Fenntartható fogyasztás? Trendek és lehetőségek …korny.uni-corvinus.hu/otka/zarokotet_06_11-2.pdfmegjelent a fenntartható fejlődés fogalma, majd 1992-ben a Rio-i konferencia

Kerekes Sándor és Csutora Mária (szerk.):

Fenntartható fogyasztás? Trendek és lehetőségek

Magyarországon

OTKA 68647 sz. kutatás eredményei

AULA Kiadó

Budapest, 2012

2 OTKA 68647 kutatás

Szerkesztők:

Kerekes Sándor és Csutora Mária

Szerzők:

Dr. Csutora Mária egyetemi docens

Dr. Kerekes Sándor egyetemi tanár

Dr. Kocsis Tamás egyetemi docens

Marjainé dr. Szerényi Zsuzsanna egyetemi docens

Széchy Anna PhD hallgató

Tabi Andrea PhD hallgató

Vetőné Mózner Zsófia PhD hallgató

Dr. Zsóka Ágnes egyetemi docens

OTKA 68647 kutatás 3


Tartalom

ELŐSZÓ ......................................................................................................................5

KEREKES SÁNDOR: A KÖRNYEZETÜGY ÖTVEN ÉVE ...................................................9

I. FOGYASZTÁSI SZOKÁSOK, TRENDEK ÉS LEHETŐSÉGEK ................... 21

MÓZNER ZSÓFIA: FOGYASZTÁSI SZOKÁSOK ÉS TRENDEK VIZSGÁLATA

EURÓPÁBAN ÉS AZ USA-BAN .................................................................................. 23

CSUTORA MÁRIA: FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁS: KÖZÖSSÉGI, VÁLLALATI ÉS

EGYÉNI KIBÚVÓ STRATÉGIÁK ................................................................................... 40

MÓZNER ZSÓFIA: A NEMZETKÖZI KERESKEDELEM KÖRNYEZETI HATÁSÁNAK

ELEMZÉSE A KARBONLÁBNYOM SEGÍTSÉGÉVEL ....................................................... 88

VETŐNÉ MÓZNER ZSÓFIA: FENNTARTHATÓ ÉLETMÓDOK FELÉ: LEHET-E AZ

ÉLELMISZER-FOGYASZTÁS FENNTARTHATÓ? ........................................................ 110

II. JELENBELI FOGYASZTÁS VAGY JÖVŐBELI FOGYASZTÁS? ........... 139

TABI ANDREA: A TÁRSADALMI DISZKONTRÁTA JELENTŐSÉGE A FOGYASZTÁS

IDŐBELI ÜTEMEZÉSÉBEN ........................................................................................ 141

TABI ANDREA−CSUTORA MÁRIA: A TEMPORÁLIS DISZKONTÁLÁSI SZOKÁSOK

VIZSGÁLATA – A TÁRSADALMI DISZKONTRÁTA ÉS A TÁRSADALMI PREFERENCIÁK

KAPCSOLATA ......................................................................................................... 173

TABI ANDREA: A MEGNYILVÁNULT ÉS A KINYILVÁNÍTOTT IDŐPREFERENCIÁK –

MENNYIRE VAGYUNK RÖVIDLÁTÓAK? .................................................................. 197

III. A FENNTARTHATÓ FOGYASZTÁSRA NEVELÉS KÉRDÉSE ............. 223

MARJAINÉ DR. SZERÉNYI ZSUZSANNA, DR. ZSÓKA ÁGNES,

SZÉCHY ANNA: KÖRNYEZTTUDATOSAK-E A KÖZÉPISKOLÁSOK ............................. 225

DR. ZSÓKA ÁGNES, MARJAINÉ DR. SZERÉNYI ZSUZSANNA,

SZÉCHY ANNA: A KÖRNYEZETI KÉPZÉS SZEREPE AZ EGYETEMISTÁK

KÖRNYEZETI TUDATOSSÁGÁBAN − A BCE HALLGATÓINAK PÉLDÁJÁN ................. 259

KOCSIS TAMÁS: NÉPESEDÉS ÉS FENNTARTHATÓSÁG – LÉTBARÁT ELMÉLETI

KERETBEN .............................................................................................................. 286



Előszó

A környezetgazdaságtan két irányzatának vitája születésükkel egyidős.

Az egyik irányzat a közgazdaságtant szeretné környezet-baráttá tenni, a

másik irányzat, amelyiket ökológiai gazdaságtannak hívunk,

megreformálhatatlannak tekinti a hagyományos közgazdaságtant és

helyette újat, a természet törvényeivel összhangban lévőt szeretne

létrehozni. Nehéz volna egyértelműen eldönteni, hogy a szakma nagyjai

közül vajon ki számít mainstream környezetgazdásznak és ki számít

ökológiai közgazdásznak? Vannak, akik kísérletet tesznek ennek

eldöntésére, de vajon érdemes-e ezzel az időnket tölteni? Valóban

kétféle eszmerendszerről van szó, vagy csak a hangsúlyok

különböznek?

A fizikában Newton megmagyarázott egy sor olyan jelenséget, mint a

gravitáció vagy a testek mozgása, amit vagy kétszáz évig abszolút

igazságnak tekintettek, aztán 1912-ben Einstein nagyrészt felülírta

Newton elméletét a relativitáselmélettel. Ettől még Newton elmélete a

nem atomi méretű testek, a mindennapi környezetben való mozgásnak a

leírására kiválóan alkalmazható, sőt nem is jut eszébe senkinek más

elméletet alkalmazni. A fizikában a két elmélet felfedezése közt eltelt

kétszáz év. Lehet, hogy ez az időkülönbség a magyarázata, hogy a

fizikusnak nem kell megtagadnia Newtont ahhoz, hogy tudja, a

mikrorészecskék mozgásának a leírására a newtoni elmélet nem

alkalmas.

Mi a helyzet a közgazdaságtannal? A neoklasszikusok által felfedezett

„törvények”-et el kell felejteni ahhoz, hogy megértsük azt a világot,

amiről kiderült, hogy már nem olyan, mint száz-kétszáz évvel ezelőtt

volt? Egyáltalán ér-e valamit a Newton-Einstein analógia a

környezettudományban, vagy itt valamilyen egészen más típusú

problémáról van szó.

A neoklasszikus közgazdászok a természeti erőforrásokat – levegő, víz

– korlátlanul rendelkezésre állóknak tekintették, szemben az ember

alkotta javakkal, amelyeket korlátozottan rendelkezésre állóknak

feltételeztek, és ez utóbbiakat gazdasági javaknak nevezték. Ahogyan

Newton nem látott az atomok belsejébe és nem észlelte az elemi


részecskéket, ugyanúgy nem látták annak idején a közgazdászok, hogy

eljön egy olyan világ, amelyben a Föld megtelik emberekkel és szűkös

erőforrássá válhatnak még az olyan természeti erőforrások, mint a víz

vagy a levegő is.

A „megtelt Föld” minden bizonnyal másfajta emberi társadalmat tud

fenntartani, mint az, amelyik szinte üres volt. Mára a természeti tőke

minden formája szűkös erőforrássá vált. A fenntartható fejlődés iránti

figyelem kezdetben inkább a termelő tevékenység környezetbarát

formáinak a megvalósítására fókuszált. A környezetvédelem fejlődési

lépcsői a csővégi megoldásoktól a tisztább termelésen át az ipari

ökológiai rendszerekig vezettek. Közben kiderült, hogy az

ökohatékonyság javulása önmagában nem vezet kellő eredményre. A

hatékonyabb gazdaság a megtakarításait általában anyagi fogyasztásra

költi. Ez a jól ismert visszapattanó hatás, amely miatt a környezet

összes terhelése gyorsabban nő, mint ami a népesség növekedéséből

önmagában várható volna. Az ökohatékonyságot növelő műszaki

innovációkat társadalmi innovációknak kellene követniük. Ezek a

társadalmi innovációk lennének hivatottak a fogyasztási szokásaink és a

fogyasztási szerkezet megváltoztatására.

Az OTKA pályázat keretében a fogyasztást a környezetgazdász

szemszögéből vizsgáltuk. Mózner Zsófia tanulmányában elemezte a

fogyasztás szerkezetének változását és megállapította, hogy a fejlett

országok és a feltörekvők fogyasztási szerkezete még Európán belül is

jelentősen különbözik, bár látszanak kiegyenlítődési tendenciák, de

ezek a fenntarthatóság szempontjából inkább kedvezőtlenek. A válság

ugyan mérsékelte a fogyasztást, de ennek kedvező környezeti hatásai

csak átmenetiek. Csutora Mária tanulmánya a kibúvó stratégiákat, a

környezeti teljesítményekkel kapcsolatos látszatcselekvéseket veszi

sorra közösségi, egyéni és vállalati szinten. Dolgozata világosan

bemutatja, hogy mennyire nehéz a fogyasztás környezeti terheinek a

csökkentése. A gazdaság a hagyományos logika alapján nemigen képes

a fogyasztást csökkenteni. Nem véletlen, hogy az ökohatékonyság

növekedésének, a környezetbarát fogyasztás támogatásának nem az a

következménye, amit várnánk, sőt ellenkezőleg, végül az anyagi

fogyasztás ezek hatására inkább nő, mint csökken. Mózner Zsófia

másik tanulmányában az export és import környezeti hatásait vizsgálja

a karbonlábnyom számítás módszerével. Harmadik tanulmányában az


élelmiszerfogyasztást vizsgálva megállapítja, hogy jelentősek a

különbségek akár nemek, akár életkori csoportok szerint is az

élelmiszerfogyasztás ökológiai lábnyomát illetően. A kutatás

ugyanakkor azt bizonyítja, hogy az élelmiszerfogyasztás a szokások

változásával környezetkímélőbbé tehető és erre a hazai lakosság

nagyrészt nyitottnak bizonyult.

Tabi Andrea a környezettudomány egyik igen fontos kérdését a

társadalmi diszkontráta nagyságának becslési módszertanát vizsgálva

megállapítja, hogy az EU módszertani útmutatóiban ajánlottnál

alacsonyabb diszkontráta figyelembevétele volna indokolt

Magyarországon. Kutatásai ugyanakkor azt is megmutatták, hogy a

magyar lakosság rövidlátása kétségbeejtő mértékű.

Dr. Zsóka Ágnes, Marjainé dr. Szerényi Zsuzsanna és Széchy Anna

tanulmányukban egyetemi hallgatók környezettudatosságát illetve a

környezeti nevelésnek a környezettudatosságra gyakorolt hatásait vizsgálva

megállapították, hogy viszonylag jelentős a rés az ismeretek és a cselekvés

között még egyetemi hallgatók esetében is, ugyanakkor a környezeti nevelés

kedvező hatása egyértelműen kimutatható.

A kötetet Kocsis Tamás tanulmánya zárja, aki nem kisebb feladatra

vállalkozott, mint az „ideális gyermekszám” fenntarthatósággal

kapcsolatos összefüggéseinek a feltárására. A téma izgalmas, de

tárgyalását általában senki nem vállalja fel. Kocsis Tamás dolgozatának

jelentőségét nemigen lehet még felbecsülni sem. Konklúzióként

megállapítja, hogy A környezetvédő mozgalmak számára fontos lenne,

hogy nagyobb gyanakvással és távolságtartással legyenek a modernitás

iránt, nehogy a probléma okával próbálják kezelni a bajt. E törekvést

jól szolgálhatja a létbarát technológiák melletti következetes kiállás és a

nem létbarát megoldások elutasítása. Ha ez megvalósul, megnyílhat

számukra az út egy szélesebb körű együttműködés felé az egyházakkal

és a valóban keresztény szellemiségű civil szervezetekkel, melynek

révén a fenntarthatóság ügye is hatékonyabban képviselhető.

A fenti gondolatokat tükrözi kutatásunk kérdésként megfogalmazott címe:

“Fenntartható fogyasztás? Trendek és lehetőségek Magyarországon”. Az

OTKA által támogatott projekt keretében megkíséreltünk egy kicsit

együttgondolkodni a megtelt világ korlátain, fogyasztásunk ökológiai

lábnyomának és a rendelkezésre álló biokapacitásnak az

összeegyeztethetőségén, a népesedés problémáin, azon, hogy a környezeti


nevelés mennyiben képes felülírni a médiahatásokat, amelyek a

fenntarthatatlan fogyasztási minták irányába mutatnak és végül azon, hogy

képesek vagyunk-e valóban és őszintén tenni azért, hogy változtassunk azon,

ami megváltoztatandó. Ajánljuk kötetünket a továbbgondolkodásra nyitott

olvasónak.

Kerekes Sándor


„Élni szellemi és testi tevékenykedés nélkül vétek. Tevékenység, ha hiányzik

belőle a művészi vonás, durvaság. A „jó” és „rossz” szavak az emberre

alkalmazva „alkotóval” és „rombolóval” helyettesíthetők. Az alkotók lépésről

lépésre harcolják ki a káoszból a rendet, segítségükkel tartódik meg és terjed

el minden dolog. Tevékenységük művészet, s a nyom, amit maguk után

hagynak, a szépség.”

Kerekes Sándor

A környezetügy ötven éve

Rachel Carlsontól a Római Klubig

Szakmánk, a környezetvédelem, körülbelül fél évszázados múltra tekint

vissza. Egy közép-európai polgár számára ez a fél évszázad minden előző

ötven évtől különbözik, mert nagyrészt békében telt, legfeljebb helyi háborúk

zavarták. A másik oldalon viszont ebben az ötven évben több természeti

erőforrást használt el az emberiség, mint az azt megelőző ezer év alatt,

radikális változások történtek a bioszférában, s háborúban állunk napjainkban

is, de most nem egymással, hanem a természettel. Mindez azóta történt, hogy

elkezdtünk a környezetvédelemmel intenzíven foglalkozni. Izgalmas a saját

szemünkkel látni, hogy hova jutott az emberiség abbéli igyekezetében, hogy

megmenti a Földet a pusztulástól. Ötven évvel ezelőtt Rachel Carlson már

bizonyára írta a „Néma tavasz” című könyvét. Carlson 1962-ben azzal

sokkolta a világot, hogy a DDT felhalmozódik a táplálékláncban, és itt marad

az emberiség madarak nélkül. Sokunkat megérintett az a könyv, de talán még

többen csak legyintettek rá, és ők azok, akik azóta is hosszan sorolják a

tudományos haladás áldásait. És persze van mit sorolni. A DDT rovarölő

tulajdonságát 1934-ben Paul Hermann Müller fedezte fel, s 1948-ban orvosi

Nobel-díjat kapott érte. A DDT-ről azóta sok minden kiderült, de több

országban még mindig alkalmazzák, mert akinek a malária vagy a DDT

között kell választania, annak bizony nem könnyű a helyzete. A „helyettesítő”

vegyületek gyorsan lebomlanak, különösen magasabb hőmérsékleten, így nem

eléggé hatásosak. A környezeti problémáról Magyarországon is elhangzottak

korai figyelmeztetések. A KJK-nál már 1971-ben megjelent Jócsik Lajos

http://hu.wikipedia.org/wiki/1934

http://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Paul_Hermann_M%C3%BCller&action=edit&redlink=1

http://hu.wikipedia.org/wiki/1948

http://hu.wikipedia.org/wiki/Nobel-d%C3%ADj


könyve, „Az öngyilkos civilizáció”. Nagyon „kiegyensúlyozott”, de

alapvetően pesszimista munka volt. Az idézetek a Bibliával kezdődtek és az

SzKP elsőtitkári beszédéből vett idézettel fejeződtek be. Brezsnyev mindenre

tudta a megoldást, miért ne tudta volna a környezeti problémákra is. Jócsik

pár évvel később, a Római Klub jelentéseire támaszkodva, a problémának

átfogóbb feldolgozását is elvégezte. (Környezetünk védelmében. KJK, 1976)

A Római Klub 1972-ben egy igen nagy visszhangot kiváltó művet publikált:

„A növekedés határai”-t, ami a „nulla növekedés” gondolatát próbálta bevinni

a köztudatba. A figyelmeztetések elhangzottak, de a politika és a gazdaság

szereplői ezeket a figyelmeztetéseket nemigen vették komolyan. Kialakult

viszont egy kutatói kör, amelyik elkezdett szisztematikusan foglalkozni a

problémával, és amelyik a globális modellek segítségével próbálta egyre

tökéletesebben előrevetíteni a jövőt. Mesarovic és Pestel: „Fordulóponton

(válaszúton) az emberiség” címmel jelentette meg 1974-ben a Római Klub

második jelentését, amiben a „szerves növekedés” mellett tettek hitet. A

második jelentés már magyarul is hozzáférhető volt, de csak a

„kiválasztottak” számára, mert a könyv magyarul számozott példányok

formájában „jelent” meg. A modellek kicsit finomodtak, de a lényeg nem

változott, a jövőt elég pesszimistán írta le a Mesarovic-Pestel modell is.

A globális problémák tudományos felismerése

Közben 1973-ban az Egyesült Királyságban Schumacher kiadja a „Small is

Beautiful” című könyvét, aminek sikerét mutatja, hogy rövid idő alatt

bestseller lett. Schumacher nem modellezett, viszont megkérdőjelezte a

fennálló gazdasági rend alapvető értékeit. Veszélyes gondolatok voltak ezek,

nem véletlen, hogy a könyvet Magyarországon még hosszú ideig nem

fordították le.

A Római Klub harmadik jelentése sem a modellezéssel foglalkozott már.

Pedig Jan Tinbergen, a kutatás vezetője éppen a dinamikus modellezés

területén elért eredményeivel vált világhírűvé. A nevével fémjelzett mű valós

áttörést jelentett a globális problémák kutatását illetően. A Jan Tinbergen által

vezetett csoport munkáját „A RIO (Reshaping the International Order)

jelentés” címmel tették közzé 1976-ban. A könyvet a KJK adta ki, három éves

késéssel (1979) ugyan, de már legálisan mindenki megvehette

Magyarországon is. Jan Tinbergen már 1969-ben Nobel-díjat kapott, tehát az

1976-ban elkészült „RIO jelentést” egy Nobel-díjas tudós jegyezte.

Tinbergenék egy új világgazdasági rend létrehozásának szükségessége mellett

érveltek, a környezeti probléma tudományos rangra emelkedett.


Van megoldás! Van megoldás?

A Római Klub vészjósló jelentéseit fellélegzést hozó publikációk követték. A

környezetügy optimista vonulata, talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a

Brundtland-jelentéssel kezdődött. 1987-ben a Brundtland-jelentésben

megjelent a fenntartható fejlődés fogalma, majd 1992-ben a Rio-i konferencia

ezt a fogalmat és az ökohatékonyságot állította a középpontba.

A Brundtland-jelentés definíciója viszont a jelen és a jövő generációk

szükségleteinek a kielégítéséről, vagyis a jelen és a jövő generációk jólétéről

beszél, ami a felhalmozott tőke nagyságától és attól is függ, hogy mekkora az

ellátandó népesség száma. Amennyiben feltételezzük, hogy a természeti tőke

nagysága nem csökken az időben (szigorú fenntarthatóság), a jólét akkor is

csökkenhet, ha a népességszám nő. A népességszám-növekedést

ellensúlyozhatja a technológiai haladás, ami elősegítheti, hogy egységnyi

természeti tőke nagyobb jólétet eredményezzen. A technológia fejlődése

nemcsak a munkatermelékenységet javítja, hanem az úgynevezett

ökohatékonyságot is. Például a gőzgépek energetikai hatásfoka csak 5–15%

volt, a mai erőgépek nem ritkán 50–65%-os hatásfokkal dolgoznak. Ha a

technikai haladás gyorsabb ütemű, mint a népesség számának növekedési

rátája, elvileg teljesíthető a szigorú fenntarthatósági kritérium is.

A Világbank 1992-ben megjelent kötete (World Development Report)

bemutatja, hogy a gazdasági növekedés bizonyos szintjén a növekedés és a

környezetszennyezés elválik egymástól. Tízezer dollár egy főre jutó GDP

felett olyan környezeti mutatók, mint például a kén-dioxid-kibocsátás, a

tisztítatlan szennyvíz mennyisége, a levegő ólom- és más nehézfém-tartalma

stb. egyértelműen javulnak. Ezeket az összefüggéseket leíró görbéket szokás a

környezetgazdaságtanban Kuznetz-görbéknek nevezni. Simon Kuznetz, akit a

gazdasági növekedéselmélet egyik pápájának tekinthetünk, 1971-ben kapott

Nobel-díjat. Természetes talán, hogy Kuznetz a növekedést optimistán

szemlélte. A Nobel-díj átvételekor mondott beszédében a növekedés negatív

hatásait is elismerve, egyértelműen azt állítja: „Két fontos dolgot kell

kiemelni. Az első, hogy ez ideig a növekedés negatív hatásait sohasem

tekintették olyannak, ami megkérdőjelezné a növekedés pozitív hatásait olyan

mértékben, hogy az a növekedés tagadásához vezetne – függetlenül attól,

hogy milyen durva a háttérszámítás. A másik, biztosan feltételezhetjük, hogy

ha a növekedésnek valamely nem várt negatív hatása megjelenik, a növekedés

negatív hatását csökkentő anyagi vagy társadalmi technológia lehetősége is

megjelenik, ami a negatív hatást csökkenti vagy megszünteti... A gazdasági

növekedés története alapján megalapozottan elmondható, hogy az általa

előidézett bármely sajátos probléma csak átmeneti jellegű lesz – bár sohasem


leszünk mentesek a negatív hatásoktól, függetlenül attól, hogy milyen

gazdasági fejlettséget érünk el.”

Kuznets tehát 1971-ben azt állította, hogy addig még senki sem kérdőjelezte

meg, hogy a növekedés több jót eredményez, mint rosszat, és hogy a negatív

hatások ellensúlyozásához a növekedés a technológiák segítségével

megoldásokat is kínál. Miközben Kuznets átveszi a Nobel-díjat, már készül a

Római Klub első, a „Növekedés határai” címet viselő jelentése és 1972-ben

meg is jelenik Meadowsék könyve, megkérdőjelezve a növekedés hosszú

távon való fenntarthatóságát és azt is, hogy a növekedés hatása inkább pozitív,

mint negatív. A Római Klub szerzői természetesen nem Kuznetz-cel

vitatkoztak. Ha gondosan szemügyre vesszük a fenti állításokat, jól látszik,

hogy a ma már klasszikusnak számító közgazdász növekedéselmélete

nagyrészt magában foglalja mindazt, amit az elmúlt harmincöt évben a

kutatók, sokszor a növekedéselmélet kritikájaként, megfogalmaztak. Kuznets

ugyanis a technológiai és társadalmi innovációkat a fejlődés alapjának

tekintve, de természeti, társadalmi és kulturális dimenziókat is fontosnak tart,

amikor azt mondja, hogy „a modern technológia, amely a

munkamegtakarításra összpontosít, alkalmatlan lehet azoknak az országoknak,

amelyek óriási munkaerő-felesleggel rendelkeznek, de hiányt szenvednek más

tényezőkben, mint például a termőföld és a víz. A modern intézmények,

amelyek a hangsúlyt a személyes felelősségre és a gazdasági érdekekre

helyezik, alkalmatlanok lehetnek a hagyományos életvitelt követő

mezőgazdasági társadalmakban, mint amilyenek a legtöbb fejlődő országot

jellemzik.”

Kuznetz a GDP-t természetesen nem értelmezi jóléti mutatóként, sőt a már

említett előadásában egyértelműen leírja, hogy „a nemzeti termék

hagyományos számítása és összetevői nem reflektálnak megfelelően azokra a

költségekre, amelyeket a radikális technológiai innovációk a gazdasági és

társadalmi szerkezetre hatva okoznak, és mellékesen a kedvező

megtérülésekre sem, amelyeket az innovációk kiváltanak. ...Az elméletnek

ezek a hiányosságai vezettek ahhoz a felismeréshez, hogy kiterjesszük a

nemzeti elszámolások keretét az idáig rejtett, de igen fontos költségekre, mint

például az oktatás mint tőkebefektetés, a városi élet irányába történő

elmozdulás, vagy a környezetszennyezés és a tömegtermelés más negatív

hatásai. Ezek a törekvések felfednek néhány eddig nem mért pozitív

hozadékot is, mint a jobb egészség és hosszabb élettartam, a nagyobb

mobilitás, a több szabadidő, a kisebb jövedelemkülönbségek stb.” Ismét hadd

emlékeztessek arra, hogy a humán fejlődés indexe (HDI) vagy a Daly-Cobb-

féle ISEW (a fenntartható gazdasági jólét indexe) csak sokkal később, az

1990-es években kerültek az érdeklődés homlokterébe.


Az 1995-ben először németül megjelenő „Faktor 4” volt talán a Római Klub

első maradéktalanul optimista jelentése. Majd 1997-ben megjelent az angol

változat is, bizonyítván, hogy van remény. Ernst von Weizsacker, Amory B.

Lovins és L. Hunter Lovins leírták azokat a lehetőségeket, amelyeket a

tudomány és a technika kínál. Megállapították, hogy az ökohatékonyság

radikális javulása lehetővé teszi, hogy megduplázzuk a jólétet fele akkora

környezetterheléssel, mint amit eddig okoztunk. Ekkor alakultak az UNIDO

tisztább termelés központjai, az amerikaiak „szennyezésmegelőzési

központokat” hoztak létre, és örömmel nyugtáztuk, hogy a környezetvédelem

kikerült a defenzív korszakából. Az üzleti világ olyan kiválóságai, mint

Michael Porter is belépett a „klubba”, és előbb a környezetvédelmet, újabban

(2006) pedig a vállalatok társadalmi felelősségét igyekszik „üzleti esetté”, a

vállalati stratégia integráns részévé tenni. Emellett szinte évente jelentek és

jelennek meg újabb faktor könyvek, faktor 5, valamint a faktor 10, amelyek

mind az emberi kreativitás kimeríthetetlenségéről szólnak, és általában nem

kevesebbet állítanak, mint azt, hogy sokkal kevesebb anyaggal, energiával és

környezetterheléssel lehet előállítani sokkal nagyobb jólétet, mint amit az

emberiség eddig elért, tehát a Föld képes ellátni akár kilenc milliárd embert is,

ha! Igen, itt van a mondat végén ez a ha, ami azt jelképezi, hogy nem

csinálhatjuk dolgainkat úgy, ahogy eddig tettük. A „ha” azt jelenti, hogy meg

kell változtatni a jólétről, a kényelemről, a fogyasztásról, a termelésről és

szinte mindenről, amit megszoktunk, az elképzeléseinket, elvárásainkat. A

stock társadalmat át kell alakítani flow társadalommá. Nem szabad a javakat

birtokolnunk, meg kell elégedjünk az általuk nyújtott szolgáltatások

igénybevételével. A fosszilis energiahordozók olcsóságát és kényelmét fel

kellene váltanunk a drágább és kisebb energiasűrűségben jelentkező megújuló

energiaforrásokkal.

Lehet, hogy az úgynevezett hidrogén gazdaság megoldja majd az

energiaproblémákat, de a nyersanyagforrás akkor is korlátokat jelent majd, és

a nyersanyagok ára biztosan emelkedni fog. Ha sikerülne a béreket lassabban

felzárkóztatni az EU-hoz, mint az életminőséget, és az életminőséget

megpróbálnánk intézményesen másképp definiálni, mint ahogyan ezt az Unió

polgárai tették. Ha a politika nem az életkörülmények gyors javulását, az

egyes ember egzisztenciális helyzetének azonnali jobbra fordulását ígérné, és

nem ennek alárendelt, mondhatni kényszerintézkedéseket hozna, hanem

vállalnánk egy szolidabb tempót, egy lassúbb felzárkózást, és eközben

minőségében más útra állítanánk az országot, mint amelyen Európa

többségének átlagpolgárai haladnak, az mindenképpen megtérülne a jövőben.

Sajnos az ökohatékonyság növekedését egyelőre ellensúlyozza a

fogyasztásnövekedés. Az emberek a kisebb anyag- és energiafelhasználás


miatt olcsóbban jutnak hozzá a termékekhez és ezért több terméket

vásárolhatnak meg jövedelmükből, és ez összességében, naturáliákban mérve

(kilogramm, joule) növeli a természeti erőforrások felhasználását. Ezt a

jelenséget hívjuk visszapattanó-hatásnak (rebound effect), amelyre

szemléletes példát szolgáltat pl. Finnország, amelynek ma kb. 70%-kal

nagyobb az egy főre jutó, naturáliákban mért anyagfelhasználása, mint volt

tizenöt évvel ezelőtt.

Takarékoskodni kell és mindent újrahasznosítani, semmit sem szabad eldobni

vagy lerakóra tenni, és a sort még hosszan folytathatnánk. Alig marad valami,

amit úgy csinálhatunk, mint ahogy eddig megszoktuk.

A modelleket lassan elfelejtettük, bár Dennis és Donella Meadows, valamint

Jorgen Randers 2004-es megjelenésű „A növekedés határai harminc év

múltán” című könyvében emlékünkbe idézte az 1972-ben napvilágot látott

művet, bizonyítván, hogy az előrejelzések nagyrészt helytállóak voltak. 2004-

ben persze minket már nem ez érdekelt.

Vissza a gyökerekhez

Természetesen maradtak pesszimisták, akik nem hisznek az emberi tudás

mindenhatóságában. Megjelentek új elméletek, amelyek inkább az első Római

Klub első jelentéseire rímelnek. Egy kiváló francia professzor, Serge

Latouche a „nemnövekedés (degrowth)” elmélet hirdetése érdekében járja a

világot, a „nemnövekedés diszkrét bája” címmel könyvet írt és előadásokat

tart, igaz inkább csak a „hívők” számára.

Talán érdemes lenne a probléma történetének felvázolását kicsit korábban

kezdenünk. A gyökerekhez visszatérve a „globális problémák elméleti

atyjának” minden bizonnyal Malthust tekinthetnénk. Malthus1 1798-ban írta

meg híres esszéjét, amiben felveti, hogy a növekvő népesség élelmiszer-

ellátása nem lesz biztosítható, mert az élelmiszer-ellátás matematikai, míg a

népesség mértani haladvány szerint nő. Malthus idejében még kevesebb, mint

egy milliárd ember élt a Földön. 1930-ban már kétmilliárd és 2010-ben ez a

1 Malthus, Thomas Robert: An Essay on the Principle of Population, or, A View of its

Past and Present Effects on Human Happiness, with an Inquiry into our Prospects

Respecting the Future Removal or Mitigation of the Evils which it Occasions, Second

Edition, Johnson, London, 1803 (Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1989)


szám nőtt hétmilliárdra. A Malthust tagadók2 az elméletet szinte azonnal

tévesnek nyilvánították, többek közt azért, mert az nem számol a tudomány és

a technika fejlődésével. Malthus 1803-ban megjelent és az elsőnél jóval

nagyobb hatást kiváltó esszéjének címében, a mostanában újra felfedezett

emberi boldogság („Effects on Human Happiness”) is szerepel. Tehát nem a

másik legyőzése, hanem az emberiség egészének a boldogsága foglalkoztatta.

De erről értekezik a kiváló, 1900-ban meghalt angol tudós, Ruskin is: „Nincs

gazdagság az emberi élet nélkül. Az emberi élet lényege a szeretetben, az

örömben és a csodálkozás erejében rejlik. Az országok közt az a

leggazdagabb, amelyikben a legtöbb nemes lelkű és boldog ember él. Az

emberek közt a leggazdagabb, aki a leginkább betölti saját élethivatását és

egyúttal a leghasznosabb a közösség számára.”3

Az emberiségnek meg kellene végre értenie, hogy nem a verseny, hanem az

együttműködés hoz nagyobb boldogságot az emberiségnek. Ez a rabdilemma

logikáját figyelembe véve játékelméleti alapon is bizonyítható. Ennek ellenére

még azok is minduntalan elfelejtik, akik pedig tisztelik Neumann-

Morgenstern4 felismerését. Hetven éve Neumann Jánosék még tudták, 120

éve Ruskin még tudta, sőt az idézett Malthus is tudta, hogy mi végre vagyunk

itt a Földön.

Pszichológus és közgazdász boldogságkutatók

Nehéz abbahagyni az optimista-pesszimista dichotómiát, de folytatni sem

könnyű. Ha visszatérünk a gyökerekhez, minden emberi tevékenység, így a

gazdasági tevékenységek végső célja is az, hogy boldoggá tegyenek

bennünket, embereket. A szintén Nobel-díjas Kahneman idézi Easterlin

(1974) írását, aki a gazdasági növekedés és a boldogság kapcsolatát vizsgálva

megállapította, hogy „egy igen jelentős mértékű életszínvonal-emelkedésnek

sincs kimutatható hatása az emberek megelégedettségére vagy boldogságára”.

Easterlin (1995) azt találta, hogy „az emberek kinyilvánított boldogságszintje

nem nőtt Japánban 1958 és 1987 között, bár a valós bevételeik eközben

megötszöröződtek.” Mindez kicsit ellentmondani látszik saját intuícióinknak

és még inkább az alapvető közgazdaságtani doktrínáknak is. Pedig mint

2 Liska Tibor: A környezetvédelem közgazdasági problémái. Kutatási koncepció.

Kézirat, 1974. MKKE 3 David M. Craig: John Ruskin and the Ethics of Consumption. Charlottesville, Va.:

University of Virginia Press, 2006. 422 pp. Ruskin, John, 1819-1900 4 NEUMANN J. (1965): Válogatott előadások és tanulmányok, Bp., KJK, 1965


Kahneman megállapítja, „hosszú távon a jólét nincs szoros kapcsolatban

valakinek a körülményeivel vagy lehetőségeivel.” A lehetséges magyarázat

Kahneman szerint az lehet, hogy az emberek az aspirációikat rendszeresen

hozzáigazítják az elért hasznossághoz, és ezért akkor sem jeleznek nagyobb

megelégedettséget, amikor pedig a megtapasztalt jólétük jelentősen nőtt.5 A

legmagasabb megelégedettségi értékeket az észak-európai országok

állampolgárai mutatták, nincs korreláció a GDP és a boldogság között a

viszonylag gazdag országok esetében, a korábbi szovjet blokk országai

nagyon elégedetlenek (természetesen történelmileg), és meglepetésre Dél-

Amerika polgárai pedig elégedettek.

Csíkszentmihályi 2000-ben írt cikkében megkérdőjelezi azt a Maslow-tól

származó általános tételt, miszerint a fogyasztók racionálisan döntenek a

szükségleteik kielégítését illetően (Maslow-i piramis). Csíkszentmihályi

megállapítja, hogy a jóléti gazdaságban a fogyasztók már kevéssé törődnek a

„létezéssel” magával, hanem figyelmük inkább a „tapasztalati” (experiential)

szükségletek felé fordul. Tehát olyan tevékenységekre van szükségük, ami ezt

a gyakorlati élményszerzést szolgálja. Érdekes módon ma már nem az érdekli

a „fejlett világbéli” fogyasztót, hogy mit vásárol, hanem esetleg csak a

vásárlás élménye maga. Ennek a változásnak a fenntartható fogyasztás

szempontjából lehetnek pozitív és negatív következményei is. A boldogsággal

foglalkozó kutatók (YEW-KWANG NG 2008)6 megállapítják: „A

közpolitikának nagyobb figyelmet kell fordítani (mint amit a jelenlegi

gazdasági elemzések sugallnak) olyan tényezőkre, amelyek a boldogság

szempontjából fontosabbak, mint a termelés és a fogyasztás, ezek a

foglalkoztatás, a környezetminőség, az egyenlőség, az egészség és a

biztonság.” Aztán persze érdekesen folytatja a koreai szerző: „a modern

tudomány általában, és az agy stimulálásán és a gén mérnökségen keresztül

konkrétan is valós áttörést képes eredményezni a boldogság biológiai és

pszichológiai korlátaival szemben.”

A boldogságkutatók szerint „a reál bevétel és fogyasztás radikális (nem

néhány százalékos, hanem többszörös) növekedése ellenére, az országok

átlagos boldogságszintje nagyrészt változatlan marad.” (Easterlin, 1974, 2002)

5 Daniel Kahneman and Jason Riis: Living, and thinking about it: two perspectives

on life 6 YEW-KWANG NG (2008) :Happiness Studies: Ways to Improve Comparability

and Some Public Policy Implications* THE ECONOMIC RECORD, VOL. 84, NO.

265, JUNE, 2008, 253–266 Department of Economics, Monash University, Clayton,

Vic. 3800, Australia


(idézi NG Y-K, 2008). Az átlagos boldogságszint országok közötti

összehasonlítása alapján az alacsony jövedelmi szintű országoknak

alacsonyabb a boldogságszintje, míg a magasabb jövedelműeké általában

magasabb, ugyanakkor ez az összefüggés már nem egyértelmű 7500 dollár/fő

szint felett (Inglehart & Klingemann, 2000; idézi NG). Más társadalmi-

gazdasági tényezők, mint például „házasságban élni”, sokkal magasabb

korrelációt mutat a boldogsággal, mint a jövedelem vagy a fogyasztás. Az

emberi kapcsolatok meghatározóak a boldogság szempontjából (Bruni, 2006;

idézi NG).

Ha ezek az állítások igazak, írja NG, egy forradalomra volna szükség a

közgazdasági gondolkodásban, mint azt Layard (2005) javasolja. Társadalmi

és globális szinten a gazdasági növekedés biztosítása illúziónak tűnhet, és

nem növeli az elfogadott célt: a boldogságot. Sőt valójában, „amennyiben a

környezetminőség rontását is figyelembe vesszük, a gazdasági növekedés a

jólétet csökkenti, esetleg az emberiség létét is veszélyezteti. (Ng & Ng,

2001)”

A fenntarthatóság „valami” szakadatlan létezésének a biztosíthatóságát jelenti.

A fejlődés jelentésével bonyolultabb a helyzet, hiszen értelmezhetjük

mennyiségi és minőségi növekedésként is, például a jólét vagy a jól-lét

szakadatlan növeléseként. Természetesen nem mindegy, hogy hogyan

értelmezzük. A GDP növekedése például nem feltétlenül jelenti a jólét, és

különösen nem a jól-lét növekedését. A jól-lét növekedésébe beletartozik az

oktatás fejlődése, az egészségesen megért élettartam növekedése, az élet- és a

szociális biztonság javulása, sőt olyan tényezők javulása is, mint például a

személyes szabadság, amelyek mind-mind alkotóelemei az életminőségnek.

Nem lebecsülve a gazdaság érzékelhető fejlődési trendjeinek a természeti

környezetre gyakorolt kedvezőtlen hatásait, tárgyilagosan be kell látnunk,

hogy a fenntartható fejlődést jelenleg inkább a társadalmi dimenzió oldaláról

érik veszélyes hatások. Fokozódnak a jövedelemkülönbségek, a társadalmi

mobilitás bizonyos csatornái pedig, mint például az oktatás, bedugulnak. A

hátrányos helyzet és megkülönböztetés halmozottan érint egyes társadalmi

rétegeket. E problémák miatt – hangsúlyozva, hogy a természeti és épített

környezet megfelelő minősége nemcsak az emberi élet minősége, de még a

gazdaság működése szempontjából is elsődleges – a fenntartható fejlődés

stratégiája nem adhat kizárólagos prioritást a természethasználat

fenntarthatóságának.


Irodalomjegyzék

1. Brundtland, G.H. (1988): Közös jövőnk. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

2. Buday-Sántha Attila (1990): A mezőgazdasági melléktermékek

hasznosítása és a környezetvédelem. Akadémiai Kiadó, Budapest.165 p

3. Buday-Sántha Attila (1990): Agrártermelés és környezetvédelem.

Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.91 p.

4. Buday-Sántha Attila (1993): Környezetgazdálkodás (Általános rész)

Akadémiai Kiadó. Budapest, 146 p.

5. Buday-Sántha Attila (1993): Környezetgazdálkodás (Részletes rész)

Tankönyvkiadó, Budapest, 1993. 327 p.

6. Buday-Sántha Attila (2002): Környezetgazdálkodás (Általános rész)

Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 205 p.

7. Buday-Sántha Attila (2009): Környezetgazdálkodás. Dialóg Campus

Kiadó, Budapest-Pécs, 240 p.

8. Csikszentmihalyi, Mihaly (1990): Flow: The Psychology of Optimal

Experience. New York: Harper Collins.

9. Easterlin, Richard A. (1995): „Will Raising the Income of all Increase the

Happiness of All?” Journal of Economic Behavior and Organization. 27:1,

pp. 35–47.

10. Helen Johns and Paul Ormerod (2008): „The unhappy thing about

happiness studies”, real-world economics review, issue no. 46, 20 May

2008, pp. 139-146,

http://www.paecon.net/PAEReview/issue46/JohnsOrmerod46.pdf

11. Her Majesty's Treasury (2003), Green Book: Appraisal and Valuation in

Central Government, available on the Treasury website

12. Kahneman Daniel (2003): Maps of Bounded Rationality: Psychology for

Behavioral Economics The American Economic Review, 93(5), pp. 1449-

1475, December 2003

13. Kahneman Daniel, Knetsch Jack L., Thaler Richard H. (1986): Fairness as

a Constraint on Profit Seeking: Entitlements in the Market The American

Economic Review, 76(4), pp. 728-741, September 1986

14. Kovács Géza (1983): Globális problémák – hazai perspektívák, Kossuth

Kiadó, Budapest

http://www.paecon.net/PAEReview/issue46/JohnsOrmerod46.pdf


15. Kuznets, S. (1971): 'Modern Economic Growth: Findings and Reflections',

www.nobelprize.org/nobel_prizes/economics/laureates/1971/kuznets-

lecture.html

16. Láng István [1980]: A környezetvédelem nemzetközi körképe.

Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

17. Malthus, Thomas Robert (1989): An Essay on the Principle of

Population, or, A View of its Past and Present Effects on Human

Happiness, with an Inquiry into our Prospects Respecting the Future

Removal or Mitigation of the Evils which it Occasions, Second

Edition, Johnson, London, 1803 (Cambridge Univ. Press,

Cambridge)

18. Meadows, Donella H.–Meadows Dennis L.–Randers, Jorgen (1992):

Beyond the Limits, Chelsea Green Publishing Co, Post Millis, Vermont,

19. Móser M.–Pálmai Gy. (1992): A környezetvédelem alapjai.

Tankönyvkiadó, Budapest

20. Porter, Michael E. (1991): America's Green Strategy Scientific American

1991 264(4) p. 168.

21. Schumacher, E. (1991): A kicsi szép (Small is Beautiful), KJK, Budapest

22. Schumacher, E. (1994): Jó munkát (Good Work), KJK, Budapest

23. YEW-KWANG NG (2008):Happiness Studies: Ways to Improve

Comparability and Some Public Policy Implications* THE ECONOMIC

RECORD, VOL. 84, NO. 265, JUNE, 2008, 253–266 Department of

Economics, Monash University, Clayton, Vic. 3800, Australia


I. Fogyasztási szokások, trendek és lehetőségek



Vetőné Mózner Zsófia

Fogyasztási szokások és trendek vizsgálata Európában és az USA-ban

Bevezetés

A tanulmány célja, hogy bemutassa milyen fogyasztási szerkezettel

rendelkeznek a európai kontinens országai, különös tekintettel a nyugat- és

közép-kelet-európai fogyasztási mintákra és szokásokra vonatkozóan. A

tanulmány elemzi az EU-15 és EU-10 országainak fogyasztási szerkezetét,

kiemelve azokat a szektorokat, ahol nagymértékű átrendeződés, illetve

környezeti hatás a jellemző. Részletesebben megvizsgáljuk a közép-európai

fogyasztási szokásokat, majd a tanulmány befejező részében a magyar

háztartások fogyasztási szokásait is, valamint a megfigyelhető fogyasztási

trendeket és azok jövőbeli lehetőségeit elemezzük. Ahhoz, hogy nemzetközi

kontextusban értékeljük az európai fogyasztási mintákat, az Egyesült Államok

fogyasztási szerkezetét is röviden megvizsgáljuk

Fogyasztási trendek Európában

A termelés és az erőforrások felhasználása egyre inkább fokozódik az

európai kontinensen. A fogyasztásnak és az ehhez kapcsolódó

környezetterhelésnek a jelentős részét az ipari és háztartási fogyasztás jelenti.

Regionális szinten azonban eltérések mutatkoznak Európában: Nyugat- és

Közép-Európában a nagy környezetterhelést jelentő iparágak a

villamosenergia-, gáz- és vízellátás; as közlekedési szolgáltatások és a

mezőgazdaság, Kelet- és Délkelet-Európában ezeken kívül még a bányászat

és az építőipar számottevő a környezeti hatás tekintetében.

Az erőforrások felhasználása sokkal nagyobb az EU-15 országokban, mint a

későbbi csatlakozók körében és a keleti országokban. Előrejelzések szerint

2020-ig az erőforrás-felhasználás növekedése várható, így megnő a szerepe a

hatékonyságnak és az innovatív technológiába való beruházásoknak.

A fogyasztási oldalon is jelentős regionális különbségek vannak, a háztartási

kiadások a közkiadások háromszorosát teszik ki Nyugat-Európában,


ötszörösét Délkelet-Európában. Folyamatosan növekszik az egy főre jutó

fogyasztás, különösen a nyugat-európai országokban, így az ott tapasztalható

hatékonyságnövekedés környezeti hatása megkérdőjelezhető, hiszen a legtöbb

esetben a visszapattanó-hatásnak köszönhetően az összfogyasztás szintje és

a környezet terhelése növekszik, így a technológiai hatékonyságból származó

előnyöket meghaladja a növekvő fogyasztási szint, hiszen a fogyasztás

szerkezete a nagyobb környezetterheléssel járó fogyasztási kategóriák felé

tolódik el.

Az EU-15 fogyasztása négyszerese Kelet-Európa, Kaukázus és Közép-Ázsia

fogyasztásának. Változnak a fogyasztói szokások Nyugat-Európában, az

élelmiszerek aránya fokozatosan csökken a fogyasztási szerkezetben, míg a

közlekedés, a rekreáció, az egészségügy aránya növekszik. Ezekben az

országokban a jövőben várhatóan a légiközlekedés és az idegenforgalom terén

lesz növekedés a fogyasztásban.

Nemcsak a fogyasztói szokások, hanem a gazdasági szerkezet is változik az

európai országokban. 1990-et követően szinte valamennyi európai ország a

szolgáltatásorientált gazdaság irányába mozdult el, persze eltérő mértékben.

1. ábra. A gazdasági szerkezet változása Európa régióiban, a teljes bruttó

hozzáadott érték %-ában

Forrás: Világbank (2005) in EEA (2007)

Látható az 1. ábrán, hogy a gazdasági fejlettségi szinttel a szolgáltatások

arányának magasabb szintje is együtt jár. Nyugat-Európában a szolgáltatások

dominálnak 70%-kal, a mezőgazdaság csupán 2%-ot tesz ki, Délkelet-


Európában a szolgáltatások növekvő szintje ellenére is még jelentős a

mezőgazdaság szerepe, ami 13 %-ot jelentett 2003-ban.

A nyugat- és közép-európai országokban 1990 óta 25%-kal nőtt a

fogyasztási kiadás egy főre jutó értéke, a fogyasztás színvonala azonban

messze magasabb a nyugati országokban, mint a közép- vagy kelet-európai

régióban. Összességében azonban megállapítható, hogy minden európai

régióban növekedés figyelhető meg a vizsgált időszakban.

2. ábra. Háztartási fogyasztással kapcsolatos, egy főre jutó kiadások,

vásárlóerő-paritásban (PPP) 2000. évi állandó árakon, nemzetközi

dollárban

Forrás: Világbank (2007) in EEA (2007)

A növekvő fogyasztási kiadások ellenére az élelmiszerre, valamint

ruhanemű-lábbelire költött kiadások állandóak maradtak EU-15 és az EU-10

országokban. A fogyasztási kiadások nagyobb mértékben nőttek az EU-10

országaiban, és változó fogyasztási szerkezet a jellemző, amely közelebb

kerül a nyugat-európai fogyasztási mintákhoz, nemcsak a kiadások

növekedése, hanem a változó életstílus miatt is.

Az EU-15 országaiban a lakhatást és az energiafelhasználást követően a

rekreáció a második legjelentősebb fogyasztási kategória, míg az EU-10

országokban még az élelmiszer és a nem alkohol tartalmú italok képezik a


fogyasztás második legjelentősebb részét, de a rekreáció és az oktatás,

kommunikáció szerepe is egyre jobban nő.

3. ábra. Háztartási fogyasztással kapcsolatos, egy főre jutó kiadások,

vásárlóerő-paritásban (PPP) 2000. évi állandó árakon, nemzetközi

dollárban Forrás: EEA (2007)

A 4. ábrán látható, hogy összességében nincsen nagy különbség a korábbi

EU-15 és a 2004-et követően csatlakozott uniós országok

energiafelhasználásában.

4. ábra. Energiafogyasztás az EU-15 tagállamaiban és a csatlakozott 12

tagállamban, 2006-ban


Az EU-15-ben a következő háztartási gépek jelentették az energiafogyasztás

fő forrását, IEA (2003) és Waide (2004) alapján:

lakossági fűtéshez szükséges energia 22%;

hűtő és fagyasztó 15%;

világítás 12%;

egyéb háztartási gépek 12%;

elektromos vízmelegítő és víztároló 9%;

tartós fogyasztási gépek használata és stand-by üzemmód 6%.

5. ábra. Az egy háztartásra jutó televíziók száma 2001 és 2006-ban

Forrás: GFK (2006) és Boyny (2006)

Ezenkívül nőtt a tv-nézéssel töltött órák száma is, ami pedig növekvő

energiafelhasználást is jelent. 1995-ben 205 perc volt az egy napra eső tv-

nézéssel töltött idő, 2000-ben 221 perc és 2005-ben 232 perc, a tíz év alatt

13%-kal nőtt tehát ez az érték.

Köztudott, hogy a közlekedés az egyik legjelentősebb fogyasztási szektor,

amely nagy szerepet játszik a háztartások fogyasztásában, ugyanakkor a

környezeti hatása is jelentős. A gépjármű-tulajdonlás egyre jobban terjed

Európában, illetve 1990 óta folyamatosan nő az autóval megtett összes km

értéke. A már említett életstílushoz és fogyasztói szokások változásához

köthető a gépjárművel való rendelkezés felfutása is, hiszen az

individualizmus, személyes szabadság szimbólumává vált a gépjármű, és

sokszor nemcsak a funkcionális okok miatt, hanem az egyre jelentősebb


szimbolikus fogyasztás miatt is egyre jobban elterjed, hiszen a nyugati

kultúrában meghatározza az emberek társadalmi státuszát és megítélését.

Ugyanakkor Steg (2006) arra is rámutatott, hogy az autók közmegítélése – a

biztonság kivételével – kedvezőbb, mint a tömegközlekedési járműveké.

A 6. ábra mutatja, hogy a GDP-vel és a rendelkezésre álló jövedelemmel

együtt nőtt a gépjármű-tulajdonlás és a megtett km-szám is. Az üzemanyag-

fogyasztás hatékonysága az elmúlt húsz évben több mint 10%-kal nőtt,

kevesebb az átlagfogyasztás, de ez a hatékonyságbeli javulás mégsem tudta

ellensúlyozni a gépjárművek növekvő számát, így összességében az összes

üzemanyag-fogyasztás nem csökkent, hanem folyamatosan növekedett, 1990

óta 20%-kal, és növekszik napjainkban is a több mint 10%-os hatékonyság-

javulás ellenére. Így az egyéni közlekedés nagyon jó példája a visszapattanó-

hatás megvalósulásának.

6. ábra. Az egyéni autóhasználat növekedése kontra

üzemanyag-hatékonyság az EU-15 országaiban

Forrás: Enerdata (2006)

Az EU-10 országaiban a gépkocsi-tulajdonlás szintje alacsonyabbról indult

az 1990-es években, de magasabb ütemű volt a növekedés, mint a nyugati

országokban, így 1990 és 2003 között megduplázódott a magántulajdonú

személygépkocsik száma.


Fogyasztási trendek Közép-Európában

A következő trendek figyelhetőek meg a fogyasztás szerkezetében Közép-

Európában:

A 2008-2009-es években a közép-európai fogyasztás vesztett a

dinamikájából a nyugat-európaihoz képest, de a felzárkózás

folytatódik.

A válság hatására a magyar háztartásokban a személyes fogyasztások

terén 3,5%-os csökkenés volt tapasztalható, de még ebben az évben is

évi 10 400 eurós kiadás volt jellemző a magyarokra. Nemzetközi

összehasonlításban ez az érték magasabb a lengyel kiadásoknál. A

fogyasztás növekedését megvizsgálva azonban azt lehet

megállapítani, hogy az elmúlt években Lengyelországban a

legnagyobb ütemű a fogyasztás növekedése.

Ha megvizsgáljuk az állandó költségeket, akkor az egész régióban

csökkenést tapasztalhatunk. Az állandó költségek közé tartoznak az

étkezés költségei, a lakásfenntartási és az energiaköltségek, valamint a

közlekedés és a kommunikáció költségei. Egyre kevesebb kiadással

jár egy átlagos közép-európai háztartás alapvető fogyasztási

szükségleteinek biztosítása.

Mivel azonban a fogyasztási kiadások összességében emelkednek, ezért a

szórakozási, kulturális, üdülési és luxuskiadások növekedésére

következtethetünk, ami kiadásban és környezeti hatás tekintetében is

ellensúlyozza az alapvető szükségleteket biztosító fogyasztás csökkenését.

A fix költségek Szlovéniában a legalacsonyabbak, körülbelül 50%-át

teszik ki a teljes költségnek, míg Ukrajnában a legmagasabbak. Ennek

az aránynak az országonkénti változása az ország gazdasági fejlettségi

szintjéhez is köthető, a nagyobb fejlettségi szint magasabb mozgó

fogyasztási költséggel párosul, ahol nem az alapvető, hanem a

luxuscikkek fogyasztása jelenik meg.

A 7. ábra azt mutatja, hogy a gazdasági válság milyen módon érintette a

közép-európai országok fogyasztását. Látható, hogy a legnagyobb visszaesés

Ukrajnában volt, míg Lengyelország, Szlovákia kevésbé érezte meg a válság

hatását, és itt még bővültek a személyes fogyasztási kiadások.


7. ábra. Változás a személyes fogyasztási kiadásokban Közép-Európa

országaiban Forrás: RegioPlan Consulting, Consumer Expenditure CEE - Edition 2010

Az éves fogyasztási kiadások értéke a következőképpen alakult a vizsgált

országokban háztartásonként: Szlovéniában és Horvátországban jellemző a

legmagasabb kiadás, a nyugat-európai színvonaltól azonban még ez is

elmarad, ha összehasonlítjuk az osztrák értékekkel.

Magyarországon közepesen magas a kiadások értéke. Szükséges azonban

figyelembe venni azt is, hogy országonként eltérő méretű háztartások a

jellemzőek, így a táblázatban az átlagos méret is fel van tüntetve. Ez azért

fontos, mert a magas horvát és szlovén háztartási kiadások nemcsak a

fogyasztás magasabb színvonalában és volumenével magyarázhatóak, hanem

azzal is, hogy azokban az országokban nagyobb az egy háztartásra jutó

személyek száma, így ez is hozzájárul a fogyasztási kiadás növekedéséhez. Ez

alapján, ha az egy főre jutó fogyasztási kiadásokat vizsgáljuk, akkor a horvát

kiadásoknál magasabb lesz a szlovák, a cseh és a magyar érték.

8. ábra. Éves fogyasztási kiadások háztartásonként 2009-ben, euróban Forrás: RegioPlan Consulting, Consumer Expenditure CEE - Edition 2010

A fejlettségi színvonalat jól reprezentálhatja egy ország fogyasztási

struktúrája. A 9. ábra azt mutatja, hogy milyen arányban jellemzőek az

állandó és a mozgó fogyasztási kiadások a közép-európai országokban.

Szlovéniában és Csehországban relatíve kevesebbet költenek élelmiszerre és

italokra, és az egyéb, nem alapvető szükségleteket fedező kiadások itt a


legmagasabbak. Ezekben az országokban a lakosság már megengedheti

magának, hogy a diszkrecionális jövedelmét az egyéb szükségleteire fordítsa,

és ezt meg is teszi. Romániában és Ukrajnában kevésbé fejlett fogyasztói

struktúra figyelhető meg, nagy az állandó kiadások aránya, és ez környezeti

szempontból is kevésbé előnyös, hiszen éppen az állandó kiadásokkal együtt

járó környezeti hatások a leginkább környezetterhelők.

9. ábra. A fogyasztási kiadások struktúrája a személyes fogyasztási

kiadások százalékában

Forrás: RegioPlan Consulting, Consumer Expenditure CEE - Edition 2010

A háztartási energiafelhasználás jelentős részét teszi ki a háztartási

kiadásoknak, ezért ezt a tételt érdemes még alaposabban megvizsgálni. A

lakossági fűtésen és világításon kívül a háztartási berendezések a lakossági

energiafelhasználás fő komponensei, a közép-európai országokban a

háztartási gépekkel való telítettség vizsgálata hasznosnak mutatkozik. A 10.

ábra háztartásonként mutatja a hűtőgéppel, fagyasztóval, mosógéppel és

mosogatógéppel való penetráció értékét.


10. ábra. Háztartási gépekkel való ellátottság egy háztartásban Közép-

Európában

Forrás: JRC kérdőíve alapján, és Ata (2004) alapján

Látható, hogy a háztartások hűtőgéppel és mosógéppel rendelkeznek a

legnagyobb mértékben, az átlagos érték 89,2% a hűtő- és 67% a mosógép

esetében. Ez azt jelenti, hogy szinte minden háztartásban található hűtőgép.

Fogyasztási szokások az USA-ban

A következőkben röviden elemezzük az USA fogyasztási szerkezetét, az

élelmiszer-fogyasztást kiemelve nemzetközi összehasonlításokat is teszünk.

Az amerikai fogyasztási szerkezetet megvizsgálva azt találjuk, hogy az

egészségügyre és az egyéb termékekre és szolgáltatásokra költenek a

legtöbbet. Az egészségügyi kiadások magas értéke azzal magyarázható, hogy

az USA-ban nem állami egészségügyi rendszer van, hanem a lakosoknak

maguknak kell finanszírozni az egészségügyi kiadásokat. A fogyasztás

környezeti hatását szén-dioxid-egyenértékesben mérve azonban látható, hogy

a kiadás magas szintje nem párosul nagy környezetterheléssel ebben a

fogyasztási kategóriában. Ezzel szemben a háztartási energia és a közlekedés

kategóriák a relatíve kisebb kiadási értékhez képest nagy környezetterhelést

okoznak, nagy intenzitásúak.


Az egyéni fogyasztói magatartásnak ezeken a területen nagy szerepe lehet,

hiszen közvetlenül is befolyásolhatóak a vásárlási, fogyasztási döntéseknél.

Az élelmiszer- és italfogyasztás, valamint a ruházkodás az a kategória, ahol a

környezetterhelés fogyasztási kiadáshoz viszonyított intenzitása alacsony.

11. ábra. Háztartási fogyasztásból származó teljes háztartási kiadások

(ezer dollár) és szén-dioxid kibocsátás (Mt/év) 13 fogyasztási

kategóriában

Forrás: Weber et al. (2008), pp. 382.

Az USA-ban az élelmiszer-fogyasztás az a terület, ahol nagymértékű

növekedés tapasztalható az elmúlt időszakban. Az Egyesült Államokban az

egy főre eső éves élelmiszer-fogyasztás mértéke ötszöröse az indiai

fogyasztásnak. Az amerikai gabonafogyasztás évente 1046 kg, míg az indiai

178 kg, a 2007-es évi amerikai Mezőgazdasági Minisztérium (Department of

Agriculture) statisztikája alapján. Az európai fogyasztásokhoz viszonyítva ez

az érték mintegy kétszerese az EU-átlagnak és háromszoros a kínai

fogyasztáshoz képest. Az elmúlt évtizedet vizsgálva ez az érték folyamatosan

nőtt az USA-ban, hiszen 946 kg volt az egy főre jutó gabonafogyasztás 2003-

ban, és 2007-ben az már 1046 kg volt.

A folyékony formában elfogyasztott tej 78 kg/fő évente az USA-ban, míg

csak 36 kg Indiában és 11 kg Kínában. A növényi olajok fogyasztása is


kiugróan magas, 41 kg évente az Egyesült Államokban, míg ez Indiában 11

kg.

A húsfogyasztást megvizsgálva az USA a legnagyobb húsfogyasztó a világon,

a marhahúsfogyasztás 42,6 kg, míg a baromfi 45,4 kg. A sertéshús

fogyasztását összehasonlítva az Európai Unióban fogyasztott mennyiséggel

azt kapjuk, hogy az uniós érték 2007-ben 42, 6 kg, ami magasabb, mint a 29,7

kg-os amerikai fogyasztás.

Magyarország fogyasztási szerkezete és trendek

A következőkben a magyar háztartások fogyasztási szokásaiban

végbemenő változásokat elemezzük a 2000-es évtől. A nemzetközi

összehasonlításban láthattuk, hogy a közép-európai országok közül

Magyarország közepesnek mondható egy háztartásra jutó kiadással

rendelkezik, a nyugat-európai értéktől messze elmarad. Az ezredforduló utáni

tendencia azonban az, hogy a háztartási összjövedelem emelkedik, forrásának

szerkezete nem változik, 2000-ben és 2007-ben is a munkajövedelem adta a

jövedelem 69%-át és 29%-át a társadalmi jövedelem. A bruttó jövedelem

növekedésének ellenére a nettó jövedelem enyhén csökkent az elmúlt

évtizedben, ami a társadalombiztosítási járulék és a munkavállalói járulék

emelkedésére vezethető vissza. Így 2000-ben 82,1% volt a nettó jövedelem

aránya, 2007-ben ez 78,2%-ra csökkent.

A fogyasztás szerkezete a 2000-2007-es vizsgált időszakban kissé átalakult.

Az élelmiszerek és alkoholmentes italok aránya csökkent, 2007-ben a

háztartási fogyasztási kiadások 23,7%-át tették ki. Csökkent a ruházkodási

kiadások aránya is. Ezzel szemben 2000-től folyamatosan nőtt a

lakásszolgáltatásra, a háztartási energiára költött kiadás, és ez a második

legnagyobb tétel az élelmiszerek után a lakossági kiadásokban, 21%-át teszi

ki az összkiadásoknak. Magyarországon is folyamatosan nőtt az egészségügyi

kiadások aránya folyamatosan, igaz, hogy az összkiadásnak nem túl jelentős

részét képezi, de értéke 2000-ről 2007-re 2,5%-ról 3,4%-ra nőtt, s ennek a

növekvő tendenciának nagy szerepe lehet a jövőben. Az egészségügyi

kiadások nagy része a gyógyszerek és gyógyáruk fogyasztásából adódik.


12. ábra. Az egy főre jutó évi fogyasztási kiadások az összes fogyasztás

százalékában, 2000–2007 (COICOP szerint)

Forrás: KSH (2009)

A 12. ábrán látható, hogy jelentősen megnőtt a közlekedés és szállítás

részaránya a háztartási kiadásokban, és ez növekvő környezetterheléssel is

párosul, melyet elsősorban a közúti személyszállítás megnövekedése okozott

a vizsgált időszakban, a kötöttpályás közlekedési kiadások csökkentek.

Folyamatosan növekvő tendencia jellemző a vendéglátás és szálláshely-

szolgáltatással kapcsolatos kiadások terén, 2007-ben 3,5%-ot képvisel az

összes fogyasztáson belül.

Mivel az élelmiszerek képezik a legnagyobb fogyasztási kategóriát és

környezeti hatásuk is jelentős, ezért érdemes részletesebben megvizsgálni az

élelmiszer-fogyasztás változását és tendenciáit.


Egy háztartás 153 ezer forintot költött egy személyre 2007-ben élelmiszerekre

és 14 ezer Ft-ot alkoholmentes italokra. 2007-re átalakult a fogyasztás

szerkezete, ami az egészséges táplálkozás felé haladást mutatja, hiszen

csökkent az állati eredetű zsiradékok, valamint a cukor- és cereáliafogyasztás

is (13. ábra). A cereáliákon belül azonban a kenyér fogyasztásának

csökkenése mellett nőtt a péksütemények fogyasztása.

Folyamatosan csökkent a tojás- és a tejfogyasztás, a húsfélék fogyasztása nem

változott jelentősen 2000-2007 között, 57 kg-ra tehető az évi húsfogyasztás

mennyisége. A zöldség és gyümölcs fogyasztása is csökkenő tendenciát mutat

a vizsgált időszakban.

13. ábra. Egyes élelmiszerek háztartásban fogyasztott egy főre jutó éves

mennyiségei, 2000–2007

Forrás: KSH (2009)

Ezek az adatok a magyar országos átlagértékeket mutatják, azonban ha

jövedelmi decilisenként vizsgáljuk a lakosság élelmiszer-fogyasztását, akkor

jelentős különbségeket tapasztalhatunk (14. ábra). Az alacsonyabb jövedelmi

decilisbe tartozók a jövedelmük nagyobb részét költik élelmiszerekre, jobban

reagálnak az árváltozásokra és kevésbé figyelnek az egészségtudatos

táplálkozásra. A magasabb jövedelmi decilisbe tartozók szinte mindegyik

élelmiszerből többet fogyasztanak, kivétel a kenyér és a szárazhüvelyesek.

Nagyon nagy különbség látható a zöldség- és gyümölcsfogyasztásban, a


legfelső jövedelmi decilisbe tartozók két-háromszoros mértékben

fogyasztanak többet, mint az alsó jövedelmi decilisben.

14. ábra: Néhány élelmiszerfajta fogyasztásának egy főre jutó éves

mennyisége az egy főre jutó összes személyes nettó jövedelem

alapján képzett alsó és felső jövedelmi tizedbe tartozók körében és

országosan, 2007

Forrás: KSH (2009)

A második legjelentősebb fogyasztási kategória a lakossági

energiafelhasználás volt, ami folyamatosan nőtt az elmúlt években. A

szerkezeti változásokat megvizsgálva, azt láthatjuk (15. ábra), hogy a

fogyasztási kiadások minden alkategóriában nőttek, a legjelentősebben a

lakásszolgáltatásra és vezetékes gázra fordított kiadások nőttek. A gáz

árindexének növekedése mellett javult a gázzal való ellátottság is, így mindkét

tényező közrejátszott a fogyasztási kiadások növekedésében. A vezetékes gáz

aránya az energiahordozókon belül 2007-re 29%-ról 33,5%-ra nőtt. A gázra

fordított kiadásokat nagyban befolyásolta az életmód, a lakás- és

háztartásnagyság. A korszerű, hatékony berendezések megléte jelentős

szerepet játszik a fogyasztási szint kialakulásában.


15. ábra: A háztartások egy főre jutó lakásszolgáltatás, víz-,

villamosenergia-, gáz- és egyéb tüzelőanyag-fogyasztási kiadásai,

2000-2007 (Ft)

Forrás: KSH (2009)

A tartós fogyasztási cikkek esetében az ellátottság folyamatosan javult,

ahogyan ezt már a nemzetközi összehasonlításban is láthattuk.

Összegzés

A tanulmány célja az volt, hogy megvizsgálja, milyen fogyasztási szerkezet

jellemző és milyen tendenciák figyelhetőek meg az európai régióban. A

közép-európai országok vizsgálata lehetőséget adott arra, hogy

megfigyelhessük az eltéréseket és folyamatokat a nyugati fogyasztási

színvonalhoz és szerkezethez képest A magas nyugat-európai fogyasztás sok

esetben alatta marad az amerikainak, amely szintén rohamosan bővül.

A közép-európai országok közül Magyarország fogyasztása mérsékeltnek

mondható, ugyanakkor láthattuk, hogy néhány szektor fejlődése a fogyasztás

további bővülését eredményezheti.

A legtöbb országban azokban a fogyasztási szektorokban várható bővülés,

amelyeknek környezeti hatása jelentős, ugyanakkor sok esetben

befolyásolható az egyéni környezettudatos magatartással. A jövőben szükség


van tudatos fogyasztói minták kialakítására, valamint a fogyasztás környezeti

hatásainak pontos ismeretére ahhoz, hogy fenntarthatóbb fogyasztási

szerkezet alakuljon ki.

Irodalomjegyzék

1. Bertoldi, P., Atanasiu, B. (2006): Electricity Consumption and Efficiency

Trends in the Enlarged European Union - Status report 2006-, Institute for

Environment and Sustainability, EUR 22753EN

http://re.jrc.ec.europa.eu/energyefficiency/pdf/EnEff%20Report%202006.

pdf Letöltés dátuma: 2010.07.13.

2. Boyny, J. (2006) : „CE and IT - Market continuously driven by new

technologies and by the development of changing consumer approach”,

Proceedings of 4th International Conference on Energy Efficiency in

Domestic Appliances and Lighting (EEDAL'06), 21-23, June 2006,

London, United Kingdom

3. EEA (2007): State of the environment report No.1. /2007- Európa

környezete Negyedik értékelés: 6 Fenntartható fogyasztás és termelés

http://www.eea.europa.eu/hu/publications/state_of_environment_report_20

07_1 Letöltés dátuma: 2010.07.13.

4. GFK (2004), www.gfk.de

5. IEA (2003): Cool Appliances: Policy Strategies for Energy Efficiency

Homes. International Energy Agency

6. KSH (2009): A háztartások fogyasztásának és színvonalának szerkezete,

III. évf. 3.szám, 2009. 01. 13.

7. RegioPlan Consulting, Consumer Expenditure CEE - Edition 2010

8. http://vg.hu/lapokkepek/fileok/0/460_Sajtokozlemeny_A%20magyarok%2

0huztak%20a%20nadragszijon_20100428.pdf Letöltés dátuma:

2010.07.13.

9. P. Waide, B. Lebot & P. Harrington (2004): „The Historic and Potential

Impact of Residential Electrical Equipment Energy Efficiency Policies in

the OECD” 2004 in proceedings of the EEDAL’03 conference, Softech,

Italy

10. Weber et al. (2008): Quantifying the global and distributional aspects of

American household carbon footprint, Ecological Economics, Vol.66. 379-

391.

http://re.jrc.ec.europa.eu/energyefficiency/pdf/EnEff%20Report%202006.pdf

http://re.jrc.ec.europa.eu/energyefficiency/pdf/EnEff%20Report%202006.pdf

http://www.eea.europa.eu/hu/publications/state_of_environment_report_2007_1

http://www.eea.europa.eu/hu/publications/state_of_environment_report_2007_1

http://www.gfk.de/

http://vg.hu/lapokkepek/fileok/0/460_Sajtokozlemeny_A%20magyarok%20huztak%20a%20nadragszijon_20100428.pdf

http://vg.hu/lapokkepek/fileok/0/460_Sajtokozlemeny_A%20magyarok%20huztak%20a%20nadragszijon_20100428.pdf


Csutora Mária

Fenntartható fogyasztás: közösségi, vállalati és egyéni kibúvó stratégiák

Összefoglaló

Minél intenzívebben törekszik a fejlett világ a fenntartható fejlődés elérésére,

annál távolabb kerül attól. A legtöbb fenntarthatósági intézkedést felmutató

országok környezeti lábnyoma a legnagyobb, és a törekvések ellenére

továbbra is nő. Ennek ellenére az empirikus kutatások azt mutatják, hogy a

szubjektív boldogság szintje hosszú távon nem nő. Ha erőfeszítéseink nem

elég őszinték, elutasítjuk azokat az átváltásokat és áldozatokat, amelyeket a

fenntarthatóság megkívánna, akkor egyszerű, olcsó megoldásokat keresünk,

amelyek nem szükségszerűen érik el a kívánt célt. Az ökohatékonyság

növekedéséből, a környezettudatos vállalatirányítás és a környezetbarát

fogyasztói magatartás terjedéséből származó hasznokat viszont

túlkompenzálja a fogyasztás növekedéséből származó megnövekedett

környezeti terhelés.

Az erőfeszítések és eredmények paradoxona, a szélesség-élesség paradoxona

és a fenntarthatósági kérdések internalizáltságának eltérő foka lehetőséget ad

arra, hogy a kibúvó stratégiák széles spektrumát hívják életre az államok, a

vállalatok és az állampolgárok. A kibúvó stratégiák marginális kérdések

megoldására koncentrálnak, miközben elszalasztják a lehetőséget, hogy

valódi, lényeges problémákat kezeljenek. Főbb jellemzőik:

közösségi szinten:

az import szerepének növekedése a fogyasztási cikkek piacán a

szennyezés közvetett exportálását jelenti (Made in China jelenség);

a környezetbarát fogyasztás támogatása a fogyasztás visszafogása

helyett;

a környezetpolitika mint kiigazítási stratégia (a fókusz az

intézkedéseken az eredmények helyett);

szennyezéskikötők kialakulása (pollution havens);


a marginális kérdésekben tett kisebb lépések hivatottak elfedni azt a

tényt, hogy képtelenek eredményeket elérni alapvető ügyekben;

vállalati szinten:

a piac növekedése túlkompenzálja az ökohatékonyságból származó

szennyezéscsökkenést;

az eredmények helyett az intézkedésekre fókuszálnak.

(környezetirányítási rendszerek fejlesztése);

a marginális kérdésekben tett kisebb lépések hivatottak elfedni azt a

tényt, hogy képtelenek eredményeket elérni alapvető ügyekben;

környezeti hatásaikat oly módon csökkentik, hogy közben áthárítják

másokra azokat. Ez különféle formákat ölthet:

- A kockázatos, szennyező vagy egyéb okból nemkívánatos

tevékenységek kiszervezése a vállalatból.

- Kompenzáció: a kyotói vállalásokoz kapcsolódó uniós

jogszabályok lehetőséget adnak arra, hogy a vállalatok úgy

csökkentsék az üvegházgázok emisszióját, hogy nem a saját

kerítésükön belül, hanem más vállalatoknál vagy fejlődő

országokban csökkentik a kibocsátást, ezzel kompenzálva sajátjuk

stagnálását vagy növekedését. Pozitív rövid távú, de negatív hosszú

távú hatásokkal kell számolni, amikor a kompenzáció adta

lehetőséget arra használják a vállalatok, hogy új piacokra

hatoljanak be;

egyéni szinten:

az ellentmondó marketingüzenetek elfogadása. Hallgatunk a szelektív

hulladékgyűjtésre, a szmogriadóra, a biotermékek vásárlására felszólító

üzenetekre, de a nagyobb TV, modernebb mobiltelefon, nagyobb autó

vásárlására felhívó üzenetekre is;

lelkiismeretünk megnyugtatása marginális környezetvédelmi

tevékenységekkel (szelektív hulladékgyűjtés);

mindezek eredményeként növekszik a környezetbarát és az

összfogyasztás. A környezetbarát termékek vásárlásával eleget teszünk

a környezet iránti felelősségünknek. Az összfogyasztás növekedéséről

ugyanakkor nem kívánunk lemondani;

rések az ökológiai tudás, az értékek, az attitűdök, a cselekvési

hajlandóság és a tényleges cselekvés között.


Van lehetőség arra, hogy túllépjünk a kibúvó stratégiákon, ennek azonban

feltétele a reális helyzetértékelés. A „business as usual” szkenárió

tarthatatlansága az ahhoz kapcsolódó értékek válságát is elhozhatja. Az

emberek „tudatformálásán”, oktatásán, a mainstream marketinggel szembe

menő marginális környezeti marketingen, az üzletmenetet kevéssé zavaró

közgazdasági eszközök alkalmazásán túlmenő megoldások is lehetségessé

válnak, amint a helyzet tarthatatlansága nyilvánvalóvá válik. A

válságmenedzsment eszköztára általában kevésbé kötött, mint a megszokott

üzletmeneté. Ha a globális problémák válságot idéznek elő, előtérbe kerülnek

a válságmenedzsment eszközei. Ez azonban már egy következő tanulmány

témája lesz.

Paradoxonok a fenntarthatóság problémájának kezelésében

„A Pokolhoz vezető út jó szándékkal van kikövezve” áll a Bibliában. S

valóban: azt tapasztaljuk, hogy minél intenzívebben törekszik a világ a

fenntartható fejlődés elérésére, annál távolabb kerül attól. Az ökohatékonyság

növekedéséből, a környezettudatos vállalatirányítás és a környezetbarát

fogyasztói magatartás terjedéséből származó hasznokat túlkompenzálja a

fogyasztás növekedéséből származó megnövekedett környezeti terhelés.

Törekvéseink visszájára fordulnának, nem elég őszinték, vagy a helyesen

levont helyzetértékelésből vagyunk képtelenek eljutni a szükséges lépések

megtételéig? Ennek okait boncolgatja e tanulmány.

Az erőfeszítések és eredmények paradoxona

Sok idő telt el azóta, hogy a környezetvédelem kinőtt a jogszabályok által

előírt, kötelezően teljesítendő és azon túl minimalizálandó erőfeszítések

köréből. Ma már minden magára adó fogyasztó büszkén gyűjti szelektíven a

hulladékot és minden nagyvállalat az önkéntes kezdeményezések sorát tudja

felvonultatni, amelyek elkötelezettségét, környezettudatosságát és

felelősségteljes magatartását hivatottak bizonyítani.

Nagy előrelépés történt a környezetbarát fogyasztási minták terjedése, a

technológia és a környezetbarát vállalatirányítás terén is.

A fogyasztás környezetbaráttá tétele terén olyan változások történtek,

amelyeket két évtizeddel ezelőtt még elképzelni sem tudtunk volna.

Kötelezővé tették a szelektív hulladékgyűjtést a településeken. Az Európai


Unió bevezette az integrált termékpolitikát. Lényegesen hatékonyabb

termékek jelentek meg a piacon: kisebb fogyasztású gépkocsik, töredék

energiafelhasználású villanykörték, hatékonyabb kazánok és jobban szigetelő

nyílászárók. Európai szinten vezettek be ökoemblémákat és

energiahatékonyságra vonatkozó címkéket. Az új lakásokat már csak

energiatanúsítvánnyal lehet értékesíteni. Az ökotermékek piaca virágzik.

Egy 2003-as OECD felmérésben, amely hét ország több mint 4000

vállalatának válaszait elemezte, Frondel et al úgy találta, hogy a mintában

szereplő létesítmények 76,8%-a a tisztább termelés módszereit alkalmazza,

nem pedig az elavultnak tartott csővégi megoldásokat. Ez azt jelenti, hogy a

cégek döntő többsége törekszik arra, hogy a lehető legkevesebb alapanyagból,

a lehető leghatékonyabb eljárással és a lehető legkevesebb hulladék

kibocsátása mellett állítsa elő termékét. A hulladékot és szennyezést nemcsak

utólag kezelendő problémának tartják, hanem megelőzendő pénzkidobásnak

és hatékonysági veszteségnek (Porter, 1991).

Ans Kolk és kutatótársai a rendszeres időközönként megismételt

felméréseikben arra a következtetésre jutottak, hogy a fenntarthatósági

jelentések kiadása évről évre terjed a Fortune 250 vállalatánál (Kolk 2002,

2006). Ez azt jelenti, hogy a cégek szükségesnek tartják érintetteiket

tájékoztatni nemcsak gazdasági, hanem társadalmi és környezetvédelmi

eredményeikről is. A környezeti menedzsment vállalati eszközeit egyre

szélesebb körben és egyre magasabb szinten alkalmazzák. A tanúsított

ISO14001 környezetközpontú irányítási rendszerrel rendelkező szervezetek

száma az 1996-os indulás óta 2006-ra már elérte a 129 000-et a világban.

Azt várjuk, hogy az említett intézkedések végül meghozzák eredményüket, a

környezetterhelés csökkenését, az üvegházgázok koncentrációjának

mérséklődését és közeledést a fenntarthatóság mint cél felé. Minél több

erőfeszítést tesz egy állampolgár vagy egy vállalat, annál valószínűbb, hogy

elmozdul a fenntarthatóság irányába. Valójában azonban ennek épp az

ellenkezőjét tapasztaljuk: a leginkább környezettudatos fogyasztók és

vállalatok környezetterhelése a legnagyobb, és ráadásul még csak nem is

csökken.

Az 1. táblázat a Yale egyetemen kifejlesztett környezeti fenntarthatósági

index (environmental sustainability index, a továbbiakban ESI) (Esty et al.,

2005. p.1.) az országokra vonatkozó felelős versenyképesség mutató

(AcountAbility 2007) és az ökológiai lábnyom közötti korrelációt mutatja. Az

ESI rendkívül komplex indikátor, amelynek fő komponensei: a környezeti

rendszerek, a környezeti terhelés csökkentése, az emberi jogok és a globális

felelősség. Mint látható, az ESI mind környezetpolitikai, mind pedig a


környezeti állapotra vonatkozó elemeket tartalmaz: integrálni próbálja a

törekvések és a teljesítmények mérését. Emellett az emberi jogokra vonatkozó

nyugati elveket is érvényesíti mutatórendszerében. Ennek következményeként

az amerikai társadalom fenntarthatósági szempontból körülbelül egy szintre

kerül Magyarországgal. Habár az előbbit a pazarló fogyasztói társadalommal

és a magas üvegházgáz-kibocsátással összefüggésben szoktuk emlegetni, a

környezetpolitika és az emberi jogok terén kétségtelenül több kezdeményezés

és szofisztikáltabb jogszabályi háttér jellemzi.

1. táblázat. Korreláció az ESI, az ökológiai lábnyom és a felelős versenyképesség

között

Felelős Verseny-képességi Index, 2007 ESI

Ökológiai lábnyom

Felelős Verseny-képességi Index, 2007

Pearson korreláció

1 .546(**) .721(**)

Szig. (2-oldalú) .000 .000

Országok száma 108 104 103

ESI Pearson korreláció

.546(**) 1 .356(**)

Szig. (2-oldalú) .000 .000


Ökológiai lábnyom

Pearson korreláció

.721(**) .356(**) 1

Szig. (2-oldalú) .000 .000


** A korreláció szignifikáns a 0.01 szinten.

Paradox módon a legmutatósabb környezetpolitikával és a legjobb ESI

mutatóval rendelkező országok „dicsekednek” a legnagyobb ökológiai

lábnyommal, vagyis a leginkább felelősek a környezeti erőforrások

fenntarthatatlan használatáért (lásd a mutatók közötti pozitív korrelációt a

táblázatban). Igaz, a magasabb színvonalú környezetpolitikától azt várjuk,

hogy hosszabb távon közelebb visz minket a fenntarthatósághoz. A legújabb

kutatások azonban az ökológiai lábnyom további növekedését és masszív

ökológiai deficitet jeleznek előre a „legkörnyezetpolitikusabb” Európában és

Észak-Amerikában (Lenzen et al., 2007).


Az ESI-ben tehát – hasonlóan az AccountAbility mutatóihoz – keverednek a

közösség fenntarthatóságát jellemző indikátorok a törekvéseket mérő

mutatókkal és a nyugati individualista értékeket hordozó mutatószámokkal.

Abból, hogy egyes iszlám országokban a nőket alacsonyabb rendű lényeknek

tekintik, amely ellentétes értékrendünkkel, még sajnos nem következik, hogy

ezen országok társadalma ökológiai vagy akár társadalmi szempontból

fenntarthatatlan lenne. Történelmileg nem igazolható, hogy a legdemok-

ratikusabb társadalmak lettek volna ökológiai vagy akár társadalmi

szempontból a legtartósabbak. Morbid hasonlat, de az ökológusok

valószínűleg meglepődnének azon a kérdésen, hogy fenntarthatóbb-e az a

farkaspopuláció, ahol a gyengébbeknek ugyanakkora falat jut a zsákmányból,

a populáció sérült tagjai azonos jogokat élveznek ép társaikkal, és a falkavezér

szerepét nemcsak a legerősebb hím töltheti be. Emberi jogi értékeink

természetesen fontosak egyéni boldogságunk elérése szempontjából,

ugyanakkor a közösség fenntarthatóságához nem sok közük van. Az ESI

mutatóban az emberi jogok terén szerzett magas pontszám képes

ellensúlyozni a magas környezetterhelés hatásait, ily módon nemcsak a

fenntarthatóság, hanem legalább annyira a nyugati értékrend mutatója.

Véleményem szerint mindhárom téren érdemes lenne megfogalmazni a

minimumkövetelményeket, amelyeket nem ellensúlyozhatunk más téren elért

eredményekkel.

Az AccountAbility országrangsorában leghaladóbbnak tekintett társadalmak

komoly problémákkal szembesülnek: a társadalom öregedésével és a

csökkenő születési rátával. Ha a világ más részeiből nem érkeznének

imigránsok, akkor Európában válságot okozna a csökkenő népesség, az

öregedés és a nyugdíjrendszer fenntarthatatlansága. Nevezhetünk fenntart-

hatónak olyan társadalmakat, amelyek nem képesek a népesség dinamikusan

stabil szintjét biztosítani?

Vállalati szinten hasonló problémákat észlelünk. A globális felelőtlenség terén

legrosszabb hírnévre szert tett iparágak – olajipar, dohányipar – produkálják a

legmutatósabb fenntarthatósági jelentéseket. Számos lépést és intézkedést

hoznak a társadalmi felelősségvállalás terén – jelentések kiadása, szponzori

tevékenység, iskola- és kórházépítés a bennszülött lakosságnak, de ettől még

kérdéses, hogy az alaptevékenységük fenntartható-e. Elfedheti a hatásos

környezetpolitika azt, hogy rossz irányba haladunk? A vállalatok az

eredmények helyett az erőfeszítésekre helyezik a hangsúlyt. A formalizált

környezetközpontú irányítási rendszerek, a jelentések, az auditok mind a

cégek környezet iránti elkötelezettségét hivatottak mutatni. A tényleges

hatások ugyanakkor csak gyenge korrelációt mutatnak az intézkedésekkel. A

2. táblázat a Pearson korrelációt mutatja a Fortune 100 vállalata által elért


AccountAbility pontszámok között. Az elkötelezettség és stratégia pontszáma

csak gyenge korrelációt mutat a hatásokéval. Igaz, az AccounAbility

hatásokat mérő mutatója még jóindulattal is nyersnek nevezhető.

2. táblázat. Korreláció a Fortune 100 AccountAbility pontjai között

Stratégia Kormányzás Elkötelezettség Hatás

Stratégia 1 .807(**) .765(**) .352(**)

.000 .000 .000

Kormányzás .807(**) 1 .798(**) .393(**)

.000 .000 .000

Elkötelezettség .765(**) .798(**) 1 .306(**)

.000 .000 .002

Hatás .352(**) .393(**) .306(**) 1

.000 .000 .002

** A korreláció szignifikáns a 0.01 szinten.

A vállalat társadalmi felelőssége terén legmagasabb pontszámot elért

vállalatok 90 százalékának Európában van a központja. Európa ökológiai

lábnyoma ennek ellenére nő, és kontinensünknek csak az új belépőkkel együtt

van esélye kyotói vállalásai teljesítésére, mivel ezen országok üvegházgáz

kibocsátása kvótájuk alatt marad.

Elméletben a fenntarthatósági stratégia célja a fenntarthatósági pozíció

javítása. Egyelőre azonban nem látjuk annak jelét, hogy a belátható jövőben a

fenntarthatóság irányába történne elmozdulás.

Az erőfeszítések és eredmények paradoxonának lényege, hogy a

fenntarthatóság érdekében tett egyre több erőfeszítés jól megfér a

fenntarthatósági pozíció gyengülésével. Sőt a fenti mutatók tanulságaira

alapozva még ennél erősebb megállapítást is tehetünk: a fenntarthatóság

állapotától azon társadalmak és azon vállalatok távolodnak a legnagyobb

mértékben, amelyek a legtöbb erőfeszítést tudják felmutatni a

fenntarthatóság érdekében. Kerekes Sándor (Kerekes,2003) nagydoktori

értekezésében már 2003-ban felhívta a figyelmet arra, hogy diszkrepancia áll

fenn Magyarország környezeti állapota és európai megítélése között. Hazánk

értékelése az akkori jó környezeti állapot ellenére sem volt kedező. Azt is

előrevetítette, hogy a megítélést elsősorban a környezetpolitikai

intézkedésekre alapozzák, így az európai csatlakozás után környezeti

megítélésünk javulni fog, miközben a környezeti állapot – a gazdasági

növekedés megindulását követően – romlani fog.


Bebbinton (2001) figyelmeztet arra, hogy ne használjuk a fenntartható

fejlődést a „jó környezeti menedzsment” szinonimájaként. A fenntartható

fejlődés fogalma a következő kérdés megválaszolásához kapcsolódik: Milyen

gazdasági rendszer szükséges ahhoz, hogy mindenki szükségleteit ki tudjuk

elégíteni, mégpedig ökológiailag fenntartható és társadalmi szempontból

igazságos módon? A „jó környezeti menedzsment” része ugyan a fenntartható

fejlődésnek, de nem tölt be központi szerepet abban.

A szélesség vs. élesség paradoxona

A szélesség–élesség paradoxona azt jelenti, hogy kényszerű átváltás van a

fenntarthatósági kérdések lajstromának terjedelme és a problémalátás élessége

között. Minél szélesebb horizontját próbáljuk átfogni a fenntarthatósághoz

kapcsolódó kérdéseknek, annál kevésbé látjuk élesen az igazán életbevágó

problémákat. A marginális ügyek elfedhetik, elnyomhatják a lényegi

dolgokat. Látóterünk szélesítéséért a kép életlenségével fizetünk.1

A társadalmi felelősségvállalásra vonatkozó, valamint a fenntarthatósági

jelentések egész Európában teret nyernek a szűkebb fókuszú

környezetvédelmi vagy társadalmi jelentésekkel szemben. (ESRA, 2008). A

Global Reporting Initiative útmutatója pl. 7 témában 60 különböző indikátort

sorol fel. A szélesebb körű témaválasztás ára nemcsak a kevesebb részlet,

hanem az is, hogy figyelmünket megosztja a sokféle probléma: elmosódottá

válnak a különbségek az életbevágóan fontos és a jelentéktelen ügyek között.

Pl. a helyi közösségekért vállalt felelősségüket a cégek olcsó szponzorálással

nyilvánítják ki, ugyanakkor nem foglalkoznak olyan alapvető ügyekkel, mint

a helyi közösségek kiszolgáltatottsága a vállalatok gyárbezárási döntéseivel

szemben vagy a kisebb beszállítóik helyzete.

A kutatók küzdenek a fenntarthatóság problémájának sokszínűségével és

komplexitásával. Küszködnek, amikor a szerteágazó témákra – pl. környezeti

hatások, munkahelyi balesetek, vállalati kormányzás, közősségi kapcsolatok –

1 A szélesség–élesség paradoxona nem azonos a szélesség–mélység paradoxonával.

Utóbbi arra vonatkozik, hogy minél több kérdést vizsgálunk, annál felületesebben

vagyunk képesek egy-egy kérdést megfogni. A statisztika mindent megmutat a

semmiről vagy semmit a mindenről. A szélesség–élesség pardoxona szerint azonban

nemcsak az a baj, hogy a túl sok kérdés miatt nem elég mélyen vizsgáljuk az egyes

fenntarthatósági problémákat. Ennél nagyobb baj, hogy a sok marginális kérdés miatt

már észre sem vesszük azt, hogy valójában melyek lennének a legfontosabb ügyek: a

szélesség növelése nemcsak a mélységet csökkenti, de az élességet is rontja. Népiesen

szólva a sok fától nem látjuk az erdőt.


vonatkozó indikátorokat aggregálniuk kell. Amikor súlyozást alkalmaznak,

akkor az elemzés könnyen kritizálható azzal, ahogy és akik a súlyozást

végezték (AccountAbility, Srdjevic et al., 2007), ahogy a témák prioritásáról

döntöttek vagy olyan alapon, hogy a súlyok mennyire tekinthetők stabilnak,

ha megismételjük a vizsgálatot.

A súlyozás problémája nem kerülhető meg, és annál élesebben jelentkezik,

minél több témakör szerepel a terítéken. Pl. a diszkriminációellenes vállalati

politika mennyit számítson, ha súlyos klímaváltozás fenyeget?

Néhány kutató oly módon próbálja összehasonlíthatóvá tenni az almákat és a

körtéket, hogy egyenlő súlyt rendel minden egyes kérdéshez (see Ramos and

Melo, 2006). Ezáltal azonban a marginális kérdések könnyen elnyomhatják az

életbevágóan fontosakat. Ha tovább bővítjük a fenntarthatósági kérdések

lajstromát, akkor a probléma csak tovább súlyosbodik. Mások inkább

rendszert próbálnak teremteni és ezáltal teszik átláthatóbbá a hatások,

átváltások, alternatívák és eredmények értékelését (Bonachi, Rinaldi, 2007,

Figge et al., 2002, Wagner and Schaltegger, 2006). Az előállított rendszer

azonban rendszerint még mindig túl komplex.

Az érintettek nyomása képes a cégek irányába közvetíteni és aggregálni egy

sor nehezen megfogható társadalmi kérdést. Ez az oka annak, hogy központi

szerepet kap a vállalati környezetvédelmi stratégia meghatározásában

(González-Benito and González Benito, 2006). Végső megoldást mégsem ad,

hiszen elvezet minket az érintettek csoportjai közötti hatalmi viszonyok

kérdéséhez.

Egy lehetséges közgazdasági megoldásként kínálkozik, ha sikerülne jogi és

piaci eszközökkel internalizálni a fenntarthatósági kérdéseket, így a

jogszabályok és árak alakításával sok kérdés kezelhetővé válna.

A fenntarthatósági kérdések internalizálása

A fenntarthatósági kérdések internalizálásával a fenntarthatatlan gyakorlat

következményei visszaszállnak a fogyasztóra vagy a vállalatra. Minél inkább

internalizált egy társadalmi kérdés, annál kevésbé sérti az üzleti vagy egyéni

érdekeket. Pl. a környezetbarát technológiák bevezetése szabályozás nélkül

negatív profit következményekkel járhat. Ha azonban a szennyező

technológiák alkalmazása a szabályozás miatt a működési engedély

megvonásával fenyeget, akkor a jó környezeti teljesítmény az üzleti célok

teljesítésének feltételévé válik. Az energia árának emelkedése pedig kedvez a

takarékosságnak, a jobb építészeti megoldások alkalmazásának (pl. szigetelés)

és az energiahatékony háztartási gépek kifejlesztésének.


Kornai (1992) a gazdasági koordináció három formáját említi: a bürokratikus,

a piaci és az etikai koordinációt. Az internalizálás szintén ebben a háromféle

formában jelentkezhet. A bürokratikus koordináció főként jogszabályokban,

míg a piaci az árakon keresztül hat. A magas energiaárak energiahatékonysági

intézkedésekre ösztönöznek a piaci mechanizmusokon keresztül. Az etikai

koordináció mindkettőt felülírhatja: a korrupció és adócsalás mindenütt tilos,

mégis sok országban megszokott.

Az önkéntes iparági útmutatók, önkéntes szabványok az etikai koordináció

kategóriájába esnek. (see Zadek 1998) Ezeket vagy azért vezetik be, mert a

menedzserek etikusan viselkednek, vagy azért, mert jó benyomást kívánnak

gyakorolni az etikai szempontokat érvényesítő érintettekre.

Az egyes fenntarthatósági kérdések eltérő mértékben kerültek internalizálásra.

Azt várnánk, hogy minél fontosabb, életbevágóbb egy társadalmi kérdés,

annál inkább internalizált is egyben. Ez azonban közel sem így van, ami ismét

csak az érintett csoportok közötti hatalmi viszonyokkal magyarázható.

Lényeges társadalmi kérdések megoldása költséges, keményen ellentétes lehet

az üzleti érdekekkel, nagy ellenállást vált ki. Ugyanakkor kevésbé jelentős

kérdéseket sikeresen abszorbál az üzleti szféra, ha meg tud birkózni azok

költségével, és nem korlátozzák túlságosan üzleti szabadságát.

A környezetvédelem vagy a munkabiztonsági kérdések jobban internalizáltak,

mint egyes társadalmi kérdések – pl. a munkahelyek biztonsága, a beszállítók

kiszolgáltatottsága. Ezek az eltérések módot adnak arra, hogy a cégek

átváltásokat alkalmazzanak a különböző fenntarthatósági kérdések között.

Pozitív image kialakításához elég a

jól internalizált,

kevésbé költséges,

jól mérhető és könnyen kezelhető kérdésekre koncentrálniuk.

A problémát bonyolítja a fenntarthatósági indikátorok mérésének nehézsége: a

mérhetőség sokszor nem arányos a probléma jelentőségével.

Brown és Fraser (2006) állítja, hogy „sok vállalatot a fenntartható fejlődésből

és társadalmi felelősségvállalásból az image, nem pedig a lényeg érdekli.”


3. táblázat. Egyes fenntarthatósági kérdések internalizáltságának szintje

Példa

Internalizáltság

Kibúvók

Megfelelés

mínusz

áthágás ára

Megoldatlan problémák Szintje Típusa Módja

Munka-

biztonság

Élelmiszer-

biztonság

Nox

kibocsátás

nagyon

magas

jogi határértékek

vagy

technológiai

előírások

nehéz kibújni

(kitelepülés,

kiszervezés)

negatív (a

működési

engedélyt

kockáztatja)

munkahelyi klíma,

unalmas munkakörök,

Öko-

hatékonyság

magas piaci energiaárak korlátozott: pl.

kitelepülés

olcsóbb

országokba

lehet negatív

(Frondel et al

2007)

környezeti hatások

további növekedése

ÜHG

kibocsátások

csökkenése

közepes kombinált

piaci és

jogi

Ffgalmazható

kvóták.

(rugalmasabb,

mint a

határértékek).

kompenzáció,

kitelepülés

gyakrabban

pozitív

ÜHG-kibocsátás

globálisan nő


Példa

Internalizáltság

Kibúvók

Megfelelés

mínusz

áthágás ára

Megoldatlan problémák Szintje Típusa Módja

Diszkrimi-

náció-

ellenes

politika

közepes -

alacsony

etikai és

jogi

a jog tiltja a

diszkriminá-

ciót, de nem

határoz meg

célértékeket.

szép vállalati

politika, de a

kisebbségek

alacsony aránya

pozitív a hátrányos helyzetű és

kisebbségi csoportok

foglalkoztatása

Közöségekre

gyakorolt

hatás

alacsony etikai önkéntes

irányelvek,

NGO

tevékenység

marginális

kérdésekre

fókuszál: pl.

szponzori

tevékenység

pozitív a közösségek

kiszolgáltatottsága az

üzembezárással szemben,

a kisebb beszállítók

kiszolgáltatottsága a

nagyvállalati vevő felé


Vállalati „kibúvó” stratégiák

A kibúvó stratégiák típusai

A fentebb ismertetett paradoxonok a vállalatok számára széles választékát

kínálják azoknak a stratégiáknak, amelyekkel könnyen és olcsón kezelhetik a

fenntarthatóság kérdését, miközben nem kell feláldozniuk növekedési

céljaikat. Hasonlóképpen, a fogyasztói társadalmak állampolgárai is

megtalálják azokat a stratégiákat, amelyeket követve jó lelkiismerettel és

kevés változtatással tarthatják fenn megszokott fogyasztói szintjüket. Globális

szinten egyre távolabb kerülünk a fenntarthatóság eszméjétől, miközben javul

a vállalatoknál az ökohatékonyság, a fogyasztók körében pedig terjednek a

környezettudatos fogyasztási minták. Azokat a stratégiákat, amelyek erre az

eredményre vezetnek, nevezzük a továbbiakban „kibúvó” stratégiáknak.

A kibúvó stratégiák marginális kérdések megoldására koncentrálnak,

miközben elszalasztják a lehetőséget, hogy valódi, lényeges problémákat

kezeljenek. Főbb jellemzőiket a következőkben ismertetem.

Vállalati szinten:

A cél az ökohatékonyság javítása, vagyis az egységnyi outputra jutó

inputok mennyiségének csökkentése, nem pedig a káros kibocsátások

teljes mennyiségének visszafogása. A piac növekedése túlkompenzálja

az ökohatékonyságból származó szennyezéscsökkenést.

Az eredmények helyett az intézkedésekre fókuszálnak. Pl. a beszállítók

auditjának dokumentálása fontosabb, mint az ellátási lánc környezeti

hatásainak csökkentése, az energiamegtakarítási intézkedések mellett is

nő az energiafogyasztás, dokumentált antidiszkriminációs politika

mellett is minimális a hátrányos helyzetű rétegekből származó

munkaerő foglalkoztatása.

A marginális kérdésekben tett kisebb lépések hivatottak elfedni azt a

tényt, hogy képtelenek eredményeket elérni alapvető ügyekben. Pl. a

helyi közösségekkel való jó kapcsolatot olcsó szponzori tevékenységgel

demonstrálják, miközben a közösség kiszolgáltatott a munkaerő-

leépítési vagy telephely-változtatási döntésekkel szemben, a kisebb

helyi szállítók pedig kénytelenek elviselni, hogy a fő vevő nagyvállalat

rájuk hárítja az összes költségnövekedését, az akciói költségeit, olykor

még a saját raktárának bővítésével kapcsolatos költségeket is.

Környezeti hatásaikat oly módon csökkentik, hogy közben áthárítják

másokra azokat. Ez különféle formákat ölthet:


A kockázatos, szennyező vagy egyéb okból nemkívánatos

tevékenységek kiszervezése a vállalatból. Ily módon a cég

megszabadulhat bizonyos – a fenntarthatósági mutatóit rontó –

tevékenységektől. Választhatja azt, hogy az olcsó gyermekmunkaerővel

vagy környezetszennyező módon előállított termékeket inkább

megvásárolja, de nem maga gyártatja, kiszervezi a veszélyes

laboratóriumi tevékenységeket, valamint a hulladékkezelés feladatát.

Habár a kiszervezés révén sem tudnak teljesen megszabadulni a

hulladékkezelésből származó jogi felelősségtől, lényegesen tudják azt

csökkenteni. Nem vitatjuk, hogy az ellátási lánc és a környezettudatos

beszerzések lényeges lehetőségeket rejtenek a kis- és középvállalatok

megzöldítésére, amelyek gyakran a környezetvédelmi szabályozás

hatókörén kívül rekednek. (Preuss 2005) Azonban az ellátási lánc

zöldítése még így is csökkenti a vállalatok felelősségét ahhoz képest, ha

a saját felségterületükön akarnának előrelépni.

Kompenzáció

A kyotói vállalásokoz kapcsolódó uniós jogszabályok lehetőséget

adnak arra, hogy a vállalatok úgy csökkentsék az üvegházgázok

emisszióját, hogy nem a saját kerítésükön belül, hanem más

vállalatoknál vagy fejlődő országokban csökkentik a kibocsátást,

ezzel kompenzálva sajátjuk stagnálását vagy növekedését. Ezek az

ún. kompenzációs stratégiák ellentétes következményekkel járnak

rövid, illetve hosszabb távon. Pozitív rövid távú, de negatív hosszú

távú hatásokkal kell számolni, amikor a kompenzáció adta

lehetőséget arra használják a vállalatok, hogy új piacokra

hatoljanak be. A piac és a fogyasztás növekedése felgyorsítja a

környezet degradációját, amelynek hatása hosszabb távon

felülmúlja a kompenzáció időszakos ÜHG-csökkentő hatását.

(Figge and Hahn, 2006, Dyllick and Hockerts, 2002, Schnitzer,

1999). Csak akkor várható, hogy a hatások pozitívak lesznek mind

rövid, mind pedig hosszabb távon, ha egy ökohatékony cég szorít

ki a piacról egy kevésbé hatékony versenytársat. A multinacionális

vállalatok azonban általában nem tudnak ellenállni a kísértésnek,

hogy meghódítsanak minden lehetséges és elérhető új piacot.

Egyes tevékenységek áttelepítése kevésbé szigorú környezetvédelmi

jogszabályokkal jellemezhető országokba (szennyezés kikötők).

Jelenetős számú tanulmány foglalkozott már a szennyezéskikötők

jelenségével (összefoglalást ad Kolk,2000). Ezek ellentétes eredményre

vezettek. A telephelyválasztás igen komplex döntési probléma és a

környezetvédelem csak egy a számos tényező közül. Ezzel együtt, ha a


környezetvédelmi stratégiákat mint stratégiai mintákat, nem pedig mint

szándékolt stratégiákat vizsgáljuk (Wehrmeyer, 1999, Balaton), akkor

nem tagadhatjuk, hogy a fejlett ipari országok egyes iparágai

folyamatosan települnek át ázsiai, kelet-európai országokba, miközben

változatlanul elsősorban a fejlett országok fogyasztóinak igényeit

szolgálják. A fejlett országok fogyasztói felelősek ezért, pl. Kína

szennyezéskibocsátásának legnagyobb részéért is.

A kibúvó stratégiákért nem kizárólag a vállalatok a felelősek. Amennyiben a

társadalom látszólag a fenntartható fejlődést szolgáló politikát folytat,

miközben ragaszkodik addigi megszokott életstílusához, akkor a vállalatok is

tettetni fogják, hogy mindent megtesznek a fenntarthatóság érdekében,

miközben feláldozzák a legfontosabb fenntarthatósági célokat a marginális

eredmények látszatáért.

„Őszinte” stratégiák

Tartozunk az olvasónak azzal, hogy legalább egy rövid leírást adjunk arról,

hogy mit értünk őszinte, valódi, nem a kibúvókat kereső vállalati stratégián.

Az őszinte stratégiák alapvető fenntarthatósági kérdésekre fókuszálnak.

„Agresszív, kreatív, anortodox stratégák. Ez a fajta vállalati

környezetvédelem lényeges áttörést hozhat” (Frankl, 2001. p. 282.) Az őszinte

stratégiát folytató cégek innovatívak, növekedhetnek, és kiszoríthatják a

szennyező cégeket a piacról. Környezeti hozzáadott értékük pozitív,

amennyiben az iparági átlagos ökohatékonyságot tekintjük viszonyítási

pontnak (Figge and Hahn, 2006). A cég növekedése nem vezet a piac és a

fogyasztás szintjének növekedéséhez, a cég nem felelős a konzumerizmus

terjedéséért. A globális környezeti terhelés csökken, amennyiben a cég piaci

részesedése nő. A tisztább iparágak kiszoríthatják a nagyobb környezeti terhet

okozókat. Pl. a web alapú áruházak átveszik a hagyományos áruházak

forgalmának egy részét, megkímélik a fogyasztókat a boltok végigláto-

gatásától és ezzel üzemanyagot takarítanak meg. Az őszinte stratégiák

lehetséges eszközei a következők:

innovatív termékek fejlesztése, pl. alternatív energia, passzív házak,

információtechnológia;

áttörést jelentő technológiai innovációk;

az üzlet újragondolása, „kék óceán stratégia követése”. Egy olajvállalat

energiavállalatként működhet tovább, és kiépíteti megújuló energia

üzletágát. Polonsky és Rosenberger (2001) szerint a fogyasztóknak nem

is kell megvásárolniuk a termékeket, ha van más mód is arra, hogy


szükségleteiket kielégítsék. Pl. a Toyota elektromos autóparkjához való

hozzáférést vásárolnak, amelyekkel kisebb távolságokat tehetnek meg.

életstílus-marketing. Azon életstílusok népszerűsítése, amelyek kevés

energiát és anyagfelhasználást igényelnek;

olyan menedzsmenttechnikák, amelyekkel a legjobb gyakorlat részévé

válik a leányvállalatok mindennapi működésének is (Gupta and

Govindarajan, 2000, Denso);

helyi orientáció. Támaszkodás a helyi beszállítókra és a helyi

erőforrásokra. A helyi piacra orientálódó cégeknek kicsik a növekedési

lehetőségei, és ezért sokkal kevésbé felelősek a fenntarthatatlan

mértékű konzumerizmus terjesztéséért. Ezért ezen cégek közül sok

akkor is fenntarthatónak tekintendő, ha hatékonysága nem közelíti meg

a nagyvállalatokét és nem rendelkezik semmilyen formális

fenntarthatósági eszközzel. Elég, ha betart néhány alapvető szabályt (pl.

helyi erőforrásokból dolgozik, részt vesz a közösségi életben akár

vállalatként, akár vezetője révén stb., tisztességesen bánik az

alkalmazottakkal és betartja a környezetvédelmi és más

jogszabályokat). Ezen vállalatok általában fontos társadalmi funkciót

töltenek be az adott közösségen belül: eltartják és összetartják a

közösséget.

Runhaar et al. (2008) empirikus kutatásában a környezetvédelmi élenjárók

csoportján belül három különböző csoportot azonosítottak. A fenntarthatóság

elsődleges célként szerepelt a KKV-k egyik csoportjában, míg másodlagos

célként jelent meg egy másik KKV csoportban és a nagyvállalatoknál.

Feltételezhetjük, hogy a nagyvállalatokban olyan nehézségi erő működik –

amely következménye a tevékenységek és telephelyek sokféleségének –,

amely meggátolja azt, hogy rögtön az őszinte stratégia mellett kötelezzék el

magukat. Ehelyett inkább először duális stratégiát folytatnak. Az őszinte

stratégiát folytatók között több a KKV. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a

KKV-k környezetvédelmi teljesítménye általában jobb lenne, mint a nagyoké:

valószínűleg ez nem így van.

„Duális” stratégiák

A duális stratégiák fogalom az őszinte és kibúvó stratégiák kombinálását

takarja. A vállalat egyik üzletága őszinte stratégiát követ, míg a többi üzletág

ellenáll a változásoknak. Esetleg a vállalat az egyik leányvállalatánál elnézi a

zöldülést, míg a többit a régi vágányra tereli vissza. Egyrészt teszteli a

radikális zöld stratégiák életképességét és fel akar készülni a poszt-fosszilis

korszakra. Másik oldalról viszont ragaszkodik a hagyományos fejős tehén


üzletágaihoz, függetlenül attól, hogy azok fenntarthatóság szempontjából

hogyan teljesítenek. Több nagy autógyártó cég és olajvállalat is ebbe a

kategóriába sorolható. Gyártanak hibrid autókat vagy van alternatív energia

üzletáguk, de nem mondanak le arról a nyereségről, amelyet a benzines autók

vagy az olaj kitermelhet. Éppen ezért a róluk kialakult kép is igen vegyes.

A BP tipikus példa a duális stratégiára. A világ vezető napcellagyártói között

van, és az elsők között vezetett be cégen belüli szén-dioxid-kompenzációs

rendszert. Az AccoutAbility 2007-es rangsorában az első helyre került. 2000-

ben a cég megpróbálta átformálni a róla kialakult képet, és nevét British

Petrol-ról Beyond Petrol-ra változtatta. Ezt a kampányt azonban később mégis

lecsendestette, minthogy sokan kétségbe vonták hitelességét, ugyanis profitja

döntő részét változatlanul az olajüzletágból nyerte ki.

A szakirodalomban sajnos többnyire összemosódik az őszinte, a kibúvó és a

duális stratégiák közötti különbség, és mindezen stratégiákat követő cégeket

az élenjárók – más néven proaktívak, innovatívak, offenzívak – közé sorolják

(Azzone, 1994; Hunt&Auster, 1990; Steger, 1988).

Alkalmazkodók és piszkosak

Az alkalmazkodók teljesítik az alapvető jogi és társadalmi elvárásokat,

azonban ennél többet nem tesznek. Ökohatékonyságuk az iparági átlag körül

van. Környezeti hatásuk az üzleti teljesítmény változásának függvényében nő

vagy csökken. Nem törekszenek arra, hogy környezetvédelmi image-t

építsenek ki, de követik az általánosan elterjedt iparági környezetvédelmi

gyakorlatot.

A piszkosakat ezzel szemben kizárólag az üzleti érdek foglalkoztatja, és csak

olyan környezetvédelmi tevékenységekre hajlandóak áldozni, amelyek

nyilvánvalóan és rövid távon támogatják az üzlet működését. Elképzelhető az

is, hogy ökohatékonyságuk csökken vagy az iparági átlag alatt van. A piaci

részesedés vagy a profit növelése kizárólagos célként jelenik meg. Rossz

környezetvédelmi mutatóik oka egyes esetekben az alacsony környezeti -

hatékonyság, amelyet egyben alacsony gazdasági hatékonyság is kísér. Más

esetekben a gazdasági és környezeti hatékonyság ugyan kiváló, azonban az

agresszív növekedési cél követése rontja a vállalatok fenntarthatósági

pozícióját. A globális problémákhoz való hozzájárulásuk mindkét esetben nő.


4. táblázat. Ökológiai fenntarthatósági stratégiák

Ökohatékonyság

Csökken vagy

stagnál

Növekszik

Hozzájárulás a

globális

környezeti

hatásokhoz

Csökken vagy

stagnál

Evickélő vagy

alkalmazkodó

Őszinte zöld

Növekszik Piszkos Kibúvó stratégista


5. táblázat. A kibúvó és az őszinte stratégiák jellemzői

Kibúvó stratégia Őszinte stratégia

A globális fenntarthatóságra

gyakorolt hatások

negatív pozitív

Fenntarthatósági stratégia a kérdések széles skálájával foglalkozik, de

kibújik a legnehezebb kérdések alól

szűkebb skála, de a legjelentősebb kérdésekre

koncentrál

A környezetstratégia

fókuszpontja

a környezetirányítás szintje,

ökohatékonyság

hasznos termék környezetbarát módon előállítva

termék- vagy technológiai innováció

Erőfeszítés vagy eredmény? hangsúly a fenntarthatósági intézkedéseken hangsúly az elért eredményeken

Környezeti innováció gondos bánásmód, kisebb változtatások az

eljáráson vagy a terméken, növekvő

ökohatékonyság

nagyvállatok: áttörést jelentő termék- vagy

technológiai innováció

KKV-k: vállalatvezetési innováció: helyi

erőforrásokkal helyi piacra a közösség érdekét is

szem előtt tartva

A környezeti menedzsment

szintje

magas magas vagy közepes

A vállalat növekedésének

hatása (mérethatás)

a környezeti hatások növekednek mind

a cég szintjén, mind pedig globális

szinten

a környezeti hatások a cég szintjén

növekednek ugyan, de globális szinten

csökkennek (kiszorítási hatás)

Termékek a termékek jelentős környezet hatásokat

okozhatnak

a termékek nem okoznak jelentős környezeti

hatást

Hatás a konzumerizmus

terjedésére

felelős a konzumerizmus terjedéséért nem felelős a konzumerizmus terjedéséért


Fenntarthatósági stratégiák a vállalati gyakorlatban

A vállalati stratégiák gyakorlati tesztelésére az OECD 2003-as felmérését

használtuk fel, melynek címe: A környezetpolitika hatása a vállalatok

környezeti menedzsmentjére”. Habár az adatbázis kissé régi és más célokra

készült, az az előny, amelyet egy 4000 vállalatot meghaladó nemzetközi minta

nyújthat, jóval kompenzálja ezeket a hátrányokat. Az adatbázis csak azután

lett elérhető, miután a résztvevő intézmények megjelentették az erre épülő

nemzeti és nemzetközi jelentéseiket (lásd Damall et al. 2004, Kerekes et al.,

2004 or Rennings et al., 2004)

A mintában az 50 főnél többet foglalkoztató feldolgozóipari vállalatok

szerepeltek, és a felmérés hét OECD országra terjedt ki (USA, Kanada,

Norvégia, Magyarország, Franciaország, Németország, Japán). A 6. táblázat

bemutatja a létesítmények országok és méret szerinti megoszlását. A minta

részletesebb leírása, valamint más érdekes eredmények megtalálhatók az arra

épülő, már publikált tanulmányokban (Frondel et al. 2007, Damall et al. 2004,

Kerekes et al., 2004 or Rennings et al., 2004).

6. táblázat. Az OECD mintában szereplő vállalatok megoszlása

CDN FRA DEU HUN JPN NOR USA Összes

50-99 76 85 351 66 661 155 96 1490

100-

249

68 81 278 198 508 102 130 1365

250-

499

62 39 130 101 178 36 130 676

>500 50 64 139 101 152 16 133 655

256 269 898 466 1499 309 489 4186

Sajnos az ökológiai deficit fogalma a vállalatok esetében nem definiált. Az

ökológiai lábnyomot ugyan elvileg vállalati szinten is ki lehet számolni,

azonban senki nem tudja megmondani, hogy a biokapacitás mekkora szintje

lenne jogosan felhasználható az egyes cégek számára. Így figyelmünket mi is

elsősorban az okozott globális hatások változására és nem azok mértékére

irányítjuk.

Frondel et al. (2007) úgy találta, hogy a mintában szereplő vállalatok 76,8%-a

a tisztább termelési technológiákat választja a csővégi megoldásokkal


szemben. Ez magas arány. Vajon feltételezhetjük, hogy ezek az innovációk

javítják a vállalatok fenntarthatósági pozícióját? Az ökohatékonyság elmélete

szerint lehetséges egyidejűleg fokozni a termelékenységet és javítani a

környezeti teljesítményt (Burnett & Hansen 2008, Bebbington, 2001, Lehman

2002). Az ökohatékonyság növeléséből származó előnyöket azonban nagyon

könnyen felülírhatja a piac növekedéséből származó környezetterhelés

növekedés.

A fosszilis energia égetése az elsődlegesen felelős az üvegházgázok

kibocsátásának növekedéséért. Az EU energiatanulmányai szerint az

energiahatékonyság gazdasági szempontból évi 1,4-2,7%-kal növelhető, míg

technológiai szempontból potenciálisan évi 2,2-3,5%-kal. A 3,5%-ot

meghaladó hosszú távú éves forgalomnövekedés ezért nem valósítható meg

fenntartható módon. A 7. táblázat az OECD mintában szereplő létesítmények

megoszlását mutatja ökohatékonyságuk és forgalmuk növekedése szerint. Az

adatokat megtisztítottuk az adott országra jellemző átlagos inflációtól. A

3,5%-ot meghaladó forgalom növekedést nagymértékűnek tekintettük a fent

leírtaknak megfelelően. A táblázat azt mutatja, hogy a tisztább termelésre és

az ökohatékonyság növelésére irányuló erőfeszítések ellenére a létesítmények

legalább 57,4%-a a vörös zónában működik, vagyis folyamatosan növeli

globális hatásait. A kérdéses hatások sárga zónájánál – a létesítmények és az

iparág ökohatékonyságára vonatkozó – további adatokra lenne szükség ahhoz,

hogy a globális hatások változásának irányát becsülni tudjuk. Ez az eredmény

ijesztő: annak ellenére, hogy a cégek a környezetvédelmi erőfeszítések széles

skáláját tudják felmutatni, mégis egyre távolabb kerülünk a fenntarthatóságtól,

ahelyett, hogy közelednénk ahhoz.

7. táblázat. Változás a globális szennyezők kibocsátásában (a vállalatok %-a)

Ökohaté-

konyság

változása

Eladások változása

Lényegesen

csökkent Csökkent Stagnált Növekedett

Nagymér-

tékben nőtt

Lényegesen

javult

29,9%

9,9%

Kismértékben

javult

Nem változott 2,7

57,3 % Csökkent


Sajnos az 1554 létesítmény csak mintegy 40%-a szolgáltatott adatot az elmúlt

három év forgalmának átlagos változását illetően. Ez feltáró jellegű

kutatáshoz elég, de az általánosítások levonását nem teszi lehetővé. Az elmúlt

három év forgalmának átlagos változására a kérdőív kategorikus formában is

rákérdezett (lényeges csökkenés, csökkenés, stagnálás, növekedés, lényeges

növekedés), így elvileg ezek a válaszok is használhatók lennének. Környezeti

és üzleti szempontból azonban egészen mást jelent a lényeges növekedés vagy

a növekedés. A némiképp növekedett-tel válaszolók számára az átlagos éves

reálnövekedés mediánja pl. 5,8% volt (átlag 6,49%), ami üzleti szempontból

talán nem kielégítő, környezetvédelmi szempontból viszont már túlságosan is

sok. A kérdésnek ezt a változatát ezért nem használtuk, hisz félrevezető

eredményt adott volna.

A dohányipar és az energiaipar alkalmazta a környezeti menedzsment

eszközöket a legnagyobb számban, átlagosan 7-et, illetve 5,6-ot, ami jóval

meghaladja a 3,5-ös mintaátlagot. Ez jórészt az érintettek részéről

tapasztalható érdeklődéssel és nyomással magyarázható, és nincs közvetlen

összefüggésben az említett iparágak fenntarthatóságával. Ez a megállapítás

tovább erősít bennünket azon meggyőződésünkben, hogy a környezeti

menedzsment rendszernek image-javító szerepet is szánnak, és előszeretettel

alkalmazzák a kibúvó stratégiákban. Ez nem azt jelenti, hogy a

környezetközpont irányítási rendszerek csupán a szemfényvesztést

szolgálnák: fontos szerepük van a kockázatok kontrollálásában, a baleset

megelőzésben és a környezetvédelmi teljesítmény javításában is. Ahogy

azonban már Bebbington is megjegyezte, semmiképpen nem használhatjuk

ezeket a fenntarthatósági pozíció jellemzésére.

A fenntarthatósági stratégiák feltárására kétlépéses klaszterelemzést is

végeztünk. Ez az elemzési módszer nagy minták esetén kiválóan alkalmas

feltáró elemzések végzésére. Nominális és arányskálán mért változókat is

kezelni tud, és a módszer elég robusztus ahhoz, hogy ne legyen érzékeny a

változók függetlenségi kritériumának vagy a variancia homogenitásának

kismértékű megsértésére. A stratégiák azonosítása a vállalatok környezeti

menedzsmentjében fennálló különbségeken, valamint a globális szennyezésük

változásán alapult.

Az elemzés eredményeit a 8. táblázatés a 9. táblázat mutatja. Az eredmények

akkor sem változnának szignifikánsan, ha a környezeti menedzsment

jellemzésére további változókat vennénk figyelembe, pl. a környezetvédelmi

tevékenységek kiterjedtségét vagy a környezeti monitoring szintjét. A

klaszterek számának változása a klaszterek összevonását vagy több klaszterre

való szétbontását eredményezi, anélkül, hogy azok más tartalmat nyernének.


A táblázatok az SPSS-ből nyert eredményeket tartalmazzák oly módon, hogy

a stratégiai klasztereket már elneveztük.

Elemzésünk azt mutatja, hogy a kibúvó stratégiát folytatók messze a

legmagasabb színvonalú környezeti menedzsment rendszerrel rendelkeznek –

átlagosan 6-nál is több eszközt alkalmaznak –, miközben a globális

szennyezők emissziója továbbra is emelkedik esetükben. A „piszkosak”

átlagosan csupán egyetlen eszközt alkalmaznak, és az üvegházgázok

emissziója az ő esetükben is emelkedik. Az „evickélők” jellemzője az

ökológiai hatások csökkenése, amely a forgalom visszaesését kíséri.

Esetükben inkább a gazdasági, nem pedig az ökológiai fenntarthatóság a

kérdéses. A „kérdéses” csoportba tartozók stratégiájának jellemzéséhez

további információkra lenne szükségünk. Az „őszinte” stratégiát folytatók egy

része is itt bújhat meg. Relatíve sok környezeti menedzsment eszközt

alkalmaznak. Végül van egy vegyes klaszterünk is, amelybe stagnáló és

őszinte stratégiát képviselő cégek tartoznak.

8. táblázat. A két lépéses klaszter elemzés eredményei

Cluster Distribution

N

Összes

százalékában

Összes %-

a

Klaszter 1 257 30,1% 6,1%

2 233 27,3% 5,6%

3 249 29,1% 5,9%

4 84 9,8% 2,0%

5 32 3,7% ,8%

Összesen 855 100,0% 20,4%

Kizárt esetek 3331 79,6%

Összes 4186 100,0%


9. táblázat. A kétlépéses klaszterelemzés eredményei Centroidok

Alkalmazott környezeti menedzsment

eszközök száma

Átlag Std. Deviation

Kibúvó statégisták 6,1634 1,44581

Piszkosak 1,2103 1,14224

Evickélők 3,8795 2,67183

Kérdéses 5,0357 2,70852

Stagnálók és

őszinték 4,2813 2,55563

Összes 3,9673 2,76544

10. táblázat. A globális szennyezők kibocsátásának változása (vállalatok %-a)

Nő Stagnál Krdéses Csökken

A forgalom visszaesése

miatt csökken

n % n % N % n % n %

Kibúvó stratégisták

257 52.4% 0 .0% 0 .0% 0 .0% 0 .0%

Piszkosak 233 47.6% 0 .0% 0 .0% 0 .0% 0 .0%

Evickélők 0 .0% 0 .0% 0 .0% 0 .0% 249 100%

Kérdésesek 0 .0% 0 .0% 84 100% 0 .0% 0 .0%

Stagnálók és őszinték

0 .0% 25 100% 0 .0% 7 100% 0 .0%

Összesen 490 100% 25 100% 84 100% 7 100% 249 100%

Meglepő módon éppen a kibúvó stratégiát alkalmazzák a válaszadó vállalatok

közül a legtöbben: a 855 létesítményből 257-en (10. táblázat). Domináns

stratégiaként jelentkezik az elektronikai iparban és a villamosgép-gyártásban,

valamint a gépjárműiparban, ami feltételezhetően ezen iparágak gyors

növekedésével van összefüggésben. Az elektronikai iparban elképzelhető,

hogy érvényesül némi kiszorítási hatás, vagyis a globális összhatás kisebb,

mint amit a szektor emissziója mutat. Ez további vizsgálatokat igényelne.

Kiszorítási hatásról viszont egészen biztosan nem beszélhetünk a

gépjárműipar esetében. Itt az érintettek erőteljes nyomására a


környezetirányítási rendszer fejlesztésével reagáltak, amelynek nagyon fontos

image-alakító szerepet tulajdonítottak. A kibúvó stratégiák ugyancsak

gyakoriak a vegyiparban és a papíriparban.

A 11. táblázat a vállalati stratégiák gyakoriságát mutatja a létesítmények

mérete vonatkozásában. A kis- és középvállalatok között legelterjedtebb a

„piszkos” stratégia, miközben a nagyvállalatok között a kibúvó stratégia a

legnépszerűbb. Ez annak köszönhető, hogy a KKV-k kis külső nyomás alatt

állnak érintettjeik részéről, így azt sem kell titkolniuk, ha a fenntarthatósággal

nem kívánnak foglalkozni napi tevékenységeik során.

11. táblázat. A klaszterek vállalati méret szerinti megoszlása

Vállalati méret

50-99 100-249 250-499 >500

Kibúvó stratégisták

21.0% 26.5% 42.7% 39.1%

Piszkosak 43.0% 29.6% 14.0% 10.9%

Evickélők 28.0% 31.3% 26.8% 31.5%

Kérdésesek 5.1% 10.7% 10.2% 14.1%

Stagnálók és őszinték

2.8% 2.1% 6.4% 4.3%

12. táblázat. A klaszterek iparág szerinti megoszlása

Éle

lm. és

üd

ítő

ital

gy

ártá

s

Pap

írip

ar

Veg

yip

ar

Gu

mi

és

mű

anyag

Ko

hás

zat

Fém

gyár

tás

Eg

yéb

gép

ipar

Vil

lam

os

gép

ek

Gép

járm

űi

par

Eg

yéb

gép

járm

ű

Kibúvó

stratégisták 19 11 21 25 18 33 21 30 12 13

Piszkosak 30 5 18 15 12 34 28 16 6 11 Evickélők 18 10 18 20 21 38 24 17 5 11 ? 11 3 9 4 6 12 6 10 2 4 Stagnálók

és őszinték 5 2 3 5 2 1 4


Az empirikus kutatás egy más célra készült OECD felmérés adatait használta

fel. A nagy adatbázis lehetőséget adott strukturált táblázatok elkészítésére, de

korlátozta az elemzés mélységét. A vállalatok stratégiáinak klaszterekbe

sorolása részletesebb adatokat igényelne, különösen a vállalati és az iparági

ökohatékonyság vonatkozásában. A felmérés nem tette lehetővé, hogy a

termékek fenntarthatóságra gyakorolt hatásait is értékeljük, holott ezek sok

iparágban meghaladják a termelési folyamat során keletkezett hatásokat (pl.

gépjárműipar). Több tényező is hátráltatja, hogy az ökohatásosság mérését

célozzuk meg az ökohatékonyság helyett. Túlságosan is keveset tudunk pl. a

KKV-k sokszor szabályozatlan és nem is mért kibocsátásairól. Az

ökohatékonyság növekedése sokszor olyan tényezők következménye,

amelyek nehezítik a tisztánlátást és az értékelést: a vállalat-összevonások,

felvásárlások, kiszervezések torzító hatása, vagy a termékstruktúra változása.

Az adatokat szinte lehetetlen megtisztítani ezektől a hatásoktól a gyorsan

változó körülmények közepette. Ez az eddigieknél nagyobb számú kvalitatív

kutatásokat tesz szükségessé.

A fenntarthatósági indikátorokat a következő négy tényezőre kellene alapozni:

vállalati ökohatékonyság összehasonlítva az

iparági ökohatékonysággal,

a termelés és a piac növekedése,

kiszorítási hatás.

A túlságosan sok indikátor használata visszavezet minket a szélesség-élesség

paradoxonához.

Közösségi kibúvó stratégiák

Mintegy 15 éve annak, hogy a környezetvédelemben utat törtek, elterjedtek,

majd dominánssá váltak a nyer-nyer típusú elképzelések. (Az úttörő e téren

Porter 1991-es cikke volt). Ezek állították, hogy a környezetvédelem

érdekében nincs szükség jelentősebb gazdasági áldozatra, a jobb környezeti

teljesítmény javítja a versenyképességet is. A GDP növekedése és a

környezetszennyezés elválasztható egymástól (decoupling). Egyszerre

lehetünk gazdagok, boldogok és élhetünk harmóniában a környezettel. Bár az

„alacsonyan fekvő gyümölcsök”, a könnyű és olcsó környezeti intézkedések

tartalékai kimerültek, nem tudunk szabadulni az álomvilágból. A gazdasági

növekedés korlátozása többnyire tabutéma, a környezetvédelemre áldozni

kell, de a gazdasági növekedés nem áldozható fel. A környezetvédelmi

politika ezért önkorlátozó, a hatásosság kevésbé fontos, mint a politikai


szalonképesség: reális, kisebb célok jelölhetők csak ki, az ambiciózusabb

célokról sejthető, hogy nem valósulnak meg.

Ha a szándék nem, vagy csak félig őszinte, akkor a jogszabályok ellenére is

utat nyernek a társadalom és az egyének valós, de nem vállalt céljai: az etikai

szabályozatlanság erősebbnek bizonyul a jogi szabályozásnál. A társadalom

„tudatalatti” önzése a morális meggondolások fölé kerekedik. A lelkiismeret

azonban nem engedi ezt nyíltan felszínre törni, hanem ál-, pót- és

részcselekvésekkel altatja el önmagát: így születnek meg a közösségi és

egyéni kibúvó stratégiák.

Egyéni és társadalmilag meghatározott fogyasztás

Nemcsak azért fogyasztunk, mert fogyasztani jó, hanem mert a társadalom is

ezt várja el tőlünk. Míg a maslow-i szüksglethierarchia túlhangsúlyozta a

szükségletkielégítés individualista természetét és alábecsülte a társadalom, a

kultúra és a természeti környezet szerepét, addig az újabb szükséglet-

elméletek már ezek szerepét is beépítik (Jackson et al., 2004, p. 86) A

fogyasztói javak szimbolikus értéke gyakran fontosabb, mint az általuk

nyújtott szolgáltatás (Spangenberg, 2004; Schmidt-Bleek and Tischner, 1995).

Hirsch (1977) a fogyasztás jelentős részét pozicionális fogyasztásként írta le,

amelynek célja, hogy a fogyasztót „pozicionálja” a többi fogyasztóhoz képest.

Státuszunknak és értékeinknek mintegy jelzése az általunk birtokolt javak

mennyisége és minősége.

A környezettudatos fogyasztó is alá van vetve ezen megítélésnek, és

környezettudatosságát többnyire a társadalmilag elfogadható mederbe kívánja

terelni, lelkiismerete, kényelme és a társadalmi elvárások között kényesen

egyensúlyozva opportunista magatartásra kényszerül.

A környezettudatos értékrendnek megfelelő szerényebb vagy kisebb

terheléssel járó fogyasztás tiszteletet ébreszthet, de csak akkor, ha nem tér el

nagyon jelentősen a társadalmi normáktól. A normáktól való túlzott eltérés

ezzel szemben kirekesztődéshez, szektásodáshoz vezet, a társadalom deviáns

viselkedésként ítélheti meg, még akkor is, ha nagyon pozitív mozgatórugók

állnak a hátterében. Az egyéni környezettudatosság ezért a társadalmi

fogyasztás „kiigazítását” jelenti, de annak kompenzálását nem várhatjuk tőle.


Az egyéni környezettudatosság szintjének hatását mutató tengely lefelé mutat,

ami azt jelzi, hogy a fogyasztó magasabb környezettudatossága csökkenti a

környezeti terheket: mintegy ellene dolgozik a magas fogyasztásra ösztönző

társadalmi hatásoknak. Az egyéni környezettudatosság csak részben képes

kompenzálni a társadalmi hatásokat. A magas jövedelmű társadalmakban a

környezettudatos vásárlók fogyasztásának környezeti hatása is magas, bár

kétségtelenül kisebb, mint érdektelen társaiké. A környezettudatos vásárlók

arányának növekedése sem lenne képes radikális környezetiteher-csökkenést

előidézni. (Általában nem is várható a környezettudatos vásárlók arányának

drasztikus mértékű változása.)

Véleményünk szerint a környezetvédelem sikere éppen azon múlik, hogy

mennyire sikerül az átlagos fogyasztók mindennapi döntéseibe a

környezetvédelmi szempontokat beépíteni. Grafikonunkra lefordítva ez azt

jelenti, hogy minél több környezetbarát fogyasztót jelző zöld pontot

szeretnénk a képen látni, de a fogyasztás növekedésének trendjét nem

kívánjuk megtörni.

Hasonlóképpen, a fogyasztás növekedésére berendezkedett társadalmakban a

környezetpolitika „kiigazítási stratégiaként” működik, amely némiképp

csökkenti a fogyasztás környezeti hatásait, de nem képes azt kompenzálni,

sem megtörni a növekedési trendet. Csökkenti némiképp a környezeti

hatásokat, megnyugtatja lelkiismeretünket, de nem ellensúlyozhatja a

fogyasztás növekedését támogató gazdaságpolitikai törekvéseket.


A közösségi kibúvó stratégiák típusai

Először röviden ismertetjük az egyes kibúvó stratégiák lényegét. Ezt követően

részletesebben az épületek energiatakarékosságára vonatkozóan mutatjuk be a

közösségi kibúvó stratégiák lényegét.

1. A fogyasztási cikkek importja mint a szennyezés közvetett exportja

A fogyasztás és termelés helyszíne mindinkább elválik egymástól (Kerekes,

2008). Miközben Európa és Észak-Amerika messze megelőzi a világ más

régióit az egy főre eső GDP és fogyasztás tekintetében, addig az áruk növekvő

hányadát Ázsiában állítják elő (Made in China jelenség). A fogyasztási javak

importja egyben a szennyezés közvetett exportja, hiszen a termeléssel járó

környezetszennyezés más országokban, más régiókban jelentkezik. Kína

külkereskedelme szufficites, de ennél is nagyobb jelentősége van, hogy Kína

elsősorban energiahordozókat és nyersanyagokat importál, miközben

feldolgozott árukat exportál. Az exportáruk feldolgozásához szükséges

energia előállításából származó szennyezés az országban marad. Az európai

fogyasztás környezeti hatásait növeli, és a számításokat nehezíti, hogy

Ázsiában rendszerint az európainál fejletlenebb, szennyező technológiával

állítják elő a termékeket, vagyis a környezetszennyezés nagyobb, mintha

azokat régiónkban állították volnaelő. Az egyenleget tovább rontják a

szállításból származó környezeti hatások. Továbbá az olcsóbb áruk nagyobb

keresletet, ennek következtében több szennyezést indukálnak. Miközben

tehát Európában látszólag elvált egymástól a GDP növekedése és a

szennyezés kibocsátásának változása (decoupling), valójában az európai

fogyasztásból eredő szennyezés egy része a világ más tájára tevődött át. Ez a

szennyezésátvitel – a rosszabb ázsiai technológiának köszönhetően –

önmagában is növelte a globális szennyezést.

Nem állítható, hogy a termelés áttevődése az ázsiai régióba tudatos környezeti

stratégia lett volna (Kolk, 2000). A környezetvédelem csak egy, és mesze nem

a legfontosabb a sok tényező között, amely a telephelyválasztást befolyásolja

(pl. munkabér-különbségek, munkamorál, erőforrásárak, szabályozás stb.). A

munkabérekben meglévő különbségek hatása sokkal lényegesebb. Ennek

ellenére az európai és észak-amerikai országok környezetstatisztikái élvezik

előnyeit, és kedvező színben mutatják be az országok környezeti

kibocsátásaiban bekövetkezett változásokat, még ha ezek félrevezető

adatokon alapulnak is. A következő ábra a GDP növekedésének és az


üvegházgáz-kibocsátás növekedésének elválását mutatja az európai hivatalos

statisztikában.

Az európai fogyasztásra szánt termékek más régiókban történt előállítása

kétszeresen is hozzájárul a decoupling jelenséghez:

- A termékek európai értékesítése az európai GDP-t növeli.

- A termékek gyártásának áttevődése más régiókba csökkenti az európai

ÜHG-kibocsátást.

- Az olcsóbb termékekre nagyobb a kereslet, így ugyanakkora piaci

forgalom mögött megnövekedett anyagforgalom áll, ami miatt

környezetterhelés keletkezik, mintha ezeket a költségesebb európai

üzemekben állították volna elő.

Természetesen az előbb felvázolt okok miatt (olcsóbb termékek nagyobb

kereslete, szállítás, rosszabb technológia) a termelés áttevődése globális

szinten növeli az ÜHG-kibocsátást.

2. ábra. Az összes energiaintenzitás, a GDP és az összes energiafogyasztás

trendje, EU25

Forrás: European Environment Agency: 2008


„The trend of greenhouse gas emissions relative to GDP is an indicator for

assessing possible decoupling between economic development and emissions.

Figure 3.4 shows that the emissions intensity trends of the EU‑15 and EU‑27

economies is decreasing. A relative decoupling took place in the EU15 from 1990

onwards, and in the EU27 after 1998.” (Greenhouse gas emission trends and

projections in Europe 2007, EEA, Luxembourg: Office for Official Publications

of the European Communities, 2007, p. 23. )

Kína üvegházgát-kibocsátásának jelentős részéért a nyugati országok

fogyasztói a felelősek, mivel a számukra előállított termékek gyártása során

keletkezett a szennyezés.

A gazdaságok környezeti input-output számításainál ezért egyre nagyobb

jelentőséggel bír az import figyelembevétele, amelynek módszertana csak

most van kialakulóban (Peters and Hertwich, 2008; Seppälä et al., 2008). A

tényleges számításokat megnehezíti azok jelentős adatigénye (importált javak

mennyisége természetes mértékegységben, technológiai különbségek

figyelembevétele, szállítás).

Fontos kutatási irányt jelenthetnek a jövőben a

- decoupling jelenség felbontása valódi hatékonyságjavulásra és a

termelés áttevődéséből származó hatásokra,

- az import környezeti hatásának kiszámítása,

- anyagforgalmi input-output táblák kiszámítása a gazdaság egészére.

2. A környezetbarát fogyasztás támogatása a szennyező fogyasztás

visszafogása helyett

Vadovics és Gulyás megjegyzi, hogy a nemzetközi és nemzeti szervezetek

„legjelentősebb félelme a fenntartható fogyasztással kapcsolatban, hogy az a

jólét csökkenéséhez fog vezetni… Ezért a javasolt megoldások, az EU-ban és

Magyarországon is, elsősorban a termelés és fogyasztás zöldítésére,

ökohatékonyabbá tételére koncentrálnak”. (Vadovics és Gulyás, 2007. 4.o.)

Az Európai Unió integrált termékpolitikája a következő három pillérre épül:

- a zöld termékek iránti kereslet stimulálása közérthető információkkal -

ökocímkék alkalmazása,

- a vállalati vezetők motiválása a zöld termékek kínálati oldalán -

életciklus-elemzés, ökodesign, környezetvédelmi aspektusok

szabványosítása,


- zöld termékek piacának fejlesztését szolgáló árazómechanizmusok

kialakítása – adók, termelői felelősség kiterjesztése, állami

támogatások.

„A cselekvési terv középpontjában egy olyan dinamikus keretprogram áll,

amely javítja a termékek energia- és környezeti teljesítményét, és elősegíti,

hogy azok a fogyasztók körében minél inkább elterjedjenek. Ehhez

ambiciózus normákat kell kitűzni a belső piacon, biztosítani kell, hogy a

termékek az ösztönzők és a közbeszerzés szisztematikus megközelítése révén

javuljanak, továbbá egy koherensebb és egyszerűsített címkézési

keretrendszerrel jobban kell tájékoztatni a fogyasztókat, hogy ezáltal a

kereslet támogathassa a szakpolitikát. A megközelítés olyan termékeket vesz

célba, amelyek jelentősen csökkenthetik a környezeti hatásokat.” A Bizottság

közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és

Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának a fenntartható

fogyasztásról, termelésről és iparpolitikáról, Cselekvési terv [SEC(2008)

2110], [SEC(2008) 2111].

Mindhárom pillér olyan intézkedéseket tartalmaz, amelyek a piac – igaz, a

környezetbarát termékek piaca – további fejlesztésére irányulnak. Elsősorban

közgazdasági ösztönzőkre és nem jogi eszközökre épít, amelyek jól

összeegyeztethetőek az üzleti érdekekkel. Nem tartalmaz ugyanakkor olyan

intézkedéseket, amelyek a szennyező fogyasztás visszafogására irányulnak, és

amelyek rövid távú üzleti vagy fogyasztói érdekeket sértenének.1 Ily módon a

környezetbarát fogyasztás a fogyasztás egyik altípusává válik, amely piacot

teremt az áruk egy részének.

3. Fókuszálás a marginális kérdésekre

Makroszinten is jelentkezhet a látványos, ám de kevés eredménnyel

kecsegtető politika alkalmazása. A szelektív hulladékgyűjtés megszervezése

az EU legsikeresebb környezetvédelmi intézkedése volt, miközben

valószínűleg messze nem a legjelentősebb környezeti problémát kezeli és nem

is a leghatékonyabb módon. Az energiafelhasználás visszafogása pl. egészen

biztosan megelőzi a sorban, hiszen több fontos környezetvédelmi és

társadalmi problémát kezel egyszerre (pl. üvegházgáz-kibocsátás,

légszennyezés, energiafüggőség). A sikerorientált környezetpolitika olyan

területekre fókuszál, amelyek talán nem a leglényegesebbek, de jó

eredmények érhetők el.

1 Egy amerikai professzor megjegyzése jól tükrözi a helyzetet: „You cannot make a

business case of sustainable consumtion.”


4. A társadalom nem gátolja, sőt olykor támogatja a környezetterhelő

gyakorlatok terjedését

Miközben a környezetbarát fogyasztásra ösztönözzük a társadalmat, aközben

a marketing másik vagy akár ugyanezen csatornáin keresztül ösztönözzük a

szennyező fogyasztás növekedését is. Ez utóbbi üzenetek általában erősebbek

az előbbieknél, mivel jelentős üzleti érdekek és anyagi lehetőségek állnak a

hátterében. A fogyasztók így ellentmondó üzenetekkel szembesülnek, melyek

közül a környezetvédelmiek a gyengébbek. Amennyiben fogékonyak a

kereskedelmi vagy a társadalmi üzenetekre, valószínű, hogy tovább növelik

fogyasztásukat.

Nehezebb elfogadni, ha elvesznek tőlünk valamit, amit megszoktunk, mint

elfogadni azt, hogy nem kaphatunk meg valamit, amit még nem szoktunk

meg. Ez a jelenség jól ismert a döntéselméletben és a környezet-

gazdaságtanban is. A környezet gazdaságtanban ismert, hogy az emberek

elfogadási hajlandósága (willingness to accept) nagyobb pénzösszeggel

nyerhető csak meg a károk elviselésére, mint a még meg nem szerzett javakról

való lemondásra. A döntéselméletből ismert, hogy az emberek többsége

kockázatkerülő, előnyben részesíti az azonnali biztos előnyöket a

jövőbeliekkel szemben. (Kahneman és Tversky, 1979; Kindler, 1991). Ezzel

szemben inkább vállalja a később bekövetkező nagyobb hátrányokat az

azonnali hátrányokkal szemben (R. K. Turner., D. W. Pearce and I Bateman,

1993).

Ebből levonható az az ésszerű következtetés, hogy a hatékony

környezetstratégia a terjedőben levő, de még el nem terjedt

környezetszennyező gyakorlatok gátlására kell hogy koncentráljon. Könnyebb

nem engedni a rossz gyakorlatok térnyerését, mint visszaszorítani, ha már

komoly teret nyertek a piacon. Sajnos a gyakorlatban ez sokszor nem

érvényesül.

Jól nyomon követhető a folyamat az épületek energiafogyasztásának

csökkentésére irányuló környezetvédelmi intézkedések esetében. Miközben –

nagyon helyesen – az épületek szigetelése, a nyílászárók cseréje és a

fűtéskorszerűsítés áll a környezetpolitika és a támogatási rendszer fókuszában,

aközben terjednek az energiafelhsználást növelő gyakorlatok

(légkondícionálók, nagyobb lakásméretek, redőnyök nélküli lakások,

tetőtérbeépítések). Ezen gyakorlatok terjedését olykor még a szabályozás is

támogatja.


Az épületek energiafelhasználásának csökkentését célzó szabályozás

1) Kötelező energetikai tanúsítvány 2007-től. Az épületek, lakások hőtérképét

tartalmazó, illetve az energiahatékonyság fokozására ajánlást adó tanúsítvány

a tárca szándéka szerint 10 év alatt fokozatosan a régi házakra is kiterjed.

(176/2008 Korm. rendelet az épületek energetikai jellemzőinek tanúsításáról.)

2) A fűtéskorszerűsítésre, szigetelésre, nyílászáró-cserére vonatkozó

támogatási rendszer.

Az épületek energiafelhasználásának növekedéséhez vezető szabályozás

1) Nagyobb szobaméretet eredményező szabályozás (182/2008. (VII. 14.)

Korm. rendelet az országos településrendezési és építési követelményekről

szóló 253/1997. (XII. 20.) Korm. rendelet módosításáról)

„(2) A lakószoba a lakás minden olyan közvetlen természetes megvilágítású és

szellőzésű, fűthető, huzamos tartózkodás céljára szolgáló, legalább 8 m2 hasznos

alapterületű helyisége, amely lehetővé teszi az (1) bekezdés a) pontja szerinti

tevékenységek folytatását – kivéve a jövedelemszerzést szolgáló munkavégzést – és

az azokhoz kapcsolódó berendezések elhelyezését.

(3) A lakás legalább egy lakószobájának hasznos alapterülete 17 m2 vagy annál

nagyobb legyen. Ezen alapterületbe nem számítható be a lakószobának a főző

és/vagy az étkező funkció céljára is szolgáló helyiség, helyiségrész hasznos

alapterülete, amennyiben az a lakószoba légterével közös.”

Minthogy a fenti rendelet megjelenését követően már nem lehet szobának

vagy félszobának tekinteni a 8 m2 alapterületű helyiségeket, ezért a beruházók

már akkor sem fognak ilyen kisméretű szobákkal rendelkező lakásokat

építeni, ha eddig megvolt rájuk a piaci kereslet. A jövőben ugyanis egy 17 m2-

es és egy 6 m2-es szobából álló lakást nem lehet majd 2 szobás vagy 1,5

szobás lakásnak tekinteni, csak 1 szobásnak, ami értéküket és

piacképességüket jelentősen csökkenti.

2) A légkondicionálás ösztönzése.

Az irodai helyiségek, terek hőmérsékletét 3/2002-es, a munkahelyek

munkavédelmi követelményeinek minimális szintjéről szóló SZCSM-EüM e.

r. szabályozza. Szellemi munka esetén 21-24 Celsius fok közötti irodai

hőmérsékletet kell a munkáltatónak biztosítania. Ülőmunka esetén a padlótól

fél méter, állómunka esetén 1 méter magasságban lehet ennyi a hőmérséklet.

Ha az iroda hőmérséklete 24 foknál magasabb, óránként legalább 5, legfeljebb

10 perces pihenőidőt kell közbeiktatni. Ugyanez vonatkozik a 10 Celsius fok

alatti, hidegnek minősülő munkahelyekre.


A jelenlegi szabályozás ugyan támogatja a környezetbarát megoldások

terjedését, de azoknál jóval nagyobb mértékben támogatja a nem fenntartható

fogyasztás térnövekedését. A két hatás eredőjeként a mai napig a nem

fenntartható irányba tereli a fogyasztást, vagyis egyre inkább távolodunk a

fenntarthatóságtól.

Ha egyszer átálltunk egy kényelmesebb megoldásra, onnan már nincs

visszaút, csak kényszer hatására. A szakirodalomban a legtöbben ugyan az

életstílus önkéntes változtatása és a korai oktatás mellett teszik le voksukat, de

ennek realitása igen csekély. Tehát a kényelmesebb, de nem fenntartható

fogyasztási szokások elterjedését kellene jogszabályi úton gátolni, illetve ezek

reklámozását korlátozni. Azon mintákét, amelyeket még nem szoktunk meg,

de már rá akarnak kapatni minket.

A marketingben, reklámokban nagyobb szerepet kell kapjon az etika és a

termék valós jellemzőinek megjelenítése. A fogyasztók ma már nem

tekinthetők szuverénnek, és az sem állítható, hogy elég információval

rendelkeznének ahhoz, hogy két termék előnyeit vagy hátrányait

összehasonlítsák. Ilyen körülmények között egyre nagyobb szerephez jut az

ügyes marketingstratégia.

A környezeti szempontok érvényesülését a gazdasági szabályozásban a

Stratégiai Környezeti Vizsgálatok hivatottak biztosítani. A tapasztalatok

szerint azonban ezek csak kisebb kiigazításra adnak lehetőséget az eredeti

tervekhez, programokhoz képest.

5. A környezetpolitika mint kiigazítási stratégia A fogyasztás növekedésére berendezkedett társadalmakban a

környezetpolitika „kiigazítási stratégiaként” működik, amely némiképp

csökkenti a fogyasztás környezeti hatásait, de nem képes azt kompenzálni,

sem megtörni a növekedési trendet.


A gazdaság mérete

Kö

rny

ezet

po

liti

ka

szín

vo

nal

a

A fo

gy

asztás körn

yezetszen

ny

ező h

atása

Gyenge

környezetpolitika mellett

Erős környezetpolitika

mellett

A továbbiakban az épületek energiafogyasztásával kapcsolatos politikán

keresztül bemutatjuk, hogyan válik a környezetpolitika kibúvó stratégiává,

miközben a főbb demográfiai, gazdasági és gazdaságpolitikai áramlatok mind

az energiafogyasztás növekedése irányába hatnak. Fő állításunk, hogy az

épületek energiafogyasztása nem azért nem csökken, mert túl erőtlen, túl

kevés a környezetpolitika. Sokkal inkább azért, mert nemcsak a demográfiai

és gazdasági folyamatok hatnak ellene, hanem a gazdaságpolitika szintjén is

erőteljesebbek az olyan intézkedések, amelyek az energia fogyasztásának

növekedésére ösztönöznek, mint azok, amelyek a takarékosság irányába

hatnak, de legalábbis nem próbálja meggátolni azt, miközben a

környezetpolitikai intézkedések csak ezek kiigazítására, finomítására

elegendőek, de a trendet nem állítják meg, vagyis kibúvó stratégiaként

szolgálnak.

Az Egyéni kibúvó stratégiák típusai

Az ellentmondó marketingüzenetek elfogadása.

Hallgatunk a szelektív hulladékgyűjtésre, a szmogriadóra, a biotermékek

vásárlására felszólító üzenetekre, de a nagyobb TV, modernebb mobiltelefon,

nagyobb autó vásárlására felhívó üzenetekre is.


Növekszik a környezetbarát és az összfogyasztás. A környezetbarát termékek vásárlásával eleget teszünk a környezet iránti

felelősségünknek. Az összfogyasztás növekedéséről ugyanakkor nem

kívánunk lemondani. A statisztikák szerint a környezetbarát termékek vásárlói

a magasabb jövedelmű, középosztálybeli vásárlók közül kerülnek ki, akiknek

a fogyasztási szintje rendszerint átlag feletti.

Rések az ökológiai tudás, az értékek, az attitűdök, a cselekvési

hajlandóság és a tényleges cselekvés között.

Zsóka Ágnes 2007-es cikkében megállapította, hogy a „környezeti tudatosság

első négy komponense a tudati és érzelmi állapotot jellemzi, és feltétele a

tényleges cselekvésnek. A cselekvésre ugyanakkor nem következtethetünk

teljes biztonsággal a több összetevő ismerete alapján.” (Dr. Zsóka, 2007, 11.

o.) Zsóka Ágnes egyéni (egyetemi hallgatók) és szervezeti szinten (vállalatok)

mutatta be az öt komponens közötti rések létét.

Az Eurobarométer 295 úgy találta, hogy „az európaiak kevéssé valószínű,

hogy olyan környezetvédelmi tetteket is végrehajtanának, amelyek

közvetlenül érintik életstílusukat és fogyasztási szokásaikat, mint pl. az

autóhasználat vagy a zöld termékek vásárlása (17%). Ez a megjegyzés

megerősíti azt a megállapítást, hogy az európaiak ritkán tekintik fogyasztói

szokásaikat környezeti problémának (11%). Habár 75%-uknak szándékában

áll környezetbarát termékeket vásárolni akkor is, ha kicsit drágábbak, de nem

teszik meg a következő lépést, és ténylegesen csak 17%-uk vásárol”. (75. o.)

Lelkiismeretünk megnyugtatása marginális környezetvédelmi

tevékenységekkel

Amennyiben egy hatásos, de nagy áldozatvállalással járó cselekvési formát

elutasítunk, gyakran egy kevésbé hatásos, de kisebb áldozatot követelő

környezeti cselekvéssel helyettesítjük. Pl. elutasítjuk a tömegközlekedést, nem

vállaljuk a stand-up üzemmódú készülékek kikapcsolásával járó

kényelmetlenséget, de vásárolunk energiatakarékos izzókat, újrahasználjuk a

műanyag zacskókat és szelektíven gyűjtjük a hulladékot.

A következő pontban látunk számszerű példát erre a fajta átváltásra.

Mi az európai országok állampolgáraira vizsgáljuk a diszkrepanciát a

környezeti tudás és a környezeti cselekvés között. A számításokhoz továbbra

is a 2007-es Special Eurobarométer on Environmetal Attitudes of European

Citizen towards the Environment eredményeit használjuk fel. A 13. táblázat

összefoglalja, hogy az egyes országokban milyen deficit áll fenn hat

különböző környezetvédelmi akcióterületen aközött, hogy az adott cselekvést

az állampolgárok hány százaléka ítélte fontosnak, illetve hány százaléka tesz


valamit ténylegesen, legalább havonta egyszer. A havi egyszeri elvárás

nagyon messze áll a hatásos cselekvési gyakoriságtól, azonban már ez alapján

is levonható néhány következtetés.

A hat terület a következő: szelektív hulladékgyűjtés, háztartási hulladékok

visszafogása, környezetbarát közlekedési módozatok igénybe vétele,

energiatakarékosság, helyi termékek vásárlása, illetve környezetbarát

termékek vásárlása. A negatív számok jelölik a deficitet.

Látható, hogy a legnagyobb deficit a környezetbarát közlekedés területén áll

fenn: sokkal többen észlelik ennek fontosságát, mint ahányan hajlandóak

választani. A különbség EU szinten 10%. Csak néhány újonnan csatlakozott

országban, valamint a kerékpár-kultúrájáról híres Hollandiában, és némileg

Finnországban használnak többen tömegközlekedést vagy más kevésbé

szennyező közlekedési eszközt, mint ahányan érzékelik annak jelentőségét.

Az emberek az autóról való lemondást nagy áldozatként élik meg, de ahol

rendelkezésre állnak az intézményi feltételek (új tagországok, Hollandia) és

szervesen beépült a kultúrába, ott gyakrabban élnek ezzel a lehetőséggel. Az

újonnan csatlakozott országok egy részében, köztük Magyarországon, a

korábbi – szocialista időből visszamaradt – reménytelen sóvárgás a gépkocsi

iránt visszapattanó-hatást okozott, amely a tömegközlekedés erőteljes

elutasításában csúcsosodik ki. Sajnos a kultúra változása inkább az

automobilizmus terjedését vetíti előre.

A környezetbarát termékek vásárlását többen ítélik fontosnak, mint ahányan

hajlandóak áldozni rá.

Az energiatakarékosság és a helyi termékek vásárlása tekintetében a két

tényező körülbelül egyensúlyban van, legalábbis a havi egyszeri cselekvési

gyakoriságot alapul véve. Az előbbi esetben a magas energiaárak által

indukált takarékosság, az utóbbiban a hazai termékek magasabbra értékelt

biztonsága és olykor minősége egészen biztosan szerepet játszik a környezeti

megfontolásokon túlmenően is.

Érdekes ugyanakkor a szelektív hulladékgyűjtés megítélése. 55% gondolja,

hogy a szelektív hulladékgyűjtés az első három top prioritás között kell

legyen, ehhez képest 59% gyűjt szelektíven hulladékot.

Ez négy százalékos szufficitet jelent, vagyis nemhogy rést nem találtunk, de a

környezeti tudást meghaladó mértékű cselekvést érzékeltünk. A fogyasztók

egy része akkor is követi a szelektív hulladékgyűjtés gyakorlatát, ha nincs

meggyőződve arról, hogy ez a top prioritások közé tartozik. (Ezen a ponton be

kell vallani, a szerző is ezek közé tartozik.) Ennek alapvetően két oka lehet:


- bár a fogyasztók egy része szerint nem tartozik a top prioritások közé,

azonban szívesebben választják ezt a fajta környezettudatosságot, mint

egy fontosabb, de nagyobb áldozatot követelő formát (pl.

tömegközlekedés). Ez esetben annak lehetünk tanúi, ahogy az egyén

egy lényegi cselekvést marginálissal helyettesít. A kényelmi

szempontok erősebben befolyásolják a magatartást, mint a

könyezettudatosság, azonban a lelkiismeret legalább a marginális

tevékenységek szintjén működésbe lépteti a környezettudatos

cselekvést;

- a szelektív hulladékgyűjtés kezd beépülni kultúránkba, a társadalmi

normák részévé válni. A fogyasztók egy része a társadalmi

normakövetés okán csatlakozik a gyakorlathoz, anélkül, hogy meg

lenne győződve annak fontosságáról. Az 55-56%-os cselekvési

intenzitás valóban ebbe az irányba mutat, de még valószínűleg kevés

ahhoz, hogy társadalmi normáról beszéljünk. Egyes csoportokra, sőt

egyes országokra azonban igaz lehet ez.

A kiút lehetősége

Van lehetőség arra, hogy túllépjünk a kibúvó stratégiák kínálta könnyű

megoldásokon. Ennek első lépése a reális helyzetelemzés. A túllépés esélye

annál nagyobb, minél nyilvánvalóbbá válnak a környezeti problémák

következményei. Válsághelyzetekben az emberek toleranciaszintje és

áldozatvállalási készsége ugrásszerűen megnő, és hajlandóak feladni

berögzült ideáikat is. Nem kivételek ez alól a modern társadalmak liberális és

individualista fogyasztói sem, amint ezt a terrorveszélyre adott amerikai

válaszok, a gázhiányra való lakossági reagálás és más – válsághelyzetre adott

– számtalan példa bizonyítja. A „business as usual” szkenárió

tarthatatlansága az ahhoz kapcsolódó értékek válságát is elhozhatja. Az

emberek „tudatformálásán”, oktatásán, a mainstream marketinggel szembe

menő marginális környezeti marketingen, az üzletmenetet kevéssé zavaró

közgazdasági eszközök alkalmazásán túlmenő megoldások is lehetségessé

válnak, amint a helyzet tarthatatlansága nyilvánvalóvá válik. A

válságmenedzsment eszköztára általában kevésbé kötött, mint a megszokott

üzletmeneté. Ez azonban már egy következő tanulmány témája lesz.


recyclingdeficit wastedeficit transportdeficit energydeficit localproducts ecoproductdeficit totaldeficit

EU27 4 0 -10 0 1 -6 -11

BE 12 16 -9 2 -2 2 21

BG -22 -5 -15 4 -8 -22 -68

CZ -6 -8 0 0 5 -8 -17

DK 8 7 -6 2 8 15 34

DE 22 -5 -5 3 0 -12 3

EE -13 0 -15 7 8 -10 -23

EL -17 -5 -34 -15 -2 -19 -92

ES 4 0 -16 -16 3 -3 -28

FR 13 11 -17 2 1 5 15

IE 8 22 -10 -5 -5 -7 3

IT -1 -1 -19 -1 2 -8 -28

CY -28 -4 -36 -7 1 -20 -94

LV -33 -3 7 0 14 -19 -34

LT -25 -6 0 -2 -7 -27 -67

LU 18 24 -17 9 10 11 55

HU -11 -6 -9 -1 0 -17 -44

MT -27 8 -15 3 12 -18 -37

NL 18 -2 8 7 -3 -9 19

AT 21 -9 -2 11 9 -3 27

PL -16 -19 5 3 -1 -22 -50

PT -6 -14 -19 -10 -2 -12 -63

RO -26 -5 -12 2 0 -18 -59

SI -5 -5 -15 0 0 -7 -32


recyclingdeficit wastedeficit transportdeficit energydeficit localproducts ecoproductdeficit totaldeficit

SK -11 -1 15 -7 -14 -14 -32

FI 11 14 2 13 7 -2 45

SE 22 11 -14 18 -8 8 37

UK 9 13 -11 -2 7 11 27

13. táblázat. Deficit a lényegesnek tartott és a tényleges magatartás között

82

Következtetések

Az erőfeszítések és eredmények paradoxonának elkerülése érdekében a

jövőbeli kutatásoknak sokkal inkább a környezeti hatásokra és a legégetőbb

fenntarthatósági kérdésekre kell fókuszálniuk, és korlátozniuk kell az ezek

helyettesítésére kényszerűen alkalmazott olyan indikátorok használatát, mint

a fenntarthatósági stratégia, fenntarthatósági projektek, ökohatékonyság.

Ahogy növeljük a fenntarthatóság körébe tartozó kérdéskörök számát, úgy

csúsznak ki éppen a legfontosabb ügyek a kezeink közül. Sok vállalat növeli

ökohatékonyságát, fejlett környezetirányítási rendszerrel rendelkezik, de

mégis növekszik hozzájárulása a globális problémákhoz. Környezetpoliti-

kánkban szaporodnak a fenntarthatóságra irányuló erőfeszítések, és ma már

jelentős számú kezdeményezés célozza nemcsak a termelést, de a

fogyasztást is. A probléma nem ezen próbálkozások számával, talán nem is a

hatékonyságukkal van, sokkal inkább azzal, hogy ezekkel párhuzamosan

sokszorosan nagyobb számban találhatók olyan gazdaságpolitikai intézke-

dések, amelyek a fogyasztás további növelését eredményezik. Utóbbiak

kioltják, sőt túlkompenzálják a környezetpolitikai intézkedések hatásait.

Egyéni szinten ma már a fogyasztók döntő többsége szeretne valamit tenni a

környezetért, de túl nagy áldozatokra nem hajlandó: nem a leghatásosabb,

hanem a legkevésbé kényelmetlen kezdeményezések vonzzák a legtöbb

követőt.

A környezeti menedzsment kutatás eddig nem foglalkozott ezekkel a

stratégiákkal, és az erőfeszítések vs eredmények, illetve a szélesség–élesség

paradoxonát sem tudta megfelelően kezelni. A kétféle paradoxon és főként

elkötelezettségünk féloldalassága azt eredményezi, hogy a különböző

fenntarthatósági kérdések internalizáltsága távolról sem arányos azok

jelentőségével. Mindez lehetővé tette, hogy megszülessenek azok a kibúvó

stratégiák, amelyek ál-, pót- és részmegoldásokkal altatják el lelkiismere-

tünket, miközben nem visznek minket közelebb a legfontosabb kérdések

megválaszolásához.

Az állampolgároknak és a vállalatoknak is tudomásul kell venniük a

fenntarthatóság árát: az energia magas költségét, a nukleáris energia által

hordozott veszélyeket vagy az életszínvonal növelésének korlátait –

választásuk szerint. Ha ez nem történik meg, akkor mindannyian hamis

kibúvó stratégiákba menekülünk, s a kutatás is belemerül ebbe az

álomvilágba, amikor olyan eredményeket mutat, amelyeket a politikusok,

vállalatok és állampolgárok látni szeretnének: ebben mindig vannak win-win

(győz–győz) megoldások, nincs szükség átváltásra a gazdasági és környezeti

83

céljaink között, és részcselekvéseken alapuló teljesítményünket jó minősíté-

sekkel díjazzák akkor is, ha egyre távolabb visz minket a fenntarthatóság

eszméjétől. Ahhoz, hogy túljussunk ezeken a csapdákon, a kutatásnak az

erőfeszítések helyett az eredményekre kellene koncentrálnia, valamint

hiteles és megbízható jelzéseket kellene adnia a politikusok, az

állampolgárok és vállalatok számára is teljesítményükről.

Van lehetőség arra, hogy túllépjünk a kibúvó stratégiák kínálta könnyű

megoldásokon. Ennek első lépése a reális helyzetelemzés. A túllépés esélye

annál nagyobb, minél nyilvánvalóbbá válnak a környezeti problémák

következményei. Válsághelyzetekben az emberek toleranciaszintje és

áldozatvállalási készsége ugrásszerűen megnő, és hajlandóak feladni

berögzült ideáikat is. Nem kivételek ez alól a modern társadalmak liberális

és individualista fogyasztói sem, amint ezt a terrorveszélyre adott amerikai

válaszok, a gázhiányra való lakossági reagálás és más számtalan példa

bizonyítja. Ez azonban már egy következő tanulmány témája lesz.

Irodalomjegyzék

1. AccountAbility 2007: The state of responsible competitiveness.

2. AccountAbility Rating 2007. Methodology.

3. Azzone, G. and Manzini, R.: Measuring Strategic Environmental

Performance. Business Strategy and the Environment. (3)1., 1-14.p.

4. Azzone, G., Umberto B., Giuliano N. (1997): At last we are creating

environmental strategies which work. Long Range Planning (30)4. pp.

562-571

5. Bansal (2005): Evolving sustainably: a longitudinal study of corporate

sustainable development. Strategic Management Journal 26(3):197-

218.

6. Bebbinton, J. (2001): Sustainable development: a review of the

international development, business and accounting literature. In:

Accounting Forum, 25:128-157.

7. Bennett M., James P., Klinkers L. (1999): Sustainable Measures:

Evaluation and Reporting of Environmental and Social Performance.

Greenleaf: London.

8. Bnacchi M., Rinaldi L. (2007) : Dartboards and Clovers as New Tools

in Sustainability Planning and Control, in: Business Strategy and the

Environment, 16:461-473.

84

9. Brown J. and Fraser M. (2006): Approaches and Perspectives in

Social and Environmental Accounting: an Overview of the Conceptual

Landscape. In: Business Strategy and the Environment, 15: 103-17,

DOI 10.1002/bse.452

10. Burnett R.D., Hansen D. R. (2008): Ecoefficiency: Defining a role for

environmental cost management, Accounting, Organisations and

Society, 33: 551-581.

11. Darnall, Nicole and Pavlichev, Alexi (2004): "Environmental Policy

Tools & Firm-Level Management Practices in the United States"

(May 2004). OECD Working Paper Available at SSRN:

http://ssrn.com/abstract=1030609, downloaded July 21, 2008

12. Denso. 2005: Denso Ecovision 2015.

www.globaldenso.com/en/environment/management/eco_vision2015/

pdf/eco_vision2015.pdf. Downloaded: aug10, 2008.

13. Dyllick T. , Hockerts K. (2002): Beyond the Business Case for

Corporate Sustainaility. In: “Business Strategy and the Environment”.

11(2): 130-141.p.

14. Elkigton J. (2001): The ‘Tripple Bottom Line’ for 21st-century

Business. In: Starkey R, Welford R: The Earthcan Reader in Business

and Sustainable Develpmentm Eartcan, London and Dterling,. pp 2-

43.

15. ESRA: The State of Sustainability Reporting in Europe,

http://www.sustainabilityreporting.eu/general/perspectives.htm,

downloaded July 24, 2008

16. Esty, Daniel C., Marc Levy, Tanja Srebotnjak, and Alexander de

Sherbinin (2005): 2005 Environmental Sustainability Index:

Benchmarking National Environmental Stewardship. New Haven:

Yale Center for Environmental Law & Policy.

17. European Environment Agency http://themes.eea.europa.eu/

Sectors_and_activities/energy/indicators/EN17%2C2007.04/fig1.gif/v

iew Letöltve 2009 január 30.

18. Figge F. and Hahn T. (2006): Sustainable Value Added. A New

Approach to Measuring Corporate Sustainable Performance, in:

Schaltegger S and Wagner M: Managing the Business Case for

Sustainability Sheffield, Greenleaf Publishing

http://ssrn.com/abstract=1030609

http://www.globaldenso.com/en/environment/management/eco_vision2015/pdf/eco_vision2015.pdf

http://www.globaldenso.com/en/environment/management/eco_vision2015/pdf/eco_vision2015.pdf

http://www.sustainabilityreporting.eu/general/perspectives.htm

85

19. Figge F., Hahn T., Schaltegger S., Wagner M. (2002): The

sustainability Balanced Scorecard – linking sustainability management

to business strategy. Business Strategy and the Environment 11(5):

269-284.

20. Frankel C. (2001): Mixed Messages. In: Starkey R, Welford R. (ed.):

Business & Sustainable Development, Earthscan, London, Sterling.

21. Frondel M., Horbach J., Rennings K. (2006): End-of-pipe or cleaner

production? An empirical comparison of environmental innovation

decisions across OECD countries, Business Strategy and the

Environment, Vol. 16.8. pp. 571-184. DOI 10.1002/bse.496

22. González-Benito J and González-Benito Óscar (2006): A Review of

Determinant Factors of Environmental Proactivity. In: Business

Strategy and the Environment, 15. 87-102, DOI: 10.1002/bse.450

23. Gram-Hanssen (2004): Domestic electricity consumption- consumers

and appliances, in: Reisch L.A and Ropke, I.: The Ecological

Economics of Consumption, Edward Elgar, Cheltenham-Northampton

24. Gray R., Dey C., Owen D., Evans R., Zadek S. (1997): Struggling

with the praxis of social accounting: Stakeholders, accountability,

audits and procedures in: Accounting, Auditing and Accountability

Journal 10(3)

25. Gupta A. K., Govindarajan V. (2000): Knowledge flows within

multinational corporations. In: Strategic Management Journal,

21(4):473-486.

26. Hirsch, Fred (1977): Social Limits to Growth: Routledge, London,

27. http://www.bp.com/sectiongenericarticle.do?categoryId=3&contentId

=2006926, downloaded July 21, 2008

28. Hunt C. B., Auster E. R. (1990): Proactive Environmental

Management: Avoiding the Toxic Trap. Sloan Management Review.

Winter. 1990

29. Jackson, Tim, Jager, Wander and Stagli, Sigrid (2004): Beyond

insatiabilility – needs theory, consumption and sustainability, in:

Reiisch, Lucia A and Ropke, Inge: The Ecological Economics of

Consumption: Edward Elgar, Cheltenham, Northhampton.

30. Kahneman, Daniel; Tversky, Amos: Prospect Theory: An Analysis of

Decision under Risk, Econometrica, Vol. 47, No. 2. (Mar., 1979), pp.

263-292.

http://www.bp.com/sectiongenericarticle.do?categoryId=3&contentId=2006926

http://www.bp.com/sectiongenericarticle.do?categoryId=3&contentId=2006926

86

31. Kerekes, S., Harangozó, G., Németh, P. and Nemcsicsné Zsóka, Á.

(2004): Environmental Policy Tools & Firm-Level Management

Practices in the United States", OECD Working Paper,

http://www.oecd.org/dataoecd/26/0/31686250.pdf, downloaded July

21, 2008

32. Kerekes Sándor (2003): A magyar gazdaság környezeti teljesítménye

az átmenet korában, Akadémiai doktori értekezés

33. Kindler József (1991): Fejezetek a döntéselméletből. BKE, Bp.

34. Kocsis Tamás: Tér és teljesség - Fenntarthatóság a területhasználatban

és az építési tevékenységben, Kovász, 2005. 1-4 szám.

35. Kolk A. (2000): Economics of Environmental Management, Kolk, A.:

Economics of Environmental Management. Harlow: Financial Times

Prentice Hall. 205 p.

36. Kolk A., Mauser A. (2002): The evolution of environmental

management: from stage models to performance evaluation. In:

Business Strategy and the Environment, 11: 14-31, DOI:

10.1002/bse.316

37. Kornai J. (1992): Coordination Mechanisms. Oxford Scholarship

Online Monographs The Socialist System, May 1992 , pp. 91-110(20)

38. Lehman G. (2002): Global accountability and sustainability: research

prospects. Accounting Forum, 26(3): 219-232.

39. Lenzen M., Wiedmann T., Foran B., Dey C., Widmer-Cooper A.,

Williams M. and Ohlemüller R. (2007): Forecasting the Ecological

Footprint of Nations: A Blueprint for a Dynamic Approach, ISA

Research Report 07-01.

40. PAVITT, K. (1984): Sectoral Patterns of Technical Change: Towards

a Taxonomy and a Theory., Research Policy 13, 343-373.

41. Peters, Glen P. Hertwich, Edgar G. (2008): The Importance of Imports

for Household Environmental Impacts, Journal of Industrial Ecology,

2008.3.

42. Pinkse, Jonatan and Kolk, Ans (2004): Market Strategies for Climate

Change, in: European Management Journal, Vol. 22, No.3, pp. 304-

314.

43. Pinkse, Jonatan and Kolk, Ans (2007): Multinational Corporations and

Emission Tradig: Strategic Responses to New Institutional

http://www.oecd.org/dataoecd/26/0/31686250.pdf

87

Constraints, in: European Management Journal, Vol. 25, No.6, pp.

441-452.

44. Polonsky M. J. & Rosenberger P. J. (2001): Reevaluating Green

Marketing: A Strategic Approach. In: Business Horizons, 44(5)

45. Preuss, L. (2005): The Green Multiplier: A Study of Environmental

Protection and the Supply Chain, Palgrave Macmillan, 2005

46. R. K. Turner., D. W. Pearce and I. Bateman (1993): Environmental

Economics: an Elementary. Introduction. 1st edition only. Baltimore:

Johns Hopkins UP.

47. Ramos T. B. and de Melo J. J.: Developing and Implementing an

Environmental Performance Index for the Portuguese Military, in:

Vol. 15. Number 2., pp. 71-86., DOI: 10.1002/bse.440

48. Rennings K., Frondel M., Horbach J., Requate T. (2004):

Environmental Policy Tools and Firm Level Management Practices in

Germany, OECD Working Paper,

http://www.oecd.org/dataoecd/26/17/31685533.pdf, downloaded July

21, 2008

49. Runhaar H., Tigchelaar C. and Vermeulen W. J. V. (2008):

Enviromental Leaders: Making a Difference. A Typology of

Environmental Leaders and Recommendations for a Differentiated

Approach. In: Business Strategy and the Environment 17: 160-178,

DOI: 10.1002/bse.520

50. Schnitzer H. (1999): From Cleaner Technologies to Zero Emission

Practices. In: Proceedings of the 6th European Roundtable on Cleaner

Production, Conference Proceedings, Budapest, 1999

51. Seppälä, Jyria; Koskela, Sirkkaa; Mattila, Tuomasa; Mäenpää, Ilmob;

Korhonen, Marja-Riittaa; Saarinen, Merjac; Katajajuuri, Juha-Mattic,

Virtanen, Yrjöc; Nissinen, Aria: How to Assess the Global

Environmental Impacts Caused by a National Economy, International

Input-Output Association, The Intermediate Input-output Meeting,

Seville, Spain, 2008

52. Spangenberg, Joachim H. (2004): The society, its products and the

environmental role of consumption, in: Reiisch, Lucia A and Ropke,

Inge: The Ecological Economics of Consumption: Edward Elgar,

Cheltenham, Northhampton.

http://www.oecd.org/dataoecd/26/17/31685533.pdf

88

53. Special Eurobarometer 2007: Attitudes of European Citizens Towards

the Environment, 2008.

54. Statistical Yearbook of the Economics Commission for Europe 2005

55. Theyel G. (2000): Management practices for environmental

innovation and performance. In: International Journl of Operations&

Production Management, 20(2): 249-266.

56. Vadovics, Edina és Gulyás, Emese: A fenntartható fogyasztás –

honnan, hogyan, hová? Öko, 2007. 1-4. szám.

57. Vastag, G., Kerekes, S., Rondinelli, D. A. (1996): Evaluation of

corporate environmental management approaches: a framework and

application. International Journal of Production Economics 2-3:

pp.193-211.

58. Wagner M. and Schaltegger S. (2006): Mapping the Links of

Corporate Sustainability, in Schaltegger S and Wagner M: Managing

the Business Case for Sustainability. The Integration of Social,

Environmental and Economic Performance, Sheffield, Greenleaf

Publishing, 108-126.

59. Wehrmeyer, W. (1999): Reviewing Corporate environmental strategy.

In: Charter M and Polonsky MJ (ed.). Greener Marketing, Sheffield,

Greenleaf.

60. Xie S. and Hayase K. (2007): Corporate Environmental Performance

Evaluation: a Measurement Model and a New Concept, in: Business

Strategy and the Environment, Vol. 16. Number 2. , DOI:

10.1002/bse.493

61. Zadek S. (1998): Balancing Performance, Ethics and Accountability.

In: Journal of BuinessEthics, 17(13)

62. Zsóka Ágnes (2007): A fenntartható fogyasztás egyik alapfeltétele: a

környezettudatos egyéni magatartás, Öko, 2007. 1-4. szám.

89

Mózner Zsófia

A nemzetközi kereskedelem környezeti hatásának elemzése a karbonlábnyom

segítségével

Bevezetés

Napjainkban egyre többet hallunk a fogyasztói társadalom kialakulásáról és

ennek környezetre gyakorolt hatásáról. A klímaváltozással kapcsolatban ma

már konszenzus van abban, hogy az antropogén tevékenység hozzájárul a

globális hőmérséklet-emelkedéshez (IPCC, 2007). Az emissziók környezeti

hatásainak értékeléséhez szükség van egy olyan fenntarthatósági

indikátorra, amely a döntéshozói szinten is segítségül hívható. Az ún.

karbonlábnyom egy mutatószámba sűrítve megadja az emissziók környezeti

hatását a fenntarthatósági korlátok tükrében, és hasznos indikátor lehet arra,

hogy felhívja a döntéshozók figyelmét, mely területeken van nagy szükség a

beavatkozásra.

A világ országai a globalizáció során egyre inkább gazdaságilag függő

helyzetbe kerültek egymással, részesei a nemzetközi gazdasági és

kereskedelmi rendszernek. Az emissziók környezetterhelésének

vizsgálatánál nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nyitott gazdaságú

országokról van szó, így a környezeti hatások vizsgálatánál a nemzetközi

kereskedelem környezeti hatását is vizsgálni kell. Sok ország a

nemzetközi kereskedelem révén biokapacitást is importál és függőségbe

kerül az exportáló országok gazdaságától és ökológiai tőkéjétől is. Mivel a

termelés és a fogyasztás egymástól térben is elkülönül, ezért lényeges

kérdés, hogy a nemzetközi kereskedelem milyen hatással van egy ország

természeti tőkéjére és fenntarthatóságára. A vizsgálat során felmerül a

90

felelősség kérdése is: a termelőkre vagy a fogyasztókra hárítsák rá a

kormányok a szén-dioxid-kibocsátás felelősségét és költségét.

Mindezek alapján, kutatási célunk az, hogy a magyar háztartási fogyasztás

környezetterhelését megvizsgáljuk, mindezt a karbonlábnyom, mint

környezeti indikátor segítségével, hangsúlyt fektetve a hazai előállítású és

importtermékek fogyasztásának vizsgálatára. Magyarországon jellemző az

importfüggőség bizonyos fogyasztási kategóriákban, és különösen azoknak a

termékeknek nagy az importigénye, amelyek még itthon feldolgozásra vagy

exportra kerülnek. Így releváns kérdés az, hogy a nemzetközi

kereskedelemnek milyen hatása van a magyar háztartások

karbonlábnyomára. A fogyasztás és a háztartások fogyasztásának egy része –

direkt vagy indirekt módon – behozatalból fedezett. Ezeknek a termékeknek

a környezetterhelését a hazai kibocsátásokhoz kellene allokálni, mivel célját

tekintve a hazai fogyasztói igények miatt kerültek kibocsátásra. A

tanulmányban a nemzetközi kereskedelem környezeti hatását kívánjuk

összekapcsolni a háztartások fogyasztásával.

Az elemzés során a következő kérdésékre szeretnénk választ kapni:

Hogyan lehet nyitott gazdaságokban a nemzetközi kereskedelemből

származó CO2 hatását hozzákapcsolni a nemzeti CO2-

kibocsátásokhoz?

Mekkora környezetterhelést okoz egy ország fogyasztási szükséglete

az exportáló országokban?

Mi a fogyasztók szerepe az importált kibocsátások tekintetében?

A fogyasztás során olyan termékeket és szolgáltatásokat is elfogyaszt egy

ország lakossága, amelyek létrehozatala és így a környezeti hatása is az

országhatárokon kívül esik, és ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy az

adott ország biokapacitást importál. Az exportra termelés esetében pedig

az ország exportálja a biokapacitásának egy részét. A klímaváltozási

törekvések nemzeti szintű megvalósításában jelentősége van ezeknek a

kutatási kérdéseknek, mert a hazai fogyasztási struktúra elemzése

felhívhatja a döntéshozók figyelmét a fogyasztók „káros” környezeti

magatartására, és megmutathatja azokat a területeket, ahol a fogyasztói

magatartás megváltoztatására vagy közpolitikai beavatkozásra van szükség.

A nemzetközi kibocsátáscsökkentési törekvések nemzeti szintre

vonatkoznak, és ennek az egyik lehetséges módja a karbon-intenzív termelés

helyettesítése. A karbonlábnyom alkalmazása és a háztartási fogyasztás

elemzése fontos annak megértéséhez, hogy a nemzeti szintű politikai

91

erőfeszítések hatékonyságát és disztribúciós hatását jobban megértsük,

ezenkívül a fenntartható fogyasztási minták kommunikációját segítheti.

Elméleti összefoglaló

A karbonlábnyom

A karbonlábnyom eredetileg az ún. ökológiai lábnyom indikátornak egy

alrésze volt, ma már azonban önálló indikátorként is kiszámítható és

használható, hiszen különösen a klímaváltozás miatt, szemléletes módon

hívja fel a figyelmet a fenntarthatósági korlátokra.

Az ökológiai lábnyom a környezeti terhelés mérőszáma, az az élettér, amely

egy meghatározott emberi népességet, meghatározott életszínvonalon,

eltartani képes. Azt mutatja meg, hogy hány hektár ökológiailag produktív

természet szükséges az energia, a beépített területek, a fogyasztási áruk

előállításához, a hulladék elnyeléséhez, ami a termelés során keletkezik.

Az általános fogyasztás és a fogyasztási szükségletek alapján bármely

népesség ökológiai lábnyoma kiszámolható, egy országtól kezdve régiókon,

társadalmi csoportokon át még a szervezetek, vállalatok lábnyoma is

meghatározható. Az ökológiai lábnyom és a rendelkezésre álló biológiai

területkapacitás különbsége jelenti az ún. ökológiai deficitet, ami fontos

mutatója annak, hogy a vizsgált népesség milyen mértékben lépi túl a

fenntarthatósági korlátot.

A karbonlábnyom a CO2 környezeti hatását fejezi ki, azt mutatja meg, hogy

mekkora területű erdőre, erdős területre lenne szükség egy évben ahhoz,

hogy az adott évben keletkezett CO2-t megkösse, azaz mennyivel nagyobb

területre lenne szükség az adott népességnek a karbonkibocsátás hatásainak

semlegesítéséhez (Monfreda, 2004). A karbonlábnyom meghatározásának

egy másik megközelítése annak a területnagyságnak a kiszámítása, ami

annyi bioüzemanyag megtermeléséhez szükséges, amennyi energiaigényből

származott a CO2-kibocsátás. Látható, hogy a karbonlábnyom-számítás során

a CO2-kibocsátási adatokat számítják át területnagysággá. A karbonlábnyom

mint indikátor tulajdonképpen az az addicionális erdős terület, amire azért

van szükség, hogy a keletkezett szén-dioxidot megkösse (ún. carbon capture

terület).

A karbonlábnyom alkalmazása megmutatja, hogy a fenntarthatóság

számszerűsíthető, és használható a „gondolkodj globálisan, cselekedj

92

lokálisan” elv gyakorlati megvalósítására. A karbonlábnyom

kiszámításának és elemzésének azért van jelentősége, mert egy olyan

indikátor, ami a termelés/fogyasztás során keletkezett CO2 mennyiségét egy

olyan értékben aggregálja, ami közvetlenül összehasonlítható a környezet

biokapacitásával, így a természeti tőke végességét mutató fenntarthatósági

korlátként és irányjelző indikátorként alkalmazható. Így nemcsak a

kibocsátott CO2 mennységét mutatja meg, hanem használatával

következtetéseket tudunk levonni a természeti tőke korlátaira vonatkozóan.

A karbonlábnyom esetében is nagy jelentősége van az ökológiai deficit

kiszámításának, azaz hogy az emberi fogyasztásból származó CO2-

kibocsátás mennyivel lépi túl a természetes megújulóképesség határát.

A karbonlábnyom számításának módszertani koncepciója a ’70-es évekre

nyúlik vissza, amikor a háztartás fenntartásának energiaköltségét („energy

cost of living”) kezdték kiszámolni, illetve a nettó energia elemzést végezték

(Herendeen, 1976). A karbonlábnyom két részre bontható, direkt és indirekt

fogyasztási kibocsátásból is származhat, amelyeket fontos külön kezelni. A

direkt vagy elsődleges lábnyom a fosszilis energiahordozók elégetéséből

származó közvetlen CO2-kibocsátást tartalmazza, amely a háztartási

energiafogyasztásból, a közlekedés használatából áll.

A karbonlábnyom indirekt részét az elfogyasztott termékek és

szolgáltatások kibocsátásaképezi, amelyek a termékek gyártásából,

használatából és végső lerakásából, a hulladékkezelésből származnak.

A karbonlábnyom értéke magában foglalja az országban megtermelt

termékekből származó kibocsátást, illetve az elfogyasztott, importált

termékek emisszióját is. A termelési kibocsátásokból levonásra kerülnek a

nem hazai fogyasztási igényeket kielégítő termékek termeléséből származó

emissziók. Látható, hogy a karbonlábnyom értéke ténylegesen azt mutatja,

ami az adott ország fogyasztásának kielégítésére szolgáló termékek és

szolgáltatások emissziója. Ezért is van jelentősége ennek az indikátornak,

hiszen az ahhoz az országhoz allokálja a kibocsátásokat, amelyik felelős a

kibocsátás létrejöttéért. A nemzetközi kereskedelem környezeti hatását

emiatt is fontos és szükséges elemezni, hiszen az nemcsak egy ország

gazdasági szerkezetét határozza meg, hanem a karbonlábnyomra és a

fogyasztás környezetterhelésére is hatással van. Használatával

megállapítható, hogy mennyire fenntartható a fogyasztás jelenlegi szintje.

93

Az ágazati kapcsolatok modellje és szerepe a környezeti számításokban

Az ágazati kapcsolatok modellje egy országra vonatkozó, gazdasági

szektorok összefüggéseit mutató statisztikai táblázat. Magyarországon

ötévente publikálják, az adatok összegyűjtése és allokálása meglehetősen

időigényes folyamat. Az ágazati kapcsolatok mérlegével lehetőség nyílik az

input-output elemzésre, amelyet eredetileg az ’50-60-as években kezdtek el

használni. Az alkalmazás eredete Leontief nevéhez köthető, aki eredetileg az

ágazati interdependenciák és a környezeti hatások értékelésére készítette és

dolgozta ki ezt a modellt. Leontief (1936) és Leontief (1970) tanulmányai

szolgáltatnak kiindulópontot a módszertanhoz. Az ágazati kapcsolatok

mérlegét szükséges használni a karbonlábnyom-számításánál. Az ágazatok

kölcsönösen függenek egymástól, inputokat igényelnek és outputokat

szolgáltatnak egymás számára, így ezeknek a hatásoknak a

számszerűsítésével pontosabb képet kapunk egy-egy ágazat tényleges

kibocsátásáról és környezteti hatásairól is.

Az ágazatok közötti komplex interdependenciákat kezelni szükséges

Wackernagel (2006) alapján is, aki az ágazati kapcsolatok mérlegének

alkalmazását javasolja az ökológiai és karbonlábnyom-számításokban. A

modell előnye, hogy képes végigkövetni a termékek és szolgáltatások útját a

gazdaság egészében, a termék végső felhasználásának, valamint a termékhez

szükséges nyersanyagoknak a hatását is megmutatja. A kereskedelem

hatásainak számszerűsítésében is jól használható, és a karbonlábnyommal

kombinálva magában foglalja az életciklus-elemzés elvét is.

A következőkben egy rövid irodalmi összefoglalást adunk arról, hogy

milyen nemzetközi kutatások születtek a nemzetközi kereskedelem

környezetterhelésének vizsgálatára az input-output modellek alkalmazásával.

Van Vuuren et al. (1999) az elsők között vizsgálták, hogy a kereskedelmi

tevékenység következtében mekkora egy ország tényleges ökológiai

lábnyoma. Azt találták, hogy Hollandia a tényleges területénél három-

négyszer akkora területet használ fel a gazdasági tevékenységeihez. Ahmad

és Wyckoff (2003) 24 országban vizsgálta a nemzetközi kereskedelemből

származó CO2-

kibocsátások hatását, és az eredmény az volt, hogy a globális

emissziók 80%-áért felelősek azok az országok. 17 gazdasági szektor alapján

készítették az elemzést, már felhasználva az ágazati kapcsolatok mérlegét is.

Regionális szinten, egy-egy országot vizsgálva több elemzés is született az

utóbbi időben a nemzetközi kereskedelem környezeti hatásáról. Ferng

(2002) 14 termelői iparágat vizsgálva tanulmányozta a nemzetközi

94

kereskedelemből származó energialábnyomot. Az elfogyasztott háztartási

primer energia alapján is számított energialábnyomot, de nem vizsgálta az

energiafogyasztás és az energialábnyom kapcsolatát. Andersson és

Nevalainen (2003) Finnországban vizsgálta a kereskedelem környezeti

hatását, Hornborg (2005) egy historikus elemzést végzett az Egyesült

Királyság agrárkereskedelemére vonatkozóan. Peters és Hertwitch (2006) a

norvég kereskedelem vizsgálatát az ágazati kapcsolatok mérlegén kívül

strukturális útelemzéssel is kiegészítette a főbb kereskedelemi kapcsolatokat

és azok hatásait vizsgálva.

Wiedmann et al. (2007) és Turner et al. (2007) tanulmányában találunk

egy részletes módszertant a nemzetközi kereskedelemből származó ökológiai

lábnyomról, amelyet több régióra vonatkoztatva, interszektorális

összefüggések alapján az input-output elemzéssel számoltak. Ezt követően

többen továbbfejlesztették és finomították a modellt. Peters (2007) 87

országot vizsgált egy 57 szektoros modellben. Wiedmann (2008) egy

összehasonlító tanulmányban mutatja be, hogy a több régió kereskedelmi

hatását is figyelembe vevő input-output elemzéssel (MRIO) kombinált

számítások mennyiben adnak más eredményt, mint a Global Footprint

Network által is alkalmazott Termék-Földhasználat Mártix (Product Land

Use Matrix-PLUM) felhasználásával végzett számítások.

Wiedmann szerint jelentős különbség van a két módszertan között, az input-

output elemzéssel kombinált módszertan jobban támogatja a fogyasztói

felelősség elvének megközelítést, ugyanakkor a számítások elvégzése, illetve

a minőségi és megbízható adatok rendelkezésre állása nem mindig teszi

lehetővé ezt a számítási módszert.

Az input-output modellezés növeli a kereskedelem környezeti hatására

vonatkozó számítások teljességét és pontosságát, a nemzetközi ellátási

láncok környezetterhelését segíti nyomon követni, kiegészítve a már említett

strukturális útelemzéssel, illetve a szcenárióelemzéssel összekapcsolva is

fontos vizsgálatokat tesz lehetővé.

Az ágazati kapcsolatok mérlegének alkalmazását hátráltathatja az, hogy a

szektorális adatok nem mindig vagy nem megfelelő aggregáltsági szinten

állnak rendelkezésre. Annál részletesebb elemzést lehet végezni, minél

nagyobb felbontásban vannak meg ezek az ágazati adatok. Ebben a

tanulmányban a karbonlábnyom-számítást az ágazati kapcsolatok

mérlegének felhasználásával végeztük.

95

Termelői vagy fogyasztói felelősség?

Kormányszintű döntéseknél is felmerült már annak a kérdése, hogy az ún.

felelősségi elvet milyen módon érvényesítsék az emissziócsökkentési

határozatokban. A nemzetközi kereskedelem környezeti hatásainak a

fogyasztást igénylő országhoz rendelése szükségszerű, és részét kell

képeznie a nemzeti emisszió egységeknek. A jelenlegi rendszert sok kritika

éri amiatt, hogy a termelési alapú emissziómegállapítások vannak

érvényben, ahol a termelés tartalmazza még az exportra termelt termékek

emisszióját is. Egyre nehezebb elérni az emissziócsökkentési vállalásokat és

előírásokat. Ezek miatt, a termelési alapú elszámolás mellett, megjelenik a

fogyasztói felelősség elve is. Ennek azért van jelentősége, mert a termelés és

így az ebből származó környezetterhelés egy jelentős része is a háztartások

fogyasztását szolgálja.

Az egyén fogyasztói magatartásának és döntésének nagy hatása van a

környezetterhelésre, melyet Bin és Dowlatabadi (2005) részletesen vizsgált.

Egy új paradigmát javasolnak a környezeti hatások értékelésére, ez a

Fogyasztói Életstílus Megközelítés (Consumer Lifestlye Approach, CLA).

Ez alapján közvetlenebbül számszerűsíthetők és vizsgálhatók a fogyasztói

tevékenységek és azok környezeti hatása. Meg kell jegyezni, hogy ez a

megközelítés sem teljesen új, a gyökerei már megjelentek a ’80-as évek

végén Schipper és Bartlett (1989) munkájában.

Véleményük szerint a jövedelem és az energiaárakon kívül a fogyasztói

döntés alapján kialakuló energiahasználati mix határozza majd meg a

jövőben az energiakeresletet, így a fogyasztóknak erre közvetlen hatása van.

A teljes energiafelhasználás 45-55%-át a fogyasztói tevékenységek

befolyásolják, a háztartási fűtéstől kezdve a közlekedésig.

A fogyasztói alapú elszámolás előnyei (Peters and Hertwich, 2008):

a nemzetközi kereskedelemből származó környezeti hatásokat

pontosabban kezelné,

a tisztább termelési technológiákat jobban ösztönözné,

megfelelő allokációval nagyobb mennyiségű globálisan kibocsátott

emissziót lehetne hozzárendelni a fogyasztói csoportokhoz és

szektorokhoz,

jobban motiválná a kibocsátáscsökkentés enyhítésére irányuló

intézkedéseket, hiszen ezáltal új szektorok lennének felelőssé tehetők

96

a kibocsátásokért, felértékelődne a háztartási fogyasztások környezeti

hatása,

segítené az ezen a területen szükséges intézkedések elterjedését.

A fogyasztói felelősség alkalmazásának azonban hátrányai is vannak. A

környezeti hatások allokációja komplexebb számításokat igényel, mint a

termelői felelősség rendszere, ezáltal megnő a bizonytalanság a kapott

eredményeket illetően, és azokat óvatosan kell kezelni a politikai

intézkedéseknél. A fogyasztás során keletkezett emissziók egy része az

ország határain kívül keletkezik, így az adott országnak nincs közvetlen

hatásköre arra, hogy módosítsa a termelési technológiát a fogyasztás

környezeti hatásának csökkentése érdekében, viszont arra van, hogy a

külkereskedelem szerkezetére hatással legyen. A fogyasztói felelősség

alkalmazása a termelői felelősség helyett tulajdonképpen egy másik

végpontja az emissziók és a karbonlábnyom allokációjának, így Lenzen et al.

(2007) azt javasolják, hogy az ún. megosztott felelősségi elv alapján

kerüljenek számításra az emissziók. Az elv módszertanának a kidolgozása

azonban még további kutatásokat igényel.

Összefoglalóan az 1. táblázat mutatja a termelési és a fogyasztói alapú

allokáció különbségeit. Kutatásomban a fogyasztói megközelítést

alkalmazom, éppen azért, hogy ennek az új megközelítésmódnak a

jelentőségét bemutassam.

Emisszióallokálás

Termelési (területi)

alapú Fogyasztási alapú

Emisszió kezelésének

hatásköre Adminisztrált terület Globális

Allokáció alapja Hazai termelés Hazai fogyasztás

Kereskedelemből

származó emissziók

allokálása

Export figyelembevétele,

import nem

Import

figyelembevétele, export

nem

Összehasonlíthatóság

alapja GDP Nemzeti fogyasztás

Kereskedelmi

politikával konzisztens Nem Igen

97

Módszertani

komplexitás Alacsonyabb Magasabb

Átláthatóság Magasabb Alacsonyabb

Bizonytalanság Alacsonyabb Magasabb

Enyhítési politika alapja

Országon belüli

intézkedések Globális intézkedések

1. táblázat. Az emisszióallokálás lehetőségei (Peters, 2008)

A karbonlábnyom-számítás módszertana

A karbonlábnyom-számításban Wiedmann (2006) alapján az ágazati

kapcsolatok mérlegét használom, amelynek segítségével az ágazatok közötti

közvetett fogyasztás is számszerűsíthető lesz.

Az ágazati kapcsolatok mérlegének általános alakja a következő:

x = Ax + y + e – m,

ahol:

x az egyes szektorok teljes output vektora,

A az ágazatok közvetett fogyasztásának mátrixa, ahol az oszlopokban

találhatók azok az input mennyiségek az egyes szektorokból (hazai és

import), amelyek egy egység output hazai előállításához szükségesek, így az

Ax a teljes közvetett fogyasztás vektora,

y a végső fogyasztás vektora, ami magában foglalja az összes fogyasztási

kategória (háztartások, kormányzat, tőke) végső fogyasztását

Az e a teljes export vektora, míg az

m a szektoronkénti import értékét tartalmazó vektor.

A karbonlábnyom (CF) kiszámításának általános képlete:

CF= F (I–A)-1

ycom,

98

ahol:

F az egységnyi outputra eső CO2 környezetterhelés (hazai+ import) vektora

szektoronként (1x57), a GFN adatbázisa alapján.

(I–A)-1

a közvetett és közvetlen ágazati inputigények a szimmetrikus ágazati

kapcsolatok mérlege alapján. Ezt a formulát hívják még ún. Leontief inverz

mátrixnak (57x57) és azt mutatja, hogy az output egy egységgel való

növekedése esetén mennyi inputra lenne szükség az egyes szektorokban.

Az ycom a fogyasztás végső keresletének vektora (57x1), a vizsgálni kívánt

végső fogyasztási kategóriákban.

Az F (I–A)-1

mátrixot hívjuk multiplikátor mátrixnak is vagy ún. teljes

intenzitás mátrixnak.

Mivel a fogyasztói felelősség elve alapján a fogyasztók által okozott

környezetterhelést kívánom számszerűsíteni, a következő módon számítom a

karbonlábnyom értékét:

CFcons = F (I—A)-1

diag (y)

A fogyasztás végső keresletének vektorát tehát diagonizálni kell ahhoz, hogy

a fogyasztói környezetterhelést kapjuk meg. Ezzel szemben a termelői

felelősség kiszámításánál a következő képletet kellene használni: CFprod = F

diag (x) , ahol x = (I−A)-1

y

A háztartások végső fogyasztási karbonlábnyomát a következő részekre

bontjuk fel:

a hazai termelésből származó karbonlábnyom (CFd ), amely a hazai

fogyasztói igények miatt került kibocsátásra (nem tartalmazza az exportból

származó kibocsátást).

CFd = F(I−Ad)-1

yd

ahol:

Ad a hazai termelésből származó közvetett fogyasztás mátrixa (57x57),

yd a hazai végső háztartási fogyasztás vektora (57x1).

99

Az importból származó karbonlábnyom, ami további két részre bontható,

direkt és indirekt import karbonlábnyoma.

CFd = F {((I−A)-1

−(I−Ad)-1

) yd + (I−A)-1

ym }

A direkt vagy közvetlen importból származó karbonlábnyom azt mutatja

meg, hogy mennyi környezetterhelés keletkezik az importált termékek révén.

A közvetlen fogyasztásra szánt importhoz szükséges input a következő:

(I−A)-1

ym,

ahol:

ym a hazai import fogyasztás vektora.

A közvetett import inputja, ami a hazai előállítású termékek termeléséhez

szükséges a következő:

[(I−A)-1

−(I−Ad)-1

] yd

Mindkét esetben felhasználjuk a Leontief-inverzt, és feltételezzük, hogy a

külföldi termelési technológia hasonló a hazai, A mátrixban megjelenő

termelési technológiához.

A végső háztartási fogyasztás karbonlábnyomát tehát a hazai termelésből

származó karbonlábnyom és az importált termékek karbonlábnyomának

összegeként határozzuk meg. A módszertani felbontás lehetővé teszi azt,

hogy számszerűsítsük és elkülönítsük a hazai termelésből, illetve az

importból származó fogyasztás környezetterhelését, ami egy új, politikailag

is releváns módszertani megközelítés.

A számítások során a következő feltevésekkel éltünk:

Az input-output tábla nem természetes értékekben, hanem

monetárisan jeleníti meg az ágazati összefüggéseket, ennek különösen

az import kezelésénél van nagy szerepe, hiszen annak értékét az

árfolyam-ingadozások jelentősen befolyásolhatják. A 2005-ös év

árfolyamváltozását megvizsgálva megállapíthatjuk, hogy az

árfolyammozgások nem okoznak nagymértékű torzítást a

számításokban.

Az import esetében feltételeztük, hogy a hazai termékek és az

importált termékek gyártási technológiája azonos, rögzített, fix

100

arányokon alapul, így az importált karbonlábnyom mennyisége azt

mutatja meg, hogy mekkora mennyiségű energia és emisszió nem az

országban kerül kibocsátásra, a hazai gyártás helyett az importált

termékek miatt.

Az a cél, hogy e nemzetközi kereskedelem hatását, és nem a tényeleges

energiaintenzitásokat vizsgáljuk meg.

A 2005-ös évre készült a karbonlábnyom-számítás, aminek az az oka, hogy

erre az évre állt rendelkezésre a KSH és az Eurostat által legutóbb publikált

ágazati kapcsolatok mérlege. A CO2-kibocsátás értékei és ezeknek a

karbonlábnyommá transzformált értékei a Global Footprint Network

adatbázisából származnak 2005-re vonatkozóan.

A számítás utolsó lépése a karbonlábnyom allokálása a végső fogyasztói

szektorokhoz. Ehhez a COICOP (Classification of Individual Consumption

According to Purpose) besorolási rendszert használjuk, ami alapján 12

végfelhasználói kategóriához allokáltuk minden esetben a karbonlábnyomot.

A COICOP az egyéni fogyasztás rendeltetés szerinti osztályozása, egy

négyszintű, tartalmában harmonizált nemzetközi nómenklatúra. A fogyasztás

vizsgálatakor tehát célszerű ezt a csoportosítást alkalmazni.

Kutatási eredmények

A magyar háztartási fogyasztás karbonlábnyomának számítása során

számszerűsítettük, hogy az egyes fogyasztási kategóriáknak mekkora a

karbonlábnyoma. Ezt a karbonlábnyomot érdemes a fogyasztási

kategóriákban elköltött háztartási kiadásokkal is összehasonlítani.

Az 1. ábrán látható, hogy a különböző fogyasztási kategóriák eltérő kiadási

szerkezettel rendelkeznek, valamint a karbonlábnyom értéke és intenzitása is

nagy szórást mutat. A lakásfenntartás, háztartási energia karbonlábnyom-

értéke a legnagyobb. A közlekedés, lakásfenntartás, háztartási energia és a

lakberendezés, háztartásvitel fogyasztási kategóriák rendelkeznek a

legnagyobb karbonintenzitással. A hírközlés, oktatás, egyéb termékek és

szolgáltatások alacsony karbonintenzitásúak, azaz az egy elköltött

pénzegység által generált CO2-kibocsátás alacsonyabb. Az eredmények

alapján egy háztartás karbonlábnyoma 2005-ben 4,5 gha, ennyi kibocsátásért

felelős egy magyar átlagos háztartás.

101

Karbon lábnyom (gha) és lakossági kiadás (ezer Ft)

- 500

000

1 000

000

1 500

000

2 000

000

2 500

000

3 000

000

3 500

000

4 000

000

4 500

000

5 000

000

Élelmiszerek és italok, dohányáru

Ruházat és lábbeli

Lakásfenntartás, háztartási energia

Lakberendezés, lakásfelszerelés, háztartásvitel

Egészségügy

Közlekedés és szállítás

Hírközlés

Szabadidő és kultúra

Oktatás

Vendéglátás és szálláshely-szolgáltatás

Egyéb termékek és szolgáltatások

Háztartási fogyasztási

kiadások (ezer Ft)Karbon lábnyom (gha)

1. ábra. A végső háztartási fogyasztás kiadásai (2005) és a magyar

háztartási fogyasztás karbonlábnyoma (gha/év), 12 fogyasztási

kategóriában

A számítások eredményeit nemzetközi eredményekkel összehasonlítva

megállapítható, hogy a karbonintenzív fogyasztási kategóriák teljes

karbonlábnyomhoz viszonyítva hasonló arányokat mutatnak a nemzetközi

eredményekkel, míg a kevésbé karbonintenzív kategóriák esetében vannak

eltérések, például az egészségügy eltérő finanszírozása miatt más

eredményeket kapunk.

A tanulmány célja, hogy bemutassa a nemzetközi kereskedelem környezeti

hatásait a háztartási fogyasztáson keresztül. Az importált termékek és

szolgáltatások, valamint a hazai háztartási fogyasztásra szánt hazai termelés

hatásait számszerűsítettük, a 2. ábra a fogyasztás karbonlábnyomának a

szerkezetét mutatja. A karbonlábnyomot két részre bontottuk: a hazai

biokapacitást terhelő karbonlábnyomra, valamint az importált

karbonlábnyomra, ahol az importált termékek hatását két szinten vizsgáljuk.

A direkt import a háztartás végső fogyasztására behozott termékek hatását

számszerűsíti, míg az indirekt import a hazai fogyasztás kielégítése

érdekében importált, de még itthon tovább feldolgozott alapanyagokra és

termékekre vonatkozik. Ezeknek a termékeknek az itthoni feldolgozása

hozzáadott értéket generál a gazdaságban.

102

Látható, hogy a háztartási fogyasztás következtében a közvetlen import

környezeti hatása a lakásfenntartás, háztartásvitel esetében a

legjelentősebb, ezt követi a közlekedés-szállítás fogyasztási kategória.

A háztartási energiafelhasználás nagy része importból fedezett, hiszen

Magyarország importfüggősége erőteljes a háztartások energiával való

ellátása tekintetében. A háztartási energiafogyasztás nagyon karbonintenzív,

mire végső fogyasztásra kerül, jobban, mint a termelés esetében, ami részben

azzal is magyarázható, hogy az elektromos áram termelése során nagy a

veszteség az átvezetés, disztribúció következtében, így a háztartási végső

fogyasztás nagyon energiaigényes és nagy karbonlábnyommal rendelkezik.

Az egyéb termékek és szolgáltatások esetében az indirekt importnak nagy

a karbonlábnyoma, ennek az az oka, hogy olyan termékek tartoznak ide,

amelyeket nyersanyagként vagy félkész formában importálunk, és azok

további feldolgozásra kerülnek itthon.

- 500

000

1 000

000

1 500

000

2 000

000

2 500

000

3 000

000

3 500

000

4 000

000

4 500

000

5 000

000





Egészségügy


Hírközlés


Oktatás



Karbonlábnyom fogyasztási kategóriánként (gha)

Hazai termelés

Közvetett import

Direkt import

2. ábra. A háztartási fogyasztás karbonlábnyoma (gha/év) a

környezetterhelés eredete szerint, 12 fogyasztási kategóriában

A 2. táblázatban találhatók a tényleges karbonlábnyom-értékek a magyar

háztartásokra vonatkozóan, a lábnyom eredete alapján elkülönítve.

103

Hazai háztartási fogyasztás karbonlábnyoma (gha)

hazai termelésből

közvetett

importból

direkt

importból

Élelmiszerek és italok,

dohányáru 1 677 735 384 268 515 709

Ruházat és lábbeli 215 558 86 546 221 026

Lakásfenntartás,

háztartási energia 3 664 147 394 051 508 365

Lakberendezés,

lakásfelszerelés,

háztartásvitel 1 499 353 151 636 1 493 208

Egészségügy 150 726 77 865 21 655

Közlekedés és szállítás 2 468 998 416 259 705 395

Hírközlés 108 311 27 061 20 872

Szabadidő és kultúra 245 845 176 198 222 552

Oktatás 41 466 12 547 313

Vendéglátás és

szálláshely-szolgáltatás 295 185 103 213 97 979

Egyéb termékek és

szolgáltatások 1 339 712 520 742 150 160

Összesen 11 707 038 2 350 385 3 957 234

2. táblázat. A magyar háztartási fogyasztás karbonlábnyoma (gha)

A 3. ábra szintén azt mutatja, hogy a különböző fogyasztási kategóriák

karbonlábnyoma milyen mértékben terheli a hazai biokapacitást, illetve

mennyi környezetterhelést okoznak az exportáló országokban. A közvetlen

import karbonlábnyoma a ruházat és lábbeli kategóriában szintén jelentős,

ennek a kategóriának a fogyasztása nem a hazai természeti környezetet

terheli, hanem az exportáló országokban jelentkezik. A szabadidő és kultúra

esetében is ugyanez jellemző, aminek az az oka, hogy ide tartoznak a

különböző elektronikai, szórakozási berendezések, amelyeket nagy

mennyiségben importálunk és környezeti terhelése is jelentős.

104

0% 20% 40% 60% 80% 100%





Egészségügy


Hírközlés


Oktatás


Egyéb termékek és szolgáltatásokHazai termelés

Közvetett import

Közvetlen import

3. ábra. A karbonlábnyom szerkezete eredet alapján

A fenti eredmények alapján, úgy gondolom, hogy fontos azoknak a

fogyasztási kategóriáknak a további elemzése, amelyeknél kimagaslóan nagy

karbonlábnyom-értékeket kaptunk, hiszen az aggregáltsági szint

csökkentésével egyre pontosabban ki tudjuk mutatni, hogy melyek azok a

területek, ahol lényeges változtatásra lenne szükség a fogyasztói

döntésekben.

A közlekedés környezetterhelését tovább vizsgálva arra az eredményre

jutottunk, hogy a közlekedési és szállítási szolgáltatások képezik a

karbonlábnyom legnagyobb részét. Ezen a kategórián belül pedig a közúti

közlekedés az, ami felelőssé tehető az emissziókért. A személyszállító

járművek üzemeltetése esetében a járművekhez szükséges üzemanyagok

okozzák a környezetterhelést, ennek nagyobb része azonban az

üzemanyagimport miatt nem az országban jelenik meg

környezetterhelésként.

Szükséges még a lakberendezés, lakásfelszerelés, háztartásvitel

karbonlábnyomát közelebbről megvizsgálni. Az 5. ábra mutatja, hogy a

háztartásvitel során használt vegyipari termékeknek a legnagyobb a

karbonlábnyoma, ennek azonban csak fele származik hazai termelésből, a

vegyipari termékek esetében azt mondhatjuk, hogy biokapacitást

importálunk,

105

-

500 000

1 000 000

1 500 000

2 000 000

2 500 000

Járművásárlás Személyszállító

járművek üzemeltetése

Közlekedési és

szállítási

szolgáltatások

gh

aDirekt import

Indirekt import

Hazai termelés

4. ábra. A közlekedés karbonlábnyoma

hiszen nem a hazai környezetet terheli a vegyipari termékek gyártásából

származó emisszió. A bútorok, lakberendezési cikkek esetében a hazai

termelésből származó karbonlábnyom jelentős. Azt is megállapíthatjuk, hogy

ebben a fogyasztási kategóriában az indirekt import hatása kevésbé jelentős,

összességében a közvetlen import meghaladja a hazai termelésből származó

karbonlábnyomot.

-

200 000

400 000

600 000

800 000

1 000 000

1 200 000

1 400 000

1 600 000

Bútorok,

lakberendezési

cikkek,

szőnyegek és

egyéb

padlóburkoló

anyagok

Vegyipari

termékek

Háztartási gépek

és készülékek

Egyéb

gha

Direkt import

Indirekt import

Hazai termelés

5. ábra. A lakberendezés, lakásfelszerelés, háztartásvitel

karbonlábnyomának megoszlása

106

Konklúzió

A fogyasztás és termelés térbeli elkülönülésének fokozódásával felmerül

az igény arra, hogy a nemzetközi kereskedelem természeti környezetre

gyakorolt hatását elemezzük, illetve a kereskedelmi mérleg megítélésében is

alkalmazzuk azt a szemléletet, hogy a kereskedelem a természeti környezet

minőségét befolyásolhatja.

A fentiekben bemutatott elemzés során számszerűsítettük és megvizsgáltuk a

nemzetközi kereskedelemből, pontosabban a termékek és szolgáltatások

behozatalából származó karbonlábnyomot, illetve a hazai termelés

karbonlábnyomát. Láthattuk, hogy vannak olyan fogyasztási kategóriák,

amelyekben a magyar háztartások fogyasztási szükségletei nagy

környezetterhelést okoznak az exportáló országokban, az országhatáron

kívüli területeken. A tanulmányban bemutatott és alkalmazott módszertan

segítségével kimutatható, hogy a nemzetközi kereskedelem hatására milyen

mértékű környezetterhelés valósul meg. Nemcsak a közvetlen, végső

fogyasztás import-terhelése jelentős, hanem az indirekt és halmozott

importanyag-tartalma is meghatározó szerepet játszik a karbonlábnyom

értékében néhány fogyasztási kategóriában.

Háztartási fogyasztás karbon lábnyoma

4 566 562

3 590 652

3 144 197

2 577 712

2 010 614

644 596 523 129 496 377

250 247 156 245 54 327

-

500 000

1 000 000

1 500 000

2 000 000

2 500 000

3 000 000

3 500 000

4 000 000

4 500 000

5 000 000

Lakásfenntartás, h

áztartási energia

Közlekedés és szállítá

s

Lakberendezés, lakásfe

lszerelés, háztartásvitel

Élelmiszerek és it

alok, dohányáru




Vendéglátás és sz

álláshely-szolgáltatás

Egészségügy

Hírközlés

Oktatás

6. ábra. A háztartási fogyasztás karbonlábnyoma (gha/év)

107

Fontos megállapítás, hogy a magyar háztartások fogyasztása esetében

azoknak a tevékenységeknek nagy a karbonlábnyoma, amelyeket

közvetlenül is befolyásolhatnak az egyének a fogyasztói magatartásukkal.

A fogyasztói életmódnak rendkívül nagy hatása van, ezért is fontos a

felelősségi elv alapján történő elemzése és annak megfelelő alkalmazása. A

6. ábra jól szemlélteti, hogy a két legnagyobb karbonlábnyommal rendelkező

fogyasztási kategória esetében direkt fogyasztói hatás érvényesül, azaz

tudatos fogyasztói döntésekkel befolyásolni és csökkenteni lehetne a

karbonlábnyom értékét. Ez kívánatos lenne, azonban a politikai törekvések

szempontjából kevésbé vonzó és elfogadott a fogyasztás mennyiségének

csökkentése, ezért inkább arra irányulnak a törekvések, hogy a termelés

területén valósítsanak meg csökkentéseket, illetve a fogyasztás átirányítására

a kevésbé karbonintenzív termékek felé (Hertwich, 2005).

A CO2 megkötésére különböző technológiai megoldások állnak már

rendelkezésre, ilyen például a CCS-Carbon Capture Storage megoldás. Ez

azonban nem biztos, hogy hosszú távon a kívánt eredményhez vezet,

elképzelhető, hogy a lock-in hatást erősíti a fosszilis energiahordozók

tekintetében (Vergragt, 2010). Ezért is szükséges a fogyasztói oldalon

történő beavatkozás, nem elég csak a technológiai fejlődéstől és az

energiahatékonyságtól várni a megoldást a fenntarthatósági kérdésekre.

Nemcsak azokban a fogyasztási kategóriákban van szükség a fogyasztói

magatartás megváltoztatására, ahol közvetlen hatás figyelhető meg a

karbonlábnyom értékben, hanem az indirekt hatással rendelkező

kategóriákban is befolyásolhatják az emberek a fogyasztói vásárlási

szokások által a környezetterhelést, ha olyan termékek vásárlását preferálják,

amelyek kevésbé karbonintenzívek. Ezenkívül még az ellátási lánc

zöldítésére lenne szükség.

Bin és Dowlatabadi (2005) alapján a politikai döntéshozóknak együtt kell

kezelni a direkt és indirekt hatásokat, különben ha csak a direkt vagy indirekt

hatásokra fókuszál egy intézkedés, akkor az a technológiai lock-in jelenséget

és a visszapattanó-hatást is erősítheti és ezáltal nem éri el a kívánt

eredményeket. A direkt és indirekt emissziókat együtt kell csökkenteni. A

fogyasztókban is szükséges lenne intézkedések és kommunikációs eszközök

segítségével tudatosítani azt, hogy a vásárlási és a fogyasztási döntéseiknek

környezeti hatása van és ez felelősséget jelent számukra.

Módszertani szempontból a nemzetközi kereskedelem hatásának allokációját

tovább nehezíti az a tény, hogy a re-exportált (nem az exportáló országban

108

készített) termékek hatását hogyan kezeljük. Úgy gondolom, további

kutatásokat igényel a gazdasági hozzáadott érték és az egyes szektorok

környezeti hatásának kapcsolata. A megosztott felelősségi elv alapján

történő allokáció módszertanának fejlesztése is ígéretes terület lehet a

jövőben.

Irodalomjegyzék

1. Ahmad, N., Wyckoff, A. (2003): Carbon dioxide emissions embodied

in international trade of goods. DSTI/DOC(2003)15. OECD

2. Andersson, J. O., Nevalainen, M. (2003). Unequal Exchange in Terms

of Ecological Footprints: The Case of Finland Today. Worls System

History and Global Environmental Change.

3. Bin, S., Dowlatabadi, H. (2005): Consumer lifestyle approach to US

energy use and the related CO2 emissions. Energy Policy 33, 197–208.

4. Ferng (2002): Toward a secanrio analysis framework for energy

footprints. Ecolgoical Economics 40, pp. 53-69.

5. Herendeen, R. A. (1976): Tanaka, J. Energy cost of living. Energy, 1,

165–178.

6. Hertwich, E.G. (2005): Lifecycle approaches to sustainable

consumption: a crictical review. Environmental Science and

Technology 39, 1433-1450.

7. Hornborg, A. (2005): Footprints in cotton fields: the Insdustrial

Revolution as time-space appropriation and environmental load

displacement. Ecological Economics 59 (1), 74-81.

8. IPCC (Intergovernmental Panel for Climate Change) (2007): Climate

Change 2007. The Physical Science Basis, Geneva.

9. Knaus, M., Lohr, D., O'Regan, B. (2006): Valuation of ecological

impacts — a regional approach using the ecological footprint concept.

Environment Impact Assessment Review 26, 156–169.

10. Lenzen, M. Dey, C., Foran, B. (2004): Energy requirements of Sydney

households. Ecological Economics, 49, 375–399.

11. Lenzen, M. Murray, J. Sack, F., Wiedmann, T. (2007): Shared producer

and consumer responsibility-theory and practice. Ecological Economics

61 (1), 27-42.

109

12. Leontief, W. (1936): Quantitative input and output relations int he

economics system of the United States. Review of Economics and

Statistics, 18, 105-125.

13. Leontief, W. (1970): Enviornmental repercussions and the economics

structure of input-output approach. Review of Economics and Statistics

52, 262-277.

14. Monfreda et al. (2004): Establishing national natural capital accounts

based on detailed ecological footprint and biological capacity

assessments. Land Use Policy 21, 231-246.

15. Munksgaard, J., Pedersen, K.A. (2001): CO2 accounts for open

economies: producer or consumer responsibility?, Energy Policy 29

(2001) 327-334.

16. Peters, G. P. (2007): Opportunities and challenges for environmental

MRIO modelling: Illustrations with GTAP database. 16th International

Input-Output Association (IIOA), Istanbul, Turkey,

http://www.io2007.itu.edu.tr

17. Peters, G. P. (2008): From production-based to consumption-based

national emission inventories. Ecological Economics, 65, 13-23.

18. Peters, G. P. and Hertwich, E. G. (2006): Structural analysis of

international trade: environmental impacts of Norway, Ecnomics Sytem

Research 18, 155-181.

19. Schipper, L., Bartlett, S., et al.(1989): Lining life-stlyes and energy use:

a matter of time? Annula Review of Energy 14, 271-320.

20. Tukker, A., Jansen, B. (2006): Environmental impacts of products — a

detailed review of studies, J. Ind. Ecol. 10, pp. 159–182.

21. Turner et al. (2007): Examining the global environmental impact of

regional consumption activities- Prt 1: a technical note on combining

input.output and Ecological Footprint analysis. Ecological Economics

62 (1), 37-44.

22. Van Vuuren et al. (1999): The Ecological Footprint of Benin, Bhutan,

Costa Rica and the Netherlands. RIVM, p.64.

23. Vergragt, P. (2010): Carbon Capture Storage and Carbon Lock-in című

előadás, Budapesti Corvinus Egyetem, 2010. 05. 20.

http://www.io2007.itu.edu.tr/

110

24. Wackernagel et al. (2006): Allocating ecological footprints to final

consumption categories with input-output analysis, Ecological

Economics, 56 (2006), 28-48.

25. Weber C. L., Matthews, H. S. (2007): Quantifying the global and

distributional aspects of American household carbon footprint.

Ecological Economics, 66, 379-391.

26. Wiedmann, T. (2008): A first empirical comparison of energy

Footprints embodied in trade- MRIO versus PLUM. Ecological

Economics 68, 1975-1990.

27. Wiedmann, T., Wood, R., Lenzen, M., Minx, J., Guan, D., Barrett, J.

(2007): Development of an embedded carbon emissions indicator –

producing a time series of input–output tables and embedded carbon

dioxide emissions for the UK by using a MRIO data optimisation

system. DRAFT Final Report to the Department for Environment, Food

and Rural Affairs by Stockholm Environment Institute at the University

of York and Centre for Integrated Sustainability Analysis at the

University of Sydney. DEFRA.

111

Vetőné Mózner Zsófia

Fenntartható életmódok felé: lehet-e az élelmiszer-fogyasztás fenntartható?

Bevezetés

Napjainkban egyre nagyobb szükség van arra, hogy felismerjük a természeti

erőforrások korlátozottságát, hiszen a globális gazdaság folyamatos bővülése

és növekedése nem lehetséges egy olyan bolygón, ahol az erőforrások

végesek. Daly és Cobb (1989), illetve Meadows (1992) arra hívta fel a

figyelmet, hogy napjaink fogyasztási szokásai fenntarthatatlanok, túlzott

keresletet támasztanak a természeti erőforrások iránt egy olyan biofizikai

rendszerben, ami korlátos. A termelői nézőponton túl a fogyasztás és annak

környezeti hatásainak értékelése is szerepet kell kapjon a gazdasági-

környezeti kutatásokban.

Jelen tanulmány a háztartások fogyasztásának vizsgálatát helyezi

középpontba, a fogyasztási minták környezeti hatásait számszerűsíti az

élelmiszer-fogyasztás példáján keresztül. Az élelmiszer-fogyasztás a

háztartások közvetlen és közvetett fogyasztásának egyik legnagyobb

környezeti hatással rendelkező területe (Lorek, 2005), illetve környezeti és

egészségügyi szempontból is jelentős hatása van az élelmiszer-

fogyasztásnak, az élelmiszerek előállításának.

Az elmúlt fél évszázadban a Föld népessége megkétszereződött, míg az állati

termékek fogyasztása négyszeresére nőtt, így a környezeti hatások jelentősen

felerősödtek (De Boer et al., 2006). Az energiabevitel növekedését

megkönnyítette a mezőgazdasági termelés produktivitásának

megnövekedése és az élelmiszerek reálárának csökkenése is (Schäfer

Elinder, 2005). Ajövedelem növekedése is befolyással van az élelmiszer-

fogyasztásra, Grigg (1995) alapján Európa északi és nyugati részén a

növekvő jövedelmek az állati alapú termékek fogyasztásának előtérbe

kerülésével jártak. A helyi szintű környezeti hatásokat a kereskedelem és a

világkereskedelem is felerősíti. A túltermelés túlfogyasztáshoz is vezetett, a

fejlett országokban a BMI-index megnövekedését tapasztalhatjuk, míg a

112

fejlődő országokban alultápláltsággal küszködnek (Putnam, et al., 2002;

Silventoinen et al., 2004). A népesség növekedésének köszönhetően abszolút

és relatív értelemben is az élelmiszer-fogyasztás környezeti hatásának

növekedése várható a jövőben (McMichael et al., 2007; Myers et al., 2004;

Tilman, 1999).

Carlsson-Kanayama et al. (2003) véleménye szerint az élelmiszer-fogyasztás

az egyik legkörnyezetszennyezőbb tevékenyég. Tukker et al. (2006) és

Tukker és Jansen (2006) kutatása szerint az élelmiszer-fogyasztás, a

közlekedés és a lakásfenntartás (energiafelhasználás is) a háztartások teljes

életciklus-elemzéssel számított környezeti hatásának 70%-át teszik ki.

Carlsson-Kanyama et al. (2003) alapján a konklúzióhoz figyelembe kellene

venni azt a környezeti hatást is, amit a hazaszállítás és a tárolás, fagyasztás,

felmelegítés, főzés okoz. Az élelmiszer-fogyasztás jellemzően 20-30%-a a

háztartások teljes környezeti hatásának, amiben a hús- és

tejtermékfogyasztásnak van különösen nagy szerepe (Tukker et al., 2006;

Carlsson-Kanyama and González, 2009; Druckman et al., 2011). Az

élelmiszer-fogyasztás közvetlen és közvetett környezeti hatásait vizsgálva az

ellátási láncon belül a legjelentősebb környezeti hatása a mezőgazdasági

termelésnek van (McNeely-Scherr, 2003; Filson, 2004), a mezőgazdaságon

belül pedig az állattartás jár a legnagyobb környezetterheléssel, közvetlenül

a legeltetésből adódóan, illetve közvetetten a takarmánytermelésből

származó hatások miatt is (Bruinsma, 2003).

Tukker et al. (2006) tanulmányában kimutatta, hogy a húsok, hús alapú

élelmiszerek, illetve a tejtermékek rendelkeznek fajlagosan a legnagyobb

környezetterheléssel, figyelembe véve a termékek teljes életciklusát, a

disztribúciót is.

Frey (2007, pp. 3.) alapján a következőképpen lehet összefoglalni a

mezőgazdaság környezetre gyakorolt hatását:

erózió és talajdegradáció: a szántóterületek 30%-át érintette az elmúlt

40 év alatt;

az erdőpusztulás 80%-áért a mezőgazdasági termelés a felelős

(Pimentel, 1994; Kendall and Pimentel, 2004);

vízhasználás: az intenzív gazdálkodást folytató területeken a

vízfelhasználás rendkívül jelentős, ami 500-2000 liter között van egy

kg gabona termelése esetén, és 150 000–200 000 liter egy kg

marhahús esetén, ami elsősorban a takarmány öntözéséből adódik

(Pimentel & Pimentel, 2003b; Wood et al., 2006; WWF et al., 2006);

jelentős üvegházhatású gázok kibocsátásának növekedése.

113

Magyarországon nem elsősorban a földterület miatt, hanem a növekvő

üvegházhatású gázok kibocsátása miatt fontos a mezőgazdaság és az

élelmiszer-fogyasztás környezeti hatását elemezni, az importált termékek

egyre növekvő mennyisége szintén hozzájárul a kibocsátások

növekedéséhez. A magyar élelmiszereknek jelenleg a 30%-a származik

importból, 1990-ben az élelmiszerek 7-10%-a származott importból, az

elmúlt húsz évben megháromszorozódott az importált termékek részaránya,

ami hozzájárul a környezeti terhek növekedéséhez.

A tanulmány a magyar háztartások élelmiszer-fogyasztásának környezeti

hatását vizsgálja, mégpedig az élelmiszer-fogyasztási szokások alapján

képzett klasztereken keresztül mutatja be a különböző csoportok környezeti

hatásait.

Az élelmiszer-fogyasztás környezeti hatásait vizsgáló szakirodalom bemutatása

A következőkben áttekintést adunk azokról a tanulmányokról, amelyek az

élelmiszer-fogyasztás meghatározó tényezőit vizsgálják, majd az élelmiszer-

fogyasztás környezeti hatásait kutató tanulmányok eredményeit foglaljuk

össze. Végül röviden a fenntartható élelmiszer-fogyasztás fogalmát tekintjük

át.

Az élelmiszer-fogyasztás meghatározó tényezői

Az élelmiszer-fogyasztást meghatározhatják a különböző társadalmi-

demográfiai ismérvek, az értékrend, illetve az egyén életstílusa is. Hayn et

al. (2005) hét társadalmi-gazdasági tényezőt határoz meg, amelyek hatással

lehetnek az élelmiszer-fogyasztásra: kor, társadalmi osztály (amelyet a

jövedelem és a munkavégzés határoz meg), iskolai végzettség, nem,

lakóhely, etnikai hovatartozás és az egyén életmódja. Hayn et al.

megállapításaikat kizárólag német szakirodalmakra és empirikus kutatásokra

alapozták.

Hayn et al. (2005) alapján a kor az egyik legjobban meghatározó tényező az

élelmiszer-fogyasztás környezeti hatásának vizsgálatánál, különösen a

félkész, előre csomagolt termékek preferenciájával kapcsolatban vannak

szignifikáns különbségek az egyes korcsoportok között.

114

A fiatalabbak többet fogyasztanak előre elkészített ételeket, gyorséttermi

ételeket, mint az idősebbek. A fagyasztott élelmiszerek fogyasztása esetében

nem mutatható ki szignifikáns különbség a korcsoportok között. Az

idősebbek általában nagyobb egészségtudatossággal rendelkeznek.

A jövedelem is meghatározó tényezője az élelmiszer-fogyasztásnak, több

tanulmány is alátámasztja, hogy a háztartások árérzékenyek az élelmiszer-

vásárlás és -fogyasztás területén (Hayn et al. 2005, Trichopoulu et al. 2002).

Hayn (2005) szerint a gyorsan elkészíthető és gyorséttermi ételek

fogyasztása független a jövedelemtől.

Az egészséggel és a környezettel kapcsolatos információk megértését és

feldolgozását befolyásolja az iskolai végzettség szintje (Trichopoulou et al.,

2002). A kutatók eredményei azt támasztják alá, hogy az iskolai végzettség

növekedésével az életmód is egészségesebb lesz, és amellett érvelnek, hogy

az iskolai végzettség a leginkább meghatározó faktora az élelmiszer-

fogyasztásnak. Irala- Estevez et al. (2000) kutatásában pozitív korreláció

figyelhető meg az iskolai végzettség és a gyümölcs- és zöldségfogyasztás

között az általa vizsgált országokban (Belgium, Dánia, Észtország,

Finnország, Németország, Litvánia, Norvégia, Spanyolország, Svédország és

az Egyesült Királyság). Roos et al. (2001) azonban nem ugyanerre az

eredményre jutott, az ő kutatási eredményei azt mutatták, hogy Nyugat-,

Közép- és Észak-Európában az iskolai végzettség magasabb szintje

magasabb gyümölcs- és zöldségfogyasztáshoz vezethet, de ennek az

ellentéte tapasztalható Dél- és Kelet-Európában. Tanulmányában

megállapítja, hogy az iskolai végzettség növekedésével fordítottan arányos a

gyümölcs- és zöldségfogyasztás azokban a régiókban, ahol ezeknek az

élelmiszereknek a fogyasztása elterjedtebb és a hagyományos étrend részét

képezik.

A nemek közötti különbséget vizsgálva több tanulmány is megállapítja, hogy

a férfiak összességében többet esznek és több hús szerepel az étrendjükben,

míg a nőknél jobban dominálnak a zöldségek, gyümölcsök, sajtfélék. (Hayn

et al. 2005, BMLFUW 2005, OECD 2001, Payer at al. 2000) Gossard és

York (2003) vizsgálatai kimutattták, hogy a férfiak több húst fogyasztanak,

és különösen több marhahúst, mint a nők.

A fenti tényezőkön kívül a környezettudatossági attitűd is meghatározó lehet

a hazai termékek fogyasztásában, illetve az intézményi tényezőknek is

jelentős szerepe lehet (Tanner-Kast, 2003; Hofmesiter, 2011).

115

Az élelmiszer-fogyasztás környezeti hatását vizsgáló tanulmányok

Az élelmiszer-fogyasztás környezeti hatásainak vizsgálatára többféle

módszertan létezik. A szakirodalomban megtaláljuk mind a top-down, mind

a bottom-up megközelítésű elemzéseket. A legelterjedtebb módszertanok a

követezők: anyagáram-elemzés (material flow analysis – MFA), a

termeléshez szükséges földterületet vizsgáló elemzések, életcikluselemzés

(LCA), az ökológiai lábnyom és a karbonlábnyom felhasználása a környezeti

hatása mérésére.

Faist, Kytzi és Baccini (2001) anyagáram-elemzést használt a svájci

élelmiszer-fogyasztás erőforrás- és energiaszükségletének kimutatására,

mely szerint a hústermelés és a tejtermékek készítése igényli a legtöbb

erőforrást. Az élelmiszeripar energiaszükségletének 30%-a a háztartásoknál

jelentkezik az élelmiszerek elkészítése során (főzés, sütés, fagyasztás, hűtés).

A szállítás a teljes energiaszükségletnek mindössze 7%-át teszi ki.

Faist et al. (2001) két szcenáriót is megvizsgáltak az energiafogyasztás

csökkentésére. Az egyikben azt feltételezték, hogy megtörténik az átállás az

organikus gazdálkodásra, a másikban a hűtők energiahatékonyságának

növekedését feltételezték, és mindkét esetben az étrend összetételét

változatlannak tekintették. Az első szceniáró esetében 5%-os, a második

esetben 10%-kal csökkenne a háztartások teljes energiafelhasználása.

Az élelmiszer-fogyasztás környezeti hatását nemcsak energia- és

anyagfelhasználásban célszerű mérni, hanem a termeléshez szükséges

földterület nagysága is fontos indikátora lehet a környezeti hatásnak.

Az élelmiszer-fogyasztás földterület-igényéről készített tanulmányában

Gerbens-Leenes és Nonhebel (2002a) az egy főre eső földterület-igényeket

határozták meg a hollandiai termelési értékekkel számítva, illetve egy

nemzetközi, 14 országra vonatkozó összehasonlítást mutattak be arra

vonatkozóan, hogy a főbb fogyasztási kategóriák mennyi földterületet

igényelnek az országokban, és ezek segítségével különböző fogyasztási

mintákat azonosítottak. Tanulmányukban felhívták a figyelmet arra, hogy a

jövőben várhatóan növekedni fog az élelmiszertermelés iránti igény és

ezáltal egyre több földterületre lesz szükség. Az étrend megváltozása

jelentősen megnövelheti a területszükségletet, például Hollandiában 1950 és

1990 között egyharmadával megnőtt az élelmiszer-termeléshez szükséges

földterület nagysága, mivel egyre jobban elterjedt a húsfogyasztás és a kávé-

, a bor- és a sörfogyasztás, melyeknek szintén nagy területigénye van. Az

európai földterület-szükséglet 10%-át pedig kizárólag négy italféle

116

termeléséhez és előállításához szükséges területigény adja: a sör, bor, kávé

és tea fogyasztásának területigénye. Gerbens-Leenes és Nonhebel (2002b)

egy másik tanulmányban olyan módszertant mutattak be 100 különböző

élelmiszer-kategória földigényének meghatározására, amelynek a

segítségével a teljes fogyasztás területigénye meghatározható.

Carlsson-Kanyama (1998) kutatásában életciklus-elemzést (LCA)

alkalmazott és bizonyos élelmiszereknek a teljes üvegházgáz-tartalmát

számszerűsítette, a klmíaváltozás és az élelmiszer-fogyasztás

összefüggéseinek feltárása érdekében. A CO2-n kívül a mezőgazdasági

tevékenységek metán- és a nitrogén-oxid-kibocsátása jelentős. Kramer et al.

(1998) a holland élelmiszerek környezeti hatásait tanulmányozta szintén a

szén-dioxid-, a metán- és a nitrogén-oxid-kibocsátás számszerűsítésével.

Carlsson-Kanyama and Faist (2000) újabb élelmiszercsoportok vizsgálatával

bővítette az LCA módszertannal számszerűsített eredményeit. Az életciklus-

elemzéseknél azonban fontos megjegyezni, hogy az eredmények

megbízhatóságát az adatgyűjtés bizonytalansága befolyásolja. Duchin (2005)

szintén az életciklus-elemzés módszertanával az üvegházakban való termelés

és a szabad ég alatt történő zöldségtermelés környezeti hatásait

tanulmányozta. Az egyik legátfogóbb tanulmány Wood et al. (2006)

munkája, aki hibrid input-output táblák és LCA-elemzés kombinálását

felhasználva számszerűsítette az élelmiszerek környezetterhelését.

Leuenberger et al. (2011) az iskolai étkezdékben lévő ételeket hasonlította

össze LCA-elemzéssel, összesen tíz menüt értékeltek ki a környezeti

hatásokat illetően. Az eredmények egyértelműen alátámasztják azokat a

korábbi eredményeket, hogy a zöldséges, hús nélküli ételeknek kisebb a

környezetterhelése, mint a húst tartalmazó ételeknek. A kutatás az ún.

ecological scarcity módszertant, illetve az üvegházhatású gázok

számszerűsítésének módszertanát alkalmazta a környezeti hatás mérésére.

Az élelmiszer-termelés és -fogyasztás környezeti hatásainak vizsgálatára már

használták az ökológiai lábnyomot is, hiszen ez megfelelő indikátor az

élelmiszer-fogyasztás mezőgazdasági területigényének és

erőforrásigényének kiszámításához. Meg kell jegyezni, hogy Gerbens-

Leenes és Nonhebel (2002) tanulmányaikban ugyan nem használják az

ökológiai lábnyom fogalmát, módszertanilag és jelentésbeli szempontból is

meglehetősen közel áll a kétféle megközelítés egymáshoz.

Módszertani szempontból fontos az ökológiai lábnyom vizsgálatánál az ún.

kettős számítás elkerülése, azaz nemcsak az importált termékek mennyiségét

és környezeti hatását kell figyelembe venni, hanem az exportált termékeket

is, hiszen gyakran előfordul például az az eset, hogy importált takarmányból

etetnek tenyészállatokat, amelyeket később exportálnak.

117

Wackernagel et al. (1997) Hollandia élelmiszer-fogyasztásáról készítettek

egy tanulmányt, ahol már figyelembe vették a számításokban az importált és

exportált termékek környezeti hatását.

Van Vuuren et al. (1999) egy összehasonlító elemzésben mutatta be néhány

ország ökológiai lábnyomát. White (2000) az amerikai, európai és óceániai

étrend ökológiai lábnyomát vizsgálta és hasonlította össze, valamint a

húsalapú és vegetáriánus étrend környezeti hatásainak eltérését is vizsgálta.

Tanulmányában ő is megállapította, hogy a magasabb hústartalmú

étrendeknek nagyobb az ökológiai lábnyoma.

Pimentel és Pimentel (2003) szintén a hústartalmú, illetve a növényi alapú

étrendek ökológiai lábnyomát hasonlította össze, mégpedig úgy, hogy az

étrendek kalóriatartalmát azonos értékűnek tekintette és az összetétel

eltérésének ökológiai lábnyomát számszerűsítette.

Ferng (2005) és Deutsch (2005) az élelmiszer-fogyasztás környezeti hatását

az ökológiai lábnyom segítségével elemezték. Norja és Manenpaa (2006) a

mezőgazdasági szektor környezeti hatásit és az élelmiszer-fogyasztás

kapcsolatát tanulmányozták és modellezték input-output táblák segítségével.

Barrett et al. (2006) és Frey and Barrett (2006) az Egyesült Királyságban

vizsgálták az egyes élelmiszercsoportok ökológiai lábnyomát, figyelembe

véve a termékek eredetét is és az importált termékek környezeti hatását is.

Eredményeik rámutattak az állati eredetű élelmiszerek és az importált

termékek jelentős környezeti hatására. Frey et al. (2007) későbbi

elemzésében az organikus termékeket vizsgálta, az Egyesült Királyságban az

organikus termékek fogyasztása további 2%-kal csökkentené az átlagos

ökológiai lábnyomát.

Chen et al. (2010) a vidéki Kína élelmiszer-fogyasztásának környezeti

hatásairól készítettek elemzést az ökológiai lábnyom módszertanával. 1980-

tól vizsgálták, hogy hogyan változott az ökológiai lábnyom értéke. Az

eredmények azt mutatták, hogy időközben változtak az élelmiszer-

fogyasztási szokások, de még mindig a gabona termeléséhez és

fogyasztásához kapcsolódó terület volt a legnagyobb kategória az ökológiai

lábnyomban, pedig a fogyasztás egyre csökkenő részét teszi ki ez az

összetevő. Az élelmiszer-fogyasztás ökolábnyoma szoros korrelációt

mutatott az élelmiszer-kiadásokkal, ez a kapcsolat idősorosan is kimutatható

volt. Az egy főre eső hús és tengeri termékek ökolábnyom-rugalmassága

0,43 volt. Az élelmiszer-fogyasztásból származó környezetterhelés az elmúlt

30 évben folyamatosan nőtt, elsősorban a megnövekedett húsfogyasztás

miatt, amiből adódóan a tenyészállatok egyre több takarmányt igényelnek,

illetve nőtt a tengeri termékek fogyasztása is. A terület növekvő

118

produktivitása enyhítette a növekvő élelmiszerigények miatti

környezetterhelést.

Tukker et al. (2011) tanulmányában azt vizsgálja, hogy milyen környezeti

hatással járna az egészségesebb étrendek elterjedése Európában. Az európai

hústermelő szektor az európai húsfogyasztás csökkenését várhatóan azzal

kompenzálja majd, hogy nagyobb mértékben fog húst exportálni. A vizsgálat

arra is rámutat, hogy minél nagyobb mértékben kívánjuk a húsfogyasztás

környezeti hatásait csökkenteni, annál drasztikusabb változtatások

szükségesek az étrendben. 27 országban elemezték az élelmiszer-fogyasztási

szokásokat, a hús- és zöldségfogyasztás alapján klaszterekbe sorolták az

országokat. A besorolás alapján Magyarország a nyugat-európai klaszterbe

került, amelynek a legnagyobb volt az egy főre eső kalóriabevitele (2003-as

adatok alapján). A nagy kalóriabevitel a következő termékeknek volt

köszönhető: állati zsiradékok, tejtermékek és alkoholtartalmú italok.

A szerzők az étrendek változásának három lehetséges szcenárióját

vizsgálták meg és hasonlították össze a status quóval: 1. ajánlott, egészséges

kalóriabevitelen alapuló étrend; 2. ajánlott, egészséges kalória bevitelen

alapuló étrend + kevesebb vöröshús-fogyasztással, 3. mediterrán étrend

csökkentett húsfogyasztással. A környezeti hatásokat a következő

indikátorokkal mérték: klímaváltozási potenciál, ózonréteg-csökkenés, öko-

toxictiás, savasodás, eutrofikáció stb. Környezeti input-output táblákkal

modellezték a szerzők az étrend és a kalóriabevitel változásának a környezeti

mutatókra tett hatását.

Amennyiben az élelmiszer-fogyasztás kalóriabevitele az egészségügyi

ajánlásoknak megfelelően alakul, nem következik be jelentős csökkenés a

környezeti hatásokban. A vörös hús hallal, baromfihússal és gabonákkal

történő helyettesítése során mintegy 8%-kal csökkennének a környezeti

hatások, ami összességében a háztartások teljes környezeti hatásában 2%-os

csökkenést jelentene. Ezek az eredmények figyelembe veszik az ún.

visszapattanó-hatást is. A kutatás során a mezőgazdasági földterület

változását nem vizsgálták a kutatók.

Girard et al. (2011) a német életstíluscsoportok karbonlábnyomát vizsgálta,

hangsúlyozva, hogy a technológiai hatékonyságjavulás nem elegendő a

környezeti hatások mérséklésére, ezért a fogyasztók életmódját és napi

szokásait szükséges megvizsgálni. Az eredmények az élelmiszer-

fogyasztásra vonatkozóan azt mutatták, hogy a magasabb jövedelemmel és

státusszal rendelkezőkből álló életstílus-csoportoknak magasabb lesz az

élelmiszer-fogyasztásból származó CO2-kibocsátásuk, míg a

119

környezettudatos öko-elitnek például a nagyon alacsony hús- és

halfogyasztásból adódóan jóval kisebb lesz a karbonlábnyoma.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy ugyan különböző módszertanok

léteznek a környezeti hatás számszerűsítésére, a tanulmányok megegyeznek

abban, hogy a mezőgazdasági termelésnek van a legnagyobb környezeti

hatása a teljes termékéletciklus során, a szállítás és a csomagolás hatásai

sokkal kevésbé jelentősek. A friss és szezonális zöldségek, gyümölcsök

kisebb környezeti hatással rendelkeznek, illetve az extenzív vagy organikus

művelésből származó termékeknek is kisebb a lábnyoma, mint az intenzív

gazdálkodásból származónak. Az is megállapítható, hogy a zöldségek,

gyümölcsök fogyasztása kevesebb energiát, földterületet igényel és kisebb

üvegházhatású gáz kibocsátását okozza, mint a húsok fogyasztása, de csak

abban az esetben, ha az étrend nem tartalmaz nagy szállítási igényű

zöldségeket, gyümölcsöket, mert az indirekt hatások figyelembevételével

azok a növények összességében nagyobb környezeti hatással

rendelkezhetnek, mint a húsfélék. A háztartások környezetterhelését

vizsgálva Princes (2005), Schor (2005) és Wiedmann (2006) felhívta a

figyelmet arra, hogy az élelmiszer-fogyasztást mint az ökológiai lábnyom

egyik legnagyobb összetevőjét, csökkenteni szükséges a háztartások

tekintetében is. A túlzott élelmiszer-fogyasztás és a nem kiegyensúlyozott

étrend nemcsak egészségügyi problémákat okoz, hanem egy ország

egészségügyi rendszerét is megterheli, a gazdaság költségeitnövelve, s a

mezőgazdasági keresletre, a környezetre és a fenntarthatósági célokra

egyaránt hatással van.

A fenntartható élelmiszer-fogyasztás meghatározása

Az élelmiszer-fogyasztás környezeti hatásait vizsgáló szakirodalmak után azt

próbáljuk meghatározni, hogy mit is jelent a környezeti és társadalmi

szempontból fenntartható élelmiszer-fogyasztás. Ennek a meghatározására

különböző fogalmakkal találkozhatunk a szakirodalomban.

Alfredsson (2002) a zöld fogyasztás vagy zöld étrend kifejezést használja

azokra a termékekre és fogyasztói mintákra, amelyek alacsony

energiaintenzitással és CO2- kibocsátással rendelkeznek. A fenntartható

étrend egy olyan étrend, ami az egészség megőrzését segíti és relatíve

alacsony a környezeti hatása (Duchin, 2004). Hayn, Empacher és Halbes

(2005) kimutatták, hogy a fenntartható étrend nem csupán a pozitív

egészségügyi és környezetei hatásokat foglalja magában, hanem figyelembe

veszi az egészséges étkezési szokások alkalmazhatóságát a hétköznapokban.

120

Leiztmann (2003) szerint a fenntartható étkezési magatartást hét élelmiszer-

jellemző határozza meg: túlnyomóan növényi alapú, organikus

gazdálkodásból származó, lokális és szezonális termékek, amelyeknek

alacsony fokú a feldolgozottsága, ökológiai csomagolással ellátott, ízletesen

elkészített és méltányos kereskedelemmel kerül forgalmazásba. Láthatjuk,

hogy Leiztmann meglehetősen szigorú feltételeket szab a fenntartható ételek

definiálásra. Vermeir és Verbeke (2004) a fenntartható vagy etikus

termékeknek azokat tartja, amelyek organikus gazdálkodásból származnak,

fair kereskedelemmel forgalmazzák és állatbarát termék.

Pack et al. (2005) kutatásában a fenntartható fogyasztásra alkalmazott

definíció a következő:

azon ételek preferálása, amelyek kisebb környezeti hatással

rendelkeznek és magasabb erőforrás-hatékonysággal;

a helyi termékek előnyben részesítése az importálttal szemben;

az organikus termékek előnyben részesítése a hagyományosan

megtermelt élelmiszerekkel szemben.

Ezeken kívül szükséges még megemlíteni, hogy az élelmiszerek

elkészítettségének mértéke és a csomagolása is jelentős környezeti hatással

rendelkezhet, például az előre csomagolt és fagyasztott termékek nagyobb

környezeti hatással rendelkeznek, mint a frissen készített és kevesebb

csomagolással ellátott termékek.

Tanulmányunkban Pack et al. (2005) definíciójának első két dimenzójával

foglalkozunk, az organikus termékek környezeti hatása és preferenciája nem

képezi a kutatás tárgyát.

Indikátorok az élelmiszer-fogyasztás környezetterhelésének mérésére

Kutatásunkban az ökológiai lábnyom és a karbonlábnyom indikátorát

használtuk az élelmiszer-fogyasztás környezeti hatásának mérésére.

Az ökológiai lábnyom egy természeti tőkén alapuló mutatószám és az ún.

ecological resource accounting egyik legelterjedtebb módszertana és

mutatója.

Wackernagel és Rees (1995) alapján az ökológiai lábnyom a környezeti

terhelés mérőszáma, az az élettér, amely egy meghatározott emberi

népességet, meghatározott életszínvonalon, végtelen ideig eltartani képes.

121

Azt mutatja meg, hogy hány hektár ökológiailag produktív természet

szükséges az energia, a beépített területek, a fogyasztási áruk előállításához,

a hulladék elnyeléséhez, ami a termelés során keletkezik. Az ökológiai

lábnyom és a rendelkezésre álló biológiai területkapacitás különbsége jelenti

az ún. ökológiai deficitet, ami fontos mutatója annak, hogy a vizsgált

népesség milyen mértékben lépi túl a fenntarthatósági korlátot. A nem

fenntartható életmódot folytató populációk ökológiai lábnyoma nagyobb,

mint a számukra rendelkezésre álló terület. Az ökológiai lábnyom

tulajdonképpen egy pillanatképet ad egy régió fogyasztásáról egy

meghatározott időszakban, figyelembe veszi a direkt és az indirekt

környezeti hatásokat is.

A karbonlábnyom, a CO2 környezeti hatását fejezi ki, azt mutatja meg, hogy

mekkora területű erdőre, erdős területre lenne szükség egy évben ahhoz,

hogy az adott évben keletkezett CO2-t megkösse, tehát hogy mennyivel

nagyobb területre lenne szükség az adott népességnek a karbonkibocsátás

hatásainak semlegesítéséhez (ún. carbon capture terület) (Monfreda, 2004).

A karbonlábnyom eredetileg az ökológiai lábnyom része volt, ma azonban

már önálló indikátorként is használható.

Kutatási módszertan

Az élelmiszerek ökológiai lábnyomának a vizsgálatakor az életciklus

szemléletet alkalmazzuk a földterület, illetve a karbonintenzitások

meghatározásával. A Global Footprint Network (2008) adatbázisa alapján

határoztuk meg az intenzitás értékeket, termékszintű, primer adatokból

kiindulva. Az egy kg-ra, illetve tonnára jutó globális hektár értékét

határoztuk meg minden élelmiszerek kategóriánál; a részletes, termékszintű

adatokat, ezt követően a főbb élelmiszercsoportokra aggregálva és súlyozva

számoltuk ki a KSH 2009-es élelmiszer-fogyasztási statisztikája alapján.

A kutatás során a 2010-ben elkészült fogyasztási szokásokat vizsgáló

kérdőíves felmérés adatbázisát használtuk fel a fogyasztási szokások és az

ökológiai lábnyom számításához és elemzéséhez. A kérdőíves kutatás

alapsokasága a teljes magyar felnőtt lakosság volt. 1000 fős, a felnőtt (a 18

éves és idősebb, állandó lakcímmel rendelkező, nem intézményes

háztartásban élő) magyarországi lakosságot reprezentáló valószínűségi

mintán, személyes kérdezéssel készült. A mintavétel módja: országos

reprezentatív, véletlen mintavétel, 80 településen. A reprezentativitás a

következő jellemzőkre valósul meg: lakóhely, nem, életkor és iskolázottság.

A lekérdezés többlépcsős mintavételi eljárással valósult meg. A kérdőívben

az élelmiszer-fogyasztás gyakoriságára, az elfogyasztott élelmiszer-

122

mennyiségekre vonatkoztak a kérdések a legfőbb élelmiszercsoportokkal

kapcsolatban.

A tanulmányban a magyar lakosság teljes ökológiai lábnyomának értékeit

számoltuk ki bottom-up módszerrel az ökológiai lábnyom intenzitások

segítségével. Arra kerestük a választ, hogy melyek azok a társadalmi

tényezők, amelyek meghatározzák az élelmiszer-fogyasztásból származó

ökológiai lábnyom és karbonlábnyom nagyságát. Ezt követően

klaszterelemzést végeztünk sokdimenziós skálázással kombinálva, annak

érdekében, hogy meghatározzuk, melyek a legjellemzőbb klaszterek a

magyar lakosság körében az élelmiszer-fogyasztás alapján, majd ezt

követően ezen klaszterek ökológiai lábnyomát és jellemzőit vizsgáltuk.

A klaszterelemzés a következő módszertannal történt: a klaszterezéshez

felhasznált változók normalitását vizsgáltuk először, ahol a változók

eloszlása az esetek nagy részében jól közelítette a normális eloszlást. Az

elemzés következő lépésében nem hierarchikus klaszterelemzést végeztünk

k-közép módszerrel, az elméleti klaszterszám kétszereséből, tíz klaszterből

kiindulva. A következő lépésben a tíz klasztert sokdimenziós skálázással

elemeztük, távolságmátrixokat képezve a klaszterek középpontjaiból, és

ALSCAL eljárást futtattunk le. Ez a sokdimenziós skálázás legkisebb

térelemzésének a módszere.

A sokdimenziós skálázás eredménye, illetve a kétdimenziós koordináták

alapján az egymástól nem szignifikánsan elkülönülő klaszterek összevonásra

kerültek. A következő lépésben kilenc klaszterre végeztük el a nem

hierarchikus klaszterezést a korábbi klaszterelemzés végső

klaszterközéppontjainak megadásával, és így folytatva a sokdimenziós

skálázás és a klaszterelemzés kombinációját egészen addig, amíg olyan

térbeli konfigurációt nem kaptunk, hogy a minimális dimenziószámú térben

a térbeli távolságok monoton függvényei legyenek az adatok közötti

különbözőségeknek. (Füstös, 2009. pp. 324.)

A klaszterelemzés eredménye öt, egymástól szignifikánsan elkülönülő,

kiegyenlített elemszámú klaszter lett. Ezt követően a klaszterek ökológiai

lábnyomát elemeztük.

123

Kutatási eredmények

Az ökológiai lábnyom intenzitások vizsgálata

A kutatás első részében az élelmiszercsoportok ökológiai lábnyomának

intenzitását vizsgáltuk meg, az eredményeket az 1. ábra mutatja egy tonnára

eső globális hektár mértékegységben. Az egyes élelmiszercsoportok a teljes

ökológiai lábnyom nagysága alapján láthatóak csökkenő sorrendben,

ezenkívül az ábra mutatja a mezőgazdasági földterület és a karbonlábnyom-

intenzitások értékeit is. Láthatjuk, hogy a legnagyobb ökológiai lábnyom

intenzitása a húsféléknek van, ezen belül is a sonka-, a szalámi- és a

hentesárunak. Egy tonna szalámiféle előállítása összesen 3,8 globális hektár

földterületet igényel, aminek nagy része a tényleges földterületigényből

származik, hiszen az állati takarmány előállításához jelentős földterület

szükséges. A húsfélék (baromfi, disznó, marha) ökológiai lábnyománál

nagyobb a tejtermékek ökológiai lábnyoma, ami figyelemre méltó, hiszen az

élelmiszer-fogyasztás környezeti hatásainak vizsgálatakor sokan csupán a

húsféléket nevezik meg, mint a legnagyobb hatással bíró élelmiszercsoport

és aminek a fogyasztását mérsékelni kellene, holott az állati eredetű

tejtermékeknek szintén jelentős az egy tonnára eső ökológiai lábnyoma. Az

ökológiai lábnyom intenzitása a kávé-, a teaféléknek is fajlagosan nagy,

ugyanakkor a fogyasztási mennyiség abszolút értékben jelentősen kisebb,

mint például a húsfogyasztásé. A kávé és tea fogyasztásának környezeti

hatása ezért kevésbé központi kérdés, ugyanakkor a szállítás környezeti

hatásának a figyelembevételével jelentősen nagyobb ezen italoknak a

környezetterhelése. A zöldségeknek és gyümölcsöknek alacsony az

ökológiai lábnyom intenzitása, átlagosan harmad-negyed akkora, mint a

húsféléknek, ami igen jelentős különbség, és rámutat arra, hogy a

húsfogyasztás már egy kismértékű csökkentése és növényi táplálékkal való

helyettesítése milyen jelentős mértékben csökkentheti az ökológiai lábnyom

értékét. Az intenzitási értékek ismerete hozzájárulhat a lakosság

környezettudatosságra való ösztönzéséhez és informálásához.

124

0

1

2

3

4

5

6

Sza

lám

i, so

nka,

hen

tesá

ru

Tejte

rmék

Káv

é, te

a

Rizs

és k

rum

pli

Hús

félék

Müz

liféle

Tej

Ken

yér,

péks

ütem

ény

Zölds

ég

Tojás

Gyü

mölcs

Tésztaf

élék

gh

a/t

Földterület Karbon lábnyom Ökológiai lábnyom

1. ábra. A mezőgazdasági terület karbonlábnyom- és teljes ökológiai

lábnyom intenzitási értékei a főbb élelmiszer-kategóriákban (gha/t)

A nemek élelmiszer-lábnyomának vizsgálata

A kutatás következő kérdésköre a nemek fogyasztási szokásainak és

ökológiai lábnyomának vizsgálata volt. Az átlagos egy főre jutó ökológiai

lábnyom értéke, ami az élelmiszer-fogyasztásból származik, 1,2 globális

hektár. Ennek 33%-a a húsfogyasztás adja, további 13% a szalámi és

felvágottfogyasztás, a tejtermékek fogyasztása pedig további 14%-kal járul

hozzá az ökológiai lábnyom értékéhez. Összességében ez azt jelenti, hogy

egy átlagos magyarországi lakos élelmiszer-fogyasztásból származó

ökológiai lábnyomának 60%-át állati eredetű termékek adják. A kenyér- és

gabonafélék, a zöldség- és gyümölcsfogyasztás kisebb részarányt képvisel, a

lakosság körében a húsalapú étrend a meghatározó. A nemek közötti

különbséget vizsgálva a férfiak ökológiai lábnyoma 1,33 gha, a nőké 1,17

gha, tehát a férfiaknak 13%-kal nagyobb az ökológiai lábnyomuk. Ez az

eredmény várható, hiszen a férfiak nagyobb testsúllyal és táplálékigénnyel

rendelkeznek átlagosan. Az ökológiai lábnyom összetételét azonban érdemes

megvizsgálni (2. ábra).

A nőknél a gyümölcs, zöldség és vegetáriánus ételek fogyasztása nagyobb

arányt képvisel, a férfiaknál a hús, szalámi és kismértékben a tejtermékek

125

fogyasztása jobban meghatározza az étrendet. A tésztafélék, tojás, kávé, tea

fogyasztásában nincsen jelentős különbség, ha a két nem elfogyasztott

ételeinek összetételét vizsgáljuk. A húsfogyasztás nagyobb gyakorisága és az

egyszeri alkalommal nagyobb mennyiség elfogyasztása is jobban jellemző a

férfiakra, ebből következően ökológiai lábnyomuk nagyobb. Abban az

esetben, ha a férfiak a jelenlegi átlagos élelmiszer-fogyasztását a női étrend

összetételével helyettesítenénk (kevesebb hús és több zöldség,

gyümölcsfogyasztás), akkor összesen 0,1 gha-ral csökkenne az ökológiai

lábnyomuk.

0

0,2

0,4

0,6

0,8

1

1,2

1,4

Férfi Nő

gh

a

Kávé,tea

Tej, tejtermék

Rizs,krumpli

Tészta

Kenyér,péksütemény, müzli

Hús

Szalámi

Tojás

Gyümölcs,zöldség,vegetáriánus, főzelék

2. ábra. A férfiak és a nők élelmiszer-fogyasztásból származó ökológiai

lábnyomának összetétele

126

Az élelmiszer-fogyasztási szokások alapján kialakított klaszterek vizsgálata

A 4. fejezetben leírt módszertan alapján klasztereket képeztünk az

élelmiszer-fogyasztás mennyiségét és összetételét is figyelembe véve. A

magyar lakosságot öt egymástól jól elkülönülő klaszterre tudtuk osztani és

ezen klaszetereknél vizsgáltuk az ökológiai lábnyom értékét. A 3. ábra

mutatja a klaszterek elhelyezkedését egy kétdimenziós térben, ami a

sokdimenziós skálázás eredménye. A klaszterek mérete jelzi az ökológiai

lábnyomuk értékét is. Az 1. táblázatban látható a klaszterek elemszámának

megoszlása.

A legnagyobb elemszámú klaszter az ún. Kiegyensúlyozottan, vegyesen

étkezők csoportja, akiknek az egy főre eső ökológiai lábnyom értékük,

amely az élelmiszer-fogyasztásból származik, 1,15 globális hektár, ami az

országos átlag alatt van. A következő jelentős csoport az ún.

Zöldségfogyaszók, ahol a megnevezés a nagymértékű zöldségfogyasztásra

és nem a húsfogyasztás hiányára utal. A többi klaszter esetében is a

megnevezés a leginkább fogyasztott élelmiszercsoportokra utal és nem

azoknak a kizárólagos fogyasztására. Az ebbe a csoportba tartozók ökológiai

lábnyomának értéke 0,86 globális hektár, és így ez a csoport rendelkezik a

legalacsonyabb értékkel. A zöldségfogyasztók alacsony ökológiai

lábnyomának oka a nagyon kevés szalámi fogyasztásában és az átlagnál

nagyobb zöldség- és gyümölcsfogyasztásban rejlik. Ennek a csoportnak a

húsfogyasztása átlagosnak tekinthető. Ők tehát a főétkezéseknél

fogyasztanak az átlagos értéknek és gyakoriságnak megfelelően hústartalmú

ételeket, a reggeli, illetve vacsora alkalmával minimális a hús- és

szalámifogyasztásuk, a tejtermékfogyasztásuk átlagosnak mondható.

A megkérdezettek 18%-át teszik ki a gyümölcs- és krumplifogyasztást

preferálók csoportja, akiknek 1,2 globális hektár az ökológiai lábnyoma és

ez az érték megfelel az országos átlagnak azzal a különbséggel, hogy az

országos átlagos ökológiai lábnyomnak eltér az összetétele. Jelentős a

gyümölcsfogyasztás, ami az átlagosnál nagyobb, összességében a zöldség és

gyümölcs a teljes ökológiai lábnyom 28%-át adja. Ennek a csoportnak átlag

alatti a hús- és tejtermékfogyasztása, és a szalámifogyasztásuk is kevesebb,

mint fele az átlagos értéknek.

A megkérdezettek kisebb részét jelentik a Mérsékelt húsfogyasztók és a

Jelentős hús- és tejtermékfogyasztók. A Mérsékelt húsfogyasztók 1,64

globális hektár ökológiai lábnyommal rendelkeznek átlagosan, az ő

esetükben jelentős a hús- és szalámifogyasztás is, ami a teljes ökológiai

127

lábnyomnak a 62%-át adja, a tejtermékfogyasztás nélkül, a tejtermékek

fogyasztása további 9%-ot tesz ki az ökológiai lábnyomukból. Így az ő

étrendjükben képviseli a legnagyobb súlyt a húsfogyasztás, ezt az átlagosnál

kisebb zöldség- és gyümölcsfogyasztással ellensúlyozzák. Tészta- és

kenyérfogyasztásuk relatív súlya megfelel az átlagos értéknek. A Jelentős

hús- és tejtermékfogyasztók abban térnek el a Mérsékelt húsfogyasztóktól,

hogy míg a teljes hús- és szalámifogyasztásuk 38%-át képviseli az ökológiai

lábnyomuknak, addig a tejtermékfogyasztásuk kiemelkedően magas, az

ökológiai lábnyom 22%-át teszi ki. Zöldség- és gyümölcsfogyasztásuk is

jelentős, mennyiségében és relatív arányában is. Ennek a csoportnak a tagjai

húsból és tejtermékekből jelentősen többet fogyasztanak, mint a többiek, és a

többi élelmiszercsoportból is, akár csak kismértékben is, de többet

fogyasztanak, így ökológiai lábnyomuk 165%-a az átlagos ökológiai

lábnyomnak.

1. táblázat. Az élelmiszer-fogyasztás alapján kialakított klaszterek

megoszlása

Klaszter neve Klaszter elemszám %

Kiegyensúlyozottan, vegyesen étkezők 328 33%

Mérsékelt húsfogyasztók 127 13%

Zöldségfogyasztók 238 24%

Jelentős hús- és tejtermékfogyasztók 112 11%

Gyümölcs- és krumplifogyasztók 177 18%

Összesen 982 100%

128

0

0,5

1

1,5

2

2,5

Zöldségfogyasztók Kiegyensúlyozottan,

vegyesen étkezők

Gyümölcs és

krumplifogyasztók

Mérsékelt

húsfogyasztók

Jelentős hús-és

tejtermékfogyasztók

gh

a

Gyümölcs,zöldség, vegetáriánus, főzelék Tojás

Szalámi Hús

Kenyér,péksütemény, müzli Tészta

Rizs,krumpli Tej, tejtermék

Kávé,tea

3. ábra. A klaszterek ökológiai lábnyomának összetétele

A klasztereknek megvizsgáltuk nemcsak az élelmiszer-fogyasztásból adódó,

hanem a többi fogyasztási kategóriából származó ökológiai és

karbonlábnyomát. Az eredményeket a 4. ábra mutatja. Jól látszik, hogy az

élelmiszer-fogyasztás ökológiai lábnyomának növekedésével a teljes

ökológiai lábnyom is növekedést mutat. Így a magasabb élelmiszer-

fogyasztási szinttel rendelkezők a többi fogyasztási területen is többet

fogyasztanak. Ennek a hátterében az állhat, hogy a jövedelem az egyik

legmeghatározóbb tényező az élelmiszer-fogyasztásban, és a magasabb

jövedelemmel rendelkezőknek jellemzően nagyobb az élelmiszer-

fogyasztásuk is egy bizonyos szintig, ami megjelenik a teljes ökológiai

lábnyom értékekben is.

A teljes karbonlábnyomot megvizsgálva ez az összefüggés már nem

állapítható meg. Ennek az lehet az oka, hogy az egyes klasztereknek más-

más a domináns fogyasztási területük, ahol a fogyasztási kategóriára

jellemző karbonintenzitások nem egyeznek meg.

129

0,0

0,5

1,0

1,5

2,0

2,5

3,0

3,5

4,0

4,5


vegyesen étkezők

Gyümölcs és

krumplifogyasztók

Mérsékelt

húsfogyasztók

Jelentős hús-és


gh

a

Ökológiai lábnyom Karbon lábnyom Teljes ökológiai lábnyom Teljes karbonlábnyom

4. ábra. A klaszterek élelmiszer-fogyasztásból származó, illetve teljes

ökológiai és karbonlábnyoma (gha)

Az 5. ábra mutatja, hogy a legfőbb demográfiai ismérvek alapján a

klaszterek mennyivel térnek el az átlagos értéktől. Az ábra segítségével jól

kirajzolódnak az egyes klaszterek tagjainak jellemzői, az, hogy az egyes

társadalmi és demográfiai változók hogyan alakulnak a klasztereknél.

A kiegyensúlyozottan, vegyesen étkezők jellemzően vidéki lakosok. 73%-uk

vidéki városokban és községekben lakik, csupán 15%-uk él Budapesten. Ők

rendelkeznek a legalacsonyabb iskolai végzettséggel, a főiskolát, egyetemet

végzettek aránya itt a legalacsonyabb (11%), többségük szakmunkásképzőt

végzett vagy érettségivel rendelkezik. Fiatalok, 45%-uk a 20-39 év között

van, 58%-uk férfi. Az étkezésre költött kiadásaik megfelelnek az átlagos

értéknek. A boldogságot és az elégedettséget vizsgálva az átlagnál kevésbé

boldogabbak és elégedettek.

A mérsékelt húsfogyasztóknak a 42%-a lakik vidéki városban, 20%-uk

megyeszékhelyen lakik. A budapestiek aránya 18%. Iskolai végzettségük a

130

legjobban közelíti meg az átlagos értéket. A 20-29 és a 40-49 éves

korcsoport ebben a klaszterben a legnagyobb, ugyanakkor a 15-19

éveseknek az aránya szintén itt a legmagasabb. 60%-uk férfi. Ők költenek a

legtöbbet étkezésre. Ebbe a klaszterbe tartozók mondták magukat a

leginkább boldognak és elégedettnek.

A zöldségfogyasztóknak 72%-a lakik kisebb városban és községben, a

nagyobb városokban élők aránya alacsony. Alacsonyabb iskolai

végzettséggel rendelkeznek, kevés a főiskolai, egyetemi diplomával

rendelkező, itt a legnagyobb a 8 általános iskolai osztályt végzettek aránya.

A legidősebb korcsoport, jellemzően az 50-59 évesek, illetve a 40-49 évesek

adják a klaszter nagy részét. A nők tartoznak ebbe a klaszterbe, többségük

(72%) nő. Az átlagos értéknél kicsit kevesebbet költenek étkezésre. Ők

tartották magukat a leginkább boldogtalannak és elégedetlennek.

A jelentős hús- és tejtermékfogyasztók alapvetően vidéken, nagyrészt (41%-

uk) községben él és további 28% vidéki városban. Magas iskolai

végzettséggel rendelkeznek, 55%-uknak gimnáziumi érettségi vagy annál

magasabb szintű végzettsége van. A legfiatalabb korcsoport, a 20-39 éves

korosztály a jellemző erre a klaszterre, itt is a férfiak vannak többségben,

56%-uk férfi. Ők élnek a legnagyobb családban, étkezésre az átlagnál többet

költenek. Az átlagnál jelentősen boldogabbak és elégedettebbek.

A gyümölcs- és krumplifogyasztók a legvárosiasabb csoport, itt a

legnagyobb a budapestiek és a megyeszékhelyen élők aránya (32%). Ők a

legmagasabb iskolai végzettséggel rendelkezők, 21%-uk főiskolai, egyetemi

diplomával rendelkezik, 38%-uk gimnáziumi érettségivel. Idősebb klaszter,

itt a legmagasabb a 70 év felettiek aránya, jellemzően az 50 év feletti

fogyasztók tartoznak ide. Jellemzően a nők tartoznak ebbe a klaszterbe,

csupán 27%-uk férfi. Ők élnek a legnagyobb arányban egyedül. Ők költik a

legkevesebbet étkezésre. Az átlagnál jelentősen boldogabbak és

elégedettebbek.

131

-0,4

-0,2

0,0

0,2

0,4

0,6

Klaszterek

A t

elje

s á

tla

gtó

l v

aló

elt

éré

s

Település típusa Iskolai végzettség

Életkor Nem

Mérsékelt

húsfogyasztók

átlag

Kiegyensúlyozottan,

vegyesen étkezők

Zöldségfogyasztók

Jelentős hús-és


Gyümölcs és

krumplifogyasztók

5. ábra. A klaszterek teljes átlagtól való eltérése a főbb demográfiai

változók tekintetében

A klaszterek jellemzőinek ismerete segíthet abban, hogy feltérképezzük és

elérjük a különböző élelmiszer-fogyasztási mintákkal rendelkező

fogyasztókat. Fontos azonban azt is ismerni, hogy ezek a fogyasztók milyen

módon viszonyulnak az étrendjüket érintő kérdésekhez, mennyire lennének

hajlandóak változtatni étkezési szokásaikon.

Megvizsgáltuk a megkérdezettek attitűdjét a helyi termékek és a kevesebb

hús fogyasztásával kapcsolatban. A több helyi termék fogyasztásának

132

vizsgálatánál nem találtunk szignifikáns különbséget a klaszterek között, ami

egy pozitív eredmény is lehet arra vonatkozóan, hogy a jelenleg nagyobb

ökológiai lábnyommal rendelkezők is hajlandóak lennének a jövőben több

helyi terméket vásárolni és ezáltal csökkenteni a fogyasztásukból származó

környezeti hatásokat. Leginkább az amúgy is alacsony ökológiai

lábnyommal rendelkező gyümölcs- és krumplifogyasztók lennének

hajlandóak több helyi terméket venni, ami fontos, hiszen ha a termékek teljes

életciklusával számítjuk a környezeti hatásokat, akkor sokszor a messziről

hozott, importált zöldségeknek és gyümölcsöknek nagyobb lehet a

környezeti lábnyoma, mint bizonyos húsok előállításának.

A kevesebb húsfogyasztás esetében már szignifikáns különbség van az egyes

klaszterek válaszai között, leginkább szintén a gyümölcs- és

krumplifogyasztók mérsékelnék húsfogyasztásukat, valamint a

zöldségfogyasztók, az ő húsfogyasztásuk azonban így is átlag alatti. Azok,

akiknek jelenleg is magas a húsfogyasztásuk, kevésbé lennének hajlandóak

lemondani róla.

0

1

2

3

4

5

6


vegyesen étkezők

Gyümölcs és

krumplifogyasztók

Mérsékelt

húsfogyasztók

Jelentős hús-és


Több helyi termék Kevesebb húsfogyasztás

6. ábra. A klaszterek változtatási hajlandósága (0-6) a helyi termékek és

a kevesebb hús fogyasztásával kapcsolatban

133

Következtetések

A tanulmányban megvizsgáltuk a magyar lakosság élelmiszer-fogyasztási

szokásait és annak környezeti hatását, az ökológiai lábnyom és a

karbonlábnyom indikátorának felhasználásával.

Az ökológiai lábnyom és karbonlábnyom-intenzitások meghatározása

rámutatott a hús- és tejtermékfogyasztás jelentős környezeti hatására. Fontos

lehet, hogy nemcsak a húsfogyasztás mérséklésével lehet az ökológiai

lábnyomot csökkenteni, hanem tejtermékeknek is legalább olyan nagy

jelentősége van, az étkezéssel kapcsolatos egészségügyi szempontokat

azonban szükséges eközben szem előtt tartani.

A nemek közötti különbséget elemezve, a férfiak 13%-kal nagyobb

ökológiai lábnyommal rendelkeznek, ahol nem feltétlenül az élelmiszer-

fogyasztás mennyiségi csökkentésével, hanem összetételének változtatásával

is jelentős pozitív változást lehetne elérni az ökológiai lábnyomban.

Klasztereket határoztunk meg az élelmiszer-fogyasztási jellemzők alapján,

és láthattuk, hogy nemcsak az élelmiszer-fogyasztás mennyisége, hanem

annak összetétele is milyen jelentős különbségeket mutat az ökológiai

lábnyom értékében. A kevesebb hús, különösen a vörös hús és több zöldség,

illetve növényi alapú élelmiszer-fogyasztása kulcsfontosságú az élelmiszer-

fogyasztásból származó ökológiai lábnyom csökkentésében. Ezenkívül a

helyi és szezonális termékek fogyasztásának elterjedése is fontos lesz a

jövőben, erre vonatkozóan kutatásunkból kedvező eredményeket kaptunk,

hiszen még a nagyobb ökológiai lábnyommal rendelkező fogyasztók is

hajlandóak lennének több helyi termék vásárlására. A húsfogyasztás

mérséklése tekintetében még nem ilyen kedvező a helyzet.

Az élelmiszer-fogyasztás összetételének megváltoztatása, a lokális

csökkentések és változtatások jelentős szerepet játszanak olyan globális

problémák megoldásában, mint a klímaváltozás, a túlzott műtrágyahasználat

hatásainak enyhítése.

Az étkezési szokások megváltoztatásához azonban nem pusztán az egyéni

fogyasztókat szükséges elérni és megszólítani, hanem a közétkeztetésben is

szükséges a változások bevezetése és példa mutatása. Munkahelyi, iskolai

étkezdékben, kórházakban helyi alapanyagokból készült ételek, több

egészségesebb és zöldséges étel kínálata lenne szükséges.

Ahhoz, hogy mérsékelni tudjuk az élelmiszer-fogyasztás

környezetterhelését, magatartásbeli változtatásokra éppúgy szükség van,

mint az intézményi és a gazdasági ösztönzők meglétére.

134

Irodalomjegyzék

1. Alfredsson, E. C. (2002): Green Consumption- No solution for climate

change. Energy 29 (2004), 513–524.

2. Barrett J, Welch A, Minx J, Wiedmann, T. (2006): Counting

consumption. CO2 emissions, material flows and Ecological Footprint of

the UK by region and devolved country. Stockholm Environment

Institute, York, 2006.

3. Biesiot, W., Noorman, K.J. (1999): Energy requirements of household

consumption: a case study of The Netherlands. Ecol. Econ. 28 (3), 367–

383.

4. Bruinsma J. (2003): World Agriculture: Towards 2015/2030, An FAO

Perspective. Earthscan and FAO, London and Rome, 432 pp.

5. Bundes Ministerium für Land und Forstwirtschaft, Umwelt und

Wasserwirtschaft (BMLFUW) (2003): 2. Lebensmittelbericht Österreich:

Die Entwicklung des Lebensmittelsektors von 1995 bis 2002. Wien:

BMLFUW.

6. Carlsson-Kanyama A., Ekström M. P., Shanahan H. (2003): Food and life

cycle energy inputs: consequences of diet and ways to increase

efficiency. Ecological Economics 44 (2003) 293-307.

7. Carlsson-Kanyama A. (1998): Climate change and dietary choices—how

can emissions of greenhouse gases from food consumption be reduced?

Food Policy 1998;23:277–93.

8. Carlsson-Kanyama, A and Faist, M. (2000): Energy Use in the Food

Sector: A data survey. Thesis. Stockholm University, Department of

Systems Ecology and Swiss Federal Institute of Technology (ETH

Zürich), Department of Civil and Environmental Engineering.

9. Carlsson-Kanyama, A., Engström, R., Kok, R., (2005): Indirect and direct

energy requirements of city households in Sweden - options for

reduction, lessons from modeling. J. Ind. Ecol. 9 (1–2), 221–235.

10. Chen D., Gao W., Chen Y. (2010): Ecological footprint analysis of food

consumption of rural residents in China in the latest 30 years. Agriculture

and Agricultural Science Procedia 1 106–115

135

11. Daly H, Cobb Jr. J. (1989): For the common good: redirecting the

economy toward community, the environment and a sustainable future,

Beacon Press, Boston.

12. De Boer, J., Helms, M., Aiking, H. (2006): Protein consumption and

sustainability: Diet diversity in EU-15. Ecological Economics 59 (2006)

267-274.

13. Deutsch L, Folke C. (2005): Ecosystem subsidies to Swedish food

consumption from 1962 to 1994, Ecosystem, 2005, 8: 512-528

14. Duchin, F. (2004): Sustainable Consumption of Food. Thesis. New York,

Rensselaer Polytechnic Institute, Department of Economics.

15. Duchin, F. (2005): A Framework for Analyzing Scenarios about Changes

in Diets. Journal of Industrial Ecology, 9 (1-2), 99-114.

16. Faist, M., Kytzia, S. and Baccini, P. (2001): The impact of household

food consumption on resource and energy management. International

Journal of Environment and Pollution 15 (2), 183–199.

17. Ferng, J. J., (2001): Using composition of land multiplier to estimate

Ecological Footprints associated with production activity. Ecological

Economics 37, 159–172

18. Filson, G. C. (Ed.) (2004): Intensive Agriculture and Sustainability: A

Farming Systems Analysis (Vancouver: UBC Press).

19. Flynn, A., Wiedrnann, T., Barrett, J., Collins, A. (2006): The

environmental impacts of consumption at a subnational level—the

ecological footprint of Cardiff. J. Ind. Ecol. 10 (3), 9–24.

20. Frey S, Barrett J. (2006): The Footprint of Scotland’s Diet. The

environmental burden of what we eat. A report for Scotland’s Global

Footprint Project. September 2006.

21. Frey, S.; Barrett, J. (2007): Paper prepared for the International

Ecological Footprint Conference, Cardiff, 8-10 May 2007: Stepping up

the Pace: New Developments in Ecological Footprint Methodology,

Applications

22. Gerbens-Leenes, P. W., Nonhebel, S. (2002a): Consumption patterns and

their effect on land required for food. Ecological Economics 42.(1–2)

185–199.

136

23. Gerbens-Leenes, P. W.; Nonhebel, S.; Ivens, W. P. (2002b): A method to

determine and requirements relating to food consumption patterns.

Agriculture, Ecosystems and Environment, 2002. 1755.

24. GFN (2008): National Footprint Accounts: Hungary. 2008 Edition for

Year 2005., Global Footprint Network, Oakland, CA, USA

25. Gossard, M. H. and York, R. (2003): Social Structural Influences on

Meat Consumption. Human Ecology Review 10 (1).

26. Grigg D. (1995): The pattern of world protein consumption. Geoforum,

Vol. 26, No. 1 pp.1-17, 1995.

27. Hayn, D., Empacher, C., und Halbes, S. (2005): Trend und Entwicklung

von Ernährung im Alltag. Ergebnisse einer Literaturrecherche. Thesis:

Institut für sozialökologische Forschung (ISOE). Frankfurt am Main

28. Hendrickson, C.T., Lave, L.B., Matthews, H.S. (2006): Environmental

Life Cycle Assessment of Goods and Services: An Input–Output

Approach. Resources for the Future Press, Washington D.C.

29. Hertwich, E.G. (2005): Lifecycle approaches to sustainable consumption:

a critical review. Environ. Sci. Technol. 39 (13), 4673–4684.

30. Hofmeister-Tóth Á., Kelemen K., Piskóti M. (2011): Environmentally

conscious consumption patterns in Hungarian households. Society and

Economy 33(1) 51-68.

31. Huppes, Gjalt, de Koning, Arjan, Suh, Sangwon, Heijungs, Reinout, van

Oers, Lauran, Nielsen, Per, Guinée, Jeroen B. (2006): Environmental

impacts of consumption in the European union: high-resolution input-

output tables with detailed environmental extensions. J. Ind. Ecol. 10 (3),

129–146.

32. Irala-Estevez De, J., M. Groth, Johansson, L., Oltersdorf, U., Prättälä, R.

and Martinez-Gonzalez, M. A. (2000): Systematic review of socio-

economic differences in food habits in Europe: consumption of fruit and

vegetables. European Journal of Clinical Nutrition (2000) 54, 706-714.

33. Jansen, B., Thollier, K. (2006): Bottom-up life-cycle assessment of

product consumption in Belgium. J. Ind. Ecol. 10 (3), 41–55.

34. Jungbluth, N., Tietje, O., Scholz, R.W. (2000): Food purchases: impacts

from the consumers' point of view investigated with a modular LCA. Int.

J. Life Cycle Assess. 5 (3), 134–142.

137

35. Kendall HW, Pimentel D. (1994): Constraints on the expansion of the

global food supply. Ambio 23 (3), 198–205.

36. Leitzmann, C. 2003. Nutrition ecology: the contribution of vegetarian

diets. Am. J. Clinical Nutrition 78(3): 657S - 659.

37. Lenzen, M., Dey, C.J. (2002): Economic, energy and emissions impacts

of some environmentally motivated consumer, technology and

government spending options. Energy Econ. 24, 377–403.

38. Leuenberger, M., Jungbluth, N., Büsser S. (2011): Environmental impact

of canteen meals: comparison of vegetarian and meat based recipes,

www.esu-services.ch Letöltve: 2011. november 9.

39. McMichael, Anthony J., Powles, John W., Butler, Colin D., Uauy,

Ricardo (2007): Food, livestock production, energy, climate change and

health. Lancet 370 (9594), 1253–1263. doi:10.1016/S0140-

6736(07)61256-2.

40. McNeely, J. A. & Scherr, S. J. (2003): Ecoagriculture: Strategies to Feed

the World and Save Biodiversity (London: Covelo, Island Press).

41. Meadows, D.H., Meadows, D.L. and Randers, J. (1992): Beyond the

Limits, Chelsea Green Publishing, Post Mills, VT

42. Monfreda et al. (2004): Establishing national natural capital accounts

based on detailed ecological footprint and biological capacity

assessments. Land Use Policy 21. 231-246.

43. Myers, Norman, Kent, Jennifer (2004): The New Consumers: The

Influence Of Affluence On The Environment. Island Press, Washington

D.C., US.

44. OECD 2001. Household food consumption: trends, environmental

impacts and policy responses. Paris: OECD (ENV/EPOC/WPNEP

(2001)13).

45. Palm, V., Wadeskog, A., Finnveden, G. (2006): Swedish experience

using environmental accounts data for integrated product policy issues. J.

Ind. Ecol. 10 (3), 57–72.

46. Payer, H., Burger, P. and Lorek, S. (2000): Food Consumption in Austria:

Driving Forces and Environmental Impacts. National case study for the

OECD Programme on Sustainable Consumption. Vienna: Federal

Ministry of Agriculure, Forestry, Environment and Water Management.

138

47. Pimentel & Pimentel (2003b): Sustainability of meat-based and plant-

based diets and environment. Am J Clin Nutr 2003; 78 (suppl): 660S-3S.

48. Pimentel, D. (1994): Global population, food and the environment. TREE

9 (6), 239.

49. Putnam J, Allshouse J, Scott Kantor L. (2002): US per capita food supply

trends: more calories, refined carbohydrates, and fats. Food Rev

2002;25(3): 2-15.

50. Roos, G., Johansson, L., Kasmel, A., Klumbienä, J, and Prättaälä, R.

(2001): Disparities in vegetable and fruit consumption: European cases

from the north to the south. Public Health Nutrition: 4(1), 35-43

51. Schäfer Elinder L. (2005): Obesity, hunger, and agriculture: The

damaging role of subsidies. BMJ Volume 331 3 December 2005.

52. Silventoinen K, Sans S, Tolonen H, Monterde D, Kuulasmaa K,

Kesteloot H. (2004): Trends in obesity and energy supply in the WHO

MONICA Project. Int J Obes RelatMetab Disord 2004; 28:710-8.

53. Steinfeld, H., Gerber, P., Wassenaar, T., Castel, V., Rosales, M., de Haan,

C. (2006): Livestock's Long Shadow. Environmental Issues and Options.

Food and Agriculture Organization of the United Nations, Rome, Italy.

54. Tanner, C. and Kast, S.W. (2003): Promoting Sustainable Consumption:

Determinants of Green Purchases by Swiss Consumers. Psychology and

Marketing, 20(10), 883-902.

55. Tilman, D. (1999): Global environmental impacts of agricultural

expansion: The need for sustainable and efficient practices. Proc. Natl.

Acad. Sci. U. S. A. 96, 5995–6000.

56. Trichopoulou, A., Naska, A. and Costacou, T. (2002): Disparities in food

habits across Europe. Proceedings of the Nutrition Society (2002), 61,

553–558.

57. Tukker A, Huppes G, Van Oers, L, Heijungs R. (2006): Environmentally

extended inputoutput tables and models for Europe. European

Commission Report EUR 22194 EN.

58. Tukker, A., Huppes, G., Guniee, J., Heijungs, R., de Koning, A., van

Oers, L., Suh, S., Geerken, T., Van Holderbeke, M., Jansen, B., Nielsen,

P., Eder, P., Delgado, L. (2006): Environmental Impact of Products

(EIPRO). EUR22284EN. EC Joint Research Centre—IPTS, Seville

59. http://ipts.jrc.ec.europa.eu/publications/pub.cfm?id=1429.

139

60. Tukker, A., Jansen, B. (2006): Environment impacts of products—a

detailed review of studies. J. Ind. Ecol. 10 (3), 159–182.

61. Tukker et al. (2011): Environmental impacts of changes to healthier diets

in Europe Ecological Economics 70 (2011) 1776–1788

62. Van Vuuren et al. (1999): The Ecological Footprint of Benin, Bhutan,

Costa Rica and the Netherlands. RIVM report 807005 004, p.64.

NATIONAL INSTITUTE OF PUBLIC HEALTH AND THE

ENVIRONMENT, RIVM, Bilthoven, The Netherlands

63. Vermeir, I., Verbeke, W. (2004): Sustainable food consumption:

Exploring the consumers attitudebehaviour gap. Thesis. Gent University,

Faculty of Economics and Applied Economics, 14p.

64. Weidema, B. P., Suh, S., Notten, P. (2006): Setting priorities within

product-oriented environmental policy: the Danish perspectives. J. Ind.

Ecol. 10 (3), 73–87.

65. Weidema, B., Wesnæs, M., Hermansen, J., Kristensen, T., Halberg, N.

(2008): Environmental Improvement Potentials of Meat and Dairy

Products. European Commission, DG JRC, Institute for Prospective

Technological Studies. Technical report EUR 23491 EN.

http://ftp.jrc.es/EURdoc/JRC46650.pdf.

66. White, T. (2000): Diet and the distribution of environmental impact.

Ecological Economics 34 (234), 145-153

67. Wood R, Lenzen M, Dey C, Lundie S. (2006): A comparative study of

some environmental impacts of conventional and organic farming in

Australia. Agricultural Systems 89 (2006) 324–348.

68. WWF (2006): WWF International, Global Footprint Network, ZSL.

Living Planet Report 2006.

http://assets.panda.org/downloads/living_planet_report.pdf

140

II. Jelenbeli fogyasztás vagy jövőbeli fogyasztás?

141

142

Tabi Andrea

A társadalmi diszkontráta jelentősége a fogyasztás időbeli ütemezésében

Bevezetés

A magánbefektetések értékeléséhez széles paletta áll rendelkezésünkre,

melyek túlnyomórészt tisztán pénzügyi alapokon állnak. A társadalmi

költség-haszon elemzéshez viszont nemcsak pénzügyi, hanem számos más

tényezőt is figyelembe kell vennünk, amelyek számszerűsítése nehézségekbe

ütközhet. Egyre inkább előtérbe kerülnek olyan módszerek, amelyek

megpróbálják a társadalmi, környezeti projekteket értékelni, mérni, és egy

olyan egységes módszertant létrehozni, melynek alkalmazása feltehetően a

társadalmilag is hasznos projektek létrejöttét segíti.

A magánbefektetések társadalmi hasznainak és költségeinek becslésére is

szükség lehet akkor, ha a projektmegvalósításhoz a magántőke mellé

költségvetési forrásokból támogatást igényelnek. Ilyen támogatásokat akkor

célszerű nyújtani, ha a beruházás pénzügyi nettó jelenértéke negatív, viszont

a társadalmi nettó jelenérték pozitív.

Dolgozatomban egy olyan módszertant szeretnék bemutatni, amely ezt a

problémát hivatott áthidalni. A költség-haszon elemzés célja, hogy a

társadalmi döntéshozatalt segítse, főként a források elosztását illetően. A

számítások nehézségét a piac által nem árazott költségek és hasznok

átváltása, illetve a projektek időtávjának hosszúsága okozza. A költség-

haszon elemzés egyik sarkalatos pontja a társadalmi diszkontráta

meghatározása, melyet a jövőbeli költségek és hasznok jelenérték-

számításánál használunk.

A számítás elve ugyan hasonló, a társadalmi diszkontráta mégis jelentősen

eltér a magánberuházásoknál számolt diszkontrátáktól. A közgazdászok

máig vitatkoznak a megfelelő diszkontráta kiszámítási, becslési

módszereiről, törekedve a jövő generációk számára biztosítható legjobb

143

döntés meghozatalára. A következőkben a számításokat és a mögöttük

meghúzódó elméleteket szeretném bemutatni.

Költség-haszon elemzés

A költség-haszon elemzés (Cost-benefit analysis) olyan értékelési módszer,

mely megpróbálja egy adott projekt, beruházás társadalmi előnyeit és

hátrányait számszerűsíteni, azokat közös egységben, pénzértékben kifejezni

[Abelson, 1979, 26. oldal]. A költség-haszon elemzés elvégzésének egyik

célja, hogy támogatni tudjuk a társadalmi döntéshozatalt, és így

megvalósítsuk az erőforrások hatékony elosztását a társadalomban.

A költség-haszon elemzés gyökerei egészen a XIX. század közepéig nyúlnak

vissza. A koncepció alapjai először 1848-ban Dupuit cikkében, majd a

későbbiekben átdolgozva Alfred Marshall munkájában fedezhetők fel. Az

elméleti gyökerek a franciaországi infrastruktúra értékelésének

problémájából erednek. A jóléti közgazdaságtan elmélete a marginalista

forradalom mentén fejlődött ki a XIX. század második felében, mely Pigou

Economics of Welfare című művével érte el a csúcspontját 1920-ban. Pigou

többek között a társadalmi költségek és magánköltségek eltéréseit és az

1930-as évek új jóléti közgazdaságtanát fogalmazta meg, mellyel a jóléti

közgazdaságtant az ordinális hasznosság alapjaira emelte. A költség-haszon

elemzés gyakorlati alkalmazásának első úttörői az USA hadseregének

mérnökei voltak, akik az 1936-os Federal Navigation Act során végeztek

költség-haszon elemzést a tervezett víziutak infrastruktúrájáról. A második

világháború után a kormányok felé megnőtt hatékonysági elvárások hatására

indult meg a magántőke és a nagy közösségi projektek közötti hatékony

elosztásnak a kutatása. A költség-haszon elemzési technika az autópálya-

építési projekteken keresztül fejlődtek tovább az 1950-es, 1960-as évek

folyamán az USA-ban és Angliában. Az elmúlt 40 évben a költség-haszon

elemzés fokozatosan tovább fejlődött, és azóta is ez a legfőbb értékelési

technika a közösségi befektetések terén1.

A költség-haszon elemzés során egy adott beruházás, projekt során

felmerülő költségeket és hasznokat hasonlítjuk össze. Ezek rendszerint nem

egyazon időszakban merülnek fel, így értéküket jelenértékre számítjuk át

egy meghatározott diszkontráta segítségével. Ha egy projekt egyik

1 részletesebben l. a

http://www.chicagoasa.org/downloads/CostBenefitConference2006/benefit%20cost

%20history.pdf oldalon

http://www.chicagoasa.org/downloads/CostBenefitConference2006/benefit%20cost%20history.pdf

http://www.chicagoasa.org/downloads/CostBenefitConference2006/benefit%20cost%20history.pdf

144

alternatívája pozitív nettó jelenértékkel rendelkezik, akkor általában

életképes alternatívaként kerül elszámolásra. Általában a legmagasabb nettó

jelenértékkel rendelkező projektet választjuk, minden más változatlansága

mellett. A döntés függ a költségek és hasznok számításának

megbízhatóságától is.

A módszertan a jóléti közgazdaságtan (welfare economics) alapjaira épít, és

az általános egyensúlyelmélet fogalmi rendszerét használja, ehhez

kölcsönözve a preferencia, hasznosság, optimum stb. fogalmakat [Mishan,

1982]. A költség-haszon elemzés alapfogalmai közé tartozik a fizetési

hajlandóság, az alternatívaköltség és a társadalmi többlet. A hasznok

számítása az egyéni fizetési hajlandóságon (WTP) keresztül történik, vagyis

hogy az egyének mennyit lennének hajlandóak fizetni egy társadalmi projekt

megvalósításáért [Mishan, 1982]. A költségeket a fizetés elkerüléseként

(WTA) értelmezik. A fizetési hajlandóságot két részre lehet bontani: a

fogyasztói és a termelői többletre, melyek összege adja a társadalmi

többletet. A költség-haszon elemzés során a társadalmi többletet mérjük, míg

a magánberuházások során csak a fogyasztói többletre fókuszálunk.

145

A mikroökonómiai modellekhez hozzátartoznak bizonyos előfeltevések. Az

egyik ilyen feltételezés, hogy tökéletes piac működik. A tökéletes piaci

modell a következő tulajdonságokkal rendelkezik:

a javak homogének, vagyis az egyes jószágegységek között nincsenek

minőségbeli különbségek,

a szereplők racionálisak és haszonmaximalizálásra törekednek,

nincsenek időbeli és helyi különbségek,

a szereplők azonnali reakciója követ minden piaci változást,

a piaci szereplők tökéletesen informáltak (nincs információs

aszimmetria),

tökéletes verseny (többszereplős, nincsenek monopóliumok),

nincsenek tranzakciós költségek,

nincsenek adók, szubvenciók az állam részéről,

nincsenek kockázatok (korlátlan mértékben hozzáférhető hitelek),

nincsenek piacra való be- és kilépési korlátok.

Ha ez mégsem valósul meg, vagyis piaci torzulások lépnek fel, akkor

kormányzati beavatkozás válik szükségessé. A piaci torzulásokat

összefoglalóan piaci kudarcoknak is nevezzük, a leggyakoribb

megnyilvánulásai a monopólium, az információs aszimmetria és az

externáliák. Ezen piaci kudarcok kormányzati beavatkozással történő

kiküszöbölésében nyújt segítséget a költség-haszon elemzés.

146

A költség-haszon elemzés menete

Lépések

1. Eldönteni, hogy kinek a hasznai és költségei számítanak.

2. Alternatív projektek kiválasztása.

3. Az összes lehetséges hatás felsorolása és a megfelelő mérőszámok

kiválasztása.

4. A kvantitatív hatások előrejelzése a projekt teljes élettartamára.

5. Az összes hatás pénzegységre (forintösszegekre) való átváltása.

6. Diszkontálás segítségével a jelenértékek kiszámítása.

7. Az összes haszon és költség összeadása.

8. Érzékenységvizsgálat lefolytatása.

9. A legnagyobb nettó társadalmi hasznot hozó alternatíva kiválasztása.

Első feladatunk, hogy meghatározzuk azon szereplők körét, akiknek a

költségeit és hasznait figyelembe kell vennünk a számítások során. A

környezeti projektek esetében ez korántsem könnyű feladat, mivel az

érintettek köre kiterjedhet egy egész településre, országra vagy akár a

világon élő összes emberre is (pl. globális felmelegedés).

Második lépésként meg kell határoznunk a vizsgálni kívánt alternatív

projekteket. Bizonyos esetekben egyértelmű a választás, többnyire a status

quo („nem csinálunk semmit”) is az egyik alternatíva, de itt is előfordulhat,

hogy végtelen alternatív projekt létezhet. Ha ez az eset áll fenn, érdemes

ésszerűen leszűkíteni az alternatív projektek számát az elemzések

transzparenciája érdekében.

Az alternatív projektek meghatározása után ezeknek a hatásait vizsgáljuk a

megfelelő mutatószámok kiválasztásával. A költség-haszon elemzés

alapszabálya, hogy csak azokat a hatásokat veszi figyelembe, melyek

befolyásolják az egyének jólétét. Bizonyos esetekben nehéz meghatározni

ezen hatásokat, mivel nem minden esetben mutatható ki közvetlen kapcsolat

(például a szintetikus anyagok, szmog stb. és a rákos megbetegedések

között).

Ezután a fent meghatározott kvantitatív hatások előrejelzése következik. Ezt

megnehezíti, ha a projekt megvalósítása hosszabb időt vesz igénybe.

147

A költség-haszon elemzés elvégzéséhez a kimutatott társadalmi költségeket

és hasznokat közös mértékegységre kell átváltani, amely egyértelműen

valamely pénzegységet jelent. A társadalmi költségek és hasznok esetében

sokszor nehézségekbe ütközhetünk, ha például egy új metróvonal építéséből

származó időmegtakarítást szeretnénk pénzegységben kimutatni.

A hasznok és költségek felmerülése általában nem azonos időpontban

történik, ezért azok értékeit diszkontálni kell, hogy objektíven meg tudjuk

ítélni a projektet, illetve döntést hozhassunk a megvalósításáról. A

diszkontráta kiválasztásáról később lesz szó.

A projekt társadalmi nettó jelenértékéhez végül úgy jutunk el, hogy a

diszkontált hasznokat és költségeket összegezzük.

Utolsó előtti lépésként a bizonytalanságok kezelése érdekében

érzékenységvizsgálatot végzünk, majd kiválasztjuk a legkedvezőbb

projektalternatívát.

A döntésünket segítő alternatív módszerek

A számítások során leggyakrabban használt társadalmi nettó jelenérték

módszer mellett még számos lehetőség van, hogy ezt megtegyük. A nettó

jelenérték (NPV) képlete [Brealey-Myers, 1998]:

ahol

t = az adott pénzmozgás időpontja,

n = a teljes időtáv hossza,

r = kamatláb,

Ct = nettó pénzmozgás (a pénz összege) a t időpontban,

C0 = az a pénzösszeg, melyet a 0 időpontban fektettünk be ( t = 0 ).

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kamat

148

A belső megtérülési ráta alapvetően szoros összefüggésben van a nettó

jelenértékkel, mivel a nettó jelenértéket ki lehet fejezni a megtérülési ráta

függvényében, ami a következő szabályhoz vezet: „Fogadjuk el azokat a

befektetési lehetőségeket, amelyek magasabb hozamot ígérnek, mint a tőke

alternatívaköltsége.” [Brealey-Myers, 1998]

A belső megtérülési ráta az a diszkontráta, amely mellett a nettó jelenérték

nulla.

A hosszú élettartamú projektek esetében nem könnyű a hozamokat

megállapítani, épp ezért a belső megtérülési ráta kiszámításához sok esetben

a diszkontált cash flow módszert alkalmazzák.

A haszon-költség arány módszert akkor érdemes használni, ha nincs

semmilyen korlátozó tényező. A hasznok és költségek arányát kell vizsgálni

és a legnagyobb ilyen arányszámmal rendelkező projektalternatívát kell

megvalósítani. Ez nem mindig egyezik meg a legnagyobb nettó jelenértékkel

rendelkező projekttel. Ez a módszer tekinthető a nettó jelenérték módszer

kiegészítéseként, mivel a projektek sorrendbe állítása nem mindig

egyértelmű, főleg ha egymást kizáró projektekről van szó. Óvatosan kell

kezelni a haszon-költség arány módszert, legalábbis a projektek közti

nagyságrendbeli különbségeket mindenképpen érdemes szem előtt tartani a

döntés során [Boardman, 1996].

A jövedelemeloszlással súlyozott módszer lényege, hogy a kormányzati

beruházásoknál az igazságos jövedelemelosztás elve képviselve legyen a

számítások során. Természetesen ez csak akkor valósítható meg, ha

rendelkezésünkre állnak a megfelelő adatok. A számítások során a nettó

hasznokat jövedelmi csoportokra számoljuk ki, majd a csoportokhoz rendelt

súlyok segítségével jutunk el a társadalmi összhaszonhoz. A módszer

gyengesége a súlyozásban van, vagyis a számítások nagyban függnek a

megválasztott súlyoktól ezért könnyen manipulálhatóvá válik az eredmény.

Piaci árak, elszámoló- vagy árnyékárak

A piaci árak a jószágok és a szolgáltatások valós értékét reprezentálják, ha a

kereslet-kínálat törvénye szabadon működik, tökéletes versenykörnyezetben,

minden erőforrás teljes kihasználásával és minden tényező teljes mobilitása

mellett [Abelson, 1979, 28. oldal]. Ha valamely beavatkozás, akadály vagy

szabályozás miatt ezen feltételek nem állnak rendelkezésre, az árrendszer

149

torzul, és nem fogja reprezentálni a közösségi szempontok értéktényezőit.

Épp ezért szükségessé válik a piaci árak korrekciója.

A piaci árak és a társadalmi költségek közti eltérés korrekciója vagy más

szóval a megfelelő elszámolási vagy árnyékárak megállapítása a költség-

haszon elemzés egyik fontos eleme.

A jószágok vagy termelési tényezők piaci ára sok esetben korrekcióra

szorulhat adott projekt értékelése során [Mishan, 1982]. Az árnyékárak

megállapítása különösen akkor fontos, amikor egy tevékenységnek nincs

hagyományos értelmében vett ára. A költség-haszon elemzés során sok

olyan társadalmi jelenséget kell értékelni, amelyet a piac nem áraz. Brent

[1996] szerint az árnyékár azt mutatja meg, hogy a kibocsátásban

bekövetkező marginális változás mekkora változást okoz a társadalmi

jólétben. Az árnyékár sokszor megegyezhet a piaci árral is, de a legtöbb

esetben projektspecifikus, vagyis csak adott projektnél számolják ki, mivel

egyébként nem létezik.

Társadalmi diszkontráta

A költség-haszon elemzésben – különösen hosszú távú projektek esetén –

fontos szerepet játszik a megfelelő diszkontráta kiválasztása. A

szakirodalomban több módszer is létezik, melyek segítségével kiszámítható

a ráta nagysága. A módszertant többnyire hosszú távú kormányzati projektek

esetében használják, amikor is egy projekt társadalmi hatásait vizsgálják,

illetve ennek segítségével hoznak döntést a projekt megvalósításáról. Tehát a

számítások megbízhatósága és egy projekt, legyen szó metróépítésről vagy

erdőtelepítésről, életképességét vizsgálja. Minél hosszabb időtávról van szó,

annál lényegesebb szemponttá válik a megfelelő diszkontráta kiválasztása.

A következő alfejezetekben ezen módszerek elméleti alapjait és számítását

fogom bemutatni, először tökéletes piaci körülményeket feltételezve, majd

nem tökéletes piacok esetén.

A társadalmi diszkontráta meghatározása tökéletes piacok esetén

Tökéletes piac esetén a gazdaság egyensúlyi helyzetben van. A társadalom

idővel szembeni preferenciáit tükröző ráta megegyezik a tőkeállomány

határtermékével és egy beruházás belső megtérülési rátájával is. A

tökéletesen működő tőkepiacon hosszú lejáratú állami kötvények

értékesítésével foglalkoznak, úgy hogy a beruházott összegnél magasabban

150

lehet a jövőbeli megtérüléseket eladni [Mishan, 1982]. A hosszú távú

tökéletes piaci egyensúly esetén a társadalmi időpreferencia ráta megegyezik

a piaci kamatlábbal. Ezt úgy lehet egyszerűbben belátni, ha megvizsgáljuk a

társadalom hasznossági függvényét (U).

MaxU (C1,C2)

ha

C1 a jelenlegi, C2 a jövőbeli fogyasztást mutatja. Az m a jövedelem, i a piaci

kamatláb, az U1, U2, …Un közömbösségi görbék. A költségvetési korlát és a

közömbösségi görbék érintési pontja mutatja meg az optimális döntést a

jelen és a jövőbeli fogyasztásunk között.

3.ábra

Az érintési pontban a két görbe meredeksége megegyezik: -(1+r). A

társadalmi időpreferencia ráta mutatja meg, hogy mennyiért lenne hajlandó

lemondani a fogyasztó jelenlegi fogyasztásáról, hogy a jövőben

többletfogyasztásra tegyen szert. Ez tökéletes piac esetében a piaci

kamatlábbal megegyezik. A piaci kamatláb gyakorlatilag kockázatmentes

kamatláb, mivel a tökéletes tőkepiacokon nincs kockázati tényező, például

mindenki hozzájuthat bármilyen céllal és időtávra hitelhez.

151

A társadalmi diszkontráta meghatározásának módszerei nem tökéletes piacok esetén

Nem tökéletes piacok esetén olyan tényezők is bekerülnek a számításunkba,

mint a kockázat vagy a tranzakciós költségek. Már nem csak egy piaci

kamatláb lesz jelen a piacon, hanem több, az időtávtól és kockázattól

függően. Ezen okok miatt a piaci kamatláb és az időpreferencia ráta nem

fognak megegyezni. Az irodalomban alapvetően négy módszer létezik a

társadalmi diszkontráta meghatározásához:

az időpreferencia társadalmi határrátája (social time preference rate);

a tőke marginális társadalmi alternatív költsége (social opportunity

cost of capital);

a súlyozott átlag (weighted average);

a tőke árnyékára (shadow price of capital).

A társadalmi időpreferencia-ráta

A társadalmi időpreferencia ráta (social time preference rate - STPR)

alapvető koncepciója, hogy szembeállítja a társadalom jelenlegi fogyasztását

jövőbeli fogyasztásával, vagyis azt az arányt mutatja, hogy a társadalom

mennyiért lenne hajlandó jelenlegi fogyasztását átváltani jövőbelire. Az

időpreferencia-ráta feltételezése, hogy a társadalom szempontjából

közömbös, hogy most rendelkezik-e 100 pénzegységgel vagy a következő

évben 110-zel, mely szerint az időpreferencia-ráta 10%. Ezt a logikát

elméletileg nemcsak egy, hanem több évre is lehet alkalmazni, az már más

kérdés, hogy ez a feltételezés mennyiben helyes, illetve mennyiben képezi le

a társadalom tényleges preferenciáit. Például igaz lesz-e, hogy ha most

hajlandóak vagyunk lemondani 100 egységről a jövőbeli 110 pénzegységért,

akkor két év múlva esedékes 121 pénzegységért is hajlandóak leszünk két

évet várni, vagy esetleg hajlandóak lennénk, csak nem 121, hanem 200

pénzegységért. Tehát a diszkontráta erős függésben van a választott időszak

hosszától és a javak mennyiségétől is. Mindezektől eltekintve, a számítások

során sokszor élünk olyan feltételezéssel, miszerint egyetlen érvényes

társadalmi diszkontráta létezik [Mishan, 1982].

A társadalmi időpreferencia ráta alapvetően Ramsey [1928] számításain

alapul és a következőképpen fejezhető ki:

152

ahol

p = tiszta társadalmi időpreferencia (pure time preference rate),

e = a fogyasztás marginális hasznosságának rugalmassága,

g = az egy főre jutó fogyasztás növekedésének várható üteme.

A p paraméter becslése

A p paraméter kvantitatív becslésének jelentősége fontos viták tárgya az

érték megítélése és a mérés természetét illető bizonytalanság tükrében. Az

egyik véglet képviselői, a 0 rátáról vannak meggyőződve, amely a tiszta

időpreferencián alapul, mint például Ramsey, Pigou és Broome. Mások úgy

gondolják, hogy csupán az időpreferencia ráta 0,5% körül megfelelő

[Evans,2005]. Pearce és Ulph [1995] szerint a tiszta időpreferencia rátának

0-0,5% között kell lennie, de ezen felül javasolják egy további tényező

figyelembevételét: „a túlélési kockázatot” vagy „életben maradási esélyt”,

mely egy hozzáadott eleme a hasznossági diszkontrátának. A halálozási

statisztikán alapulva úgy ítélik, hogy egy 1% körüli adat lenne megfelelő. Ha

összeadjuk ezt a két elemet, Pearce és Ulph szerint tehát egy közel 1,5%-os

ráta lenne alkalmas hasznossági diszkontrátának. A legutóbbi, az országok

STPR-jének mérésével foglalkozó empirikus kutatásukban a halálozási

adatokon alapuló számításában állapodtak meg, mely 1% körüli értéket

jelent mindegyik esetben. A tanulmányok szerint helytelen ezen felül

figyelembe venni a személyek tiszta időpreferenciáit a rövidlátás és a

türelmetlenség miatt. A régebbi tanulmányokban 2% körüli p értéket

javasoltak [Evans, 2005].

A megfelelő p értékre vonatkozó különböző nézőpontokat figyelembe véve,

egy hozzávetőleges 0-2% közötti értéksáv elfogadhatónak tekinthető. Egy

1%-os közbülső ráta lehet a legbiztonságosabb választás a legfejlettebb

országok számára. A legutóbbi éves halálozási ráta közel 1 %-os értéket

mutat a legtöbb EU tagállamban. Az Egyesült Királyságban [Her Majesty’s

Treasury, 2003] 1,5%-os p rátát állapítottak meg, de ez csak azért ilyen

magas, mert belekalkuláltak egy 0,5%-os, viszonylag magas, tiszta

időpreferencia elemet is (az „életben maradási” ráta 1%). A HM Treasury

inkább a „katasztrófakockázat”-ra utal mint „életben maradási esély”-re.

Mivel a katasztrófakockázat figyelembe veszi a nem biztosítható kockázati

okokból származó tőke pusztulásának valószínűségét, úgy mint háborúk és

természeti katasztrófák az emberélet elvesztésén kívül. A halálozáson

alapuló „életben maradási esély” értékelésnél alapvetőbb mértéknek

tekinthető.

153

Az alábbi táblázat a tiszta időpreferencia különböző irányzatait és

képviselőit mutatja be. Bár a negatív és a nulla időpreferencia mellett

érvelők kisebbségben vannak, mégis érdemes elgondolkozni az érveiken. A

gyakorlatban a pozitív érték valósul meg, mivel a pozitív értékeket lehet

tudományosan is alátámasztani és a számítások során könnyebb az

alkalmazásuk.

Negatív időpreferencia

Lowenstein [1987]

Lowenstein és Prelec

[1991]

δ<0 Akkor merül fel, amikor a

költségeket (juttatásokat) egy

időrend részeiként értelmezzük.

A költségek, amiket inkább a

jelenben viselünk el, mintsem a

jövőre hagynánk, negatív

időpreferenciát jeleznek.

Nulla időpreferencia

Ramsey [1928]

Pigou [1932]

Broome [1992] és mások

δ=0

Szerintük etikailag támadható a

pozitív diszkontráta használata,

mivel nem kezeli egyenlően a

jövő generációkat

Pozitív időpreferencia

Scott [1977]

Scott [1989]

Newbery [1992]

Kula [1985]

Kula [1987]

Pearce és Ulph [1994]

Hagyományos nézet képviselői

Forrás: Pearce és Ulph, 1995, 10. oldal

A g paraméter becslése

Ez a módszer az egy főre jutó fogyasztás vagy bevétel éves növekedési

ütemének méréséhez szolgálhat, bár egyelőre nincs megbízható módszer a

20 évnél hosszabb periódusú kilátások becsléséhez. A becsléseket múltbéli

adatokra (fogyasztási és GDP) támaszkodva végzik, melyek következetes

nemzeti elszámolási rendszerrel rendelkező EU országoknál lehívhatók

egészen 1970-ig. Evans és Sezer [2005] az EU-15 országoknál az 1970-

2001-ig tartó periódust vették figyelembe, és országonként valamelyest

változó növekedési adatokat kaptak az egy főre jutó reál fogyasztásra

alapozva: például 1% Dániában, 2% az Egyesült Királyságban és 3%

154

Írországban. A növekedési teljesítményben mutatkozó változékonyság az

EU országokban becsült STPR-ben mutatkozó különbséget nagymértékben

alátámasztotta. Az ennyire különböző STPR-ek alkalmazása a költség-

haszon elemzésben bizonyára ésszerűtlennek tűnne az európai irányelvek

összefüggésében, ezért a potenciális jövőbeli növekedési kilátások újbóli

megfontolást igényelnek.

Talán szükséges lenne az EU-15 régiónak átlagos növekedési rátáját egy

megfelelően hosszú periódusra kiszámolni. Például alkalmazhatnánk egy

súlyozatlan átlagos növekedési rátát a 15 országnál az 1970-2001 adat

perióduson keresztül, amely egy majdnem 2,4% g értéket ad. Az átlagos

növekedési ráta alakulása csak az eurozónában, a megfelelően súlyozott g

érték közel 2% mind az egy főre jutó fogyasztásban mérve, mind GDP

alapon. A következetesség ezen alternatív növekedési adatok között a 2%-ot

megfelelő választásnak teszi a g érték tekintetében. Ha mindkettőnek az

európai piaci fejlődést adjuk, beleértve az Európai Monetáris Uniót és az új

EU tagállamokat, akkor az átlagos növekedési ráta az eurozónában (1970-

2004), az egy főre jutó növekedés 2%-ot céloz meg évenként minden EU

tagállamban, mely megfelel a teljes fiskális és monetáris harmonizációs

törekvéseknek. Míg az európai monetáris célkitűzés az inflációt legfeljebb

2%-osra lövi be az EU országokban. Habár ezt egy periodikus

felülvizsgálatnak kéne alávetni, a 2%-os adat jelenleg megfelelőnek tűnik,

mely az EU tagországok közelmúltban mért növekedési teljesítményén

alapszik.

A e paraméter becslése

Az e becslésre három módszer létezik. Áttekintjük a magatartási

megközelítéseket, amelyek az élethossziglani fogyasztáson alapulnak,

valamint a preferenciafüggetlen javak piaci kereslet módszereit (Blundell,

Cowell, Gardiner, Fellner, Evans és Sezer, Kula). A harmadik megközelítés

a kormányzatok felfedett társadalmi értékén alapszik, ahol Evans és Sezer

[2005] munkái relevánsak. Az utóbbi megközelítéssel kapcsolatban vita

tárgyát képezi, hogy az adózási adatok óvatosabb felhasználása kívánatos-e,

és a kormányzat gazdasági irányelveinek egyéb oldalaira való koncentrálás

szükséges-e, hogy további bizonyítékkal szolgáljon egy megfelelő e értékre

vonatkozóan. Például ilyen irányelv az országok nemzetközi szervezetekhez

és külföldi segélyezésekről szóló nemzetközi egyezményekhez való

hozzájárulásukkal kapcsolatban. Vitatott, hogy az adóalapú bizonyítékok

óvatos interpretációja és a külföldi segélyek irányelvei rámutatnak-e az

egységes e érték alkalmasságára a fejlett országokban.

155

Többen próbálkoztak egy olyan e érték becslésével, mely az élethossziglani

fogyasztói magatartás mikromodelljein alapszik, melyek közel állnak

egymáshoz. Blundell tanulmánya meghatározó hatást gyakorolt az Egyesült

Királyság Államkincstárának azon döntésére, hogy a legfrissebb projekt

értékelési útmutatójában hogyan válasszon ki egy egységes e értékét a

megfelelő STPR értékre vonatkozóan [HM Treasury, 2003]. A kutatók

különleges hangsúlyt helyeztek Blundell megállapításaira, annak ellenére,

hogy kutatásaik adatgyűjtési időszaka 20 évvel azelőtt lezárult, így

megelőzve a kiskereskedelmi piac liberalizációját. Továbbá az 1970-1986-ig

tartó periódus az Egyesült Királyságban jelentős piaci sokkokat vészelt át

(pl. az 1973-as olajválság), rekord szintű infláció volt 1975-ben, és alapvető

változások mentek végbe a makroökonómiai irányelvek kezelésében,

különösen az 1980-as monetarizmus bevezetése kapcsán.

Az adatgyűjtési időszak problémáitól eltekintve, a hosszú távú állampapír

ráta részletezése az élethossziglani fogyasztási modellben figyelmen kívül

hagyja a jelentős különbségeket a kiskereskedelmi (lakossági) kölcsönök és

a megtakarítások között [Evans, 2005]. Ha a modellt még frissebb Egyesült

Királyságbeli adatokon alkalmaznánk, akkor a helyes beszámolóhoz szükség

lenne az egyre kompetitívebb piaci környezetben a hosszú távú kölcsönzési

és megtakarítási ráták közti csökkenő különbség figyelembevételére is.

A lakossági hitel és betét termékek intenzív reklámozása és az ezekkel járó

következményes termékdifferenciálás szükségképpen befolyásolja a

fogyasztói ízlést, amely a preferenciák elmozdulását hozza magával, amit

figyelembe kell venni [Evans, 2005]. Annak ellenére, hogy az e érték

becslésére szolgáló élethossziglani fogyasztás megközelítés elméletileg

helytálló, van néhány aggasztó probléma, melyek megfelelő kezelése még

várat magára. Mindenképpen érdemes fontolóra venni más alternatív

megközelítéseket is az e becslése tekintetében.

Egy régi, ám mégis népszerű e érték becslési megközelítés a

preferenciafüggetlen fogyasztási termékek keresletén alapszik, ahol

rendszerint az ételt a legjobb akaratfüggetlen árucikknek tartják [Fellner,

1967]. Az e hozzávetőleges becslése megadható az étel iránti kereslet becsült

jövedelemrugalmasságának (Y) és a kompenzált saját árrugalmasságnak (P)

a hányadosaként. A helyes kifejezés magában foglal egy, az étel

költségvetésben való részesedéséért felelő korrekciót, (w) és az alábbi

rugalmassági formulaként fejezhető ki [Frisch, 1959]:

e = (1-wY)Y/P

156

Elméletileg ezt a megközelítést sokan felszínesnek tartják a

preferenciafüggetlenség erős feltétele miatt, mely azt kívánja, hogy az étel

tipikusan kiegészítő elválasztható elemként lépjen be a fogyasztók

hasznossági funkciójába. Ha a preferenciafüggetlenséget elvetik, akkor a

fenti egyenlet nem érvényes és az e nem számolható ki. Vannak olyanok is,

akik a preferenciafüggetlenséget kedvezőbb megvilágításban látják, mint

például Fellner, Evans és Sezer. Továbbá sok tanulmány készült az évek

folyamán, amelyek ezt a megközelítést használták az e érték becsléséhez.

Több olyan újabb tanulmány is készült különböző országokban, melyek

kointegrációs technikákat alkalmaztak. A frissebb tanulmányok mind azt

javasolják, hogy az e értékek inkább 1,5-höz, mint 1-hez legyenek közelebb.

Az e érték becslésében mutatkozó változékonyság jelzi, hogy az eredmények

érzékenyek a modell részleteire, az adatok aggregációjának szintjére, a

becslő választására, a minta nagyságára és az adatok időszakára. Míg a

régebbi bizonyítékok megelőzik a kointegrációs technikák használatát, az

étel iránti összesített háztartási keresletből származó, új egy egyenletes

modellek eredményei hosszas időszakokat fednek le [Evans 2005, Kula

2004], amely időszakok alatt a háztartás rendelkezésre álló bevétele a

háztartás méretével és összetételével egyetemben fontos változásokon ment

keresztül.

A kiemelt tapasztalati problémák mind az „élethossziglani fogyasztás”, mind

az „étel fogyasztói kereslete” modellek esetében elég komolyak ahhoz, hogy

jogos aggodalmat keltsenek a kapott e becslések használhatóságát illetően.

Mivel különböző e becslésekre vezetnek, hasznos fontolóra venni egy

alternatív megközelítést, amely a kormányzatok felmerült társadalmi

értékein alapulnak, hogy lássuk, hogy a származtatott e értékek hogyan

viszonyulnak a viselkedési megközelítésekkel származtatott e értékekkel

összehasonlítva. A leggyakoribb megközelítés a kormányzat

jövedelemegyenlőtlenségektől való idegenkedésén alapul, ami

megmutatkozik a jövedelmi adóráták progresszivitásában. Stern (1977) és

Cowell és Gardiner (1999) is bemutatja, hogy az adómodell a következő

egyenletet adja e-re:

e = Log(1-t) / Log (1-T/Y)

ahol

t = a jövedelemadó marginális rátája,

T = a teljes jövedelemadó kiadás,

Y = teljes adóztatható jövedelem.

157

A kapott e értékek érzékenyek az adó terjedelmére, ahogy az átlagos adóráta

megfelelő definíciójáról szóló feltevések a kézenfekvő specifikus célokra.

Például az e értékek alacsonyabbak, ha az alkalmazottak

társadalombiztosítási hozzájárulása az adórátába bele van foglalva. Akkor is

alacsonyabbak, ha az átlagos adórátákat az alapjuttatások levonása utáni

jövedelemhez képest mérik, nem pedig a levonások előttihez.

Ennek a számítási módnak a fő indoka, hogy csak akkor ésszerű a

jövedelemszintek marginális hasznosságának csökkenését feltételezni, ha

azok meghaladják a megélhetési alapköltségeket [Evans, 2005].

Egyik eredmény sem alapoz a súlyozott adórátára, amelyek figyelembe

veszik, hogy az egyének különböző rátákon fizetnek adót. Egy ország STPR-

jének kiszámításakor az e becslésénél súlyozzuk az adatokat, mivel egy adott

időszak alatt az egy főre jutó nemzeti jövedelemben bekövetkező változások

jelentik a releváns szempontot. A legtöbb országban, a különböző

jövedelemadó ráták korlátozott száma miatt viszonylag alacsony arányban

vannak az olyan adófizetők, akik magas marginális adórátát fizetnek.

Ha pusztán a jövedelemadó-rátákra koncentrálunk, figyelmen kívül hagyjuk,

ami által a ráták szerkezetében történő változások a közvetett adók

tekintetében is változásokat idézhetnek elő, amelyek a kormányzatok

adóbevételeinek céljaihoz tartoznak. Ennek a ténynek az e értékre vonatkozó

rejtett jelentősége abban áll, hogy a közvetett adókban beálló változások

különbözően hatnak a háztartásokra a háztartás nagysága, jövedelme és

költekezési mintája alapján. Továbbá, a kormányok kényszerítve érezhetik

magukat az adózási struktúrát illetően, mivel azt még progresszívebbé

kellene alakítani a munka ösztönzésére gyakorolt lehetséges ártalmas

hatásoknak köszönhetően. Ha ez így van, akkor a progresszivitás a fennálló

adórendszerben kevéssé jeleníti meg a kormány idegenkedését a jövedelmi

egyenlőtlenségeket illetően és így elbagatellizálja az e értéket [Spackman,

2004]. Mindenesetre ez az utolsó pont elhárítható, ha megjegyezzük, hogy az

intertemporális diszkontálás használatának összefüggésében egy adóalapú e

érték becslésénél figyelembe kell venni az adófizetők arányát, akik

különböző adóráták mellett fizetnek adót és jellemzően csak egy kis részük

fizet magas adórátát.

Szükséges megfontolni a többi módszert is, amelyek alkalmazásával a

kormányzatok rávilágítanak a társadalmi értékekre, melyek informálhatnak

bennünket az e implicit értékeiről. Egyik lehetőség, hogy a fejlett országok

nemzetközi segélyek fizetéséről szóló megállapodásait vizsgáljuk meg. Ezen

országok, segély-hozzájárulás címen, egy megegyezés szerinti középtávon a

158

GDP-jük 0,7%-át fizetik, az adóalapú modell megfelelően módosított

verzióját használva az e érték becslésére. Mivel a marginális és átlagos

külföldi segély hozzájárulási ráták ugyanazok az idő folyamán, az egyenlet

megfelelően adaptált verziójának világosan az egységes e értéket kell

megadnia a fejlett országok esetében.

Társadalmi lehetőségköltség

Egy állami beruházás lehetőségköltsége a beruházás hozamainak nettó

jelenértéke, mely akkor keletkezne, ha a beruházási összeget nem állami,

hanem magánszektorban használták volna fel [Mishan, 1982].

A társadalmi lehetőségköltség-ráta (social opportunity cost rate) nullára

csökkenti a pénzforrások legjobb alternatív magán használatának nettó

jelenértékét. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi lehetőségköltség nagyjából

tükrözi pénzügyi piacok költségeit.

Ha a közszektor használja ezt a diszkontrátát és csak pozitív jelenértékű

projektekbe fektet, akkor a társadalmi projektek nem szorítanák ki a

magasabb értékű magánszektorbeli projekteket. A társadalmi

lehetőségköltség-ráta meghatározza a források hatékony elosztását a

közösségi és a magánszektor között. Ez hasonlít a szükséges megtérülési

rátához, kivéve, hogy ez összefüggésben van egyes befektetésekkel,

melyeket kiszorítanának.

Ha a kormány döntéseket hoz a közösségi befektetések hatékony szintjéről

(pl. erőmű vagy utak), akkor pénzügyi alapon a társadalmi lehetőségköltség

megközelítést lehet használni. Ez azt jelenti, hogy az értékes közösségi

projektekhez hozzáfognak, melyeket számtalan okból kifolyólag a

magánszektor nem vállalt volna magára. A társadalmi lehetőségköltség

megközelítés a legalkalmasabb módszer, ha a kormány olyan befektetéseket

vesz fontolóra, melyeket megvalósíthat a magánszektor is (például ha a

kormány állami vállalatokba fektet be).

A társadalmi lehetőségköltség-ráta számítása

A társadalmi lehetőségköltség diszkontrátája sok különböző modell

segítségével becsülhető. A modellek arra irányulnak, hogy kidolgozzák a

piaci pénzügyi várakozásokat. A számításhoz szükséges figyelembe venni,

hogy a projekt, amelyet kicserélünk, kapott-e volna támogatást, mely

csökkentené a rátát, vagy megadóztatták-e volna, ezáltal növelve a rátát. A

számításnál szintén figyelembe kell venni a kockázatot, valamint a

159

társadalmi költségeket vagy juttatásokat. Ha a projekt helyettesítene egy

negatív externáliákkal rendelkező magánszektorbeli projekteket, akkor a ráta

csökkenne, vagy ha egy magánszektorbeli projekt pozitív externáliákat

hordoz, akkor a diszkontrátát meg kell növelni. Általában a

magánszektorbeli projektek által életre keltett externáliák ugyanazok, mint a

közszektor esetében. A használt modell világosan foglalkozik a kockázattal.

Az alapmodell kiválasztása jelentős befolyással bír a kapott eredményre. A

fő modellek, amelyek a választás alapjául szolgálnak, a CAPM (Capital

Asset Pricing Model), az arbitrált árfolyamok elmélete, valamint Fama és

French többváltozós modellje (1993).

Ezen modellek eredményeit a standard súlyozott átlagos tőkeköltség

(WACC) formulában használhatjuk fel. A diszkontráta a súlyozott átlagos

tőkeköltség lenne [Brealey-Myers, 1998]:

ahol

E = saját tőke

D = idegen források

rE= saját tőke költsége

rD = idegen tőke költsége

Tc = társasági adóráta

Ezt a formulát szükséges módosítani, hogy tükrözze, hogy a kormány nem

fizet adó. Ez azt biztosítja, hogy a ráta tükrözze az adózási rendszert a

közszektor projektjeiben. Ez megköveteli, hogy a következőképpen

megosszuk a formulát:

160

ahol a Re a sajáttőke költsége, kiküszöbölve azt a tényt, hogy a kormány nem

fizet társasági adót, vagyis [Young, 2002]:

A számítások elvégzése után mindenképpen fontos az érzékenységvizsgálat

végrehajtása, mivel a diszkontráta bármely számítási módszere csupán egy

becslés, és nem a valóságos érték.

Modellek a társadalmi lehetőségköltség kiszámításához

ACAPM alapvetően kiemelkedik a többi modell közül. A modell (Capital

Asset Pricing Model) Sharpe, Lintner és Black munkája jóvoltából jött létre,

és sokáig ez határozta meg az átlaghozam és a kockázat kapcsolata

vizsgálatának módszertanát. A CAPM modell feltételezi, hogy a saját tőke

alternatívaköltsége egyenlő a kockázatmentes értékpapírok hozamával és a

vállalat szisztematikus kockázata (ß) szorozva a kockázat piaci árával,

vagyis a kockázati prémiummal [Copeland-Koller-Murrin, 1999].

A modell egyik legérzékenyebb pontja a vállalati ß. A modell feltételezi,

hogy a piac hatékonyságából adódóan az eszköz elvárt hozama lineáris

kombinációja a piaci bétának, valamint az egyes eszközök bétája már

önmagában leírja az elvárt hozamot [Kiss, 2002].

A CAPM modellt már számos kritika érte, többek között Banz [1981]

méreteffektus elmélete (size effect), mely szerint a piaci kapitalizáció

nagymértékben hozzájárul az elvárt hozam és a szisztematikus kockázat

kapcsolatának megértéséhez. Egy másik elméletben Bhandari [1988] azt

állítja, hogy az átlaghozam és a tőkeáttétel között szoros statisztikai

kapcsolat fedezhető fel. A modell ellenzőinek sorát még lehetne folytatni,

de empirikus vizsgálataik mégse voltak olyannyira meggyőzőek, hogy

áttörést jelentsenek.

Az arbitrált árfolyamok elméletét (APT = Arbitrage Pricing Theory) Ross

[1976] fejlesztette ki a CAPM egyfajta alternatívájaként. Az APT feltételezi,

hogy a részvények megtérülését iparági és piaci tényezők határozzák meg.

161

Az APT egy tényező modell, mely képes többváltozós tényezőket is

felhasználni, hogy megmagyarázza vagy meghatározza a várható

megtérülést.

Az APT elmélet nem említi, hogy mely tényezők határozzák meg a várható

hasznot vagy hány darabot kellene felhasználni. Az elmélet módszere

tartalmazhatná a GDP vagy GNP, az infláció vagy a kamatlábak használatát.

CAPM az APT egy speciális esete, ahol az egyedüli tényező a piaci

kockázati prémium és ahogy az értékpapírok vagy befektetések a piaccal

együtt mozognak. Az APT a segítségünkre lehet, de az nem világos, milyen

tényezők lennének alkalmasak a jelen helyzetben. Ez azt jelenti, hogy a

módszerből származó bármilyen eredmény több kérdést vet fel, mint a

CAPM modell esetében.

Fama és French számos többváltozós modellt fejlesztettek ki egyes piaci

befektetések várható megtérülésének becsléséhez. Ezek is faktormodellek,

mint az APT. Mindamellett ezek specifikusabbak a tényezők

felhasználásában. Fama és French többváltozós modellje 5 tényezőt használ

fel, hogy megmagyarázza egy adott részvény átlagos piaci teljesítményét.

Ezek közül három tőzsdei (piaci teljesítmény, vállalatméret, book-to-market

érték) és két kötvénypiaci faktort (alapkockázat és a váratlan

kamatlábváltozások hatása) használ fel.

Viszont a jelen helyzet nem vesz figyelembe valódi piaci befektetéseket, így

a modell sem megfelelő. Például lehetetlen a saját tőke könyv szerinti értékét

származtatni a részvény értékéből a kormány esetében, minthogy a kormány

törzsrészvényei nem szerepelnek a piacon.

Súlyozott átlag módszer

Több közgazdász szerint a társadalmi diszkontrátát a projekt során

felhasznált erőforrások eredetében kell kiszámolni [Boardman, 1996]. Ez

lenne a fenti két módszer súlyozott átlagos költsége. Az társadalmi

időpreferencia diszkontrátája a lemondott fogyasztás költségét tükrözi, míg a

társadalmi lehetőségköltség a magánbefektetések veszteségét reprezentálja.

Szélsőséges esetekben az eredmény ugyanaz lesz, mint a fent említett két

esetben. A képlet a következőképpen írható le:

SDR = (α)SOC + (1-α)STPR

ahol az α az erőforrások aránya vagy a költségek a magánbefektetések

kiszorításakor, az (1-α) megegyezik az erőforrások arányával, vagy a

költségek az aktuális fogyasztás kiszorításakor (elveszített

162

magánfogyasztás). Az α használata azért indokolt, mert projektfüggő. Nem

egészen világos, hogy milyen hatást fog kiváltani a magánszektorbeli

befektetésekre és a fogyasztási szintre [Young, 2002].

A tőke árnyékára

A tőke árnyékárának módszere szerint minden költséget és hasznot át kell

alakítani a kapcsolódó fogyasztási változásokhoz. A költségek átváltása a

fogyasztási változásokhoz, mely vagy a fogyasztást, vagy a

magánbefektetéseket csökkentheti először, megköveteli, hogy megtaláljuk a

tőke árnyékárát. A tőke árnyékára közvetlenül nem figyelhető meg a piacon.

A módszer szerint a hasznok a fogyasztás növekedéséből fakadnak, a

költségeket pedig a magánberuházások vagy a fogyasztás csökkenése jelenti.

A magánberuházásokban bekövetkező csökkenést is át kell alakítani

fogyasztássá úgy, hogy az megmutassa, egy adott magánberuházás mekkora

fogyasztásnövekedéssel járt volna. Ehhez van szükség a tőke árnyékárának

meghatározásához. Randolph M. Lyon [1990] egy képletet ad a tőke

árnyékárának meghatározására:

ahol

w = a magántőke adózás előtti bruttó (amortizáció nélküli) hozama,

δ =az amortizációs ráta, s a bruttó megtakarítási ráta,

d = az időpreferencia határrátája.

Pearce és Ulph [1995] az Egyesült Királyság társadalmi diszkontrátájának

számításakor a tőke árnyékárának módszerét tartották a legmegfelelőbbnek.

A társadalmi diszkontráta különböző megközelítései

A szakirodalomban több nézet alakult ki a diszkontráták meghatározásával

kapcsolatban. A konstans diszkontrátákat alkalmazó hagyományos modellt

többen kritizálták és a változó diszkontráták használatát kezdték

tanulmányozni. Harvey [1994] javaslatot tett egy olyan pozitív diszkontráta

alkalmazására, mely a 0-hoz konvergál, ha az idő is a végtelenbe tart.

Weitzman [1994,1996] is amellett érvelt, hogy nem megfelelő a konstans

diszkontráta alkalmazása. A nem konstans diszkontráta alkalmazásának

hátránya legfőképpen a hosszú távú környezetvédelmi projekteknél fontos.

A magasabb diszkontráta az embereket arra ösztönzi, hogy rövid távon

fektessék be az erőforrásaikat magasabb hozamot remélve, míg az

163

alacsonyabb ráta a befektetőket a távoli jövőben megvalósuló magasabb

nettó jelenértékű projektek választására sarkallja. A fő probléma az, hogy a

társadalmi diszkontráták többsége a jelenlegi fogyasztási rátákon vagy a

befektetések megtérülési rátáján alapulnak, melyek valószínűleg

meghaladják a gazdasági növekedési ütemet [Rambaud és Torrecillas idézi:

Henderson, Langford, 1998]. Vagyis bármennyire alacsonyak ma egy

jövőbeli környezeti vagy gazdasági katasztrófa elkerülésének költségei, ha a

katasztrófa jelentősen távol van az időben [Lind, 1990].

Alapvetően három irányzatot különíthetünk el: a nulla, a konstans és az

időarányosan csökkenő (time declining) társadalmi diszkontráta mellett

érvelőket. Az 1. táblázat szemlélteti a diszkontrátával kapcsolatos főbb

irányvonalakat.

A Ramsey-féle standard formulában a társadalmi diszkontrátát a tiszta

időpreferencia-ráta (p), a jövedelem marginális hasznosságának

rugalmassága (e) és az egy főre jutó várható növekedési ütem (g) adja meg.

Pearce és Ulph [1995] az Egyesült Királyság társadalmi diszkontrátájáról

szóló tanulmányukban a Ramsey-formulát kiegészítették. A tiszta

időpreferencia-rátának adtak egy újabb értéket, mely kisebb volt az előzőnél

abból az érvelésből kiindulva, hogy az Egyesült Királyságnak túl magas a

társadalmi diszkontrátája. Ezért a „régi” tiszta időpreferencia rátából (δ)

levonták az életben maradási esélyeket kifejező rátát (L) és így jutunk el az

általuk használt letisztított tiszta időpreferencia rátához (p).

s = δ+eg

δ = ρ - L

Sok szerző, mint Broome és O’Neill, a pozitív diszkontrátát kritizálták és

Ramsey egyenletének három vitatható pontjára mutattak rá:

1. a tiszta időpreferencia-ráta nem megfelelő, mivel a különböző

generációkon keresztüli diszkontálás eltér az egyén életén belüli

diszkontálástól;

2. eg negatív lesz, ha a jövő generációk helyzete rosszabbodik a természeti

erőforrásokhoz való hozzáférés miatt;

3. a jövő bizonytalansága nem jelenhet meg a diszkontrátában.

164

Az időarányosan csökkenő ráta szintén három irányzattal rendelkezik. Az

első esetben a jövő bizonytalansága indokolja a csökkenő diszkontráta

használatát, mely több forrásból származhat. Weitzman [1999] szerint a

jövőbeli kamatlábak okozzák a bizonytalanságot. Sokan a múltbeli

kamatlábak alapján próbálják megbecsülni a jövőbeli kamatlábakat, bár ezt

sokan kritizálják, mivel a kamatlábak véletlen bolyongást követnek. A

fogyasztás növekedése is okozhat bizonytalanságot, melynek hatása a

Ramsey-féle egyenletben mutatkozik meg. Végül a harmadik

bizonytalansági tényező az életben maradási esély és annak a befektetésekre

gyakorolt hatása.

Az intergenerációs tőke és fenntarthatósági irányzat alapvetően a

fenntartható fejlődés fogalmával egyezik meg. A diszkontálásnál végtelen

időhorizontot feltételeznek és megpróbálják aggregálni az egyéni

preferenciákat egyetlen társadalmi preferenciává. Az irányzat szerint

alapvetően kétfajta egyén létezik, az utilitariánus és a konzervatív, akik más-

más diszkontrátákat használnak. A két hasznossági irányzat közötti

különbségek áthidalására, melyek a pozitív konstans diszkontrátától a nulla

diszkontrátáig terjed, az időarányosan csökkenő diszkontráta jelentheti a

megoldást.

A harmadik irányzat, a megfigyelt egyéni választás, empirikus vizsgálatokon

alapul. Több tanulmány és felmérés készült az egyének „diszkontálási”

szokásairól. Az eredmények szerint heterogenitás tapasztalható a

diszkontráták használatával kapcsolatban, melyek nemcsak egyén-, hanem

időtávfüggőek is. A megfigyelt kutatások szerint az egyének egyre

alacsonyabb diszkontrátákat használtak az 5, 10, 25, 50 és 100 éves

periódusoknál.

165

Forrás: Rambaud és Torrecillas alapján, 2006, 80. oldal

1. táblázat

166

Az Európai Unió diszkontrátái

Az Európai Közösség aktuális társadalmi projekt értékelési útmutatójában

5%-os diszkontrátát javasol a költség-haszon elemzésekhez az EU

tagállamok esetében. Ez a konszenzusos szám alapvetően a piaci

kamatlábakon, a tőkeköltségen és az időpreferencián alapul. Természetesen

néhány esetben – mint pl. vízügyi szolgáltatások területén – felismerték,

hogy gazdasági indokok alapján a projektek tervezői ettől eltérő ráta mellett

érveljenek.

A különböző diszkontráta-számítási gyakorlatok néhány eléggé eltérő

társadalmi diszkontráta módszerhez vezettek az EU-országok között. 2002-

ben, például a francia ráta, mely a tőke határtermékén alapult, 8%, míg a

német ráta, mely a hosszú lejáratú állampapírok legutóbbi értékén nyugodott,

csak 3% volt. Az Egyesült Királyság hivatalos rátája, mely egy

kompromisszum a tőkeköltség és az időpreferencia szempontjai között, 6%-

os volt. Az egyes, szállítási beruházásra vonatkozó ráták alkalmazásai a

2001-es OECD jelentéseiben láthatóak [Evans, 2005]. Az Egyesült

Királyság végül 3,5%-ra csökkentette diszkontrátáját, melyet a Green Book

rögzít [Her Majesty’s Treasury, 2003]. A ráta csökkentése a

makroökonómiai változásoknak köszönhető, többek között az alacsonyabb

piaci kamatlábaknak és a hosszú távú (30 évnél hosszabb) kormányzati

projektek értékelése iránti érdeklődésnek. Franciaország is pár évvel ezelőtt

számolta újra a diszkontrátáját és 8%-os rátát 4%-ra csökkentette

(reálértéken), bár az utóbbi már nem tartalmazta a kockázatot. Ők is

bevezették a csökkenő diszkontrátát a 30 évnél hosszabb projektek

számításához, melynél 2%-os minimumszintet állapítottak meg [Evans,

2005]. Olaszországban a megvalósíthatósági tanulmányok legújabb

irányelvei szerint a társadalmi diszkontráta mértéke 5%. Spanyolországban

különböző diszkontrátákat használnak, 6%-os rátát a közlekedés

reálértékében kifejezve és egy 4%-os rátát a vízügyi projektek esetében

[Rambaud és Torrecillas, 2006]. Az USA-ban a költség-haszon elemzés

minden kormányzati beruházás esetében kötelező, a projektek elbírálásához

a nettó jelenérték módszert alkalmazzák, 7%-os társadalmi diszkontrátát

használnak (reálértéken). Nemcsak az országok, hanem a különböző típusú

projektek is megkövetelik a különböző ráták használatát. Például az USA-

ban a vízügyi projektek esetében az ajánlott ráta, melyet évente

167

újraszámolnak, 2007-2008-ban 4,875% volt, 2009-re 4,625%-ra

csökkentettek.

A társadalmi diszkontráta 3-4%-os sávjának követése mellett szóló érv, hogy

az alkalmi költségek a magánszféra megtérülésében kifejezve nem

számítanak lényeges tényezőnek a legtöbb társadalmi projekt értékelésénél.

Ahogy azt Spackman [2004] említi, a magánbefektetések kiszorításának

problémája nagyjából lényegtelen az igen mozgékony nemzetközi tőke

összefüggésében. Bármely esetben, valahányszor a kormányok költségvetési

megszorítások között tevékenykednek és a GDP legfeljebb 3%-ig terjedő

költségvetési hiánycéljának betartása szükséges, a források a magánszférából

történő elterelésének kérdése nincs terítéken.

Ha az európai országok egyetértenének egy standard diszkontálási

megközelítésben a társadalmi időpreferencia-ráta módszer elfogadásán

keresztül, akkor is, egy országok között fennálló variáció az STPR

becslésében szintúgy eltérő hivatalos rátákhoz vezethetne [Evans és Sezer,

2005]. A probléma itt az STPR összetevői paramétereinek értékelésére és

megbízhatóságára vonatkozik. Tehát, míg az STPR elméletileg jobb

választás társadalmi diszkontrátának, mint a hosszú távú állampapírok

hozama, a megbízható paraméterek számításának nehézsége teszi

pragmatikus okokból kifolyólag a piaci kötvény hozamát egy lehetséges

választássá. Ez az érvelés védheti meg a jelenlegi német gyakorlatot. A

hosszú távú állampapíron nyugvó társadalmi diszkontráta számításának egy

vonzó tulajdonsága, hogy az eurozónában ugyanaz az irányadó kötvényráta.

Továbbá, mivel ezekben az országokban közös az alacsony inflációs cél

betartása, az ex ante kötvények rátái úgyszintén hasonlóak.

A mérvadó társadalmi diszkontrátát a hosszú távú államkötvények rátájához

kötésének látszólagos vonzása ellenére a legtöbb ország nem így jár el. Úgy

tűnik, hogy az STPR elméleti érdemei túlsúlyba kerülnek az összetevői

paraméterek megbízható becslésénél tapasztalható nehézségek szempontjain.

A HM Treasury [2003] az STPR mellett döntött és a hivatalos

diszkontrátáról szóló döntést, elméleti és gyakorlati szakemberekkel való

konzultációt követően hozták meg (Pearce, Ulph, Spackman).

Az adatok részletesebb számításai elérhetők a Natural Resources Conservation

Service, US Department of Agriculture oldalán

(http://www.economics.nrcs.usda.gov/cost/discountrates.html)

168

Elméletileg az STPR adoptálása hivatalos Európa társadalmi

diszkontrátaként jó ötletnek tűnik a legtöbb társadalmi projekt értékelésénél.

A cél az, hogy létrehozzanak egy egységes STPR értékelést, amely standard

európai mérceként szolgálhat a társadalmi diszkontálás területén. Vitatott,

hogy 3% körüli ráta alkalmas-e, mely szignifikánsan eltér az európai

közösség költség-haszon elemzési útmutatója által javasolt 5%-tól [Európai

Közösség, 2001]. Egy szignifikánsan alacsonyabb ráta elfogadása a tőke

újraelosztását kellene hogy eredményezze a hosszú távú projektek javára,

melyek fontos nettó előnyöket jelentenek a jövő generációinak.

Tapasztalati számításokból kiindulva, a helyes p és g értékek 1%, illetve 2%.

Az e tekintetében mind a súlyozott adózási adatokat, mind a külföldi

segélyeket alapul véve, egy közel egységes e érték tűnik megfelelőnek. Ha

behelyettesítjük ezeket a paramétereket az első egyenletbe, 3%-ot vagy

afölötti értéket kapunk. Ez az eredmény hasonlít az eurozóna országaiban

számolt valódi hosszú távú állampapírok rátájához és hozzávetőlegesen

összhangban van a német, francia és brit jelenleg érvényes diszkontrátáival.

Alapvetően elmondható, hogy a 3%-os vagy enyhén afölötti társadalmi

időpreferencia-ráta alkalmas benchmark társadalmi diszkontrátának a

társadalmi projektek értékelésénél az unión belül. A források a projekteken

keresztüli újraelosztását segíti a magasabb jelenértékű súlyok alkalmazása a

jövőbeli hasznok és költségek tekintetében, amennyiben adott egy

alacsonyabb társadalmi diszkontráta. Habár felmerülhet bizonyos fokú

kétely a hasznossági diszkontráta (p) és az egy főre jutó hosszú távú

fogyasztás növekedési ráta (g) megfelelő értékeivel kapcsolatban, a

legnagyobb aggodalmat a fogyasztás marginális hasznosság

rugalmasságának értéke (e) okozza. Míg a felmerült társadalmi értékek

megközelítései kifejezetten ajánlanak egy közel egységes e értéket, jelentős

kételyek merültek fel a magatartási modellek e értékének megbízhatóságát

illetően. Ezeket lehetne enyhíteni óvatosan megadott mikromodellekkel,

melyeket a legfrissebb felmérések adataival és a legkifinomultabb

ökonometriai technikákkal becsülnénk. A megalkotott modellek és

adatbázisok azt célozzák, hogy lefedjék az európai országok széles skáláját

és lehetővé tegyék a kutatóknak, hogy az e érték becslését mind az életen át

tartó fogyasztási magatartás, mind a preferenciafüggetlen javak iránti

fogyasztói kereslet módszeréből származtatni tudják [Evans, 2005].

Ellenőrizni kell az eredmények hasonlóságát az országokban mindkét

magatartási modell esetében és az eredmények érzékenységvizsgálatának

elvégzése szükségszerű mindkét modell részletezésére és az adatok

aggregációjának szintjére tekintettel. Ha az eredmények nagyjából

169

összevethetőek a társadalmi érték megközelítéseiből származtatott e

értékekkel, akkor az egységes e érték használata megvalósítható lenne.

Magyarországi helyzet

Magyarországon egyelőre nem kötelező a társadalmi beruházásoknál

költség-haszon elemzést végezni, kivéve az európai uniós projekteknél.

Ebből kifolyólag az ilyen projektek esetében használandó társadalmi

diszkontráta az Európai Bizottság Regionális Politikai Főigazgatósága által

kiadott dokumentumok közlik [Útmutató a beruházási projektek költség-

haszon elemzéséhez 2002, és A költség-haszon elemzés elvégzésének

módszertani útmutatója, 2006].

A 2006-ban megfogalmazott útmutatók szerint az Európai Bizottság 5%-os

pénzügyi diszkontráta alkalmazását írja elő reálértéken, melyet a tőke

alternatívaköltségeként definiál. Ha nominálértéken számolunk, akkor a

diszkontráta értékét felfelé kell korrigálni az inflációval, melyet 3% körüli

értéken szoktak elvégezni. A társadalmi diszkontráta értékét 5,5%-ban

határozták meg reáláron. Ez az 5%-os érték módosítható bizonyos feltételek

mellett, például ha a tagállam egyedi makrogazdasági helyzetben van, vagy

eltérhet az érték, ha azt a befektető jellege vagy az érintett ágazati

körülmények indokolják.

A költség-haszon elemzés 2007-től az EU Alapokból finanszírozott

projektek alacsonyabb EU támogatást és maximum 15%-os állami támogatás

kapnak. Ez az intézkedés az önrész növelését vonja magával. Az Európai

Tanács által hozott rendelet (1083/2006/EK) háromféle kedvezményezett

típust különböztet meg a jövedelemtermelő képesség alapján:

- nem jövedelemtermelő projektek (vízgazdálkodás, árvízvédelem,

természetvédelem, kármentesítés, rekultiváció);

- jövedelemtermelő közszolgáltatási projektek (ivóvízminőség javítása,

szennyvízkezelés, regionális hulladékgazdálkodás);

- vállalkozási típusú projektek (energiahatékonyság, megújuló energia-

források, speciális hulladékáramok, fenntartható termelés, fogyasztás) .

Az első esetben az egész projekt megvalósítható EU és költségvetési

támogatásokból. A jövedelemtermelő közszolgáltatási projektek esetében a

támogatás a költség-haszon elemzés szerinti nem megtérülő projektköltségek

lehetnek, az önrészt pedig a megtérülő költségek teszik ki, melyek 10-35%

között ingadoznak ágazattól függően. A harmadik típusú projektekhez 30-

60% közötti állami támogatás igényelhető, az önrészt a fennmaradó

170

költségek alkotják. Az új rendelet még jobban megnehezíti Magyarországon

a társadalmilag hasznos projektek létrejöttét, viszont reálisabb költség-

haszon elemzések elvégzésére késztetheti a beruházókat a megnövekedett

önrész aránya miatt.

Összefoglalás

A szakirodalom áttekintése után elmondható, hogy a költség-haszon

elemzés, habár tekintélyes múltra tekint vissza, még tartalmaz vitatott

pontokat. Az elemzés egyik legérzékenyebb része a társadalmi diszkontráta,

amelyet ha tovább boncolgatunk még több bizonytalanságra, kérdésre

bukkanhatunk.

További vizsgálatok mindenképpen szükségesek a megfelelő társadalmi

diszkontráta kutatásával kapcsolatban. Talán nem túlzás azt állítani, hogy

egy rossz diszkontráta használata veszélyeztetheti a jövő generációk jólétét.

Egyrészről társadalmilag hasznos projektek megvalósulását akadályozhatja a

túlságosan magas diszkontráta használata, másrészről a társadalmi költség-

haszon elemzés elvégzése nélkül olyan kormányzati vagy

magánberuházások is megvalósulhatnak, melyek súlyos társadalmi károkat

okoznak. Magyarországon egyelőre sajnos csak az EU-támogatást igénybe

vevő projekteknél kötelező az elemzés elvégzése, a többi projektnél a

gyakorlat azt mutatja, hogy nem végeznek társadalmi költség-haszon

elemzést.

A változások főként Európa gazdaságilag vezető országai (Egyesült

Királyság, Franciaország, Németország) között figyelhetők meg, miszerint

„hajlandóak” egyre bonyolultabb számításokat végezni és egyre több

erőfeszítést tenni annak érdekében, hogy a számítások minél pontosabbak

legyenek. A fejlődés másik jele, hogy az EU tagállamok részéről megnőtt az

igény az egységes módszertan kialakítására. Remélhetőleg példájukat

követve Magyarországon is sikerül a közeljövőben meghonosítani nemcsak

a társadalmi költség-haszon elemzés elvégzését, hanem a mögötte

meghúzódó szemléletet is.

171

Irodalomjegyzék

1. A. Boardman, A.Vining, D. Weimer, H. Greenberg [1996]: Cost

Benefit Analysis: Concepts and Practice, Prentice Hall, Upper

Saddle River, USA.

2. Abelson, Peter [1979]: Cost Benefit Analysis and Environmental

Problems (Gower)

3. Bartus G., Monostori K., Szabó M. [2005]: A fejlesztéspolitikai

intézkedések teljes tár-sadalmi költségének becslése. Fejlesztéspolitika

társadalm i hatásai 3. TÁRKI, Budapest. p. 36.

4. Brealey, Richard–Myers, S. C. [1998]: Modern Vállalati Pénzügyek (6.

kiadás, Panem–McGraw-Hill, Budapest)

5. Brent, Robert J. [1993]: Country Estimates of Social Discount Rates

Based on Changes in Life Expectancies (KYKLOS, Vol. 46, 1993, 399-

409 o.)

6. Brent, Robert J. [1996]: Applied Cost-Benefit Analysis (Edward Elgar,

Cheltenham, UK)

7. Copeland, Tom–Koller, Tim–Murrin, Jack [1999]: Vállalatértékelés,

Panem–John Wiley & Sons, Budapest

8. Csutora Mária−Harangozó Gábor−Krajnyik Zsolt−Marjainé Szerényi

Zsuzsanna−Nagypál Noémi [2005]: A természetvédelemben

alkalmazható közgazdasági értékelési módszerek (A

Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium Természetvédelmi

Hivatalának tanulmánykötete, Budapest)

9. Dasgupta, Partha–Mäler, Karl-Göran–Barrett, Scott [2000]:

Intergenerational Equity, Social Discount Rates and Global Warming

(Published in P. R. Portney and J. P. Weyant, eds., Discounting aand

Intergenerational Equity. Washington DC: Resources for the Future,

1999

10. Európai Bizottság Regionális Politikai Főigazgatóság [2002]: Útmutató

a beruházási projektek költség-haszon elemzéséhez

11. Európai Bizottság Regionális Politikai Főigazgatóság [2006]: A

költség-haszon elemzés elvégzésének módszertani útmutatója

172

12. European Commission [2001]: Guide to cost-benefit analysis of

investment projects Hol adták ki?

13. Evans, D. J. and Sezer, H. [2005]: 'Social discount rates for member

countries of the European Union', Journal of Economic Studies, vol. 32,

no. 1, pp. 47-59,

14. Evans, David J. [2005]: The Elasticity of Marginal Utility of

Consumption: Estimates for 20 OECD Countries (FISCAL STUDIES,

vol. 26, no. 2, pp. 197–224)

15. Evans, David J. [2005]: Social discount rate for the European Union

(Working Paper n. 2006-20, Fifth Milan European Economy

Workshop, 26-27 maggio 2006)

16. Fellner, W. [1967]: Operational utility: the theoretical background and a

measurement ( in Ten Economic Studies in the Tradition of Irving

Fisher, (Ed.) Fellner, W., John Wiley and Sons, New York, 39-75.

17. Her Majesty’s Treasury [2003]: Appraisal and Evaluation in Central

Government. The Green Book. (Her Majesty’s Stationery Office,

London, UK) January, ISSN 0144-3585.

18. Kiss Roland [2002]: A szisztematikus kockázat becslésének eredményei

a fejlett tőkepiaci tapasztalatok tükrében. Hitelintézeti Szemle, I. évf. 1.

sz., 45-49. o.

19. Kula, E. [2004]: Estimation of a social rate of interest for India, Journal

of Agricultural Economics, 55(1), 91-99.

20. Lind, Robert C. [1990]: Reassessing the government's discount rate

policy in light of new theory and data in a world economy with a high

degree of capital mobility (Journal of Environmental Economics and

Management Volume 18, Issue 2, Part 2, March 1990, Pages S8–S28)

21. Lyon, Randolph M. [1990]: Federal discount rate policy, the shadow

price of capital, and challenges for reforms (Journal of Environmental

Economics and Management, Volume 18, Issue 2, Part 2, March 1990,

Pages S29–S50)

22. Marjainé Szerényi Zsuzsanna [2001]: A természeti erőforrások pénzbeli

értékelése (Közgazdasági Szemle, XLVIII. évf., 2001. február (114–

129. o.)

23. Marjainé Szerényi Zsuzsanna [2003]: A nem piaci javak közgazdasági

értékelése. Segédanyag a „Környezetértékelés” című tárgy

előadásaihoz. pp12-15.

173

24. Mishan, E. J. [1982]: Költség-haszon elemzés (Cost-benefit analysis)

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

25. Natural Resources Conservation, US Department of Agriculture. 2010,

Washington DC

26. Pearce, D., Ulph, D. [1995]: A social discount rate for the United

Kingdom. Centre for Social and Economic Research on the Global

Environment (CSERGE). Working Paper GEC 95-01, London.

27. Rambaud, Salvador cruz–Munoz Torrecillas, Maria José [2006]: Social

Discount Rate: A Revision (Anales de Estudios Económicosy

Empresariales, Vol. XVI, 2006, 75-98.)

28. Ross, Stephen A. [1973]: The Arbitrage Theory of Capital Asset Pricing

Journal of Economic Theory, 13, 341-360

29. Sandmo, Agnar-H. Dréze, Jacques [1971]: Discount Rates for Public

Investment in Closed and Open Economies (Economica, 1971, vol. 38,

issue 152, pages 395-412)

30. Spackman, Michael [2004]: Time Discounting and of the Cost of

Capital in Government. Fiscal Studies, vol. 25, no. 4, pp. 467–518

31. Stern, H. N. [1977]: Welfare weights and the elasticity of marginal

utility of income. (Proceedings of the Annual Conference of the

Association of University Teachers of Economics (Eds) M. Artis and

R. Norbay, Blackwell, Oxford.)

32. Weitzman, Martin L. [1998]: Why the Far-Distant Future Should Be

Discounted at Its Lowest Possible Rate .JOURNAL OF

ENVIRONMENTAL ECONOMICS AND MANAGEMENT, 36

33. Woo, C. K.– Orii, Brian– Chait, Michele– Orowitz, Ira [2008]: Should a

Lower Discount Rate Be Used for Evaluating a Tolling Agreement than

Used for a Renewable Energy Contract? (The Electricity Journal, 2008,

vol. 21, issue 9, pages 35-40)

34. Young, Louise [2002]: Determining the Discount Rate for Government

Projects. New Zealand Treasury Working Paper 02/21.

174

Tabi Andrea−Csutora Mária

A temporális diszkontálási szokások vizsgálata – a társadalmi diszkontráta és a társadalmi

preferenciák kapcsolata

A társadalmi diszkontráta kérdését a hazai szakirodalom mind ez idáig

mostohán kezelte, holott korántsem elhanyagolható tényező a közösségi

projektek értékelésénél. Az európai uniós forrásokból finanszírozott

beruházásokra vonatkozó szabályok, illetve a közösségi döntések

racionalitásának növelésére vonatkozó fokozódó igény miatt végre

nálunk is kezd reflektorfénybe kerülni a másutt már elterjedten

alkalmazott költség-haszon elemzés módszertana. Ennek eredményét

döntően befolyásolja a társadalmi diszkontráta megválasztása, ezért

fontos, hogy ennek módszertanát, problematikáját megismerjük.

A temporális diszkontálási szokásokat kétféle módon is

tanulmányozhatjuk: a kinyilvánított és a megfigyelt preferenciák

alapján. A társadalmi diszkontráta meghatározása a megfigyelt

preferenciák alapján történik, top-down módszertannal, míg a

temporális viselkedés vizsgálata természetesen a kinyilvánított

preferenciák segítségével, kérdőíves módszerekkel végezhető el.

A tanulmányban bemutatásra kerül a társadalmi diszkontráta

módszertana, egyben kísérletet teszünk a magyar lakosság temporális

diszkontálási szokásainak feltárására egy 1000 fős kérdőíves felmérés

alapján, mely egyfajta útmutatásként is szolgálhat a top-down

módszertanok fejlesztését illetően.

A költség-haszon elemzés (cost-benefit analysis) olyan értékelési módszer,

amely megpróbálja egy adott projekt, beruházás társadalmi előnyeit és

hátrányait számszerűsíteni, azokat közös egységben, pénzértékben kifejezni

[Abelson, 1979]. A költség-haszon elemzés elvégzésének egyik célja, hogy

támogatni tudjuk a társadalmi döntéshozatalt, és így megvalósítsuk az

erőforrások hatékony elosztását a társadalomban.

175

A társadalmi diszkontráta koncepciójáról a költség-haszon elemzés

használatának kezdeteitől beszélhetünk, melynek alapjait Dupuit tette le a

XIX. század közepén megjelent cikkével [Zerbe, 2006].

Az első érvek a piaci diszkontráta közösségi projektekre történő alkalmazása

ellen főként etikai szemléletűek voltak [Ramsey, 1928]: a jövő diszkontálása

összeegyeztethetetlen az etikával, hisz a leszármazott generációk jólétét

diszkontálja a jelen generáció saját önző megfontolásai alapján. Dasgupta

később bebizonyította, hogy a társadalmi diszkontráta nem etikai

konstrukció, hanem egzakt módon levezethető az intergenerációs

optimalizálás alapelvéből [Dasgupta et al., 2000].

Gyakorlati érvként felhozható, hogy sok közösségi beruházás időtávlata 20-

30 év, vagy akár annál is hosszabb. Pl. az erdők vágásérettségi kora akár

100-120 év is lehet, tehát az erdők telepítéséről vagy a tarvágásról szóló

döntések nagyon hosszú időre szólhatnak. A szokásos piaci diszkontrátákat

alkalmazva az ilyen hosszú idő múlva jelentkező pozitív pénzáramlások

értéke közelíti a zérót. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a hosszú távú

közösségi beruházásokról nem közgazdasági szempontok alapján lehetne

csak határozni. Az utolsó évtizedekben azonban folyamatosan erősödik a

társadalmi nyomás a közösségi forrásokból finanszírozott programokról,

beruházásokról szóló döntések racionalitásának növelésére. Ezzel együtt

felerősödött az igény egy olyan módszertan alkalmazására, amely képes a

sajátosan társadalmi hasznok és költségek megjelenítésére az elemzés során,

az externáliák kezelésére, és egyben választ ad a több generációra kiterjedő

és elméletileg megalapozott diszkontálás problémájára.

A társadalmi diszkontráta (social discount rate – SDR) számításának

nehézsége abból adódik, hogy szemben a magán diszkontrátával, itt

természetesen nem az infláció, a befektetési kockázat vagy a befektetői

hozamelvárások szabják meg a ráta nagyságát, hanem egy egész társadalom,

populáció érdekeinek, preferenciáinak aggregációjaként értelmezhető.

Ramsey 1928-ban megjelent munkájában (A Mathematical Theory of

Saving) taglalta először a társadalmi diszkontráta számítási módját, mely a

mai napig meghatározó jelentőséggel bír.

A tanulmány első részében a társadalmi diszkontráta meghatározásának

elméleteit mutatjuk be, különös tekintettel a társadalmi időpreferencia rátára,

mely a leginkább elterjedt módszertan, többek között az EU tagállamok nagy

része már alkalmazza társadalmi költség-haszon elemzéseknél. A tanulmány

második felében a magyar lakosság temporális diszkontálási szokásait

szeretnénk górcső alá venni, mely egy hazai 1000 fős felmérés alapján

készült.

176

A társadalmi diszkontráta meghatározása

A temporális diszkontálás vizsgálatakor egy olyan társadalmi döntéshozatali

algoritmust szeretnénk megragadni, mely a jövőben lejátszódó, a jelenben

még hipotetikus eseménynek számító szituációkra vonatkoznak (pl. jövőbeli

nyeremény, klímaváltozás jövőbeli költségei, jövőbeli fogyasztás,

katasztrófák stb.). A vizsgálat tárgya maga absztrakció, a jelen leképeződése

a jövőre vetítve, amely természeténél fogva széles teret biztosít az elméleti

fejtegetéseknek, vitáknak.

A temporális diszkontálási szokások vizsgálatának három fő módszertani

megközelítése létezik: a normatív jellegű meghatározás, a kinyilvánított és a

megfigyelt preferenciákon nyugvó megközelítések.

Normatív jelleg alatt a tisztán elméleti alátámasztással, érvelésekkel történő

társadalmi diszkontráták meghatározását értjük. A későbbiekben

részletesebben írunk ezen irányzat képviselőinek nézeteiről.

A megfigyelt preferenciák számításához makroadatokat használnak fel,

melyet más szóval top-down módszertannak is nevezhetünk. Lényege, hogy

általában egy nemzet aggregált adataiból kíván következtetést levonni a

társadalom attitűdjére vonatkozóan. A társadalmi diszkontráták

meghatározása szinte mindig a megfigyelt preferenciák alapján történik.

A kinyilvánított preferenciák, mint azt az elnevezés is sugallja, felmérések,

az emberek közvetlen véleménynyilvánítása által von le következtetéseket a

társadalmi temporális viselkedésre vonatkozóan. A kinyilvánított

preferenciák értékei nem alkalmasak közpolitikai célokra, viszont jó

kiegészítő módszertan lehet a megfigyelt preferenciák vizsgálatához. A

kinyilvánított preferenciák feltárása olyan jelenségekre hívta fel a figyelmet,

melyek nagyban elősegítették a társadalmi diszkontráta módszertanának

fejlődését. Például a felfedezés, miszerint az egyének nem exponenciális

diszkontálási eljárással értékelik le a jövőt, hanem a hosszú távú görbéjük

inkább hiperbolikus pályát követ, manapság már a költség-haszon

elemzésekben is visszaköszön.

A neoklasszikus elmélet szerint tökéletes piac esetén a gazdaság egyensúlyi

helyzetben van. A társadalom idővel szembeni preferenciáit tükröző ráta

megegyezik a tőkeállomány határtermékével és a beruházás belső

megtérülési rátájával is. A tökéletesen működő tőkepiacon hosszú lejáratú

állami kötvények értékesítésével foglalkoznak úgy, hogy a beruházott

összegnél magasabban lehet a jövőbeli megtérüléseket eladni [Mishan,

1982]. A hosszú távú tökéletes piaci egyensúly esetén a társadalmi

időpreferencia ráta megegyezik a piaci kamatlábbal, mely ez esetben a

177

kockázatmentes kamatláb, mivel a tökéletes tőkepiacokon nincs kockázati

tényező, például mindenki hozzájuthat bármilyen céllal és időtávra hitelhez

[Boardman, 1996]. Az ilyenkor használatos ráta reprezentálja azt a

hozamszintet, melyen a befektetések és a megtakarítások hozamai

megegyeznek.

Nem tökéletes piacok esetén új tényezők kerülnek be a számításunkba, mint

a kockázat vagy a tranzakciós költségek. Már nem csak egy piaci kamatláb

lesz jelen a piacon, hanem több, az időtávtól és kockázattól függően. Ezen

okok miatt a piaci kamatláb és az időpreferencia ráta nem egyeznek meg.

Nem tökéletes piacon a társadalmi diszkontrátát többféle megközelítéssel is

meg lehet becsülni, a legfőbb módszertanokat az alábbi táblázat foglalja

össze:

1. táblázat

Társadalmi

diszkontráta

számítási

módszerei

Időtáv Diszkontálási

módszer

intergenerációs

vs.

intragenerációs

diszkont

konstans

vs.

változó

ráta

Társadalmi

időpreferencia

ráta (social time

preference rate

– STPR)

Hosszú (0-

300 év)

exponenciális

lépcsőzetes

(exponenciális)

hiperbolikus

MDF (módosított

diszkontfaktor)

inter- és

intragenerációs

konstans

és

változó

Társadalmi

lehetőségköltség

(social

opportunity

cost of capital –

SOC)

rövid,

közepes

(0-20 év)

exponenciális intragenerációs konstans

Tőke árnyékára

(shadow price

of capital)

rövid exponenciális intragenerációs konstans

Súlyozott

átlagköltség

módszer

(weighted

average)

rövid,

közepes

(0-20 év)

exponenciális intragenerációs konstans

Forrás: saját szerkesztés

178

A társadalmi időpreferencia-ráta

A társadalmi időpreferencia-ráta (social time preference rate – STPR)

szembeállítja a jelenlegi generáció fogyasztását a jövőbeli generációk

fogyasztásával, vagyis azt az arányt mutatja meg, hogy a társadalom

mennyiért hajlandó lemondani jelenlegi fogyasztásának egy részéről a

jövőbeli generációk fogyasztásának növelése fejében. A társadalmi

időpreferencia rátának meghatározása Frank P. Ramsey [1928] számításain

alapul:

STPR = δ + eg

ahol

δ = tiszta társadalmi időpreferencia (pure time preference rate),

e = fogyasztás marginális hasznosságának rugalmassága (elasticity of

marginal utility of consumption),

g = egy főre jutó fogyasztás növekedési üteme (growth of per capita real

consumption).

Az egy főre eső fogyasztás növekedési üteme a fejlett országokban általában

követi a GDP növekedési ütemét, ezért egyes szerzők a GDP növekedését

szerepeltetik a fogyasztás helyett a képletben.

A képlet második része (eg) azon a feltételezésen alapul, hogy a fogyasztás

várhatóan növekszik a jövőben, a fogyasztás határhasznossága viszont

csökken.

Belátható, hogy a jólét – közgazdasági kifejezéssel a fogyasztás hasznossága

– intergenerációs egyenlősége akkor valósul meg, ha STPR = eg és δ zéró. A

termelékenység növekedésével ugyanis a jövedelmek – és a fogyasztás

szintje is – emelkedhet, vagyis a következő generációk fogyasztástól függő

jóléte meghaladja a jelen generációkét. A fogyasztás marginális

hasznosságának rugalmassága ugyanakkor általában nagyobb, mint 1, vagyis

a magasabb életszínvonal kisebb mértékű szubjektív jólétnövekedést

indukál. Az intergenerációs egyenlőség akkor valósul meg – vagyis a

fogyasztás hasznossága akkor egyenlő az egymást követő generációk során –

, ha döntéseink során a jövő generációknál jelentkező aggregált hasznosságot

a két tényező (eg) szorzatával diszkontáljuk.

(1)

179

A δ azt fejezi ki, hogy a jelenlegi generáció a sajátjához képest

ugyanakkora, kisebb vagy nagyobb súlyt ad-e döntései során a következő

generációk jólétére gyakorolt hatásoknak. 2

A három paraméter közül egyedül a g értéke tűnik a legkönnyebben

meghatározható komponensnek. A δ és e paramétereknél különböző elméleti

megközelítésekkel találkozhatunk, melyek elfogadása vagy elutasítása

tisztán szubjektív értékítéleten múlik.

A temporális diszkontálás a megfigyelt preferenciák alapján

A társadalmi diszkontráta meghatározása – mint azt az előzőekben

bemutattuk – top-down módon történik, vagyis az ún. megfigyelt

preferenciák alapján. A temporális diszkontálás másik fontos eleme a

kinyilvánított preferenciák, melyek alkalmazása a közpolitikában

természetesen nem explicit történik, viszont fontos megfigyeléseket és

következtetéseket lehet levonni a top-down metodológiák számára.

Samuelson által 1937-ben publikált diszkontált hasznossági modellt

(discounted utility model) egészen az elmúlt évtizedekig az intertemporális

döntéshozatal alapmodelljének tekintették, melynek feltételezése, hogy a

diszkontráták minden időszakban konstans értéket vesznek fel. Empirikus

kutatások vezettek rá, hogy az egyének nem a diszkontált hasznossági

modell által feltételezett exponenciális, hanem hiperbolikus görbét követnek,

melyet több empirikus kutatásból származó megfigyelés, anomália is

alátámasztott.

A konstans diszkontráta alkalmazása legfőképpen az olyan közösségi

projekteknél jelenti a legnagyobb kockázatot, ahol az értékelési időtáv több

generációra is kiterjedhet. A konstans rátával történő nettójelenérték-

számításnál a távoli jövőben levő hasznok és költségek nagyon kicsinek

tűnnek. Ez azt jelenti, hogy a befektetők nem invesztálnak olyan projektbe,

mely például egy potenciális környezeti katasztrófa következményeinek

elkerülését tűzte ki célul. A magas diszkontráta az embereket arra ösztönzi,

hogy rövid távon fektessék be az erőforrásaikat magasabb hozamot remélve,

míg az alacsonyabb ráta a befektetőket a távoli jövőben megvalósuló

2 A jólét, hasznosság és fogyasztás közötti összefüggést a következő összefüggéssel

írhatjuk le. Wt= W(U(Ct/Lt, Lt), ahol W a jólétet, U a hasznosságot, L a népesség

nagyságát, C pedig a fogyasztást jelöli.

180

magasabb nettó jelenértékű projektek választására sarkallja. A fő probléma

az, hogy a társadalmi diszkontráták többsége a jelenlegi fogyasztási rátákon

vagy a befektetések megtérülési rátáján alapulnak, melyek valószínűleg

meghaladják a gazdasági növekedési ütemet [Rambaud-Torrecillas, 2006].

Vagyis bármennyire alacsonyak ma egy jövőbeli környezeti vagy gazdasági

katasztrófa elkerülésének költségei, ha a katasztrófa jelentősen távol van az

időben [Lind, 1990]. Továbbá a konstans diszkontálás etikailag is

támadható. Egy hosszú távú hatással járó projekt (pl. klímaváltozás)

haszonélvezői a jövő generációk, mely hasznaira az exponenciális

diszkontálás sokkal kisebb hangsúlyt helyez, mint a jelen generáció

hasznaira.

A hiperbolikus pályát követő ráták tanulmányozása nem újdonság [Elster,

1979; Thaler, 1981], de Frederick et al. 2002-es tanulmányában teljesedett ki

a koncepció [Oxera, 2002]. Frederick és munkatársai [2002] tanulmányában

több empirikus becslés található a társadalmi diszkontrátákra vonatkozóan.

A tanulmányban feljegyeztek bizonyos anomáliákat is az empirikus

kutatásaik során. Például a hasznokat erősebben diszkontálták, mint a

költségeket (sign effect) és a kisebb összegek szintén erősebb leszámítolás

alá estek, mint a nagyobbak (magnitude effect). A megfigyelt egyének a

közelebbi jövőben magasabb diszkontot alkalmaztak, mint a távolabbi jövőre

(time effect) vonatkozóan és szignifikáns különbség volt megfigyelhető a

különböző domainek (pl. pénz, egészség) diszkontálása között (domain

effect) (Loewenstein and Prelec, [1992], Chapman, Lazaro et al. [2002],

Chapman, [1996]). Ezeken kívül is még számos más anomália lépett fel,

melyek mind a hiperbolikus görbét támasztották alá.

A hiperbolikus függvény nem csak intertemporális döntéseknél, hanem rövid

távú, egyéni döntések előrejelzésének modellezéséhez is alkalmazható.

Kutatások bizonyítják, hogy a fogyasztói döntések esetében az exponenciális

modell előrejelző képessége gyengébbnek bizonyult a hiperbolikus modellel

szemben [Lippai, 2009].

A hagyományos exponenciális diszkontálással ellentétben, a hiperbolikus

diszkontfüggvény a következőképpen írható le [Loewenstein-Prelec, 1992]:

(7)

181

ahol

t = idő

α = a hiperbolikus diszkontálás eltérése az exponenciális függvényhez

képest (ha α közelít a 0-hoz, D(t) megközelíti az exponenciális

függvényt)

β= időérzékelés (ha β = 0 az egyéni időperiódus, nagyon gyorsan

érzékelik, ha a β végtelenbe tart, az időt egyáltalán nem érzékelik).

A hiperbolikus diszkontálás esetében kisebb a diszkontfaktor a közelebbi

hasznok és költségek diszkontálásánál. Így csökkenti a közeli és növeli a

távoli hatások értékét, szemben az exponenciális diszkontrátával.

A fent említett empirikus kutatások eredményeit felhasználva a gyakorlatban

többnyire lépcsőzetes diszkontálási szinteket határoznak meg. Az ajánlást a

Green Book [2003] is átvette, így az Egyesült Királyság hivatalosan is ezt a

formulát alkalmazza.

A hiperbolikus diszkontálást többen kritizálták a fellépő időinkonzisztencia

miatt, mely az értékelésnél és tervezésnél lép fel. Az egyén, aki ma

diszkontálja a jövőt hiperbolikusan, nem biztos, hogy a jövőbeli fogyasztása

is aszerint alakul. A jelenlegi kilátások a diszkontráta két távoli periódusa

között, t és t+1, egy hosszú távú alacsony rátát feltételez. De ha t periódusba

jutunk, az egyén egy rövid távú magas diszkontrátával fogja értékelni a

fogyasztását a t+1-es periódusban [Cropper-Laibson, 1998]. A csökkenő

diszkontráta meghatározásának és elméleti problémáira Kula [2006] is

referált 2006-os tanulmányában, ahol egy másik alternatívát (MDF,

Modified discount factor) dolgozott ki a hosszú távú közösségi projektek

kezelésére. A módosított diszkontálás az egyének perspektíváját veszi

figyelembe, ahol minden egyén esetében a nettó jelenértéket számoljuk ki,

attól függetlenül, hogy már élnek, vagy épp most születtek meg, vagyis a

közösségi projektek távoli következményeit sem nullázza le.

A diszkontálási módszerek összefoglalása

A társadalmi diszkontráta számítás rendkívül széles módszertani palettával

rendelkezik, melyek folyamatos revideálás alatt állnak. Egyelőre nem létezik

olyan módszer, mely mind módszertani, mind elméleti és etikai szempontból

is helyesnek bizonyulna. A tendencia azt mutatja, hogy a társadalmi

időpreferencia ráta a legleterjedtebb számítási mód, viszont paramétereinek

182

meghatározása körül még mindig heves viták folynak. A hiperbolikus

diszkontálás még nincs gyakorlati alkalmazásban, annak ellenére, hogy

számos vizsgálat támasztotta alá szükségességét.

1. ábra

Forrás: saját számítások

A diagramon jól látható a diszkontálási típusok egymáshoz viszonyított

helyzete (ha a társadalmi diszkontráta 3,5%). A Green Book [2003] által

elfogadott lépcsőzetes technika láthatóan nem sokban különbözik az

exponenciális függvénytől, a távoli költségek és hasznok értéke ugyanolyan

mértékben konvergál a nullához. A hiperbolikus diszkontálás a közeli jövőt

még az exponenciális módszernél is jobban leértékeli, a távoli jövővel

azonban sokkal „gyengédebben” bánik. A hiperbolikus függvény és az MDF

közötti lényeges különbség, hogy az MDF a kezdeti időszakban nem

csökken drasztikusan és a távoli jövőben felmerülő költségek és hasznok

értéke nem nullázódik le, vagyis korrigálja a hiperbolikus függvény előbb

említett problémáját.

Évek

183

A temporális diszkontálás vizsgálata kinyilvánított preferenciák alapján

Jelen tanulmány alapjául egy 1000 fős reprezentatív minta szolgál, melyet

Magyarországon 2010 júniusában végeztek el (a reprezentativitás a nemre,

életkorra és jövedelemre vonatkozik). A felmérés a személyes preferenciák

feltérképezését célozza meg, melyet több időtávon és többféle domainen

keresztül vizsgáltunk.

A felmérés fókuszában a már megszokott pénz és egészség domainek mellett

a természeti károk is helyet kaptak. Hasonló kutatásokat Chapman [2001],

Lazaro et al. [2002], Hendrickx és Nicolaij [2004] és Berndsen és Pligt

[2001] végeztek, akik főként egyetemisták preferenciáit vizsgálták. Lazaro et

al. [2002] kutatásai a fent említett hiperbolikus pályát erősítették meg.

Chapman [2001] azt tárta fel cikkében, hogy az intertemporális ráták nem

különböztek a rövidebb távú intertemporális rátáktól, mely ellentmond annak

a feltételezésnek, hogy hosszabb időtávon csökkennek az egyének által

„használt” diszkontráták. Svenson and Karlsson [1989] épp úgy, mint

Hendrickx and Nicolaij [2004] az etikai veszteséggel, kockázattal

kapcsolatos domainekre koncentráltak kutatásaik során. Mindkét kutatás fő

tanulsága, hogy a megkérdezettek nem diszkontálták a környezeti károkat,

kockázatokat.

A vizsgálatra vonatkozó hipotéziseink a következők voltak:

1. hipotézis: a kapott válaszokból számított diszkontráták jóval magasabb

értékeket mutatnak a megfigyelt preferenciákból számított ráták értékénél

(vagyis top-down és bottom-up módszertan között szakadék áll fenn)

2. hipotézis: tapasztalunk jelentős különbségeket a domainek diszkontálási

értékei között

3. hipotézis: a diszkontálási szokások köthetők egyéb jellemzőkhöz,

tulajdonságokhoz is, melyek mentén a társadalom klaszterekbe

rendezhető.

Módszerek

Minden kérdőív 4 típusú kérdéscsoportot tartalmazott és minden kérdéstípus

2-3 időtávon került lekérdezésre. Az 1. táblázat mutatja a kérdések

struktúráját. Az első oszlopban mindig az azonnali nyereség vagy költség

184

szerepelt, a második oszlopban a késleltetett haszon vagy költség. A

válaszadónak minden sorban be kellett karikáznia döntését. A diszkontráták

meghatározása a váltási pontok mentén történt, vagyis ott, ahol a válaszadó

az „A” alternatíváról a „B” alternatívára váltott. Mivel a skála ordinális,

ezért ebből adódóan csak egy váltási pont adódik.

Az első típusú kérdés egy olyan hipotetikus szituáció, melynél a válaszadó

egy nyereményjátékon vesz részt és el kell döntenie, hogy most azonnal kéri

a nyereményét, vagy egy későbbi időpontban, amikor természetesen egy

nagyobb összeget vihet haza.

2. táblázat. Mintakérdés (Nyereményjáték, 1 éves időtáv)

A B

Választás

Most kapok 1 év múlva kapok Nem

tudom X

a. 100 000 HUF 100 000 HUF A B 9 X

b. 100 000 HUF 101 000 HUF A B 9 X

c. 100 000 HUF 102 000 HUF A B 9 X

d. 100 000 HUF 103 000 HUF A B 9 X

e. 100 000 HUF 104 000 HUF A B 9 X

f. 100 000 HUF 105 000 HUF A B 9 X

g. 100 000 HUF 106 000 HUF A B 9 X

h. 100 000 HUF 110 000 HUF A B 9 X

i. 100 000 HUF 115 000 HUF A B 9 X

j. 100 000 HUF 120 000 HUF A B 9 X

k. 100 000 HUF 125 000 HUF A B 9 X

185

A második kérdéscsoportnál nem személyes, hanem közösséget érintő

problémára vonatkozó döntésre voltunk kíváncsiak. A képzeletbeli szituáció

a következő: „Az állam felajánl egy bizonyos összeget a Tisza menti

településeknek, melyet a tiszai árvízvédelem javára kell fordítani. Ha

azonnal kérik a támogatást, akkor alacsonyabb összeget tud nyújtani az

állam, ha egy X idő múlva kérik a pénzt, akkor magasabb összeget

kaphatnak és ezáltal hatékonyabb árvízvédelmi programok kidolgozására

(erősebb gátak megépítése stb.) van esély. Ön hogy döntene?”. A kérdés a

sürgető és súlyos károkra vonatkozó döntéshozatalt kívánja feltárni.

Árvízvédelem vagy más hasonló intervenciók esetén egyrészről nincs

értelme a diszkontálásnak a beavatkozás sürgőssége miatt, illetve ha mégis

számítanánk egy árvízvédelmi projekt esetén diszkontrátákat, az paradox

szituációhoz vezetne: minél hamarabb szeretnénk az intervenciót

megvalósítani, annál nagyobb rátával kellene számolnunk.

A harmadik kérdéstípusnál a diszkontálás tárgya nem a pénz, hanem az

emberélet, melyet a következő elképzelt szituációban kellett mérlegelni:

„Két olyan program közül kell választani, mely a különböző gyógyszereket

és kezeléseket támogat. Az „A” esetben egy már létező gyógyszert

támogatunk, mellyel 100 ember élete azonnal megmenthető. A „B” program

esetében még fejlesztés alatt álló gyógyszereket támogatnánk, melyek

segítségével egy év múlva akár több ember élete is megmenthető. Kérem

válasszon „A” és „B” program közül!”

Az utolsó típusnál a személyes károk viselésének időpontja és frekvenciája

közül lehetett választani: „A klímaváltozás olyan globális folyamat, melynek

hatásai nagyon lassan nyilvánulnak meg, és végzetes kimenetele

valószínűleg csak a jövő nemzedékeket fogja érinteni. Egy nemzetközi

kezdeményezés indításáról kellene szavaznia, ami azért jön létre, hogy a

jövőbeli károk költségeit csökkentse. Önnek kell eldöntenie, hogy inkább

mostantól évente fizet egy adott összeget, vagy csak tíz év múlva vállal 1

millió forintos költséget. A pénzt a klímavédelem javára fordítják, vagyis,

hogy gyermekei, unokái jobb életminőségben élhessenek, másrészt pedig

azért, hogy elkerüljék a jövőben jelentkező költségeket, károkat, melyet

majd a jövőben Önnek kell megfizetni!”. Az inflációt minden kérdés

esetében figyelmen kívül hagytuk, a jelenbeli 1 Ft egyenértékű a jövőbeli 1

Ft-tal.

A diszkontrátákat a következő formula alapján számítottuk ki:

186

ahol n az évek számát jelöli. A semlegességi pont az a pont, ahol a válaszadó

az egyik alternatíváról a másikra vált [Chapman, 2001]. A semlegességi

ponthoz tartozó érték az utoljára preferált azonnali haszonhoz tartozó érték,

mielőtt a másikra váltana, például a nyereményjátéknál (1 éves időtáv), ahol

a 115 000 Ft preferált a 100 000 Ft-hoz képest, de 100 000 Ft nem preferált a

110 000 Ft- hoz képest, a semlegességi pont 110 000 Ft.

Eredmények

Annak ellenére, hogy 1012 fő töltötte ki a kérdőíveket, rengeteg hiányosan,

inkonzisztensen kitöltött kérdőívet kaptunk. Sok esetben a válaszadók 2

vagy több váltási pontot jelöltek meg, mely teljesen inkonzisztens a sorrendi

skála esetén, vagy egyáltalán nem volt váltási pontjuk. Ezeket a válaszokat a

„nem tudja” kategóriába soroltuk át és nem vettek részt az elemzésben.

A klímaköltségek és az életmentés esetén hosszabb távú (intergenerációs)

diszkontrátákat vizsgáltunk, és megfigyelhető, hogy a ráták csökkenő trendet

mutatnak az időtávok növekedésével (idő hatás) és szignifikáns különbség

mutatható ki a domainek között is. Az emberéletek sokkal kisebb diszkont

alá estek, mint a pénzről szóló kérdések (domain hatás). Az

árvízvédelemmel kapcsolatos kérdésre kapott válaszok szórása igen magas

és ennél a kérdésnél fordult elő a legtöbb bizonytalan válasz. A válaszadók

többsége vagy nem töltötte ki, vagy nem tudott döntést hozni. 1 éves

időtávon a viszonylag magas ráták valószínűleg azt jelzik, hogy a korai

intervenció mellett voksolt a válaszadók többsége, valamint 10 éves

időtávon a válaszok alacsony aránya is hipotézisünket erősíti, illetve más

szerzők környezeti kockázatokról szóló kutatásait támasztja alá (Svenson

and Karlsson [1989], Hendrickx and Nicolaij [2004]).

187

3. táblázat. Leíró statisztika

N Minimum Maximum Átlag

Nyeremény1 335 0% 25% 14,40%

Nyeremény3 423 0% 26% 14,06%

Nyeremény10 541 0% 26% 16,74%

Árvíz1 361 0% 67% 29,34%

Árvíz10 47 0% 13% 4,74%

Életmentés1 584 -1% 25% 8,06%

Életmentés30 385 0% 9% 5,03%

Életmentés100 355 0% 5% 2,93%

Klíma10 302 1% 35% 16,81%

Klíma30 300 3% 15% 9,15%

A diszkontálási kérdések és a személyes adatok (nem, életkor, nettó

háztartási jövedelem, vallás, iskolázottság) kitöltése mellett a boldogságra,

elégedettségre vonatkozó és környezeti attitűdkérdések is szerepeltek. A

boldogságot és elégedettséget egy 1-től 10-ig terjedő skálán mértük, ahol 1-

es a nagyon boldogtalan/elégedetlen és 10-es a nagyon boldog/elégedett.

Az általános környezeti attitűd kérdések az emberek értékítéletét próbálták

felmérni egy 1-5-ig terjedő skálán, ahol 1 az egyáltalán nem ért egyet és 5 a

teljesen egyetért:

1. Az állam feladata a természeti környezettel kapcsolatos kérdések

megoldása („state”)

2. Minden embernek joga van a környezetet úgy használni magáncélra,

ahogyan szeretné („private”).

3. Hiszek abban, hogy a technológiai fejlődés és innovációk megoldják

a környezeti problémákat („innov”).

4. A fogyasztói szokások radikális megváltoztatása szükséges a

környezeti problémák megoldásához („change”).

5. Az embereknek biztosítani kell, hogy a jövő generációjának is

rendelkezésére álljon a természeti környezet („nextgen”).

188

Egyutas ANOVA-val végeztük a kapcsolatvizsgálatot a változók között, ahol

a diszkontálási kérdések mint függő változók, és a nem, életkor, háztartás

nettó jövedelme, vallás, iskolázottság, boldogság és elégedettség és az 5

környezeti attitűdkérdés mint független változók szerepeltek. A nem, az

életkor és a diszkontálási kérdések között nem találtunk statisztikailag

szignifikáns kapcsolatot egyik kérdésnél sem.

A nettó jövedelem, iskolázottság és boldogság esetében figyelhető meg

nagyon gyenge kapcsolat az időpreferencia rátákkal. A kapcsolat két

attitűdkérdésnél és a vallásnál a legerősebb („change”, „nextgen”).

Klaszterelemzést végeztünk 4 változó alapján. A változókat a diszkontráta

kérdésekkel való kapcsolat szorossága, illetve egymással való kapcsolatuk

(korreláltságuk) alapján határoztuk meg: iskolázottság, vallás, boldogság és

egy környezeti attitűdkérdés („change”). 3 klasztert sikerült azonosítani. A

klaszterezést legjobban a környezeti attitűdkérdés és a vallás, közepesen az

iskolázottság és legkevésbé a boldogság befolyásolta.

A 4. táblázatban az átlagos diszkontráta értékek szerepelnek klaszterenként.

A klaszterek átlagos értékei szignifikáns különbséget mutatnak a

nyeremény3 és az árvíz1 kivételével.

Az első klaszterbe olyan válaszadók kerültek, akik a legalacsonyabb

jövedelmi kategóriába tartoznak, melyhez a legalacsonyabb iskolázottság

társul (betanított munkások, szakmunkások, érettségi nélküliek). Önmagukat

vallásos embereknek tartják és a környezeti attitűdkérdéseknél nem tudtak

határozott választ adni (közepest jelöltek meg a leggyakrabban) a természet

magáncélra való felhasználását illetően. Meglepő, hogy nem az első klaszter

értékeihez tartoznak a nyereményjáték esetén a legalacsonyabb diszkontráta

értékek, mely ellentmond annak a feltételezésnek, hogy az alacsonyabb

jövedelemmel rendelkezők magasabb rátákat használnak.

A második klaszterbe a közepes jövedelemmel rendelkezők kerültek, ami

szintén közepes iskolázottsággal járt együtt. Az attitűdkérdéseknél többnyire

optimistán tekintenek a technológia környezeti szerepére, és ellenzik a

természet magáncélra történő kizsákmányolását. A vallásra vonatkozó

kérdésnél bizonytalan válaszok születtek (1 = nem tudom megmondani,

hogy vallásos vagyok-e, 2 = vallásos vagyok a magam módján). Érdekes

megfigyelés, hogy a második klaszter diszkontálta legjobban a pénzt és az

egészséget is mindhárom időtávon.

A harmadik klaszterhez a legmagasabb jövedelemmel és iskolázottsággal

rendelkező, nem vallásos emberek kerültek. Az attitűdkérdéseknél szintén

sok semleges válasz született. Jelen esetben viszont helyesnek bizonyult az a

189

hipotézis, miszerint a magasabb jövedelműek alacsonyabb rátákat

használnak a pénz esetében.

4. táblázat. Egyutas ANOVA klaszterenként (p < 0,1)

1 2 3 Total Szig.

szint

Nyeremény1 13,85% 16,14% 12,37% 14,42% ,003

Nyeremény3 14,19% 14,44% 13,39% 14,13% ,600

Nyeremény10 16,04% 18,00% 15,72% 16,77% ,007

Árvíz1 30,07% 29,50% 29,02% 29,59% ,923

Árvíz10 7,27% 3,55% 3,75% 4,85% ,027

Életmentés1 6,73% 9,03% 8,06% 8,04% ,068

Életmentés30 4,79% 5,75% 4,24% 5,06% ,000

Életmentés100 2,87% 3,25% 2,56% 2,95% ,011

Klíma10 18,07% 15,18% 16,88% 16,64% ,095

Klíma30 9,80% 8,38% 9,34% 9,06% ,009

Iskolázottság 3,57 4,08 4,57 4,00 ,000

Jövedelem

(HUF)

129 123 141 427 173 819 143 529 .001

Életkor (év) 50 46 43 47 ,000

Boldogság 6,06 6,44 6,19 6,24 ,030

Vallás 2,10 1,66 0,33 1,54 ,000

„Change” 3,61 4,94 3,51 4,13 ,000

A vizsgálat egyik célkitűzése az volt, hogy társadalmi klaszterek mentén

fényt derítsünk a diszkontálási szokásokat befolyásoló tényezőkre. A

válaszadási hajlandóság rámutatott a társadalmi preferenciák bottom-up

megközelítésének nehézségeire, vagyis hogy szinte lehetetlen elképzelés

környezetpolitikához, költség-haszon elemzésekhez a kinyilvánított

preferenciák felhasználása. A kutatás arra is rámutatott, hogy nem

190

alkalmazható minden projekt esetén ugyanolyan diszkontráta, a domain

hatás elég markánsan megjelent a válaszokban.

Jelen vizsgálat kimutatta, hogy nincs statisztikai kapcsolat a nem, az életkor

és a diszkontálási szokások között, és a boldogsággal és megelégedettséggel

is csak nagyon gyenge kapcsolatban áll. A diszkontálási szokásokat szintén

gyengén-közepesen befolyásoló tényezők a jövedelem és az iskolázottság,

valamint a legszorosabb kapcsolat a környezeti attitűdkérdések és a vallás

között fedezhető fel.

A vizsgálat részben igazolta azt a feltevést, miszerint a top-down

módszertanban a fogyasztás marginális rugalmasságának számítása tükrözi

annak jövedelemrugalmasságon keresztüli meghatározását.

A tiszta időpreferencia ráta (p) jelentése gyakorlatilag megegyezik az

életmentés kérdéscsoportban lekérdezett rátákkal, mivel ez esetben nem

feltétlenül pénzt, hanem jólétet is diszkontálunk, amibe az egészség is

beletartozik. A gyakorlatban a p értékeket a halálozási rátával

(halálozás/népesség) szokták azonosítani (Pearce and Ulph, [1995]). Az EU

költség-haszon elemzési útmutatója is a használatát javasolja. A halálozási

ráta értéke elméletileg tükrözi az emberek attitűdjét a jövő generációkhoz,

melynek jogosultságát jelen tanulmány abszolút nem támasztja alá. Az

öregedés nincsen kapcsolatban a diszkontálási szokásokkal, vagyis az

idősebb emberek ugyanolyan rátákat használnak, mint a fiatalabbak.

Összegzés

A társadalmi diszkontráta elméletének elterjedése az utóbbi évtizedekre

tehető, viszont csak az utóbbi pár évben kezdtek el, főként a fejlett országok,

figyelmet szentelni a társadalmi diszkontráta pontos meghatározásának. A

tendencia azt mutatja, hogy egyre inkább elterjed a társadalmi időpreferencia

ráta használata, melynek elméleti alapját az 1928-ban kifejlesztett Ramsey-

formula adja. A társadalmi lehetőségköltség nemcsak múltban, hanem még

ma is adaptálható rövidebb távon, de alkalmazása szintén körültekintést

követel, és csak esetileg használható, mivel értéke gyorsan változhat. A

társadalmi időpreferencia ráta sokkal stabilabb, újraszámítását elég egy-két

évente elvégezni.

A jelenleg érvényben levő EU által kiadott költség-haszon elemzési útmutató

[2008] 8,1%-os társadalmi diszkontrátát javasol Magyarország számára,

mely összehasonlítva a többi európai országgal (UK 3,5%, Németország

191

3,1% stb.) rendkívül magas. Az útmutató a 2007-2013 periódusra 3,5%-os

referencia rátát javasol a nem CF (Cohesion Fund) és 5,5 %-os rátát a CF

országok számára. A Ramsey-formula alapján viszont Magyarországnak egy

8,1%-os rátát állapított meg, mely a következő paraméterekből áll össze: 4%

g érték, 1,68 e érték és 1,4 δ érték. Az e értékeket a Stern adózási alapú

modelljével számították ki. A tiszta időpreferencia komponens értékét a

várható élettartam és egyéb egyéni karakterisztikák befolyásolták. A

konvergencia szakaszában levő vagy lépő országok számára is az 5,5%-os

ráta javasolt a projektek magasabb szelektivitási szintje miatt. Magyarország

a CF országok közé tartozik, így az útmutató általi 3,5%-os diszkontráta

javasolt, szemben a valódi 8,1%-os rátával, melyet a paraméterek külön-

külön számítása alapján kapunk.

A 5. táblázatban a halálozási rátával módosított Ramsey-képlet alapján

becsültük meg Magyarország társadalmi diszkontrátáját. Az e értéket az

adóalapú modellel becsültük meg, melyet több jövedelemszinten is

elvégeztünk. A tiszta időpreferencia értéket nullának vettük, illetve a

halálozási kockázatot az elmúlt 10 év statisztikái alapján 1,3%-nak

határoztuk meg. A fogyasztás növekedési üteménél feltételeztük, hogy

hosszú távon Magyarország növekedési üteme is követi a nyugat-európai

országokét, melyet 2%-os értéknek határoztak meg. Így az általunk

kiszámított eredmények alapján 3,3-4,6%-os sáv tűnik elfogadhatónak.

5. táblázat. Magyarország diszkontrátájának becslése

ρ (%) L (%) E g (%) STPR (%)

0,0 -1,3 1,0 2,0 3,3

0,0 -1,3 1,4 2,0 4,1

0,0 -1,3 1,5 2,0 4,3

0,0 -1,3 1,6 2,0 4,6


Az EU útmutató által javasolt 4 %-os növekedési ütem a 2000-2005 GDP

növekedési adataira építve nem tűnik reálisnak, főként, ha az elmúlt két

növekedését is belekalkuláljuk. Ha az átlagos növekedési adatokat nem

1998-2007-ig, hanem 2000-2009-ig számoljuk, akkor 4,1% helyett 2,5%-ot

kapunk, a társadalmi diszkontráta értéke pedig 8,1%-ról 5,6%-ra csökken!

192

6. táblázat. A GDP változása 2000-2009-ig

Évek A bruttó hazai termék

Volumenindexe

(előző év=100%)

2000 104,9

2001 104,1

2002 104,4

2003 104,3

2004 104,9

2005 103,5

2006 104

2007 101

2008 100,6

2009 93,7

GDP átlagos növekedés

1998-2007 között

4,1%

GDP átlagos növekedés

2000-2009 között

2,5%

Forrás: KSH Stadat, 2010

A közvetlen múltból veszélyes következtetéseket levonni a hosszú távú

jövőre tekintve. A historikus adatokon alapuló módszertan

megalapozottabbnak és védhetőbbnek tűnik, mint a szubjektív becslésen

alapuló előrejelzés, azonban a felső táblázat adatai rávilágítanak ennek

veszélyeire. A hosszú távú várakozásokon alapuló 2%-os ütemet nagyobb

biztonsággal ajánlhatjuk egy hosszabb kimenetelű projekt jelenértékének

számításához.

193

Annak ellenére, hogy a társadalmi diszkontráta meghatározása számos

elméleti és gyakorlati problémával küzd, kialakulása és fejlődése mégis

rendkívül pozitív fejleménye mind a közgazdaságtannak, mind a

gazdaságpolitikának. Ez különösen a rendkívül hosszú távú társadalmi

projektek esetében (pl. 120 éves vágásfordulójú erdők, árvízvédelmi

projektek) szembetűnő. A szokásos magán diszkontrátákkal számolva ezen

tervek egyike sem mutatna elfogadható megtérülést: sorsuk vagy a

visszautasítás, vagy a gazdasági szempontoktól független mérlegelés lenne.

A szűkösen rendelkezésre álló társadalmi erőforrások hatékony allokációja

ugyanakkor megköveteli, hogy a társadalmi projekteket is alávessük

gazdaságossági számításoknak, amelyeknek azonban sok szempontból

különbözniük kell a magán projektértékelés szabályaitól.

A társadalmi diszkontráta módszertanával kapcsolatban az utóbbi években

kialakult heves viták előtérbe kerülése rendkívül pozitív fejlemény, melynek

üzenete a hosszú távon való gondolkodást, a jövő nemzedékek érdekeit

hangsúlyozza. A társadalmi diszkontráta számításának aktualitása és

jelentősége tehát a – természetesen nem elhanyagolható – pénzügyi

számítások során nem vitás, viszont magával hozott a közgazdaságtan

számára eddig kissé mellőzött gondolkodásmódot, melyben nemcsak a

pénzügyi hasznok, hanem emberi és természeti értékek is szerepet kapnak.

Irodalomjegyzék

1. Abelson, Peter [1979]: Cost Benefit Analysis and Environmental

Problems (Farnborough, Eng. : Saxon House, 1979)

2. Blundell, R., M. Browning, and C. Meghir. [1994]: Consumer Demand

and the Life-Cycle Allocation of Household Expenditures (Review of

Economic Studies 61:57–80.)

3. Boardman, A., Vining, A., Weimer, D., Greenberg, H. [1996]: Cost

Benefit Analysis: Concepts and Practice, Prentice Hall, Upper Saddle

River, USA

4. Brealey, Richard –Myers, S. C. [1998]: Modern Vállalati Pénzügyek

(6. kiadás, Panem–McGraw-Hill, Budapest)

5. Broome, J. [1992]: Counting the Cost of Global Warming (White Horse

Press, Cambridge.)

194

6. Chichilnisky, G. [1997]: What is sustainable development? (Land

Economics, 73, 467–491.)

7. Copenhagen Accord

[2009](http://unfccc.int/resource/docs/2009/cop15/eng/l07.pdf)

8. Cropper, M., and D. Laibson. [1998]: The Implications of Hyperbolic

Discounting for Project Evaluation. (World Bank Policy Research

Working Paper Series 1943, Washington, DC.)

9. Csutora Mária–Harangozó Gábor–Krajnyik Zsolt–Marjainé Szerényi

Zsuzsanna–Nagypál Noémi [2005]: A természetvédelemben

alkalmazható közgazdasági értékelési módszerek (A Környezetvédelmi

és Vízügyi Minisztérium Természetvédelmi Hivatalának

tanulmánykötete, Budapest)

10. Dasgupta, P.; Mäler, K-G.; Barrett, S. [2000]: Intergenerational Equity,

Social Discount Rates and Global Warming (Published in P.R. Portney

and J.P. Weyant, eds., Discounting and Intergenerational Equity

(Washington DC: Resources for the Future, 1999)

11. European Commission Directorate General Regional Policy [2008]

Guide to Cost-benefit Analysis of Investment Projects - Structural

Funds, Cohesion Fund and Instrument for Pre-Accession

12. Evans, D. J. and Sezer, H. [2005]: 'Social discount rates for member


no. 1, pp. 47-59.)

13. Evans, David J. [2005]: The Elasticity of Marginal Utility of


vol. 26, no. 2, pp. 197–224)

14. Evans, J. David [2006]: Social discount rate for the European Union

(Working Paper n. 2006-20, Fifth Milan European Economy Workshop,

26-27 maggio 2006)

15. Evans, J. David [2008]: The marginal social valuation of income for the

UK (Journal of Economic Studies 35, pp. 26-43.)

16. Fellner, W. [1967]: Operational utility: the theoretical background and a

measurement (in Ten Economic Studies in the Tradition of Irving

Fisher, (Ed) Fellner, W., John Wiley and Sons, New York, 39-75.)

17. Frederick, S., Loewenstein, G. and O’Donoghue, T. [2002]: Time

Discounting and Time Preference: A Critical Review (Journal of

Economic Literature, XL, 351–401.)

195

18. Frisch, R. [1959]: A complete system for computing all direct and cross

demand elasticities in a model with many sectors (Econometrica, 27,

177-196.)

19. Harvey, Charles M. [1994]: The reasonableness of non-constant

discounting (Journal of Public Economics 53 (1994) 3 l-5 I. North-

Holland)

20. Heal, G. [1998]: Valuing the Future: Economic Theory and

Sustainability (Columbia University Press, New York.)

21. Her Majesty’s Treasury [2003]: Appraisal and Evaluation in Central

Government. The Green Book. (Her Majesty’s Stationery Office,

London, UK)

22. HM Treasury [2003]: Appraisal and Evaluation in Central Government

(The Green Book). (HM Treasury, London)

23. Jowit, Juliette – Wintour, Patrick [2008]: Cost of tackling global

climate change has doubled, warns Stern ( in The Guardian, June 26,

2008)

24. Kula, E. [1985]: An Empirical Investigation on the Social Time

Preference Rate for the UK. (Environment and Planning 17:199–217.)

25. Kula, E. [1987]: Social Interest Rate for Public Sector Project Appraisal

in the UK, USA and Canada.(Project Appraisal 2:169–74.)

26. Kula, E. [2004]: Estimation of a social rate of interest for India, Journal


27. Kula, E. [2006]: Social discount rate in cost-benefit analysis – the

British experience and lessons to be learned (Working Paper n. 2006-

19, Fifth Milan European Economy workshop, 2006)

28. Li, C., Löfgren, K. [2000]: Renewable resources and economic

sustainability: a dynamic analysis with heterogenous time preferences

(Journal of Environmental Economics and Management 40, pp. 236-

250.)

29. Lind, Robert C. [1990]: Reassessing the government's discount rate


degree of capital mobility

30. Lippai László [2009]: Az intertemporális diszkontálási folyamatok

jelentősége a fogyasztói döntésekben (Közgazdasági Szemle, LVI. évf.,

2009. július–augusztus (689–708. o.)

http://en.wikipedia.org/wiki/The_Guardian

196

31. Loewenstein, G. and Prelec, D. [1992] Anomalies in intertemporal

choice: Evidence and an interpretation, Quart. J. Econ. 107, 573]398

_1992..

32. Lyon, Randolph M. [1990]: Federal discount rate policy, the shadow

price of capital, and challenges for reforms

33. Mishan, E. J. [1982]: Költség-haszon elemzés (Cost-benefit analysis)

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest

34. Moseley, G. William [2001]: African evidence on the relation of

poverty, time preference and the environment (Ecological Economics

38 (2001) 317-326.)

35. Newbery, D. [1992]: Long Term Discount Rates for the Forest

Enterprise (Department of Applied Economics, Cambridge University,

mimeo.)

36. O’Neill, J. [1993]: Ecology, Policy and Politics: Human Well-being and

the Natural World (Routledge, London.)

37. OXERA. [2002]: A Social Time Preference Rate for Use in Long-Term

Discounting.(Report for the Office of the Deputy Prime Minister,

Department for Transport, and Department of the Environment, Food

and Rural Affairs, Oxford Economic Research Associates, Ltd., Oxford,

UK.)

38. Pearce, D., Ulph, D. [1995]: A social discount rate for the United



39. Rambaud, Salvador cruz–Munoz Torrecillas, Maria José [2006]: Social

Discount Rate: A Revision (Anales de Estudios Económicosy

Empresariales, Vol. XVI, 2006, 75-98.)

40. Ramsey, F.P. [1928]: A Mathematical Theory of Saving (Economic

Journal, Vol. 38, 543-559.)

41. Scott, M. [1977]: The Test Rate of Discount and Changes in Base Level

Income in the United Kingdom (The Economic Journal 87(346):219–

41.)

42. Spackman, Michael [2004]: Time Discounting and of the Cost of

Capital in Government (Fiscal Studies, vol. 25, no. 4, pp. 467–518)

43. Stern, H. N. [1977]: Welfare weights and the elasticity of marginal


197

Association of University Teachers of Economics (Eds) M. Artis and R.

Norbay, Blackwell, Oxford.)

44. Stern, Nicholas [2006]: Stern Review on the Economics of Climate

Change (http://www.hm-treasury.gov.uk/sternreview_index.htm,

letöltés ideje: 2009.március. 11.)

45. The Office of the Deputy Prime Minister, Department for Transport,

and Department of the Environment, Food and Rura Affairs (Oxera)

[2002]: A social time preference rate for use in long-term discounting

46. Ulbert József–Csanaky András [2004]: Kockázatészlelés és kockázati

magatartás (Közgazdasági Szemle, LI. évf., 2004. március (235–258.

o.)

47. Varian, Hal R. [2006]: Recalculating the Costs of Global Climate

Change

(http://www.nytimes.com/2006/12/14/business/14scene.html?_r=1,

letöltés ideje: 2009. március 12.)

48. Weitzman, Martin L. [1998]: Why the Far-Distant Future Should Be

Discounted at Its Lowest Possible Rate (Journal of Environmental

Economics and Management 36, pp. 201–208.)

49. Young, Louise [2002]: Determining the Discount Rate for Government

Projects (New Zealand Treasury Working Paper 02/21)

50. Zerbe, Jr., R., and D. Dively [1994]: Benefit-Cost Analysis: In Theory

and Practice. (New York: Harper Collins.)

51. Zerbe, Richard [2006]: History of cost-benefit analysis (conference

presentation at Cost Benefit and Cost Effectiveness Analysis: Theory

and Practice in Chicago, 2006 May 5.)

52. Zhuang J., Liang z., Lin T., De Guzman F. [2007]: Theory and Practice

in the Choice of Social Discount Rate for Cost-benefit Analysis – a

Survey. (ERD Working Paper No. 94, May 2007.)

http://www.hm-treasury.gov.uk/sternreview_index.htm

http://www.nytimes.com/2006/12/14/business/14scene.html?_r=1

198

Tabi Andrea

A megnyilvánult és a kinyilvánított időpreferenciák – mennyire vagyunk

rövidlátóak?

Bevezetés

A társadalmi időpreferenciák vizsgálatához két út áll rendelkezésünkre; a

megnyilvánult és a kinyilvánított időpreferenciák vizsgálata. A

megnyilvánult preferenciák egyfajta top-down módszertan, vagyis a

társadalmi időpreferenciákat makroadatokból számítják ki (pl.

megtakarítások, jövedelemrugalmasság, gazdasági növekedés stb.) és

vonnak le következtetéseket az emberek preferenciáival kapcsolatosan. Egy

másik lehetséges módszer a diszkontráta meghatározásához a kinyilvánított

preferenciák megfigyelése, illetve ami azt jelenti, hogy felmérések útján

hipotetikus szituációkon át mérjük fel az egyén preferenciáit [Lippai, 2009],

vagyis ez esetben egy bottom-up módszertant alkalmazunk.

A társadalmi és egyéni időpreferenciák alatt azon attitűdöket értjük, melyek

a jövőre vonatkozóan fejezik ki a társadalom, illetve az egyén értékítéletét a

jövő generációk jóléte iránt. Ezt a fajta ítéletet többnyire százalékos

formában próbálják meg kifejezni, mely a társadalmi hatásvizsgálatokban,

költség-haszon elemzésekben társadalmi diszkontrátaként jelenik meg a

számítások során.

A fenntartható fejlődés megvalósíthatósága szempontjából igen fontos

kérdés a társadalom, illetve az egyén attitűdje saját és utódai jólétéhez. A

fenntarthatóságot tehát hosszú távú szemlélet nélkül nem lehet

megvalósítani. A fogyasztás fenntarthatóságának alapfeltétele, hogy a

fogyasztó környezettudatos magatartást tanúsítson, és a saját, a gyermekei és

a környezetének jövőjére is gondoljon. E tanulmány arra keresi a választ,

hogy a megnyilvánult és a kinyilvánított társadalmi időpreferenciák

mennyire különböznek egymástól. Ehhez az OTKA által finanszírozott 1000

199

fős országos reprezentatív felmérést készítettünk, mely különböző

kérdésekkel próbálja feltárni a magyar lakosság időpreferenciáit. A másik

kutatási kérdésünk, hogy a kinyilvánított és a megnyilvánult időpreferenciák

hogyan interpretálhatók a társadalmi hatásvizsgálatokban, vagyis hogyan

fordíthatók le a politikai döntéshozók nyelvére.

A társadalmi diszkontráta ezen eszközök egyike és sarkalatos pontját képezi

egy projekt, illetve program megvalósításáról hozott döntésnek. A társadalmi

diszkontráta kérdését a hazai szakirodalom mind ez idáig mostohán kezelte,

holott korántsem elhanyagolható tényező a közösségi projektek

értékelésénél. Az európai uniós forrásokból finanszírozott beruházásokra

vonatkozó szabályok, illetve a közösségi döntések racionalitásának

növelésére vonatkozó fokozódó igény miatt nálunk is kezd reflektorfénybe

kerülni a másutt már elterjedten alkalmazott költség-haszon elemzés

módszertana. Ennek eredményét döntően befolyásolja a társadalmi

diszkontráta megválasztása, ezért fontos, hogy ennek módszertanát,

problematikáját megismerjük. A hazai gazdasági környezet sajátosságai,

illetve az utóbbi gazdasági világválság paradox módon viselkedő társadalmi

diszkontrátákat eredményeznek, amely különösen izgalmassá és időszerűvé

teszi a téma újragondolását.

Habár a szakirodalomban több módszer is létezik a társadalmi diszkontráta

meghatározáshoz, a gyakorlatban leginkább a társadalmi időpreferencia ráta

és a társadalmi lehetőségköltség ráta használata a legelterjedtebb. Minél

hosszabb időtávról van szó, annál lényegesebb szemponttá válik a megfelelő

diszkontráta meghatározásának módja. A számítási módszertanok nemcsak

technikailag, hanem elméleti alapon is széles skálát mutatnak, melyek

különböző vizsgálatokon és percepciókon alapulnak az egyének

magatartásával, a jövő generációk megítélésével kapcsolatosan. Ezért

nemcsak fontos számításokhoz kapunk matematikai megoldási

lehetőségeket, hanem érdekes elméleti fejtegetéseket is bemutatunk, melyek

elfogadása olykor szubjektív megítélésünkön is múlik.

A társadalmi diszkontráta (social discount rate – SDR) számításának

nehézsége abból adódik, hogy szemben a magán diszkontrátával, itt

természetesen nem az infláció, a befektetési kockázat vagy a befektetői

hozamelvárások szabják meg a ráta nagyságát, hanem egy egész társadalom,

populáció érdekeinek, preferenciáinak aggregációjaként értelmezhető.

Ramsey 1928-ban megjelent munkájában (A Mathematical Theory of

Saving) taglalta először a társadalmi diszkontráta számítási módját, mely a

mai napig meghatározó jelentőségű.

200

Konstans és változó diszkontráták

Az utóbbi évtizedben több tanulmány is született, melyek kétségbe vonták a

konstans társadalmi diszkontráták használatát mind elméleti alapokra, mind

pedig empirikus kutatásokra hivatkozva. A konstans diszkontrátákat

használó hagyományos modellt többen kritizálták és az időarányosan

csökkenő diszkontrátákat (time declining discount rates) kezdték

tanulmányozni (Harvey [1994], Weitzman [1998]).

A konstans diszkontráta alkalmazása legfőképpen az olyan közösségi

projekteknél jelenti a legnagyobb kockázatot, ahol az értékelés időtávja több

generációra is kiterjedhet. A konstans rátával történő nettó jelenérték

számításnál a távoli jövőbeni hasznok és költségek nagyon kicsinek tűnnek.

Ez azt jelenti, hogy a befektetők nem invesztálnak olyan projektbe, mely

például egy potenciális környezeti katasztrófa következményeinek

elkerülését tűzte ki célul. A magas diszkontráta az embereket arra ösztönzi,

hogy rövid távon fektessék be az erőforrásaikat magasabb hozamot remélve,

míg az alacsonyabb ráta a befektetőket a távoli jövőben megvalósuló

magasabb nettó jelenértékű projektek választására sarkallja. A fő probléma

az, hogy a társadalmi diszkontráták többsége a jelenlegi fogyasztási rátákon

vagy a befektetések megtérülési rátáján alapulnak, melyek valószínűleg

meghaladják a gazdasági növekedési ütemet [Rambaud-Torrecillas, 2006].

Vagyis bármennyire alacsonyak ma egy jövőbeli környezeti vagy gazdasági

katasztrófa elkerülésének költségei, ha a katasztrófa jelentősen távol van

időben [Lind, 1990]. Továbbá a konstans diszkontálás etikailag is

támadható. Egy hosszú távú hatással járó projekt (pl.: klímaváltozás)

haszonélvezői a jövő generációk, mely hasznaira az exponenciális

diszkontálás sokkal kisebb hangsúlyt helyez, mint a jelen generáció

hasznaira. Sokak szerint ez a tény nem etikus a jövő generációkkal szemben,

ezért a tiszta időpreferencia ráta értéke nulla. A felsorolt problémák hatására

az utóbbi évtizedben terjedt el az időarányosan csökkenő társadalmi

diszkontráta használata, mely három irányzattal rendelkezik.

Az első esetben a jövő bizonytalansága indokolja a csökkenő diszkontráta

használatát, mely több forrásból származhat. Weitzman [1998] szerint a

jövőbeli kamatlábak okozzák a bizonytalanságot. Sokan a múltbeli

kamatlábak alapján próbálják megbecsülni a jövőbeli kamatlábak értékét, bár

ezt sokan kritizálják, mivel a kamatlábak véletlen bolyongást követnek,

vagyis nem jelezhetők előre kellő pontossággal. A fogyasztás növekedése is

okozhat bizonytalanságot, melynek hatása a Ramsey-féle egyenletben

mutatkozik meg. Még fontos bizonytalansági tényező az életben maradási

esély és annak a befektetésekre gyakorolt hatása.

201

Az intergenerációs tőke és fenntarthatósági irányzat alapvetően a

fenntartható fejlődés fogalmával egyezik meg. A diszkontálásnál végtelen

időhorizontot feltételeznek és megpróbálják aggregálni az egyéni

preferenciákat egyetlen társadalmi preferenciává. Az irodalomban a

társadalmi választás (social choice) módszerének nevezik, melyet

Chichilnisky [1997] és Heal [1998] vezetett be [Oxera, 2002]. A módszer

központi fogalma az intergenerációs tőke és fenntarthatóság, mely szerint a

jelenlegi és jövő generációknak kölcsönösen figyelembe kell venniük

egymás jólétét, tehát egyik generáció sem uralkodhat a másik felett („non-

dictatorship”). Li és Löfgren [2000] módszere, Chichilniskyvel ellentétben, a

jelent és jövőt nem két különböző entitásként, döntéshozóként kezeli. Li és

Löfgren szerint a társadalomban alapvetően kétféle embertípus létezik; az

utilitariánus és a környezetvédő. Mindketten hozhatnak döntést az

erőforrások intertemporális elosztásáról. A legfontosabb különbség a két

döntéshozó között, hogy más rátákat fognak használni: az utilitariánus, aki a

jelenbeli hasznosságát kívánja maximalizálni, pozitív diszkontrátát fog

alkalmazni, a környezetvédő viszont, aki a hasznosságot a

természetvédelemben látja, a társadalmi preferencia rátája 0 lesz. Az

össztársadalmi cél az, hogy maximalizáljuk mindkét egyén súlyozott jólétét

úgy, hogy közben tekintettel vagyunk a jövő generációkra. Alapvetően ez a

modell nem tartalmazza a jelen vagy jövő generáció uralkodását, ezenkívül

az utilitariánus jóléti szintje is expliciten adott, és nem lesz domináns sem a

jövő, sem a jelen generáció. Tehát ez a modell is az intergenerációs tőkét

fejezi ki, még ha ezt nem is mondja ki [Oxera, 2002]. Mindkettejük modellje

exponenciális diszkontálási függvényre épül, mely csak kis eltérést mutat a

tisztán exponenciális függvénytől.

A harmadik irányzat a csökkenő diszkontrátákon belül, a megfigyelt egyéni

választás (observed individual choice) módszertanát alkalmazza, mely

főként empirikus vizsgálatokon alapul. Több tanulmány és felmérés készült

az egyének „diszkontálási” szokásairól. Az eredmények szerint heterogenitás

tapasztalható a diszkontráták használatával kapcsolatosan, melyek nemcsak

egyén-, hanem időtáv függőek is. A megfigyelt kutatások szerint az egyének

egyre alacsonyabb diszkontrátákat használtak az 5, 10, 25, 50 és 100 éves

periódusoknál [Rambaud-Torrecillas, 2006].

Hiperbolikus diszkontálás

Hasonló megfigyelések segítették a társadalmi diszkontráta ma használatos

formájának kialakítását, a ma már széles körben elfogadottá vált

hiperbolikus diszkontálást. A hiperbolikus diszkontáláshoz tehát a

kinyilvánított preferenciák felmérése vezetett, azaz szakított az eddig

202

használt számítási módszerekkel, közelebb kerülve az egyéni preferenciák

vizsgálatához.

A hiperbolikus pályát követő ráták tanulmányozása nem újdonság, Elster

1979-ben és Thaler 1981-ben már alkalmazták, de Frederick et al. 2002-es

tanulmányában teljesedett ki a koncepció [Oxera, 2002].

A hiperbolikus diszkontálás elméleti magyarázata olyan empirikus

megfigyelésekből származik, melyek az egyének jövőre vonatkozó

diszkontálási szokásait vizsgálták. Néhány vizsgálat is amellett szól, hogy a

hosszú távú időpreferencia ráták nem konstansak, hanem csökkennek az idő

folyamán.

Frederick és munkatársai [2002] tanulmányában több empirikus becslés

található a társadalmi diszkontrátákra vonatkozóan. Ezek a tanulmányok a

kinyilvánított preferenciákon (kérdőívezés, kísérleti tanulmányok) alapulnak.

A tanulmányban feljegyeztek bizonyos anomáliákat is az empirikus

kutatásaik során. Frederick et al. [2002] szerint a diszkontált hasznossági

modell azon túl, hogy minden időhorizonton konstans diszkontrátát

feltételez, minden jószágtípusnál és minden intertemporális döntési típusnál

is a konstans ráta használatát javasolja. Empirikus kutatások eredményei

mutattak rá a diszkontált hasznossági modell hibáira, és Frederick et al.

[2002] több olyan anomáliát azonosított, melyek a hiperbolikus görbe

használatát támasztják alá:

1. a nyereséget jobban diszkontálják, mint a veszteségeket,

2. a kisebb összegeket jobban leértékelik, mint a nagyobb összegeket,

3. nagyobb diszkontálás mutatkozik, ha el akarjuk kerülni egy jószág

késleltetését,

4. a növekvő sorrend gyakran kívánatosabb, mint a csökkenő sorrend,

annak ellenére, hogy a pozitív időpreferencia az ellenkezőjét

diktálná,

5. a növekvő fogyasztás preferálása a fogyasztás függetlenségének

megsértésével.

Frederick et al. [2002] a fenti anomáliákat összefoglalva különböző

hatásokként definiálták a fenti jelenségeket.

Előjelhatás (sign effect): a nyereségek nagyobb leszámítolás alá kerülnek,

mint a veszteségek. Thaler 1981-es tanulmányában közlekedési jegyeken

tesztelte a fizetési hajlandóságot: lehetett választani, hogy most vagy később

fizetik ki, és meg kellett adni azt is, hogy mennyit hajlandóak fizetni, ha a

kifizetés késleltetett (3 hónap,1 év, 3 év). Az ezekből számolt diszkontráták

203

alacsonyabbnak bizonyultak, mint az ugyanekkora késleltetésekkel számított

diszkontráták, melyeknél a kérdések a nyereségekre vonatkoztak.

Nagysághatás (magnitude effect): a kimenetek (pl. pénzösszegek) nagysága

is befolyásolja a diszkontálás nagyságát. A nagyobb kimenetek alacsonyabb

leszámítolás alá esnek, mint a kisebbek.

Késleltetési aszimmetria (delay-speedup asymmetry): a diszkontrátákra nagy

hatással van egy kimenet késleltetési ideje, vagyis a rövidebb távú

késleltetésnél magasabb diszkontrátákat kapunk, mint a hosszabb

késleltetéseknél.

Növekvő sorrend preferencia (preference for improving sequences):

vizsgálatok során azt találták, hogy az emberek a növekvő sorrendiséget

részesítik előnyben. Például egy egyébként teljesen azonos állásnál a

válaszadók jobban preferálják a növekvő bérrel rendelkezőt, mint a

csökkenő vagy állandó bérrel rendelkező állást. Loewenstein és Prelec

(1993) kutatásában a válaszadóknak választaniuk kellett több esemény (pl.

étterem, nyaralás) sorrendje közül, többnyire a legjobb eseményt hagyták a

legvégére.

A növekvő fogyasztás és a fogyasztás függetlenségének megsértése

(violations of independence and preference for spread): különböző

felmérések alapján azt állapították meg, hogy az egyének a fogyasztási

döntéseiket nem függetlenül hozzák meg, vagyis ha olyan döntési szituáció

állna fenn, hogy például 5 hétvége közül hármon otthon vacsorázunk és

kettőn pedig étteremben és a hétvégék sorrendjét kell kiválasztani, akkor a

legtöbben a harmadik és ötödik hétvégén választanák az éttermi vacsorát.

Vagyis a kellemes események eltolására, illetve időbeli szétosztására

törekszünk.

A hiperbolikus függvény nemcsak intertemporális döntéseknél, hanem rövid

távú, egyéni döntések előrejelzésének modellezéséhez is alkalmazható.

Kutatások bizonyítják, hogy a fogyasztói döntések esetében az exponenciális

modell előrejelző képessége gyengébbnek bizonyult a hiperbolikus modellel

szemben [Lippai, 2009].

A hagyományos diszkontálással ellentétben, mely exponenciális, a

hiperbolikus diszkontálásban a D(t) a diszkontfüggvény, mely

hiperbolikusan csökken az idő folyamán [Loewenstein-Prelec, 1992]:

204

ahol

t = idő,

α = a hiperbolikus diszkontálás eltérése az exponenciális függvényhez képest

(ha α közelít a 0-hoz, D(t) megközelíti az exponenciális függvényt),

β= időérzékelés (ha β = 0 az egyéni időperiódust nagyon gyorsan érzékelik,

ha a β végtelenbe tart, az időt egyáltalán nem érzékelik).

A hiperbolikus diszkontálás esetében kisebb a diszkontfaktor a közelebbi

hasznok és költségek diszkontálásánál, így csökkenti a közeli hatások értékét

és növeli a távoli hatások értékét, szemben az exponenciális diszkontrátával.

A hiperbolikus diszkontálást többen kritizálták a fellépő idő-inkonzisztencia

miatt, mely az értékelésnél és tervezésnél lép fel. Az egyén, aki ma

diszkontálja a jövőt hiperbolikusan, nem biztos, hogy a jövőbeli fogyasztása

is aszerint alakul. A jelenlegi kilátások a diszkontráta két távoli periódusa

között, t és t+1, egy hosszú távú alacsony rátát feltételez. Ellenben ha t

periódusba jutunk, az egyén egy rövid távú magas diszkontrátával fogja

értékelni a fogyasztását a t+1-es periódusban [Cropper-Laibson, 1998]. A

csökkenő diszkontráta meghatározási és elméleti problémáira Kula [2006] is

referált 2006-os tanulmányában, ahol egy másik alternatívát dolgozott ki a

hosszú távú közösségi projektek kezelésére.

Módszertan

A következőkben az OTKA által finanszírozott társadalmi időpreferencia

felmérés eredményeit mutatjuk be. Az időperspektíva egyéni intra- és

intergenerációs döntésekre gyakorolt hatásának vizsgálatára a fogyasztási

szokásokat feltáró (ökológiai lábnyom) vizsgálatsorozat keretében került sor.

Az elméleti kapcsolódási pontok és az empirikus eredmények teljes

spektrumának bemutatására jelen tanulmányban nem kerül sor, itt kizárólag

az intertemporális döntési szituációk elemzésére koncentrálunk.

A társadalmi időpreferencia számítása teljes mértékben gazdasági adatokon

és becsléseken alapul, vagyis mindenféle empíriát nélkülöz. A hiperbolikus

diszkontálás során kisebb mintákon (általában egyetemistákkal) készítettek

felméréseket, melyek olyan anomáliákat mutattak, amik a hiperbolikus

diszkontálást támasztották alá.

205

Felmérésünkben arra a kérdésre kerestük a választ, hogy a kinyilvánított

preferenciák mennyire térnek el a megnyilvánult preferenciák által számított

értékektől.

1000 fős országos reprezentatív felmérést végeztünk, melynél az egyéni,

közösségi inter- és intragenerációs preferenciákra vonatkozóan tettünk fel

különböző kérdéseket. A kérdéscsoportok különböző időtávokon mozognak,

melyekre páros választással kellett válaszolni. Az átváltási pontok adták meg

a diszkontráta értékét, mely a következő módon számítható ki [Chapman,

2001]:

ahol n az évek száma. A semlegességi pont az a pont, ahol az egyik

alternatíváról a másikra vált a válaszadó.

Az első kérdéscsoport az egyéni időpreferenciákra vonatkozott 1, 3 és 10

éves időtávokon. A vizsgálandó szituáció szerint egy nyereményjátékban

veszünk részt, ahol el kell döntenünk, hogy most kérjük-e a fix

nyereményünket, vagy hajlandóak vagyunk várni bizonyos időt egy nagyobb

összegért. A válaszadónak meg kellett jelölnie azt az összeget, ami elég nagy

számára ahhoz, hogy hajlandó legyen érte várni 1, 3, illetve 10 évet. Az

átváltási pont adta meg az egyén leszámítolási rátáját. A kérdéstípusok

sémáját a 2. táblázat mutatja be.

206

2. táblázat

A B választás

Most kapok 1 év múlva kapok NT X

a. 100 000 Ft-ot 100 000 Ft-ot A B 9 X

b. 100 000 Ft-ot 101 000 Ft-ot A B 9 X

c. 100 000 Ft-ot 102 000 Ft-ot A B 9 X

d. 100 000 Ft-ot 103 000 Ft-ot A B 9 X

e. 100 000 Ft-ot 104 000 Ft-ot A B 9 X

f. 100 000 Ft-ot 105 000 Ft-ot A B 9 X

g. 100 000 Ft-ot 106 000 Ft-ot A B 9 X

h. 100 000 Ft-ot 110 000 Ft-ot A B 9 X

i. 100 000 Ft-ot 115 000 Ft-ot A B 9 X

j. 100 000 Ft-ot 120 000 Ft-ot A B 9 X

k. 100 000 Ft-ot 125 000 Ft-ot A B 9 X

A második kérdéscsoport a közösségi diszkontálási szokásokra vonatkozott,

melyet az árvízvédelmen keresztül próbáltunk megragadni 1 és 10 éves

időtávokon. A téma aktualitása, valamint a sürgős beavatkozások

szembeállítása a későbbi nagyobb hasznokkal sok esetben megkérdőjelezheti

a diszkontálás használatát. Ennél a kérdésnél erre is kerestük a választ.

A harmadik kérdéscsoportnál nem pénzösszegek között kellett választani,

hanem emberéletek megmentése között, melyet 1, 30 és 100 éves időtávon

vizsgáltunk. Itt a hosszú távú intergenerációs diszkontráták értékét

határoztuk meg. Az utolsó kérdéscsoporttal a klímaváltozás költségein

keresztül fizetési hajlandóság vizsgálattal egybekötve tártuk fel az emberek

diszkontálási szokásait 10 és 30 éves időtávokon.

Az eredmények értékelése

Az országos reprezentatív felmérésünkben 1012 fő vett részt, abból 479 férfi

és 533 nő. A diszkontrátákat minden kérdésnél és személynél külön-külön

kiértékeltünk, ezért a nem válaszolók arányát egy lépésben nem lehetett

meghatározni. Az értékelést kérdéscsoportonként és időtávonként végeztük.

207

Az egyéni diszkontálásnál az eredményeket a következő diagramok

mutatják. Három időhorizonton vizsgáltuk az egyének döntéseit: 1, 3 és 10

éves időtávokon. A kérdés így szól: „Egy olyan nyereményjátékon vesz

részt, ahol két lehetőség közül választhat. Az egyik az, hogy azonnal a

kezébe kap 100 000 Ft-ot. A másik lehetőség, hogy ezt elveti és egy

nagyobb, fix összeget kap egy év elteltével. Az Ön döntése, hogy mekkora

összeget visz haza. Kérem, válasszon az „A”, illetve a „B” opciók közül!”.

16. ábra. Nyereményjáték, 1 éves időtáv


208


Az 1 éves időtávnál a válaszadók 66,3%-a választott azonnali kifizetést, és a

leggyakrabban használt diszkontráta a 20% körüli ráta volt. A 3 éves

időtávon 57,3%-ra csökkent az azonnali kifizetést választók aránya és a

válaszadók 11,3%-a a 25%-os leszámítolást alkalmazta. 10 éves

időhorizonton tovább csökkent az azonnali kifizetések aránya 44,6%-ra, és

itt már a válaszadók 17,3%-a használt 25%-os diszkontrátát.

A klímaváltozás költségeinél szintén egyéni diszkontálásra vonatkoztak a

kérdések. A globális katasztrófának a költségeit az állam az egyénekre fogja

hárítani, épp ezért a kérdés az emberek fizetési hajlandóságát is

feltérképezte. A kérdés így szól: „Egy nemzetközi kezdeményezés

indításáról kellene szavaznia, ami azért jön létre, hogy a jövőbeli károk

költségeit csökkentse. Önnek kell eldöntenie, hogy inkább mostantól évente

fizet egy adott összeget, vagy csak tíz év múlva vállal 1 millió forintos

költséget. A pénzt a klímavédelem javára fordítják, vagyis, hogy gyermekei,

unokái jobb életminőségben élhessenek, másrészt pedig azért, hogy

elkerüljék a jövőben jelentkező költségeket, károkat, melyet majd a jövőben

Önnek kell megfizetni!” Tehát az egyik alternatíva évente fizetendő,

különböző nagyságú összegeket, a másik alternatíva egy nagyobb fix

összeget tartalmazott, melyet 10, illetve 30 év múlva kell majd kifizetnie a

válaszadónak.

209

19. ábra. A klímaköltségek 10 éves időtávon

20. ábra. A klímaköltségek 30 éves időtávon

10 éves időtávon a válaszadók 43,2%-a döntött úgy, hogy inkább mostantól

fizet évente egy bizonyos összeget (az összegek évente 10 000–100 000 Ft-ig

terjedtek), míg a válaszadók csupán 10,5%-a döntött úgy, hogy elhalasztja

költségeit és azokat csak 10 évvel később fizeti meg. A második variációnál

37,5 %-ra csökkent a mostantól fizetők aránya és többen is (15%) későbbre

halasztanák költségeiket.

A következő kérdéscsoportnál az emberéletek megmentését kellett mérlegelni,

a döntési szituáció a következő: „Két olyan program közül kell választani,

mely különböző gyógyszereket és kezeléseket támogat. Az „A” esetben egy

már létező gyógyszert támogatunk, mellyel 100 ember élete azonnal

megmenthető. A „B” program esetében még fejlesztés alatt álló

gyógyszereket támogatnánk, melyek segítségével egy év múlva 100-nál több

210

ember élete is megmenthető. Kérem válasszon „A” és „B” program közül!”.

Vagyis az egyik alternatívánál most van lehetőségünk megmenteni 100 ember

életét, míg a másik alternatívánál 100-nál több életet menthetünk meg egy

későbbi időpontban. Az első esetben 1 éves időtávon kellett döntést hozni a

megmenthető emberéletekről. A válaszadók döntő többsége, 55%-a inkább

most mentene meg 100 emberéletet, itt a leggyakrabban használt diszkontráta

25% körül mozgott, ami 200 emberélet preferálást jelenti a mai 100

emberélettel szemben. 30 éves időtávon a válaszadók 57%-a döntött az

azonnali 10 emberélet megmentése mellett, míg a leggyakoribb ráta 7% körüli

értéket vett fel, mely a 30 év múlva élő 1000 ember életének preferálását

jelenti a mai 100 emberélettel szemben. Az utolsó kérdésnél 100 éves

időtávon kellett döntést hozni a válaszadóknak, ahol a „most” választ

megjelölők aránya szinte nem változott (58%) és a leggyakrabban megjelölt

válaszok a 0%, 1,6% és a 4,3% és a „nem tudja” volt.

211

21. ábra. Életmentés, 1év

22. ábra. Életmentés, 30 év

23. ábra. Életmentés, 100 év


Az utolsó kérdéscsoport kakukktojásnak tekinthető abból a szempontból,

hogy megpróbáltunk aktuális eseményt érintő döntési szituációt létrehozni.

Ebben az esetben nem hipotetikus szituációról beszélhetünk, mivel

árvízproblémáink igencsak valósak, épp ezért voltunk kíváncsiak, hogy a

magyar lakosság hogyan értékeli az árvízvédelemre fordítandó támogatások

összegét, illetve azok sürgősségét. A döntési szituáció a következő: „Az állam

felajánl egy bizonyos összeget a Tisza menti településeknek, melyet a tiszai

árvízvédelem javára kell fordítani. Ha azonnal kérik a támogatást, akkor

alacsonyabb összeget tud nyújtani az állam, ha egy év múlva kérik a pénzt,

akkor magasabb összeget kaphatnak és ezáltal hatékonyabb árvízvédelmi

programok kidolgozására (erősebb gátak megépítése stb.) van esély. Ön hogy

döntene?”. Az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy olyan esetekben,

amikor sürgős beavatkozást igénylő esemény történik vagy esetleg annak

fenyegetettsége áll fenn, ésszerűtlen diszkontálást alkalmazni. 1 éves időtávon

a válaszadók 62%-a jelölte be az azonnali beavatkozást, míg 10 éves időtávon

65%-uk és 30% a „nem tudja” választ jelölte meg.

3. táblázat. A felmérés diszkontrátáinak összefoglalása

átlag medián módusz

nyereményjáték 1 év 14% 15% 20%

3 év 14% 12% 26%

10 év 17% 17% 26%

klíma 10 év 17% 17% 17%

30 év 9% 8% 15%

életmentés 1 év 13% 10% 25%

30 év 5% 6% 7%

100 év 3% 3% 4%

árvíz 1 év 29% 25% 25%

10 év 5% 4% 7%


A 3. táblázatban a kérdéscsoportonként kiértékelt eredmények láthatók. Az

átlagok számításánál a nyereményjáték, az életmentés és az árvíz esetében a

„most” választ megjelölőket kihagytuk a mintából. Azok, akik minden

lehetőségnél az azonnali nyereséget jelölték meg, feltételezhetően több okból

is megtehették; vagy annyira kilátástalannak ítélik meg a jövőjüket, hogy nem

mernének várni semmilyen nyereségre és inkább mindent azonnal szeretnének

megkapni, kiélvezni, vagy pedig egyszerűen csak rövidlátásuknak és jövővel

nem törődve döntöttek úgy, hogy nem hajlandók a várakozásra és az azonnali

nyereséget választották. Egy harmadik lehetőség, hogy nem értették meg

pontosan a döntési szituációt, illetve annak komolyságát, és nem tudtak vagy

akartak kellőképpen belehelyezkedni egy hipotetikus döntési kényszerbe, így

az egyszerűség kedvéért mindenhol megjelölték ugyanazt az alternatívát. A 3.

táblázatban tehát azoknak a válaszadóknak a válaszait vettük figyelembe, akik

feltehetően ténylegesen mérlegelték a döntési helyzetet.

Az első kérdésnél az átlagos ráták 1 és 3 éves időtávon megegyeztek, míg a

10 éves időtávon 17%-ra emelkedtek. Ez a tendencia csak a pénznyereség

esetében fordult elő, mind a klímaköltségek, mind pedig az életmentés

esetében is az időtáv növekedésével csökkentek a diszkontráták. Az

emberéletek esetén a 100 éves időtávon 3%, ami csaknem megegyezik a

megnyilvánult preferenciák alapján számított rátával is. Az árvízvédelemmel

kapcsolatos kérdésnél a kapott rátákat óvatosan lehet csak értelmezni. Az 1

éves időtávon kapott 29%-os átlagos érték a legmagasabb, ami arra utal, hogy

a minél gyorsabb beavatkozást választották a legtöbben, a leggyakoribb érték

és a középérték is 25%. A 10 éves időtávon kapott 5%-os ráta inkább a

bizonytalanságot tükrözi, hiszen nagyon nehéz döntést hozni egy olyan

szituációról, mely akár azonnali természeti katasztrófával fenyeget.

A nemek szerinti vizsgálat során nem találtunk szignifikáns különbséget a

férfiak és a nők diszkontálási szokásai között, az átlagos értékek szinte

mindenhol megegyeznek (4. táblázat).


4. táblázat. Diszkontráták nemek szerint


nők férfiak nők férfiak nők férfiak

nyereményjáték 1 év 14% 15% 15% 15% 20% 20%

3 év 13% 15% 12% 14% 14% 26%

10 év 17% 17% 17% 17% 26% 26%

klíma 10 év 17% 17% 17% 17% 26% 17%

30 év 9% 9% 8% 8% 12% 15%

életmentés 1 év 13% 13% 10% 13% 25% 25%

30 év 5% 6% 6% 6% 7% 7%

100 év 3% 3% 3% 4% 2% 4%

árvíz 1 év 28% 31% 25% 25% 25% 25%

10 év 5% 5% 4% 4% 4% 7%


A sokaságot három korcsoportra osztottuk: 18-30 év, 30-65 év és 66 éves kortól. A mintában 18 éven aluli válaszadó

nem vett részt (5. táblázat).

5. táblázat. Diszkontráták korcsoportok szerint


Kérdések 18-30

év

31-65

év

66- év 18-30

év

31-65

év

66- év 18-30

év

31-65

év

66- év

nyereményjáték 1 év 14% 15% 13% 13% 15% 10% 20% 20% 25%

3 év 14% 14% 13% 12% 14% 12% 26% 26% 14%

10 év 17% 17% 16% 17% 17% 15% 26% 26% 26%

klíma 10 év 17% 17% 18% 17% 17% 17% 17% 17% 26%

30 év 9% 9% 10% 8% 8% 10% 12% 15% 15%

életmentés 1 év 14% 13% 12% 15% 10% 10% 25% 25% 25%

30 év 5% 5% 5% 6% 6% 5% 7% 7% 7%

100

év

3% 3% 3% 3% 3% 3% 4% 4% 2%

árvíz 1 év 30% 29% 28% 25% 25% 25% 25% 25% 25%

10 év 4% 5% 4% 2% 5% 3% 0% 7% 2%


Az előfeltevésünk az volt, hogy az idősebb korosztály nagyobb

diszkontrátákat fog alkalmazni, mivel az érintettségük időtávja rövidebb és

inkább az azonnali nyereséget preferálják. Ennek ellenére, a számolt

átlagoknál egyik korcsoport között sem tapasztalhatunk szignifikáns

különbséget. A középértékeknél a nyereményjáték kérdéseinél mindhárom

időtávon a harmadik korcsoport rendelkezik a legalacsonyabb rátákkal. A

klímaköltségekre vonatkozó szituációnál 30 éves időtávon a harmadik

korcsoport középértéke a legmagasabb, vagyis ebben a korcsoportban jobban

eltolódott a magasabb ráták felé az eloszlás, ami a fenti hipotézisünknek felel

meg.

Az emberéletekről szóló döntésnél az első korcsoport rátái tolódtak el, a

középértéke 15%-os, ami 5%-kal magasabb a másik két korcsoport

középértékeinél.

Annak ellenére, hogy a legidősebb korosztály átlagos értéke a legalacsonyabb

a nyereményjátékos kérdéseknél, a leggyakrabban előforduló ráták viszont

elég magasak voltak, 1 éves időtávon 25%, és 10 éves időtávon is 26% (3

éves időtávon csak 14%). Ennél a korcsoportnál tehát elég szélsőséges

diszkontálási szokásokat figyelhetünk meg. Az egyik ok lehet a már említett

személyes érintettség hiánya, vagy pedig épp ellenkezőleg, a gyermekek,

unokák jövőbeli jólétével való törődésük. Valószínűleg e két álláspont között

ingadoznak a legidősebb korosztály tagjai.

Összegzés

A felmérés eredményei korántsem bíztatóak, viszont egy-két érdekes

megfigyeléssel szolgálnak. A megnyilvánult és a kinyilvánított preferenciák

közötti különbség igencsak számottevő, és a két módszertan eredményeinek

összevetése talán nem is ésszerű. Azért, hogy tovább elemezhessük és

megérthessük a megnyilvánult és a kinyilvánított preferenciák számítása

közötti különbséget, a következőkben bemutatunk a társadalmi időpreferencia

ráta számításának egyik lehetséges módját, mely az EU útmutatók által is

elfogadott és alkalmazott számítási módszertan.

A jelenleg érvényben levő, EU által kiadott költség-haszon elemzési útmutató

[2008] 8,1%-os társadalmi diszkontrátát javasol Magyarország számára, mely

összehasonlítva a többi európai országgal (UK 3,5%, Németország 3,1% stb.)

rendkívül magas. Az útmutató a 2007–2013 periódusra 3,5%-os

referenciarátát javasol a nem CF (Cohesion Fund) és 5,5 %-os rátát a CF


országok számára. A Ramsey-formula alapján viszont Magyarországnak egy

8,1%-os rátát állapított meg, mely a következő paraméterekből áll: 4% gérték,

1,68 e érték és 1,4 δ érték. Az e értékeket a Stern adózási alapú modelljével

számították ki. A tiszta időpreferencia komponens értékét a várható élettartam

és egyéb egyéni karakterisztikák befolyásolták. A konvergencia szakaszában

levő vagy abba lépő országok számára is az 5,5%-os ráta javasolt a projektek

magasabb szelektivitási szintje miatt. Magyarország a CF országok közé

tartozik, így az útmutató általi 3,5%-os diszkontráta javasolt, szemben a

valódi 8,1%-os rátával, melyet a paraméterek külön-külön számítása alapján

kapunk.

A 6. táblázatban a halálozási rátával módosított Ramsey-képlet alapján

becsültük meg Magyarország társadalmi diszkontrátáját. Az e értéket az

adóalapú modellel becsültük meg, melyet több jövedelemszinten is

elvégeztünk. A tiszta időpreferencia értéket nullának vettük, illetve a

halálozási kockázatot az elmúlt 10 év statisztikái alapján 1,3 %-nak

határoztuk meg. A fogyasztás növekedési üteménél feltételeztük, hogy hosszú

távon Magyarország növekedési üteme is követi a nyugat-európai országokét,

melyet 2%-os értéknek határoztak meg. Így az általunk kiszámított

eredmények alapján 3,3–4,6%-os sáv tűnik elfogadhatónak.

6. táblázat. Magyarország diszkontrátájának becslése

ρ

(%)

L (%) E g (%) STPR

(%)

0,0 -1,3 1,0 2,0 3,3

0,0 -1,3 1,4 2,0 4,1

0,0 -1,3 1,5 2,0 4,3

0,0 -1,3 1,6 2,0 4,6


Az EU útmutató által javasolt 4%-os növekedési ütem a 2000–2005 GDP

növekedési adataira építve nem tűnik reálisnak, főként, ha az elmúlt két

növekedését is belekalkuláljuk. Ha az átlagos növekedési adatokat nem 1998–

2007-ig, hanem 2000–2009-ig számoljuk, akkor 4,1% helyett 2,5%-ot

kapunk, a társadalmi diszkontráta értéke pedig 8,1%-ról 5,6%-ra csökken (7.

táblázat)!


7. táblázat. A GDP változása 2000–2009-ig

Évek A bruttó hazai termék

Volumenindexe

(előző év=100%)

2000 104,9

2001 104,1

2002 104,4

2003 104,3

2004 104,9

2005 103,5

2006 104

2007 101

2008 100,6

2009 93,7

GDP átlagos növekedése

1998-2007 között

4,1%

GDP átlagos növekedése

2000-2009 között

2,5%


A közvetlen múltból veszélyes lehet következtetéseket levonni a hosszú távú

jövőre tekintve. A historikus adatokon alapuló módszertan

megalapozottabbnak és védhetőbbnek tűnik, mint a szubjektív becslésen

alapuló előrejelzés, azonban a 6. táblázat adatai rávilágítanak ennek

veszélyeire. A hosszú távú várakozásokon alapuló 2%-os ütemet nagyobb

biztonsággal ajánlhatjuk egy hosszabb kimenetelű projekt jelenértékének

számításához.


A közeljövőben tervezzük Magyarország társadalmi diszkontrátájának

alaposabb kiszámítását, melyet preferenciafelmérések alapján szeretnénk

megvalósítani, valamint a Ramsey-képlet elemeinek módosítását is, amely

alapján közelebb kerülhetünk a társadalmi preferenciák pontosabb

interpretálásához.

A kinyilvánított preferenciák távolról sem érintik a 3-4%-os szintet, holott a

költség-haszon elemzésekben minél alacsonyabb diszkontráta lenne

kívánatos. A kinyilvánított preferenciák sokkal magasabbak, mint a

megnyilvánult preferenciák, holott a két módszertannak logikailag találkoznia

kellene egymással, de ez a gyakorlatban nem valósul meg és rés keletkezik a

kétféle megközelítés között.

Magyarországon a fenntarthatóság mint fogalom már kezd beszivárogni a

köztudatba, viszont cselekedeteink, fogyasztási szokásaink szöges ellentétben

állnak a fenntartható fejlődés irányvonalával. A 9. ábra a magyar háztartások

bruttó megtakarításának alakulását mutatja 1997 és 2008 között. Jól látható,

hogy 1997-ben 19%-os megtakarítási rátával rendelkeztünk, ami 2008-ra 8%-

osra csökkent.

Bruttó háztartási megtakarítás Magyarországon (1997-2008)

0%

2%

4%

6%

8%

10%

12%

14%

16%

18%

20%

1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008

(Forrás: KSH Stadat, 2010)

24. ábra. Bruttó háztartási megtakarítás Magyarországon, 1997-2008


8. táblázat. Fogyasztói árindex Magyarországon, 2000-2009

Évek 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009

Fogyasztói

árindex

(előző

év=100,0%)

109,8 109,2 105,3 104,7 106,8 103,6 103,9 108 106,1 104,2


Ezzel szemben a fogyasztásunk folyamatosan növekszik. A 8. táblázat a

háztartások fogyasztói árindexét (a lakosság által vásárolt termékek és

szolgáltatások) mutatja 2000-2009 között, mely minden évben növekedést

mutat. Az utóbbi pár évben a válságnak köszönhetően kissé visszaesett a

fogyasztásunk, de még mindig pozitív a növekmény az előző évhez képest.

Kijelenthető, hogy politikai döntések meghozatalához a kinyilvánított

preferenciák nem megfelelőek, főképp azért, mert az információ hiánya vagy

az esetleges rövidlátás, a közgazdaságtan által racionalitásnak nevezett

profitmaximalizáló attitűd káros következményekhez vezethet. Ezért a

döntések meghozatalához a megnyilvánult preferenciák módszertana a

legalkalmasabb megközelítés.

A magyar lakosság rövidlátásának mértéke kétségbeejtő, nemcsak

környezetvédelmi okokból, hanem gazdasági szempontokból is. A konklúzió

mindkét módszertannál azonos; a fogyasztói attitűdben radikális változások

szükségesek ahhoz, hogy fenntartható maradjon a társadalmunk. A

fenntartható fejlődés legnagyobb ellenségei az emberek, a politikai

döntéshozók rövidlátása, melyet sajnos nagyon nehéz megváltoztatni.

A társadalmi diszkontráta módszertanával kapcsolatban az utóbbi években

kialakult heves viták előtérbe kerülése rendkívül pozitív fejlemény, melynek

üzenete a hosszú távon való gondolkodást, a jövő nemzedékek érdekeit

hangsúlyozza. A társadalmi diszkontráta számításának aktualitása és

jelentősége tehát a – természetesen nem elhanyagolható – pénzügyi

számítások során nem vitás, viszont magával hozott a közgazdaságtan

számára eddig kissé mellőzött gondolkodásmódot, melyben nemcsak a

pénzügyi hasznok, hanem emberi és természeti értékek is szerepet kapnak.


Irodalomjegyzék

1. BLUNDELL, R., M. BROWNING, AND C. MEGHIR. [1994]: Consumer

Demand and the Life-Cycle Allocation of Household Expenditures

(Review of Economic Studies61:57–80.)

2. BROOME, J. [1992]: Counting the Cost of Global Warming (White Horse

Press, Cambridge.)

3. CHAPMAN, GRETCHEN B. [2001]: Time preferences for the very long

term (Acta Psychologica 108 (2001) 95-116)

4. CHICHILNISKY, G. [1997]: What is sustainable development? (Land

Economics, 73, 467–491.)

5. CROPPER, M., AND D. LAIBSON. [1998]: The Implications of Hyperbolic

Discounting for Project Evaluation. (World Bank Policy Research

Working Paper Series 1943, Washington, DC.)

6. EUROPEAN COMMISSION DIRECTORATE GENERAL REGIONAL POLICY

[2008] Guide to Cost-benefit Analysis of Investment Projects - Structural

Funds, Cohesion Fund and Instrument for Pre-Accession

7. EVANS, D. J. AND SEZER, H. [2005] 'Social discount rates for member


no. 1, pp. 47-59.)

8. EVANS, DAVID J. [2005]: The Elasticity of Marginal Utility of


vol. 26, no. 2, pp. 197–224)

9. EVANS, J. DAVID [2006]: Social discount rate for the European Union

(Working Paper n. 2006-20, Fifth Milan European Economy

Workshop, 26-27 maggio 2006)

10. FELLNER, W. [1967]: Operational utility: the theoretical background and

a measurement (in Ten Economic Studies in the Tradition of Irving

Fisher, (Ed) Fellner, W., John Wiley and Sons, New York, 39-75.)

11. FREDERICK, S., LOEWENSTEIN, G. AND O’DONOGHUE, T. [2002]: Time

Discounting and Time Preference: A Critical Review (Journal of

Economic Literature, XL, 351–401.)


12. FRISCH, R. [1959]: A complete system for computing all direct and cross

demand elasticities in a model with many sectors (Econometrica, 27,

177-196.)

13. HARVEY, CHARLES M. [1994]: The reasonableness of non-constant

discounting (Journal of Public Economics 53 (1994) 3 l-5 I. North-

Holland)

14. HEAL, G. [1998]: Valuing the Future: Economic Theory and

Sustainability (Columbia University Press, New York.)

15. KULA, E. [1985]: An Empirical Investigation on the Social Time

Preference Rate for the UK. (Environment and Planning17:199–217.)

16. KULA, E. [1987]: Social Interest Rate for Public Sector Project Appraisal

in the UK, USA and Canada.(Project Appraisal2:169–74.)

17. KULA, E. [2004]: Estimation of a social rate of interest for India, Journal


18. KULA, E. [2006]: Social discount rate in cost-benefit analysis – the

British experience and lessons to be learned (Working Paper n. 2006-19,

Fifth Milan European Economy workshop, 2006)

19. LI, C., LÖFGREN, K. [2000]: Renewable resources and economic

sustainability: a dynamic analysis with heterogenous time preferences

(Journal of Environmental Economics and Management 40, pp. 236-

250.)

20. LIND, ROBERT C. [1990]: Reassessing the government's discount rate


degree of capital mobility

21. LIPPAI LÁSZLÓ [2009]: Az intertemporális diszkontálási folyamatok

jelentősége a fogyasztói döntésekben (Közgazdasági Szemle, LVI. évf.,

2009. július–augusztus (689–708. o.))

22. LOEWENSTEIN, G. AND PRELEC, D. [1992] Anomalies in intertemporal

choice: Evidence and an interpretation, Quart. J. Econ. 107, 573]398

_1992..

23. NEWBERY, D. [1992]: Long Term Discount Rates for the Forest

Enterprise (Department of Applied Economics, CambridgeUniversity,

mimeo.)

24. OXERA [2002]: A Social Time Preference Rate for Use in Long-Term

Discounting.(Report for the Office of the Deputy Prime Minister,


Department for Transport, and Department of the Environment, Food and

Rural Affairs, Oxford Economic Research Associates, Ltd., Oxford, UK.)

25. PEARCE, D., ULPH, D.[1995]: A social discount rate for the United



26. RAMBAUD, SALVADOR CRUZ – MUNOZ TORRECILLAS, MARIA JOSÉ

[2006]: Social Discount Rate: A Revision (Anales de Estudios

Económicosy Empresariales, Vol. XVI, 2006, 75-98.)

27. RAMSEY, F.P. [1928]: A Mathematical Theory of Saving (Economic

Journal, Vol. 38, 543-559.)

28. SCOTT, M. [1977]: The Test Rate of Discount and Changes in Base Level

Income in the United Kingdom (The Economic Journal 87(346):219–

41.)

29. SPACKMAN, MICHAEL [2004]: Time Discounting and of the Cost of

Capital in Government (Fiscal Studies, vol. 25, no. 4, pp. 467–518)

30. STERN, H. N. [1977]: Welfare weights and the elasticity of marginal


Association of University Teachers of Economics (Eds) M. Artis and R.

Norbay, Blackwell, Oxford.)

31. WEITZMAN, MARTIN L. [1998]: Why the Far-Distant Future Should Be

Discounted at Its Lowest Possible Rate (Journal of Environmental

Economics and Management 36, pp. 201–208.)


III. A fenntartható fogyasztásra nevelés kérdése



Marjainé dr. Szerényi Zsuzsanna, dr. Zsóka Ágnes, Széchy Anna

Környezettudatosak-e a középiskolások?

Bevezetés

A környezettudatosság vizsgálata közel két évtizedes múltra tekint vissza

Európában (Kovács, 2003), hazánkban azonban csak valamivel később

kezdődtek az ez irányú kutatások. Kovács (2003) áttekintése szerint ezek az

elemzések is sokkal inkább a lakosságra általában vonatkozó felméréseket

takarnak, a fiatalokra, közülük is a középiskolásokra célzott vizsgálat csak

nagyon kevés folyt. Éppen ezért hiánypótlónak és feltáró jellegűnek tekinthető

az a kutatás, amelyet az OTKA 68647, Fenntartható fogyasztás című

projektje, a Környezettudatosság növelése az oktatásban alprojektjének

második fázisában1 a BCE Környezetgazdaságtani és Technológiai

Tanszékének munkatársai végrehajtottak. A kutatásban részt vevők nem

reprezentálják az alapsokaságot, hiszen mindössze három középiskola tanulói

kerültek a mintába, így nem állíthatjuk, hogy minden eredményünk jellemző a

tizenéves középiskolásokra, ugyanakkor a megkérdezettek jelentős száma

(770 diák) bizonyos általánosításokra is lehetőséget teremt. A lekérdezés 2009

őszén történt, általában osztályfőnöki órákon, önkitöltős kérdőívvel. A

tanteremben minden esetben tanár is tartózkodott, akitől lehetett kérdezni

kitöltési probléma esetén, erre azonban egyetlen esetben sem került sor. A

kérdőívek kitöltése átlagosan 30 percet vett igénybe.

Alapvetően az alábbi kérdésekre kerestük a választ:

a középiskolás diákok mennyire ismerik és érdeklődnek a

környezetvédelmi kérdések iránt,

milyen tevékenységeket végeznek a környezet védelme érdekében,

valamint

magatartási formáikban milyen szerepet játszik az iskolákban folyó,

környezeti vonatkozású oktatás/nevelés.

1 A kutatás első fázisában az egyetemisták körében végeztünk hasonló felmérést,

amelynek eredményeit lásd Marjainé Szerényi et al. (2009, 2010).


A tanulmányban először áttekintjük azokat a nemzetközi és hazai kutatásokat,

amelyekben a fiatalok vagy kifejezetten a középiskolások környezethez való

viszonyulását vizsgálták, majd a saját felmérésünk eredményeit közöljük,

először a minta általános bemutatásával, majd az előző bekezdésben felsorolt

kérdéseknek megfelelően.

A korábbi nemzetközi és hazai kutatások rövid áttekintése

A környezettudatosság cselekvésekben való megnyilvánulásáig hosszú út

vezet. Ehhez többek között szükség van arra, hogy releváns ismeretekkel

rendelkezzünk, értsük a különböző folyamatok közötti összefüggéseket,

azonosulni tudjunk a problémával stb. Ahhoz, hogy szakmapolitikai

javaslatokat fogalmazhassunk meg a környezeti nevelés területén, szükség

van az érintett populáció ezen tudásának, cselekvési hajlandóságának

feltárására. A következőkben kifejezetten olyan kutatásokat és azok

eredményeit ismertetjük, amelyek az általunk is vizsgált korosztályt, a

középiskolásokat helyezték kutatásuk középpontjába.

Részben a 10-18 éves korosztályt vizsgálták Michalos és munkatársai (2009),

akik a fenntarthatósággal kapcsolatos viselkedésmintákat hasonlították össze a

kanadai felnőttekével. Eredményeik szerint a felnőttek fenntarthatóságra

vonatkozó pozitív attitűdjei sokkal erősebben befolyásolták a magatartást,

mint az ezzel kapcsolatos ismeretek – a diákok esetében azonban az attitűdök

és a tudás szerepe nagyjából megegyezett. Az életkor növekedésével

párhuzamosan a diákok tudása és a pozitív attitűdök megléte egyaránt

erősödött, a magatartás esetében azonban nem rajzolódott ki egyértelmű

tendencia: érdekes módon például a hulladékképződés csökkentésére irányuló

erőfeszítések egyenesen ritkábbak voltak az idősebb diákok körében.

A környezetvédelemmel kapcsolatos információszerzésre vonatkozóan

Asunta (2004) 13-15 éves finn és német diákok körében végzett felmérésében

megállapította, hogy a magasabb osztályba járó diákok több forrást

használnak (a leggyakoribb információforrás a TV és a rádió volt, ezeket

követték a természettudományos tantárgyak tanárai).

Több kutatás is arra a következtetésre jutott, hogy a lányok többnyire nagyobb

érzékenységet mutatnak a környezetvédelmi kérdések iránt, mint a fiúk

(Asunta, 2004; Michalos et al., 2004; Worsley-Skrzypiec, 1998).

Ausztrál középiskolások körében végzett felmérésükben Boyes et al. (2008)

konkrét, klímaváltozással kapcsolatos magatartásformák esetében vetette


össze a diákok cselekvési hajlandóságát az adott magatartásforma vélt

hatásosságával. Úgy találták, hogy bizonyos magatartásformák esetében a

cselekvési hajlandóság meghaladja a vélt hasznosságot – ez a jelenség olyan

tevékenységekkel kapcsolatban jellemző, amelyek csak kevés áldozatot és

erőfeszítést igényelnek (pl. a használaton kívüli elektromos berendezések

kikapcsolása vagy a szelektív hulladékgyűjtés). A diákok hatásos eszköznek

tartották a klímaváltozás elleni védekezésben az autós közlekedés

mérséklését, ugyanakkor többnyire nem voltak hajlandóak lemondani erről. A

válaszadók többsége nem támogatta a politikai megoldásokat sem (pl. a zöld

adók növelését vagy a környezetvédelmi szabályozás szigorítását), holott ezek

hatásosságát elismerték. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a

környezeti nevelés elsősorban azon tevékenységek vonatkozásában érhet el

jelentős magatartásváltozást, ahol a diákok természetes cselekvési

hajlandósága alacsony, ugyanakkor meredeken emelkedik a tevékenység

észlelt hatásosságával együtt; ilyen például a húsfogyasztás csökkentése vagy

a magasabb ár fizetése a megújuló forrásból termelt elektromos áram

esetében.

Több kutatás vizsgálta kifejezetten a fiatal korosztály vélekedését és attitűdjeit

azzal kapcsolatban, hogy a környezeti problémák megoldásában vajon

rábízhatjuk-e magunkat kizárólag a technikai fejlődésre és a környezeti

hatékonyság javítására, vagy a fenntarthatóság eléréséhez szükség van

strukturális változásokra is, amelyek között például a fogyasztás csökkentését

vagy a gazdasági növekedés visszafogását említhetjük. Benn (2004) 12-19

éves dán fiatalok jelenlegi és jövőbeli fogyasztással kapcsolatos mentális

térképeit elemezve megállapította, hogy a válaszadók többsége szerint a

technikai haladás a jövőben megfelelően kezeli majd a környezeti

problémákat, és a személyes fogyasztást csak a pénzügyi lehetőségek fogják

korlátozni. Ugyanakkor a Worsley és Skrzypiec (1998) által megkérdezett

ausztrál középiskolásoknak csupán 20%-a vélekedett hasonlóan optimistán a

technikai megoldásokról. Ez a felmérés arra is rámutat, hogy a társadalmi-

gazdasági státusznak jelentős a szerepe a környezetvédelmi attitűdökkel

kapcsolatban: az alacsony társadalmi-gazdasági státuszú háttérrel rendelkező

diákok ugyanis jóval pozitívabban viszonyultak a tudomány és a technika

lehetőségeihez (csakúgy, mint a természeti környezet kiaknázásához

általában).

A technikai megoldásokkal kapcsolatos esetleges pesszimizmus ugyanakkor

nem vezet sehova, amennyiben nem párosul egyéb, például a fogyasztás

csökkenésével járó megoldások elfogadására vonatkozó hajlandósággal – és

úgy tűnik, ez a hajlandóság gyakorta hiányzik. A fent említett ausztrál

kutatásban Boyes és szerzőtársai (2008) szerint a tizenévesek hajlandósága a


személyes fogyasztás csökkentésére nemcsak hogy alacsony (a minta 26%-a

vallotta késznek magát, hogy kevesebb új terméket vásároljon a klímaváltozás

csökkentése érdekében), de a fiatalok többsége nincs is tisztában az ilyen

áldozatok környezeti hasznával (a kevesebb vásárlásnak a klímaváltozásra

gyakorolt pozitív hatását mindössze 23%-uk ismerte fel). A kutatók az

összefüggés ismeretének hiányát annak tulajdonították, hogy az ausztrál

környezeti oktatás nem foglalkozik kellően a fogyasztás problémakörével. A

dán felmérés (Benn, 2004) ugyancsak azt találta, hogy a környezeti

problémákkal és a fejlődő országok nehézségeivel kapcsolatos, közelmúltban

végzett iskolai munka nem volt hatással a 18-19 éves diákok fogyasztói

társadalommal kapcsolatos nézeteire.

Varga (2004) viszonylag nagy mintaméretet alkalmazott (kb. 750

középiskolai válaszadó) a 2000-2001, valamint a 2001-2002-es tanévben

végrehajtott vizsgálatai során. Mintájába általános és középiskolások egyaránt

kerültek. A két különböző időpontban ugyanazokat a diákokat kérdezte meg,

így az időbeli változást is vizsgálni tudta. Megkérdezettjeinek kb. fele normál,

másik fele ökoiskolákból került ki. Eredményei némiképp elkeserítőek: a

második felmérésnél a diákok környezeti attitűdje alacsonyabb szintre került,

már kevésbé érdekelték őket ezek a kérdések és cselekvési hajlandóságuk is

hasonlóan változott. A diákok a környezeti problémák közül a légszennyezést

tartották leginkább veszélyesnek, ugyanakkor nem ismerték fel, hogy az

autózás vagy az ipari tevékenységek ezzel összefüggésben lehetnek (ahogy a

szerző fogalmaz: „a vizsgálati személyek nem megfelelően érzékelik az ok-

okozati kapcsolatot”, im. 77. o.). Mindkét időszakban jellemző volt, hogy a

diákok 60%-a egyetlen környezetvédelmi tevékenységet sem folytatott saját

maga. 15%-uk a szemétszedésben való részvételt említette, a többi

tevékenység sokkal kisebb mértékben fordult elő a diákok körében. Az életkor

és környezetvédelmi tevékenységekben való részvétel közötti összefüggésben

negatív korrelációt tapasztaltak. Összességében megállapította, hogy az

ökoiskolások és a normál iskolákba járók között csak a környezetvédelmi

tevékenységek gyakorlásában mutatkozott szignifikáns különbség, a pozitív

attitűdökben vagy a környezetvédelmi lehetőségek felismerésében nem,

amelyből azt a következtetést vonta le, hogy a környezeti nevelés jelenleg

nem éri el valódi célját hazánkban.

Egy TÁMOP-projekt keretében (BSzT, 2010) kisebb mintamérettel vizsgálták

a 14 és 20 évesek (9-12. osztályosok) környezettudatosságát, illetve azt,

milyen nevelési eszközök lehetnek hatékonyak ennél a korosztálynál2.

2 A vizsgálatot a Bakonyi TISZK (Térségi Integrált Szakképző Központ)

intézményeiben végezték, Várpalota, Zirc, Balatonfűzfő és Veszprém középiskolásai


Összesen 147 diák került a mintába (így eredményeik egyáltalán nem

tekinthetők sem reprezentatívnak, sem általánosíthatónak). Két felmérést

hajtottak végre 2010 decemberében, amelyek közül az első foglalkozott a

környezeti ismeretekkel és a környezettudatos magatartással. A felsorolt

környezeti problémák közül a legtöbben az alábbiakat jelölték meg

jelentősként (az eredmények rangsora alapján): hanyag, szemetelő emberek;

kevés szelektív hulladékgyűjtő; illegális szemétlerakók; erdőirtás,

természetkárosítás; közlekedés okozta légszennyezés. Több felméréshez

hasonlóan a diákok itt is a hulladékgazdálkodás, illetve a szelektív

hulladékgyűjtés témáját emelték ki válaszaikban. Habár 91%-uk fontosnak

tartja a hulladékok szelektív gyűjtését, csak közel kétharmaduk gyakorolja ezt

a mindennapjai során. Akik nem vesznek részt a szelektív gyűjtésben,

leginkább abban látják ennek akadályát, hogy a gyűjtők messze vannak

lakhelyüktől. Arra a kérdésre, hogy a tanulók szerint hogyan tehetnének

leginkább a környezet védelme érdekében, két válasz mutatott kiugró értéket:

(ismét) a szelektív hulladékgyűjtés és az otthoni energiatakarékosság. A

szerzők két közegnek tulajdonítanak kiemelkedő szerepet a

környezettudatosság növelésében: a tömegtájékoztatásnak és az

intézményesített nevelés-oktatásnak. A tömegtájékoztatás esetén a TV és az

internet szerepe mindenképpen meghatározó, hiszen ez a korosztály már

ezeken az eszközökön szocializálódott, könnyen eligazodik az általuk

közvetített információkban.

Mintegy ezer főre kiterjedő, ugyanakkor csak a Székesfehérváron tanuló

középiskolásokat felölelő kutatás zajlott 2003 őszén (Domokos, 2003),

amelynek elsődleges célja a költési szokások felmérése volt, ezzel egyidejűleg

azonban születtek olyan megfigyelések is, amelyek témánk szempontjából

relevánsnak tekinthetők. Kutatásaikat – a mienkhez hasonlóan – három

iskolatípusban, gimnáziumban, szakközépiskolában és szakiskolában

végezték. A túlzó fogyasztás az egyik meghatározója a környezet

terhelésének, amely szorosan összefügg a fiatalok költési szokásaival. A

diákok meglehetősen sok pénzt költöttek egy hónapban: átlagosan 23 ezer Ft-

ot, a legtöbbet a szakiskolások, a legkevesebbet a gimnazisták. A fiúk többet

költöttek a lányoknál, valamint jellemző, hogy a fehérváriak magasabb

összegből gazdálkodtak havonta, mint a környéken élő, általában szegényebb

családokból származó fiatalok. Az átlagos összeg legnagyobb hányadát, közel

30%-át ruházati termékekre, 15%-át élelmiszerre, kb. 10-10%-át pedig

szórakozásra és mobiltelefonra költötték. Iskolatípus szerinti

körében. A válaszadók hat intézmény tanulói közül kerültek ki. A felmérés interneten

keresztül történt.


összehasonlításban a szakiskolások költötték a legtöbbet ruházatra, és –

meglepő módon – az alacsony státuszú családban élők. Butikokba, ruházati

boltokba a minta egynegyede heti rendszerességgel látogatott, további 40%

legalább havonta. Környezetbarát termékért átlagosan 11%-kal fizetnének

többet, viszont a minta 33%-a nyilatkozott úgy, hogy semmivel sem fizetne

többet csak azért, mert egy termék környezetbarát (ha csak a magasabb árat is

megfizetőket tekintjük, közöttük az áremelkedés elviselhető mértéke 16%

körüli). A lányok nagyobb arányban hajlandóak a többletár kifizetésére, de

hasonlóakat mondhatunk az alacsony státuszúakról. Ellenkező irányú kiugrás

tapasztalható a szakiskolásoknál, akik közül 10%-kal kevesebben áldoznának

erre a másik két iskolatípusban tanulókhoz képest.

Czippán és szerzőtársai (2009) tíz olyan területet azonosítanak, amelyek a

hazai környezeti nevelésben meghatározóak: (1) élethosszig tartó tanulás, (2)

interdiszciplináris megközelítések, (3) a rendszerben történő kritikai

gondolkodás elősegítése, (4) az együttműködés és társas készségek

fejlesztése, (5) multikulturális perspektívák és az eltérő esélyek pedagógiai

kezelése, (6) pedagógusok kompetenciájának fejlesztése, (7) pedagógiai

információs és szolgáltató hálózatok működése/működtetése a fenntarthatóság

érdekében, (8) a települések és közösségek szerepe, (9) az egyének saját

hozzájárulása a fenntarthatósághoz, (10) a civil szervezetek szerepe. A

felsorolásból látható, hogy a környezeti nevelés közege igen sokrétű,

amelyben csak az egyik szereplő lehet az intézményesített oktatás-nevelés,

ezen kívül azonban még számos egyéb körülményen is múlik a

fenntarthatóság eszméinek terjedése, gyakorlati megvalósulása.

Az empirikus kutatás eredményei

A felmérés körülményei és a minta általános jellemzői

Ahogy azt a bevezetőben már említettük, a lekérdezés 2009 őszén történt,

önkitöltős kérdőívvel. A megkérdezett iskolák a következők voltak:

Balassi Bálint Gazdasági Szakközépiskola és Szakiskola, Esztergom

(313 tanuló),

Széchenyi István Gyakorló Kereskedelmi Szakközépiskola, Budapest

(176 tanuló),

Vörösmarty Gimnázium, Budapest (281 tanuló).

A megkérdezett 770 középiskolásnak majdnem fele szakközépiskolát végez,

36%-uk gimnáziumot, 17%-uk pedig szakiskolát. A diákok évfolyam szerinti


megoszlása a 9.-től a 13. évfolyamig rendre 13, 30, 27, 22 és 8%.

Átlagéletkoruk 16,8 év. A minta 60%-át lányok alkották. A gimnáziumba járó

280 főből mindössze 44 nem jár semmilyen tagozatra, a többiek elsősorban

angol, sport vagy dráma tagozatot végeznek. A 357 szakközépiskolás közül

sokan vannak a kereskedelem és marketing (41%), valamint a vendéglátó és

idegenforgalmi (21%) szakos diákok. A többi specializáció aránya megoszlik,

de még ezek között is számottevő a kereskedelemre (7%), közgazdaságtanra

(9,5%) és vendéglátásra (5%) szakosodott diákok aránya. Megjelennek

ugyanakkor szakács, pincér és cukrász szakosok is a mintában. 10% alatti

azoknak a diákoknak a száma, akiknek szülei általános iskolai vagy annál

alacsonyabb végzettséggel rendelkeznek. Az édesapák esetében a

leggyakoribb a szakiskolai végzettség (35,1%) és az érettségivel rendelkezők

(32,3%) aránya, valamint egynegyedüknek főiskolai vagy egyetemi diplomája

van. Az édesanyák esetében az érettségivel rendelkezők aránya a legmagasabb

(39,2%), de sokan végeztek felsőfokú intézményben (30,4%). Egyötödük

szakmunkásképzős bizonyítvánnyal rendelkezik. 129 diák édesanyja és

édesapja is felsőfokú diplomával bír, ami 16% feletti értéket jelent a

mintában.

A tanulók anyagi helyzetét illetően több dologra is kíváncsiak voltunk:

egyrészt arra, kap-e a megkérdezett, és ha igen, milyen formában zsebpénzt,

másrészt arra, hogy az egyes fogyasztási termékcsoportokra mennyit költenek.

52 tanuló nem költ el egyetlen fillért sem szabadon. A diákok több mint fele

(53%) akkor kér pénzt a szüleitől, ha szüksége van rá. 36% kap rendszeresen

zsebpénzt, 6% munkával keresi meg a havi „ellátmányát”, míg 5%-uk

egyáltalán nem kap zsebpénzt. A rendszeresen juttatott zsebpénz havi átlaga

9 800 Ft, míg a munkával keresett havi átlagos jövedelem 25 600 Ft a

mintában. Meglepő, hogy van olyan diák, aki 90 000 Ft-ot kap havonta, és

olyan is, aki 80 ezret keres átlagosan. Ha megvizsgáljuk, hogy összességében

mennyit költenek havonta különböző termékekre, még érdekesebb képet

kapunk. Átlagosan 25 330 Ft-ot költenek (medián 19 200 Ft), 90%-uk 52 000

Ft alatti összegből vásárol havonta, a maradék 10%-uk azonban ennél többől –

11 diák százezer Ft fölötti költésről számolt be. Az adatok többnyire

hihetőnek tűnnek, néhány diák esetében azonban mindenképpen

fenntartásokkal kell kezelni azokat (egy diák 360 ezer Ft-ot költ el bevallása

szerint összesen). Ezek az adatok jól összecsengenek a korábban bemutatott

szakirodalmi eredményekkel.


A környezeti problémák érzékelése, megítélése

A környezeti problémák ismerete szükséges – bár nem elégséges – feltétele a

környezettudatos gondolkodásmód és életvitel kialakulásának, ezért

megkérdeztük a diákokat, mennyire tartják magukat tájékozottnak környezeti

kérdésekben. A válaszadók háromnegyede „inkább jól informált”-nak tartja

magát. Megjelenik ugyanakkor a „nagyon jól informált” (8%) és az „inkább

rosszul informált” (16%), illetve elenyésző százalékban a „nagyon rosszul

informált” kategória is. A semleges válasz lehetőségét ebben az esetben nem

adtuk meg a megkérdezetteknek.

A válaszadók kétharmada gondolja úgy, hogy környezetvédelmi témákkal

kapcsolatos tájékozottsága változott (feltehetőleg nőtt) az elmúlt években. A

változás okaként a megkérdezettek legfeljebb két választ jelölhettek meg.

Az 25. ábra látható, hogy a média hatása (57%) vezet a környezeti

kérdésekkel kapcsolatos tájékozottság növelésében, de nagyon jelentős a

belső érdeklődés kialakulásának (44%) motiváló ereje is. Örömünkre szolgál,

hogy a középiskolai oktatás is megjelent fő okként a diákok 26%-ánál, sőt: 34

diák kifejezetten az egyik tanárának tulajdonítja, hogy bővültek a környezeti

ismeretei. Az internet hatása nem meglepő; a média hatásával együtt a diákok

háromnegyedénél meghatározó szerepet játszik a tájékozottságban.

A barátok, ismerősök, valamint a szülők, testvérek ugyanakkor jóval kevesebb

diáknál jelentek meg a környezeti ismeretszerzés fő forrásaként, ami nem

meglepő, hiszen ezek a referenciaszemélyek sokkal inkább az attitűdök és a

magatartás formálásában kapnak kiemelkedő hangsúlyt ebben az életkorban,

kevésbé a tudás, az ismeretek közvetítésében.

A saját tájékozottság megítélése pozitívan torzíthat, ezért nyílt kérdésben

kértük meg a diákokat, soroljanak fel általuk súlyosnak tartott környezeti

problémákat. A megkérdezettek majdnem egyötöde semmilyen környezeti

problémát nem tudott magától kapásból felsorolni, és a diákok további 51%-

ának is legfeljebb három probléma jutott eszébe. A minta további egynegyede

ugyanakkor meg tudott nevezni 4-6 problémát, és olyanok is akadtak (3%),

akik 7-11 környezeti problémát is le tudtak jegyezni.


25. ábra. Mivel magyarázod a változást, amely a környezeti kérdésekkel

kapcsolatos tájékozottságodban bekövetkezett? (Legfeljebb két

válasz jelölhető meg!) (%)

7

11

12

20

26

44

57

0 20 40 60 80 100

Egyik tanárom hatása

Szüleim, testvéreim hatása

Barátok, ismerősök hatása

Internet hatása

Általában a középiskolai oktatás hatása

Belső érdeklődés kialakulása

Média hatása

Az említett problémák között nagy arányban jelent meg a klímaváltozás, a

légszennyezés, vízszennyezés, a fajok kipusztulása, a hulladékok és

szennyezés felhalmozódása stb., de ezek pontos gyakoriságának

kimutatásával nem foglalkozunk, mert a kérdőívben később megjelenik egy

zárt kérdés, amelyben a válaszadóknak az öt legsúlyosabbnak tartott

környezeti problémát kellett bejelölni (ennek elemzését lásd később).

Kereszttáblás elemzések igazolják azt az előzetes hipotézisünket, hogy a

diákok megítélése saját tájékozottságukról a környezeti problémákat illetően

pozitív irányba fog torzítani. A 2. ábra ugyanis jól mutatja, hogy valójában

csak a szélsőségeknél – a nagyon jól és a nagyon rosszul informált csoport

között – lelhető fel érzékelhető különbség a diákok tájékozottságában. A

magukat nagyon jól informáltnak vallók átlagon felüli arányban (8%) tudtak

7-11 környezeti problémát felsorolni, a magukat nagyon rosszul informáltnak

tartó diákok között pedig az átlagosnál nagyobb arányban (27%) vannak

olyanok, akik nem tudtak megnevezni egyetlen környezeti problémát sem. Az

inkább jól és az inkább rosszul informált csoport közti különbség nem

szignifikáns. Ebből az is következik, hogy a környezeti kérdésekben való

tájékozottságra célszerűbb a megjelölt környezeti problémák számát

tartalmazó változót használni az elemzés során.

További kereszttáblás eredmények szerint a felsorolt környezeti problémák

száma nem különbözik azoknál, akik tájékozottságuk változásáról számolnak


be (azokhoz képest, akiknek a környezeti informáltsága bevallottan nem

változott), és a tájékozottság változását kiváltó okok sem hatnak

szignifikánsan a felsorolt problémák számára.

26. ábra. Összefüggés a tájékozottság és a felsorolt problémák száma

között

19

27

18

19

17

51

64

60

50

47

27

9

21

28

28

3

0

1

3

8

0% 20% 40% 60% 80% 100%

átlag

nagyon rosszul

informált

inkább rosszul informált

inkább jól informált

nagyon jól informált

0 problémát 1-3 problémát 4-6 problémát 7-11 problémát

Ezt követően arra voltunk kíváncsiak, mennyire optimisták a diákok abban a

tekintetben, hogy a technikai fejlődésen keresztül az ember képes a környezeti

problémák megoldására.

A válaszadók fele optimistának bizonyult, 38%-uk nem ért egyet az állítással,

86 diák pedig nem nyilvánított véleményt (3. ábra). Ez az eredmény nagyon

érdekes, mert a minta erősen megoszlik, és sokan megkérdőjelezik a technikai

fejlődés „mindenhatóságát”.

Az egyéni felelősség elismerését jelzi, mennyire értenek egyet a

megkérdezettek azzal, hogy a környezeti problémák megoldásához a

fogyasztás visszafogására és a szerényebb életre is szükség van. A 4. ábrából

kitűnik, hogy ez a megoldási lehetőség nem túl népszerű. A diákok 55%-a

nem ért egyet az állítással, annak ellenére, hogy a kérdés megfogalmazása

eléggé „megengedő” volt, hiszen a vásárlás visszafogását nem fő

megoldásként, hanem egy lehetséges megoldásként tártuk a válaszadók elé („a

környezeti problémák megoldásához arra is szükség van, hogy …”).


27. ábra. Mennyire értesz egyet azzal, hogy a technikai fejlődés képes

megoldani a környezeti problémákat?

teljesen

egyetértek

11%

inkább

egyetértek

40%

inkább nem

értek egyet

30%

egyáltalán nem

értek egyet

8%

nem tudom

11%

A két kérdés összevetéséből érdekes, várakozásainktól eltérő eredmény

adódott. Az átláthatóság, valamint az üres cellák elkerülése érdekében a

„teljesen egyetértek” és „inkább egyetértek”, valamint az „egyáltalán nem

értek egyet” és „inkább nem értek egyet” válaszokat először „egyetértek” és

„nem értek egyet” válaszokká vontuk össze. Általában az a tapasztalatunk,

hogy a techno-optimista felfogásúak nagyobb arányban utasítják el a

fogyasztás visszafogását, és fordítva: akik az egyéni felelősséget jobban

hangsúlyozzák, azok kevésbé hisznek a technikai fejlődés problémamegoldó

hatásában. Jelen mintában ugyanakkor ez az összefüggés nem érvényesül: a

fogyasztáscsökkentés szükségességével való egyetértés független a technikai

fejlődéssel kapcsolatos egyetértéstől (a válaszadási arányok szinte

megegyeznek). Egyedül a technikai fejlődésre „nem tudom” választ adóknál

van eltérés, mivel ők a többieknél nagyobb arányban hajlottak arra, hogy a

fogyasztás visszafogásáról se nyilvánítsanak véleményt (21%), az egyetértők

rovására (27%) (5. ábra).


28. ábra. Mennyire értesz egyet azzal, hogy a környezeti problémák

megoldásához arra is szükség lenne, hogy az emberek kevesebbet

vásároljanak és szerényebben éljenek?

teljesen

egyetértek

11%

inkább

egyetértek

26%

inkább nem

értek egyet

32%

egyáltalán nem

értek egyet

23%

nem tudom

8%

29. ábra. Egyetértés a fogyasztáscsökkentés szükségességével a technikai

fejlődésbe vetett hit függvényében

27

37

39

52

56

55

21

7

5

0% 20% 40% 60% 80% 100%

technikai fejlődés:

nem tudom


nem értek egyet


egyetértek

fogyasztáscsökkentés: egyetértek

fogyasztáscsökkentés: nem értek egyet

fogyasztáscsökkentés: nem tudom


Ha fordított irányban vizsgáljuk az összefüggést, hasonló eredményre jutunk:

a technikai fejlődés a válaszadók legalább fele szerint képes a környezeti

problémák megoldására, függetlenül attól, hogy egyetért-e a megkérdezett a

fogyasztás visszafogásának szükségességével vagy sem. Ebben az esetben is a

„nem tudom” választ adók térnek el a többiektől: majdnem egyharmaduk

válaszolt ugyanígy a technikai fejlődéssel kapcsolatban is, szintén az

egyetértők rovására (6. ábra).

Amint a fentiekben már jeleztük, a kérdőívben szándékosan hátrébb került a

környezeti problémákkal kapcsolatos zárt kérdés, hogy ne befolyásolja a

diákokat a nyílt kérdésre adott válaszukban. A megkérdezetteknek itt a

szerintük öt legsúlyosabb környezeti problémát kellett megjelölniük.

Láthatóan (7. ábra) a légszennyezés és az élővilág pusztulása vezetik az

említések gyakoriságának listáját, de igen gyakori a vízszennyezés, a

klímaváltozás, az ember által okozott katasztrófák, valamint a növekvő

mennyiségű hulladék bekarikázása is. A természeti erőforrások kimerülése, a

természeti katasztrófák, valamint a városi problémák jóval kevesebb

válaszadónál szerepelnek az öt legsúlyosabb környezeti probléma között. Az

élelmiszerekben található vegyszerek vagy a génmódosítás emberi egészségre

gyakorolt hatását kevésbé ítélték globálisan súlyosnak a diákok; a fogyasztói

szokások pedig feltehetőleg indirekt, kevésbé látványos hatásuk miatt

szerepelnek annyira hátul a sorban. A diákok még láthatóan nem kötik össze a

fogyasztói magatartást és a – gyakran ennek következtében előálló – globális

problémákat.

30. ábra. A technikai fejlődésbe vetett hit, a fogyasztáscsökkentés

szükségességével való egyetértés függvényében

34

51

54

36

39

38

31

11

8

0% 10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90% 100%

fogyasztáscsökkentés:

nem tudom


nem értek egyet


egyetértek

technikai fejlődés: egyetértek technikai fejlődés: nem értek egyet

technikai fejlődés: nem tudom


31. ábra. Válaszd ki a következő listából azt az öt fő környezeti

problémát, amelyeket a leginkább aggasztónak tartasz!

1

5

7

8

11

14

17

25

26

32

50

52

52

59

64

68

0 20 40 60 80 100

Egyik sem

Zajszennyezés

Fogyasztói szokások

Génmódosított élelmiszerek

Mezőgazdasági szennyezés

Szennyező közlekedési módok

Vegyszerek az élelmiszerekben

Városi problémák

Természeti katasztrófák

Természeti erőforrások kimerülése

Hulladék

Ember okozta katasztrófák

Klímaváltozás

Vízszennyezés

Élővilág pusztulása

Légszennyezés

Környezettudatos életmód, magatartásformák

A fentiekben elemeztük a középiskolás diákok környezeti problémákkal

kapcsolatos tájékozottságát és véleményét. A következőkben a diákok

életmódjára, tényleges viselkedésében megmutatkozó környezettudatosságára

vonatkozó kérdéseket tettünk fel. Először arra kérdeztünk rá, mennyire tartják

szem előtt a környezetvédelmet mindennapi életük során – saját megítélésük

szerint. A válaszadók kétharmada nyilatkozta azt, hogy az átlagosnál jobban

figyel a környezetre. Életszínvonalát a diákok háromnegyede ítélte az

átlagosnál magasabbnak; „átlagos” válasz megjelölésére szándékosan nem

adtunk lehetőséget. Érdekes módon a két kérdés között egyáltalán nincs


összefüggés: a vallott környezettudatosság a jelek szerint nem függ az

életszínvonaltól a mintában (8. ábra).

32. ábra. Környezeti tudatosság az életszínvonal függvényében

36

31

64

69

0% 20% 40% 60% 80% 100%

életszínvonal: az

átlagosnál

magasabb

életszínvonal: az

átlagosnál

alacsonyabb

környezeti tudatosság: az átlagosnál alacsonyabb

környezeti tudatosság: az átlagosnál magasabb

A szubjektív környezettudatosság vizsgálata után arra kérdeztünk rá – először

nyílt kérdés formájában – hogy a fiatalok mit tartanak leginkább szükségesnek

életmódjuk környezetbarátabbá válásához. A válaszok rendkívül sokfélék

voltak, a 9. ábrán azokat a tényezőket mutatjuk be, amelyeket legalább a

diákok 5%-a említett (természetesen sokan voltak, akik több tényezőt is

felsoroltak). Szembetűnő, hogy a diákok több mint 1/3-a nem tudott

válaszolni a kérdésre, ami alighanem arra utal, hogy a környezetvédelem

kérdésköre általában kevéssé foglalkoztatja őket.

A válaszokon meglátszik, hogy a hallgatók eltérően értelmezték a kérdést

(mely pontosan így hangzott: „Mit gondolsz, mire lenne szükség ahhoz, hogy

életmódod, fogyasztói szokásaid környezetbarátabbá váljanak?”). Sokan azt

írták le, hogy minek kellene életmódjukban megváltozni ahhoz, hogy

környezetbarát módon éljenek (pl. szelektív hulladékgyűjtés,

energiatakarékosság, stb.); míg mások azt, hogy mi lenne számukra ezen

változások feltétele (pl. több pénz, szemléletváltás, információ stb.).


Az előbbi kategóriában a szelektív hulladékgyűjtést említették legtöbben

(12%), ez az az emblematikus tevékenység, ami a környezetvédelem kapcsán

sok fiatalnak elsőre eszébe jut. Sokan említették (9%) a környezetbarát

közlekedés és a légszennyezés csökkentésének fontosságát – ez némiképp

furcsa, és minden bizonnyal a kérdés félreértelmezésére utal, hiszen (mint a

későbbiekben kiderül) a megkérdezett fiatalok túlnyomó része most is

környezetbarát módon közlekedik, azt pedig nehéz elképzelni, hogy egy

középiskolás hogyan tudna a légszennyezés csökkentésére hatással lenni. A

környezetbarát életmód elemeként nagyobb számban fordult elő még a

lebomló, környezetbarát termékek vásárlása (7%), az egészséges táplálkozás

(7%), a szemetelés csökkentése (7%), az energiatakarékosság (6%), a

környezetbarát csomagolóanyagok preferálása (5%), valamint a

víztakarékossság (4%) (33. ábra).

A változások feltételeként legtöbben az odafigyelés szerepét hangsúlyozták

(9%), illetve azt, hogy az egész társadalomban szemléletváltás menjen végbe

(7%). Sokan említették még a megfelelő feltételrendszer rendelkezésre állását

(6%, ezen belül sokan konkrétan a szelektív hulladékgyűjtő szigetek meglétét

hiányolták), valamint azt, hogy megfizethető áron lehessen környezetbarát

termékeket kapni (6%). A válaszadók 5%-ának elsősorban információra lenne

szüksége ahhoz, hogy életmódján változtasson, másik 5% szerint a jobb

anyagi körülmények elengedhetetlenek a környezetbarát életformához. Mivel

a diákok sokféleképpen értelmezték a kérdést, a válaszokból leginkább arra

tudunk következtetni, hogy a fiatalok általában mire asszociálnak a

környezetvédelem kapcsán – a környezetbarát életmód feltételeiről inkább egy

későbbi, zárt kérdés válaszai alapján tudunk következtetéseket

megfogalmazni.


33. ábra. Mit gondolsz, mire lenne szükség ahhoz, hogy életmódod,

fogyasztói szokásaid környezetbarátabbá váljanak? (% említette)

7

6

12

7

5

7

5

6

7

4

6

9

5

9

0 2 4 6 8 10 12 14

szemetelés csökkentése

feltételrendszer megléte,

körülmények, idő

szelektív hulladékgyűjtés

szemléletváltás a társadalomban

több pénz, jobb életszínvonal

egészséges táplálkozás és

életmód

környezetbarát csomagolóanyag

megfizethető árú környezetbarát

termékek legyenek kaphatóak

lebomló, környezetbarát

termékek vásárlása

víztakarékosság, vízszennyezés

csökkentése

energiatakarékosság

környezetbarát közlekedés,

levegőszennyezés csökkentése

tájékozódás, információ

odafigyelés a vásárlásnál és a

mindennapokban

%

Ezután megvizsgáltuk, hogy a középiskolások mindennapi életük,

tevékenységeik során ténylegesen mennyire figyelnek oda a

környezetvédelem szempontjaira. Mivel a fiatalok életében rendkívül fontos

szerepet tölt be a család, arra is rákérdeztünk, hogy a családtagok mennyire

gyakorolják a különböző környezetbarát magatartásformákat. Ez látható a

következő ábrán (34. ábra).

Az eredményekből is látszik, hogy általában a család egészére jellemző, hogy

gyakorol-e egy bizonyos magatartásformát vagy sem. Ahol a megkérdezett és

a családtagok szokásai eltérnek egymástól, ott általában a család gyakorolja

inkább a környezetbarát magatartásformákat – ennek oka feltehetően az, hogy

magukat a szóban forgó tevékenységeket (pl. bevásárlás, takarítás stb.) inkább

a szülők végzik, nem a fiatalok. Fordított a helyzet a környezetbarát

közlekedés esetében, ami teljesen természetes, hiszen a középiskolás fiatalok


túlnyomó többségének nyilván nincs is módja autóval közlekedni. A másik

viselkedésforma, amit a megkérdezettek nagyobb arányban gyakorolnak, mint

családtagjaik, az a készülékek készenléti üzemmódjának kikapcsolása. Ez

valószínűleg azzal indokolható, hogy a készenléti áramfogyasztás problémája

csak most kezd megjelenni a köztudatban, így a fiatal generáció inkább hallott

róla, a szülők viszont sokszor talán nincsenek is tudatában annak, hogy a

bedugva hagyott mobiltöltő vagy a készenléti állapotban hagyott TV is

fogyaszt energiát.

Ami az egyes magatartásformák elterjedtségét illeti, leginkább a veszélyes

hulladékok elkülönítését gyakorolják a családok (53%-nál az összes, 71%-nál

legalább néhány családtag így tesz). A környezetbarát közlekedés, bár szintén

nagyon elterjedt (38%-nál az összes, 85%-nál legalább néhány családtag így

tesz), némileg „kakukktojás”, hiszen, mint említettük, a fiatalok nagy részénél

a környezetvédelmi megfontolásoktól függetlenül ez a természetes. Ezek

mögött nagyon hasonló arányban vannak jelen a családokban a takarékossági

intézkedések: a víztakarékosság (41%-ban mindenki, 67%-ban legalább

néhány családtag odafigyel rá) és az energiatakarékosság (43%-ban mindenki,

65%-ban legalább néhány családtag odafigyel rá). Az energiatakarékos

készülékek, izzók vásárlása is igen elterjedt (40%-ban mindenki, 68%-ban

legalább néhány családtag így tesz), de, mint említettük, itt annyiban más a

helyzet, hogy ezek a döntések gyakran nem a megkérdezett fiatalok

hatáskörébe tartoznak, így sok helyen (25%) csak a családtagok érvényesítik

ezt a szempontot.

A teljesen tisztán környezetvédelmi okokból gyakorolt tevékenységek közül a

szelektív hulladékgyűjtés a leginkább elterjedt (43%-nál az egész család,

62%-nál legalább néhányan szelektálják a hulladékot), a vegyszerhasználat

csökkentése kevésbé (29%-ban mindenki, 55%-nál legalább a család egy

része). Sajnálatos, hogy a fentieknél is kisebb arányban figyelnek oda a

családok a környezetvédelmi szempontokra a vásárlási döntéseknél (kivéve az

energiahatékonysági szempontot). Az eldobható termékek elkerülésére, illetve

a helyi termékek preferálására a családok felében senki nem gondol,

ökocímkével ellátott termékeket pedig a családok ¾-e egyáltalán nem vásárol.

Összességében itt is kitűnik tehát, hogy az árammal-vízzel való spórolás

mellett a családok jelentős része számára a szelektív hulladékgyűjtés jelenti a

környezetvédelmet, és kevéssé gondolnak arra, hogy már a fogyasztási

folyamat legelején, a vásárlásnál mérlegeljék döntéseik környezeti vonzatát.

Megvizsgáltuk azt is, hogy az egyes válaszadók a fenti környezetbarát

viselkedésformák közül hányat gyakorolnak. A fiatalok többsége mintegy fele

részben gyakorolja (egyedül vagy családjával együtt) a 12 vizsgált

magatartásformát (az átlag 5,7). Az is kitűnik, hogy a (szinte) mindenben


környezettudatosan viselkedő diákok aránya valamivel kisebb, mint azoké,

akik (szinte) semmit nem tesznek a környezet érdekében.

A mindennapi szokások tükrében kirajzolódó környezettudatosságot

összevetettük azzal, hogy korábban a diákok mit állítottak saját magukról.

Megállapítható, hogy a többség reálisan ítéli meg saját életmódját: akik a

többi középiskolás fiatalhoz képest kevésbé tartják magukat

környezettudatosnak, azok átlagosan 4,9-et, míg a magukat

környezettudatosnak tartók átlagosan 6,4-et gyakorolnak a fenti

magatartásformák közül, ami 99%-os szinten szignifikáns eltérés.

Megállapítható továbbá, hogy a környezeti kérdésekkel kapcsolatos tudás is

egyértelmű összefüggést mutat a környezettudatos életmóddal (35. ábra).

Látható, hogy azok, akik több környezeti problémát tudtak megnevezni,

valamivel nagyobb arányban gyakorolják a különféle környezetbarát

magatartásformákat (a korrelációs együttható értéke 0,126; 5%-os szinten

szignifikáns).

34. ábra. Te vagy a családod bármely tagja tettetek-e a felsoroltak közül

bármit is az elmúlt 1 hónapban környezetvédelmi okokból?

40

5

4

8

7

14

3

2

4

6

5

7

11

15

17

15

12

25

14

20

21

12

38

34

43

42

43

38

40

9

25

29

53

15

51

38

33

35

36

32

74

51

44

29

0 10 20 30 40 50 60 70 80

az utazás környezetbarát módját választottam

(gyaloglás, biciklizés, tömegközlekedés)

csökkentettem az egyszer használatos termékek

fogyasztását (műanyag szatyrok, stb.)

szelektíven gyűjtöttem a hulladékot a

visszaforgatás érdekében

csökkentettem a vízfogyasztásomat

csökkentettem az energiafogyasztásomat

nem hagytam a készülékeket készenléti

állapontban

energiatakarékos izzót és/vagy energiahatékony

készüléket vásároltam

ökocímkével ellátott környezetbarát terméket

vásároltam

helyben előállított termékeket vagy élelmiszereket

választottam

kevesebb vegyszert használtam (pl. takarításhoz)

a veszélyes hulladékokat (elem, lejárt gyógyszer,

stb. külön gyűjtöttem)

én csinálom szüleim, testvéreim csinálják mindannyian csináljuk egyikünk sem


35. ábra. A környezeti problémák ismerete és a környezetbarát

magatartásformák gyakorlása közötti kapcsolat

21,1

22,1

12,8

8,7

19,0

43,7

41,6

37,4

43,5

40,9

32,4

30,4

43,8

34,8

34,6

2,8

5,9

5,9

13,0

5,5

0% 20% 40% 60% 80% 100%

0 problémát tudott

megnevezni

1-3 problémát tudott

megnevezni


megnevezni


megnevezni

összesen

0-3 magatartásformát gyakorol 4-6 magatartásformát gyakorol


Ami a középiskola típusát illeti, láthatóan a szakközépiskolák tanulói a

legkevésbé aktívak a környezetvédelem területén (36. ábra). A szakiskolások

magatartása nagyjából az átlagnak megfelelő, míg a gimnazisták között

valamivel többen vannak azok, akik sok környezetvédelmi szempontot

vesznek figyelembe mindennapi életük során.

36. ábra. Az iskolatípus és a környezetbarát magatartásformák

gyakorlása közötti kapcsolat

13,4

23,4

19,5

19

36,5

45,0

39,8

40,9

44,0

27,9

31,6

34,6

6,1

3,6

9,0

5,5

0% 10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90% 100%

gimnázium

szakközépiskola

szakiskola

összesen




Az életforma környezetre gyakorolt hatásait illetően kiemelt jelentősége van a

közlekedésnek, ezért ezt külön zárt kérdésben vizsgáltuk. (Mivel elsősorban a

mindennapos közlekedés a döntő, arra kérdeztünk rá, hogy a megkérdezettek

hogyan járnak az iskolába.) A 37. ábra alapján látható, hogy a gyerekek

túlnyomórészt a tömegközlekedést veszik igénybe, majdnem háromnegyedük

így közlekedik. Kb. 10-10%-uk gyalog, illetve autóval és tömegközlekedéssel

éri el az iskolát. A maradék 5% biciklizik vagy autóval megy az iskolába (2%-

nyi diák már maga vezette autóval közlekedik). Ezek az eredmények

bíztatóak. Nyilván összefüggnek azzal, hogy a diákok viszonylag kis

távolságból járnak tanulni. Egynegyedük 5 km-nél közelebbről, további 17%-

uk 10 km-en belülről érkezik. 30 km-nél is távolabb 12%-uk lakik.

37. ábra. Általában mivel szokott bejárni az iskolába?

tömeg-

közlekedéssel

74%

autó, amit ő vezet

2%

autó, amit más

vezet

2%

autó és

tömegközlekedés

11%

gyalog

10%

biciklivel

1%

A diákok jelenlegi közlekedési magatartása ugyan nagyon kedvező, kérdés

azonban, hogy ha a lehetőségeik megengednék, mivel járnának

legszívesebben. Kerékpárral nagyon kevesen járnak az iskolába, és azok

közül, akik most nem biciklit használnak a közlekedésben, 54%-uk

kedvezőbb feltételek (pl. bicikliút, biztonságos tároló) megléte esetén sem

használná azt, csak 44% válaszolt erre a kérdésre igennel. A tömegközlekedés

szerepe igen magas a mintában, és a többi diák 27%-a is hajlandó lenne

kedvező feltételek (pl. megbízható menetrend, tiszta járművek stb.) teljesülése

esetén váltani erre. Ami környezetvédelmi szempontból kedvezőtlen, az az,

hogy ha tehetné, a diákok többsége szívesen használna autót a közlekedéshez,

a jelenlegi 4% mellett további 73%-uk.


Ugyanezt támasztja alá a három közlekedési eszköz közötti választás is,

hiszen az eredmények azt mutatják (38. ábra), hogy a középiskolások 67%-a

legszívesebben autóval járna, 18% használna leginkább kerékpárt, és a

maradék 15% közlekedne csak legszívesebben a tömegközlekedés

eszközeivel.

38. ábra. Mivel járna legszívesebben?

autóval

67%

biciklivel

18%

tömeg-

közlekedéssel

15%

Rákérdeztünk arra, látott-e már a diák olyan jelölést, amely a termékek

környezetbarát jellegére utal, illetve, hogy hajlandók lennének-e egy ilyen

termékért valamivel többet fizetni. A fiatalok többsége (79%) látott már

környezetbarát termék jelölést, de csak elenyésző azoknak az aránya (9%),

akik az ilyen termékekért biztosan többet is fizetnének. Nagyon magas a

bizonytalanok aránya: 58%-uk talán fizetne, 8%-uk pedig nem tudja. A

diákok egynegyede azt jelölte meg, hogy nem lenne hajlandó a környezetre

kevésbé káros megjelöléssel rendelkező termékekért többet fizetni (Hiba! A

hivatkozási forrás nem található.).

A környezetbarát címkék ismeretében és a magasabb fizetési hajlandóságban

nem találtunk különbséget a három iskola tanulói között. Tendenciájában

érvényesül, hogy a magasabb iskolai végzettségű szülők gyerekei

határozottabb véleménnyel rendelkeznek a fizetési hajlandóságot illetően:

lényegesen többen vannak a legalább érettségivel vagy annál magasabb

végzettségű szülők gyermekei között azok, akik biztosan hajlandóak lennének

többet fizetni (11% vs. 6%, a mintaátlag 9%), illetve azok is többen vannak

ebben a csoportban, akik kijelentették, hogy nem fizetnének többet (25% vs.

24%, 24,5%-os mintaátlag mellett), de itt már lényegesen kisebb a

mintaátlagtól való eltérés. Hasonló, szignifikáns eredményt adott a nem

szerinti vizsgálat: a fiúk véleménye határozottabb, lényegesen magasabb a

fiúk között a biztosan magasabb fizetési hajlandóság, de a nemleges válaszok

aránya is, a lányok viszont a bizonytalanok táborát erősítik.


A nyílt kérdés és a konkrét környezetbarát magatartásformák vizsgálata után

zárt formában is megkérdeztük a középiskolásokat, mely tényezők gátolják

leginkább, hogy a jelenleginél környezettudatosabb módon éljenek. A

lehetséges válaszok közül legfeljebb hármat választhattak a diákok, a 39.

ábraán az látható, hogy a megkérdezettek hány %-a választotta az egyes

tényezőket. A középiskolások leginkább külső okokat jelöltek meg gátló

tényezőként, első helyen a megfelelő feltételek (43%), második helyen a

megfelelő tájékoztatás hiányát (39%). A diákok 36%-a ugyanakkor elismerte,

hogy saját kényelmessége is visszatartja a környezettudatos élettől, 27% pedig

tudását is hiányosnak érzi.

Szintén nagyon sokan (34%) említették az anyagi lehetőségek hiányát, ami

arra utal, hogy sokak gondolkodásában a drága környezetbarát termékek

vásárlása jelenti a környezettudatosságot, kevésbé gondolnak azokra a

lépésekre (pl. takarékosság, fogyasztás csökkentése) amelyek nem kerülnek

pénzbe, sőt megtakarítással is járnak. Érdekes az anyagi okok említésének és

a (szubjektív) életszínvonalnak a kapcsolata: ugyan azok között, akiket a

pénzhiány gátol a környezettudatosabb életmódban, a mintaátlagnál kevesebb

az életszínvonalukat a többiekhez képest magasnak tartók aránya, ám még itt

is 64,7% (a mintaátlag 76%). Ők tehát annak ellenére érzik úgy, hogy

elsősorban több pénzre lenne szükségük a környezettudatos élethez, hogy

anyagi körülményeik jobbak az átlagosnál.

A válaszok alapján közel 20% tartja jelenleg is megfelelően

környezettudatosnak az életvitelét, 13,5% pedig úgy véli, azért nincs értelme

változtatnia, mert egyedül nem képes kellően befolyásolni a környezetterhelés

alakulását. Viszonylag alacsony, 5,5% azoknak az aránya, akik úgy

gondolják, nincs szükség a környezettudatos életre, mivel a környezeti

problémák súlya ezt nem indokolja. A nyílt kérdéshez képest a „nem tudom”

válaszok aránya csökkent, de 14%-kal továbbra sem elhanyagolható.

Akik nem tartják olyan súlyosnak a környezeti problémákat, vagyis nem

tartják szükségesnek, hogy a jelenleginél környezettudatosabban éljenek, azok

szignifikánsan nagyobb arányban nem értenek egyet azzal sem, hogy a

környezeti problémák megoldásához a fogyasztás visszafogására is szükség

lenne. Akik úgy gondolják, hogy a környezeti problémák megoldása úgysem

rajtuk múlik, azokra ugyanez jellemző, ami egyértelműen felelősség-áthárító

magatartásra vall.


39. ábra. Melyek a fő tényezők, amelyek gátolják, hogy a jelenleginél

környezettudatosabb módon élj?

14,0

27,4

39,2

36,0

34,0

43,1

19,1

5,5

13,5

0,0 5,0 10,0 15,0 20,0 25,0 30,0 35,0 40,0 45,0 50,0

nem tudom

nem tudok eleget ezekről a dolgokról

hiányzik a megfelelő tájékoztatás

nem szívesen mondok le a kényelmemről

anyagi okokból (pénzhiány) nem engedhetem

meg magamnak

hiányoznak a környezetbarát életmód feltételei

(pl. hulladékgyűjtő szigetek, stb.)

már most is elég környezettudatos módon élek

nem tartom szükségesnek (nem tartom olyan

súlyosnak a környezeti problémákat)

nem látom értelmét (a környezeti problémák

megoldása úgysem az én életmódomon múlik)

Arra is kíváncsiak voltunk, van-e összefüggés a különböző gátló tényezőket

említő diákok környezettudatos viselkedésében. Megvizsgáltuk tehát, hogy az

egyes okokat választók, illetve nem választók átlagosan hányat gyakorolnak a

korábban vizsgált 12 környezetbarát magatartásforma közül. Az összefüggés

több esetben is szignifikánsnak bizonyult, egyedül a megfelelő tájékoztatás

hiányát, mint gátló tényezőt említő, illetve nem említő diákok magatartásában

nincs számottevő különbség. Megállapítható viszont, hogy azok, akik úgy

gondolják, hogy már most is elég környezettudatos módon élnek, valóban

több magatartásformát gyakorolnak azoknál, akik ezt nem jelölték meg. Azon

kevesek, akik nem tartják súlyosnak a környezeti problémákat, átlagosan

közel négy magatartásformát gyakorolnak, míg a többiek közel hatot. Úgy

tűnik, szintén mérhető visszatartó ereje van annak, ha valaki széleskörű

változások híján nem látja egyéni cselekedeteinek értelmét: ők átlagosan öt

tevékenységet gyakorolnak, szemben a többiek 5,9-es átlagával.


Itt is szignifikánsnak bizonyult a tudás hiánya: akik úgy érzik, hogy nem

tudnak eleget a környezetvédelemről, átlagosan 5,2 tevékenységet

gyakorolnak, a többiek 5,9-et. Érdekes továbbá, hogy a „nem tudom” választ

megjelölők is átlagosan eggyel kevesebb környezetbarát szokással

rendelkeznek, mint társaik (átlag 4,9, illetve 5,9). Ez igazolja korábbi

feltevésünket, miszerint azok, akik nem tudják megmondani, mi hiányzik a

környezettudatos élethez, általában kevésbé foglalkoznak ezzel a

problémával. Szintén jelentősen csökkenti a környezetbarát magatartásformák

gyakorlását, ha valaki nem szívesen mond le a kényelméről (azok átlaga, akik

megjelölték ezt a tényezőt 4,9, a többieké 6,2). Érdekes ugyanakkor, hogy az

anyagi korlátokat és a megfelelő feltételrendszer hiányát említők éppen, hogy

az átlagosnál több környezettudatos szokással bírnak, ami arra utal, hogy

sokak számára ezek nem kifogások, hanem valódi gátló tényezők, amik útját

állják a még környezettudatosabb életformának (az anyagi okokat említők

átlaga 6,5, a nem említőké 4,9; a feltételrendszer hiányára az átlag 6,1, illetve

5,4).

A fentiekben is látható volt, hogy a diákok egy részénél a környezetbarát

életformával kapcsolatban visszatartó erőként hat, ha saját cselekedeteit

súlytalannak érzi a környezeti problémák nagyságrendjéhez képest.

Ugyanakkor az is kiderült, hogy a környezet érdekében való cselekvést

elsősorban nem a fogyasztás oldaláról közelítik meg, holott ennek biztosan

nagyobb súlya van a globális környezeti problémák szempontjából, mint pl. a

szelektív hulladékgyűjtésnek. Arra is rákérdeztünk tehát, hogyan

viszonyulnának a fiatalok egy olyan átváltáshoz, ahol a kisebb kényelem és

alacsonyabb szintű fogyasztás mindenkire vonatkozik, de cserében valóban

megoldódnak a környezeti problémák. A többség (56%) bizonytalan egy ilyen

megoldást illetően, ugyanakkor kevesebben vannak azok, akik egyértelműen

elfogadnák (15%), mint akik egyértelműen elutasítanák azt (29%). Ez azt

jelenti, hogy a többség valójában nem tartja a környezeti problémákat annyira

súlyosnak, hogy megoldásuk érdekében kész legyen személyes kényelméről

lemondani – akkor sem, ha nem kell attól tartania, hogy a többiek magatartása

miatt áldozata hatástalan marad.

Külön megvizsgáltuk azt is, hogyan válaszoltak erre a kérdésre azok, akiket

az egyéni cselekvés értelmetlensége tart vissza a környezettudatosabb

életmódtól. Arra számítottunk, hogy ők nagyobb arányban támogatnának egy

olyan megoldást, amelyben mindenki áldozatot hoz, és így valóban sikerül

megoldani a környezeti problémákat. A válaszok azonban nem igazolták

feltevésünket: az egyéni cselekedetek súlytalanságára hivatkozók éppen, hogy

az átlagosnál is kevésbé lennének hajlandóak fogyasztásukról, kényelmükről a

környezet érdekében lemondani (48%-uk határozott nemmel válaszolt,


szemben a teljes minta 28%-ával, az egyértelmű igenek aránya a 4%-ot sem

éri el). Úgy tűnik tehát, hogy az „egyedül nem tehetünk semmit” érvelés

inkább kifogás, semmint valódi ok a nem cselekvésre.

Pozitív kapcsolatot találtunk ugyanakkor az anyagilag szerény,

környezettudatos világ iránti vonzalom és a mindennapos környezetbarát

cselekedetek között. Kiderült, hogy akik elleneznék a szóban forgó változást,

azok nem is igazán tesznek a környezetért mindennapi életük során, míg azok,

akik szívesen élnének visszafogottabban, de egészséges környezetben,

valóban jobban oda is figyelnek a környezetre.

Kiderült az is (40. ábra), hogy akik egyetértenek azzal, hogy a környezeti

problémák megoldásához a vásárlás visszafogására és a szerényebb életre is

szükség van, szignifikánsan nagyobb arányban támogatnának is egy ilyen

átváltást.

40. ábra. Összefüggés a fogyasztás visszafogásával való egyetértés és

aközött, szívesen élne-e a válaszadó egy kevésbé kényelmes, de

tisztább, egészségesebb világban

36

45

35

15

7

49

43

57

68

53

15

11

8

17

40

0% 20% 40% 60% 80% 100%

nem tudom

egyáltalán nem

értek egyet

inkább nem értek

egyet

inkább egyetértek

teljesen egyetértek

nem élnék szívesen… talán szívesen élnék…

A környezetvédelmi aktivista magatartás a megkérdezett diákok 3%-ára

jellemző kifejezetten, a többség (56%) vett már részt valamilyen

környezetvédelmi témájú megmozduláson, de nem rendszeresen teszi ezt.


A környezeti nevelés hatása a középiskolások tájékozottságára és életmódjára

A környezeti oktatással, neveléssel kapcsolatban a felmérés közvetlen és

közvetett kérdéseket is tartalmazott. Nyílt kérdés formájában vizsgáltuk, mely

tantárgyakon belül hallanak a legtöbbször környezeti kérdésekről a

középiskolás diákok.

Amint a 41. ábramutatja, a válaszadók nagyrészt a földrajz, biológia, kisebb

részben a kémia, környezet-, illetve természetismeret, valamint a

környezetgazdálkodás című tantárgyakon belül hallottak

környezetvédelemmel kapcsolatos témakörökről. A kérdést nyitott formában

tettük fel, a diákok a kipontozott vonalra többféle választ is írhattak. A

fentieken kívül környezeti témák előkerülnek történelem, gazdálkodástan,

rajz, vízi halászat, élelmiszerismeret, belügy, informatika, osztályfőnöki,

logisztika, társadalomismeret, kereskedelmi ismeretek, valamint angol órákon

is a megkérdezettek szerint; ezek együtt alkotják az „egyéb” kategóriát (12%).

A lista sokszínűsége mindenképpen a témakör jelentőségére utal, valamint

arra, milyen sok területen érezteti hatását a környezeti problémák

megjelenése.

A környezeti nevelésnek, oktatásnak a diákok környezeti kérdésekkel

kapcsolatos tájékozottságára, valamint (környezettudatos) életmódjára

gyakorolt hatását kereszttáblák segítségével vizsgáltuk. Sok esetben kaptunk

várakozásainknak megfelelő eredményeket, olykor azonban meglepő

felfedezésekre is jutottunk.

Először azt vizsgáltuk, milyen összefüggésben van a környezeti nevelés

„intenzitása” és a válaszadók tájékozottsága a témában. Intenzitás alatt itt azt

értjük, hány olyan tantárgyat neveztek meg a középiskolai tanulók, amelyek

keretében környezeti kérdésekről hallottak. Várakozásunknak megfelelően:

akik több tantárgyat neveztek meg, amelyen belül környezeti témákról

hallottak, azok szignifikánsan több környezeti problémát tudtak felsorolni (19.

ábra). Ez az eredmény jelzi, hogy feltehetően ők azok, akik jobban

odafigyelnek a környezeti témákra.


41. ábra. Milyen tárgyak keretében tanultál környezetvédelemmel

kapcsolatos témaköröket?

12,1

1,6

2,6

3,9

6,9

21,3

31,9

60,6

63,9

0,0 20,0 40,0 60,0 80,0 100,0

egyéb

környezeti kémia, környezettan

technika

fizika

környezetgazdálkodás

környezetismeret

kémia

biológia

földrajz

említés %

42. ábra. Összefüggés az említett tantárgyak száma és a felsorolt

környezeti problémák száma között

39

22

16

16

8

52

50

57

46

48

9

25

24

35

37

0

3

4

3

7

0% 20% 40% 60% 80% 100%

0 tantárgyat említ

1

2

3

4 vagy több

tantárgyat említ

0 problémát 1-3 problémát 4-6 problémát 7-11 problémát


A környezeti oktatás nemcsak a fiatalok környezeti kérdésekkel kapcsolatos

tudásával, hanem környezettudatos magatartásával is pozitív kapcsolatban

van. Látható (43. ábra), hogy azok a fiatalok, akik az iskolai oktatás keretében

több tárgyból találkoztak környezetvédelemmel, több környezetbarát

magatartásformát gyakorolnak mindennapjaikban.

Igen lényeges kérdés, mennyire hisznek a középiskolai tanulók a környezeti

oktatás szemléletformáló, magatartás-befolyásoló hatásában. A válaszok

alapján erről nagyon különbözően gondolkodnak a diákok, gyakorlatilag

ugyanolyan arányban (20% körül) voltak azok, akik szerint az oktatás

egyáltalán nem képes hatni a fiatalok magatartására, és azok, akik szerint igen

jelentős hatással bír (44. ábra). A mérsékelt vélemények között valamivel

többen voltak a pozitívak, de a különbség itt sem számottevő (25,7%, illetve

20,2%).

Fontos eredmény, hogy akik a környezeti kérdésekben való tájékozottságuk

változásánál megjelölték a középiskolai oktatás hatását, mint olyan tényezőt,

amelynek a változás tulajdonítható, azok szignifikánsan nagyobb arányban

értettek egyet azzal, hogy az oktatás képes megváltoztatni a fiatalok

környezeti magatartását (22. ábra).

43. ábra. Összefüggés az említett tantárgyak száma és a környezetbarát

magatartásformák gyakorlása között

30

18

21

16

9

19

38

45

43

39

33

41

27

28

32

41

50

35

5

9

5

4

9

6

0% 10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90% 100%

egy tárgyban sem tanult a

környezetvédelemről

1 tárgyban tanult

2 tárgyban

3 tárgyban

4 vagy több tárgyban tanult a

környezetvédelemről

összesen

a gyakorlolt magatartásformák száma

0-3 4-6 7-9 10-12


44. ábra. Véleményed szerint az oktatás képes megváltoztatni a fiatalok

környezeti magatartását? (1 – egyáltalán nem, 4 – igen,

nagymértékben)

20 20 26 19 15

0% 10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90% 100%

1

egyáltalán nem képes 2 3 igen, nagy mértékben képes nem tudom

45. ábra. Egyetértés a környezeti oktatás szemléletformáló erejével – a

középiskolai oktatás információátadó hatásának függvényében

22

8

20

21

24

34

18

24

16

14

0% 10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90% 100%

Nem jelölte.

Környezeti

tájékozottságom a

középiskolai oktatás

hatására változott.


Ugyanez az összefüggés felfedezhető azoknál is, akik elsősorban a médiából

szerzik be a környezeti információkat, ami valószínűleg azt jelzi, hogy bíznak

a tájékoztatás szemléletformáló erejében, aminek egyik formája maga az

oktatás is. Azoknál viszont, akik egy-egy tanáruknak tulajdonítanak nagy

szerepet az információátadásban, ez a fajta összefüggés nem volt fellelhető.

Érvényesül az az összefüggés is, hogy akik több tantárgyat neveztek meg,

azok jobban hisznek az oktatás szemléletformáló hatásában (23. ábra).


46. ábra. Meggyőződés a környezeti oktatás szemléletformáló hatásáról

annak függvényében, hány tantárgyat említenek, ahol környezeti

kérdésekről hallottak

31

19

21

16

13

13

20

22

23

12

12

27

22

34

27

20

15

20

16

37

25

18

15

11

12

0% 20% 40% 60% 80% 100%

0 tantárgyat említ

1

2

3

4 vagy több

tantárgyat említ


Természetesen a fentiek alapján az is várható volt, és teljesült is, hogy akik

több súlyos környezeti problémát tudtak maguktól felsorolni, azok jobban

hisznek az oktatás magatartásformáló hatásában.

Következtetések

Kutatásunk során három középiskola tanulói körében feltáró jellegű

vizsgálatokat végeztünk környezettudatosságukról és az oktatás környezeti

érzékenységet befolyásoló hatásáról. A nem reprezentatív mintán végrehajtott

felméréseink eredményei jórészt egybecsengenek a szakirodalmi

tapasztalatainkkal. Legfontosabb eredményeink az alábbiak.

A diákok háromnegyede jól tájékozottnak tartotta magát környezetvédelmi

kérdésekben. Tanulmányaik során kétharmaduknak nőttek az ez irányú

információi, amelyben jelentős szerepet játszott maga az oktatás, de nagyobb

mértékben a média és a saját, belső érdeklődés kialakulása. A magas

tájékozottság ellenére egyötödük egyetlen környezeti problémát sem tudott

felsorolni magától, de a diákok fele is csak hármat. Környezeti figyelmük

elsősorban a klímaváltozásra és a légszennyezésre irányul. A tanulók fele hisz

abban, hogy a technikai fejlődés megoldhatja a környezeti gondokat,

ugyanakkor jelentős az éppen ellenkezőleg vélekedők aránya is. Ellentétes

eredményt hozott a fogyasztás visszafogásának értékelése, tehát kevesen


hisznek ebben. Főként azok tartják ezt szükségesnek, akik több ismerettel

rendelkeznek, vagyis a tudás valóban hozzásegíthet az ok-okozati

összefüggések felfedezéséhez, így a problémák megoldásához is. Amikor egy

listából kellett a legfontosabb környezeti problémákat megjelölni, legtöbben a

légszennyezésre és az élővilág pusztulására asszociáltak. Az első öt legtöbbet

megjelölt között helyet kapott még a vízszennyezés és a klímaváltozás is.

Saját bevallásuk szerint kétharmaduk az átlagosnál jobban figyel a

környezetre. Arra a kérdésre, hogy szerintük mit tehetnének a jobb

környezetminőség biztosításához, leginkább a szelektív hulladékgyűjtést, a

környezetbarát közlekedést és a légszennyezés csökkentését említették. A

környezetbarátabb irányba történő elmozdulás feltételeként leggyakrabban az

odafigyelést és a társadalom szemléletének változását említették, de többen a

környezetbarát termékek megfizethetőségét jelölték meg.

A környezet védelme érdekében végzett tevékenységek közül leginkább a

szelektív hulladékgyűjtést gyakorolják, de megjelentek még ezek között a

veszélyes hulladékok elkülönítése, a víz- és energiatakarékosság különböző

formái is. Vásárlásaik során a környezetvédelmi szempontok kevésbé

érvényesülnek: nem preferálják a nem eldobható termékeket, a helyi

árucikkeket vagy az ökocímkével ellátott termékeket sem. Sokan

tömegközlekedéssel járnak, de ha tehetnék, nagyon sokan választanák az autót

mindennapjaik során. Tapasztalataink szerint a környezeti tudás egyértelműen

pozitívan hat a cselekvésre. A környezet érdekében gyakorolt

tevékenységekben a gimnazisták járnak az élen.

A diákok négyötöde találkozott már környezetbarát termékjelöléssel, de csak

egytizedük fizetne ezért biztosan magasabb árat, ők főként a magasabb iskolai

végzettséggel rendelkező szülői háttérrel rendelkezők közül kerültek ki.

További 60%-uk esetleg hajlandó lenne többet fizetni ezekért a termékekért.

A kevésbé környezettudatos magatartást elsősorban külső gátló tényezőkre

fogták (a megfelelő feltételek, a tájékoztatás hiánya), s csak ezután jelentek

meg a saját akadályozó tényezők, elsősorban a kényelem és a pénz hiánya.

Fontos, bár nem pozitív eredmény, hogy a környezet érdekében való

cselekvést egyáltalán nem a fogyasztás irányából közelítik. A szerényebb

életvitelben csak kevesen (15%) látják a megoldást. A jelenlegi tudás és a

tanult tárgyak száma között egyértelmű pozitív kapcsolatot találtunk, és

hasonló eredményt adott a környezetvédelmi tevékenységek gyakorlása és a

tudás közötti összefüggés is. Közel ugyanakkora azok száma, akik szerint az

oktatás jelentős hatással lehetne a környezettudatosabb életmód kialakulására,

mint akik szerint ez nem igaz. Akik viszont a tájékozottság növekedésénél az

oktatást is megjelölték, azok között határozottabban erősebb az oktatásba

vetett bizalom.


A felmérés tapasztalatai alapján jól látszanak a középiskolások környezeti

tudatosságának fejlesztési lehetőségei. Az attitűdökben és a magatartásban

megnyilvánuló ellentmondások feloldásában jelentős szerepe lehet a

következetes környezeti nevelésnek, amely egyrészt szélesebb körben

tudatosítja a környezeti problémákat a diákok körében, hangsúlyozza a felelős

magatartás jelentőségét, továbbá konkrét megoldási mintákkal is szolgál,

amelyek nem állnak meg a jól ismert, kevés áldozatot igénylő

cselekedeteknél, hanem célba veszik a fogyasztói magatartást is. Habár a

felmérésünkbe vontak mintája nem reprezentatív, mégis, a nagyon csekély

számú eddigi kutatásokkal együtt ezek az eredmények is hozzájárulhatnak

ahhoz, hogy megtaláljuk a fiatalok, így a középiskolások környezeti

tudatosságát és cselekvési hajlandóságát legeredményesebben befolyásoló

eszközöket.

Irodalomjegyzék

1. Asunta, T. (2004): Knowledge sources, attitudes and self-reported

behaviour of secondary-level science students concerning environmental

topics. In: Laine, A. – Lavonen, J. – Meisalo, V. (eds.) Current research

on mathematics and science education, University of Helsinki, Research

Report 253.

2. Benn, J. (2004): Consumer education between „consumership” and

citizenship: experiences from studies of young people. International

Journal of Consumer Studies 28: 108-116.

3. Boyes, E., Skamp, K. and Stanisstreet, M. (2008): Australian secondary

students’ views about global warming: Beliefs about actions, and

willingness to act. Research in Science Education, 39: 661-680.

4. BSzT (2010): Környezettudatos magatartásra nevelés protokollja a

Bakonyi TISZK intézményeiben. Bakonyi Szakképzés-szervezési

Társulás.

http://www.bakonyitiszk.hu/sites/default/files/pdf/tender/bakonyitiszk-

kornytudatos- magatartasra-neveles.pdf, letöltés: 2012. február 1.

5. Czippán K., Havas P., Victor A. (2009): Környezeti nevelés a

fenntarthatóságért, NKNS,

http://mkne.hu/NKNS_uj/a_%20ff_%20pedagogiaja.pdf, letöltés: 2012.

február 1.

http://www.bakonyitiszk.hu/sites/default/files/pdf/tender/bakonyitiszk-kornytudatos-magatartasra-neveles.pdf

http://www.bakonyitiszk.hu/sites/default/files/pdf/tender/bakonyitiszk-kornytudatos-magatartasra-neveles.pdf

http://mkne.hu/NKNS_uj/a_%20ff_%20pedagogiaja.pdf


6. Domokos Tamás (2003): Fogyasztói szokások és fogyasztói sérelmek.

Székesfehérvári középiskolások a fogyasztói piacon – kutatási program.

ECHO Survey.

http://web.ne.hu/echo_survey/_user/downloads/kutatasi_beszamolo/t-

fogy03%F5sz.pdf, letöltés: 2012. február 2.

7. Jänicke, M. (2008): Ecological modernisation: new perspectives. Journal

of Cleaner Production 16: 557-565.

8. Kovács András Donát (2003): A környezettudatosság fogalma és

vizsgálatának hazai gyakorlata.

http://geo.science.unideb.hu/taj/dokument/telkonf/dokument/kovacs_a_d.

pdf, letöltés: 2012. február 1.

9. Marjainé Szerényi Zs., Zsóka Á., Széchy A. (2009): Environmental

Education and Pro-environmental Consumer Behaviour – results of a

university survey, Joint Actions on Climate Change Conference,

Aalborg, Dánia, 2009. jún. 8-10, tanulmány elérhető:

http://gin.confex.com/gin/2009/webprogram/Paper2619.html

10. Marjainé Szerényi Zs., Zsóka Á., Széchy A. (2010): A Budapesti

Corvinus Egyetem hallgatóinak fogyasztási szokásai a fenntarthatóság

szemszögéből, in: Sikos Tamás (szerk.): Fenntartható fogyasztás és

növekedés határai, Új trendek a kereskedelemben, Gödöllő - Komárom,

Selye János Egyetem Kutatóintézete, ISBN: 978-80-89234-95-0, 145-

164.o.

11. Michalos, A. C., Creech, H., McDonald, C. and Hatch Kahlke, P. M.

(2009): Measuring Knowledge, Attitudes and Behaviours towards

Sustainable Development: Two Exploratory Studies. International

Institute for Sustainable Development, Winnipeg.

12. Varga Attila (2004): A környezeti nevelés pedagógiai, pszichológiai

alapjai. Ph.D. disszertáció, ELTE Bölcsészettudományi Kar,

Neveléstudományi Doktori Iskola.

http://web.ne.hu/echo_survey/_user/downloads/kutatasi_beszamolo/t-fogy03%F5sz.pdf

http://web.ne.hu/echo_survey/_user/downloads/kutatasi_beszamolo/t-fogy03%F5sz.pdf

http://geo.science.unideb.hu/taj/dokument/telkonf/dokument/kovacs_a_d.pdf

http://geo.science.unideb.hu/taj/dokument/telkonf/dokument/kovacs_a_d.pdf


Dr. Zsóka Ágnes, Marjainé dr. Szerényi Zsuzsanna, Széchy Anna

A környezeti képzés szerepe az egyetemisták környezeti tudatosságában – a BCE hallgatóinak

példáján

Bevezetés

Az OTKA 68647, „Fenntartható fogyasztás, a Környezettudatosság növelése

az oktatásban” című alprojektje első fázisának keretében kérdőíves felmérést

hajtottunk végre a Budapesti Corvinus Egyetem hallgatói körében. A kutatás

célja annak megismerése volt, hogyan viszonyulnak a környezeti

problémákhoz az egyetemisták, milyen környezettudatos tevékenységeket

végeznek, milyen fogyasztói szokásokkal rendelkeznek, valamint magatartási

formáikban mekkora szerepet játszik az egyetemen folyó környezeti képzés.

A felmérés keretében 2008 őszén összesen 436 hallgatót kérdeztünk meg,

méghozzá a hallgatók különböző csoportjait: környezeti specifikációjú III. és

IV-V. éves hallgatókat, felsőbb éves, csak egy környezeti vonatkozású tárgyat

hallgató tanulókat, valamint elsőéveseket, akik egy választható tárgy

keretében ismerkedhettek meg a környezeti problémákkal és ezek

környezetgazdaságtani megoldásaival. Feltételezésünk szerint a környezeti

képzés mélysége szignifikáns hatással bír a fiatalok mindennapi viselkedésére

nézve. A megkérdezettek fogyasztói magatartását leíró eredményeket két

tanulmányban korábban már publikáltuk (l. Marjainé Szerényi et al., 2009 és

2010); jelen tanulmány kifejezetten a környezeti oktatásnak és nevelésnek az

egyetemisták környezeti tudatosságában megnyilvánuló érzékelt hatásairól

szól.


Kutatások a környezeti képzés szerepéről

Napjaink egyre súlyosbodó környezeti problémái nagy kihívás elé állítják az

emberiséget. A jelen és jövő generációk érdekei, valamint bolygónk épsége

megkívánják, hogy a tásadalom valamennyi szereplője hozzájáruljon a

fenntartható fejlődés megvalósulásához. Az egyetemek rendkívül jelentős

szerepet tölthetnek be ebben az átalakulásban, hiszen korábban is katalizátorai

voltak a társadalmi változások és a közjó előmozdításának (Waas et al., 2010).

Ezt a felelősséget felismerve az elmúlt évtizedek folyamán egyre több

egyetem igyekszik működésébe integrálni a fenntartható fejlődés elveit, és a

tudomány szemszögéből is sokan vizsgálják ezeket az erőfeszítéseket,

olyannyira, hogy a fenntarthatóság a felsőoktatásban (sustainability in higher

education, SHE) mára önálló kutatási területté vált. A téma igen sokrétű,

hiszen az egyetemek tevékenységében is sokféle módon jelenhet meg a

fenntarthatósággal kapcsolatos szerepvállalás. Ilyen lehet a környezetvédelmi

(vagy a fenntarthatóság más dimenzióval kapcsolatos) kérdések integrálása az

oktatásba, a fenntarthatósággal kapcsolatos kutatások, de ide tartozik az

egyetemi működés „zöldítése” (pl. szelektív hulladékgyűjtéssel,

energiahatékonysággal kapcsolatos fejlesztések), illetve a helyi közösségekkel

együttműködésben végrehajtott különféle kezdeményezések is. A terület

nemzetközi szakértői azonban egy 2005-ös konzultáció alkalmával

egyetértettek abban, hogy e tevékenységek közül az oktatás hatásainak

vizsgálata, a magatartás változását hatékonyan előmozdítani képes tanítási-

tanulási módszerek azonosítása a legfontosabb feladat (Wright, 2007).

A környezetbarát magatartás kialakulásának számos összetevője van. Ezek

közül egy a környezeti problémákkal, környezetvédelemmel kapcsolatos

tudás, hiszen a környezetbarát magatartásformák ismerete nélkül nyilván nem

lehetséges azok gyakorlása sem. A tudás ugyanakkor azért is fontos, mert a

környezeti problémák ismerete általában kiváltja az emberek aggodalmát,

ráirányítja a figyelmet a kérdésre, és így segíti a környezetvédelemmel

kapcsolatos kedvező attitűdök kialakulását (Kollmuss és Agyeman, 2002). A

kedvező attitűdök megléte pedig további fontos feltétele a cselekvésnek, noha

többen kimutatták, hogy a tudás és az attitűdök önmagukban még nem

feltétlenül jelennek meg a tényleges viselkedésben (Arburnhott, 2009). Ez

utóbbira ugyanis számos külső tényező is hatással van, ilyenek például az

interperszonális kapcsolatok, az egyén számára fontos személyek véleménye,

vagy a szélesebb társadalmi normák, elvárások (Ajzen, 1985). A

környezetbarát magatartás további akadálya lehet a szükséges infrastruktúra,

illetve választási lehetőségek hiánya vagy a pénzügyi korlátok, de problémát


jelenthetnek a környezetbarát magatartásformákhoz fűződő áldozatok, illetve

a rögzült szokások is (Stern, 2000, illetve Arburnhott, 2009).

Az oktatás a fenti tényezők közül nyilván nem képes valamennyit

befolyásolni, ugyanakkor a viselkedés megváltoztatásához szükséges tudás

átadásában, a kedvező attitűdök kialakításában nagy szerepe lehet, és

hosszabb távon kihathat az egész társadalom értékrendjére is. A

környezetvédelemmel kapcsolatban érdemes kiemelt figyelmet fordítani a

fiatal generációra, mivel ők általában kevéssé rendelkeznek rögzült,

környezetre káros szokásokkal, hosszabb időn át alakítják majd a környezet

minőségét, és hatékonyan előmozdíthatják a környezetbarát viselkedést

másoknál is (Leeming és Porter, 1997).

A környezettel kapcsolatos tudás, attitűdök, illetve az oktatás szerepét a

fiatalok környezetbarát magatartásformáinak kialakulásában nemzetközi

szinten több kutatás vizsgálta. Számos kutató (l. Bamberg, 2003, Littledyke,

2006, Kagawa, 2007, Michalos et al., 2009, Álvarez Suárez és Vega Marcote,

2010 stb.) hangsúlyozza a környezeti nevelés szemléletformáló szerepét, a

szükséges tudás átadásán túlmenően. A környezetvédelmi oktatás tartalma

mellett természetesen annak módja is meghatározó. Az alapvető kérdés itt az,

hogy a fenntarthatósággal kapcsolatos témaköröket horizontálisan (más

tantárgyak anyagába illeszve) vagy vertikálisan (külön fenntarthatósággal

kapcsolatos kurzusok formájában) integrálják-e a tantervbe. Amennyiben a

fenntartható fejlődést olyan gondolatkörnek tekintjük, melynek az élet

valamennyi területét át kell hatnia, úgy elvben a horizontális megközelítés

tekinthető kedvezőbb megoldásnak (Ceulemans és De Prins, 2010). Az

oktatási módszerekkel kapcsolatban jellemző az útkeresés, az újszerű

megoldások kipróbálása, amely éppen abból a tapasztalatból fakad, hogy a

magatartás megváltozásához az ismeretek átadása nem feltétlenül elegendő,

ezért szükség van a környezeti nevelés „élményszerűbbé” tételére. Duerden és

Witt (2010) például a közvetlen tapasztalatok (természetben tartott

workshopok) eredményességét emeli ki, Steiner és Posch (2006)

transzdiszciplináris esettanulmányok alkalmazását ajánlja, Dieleman és

Huisingh (2006) pedig többféle, egyetemi órákon alkalmazható játékot mutat

be a fenntarthatóság oktatásának hatékony eszközeként.

Az élményszerűség mellett többen hangsúlyozzák a morális vonatkozások

jelentőségét a környezeti nevelésben. Kühntz (2006) szerint a fenntartható

fejlődés előmozdításában a tudományos ismeretek bővítésénél nagyobb

jelentősége van az egyéni morális érzékenység erősítésének. Sibbel (2009)

szerint pedig az a legfontosabb, hogy a hallgatók tudatosítsák saját

értékrendjüket, és hajlandóak legyenek annak felülvizsgálatára. Számos

szerző a „változás ügynök” kifejezést használja arra a társadalmi szerepre,


amelyre a fenntarthatósági oktatásnak fel kell készítenie a benne részt vevő

hallgatókat. Ennek elengedhetetlen eleme a saját cselekvéssel (illetve nem

cselekvéssel) kapcsolatos felelősség meglátása (Bremer és López-Franco,

2006), a kritikai gondolkodás, illetve a rendszerszemlélet (Svanström et al.,

2008).

A rendszerszemlélet megvalósítása, mely a fenntarthatósággal kapcsolatos

problémák tárgyalásához szükséges, sokszor jelentős kihívás elé állítja a

felsőoktatási intézményeket, hiszen megköveteli, hogy a hagyományosan

tudományterületek szerint tagolt egyetemi és tantervi struktúrákban jóval

erősebbé váljon a transzdiszciplináris jelleg (Correia et al., 2010). Lidgren és

szerzőtársai (2010) tanulmánya szerint az egyetemi oktatók számos

nehézséggel szembesülnek, ami megnehezíti a fenntarthatósággal kapcsolatos

témák integrálását kurzusaikba. Ilyen például, ha úgy érzik, hogy az

intézmény vezetése vagy a munkaadók számára nem kellően fontos a téma,

illetve, ha nem tartják magukat kellően jártasnak a környezeti kérdésekkel

kapcsolatban, ezért nehezen tudják azokat saját területükhöz kapcsolni, illetve

félnek az esetleges kritikáktól. A szerzők szerint ezért nagyon fontos, hogy

elfogadjuk a fenntartható fejlődés témakörével kapcsolatban elkerülhetetlenül

jelen lévő bizonytalanságot, és megengedjük a tanároknak, hogy ezen a

területen önmaguk is tanulók legyenek.

Összességében tehát kitűnik, hogy a fenntarthatóság irányába mutató

magatartásváltozás elősegítése, megvalósítása az oktatáson keresztül

rendkívül komplex feladat, amelyet mindezidáig sehol sem sikerült

tökéletesen megvalósítani. A környezeti kihívások azonban megkövetelik,

hogy minél jobban megismerjük és tökéletesíteni tudjuk az oktatás szerepét

ezen a területen – ehhez kívánunk az alábbi kutatással is hozzájárulni.

A kutatás hipotézisei és körülményei

Hipotézisek

A kutatás előzetesen megfogalmazott munkahipotézisei a következők voltak:

H1: A környezeti képzés mélysége szignifikánsan megnyilvánul a

környezeti problémák tudatosulásának szintjében.

H2: A hallgatók érzékelik a környezeti képzés pozitív hatását környezeti

kérdésekkel kapcsolatos ismereteik növekedésében.


H3: A környezeti ismeretek növekedésében a belső érdeklődés is jelentős

szerepet játszik, mint ahogy a szakirány-választásban és a környezeti

témájú tantárgyak hallgatásában is.

H4: A környezeti képzés mélységének hatása – közvetetten – megnyilvánul

az egyetemisták környezettudatos magatartásában is.

A kutatás körülményei

A felmérést két ütemben, 2008 végén és 2009 februárjában hajtottuk végre a

Budapesti Corvinus Egyetem Környezetgazdaságtani és Technológiai

Tanszékén, a következő diákcsoportokban:

IV. és V. éves környezet- és vidékfejlesztés főszakirányosok, környezeti

menedzsment mellékszakirányosok, valamint IV. éves regionális és

környezetgazdaságtan mesterszakosok (68 fő),

III. éves gazdálkodási és menedzsment szakos, környezeti menedzsment

szakirányosok (25 hallgató),

IV. és V. éves, nem szakirányos hallgatók, akik az őszi félévben tanulták a

környezetbarát vállalatirányítás című tantárgyat (90 fő),

I. és II. évfolyamos hallgatók, akik a környezetgazdaságtan tárgyat

hallgatták (125 hallgató),

III. éves, K karos hallgatók, akik felvették a környezetgazdaságtan tárgyat,

általában azonban nem környezeti irányultságúak (37 diák),

V. éves pénzügy szakos hallgatók, akik a természeti erőforrások

gazdaságtana című tárgyat kezdték tanulni a felmérés időszakában (43 fő),

I. éves hallgatók, akik 2009 februárjában kezdték a környezetgazdaságtan

tárgyat hallgatni (46 fő).

Kontrollcsoportként elsősorban ez utóbbi kettő vehető számításba, hiszen

ezek a hallgatók a kérdőívet úgy töltötték ki, hogy éppen csak elkezdték a

környezeti témájú tárgyat tanulni.

A minta jellemzése

A 14. táblázat a válaszadók kor és nem, valamint hallgatói csoport szerinti

megoszlását mutatja. Látható, hogy a mintába majdnem kétszer annyi lány

került, mint fiú, és a pénzügy szakosok kivételével mindegyik almintában

többségben voltak a lányok. Mindezek alapján úgy tűnik, a lányok jobban

érdeklődnek a környezeti irányultságú képzés iránt, mint a fiúk (az egyetemen

is felülreprezentáltak a lányok, de nem ennyire: kb. 60:40 arányban).


14. táblázat. A válaszadók demográfiai jellemzői

A válaszadó neme A válaszadók

átlagéletkora Összesen

férfi nő

Felsőbb éves szakirányos 17 50 23,0 67

III. éves szakirányos 8 17 20,9 25

Felsőbb éves, környezeti

tárgyat tanul 30 60 22,6 90

I. éves, környezeti tárgyat tanul 35 90 19,3 125

K karos, környezeti tárgyat

tanul 13 24 20,3 37

V. éves pénzügyes 25 18 23,5 43

I. éves, környezeti oktatásban

nem részesült 22 24 19,5 46

Összesen 150 283 21,2 433

A megkérdezettek többsége kétgyermekes családból származik, többnyire

diplomás szülőkkel; a mintában alig fordult elő olyan hallgató, akinek akár az

édesapja, akár az édesanyja általános iskolai vagy annál alacsonyabb

végzettséggel rendelkezik (mindössze két diák).

A hallgatók 45%-a Budapestről, illetve környékéről származik, kisebb

településekről csak a megkérdezettek 9%-a érkezett. A válaszadók közel fele

a szüleivel él, a többiek nagyjából azonos arányban laknak saját vagy bérelt

lakásban, illetve kollégiumban. A fő anyagi forrást (itt arra kértük a

hallgatókat, hogy a két legfontosabbat jelöljék meg) is a szülők jelentik, akik

rendszeresen vagy szükség szerint támogatják gyermeküket. Az egyéb

jövedelemforrásokat illetően jelentős még az ösztöndíj és a munkajövedelem

– a hallgatóknak közel 60%-a dolgozik legalább alkalmi jelleggel az egyetem

mellett.

A kutatás eredményei

A környezeti problémák megítélése

A környezeti tudatosság lényeges eleme a környezeti problémák ismerete és a

problémákhoz való viszony. A környezeti képzéshez erősen köthető a

szükséges tudásbázis kialakítása. A környezeti problémák megítélését szokás

a NEP-ként (Dunlap et al., 2000) ismert kérdéssorozattal mérni (összesen 15


kérdés)1, amelyben különböző állításokat kell megvizsgálni abból a

szempontból, hogy azokkal milyen mértékben tudnak a válaszadók

egyetérteni (1=egyáltalán nem ért egyet, 5=teljes mértékben egyetért). A

kérdésekkel a környezettudatosság öt oldalát vizsgálhatjuk (zárójelben a

kérdések sorszámai):

a növekedés határainak realitása (1, 6, 11),

az antropocentrizmus-ellenesség (2, 7, 12),

a természet egyensúlyának törékenysége (3, 8, 13),

annak visszautasítása, hogy az emberiség a természet korlátait

figyelmen kívül hagyhatja (4, 9, 14), valamint

az ökológiai krízis és az ökológiai katasztrófa lehetősége (5, 10, 15).

Minél magasabbak az átlagértékek, annál erősebb környezettudatosságról

beszélhetünk. A legkisebb átlagértéket arra a kérdéscsoportra kaptuk, amely a

növekedés határainak létezését, az ebben való hitet vizsgálta: 2,7-es átlagával

(szórás 0,646) jóval elmarad a többi kérdéstípus átlagától, ami azt jelenti,

hogy összességében a hallgatók nemigen érzékelik, illetve inkább nem

érzékelik a növekedés határait. A gyenge átlagot elsősorban a következő

kérdésre adott magas fokú egyetértést tükröző válaszok eredményezték: „A

Földön számtalan természeti erőforrás van, csak meg kell tanulnunk

felhasználni ezeket” (átlag: 1,83, szórás: 0,847). Ugyancsak alacsony átlagot

kaptunk a csoport egy másik kérdésére is: „A Föld olyan, mint egy nagyon

kevés hellyel és erőforrással rendelkező űrhajó” (átlag: 2,65, szórás: 1,049). A

hallgatók eszerint azt gondolják, hogy az emberiség lehetőségei a természet

erőforrásainak kiaknázásában még korántsem értek véget, számtalan

eszközzel bővíthetjük azok mennyiségét, elérhetőségét, ehhez tartozhat pl. a

technikai fejlődés.

A második kérdéscsoport az emberközpontúság tagadására vonatkozik, amely

a legmagasabb átlaggal rendelkezik (4,14, szórás: 0,616). A hallgatók szerint

a növényeknek és az állatoknak legalább annyi joguk van a létezéshez, mint

az embereknek, és általános az a véleményük is, hogy az emberiségnek

egyáltalán nem az a feladata, hogy uralkodjon a természet felett.

Erőteljesen hisznek abban is, hogy a természet egyensúlya törékeny (átlag:

3,96, szórás: 0,623). Úgy gondolják, hogy az ember beavatkozása a természeti

1 A NEP (New Ecological Paradigm) skálát eredetileg Dunlap és Van Liere (1978)

javasolták, majd később Dunlap et al. (2000) dolgozták át (in: Aldrich et al., 2007). A

15 kérdésből álló sor ötfokozatú Likert-skálán méri a környezeti attitűdök erősségét.


folyamatokba akár az ipari forradalmak során lejátszódó eseményekkel, akár

más hatásokkal, felboríthatja a nagyon labilis egyensúlyt.

Arra a kérdéscsoportra nézve, hogy a megkérdezettek mennyire bíznak abban,

hogy az emberiség ki tudja vonni magát a természet törvényei alól, az átlag

3,69 (szórás: 0,607) a második legalacsonyabbnak adódott. A hallgatók

legnagyobb hányada teljes mértékben vagy inkább egyetért azzal az állítással,

hogy különleges képességeink ellenére sem leszünk képesek magunkat

kivonni a természeti törvények alól.

Átlagát tekintve viszonylag magas értéket kapott az ökológiai katasztrófa

vagy legalább az ökológiai krízis lehetőségétől való félelem kérdéscsoportja:

átlaga 3,92 (szórás: 0,632). Erősen tartanak a diákok attól, hogy ha a jelenlegi

módon folytatjuk életünket, az előbb-utóbb katasztrofális következményekkel

járhat.

Megvizsgáltuk, van-e különbség az eredményekben aszerint, milyen előzetes

környezeti oktatásban részesültek a hallgatók. Három kérdéscsoportban

kaptunk szignifikáns különbséget: az emberközpontúság ellenzésében, abban,

hogy az ember mentesülhet-e a természet törvényei alól, valamint az

ökológiai katasztrófa lehetőségét illetően.

Az emberközpontúság ellenzése a szakirányos hallgatók között a

legerőteljesebb (4,27), ugyanakkor magas a felsőbb éves, nem szakirányos, de

már több környezeti tárgyat tanult hallgatóknál is. Várakozásainknak

megfelelően legkevésbé a pénzügyes diákok állnak szemben az

antropocentrizmus eszméjével, habár az ő átlaguk is 3,93 (47. ábra).

47. ábra. Az emberközpontúság tagadásának átlagai az egyes hallgatói

csoportokban

4,29

4,28

4,20

4,12

3,99

3,93

4,09

3,70 3,80 3,90 4,00 4,10 4,20 4,30 4,40

fő- és mellékszakirányosok

harmadéves BSc szakirányosok

környezetbarátosok

elsős környezetgazdaságtant tanulók

K karos 2+1 környgazdosok

pénzügyes V. évf.

elsős, szűz csop.


Azzal, hogy az emberiség sem mentesülhet a természet törvényei alól,

leginkább azok értenek egyet, akik környezeti szakirányon tanulnak, vagy akik

már több környezettel foglalkozó tárgyat hallgattak. Hasonlóan magas

átlaggal rendelkeznek az elsősök közül azok, akik már részt vettek a

környezetgazdaságtani képzésen, és meglepő módon a pénzügyesek is, akiktől

épp az ellenkezőjét várnánk. Ennél a kérdéscsoportnál a K karosok és az

elsős, „szűz”-nek nevezett csoport hallgatói kapták a legkisebb átlagot, ahogy

azt részben vártuk (48. ábra).

48. ábra. „Az emberiség nem mentesülhet a természet törvényei alól” kérdésekre

adott válaszok átlaga az egyes hallgatói csoportokban

Az ökológiai katasztrófa lehetőségétől leginkább a felsőbb éves szakirányosok

tartanak, lényegesen nagyobb az átlaguk a többiekéhez képest (4,15).

Várakozásainknak megfelelően alakul a III. éves szakirányosok eredménye is

(4,01), meglepő azonban, hogy hasonlóan magas átlag jellemzi a

pénzügyeseket (3,96). A legkisebb átlaggal az elsős, kevesebb környezeti

nevelésben részesülő hallgatók rendelkeznek (49. ábra).

3,82

3,73

3,78

3,72

3,50

3,72

3,38

3,10 3,20 3,30 3,40 3,50 3,60 3,70 3,80 3,90







elsős, szűz csop.


49. ábra. Az „ökológiai katasztrófa lehetőségétől” való tartás erőssége az egyes

hallgatói csoportokban

A NEP eredményei összességében azt mutatják, hogy a környzeti problémák

megítélésében a hallgatók erős tudatosságot mutatnak, a szakirányosok

szignifikánsan még erősebbet. Ez az eredmény alátámasztja első

hipotézisünket, miszerint a környezeti nevelés szignifikánsan

megnyilvánul a környezeti problémák tudatosulásának mértékében.

A hallgatók környezeti kérdésekkel kapcsolatos ismeretei – bevallásuk szerint

– jelentős fejlődésen mentek keresztül az egyetemi évek alatt, ahogy ezt a 50.

ábra illusztrálja. Az egyetem előtti átlagos szint 1-6-ig terjedő skálán 3,67

(szórás: 0,941), míg az egyetemen töltött évek alatt ez átlagosan 4,69-ra nőtt

(szórás: 0,774). A középiskola utáni ismeretekre a válaszadók több mint 40%-

a a kisebb szintű (2, 3) kategóriákat jelölte be, míg a felmérés idején meglévő

környezeti tudását a megkérdezettek jelentős része (67,2%) az 5-ös és 6-os

kategóriákkal jellemezte. 10 olyan hallgató volt, aki szerint az egyetemen

többet felejtett, mint tanult, 20% szerint ismereteik nem változtak, a többiek

legalább egy egységgel magasabb skálaértéket jelöltek meg az előzetes

ismeretek mélységéhez képest.

4,15

4,01

3,92

3,88

3,82

3,96

3,71

3,40 3,50 3,60 3,70 3,80 3,90 4,00 4,10 4,20







elsős, szűz csop.


50. ábra. A környezeti kérdések ismeretének változása a középiskolaihoz képest

0,5

10,1

30,6

41,8

14,7

2,3

0,0

1,4

5,0

26,4

57,1

10,1

0,0 10,0 20,0 30,0 40,0 50,0 60,0

semmilyen

2

3

4

5

alapos

a k

örn

yezeti

kérd

ések i

sm

ere

te a

z e

gyete

m

elő

tt é

s j

ele

nle

g

egyetem előtti ismeretek a környezeti kérdésekről jelenlegi ismeretei

Nyílt kérdéssel vizsgáltuk, minek hatására változtak a hallgatók környezeti

ismeretei. Négy fő tényezőt említettek: az egyetemi környezeti tárgyakat, a

szemléletváltozást, a médiát és más egyetemi tárgyak hatását. Leggyakrabban

az egyetemen folyó környezeti oktatást említették, összesen 274-szer. A többi

tényezőt sokkal kevesebbszer jelölték meg, a szemléletmódjuk változását

például 62-en tüntették fel, ami a második leggyakoribb ok (51. ábra).

51. ábra. A környezeti ismeretek változását meghatározó tényezők (említések

száma)

62

274

54

39

13

0 50 100 150 200 250 300

a szemléletmód változása

miatt

az egyetemi környezeti

oktatás miatt

a média miatt

más egyetemi tárgyak

hatására

egyéb okok miatt

A jelenlegi ismeretekre – előzetes elvárásainknak megfelelően – a felsőbb

éves környezeti szakirányosok adták átlagosan a legmagasabb értéket.


52. ábra. A környezeti problémák átlagos ismerete a különböző hallgatói

csoportokban, az egyetem előtt és a felmérés idején, illetve a változás (a

6-os skálán mért átlag elmozdulása)

3,63

3,56

3,57

3,79

3,84

3,42

3,78

4,93

4,68

4,73

4,86

4,70

4,31

4,22

1,29

1,12

1,17

1,06

0,86

0,89

0,44

0,00 1,00 2,00 3,00 4,00 5,00 6,00







elsős, szűz csop.

előzetes ismeret jelenlegi ismeret növekedés

Hasonlóan nagyon magas a másik szakirányos csoport átlaga, a

környezetbarát vállalatirányítást tanuló felsőévesek átlagos eredménye,

valamint az elsőéves hallgatók ismerete, akik a vizsgálat félévében tanulták a

környezetgazdaságtant, amelynek keretében magukat a környezeti

problémákat is alaposan körbejárjuk, így ez sem meglepő. Sokkal alaposabb

ismereteket tulajdonítanak maguknak a K karos, nem szakirányos hallgatók is,

mint korábban. Alapvetően azonban elmondható, hogy nincs szignifikáns

különbség a hallgatók között az előzetes ismeretek tekintetében, viszont a

jelenlegi ismereteket illetően a két kontrollcsoport átlaga szignifikánsan

alacsonyabb (elsős, szűz csoport, pénzügyesek) (52. ábra). A legnagyobb

változásról a felsőbb éves szakirányosok, míg a legkisebbről az elsős,

környezetgazdaságtant éppen csak tanulni kezdő hallgatók számoltak be.

Az eredmények alátámasztják a második hipotézist, mely szerint a

hallgatók érzékelik a környezeti oktatás pozitív hatását környezeti

kérdésekkel kapcsolatos ismereteik növekedésében – ez minden vizsgált

hallgatói csoportra igaz. Az első hipotézis pedig úgy jelenik meg itt, hogy a

szakirányos hallgatók még így is szignifikánsan nagyobb mértékű pozitív

változásról számoltak be tudásukat illetően.

A fentiekkel összefüggésben érdekes, vajon a hallgatók a tanulmányaikon

kívül keresik-e aktívan a környezetvédelmi kérdésekkel kapcsolatos


információkat. A válaszok azt mutatják, hogy a megkérdezettek többsége

legalább alkalmanként igyekszik tájékozódni a témában, elsősorban a

televízió, valamivel kisebb mértékben az internet és a szakirodalom

segítségével (53. ábra).

53. ábra. Szokott-e környezetvédelmi témájú…

27

11

28

80

65

61

57

18

9

29

15

2

0% 20% 40% 60% 80% 100%

folyóiratokat, könyveket

olvasni

TV-műsorokat nézni

internetes oldalakat

böngészni

konferenciákon részt

venni

szo

ko

tt-e

kö

rnyezetv

éd

elm

i té

májú

...

soha alkalmanként gyakran

Az egyes hallgatói csoportok összehasonlítása alapján elmondható, hogy a

szakirányos, különösen a főszakirányos hallgatók szignifikánsan többet

olvasnak környezetvédelmi témájú folyóiratokat, könyveket, a pénzügyesek

pedig a legritkábban. Ugyancsak szignifikáns a különbség az interneten

történő információszerzésben: a szakirányosok keresik leginkább a

környezetvédelmi kérdésekkel kapcsolatos információkat az interneten, a

legkevésbé érdeklődők az elsős, környezeti tárgyat még nem tanult hallgatók.

Konferenciákra a szakirányosok (III., IV. és V. évesek egyaránt) átlagot jóval

(szignifikánsan) meghaladó mértékben járnak. Ez alól érdekes kivételt jelent a

környezetvédelmi TV-műsorok kategóriája, ezeket ugyanis a felsőbb éves

szakirányos hallgatók nézik a legkevésbé. Ez annak is betudható, hogy

összességében a legkevesebb időt ezek a hallgatók töltik a TV előtt.

A fentiek megerősítik a harmadik hipotézisben foglaltakat: a belső

érdeklődés jelentős szerepet játszik a környezeti információszerzésben. A

környezeti tudás növekedése tehát nyilvánvalóan nem passzív ismeret-

befogadási folyamat, hanem legalább annyira aktív keresés eredménye. Ez

arra enged következtetni, hogy a környezeti képzés vonzóvá tétele

alapvetően fontos az érdeklődés felkeltésében, információtartalma és

szemléletmódja pedig a megfelelő környezeti tudás és hozzáállás

kialakításában, illetve megerősítésében.


A környezeti problémák kezelése a kifejezetten környezeti, illetve a gazdasági

tárgyakban igen eltérő lehet. A hallgatók közel 60%-a érzi úgy, hogy

bizonyos kérdésekben összhangban, bizonyosakban pedig ellentétben állnak

egymással a különböző típusú tárgyakban tanultak (54. ábra).

54. ábra. A környezeti és a gazdasági tárgyakban tanultak közötti összhangról

kialakult vélemény (N=418)

összhangban állnak

18%

semmi közük

egymáshoz

2%

kissé ellentétben

állnak

17%

erős ellentétben

állnak

5%

hol összhang, hol

ellentét

58%

266-an (61%) említették azt, hogy más tárgyak keretében is hallottak

környezeti kérdésekről, 63 diák (14,4%) nem tudott válaszolni erre a kérdésre.

A „Hol tanulta?” kérdésre tizennyolc különböző tárgyat jelöltek meg. 165

hallgató egy tárgyat, 87 pedig kettő vagy több olyan tárgyat említett, ahol a

környezeti témák szóba kerültek. A környezeti képzés tehát nem feltétlenül

kötődik egy tantárgyhoz, vagy tantárgy-csoporthoz, ugyanakkor a

szemléletmód vonatkozásában korántsem mindegy, milyen kontextusban

kerülnek megtárgyalásra a környezeti kérdések az egyes tantárgyakon belül.

A környezeti problémák súlyosságát a hallgatók egy 1-től 6-ig terjedő skálán

értékelhették. Az 1-es és 2-es kategóriákat egyáltalán nem jelölte meg senki,

az átlagos érték az összes hallgató körében 4,74 (szórás: 0,714) lett. Jelentős

különbségek nincsenek a csoportok átlagai között, némi eltérést azonban

felfedezhetünk a csoportok átlagai, illetve az egyes kategóriák aránya alapján:

A legsúlyosabbnak a felsőbb éves és szakirányos hallgatók jelölték meg a

környezeti problémákat (átlag: 4,90, szórás: 0,715), a legkisebb átlag a K

karos hallgatókra jött ki (4,57, szórás: 0,603). Az adatok alapján elmondható,

hogy a hallgatók közötti különbséget inkább a kor, semmint a szakirányon

történő tanulás okozza: minél idősebbek, annál komolyabban aggódnak a

környezetben bekövetkező negatív változások miatt, legalábbis az átlagok

alapján (55. ábra).


55. ábra. A környezeti problémák súlyosságának megítélése a különböző

hallgatói csoportokban

1,5

0,0

2,2

2,4

2,7

2,2

6,5

26,5

28,0

35,6

36,8

40,5

28,9

39,1

52,9

64,0

46,7

48,0

54,1

53,3

43,5

19,1

8,0

15,6

12,8

2,7

15,6

10,9

0% 20% 40% 60% 80% 100%







elsős, szűz csop.

3 4 5 rendkívül súlyos

A hallgatóknak maguktól kellett általuk súlyosnak tartott környezeti

problémákat felsorolni. 0 és 8 közé esett az említett környezeti problémák

száma. Leggyakrabban a globális klímaváltozást (felmelegedést) említették,

második helyre a légszennyezés került. Nagyságrendben hasonló gyakorisága

van a vízszennyezésnek, az erdők kivágásának és a biodiverzitás

pusztulásának. Érdekes módon az ózonréteg vékonyodása mindössze a

megkérdezettek 14%-ának jutott eszébe (56. ábra). Néhány olyan problémát is

megemlítettek a hallgatók (például betegség, szegénység), amelyek inkább

társadalmi problémák.

A legtöbb súlyosnak tartott környezeti problémát a szakirányosok sorolták fel,

a felsőbb évesek átlagosan 3,5-et, a III. évesek átlagosan 3,3-et. Ezután a

felsőbb éves nem szakirányos hallgatók átlaga (3,1), majd a K karos tanulók

(2,7) következnek. Legalacsonyabb a két elsőéves csoport (2,4 és 2,8),

valamint a pénzügyesek (2,5) átlaga (57. ábra).


56. ábra. Az említett környezeti problémák gyakorisága

250

199

126108 104

85 8163 59

36 3625 19 16 15 9 9 4

0

50

100

150

200

250

300

glob

ális fe

lmel

eged

és

légs

zenn

yezé

s

vízs

zenn

yezé

s

erdő

k kivá

gása

biod

iver

zitá

s pu

sztu

lása

kim

erül

ő er

őfor

ráso

k cs

ökke

nése

hulla

dékp

robl

éma

ózon

réte

g vé

kony

odás

a

vízh

iány

tala

jsze

nnye

zés

túln

épes

edés

meg

újul

ók tú

lhas

znál

ata

elta

róké

pess

ég e

léré

se

bete

gség

ek

elsiva

tago

sodá

s

urba

nizá

ció

zaj é

s fé

nysz

enny

ezés

szeg

énys

ég

gyako

riság

57. ábra. A hallgatók által említett környezeti problémák száma hallgatói

csoportok szerint

3

4

3

8

5

13

13

0

4

13

14

8

16

4

26

16

24

33

35

22

20

31

36

21

26

27

20

28

16

20

22

13

19

18

24

24

20

16

6

5

11

11

0% 20% 40% 60% 80% 100%







elsős, szűz csop.

0 1 2 3 4 5 vagy több


Megvizsgáltuk, milyen szerepet tulajdonítanak a hallgatók a technikai

fejlődésnek, a szigorú szabályozásnak, a gondosságnak-odafigyelésnek, a

fogyasztás visszafogásának, valamint a környezeti nevelésnek a környezeti

problémák megoldásában. Az egyes tényezők fontosságát 1-6-ig terjedő

skálán fejezhették ki. Az átlagokat a 58. ábra mutatja, amelyből jól látszik,

hogy a felsorolt tényezők szerepében nem látnak túl nagy különbséget. A

legfontosabb eszköznek a gondosságot, odafigyelést tartják (átlag: 5,3),

hasonló mértékben bíznak a technikai haladásban és a környezeti nevelésben

(átlag: 5,2, illetve 5,1), majd a szabályozás szigorúsága (átlag: 4,7), végül a

fogyasztás visszafogása (átlag: 4,4) következik. Talán a gazdasági képzésnek

köszönhető, hogy a diákok jobban bíznak a technikai fejlődésben, mint az

emberek fogyasztói magatartásának változásában. A gondosságba pedig nem

értik bele a vásárlási szokásokat.

58. ábra. Néhány tényezőnek a környezeti problémák megoldásában játszott

szerepe (átlag)

5,1

4,7

5,3

4,4

5,2

1,8

0,0 1,0 2,0 3,0 4,0 5,0 6,0

a technikai fejlődés megoldja a környezeti

problémákat

a szigorú szabályozás megoldja a környezeti

problémákat

a gondosság megoldja a környezeti problémákat

a fogyasztás visszafogása megoldja a környezeti

problémákat

a környezeti nevelés megoldja a környezeti

problémákat

egyéb tényezők oldják meg a környezeti

problémákat

Ha részleteiben is megnézzük, mekkora jelentőséget tulajdonítanak az egyes

tényezőknek a szakirányos és a nem szakirányos hallgatók, igen érdekes

eredményt kapunk. Várakozásunkkal ellentétben a technikai fejlődésnek

éppen a környezeti fő- és mellékszakirányosok tulajdonítják a legnagyobb

szerepet, bár a különbség nem szignifikáns (59. ábra).


59. ábra. A technikai fejlődés szerepe a környezeti problémák megoldásában,

hallgatói csoportonként

5,29

5,20

5,09

5,11

5,19

5,07

5,09

4,95 5,00 5,05 5,10 5,15 5,20 5,25 5,30 5,35







elsős, szűz csop.

Ugyanakkor megfelel a várakozásoknak, hogy ez a tanulói csoport bízik

leginkább a szabályozás szigorúságában, valamint a környezeti nevelésben is.

Utóbbi esetében az eltérés szignifikáns, és a főszakirányosoknál igen

kiemelkedő az átlag (60. ábra).

60. ábra. A környezeti nevelés szerepe a környezeti problémák megoldásában,

hallgatói csoportonként

5,54

5,36

5,34

4,99

4,94

5,16

5,18

4,60 4,70 4,80 4,90 5,00 5,10 5,20 5,30 5,40 5,50 5,60







elsős, szűz csop.

A fogyasztás visszafogása és a gondosság, odafigyelés viszont a harmadéves

környezeti szakirányosoknál került az első helyre, nem a felsőbbéves

szakiráyosoknál (61. ábra és 62. ábra).


61. ábra. A gondosság, odafigyelés szerepe a környezeti problémák

megoldásában, hallgatói csoportonként

5,46

5,56

5,48

5,27

5,11

5,02

5,07

4,70 4,80 4,90 5,00 5,10 5,20 5,30 5,40 5,50 5,60 5,70







elsős, szűz csop.

62. ábra. A fogyasztás visszafogásának szerepe a környezeti problémák

megoldásában, hallgatói csoportonként

4,78

5,24

4,70

4,38

4,05

3,89

4,02

3,50 3,70 3,90 4,10 4,30 4,50 4,70 4,90 5,10 5,30 5,50







elsős, szűz csop.

Az eredmények összességében megerősítik a környezeti képzésnek a

környezeti tudás szintjét befolyásoló szerepére vonatkozó első három

hipotézisünket.


Környezettudatos viselkedés

A környezettudatos magatartásra nyitott formában kérdeztünk rá: a hallgatók

maguktól sorolták fel azokat a környezettudatos tevékenységeket, amelyeket

bevallásuk szerint gyakorolnak. A legtöbbször említett magatartásformák: a

szelektív hulladékgyűjtés, az energiatakarékos életmód, a tömegközlekedés

használata, a tudatos vízgazdálkodás, a hulladékminimalizálás, az

erőforrásokkal való takarékoskodás, valamint a tudatos vásárlás voltak. Az

eredmény nem meglepő, hiszen ezek a tevékenységek relatíve egyszerűek és

ezek szerepelnek leggyakrabban a társadalmi célú szemléletformálásban.

Értékelhető arányban jelent meg ezeken kívül a „nem szemetelek”

szempontja, valamint az elektronikus készülékek kikapcsolása, illetve az

energiatakarékos izzók használata, a kerékpározás, a gyaloglás, valamint az

élőlények védelme, és a növényültetés is. A többi említett tevékenység (pl.

komposztálás, egyutas csomagolás mellőzése, alternatív energia használata,

veszélyes hulladékok kérdésköre stb.) jóval ritkábban került be a felsorolásba.

A válaszadók 64%-a 3-6 tevékenységet jelölt meg, további 10%-uk még ennél

is többet.

Bár nem sokan említették, mégis lényeges szólni két olyan tevékenységről,

amelyek közvetettebb módon utalnak a környezettudatos gondolkodásra. Az

egyik a környezetvédelmi akciók, környezetvédő szervezetek támogatása,

amit gyakran tekintenek kompenzációs jellegű cselekvésnek, helyettesítendő

az egyén mindennapi környezettudatos életmódját. Ez a kérdés azonban ennél

bonyolultabb, hiszen megjelenhet más magatartásformák kiegészítőjeként is,

jelezve az egyén környezetvédelmi aktivitását.

A másik közvetetten ható tevékenység az ismerősök, barátok

szemléletformálása saját életpéldájukon, véleményükön keresztül. A

környezettudatos gondolkodásmód terjedése szempontjából ennek komoly

jelentősége van véleményünk szerint, még akkor is, ha a hatás társadalmi

méretekben csak hosszabb távon értékelhető.

A 63. ábra tanúsága szerint a szakirányosok szignifikánsan több

tevékenységet soroltak fel, mint nem szakirányos társaik, függetlenül attól,

hányadik évfolyamba járnak. A legkevesebb tevékenységet átlagosan a

pénzügyesek és az elsős, „kezdő” csoport végzi. Az eredmények megerősítik

a negyedik hipotézist: a környezeti képzés mélysége láthatóan a

környezettudatos magatartásban is érezteti hatását, nemcsak az

ismeretek és attitűdök terén.


63. ábra. A felsorolt környezetbarát tevékenységek számának átlaga a

megkérdezettek típusa szerint

4,31

4,36

3,81

3,61

3,41

3,02

3,04

3,67

2,00 2,50 3,00 3,50 4,00 4,50







elsős, szűz csop.

Total

A környezettudatos magatartásformák esetében érdekelt minket, milyen

mértékben gyakorolják a hallgatók az általuk felsorolt tevékenységeket

mindennapi életük során. Az ismeretek és a cselekvés közötti eltérést mutatja

négy olyan magatartásforma, amelyek estében a lehetőségek többnyire

adottak a megvalósításhoz, a megkérdezettek körülbelül 40%-a mégsem, vagy

csak ritkán teszi mindennapi életmódja részévé az adott tevékenységet. Ilyen a

leggyakrabban említett magatartásforma, a szelektív hulladékgyűjtés, ahol

gyakoribb alkalmazást várnánk a válaszadóktól. Ilyen még a tudatos vásárlás,

a lebomló anyagok használata, a közlekedés környezetbarát volta, az

élőlények védelme, és sajnos az ismerősök/barátok környezettudatosságra

nevelése is. Az elkötelezettség növelésében tehát még akad tennivaló.

A fenti eredmények alapján joggal vetődik fel a kérdés, milyen okok

húzódnak meg a környezettudatos életmód következetes megvalósításának

hiánya mögött, miért tapasztalunk réseket a tudatos magatartásformák

alkalmazásának gyakoriságában és mértékében. Arra a kérdésre, mely

tényezők gátolják a megkérdezettet abban, hogy környezettudatosabb módon

éljen, az általunk felsorolt válaszok közül többet is meg lehetett jelölni (64.

ábra). A leggyakrabban említett okok: kényelem (66,3%), lehetőségek hiánya

(61,7%), anyagi okok (56,4%).


64. ábra. A jelenleginél környezettudatosabb életmódot gátlónak vélt tényezők

22,7

66,3

56,4

61,7

10,3

0,9

2,1

4,8

0,2

77,3

33,7

43,6

38,3

89,7

99,1

97,9

95,2

99,8

0% 10% 20% 30% 40% 50% 60% 70% 80% 90% 100%

ismeretek hiánya gátol a környezettudatos

életmódban

kényelmi okok gátolnak a környezettudatos

életmódban

anyagi okok gátolnak a környezettudatos életmódban

a lehetőségek hiánya gátol a környezettudatos

életmódban

már most is elég környezettudatos vagyok

nem tartom szükségesnek a környezettudatos

életmódot

nem látom értelmét a környezettudatos életmódnak

egyéb tényezők gátolják a környezettudatos

életmódot

nem tudok gátló tényezőt mondani

említette nem említette

A környezeti nevelés szemléletformáló hatása szempontjából kedvező, hogy a

megkérdezettek nem viszonyulnak elutasítóan vagy apatikusan a témához;

csak elvétve fordult elő olyan válasz, hogy valaki nem tartja szükségesnek a

környezettudatos életmódot vagy nem látja annak értelmét. A hallgatók

ugyanakkor hajlanak arra, hogy – a szakirodalomban is sokat emlegetett –

okokra (mint kényelem, lehetőségek hiánya, vagy pénzhiány) hivatkozva

eltereljék saját felelősségükről a figyelmet. Ebből is látszik a környezeti

képzés egyik nagyon lényeges jövőbeli feladata a kibúvó-keresési hajlam

csökkentése és az egyéni felelősségérzet fejlesztése a fiatalokban.

Következtetések

A tanulmány központi kérdése annak vizsgálata volt, mennyiben jelenik meg

a környezeti képzés intenzitása az egyetemi hallgatók környezeti

tudatosságában – a környezeti problémák tudatosulása, a problémák

megoldásával kapcsolatos attitűdök, illtve a mindennapi magatartás szintjén.

A kutatás elején feltételeztük, hogy a környezeti képzés szignifikánsan

érezteti hatását a vizsgált szinteken; ugyanakkor nem egyirányú a kapcsolat,

hiszen az egyetemi környezeti képzésben való részvétel már önmagában belső

érdeklődést, pozitív attitűdöt feltételez. A felmérést a BCE hallgatóinak


bevonásával készítettük el, különböző szakterületekről válogatva össze a

válaszadókat, akik ennek megfelelően különböző mértékben vesznek részt az

egyetemen folyó környezeti képzésben.

Az eredmények annyiban mindenképpen megerősítik hipotéziseinket és a

szakirodalmi összefoglalásban hivatkozott tanulmányok megállapításait, hogy

a környezeti oktatásban való részvétel intenzitása egyértelműen erős

kapcsolatot mutat a környezeti tudás mélységével, a környezeti attitűdökkel,

az érzelmi síkon megjelenő tudatossággal, valamint a környezettudatos

életmóddal.

A megkérdezettek számos környezeti problémát meg tudtak nevezni;

környezeti ismereteik az egyetemen jelentős mértékben bővültek – bevallásuk

szerint elsősorban az egyetemen folyó környezeti oktatásnak köszönhetően. A

közismert kérdéssorozat (NEP) eredményei szintén magas környezeti

érzékenységet mutatnak. A szakirányos hallgatók környezeti tudása

ugyanakkor kiemelkedik az átlagból, és náluk érhető tetten leginkább az

érdeklődés, a belső motiváció szerepe is, különösen a környezeti kérdésekkel

kapcsolatos információkeresésben.

A környezeti képzés intenzitása tükröződik a hallgatók környezetbarát

tevékenységekkel, magatartásformákkal kapcsolatos ismereteiben és

környezettudatos viselkedésében. A szakirányosok szignifikánsan több

tevékenységet tudtak felsorolni, mint nem szakirányos társaik, függetlenül

attól, hányadik évfolyamba járnak. A leggyakrabban emlíett

magatartásformák azok, amelyek társadalmi szinten is a leginkább ismertek és

elterjedtek: a szelektív hulladékgyűjtés, az energiatakarékos életmód, a

tömegközlekedés, a tudatos vízgazdálkodás, a hulladékminimalizálás, az

erőforrásokkal való takarékoskodás, valamint a tudatos vásárlás. Két olyan

tevékenységtípus is bekerült a felsorolásba, amelyek közvetettebb módon

utalnak a környezettudatos viselkedésre, de fontosságuk nem elhanyagolható

(még ha sokkal kisebb mértékben jelentek is meg): a környezetvédelmi akciók

és környezetvédő szervezetek támogatása, illetve az ismerősök, barátok

szemléletformálása saját életpéldájukon, véleményükön keresztül.

Az ismeretek és a cselekvés közötti rést mutatja négy olyan magatartásforma,

amelyek esetében a lehetőségek többnyire adottak a megvalósításhoz, a

megkérdezettek körülbelül 40%-a mégsem, vagy csak ritkán teszi mindennapi

életmódja részévé az adott tevékenységet. Ilyen a leggyakrabban említett

szelektív hulladékgyűjtés, ahol ismereteik alapján gyakoribb alkalmazást

várnánk a válaszadóktól. Ilyen még a tudatos vásárlás, a lebomló anyagok

használata, az élőlények védelme, és az ismerősök/barátok

környezettudatosságra nevelése is. A megkérdezetteket saját megítélésük


szerint leginkább a lehetőségek hiánya, a kényelmi okok, valamint az anyagi

okok gátolják abban, hogy környezettudatosabb módon éljenek – ezek tipikus

kibúvók, amelyek az egyéni felelősség elhárítását szolgálják.

A felmérés eredményei mindenképpen pozitív üzenetet közvetítenek a

környezeti nevelés értelmére vonatkozóan, hiszen a képzés mélysége

pozitívan érezteti hatását a tudás mértékében, a környezeti érzékenységben és

a környezettudatos cselekvésben is. Egyetemi szinten ugyanakkor a

környezeti képzésben való részvétel önkéntes, vagyis belső érdeklődést

feltételez, amelyet a környezeti nevelés megelőző fázisai (óvodai, általános

iskola, középiskolai környezeti nevelés) tudnak például megteremteni – ez az

alsóbb szinteken folyó környezeti képzés fejlesztését igényli. Az egyetemi

környezeti képzés fontos feladata – a megfelelő ismeretátadáson túlmenően –

az érdeklődés fenntartása, a belső motivációk erősítése és továbbiak

kialakítása, a környezettudatos cselekvést akadályozó pszichikus gátak (pl.

kibúvók keresése) leépítése és az egyéni felelősségérzet eredményes

hangsúlyozása.

Irodalomjegyzék

1. Ajzen I. (1985): From intentions to actions: A theory of planned

behavior. In: Kuhl J. & Beckman J. (Eds.): Action control: From

cognition to behavior, Heidelberg, Springer, p. 11-39

2. Aldrich, Gwendolyn A., Kristine M. Grimsrud, Jennifer A. Thacher,

Matthew J. Kotchen (2007): Relating environmental attitudes and

contingent values: how robust are methods for identifying preference

heterogenity? Environmental Resource Economics, 37: 757-775.

3. Álvarez Suárez, P., Vega Marcote, P. (2010): Developing sustainable

environmental behavior in secondary education students (12-16),

Analysis of a didactic strategy. Procedia Social and Behavioral Sciences

2: 3568–3574

4. Arbuthnott, K. D. (2009): Education for sustainable development beyond

attitude change. International Journal of Sustainability in Higher

Education 10: 152-163.

5. Bamberg,S. (2003): How does environmental concern influence specific

environmentally related behaviors? A new answer to an old question.

Journal of Environmental Psychology 23: 21–32


6. Bremer M. H., López-Franco R. (2010): Sustainable development: ten

years of experience at ITESM's graduate level, Journal of Cleaner

Production, 14, 952-957

7. Ceulmans K., de Prins M. (2010): Teacher's manual and method for SD

integration in curricula. Journal of Cleaner Production, 18, 645-651.

8. Correia P. R. M, do Valle B. X., Dazzani M., Infante-Malachias M. E.

(2010): The importance of scientific literacy in fostering education for

sustainability: Theoretical considerations and preliminary findings from a

Brazilian experience. Journal of Cleaner Production, 18, 678-685.

9. Dieleman H., Huisingh D. (2006): Games by which to learn and teach

about sustainable development: exploring the relevance of games and

experiential learning for sustainability. Journal of Cleaner Production,

14, 837-847.

10. Duerden D. M., Witt P. A. (2010): The impact of direct and indirect

experiences on the development of environmental knowledge, attitudes,

and behavior. Journal of Environmental Psychology, 30, 379-392.

11. Dunlap, R., Van Liere, K. (1978): The new environmental paradigm: a

proposed measuring instrument and preliminary results. Journal of

Environmental Education 9(4): 10-19.

12. Dunlap, Riley E.; Van Liere, Kent D.; Mertig, Angela G.; Jones, Robert

Emmet (2000): New Trends in Measuring Environmental Attitudes:

Measuring Endorsement of the New Ecological Paradigm: A Revised

NEP Scale, Journal of Social Issues, Volume 56, Number 3, Fall, pp.

425-442(18)

13. Kagawa, F. (2007): Dissonance in students’ perceptions of sustainable

development and sustainability. International Journal of Sustainability in

Higher Education 8: 317-338.

14. Kollmuss A., Agyeman J. (2002): Mind the Gap: why do people act

environmentally and what are the barriers to pro-environmental

behaviour?, Environmental Education Research, Vol.8, No. 3, p. 239-

260

15. Kühtz, S. (2007). Adoption of sustainable development schemes and

behaviours in Italy Barriers and solutions – what can educators do?

International Journal of Sustainability in Higher Education, 8, 155-169.


16. Leeming, F. C. – Porter, B. E. (1997): Effects of participation in class

activitied on children’s environmental attitudes and knowledge. The

Journal of Environmental Education, 28, 33-42.

17. Lidgren A., Rodhe H., Huisingh D. (2006): A systemic approach to

incorporate sustainability into university courses and curricula. Journal

of Cleaner Production, 14, 797-809.

18. Littledyke, M. (2006): Science education for environmental awareness:

approaches to integrating cognitive and affective domains. Proceedings

of the 2006 Naxos International Conference on Sustainable Management

and Development of Mountainous and Island Areas. Heraklion-Crete,

Greece. 254-268

19. Michalos, A. C. - Creech, H. - McDonald, C. - Hatch Kahlke, P. M.

(2009): Measuring Knowledge, Attitudes and Behaviours towards

Sustainable Development: Two Exploratory Studies. International

Institute for Sustainable Development, Winnipeg.

20. Marjainé Szerényi Zs., Zsóka Á., Széchy A. (2009): Environmental

Education and Pro-environmental Consumer Behaviour – results of a

university survey, Joint Actions on Climate Change Conference,

Aalborg, Dánia, 2009. jún. 8-10, tanulmány elérhető:

http://gin.confex.com/gin/2009/webprogram/Paper2619.html

21. Marjainé Szerényi Zs., Zsóka Á., Széchy A. (2010): A Budapesti

Corvinus Egyetem hallgatóinak fogyasztási szokásai a fenntarthatóság

szemszögéből, in: Sikos Tamás (szerk.): Fenntartható fogyasztás és

növekedés határai, Új trendek a kereskedelemben, Gödöllő - Komárom,

Selye János Egyetem Kutatóintézete, ISBN: 978-80-89234-95-0, 145-

164.o.

22. Sibbel, A. (2009): Pathways towards sustainability through higher

education. International Journal of Sustainability in Higher Education

10: 68-82.

23. Steiner G., Posch A. (2010): Higher education for sustainability by

means of transdisciplinary case studies: an innovative approach for

solving complex, real-world problems, Journal of Cleaner Production,

14, 877-890.

24. Stern, P.C. (2000): Toward a coherent theory of environmentally

significant behaviour. Journal of Social Issues 56: 407-424.


25. Svanström, M. - Lozano-Garzia, F.J. - Rowe, D. (2008): Learning

outcomes for sustainable development in higher education. International

Journal of Sustainability in Higher Education 9: 339-351.

26. Waas T., Verbruggen A., Wright T. (2010): University research for

sustainable development: definition and characteristics explored. Journal

of Cleaner Production, 18, 629–636

27. Wright T. S. A. (2007): Developing research priorities with a cohort of

higher education for sustainability experts. International Journal of

Sustainability in Higher Education, 8, 34-43.


Kocsis Tamás

Népesedés és fenntarthatóság – létbarát elméleti keretben

Amint Magyarországon 2008-ban kinevezték a jövő nemzedékek

ombudsmanját,1 mindjárt jelentős vitát is kavart az újdonsült országgyűlési

biztos egy előadáson tett kijelentése.2 Ennek alapján úgy tűnt, hogy a jövő

nemzedékeket immár hivatalosan is képviselő személy abortuszpárti és

nagycsalád-ellenes. A felháborodás mértéke jól mutatja a téma rendkívüli

érzékenységét – függetlenül a megfogalmazott állítások valóságtartalmától. A

kedélyek valamelyest csillapodtak, midőn kiderült, az ombudsman nem

Magyarországra, hanem a „harmadik világra” célzott, s ezzel valóban

tisztázható néhány félreértés. Ám a mélyebben gondolkodót ez egyáltalán

nem nyugtatja meg. Mi is a jövő nemzedék érdeke: a sok vagy a kevés

gyermek? S lehet-e egyáltalán többféle választ adnunk a kérdésre, aszerint

hogy „fejlődő” vagy „fejlett” régióról van szó?

A túlnépesedés kérdésében egymásnak feszülő indulatok, érvek és ellenérvek

magukban is figyelemre méltók, ezek közül jó néhányat e tanulmány is

bemutat. E téren sajnos a sokadik nekifutásra is úgy tűnik, az integrált

szemléletre törekvés csődöt mond, nem lehetséges környezeti és

társadalmi/emberi szempontból megnyugtató közös etikai nevezőre jutni.

Egyrészt a természeti környezet szempontjából nyilvánvaló, hogy egy véges

rendszeren belül egyetlen alrendszer/faj (a társadalom/gazdaság, illetve az

emberek száma) sem növekedhet a végtelenségig, másrészt viszont az ebből

fakadó − látszólag racionális − következtetések emberi-etikai szempontból

gyakran elfogadhatatlanok. Az ördög, amint azt látni fogjuk, a részletekben

rejlik.

1 Az Országgyűlés 2007. november 26-án hozta létre a posztot, s azt Fülöp Sándor a

parlament 2008. május 26-i szavazása alapján tölthette be.

2 2008. november 10., Szent István Egyetem, Gödöllő


Ezzel együtt ritkán veszi bármely vitázó fél a fáradságot, hogy alaposan

tanulmányozza a másik oldal érveit, szemellenzősen hajtogatva saját vélt

igazságait. E megosztottság súlyos taktikai-stratégiai kudarccal fenyegeti a

jövőért felelősséget érzők tevékenységét, hiszen potenciális szövetségesek

tekinthetnek ádáz ellenségekként egymásra. A népesedés kérdésénél kevés

alkalmasabb téma képzelhető el, amelynek még finom fölvetése is a kulturált

vitakészség azonnali elpárolgásával ne járna. A taktikus hallgatás sem oldhat

meg semmit,3 különösen hogy a túlnépesedés potenciális fenyegetésként

mindenképpen létezik. Ugyanakkor arra is érdemes ügyelnünk, hogy a

témához egyéb − a fenntarthatóságot legfeljebb ürügyként használó − erők is

csatlakozhatnak, s a csatározások közepette az ember könnyen azon kaphatja

magát, hogy akaratlanul is korpa közé keveredett (vagyis fennáll az ideológiai

árukapcsolás veszélye).

E helyütt érdemes a szerző saját elfogultságait is feltárni. Hívő

keresztényként, három gyermek édesapjaként jegyzem e tanulmányt. A

népesedéssel kapcsolatos jóval korábbi álláspontom a mostanival megegyezik,

jóllehet akkoriban még egyetlen sikeres „Homo sapiens foganásban”4 való

közreműködésről sem adhattam számot. A lét, legalábbis ezúttal, nem

határozta meg a tudatot. A keresztény (katolikus) háttér tehát egyrészt adott a

tanulmány közelítésmódját illetően, ugyanakkor – mivel lassan két évtizede

„környezeti ügyekkel” is foglalkozom – a „zöld” vonatkozások kellő súlyú

számbavétele is biztosítottnak látszik.

Úgy vélem, a népesedés ügyében folytatott kiélezett harc a közös ügy, a

fenntarthatóság kárára megy. A témát mindkét fél álláspontjának alapos

áttekintésével érdemes kezdeni. A feltárásnak fontos része az eszmei-

ideológiai háttér kutatása, a megoldásnak azonban a nagyobb elfogadhatóság,

s így a gyakorlatba ültethetőség érdekében minél kevesebb sajátos hívő

keresztény tartalmat szabad csak hordoznia (módszertani törekvés). E közös

minimum, amelyben mindkét oldal megegyezhet, a – családtervezésben is

alkalmazandó – létbarát technológiák melletti kiállás lehet.

3 A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a teremtett világ védelméről

például nem foglalkozik a népesedés környezeti vonatkozásaival (Felelősségünk a

teremtett világért, 2008).

4 A kifejezést a túlnépesedést iparszerűen ostorozó Simonyi Gyulától kölcsönöztem

(2007, 8. o.).


Tények

Történeti távlatban a világ népessége nagyjából az 1960-as évek második

feléig gyorsuló ütemben növekedett.5 A növekedés az ipari forradalomig

egyértelmű, bár lassú volt, majd utána − számos ok következtében −

robbanásszerűvé vált. Ezek közül az egyik legfontosabb a javuló egészségügy

hatására csökkenő csecsemőhalálozás, változatlanul magas termékenységgel

párosulva. A népesség rohamos növekedése ugyanakkor a világ fejlettnek

nevezett részén mára megfékeződött (e jelenségre demográfiai átmenetként

hivatkozik a szakirodalom), sőt a csökkenő termékenység következtében a

népesség helyenként már most fogyásnak indult, illetve a közeljövőben

csökkenni fog (Lutz−Sanderson−Scherbov, 2001).6 Egyes demográfusok

egyenesen második demográfiai átmenetről beszélnek a csökkenéssel

kapcsolatban (van de Kaa, 1996). A csökkenő termékenység idővel nyilván

csökkenő népességhez vezet, ám ha magát a csökkenő termékenységet

akarjuk további okokra visszavezetni, ingoványos területre jutunk.

Márpedig magyarázatra szükség volna, mert globális szinten (1) a népesség

nagyságának stabilizálása, illetve (2) a népesség csökkenéséből fakadó

hátrányok ellensúlyozása ezen okok ismeretében hatékonyabban volna

kezelhető. Mivel a népesség globális növekedési üteme az 1960-as évek óta

lassul, matematikai fogalommal élve túl vagyunk az idő függvényében felírt

növekedési görbe inflexiós pontján. Kérdés, hogy (1) a növekedési ütem e

csökkenésével elégedettek lehetünk-e (van-e még további tennivalónk), illetve

hogy (2) milyen okai lehetnek mindennek, mi módon sikerült idáig jutni.

Mindenesetre a lassuló növekedés kapcsán egyesek már a vészharangot

kongatják (például Campbell, 2007), miszerint a túlnépesedés témája7 a

médiában és a közbeszédben lekerült a napirendről. Való igaz, a népesedési

nyomás enyhült, de sokan még nem tartják „megoldottnak” a problémát.

Ennek megfelelően „zöld körökben”, a civilek és a fenntarthatóság

5 Az aktuális helyzet rövid áttekintését lásd Takács-Sánta, 2008 (87–89. o.), Lutz–

Skirbekk, 2008; Economist, 2011.

6 Az elhaló népesség pótlásához szükséges egy nőre jutó gyermekszámot (TFR; total

fertility rate) világszerte általánosan 2,1-nek veszik, ám ezt az értéket az adott ország

halandósági viszonyai jelentősen befolyásolják. Sierra Leonéban például a

népességpótló TFR 3,43 volt a 2000-res évek elején (Espenshade et al., 2003).

7 Ahhoz, hogy túlnépesedésről beszélhessünk, ismernünk kellene a Föld emberekre

vonatkozó eltartóképességét (vö. Cohen, 1995). Ez sok ok miatt gyakorlatilag

megismerhetetlen, a nehézségekről bővebben lásd Ryberg (1998).


műhelyeiben továbbra is hangsúlyos, sőt az ENSZ konferenciáin is állandóan

visszatérő téma a népesedés.

A 2011 végén már hétmilliárdos népességről elmondható, hogy ennek 80%-a

a fejlődőnek nevezett országokban él, valamint a további növekmény, az

újszülöttek 90%-a kifejezetten a gyengén fejlett országokban (LDCs) lesz

megtalálható. Ugyanakkor a „fejlettebb” országokban folytatódik a

termékenység csökkenése, illetve az alacsony szinten stabilizálódik, ami

előbb-utóbb a népesség tényleges csökkenéséhez fog vezetni.8 Tehát

népességnövekedés és népességcsökkenés egyszerre jellemzi a világunkat.

Címkék

Aligha túlzás, hogy a népesedéssel kapcsolatos álláspont az egyik

legsúlyosabb törésvonal a különféle környezetpolitikai irányzatok között. Már

az egyes csoportok pontos megnevezése is nehézségekbe ütközik, hiányoznak

a kellően semleges, pontos kategóriák. „Zöldek” és „nem zöldek”;

„embergyűlölők” és „életpártiak”; „haladók” és „bigottak”; „modernek” és

„premodernek”; „neomalthusiánusok” és „bővölködéshívők” néznek

farkasszemet egymással. E kategóriák azonban korántsem egyértelműek és

gyakran sértőek, igazságtalanok.

Miért ne lehetne „zöld” egy nagycsaládos keresztény? Persze ha a „zöld”

mivoltnak eleve valamiféle „szélsőliberális” világnézettel kell párosulnia

(mondjuk része az abortusz és a sterilizáció népszerűsítése), akkor nem is

nagyon akar beállni a „zöld” zászló alá, sőt az illető joggal gyanakodhat

minden zöld mozgolódással kapcsolatban. Vagy miért lenne „embergyűlölő”

az, aki − a gyakran hangoztatott érv szerint − az emberek mennyisége helyett

az élet minőségét helyezi előtérbe (más oldalról viszont, megfelelő

körülmények között, miért ne lehetne jobb minőségű életet élni

gyermekekkel, mint nélkülük)? Mi az életminőség? Miért ne lehetne haladás a

konzervativizmus (egy nem modern felfogás), ha egy zsákutcából való

kitolatás a feladat?

8 A 2,1-nél alacsonyabb egy nőre jutó gyermekszám késleltetve okozza az abszolút

népességszám csökkenését, főleg a korábban megszületett, népesebb fiatal

korosztályok (tehetetlenségi hatás), a bevándorlás, valamint a születéskor várható

élettartam emelkedése miatt. Oroszországban és a közép-kelet-európai, egykori

szovjet érdekszférában (így Magyarországon is) már ténylegesen csökken a népesség

abszolút nagysága. Németország az első nagyobb, „fejlett” ország, amelynek

népessége már csökkenésnek indult.


Ha a fenti álláspontokat a fenntarthatóság kérdéskörének vonatkozásában

értelmezzük, akkor az általam gyakran hivatkozni kívánt két táborra

(közelítésmódra) talán a legszerencsésebb a „modern zöld” és a „nem modern

zöld” címkéket akasztani. A modernitást illetően fontos az a szempont, hogy

az ember a világban mintegy mindenhatóként cselekszik-e (modern

álláspont), vagy hajlandó elismerni önmaga fölött valamilyen erkölcsi-

természeti tekintélyt (nem modern álláspont). E tanulmány a fogyasztói

társadalommal leginkább szembenálló „nem modern zöld” álláspont mellett

fog érvelni (ennek felelnek meg a később bemutatandó létbarát technológiák).

Az 1. táblázatban erre az álláspontra a „szerénység és felelősség” címkével

utalunk.

Nem zöld Zöld

Modern

(az ember mintegy

isteni pozícióban)

Anyagi kényelmet

teremtünk!9

Megteremtjük

a fenntarthatóságot!10

Nem modern

(az ember nincs isteni

pozícióban)

Anyagi kényelmünk

Isten akarata11

Szerénység és

felelősség12

1. táblázat. A környezeti problémákhoz való viszony mátrixa

9 Nincs másról szó, mint az ipari forradalom és a ráció forradalma óta kibontakozott

fogyasztói társadalomról, melyben ha tudatosodik is olykor néhány

fenntarthatatlansági probléma, a rendszer hívei a saját hajuknál fogva akarják kihúzni

magukat a gödörből, ami kevés sikerrel kecsegtet.

10 Napjaink zöldnek nevezett vagy magukat zöldként hirdető mozgalmai közül sok ide

sorolható. Ezt a fajta társadalommérnökséget mint megoldási módszert, a modern

korban gyakran alkalmazták különféle célok érdekében – gyakran rettenetes

eredménnyel. Ilyen cél itt most a bolygó megmentése a túlnépesedéstől.

11 Legyen elég itt az észak-amerikai gyökerű prosperitás teológiájára utalnom,

amelyről bővebben lásd Kocsis (1998). Tartunk tőle, hogy e felfogás (de legalábbis

gyakorlat) a történelminek nevezett egyházak körében is hajlamos felütni a fejét.

12 A táblázat logikája alapján ide a „jövő gondját Isten majd megoldja” jelmondatot is

írhattuk volna. Ez azonban nem lenne szerencsés, mert (1) fatalizmusra késztethet,

holott igenis hozzá kell tennünk a magunkét a sikerhez, s mert (2) a terjedő ateizmus

és agnoszticizmus – illetve a nem istenközpontú vallások – számára elfogadhatatlan

az Istenre hivatkozás.


Modern alatt (az 1. táblázat felső sora) e helyütt elsősorban a

felvilágosodáshoz köthető, a társadalmi − és a természeti környezetbeli −

folyamatokat kizárólag a ráció alapján manipulálni igyekvő attitűdöt értem.

Mindez együtt jár a szekularizáció, az individualizmus és az eszközelvű

racionalitás térhódításával, s a cselekvés és a döntéshozatal kritériumává az

emberek számára elérhető legnagyobb haszon válik. Maga a modern

közgazdaságtan és a gazdasági logika is sokban erre az elvre épül, csakúgy,

mint a fogyasztói társadalom. E keretben az ember mintegy megistenül, azaz

teljes mértékben magához kívánja ragadni az irányítást, illetve sok esetben

ténylegesen magához is ragadja azt. Ezzel áll szemben a nem modern

álláspontok sokasága, melyek közül e tanulmányban a kereszténységet

emelem ki. A fentiek alapján a modern fogalmára − pozitív köznyelvi

kicsengése ellenére is − kritikusan tekintek.

Azt állítom tehát, hogy a zöldek bizonyos irányzatai (a modern zöldek) a

környezeti problémák helyes érzékelésével csak félfordulatot hajtanak végre a

fogyasztói társadalom attitűdjétől való elfordulásban, teljesebb és hathatósabb

szembenállást csak a fogyasztói társadalomban is jól kitapintható világlátástól

és mechanizmustól, azaz a modernitástól való távolságtartással

valósíthatnának meg. Amint azt látni fogjuk, gyakran épp a

népességszabályozás terén hajlik sok rendszerkritikus irányzat arra, hogy a

sajátjává tegye a modernitás logikáját.13

Törésvonalak

Nyolcat ellett a Bodri, de egy kutyus se kellett senkinek, s Feri bácsi a

kölyköket − humánus alapon − szép sorban mind vízbe fojtotta. Így is túl sok

már a kutya, s kóbor ebként miféle sors várna rájuk!? Ráadásul a túl sok kutya

az embereket is veszélyeztetheti (megtámadhatják, betegséget okozhatnak),

mi több, versengenek az emberrel az amúgy is szűkös erőforrásokért. A

„piszkos munka” elvégzésére pedig mindig akad vállalkozó, ha magunk

képtelenek volnánk ölni, hacsak nem egy állatbarát határozottan oda nem áll,

s azt nem mondja, hogy nem! Így van ez akkor is, ha a túlszaporodást vagy az

életminőséget latolgató józan kalkuláció csupán az egyedek felét/negyedét

ítéli halálra. A legkevesebb, hogy az ember mindebbe belegondolva kissé

megborzong. Esetleg lehetünk előrelátók, s mintegy bölcs megelőzéssel

13 Lásd például a kínai egykepolitikára való pozitív hivatkozásokat a túlnépesedés

miatt aggódók körében. A kínai egykepolitika eredetéről és lényegéről lásd

Greenhalgh, 2003.


beavatkozhatunk az élet érdekében: kiheréltethetjük vagy miskároltathatjuk

kedvenceinket.

Vajon van-e különbség akkor, ha nem kutyákról vagy macskákról, hanem

emberekről van szó? Afrikából, Indiából, Bangladesből, vagy akár hazai

nyomortelepekről készült fényképek és filmek százai közvetlenül is amellett

tanúskodhatnak, hogy − legalábbis helyenként − túl sokan vagyunk a Földön,

a közvetett, nagyobb léptékű környezeti problémákra utaló jelekről nem is

beszélve. Az emberiség környezetterhelése több mutató szerint is túllépte a

földi bioszféra − mint véges rendszer − eltartóképességét, s e terhelésben a

népességszám fontos tényező.

Filantróp buzgalmunk vajon mit súg e helyzetben? Csecsemők vízbe fojtása

civilizált kultúrákban – ma már – nem elfogadott, megszületésük mintegy

megelőzésére azonban eszközök széles skáláját fejlesztettük ki (illetve

fejlesztettük tovább) az óvszerhasználattól a művi meddővé tételen át a

„biztonságos abortuszig”. S ha valamely régióban mégsem kellően széles az

eszközválaszték, oda hatalmas kampányokkal, erőforrásokkal próbálják

eljuttatni e lehetőségeket. Érvek sokasága hozható fel mindezek mellett

(nemcsak túlszaporodással és erőforrásválsággal kapcsolatosak, hanem

például a női test fölötti önrendelkezés érvei is), e téren viszonylag kis anyagi

befektetés jelentős anyagi hasznokkal kecsegtet.

Ugyanakkor nem árt számot vetni mindazzal, hogy vajon mennyiben jogosult

az ember az élettel kapcsolatban ennyire közvetlen döntések meghozatalára,

illetve ilyen döntések elősegítésére, lehetővé tételére. Már az emlősök vízbe

fojtásának kérdése is nehéz etikai kérdéseket vet föl. A növény- és

állatvédelem egyes mélyökológiai irányzatokban az egysejtűtől a gerincesig

minden élő következetes védelmére szólít − a védendő fajok köréből gyakran

épp az embert kifelejtve. Messzire vezetne egészen a húsevésig

visszafejtenünk a téma logikai fonalát, ám mindenképp tisztázandó volna,

hogy élet és halál kérdésében (1) érdemes-e/szabad-e a puszta anyagi

haszonelv alapján döntéseket hozni, valamint hogy (2) kiterjeszthető-e

mindenhová határtalanul, tabuktól mentesen az emberi döntéshozatal

territóriuma. A modern alapon álló zöldek, a népességszabályozás területén

legalábbis, mindkét kérdésre igenlő választ adnak, míg a nem modernek

mindezzel szembehelyezkednek.

Számot kell vetnünk azzal is, hogy az emberi társadalom kevéssé

függvényszerűen (vagy legalábbis sajátosabban) működik, kevéssé

determinált, mint az általunk ismert állat- (és növény-) világ. Viszonylag jól

elemezhető egy állatpopulációban a tojások vagy a kölykök megfelezésével,

illetve a meglévő állomány mesterséges megtizedelésével beálló változás, ám


egy ilyen beavatkozásnak az adott fajra vonatkozó hosszú távú visszahatása

elhanyagolható (feltéve, hogy ez nem vezet kipusztuláshoz). Ehhez képest

valami hasonlónak akár a „leghumánusabb” módszerekkel történő

véghezvitele emberek körében magára a fajra, azaz az emberekre hosszabb

távon is visszahathat: megváltozik alapvető élet- és értékbeállítottságunk,

életösztönünk, világfelfogásunk. E változást egyfelől valószínűleg üdvözölnék

a modern zöldek, hiszen ekkor már végre nem az utódhagyás lenne az ember

egyik fő célja. Másfelől viszont visszaüthet az előnyök efféle mérnöki

előrelátással való számítgatása: a személy egyénné, kapcsolataiban kiürültté,

ősi ösztöneiben meggyalázottá-kiégetté, azaz beteggé válhat, s mindennek

esetleges fogyasztásnövelő hatása kiolthatja az elsőre könnyen elérhetőnek

látszó fenntarthatósági előnyöket.14

Súlyos etikai kérdések merülnek föl

persze akkor is, ha a fogyasztás és a környezetterhelés csökkenése végül is

elérhető volna ily módon.

Nagy kérdés tehát, hogy az életvédelem imperatívuszát (1) csak az emberen

kívüli bioszférára, (2) csak az emberre vagy (3) a bioszférára és az emberre

egyaránt érvényesnek tekintjük-e, s a harmadik esetben még mindig el kell

döntenünk, hogy konfliktus esetén melyiket részesítjük előnyben.

Álláspontom − és az egyházak legjellemzőbb álláspontja − szerint az ember a

teremtett világ művelője és őrzője, ilyeténképpen felelősséggel tartozik

minden élő iránt, szélsőséges konfliktus esetén azonban az embert kell

előnyben részesíteni. Ám amíg az elvek a maguk elvontságában elegánsan

lefektethetők, addig a gyakorlatban nehézségek sora bukkanhat fel. Különösen

igaz ez a népesedés/túlnépesedés kérdéseire.

Gyermekszám

A gyermekszám kérdésének feszegetését követő indulatok talán a személyes

érintettség okán is különösen erőteljesek, ami aztán gyakran

személyeskedésbe, s így kommunikációképtelenségbe csap át. E konfliktusok

sokkal inkább előjönnek a népességgel kapcsolatban, szemben a

fogyasztással. Autóhasználatunkon, bevásárlási szokásainkon,

klímaberendezés-használatunkon stb. − legalább elvben − akár máról holnapra

14 A technológiák fejlődése esetén jól ismert az úgynevezett visszapattanó-hatás: a

hatékonyabb termékből, szolgáltatásból többet veszünk igénybe, kioltva ezzel a

hatékonyság fogyasztást csökkentő hatását. Hasonló visszapattanó hatás lehetőségével

a népességcsökkentés manipulatív megoldásait illetően is számolnunk kell, de még

egy spontán népességcsökkenés is növelheti az összfogyasztást.


is változtathatunk, ezért nem kell a status quo-val saját személyünket is

azonosítanunk. Ám ha gyermekeink számával hozzák összefüggésbe

környezeti felelősségünket vagy felelőtlenségünket, óhatatlanul személyünk is

mérlegre kerül. Az ítélet elől nincs menekvés, utólagos módosítás

(gyermekszámcsökkentés) nem lehetséges. Így aztán a jövő generációk

felneveléséből nagyobb részt vállalók legalábbis kényelmetlenül érezhetik

magukat a zöld ügyek kapcsán, amennyiben azok a túlnépesedés témáját

egyoldalúan erőltetik. Gyermekeink, családunk ősidők óta a legdrágább

kincsünk, a legnagyobb örömök − és bánatok − végtelen forrásai. E téren az

ormótlan beavatkozás súlyos hiba lenne, következményei (a zöld ügyekre

vonatkozóan is) beláthatatlanok lehetnek. A merész tabudöntögetés itt

könnyen ámokfutássá lehet.

Furcsa következtetések adódnak akkor, ha a témát a fogyasztással karöltve

vizsgáljuk (ami szintén fontos elem az emberiség bioszférára gyakorolt

összterhelésében − lásd később). A túlnépesedés szempontjából környezetileg

rendkívül felelős a karriert építő, gyermeket nem akaró (vagy a

gyermekvállalással elkéső), a fogyasztását-kényelmét gyermekvállalással

csökkenteni nem akaró személy.15

E jelenség − bár meglehetősen bonyolult

áttétekkel, de − mégiscsak a fogyasztói társadalom és a „jólét” terméke,

régebben Nyugaton, illetve napjainkig másutt elképzelhetetlen volt tömeges

formában. „Nincs gyermekem, s nem is lesz!” − íme a környezettudatosság és

a jövő iránti felelősség non plus ultrája, ha a túlnépesedést állítjuk a

középpontba. Az illető vajon felad-e így bármit is az önzéséből? Nem, a jövőt

cseréli a jelenre, s e döntésnek legfeljebb nem szándékolt, pozitív környezeti

externáliája lehet a népesség későbbi csökkenése.

Holott a gyermekvállalás még – egy általunk kevéssé osztott – nyers

közgazdasági okfejtéssel is inkább lemondásnak tekinthető a jelen élvezeteiről

egy jövőbeni nagyobb jó érdekében (szemben az „élj a mának!”-filozófiával).

A jelenre szorítkozva a gyermek − közgazdaságilag − egyfajta fogyasztói

jószág (igen, örömünk telik benne), mely a többi piaci jószággal (igen, bennük

is gyakran örömünk telik) verseng kegyeinkért (Becker, 1981). Ez esetben a

gyermekvállalás is csupán önzés, s ha most hely hiányában nincs is módunk

visszautasítani e felfogást, annyi megállapítható: a jelenbeli anyagi fogyasztás

élvezetéről lemondva tesz szert a gyermekvállaló egy másfajta, kevéssé

materiális jellegű örömre. A gyermeknek tehát így magában is van egy

15 Ezzel persze nem állítom, hogy a tudatos gyermektelenség mögött ne állhatna más

– világi vagy egyházi – ok vagy motiváció. További fontos kérdés az is, hogy miként

érjük el azt, hogy ne legyen gyermekünk (lásd később).


fogyasztáscsökkentő hatása: itt és most, a jelenben. Mármost ha a szülői

attitűdök változatlanul öröklődnének tovább, optimisták lehetnénk a jövőt

illetően: a gyermektelen hedonista kihal, a (több)gyermekes önkorlátozó

attitűd pedig tovább hagyományozódik, s elterjed. Hogy ennek mégsem

feltétlenül lehetünk szemtanúi, az az ellenerők jelentősebb hatására utal.

A fentiek elsősorban a fejlettnek nevezett fogyasztói társadalmakra tűnnek

igaznak. Ám fel kell tennünk a kérdést, vajon mindez igaz-e univerzálisan

mindenütt, tértől és időtől függetlenül a Földön? Elképzelhető-e helyi szinten,

hogy tényleg elemi érdek a kevesebb gyermek melletti kampányolás? Nos,

nézetem szerint itt nem a több vagy kevesebb gyermek melletti érveket kell

ütköztetnünk. Sokkal fontosabbnak látszik a felelős gyermekvállalás

hangsúlyozása, ami akár kevesebb gyermek kívánalmát is jelentheti. E téren

azonban különösen nagy a veszély, hogy a „modern zöld” álláspont

csapdájába essünk. Mert ha adott esetben a csökkentés célszerűsége mellett

kell is érvelnünk, a kitűzött cél eléréséhez biztosított eszközöket nagyon meg

kell válogatni.

Népességfogyás

2012-ben a világ döntő részén az egy nőre jutó gyermekszám a kettőt sem éri

el, ami nem elég a népesség tartós fenntartásához. A felelős döntéshozatalra

vonatkozó elvünk, amit a kívánt gyermekszám vonatkozásában akár

családtervezésnek is nevezhetünk, ilyen körülmények között a több

gyermekre törekvést is igazolhatja. Furcsa tehát az a féloldalasság, ami a

köznyelvben és politikákban a családtervezés (family planning) igényét

elsősorban a kevesebb gyermek iránti igénnyel hozza összefüggésbe. Persze a

tervezés, a jövő mérnöki pontosságú felvázolása hamisítatlanul modern

jelenség (s nincs is gond vele, amíg hidat vagy épületet tervezünk). Ám ha

emberi sorsok, akár a saját sorsunk tervezésébe fogunk, veszélyessé lehet,

mert az élet folyásának olyan kiigazítására ösztönözhet, amely a terv

megvalósulását veszélyeztető minden tényezőt könyörtelenül kiiktatni

igyekszik.16

Marslakószemmel Földünk egységes egész, a helyi sajátosságok elmosódnak.

Ha bolygónk már most reménytelenül túlnépesedett, akkor örülnünk kellene

minden csökkenésnek, bárhol is menjen végbe az. Sőt, ha a csökkenés a

16 Igaz ez akkor is, ha a tervezettnél kevesebb gyermek várható (meddőség). A

tervhez ragaszkodás könnyen a dolgok menetével szembeni lázadássá fajulhat, ennek

összes, messze ható következményével együtt.


rendkívül magas egy főre jutó fogyasztású fogyasztói társadalmak sajátja,

akkor az emberi bioszfératerhelés csökkentését látszólag a lehető

leghatékonyabban hajtjuk végre. Hisz’ épp ott lesz egy-egy emberrel

kevesebb, ahol a fejenkénti környezetterhelés a legnagyobb; s ott történik

sokasodás, ahol egy-egy plusz fő nem okoz jelentős környezeti

többletterhelést globális szinten. A világ a dolgok természetes folyása révén

elvileg olyanná alakul, melyben a jövő generációk aránya a kis fogyasztású

harmadik világbeli népesség javára tolódik el (lásd a Tények című fejezetet).

E folyamat azonban egyrészt a javak fölötti rendelkezés arányainak további

súlyos torzulásához vezetne; másrészt e folyamatok nem minden más tényező

változatlansága mellett (ceteris paribus) zajlanak. Okok és okozatok

bonyolult szövevényének következménye a nyugati népességfogyás, s

mértékadó elemzések sokasága a népességfogyással az egy főre jutó

fogyasztás növekedését állítják párhuzamba − okként vagy okozatként. Amint

arra számos statisztikai adat utal, e „fejlett” régiók néhány évtizeddel korábbi

nem sokkal kisebb (gyakran szinte azonos) népessége összességében jóval

kisebb fogyasztással és környezetterheléssel párosult. Ha a

népességcsökkenés kapcsán érvényesülne az úgynevezett visszapattanó-hatás,

akkor még az is könnyen megeshetne, hogy kevesebb polgár összességében

nagyobb környezetterhelést produkálna – meghiúsítva a

népességcsökkenéshez fűzött zöld reményeket.

Gyakran hangoztatott érv az is, hogy a fogyasztói társadalom kialakítása és

élvezete szubjektív társadalmi ízlés kérdése; ám ezt az ízlésbeli kérdést

jelentőségben messze felülmúlja az, hogy a véges eltartóképesség objektív

korlátot állít elénk, ami semmiképp sem teszi lehetővé a világ valamennyi

lakójának a magas szintű fogyasztást. Ez az a megkerülhetetlen ok, ami miatt

a fogyasztói társadalom ideája – tetszéstől függetlenül – elvetendő (Kocsis,

2002, 12–13. o.). A környezeti eltartóképesség megkerülhetetlen kérdése

végső soron erősebb érv lehetne a népességszám korlátozása mellett, mint a

népességfogyásból fakadó kétségtelen nehézségek (lásd például a

nyugdíjrendszerek problémáit) – feltéve, hogy az egy főre jutó fogyasztáson

nem vagyunk hajlandók csökkenteni.

Ugyanakkor a népesség csökkentése mellett érvelők körében gyakran

hallhatjuk-olvashatjuk a nem kívánt terhességek feletti aggodalmat, milyen

rossz is az, amikor nem szeretnénk babát, ám az mégis jön! S mily’ különösen

drámai ez a harmadik világban! A nem-kívántságra való hivatkozás egy

nyilvánvaló társadalmi-emberi szempont, környezeti szempontból végül is

mindegy, hogy eredetileg kívánták-e vagy sem „az újabb fogyasztót”.

Ugyanakkor e körben ritkán halljuk a sajnálkozást afelett, hogy a fejlettnek

nevezett világban kívánt babák milliói nem születnek meg a fogyasztói


társadalom (az áruformájú lét) folyamatos kísértései okán. (Önmegvalósítás,

karrier kergetése, pénzhiány, együttélésre való alkalmatlanság stb. miatt;

Kopp−Skrabski, 2006; Bongaarts, 2001; Voas, 2003.) Fontos lenne, hogy ne

csak akkor hozakodjunk elő emberi szempontokkal, amikor az egyéb

céljainkkal összhangban állónak tűnik, hanem legyünk érzékenyek az emberi

balsorsok valamennyi formája iránt (akár megszülető nem kívánt

gyermekekről, akár meg nem születő kívánt gyermekekről van szó)!

Létbarátság

Ugyan melyik ember ne akarná befolyásolni (szabályozni) utódai számát és

érkezésük időpontját!? Ősi igénye ez az emberiségnek, s az ezzel kapcsolatos

manipulációk, rítusok sokasága szinte áttekinthetetlen. Minden korszak

kitermelte a megoldás elfogadottabb és vitatottabb módszereit, s napjainkra a

modern tudomány egyre több olyan eszközt ad kezünkbe, amelyek minden

korábbinál több haszonnal kecsegtetnek, ám alkalmazásuk legalább annyi

problémát is felvet. Az élettel kapcsolatos súlyos döntések megalapozására (ti.

hogy megszülethessen-e egy gyermek vagy sem; illetve hogy

fennmaradhasson-e egy faj/élőlénytársulás vagy sem) szilárd, objektív

kapaszkodókra van szükségünk.

E tanulmányban a létbarátság elve mellett érvelek, amelynek érvényesülése

mind a természeti környezetért, fenntarthatóságért aggódók, mind pedig az

emberi személyt és életet védelemben részesíteni kívánók számára fontos

lehet. A létbarátság az élettel kapcsolatos kérdésekben szakítás a

modernitással, hiszen lényege az életformák fölött gyakorolt humán külső

kontroll mérséklése.17

Fenntarthatósági problémáink ugyanis alapvetően a kontroll két típusa, a

külső és a belső kontroll segítségével oldhatók meg. A külső kontroll

eszközök, többleterőforrások manipulatív alkalmazásával enyhít a problémán,

így például az agráriumban a kézi kártevőirtástól a vegyszeres permetezésen

át a génmódosított, kártevőjét elpusztítani képes növényig az ember természet

fölött gyakorolt külső kontrollja egyre fokozódik. Mivel a kártevők is

élőlények, ezért felmerülnek az élet elpusztításával, illetve az életesélyek

mesterséges módosításával kapcsolatos, zöldek által is hangoztatott etikai és

gyakorlati aggályok. Azonban ilyen típusú külső kontroll az ember mint

élőlény vonatkozásában is alkalmazható, amikor a „nem kívánt gyermek”

merül föl fenntarthatósági (vagy egyéb) problémaként. Így a spirál (a már

17 A létbarát koncepciót bővebben fejtem ki egy korábbi munkámban (Kocsis, 2010).


megtermékenyült petesejt beágyazódását akadályozó eszköz), az „esemény”

utáni tabletta, az abortusz és a szándékos csecsemőgyilkosság mindegyike a

mesterséges eszközös, az emberi élet bontakozása fölött totális kontrollra

képes módszerek körébe sorolható.

Mindezekkel szemben azonban a belső kontroll is sok esetben hatékonyan

kezeli a problémát, mégpedig a fent említett etikai aggályok felbukkanása

nélkül. Így ha a világ elégtelennek vélt élelmiszer-termelésére vagy az

éhezésre gondolunk, akkor a megoldás során az ember önkorlátozásra képes

természetére is építhetünk. A jóléti társadalmak étrendjének átalakítása az

alacsonyabb húsfogyasztás irányába, a megtermelt élelmiszer mainál

egyenlőbb elosztása valószínűleg 9-10 milliárd ember élelmezését is lehetővé

tenné a Földön anélkül, hogy az agrárium teljesítményét külső kontrollal

kellene tovább fokoznunk. Hasonló a helyzet a „születésszabályozással” is. A

cölibátus, a szüzességi fogadalmak, a házasság időpontjának későbbre tolása

(a házasságon kívüli nemi érintkezés elutasítása mellett) évezredeken át a

születésszabályozás előnyben részesített módszerei voltak – legalábbis a

kereszténység elterjedtségi területén (vö. Johansson, 1987; Livi-Bacci, 2007,

109–116. o.). A tudományos ismeretek fejlődésével mára elérhetővé váltak a

„természetes családtervezés” módszerei is, melyekkel a szexuális együttlétek

a női szervezet terméketlen időszakaira időzíthetők, ezáltal külső, eszközös

kontroll nélkül is jelentősen csökkentve a megtermékenyülés valószínűségét

(Megyeri, 2009; Billings–Westmore, 1994).

A belső kontroll alapján történő születésszabályozás ugyanakkor olyan

életmódot kíván alkalmazóitól, amely gyökeresen ellentétes a szexuálisan

szabados életvitellel. A belső kontrollnál nagyfokú önismeretre, odafigyelésre

és önmérsékletre van szükség a siker érdekében, s e követelmények egy része

a partnerre is vonatkozik, azaz szükséges a másikra való odafigyelés és a

közös elhatározás. Többek között épp ez az, ami ma megnehezíti a széles körű

alkalmazást, ugyanakkor ez pontosan annak a jelzésértékű

paradigmaváltásnak volna része, amely nemcsak elvben tagadja a hedonizmus

mindenhatóságát, hanem az életvitel szintjén konkrétan is megmutatkozik.

Az előbbiekből logikusan következik, hogy a problémakezelés belső

kontrollra épülő módszereit tekintsük létbarátnak. Ezek azon a páratlan

emberi lehetőségen alapulnak, amivel bizonyos célok érdekében képesek

vagyunk az önkorlátozásra. A modern, kényelemre épülő – s emiatt is oly

csábító – fogyasztói társadalom hívei természetesen vívmányként ünneplik a

„kényelmetlen” belső kontroll alkalmazásának szükségtelenségét, sőt olykor

egyenesen gúnyt űznek ezen erényekből, illetve az azokat alkalmazókból. Ám

a leépülő belső kontroll okán sokasodnak az új kényszerek és igények,

amelyek csak soha nem látott mértékű külső kontroll gyakorlásával


ellensúlyozhatók. Ez pedig előhívja a fenntarthatatlanság problémáját a

természeti környezetben; s eközben saját fajunkkal, utódainkkal kapcsolatban

is etikailag egyre kétesebb módszereket vagyunk kénytelenek

szükségszerűnek tekinteni.

Amíg a természeti környezet ember általi kontrollját illetően meg kell

engedjük a külső kontroll mérsékelt formáit (lásd például a biogazdálkodást;

enélkül ugyanis a vadászó-gyűjtögető társadalmakhoz való visszatérést

kellene célként hirdetnünk), addig a humán születésszabályozást illetően

kevésbé magától értetődő a külső kontroll akár mérsékelt formájának

létbarátkénti elfogadása, hiszen itt nem növények vagy állatok életéről, hanem

emberekéről van szó (lásd a Törésvonalak című alfejezetet). Éppen ezért

megkülönböztetem az erős létbarát változatot, amelynek keretében a külső

kontroll semmilyen fajtája nem elfogadható; míg a gyenge létbarát

változatban a külső kontroll mérsékelt, kevéssé totális formái (így például az

óvszer) még elfogadhatónak tűnnek. Különösen akkor lehetnek elfogadhatóak

a gyenge változat módszerei, ha ezeket a külsődleges eszközöket nem

végcélként, hanem az erős létbarátság felé vezető út állomásaiként fogjuk fel.

A főbb születésszabályozási módszereket a létbarátság összefüggésében a 2.

táblázat mutatja be.18

Létbarát (erős) Létbarát (gyenge) Nem létbarát

Természetes

családtervezés;

Önmegtartóztatás;

Terméketlen időszak

szoptatással való

elnyújtása; Megszakított

közösülés

„Esemény előtti”

fogamzásgátló szer;

hüvelybe felhelyezhető

eszközök;

Óvszer

Abortusz (bármilyen

körülmények között

végezve);

„Esemény” utáni

tabletta;

Spirál;

Művi terméketlenné

tétel

2. táblázat. A gyermekszám csökkentésére irányuló főbb

születésszabályozási módszerek létbarát jellegük szerint csoportosítva

18 Alighanem hasonló jellegű táblázat volna szerkeszthető a meddőség leküzdését

célzó módszerekből is.


A 2. táblázat szerinti felosztás iránymutatásnak, kiindulópontnak

mindenképpen alkalmasnak látszik. Fontos lenne, hogy a világ ma még

mindig sokasodó néhány régiójában létbarát módszereket terjesszünk, végső

célként az erős létbarátság érvényesülését kitűzve. Nem a születésszabályozás

szükségszerűségét tagadjuk tehát, hanem az ennek érdekében bevetett totális,

külső kontrollra építő módszereket, amelyek tagadják és elsorvasztják az

emberi mivoltban rejlő belső kontroll lehetőségét.

Vatikán

Mélyebb megértésre érdemes a Vatikán népesedési kérdésben vallott

álláspontja, hiszen – hívők és „jóakaratú emberek” milliói révén – a

fenntarthatóság ügyének hatalmas potenciális szövetségeséről van szó. Nem

nehéz rájönni, hogy – néhány hangsúlybeli eltérést leszámítva – a Vatikán

születésszabályozással kapcsolatos álláspontja a belső kontrollra építő, erős

létbarát módszerekkel szoros összhangban áll (bár azzal nem feltétlenül teljes

mértékben azonos). Ezért is bántó, hogy a népesedés kérdésében a modern

zöldek olykor halálosabb ellenséget sejtenek a Vatikánban, mint magában a

fogyasztói társadalomban. Pedig ha a növényekkel és az állatokkal

kapcsolatban a fenntarthatóság megvalósítása – és egyéb célok – érdekében

joggal utasítjuk el az erőteljes külső kontrollt, akkor nehéz belátni, miért

éppen az emberek mint élőlények vonatkozásában kellene más álláspontra

helyezkednünk. A gyenge létbarát stratégia legalább annyira tiszteli az

embert, mint a növényeket és az állatokat; az erős létbarát stratégia pedig még

a nem emberi lényeknél is nagyobb tiszteletet tanúsít az emberek iránt.

Érdemes belátni, hogy az antropocentrizmus e következetesen létbarát

változata aligha fenyegeti kipusztulással az élet nem emberi formáit, hiszen

fölöttük sem engedi meg erőteljes külső kontroll gyakorlását.

Vegyük észre, a születésszabályozás (birth control) elérhetővé tétele a

„fejlődők” számára – akárhány népszerű elemzést, kampányt, politikai

célkitűzést tanulmányozzunk is át e témakörben – az utóbbi évtizedekben

alapvetően a 2. táblázatbeli szürke és/vagy a fekete módszerek, azaz a külső

kontroll erőltetésével volt egyenértékű (Nentwig, 1999; Speidel et al., 2007;

Potts, 2007; magyarul például Simonyi, 2007), vagy legalábbis ez fontos

részét képezte a stratégiának. Az ember az élet és a halál kérdéseiben

nagymértékben a kezébe kívánja venni az irányítást és az ellenőrzést

(kontroll), s mindezt gyakran még a nők „felszabadításáról” szóló

ideológiával is megfűszerezik, miközben épp ezzel szolgáltatják ki őket külső


erőknek (profitorientált cégeknek, ügynököknek, az „egészségipar”

képviselőinek stb.). Az élet természetes áramának e kontrollja ugyanarra a

modernitásra vezethető vissza, mint ami a túlzott környezetterhelést a

„felvilágosodás” és az ipari forradalom óta előidézte, s talán nem meglepő,

hogy méltó megoldást sem adhat az általa előidézett problémára.

Érdemes néhány szót ejteni a kereszténységet érő azon népszerű és gyakran

visszatérő vádról is, miszerint a „sokasodjatok!” imperatívuszát erőltetve

taszítja végpusztulásba a világot, sőt túlhajtottnak vélt emberközpontúsága

(antropocentrizmusa) okán magáért a modernitásért is a kereszténységet teszik

felelőssé (White, 1967). E vádakra azóta sokan sokféle választ adtak már, ám

itt, a népesedés témájában végképp különös nehézségekkel szembesülne az

álláspont védelmezője. Mert antropocentrizmus (az emberi lét és személy

előtti végtelen tisztelet és alázat) és az ember megistenülésének minden külső

kontrollt magához ragadó modern projektje között – szó szerint is – ég és föld

a különbség!

Paradox módon istenné – így élet és halál urává is – az ember csak saját

istentelensége által lehet, s az ember az ily módon trónfosztottá tett Isten

helyébe saját magát ülteti.19

Ilyen helyzetben a legnagyobb és legőszintébb jó

szándék és segíteni akarás is kifordul magából: az érintettek fel sem tudják

fogni, milyen probléma lehet a fekete zónába sorolt, erőteljes külső kontrollal

megvalósított születésszabályozási módszerekkel,20

s hogy miért lehetnek

fenntartások a mérsékeltebb külső kontrollt felmutató szürke zóna módszereit

illetően. Az élet minden formájának feltétlen tisztelete az emberi élet feltétlen

tiszteletével kell együtt járjon, e tisztelet és alázat kiiktatása magával hozza az

összes olyan – nemcsak népesedéshez köthető – társadalmi és környezeti

problémát, amelyek enyhítésén fáradozunk. E nem modern alapállás pedig

különösebb keresztény istenhit nélkül is vallható. A létbarát koncepció

19 Első pillantásra furcsának tűnhet, hogy a megistenült ember miért nem tiszteli

önmagát mint embert. Nos, önmaga érdekeit nagyon is tiszteli az, aki abba a

pozícióba jutott, hogy istent játszva mások sorsa felett dönthessen, legyen szó a

magzatától szabadulni igyekvő „anya” jogi-ideológiai-egészségügyi

megtámogatásáról vagy a „fejlődőknek” dirigáló, őket „fejlesztő” tudományos-

politikai-civil hatalmasságokról. Manipuláció, eszközelvűség, mérés, ellenőrzés,

uralom és a személy eltárgyiasításának fogalmai jól ismertek a modernitást elemző-

leleplező kritikusok számára (lásd például Alvesson–Deetz, 1996 összefoglalóját).

20 Például arról, hogy még akkor is mennyire nem egyértelmű az abortusz helyessége,

amikor valószínűleg már elsöprő többség támogatná, lásd Singer Magdolna

interjúkötetét (2008) sérültgyanús, illetve sérült magzatokkal kapcsolatban

édesanyjukkal, orvosokkal, segítőikkel.


jegyében a jót jól akaró emberek sokasága végső soron egyesíthetné erőit egy

valóban minden élő számára élhetőbb világ megvalósítása érdekében.

Lássuk be, a Vatikán és nem modern követői/szövetségesei a fentiek, s nem a

feltétel nélküli szaporodás apostolai. Így például amikor a probléma ellenkező

előjelű, azaz nők vagy férfiak terméketlenségéről van szó, ugyanúgy

következetesen elutasítják a külső kontrollal való erőteljes manipulációkat,

mint amikor az utódnemzés visszafogásáról van szó. A tudomány modern

képviselői azonban e téren is megindultak: embriókat válogatnak,

szelektálnak, klónoznak és génpiszkálnak21

– miközben egyre erőteljesebben

hivatkoznak az emberi jogokra, s mellesleg, vagy nem mellesleg, busás

profitok képződnek. Pedig mily’ nagyszerű, keresztények által is támogatandó

vívmányok volnának ezek, ha valóban a sokasodás lenne a kereszténység

mindenekfelett álló célja!

S valóban, nem valamiféle lázadással próbálja orvosolni az egyház a

terméketlenség sajnos egyre terjedő problémáját: inkább örökbefogadást,

másokért végzett munkát, az űrt betöltő fájdalom révén a dolgok magasabb

rendjének és értelmének felismerését szorgalmazza (vö. Tima, 2008). S akkor

még nem is szóltunk a papi és szerzetesi cölibátus intézményéről, az önként

vállalt szüzesség erényének e magas szintű műveléséről, amelynek mélységei

és magasságai a modernség kémlelőnyílásaiból végképp beláthatatlanok – s

ami szintén cáfolja azokat, akik a keresztényeket a mindenáron való

sokasodás apostolaiként kívánják beállítani. Ezért is döbbenetes, hogy

micsoda erők képesek csatasorba állni ezen értékek lerombolása érdekében

(vö. Kavanaugh, 2003)! Sajnos, úgy tűnik, az ellenerők következetessége

gyakran csupán egyházellenességükben mutatkozik meg – a fenntarthatóság

és a túlnépesedés témakörei a legtöbbször csupán ürügyet szolgáltatnak a

számukra.

Következtetések

A tanulmány a népesedés és a fenntarthatóság néhány témakörét körbejárva

rámutatott a fő törésvonalakra. A modernitáshoz való viszony, amikor élet és

halál kérdéseiben kell állást foglalnunk, stratégiai jelentőségű. Eszközelvű és

manipulatív beavatkozások helyett minden élet, így az emberi élet feltétlen

21 A felsoroltakkal nemcsak az a probléma, hogy mindenáron utódot akarunk

létrehozni, hanem hogy ráadásul még annak milyenségét is meg kívánjuk határozni. A

fentieket persze úgymond orvoslási-kutatási célból is lehet alkalmazni, az ezzel

kapcsolatos problémák tárgyalása azonban túlmutatna e tanulmány keretein.


tiszteletére, az élettel szembeni alázatra van szükség. Ehhez nyújt jó hátteret a

létbarátság koncepciója, a megvalósítás során pedig jó szolgálatot tehetnek a

létbarát technológiák. Ezek nem törekszenek az élet fölött totális külső

kontrollra, hanem az emberi mivolt lényegéből fakadó belső kontroll

kiművelését támogatják – lett légyen szó akár a nem emberi fajokhoz való

viszonyról (agrárium) vagy az emberhez való viszonyról

(születésszabályozás). A nagyobb belső kontroll lehetővé teszi a külső

kontroll jelentős mérséklését, s ezáltal enyhíthet fenntarthatósági és etikai

nehézségeinken.

Az ideális gyermekszám tekintetében az egész világon egységesen érvényes,

hogy felelős döntéshozatalra van szükség, amely környezeti és társadalmi

szempontokat egyaránt tekintetbe vesz. Ez – a körülményektől függően –

kevesebb vagy több gyermek világrahozatalát egyaránt jelentheti, ám az előre

kitűzött gyermekszámtól való esetleges eltérések mintegy lázadásszerű

kezelése semmiképp nem javasolt.

A környezetvédő mozgalmak számára fontos lenne, hogy nagyobb

gyanakvással és távolságtartással legyenek a modernitás iránt, nehogy a

probléma okával próbálják kezelni a bajt. E törekvést jól szolgálhatja a

létbarát technológiák melletti következetes kiállás és a nem létbarát

megoldások elutasítása. Ha ez megvalósul, megnyílhat számukra az út egy

szélesebb körű együttműködés felé az egyházakkal és a valóban keresztény

szellemiségű civil szervezetekkel, melynek révén a fenntarthatóság ügye is

hatékonyabban képviselhető.

Irodalomjegyzék

1. Alvesson, Mats–Deetz, Stanley (1996): Critical Theory and

Postmodernism Approaches to Organizational Studies; in. Clegg, S. R.–

Hardy, C.–Nord, W. R. (szerk.): Handbook of Organization Studies; Sage,

London, 191–217.; magyarul Kovász, 1998/2, 3–31.

2. Becker, Gary S. (1981): A Treatise on the Family; Harvard University

Press, Cambridge

3. Billings, E.–Westmore, A. (1994): A Billings-módszer – Családtervezés

gyógyszerek és eszközök nélkül; Természetes Családtervezést Segítő

Egyesület, Szeged

4. Bongaarts, John (2001): Fertility and reproductive preferences in post-

transitional societies; Population and Development Review 27

(Supplement), 261−281.


5. Campbell, Martha (2007): Why the silence on population?; Population and

Environment 28, 237–246.

6. Cohen, J. E. (1995): Population Growth and Earth’s Human Carrying

Capacity; Science, július 21.

7. Economist (2011): Now we are seven billion; október 22.;

http://www.economist.com/node/21533409 (2011. 12. 07-i állapot szerint.)

8. Espenshade, Thomas J.−Guzman, Juan Carlos−Westoff, Charles F. (2003):

The surprising global variation in replacement fertility; Population

Research and Policy Review 22, 575−583.

9. Felelősségünk a teremtett világért (2008): A Magyar Katolikus Püspöki

Konferencia körlevele a teremtett világ védelméről; Szent István Társulat,

Budapest

10. Greenhalgh, S. (2003): Science, Modernity, and the Making of China’s

11. One-Child Policy; Population and Development Review 29 (2),163–196.;

magyarul: Tudomány, modernitás és a kínai egykepolitika

12. megalkotása; in. Kovász 2010/1–4, 53–97.

13. Johansson, S. R. (1987): Status Anxiety and Demographic Contraction of

Privileged Populations; Population and Development Review 13 (3), 439–

470.

14. Kavanaugh, John F. (2003): Krisztus követése a fogyasztói társadalomban

– A kulturális szembenállás lelkisége; Ursus Libris – Altern-csoport,

Budapest

15. Kocsis Tamás (1998): A Földi Paradicsom prófétái, avagy mérlegen a

bizniszkereszténység ideológiája; Kovász, 1998/2, 58–83.

16. Kocsis Tamás (2002): Gyökereink − Örömről és gazdagságról egy

világméretű fogyasztói társadalomban; Kairosz, Budapest

17. Kocsis Tamás (2010): Létkérdések – Önkényuralom és népesedés a

bioszférában; Kovász 2010/1–4, 3–52.

18. Kopp Mária−Skrabski Árpád (2006): Gyermekvállalás és életminőség; in.

Kopp M.–Kovács M. E. (szerk.): A magyar népesség életminősége az

ezredfordulón; Semmelweis Kiadó, Budapest, 253–262. o.

19. Livi-Bacci, M. (2007): A Concise History of World Population; 4. kiadás,

Blackwell, Oxford

http://www.economist.com/node/21533409%20(2011


20. Lutz, W.−Sanderson, W. C.−Scherbov, S. (szerk.) (2001): The end of

world population growth; Nature 412, 543−545.

21. Lutz, W.−Skirbekk, V. (2008): Low Fertility in Europe in a Global

Demographic Context; in. Tremmel (2008), 3–19.

22. Megyeri V. (2009): Születés-szabályozás a család teológiájának tükrében

– A Billings-módszer ismertetése; JEL Kiadó, Budapest

23. Nentwig, Wolfgang (1999): The Importance of Human Ecology at the

Threshold of the Next Millennium: How Can Population Growth Be

Stopped?; Naturwissenschaften 86, 411−421.

24. Potts, Malcolm (2007): Population and environment in the twenty-first

century; Population and Environment 28, 204−211.

25. Ryberg, Jesper (1998): The Argument from Overpopulation − Logical and

Ethical Considerations; Population and Environment 19, 411−426.

26. Simonyi Gyula (szerk.) (2007): Igazán szeretne egy gyermek nálunk és

most megfoganni? – Szöveggyűjtemény globális tanuláshoz a nemzés

költészetéről és az emberiség tragédiájáról; Bocs Alapítvány, h. n.

27. Singer Magdolna (2008): Áldatlan állapot – Mi lesz velünk?; Jaffa Kiadó,

Budapest

28. Speidel, J. Joseph−Weiss, Deborah C.−Ethelston, Sally A.−Gilbert, Sarah

M. (2007): Family planning and reproductive health: the link to

environmental preservation; Population and Environment 28, 247−258.

29. Takács-Sánta András (2008): Bioszféra-átalakításunk nagy ugrásai;

L’Harmattan Kiadó, Budapest

30. Tima Renáta (2008): Gyermekáldásra várva – Beszélgetések

gyermektelenségről, hitről, örökbefogadásról; Kairosz Kiadó, Budapest

31. Van de Kaa, D. J. (1996): Anchored Narratives – The Story and Findings

of Half a Century of Research into the Determinants of Fertility;

Population Studies 50, 389–432.

32. Voas, David (2003): Conflicting Preferences: A Reason Fertility Tends to

Be Too High or Too Low; Population and Development Review 29, 627-

−646.

33. White, Lynn (1967): The Historical Roots of Our Ecological Crisis;

Science 155, 1203–1207.; magyarul például Lányi A. – Jávor B. (szerk.):

Környezet és etika – Szöveggyűjtemény; L’Harmattan, Budapest, 2005,

167–177.


Documents

Fenntartható fogyasztás? Trendek és lehetőségek …korny.uni-corvinus.hu/otka/zarokotet_06_11-2.pdfmegjelent a fenntartható fejlődés fogalma, majd 1992-ben a Rio-i konferencia