Mira Grant: Feed

Fordította: Antoni Rita

Hálával ajánlom e könyvetGian-Paolo Musumecinek és Michael Ellisnek.

Mindketten feltettek nekem egy kérdést,Íme a válaszom.

ELSŐ KÖNYVA FELTÁMADÁS

„Az igazságot nem lehet megölni.”

(GEORGIA MASON)

„Bármit meg lehet ölni;csak néha, miután megöltél valamit,

tovább kell rá lőnöd, addig, amíg mozog.És ha belegondolsz, ez király!”

(SHAUN MASON)

Mindenkinek van valakije a Falon.Még ha úgy is hiszed, hogy a 2014 véres nyarán történt események, amelyek megváltoztatták az

egész világot, távol állnak tőled, valaki, akihez közöd van, biztosan ott van a Falon. Egyunokatestvéred, egy barátod, a családod egy régi ismerőse, vagy csak egy ismeretlen, akit atévében láttál – de ott van valaki, aki hozzád tartozik. Meghalt, hogy te most nyugodtanüldögélhess a biztonságos házad biztonságos falai közt, és görgethesd lefelé a monitorodon egyelcsüggedt, huszonkét éves blogger bejegyzését. Gondolkozz el ezen egy pillanatra.

Meghalt – érted!Most pedig nézz végig az életeden, és felelj: jól tette?

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2039. MÁJUS 16.)

Egy

Ez a történet ott kezdődik, ahol az elmúlt huszonhat évben oly sok másik véget ért: egy idiótának –aki jelen esetben az öcsém, Shaun – eszébe jut, hogy milyen jó ötlet lenne kipróbálni, mi történik, haodamegyünk egy zombihoz, és megbökjük egy hokiütővel. Mintha nem lenne köztudott, hogy mi lesz avége, ha ujjat húzol egy zombival: feléd fordul, megharap, és te is ugyanolyan leszel, mint ő. Nincsebben semmi furcsa, legalábbis úgy húsz éve semmiképp. Amikor az első fertőzöttek megjelentek –hatalmas pánikot keltve: „A holtak feltámadtak, itt az ítélet napja!” –, minden pontosan úgy zajlott,mint évtizedeken át a horrorfilmekben, leszámítva, hogy most a valóságban történt.

A járványnak nem volt semmi előjele. Az egyik nap még minden a legnagyobb rendben volt, amásik nap meg halottnak hitt emberek támadtak fel és rontottak bárkire, aki az útjukba került. Ezmindenkit váratlanul ért – kivéve a fertőzötteket, akik már bőven túljutottak azon, hogy bármi isfelzaklassa őket. Az emberek, a kezdeti döbbenetből feleszmélve, sikoltozva, fejvesztve menekültek,ami aztán, ahogy az már ilyenkor lenni szokott, további támadásokhoz és még több fertőzéshezvezetett. És hova jutottunk felvilágosult korunkban, huszonhat évvel a Feltámadás után? Oda, hogymég mindig akadnak olyan elmeroggyantak, akik zombikat piszkálnak ütőkkel – és itt vissza is tértünkaz öcsémhez, meg ahhoz, hogy előreláthatólag miért nem aggkorában, vég-elgyengülésben fogmeghalni.

– Hé, George, ezt nézd! – kiáltotta Shaun, és újból megbökte a zombit. Az felnyögött, és felélendítette a karját, de nem találta el.

Nem tudta kiverni Shaun kezéből az ütőt; az előrehaladott fertőzés miatt már csak lassú, esetlenmozgásra volt képes. Az öcsém legalább annyit felért ésszel, hogy ne egy jobb kondiban levő frisszombit szemeljen ki a mutatványához.

– Fogócskázunk? Na? – ösztökélte Shaun a lomha élőhalottat.– Te leszel a fogó!– Légy szíves, ne háborgasd a lakókat, inkább szállj vissza! – szóltam rá, miközben a

napszemüvegem mögül lestem a fejleményeket. Shaun újdonsült cimborája már közelített a második,végső halálához, de ettől még nem lehettünk benne biztosak, hogy nem ólálkodik a környéken néhányveszélyesebb rokona. Santa Cruz zombiövezet. Mindenki nagy ívben elkerüli, kivéve aki buggyantvagy öngyilkos hajlamú, esetleg mindkettő. Shaunról sokszor nem is tudom eldönteni, hogy melyikkategóriába tartozik.

– Most nem tudok, nem látod, hogy a helyiekkel barátkozom?– Shaun Phillip Mason, azonnal ülj vissza a motorra, vagy esküszöm, elhúzok, és itt hagylak!Az öcsém, hogy megtartsa a tisztes távolságot, a hokiütőt még erősebben a zombi mellkasába döfte,

és közben a szemében lelkesedés csillant meg.– Tényleg? Megtennéd ezt a szívességet? Mert ebből király cikk lenne! „A nővérem magamra

hagyott a zombiövezetben, jármű nélkül!”– Igen, posztumusz cikknek jól hangzik – vágtam vissza. – Gyerünk, azonnal szállj vissza a

motorra! – parancsoltam rá újból.– Mindjárt! – nevetett fel Shaun, és visszafordult a nyöszörgő élőhalotthoz.Utólag visszatekintve azt hiszem, akkor kezdtek el igazán aggasztóvá válni a dolgok.A többi zombi valószínűleg már régen, amikor átléptük a város határát, kiszúrt minket, és addigra

az egész környékről összecsődítették a társaikat. Minél nagyobb hordában támadnak a fertőzöttek,annál leleményesebbek és veszélyesebbek. Egy tegyük fel négyfős társaság még nem jelent

különösebb fenyegetést, hacsak nem olyan a helyszín, ahol sarokba tudnak szorítani; de ha húsználtöbben vannak, nehezebb védekezni ellenük. Ha pedig ennél is több fertőzött összegyűlik, mármegfontoltan, alattomos trükkök bevetésével támadnak. Úgy néz ki, hogy a vírus, ha elegendőgazdatestet terel össze egy helyen, szert tesz az önálló gondolkodás képességére. Ijesztő, de így van!Ez minden halandó legszörnyűbb rémálma, aki zombiövezetbe merészkedik: hogy körbezárja egyfalkányi élőholt, akik jobban ismerik a terepet, mint ő!

Márpedig most pont ilyen helyzetbe kerültünk: bebizonyosodott, hogy ha elegen vannak, még egyalultáplált, legyengült zombi-sereg is képes előkészíteni egy rajtaütésszerű támadást. Mindenfelőlnyögdécselés hallatszott, aztán a csapat megindult felénk; egyesek az előrehaladott fertőzésre jellemzőcammogó léptekkel, mások szinte futva. Az utóbbiak törtek előre, és mielőtt egyáltalán felfogtuk, hogymi történik, három menekülési útvonalat már el is vágtak. Rájuk néztem, és megborzongtam.

A frissen fertőzöttek – a pár naposak – szinte teljesen úgy néznek ki, mint amikor még emberekvoltak. Az arcuk érzelmeket mutat. A mienknél esetlenebb ugyan a mozgásuk, de csak annyira, mintha,tegyük fel, nem aludták volna ki magukat. Sokkal nehezebb megölni egy olyan zombit, ami mégembernek látszik; és ennél is rosszabb, hogy az átokfajzatok nagyon gyorsak! És egy frissenmegfertőződött zombinál már csak egy veszélyesebb dolog létezik: egy egész falkányi frissenmegfertőződött zombi. Márpedig én tizennyolcig jutottam el a számolásban, amikor beláttam, hogy kára gőzért.

Megragadtam a bukósisakomat, és a fejembe nyomtam. Nem csatoltam be a szíját: ha felborulok amotorral, még mindig jobb, ha azért halok meg, mert leesik a sisakom. Feltámadnék, de legalább nemtudnék róla.

– Shaun! – kiáltottam.Az öcsém megfordult, és a közeledő zombikra meredt.– Hűha...Szerencsétlenségére a társak megjelenésekor a haverja együgyű magányosból a gondolkodó tömeg

részévé vált, így amikor az öcsém figyelme egy pillanatra elkalandozott, kapott az alkalmon, éskirántotta az ütőt a kezéből. Shaun elvesztette az egyensúlyát, mire a zombi – akinek aszott ujjaiból kise néztem volna ennyi erőt – megragadta őt a kardigánjánál fogva, és sziszegett.

– Shaun! – sikoltottam, miközben a lelki szemeim előtt egymást kergették a rémképek az egyetlengyerekként rám váró jövőről. Csak egy harapás, és vége. Nem sok rosszabbat tudok elképzelni annál,mint hogy az embert Santa Cruz belvárosában sarokba szorítja egy zombicsapat, de a testvéremelvesztése egy lenne ezek közül.

Attól, hogy rá tudott venni, jöjjünk el krosszmotorral a zombi-övezetbe, még nem vagyok teljesenütődött. Tetőtől talpig védőfelszerelésbe burkolóztam: bőrdzseki, a könyök- és a vállrésznélacélpántokkal, alatta golyóálló mellény, motorosnadrág csípő- és térdvédővel, magas szárúmotoroscsizmával. Elég trampli viselet, de nem izgat, mert így, ha még a kesztyűt is felhúzom, csak atorkom marad az egyetlen támadható felület.

Shaunnak viszont elmentek otthonról, mert kötött pulcsiban és terepgatyában jött zombinézőbe, ésvédekezés gyanánt mindössze egy golyóálló mellényt vett fel. Még a védőszemüveget is hanyagolta;azzal érvelt, hogy az „elrontja az összhatást”. A szabadon hagyott nyálkahártya nemcsak az összhatástronthatja el, de még a golyóálló mellényt is kemény zsarolással tudtam csak rákényszeríteni; avédőszemüveg szóba se jöhetett.

Hamarosan kiderült, hogy a pulóvernek mégiscsak van egy előnye a terepen: a gyapjú szakad. Ígyhát Shaun kitépte magát a zombi kezéből, és ahogy csak a lába bírta, rohant a motor felé. Valójában afutás volt az egyetlen előnyünk a zombikkal szemben: még a frissen fertőzöttek sem képesek utolérni

egy egészséges embert, legalábbis rövid távon biztos nem. De a sebességen – meg a golyókon – kívülminden egyéb az ő javukat szolgálta ebben a harcban.

– A rohadt életbe, George, társaságunk akadt! – rikkantotta Shaun, a hangjában a rémület és alelkesedés perverz keverékével. – Odanézz!

– Látom! – dörrentem rá arrogánsán. – Most pedig húzás!Alig vetette át a lábát az ülésen és karolta át a derekamat, már indítottam is a motort. Ahogy

gyorsultam, a kerekek pattogtak és rázkódtak a hepehupás terepen. Éles kanyart vettem. Tudtam, hogyki kell jutnunk innen, vagy a világ összes védő-felszerelése sem segít rajtunk. Ha a zombik utolérnekminket, én még lehet, hogy túlélem, de az öcsémmel végezne a csőcselék. Gázt adtam, és imádkoztam,hogy Isten épp ráérjen megmenteni két ön- és közveszélyes elmebeteg életét.

A térről elágazó utolsó szabadon maradt utat még harminccal értük el, de fokozatosan gyorsultam.Shaun nagyot kurjantott; az egyik kezével elengedte a derekamat, majd a zombik felé fordult,integetett, és csókot dobott nekik. Ha a fertőzötteket fel lehetne dühíteni, minden bizonnyal sikerültvolna neki, de azok változatlanul nyögdécselve, a karjukat az ígéretes friss hús felé nyújtva követtekminket.

Az út a sokéves elhanyagoltságtól igencsak viharvertté vált, így hát nagyon kellett igyekeznem,hogy kátyúról kátyúra bukdácsolva megőrizzem uralmamat a járgány felett.

– Kapaszkodj már! – rivalltam az öcsémre.– Kapaszkodom! – felelte vidáman. Szemlátomást örült, mint majom a farkának; és kiment a

fejéből, hogy azok, akik nem tartják be a zombiövezetre vonatkozó biztonsági előírásokat – pláne hamég hergelik is az ott lakókat –, nagy valószínűséggel gyorsan a gyászjelentésekbe kerülnek.

– De két kézzel kapaszkodj! – parancsoltam rá.A nyögdécselés most már három irányból hallatszott, de nem aggódtam; úgy véltem, kevesen

vannak ahhoz, hogy bekerítsenek minket. Akár át is hajthatnék köztük. Akkor nyöghetnének csakigazán, ha a motor alá szorulnának! De a zombik amúgy is mindig ezt a hangot adják ki, ha kajaszagcsapja meg az orrukat. És a tény, hogy a motorzaj sem nyomta el őket, arra utalt, hogy nagyon sokanvannak, és nagyon közel. De, gondoltam, egy kis szerencsével még megúszhatjuk. Persze ha igazánszerencsések lennénk, nem kellene egy seregnyi zombi elől menekülnünk a lezárt területen, amelyvalaha Santa Cruz belvárosa volt. Valami biztonságosabb helyen lennénk, mint például a Bikini-atoll[1] az atombomba-kísérletek előtti időkben. De ha az ember egyszer úgy dönt, hogy figyelmenkívül hagyja a kockázati besorolást és a fertőzés-veszélyre figyelmeztető táblákat, magára vessen, habaja esik.

Shaun, kelletlenül ugyan, de szót fogadott, és összekulcsolta a kezét a hasamon.– Ünneprontó! – méltatlankodott.Felhorkantam, és egy közeli emelkedőt megcélozva gázt adtam.Ha az embert zombik üldözik, az emelkedő ugyanúgy jelentheti számára az életben maradást, mint a

halált. Lelassítja a mocskokat, ami ugye hasznunkra válik – hacsak nem várnak odafent is egypáran,mert akkor körbevesznek, és nincs előlük menekvés!

Shaun, minden vakmerősége dacára, ezt azért tudta. Valójában okosabb, mint amilyennek hajlamostettetni magát, és járatosabb nálam a túlélési technikákban. Hirtelen azonban erősödött a szorítása aderekamon, és akkor először aggodalom csendült a hangjában:

– George, mi a francot művelsz?– Kapaszkodj! – vágtam rá.Aztán felszáguldottunk az emelkedőn, mire újabb zombik kecmeregtek elő búvóhelyeikről, például

a kukák mögül, és az egykoron fényűző, mostanra lepusztult, tengerre néző villák közül.

A Feltámadás után sikerült visszaszerezni Kalifornia állam nagy részét, egyedül Santa Cruzbizonyult túl nagy falatnak. Földrajzi elszigeteltsége, ami korábban oly vonzó nyaralóhellyé tette, avírus megjelenésekor katasztrofális következményeket vont maga után. A Kellis-Amberlee-vírus,abból a szempontból, ahogy az emberi testben viselkedik, egyedülálló; de más tekintetben olyan, minta többi kórokozó: elég, ha egyszer felüti a fejét egy oktatási intézményben, utána futótűzként terjed. AKaliforniai Egyetem Santa Cruz-i campusa is tökéletes táptalajnak bizonyult: amikor a virgonchallgatók helyett mindenfelé már csak zombik csoszogtak, az egész területet kiürítették és lezárták.

– De Georgia, ez egy emelkedő! – hüledezett Shaun, amikor látta, hogy a zombik a motorunk felétartanak. Nem becézett; ebből tudtam, hogy most aztán tényleg megijedt. Csak akkor hív„Georgiának”, ha fél.

– Én is felfogtam – feleltem, és előrehajoltam, hátha az a pár fok dőlésszögbeli különbség iscsökkenti a szembeszél okozta légellenállást. Shaun ösztönösen követte a példámat.

– De miért hajtunk fel? – kérdezősködött.Ő is tudta, hogy a süvítő szélben, a bőgő motor mellett úgyse fogja hallani a választ, de nem

hazudtolva meg önmagát mégis makacsul faggatózott.– Elgondolkodtál már azon, hogyan érezhették magukat a Wright-fivérek[2]? – kiáltottam hátra.Már látszott az emelkedő teteje. Abból ítélve, hogy a túloldalon eltűnt az utca a szemem elől,

valószínűsíthettem, hogy igen meredek a lejtő. A nyögdécselés minden irányból erősödött, és a szélösszevissza hordta a hangokat, így ekkor már tényleg fogalmam sem volt, mi vár ránk. Az is lehet,hogy csapda, de az is, hogy a szabadulás. Akárhogy is, már késő volt, hogy visszaforduljak.Kényszerhelyzetbe kerültünk, és ez egyszer Shaunt is kiverte a veríték.

– Georgia!– Kapaszkodj!A zombik már alig tízméternyire voltak tőlünk; megszállottan közeledtek a talán évek óta nem ízlelt

friss hús felé. A kinézetükből ítélve a többség már régen átalakulhatott. Az utánpótlás igen gyérnekbizonyult; elvétve akadt ugyan néhány friss példány – mindig van egykét szerencsétlen flótás, akiszándékosan bemerészkedik vagy véletlenül betéved a zombiövezetbe, és egy közönséges kirándulónemigen szokta megúszni az ilyenfajta kalandot –, de látszott, hogy úgy három generáció múlva visszais foglalhatjuk a várost. Most viszont nem.

A távolság öt méterre csökkent.A zombik vadászatkor a többi falkatag hangját követik. Ez azt jelenti, hogy az emelkedő aljánál

ácsorgók, amikor meghallották a fenti tülekedést, megindultak felfelé. Elég sok élőholtat lefoglalt azimént az utak elállása, így bíztam benne, hogy aligha maradt, aki az emelkedő másik oldalánfogadhatna minket. Egy újabb csapattal elbánni már meghaladta volna az erőnket; így is csak amotornak köszönhettük, hogy eddig ép bőrrel megúsztuk.

Amikor felértünk, mindjárt megláttam a fogadóbizottságot. Alig három sorban tömörültek össze –nem sok választott el minket a nyílt úttól.

És akkor rögtön tudtam, mit kell tennem.Elképesztő, hogy mi mindent lehet rámpának használni, ha az embernek megvan a kellő

motivációja. Az egyik ház leomlott kerítése tűnt fel előttünk, épp a megfelelő irányba dőlve, így hátúgy nyolcvannal nekifutottam. Ideges voltam; a kormány úgy remegett a kezemben, mint a rodeóbikaszarva. Arra sem volt szükség, hogy felmérjem az utat – az ott tülekedők is nyögdécselni kezdtek,amint felbukkantunk előttük. Amíg Shaun az új barátjával játszott, ezek szépen eltorlaszolták az összeskijáratot, és hiába korlátozottak az értelmi képességeik, a terepet jobban ismerték nálunk. De egyelőnyünk azért még mindig maradt: az öngyilkos-sági szándék jeleit nem ismerték. Márpedig mi másra

utal, ha valaki nyolcvannal felhajt egy emelkedőn, hogy aztán, amikor felér, a levegőbe repüljön?Oké, van rá egy másik szó is, de azt inkább hagyjuk.

Az első kerék lassan felemelkedett, majd követte a hátsó is, és egy hirtelen rándulással – amikönnyednek tűnt, de valójában pokolian ijesztő volt – már fent is voltunk a levegőben. Én sikoltottam,Shaun meg, miután rájött, mi következik, önfeledten ordított. Most már minden a gravitáción múlt,márpedig az nem szokott kedvezni a pillanatnyi elmezavarral küszködőknek. A lélegzetünk is elállt,amíg odafent voltunk, továbbra is előrelendülve – és biztos voltam benne, hogy nem érünk élveföldet.

A fizika törvényei, köszönhetően a megszámlálhatatlan munkaórának is, amit a motoromösszeszerelésébe és karbantartásába fektettem, most az egyszer megkönyörültek rajtunk. Nagy ívbenátrepültünk a zombik felett, és – szerencsénkre, mert nem sok ilyen maradt – egy ép útszakaszonlandoltunk, olyan erővel becsapódva, hogy majd kiesett a kormány a kezemből. Azt hittem, mindencsontom ripityára törik. Az elülső kerék a lendülettől ismét felemelkedett, én meg üvöltöttem;egyrészt, mert féltem, hogy felborulunk, másrészt meg, mert elöntött a vak düh Shaun iránt, amiértilyen helyzetbe keveredtünk miatta. A kormány még erősebben remegett; úgy éreztem, mindjártleszakad a karom, de csak nyomtam a gázt, és végül a kerék újra a földön volt. Sokba fog ez mégkerülni, gondoltam, és nemcsak a javítási költségek miatt.

Nem mintha akkor számított volna. Végre szilárdan és egyenesen álltunk a talajon, és nem láttunkzombikat magunk előtt. Gyorsítottam, és miközben Shaun olyan lelkesen ujjongott a hátam mögött,mint aki fel sem fogja, mekkora veszélyből szabadultunk ki, magunk mögött hagytuk a várost.

– Seggfej – motyogtam, és továbbhajtottam.

A tudósítás és a feltételezés két különböző dolog, és ha az utóbbit belekevered az előbbibe,akkor az már – ébresztő! – nem hír, csak vélemény.

Ne értsetek félre, az utóbbi jelentősége sem elhanyagolható. A szólásszabadság egyik előnye,hogy ugyanazt a témát több nézőpontból is megismerhetjük. Ennek elvileg el kellenegondolkodtatnia az embereket – csakhogy a legtöbben nem akarnak gondolkodni. Nem hajlandókszembenézni a ténnyel, hogy az, amit az aktuális bálványuk éppen próbál elhitetni velük, nembiztos, hogy mentes a hátsó szándékoktól és a személyes érdekektől. Sokan hangoztatták, hogy aKellis-Amberlee-járvány mögött a zsidók vagy a melegek állnak. Akadtak, akik a Közel-Keletbosszúját sejtették az események hátterében; sőt olyan elképzelés is felmerült, hogy egy árjacsoport igyekszik, fajnemesítési szándékkal, leszámolni a népesség nemkívánatos részével. Efeltevések szerint bárki is a felelős a vírus létrejöttéért és elszabadulásáért, jól megszervezettösszeesküvés révén gondosan titokban tartja a kilétét, és most a követőivel együtt békében – megpersze maximális védettséget élvezve – üldögél valahol, és várja a világvégét.

Már elnézést, de ez baromság. Összeesküvés? Eltussolás? Abban nem kételkedem, hogy léteznekolyan emberek és csoportok, akik, ha tehetnék, képesek lennének egyetlen nyár alatt lemészárolnia világ lakosságának harminckét százalékát – és ne feledjük, ez még csak egy óvatos becslés, mertAfrikából, Ázsiából és Dél-Amerika egyes részeiről nem állnak rendelkezésre pontos adatok! Deehhez valóban olyan módszert választanának, hogy azt, aki egykor a Nagyi volt, elszabadítjáktalálomra embereket marcangolni? A zombik nem válogatnak; mit érdekli őket az összeesküvés! Azlegfeljebb az élőknek való.

Ez a bejegyzés vélemény. Kezdj vele, amit akarsz. De ne keverd össze a tudósítást avéleménnyel, jó?

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,

2039. SZEPTEMBER 3.)

A zombik, ha kellő körültekintéssel közelítesz hozzájuk, tulajdonképpen ártalmatlanok.Akadnak olyanok, akik azt mondják, hogy a fertőzötteket sajnálni kell, együttérzést mutatni

irántuk, de én ezt erősen kétlem. Ők azok, akik a legnagyobb eséllyel válnak maguk is hozzájukhasonlókká, ha értitek, mire gondolok. Ne sajnáld a zombit. Ő se fog sajnálni téged, amikorelkezdi csócsálni a fejedet. Szomorú, de azt még akkor sem várnám meg, ha a saját nővéremrőllenne szó.

Ha zombik közelébe akarsz menni, ügyelj rá, nehogy megharapjanak vagy megkarmoljanak.Viselj rövid hajat, és szorosan rád tapadó ruhákat. Ilyen egyszerű.

Ha tovább bonyolítod, akkor unalmas lesz az egész, és azt meg ki akarja? Elvégre feltámadthullák járkálnak köztünk. Ha már ez a helyzet, miért fosztanánk meg magunkat egy kisszórakozástól?!

(BEJEGYZÉS SHAUN MASON „ÉLJEN A KIRÁLY!” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,

2039. JANUÁR 2.)

Kettő

Miközben átszeltük Santa Cruz romjait, egyikünk sem szólt egy szót sem. Nem észleltünksemmiféle mozgást, és az épületek elég nagy távolságra helyezkedtek el egymástól ahhoz, hogy neérhessen minket meglepetés. De csak akkor kezdtem megnyugodni, amikor lehajtottunk a dél feléágazó 1-es főútra. Onnan a 152-es főútra tértünk, amely Watsonville-be vezet, ahol a furgont hagytuk.

Watsonville szintén egy észak-kaliforniai „szellemváros”. 2014-ben elfoglalták ugyan a fertőzöttek,de biztonságosabb, mint Santa Cruz; leginkább azért, mert közel van Gilroyhoz, amely egy jelenleg isvédett gazdálkodó közösség. Senki sem mer Watsonville-ben lakni, mert félő, hogy a Santa Cruz-izombik az éjszaka közepén átcsoszognak látogatóba; Gilroy derék lakosai viszont feladni semhajlandók a települést! Évente háromszor felkerekednek lángszórókkal, gépfegyverekkel, ésmegtisztítják a környéket. Emiatt maradt Watsonville teljesen elhagyatott, és emiatt tudják akaliforniai gazdák továbbra is élelemmel ellátni a lakosságot.

Az 1-es főút felhajtósávjától nem messze, egy Aptos nevű kisváros romjai mellett, kihúztam az útszélére. Minden irányban síkság terült el, ami kapóra jön, ha az ember nem akar váratlanul felbukkanóéhenkórászok uzsonnájává válni. A viszontagságos terep után úgy gondoltam, jobb lesz egy pillantástvetnem a járgányra, és egy tankolás sem árthat. A krosszmotoroknak kicsi a tankjuk, és már elég sokmérföldet tettünk meg.

Shaun leszállt, és fülig érő szájjal felém fordult. A szél annyira összekuszálta a haját, hogy úgyfestett, mint egy félőrült.

– George – kezdett a mondandójába, zilált külsejéhez illő megszállott izgalommal –, ez volt alegelképesztőbb dolog, amit eddig csináltál! Sőt ezt már felülmúlni sem fogod soha! Az egész életedabban a magasztos pillanatban teljesedett ki, amikor elhatároztad, hogy átugratsz a zombik fölött! –jelentette ki, majd némi hatásszünet után hozzátette: – Isten vagy!

– Pedig csak kihasználtam a kínálkozó lehetőséget, hogy végre megszabaduljak tőled – feleltem.Lepattantam a motorról, levettem a bukósisakot, és felmértem a kárt. Úgy tűnt, komoly sérülés nem

érte a járgányt, ennek ellenére elhatároztam, hogy amint lehet, elviszem a szervizbe. Valamicskétértek a szereléshez, de azért nem vagyok egy műszaki zseni.

– Majd legközelebb hátha összejön! – vigyorgott tovább Shaun.– Igen, engem is ez a remény éltet.A szélvédőnek támasztottam a sisakot, aztán kicipzároztam a jobb oldali nyeregtáskát, és levettem a

benzineskanna tetejét. Azt leraktam a földre, és elővettem az elsősegélydobozt.– Vérvizsgálat! – jelentettem ki.– De George...– Ismered a szabályokat. Ha az ember kint járt a terepen, addig nem mehet vissza a támaszpontra,

amíg nem ellenőrizte, hogy tiszta-e!Elővettem két kézi tesztelőegységet, és az egyiket felé nyújtottam.– Vérvizsgálat nélkül nem jöhetsz vissza a furgonhoz – győzködtem tovább –, és akkor kávét sem

kapsz, márpedig azt nagyon szereted. Képes vagy inkább vitatkozni velem, és megfosztani magad azörömtől?

– Muszáj ezzel húzni az időt?! – morogta Shaun, miközben elvette az apró tárgyat.– Sajnálom, de muszáj – jelentettem ki. – Na nézzük, hogy életben maradok-e!Gyakorlott mozdulattal, egyszerre téptük le a fertőzésveszélyre figyelmeztető címkét, és pattintottuk

le a steril fémhengert borító műanyag fedelet. Ez a fajta tesztelőegység a legegyszerűbb, terepre ezt

szokás vinni; olcsó, egyszer használatos, és nagyon praktikus. Elvégre nem árt, ha tudsz róla, hogy atársadban aktivizálódott a vírus, mielőtt nekiáll rágcsálni az ízletes husikádat!

Kicsatoltam a jobb kesztyűmet, lehúztam, és a zsebembe dugtam.– Háromra? – tettem fel a szokásos kérdést.– Háromra – bólintott Shaun.– Egy!

– Kettő!Ekkor mindketten előrenyúltunk, és a szemközti tesztelő-egységbe nyomtuk a mutatóujjunkat. Lehet,

hogy ez felesleges túlbonyolításnak tűnik, de korai vészjelzőnek is megteszi: ha valamelyikünkegyszer is kivárja a „hármat”, akkor tudni fogjuk, hogy baj van.

A fém hidegségét a szivacs puhasága, majd a belérejtett tű szúrása váltotta fel. A vércukorszintmérése nem okoz fájdalmat – elvégre ott az a cél, hogy minél kevesebb kellemetlenséggel járjon, ígyaz érintettek ne vonakodjanak elvégezni a Kellis-Amberlee-re irányuló vérvizsgálat viszont igen, ésnem ok nélkül: a fájdalom-érzet hiánya a vírusfertőzöttség egyik első jele.

Az eszköz tetején levő két dióda – az egyik piros, a másik zöld – bekapcsolt, és váltakozva villognikezdett. Aztán a vibrálás lassult, végül a piros fény kialudt, és maradt a zöld. Szóval még tisztavagyok. Az ölemben fekvő tesztelőegységre pillantottam, és megkönnyebbülten sóhajtottam, mikorláttam, hogy az is zöld.

– Akkor még nem kell felszámolnom a szobádat – állapítottam meg.– Talán majd legközelebb – felelte Shaun.Visszaadtam a tesztelőegységét; hadd gondoskodjon ő a biztonságos hulladékkezelésről, amíg én

feltöltöm az üzemanyagtartályt. Kifogástalan precizitással végezte a feladatot. Visszapattintotta aműanyag kupakokat a tesztelőegységekre, majd a megfelelő gombot megnyomva rajtuk, fertőtlenítőtbocsátott a tartályok belsejébe. Aztán az elsősegély-felszerelésből kivett egy „veszélyes hulladék”feliratú dobozt, és beledobta az egységeket. A doboz teteje pirosra váltott, amikor lezárta; a műanyagösszeolvadt. A most már háromszorosan bebiztosított vérmintákhoz talán még herkulesi erőfeszítésselsem lehetett volna hozzáférni. Shaun azért még ellenőrizte, hogy rendesen záródik-e, aztánbiztonságba helyezte a csomagot a nyeregtáska veszélyes hulladéknak fenntartott rekeszében.

Amíg ő ezzel ügyködött, én feltöltöttem az üzemanyagtartályt, mely, mint rémülten nyugtáztam, mármajdnem kiürült. Ha pont akkor járunk így, amikor a zombik a nyakunkon vannak...

Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Visszatettem a tanksapkát, és a kiürült kannát visszatuszkoltama nyeregtáskába. Shaun már szállt volna fel, de én a mutatóujjamat figyelmeztetőn felemelve feléfordultam:

– Mit felejtettél el?!– Ööö... – esett gondolkodóba. – Nem hoztam Santa Cruzból képeslapokat?– Sisak!– Eddig nem is szóltál ezért!– Mert eddig zombik lihegtek a nyomunkban! Most viszont már nincsenek zombik, így vagy

felveszed, vagy innentől gyalog folytatod az utat Watsonville-be!Shaun, a szemét forgatva, a bal oldali nyeregtáskáról leoldotta a sisakot, és kelletlenül a fejébe

nyomta.– Most örülsz? – kérdezte elfojtott hangon a plexi mögül.– Le vagyok nyűgözve! – feleltem, miközben én is felvettem a sisakomat. – Na, húzás.Az út Watsonville-ig teljesen kihalt volt – nem mintha nagy lett volna a forgalom, most azonban

egyetlen járművel nem találkoztunk. És ami ennél is fontosabb, fertőzöttekkel sem.

Rám lehet fogni, hogy puhány alak vagyok, de aznapra már elegem volt a zombikból.A furgont a város szélén parkoltuk le, úgy tizenöt-húsz méterre a legközelebbi épülettől. Az egyik

elsődleges óvintézkedés: olyan helyen állj meg, ahol a fertőzöttek nem tudnak lesből rád rontani.Behúztam a furgon elé, és leállítottam a motort. Shaun már a lassításnál leugrott, és szökellvemegindult az autó felé. Közben lerántotta a fejéről a sisakot, és így kiáltott:

– Buffy! Milyen lett a felvétel?Ó, fiatalság, bolondság! Nem mintha én olyan sokkal idősebb lennék nála. Egyikünknek sem került

elő a születési anyakönyvi kivonata, de amikor örökbe fogadtak minket, az orvosok úgy három hétrebecsülték, az én javamra, a köztünk levő korkülönbséget. Az alapján viszont, ahogy Shaun néhaviselkedik, én inkább három évre gyanakodnék, vagy még többre. Levettem a bukósisakomat és akesztyűmet, a kormányra akasztottam őket, és kimért léptekkel követtem az öcsémet.

A furgonunk beltere beszédes példája annak, hogy mi mindent el lehet érni, ha az ember sokszabadidővel rendelkezik, némi pénze is akad, és három éven keresztül szorgosan látogat különféleműszaki ismereteket oktató kurzusokat. És persze ha úgy adódik, nem vonakodik az internethezfolyamodni: például a kábelezésben idegenek segítettek Oregonból vagy éppen Ausztráliából. Afurgont hideg profizmussal Anya változtatta abszolút zombibiztossá – látszólag szívességet tettnekünk, valójában meg azon mesterkedett, hogy titokban hozzáférhessen a számítógépekhez. Buffypersze azonnal észrevette a turpisságot, és letiltotta a rendszerünkről, Anya azonban nem adta fel.

Így hát öt év megfeszített munka után sikerült átalakítanunk a 7-es csatorna híradós stábjánakkorábbi, nagyrészt kiürített furgonját a lehető legkorszerűbb mobil blogközponttá; benne kamerákkal,wifiantennával, önvezérlő szerkezettel, és oly sok, különféle eshetőségekre felhalmozott egyébfelszereléssel, hogy ha csak rágondolok, beleszédülök. Így hát nem is foglalkozom ezzel, Buffy atechnikai szakértő meg a csapat legizgágább, legszőkébb és legflúgosabb tagja, és e négy szerepmindegyikében tökéletesen megfelel, mondhatni, brillírozik.

Most keresztbe tett lábbal ült a talpalatnyi szabad helyre bezsúfolt három szék egyikén, és afejhallgatót az egyik füléhez tartva eltűnődő arcot vágott. Shaun ott toporgott a háta mögött, és látszottrajta, hogy alig fér a bőrében az izgatottságtól.

Először azt hittem, Buffy észre sem vette, hogy beléptem, de amikor becsuktam magam mögött azajtót, álmos, távoli hangon így szólt:

– Helló, Georgia!– Helló, Buffy! – köszöntem vissza, majd megindultam a mini hűtőszekrény felé, és kivettem egy

dobozos kólát. Shaun forró kávé formájában szokta magához venni a koffeinadagját, én meg jéghidegkóla által – talán így lázadunk a hasonlóság ellen.

– Hogy állunk? – kérdeztem.Buffy, egy pillanatra felélénkülve, feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy jól.– Ezt már szeretem – bólintottam.Buffy valódi neve Georgette Meissonier. Akárcsak Shaun és én, ő is akkor született, amikor a

zombik már a mindennapi élet részévé váltak. Ez idő tájt Amerika legdivatosabb lánynevei a Georgia,a Georgette és a Barbara voltak: annyi volt belőlünk, mint néhány nemzedékkel korábban aJenniferekből. A legtöbben túlléptünk rajta, belenyugodtunk. Elvégre George Romero [3] akaratlanul isaz emberi faj egyik megmentőjévé vált, így nem szégyen, ha róla neveznek el valakit! Csak hát ez eléggyakran megtörténik – márpedig Buffy, amiben csak tehette, igyekezett kitűnni.

Egy netes állásbörzén akadtunk rá, és csak úgy sütött belőle a szakértelem. A komoly benyomásaddig tartott, amíg a személyes találkozó első perceiben el nem hagyta a száját a következő mondat:

– Cuki vagyok, szőke, és egy szörnyektől hemzsegő világban élek. Mégis, mi más lehetne a nevem?

Mi csak értetlenül bámultunk rá, ő meg elkezdett hablatyolni egy, a Feltámadás előtt futótévésorozatról,[4] de amikor látta, hogy fogalmunk sincs róla, ráhagyta. Ahogyan mi is: felőlem, amíggondoskodik róla, hogy a berendezés mindig jól működjön, úgy hívja magát, ahogy csak akarja.Ráadásul volt még egy különlegessége: Alaszkában született – ami már nemcsak „az utolsó határ”volt, hanem az utolsóként leomló bástya is. Amikor a kormány kijelentette, hogy többé nem tudjabiztosítani, és átengedte a fertőzötteknek, Buffy családja elköltözött onnan.

– Kész! – jelentette ki, majd kihúzta a fejhallgatót, előrehajolt, és a szeme a legközelebbiképernyőre tapadt. Vibrálva, de megjelent rajta Shaun, amint a hokiütővel hessegeti el magától azoszladozó cimboráját. A hangfalakból egy árva mukk sem hallatszott: ha épp pechünk van azakusztikával, egy árva nyöszörgés is elég lehet, hogy másfél kilométeres körzetből odavonzza azösszes zombit. A hangszigetelés meg nem biztonságos odakint a terepen, ugyanis nemcsak előnye van,hanem hátránya is: a zombik hajlamosak körbeállni bármilyen épületet vagy járművet, abban areményben, hogy valami ehető – vagy megfertőzhető – lapul odabent, ami előbb-utóbb úgyis kénytelenlesz kijönni. És egyikünk sem volt elragadtatva a gondolattól, hogy amikor kinyitjuk a furgon ajtaját,egy falkányi élőholt üdvözöl minket.

– A kép egy kissé elmosódott, de már sikerült kiszűrnöm a legtöbb zavaró elemet, és továbbtisztítom, ha a forrásfájlokhoz is hozzáférek. Georgia, kösz, hogy nem feledkeztél meg a sisakról. Azelülső kamera remekül tette a dolgát.

Hogy őszinte legyek, én akkor a legkevésbé sem a felvételre gondoltam, sokkal inkább arra, hogyne repedjen szét a koponyám. Mindenesetre bólintottam, és nagyot kortyoltam a kólámból.

– Hány kamera rögzítette a menekülést? – kérdeztem.– A négyből három. A Shaun sisakján levő csak akkor kapcsolódott be, amikor már majdnem

ideértetek.– Ha Shaun még a bukósisakkal is vacakol, mostanra nem lenne feje! – csattant fel az illetékes.– Shaun csak ne beszéljen magáról harmadik személyben – torkolta le Buffy, és megnyomott egy

gombot a billentyűzeten.A következő pillanatban a kamera ráközelített a tesztelőegységeinken vibráló zöld fényre.– Ezt kimerevítem, és kiteszem háttérképnek a főoldalra! Mit gondoltok?– Rád bízom – mondtam, és a külső biztonsági kamerát közvetítő monitorra sandítottam, mely

elhagyatott tájat mutatott.Semmi mozgás.– Tudod, hogy engem nem érdekel a dizájn – vontam vállat.– Meg is látszik az értékeléseiden, George – mondta szemrehányóan az öcsém. – Jók ezek a fények,

Buffy, tetszik az ötlet! Használd fel őket a ma esti előzeteshez is, mondjuk, legyen lassítottfelvételben, ahogy kialszik a piros! Hozzá valami frappáns szöveg arról, hogy milyen közeljártunk aveszélyhez...

– „Fél lábbal a sírban: rothadó típusú találkozások” – motyogtam, de továbbra sem vettem le aszemem a képernyőről.

Odakint már gyanús csend honolt. Lehet, hogy néha paranoiásnak tűnök, de az elmúlt évek soránmegtanultam: jobb, ha bízom a megérzéseimben. Shaun meg Buffy mellett akár bomba is robbanhatottvolna, ők csak a holnapi főcímekkel törődtek.

– Király! – vigyorgott Shaun. – Tudod mit, legyen az egész fekete-fehér, kivéve a fényeket!– Oké, rajta vagyok!Buffy begépelt egy megjegyzést, majd kikapcsolta a monitort.– És most? – kérdezte. – Van még más tervünk?

– Eltűnni innen – feleltem, visszafordulva a többiekhez. – Pattanok is a járgányra! Megfontolommajd én is a grafikai fejlesztéseket, de most sürgősen vissza kell térnünk a civilizációba!

Buffy értetlenül bámult rám. Hiába, ő mesélő, így a bejegyzései másról sem szólnak, mint a sajátagyszüleményeiről. Terepet csak akkor lát, ha Shaun meg én kirángatjuk a négy fal közül egy-egybevetésre, de többnyire még akkor sem teszi ki a lábát furgonból.

Csak a technikát kezeli, így nem sok fogalma van a monitorokon kívül eső világról.Az öcsém azért egy fokkal komolyabban vett.– Miért, mi a gond? Én semmi aggasztót nem látok!Kinyitottam a hátsó ajtót, és körbepásztáztam a terepet. Beletelt néhány percbe, amíg – talán túl

későn – rájöttem, mi az, ami nincs rendjén.Egy akkora településen, mint Watsonville, mindig észlelhető némi mozgás. Kóbor macskák, nyulak,

akár szarvasok is megjelenhetnek; idevonzzák őket az egykor szépen gondozott, mára elburjánzottkertek. Láttunk már mindenféle állatot a kecskéktől egy gazdátlanná vált shetlandi póniig – gyakranbukkannak fel az elhagyatott városokban, táplálék reményében. És most, döbbentem rá, egy sincssehol! Még egy mókus sem!

– Basszus – fintorodott el Shaun, amikor ő is észbe kapott.– Basszus – ismételtem. – Buffy, indulás!– Majd én vezetek! – ajánlkozott az öcsém, és már meg is indult a kormány felé.Buffy hol az egyikünkre, hol a másikunkra nézett, és még mindig nem értette.– Megmagyarázná valaki, hogy mi ez a hirtelen sietség?– Sehol egy állat – vágta rá Shaun szűkszavúan, majd lehuppant a vezetőülésre.Megszántam szegény lányt, ezért miközben a kesztyűmet húztam fel, kifejtettem:– Semmi sem űzi el olyan hatékonyan az állatokat, mint egy fertőzött horda. És ez azt jelenti, hogy

el kell húznunk, mielőtt...És akkor, mintegy varázsütésre, a furgon hátsó ajtaja felől egy ezek után nem is olyan meglepő hang

szűrődött be: távoli nyögdécselést sodort felénk a feltámadó szél.– ...társaságunk akad – fejeztük be Shaunnal egyszerre a mondatot.– Versenyezzünk, ki ér haza hamarabb! – kiáltottam, és kibújtam az ajtón. Buffy becsapta utánam,

és aztán hallottam a három retesz kattanását. Most már, ha sikítanék, se lenne visszaút. Ez az előírteljárás a terepen: akármilyen hangosan üvölt a kint rekedt személy, nem engedjük vissza, legalábbis,ha életben akarunk maradni.

A zombik egyelőre nem tűntek fel a láthatáron, de a hangjuk északról és keletről is egyre erősödött.Megszorítottam a csuklómon a kesztyű szíjait, a fejembe nyomtam a sisakot, és átvetettem a lábam amég mindig meleg ülés fölött. Ezalatt a furgonban Buffy minden bizonnyal a kamerákat ellenőrizte,bekapcsolta a biztonsági övét, és továbbra is azon morfondírozott, hogy miért váltanak ki belőlünkekkora zaklatottságot olyan zombik, akik látótávolságon kívül vannak. Ha van Isten, soha nem is fogjamegérteni.

A furgon rázkódva, zötykölődve tolatott, majd felhajtott a fő-útra. Én, miután kicsit túráztattam amotort, megindultam a nyomában. Ügyeltem, hogy három méternél ne maradjon nagyobb távolság akét jármű között: Shaun így lát engem, és mindketten tudunk jelezni a másiknak, ha útakadály merülfel. Egyszerű biztonsági intézkedés, de sokak életét megmentette az elmúlt húsz évben.

Kihajtottunk a völgyből, átszeltük South Bayt,[5] és megérkeztünk a hűs, kellemes Berkeleybe.Otthon, édes, zombimentes otthon!

...és amikor Vincent végigsimította Marié arcát, a lány érezte, hogy a fiú belülről ég és rohad; avírus, mely mindannyiunkban ott szunnyad, feléledt a szerelmében. A könnyeivel küszködvemegnyalta kicserepesedett ajkát; nehezére esett a beszéd.

– Sajnálom! – suttogta. – Soha nem gondoltam volna, hogy így végződik.– Nem kell, hogy neked is így végződjön – felelte a fiú, és még csillogó szemében fájdalommal,

de elmosolyodott. – Menekülj innen, Marié. Itt nincs már semmi, csak a pusztulás. Menj haza, ésélj boldogan!

– Már késő – emelte magasra a lány a tesztelőegységet, és nézte, ahogy Vincent elkerekedőszemmel mered a tetején világító vörös fényre, nagyon is tisztában annak jelentésével. – Az utolsótámadás már betett – mosolyodott el a lány, éppolyan haloványan, mint az imént a fiú.

– Az életednek neveztél, pedig úgy fest, a halálhoz tartozom.– Legalább együtt kárhozunk el – mondta Vincent, és megcsókolta a lányt.

(RÉSZLET A SZERELEM MINT METAFORA CÍMŰ KÖNYVBŐL.ELSŐ MEGJELENÉS: BUFFY MEISSONIER „A MORAJLÓ TENGERNÉL” CÍMŰ BLOGJA,

2039. AUGUSZTUS 3.)

Shaun és én nem ismertük a szüléink vér szerinti fiát. A Feltámadás idején még kicsi volt, és ajárvány első hullámát túlélte, hála Anyának és Apának, akik azonnal kivették az óvodából, amintaz adatok megerősítették, hogy a nevelési-oktatási intézmények a vírus elsődleges gócpontjai.Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy megvédjék a fertőzéstől; mindenki arra számított, hogyPhillip a szerencsés túlélők közé fog tartozni.

A szomszédoknak azonban volt két golden retrieverük, mindkettő jóval tizennyolc kiló fölött, ígybeleestek abba a súlytartományba, amelyben a vírus már képes aktivizálódni. Az egyiketmegharapták – sosem derült ki, hogy ki vagy ml –, és megkezdődött az átalakulása. Senki sem láttaelőre, mert korábban sosem történt hasonló.

Phillip Anthony Mason esete lett az elsőként feljegyzett, állat által emberre átvitt Kellis-Amberlee-fertőzés.

Persze nemigen vigasztalta a szüleinket, hogy Ily módon váltak híressé.Tisztában vagyok vele, hogy az állattartási szabályozásra vonatkozó álláspontom nem népszerű.

Az emberek szeretik a kutyákat meg a lovakat, és továbbra is tartani kívánják őket azotthonaikban. Én ezt jól tudom. Ahogyan azt Is, hogy az állatok eleve hajlamosak a szökésre. Abeteg példányok még nagyobb valószínűséggel törik át a korlátaikat, és mennek az ösztöneik után– amelyek ebben az esetben arra késztetik őket, hogy harapjanak meg bármilyen lényt, amely csakaz útjukba kerül. Én a Testtömeg Alapú Állattartási Korlátozások híve vagyok, ahogyan a szüleimis. Ha a testvérem élne, ő lehet, hogy másként vélekedne. De nem él.

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,

2039. NOVEMBER 3.)

Három

Idegen járművek csak azzal a feltétellel hajthatnak be a körzetbe, ahol Buffy lakik, hogy az összesutasuk vérvizsgálatnak veti alá magát. Így hát inkább kiraktuk őt az ellenőrző pontnál, hogy ahátralevő utat gyalog tegye meg. Nem szeretem állandóan szurkálni az ujjamat, és tudtam, hogy otthonvár rám az aznapi második vérvizsgálat. A mi körzetünk az egyik utolsó egész Alameda megyében,amely még nincs bekerítve. A szüleimnek azonban, ha nem akarják elveszíteni azingatlanbiztosításhoz való jogukat, be kell tartaniuk néhány előírást; nekünk pedig, amíg nem tehetjükmeg, hogy különköltözzünk, együtt kell működnünk velük.

– Amint megtisztítottam a képet, felrakom a videót! – ígérte Buffy.– Majd küldjetek SMS-t, hogy tudjam, épségben hazaértetek!– Persze – bólintottam. – Mindenképp!Buffy kiváló technikus és remek barát, de arról, hogy mi veszélyes, és mi nem, elég zavaros

elképzeléseket táplál – gondolom, mert abszolút biztonságosnak tartott környéken nőtt fel. A terepennem aggódik annyira, mint az elvileg védett lakott területen. Az éves statisztikák szerint valóbankevesebb támadás történik vidéken; én azonban mégis nyugodtabb vagyok a városon belül, ahol jólmegtermett fegyveres őrök felügyelik a környéket, és az ember nem olyan védtelen, mint a patakokmeg a kukoricaföldek közt.

– Akkor holnap! – búcsúzott. Intett Shaunnak, majd megindult az őrállomás felé, hogy a következőöt percet, a szokásos ellenőrző procedúrával, ott töltse. Az öcsém visszaintett, majd újra beindította amotort, és kitolatott a kapu elől. Jeleztem, hogy én is készen állok az indulásra, majdvisszakanyarodtam a Telegraph Avenue-ra, onnan pedig továbbhajtottam a keszekusza utcákkal teli,zsúfolt külvárosi lakónegyed felé, ahol a családi házunk állt.

Santa Cruzhoz hasonlóan Berkeley is egyetemi város, ahol a Feltámadáskor féktelenül tombolt avírus. A Kellis-Amberlee előbb lopva beférkőzött a kollégiumokba, majd oly robbanásszerű járványformájában tört ki, hogy az majdnem mindenkit megdöbbentett. Hangsúlyozom, majdnem mindenkit.Ugyanis mire a fertőzés hulláma elérte a Berkeleyt, addigra már megjelentek a neten az elsőblogbejegyzések arról, hogy mi történik más oktatási intézményekben, így hát olyan előnyre tettünkszert, amivel a többi egyetemi város nem rendelkezett: a lakosság nem csak pánikba esettfutóbolondokból állt.

Köztudott, hogy a berkeleyi egyetem mindig is vonzotta a tudományos világ különc és lököttfiguráit. Elvégre mit várjunk egy olyan intézménytől, ahol egyaránt lehet informatikát ésparapszichológiát hallgatni? Így hát akadtak itt olyan emberek, akik korábban is előszeretettelkutakodtak az interneten a természet-feletti jelenségek témájában. És ők, amikor felröppentek az elsőhírek a feltámadó halottakról, nem legyintettek, hanem fegyvert ragadtak, őrséget toboroztak, ésfigyelték az utcán, hogy ki viselkedik furcsán, ki mutatja a betegség jeleit – mindent összevetve úgyviselkedtek, mint egy George Romero-filmben. Nálunk sem hitte el mindenki, hogy ténylegmegjelentek a zombik – de egy-páran igen, és ez is elegendőnek bizonyult.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a város nem szenvedte meg a járvány első hullámait – hat nap, hatéjszaka alatt Berkeley lakosságának fele áldozatul esett, beleértve a nevelőszüleink vér szerinti fiát,az alig hatéves Phillip Masont is. Itt is történtek tehát szörnyűségek és tragédiák, de – ellentétben más,hasonló körülményekkel küzdő településekkel: sok hajléktalan, sok diák meg sok sötét, keskeny,egyirányú utca – a mi városunk nem pusztult el teljesen.

A ház, ahol Shaun és én felnőttünk, korábban az egyetem tulajdonát képezte. Olyan területen áll,

melyet, amikor a kormány nekifogott a törvény megalkotásának, „védhetetlennek” minősítettek; így hátelárverezték, hogy a befolyó összeget az egyetem újjáépítésére fordítsák. Masonék nem akartak abbana házban maradni, amelyben a fiuk meghalt, és a kedvezőtlen biztonsági besorolás miatt potompénzért jutottak hozzá az új otthonukhoz. A beköltözés előtt egy nappal zárult le a kettőnkörökbefogadási procedúrája, és egyúttal a nagy produkció, mely azt hivatott bizonygatni a külvilágszámára, hogy minden a legnagyobb rendjén velük. Ennek eredményeképpen lett egy nagy házuk egyhátborzongató környéken, két gyerekük, meg teljes tanácstalanságuk a jövőt illetően. Így hát, jobbhíján, mentek a természetes hajlamaik után: még több interjút adtak, még több bejegyzést írtak, éstovább hajszolták a népszerűséget.

Kívülről úgy tűnt, nagyon eltökéltek, hogy azt a fajta „normális” gyerekkort biztosítsák számunkra,amilyen nekik megadatott. Soha nem költöztettek minket bekerített körzetbe; megengedték, hogy – avírus aktivizálódásához szükséges testtömeget el nem érő – háziállatokat tartsunk, és amikor az államiiskolákban bevezették a napi háromszori kötelező vérvizsgálatot, egy hét sem telt bele, rögvestátírattak minket egy magánintézménybe. Ezután Apa adott egy interjút, melyből a következőkijelentésének híre ment: „Az a célom, hogy állampolgárokká, és ne rémálompolgárokká neveljem agyerekeimet.” Szép szavak; főleg egy olyan embertől, aki arra használt fel minket, hogy megőrizzehelyét a vezető hírekben. Csökken az érdeklődés? Nosza, rajta, tegyünk egy családi kiruccanást avalamikori állatkert területére. Az majd egykettőre helyreállítja a nézettségi mutatókat!

Néhány változást azért, a kormány járványügyi intézkedései miatt, így sem tudtak elkerülni –például a vérvizsgálatokat, a pszichológiai teszteket és hasonló mulatságokat –, de megtettek mindentőlük telhetőt, és azt is elismerem, hogy mindez nem volt olcsó. Sokba került nekik, hogy úgyneveljenek fel minket, ahogy tették. Szórakoztató elektronika, biztonsági berendezés, házilaghasználható orvosi műszerek – ezeket lehet szerezni fillérekért. De ha az ember ki akar lépni az otthonfalai közül, akkor már mélyen a zsebébe kell nyúlnia: a járművek, a benzin, a védő-felszerelés mindnagyon drága. Masonék derekasan kitettek magukért, hogy minél többet tartózkodhassunk a szabad égalatt, és ezért hálás vagyok nekik, még így is, hogy a nagy igyekezetük mindig is az értékelésekrőlszólt – meg egy kisfiúról, akit sosem ismertünk.

Amikor a felhajtóra értünk, a garázsajtó a nyakunkban hordott szenzorok hatására kinyílt. Havalakiben aktivizálódik a vírus, a garázs csótánycsapdává válik: az érzékelő beenged, de kijutni csaknegatív vérvizsgálati eredmény esetén és sikeres hangazonosítást követően lehet. Ha valamelyik nincsrendjén, a ház védelmi rendszere bebörtönzi és azonnal hamuvá is égeti a fertőzöttet, mielőtt odakintámokfutásba kezdhetne.

Anya páncélozott minifurgonja és az öreg dzsip, amivel Apa jár a munkahelyére, az egyetemre, aszokásos helyen parkolt. Behúztam melléjük, és leállítottam a motort. Aztán levettem a sisakot, és egygyors pillantást vetettem a járgányra. Láttam, hogy mindenképp kell a szerelő; a Santa Cruz-i kalandtönkretette a lengéscsillapítót. Buffy kamerái viszont ott maradtak a helyükön, a bukósisakomon és amotor hátulján. Levettem és a nyeregtáskásba dobtam őket, azt pedig a vállamra dobtam. KözbenShaun is megérkezett, kiszállt a furgonból, és a hátsó ajtóhoz menet már meg is előzött háromlépéssel.

– Jó időt futottunk – állapította meg, miközben elhelyezkedett a jobb oldali érzékelőnél.– Igen – bólintottam a bal oldali érzékelőhöz húzódva.– Kérem, azonosítsák magukat! – szólalt meg a biztonsági rendszer személytelenül.Az újabb típusoknak már emberibb hangjuk van. Olyat is kifejlesztettek, amelyik viccelődik a

tulajdonosával, hogy az kevésbé érezze kellemetlenül magát. A pszichológiai vizsgálatok ugyaniskimutatták, hogy az ember és a gép közti szakadék csökkentése nagyobb mértékű nyugalmat és

elfogadást eredményez, és megelőzi az elszigetelődés okozta idegösszeroppanást. Vagyis kisebb abezártság miatti depresszió esélye, ha a többi emberrel való kapcsolattartásnak legalább az illúziójamegvan. Szerintem ez csak porhintés. Ha valaki nem akar megzuhanni az otthonülésben, arra az agyógyír, hogy mozduljon ki. Úgyhogy mi maradtunk a régi típusú berendezéseknél.

– Georgia Carolyn Mason – mondta Shaun.– Shaun Phillip Mason – mondtam utána vigyorogva.Amíg a berendezés ellenőrizte a hanglejtésünket, az ajtó feletti fény folyamatosan villogott. Úgy

tűnt, kiálltuk a próbát, mert a gép így folytatta:– Hangazonosítás rendben. Most kérem, olvassák fel a képernyőn megjelenő szöveget!Hunyorogva betűztem ki a szavakat, és eleget tettem a felszólításnak:– Bari, bari, bárány, alig áll a lábán, kiviszik a zöld mezőre, édes fűre, legelőre.A feladvány eltűnt. Shaun képernyőjére néztem, de nem tudtam kivenni a szavakat, melyeket

engedelmesen felolvasott:– Giling-galang, giling-galang, szól reggel a kicsi harang, magas torony kis harangja, messze

szállva int a hangja.Az ajtó feletti fény vörösről sárgára váltott.– Helyezzék a kezüket a vizsgálófelületre! – adta ki a biztonsági rendszer a következő utasítást.Mindketten a falba épített fémlapokra helyeztük a tenyerünket. A fém hidegségét szúró érzés

követte a mutatóujjamon, és az ajtó felett váltakozva vibrált a piros és a zöld fény.– Szerinted tiszták vagyunk? – kérdezte Shaun.– Ha nem, akkor koszi a kalandokat! – mondtam.Az, hogy együtt lépünk be, azt jelenti, hogy ha valamelyikünk tesztje pozitív, akkor vége a dalnak: a

fertőzetlen fél sem hagyhatja el a garázst, amíg a takarítóbrigád meg nem érkezik, és nem túl jók azesélyei, hogy azalatt épségben eljut a furgonig. Az egyik szomszédunk évente többször is feljelentettea szüleinket a gyermekvédelemnél, amiért megengedték, hogy egyszerre menjünk be. De hát ugyan miértelme van az életnek, ha olykor-olykor nem vállal az ember egy kis kockázatot – például nemvetemedik olyan vakmerőségre, hogy egyszerre lép a házba a testvérével?

A fény egy idő után már csak zölden villogott, aztán sárgával váltakozott, míg végül az utóbbikialudt, és maradt a zöld. A retesz kinyílt, és a biztonsági rendszer személytelen hangja így szólt:

– Shaun és Georgia, fáradjanak be!– Te meg fogd be! – morgott az öcsém.Levette a cipőjét, és a kültéri tisztítóegységbe dobta, majd belépett, és elkiáltotta magát:– Hahó, ősök! Megjöttünk!A szüléink ki nem állhatják ezt a megnevezést, Shaun valószínűleg ezért használja olyan gyakran.– És egyben! – toldottam meg, miközben én is beléptem az öcsém mögött. A garázsajtó magától

becsukódott és lezáródott mögöttem. A konyha felől spagettiszósz és fokhagymás kenyér illata szállt.– Mindig örömet szereztek, ha élve jöttök haza – szólalt meg Anya az ajtóból, és egy üres

szennyeskosarat tett a pultra. – Tudjátok, most mi jön. Irány fel, és mindent levetni!– Igen, Anya – bólintottam, és megfogtam a kosarat. – Gyere, Shaun, hív a biztosító!– Igenis, őrmester – mondta az öcsém fanyalogva, és anélkül hogy Anyához egy szót is szólt volna,

megindult a nyomomban.Az otthonunk, mielőtt a szüléink átalakították, ikerház volt. A szobáink egymásból nyílnak,

mindössze egy ajtó választja el őket. Ez megkönnyíti a közös munkát, és szinte egész életünkbenmindent együtt csináltunk. A néhány alkalommal, amikor úgy kellett volna aludnom, hogy Shaun nincsa szomszéd szobában – nos, egy hatos csomag dobozos kólával sokáig fent tudok maradni, és inkább

azt választottam.Mielőtt beléptem a szobámba, a szennyeskosarat letettem az előtérben, majd felkapcsoltam a

villanyt. Az egész házban kis teljesítményű izzókat használunk, de a magánszférámból azokat isszáműztem, és inkább maradok a monitorok és az UV-lámpák tompább fényénél. Állítólag ha sokathasználják ezeket, korai ráncosodást okozhatnak, a szaruhártyát viszont nem károsítják, és számomraez fontosabb.

– Shaun! Ajtó! – kiáltottam.– Jó! – harsant a válasz, s miután a csapódásgátló engedett, a bántó fények kint rekedtek.

Megkönnyebbült sóhajjal vettem le a napszemüveget, és közben erővel nyitva tartottam a szemem. Túlsokáig tartózkodtam a napfényben, így egypár pillanatig még az UV-lámpa is kellemetlennek hatott; deaztán a szemem alkalmazkodott, és a szoba félhomályában ugyanolyan jól láttam, ahogy a többi embercsak erős fénynél.

A közbeszédben „retinális Kellis-Amberlee”-ként hivatkoznak a betegségemre, aminek a pontosmegnevezése „a retinális idegdúcsejtek Kellis-Amberlee-fertőzés útján létrejött elváltozása”. Azorvosokon kívül senki nem fárad e hosszú névvel, sőt még ott is „retinális KA”-ként rövidítik.Akárminek is hívjuk, a lényeg, hogy a sokadik módja annak, ahogy a vírus gondoskodik róla, nehogyegy percig is unatkozzunk. A pupillám folyamatosan ki van tágulva, fény hatására nem húzódik össze.A biztonsági intézkedések részeként bevezetett retinavizsgálat az én esetemben eredménytelen, mertmindig fertőzést jelez, és – a legjobb az egészben – az állapotom már olyannyira előrehaladott, hogy aszememben nem is képződik könny. A vírus egy védőréteget állított elő, amely megakadályozza aszem kiszáradását. A könnycsatornáim elsorvadtak. És a jó oldala? Tökéletes látás rosszfényviszonyok közt is.

Bedobtam a napszemüveget a veszélyeshulladék-gyűjtő fémdobozba, majd átmentem a szobámtúloldalára. A személyes életterem sok szempontból hasonlít a furgonhoz, beleértve azt is, hogy Buffykezeli a technikai berendezést, melynek működését itt is csak részben sikerült megértenem. A falakatszinte teljesen beterítik a sík képernyős monitorok, és tavaly, amikor Shaun kitalálta, hogy kell a helya fegyvereinek, a szekrényembe költöztettük a csoportszervereket. Nem ellenkeztem, úgysemhasználom a szekrényt, mert nemigen viselek olyan ruhákat, amiket vállfára kell akasztani.

Ami az újságíró öltözködését illeti, a Hunter S. Thompson-féle irányzatot követem: azaz, ha márgondolkodni kell rajta, akkor biztos nem nekem való.

Hogy egészen pontos legyek, az egyetlen hasonlóság az én szobám és egy átlagos huszonéves nőszobája között az ágy mellett álló, egész alakos tükör. A mellette elhelyezett tartótól letéptem egydarab nejlont a perforáció mentén, a földre dobtam, és szemben állva a tükörképemmel, ráálltam.

Helló, Georgia! Jó látni, hogy még nem haltál meg!Kisimítottam az arcomba lógó izzadt haj tincseket, és az infravörös fény alatt árulkodón

fluoreszkáló vérnyomok után kutatva átvizsgáltam a ruháimat.Shaun és én A-15-ös kategóriájú engedéllyel blogolunk, ami feljogosít minket a városhatáron belül

és kívül zajló eseményekről való tudósításra; arra viszont nem elég, hogy a 3-as szintű vagy ennélmagasabb kockázati besorolású övezetbe lépjünk. A skála a 10-es szintnél kezdődik: ez vonatkozikarra a területre, ahol a Kellis-Amberlee-vírus aktivizálódásához szükséges testtömeget elérőemlősök, beleértve az embereket is, élnek. A 9-es azt jelenti, hogy ezek nincsenek teljesen elzárva.Például a környék, ahol Buffy él, 10-es: nyugodtan ki lehet engedni a gyerekeket az utcára játszani,nem esik bajuk, hacsak nem alakul az övezet egyik pillanatról a másikra 9-essé. A mi körzetünk a 7-esbesorolást kapta, a szabadon kószáló 18 kg-nál nagyobb testtömegű élőlények miatt – amelyek közül akörnyéken élő vadállatok vérrel vagy más hulladékkal szennyezhetik a területet –, valamint a kerítés

hiánya és a fél méternél nagyobb átmérőjű ablakok folytán. Most tárgyalnak egy olyantörvényjavaslatot, hogy súlyos büntetésben részesüljenek, akik 8-asnál veszélyesebb besorolásúkörnyéken nevelik a gyereküket. Remélem, nem szavazzák meg; szerintem már maga a tény is ijesztő,hogy valakinek ilyesmi eszébe jutott.

Ahhoz, hogy az ember 3-as szintű veszélyes övezetbe tegye a lábát – és vissza is térhessen onnan –A-10-es kategóriájú engedély szükséges. Huszonöt éves kor alatt ezért és a még magasabb szintűekértnem folyamodhatunk, és utána is egy egész sor szigorú alkalmassági vizsgálaton kell átmenni, aholfőleg arra kíváncsiak, hogy a jelölt tud-e a legkülönbözőbb lőfegyverekkel pontosan a fejre célozni.Így hát még vagy két évig letehetek a Yosemite Nemzeti Parkról, de ez nem zavar különösebben, merta népesebb helyszínek is rengeteg híranyagot szolgáltatnak.

Shaun már nem nyugszik bele olyan könnyen, de mit lehet tenni, ő az irwinek[6] közé tartozik,akiknek kedvenc elfoglaltságuk, hogy fejjel menjenek a falnak. Én soha nem akartam más lenni, mintami vagyok: tudósító. Engem ez tökéletesen boldoggá tesz. A veszély csak a velejárója, de nem alényege a hivatásomnak. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy az utamba kerülő zombi, ha meglát, a kezétfeltartva elnézést kér, és utat enged. A kockázat mindig fennáll, ha az ember megkörnyékezi azombikat, főleg a frissen fertőzötteket. A régebben átalakultak már inkább amiatt aggódnak, hogy le neessenek az oszló testrészeik, így nem akarják mindenáron másokra kenni a testnedveiket, amiből nekikmár nem sok maradt. Bezzeg az újak! Azok aztán, ha tehetik, nem sajnálnak jól lefröcskölni, hogyaztán a munka oroszlánrészét a vírusokra bízzák. Nem különösebben kifinomult vadászati stratégia, deami a fertőzést illeti, jobban működik, mint ahogyan a nem fertőzöttek szeretnék.

Nem mintha létezne bárki is a világon, aki nem fertőzött – ez is része a problémának. Azokat azembereket nevezzük csak „fertőzötteknek”, akikben már fellángoltak a tünetek, de ez nem változtat atényen, hogy a vírus mindenkiben ott lappang, és türelmesen vár a napra, amikor valamely provokálótényező hatására aktivizálódhat. A Kellis-Amberlee tünetmentes hordozása akár évtizedeken vagy egyegész életen át lehetséges – a vírusnak, az emberekkel ellentétben, sok ideje van. Szóval, bármikormegtörténhet, hogy az egyik nap teljesen jól vagy, a következőn meg a testedben felhalmozódottvírusok veszik át az irányítást, és megindulsz lefelé a lejtőn: lassan meghal az érző, gondolkodóemberi lényed, és a zombi átveszi a helyét. Az, hogy a zombikra korlátozzuk a „fertőzött”megnevezést, egyfajta illuzórikus biztonság-érzetet teremt: mintha elkerülhetnénk, hogyugyanolyanokká váljunk, mint ők. Pedig az igazság az, hogy nem kerülhetjük el.

A lappangó vírus alapvetően kétféle módon aktivizálódhat: a gazdatest halála, ígyidegrendszerének pusztulása esetén; vagy a már aktív fázisba lépett vírussal való érintkezés útján.Ezért mondtam, hogy a zombivá válás esélye igen nagy: közelharc esetén legalább hatvan százalékratehető. Így ha egy zombivadász-csapat nekivág, jó, ha az egyharmada tér haza – legalábbis az öntudatabirtokában. Maradt egy csomó olyan videó még a Feltámadás idejéből, amelyeken különféleharcművészeti klubok tagjai vagy csupán karddal hadonászó idióták megindulnak a zombik ellen –nem tagadom, lenyűgöző látvány! Elképesztő a kontraszt az egészséges ember kecsessége és fürgeségemeg a zombi vontatott csoszogása közt... Maga a megelevenedett művészet! Szívszorítóan szomorú, deugyanakkor pokolian gyönyörű is.

Aztán a túlélők meggyászolják elesett társaikat, és diadalittasan hazatérnek. Otthon leveszik avédőruházatot, megtisztogatják a fegyvereiket – és elég, ha közben valamelyikük véletlenül megvágjaaz ujját, vagy a szemébe nyúl azzal a kézzel, amivel az előbb még egy nyáladzó zombit igyekezettmegragadni. Az eleven vírusrészecskék beszabadulnak a vérkeringésbe, és megindul az aktivizálódásfolyamata, megjelennek a tünetek. Egy átlagos testtömegű felnőtt ember esetében a teljes átalakulásegy órán belül lezajlik, és az újdonsült zombi megállás nélkül terjesztheti tovább a fertőzést. Amikor

a járvány elkezdődött, a horrorfilmekből ismert kérdés: „Johnny, te vagy az?”, egy csapásra átkerült avalóságba.

A legközelebb akkor álltam a véghez, amikor egy zombi vért köpött az arcomba. Ha nem viseltemvolna a napszemüveg felett védőszemüveget, már nem élnék. Shaunnak több hasonló élménye volt, depróbálom nem faggatni erről, mert inkább nem akarok róla tudni.

A védőfelszerelésem és a terepnadrágom tiszta volt. Levettem, és a nejlonra dobtam, aztánugyanígy megvizsgáltam a pulóveremet és a termogatyámat, majd azokat is a kupac tetejére raktam.Végignéztem a karomat és a lábamat, de nem láttam rájuk kenődött vér nyomát. Sérülések után márnem is kutattam, hiszen a terepmunka óta kétszer is negatív lett a teszteredményem. Ha csak egykarcolást is szereztem volna, már rég kiütköznek rajtam a tünetek, mielőtt elérjük Watsonville-t. Azoknim, a melltartóm és a bugyim is ment a többihez. Azok ugyan nem érintkeztek a kinti levegővel,de az nem számít; veszélyes övezetben jártam bennük, így azokat is muszáj fertőtleníteni. Egyretöbben emelnek szót a házon kívüli fertőtlenítés általános bevezetése mellett, de rendre lehurrogjákőket azok, akik úgy gondolják, hogy a feladat továbbra is maradjon az otthon falai közt. Utóbbiakazzal érvelnek, hogy a terepen vagy a házba lépés előtt megejtett „vegyi zuhany” nem iktatja ki afertőzésveszélyt az alatt az idő alatt, míg az ember hazaér. Amíg a két tábor marakodik, legalábbviszonylagos nyugalomban végezhetjük el az önvizsgálatot.

Leléptem a nejlonról, ráhajtottam a ruháimra, összefogtam, kinyitottam a szobám ajtaját, és acsomagot a kint hagyott szennyeskosárba dobtam. Az összes ruhadarabra ipari szintű fertőtlenítés vár,amely semlegesíti az anyagba tapadt vírusrészecskéket, és reggel újra mindet felvehetem.

Még ez a pár pillanat is elég volt, hogy az erős fénytől megfájduljon a szemem. Megdörzsöltem, éselindultam a fürdőszoba felé. A szobáinkat elválasztó ajtó csukva maradt.

– Megyek zuhanyozni! – kiabáltam át, Shaun meg egy jókorát csapott a falra, jelezve, hogytudomásul vette.

Shaun és én egy korszerű, légmentesen lezárt zuhanyzórendszerrel felszerelt fürdőszobán osztozunk.Ez is az ingatlanbiztosítás egy aprócska feltétele: mivel a munkánk velejárójaként rendszeresenelhagyjuk a biztonságos övezetet, igazolnunk kell, méghozzá számítógépes naplófájlokkal, hogyminden alkalmat követően megfelelően sterilizáltuk magunkat. A fürdőszoba azelőtt gardrób volt, deszerintem így praktikusabb a helykihasználás.

Amikor kiléptem, a hagyományos lámpafény UV-re váltott. A vizsgálófelületre tettem a kezem, ésbemondtam a nevem:

– Georgia Carolyn Mason.– Az adatok feldolgozása folyamatban – felelte a zuhanyzóberendezés. Ezt komolyabban vesszük,

mint a ház biztonsági rendszerét, mert a használata állami követelmény az újságírók számára, és nagybajba kerülhetünk, ha a jelentések nem stimmelnek. Azért a kihágásért, hogy valakifertőzésveszélynek teszi ki magát, olyan magas bírságot kell fizetni, amit én, aki hat éveszabadúszóként dolgozom, nem tudnék kicsengetni.

A zuhanykabin ajtaja kinyílt.– Ön egy 4-es szintű veszélyességi övezetben járt. Kérem, lépjen a fülkébe a szennyeződések

eltávolítása és fertőtlenítés céljából!– Rendben – bólintottam, és beléptem.Miközben az ajtó becsukódott mögöttem, hallottam a légmentesen záró tömítés sziszegését.Aztán a falból kiálló szórófejek közül a legalsó fertőtlenítő és klór maró keverékét szórta rám. Az

egész testemet beborította a fehér réteg, és visszafojtott lélegzettel, lehunyt szemmel vártam, hogyvége legyen. A törvény fél percben határozza meg a klórban fürdés időtartamát, amennyiben az alany

2-esnél kevésbé veszélyes zónában járt. A 2-esnél viszont addig áztathatnak benne, hogy biztosanelpusztuljon minden vírus. Mindenki tudja, hogy harminc másodperc után már káros az eljárás, deegyeseket ez sem riaszt el a veszély keresésétől.

És mi a helyzet azzal, aki 1-es szintű veszélyességi zónából jött? A hatóságok minden továbbinélkül le is lőhetik.

Végre elapadt a fertőtlenítő, és a felső szórófejből olyan forró víz áradt rám, hogy azt hittem,eléget.

Összegörnyedtem, de aztán felemeltem az arcom, és a szappanért nyúltam.– Tiszta vagyok – jelentettem, amikor már a sampont is kimostam a hajamból, melyet több okból is

rövidre vágatok. Leginkább azért, hogy a zombik nehezebben tudjanak megragadni, de a gyorsabbtisztálkodás is majdnem ugyanilyen erős motiváció. Ha hosszú hajat akarnék, mindenféle balzsamokatés pakolásokat kellene használnom, hogy helyrehozzam a mindennapos fertőtlenítés okoztakárosodást. Az egyetlen dolog, amivel a hiúság oltárán áldozom, az, hogy pár hetente visszafestem ahajam az eredeti színére. Borzalmasan nézek ki szőkén.

– Igazolva – mondta a zuhanyzóberendezés, mire a víz elállt, és mind a négy oldalról levegőáramlott a testemre.

Ez legalább egy előnye a berendezésnek, egy perc múlva száraz voltam, csak a hajam csillogott egykicsit a nedvességtől. A fülke ajtaja egy kattanással kinyílt, mire én kiléptem a fürdőszobából, és atestápoló után nyúltam.

A klór és az emberi bőr nem nevezhetők jó barátoknak. A megoldás a savas testápoló: általábanvalamely citrusféle az alapanyaga, amely kompenzálja a klór hatását. A Feltámadás előtt aversenyúszók alkalmazták, most meg mindenki. Más előnnyel is jár: a jellegzetes illat bizonyítja, hogyvalaki nemrégiben tisztálkodott. Én mindig a lehető leggyengébbet használtam, de még így iskörbelengett egy halovány, számomra zavaró citromszag, mely a padlótisztítóra emlékeztetett.

Bedörzsöltem a testápolót a bőrömbe, és visszavonultam a szobámba.– Shaun, mehetsz! – kiáltottam az öcsémnek, és gyorsan be is csuktam az ajtót, mikor az övé kinyílt,

mert az öcsém szobájából bántó, erős fény áradt. Elég jók vagyunk már az időzítésben.Felvettem a köntösömet, és az íróasztalomhoz léptem. A monitor érzékelte a jelenlétemet, és

megjelenítve az alapértelmezett menüt, bekapcsolt. A főszervert sosem kapcsoljuk le. Acsoportunknak érkező e-mailek is idejönnek, és innen kerülnek tárgy vagy címzett szerint a megfelelőpostaládába: a hírek az enyémbe, a hadműveletekről való értesítések Shaunéba, és az irodalmi művekBuffyéba. Ami ezek közül egyik sem – például hivatalos levél –, az mind nekem jön, mert az öcsémtúl tapasztalatlan e téren, Buffy meg túl elvarázsolt ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Elvilegmunkamegosztás van, de a gyakorlatban mindent én végzek el.

Nem mintha ellenemre lenne a felelősség, csak amikor már rémálmokat okoznak a beérkezőlevelek, néha besokalok. Jó tudni, hogy az engedélyeink díja rendezve van, hogy az ernyőszervezettel,mely az akkreditációnkat támogatja, nem gyűlt meg a bajunk, és becsületsértésért sem perelt be minketsenki. Stabilan kapjuk a jó értékeléseket, Shaun és Buffy rendszeresen, legalább havonta kétszerbekerülnek az Öbölvidék felső tíz százalékába, míg én a tizenháromtizenhét százalék közöttiekcsoportjában tartom a helyem, ami egy tudósítótól nem rossz eredmény. Minden bizonnyal növelné alátogatottságot, ha a szenzációra hajaznék, és mondjuk meztelenül szerepelnék a felvételeken, de énmég mindig a hírek miatt vagyok a szakmában.

Shaun, Buffy és én mindhárman külön bloggal, saját néven szerepelünk, ezért kapom mázsaszámra amaileket, de mindezen blogok a Bridge Supporters ernyője alatt jelennek meg, amely Észak-Kalifornia második legnagyobb aggregátoroldala. Kitesznek minket a kezdőlapjukra, így jönnek

hozzánk az olvasók, és növekszik a kattintásszám, ők pedig a reklámok és az általuk megnövekedetteladások után jutalékot kapnak. Jó ideje szeretnénk már önállósulni, és saját, levédett domainnévvel abéta bloggerekéből az alfák világába törni. Ez nem könnyű. Nagyon ütős sztori vagy egyedijellegzetesség kell hozzá, hogy az olvasótáborod biztosan veled tartson, és akkora helyezéseket azértmég nem értünk el, hogy felkeltsük egy szponzor érdeklődését.

Betöltődött a postaládám, és böngészni kezdtem az üzeneteket. Elég gyorsan haladtam,köszönhetően a sokéves gyakorlatnak meg annak, hogy már nagyon mentem volna le vacsorázni.Spam, aztán véletlenül hozzám tévedt kritika Buffy legújabb, „Az emberi lélek pusztulása” címűversciklusáról, majd perrel fenyegetőzés, amennyiben nem szedünk le azonnal egy képet valakinek amegfertőződött nagybácsikájáról – szóval csak a szokásos. Már álltam volna fel az asztaltól, amikor amonitor alján értesítés jelent meg egy újabb üzenetről.

„SÜRGŐS – MIELŐBBI VÁLASZT KÉREK – ÖNÖKET VÁLASZTOTTUK.”Spamnek néztem volna, ha nincs ott az első szó: „sürgős”. Az emberek a Feltámadás után már nem

dobálóztak olyan meggondolatlanul ezzel a megkülönböztető jelzéssel. A lehetőség, hogy valakiátsiklik egy üzenet felett, melyben arról tájékoztatják, hogy egy zombi megette az anyját, jelentősenlecsökkentette a pénisznövelő tabletták fontosságát. Így hát izgatottan nyitottam meg a levelet.

Öt perc múlva, amikor Shaun benyitott, még mindig mozdulatlanul bámultam a monitort. Még abeáradó fényre is alig reagáltam.

– George, Anya azt mondja, hogy ha nem jössz le azonnal, akkor feljön, és... George, mi a baj? –váltott aggodalmasra az öcsém hangja, amikor észrevette merev testtartásomat, és azt, hogy nincsrajtam napszemüveg, ráadásul még mindig köntösben ülök.

– Minden rendben? Buffy jól van?Szó nélkül a monitorra mutattam, ő pedig odalépett mögém, és olvasni kezdett.Újabb öt perc telt el, mire félénk, halk hangon megszólalt.– Georgia, ez tényleg azt jelenti, hogy?...– Ühüm.– Szóval tényleg... Biztos, hogy nem kamu?– Láthatod, honnan küldték, és reggelre a nyomtatott értesítés is ideér!Széles vigyorral felé fordultam.– Minket választottak! Minket! Megkaptuk a munkát! – Mi leszünk az elnöki kampány hivatalos

tudósítói!

A hivatásom sokat köszönhet dr. Alexander Kellisnek, a tévesen Kellis-influenzának elnevezettbetegség felfedezőjének, és Amanda Amberlee-nek, az első embernek, akit sikeresen beoltottak amódosított filovírussal[7], amelyre a kutatók „Marburg-Amberlee”-ként hivatkoztak.

Előttük az emberek úgy tekintettek a blogírásra, mint egyfajta pótcselekvésre, amelyet unatkozótinédzserek végeznek, akik nem tudják magukban tartani a világfájdalmukat. Előfordultakmellettük olyanok is, akik a politikáról és a hírekről értekeztek, de az általános vélekedés szerintcsak a minden mögött összeesküvést sejtő üldözési mániások folyamodtak ehhez, meg persze azok,akiknek a nézetei nem bizonyultak elég szalonképesnek. A blogírás összességében nem jelentettfenyegetést a hivatalos hírközlés számára, még akkor sem, amikor az egész világon elterjedtté vált.Egyfajta hóbortként tekintettek rá. Csakhogy aztán megjelentek a zombik, és minden megváltozott.

A hivatalos hírközlési szerveket számtalan szabály és előírás korlátozta, míg a bloggereketcsupán a gépelési sebességük. Mi jelentettük elsőként, hogy halottnak nyilvánított emberek

feltámadnak, és felfalják a rokonaikat. Mi voltunk azok, akik megtörtük a hallgatást, ésmegerősítettük, hogy „igen, megjelentek a zombik, és igen, embereket ölnek”, míg a közmédiatovábbra is csak azon a bizonyos ökoterrorista akción csámcsogott, melynek során „a közönségesmegfázás ellenszerét” félig tesztelve bocsátották az atmoszférába. Mi már akkor önvédelmitippeket adtunk az embereknek, amikor mások még alig kezdték el kapiskálni, hogy gond van.

A közmédia minden tiltakozása dacára a korai tudósítások is megőrződtek a világhálón. Időrőlidőre bírósági eljárás folyik, és leszedetik őket, de valaki úgyis mindig akad, aki újra közzéteszi abetiltott tartalmat. Soha nem felejtjük el, hogy becsaptak minket! Az emberek tucatjával haltakmeg az utcán, miközben a hivatalos hírek kedélyeskedve számoltak be a vicces kedvű fiatalokról,akiknek az agyára mentek a zombifilmek, és latex jelmezben, elfuserált arcfestéssel ijesztgetik abékés polgárokat. A változás lavinája aznap indult el, amikor a Járványügyi Hatóságnál dolgozódr. Matras, megszegve a nemzetbiztonsági előírásokat, a tizenegy éves kislánya blogján leírta, mia helyzet valójában. Egyszerű, komor és a játék mackókat ábrázoló, vidám háttérrel könyörtelenkontrasztban álló szavaitól most, a megjelenésük után huszonöt évvel is végigfut a hátamon ahideg. Háborút vívtunk, és azok, akiknek a kötelességük lett volna tájékoztatni minket ateendőkről, még csak el sem ismerték a kitörését!

De az emberek előbb-utóbb megtudták, és amiről értesültek, azt rögtön szét is kürtölték azinterneten. Igen, a halottak feltámadnak, írták a bloggerek; igen, veszélyesek az emberekre; igen,ezt egy vírus okozza; és igen, esélyes, hogy alulmaradunk, mert mire rájövünk, hogy pontosan mifolyik, addigra az egész világ megfertőződik. Onnantól kezdve, hogy dr. Kellis ellenszere alevegőbe került, nem volt más választásunk, fel kellett vennünk ellene a harcot. És ahogy csaktőlünk telt, álltuk is a sarat. És akkor jött létre a Fal is. Ott őrizzük minden egyes blogger emlékét,aki 2014 nyara óta meghalt, a politikai kommentelőktől a focisták anyukáiig. Összegyűjtöttük azutolsó bejegyzéseiket, és ott, egy helyre feltettük, hogy így tisztelegjünk előttük, ésmegemlékezzünk arról, hogy milyen árat fizettek az igazságért. A mai napig kerülnek fel újemberek a Falra. Elképzelhető, hogy egy nap még Shaunt is kénytelen leszek kiposztolni, egyszokásos, könnyed hangvételű bejegyzésével együtt, mely így végződik: „Nemsokára visszatérek!”

Minden zombiölési módszert szokás először letesztelni, és azoknak, akik kipróbálták, nem sokidejük maradt hátra, előtte azonban leírták, hogy mire jutottak.

Így tudhattuk meg, mi az, ami működik, mi a teendő, és mit kell figyelni a körülöttünk levőembereken. Polgári forradalom volt ez a javából, és két előírásra épült: maradj valahogy életben,és ha sikerül, mondd el másoknak a módszeredet, mert valószínű, hogy nekik is szükségük lesz rá.Az ember állítólag már az óvodában megtanulja az élethez szükséges legfontosabb szabályokat.Amit akkor nyáron alkalmaznunk kellett, nem volt más, mint hogy „oszd meg másokkal, amid van”.

Mire a köd felszállt, minden megváltozott. Már korábban is akadtak, akik úgy vélték, hogynaivitás a hírekre hagyatkozni; de az volt a fordulópont, amikor ez a nézet általánossá vált, és azemberek többé nem adtak a több sebből vérző hivatalos tudósításokra. Tanácstalanságukban ésrémületükben a bloggerekhez fordultak, akik lehet, hogy kevésbé kifinomultan írnak, és időnkéntostobaságokat, de gyorsak, sokan vannak, és lehetővé teszik, hogy magad szűrd ki az igazságot.Tájékozódj a hírekről hat-nyolc különböző forrásból, és akkor már biztosan meg tudodkülönböztetni a ferdítést a valóságtól. Ha ezt túl macerásnak találod, van olyan blogger, akielvégzi helyetted a munkát. Mindenesetre többé nem kell aggódnod amiatt, hogy eltitkolnak előledegy újabb zombitámadást, mert valaki úgyis beszámol róla az interneten.

A blogoszféra a Feltámadás után néhány éven belül oszlott fel a jelenleg ismeretes csoportokra,melyek a növekvő létszám miatt a társadalmi váltakozások mentén alakultak ki. Először is:

vagyunk mi, a tudósítók, akik, amennyire tőlünk telik, a véleménytől torzítatlan tényközlésreszorítkozunk. A hozzánk legközelebb álló stewartok[8] a tényekre alapozva, de a véleményrehelyezik a hangsúlyt. Az irwinek kimennek a terepre, és kockáztatják az életüket, hogy a jórészt anégy fal közé zárt népnek egy kis izgalmat csempésszenek a mindennapjaiba; míg hidegvérűbbtársaik, a kikapcsolók, életük kedélyes eseményeivel, receptekkel és hasonlókkal igyekeznekmegnyugtatni és a boldogság illúziójába ringatni a folytonos rettegésben élő embereket. És végül,de nem utolsósorban ott vannak a mesélők, akik versekkel és novellákkal töltik fel a blogjaikat. Őkaztán további ezer alcsoportra osztanak, akiknek megvannak a külön neveik és szokásaik, deezeket csak ők ismerik, és igazából csak ők foglalkoznak velük.

Mi vagyunk az új évezred népének sokoldalú ópiuma: tudósítunk a hírekről, csináljuk őket, s hamár nem bírod tovább, menedéket nyújtunk előlük.

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,

2039. AUGUSZTUS 6.)

Négy

Az elnöki kampányokról a jelölt kedvenc válogatott újságírói szoktak tudósítani; a fényeskezdetektől, végig a körúton, a diadalmas vagy szomorú befejezésig. Ezen a Feltámadás semváltoztatott. Az indulók bejelentik, hogy harcba szállnak a posztért, összetoborozzák a televíziós,rádiós és sajtos tudósítóseregüket, és nekivágnak.

Az idei elnökválasztás abból a szempontból más az eddig megszokottakhoz képest, hogy az egyikesélyesnek tartott jelölt, Peter Ryman szenátor – aki Wisconsinban született, nevelkedett és kezdettpolitizálni – az első olyan induló, aki 2014 nyarán még nem töltötte be a tizennyolcadik életévét. Jólemlékszik rá, miként csapták be a hírközlő szervek a lakosságot, ahogyan arra is, hogy emberek haltakmeg, mert megbíztak a hivatalos tudósításokban, így hát, amikor bejelentette, hogy indul, különhangsúlyozta, hogy a megszokott stáb mellett bloggereket is meghív a kampánykör-útjára, akikegészen a remélt megválasztásáig ott lesznek mellette.

Ez igen merész lépésnek számított, és jókora csapást mért a hivatalos hírközlőkre. Meglehet, hogymára mi, bloggerek engedéllyel rendelkező újságírók lettünk – minden ezzel járó biztosításiköltséggel és megkötéssel együtt de bizonyos szervezetek továbbra is lenéznek minket, és sokhírügynökség vonakodik a részünkre információt szolgáltatni. Azt, hogy egy elnökjelölt ilyen nyíltanelismert minket, hatalmas előrelépésként könyvelhettük el! A feladatra viszont csak három bloggertkerestek. A feltételek közt szerepelt az A-15-ös engedély; aki még csak folyamodott érte, annak azanyagát az első körben kiszórták.

Tudtuk, hogy szinte az összes blogger, akit ismerünk, egyénileg vagy csoportosan jelentkezik; de mimajd meghaltunk, úgy sóvárogtunk a megbízatás után! A gondolatba is beleszédültünk, hogy ezmekkora ugródeszka lehet! Buffy sok éve B-20-assal dolgozott. Mesélőként nem is volt szükségeterepmunkára, politikai tudósításra vagy veszélyes övezetbe való belépésre, így hát nem láttaértelmét, hogy kifizesse az illetéket a magasabb fokozatú okmányért, meg persze a vizsgákhoz sem fűlta foga. Utóbbiakon Shaun és én olyan gyorsan átrugdostuk, hogy csak pislogott, amikor végül a kezébenyomták az A-15-öst. Másnap rögtön be is adtuk a közös pályázatot.

Shaun biztosra vette, hogy minket választanak; én viszont az ellenkezőjére számítottam. Így hát lesem tudtam venni a szemem a monitorról.

– George? – szólított meg az öcsém.– Mi az?– Tartozol húsz dollárral! – emlékeztetett.– Igen – bólintottam, aztán felpattantam, és a nyakába ugrottam, mire ő, szintén ujjongva,

körbeforgatott a szobában.– Megkaptuk! – kiáltotta.– Miénk a munka! – harsogtam én is.Aztán, miközben az öcsém tovább forgatott, már egyszerre éljeneztünk, amíg recsegve meg nem

szólalt a hangszóróban Apa számon kérő hangja:– Mi ez a nagy zsivaj?– Megkaptuk a munkát! – újságoltuk.– Melyik munkát?– Az álommunkát! – felelte Shaun, majd letett, és úgy vigyorgott a hangosbeszélőre, mintha Apa

azon keresztül látná is őt.– Minden idők legjobb munkáját!

– A kampány – magyaráztam, valószínűleg olyan idétlenül vigyorogva, mint Shaun. – Mi fogunktudósítani az elnöki kampányról!

Ezt a bejelentést rövid csend követte, majd a hangszóró megint recsegett, és Apa így szólt:– Öltözzetek át! Szólok Anyátoknak, étterembe megyünk.– De a spagetti már...– Betesszük a hűtőbe! Ha tényleg politikusokat fogtok kísérgetni szerte az országban, az megér egy

ünneplést! Hívjátok fel Buffyt, hogy nem akar-e velünk tartani! Ne is ellenkezzetek!– Igenis, uram! – mondta Shaun, és tisztelgett a hangszórónak.Miután az egy kattanással elhallgatott, az öcsém felém fordult, és a tenyerét nyújtotta.– Gyerünk, fizess!– Majd, most kifelé! – mutattam az ajtóra. – Átöltözöm, ne zavarj!– Végre valami tizennyolc-pluszos! Bekapcsoljam a webkamerát? Tuti kikerülnénk a címlapra öt

p... – itt a fejéhez vágtam a diktafonomat, ő meg röhögve kitért – öt percen belül! – fejezte be.– Megyek, veszek fel valami jobbat. Te meg hívd fel Buffyt!– Kifelé! – ismételtem, és igyekeztem szigorú arckifejezést erőltetni magamra.– Ha szoknyát veszel fel, elengedem az adósságodat! – szólt még vissza az ajtóból, aztán mielőtt

újra a kezem ügyébe akadt volna valami, amit hozzávághatnék, gyorsan be is csukta maga után.A fejemet ráztam, majd a telefonhoz léptem, és kiadtam az utasítást:– Hívás, Buffy Meissonier, otthoni szám.Azért az utóbbi, mert a mobilját rendszeresen rezgőre állítja, és nem vesz róla tudomást, azzal az

indokkal, hogy ihlete van. Ez egy igen szofisztikáit kifejezésmódja annak, hogy netezget, aztánösszecsap egy szörnyen depresszív verset vagy novellát, felteszi, és háromszor annyit keres vele, mintén a kattintások után járó juttatással és a pólóeladásokkal. Nem a keserűség beszél belőlem. Azigazság szabaddá tesz, de gazdaggá nem – ennek tudatában választottam a hivatásomat.

A zombivadászat már egy fokkal nyereségesebb, de Shaun azért – legalábbis egyelőre – nem keresvele annyit, hogy mindkettőnket eltartson, nélkülem pedig nem hajlandó költözni. Az egész életünketegymástól karnyújtásnyira éltük le. Leginkább csak egymásra számíthattunk, és felnőve is megmaradta ragaszkodás. A Feltámadás előtti, zombimentes korban ezt társfüggőségnek diagnosztizálták volna,és évekig tartó pszichoterápiára fognak minket, hogy jól meggyűlöljük egymást. Az örökbe fogadotttestvérekről nem feltételezik, hogy ilyen sokat jelentenek egymás számára. Szerencsére, vagy nem –attól függ, honnan nézzük –, ez a hozzáállás egy másik világhoz tartozott. A mostani korban az ember,ha életben akar maradni, legjobban teszi, ha el sem válik azoktól, akikhez a legközelebb áll. Így hátShaun nem költözik el a szülői házból, csak ha én is vele tartok.

Mire Buffy végre méltóztatott felvenni a telefont, már találtam egy sötétszürke gyapjúszoknyát, amiillett rám, és úgy döntöttem, hogy hajlandó vagyok a nyilvánosság előtt megjelenni benne. Hozzápasszoló felső után kotorásztam, amikor Buffy durcásan beleszólt a telefonba.

– Éppen írtam!– Ugyan, te mást se csinálsz, csak írsz vagy olvasol, esetleg szerelsz vagy maszturbálsz – torkoltam

le. – Fel vagy öltözve?– Igen – felelte, és a hangjában a düh helyét zavarodottság vette át.– Georgia, te vagy az?– Nem is az öcsém! – feleltem, miközben felvettem egy egyszerű fehér blúzt, és betűrtem a

szoknyába. – Negyedórán belül ott vagyunk érted! Mármint Shaun, én meg az ősök. Elviszik az egészcsapatot vacsorázni. Persze csak azért, hogy egy-két pluszpontért meglovagolják a ránk irányulófigyelmet, de pillanatnyilag még ez sem izgat!

Buffy nem olyan lassú felfogású, mint amilyennek néha látszik. Sikertelenül igyekezett titkolni azizgatottságát, miközben megkérdezte:

– Megkaptuk?– Megkaptuk – erősítettem meg.Akkorát visított, hogy majd megsüketültem, még azután is, hogy levettem a hangerőt.

Elmosolyodtam. Kihúztam egy gyűrött fekete blézert a fiókból, felvettem, majd a komódonfelhalmozott kupacból egy új napszemüveget is kiválasztottam.

– Akkor megyünk érted negyedóra múlva! Oké?– Oké, oké, persze, igen, áááááá, éljen!!! – sikoltozott magánkívül, levegő után kapkodva. – Át kell

öltöznöm! De előbb elmondom a szobatársaimnak! Meg átöltözöm! Majd jöttök!Kattanás jelezte, hogy letette.– A hívást a másik fél megszakította – közölte a telefon. – Szeretné visszahívni?– Nem, kösz – feleltem.– A hívást a másik fél megszakította – ismételte a telefon. – Szeretné?...– Nem, köszönöm – mondtam neki tagoltan. – Vége – sóhajtottam.A telefon pittyent, és kikapcsolta magát. Ahhoz képest, hogy milyen sebességgel halad előre a

hangfelismerő szoftverek fejlesztése, a hétköznapi nyelvet továbbra sem értik. Oké, ne legyünktelhetetlenek.

Anya, Apa és Shaun már a nappaliban vártak, amikor lerobogtam a lépcsőn, és zsebre tettem amobilomat. A karórámba épített diktafon csak harminc megás, és az aligha elegendő egy jó interjúhoz.A mobil memóriája viszont öt terás. Ha az sem elég addig, amíg géphez nem jutok, és feltölthetem azanyagot, hát akkor megértem a Pulitzer-díjra!

Anya a legjobb zöld ruháját viselte, azt, amiben az összes hivatalos képén feszít; Apa meg aszokásos professzori szerelését vette fel: tweedzakót fehér inggel és khakiszínű pantallóval. Shaun aszokásos terepgatyájához egy elegánsabb inget választott – együtt pontosan úgy néztek ki, mint alegutóbb közzétett családi képen; minden részlet stimmelt, még Anya fegyverekkel kitömött retiküljeis. Anya olyan cselesen képes visszaélni az A-5-ös engedélyével, hogy az ember haja égnek áll tőle;de hát a kormány a hibás, amiért itt-ott kiskapukat hagyott. Ha a törvényhozók tényleg jó ötletnekgondolták engedélyezni a rejtett fegyverviselést az A-7-es vagy magasabb besorolású újságíróknakolyan körzetben, ahol az elmúlt tíz év során akár csak egyszer is kitört a járvány, akkor számoljanak akövetkezményekkel. Anya legalább felelősen él vissza a törvénnyel: ha fegyvert visz az étterembe, aztmindig kibiztosítja.

– Buffy negyedórán belül készen áll – közöltem, és feljebb csúsztattam a napszemüveget. Az újabbmodelleknek már nincs száruk, hanem mágneses csíptetőkkel rögzülnek az orrnyeregre, és csak akkorjönnek le, ha azokat az ember szétkapcsolja. Már rég beszereztem volna én is egy ilyet, ha lehetnefertőtleníteni és újra hordani – de egyszer használatosnak drága.

– A nap már lement, elég lett volna a kontaktlencse – jegyezte meg Apa szórakozottan. Nagyon jóláll neki ez a hanghordozás. A Feltámadás előtt biológiát oktatott, és volt egy, a berkeleyi campusegész területén sugárzott internetes rádióműsora, melynek segítségével tartotta a kapcsolatot ahallgatóival, és emlékeztette őket a feladataikra. Aztán ugyanezt az adót arra használta, hogy azombihordák hollétéről tudósítson, és egyik biztonságos pontról a másikra navigálja a maroknyitúlélőből álló csapatokat. Jó néhány ember köszönheti az életét ennek a meleg, bizalom-gerjesztőhangnak. Miután a kezdeti pánik alábbhagyott, tárt karokkal fogadták volna bármelyik hírcsatornánál.Ó azonban Berkeleyben maradt, és a rohamosan fejlődő bloggertársadalom egyik úttörője lett.

– Villát is szúrhatnék a szemembe, de mi lenne abban a poén? – feleltem, majd Shaunhoz léptem, és

halványan elmosolyodtam. Az öcsém tüzetesen megszemlélte a szoknyámat, és elégedettnek tűnt. Ezcsak jelent valamit, mert neki, terepgatya ide vagy oda, még mindig több érzéke van az öltözködéshez,mint nekem.

– Telefonáltam a Bronsonba. Fenntartanak számunkra egy asztalt a teraszon – jelentette be Anyadiadalittas mosollyal.

– Gyönyörű éjszaka van, rálátunk majd az egész városra.– Hagytuk, hogy Anya válasszon éttermet – motyogta Shaun, rám sandítva.– Látom – fintorodtam el.A Bronson Berkeley utolsó teraszos étterme, de nemcsak ebben egyedülálló: az egész Öbölvidéken

az egyetlen, amely domboldalon helyezkedik el, és erdő határolja. Gondolom, korábban sok hasonlólehetett; de az állandó fertőzésveszély elvette az emberek kedvét a természet közelségétől. Az egészhely 6-os szintű veszélyességi zóna. Terepre lépési engedély nélkül be sem mehet az ember, és kifelékötelező a vérvizsgálat. Nem mintha komoly veszéllyel kellene számolni: az éttermet körülhatárolóelektromos kerítés olyan magas, hogy még egy szarvas se tudja átugrani, és a reflektorok azonnaljelzik, ha nyúlnál nagyobb élőlény bukkan fel a környező erdőben. Az egyetlen reálisnak mondhatókockázat az, hogy egy átlagosnál nagyobb mosómedve megfertőződik, és elég gyorsan, amikor még tudfára mászni, átjut, majd beugrik a kerítésen – de erre sem volt még soha példa.

Anya persze nem adja fel a reményt, hogy mégis megtörténik, méghozzá éppen az ő jelenlétében. Ővolt az első Irwinek egyike, és bizonyos szokásait sosem fogja levetkőzni.

A vállára vette a retiküljét, és bosszúsan végigmért.– Nehezedre esett volna legalább megfésülködni? – sóhajtott.– Olyan a fejed, mint egy madárfészek!– Épp ez volt a célom – feleltem. Anyának sima, könnyen kezelhető világosszőke haja volt, mely,

amikor Shaun és én tízévesek voltunk, méltóságteljesen őszülni kezdett. Apa mára szinte teljesenkopasz, azelőtt meg fakóvörös volt. Nekem viszont sűrű, nehezen kezelhető, sötétbarna hajam van; hahosszú, azonnal összegubancolódik, ha rövid, akkor pedig úgy néz ki, mintha évek óta nem látottvolna fésűt. Inkább maradok az utóbbi verziónál.

Shaun haja egy árnyalattal világosabb az enyémnél, de nem vészes a különbség, és hamindkettőnknek rövid a haja, az sem látszik, hogy az enyém göndör, az övé meg egyenes. Ígymegússzuk azzal, hogy ikreknek hisznek minket, és nem kell magyarázkodnunk a komplikált családihátterünkről.

Anya ismét felsóhajtott.– Ugye, tisztában vagytok vele, hogy valakinek már a fülébe juthatott a hír, és megrohamoznak

benneteket?– Hát persze – motyogtam.Kétség nem fért hozzá, hogy ezt a „valakit” egyik vagy mindkét szülőnk nemrégiben értesítette, és

minden bizonnyal már ott vár az étteremben. Hiába, az értékelések árnyékában nőttünk fel.– Remek, alig várom! – felelte vidáman Shaun.Neki jobban megy a kedveskedés a szüléinkkel, mint nekem.– Minden oldal, ami lehozza a ma esti képemet, öt újabb kiéhezett nőt jelent szerte az országból,

akik szívesen velem tartanának egy bevetésre! – vigyorgott.– Disznó! – csaptam a karjára.– Röff-röff – helyeselt, majd Anyáékhoz fordult. – Rendben, tudjuk, mi a teendő! Mosolyogjunk

szépen a kamerába, én mutogassam a sebeimet, George meg Apa nézzenek bölcsen és bizalom-gerjesztőn, továbbá engedjük, hogy bárki, aki akar, lefotózzon minket, és ha kérdéseket tesznek fel,

mindig csak kitérő válaszokat adjunk.– Én viszont nem mosolygok, csak ha nagyon muszáj, elrejtőzöm a napszemüvegem mögé, és ezzel

világosan jelzem, milyen mélyre hatoló és eget rengető riportot lehet velem készíteni – kontráztam rászárazon. – Buffy meg hadd fecsegje ki, mily magasztos költői inspirációt vél felfedezni abban, hogykörbeutazzuk az országot egy csapat idióta politikussal, akik meg minket néznek idiótának.

– És a címlapra kerülünk az ország összes alfaoldalán, ami egyetlen éjszaka leforgása alattmegsokszorozza a látogatottságot – toldotta meg Shaun.

– És akkor már a jövő hét elején, még mielőtt elindulunk a kampánykörútra, bejelenthetjük a sajátoldalunk megalakulását – fejeztem be, s figyelmen kívül hagyva a zavaró fényt, egy gyors mosolyerejéig lecsúsztattam a napszemüvegem. – Mi is épp annyit agyaltunk ezen, mint ti!

– Ha nem többet! – helyesbített Shaun.– Stacy – nevetett Anyára Apa nézzünk szembe a ténnyel: ők már előre gondolkodtak! Gyerekek –

fordult vissza felénk arra az esetre, ha már nem lesz erre több alkalom, hadd mondjam meg: anyátokés én nagyon büszkék vagyunk rátok. Tényleg, nagyon büszkék!

Hazudós.– Mi is nagyon büszkék vagyunk magunkra – feleltem.– Nos – csapta össze Shaun a kezét –, mindez nagyon megható, de menjünk már végre enni!A szüléink társaságában egyszerűbb elhagyni a házat, leginkább azért, mert Anya minifurgonja

állandó készenlétben áll. Élelem, víz, a járványügyi hatóság szabványának megfelelő veszélyesanyag-gyűjtő egység a hőre érzékeny gyógyszereknek, kávéfőző, acéllal megerősített ablakok... Akár egyhétre is bent rekedhetnénk, akkor is életben maradnánk – kivéve, ha megőrülnénk az összezártságtól,és megölnénk egymást, mielőtt megérkezik a mentőcsapat. Amikor Shaunnal ketten vágunk neki aterepmunkának, kétszer is ellenőrzünk minden felszerelést, nehogy cserbenhagyjon minket: Anya megcsak fogja a slusszkulcsot, és már indul is.

Buffy az ellenőrző pontnál várt minket, ahol nem is olyan rég kitettük. Batikolt sztreccsnadrágot éstérdig érő, csillámokkal kirakott tunikát viselt, a hajába pedig hold és csillag alakú hologramoscsatokat tűzött. Aki ismeretlenül látja, azt gondolja, hagyján, hogy a divatról fogalma sincs, de még alegalapvetőbb jó ízlés is hiányzik belőle. És Buffynak épp ez a célja! Több rejtett kamerával jár, mintShaun meg én együttvéve. Amíg az emberek a frizuráján szörnyülködnek, nem jut eszükbe azontűnődni, hogy vajon min matathat a strasszokkal kirakott műkörmeivel.

Intett nekünk, és amikor a furgon megállt, megragadta makramétáskáját, és bepattant hátra mellénk.Ez is egy órán belül fent lesz az oldalon.

– Georgia, Shaun, sziasztok! Jó estét, Mr. és Mrs. Mason! – köszönt csicsergő hangon, ésösszehúzta magát, amikor az öcsém becsapta az ajtót. – Épp most néztem meg a colmai kirándulását,Mrs. Mason! Igazán kiváló anyag! Soha nem jutott volna eszembe, hogy úgy is ki lehet térni egycsapat zombi elől, hogy az ember felmászik egy ugrótoronyra!

– Köszönöm, Georgette, igazán kedves – felelte szívélyesen Anya.– Nézd, hogy nyalizik a kis Buffy – jegyezte meg Shaun fapofával, és amikor az illetékes gyilkos

pillantást lövellt felé, ő csak nevetett.Örültem, hogy legalább most minden rendben van. Hátradőltem, összefontam a karom a mellemen,

lehunytam a szemem, és a csevej hangjai egyre távolabbra sodródtak a fejem fölött. Hosszú napomvolt, és akkor még nem tudtam, hogy nagyon messze van a vége!

Amikor a blogolás először szárnyra kapott, anonim híradásnak számított. Vagyis az emberek nemazért hittek el valamit, mert Dan Rather[9] mondta, akit szimpatikusnak találtak, hanem mert azolvasottak meggyőzőnek hatottak számukra. Hasonló volt a helyzet a személyes kalandok, a versek

vagy bármi egyéb közzétett anyag esetén – nem lehetett tudni, hogy ki írta, így csak magát a szövegetértékelhették. Amikor felbukkantak a zombik, ez megváltozott, legalábbis azon bloggerek esetében,akik hivatásossá váltak. Napjainkban a bloggerek nem csupán tudósítanak a hírekről, hanem sokesetben ők maguk a hírek. Az például, hogy minket választottak Ryman szenátor kampánytudósítóinakszerepére, éppen eléggé hírértékű.

Ez azt is megmagyarázza, hogy Shaun és Buffy miért tartanak maguk mellett. A szakmaifeddhetetlenségemet még soha senki nem kérdőjelezte meg, és ez majd, ha alfa pozícióba emelkedünk– ami most már nem hangzott kivitelezhetetlennek! –, megalapozza az objektivitásunkat. Shaun ésBuffy vonzzák majd az olvasókat, az én jelenlétem pedig meggyőzi őket a megbízhatóságunk felől.Csak a lehangoló értékeléseimen kell túltenniük magukat – melyek oka éppen az objektivitásom,vagyis az, hogy a tudósításaim mentesek az indulatoktól, a feltételezéstől, a véleménytől. Esetenkéntén is írok kommentárt, legtöbbször azonban, amit az olvasók kapnak tőlem, nem más, mint az igazság,csakis az igazság, a színtiszta igazság.

Isten engem úgy segéljen.Amikor odaértünk a Bronsonba, Shaun oldalba bökött a könyökével. Megigazítottam a

napszemüveget, és kinyitottam a szemem.– Hogy állunk? – kérdeztem.– Legalább négy látható kamera. Talán tizenkettő és tizenöt között, ha mindet beszámítjuk.– És hányan vették át a felvételeket?– Eddig legalább hat másik honlap!– Értem. Buffy?– Rám mindig számíthatsz! – kacsintott az illetékes, s felöltve legragyogóbb, kameráknak szánt

mosolyát, kihúzta magát. A szüleim elöl derűs pillantásokat váltottak.– Innen emelkedő van végig – mondtam.Shaun előrehajolt, és kinyitotta az ajtót.A Feltámadás előtt paparazzók hada koslatott a celebek és a politikusok nyomában, akiknek a

címlapfotója megnövelte az eladott példányok számát. A valóságshow-k és az internet elterjedésemegváltoztatta ezt: hirtelen bárkiből lehetett sztár, aki hajlandó volt a megfelelő módon hülyétcsinálni magából. Egyesek arról híresültek el, hogy mindenáron ágyba akarták vitetni magukat, annakellenére, hogy ez mindig is igaz volt bárkire, aki a pubertáskorba lépett. Mások azért váltak ismertté,mert rendelkeztek valami teljesen haszontalan képességgel, vagy bemagoltak pár sort, vagy csupánazért, mert hagyták, hogy a nap huszonnégy órájában filmezzék őket egy idegenekkel telezsúfoltházban. Furcsa hely volt a világ a Feltámadás előtt.

Utána viszont, amikor a népességnek – becslések szerint – 87 százaléka a fertőzéstől valófélelmében bezárkózott az otthona falai közé, megszületett az új típusú valóságshow, és annak sztárja,a riporter.

Aki aggregátoroldalt üzemeltet, vagy stewart, az megteheti, hogy kerüli a való világ veszélyeit, dealigha lesz valaki jó irwin, tudósító vagy akár mesélő, ha elszigetelten él. Így hát mi vagyunk azok,akik még mindig étteremben vacsoráznak, vidámparkba mennek, természetvédelmi területekenkirándulnak, amit pedig nagyon nem kéne – szóval mi vállaljuk azokat a kockázatokat, melyeket anépesség többi része elkerül. Ha pedig épp nem hívjuk ki magunk ellen a sorsot, akkor azokrólszámolunk be, akik igen. Olyanok vagyunk, mint a saját farkába harapó kígyó. Shaunnal párszor mi isvállaltunk lesifotós munkát, amikor terepsztori épp nem sok akadt, és pénzszűkében szenvedtünk; deami engem illet, hamarabb mennék vissza Santa Cruzba filmezni. Attól, hogy a keselyűt játszom,valahogy mocskosnak érzem magam.

Elsőként Buffy libbent a tömegbe; csak úgy ragyogott és sugárzott a boldogságtól. Rögtönkörbezárták, és mindenfelől villantak a vakuk. Éles nevetésével poharat lehetett volna törni. Mégakkor is hallottam, amikor már félúton volt az étterem bejárata felé, és közben elbűvölt egy újabbpaparazzót, egyet a legrosszabb fajtából! Buffy bájos, fotogén, sokkalta barátságosabb nálam, és amia legfontosabb, olyan célzásokat tud elejteni a magánéletéről, melyek aztán jelentőslátogatottságnövekedés formájában köszönnek vissza a netről.

Egyszer egy állandó pasival is előrukkolt. A kapcsolat nem bizonyult hosszú életűnek, de amígeltartott, Shaun és én akár pucéran is táncolhattunk volna a furgon tetején, akkor is nyugtunk lett volnaa sáskahadtól. Ó, a régi szép idők!

Az öcsém mosolyogva szállt ki a furgonból. Ezzel a bizonyos mosollyal sok rajongót szerzettmagának a blogoszféra női tagjai közül, mert azt sugallta vele, hogy a hálószoba veszedelmesvadonjának a titkait is oly örömmel fedezi fel, mint az életére törő szörnyetegekét. Tudhatták volna,hogy ez csak szemfényvesztés, hiszen az öcsém, a zombis kalandjait leszámítva, visszavonult életet él– de azért továbbra is csak bedőltek neki. A riporterek felé kapták a fényképezőgépeiket, és egyseregnyi élénk „műsorvezető” – manapság ugyanis mindenki, aki tudja, hogy kell a videomegosztóoldalakra feltenni egy interjút, annak számít, ők a megmondhatói! – az arcába nyomta a mikrofont.Shaun megadta nekik, amit akartak, vidáman csevegett a legutóbbi riportjainkról, időnként finomanflörtölt a nőkkel, és tulajdonképpen mindenről beszélt, csak az új megbízatásunkról nem.

Az öcsémre irányuló figyelem megadta számomra a lehetőséget, hogy észrevétlenül kicsusszanjakaz autóból, és az étterem bejáratához lopózzam. A lesifotósokkal való találkozás azon ritka alkalmakegyike, amikor tömeget lehet látni az utcán. Miközben igyekeztem eljutni egy olyan helyre, ahol kisebba népsűrűség, láttam, hogy a berkeleyi rendőrség rohamosztaga, nem messze tőlünk, nyugtalanulfigyeli az eseményeket; fel voltak készülve a legrosszabbra. Ettől azonban különösebben nem kelletttartaniuk; mindössze egy olyan eset fordult elő, amikor összegyűlt riporterek jelenlétében balhé törtki, az is akkor, amikor egy feldühödött celeb – valódi, egy tévésorozat sztárja, nem olyan, akiunalmában nem tudja, mivel hívja fel magára a figyelmet – kibukott, előhúzta a retiküljéből afegyverét, és lövöldözni kezdett. Az utána kitörő zűrzavar miatt az esküdtszék a színésznőt találtabűnösnek, nem a riportereket.

A rendőröktől nem messze egy tudósító állt, aki biccentett felém, de nem hívta fel rám a figyelmet.Megkönnyebbülten viszonoztam a gesztust, hálás voltam a diszkréciójáért. Csak a tömeget pásztázta,de akkor is rendes volt tőle. Megjegyeztem az arcát: ha az oldala interjút akar majd velem készíteni,vállalni fogom.

Az irwinek könnyen megszokják és szeretik is a tömeget, hiszen másban sem bíznak, mint hogyéppen az ő jelenlétükben történik valami rendkívüli. Így, az épeszű emberekkel ellentétben, nemkerülik a balhét, inkább még keresik is. A mesélők hozzáállása kétféle lehet: akadnak köztük, akik atöbbséghez hasonlóan irtóznak a tömegtől: mások viszont nem hajlandók belátni, hogy akkor ismegfertőződhetnek, ha az nem szerepel a történetükben, és fittyet hányva a veszélyre vígan pattognakide-oda. Mi, tudósítók óvatosabbak vagyunk náluk, mert jól tudjuk, mi lehet a vakmerőségkövetkezménye. Sajnos azonban a munkánkkal nem fér össze a remeteélet, így hát még azok is, akikmegvannak kiegészítő jövedelem vagy a lesifotósok által keltett hírverés nélkül, időről időrekimerészkednek a nyilvánosság elé, így megszokják más emberek közelségét. A paparazzók nekünkolyanok, mint másnak az akadálypálya: ha az ember áthalad rajta, és higgadt marad, akkorvalószínűleg alkalmas a terepmunkára.

A szokásos módszerem: „maradj a szélen, és mereven bámuld az ajtót”, ezúttal is működött. Így,hogy Shaun és Buffy harsányabb és készségesebb célpontokat szolgáltattak, engem hanyagoltak. No

meg azért is, mert az a – megalapozott – szóbeszéd járja rólam, hogy szűkszavú interjúalany vagyok,aki nemigen produkál jól eladható hangfelvételt. Még egy frappáns mondást sem lehet kihúznibelőlem, ami jó lenne figyelemfelkeltő idézetnek a címlapra. Hát igen; hálátlan dolog olyannalinterjút készíteni, aki nem hajlandó beszélni.

Na még három méter az ajtóig. Kettő és fél... Kettő...– ...ő pedig itt az én fantasztikus lányom, Georgia, aki Ryman szenátor válogatott

bloggercsapatának a vezetője lesz! – lelkendezett Anya ömlengő, túláradó hangon, és a könyökömnélfogva megragadott. Csapdába estem. Anya a lesifotósok felé fordított, és közben az ujjait mélyen akaromba vájta.

– Tartozol ennyivel – sziszegte fogcsikorgatva.– Felfogtam – motyogtam alig mozgó szájjal, és hagytam, hogy kedvére rángasson.Shaun és én korán felismertük, mi a szüléink életcélja. Ha az osztálytársaidat nem engedik el

moziba, nehogy veszélyes idegenekkel találkozzanak, a te szüleid meg folyton kalandozásokracipelnek a vadonba, akkor előbb-utóbb rájössz, hogy ez nem ok nélkül történik. Shaun ébredt ráelsőként, hogy kihasználnak minket; ebből az egy szempontból hamarabb felnőtté vált, mint én.Amikor én még azt a szomorú tényt próbáltam megemészteni, hogy a Mikulás nem létezik, ő már azzalküzdött, hogy milyenek a szüléink.

Anya vasmarokkal szorította a karom, miközben illegette magát, csücsörített, és felvette kedvencfotóbeállításai közül az 511-es számút: „az excentrikus irwin a visszafogott lányával; avagy szögesellentétek, de a hírek iránti szenvedély közös”. Egyszer nekiláttam, és összevetettem az aggregátoroldalakon található fotókat az otthoni adatbázisban őrzött magánfelvételekkel, és arra az eredményrejutottam, hogy Anya szeretetgesztusainak 82 százalékát a nyilvánosság előtt, kamerák kereszttüzébenkaptam. Cinikusan hangzik? Akkor mondja már meg valaki, mi az oka annak, hogy egész életem soránmindig addig várt azzal, hogy megérintsen, amíg fel nem bukkant valaki fényképezőgéppel a kezében?

És akkor még egyesek csodálkoznak, hogy miért nem szeretem, ha megérintenek. Azon alkalmakszáma, ahányszor én értékelésnövelő fotóalanyként funkcionáltam a szüleim számára, épp elégmagyarázat. Az egyetlen ember, aki valaha megölelt, anélkül hogy közben a megfelelő szög ésvilágítás járt volna a fejében, az öcsém volt; így hát ő az egyetlen, akitől szívesen veszem az ölelést.

A napszemüvegem kiszűri a vakuvillanást, de egy idő után mindenképpen be kellett csuknom aszemem. Az újabb típusú fényképezőgépek már teljes sötétségben is képesek arra, hogy a vaksötétbenelkattintott fotó végül úgy nézzen ki, mintha verőfényes napsütésben készült volna; és sajnos ezekmegvásárlását nem kötik előzetes IQ-teszthez. Elég, ha csak egy veszett marha az arcomba vakuzik,utána napokig migrén gyötör. Anyának hála, most is erre a sorsra jutottam. Nem volt rá mód, hogykitérjek a kényszer fotózás elől: tudtam, vagy megadom magam még vacsora előtt, vagy evés közbenhallgathatom a hálás gyermek kötelességeiről szóló prédikációt, amit szintén fotózás követne,ráadásul még hosszabb. Hamarabb csókolnék meg egy zombi mosómedvét.

Buffy sietett a segítségemre. Olyan kecsességgel siklott át a tömegen, amire csak hosszas gyakorlásáltal lehet szert tenni, és ez a mi generációnknak már nemigen adatott meg. Előrenyúlt, megbökte aszabad karomat, és ártatlan, csevegő hangon így szólt:

– Mrs. Mason, Georgia! Mr. Mason azt üzeni, hogy előkészítették az asztalunkat, és ha nemfoglaljuk el, átadhatják másoknak, és akkor fél órát is várhatunk, hogy újat kapjunk... – itt szünetettartott, majd megadta a kegyelemdöfést – egy benti asztalt.

Ez hatott. Az, hogy mindig a teraszon ültünk, jelentősen hozzájárult a családunkat belengőmisztikumhoz; bátornak, kalandvágyónak tűntünk tőle. Ez a szüleim véleménye, nem az enyém. Amiengem illet, szerintem az, aki kint étkezik, amikor nem muszáj, inkább tűnik idiótának, aki megunta az

életét, és alig várja, hogy felzabálja egy zombi szarvas. Shaun ebben az egyben Anyáék véleményétosztja – szívesebben eszik a teraszon, ha a családdal éttermi vacsorára kényszerül, mert úgy legalábbvan esélye, hogy megjelenik egy zombi szarvas, és megmenti. De egyébként ő is hülyeségnek tartja.Anya viszont ebben is hajthatatlan. Ha választania kell, hogy kinti asztalnál ül le, ahol a fotósoknéhány jó képen meg is örökítik, vagy bent, amitől szárnyra kap a szóbeszéd, hogy a rettenthetetlenStacy Masonnak inába szállt a bátorsága – nos, nyilvánvaló, hogy melyik mellett dönt.

Így hát Anya a tömeg felé villantotta – szó szerint – díjnyertes mosolyát, „szeretetteljes” ölelésébevont, és bejelentette:

– Most mennünk kell, kész az asztalunk.A válasz méltatlankodó zúgolódás volt, mire Anya még lefegyverzőbben mosolygott:– De majd ha megvacsoráztunk, visszatérünk, így hát addig egyenek egy szendvicset, és később

hátha ki tudunk húzni néhány bölcs mondatot a lányomból.Barátságosan megszorította, majd elengedte a karom, a tömeg meg ujjongott.Sosem értettem, hogy lehet az, hogy itt van egy csapatnyi hírvadász, és egynek sem tűnik fel, milyen

gyorsan leolvad a mosoly Anya arcáról, amikor már nincs a figyelem középpontjában. Egy-kétmegjelent képén komoly hangulatban is lehet látni – amint gyászosan áll például egy elhagyatottjátszótér vagy lezárt temető mellett –, de az is éppen annyira őszinte a részéről, mint a szokásosbájvigyor. Azon a nyáron, amikor Shaun és én tizenhárom évesek voltunk, és bezárkóztunk a szobába,soha nem tapasztalt mértékben esett a látogatottsága, és mit tett? Odament az iskolához, ahová Phillipjárt.

Ez ő: néhány pluszpontért képes eladni a saját halott fiát is!Shaun szerint nem kellene ilyen szigorúan ítélkeznem felette, hiszen mi magunk is az értékelésekből

élünk. De én úgy gondolom, hogy részünkről nem egészen ugyanaz: nekünk nincsenek gyerekeink,csupán magunkat adjuk el, ahhoz meg jogunk van.

Apa és Shaun ott álltak az étterem bejárata előtt, kellőképpen elfordulva ahhoz, hogy – hiába a sokdiktafon, ami képes kiszűrni a tömeg zaját, anélkül hogy rövidzárlatot kapna – egyikkel se lehessenfelvenni, amit mondanak. Amikor közelebb húzódtam, hallottam, hogy Shaun kedves hanghordozássala következőt mondja:

– ...nem különösebben érdekel, hogy te mit tartasz „ésszerűnek”. Nem vagy csapattag, és nemkivételezünk veled.

– Na de Shaun...– Kész az asztal! – ragadtam meg az öcsém karját, és már húztam is magammal.Oly megkönnyebbülten tartott velem, ahogyan az imént én Buffy-val. Végül hármasban, kart karba

öltve léptünk be az étterembe, a szüléink pedig, miközben igyekeztek leplezni, milyen frusztráltak, anyomunkban kullogtak. Ó, szegények! Ha nem akarják, hogy zavarba hozzuk őket a nyilvánosság előtt,nem kellett volna iderángatniuk minket, ilyen egyszerű.

Az asztalunk olyan elegáns volt, hogy még Anya elvárásainak is megfelelt: a terasz egy távolisarkában állt, egyaránt közel az erdőt határoló és az utcai kerítéshez is. Jó néhány vállalkozó szelleműpaparazzo gyűlt össze a járdán, hogy a rácson keresztül készíthessen egypár lesifotót. Anya kegyesenrájuk mosolygott, Apa mindentudó, bölcs arcot vágott, én meg küszködtem a hányingeremmel.

A mobilom rezgeti, jött egy SMS. Megnéztem, ez állt benne: „Nyugi, az úton már nem kell ezttovább elviselnünk! S.” Elnyomva a mosolyomat a következő választ pötyögtem be: „Ha ettől apletykafészektől eljutunk addig! Ahogy most kinéz a helyzet, mi leszünk a köret a főfogáshoz.”„Imádnivalók a kajás hasonlataid.” „Csak próbálok szembenézni az elkerülhetetlennel!” Shaun-bólerre kitört a röhögés, és majdnem beleejtette a telefonját a kenyereskosárba. Apa megrovó pillantást

vetett rá, mire Shaun letette a készüléket az ezüst evőeszközök mellé, és angyali ártatlansággal ígyszólt:

– Csak megnéztem, hogy áll az értékelésem!Erre Apa egyből megenyhült.– És?– Nem rossz! Buffynak, mielőtt felállítottuk a gép elől, sikerült megtisztítania és felraknia a videót,

és már most magas a nézettsége! – vigyorgott az öcsém a nevezettre, aki büszkén kihúzta magát. Ha aztakarod, hogy Buffy kedveljen, dicsérd a verseit. Ha azt akarod, hogy odalegyen érted, akkor illesdbókkal a műszaki zsenialitását.

– Szerintem, ha elkészítem a hozzá tartozó riportokat, és meglesz a kommentárom is, akkor újabbnyolc pontot is ugróm – folytatta az öcsém. – Talán még e hónapban az élre török!

– Beképzelt majom! – csúfolódtam, és megszúrtam a karját a villámmal.– Te meg lusta disznó! – vágott vissza vigyorogva.– Na de gyerekek! – szólt ránk Anya, de valójában nem neheztelt ránk.Sőt kifejezetten örül, ha civakodunk, mert akkor a megszólalásig hasonlítunk egy igazi családra.– Én teriyaki szójaszószos burgert kérek – jelentette ki Buffy, majd cinkosan előrehajolt, hogy

megosszon velünk egy titkot.– Hallottam egy sráctól, hogy az ismerőse pasijának a legjobb barátja, aki biotechnológiával

foglalkozik, megkóstolt egy kis marhahúst, amit steril szobában klónoztak, így nem lehetett bennevírus, és azt mondta, hogy pontosan olyan íze van, mint a teriyaki szósznak!

– Bár így lenne! – sóhajtotta Apa, a Feltámadás előtt születettekre jellemző gyászoshanghordozással, akik még ettek vörös húst.

A KA-fertőzésnek van még egy kellemetlen mellékhatása, amire senki nem gondolt, amíg nemszembesültünk a következményével: a vírusok minden emlős szervezetében benne vannak, és agazdatest halálakor aktivizálódnak. Így búcsúzhattunk el a hot dogtól, a hamburgertől, a steakektől, asertéssülttől – ha az ember eszik ezekből, aktív vírusrészecskéket juttat a szervezetébe. És ki lehetbenne teljesen biztos, hogy egyetlen aprócska sérülés sincs a szájüregében? Vagy a nyelőcsövén?Vagy bármilyen nyálkahártyasérülés az emésztőrendszer valamely szakaszában? Elég, ha egy pici réskeletkezik a test védekezőrendszerében – kész a fertőzés. Éppenséggel meg lehetne próbálni addigfőzni a húst, hogy elpusztuljanak a kórokozók, azzal viszont oda az íz, ráadásul a kockázat továbbra isfennáll. Bármennyire is úgy tűnik, hogy jól át van sütve az a steak, a belsejében maradhat egy parányinyers rész. Az öcsém, aki közelharcba bocsátkozik a fertőzöttekkel, a legveszélyesebbkéntmeghatározott övezetekben beszédeket rögtönöz autók tetejéről, elhanyagolja a megfelelő védő-felszerelést, és ő, aki általánosságban beszélve irracionálisan vakmerő, és csoda, hogy még élegyáltalán – még ő sem eszik vörös húst!

A baromfihús és a hal biztonságos, ennek ellenére sokan tartózkodnak ezektől is, mert a pusztaténytől, hogy egy másik lény húsát eszik, kellemetlenül érzik magukat. Talán most, hogy az emberiségmár nem áll a tápláléklánc csúcsán, együttérzőbbé vált a csirkékkel szemben. Nálunk mindig pulykavolt hálaadáskor és liba karácsonykor. Persze ez is csak a médiaszenzáció érdekében, de enneklegalább voltak kellemes mellékhatásai. A hasonló korú ismerőseim közül csak Shaunnak és nekemnincsenek ésszerűtlen gátlásai az evéssel kapcsolatban.

– Én csirkesalátát kérek, és egy csészével a mai levesből – mondtam.– És egy kólát – tette hozzá Shaun.– És egy pohár vizet – helyesbítettem.Még akkor is a koffeinbeviteli szokásaimmal piszkált, amikor jött a pincér, nyomában az

étteremtulajdonossal, akit majd szétvetett az öröm. Ebben sem láttam semmi meglepőt. Amióta azeszemet tudom, sokat jövedelmezett neki a családunk. Valahányszor egy helyi járvány miatt lezárták ateraszokat, Anya akkor is a Bronsonban evett az elzárt részben, és mindig ügyelt rá, hogy a tiltásfeloldásakor feltétlenül ő legyen az első kint fogyasztó vendég. A tulajdonos bolond lett volna nemhálálkodni azért, amit az üzletéért tett!

A pincér tálcát egyensúlyozott, rajta a szokásos italainkkal: Anyának és Apának kávé, Buffynak egyalkoholmentes koktél, Shaunnak egy üveg szénsavas almaié – ami a megszólalásig hasonlít a sörre –,nekem meg egy üveg kóla.

– A ház ajándéka – biccentett a tulajdonos, és mosolyogva fordult hozzám és testvéremhez. –Annyira büszkék vagyunk önökre! Médiasztárok lesznek! Ez önöknél családi vonás!

– Az bizony – mosolygott negédesen Anya, és minden erőfeszítését bevetve játszotta a vihogóiskolás lányt.

Az eredmény inkább egy holdkóros spinére emlékeztetett, de magamban tartottam a véleményem.Közelgett a kampány-korút, nem volt már kedvem a veszekedéshez.

– Aláírnák, kérem, az étlapot, mielőtt távoznak? – kérdezte a tulajdonos. – Kitennénk a falra! Ésamikor már túl nagy emberek lesznek ahhoz, hogy idejárjanak, elmondhatjuk, hogy „itt ettek nálunk, ittropogtatták a sült krumplit, miközben a matek házi feladatukat írták”!

– Fizika volt – tiltakozott nevetve Shaun.– Bizonyára – bólogatott a tulajdonos.A pincér elénk tette az italokat, aztán felvette a rendelésünket, végül pedig cikornyás

csuklómozdulattal kólát öntött a poharamba. Mosolyogtam rajta, ő meg elégedetten rám kacsintott.Erre már leolvadt a mosolyom, és felvontam az egyik szemöldököm. A tükör előtti több órásgyakorlással betanultam és bármikor alkalmazhattam az egyértelmű megvetést jelző arckifejezést. Ezazon kivételes esetek egyike, amikor a szemüveg kifejezetten jól jön a kívánt hatás eléréséhez. Apincér kellőképpen le is lombozódott, és anélkül hogy egyszer is újra rám nézett volna, sietve letudtaa hátralevő feladatait.

– Ez nem volt szép tőled! – mondta Shaun szinte hang nélkül, csak a száját mozgatva, amikorelkaptam a tekintetét.

Vállat vontam.– Tudhatta volna – feleltem ugyanúgy.Tudhatta volna, hogy nem flörtölök. Sem pincérekkel, sem riporterkollégákkal, senkivel.A személyzet végre visszavonult. Anya azonban fölemelte a poharát, azzal a nyilvánvaló

szándékkal, hogy tósztot mondjon. Hogy mielőbb túlessünk a dolgon, követtük a példáját.– Az értékelésekre! – mondta.– Az értékelésekre! – ismételtük, és savanyú arccal, engedelmesen koccintottunk.Elvégre már úton voltunk azokhoz a bizonyos értékelésekhez.Mást sem kellett tennünk, csak reménykedni, hogy elég jók leszünk ahhoz, hogy meg is tartsuk őket.

Kerül, amibe kerül.

A barátom, Buffy gyakran mondogatja, hogy az embereket a szeretet tartja össze. A régi számokis erről szóltak: csak a szeretet van, és pont, vitának helye nincs. Mahir szerint a hűség alegfontosabb – nem számít, milyen ember vagy, amíg megvan benned a lojalitás. George meg azona véleményen van, hogy az igazság áll mindenek felett; és az az életünk értelme, hogy lehetőségünkvan elmondani, a sok hazugság közepette, az igazság egy részét, mielőtt távozunk.

Ami engem illet, ezek szerintem is nagyszerű dolgok, amelyek értelmet adnak az életünknek,amelyek hajtanak minket előre az utunkon – de a legfontosabb, hogy a nap végén várjon valaki,akiért mindezt teszed. Csak egyvalaki, aki mindig a szemed előtt lebeg, ha döntést hozol, ha igazatmondasz, vagy ha éppen hazudsz – szóval minden jelentős pillanatban.

Nekem van egy ilyen ember az életemben. És Neked?

(BEJEGYZÉS SHAUN MASON „ÉLJEN A KIRÁLY!” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2039. SZEPTEMBER 19.)

Öt– Neve?– Georgia Carolyn Mason, nyilvántartott online tudósító a Világvége Afterpartytól – mondtam, és

átadtam az engedélyemet és a személyi igazolványomat a fekete ruhás férfinak. Aztán felfeléfordítottam a bal csuklómat, és megmutattam neki a kék-piros tetoválást, melyet még akkorcsináltattam, amikor az első B szintű jogosultságért folyamodtam. Utóbbit a törvény nem teszikötelezővé, de nem árt, ha szükség esetén segít a tested azonosításában. Van, hogy minden apróságszámít.

– Szerepelek az észak-amerikai internetes újságírók taglistáján, ahol iktatták a fogászati adataimat,a bőrmintámat és egyéb ismertetőjeleimet – folytattam.

– Vegye le a napszemüvegét!Nem először hallottam már ezt a kérést, és megpróbáltam elhárítani.– Ha megnézi az aktámat, láthatja, hogy diagnosztizált retinális Kellis-Amberlee-szindrómás

vagyok. Ha lehetne egy más vizsgálatot alkalmazni, nagyon hálás...– Vegye le a napszemüvegét! – ismételte az őr rezzenéstelen arccal.– Tudja, ugye, hogy a retinavizsgálat nem fog értékelhető eredményt adni? – tettem egy újabb

kísérletet.A fickó erre nagyon haloványan elmosolyodott.– Akkor hát, asszonyom, ha mégis normális eredményt kapunk, tudni fogjuk, hogy azért csapta ezt a

hűhót, mert nem az, akinek kiadja magát, igaz?A picsába.– Rendben – motyogtam, és levettem a napszemüvegemet.Küszködtem, hogy a fájdalomtól ne csukjam be a szemem, és az arcomat a retinavizsgálóba

nyomtam, amelyet Ryman szenátor személyes biztonsági munkacsoportjának másik embere tartott.Majd, ahogy szokás ilyenkor, összehasonlítják a most kapott eredményeket az aktámban szereplőkkel,és ellenőrzik, észlelhető-e bármilyen változás, romlás, mely a vírus fellángolására utalhat. Nemfogták fel, hogy tőlem nem kapnak ily módon használható adatokat, mert a retinális KA azt jelenti,hogy a szemem mindig olyan képet mutat, mintha aktív fertőzésben szenvednék.

Tőlem alig pár lépésnyire Buffy és Shaun hasonló procedúrán mentek keresztül, ugyanolyan feketeruhás, marcona különítmény irányításával, amilyennel engem megáldottak. De fogadni mernék, hogynekik azért kevésbé fájt az eljárás.

A retinavizsgáló tetején a kijelző vörösről zöldre váltott, mire a fickó elhúzta, és biccentett atársának, aki rám mordult:

– A kezét!Néhány másodpercig halogattam a dolgot azzal, hogy a napszemüvegemet igazítottam vissza a

helyére, aztán megadón kinyújtottam a jobb tenyerem, és sikerült nem elfintorodnom, amikormegragadták, és egy profi tesztelőegységbe nyomták. Végül a szakmai érdeklődésem felülkerekedett aviszolygásomon.

– Ez egy Apple? – kérdeztem.– Apple XH-224 – hangzott a válasz.– Hűha!Láttam már ilyen első osztályú tesztelőt, de még sosem volt lehetőségem, hogy ki is próbáljam.

Ezek a típusok sokkal fejlettebbek az általunk használt, terepre való egységeknél: például tízszerolyan gyorsan képesek kimutatni a fertőzést. Tehát ez a kis drágaság már akkor megmondja, hogy

halott vagy, amikor még meg sem haraptak! Ettől persze nem vált örömtelivé a tesztelés, de legalábbérdekes volt megfigyelni. Majdnem megérte a fájdalmat – de csak majdnem!

Az egység tetején öt vörös fény jelent meg, és mind vibrálni kezdett, amikor a tűk több ponton akezembe szúródtak: a hüvelyk* és mutatóujjam közti bőrbe, a csuklómba és a kisujjam hegyébe. Atűket aztán hűs fertőtlenítőhab váltotta fel. Amikor mind az öt kijelző zöldre váltott, a biztonsági őrfélretette az eszközt, és most már őszinte kedvességgel rám mosolygott.

– Köszönjük az együttműködését, Miss Mason. Továbbhaladhat.– Köszönöm – feleltem, és feljebb toltam a napszemüvegemet, mire a fejfájásom alábbhagyott. –

Megvárhatom a társaimat?Buffy épp a vértesztnél tartott, Shaunnál pedig a retinavizsgálattal vacakoltak. A bal retináján

maradt egy heg, mert amikor tizenöt évesek voltunk, megsérült egy ócska gyártmányú chinatowni házitűzijátéktól – emiatt mindig tovább szokott nála tartani a szemvizsgálat. Az én retinám semszokványos, de legalább ismert eltéréssel bír, az övé meg rendre összezavarja a vizsgáló-készülékeket.

– Természetesen – felelte az őr. – Csak ne lépje át a karanténvonalat, különben kezdhetjük azegészet elölről.

– Ó, értem – hátráltam gyorsan, s miközben körbepásztáztam a terepet, nagyon ügyeltem, hogy alábam tisztes távolságban legyen a „biztonságos” övezet határát jelző piros vonaltól.

Sejtettük, hogy a kampány során fokozott védelmi intézkedések lesznek érvényben, de a valóság alegvadabb elképzeléseinket is felülmúlta. Buffyéknál vettek fel minket: a szenátor biztonságikülönítménye még az autójuk közelébe se engedett volna, ha nem biztonságos helyen szállunk be, ígyhát reggel futhattunk a házig. De mivel még köszönni is csak vérvizsgálat után voltak hajlandók, nemigazán értettem a logikájukat. Biztos nem volt kedvük már ebéd előtt zombiöléssel vesződni. Az semkizárt, hogy a szüleinket akarták elkerülni, akik a puszta gondolattól is el-aléltak, hogy közös fotónszerepeljenek a szenátor embereivel.

Miután végre beülhettünk az autóba, az oaklandi reptérre szállítottak minket, ahol újabbvérvizsgálaton estünk át, majd a kézipoggyászainkkal együtt át kellett szállnunk egymagánhelikopterre. Azzal aztán egy elvileg titkos helyre vitték a csapatot, de én biztosra vettem, hogyaz úti célunk nem más, mint a Diablo-hegy körüli lankáknál elterülő Clayton városa. Miután azeredeti lakosságot kitelepítették, a kormány megvásárolta az egész területet, és évekig az a hír járta,hogy a régi farmokat ideiglenes lakhelyként használják. Igazán szép a táj, feltéve ha nem zavarja azembert a zombivá vált prérifarkasok, kóbor kutyák és hiúzok időnkénti felbukkanása. A környékideális, ha valaki nyugalomra vágyik, ám biztonság tekintetében már nem mondható el ugyanez.

Mivel mindenfelé istállók tűntek fel, egyértelmű volt, hogy a hely, ahová megérkeztünk, valahafarmként üzemelt. Most viszont magánterületként használták: az épületek közt, ameddig csak a szemellátott, elektromos kerítések feszültek, szögesdrótokkal. Beszámítva, hogy hol szálltunk ahelikopterbe, már nem igényelt túl sok agymunkát kikövetkeztetni, hogy a pletykák igazak: a kormányvalóban titkos búvóhelyeket hozott létre egyes elhagyatott, isten háta mögötti helyeken. Nem rosszszállás, már ha hozzá tudsz jutni. Mosolyogva folytattam a nézelődést. Ez az első napunk, és máris vanegy szenzációs hírünk: „A kormány valóban elhagyatott észak-kaliforniai területeket vásárolt.”Tessék, olvassátok!

Buffy felvette a cuccait, és az izgatottságtól szédelegve odalépett hozzám.– Szerintem soha életemben nem szurkáltak meg ennyiszer!– panaszkodott.– Legalább biztos lehetsz benne, hogy tiszta vagy – vigasztaltam.

– A kamerák működtek?– Némi elektromágneses rezgés bezavart a bejáratnál, így a kettes és az ötös egy ideig nem volt

elérhető, de felkészültem erre, és pótkamerákat állítottam be. Az egyes, a hármas, a négyes, a hatos ésa nyolcas mindvégig, folyamatosan közvetítette az eseményeket.

– Ebből most nem értettem mindent – vallottam be –, de ugye hagyatkozhatok a gyanúmra, hogyamit az imént összehordtál, „igent” jelent?

– Felőlem – vont vállat, és már integetett is a közeledő Shaunnak. – Kész vagy?– Azt könnyen megállapították, hogy Shaun nem zombi – vetettem oda, miközben ráérősen

igazgattam a napszemüvegemet.– Csak az aggyal rendelkező lények válhatnak zombivá.Az öcsém kedvesen oldalba bökött a könyökével, és a fejét rázta.– Kész csoda, hogy testüregmotozás nem volt! Legalább adtak volna előtte egy szendvicset vagy

valamit! – méltatlankodott.– Egy ebéd megfelel? – szólalt meg a hátunk mögött egy vidám hang. Amikor mindhárman

megfordultunk, egy magas, kellemes arcú férfival találtuk szembe magunkat, akinek gondosan nyírtbarna haja már őszült ugyan, de a homlokánál elég hosszúra hagyták ahhoz, hogy ennek ellenérefiatalos benyomást keltsen. Lebarnult bőre még viszonylag ránctalan volt, és a szeme élénk kékséggelragyogott. Kényelmes ruházatot viselt, rozsdabarna nadrágot, és a könyökéig feltűrt ujjú, fehér inget.

– Ryman szenátor – nyújtottam a kezem Georgia Mason vagyok, ők pedig a munkatársaim, ShaunMason...

– Üdvözlöm – szólt az öcsém.– ...és Georgette Meissonier.– Hívjon csak Buffynak!– Örvendek – felelte a szenátor, és kezet rázott velem.Szorítása határozott volt, de nem tolakodó, és amikor elmosolyodott, egészséges, fehér fogakat

villantott elő.– Örülök, hogy végre megismerhetem önöket. Érdeklődve figyeltem a kampány előtti

előkészületeiket – mondta, és elengedte a kezem.– Sok munkánk volt, és kevés időnk – szabadkoztam.A „sok munka” még enyhe kifejezésnek számított. Be sem fejeztük a vacsorát, már hét kezdő

blogger keresett fel minket azzal, hogy ki akarunk-e válni. Mivel az emberek megtudták, micsodafogásra tettünk szert, nem volt esélyünk nagy meglepetésként előállni vele, így meg sem próbáltuk. ABridge Supporters emberei nehéz szívvel búcsúztak el tőlünk, de örömmel vették az ajánlatunkat atovábbiakra nézve: a kampánykörútról szóló összes hír joga minket, illetve az új honlapunkat illeti, demeghagytuk nekik Buffy jelenleg is futó versciklusának folytatásait, Shaun Yreka romjainakfelfedezéséről szóló sorozatát, valamint ígértünk a következő évre havi két glosszát. Ráadásulreklámozzuk is őket az olvasóinknak, és ezt ők is viszonozzák a cikkeink megosztásával. A barátom,Mahir örült az előttünk álló új kihívásoknak, és örömmel vállalta, hogy segít nekem a tudósítókkoordinálásban. Shaun és Buffy maguk vették fel a saját alkalmazottaikat, a kiválasztást teljesmértékben rájuk bíztam.

Nevetségesen könnyű volt kiszolgálót találni az új oldalhoz. Buffy egyik legnagyobb rajongójánakvan egy kis netszolgáltató cége, és a srác adott tárhelyet minimális díjért meg élethossziglanihozzáférésért a speciális tartalmakat ígérő rovatainkhoz, ha majd olyan is lesz a repertoárunkban.Miután felhívtuk, húsz perc sem telt bele, már volt webcímünk, szerkesztőfelületünk meg egyfeliratkozónk. A kezdő bloggereket, akik az első este megkerestek minket, hamarosan két tucat újabb

követte, így volt miből válogatnunk, és megkereshettük az arculatunkhoz leginkább illő jelentkezőket.Végül tizenkét segédbétát vettünk fel, négyet-négyet a három fő kategóriába, akik már gyártották is atartalmat a hivatalosan még el sem indult oldalunknak! A legvadabb álmaimban sem mertem volnagondolni, hogy ilyen könnyen megkaphatom, amire vágyom – és mégis így történt!

A Világvége Afterparty, hat nappal azután, hogy megkaptuk az értesítést, hogy kiválasztottak minketRyman szenátor kampánycsoportjába, beindult. Az impresszumon az én nevem szerepeltfőszerkesztőként, Buffy lett az arculattervező és a technikai szakértő, Shaun pedig a humánerőforrás-és marketingfelelős. Tudtuk, akár a felszínen maradunk, akár elsüllyedünk, már nincs visszaút: akiegyszer alfára vált, többé nem mehet vissza bétának. A blogosz-

férában kemény területharcok dúlnak, így ha valaki mégis megpróbálna visszatáncolni, a többi bétaelevenen felfalná.

Az elmúlt két hét során napi négy órát aludtam – az elegendő alvás csak azoknak jár ki, akik akiszámíthatatlan szabadúszás helyett rendszeres, biztos jövedelemmel rendelkeznek. Csak abbanbíztam, hogy elegendő mocskos témát találunk a kampány-kőrút során – mert ha nem, akkor karrierünkkínos véget ér.

– Mégis úgy tűnik, hogy megállták a helyüket – mondta Ryman szenátor. Wisconsini akcentusa mosterősebb volt, mint az interjúkban: vagy nem tudta, hogy felvesszük, vagy úgy vélte, nincs értelmemegjátszania magát olyanok előtt, akik a jövő év során folyamatosan vele lesznek. – Ha lennénekszívesek velem fáradni... Emily finom ebédet készít, és alig várja, hogy megismerhesse magukat!

– A felesége is önnel tart a kampánykörútra? – tettem fel a kérdést.A szenátor megindult egy ajtó felé, én pedig, jelezve a többieknek, hogy ők is jöjjenek, követtem. A

választ már tudtuk: Emily Ryman nem kíséri el a férjét, hanem a Wisconsin állambeli Parrishben levőcsaládi birtokon marad a gyerekekkel; de a felvétel miatt a szenátortól is akartam hallani. Elvégre alegjobb mindig az a felvétel, amiben te mozgatod a szálakat.

– Ó, Emet hét lóval se tudnám elvontatni! – nevetett Ryman, és kitárta az ajtót. – Töröljenek lábat,kérem! Nem gyötörjük magukat újabb vérvizsgálattal, semmi értelme – ha azóta, hogy beléptek akapun, megfertőződtek, úgyis mind halálra vagyunk ítélve, és akkor meg már hiába minden felhajtás.

Aztán belépett, és elkiáltotta magát:– Emily! Itt vannak a bloggerek!Shaun elkapta a tekintetemet.– Jó fej! – tátogta, mire én lelkesen bólintottam.Még csak az imént ismerkedtünk meg vele, és lehet, hogy politikusként az ámítás mestere, de

egyelőre akkor is szimpatikusnak találtam. Olyan benyomásom támadt, mintha szavak nélkülmondaná: „Tüdőm, hogy ezek a politikai hűhók mennyire értelmetlenek. Lássuk, milyen gyorsanjönnek rá, hogy én csupán együtt akarok velük működni!” És ha ez így van, azt mindenképpentiszteletben tartom.

Lehet persze, hogy csak megjátssza magát, és baleknak néz minket, de ha így van, előbb-utóbbúgyis rájövünk, és akkor ízekre szedjük. Az is legalább olyan szórakoztató lesz, mint hamegbarátkozunk vele, sőt valószínűleg még több olvasót is vonz.

A ház belterében jellegzetes délnyugati stílus uralkodott: gazdagon beáradó fény, élénk színek,geometrikus minták. Az elmúlt húsz évben némileg megváltozott ez a lakberendezési irányzat: aFeltámadás előtt nemcsak a sok cserepes kaktusz meg az indián szőttes ágyelők jellemezték, hanem aprérifarkasszobrok meg a kifényesített bikakoponyák, szarvakkal együtt. Láttam a régi képeken; mit nemondjak, elég morbid volt! Mostanság a 18 kilónál nehezebb állatok bármilyen megjelenési formájaaz emberek többségéből kényelmetlen feszengést vált ki, így a kisplasztikák meg a trófeák is kimentek

a divatból, leszámítva a nihilistákat meg a horrorkedvelő fiatalokat.Csak a sivatagot ábrázoló festmények maradtak dekorációként. Az egyik fal felét óriási kilátóablak

foglalta el, és ebből rögtön lehetett tudni, hogy a ház még a Feltámadás előtt épült. Ma már senki nemakar ilyen ablakot, mert ennyi erővel akár az ajtót szélesre tárva be is invitálhatnánk a zombikat.

A konyhát falak helyett magasított pultok határolták el, és a padlócsempék valóságos túlburjánzónövényzetként hullámzottak tovább az előszobába és az abból nyíló étkezőbe. Ryman szenátorközépen állt, a jókora húsvágó asztalnál, a karját egy farmeros, favágóinges nő dereka köré fonva. Azasszony kislányos lófarokba kötötte barna haját. Ahogy a szenátor a fülébe súgott valamit, jó tíz évvelfiatalabbnak látszott, mint az imént odakint.

Shaun és én egymásra néztünk; mindkettőnkben felmerült, hogy vissza kellene vonulnunk, éskettesben hagyni őket. Az újságírói énem győzködött, hogy maradjak, és persze eszem ágában semvolt a kamerákat kikapcsolni, de a lelkiismeretem mocorgott, mondván, hogy a házaspár olyan nagykihívás előtt, mint egy politikai kampánykörút, megérdemelne néhány zavartalan percet.

Szerencsénkre Buffy egy csapásra megoldotta a dilemmánkat, mert se istent, se embert nem nézvebecsörtetett a konyhába, majd körbeszimatolt és felkiáltott:

– Mi lesz ebédre? Hú, mindjárt éhen halok! Az illatokból ítélve ez garnéla és mahi mahi [10]!Segíthetek valamiben?

Ryman szenátor ellépett a feleségétől, akivel nevetve összenéztek, majd Buffyra vigyorgott, éskijelentette:

– Úgy látom, már nem szükséges, lassan kész! Emily egyénként sem lenne hajlandó megosztani akonyháját más nővel, még akkor sem, ha csak ideiglenesen az övé!

– Elhallgass! – szólt rá az asszony, és pimasz férje bordái közé döfött egy fakanalat.A szenátor színlelt kínnal felnyögött, mire a feleségéből kitört a nevetés. Keresetlen vidámsága jól

illett az egyszerű, praktikusan ízléses konyhához.– Most pedig – fordult felénk Emily – lássuk, kitalálom-e, ki kicsoda! Annyit tudok, hogy van két

George meg egy Shaun.Lebiggyesztette ajkát, és abban a pillanatban a legkevésbé sem hasonlított egy szenátorfeleséghez.– Három fiúnév, egy fiúra és két lányra. Ez nem könnyíti meg a dolgom!– Nem magunk választottuk a nevünket, asszonyom – mondtam, mosolyt erőltetve az arcomra.

Shaun meg én sosem tudtuk meg a születési nevünket. A Feltámadáskor elárvultunk, és mindkettőnkörökbefogadási papírján csupán annyi állt, hogy „elhagyott csecsemő”.

– De az egyikük igen! – vidult fel hirtelen Emily. – Az egyik George egyúttal Buffy is, és hajóiemlékszem a sorozatra, akkor a szőke lány az! – következtetett, és Buffy felé nyújtotta a kezét.

– Georgette Meissonier, ugye?– Igen – viszonozta technikusunk a kézfogást. – De hívjon csak Buffynak, mindenki így hív.– Örülök, hogy megismerhetem – biccentett Emily, majd, elengedve a kezét, az öcsémhez és

hozzám fordult. – Akkor maguk a Mason testvérek, Shaun és Georgia, igaz?– Pontosan – tisztelgett az öcsém.Soha nem értettem, hogy csinálja, de nem keltett a gesztussal gunyoros hatást.Előreléptem, és a kezem nyújtottam.– Szólítson George-nak vagy Georgiának, Mrs. Ryman, mindegy, amelyik jobban megfelel önnek.– Maguk pedig hívjanak csak Emilynek – felelte.A kézfogása hideg volt, és megértő pillantást vetett a napszemüvegemre.– Nem túl erős a fény? Gyenge izzókat használunk, de lehúzhatom a reluxát, ha úgy jobb!– Nem, köszönöm – mondtam, és a szemöldökömet felvonva, tüzetesebben tanulmányoztam az

arcát. A szemét eddig sötétbarnának hittem, de most kiderült, hogy amit az írisznek néztem, azvalójában a pupilla, annyira kitágulva, hogy a szem világos mogyoróbarna részéből csak egy vékonykör maradt a szélen.

– Az erős fény önt is zavarná, ha nem tévedek?Erre fanyarul elmosolyodott.– Az én szemem nem olyan érzékeny. Amikor felfedezték, még nem volt ismert ez a betegség, és

mire rájöttek, mi okozza, az idegek egy része már károsodott. Úgyhogy megkérhetem, hogy szóljon, hatúl erős a fény?

– Igen – bólintottam.– Remek! Akkor hát helyezzék magukat kényelembe; pár perc, és érkezik az ebéd! Halas tortilla

lesz mangószósszal és alkoholmentes mimózakoktéllal – jelentette be, majd az ujját feltartva aférjéhez fordult: – Egy hangot se halljak! Nem fogjuk leitatni ezeket a kedves riportereket, amikormég be sem indult a kampány!

– Nem szükséges aggódnia, asszonyom – szólt közbe Shaun.– Bírjuk az italt!– Nem mindenki – torkoltam le szárazon.Buffy még negyvenöt kiló sincs, és az egyetlen alkalommal, amikor elhívtuk bulizni, az asztal

tetején kötött ki, és már Az élőholtak éjszakájának vagy felét előadta, mire végre sikerültlerángatnunk. – Köszönjük, assz... Emily.

– Látom, gyorsan tanulnak – mosolyodott el a nő elégedetten.– Most pedig mind üljenek le szépen, amíg behozom az ételt. Peter, ez rád is vonatkozik!– Rendben, drágám – mondta a szenátor.Puszit nyomott a felesége arcára, majd megindult az étkező felé. Szófogadóan, majdhogynem

szabályos libasorban követtük. Bármikor szembeszállók egy szenátorral vagy egy királlyal, hogykiderítsem az igazságot – de egy nővel, a saját konyhájában, soha!

Érdekes volt megfigyelni, ki hol foglal helyet: Shaun például háttal a falnak, mert úgy látott rálegjobban a helyiségre. Lehet, hogy az öcsém sokszor habókosnak tűnik, valójában azonbankörültekintőbb mindannyiunknál! Irwinként nem is tehetne másképp: annyi bizonyos, hogy ha újabbzombitámadás következik be, ő ott lesz, és figyel. És persze mindent felvesz.

Buffy a legvilágosabb helyet választotta, hogy az ékszereibe rejtett kamerák a lehető legjobbfényviszonyok közt rögzíthessék az eseményeket. A hordozható kamerái a Feltámadás előtt elterjedtdrót nélküli eszközök elvén működnek; folyamatosan továbbítják az adatokat a szerverre, és így Buffymegteheti, hogy később szerkeszti meg azokat. Egyszer megpróbáltam összeszámolni, vajon hánytranszmittert viselhet magán, de végül feladtam, és valami hasznosabbhoz láttam: megválaszoltamShaun rajongói leveleit. Hetente több tucat házassági ajánlatot kap, ennyivel már nem tud mit kezdeni,így rám bízza ezek kezelését.

A szenátor a konyhához legközelebbi széket választotta, így nekem szerencsére megmaradt alegárnyasabb. Szóval, állapítottam meg, családcentrikus ember, akinek a tapintat is fontos erénye.Kiváló. Elhelyezkedtem a székemen.

– A teljes tudósítócsapatát vendégül látja ebédre az otthonában? – kérdeztem.– Csak azokat, akiknek alkalmazásáról megoszlanak a vélemények – felelte könnyed, magabiztos

hangon. – Nem akarok köntörfalazni: mielőtt kiválasztottam önöket, elolvastam a tudósításaikat, akommentárjaikat, mindent! Tudom, hogy megvan a magukhoz való eszük, és nem tűrik amellébeszélést. Ez persze – tartotta fel a mutatóujját – nem jelenti azt, hogy száz százalékig kiadommagam, mert vannak bizonyos magánügyek, amikbe még egy riporter sem ütheti bele az orrát. Ezek

általában az otthonomhoz és a családomhoz kötődnek, de akkor is, tiltott zónák.Ryman szenátor szemlátomást értékelte, hogy nem tiltakozunk, mert elégedetten bólintott.– Senki sem akarta, hogy bloggereket hozzak a kampányra – folytatta aztán kertelés nélkül, mire egy

kicsit jobban kihúztam magam.Az egész online közösség nagyon jól tudta, hogy a szenátor tanácsadói ellenezték a bloggerek

jelenlétét a kampány hivatalos sajtószemélyzetében, de ennyire nyíltan még sose mondta ki senki.– Mindenki azzal ijesztgetett, hogy hárman majd azt fogják leírni, amit akarnak, és nem azt, ami a

kampány javát szolgálja.– Akkor úgy tűnik, nem is olyan ostobák – állapította meg Shaun alamuszi, kisfiús mosollyal.A szenátor hangosan felkacagott, mire a tűzhely mellett álló Emily kérdőn felnézett.– Elvégre ezért fizetem őket, Shaun – mondta a szenátor. – Igen, akad némi sütnivalójuk. És

tartanak önöktől, azért, amik.– Pontosan mik, szenátor? – érdeklődtem.Ryman erre teljesen elkomolyodva előrébb hajolt.– A Feltámadás gyermekei. A Feltámadás olyan horderejű változás volt, amilyet az elkövetkező

nemzedékek már nem fognak látni. A világ egyik napról a másikra gyökeresen átalakult, és néhasajnálom, hogy túl korán születtem ahhoz, hogy az újban nőjek fel. Nagyon sok múlik magukon, mertönök azok, akik a jövőt alakítják! Nem én, nem az én csodálatos feleségem, és főleg nem az acsapatnyi okostojás, akik a fizetésükért nem képesek többre, mint felérni ésszel, hogy ezek azöbölvidéki blogger fiatalok azt fogják leírni, amit igaznak tartanak, függetlenül a politikaikövetkezményektől.

– Ez még nem magyarázza meg – vontam fel a szemöldököm –, hogy miért tartotta fontosnak ajelenlétünket.

– Azért vannak itt, mert az igazságot képviselik – ült ki a szenátor arcára ismét a szelíd mosoly. –Az emberek hinni fognak önöknek. A pályafutásuk azon múlik, hogy az öccse hány zombit merhokiütővel megbökni, a barátnője milyen verseket alkot, és hogy mennyire igaz az, amit ön leír.

– És ha a tudósításaink nem vetnek majd elég jó fényt magára? – billentette oldalra Buffygyanakvón a fejét.

A mozdulat elment természetes gesztusnak, de én tudtam, hogy a bal fülében levő, csillag és holdalakú fülbevaló kamerát rejt, melyet a fej mozgatásával lehet állítgatni. Buffy éppen rázoomolt aszenátor arcára.

– Akkor valószínűleg nem vagyok alkalmas arra, hogy betöltsem az Amerikai Egyesült Államokelnökének tisztségét – felelte Ryman. – Tudom, hogy botrányok után szimatolnak, és az ellenfeleimminden bizonnyal elhintettek néhány célzást, hogy merre kellene keresniük ezeket. A feladatuk akampányról tudósítani, írják meg azt, amit látnak, amit gondolnak, és ne aggódjanak amiatt, hogynekem tetszeni fog-e, vagy sem. Mert az a legkevésbé sem számít.

Csak megkövültén bámultunk, és nem tudtuk, mit lehetne erre felelni – efféléket hallani egypolitikus szájából jóformán olyan volt, mint szonetteket egy zombiéból. Ekkor lépett hozzánk Emily,és látott neki a terítésnek. Örültem, hogy megszakította a beszélgetést. Úgy éreztem, mára elég ameglepetésekből – mondhatjuk úgy is, hogy már enyhén sokkos állapotba kerültem –, és mostlegalább egy kicsit lazíthattam.

Az asszony, miután az utolsó tányért is letette, maga is leült, és megfogta a férje kezét.– Peter, elmondod az asztali áldást?– Természetesen – bólintott a szenátor.Shaun és én egymásra néztünk, majd, bezárva a kört, mindenki megfogta a mellette ülők kezét.

Ryman szenátor lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.– Drága Istenünk, kérünk, áldd meg ezt az asztalt és a körülötte ülőket. Köszönjük az adományokat,

amiket kaptunk tőled. Köszönjük a magunk és a családunk egészségét, köszönjük az ételt és atársaságot, amiben most részünk lehet, és köszönjük a jövőt, mely előttünk áll. Köszönjük, Istenünk, abőkezűségedet, valamint az előttünk álló kihívásokat, melyek által jobban megismerhetünk.

Shaun és én, miközben hallgattuk, nem csuktuk be a szemünket. Ateisták vagyunk; nehéz is volnamásnak lenni egy olyan világban, ahol a zombik vérfürdőt rendezhetnek bármelyik általános iskolai„Ki mit tud?”-on. Mindazonáltal a Feltámadás után az ország lakosságának számottevő része fordult avalláshoz, azzal a halványan körvonalazott feltevéssel, hogy nem árthat Istent a mi oldalunkon tudni.Buffyra sandítottam, aki szorosan lehunyva a szemét, bőszen bólogatott a szenátor szavaira. Sokkaltöbb benne a vallásos érzület, mint ahogy a legtöbben gondolnák. Francia katolikus családbólszármazik. Amióta csak az eszét tudja, minden nagyobb összejövetelen elhangzott az asztali áldás, ésvasárnaponként templomba is jár – még csak nem is virtuálisba, hanem igaziba!

– Ámen – fejezte be a szenátor, és mi több-kevesebb átéléssel utánamormoltuk.– Jó étvágyat mindenkinek! – mosolyodott el Emily. – Ha nem elég, van még, de én is enni akarok,

így innentől fogva önkiszolgálás!A szenátor a halas tortilla mellé egy puszit is kapott, mi meg csak simán nekiláttunk.Shaun persze ebéd közben sem mondott le a könnyed társalgásról. Kettőnk közül ő volt a

beszédesebb. Valakinek ezt a szerepet is vállalnia kellett.– Asszonyom, velünk tart az egész körúton, vagy csak egy részén?– kérdezte, tőle szokatlan udvariassággal.Meg kell hagyni, azokkal a nőkkel szemben, akik étellel kínálják, nem fukarkodik a tisztelettel.– Nincs az a pénz, amiért én részt vennék ebben a cirkuszban!– rázta a fejét Emily. – Szerintem maguknak is teljesen elment az eszük. Persze pokolian érdekes

személyiségek, és az oldalukat is imádom, de attól még bolondok!– Ez, ha jól sejtem, nemleges válaszként értendő – jegyeztem meg.– Ühüm. Eleve nem lennék hajlandó a gyerekeket utaztatni. Kizárt. A magántanárok, akik ilyenkor

foglalkoznának velük, nem igazán rokonszenvesek – magyarázta, és a szenátorra mosolygott, akiszórakozott meghittséggel simogatta meg felesége térdét. – Meg aztán túl sok riportert meg politikustlátnának, és nem hiszem, hogy a gyerekeknek, akiknek még formálható a gondolkodásuk, az ilyentársaság lenne a legmegfelelőbb.

– Látja, minket is hogy elrontott – vetette közbe Shaun.– Pontosan – felelte Emily, és egyáltalán nem poénnak vette a dolgot. – És a birtokot is irányítania

kell valakinek!Bólintottam.– Az ön családja még mindig rendelkezik egy ménesbirtokkal, igaz?– Erre ön is jól tudja a választ, Georgia – mondta a szenátor.– Emily családja már a tizennyolcadik században is lovakkal foglalkozott.– Ha maguk azt hiszik, hogy a zombi palominók kockázata elijeszt a lovaimtól, akkor még nem

találkoztak igazi megszállottal! – vigyorgott Emily. – Na nem kell felkapni a vizet, nagyon jól tudom,milyen álláspontot képviselnek az állattartást illetően. Mason törvényét szorgalmazzák, igaz?

– Ami a kedvtelésből való állattartást illeti, igen – bólintottam.Masonék vér szerinti fiának elhíresült esete miatt Shaun és én gyakran találtuk magunkat olyan

helyzetben, hogy az állatokkal foglalkozó emberek, akár akartuk, akár nem, a nevünkről felismertekminket. Phillip megbetegedése előtt senki sem tudta, hogy nemcsak az emberben, hanem minden 18 kg

fölötti testtömegű emlősben aktiválódhat a vírus, amelynek nem jelent gondot a fajok közti vándorlássem, azaz állatról emberre is terjed, és viszont. Anya abban az időben repített golyót a saját fiafejébe, amikor az ilyesmi még nem könyörületességnek, hanem gyilkosságnak tűnt, és egy életremegtörte az embert. Ezek után talán nem csoda, hogy igenis Mason törvényével értek egyet.

– A maga helyében én is így tennék – mondta Emily, és a hanghordozásában nyoma sem volt aneheztelésnek, amit az állatjogi aktivistáktól már bőven megszokhattam. Őszintén elmondta, amitgondol, és választhattam, elfogadom-e, vagy nem. – Most viszont együnk; hosszú nap áll még előttünk,és még hosszabb hónap.

– Igen, fogjunk hozzá, mielőtt kihűl – helyeselt a szenátor, és a szószért nyúlt. Shaun meg énösszenéztünk, szinte teljesen egyszerre vállat vontunk, és kézbe vettük a villát. Akárhogy is,elmondhattuk, hogy már sínen vagyunk.

A nővéremnek retinális KA-szindrómája van. Ez azt jelenti, hogy a filovírus az okulárisfolyadékban sokszorozza meg önmagát – van erre tudományosabb kifejezés is, de én csak„szemtrutymónak” hívom, mert George nagyon berág tőle. Ebben az állapotban a pupillák alehető legnagyobbra tágulnak, és soha nem szűkülnek össze, mint egy átlagember esetében.Többnyire lányok kapják meg, ami nagy megkönnyebbülés számomra, mert nekem hülyén áll anapszemüveg. George szeme elvileg barna, de a hatalmas pupillája miatt mindenki feketének hiszi.

Amikor a betegségét megállapították, ötévesek voltunk, így nem sokáig láttam napszemüvegnélkül. És amikor kilencévesek voltunk, jött egy gyagyás bébiszitter, aki elvette tőle a szemüveget,mondván, hogy „nem kell ez neked”, és kidobta a hátsó udvarra, mert azt hitte, elkényeztetettkertvárosi kölykök vagyunk, és úgyse merünk kimenni érte. Gondolom, nem kell ezek utánmagyaráznom, hogy a csajnak kábé annyi esze volt, mint egy csapat zombinak.

Következő kép: az udvaron túrjuk a magasra nőtt gazt, a szemüveget keresve, amikor George,elkerekedett szemmel, dermedten így szól:

– Shaun?Én meg:– Mi az?– Nem vagyunk egyedül!Megfordulok, és mit látnak szemeim, igen, egy zombit! Nem vettem észre hamarabb, mert nem

látok olyan jól a félhomályban, mint a nővérem. Mégiscsak előnyös néha, ha az embernekfolyamatosan ki van tágulva a pupillája. Kivéve, ha az iskolában folyton azzal gyanúsítják, hogybe van tépve.

Akárhogy is, egy zombi állt ott, a saját udvarunkban! Eszméletlen volt!!!Tudjátok, ez már több mint tíz éve történt, de azóta sem kaptam olyan jó ajándékot!

(BEJEGYZÉS SHAUN MASON „ÉLJEN A KIRÁLY!” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2037. ÁPRILIS 7.)

Hat

Hat órán át tartott, amíg Ryman szenátor biztonsági személyzete ellenőrizte a felszerelésünket.Shaun nagyon aggódott a cuccaink miatt, így annyit lábatlankodott, hogy két óra elteltével megunták,és mindannyiunkat kidobtak miatta. Utána a társalgó kanapéján gubbasztott, és lógatta az orrát.

– Mit vacakolnak ennyi ideig, talán darabjaira szedik a furgont, hátha zombit rejtettünk akarosszériába? – dörmögött. – Az aztán jó lenne egy merénylethez!

– Volt már rá példa, hogy hasonlóval próbálkoztak – jelentette ki Buffy. – Emlékeztek a fickóra, akizombi pitbullokkal akarta megölni George Romerót?

– Az csak városi legenda! – tiltakoztam, miközben tovább járkáltam fel s alá a helyiségben. –Azóta bebizonyosodott, hogy George Romero békésen, ágyban, párnák közt halt meg!

– Most meg boldogan csoszog az állami kutatóintézetben – tette hozzá Shaun egészen felélénkülve,majd előrenyújtotta a karját, hogy a zombik mozgását imitálja.

Ez a gesztus mára olyan közérthetővé vált, mint a feltartott középső ujj. Sokszor van olyan helyzet,amikor a gyors információátadás érdekében alkalmazni kell.

– Olyan szomorú belegondolni, hogy most ott vegetál leépülve, és nem emlékszik a sajátklasszikusaira! – sóhajtott Buffy.

– Ugyan már, kormányzati zombi! – legyintettem. – Jobb ellátást kap, mint mi!– Épp ez a lényege a dolognak – felelte Buffy.Beletelt némi időbe, mire a Kellis-Amberlee-járványról bebizonyosodott, hogy nem kamu, és

miután ezt sikerült tudomásul venni, a legkülönbözőbb kormányzati szervek még jó darabigmarakodtak azon, hogy kinek a feladatkörébe tartozik a probléma megoldása. A járványügyi hatósághárom nap múlva megelégelte a dolgot. Nem telt bele két hét, már ki is vezényelte a terepre azembereit, akik, tanulmányozás céljából, foglyul ejtettek néhány zombit. Annyi elég hamarnyilvánvalóvá vált, hogy a folyamatot visszafordítani nem lehet, és a vírus által okozott drasztikusagykárosodásra más gyógymód nincs, csak a fejlövés. Magát a Kellis-Amberlee-t semlegesíteni márkeményebb diónak bizonyult, de a kutatók nem adták fel, s a legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt,hogy bezárnak néhány fertőzöttet, és különféle kísérleteket hajtanak végre rajtuk.

Eltelt húsz év. A legkülönfélébb ötleteket és eszközöket próbálták ki, szinte nulla eredménnyel.Mostanra már sikerült megoldani a Kellis-Amberlee maradéktalan eltávolítását az élő testből,kemoterápia és vérátömlesztés kombinációjával, amihez még hozzájön az Ebola-vírus egy alattomos,módosított változata, melynek feladata megkeresni és elpusztítani az unokatestvérét. Viszont amódszernek van néhány apróbb hátulütője. A tízezer dollárnál kezdődő költség még hagyján, de a tíztesztalany közül egy sem élte túl a procedúrát, és persze ott az állandó félelem, hogy a vírus majdmodifikálódik, mint a Marburg-Amberlee, és majd valami még szörnyűbbet idéz elő, mint ami ellenkifejlesztették. Úgyhogy, mindent összevetve, nagyjából ott vagyunk, ahonnan elindultunk.

A tudósok azt már felismerték, hogy a dédelgetett zombijaik egészségét a minél több fehérjefogyasztása őrzi meg – lehetőleg élő vagy nemrég leölt lény húsának formájában; a szóját és ahüvelyeseket nem igazán kedvelik. A Kellis-Amberlee a szöveteket vírusblokkokká alakítja. És minéltöbb élő szövetet talál, annál kevesebbet alakít át a zombiból magából. Az ország megmaradtmarhaállománya az élőholtak táplálását szolgálja. És ez, ha belegondolunk, hogy a tehenek bővenátlépik a 18 kilós testtömeghatárt, így a halálukkor átalakulnak, meglehetősen ironikus. A zombikatzombikkal etetik.

Szép munka, mit ne mondjak.

Sokan ajánlják föl a holttestüket tudományos célokra. A család így megússza a temetkezésiköltségeket, sőt még szép summát is kap a kormánytól, hogy ne indítsanak pert, ha az elhunyt rokonnetán visszaköszönne zombiként a tévéből. Ráadásul, ha olyan vallási szektához tartoznak, amelyszerint a testnek épnek kell maradnia ahhoz, hogy a mennyek országába jusson, még inkább kapóra jönnekik a dolog, mert így Isten haragját is elkerülik. Az egyetlen kockázat az, hogy nem megfelelő őrizetesetén a zombi elmajszol egy kutatót, de egyesek szerint ez még mindig kevésbé irtózatos, mint ahamvasztás.

George Romerónak nem állt szándékában megváltani a világot, ahogyan dr. Alexander Kellis semakarta kis híján elpusztítani, de nem mindenki maga választja a rendeltetését. A legtöbb embernekfogalma sem lett volna, miként kell ártalmatlanná tenni a zombikat, ha nem tanulták volna megRomero filmjeiből. A fejre kell célozni. A tűz is hatásos, azt viszont semmiképp sem szabad hagyni,hogy a lángra kapott élőholt hozzád férjen: egy harapás, és véged. Romero rajongói az ezernyizombifilmben látott módszereket most a valóságban kezdték el alkalmazni. Aztán a blogjaikonközzétették, hogy miként hárítottak el egy-egy támadást, és így hozzájárultak az emberiségfennmaradásához.

Mr. Romero az interjúkban mindig zavartnak tűnt, de némileg örült is, hogy a filmjei végül ekkorajelentőségre tettek szert. „Mindig is tudtam, hogy megvan az oka, amiért az emberek nem szeretnék azombikat győzni látni”, mondogatta. Ha néhányan furcsállották is, hogy a holttestét a kormányrahagyta, nem tették szóvá. Végtére is méltó befejezésnek tűnt egy olyan ember részéről, aki a rosszhorrorfilmek királyából gyakorlatilag egy éjszaka alatt nemzeti hőssé vált.

– Ajánlom, hogy egy karcolás se legyen a felszerelésemen! – füstölgött tovább Shaun, és ezzelvisszazökkentett a jelenbe. – Egy részéhez csak nagyon nehezen jutottam hozzá! – ráncolta a homlokát,miközben sötét tekintettel meredt az ablakon túlra.

– Nem lesz a felszerelésednek semmi baja, te hígagyú! – győzködtem. – Ők a kormány emberei, mimeg újságírók vagyunk, és jól tudják, hogy ha bármi kárt okoznak, szétkürtöljük az egész világon, és abiztosítónkkal kezdjük!

Előrehajoltam, és tarkón legyintettem.– Csak azt akarják tudni, hogy nincs-e nálunk bomba!– Vagy zombi – tette hozzá Buffy.– Vagy drog – egészítette ki Shaun.– Ami azt illeti – szólalt meg a szenátor, aki abban a pillanatban lépett a helyiségbe némi

csalódással vettük tudomásul, hogy nem találtunk maguknál se bombát, se zombit, de még egy kisdrogot sem. Pedig azt hittem, maguk vérbeli riporterek, erre nem találok még egy kis dugipiát sem!

– Szóval tiszták vagyunk? – torpantam meg.Shaun és Buffy már mindketten talpra ugrottak; feszültségük szinte tapintható volt. Megértettem az

aggodalmukat; Buffyt az zavarta, hogy a szenátor biztonsági személyzete ráteheti a kezét aszervereinkre, Shaun meg a zombivadász-felszerelését féltette – márpedig ha az veszélyben forog, azöcsém olyan elviselhetetlenné válik, hogy ha csendet és nyugalmat akarok, be kell zárnom afürdőszobába. Az ilyen alkalmakkor azért örülök, hogy nekem jut a megfontolt riporter szerepe. Lehet,hogy Shaun és Buffy maradinak tartanak – de ha a kormány gorillái elszedik a cuccainkat, ők ottállnak üres kézzel, nekem viszont megmarad az MP3-lejátszó, a mobil, a laptop és a digitális toll.Ezek olyan kezdetlegesnek számítanak, hogy nem is nagyon vizsgálgatják őket.

Persze a motort én sem tarthatom magamnál, és emiatt majdnem olyan nyugtalan leszek, mint atöbbiek. A furgon és a motor, melyektől a megélhetésünk függ, a két legértékesebb tulajdonunk.Ugyanakkor könnyen karbantarthatok: egy jó szerelő helyre tud rajtuk hozni szinte minden kárt, és a

járgányom nem olyan egyedi, hogy ne lehessen hozzá alkatrészt találni. Úgyhogy amíg nem robbantjákfel a furgont, nagy baj nem érhet minket.

– Tiszták vagytok – bólintott a szenátor.Amikor Shaun és Buffy kirohantak, a szeme sem rebbent, pedig még csak nem is köszöntek. Én a

helyemen maradtam. A következő pillanatban a szenátor felém fordult.– Be kell vallanom, le vagyunk nyűgözve! Betonbiztos furgonjuk van! Óvóhelynek akarják

használni ostrom esetén?– Ez is megfordult a fejünkben. Anyám tette ilyen védetté, a műszaki munkálatokat pedig magunk

végeztük el.Ryman szenátor erre csak bólintott; ez mindent megmagyarázott. Valóban, Stacy Mason hosszú

ideje számított a legnagyobb névnek a zombiellenes technológiában.– Elismerem, a szakfelszerelésük nagy részéhez nem értek, na de a biztonság... Édesanyátok kiváló

munkát végzett!– Majd átadom neki a dicséretet – mondtam, és megindultam az ajtó felé. – Vissza kell sietnem a

hírközlési őrületbe. Lehet, hogy Buffy már elkezdte összeállítani a mai anyagot, és mindig elszaladvele a ló, ha nem állok fölötte.

– Értem.A szenátor egy pillanatra elhallgatott, majd szokatlanul fojtott hangon így szólt:– Kérhetnék öntől egy szívességet, Miss Mason?Nocsak, nocsak, az első cenzúrakérés. Jövök Shaunnak tíz dollárral; én arra fogadtam, hogy Ryman

legalább addig kibírja az információ megszűrése nélkül, amíg elindulunk a kampány-kőrútra.– És mi lenne az, szenátor úr? – kérdeztem, higgadtságot színlelve.– Emily – jelentette ki, és az ajkán mosoly játszott. – Tudom, hogy azt tesznek közzé, amit jónak

látnak, és már alig várom, hogy olvassam, nézzem a posztjaikat. Arra gyanakszom, hogy a felét seszúrtuk ki a rejtett kameráiknak. Miss Meissonier-nél találtunk egyet, amit az érzékelőink aligjeleztek, így felteszem, olyan is lehet nála, amit azok egyáltalán nem vettek észre. Ha a hölgy valahaúgy dönt, hogy kémkedéssel akarja keresni a kenyerét, őszintén remélem, hogy elsőként nekünk ajánljafel a szolgálatait. Mindent összevetve, már most jelentős híranyaggal rendelkeznek. És ez remek.Csakhogy, tudja, Emily... Emilynek terhére van a média túlzott érdeklődése.

– Szóval azt szeretné, hogy a lehető legkevesebbet mutassuk a feleségét? – meredtem rá.Meglehetősen furcsának tartottam a kérést. Emily Ryman barátságos, fotogén nő, és a lótenyésztést

leszámítva a legmegnyerőbb politikusfeleség, akivel valaha találkoztam. Nem gondoltam volna, hogya szenátor rejtegetni akarja, épp az ellenkezőjére számítottam.

– Nem maradhat ki a kampányból – mondtam. – És pláne, ha maga nyer...– Emily tisztában van a szerepével, és nem is bánja, ha írnak róla, csak azt szeretné, hogy a lehető

legkevesebb képe lásson napvilágot – magyarázta Ryman.Szemlátomást kellemetlenül érezte magát, amiért ilyen kéréssel fordul hozzám, és ezzel megnyerte

az együttérzésemet.– Kérem, ha lehetséges... Nagy szívességet tenne ezzel!Lejjebb toltam a napszemüvegemet, hogy találkozzon a tekintetünk, és úgy tettem fel a kérdést:– Miért?– Mert lovakat tart. Tüdőm jól, hogy ön nem ért egyet az olyan emlősállatok tartásával, melyek

elérik a Kellis-Amberlee aktivizálódásához szükséges testtömeget, de a nézeteit kulturáltan juttatjakifejezésre. Cikkeket ír, lobbizik a szigorúbb szabályozásért, és ez teljesen helyénvaló, hiszen mindenamerikai polgárnak joga van a véleménynyilvánításhoz. A családi hátterét tekintve még inkább

érthető. Csakhogy akadnak olyanok is, akik önnél egy kicsit... agresszívabbak.– A San Diegó-i bombázásra céloz? – kérdeztem.Felkapták a hírek egy időben, mert drasztikus esemény volt: a világ legnagyobb, még megmaradt

állatkertjét és vadrezervátumát bombatámadás érte, mely mögött olyan aktivisták álltak, akik szerintMason törvényét szigorítani kellene, és bezárni a világ minden olyan létesítményét, ahol avírusfertőzésre esélyes állatok élnek. Mason híveinek ugyanez a vadhajtása szeretné betiltatni anemkívánatos tartományba eső állatok vadászatát az egész világon, és egy az egyben kipusztítanáÉszak-Amerika őshonos nagyvadjait. „Életpártinak” nevezik magukat, de valójábangyilkosságpártiak. Arra a gondolatra izgulnak, hogy a törvény nevében ölhetnek. San Diegó-i akciójuktöbb száz halálos áldozatot követelt, és nemcsak állatokat. Sok hírhedt eset kötődik az eseményhez, és„az első feljegyzett, zsiráfharapás okozta Kellis-Amberlee-fertőzés” még csak nem is a legfurcsábbközülük.

Ryman szenátor, összeszorítva az ajkát, bólintott.– Három lányom van – mondta. – Mindhárman a birtokon tartózkodnak, a nagyszüleiknél, és várják

az anyjukat, aki majd utánuk megy.– És igyekszik elkerülni, hogy a média felfigyeljen rájuk?– Az sajnos lehetetlen, tekintve a politika mai természetét. De amíg csak lehet, igyekszem őket

távol tartani a reflektorfénytől.Továbbra sem toltam vissza a napszemüvegemet, úgy figyeltem. A legtöbb emberrel ellentétben ő

rezzenéstelen arccal állta a tekintetemet, valószínűleg azért, mert a felesége szemfertőzése miatt márhozzászokott a látványhoz. Végül visszatoltam a napszemüvegemet a helyére, és bólintottam.

– Meglátom, mit tehetünk.Félszeg mosolyt eresztett meg, és szemlátomást megkönnyebbült.– Köszönöm, Miss Mason. Nem is tartóztatom tovább. Biztosan szeretné már ellenőrizni a járműve

állapotát.– Ha a gorillái egyetlen karcolást is ejtettek a motoromon, akkor balhét csapok! – figyelmeztettem,

és Shaunék után indultam.Viszonylag könnyű lesz kihagyni Emilyt, tűnődtem. A konyha gyenge fényének hála, könnyen

kivághatjuk az őt mutató részeket, anélkül hogy a hangulaton változtatnánk, vagy feltűnést keltenénk –ugyanis ha látszik, hogy rejtegetünk valamit, a keselyűk azonnal lecsapnak. Persze ezt a munkátmeghagyom Buffynak, ő a technikai zsenink.

Érdekesnek találtam, hogy a szenátor egyáltalán hajlandó volt előhozakodni a kéréssel. Rymantudta, hogy nemigen tehet ilyet, mert fennáll a makacs ellenállás veszélye, és a végén még rosszabbuljárhat. Egyáltalán, miért mutatta be nekünk a feleségét, ha aztán meg nem szerepelhet a felvételen,amin meghitt családias légkörben a haltortillát falatozuk? Az is lehet, jutott eszembe, hogy csak alojalitásunkat akarta próbára tenni („Az a helyzet, hogy a feleségem nem szereti, ha filmezik, mert ezveszélybe sodorhatja a gyerekeket, ugye, megértik?”), de aztán elvetettem ezt a lehetőséget.Valószínűbbnek tartottam, hogy az asszony szeretett volna velünk találkozni, így hát Ryman belement,hogy teljesítse a kívánságát. Megtanultam már bízni a megérzéseimben, és most azt súgták, hogy aszenátor és felesége jó emberek, csak rosszul döntöttek, amikor a politikát, illetve a lótenyésztéstválasztották hivatásuknak.

A járművek odakint parkoltak. A furgont olyannyira letisztították, hogy csak úgy ragyogott; még azadóvevő tornyok is csillogtak-villogtak. A motorom krómozott részeit olyan tükörfényesre csiszolták,hogy még a napszemüvegemen keresztül is vakított.

– Ez legfeljebb akkor volt utoljára ilyen tiszta, amikor megvettem – hüledeztem, s mivel már úgyis

közeledett a naplemente, feljebb toltam a szemüvegemet.Shaun kidugta a fejét a furgon hátsó ajtaján, és integetett.– Hé, George! Kiszedték a kárpitból a gyümölcsfoltot! – újságolta.– Tényleg? – döbbentem meg. A járművet az örökbefogadásunk tizennyolcadik évfordulójára

kaptuk; az a bizonyos folt három nappal később keletkezett, és soha semmivel nem tudtuk eltávolítani.„Az A szintű jogosítvány A osztályú felszerelést érdemel” – fűzte hozzá Apa, és ez, megtoldva úgy

háromszáz órányi izzasztó munkával, valóban az is volt.– És átpakolták Buffy összes kábelét – folytatta az öcsém, nem kevés kárörvendéssel a hangjában,

majd visszabújt a furgonba.Elnyomva a mosolyom, megindultam a jármű irányába. Útközben végighúztam a kezem a motorom

tükörfényes felületén. Ha a biztonságiak meg is karcolták a zománcot, eltüntették a nyomokat.Lenyűgöző munkát végeztek.

A furgon belseje már nem volt ilyen idilli. Shaun az egyik székben terpeszkedett, és az íjpuskájáttisztogatta, Buffy pedig hanyatt feküdt az asztal alatt, és a sarkával idegesen dobolt a padlón,miközben kihúzogatta az összekutyult kábeleket, és a helyükre dugta őket. Valahányszor megrángatottegy-egy kábelt, egyik-másik monitor vibrálni kezdett vagy akadozott, és bizarrá, homályossá vált rajtaa kép – mint a félresikerült hangulatkeltés egy B kategóriás horrorfilmben.

Bepipult barátunk ráadásul úgy káromkodott a művelet közben, mint a kocsis, ami még ki-ábrándítóbbá tette a jelenetet.

– Anyád előtt is így beszélsz? – szóltam rá, miközben átléptem egy jó adag összegubancolódottkábelen, és leültem a pult mellé.

– Nézd meg ezt! – kászálódott ki Buffy az asztal alól, majd feltérdelt, és egy halomnyi kábelt lóbáltmeg felém. – Ezt mind rosszul kötötték be! Egy sincs a helyén! – tajtékzott.

– Felcímkézted őket? – kérdeztem.– Nem... – ismerte el Buffy.– És van az elrendezésükben bármilyen ésszerű, világos, kikövetkeztethető rendszer? – faggatóztam

tovább, és erre is jól tudtam a választ.A műszaki munkálatok egy részét Shaun és én végeztük, de a kábelezés Buffy feladata volt,

márpedig ő igen maradinak tartotta azokat, akik beérik holmi földhözragadt, hagyományos ésáttekinthető elrendezéssel. Párszor próbáltam rájönni a titok nyitjára, de a vége mindig az lett, hogybelefájdult a fejem, és rájöttem, hogy a tudatlanság néha áldásos is lehet.

– Legalább ne húzták volna ki mindet! – káromkodott még egyet Buffy, és visszamászott az asztalalá.

Shaun egy ujjal hátrahúzta az íjpuska húrját, ellenőrizte, hogy elég feszes-e, aztán hozzám fordult:– Úgysem tudod meggyőzni. A józan ész nem hat rá, most, hogy betörtek a felségterületére a

tudatlanok.– Látom – legyintettem.A mellettem levő monitoron kimerevedett a kép, aztán egy videórészlet indult el rajta a kinti

udvarról.– Buffy, mennyi időbe telik, amíg újra minden működni fog?– érdeklődtem óvatosan.– Tizenöt, húsz perc? Még nem ellenőriztem a pótkonzolok kábeleit, így nem tudom, ott mekkora

kupit hagytak! – mondta, nem is leplezve a dühét. – Eddig úgy tűnik, adatvesztés nem történt, de afurgon külső kamerái egy órája leálltak, hála ezeknek a majmoknak!

– Szerintem valahogy majd túléljük, hogy nincs videónk a biztonsági személyzetről – próbáltam

megnyugtatni. – Shaun, a fények működnek?– Mindjárt meglátjuk!Letette az íjpuskát, felállt, leeresztette az ablaknál a sötétítőt, és behúzta a hátsó ajtót. Buffy

morogva tiltakozott. Shaun aztán felkapcsolta a belső világítást, mire lágy, kíméletes fény villant fel,melyet kimondottan az érzékeny szeműek számára fejlesztettek ki. Az ilyen villanykörték darabjaötven dollár, de megéri. Még az otthon használt fekete fénynél is jobbak: a fényük nemcsak hogymegelőzi a fejfájást, de néha egyenesen meggyógyítja.

Jóleső sóhajjal vettem le a napszemüvegem, és megmasszíroztam a halántékomat.– Nos – fordultam a többiekhez –, túl vagyunk az első hivatalos, rögzített találkozáson. Mik a

benyomások?– Emily szimpatikus – mondta az öcsém. – Jól néz ki, és nem ez az egyetlen előnyös tulajdonsága.

A szenátorról még nem tudom, mit gondoljak. Vagy ő a tökéletes kiscserkész, vagy szórakozik velünk.– A halas tortilla finom volt – vette át a szót Buffy. – És nekem tetszik Ryman. Akkor is kedves,

amikor nem feltétlenül szükséges annak lennie. Van egy olyan érzésem, hogy jól fogunk szórakozni!– Kit érdekel a szórakozás, a lényeg az, hogy növekedjenek az értékelések! – fontoskodott Shaun. –

Ha ezt végigcsináljuk, befutunk!A többi legfeljebb hab a tortán.– Valamilyen szinten mindkettőtökkel egyetértek – közöltem, miközben még mindig a halántékomat

masszíroztam. Már biztosra vehettem, hogy lefekvés előtt még szükségem lesz egyfájdalomcsillapítóra. – Lehet, hogy Ryman szenátor valójában nem annyira jó fej, mint amilyennekmutatja magát, de azt sem állítanám, hogy teljességgel színlel. Estére rögtönzök róla egy bemutatóanyagot, valami olyan címmel, hogy „Első benyomások az elnökjelöltről”. Lehet, hogy dicshimnuszbafog fordulni, de nem baj. Buff, mennyi időbe telik, amíg összevágod a mai videót?

– Onnantól számítva, hogy minden újra működik, egy óra. Max kettő.– Próbáld meg egy óra alatt megcsinálni, hogy felkerüljön, amíg a keleti parton ébren vannak az

olvasók! Shaun, készítenél egy áttekintést a biztonsági óvintézkedésekről? Kapj el néhány őrt, járjutána, milyen fegyvereket hordanak, meg ilyesmi.

– Már rajta vagyok – vigyorodott el az öcsém. – Emlékszel a nagydarab szőke fickóra? Aki úgy nézki, mint egy amerikaifocista hátvéd?

– Igen, feltűnt, hogy van a biztonságiak közt egy óriás – bólintottam.– Steve-nek hívják. Baseballütő van nála – lengette meg Shaun a képzeletbeli tárgyat a levegőben.

– Már el is képzeltem, ahogy lecsap vele egy zombit!– Aha – mondtam szárazon. – A klasszikus módszer. Fogj egy kamerát, és addig nyaggasd az alanyt,

amíg ki nem szeded belőle, amit tudni akarsz. Apropó, a szenátor megkért minket valamire.Buffy ennek hallatán ismét kimászott az asztal alól, és kezében az újabb kábelköteggel, kíváncsian

várta a folytatást.– Nehogy azt mondd, hogy máris cenzúrázni akar minket! – háborodott fel az öcsém.– Bizonyos mértékben igen – feleltem. – Azt akarja, hogy Emilyt, amennyire lehet, hagyjuk ki.

Például a lehető legkevesebbet mutassunk belőle az ebédről, meg később is.– De miért? – csodálkozott Buffy.– San Diego – feleltem lakonikusan, és vártam a reakciót.Shaun álláspontja Mason törvényéről, illetve az állattartásról megengedőbb, mint az enyém, de

azért figyelmesen nyomon követi a vitát. Az arcára egyik pillanatról a másikra kiült a teljes megértés.– Szóval attól tart a szenátor, hogy ha nagydobra verjük a lótenyésztést, megtámadják a birtokot!– Pontosan – bólintottam, miközben a másik halántékomat kezdtem masszírozni. – A gyerekek a

nagyszülőkkel együtt a birtokon laknak, és a szenátor biztonságban akarja tudni a családját.Valamennyi kockázat elkerülhetetlen, de azt akarja, hogy ameddig csak lehet, a lehető legkevesebbszó essék róluk.

– Éppenséggel kivághatom a mai anyagból – vont vállat Buffy.– Az én felvételeimen nem is szerepel – közölte Shaun.– Az enyémen meg csak a széleken fog látszani – tettem hozzá.– Akkor megegyeztünk?– Szerintem igen – felelte Shaun.– Nagyszerű. Buffy, majd szólj, ha újra teljes gőzzel működünk! Most kimegyek pár percre –

vettem vissza a napszemüvegemet, és felálltam. – Csak levegőzöm egyet.– Én meg munkához látok – jelentette be Shaun, s pár lépéssel előttem ő is elhagyta a furgont.Nem várt meg, hátra sem nézett, csak elment. Jobban ismer engem, mint bárki a világon; talán még

jobban, mint én saját magamat. Tudja, hogy munka előtt szükségem van néhány perc egyedüllétre.Hogy hol, az nem számít; csak ne zavarjon senki.

A lenyugvó nap fénye egyre halványult, így már nem vakított annyira a motorom. Odaléptem hozzá,és neki támaszkodtam. Lehunytam a szemem, és az elhaló napsugarak felé fordítottam az arcom. Nincsvisszaút; most már beindultak a dolgok, és a mi feladatunk kideríteni az igazságot, és eljuttatni azemberekhez.

Amikor tizenhat évesen az apám elé álltam azzal, hogy tudósító akarok lenni – sejtette már, deakkor jelentettem ki kerek perec –, megmozgatott néhány szálat, és beíratott egy egyetemi kurzusra,amely az újságírás történetével foglalkozott. Edward R. Murrow, Walter Cronkite, Hunter S.Thompson, Cameron Crowe – sorra, ahogy kell, megismertem a szakma nagy neveit, az írásaikat, atetteiket, és akkor még elég fiatal voltam ahhoz, hogy feltételek és fenntartások nélkül tudjaklelkesedni. Soha nem akartam Lois Lane-hez, a tudósítólányhoz hasonlítani, noha egyszerhalloweenkor úgy öltöztem fel, mint ő. Inkább volt a példaképem Edward R. Murrow, aki megfékeztea korrupciót a kormányban; vagy Hunter S. Thompson, aki képes lett volna leleplezni a világ mindenösszeesküvését. Arra vágytam, hogy az igazságról tudósítsak, és eltökéltem, hogy soha nem adomalább!

Shaun is ugyanígy vélekedik, még ha a fontossági sorrendje kicsit más is. Hajlamos ugyan előnybenrészesíteni egy jó sztorit a tényekkel szemben, de csak akkor, ha bizonyos erkölcsi alapelvekérvényesülnek benne. Ezért olyan jó abban, amit csinál; ugyanakkor ezért ellenőrzőm kétszer is azírásait, mielőtt közzéteszem őket.

Egy dolgot biztos megtanultam azokon az órákon: nevezetesen, hogy a világ nem olyan, amilyennekharminc évvel ezelőtt az emberek jövőképében megjelent. A zombik itt vannak, nem fognak eltűnni, denem ők a sztori maga. A századunk elején, azon a szörnyű, forró nyáron még ők számítottak a nagyhírnek; mostanra azonban már csak részei annak, ahogy a világban működnek a dolgok. Márelvégezték a feladatukat: mindent megváltoztattak. Szó szerint mindent.

A világ ujjongott, amikor dr. Alexander Kellis bejelentette, hogy felfedezte a közönséges meghűlésellenszerét. Hála neki, én sose kaptam el azt a betegséget, de elhiszem, hogy bosszantó lehetett, és azemberek nem különösebben lelték benne örömüket, hogy életük felében orrot fújtak, tüsszögtek, vagyéppen vadidegenek köhögtek rájuk az utcán. Dr. Kellis és csapata olyan szinten elnagyolta azellenszer tesztelését, hogy az visszatekintve már-már botrányos – de ki vagyok én, hogy ítélkezzem?Nem voltam ott.

Ami igazán vicces, az az, hogy a történtekért végső soron a média tehető felelőssé. Ugyanis egyriporternek a fülébe jutott a pletyka, hogy dr. Kellis el akarja adni az ellenszert annak, aki a legtöbbet

ígéri érte, és soha nem engedné, hogy az az átlagemberek számára is elérhető legyen. Ez igazánnevetséges annak fényében, hogy az ellenszer maga nem volt más, mint egy módosított rhinovírus,mely éppen azon a virulencián alapult, ami miatt a közönséges meghűlés olyan könnyen terjedt. Tehát,lehetett tudni, hogy ha egyszer kikerül a laboratóriumból, úgyis elterjed az egész világon, és nincs aza pénz, ami ennek elejét vehetné.

Ezek voltak a tények, de az a fickó nem törődött a tényekkel. Csak a szenzáció érdekelte, az, hogy őlehet az első, aki tájékoztatja a világot arról az égbekiáltó – és kitalált – igazságtalanságról, amire aszívtelen orvostársadalom készül. Ha engem kérdeznek, szerintem az ügyben rejlő igazságtalanságnem más, mint hogy a mai napig dr. Alexander Kellist tartják felelősnek az emberiséget értkatasztrófáért, és nem Róbert Stalnakert, a New York Times oknyomozó riporterét. Pedig ha márbűnbakot akarunk keresni, ő az. Olvastam a cikkeit. Hatásvadász írások voltak, melyek dr. Kellist ésaz orvosokat ostorozták, amiért hagyták mindezt megtörténni. Az emberiségnek, kardoskodott, jogavan az ellenszerhez.

És néhányan be is kapták a horgot. Betörtek a laboratóriumba, ellopták az ellenszert, és hihetetlen,de egy permetező repülőgép segítségével kibocsátották a légtérbe. Szórták, ahogy csak győzték,luftballonokat töltöttek meg a dr. Kellis által kikísérletezett anyaggal, és elengedték őket a szélrózsaminden irányában. Szép kis bioterrorista akció volt, melyet a legjobb szándékokkal vittek véghez.Téves feltevés mozgatta, melyet egy féligazságra alapoztak, és ezzel mindent elrontottak.

Persze azt is hozzá kell tennünk, hogy a meggondolatlan tett nem járt volna ilyen tragikuskövetkezményekkel, ha Colorado államban, Denverben nincs egy kutatócsoport, amely éppen aMarburg-EX-19, közismertebben a Marburg-Amberlee nevű, genetikailag módosított filovírussalkísérletezik. Az első sikeresen beoltott személyről, a tizenkét és fél éves Amanda Amberlee-rőlnevezték el. A gyermek leukémiában haldoklott, és nagyon úgy tűnt, nem éri meg a tizenharmadikszületésnapját. Abban az évben, amikor dr. Kellis felfedezte a megfázás ellenszerét, a lány tizennyolcéves volt, végzős a középiskolában, és teljesen egészséges. A denveri kutatók tehát fogtak egygyilkost, a Marburg-vírust, változtattak egyet s mást a benne kódolt utasításokon, és ezzel felfedeztéka rák ellenszerét.

A Marburg-Amberlee is csodaszámba ment, akár a Kellis-ellenszer, és mindenki ara számított,hogy ezek által az emberiség a történelem új szakaszába lép. Ez be is következett. Nincs többémeghűlés, sem rák – helyettük azonban itt vannak a zombik.

Amikor a Kellis-ellenszert kiszivárogtatták a légtérbe, kilenc-venhét Marburg-Amberlee-velbeoltott ember élt a világon. Ha a vírus egyszer a szervezetbe kerül, soha többé nem hagyja azt el:megöli a rákos sejteket, aztán lappang és vár. Ezek az emberek mind csendes, tünetmentesmelegágyként éldegéltek, és sejtelmük sem volt arról, hogy mi fog velük történni. Amanda Amberleenem volt köztük. Két hónappal korábban, a végzős bálja után autóbalesetben meghalt. Ő volt azegyetlen a Marburg-Amberlee-vel beoltott kísérleti alanyok közül, aki nem támadt fel; és ez a tényvezetett a feltevéshez, hogy a vírusok kölcsönhatása és nem maga a Marburg-Amberlee a felelős azombik megjelenéséért.

A Kellis-ellenszer napokon belül végigsöpört az egész földgolyón. Azokat, akik kibocsátották alégtérbe, ha nem is hősökként, de felelős polgárokként ünnepelték, akik hozzájárultak embertársaikszebb jövőjének megalapozásához. Senki sem tudja, mikor kerültek kapcsolatba az első Marburg-Amberlee kísérleti alanyok az ellenszerrel, illetve mennyi idő telt el a kontaktus és a mutáció között.Mennyi idő kellett az addig békésen szunnyadó filovírusnak, hogy kölcsönhatásba lépjen az újonnanmegjelent rhinovírussal, és megkezdje az átalakulást? A legpontosabbnak tűnő becslések szerint aKellis-ellenszer és a Marburg-Amberlee találkozása után egy héten belül alakult ki a kettő gyilkos

kombinációja. Akkor jött létre a levegőben terjedő, Kellis-Amberlee néven ismert filovírus, és indultvilág körüli fertőző útjára, az eredeti Kellis-ellenszerbe kódolt virulencia révén terjedve egyikemberről a másikra.

Nincs nyilvántartott első eset, túl sok helyen történt egyszerre. De a helyszíneket be tudjukazonosítani, mert a valóság egy dologban eltért a filmektől: a fertőzés nem terjedt ki mindenkire.Azok, akik korábban haltak meg, mintsem hogy érintkezésbe kerülhettek volna a Kellis-Amberlee-vel,halottak is maradtak. Azokkal viszont, akik a járvány kitörése után vesztették életüket, már más volt ahelyzet. Miért hozza vissza a vírus a holtakat a szó szerinti értelemben vett biológiai életbe? Erre mégnem sikerült magyarázatot találni. A leginkább elfogadott elmélet szerint a normális filovírus-viselkedés felfokozódásáról van szó, arról, hogy a parancs, hogy a vírus megsokszorozza magát,természetellenes méreteket ölt, beleég a gazdatest idegrendszerébe, és mozgásban tartja, amíg az elnem bomlik. A zombik tehát olyanok, mint a vírussal megtömött zsákok, és a Kellis-Amberlee hajtjaőket, azzal a céllal, hogy keressenek valamit, amit megfertőzhetnek. Lehet, hogy így van. Ki tudja?Akárhogy is, a zombik itt vannak, és semmi sem lesz már ugyanolyan, mint azelőtt.

Beleértve a politika világát is – számtalan régóta vitatott kérdést rögtön más megvilágításba helyezaz élőholtak megjelenése. Például a halálbüntetést, az állatvédelmet, az abortuszt – a lista avégtelenségig folytatódik. Nehéz a mai világban politikusnak lenni, főleg, hogy az idegengyűlölet és aparanoia a fejlett országok többségében soha nem tapasztalt méreteket öltött. Ryman szenátor tudta,hogy hosszú, rögös út vezet majd a Fehér Házig – ha eljut oda egyáltalán. És mi elhatároztuk, hogymindvégig mellette leszünk.

A napfény felé fordítottam az arcom, igyekeztem nem figyelni rá, mennyire lüktet a fejem, ésvártam, hogy Buffy bejelentse: itt az idő, munkához láthatunk.

MÁSODIK KÖNYVA HOLTAKKAL TÁNCOLÓ

Az ember elmondja az igazságot úgy,

ahogyan ő látja, és a többiekre bízza, hogy hisznek-e neki.Ebben áll a felelős tudósítás. Hát nektek semmit nem

tanítottak meg a szüleitek?(GEORGIA MASON)

Darwinnak igaza volt, a halál nem igazságos.(STACY MASON)

Mielőtt kifejteném, hogyan érzek Ryman szenátor iránt, fontosnak tartom leszögezni, hogyalapvetően gyanakvó természetű vagyok. Tapasztalataim szerint, ha valami túl szépnek tűnikahhoz, hogy igaz legyen, arról előbb-utóbb valóban kiderül, hogy valami nincs vele rendjén. Deminden cinizmusom dacára most mégis kijelentem, hogy Peter Ryman, az ígéretes wisconsinipolitikus elnyerte az abszolút szimpátiámat.

Republikánusként egy olyan korban, amikor a párt fele magáévá tette a meggyőződést, hogy azélőholtak megjelenése Isten büntetése, és nekünk, nyomorult bűnösöknek vezekelnünk kell, hogy amennyek országába jussunk, minden oka meglenne a megkeseredésre, de ennek semmi jelét nemmutatja! Barátságos, kedélyes, intelligens ember, őszinte, és megőrzi a hidegvérét még akkor is,amikor hajnali háromkor már harmadszor robban le a konvoj Kentucky közepén, és csak úgyröpködnek a káromkodások. Ryman nem a kárhozatról papol, hanem nyugalomra int. Ahelyett hogyháborút szorgalmazna az élőholtak ellen, a védelem megerősítésére helyezi a hangsúlyt, és azéletminőség javítására a lakott területeken. Mindent összevetve, olyan politikus ő, aki tudomásulveszi, hogy a halottak halottak, az élők meg élők, és mindkét csoportra kellő gondot kell fordítani.

Hölgyeim és uraim, pillanatnyilag teljes mértékben meg vagyok győződve, hogy – hacsak nemderül ki róla a későbbiekben valami hátborzongató titok –, Peter Ryman tökéletes jelölt azAmerikai Egyesült Államok elnöki posztjára, és valóban képes lehet arra, hogy helyrehozza anemzet által az elmúlt harminc évben elszenvedett társadalmi, gazdasági és politikai károkat.Persze ha ez mind igaz, nagy valószínűséggel nem fog nyerni.

De álmodni azért még lehet.

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2040. FEBRUÁR 5.)

Hét

A városháza nagytermét gondosan előkészítették a szenátor fogadására: összecsukható székekethordtak be, kivetítőket szereltek fel, és hangszórók továbbították a beszédet az ürességtől kongó hátsósorok felé. Az összesereglett mintegy húsz bátor vállalkozó, egymáshoz közel húzódva, az első négysorban ült le, mögöttük pedig a szenátor kísérete foglalt helyet a biztonságiakkal, és mi hárman.Összességében úgy kétszer annyian lehettünk, mint a megjelent szavazóközönség.

Nem mintha ez ritkaságszámba ment volna: az elmúlt hat hét során, amióta magunk mögött hagytukKaliforniát, több mint húsz állam vagy hetven helyszínén is hasonlót tapasztaltunk. Az emberekmanapság – érthető okokból – nem szívesen mutatkoznak hús-vér valójukban, még a korábban olynépszerű jelölőgyűléseken sem, amelyek alkalmával eldől, hogy ki lesz az, aki végül megmérkőzik azelnöki címért. Nagyon félnek a fertőzéstől, és ma már nem lehetnek biztosak abban, hogy a mellettükmagában motyogó alak csupán egy ártalmatlan őrült – hiszen megvan az esélye, hogy éppenaktivizálódik benne a vírus, és a következő pillanatban megkóstol valakit. Csak azoknak azembereknek a társasága biztonságos, akiket kellőképpen ismerünk ahhoz, hogy feltűnjön a vírusreplikációja által okozott hirtelen személyiség-változás. És mivel a legtöbb embernek nincs annyibarátja, hogy egy előadótermet megtöltsenek, inkább otthon maradnak.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem követik az eseményeket. Az értékelésekből, a kattintások és aletöltések számából ítélve a kampányt oly nagyfokú érdeklődés kísérte, amelyet Cruise és Gore 2018-as harca óta nem tapasztalhattunk. Az emberek kíváncsiak a végkifejletre. Sok múlik ezen aválasztáson, többek között a karrierünk.

Shaun mindig is meg volt róla győződve, hogy túl komolyan veszem a dolgokat, de a kampány ótaegyenesen úgy véli, hogy semmi humorérzékem nem maradt, és olyan vagyok, mint aki karót nyelt.Mástól egy ilyen megjegyzést a legkevésbé sem vettem volna jó néven, de így, hogy az öcsém mutatottrá, azért elismertem, hogy van benne némi igazság. Ahogyan abban is, hogy ha mindent ráhagynék,akkor örök életünkre a szüléinkkel laknánk, és még csak nem is reménykedhetnénk benne, hogyegyszer önállósulhatunk. Valakinek szem előtt kellett tartani a legfontosabbat, és ez a valaki általábanén voltam.

Buffyhoz fordultam, és szándékosan hallhatóan odasúgtam neki:– Hogy állunk?Fel sem nézett a telefonjából. A betöltődő adatok olyan gyorsan pörögtek, hogy meg sem próbáltam

követni őket, de úgy tűnt, a helyzet biztató, mert Buffy bólintott, és amikor végre válaszra méltatott, azajkán mosoly játszott.

– A helyi látogatottságban hatvan százaléknál tartunk, az összesített értékelésben meg mostcsúsztunk be a felső hat százalékba. Az egyetlen jelölt, aki megelőz minket, Wagmanképviselőasszony, de a valóban rá szavazni akarók arányában hátul kullog.

– És azt meg jól tudjuk, hogy miért kattintanak rá annyian, nemdebár? – szólt közbe kajánul Shaun,miközben a kedvenc páncélinge teherbírását tesztelte egy kombináltfogó segítségével.

Felhorkantam. A bloggerek körében az a hír járja, hogy a feltűnően telt keblű Kirsten Wagman,mielőtt megkezdte volna a politikai pályafutását, mellnagyobbító műtéten esett át, mert feltételezte,hogy a mai, internetközpontú szavazóközönség számára az előnyös külső fontosabb, mint az értelmesbeszéd. Így tudott agy hiányában is bejutni a képviselőházba – az emberek valóban szívesenelnézegették. Az elnökválasztáson ennél azért többet kell felmutatni, és nyilvánvaló volt, hogy ilyenellenfelek mellett labdába sem rúghat.

Ryman szenátor úgy tett, mintha észre sem venné, hogy az egybegyűltek enyhén szólva nemtolonganak, és az a kevés számú ember is, aki testi valójában merte képviseltetni magát, szintemagánkívül van a félelemtől.

Legtöbbjük helyi politikusnak tűnt; talán ily módon akarták demonstrálni, hogy milyen biztonságosaz általuk irányított körzet – de lerítt róluk, hogy ha valaki a hátuk mögé settenkedne, s elkiáltanámagát, hogy „Bú!”, menten szörnyethalnának. Egy kivételen azért megakadt a szemem: az első sorkellős közepén egymagában ült egy hetven feletti hölgy. Kimérten tartotta az ölében a retiküljét, ésfigyelte, ahogy Ryman szenátor fellép az emelvényre. Az idős asszony egyáltalán nem tűnt idegesnek.Lelki szemeim előtt már láttam is, ahogy becsoszog néhány zombi, ő pedig hidegvérrel leteremti,majd kitessékeli valamennyit azzal, hogy ne zavarják a rendezvényt, hanem odakint várjanak asorukra.

A szenátor lassan a beszéde végére ért. Mindig tudott valami újat csempészni az előadásba, pedigeddig már vagy tizenhat különböző nézőpontból adta elő ugyanazt a programot. Amikor megköszönte afigyelmet, feljebb toltam a napszemüvegemet, kényelembe helyeztem magam, és vártam alegszórakoztatóbb részt: a közönség kérdéseit. Ilyenkor az emberek többnyire a fertőzöttekproblémájáról akarnak megtudni valamit, például hogy a jelöltnek van-e olyan ötlet a tarsolyában,amivel az elődei még nem próbálkoztak, és ha igen, mi az. A válaszok igazán mulatságosak, de akérdések egy része nem kevésbé. A legtöbbet e-mailben küldik az otthon maradottak, és a szenátor aPDA-jával olvastatja fel őket, melyet meghatározatlan korú és faji hovatartozású, magasan képzett nőhangjára állított be. Ryman valami rejtélyes oknál fogva, amit még soha senkinek nem sikerültkihúznia belőle (de én nem adtam fel!), Bethnek hívja. A legjobb kérdések viszont mindig ajelenlévőktől érkeznek. A legtöbbjük a beszéd végére már az ájulás határán szédeleg a pusztagondolattól, hogy több mint fél órája elhagyta az otthonát, márpedig semmitől nem ered meg annyira anyelv, mint a félelemtől! Ha lenne beleszólásom a szervezésbe, az embereket a kérdés-válasz szekcióelőtt kedélyes kis sétára vinném egy jól kialakított kísértetházba.

– Most pedig szívesen válaszok a hallgatóság kérdéseire, akár az itt megjelentektől, akár azoktól,akik, hála az én kiváló technikusaimnak, az otthonukból kísérnek minket figyelemmel – mosolyodon ela szenátor, de én jól tudtam, hogy valójában olyasmiket gondol, mint például: „csak tudnám, hogyműködnek vajon ezek a kütyük”, illetve „reméljük, az Oklahoma állambeli Eakly derékszavazópolgárai ránk fognak voksolni a választáson”.

– Hajrá, idős hölgy, ne hagyj cserben – motyogtam. S mintha csak meghallotta volna, máris,majdhogynem katonás határozottsággal, a magasba lendítette a kezét. Elégedetten dőltem hátra.

– Főnyeremény – vigyorogtam.– Mi? – nézett fel Buffy a telefonjáról.– Odanézz! – mutattam a hölgyre.– Ó!Hirtelen lelankadt az érdeklődése a mobilja iránt, és előrehajolt. Hiába, ő is egyből felismeri a

pontszerző lehetőségeket.– Tessék, a hölgy az első sorban! – mutatott Ryman szenátor a jelentkezőre, akinek az arca, az

összeszorított ajkakkal, megjelent a terem majd összes kivetítőjén. Buffy megnyomott két gombot, ésrázoomolt a kameráival. Még ő is elismeri, hogy a szenátor technikai személyzete kiváló; jól érteneka megfelelő kamerabeállításokhoz, a vágáshoz és a kellően időzített premier plánhoz. Hála ChuckWongnak, aki mindezt megtervezi és irányítja, a szakma legjobbjai közé sorolhatók. De Buffy mégnáluk is jobb!

A hölgy leengedte a kezét, és szigorú tekintettel méregette a szenátort.

– Mi a véleménye az elragadtatásról? – kérdezte éppen azon a pattogó, vékony hangon, amelyreszámítottam tőle, és amelynek a hangosítás tökéletesen visszaadta a gyanakvó élét.

Ryman szenátor zavartan pislogott; most először történt meg, hogy meglepte egy kérdés. Azonbancsodálatra méltó gyorsasággal szedte össze magát, és így szólt:

– Elnézést kérek, de nem egészen értem!– Az elragadtatás! Az eljövendő esemény, amikor Isten az igazakat elragadja a mennyek országába,

míg az eretnekek, a hitetlenek és a bűnösök itt maradnak a földi pokolban – magyarázta az idősasszony összeszűkülő szemmel. – Hogyan vélekedik erről az előre elrendelt, szent eseményről?

– Ah, erről van szó!Ryman szenátor nem vette le a szemét a hölgyről, de tekintetében az értetlenséget tűnődés váltotta

fel. Halk kattanást hallottam, és a bal oldalamra sandítottam, ahol Shaun éppen akkor tette le apáncélingét, és őszinte érdeklődéssel figyelni kezdte a kibontakozó jelenetet. Buffy még mindig atelefonjával vesződött, dühösen nyomkodta a gombokat a megfelelő kameraszögek miatt. Az élő adástnem lehet leállítani és szerkeszteni, de a felvételi beállításokat lehet úgy alakítani, hogy utána minéljobb anyaggal dolgozhassunk. És egy olyan eseményt, ami éppen zajlott, megrendezni sem lehetetettvolna. Ebből vajon mi lesz? Ryman fejet hajt az utóbbi években egyre jobban elszaporodómegszállott vallási fanatikusok előtt, vagy megkockáztatja, hogy a válaszával elidegeníti magától ateljes keresztény szavazóbázisát? Pár pillanat, és kiderül, gondoltam.

A szenátor továbbra sem szakította meg a szemkontaktust a nővel. Kilépett az emelvény mögül,odament a színpad szélére, és ott, könyökét a térdére támasztva, leült. Inkább hasonlított egy gyónnikészülő kisfiúra, mint olyan emberre, aki a világ leghatalmasabb országának a vezetéséért verseng.Jól megválasztott testhelyzet volt, magamban megtapsoltam, sőt eszembe ötlött, hogy írok egy cikketarról, hogy a modern politikus egyben showman is.

– Mi a neve, asszonyom?– Suzanne Greeley – közölte a nő összehúzott ajakkal. – Nem felelt a kérdésemre, fiatalember! –

tette hozzá feddőn.– Kérem, Ms. Greeley, ennek az az oka, hogy előbb megfontolnám a választ – mondta, és

rámosolygott a többi nézőre. – Engem úgy tanítottak, hogy udvariatlanság meggondolatlanul felelniegy hölgy kérdésére. Ahogyan evés közben sem könyökölünk az asztalra.

Nevetés hullámzott végig a kis csapaton, de Ms. Greeley komoly maradt. A szenátor visszafordultfelé, és így folytatta:

– Tehát, Ms. Greeley, ön azt kérdezi, mi a véleményem az elragadtatásról. Nos, mindenekelőttleszögezném, hogy a vallásos eseményekről nemigen lehet „véleményem”, mert Isten úgy cselekszik,ahogyan ő jónak látja, és én nem ítélkezhetem felette. Ha Isten úgy dönt, hogy az igazakat elragadjamagához a mennybe, akkor úgy fog tenni, és ebben egyetlen akadékoskodó politikus sem gátolhatjameg. Ugyanakkor nem gondolom, hogy mostanában erre készülne, mert Isten – legalábbis az az Isten,akiben én, aki, mióta az eszemet tudom, metodista vagyok, hiszek, és amennyire meg tudtam őt ismerniolyan emberként, aki nem szentelte az életét az egyháznak – nos, Istennek nem szokása eldobni a jódolgokat. Inkább újra feldolgozza őket. Elvégre teremtett egy szép világot. Persze nem mondhatjuk,hogy ez a világ probléma-mentes – ott van a túlnépesedés, a környezetszennyezés, a globálisfelmelegedés, arról nem is beszélve, hogy csütörtök este mindig rossz a tévéműsor – a közönség itt jótnevetett –, és hogy ki ne felejtsem őket a sorból, a fertőzöttek. Úgyhogy, jó néhány problémánk van itta földön, és talán kézenfekvő ötletnek hangzana most túlesni az elragadtatáson – végtére is mirevárjunk? Emelkedjünk fel a mennyek országába, és hagyjuk magunk mögött a földi lét mindenmegpróbáltatását és gyötrelmét. Meneküljünk el a további küzdelem elől, siessünk, miért ne? Lehet,

hogy kellemesen hangzik, de én nem tartom helyénvalónak, ugyanazon oknál fogva, amiért nem tartomhelyénvalónak, hogy az elsős gyerek felálljon a pádból, és otthagyja az iskolát azzal, hogy köszöniszépen, neki ennyi elég a tanulásból. Istenhez mérten mi alig kerültünk ki az óvodából, és ha Isten jótanár, márpedig minden bizonnyal az, akkor nem fogja hagyni, hogy feladjuk, csak mert egy kicsitnehezedtek a feladatok. Nem tudom, hiszek-e az elragadtatásban, vagy sem. Abban hiszek, hogy haIsten akarja, be fog következni – de úgy sejtem, nem a mi életünkben. Mert még sok feladat állelőttünk itt a földön.

Ms. Greeley egy darabig csak némán, továbbra is pengevékony ajakkal nézte a szenátort. Aztán,olyan lassan, hogy az már rideg hatást keltett, biccentett, és így szólt:

– Köszönöm, fiatalember.E szavakat már olyannyira megenyhülten mondta ki, hogy ha angyalok kórusa kíséri, akkor sem

lehetett volna kedvesebb.– Az összesített arányunk most ugrott a felső három százalékba! – kapta fel Buffy a fejét. – Georgia,

a felső háromban vagyunk!– Hölgyeim és uraim – mormogtam, és hátradőltem a székemben. – Úgy gondolom, van egy

elnökjelöltünk.Felső három százalék. Elnézést a közhelyért, de ez zene volt a fülemnek. Az internetes százalékok

és az olvasottsági megoszlások világa elég komplikált. A középpontban a szerver forgalma áll. Gépekezrei tartják számon az adatáramlást, amelyek aztán jelentést tesznek arról, hogy mely oldalakhozérkezik a legtöbb hozzáférési kérés külső forrásból, és mely előfizetők vonzzák a legnagyobb számútalálatot. Ezekből tevődnek össze az értékelések, melyekre a hirdetők és a szponzorok alapozzák abefektetéseiket. A felső három százalék már a csúcs – ennél többet csak pornóval lehet elérni.

A kérdés-válasz szekció a továbbiakban már a megszokott mederben folyt, noha páran, már csak azérdekesség kedvéért is, próbálták kemény témákkal sarokba szorítani a szenátort. Hogyan vélekedik ahalálbüntetésről? Tekintve, hogy a holttestek többsége hajlamos feltámadni és embereket enni, nemtartja igazán eredményes megoldásnak a gyilkosok féken tartására. Mit gondol az egészségügyiellátásról? Ha a kormány nem törekszik rá, hogy a polgárok megőrizzék a jelenlegi helyzettel valómegküzdéshez elengedhetetlen, kiváló fizikai állapotukat, az felér a gondatlanságból elkövetettemberölés bűntettével. Kellőképpen felkészült-e a katasztrófa elleni intézkedésekre? A San Diegó-itömeges feltámadás óta elképzelhetetlen lenne egy elnöki hivatal megerősített katasztrófavédelmibizottság nélkül. És mi a helyzet a melegházassággal, valamint a vallás- és szólásszabadsággal? Noshát, kedves hallgatóság, tekintve, hogy immár elképzelhetetlen, hogy az emberi faj bármely csoportjaudvariasan lefekszik és meghal, csak mert a többség történetesen nem ért vele egyet – és ha ehhezhozzávesszük, hogy az emberi élet egyébként is rövid és törékeny értelmetlen dolog bárkit iskevesebbnek, értéktelenebbnek tekinteni másnál. A túlvilágon majd Isten eldönti, hogy ki a jó és ki arossz, de amíg oda nem kerülünk, a legjózanabb hozzáállás a békés egymás mellett élésre törekedni,az ítélkezést pedig megtartani magunknak.

Másfél órányi válaszolgatás után – a kérdések több mint fele személyesen hangzott el, a többi azinterneten keresztül érkezett – a szenátor befejezte, és megtörölte a homlokát egy zsebkendővel,melyet a zakója zsebéből vett elő.

– Tisztelt egybegyűltek – szólította meg ismét a közönséget –, szívesen maradnék még, de későrejár, és a titkárom már figyelmeztetett, hogy ha az éjszakába nyúlik a társalgásunk, nem fogok jóbenyomást kelteni a holnap reggeli hallgatóságom előtt.

A közönség nevetett, méghozzá elég felszabadultan, mert az elmúlt órában a szenátor elérte, hogyne féljenek, sőt majdnem annyira nyugodtak legyenek, mint az otthonaik falain belül.

– Köszönöm, hogy meghallgattak, és hálás vagyok a kérdésekért, valamint a felvázolt újnézőpontokért! Remélem, ha eljön az ideje, számíthatok a szavazataikra; de ha nem, akkor bízombenne, hogy annak az lesz az oka, hogy egy nálam alkalmasabb jelöltet találnak!

– Rád szavazunk, Peter! – kiáltotta valaki a hátam mögül. A hang irányába fordultam, ésmeglepetten pislogtam, mert az illető nem volt tagja a kampányszemélyzetnek. Egy idegen nő volt, akitazelőtt sosem láttam, és aki egy kézzel festett transzparenst tartott a kezében, rajta a felirattal:„Rymant elnöknek!”

– Úgy látszik, grupik is vannak – jegyezte meg Shaun.– Az csak jó jel – vélekedett Buffy.– Azt őszintén megköszönöm – nevetett fel a szenátor. – Akkor reméljük, hamarosan behajthatják

rajtam az ígéreteimet. Addig is jó éjszakát, és isten áldja önöket!Azzal integetett a közönségnek, megfordult, és lement a színpadról, miközben a hangszórókból

megszólalt „A csillagossávos lobogó”. A kitörő tapsot mennydörgőnek nem lehetett nevezni – ahhozkicsi volt a közönség –, de a lelkesedés nem hiányzott belőle. Sőt nagyobbnak tűnt, mint a kampányelőző állomásán, ami meg az azt megelőzőnél tűnt sikeresebbnek. Számomra a dolog úgy festett, hogya körút fokozatosan egyre eredményesebb.

A helyemen maradtam, és figyeltem, ahogy a nézők felállnak. Meglepő módon nem rohantak kifeléaz autóik irányába, hanem maradtak, és beszélgetni kezdtek egymással. Ez volt a kettes számúfejlemény, a hangosabb taps után. Az emberek beszélgettek – szemtől szemben, személyesen,mindarról, amit a szenátortól hallottak.

Kezdtem úgy érezni, hogy a leendő elnököt követjük.– Georgia? – szólalt meg Buffy.– Menj, és ellenőrizd a felvételeket – kértem, és a társalgásba merülő egybegyűltek felé böktem a

fejemmel. – Én meg hallgatózom egy kicsit!– De vegyél fel mindent! – emlékeztetett, és intve Shaunnak, hogy kövesse, megindult a színpad

felé.Az öcsém morgott egy sort, de aztán fogta a páncélinget, és feltápászkodott.Megközelítettem az egyik beszélgető csoportot. Páran felém sandítottak, de amikor meglátták a

sajtóbelépőmet, visszafordultak a társaikhoz. A tudósítón keresztülnéznek, vagy ha kamera van akezében, kitérnek az útjából. Mivel nem volt nálam látható méretű kamera, nem törődtek velem.

Néhányan a halálbüntetés kérdésén tanakodtak. Erről már a Feltámadás óta parázs vita folyt.Hiszen ha valakit kivégzünk emberölésért, nem éppen az ellentétes célt érjük el vele, ha a holttestéletre kel, és még több embert megöl? A jelenlegi gyakorlat szerint a halálraítélteket életfogytiglanbörtönben tartják, aztán pedig a kormányzati kutatóközpontba kerülnek, és a kísérleti zombikállományát gyarapítják. Ezzel a megoldással mindenki csak nyer, leszámítva a néhány pórul jártcellatársat, akiket a frissen feltámadt rab felfal, mielőtt az őrök a halálesetet felfedezik.

A mellettük álló csoport az esélyes jelölteket tárgyalta. Ryman szenátor kétségkívül kedvezőfogadtatásban részesült; az ellenfeleit, Wagman képviselőasszonyt és Tate kormányzót pedig„üresfejű ribancnak”, illetve „a szentfazék jobboldal megveszett szónokának” titulálták. Az utóbbitexasi illetőségű politikus, aki a lehető legdörgedelmesebben hirdeti, hogy a zombik csak akkorfognak leszokni a derék amerikai állampolgárok rendszeres fogyasztásáról, ha azok visszatérnek arégi értékekhez és az erkölcsi gyökereikhez. És vajon mi lesz a más nemzetiségű áldozatokkal? Azsajnos még nem derült ki, pedig jót mulattam a feltevésen, hogy az élőholtak előbb elkérik azútleveledet, és az alapján döntik el, hogy megesznek-e, vagy sem.

Elégedetten nyugtáztam, hogy itt sem fogok semmi újat hallani, és egy ideig mindenfelé keringtem,

keresve egy olyan társaságot, amelyhez érdemes csatlakoznom. Az ajtó melletti csapat ígéretesnektűnt, többen összevonták a szemöldöküket; márpedig ha ennyi embernek nincsenek ínyére a hallottak,akkor van rá esély, hogy figyelemre méltó vita folyik. Így hát tettem feléjük egy pár lépést, hogyhallótávolságon belülre kerüljek.

– Az igazi kérdés az, hogy be tudja-e tartani az ígéreteit – kardoskodott egy férfi.Az ötvenes éveiben járhatott, így a Feltámadás idején már felnőtt volt, és ahhoz a generációhoz

tartozott, mely a karantént tartotta az egyetlen biztonságos megoldásnak.– Megbízhatunk vajon egy újabb olyan elnökben, aki nem helyezi kilátásba a nemzeti parkok

potenciális zombipopulációjának teljes kiirtását?– Gondolkozzon ésszerűen! – torkolta le egy nő. – Nem irthatunk ki veszélyeztetett fajokat csak

azért, mert aktivizálódhat bennük a vírus! És egy ilyen elhamarkodott akciótól az átlagpolgáregyébként sem lesz nagyobb biztonságban! – mutatott rá.

– Nem, de talán nem kell egy újabb anyának eltemetni a gyerekeit, mert megtámadta őket egy zombiszarvas – hozakodott elő a férfi az ellenérvvel.

– Egészen pontosan jávorszarvas volt, az állítólagos „gyerekek” pedig főiskolások, akik átkeltek akanadai határ egy lezárt szakaszán, hogy olcsó fűhöz jussanak – szóltam közbe, mire minden szem rámszegeződött.

Vállat vontam, és folytattam.– Az a bizonyos terület 1-es kockázati besorolású övezet, ami azt jelenti, hogy a hadseregen és

néhány tudóson kívül senki nem léphet be oda. Már ha a tavaly augusztusi esetről beszélnek, és nemmaradtam le egy másik, hasonló támadásról.

Tudtam, hogy az utóbbi kizárt. Már-már fanatikus megszállottsággal követtem az állatok általemberek ellen elkövetett támadásokat, és ezeket az eseteket a következő két csoportra osztottam:„szigorúbb törvények kellenek”, illetve „Darwinnak igaza volt”. Úgy gondolom, a 18 kg-nál nagyobbtesttömegű állatok házikedvencként való tartását be kellene tiltani, viszont a vadállatok kiirtásávalmár nem értek egyet. Ha valakinek annyi esze van, hogy megfelelő védőfelszerelés nélkül nekivág akanadai vadonnak, csakis magát okolhatja, ha megtámadja egy élőholt jávorszarvas.

– Ha nem tűnt volna fel, nem magához beszéltem, kisasszony – felelte az elvörösödött férfiarrogánsán, én azonban nem hagytam magam.

– Az nem számít! Az eset tényeit attól még pontosan rögzítették. Már ha valóban egy esetrőlbeszélünk, és nem maradtam le valamiről – pedzegettem tovább.

Egy másik férfi, aki jót mulatott a szóváltáson, szintén feszegetni kezdte a kérdést.– Nos, Carl, a hölgy tényleg lemaradt egy támadásról, vagy a jávorszarvasos esetről beszélsz?A nagymellényű fickónak válaszolnia sem kellett, dühödt tekintete épp elég beszédesnek bizonyult.

Tüntetően hátat fordított nekünk, és sietve befurakodott a szomszédos társaságba, ahol a szenátorhalálbüntetésről vallott nézeteit pocskondiázták.

– Azt hiszem, még sosem kaptuk rajta olyasmin, hogy ne lett volna tisztában a tényekkel – szólítottmeg a nő. – Ez igazán különös. Rachel Green vagyok, a helyi állatvédőktől.

– Dennis Stahl, az Eakly Timestól – mutatkozott be az ott maradt férfi is, s szolidaritása jeléülfelmutatta a sajtóbelépőjét.

Örültem, hogy a napszemüvegem miatt nehezebben olvasnak az arcomról, és viszonoztam Ms.Green kézfogását.

– Georgia Mason. Egyike vagyok a Ryman szenátor kampányáról tudósító bloggereknek.– Mason... – ismételte Ms. Green az ismertté vált nevet. – Úgy érti, hogy?...Bólintottam.

– Ó, istenem! – sötétült el az arca. – Akkor ez a téma biztosan kellemetlen a maga számára.– Nem, hacsak nincs különösen vitatkozó kedvében. Azért vagyok itt, hogy felmérjem a szenátor

programjára adott hallgatósági reakciókat, nem pedig azért, hogy a saját nézeteimet propagáljam.Emellett én nem vagyok olyan radikális, mint egyesek – böktem az állammal Carl felé. – Mindösszeannyit szeretnék elérni, hogy a nagy testű állatokat ne lehessen lakott területen tartani, tehát olyandrasztikus nézetkülönbség nincs köztünk.

– Örülök – mosolyodott el a nő, és megkönnyebbültnek tűnt.– Rachel tevékenységét gyakran támadja a helyi sajtó – fűzte hozzá nevetve Mr. Stahl. – És

magának hogy megy a kampány-kőrút?– Ezzel azt akarja mondani, hogy nem szokta nyomon követni a tudósításainkat? – kérdeztem,

látszólag könnyedén.Tudtam a választ, de a saját fülemmel akartam hallani. Az újságírók az utolsók, akik

leereszkednének odáig, hogy blogot olvassanak! Meglehet, hogy formálisan befogadnak minket aközösségükbe, de amíg nem kezdik el komolyan venni a tudósításainkat, nem mondhatjuk el, hogyvelük egyenrangúként megvetettük a lábunkat a hírközlés világában.

– De igen – felelte meglepő módon. – És tetszenek! Itt-ott kissé nyers a megfogalmazás, deösszességében színvonalasak! Egyértelmű, hogy fontos az önök számára a tudósításaik valóság-tartalma.

– Köszönöm – feleltem, és Ms. Greenhez fordultam. – Hogy tetszett önnek a szenátor beszéde?– Ryman valóban olyan őszinte, mint amilyennek látszik? – kérdezett vissza a nő.– Eddig még nem észleltem olyasmit, ami az ellenkezőjére utalna – vontam vállat. – És ha

félretesszük az újságírói objektivitás illúzióját, azt mondhatjuk, hogy Ryman ígéretes. Értékesgondolatai vannak, és meggyőzően tudja őket előadni. Szóval, vagy a legügyesebb hazudozó, akivelvalaha találkoztam, vagy ő lesz a következő elnökünk. Persze a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást.

– Ezt idézhetném? – csapott le Mr. Stahl olyan, ragadozóra jellemző hévvel, melyet már nemelőször láttam a szakmabeliektől.

– Természetesen – bólintottam. – Csak arra kérném, hogy ha lehet, tüntesse fel az oldalunkelérhetőségét.

– Hát persze!Eltársalogtunk még hármasban egy darabig, aztán udvariasan elbúcsúztunk egymástól, és mindenki

ment a maga útján. Tovább keringtem a csoportok között, belehallgattam egyik-másik beszélgetésbe,és jót nevettem magamban, amikor feltűnt, hogy Carl – akinek a vezetéknevét nem tudtam meg, de nemis érdekelt – követ a szemével, és gondosan tartja a távolságot, nehogy a kellemetlen tényeimmelismét meghiúsítsam a hangulatkeltését. Ismerem a fajtáját, tüntetéseken sok ilyet lehet látni. Ők azok,akik csak szélsőségekben képesek gondolkodni; irtóznak mindenfajta változástól, a bizonytalanságtól,és a vélt vagy valós kockázat elkerülése érdekében a vérontástól sem riadnak vissza. A régebbikorokban ők voltak az antiszemiták, a rasszisták, az antifeministák, a homofóbok – vagy mindezegyüttvéve. Mára a zombik a célpontjaik, ami ezúttal még rendben is lenne, csakhogy bárkit, aki nemért egyet elvetemült elképzeléseikkel, azzal vádolnak meg, hogy „a zombik törekvéseit” támogatja.Sok zombival találkoztam már – annyival ugyan nem, mint Shaun vagy Anya, de nekem drágább isannál az életem –, és a tapasztalataim szerint a zombik egyetlen „törekvése” az, hogy megegyék azembert, és nem az, hogy a többségi társadalom elfogadását kivívják a maguk számára. De az ilyenemberek mindig is megpróbálják majd igazolni az elvakultságukat – én pedig mindig is meg fogoktenni minden tőlem telhetőt, hogy rámutassak a nézeteik képtelenségére.

Az előtér fényei egy pillanatra elhalványultak – mintegy jelzésként az igazgatóság részéről, hogy

ideje távozni. Az órámra pillantottam: háromnegyed tízet mutatott. A zombitámadások többsége estetíz és hajnal kettő közt történik. Ha egy intézmény ebben a kockázatos időszakban engedélyezi agyülekezést, akkor háromszor annyi biztosítási díjat kell fizetnie – ami még tovább nő, ha a helyszínena közelmúltban támadásokat jegyeztek fel. Márpedig a Közép-Nyugaton többnyire ez a helyzet: aprérifarka-sok, a megvadult kutyák és a farmokról elkóborolt állatok folytonos fenyegetést jelentenek.Így hát ebben az időpontban, közel az íratlan takarodóhoz, nem volt nehéz feladat kitessékelni azembereket. A beszélgető csoportok feloszlottak, mindenki fogta a kabátját, a táskáját meg az útitársait,és a tömeg megindult a kijárat felé. Senki sem mert egyedül nekivágni; még Carlnak is akadt partnere.Olyan nemzet a miénk, melynek a tagjai egyaránt félnek együtt lenni és magukra maradni. Ezek utáncsoda, ha az átlag amerikai már tizenhat éves korában pszichoterápiára szorul?

A fülékszerbe épített headset hívást jelezve pityegett. Felemeltem a kezem, és bekapcsoltam.– Georgia? – szólalt meg Shaun hangja. – Mi lesz, jössz, vagy egyedül igyam meg ezt a sok sört?A háttérből nevetést hallottam. A szenátor kísérete lelkesen ünnepelte, hogy a szokásos

gördülékeny, elegáns manőverrel sikerült egy újabb politikai aranybányát kiaknázni. Minden okukmegvolt az örömre: ha csak a látogatottsági adatainkból indulunk ki, Ryman a Republikánus Pártbiztos befutója lesz az elnökjelölő pártgyűlésen.

– Itt épp most lett vége, Shaun – mondtam. Az előtér fényei a rendezvényeknél használatosdíszkivilágításról a takarítószemélyzet számára alkalmazott halvány izzásra váltottak. Hunyorogvaigyekeztem a kijárat felé. – Mondd meg a többieknek, hogy jövök!

– Oké!Újabb pittyenés jelezte a beszélgetés végét. Nem rajongok különösebben az ékszerekért, de a rejtett

mobiltelefonokkal már más a helyzet. Sokkal kényelmesebbek, mint a hagyományosak, és az akkujukis tovább bírja: csak ötven óra beszélgetés után mondja fel a szolgálatot. Viszont ha ez egyszerbekövetkezik, inkább megéri új készüléket venni, mint a régit szétszedetni és akkut cserélni benne –de hát valamit valamiért. Egyszerre legalább három telefont hordok magamnál, de csak Shaun tudja azösszesnek a számát.

Az ajtóban a szenátor két marcona biztonsági embere várt, egyforma fekete zakóban ésnapszemüvegben. Biccentettem nekik, mire ők is így tettek.

– Steve, Tyrone, jó estét! – mondtam.– Georgia, kérem – szólt Tyrone, és a zsebéből egy hordozható tesztelőegységet vett elő.Felsóhajtottam.– Jól tudja, hogy a konvojba lépés előtt úgyis lesz egy vizsgálat.– Igen.– Es azt is jól tudja, hogy a mostani eredmény nem változik meg az alatt az öt perc alatt, amíg

odaérünk.– Igen.– De azért ragaszkodik hozzá, hogy most is megszúrja az ujjam, igaz?– Igen.– Hogy én mennyire utálom a protokollt! – fakadtam ki.Tudtam azonban, hogy a szokásos morgásom ezúttal is süket fülekre talál, így hát kinyújtottam a

kezem, és a hengerbe nyomtam a mutatóujjamat. Az egység tetején megjelent a már jól ismert,váltakozó vörös-zöld villogás, amely végül a zöldben állapodott meg.

– Most boldog?– Fölöttébb – mosolyodott el halványan Tyrone, miközben a másik zsebéből egy „veszélyes

hulladék” feliratú zacskót vett elő, és beledobta az eszközt.

– Erre – mondta.– Milyen kedves – feleltem nyersen. Steve ajkán is mosoly játszott, amit én viszonoztam, és

megindultunk a parkolón át a konvoj távoli fényei elé. A testőrök, ütemes, katonás léptekkel a hátammögött haladtak. Eleinte idegesített, hogy a nyílt terepen folyton kísérgetnek, de aztán lassanhozzászoktam.

A szenátor csapata konvojjal utazott, mely öt luxuslakóbuszból, két közönséges buszból, a mifurgonunkból és három átalakított katonai teherdzsipből állt. Utóbbiak hivatalosan azt a céltszolgálták, hogy belépés előtt felmérjék a nyílt terepet, valójában azonban a személyzet unatkozótagjai versenyeket rendeztek velük.

Volt néhány kisebb jármű is, a motoromtól kezdve a biztonsági őrök jóval profibb járgányaiig. Atörvény által meghatározott óvintézkedések miatt annyi felszerelést hoztunk magunkkal, hogy négynapnál rövidebb időre nem érte meg tábort bontani és hotelben megszállni. Így hát gyakran kellett azéjszakát „nomád körülmények” közt töltenünk – ami viszont a gyakorlatban felülmúlta az otthonunkkényelmét is.

Shaunt, Buffyt és engem az egyik lakóbuszba osztottak be, Buffy azonban inkább a furgonban akartmegszállni, olyan indokokkal, hogy a felszerelésére vigyáz, meg az én speciális világításomtól amúgyis idegbajt kap. A szenátor embereit ez csak tovább erősítette abbéli hitükben, hogy a technikusunknem egészen komplett. Shaunnal meg is hagytuk őket e nem egészen téves meggyőződésben; nohatudtuk, hogy Buffy nem attól retteg, hogy ellopják a kameráit, hanem egyszerűen egy kis egyedüllétrevágyik. A korosztályunkban meglehetősen szokatlan módon egykeként nőtt fel, és az élet a konvojbanigencsak eltért attól, amit eddig megszokott.

Ráadásul egy újabb vitás kérdés is felmerült: ő vallásos volt, mi meg nem. Buffy lefekvés előttimádkozott, evés előtt asztali áldást mondott – mi meg nem... És könnyebbnek tűnt elkerülni akonfliktust, ha hagyunk neki egy kis intim szférát. Ráadásul ez nekünk is biztosította a megszokottéletmódot: nem voltunk feltétlenül magányra ítélve, de nem kellett a közelünkben senkit megtűrnünk,ha nem akartunk.

A kapunál két másik őr várt ránk. Steve-vel és Tyrone-nal ellentétben, akik a zakójuk alá rejtették apisztolyukat, ők igencsak hivalkodón tartották az automata fegyvereiket – eszembe jutott, hogy ezt atípust már láttam Anya magazinjaiban. Ezekkel egy közepes nagyságú zombicsapatot még ketten,segítség nélkül is távol tudnak tartani, gondoltam.

– Tracy, Carlos, jó estét! – üdvözöltem őket, és tenyérrel lefelé kinyújtottam a kezem. – Fáradtvagyok, izzadt vagyok, s a többiekkel ellentétben józan vagyok! Mondják gyorsan, hogy a véremtiszta, mert nagyon jólesne már egy ital!

– Ha nekem is hoz egy sört, áll az alku! – felelte Carlos, és a vizsgálóegységbe nyomta a kezem.Tracy ugyanígy tett Steve-vel, Tyrone pedig mögöttünk várt a sorára. Ezek középkategóriás eszközökvoltak, alaposabb vizsgálatot hajtottak vége, és ennek megfelelően hosszabb idő alatt adtakeredményt. Előfordulhat, hogy a legegyszerűbb, egy ujjat megszúró tesztelő tisztának nyilvánítja azembert, aztán a kéz több pontjáról mintát vevő, fejlettebb eszköz öt perc múlva az ellenkezőjétigazolja.

Végül tisztának bizonyultam, ahogyan Steve is. Tyrone közelebb lépett, hogy ő is átessen aszükséges procedúrán, és intett, hogy menjünk, méghozzá a sorban álló lakóbuszok közül aharmadikba. Kifinomult újságírói ösztöneim is megsúgták volna, hogy merre menjek, de ennél istöbbet segített az úti cél megválasztásában az, hogy csak az egyik járműnek volt nyitva az ajtaja, ésfülsiketítő rockzene áradt belőle. A Dandy Warhols. Szóval a szenátor szereti a klasszikusokat.

Amikor odabent megláttam, egy dohányzóasztal mellett állt, félig kigombolt ingben, a nyakkendőjét

átvetve a vállán, és egy üveg Pabst Blue Ribbon sört emelt a magasba. A résztvevők olyan hangosanujjongtak, hogy egy szavát se hallottam, de feltehetően tósztot mondott. Megálltam az ajtóban,félrehúzódtam, hogy beengedjem Steve-et. Egy felszolgálónő fröccsel kínált, amit elfogadtam. Mármeg sem próbáltam észben tartani a nevüket: ő az egyik barna volt, talán Jenny, Jamie vagy Jill.Sajnos nem viseltek névtáblát.

Shaun átverekedte magát a tömegen, biccentett Steve-nek, majd mellém furakodott.– Mi a helyzet?– Jól állunk! Az emberek bírják Rymant – mondtam, és intettem a szenátornak, aki, a közönség

kirobbanó lelkesedése közepette, épp az egyik Jennyt segítette fel maga mellé az asztalra.– Szerintem az egész kampány alatt meg tudjuk lovagolni ezt a népszerűségi hullámot!– Buffy is pont ezt mondta – vigyorgott Shaun, majd meghúzta a sört. – Jössz átnézni a mai

felvételt?– Micsoda, hogy lemaradjak a buliról? Hát, mit is mondjak erre... Igen! – mondtam nyomatékosan.

– Vigyél ki innen, de gyorsan.Az első beszéd utáni parti jó volt. A harmadik is, még a tizenötödik is. A huszonharmadik után már

kezdtem rájönni, hogy ez egy csalafinta módja a helyiek befolyásolásának: szegény ördögök hadderesszék ki a gőzt, hadd higgyék, hogy te is csak „egy vagy közülük”, és akkor megnyered abizalmukat. Ravasz és hatásos módszer, magamban gratuláltam hozzá Ryman szenátornak. De nemláttam értelmét, hogy tovább senyvedjek egy harsányan kivilágított, zsúfolásig megtelt lakóbuszbanvacak cefrét kortyolva, mint ameddig muszáj.

Amikor Steve észrevette, hogy menni készülünk, hamiskás mosolyt villantott ránk.– Hova-hova?– Az éjféli focira visszajövök – ígérte Shaun, és kituszkolt az ajtón.A kinti homály valóságos áldásnak tűnt.– Éjféli foci? – néztem rá csodálkozva, miközben a zajos buszt magunk mögött hagyva a furgon felé

irányítottuk a lépteinket.– Nem kellene aludnod?– És neked? – vágott vissza.– Jogos – ismertem el.Shaun az ideje nagy részében megy valahová, vagy azt tervezi, hogy hová menjen legközelebb,

esetleg a zombikon meg új robbanószereken töri a fejét. Én az időm nagy részében írok, vagy azttervezem, hogy miről írjak legközelebb, esetleg a híreken meg új témákon töröm a fejem. Az alvástehát egyikünk fontossági sorrendjében sem foglal el előkelő helyet, és ez, még ha nem is mindig úgytűnik, inkább előnyös. Gyerekkorunkban egyfolytában szórakoztattuk egymást. Ha valamelyikünkpihenni akart volna, biztosan egymás idegeire megyünk.

A furgonban égett a villany, és a hátsó ajtó nem volt bezárva. Amikor bebújtunk, Buffy felnézett, deamikor nyugtázta, hogy mi vagyunk, rezzenéstelen arccal fordult vissza. Amint meggyőződött róla,hogy nem egy csapat zombi érkezett, újra csak a billentyűzete érdekelte.

– Min ügyködsz? – érdeklődtem, és letettem a maradék fröccsöt.– A mai videót vágom össze, és időzítem a hangot. Meg arra gondoltam, hogy ha kész, akkor

csinálok mellé egy klipet. Keresek valami jó retró zenét, és hadd szóljon! Meg közben Chuckkalchatelek. Hozzáférést ad az eddigi felvételeihez, amiből lehetne valami retrospektív összefoglaló akampányról.

– Mert magadtól nem tudtad volna megszerezni azt a videót?– kérdeztem gyanakodva, miközben kivettem egy kólát a hűtőből.

– De hát Chuck olyan segítőkész – pirult el Buffy.– Belezúgott! – állapította meg Shaun csúfondárosan.– Hé, állj le! – szóltam rá, majd leültem, és megropogtattam az ujjperceimet. – Én meg rákeresek,

hogy más oldalak mit mondanak Rymanről, és előkészítem a holnapi posztokat. Jó kis éjszakám lesz,és semmi szükség rá, hogy veszekedéssel elrontsátok.

– Jól van na – forgatta Shaun a szemét. – Ha nektek akkora élvezet egész éjjel itt gubbasztani...– Megélhetésnek hívják, seggfej – mondtam, miközben bekapcsoltam a monitort, és beírtam a

jelszavamat.– Én inkább elmegyek a srácokkal – dohogott Shaun. – Hátha belekeveredünk valami jó kis

akcióba, amiből kiveszem a részem, és aztán holnap akkorát ugranak majd az értékeléseink, hogy csaknéztek! – tárta szét a karját képzeletbeli diadala mámorában. – Már látom is a címet: „Az ElszántHelyszínelő Megmenti a Haldokló Híroldalt.”

– Ezt látod? Vegyél szemüveget – fintorgott Buffy, belőlem meg kitört a nevetés.Shaun sértődötten nézett Buffyra, és szóra nyitotta a száját, hogy visszavágjon – de nem tudtuk meg,

mit akart mondani, mert odakintről lövések dördültek.

Akartok hallani a képmutatásról? Megmondom én, kik az igazán képmutatók: azok, akik aztállítják, hogy a Kellis-Amberlee Isten büntetése, amiért az emberiség letért az általa kijelölt útról.Legfeljebb akkor venném ezt be, ha a zombik rendelkeznének valamiféle szelektáló képességgel, éscsak a tudósokat, és közülük is csak az eretnekeket támadnák – de ha végignézek a Kellis-Amberlee-vel összefüggésbe hozható halálesetek statisztikáin (egy hozzávetőleges listát találtok aJárványügyi Hatóság honlapján, részletesebb, naponta frissülő infókat meg a Falon), nem soktudóst látok. Hanem?

Hanem gyerekeket! Például a hétéves Julié Wade-et, a kaliforniai Discovery Bayből, vagy atizenegy éves Leroy Russellt, a maine-i Bar Harborból, és rengeteg hasonló korú társukat. Azelmúlt évben az Egyesült Államokban 2653 halálos KA-áldozatot jegyeztek fel, és ezeknek 63százaléka tizenhat éven aluli! Ez az irgalmas Isten műve lenne?

És ott vannak az idősek is. Köztük Nicholas és Tina Postoloff, az indianai Warsaw-ban találhatóDerűvölgy Idősek Otthonából. A beszámolók szerint Nicholas megmenekült volna, ha nem megyvissza Tináért, akivel negyvenhét éve voltak házasok. Mielőtt odaért volna a segítség, mindkettenmeghaltak, és a vírus által feltámadtak. Úgy puffantották le őket a nyílt utcán, mint két veszettállatot! Ez lenne az igazságos isteni ítélet? Szerintem ez minden, csak nem isteni.

És a többiek? Nők és férfiak, mint te vagy én, akik próbálják úgy élni az életüket, hogy nekövessenek el olyan hibákat, melyek később visszaháramlanak rájuk. Nem látok bűnösöket, vagybárkit, aki megérdemelné a fertőzést mint jogos büntetést. Úgyhogy be lehet fejezni, jó? Azemberek már így is éppen eléggé félnek, semmi szükség még jobban rájuk ijeszteni azzal, hogy ezmég csak ízelítő az eljövendő szenvedésekből. Elegem van ebből, és ha van Isten, szerintem neki iselege van.

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,

2040. JANUÁR 12.)

Nyolc

Shaun egy pillanatig sem habozott: letette a sörét, megragadta a nyílpuskáját, és az ajtó felé lendült.A kólámmal a kezemben alig egy lépéssel maradtam le mögötte. Az ütődött öcsémmel ellentétben énnem akarok a Falra kerülni, de attól még biztonságos távolságból nyomon követhetem a történteket.

– Georgia! – szólt rám Buffy olyan aggodalmasan, hogy visszafordultam. Egy kézi kamerát dobottoda nekem. Elkaptam, és kérdőn felvontam a szemöldökömet. – Jobb a képminősége, és hatvan órátbír az akkuja! – magyarázta.

Márpedig a közönség nagyon szereti a kézi felvételeket – már ha utána egy kicsit helyrepofozzuk asok bemozdulást, mielőtt beleszédülnek.

– Oké! – mondtam, s miközben kinyitottam az üdítősdobozt, megindultam Shaun nyomában.Az egész konvoj felbolydult. Bármerre néztem, mindenhol őrök nyüzsögtek, kezükben fegyverrel.

Nem csodálkoztam az izgatottságukon. Bárki, aki manapság biztonsági őrnek áll, valószínűleg olyan,mint az öcsém: alig várja, hogy veszélybe kerülhessen, mert ha sokáig nyugalomra kényszerül,begolyózik.

Dél felől további lövések dördültek. A hang irányába fordulva bekapcsoltam a kamerát, és akólásdobozzal megnyomtam egy gombot az övemre tűzött mobilomon. Erre a fülgyűrűbe építettmikrofon pittyent egyet, és a következő pillanatban Shaun ingerült hangja csattant fel belőle:

– Most nem érek rá, George! Mi van?– Mondd meg, hol vagy, ha azt akarod, hogy filmre vegyelek!A távolból, mintha csak a szél zúgott volna, nyöszörgést hallottam. Buffynak különösen érzékeny

mikrofonjai vannak; bármilyen hangot fel tud erősíteni a felvételen, és a közzétett végeredménykétszer olyan hangos és tízszer olyan hátborzongató lesz.

– Tehát helymeghatározás? – ösztökéltem. – Én itt vagyok a furgon mellett!– Indulj északnyugat felé! A kerítésnél vagyok! – mondta, mire én csodálkoztam, mert ez pont az

ellentétes irány volt a zajhoz képest.– Biztos?– Haladj már! – mordult rám, és megszakította a beszélgetést.Vállat vontam, és futva megindultam a jelzett irányba. Már megtanultam, hogy Shaunnal, ha

zombikról van szó, vitának helye nincs; ő sokkal többet tud a viselkedésükről, mint amennyit énvalaha is tudni remélhetek, és ha ő azt mondja, hogy a helyes irány északnyugat, akkor az úgy is van.A lövések tovább dörögtek, a nyögdécselés pedig valamelyest erősödött.

A kerítés menti vakító fényektől most nem láttam olyan jól a sötétben, mint máskor; előbb hallottammeg Shaun hangját, mint ahogy megláttam volna őt. Önfeledten káromkodott – vaskos szavaitól egydokkmunkás is elvörösödött volna miközben igyekezett az öt zombit közelebb csalogatni a kerítéshez.Mind olyan friss volt, hogy szinte embernek látszott; leszámítva a természet-ellenesen kitágultpupilláikat és a lomha mozgást, ahogy éhesen az öcsém felé nyújtották a kezüket, és megmarkolták akerítés rácsait. Alig pár órája halhattak meg. Felemeltem a kamerát, és az arcukra zoomoltam.

Shaun észre sem vette, hogy ott vagyok, amíg a kólásdobozom nem csattant egy nagyot a földön.Akkor egy pillanatra abbahagyta a zombik szidalmazását, hátrált egy lépést a kerítéstől, és rámmeredt.

– George? Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki szellemet lát!– Így is van... – mutattam az egyik zombira.A tünetek fellángolása előtt csinos, fiatal nő volt, Buffyéhoz hasonló, vékony alkattal. A sérülés,

mely az első halálát okozta, élénken vöröslött a nyak még rózsaszín húsában, és az OklahomaiEgyetem halványszürke egyenpólója véresen feszült rajta.

– Nem ismered meg?– Nem – felelte Shaun, és közelebb hajolt a kerítéshez. A zombi erre az ajkát felhúzva vicsorított,

sziszegett, és még dühösebben próbálta áttörni a kerítést.– Talán az egyik exem? George, az nem lehet! Elismerem, nem néz ki rosszul, de az én ízlésemnek

túlságosan halott.– Persze, mintha annyi exed lenne! – jegyeztem meg gúnyosan.Shaun is éppolyan gyakran randizott, mint én, azaz soha.Buffynak néha egyszerre négy-öt jelöltje is van, de az öcsém meg én nem bocsátkozunk

kapcsolatokba. Nincs rá időnk.– Jó. Ha lenne exem, nem így nézne ki. Esetleg felvilágosítanál?– Ő volt az, aki hátul éljenzett a szenátor beszéde után!Meg kell hagyni, élve jobban festett. Úgy rémlett, hogy a kérdésválasz szekció után már nem láttam.

Talán rögtön utána elment, és az utcán megtámadták? Tekintve, hogy nem egy nagydarab lány, ennyiidő bőven elég volt a vírus aktivizálódásához és a test feltámadásához... Sajnos mindez nem voltelképzelhetetlen. A fiatal egyetemista kockáztatott, egyedül elment egy nyilvános rendezvényre, majdelindult haza. Senki nem volt ott, hogy segítsen rajta. Egyetlen harapás már egyenlő a halálos ítélettel,és nem mindenki rendelkezik akkora lélekjelenléttel, hogy rögtön hívja a rendőrséget, és kérjen egygolyót a fejébe, mielőtt késő lesz, és átalakul.

Bárki is volt, egyedül fejezte be az életét, és értelmetlen halált halt. Önkéntelenül is rossz érzésemtámadt miatta.

– Jé, tényleg, jól mondod! – állapította meg Shaun, miután még közelebb hajolt, átlépve abiztonságos zóna határát. A zombik most már sziszegve, vicsorogva, morogva mind ott tolongtak, aholő állt.

– Ez aztán gyors volt!– Ez nem a primer falka – figyelmeztettem. – Még túl frissek.Valóban, még az is, amelyiknek a pusztulása a leginkább előrehaladottnak tűnt, elment volna

embernek egy sötét sikátorban, már ha megállja, hogy ne kóstolja meg a szembejövőt.– Itt kell lennie a közelben, ami megharapta őket.– Az sem lenne kizárt, hogy az egyik szívrohamot kapott, és holtan esett össze – ellenkezett Shaun

–, de most igazad van. A többi délről jött be, és az őrök küzdenek velük.– Milyen magas lehet, három és fél méter? – méregette a kerítést.– Shaun Phillip Mason, ugye, nem arra készülsz, amire gondolok?– Ó, dehogynem! Tereld el a figyelmüket, jó?Meg sem várva a választ, tett pár lépést hátra, majd nekifutásból felugrott. Jóval a legmagasabb

zombi feje fölött sikerült megkapaszkodnia a rácsokban. A lábát már elérhetőbb helyre akasztottacsak be, de emiatt nem aggódtam – az acélbetkós bakancsot a zombik nem tudják átrágni. Shaun jótnevetett az egyre hangosabb nyögdécselésen, és elkezdett felfelé mászni.

– És most, kedves nézőink, élőben közvetítjük az öcsém öngyilkosságát – motyogtam, ésráirányítottam a kamerát, miközben a másik kezemmel a megfelelő gomb után tapogatózva igyekeztemfelhívni Buffyt. – Le ne merj esni, te baromarcú, különben azt mondom Anyának, hogy azért tetted,mert szerettél egy halott lányt!

– Na mi lesz, megharaptok, vagy nem? – kiáltott Shaun, majd átvetette a lábát a kerítésen, és a kétlábfejét a kerítés két szemközti oldalán beakasztva felegyenesedett.

Leakasztotta az övéről az íjpuskát, a kezébe vette, és célzott.– Le ne merj esni... – dünnyögtem ismét.– Halló, itt Buffy – szólalt meg a hang a fülemben.– Buffy, veszed az adást? Ki tudod deríteni a barátaink személyazonosságát? A pulóveresről

annyit, hogy ő az a...– Tudom, rajta vagyok – szakított félbe. – A neve Dayna Baldwin, huszonhárom éves, politológiát

hallgatott az Oklahomai Egyetemen.A második négyre is rákerestem, van egy-két tippem, de biztosat még nem tudok mondani.Shaun körültekintő, már-már szeretetteljes odafigyeléssel célba vette legközelebbi rajongóját. A

kamerát a zombicsapatra irányítottam. Az öcsém íjpuskájából kilőtt nyíl hamarosan a vezetőjükhomlokában landolt. Amikor összeesett, a talpon maradt társai közül kettő buzgón hozzálátott amaradványaihoz, így Shaunnak egyelőre a másik kettővel kellett csak foglalkoznia. A zombik, hatehetik, az élő táplálékot részesítik előnyben a holttal szemben, de szükség esetén az utóbbira isráfanyalodnak, elvégre a semminél jobb, sőt van egy nem elhanyagolható előnye: nemigen ellenkezik.

– Keress tovább! – mondtam.Shaun eközben a tapasztaltak higgadtságával újratöltötte az íjpuskát. Sokadszorra is el kellett

ismernem, hogy átkozottul jó a rosszul megválasztott hivatásában.– Nyilván – felelte Buffy ingerülten, majd letette, mert a kamerák valószínűleg elterelték a

figyelmét.Tudtam, hogy ha Shaun végre kiszórakozza magát, és visszamegyünk a furgonhoz, tisztább képet

fogunk majd kapni a történtekről. Ha a konvojnak egy olyan négyzetcentimétere is akad, amirőlBuffynak nincs felvétele, megeszem a napszemüvegem.

Shaun épp a harmadik zombit vette célba, amikor rájöttem, hogy valami nem stimmel: anyögdécselés, ahelyett hogy halkult volna, csak egyre hangosabbá vált, és a szél sodrásával ellentétesirányból jött. És akkor döbbenetemben elejtettem a kamerát – hallottam, ahogy a tokja eltört.

Az újabb zombicsapat vezetője – aki nem volt más, mint a fontoskodó Carl a fogadásról – háromméterre volt tőlem, és egyre közeledett, azzal a rémisztő, szaggatott, futásszerű mozgással, amiretartósan csak a frissen fertőzöttek képesek. Ő Dayná-nál is később halhatott meg, hiszen alig egy órájamég a szemem láttára élt és virult! Arra következtettem, hogy csoportos támadás áldozata lehetett:talán éppen azzal a falkával hozta össze a balsorsa, amelyet Shaun próbált abban a pillanatbanfelszámolni.

Hat társa követte a pórul járt Cárit, különböző tempóban a majdnem futástól a csoszogásig.Előhúztam a pisztolyomat, és két golyót eresztettem Carl fejébe. Aztán a mögötte igyekvő zombitakartam leteríteni – csakhogy nem volt elég golyóm! Belegondoltam, hogy még ha olyan jó céllövő islennék, mint Shaun – ami sajnos nem igaz –, hét zombi és nyolc golyó akkor is komoly kihívástjelentene. Ijesztő volt, hogy nyolc lövésből legfeljebb egyet véthetek el – a túlélési esélyeim igengyatrán álltak. Meghúztam a ravaszt, és a második zombi is elesett.

A durranásokra Shaun is felfigyelt. Megfordult, és döbbenten a támadóimra meredt.– Azt a rohadt...– Ne a szád járjon, hanem a kezed! – förmedtem rá, és ismét lőttem.Négy golyót elhasználtam, és csak két zombi feküdt a földön – a helyzet tovább romlott.– Buffy!Buffy soha nem küld a terepre kamerát anélkül, hogy ne gondoskodna a kettős hangfelvételről.

Azzal takarózik, hogy nem bízik meg a technikai képességeinkben, de szerintem sokkal inkábbhallgatózni akar, anélkül hogy el kelljen hagynia a furgont. Nem tévedtem: a hangja, recsegve és

eltorzítva, de megszólalt a fülemben.– Bocs, hogy nem vettem fel azonnal, de feltartottak. Délen áttörték a kerítést. Az egyik kapu ledőlt,

és már halálos áldozatok is vannak! Veletek mi a helyzet?– Fogalmazzunk úgy, hogy ha van adóvevőd néhány ráérő, felfegyverzett ember közelében, kiváló

alkalom lenne, hogy használd!– kiáltottam, majd újabb két golyót lőttem ki.Egy talált. Mínusz hat golyó, három halott zombi, a maradék négy pedig tovább közeledett. Az új

vezetőre céloztam – és elhibáztam. Nyílvessző süvített el a vállam mellett, a zombi homlokábafúródott, mire az eldőlt. De még mindig maradt három!

– Én nem számítottam rá, hogy harcba keveredünk! – kiáltottam kétségbeesetten. – Csak pisztolyvan nálam, és lassan kifogy a tár! Shaun, te hogy állsz?

– Három nyíl! – hangzott a felelet. – Át tudsz mászni ezen a kerítésen?– Nem!Elég jó futó vagyok, és tíz másodperc alatt felgyorsulok a motorral a nulláról az észvesztő

sebességig, de a mászás nem az erősségem. A képesítő vizsgák gyakorlati részét kétszer is majdnemelbuktam a gyenge karizmaim miatt. Úgyhogy ha megpróbálnék felmászni, még ha a zombik nem iskapnák el a bokámat, magamtól puffannék le közéjük.

– Egy csapat őr úton van felétek! – jelentette Buffy a recsegés közepette. – Nincs könnyű dolguk, deazt mondják, sietnek, ahogy tudnak.

– Remélem, időben ideérnek – motyogtam, és lassan hátráltam Shaun meg a kerítés felé. Nem sokapai jó tanácsban részesültem életemben, de egyet az unásig hallgathattam, így kitörölhetetlenül azagyamba vésődött: ha nincs kiút a szorongatott helyzetből, és csak egy golyód maradt, akkor azt hagydmeg magadnak, mert a fejedbe repíteni még mindig jobb, mint ami egyébként vár rád.

Két újabb nyíl szelte a levegőt, és mind a kettő célba talált. Már csak egy zombi csoszogott felénk.Füleltünk, de úgy tűnt, nincs több a közelben. Shaun már leterítette a falkát, és reménykedhettünkbenne, hogy érkezik az erősítés.

– Lődd már le! – sürgettem.– Majd ha már biztos nem jön több! – intett le.Tovább hátráltam a kerítésig, ott megálltam, felemeltem a pisztolyomat, és a megmaradt zombira

szegeztem. Kettőnk közt csak az utolsó golyó... és ennyi.– Jellemző – jegyeztem meg.– Micsoda?– Végre bejutunk az első öt százalékba, így természetes, hogy még ma éjjel felzabálnak minket a

zombik.Shaun keserűen felnevetett.– Létezik olyan, hogy egyszer nem vagy ennyire pesszimista?– Megesik – vontam vállat. – De aztán mindig észhez térek.A zombi tovább közeledett, de változatlanul csak az ő nyöszörgése hallatszott.– Azt hiszem, egyedül van.– Akkor lődd már le, nagyokos, aztán majd látjuk!– Akár – mondtam, és a zombi homlokára céloztam. – Ha megesz, remélem, utána te leszel a

következő.– Soha nem bírod ki, hogy ne te legyél az első, ugye?– Pontosan – feleltem, és lőttem.A golyó elsüvített a zombi mellett, s alig látható lyukat hagyva maga után, az egyik lakóbuszt érte.

A zombi annál jobban nyöszörgött, és miközben valamelyest meggyorsította a lépteit, az élőholtakklasszikus „ölelő” gesztusára emelte a kezét. Arra még soha senki nem jött rá, honnan tudják azombik, hogy az áldozatuk fegyvertelen, de valahogy megérzik.

– Shaun...– Még van idő.– Aha, persze... – mormogtam.A zombi úgy négyméternyire volt, de egyre közelebb jött.– Utállak.– Ez kölcsönös – felelte Shaun.Felpillantottam rá, és láttam, hogy a zombi homlokára szegezi a fegyvert, és vár a tökéletes

pillanatra. Egy nyíl – egy lehetőség. Talán az ő esetében, aki annyira szereti a veszélyt, ez mégszórakoztatónak is tűnhet, de nem így érezte. Sokkal könnyebb a célt telibe találni, ha kisebb akockázat.

– Akkor legalább ezt tisztáztuk – állapítottam meg, és lehunytam a szemem.A lövések egyszerre dördültek két oldalról, és amikor kinyitottam a szemem, az utolsó zombit is

leterítették a gépfegyverekből áradó golyók, melyeket négy őr – jobbról-balról kettő – zúdított azélőholtakra. A fejem fölött Shaun fülsiketítő csatakiáltást hallatott.

– Itt a felmentő sereg!– Isten áldja őket – motyogtam.Szorult helyzetünkből így pillanatok alatt kiszabadultunk. A leesett kamerámra ügyet sem vetve

kilőttem magam, és a közelebb álló őrök felé rohantam. Az eszköz úgyis használhatatlanná vált, ésbiztosra vehettem, hogy Buffy már elmentette a felvételt. Egyébként sem tarthattam volna meg akamerát: vércseppek fröccsentek rá, és az elektronikus eszközök túlságosan érzékenyek ahhoz, hogykibírják a fertőtlenítést. Ez az egyik oka, amiért oly nagy gonddal fizetjük a biztosítást.

Megmentőink között volt Steve is, aki olyan szúrós szemmel nézett a lepuffantott fertőzöttekre,mintha arra számítana, hogy mindjárt feltámadnak, és ő újból elbánhat velük. Bocs, Steve, de a vírusegy gazdatestet csak egyszer támaszt fel. A társa, pár lépéssel odébb, a kerítést pásztázta. NemTyrone volt az. Meghökkentem, mert kezdtem kapizsgálni, hogyan törhettek át a zombik a kerítésen.

Persze a pluszpontok csak akkor járnak, ha a gyanú megerősítést is kap.– Mi történt?– Ne most, Georgia – felelte kurtán Steve, és a fejét rázta. – Majd... később... – hebegte.Nem tudtam, tovább firtassam-e a dolgot. Ha ez egy szokványos zombitámadás lett volna, a

gyakorta előforduló, viszonylag könnyen leverhető rajtaütés, akkor valószínűleg nem hagyomannyiban. A túlélőket akkor a legszerencsésebb kifaggatni, amikor még nem kezdenek el hazudnimaguknak a történtekről. Ugyanis miután csökken az adrenalinszint, egy részük hősnek állítja bemagát, aki mindössze egy 22-es kispuskával meg egy tárnyi golyóval lelőtt ezernyi zombit, a többiekmeg még azt is letagadják, hogy egyáltalán életveszélyes közelségbe kerültek volna a fertőzöttekhez.Ha azt akarom tudni, mi történt valójában, addig kell ütnöm a vasat, amíg meleg.

Steve azonban hivatásos testőr volt, és ez csökkentette az önáltatás esélyét. Számításba vettem aztis, hogy a ritka alkalmaktól eltekintve, amikor a papírmunka végeztével elhagyja a konvojt, atovábbiakban is rendszeres kapcsolatban fogunk állni, és egyetlen exkluzív bombahír sem ér megannyit, hogy elveszítsem e hatalmas termetű, tekintélyt parancsoló külsejű férfi bizalmát, aki ráadásulrendszeres vérvizsgálatokat végez rajtam.

Így hát visszakoztam.– Rendben, Steve – bólintottam. – Csak szóljon, ha segíthetünk valamit.

Abban a pillanatban Shaun nagy csörömpöléssel leugrott a kerítésről. Mozdulatlan maradtam, nemfordultam felé. Nagy dérrel-dúrral odatrappolt hozzám, és csak akkor vette észre, mi az, ami nincsrendjén.

– Basszus, Steve, hol van Tyrone? – csodálkozott.Az öcsém közelebb tudott férkőzni az őrökhöz, mint én. Némi kedélyes társalgás mindenképpen

elkerülhetetlen, de Shaunnak valóban sikerült barátságot kötni velük. Ez lehetett az oka annak, hogy őmegkapta a halk választ:

– Az átalakulás 22.27-kor bizonyosodott be. Tracy lelőtte, de addigra elterjedt a fertőzés.– Hány áldozat van? – kérdezte Shaun.– Tőlünk négy, és egyelőre meghatározatlan számú helyi lakos. A szenátort az embereivel

biztonságos helyre szállítottuk. Fogja a csapatát meg a felszerelését, és miután megvan a fertőtlenítés,magukat is elvisszük!

– Az összes zombival végeztek?– Tessék? – vonta össze Steve a szemöldökét.– Shaunnal az előbb terítettük le a falka egy részét – jelentettem, gondosan kihagyva azt a részt,

ahol majdnem zombieleséggé váltunk maguk pedig a bejáratnál uralták a helyzetet. Ez azt jelenti, hogyaz összes zombi halott?

– A megfigyelőberendezés nem mutat a területen fertőzöttséget.– Annak nem lehet száz százalékig hinni – ellenkeztem, miközben törekedtem arra, hogy a hangom

higgadt maradjon. – Maguk is, mi is elsődleges kontaktusba kerültünk a zombikkal, ami azt jelenti,hogy azonos mértékű fertőtlenítésre lesz szükségünk. Úgyhogy hadd segítsünk! Van engedélyünk, és haadnak töltényt, akkor fegyverünk is. Buffyt elvihetik, de mi ketten hadd maradjunk!

Az őrök feszengve egymásra néztek, majd Steve-től várták a döntést, aki szúrósan nézte az aszfaltotelcsúfító hullákat, végül így szólt:

– Azt felfogják, hogy ha kell, gondolkodás nélkül lelőjük magukat?– Ha nem így lenne, ki se mennénk magukkal a terepre – felelte Shaun, majd a magasba emelte a

nyílpuskáját. – Van valakinek ehhez tölténye?

Ha valahol történik egy kisebb fellángolás, a legrosszabb rész a romeltakarítás. A legtöbbember előtt ez rejtve marad; akinek nincs veszélyes övezetbe való belépési engedélye, kívül reked,amíg a hullák eltemetése, a növényzet felégetése és az egész terület fertőtlenítése be nem fejeződik.Aztán a kordont elviszik, és az élet visszatér a normális kerékvágásba. Ez már egy olyannyirarutinná vált folyamat, hogy az, aki nem ért hozzá, és nem ismeri fel az apróbb jeleket, talán észresem veszi, hogy az adott területen valaha ilyesmi történt. Nagy gyakorlatra tettünk szert azeltussolásban.

De ha újságíró akarsz lenni, a boldog tudatlanság korszaka lezárul. A veszélyes övezetbe valóbelépési engedély megszerzésének a feltétele, hogy a jelentkező végignézzen egy ilyenromeltakarítást, már csak azért is, hogy felfogja, pontosan mibe akarja beleártani magát. Az elsőalkalommal George-dzsal mindketten kidobtuk a taccsot, én meg kétszer majdnem el is ájultam.Undorító, mocskos látvány! Ha egy zombit golyót kap a fejébe, utána már nem szörnyetegnek nézki, csak egy embernek, aki rossz időben volt rossz helyen. Gyűlölöm ezt az egészet!

A sterilizáció se jobb. Felégetik mindazon növényzetet, amivel a zombik érintkezésbekerülhettek, a talajt pedig klóros sóoldattal öntik fel. Ha gazdasági vagy peremvárosi terület,akkor az állatokat is leölik, az összesei. A mókusokat, a macskákat, minden emlősállatot, ami

potenciális vírushordozó, még akkor is, ha túl kicsi ahhoz, hogy megjelenhessenek rajta a tünetek.És ha ez is megvan, akkor a munkások visszavánszoroghatnak a támaszpontra, ahol külön e célralétesített fertőtlenítőkabinokban két órán át majd leégetik a bőrüket – és akkor arról még nem isbeszéltünk, hogy utána hetekig rémálmaik lesznek.

Tehát, ha valaha Is eljátszottál a gondolattal, hogy milyen jó foglalkozás lehet a miénk, ésmilyen fasza lenne kimenni és megbökdösni egy zombit egy hokiütővel, miközben egy barátod azegészet filmre veszi, és felrakni a netre, egyvalamit tegyél meg: szerezd meg a veszélyes övezetbevaló belépési engedélyt. És majd miután elégetted egy hatéves kislány holttestét – a szája körülvérrel, a kezében a Barbie-jával –, és még mindig ezt akarod, beszélhetünk tovább a dologról.

De addig ne.

(BEJEGYZÉS SHAUN MASON „ÉLJEN A KIRÁLY!” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2040. FEBRUÁR 11.)

Kilenc

Nem sokkal pirkadat után. összeszorított, sajgó szemmel zuhantam ágyba a négycsillagos hotelszobájában. Shaun valamivel biztosabban állt a lábán, így annyi ereje még maradt, hogy elhúzza asötétítőfüggönyt. Hálám jeléül csak artikulálatlan dünnyögésre tellett. A következő pillanatbanéreztem, hogy az öcsém leveszi a napszemüvegemet.

– Ne! – kapálóztam. – Add vissza!– Idetettem az éjjeliszekrényre – nyugtatott meg.A rugók hangosan nyikorogtak, amikor leült az ágy ablak felőli oldalára; aztán hallottam, ahogy

ledobja a cipőjét. Ki se kellett nyitnom a szemem, anélkül is tudtam, hogy épp mivel matat. Egészgyerekkorunkban egy szobában laktunk, és később is csak egy ajtó választott el minket egymástól.

– A picsába, George. Ez durva volt!– Ühüm – nyöszörögtem, és a fejemre húztam a takarót. Még a cipőmet sem vettem le. Elvégre,

gondoltam, a személyzet azért kapja a fizetését, hogy a vendégek távozása után kimossa az ágyneműt;nekünk pedig, mire ideértünk, annyiszor kellett a sorozatos fertőtlenítéshez levetkőzni-felöltözni, hogysoha többé nem akartam megválni a ruháimtól. Elhatároztam, hogy addig maradnak rajtam, amíg lenem foszlanak, aztán meg életem egész hátralevő részében pucéran fogok járni.

– Ennek is pont most kellett történnie, ilyen kevéssel a jelölőgyűlés előtt! Nyakunkon azelőválasztások, úgyhogy ez most nagyon nem hiányzott, még ha kapunk is érte néhány pluszpontot –mérgelődött tovább Shaun. – Szerinted Buffy már feltette az előzeteseket? Tudom, hogy ki nemállhatod, ha kikerül egy felvétel anélkül, hogy rábólintanál, de most elhúzódott a takarítás. Nemhiszem, hogy várni fog, mert a végén még lecsapnak mások az esetre!

– Ahamm...– Fogadni mernék, hogy a gyorsaság is számít! És hamarosan felrakom a szubjektív felvételeimet

is!... Mit gondolsz, hogy jutottak be, talán rossz volt a kerítés? Steve szavaiból nem derült ki, holkezdődött a támadás, és az őrök, akik a bejáratnál álltak, halottak.

– Ahamm...– Szegény Tyrone! Basszus! Te tudtad, hogy a bevetésért kapott pénzből fia taníttatását akarta

fizetni? A srác molekuláris virológia szakos, és...Taglalta még egy ideig az áldozatul esett őrök reményeit, álmait és jellemhibáit, de egyszer csak

elhalt a beszéde, és a helyét egyenletes szuszogás vette át. Felsóhajtottam, átfordultam a másikoldalamra, és én is elaludtam.

Nem tudtam, mennyi idő telt el, amikor valaki elhúzta a függönyt, és a beáradó napsugarakkíméletlen hirtelenséggel felriasztottak. Magamban átkozódtam, és az éjjeliszekrény felé nyúltam,mert halványan rémlett, hogy Shaun a napszemüvegemmel kapcsolatosan emlegette. Miközbenhunyorogva próbáltam kirekeszteni a fényt, beütöttem a kezemet az ágy szélébe.

Shaun már kevésbé fogta vissza magát.– A kurva életbe, Buffy, észnél vagy, meg akarod vakítani George-ot? – rivallt rá a hívatlan

vendégre, majd a kezembe nyomta a napszemüvegemet.Széthajtottam, és a helyére illesztettem. Amikor végre kinyithattam a szemem, Shaunt láttam meg,

mindössze egy bokszerben, amint dühös pillantásokat vet a bűnbánás leghalványabb jelét sem mutatóBuffyra.

– A fenébe, nem tudsz kopogni? – szitkozódott tovább az öcsém.– Kopogtam én, háromszor is! – felelte az arcátlan betolakodó.

– És hívni is próbáltalak benneteket, kétszer! Nézzétek csak meg!A telefonon valóban pirossal világított az üzenetet jelző fény.– Amikor erre sem reagáltatok, egy kicsit megpiszkáltam a zárat, és a saját kulcsommal bejöttem –

hangzott a további magyarázat.– Ha már ilyen ügyes vagy, nem tudtál volna egyszerűen felrázni minket? – motyogtam.A REM-fázis megszakítása nem maradt következmény nélkül, már éreztem a fejfájás első, tompa

lüktetéseit.– Még csak az kéne! – csattant fel Buffy. – Fegyverekkel alszotok, nekem meg egyelőre szükségem

van a fejemre meg a végtagjaimra!Kellemetlenkedő látogatónk, tudomást sem véve az ellenséges fogadtatásról, bekapcsolta a fali

terminált, és szétnyitotta az összehajtható billentyűzetet.– Ezek szerint nem láttátok a mai eredményeket? – vetette oda nekünk félvállról.– Képzeld, nem láttunk semmit a nagy, fekete semmin kívül – felelte Shaun arrogánsán, és nem is

igyekezett leplezni az ingerültségét, mely csak tovább fokozódott, miután Buffyt egyáltalán nem hatottameg.

– Hány óra?– Mindjárt dél.Amikor megjelent a szálloda kezdőlapja, izgága barátunk begépelte a címet. A Világvége

Afterparty lógója villant fel a képernyőn, majd azt is felváltotta az egyik titkosított szerkesztőifelületünk fekete-fehér táblázata.

– Hagytam, hogy aludjatok úgy hat órát – fecsegett tovább Buffy.Felnyögtem, és a telefon után nyúltam.– Hívom a szobaszervizt, hogy hozzanak vagy öt liter kólát, de amíg nem ér ide, meg ne szólalj még

egyszer!– Kávét is rendelj! – szólt Shaun. – Egy egész vödörrel!– Én teát kérek! – jelentette ki Buffy, ügyet sem vetve a tényre, hogy senki sem kérdezte.A monitoron ismét váltott a kép, és betöltődött az a bizonyos számadat, amely az Internet Értékelő

Testülete szerint elért eredményeinket mutatja. Itt jelenítik meg a szerver forgalmát, a kattintások és afeliratkozott felhasználók számát, valamint számos egyéb tényezőt és adatot, amelyekből végülösszeáll egyetlen, bűvös szám: a piaci részesedésünk. Az egyes szinteket különböző színekkelábrázolják: ötven fölött zöld, negyvenkilenc és tíz között fehér, kilenctől ötig sárga, négy és afölöttpiros.

A monitor tetején győzedelmes vörösben pompázott a szám, mely nem volt más, mint 2,3.Úgy meghökkentem, hogy még a telefon is kiesett a kezemből.Elsőnek – talán mert ő hamarabb ébredt – Shaun nyerte vissza a lélekjelenlétét, de ő sem merte

elhinni.– Feltörték az oldalt?– Nem – rázta a fejét Buffy, miközben olyan széles vigyor ült ki az arcára, hogy már-már attól

tartottam, szétesik a feje. – Amit itt láttok, az, Isten bizony, nem más, mint az Értékelő Testület általmeghatározott, hamisítatlan, cenzúrázatlan számadat, amely az oldalunk forgalmát jelöli az elmúlttizenkét órában. Tulajdonképpen a második helyezettek vagyunk, ha nem számítjuk a pornó-, azeneletöltő és filmnéző oldalakat!

Az internet forgalmának legnagyobb részét ezek teszik ki; s mi, a többiek ezek látogatottságát alighatudjuk meghaladni.

Szédelegtem, de felkeltem, majd odabotorkáltam a géphez, és megérintettem a képernyőt. A látottak

mit sem változtak.– Shaun? – hebegtem.– Mi az?– Tartozol húsz dollárral!– Oké...– Hogy lehet ez? – fordultam Buffyhoz.– Ha most azt mondom, hogy a dizájn az oka, kapok fizetésemelést?– Nem! – vágtuk rá az öcsémmel egyszerre.– Sejtettem, de próbálkozni lehet – vont vállat Buffy, majd, továbbra is ragyogó arccal, lehuppant

az ágyam szélére. – Tökéletes felvételeim vannak! Mind a két támadást vagy hat kamerám rögzítette,különböző szögekből! Interjúk sajnos nem készültek, mert a leendő alanyok inkább a takarítástválasztották – szúrta oda nekünk.

– Megnyugodhatsz, ha nem megyünk segíteni, a fertőtlenítés után akkor sem lettem volna faggathatóállapotban – vágtam rá nyersen, és visszaültem a telefon mellé. – Tudod, hogy az a procedúra engemteljesen kiüt!

Elképesztő eredmény ide vagy oda, a fejfájás nem hagyott alább, és nem akartam megvárni, amígteljesen elhatalmasodik. Gyorsan kellett a koffein, hogy azzal bevegyem a fájdalomcsillapítót.

– Akkor térjünk a részletekre – váltott témát Buffy. – A történtek három fő szálából vágtam össze azanyagot: vettem ugye a támadást a kapunál, aztán az egész konvojt felülnézetből, meg kettőtöket.

Addigra már tárcsáztam a szobaszervizt.– Mennyit tettél bele a beszélgetésünkből? – sandítottam Buffy-ra, miközben vártam, hogy

felvegyék.– Az egészet! – húzta ki magát büszkén.– Hát ez megmagyarázza, miért ugrott hirtelen ekkorát a látogatottság – dünnyögte Shaun. – Jó sok

pontot ér, ha nyilvánosan közlöd, hogy utálsz.– Hiteles, mert igaz – mondtam, és nem sok hiányzott, hogy felnyögjek.Az én hibám, amiért Buffy magára maradt a nyersanyaggal. Valamit muszáj volt feltennie. A

hírzárlattal abszolút nem fokozzuk a feszültséget: legfeljebb annyit érünk el vele, hogy elpártolnaktőlünk az olvasók.

– Jól van – horkant fel az öcsém. – Szóval volt ez a három, amiket...– Felnyomtam őket úgy, ahogy voltak! Aztán a béta tudósítókkal megírattam az egyes helyszíni

események kommentárjait, megszereztem a beazonosított áldozatok életrajzi anyagait, és rögtönöztemegy új verset arról, hogy milyen gyorsan széteshet körülöttünk az egész világ!

Buffy itt hamiskásan elmosolyodott, majd aggodalmas pillantást vetett rám.– Ugye, jól tettem?A következő pillanatban a szobaszerviz közölte, hogy a megrendelt italok, a pirítással együtt,

hamarosan megérkeznek.– Kiket bíztál meg, melyik bétákat? – kérdeztem, miután letettem a kagylót.– Mahir írt a kapu áttöréséről, Alaric a felülnézeti felvételekről, Becks meg rólatok.– Aha... – igazítottam meg a napszemüvegemet. – Szeretném majd átnézni a tudósításaikat!Az arckifejezéséből ítélve Buffy is jól tudta, hogy ez puszta formaság, és én is pontosan őket

választottam volna. Mahir Londonban él, és remekül megy neki a száraz, tényszerű kifejezésmód,amellyel nem szépíti meg, de nem is egyszerűsíti le a történteket. Ha valaha is helyettesre lenneszükségem, ő lenne az. Ami Alaricot illeti, ő majdnem olyan jól tud feszült hangulatot teremteni, mintegy irwin, és ha épp nem történik semmi a felvételen, kiválóan betölti az űrt azzal, hogy jellemzi a

látottakat, vagy mesél valamit. Becks pedig... Nos, ő egészen biztosan horrorfilmrendező lett volna,ha nem olyan korba születik, amikor az egész élet maga egy horrorfilm! Remekül időzít, és vágókéntis brillírozik. Az összetoborzott bétáink közül a tudósítóink a legjobbak. Tehetségesek, és abbanbíznak, hogy a mi sikerünk által ők is felkapaszkodhatnak majd az alfa pozícióig; ezért aztán nagyonigyekeznek. Márpedig az igyekezet ebben a szakmában mindennél többet ér, még a tehetségnél is!

– Hát persze – bólintott Buffy, és feszülten várta, hogy kimondjam, amit hallani szeretne.Halványan elmosolyodtam, és eleget tettem nyilvánvaló óhajának.– Ügyes voltál!– Hurrá, talált, süllyedt! – ujjongott Buffy, és az öklével a levegőbe csapott.– Azért ne bízd el magad – próbáltam lehűteni. – Ne hidd, hogy csak mert egyszer helyes

döntéseket hoztál nélkülem, rögtön egyből...– Itt kopogás szakított félbe, és megállapítottam, hogy az egész Közép-Nyugaton ebben a

szállodában a leggyorsabb a szoba-szerviz.Ám amikor ajtót nyitottam, Steve-et és Carlost pillantottam meg. Kifogástalan eleganciával

feszítettek, olyan élére vasalt fekete öltönyben, hogy ha nem tudtuk volna, távolról sem gyanítjuk, hogyalig nyolc órája még az elesett társaik testét égették el a harcmezőn.

Én meg ott álltam velük szemben az alvás alatt összegyűrődött ruháimban, minden iránybameredező hajjal, és értetlenül bámultam rájuk.

– Miss Mason – biccentett Steve.A hangja még távolságtartóbb és kimértebb volt, mint első találkozásunkkor. A zsebébe nyúlt, és

elővette azt a bizonyos kézi tesztelőegységet, amit már túlságosan is jól ismertem.– Ha ön és a társai lennének szívesek velünk tartani... Megbeszélést tartunk az ülésteremben.– Nem tudtak volna telefonon szólni? – kérdeztem mogorván.– Tettünk rá kísérletet – felelte Steve, némi éllel a hangjában.Szóval, állapítottam meg, Shaun és én tényleg úgy alhattunk, mint két agyonlőtt zombi.– Az öcsém és én alig pár perce ébredtünk – szűrtem az összeszorított ajkaim között. – Kaphatnánk

egy kis időt, hogy szalonképes állapotba hozzuk magunkat?Steve bekukkantott a szobába, ahonnan Shaun, változatlanul csak egy bokszerben, kajánul

kihessegette. Az őr visszafordult hozzám.– Persze ha úgy kívánja, mehetünk így is, ahogy vagyunk – mosolyogtam rá negédesen.– Tíz percük van – dörmögte Steve, és ránk csukta az ajtót.– Még csak nem is kívánt jó reggelt! – morogtam. – Na jó. Buffy, kifelé! Majd találkozunk az

ülésteremben. Shaun, öltözz fel! Én pedig megmosakszom – jelentettem ki, és végigszántottam azujjaimmal a hajamban.

Egy előnye azért van annak, ha a sterilizáló eljárás után ruhástul dőlünk az ágyba: hiába a hatórányialvás és izzadás, minden olyan tiszta maradt rajtam, mint újkorában. A hétszeres fertőtlenítés nemcsakaz esetleges vírusrészecskéket pusztítja el, a kosznak sincs sok esélye vele szemben.

– De Georgia... – nyitotta tiltakozásra a száját Buffy.– Kifelé! – mutattam ellentmondást nem tűrően az ajtó felé.Nem vártam meg, hogy szót fogadjon – sejtettem, hogy esze ágában sincs –, csak felkaptam az ágy

végéből a neszesszeremet, és bevonultam a fürdőszobába.Egyetlen módja van annak, hogy megelőzzem a kevés alvás és a sok fény hatására kialakuló

migrént, ez pedig a kontaktlencse. Persze ez sem mentes a hátrányoktól – például egész nap viszkettőle a szemem ugyanakkor jobban szűri a fényt, mint a napszemüveg. Előkotortam a tartót aneszesszerből, felpattintottam a tetejét, és kivettem az első lencsét a sóoldatból, amiben tároltam őket.

A szokványos kontaktlencsét a látás javítására tervezték. Ami engem illet, a látásomnak semmibaja, az én gondom az, hogy nem bírom a fényt. Míg a hagyományos lencse fokozza a periférikuslátást, az enyém jelentősen korlátozza azt, mert vékony, színezett réteggel borítja be az íriszt és apupilla jelentős részét. Kontaktlencsével nem is szabad a terepre mennem.

Hátrahajtottam a fejem, a helyére toltam az első lencsét, és pislogtam, hogy megfelelőenilleszkedjen. Aztán ugyanezt a másikkal is megismételtem, majd felemeltem a fejem, és megnéztemmagam a tükörben. Tökéletesen hétköznapi, kifejezéstelen, búzavirágkék szempár nézett vissza rám.

Gyerekkoromban barna kontaktlencsét kaptam, mert az eredeti szemszínem is barna, de amikor márelég idős lettem ahhoz, hogy magam válasszak, a kék mellett döntöttem. Való igaz, hogy látszik: nemtermészetes, de így legalább nem is tűnök úgy, mint aki hazudni akar az állapotáról. A szemem nemegészséges, és soha nem is lesz az. Akadnak, akik ettől kényelmetlenül feszengnek, de hát istenem, eztis megtanultam a magam előnyére fordítani.

Megigazítottam a ruhámat, a napszemüvegemet az ingem mellényzsebébe dugtam, és végighúztam akefét a hajamon. Úgy gondoltam, ennyi elég a szalonképes megjelenéshez; bánom is én, ha nemtetszem a szenátornak. Ő csak törődjön azzal, hogy ne érje a konvojt több éjszakai rajtaütés!

Mire kijöttem a fürdőszobából, Buffy már elment. Shaun felém nyújtott egy dobozos kólát meg adiktafonomat.

– A frászt hozod rám ezzel a kontaktlencsével! – fintorgott.– Épp ez a célom!Az üdítő olyan hideg volt, hogy fájdalom hasított a fogamba, de akkor is egy húzásra felhajtottam

az egészet, aztán a kukába hajítottam a dobozt.– Mehetünk? – kérdeztem.– Én már órák óta kész vagyok! A lányok mindig egy örökkévalóságig szenvednek a

fürdőszobában!– Most leharapod a fejem?– Negatív vérvizsgálat nélkül biztos nem! – pimaszkodott.Válaszul bokán rúgtam, majd fogtam még három doboz kólát a tálcáról, és kimentem a szobából.

Steve, a tesztelőegységet továbbra is a kezében tartva, odakint várt.– Nem túlzás ez már? – néztem rá mogorván. – A takarítás után azonnal lefeküdtünk, azt meg erősen

kétlem, hogy amíg aludtunk, aljas kórokozók surrantak ki a szekrényből!– A kezét – hangzott a könyörtelen felszólítás.Felsóhajtottam, átvettem a felmarkolt üdítősdobozokat a bal kezembe, és kinyújtottam a jobbat.

Kettőnk vérvizsgálata összesen nem tartott egy percig sem – és rendkívül meglepő módon tisztánakbizonyultunk.

Steve a használt egységeket egy műanyag zacskóba rakta, amelyet lezárt, aztán megindult afolyosón. Egyértelműen azt akarta, hogy kövessük – Shaun és én összenéztünk, és így tettünk.

Az ülésterem három emelettel feljebb volt, s azon a szinten már VIP-kód kellett a bejutáshoz.A vastag, puha szőnyeg teljesen elnyelte a lépteink zaját. A folyosó végén Steve kinyitotta az

ülésterem ajtaját.Buffy odabent ült egy asztalon, és éppen gépelt valamit a netbookja billentyűzetén. Közben próbált

minél távolabbra húzódni a szenátor tanácsadóitól, akik fel s alá járkáltak, kapkodták ki egymáskezéből a papírokat, nagy hévvel írogattak a táblákra; szóval igyekeztek nagyon szorgosnak látszani,de valójában ezzel csak azt leplezték, hogy nem csinálnak semmi hasznosat.

Maga a szenátor, a fejét gondterhelten a két tenyerébe támasztva, a mozdulatlanság magányosszigetének tűnt az őt körülvevő zsibongó káosz tengerében. Carlos a balján állt, és amikor beléptünk,

Steve elszakadt tőlünk, és elfoglalta korábbi helyét a jobbján. Ryman valahogy észrevette őt, mert aközeledtére felkapta a fejét. Előbb a testőrére pillantott, aztán ránk. A nyüzsgő segédek lassacskánfelhagytak a munka színlelésével, és ők is felénk fordultak.

Hogy mindenki figyeljen, egy kólásdobozzal megkocogtattam az asztalt.A hangtól a szenátor is teljesen felébredt, kihúzta magát, s megköszörülte a torkát.– Shaun, Georgia! – szólított minket. – Legyenek szívesek helyet foglalni, és akkor talán kezdhetjük

is!– Köszönjük a türelmet – biccentettem, majd leültem az egyik üres székre, és kitettem a diktafont az

asztalra. – Elnézést, hogy nem jöttünk azonnal!– Semmi gond – legyintett Ryman. – Tüdőm, sokáig elhúzódott a takarítás, és kétlem, hogy ilyen

kevés alvással sikerült kipihenniük magukat. Nem is tudom, hogy háláljam meg a pluszmunkát!– Talán néhány grupival – vágta rá Shaun, miközben odatelepedett mellém.Amikor sípcsonton rúgtam, feljajdult, de aztán továbbra is megbánás nélkül vigyorgott.– Majd meglátom, mit tehetünk – állt fel a szenátor a székéből, s megkopogtatta az asztalt. Erre a

beszélgetés utolsó foszlányai is elhaltak, és minden szem rászegeződött. Még Buffy is befejezte apötyögést a billentyűzeten. Ryman előrehajolt, tenyérrel az asztalra támaszkodott, és így szólt:

– Most, hogy már mind itt vagyunk, szeretném végre megtudni, hogy a pokolba történhetett ez meg?– tette fel a kérdést, anélkül hogy felemelte volna a hangját. – Az elmúlt éjszaka során négyemberünket elveszítettük, akik közül három a bejáratnál őrködött. Talán módosultak a biztonságielőírások? Esetleg lemaradtam egy tárgyalásról, ahol megállapították, hogy a zombik nem is olyanveszélyesek?

Az egyik tanácsadó megköszörülte a torkát, és ekképpen felelt:– Uram, úgy tűnik, hogy rövidzárlat keletkezett az előtéri figyelőegységben, és emiatt az ajtók nem

reagáltak elég gyorsan, amikor ránk rontottak a...– Beszéljen érthetően ennél az asztalnál, vagy úgy kirúgom, hogy a lába se éri a földet! – dörrent rá

a szenátor, mire a szerencsétlen fickó holtfehérre sápadt, és ijedtében elejtette a jegyzeteit. –Elmagyarázná valaki tisztán és érthetően – fordult Ryman újra a megszeppent egybegyűltekhez –, hogymi történt?

– Nem kapcsolt be a riasztó – szólalt meg Buffy, mire mindenki felé kapta a fejét, ő pedig közönyöshangon így folytatta:

– Minden peremsávnál riasztó van elhelyezve, és ez most nem működött.– És ez a riasztó egészen pontosan?... – fogott a kérdésbe az egyik tanácsadó, de Chuck Wong a

szavába vágott.– Hőérzékeny mozgásszenzor – magyarázta.Feszültnek tűnt, és jó oka volt rá, hiszen ő volt a konvojunk teljes biztonsági rendszerének a

tervezője és egyúttal karbantartója. Tudta, ha kiderül, hogy a tragédiát műszaki hiba okozta, ő leszérte a felelős.

– Érzékeli a hőt és a mozgást egyaránt. Egy bizonyos szint fölött, amikor esély van a zombikjelenlétére, megszólal – folytatta feszengve.

– Egy teljesen friss példány esetleg becsaphatja a riasztót, de egy egész falka biztosan nem! –vágott közbe Buffy. – Ráadásul voltak köztük olyanok, akik régebben alakultak át! A riasztónakmindenképpen be kellett volna kapcsolnia. Szóval nagyon úgy néz ki, hogy az hibásodott meg.

– Chuck, lenne szíves magyarázatot adni?– Nem tudok, amíg meg nem vizsgálom a berendezést!– Ezt rögtön megoldjuk. Carlos, fogja három emberét, és kísérjék el Chuckot az ellenőrző körútra.

Amint megtudtak valamit, azonnal jelentsék!Carlos bólintott, és megindult az ajtó felé. A többi biztonsági őr közül három külön felszólítás

nélkül követte.– De szükségem lesz a felszerelésemre is, és... – tiltakozott Chuck.– A felszerelése minden bizonnyal a konvojban van, és mivel éppen oda tartanak, mindent meg fog

találni, ami kell – közölte a szenátor ellentmondást nem tűrő hangon, mire a technikus kénytelen voltmegadni magát.

Felállt, és megindult az ajtó felé – közben láttam, hogy csontsovány keze remeg, mint a kocsonya.– Én is mehetek? – kérdezte Buffy.Ismét minden jelenlevő rámeredt, ő pedig felvillantotta a leg-megnyerőbb mosolyát.– Ha lefagy a gép, elég hamar rájövök az okára! Talán nem árt, ha én is ott vagyok, és véleményt

mondok!Meg persze az sem árt, ha néhány felvétel is készül közben az utólagos összefoglalóhoz, tettem

hozzá magamban.A szenátor kérdőn nézett rám; én bólintottam, s ő csak azután adott választ:– Köszönjük a felajánlását, Miss Meissonier! A csapat bizonyára örömmel veszi, ha csatlakozik.– Majd csörgők – mondta Buffy, lepattant az asztalról, és a többiek után szaladt.– És elmegy – motyogta Shaun.– Csak nem irigykedsz?– Mire, hogy ez a csapat lúzer egy elromlott riasztót bámul? Ugyan, hagyjál már! Majd akkor leszek

irigy, ha kiderül, hogy maradtak még odakint zombik!– Értem.Szóval irigy, állapítottam meg, és karba tett kézzel visszafordultam a szenátorhoz.Mit ne mondjak, festett már jobban is. Ahogy az asztalra támaszkodva kissé előrehajolt, mereven

kihúzta magát, de azért meglátszott rajta, hogy még annyit sem aludt, mint mi. Haja kócos volt, rosszulbegombolt inge gyűrött. Pontosan úgy nézett ki, mint akit váratlan megrázkódtatás ért, és most, miutánmeghányta-vetette magában a helyzetet, készen áll arra, hogy szembenézzen a kihívással.

– Emberek – kezdett újra a beszédbe –, bármi is vezetett idáig, a tények a következők: négy kiválóemberünk meghalt, három potenciális hívünkkel együtt, méghozzá az előválasztások első fordulójaelőtt. Ez aztán semmi jót nem közvetít rólunk! Nem azt üzenjük vele, hogy „Ha biztonságban akarszélni, szavazz Ryman-re!”, hanem azt, hogy „Ha zombiprédává akarsz válni, szavazz Rymanre!”.Márpedig én nem hagyom, hogy ez váljon az új üzenetünkké, akkor sem, ha az ellenfeleim ezt hozzákki a történtekből. Mi a tervünk? – nézett körül a teremben. – Nos? – forszírozta.

– De uram, a bloggerek... – akadékoskodott valaki.– Itt maradnak, és meghallgatják a kis csevegésünket! – teremtette le az illetőt a szenátor. – Épp

most próbálunk a dolgok végére járni!Ha elküldjük őket, és maguktól jönnek rá, nem valószínű, hogy jó fényt vet majd ránk a következő

írásuk. Tehát munkához láthatnánk?Az egybegyűltek másra sem vártak: a következő negyven percben nem győztük kapkodni a fejünket,

csak úgy röpködtek az érvek és az ellenérvek. A szenátor tanácsosai úgy vélték, hogy finomíthatnánk atörténteken, a biztonságiak viszont felháborodottan tiltakoztak, azzal, hogy így burkoltan az őmunkájuk tűnne hanyagnak vagy elégtelennek. Mi Shaunnal nem szóltunk közbe; csak hallgatóságkéntvoltunk jelen. A résztvevők, miután belemelegedtek a vitába, meg is feledkeztek róla, hogy ottvagyunk. Egy csoportjuk amellett kardoskodott, hogy a történtekből a lehető legkevesebb szivárogjonki a hírekbe; ezentúl majd még körültekintőbben gondoskodunk a védelemről, és kész, lépjünk tovább.

A másik tábor viszont váltig bizonygatta, hogy csakis őszinte kitárulkozással vehetjük elejét annak,hogy az ellenfelek a maguk javára fordítsák a kellemetlen incidenst. Ugyanakkor egybehangzóanelismerték, hogy az előző napi bejegyzések az oldalunkon jelentősen befolyásolták őket azálláspontjuk kialakításában – anélkül hogy tudták volna, milyen sokan olvasták még őket. Úgydöntöttem, erről hallgatok. Beavatkozás nélkül megfigyelni egy politikai történést sokkalszórakoztatóbb, mint elsőre tűnik.

Az egyik tanácsadó épp kirohanásra készült a mai média hátulütőiről, amikor hívást kaptam.Felálltam, és a terem végébe siettem.

– Tessék!– Georgia, itt Buffy. Ki tudsz hangosítani?Meglepődtem, mert zaklatottnak, sőt kimondottan idegesnek tűnt, és ez egyáltalán nem vallott rá!

Rémület viszont nem csengett a hangjából, így megkönnyebbülhettem, hogy nem támadták meg azombik vagy a rivális bloggerek.

– Persze, Buffy Egy másodperc!Visszatértem az asztalhoz, és két vitatkozó tanácsadó közt a mikrofon felé nyúltam. Tiltakozásukkal

mit sem törődve levettem a fülhallgatót, és bedugtam a telefon aljánál elhelyezkedő csatlakozóba.– Miss Mason, mit jelentsen ez? – ráncolta a szenátor a homlokát.– Elnézést, fontos! – szabadkoztam, és megnyomtam a hívás fogadásátjelző gombot.– Mikrofonpróba, mikrofonpróba! – csendült fel Buffy hangja a recsegés közepette. – Sikerült?– Igen, halljuk, Miss Meissonier – felelte Ryman. – Megtudhatnánk, mi az a fontos hír, mi miatt

félbe kellett szakítania a tárgyalásunkat?– A külső kerítésnél vagyunk, uram, és amit találtunk, azt feltétlenül jelentenünk kellett! – szólalt

meg ezúttal Wong.– Miért, mit találtak, Chuck? Csak azt ne mondja, hogy egy újabb zombifalkát!– Nem, uram, legalábbis egyelőre nem. De a riasztó...– Mi van vele?– Nem miattunk hibásodott meg, uram! – hadarta a technikus, és nem tudta leplezni a

megkönnyebbülését.Tökéletes megértettem. A gondatlanságot, ha zombiriasztó berendezésről van szó, a törvény

súlyosan bünteti. Eddig ugyan még egyetlen technikust sem ítéltek el ezzel összefüggésbenemberölésért, de minden évben több olyan per is folyik, ahol ez a vád.

– Elvágták a drótokat!– Elvágták? – hüledezett a szenátor.– Uram, a figyelőberendezés jelzi, hogy észlelte a múlt éjjel betörő zombikat. A vele

összeköttetésben álló riasztó azonban nem szólalt meg, mert elvágták a drótokat!– Bárki is volt, ügyes munkát végzett! – jegyezte meg Buffy.– Kívülről semmi nyoma, és miután feltörtük a borítást, kutakodnunk kellett egy darabig az

érintkezési hibák után!A szenátor elsápadt, és csüggedten meggörnyedt.– Azt akarja ezzel mondani, hogy szabotázs történt?– Nem egészen, uram – mondta Chuck –, az én embereim közül senki nem lenne képes tönkretenni a

riasztót, ami az ő életüket is védi. Semmiképp nem állna érdekükben.– Értem. Akkor hát, Chuck, fejezze be a vizsgálatot, és jöjjön visszajelentést tenni. Miss

Meissonier, köszönöm a hívását. Szóljon, ha a továbbiakban szüksége lenne valamire!– Rendben! – hangzott a válasz. – Georgia, a négyes szerveren vagyunk.

– Megjegyeztem. Most kilépek!Azzal előrehajoltam, szétkapcsoltam a hívást, majd kihúztam az apró eszközt, és visszaillesztettem

a fülemre. Amikor ezzel megvoltam, Rymanre néztem.Szerencsétlen ember úgy nézett ki, mint akit alattomosan, hátulról, keményen megütöttek. Az

elidegenítő kontaktlencsém dacára a szemembe nézett, és mintha azt mondta volna, „most ne”, aligészrevehetően megrázta a fejét.

Megértően bólintottam, és karon fogtam Shaunt.– Szenátor úr, ha lehet, az öcsémmel most távoznánk. A tegnap éjszaka miatt kissé lemaradtunk a

munkával.– Mi? – pislogott Shaun.– Természetesen, menjenek csak – mosolyodott el a szenátor, és közben nem is igyekezett leplezni

a megkönnyebbülését.– Mr. és Miss Mason, köszönöm, hogy időt szántak ránk. Majd küldök valakit, hogy szóljon

önöknek, ha készen állunk az indulásra!– Köszönjük – biccentettem, s magammal húzva továbbra is értetlenül bámuló testvéremet,

elhagytam a helyiséget.Odakint Shaun kirántotta a karját a szorításomból, és metsző pillantást vetett rám.– Esetleg volnál szíves megmagyarázni?– Ryman most szembesült vele, hogy valaki szabotálta a tábora védelmét! – feleltem. – Úgysem

várhatunk tőlük semmi hasznos infót, amíg nem hagy alább a pánik, márpedig az még napokba isbeletelhet! Addig is van feladatunk bőven: összeállítani a videókat, frissíteni az oldalt, és letölteniBuffy felvételét a négyes szerverről! Azt mindenképp meg kell néznünk.

– Oké – bólintott Shaun.– Gyerünk!Amikor visszaértünk a szobánkba, a fő terminált átengedtem az öcsémnek, én pedig felraktam

tölteni a mobilomat, és munkához láttam. Hangot nem tudtunk ketten egyszerre felvenni, viszont a sajátrovatainkba szánt videórészleteket külön-külön is megszerkeszthettük, arról nem is beszélve, hogy aszöveges részeket is gond nélkül megírhattuk. Gyorsan átfutottam azokat az anyagokat, amelyeketBuffy, míg mi Shaunnal a romeltakarításban segédkeztünk, önkényesen közzétett. Mindhárom bétaremekelt, különösen Mahir az egészen lényegre törő videójával, és mind a videót, mind ahangalámondásos kommentárját kiválasztotta megvételre három nagyobb hír portál. Az egyik ajánlatrale is csaptam, és engedélyeztem a videó másodközlését. Ilyen esetekre állandó bérszerződésbenállapodtunk meg Mahirral, mely alapján negyven százalék jár neki a bevételből, és természetesen aneve feltüntetése. Ez volt az első jelentős riportja – előre örültem, hogy milyen büszke lesz majd. Azértesítéshez, mielőtt elküldtem neki, hozzáfűztem egy gratulációt. Évek óta barátok vagyunk a munkánkívül is, márpedig az sosem árt, ha adunk egy kis biztatást azoknak, akik fontosak számunkra.

– Nálad hogy állnak a dolgok? – kérdeztem, miközben egymás melletti ablakokban megnyitottam ésidőrendi sorrendben lejátszottam a támadásokról készült nyers felvételeket.

Pontosan nem is tudtam, hogy mit keresek, de gyanítottam, hogy a válasz valahol itt lesz, ebben azanyagban. Buffy ért a dizájnhoz, Shaun a feszültség fokozásához, és én? Nos, én pedig kiszimatolom ahíreket. Tehát szabotázs történt. De miért? És mikor? És hogyan tudta ez a rejtélyes szabotőr úgyelvágni a kábeleket, hogy közben nem került Buffy kameráinak látókörébe?

– Beckset átveszem tőled – jelentette ki Shaun.A képernyőjére pillantottam. Azt a jelenetet nézte, amikor épp az utolsó zombival igyekeztünk

elbánni. A hangot a bal fülébe dugott fülhallgató közvetítette a látottakhoz.

– Irwin akar lenni – mondta az öcsém komoly ábrázattal. – Már hetek óta ezért könyörög. És ez ajelentés, ez nem tudósítóanyag, és ezt, George, te is nagyon jól tudod.

Összevontam a szemöldököm, pedig nem ért váratlanul a kérés. Nem terem minden bokorban jóirwin, mégpedig azért nem, mert a kiképzési szakaszban igen magas a halálozási arány. Ha afertőzöttekkel játszol, már a gyakorlatozás során sem ajánlatos hibázni.

– Milyen képesítései vannak?– Szándékosan halogatod a válaszadást?– Nem, csak lehetőséget adok, hogy meggyőzz.Miközben így évődtünk, a felvételeket valós idejű lejátszásra állítottam be, ami azt jelentette, hogy

az egyes helyszíneken készült videók szünetelnek, amíg a többi utol nem éri őket. A bejárati kamerákfelvételeiből több szakasz is hiányzott, míg a kerítésnél lezajlott események szinte hiánytalanulmegvoltak. Az arcom önkéntelenül is megvonaglott, mert a tántorgó fertőzöttek közt felismertem akampánygyűlés egyik résztvevőjét.

Nem kellett külön hangfájl ahhoz, hogy kitaláljam Tyrone szavait: kérte a nőt, hogy álljon meg, ésadja át az iratait. De az csak jött tovább, mint aki se lát, se hall.

– Rebecca Atherton, huszonkét éves, a New York-i egyetemen szerzett filmszakos BA-diplomát.Hat hónapja kapott a korábbi B-20-as helyett A-20-as engedélyt, a sikeres lövészeti vizsga után. Jövőhónapban már az A-18-asért folyamodik.

Utóbbival már egyedül is be lehet lépni egy 4-es szintű veszélyességi zónába.– Ha elviszed, a következő egy évben továbbra is hatszázalékos részesedésre tartok igényt a

tudósításai bevételeiből.A fertőzött nő belemélyesztette a fogát Tyrone alkarjába. Az őr hang nélkül felsikoltott, és golyót

lőtt a zombi fejébe. De már késő volt, Tyrone sorsa megpecsételődött.– Három százalék – alkudozott Shaun.– Megegyeztünk – bólintottam, és továbbra sem vettem le a szemem a monitorról. – Küldj neki

ajánlatot. Ha elfogadja, viheted!Tyrone a karját szorongatta, és megingó léptekkel körözött. A kétségbeesett Tracy parancsot adott

ki, mire Carlos megfordult, és elszaladt a konvojba segítségért. Ezért maradt életben: mert elfutott.Ő, egy erős, kemény ember, elfutott – el tudtam képzelni, milyen nyomorultul érezheti magát emiatt.– George? Mi van veled? – csodálkozott Shaun. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen

beleegyezel!Válasz helyett kihúztam a fejhallgatót, mire a felvétel hangja betöltötte a szobát.– Ó, istenem, Tracy, istenem, istenem! – hadarta eszét vesztve Tyrone.A háttérből erősödött a nyögdécselés, a fertőzöttek egyre csak jöttek és jöttek, a kapu pedig

továbbra is nyitva állt.– Hallgass már el, inkább segíts becsukni ezt a szart! – rivallt a sérült őrre a társa, és két kézzel

megragadta a súlyos kaput.Tyrone rövid habozás után engedelmeskedett, de igyekezett a lehető legtávolabb tartani a kezét a

nőtől. Helyesen tette: tudta, ha Tracy nem kerül érintkezésbe az aktív vírusokkal, akkor rajta nemfognak kiütközni a tünetek; neki magának pedig, köszönhetően nagy termetének, még marad annyi idejeaz átváltozásig, hogy becsukják a kaput – a nő majd utána is ráér távolabbra küldeni, és golyótröpíteni a fejébe. Nem lesz szép látvány, de a szükséges óvintézkedések ritkán azok.

A felvétel itt ugrott egyet: a következő kép már a vértócsában elterült Tyrone-t mutatta, és asikoltozó Tracyt, amint egymaga küzd egy zombival, aki már elkezdte rágcsálni a nyakát. Hiábacsukták be a kaput, hat zombit láttunk, egy a nővel bánt el, három közeledett, kettő pedig tántorogva

megindult a konvoj felé.– Állítsd meg! – szólt rám Shaun megdermedve.Amikor teljesítettem a kérését, így szólt:– Tekerd vissza oda, ahol ugrott!Ismét megnyomtam egy gombot, és az üres résznél megállítottam a felvételt. Ott nyomtam egy

pause-t, és kérdőn néztem az öcsémre.Ő azonban nem fordult felém.– Játszd innen újra, de lassítva!– Jó, de mi...– Csináld már!Magyarázatot hiába vártam, így tettem, amit mondott. A felvétel ismét elindult, de az előbbinél

lassabban. Shaun feszülten figyelte, majd egy ponton felkiáltott:– Állj!A kimerevített képen Tyrone holtan hevert a földön, a zombik csoszogva közeledtek, Tracy pedig

sikolyra nyitotta a száját. Shaun vádló mozdulattal Tracy lábára szegezte az ujját.– Azért nem futott el, mert nem tudott! – kiáltott fel. – Nézd meg, valaki térdkalácson lőtte!– Micsoda? – hunyorogtam a képernyőre. – Nem látom.– Akkor vedd ki azt az átkozott kontaktlencsét, és próbáld meg még egyszer! Hátrahajtottam a

fejemet, és a mutatóujjam hegyével kivettem a jobb szememből a lencsét. Vártam egy kicsit, majdlehunytam a bal szememet, és újra, tüzetesen, megfigyeltem a monitoron kimerevített képet. Így, hogyismét láttam a halványabb fényben is, már nehéz lett volna nem észrevenni a vörös foltot Tracy lábán,meg azt, ahogy a vér, a váratlan becsapódás hatására, szerteszét fröccsen a fehér hótakarón.

– Rálőttek – állapítottam meg, miután kiegyenesedtem.– Méghozzá a kimaradt rész alatt! – tette hozzá Shaun elszoruló hangon.Amikor ránéztem, elfordult, és a kézfejével megdörzsölte a szemét.– Basszus, George! Csak azért vállalta ezt a munkát, hogy jól nézzen ki az önéletrajzában!– Tudom, Shaun, tudom – bólogattam.Vigasztalón a vállára tettem a kezem, miközben még mindig a megállított felvételt néztem, amelyen

Tracy hiábavaló küzdelmet folytatott a már elveszített életéért.– A végére járunk ennek. Megígérem!

Suhannak felénk a nyughatatlan holtak,Üres szavakból szőtt temetői lepelben,A mennyben a trombiták harsannak,Kihuny a remény minden kebelben.Ártatlanságunk mindhiába,Csak a végeérhetetlen fagy marad.Mindazért, mit elvesztettünk.Az üdvösség nem sok vigaszt ad.

(„EAKLY, OKLAHOMA” – RÉSZLET. ELSŐ MEGJELENÉS:

BUFFY MEISSONIER „A MORAJLÓ TENGERNÉL” CÍMŰ BLOGJÁBAN,2040. FEBRUÁR 11.)

Tíz

Közeledett a szuperkedd, de a szenátor csapatában gyászos hangulat uralkodott. Alig pár óraválasztott el minket attól a pillanattól, amikor vagy teljes gőzzel megindulhatunk a célegyenesbe, vagykénytelenek leszünk megállni, és elhagyni a pályát; de az ilyenkor megszokott felbolydult méhkashelyett a konvoj inkább egy temetőre hasonlított. Az őrök megháromszorozták az eddig is szigorúbiztonsági készültséget, és egyedül senki nem merte elhagyni a tábor területét. Még a tanácsosok iskezdtek begolyózni, és a közvetlen feladataikat leszámítva vaknak tettették magukat. Mindentösszevetve, nyomasztó volt a légkör.

A konvoj a jelölőgyűlés helyszínétől három háztömbnyire táborozott le, egy középiskolahasználaton kívüli focipályáján – a Feltámadás óta már túl veszélyessé váltak a szabadtéri sportok. Ahely épp megfelelt számunkra: rendelkezésre állt áram, folyó víz, na meg sima terep, ahol gond nélkülfel lehetett húzni a kerítést, és semmi nem állt a kamerák útjában. Annyian akartak Oklahoma Citybelátogatni a rendezvényre, hogy félóránként biztonságos buszokat kellett indítani a jelölőgyűléshelyszínére, a legkorszerűbb tesztelőegységekkel, valamint állig felfegyverzett őrökkel.

Miután az öcsémmel visszanéztük a felvételt, és felfedeztük rajta a turpisságot, átadtuk a biztonságiszemélyzetnek; ők két nappal később megerősítették, hogy Tracy McNallyt a támadás során orvultérdkalácson lőtték. Ez, a riasztóberendezésekben elvágott drótokkal együtt, minden kétséget kizáróanbizonyította, hogy ami történt, egy esetlenül kivitelezett merénylet volt. A konvoj addigra indulásrakészen állt, és olyan benyomásom támadt, hogy most aztán a maradék jókedvünket is hátrahagyjuk.

Aki „esetlenül kivitelezettnek” minősítette a merényletet, nem volt más, mint Shaun. Amikor aszenátor rákérdezett, hogy ezt hogy érti, az öcsém csak vállat vont:

– Elvégre ön életben maradt.A szenátort ez sem vigasztalta túlzottan, de azért helyt adott az érvnek. Ha néhány zombival több

érkezik, vagy nemcsak Tracyt teszik menekülésképtelenné az őrök közül, akkor a néhány halálosáldozat helyett az egész csapat odaveszhetett volna. Tehát, következtettünk, vagy nem is a merényletvolt az igazi cél, vagy ha mégis, nagyon rosszul tervezték meg. Az első opciót hamar ejtettük, hiszenfertőzötteket küldtek ránk!

Persze már másnak is eszébe jutott, hogy zombikat vessen be az ellenségeivel szemben, ám ennekvonzereje jelentősen lecsökkent a 2026-os Raskin-Watts-eset óta, melynek nyomán törvénybefoglalták, hogy az, aki a Kellis-Amberlee-t fegyverként használja, terroristának minősül. És ugyan miértelme van olyan lomha és nehezen fegyelmezhető „katonákat” alkalmazni, mint a zombik, hanemcsak hogy kétséges velük a siker, de a manőverért még halálbüntetés is jár? Kiderült, hogy aszabotőrök a biztonsági berendezések közül egyedül a riasztókat rongálták meg. A kapunál felszereltkamerák felvételeit megfigyelve bebizonyosodott, hogy a hiányos részeket egy szándékos EMP-kisülés okozta, amit olyan ügyesen lokalizáltak az elkövetők, hogy csak egy bizonyos hatósugárbanzavarta meg a kamerák működését, és Buffy szenzorainak többségét sikeresen elkerülte. Az ehhezszükséges felszerelés bármelyik RadioShack áruházban beszerezhető. Könnyen szállítható, eldobható,és teljességei lenyomozhatatlan. A szenátor emberei az incidens óta mást sem csináltak, mintbizonyítékok után kutattak, de még annyi információmorzsát sem sikerült összekaparniuk, hogylegalább sejthessük a válaszokat. Azoktól az idő elteltével inkább egyre csak távolodtunk, ahogy anyomok kezdtek kihűlni.

Ki akarná megölni a szenátort? Talán könnyebb lenne felsorolni azokat, akik nem akarják. PeterRyman szinte a semmiből jött, és váratlan gyorsaságai került az elnöki posztért folyó verseny

élvonalába. A hivatalos jelölőgyűlésig persze még semmi sem volt biztos, de akkor sem lehetetttagadni, hogy nyerésre áll: a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből megszerezte számos potenciálisszavazó bizalmát, és a többség szimpatizált a nézeteivel. A merész lépés, hogy a kampánykörútjárabloggereket is meghívott, szintén jót tett a megítélésének, különösen a harmincöt év alattiak körében.A többi jelöltnek elég sok idő kellett, amíg végre kapcsolt, és utána meg nem győztek kapkodni, hogypótolják a mulasztást. Két bétánk már az Eaklyben történtek után mindössze egy héttel ajánlatot kapottrivális politikusoktól, de nézetkülönbségekre hivatkozva mindketten visszautasították, és maradtaknálunk. Elvégre győztes hajó fedélzetéről miért szálltak volna le?

Ryman szenátor a népszerűsége mellett fotogén volt, szimpatikus fellépésű, és semmilyen botránynem bukkant elő a múltjából, így jól illett a Republikánus Pártba. Alig akad olyan, aki ilyen magasrafelkapaszkodik a politikában, és mégis tiszta marad, de Rymannel, úgy tűnt, mégis ez a helyzet.Komolyan, a legnagyobb skandalum, amit találtam vele kapcsolatban, az, hogy a legidősebb lánya,Rebecca a házasságkötés után hat hónapra született. Ennyi. Tényleg úgy tűnt, hogy ő egy nagyra nőtt,vidám cserkész, aki egy szép napon elhatározta, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke lesz.

Nem tagja egyetlen érdekcsoportnak sem. Annak ellenére, hogy a felesége lovakat tenyészt, ő magaMason törvényét támogatja – amivel persze nem lopta be magát az állatjogi szervezetek szívébe –,egyúttal azonban ellenzi a korlátozásmentes vadászatot és az erdőirtást – emiatt a militáns, radikáliscsoportoknak sem kedvence. Nem prédikál a kárhozatról, de amellett sem kardoskodik, hogy aFeltámadás utáni világban a szekuláris humanizmus az egyetlen járható út. Még arra sem sikerültbizonyítékot találnom, hogy a kampányát valamely dohánygyár szponzorálná, pedig manapság ezteljesen általános. Miután a tüdőrák többé nem fenyegette az ügyfelek egészségét, a dohánygyárak apolitikai kampányok fő szponzoraivá léptek elő. A dohányzás a rák ellenszerének felfedezése utánmég nagyobb üzletté vált.

Tehát, következtettem, Peter Ryman halála sokaknak jól jönne. Ezek után nem csoda, hogy azelőválasztások közeledtével egyre komorabb hangulat lett úrrá a konvoj lakóin. Az első hat hétvidámsága semmivé lett; a kedélyes emberek helyett mindenfelé csak kifejezéstelen arcú, munkájukatmegszállott szigorral végző biztonsági őrök állták el az utat, akik, ha olyan kedvük volt, még amellékhelyiségből kijövőket is nyakon csípték egy vérvizsgálat erejéig. Buffy viszonylag jól viselte aváltozásokat – elvonult a furgonba, vagy Chuckkal és csapatával múlatta az időt a biztonságiakraktárában Shaun és én ellenben majd bediliztünk!

Mindkettőnknek megvan a sajátos módja, ahogyan megbirkózunk az őrülettel. Ezért aztán mire eljötta szuperkedd, az öcsémnek hűlt helye volt: nekivágott az összes irwinnel, aki a környékén élt ésmozgott, hogy zaklatható élőholtak után nézzen; én pedig hagytam, hogy úgy hat tucat másik, igenfeszültnek tűnő riporterrel együtt bezsúfoljanak egy buszba, amivel eldöcögünk a jelölőgyűléshelyszínére. Nem is tudom, mire föl aggódtak annyira a többiek: minden egyes felszállónak kétszer isellenőrizték a vérét és háromszor a sajtóbelépőjét. Arra, hogy útközben járvány tör ki, legfeljebbabban az esetben lehetett számítani, ha egy különösen gyenge idegzetű utas a szokatlan tömeg okoztafeszültség miatt szívrohamban elhalálozik, és megkezdi az átváltozást.

Utolsóként egy feltűnően Ideges fickó kászálódott fel, az alulra felvett golyóálló mellénytőleldeformálódott ingben. A sofőr ezután becsukta az ajtót, és elkiáltotta magát:

– A busz megtelt! Indulunk a jelölőgyűlésre!Az utazóközönség gyér tapssal nyugtázta a bejelentést. A többség időközben már rég a

pályaelhagyáson törte a fejét – most szembesültek igazán azzal, hogy a tudósítószakma mivel is jár:jé, nahát, emberek közé kell menni!

Ha esetleg úgy tűnne, hogy nem tisztelem a kollégáimat, annak az az oka, hogy ez többnyire így is

van. Minden egyes Dennis Stahlra, aki veszi a fáradságot, hogy személyesen utánajárjon a történetnek,jut négy olyan „riporter”, aki megelégszik annyival, hogy mások felvételeiből üt össze valamit, vagytelefonon készít interjút, s ha lehet, soha ki nem dugja az orrát az otthona falai közül. Van például egyelég népszerű hírportál, a Górcső Alatt, ami éppen azzal reklámozza magát, hogy ők aztán igazán„objektívek”, mert egyetlen tudósítójuk se megy ki a terepre. Egyik sem rendelkezik A szintűengedéllyel, és ezt úgy adják elő, mintha olyan nagy büszkeség lenne; ahogyan az is, hogy távol tartjákmagukat az események helyszínétől. Ha a paparazzóknak van valamilyen hasznuk, akkor az az, hogymegakadályozzák e hozzáállás túlzott elterjedését.

A félelem meghülyíti az embereket, és a Kellis-Amberlee már vagy húsz éve ijesztgeti a világot.Szokványos esetben előbb-utóbb eljön egy pont, amikor túltesszük magunkat a félelmen, és amegszokott mederben folytatjuk az életünket; de sok ember újabban erre már képtelen. Avérvizsgálatoktól a bekerített lakótömbökig minden azt mutatja, hogy napjainkban felvirágzott afélelem kultusza, és már nem nyerhetjük el a korábbi megnyugvást.

A buszút alatt szinte egy szó sem hangzott el; a fojtott csendet csak a kalibráló szerkezetekpityegése törte meg, amikor átléptünk egy-egy más besorolású biztonsági zónába. A drót nélkülitechnológia mára elérte azt a fejlettségi fokot, hogy talán csak az esőerdőben vagy a jéghegyek között,de az is lehet, hogy csak a fel nem térképezett vizek fölött nincs térerő. A magáncélú titkosítás és azadatvédelmi kódolás azonban hasonló tempóban haladt, és ez oda vezetett, hogy a legtöbb helyszínenhiába volt netszolgáltatás, a megfelelő biztonsági kódok ismerete nélkül nem lehetett hozzáférni.

Az ismert telefontársaságok szolgáltatásaiba elvileg senki nem tud bezavarni, de egy-két túlbuzgóbiztonsági őr azért képes addig ügyeskedni, amíg a vészhívásokon kívül semmi más nem leszelérhető. Játszi könnyedséggel ki lehetett szúrni a szabadúszó újságírókat a tömegben: ők voltak azok,akik egyenletes ritmusban doboltak a digitális személyi asszisztensükkel a tenyerükön, mintha ettőlvalami csoda folytán megjelennének a képernyőn a jelölőgyűlésbe való bejutáshoz szükségesbiztonsági kódok. A szemfüles technikusoknak hála, ez a módszer eddig még senkinek nem vált be, dea szabadúszók még akkor is néma elszántsággal kínozták szerencsétlen eszközeiket, amikormegérkeztünk a célhoz.

A buszmegállót egy föld alatti parkolóban helyezték el, egy jól belátható, erősen megvilágítottponton, egyenlő távolságra a bejárattól és a kijárattól egyaránt. Amikor a busz közeledett, a kapufelemelkedett, és miután behajtottunk, leereszkedett. A biztonsági előírásoknak megfelelőenmegszakítók akadályozták meg, hogy a bejárati és a kijárati kapu egyszerre kinyíljon; a belsőriasztókkal pedig szükség esetén mindkettőt le lehetett zárni. Hiába, a modern technikától egyáltalánnem áll távol a „halál-csapda” – a lehetségesen elérhető cél a halálesetek minimalizálása, nem ateljes kiiktatásuk.

Amikor a busz ajtói kinyíltak, marcona tekintetű biztonsági őrök közelítették meg a járművet,tesztelőegységeket lobogtatva. Elfojtottam egy nyögést, majd leszálltam, megigazítottam aválltáskámat, és az első szabad őr felé nyújtottam a kezem. Az rácsúsztatta az egységet, és lecsapta atetejét.

– Sajtóbelépőt – szólt kurtán.– Georgia Mason, Világvége Afterparty – közöltem, majd lecsíptettem a pólómról a

beléptetőkártyát, és átnyújtottam. – Ryman szenátor csapatával érkeztem.Az őr a derekára erősített szkennerbe dugta a kártyát, amit a gép egy pittyenés után valódinak

minősített és visszaadott. A tesztelőegység diódája zölden világított ugyan, de vibrált.– Kérem, Ms. Mason, vegye le a napszemüvegét! – hangzott a felszólítás.Nagyszerű. A hiperérzékeny modern tesztelőegységek egy részét összezavarja a retinális KA miatt

megnövekedett inaktív vírusszám.Semmi kedvem nem volt kitenni a szemem a mélygarázs vakító fényének, de valahogy ahhoz sem

fűlt a fogam, hogy biztonsági óvintézkedés gyanánt lelőjenek. Így hát levettem a napszemüvegem, ésleküzdöttem a késztetést, hogy szorosan behunyjam a szemem.

Az őr közel hajolt az arcomhoz, és tüzetes tanulmányozás után kijelentette:– Retinális Kellis-Amberlee. Van magánál egészségügyi kártya?– Igen – bólintottam.Aki betegség miatt megnövekedett vírusszámmal rendelkezik, sehova nem megy egészségügyi

kártya nélkül, ha kedves az élete, így hát előhalásztam a táskámból, és azt is átadtam. Az őr atesztelőegység hátuljánál levő résbe dugta, mire a zöld fény abbahagyta a vibrálást, sárgára váltott,végül – jelezve, hogy a vírusszintem a normál tartományon belül van, és nem jelentek veszélyt akörnyezetemre – stabil zöldben állapodott meg.

– Köszönöm az együttműködését!Azzal visszakaptam a kártyámat. Eltettem, és végre visszavehettem a napszemüvegemet.– A kollégái is jönnek? – hangzott a kérdés.– Ma nem – feleltem.A sajtóbelépőm ellenőrzése alkalmával az őr mindent megtudhatott a csapatunkról: mikor

alakultunk, mivel foglalkozunk, milyenek az értékeléseink, beidéztek-e minket valaha a bíróságravalótlan tudósításért vagy rágalmazásért, és persze azt is, hogy hányan tartunk most a szenátorral.

– És megmondaná, kérem, hol van a?...– Az információs bódé az első emeleten balra található – vágott az őr a szavamba, és már fordult is

a mögöttem várakozó újságíróhoz.Szóval úgy kezelnek minket, mint a munkadarabokat a futószalagon, dohogtam magamban. Nem

valami szívélyes fogadtatás, de el kell ismerni, praktikus megoldás. Így hát megadón (és abban areményben, hogy mielőbb találok egy mosdót) beléptem az üvegajtón át az épületbe. Az iménti fénytőlmár káprázott a szemem, és tudtam, ha nem veszek be belátható időn belül néhány fájdalomcsillapítót,hamarosan kitör rajtam a migrén. Bármit megadtam volna, hogy ne kelljen fejgörccsel átküszködnimagam a napon, és úgy beszélgetni a politikusokkal meg a riporterkollégákkal.

A légkondicionáló a maximumon működött, pedig Oklahoma államban voltunk, februárban! Hogymiért árasztották el a belteret ilyen sarkvidéki hideggel, annak világos oka volt: az épület zsúfolásigmegtelt. A Feltámadás óta mindenki, aki életben akart maradni, bezárkózott, és kínosan kerülteembertársait, de bizonyos eseményekhez továbbra is szükség volt a személyes találkozásokra –ilyenek voltak például a politikai nagygyűlések. Az ezeken megjelenők száma egyre nőtt, miközbenmás, jelentéktelenebb rendezvényeken mind kevesebben voltak. Elég egy tíz-húsz fős társaság, és késza fertőzésveszély – de nincs mit tenni, az ember társas lény, és néha kell valami jó kifogás, hogykiélhesse ezt a hajlamát.

A Feltámadás előtt a szuperkedd nagy szám volt. Manapság? Valóságos cirkusz! A szokásospolitikai frakciókon és egyéb érdekcsoportokon kívül vannak bemutatótermek, valamint szolgáltatókés árusok bódéiból álló zsibvásár. „Szavazd meg a következő elnökjelöltet, aztán vegyél egy újedzőcipőt! Nyugodt lehetsz, minden jelenlevő vérvizsgálaton esett át, így csak lazíts, és érezd jólmagad!”

A hirtelen megcsapó hideg és a hozzám préselődő számtalan test melegének émelyítő elegyehamarosan lüktető fejfájást eredményezett. Leszegett vállal törtem át magam a tömegen a mozgólépcsőirányába – untam már ezt az állatkertet –, és bíztam benne, hogy az információs standnál majdfelvilágosítást kapok mind a mosdó, mind a sajtósok számára fenntartott helyszín hollétéről.

Sokkal nehezebb volt a tervet megvalósítani, mint kieszelni – percekig hiába kapálóztam az árralszemben a képviselők, kereskedők, szavazók és a kis kaland kedvéért a biztonsági procedúrát is víganelviselő bámészkodók végeláthatatlan tengerében. Amikor kifulladva mégis elértem a mozgólépcsőt,úgy kapaszkodtam a korlátba, mintha az életem múlna rajta. Úgy gondolom, az átlagos amerikaipolgár, a maga megszállott bujkálási hajlamával, már túlreagálja a kialakult helyzetet; de emellett aztel kell ismernem, hogy azon nemzedék szemében, amelyhez én is tartozom, tizenöt ember már nagytömegnek számít. A nálam idősebbek néha nosztalgikusan mesélnek hat-hétszáz fős gyűlésekről is –na, az ilyesmi nekem abszolút idegen és bizarr! Én már nem ebben nőttem fel – ennyi emberösszezsúfolva egy helyen, legyen bár az a hely egy olyan tágas épület is, mint Oklahoma CityKonferenciaközpontja, egyszerűen ijesztő és nyomasztó!

Ahogy elnéztem a tömeget, úgy tűnt, nem vagyok egyedül az érzéseimmel. Leszámítva a személyzettagjait, akik egyik-másik kiállító egyenruháját viselték, én voltam a legfiatalabb. Én még mindigjobban viselem a tömeget, mint más korombeliek – mert hozzászoktattam magam, és a paparazzók isnagy segítségemre voltak ebben. Műszaki kurzusokra jártam, és tudományos értekezletekre, aholszintén sokan gyűltek össze. De ha nem állt volna mögöttem ez a többéves tapasztalat, és úgy lépek bea konferenciaközpontba, valószínűleg néhány másodperc elteltével eszelősen sikoltozva menekülökkifelé, melynek következtében a biztonságiak azt hiszik, hogy odabent kitört a járvány, ígymindannyiunkat bezárnak és megölnek.

Ez vagyok én, az örök optimista.Amikor leléptem a mozgólépcsőről, rögtön megláttam az információs bódét, egy színes nyolcszög

formájában, melyet cigarettát osztogató, ledér öltözetű hölgyek álltak körül. Miközben utat törtemmellettük, vagy három felém nyújtott dobozt utasítottam vissza, és hunyorogva igyekeztem kiigazodnia központ térképén.

– Szóval, „ön itt áll” – motyogtam. – Remek, magamat már megtaláltam. De ivókút, az vajon hollehet?

– Nem dohányzik? – szólított meg valaki hirtelen.Amikor megfordultam, nem mást pillantottam meg, mint Dennis Stahlt az Eakly Timestól.

Mosolygott, és enyhén gyűrött zakója hajtókáján sajtóbelépő-kártyát viselt.– Olyan ismerősnek tűnt!– Nahát, Mr. Stahl! – vontam fel a szemöldökömet. – Nem számítottam rá, hogy itt találom.– Újságíróként ne lennék itt? – csodálkozott.– Nem erről van szó, hanem arról, hogy Észak-Amerika teljes népessége ide tömörült, és

nyomkövető nélkül a saját öcsémet se találnám meg!– Sokan összegyűltünk, az biztos! – nevetett fel Mr. Stahl.Az egyik hosztesz kapott az alkalmon, és egy doboz cigarettát nyomott a kezébe. A férfi kétkedve

nézte a váratlan ajándékot, majd felém nyújtotta:– Rágyújt?– Köszönöm, de nem dohányzom.– Miért nem? – billentette Stahl oldalra a fejét. – A cigaretta teljessé tenné az „ide süssetek, én

vagyok a betonkemény, megvesztegethetetlen tudósító” imázsát.Látva szúrós tekintetemet, így folytatta:– Ugyan már, Ms. Mason! Hiszen feketét visel, hagyományos kézi diktafont hord magánál –

megjegyzem, már évek óta nem láttam ilyet senkinél! –, és soha nem veszi le a napszemüvegét! Csaknem hiszi, hogy nem jövök rá, mit akar közvetíteni magáról?

– Először is – kezdtem a tiltakozást –, retinális KA-m van, így a napszemüveg orvosi előírás.

Továbbá... – Itt elhallgattam, és elmosolyodtam. – Rendben, lebuktam. Valóban image. De akkor semdohányzom. És meg tudná mondani, merre van itt a mosdó? Vízre van szükségem, mielőbb!

– Nos, én már három teljes órája itt vagyok, de mosdót még egyet sem láttam – tárta szét a kezétMr. Stahl. – Ugyanakkor a bódék közt felfedeztem egy eldugott kávézót – ha megengedi, szívesenodakísérem!

– Ha árulnak ásványvizet is, benne vagyok! – bólintottam, miközben elhessegettem a sokadikhoszteszt, a cigarettájával együtt.

Mr. Stahl megindult, határozottan törte az utat, én pedig megkönnyebbülten lépdeltem a nyomában.– Biztosan van víz vagy valami üdítő – mondta. – Cserébe újra feltenném kérdést: miért nem

dohányzik? Hiszen amilyen hatást elérne vele, feltenné a pontot az i-re! Talán valami személyes ok álla háttérben?

– Jól jön a teljes tüdőkapacitás, ha futni kell az élőholtak elől – feleltem pléhpofával.Mr. Stahl a homlokát ráncolta, én meg csak a vállam vonogattam.– Komolyan beszélek! A rák veszélye elmúlt, az igaz, de a dohányzás tüdőtágulatot továbbra is

okozhat, és semmi kedvem a zombik martalékává válni, csak mert vagány hatást akartam kelteni!Emellett a füst megzavarhatja az érzékenyebb elektronikus eszközök működését, márpedig a terepenanélkül is lehet épp elég baj, ami meg nem hiányzik!

– Hűha! És én még nagy naivan azt hittem, hogy ha kiiktatjuk a rákot, visszatérnek a régi szép idők,amikor minden valamirevaló riporter elszívott vagy nyolc dobozzal naponta!

A kereskedők bódéinál lehetett kapni mindent, mi szemszájnak ingere, a liofilizált élelmiszertől,mely garantáltan megőrzi a minőségét egy esetleges ostrom ideje alatt is, a cseppfertőzéssel szembenkülönleges védelemmel ellátott középkori páncélzatig. De ha a kedves vevő könnyed szórakozásravágyott, válogathatott az autók, a hajápoló szerek és a legkülönbözőbb gyerekjátékok közt – utóbbiakközül, be kell vallanom, szinte leküzdhetetlen vonzalom támadt bennem a Mattel standjánál kínáltVárosi Túlélő Barbie iránt, amely machetét és tesztelő-egységet tartott a kezében.

– És persze minden valamirevaló újságírót olyan szülőkkel áldott meg a sors, akik nem bánják,hogy otthon él a nyakukon, és telefüstöli a lakást! – feleltem. – És maga? Maga sem gyújt rá, ahogylátom.

– Asztmás vagyok – felelte Mr. Stahl. – Éppenséggel dohányozhatnék, ha akarnék, de akkorfennállna az esélye, hogy egy szép napon mellkasra szorított kézzel összeesem az utcán, és az már nemolyan jó móka. Ott a Starbucks! – mutatott közben a keresett kávézóra. – És ön mi járatban van?

– Csak a szokásos: mindenüvé követem a szenátort, mint a kiscica a madzagot. És maga?– Hasonló, bár nem ennyire konkrét ügyben.A kávézónál nem állt sor, csak három unott képű kiszolgáló támasztotta a pultot, és igyekeztek úgy

tenni, mintha nagy elfoglaltságukban észre se vennének minket.– Egy nagy adag feketét kérek, elvitelre! – szólt rájuk Mr. Stahl.A fickók kelletlenül összenéztek, de valószínűleg aznapra már elegük volt abból, hogy a

sajtosokkal vitatkozzanak, mert az egyik nagy nehezen megmozdult, és nekiveselkedett a kávékitöltésmegerőltető műveletének.

– Önnek mit kérhetek? – fordult hozzám Dennis.– Csak egy üveg vizet, köszönöm.– Rendben!Amikor kész lett a kávé, fogta, átnyújtotta nekem a vizemet, a pultosnak pedig a hitelkártyáját.– Mennyivel tartozom? – kotorásztam a zsebemben apró után.– Hagyja csak!

S azzal visszavette a kártyáját, majd kinézett egy távolabb lévő üres asztalt. Követtem, és leültemvele szemben. Kedélyesen rám mosolygott.

– Fogadja el hálám jeléül, amiért az az aprócska incidens, ami az önök táborában esett meg aválasztási gyűlés után, olyan szépen megdobta az értékeléseimet! Emlékszik?

– Hogyne emlékeznék...S azzal elővettem az erős, csak receptre kapható fájdalomcsillapítót, és a hüvelykujjammal

lepattintottam az üveg tetejét.– Az az „aprócska incidens” már hetek óta rátelepszik az egész életemre! – panaszoltam.– És elárulna néhány szaftos részletet egy régi barátnak? – csillant fel Stahl szeme.A tényt, hogy szabotálták a riasztót, végül nem tudtuk eltitkolni. Még ha meg is próbálkoztunk volna

vele, az áldozatok családtagjai pert indíthattak volna ellenünk, amiért ilyen fontos információtelhallgattunk egy ilyen súlyos bűncselekmény ügyében.

– Semmi olyat nem tudok mondani, amit a sajtó már ne hí-resztelt volna el – ráztam a fejem.– Eh, ez a sok túlbuzgó firkász... – legyintett Mr. Stahl, és nagyot kortyolt a kávéjából. – Komolyra

fordítva a szót, mi a helyzet most a táborukban? Helyrejöttek már a dolgok?– Nagyjából – feleltem, majd kiráztam az üvegből négy tablettát a tenyerembe, és vízzel lenyeltem.Amikor befejeztem, hozzátettem:– Feszült még a hangulat, de már kezdenek csillapodni a kedélyek. Ugyanakkor megnehezíti a

dolgot, hogy nincs semmi támpontunk arra nézve, kik lehettek a szabotőrök. Gondolhatja, ez azértokoz némi belső feszültséget.

– El tudom képzelni – sóhajtott Mr. Stahl. – Akárki is volt, gondosan eltüntette a nyomokat.– És jó oka is volt rá. Emberek haltak meg! Ami azt jelenti, hogy az illető gyilkosságot követett el,

így a Raskin-Watts alapján tárgyalhatják az ügyét. Persze a terroristák, amikor elkövetik a tetteiket,nem számolnak azzal, hogy el is kaphatják őket.

Újabb adagot ittam a vízből, és vártam, hogy hasson a gyógyszer.– Tudom – bólintott Dennis, és az ajka egészen elvékonyodott.– Carl Boucher egy felvágós, nagyképű alak volt, de arra még ő sem szolgált rá, hogy így kelljen

meghalnia! Senki sem érdemel ilyet, se a jó, se a rossz emberek! Nos – tolta hátra hirtelen a székét –,most vissza kell térnem a stábomhoz! Fél óra múlva interjút készítünk Wagmannel, márpedig őszereti, ha a csapata fürge és pontos. Vigyázzon magára, Miss Mason, jó?

– Igyekszem – bólintottam. – Tudja az e-mail címemet.– Majd tartjuk a kapcsolatot – ígérte, s azzal sarkon fordult.A következő pillanatban már el is nyelte a tömeg, egyszerűen nyoma veszett.Én még jó ideig ülve maradtam, elkortyolgattam a maradék vizemet, és nézelődtem. A forgatag

körülöttem egyfajta átmenetnek tűnt a jelmezbál és a diákegyleti parti között; voltak ott különbözőkorú, minden rendű s rangú emberek a legváltozatosabb frakciók színeiben, és mind jól ki akartaszórakozni magát, mielőtt kénytelen-kelletlen visszatér a kevésbé biztonságos környezetébe. Aplafonról függő táblák mutatták a helyes irányt azoknak, akik a régi, fizikai úton kívánták leadni aszavazatukat a korszerű elektronikus megoldás helyett, amihez még otthonról sem kellett kimozdulni.Abból ítélve, hogy a legtöbb jelenlevő rá se hederített ezekre az irányjelzőkre, tudhattam, hogy márazelőtt leadták otthonról, az interneten keresztül a szavazatukat, hogy egyáltalán elindultak volna ajelölőgyűlésre. A hagyományos szavazócédula, a fülkével együtt, ma már inkább csakérdekességszámba megy, de mivel a törvény szigorúan fenntartja az ily módon történő voksolás jogátazok számára, akik továbbra is ezt kívánják, még nem szüntették be. És ennek az a következménye,hogy a választások végleges eredményére állandóan várni kell, mert addig nem hirdetnek eredményt,

amíg a papíralapú szavazatokat is meg nem számlálták, még akkor sem, ha a választópolgárokkilencvenöt százaléka az elektronikus utat választotta.

Nemcsak a dohánygyárak használták ki a közszemlére tett női test időtálló eladásnövelő hatását. Azéppen csak bikiniben pompázó, mosolygó lányok fel s alá járkáltak a tömegben, és politikaiszlogenekkel díszített jelvényeket és zászlócskákat osztogattak mindenkinek, akit csak értek. Aszajrénak több mint fele a kukában vagy a földön végezte. Amelyek nem jutottak erre a sorsra, azok,ahogy észrevettem, vagy Ryman szenátor, vagy a legkomolyabb ellenfelének tűnő Tate kormányzónevét hirdették. Wagman képviselőasszony, aki mindent egy lapra tett fel, elevickélt ugyan idáig, demost már az a szóbeszéd járta, hogy ennél magasabbra hiába is akar törni. A pornósztár külső sokmindenre elég, a Fehér Házba jutáshoz azonban kevés; esélyesnek a republikánus elnökjelöltposztjára Ryman és Tate tűnt.

A nap végére valamelyikük megerősíti a pozícióját, s aztán a közelgő jelölőgyűlés maga már csakpuszta formaság lesz. Bíztam benne, hogy hátha egy harmadik jelölt is felbukkan, és kicsit felkavarjaaz állóvizet, de az egész kampánykörút alatt semmijei nem mutatott erre. A republikánusok – sőt méga demokraták és a függetlenek egy része is – vagy Ryman visszafogott „küzdjünk meg a helyzettel, éséljünk békében” üzenetével értett egyet, vagy a kárhozatról és a pokol tüzéről prédikáló, öklét rázóTate hatása alá került.

Beállítottam az órámon a memória funkciót, majd a számhoz emeltem a csuklómat, éselmormogtam:

– Emlékeztető magamnak: próbáld megtalálni a módját, hogy Tate-tel interjút készíthess! Keressmeg valakit zárás felé a csapatából, az eredményektől függetlenül!

Elvileg Shaun, Buffy és én a többi kolléga szemében undok riválisok vagyunk, mert elsősorbanRyman kampányáról tudósítunk. Ugyanakkor mi is hivatalosan felesküdtünk a tisztességes újságírásra,márpedig ez azt jelenti, hogy – legalább elvben – a vállaltan szubjektív vezércikkeket kivéve,tárgyilagos és elfogulatlan anyagot lehet tőlünk várni, bármilyen témához nyúlunk is hozzá. Hasikerülne Tate közelébe férkőznöm, és megfejthetném, milyen rugóra jár az agya, talán csökkenne azellenszenvem, amit pillanatnyilag érzek a politikai programja iránt. Vagy ha a véleményem nem isváltozna, legalább újult lendülettel szállhatnék síkra Ryman mellett. Akárhogy is, jó kis posztszülethetne belőle!

Lassan elfogyott a vizem, és eszembe jutott, hogy nem bámészkodni jöttem, és nem is potyavizeketkoldulni a helyi újságíróktól – noha tény, hogy mindez sokkal hangulatosabb volt a konvojnál.

– Hívás, Buffy – érintettem meg a fülékszerbe rejtett telefont.Nemsokára létrejött az összeköttetés, és epés hang csattant a fülembe:– Miben lehetek őfelsége alázatos szolgálatára e szent órában?– Nocsak, megzavartalak a pókerezésben? – vágtam vissza.– Filmet nézünk! – közölte Buffy méltatlankodva.– Aha, és közben jól összemelegedtek a kis Chuckie-val, nemdebár?– Ide figyelj, drága – vágott vissza affektálva vérig sértett technikusunk –, én nem ütöm az orromat

a te dolgodba, így te se ártsd bele magad az enyémbe, jó? Amúgy sem vagyok szolgálatban! Nincssemmi szerkesztenivalóm, és az e heti összes anyagot fel-töltöttem az időzítős szerverre.

– Tőlem! – vontam vállat.Közben elégedetten nyugtáztam, hogy a félelmeim nem igazolódtak be, és a fájdalomcsillapító a

fejfájást tompa lüktetéssé szelídítette.– Meg tudnád adni a szenátor jelenlegi tartózkodási helyét? – hozakodtam elő a kérésemmel. – Itt

vagyok a jelölőgyűlés helyszínén, és az egész épület kész őrültekháza! Ha egyedül vágok neki a

keresésnek, lehet, örökre eltűnök!– Na és honnan veszed, hogy képes vagyok lenyomozni egy kormánytisztviselőt?– Tüdőm, hogy legalább egy jeladót úgyis elrejtettél rajta valahogy, márpedig te mindig nyomon

követed az eszközeidet – mutattam rá.Buffy, némi szünet után, így szólt:– Van a közelben bemeneti port?Körülnéztem.– Van egy nyilvános csatlakozó, innen pár méterre.– Nagyszerű! Drót nélküli térképet, állítólag biztonsági okokból, nem adnak közre az épület

egészéről. Úgyhogy menj oda, kapcsolódj, én pedig megadom neked Ryman szenátor jelenlegitartózkodási helyét – és reméljük, hogy nem áll épp egy riasztó ötméteres körzetében.

– Mondtam már, hogy imádlak? – tört ki belőlem, majd felálltam, a szelektív hulladékgyűjtőbedobtam az üveget, és odamentem a bemeneti csatlakozóhoz. – Szóval, mesélj csak, mi újság Chuck-kal? – kíváncsiskodtam. – Egész helyes, már ha valakinek bejön ez a „gizda technikus” típus. Amiengem illet, nekem a magasabbak az eseteim, de hát ízlések és pofonok. Azért ésszel, és vigyázz,nehogy átvágjon!

– Igen, anya – felelte Buffy némi éllel a hangjában. – Ott vagy már?– Most dugtam be.Másodpercek kérdése volt az egész – a szabványosított bemeneti csatlakozók elterjedése kész

áldás volt a modern világ technikai analfabétái számára. Az eszközöm pillanatokon belülkapcsolódott az épület hálózatára, átjutott a vírusirtó és spamszűrő programokon is, majd pittyenvejelezte, hogy készen áll a folytatásra.

– Kész vagyok – közöltem.– Nagyszerű – mondta Buffy, s azzal elcsendesedett; csak annyit hallottam, hogy szorgosan veri a

billentyűzetet. – Most már megvan! – szólalt meg újra. – Az árusok standjainál vagy, a másodikemeleten, ugye? _

– Pontosan! Nem messze a Starbuckstól!– Tájékoztatlak, hogy csak azon az emeleten nyolc darab Starbucks van. Apropó, visszafelé hozz

nekem egy cukormentes vaníliás-málnás mokkát. A szenátor a konferenciaszinten van, azaz háromemelettel lejjebb. Mindjárt kapsz egy térképet.

A mobilom a következő pillanatban már jelezte is az érkezését.– Ez alapján majd odatalálsz, feltéve, hogy nem mozdul el.– Köszi! – hálálkodtam, és kihúztam az eszközt a portból.– Jó szórakozást!– Vissza ne hívj legalább egy óráig! – mordult rám búcsúzás helyett Buffy, és azzal az összeköttetés

megszakadt.A fejemet ráztam, és a kijelzőt elfoglaló térképre pillantottam. Meglehetősen leegyszerűsített ábra

volt, és olyan egyértelmű, hogy az alapján aligha téveszthettem el a helyes utat. A szenátor utolsóismert tartózkodási helyét egy piros x jelezte, egy fehér pedig azt, ahol én álltam, és a kettőt sárgavonal kötötte össze. Kiváló, nyugtáztam elégedetten. Visszatoltam a napszemüvegemet a helyére, ésnekivágtam.

Miközben lazsáltam, a tömeg csak tovább gyarapodott, de már ez sem okozott gondot, mert Buffytérképkészítő programja feltüntette az épület gyalogosútvonalait, azaz nem légvonalban mutatta atávot az egyik ponttól a másikig, hanem az eljutás lehetőségi szerint. Miután felmérte az egyeshelyszínek telítettségi szintjét, eldugott, így kevéssé használt folyosókon és a többség által ismeretlen

hátsó lépcsőkön vezető utat ajánlott fel. Tekintve, hogy az emberek többsége, ahol csak lehet, amozgólépcsőt részesíti előnyben, a hagyományos lépcső megmászásával elkerülhetjük a tumultust.

A Feltámadás óta számos tanulmány látott napvilágot arról a jelenségről, hogy az emberek milyenirracionálisan vonzódnak a látszólag időmegtakarító technikai vívmányokhoz. Például egyközépnyugati bevásárlóközpontban kitört katasztrófa során a becslések szerint hatszáz elkerülhető lettvolna a halálesetek közül, ha nem akarja mindenki a mozgólépcsőt használni. Az ugyanis, hatúlterhelik, megakad, leáll, a menekülők pedig összetorlódnák, és onnantól könnyű dolguk van azombiknak. Józan ésszel azt gondolnánk, hogy egy ilyen esetet követően az emberek már belátják,néha mégiscsak megéri egy kis erőfeszítés – de nem így történt! A legnehezebben éppen a tunyaságróllehet leszokni, legyen bármi az ára.

Tizenöt percet vett igénybe, hogy három emelettel lejjebb jussak. Közben egy futólagos biztonságiellenőrzésen is átestem – ez volt a feltétele a konferenciaszintre való belépésnek, ahová csak ajelölteket, azok személyzetét és közvetlen családtagjait, valamint a sajtosokat engedték be. A rutinprocedúra során a leolvasóval ellenőrizték a sajtóbelépőm valódiságát, megmotoztak, hogy nincs-enálam elrejtett fegyver, és vérvizsgálatot végeztek egy olcsó, egyszer használatos kézitesztelőegységgel – melynek márkájáról azt olvastam egy jelentésben, hogy tízből három esetbenhamis negatív eredményt ad. Gondoltam, biztos úgy vannak vele, hogy ha valaki bejutott az épületbe,utána már nem kell akkora hűhót csapni körülötte.

A konferenciaszint csendje a felsőbb emeletek zsivaja után kellemes megnyugvást nyújtott. Itt anyüzsgés helyett mindenki csak egyre várt: az eredményekre. Mindig akad néhány megrögzöttbizakodó, aki kihúzza a legvégéig még akkor is, amikor a rendelkezésre álló adatokból kitűnik, hogysemmi esélye. A tények azt mutatják, hogy a párt azokat indítja, akik a szuperkedd alkalmával tarolnak– márpedig a párt hátszele nélkül az elnöki poszt megszerzésének a valószínűsége gyakorlatilag nulla.A próbálkozásnak elvben semmi akadálya, de nyerésre nem lehet számítani. Mindenki tudhatta, hogy atíz jelöltből, aki hónapok óta tűkön ül, a nap végeztével kilenc csalódottan hazakulloghat. És négyéven keresztül lógathatják az orrukat a következő lehetőségig, márpedig az hosszú idő, és sokan megsem próbálják újra. Hiába; az olyan napokon, mint ez, néhányak álma valóra válik, de többekédarabokra törik.

A szenátor csapatának egy csupa plüss üléstermet bocsátottak rendelkezésre, mely a folyosóközepe felé helyezkedett el. Az ajtó mellett táblán feltüntették a bent tartózkodó jelölt nevét, de énazért kopogtam, hátha épp bizalmas társalgást folytatnak.

– Jöjjön be – szólt ki valaki mogorva, kissé ingerült hangon.Elégedetten bólintottam, hogy nem zavarok, és beléptem.Amikor először találkoztam Róbert Channinggel, a szenátor főtanácsosával, fontoskodó, öntelt

alaknak néztem, aki a célja elérése érdekében nem néz se istent, se embert. A több hónaposismeretség sem változtatott az első benyomásomon, noha annyit elismertem, hogy legalább ért amunkájához. Nem utazik a konvojjal: többnyire a szenátor wisconsini irodájában tartózkodik.

És onnan intézi a szállásfoglalást, a terembérlést, meg persze felügyeli, hogy milyen hírek jutnak ela sajtóhoz, szerinte ugyanis „három semmirekellő blogger, akinek van egy amatőr honlapja, messzenem fedi le a széles körű tájékoztatás fogalmát”. Furcsamód a tiszteletem iránta abból a ténybőlfakad, hogy nem vonakodik az ilyesmit egyenesen az arcomba vágni. Ha bármi olyan kerül terítékre,ami befolyásolhatja a szenátor esélyeit az elnöki posztra, akkor nem köntörfalazik, és attól sem riadvissza, hogy rálépjen egy-két ember tyúkszemére. Nem mondanám kellemes társaságnak, de magunkmellett tudni őt nem kevés előnnyel jár.

Abban a pillanatban összeszűkült szemmel méregetett, és rögtön tudtam, hogy most aztán akárki

oldalán áll, de az enyémen biztos nem. A nyakkendője ferdén állt, a zakója pedig gondatlanul aszéktámlára volt hajítva. Ez, a szenátor félregombolt ingjével és hiányzó nyakkendőjével együtt,rögtön világossá tette, hogy kemény napjuk volt. Rymannek ugyan nem kell sok, hogy a sutba dobja azillemet, Channing viszont csak akkor vetemedik arra, hogy megváljon a zakójától, ha különösen nagystressznek van kitéve.

– Gondoltam, megnézem, mi a helyzet a főhadiszálláson – mondtam, és becsuktam magam után azajtót. – Meg hogy elcsípjek egy-két idézhető reakciót, ahogy érkeznek a részeredmények.

– Miss Mason – biccentett mereven Channing.Észrevettem, hogy a terem hátsó végében vagy tucatnyi segéd serénykedik: monitorokról

jegyzeteltek a mobiljukba és a PDA-jukba.– Kérem, ne legyen láb alatt!– Igyekszem – feleltem higgadtan, és leültem az első szabad székre. Összekulcsoltam a kezem a

tarkómon, és felé fordultam. Channing is azok közé tartozik, akiket fölöttébb bosszant, hogy anapszemüvegem miatt nem tudják, őket nézem-e.

A hatás ezúttal sem maradt el: a fickó undok pillantást lövellt felém, majd fogta a zakóját, és nagydérrel-dúrral megindult kifelé.

– Hozok kávét – vetette oda kurtán a szenátornak, majd becsapta maga után az ajtót.Ryman nem leplezte, milyen jót mulat, sőt úgy hahotázott, mintha az, hogy kiüldöztem a helyiségből

a főtanácsosát, az év poénja lett volna.– Georgia, ez nem volt szép! – színlelte végül a megrovást, de még akkor is pukkadozott a

nevetéstől.– Én nem követtem el semmit, csak leültem – adtam az ártatlant.– Maga aljas nőszemély! Gondolom – fordította komolyra a szót –, azért jött, hogy kiderítse, vajon

van-e még munkája.– Nekem, szenátor úr, van munkám a maga kampányától függetlenül is. A szavazás állását nyomon

tudom követni a szállásról is, ahhoz sem kellett volna idejönnöm. Viszont meg akartam nézni, milyena hangulat.

Körülnéztem a teremben. A legtöbb ember ingujjra vetkőzött, néhányan még a cipőjüket is lerúgták.A földön és az asztalokon szerteszét hevertek az üres kávéspoharak és a félig megevett szendvicsek, atáblán pedig szorgos amőbázás nyomait fedeztem fel.

– Eddig úgy tűnik, visszafogottan, de bizakodó – állapítottam meg.– Huszonhárom százalékos feldolgozottságnál vezetünk – bólintott a szenátor –, így ez a helyes

megfogalmazás.– És ön hogy érzi magát?– Mire gondol? – vonta össze Ryman a szemöldökét.– Arra, uram, hogy a közeljövőben – itt az órámra pillantottam –, egészen pontosan hat óra múlva

kiderül, van-e esélye, hogy a pártja önt teszi meg elnökjelöltnek, vagy csak másodhegedűs lehet, netánüres kézzel távozik. Nagy a mai nap tétje. Mindezt tekintetbe véve, újra felteszem a kérdést: hogy érzimagát?

– Rémülten – vallotta be a szenátor. – Nagy utat tettem meg azóta, hogy egy nap odaálltam afeleségem elé, és így szóltam: „Drágám, ebben a ciklusban indulnék a választásokon, mi avéleményed?” Most már élesben megy a küzdelem. Derűlátó vagyok, de igyekszem elkerülni, hogytúlzásba essem. Az eredmény az emberek akaratát fogja tükrözni, és állok elébe, akármi is az.

– De mégiscsak arra számít, hogy az ön javára döntenek a szavazók?– Georgia, ez most egy interjú? – nézett rám szúrósan.

– Lehetséges.– Megtisztelő, hogy előre szólt.– Nem szerepel a munkaköri leírásomban, hogy köteles vagyok előre szólni. Tehát megismételjem

a kérdést?– Nem is tűnt számomra kérdésnek – motyogta savanyú hangon. – Igen, számítok rá, hogy mellettem

voksolnak, mert kellő önbizalom nélkül el sem jutottam volna idáig, és úgy gondolom, az átlagamerikai állampolgárnak megvan a magához való esze, és tudja, mi a legjobb a hazájának. Nem isindulnék az elnöki posztért, ha nem lennék meggyőződve, hogy a betöltésére én magam vagyok alegalkalmasabb. És hogy csalódom-e, ha mégsem engem választanak? Valamelyest. Elvégre ha azember nem kapja meg, amire vágyik, természetes a csalódottság. De afelől sem kételkedem, hogy azamerikaiak elég okosak ahhoz, hogy jól válasszanak maguknak elnököt, és ha nem rám esik aválasztásuk, akkor majd komoly önvizsgálatra lesz szükségem, hogy rájöjjek, mit rontottam el.

– És a következő lépésen gondolkodott már? – tértem az újabb kérdésre. – Már ha, tegyük fel, amai eredmények fényében lesz lehetősége folytatni a kampányát.

– Azt az üzenetet visszük tovább, mint eddig. Kimegyek a nyilvánosság elé, és találkozom azemberekkel, hogy bebizonyítsam nekik: én nem leszek az a fajta elnök, aki egy hermetikusan lezártirodába bújva tudomást sem vesz a rábízott ország gondjairól.

Ez a finom, ám jól megérdemelt célzás Wertz elnökre irányult: ő ugyanis a megválasztása óta sohaki nem tette a lábát a bombabiztos városi környezetből, ahol élt. A legtöbb kritika, ami érte őt, éppenarra mutatott rá, hogy nem mindenkinek van pénze még a levegőt is fertőtleníteni, mielőtt beszívja.Egy-egy átszellemült beszédét hallgatva a végén szinte magunk is elhittük, hogy a zombitámadásokcsak óvatlan, balga emberekkel esnek meg, s nem a világ lakosságának kilencven százaléka van kitévee veszélynek nap mint nap.

– És Mrs. Ryman mit szól mindehhez? – váltottam ismét témát, mire a szenátor arcvonásaiellágyultak.

– Emily boldog, hogy jól haladunk. A kampányom során élvezem a családom teljes megértését éstámogatását. Nélkülük feleennyit sem sikerült volna elérnem.

– Szenátor úr, a napokban Tate kormányzó, akit sokan az ön legerősebb riválisának tartanak, arrólbeszélt, hogy szigorúbb ellenőrzésekre lenne szükség a gyerekek és az idősek körében, és növelnikellene a magániskoláknak folyósított juttatást, mindezt azon az alapon, hogy az állami intézményektúlzsúfoltsága kedvez a lappangó vírus aktiválódásának. Ön miként vélekedik erről?

– Nos, Miss Mason, mint tudja, mindhárom lányom a szülővárosom kiváló állami iskoláiba jár. Alegidősebb...

– Ugye – szakítottam félbe –, ő a tizennyolc éves Rebecca Ryman?– Pontosan. Idén júniusban érettségizik, és ősztől a Brown egyetemen, politológia szakon folytatja

a tanulmányait, az apja nyomdokaiba lép! – mosolyodott el a szenátor. – A kormánynak kötelességebiztosítani az ingyenes és mindenki számára egyformán hozzáférhető, színvonalas közoktatást. Ezugyan azzal jár, hogy a tizennégy évnél fiatalabb tanulók vérét is gyakrabban kell ellenőrizni, ésösszességében többet kell szánni az iskolák biztonságára, de az az elgondolás, hogy vonjunk el pénztaz állami iskoláktól egy lehetséges jövőbeli fenyegetettség miatt, számomra ahhoz hasonlít, mintha agyereket is kiöntenénk a fürdővízzel együtt.

– És mit válaszol azokra a kritikákra, melyek szerint az ön programja túlságosan világi, és háttérbeszorulnak benne a spirituális megfontolások?

– Erre azt mondom – mosolyodott el Ryman szenátor –, hogy ha majd Isten alászáll, és segítkitakarítani a házamat, boldogan segítek be én is nála. Addig viszont arra figyelek elsősorban, hogy az

emberek életben maradjanak, legyen mit enniük, és Istenre hagyom azokat a dolgokat, amikbe én nemavatkozhatom bele.

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó. Channing tért vissza, kinyújtott kezében egy tálcányi Starbucksfeliratú műanyag poharat egyensúlyozva. A segédek egyből megrohamozták, de az elhatalmasodózűrzavarban valaki mégis volt annyira figyelmes, hogy elém tett egy dobozos kólát. Hálásanbiccentettem, de mielőtt még belekortyoltam volna, feltettem egy utolsó kérdést:

– Ha a kampánya ma véget ér, ha ezzel tetőzik be az eddig elvégzett munkája, akkor mit fogmondani: megérte?

– Nem – rázta meg a fejét Ryman, mire mindenki elhallgatott a helyiségben, és felé kapta a fejét. –Ahogyan az olvasói már minden bizonnyal tudomást szereztek róla, e hónap elején szabotázst követtekel a konvojunkban, s ez négy ember halálához vezetett. Kiváló férfiak és nők voltak, akikelkötelezetten támogatták a kampányt. Azért jöttek hozzánk dolgozni, hogy megfizessük őket, és hogymenet közben megtalálják a helyüket megváltozott világunkban. Ehelyett hősökként ugyan, de már csaka túlvilágon nyerhetik el a jutalmukat. Ha őket nem veszítettük volna el, akkor vereség esetén, még hakicsit szomorúan is távoztam volna, de megmaradt volna a meggyőződésem, hogy helyesencselekedtem, s megtettem, ami tőlem telik. Levontam volna a tanulságokat, abban bízva, hogylegközelebb sikerül tovább eljutnom. De így? Már semmi nem hozza őket vissza, és ha valamivel,bármivel meg nem történtté tehetném az eakly-i tragédiát, nem haboznék egy percig sem! Ám jelenlegnem tehetek mást, mint hogy győzök, az eszméért, amiért ők is meghaltak, és így hajthatok fejet azemlékük előtt. Ha tehát alulmaradok, és üres kézzel távozom, a gyászhír mellett még azzal is acsaládjuk elé kell állnom, hogy minden hiába volt... Összességében nem, nem érte meg. De most márnem tehetek mást, mint hogy továbbmegyek a megkezdett úton.

Hosszú, döbbent csönd után a teljes hallgatóság tapsviharban tört ki. Leglelkesebben azasszisztensek ütötték össze a tenyerüket, de elismerésüket fejezték ki a technikusok is, sőt mégChanning is letette a kávéját, hogy tapsolhasson. Utóbbit tűnődve elnéztem egy darabig, majdvisszafordultam a szenátorhoz.

– Köszönöm az interjút – mondtam, miután az éljenzés befejeződött –, és sok szerencsét mára!– Nem kell ide szerencse – villantotta rám Ryman jellegzetes vigyorát. – Nekem más se kell, csak

hogy ennek a várakozásnak legyen már vége!– Nekem meg egy bemeneti port kell, hogy mielőbb letisztázzam az interjút, és átküldjem Buffynak

feltöltésre! – közöltem, és a magasba emeltem a diktafonom. – Úgy tizenöt perc alatt meglennék.– És előtte lesz alkalmunk ellenőrizni az anyagot? – okvetetlenkedett Channing.– Nyugalom, fiam – intette le a szenátor. – Erre semmi szükség. Georgia eddig igen korrekt módon

járt el velünk szemben, és nem hiszem, hogy ez változni fog. Ön hogy látja? – fordult felém.– Mr. Channing éppen véleményezheti, de ez azt jelenti, hogy később fog lejönni az interjú –

jelentettem ki. – Ám ha hagynak dolgozni, kikerül a címlapra jóval azelőtt, hogy a szavazás lezárul!– Akkor rajta! – biztatott a szenátor, és egy szabad port felé mutatott. – Parancsoljon!– Köszönöm! – bólintottam, majd fogtam a kólámat, leültem, és munkához láttam.A szerkesztés számomra könnyebb, egyszersmind nehezebb, mint Shaunnak meg Buffynak. Az én

anyagaimban kevésbé hangsúlyos a grafika szerepe. Nem kell a kameraszögek meg a fényviszonyokmiatt aggódnom, és amiatt sem, hogy az, ahogyan összevágtam a felvételeket, átviszi-e a szándékoltüzenetet. Ugyanakkor az is része az igazságnak, hogy egy kép többet mond ezer szónál, és korunkban,amikor az emberek villámgyors válaszokra és azonnali kielégülésre vágynak, sokan nem strapáljákmagukat az olvasással, hiszen ugyanazt a tartalmat egy kép sokkal egyszerűbben kifejezheti. Igennehéz eladni egy olyan riportot, amely csak a száraz szövegből áll, és nincsenek beszúrt képek vagy

videók, amik egy kis könnyedséget visznek bele. Így hát olyan gyorsan rá kell tapintanom a témalényegére, ahogy csak tudok, és a szövegemet valahogyan illusztrálnom is kell a közönség számára.

Egy cikk, tegyük fel, azzal a címmel, hogy „Szuperkedd: az eddigi állás”, nem hozna számomranagy nézettséget, de ha letisztázom a rögtönzött interjút, és felnyomok mellé néhány előnyös fotótRymanről, azzal már számíthatok a közönség érdeklődésére, így arra is, hogy eljut hozzájuk azigazság, amit sikerült leszűrnöm. Ennél többre nem is vágyom.

Miután elvégeztem a feladatot, és az anyag kikerült a honlapunkra, azt tettem, amihez az ember,miután az igazságról való tudósítással tölti az egész életét, a legjobban ért: vártam. Ültem, ésfigyeltem a sürgő-forgó asszisztenseket, a fel-alá járkáló Channinget, meg a szenátort, aki, tudomásulvéve, hogy a sorsa, noha még nem tudta, milyen irányban, de hamarosan megpecsételődik, higgadtfelsőbbrendűséggel nézte nyughatatlan csapatát.

A szavazás éjfélkor zárult. A helyiség összes képernyője egytől egyig valamely ismerthírcsatornára váltott, és a tucatnyi bemondó egyszerre beszélve, egymással versengve próbálta avégletekig fokozni a feszültséget – meg növelni a csapata értékeléseit. Nem tudtam őket hibáztatniérte, de azért nem is voltam elragadtatva attól, hogy szándékosan kerülgetik a forró kását.

Hívás érkezett; fogadtam.– Halló!– Georgia, Buffy vagyok!– Tüdőd az eredményt?– Ryman szenátor hetvenszázalékos előnnyel átvette a vezetést. Rögtön azután, hogy feltettük az

interjúdat, ugrásszerűen megnőtt a népszerűsége!A diadalmámorban lehunytam a szemem, és mosolyogtam. Valamelyik bemondó éppen maga is

végre elárulta a hírt, mire a jelenlevők heves éljenzésben és tapsviharban törtek ki.– Mondd ki, Buffy!– Megyünk a republikánusok elnökjelölt-választó közgyűlésére!Igen, néha az igazság valóban szabaddá tesz.

A Raskin-Watts-ügy, a hatalom megdöntésére tett további kísérletekkel együtt, mára, azaktuálisabb és kirívóbb történések közepette igencsak elsikkadt. Végtére is, ugyan mi köze van két,régen halott bigott elmebetegnek indiana állam legtávolabbi csücskéből a modern politikához?

Elég sok! Egyrészt, a manapság divatos megközelítés, mely szerint Geoff Raskin és Reed Wattscsupán „bigott elmebetegek” voltak, olyan veszedelmes alábecslés, hogy az már a bűncselekményhatárát súrolja. Geoff Raskin a Santa Cruz-i egyetemen szerzett diplomát pszichológiából, és atömeg viselkedéséből írta a szakdolgozatát, Reed Watts pedig felszentelt pap volt, aki problémásfiatalokkal dolgozott, és serényen igyekezett számos közösséget visszaterelni „Isten útjára”. Azazmindketten intelligens emberek voltak, akik felismerték, hogy a Kellis-Amberlee okozta társadalmiváltozásokat a maguk javára, egyúttal a hitük javára fordíthatják.

Geoff Raskin és Reed Watts a közjó érdekében munkálkodtak? Elég elolvasni a jelentéseketarról, hogy mit műveltek az indianai Warsaw-ban, máris egyértelmű a nemleges válasz. Afertőzésnek csak az első hullámában 793 ember halt meg, további ténykedésük eredményeit pedighat évbe került eltüntetni, mialatt a két bűnöző szigorú őrizet alatt várta a tárgyalást.

Vallomásuk szerint azért vetették be az élőholtakat, hogy az elrettentés Warsaw és végső soronaz Amerikai Egyesült Államok polgárainak értésére adja: a Kellis-Amberlee az Úr büntetése,mellyel mindazokat, akik istentelenül élnek, eltörli a Föld színéről.

A bíróság úgy ítélkezett, hogy a Kellis-Amberlee-vírus fegyverként való használataterrorcselekmény – a bizonyítékot a befogott és megvizsgált, élő vírussal beoltott zombikszolgáltatták. Ezután született a rendelet, hogy az ilyen bűnt elkövetőkkel szemben a 2012-esNemzetközi Terrorelhárító Törvény szerint kell eljárni. Geoff Raskint és Reed Wattsot injekcióáltali halálra ítélték, holttestük pedig a kormány zombiállományát gyarapította, hogy azokontanulmányozhassák a vírust, melyet ők maguk segítettek terjeszteni.

Mi ebből a tanulság, amellett, hogy a holtakkal játszani veszélyes? Az, hogy egy bizonyos határtsoha nem szabad átlépni, még akkor sem, ha úgy gondoljuk, jó ügy érdekében járunk el!

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,

2040. MÁRCIUS 11.)

Tizenegy

– Georgia! Shaun! De jó viszontlátni magukat! – repült felénk Mrs. Ryman sugárzó arccal, kitártkarral.

Segítségkérő pillantást vetettem az öcsémre; vette a lapot, gyorsan előrelépett, így Emily őt ölelteát. Örültem, hogy megúsztam: nem szeretem, ha olyanok, akiket alig ismerek, megérintenek, és Shaunezt jól tudta.

Ha Emily észre is vette a helyezkedést, nem tette szóvá, csak az öcsém köré fonta a karját.– Alig tudom elhinni, hogy életben maradt, azok után, amilyen őrültségekbe keveredett, maga

szeleburdi! – dorgálta szeretetteljesen.– Én is örülök, hogy látom, Emily – viszonozta Shaun az ölelést.Ő könnyebben teremt testi kontaktust, mint én – ahogyan a veszedelemnek is bátran elébe megy, míg

én inkább megfontoltan kikerülöm.– Hogy telnek a napjai? – érdeklődött a testvérem.– Mozgalmasan, mint mindig! – hangzott a válasz. – Az ellési időszak sok munkát adott az utóbbi

időben, de hála Istennek, lassan vége! Idén már két remek kancámat elvesztettem, de a szakszerű ésgyors segítségnek köszönhetően sikerült időben megakadályozni az átváltozást.

Az asszony, még mindig mosolyogva, kibontakozott Shaun öleléséből, és – ahelyett hogy nekem is anyakamba ugrott volna – tapintatosan felém nyújtotta a kezét. Hálásan biccentettem, és elfogadtam.

– Georgia! – üdvözölt melegen. – Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg, hogy tudósított a férjemkampányáról!

– Nem egyedül az én érdemem! – tiltakoztam, miközben visszahúztam a kezem. – Több riporter isárgus szemekkel figyeli a szenátort. Már az utcán is azt beszélik, hogy estére ő lesz a republikánuselnökjelölt!

A többi újságíró is kiszimatolta a közelgő szenzációt, és mint zsákmányra éhes cápák köröztekRyman körül. Buffy az ideje egyik felében a rivális bloggerek által elrejtett kamerákat és poloskákathatástalanította, a másikban pedig pornográf novellákat ütött össze a szenátor segédeiről, vagyChuckkal lógott. A srác az utóbbi időben szinte már beköltözött a furgonunkba, de azzal, hogy ezBuffy dolga, szemet hunytam e fölött.

– Meglehet, de ön az, aki valóban róla tudósít, és nem beszél mellé, mint a kollégái, akik koholtszenzációkról meg a kampánystáb kitalált szerelmi ügyiről cikkeznek – biggyesztette le az ajkátEmily. – Amit maga ír, abban mindig lehet bízni. El sem tudja képzelni, mennyit jelentett ez nekemmeg a lányoknak, amíg Peter úton volt, és ezután csak még fontosabb lesz!

– Részemről a megtiszteltetés! – szabadkoztam.– Hogy érti azt, hogy „ezután csak még fontosabb lesz”? – kotyogott közbe az öcsém. – Nocsak,

George, végre megtanultál írni? Azt örömmel hallanám, mert te is tudod, hogy nem cipelhetlek örökkéa hátamon!

– Sajnálom, Shaun – rázta a fejét Emily –, de ennek semmi köze ahhoz, hogy a nővére milyenszínvonalon ír. A kampányról szól inkább.

– Értem – mormogtam, majd a testvéremhez fordulva hozzátettem:– Ha a szenátor elfogadja a jelölést – tegyük fel, hogy megkapja –, akkor fordulnak csak igazán

komolyra a dolgok. Addig akár nevezhetjük egyfajta bizarr nyári vakációnak is.Ha viszont ő lesz a jelölt, akkor aztán komolyra fordul a kampány! A sok vita, a szereplések, az

utazások – a felesége örülhet, ha egyáltalán látja a beiktatás előtt. Már persze ha őt választják meg, és

nem hiába dolgoztunk ennyit.– Pontosan – sóhajtott az asszony elkomoruló arccal. – Szerencséje van Peternek, hogy szeretem.– Emily, az efféle állítások hallatán sajnálni kezdem, hogy ilyen becsületes újságíró vagyok –

jelentettem ki, szándékosan erőteljes figyelmeztetést rejtve a visszafogott formába. – Maga arra céloz,hogy nincs megelégedve a férjével? El tudja képzelni, milyen szívesen ráharapnának erre a politikaiküzdőtér mindkét oldaláról?

– Szóval azt tanácsolja, legyek óvatos – állapította meg a nő némi szünet után.– Úgy látom, nem kell ennél jobban elmagyaráznom – mosolyodtam el, s hogy enyhítsem a

feszültségét, témát váltottam.– A lányai is eljönnek? Még nem is találkoztam velük!– Erre az ostoba jelölőgyűlésre? Eszük ágában sincs! – rázta a fejét Emily. – Rebecca tanul,

Jeanne-t meg Ambert pedig nem volt szívem elráncigálni a kiscsikók mellől csak azért, hogy egysereg idegen ember fotózhassa őket. Sőt... tudja mit, még én magam sem lennék itt, ha nem lennefeltétlenül szükséges.

– Ezt viszont tökéletesen megértem – bólintottam.A jelölt házastársának meglehetősen banális szerep jut a gyűlésen: kirittyentve, méltóságteljesen

állni, és ha mikrofont tolnak az arcába, előrukkolni valami szellemes nyilatkozattal. Nem egy ideáliscsaládi program, ráadásul a pimaszabb riporterektől kitelik, hogy megrohamozzák a gyerekeketvalami kétes értesülés reményében, amin később, miután tetszés szerint csűrik-csavarják, hetekiglehet kérődzni. Bármi, ami a jelölőgyűlésen történik, és kikerül a sajtóba, hozzájárul az indulómegítéléséhez. Emily pontosan azt tette, ami ilyenkor a leghelyesebb.

– Esetleg beugorhatnék később egy interjú erejéig? – kérdeztem még. – Megígérem, egy szót semejtek a lovakról, ha maga sem vág nehéz tárgyakat a fejemhez!

– Nohát! – mosolyodott el Emily. – Peter valóban nem tréfált, amikor azt állította, hogy ajelölőgyűlés kihozta magából a jó tündért!

– A csípős nyelvét Tate-nek tartogatja! – fűzte a hallottakhoz Shaun.– A kormányzó mégis vállalta az interjút? – csodálkozott az asszony. – Peter mesélte, hogy az

előválasztások óta sorozatosan visszautasította magát!– Ezért egyezett bele most – közöltem epésen. – Eddig elkerülhette. Hiszen mi lett volna a

legrosszabb, amit írok róla? „Tate kormányzót olyannyira lekötik a választások, hogy nincs idejeinterjút adni annak, aki a párton belüli ellenfeléről tudósít a nyilvánosságnak”? Nem egy éles nyelvűkritika. Viszont most, hogy itt a jelölőgyűlés, és még mindig nem ül le velem beszélgetni, amikor mármindenki másnak nyilatkozott, az már cenzúrának tűnne!

Emily eltűnődött, aztán ismét mosolyra húzódott az ajka:– Georgia Mason, maga szerintem tőrbe csalta azt a szegény embert!– Nem, asszonyom – vontam vállat –, én csak a szokásos szakmai eljárást követtem. Tate a saját

csapdájába esett.Egy interjú hat héttel a jelölőgyűlés előtt még nem sokat ártott volna neki, lehetett volna akármilyen

ütős – hacsak nem szedek ki belőle valami szex- vagy drogbotrányt, nem szennyezte volna be ahírnevét, miszerint ő a „vallásos, konzervatív jobboldal feddhetetlen bajnoka”. Ryman szenátor, Tate-tel ellentétben, mérsékelt nézeteket vall, sőt annak ellenére, hogy a republikánus párthoz kötődikesetenként enyhe liberális hajlam is felfedezhető nála.

Ellenlábasa viszont a szélsőjobb felé tendál, olyannyira, hogy majd leszédül a világ pereméről.Nem sok olyan ember marad manapság, aki egyaránt kiáll a halálbüntetés mellett meg az állattartásikorlátozások ellen, de ő igen! Egyrészt amellett kardoskodik, hogy lazítani kell a Mason-törvényen,

mely jelenleg megtiltja a családi gazdaságok működtetését a nagyvárosok száz mérföldes körzeténbelül; másrészt meg a Raskin-Watts-törvény szigorúbb alkalmazását szorgalmazza. Az ő javaslataiértelmében tehát nem volna büntetendő szarvasmarhát tartani Albany városában, viszont egyenesenterrorista cselekedetnek minősülne, ha egy járókelő alapos vérvizsgálat nélkül kezdené meg egyszívrohammal összeesett ember mentését. És hogy ezek után akartam-e kettesben maradni vele, éskideríteni, mekkora vermet képes ásni magának, ha a megfelelő kérdéseket szegezem neki?

Hogyne akartam volna!– Mikor lesz az interjú?– Háromkor – feleltem, és az órámra sandítottam. – Ha nem bánja, innentől az öcsém lesz a

kísérője. Nekem indulnom kell, különben elkésem!– Azt hittem, direkt meg akarod váratni a kormányzót – meredt rám Shaun.– Igen, de nem így!Ha szándékosan később érkezem, az stratégiára vall, de csak azért késni, mert nem indultam el

időben – nos, az egyszerűen hanyagság. Mondtak már rám sok mindent – mióta Wagmanről azt írtam,hogy „feltűnési viszketegségben szenvedő rúdtáncos, aki egy kis apróért most az alkotmányt akarjamegragadni”, az „undok picsa” a leggyakoribb –, de hanyagnak még soha nem neveztek.

– Persze, menjen csak – bólintott Emily. – Köszönöm, hogy idefáradt.– Mindig öröm találkozni önnel, Mrs. Ryman. Shaun, miközben biztonságos helyre kíséred a mi

kedves leendő First Ladynket, légy szíves, ne keverd őt zombikalandba!– Ünneprontó – színlelte Shaun a sértettséget, majd a karját kínálta Emilynek. – Ha volna szíves

velem tartani, asszonyom, ígérhetem, tökéletesen hétköznapi, unalmas és eseménytelen utazásraszámíthat!

– Remekül hangzik! – felelte Emily, és balján a testvéremmel, nyomában pedig három, nem túlbizalomgerjesztő testőrrel, eltávolodott az előcsarnokban a kijárat felé.

Amikor megírta e-mailben, hogy találkozni szeretne velünk, hozzátette, hogy a főbejárat helyett azegyik eldugottabb hátsó ajtónál várna minket, azzal a nem éppen realisztikus, ám nagyon is érthetőbizakodással, hogy így elkerüli a sajtosokat. A rivális oldalakon felbukkanó rosszindulatúcélzásokkal ellentétben távolról sem vagyunk a reménybeli Ryman-kormány csicskásai. Sőt ha aszenátor elbaltáz valamit, részünkről kétszer olyan csípős kritikára számíthat. Hogy miért? Azért, mertjobbat várunk tőle! Hiszen ő a mi emberünk. Akár nyer, akár veszít, minket is magával ránt. Ésbüszke szülők vagy fösvény részvényesek módjára mi is azt szeretnénk, ha a befektetésünkmegtérülne, és Peter eljutna a célig. Ha hibát követ el, Shaun, Buffy és én leszünk az elsők, akiklehúzzuk róla a vizes lepedőt, és kiáltunk az embereknek, hogy siessenek oda a kameráikkal együtt...De ha nyer, mi is nyerünk! Így hát nem áll érdekünkben megnehezíteni a szenátor dolgát azzal, hogyzaklatjuk a családtagjait, és az akaratuk ellenére a rivaldafénybe rángatjuk őket.

Egy példa: Rebecca Ryman három évvel ezelőtt, tizenöt éves korában, a Wisconsin állambeli vásárdíjugratóversenyén leesett a lóról. Fel nem foghatom, mi lehet olyan vonzó ebben a sportban – elevenem rajongok a nagy testű állatokért, de végképp nem értem, mire jó, ha az emberek felkapaszkodnaka hátukra, és beidomítják őket, hogy sorra vegyék az akadályokat. Nem tudom, pontosan mi történt,talán a ló megbotlott, mindenesetre a lány a földön kötött ki. Nem esett baja, a lónak viszont eltört alába, és le kellett lőni.

Az eutanázia zökkenőmentesen, rutinszerűen zajlott: golyó a homlokba, kés a gerincbe. Személynem sérült, csak a ló, Rebecca büszkesége meg a wisconsini vásár jó híre; a gyors és gondosintézkedésnek köszönhetően az állatnak esélye sem maradt, hogy feltámadjon. Mindez nem vette el hatellenlábasunk kedvét attól, hogy előbányásszák az eseményen készült felvételt, és hetekig

csámcsogjanak rajta – mintha ez semmissé tette volna a tényt, hogy a megbízatást mi kaptuk meg, ésnem ők. „Ha-ha, lehet, hogy tiétek Ryman, de mi meg szégyenbe hozzuk a lányát!”

Időnként felvetődik bennem a kérdés: vajon mi vagyunk az egyetlen olyan csapat, amelynek tagjaitaz újságíróképzés nem változtatta seggfejekké? Aztán végignézek a vezércikkeimen, amelyekbenWagman lassú, de biztos politikai öngyilkosságán köszörülöm a nyelvem, és rájövök, hogy mi semvagyunk különbek. Csak útközben felszedtünk egy kevés erkölcsi tartást is, ami enyhíti a keményszavak hatását. Emily tudta, hogy velünk biztonságban van, mert mi, más szakmabeliekkel ellentétben,nem bántunk ártatlan embereket néhány hangzatos főcímért.

Átrobogtam az előcsarnokon a főbejárat irányába, és közben az órámra pillantottam. Gondoltam,átvágok a sajtósok felé, és rögtön ott leszek a kormányzó irodájánál, ahol a személyzeti igazgatókényére-kedvére várakoztathat. Nem kaptam ígéretet, hogy Tate akár csak egy órára is arendelkezésemre áll – nagyon leleményesnek kell lennem, ha túl akarok járni az eszén. Bizonyoskérdéseket semmiképp nem akarok kihagyni, és azzal is számolnom kell, hogy a beszélgetés esetlegmás irányt vesz, mint ahogy én szeretném. Úgy terveztem, hogy tíz percet váratom. Ez kellőképpenjelzésértékű, viszont marad is idő a fontos információk begyűjtésére. Persze a személyzetise mégmindig keresztbe tehet nekem: akár fél óráig is feltarthat, csak hogy elvegye az interjú élét, ésmegmutassa, ki az úr a háznál.

Akadnak pillanatok, amikor körülnézek a világban, a vérre menő politikai harcokon, a hihetetlenülkicsinyes, önös érdek vezérelte marakodáson, és eltűnődöm, hogy is adhatna boldogságot másfoglalkozás, mint az enyém. Ahhoz képest, amibe most csöppentem, a helyi politika vidámpitesütőversenynek tűnt. Tudtam, végre a helyemen vagyok, és mindenkinek meg kell mutatnom,milyen profi vagyok a szakmámban!

Miközben átvágtam a sajtósok között, többen is rám köszöntek. Szórakozottan integettem vissza,inkább előre figyeltem. Híres vagyok – nem állítom, hogy alaptalanul – a tartózkodó modoromról.

– Georgia! – kiáltott utánam egy férfi, akit valahol (úgy rémlett, Wagman csapatában) láttam márkorábban.

Átfurakodott a tömegen, s miközben én rendületlenül haladtam előre a kormányzó irodája felé, anyomomba ért.

– Ráérne egy pillanatra?– Most nem – vágtam rá mogorván, és már nyúltam is a gömbfogantyú felé.A fickó erre tolakodón a vállamra tette a kezét.– A képviselőasszony visszalépett! – újságolta sietve.Kővé dermedtem a meglepetéstől. Erre már megfordultam: hogy tisztán láthassam az arcát, lejjebb

toltam a napszemüvegemet. A plafonról áradó neonfény bántotta ugyan a szemem, de ígymegfigyelhettem a vonásait annyira, hogy tudjam: nem hazudik.

– Mit akar? – kérdeztem, miközben visszatoltam a napszemüvegemet a helyére.A férfi a válla fölött hátranézett az egybegyűlt újságírókra, akiknek az orrát, úgy tűnt, még nem

csapta meg a vérszag. Tudtam azonban, hogy erre már nem kell sokat várni, és ha egyszer lecsapnak ahírre, sarokba szorítanak minket.

– Én hozok mindent, amit összegyűjtöttem: videók, rengeteg anyag a szavazásokról, minden részletarról, hogyan érte el, hogy a legcsekélyebb mértékben sem vegyék komolyan; maguk pedig beveszneka csapatukba! – rukkolt elő az ötletével.

– Ezentúl Rymanről akar tudósítani? – meredtem rá.– Igen!Szenvtelen arccal fontolgattam az ajánlatot, majd beleegyező-en bólintottam:

– Legyen nálunk egy óra múlva, és hozza magával a publikációit meg minden anyagát Wagmanről.Majd akkor megbeszéljük!

– Nagyszerű! – örvendezett, s már félre is állt az utamból.Tate biztonsági emberei éppen csak biccentettek, amikor a kormányzó részlegébe értem, és

felemeltem a sajtóbelépőmet. A kártya átment a vizsgálaton, még csak meg sem állítottak, hogytüzetesebben megszemléljék. Tate részlege éppen úgy festett, mint Rymané – és biztosra vettem, hogyWagmané sem más. Mivel manapság egymás mellett szokás elszállásolni az elnöki posztvárományosait, a szervezők kínosan igyekeznek elkerülni a látszatot, hogy bármelyiküknek iskedveznének. Lehet, hogy az egyik a párt kedvence, a másik meg a semmiből kapaszkodott fel – nemszámít, a szavazatok összesítéséig egyenrangúak.

Az iroda zsúfolásig megtelt önkéntesekkel és a személyzet tagjaival, a falakon pedig azelmaradhatatlan plakátok díszelegtek „Tate-et elnöknek!” felirattal, a hangulat azonban mégis komor,már-már gyászos maradt. A félelemig nem fajult a helyzet, csak mindenki erősen koncentrált afeladatára. Mintegy „véletlenül” a hajtókámra csaptam, és ezzel beizzítottam a rejtettfényképezőgépet, mely tizenöt másodpercenként elsütött egy fotót. Tudtam, a kétórányi anyagnak eléga memória, mielőtt rátölthetem a gépre; ahogyan azt is, hogy a képek többsége nem lesz jó semmire –de reménykedtem egy-két használható darabban.

Néhány percet sikerült elütnöm azzal, hogy kávét öntöttem magamnak – amit egyáltalán nemkívántam, de az elvárásoknak megfelelően úgy tettem, mintha ízlene –, aztán odamentem a kormányzóirodájához, és felmutattam a sajtókártyámat a két testőrnek.

– Georgia Mason vagyok, a Világvége Afterpartytól. Tate kormányzóhoz jöttem – közöltem.– Elkésett – nézett rám az egyik vádlón a napszemüvege mögül.– Feltartottak – válaszoltam mosolyogva.A napszemüvegemet magasan az orrnyergemre tolva viseltem, így nem lehetett megállapítani, hogy

a szememmel is mosolygok-e.Az őrök összenéztek. Azt már korábban is észrevettem, hogy a napszemüveges férfiak utálják, ha

nem látják a tekintetem – a puszta gondolat is felháborítja őket, hogy a titokzatosság légkörét, amit őkoly nagy igyekezettel próbálnák maguk körül megteremteni, más bitorolja; pláne, ha az illető egyfiatal, szemproblémával küszködő újságírónő!

Megőriztem a higgadtságomat és a vidámságomat. Hiába késtem, nem találtak okot, hogy neengedjenek be.

– Máskor időben érkezzen! – teremtett le azért a másik, és kitárta a kormányzó privát irodájának azajtaját.

– Rendben – bólintottam, és amint a hátam mögé kerültek, leolvadt a mosolyom. Az ajtó hangoskattanással becsukódott mögöttem. Nem fordultam meg. Elég lesz egy első benyomás is annak azembernek a privát irodájáról, aki a legjobb eséllyel vethet véget a megbízatásomnak – ezt az egyetviszont a maga teljességében akartam átélni.

A puritán hatást keltő helyiség két ablakát majdnem teljesen eltakarta két polc; a fényt amennyezetről szolgáltatta a neonlámpa. A hátsó falat az Egyesült Államok és Texas állam méreteszászlói borították; ezeken kívül semmi személyes jelleget nem láttam a berendezésben – nyilvánvalóvolt, hogy az iroda csak átmeneti tartózkodási hely Tate számára.

A kormányzó maga az asztalnál ült, melyet gondosan úgy illesztettek a helyére, hogy a lobogóképpen keretbe foglalják tekintélyes alakját. Már meg is jelentek lelki szemeim előtt a buzgótanácsosok, amint órákig vitatkoznak azon, milyen arculat sugallná leginkább azt, hogy „igen, Tateerős ember, elég erős Amerikának és az egész világnak”. Jó munkát végeztek: a fickó a megtestesült

elnök benyomását keltette. Peter Ryman volt a megnyerő, bizalomgerjesztő tipikus amerikai jófiú,Dávid Tate kormányzó pedig – a méltóságteljes fellépésétől a tiszteletre méltóan őszülő, katonásanrövidre nyírt hajáig – a tőrőlmetszett amerikai hadvezér. Nem kellett kutakodnom a seregben elnyertrendfokozatai után – a tényt, hogy Ryman szenátor nem tudott ilyet felmutatni, a kampány kezdete ótaszámos „aggódó állampolgár” igyekezett, fizetett hirdetések formájában, jól bevésni a köztudatba.Tate altábornagyként harcolt a ‘17-es kanadai határvisszafoglalásnál, amikor kiűztük a fertőzötteketNiagara Fallsból, és részt vett a ‘19-es új-guineai ütközetben is, amikor terroristák élő Kellis-Amberlee-vírusrészecskéket permeztek a légtérbe, és a mi országunk is veszélyben forgott. Egyalkalommal meg is sérült, hősiesen harcolt a hazájáért és a nem fertőzöttek jogaiért; mindentösszevetve, jól ismerte a háborút, melyet a valamikori szeretteink ellen vagyunk kénytelenek nap mintnap megvívni.

Nem véletlenül rázott ki a hideg ettől az embertől; és ez még csak a kezdet!– Isten hozta, Miss Mason! – biccentett, s felállva, egy elegáns karlendítéssel, az asztala túloldalán

álló üres székre mutatott.– Ugye, nem tévedt el? Már kezdtem attól tartani, hogy mégsem kíván jönni!– Jó napot, kormányzó úr! – viszonoztam az üdvözlést, majd leültem, és az asztalra helyeztem a

diktafonomat.A jól kivitelezett mozdulattal a ruhámba rejtett kamerák közül sikerült bekapcsolnom azt a kettőt,

amelynek a pontos helyéről tudtam – hogy Buffy hova tette a maradék fél tucatot, arra az esetre, hamost is felbukkannak az elektromágneses impulzusokkal mesterkedő szabotőrök, és egyet-kettőttönkrevágnak, arról fogalmam sem volt.

– Sajnos feltartottak – feleltem.– Értem – mondta, és visszaült. – Kész rémálom ez a sok biztonsági ellenőrzés, ugye?– Valóban – feleltem, és színpadias manőverrel bekapcsoltam az asztalra helyezett diktafont. Ezt

szemfényvesztésnek szántam: hadd nyugodjon meg Tate abban a tévhitben, hogy csak ezt az egyeszközt hoztam magammal – akkor egykettőre elengedi magát.

– Kormányzó úr, hálásan köszönöm a Világvége Afterparty olvasói nevében is, hogy a mai naponidőt szakított ránk! A közönségünk élénk érdeklődéssel követi a kampány fejleményeit, és alig várja,hogy az ön programját is alaposabban megismerje.

– Akkor minden bizonnyal megvan a magukhoz való eszük – felelte kimérten a kormányzó, éshátradőlt a székében.

Anélkül hogy megmozdítottam volna a fejem, ráemeltem a tekintetem. Egy előnye annak, hogyszínezett üveg mögé rejtőzve élem az életem: az interjúalanyom nem tudja, nézem-e, vagy sem.

Leselkedni igen könnyű volt, de az arcvonásaimon uralkodni már kevésbé. A kormányzóleplezetlen megvetéssel méregetett, mint a vásott kisfiú a bogarat, amelyet mindjárt széttapos. Márhozzászoktam, hogy az emberek többsége nem csíp minket, riportereket, de ez az ellenszenv még ígyis túlzásnak tűnt. Kihúztam magam, megigazítottam a napszemüvegemet, és így szóltam:

– Nekik van a legjobb ítélőképességük az egész blogoszférában.– Valóban? Akkor ez megmagyarázza az idei mezőny iránti lankadatlan érdeklődésüket.

Feltételezem, ez sokat lendített az értékeléseiken.– Igen, kormányzó úr. Némi meglepetéssel töltött el minket, hogy már idén harcba száll az elnöki

címért; szakmai körökben úgy tartották, hogy megvárja a következő ciklust. Miért döntött úgy, hogymégis most indul?

Tate elmosolyodott, de előtte a másodperc törtrésze is elégnek bizonyult, hogy észrevegyem aszemében az alattomos fényt. Ennél is ijesztőbb volt az, ahogyan egyszerre megélénkült az arca.

Magabiztosan hitt abban, hogy elbánhat velem.– Nos, Miss Mason, dióhéjban annyi, hogy figyeltem, miként mennek a dolgok mostanában, és

aggódni kezdtem. Körülnéztem, és rádöbbentem, hogy nekem magamnak kell kézbe vennem azirányítást, mert senki sincs a láthatáron, akiben megbíznék, hogy ha a holtak elérkezettnek látják azidőt a következő tömeges feltámadásra, képes lenne megvédeni a feleségemet és a két fiamat! Ezűrzavaros időkben Amerikának erőskezű vezetőre van szüksége! Olyan emberre, aki képes férfikéntharcolni azért, ami az övé! Nem akarom megsérteni nagyra becsült ellenfelemet, de a szenátor úréletében nem harcolt a szeretteiért! Mélyebben szereti a hazáját az, aki maga is a vérét ontotta volnaérte!

Mindezt kedélyes, majdhogynem tréfálkozó hangnemben adta elő, mint egy apafigurának is beillőtanár, aki nagy bölcsességet oszt meg egy kedvelt diákjával.

De én nem vettem be, és hivatalos modorban folytattam az interjút.– Tehát ön kétszemélyes párbajnak látja a küzdelmet maga és Ryman szenátor között?– Hogy őszinte legyek, igen. Kirsten Wagman kiváló asszony, helytálló nézetekkel és megalapozott

republikánus értékrenddel, mégsem ő lesz a következő elnökünk. Ugyanis nem elég felkészült ahhoz,hogy megtegye, amit e dicső nemzet népe és gazdasága megkíván!

E ponton ellenálltam a késztetésnek, hogy megjegyezzem, Kirsten Wagman a melleit dobja be avitában érvek helyett, és feltettem a következő kérdést:

– Kormányzó úr, ön szerint mi lenne az?– Nos, Miss Mason, az országunk három meghatározó értékre épül: Szabadság, Hit és Család –

olyan nyomatékkal ejtette ki a szavakat, hogy szinte érezni lehetett, csak nagy kezdőbetűvel képesleírni őket –, és az elmúlt időszakban csak az első megőrzésére összpontosítottuk az erőinket,olyannyira, hogy a másik kettőről szinte megfeledkeztünk! Egyre távolabb kerültünk Istentől –nyilatkoztatta ki, és tekintetében újra megcsillant az ádáz fény.

– Aki most próbára tesz minket, hogy felmérje a hitünk nagyságát!És, attól tartok, ha nem váltunk sürgősen irányt, elbukunk, és nem lesz újabb lehetőségünk a

bizonyításra!– Mondana, kérem, egy példát erre?– Kisasszony, ott van rögtön Alaszka elvesztése: a dicső amerikai állam odalett, az élőholtak

kezére jutott, mert nem volt elég merszünk, és nem ragaszkodtunk elég állhatatosan ahhoz, ami jogszerint minket illet! A fiaink nem merték Isten kegyelmére bízni magukat, és állni a sarat, és most egynemzeti kincsünket talán örökre elveszítettük! És mennyi idő, amíg újabb tragédia nem történik, és azombik magukhoz ragadják Hawaiit, Puerto Ricót vagy bármelyik államot? Falak mögé bújtunk, ésnagyon elpuhultunk! Itt az idő Isten kezébe ajánlani magunkat!

– Kormányzó úr, ön is ott volt a kanadai határvisszafoglalásnál, így arra számítanék, hogy tisztábanvan vele, miért voltunk kénytelenek Alaszkát átengedni.

– Én pedig arra számítanék, hogy maga van tisztában azzal, hogy az igazi amerikai soha nem adja kia kezéből, ami jog szerint az övé! Nem lett volna szabad annyiban hagynunk! Az én irányításommaligenis harcolni fogunk, és Isten segítségével győzelmet aratunk!

Nem illett a szakmámban elvárt higgadtsághoz, de megborzongtam. A hangja egyértelműenfanatizmusra vallott.

– Ön, kormányzó úr, Mason törvényének enyhítését szorgalmazza – váltottam témát. – Mi ennek azoka?

– Semmi olyan nem szerepel az Alkotmányban, ami előírná egy férfi számára, hogy miként juttassaélelemhez a családját. Joga van olyan megoldásokhoz folyamodni, melyek manapság kevésbé

népszerűek. A szabadságunkat korlátozó törvények meglehetősen gyakran fölöslegesnek mondhatók.Gondoljon csak bele, mi történt, amikor a demokraták végre felhagytak a fegyvertartás korlátozásáértfolytatott alkotmányellenes harcukkal. Megemelkedett a lőfegyverrel elkövetett gyilkosságok aránya?Nem! Első évben negyven százalékkal kevesebb volt, és azóta is folyamatosan csökken! Így hátésszerű következtetés, hogy más, szabadságot korlátozó törvények enyhítése is kézenf...

– Évente hány fertőzöttet ölnek meg fegyverrel? – vágtam a szavába.– Nem értem, ennek mi a jelentősége a beszélgetésünk szempontjából – mondta némi hallgatás után

hűvösen, összeszűkült szemmel.– A járványügyi hatóság legutóbbi felmérése szerint a nem fertőzöttekkel való összecsapások során

ártalmatlanná tett Kellis-Amberlee-betegek kilencven százalékát golyóval ölik meg.– Igen, fegyvertartási engedéllyel rendelkező törvénytisztelő polgárok.– A járványügyi hatóság jelentésében az is olvasható, hogy a golyó okozta fej- vagy gerincsérült

holttestről gyakorlatilag lehetetlen megállapítani, hogy illegális gyilkosság áldozatául esetttünetmentes polgár vagy legálisan lelőtt fertőzött egyén volt-e! Ez alapján mit tud felelni arra akritikai észrevételre, hogy a fegyvertartási törvények enyhítése valójában növelte a golyó általigyilkosságok számát, csak ezeket a Kellis-Amberlee-vírus aktivizálódásának álcázták?

– Nos, Miss Mason, először is bizonyítékot szeretnék. Magánál van fegyver? – hajolt hozzámközelebb.

– Működési engedéllyel rendelkező újságíró vagyok.– Ezt igennek vegyem?– A törvény írja elő számomra a fegyverviselést.– És biztonságban érezné magát, ha fegyver nélkül kellene belépnie egy veszélyes övezetbe? A

gyerekeinek megengedné? Értse meg, Miss Mason, ez már nem a régi, civilizált világ! A fertőzöttekmost már sosem nyugszanak! Amint megbetegszenek, csak a gyűlölet hajtja őket az egészségesek iránt!Amerikának olyan férfira van szüksége, aki nem gyáva kimondani: a jogok a síron túl véget érnek!Nincs irgalom, nincs kegyelem: egy férfi megtehet bármit, hogy megvédje, ami az övé!

– De kormányzó úr, nincs semmi bizonyíték arra nézve, hogy a fertőzött egyének képesek lennénekolyan komplex érzelmekre, mint a gyűlölet. Továbbá nem halottak. Hogyha a jogok a síron túl érnekvéget, akkor nem kellene őket is úgy védeni, mint a többi polgárt?

– Kisasszony, ezt a fajta gondolkodást csak akkor engedheti meg magának, ha biztonságban van, éstalpig férfiak veszik körül! Ha majd a holtak – elnézést, a „fertőzöttek” – ott tülekednek az ajtajánál,akkor, higgye el, rögtön olyan férfit fog a közelébe kívánni, aki úgy beszél, mint én!

– Úgy gondolja, Ryman szenátor túlságosan puhány a fertőzöttekkel szemben?– Úgy gondolom, nem is került még olyan helyzetbe, ahol ez kiderülhetett volna.Ezt aztán szépen összerakta, állapítottam meg magamban. Gondoskodott róla, hogy a kétely árnya

vetüljön az ellenlábasára (.Vajon képes megvédeni minket a zombiktól?”), ugyanakkor úgy tett,mintha rokonszenvezne az „élni és élni hagyni” elvvel – melyre időnként a tőle igen messze állóbaloldal képviselői szoktak hivatkozni. Már addig a negyedóráig, amíg nem lesz egy újabblobbizóból zombielemózsia.

– Kormányzó úr, ön el szeretné törölni az, ahogyan ön nevezi, „irgalmas szamaritánus” törvényt,mely szerint jelenleg megengedett az azonnali segítségnyújtás a bajba került vagy rosszulléttől sújtottpolgártársnak. Ki tudná fejteni az álláspontját ebben az ügyben?

– Kérem, ez a napnál is világosabb! Ha valaki rosszul lett, annak valószínűleg megvan az oka. Neértsen félre, én is nagyon sajnálom azt, aki ilyen helyzetbe kerül, de ha engem megharapnak, ön meg asegítségemre siet, és ennek érdekében figyelmen kívül hagyja a biztonsági megfontolásokat, jó esélye

van arra, hogy rajtam már nem segít, viszont értelmetlenül eldobja a saját életét!A kormányzó elmosolyodott, de fülig érő szájjal sem keltett volna szívélyes benyomást.– Mindig a fiatalok, az idealisták szoktak így meghalni. Azok, akikre Amerikának a legnagyobb

szüksége lenne! Meg kell védenünk a jövőt!– Úgy, hogy közben feláldozzuk a jelent?– Ha erre van szükség, Miss Mason, akkor igen! – vágta ki a kormányzó átszellemültem – Ha

Amerika megköveteli tőlünk, akkor igen!

Most, hogy megejtettem a régóta halogatott találkozót Dávid „Dave” Tate texasi kormányzóval,mindenki csak arra vár, hogy elmondjam, miként vélekedem róla. Milyen benyomást tett rám az azember, akit – mindkét tábor szavazói együttesen – három egymást követő alkalommal választottakújra, mert következetes igazságszolgáltatóként és meggyőző érvelőként vált ismertté egy olyanállamban, amely hírhedt a viszálykodásról, magas bűnözési rátájáról és politikai instabilitásáról?

Nos, ő a legrémisztőbb lény, akivel a kampány kezdete óta találkoztam, a zombikat is beleértve!Tate kormányzó olyannyira fontosnak tartja a szabadságot, hogy a fejükhöz szegezett pisztollyal

erőltetné az emberekre. Olyan fontosnak tartja az oktatást, hogy kész lenne bezáratni az államiiskolákat, és csak azon intézményeknek adna működési engedélyt, amelyek megfelelnek akormánya biztonsági előírásainak. Olyan fontosnak tartja a gazdaságokat, hogy enyhítene aMason-törvényen, és a sűrűn lakott területek közelében megengedné a nagy testű terelő-kutyákmellett a hatmázsás jószág tartását is. Tate kormányzó arra vágyik, hogy mindannyian átélhessükaz ő gondtalan ifjúságát, megspékelve olyan izgalmas kalandokkal, mint a fertőzött skót juhászokés kecskék közti önfeledt szaladgálás.

Tovább rontja a helyzetet, hogy remek beszédkészséggel s tekintélyes fellépéssel bír, melyrögtön elég ahhoz, hogy a szavazók jelentős hányadát megnyerje magának – és akkor a katonaiszolgálatáról mint további erényéről még nem is beszéltünk. Mindent összevetve, kedves olvasóink,olyan ember áll előttünk, aki nem csupán az ország legmagasabb tisztségének betöltésére esélyes,de arra is, hogy ha azt elnyeri, akkor a fertőzöttekkel való véget nem érő ellentéteket totálisháborúvá súlyosbítja.

Nem mondhatom, hogy csak azért válasszátok Ryman szenátort a Republikánus Párt jelöltjeként,mert Tate kormányzó nekem nem szimpatikus. Azt viszont mondhatom, hogy a kormányzógondolatai – csakúgy, mint az enyémek – nyilvánosak. Így hát kutakodjatok. Mintha házi feladatotcsinálnátok. Derítsétek ki, mi mindent művelne ez az ember az országunkkal egy olyasfajtaszabadságeszme nevében, ami nemcsak hogy destruktív, de elérhetetlen is. Ismerd meg azellenséged.

Ugyanis ezt jelenti valójában a szabadság.

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2040. MÁRCIUS 14.)

Tizenkettő

– George?– Mi az?Fel sem néztem, pedig nem volt valami embert próbáló feladat összefüggő interjúvá szerkeszteni a

beszélgetést Tate-tel, hiszen nem kényszerítettem magamra az elfogulatlanság látszatát. A kormányzónem leplezte az ellenszenvét; semmi nem indokolta, hogy titkoljam: ez kölcsönös. Tizenöt perc alattkész lett az anyag, és a felkerülése után rögtön elég sokan rákattintottak. Az utómunkálatok máridőigényesebbnek bizonyultak: nemcsak a tekintélyes mennyiségű fotón és videón kellett átrágnommagam, de a felhasználók elképesztően – szinte már utálatosan – sok pletykát és szóbeszédetkommenteltek a cikkhez. Mindeközben ráadásul elkezdődött a szavazás – tudtuk, egy óra múlva meglesz a republikánus elnökjelölt –, én meg igen távol voltam még attól, hogy felállhassak a géptől.

– De George, komolyan!– Mi?– Mondom, valaki keres!Erre már felnéztem. A nyitott ajtón beáradó fény bántotta a szemem. A napszemüvegem után

nyúltam, mire a helyiség színei megnyugtatóan eltompultak. Azoknak, akik szeretik a rikítóárnyalatokat, fogalmuk sincs, mit jelent a Kellis-Amberlee okozta migrén.

– Nem futnál neki még egyszer? Már majdnem összejött az értelmes mondandó, csak még egy kicsitfinomítani kell a szókincseden. Tudod, hogy ne csak vicces légy, de tartalmas is – kacsintottam.

– Azt mondja, te hívtad ide! – mondta Shaun, elengedve a füle mellett a gúnyolódásomat, ésaffektálva, negédes hangon így folytatta: – Nahát, pont a választás éjszakáján elégelted meg amagányt? Nem azért, végül is annyira nem ronda, noha nem gondoltam volna, hogy éppen a kukoricánhizlalt farmerek az eseteid...

– Várj csak! – szóltam közbe. – Vörösesbarna hajú, kábé olyan magas, mint te, idősebb nálunk, ésúgy néz ki, mint akinek a tej is megalszik a szájában?

– Ja, nem tűnik valami életképesnek – bólogatott Shaun, majd összeszűkült szemmel megkérdezte: –Tehát, ez azt jelenti, hogy tényleg te hívtad ide ezt az ürgét?

– Igen, Wagman sajtócsapatából disszidált. A nő visszalépett, és ez a fickó felajánlotta, hogyminden anyagát a rendelkezésünkre bocsátja, feltéve, ha magunk mellé vesszük, amíg Rymankampánya tart.

– Persze, minden anyagát: fogadjunk, hogy szabad felhasználásúak! – gyanakodott az öcsém.– Akkor miért akarna minket ezekkel lekenyerezni? Buffy!Elmentettem, amit írtam, majd felálltam, és az aprócska helyiség felé fordultam, melyet a mesélőnk

kinevezett a privát irodájának. Az ajtó nyikorogva kitárult, és felbukkant munkatársunk szőke feje.– Küldj át mindent, amit Wagman sajtosairól találsz, aztán mehetsz is! – mondtam. – Nekünk még

egy állásinterjút kell lebonyolítanunk.– Jól van – bólintott, és visszavonult.Pillanatok múlva pittyenést hallottam: az értesítő volt a kért fájlok beérkezéséről. Ez aztán a

hatékonyság, gondoltam elégedetten.– Remek – pillantottam Shaunra. – Nézzük, vajon jó-e valamire a fickó, vagy csak az időnket

vesztegeti. Hívd be!– Kívánságod számomra parancs – hajbókolt modorosán az öcsém, és kiment.A következő pillanatban Buffy előbújt a vackából, és leült mellém. Lófarokba kötött haja kócosán

meredezett, és kék színű férfiinget viselt, melyről joggal lehetett feltételezni, hogy Chucké. Körülbelülakkora szaktekintély benyomását keltette, mint egy tizenöt éves diák, de arra jutottam, ez nem is baj:ha a jelentkező megriad a munkakörülményektől, akkor nem is alkalmas arra, hogy velünk dolgozzon.

– Tényleg fel akarod venni? – csodálkozott Buffy.– Attól függ, mit tud felmutatni! – feleltem.– Oké...A további beszélgetésnek elejét vette a kitáruló ajtó. Belépett Shaun, nyomában a sajtószobából

ismert férfival, aki a hóna alatt egy lezárt mappát hozott. Ezt, amint elég közeire ért, azonnal akezembe is nyomta. Elvettem, és várakozásteljesen néztem rá. Buffy kicsit jobban kihúzta magát, éskíváncsian méregette a jövevényt.

– Elhoztam – közölte a fickó. – Videó, adatfájlok és a kinyomtatott anyagok. Minden, amiösszegyűlt a hat hónap alatt, amíg Wagman kampányát követtem. Itt vannak a részletek a sok alkuról,amit kötött, miközben igyekezett előretörni. Ma este Ryman lesz a befutó, és ez részben Wagmanvisszalépésének köszönhető!

– Kétlem, hogy éppen ez fordítaná meg az állást – ellenkeztem, és átadtam Buffynak a mappát. –Nézd át, és majd szólj, hogy van-e benne valami használható!

– Jó!Felállt, de ahelyett hogy azonnal indult volna, mindentudó, hamiskás vigyort villantott a

vendégünkre.– Rick! Olyan lepukkantnak látszol, meg kétségbeesettnek!Új munkatársunk őszinte mosollyal viszonozta a gesztust, és úgy láttam, mintha meg is könnyebbült

volna.– Ne is mondd, Buffy! – felelte. – Te meg már megint a barátod ruháit hordod! Remélem, a mostani

legalább katolikus!– Ez csak rám meg az imáimra tartozik – hangzott a válasz, csókdobás kíséretében.Rickre néztem, és lejjebb csúsztattam a napszemüvegem, hogy lássa a kérdőre vonó tekintetem.– Ezt úgy értsem, hogy ti ketten már ismeritek egymást?– Á, nem, csak szokásom, hogy Buffynak hívok minden dilis szőkét, aki az utamba kerül. És elég

sokszor eltalálom! – válaszolta Rick, és a kezét nyújtotta.Buffy felhorkant, s miközben szemlátomást igen jót mulatott magában, visszavonult a kuckójába.

Eldöntöttem, hogy ennek az ismeretségnek majd később járok utána.– Tehát már láthattad a mesélőnket, és azt is tudod, hogy én ki vagyok. Esetleg egyenlítenél? –

kértem, és elfogadtam felém nyújtott kezét. Határozott kézszorítása volt, de a kelleténél nem erősebb.– A nevem Richard Cousins, de a barátaim csak Ricknek hívnak. Tudósító vagyok, és jelenleg

szabadúszó, bár bízom benne, hogy ezen hamarosan változtatunk. A Vitapontok és a LeplezetlenIgazság is átvette már az írásaimat.

– Ahá... – engedtem el a kezét.A Vitapontok és a Leplezetlen Igazág a legnagyobb blogadatbázisok közt szerepeltek; bárki

regisztrálhatta magát társoldalukként, nem volt nehéz a visszaigazolást megszerezni. Ehhez képestmégis meglepően hitelesek tudtak maradni, mert folyamatosan ellenőrizték az oldalaikat, és ügyeltekarra, hogy az elveik szempontjából következetesek maradjanak.

– Az engedélyed milyen besorolású?– A-15-ös. Wagman megkövetelte, amikor elkezdte Rymant utánozni.A zakója belső zsebéből egy pendrive-ot vett elő, és így folytatta:– Ezen van az okmány, kinyomtatva még nem érkezett meg, de érvényes, a legutóbbi orvosi

leleteimmel és véreredményeimmel együtt.– Csodás!Csatlakoztattam az eszközt, és kisvártatva szép sorban megjelentek a képernyőn az említett fájlok.

Átfutottam őket, majd kihúztam a pendrive-ot, és visszaadtam a tulajdonosának.– Még csak két éve vagy blogtudósító, de rögtön A-15-ös szintű bevetésekre mégy? Nem is tudom

eldönteni, hogy ez lenyűgöző képességekre vall-e, vagy szuicid kórképre.– Szerintem arra, hogy lefizette a vizsgabizottságot! – tetézte meg Shaun.– Valójában ez úgy volt, h... – kezdte volna Rick, de a visszatérő Buffy a szavába vágott:– Csak nézd meg a nyomtatott sajtos anyagait! Az majd mindent megmagyaráz! Ugye, Ricky?– Nyomtatott sajtó? – vonta fel az öcsém a szemöldökét. – Úgy érted, magazinok?– Inkább napilapok – pontosított Buffy, miközben le sem vette a szemét Rickről.Ezt a srác javára írhattam: rokonszenves higgadtsággal viselte Buffy piszkálódását, nem láttam –

legalábbis eddig –, hogy kényelmetlenül feszengene.– Ezért ilyen örökifjú!– Napilapok... – ismételtem hitetlenkedve, és újra megnéztem az anyagait.Referenciáinak listája betöltötte az egész képernyőt. Visszatoltam a napszemüvegemet, hogy

eltitkoljam a meglepetésemet.– Igen, úgy látom, Buffy igazat mond. Belső munkatárs voltál a St. Paul Héráidnál öt évig. Tudósító

a Minnesota Newsnál három évig. Hány éves vagy? – néztem rá döbbenten.– Tizennyolc hónapja terjesztették ki az engedélyemet a virtuális médiára, azaz teljesen tisztességes

úton csatlakozhattam Wagman csapatához – tisztázta Rick, mielőtt válaszolt a kérdésemre. –Harmincnégy éves vagyok.

– Teljesen tisztességes úton, ez azt jelenti nálad, hogy felszálltál Wagman süllyedő hajójára,kivártad, amíg ő is rájön, mi a helyzet, hogy aztán az ott megszerzetteket kamatoztasd Rymancsapatában?

– Na jó, ezt fejezzétek be! – elégeltem meg. – Ki vele, de rögtön: honnan ismeritek egymást? –szegeztem nekik a kérdést, és hogy nyomatékosítsam a szigort, a napszemüvegemet is levettem.

– Richard Cousins, becenevén Rick, mérsékelt – azaz még éppen nem pszichopata – baloldalidemokrata, elismert író, mindig betartja a határidőket, de a kifejezésmódján még lenne mit csiszolnia,és a disznó hat évvel ezelőtt lekörözött egy esszéíró-versenyen! – hadarta el egy szuszra Buffy.

– Nehogy már ezt hozd fel ellenem! – méltatlankodott Rick.– Nem csoda, hogy alulmaradtál, felnőtt verseny volt, és te tizenhat évesen furakodtál be!– Azt hozok fel ellened, amit csak akarok! – közölte Buffy dühösen izzó szemmel, de aztán szélesen

elvigyorodott: – Nem mondtad, Georgia, hogy pont Rick az új jelentkező! Végre ráharaptál valamivalódi sztorira, mi, te aberrált szőrszálhasogató! – fordult újra régi ellenfeléhez.

Rick sem hagyta magát:– Ne áltasd magad, Buffy! Egyetlen sztori sem lesz többé igaz, ha te egyszer ráteszed a kezed!Shaun és én egymásra néztünk.– Szóval ismerik egymást – állapította meg az öcsém.– De még mindig nem egészen világos, honnan! – fordultam vissza a két civakodóhoz.Először úgy tűnt, Buffy nemigen akarja ennél jobban pontosítani a hátteret, de aztán megadta magát:– Miután Rick legyőzött, elkezdtünk levelezni. Jó fej srác, csak először túl kell tenned magad a

tényen, hogy vénebb, mint az országút!– Ne haragudj, de egy ilyen megjegyzést nem vagyok hajlandó komolyan venni attól, aki azt hiszi,

hogy Edgár Allan Poe beillik egy bulin társalgási témának!

Buffy felhorkant.– Jó, azt hiszem, értem – mondtam. – Na és pontosan mivel akar minket megvesztegetni, hogy

felvegyük?– Kiváló videói vannak Wagmanről az elmúlt hat hónapból, néhány exkluzív interjú, meg a teljes

hangfelvétel, amint a személyzeti főnök körbetelefonálja a hírt, hogy a képviselőasszony visszalép.Döbbenten néztem Rickre, de ő csak vigyorgott.– Senki nem szólt rám, hogy kapcsoljam ki a diktafont – vont vállat.– Ha szeretném a fiúkat, most lesmárolnálak – jelentette ki Shaun fapofával. – George, mondd el a

tudósítók nyelvén, mit jelent ez az értékelések szempontjából!– Rögtön háromszázalékos emelkedést, sőt ha gyorsan bevonz egy saját közönséget, akkor ez több

is lehet. Rick, felveszünk bétának, ami azt jelenti, hogy az anyagaidat előbb nekem vagy ahelyettesemnek, Mahirnak küldöd, nem közvetlenül a szenátornak. Ha Ryman nem kapja meg ajelölést, akkor egy hat hónapos próbaidőt tudunk ajánlani, a részleteket majd lásd e-mailben.

– És ha őt jelölik?– Mi?– Ha őt jelölik – márpedig ez így lesz –, akkor mit kapok?– Akkor – mosolyodtam el – velünk maradsz az idők végezetéig, vagy amíg ki nem rúglak; attól

függ, melyik következik be hamarabb.– Elfogadom – közölte Rick, és a kezét nyújtotta.– Isten hozott a Világvége Afterpartynál – ráztam meg a kezét, Shaun pedig jól hátba veregette.– Igen, ez kellett, még egy férfi a csapatban! – lelkendezett. – Te vagy az én emberem! Mit szólnál

egy jó kis terepmunkához, kimegyünk és megbökdösünk pár zombit, na?– Tökéletesen megfelel az értékelések növelésére annak, aki megunta az életét – hangzott Rick

válasza, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.– Rendben, maradhatsz.Abban a pillanatban kopogtak. Mielőtt bárki is felállt volna, a vendég – Steve, akkora

napszemüvegben, hogy majdnem az egész ábrázatát elfedte – benyitott.– Itt az idő? – kérdeztem.– A szenátor megkért, hogy ellenőrizzem, készen állnak-e – bólintott.– Rendben, köszönjük, Steve!Azzal a táskám után nyúltam, és a legújabb csapattagunkra szegeztem az ujjam.– Rick, te velem maradsz, megyünk a földszintre! Buffy, te maradj itt gépközeiben! Szólj a

többieknek, hogy a nyersanyag tíz perc múlva megy, és álljanak készen, meg a kommenteket isfolyamatosan figyeljék, moderáljanak!

– És a cikkek jellege milyen legyen?– Csak a tények, semmi vélemény, amíg be nem jelentkezem, és neki nem látok.Beszéd közben a felszerelésemmel matattam, éppen egy önindító felé nyúltam. A diktafonom fel

volt töltve, és a kijelzőn láttam, hogy minden kamera hetven százalék fölött működik.– Próbáld meg felébreszteni Mahirt, nem tudom, hány óra van Londonban, de mindenképpen kell

valaki épeszű, aki kordában tartja a trollokat. Shaun, te meg...– Az épület előtt leszek, gördeszkával, a kezemben ütővel, és figyelem, hogy a tiltakozók vagy az

őrök művelnek-e valami jó kis tudósítanivalót – tisztelgett szeretetre méltón Shaun. – Tisztábanvagyok az erősségemmel! – toldotta meg.

– Jó szórakozást, és nehogy megpróbálj meghalni! – figyelmeztettem, majd megindultam kifelé.Steve félreállt, és gyanakodva nézett a nyomomban igyekvő Rickre.

– Semmi gond – szóltam az őrnek. – Ő is a csapatunk tagja.– Tetszett nekik, hogy váltani akartam! – tette hozzá Rick, és Steve szemébe nézett, amihez igencsak

ki kellett nyújtania a nyakát. – Hogy maga milyen magas! – fűzte hozzá.– Most már elhiszem, hogy riporter – dörmögte Steve, és rácsukta az ajtót a hátramaradó Shaunra

és Buffyra.A konferenciaépület számomra a múltkori látogatásomkor is zsúfoltnak tűnt, de ahhoz az

őrültekházához képest, ami most fogadott minket a nagyteremben, korábban kriptának is beillett.Mindenhol emberek nyüzsögtek, az alkalmazottaktól – akiket a korábbi rendezvényekről látásból márismertem – a biztonsági őrökön és a politikusok családjain keresztül a riporterekig, akik atömegiszonyukat leküzdve kitörtek a sajtósok számára fenntartott menedékből a kavalkádba.Utóbbiakról lehetett tudni, hogy a stressztől hamarosan habzó szájú őrültekké válnak, és kiagyalnakegy-két botrányt, ami felnyomja az értékeléseiket.

Rick a tapasztaltak higgadtságával fogadta az elénk táruló látványt. Szorosan a nyomunkban maradt,míg én némileg nyugtalanabbul követtem a masszív Steve-et, aki előtt szétvált a tömeg. Úgy láttam,újsütetű alkalmazottunknak nem probléma, hogy egy nála tíz évvel fiatalabb nő a főnöke – pedigsokan, akik a hagyományos hírközlésről a blogoszférára váltanak, nehezményezik az ilyen helyzetet.Nem szándékosan hozzák magukkal az előítéleteiket, de van, amit annál is nehezebb tudomásul venni,mint hogy többé nem kézzel fogható, nyomtatott formában látják viszont a cikkeiket. Az eddigiekalapján reménykedhettem, hogy Rick nem okoz majd ilyenfajta gondot.

Steve átvezetett minket a hátsó termeken keresztül a csarnokban keletkezett tébolydába, ahol alegkülönbözőbb korú, fajú és elkötelezettségű politikusok és bámészkodók tömörültek össze abból anemes célból, hogy rekedtre ordibálják magukat, ha a jelöltek valamelyike felbukkan. Elégedettennyugtáztam, hogy sokan viselnek „Rymant elnöknek!” feliratú kitűzőt. A galérián fehér egyenpólósdiáklányok hajoltak át a korláton, és lelkesen sikongattak.

– Látod, mi van a pólójukra írva? – böktem meg a könyökömmel Ricket.– „Ryman az esetem!” – olvasta hunyorogva. – Ezt meg ki találhatta ki?– Ki más, mint Shaun?! Ő az egyetlen, akitől kitelik az ilyesmi. Buffy! – nyúltam a fülékszeremhez.

– Bent vagyunk! Veszed az adást?– Persze, kép, hang, minden jó, hála a magasságos, dicső kamerának, mely ezen a káoszon is képes

úrrá lenni! De keress olyan helyet, ahol jobb rálátás van, mert a rögzített kameráktól csak ötvenszázalék jön át!

– A rögzített kameráktól? – kérdeztem megrökönyödve. – Azokra gondolsz, amelyek az épülettulajdonát képezik, és biztonsági célokból üzemelnek? És amelyeknek elvileg feltörhetetlenek akódjaik, amivel a felvételeikhez hozzá lehet férni? – hüledeztem.

– Igen – közölte Buffy olyan higgadtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. –Legfeljebb panorámafelvételre lesznek jók! A fali kamerákkal többre mennénk, de azoknak a hálózatátmeg olyan bonyolult kóddal védték le, amit még én sem tudok feltörni!

– Értem – motyogtam. – Vége.A kapcsolat sípolva megszakadt, én pedig Steve felé fordultam:– Hol a helyünk?– Mrs. Ryman azt mondta, hogy csatlakozhatnak hozzá a színpad mögött, ha úgy kívánják, de

maradhatnak itt is, ha a tömeget akarják filmezni. Nekem mindenesetre vissza kell oda mennem.Közeleg az eredményhirdetés.

– Rendben.Rickhez fordultam, és lecsatoltam a kamerapántot a bal csuklómról.

– Fogd ezt. Három kamera van rajta, mind egyenesen továbbítja a felvételt Buffy gépére. Csakügyelj arra, hogy magasra emeld, a lencsék autofókuszra vannak állítva.

Rick elvette a pántot, és összenyomta a tépőzárat a csuklóján.– A színpad mögött leszel?– Pontosan. Találkozzunk az irodában, miután feloszlott a tömeg, és majd meglátjuk, mire jutottunk.A színfalak mögött készült felvétel nem lesz akkora szenzáció, de bensőségesebb, és van egy

sajátos varázsa, amivel a tömegfelvételek nem rendelkeznek. Az olvasókat a zsivajjal lehetbecserkészni, de a csenddel lehet megtartani. Ráadásul ez egy jó lehetőség volt, hogy megfigyeljükRick viselkedését a terepen. A hírek világában elveszíti a jelentőségét a „próbaidő” – vagy beválik,vagy nem, és ez már ma este eldől.

– Oké – bólintott, azzal a színpad felé fordult, és már a magasba is emelte a karját, hogy a kamera alehető legjobb szögből rögzíthesse az eseményeket. Örömmel nyugtáztam, hogy nem tétovázik, hanembelevág a közepébe. A terem szélén haladva követtem Steve-et a színpad mögötti lefüggönyözöttrészhez.

Ugye, nem gondolja senki, hogy egy kis vászonfüggönynek bármi komoly jelentősége van? Azombik ellen pláne semmit nem ér, így az ott ácsorgó fickók nem is nagyon erőltették meg magukat:kiguvadt szemmel bámulták a sajtóbelépőinket, de meg nem állítottak, és a vérvizsgálattal semvacakoltak – elvégre ha egyszer bejutottunk a konferenciaépület bugyraiba, akkor vagy tisztákvagyunk, vagy ha nem, akkor meg már úgyis annyi minden bent tartózkodónak. Így hátzökkenőmentesen érkeztünk meg a káosz tengerén áthajózva a nyugalom kikötőjébe.

Valamikor réges-régen, egy távoli világban, a jelöltválasztás eredményét már hamarabb lehetetttudni, mielőtt kihirdették a publikum számára. Ez azonban az elmúlt húsz évben a biztonságimegfontolások és az egyre több távolról szavazó küldött miatt megváltozott. Manapság már senki nemtudja, ki lesz a párt jelöltje, amíg hivatalosan be nem jelentik. Talán ez egy ványadt és eltévelyedetterőfeszítés arra, hogy visszacsempésszék a drámát az évek során egyre kiszámíthatóbbá válóprocedúrába? Valóság-show, felturbózva?

Emily és Peter Ryman a színpad mellett ültek egy-egy összecsukható széken. A nő a két tenyerébefogta a férje kezét, és mindketten izgatottan figyelték a kijelzőn pörgő számokat. David Tate tőlük nemmessze lépdelt fel-alá, és amikor meglátott, gyilkos pillantást lövellt felém.

– Miss Mason – üdvözölt –, megint gyűjti a kiteregetni való szennyest?– Nem, kormányzó úr. Tényeket gyűjtök, mint mindig – közöltem, és elfordultam a házaspár felé. –

Szenátor úr, Mrs. Ryman, készen állnak az eredményekre?– „Sose kérdezd, kiért szól a harang”,[11] Georgia – felelte a szenátor komoran, majd felnevetett,

elengedte a felesége kezét, felállt, és megrázta az enyémet. – Bármi is lesz a vége, szeretnémmegköszönni önnek és a csapatának. Nem biztos, hogy a jelenlétük megváltoztatta a küzdelem állását,de az biztos, hogy minden érintett számára izgalmasabbá tették az egész kampányt!

– Köszönöm, szenátor úr. Jólesik ezt hallani!– Miután Peterrel kipihentük magunkat, feltétlenül el kell jönniük hozzánk a birtokra! – ragadta meg

Emily is a kezem.– A lányok már tűkön ülnek; kiugranának a bőrükből, ha vendégül láthatnánk magukat! Rebecca

különösen rajong a maga írásaiért!– Megtiszteltetésnek veszem – mosolyodtam el. – De még korai a pihenésre gondolni.– Bizony, messze vagyunk még attól! – sóhajtott a szenátor, és Tate felé sandított, aki morózusan

nézett vissza rá. – De szerintem nyerni fogunk.Abban a pillanatban, ha nem is a harang, de a csengő megszólalt, és az egybegyűltek

elcsendesedtek. Hátraléptem, és felszegtem az állam, hogy a galléromra erősített kamera jobbanrálásson az eseményekre.

– Most majd elválik – jegyeztem meg.– És most, hölgyeim és uraim – visszhangozta a hangosbemondó egy harmadosztályú celeb szavait,

aki a pocsék sitcomok sztárjából avanzsált a politikai rendezvények házigazdájává –, lássuk avégeredményt: a Republikánus Párt jelöltje és az Amerikai Egyesült Államok következő elnöke PeterRyman, wisconsini szenátor! Ryman szenátor úr, kérem, fáradjon fel a színpadra, és köszöntse azegybegyűlteket!

A tömeg fülsiketítő üdvrivalgásban tört ki; Emily pedig – inkább örömében, mint meglepetésében –felsikoltott, a férje nyakába vetette magát, és két oldalról arcon csókolta. Peter felemelte a feleségét,és körbeforgatta, majd miután letette, így szólt:

– Menjünk, Em, tegyük őket boldoggá!A nő, továbbra is sugárzó arccal, hevesen bólogatott, majd kézen fogva felmentek a színpadra. A

közönség azt se tudta, hova legyen lelkesedésében; már-már féltem, hogy az üvöltéstől leszakad aplafon. Sokak berekednek holnapra, az biztos, gondoltam. Abban a pillanatban azonban senki nemaggódott a hangja miatt.

Tate földbe gyökerezett lábbal, kifejezéstelen arccal állt egy helyben. Miközben a színpad feléközelítettem, lopva lelassítottam, hogy lefilmezzem a reakcióját annak, akinek éppen most törtekdarabokra az álmai.

– Hajrá, ez az, Peter! – motyogtam, és le se lehetett volna törölni a mosolyt az arcomról, hiszen újutak nyíltak meg előttünk!

És akkor három pittyenés hallatszott a fülemben – a vészhívás jele. Hátrébb léptem a színpadtól.– Shaun, mit csin...– Georgia, a birtokon kitört a járvány – szakított félbe az öcsém helyett Buffy, olyan hivatalos,

dermesztő hangon, hogy először alig ismertem fel.– Milyen birtokon? – hebegtem.– Rymanék birtokán. Már tele vannak vele a hírcsatornák, az összes! Az eddigi feltevések szerint

az egyik lóban spontán aktivizálódott a vírus. Senki sem tudja, miért, és még kutakodnak a hamuban,és próbálják felmérni, meddig terjedt el a járvány. Nem tudni, hogy... Ó, istenem, Georgia, a lányokbent voltak a házban, amikor megszólalt a riasztó, és nem tudni, h...

Lelassulva, mintha egy rémálomban járnék, a színpad felé fordultam. Közben Buffy tovább beszélt,de szavai jelentése már nem jutott el a tudatomig. Ryman szenátor az imént hivatalosan is elfogadta ajelölést, és most ott állt, oldalán a gyönyörű feleségével, és integetett a lelkendező tömegnek, amely őttartotta a legalkalmasabbnak az ország vezetésére. Úgy tűnt, hogy ők a legboldogabb emberek avilágon, és mi sem áll tőlük távolabb, mint egy tragédia. Isten segítse meg őket, gondoltamösszeszorult szívvel. Hamarosan megtudják, mi történt.

– Itt vagy? – hallottam meg újra Buffyt. – Mahir próbál moderálni, de a fórum elszabadult, segítségkell neki, nekünk meg friss hírek, és...

– Mondd meg Mahirnak, hogy hívja fel Caseyt a Médiadefekt-től, és egyezzenek meg egy tényszerűtudósításban, és azt is mondd meg neki, hogy hamarosan elérhető a jelölttel készített újabb interjúm –rendelkeztem élettelen hangon. – Azután ébreszd fel Alaricot, és mondd neki, hogy segítsen Mahirnak,amíg Rick nem végez a földszinten, aztán meg küldd ide. Úgyse tetszett neki, hogy nem jöhet – hátmost mégis idehívom.

– És te most mit fogsz csinálni?Emily Rymanre néztem, aki összecsapta a kezét, és önfeledten nevetett.

Komoran így feleltem:– Itt maradok, és tudósítok.

HARMADIK KÖNYVESETTANULMÁNYOK

Az igazság és a hazugság közt az a különbség, hogy ugyanmindkettő fáj, de hosszú távon csak az egyik gyógyít.

(GEORGIA MASON)

A világot, amelyben élünk, magunk teremtettük.Hölgyeim és uraim, most miénk a megtiszteltetés,

hogy megegyük, amit főztünk.(MICHAEL MASON)

Újságírói pályafutásom során számos nehéz feladattal kerültem már szembe, Sőt atevékenységem egészéről elmondható, hogy nem volt kellemes – a tudósítás csillogó oldala azokszámára van fenntartva, akik kicsípik magukat, beülnek a stúdióba, és a kamerák kereszttüzébenmegosztják az érdeklődő közönséggel a zenei élet legújabb tragédiáját. A terepmunka egészen más,és úgy látszik, még több év tapasztalat után is adódhatnak olyan helyzetek, amelyekre nem lehetfelkészülni. Ilyen volt az is, amikor Rymanék elé kellett állnom azzal a hírrel, hogy a hadseregkatonái a családi birtokuk határában az imént hamvasztották el a legidősebb lányuk testét.

Már korábban Is írtunk Rebecca Rymanről: tizennyolc éves, három hónap múlva érettségizik, azötödik legjobb az osztályában, és felvették a Brown Egyetemre, ahol jogot akar tanulni, hogy aztánaz apja nyomdokaiba léphessen. Hamarabb tanult meg lovagolni, mint járni; ezért sikerültmegfékeznie a vírusfertőzött lovat, és épségben lejuttatni róla a testvéreit. Igazi amerikai hős volt– így írnak róla az újságok és a weboldalak. És mi is.

Ha megengednek nekem mint tudósítónak is egy kis személyes kitérőt, mesélnék arról a lányról,akit, még ha csak a szülei szavai alapján is, de ismertem.

Rebecca Ryman arrogáns, mogorva tizenéves lány volt, aki ki nem állhatta, ha a testvéreirekellett vigyáznia, főleg péntek este, amikor új Byron Bloom-film debütált a moziban. Szeretettponyvákat olvasni, a dobozból ette a jégkrémet, és semmi sem tette boldogabbá, mint az, ha alovak mellett dolgozhatott. A Republikánus Elnökjelölő Gyűlésről is részben a lovak miatt maradttávol, részben meg hogy tanuljon. A testvérei ezért maradtak életben – és ő ezért halt meg. Anagyszüleit és a birtok munkásait már nem tudta megmenteni, de a húgait igen, és ez is hatalmasteljesítmény.

Nekem kellett közölnöm a szüleivel a lesújtó hírt.Ha más nem is, ez a tény feljogosít arra, hogy kimondjam:Rebecca, nagyon fogsz hiányozni.

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,

2040. MÁRCIUS 17.)

Tizenhárom

Rebecca Ryman és nagyszülei búcsúztatását a családi birtokon tartották, egy héttel a tragédia után.A halasztás nem családi okokból történt, hanem azért, mert a területi hatóságok ennyi idő alattminősítették át a birtokot 2-esről 5-ös szintű veszélyességi zónává. Ez azt jelentette, hogy továbbra iscsak fegyverrel lehetett belépni, de legalább katonai kíséret nélkül. A terület akkor kap újra 7-esszintű besorolást, ha a következő három évben a fertőzés nem üti fel újra a fejét. Addig meg még agyerekek is csak fegyverrel léphetnek be.

A közvélekedés többnyire az volt, hogy még ha egyszer enyhül is a kockázati besorolás, épeszűemberek akkor sem maradnak olyan otthonban – és olyan, sokak által egyébként is veszélyesnek tartotthobbinál –, amely az egyik gyermekük életét követelte. Mindenki azt jósolta, hogy három év múlva abirtok úgyis régen elhagyatottá válik.

Bár mondhatnám, hogy ezt csak a konzervatív oldal hangoztatta – de nem így volt. Rebecca halálaután hat órával a gyermekvédő egyesületek fele hangosan követelte a szabályok szigorítását, és olyantörvénymódosításokat, melyek a Ryman-félék életmódját illegálissá tennék. Le a reggeli lovaglássalés a családi birtokokkal, kiáltozták; lezárni mindet, azonnal és visszavonhatatlanul! Szerintem ezlegfeljebb csak Rymanéket lepte meg; ők nyilván nem számoltak azokkal az eseményekkel, amelyek alányuk halálához vezettek, így arra sem gondoltak, hogy a szerencsétlenség menynyire kapóra jönmajd bizonyos szervezeteknek. Az Amerikaiak a Gyermekekért volt a legrosszabb. Engedélyt kaptak,hogy kampányt szervezzenek „Emlékezzünk Rebeccára” névvel, amihez Jeanne és Amber képeit is felakarták használni. Az utóbbit a szenátor ügyvédei már sikeresen megakadályozták, de a képekRebeccával és a lovaival – meg a képek a fertőzött lovakról, amelyek épp kibeleznék a katonákat, haazok nem lőnék le őket – így is éppen elég kárt okoztak.

A birtokon kitört fertőzéshullám tehát forrongó káoszhoz vezetett; eközben nem sokan törődtekazzal, hogy Ryman szenátor alelnökjelöltet választott maga mellé, csak a megszállottak, akiket jobbanérdekelt a politika a haláleseteknél – meg én. Nem ért váratlanul, mégis hazudnék, ha azt állítanám,hogy nem éreztem csalódottságot, amikor kiderült, hogy Tate kormányzó kapta meg ezt a tisztséget.Objektív szemmel nézve megfontolt lépés volt, a közvélemény helyeselte, és jó esélyeket teremtett,hogy Ryman valóban bejusson a Fehér Házba. A tragédia után rögtön húsz ponttal vezetett azellenfelével szemben. A demokrata jelölt, Frances Blackburn kormányzóasszony karizmatikuspolitikus volt, kiváló szakmai háttérrel, de egy tizennyolc éves hősnőt, aki feláldozta magát a húgaiért,nem tudott lekörözni. Az emberek tulajdonképpen Rebeccára szavaztak, nem az apjára – és a lánynyerésre állt.

A csapatunk az eredeti terv szerint a temetés utáni napokig Kaliforniában maradt volna. Aszenátorral kötött szerződésben benne foglaltatott ugyan az „állandó készenlét” követelménye, de azérta becsületes tudósításba nem fér bele, hogy ghúlokká változunk. A temetést meg akartuk hagyni a helyihíradósoknak. Addig, gondoltuk, legalább kimossuk a ruháinkat, adunk egy szusszanásnyi időtBuffynak, hogy karbantartsa a felszerelést, meg bemutatjuk Ricket a szüléinknek. Elvégre ha a srácmeg akar tanulni csapatban dolgozni, semmi sem olyan jó gyorstalpaló, mint egy nagyszabásúpolitikai rendezvény után egyből találkozni anyámmal a felségterületén. Shaun is felér néha egykisebb természeti katasztrófával, de Anya mindig eléri a 7,5-es erősséget a Richter-skálán.

Ez a tervünk aztán gyorsan meghiúsult, mert Ryman szenátor a jelölőgyűlés utáni napon félrevont,és közölte: szeretné, ha nemcsak jelen lennénk a szertartáson, de tudósítanánk is róla. Rebecca imádtaa kampány során született bejegyzéseinket, ez volt az egyik ok; a másik pedig, hogy tekintve a szenátor

pozícióját, mint a republikánusok jelöltje, biztos lesznek más riporterek, akik megpróbálnak majdbejutni a temetésre, és ha hivatalosan mi kapjuk meg a feladatot, könnyebb lesz őket távol tartani.

Mit mondhattam volna? Buffy a neten is meg tudja rendelni a szükséges alkatrészeket, önkiszolgálómosodák meg mindenhol vannak. Egyedül Ricknek okozhatott nehézséget a dolog, mert még nem hoztael minden holmiját a hotelből, ahol a Wagman-kampány alatt lakott, de úgy számítottam, hogy majd ezis megoldódik. Nagyon össze kellett kapnia magát, de zokszó nélkül alkalmazkodott. A jelöléstelfogadó programbeszéd felvétele maga volt a tökély, főleg miután összevágtuk a birtokon történttragédiával. A jelölőgyűlés óta tizennyolc százalékkal nőtt a látogatottság, és utána is folyamatosanemelkedett – úgy gondoltam, új kollégánknak ebben jelentős szerepe van. Hiszen ki másdicsekedhetett azzal, hogy hiánytalan felvétele van Wagman visszalépéséről? Ehhez vegyük hozzá,hogy Ryman megkapta a jelölést, meg hát ugye a birtokon bekövetkezett végzetes eseményeket...

Igen. A hírközlés világában a szerencse sokszor annyit jelent, mint „tőkét kovácsolni másokfájdalmából”.

A wisconsini március nagyban különbözik a kaliforniaitól. A temetés napján hideg és ködös volt azidő, és az O’Neil család sírkertjét hó borította. Emily famíliája már elég régóta lakott a birtokonahhoz, hogy saját temetőjük legyen. Ha most is úgy zajlott volna minden, mint a régi zombifilmekben,ahol a holtak kiássák magukat a sírból, akkor vérfürdőbe torkollott volna a szertartás.

Szerencsére a filmek ebből a szempontból nem váltak valósággá. Az egyenetlen hótakaróvalborított földet nem remegtették meg a holtak, háborítatlan fehérségben ragyogott, leszámítva a nyugatifal mellett, három sírkő tövében frissen ásott gödröket, meg a kis területet, ahová az összecsukhatószékeket állították. Az emberek közel húzódtak egymáshoz, és kínosan elfordították a fejüket asírgödröktől.

– Olyan kicsik! – suttogta a szomszédjának egy nő, aki hasonlított Peterhez, annyira, hogy arokonának, akár a testvérének néztem.

Hát persze hogy kicsik. A mai világban a temetők különlegességnek számítanak, mert amióta ahamvasztás vált általánossá, nemigen veszik igénybe, leszámítva azokat, akik mesésen gazdagok,mélyen vallásosak, vagy a végletekig ragaszkodnak a hagyományokhoz. És ha mégis tartanakbúcsúztatást, akkor sem a jellegzetes téglalap alakú, ember nagyságú, két méter mély gödör ajellemző, amit a Feltámadás előtti filmekben láttam. A modern sírgödrök csupán kis kör alakúmélyedések, akkorák, hogy egy maroknyi hamu beleférjen.

A Ryman és az O’Neil család tagjai mind elegáns, fekete vagy sötétszürke ruhákba öltöztek,legfeljebb egy-egy ing vagy blúz gallérja villant ki törtfehér vagy krémszínben. Még a két kislány,Jeanne és Amber is fekete bársonyruhát viselt. Shaun, Buffy és én voltunk az egyedüli résztvevők,akik nem alkalmazkodtak ehhez a formasághoz – a szenátor biztonsági osztaga, a kampány-kőrútrólismert őrök (és néhány új arc a titkosszolgálattól) megálltak a temető kapujánál, és anélkül hogymegzavarták volna a ceremóniát, onnan figyelték árgus szemekkel a környéket. Mi voltunk a kivételek,és nem egy neheztelő pillantást söpörtünk be a rokonoktól, amikor elfoglaltuk a helyünket.

Nem mintha annyira érdekelt volna. A házaspár miatt jöttünk, és a hírek miatt – a családtagokkalnem törődtünk.

– ...azért gyűltünk most össze Isten színe előtt, hogy búcsút vegyünk szeretett testvéreinktől, és az őkegyelmébe ajánljuk a lelkűket, míg nem találkozunk mind újra a mennyek országában – zengte a pap.– Mert övé a dicsőség mindörökké, és ha hiszünk benne, elnyerjük az örök életet. Imádkozzunk.

A gyászolók lehajtották a fejüket. Így tett Buffy is, akit a szokásos intelmek mellett – „mondj igazat,ismerd a menekülési útvonalakat, és mindig legyen nálad póttöltény” – vallásosságra is neveltek.

Shaun és én azonban nem sütöttük le a szemünket – valakinek figyelni is kellett. Ellenőriztem, hogy

a vállamra erősített kamera egyenesen áll-e, aztán körbepásztáztam a temetőt. Teljességgel védtelenvolt, az alacsony kőfal inkább csak a területhatár megjelölésére szolgált, egy elszánt zombihordátaligha tartott volna vissza néhány percnél tovább. A széles kapuval együtt az egész hely kísértetiesenhasonlított egy emberekkel teli karámra.

Megborzongtam.Shaun észrevette, és együtt érzőn a hátamra tette a kezét.Mosollyal nyugtáztam a figyelmességét. Tudta, hogy feszélyeznek a rosszul védett helyek. Rá

persze egészen más hatást tettek: csak azt juttatták eszébe, hogy előbb-utóbb izgalmas játszótársaakad.

Lassan véget ért a szertartás; visszarendeztem az arcvonásaimat az iménti komorságba. A papbecsukta a Bibliát. A gyászolók – sokan könnyekkel az arcukon – felálltak, és megindultak a kapufelé, ahol az autóik várták őket, hogy indulhassanak a halotti torra. Hiába, semmi sem árulkodikjobban a mély részvétről, mint a szendvicsfalatkák és az ingyensör lelkes fogyasztása.

Néhányan maradtak, és szinte sokkos állapotban meredtek a frissen behantolt sírokra.– Szörnyen érzem magam – motyogta Buffy. – Hogy történhet meg ilyen borzalom?– Benne volt a pakliban – vont vállat Shaun. – Ha valaki rendszeresen nagy testű állatok közelében

tartózkodik, előbb-utóbb megfertőződik. Az is csoda, hogy eddig megúszták!– Igen... – bólintottam –, csoda...A homlokom ráncoltam; úgy éreztem, valami nincs rendjén. Az időzítés, a helyszín – egy lovarda

fenntartásához, még a lakott területtől mérföldekre is, olyan szintű biztonsági előírásoknak kellmegfelelni, amivel még a leghóbortosabb milliomos sem vesződne, s ezeket is állandóan fejlesztenikell, az aktuális módosítások szerint. Amennyiben ezek megvannak, még ha történik is valami baj,perceken belül elhárul. Lehet, hogy porig kell égetni egy istállót, de a szabályok betartása kizárja aszemélyi sérülést. Az meg végképp abszurdum, hogy három családtag és a személyzet feleodavesszen!

– Shaun, ti ketten menjetek vissza a furgonhoz, jó? Én részvétet nyilvánítok a családnak.– Nem kellene nekünk is? – kérdezte Buffy.– Nem – ingattam a fejem –, ti csak menjetek a furgonhoz! Hívd fel Ricket, kérdezd meg, minden

rendben ment-e a távollétünkben!– De...– Hallottad, Buffy! – nyúlt Shaun a lány karja után. – Ha George elküld minket, annak biztos

megvan az oka. Valami galibára készül, például zombikat akar bökdösni hokiütővel, hogy lássa, mitörténik.

– Akár – vontam vállat. – Pár perc, és megyek utánatok!– Oké – bólintott Buffy, és megadón tűrte, hogy Shaun a kapu felé vezesse.A hátramaradó családtagok felé fordultam. Peter és Emily ott álltak a közeli hozzátartozóikkal. Az

asszony két életben maradt gyermeke köré fonta a karjait. Úgy nézett ki, mint aki vagy egy hete nemaludt, a két kislány pedig már kényelmetlenül feszengett az állandó, fojtogató ölelésben. Peter meghirtelen nagyon sokat öregedett: a szörnyű események rettenetesen megviselték.

Amikor a tekintetünk találkozott, alig észrevehetően bólintott, jelezve, hogy odamehetek.Halványan elmosolyodtam, és megindultam felé a latyakban.

– Georgia! – kiáltott fel Emily, amikor észrevett.Elengedte Jeanne-t és Ambert, és szorosan átölelt. A kislányok gyorsan behúzódtak egy idős hölgy

– talán az apai nagyanyjuk – háta mögé, nehogy Emily ismét megragadja őket, miután engem márelengedett. Meg tudtam érteni a gyerekeket: az asszony a kétségbeesett gyásztól engem is olyan

hevesen szorított, hogy azt hittem, a csontomat töri.– Köszönjük, hogy eljött.– Kérem, fogadja őszinte részvétemet! – mondtam, és együtt érzőn megsimogattam a hátát. – Buffy

és Shaun is osztoznak a fájdalmában.– Emily, engedd el ezt a kedves lányt! – szólt a feleségére Peter, és óvatosan lefejtette rólam a

felesége karját.Amint kiszabadultam, gyorsan hátraléptem, és a két gyerek megértő pillantásai fogadtak. Nem

csoda, a jelölőgyűlés éjszakája óta az asszony egy percre sem mert megválni tőlük.– Köszönjük, Georgia! – biccentett Ryman.Megkönnyebbültem, mert ő nem próbált meg átölelni.– Szenátor úr, szép, méltóságteljes szertartás volt.– Ugye? – sandított Ryman a nemrég elsimított föld felé. – Becky gyűlölte az ilyesmit. Mindig azt

mondogatta, hogy morbid baromság. Ha megtehette volna, el sem jön, az biztos! – nevetett fel Rymankeserűen, majd hozzátette: – Annyira szeretett volna találkozni magával!

– Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg – mondtam, és feltoltam a napszemüvegem, mert ahófoltokról visszaverődő fény bántotta a szemem. – Volna szíves kifáradni velem egy kicsit? Csakegy percre!

– Természetesen – bólintott, s homlokon csókolta Emilyt. – Menj vissza a lányokhoz, édesem! Nemmaradok el sokáig, mindjárt visszajövök!

– Rendben – bólintott a nő, majd szomorkás mosolyt erőltetett az arcára, és hozzám fordult: – Ugye,meglátogat minket, Georgia?

– Persze, Mrs. Ryman – feleltem.Aztán a szenátorral hallótávolságon kívülre sétáltunk – de úgy, hogy még lássanak minket a

többiek.– Nos, Georgia – vágott bele a szenátor kertelés nélkül –, miről lenne szó?Felszegtem az állam, nyomatékosan a szemébe néztem, és előhozakodtam a kéréssel:– Szenátor úr, ha nem bánja, a társaimmal együtt körülnéznénk a birtokon! Ha bejárnánk a területet,

és feltennénk a videót... – tettem hozzá, miután nem kaptam választ.– Akkor úgy gondolja, hogy kevesebb betolakodó jönne ide kíváncsiskodni?– Igen.A szenátor először csak némán nézett rám, aztán leszegett vállal, megadó beleegyezéssel bólintott.– Tudja, Georgia, gyűlölöm ezt az egészet! – fakadt ki, s megtört hangja aligha emlékeztetett a

büszke, magabiztos férfiéra, akit hónapokon át követtem szerte az országban. – Most kezdődne apályafutásom legizgalmasabb harca, ehelyett itt állok, és Isten kegyelmébe ajánlom a legidősebblányomat – holott legszívesebben torkon ragadnám az öreget, és addig ráznám, amíg vissza nem adjaőt! Ez nem igazság!

– Tudom, szenátor úr – sóhajtottam, majd visszapillantottam Emilyre, aki újból magáhozkaparintotta életben maradt lányait. – De nem maga az egyetlen, aki szenved ettől azigazságtalanságtól.

– Arra akar figyelmeztetni, kisasszony, hogy törődjek a családommal?– Sokszor senki másra nem számíthatunk, csak a családunkra.– Ez már igaz, Georgia. Nagyon is.Ő is követte a tekintetem a rokonai felé.– Hozzájárulok, hogy átfésüljék a birtokot. Em meg fogja érteni.De az őrök...

– Rendelkezünk a szükséges engedélyekkel!– Nagyszerű!Ryman hátrasimította a haját a homlokából, és felsóhajtott.– Istenem, micsoda felfordulás...– Az... – bólintottam.Tétova búcsút vettünk; a szenátornak vissza kellett térnie a gyászoló családtagokhoz, nekem pedig

a csapatomhoz, mielőtt Shaun meg nem lóg egy kis zombikalandra, vagy Buffy le nem kapcsoljafrissítés céljából a drót nélküli hálózatot. Rick még nem töltött velünk elég időt ahhoz, hogykiismerjem a rossz szokásait, de abban biztos voltam, hogy ő se egy földre szállt angyal. Hiszen azújságírók mindegyike javíthatatlan bolond...

– Shaun – nyúltam a telefonom után kifelé menet –, hol vagytok?– A biztonsági furgonok mögött parkoltunk le – közölte az öcsém, s miután a háttérből egy hang

közbeszólt, hozzátette:– Buffy azt kérdezi, hogy szükséged van-e rá, vagy elmehet Chuck-kal! Eléggé le van törve, és

szeretne a párjával kettesben lenni.– Shaun Mason, te vagy a világon az egyetlen kilenc évnél idősebb fiú, aki úgy ejti ki a „párja”

szót, mint a „döglött patkányt”!– Nem is! – kérte ki magának Shaun. – Én szeretem a döglött patkányokat!– Ó, elnézést, tévedtem! Mondd meg Buffynak, hogy szabadon távozhat, de készítse elő a

terepfelszerelést, és kilencre jöjjön vissza szerkeszteni!– A terepfelszerelést? – visszhangozta az öcsém.– Megszereztem a szenátor engedélyét: átkutatjuk a birtokot!Shaun erre olyan hangosan éljenzett, hogy inkább megszakítottam a beszélgetést, nehogy

megsüketüljek. Már láttam a furgont, úgy voltam vele, inkább ott hallgatom az üvöltését, mintegyenesen a fülembe.

Amikor bebújtam a hátsó ajtón, Buffy az egyik asztalon ült, és egy vállra vehető kamerával babrált.Levert volt még, de a gyászruhát lecserélte kényelmesebbre, és amikor felpillantott, láttam, hogy asminkjét is az új öltözékhez igazította.

– Helló.– Helló.Én is nekifogtam átöltözni.– Hol van Shaun? – néztem körül.– Elöl, ellenőrzi a felszerelését – felelte Buffy.Belenézett a kamerába, finoman lefújta a port a belső alkatrészekről, majd visszatette a tetejét. –

Chuck majd jön értem, úgyhogy nyugodtan itt hagyhattok. Pár perc, és kész vagyok!– És Ricket is felhívtátok?A kabátomat az egyik székre dobtam, és elkezdtem kigombolni az ingemet. Alulra ujjatlan topot

vettem, aztán a szoknyát farmerre cseréltem, utána jött a golyóálló mellény, végül az acélbetkósbakancs, és már készen is álltam egy alacsonyabb kockázatú bevetésre. A lányok többségét azfoglalkoztatja, hogy milyen öltözék és kiegészítő illik vendégségbe vagy randira, engem meg az, hogymit praktikus felvenni a különböző besorolású övezetekbe.

– Azt mondta, majd a birtokon találkoztok – nyújtotta át Buffy a kamerát. – Tessék. Mindet márcsak a szentlélek tartja össze! Előbb-utóbb újakra lesz szükség.

– Majd beillesztem a költségvetésbe – mondtam.A levetett ruháimat a földre dobtam, majd elvettem a kamerát, és közben kilestem a

napszemüvegem fölül Buffyra.– Valami aggaszt? – gyanakodtam.– Nem... vagyis... nem tudom...Visszaült az asztalra, és zavartan leszegte a fejét.– Tehát a birtokra készültök...– Igen.– De...– A terület most már alacsonyabb besorolást kapott! – biztosítottam őt. – Az engedélyünkkel

beléphetünk, feltéve hogy van nálunk fegyver.– De ez tiszteletlenség! – emelte fel hirtelen Buffy a fejét.Aha, világosodtam meg, szóval itt van a kutya elásva!– Hogy érted? A halottakkal szemben? – kértem a pontosítást, mire ő alig észrevehetően bólintott. –

Buffy, a holtak nincsenek ott. A föld alatt vannak, eltemetve!Igen, miután porrá égették a testüket, nehogy új életre keljenek, és tiszteletlenségre vetemedjenek az

élőkkel szemben.– De ott haltak meg! – erősködött Buffy, és egészen izgatottá, majdhogynem kétségbeesetté vált. –

Ott haltak meg, ti meg képesek vagytok odamenni, hogy híreket gyártsatok a halálukból!– De hát a támadásról is tudósítottunk – emlékeztettem; az ellen ugyanis nem volt kifogása.– Az más! Akkor még veszélyesek voltak. De most? Most már csak szellemek. Megnyugvásra

vágyó lelkek. Nem hagyhatnánk őket békén? – kérlelt.– Nem fogjuk őket zavarni – próbáltam csillapítani. – Sőt valójában azért megyünk oda, hogy

hozzásegítsük őket a megnyugváshoz. Rymanék megbíznak bennünk, hogy tisztességei járunk el, és ígyis teszünk. Azzal, hogy megmutatjuk, nincs már semmi érdekes azokban az épületekben, távol tartjuk aleleplezhető titkot szimatoló, kevésbé tisztességes újságírókat!

Tudtam, hogy azért ez nem olyan biztos, hiszen a szenzációhajhász tudósítóknak nem könnyűelvenni a kedvét a kutakodástól, de valahogy meg kellett nyugtatnom Buffyt. Ha ő nem javít afelvételeink minőségén, nem sokra megyünk velük!

– Esküszöl – szipogott egyet –, hogy nem fogod bolygatni a szellemeket?– Abban sem vagyok biztos, hogy hiszek-e egyáltalán a szellemekben, de arra megesküszöm, semmi

olyanra nem készülünk, ami megzavarná az esetlegesen ott kísértő lelkeket!Letettem a kamerát, és elővettem a többi felszerelésemet, köztük a mindig kéznél levő vastag

farmert, aminek a szövetébe acélszálakat szőttek. Manapság már nemcsak a cserkészeket tanítják megarra, hogy mindig minden eshetőségre fel kell készülni.

– Épp elég nekem a zombikkal bajlódni. Semmi kedvem még a szellemeket is hozzáadni azéletemre törő lények listájához!

Buffy néhány pillanatig csak némán mélázott, aztán elmosolyodott és bólintott.– Jó... Csak olyan hátborzongató a gondolat, hogy pont a temetés napján akartok odamenni!– Értelek én, de most minden perc számít! – magyaráztam.Odakint megállt és dudált egy autó. A vállam fölött hátranéztem.– Szerintem érted jöttek – kacsintottam.– Chuck gyors volt – állapította meg Buffy, és lecsusszant az asztalról. – Mindent összekészítettem.

A pótakkukat nem ellenőriztem ugyan, de azok csak akkor kellenek, ha minden más tönkremegy, annakpedig nem sok esélye van.

– Tüdőm – bólintottam. – Na sipirc! Érezzétek jól magatokat, és kilenckor találkozunk a hotelbenszerkesztésre és adategyeztetésre.

– Munka, munka, mindig csak a munka! – panaszkodott, de amikor kilépett, már szinte nevetett.Futólag láttam az integető Chuckot, majd Buffy becsapta a furgon ajtaját, és mindketten eltűntek a

szemem elől.– Jó randizást, Buffy – motyogtam, aztán felvettem a kabátomat, és egyenként megvizsgáltam a

felszerelés darabjait.Buffy eddig mindig alaposan ellenőrzött mindent, mielőtt kitette volna a lábát. Ráadásul korábban

legfeljebb a furgonba tartott, vagy haza, az anyjához, nem pedig a barátjával randizni. Nem állítom,hogy soha nem volt senkije: megismerkedésünk óta hat férfi is a képbe került – ráadásul, a kortársainknagy részével ellentétben, még csak nem is virtuális, hanem szemtől szemben zajló találkozásokformájában! Buffy, még ha a neten is köt ismeretséget, csak akkor jár az illetővel, ha az a közelbenlakik, és minden biztonsági előírás meg vérvizsgálat dacára hajlandó a hús-vér együttlétre. Ha ezösszejön, akkor is mindent megtesz, hogy a kapcsolatból a lehető legkevesebb szivárogjon fel azinternetre. Ennek részben az az oka, hogy kedveli a személyes érintkezést – azok után, amennyit a gépelőtt ül, ez nem is csoda –, illetve az, hogy megvédje a partnereit a nyilvánosságtól. Korábbanszüntelenül nehezményezte, hogy Shaun meg én nem járunk senkivel, és még elfogadható magyarázatotsem adunk e tartózkodásra; de egy idő után feladta a mesterkedést, és többé nem próbált megösszehozni minket az alkalmasnak vélt ismerőseivel. Mindenesetre ez volt az első tartósnak bizonyulókapcsolata, és gondolom, azért alakult így, mert Chuckkal a kampánykörúton ismerkedtek meg.

Mindenkinek megvannak a maga szeszélyei. A testvérem és én nem randizunk senkivel, Buffy meghétpecsétes titokként próbálja őrizni a mienknél némileg mozgalmasabb magánéletét.

A terepfelszerelés ellenőrzése úgy öt percig tartott; Shaun ennyivel később került elő, kezébeníjpuskával. Kissé nehézkes mozgásából látni lehetett, hogy komolyan vette a védőöltözetre vonatkozóelőírásokat. Kiegyenesedtem, és átadtam neki a csomagját.

– Ez elég könnyű – jegyezte meg. – Úgy döntöttünk, hogy a kamerákat nem hozzuk?– Nem, a fegyverek maradtak ki – feleltem, majd fogtam a megmaradt két csomagot, és elindultam.

– Ha netán zombikkal találkoznánk, majd csokis keksszel békítjük meg őket.– Mert a csokis keksznek még a holtak sem tudnak ellenállni!– Így van!Lábbal kinyitottam a furgon részeit elválasztó ajtót, és Shaun kezébe nyomtam Rick

terepfelszerelését.– Én vezetek!– Mindjárt gondoltam – felelte ajkbiggyesztve az öcsém, majd beült mellém előre. – Szóval –

váltott komoly hangnemre –, mire készülünk valójában?– Valójában? Megvizsgáljuk egy baleset helyszínét, hogy kiderüljön, súlyos emberi hanyagság

okozta-e, vagy véletlenszerű események tragikus láncolata. Kapcsold be a biztonsági övét! –parancsoltam rá, miután én is így tettem.

Shaun ellenkezés nélkül követte a példámat.– Ugye, nem az jár a fejedben, amire gondolok? – nézett rám félrebillentett fejjel.– Attól függ, mire gondolsz.– Mindent porig égettek. Gondolod, hogy nem lett volna valaki, akinek hamarabb feltűnik, hogy baj

van?– Ismételd meg!– Mindent porig égettek. – Itt hirtelen megállt. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – nézett

döbbenten.– Shaun, az O’Neil család nemzedékek óta tenyészt lovakat. Még a Feltámadás után sem hagytak fel

vele.Kiálltam a parkolóból, és elkanyarodtam az útra. A vidék szélesen, egyenletesen nyúlt el előttünk,

és nemigen szakították meg olyan alantas dolgok, mint emberi lakhelyek maradványai – így hát nemtűnt gazdag vadászterületnek az élőholtak számára.

– Ekkora tapasztalat birtokában elképzelhetetlen egy olyan hiba, ami a személyzet majd felének azéletébe kerül! Az ilyesmi teljességgel kizárt! Így hát valaki nagyon durva hibát követett el, vagy...

– ...vagy valaki tönkretette a riasztót – fejezte be Shaun helyettem, alig hallható hangon. – De miértnem találtak semmit?

– Miért, kerestek? Shaun, ha azt állítom, hogy „egy nagy testű állatban aktivizálódott a vírus, ésmegölte a gazdáit”, akkor te mire gondolsz? Arra, hogy „valami bűzlik Dániában”,[12] vagy arra, hogy„benne volt a pakliban”?

Shaun percekig hallgatott, míg én továbbhajtottam a birtokon. Végül tűnődve így szólt:– Mi folyik itt, George?– Talán csak Rebecca Ryman tudná megmondani – szorítottam meg görcsösen a kormányt.– És mit tehetünk?– Kiderítjük az igazságot, és elmondjuk – vetettem rá egy oldalpillantást. – Reméljük, ennyi elég

lesz.Shaun bólintott, és némán hajtottunk tovább.

A Feltámadás előtti időkben a tudósok és az igazságügyi szakértők sok időt töltöttek egy-egybűntény kivizsgálásával. Hogyan halt meg az áldozat? Pontosan miért? Meg lehetett volnamenteni? 2014 óta már nem így mennek a dolgok, ugyanis fertőtlenítés előtt túl veszélyes akárcsak megközelíteni is a tetthelyet – az e célból használt vegyszerek azonban a kórokozókkal együttaz esetleges bűnjeleket is megsemmisítik. Véletlenül hátrahagyott hajszál, DNS teszt, bámulatosbizonyítási eljárás – ez már a múlté. Amióta a holtak feltámadnak, többé nem osztják meg titkaikataz élőkkel.

Így hát a mai nyomozók – akár a rendőrség, akár a média részéről – kénytelenek visszatérni agyökereikhez. Az éles elme adott esetben ezer korábbi vizsgálattal felér, és még többre megy adetektív, ha azt is tudja, hol kell a bizonyítékokat keresnie. Mindehhez meg kell tanulnigondolkodni, kizárni a lehetetlent, és tudomásul venni, hogy ami ezután marad, akármilyenvalószínűtlen is legyen, az lesz az igazság.

Még egy ok, hogy azt mondjam: különös világban élünk.

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2040. MÁRCIUS 24.)

Tizennégy

Rick abból a szempontból Is remekül illett a csapatba, hogy saját járműve volt, és mindenhováazzal járt. Hallottam már korábban a páncélozott bogárhátúról – Anya zombirendészeti jelentéseiben,amiket folyton szanaszét hagyott a házban, rendszeresen szó esett róla de látni azelőtt sosem láttam. Ezaz új típusú VW a szemem elé tárulva egy tatu és egy rovar bizarr keresztezésére emlékeztetett: olyanvolt, mint egy elektromoskék gömb-ászkarák, fényszóróval.

Rick a birtok kapujától nem messze ácsorogva várt minket: hányaveti mozdulattal a kocsijánaktámaszkodott, és egészen belefeledkezve a digitális személyi asszisztensébe, szorgosan gépelt.Amikor meghallotta, hogy jövünk, felkapta a fejét, összecsukta a billentyűzetet, és az eszközt azsebébe dugta.

Még javában bőgött a motor, amikor Shaun feltépte az ajtót, kirontott a furgonból, s a mutatóujját újmunkatársunkra szegezve, dühösen ráförmedt:

– A terepen nem sütjük le a szemünket! Nem figyelünk egyszerre többfelé, nem babrálunk afelszereléssel, és főleg nem csináljuk mindezt egyszerre, amikor egyedül várakozunk egy elhagyatotthelyen!

Rick megrökönyödve bámult: nem számított ilyen haragos üdvözlésre.Leparkoltam a furgont, s mielőtt kiszálltam volna, áthajoltam Shaun térfelére, és becsuktam az ajtót.

Sokan azt gondolnák, hogy az öcsém nyugodt természetű. Mintha mindenki abból indulna ki, hogy énelég undok vagyok helyette is; ő örökké vidám és tettre kész, én meg a napszemüvegem mögülméregetem az embereket, miközben a fél világ elpusztításán töröm a fejem. Tévednek. Shaun sokkalindulatosabb, mint én, csak a kitöréseit a fontos alkalmakra tartogatja: például amikor az egyikcsapattag a vírus fellángolásának legutóbbi helyszínén úgy viselkedik, mint egy szellemi fogyatékos.

Rick már kezdte felfogni, hogy nagy hibát követett el, és szabadkozva felemelte a kezét:– De hát a környéket megszabadították a zombiktól, és alapos fertőtlenítést végeztek! Utánanéztem,

mielőtt idejöttem volna!– Igen? És százszázalékos biztonsággal összefogdostak minden egyes tizennyolc kilós testtömeget

elérő emlőst? Elégették az összes áldozatot? Megtalálták és ellenőrizték az összes túlélőt? Kiiktattákaz összes potenciális gócpontot? – szegezte neki Shaun a kellemetlen kérdések áradatát.

Tudta, hogy mindegyikre „nem” a válasz, ugyanis a Nguyen-Morrison-eljárás sosem, még alegszigorúbb laboratóriumi körülmények között sem vezet százszázalékos eredményre. Az egészterület teljes fertőtlenítése gyakorlatilag kizárt: egy már átváltozóban lévő állat elszökhet, és néholmaradhatnak észrevétlen vérszennyeződések.

– Nem – ismerte el Rick is.– Persze hogy nem! – dörrent rá Shaun magából kikelve. – Úgyhogy van fogalmad róla, mit

műveltél az előbb?! – korholta tovább a megszeppent újoncot. – Ennyi erővel ki is állhattál volnaanyaszült meztelenül az út közepére, és integethettél volna a zombiknak, hogy „hahó, gyertek ide,élőholt barátaim, én leszek a desszert”!

Azzal, mintegy nyomatékosításképpen, Rickhez vágta a terepfelszerelését. A srác elkapta, és mégmindig csak pislogott, Shaun pedig, mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordult, s még mindig fújtatvamegindult a kapu felé. Nem szóltam utána. Elvégre valakinek meg kellett mutatni az okmányainkat azőröknek, és tudtam, a hivatalos feladattól – mint az unalmas papírmunkától általában – legalább majdlehiggad.

Lassan, még sokkos állapotban szédelegve, Rick is követte.

– Tudod, hogy igaza van – mondtam.A kinti fény épp elég erős volt ahhoz, hogy azt kívánjam, bárcsak bevehettem volna egy

fájdalomcsillapítót. Sajnos bevetés előtt nem tanácsos semmiféle olyan gyógyszer, ami eltompíthatjaaz érzékelést, és befolyásolhatja az éberséget.

Felsóhajtottam.– Mégis, mi vitt rá arra, hogy kiszállj a kocsiból?– Azt hittem, biztonságos! – dadogta Rick.– Sosem biztonságos! – ráztam a fejem. – Fogd a cuccod, izzítsd be a kamerát, és gyerünk!Azzal a birtok kapuja felé vettem az irányt. A kezdők gyakran vetemednek arra, hogy egyedül

szánjanak ki az autóból, és Rick nem is rendelkezett számottevő tapasztalattal a terepmunkában. Jótudósító volt, és elég rátermett ahhoz, hogy az öreg rókákkal is felvegye a versenyt; s megvolt azesélye, hogy a többibe majd belejön, már ha életben marad, és lesz rá lehetősége.

Ha az autóból egyedül kiszállni nem ajánlott, akkor gyalog nekivágni egy fertőzés sújtotta birtoknakegyenesen őrültségnek mondható. De nem volt más választásunk. Egyrészt a járműveink nemigenfértek be az épületek romjai közé, másrészt tudtuk, hogy beragadhatunk velük a kormánytakarítóegységei után maradt gödrökbe és kátyúkba. Jobb gyalog nekivágni és résen lenni, mint abiztonság illúziójába ringatni magunkat, és aztán áldozatul esni a mostoha útviszonyoknak.

Shaun az őrállomás mellett állt. Odabentről, a vastag üveg mögül két simára borotvált férfiméregette gyanakodva. Mindketten egyszerű katonai kezeslábast viseltek. Az arckifejezésükből ítélveez lehetett az első alkalom, hogy a vírus fellángolásával szembesültek. Azt is kiolvashattuk atekintetükből, hogy nem ilyennek képzelték el azokat, akik bemerészkednek egy lezárt zónába, mégakkor sem, ha a terület átesett a teljes Nguyen-Morrison-féle fertőtlenítő eljáráson, és hetvenkét óránbelül feloldják a karantént. Ha mezőgazdasági birtok lett volna, a következő öt évre lezárják, mertennyi idő kell, amíg a vegyszerek teljesen kioldódnak a talajból. Jelen esetben azonban a megoldásaz, hogy tizennyolc hónapig, illetve amíg a talajvíz bevizsgálása negatív eredményt nem ad, kívülrőlszállítják be a takarmányt és a vizet.

Egészen félelmetes, mi mindent képesek megtenni az emberek, hogy elkerüljék az aktivizálódottvírussal való érintkezést.

– Baj van? – léptem oda Shaunhoz, és megeresztettem egy visszafogott mosolyt az őrök felé. –Hűha, nem nagyon örülnek nekünk – állapítottam meg.

– Egy fokkal barátságosabbak voltak, amíg az orruk alá nem dugtam Ryman szenátor engedélyétmeg a belépési engedélyeinket. Habár szerintem némileg megkönnyebbültek, amikor kiderült, hogynem kell velünk jönniük.

A testvérem rosszmájú vigyor kíséretében nyújtotta át nekem és Ricknek a fémlapot, melyetérzékelnek a biztonsági zárak, így szabadon mozoghatunk velük a lezárt területen.

– Nagyon úgy fest, hogy ezek a beszari alakok nem akarnak húsvér élőholtakkal összefutni. El semtudom képzelni, hogy feleltek meg a kiképzésen!

– Hagyd rájuk, lehet, hogy több eszük van, mint nekünk! – legyintettem, és a táskám szíjáraerősítettem az aprócska jelzőtárgyat.

Kiválóan tapadt, aztán be is kapcsolt, és megnyugtató zöld színnel világítani kezdett.– Mennyi időre érvényesek ezek? – fordultam Shaunhoz.– Huszonnégy órára. Ha épp bent vagyunk, amikor lemerül bennük az akku, akkor fel kell hívnunk

az őröket, aztán meg imádkozni, hogy el is merjenek jönni segíteni – felelte Shaun, miközben apáncélinge nyakára erősítette a lapocskát.

Az villant egyet, majd szürkészöld fényre váltott.

– Mostanában észleltek bármiféle mozgást a területen és környékén? – kérdezte Rick.Ő a drót nélküli telefonja fülhallgatójára tapasztotta a fémlapot, és az a sárga dióda mellett

világított, szintén zölden.– Egy pisszenést sem – válaszolta Shaun, és állával az őrök felé bökött. – Mi lesz, elindulunk, vagy

megvárjuk, míg felírnak minket „veszélyes zóna melletti lézengésért”?– Jogukban áll ilyet tenni? – csodálkozott Rick.– Egy nemrégiben történt fellángolás helyszínének százméteres körzetén belül tartózkodunk, így

tulajdonképpen bármihez joguk van.Tettem pár lépést a kapu felé. A fémlapocska megvillant, és a két szárny, szabad bejutást engedve a

birtok területére, szélesre tárult. Belépés előtt nem végeztek vérvizsgálatot, hiszen ha valaki márfertőzötten lép be egy elismerten fertőzött zónába, mi a legrosszabb, ami történhet? Legalább lezárthelyen fog átalakulni, amit a legtöbben nem is bánnak.

A kapu rögtön becsukódott mögöttem, és újra kinyílt az öcsémnek, majd Ricknek is. Csak egyesévellehetett bejönni. Az előírások kötelezővé tették volna azt is, hogy áramot vezessenek a kapuba, amijól megráz bármilyen beleakadó lényt. Persze ez tartósan nem fékezett volna meg egy elszántzombihordát, de a semminél több.

– Elhelyezem az első állókamerát, a nyolcas csatornára küldöm a felvételeit, és bekapcsolom ariasztót – jelentette ki a testvérem, miután elővett egy kis háromlábú állványt, melynek az antennája,amikor csatlakozott a helyi wifire, sárgán kezdett vibrálni. Mindent rögzít, ami a hatósugarábantörténik, és a felvételeket egyenesen a furgonba közvetíti. Különösebben értékes anyagra nem lehetebből számítani, hacsak nem lesz újabb fellángolás az itt-tartózkodásunk alatt, de sosem árt, hafelkészülünk minden eshetőségre. És ami ennél is fontosabb, a kamera, ha az azonosító fémlapoktólfüggetlen mozgást észlel, riaszt minket.

– George, van térképünk?– Van – bólintottam, majd elővettem és szétnyitottam a PDA-mat. – Buffy rátöltötte indulás előtt.A jó csapathoz elengedhetetlen a jó technikus; nélküle, úgy is lehet mondani, halott csapat vagyunk.– Maradjunk szorosan egymás mellett! – rendelkeztem, mire közelebb húzódtak.A Ryman család birtokát még jóval a Feltámadás előtt építették be, és utólag alakították át a

legújabb biztonsági előírások szerint; részben a szenátor politikai karrierje miatt, részben pedig azért,mert valóban tartottak az ámokfutó élőholtaktól. Különálló épületeket láttunk, négy istállót: volt egyaz ellő kancáknak és a csikóiknak, a következő kettő az egyéves, illetve a felnőtt állatoknak, az utolsópedig, távolabb a többitől és még korszerűbb biztonsági felszereltséggel, a beteg lovaknak. Afőépületnek, amelyben a Ryman család élt, több ablaka volt, mint amennyit egy épeszű ember megmerne kockáztatni, de nekik, úgy látszik, ez nem okozott gondot.

– És megvan a fertőzés útvonala? – érdeklődött Shaun.– Igen – mondtam, és már meg is kerestem. – Mire tippelnétek, hol kezdődött?– Az elkülönítőben – vélekedett Rick.– Az elletőben – kontrázott rá Shaun.– Egyik sem!Megnyomtam az entert, és megjelent a térképen az útvonal, pirossal. És a vonalak legsűrűbben az

egyéves csikók istállója körül egyesültek; beborították az egész épületet, és onnan terjedtek szétminden irányba.

– Szóval a fertőzés kiindulópontja az egyévesek istállója. Ahol a legerősebb, legegészségesebb,legellenállóbb lovak vannak!

– Nem nagyon értek a lovakhoz – vonta össze Shaun a szemöldökét –, de nekem ez akkor is fura.

Biztos ez?– A Nguyen-Morrison szerint 97 százalék, hogy igen – közöltem, majd egy fotót nyitottam meg,

mely egy világossárga lovat ábrázolt, fehér orrcsíkkal. – íme, Ryman kedvenc lova, Arany Szélvész.Egyéves mén, nem heréit, születése óta az összes, három-havonkénti állatorvosi ellenőrzés szerint

teljesen egészséges, és a hetente elvégzett vérvizsgálatok mindegyike negatív. Nincs feljegyzés, melyemelkedett vírusszámra utalna. Beillett a világ legegészségesebb lovának, a járványnak alig voltesélye vele szemben!

– Mégis vele kezdődött? Ez egészen abszurd! – borzongott meg Rick. – Talán valami megharapta?– Ezeknek a lovaknak minden nap minden percében feljegyezték a legapróbb rezdülését is!Bezártam a fájlokat, összecsuktam a PDA-t, és visszatettem a táskámba. – Arany Szélvészt a

tragédia előtti estén megfuttatták, aztán lecsutakolták, tüzetesen átvizsgálták, és semmiféle seb vagykarcolás nem volt rajta. Utána nem hagyta el az istállót, csak amikor már megtörtént a baj.

– És a Nguyen-Morrison csak ennél a példánynál mutatott kiugró fertőzöttséget? – kérdezősködötttovább Shaun. A táskájából elővett egy összecsukható fémpálcát, majd kinyitotta, miközben, ki semkellett mondanunk, teljes egyetértésben tartottunk az istállók felé.

Tudtuk ugyanis, hogy ha van bizonyíték, csak ott lehet.– A hozzá legközelebb eső értéket a szomszédos bokszban lakó Vörös Pirkadatnál találták: 91

százalék, és látható harapásnyomok. Ez a hatszázaléknyi különbség elég beszédes: a fertőzés forrásaArany Szélvész.

– Akkor már csak a spontán aktivizálódás jöhet szóba – vakargatta állát az öcsém.Addigra a pálca utolsó darabját is kihúzta és rögzítette, majd a megfelelő gomb megnyomásával

áramot vezetett a fémrúdba.– Esetleg szívroham vagy egyéb természetes halálok?– Itt? Kizárt! – ingatta a fejét Rick, mire mindketten kíváncsian vártuk a magyarázatot. – Pár éve

írtam egy cikket a korszerű lótenyészetek üzemeltetéséről. Az állatokat olyan szigorú megfigyelésalatt tartják, hogy ha váratlanul egyszer csak meghalnak – tegyük fel, megáll a szívük, vagymegfulladnak egy darabka takarmánytól –, azt a személyzet abban a másodpercben megtudja!

– Tehát azt mondod, hogy a szolgálatban levő embereknek értesülniük kellett volna a ló haláláról,hogy még idejében odaérjenek, mielőtt az állat feltámad, és nekiront a társainak – következtettem. –Vajon erre miért nem került sor?

– Azért, mert amikor nem feltámadásról van szó, hanem egy élőlény átalakul, akkor nem figyelhetőmeg törés az életfunkciókban – mutatott rá az öcsém. – Az egyik percben az illető még jól van, akövetkezőben meg egy csapásra átváltozik csoszogó, vírusterjesztő, rothadó húshalommá. Amegfigyelőrendszer a spontán átalakulásra nem jelez, mert olyankor nem érzékeli, hogy baj van!

– És még hogy odavannak az emberek a mindenható modern technikáért – fintorogtam. – Oké, tehátha a ló hat órakor tisztának bizonyult, és éjjel spontán aktivizálódott benne a vírus, akkor azt amegfigyelőberendezés elvileg nem vehette volna észre. De ez akkor sem magyarázza meg, hogy miérttörtént mindez.

A spontán aktivizálódás valóban előfordulhat: megesik, hogy a vírus a szervezetben egyszer csakúgy dönt, ideje felébredni, és akkor aztán semmi nem akadályozza meg ebben. A Feltámadás idejénrögzített eseteknek úgy két százalékát vezették vissza spontán aktivizálódásra. Az ilyesmi általában anagyon idősekkel és a nagyon fiatalokkal történik: a hirtelen testsúlyváltozásra a vírus a magaváltozásával reagál. Ugyanakkor hogy állattal megesett volna ilyesmi, olyat még nem hallottam.Persze ez elvben nem zárja ki a lehetőséget, na de mégis... az időzítés... A legelsőként feljegyzett esetéppen Ryman szenátor birtokán történik, és éppen azon a napon, amikor megválasztják őt a

republikánusok elnökjelöltjének? Ilyen tragikus egybeesés legfeljebb egy Dickens-regénybenfordulhat elő; a való életben már kevésbé valószínű.

– Ezt én nem veszem be – csattant fel Rick, mintha kitalálta volna a gondolataimat –, egyszerűen túlvalószínűtlen! Adott egy ló, ami teljesen egészséges, de hirtelen zombivá válik, és sokakat megöl...Ha arra kérnél, hogy gyártsak egy hatásvadász történetet, ami igazából sosem történne meg, valamiilyesmi lenne a végeredmény!

– De akkor miért nem végeztek alaposabb nyomozást? – torpant meg Shaun az udvaron, két istállóközt, s hol Rickre, hol rám nézett. – Nem akarlak megsérteni benneteket, de az egyikőtök zöldfülű, amásik meg menthetetlen paranoiás. Miért nem akar rajtatok kívül más is utánajárni annak, hogy mitörtént pontosan?

– Azért, mert senki sem szeret ilyen ügyekkel foglalkozni – adtam meg a magától értetődő választ. –Emlékszel, hogy felhúzott, amikor hatodikban egy rakás olvasnivalót kaptunk a Feltámadásról? Márattól tartottam, hogy mindkettőnket kirúgnak miattad! Egyfolytában azt hajtogattad, hogy a dolgok azértfordultak ennyire rosszra, mert az emberek készséggel elfogadták az első választ, és ragaszkodtak ishozzá, ahelyett hogy egy kicsit gondolkodtak volna.

– És erre te azt mondtad, hogy ilyen az emberi természet, és adjunk hálát Istennek, hogy miokosabbak vagyunk, mint a többség – emlékezett vissza Shaun. – Aztán meg jól kupán vágtál.

– Most is ez a válaszom: ilyen az emberi természet.– Csak adj valamit az embereknek, amiben hajlandók hinni, például egy tizennyolc éves lány hősies

önfeláldozását, amivel megmentette a húgait, és a többség nemcsak hogy simán beveszi, deragaszkodni is fog hozzá, hogy ez az igazság – jelentette ki Rick. – A jó hírek már csak ilyenek. Azemberek szeretik elhinni őket.

– Milyen csodás egy olyan világban élni, ahol a „jó hír” nem feltétlenül jelenti azt, hogy „pozitívinformáció”! – dörmögtem.

– Hol kezdjünk? – fordultam Shaunhoz.Én a szerkesztésért és az ügyintézésért felelek. A terep más tészta, ott az öcsém a főnök, hacsak

nem rendelem el az azonnali visszavonulást. Mindketten felérjük ésszel, hogy mi az erősségünk.Shauné az, hogy élőholtakat bolygat, és aztán blogol róla.

– Mindenkinél van fegyver? – kérdezte Shaun, leginkább Rick miatt, rólam ugyanis jól tudja, hogyhamarabb dugnám egy zombi szájába a kezem, mint hogy fegyvertelenül tegyem be a lábam a terepre.

– Nálam igen – húztam elő a 40-es kaliberű pisztolyomat.– Igen – bólogatott Rick is.Az ő fegyvere nagyobb volt, de olyan könnyedén bánt vele, hogy hajlandó voltam elhinni, csupán

ilyen az ízlése, és nem felvágós macsóskodás áll a háttérben. Amikor visszacsúsztatta apisztolytokjába, hozzátette:

– Felajánlanám, hogy veszek tőletek céllövő leckéket, de talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom!– Ami késik, nem múlik – szólt oda foghegyről Shaun, és Ricken úgy látszott, jót mulat.Szegény, biztos azt hitte, hogy az öcsém csak tréfál.– Tehát most szétválunk – folytatta Shaun. – George, tied az ellető. Rick, irány a felnőttistálló, én

megyek a gyengélkedőbe. Ha végeztünk, itt találkozunk, és az egyévesekébe együtt megyünk át.Közben állandó kapcsolatban maradunk, és ha valaki meglát valamit, üvölt, ahogy a torkán kifér.

– Hogy a többiek a segítségére siessenek? – kérdezte Rick.– Hogy a többiek elmenekülhessenek – helyesbítettem.– Kamerákat bekapcsolni, és vegyük komolyan a feladatot – tettem az eddig elhangzottakhoz. –

Nem gyakorlaton vagyunk, hanem élesben tudósítunk!

A szétválás valóban praktikus ötletnek tűnt: a fertőzés ugyan mind a négy istállóra átterjedt, de azegyikből indult. Így hát a kevésbé érdekfeszítő épületekkel kezdjük, néhány hangulatkeltő felvételcéljából, és aztán megyünk közösen oda, ahol nagy valószínűséggel találunk is valamit. Ettől perszenem dörömbölt kevésbé a szívem, amikor kinyitottam az ellető ajtaját, és beléptem. Odabent teljesensötét volt. Levettem a napszemüvegem, és az égő érzés a szememben szinte azonnal abbamaradt: apupilláim feladták a hiábavaló erőfeszítést, hogy összehúzódjanak, és kényelmesen kitágultak. Nemcsoda, s legjobb a szememnek ez a nyugodt alkonyat. A fertőzöttek szemével láttam, úgy, ahogy ők:mindent.

A birtok minden kétséget kizáróan a lehető legkorszerűbb volt, az állattartási technológia legújabbfejlesztéseivel. A bokszok, mind a lovak, mint a gondozóik kényelmére, szép tágasak voltak. Még azegyik falon levő fogasra felakasztott vegyvédelmi ruházat és a minden sarokban elhelyezett vörös-sárga veszélyeshulladék-tárolók – mindkettőt megkövetelték az állami előírások – sem zavarták megaz összhatást.

A klórszagot már nehezebb volt figyelmen kívül hagyni, de egy idő után hozzászoktam, éskoncentrálhattam a terep felmérésére. A foltok a falon nem festéktől vagy kiszórt takarmánytólszármaztak. A bokszokban a szalmát sűrű, ragacsos folyadék borította. Megállapítottam, hogy itt mégnem végeztek a veszélyes hulladék eltakarításával. A szokásos procedúra szerint először elszállítjáka fertőzöttek holttesteit meg a szétszóródott... testrészeket... mindent, amit találnak. Aztán, lehetőségszerint hermetikusan, lezárják az épületet, elárasztják klórral az egészet, majd légfrissítőt permetezneka légtérbe, és végül jönnek a formalinbombák. A formalin formaldehidalapú összetett vegyület, amiszinte bármit elpusztít, beleértve a még mozgó fertőzötteket is. A fertőtlenítési eljárás öt sorozatot írelő belőle – mindig akkor bocsátják ki a következőt, amikor a előző már beszívódott a körülötte levőszerves anyagokba, és megtette a dolgát. Csak miután mindez megvan – azaz kizárható, hogy mégbármilyen lény él és mozog a területen, továbbá elég idő eltelt ahhoz, hogy a folyékony anyagokcseppmentesen megszáradjanak akkor fognak hozzá a potenciálisan fertőző anyagok kihordásához éselégetéséhez. Ilyen lett volna a bokszok alján levő szalma is.

A vállamra erősített kamera már eddig is rögzítette az eseményeket, de most három újabbat isbekapcsoltam: egyet a táskámon, két másikat pedig az övemen és a hajcsatomon, aztán lassankörbejártam a helyiséget.

A szénapadlás alatt egy halomban halott macskák hevertek; kis testük valószínűtlenül kicsavarodotta brutális belső vérzéstől, ami végzett velük. Túlélték a járvány kitörését és az azt követőfelfordulást, de a formalint már nem. Sokáig álltam ott, és meredten néztem őket. Olyan kicsinek ésártalmatlannak tűntek... és azok is voltak! A macskák testtömege messze elmarad a Mason-határtól; alegnagyobb példányok sem közelítik meg azt. Őket nem fertőzi meg a Kellis-Amberlee-vírus, és hameghalnak, nem támadnak fel. A macskák halála végleges.

Majdnem sikerült eljutni a falig, mielőtt öklendezni kezdtem.Miután az undor kiürítette a gyomromat, némileg megkönnyebbültem. Ellenőrző körutam eddig nem

járt eredménnyel, semmi szokatlant nem észleltem. Fertőzött helyszín volt, tragikus és szörnyű, de nemvolt benne semmi különös. Láttam a kimozdult tolóajtót: akkor szakadhatott le, amikor az egyikfertőzött ló kirontott. Akadálytalanul elérhette a kancákat a másik istállóban, és a szolgálatban levőalkalmazottak valószínűleg tehetetlenek voltak vele szemben. Feltehetően nem is tudták meg, mitörtént, csak amikor már késő volt. Reménykedtem, hogy legalább gyors halált haltak: elvéreztek,vagy darabokra tépték őket, mielőtt a vírustól átváltoztak volna. Tudtam, hogy sajnos ez nemvalószínű: a frissen átalakult zombicsapatot a fertőzés késztetése mozgatja, nem az éhség.

Nem volt nehéz elképzelni, ahogy a fertőzött lovak őrjöngve végigvágtatnak a birtokon, minden

élőbe beleharapnak, ami az útjukba kerül, és száguldanak tovább, hajtva a parancstól, hogy még többlényt megfertőzzenek. Rémálomba illő jelenet: a századunk elején is így pusztult el majdnem az egészvilág, és ennek veszélye azóta sem hárult el. Mára – hiába kívánjuk, bár ne tudnánk! – tisztábanvagyunk vele, miként zajlik le egy efféle fertőzéshullám. A vírus nem változtat a viselkedésén;pusztítani akar, mindenáron.

Húsz percig tartott, amíg átvizsgáltam az istállót. Amikor kész lettem, olyannyira szerettem volnamár a falakon kívül lenni, hogy megfeledkeztem a napszemüvegemről, és nélküle sétáltam ki a fénybe.A hirtelen, vakító fény több volt, mint amit el tudtam viselni. Megtántorodtam, és hunyorogva azajtónak dőltem.

– Legalább tudjuk, hogy nem fertőződött meg – hallottam Shaun kaján megjegyzését. – A zombiknem szédülnek meg egy kis napfénytől, ha elfelejtik feltenni a szemüvegüket.

– Te is baszd meg – morogtam, miközben az öcsém odajött hozzám, és megtámogatott.– Nem szégyelled magad? Anyád előtt is így beszélsz?– Ő sem különb nálad, egyforma seggfejek vagytok. Na ide azzal a napszemüveggel!– Odaadnám, de hova raktad?– Bal mellényzseb!– Megvan!Ez már Rick hangja volt, és végül ő adta a kezembe a napszemüveget.Megköszöntem, és szétnyitottam. Még mindig a testvéremre támaszkodtam, de már lökdöstem

volna, hogy gyerünk tovább. Az egész jelenetet rögzítették mindketten, de nem törődtem vele.– Találtatok valamit? – kérdeztem.– Én nem – felelte Shaun, és (nem voltam biztos benne, de úgy hallottam) mintha nevetett volna.Az ő terepe sem lehetett jobb az enyémnél, sőt talán, tekintve, hogy a gyengélkedőben járt, rosszabb

is volt.– Úgy tűnik, csak Ricknek volt szerencséje kint is, bent is!– Én mindig is tudtam, hogy kell bánni a hölgyekkel – felelte Rick, és a kedélyeskedő öcsémmel

ellentétben elég zavartnak tűnt.Úgy voltam vele, bármiről is legyen szó, látnom kell, ha meg akarom érteni, mi folyik. Tartva a

fénytől, óvatosan nyitottam ki előbb csak az egyik, majd a másik szemem. Shaun ott állt mellettem, ésmég mindig átkarolt, vigyázva, hogy el ne essek. A szemem az egyik ok, amiért csak fokozottelővigyázatossággal vagyok hajlandó a terepre merészkedni, és ezt nála jobban senki nem érti meg.Rick pár lépéssel arrább ácsorgott, egyszerre értetlenkedő és aggodalmas ábrázattal.

És valami megmozdult a válltáskájában.– Az meg mi a franc? – ugrottam egyet ijedten.– Rick új barátnője! – heherészett Shaun. – Egyszerűen nem tudott ellenállni a srácnak, George!

Látnod kellett volna, hogy csüngött rajta, amikor kijöttek az istállóból! Láttam én már pióca csajokat,de ő aztán mindegyiket lefölözi!

Bizalmatlanul méregettem új munkatársunkat, és aggódva vártam a magyarázatot.– Rick?– Jól mondja az öcséd! Amikor rájött a kislány, hogy nem azért jöttem, hogy klórt fröcsköljek az

arcába, sőt egyáltalán nem akarom bántani, egyből a szívébe zárt!Végre felhajtotta a táskája tetejét. Egy narancsszín foltos, fehér fejecske bukkant elő belőle, és

sárga szempár lesett félénken. Pislogtam, a szőrös kis lény meg visszabújt.– Egy macska – állapítottam meg elhűlve.– Csak egyedül ő élte túl! – mondta Rick, miközben visszahajtotta a táska fedelét. – Talán sikerült

neki a többieknél mélyebbre vackolni magát a szénába. Vagy az is lehet, hogy a fertőtlenítéskor kintvolt, csak a vége felé surrant be, és a takarítók becsukták.

Továbbra sem tértem magamhoz.– Egy macska... – ismételtem.– Megvizsgáltuk a vérét, George, nem fertőzött! – bizonygatta Shaun.A tizennyolc kiló alatti emlősök nem változnak át – pontosan nem tudni, miért, valószínűleg az

esetükben nem megfelelő az agy-és a testtömeg aránya –, viszont a vírust képesek hordozni,legalábbis amíg bele nem halnak. Ritka az ilyen eset; többnyire ezt is megússzák. Na de a terepensoha nem szabad arra építeni, hogy valaminek kicsi az esélye!

– Hányszor? – faggatóztam.– Négyszer, külön-külön minden mancsát! – vágta rá az öcsém, majd, védekezőn feltartva a kezét,

kitalálta a következő kérdéseimet: – Nem, nem karmolt meg, és igen, biztos vagyok benne, hogy acicus tiszta!

– És már kiabált velem egy sort, amiért felvettem, mielőtt megvizsgáltuk volna a vérét! – adta atudtomra sietve Rick, de nem sikerült megenyhítenie.

– Ez nem jelenti azt, hogy én nem fogom leüvölteni a fejed – ábrándítottam ki hiú reményéből csakvárok, amíg vissza nem érünk a furgonhoz! Szóval, uraim, eddig találtunk három tiszta istállót megegy túlélő macskát. Esetleg folytathatjuk a keresést?

– Hát, egyelőre nincs jobb programom mára – vigyorgott Shaun.Nem csoda: ez egy igazi irwinnek való feladat volt, márpedig semmi a világon nem okoz neki

nagyobb boldogságot, mint a terepmunka.– Kamerák bekapcsolva?– Igen – bólintottam, és az órámra pillantottam. – Jó a felvétel, az átvitel is, és van még elég

memóriánk. – Személyes műsorszámot akarsz?– Mint mindig! – kacsintott Shaun, majd hátrált, és beállt a viharvert istálló elé.A délutáni nap előnyös háttérvilágítást biztosított. Az öcsém hihetetlenül értett a teátrális hatáshoz.

Két jelentést terveztünk a napi eseményekről: egyet az ő rovatába, mely a fellángolás sújtotta területrevaló behatolás veszélyeit emeli ki, meg egyet az enyémbe, amelyben a tragédia emberivonatkozásairól fogok beszélni. Az én nyitószövegemet később akartam felvenni, amikor már összeállbennem, hogy mi is történt valójában. Az irwinek a feszültség fokozásából élnek, a tudósítók meg atények közléséből.

– Mit csinál? – vonta fel Rick a szemöldökét.– Láttál már irwinvideókat, az elképesztő veszedelemről meg a hátborzongató szörnyetegekről?– Igen.– Na, pont azt. Kezdheted, Shaun!Nem kellett kétszer mondanom, az öcsém máris elemében érezte magát, a kamerába villantotta

híresen sármos mosolyát, mellyel pólók ezreit tudta eladni, és bőrkesztyűs kezével kisimította arcábólaz izzadt hajtincseket.

– Kedves közönségünk! Eddig elég unalmas mederben folytak a dolgok, mindig csak a politika mega tárgyalások, melyek a megszállott hírőrülteken kívül nem érdekelnek senkit. Ma viszont végretörtént valami érdemleges: mi vagyunk az egyetlen bloggercsapat, amely már a fertőtlenítésbefejezése előtt belépési engedélyt kapott a Ryman-birtokra! Számítsatok sok vérre, mocsokra, még aformalinszagot is érezni fogjátok... – Hirtelen, miközben tovább beszélt, futni kezdett.

Elismerem: oda sem figyeltem arra, amit mond, csak néztem. Shaunnak istenadta tehetsége vanabban, hogy eksztázisba hozza a közönségét: olyan mesterien teremti meg a hangulatot, hogy a

közönség a végén már egy bámulatosan felfedezett ruhafoszlánytól is őrült lázba jön. Lenyűgöző,ahogyan (miközben azt ecseteli, hogy mi lesz a következő lépésünk) egyre jobban belemelegedik azelőadásba, beleadja minden lelkesedését, energiáját. Lehet, hogy egy korombeli lánynak már cikibevallani, hogy szereti az öccsét, de engem nem érdekel! Szeretem őt, és egy napon kénytelen leszekeltemetni – addig viszont hálás leszek minden pillanatért, amikor nézhetem, ahogy beszél.

– ...így hát tartsanak velem, és járjunk utána, mi történt valójában azon a hideg márciusi napon! –fejezte be, kacsintott, és elfordult az istálló ajtaja felé. – Vége! – kiáltott, amikor odaért. – Megvan? –kérdezte, hirtelen minden vidámságot nélkülöző hangon.

– Meg – mondtam.Minden lehetőségünk megvolt, hogy végül úgy döntsünk, a hatóságokra bízzuk a feladatot, akiket

elvégre mégiscsak ezért fizetnek, de nem visszakoztunk. Követtük Shaunt az utoljára hagyott épületbe.Rögtön megcsapott minket a bűz. A járvány kitörésének helyszínein mindig olyan orrfacsaró szag

marad, amit sehol máshol nem lehet érezni. A tudósok régóta törik a fejüket, hogy ez miért nem tűnikel a fertőtlenítéssel együtt, és arra a nem túl vidám következetesre jutottak, hogy az ok ugyanaz lehetkicsiben, ami miatt a zombik felismerik egymást. Ugyanúgy, ahogy két összetalálkozó élőholt nemtámadja meg egymást, csak akkor, ha már hetek óta nem jutottak élelemhez, az élők is megérzik afertőzöttség szagát. Talán a szervezetünkben tanyát vert vírus egy praktikus tulajdonsága lehet? Senkisem tudja biztosan. Senki sem tudta még szavakkal pontosan visszaadni azt a bűzt. Olyan, mint a halálszaga, és ha megérzed, minden porcikád azt kiáltja: „Menekülj!” Mi viszont – ez jellemző – nemfutottunk el.

Miután becsuktuk az ajtót, ugyanaz a homály uralkodott el, mint abban az istállóban, ahol az iméntjártam.

– George, Rick, kapcsoljatok villanyt! – adta ki az utasítást Shaun, és még időben eltakartam aszemem, mielőtt a lámpafény lecsapott.

Hallottam, hogy Ricknek elakad a lélegzete, majd azt is, hogy valahol mögöttem rókázik. Nemlepett meg a dolog – egy ilyen kiruccanáson a résztvevők többsége legalább egyszer mindig elhányjamagát.

Amikor úgy éreztem, elég idő eltelt, hogy a szemem alkalmazkodjon az új fényviszonyokhoz,leengedtem a karom. És iszonyú káosz tárult elém. Az ellető ehhez képest semmi volt, néhánymaradvány meg halott macskák... Utóbbiakból itt is volt, szerteszét hevertek, eldobált rongyokként. Ésa többi...

Az egész helyiség ázott a vérben. Nemcsak foltok voltak és szétfröcskölt cseppek, hanem szószerint úgy nézett ki minden, mintha valaki vödörből körbelocsolta volna a falat. De ez csak az elsőbenyomás volt, később láttam, hogy a legnagyobb része vagy a falon van, úgy egy méter magasan, egysávban, vagy a padlón, mely a klór, a vér és az ürülék tucatnyi piros és barna árnyalatábanéktelenkedett. Az undortól még a fejem se voltam képes elfordítani, de legalább leküzdöttem az újabbhányingerrohamot. Egyszer még jólesett, de a második nem hiányzott, pláne nem két tanú jelenlétében.

– Itt vannak a lovak nevei! – kiáltotta Shaun a helyiség túlsó feléből, az egyik bokszból. – Ezt ittpéldául Szürke Alkonynak hívták. Hogy lehet így nevezni egy lovat?

– Gyakran nevezték el őket időjárási és más természeti jelenségekről. Keresd meg Arany Szélvészés Vörös Pirkadat helyét!

A legvalószínűbb, hogy ott találhatunk árulkodó jeleket.– Igen, a több hordónyi trutyi alatt – fintorgott Rick.– Remélem, hoztatok lapátot! – rikkantotta Shaun, a helyzethez képest meglehetősen riasztó

vidámsággal.

– Az öcséd egy földönkívüli – motyogta kollégánk döbbenten.– Igen, de a jobbik fajtából – vontam vállat. – Te is nézz meg néhány bokszot!A sor felénél tartottam, épp Orkán és Hurrikán közt, amikor Rick a sarokból felkiáltott:– Gyertek ide! Megtaláltam Arany Szélvész helyét!– Remek! – nézett fel Shaun, és futva megindult felé. – Remélem, semmihez nem nyúltál!– Nem! Gondoltam, előbb szólok.– Helyes!A boksz ajtaja ferdén lógott. A sarokvasakat kiszakították, és a szilánkosra tört deszkákban

egyértelműen kivehetők voltak a sarló alakú patanyomok.– Ez nem semmi! – füttyentett Shaun. – Ez a Szélvész nagyon ki akart jutni!– Nem csoda... – motyogtam, és lehajoltam, hogy tüzetesebben megszemléljem a heves kitörés

okozta kárt. – Shaun, rajtad van a kesztyű! Ki tudod nyitni?– A kedvedért bármit megteszek, még egy ocsmány boksz ajtaját is kinyitom! – lovagiaskodott

Shaun, és teljesítette a kérésemet. Aztán egy kis kampóval rögzítette az ajtót.Előrehajoltam, gondosan rögzítettem a kamerámmal minden egyes négyzetcentimétert, miközben

Shaun belépett.És akkor valami megreccsent a talpa alatt.Rick és én ijedten kaptuk felé a fejünket. A vállam egészen begörcsölt a feszültségtől. A recsegő

hang a terepen ritkán jelent jót.A legjobb esetben is gyorsan a nyakunkba kell szedni a lábunkat. A legrosszabb esetben meg...– Shaun! Mondd el, mi az!Az öcsém, egészen elfehéredett arccal, felemelte előbb az egyik, majd a másik lábát. A bal

csizmasarkából egy éles műanyagdarab meredt kifelé.– Csak valami törmelék – vélekedett, és az arcára megkönnyebbülés ült ki. – Semmiség! – tette

hozzá, és már nyúlt is volna érte, hogy kihúzza.– Várj! – üvöltött fel Rick, mire a kővé dermedt Shaun, velem együtt, kérdőn nézett rá.– Éles – kezdett bele a kollégánk. – Éles tárgy, egy istállóban, egy lótenyészetben! Láttok betört

ablakot? Vagy törött eszközt, bármit? Ugye nem? Én sem! Mit keresnének éles tárgyak egy istállóban?A lovaknak kemény patájuk van, ami azonban könnyen megreped, és belül puha! A hozzáértő lovászoksoha nem hagynak semmiféle éles tárgyat az istállóban!

Shaun letette a lábát, de vigyázott, hogy a lábujjaira helyezze a testsúlyt, és ne nehézkedjen rá aműanyagra.

– Azt a kurva...– Shaun, menj arrébb! Rick, keress egy gereblyét vagy hasonlót! Meg kell forgatni a szalmát!– Oké!Rick megindult a sarokba hajigáit takarítószerszámok felé, az öcsém meg, még mindig sápadtan,

kibicegett a bokszból. Amint karnyújtásnyira ért, jókorát sóztam a vállára.– Seggfej!– Meglehet – felelte egészen megnyugodva; úgy gondolta, ha szidom, akkor a helyzet nem lehet

annyira kétségbeejtő. – Gondolod, hogy valami fontosra bukkantunk?– Nagyon úgy néz ki, de majd mi intézzük a többit. A te dolgod most az, hogy megkeresed a fogót,

kihúzod azt a szart, és belerakod egy zacskóba. Ha kézzel hozzá mersz nyúlni, kinyírlak!– Meg is van!Rick, trappoló léptekkel, kezében a kért gereblyével, újra feltűnt. Elvettem tőle a szerszámot,

előrehajoltam, és megpiszkáltam vele a szalmát.

– Tartsd szemmel a barom öcsémet! – szóltam rá.– Igenis!A kutakodásom nem maradt eredmény nélkül: a szalma alatt további műanyagdarabokat találtam,

meg egy hosszú, meghajlított, lepattant tárgyat.– George... – hebegte Shaun mögöttem.– Én is látom – kotorásztam tovább.– De ez egy tű!– Tudom!– Ha a műanyag szilánkoknak nincs itt semmi keresnivalójuk, tűnek végképp nincs!– Az biztos, hogy itt valami disznóság történt – jelentette ki Rick. – Georgia, most próbáld egy

kicsit jobbra!– Miért? – vetettem rá egy oldalpillantást.– Azért, mert ott magasabban áll a szalma, tehát a ló nem oda rúgott. Ha van itt még valami

érdemleges, és egyben, azt valószínűleg ott fogjuk megtalálni.– Igazad van – ismertem el, és nekiláttam a szalmarakás jobb felének.Egy ideig nem találtam semmit, és már végezni is akartam azzal a szakasszal, amikor a gereblye

fogai mégiscsak felfedtek valamit: egy ép fecskendőt! Ami, mint a következő pillanatban nyugtáztam,nem volt üres! Nem nyomták be végig, így egy kevés, tejszerű folyadék átlátszott a sáros felületen.Szóhoz sem tudtunk jutni.

– George? – törte meg végül Shaun a csendet.– Mi az?– Most már nem tartalak paranoid idiótának.– Nagyszerű – feleltem, és a gereblyével óvatosan közelebb húztam a fecskendőt. – Ellenőrizzétek

a kukákat is, meg nézzetek körül, hátha a fertőtlenítőbrigád hagyott itt néhány elkülönítő-tasakot! Ezt,mielőtt kivisszük innen, hermetikusan le kell zárni, márpedig én nem bízom a mi veszélyeshulladék-gyűjtő zacskóinkban!

– Miért nem? Azok is kiállták a Nguyen-Morrison-próbát!– Azért, mert abból, hogy valamit egy egészséges állatba fecskendeztek, ami aztán fertőzéshullámot

indított el, csak egy következtetést tudok levonni – feleltem.A fecskendő puszta látványától is émelyegtem. Shaun erre is ráléphetett volna! Elég, ha egy kicsit

arrébb lép, és...Ne gondolj erre, Georgia, verd ki a fejedből!– A fecskendők vízhatlanok – jegyezte meg az öcsém, mielőtt a kukák felé vette irányt. – A klór

nem juthatott be.– Úgy érted?...– Ha nem tévedek, amit most látunk, nem más, mint annyi Kellis-Amberlee-vírus, amennyivel

Wisconsin egész lakosságát meg lehetne fertőzni!– Hogy hangzik ez főcímnek? – mosolyodtam el keserűen.– „Rebecca Rymant meggyilkolták.”

A Kellis-Amberlee-vírus bármennyi ideig képes életben maradni a megfelelő gazdatestben, azazegy meleg vérű emlős szervezetében. Ellenszere eddig nem ismert. Vérmintát már sikerültmegtisztítani a részecskéktől, de hiába, mert a lágyszövetekből, a csont- és gerincvelőből meg azagyból lehetetlen eltávolítani. Hála az emberi leleményességnek, mely az összetevőit megalkotta, a

vírus az egész életünket végigkíséri, a születésünktől a halálunk napjáig.Életünk során az eredeti Kellis-vírus többszörösen „megfertőz” minket. Mindig megjelenik,

amikor a rhinovírusok támadnak, és segíti az immunrendszert. Néhányakban a Marburg-Amberleeis aktivizálódik, amikor rákos sejtburjánzásokat kell elpusztítani. E teljesen különböző vírusokegyesülése nem változtatott a két eredeti célon, ami azért hasznos számunkra. Ha már azzal kellegyütt élnünk, hogy a halott emberek feltámadnak, és fel akarják falni az élőket, legalább élvezzükki a dolog előnyeit is.

A probléma akkor áll elő, amikor ezeknek a vírusoknak az egyesült változata aktivizálódik! Tízmikron élő Kellis-Amberlee-vírus elegendő ahhoz a megállíthatatlan fertőzési folyamathoz, mely agazdatest halálával végződik. Ha a vírus egyszer felébred, az ember megszűnik önmaga lenni, csakegy mozgó vírustartály marad, a kór terjesztésének puszta eszköze, mindig éhes, mindig éber. Azombit két cél tartja mozgásban: etetni a benne munkáló vírust, és másokra is átragasztani afertőzést.

Egy elefánt átalakulásához is annyi Kellis-Amberlee-vírus szükséges, mint egy emberéhez: tízmikron. A lóba, amely elindította a Rebecca Ryman halálához vezető fertőzéshullámot, körülbelül900 millió mikron vírust fecskendeztek.

Most pedig nézzetek a szemembe, és mondjátok azt, hogy ez nem terrorizmus!

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2040. MÁRCIUS 25.)

Tizenöt

Kiderült, hogy felhívni egy amerikai szenátort egy karanténnal lezárt területről azzal, hogytaláltunk egy élő macskát és egy minden valószínűség szerint Kellis-Amberlee-vírusokat tartalmazófecskendőt, a lehető legjobb módja annak, hogy felkeltsük a hadsereg és a titkosszolgálat élénkérdeklődését. Mindig is tudtam, hogy a lezárt területekről indított hívásokat lehallgatják, de ilyenegyértelműen sosem szembesültem e ténnyel. Alig ejtettem ki a számon, hogy „ép fecskendő”, egypillanat alatt gépfegyveres, marcona őrök álltak körülöttünk.

– Vegyétek! – sziszegtem Ricknek és Shaunnak.Alig észrevehetően biccentettek, de egyébiránt ők is ugyanolyan dermedten álltak, mint én, és

döbbenten meredtek a ránk szegeződő puskacsövekre.– Tegyék le a fecskendőt, minden fegyverükkel együtt, a földre, és emeljék a fejük fölé a kezüket! –

dörögte valaki szenvtelenül a recsegő hangszóróból, mire Shaun és én összenéztünk.– De mi újságírók vagyunk, Ryman szenátor kampánytudósítói – közölte óvatosan az öcsém. – A-

15-ös engedéllyel, ami lehetővé teszi a rejtett fegyverviselést! Ebből kifolyólag alaposanfelszerelkeztünk, és nekünk is kellemetlen ez az egész fecskendős ügy! – magyarázta. – Komolyan megakarják várni, amíg mindent leveszünk?

– Jó ég – motyogtam –, remélem, nem! Akkor itt leszünk estig! A hozzánk legközelebb álló fickó,aki nem a titkosszolgálat fekete egyenruháját viselte, hanem a hadsereg zöld zubbonyát, a jobb füléhezkapott, és felhívott valakit. Kis idő elteltével bólintott, majd némileg megenyhülten így szólt:

– Csak a fecskendőt és a látható fegyvereket rakják le, aztán emeljék fel a kezüket! Ne tegyenekhirtelen mozdulatot!

– Köszi, így már könnyebb! – vigyorodott el Shaun.Először nem tudtam mire vélni ezt a bohóckodást új – és a jelek szerint nem éppen vicces kedvű –

„barátaink” előtt, akik elég ingerültnek tűntek, és gyanítottam, hogy a formalitások helyett szívesebbenmeghúznák a ravaszt. Aztán lopva követtem az öcsém tekintetét, és megértettem: alig tudtam megállni,hogy ne integessek ujjongva a négyes számú rögzített kamerának. Főleg amikor belegondoltam, hogyez milyen hihetetlen értékeléseket hoz majd nekünk, különösen, ha Shaun most is beveti a legjobbformáját!

Előreléptem, és letettem a fecskendőt a földre. Biztonságosan lezártuk, két buborékfóliás zacskóba,melyeket vékony réteg klór választott el, hogy ha véletlenül egyetlen vírusrészecske is kijut afecskendőből, elpusztuljon, mielőtt a légtérbe kerül. Lassan mozogva letettem a fegyveremet, majd asokkolómat, aztán a táskámra rögzített paprikaspray-t – a fertőzötteken kívül mások ismegtámadhatnak az utcán, akik ellen hatásos, ha csípős permetet fújok a szemükbe –, s végül azösszecsukható gumibotot, amit tavaly kaptam Shauntól a születésnapomra. Jelezve, hogy nincs más,felemeltem a kezem, és visszahátráltam a többiek mellé.

– Vegye le a napszemüvegét is, asszonyom! – mordult rám a katona.– Az isten szerelmére, retinális KA-ban szenved! – tiltakozott a testvérem. – Látták a belépéskor

leadott okmányokat, úgyhogy tudniuk kell! – tette hozzá, és dühös hangjában már nyoma sem volt aziménti színpadias modornak.

– Vegye le a napszemüvegét! – engedte el a katona az ellenvetést a füle mellett.– Hagyd, Shaun, csak a munkáját végzi! – sóhajtottam lemondón, majd összeszorítottam a fogam,

lehunytam a szemem, és odatettem a kívánt tárgyat a többihez.Most már végre engedtek visszaállni a helyemre.

– Nyissa ki a szemét, asszonyom! – hangzott a következő utasítás.– Ha megteszem, tudnak számomra azonnali orvosi ellátást biztosítani? – kérdeztem, immár

leplezetlen bosszúsággal. – A nevem Georgia Carolyn Mason, az engedélyem száma AFB-175893, ésmint az öcsém az imént említette, láthatják az adatlapomat, amin világosan szerepel, hogy retinálisKellis-Amberlee-m van. Ha fényvédelem nélkül kinyitom a szemem, fennáll a maradandó károsodásveszélye. Hangsúlyozom, újságíró vagyok, és ha kényszerítenek, perelni fogok!

A katona erre ismét felhívta a felettesét. Ez a beszélgetés már tovább tartott, mint az előző: mindenbizonnyal ellenőrizték, hogy igazat mondok-e, vagy a feltűnő vonakodással csak a küszöbön állóátalakulásomat akarom leplezni.

– Lépjen vissza a társai mellé! – rendelkezett végül.Így tettem, és Shaun megfogta a könyökömet.Az öcsémnek és Ricknek tíz percébe telt, míg ők is megszabadultak nemkívánatos felszereléseiktől,

és visszaálltak mellém. Shaun ismét karon ragadott, hogy el ne essek. A nappali fényben szemüvegnélkül majdhogynem vak vagyok. Sőt nekem még rosszabb, mint egy ténylegesen világtalan embernek,mert őt legalább nem fenyegeti a migrén és a retinakárosodás veszélye.

– Ki adott engedélyt, hogy belépjenek a birtok területére? – szegezték nekünk a kérdést.– Peter Ryman szenátor úr – vágta rá Rick.Higgadtsága elárulta, hogy nem először tárgyal a hatóságokkal.– Önök is jól tudják, hiszen Miss Mason éppen vele beszélt a lehallgatott hívásban – toldotta meg.– A szenátor úr tud róla, hogy most itt tartózkodnak? – faggatózott tovább a katona, figyelmen kívül

hagyva a gúnyos megjegyzést.– A szenátor úr teljes felhatalmazást adott nekünk a nyomozásra – jelentette ki Shaun,

nyomatékosan hangsúlyozva Ryman titulusát –, és minden bizonnyal érdekelni fogja őt az eredmény!A katona ismét telefonált, ám ezúttal félbeszakította a hangszóró recsegése, és abból maga a

szenátor:– A fecskendő engem illet! Es mit művelnek?! Ők az én tudósítóim, és úgy bánnak velük az én

birtokomon, mint az illetéktelen behatolókkal! Maguk szerint ez helyes?!A háttérből ijedt szabadkozás hallatszott, de ettől a szenátor csak még feldúltabbá vált.– Szóval nem gondolták volna?! Jól vannak, minden rendben?– kérdezte tőlünk. – Georgia, magának elment az esze? Azonnal vegye vissza a napszemüvegét! Mit

képzel, egy vaksi riporter hogyan tudná leleplezni a mocskos kis titkaimat?– Ezek a kedves emberek parancsolták, hogy vegyem le – feleltem.– Ezek a kedves és felfegyverzett emberek – egészítette ki Shaun.– Nos, lenyűgöző ez az elővigyázatosság, de én meg most azt parancsolom, hogy vegye vissza, de

rögtön! Georgia, hozott magával másikat?– Hoztam, de a farzsebemben van, és félek, hogy leejtem!Soha sehová nem megyek legalább három pótnapszemüveg nélkül; de ezzel a fertőzésveszélyre

készülök fel, nem arra, hogy a hadsereg meg akar vakítani!– Shaun, adja oda a nővérének a napszemüveget! Úgy néz ki nélküle, mintha meztelen lenne, látni

se bírom!– Igenis, uram! – engedte el a testvérem a karomat.A következő pillanatban már a kezembe is nyomta a napszemüveget, amit megkönnyebbült sóhajjal

nyitottam szét és csúsztattam az orromra. A fény eltompult, végre kinyithattam a szemem.Nem sok minden változott: Shaun és Rick továbbra is ott álltak mellettem, a felfegyverzett őrök

továbbra is körbevettek minket, és a négyes számú rögzített kamera továbbra is közvetítette az

eseményeket Buffynak a furgonba és ki a nagyvilágba. Biztosra vettem, hogy a felvétel tökéletes lesz;Buffy nem hiába tart lépést a vezeték nélküli technológia fejlődésével. A tudása mindig tökéletesennaprakész. A nagy felbontású kameráink felvételét lehet, hogy megzavarták, de biztos voltam benne,hogy az alacsony fel-bontásúak zavartalanul működnek.

– Georgia, minden rendben a szemével? – kérdezte a szenátor, és (szavak nélkül) a felém fordulóShaun is.

– Igen, uram – válaszoltam, noha ez nem volt teljesen igaz.A migrénem már most a tetőfokára hágott, és tudtam, hogy néhány napig biztosan nem múlik el.

Ennek ellenére bíztam benne, hogy munkaképes maradok.– Ha az ideje engedi, szeretnénk beszélni önnel, miután ezek a kedves emberek végeztek –

mondtam.– Természetesen várom magukat – felelte a szenátor, az eddigi barátságos hangneméhez képest

meglehetősen feszülten. – Mindent tudni szeretnék!– Akárcsak mi, uram! – szólt közbe Rick. – Először is, nagyon kíváncsiak lennénk a fecskendő

tartalmára. Sajnos nem rendelkezünk a bevizsgáláshoz szükséges eszközökkel.– Az említett tárgy most már az Amerikai Egyesült Államok hadseregének a tulajdona! – mondta az

első hang. – Hogy mit tartalmaz, ahhoz maguknak innentől fogva semmi közük!Kihúztam magam, és a többiek is így tettek.– Már elnézést – szólalt meg újra Rick –, de maga azt akarja mondani, hogy a potenciális

bizonyíték arra, hogy élő Kellis-Amberlee-vírusok használatával fertőzéshullámot indítottak el egyamerikai birtokon, méghozzá egy elnökjelölt birtokán, nem tartozik a polgárokra? Nem tartozik azamerikai hírközlés három képzett és bejegyzett munkatársára, akik mellesleg maguk jártak utána atragédia okának, miután a fegyveres erők nem vették hozzá a fáradságot?

A katonák egészen megmerevedtek a döbbenettől, és az eddiginél is határozottabban szegezték ránka fegyvereiket; nyomatékosítva, hogy balesetek mindenhol előfordulhatnak, még itt is. Atitkosszolgálat emberei nem kapták fel ennyire a vizet, elvégre nem rájuk hárult a mulasztás terhe.

– Fiam – köszörülte meg végül a megrökönyödött elöljáró a torkát ezt ugye maga sem gondoltakomolyan?

– Mit? – harciaskodott Shaun. – Azt, hogy maga szerint nincs jogunk megtudni, hogy mirebukkantunk, még akkor sem, ha a nézőinket a világ minden tájáról nagyon is érdekelné? – kérdezte, akarját látszólagos hanyagsággal keresztezve a mellkasán (csak én ismertem eléggé ahhoz, hogytudjam, valójában fortyog a méregtől). – Ez az én olvasatomban meglehetősen távol áll asajtószabadság fogalmától!

– És a nézőinknek sem ez fog róla eszükbe jutni – erősítettem meg.– Kisasszony, létezik egy olyan dolog, amelynek a neve „titoktartási kötelezettség”, és teszek róla,

hogy mindhárman aláírjanak erről egy nyilatkozatot, amennyiben el akarják hagyni a birtokot!– Nos, uram, ez remek ötlet, csak az a baj, hogy az egész beszélgetést élőben közvetítettük –

árultam el. – Ha nem hisz nekem, menjen fel a netre, és nyissa meg a honlapunkat. Ott fogja találni avideót, a készülő írott változatot és az összes további anyagot.

Csend állt be, majd kisvártatva – valószínűleg a fickó megfogadta a tanácsomat, és utánanézett ahallottaknak – fojtott káromkodás szüremkedett ki a hangszóróból. Most már nem is igyekeztemelnyomni a mosolyomat.

– Ha titokban akarták volna tartani az ügyet, nem kellett volna tudósítókra bízni! – közöltemkárörvendőn.

– Változatlanul érdekelne – vette át a szót, ridegebben, mint valaha, a szenátor vajon honnan vették

a bátorságot, hogy el akarják kobozni az én birtokomon talált bizonyítékot, anélkül hogy értesítettekvolna engem, a tulajdonost?! Különösen a jelen helyzetben, amikor a talált tárgynak nagyvalószínűséggel köze van a lányom és a nagyszülei halálához!

– De a lezárt terület...– ...a lezárást követően is a tulajdonos birtokában marad, aki továbbra is adózik utána, de nem

profitálhat a föld természetes erőforrásaiból – vágott közbe Rick. – Secor versus Massachusettsállam, 2024 – mosolygott jól értésükén.

– Bizonyítékra derül fény, és valaki mosolyog ezen... Ilyen is ritkán fordul elő – fűzte hozzá aszenátor. – Most pedig, biztos vagyok benne, épp azt akarják mondani, hogy a sajtosaim a kötelezővérvizsgálatot követően szabadon távozhatnak a birtokról; maguknak pedig a talált fecskendőtartalmáról kötelességük tájékoztatni, tekintve, hogy én vagyok a tulajdonos, engem, s mivel őktalálták meg, őket is!

– Nos... – tiltakozott volna a parancsnok, de Ryman beléfojtotta a szót.– Remélem, tisztában van vele, hogy az előmenetele szempontjából nem a legelőnyösebb lépés

ellenkezni egy szenátorral, aki az elnöki posztért verseng, és ha elnyeri, akkor igazán megértethetimagával, hogy mekkora ostobaságot követett el!

Hosszabb szünet állt be, majd az első hang bizonytalanul újra megszólalt:– Nos, uram, véleményem szerint ön nem teljesen látja át a helyzetet...– Reméltem is, hogy ez az otromba intézkedés nem az, aminek látszik! Feltételezem, a sajtosaim

szabadon távozhatnak.– Hogyne! – adta fel az ellenkezést az első hang, majd tettetett szívélyességgel így folytatta: – Csak

ki akartuk őket kísérni a vérvizsgálat helyszínére. Emberek! Bocsássák el ezeket a polgárokat!– Igenis, uram! – kiáltották kórusban a katonák, a titkosszolgálat tagjai meg csak a szájukat húzták a

hirtelen pálfordulás láttán.A katona, aki az imént leparancsolta rólam a napszemüveget, az adóvevőjén tárgyalt valakivel,

majd kissé vonakodva, de egészen megjuhászodva így szólt:– Kérem, vegyék magukhoz a fegyvereiket, és kövessenek. A kijáratnál vérvizsgálatot végzünk,

utána elmehetnek. A tárgyhoz, amit a birtokon találtak, ne nyúljanak!Rick mintha szólni akart volna, hogy nemcsak a fecskendőt hoztuk el, de – nehogy a macska a

hadsereg boncasztalán végezze – még időben bokán rúgtam. Nem vette jó néven, de tudtam, ha rájön,miért kapta, megköszöni. Ha ő nem is, a cica biztosan.

Újra magunkhoz venni a fegyvereinket tovább tartott, mint megválni tőlük, ugyanis ellenőriznikellett, hogy ki vannak-e biztosítva. Az élő Kellis-Amberlee-vírusokat tartalmazó fecskendő dacára abirtok a Nguyen-Morrison-féle eljárás szerint veszélytelennek bizonyult, úgyhogy ezek után igazánkínos lett volna a végén egy gondatlanságból elsült fegyver miatt feldobni a talpunkat.

A kíséretünk türelmesen várt, amíg végeztünk, aztán tömött oszlopban meneteltek velünk a kapuig,ahol, mint örömmel megállapítottam, Steve és Ryman biztonsági személyzetének két további tagja vártminket, kezükben tesztelőegységekkel.

Amikor az utóbbiakat közelebbről is megláttam, a lélegzetem is elakadt. Még előre is hajoltam, ésoldalba böktem Shaunt a könyökömmel. Amikor ő is meglátta, min lepődtem meg ennyire, füttyentett.

– Nocsak, Stevie, elővettük a nagyágyút?– A szenátor meg akar bizonyosodni róla, hogy jól vannak – felelte az őr erőltetett mosollyal.– Az öcsém sosincs jól, de Rick meg én tiszták vagyunk – válaszoltam, és már nyújtottam is a jobb

kezemet. – Rajta!– A legnagyobb örömmel – felelte, és a kezemre csúsztatta az egységet.

Sokféle vérvizsgáló eszköz létezik, a terepen használatos legegyszerűbbektől, melyek akár azesetek harminc százalékában is téves negatív eredményt adnak, az ultramodern modellekig, amelyekannyira érzékenyek, hogy – a szinte minden ember által hordozott élő Kellis-vírusok miatt – már tévespozitív eredményt is feljegyeztek velük kapcsolatban. A legkorszerűbb változat az Apple XH-237.Csillagászati ára van, s mivel a terepre viszik őket, egy tűkészletet csak egyszer szabad felhasználni,és azt kicserélni szintén magasabb összegre rúg, mint egy szabadúszó blogger éves jövedelme. Így hátmég soha nem volt alkalmam kipróbálni. Olyan vékony tűk vannak benne, hogy alig lehet megérezni,amikor az ujjakba, a tenyérbe és a csuklóba fúródnak. A vírus kimutatásának technológiája gyorsanfejlődik, és miután az XH-237 a piacra került, a hadsereg rögtön rengeteget vásárolt belőle.

Mi is tartunk egyet a furgonban. Már öt éve megvan, de soha nem éreztük magunkat annyirakétségbeesettnek, na meg olyan gazdagnak, hogy használjuk is. Olyan helyzetben kell bevetni, amikorazonnali biztos eredményre van szükség, és ki kell zárni a tévedés leghalványabb lehetőségét is; azazmiután közvetlen érintkezésbe kerültünk egy fertőzésforrással. Ezek szerint a katonák nem sokattanakodtak azon, hogy vajon mi lehet a fecskendőben. Tudták, és nem volt valami kellemesbelegondolni, hogy ez mit jelent.

Steve bekapcsolta az eszközt; a fedél lecsapódott, és addig nehezedett a tenyeremre, amíg neméreztem, hogy az inak megfeszülnek. A múló fájdalom után vártam a szúrást, de végül alig vettemészre, amikor az apró tűk munkához láttak. Az egység tetején vörösen, majd sárgán vibráltak a diódák,és végül zöldben állapodtak meg. Az egész folyamat alig tartott néhány másodpercig.

Steve elmosolyodott, és egy veszélyeshulladék-gyűjtő zacskóba dobta az eszközt.– Csodával határos módon még mindig tiszta! – közölte elégedetten.– Újabb tartozás az őrangyalomnak – feleltem.Oldalra sandítottam, és láttam, hogy Shaun vérvizsgálata még tart, Rickét pedig még el sem

kezdték.– Talán most már hagyhatná egy kicsit pihenni azt a túlhajszolt őrangyalt – tanácsolta Steve halkan,

és a tekintetén láttam, hogy komolyan aggódik értem. – Távozhat – mondta végül.– Köszönöm – biccentettem.A kapuhoz léptem, ahol két kifejezéstelen arcú, zöld egyenruhát viselő férfi leste, ahogy a

mutatóujjamat az ő jóval kezdetlegesebb tesztelőegységükbe nyomom. Ez a tűszúrás már fájt. A fényzöldről indult, aztán vörösre váltott, végül ismét zöldre. A kapu egy kattanással kinyílt. Fancsaliarccal rázogattam meggyötört kezem, de végre kijutottam.

A furgon és Rick bogárhátúja mellett egy harmadik jármű is állt: egy óriási fekete terepjáró,tükörfelületű ablakokkal, melyek a páncélzat jellegzetes tompa fényével csillogtak. A tetőre annyiantennát és műholdvevőt zsúfoltak össze, hogy azokhoz képest a mi készletünk igen szegényesnek tűnt.Miközben méregettem a különös járművet, Shaun és Rick is végeztek, és megálltak mellettem.

– Csak nem a drágalátos parancsnokunké? – kérdezte Shaun.– Elképzelni sem tudom, ki másé lehet – feleltem.– Akkor hát gyerünk, üdvözöljük, és köszönjük meg a szívélyes fogadtatást! Igazán lekötelező volt.

Egy gyümölcskosár talán jobban illett volna a helyzethez, de a fegyveres rajtaütés biztos és sajátosmódja a törődés kimutatásának – ironizált tovább, majd szökellve megcélozta az ismeretlen furgont.Rick és én visszafogottabb tempóban követtük.

Az öcsém bekopogott az ablakon. Amikor nem kapott választ, ököllel dörömbölt. Már épp kezdettbelemelegedni és ritmusokat rögtönözni, amikor egy vörös arcú ezredes kinyitotta az ajtót, ésegyértelmű megvetéssel méregetett minket.

– Úgy látszik, nem szereti a zenét – súgtam oda Ricknek, mire ő felhorkant.

– Mit művelnek itt, neveletlen csürh... – kezdte volna a szitokáradatot az ezredes, de valakifélbeszakította:

– Egészen bizonyos, hogy engem keresnek! – bukkant fel Ryman szenátor a felháborodott katonamögött.

A tiszt elhallgatott, dühös pillantást vetve a szenátorra. Ő azonban ügyet sem vetett rá, ehelyett,megkerülve morózus társát, kiszállt, és kezet rázott az öcsémmel.

– Shaun, de örülök, hogy nem esett baja! Amikor megláttam, mi folyik, aggódtam!– Megúsztak – vigyorodott el a testvérem. – Köszönjük, hogy megmentett minket ezektől a

buzgómócsingoktól!– Nagyon szívesen! – biccentett Ryman, majd a még mindig fortyogó tiszthez fordult. – Bridges

ezredes, hálás vagyok, hogy ennyire a szívén viselte a tudósítócsapatom épségét. Meg fogom említenia mai incidenst a feletteseinek, hangsúlyosan kiemelve az ön szerepét.

Az ezredes elsápadt, Shaun pedig vidáman integetett neki.– Örülök, hogy megismertem, uram – gúnyolódott. – További szép napot! – toldotta meg, majd

visszafordult hozzánk, és átkarolt minket.– Szóval, hőn szeretett társaim, akikkel annyi marhaságot művelünk a tömegek épülésére,

elhiszitek, hogy ma hoztam magunknak úgy plusz három százalékot? Nem, ne legyünk ilyen kishitűek,van az öt is!

Most aztán minden okotok megvan rá, hogy elhalmozzatok a rajongásotokkal!A szenátor még nem került ki a látókörömből. Próbált mosolyogni, de a szeme egész más érzelmet

mutatott; olyan ember tekintetét láttam, akinek súlyos teher nyomja a vállát.– Majd később – vetettem oda a dicsősége fényében fürdőző öcsémnek, és Rymanhez fordultam. –

Szenátor úr! Hogy ért ide ilyen gyorsan?– Steve figyelte a közvetítést – hangzott a válasz. – Amikor meghallotta, hogy találtak valamit,

szólt, és azonnal indultunk.– Köszönjük, uram – hálálkodott Rick. – Ha nem teszi, támadt volna némi nehézségünk.– Például egy megvakult csapattag – sandított rám Shaun.– Vendégeskedés a kormányzati veszélyeshulladék-kezelő intézetben – kontráztam rá. – Uram,

kívánja, hogy magával tartsunk a házba, és beszámoljunk a történtekről?– Köszönöm, Georgia, de pillanatnyilag nem. Most csak annyit szeretnék, hogy térjenek vissza a

hotelbe, és végezzék a munkájukat.Akkor láttam meg, hogy teljesen összetört. A temetésen úgy tűnt, hogy éveket öregedett, pedig a

mostani állapota volt igazán ijesztő!– Reggel majd hívom magukat. Miután elmondtam a feleségemnek, hogy a lányunk halála nem

baleset volt, és a sárga földig leittam magam.– Megértem – sóhajtottam, majd Rickhez fordultam: – A hotelben találkozunk!Rick megindult a kocsija felé – nem akartam, hogy itt hagyja. Nemrég haragítottuk magunkra a

hadsereget, ami után egy kis véletlen rongálás nem tűnt kizárhatónak.– Ugye, szól, uram, ha bármire szüksége van?– Természetesen – bólintott a szenátor szomorúan, majd megindult az állami tulajdonú terepjárója

felé.Steve már készenlétben állt az autónál, és ajtót nyitott a főnökének. Több biztonsági őrt nem láttam,

de biztosra vettem, hogy vannak még a közelben: nem kockáztatják az elnökjelölt életét egy járványsújtotta terület közelében, főleg nem azután, amire az imént fény derült.

A szenátor beszállt a kocsiba. Steve becsukta az ajtót, majd biccentett, megkerülte a járművet, s

elfoglalta a vezetőülést. A terepjáró hamarosan kihajtott az útra, s nemsokára Rick páncélozott kisVW-je is követte, és eldübörgött az úton a civilizáció felé.

– George? – érintette meg az öcsém a vállamat. – Nem indulunk, mielőtt ezek a seggfejek megintkitalálnak valami ürügyet, és feltartóztatnak minket? A macska miatt ugyan már nem kell aggódnunk,mert Rick magával vitte, és ha baj lesz belőle, egyedül őt terheli a felelősség. Lecsukják, gumibottaleltángálják, az érzékeny testrészeire elektródákat rögzítenek...

– Micsoda? – riadtam fel. – Persze, gyerünk, induljunk!– Jól vagy? – meredt rám. – Olyan sápadt lettél hirtelen!– Rebeccára gondoltam – mondtam. – Vezess te, fáj a fejem!Az öcsém most aztán végképp aggódni kezdett – nemigen szoktam engedni, hogy ő üljön a volán

mögé. A biztonságos közlekedésről alkotott elképzeléseink ugyanis merőben különböztek: ő úgy vélte,mindenre megoldás, ha olyan gyorsan hajt, hogy a rendőrök se tudják elkapni.

– Biztos? – pedzegette.Válaszul a kezébe nyomtam a slusszkulcsot. Általában nem szeretek úgy beülni az autóba, hogy ő

van a kormánynál, de általában nem is kell egyszerre megküzdenem egy csapatnyi halottal, egymegviselt elnökjelölttel meg a hasogató fejfájással.

– Vezess!Shaun még egy utolsó ijedt pillantást vetett rám, és megindult a furgon felé. Követtem őt, majd

leültem az anyósülésre, és lehunytam a szemem. A testvérem szokatlanul nagy figyelmet fordított aközérzetemre, és ez egyszer úgy vezetett, mint egy épeszű homo sapiens. Úgy nyolcvannal hajtott, sőtmég azt is belátta, hogy a féket nemcsak akkor lehet használni, ha zombik állják el az utat. Továbbra iscsukott szemmel, kényelmesebben elhelyezkedtem, és nekifogtam magamban az eseményekösszegzésének.

Amikor először megsejtettem, hogy valami nem stimmel a tragédia körül, olyasmire számítottam,hogy gondatlanságra derítünk fényt, vagy esetleg egy birtokháborító nyomára bukkanunk, akielindította a végzetes események láncolatát, de a véres felfordulás közepette észrevétlen maradt, ésezért terelődött a gyanú a lovakra. Örökösen nyugtalan természetemmel megéreztem, hogy valaminincs rendjén, de egy szerencsétlen véletlent, kis bakit gyanítottam, ami a lényegen nem változtat.

És ehhez képest mi derült ki? Rebecca Rymant meggyilkolták!Ez mindent megváltoztatott.Több hete tudtuk, hogy Tracy halála – és így, noha bizonyítani nem tudtuk, feltehetően az egész

eaklyi rajtaütés – nem baleset volt, de nem volt okunk másra gyanakodni, mint hogy egy őrültkihasználta a lehetőséget a bajkeverésre. De most... Mennyi az esélye annak, hogy ugyanaz a csoportvéletlenül egymás után két alattomos szabotázs áldozata lesz? Szinte nulla! És ennél is kevesebb, haehhez még hozzávesszük, hogy az az ember, aki a két eseményhez köthető, esélyes az AmerikaiEgyesült Államok elnöki posztjára! Ez már mindenképp bűzlik, és nem is kicsit!

És az a legszörnyűbb az egészben, hogy akárki is áll emögött, megszegte a Raskin-Watts-törvényt,azaz olyan határt hágott át, aminek a legtöbb ember a közelébe sem kerül. A gyilkosság, az egy dolog;amivel most szemben állunk, az terrorizmus.

– Hé, Georgia! Georgia! – rázta meg Shaun a vállamat.Óvatosan hunyorogva nyitottam ki a szemem, de aztán tudatosult bennem, hogy az alkony áldott

homálya borul ránk. Az öcsémre néztem, és kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet.– Jó reggelt! – mosolygott megkönnyebbülten. – Elaludtál! Megérkeztünk!– Csak gondolkoztam – bizonygattam, miközben kikapcsoltam a biztonsági övét. – Oké, lehet, hogy

kicsit el is bóbiskoltam – ismertem el végül.

– Megesik. Hogy van a fejed?– Jobban!– Örülök! Rick már itt van, és falra mászik a beosztottjaidtól! Útközben háromszor hívott, hogy

mikor érkezünk már meg!– Buffyról van hír? – kérdeztem, miközben fogtam a táskámat, és kiszálltam az autóból. A parkoló

hűvös volt, és meglehetősen zsúfolt. Nem csoda: amikor a szenátor szállást foglalt nekünk,gondoskodott róla, hogy a legjobb hotelben kapjunk helyet. Az ötcsillagos biztonság nem olcsó, deannál kellemesebb: ott van például a föld alatti parkoló, olyan mozgásérzékelő berendezéssel, melynemcsak azt követi nyomon, ki hol van, de azt is, hogy mióta tartózkodik odalent, és mit csinál. Elégegy kis időt eltölteni itt, és máris egészen új képet kap az ember a szállodai biztonságról. Szívesenelbámészkodtunk volna még, ha nem sürget a munka: ez a sztori nem várhatott! Már kezdtem hiányolniazokat a boldog szép napokat, amikor a gazdagok biztonsági berendezéseivel szórakoztunk, és abbóllett a főcím.

– Még Chucknál van, de azt állítja, hogy előkészítette a szervereket tetszőleges mennyiségű anyagfeltöltéséhez. Azt is mondta, hogy a mesélők rovata pár napig még nem reflektál a történtekre,úgyhogy addig fussunk neki nélküle – folytatta Shaun, miközben a lift felé vette az irányt. – Elégnyúzottnak tűnt, és azt mondta, lehet, ma inkább ott marad éjszakára.

– Felőlem!Chuck, a szenátor többi alkalmazottjához hasonlóan, a Követségi Szállónegyed üzleti szárnyának

lakója volt. E hangzatos név olyan apartmanházakat takart, amelyek valamivel otthonosabb szállástbiztosítottak a mi színvonalas, de rideg és hangsúlyozottan átmeneti hotelszobáinkhoz képest. Voltkonyha, nappali, szokványos fürdőkád – nálunk meg elképesztő mennyiségű kábeltévé-csatorna, kétakkora ágy, hogy alig fértek el tőlük a számítógépeink, és végül, de nem utolsósorban a bámulatosanteherbíró áramhálózat. Mindössze kétszer csaptuk ki a biztosítékot, és tőlünk ez rekordnak számít!

A liftet zsilipkamrával védték. Közeledtünkre a fotocellás üvegajtó kinyílt, majd miutánbecsukódott, egy kis előtérben találtuk magunkat. A lifttől újabb üvegajtó választott el minket.Korszerű hotel lévén, az ajtókat úgy állították be, hogy egyszerre négyen léphessenek be, de a legtöbbember vonakodott élni ezzel a látszólagos kényelemmel. Ugyanis ha egy utastársról menet közbenkiderül, hogy fertőzött, az ajtók bezárulnak, és a biztonságiak azonnali riasztást kapnak. Így hát azsilipkamrába merészkedni egy idegennel, akiről nem tudhatjuk biztosan, hogy tiszta-e – orosz rulett,amiből a legtöbben inkább kimaradtak.

Mielőtt elváltunk, Shaun megfogta és megszorította a kezem. A bal oldali fülkébe szállt, én pedig ajobb oldaliba.

– Üdvözöljük kedves vendégeinket! – szólalt meg a hotel meleg, anyáskodó hangja, melynekvalószínűleg azt a szerepet szánták, hogy megnyugtató gondolatokat idézzen fel a pihe-puha ágyikóról,a párnára tett meglepetéscsokiról meg a fertőzésveszély nélküli világról.

– Kérem, adják meg a nevüket és a szobaszámúkat!– Shaun Phillip Mason – közölte kelletlenül az öcsém.Az otthon bevett játékunkat ilyen modern technológia mellett nem mertük alkalmazni, nehogy a

számítógép úgy értelmezze, hogy hamis személyazonosságot akarunk megadni, és riassza abiztonságiakat.

– 419-es szoba.– Georgia Carolyn Mason – mondtam. – 419-es szoba.– Isten hozta önöket, Mr. és Ms. Mason – üdvözölt a hotel, miután letelt a tizenöt másodperc, mely

alatt összevetette a megadott hangmintát a rögzítettel. – Volnának szívesek együttműködni

retinavizsgálat céljából?– 715-A hatósági besorolású orvosi felmentésem van – közöltem. – Diagnosztizált, nem aktív

retinális Kellis-Amberlee-ben szenvedek, így az amerikai rokkantsági törvényben foglaltak alapján aretinavizsgálatot szövegfelismerési vizsgálattal szeretném helyettesíteni.

– Az adatok ellenőrzése folyamatban, kérem, várjon!Csönd támadt, én meg a szememet forgattam.– Miért kell ezt minden egyes alkalommal eljátszani? – dünnyög-tem.– Tüdőd, fő a pontosság!– De nem túlzás ez már?– Ugyan, a rendszer néhány másodperc alatt kikeresi az adataidat!– Na és hányszor jöttünk már itt el?– Talán arra játszanak, hogy ha fertőzött vagy, elfelejted azt a hülye törvényt – vont vállat Shaun.– Hülye a... – vágtam volna vissza, de abban a pillanatban a hangszóró félbeszakított.– Ms. Mason, köszönjük, hogy értesített minket a betegségéről. Kérem, nézze meg maga előtt a

képernyőt. Mr. Mason, kérem, lépjen a földre húzott vonalra, és nézzen a kijelzőre. A két vizsgálatotegyszerre fogjuk lefolytatni.

– A fene beléd! – szitkozódott Shaun, majd a jelzett vonalhoz illesztette a cipője orrát, a szemétpedig tágra nyitotta.

Az előttem levő képernyő vibrált, a szkennelésről szöveges üzemmódra váltott át, és kisvártatvamegjelentek rajta a következő szavak, melyeket, miután megköszörültem a torkom, hangosanfelolvastam:

– „Óh, az emlék hogy szíven ver: padlómon a vak december / Éjén fantóm-rejtelemmel hunyt elminden szénsugár, / És én vártam: hátha virrad s a sok vén betűvel írt lap / Bánatomra hátha írt ad.”[13]

– Kérem, várjanak! – szólt a hotel hangja.Azzal a fekete fedőlapok két irányban elcsúsztak, és előbukkantak a fém tesztelőfelületek.– Mr. és Ms. Mason, kérem, helyezzék a kezüket a diagnosztikai felületre!– Az eredményt persze nem mondja meg, hát nem édes? – fanyal-gott Shaun, miközben eleget tett az

utasításnak. – Az is lehet, hogy ebben a pillanatban már hívják is a biztonságiakat, és a többivizsgálatnak csak az a célja, hogy elterelje a figyelmünket a fogságról!

– Ez az, köszönöm, te örök optimista! – vágtam rá nyersen, és a másik lapra helyeztem a tenyerem.Pillanatnyi fájdalmat éreztem, amikor a tű átszúrta a bőrömet.– Vannak még egyéb vidám gondolataid?– Hát, ha Rick őrjöng, akkor Mahir valószínűleg már spontán öngyulladás áldozata lett.– Remélem, valaki felvette!– Mr. és Ms. Mason, köszöntjük önöket a Parrish Weston Hotelben. Érezzék jól magukat, és

értesítsenek minket, ha bármiben a szolgálatukra lehetünk!Alig vártuk, hogy a hangszóró végigdarálja a nyálas szövegét. Végre kinyílt a minket elválasztó

ajtó, majd a lifté is, és mehettünk az utunkra. Amint kitettük a lábunkat, az ajtó becsukódott mögöttünk,és

– Köszönjük, hogy a Weston Szállodaláncot választották!– Fogd már be! – morogtam, és megnyomtam a „hívás” gombot.A helyváltoztatás tudománya az elmúlt húsz évben igen sokat fejlődött. Az emberek azelőtt,

természetes hajlamuknak engedve, előszeretettel kódorogtak sötét, veszélyes helyeken – a zombikmegjelenésével ennek leáldozott. A Westonban az átláthatatlan folyosó- és átjárórendszer mellettkilenc felvonó kapott helyet. Ezeket egyetlen központi számítógépről vezérelték, és minden

fennakadás nélkül, olajozottan működtek. Az ajtajuk kevesebb mint öt másodperc alatt nyílt ki. Amintbent voltunk, rögtön el is indultunk, és a lift szélsebesen falta a métereket a szobánkhoz legközelebbreeső állomásig.

– Mivel kezdünk? – kérdezte Shaun.– Takarítás az üzenőfalon, általános ellenőrzés és beszámoló – soroltam. – Megpróbálom az

embereimet kirángatni az ágyból, te is hívd a tieidet!– És a mesélőkkel mi lesz?– Velük majd Rick foglalkozik!Úgy voltam vele, hogy ha Buffy ki akar maradni a két, földhözragadtabb rovat talán eddigi

legnagyobb sztorijából, ám legyen, de a bloggerek mozgósításából neki is ki kell vennie a részét.Elvégre nem hagyhatjuk, hogy az egész stábja lehúzza a rolót, csak mert ő dugni akar!

– Lehetek én, aki megmondja neki? – vigyorodott el az öcsém.Amikor közeledtünk a célállomáshoz, a lift lágyan, zökkenőmentesen lelassult; nem is lehetett

érezni, hogy az imént még úgy harminccal süvítettünk. Halk kattanással kinyílt az ajtó.– Ha ragaszkodsz hozzá – vontam vállat. – Feltétlenül hangsúlyozd, hogy Magdalene-nel

megküzdeni szintén az ő dolga. Ha sikerül neki, az sokat lendít a helyzeten!A szobánk ajtajánál a beléptető mezőre nyomtam a hüvelykujjam, miután felvillant a zöld fény,

szabad volt előttem az út. Shaun azonban elém furakodott.– Persze, csak utánad – sóhajtottam.– Tudtam, hogy rád számíthatok! – feleselt vissza, én meg a szemem forgatva követtem.Amikor a szenátor szállást foglalt nekünk, két szomszédos szobát kért, egyet nekem és Buffynak, a

másikat pedig a fiúknak. Ez a felállás azonban nem működött. Buffy nem hajlandó teljes sötétbenaludni, csak tompa fénynél, ami nekem nyilvánvaló okokból nem felel meg; Shaun meg hajlamosfélálomban agresszíven reagálni, ha valami váratlan zajt hall. Így hát Rick Buffyval foglalta el azegyik szobát, míg én a másikon Shaunnal osztoztam, na meg az ideiglenes főhadiszálláson iselengedhetetlen számítógépekkel.

Amikor beléptünk, Rick a terminálnál ült, a megmentett macska pedig összegömbölyödvedorombolt az ölében. Nem csoda, hogy az állat ilyen jól érezte magát; röviddel azelőtt osztozott meg agazdájával egy tonhalas szendvicsen.

– Szerencsés jószág! – állapítottam meg.– Hál’ istennek, hogy végre itt vagytok! – kapta fel Rick a fejét. – Mindenki csak azt kérdezi, mi a

teendő! A nyers felvételt annyian letöltötték, hogy azt hittem, elszáll az egyik szerverünk! Mahirnak benem áll a szája, az üzenőfalak meg...

– És az értékelések, Rick, inkább azt mondd! – szakítottam félbe a panaszáradatot.– Oké... – motyogott, és a képernyő felső sávjában megkereste a kért adatot.– Hét százalékot emelkedtünk mindenhol.– Vow! – füttyentett Shaun. – Gyakrabban kellene terrorcselekményeket lelepleznünk!– Egyelőre csak annyit tudunk, hogy ez történt! – igyekeztem lehűteni, és leültem az én

terminálomhoz. – Most csapj a lovak közé, és szedd össze a csapatodat! Fél óra alatt meglesz ajelentés, aztán jöhet a szerkesztés és az összefoglaló!

– Rajta vagyok! – felelte az öcsém, majd odahúzott magának egy széket, miközben azt mondtaRicknek: – Szólj a mesélőknek! Buffy nem jön.

– Hát ez remek – fintorgott Rick, és már meg is nyitotta az MSN-t.– Minek köszönhetem ezt a megtiszteltetést? – érdeklődött.– Annak, hogy idehoztad ezt a dögöt! – vágtam rá. – Riaszd Magdalene-t, majd ő segít! És most

csend legyen, anya dolgozik!Rick méltatlankodva fújtatott, de végül visszafordult a gépéhez.Mi is így tettünk Shaunnal.Úgy fél óra alatt sikerült elérni, hogy az üzenőfal kevésbé emlékeztessen egy összeesküvés-

elméleti konferencia helyszínére, ahol még tűz is kiütött. A Ryman-birtokon kitört fertőzéshullámotmár nemcsak a Kellis-ellenszer légtérbe bocsátásával hozták összefüggésbe, hanem John F. Kennedymeggyilkolásával is, sőt már ezt a feltételezést is rég túlszárnyalták. Elégedetten konstatáltam, hogy acsapatom tagjai mind be vannak jelentkezve, és szorgos moderációval igyekeznek véget vetni akáosznak. Hasonló volt a helyzet az irwineknél és a mesélőknél is, íme az igazság hatalma: ha csak aleghalványabb lehetősége is felmerül annak, hogy kideríthető, akkor senki sem akarja az idejétvesztegetni.

– Nálam most már úgy-ahogy rend van! – jelentette Shaun.– Itt szintén – szólalt meg Rick is. – A hozzászólók valamelyest lehiggadtak, és az önkéntes módik

kézben tartják a dolgokat.– Nagyszerű!Mivel a segítők nem tartoztak a Világvége Afterparty szerződéses alkalmazottjai közé, nem kellett

részt venniük a megbeszélésen. Megnyitottam az adminchatet. „Jelentkezzetek be!”, írtam.– Kapcsoljatok konferenciabeszélgetésre, srácok! – szóltam oda Shaunéknak. – Mindjárt belépnek

a többiek!– Megvan!– Megvan!– Bejelentkezés. Tizenegyes szoba, maximális biztonsági szint.A konferenciarendszerünk felerészt a hagyományos Microsoft Windows VirtuParty – melynek

segítségével a résztvevők azonnali üzeneteket küldhetnek, illetve webkamerával isbekapcsolódhatnak –, felerészt meg Buffy műve. A tizenegy csatornánk biztonsági fokozata ahármastól, mellyel egy okosabb felhasználó is elbánik, a tizenegyesig terjed, melyet viszont még afizetett tesztelőknek sem sikerült feltörni.

A monitoron lévő kis ablakokban hamarosan sorra megjelentek a bloggereink. Shaun, Rick meg énvoltunk az elsők, a meglehetősen kialvatlannak látszó Mahir rögtön utánunk futott be, majd őt követteAlaric és az irwinekhez átigazolt Becks helyére felvett Suzy. Aztán érkezett maga Becks, háromcsapattársával együtt, akiket alig ismertem fel. Utánuk következett öt mesélő, akik közül hármanegyetlen webkamera előtt dugták össze a fejüket – Magdalene le sem tagadhatta volna, hogy mármegint egy szokásos ereszd-el-a-hajam bulit rendezett. Ezek után már csak Shaun egyik irwinje, Davehiányzott, aki az alaszkai vadonban járt bevetésen, és feltehetően nem jutott gépközeibe – meg Buffy.Mielőtt megkezdődött volna az ülés, sorra megszemléltem az arcokat. Aggodalom, zavarodottság,kíváncsiság, itt-ott izgalom – de senki sem keltett olyan benyomást, mintha titkolna valamit. Szóval,állapítottam meg magamban, ez itt a mi csapatunk. Össze kell dolgoznunk, és utánajárni ennek abűnténynek.

– Nos, akkor kezdhetjük – szóltam a mikrofonba. – A mai délután folyamán felderítő úton jártunk aRyman-birtokon. Felteszem, mindenki látta már az összefoglalót; ha valaki mégsem, az jelentkezzenki, nézze meg, és aztán jöjjön vissza! A kérdés pedig az: mi legyen a következő lépés?

Annak köszönhetően, hogy Kirsten Wagman képviselőasszonnyal tartottam a kampánykörútján,egy nagyon fontos dolgot megtanultam a politikáról: bizonyos esetekben előfordul, hogy a stílus

jelentősége felülírja a mondanivalóét. Lássuk be: nem napjaink egyik lángelméjéről beszélünk,hanem egy korábbi sztriptíztáncosnőről, aki azzal az ígérettel jutott be a képviselőházba, hogyminden ezer szavazatért cserébe újabb kihívó öltözékben jelenik meg. Elsöprő, fölényes győzelmetaratott: ezután biztosak lehetünk benne, hogy lesznek követői, és az ő mandátuma lejártával issokáig fogják meg fehérneműs hölgyek feldobni a képviselőházi üléseket.

Ezúttal azonban nem aratott sikert. Annak ellenére, hogy a szavazóközönség könnyen enged acsábításnak, és tízből kilenc esetben hajlamos a különcséget a közjó fölé helyezni a rangsorban,Wagman harca az elnöki posztért kudarccal végződött. Miért? Meggyőződésem szerint atörténtekért részben Ryman szenátor okolható, egy olyan ember, aki megmutatta, hogy a stílus és amondanivaló nem zárja ki egymást, s ami ennél is fontosabb, a becsület sem veszett még ki avilágból.

Felelőssé tehető a Világvége Afterparty, és annak főmunkatársa, Georgia Mason, aki egészenújszerű módon közelített a kampánytudósítás feladatához. Nem állítom, hogy a munkája tökéletesvagy akár csak részrehajlástól teljesen mentes, de azt igen, hogy egy olyan erénnyel dicsekedhet,ami még a becsületességnél is ritkább.

Szívből szól, így hát a legnagyobb örömmel jelenthetem ki, hogy az amerikai fiatalokon mégnem lett teljesen úrrá a közöny és a levertség. Akadnak még, akik nem hajlandók az igazságot azüres szórakozásra váltani; van még igény a precíz, tényszerű tudósításra, ami lehetővé teszi, hogyaz emberek levonják a maguk következtetéseit. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ennek a csapatnaka tagja lehetek!

(BEJEGYZÉS RICHARD COUSINS „MÁS NÉZŐPONT” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,

2040. MÁRCIUS 18.)

Tizenhat

A tárgyalás a hajnali órákig elhúzódott. Az emberek egymás után dőltek ki; végül már csak hármanmaradtunk: Mahir, Rick és én. Shaun már régóta húzta a lóbőrt a gépnél, hátradőlve a székében. Rickújdonsült kedvence összegömbölyödött a gazdája mellkasán, a farkával eltakarta az orrát, és csaknéha-néha pislogott egyet a társaságra.

– Nem tetszik ez nekem, Georgia – ismételte Mahir.Az aggodalom és a kimerültség a máskor élesen kivehető angol akcentusát is egészen meglágyította.

Az elmúlt órák óta sokadjára a hajába túrt, a fürtjei most már kócosán meredeztek minden irányba.– A jelenlegi helyzet minden, csak nem biztonságos!– Ugyan már, Mahir, a föld másik felén vagy! Nem hiszem, hogy bajod esik.– Nem is a saját biztonságom miatt aggódom! Mindenképpen tovább akarjátok feszegetni ezt az

ügyet? Nem örülnék, ha aztán nekem kellene megírnom a nekrológotokat!Annyira féltett minket, hogy nem tudtam rá haragudni. Mahir remek srác. Kissé régimódi, és

alaptermészeténél fogva kerüli a kockázatot, de jó fej, és tehetséges tudósító. Úgy gondoltam, hogy hanem érti, miért akarunk a dolog végére járni, csak világosabban el kell magyaráznom.

– Kiderült, hogy a halottak nem baleset áldozatai lettek, hanem mindet meggyilkolták – kezdtembele, és láttam, hogy az arca megvonaglik. – Azokat, akik Eaklyben haltak meg, szintén megölték, ésmajdnem mi is odavesztünk Shaunnal! Gyanítom, hogy Ryman szálka a szemében valakinek, akinekminden vágya, hogy meghiúsítsa a kampányát, és ennek érdekében attól sem riad vissza, hogygyilkoljon. Azt kérdezed, miért akarunk tovább nyomozni az ügyben. Én meg azt kérdezem: hogy jutotteszedbe, hogy ne tegyük?

Mahir elmosolyodott, és megigazította a szemüvegét.– Ilyesféle válaszra számítottam, de gondoltam, biztosra megyek! Nyugodt lehetsz, az egész csapat

támogat benneteket. Ha bármit tehetek, csak egy szavadba kerül!– Tudod, Mahir, amiatt nem is aggódom, hogy nem számíthatok rád! És lehet, hogy hamarosan lesz

egy megbízatásom számodra – tettem hozzá. – Ugyanakkor tudd, hogy ha még egyszer szórakoznimersz, csak hogy próbára tégy, kitekerem a nyakad! Most viszont már hajnali négyre jár, és a szenátornemsokára hívat minket. Így hát ezennel a tárgyalást lezárom. Rick, Mahir, köszönöm, hogy eddigkitartottatok!

– Szívesen máskor is – felelte Rick, majd kilépett.– Akkor szia! – köszönt el Mahir, és az ő ablaka is elfeketedett.Bezártam a programot, és felálltam. Csak ekkor tűnt fel, mennyire elgémberedtek az izmaim; sajgott

a hátam, és égett a szemem. A feszültséget enyhítendő, levettem a napszemüvegemet, ésmegdörzsöltem az arcom, de nem sokat segített.

– Nem fekszel le? – szólt rám Rick, mire bágyadtan bólintottam.– Nem akarlak megsérteni, de most...– Tudom, tűnjek el! Felébresztesz, ha indulunk?– Hát persze!– Akkor jó éjt, Georgia! Aludj jól!Azzal az ajtó megnyikordult, és Rick átment a szomszédos szobába.– Neked is! – intettem utána.Aztán az ágyhoz botorkáltam, és útközben lehajigáltam a ruháimat. Amikor már csak a póló és a

bugyi maradt, úgy éreztem, nincs erőm megkeresni a hálóingem, így egyből bebújtam a takaró alá, és

a következő pillanatban rám borult az áldott sötétség.– Georgia! – szólított meg egy ismerős hang.Úgy döntöttem, nem törődöm vele, és átfordultam a másik oldalamra.– Georgia! – ismételte az illető, ezúttal sürgetőbben.Lehet, hogy ideges volt, aki ébresztgetett, de a jellegzetes pánikot, ami a zombik közeledtével tör ki

az embereken, nem éreztem rajta, így csak motyogtam valamit, és makacsul csukva tartottam aszemem.

– Ide figyelj, George, ha nem kelsz fel azonnal, leöntelek egy pohár hideg vízzel! – közölte amakacs hang, nem fenyegetőn, csupán tényszerűen. – Nagyon rossz lesz, de nem hatsz meg!

– Utállak! – recsegtem, miután megnyaltam kiszáradt ajkamat.– Na és hol a testvéri szeretet? Minden bizonnyal ez annak a jele. Ki az ágyból, egy-kettő, Ryman

most hívott! Amíg öltöztem, végig beszéltem vele, te meg az egészet átaludtad. Meddig maradtál föntaz éjjel?

Nagy nehezen kinyitottam a szemem, és hunyorogva Shaunra néztem. Egy bővebb inget viselt, azt,amit a védőfelszerelés fölé szokott felvenni. Szédelegve ülő helyzetbe küzdöttem magam, éskinyújtottam a bal kezem. Az öcsém odaadta a napszemüvegemet.

– Úgy négyig – feleltem. – Hány óra?– Mindjárt kilenc!– Jaj, istenem, meghalok! – nyöszörögtem.Felálltam, és a fürdőszoba felé tántorogtam. A személyzet készséggel lecserélte a hagyományos

villanykörtéket alacsonyabb teljesítményű energiatakarékosra, ami nem bántja a szemem, de afürdőszobai fénycsövekkel nem tudtak mit kezdeni.

– És hányra jön? Vagy nekünk kell elmenni hozzá?– Tizenöt perced van. Steve elvisz minket. Buffy meg majd felrobban! – közölte kárörvendően. –

Képzeld, Chuck meg ő már ott vannak Rymanéknél, és nem tudott átöltözni! Az imént kaptam meg tőleéletem legdühösebb SMS-ét!

– Aki éjjel ilyen vagány, az másnap reggel viselje a következményeket – vontam vállat.A fürdőszoba fényei vakítottak még a napszemüvegen keresztül is. Amikor a tükörbe néztem,

feljajdultam.– Úristen, hogy nézek ki!– Csak mint egy halott újságíró – nyugtatott meg Shaun.– Vagy egy vízihulla – vélekedtem.Elgyötört és sápadt voltam, s mivel hajat is régen vágtam, így már elég hosszú volt ahhoz, hogy

összekócolódjon. A fejem még nem lüktetett, de tudtam, hogy ez csak idő kérdése, mert anapszemüvegem szélén is épp elég gyilkos fény szivárgott be. Csak egy módja volt, hogy elkerüljem abajt, az pedig nem járt kellemetlenség nélkül. Halkan szitkozódva a kontaktlencsetartóm után nyúltam,és lekapcsoltam a villanyt. Ritkán viselek kontaktlencsét, olyankor viszont teljes vagy közel teljessötétben kell behelyeznem, különben károsodhat a retinám, márpedig egyelőre még szükségem van aszememre.

– George? – hallottam meg a közelgő Shaun csoszogását. – Mit csinálsz a sötétben?– Csak a kontaktlencsémet rakom be – feleltem, miközben az elsőt a helyére illesztettem. – Keress

már nekem tiszta ruhát!– Minek nézel engem, a szobalányodnak?– Kizárt, ő jóval szebb nálad! – vágtam vissza.Amikor a második lencsével is megvoltam, újra felkapcsoltam a villanyt, mire élénk, fehér fény

árasztotta el a helyiséget.Hunyorogva megszemléltem a kék szemű tükörképemet, majd nekiláttam a fésülködésnek és a

fogmosásnak.– Haladj már, Shaun! Mégsem kerülhetek a szenátor elé bugyiban!– Hunter S. Thompsonnak nem okozna problémát, ha alsógatyában kellene egy politikus előtt

megjelennie! Sőt még az sem, ha a te bugyidban!– Hunter S. Thompson annyira elszállt volt, hogy ilyesmivel nem törődött.Ekkor kinyílt a fürdőszobaajtó, és Shaun felém hajított egy halom ruhát.– Ugye, hogy nem esett olyan nehezedre? – vetettem oda köszönet gyanánt. – Szedd össze a

cuccokat, én is mindjárt megyek!– Esküszöm, legközelebb hagylak elaludni – zúgolódott Shaun.– És ezzel a kontaktlencsével úgy nézel ki, mint egy földönkívüli!– Tüdőm! – feleltem a legnagyobb nyugalommal, és magamra csuktam az ajtót.Tíz perc elteltével Shaun és én már a liftben voltunk. Éppen a felszerelésem utolsó diagnosztikai

ellenőrzésénél tartottam, ahogyan az öcsém is az egyre bonyolultabb számokat ütötte be a PDAbillentyűzetén. Ezúttal ugyan nem terepmunkára indultunk, és fennállt az esélye, hogy Ryman szenátornem is engedi a most felvett anyagokat közzétenni, de ez sem riasztott vissza minket a hosszabbbiztonsági procedúrától. Elhagyni a hotelt kamera és diktafon nélkül felért azzal, mintha meztelenülkellett volna az utcára lépnünk, így érthető módon idegenkedtünk a puszta gondolatától is.

A kameráim közül néhány elállítódott, az órámba épített diktafonnak pedig majdnem megtelt amemóriája. Megjegyeztem magamban, hogy figyelmeztetnem kell Buffyt, s nem sokkal Shaun előttvégre kiléphettem az előcsarnokba.

– Köszönjük, hogy ideiglenes otthonuknak a Parrish Weston Szállodát választották! – gügyögte ahangosbemondó a zsilipkamra közelében. – Hálásak vagyunk, hogy megtiszteltek minket abizalmukkal! Kérem, helyezzék a jobb kezüket a...

– Elég legyen már! – csaptam türelmetlenül a tenyeremet a fémlapra.A kilépéshez szerencsére csak egy negatív vérvizsgálat kell. Nem aggasztja őket, hogy esetleg

aktivizálódik a kedves vendégben a vírus – csak legyen olyan szíves odakint átalakulni, s ha egy módvan rá, lehetőleg a számla rendezése után.

Mindketten tisztának bizonyultunk, így hát a külső ajtó is kitárult, amin olyan gyorsan kislisszoltunk,hogy a negédes hang már csak az üres előtérnek ömlenghette el búcsúzó szavalt. Odakint hideg volt,és sütött a nap – tökéletes wisconsini délelőtt köszöntött minket. A felhajtón csak egyetlen autóárválkodott.

– Ez értünk jött? – kérdezte Shaun.– Ja, hacsak nem a most zajló birkózóbajnokság egy résztvevőjéért – feleltem, és elindultunk a

jármű irányába.Ha a szenátor autót küld, annak általában megadja a módját: egy masszív kinézetű szabadidő-autó

várt minket, sötét – s fogadni mertem volna, hogy golyóálló – ablakokkal. Hiába, ha van miből, miértne? Shaun elismerően füttyentett, és oldalba bökött a könyökével, mert a hátsó szélvédőn méglőréseket is felfedezett.

– Ilyen még Anyának sincs – motyogta.– Biztosan féltékeny lesz! – vélekedtem.Steve a hátsó ajtónál állt, és nyitva tartotta számunkra – az udvariassághoz hozzátartozott, hogy nem

engedett minket előreülni. Amikor észrevette a kontaktlencsémet, csodálkozva felvonta aszemöldökét, de – a javára legyen mondva – megjegyzést nem fűzött a látványhoz, csak szélesebbre

tárta az ajtót, és betessékelt minket:– Shaun, Georgia, parancsoljanak!– Látom, ma reggel ön húzta a rövidebbet – állapítottam meg, miközben beszálltam és összébb

húztam magam, hogy helyet szorítsak Shaunnak. Rick már odabent ült. Intettem neki, amit ő letörtenviszonzott.

– A szenátor fokozottan biztonságos helyszínen szeretné lefolytatni a tárgyalást, és úgy vélte,örömükre szolgál majd, ha ezúttal nem maguknak kell vezetni.

Azzal a parkoló felé sandított, és a headsetjéhez nyúlt. Csak nem hiszik, hogy a furgonunkatbepoloskázták? – ráncoltam a homlokom. Jó, nem teljesen kizárt – főleg így, hogy Buffy az utóbbiidőben elhanyagolta az ellenőrző munkálatokat –, de mégis kissé paranoid elképzelésnek tűntszámomra.

Aztán belegondoltam: Rebecca Ryman gyilkosa attól sem riadt vissza, hogy ellenőrzöttlaboratóriumi körülményektől függetlenül élő Kellis-Amberlee-vírusokat használjon a célja eléréseérdekében – ezek után már minden elképzelhető, és értelmét veszti a „paranoia” fogalma.

– Jól nézel ki, Stevie! – csapott az öcsém a biztonsági őr tenyerébe, miután beszállt.– Ha még egyszer megpróbálsz így hívni, elbúcsúzhatsz a fejedtől – hangzott a szívélyes válasz,

majd az ajtócsapódás.Aztán hallottuk az őr lépteit, ahogy megkerüli az autót, majd beül előre. Egyirányú üvegréteg

választotta el az első üléseket az utastértől, azaz ő látott minket, de mi őt nem. Ez aztán biztató,gondoltam.

– Lehet ám, hogy komolyan mondta! – jegyezte meg Rick.– Nem baj, csak kapjam meg róla a videót! – vont vállat az öcsém, majd kényelmesen hátradőlt,

összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, és felrakta a lábát az ölembe. – Ez baromi jó! – lelkendezettfülig érő szájjal. – Egy elnökjelölt vár minket titkos megbeszélésre! Ugye, most ti is James Bondnakérzitek magatokat?

– Nem, mert nem vagyok férfi – ábrándítottam ki.– Én meg nem képzelem magam halhatatlannak – rázta Rick is a fejét.– Nyúlbélák! – szitkozódott Shaun.– Meglehet, de legalább magasabb a várható élettartamunk, mint a tied – vágtam vissza.– Én most odaadnám a különbözetet egy kávéért meg egy sötét szobáért – ábrándozott Rick.Amikor felé fordultam, álmosan dörzsölte a szemét. Elég megviseltnek tűnt, és gyűrött inge lehetett

akár a tegnapi is.– Rosszul aludtál? – kérdeztem együtt érzőn.– A macska nem hagyott pihenni – árulta el.Elvette a kezét az arca elől, felém fordult, de beletelt némi időbe, míg észrevette a változást.– Georgia! – kiáltott fel, amikor végre kapcsolt. – Mi történt a szemeddel? – hüledezett.– Kontaktlencse – magyaráztam. – Szarrá dörzsöli a szemem, de így legalább nem tud egy dirigáló,

begurult seggfej hangszórón keresztül megvakítani!– Az nagyon kiakasztott, ugye? – billentette oldalra empatikusán a fejét.– Micsoda, hogy a szeretetre méltó gépfegyveresek ország-világ előtt, élő közvetítésben

demonstrálták, hogy elég elvenni a napszemüvegemet, és harcképtelenné válók? Ugyan, hovagondolsz, fel se vettem! – fakadtam ki, majd lelöktem az ölemből Shaun lábát. – Ülj rendesen, nemszanatóriumban vagy! – mordultam rá.

– Látod, milyen kiállhatatlan, ha nem alhat eleget? – panaszkodott az öcsém Ricknek, majd ímmel-ámmal kiegyenesedett.

Aztán, némileg kicsavarodva, Rickhez hajolt.– Szóval, Ricky, figyelted az értékeléseket? Mert nekem lenne néhány ötletem, hogy javítsunk

rajtuk! Kezdhetnénk például azzal, hogy meztelenül...És onnantól fogva már le se lehetett lőni, elmebeteg elképzelések egész áradatát zúdította a döbbent

Rickre, aki szegény azt sem tudta, hova nézzen kínjában.Én viszont örültem, hogy az öcsém végre leszállt rólam, így hát, ügyet sem vetve a mellettem zajló

egyoldalú párbeszédre, elővettem a PDA-mat, és böngészni kezdtem a főcímeket. „Újabbfertőzéshullám San Diegóban.” Pedig ott a Feltámadás óta egészen mostanáig nyugalom volt. Annakidején viszont éppen a Nemzetközi Képregénykonferencia alatt csapott le a vírus, és nem sokat kíméltmeg az összegyűlt százhúszezer peches résztvevő közül. Aztán: „Wagman képviselőasszonyttávozásra szólították fel.” Hogy miért? Mert hivatalos eseményen olyan öltözékben jelent meg, amiinkább illett egy vegasi bártáncosnőhöz. Következőnek egy Hong Kong-i illetőségű személy, akinek aszerkesztőség helyett a pszichiátrián lett volna a helye, azzal az elméletével hozakodott elő, hogy aKellis-Amberlee-t az ősök imádatát előíró vallások eltörlése céljából szabadították az emberiségre...Mindent összevetve, csak a szokásos, semmi különös – már ha nem számítjuk azokat a híreket, melyeka Ryman-birtokon lebonyolított felfedező-utunkról szóltak, vagy arra utaltak. Felületes megfigyelésalapján úgy tűnt, hogy a híroldalak hatvan-hetven százaléka minket biggyesztett a vezető cikk helyére.Minket.

Felhívtam Buffyt, aki meglehetősen mogorva kurtasággal szólt bele a telefonba.– Mi az?– Buffy, kellenének a számok! – mondtam, ügyet sem vetve a modorára. – Szétszéledt a csapat, és

tudnom kéne, hogy kiugrasszam-e Mahirt az ágyból!– Várj!Buffynak van a legkorszerűbb gépe, amely villámgyorsan tölti be az adatokat. Én hosszú percekig

kínlódom, míg ő egy csuklómozdulattal kivágja ugyanazt az eredményt. De hát ezért ő a technikusunk.Most mégis tovább tartott a szünet a megszokottnál: műszaki zseninknek máskor elég szokott lenni

néhány pillanat, most meg már vagy egy perce meg se mukkant.– Buffy, valami baj van? – kérdeztem, és erre Shaun meg Rick is felfigyeltek.Felemelt kézzel intettem őket csendre.– Ott vagy még?– Igen... ööö... asszem... itt vagyok, ja... – hebegte. – Georgia? Georgia, vezetünk! – mondta ki

aztán. – Nekünk van a legnagyobb látogatottságunk, ránk hivatkoznak és minket idéznek a legtöbben avilág összes híroldala közül.

Egészen megbénultam, és megnyaltam az ajkam.– Ismételd meg!– Vezetünk, Georgia, elsők vagyunk!– Biztos vagy benne?– Teljes mértékben – győzködött, majd kétségbeesve hozzátette: – Most mit csináljunk?– Szerinted mit csináljunk? Még kérdezed, hogy mit csináljunk?! – hadartam idegesen. – Keltsd fel

a többieket, Buffy! Kezdd a te embereiddel!– De Ryman szenátor...– Úton vagyunk hozzá! Vele most ne törődj! Csak szedd össze az embereket, és mindenkit állíts rá

az oldalra! – szólítottam fel már-már kiabálva, majd befejeztem a beszélgetést.– Shaun – fordultam vissza a többiekhez. – Hívd fel a bloggereidet, mindenkitől jelentést akarok,

Dave-et is beleértve! Telefon már csak van Alaszkában is! Rick, te meg nézd meg a bejövő leveleket,

és legelőször is küldd át az eladásokkal kapcsolatos érdeklődő üzeneteket, ha néhány véletlenül náladkötött ki!

– De George, mi?...– Elsők vagyunk, Shaun, vezetünk! – mondtam tagoltan, egyenesen a döbbent arcába. – Igen, jól

hallottad! Most pedig gyerünk, tedd, amit mondtam!Az út hátralevő részében mással sem foglalatoskodtunk, csak telefonáltunk, e-maileket és SMS-eket

küldözgettünk, és sorra vertük fel a beosztottjainkat jól megérdemelt szunyókálásukból,visszaparancsolva őket a felbolydult csatatérre. A többség alig látott az álmosságtól, de miutánodakecmeregtek a géphez, bekapcsolták, és lángvörös betűkkel vibrált az Afterparty kezdőlapján,hogy „A VILÁG első számú híroldala”, egyből magukhoz tértek – nem csoda, ettől még a halott iséletre kelne!

Mahir reakciója volt a legsajátosabb: amikor felhívtam, döbbent csenddel fogadott, aztán egy cifrátkáromkodott, majd lecsapta a telefont, hogy azonnal a géphez ülhessen. Ez már tetszett: egy férfi, akibetartja a helyes sorrendet!

Mindhárman annyira beletemetkeztünk a munkába, hogy el is felejtettük figyelni a „fokozottanbiztonságos helyszínre” vezető utat. Éppen Alaricnak és Suzynak osztogattam az utasításaimat, amikoraz autó ajtaja hirtelen kinyílt, s beáradt a fény, Shaun meg, aki a bal oldali ablaknak vetette a lábát,majdnem a hátsóján landolt a parkoló betonján.

– Megérkeztünk – közölte Steve, de mi nem tettük le a PDA-kat és a netbookokat. Rick olyanügyesen manőverezett, hogy a két hüvelykujjával egyszerre gépelt a PDA-ján meg a telefonján.

– Hahó! – próbálkozott újra Steve. – Emberek, itt vagyunk! A szenátor várja magukat!– Pill... – motyogtam, és az egyik kezem felszabadítva jeleztem, hogy várjon.Amíg tátott szájjal kapkodott levegő után – szokatlan volt számára az udvariatlanságom –,

befejeztem a teendők felsorolását, abban a reményben, hogy a két blogger így majd tudja tartani afrontot, amíg nem jutok újra netközelbe. Féltem, hogy elúsznak, de számítottam Mahirra, hogy majd afennmaradó kevés idejében kisegíti őket. Elvégre ő megközelítőleg ugyanolyan adminjogokkalrendelkezett, mint Shaun meg én.

– Rendben, kész – tettem le végül a PDA-mat. – Menjünk!– Esetleg nem kívánja még újabb néhány percig nézegetni az e-mailjeit, vagy szörfözni a

világhálón?– Szerintem ez hülyének néz minket – sandítottam az öcsémre.– Meglehet – pattant ki Shaun az autóból, és nekem is a kezét nyújtotta. – Hagyd rá, korlátolt alak,

és gondolj arra, hogy ma még rajta kívül néhány kormánytisztviselőt is fel kell bosszantanunk!Egy fedett parkolóban álltunk meg, mely úgy a negyede volt a szálloda mélygarázsának. Olyan erős

volt a világítás, hogy fel sem tűnt az átmenet a természetes fényből a mesterségesbe. Elfogadva Shaunsegítségét, kiszálltam, a PDA-t az övemre rögzített tokba csúsztattam, majd Rickhez fordultam, hogyőt is kizökkentsem. Amikor elkapta a tekintetem, biccentettem, mire némileg magához tért. Értetlenülnézett, de nem kellett tovább noszogatni, mert kapcsolt, és szórakozottan megkérdezte:

– Hol vagyunk?– A szenátor elővigyázatosságból egy másik helyet is fenntart a városban, a kényes témájú

tárgyalások lebonyolítására – közölte Steve.– Vagy azon tárgyalópartnerek számára – vetettem rá egy éles pillantást –, akik nem szívesen

tartózkodnak lovak közelében.– Miss Mason, nincs rá felhatalmazásom, hogy ehhez bármit hozzáfűzzek.Szóval igen.

– Értem. És most hová megyünk?– Kérem, kövessenek!Egy páncélozott ajtóhoz vezetett minket, ahol, legnagyobb meglepetésünkre, nem kellett

vérvizsgálaton átesnünk. A gömbfogantyú is hiányzott. Összenéztünk Shaunnal, míg az őr hívottvalakit:

– Földszint, nyugati ajtó. Bebocsátást kérek!Kattanás hallatszott, és az ajtókeret fölött zöld fény jelent meg. Az ajtó kinyílt. Az előtérből enyhe

fuvallat áramlott ki; pozitív nyomású ventillációt alkalmaztak, hogy megakadályozzák oda-kintről apotenciálisan fertőző levegő beáramlását.

– Most már értem, miért nem kell a vérvizsgálat – motyogtam, s nyomomban Shaunnal és Rickkelkövettem Steve-et.

Az előtér ajtaja becsukódott mögöttünk.A lámpák olyan erősen világítottak, hogy még a kontaktlencsén keresztül is bántották a szememet.

Hunyorogva közelebb húzódtam Shaunhoz, és félig lehunyt szemmel követtem elhomályosodott alakjáta szemközti ajtóig, ahol két őr várakozott, kezükben egy-egy hatalmas műanyag tálcával.

– A szenátor kívánsága, hogy a tárgyalást ne közvetítsék, és ne készüljön róla kép- vagyhangfelvétel – jelentette ki Steve. – Legyenek szívesek a felszereléseiket leadni; távozáskorvisszakapják őket.

– Biztosan csak viccel! – hüledezett Shaun.– Nem úgy néz ki – pislogtam az őr felé. – De hát ez olyan, mintha ruha nélkül kellene bemennünk!

– ellenkeztem én is.– Ha nem bízhatunk meg magukban, hogy valóban megszabadulnak az eszközeiktől,

elektromágneses szűrőt fogunk alkalmazni – figyelmeztetett Steve lágy hangon, megkeményedettvonásai azonban elárulták: tisztában van kérése súlyával, és ő sem örül hálátlan szerepének. – Adöntés az önök kezében van – fűzte hozzá.

Az elektromágneses biztonsági szűrő az érzékenyebb készülékeinkkel végérvényesen elbánna, és atöbbiben is súlyos károkat okozna. Tudtuk, hogy ha újakat kellene beszereznünk, hónapokra vagy talánegész évre legatyásodnánk; így kénytelen-kelletlen nekiláttunk megszabadulni a rejtett kameráktól –illetve esetemben az ékszerektől is –, és egymás után letettük őket a tálcára. Az őrök unott arccalvárták, hogy befejezzük.

– Legalább a telefont bevihetjük? – néztem Steve-re, amikor már csak az maradt nálam.– A személyes felhasználású jegyzetek készítésére alkalmas tárgyak, valamint telekommunikációs

eszközök, amennyiben a tárgyalás alatt kikapcsolják őket, maradhatnak – hangzott a válasz.– Klassz... – jegyeztem meg, majd letettem a fülékszert, és visszavettem a digitális személyi

asszisztensemet.A mikrofonok, kamerák és adattárolók nélkül védtelennek éreztem magam; úgy éreztem, számtalan

veszély leselkedik rám.– És Buffy hogy viselte mindezt? – kíváncsiskodtam.– Megígérték neki, hogy addig nem kell lejönnie a netről, amíg maguk ide nem érnek.– Micsoda?! – kiáltott fel Shaun. – Ön azt mondja, hogy az emberei odabent épp most próbálják

meg elvenni a technikusunk felszerelését?– nézett az ajtó felé, és látszott az arcán, hogy lelki szemei előtt már látja is a jelenetet. – Akkor

inkább maradjunk kint! – indítványozta. – Sokkal biztonságosabb!– Sajnálom, de Ryman szenátor és Tate kormányzó várják magukat – mondta Steve, és biccentett a

másik kettőnek.

Az egyik a társa kezébe nyomta a tálcáját, és kinyitotta az ajtót. Újabb légáramlat jelezte, hogy itt ispozitív nyomású ventilláció működik.

– Itt van Taté? – vontam össze a szemöldökömet. – Ne mondja már, tényleg itt van Taté?Steve előrement, és nem felelt.Összeszűkült szemmel ráztam a fejemet, és dühösen követtem. Rick és Shaun mögöttem kullogtak.

Amikor már mindenki odabent volt, az őrök becsukták az ajtót; ők kívül maradtak.– Na mi az? – bámult az öcsém. – Semmi vérvizsgálat?– Biztos tudják, hogy nincs értelme – vélekedett Rick.Nem szóltam rá semmit, inkább a berendezést tanulmányoztam, mely egyszerű volt, de igen

kifinomult: tágas terek, egyenes vonalak és jó fényviszonyok jellemezték. A lámpa a mennyezetrőlhatározottan szórta a fényt, semmi nem utalt arra, miként lehetne homályosabbra állítani; vagy teljesenvilágos volt, vagy teljesen sötét, semmi köztes. Annyira nem vakított, mint az előtér fényei, dekellemes sem volt. Egy kérdésre mindenesetre választ adott: ez a helyszín csak alkalmi tartózkodásihely, tárgyalások, netán partik céljára, de nem itt laknak. Emily ugyanis a retinális KA miatt biztosannem tudná elviselni, és ablakok sem voltak.

Átsétáltunk az étkezőbe, ahol egy fekete öltönyös, fürge biztonsági őr épp kopasztotta Buffyt – akiolyan rossz néven vette a felszerelése elkobzását, hogy a pillantásával minket is képes lett volnamegölni.

– Elkészült, Paul? – kérdezte Steve, mire a fickó ráemelte el-kínzott arcát, és így felelt:– Igen, Miss Meissonier együttműködést tanúsított.– Hazudós – mormogta Shaun, de rajtam kívül valószínűleg senki nem hallotta.– Buffy – szólítottam meg óvatosan a technikusunkat, elnyomva egy mosolyt –, mi a helyzet?– Chuck már odabent van a szenátorral meg a feleségével – felelte Buffy, miközben a szemén

látszott, hogy továbbra is Paul kivégzésének legjobb módját fontolgatja –, Tate kormányzó pedig azimént érkezett meg. Bocs, hogy nem figyelmeztettelek benneteket, de én sem tudtam, hogy itt lesz.

– Semmi gond – sóhajtottam. – Tetszik, nem tetszik, már ő is a kampánycsapathoz tartozik.Mehetünk – néztem Steve-re.

– Erre szíveskedjenek! – tárta ki az őr a szemközti ajtót, s miután utolsóként Rick is belépett, egykattanással becsukta.

Egy nappaliban álltunk, ahol a fekete és a fehér dominált. Az egyszerű, fehér art deco díványokvégében fényes fekete asztalkák álltak, és a célirányosan elrendezett lámpák kis műalkotásokatvilágítottak meg, melyek valószínűleg egyenként is többe kerültek, mint amennyi a mi egész évesforgalmunk.

Más színeket csak a jelenlevőkön lehetett látni: Peternek és Emilynek egészen kivörösödött az arcaa sok sírástól, Tate meg jól szabott sötétkék öltönyt viselt, mely némileg visszafogottan, de azértegyértelműen hirdette tulajdonosa gazdagságát. Amikor beléptünk, mind a hárman felénk fordultak. Aszenátor felállt, megigazította a zakóját, és kezet rázott Shaunnal. A mellettük álló kormányzó azundorát igyekezett, nem túl nagy sikerrel, leplezni.

– Köszönöm, hogy eljöttek! – ült vissza a helyére a szenátor a felesége mellé, akinek kisírttekintetét tükrös felületű napszemüveg fedte.

Haloványan ránk mosolygott, és mindkét kezével a férje kezébe kapaszkodott. Peter öntudatlangesztussal közelebb húzta magához. Látszott rajta, hogy ő is elgyötört, de csekély megmaradt erejéthabozás nélkül kész megosztani a feleségével. Ilyen nemes lelkű ember kell az ország élére,gondoltam.

– Volt más választásunk? – vont vállat Shaun, majd lehuppant az egyik díványra, és szándékos

nyegleséggel szétterpeszkedett.Tate viszolygó pillantása, megtetézve a felszerelésünk elkobzása miatti frusztrációval, a végletekig

feldühítette, és látszott, hogy egy rossz szó, és ugrik. Nem bántam; mindig könnyebb higgadt, ésszerűviselkedést tanúsítanom, ha az öcsém kéznél van ellenpéldának.

– Szívesen eljöttünk, szenátor úr, de attól tartok, nem értem, miért kellett elvenni afelszerelésünket! A kameráink egy része nagyon érzékeny darab, és nem szívesen adom olyan emberkezébe, aki nem tagja a csapatunknak. Ha hamarabb értesít minket a megbeszélés titkos jellegéről,akkor el sem hoztuk volna őket magunkkal!

– Úgy érti – horkant fel a kormányzó –, hogy akkor olyanokat választ, amiket könnyebben el tudrejteni?

– Az a helyzet, kormányzó úr, hogy szó szerint értettem, ahogy mondtam – néztem Tate-re mereven.A retinális KA egyik előnye, hogy a szemnek nincs szüksége az állandó nedvességpótlásra, azaz,

hétköznapi megfogalmazással, nem kell sokat pislognom. Így hát az embereket, legalábbis Shaunszerint, nagyon ki tudja hozni a sodrukból, ha egy magamfajta bámulja őket.

– Tisztában vagyok vele – folytattam kimérten –, hogy ön csak nemrégiben csatlakozott akampányhoz, és feltehetően nincs hozzászokva, hogy bloggerekkel dolgozzon együtt. Erre tekintettelvagyunk; ugyanakkor fölöttébb értékelném, ha ön meg azt venné tudomásul, hogy mi viszont már jóideje együttműködünk Ryman szenátorral, és ez idő alatt, ha megkért bennünket, hogy egy anyagotvagy információt ne közöljünk, mi mindig eleget tettünk a kívánságának. Ebben valószínűleg az isközrejátszik, hogy csak akkor kért ilyet, hajó oka volt rá. Úgy gondolom, ez kellőképpen igazolja,hogy rendelkezünk mindazzal a tapintattal, udvariassággal és mindenekelőtt lojalitással, mely szervesrésze a kampánytudósítás feladatkörének.

– Nézze, kishölgy – állta a tekintetemet Tate szemrebbenés nélkül –, ez mind nagyon szép, de, mármegbocsásson, mielőtt ide kerültem, a média már nemegyszer megégetett, így hát jobbnak látom azóvatosságot.

– Nézze, uram – igyekeztem a hangsúlyommal ráébreszteni, hogy hanyagolhatná a lekezelőmegszólításokat –, már ön bocsásson meg, de a referenciáink is igazolják, hogy mindig is korrektülkezeltük a bizalmas információkat, továbbá hadd bátorkodjam megjegyezni, hogy a média mindenvalószínűség szerint azért „égette meg” önt, mert nem hajlandó letenni arról a szokásáról, hogy abecsületes emberekben is csak a jövendőbeli bűnözőket látja. Ellentétben azzal, hogy ön folyton azamerikai értékeket vallja magáénak, a sajtószabadság kérdésével kissé hadilábon áll.

– Ide figyeljen, kislány... – kerekedett el a kormányzó szeme.– Ne hívjon engem se „kislánynak”, se „kishölgynek” – teremtettem le –, és higgye el, eddig is

nagyon figyeltem.– És hova óhajt mindezzel eljutni? – kérdezte Tate indulatosan.– Ó, csak vissza a hotelünkbe, ahol majd vidáman elmeséljük az olvasóink millióinak, hogy bocs,

de mára semmilyen hírrel nem szolgálhatunk, ugyanis – miután lelepleztünk egy amerikai birtokonelkövetett bioterrorista bűncselekményt – nem tudtunk érdemben tárgyalni az elnökjelöltünkkel,mégpedig azért nem, mert az új alelnökjelöltje azt vallja, hogy a tudósítókban nem lehet megbízni. Hátnem lenne aranyos? – mosolyodtam el.

– Georgia, üljön le – szólt rám Ryman kimerültén, amin nem csodálkoztam. – Maga is, Shaun.Buffy, Rick, maguk állva is maradhatnak, ahogy tetszik. Maga pedig, Dávid, ne felejtse el, hogy őkvoltak az egyetlenek, akik vették a fáradságot, hogy valóban utánajárjanak a történteknek, miközbenmindenki más elintézte azzal, hogy spontán fertőzéshullám volt! Ezért megkérem, legyen velükudvarias, ők pedig, bízzunk benne, ugyanolyanok maradnak, mint eddig: abszolút méltányosak és

együttműködők.– Az eszközeink elkobzására még nem kaptunk magyarázatot – emlékeztettem a szenátort.– Rossz döntés volt részemről, elnézésüket kérem. De most már nem változtatnék rajta, inkább

engedélyüket kérem, hogy a tárgyalást megnyissam.– Es nekünk ebből mi előnyünk származik? – vontam fel a szemöldököm.Tate kormányzó prüszkölt, és paprikavörös fejjel fújtatott; Ryman azonban egy intéssel elejét vette

a dühkitörésének, a szemembe nézett, és így szólt:– Egy exkluzív interjút velem, amit nem kérek el előzetes átnézésre, arról, amit tegnap találtak.– Kevés – legyintett Shaun, és ezzel nemcsak a szenátor csodálkozását váltotta ki, hanem az

enyémet is. – Már ne haragudjon, uram – hajolt előre –, de ez nem egy nagylelkű ajánlat. Az olvasóinkmár ismerik önt, tisztelik, és ha továbbmegy a megkezdett úton, magára fognak szavazni; de nemfognak hanyatt esni attól, hogy sikerült egy újabb interjút készítenünk magával!

– Akkor hát mit szeretne, Shaun? – túrt a hajába a szenátor elcsigázottan.– Őt – biccentett az öcsém állával Emily felé. – Vele szeretnénk interjút készíteni.– Az teljességgel lehetet...– Rendben! – szólt közbe Emily. – Boldogan! Eddig csak azért vontam ki magam, hogy megvédjem

– itt elcsuklott a hangja – a családomat. De most már ez nem akadály.– Hát nem aggódik a két kisebb gyermeke biztonságáért? – csodálkoztam.– Nincsenek már a birtokon. Védőőrizet alatt állnak, biztonságban vannak. És ha a

szerepvállalásommal meg tudom akadályozni, hogy egyesek ámokfutást rendezzenek, és legyilkoljákmások állatait amiatt, ami Rebeccával és a szüleimmel történt, nos, akkor... – húzódott aligészrevehető mosolyra az ajka – akkor részemről megéri az erőfeszítést.

– De Emily... – tette kezét a felesége karjára a szenátor.– Elfogadjuk! – közöltem, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni Peter megütközését. – Akkor ma

délutánra mindkettejükkel egyeztetünk időpontot, hogy felvegyük az interjúkat. És ezennel rá istérhetünk arra, hogy most miért vagyunk itt.

– Miss Mason, a szenátor szeretné megvitatni a tragédia kapcsán talált bizonyítékot, melyet az öncsapata fedezett fel a családi birtokán – sietett a válasszal Tate kormányzó, akinek a hangjában márnyoma sem volt az iménti zaklatottságnak; ha más erényét nem is láttam, azt az egyet el kellettismernem, hogy született politikus. – Tehát: tisztában vagyok vele, hogy ez úgy festhet, minthamegkérdőjelezném az önök szakmai becsületét, de...

– Rick, neked feltűnt már, hogy minden seggfej így kezdi, ha meg akarja kérdőjelezni a szakmaibecsületünket? – szólt oda az öcsém, mintegy mellékesen, a kollégánknak.

– Furcsamód igen – bólintott Rick. – Úgy látszik, ez valami neurotikus kényszer.A kormányzó gyilkos pillantást vetett a szókimondó srácokra, majd folytatta:– Kérem, értsék meg, nem személyes okok motiválnak, csak az, hogy fel kell mérnünk, mennyi

igazság van abban, h...– Szóval maga – vágtam a szavába – azon spekulál, hogy az értékeléseink javítása érdekében

terrorizmusra utaló bizonyítékot loptunk be az ellenőrzött területre, annak dacára, hogy közben az ottelhelyezett kameráink folyamatosan közvetítették élőben az eseményeket a legóvatosabb becslésekszerint is milliós közönségünknek?

– Nem egészen erre akartam utalni, de...– Szenátor úr – fordultam Peterhez, a kormányzóba fojtva a szót –, ezt a kérdést majd újra

felteszem, ha engedélyt kapok, hogy rögzítsem a beszélgetést, de annak érdekében, hogy mielőbbvéget vessünk ennek a vallatásnak, a tisztánlátás érdekében most feláldozom a spontaneitást.

Megérkezett már a laboreredmény a fecskendő tartalmáról?– Igen, Georgia – felelte a szenátor, mereven előreszegezett állal.– És megmondaná, mi volt az?– Nem értem, ennek mi köze van az eredeti kérdéshez! – akadékoskodott Taté.– Szenátor úr? – vártam továbbra is a választ.– A bevizsgáláskor kiderült, hogy a fecskendőben kilencvenöt százalékban élő Kellis-Amberlee-

vírusokat tartalmazó szuszpenzió található, jódozott sóoldatban – mondta Ryman. – A kiegészítőadatokra még várni kell.

– Mint az altörzs meghatározása? – kérdeztem. – Mindenesetre, Tate kormányzó, a járvány kitöréseidején a csapatunk a Ryman-birtoktól több száz mérföldes távolságban tartózkodott, ellenőrizheti abiztonsági adatok közt. Ráadásul a nemrégiben csatlakozott Mr. Cousins kivételével a megelőzőhónapokban Ryman szenátor úr csapatával utaztunk. Mr. Cousins Wagman képviselőasszonnyaltartott, így az ő útvonala is nyomon követhető. Nem vagyok virológus, de annyit magam is tudok, hogyaz élő vírus izolációja, ha el akarjuk kerülni a fertőzést, speciális felszerelést igényel, ami nemcsakhogy nagyon érzékeny, de a kezelése külön szakképzettséget követel meg. Érti már, kormányzó úr,mire akarok kilyukadni, vagy esetleg ábrán is szemléltessem?

– Igaza van – szólalt meg Emily, magára vonva Tate neheztelő pillantását.Az asszonynak nem szállt inába a bátorsága, magabiztosan folytatta:– Az egyetemen hallgattam virológiát, kötelező volt az állattenyésztési képesítés megszerzéséhez. A

vírus izolálásához steril szoba és fokozott fertőzésvédelem szükséges, ráadásul egy... fegyverbetölteni még kockázatosabb eljárás! Kizárt, hogy ők ehhez a megfelelő felszereléssel rendelkeznének!Ha valaki ilyenre adja a fejét, nem elég neki egy kukta a hotel konyhájáról!

– Ráadásul – vettem át a szót, pedig már Tate is nekirugaszkodott a felháborodott válasznak –, mégha valahogy meg is oldottuk volna az elkészítését, és rávettünk volna egy csendestársat, hogy amíg mia kampánykörúton vagyunk, csempéssze be a birtokra, maga szerint lennénk olyan idióták, hogy pontmi fedjük fel, hogy ami történt, nem baleset, hanem szándékos bűncselekmény? Úgyhogy miután túlvagyunk azon, hogy maga megkérdőjelezte a lojalitásunk után az épelméjűségünket és azintelligenciánkat is, esetleg lapozhatunk végre?

Tate kormányzó erre már nem szólt semmit, csak hunyorogva hátradőlt a székében. Én továbbra istágra nyílt szemekkel vizslattam, mert tudtam, hogy a túlságosan kék kontaktlencsétől, pláne ha sokáignem pislogok, úgyis kirázza a hideg. Igazam lett: egy idő után elfordította a fejét, én meg elégedettenszóltam Rymanhez:

– Most, hogy túlestünk ezen a kis nézeteltérésen, megtudhatnánk, mi egyéb okból kellett ide, avédfalak mögé vonulnunk?

Ryman szenátor, mentségére legyen mondva, legalább zavartan adta a következő választ:– Azon tanakodtunk, hogy... nos, tekintve a körülményeket, talán az lenne a legjobb, ha önök négyen

hazatérnének!A szám is tátva maradt, és mint láttam, Rick is megdöbbent. Buffy, aki rá nem valló némasággal

ülte végig a Tate-tel folytatott szóváltást, lesütött szemmel nézett maga elé.Végül Shaun, dühösen toppantva a lábával, felpattant.– A rohadt életbe, észnél vannak?– Shaun – próbálta a szenátor felemelt kézzel lehűteni. – Kérem, használja az eszét, és...– Már elnézést, uram, de ezt esetleg majd akkor mondhatja nekem, ha kifogyok a témákból! –

feleselt vissza az öcsém.Az egész teremben csak én tudtam egyedül, mennyire türtőztetnie kell magát ahhoz, hogy ne

üvöltve, tombolva reagáljon. Ritkán hagyja, hogy úrrá legyenek rajta az indulatai, de ha mégismegtörténik, legjobb mindenkinek fedezékbe vonulni.

– Nem gondolja, hogy tartozunk annyival a nézőinknek, hogy befejezzük, amit elkezdtünk?! Hosszútávú szerződést írtunk alá! Nem tartozunk azok közé, akik fülüket-farkukat behúzzák, és diszkóinak, haegy kicsit nehezebbé válnak a dolgok!

– De a lányom meghalt, Shaun! – ugrott talpra a szenátor, miközben Emily elhagyatottan,tehetetlenül ülve maradt a díványon.

– Nem érti meg, hogy ez nekünk nem csak egy sztori? Az igazság nem hozza vissza őt!– De a hazugság sem – szólt közbe Rick, a felhevült vitától meglehetősen elütő

rendíthetetlenséggel.Mindenki felé fordult, ő pedig büszkén magasra tartott fejjel viszonozta Ryman és Tate pillantását.– Szenátor úr, átérzem a fájdalmát, jobban, mint hinné! És azt is tudom, hogy ha az ember aggódik,

hajlamos a rossz tanácsot is megfogadni – Rick itt a kormányzóra sandított, akinek ismét elvörösödöttaz arca –, miszerint a lábatlankodó civileket jobb távol tartani a veszélytől. De lássa be, uram, márkéső! A hírek világa már csak ilyen. Ha most elküld minket, nem győzi majd elhessegetni a szenzációután szaglászó kollégákat, akik, már ne is haragudjon, magasról tesznek majd az ön érdekeire éskívánságaira. Velünk viszont már jól működő munkakapcsolat alakult ki, és tudja, hogy hallgatunkönre. El tudná ezt mondani más tudósítókról?

– Szerintem meg igaza van – szólt közbe Buffy.A döbbenettől tágra nyílt szemmel meredtem rá, ő pedig, anélkül hogy felnézett volna, ekképpen

folytatta:– Nem erről szólt a megállapodás. Lehet, hogy Rick jól mondja, és jönnek majd mások helyettünk,

de minket ez mit érdekel? – Ekkor már felénk pislogott a borzas frufruja alól, és az ajkát megnyalvafolytatta:

– Ha mindenáron távozni akarnak az élők sorából, az ő bajuk! Én viszont félek. SzerintemRymannek igaza van, és nem kellene már itt lennünk. Sőt lehet, hogy eleve hiba volt idejönnünk!

– Buffy – hebegte Shaun elhűlve –, mi van veled?– Shaun, ez csak egy sztori, és bárhová mentünk, mindenhol szörnyűségek történtek! Azok a

szegény emberek Eaklyben – emelte fel elkeseredett arcát –, aztán ami a birtokon történt... Rymanszenátor úr, maga csodálatos ember, de nekünk ez csak egy sztori, és nem akarunk a részeivé válni,mert bajunk eshet!

– És éppen ezért kell maradnunk! – csattantam fel.A csalódottság nem mutatkozott meg annyira a hangomban, pedig legszívesebben felképeltem volna

Buffyt! Legszívesebben addig ráztam volna, míg meg nem magyarázza, hogyan feledkezhetett megennyire az igazság fontosságáról, mindazok után, amin együtt keresztülmentünk! Ehelyett azonbanhiggadtan néztem körül a helyiségben, és így szóltam:

– Minden „csak egy sztori”. Tragédia, komédia, világvége: csak egy sztori. Ami számít, az az, hogyelmondjuk-e!

– És, kishölgy, éppen e felfogás miatt kell most haladéktalanul távoznia! – dörögte Tate kormányzó.– Ugyanis nem bízhatunk abban, hogy képes tartani a száját, ha egyszer a fejébe veszi, hogy a sztoritközzé kell tenni! Márpedig itt nem a maga ítélete a mérvadó, hanem a nemzetbiztonság, és gyanítom,maga sem fogja fel, mekkora veszélybe sodor minket!

– De David, kérem... – próbálta enyhíteni a szenátor a feszültséget.– Ez aztán a vehemens kiállás a Szabadság értéke mellett, kormányzó úr – szúrtam rajta egyet.– Maga elhiszi ezt a baromságot, Ryman szenátor?! – tombolt Shaun.

– „A szigorított cenzúra miatt menesztették a kampány becsületes tudósítóit.” Annyi előnye végül isvan a dolognak, hogy ez egy szépen csengő főcím lesz – vélekedett Rick. – Sőt ha elképzelem, milyenjó értékeléseket hoz majd...

– Értékelések! – fröcsögött a kormányzó. – Maguk mással sem törődnek, nem néznek se Istent, seembert...

– Hallgasson! – szólt rá vészjóslón Emily, de Tate-nek esze ágában sem volt így tenni.– ...csak a nyavalyás értékeléseiket!A kormányzó már megállíthatatlanul belelendült, és az arca túlbuzgó, megszállott vallásos

hevülettel izzott. Most, hogy Ryman szenátor lekerült a feketelistájáról, új ellenségeket találtmagának: minket.

– Egy kislány meghal, egy család gyászol, egy elnökjelölt talán sosem épül fel amegrázkódtatásból, maguk meg még most is csak az értékeléseiken kérődznek! Tudják mit, fogják anyavalyás értékeléseiket, és...

Az már nem derült ki, mit tegyünk velük, mert Emily odapattant, és egy hatalmas pofont kevert le akormányzónak. A vörös képén csattanó tenyere olyan hangot hallatott, mint egy ág reccsenése – ésutána fojtott csend telepedett a jelenlevőkre. Tate kormányzó fájdalmasan tapogatta az arcát, ésszemlátomást ő maga sem hitte el, hogy ez megtörténhetett. Még én is megdermedtem, pedig a pofontnem én kaptam!

– Emily, mit... – dadogott Ryman szenátor, de a felesége egy legyintéssel a torkára fagyasztotta aszót.

Az asszony, miközben egy pillanatra sem fordította el tekintetét Tate kormányzóról, lassan levette anapszemüvegét. A helyiséget elárasztó könyörtelen fénytől a pupillája úgy kitágult, hogy az íriszeegészen eltűnt. Az arcom megvonaglott a puszta gondolatra, hogy mennyire fájhat ez neki, de ő enneksemmijeiét nem mutatta, csak meredten bámult Tate-re.

– A férjem politikai karrierjére való tekintettel udvarias leszek magával, a nyilvánosság előttmosolygok, és ha kamera vagy független tudósító van a közelben, megpróbálok úgy viszonyulnimagához, mintha emberi lény lenne – közölte higgadtan.

– De vésse jól az eszébe: ha még egyszer megpróbál az én jelenlétemben ilyen hangot megütniezekkel az emberekkel szemben, ha még egyszer feltételezni meri, hogy hiányzik belőlük azítélőképesség, az együttérzés és a józan ész, akkor teszek róla, hogy nagyon megbánja, hogy idejött!És ha egyszer is azt fogom látni, hogy maga rossz hatással van a férjemre – nem mint politikusra,hanem mint emberre –, akkor azt is megbánja, hogy a világon van, akkor tönkreteszem, kitaposom abelét! Megértette, kormányzó?

– Igen, asszonyom – felelte Tate még mindig kábultan. Én is hasonlóképpen éreztem magam, éslátszólag Shaun is. – Megértettem.

– Jól van – biccentett Emily, és azzal hozzánk fordult. – Shaun, Georgia, Buffy és Rick, remélem,ez a kínos közjáték nem veszi el a kedvüket attól, hogy továbbra is velünk dolgozzanak. Ésmindkettőnk nevében mondom, őszintén bízom benne, hogy maradnak, és továbbra is teszik adolgukat.

– Kitartunk maguk mellett; a szerződés, amit aláírtunk, nem csak a jó napokra vonatkozik! –bizonygatta Rick. – Úgy gondolom, maradunk mindannyian!

Buffyra sandítva ezt nem tudtam annyira biztosra venni.– Így van, Emily – bólintottam mindenesetre. – Maradunk! Feltéve, ha a szenátor úr is úgy akarja! –

fordultam az illetékes felé.Ryman lassan, bizonytalanul bólintott, majd lassan felállt, és átkarolta a felesége vállát.

– Dávid, attól tartok, hogy ebben a kérdésben a feleségemnek kell igazat adnom. Én is nagyonszeretném, ha maradnának!

– Nos, szenátor – mondtam –, akkor semmi nem állja útját a további sikeres együttműködésünknek!– Így van! – felelte, és kezet ráztunk.

Hogy mi a baj a hírekkel? A válasz pofonegyszerű: azok, akiknek hatalom jutott a kezükbe,szeretik, ha az emberek félnek. Egyenesen érdekükben áll. Jól jön nekik, ha az emberekmegbénulnak a félelemtől, például a puszta gondolatra, hogy bármikor meghalhatnak. Márpedigmindig lehet találni valamit, amitől félhetünk. A Feltámadás előtt a terroristáktól, most meg azombiktól.

És mi köze ennek a hírekhez? Íme, a magyarázat: az igazság nem félelmetes. Az embereknek, hamár megértették, a következményeivel együtt, és tudják, hogy nem rejtegetnek előlük valamifontosat, többé nincs okuk félni. Az igazság akkor rémisztő, ha úgy gondoljuk, hogy csak egy részétismerjük. Márpedig, mint mondtam, a hatalmon levők szeretik, ha az emberek félnek. ÍgyIgyekeznek minél jobban rátelepedni az igazságra, illetve úgy kiszínezni vagy megszű’rni azt, hogyfélelmetesnek tűnjék. Ha nem kellene félnünk attól, hogy bizonyos tényeket elrejtenek előlünk,akkor a már ismert tényekkel is könnyebben megbirkóznánk.

Érdemes lenne ezen elgondolkodni.

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2040. ÁPRILIS 2.)

Tizenhét

Három hetet maradtunk Parrishben, aztán útra keltünk. A szavazók ideiglenesen elnézték aszenátornak, hogy visszavonul meggyászolni a lányát, de lehetett tudni, hogy ha egy idő után nem lépelő, és nem emlékezteti őket, hogy micsoda értelmetlen tragédia áldozata lett, kicsúszik a lába alól atalaj. Az emberek ingatagok, és Rebecca Ryman hősi halálán hamar túlléptek. A hírek e helyettBlackburn kormányzóasszony izgalmas egészségügyi reformtervezetéről áradoztak, meg az iskolákbiztonságára vonatkozó előremutató javaslatairól, valamint az állattartási szabályozásokat érintőújszerű ötleteiről. Tulajdonképpen az ellenfél kampánya is felhasználta Rebecca halálát, mert amikora politikusnő amellett kardoskodott, hogy „keményebb korlátozásokat kell bevezetni a nagy testűállatok tartása terén”, mindenki a lány arcát látta. A szenátor tudta, hogy ha nem zárkózik fel mielőbb,alulmarad.

Mivel olyan gyorsan távoztunk Oklahoma Cityből, a lakóbuszok és a felszereléseket szállítóteherautók sajnos több állammal lemaradtak mögöttünk. Amikor Wisconsinból is útra keltünk, ez igennagy problémának bizonyult, mert az egyre szorosabbá váló időbeosztásunkba nem fért bele, hogyvisszautazzunk értük, így hát szöget ütött a fejünkbe, hogy miként szállítsuk el a szenátort, aszemélyzetét, a biztonsági osztagot, a felszerelést – és mindez Tate kormányzó csatlakozásával méggyarapodott is! –, ha nem rendelkezünk a megfelelő, védett közlekedési eszközökkel.

A válasz egyszerű volt: sehogy. A szenátor, a felesége, a kormányzó és kampányfőnökeik aszemélyzet java részével együtt repülővel előrementek a következő állomásunkra, Houstonba, aholbevárták a konvojt, és munkához láttak. A többiekre, vagyis ránk várt az az izgalmas kaland, hogy amaradék felszereléssel együtt, azokkal, amelyek nem maradtak Oklahomában, vonattal eljussunk acélállomásra. Igen ám, de Parrish és Houston között nem közlekedett olyan szerelvény, melyen elfértvolna minden cuccunk. Ugyanakkor ez mégsem bizonyult komoly problémának, mert Shaun és én nemis hagytuk volna hátra a járműveinket – akárhogy is, de mi akartuk vezetni azokat.

Úgy terveztük, hogy kíséret nélkül tesszük meg az utat: csak a Világvége Afterparty csapata, és azegyes tagok majd menet közben csatlakoznak. Azonban bárki, aki csak meghallotta, beleértve aszenátort és Steve-et is, hevesen tiltakozott a terv ellen. Próbáltuk győzködni őket, hogy hakevesebben vagyunk, gyorsabban tudunk haladni, de rá se hederítettek az érvre. Három napig tartóordibálás után végre sikerült kompromisszumot kötnünk: beleegyeztünk, hogy magunkkal viszünknéhány biztonsági őrt is. Mialatt ez a megállapodás megszületett, annyira elfáradtunk, hogy Chuckellen – akire az érzékenyebb felszerelések felügyeletét bízták – már nem maradt erőnk tiltakozni. Nemis bántuk annyira, hogy őt is a nyakunkba sózták, mert reméltük, hogy a jelenléte megnyugtatja Buffyt –márpedig e téren nem válogathattunk az eszközökben.

A tárgyalás óta ugyanis tovább nőtt a feszültség a csapaton belül Buffy és hármunk közt. Nemgondoltuk volna, hogy képes a távozás mellett kardoskodni! Ezzel mindent, amiért addig együttdolgoztunk, elárult, ráadásul olyan hirtelen, mint derült égből a villámcsapás! Rick viselte alegnehezebben; ahogy láttam, azóta szóba se állt vele. Buffy szomorúan nézett rá, mint a kiskutya, hatudja, hogy rossz fát tett a tűzre, és folytatta a felszerelések előkészítését. Mire mindennel végeztünk,addigra ő legalább kétszer szétszedte és újra összerakta az összes kamerát, frissített mindent az összesgépen, és kicserélte a memóriakártyát a PDA-mban.

Emiatt Shaun és én tétlenségre voltunk kárhoztatva. Én még úgy-ahogy elfoglaltam magam azzal,hogy telefonos interjút készítettem minden politikussal, akinek csak el tudtam kapni a grabancát, ésemellett Mahirral együtt végeztem az értékesítési munkákat, meg moderáltam az üzenőfalat. Shaun

azonban nem tudta hol kiereszteni a gőzt: a kormány megtiltotta, hogy a vizsgálat lezárásáig a birtokravisszamenjünk, és Parrishben nem hemzsegtek az élőholtak. Így hát nyugtalan volt, levert, és ezzel azőrületbe kergetett. Rosszul viseli a semmittevést; elég, ha csak sokáig ülve kell maradnia, márismogorva, ingerlékeny, s ami a legrosszabb, hallgatag lesz.

Shaun lelkiállapota jelentősen hozzájárult az út alatti elhelyezkedésünkhöz. Rick elöl haladt a kiskék tatujába préselődve, a macskájával együtt, amelynek, miután Rymanék állatorvosa kiállította azigazolást, hogy egészséges, a „Lois” nevet adta. Az öcsém a furgonban gubbasztott, metálzenétbömböltetett, és magába fordult, Buffy pedig Chuck társaságában zárta a sort, a felszereléseketszállító teherautóban.

Én kevésbé voltam egy helyhez kötve, mert a motorommal könnyebben mozogtam. A kameráimatnem kapcsoltam ki; titkon reméltem, hogy találok Shaunnak egy zombit, hadd viduljon fel egy kicsit.Semmi egyéb nem zökkentette ki a búskomorságából. Már két napja úton voltunk, további kettő mégelőttünk állt, és a némasága már nagyon nyomasztott.

A fülhallgatóm megreccsent.– Bekapcsol – mondtam a hangfelismerőnek, majd amikor az fogadta a hívást, így szóltam: – Itt

Georgia!– Rick vagyok. Vacsorázunk?– Hát, mivel már egy órája lement a nap, időszerű lenne, úgyhogy a legközelebbi helyen álljunk

meg!– A GPS szerint kétórányira innen van egy autósbüfé, ahol egész jó vacsorát adnak!– És a biztonsági szűrésről van infó?Előtte ugyanis nemegyszer fordult elő, hogy az őrök megvétózták a kiválasztott autósbüfét, ugyanis

nem kaptak elég meggyőző adatokat arról, hogy a kávé és a pite között nem tör ki a járvány. Egész napvezettem, és nagyon szerettem volna olyan helyen megállni, ahol negyedórás veszekedés helyett végrevacsorát kapok.

– A kormány által kiadott friss működési engedéllyel rendelkeznek, és az ellenőrzések listája iselérhető online!

– Ez már jól hangzik. Szólok Shaunnak, hátha nem harapja le a fejem. Te meg közöld Steve-ékkel,hogy mi a terv, add meg nekik a címet, és mondd, hogy majd ott találkozunk!

– Megbeszéltük!– Én állom a kávét! Vége!– Vége!– Remek – mondtam, majd így szóltam a hangfelismerőhöz:– Szétkapcsol! Shaun Mason, hívás!Sípolás jelezte, hogy az utasítás célba ért, és újabb, hogy elindult a hívás.Shaunnak azonban nem volt alkalma felvenni.A lövéseket akkor nem is hallottam, csak később, amikor utólag visszahallgattam a felvételt, és

elég magasra állítottam a frekvenciát ahhoz, hogy kiiktassam a hangtompítót. Nyolc golyót lőttek ki.Az első két teherautót, bennük a biztonságiakkal és a személyzet néhány másik tagjával, nem értetalálat; anélkül hogy bármit észrevettek volna, zavartalanul hajtottak tovább az úton, majdkikanyarodtak a völgyből. A támadás akkor indult, amikor Rick éppen félúton tartott a völgy két végeközött.

Minden járművünkre két lövést adtak le Az utolsó kettő a karaván végén haladó, felszereléseketszállító teherautót érte, azt, amelyet Chuck vezetett, az anyósülésen Buffyval. A lövéseketmódszeresen időzítették, olyan gyors egymásutánban, ahogy csak a támadótól tellett. Egészen

lenyűgöző lett volna, ha nem mi vagyunk a célpont.Az első golyó, amit a motorom kapott, kilyukasztotta az elülső kereket; a járgány megingott,

kacsázni kezdett, s elvesztettem felette az irányítást. Sikítottam, majd káromkodva küszködtem akormánnyal, hogy ne boruljak fel, és ne végezzem feltrancsírozva a betonon. Tudtam, hogy még avédőfelszerelés sem óvna meg, ha szerencsétlenül esem. így, hogy már nem szolgáltattam stabilcélpontot, a támadó ügyessége is kevésnek bizonyult, és a második golyó elsüvített mellettem. Talánezért hittem azt, hogy defektet kaptam. Hagytam, hogy a lendület kisodorjon, és az út menti dombokróllegördültem az egyenetlen talajra. Valamennyire sikerült egyensúlyba hozni magam, lassítottam, ésúgy tízméternyire az úttól hirtelen lefékeztem. Zihálva megrúgtam a kitámasztót, lecsatoltam a sisakot,és döbbenten néztem az úton keletkezett káoszt.

Rick autója továbbra is elöl volt, csak most már fejjel lefelé fordulva – a kerekei a levegőbenpörögtek. A jobb oldaliakból csak néhány gumifoszlány maradt az acélfelniken szétterülve. Afelszereléseket szállító teherautó oldalra borulva feküdt úgy húsz méterrel mögötte, és a darabokratört vezetőfülkéből füst szállt fel.

A furgonnak nyomát sem láttam.A hirtelen ijedtségtől vezérelve kikaptam a telefonomat a zsebemből, és olyan erővel csaptam a

fülemhez, hogy fájdalmas vér-aláfutást hagyott, melyet azonban csak később éreztem meg.– Shaun? Shaun? A francba, Shaun, vedd fel, de rögtön!– Georgia?Olyan rossz volt az összeköttetés, hogy a recsegés közepette csak szaggatottan hallottam a hangját,

de megkönnyebbültem, mert sohasem tudnám összetéveszteni, kétségtelenül ő volt! Csak akkor nembecéz, ha dühös vagy fél – vagy mindkettő.

– Georgia, jól vagy? Hol vagy?– Tíz méterre az út bal szélétől, nagy kövek vannak itt mellettem!A bogár és a teherautó közt állok! Füstöt is látok, Shaun, mi t...– Ne hívj többet! – szakított félbe. – Nem lehet tudni, hogy lenyomozzák-e! Maradj ott, ahol vagy,

Georgia! Egy tapodtat se mozdulj, megértetted?!Azzal egy éles kattanással letette. A távolból kerékcsikorgást hallottam.Shaun a hangja alapján pánikba esett, Ricket és Buffyt nem lehetett elérni, a teherautó égett, a motor

felborult, az öcsém megijedt – ez csak egy dolgot jelenthet: fedezékbe!Visszatettem a sisakot a fejemre, lebuktam a járgány mögé, és a környező dombokat pásztáztam.

Hacsak nem lőnek ki rám egy rakétát, nem ölhetnek meg így, hogy rajtam van a védőfelszerelés.Megsebesülhetek, de nem halálosan.

Semmit nem láttam; se fényt, se mozgást, semmit.– Halló! Georgia, hallasz?– Rick? – kaptam jobb oldalra a fejem, hogy a készülék fogadja a hívást. – Rick, te vagy az? Jól

vagy? Megsérültél?– Semmi bajom! A légzsáknak hála, nem csapódtam a tetőre – felelte köhögve. – A mellkasom

alaposan megütöttem, Lois meg őrjöng az ijedtségtől, de máskülönben jól vagyunk! És te?– Megúsztam borulás nélkül. Buffyról tudsz valamit?Ezt a kérdést hallgatás követte, majd végül Rick így szólt:– Nem. Reméltem, hogy téged keresett!– Próbáltad hívni?– Nem veszi fel.– A kurva életbe, Rick, mi a franc történt?

– Azt akarod mondani, hogy nem tudod? – kérdezett vissza döbbenten. – Georgia, valaki kilőtte akerekeimet!

– Kilőtte? Úgy érted, kilőtte?!...Shaun ekkor kanyarodott nagy dérrel-dúrral vissza, és olyan gyorsan száguldott le az útról, hogy a

hidraulikusan kiegyensúlyozott furgonunk majdnem felborult.– Itt van Shaun! – mondtam Ricknek. – Mindjárt megyünk, és kiszedünk! Vége!– Vége!Azzal a kapcsolat megszakadt.Levettem a sisakot, felálltam, és két kézzel integettem. Shaun hamar észrevett, megindult a

furgonnal felém, és csikorogva megállt mellettem. Kiugrott, s úgy rohant, hogy kis híján elesett akavicson, aztán olyan erősen magához ölelt, hogy majd kiszorította belőlem a szuszt.

– Jól vagy? – kérdezte, és továbbra sem engedett el.– Vérvizsgálat nélkül megközelítettél! – feddtem meg.– Arra semmi szükség! Ha fertőzött lennél, azt tudnám! – bizonygatta Shaun, és elengedett. – Azt

mondd már, hogy jól vagy-e!– Jól! – feleltem.Beszálltam a furgonba, és leültem az anyósülésre. Amikor az öcsém is beszállt, visszakérdeztem:– Te is jól vagy?– Most már jobban! – hangzott a válasz, majd Shaun beindította a motort, és beletaposott a gázba.A furgon Rick felborult bogárhátúja felé száguldott.– Hallottad a lövéseket?– Elnyomta őket a motor zaja. Hány volt?– Nyolc! Kettő mindenkinek – vetett rám egy oldalpillantást, és akkor mélységes aggodalmat láttam

meg a szemében. – Ha kilyukasztották volna mind a két kerekedet...– Akkor halott lennék – fejeztem be helyette a mondatot, majd kivettem a kesztyűtartóból a

pisztolyomat, hirtelen ugyanis nem láttam jó ötletnek, hogy ne legyen fegyver a kezem ügyében. –Akárki tette ezt, ha sikerül a terve, most te is halott lennél, úgyhogy ezen ne is lovagoljunk tovább.Buffy keresett?

– Nem.– Remek.Hátrahúztam a szánt, és ellenőriztem a tölténytárat. Elégedetten nyugtáztam, hogy van elég golyóm,

így visszaengedtem a szánt a helyére.– Na, most már elég izgalom van az életedben? – kérdeztem kajánul Shaunt.– Talán túl sok is – felelte, és azt hiszem, ez egyszer komolyan is gondolta.A lényegen ez nem változtatott: ha a támadóink maradéktalanul teljesítik a küldetésüket, az öcsém

most vezetés helyett holtan heverne. A szokványos kerék kilyukad, ha rálőnek, ezt még apáncélburkolat sem akadályozza meg. Néhány jármű azonban túl értékes ahhoz, hogy egy nyamvadtkerék miatt ripityára törjön, és történetesen éppen ezek a járművek pályáznak legnagyobb eséllyel egygolyózáporra. Így hát a tudósok kifejlesztettek egy újfajta kerékabroncsot, amelynek meg se kottyan azilyesmi. Golyóálló kerekek – ha találat éri őket, akkor is továbbgördülnek. Én szívesen lemondtamvolna róluk – és a motor esetében így is tettem, mert elviselhetetlenül ráztak volna menet közben –,Shaun viszont ragaszkodott hozzá: nemcsak hogy ellátta a furgont ilyenekkel, hanem évente ki iscserélte őket.

Nem gondoltam volna, hogy valaha így lesz, de ezúttal mégsem éreztem pénzkidobásnak.Az öcsém a vezetésre koncentrált, én meg arra, hogy elérjem Buffyt és Chuckot. Bevetettem minden

távközlési eszközünket, hasztalan. Az imént tapasztaltuk, hogy azok működését nem zavarták meg, ígymeg kellett kapniuk az üzeneteimet! De hiába, semmilyen formában nem válaszoltak. És akkormegdermedtem az aggodalomtól.

– Szerinted az orvlövész még itt van valahol? – kérdezte Shaun, amikor lefékezett Rick autójamellett.

– Kétlem – feleltem, miközben a zsebembe csúsztattam a pisztolyt.– Célzott hadművelet volt, és valószínűleg már végeztek. Ha itt maradnak ellenőrizni, hogy biztosan

meghaltunk-e, akkor kaptunk volna még! Márpedig amikor először leállítottam a motort, átkozottulkönnyű célpont lettem volna!

– Legyen igazad – nyitotta ki Shaun egy sóhajjal az ajtót.Rick az ablak mögül lesett minket, s jelezve, hogy él, integetett. A légzsáktól mozdulni sem tudott,

és a homlokán lévő sebből vér csörgött a hajára, de úgy tűnt, megúszta ennyivel. Lois szállítódobozaaz anyósülésre volt szíjazva – reméltem, nem én leszek az, akinek ki kell majd emelnie a halálrarémült, így meglehetősen agresszív macskát.

– Rick? – kopogtam az ablakon. – Ki tudod nyitni az ajtót?A szorongató vészhelyzet dacára sem tudtam elsiklani a parányi autó tökéletes kialakítása felett.

Legalább egyszer biztosan meg-pördült, mielőtt fejjel lefelé megállt volna, és mégsem láttam rajtahorpadásokat, csak karcolásokat, valamint egy repedést az anyósülés melletti ablakon. A VW embereiaztán értik a dolgukat, nem vitás!

– Azt hiszem, igen! – kiáltotta Rick. – Ki tudtok szedni?– Azt hiszem, igen – visszhangoztam borúsan.– Nem a legszívderítőbb válasz – jegyezte meg, majd addig fészkelődött, amíg, annak dacára, hogy

a biztonsági öv és a légzsák fogva tartotta, a lábával elérte az ajtót. Amikor másodszor is sikerültbelerúgnia, én kívülről húztam a kilincset. Nem is kellett akkora erőt kifejtenem, mint előszörgondoltam: a fordított helyzet és a rázkódás ellenére az ajtó könnyedén kinyílt, és Rick lába már alevegőben kalimpált. Visszahúzta.

– És most? – türelmetlenkedett.– Most kikapcsolom az öved, te meg felkészülsz az esésre – közöltem, és behajoltam az utastérbe.– Haladjál, George – unszolt Shaun. – Nem tetszik ez nekem!– Senkinek sem tetszik – feleltem, és kipattintottam az öv csatját.A gravitáció megtette a dolgát, és Rick egy puffanással lezuhant a tetőre.– Koszi! – hálálkodott, aztán mielőtt kikászálódott volna, kiszabadította a macska szállítódobozát.A szegény állat fújt és morgott.– Hogy fogjuk újra a kerekeire állítani? – vakarta a fejét Rick, immár odakint állva.– Az autómentő a barátunk – vontam vállat. – Nyomás be a furgonba, most megyünk Buffyért!Rick halálra vált arccal engedelmeskedett, mi meg alig pár lépésről követtük. Meglepődés nélkül,

ám annál elégedettebben nyugtáztam, hogy Shaun elhozta a pisztolyát – mely az enyémnél jóvalkomolyabb darab –, a speciális, módosított lőszerrel együtt, mely akkora kárt képes tenni a humán ésposzthumán szövetekben, hogy elképesztő mennyiségű engedély kell a használatához, amelyekmindegyikét, mondanom sem kell, Shaun már a tizenhatodik születésnapja előtt megszerezte. Amikorgyőzködtem, hogy azok nélkül is biztonságban vagyunk, nem hitte el. Nem hibáztattam; valójában énsem hittem.

Shaun nem lepődött meg azon, hogy elfoglaltam a vezetőülést, sőt azon sem, hogy nem szólok rá abiztonsági öv miatt, csak beletaposok a gázba. A furgon bömbölve száguldott végig a törmelékkelteleszórt aszfalton a változatlanul füstölgő teherautó felé. Attól nem kellett tartanunk, hogy a jármű

kigyullad – az csak a filmekben szokott megtörténni, és ez, tekintve, hogy az autóbalesetek mennyivelgyarapítják a zombik számát, fölöttébb nagy kár. Tudtam, hogy ha nem érünk oda időben, Buffy ésChuck meghalnak a belélegzett füsttől; sőt az is lehet, hogy már késő...

– Buffyról van hír? – kérdezte Rick aggódva.– Azóta, hogy a teherautó felborult, semmi – közölte Shaun.– Mi az istennek nem érte mentetek először?– A válasz nagyon egyszerű – feleltem, miközben kikerültünk egy jókora gumidarabot, mely

egyértelműen Buffyék járművéről szakadt le. – Tudtuk, hogy te élsz, és nem árt az erősítés.Rick erre már egy szót sem szólt. Megálltunk a felszereléseket szállító teherautó mellett. Shaun az

ülések közé nyúlt, és elővett egy duplacsövű puskát, melyet aztán a kollégánk kezébe nyomott.– Ezzel meg mit csináljak? – bámult Rick.– Lőj le mindent, ami él és mozog, és nem közülünk valaki – rendelkezett az öcsém. – Ne húzd az

időt azzal, hogy nézegeted, halott vagy sem. Ha lelövöd, utána úgyis mindenképpen kinyiffan.– De ha a kisegítő csapat egy tagját terítem le? – nyugtalankodott tovább Rick.– Szorult helyzetben vagyunk, és az életünkre törtek, valószínűleg egy zombiövezetben! – vettem át

a szót, miközben leállítottam a motort, és kinyitottam az ajtót. – Csak hivatkozz Johnstonra, és akkornemhogy megúszod a vádemelést, de még ki is tüntetnek!

Manuel Johnston egy teherautó-sofőr volt, akit nemegyszer büntettek meg ittas vezetésért; amikorazonban az alabamai Birmingham közelében lepuffantott egy tucatnyi zombit, akik az országúti járőrökegyenruháját viselték, egy csapásra nemzeti hőssé vált. Johnston esete óta vált legálissá olyan,egyébként bűntelen emberek lelövése, akik a városon kívül, fokozottan kockázatos övezetbentartózkodnak. Sokszor átkoztuk már a nevét, mert nem egy kiváló újságírót megöltek miatta, mostviszont ő lett a megmentőnk.

– Shaun és én megnézzük a teherautót, te meg addig őrködsz!– Értem – bólintott Rick, majd kiszállt a furgonból. Az öcsémmel szintén így tettünk, és a teherautó

felé igyekeztünk.Nyilvánvaló volt, hogy ez a jármű szenvedte meg leginkább a támadást. Nem lehetett olyan jól

irányítani, mint a motoromat, olyan páncélzattal sem rendelkezett, mint Rick kocsija, a kerekek semvoltak úgy bebiztosítva a defekt ellen, mint a furgonunk esetében – elég volt két golyó a bal elsőkerékbe, hogy Chuck elveszítse felette az uralmát. A borulás következtében a vezetőfülke egyik oldalateljesen összeroncsolódott. A füsttől alig láttunk, amikor megközelítettük a teherautót.

– Buffy! – kiáltottam. – Buffy, odabent vagy?Átható sikoly érkezett válaszként. Aztán némi csöndet követően még egy. A zombik tudnak sikítani.

Csak nem szoktak.– Buffy! Felelj!Az út hátralevő részét futva tettem meg. Megragadtam a legközelebbi ajtó fogantyúját, és a tőlem

telhető legnagyobb erővel rángattam. Csak később vettem észre, hogy közben lejött a bőr atenyeremről; akkor nem. Az ajtó benyomódott, amikor a teherautó feldőlt, és meg se mozdult. Újranekiveselkedtem, és akkor éreztem, hogy mintha egy picit megremegne.

– Shaun! – hívtam az öcsémet. – Gyere, segíts!– George, előbb be kell biztosítanunk magunkat arra az esetre, ha...– Rick intézi! – rivalltam rá. – Segíts, gyorsan, amíg van esély, hogy életben van!Shaun erre leeresztette a pisztolyát, az öve mögé illesztette, és rátette a kezét az enyémre. Együtt,

hangosan számoltunk:– Egy, kettő, három! – És meghúztuk a fogantyút.

Azt hittem, kiszakad a vállam, de végül mintha egy nagyobbat mozdult volna az ajtó. Aztán egynyikorgással végre kicsapódott, majd kizuhant a keretéből, Buffy pedig az üvegszilánkokkal borítottbetonra bukdácsolt.

Köhögött, és ez jó jel volt. A zombik lélegeznek ugyan, de köhögni nem szoktak; a torok szöveteitmár annyira irritálja a fertőzés, hogy addig nem zavarja őket egy kis füst vagy maró vegyi anyagokbelélegzése, amíg teljesen meg nem bénítja rothadó testüket.

– Buffy!Térdre estem mellé, és éreztem az üvegszilánkokat még a strapabíró farmeromon keresztül is.

Tudtam, hogy mielőtt újra fölvenném, ezeket majd gondosan el kell távolítani; de akkor nem törődtemezzel, csak Buffy hátára tettem a kezem, és próbáltam őt megnyugtatni:

– Drága Buffy, minden rendben! – simogattam. – Csak lélegezz mélyeket, édesem, mindjártelviszünk innen! Gyerünk, lélegezz!

– Georgia... – nyögte Shaun olyannyira erőlködve, hogy azt hittem, rosszul lett.A tenyeremet továbbra is Buffy lapockáján nyugtatva, felnéztem rá.– Mi van?...A testvérem csendre intett, és a vezetőfülke belsejébe meredve, dermedt lassúsággal nyúlt a

pisztolya után. Nem láttam, mitől döbbent meg ennyire, ezért magára hagyva a még mindig köhögőBuffyt felálltam, és levettem a napszemüvegemet. Anélkül jobban látok, és a füst már így is eléggéirritálta a szemem.

Először csak valami kivehetetlen mozgást érzékeltem, mely lassú és egyenetlen volt, mintha valakia megkötő cementből próbálna kimászni. Aztán a pupillám tágult még két-három millimétert, s „hála”a vírusnak, a gyér fény ellenére is tisztán, élesen láttam mindent.

– Ó... – rebegtem. – A picsába.– Az ám – bólogatott Shaun. – A picsába.Az imént, amikor kinyitottuk az ajtót, Buffy kiesett, mert nem volt bekapcsolva a biztonsági öve. Ez

a hanyagság jellemző volt rá: szeretett keresztbe tett lábbal utazni, és a biztonsági öv ebbenakadályozta. Chuck ugyanakkor törvénytisztelő állampolgár volt, aki betartotta a közlekedésiszabályokat: valahányszor autóba szállt, sosem feledkezett meg a biztonsági övről. Ezúttal is így tett,mielőtt a konvoj reggel útnak indult volna – és változatlanul bekötve maradt, mert már nem tudta, holkell megnyomni a gombot, hogy kiszabadítsa magát; megváltozott állapotában azt sem tudta, mi az abiztonsági öv. Csak kalimpált a karjával hasztalanul a levegőben, és az állkapcsával mímelte amozdulatot, ahogy rágcsálná az olyannyira vágyott friss húst.

És a szája körül vér volt. Vér volt a szája körül, a biztonsági övén és az ülésen, ahol Buffy utazott.– A halál oka? – tettem fel a kérdést olyan hivatalos hangon, ahogy csak kitelt tőlem.– Ütközés okozta sérülés – állapította meg Shaun ugyanolyan szenvtelenül.A lény, mely egykor Chuck volt, rásziszegett, majd nyöszörögni kezdett. Shaun erre közönyös

mozdulattal ráemelte a pisztolyát, és lőtt. A golyó egyenesen a zombi szeme közé talált, s utána márnem kapálózott felénk; a második, végső halála pillanatában el-ernyedt.

– Valószínűleg szörnyet halt – folytatta az öcsém, mintha mi sem történt volna. – Chuck kis termetűvolt, a tünetek talán már percek múlva jelentkeztek.

– És a vér forrása?Shaun rám nézett, aztán újra Buffyra, aki még mindig az üvegszilánkokon térdelt, átölelve magát

remegett és köhögött.– Chucknak nem maradt ideje vérezni...Egy végtelennek tűnő pillanatig nem mozdultam, csak a vezetőfülkébe bámultam, a mozdulatlan

Chuckra. Kétségbeesetten kutattam valamijei után, amely megmagyarázza a vért. Talán egy fejsebvagy orrvérzés, mely akkor indult meg, amikor beverte a fejét, és amíg új életre nem kelt, nem apadtel... De hiába; nem találtam semmi ilyesmit. Csak egy szomorú látványt nyújtó kicsi holttestet, megvérfoltokat az utasülésen, melyeket nem tudtam semmiféle észrevehető sebnek tulajdonítani.

Amikor újra hátrafordultam, már meg sem lepett, hogy Shaun újra felemelte a pisztolyát. A lépteimalatt ropogott a törött üveg, ahogy odamentem az összeroskadt lányhoz.

– Buffy? Hallasz engem?– Halott vagyok, nem süket – felelte, és felemelte a fejét. Kormos arcán csíkokat szántottak a

csorgó könnyek. – Hallom, ti jól vagytok. Ugye, senkinek nem esett baja? Chuck?... Ugye, Chuck?...– Chuck pihen – mondtam, és lehajoltam hozzá. – Shaun, üzenj Ricknek, hogy azonnal jöjjön ide

vissza, és hozzon egy tesztelőegységet!– De George...– Csináld! – erősködtem, magamon érezve az öcsém neheztelő pillantását.Túl közel voltam Buffyhoz, ezzel kockáztatva, hogy ha hirtelen átváltozik, nem lesz időm elugrani.

De nem érdekelt!– Buffy, megsérültél? Vért találtunk, de nem tudjuk, honnan származik! Mutasd meg, ha megsérültél

valahol!Buffy erre elmosolyodott. Halovány, a végletekig lemondó mosoly volt ez, mely fintorba fordult,

amikor feltűrte a pulóvere ujját, és felemelte a karját, amelyen jókora harapásnyom éktelenkedett –még a csont is kilátszott.

– Erre gondolsz? Valószínűleg bevertem a fejem, amikor a teherautónk felborult, mert csak akkortértem magamhoz, amikor Chuck megharapott.

A vérzés már kezdett lassulni. Gyors véralvadás – a Kellis-Amberlee-vírus aktivizálódásánakegyik első, jól ismert jele, Nagyot nyeltem, és szédelegve, alig hallhatóan így szóltam:

– Ez, azt hiszem, megmagyarázza.– Hallottam a lövést. Ha Chuck pihen is, jól tudom, ez nem úgy értendő, hogy majd jobban lesz –

sütötte le a szemét, és gondosan visszahajtotta a pulóvere ujját. – Most lőjetek le engem is. Essünk túlrajta, mielőtt még nagyobb baj lesz!

– Rick mindjárt meghozza a tesztelőegységet! – szólt közbe Shaun, és odalépett mellém.Mindvégig Buffyra szegezte a pisztolyát, és így folytatta:– Tudod, hogy igaza van.– Amikor Chuck megharapta, még ő is éppen hogy csak átalakult! Van rá esély, hogy a nyála nem

tartalmazott élő vírusokat! – vetettem egy oldalpillantást az öcsémre.Tudtam, hogy ez hazugság, és Shaun is tudta, de rám hagyta; megadta azt a néhány perc reményt.– Megvárjuk a tesztet – egyezett bele.– Mindig elbuktam a teszteket – legyintett Buffy, miközben leült, s anélkül hogy tudatában lett

volna, gyermeki mozdulattal az állához húzta a két térdét. – Folyton megbuktam az iskolában – idéztefel, majd észrevette a testvéremet. – Szia, Shaun! Sajnálom!

– Nem a te hibád! – felelte az öcsém mogorván; az, aki nem ismeri őt, talán észre sem vette volna,mennyire gyötrődik. – Elég jól viseled. Mármint, érted, a körülményekhez képest.

– Tehetek mást? – vont vállat Buffy látszólag könnyedén, de a szemébe újra könnyek gyűltek, majdfeltartóztathatatlanul záporozni kezdtek. – Engem is elkeserít, de nem akarlak benneteket magammalrántani. Hiszek benne, hogy Isten majd méltányolni fogja, hogy türelemmel fogadtam a rám mértcsapást.

– Remélem, így lesz – feleltem lágyan.

A katolikus egyház tizenöt évvel ezelőtt mártírrá avatta a zombi-támadások áldozatait, hogymegoldja az utolsó kenet ilyenkor fellépő problémáját; meglehetős nehézségekbe ütközik ugyanis ahagyományos szertartás szerint meggyóntatni és elbocsátani a haldoklót, amikor a vég hirtelen,váratlan harapás formájában csap le.

– Itt a tesztelő! – kiáltotta már messziről Rick, és odarohant hozzánk.A puskát a hóna alá csapta, a szabványos vértesztelőegységet pedig a bal kezében tartotta. Amikor

közelebb ért, elsápadva megtorpant.– Jaj, ne, kérlek, Buffy, mondd, hogy nem neked kell! – szólt elkeseredetten.– Ne haragudj – nyúlt a lány az apró tárgyért.Rick szeme tágra nyílt a döbbenettől. Minden vér kiszökött az arcából, és odanyújtotta a tesztelőt

Buffynak. A lány könnyedén elkapta, és a nyílásba csúsztatta a jobb kezét; a harapás is ugyanezen azoldalon volt. Aztán lehunyta a szemét; oda sem nézett, amikor a fények váltakoztak, zöldről pirosraváltottak egyszer, még egyszer...

– Szükségetek lesz a feljegyzéseimre – közölte olyan higgadtan, hogy beillett volna az ésszerűsségés a józanság szobrának is. – A privátkönyvtáramban tárolom őket. Az azonosító ugyanaz, mint amit aversek feltöltéséhez használok, a jelszó 2029 kötőjel február kötőjel 4. Már nincs időm elmagyarázni,de olvassátok el, ott majd mindent megtaláltok.

2029. február 4. volt az a nap, amikor az Amerikai Egyesült Államok végre belátta, hogy Alaszkátolyannyira ellepték az élőholtak, hogy már lehetetlen megtisztítani, és örökre 2-es – ha nem 1-es –kockázati besorolású övezet marad. Ezek után ahhoz is speciális és nehezen megszerezhető engedélykellett, hogy Alaszkának egyáltalán bárki is a területére lépjen, így lakhatásra végképp alkalmatlannávált. Ezért mindenkit kitelepítettek, többek közt Buffy családját is. Számos sorstársukhoz hasonlóansoha nem tudták földolgozni a szülőföldjük elvesztését.

– Minden rendben lesz – ígérgettem, miközben feszülten figyeltem a fényeket. Tovább váltakoztak,mérték a vér vírustelítettségét, de aztán mind egyenetlenebbül vibráltak, a végén már hat másodpercetis elidőztek a piroson, amíg visszaváltottak zöldre. Aztán megálltak, kész lett az eredmény – ami nemjelentett jó hírt Buffy számára.

– Túlságosan ragaszkodsz az igazsághoz, Georgia – vélekedett Buffy derűs hangon, a sorsávalmegbékélve. – Ettől leszel hazug önáltató – tette hozzá, és újra megeredtek a könnyei. – Esküszöm,fogalmam sem volt róla, hogy ilyesmire képesek! Eszembe sem jutott! Ha tudtam volna, sosemegyezem bele! Ugye, hisztek nekem, hogy akkor nem csináltam volna?

A fények stabil pirosban állapodtak meg; kételynek itt már nem volt helye. Lehet, hogy Chuck nemsok vírust adott át a nyálán keresztül Buffynak, de sajnos épp eleget. Azonban most már nem ez voltaz egyetlen dolog, amitől kirázott a hideg.

– Mibe nem egyeztél volna bele? – kérdeztem.– Azt mondták, hogy az országunk egyre távolabb sodródik Istentől. Azt mondták, szem elől

tévesztjük, hogy Istennek mi a terve a nemzetünkkel, és ezért tombolnak a zombik. Én meg hittemnekik!

– Kiknek, Buffy?– Nem árulták el a nevüket! Csak annyit mondtak, hogy ők rendbe tudják hozni a dolgokat;

megtesznek mindent, ami szükséges, hogy az országunk újra felvirágozzon! Az én feladatom pedigannyi, hogy Ryman kampánya során biztosítsak számukra hozzáférést az adatainkhoz.

Rick, hirtelen megkeményedve, a következő kérdést szegezte neki:– Mikor jöttél rá, hogy pontosan mire használják fel az információkat? Eakly előtt vagy után?– Utána! – vágta rá Buffy, és szomorú szemmel nézett Rickre.

– Utána, esküszöm, hogy utána! És azok után, ami a birtokon történt, ráébredtem, hogy...ráébredtem...

A pisztoly megremegett a kezemben, amikor felfogtam, mit mond, és mit jelent mindez.– Ó, istenem! Ha hozzáfértek az adatainkhoz, akkor végig pontosan tudták, hol lesz a szenátor,

milyen biztonsági intézkedéseket alkalmazunk, mikor és hol foglalunk szállást...– Ennél is rosszabb – vette át a szót Shaun, ugyanolyan elhaló hangon. – Egyesítette a mi

adatbázisunkat a szenátoréval. Igaz, Buffy?– Praktikusnak tűnt, és Chuck azt mondta, ezzel nem okozunk kárt, ha az érzékenyebb területektől

távol tartjuk magunkat. Viszont megkönnyíti a dolgokat, mert...– Az biztos! – szakítottam félbe. – Például így lehetett előre tudni, mikor lesz a legvédtelenebb a

birtok! És aztán megszüntetted a hozzáférésüket. Ugye? És megmondtad nekik, hogy befejezted.– Honnan tudod? – kérdezte.Lehunyta a szemét, és megrázkódott.– Mert egyértelmű, hogy ezért akartak végezni velünk – állapítottam meg Rickre és Shaunra

pillantva. – Többé már nem voltunk hasznosak, így Buffy kedves „barátai” megpróbáltak kivonniminket a forgalomból!

– A feljegyzéseim! – ismételte Buffy egyre kétségbeesettebben.A könnyei elapadtak. Újabb tipikus tünet – a vírus nem szívesen válik meg a testnedvektől.– Olvassátok el a feljegyzéseimet! – folytatta. – Megtaláltok bennük mindent, amiről tudtam. Nevek

ott sem szerepelnek, de vannak dátumok meg IP-címek... Megpróbálhatnátok... hátha...– Hogy tehetted ezt, Buffy? – fakadt ki Shaun. – Hogy voltál rá képes? Hogy tehetted ezt a

szenátorral? Meg velünk? Emberek haltak meg, az istenért, hogy tehetted?– És én is meghalok. Most már lőjetek le. Kérlek!– De Buffy...– Nem így hívnak – nyitotta ki ismét a szemét.A pupillája már akkorára tágult, mint az enyém. Rám emelte immár természetellenesen sötét

tekintetét, és a fejét ingatta.– Nem emlékszem a nevemre, de valami más...Shaun már célba vette, de felemeltem a kezem, és megállítottam.– Én vettem fel – emlékeztettem. – Így az én feladatom az is, hogy elküldjem.Előreléptem, és a bal kezemet a jobbra tettem, hogy biztosabban tartsam a fegyvert. Buffy nyugodt

arccal nézett rám.– Ne haragudj – mondtam.– Nem a te hibád – felelte.– A neved Georgette Marie Meissonier – mondtam, és meghúztam a ravaszt.Hang nélkül esett össze. Shaun átkarolta a vállam, és némán, dermedten álltunk az éjszakában.Tudtuk, hogy többé már semmi sem lesz ugyanolyan.

NEGYEDIK KÖNYVKÉPESLAPOK A FALRÓL

Legyek bár élő vagy halott,az igazság nem nyugszik.

A nevem Georgia Mason, és könyörgöm:cselekedjetek, amíg lehet!

(GEORGIA MASON)

Ha most megkérdezné valaki: „Megérte? Mindaz, amit akartál, és elértél?”,csak nemmel tudnék válaszolni. Talán szerencse, hogy senki nem kérdezi.

Az igazán fontos dolgokra nem szokás rákérdezni.(SHAUN MASON)

A Világvége Afterparty vezetősége fájdalommal tudatja, hogy e blog fenntartója, GeorgetteMarié „Buffy Meissonier 2040. április 17-én, szombaton este negyed kilenc körül elhunyt.Autóbalesetet szenvedett, melynek tragikus következményeként a vele együtt utazó barátja, CharlesWong szörnyethalt, majd feltámadt és megharapta.

Kérjük, a szűkszavúságunkból ne arra következtessetek, hogy nem sújtott le minket aszerencsétlenség. Vegyétek inkább annak, ami: tiszteletünk jelének, és a barátunk hirtelenelvesztése fölötti döbbenetünk kifejeződésének.

Buffy családjával már tudattuk a szomorú hírt, az utolsó bejegyzését kitettük a Falra. Jelenblog, annak minden bejegyzésével együtt, hozzáférhető marad, amíg csak fennáll a honlapunk.

Buffy, hiányozni fogsz.

(GEORGIA MASON BEJEGYZÉSEBUFFY MEISSONIER „A MORAJLÓ TENGERNÉL” CÍMŰ BLOGJÁBAN,

2040. ÁPRILIS 18.)

TizennyolcSoha nem voltam olyan jó céllövő, mint Shaun. de most nem számított: a fejlövést ilyen közelről

aligha lehetett volna eltéveszteni. Ám a fegyveremet még hosszú percekig nem eresztettem le: egyrésztarra vártam, hogy Buffy megmozduljon, másrészt meg arra, hogy úrrá legyen rajtam a gyász. Nemcsaka munkatársunk volt, hanem a barátunk is, és most nincs többé! Minden bizonnyal kellett volnaéreznem valamit. De hiába, a halovány veszteségérzetnél jóval erősebbnek bizonyult az egyre inkábbelhatalmasodó rettegés.

Rick öklendezésétől tértem magamhoz. Megkapaszkodtam Shaun karjában, visszacsúsztattam ahelyére a napszemüvegemet – végre a megszokott érzéssel nehezedett az orrnyergemre –, aztánleengedtem a fegyvert, és a másik túlélőnkhöz fordultam.

– Rick, hogy érzed magad?Válasz gyanánt csak további öklendezésre tellett tőle.– Hasonlóra számítottam – bólintottam. – Shaun, indulj a furgonhoz, hozz három tesztelőegységet!– Tényleg hagyjalak itt a semmi közepén két halottal meg Rókázó Rickkel? És addig mihez fogsz

kezdeni?Kicipzároztam a kabátom zsebét, és előhúztam a PDA-mat.– Itt maradok, szemmel tartom Ricket, és közben segítséget hívok! Negatív eredményt kell

felmutatnunk, ha azt akarjuk, hogy a fejlövésnél barátságosabb szándékkal közelítsenek meg minket!És szükség lesz egy teljes veszélyeshulladék-eltakarító brigádra; van ugye két halottunk, egy fertőzöttteherautó, a földön Buffy vére...

Shaun hirtelen mozdulatlanná vált, és elfehéredett arccal meredt az üvegszilánkokkal átszúrttérdemre meg az ajtórángatás közben megsebzett, vérző kezemre.

– ...meg szükség lesz a negatív vizsgálati eredményre... – motyogta elhaló hangon.– Pontosan – bólintottam.Az öcsém nagyon rémültnek tűnt. Valahol azt kívántam, bár én is hasonlóképpen éreznék, de nem

így történt; nem tudtam túljutni a döbbent bénultságon.– Menj!– Jól van – fordult meg Shaun, majd elfutott a furgon irányába.Rick még mindig négykézláb támaszkodott a földön, és tovább öklendezett, de már mindent kiadott

magából. Odaálltam mellé, hátha a közelségem megnyugtatja, és közben beütöttem a PDA-mba asegélyhívást. Ez majd eljut a hatósugáron belül minden rendőri egységhez, kórházi fertőző osztályhozés szövetségi képviselethez. Ha van segítség, akkor így megkapjuk.

– Georgia Mason vagyok, az engedélyem száma ABF-175893, jelenleg a 77-es és a 78-asmérföldjelző közt tartózkodom az 55-ös déli összekötő úton, megemelkedett kockázati besorolásúövezetben. Sürgős segítséget kérünk! A helyzetet sikerült stabilizálni, jelenleg a túlélő csapattagoktesztelése folyik. Előre is köszönjük.

– Itt a memphisi járványügyi hatóság! – érkezett az azonnali válasz. – Pillanatokon belül küldjük aveszélyeshulladék-eltakarító egységet a megadott helyre! Kérem, indokolja meg a jelenlétét akockázatos övezetben!

A szó szoros értelmében nem törvényellenes a szövetségi fenntartású főútvonalakon áthaladni –elvégre az embereknek továbbra is el kell jutniuk valahogy az egyik helyről a másikra –, de nemjellemző, hacsak nem teherfuvarozó az illető, és még abban az esetben is részletes útitervet kellleadni, megjelölve, hogy a jármű várhatóan mikor hol fog tartózkodni. A konvojoknak is hasonló

szabályozásokhoz kell tartaniuk magukat. Amikor ezek az előírások életbe léptek, sokan tiltakoztak,hogy a kormány korlátozza az emberek személyes szabadságát, de egyből elhallgattak, amikor elégkeményen az értésükre adták, hogy ez nem igazán az egyének lenyomozásáról szól, sokkal inkábbarról, hogy feltérképezzék a fertőzéshullámok lehetséges terjedési irányait. A legtöbben rögtönbefogták a szájukat, amint rájöttek, hogy így védelmet kaphatnak a zombik ellen.

– Az út nyilvántartási száma: 47-A, megnevezése: Ryman-Tate-kampány felszerelésének szállítása,a nyilvántartásban szereplő, jogosítvánnyal rendelkező sofőrök a helyszínen: Georgia Carolyn Mason,M kategóriás jogosítvány; Shaun Phillip Mason, A kategóriás jogosítvány; Richard Cousins, Ckategóriás jogosítvány; Charles Li Wong, A kategóriás jogosítvány. A nyilvántartásban szereplő utasGeorgette Marié Meissonier, C kategóriás jogosítvány. Az út célja: nehéz felszerelés elszállítása awisconsini Parrishből a texasi Houstonba. Várható időtartam: négy nap, beiktatva az előírt alvás- éspihenésidőt a sofőrök számára. Két teherautó még mindig úton van, tartózkodási helyüket nem tudommeghatározni. Ha megadja az elérhetőséget, el tudom küldeni a részletes útinaplót!

A férfi hangszíne sokkal kedvesebb lett, miután a gépén ellenőrizte a hallottakat, ésmegbizonyosodhatott, hogy igazat mondok.

– Arra nem lesz szükség, Ms. Mason. Azt mondja meg, kérem, miért kérik a veszélyeshulladék-eltakarító egység segítségét?

– A járműveink közül háromnak valaki kilőtte a kerekét. Az egyik autó fejre állt, a vezetőjevalószínűleg enyhébb sérüléseket szenvedett. A hátul haladó, felszereléseket szállító teherautófelborult, a becsapódás következtében a vezető, Charles Wong elhunyt: mielőtt odaértünk volna,feltámadt, és megfertőzte utasát, Georgette Meissonier-t. A vérvizsgálat eredményét az alkalmazottstandard tesztelőegység rögzítette, gyártó: Sony, típusszám: V-15-11-A, és azonnal eljuttatta ajárványügyi hatóság nyilván tartásába. Mivel ezzel a típussal kapcsolatban feljegyeztek valótlanpozitív eredményt is, nem cselekedtünk azonnal, csak a biztonságos távolságot tartottuk, amíg nemészleltük Miss Meissonier-n a pupillatágulást és az emlékezetvesztést. Miután bebizonyosodott, hogyvalóban megfertőződött, lelőttük.

Miközben elmondtam ezt a beszámolót, végre elmúlt a zsibbadtság, és a helyét düh és gyász vetteát.

– A teherautó utasfülkéjében és a jármű mellett, a földön friss vér van, továbbá két holttestet kellbiztonságosan eltávolítani – fejeztem be a jelentést.

– Az egység addig nem közelíti meg magukat, amíg fel nem töltik az adatbázisunkba az előzetesvérvizsgálat eredményeit, és közvetlen segítségnyújtásról sem lehet szó addig, amíg az általukbiztosított hatósági egységekkel újra nem tesztelik magukat – jelentette ki a fickó, s a hirtelen támadtiménti melegség egyszerre elpárolgott a hangjából.

Két halott meg sok vér az úton, nem messze Memphistől – ebből jókora fertőzéshullám keletkezhet,mely messze túlnő a mi kis csapatunkon! Mindketten tudtuk, de nem mondhatta ki egyikünk sem.

– Megértettem.A PDA-m ekkor pittyent egyet, jelezve egy bejövő hívást.– Uram, meg szabad tudnom a nevét?– Joseph Wynne, Ms. Mason. Csak maradjon ott, ahol van, mindjárt érkezik a csapatunk!– Köszönöm, Joe – mondtam.– Isten önnel – búcsúzott ő is, majd egy kattanással vége szakadt a beszélgetésnek.Átvettem a PDA-t a kezembe, és megnyomtam a „hívás fogadása” gombot.– Georgia! – érkezett közben futva Shaun, a kért tesztelőegységeket a mellkasához szorítva. Amikor

felemeltem a szabad kezem, az egyiket odadobta nekem. Ez nemcsak egyszerű játék volt, hanem a száz

meg száz kisebb próba egyike, melyeket az orvos-tudománytól függetlenül el lehet végezni. Ha őképes jól célozni, én meg el tudom kapni az egységet, megnő a valószerűsége, hogy nem vagyunkfertőzöttek. Amikor elkaptam a tárgyat, láttam, hogy az öcsém arcára kiül a megkönnyebbülés, bárnem lassított.

A fülemben Ryman szenátor hangja harsant:– Georgia, megmagyarázná, mi ez a híresztelés a balesetről? Mindenki jól van?– Szenátor úr... – kezdtem, miközben biccentettem Shaunnak, aki az egyik egységet letette Rick

mellé, mi meg, ahogy szoktuk, megnyugtató összhangban pattintottuk le a sajátunk fedelét.A megszokás a legmegnyugtatóbb dolog a világon.– Attól tartok, nemleges választ kell adnom, de a járványügyi hatóság veszélyeshulladék-eltakarító

csapata már úton van felénk. Ha végeznek, szükségünk lesz egy új teherautóra, valamintrakodómunkásokra – közöltem, majd bizonytalanabb hangon hozzátettem: – És egy új sofőrre. Rickneknincs A kategóriás jogosítványa, én pedig nem szívesen hagynám hátra a motoromat.

Ryman hosszas hallgatással nyugtázta a válaszomat, miközben a vállamat felemelve tartottam meg aPDA-t a fülemnél, és most, hogy mindkét kezem szabad volt, tátogva, némán számoltam Shaunnak.Kettőre mindketten a tesztelőegységbe nyomtuk a mutatóujjunkat. A szúrás fájt, és majdnem elejtettema PDA-t.

A fények már a piros és a zöld között váltakoztak, amikor a szenátor újra megszólalt.– Georgia, ez azt jelenti, hogy Chuck?...– Sajnálom, uram – sóhajtottam, miközben lehunytam a szemem, hogy megkíméljem az utálatos

vibrálástól.– Georgia? – szólított meg Ryman az újabb szünetet követően.– Kérem?– Buffy nem vele utazik?– A teherautó felborult – siettem a válasszal –, és egyik utasát sem tudtuk már megmenteni.– Ó, Jézusom, Georgia, szörnyen sajnálom!– Én is, uram, én is. Akkor megoldható, hogy a helyszínre küldjön egy másik teherautót, és értesítse

a konvoj többi tagját, hogy feltartóztattak minket? Itt vagyunk Memphistől nem messze. A csapat GPS-e alapján meg kell találnia minket!

– Tíz percen belül útnak indítok valakit! – ígérte a szenátor, majd egy harmadik, az eddigieknél ishosszabb hallgatás után, talán még annál is megtörtebben, mint amikor Rebecca haláláról értesítettük,így szólt: – Georgia... a többiek... ugye...

– Még folynak a vizsgálatok. Ha változás van, felhívjuk önt!– Köszönöm. Akkor azt hiszem, jobb, ha nem tartom fel tovább.– Valóban.– Isten óvja magát, Georgia Mason – mondta halkan, s mielőtt elköszönhettem volna, letette.Leengedtem a PDA-t, kinyitottam a szemem, és a fények helyett Shaun arcába néztem.– Küldi a segítséget – nyugtattam meg.– Az jó – felelte. – Mert tiszták vagyunk.Futó pillantást vetettem a tesztelőkre, és azok valóban egyenletes zöld színnel világítottak. Nagyot

sóhajtottam, és biccentettem.– Még jobb.Aztán Rickhez fordultam.– Rick, vérvizsgálat!– Mi? – kapta fel a fejét, és tágra nyílt szemmel, üres tekintettel meredt rám.

– Vérvizsgálat! – ismételtem. – Ott van melletted a tesztelő-egység! A veszélyeshulladék-eltakarítóbrigád addig meg sem közelít minket, amíg nem igazoljuk, hogy nem fertőződtünk meg.

Azzal kiszabadítottam az ujjam, éreztem, ahogy a fertőtlenítő csípi a tű által hagyott friss szúrtsebet, futólag megráztam a kezem, majd megnyomtam az egység alján levő jelzőgombot. Ezzelaktiváltam a beépített, vezeték nélküli transzmittert, mely továbbítja az adatokat a járványügyi hatóságszámára. A manuális feltöltés csak negatív eredmény esetén szükséges, a hatóság érdeklődési körénáltalában kívül esik, ha valaki nem fog zombivá változni. Buffy eredményei abban a pillanatban,ahogy felgyűlt a piros fény, külön intézkedés nélkül felkerültek az adatbázisba – ha egy embermegfertőződik, a járványügyi hatóság azonnal tud róla. A vértesztelőegység adattovábbító funkciójátakadályozni súlyos bűncselekmény.

Shaun is úgy tett, mint én. Kinyújtotta a kezét a tesztelőegységért, és a használt eszközöket két különműanyag zacskóba helyezte. Az enyémet aztán odaadta, majd, megint csak egyszerre, lezártuk acsomagokat, és a kijelölt helyen meghagytuk az ujjlenyomatunkat. Ha valaki netán megpróbáljamegpiszkálni, a pecsét vörösre színeződik, az egységek pedig nemhogy használhatatlanná, de bűnjelléválnak.

– Én... én... – nyelt egy nagyot Rick – nem hiszem, hogy képes vagyok erre... Hiszen Buffy...– Buffy meghalt, és Chuck is! Muszáj tudnunk, hogy tiszta vagy-e!– győzködtem, majd az öcsém kezébe nyomtam a zacskót, lehajoltam Rick mellé, felvettem a

földről a neki szánt tesztelőt, és lepattintottam a fedelét. – Gyerünk! – ösztökéltem. – Tudod, mi ateendő! Csak egy apró tűszúrás!

– És ha piros lesz?– Akkor itt ülünk melletted, amíg meg nem jön a járványügyi hatóság! Nekik jobb műszereik

vannak, és nemsokára itt lesznek – mondtam, a tőlem telhető legnagyobb higgadtsággal.Legszívesebben kiabáltam volna, de nem mertem, mert Ricken látszott, hogy a kiborulás határán van,és féltem, hogy ha felemelem a hangom, elveszíti az önuralmát. – Hacsak nem kezdesz el átalakulni,nem teszünk semmit! – ígértem.

– Ha a fény piros lesz, azonnal tegyétek meg a szükséges lépéseket – ellenkezett, hirtelen nagyonrideg és határozott hangon.

– Azt akarom, hogy lőjétek szét az agyamat, mielőtt felfogom, hogy mi történik!– De Rick...– Georgia, nem az borított ki, hogy lelőtted! – magyarázta, miközben hozzáfogott a vérvizsgálathoz.

– Hanem az, hogy eddig fajult az állapota, mielőtt megtetted!Azzal felszegte a fejét, és előbb Shaun szemébe nézett, majd az enyémbe.– A fiam azt megelőzően alakult át, hogy meghalt volna. Kérlek, tegyétek meg nekem a szívességet,

hadd haljak meg akkor, amikor még emlékszem a nevére!– Rendben – bólintottam, majd felálltam, és visszaléptem Shaun mellé.Az öcsém vigasztalón a hátamra tette a kezét, a másikkal pedig a pisztolya felé nyúlt. Tudta, hogy

ha ma egy újabb tagot veszítünk, már nem én adom le a lövést. Vannak helyzetek, amikor a bűnbenjobb megosztozni.

– Rickykém, nem is tudtam, hogy volt gyereked! – jegyezte meg Shaun kedélyes, csevegő hangon. –Mit titkolsz még előlünk?

– Női fehérneműt hordok – közölte Rick kifejezéstelen arccal, majd finoman elmosolyodott. –Alkalomadtán majd megmutatom a képét. Miatta hagytam el a nyomtatott médiát. Túl sokanemlékeztek rá és az édesanyjára. Más szemmel néztek rám, miután elveszítettem őket. Továbbra isszerettem a híreket, de tudósítani akartam róluk, és nem szerepelni bennük. És megtaláltam a módját.

– Hogy hívták a fiadat, Rick? – kérdeztem, miközben a fények váltakozva vibráltak a piros és azöld között.

– Ethan – felelte Rick őszinte és egyben fájdalmas mosollyal.– Ethan Patrick Cousins, az apám és az édesanyja nagyapja után. A feleségemet Lisának hívták,

Lisa Cousinsnak. Gyönyörű nő volt – hunyta le a szemét. – A fiunk az ő mosolyát örökölte.A vibrálás abbamaradt.– Megjegyezzük a nevüket, hogy szükség esetén emlékeztethessünk rájuk – biztosítottam. – De az

nem most lesz! Tiszta vagy!– Tiszta? – hüledezett.Kinyitotta a szemét, és úgy bámult a tesztelőegységre, mintha soha életében nem látott volna ilyen

tárgyat. Aztán lassan kihúzta belőle az ujját, és megnyomta az adatküldő gombot.– Tiszta.– Örülj neki, mert én biztos nem viseltem volna gondját a rühes macskádnak! – közölte az öcsém.– Bizony – erősítettem meg, miközben a kezemet nyújtottam Ricknek, és felsegítettem a földről. –

Shaun az első autósbüfénél kihajította volna az ablakon!– Ugyan már, George, hova gondolsz! – korholt Shaun. – Inkább egy háznál, ahol a kapura ki van

írva, hogy „Vigyázz, a kutya harap!”. Csak nem hagytam volna, hogy szegény kis Lois barátok nélkülmaradjon!

Rick és én megrökönyödve néztünk egymásra, majd mindkettőnkből kitört a nevetés. Közben sírtamis. Talpra segítettem Ricket, majd átkaroltam a vállát, és rátámaszkodtam. Shaun odalépett hozzánk,és mindkettőnket átkarolt, miközben ő is nevetett, és a hajamba rejtette az arcát, hogy elrejtse akönnyeit. Én tudtam, hogy sír, Rick nem vette észre, de nem is hívtam fel rá a figyelmét. Van, amijobb, ha titok marad.

Egészen addig így maradtunk, amíg a kerékcsikorgás nem jelezte a takarítóegység közeledését.Sietve szétváltunk, és próbáltunk minél higgadtabbnak tűnni. Rick a kézfejével törölgette az arcát,Shaun a pulóvere ujjával szárítgatta a könnyeit, én pedig megigazítottam a hajam, és feljebb toltam anapszemüvegemet az orrnyergemre. A testvéremre néztem, bólintottam, miközben (az egyik kezembena lezárt tesztelőegységgel, a másikkal meg az engedélyem után matatva) megindultam a jármű felé.

A konvoj úgy tíz méterre állt meg első járművünktől, a szegény, elhagyatott motoromtól. Amemphisi járványügyi hatóság nem becsülte alá a vészhelyzetet, egy teljes munkacsoportot küldtek:két csapatszállító páncélozott dzsipet, egy fehér mentőautót, mely kétszer olyan nagy volt, mint a mifurgonunk, továbbá, ami igazán vészjóslónak hatott, két óriási páncélozott teherautót, melyet a médiakontárjai „tűzoltókocsi” névvel illetnek. Ezek valójában óriási vörös veszélyeshulladék-jelekkelellátott narancssárga járművek voltak, de a tömlőik nem vizet locsoltak, hanem a napalm egykülönösen alattomos, nagy oktánszámú, rovarirtó-koncentrátummal kevert változatát. Ha ez a„tűzoltókocsi” egyszer lelocsol valamit, az steril lesz, nem vitás. Tény, hogy a fold évtizedekig nemterem, és bármilyen élőlény, ami pechére a hatósugárban tartózkodik, elbúcsúzhat az élettől – de aterület tiszta lesz.

Az egyik csapatszállítóról egy férfi mikrofont emelt a szájához, s a dzsip elejére szerelthangszóróból ezt harsogta:

– Tegyék le a tesztelőegységeket, és lépjenek hátra! A tiszta eszközöket a helyükre fogjuk tenni. Nepróbálják a személyzetet megközelíteni! Aki nem engedelmeskedik az utasításainknak, azonnallelőjük!

A fényszórók még a napszemüvegemen keresztül is vakítottak. Az engedélyemből ernyőt emeltem aszemem fölé, és hunyorogva igyekeztem jobban megszemlélni a dzsipet.

– Joe, maga az?– Egy null magának, kedves – hangzott a kevésbé hivatalos válasz.– Csak rajta, tegye a földre az egységeket, legyen szíves!– Leteszem az engedélyemet is, fontos egészségügyi adatok találhatók rajta.Igyekeztem erre nagy hangsúlyt fektetni, mert tudtam, hogy ha ezek levetetik velem a

napszemüvegemet, talán véglegesen megvakulok.Erre egy nő vette át a szót, aki jóval szigorúbb volt Joe-nál.– Tisztában vagyunk a betegségével, Miss Mason. Kérem, kövessék az utasításainkat!– Jézusom, miért ne követnénk? – háborgott Shaun, és már le is dobta a tesztelőegységet tartalmazó

csomagot, és rá az engedélyét.Én valamivel óvatosabban helyeztem mellé a kívánt tárgyakat, és Rick is ugyanígy tett, majd

mindhárman hátraléptünk.Már tíz méternél tartottunk, amikor Joe újra beleszólt a mikrofonba:– Elég lesz, kedveseim. Most álljanak meg, és maradjanak ott, ahol vannak!A mentőkocsi ajtaja kinyílt, és három, vegyvédelmi felszerelést viselő technikus lépett ki belőle.

Hallottam az utastérből a veszélyes kinti levegőt kirekesztő pozitív nyomású berendezés hangját.A trió könnyedén mozgott az ormótlan ruházatban (valószínűleg már több ezer órát töltöttek el

benne). Összeszedték a cuccainkat, majd a helyükre letették a három új tesztelőegységet.Visszavonultak, és Joe ismét megszólított minket.

– Kérem, menjenek oda, és nyissák ki a tesztelőegységeket.– Ez tökre olyan, mint a „hajó a kedved, üsd a tenyered” – motyogta Shaun, miközben

engedelmesen elindultunk előre.– Amikor én gyerek voltam, az a rész nem volt benne, hogy „különben lelocsolnak napalmmal” –

jegyezte meg Rick.– Az a lúzer verzió – vágta rá Shaun.A járványügyi hatóság technikusai Apple XH-229-eseket hagytak ott nekünk, amelyek élvonalbeli

eszközök voltak, majdnem a legmodernebbek.– Vow! – füttyentett halkan Shaun. – Ilyen fenyegetőek lennénk?– Úgy néz ki – állapítottam meg.Fogtam az egyiket, és a hüvelykujjammal kibontottam, majd levettem a tetejét.Ebbe a típusba az egész kezemet bele kellett tenni, egészen a csuklóig; és legalább tizenöt szúrást

ejtett rajtam. Előre grimaszolva feltűrtem a pulóverem ujját, és becsúsztattam a kezem.A fertőtlenítő, amivel a készülék lefújta a sebes tenyeremet, először (csalóka módon) kellemesnek,

hűsnek hatott. Csakhogy a következő másodpercben a tűk a már így is meggyötört húsomba vájtak, ésaz eszköz buzgón kutakodott a véremben aktivizálódott vírusrészecskék után. A fények köröznikezdtek, pirosról sárgára, majd zöldre váltottak – ahogyan az a modernebb típusoknál lenni szokott.

Annyira lekötöttek ezek a fények, meg mindaz, amit a jövőm szempontjából jelenthetnek, hogy apozitív nyomású egységek hangjától nem hallottam meg a közeledő lépteket, és az injekciós tűt is csakakkor éreztem meg a nyakamban, amikor már késő volt. Hideg hullám csapott át rajtam, ésösszeestem.

Az utolsó, amire emlékszem, a tesztelő megállapodó zöld fénye. Aztán minden elsötétült.

Amióta a hagyományos hírközlésről az online médiára váltottam, sokan megkérdezték: miért?Miért adtam fel sikeres újságírói karrieremet, és nyergeltem át egy olyan szakmára, amelyben a

tapasztalatlanságom nemcsak hogy nevetség tárgyává válhat, de az életembe is kerülhet? Épeszűembert – márpedig a legtöbben annak tartanak – ugyan mi visz rá erre?

Eddig közhelyes válaszokkal tértem ki a további faggatózás elől: kihívásra vágytam, fel akartammérni a képességeim határait, vagy éppen azt állítottam, hogy a megalkuvásoktól mentes tudósításlehetősége motivált. Ez utóbbi igaz: valóban hiszek abban, hogy fontos az igazat elmondani, éserre törekszem a mai napig.

Fiatalon házasodtam; a feleségemet Lisának hívták. Okos nő volt, gyönyörű, és őrültenszerelmesek voltunk egymásba. Még főiskolások voltunk, amikor megtartottuk az esküvőt: énújságírónak készültem, ő pedig tanárnak. Némileg megzavarta a terveinket, hogy a diplomaosztóután három nappal pozitív lett a terhességi tesztje, de örömmel fogadtuk az új kihívást. Innentőlazonban szertefoszlott a boldogság.

A fiunk, Ethan Patrick Cousins 2028. április 5-én született, 1990 grammal. Az életjelek és atestnedvek rutinszerű vizsgálata emelkedett Kellis-Amberlee-szintet mutatott ki a szervezetében. Azédesanyja fertőzte meg, akaratán kívül, ugyanis az orvosok később kimentették, hogy a vírusészrevétlenül megtelepedett a petefészkében, és ott aktivizálódott úgy, hogy őt magát nem gyűrtele, és tünetek sem jelentkeztek. A gyermekünk már nem bizonyult ilyen szerencsésnek.

Én annyiban igen, hogy mindennek ellenére – fokozott óvatosság és szigorú elzárás mellett –kilenc évet tölthettem a fiammal. Imádta a baseballt. Az utolsó karácsonyán írt levelében azt kértea Mikulástól, hogy gyógyuljon meg, „és akkor Anya és Apa nem lennének többé szomorúak”. Akilencedik születésnapja után két hónappal és hat nappal következett be a spontán átalakulás, aboncolási jegyzőkönyvben 28 kg-os testtömeg szerepel. Lisa öngyilkos lett, én pedig szakmátváltottam.

És továbbra is az igazságról tudósítok.

(BEJEGYZÉS RICHARD COUSINS „MÁS NÉZŐPONT” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2040. ÁPRILIS 21.)

Tizenkilenc

Fehér ágyban tértem magamhoz, fehér pamutpizsamában, az orromban a klór émelyítő fehérszagával. Zilálva felültem, és ösztönösen összeszorítottam a szememet, hogy kirekesszem a fejemfölötti lámpa agresszív fényét – és aztán rájöttem, hogy a szememet már akkor is gond nélkülkinyitottam, amikor még feküdtem. Ismét a neonba néztem, és egyáltalán nem fájt. A fájdalommalszembeni érzéketlenség is egy a Kellis-Amberlee-vírus aktivizálódásának számtalan ismertfigyelmeztető jele közül. Miért támadott meg minket a járványügyi hatóság? – tettem fel magamban akérdést rémülten. Talán valami elcseszett kutatóegységbe hoztak? Számos pletyka kapott már szárnyraezekről, és mint tudjuk, nem zörög a haraszt...

Aggodalmasan a szemem felé nyúltam, és vékony műanyag réteget éreztem rajta, mely nem nyomtasem az orromat, sem a halántékomat. Azonnal felismertem: ezt a fajta polarizált UV-szűrőt már vagytizenöt éve alkalmazzák a kórházakban. Egy vagyonba kerül, s még ha az embernek van is biztosítása,akkor is úgy ötszáz dollárra rúg az ára. Mindennek a tetejébe még törékeny is; de sokkal jobban szűria fényt, mint bármelyik eddig alkalmazott eszköz. Megnyugodtam: szóval nem alakulok át, csak ajárványügyi hatóság foglya vagyok.

Jól jellemzi a helyzetet, hogy már ennek a ténynek is képes voltam örülni.Körülnéztem a helyiségben. Egyedül voltam. Minden fehér volt, az ágytól a lepedőn és a paplanon

át a párnahuzatig, és fehér volt az éjjeliszekrény is, melynek kipárnázták az éleit, nehogy valakinekeszébe jusson fegyverként mások vagy önmaga ellen fordítani. Az ajtó melletti fal nagy részét egyhatalmas, színezett „tükör” foglalta el. Hunyorogva megszemléltem, és akkor kirajzolódtak rajtakeresztül a folyosó körvonalai. Senki nem figyelt; ez is azt bizonyította, hogy nem vagyok zombi.Amennyiben az lennék, őrök állnának az ajtó előtt – ha már valami rejtélyes okból életben hagytak, ésnem lőttek agyon a helyszínen.

Egészséges szemmel az áltükör valódinak tűnt volna. Ennek a szerepe nem más, mint hogy megadjaa bent tartózkodónak a zavartalan egyedüllét illúzióját, miközben az orvosok az ő tudta nélkül leshetika túloldalról. A pityegő monitorok és hatalmas gépek ideje lejárt; a betegeket most már sokkalkifinomultabb, vezeték nélküli eszközök segítségével tartják megfigyelés alatt. Ez a korszerűváltoztatás egyaránt szolgálja az egészségügyi dolgozók és a páciens kényelmét. Elvégre a potenciáliszombik közelsége önmagában jó indok arra, hogy egy orvos elhagyja a pályát, és biztonságosabbfoglalkozást keressen magának, mondjuk az újságírást.

Persze abban a pillanatban az utóbbi sem tűnt különösebben veszélytelen szakmának. Lehunytam aszemem. Buffyt láttam, a fertőzéstől elsötétült tekintetével, ahogy a vírus elhatalmasodik rajta, és aszemélyisége, a lénye megszűnik, szertefoszlik. Úgy éreztem, most már mindig látni fogom; egészhátralevő életemben ott lesz, és vár rám.

A Kellis-Amberlee most már a mindennapok része. Az ember megszületik, éli az életét, meghal,feltámad, és vontatott léptekkel üldözi, a húsukra éhezve, a valamikori barátait és szeretteit. Ez a sorsvár mindenkire. Tekintve a szüléimét (és a vér szerinti fiukkal történteket), azt lehetne hinni, hogymindez nagy hatást gyakorolt rám és az öcsémre, de az igazság az, hogy mindez számunkrafelfoghatatlanul régen zajlott le. A vírus nekünk tulajdonképpen megmaradt mindig jelen levő, de mármegszokott háttérzajként. Ha nem létezik, Shaun meg én minden bizonnyal más időtöltést találunkmagunknak; valamit, ami távol áll attól, hogy élőholtakat böködünk hokiütőkkel. Chuck és Buffy előtta vírus tőlem személy szerint nem vett el senkit. Szedett olyan áldozatokat, akiket kedveltem, példáulaz Oklahomában elhunyt biztonsági őröket, vagy Rebecca Rymant, akit ha személyesen nem is, de

képről ismertem; viszont a hozzám közel állókat békén hagyta. Mostanáig.Kinyitottam a szemem. Tudtam, a merengés nem hozza vissza Buffyt és Chuckot, és a jelenlegi

helyzeten sem változtat: a memphisi járványügyi hatóság ismeretlen okból elkábított, és az egyikrészlegébe szállított. Elvették a ruháimat, a fegyvereimet, az összes hang- és képrögzítőkészülékemet... A fülemhez kaptam; igen, a külvilágtól is elvágtak. Még a napszemüvegemet iselkobozták, és ahelyett kaptam ezt az UV-szűrőt, amelynek a hatásosságát nem vitattam, mégiscsupasznak éreztem magam.

Az anyám egyszer azt mondta, hogy a düh és a szúrós tekintet öltöztet. Próbáltam ezt észben tartani,miközben odaléptem az ajtóhoz, és tettem egy próbát a gömbfogantyúval.

Az ajtó nem volt bezárva, de tudtam, ez nem feltétlenül olyan biztató.A folyosó éppolyan fehér volt, mint a szoba, ahol felébredtem: fehér falak, fehér padló, erős, fehér

fény, és mindkét oldalon úgy háromméterenként az óriási áltükrök. Szóval ez egy elkülönítő részleg.Ez a felismerés még kevésbé nyugtatott meg, mint a bezáratlan ajtó. Az UV-szűrőt, pusztán amegszokott és egyben megnyugtató gesztus kedvéért, feltoltam az orrnyergemre, és elindultam afolyosón.

Ricket baloldalt a harmadik szobában találtam; a takarón feküdt, ugyanolyan fehérpamutpizsamában, mint amit rám adtak. Legalább a járványügyi hatóság nem esik a nemi alapúdiszkrimináció hibájába. Bekopogtam az ablakon, hogy meg ne ijedjen, és beléptem.

– Van ebben a hotelben szobaszerviz? Ölni tudnék egy doboz hideg kóláért. De lehet rendelniújraélesztést is, akinek arra fáj a foga!

– Georgia! – ült fel Rick, arcán örömmel és megkönnyebbüléssel. – Hála Istennek! Amikorfelébredtem, és láttam, hogy nem vagytok itt, azt hittem, hogy...

– Mit, hogy magadra maradtál? Sajnálom, de az előléptetés nem megy ilyen könnyen – közöltem, ésaz ajtófélfának támaszkodva méregettem őt.

Szemmel láthatólag nem szenvedett sérülést, aminek örültem. Ha netán menekülnünk kell innen,nem marad le.

– Ha dühös vagyok, semmi sem pusztíthat el! – tettem az eddigiekhez.– Hűha! Akkor te sosem halsz meg – tette hozzá, miután kérdőn néztem rá.Hirtelen elakadt a szava, és esetlenül a szememre mutatott.– Georgia, ugye nem?...– Minden rendben – nyugtattam meg. – Műanyag UV-szűrő, ez a legújabb eszköz! Tulajdonképpen

jobb, mint a napszemüvegem, még ha egy kicsit szokatlan is.– Ó! – bólintott Rick. – Jé, barna szemed van!– Hát, igen.– Nem tudtam! – vont vállat.– Mindig tanul az ember – feleltem könnyedén, és a tőlem telhető leghiggadtabb hangon

megkérdeztem: – Szóval végig csak itt voltál, és vártál? Shaunt láttad?– Nem; mint az imént említettem, egyedül tértem magamhoz.Mióta a hatóság átvágott minket, nem láttam senkit. Esetleg van ötleted, hogy mi a franc történik?– Nyugodtan mondjuk úgy, hogy leszedáltak minket, de per pillanat a legjobban az érdekel, hogy

hol az öcsém!– Szóval azt mondod – nézett rám töprengve –, hogy jobban érdekel a testvéred az igazság

kiderítésénél?– Nem sok minden érdekel jobban az igazságnál, de Shaun igen!– Itt nincs, az biztos...

– Éppen ezért most megyünk, és megkeressük! Indulás!Rick javára legyen mondva, hogy ellenkezés nélkül felpattant.– Nem zárták be az ajtót – állapította meg ő is. – Ez azt jelenti, hogy nem gondolnak minket

fertőzöttnek.– Vagy azt jelenti – kontráztam epésen –, hogy egy fertőzéshullám kellős közepén vagyunk, és az

egész szárnyat hermetikusan lezárták.– Mondták már, hogy a végtelen derűlátásoddal bearanyozod a körülötted élők napjait?– Nemegyszer – mosolyodtam el.– Egyre jobban megértem az öcsédet – jegyezte meg.– Vegyük úgy, hogy ezt meg sem hallottam! – mordultam rá.A folyosó üres volt, és ugyanazon egyhangúsággal nyúlt el mindkét irányba.– Tudsz valamit az elkülönítő részlegek elrendezéséről? – ráncoltam a homlokom.– Igen – vágta rá meglepően határozottan, mire én néma kérdés gyanánt felhúztam a

szemöldökömet.– Annak idején Lisával sok időt töltöttünk ilyen helyeken – hangzott a magyarázat.– Értem – biccentettem, megtörve a beálló feszült csendet.– Most merre?– Az elkülönítő részlegeknek mind egyforma az elrendezésük. Balra.Ennek az okát világosan értettem. A zombik nem gondolkodnak, így ha van rá esély, hogy a

személyzet tagjai tiszták, nem árt, ha ismerik a helyes menekülési irányt. Ennek a megoldásnakráadásul egyben szűrő funkciója is van: azok, akiken már megjelentek a tünetek, és ennek ellenéremegpróbálnak kijutni, a pozitív eredmény által bent ragadnak a zsilipkamrában, és golyót kapnak afejükbe.

Rick megindult. Szaporázva a lépteimet, követtem, mire ő felém sandított.– Biztos vagyok benne, hogy Shaun jól van – győzködött.– Ühüm...– Ha megfertőződött volna, arról már tudnánk! Minimum éreznénk a frissen szétlocsolt fertőtlenítő

szagát – érvelt tovább.– Ühüm...– És ezennel megragadom az alkalmat, hogy elmondjam: sokkal szebb a szemed, amikor nem

viseled azt a rémes kontakt-lencsét! A kék nem áll valami jól neked.Erre csak egy oldalpillantást vetettem rá.– Most nem hümmögtél – állapította meg.– Bocs. Csak egy kissé felzaklat, ha nem tudom, hol van Shaun.– Georgia, ha nálad ez a „kissé zaklatott” állapot, akkor inkább nem akarom megtudni, milyen vagy

ingerülten.– Te viszont lenyűgöző módon megőrizted a nyugalmadat – vélekedtem.– Nem – ingatta a fejét kimérten. – Sokkhatás alatt állok. Tudod, ha nyugodt lennék, akkor nem

járkálnék fel-alá, és nem ütköznék meg sokadjára is azon, hogy Buffy meghalt.– Ó...– Ethan révén megismertem a járványügyi hatóság elkülönítő részlegeit – mosolyodott el keserűen.

– Lisa révén meg a sokkhatást.Fogalmam sem volt, mit lehetne erre mondani. Mentünk tovább a kihalt, fehér folyosón, és a fehér

tükörképeink megannyi szellemként lobbantak fel a festett üvegeken. Nagyon sokára végre változott akép: egy páncélozott ajtót pillantottunk meg, mellette távbeszélővel és tesztelőegységgel.

– Milyen barátságos fogadtatás – állapítottam meg.– A távbeszélő segítségével az ügyeletes őrrel tudsz beszélni, a tesztelőegység pedig automatikusan

továbbítja számára az eredményt – tájékoztatott Rick.– Barátságos és hatékony – egészítettem ki, majd megálltam az ajtó előtt, és megnyomtam a

távbeszélő gombját.– Halló? – vette fel Shaun abban a másodpercben, olyan elsöprő örömmel, amiről csak én

tudhattam, hogy gyász és félelem van mögötte. – George! Szóval úgy döntöttél, hogy visszatérsz azélők világába!

Mélyet sóhajtottam; mázsás kő gördült le a szívemről.– Örülök, hogy te is itt maradtál – feleltem. – De legközelebb, ha elmégy, írd ki egy nyamvadt

cetlire, hogy hol leszel, jó?– Attól tartok, ez az én hibám, Ms. Mason – vette át a szót egy mélyebb hang, déli akcentussal. –

Nem akartunk semmi olyat a szobában hagyni, ami potenciálisan fegyverként alkalmazható, és a papírmeg a toll is ebbe a kategóriába tartozik. Remélem, megérti!

– Joe? – gyanakodtam.– Pontosan, és nagyon örülök, hogy mindkettőjüket élve találom!Hogyhogy „mindkettőnket”? – csodálkoztam. Hiszen Rick egész végig meg sem szólalt!

Megfordultam, a mennyezetet tanulmányoztam, és akkor megláttam egy aprócska, krémszínű foltot,mely alig észrevehetően, de elütött a fehér csempétől. Egyenesen belenéztem, és az ujjamat továbbrais a távbeszélő gombján tartva, így kommentáltam a felismerést:

– Bizonyára népszerű volt a lányok körében az iskolában, Joe. Mind odavagyunk a kukkolókért.– Ugyan már, George, ne piszkáld ezt a szegény embert! Így legalább láthatlak ebben a bájos

pizsiben! Úgy nézel ki, mint egy aranyos hóember – vihorászott az öcsém.– Hóember, aki egy percen belül szétrúgja a segged – feleltem mérgesen. – Megmondaná végre

valaki, hogy mi az isten folyik itt, mielőtt tényleg felhúzom magam?– Az ajtó vérvizsgálat nélkül nem nyílik, George – közölte Shaun.– Hát persze – morogtam, majd megfordultam, lecsaptam a kezem a műszerre, és szinte meg sem

rezzent az arcom, amikor a tűk átszúrták a bőrömet.Ötből ha egyet meg szoktam érezni. A járványügyi hatóságnál alkalmazott vastagabb tűk inkább

pszichológiai szerepet töltenek be: az emberek ugyanis nem hiszik el igazán, hogy megtörtént atesztelés, ha nem érzik a szúrást. Gyakoribbak az akupunktúrás tűhöz hasonló eszközök, melyek mégnyomot sem hagynak.

A fejünk fölött felgyűlt egy fény, pirosról zöldre váltott, és az ajtó egy kattanással kinyílt. Elvettema kezem a tesztelőfelületről.

– Feltételezem, ha Rick egyből bejön utánam, megszólal a riasztó.– Lépjen be egyedül a zsilipkamrába, várja meg az ajtó csukódását, és a társa majd ön után jön be

– hangzott az utasítás.– Rendben.Biccentettem Rick felé, amit ő viszonzott, aztán kinyitottam az ajtót, és beléptem.A jellegtelen folyosóhoz képest a zsilipkamra ijesztően sterilnek tűnt. A falai olyan fehérek voltak,

hogy ha csak ránéztem, az UV-szűrő dacára is belefájdult a szemem. Hunyorogva igyekeztem inkább apadló közepére összpontosítani.

A távbeszélő megreccsent, és ismét Joe hangja harsant fel belőle.– Most ne mozduljon, Ms. Mason!– Szemet lehunyni, lélegzetet visszatartani?

– Pontosan! – felelte Joe vidáman. – Micsoda öröm olyannal dolgozni, aki már előre tudja, mi ateendő!

– Hát én egyelőre nem nagyon örülök – vágtam vissza. – Esetleg majd ha újra rajtam lesz anadrágom!

Persze felfogtam, hogy se az időhúzástól, se a zsörtölődéstől nem kapom vissza hamarabb aruháimat meg az öcsémet, így hát lehunytam a szemem, levettem az UV-szűrőt, aztán mély levegőtvettem, és bent tartottam.

Klór és különféle fertőtlenítőszerek szaga töltötte be a helyiséget, ahogy a mennyezeti résekből hűspermet zúdult rám, és tetőtől talpig elborított. Nehezemre esett visszafojtani a lélegzetem; lassanvisszaszámoltam, húsztól kezdve. Tizenhétnél tartottam, amikor bekapcsolt a szellőző, éselpárologtatta a permetet, amely lehulló cseppek formájában távozott a padlóréseken keresztül.Tudtam, odalent túlhevített levegő várja, hogy a vegyi zuhanyt valamiképpen túlélő vírusrészecskék iselpusztuljanak, aztán a hátramaradó anyagot égetéssel megsemmisítik. A járványügyi hatóság elfoglaltugyan, de a fertőtlenítést sosem nagyolja el.

– Most már kinyithatja a szemét, Ms. Mason.Visszatettem az UV-szűrőt a helyére, kinyitottam a szemem, és megindultam a zsilipkamra

szemközti ajtaja felé. A fény zölden világított fölötte. Megfogtam a kilincset, és az ajtót gond nélkül kitudtam nyitni. Továbbhaladtam.

Az őrállomás egyike azon többfunkciós létesítményeknek, amelyek az elmúlt húsz évben igengyakorivá váltak az egészség-ügyi intézményekben: részben nővérszoba és betegfelvételi pont,részben pedig őrállomás, több ponton riasztóval, s a vízhűtő mellett hatalmas fegyverarzenállal. Egyigazán jó egészségügyi őrállomás képes a biztonság szigetét nyújtani a nem fertőzötteknek még akkoris, ha minden oldalról ostromolják a zombik. Amennyiben a zsilipkamra megfelelően működik, és vanelég lőszer, akár napokig is ki lehet húzni odabent. Egyszer Atlantában pontosan ez történt: egy négynővérből, három orvosból és öt biztonsági őrből álló csapat életben tartott saját magán kívültizennyolc beteget, méghozzá majdnem egy teljes héten keresztül, ugyanis a járványügyi hatóság csakaddigra vergődött át hozzájuk az egész környéken és a kórház területén tomboló fertőzéshullámban.Végül azonban épségben kijutottak, és a történetüket meg is filmesítették.

Shaun, a piszok, a saját ruháját viselhette, és a pulton ült, a kezében egy csésze kávéval. Melletteegy fehér köpenyes férfi állt, akit nem ismertem, valamint Ryman szenátor, aki zaklatottabbnak tűnt,mint a másik kettő együttvéve. Az állomásról ki-be járkáltak a nővérek és a járványügyi hatóságemberei, és beszélgettek egymással, de csak annyi vizet zavartak, mint a statiszták a filmekben.

Elsőként a szenátor vett észre. Kihúzta magát, az arcára hatalmas megkönnyebbülés ült ki, majdmegindult felém, s mielőtt megneszelhettem volna, hogy mire készül, szorosan átölelt. Felnyögtem,amikor kipréselte a levegőt a tüdőmből, de oda se neki, ő csak még jobban szorongatott, és az semzavarta, hogy a legkevésbé sem viszonzom a gesztust. Az ölelés az ő megnyugvását szolgálta, nem azenyémet.

– Na de szenátor, ne fojtsa már meg! – sietett a segítségemre Shaun. – Nagyon úgy tűnik, hogy mégszüksége van oxigénre!

Hallottam, hogy az ajtó kinyílik, majd becsukódik mögöttem.– Miért akarja a szenátor összetörni Georgia csontjait? – kérdezte a belépő Rick meglepetten.– Poszttraumás sokkszindrómában szenved – magyarázta az öcsém. – Ettől megzavarodott, és most

óriáskígyónak képzeli magát.– Nevessenek csak – húzta fel az orrát Ryman, és végre kiszabadultam a karjaiból. Fellélegezve

hátráltam egy lépést, nehogy ismét úrrá legyen rajta az öröm, és megint letámadjon. – Halálra

rémisztettek! – panaszolta.– Mi is jól megijedtünk, szenátor úr – ismertem el, miközben tovább folytattam a visszavonulást,

egészen addig, amíg már az öcsém mellett nem álltam, aki védelmezőn átkarolta a vállam, és magáhozszorított.

Ez az egyszerű gesztus már nagymértékben enyhítette a feszültségemet. Nekidőltem, és az idegentkezdte el méregetni.

– Maga Joe, ugye?– Dr. Joseph Wynne, a memphisi járványügyi hatóság orvosa – mutatkozott be a férfi, majd

odalépett hozzám, és kezet nyújtott.A kézfogása erős volt, de nem csontropogtató.– El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy végre szemtől szemben beszélhetek magával! –

áradozott.– Én meg el sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy még tudok beszélni – feleltem gúnyos

éllel, s miután ezzel letudtam a tőlem telhető udvariassági köröket, a lényegre tértem: –Felvilágosítana valaki, hogy miközben a főút mellett álltam, és teljesítettem állampolgárikötelességemet, miért kábítottak el, és hurcoltak a hatósági elkülönítőbe? És azt is értékelném, havalaki hozzám vágná a ruháimat, mert ebben a pizsamában úgy érzem magam, mintha meztelen lennék,ami pedig nem illendő egy szenátor jelenlétében!

– Hát, ez egy vicces történet – mondta Shaun, mire elengedtem Joe kezét, és az öcsém szemébenéztem.

– Milyen értelemben? – faggattam.A testvérem erre szó nélkül odament a sarokba, felvett a földről egy kupacot, és a kezembe nyomta.

A ruháim voltak azok, egy műanyag szatyorral együtt, melyben a fegyvereim és az ékszereim lapultak.Magamhoz vettem a becses holmikat.

– Valaki két perccel előtted felhívta a járványügyi hatóságot azzal a bejelentéssel, hogy abalesetben mindannyian meghaltunk – folytatta Shaun, s noha tüzetesen méregettem, semmijeiét nemláttam, hogy ugratna.

– Igaz ez? – fordultam Joe-hoz és Rymanhez.– Kedves, az a helyzet – feszengett kényelmetlenül az orvos hogy minden beérkező hívásra

reagálnunk kell...– De hát látták az eredményeinket! – háborodtam fel. – Tudták, hogy élünk!– Előfordul, hogy a vizsgálati eredményeket meghamisítják – vont vállat Joe. – Mi csak a legjobbat

tettük, amit ebben a helyzetben lehetett.Kelletlenül biccentettem. Ha a járványügyi hatóság betű szerint értelmezi a törvényt, minden joga

meglett volna, hogy amikor megérkezik a völgybe, szó nélkül lelőjön minket, és a fertőtlenítés utánelégesse a maradványainkat. Szokatlan lépés volt tőlük, hogy élve szállítottak el minket a továbbivizsgálatok céljából, mert ez igen nagy kockázatot hordozott magában – senki nem vetette volna aszemükre, ha biztosra mennek!

– Mi vitte rá magukat arra, hogy életben hagyjanak minket? – érdeklődtem.– Nem sok olyan ember van – mosolyodott el Joe –, aki ilyen súlyos vészhelyzet miatt riaszt

minket, és mégis megőrzi az önuralmát, Ms. Mason. Szerettem volna találkozni egyszer egy ilyencsodabogárral.

– Erre jól megtanítottak a szüléink – biggyesztettem le az ajkam. – Hol tudok átöltözni? –kérdeztem.

– Kelly! – szólított meg Joe egy éppen arra járó fehér köpenyes nőt.

Kellynek üde arca volt és nagy szeme, nem lehetett idősebb Buffynál, és a hajcsattal összefogottszőke hajával végképp elveszített barátunkra emlékeztetett. Gombóc nőtt a torkomban.

– Georgia Mason, dr. Kelly Connolly – mutatott be minket Joe egymásnak. – Dr. Connolly,elkísérné, kérem, a hölgyet az öltözőbe?

– Rick, te meg gyere velem! – siklott le Shaun a pultról. – Te majd átöltözöl a férfimosdóban,megmutatom!

– Igazán lekötelezel – bólintott Rick, és összeszedte a pultról a ruháit.– Természetesen, dr. Wynne – felelte Kelly. – Ms. Mason, velem jönne, kérem?– Persze – indultam meg a nyomában.Végigmentünk egy rövid folyosón, ami végre nem fehérre, hanem sárgára volt festve, és Kelly

kinyitott egy ajtót, mely egy zárható szekrényekkel teli helyiségbe nyílt.– Ez a nővérek öltözője – tessékelt be.– Köszönöm, egyedül is visszatalálok majd – mondtam.– Rendben – felelte, és látszott rajta, hogy akar még valamit, de habozik. – Olvasom az oldalukat –

fogott bele, miután kérdőn visszapillantottam rá. – Mindennap. A Bridge Supportersnél is követtemmagukat, és azután is, hogy elszakadtak tőlük.

– Valóban? – csodálkoztam. – És minek köszönhetem a megtiszteltetést?– A vezetékneve... – vörösödött el zavarában. – Az egyetemen az ember és állat közt átvitt Kellis-

Amberlee-fertőzés kiváltó faktoraiból írtam a szakdolgozatomat. Akkor találtam meg a maga blogját,amikor rákerestem az... az öccsére. És aztán rendszeres olvasójává váltam.

– Értem – mondtam, és vártam a folytatást, mert látszott, hogy a doktornő még nem fejezte be.– És – váltott most már bíbor árnyalatúra az arca – szeretném megragadni az alkalmat, hogy...

kifejezzem őszinte részvétem... Buffy miatt – tette hozzá, amikor látta, hogy nem világos, kire gondol.A vér is megfagyott az ereimben.– Erről honnan értesült? – tudakoltam egy mély sóhajt követően.Leplezetlen döbbenettel pislogott, és így szólt:– Láttam a bejegyzést a Falon...– A Falon? – visszhangoztam. – De hát honnan tudták, hogy... Ó, istenem! A kamerák...– Ms. Mason? Georgia? Jól érzi magát? – aggodalmaskodott Kelly.– Micsoda? – riadtam fel, majd visszafordultam felé, és megráztam a fejem. – Én csak... Nem

tudatosult bennem, hogy már fent van a Falon. Köszönöm a részvétnyilvánítást – biccentettem, majd(anélkül hogy megvártam volna a válaszát) hátat fordítottam neki, és becsuktam magam után az ajtót.Ha most azt hiszi, bunkó vagyok, hát legyen, gondoltam. Az újságírók egyébként sem akedvességükről híresek; az arrogancia, ugyebár, hozzátartozik az image-ükhöz.

Úgy kergették egymást a fejemben a gondolatok, mint ahogyan a száraz leveleket sodorja a szél.Közben kibújtam a járványügyi hatóság pecsétjével ellátott fehér pizsamából, és egyenként felvettema saját ruháimat. A művelet a szokásosnál tovább húzódott, mert a kép-és hangrögzítő eszközöketvissza kellett csíptetnem a szokásos helyükre. Tudtam, hogy ha most nem szánok erre időt, hetekignem fogok semmit megtalálni.

Szóval Buffy halálhíre már ott van a Falon, émelyített újra és újra a gondolat. Számíthattam volnaerre, hiszen a családját már értesítették, ami egyúttal azt jelenti, hogy elkészült a gyászjelentés; de atudat, hogy most már ő is odakerült e soha véget nem érő dögvész ezer meg ezer eltávozott bloggereközé, egyszerre véglegessé és tagadhatatlanná tette a halálát. Ezenfelül az emlékezetembe idézte alegfontosabbat: folyamatos összeköttetésben állunk a világgal, s a kamerák nem állnak le akkor sem,ha megfeledkezünk róluk. És ez most fölöttébb aggasztott.

Levettem az UV-szűrőt, és végre az orrnyergemre tolhattam a napszemüvegemet. Miután végre úgyéreztem, hogy teljes az öltözékem, felhívtam Mahirt, aki néhány pillanat múlva álmosanbelenyöszörgött a telefonba:

– Nagyon ajánlom, hogy jó hír legyen!– Feltűnt már, hogy ha fáradt vagy, erősebb az akcentusod?– Georgia, te vagy az?– Eltaláltad!– Georgia!– Még mindig én vagyok.– Hát te élsz?– Nem sokon múlott, és most a járványügyi hatóság foglyai vagyunk, úgyhogy gyorsan kell

közölnöm, amit akarok.Mahir, aki sosem okoz csalódást, erre egyből elhallgatott.– Kérlek, töltsd le a furgonon és a motoromon levő külső kamerák felvételeit, ellenőrizd, hogy

teljes-e, és ha igen, töröld az eredetit!– De hát miért?– Majd később elmagyarázom!Amikor majd nem egy kormányzati épületből telefonálok, ahol valószínűleg mindent lehallgatnak,

tettem hozzá magamban.– Meg tudod csinálni?– Persze, rögtön hozzá is kezdek.– Köszönöm, Mahir.– Nincs mit, Georgia. Úgy örülök, hogy életben vagy!– Én is, Mahir! – mosolyodtam el. – Végezd el a feladatot, aztán aludj még egy kicsit! –

tanácsoltam, és befejeztem a hívást.Megigazítottam a galléromat, nyugalmat erőltettem az arcomra, és elindultam vissza az

őrállomásra. Hogy mehettek ki a kamerák egy percre is a fejemből? – morfondíroztam útközben.Hiszen a külső kamerákat soha, egy percre sem kapcsoljuk ki! És sokszor előfordul, hogy érdemes

a felvételeiket visszanézni; egyszer például Shaun egy látszólag unalmas szakasz képeinek asegítségével levadászott egy Colma határában ólálkodó zombi-csapatot. Persze ehhez az is kell, hogyszerencsés legyen a felvétel szöge, de lehet, hogy általa megtaláljuk a gyilkost. Feltéve persze, ha azillető nem fért még hozzá a merevlemezeinkhez, és Buffy nem kötötte a drágalátos „barátai” orrára afilmezési szokásainkat.

Kezdtem magam úgy érezni, mint aki összeesküvés-elméletekbe ártja magát – de ez egyszerjogosnak véltem, mert ez az egész kezdett egyre inkább egy összeesküvésre hasonlítani.

Ricknek kevesebb felszerelése volt, mint nekem, így aztán, amikor visszaértem, ő már javábanbeszélgetett Shaunnal az őrállomáson, és a kávéját kavargatta. Sóvárogva néztem, mire Shaun akezembe nyomott egy dobozos kólát, mely gyöngyözött a hidegtől.

– Á, isten vagy! – ujjongtam.– Na persze, most isten vagyok, de holnap, amikor jössz elrontani a szórakozásomat a zombikkal,

megint lefokozol idiótává, igaz?– Naná!Felnyitottam az üdítőt, és nagyot kortyoltam belőle.– A hatóság az italok behűtésében is igen alaposan jár el – jegyeztem meg.– Igyekszünk – mondta Joe.

Másra se vártam, mint hogy megszólaljon. Felé fordultam, és a napszemüveg nyújtotta biztonságbólnekiszegeztem a kérdést:

– Szóval kaptak egy hívást, hogy meghaltunk?– Két perccel az önét megelőzően. Ott vibrált a jelentés a kijelzőmön, miközben önnel beszéltem!Ez már megmagyarázta, miért kérdezősködött olyan buzgón.– Kiderült a hívó neve? Vagy, ami még jobb lenne, a száma?– Sajnos egyik sem – felelte Joe.– Ezek szerint névtelen hívás volt, eldobható készülékről – szólt közbe az öcsém.– De hát...– Azt még lenyomozni sem lehet.– Nagyszerű – fintorogtam. – És akkor, dr. Wynne...– Kérem, szólítson Joe-nak! A lány, aki visszatér, miután halottnak nyilvánították, szólítson csak a

keresztnevemen! – Ekkor a meghökkenés kiülhetett az arcomra, mert nevetve hozzáfűzte:– Ha a járványügyi hatóság olyan bejelentést kap, hogy maga fertőzött, akkor maga addig halottnak

számít, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. Ez a bevett, törvényes biztonsági intézkedés.– Merthogy senki sem vágná át a járványügyi hatóságot? – meredtem rá.– Így van, Ms. Mason, és higgye el, ha megtaláljuk a felelősöket, megfizetnek a tettükért! – közölte

Joe, és derűs arca elkomorult.Megértettem: azok, akik arra adják a fejüket, hogy a járványügyi hatóságnál vállaljanak állást,

rendszerint égnek a vágytól, hogy javítsanak az emberiség jelenlegi helyzetén. Ha egyszer valakimegtalálja a Kellis-Amberlee-fertőzés gyógymódját, az biztosan innen fog kikerülni, tekintve, hogy ahatóság munkáját az egész világon elismerik, és a tájékoztató kiadványaikat szinte minden országbanhaszonnal forgatják. Fiatal idealisták egész hada harcol körömszakadtáig, hogy felvételt nyerjen ide,de csak a legjobbak jutnak be. Ennek pedig az a következménye, hogy akik bekerülnek, igen büszkékerre, és nem hagyják annyiban, ha valaki megkísérli bemocskolni az intézmény jó hírét.

– És fogadni mernék, hogy aki ezt a bejelentést tette, azonos azzal, aki kilőtte a kerekeinket –dohogtam.

– Nos, Miss Mason...– Hívjon Georgiának, kérem!– Tehát... Georgia, ez meglehetősen valószínű. Igen ritka, hogy valaki megpróbálja átverni a

járványügyi hatóságot, ráadásul egy olyan konvoj kapcsán, melyet nemrég orvlövészek támadtakmeg...

– Megvan a lövöldöző által használt fegyver ballisztikája? – kérdeztem, mire Joe elfordult.– Attól tartok, ez titkos információ.Megütközve néztem a szenátorra, de az ő arckifejezése sem tűnt biztatóbbnak, és ő is kerülte a

tekintetünket.– Szenátor úr, mit jelentsen ez?– Sajnálom, Georgia, de dr. Wynne-nek igaza van. Minden információ, ami szorosan kapcsolódik a

nyomozáshoz, szigorúan titkos.Még szerencse, hogy a napszemüvegem eltakarta a tekintetem, mert abban a pillanatban

valószínűleg nem tengett benne túl a jóindulat. Shaun viszont jól tudta, mennyire kiakasztottak ahallottak.

– Tehát úgy érti, szenátor úr, hogy a média előtt titkosak?– Az a helyzet, Georgia, hogy...– Szóval most komolyan azt akarja mondani, hogy ha idejönne bárki az utcáról, neki válaszolna, de

nekem nem, csak mert egy hírpor tálnál dolgozom? – csattantam fel.Hallgatás – beleegyezés.– Az istenit, Peter – fogyott el a türelmem –, halálos veszélybe kerültünk maga miatt, és most képes

megtagadni tőlünk az információt, hogy milyen típusú golyó volt az, amivel majdnem kinyírtakminket? Na és miért? Talán mert azt hiszi, hogy csak azért, mert tudósítók vagyunk, nem tudunkmérlegelni? Ez az ok, ugye? Persze, majd egyből rohanunk ki, és tömeghisztériát keltünk, erregondol?!

Itt már meg is indultam felé, de Shaun és Rick két oldalról visszatartottak a karomnál fogva.– Forduljon fel! – átkozódtam, ügyet sem vetve a csitításra.– Azt hittem, maga különb ennél!Ryman alig tudott szóhoz jutni, csak teljes döbbenettel nézett.– Georgia, Buffy meghalt! – mondta végül. – Érti, meghűlt! Chuck is meghalt. És az is csak a

szerencsén múlt, hogy ön életben maradt, és most itt üvöltözhet velem, amiért meg akaromakadályozni, hogy rohanjon megöletni magát! Georgia, nem azért tartom vissza az információt, merttudósító, hanem azért, mert nem akarom, hogy meghaljon!

– Már ne haragudjon, szenátor úr, de úgy gondolom, jogunkban áll eldönteni, hogy vállaljuk-e akockázatot! – sziszegtem, és kirángattam a karom Shaun szorításából, mire Rick is elengedett.

Aztán mindhárman a szenátorra szegeztük a tekintetünket, magyarázatra várva.– Nem akarom, hogy a maguk halála is az én lelkemen száradjon, Georgia – révedt a messzeségbe a

szenátor. – Vagy hogy a kampány legyen érte a felelős.– Nos, szenátor úr, egyedül a mi felelősségünk, hogy életben maradunk-e! – makacskodtam, mire

Ryman borús tekintettel hátat fordított nekünk.Egy megtört ember arcát láttam, aki egész életében egyetlen álmot kergetett, és most rájött, milyen

sokba kerülhet neki, hogy elérje.– Átküldetem magának a jelentéseket – közölte. – A gépünk egy óra múlva indul. Ha

megbocsátanak...Nem kérdésnek szánta, így választ sem várva sarkon fordult, és elhagyta a helyiséget.

...tehát, az első találkozásom Buffyval. Abszolút felkészületlenül ért, ez már csak ilyen dolog. Atörténet ott kezdődött, hogy be akartunk kerülni a jó oldalakra, és ehhez szükségünk volt egymesélőre, mert tudtuk, hogy anélkül nem meggyőző, nem ütőképes a csapatunk. Kellett a frissítés,ami teljessé tesz minket. És a hiányzó láncszem – bár ezt akkor még nem tudtuk – nem volt más,mint Buffy.

A bloggerek körében rendszeresen tartanak online állásbörzéket. Georgia és én jelentkeztünk isaz éppen esedékesre, azzal, hogy mesélőt keresünk. Meg is kaptuk a virtuális standunkat, és vártuka jó szerencsét. Már épp kezdtük feladni, amikor ránk írt valaki, „B. Meissonier” nickkel. Azzalkezdte, hogy nincs tapasztalata a terepmunkában, de szívesen tanul új dolgokat. Tizenhárom órátbeszéltünk egyhuzamban, és még aznap felvettük.

Buffy Meissonier volt a legviccesebb nő, akit valaha ismertem. Rajongott a számítástechnikáért,a költészetért, és műszaki zseni volt, a legjobb fajtából: mi még észre sem vettük, hogy elromlott aPDA, de ő már meg is javította. Szerette a régi tévéfilmeket, az új mozifilmeket, és ami a zenétilleti, minden műfajt meghallgatott, még azt is, ami nekem csak olyan, mintha a tuc-tucotharangzúgással kevernék. Pocsékul gitározott, de szívből.

Vannak emberek, akik árulónak nevezik őt; talán én is egy leszek közülük. De ez mit sem

változtat a tényen, hogy a barátom volt, sokáig, még mielőtt bármi rosszat tett volna. És ott voltamvele a halálakor, és nagyon fog hiányozni.

És ez számít igazán. Hogy a barátom volt.Buffy, bízom benne, hogy ott, ahol most vagy, körülvesznek a számítógépek, a giccses

tévécsatornák, és sok vidám ember. Remélem, boldog vagy ott, a Fal túloldalán.Hiányzol, mindannyiunknak.

(BEJEGYZÉS SHAUN MASON „ÉLJEN A KIRÁLY!” CÍMŰ BLOGJÁBÓL, 2040. ÁPRILIS 21.)

Húsz

A szenátor és biztonsági csapata a houstoni járványügyi hatóság magánrepülőgépével utazottHoustonból Memphisbe. Minden hatósági egységnél áll egy készenlétben. Nem az esetleges evakuálásmiatt – ha akkora fertőzéshullám törne ki, hogy ki kellene üríteni egy teljes hatósági állomást, akkoraz azt jelentené, hogy nem maradnának menthető, azaz tiszta emberek hanem a szakemberek,páciensek, politikusok és más jeles személyek gyors, biztonságos és mindenekfölött diszkrétutaztatása céljából. Hiszen nem hiányzik, hogy különféle föltételezések üssék fel a fejüket, és kitörjöna tömeghisztéria, csak mert egy világszerte elismert Kellis-Amberlee-kutató egy sűrűn lakott területreutazott. A lakosság így is vészesen közel áll a teljes pánikhoz, és a járványügyi hatóság nagyon jóltudja, hogy az ő emberük megjelenése lehet a szikra, mely fellobbantja a tüzet.

Amikor utoljára a járványügyi hatóság gépén ültem, emlékezetem szerint kilencéves voltam, és dr.William Crowellhez tartottunk. Ő is a „világszerte elismert Kellis-Amberlee-kutatók” közé tartozott,és azt állította, hogy megtalálta a retinális KA gyógymódját. A szüleim, akik persze bármekkoramarhaságra kaphatók egy jó sztori kedvéért, azonnal repülőre ültettek, hogy a doktor úr elsőkéntrajtam próbálja ki az új felfedezését. Crowell gyógymódja pont annyira volt igazi, mint a haja –messziről ki lehetett szúrni a félrecsúszott parókáját ráadásul a szenzációs „fényterápiájától” egyhónapig pöttyök vibráltak a szemem előtt; de repülőn ülhettem, és átéltem egy kalandot egyedül,Shaun nélkül! Gyerekkori énemnek ez majdhogynem elég is volt a boldogsághoz.

Ha az ember kilencéves, több finomságot tesznek elé az utaskísérők. Még az is előfordul, hogy akapitány beenged a fülkéjébe egy aranyos, napszemüveges kislányt – de egy felnőtt újságíróval, akicsak minél messzebbre akar kerülni az útitársaitól, már nem ilyen megértő. Ehhez még vegyük hozzá,hogy a szenátor végig kerülte a tekintetemet, Shaun meg egész úton azon mesterkedett, hogyszétszerelje az ülését az egyik őrtől elcsent csavarhúzóval; így talán nem olyan meglepő, hogymegkönnyebbült boldogság vett erőt rajtam, amikor – mindössze egy órával a felszállás után – végreföldet értünk.

Az elégedettségemre az is rátett egy lapáttal, hogy a hatósági előírások tiltották a gépen a vezetéknélküli eszközök használatát, így amióta elhagytuk Memphist, nem hallottam Mahir felől. Még ki senyitották a gép ajtaját, én már javában kapcsolgattam be a cuccokat. Egymást követő sípoló hangokjelezték az e-mailek érkezését, jött vagy ötszáz, de nem volt köztük, amire vártam.

A leszállópálya végénél hat biztonsági őr várt minket, köztük Steve, az egyik kezében egy fonottmacskaszállító kosárral. Amikor Rick meglátta, artikulálatlan örömkiáltást hallatott, Shauntfélretaszítva száguldott előre, majd kikapta a nagydarab ember kezéből a kosarat, és átszellemültengügyögött a benne kuksoló, tágra nyílt szemű, felborzolt farkú Loisnak.

– Ezek szerint a cicuska túlélte – állapítottam meg, miközben feljebb toltam a napszemüvegemet.– Még szerencse, hová is lenne Rick a barátnője nélkül? – rázta Shaun a fejét.– Ugyan már, ne gúnyolódj! Nézd, hát nem megható, hogy újra egymásra találtak?– Attól még tartom, amit mondtam – vont vállat a testvérem, majd (a fejét hátradöntve) a hatalmas

termetű Steve szemébe nézett:– Képes volt idecipelni neki ezt az állatot?– Igen – vigyorgott a biztonsági őr.– És hol az én ajándékom? – követelőzött az öcsém.– Ha megmondom, hol a furgon, azzal megelégszik? – kacsintott Steve.– Azt hiszem. George, mit gondolsz? – fordult felém Shaun.

– Ami engem illet, ragaszkodtam volna az egymillió dollárhoz, de ha a motoromat is visszakapom,így is áll az alku! Nem mondhatja, hogy nem lehet velem kiegyezni. Jó napot, Steve! – mosolyodtamel.

– Örülök, hogy egyben van, Georgia!Abban a pillanatban Róbert Channing, aki, amint komolyan esélye lett annak, hogy Ryman eljut a

Fehér Házig, főtanácsosból személyzeti főnökké léptette elő magát, átfurakodott a nála sokkaltatermetesebb őrök között, és olyan tekintettel lőtte ki magát a szenátor felé, mint a vadászkopó aprédára.

– Szenátor úr! – reccsent rá. – Húsz percünk van, hogy átszeljük a fél várost, és nem késhet el,különben Tate egyedül megy a színpadra!

– vetítette előre olyan baljóslatú hanghordozással, amelyből egyértelműen kicsengett, hogy ennélrémesebbet el sem tud képzelni.

– Nos, ugyebár azt semmiképp nem engedhetjük – fintorodott el Ryman, és bocsánatkérő pillantástvetett ránk. – Sajnálom, de...

– Első a munka! – vágtam rá. – Rick, add ide azt a macskát! – parancsoltam rá a kollégámra, akitiltakozva ölelte magához a számára a világ minden kincsével felérő kosarat.

– Miért? – kérdezte dühösen, s mintegy megerősítve a gazdája felháborodását, Lois isméltatlankodva nyávogott egyet.

– Mert mindannak ellenére, ami most történt, és annak ellenére, hogy egyre inkább elharapózikkörülöttünk a hülyeség, továbbra sem szűntünk meg, ha jól tudom, tudósítók lenni! – sandítottamRymanre, aki viszonozta a pillantást, és bólintott.

– Úgyhogy most szépen elkíséred a szenátort, bárhová is megy, és tudósítasz.– Az Amerikai Forradalom Leányainak tart beszédet – vetette közbe Róbert.– Legyen – vágtam rá, és legyintettem, jelezve, hogy a további részletek nem izgatnak. – Rick,

bármi legyen is ez a szereplés, te elmész, és addig kutakodsz valami érdekesség után, amíg nemtalálsz! Mi meg ellenőrizzük a felszereléseket, és megállapodunk a további teendőkben!

Rick beletörődve bólintott, és olyan szomorúan nyújtotta át Loist, hogy szinte sajnáltam elszakítanitőle. De nem érzékenyültem el. Elvégre beszélnem kellett az öcsémmel, és ezt a beszélgetéstmindenképpen négyszemközt akartam megejteni. Ugyanis Ricknek és Buffynak közös múltja volt;Buffy pedig elárult minket, és most meg kellett vitatnunk, hogy ezek után mit kezdjünk a barátjával. Haúgy is döntünk, hogy tovább alkalmazzuk, ebben akkor szerettem volna megegyezni, amikor az érintettnincs jelen. És azt is tudtam, hogy ha az elbocsátásban egyezünk meg, megalapozott érvekkel kellelőállnunk, amikor közöljük vele, hogy nézzen új állás után.

– A Plaza Hotelben szállnak meg, velünk együtt – jelentette ki Róbert dacosan. – Ötcsillagos,korszerű szálloda, a legszigorúbb biztonsági felszereltséggel. Szenátor úr, nagyon sajnálom, de nincstöbb idő itt ácsorogni és cseverészni. Kérem, jöjjön!

És azzal, meg sem várva a választ, karon ragadta Rymant, és a várakozó autó felé kormányozta.Rick a biztonsági őrök társaságában követte.

Velünk csak a személyzet két tagja maradt: Steve meg egy spanyol fickó, akivel azelőtt sosemtalálkoztam. Olyan sötét napszemüveget viselt, hogy azt gondoltam, hacsak nem orvosi előírás,minden bizonnyal alig lát tőle. Mindenki máshoz képest égimeszelőnek tűnt volna, Steve mellettazonban csak átlagos magasságú embernek.

Átvettem a macskaszállítót a bal kezembe, és Steve-re néztem.– Indulhatunk, kedves bébicsőszök?– Testőrök – hangzott a letromfoló válasz. – Emberek, maguk majdnem odavesztek az úton! Hadd

gondoskodjunk róla, hogy többé ne történjen ilyesmi!– Tehát most már soha nem indulhatunk többnapos bevetésre?– Ennél többről van szó!– Csak nem akar eltiltani minket a munkánktól? – lépett mellém Shaun.– Nem – ingatta a fejét Steve. – Csak közben ügyelünk magukra.Éreztem, ahogy az öcsémben gyűlik a harag. Irwinnek lenni azt jelenti, hogy az ember gyakorta

vállal esztelen kockázatot a szórakoztatás kedvéért. Aki ízig-vérig irwin, annak elég lemenni a boltbaegy kis nyalánkságért meg kóláért, még abból is halált megvető kalandot hoz ki. Így az elképzelés,hogy ezentúl minden lépését egy akadékoskodó, szúrós tekintetű biztonsági őr követi, valószínűlegakkora örömmel töltötte el az öcsémet, mint engem a cenzúra gondolata. A karjára tettem a kezem.

– Steve, tehát ön azt akarja mondani, hogy a munkánk olyan veszélyessé vált, hogy már nemcsak azélőholtaktól, de embertársainktól is tartanunk kell? – kérdeztem.

– Én nem egészen így fogalmaznék, de mondjuk úgy, hogy közel jár ehhez – biccentett Steve.– Jó hatással lesz a főcímekre – morgott ajkbiggyesztve Shaun, és nem tudta eltitkolni, hogy

továbbra sincs elragadtatva.Legalább már nem volt annyira feszült. A kezemet változatlanul a karján nyugtatva egyenesen a

másik őr felé fordultam; ugyanis a korlátozott periférikus látásom miatt oldalról nem tudtam elégalaposan szemügyre venni.

– Georgia Mason vagyok – mutatkoztam be –, ő pedig az öcsém, Shaun Mason. És ön?– Andres Rodriguez, asszonyom – felelte higgadtan a spanyol.– Átmentem a vizsgán?– Ez a vádemelő esküdtszék hatáskörébe tartozik – jelentettem ki. – Most viszont elkísérhet minket

a szállodába – közöltem, mire Lois nyomatékosításképpen megint nyivákolt egyet. – Azonnal, hakérhetem. Amint látja, valaki már nagyon unja a banánt.

– És nemcsak a macska! – dörmögte közbe Shaun.– Viselkedj! – szóltam rá, s miközben egyik kezemben fogtam a kosarat, a másikkal meg Shaunt,

megindultam az őrök nyomában az autó felé, Steve és Andres ültek előre, mi pedig hátra.Hangszigetelő üveg választott el minket tőlük; csak a körvonalaikat láttuk, ülhettek volna akár egymásik kocsiban is. Nem bántam, bár még így sem tudtam elengedni magam. Nem bíztam bennük. Úgyéreztem, soha többé nem tudok megbízni senkiben.

Amikor felbőgött a motor, Shaun mondani akart valamit, de amikor fejemmel a tető felé intettem,megértette, mire gondolok, és csendben maradt. Buffy és az érzékelői hiányában nem tudhattuk, hogybepoloskázták-e az autót. Persze egy ideje világossá vált, hogy Buffy jelenlétében is simánlehallgathatták a beszélgetéseinket, hiszen kiadott minket; de akkor legalább az illúzió megvolt, hogymagunk közt vagyunk.

– Majd a hotelben? – tátogta Shaun.Bólintottam. Majd ha a saját szobánkban leszünk, a saját cuccainkkal, alaposan körülnézhetünk,

hogy nem csempészett-e be valaki lehallgatókészüléket, és elláthatjuk a területet EMP ellenivédelemmel. Ha ez megvan, végre hozzávetőleges biztonságban vitathatjuk meg a lényeget. Sokmindent kell megbeszélnünk.

Az út a járványügyi hatóság leszállópályájától a hotelig körülbelül húsz percig tartott. Lehetettvolna hosszabb is, Steve azonban élt a kormányzati hivatalnokoknak és a hatósági személyeknekkijáró előzési joggal, bekapcsolta a megkülönböztető jelzőfényt, és így elegánsan elhúzhattunk abedugult kocsisor mellett. A fizetőkapuk lámpái, amint a közelükbe értünk, zöldre váltottak. Azelektronikus úton történő fizetés önmagában is jelentősen felgyorsítja a forgalmat, de az átlagos sofőr

semmitől sem tapos a gázra olyan hévvel, mint a lehetőségtől, hogy egy szemfüles társa elorozhatjatőle a felhajtás jogát. Most is a nyomunkban vagy tíz másik kocsi surrant fel a pályára, és emiatt talánelnézték nekünk, hogy volt bőr a képünkön eléjük vágni a csúcs-forgalomban, amikor öt percen ismúlhat, hogy az ember dugóba kerül, és elkésik a vacsoráról!

Lois egész úton keservesen nyávogott, Shaun meg unottan babrálta a mellette levő zárat. Általábanördögi ügyességgel bánik el velük, de ez most kifogott rajta – az autó remek biztonságifelszereltséggel rendelkezett. Már lehajtottunk az autópályáról, de az öcsém még mindig nem jutottsemmire. Amikor feltűnt előttünk a hotel épülete, végre undorodó arccal eltette az álkulcsot.

A Downtown Houston Plaza a Feltámadás után emelt óriási és impozánsnak szánt épületek egyikevolt, azokból az időkből, amikor még a tervezőknek nem sikerült meglelniük a kényes egyensúlyt azelegancia és a biztonság között. A szálloda úgy nézett ki, mint egy rózsaszín stukkóval díszített,giccses mázzal leöntött börtön. Pálmafákkal ültették körbe, de ezek vajmi kevéssé tompították azépület zordságát. A földszinten egyáltalán nem voltak ablakok, és följebb is matt, vastag biztonságiüvegből készültek. Odalent évekig is verhették volna a falat a fertőzöttek, akkor sem jutnak be, hacsaknem fejlődik annyit az intelligenciájuk, hogy eszükbe jusson létrát használni.

Shaun szó nélkül méregette az épületet, és csak akkor bökte ki a véleményét, amikor már beálltunka parkoló elé:

– Halálcsapda.– Igen, mint a korai „zombibiztos” épületek nagy része – igazítottam meg a napszemüvegemet.Steve egy fehér műanyag kártyát húzott végig az érzékelők előtt, mire az ajtó csikorogva kinyílt, és

behajtottunk a majdnem teljes sötétségbe.– De mitől van ez a szörnyű hatás?– Attól a díszítéstől a homlokzaton!– A díszítő szegélyre gondolsz?– Igen, arra. Díszítő, persze, szerintem elbírná a testsúlyomat, így ha megfertőződöm, de még nem

alakultam át, felmászhatok az épületre. Nézd meg, mennyi praktikus kapaszkodó van! Simán fel lehetjutni a tetőre. És ha ennek az épületnek is olyan az elrendezése, mint amilyen elterjedt volt akorszakban, akkor odafent van egy helikopter-leszállóhely meg egy csomó ajtó, hogy fertőzéshullámesetén mielőbb evakuálhassák a túlélőket – ecsetelte Shaun, majd a fejét rázta. – Úgy, csak fuss atetőre, vár majd egy csomó ember. Akik nem menekülni akarnak, hanem falatozni, belőled.

– Biztató – mondtam, miközben a kocsi beállt az egyik parkolóhelyre. – Megérkeztünk.Steve kiszállt, és megindult a zsilipkamra felé. Én is ki akartam szállni, de a biztonsági zár nem

engedett.– Mi a franc?... Shaun, próbáld meg, nálad működik?Ő is megrángatta az ajtót.– Zárva – fintorgott.Abban a pillanatban egy kattanást hallottunk, majd Andres hangját az autóba épített távbeszélőből.– Ms. Mason és Mr. Mason, a türelmüket kérjük. A kollégám most halad át a zsilipkamrán, és a

túloldalon várja majd magukat. A jobb oldali ajtó zárja abban a pillanatban kinyílik, ahogy Stevetisztának bizonyul, és akkor Ms. Mason utánamehet. Ha Ms. Mason is átjutott a zsilipkamrán,következhet Mr. Mason.

– Na ne – nyögött fel Shaun. – Ugye, ez csak valami vicc?– Csak a szokásos biztonsági óvintézkedések – hangzott a válasz, mire Shaunnál elszakadt a cérna.– Tudja mit, akkor fogja a biztonsági óvintézkedéseit, és dugja fel a... – kezdte, de amikor a karjára

tettem a kezem, szerencsére elhallgatott.

– Mr. Rodriguez, úgy tűnik, Steve átjutott – vettem át a szót, a testvéremnél jóval udvariasabban. –Most már, ha lehet, kinyitná az ajtót?

– Örömmel – mondta, és a következő pillanatban már teljesítette is a kérésemet. – Mr. Mason,kérem, ön maradjon a járműben. Ms. Mason, induljon a... Hé, mit csinál?! Ezt nem teheti!

Az öcsém azonban, fittyet hányt a tiltakozásra, kiszállt, egy csókot dobott a feldúltan hadonászóAndres felé, majd becsapta maga után az ajtót, és bepattant mellém a zsilipkamrába. Szegény őr avárakozásoknak megfelelően a helyén maradt, csak azt láttuk az üvegen keresztül, hogy mozog a szája,valószínűleg káromkodik.

– Hát igen, aki ennyire ad a biztonságra, az semmi okból sem fog a szokásos renden változtatni,még azért sem, hogy téged fülön fogjon – ragadtam meg vihogva a szabad kezemmel Shaun kezét, míga másikban Lois kosarát tartottam.

A macska, jelezve egyetértését, bőszen nyávogott.– Bizony, kicsikém, veszélyesek vagyunk – helyeseltem neki.– Ez a fickó meg azt hitte, majd rávesz minket, hogy külön jöjjünk – dúlt-fúlt Shaun, aztán elvette

tőlem a panaszosan nyivákoló macskát, és becsúsztatta a poggyászok számára fenntartott tolóajtómögé.

A szenzorok érzékelik majd, hogy élőlény van a kosárban, de a súlyát is lemérik; márpedig Lois túlkicsi ahhoz, hogy aktivizálódjon benne a vírus, így gond nélkül átjut.

– Micsoda idióta! – dohogott még mindig az öcsém.– Dehogy, csak amatőr – adtam hangot a véleményemnek, majd odaálltam a tesztelő elé.Felemeltem a jobb kezem, Shaun pedig odaállt mellém, és felemelte a bal kezét.– Egy!– Kettő!Mindketten lecsaptuk a tenyerünket a műszerre.Amikor a túloldalon várakozó Steve meglátta, hogy egyszerre jövünk, helytelenítően csóválta a

fejét.– Most aztán úgy megijesztették szegény Rodriguez ügynököt, hogy elvettek egy évet az életéből! –

szidott minket, de a hangsúlyából ítélve nem haragudott.– Tekintve, hogy Rodriguez ügynök úgy felhúzott, hogy ő is elvett egy évet az életemből, azt

hiszem, kvittek vagyunk! – vágtam vissza az öcsém helyett, és felvettem Loist a poggyászok mellől.– Meg kell várnunk őt, vagy egyenesen megmutatja a szobánkat?– Meg a furgont! – emelte fel a mutatóujját Shaun. – Megígérte!– A furgonjuk odalent van a parkolóban, Georgia motorjával együtt – nyugtatott meg bennünket

Steve, majd két négyszög alakú műanyag kulcstartót vett elő a zsebéből, és a kezünkbe nyomta őket. –Shaun, magáé a 214-es szoba, Georgia, ön kapja a 217-est.

Egymásra néztünk.– Ezek nem egymás mellett vannak! – kifogásoltam.– Eredetileg Ms. Meissonier lett volna az ön szobatársa, Shaun pedig Mr. Cousinsszal osztozott

volna a másikon – mondta Steve.– De tekintettel a nemrégiben történt... eseményekre, jobbnak láttuk, ha mindannyiukat külön

helyezzük el.– Értem – mondta Shaun, majd az ő kulcstartóját visszaadta Steve-nek. – Én megleszek George-

dzsal, Rick meg a macskája pedig hadd örüljenek egymásnak ilyen hosszú idő után!Lois, mintha értette volna, ismét nyávogott.– Maguk inkább közös szobát akarnak? – bámult ránk Steve, túlságosan is ismerős arckifejezéssel,

amit a serdülőkorunk óta már sokszor láttunk tanároktól, barátoktól, kollégáktól meg szállodairecepciósoktól.

Tipikus. „Az ellenkező nemű testvéreddel akarsz egy szobában aludni?” Már megszokhattam volna,de továbbra is bosszantott.

Teszek a társadalmi szokásokra. Ha egyszer jön egy csapat zombi, hogy megédesítsék az álmomat,azt akarom, hogy Shaun mellettem legyen. Éberen alszik, minden apró neszre felriad, és jól céloz.

– Igen – erősítettem meg. – Inkább közös szobát akarunk.Egy pillanatra úgy tűnt, hogy Steve ellenkezni fog, de aztán – mintha azt mondta volna, hogy felőle,

nem az ő dolga – vállat vont, és így szólt:– Rendben, Shaun, majd átvitetem a holmiját. George, a bőröndje és a fontosként megjelölt

felszerelései mind ott vannak a szobájában.Ez persze azt jelentette, hogy át is kutatták őket – a szokásos biztonsági előírásoknak megfelelően

–, de nem zavart. A különösen bizalmas jellegű adatokat mindig jelszóval titkosítom, ha fennáll aveszélye, hogy mások szaglászhatnak köztük. Ha Ryman szemtelen biztonsági emberei azzal akarjákvesztegetni az idejüket, hogy a bugyijaim közt kotorásznak, váljék egészségükre!

– Nagyszerű! Akkor, ha nem bánja, mennénk is a szobánkba! Feltéve, ha nem érez olthatatlanvágyat, hogy oda is elkísérjen minket!

– Annyira talán még megbízom önökben, hogy elhiggyem, nem lövetik agyon magukat addig.– Igazán megtisztelő – biccentettem.Shaun tisztelgett, aztán az egyre türelmetlenebb Lois társaságában követtük a falra akasztott

jelzőtáblákat a lift irányába.Ez a szálloda még eléggé régi volt ahhoz, hogy a lift hagyományos aknában járjon fel s alá.

Érdekesség lett volna számomra, ha nem vagyok annyira ideges és kimerült. De mivel ez volt ahelyzet, így csak a tükörbe bámultam a falon, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az egyre erősebbfejfájásomat meg a macska egyre fülsiketítőbb nyávogását. Szegény pára már nagyon ki akartszabadulni a dobozból, mégpedig azonnal. Együtt éreztem vele.

A harmadik emeleti hotelszobánk olyan ósdi volt, mint a lift; falait ocsmány, sárga-zöld-barnacsíkos tapéta borította, acélozott ablakai pedig a sivár központi udvarra néztek. A medence felszínéreáradó napsugaraktól a víz egy óriási fényfoltnak tűnt, és az üvegen keresztül visszatükröződött.Feljajdultam, eltakartam az arcomat, és összeszorítottam a szemem. Shaun már el is trappoltmellettem, hogy behúzza a sötétítőfüggönyt, én meg vaksin kóvályogtam még egy ideig, és hallottam,ahogy az ajtó magától becsukódik.

Amikor a helyiségre végre ráborult az áldott sötétség, az öcsém odalépett hozzám, és a könyökömretette a kezét.

– Most már biztonságos – szólt lágyan. – Gyere, erre van az ágy – kezdett húzni, én pedig hagytam,hogy vezessen.

– Micsoda szemétség!– Azért vicces volt, nem?– Nem!– De én nevetek!– Jó, akkor majd a macskakosárban alszol!– Akkor is vicces.Megállt, a vállamnál fogva lenyomott az ágyra, majd kivette a kosarat a kezemből.– Pihenj egy kicsit, majd én előkészítem a dolgokat! – buzgólkodott.– Ne felejtsd el az EMP-blokkolót! – figyelmeztettem, majd elhelyezkedtem az ágyon, és

megtámasztottam a hátamat.A matrac legalább nem volt olyan ódon, mint a berendezés, kényelmes volt, és kellemes rugózású.– És a szervereket is...– Nem először csinálom! – intett le Shaun.Igyekezett könnyed hangot megütni, de láttam, hogy aggódik is.– Hallod-e, George, rémesen festesz!– Honnan tudod, amikor le van kapcsolva a villany?– Szörnyen néztél ki akkor is, amikor a gyilkos napsugarak arcul csaptak, de most aztán rád se

bírok nézni! Lehet, hogy a szemednek jobb, de a külsőd nem változott.– Ha ez a helyzet, miért nem szóltál hamarabb?– Körülvettek minket az emberek, és amúgy is rossz passzban voltál. Nem láttam értelmét.Hallottam a lépteit, majd azt, hogy kicsavarja a villanykörtét.– Kicserélem az olvasólámpában – fűzte hozzá.– Kösz.– Szóra sem érdemes. Sokkal kellemesebb társaság vagy, ha nincs migréned.– Akkor add ide a fájdalomcsillapítómat is, ha kész vagy. A lódöntőt!– Biztos? – kérdezte Shaun némi szünet után.– Majd akkor veszem be, ha már beszéltünk.A szembetegségem okozta fejfájásra sokféle gyógyszert szedek, de a „lódöntőhöz” – ami

ergotalkaloid, kodein, koffein és még néhány nehezen kiejthető összetevő keveréke – ritkán nyúlok.Elfújja a fájdalmat, mintha sosem lett volna, de mellékhatásként úgy hat órára letompítja az agyat. Haegy mód van rá, nem szedálom le magam, mert nincs ennyi veszteni való időm, de most olyan érzésemtámadt, hogy ezek után nem sok pihenésre számíthatok. És ha most elkábítom magam, gondoltam, talánlesz elég kitartásom elviselni a ránk váró további megpróbáltatásokat – elvégre elkövettem én mársokkal rosszabbat is, miközben az igazság után kutattam.

– Georgia...– Ne vitatkozz!– Csak azt akarom mondani, hogy mielőtt beszélünk, szundíthatsz egyet, ha akarsz, és ráérsz aztán is

bevenni a fájdalomcsillapítót. Az Amerikai Forradalom Leányai mindig órákig beszélnek.– Nem lehet! – tiltakoztam. – Nincs veszteni való időnk, hiszen valaki már eldöntötte, hogy többé

nem vagyunk hasznosak, így eleget éltünk. Az idő most már olyasvalami, ami nekünk egyáltalán nincs!Ha becsavartad az új körtét, rögtön kapcsold is fel a villanyt!– Jó – sóhajtott Shaun, aztán hallottam a kattanást, és újra a lépteit.– Be kell állítani a szervereket, és bekapcsolom a kivetítőt. A te géped ott van asztalon, ha be

akarod üzemelni.– Oké – bólintottam, és kinyitottam a szemem.A fejfájás újult erővel csapott le rám, de nem hagytam, hogy legyűrjön. Az alacsonyabb

teljesítményű égővel azért elviselhetőbb volt, még ha nem is kellemes; gondoltam, kibírom. Felültem,és a macskakosár felé nyúltam, mely az ágy végénél állt a földön. Amint kinyitottam, Lois kiviharzottbelőle, és eltűnt a fürdőszobában.

Feltápászkodtam, és leültem az asztalhoz, majd nekifogtam a megfelelő helyekre illesztgetni akábeleket. Elég lett volna egy hirtelen mozdulat a kínzó nyilalláshoz, így csak óvatosan mozoghattam,és emiatt lassabban haladtam; amikor Shaun szólt, hogy kész van, én még csak a felénél tartottam.Leeresztettem a kezemben levő dugót, és a levegő megtelt elektromos sercegéssel, amitől égnek állt aszőr a karomon.

– Inkább úgy állítsd be, hogy ne égjek szénné – szóltam, és folytattam a munkát.– Minek nézel engem, zöldfülűnek? – színlelte Shaun a sértettséget, de nem vettem be.Ha az ember EMP-blokkolót állít be, könnyű hibát ejteni, éppen ezért nem rajongtam érte, ráadásul

a frászt hozza rám.– Ez a hatósugarán belül kiüt mindent, de ha nem mégy közel a falhoz, nem lesz semmi bajod.– Ha tévedsz, jössz egy vacsorával.– Ha igazam lesz, te jössz egy desszerttel.– Oké!Megfordultam a székemmel. Shaun az ágyon ült, és hátratámaszkodott a tenyerére, olyan

elgondolkodó képet vágva, amilyet nem sűrűn látok tőle. Mindenféle teketóriázás nélkül belevágtam aközepébe:

– Buffy kiadott minket, aztán pedig valaki majdnem eltett láb alól.– Felfogtam.– És azt is felfogtad, hogy amint a hatóság megkapta a hívást, hogy megfertőződtünk, a törvény

szerint meg is haltunk?– Igen – vonta össze Shaun a szemöldökét. – Meg is vagyok lepve, hogy nem lőttek le bennünket.– Lehet, hogy most volt utoljára szerencsénk – legyintettem.– Nekem az a véleményem, hogy a támadók nemcsak Buffyt akarták lelőni. Ha ugyanis csak ez lett

volna a céljuk, akkor nem vesződnek azzal, hogy felhívják a hatóságot, hiszen láthatták, hogy felborulta teherautó. Szörnyű, tragikus baleset, kész, nincs szükség semmiféle utólagos maszatolásra.

– Ebben van valami – helyeselt Shaun, és lepuffant az ágyra.– És akkor most mit tegyünk? Fogjuk a cuccainkat, és szaladjunk haza?– Az sem segítene, mert feltehetően tudunk valamit, amiért, bárhol is vagyunk, érdemes minket

megölni.– Vagy Buffy tudott valamit, amiért érdemes minket megölni.– Bárki is áll az események mögött, már bebizonyosodott, hogy minden gyilkosságért ő a felelős.

Nem tudom elképzelni, hogy párhuzamosan két összeesküvés zajlik. Márpedig ez azt jelenti, hogy az,aki kilőtte a kerekeinket, egyben a farmon történtekről is tehet.

– Meg Eaklyről – tette hozzá Shaun. – El ne feledkezz Eaklyről!– Nem – hajtottam le a fejem. – Nem is tudnám elfelejteni.– Sokszor álmodok Eaklyről – vallotta be váratlanul Shaun, olyan fájdalommal a hangjában, hogy

azzal még engem is, aki pedig ismertem minden rezdülését, meglepett. – Nem látták előre. Semmiesélyük nem volt.

– Szóval azt mondod, elmenni nem megoldás.– Soha nem is lett volna.– És Rickkel mit tegyünk?– Természetesen tartsuk meg.A választ fontolgatva előrehajoltam, és könyökömmel a térdemre támaszkodtam.– Honnan ez a magabiztosság?– Ne legyél már hülye! – ült fel Shaun is olyan testtartással, hogy immár egymás tükörképeivé

váltunk. – Buffy, ugyebár, zombiharapás áldozata lett.– Így van – bólintottam, és kíváncsian vártam, mire akar az öcsém kilyukadni.– Tudta, hogy haldoklik, pontosabban, hogy már halott. Elmondta, mit tett, és azt is, hol találunk

erről további információt, nem? Rick végig jelen volt, de Buffy még csak meg sem említette! Pedig teis láthattad, hogy sajnálta, amit elkövetett. És nem akarta, hogy még több ember meghaljon. Tehát

semmi oka nem volt rá, hogy még egy kémet hagyjon meglapulni köztünk.– És ha nem tudott róla? – vetettem fel, de az öcsém csak a fejét rázta.– Ricket is megpróbálták megölni! Ha az autója nem ilyen biztonságos, vagy szerencsétlenebbül

borul, ő is a veszteséglistán lenne. Ahogy megmenekült, azt semmiképp nem lehetett megrendezni! Ésa hatósághoz befutó jelentés szerint mindannyiunknak annyi lett, nemcsak kettőnknek! És ha Ricknekmégis vaj lenne a fején, csak Buffy nem tudta, akkor mostanra már biztos kinyögött volna valamit!

– Tehát mindenképpen azt akarod, hogy maradjon.– Azt mondom, hogy nem engedhetjük meg magunknak még egy kolléga elvesztését. Meg azt is

mondom, hogy most, hogy Buffy már nincs, egyenrangú partnered vagyok ebben a vállalkozásban,úgyhogy most állj fel onnan!

– Hogy mi? – pislogtam értetlenül.– Állj fel! – noszogatott újra Shaun, és ellentmondást nem tűrően az ágyra mutatott. – Gyerünk,

alszol egyet, méghozzá most azonnal.– Szó sem lehet róla! – ingattam a fejem. – Azt várom épp, hogy Mahir végre visszahívjon.– Majd hagy hangpostaüzenetet.– Nem, az nem jó, mert...– Georgia, ne hozz ki a sodromból!– Legalább annyit várj, hogy...– Nem! – torkolt le Shaun ismét. – Előkészítem a többi felszerelést, bekapcsolom a szervereket, és

ha csörög a telefonod, mindig megnézem, hogy ki az. Ha Mahir, akkor felébresztelek, tekintet nélkülarra, hogy utána már úgysem fekszel vissza, hanem halálra dolgozod magad. Felőlem... De mostvezetőségi határozatot hozok, ami pedig az, hogy te, Georgia Carolyn Mason, lefekszel aludni. Hanem értesz egyet a határozattal, fellebbezést nyújthatsz be a bíróságon, amit szintén én képviselek, ésaz ítélet az lesz, hogy ha magadtól nem vagy hajlandó aludni, akkor leütlek.

– Legalább a gyógyszeremet megkaphatom? – kérdeztem, beletörődve a sorsomba.– Igen, kapsz két tablettát, meg egy párnát a fejed alá – közölte kegyesen Shaun. – És amikor

felébredsz, a világ csodaországgá változik, ahol minden mézeskalácsból van, csicseregnek amadarak, egyszarvúk szökellnek a virágos réten, a szerverek pedig zökkenőmentesen futnak. És Rickmarad. Áll az alku?

– Áll – léptem ki a cipőmből. – Te seggfej – tettem azért hozzá a rend kedvéért.– Hunyd le a szemed!Amikor így tettem, Shaun levette a napszemüvegemet, és két kicsi, kerek tárgyat nyomott a

kezembe.– Vedd be a gyógyszert, a szemüveget meg majd visszakapod, ha felébredtél.– Ez disznóság! – háborogtam, de azért engedelmeskedtem.A tabletták szinte azonnal szétolvadtak a számban, a kodein keserű ízét hagyva maguk után.

Megszédültem, és mindvégig csukott szemmel lerogytam az ágyra.– Csaló! – vádaskodtam.– Engem így kell szeretni – közölte minden megbánás nélkül Shaun, és homlokon csókolt. – Pihenj

csak, George. Mire felébredsz, minden jobb lesz.– Nem – nyöszörögtem, miközben félig-meddig már megadtam magam a kábulatnak. – Nem lesz

jobb, csak később lesz. És az inkább rosszabb, mert azt jelenti, hogy kevesebb időnk van.– Aludj! – zárta rövidre a vitát Shaun.És úgy tettem.

Ez az igazság: a nemzetünk hozzá van szokva a félelemhez. Ha őszinte akarok lenni, nemcsakhozzátok, hanem önmagamhoz is, akkor azt kell mondanom, ez nemcsak a nemzetre vonatkozik,hanem az egész világra, és nemcsak egyszerű megszokás, hanem függőség. Az emberek sóvárognaka félelem után. A félelem mindent igazol. Azt is, hogy fokozatosan lemondunk a szabadságunkról; avégén már azt is eltűrjük, hogy minden lépésünket szemmel tartják, és olyan adatbázisokbanrögzítik, amelyekhez egy átlagember soha nem fog hozzáférni. A félelem teremti, meghatározza ésalakítja a világunkat, és nélküle a legtöbben aligha tudnának mit kezdeni magukkal.

Az őseink egy korlátok nélküli világról álmodtak, mi meg arról, hogy új korlátok mögé szorítjukaz otthonainkat, a gyerekeinket és önmagunkat. Napról napra tovább szűkítjük a mozgásterünket,egy olyan fokú biztonság nevében, melyre hiába is törekszünk. Egy lehetőségekkel teli világotvettünk át az elődeinktől, és összezsugorítottuk.

És elmondhatjuk ezek után, hogy biztonságban érezzük magunkat?

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2040. ÁPRILIS 6.)

Huszonegy

Arra ébredtem, hogy Rick és Shaun fojtott hangon vitatkoznak, és közben megnyugtatóegyenletességgel búgnak a szerverek. Az öcsém tehát tartotta a szavát, és amíg aludtam, beizzította ahálózatot. Óvatosan nyújtóztam egyet, és örömmel nyugtáztam, hogy a fejem nem fáj, és még csak aszokásos tompultság sem lett úrrá rajtam. Ezt megúsztam. Persze hosszú távon megfizetek a jóközérzetért – a fejfájásomat az optikai idegek enyhe károsodása okozza, és minél többször nyomom elgyógyszerrel, annál valószínűbb, hogy ez a károsodás súlyosbodik –, de most megúsztam.

– ...mondom, hogy addig hagyjuk aludni, amíg magától fel nem ébred! – erősködött Shaun. – Addigdolgozz a beszámolón!

– De hát az Amerikai Forradalom Leányainál jártunk, ők meg az amerikai forradalom óta nemmondtak semmi újat! – ellenkezett Rick.

– Legalább nem lesz nehéz a feladatod.– Hülye majom!– Állj már le, ember, én csak azt akarom, hogy végezd el a munkádat, és hagyd, hogy a nővérem

kialudja magát! Ez olyan szemétség?– Jelen helyzetben igen!– Simogasd a macskádat, és írd meg a beszámolót! – ismételte Shaun igencsak kimerültén, én meg

azon tűnődtem, vajon mennyit alhattam, mennyi időre süppedtem bele az álomtalan, mesterségescsodaországba, amíg ő a szerverekkel bajlódott, és várta Mahir hívását.

Felsóhajtottam, mire közeledő léptekre lettem figyelmes. A matrac megsüllyedt, amikor Shaunrátámaszkodott, és aggodalmaskodva odahajolt hozzám:

– George? Szeretnél valamit?Még nyolc óra alvást, új szemet, meg azt, hogy Buffy legyen életben. Mivel nem sok esély

mutatkozott rá, hogy bármelyiket is megkapom, száraz, karcos hangon csak ennyit mondtam:– A napszemüvegemet.Még mindig lehunyt szemmel Shaun felé fordítottam az arcomat, és vártam. Nemsokára éreztem,

hogy az ujja a tenyeremhez ér, és a kezembe nyomja az áhított tárgyat.– Úgy tíz órára kiütötted magad. Háromszor próbáltam hívni Mahirt, de nem vette fel. Becks azt

mondta, hogy utánunk nem sokkal beszélt vele, mert meg akarta kérni, hogy töltse fel újra néhánytörölt bejegyzését, de onnantól fogva ő sem hallott felőle.

Becks?... Aztán rájöttem, Rebecca Atherton az, a tudósító, akit az öcsém nem sokkal az eaklyikatasztrófa után ellopott tőlem. Az orromra csúsztattam a napszemüvegemet, kinyitottam a szemem, shogy el ne szédüljek, csak néhány pillanat múlva ültem fel. A szememnek még több idő kellett, hogyalkalmazkodjon a fényviszonyokhoz, emiatt egyelőre igen homályosan láttam. Shaun óvón a térdemretette a kezét, én pedig megszorítottam, és a zúgó gépek felé fordítottam a fejem. A tapéta zöldhátteréből egyszer csak kibontakozott egy elmosódott, fekete alak, akiben felismertem Ricket.

– Szia! – üdvözöltem.– Szia, Georgia – válaszolta a kollégám, akinek a vonásait továbbra sem tudtam kivenni. – Jobban

érzed magad?– Félig vak vagyok, és zúg a fejem, de legalább nem fáj, úgyhogy igen, úgy néz ki, megmaradok –

közöltem, és megint megszorítottam a testvérem kezét. – Milyen volt az AFL találkozója?– Unalmas!– Akkor jó! Legalább egyvalami van a világon, ami még mindig tud unalmas lenni.

A látásom fokozatosan élesedett, Rick feje már kirajzolódott a formátlan pacából.– Nos, mi lesz, velünk maradsz, vagy álláshirdetést kell feladnunk?– De hát Shaun az előbb azt mondta, hogy már megbeszéltétek!– hökkent meg Rick.– Kettesben igen, de hármasban még nem, és úgy vélem, azért neked is van a dologba beleszólásod.

Szóval maradni akarsz? Biztos? Pedig elég gáz a túlélési statisztánk, négyből három...– Sehol sem veszélytelen az élet, és inkább itt kockáztatnék, mint más helyen – felelte, mire

csodálkozásomban majd leesett az állam.– Ezt a kijelentést mire alapozod?– Benneteket ugyan nem olyan régóta ismerlek – fogott bele a magyarázatba –, így nincs túl sok

alapotok bízni bennem, és amit most elmondok, valószínűleg nem segít ezen. De Buffy akkor is évekóta a barátom volt. Jó ember volt, és bármit tett, soha nem akart bántani senkit. De ha nem maradokelég sokáig a csapatban ahhoz, hogy ezt ne felejtsétek el, egyszer majd kiszivárognak a hírek, és azoknem úgy fognak megemlékezni róla, mint remek íróról és barátról, hanem mint az eaklyi mészárlás ésRebecca Ryman halálának közvetett okozójáról. Az „áruló” még a legenyhébb, amiben reménykedhet,márpedig én ezt nem hagyom! – jelentette ki elszántan. – Maradok, mert muszáj. Éppen elküldhettek,ha annyira akartok, de az senkinek nem lesz jó.

– Nem áll szándékomban – jelentettem ki, majd még egyszer megszorítottam Shaun kezét, felálltam,és leültem a gépemhez.

Némileg zavaros látvány fogadott a monitoromon, de semmi olyat nem láttam, amivel ne tudnékelbánni.

– Ha komolyan úgy érzed, hogy maradni szeretnél, akkor maradj. Örülök, hogy velünk dolgozol.Beírtam a jelszót – a fájljaimhoz még Shaunnak sem adtam hozzáférést.– Hogy állunk? – érdeklődtem, miközben gépeltem.– Buffy halála öt perc alatt bekerült a hírekbe – felelte az öcsém, miközben visszaült a saját

gépéhez. – De a vicces rész még csak ezután jön! – Itt elhallgatott, kifürkészhetetlen pillantást vetettrám, mire kérdőn ránéztem, és ezt ő nagyon jól látta, napszemüvegen keresztül is. – Kíváncsi vagy rá?

– Igen, Shaun – bólogattam. – Tíz órát aludtam, úgyhogy szeretném hallani.– Jó. A vicces rész a következő: ezzel egy időben a mi halálunk híre is megjelent.– Micsoda? – meredtem rá döbbenten.– Tele van a net azzal, hogy meghaltunk!Szóval jól hallottam.– A híroldalak fele jóval azelőtt lehozta, mielőtt bárki is cáfolhatta volna, és egy részükön még

mindig ott áll ez a téves információ.Kérdőn Rickre néztem, aki bólintott.– Bárki is volt az, aki felhívta a hatóságot, gondoskodott róla, hogy egészen véletlenül olyan

csatornán tegye, amelyet a helyi híroldalak figyelnek – magyarázta. – Már mielőtt Memphisbe értünkvolna, holttá nyilvánítottak minket. Aztán Shaunnal kapcsolatban kiírtak egy helyreigazítást, amikorelkezdett a blogján panaszkodni a hatóságnál kapott pocsék kávéról, és az oldalaknak úgy fele engemis kegyeskedett visszahozni az életbe, amikor kiírtam, hogy megyek az AFL-hez tudósítani. – Kisségúnyosan elmosolyodott: – Hiába, én nem vagyok olyan érdekes, mint egy Mason.

– És én? – csattantam fel.– Te még mindig halott vagy – nyugtatott meg Rick. – Már összeesküvés-elméletek is születtek,

miszerint Shaun és én addig próbáltuk titkolni a halálodat, amíg nem tudjuk bizonyítani, hogy nemlépted túl az engedélyed hatáskörét.

– És most érvényét veszti az életbiztosításom! – ejtettem az arcomat a tenyerembe. – Egyéb jó hír?– A Falra egyedül csak Buffy került ki – közölte az öcsém. – Ő az egyetlen, akinek a halála

megjelent a járványügyi hatóság hivatalos adatbázisában.– És hányan gyanítják, hogy az egészet mi rendeztük, az értékelések miatt? – kérdeztem, elfojtva a

nyöszörgést.– Sokan! – felelte Shaun kertelés nélkül, komoran. – De nézd a dolog jó oldalát: még ha nem is mi

akartuk így, működött. Újabb háromszázaléknyi piacrészesedésre tettünk szert, amíg az embereknyálcsorgatva várták a véres részleteket.

– És megjelentek ilyenek?– Rólunk nem, de Buffyról igen. Sok. Valaki feltörte a főkamera kódját, megszerezte a felvételt,

és...– Ne is mondd tovább! Még ma megírom a hivatalos tudósítást, hogy végre lecsillapodjanak a

pletykák, és mindenki tudomásul vegye, hogy egyelőre még élek. Buffy jobbat érdemel annál, minthogy a halálát szenzációhajhász hírverés szennyezze be.

– És pontosan hogy gondoltad ezt a „hivatalos” tudósítást? – érdeklődött Rick.– Arra gondolsz, hogy beleveszem-e a hatósághoz érkező hívást? – kérdeztem, mire a kollégám

bólintott.– Igen, bele – bólintottam én is.– De ez?...– Bölcs döntés? Biztonságos? Jó ötlet? Nem, egyik sem, de akkor is így teszek – közöltem, és

Mahir küldeményei után kutatva nekiláttam a leveleim szortírozásának.– Valaki, aki nem akarja felfedni a kilétét, el akar minket takarítani az útból. Hát bassza meg!

Szépen megfosztom a titkosságától.– És ha megint ránk lő?– Miért, amúgy biztos, hogy nem fog?Még Buffy megdöbbentően jól működő szűrőin keresztül is ijesztő mennyiségű spam szivárgott be a

postaládámba. Nekifogtam a törlésnek.– Erről jut eszembe: új vezetőt kell kineveznünk a mesélőkhöz.– Nem kellene kicsit várni ezzel? – nézett rám Rick szúrósan.– Hiszen Buffy csak most halt meg!– Buffy hirtelen halt meg; és új vezető kell, most. Éppenséggel megtehetjük, hogy kegyeletből

várunk, de akkor a mesélők nem fognak dolgozni. Ők nem olyanok, mint a tudósítók vagy az irwinek!Szükségük van az irányításra, különben az a vége, hogy összevissza csapongnak, kicsit írogatnakehhez vagy ahhoz, és nem születik publikálható anyag. Hacsak nem vágysz a dühödt olvasói levelekre,melyek az ötvenrészes szerelmes blogregény következő folytatását követelik, sürgősen ki kellneveznünk valakit a mesélők élére!

– Buffynak nem volt helyettese? – pislogott Shaun.– Halhatatlannak hitte magát. Kérdezd meg Magdalene-t, még ha nem is vállalja, hátha javasol

valakit a posztra.Hirtelen ismét elcsigázottnak éreztem magam. Beállítottam az automatikus spamszűrést, letettem a

tálcára az ablakot, és megnyitottam a VR nevű könyvtárat, mely a Világvége Afterparty összesalkalmazottjának a végrendeletét tartalmazta, beleértve a műveik jogutódlását is. Ezek begyűjtése ésnyilvántartása kötelező minden olyan cégnél, ahol a mindennapi munkavégzés kapcsolatban áll aszövetségileg kijelölt veszélyes zónákkal és a fertőzöttekkel; illetve, ezektől függetlenül, általánoselőírásként szerepelt a sajtosok számára. Igen, az újságírók a mai amerikai jogszabályok szemében

ugyanolyan veszélyesek, mint a zombik. A dátum szerint azóta, hogy eljöttünk Kaliforniából, Buffyvégrendelete nem változott.

Beírtam a jelszót, és megnyitottam a fájlt. Shaun és én, éppen az ilyen esetek miatt, egyformahozzáférési joggal rendelkeztünk a közös szervereken tárolt adatokhoz. A dokumentum megnyílt. Csakolvasható változata volt az eredetinek, melyet a fejléc információi szerint Berkeleyben tárolt aMeissonier család ügyvédje. A céljainknak viszont megfelelt.

Shaun kicsusszant a székéből, odalépett mögém, és a vállamra tette a kezét. Buffy az ingóságai nagyrészét a családjára hagyta, a művei jogutódjának a honlapot nevezte meg, a személyes írásai pedigShaunt és engem illettek. Kinyilvánította, hogy az összes dokumentumot tetszés szerintfelhasználhatjuk. Utódot nem nevezett meg, de nem bántam annyira, mert az utolsó záradékban ottszerepelt, amire kíváncsiak voltunk.

– A kurva életbe... – motyogtam. – Tudta, hogy ezért meghal. És mindvégig tudta, hogy amit tesz,helytelen, még ha magának sem vallotta be! Tudta!

– Honnan veszed? – kérdezte Rick.– Ránk hagyta a személyes dokumentumait – felelt helyettem az öcsém. – Miért tette volna, ha nem

tudja előre, hogy szükségünk lesz rájuk? Meglehet, hogy még ha úgy Is érezte, hogy muszáj megtennie,nem volt egészen biztos abban, hogy ez helyes. George...

– Rick, keress új vezetőt a mesélőknek! – mondtam, miközben kinyomtattam, és bezártam a fájlt. –Ez most a legfőbb feladatod. Meg persze az AFL-beszámoló. Én majd megírom a tudósítást arról,hogy mi történt, de...

– De a nagy része irwin dolog. Értem – szorította meg Shaun a vállamat, mielőtt visszaült agépéhez. – És Buffy fájljai? Amiket mondott, hogy nézzünk meg?

– Nagyon szeretném már azt a felvételt, ami Mahirnál van, reméltem, hogy előbb azt láthatom, dejó, oké, a fájlok. Megnézem.

– George...– Amíg ezzel foglalkozom, ne zavarj! – szóltam rá, és gépelni kezdtem.A Világvége Afterparty alkalmazottai számára két szerver áll rendelkezésre. Az egyik az

úgynevezett „nyilvános” szerver, amit fel-és letöltésre használhat minden bloggerünk, még azok is,akikkel csak kapcsolatban állunk, de főállásban nem nálunk dolgoznak. Ha valaki egyszer is írhozzánk, nyitunk számára a nyilvános szerveren egy fiókot, amit csak ritkán, súlyos szabálysértésesetén vonunk vissza. Nem lenne értelme, főleg mert örülünk, ha a szabadúszók vissza-visszatérnekhozzánk, így hát miért távolítanánk el őket a szerverünkről? Ráadásul így a rendszergazdának sem kellújra és újra fiókot létrehozni ugyanannak a személynek. Majd ha tovább fejlődünk, lehet, változtatunkezen a rendszeren, de egyelőre megfelel számunkra.

A privát szerver már nem ennyire szabad felhasználású. Jelen pillanatban hét ember rendelkezikhozzáféréssel, akik közül az egyik halott. A tudósítóktól én, Mahir és Rick, a mesélőktől Magdaleneés Buffy, az irwinektől meg Shaun és Becks. Itt tartunk minden fontosat a pénzügyi feljegyzésektől azolyan történetekig, amelyekben még utána kell járni néhány ténynek. A legbiztosabb védelemmelláttuk el a hackerekkel szemben, mert ha egyetlen megkérdőjelezhető valóságtartalmú írás iskiszivárogna a nevem alatt, az megbénítaná, sőt megölné a honlapunkat.

A tudósítószakma nem játék. Ha nem tudod vagy nem vagy hajlandó komolyan venni, semmikeresnivalód a hírek világában.

Megnyitottam egy FTP-ablakot, és megadtam a biztonsági szerverünk címét. Amikor kérte afelhasználónevet és a jelszót, beírtam: „morajló tenger” és „2029-február-4”. Shaun és Rick, amunkájukat hátrahagyva, odaálltak mögém, és nézték, ahogy a képernyő vibrál, majd megnyílik rajta a

videólejátszó program. Az Escape sem állította le, így csak hátradőltem a székemben, és nyugalmatmerítettem a többiek közelségéből. Eleve nem voltunk sokan, és most, hogy megfogyatkoztunk, hármanmaradtunk.

Kisvártatva megjelent a képernyőn Buffy Meissonier jól ismert, kedves arca. Keresztbe tett lábbalült a pulton a furgon belterében, patchwork mellényben és gyűrött, hosszú szoknyában. Emlékeztemrá, hogy ezeket viselte, amikor eljöttünk Oklahoma City-ből, és egész úton éppen csak foghegyrőlszóltunk egy-két szót egymáshoz, mert azt akarta, hogy hátráljunk meg. Utólag könnyű okosnak lenni,de most már, ha megkésve is, végre megértettem, miért szorgalmazta annyira, hogy menjünk haza. Amaga esetlen módján próbálta megmenteni az életünket.

Elmosolyodott, és belenézett a kamerába.– Sziasztok – üdvözölt minket.Hangja és arckifejezése együtt arról árulkodott, hogy a végletekig kimerült, és annyira széthullott,

hogy talán már soha többé nem jön rendbe.– Szóval megnézitek Schrödinger[14] videóját – ez azt jelenti, hogy már nem tudtok beszámolni a

képminőségről. De hát sokan járnak így. Ez a legfontosabb művem, és nem láthatom a közönségreakcióját. Viszont legalább a negatív kritikákat sem kell elviselnem. De most már a lényegre térek,mert ha ezt nézitek, azt jelenti, hogy nincs sok időtök... A nevem Georgette Marie Meissonier, azengedélyem száma DBE-841207. Testi és szellemi egészségem teljes birtokában, szabad akaratombólkészítem ezt a videót, azzal a szándékkal, hogy elmondjam: a kampány során szándékosan éstudatosan becsaptam az amerikai népet, elsősorban az üzlettársaimat, Shaun Phillip Masont ésGeorgia Carolyn Masont. A megbízatás során ugyanis az adatokhoz való hozzáférést és titkosinformációkat szolgáltattam egy harmadik fél számára, annak tudatában, hogy ezek segítségével aharmadik fél célja aláásni a kampányt.

Buffy itt egy kicsit megállt, mélyet sóhajtott, és a kimerültség ellenére hirtelen látszott, hogy milyenfiatal.

– Nem tudtam! – folytatta. – Azzal tisztában voltam, hogy amit teszek, helytelen, és többé nemdolgozhatok a hírközlésben, de arról fogalmam sem volt, hogy bárkinek baja eshet! A birtokontörténtekig nem tudtam, és addigra már nyakig benne voltam, és nem volt kiszállás. Sajnálom. Ez nemhozza vissza a halottakat, de ez az igazság: én nem akartam senkinek ártani! Azt hittem, helyes, amitteszek. Azt hittem, a tevékenységemmel hozzájárulok ahhoz, hogy erősebb nemzet legyünk.

A bal szeméből egy könnycsepp buggyant ki, és végigfolyt az arcán. Annak, aki nem ismerte Buffyt,talán mesterkéltnek tűnt volna, de én tudtam, hogy komolyan bántja a dolog, és valóban sír.

– Álmomban is őket látom. Elég lehunynom a szemem, és mindannyian ott vannak, azok, akikmeghaltak Eaklyben és a birtokon. Az én hibám volt, és attól tartok, hogy magát a munkát is azértkaptuk meg, mert valaki, aki manipulálhatta a pályázati eredményeket, tudta, hogy kellő fizetségellenében megvesztegethető vagyok. Sajnálom. Nem akartam! Eszembe sem jutott, hogy ez lehetbelőle! Ha sejteném, hogy ki volt a titkos megbízóm, megmondanám, de nem tudom... Nem isigyekeztem kideríteni, mert ha tudtam volna... Szerintem, ha tudtam volna, hamarabb rájövök, hogyamit teszek, nem helyes... – Itt elfordult, és a kézfejével letörölte a könnyeit. – Túl mélyen bennevoltam, nem tudtam már kiszállni... És most nem akarjátok, hogy hazamenjünk. Georgia, egyezz bele,hogy hazamenjünk! – nézett egyenesen a kamerába, ismét könnyáztatta arccal. – Nem akarok meghalni!Nem akarom, hogy ezt meg kelljen néznetek! Kérlek! Minden jobb lenne, ha egyszerűen csakhazamennénk!

– Istenem, Buffy, ne haragudj! – suttogtam, de a szavaim elhaltak a csendben, és nem értek többet,mint az ő könyörgése.

A videón Buffy mély levegőt vett, és lassan kifújta.– Úgyis látni fogjátok – mosolyodott el keserűen, majd lebiggyesztette az ajkát. – És meg is kell

néznetek, különben sosem tudjátok meg az igazságot. Azzal egy időben, hogy megnyitottátok ezt avideót, a szüleimnek küldtetek egy másikat, amiben elmondom nekik, hogy mennyire sajnálom, ésmennyire szerettem a munkámat. Ha vége, hozzáférést kaptok egy privát könyvtárhoz, melyben találtokegy „Vallomás” nevű fájlt. Le van zárva, és dátummal ellátott. Ha nem nyitjátok meg, bizonyíték lesza bíróságon. Nem bíztam mindent a szerverekre. Úgy gondolom, én mindenkinél jobban tudom, milyenveszélyes megbízni az emberekben. Most van nálatok valami, ami az enyém, és senki másnak nincsbelőle. Nézzétek meg. Ott van minden, beleértve a hozzáférési kódokat az összes lehallgatóeszközhöz. Sok szerencsét. Álljatok bosszút, ha tudtok. És sajnálom.

Buffy itt újabb szünetet tartott, majd – ezúttal igazi melegséggel – elmosolyodott.– Az, hogy itt legyek veletek, és kövessem a kampányt, az volt, amit igazán akartam. Nem örülök

mindennek, ami közben történt, de annak mindenképp, hogy eljöttem. Köszönöm. És sok szerencsét.Azzal a kép elsötétedett.Hosszú percekig csak némán, döbbenten néztünk magunk elé.Rick a hátam mögött szipogott; sírt. Nem ez volt az első alkalom, hogy a pokolba kívántam a

Kellis-Amberlee-t, amiért megfoszt ettől a majdnem minden embernek kijáró megkönnyebbüléstől.– Szerinted mire gondolt, mikor azt mondta, hogy van nálunk valami, ami nincs meg senki másnál?

– tűnődött Shaun, miközben a vállamra tette a kezét. – Az összes felszerelése ott volt a teherautóban.– De a laptopja itt van! – álltam fel hirtelen, hátralökve a székemet, és feléjük fordultam. –

Hozzátok ide, a szerszámkészlettel együtt!Soha ne lopd el egy másik riporter sztoriját, ne használd el az utolsó lőszerét, és ne kutakodj a

számítógépében! Ezek a szakmánk legfőbb íratlan szabályai, kivéve, ha az ember bulvárlapnáldolgozik, mert akkor mindezek ellenkezője lép hatályba. De ha valaki meghal, ezek a szabályokérvényüket vesztik, próbáltam megnyugtatni magam, miközben egy csavarhúzóval leszedtem Buffylaptopjának alsó borítását. Shaun és Rick ott álltak mellettem, és figyelték a műveletet. A gépenszereplő adatokat már átbogarásztuk, és abszolút semmit sem találtunk. Buffy valószínűleg mindentletörölt, az is lehet, hogy éppen a végzetes út előtt. Ami a paranoiát illeti, világelső volt benne, ésEakly után minden oka meg is volt erre.

Valahogy már el is szállt az izgalmam, mire sikerült leszednem a műanyag borítást. Letéptem azalatta talált ragasztószalagot, és egy pendrive bukkant elő. Kivettem, és megmutattam a többieknek.

– A cselekmény bonyolódik – állapítottam meg. – Shaun, Becks korábban tudósító volt. Ért aszámítógépekhez?

– Annyira nem, mint Buffy.– Hozzá nem is érhet fel senki.– De azért elboldogul velük.– Mennyire?– Azt csak egy módon deríthetjük ki – felelte az öcsém, majd kinyújtotta a tenyerét, én meg habozás

nélkül átadtam neki a pendrive-ot.Ha már Shaunban sem bízhatnék, vége lenne a világnak; ez ilyen egyszerű.– Gyorsan írj rá, és mondd meg neki, hogy nézze át ezeket a fájlokat. Buffy azt mondta, vannak

köztük dátumok meg IP-címek. Látnunk kell, mire megyünk velük – álltam fel. – Rick, te pedig írdtovább a beszámolót!

– És te addig?...– Felkeltem Mahirt – ültem vissza a gépemhez.

A szék még meleg volt, ebből is látszott, hogy felgyorsultak az események.– Kerül, amibe kerül! Kell egy offline másolat a pendrive tartalmából, és London talán már elég

messze van ahhoz, hogy ott biztonsággal őrizzük.– Georgia? – szólt Rick lágy hangon, és amikor rápillantottam, láttam, hogy nem indul, hanem

továbbra is ott ácsorog egy helyben, és rám mered.– Mi az?– Túl fogjuk ezt élni? – bökte ki.– Valószínűleg nem – vágtam rá. – Ki akarsz szállni?– Nem – rázta a fejét. – Csak tudni akartam, hogy felfogod-e a kockázatot.– Igen – bólintottam. – Most pedig menjetek dolgozni!Erre Rick és Shaun is bólintottak, és sarkon fordultak.Annak ellenére, hogy Mahir vagy kiütötte magát, vagy csak szimplán aludt – Isten bocsássa meg, de

az is megfordult a fejemben, hogy talán meghalt a közös chaten bejelentkezve maradt. Beírtam azelsőbbségi kódomat, ami működésbe lépteti a személyes riasztót; ez, ha Mahir történetesen mégis agépnél van, csak például netezik, azonnal megszólal, és idegesítően sípol, amíg nem válaszol amegkeresésemre. Csak vészhelyzetben vetettük be, de ez most nagyon is az volt.

Annak megnyugtató tudatában, hogy minden lehetségest megtettem a helyettesem mozgósításaügyében, most már nekiültem az írásnak.

A tényszerű tudósítás mindig biztonságot ad. Ott vannak kéznél az információk, melyek alig várják,hogy sorba rakjam őket, és követhető formát adjak nekik. Fogd a tényeket, az arcokat, az igazságkülönböző aspektusait, csiszold őket fényesre, és vesd papírra – illetve az esetemben billentyűzetre –;a többi már az olvasó dolga. Még írás közben, szakaszonként azonnal le is közöltem, és azengedélyszámomat is mellékeltem. Ha valaki tényleg azt hiszi, hogy visszaélnek a nevemmel, ésvalójában meghaltam, a hatóságnál ellenőrizheti az engedélyszámot, s ezáltal bebizonyosodik előtte,hogy a pletyka alaptalan, és valóban én írtam a bejegyzést. Hírnek sem utolsó.

Már az első rész feltöltése után pillanatokkal jöttek az e-mailek. A többség pozitív hangvétellelíródott; az olvasók gratuláltak, és biztosítottak a felől, hogy mindvégig tudták: élve előkerülök.Néhány levél azonban nem bizonyult ilyen barátságosnak. Egyet ki is jelöltem, hogy majd idézem aszubjektív jegyzetben, amit még meg akartam írni. Az állt benne, hogy Shaun és én megérdemelnénk,hogy az élőholtak felfaljanak minket, mert erkölcsileg körülbelül az ő szintjükön állunk – és ez nagyonemlékeztetett azokra az érvekre, amelyekkel Buffyt beetették.

Már a hatodik szakaszt is feltettem, amikor Shaun így szólt.– Becks azt mondta, hogy most egyezteti az IP-címeket, de a többség szerinte hamis.– És ez azt jelenti, hogy?...– Hogy nem tudja lenyomozni őket.A francba.– És a dátumok?– Annyit bizonyítanak, hogy nem mi voltunk, vagy a szenátor; de ettől nem lettünk sokkal

okosabbak. Ha csak ezekből indulunk ki, akár még Mrs. Ryman is lehetett.A francba, a francba!– Esetleg valami jót nem tudsz mondani?– Nos, mit szólsz a poloskák kódjaihoz? – nézett rám vigyorogva az öcsém.– Az már valami – bizakodtam.Tovább beszéltem volna, de pittyenés jelezte, meg vibrálás a képernyőn, hogy sürgős üzenet

érkezett. Rákattintottam, és a chat-alakban Mahir jelent meg, kócos hajjal, vörös szemmel.

– Mi az, valami baj van?– Nem vetted fel a telefonodat! – korholtam, de rögtön, amint e szavak elhagyták a számat, el is

szégyelltem magam.Hiszen Mahir a világ másik felén tartózkodott, tehát a dolog neki aligha lehetett ugyanolyan sürgős,

mint nekünk.– Az itteni mesélők virrasztást és felolvasást tartottak Buffy tiszteletére – magyarázta, miközben

kisöpörte az arcából a tincseket. – Elmentem én is, hogy írjak róla tudósítást, de úgy tűnik, túl sokatittam – vallotta be zavartan. – Mert alig értem haza, egyből kidőltem.

– Akkor most már értem, miért nem ébredtél fel a riasztóra – mondtam, majd hátrafordultam.– Shaun, van azokból a fájlokból olyan másolat, amikhez Mahir is hozzáfér?– Igen, a helyi csoportkönyvtárban.– Jó – bólintottam, s azzal visszafordultam. – Mahir, feltöltök néhány fájlt a könyvtáradba. Mentsd

el őket a saját gépeden, és legalább két példányban külső adathordozón. Egyet mindenképp tárolj ahonlaptól független helyen.

– És amint ez megvan, töröljem őket a szerverről? – kérdezte könnyed, majdhogynem tréfálkozóhangon.

– Igen – feleltem, némileg zaklatottabban. – Az jó lenne. Ha addig el tudod helyezni máshol a többifájlodat, egy újraformázás sem ártana.

– Georgia, van valami, amiről tudnom kellene? – kérdezte aggodalmasan.Á, nincs, gondoltam elfojtott nevetéssel. Csak annyi, hogy Buffy meghalt, a járványügyi hatóság egy

névtelen bejelentés alapján minket is halottnak nyilvánított, és valaki megpróbált bennünketfelhasználni, hogy betartson az Amerikai Egyesült Államok kormányának. Szóval sok minden volt,amiről nem ártott volna, ha tud.

– Kérlek – mondtam töltsd le a fájlokat, olvasd el őket, és aztán mondd el az őszinte véleményedet.– Az őszinte véleményemet akarod? – visszhangozta a szavaimat most már kétségbeesetten. –

Hagyd el az országot, Georgia. Utazz ide, mielőtt olyasmi történik, ahonnan már nem táncolhatszvissza.

– Anglia nem fogadna be.– Megtaláljuk a módját!– Lehet, hogy jó mulatság a politikai menekült státusz, de Shaun becsavarodna, ha átköltöztetném,

nélküle pedig egy tapodtat sem mozdulok! – szögeztem le, majd (szinte öntudatlanul) levettem anapszemüvegemet, és Mahirra mosolyogtam. – Annyira sajnálom, hogy talán már sosem találkozunkszemélyesen!

– Ilyet ne is mondj! – hüledezett a helyettesem.– Csak nézd meg, mi áll a fájlokban, kíváncsi leszek, hogy majd azután miként vélekedsz!– Rendben. Vigyázz magadra!– Igyekszem!Hozzáfogtam a feltöltéshez, miközben Mahir kikapcsolta a web-kamerát, és várt.– Georgia? – szólított meg Shaun, és a névválasztás nem sok jót ígért.Már a puszta ténytől, hogy nem George-nak hívott, jeges kéz markolászta a gyomromat.– Tessék?– Becks leszedte az egyik poloska felvételét.– És?– Mindenképpen hallanod kell! – közölte, azzal előrenyúlt, és kihúzta a hangfalból a headsetet.A felvétel recsegő-susogó háttérzaja betöltötte a helyiséget, és a beálló imádságos csöndben még

hangosabbnak tűnt. Még Lois is, aki Rick monitora mellett feküdt összegömbölyödve, hátracsapottfüllel, hatalmas szemekkel figyelt.

– ...nem hallják? – szólalt meg Tate a hangfalból, majdhogynem elviselhetetlenül hangosan. – Megkell oldanunk ezt a problémát, méghozzá most rögtön, mielőtt a dolgok még rosszabbra fordulnak!

Egy másik hang felelt rá, de ezt nem ismertük fel. Shaun elkapta a tekintetem, és bólintott. Tudta,hogy amint végighallgattuk a felvételt, szólnia kell Becksnek, hogy futtasson le rajta egy zajszűrőprogramot, hátha meg tudjuk állapítani a másik kilétét is. Ennél többet egyelőre nem tehetünk.

– És higgyék el, már túl közel járnak! – folytatta a kormányzó.– És így, hogy a Meissonier lány meghátrált, már nem tudjuk őket nyomon követni. Még csak azt

sem tudjuk, hogy a kis bestia hány poloskát rejtett el az irodákban! Mondtam én, hogy ezekben abesúgókban nem lehet megbízni!

A lélegzetem is elakadt a döbbenettől, Rick meg halkan káromkodott. Shaun hallgatott, csak azösszepréselt ajka árulta el, hogy milyen feszült. Tate-nek persze fogalma sem volt, hogy lehallgatják,így fesztelenül mondta tovább a magáét:

– Itt vagyok a barátocskája mobil irodájában. A lány a saját bűnbarlangját tán csak nem poloskáztabe!

– Látszik, hogy nem ismerte Buffyt – állapította meg Rick szomorú, távoli hangon.– Mi sem – hajtotta le a fejét Shaun.– Nem érdekel, hogyan iktatják ki a többit – rikácsolta Tate –, de oldják meg! Ha a járványügyi

hatóság nem képes likvidálni őket, akkor találjunk ki valami mást! Megértették? Intézzék el!Aztán egy csattanás hallatszott, majd távolodó léptek. Még egy darabig hallottuk a zúgást, végül az

is abbamaradt.– Csak akkor kapcsolnak be a poloskák, ha beszédet érzékelnek – magyarázta Shaun, de én is

tudtam Buffy energiatakarékos technikájáról, mely által, ha csend van, a szerkentyűi alvó üzemmódraváltanak, így az akkujuk később merül le. Buffy valószínűleg meg sem hallgatta a saját fájljait, csakmentette és továbbította őket, azzal a meggyőződéssel, hogy a jó oldalon áll.

– Tate – csikorgatta a fogát Rick. – A szarházi!– Tate – ismételtem.Égett a szemem. Végül visszacsúsztattam a napszemüvegemet a helyére, és hol az öcsémre néztem,

hol Rickre.– El kell mennünk a szenátorhoz!– Biztosra veszed, hogy ő nincs benne? – szólt közbe Shaun, és én nem tudtam, erre mit is

felelhetnék.– Becks mennyire jó? – kérdeztem végül.– Annyira nem...– Na nem baj – fordultam vissza a monitoromhoz. – Gyerünk, riasszatok mindenkit, jöjjön fel az

egész csapat. Nem érdekel, hogy hol vannak, legyenek bárhol, üljenek a gép elé!– De Georgia?... – habozott Rick, mire én csak a fejem ráztam.– Csak semmi de! Ülj a gépedhez, és láss munkához! Nagyon sok dolgunk van még!

Mindenkinek az életében van egy vízválasztó; az a pillanat, amikor az emberre rátör afelismerés, hogy olyan döntés előtt áll, ami kihatással lesz az egész jövőjére, minden továbbitevékenységére, és ha rossz döntést hoz, nem biztos, hogy helyre tudja hozni. És néha azállítólagos rossz döntés az, ami lehetővé teszi, hogy emelt fővel, méltósággal várjuk a véget;

annak megnyugtató tudatában, hogy a helyes utat választottuk.Lehet azonban, hogy az ilyen pillanatok jelentőségét csak utólag ismerjük fel. Az enyém vajon az

a nap volt, amikor pályát választottam? Vagy az, amikor az öcsémmel regisztráltunk egy onlineállásbörzére, ahol megismerkedtünk egy Buffy nevű lánnyal? Vagy az a nap, amikor beadtuk apályázatunkat a sokak által vágyott megbízatásra, a Ryman-kampány blogtudósítóinak szerepére?

Vagy az a nap, amikor ráébredtem, hogy lehet, ez lesz az utolsó, amit az életben csinálok – éselhatároztam, hogy nem törődöm vele?

A nevem Georgia Mason. Az öcsém George-nak hív.Köszöntelek benneteket a vízválasztómnál.

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2040. ÁPRILIS 8.)

Huszonkettő

Két óra és tizenhét perc alatt összehívtuk a Világvége Afterparty minden bloggerét,vendégszerzőjét, adminisztrátorát, rendszergazdáját és koordinátorát, majd betereltük őket egysebtében megnyitott virtuális konferenciaterembe. A saját konferenciarendszerünkben tizenegyhelyiség van, amelyekből egyet sikeresen feltörtek, de egyébként is mindet Buffy hozta létre, emiattúgy éreztem, ezekben már nem bízhatunk meg. Meg kellett volna hívnunk az önkéntes moderátorokat is– nem tartottam helyénvalónak kihagyni őket de csak bizonytalan csatornákon keresztül tudtuk volnafelvenni velük a kapcsolatot, és ez volt az utolsó, amit ebben á helyzetben meg akartam kockáztatni.

Becks, Alaric, valamint Dave közös munkája révén (aki végre visszatért Alaszkából, több százórányi felvétellel, meg egy enyhébb fagysérüléssel) majdhogynem megoldódott a technikushelyettesítése. Alaric és Dave magukra vállalták a termek létrehozását, így Becks elveszítettmunkatársunk anyagai átböngészésére fordíthatta minden idejét – de még így is alig győzte.

A találkozó kedélyes hangulatban indult, noha kezdettől fogva elkerülhetetlenül áthatotta némiszomorúság is. Buffy meghalt, mi életben maradtunk. Minden újonnan bejelentkező tag szükségétérezte, hogy mindkét tényhez hozzáfűzzön valamit, így egyszerre gratuláltak nekünk, és sajnálkoztakBuffy miatt. A mesélők viselték a legnehezebben a történteket. Ez nem okozott különösebbmeglepetést, bár örültem, hogy Magdalene fokozott figyelmet fordít a megnyugtatásukra. Négy mesélőegyenesen az ő otthonából jelentkezett be. A bloggerek közül a mesélők kedvelik leginkább atársaságot, és egyúttal ők a legfélénkebbek is. Általában az utóbbi érzés győzedelmeskedik, Maggieazonban, az ódon, tágas házával, melyet katonai szintű biztonsággal őriztetett, elérte, hogy legyűrjék afolytonos aggódásukat, és elmerészkedjenek hozzá. A tehetsége révén akár alfává is válhatott volna,saját oldallal, de ő nem akart mást, mint Buffyval együtt dolgozni. Sajnos ezt már nem tehette meg.Privát üzenetben figyelmeztettem Ricket, hogy el ne felejtse felkérni a részleg vezetésére; hiszen ha eza lány ilyen hősiesen viseli a gyászt, akkor munkaerőként is lehetnek még kiaknázatlan értékei.

Egy órával később, amikor már elmúlt az életben maradásunk feletti jókedv, megkezdődött azúgolódás, mert egyértelművé vált, hogy egy titkos projekt miatt hívtuk össze az embereket, amibenem avatunk be senkit, amíg nincs jelen mindenki. Nem voltunk hajlandók az engedményre,kivételezésre; és ezúttal hajthatatlanok maradtunk.

Utolsóként egy Andrea nevű kanadai mesélő futott be szabadkozva; egy izgalmas hokimeccset mega hideg téli tájon játszódó forró románca újabb fejezetét emlegette kifogásként. Nem nagyon figyeltema magyarázkodására, nem ezért gyűltünk össze.

– Mindenki stabilan és biztonságosan kapcsolódik? – kérdeztem.Beütöttem egy előre meghatározott karaktersort a billentyűzetembe, mire a tucatnyi chatablak kerete

sárgán kezdett vibrálni.– Ha a válaszotok „igen”, akkor írjátok be a képernyőtök alján látható biztonsági kódot! Ha a

válaszotok „nem”, üssetek egy entert. Ha nem igazolódik a százszázalékos biztonság, azonnalberekesztjük a konferenciát.

A morgolódás némileg alábbhagyott. A munkatársaink, amikor hívtuk őket, előszörmegkönnyebbültek, hogy élünk, aztán összezavarodtak, mert miután ezt megbeszéltük, nem engedtemel őket, végül pedig feldühödtek, mert még csak indoklást sem kaptak. Mindehhez még hozzájött adrákói szigor a biztonságot illetően – ezek után végképp tudni lehetett, hogy fontos bejelentés várható.Az ablakkeretek egyenként fehérre, majd (miután a biztonság igazolódott) zöldre váltottak. Ahogyanelőre megegyeztünk, Shaun maradt utoljára.

– Kiváló – állapítottam meg, majd fogtam a PDA-mat, amelyen még a konferencia kezdeténmegnyitottam az e-mail fiókomat, és megnyomtam a „Küldés” gombot. – Kérek mindenkit, hogy nézzemeg a postaládáját. Ott fogjátok találni az értesítést a munkaszerződésetek megszűnéséről, azigazolással együtt, miszerint az utolsó fizetéseteket átutaltuk a bankszámlátokra. A kaliforniaitörvények értelmében megtehetjük, hogy a saját biztonságotok érdekében nem adunk magyarázatot.Sajnálom.

Ezen a ponton felbomlott a rend, mindenki egyszerre kezdett hőbörögni, és eluralkodott a kaotikushangzavar. Csak Mahir, Becks, Alaric és Dave maradtak csendben, mert ők már az elejétől fogvasejtették, hogy fontos bejelentés várható.

Shaun, Rick meg én némán vártuk, hogy lecsillapodjon a düh első hulláma. Ez beletelt némi időbe.Az irwinek háborogtak a leghangosabban, és a tudósítók voltak a legvisszafogottabbak, mert őkismertek annyira, hogy részemről egy ilyen nagy horderejű bejelentésnek biztos megvan az oka. Jócsapat; hiába, én vettem fel őket.

Amikor a lárma kissé alábbhagyott, letettem a PDA-t, és így folytattam:– Ezentúl egyikőtök sem áll alkalmazásban nálunk. Senkit sem köt semmiféle szerződés. Ha úgy

döntőtök, hogy a következő öt percen belül kiléptek, gondoskodom róla, hogy hamarosan megkapjátoka kiemelkedő képességeiteket igazoló ajánlólevelet. Könnyen találtok majd állást, mert minden szálatmegmozgatok, hogy felvegyenek benneteket, és addig szemmel tartok mindenkit, amíg nem jut újálláshoz. Ez, barátaim, egy „mindent vagy semmit” pillanat. Ha el akartok menni, menjetek, és nemlesz visszaút!

– Megtudhatnánk, hogy miért csinálod ezt? – törte meg Andrea a beálló hosszú csendet.– Buffy halott, mi meg ki vagyunk rúgva! – harsant közbe Alaric. – Nem jutott eszedbe, hogy a

kettőnek köze lehet egymáshoz?– Én csak...– Aha, szóval nem!– Barátaim, tegyetek meg egy szívességet, és fogjátok be, hogy meghallgathassuk a volt főnökünket

– sóhajtott közbe Magdalene.– Megfájdul tőletek a fejem!– Kösz, Maggie – bólintottam felé, majd egyenként megnéztem a résztvevőket. – Andrea – fogtam a

magyarázatba –, a válasz egyszerű: nem akarjuk, hogy bárki is úgy érezze, muszáj ennél az oldalnáltovább maradnia. Ugye, hallottatok arról, hogy a járványügyi hatósághoz bejelentés érkezett ahalálunkról? – tettem fel a kérdést, mire egyöntetű „ühümm” volt a felelet. – Méghozzá még mielőtt miis felhívtuk a hatóságot. Valaki kilőtte a kerekeinket. Senki más nem volt az úton, a hatóságot mégisfelhívták azzal, hogy meghaltunk.

– Lehet tudni ennek a pontos idejét? – kérdezett közbe hirtelen Alaric.– Igen – feleltem, és a fejemmel intettem Shaunnak, aki gépelni kezdett.Alaric, jelezve a megfelelő fájlok megérkezését, elfordult a videó transzmitterétől, és csendben

várt.– Buffy nem balesetben halt meg, hanem megölték, és a gyilkosai azt hitték, hogy velünk is

végeztek. Ennél több is folyik a háttérben, de most a leglényegesebb az, hogy Buffy gyilkosságáldozata lett, és az elkövetők mi hármunkat is nagyon szeretnének holtan látni. Ebből kifolyólag nemkizárt, hogy a ti életetek is veszélyben forog. Úgyhogy most itt a lehetőség, hogy angolosantávozzatok, mielőtt az itt maradóknak elmondom, miért akarnak minket félreállítani.

Újra megnyomtam egy gombot a PDA-n, és így folytattam:– Ha ismét megnézitek a fiókotokat, megtaláljátok az új munkaajánlatot – mindenki, kivéve

Magdalene-t, Alaricot és Mahirt. Veletek külön szeretnék majd beszélni.Magdalene bólintott, szemlátomást számított erre; Mahir viszont csak lesújtottan bámult maga elé.

Egyikük reakciója sem lepett meg.– Hangsúlyozom, ha visszautasítjátok, harag nélkül elfogadjuk. Öt percetek van dönteni. Aki addig

nem jelez vissza, kijelentkeztetjük a konferenciáról. Amennyiben a távozást választjátok, tizenkét óránbelül távolítsátok el a személyes dokumentumaitokat a szervereinkről. Ennek leteltével ahozzáféréseteket visszavonjuk, így ha valamit nem sikerült letölteni, utána már a vezetőség egytagjától kell segítséget kérnetek.

Megálltam, hátha valaki akar mondani valamit, de senki nem élt a lehetőséggel.– Rendben. Legyetek szívesek átnézni a szerződést. Ha elfogadjátok, írjátok be az

engedélyszámotok alatt található biztonsági kódot. Ha nem fogadjátok el, ez esetben öröm volt veletekdolgozni, és sok sikert kívánok a továbbiakban!

Ezt a bejelentést az eddigieknél hosszabb csend követte, mert a résztvevők az új megállapodásmegnyitásával és átolvasásával voltak elfoglalva. Valójában az megegyezett az eredeti szerződéssel,ugyanolyan arányú piaci részesedés, illetve jutalékok szerepelt benne, és a határidő betartására,valamint az újságírói etikára vonatkozó szabályok sem módosultak. Más szempontból azonban mindenmegváltozott a korábbiakhoz képest, hiszen amikor az elsőt aláírták, senki nem akart minket eltenniláb alól. Nem ajánlottunk sem veszélyességi pótlékot, sem garantált értékelésnövekedést, csak komolykockázatot, meg az egyetlen valódi nyereséget: hogy a részesei lehetnek egy fontos ügyben az igazságkiderítésének és közzétételének.

– Én... én... sajnálom, Georgia... – szólalt meg elsőként Andrea.– Shaun... Én csak azért jöttem ide, mert Buffy hívott. És ilyesmivel én nem akartam foglalkozni.

Ne haragudjatok...– Rendben, Ace! – csitította Shaun a már síró lányt; neki ez (legalább az egyikünknek kettőnk

közül) mindig jól ment. – Köszönjük a kiváló munkádat!– Sajnálom, hogy nem tudtam tovább maradni – szipogta Andrea. – Sok szerencsét! – mondta

búcsúzóul, majd a kézfejével letörölte a könnyeit, kilépett, és a chatablaka elsötétült.A kezdeményezése lavinát indított el. Egyes ablakok ugyan, jelezve, hogy a tulajdonosuk elfogadta

az új szerződést, fehéren vibráltak; de a legtöbb elfeketedett, zavartan elmotyogott bocsánatkéréseketkövetően. Néhányuk döntésén nem lepődtem meg; arra például számítottam, hogy Alaric és Becksmaradnak. Shaun sem kételkedett Dave felől. Buffy hiányában nem volt, aki összefogja a mesélőkcsapatát, így az most a felére csökkent. Ez nem lepett meg, de az már annál inkább, hogy az éntudósítóim nagy része is a távozás mellett döntött.

Luis indokolta meg a legjobban:– Nem arról van szó, hogy nem értenék egyet veletek. Ismerlek benneteket, tudom, hogy helyesen

cselekedtek, mert az ellenkezőjére nem is lennétek képesek. De elképzelhető, hogy lesznek még azügynek áldozatai, és én nem engedhetem meg magamnak, hogy közéjük tartozzak. Családom van!Sajnálom! – közölte, majd (a fél mesélőtáborral meg az adminisztrátorok többségével együtt)kijelentkezett.

Mire végeztünk, a résztvevők összlétszáma is a felére csökkent. Akik velünk maradtak, azoknak azablakai fehéren vibráltak, kivéve Magdalene-ét és Mahirét. Korábbi helyettesemre néztem, aki mostnagyon zaklatottnak tűnt.

– Majd felhívlak, ha ennek vége! – mondta, s azzal kilépett.– Magdalene, maradhatsz, azzal a feltétellel, ha megérted, hogy jelenleg nem állsz az oldalunk

alkalmazásában.

– Gondolom, a jelenlegi kockázatot fogjátok felvázolni, és csak azért nem vesztek fel rögtön, mertát akarjátok írni a szerződésemet, hogy Buffy munkáját is én végezzem – felelte a lány tárgyilagosan. –Így van?

– Pontosan! – bólogatott Rick.– Maradok. A probléma éppen annyira az enyém, mint a tiétek, és a csapatomnak tudnia kell, mi

folyik!– Hálásan köszönjük! – mondtam, és komolyan is gondoltam. Buffyt nem pótolhatja senki, de

Magdalene-en látszott, hogy nagyon fog igyekezni. – Rick, a fájlokat!– Kész!– Most mindenkit kérek, hogy ismét nézze meg az e-mailjeit. Találtok egy új csatolmányt, melyben

a részletek szerepelnek mindarról, amit eddig tudunk, többek között az, hogy aki megölte Buffyt,magas tisztséget tölt be a jelenlegi kormányban. Tate-nek is köze van a dologhoz! Ez nem csupánbizalmas információ, de önmagában elég ahhoz, hogy megöljenek minket miatta. Olvassátok el,mentsétek el egy offline tárhelyre, és aztán töröljétek a postaládátokból. Hogy együttműködtök-evelünk az igazság kiderítésében, az csak rajtatok múlik, de ha ezek után megvádolnak bennünket,tegyük fel, az Egyesült Államok kormánya ellen elkövetett árulással, magunkkal rántunk benneteket is.Üdv a csapatban! – tártam szét a kezem, s azzal felálltam. – Shaun és Rick maradnak, hogyválaszoljanak az esetlegesen felmerülő kérdésekre. Ahogy eddig, Shaun vezeti az irwineket, Rickpedig mint az új helyettesem a tudósítókat. Köszönöm, hogy eljöttetek. Most, ha megbocsátotok,telefonálnom kell – közöltem, s figyelmen kívül hagyva a tiltakozást, bementem a fürdőszobába,felkapcsoltam a villanyt, majd magamra csuktam az ajtót.

Miközben Dave és Alaric a konferenciatermet hozták létre, Shaun és én saját frekvenciaszűrővelláttuk el a fürdőszobát, melyet csak nagyon speciális sávszélességgel lehetett feltörni. Az eszközeimnagy része hasznavehetetlennek bizonyult, és éppen ezt akartam. Ha nekem ilyen nehéz kifelé hívástkezdeményezni, odakintről sem érnek el egykönnyen.

Még így is, hogy beírtam a titkos kódot a PDA-ba, beletelt vagy öt percbe, mire fel tudtam hívniMahirt.

– Mi a fene volt ez? – csattant fel éles és megbántott hangon.– Adtam rá valaha okot, hogy megkérdőjelezd az oldal iránti elkötelezettségemet? Nem tettem

mindig pontosan azt, amit kértél? Pillanatnyilag nem érzem úgy, mintha különösebben értékelné aképességeimet, Miss Mason!

– Neked is szia, Mahir – feleltem, miközben a mosdókagylónak támaszkodva levettem anapszemüvegemet.

A PDA fényénél is épp eleget láttam. A csökkentett világítástól ugyan nem múlt el a fejfájásom, deazért egy kicsit mérséklődött.

– Nagyon is értékellek, Mahir. Pont ezért rúgtalak ki.Egy ideig, amíg Mahir próbálta kihámozni a mondat értelmét, nem érkezett válasz. Aztán feladta:– Attól tartok, nem tudlak követni.– Nézd, minden esélye megvan, hogy a dolgok rosszra fordulnak – jelentettem ki, miközben bármit

megadtam volna, hogy ez hazugság legyen. Soha életemben nem akartam még ennyire hazug lenni! –Olyan területre merészkedtünk, amelyhez nem vagyunk felszerelkezve, és ha bajba kerülünk, senkitőlsem kérhetünk segítséget. Úgyhogy vagy megtaláljuk, amit keresünk, vagy mi is a süllyesztőbenkötünk ki!

– És ettől miért kellett engem kirúgni? A többieket, úgy tűnik, örömmel húzzátok lefelé magatokkal!Mivel érdemeltem ki, hogy én nem kaptam helyet a Titanicon?

– Azzal, hogy neked a parti őrség tornyában kell fogadnod a jeleket!Csönd.– Hallgatlak – mondta végül halkan Mahir.– Ha beigazolódnak a sejtéseink, és a dolgok tényleg rosszra fordulnak, netán meghalunk, mindenki,

aki az oldalnál dolgozik, a vádlottak padján találhatja magát mint az Egyesült Államok kormányánakárulója. Ha az illető, aki mindemögött áll, kellő hatalommal rendelkezik, visszafordíthatja ránk a sajátaljasságát, és akkor a Világvége Afterparty összes alkalmazottjára rávetülhet a gyanú, hogy élőKellis-Amberlee-vírusok bevetésével fertőzéshullám kirobbantásában, így terrorista akcióbansegédkezett.

– Ó, te jóságos isten! – szörnyedt el Mahir. – Erre nem is gondoltam!– Nem is feltételeztem – mondtam komoran.A 2026-os Raskin-Watts-rendelet nemcsak Amerikát érintette, hiszen még ellenséges ország is

aligha engedhette meg magának, hogy engedékenynek tűnjön a fertőzöttekkel szemben! A világ mindenfejlett országa, amellyel kölcsönös kiadatási szerződésben álltunk, 2027 végére kinyilvánította: ha aterületén bárkit rajtakap, hogy a Kellis-Amberlee-t fegyverként használja vagy tervezi használni, aztkiszolgáltatja hazája kormányának, ahol bíróság elé kerül. Így hát attól, hogy valaki nem tartózkodottaz adott országban, annak törvényei még ugyanúgy vonatkoztak rá. Egyesek kedvét persze ez sem vetteel a többség által tabunak tekintett határáthágástól.

Az Egyesült Államok mostanság nem szórja két kézzel a halálbüntetést, de terrorizmussal a mainapig ki lehet érdemelni. Valaki fegyverként meri mások ellen fordítani a Kellis-Amberlee-t? Halálrá! Ez az egyszerű és általános érvényű szabály soha nem évül el.

– Georgia, értékelem, hogy törődsz velem, de én úgy gondolom, hogy az, ha én megmenekülök, nemment meg benneteket!

– Nem is ez a cél – feleltem.– Hát akkor mégis mi?– Az, hogy legyen időd mindent letölteni a szerverről, kiírni cd-re, és elmenekülni Írországba! –

közöltem. Írországnak ugyanis sohasem volt kiadatási szerződése az Egyesült Államokkal.– Ha egyszer átjutsz a határon, utána évekig meglapulhatsz!– És aztán mivel üssem el az időt? Azzal, hogy bizakodom, hátha elfelejtik, hogy nemzetközileg

körözött terrorista vagyok?– Gondoskodj róla, hogy az egész világ megtudja az igazat.A mostani hallgatás az eddigieknél is hosszabbra nyúlt. Amikor Mahir végre megszólalt, a hangja

nagyon távolinak tűnt.– Nem tudom, hogy most el legyek-e ragadtatva, amiért ennyire megbíztok bennem, vagy

dühöngjek, amiért rám alapozzátok a B tervet.– Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vállalod?– Meghibbantál? Hogy a fenébe ne vállalnám! Mindenképp!Hiszen nincs más mód... – Itt megállt, habozott, majd szomorúan hozzátette: – Csak... jó lenne, ha

nyugodt lehetnék afelől, hogy van, aki segít nektek. Rick rendes srác, de ilyen kevés idő alatt nemgyőzött meg, hogy hozzáértő kezekben lesztek, ha rá hagylak benneteket.

– Amivel ő nem boldogul, azt majd megoldja Shaun – bizakodtam.– Éjfélkor megszüntetem a hivatalos szerverhez való hozzáférési jogodat. Minden fájlodat

átmásolom a régi szerver címére. Emlékszel arra?A „régi szerver” egy fiók volt, amelyet a Vitapontoktól béreltünk azokban az időkben, amikor még

a Bridge Supportershez tartoztunk. Azt a célt szolgálta, hogy útközben legyen hol tartani a fájljaink

biztonsági másolatait, a Bridge Supporters ugyanis semmi olyat nem rakott ki, ami nem ment át azellenőrzés és a jóváhagyás procedúráján, ráadásul a béta bloggerek anyagait legfeljebb huszonnégyóráig tárolta. Már jóval a kampánykörút kezdete előtt sem használtuk, és a Vitapontok egy-két irodaialkalmazottján kívül senki nem tudta, hogy még mindig bérlem. Nem mondhattam teljesenbiztonságosnak, de legalább nem a mienk volt, így tudtam, Mahir hozzáférhet, anélkül hogy kiderülne,még mindig a csapatunk tagja.

– Emlékszem – mondta. – Gondolom, mostantól nem lenne jó ötlet, ha hívnálak.– Valóban nem. Majd én kereslek, ha lesz rá lehetőség.– Rendben – vette tudomásul, majd halkan felnevetett. – Szép kis összeesküvők vagyunk!– Isten hozott a tudósítás világában!– Hát igen... Annyira szerettem volna veled egyszer személyesen is találkozni, Georgia Mason! –

tört ki belőle. – Bárcsak lenne rá lehetőség! Öröm és megtiszteltetés volt veled dolgozni.– Még sor kerülhet rá, Mahir; nem kell rögtön megásni a sírunkat! – mondtam, és megigazítottam a

napszemüvegemet. – Légy jó, vigyázz magadra, és légy nagyon óvatos! A neved összefonódott aVilágvége Afterpartyval, ezen már nem lehet változtatni.

– Nem is akarnám. De te is megígéred, ugye, hogy vigyázol magadra?– Igyekszem. Jó éjt, Mahir!– Jó éjt, Georgia!... És sok szerencsét!A kattanás, amivel letette, ijesztően véglegesnek tűnt. Összecsuktam a telefont, kihúztam magam,

felsóhajtottam, és a kilincs felé nyúltam. Itt volt az ideje, hogy visszatérjek a csapatomhoz.Rengeteg feladat várt ránk.

Sajnálattal, ám szégyenkezés nélkül jelentem be, hogy ezennel távozom az oldalról. Nempolitikai vagy vallási összetűzés miatt válunk el egymástól; csupán arról van szó, hogy a jövőbenkülönböző dolgokkal szeretnénk foglalkozni. Minden jót kívánok a Mason testvéreknek, éskíváncsian várom a további munkáikat.

Biztos vagyok benne, hogy – mint mindig – valami látványossal fognak előállni.

(BEJEGYZÉS MAHIR GOWDA „KLIPEK HABBAL” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2040. ÁPRILIS 9.)

Huszonhárom

Hat hét nagyon hosszú idő a hírek világában, még akkor is, ha nem áll előttünk különösebben nagyfeladat. Márpedig egy politikai kampány követése önmagában nem kis falat, és lefoglal egy egészcsapatnyi elkötelezett bloggert. Egy új rovatvezető betanítása sem egyszerű, főleg akkor, ha amesélőkről van szó. Az ő munkamoráljuk ugyanis némiképp kifogásolható: ha rajtuk múlik, csakegymásnak olvassák fel a legújabb irományaikat, és csodálkozó bociszemekkel néznek, ha valakirájuk szól, hogy ezekre talán mások is kíváncsiak lennének; így az ő esetükben különösen fontos egy, atöbbieknél összeszedettebb személy, aki szigorúan fogja és emlékezteti az aktuális feladataikra őket.Aztán még ott vártak rám az átnézendő és aláírandó szerződések, a módosítandó hozzáférési jogok, azátküldendő fájlok, továbbá kismillió egyéb adminisztrációs szöszmötölés, amihez senkinek nem fűlt afoga, főleg így, hogy még friss volt a gyászunk.

Buffy a halálával nem szűnt meg a csapatunk tagja lenni, de sajnos nem a konstruktív értelemben.Becks látástól vakulásig kutatott a poloskák és titkos hozzáférések után, hogy hatástalanítsa őket.Mindig is tudtam, hogy Buffynak üldözési mániája van, de ennek mértékével akkor szembesültemigazán, amikor a csak nálunk elrejtett lehallgatóeszközök száma elérte az ezret; és akkor azokról,amelyeket az összes helyen, ahol csak a kampány során megfordultunk – irodák, előadótermek,konferencia-központok –, hagyott, még nem is beszéltem!

– A CIA-nél tárt karokkal fogadták volna... – motyogta Shaun, miután Becks azzal a hírrel állt elő,hogy még mindig talált Eakly-ben elhelyezett és működő poloskát.

– De mit szóltak volna ahhoz, hogy a műszaki hozzáértése mellett csöpögős verseket is írogat?– Azt már valószínűnek kevésbé értékelték volna...Ha Becks valahol nagy nehezen végzett, felfordulást hagyott maga után, és Alaric meg Dave rakták

rendbe a nyomozás során szétzilált rendszert. Hárman együtt majdnem ki is tettek egy Buffyt, de egyidő után láttam, hogy kezd elegük lenni; elvégre újságírónak szerződtek, nem informatikusnak. Így azelintézendők listájára felkerült még egy tétel; „felvenni egy új technikust”, közvetlenül azok alá, hogy„leleplezni egy világméretű politikai összeesküvést”, „bosszút állni Buffyért”, valamint „életbenmaradni”.

És mindezek mellett folyamatosan tudósítanunk kellett a Ryman-Tate-kampányról, amely iránt, hogymost már három tragédia is fémjelezte, igencsak megnőtt az érdeklődés; csak úgy özönlöttek az eltérővalóságtartalmú hírek a hagyományos és az online médiumokban. Ráadásul koordinálni kellett a bétabloggerek munkáját, és mindeközben folyamatosan frissíteni az oldalt. Bármi történik amagánéletedben, a hírek dübörögnek tovább. Ez a legszebb ebben a tudósítói hivatásban, meg egyúttala leg-frusztrálóbb is.

Két hetet töltöttünk Houstonban. Ezalatt, ahova csak lehetett, Ricket küldtük, miközben Shaun megén bezárkóztunk a hotelszobába, és a haditervet készítettük egy olyan háborúhoz, melyben nemönszántunkból vettünk részt, egy olyan ellenséggel szemben, akit nem is ismertünk. Még az sem voltegyértelmű, hogy Ryman kinek az oldalán áll. Úgy vélekedtem, hogy Tate ármánykodásairólvalószínűleg nem tud, hiszen egyetlen embertől sem telne ki, hogy így feláldozza a saját lányát! Deaztán belegondoltam, hogy minket is azért fogadtak Masonék örökbe, hogy bebizonyítsák: a zombikkalvívott háborúban az emberek állnak nyerésre. Így aztán minket sem igyekeztek visszatartani a haláltorkából, sőt még meg is dicsértek, ha kockáztattuk az életünket, mert ugye az értékelések mindennélfontosabbak voltak, hiszen Phil elvesztésével más sem maradt meg nekik. Ezek után hogyan ishihettünk volna az önzetlen szülői szeretetben? Szem-hunyásnyit sem aludtunk, éjszakákon át

tanakodtunk, terveket szőttünk, minden eshetőségre felkészültünk, kerestük a kiutat ebből alabirintusból, de csak egyre jobban elvesztünk benne.

Shaun úgy tett, mintha nem venné észre, hogy nyitott szemmel bámulom a plafont, és én sem tettemszóvá, hogy tehetetlen haragjában a fürdőszoba falát ütlegeli. Koffeintabletta és ragtapasz – ezekjutnak eszembe, ha Houstonra gondolok. Koffein-tabletta és ragtapasz.

Közben kétszer próbáltam meg Rymannel beszélni, ő meg velem háromszor, de valahogy sosemalakult úgy, hogy mind a ketten ráérjünk. Nem akaródzott megbíznom benne, hiszen nem tudtam, hogyösszejátszik-e Tate-tel, vagy sem; ő meg nem tudta mire vélni, hogy elhúzódom tőle, ahogyan azt sem,hogy túlhajszolom magam, és ingerült vagyok a kimerültségtől. Még Shaun is feltűnőén tartózkodóvávált. Már nem járt ki a terepre Steve-vel és a többiekkel, amikor nem kellett tudósításon dolgoznia, és(noha a munkaköri leírásában foglaltakat továbbra is maradéktalanul teljesítette) kiveszett belőle aRyman által megszokott s immár – mindannyiunktól – elvárt lendület, lelkesedés. Hiába, ez ellen nemtudtunk mit tenni. Amíg kérdéses volt, hogy bízhatunk-e benne, nem teríthettük ki a kártyáinkat, mégcsak nem is célozhattunk semmire. És tudtuk, hogy ha nem hozakodunk elő a dologgal, akkor nem isderül ki az ő szerepe. A probléma folyton visszakanyarodott önmagába, mint a Möbius-szalag, és nemláttam belőle a kiutat. Így hát (jobb híján) makacsul tartottuk a távolságot, és bíztunk benne, hogymajd ha vége lesz az egésznek, utólag meg fog érteni bennünket.

Miután végeztünk Houstonban, ismét felkerekedtünk, s mintha mi sem változott volna, jártunk-keltünk szerte az országban. Pedig távolról sem maradt minden a régiben. Chuck helyére egy flegmanaplopó került, aki elnagyolta a munkáját, és ha tehette, a társaságot is nagy ívben kerülte. Abiztonsági személyzet megháromszorozódott, Shaun pedig kíséret nélkül nem hagyhatta el a konvojt.Az öcsém bosszúból már-már kéjelgett abban, ahogy a legocsmányabb és legveszedelmesebb tereprekényszerítette maga után a nyűggé vált bébiszittereket, így hát még az új keletű korlátozások dacára issikerült egy-két tisztességes anyagot összehoznia. Az irwinek közösségében már rebesgették, hogyGolden Steve díjra jelölik, és biztosra vettem, hogy ő kapja majd meg.

Egy hónapot töltöttünk azzal, hogy végiglátogattuk az ország nyugati részét, beleértve a kisebbtelepüléseket is, miközben a többi jelölt inkább a metropoliszok biztonságát választotta a fertőzéselkerülése reményében. Úgy látszik, megfeledkeztek a San Diegó-i mészárlásról. Ryman viszontértékes százalékokat nyert a bátorságával, és sikerült megőriznie a helyét a vezető hírekben akkor is,amikor a legutóbbi tragédia feletti döbbenet már elült. „A nép fia mindenkivel kezet ráz” – pirospont! Néhány elmaradhatatlan ellenséges hang persze azonnal megszólalt, miszerint Ryman azzalhozza a fejére a szerencsétlenségek sorozatát, hogy olyan makacsul kitart a hagyományos kampányolásmellett – de elhallgattak, amikor napvilágot láttak Rebecca és Buffy halálának körülményei. Még azeaklyi esetre talán rá lehetett fogni, hogy a nyilvánosság túlzott keresése okolható érte, de egyterrorista akciónak és egy merényletkísérletnek ahhoz semmi köze. Odáig, hál’ istennek, egyelőre mégAmerika – a szabadság földje és a paranoiások hazája – sem jutott, hogy a hírverők ezt ne látták volnabe.

Hat héttel Memphis után már újra rengeteget dolgoztunk, s a végsőkig kimerültünk, pedig az egyiklegfontosabb és egyben legrázósabb helyszínre tartottunk: a kaliforniai Sacramentóba.

Mivel Kalifornia államban nőttünk fel, talán van, aki azt hiszi, hogy örömmel közeledtünk afővárosa felé, de nem így volt.

Kalifornia valójában több kisebb államból áll, melyeket a politikai kapcsolatok tartanak össze, avízhasználati jog, meg az, hogy mindegyik rész igyekszik kisajátítani az aranytojást tojó tyúkkal felérő„Kalifornia” nevet. A szeparatista csoportok már a Feltámadás előtt megjelentek – nem azzal a céllal,hogy az állam váljon ki az országból, hanem hogy az állam egyes részei szakadjanak el egymástól.

Példának okáért: Sacramento nem rajong az Öbölvidékért. Nálunk jó az időjárás, a sajtó, és virágzika turizmus: nekik meg mi jut? Az állami kormányzat meg a sok fáradságos munka, hogy megvédjék aföldjeiket. Az, hogy neheztelnek ránk, még enyhe kifejezés! A sacramentóiakból a még megmaradtcsekély közösségi érzés is kiveszett az állam többi részének lakosai iránt, amikor beszüntették akorábban évenként megrendezett állami vásárt, és a számos pörgős vetélkedő helyét egy vette át: a„Zárkózz be a házadba, és próbálj meg életben maradni!” című, soha véget nem érő forduló.

Amikor megérkeztünk a sacramentói repülőtérre, olyan forró levegő fogadott minket, hogy a torkomis kiszáradt. A szenátor csapatát egy elkülönített rakodórészben kellett megvárnunk. Késő délutánvolt, és a nap még a szemüvegen keresztül is égette a szememet. Megszédültem, és Rick vállábakapaszkodtam. Kollégám aggódó pillantást vetett rám, de megráztam a fejem, jelezve, hogy nincskomoly baj. Mindannyiunkat kikezdte már a stressz, és ha Rick felhívja rám az öcsém figyelmét, akkorő olyan hűhót csap körülöttem, hogy egész délután nem lett volna nyugtom. Annyi teendőnk volt, hogynem hagyhattam erre pazarolni az energiánkat.

Ryman egy nappal előttünk érkezett a magánrepülőjén, Tate-tel és a személyzet vezető tagjaivalegyütt. Az eredeti terv szerint mi, a légitársaság járatával, közvetlenül utánuk landoltunk volna,csakhogy egy ember rosszul lett, és Denverben le kellett szállni. Ezután a gép a leszállópályánidőzött, és a mintegy százfős utazó-közönség rettegve várta, hogy karantén alá helyeznek-e. Bevallom,néhány bűnös pillanat erejéig azt kívántam, bár így lenne, mert akkor legalább alhatnánk egy kicsit.Nagyon aggódtam az öcsém miatt, ugyanis a helyzet már odáig fajult, hogy csak akkor pihent, haerélyesen megparancsoltam neki.

Ismerős fekete autó húzott fel a járdára, és a hatalmas termetű, zord külsejű Steve szállt ki belőle.– Miss Mason – biccentett felém, mire rögtön mosolyra állt a szám.– De örülök, hogy látom, Steve! Mi a tervünk délutánra?– A szabadidőközpontba kísérem magukat. Másfél óra múlva indul a konvoj.– Akkor nem marad sok időnk – fintorodtam el.A kezembe vettem egy-egy bőröndöt, Steve meg hozzáfogott a felszerelések rakodásához. Ryman

szenátor beszédre készült a kaliforniai republikánusok előtt, márpedig az ilyesmi mindigmozgalmasnak ígérkezett, amiből sok értékes hangfelvételt meg címként használható idézetetnyerhetünk, és a riporterek hada egymással versenyezve tudósít. Ebből nem maradhatunk ki. Ugyantöbb pihenésben reménykedtem, és kevesebb koffeinben; de hát az ember ugyebár nem mindigkaphatja meg, amire vágyik...

– Köszönöm, hogy kijött elénk – mondtam.– Ez csak természetes – biccentett Steve.Egy második autó is megállt az első mögött: Carlos bukkant elő belőle, és odalépett hozzánk a

csomaghalmaz mellé. Az őrzőink is megjelentek: szegény Andres, aki a múltkori kihágásunk utánnemigen örült a feladatnak, meg egy kifejezéstelen arcú, Heidi nevű nő, akit valószínűleg azértosztottak be mellénk, hogy ha a szemem miatt privát biztonsági ellenőrzéseken kell részt vennem, neemelhessek kifogást a kíséret ellen. Segítettek pakolni, majd beszálltak Carlos autójába – a hosszasreptéri vesztegelés után feltehetően megelégelték már a társaságunkat.

– Indulhatunk? – kérdezte Steve.– Igen! – felelte Shaun, majd egymás után beszálltunk a kocsiba, ahol az áldott légkondi hűsített

levegőjét élvezhettük.Steve a visszapillantó tükrön keresztül ellenőrizte, hogy bekapcsoltuk-e a biztonsági övét, és csak

utána indította be a motort.Kérdőn felhúztam a szemöldököm, és Shaun azonnal megértette.

– Attól tart, hogy baj lesz? – hajolt bizalmasan Steve-hez.– Sok politikus tartózkodik a városban – felelte rejtélyesen az őr.Értettem én, mire utal: arra, hogy Ryman szenátor aggályoskodik, hátha az, aki felelős a kampányát

ért támadásokért, ezúttal is a nyomunkban van, és megkísérli majd befejezni, amit elkezdett. Hiszen azelső próbálkozáskor csak Buffyt sikerült elintéznie. Higgadtságot erőltettem magamra – úgy éreztem,most nem szabad kijönnöm a sodromból. Elvégre Ryman nem tudta, hogy kígyót melenget a keblén, éselsősorban Tate-től kellene tartania! Viszont ha ez így van, miért engedett minket a légitársaságmenetrend szerinti járatával repülni?

Shaun észrevette, hogy feszültté váltam, és megpaskolta a karomat.– Nyugi! – mormogta.– Könnyű azt mondani...És ekkor a szállítókosárban, amit Rick féltőn szorongatott, Lois panaszosan nyivákolni kezdett.

Együtt éreztem vele, túlságosan is.Kis csapatunk átvágott a sűrű reptéri forgalmon, majd a külváros felé vette az irányt. Valaha

Sacramentóban rendezték az állami vásárt, rodeókkal, lovasbemutatóval és egyéb szabadtériprogramokkal. A Feltámadás után azonban az ilyesmi már nem számított felhőtlen szórakozásnak, ígya város jelentős nyereségtől esett el, és kénytelen volt új bevételi forrás után nézni. A helyi szintenkivetett adókból, magánszemélyek adományaiból meg jó néhány fejlesztést követően végül a korábbivásártér helyén megnyitották a Sacramentói Őrzött Szabadidőközpontot. A terület szabadtéri parkmaradt, de építettek rajta mobil szállásokat az utazó konvojok számára, meg négycsillagos szállodát,konferenciatermekkel, valamint az ország legnagyobb, szavatolt biztonságú szabadtérigyülekezőhelyével. Ha egy elnökjelölt a szabad ég alatt akart beszélni – hogy hősiesnek és tipikusamerikainak tűnjön a kék nyári ég alatt –, akkor azt Sacramentóban tehette meg. Nem egy feltörekvőindulónak dőlt el ezen a helyen a karrierje. Még az sem számított, milyen elveket képvisel, vagymenynyire tűnik megbízhatónak; minden csak azon múlt, milyen benyomást keltett, kellően jólmutatott-e Isten szabad ege alatt.

A program szerint Ryman szenátor és Tate kormányzó a következő hét napot Sacramentóbantervezték tölteni, beszédekkel, sajtótájékoztatókkal – és a helyi vezetők maguk mellé állításával.Utóbbi nemcsak republikánusokra vonatkozott; némi utánajárással kiderítettem, hogy nem egyprominens demokrata és független tervezi a részvételt, hogy közös fotón szerepelhessen az elnökiposzt várományosával. Feltéve, ha a botrány, ami akkor fog kirobbanni, amikor leleplezzük Tate-et,nem töri derékba a karrierjét.

– Jesszus – hüledezett Rick, és füttyentett a szabadidőközpontot határoló gigantikus kerítés láttán. –Itt semmit sem szokás elaprózni, mi?

– Isten hozott Kaliforniában! – mondtam, miközben feltűrtem a ruhám ujját, és így tett Shaun is.Rick már tudta, mi következik, és savanyú arcot vágott, de én biztatóan rámosolyogtam:– Ne aggódj! Azért hagynak majd neked is!Négy vérvizsgálat és a járványügyi hatóság felhívása után – az ajtónállók nem hitték el, hogy a

retinális KA-m évek óta igazolt állapot, és nem frissen megjelent tünet – végre bejutottunk aszabadidőközpontba. De még itt sem könnyebbülhettünk meg abban a tudatban, hogy vége anyaggatásnak, mert közölték, hogy a kilépéshez, illetve a területen álló épületekbe való belépéshezújabb vérvizsgálat szükségeltetik, sőt a személyzet a központ egész területén bármikor megállíthat egyszúrópróbaszerű ellenőrzésre – ilyesfajta járőrözés az óránként kettőtől a heti egyig bármilyenidőközönként előfordulhat. Shaun azzal szórakozott, hogy kiszúrta a biztonsági kamerákat és amozgásérzékelőket, miközben a konvoj számára kijelölt hely felé hajtottunk.

– Kezdj el zombi módra mozogni, fél percen belül ott teremnek melletted az őrök! – vihogott.– Csak nehogy azt mondd, hogy tapasztalatból beszélsz! – nyögött fel Rick.– Hát ennyire ostobának nézel? – színlelte Shaun a sértettséget, de nem nagyon sikerült neki.– Valaki megelőzte az ötlettel – világosítottam fel a meghökkent Ricket. – Mennyi időt is töltött az

illető az állami fegyházban?– Két évet, tudományos vizsgálatok céljából! – felelte az öcsém.– Ühüm – motyogtam.Folytathattam volna az eset taglalását, csakhogy az autó bekanyarodott egy keskeny felhajtóra, ahol

egy jelzőtáblán a következő felirat állt: „11. konvojparkoló”. Kihúztam magam, és megigazítottam anapszemüvegemet.

– Megérkeztünk.– Hál’ istennek – kommentálta Rick.A sacramentói napsugárzás továbbra sem gyengült. Levettem a blézeremet, és megragadtam a

laptoptáskámat, majd addig pásztáztam a járműveket és a lakókocsikat, amíg meg nem találtam, amitkerestem. Végre okom támadt halványan elmosolyodni.

– Furgon, édes furgon! – motyogta Shaun, szintén elégedetten.– Úgy bizony! – örvendeztem, és meg is indultam felé, abban a reményben, hogy a többi

csomagunkat majd hozzák az őrök.A lényeg, hogy a járműveink és a fontosabb felszereléseink már a helyükön vannak.– Hova sietsz? – kérdezte Rick, miközben futva igyekezett lépést tartani velem.Shaun rámeredt, de a kollégánk nem vette észre.– Kíváncsi vagyok, mire jutottak a fiúk – magyaráztam, és a tenyeremet a furgonajtó melletti

ellenőrző felülethez nyomtam. Tűk vájtak a tenyerembe, és az ajtó kisvártatva kitárult.– Steve, melyik lakókocsi a mienk? – kérdeztem még a vallani fölött hátranézve.– A hátsó, baloldalt, ki van írva a neve. Mr. Cousins a mellette levőben száll meg – hangzott a

válasz. – Feltételezem, izgatottan várja már, hogy munkához láthasson – tette hozzá barátságosan.– Igen, nagyon... a francba! – tört rám a hirtelen ijedség. – A beszéd!– Majd én intézem! – ajánlkozott a testvérem.Valószínűleg kiült az arcomra a csodálkozás, mert vállat vont, és így folytatta:– Majd felveszek egy majomjelmezt, és jegyzetelek, ahogy tudósítóhoz illik. Senkinek sem fog

feltűnni a különbség, és a meghívón úgyis csak annyi áll, hogy „Mason”. Ugye, Steve?– Igen, de... – dadogta az őr, ám Shaun nem hagyott lehetőséget az ellenkezésre.– Akkor ezt megbeszéltük! Gyerünk, Rick, hagyjuk George-ot dolgozni! – rendelkezett, majd karon

ragadta döbbent kollégánkat, és elráncigálta magával.Steve belenyugvón elmosolyodott, és követte őket, én meg csak álltam a furgon mellett, és

próbáltam felfogni a történteket. Aztán arra jutottam, akárhogy is, de nyertem egy kis időt, ésbeléptem.

Néhány létfontosságú rendszerösszetevőt eltávolítottunk a furgonból a szállítás előtt, példáid akülön adathordozón tárolt biztonsági másolatokat, a fájljainkat, valamint (ami a legfontosabb) aszerverek megnyitásához szükséges adatokat tartalmazó pendrive-okat. Körbejártam a furgon belterét,ráérősen bekapcsolgattam mindent, utoljára hagyva a külső kamerákat. Megnyugtató otthonosságérzete járt át, amikor felvillantak a monitorok, melyek előtt Buffy olyan sokat dolgozott, és megjelentrajtuk a külső területek látképe. Úgy láttam, nem történik semmi érdemleges. Ezt már szeretem,gondoltam elégedetten. Amikor már mindent beizzítottam, bekapcsoltam a biztonsági rendszert, melykellő erősségű kisüléseket generál ahhoz, hogy bármilyen külső kémlelőeszközt hatástalanítson, mely

silányabb a CIA-felszereléseinél – ha meg történetesen a CIA figyel minket, akkor már úgyismindegy, halottak vagyunk. Leültem a gépemhez, és megnyitottam a chatet.

Az internetes kapcsolattartás többnyire szöveges üzenetek formájában történik – azaz gépeléssel,ami nem feltétlenül azonnali üzenet minden esetben –, vagy webkamerás kapcsolattal. Kevesenemlékeznek már a korábban oly népszerű IRC-re, és ez most kapóra jött, mert ha az ember biztosbenne, hogy egyik fél szerverét sem figyelik, akkor tulajdonképpen láthatatlan maradhat.

A szerencse nem pártolt el tőlem, Dave fent volt.Mi a helyzet? – gépeltem fehér betűkkel a fekete hátterű ablakban.Georgia, te vagy az? Erősítsd meg!A jelszó: harangzúgás.Rendben. Megnézted az e-mailjeidet?Még nem. Most értünk csak ide.Akkor jelentkezz ki, és nézd meg. Úgy lesz a leggyorsabb!Ez nem volt biztató; egy darabig csak mozdulatlanul meredtem a baljóslatú fehér betűkre.Mennyire rossz hír?Eléggé. Nézd meg.Így tettem.Majd egy órába telt, amíg végigolvastam a fájlokat, amiket Dave és Alaric küldtek át. Aztán húsz

perc kellett, hogy megnyugodjak. Amikor már nem éreztem úgy, hogy szétrobbanok, és valamennyirevisszanyertem a lélekjelenlétemet, becsuktam a laptopot, visszatettem a táskába, és felálltam. Átkellett öltöznöm: várt rám a parti.

Amióta az eszemet tudom, újságíró akartam lenni. Gyerekkoromban meg voltam róla győződve,hogy a szuperhősök után ők a legnagyszerűbbek a világon. Hiszen elmondják az igazságot, éssegítik az embereket. Még hosszú évekig nem ismertem meg az érem másik oldalát: ahazugságokat, a kémkedést, egymás hátba szúrását, a megvesztegetést, s mire ezzel a résszel isszembesültem, már késő volt. Addigra a hírek szeretete a vérembe ivódott; a rabjukká váltam, ésképtelen lettem volna elhagyni a szakmát.

Kislánykorom óta mást sem akartam, mint a hírekről tudósítani, elmondani az igazságot, ésjobbá tenni a világot. Egy percig sem bántam meg; mostanáig. Mert ehhez már kevés vagyok, ésnem bír el vele Shaun sem. Istenem, nagyon félek! De olyan vagyok, mint valami drogos; még mostsem tudom abbahagyni.

(BEJEGYZÉS GEORGIA MASON „FELKAVARÓ KÉPEK” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,

2040. JÚNIUS 19.)

Huszonnégy

Hiába akartam sietni, muszáj volt betartanom a szenátor beszédére és az azt követő fogadásravonatkozó előírást: minden résztvevő számára kötelező volt az estélyi ruha, a sajtosokat is beleértve.Sőt talán tőlünk még szigorúbban elvárták, elvégre mindenki más ezerötszáz dollárt fizetett a rágóscsirkéért meg Ryman társaságáért, nekünk meg elég volt csak a sajtóbelépőt lobogtatni. Ha ennekellenére kizártak minket, nyugodt szívvel megírhattuk kendőzetlenül őszinte véleményünket.

Ha beengedtek, hajbókoltak előttünk, a helyünkre kísértek és körbeugráltak bennünket – ígylegalább a látszatot megőrizték, hogy urai a helyzetnek. Ez annak megakadályozásához nem volt elég,hogy egy nagy botrány lábra kapjon, de a kisebb malőröket a szőnyeg alá lehetett söpörni vele.

A kampányszemélyzet gondosan elhelyezte csomagjainkat a lakókocsiban, külön-külön az enyémetés Shaunét, mindkettőt a megfelelő helyre. A szép rend sajnos nem tartott sokáig: az öcsém, mint egydühöngő őrült hajigáit szét és túrt fel mindent, mert nem találta az öltönyét. Mire végzett, alig tudtamkibányászni a bőröndjeimet Shaun halomnyi ruhája, fegyvere, papírja és egyéb limlomja alól. Elevetíz percig kerestem őket, mire rájöttem, hogy ez a szerencsétlen betemetett mindent, aztán további ötpercbe telt, amíg megfejtettem, melyikben lapulhat az estélyi ruhám. Magamban a pokolba kívántamShaunt, mert minden pillanat számított.

A férfiak alkalmi ruházata praktikus: nadrág, zakó, mellény. Még a nyakkendő sem haszontalan,hiszen kiválóan alkalmas ér-elszorításra vagy az ellenfél megfojtására. A nők alkalmi ruházataviszont a Feltámadás után sem vált ésszerűbbé; továbbra is makacsul szolgálja a célt, hogy viselőjétaz első adandó alkalommal könnyedén megölhessék. Csesszék meg! Az estélyi ruhámat varrónővelkészíttettem, különleges igényeim szerint. Felsliccelt szoknya a könnyebb mozgás érdekében, kicsitbővebbre hagyott felsőrész, hogy aláférjen a fegyver meg a diktafon, és a derékrésznél még egyrafinált belső zseb is el van rejtve, a póttöltények számára. És még e módosításokkal is ez alegkényelmetlenebb ruhám, ráadásul elkerülhetetlen hozzá az utálatos harisnya és magas sarkú cipő.Legalább a modern harisnyákat olyan erős polimer szövetből készítik, ami nem szakad el, és nemlehet átlyuggatni.

Harisnya, rendben. Magas sarkú, megadom magam. Még egy kis színezett szájfény is jöhet, háthaettől úgy nézek ki, mint aki kisminkelte magát a jeles alkalomra, gondoltam. Arról viszont szó semlehet, hogy kontaktlencsét viseljek napszemüveg helyett, főleg, mivel csak azért megyek, hogy nyakoncsípjem a szenátort meg a többieket, elmondjam nekik, amit megtudtam, és visszatereljem őket aszállásra. Tovább átkozódva előráncigáltam egy selyemsálat, ami illett a ruhához, kitűztem a sajtosjelvényt, és ki-viharzottam a lakókocsiból a parkoló irányába.

Steve ott őrködött, higgadt megfontoltsággal fogadta az üzeneteket az adóvevőjén, és szemmeltartotta az érkező és távozó járműveket. Amikor meglátott, kihúzta magát, és az öltözékem láttánleesett az álla. A szemét ugyan nem láttam a napszemüvegtől, de a feje mozgásából kiderült, hogytetőtől talpig végigmér, elidőz a ruhám szabásán, a vállamra dobott stólán, végül, némilegcsodálkozva, a napszemüvegen.

– Nocsak, készül valahova? – szólított meg.– Gondoltam, bepofátlankodom a partira – feleltem. – Nem vinne el?– De hát nem az öccsét küldte el maga helyett?– Valami közbejött, és fontos lenne mégis ott lennem.Steve rezzenetlen arccal rám nézett, én hasonlóképpen viszonoztam. Mindkettőnknek volt ebben

jócskán gyakorlata, de én veszítettem volna többet, ha kiesem a szerepből. Végül ő adta be a derekát,

alig észrevehetően bólintott, és feltette a kérdést:– Georgia, ennek van valami köze Eaklyhez?A társa ott halt meg. Az ottani támadás is az összeesküvés része volt. Mennyi eséllyel maradtunk

volna életben, ha a biztonságiak is benne lennének? Most is lehetnek valahol lehallgatókészülékek,gondoltam. De már semmit sem tehettem, és ez már a végjáték volt. Így hát lehunytam a szemem, ésfejest ugrottam a mélybe.

– Igen, abszolút köze van Eaklyhez, a birtokon történtekhez, valamint Buffy és Chuck halálához.Kérem, vigyen el a fogadásra!

Steve egy ideig némán töprengett a hallottakon. Nagydarab fickó volt, és általában úgy hisszük,hogy a tekintélyes termetű emberek lassúak is. Steve-ről sosem feltételeztem ilyesmit. Csakhogy mostszembesült egy olyan helyzettel, amivel én és a csapat már hónapok óta együtt éltünk, és idő kellett,hogy megeméssze. Amikor azonban alábbhagyott az első megdöbbenése, fürgén és habozás nélkülcselekedett.

– Mike, Heidi, figyeljétek az én terepemet is! Ha valaki keres, mondjátok, hogy a mosdóbamentem, és ha végeztem, majd visszahívom! Ha tovább erőlködik, mondjátok, hogy lecsós babotvacsoráztam, ettől már csak felhagy a további faggatózással!

Heidi cincogó, ideges kuncogásban tört ki, mely meglehetősen elütött eddigi komolyviselkedésétől. Mike csak a homlokát ráncolta, és értetlenkedve nézett.

– Jó, oké... – mondta végül. – De miért?...– Szerencséd, hogy nem régóta dolgozol itt, így most nem váglak szájon a kérdésért. Megvan az oka

– itt Steve futólag rám pillantott –, de ha biztonságos lenne nyílt terepen hangoztatni, szerinted nemmondtam volna már el?

Bólintottam. Szóba sem hoztam volna az egészet, ha nem idézi meg Eakly szellemét, de nemakartam hazudni annak, aki hajlandó segíteni nekem. Majdnem elsumákoltam ugyan az őszinte választ,de már rájöttem, hogy nem lett volna helyes.

– Tedd, amit mond, Mike – könyökölt Heidi még mindig hezitáló társa oldalába, aki sztoikusnyugalommal viselte a fájdalmat.

– Rendben, Steve – biccentett a nő. – Figyeljük a kaput, meg hogy van-e mozgás, és nem áruljuk elsenkinek, hogy leléptél.

– Pontosan! Miss Mason? Erre, kérem! – intett Steve, majd ijesztő gyorsasággal falta a métereket,egészen egy kicsi, átalakított terepjáróig. A kocsi az átformált, fekete beltér miatt egy fura, új típusúbogárhátúra emlékeztetett. Az őr előhalászta a slusszkulcsot, és megnyomott egy gombot, mire az ajtóegy pittyenést követően kinyílt.

– Ugye, megbocsát, ha ezúttal nem nyitok ajtót önnek?– Hogyne! – feleltem.Az ehhez hasonló új típusú kétszemélyes autók ajtónyitó fogantyújába ugyanis vérvizsgáló

berendezést építettek, nehogy valami peches sofőr meghitt közelségbe kerüljön egy zombival aparányi zárt térben. Mindez nem jelenti, hogy a lovagiasság kihalt. A lovagiasságba simán belefért,hogy meggyőződjenek, nem vagyok-e fertőzött, mielőtt elfuvaroznak valahova.

Steve ugyan nyugtalan volt, amiért elhagyta a posztját – és így, mivel nem szólt be a bázisra,fegyelmi vétséget követ el –, de attól még óvatosan, figyelmesen vezetett. Ügyelt rá, hogy ne lépje túla megengedett sebességet, csak a felső határánál maradjon, és nem kapcsolta be a megkülönböztetőfényjelzést. Azzal ugyanis felhívtuk volna magunkra a figyelmet, különösen a saját csapatunk tagjaiét,akik igencsak csodálkoztak volna, hogy mit keres Steve az autóban. A távozásunkat rögzítették ugyan,de e feljegyzéseket, hacsak nem tör ki a járvány, ami felfüggeszti a személyiségi jogokat, nem szokás

kiadni.Az ülésterem, ahol Ryman beszédet mondott, és ahol a rákövetkező fogadást tartották, a létesítmény

központjában helyezkedett el, egy olyan részen, amelyet a Feltámadás után teljesen újjáépítettek. Páréve készítettünk egy riportot Shaunnal a „lepukkant” Sacramentóról: kamerákkal felszerelkezveátbújtunk a kordonon, és feltérképeztük az emberi lakhatásra alkalmatlannak minősített területet.Kormos épületmaradványok éktelenkedtek a repedezett aszfalton; az ajtókban és ablakokban a szélmeg-meglibbentette az ott maradt, fertőzésveszélyre figyelmeztető elkerítő szalagokat. A kormányzatiluxusülésterem fehér márvánnyal és csillogó krómmal borított felületét látva senkinek sem jutottvolna eszébe, mi állt itt azelőtt. Csak ha a saját szemével látta.

Három vérvizsgálat árán jutottunk el az előcsarnokig. Az elsőre még a föld alatti parkolóban kerültsor; gumikesztyűs kocsirendezők hozták előzékenyen a tesztelőegységeket, azzal az egyértelműelvárással, hogy tegyünk úgy, mintha elhinnénk, hogy a háttérben nem állnak lesben a gépfegyveresőrök. Dehogynem álltak, méghozzá olyan szoborszerű mozdulatlansággal, hogy a hideg kirázott tőlük.Nem a jelenlétük, hanem a zordságuk miatt. Senki még csak meg se nyikkant volna, ha fogják magukat,és se szó, se beszéd, lelőnek bennünket. A diktafonjaim be voltak kapcsolva, de a biztonságihálózatuk ismerete nélkül – s erről Buffy hiányában nem is álmodhattam – nem mertem egybőltovábbítani a felvételt. Annyira hiányzott Buffy, minden pillanatban!

Steve a parkolóban maradt, csendben őrködött a kocsi mellett; sajtóbelépő és meghívó nélkülaligha jutott volna be, csak felhívtuk volna magunkra a figyelmet, s a legkevésbé pont erre vágytunk.Legalábbis egyelőre. Majd eleget leszünk a jövőben a figyelem középpontjában. Már ha a szenátorhallgat rám, és egyáltalán lesz jövőnk.

A második vérvizsgálat a parkolóból kifelé menet, a liftbe lépés előtt történt. A harmadik mármeglepetésként ért, mert a liftből kifelé menet kérték. Miből gondolták, hogy a felvonóban töltött tízmásodperc alatt hirtelen aktivizálódik bennem a vírus? Nem tudom, de azt igen, hogy nemvesződnének a költséges eljárással, ha nem adódott volna rá már legalább egy példa. A lift ajtaja kisem nyílt, amíg az ajtó felett meg nem jelent a zöld fény, és egy futó pillanatra eltűnődtem, vajon mi azeljárás abban az esetben, ha egyszerre többen szállnak be.

Aztán végre kiléphettem az előcsarnokba – egy olyan világba, ahol mintha meg sem történt volna aFeltámadás.

És már megértettem, miért folyik odakint annyira körültekintő ellenőrzés: azért, mert ez a hatalmas,fényűzően berendezett helyiség valóban a letűnt időkbe vezeti vissza az ámuló látogatót. Se láthatófegyverek, se védőfelszerelések – már-már túl szép volt, hogy igaz legyen! Néhány vendég polarizáltUV-szűrőt viselt a szemén a retinális KA miatt, de semmi egyéb jele nem volt annak, hogy immár azombikkal kényszerülünk osztozni a Földünkön. Teljesen elhűltem; még panorámaablakok is voltak!Igaz, tüzetes vizsgálódás után észrevettem, hogy kilátás nem igazi, csak hologram; eleve túltökéletesen adta vissza a városképet. Lehet, hogy egykoron Sacramento tényleg így nézett ki, bár azértebben nem voltam olyan biztos: a pusztulás régebb óta kísér minket, mint a vírus.

Még ha látható fegyverek nem is voltak, biztonsági őrök igen. Alig távolodtam a lifttőlkétlépésnyire, máris megállított egy férfi, a kezében hordozható vonalkód-leolvasóval.

– Neve?– Georgia Mason, a Világvége Afterpartytól. Ryman szenátor kampányával érkeztem – közöltem,

majd átadtam neki a sajtókártyámat.Miután ellenőrizte a szkennerrel, helytelenítő arccal adta vissza.– Rajta kell lennem a listán! – bizonygattam.– Én itt azt látom, hogy ezen a jogcímen Shaun Mason már bejelentkezett.

– Ha megnézi a kampányt kísérő újságírók névsorát, láthatja, hogy azon mindketten szerepelünk.Meg sem próbáltam rábeszélni némi engedékenységre, mert ordított róla, hogy született bürokrata,

abból a fajtából, amelyik akkor sem tér el soha egy hajszálnyira sem a szabályoktól, ha az élete múlikrajta.

– Kérem, várjon, amíg folyik az ellenőrzés – rendelkezett, és az egyik kezével mellékesnek látszómozdulatot tett.

Én persze átláttam a szitán; négy ember a sokaságból egyből felénk fordult. Egyiknél sem voltpohár, és egyik sem nevetett – de elképzelhetőnek tartottam, hogy a lármás mulatozók közt is akadegykét beépített őr.

Az eszköz pittyent, amikor csatlakozott a vezeték nélküli hálózatra, és megnyitotta a belépésrejogosult sajtósok listáját. Egy idő után a szerkentyű elhallgatott, és a fontoskodó emberke az orrátfelhúzva így szólt:

– Rendben – közölte olyan sértődötten, mintha pusztán azzal, hogy nem hazudtam, mélyenmegbántottam volna –, bemehet.

– Köszönöm – bólintottam, és most, hogy kiderült, nem potyázom, már a másik négy is visszaolvadta tömegbe.

Visszatűztem a sajtójelvényt a ruhámra, és jócskán eltávolodtam a túlbuzgó ajtónállótól, majdfelhívtam az öcsémet.

– Shaun! – suttogtam halkan.Néhány pillanat múlva sípszó jelezte, hogy a kapcsolat létrejött.– George! – üdvözölt a testvérem megrökönyödve. – Hát te? Hogyhogy nem vagy nyakig a munkába

temetkezve?– Emlékszel a sztorira, amit tegnap elkezdtem mesélni, de elfelejtettem a végét? – kérdeztem,

miközben tovább pásztázva a tömeget, megindultam az étkező feltételezett bejárata felé. – Arra azigazán poénosra?

Az öcsém ekkorra túltette magát a meglepődésen, és körültekintővé vált.– Igen, emlékszem. Most már eszedbe jutott?– Aha. A haverok megtalálták a neten. Hol vagy?– Az emelvénynél, Ryman épp kezet ráz az emberekkel. Na és mi a poén?– Jobb lesz, ha személyesen mondom meg. Hogy jutok el az emelvényhez?– Bejössz a nagy ajtón, és itt van a terem végében!– Vettem, vége! – mondtam, és azzal elindultam a megadott irányba.Shaun és Rick alig egy-két méterre álltak a szenátort körülrajongó hívektől, akiknek mélyre kellett

nyúlni a zsebükben, hogy találkozhassanak vele, így tülekedve igyekeztek megszerezni, ami jár nekika pénzükért: ha nem is társalogni, de legalább futólag kezet rázni a mosolygó leendő elnökkel. Es ajelölt előmenetelét ezek a pillanatok határozzák meg: ebben a környezetben ugyanis, a kétszeresenellenőrzött vendéglista és a háromszoros vérvizsgálat által megteremtett, hihetően „biztonságos”légkörben a régi vágású politikusok kellőképpen felbátorodnak ahhoz, hogy minden rajongójuk kezétmegszorongassák, olyan lelkesen, mintha sose ment volna ki a divatból az idegenekkel való testikontaktus. Plasztikai műtétek és bőrregeneráló kezelések ide vagy oda, meg lehetett különböztetni afiatalokat az idősebbektől, méghozzá onnan, hogy az előbbiek arcára kiült a végtelen undor, és majdelhányták magukat ennyi közvetlen érintkezés láttán. Ők már nem ilyen szokások közepette nőttek fel,így szinte nézni sem bírták ezt az óvatlan bizalmaskodást.

A szenátor egyáltalán nem feszengett, sőt nagyon is elemében érezte magát: fülig érő szájjalvigyorgott, és sorra ontotta magából a szellemes megjegyzéseket, melyek közül egyről sem akartak

lemaradni a közelben tolakodó riporterek – az is meglehet, hogy ha valamelyiknél megfelelő eszközvolt, máris egyenesben közvetítette a szavait egy híroldal. Ryman mindig is megnyerő fellépésselrendelkezett, de az utóbbi idők állandósult sajtófigyelme egyenesen mesterivé emelte. Már mostkitűnő volt, és tudtam: ha lesz rá alkalma, egyenesen nagyszerűvé válhat.

Shaun feszülten várt, bár nagyon igyekezett eltitkolni a zaklatottságát. Amikor már látta, hogy atömegen keresztülvergődve közeledem hozzá, kiült az arcára a megkönnyebbülés, és elégedettenbólintott. „Hol van Taté?” – formáltam hangtalanul az ajkammal. Shaun az ujját feltartva jelezte, hogymeg ne szólaljak, majd elővette a PDA-t, és üzenetet írt. Pittyenés jelezte, hogy megkaptam. Ez álltbenne: „A túloldalon, a befektetőkkel, de miért?”. Túl hosszú lett volna leírni, „muszáj beszélnemvele úgy, hogy Tate egész biztos hallótávolságon kívül van”, így töröltem a megkezdett üzenetet, éscsak mentem tovább.

– Szia, Georgia! – lépett hozzám Rick, gyöngyöző itallal teli pohárral a kezében.Egy felületes szemlélő azt hitte volna, hogy pezsgőzik, holott csak szénsavas almaiét fogyasztott.

Újabb trükk, ami jól alkalmazható, ha értesülésekhez szeretnénk jutni: ha az emberek azt hiszik, hogyte is éppolyan részeg vagy, mint ők, kevésbé vigyáznak a nyelvükre a közeledben.

– Szia, Rick! – bólintottam.Shaun nem tudta leplezni az aggodalmát. Belekaroltam, hogy megnyugtassam.– Jól áll rajtad a szmoking! – dicsértem meg.– A nevem Bond. James Bond – jelentette ki komoran.– Egész hiteles – vélekedtem, és a szenátor felé fordultam.– Valahogy oda kellene furakodnom. Bárcsak lenne nálam pásztorbot!– Felvilágosítasz minket, hogy mi a helyzet, vagy elvárod, hogy vakon engedelmeskedjünk? –

türelmetlenkedett Shaun. – Nyolc másodperced van dönteni, és ha az utóbbi, akkor, csak hogy tudd,leütlek.

– Pedig jelenleg nem túl jók a körülmények ahhoz, hogy elmagyarázzam – feleltem. – Hacsak nemel nem tereli valami a tömeg figyelmét – vontam vállat.

Shaun erre zombimódra nyögött egyet, mire több körülöttünk álló ijedten ránk meredt. Az öcsémudvarias műmosolyt villantott a bámészkodókra, mire azok zavartan visszafordultak a társaikhoz.

– Jézusom, ez viccnek is rossz!– Te juttattad eszembe!Közelebb léptem az öcsémhez, és alig hallható hangon a fülébe súgtam:– Dave-nek és Alaricnak sikerült a nagy áttörés. A pénz nyomába eredtek.– És hova ment a pénz?Shaunnak még jobban ment a dolog, mint nekem, az ajka is alig mozgott.– Az inkább a kérdés, hogy honnan jött! – szűrtem a választ a fogam közt. – Tate-hez vándorolt, a

dohánygyárakból, és olyan emberektől, akiket még nem sikerült lenyomozni!– Eleve tudtuk, hogy Tate van a dologban.– Az IP-címek Washingtonból és Atlantából erednek.Márpedig Atlantában csak egy olyan szervezet van, mely elég fontos ahhoz, hogy így

megszorongasson minket, főleg ha tudják, hogy az összeesküvést legalább részben megneszeltük...Shaun szeme elkerekedett; az elővigyázatosságnál is erősebb volt a döbbenete. Ha a járványügyihatóságba is beszivárogtak...

– Ez biztos?– Sajnos még nem. Nagyon jó védelmük van, és így is már kétszer majdnem elkapták őket!Az öcsém, immár jól hallhatóan, felsóhajtott; oldalba is böktem a figyelmetlenségéért.

– Bocs – hajtotta le a fejét. – Csak arra gondoltam, bár itt lenne Buffy...– Az jó lenne – bólintottam, miközben a tenyeremből észrevétlenül a zsebébe csúsztattam egy

pendrive-ot, majd, mintha csak azt kerestem volna, előhúztam belőle a pénztárcáját. Reméltem, atömegben rejtőzködő biztonságiak nem fognak gyanút.

– Ezen rajta van minden! – súgtam oda. – Hat további másolat készült még. Steve nem is tud róla,de az egyik nála van.

– Értem – felelte Shaun.Jól tudta ő is a szabályt: az adatokat minél több helyre kell menteni, és minél többfelé elszórni.

Milyen sok újságíró feledkezett már meg erről, és vesztette el a nagy sztori egyetlen, pótolhatatlanpéldányát! Ha mi ezt elveszítenénk, még csak a legkisebb probléma lenne, hogy vele együtt a szakmaihitelességünktől is elbúcsúzhatnánk.

– Ugye, offline mind?– Több helyen vannak, nem tudom mindegyikről, hogy hol, és a srácok ezeken felül külön csináltak

maguknak is.– Jó!Rick végighallgatta diszkrét párbeszédünket, anélkül hogy bármit is hozzáfűzött volna. Amikor

befejeztük, kérdőn felvonta a szemöldökét, de én a fejem ráztam. Tudomásul vette a visszautasítást,tovább kortyolta a „pezsgőjét”, és pásztázta a tömeget. Különösen éles szemmel figyelt néhánypolitikust, valamint a kampánycsapat egyes tagjait, majd Tate felé kapott a fejével. Megértettem. Őkvoltak azok, akikről úgy vélte, hogy egy követ fújnak a kormányzóval. Aki, nem mellesleg, rengetegártatlan ember haláláért felelős, ráadásul rossz útra térítette, majd megölette a barátunkat is.

Egyikük sem állt elég közel ahhoz, hogy bármit is halljon az iménti beszélgetésünkből, hacsaklopva el nem helyeztek egy poloskát a szenátoron vagy valahol másutt a közelben. Tudtam, hogybármennyire is kockázatos, most kell cselekednem.

– Odamegyek – mormogtam Shaunnak, majd az embereket félretolva próbáltam Ryman közelébeférkőzni.

A szenátort körüldöngicsélő rajongók azonban nem adták meg magukat egykönnyen, hiábataszigáltam őket egyre agresszívebben a könyökömmel. Egy hölgy, aki a nagymamám is lehetett volna,olyan erővel lépett a tűsarkújával a lábamra, hogy az egy korombelinek is a dicsőségére vált volna,és le is sántulok, ha – szerencsémre – a cipőm nem extra erős polimerből készül. Még így is anyelvembe haraptam, hogy el ne káromkodjam magam. A spiné védekezhetne azzal az őrök előtt, hogyvéletlen volt csupán, na de ha én leordítanám, hogy „hülye vén ribanc”, arról aligha hitethetném el,hogy nem volt szándékos.

Hosszas lökdösődést követően, miután vagy tucatszor sípcsonton meg bokán rúgtak, végreelvergődtem a szenátor jobbjáig. Ryman épp egy púpos, kilencven felé ballagó öregúr kezétszorongatta, akinek a szeme olyan forradalmi lánggal égett, amit azoknál is csak ritkán látni, akikfiatalabb korukban fedezik fel maguknak a politikát vagy a vallást. Úgy tűnt, egyikük sem vett észre.Nem voltam sem a megrohamozó, sem a megrohamozott, így nekem már nem jutott szerep.

A szívélyes bácsikának esze ágában sem volt elengedni Rymant, sőt még csak most melegedett beleigazán, és egyre nagyobb erővel rázta a kezét. Mérlegeltem: vajon várjak, amíg az aggastyán elfárad,vagy megkockáztassam a haragját? Az utóbbi mellett döntöttem. A lehető legóvatosabban a szenátorszabadon maradt karjára tettem a kezem, és negédes hangon így szóltam:

– Szenátor úr, ha volna szíves rám szánni egy percet, nagyon hálás lennék!Ryman összerezzent, ősz támadója pedig ölni tudott volna a pillantásával. A neheztelése a

tetőfokára hágott, amikor rajongása tárgya felém fordult, és engem is megajándékozott a

címlapfotónak is beillő, díjnyertes mosolyával:– Hogyne, természetesen, Miss Mason!Azzal gyakorlott mozdulattal kiszabadította a kezét, és így szólt:– Kérem, bocsásson meg, Plánt tanácsos úr, de váltanom kell néhány szót a sajtosommal. Hölgyeim

és uraim, hamarosan visszatérek önökhöz!Idefelé jövet vagy öt percen keresztül verekedtem a csődülettel, amely kifelé menet csodával

határos módon szétvált előttem – annyi kellett csak, hogy Ryman mellettem haladjon, és a kezétvédelmezőn a hátamhoz érintve az emelvény melletti levegősebb részre kikísérjen.

– Nem mintha rosszkor érkezett volna, kedves Georgia, mert már épp aggódni kezdtem a csuklómépsége miatt, de mi szél hozta magát ide? – kérdezte. – Úgy tudtam, ön a szálláson kíván maradni, ésezért volt szíves a nyakunkra küldeni az öccsét, aki mostanra kiborította az egész személyzetet, ésfelfalta az összes garnélás szendvicset!

– Valóban ez volt a szándékom – mondtam, és nagy levegőt vettem. – Szenátor úr, nem tudom, öntisztában van-e vele, de...

Valaki ekkor harsányan gratulált Rymannek, aki vigyorogva, hüvelykujjával lelkesen felfelé bökveválaszolt. Remek pillanat volt, az órámba épített fényképezőgéppel meg is örökítettem, anélkül hogytudatában lettem volna a mozdulatnak. Hiába, az ösztönök... Amikor a szenátor megint rám figyelt,megköszörültem a torkom, és ismét nekirugaszkodtam:

– Buffy a besúgója volt valakinek, aki szemmel akarta tartani az ön kampányát.– Ezt már korábban is elmondta! – mordult rám, szemében a jól ismert türelmetlenséggel. –

Ahogyan azt is, hogy valami nagy összeesküvés áll a háttérben, mert a vesztemet akarják. Egyedül aztnem értem, hogy miért pont most jut eszébe ezzel előhozakodni? Odafurakszik hozzám, és majdnemjelenetet csinál életem egyik legfontosabb politika eseményén?! Sok meghatározó személy gyűlt összema este, nagyon sok! Ők azok, akik mellém állíthatják egész Kaliforniát, és ezt maga is jól tudná, havette volna a fáradságot, hogy elolvassa a beszédemhez csatolt tájékoztató dokumentumokat!

Azaz „ha volna szíves végezni a munkáját”, célzott rá olyannyira egyértelműen, hogy akár ki ismondhatta volna. Igen, cserbenhagytam. A tudósítói tevékenységemet immár a kampánya egyik főfegyverének tekintette; számított rám mint az objektív riporterre, akit a politikájával és a retorikájávalmegnyert magának. Ott kellett volna lennem mellette, és az utóbbi időben ezt a feladatkört valóbanelhanyagoltam.

Persze ő nem tudta, pontosan miért, de Buffy halála óta jobbára csak kifogásokat hallott tőlem,méghozzá egyre többet, és láttam, hogy kezd ebből elege lenni, sőt ennél is többről van szó:egyenesen dühös rám.

Így hát nem kerülgettem tovább a forró kását, nehogy faképnél hagyjon, mielőtt a lényegetelmondanám.

– Szenátor úr, két embert teljes munkaidőben a nyomozásra állítottam, és utánajártak mindenadatnak, ami csak a rendelkezésünkre állt. A pénz útját követték, hiszen arra mindig mindent visszalehet vezetni. És rájöttek, hogy...

– Majd később megbeszéljük, Georgia!– De szenátor úr...– Azt mondtam, hogy majd később megbeszéljük! – ismételte zordan, ugyanazzal a merev, erőltetett

mosollyal, amelyet a feszült viták során használt, meg amikor a renitens beosztottjait tette helyre. –Sem az idő, sem a hely nem alkalmas most a vitára.

– Szenátor úr, bizonyítékunk van rá, hogy Tate-nek köze van ahhoz, ami Buffyval történt! – vágtamki.

Ryman erre kővé dermedt. Amikor úgy éreztem, hogy végre már hajlandó figyelni rám, folytattam:– A hangfelvételt már korábban megszereztük, de a csapatunk tagjai most a fizetési bizonylatok

nyomára is rábukkantak. Feltérképeztük a kapcsolati hálót. Nem Buffyval kezdődött, hanem Eaklyben!Eakly és a birtokon történtek mind...

– Nem! – tiltakozott halkan, de könyörtelenül, mire elakadt a szavam.A visszautasítástól úgy éreztem, mintha megütött volna. De egy pillanat alatt összeszedtem magam,

és újabb kísérletet tettem.– Szenátor úr, kérem, hallgasson meg, mert...– Georgia, mint említettem, sem az idő, sem a hely nem alkalmas, főleg ezekre a vádakra,

amelyekkel most próbál meg előhozakodni – mondta azzal a rideg arccal, amelyet eddig csupán apolitikai ellenlábasainak tartogatott. – Meglehet, hogy Dávid Tate és én nem értettünk egyetmindenben a kampány során, és Isten a megmondhatója, mindvégig jól tudtam, hogy maguk ketten nemszenvedhetik egymást, de nem fogom tétlenül nézni, hogy maga ilyen dolgokat képes állítani arról azemberről, aki beszédet mondott a lányom temetésén! Ezt nem hagyhatom!

– Szenátor úr, az az ember felelős az ön lánya haláláért, sőt ő maga fertőzte meg!Ryman válla megfeszült, és a keze már felemelkedett, mielőtt sikerült visszafognia magát. Meg

akart ütni, olyan egyértelműen kiült az arcára, hogy le sem tagadhatta volna. Meg akart ütni, és aztáncsak a szemtanúk miatt uralkodott magán.

– Jobb, ha most elmegy, Georgia – mondta végül.– De...– Ha tizenöt percen belül nem tűnnek el innen mindhárman, gondom lesz rá, hogy a börtönben

töltsék az éjszakát, és visszavonják az engedélyüket! – közölte higgadtan, a tőle olyannyira megszokottkedvesség leghalványabb jele nélkül. – Majd ha visszamentem a szállásra, felkeresem önöket alakókocsijukban, és akkor elém tárhatják a vélelmezett bizonyítékokat.

– És aztán? – tört ki belőlem szinte akaratom ellenére; de hát muszáj volt felmérnem, mennyireveszi komolyan a dolgot!

– Aztán, amennyiben meggyőztek, alátámasztom az állításaikat, amikor bejelentést tesznek aszövetségi hatóságnál. Amit ugyanis most állít, Georgia, az nem más, mint a terrorizmus vádja, és hakiderül, hogy alaptalan, azaz nem tud megingathatatlan bizonyítékot felmutatni, nos, akkor többünkpályafutását derékba töri!

Ebben kénytelen voltam elismerni az igazát. Ha kiderül, hogy Ryman kampánycsapatában ott lapultegy bűnöző, aki fegyverként használta a Kellis-Amberlee-t – ráadásul nem holmi segédmunkás, hanemaz alelnökjelölt maga! –, az őt magát is tönkreteszi. A politikai riválisai sosem fogják hagyni, hogy abotrány feledésbe merüljön; akadnak majd talán olyanok is, akik felvetik, hogy ő maga is összejátszotta kormányzóval, sőt még a saját lányát is képes volt feláldozni a szavazatokért.

– És ha nem hisz majd nekem?– Ha majd nem hiszek magának, akkor felrakom az egész csapatával együtt az első hajnali

berkeleyi buszra, és mire a nap felkel, már azt is elfelejtem, kik voltak! – jelentette ki, majd hátatfordított, és mosolyogva visszatért a talpnyalói körébe. – Jó estét, képviselőasszony! – üdvözölt egyépp arra járó nőt olyan kedélyesen, mintha egyetlen varázsütésre más emberré vált volna.

– Remekül néz ki!... Á, jó estét, Mr. Lancer! A hölgy a felesége? Mrs. Lancer, örülök, hogy végreszemélyesen is megismerhetem azok után, hogy már annyi karácsonyi fotón volt szerencsém látni önt!

És látványos udvariaskodás közepette egyre távolabb sodródott tőlem; elveszett e modern Babilonfejesei között, akik egymáson átgázolva akár még ölre is mentek volna, hogy legalább egy pillanaterejéig csak nekik szentelje megtisztelő figyelmét. Shaun és Rick alig pár méterrel odébb álltak, és

alig várták, hogy megtudják, mire jutottam.Hogy mire? Olyan távol kerültem az igazságtól, mint még soha – s mellesleg az igazság sosem tűnt

ilyen abszurdnak, mint most.És soha életemben nem éreztem magam ennyire elveszettnek és magányosnak.

Tizenegy évesek voltunk, amikor ráébredtem, hogy egyszer mi is meghalunk. Mindig tudtam,hogy a szüléinknek volt egy vér szerinti fiuk, Phillip. Ők nem sokat beszéltek róla; mások annáltöbbet, valahányszor a Mason-törvény felmerült.

Vicces, mert gyerekkoromban, csak mert az emberek emlékeztek rá, valóságos hőskénttekintettem Phillipre. Bele sem gondoltam, hogy azért emlékeznek rá, mert meghalt.

Az elrejtett karácsonyi ajándékok után kutakodtunk George-dzsal, amikor rábukkant a dobozra.Anya dolgozószobájában volt elrejtve a szekrényben. Máskor elsiklottunk fölötte, de aznap, valamioknál fogva, felkeltette a nővérem érdeklődését, így hát kivette, és belenéztünk. Akkor ismerkedtemmeg Phillippel.

A doboz tele volt fényképekkel, amelyeket sosem mutattak meg nekünk, egy vidám kisfiúról; nekimég nem kellett aggódnia az élőholtak miatt, akik a mindennapjaink részeivé váltak. Phillip a pónihátán az állami vásárban. Phillip játszik a tengerparti homokban; sehol egy kerítés. Phillip ahosszú hajú, rövid ujjú ruhát viselő, nevető édesanyja karján, egy olyan nővel, aki vajmi kevésséhasonlított a mi rövid hajú anyánkra, aki folyton hosszú ujjú pulóvereket hordott, hogy elfedje azalatta viselt védőfelszerelést, és akinek a pisztolytáskája folyton az oldalamba fúródott, amikoresténként jóéjtpuszit adott. Phillip úgy mosolygott, mint aki soha életében nem félt semmitől, ésegy kicsit gyűlöltem is érte, mert az ő szülei annyival boldogabbak voltak a mieinknél.

Soha nem beszéltünk arról a napról. Visszatettük a képeket a dobozba, a dobozt meg a helyére,és a karácsonyi ajándékokat sem kerestük tovább. És akkor, aznap ráébredtem... hogy ha Phillip,ez a gondtalan, ártatlan gyerek meghalhatott, akkor ez velünk is megtörténhet. Lehet, egyszerbelőlünk is csak egy kartondoboz marad a szekrény mélyére rejtve, és ez ellen semmit nemtehetünk! George is tudta, sőt az is lehet, hogy hamarabb rájött, mint én. Csak mi vagyunkegymásnak, és meghalhatunk. Nagyon nehéz ezzel a tudattal élni, de megtettünk minden tőlünktelhetőt.

Többé senki nem kérhet minket semmire. Sem most, sem a jövőben. Majd ha történelemméválunk – az ostoba, vak történelem részeivé, amely csak ítélkezni tud, és nem látja, hogy milyenárat fizettünk hadd maradjunk meg úgy az emlékezetben, hogy senkinek nem volt joga ezt kérnitőlünk. Senkinek.

(BEJEGYZÉS SHAUN MASON „ÉLJEN A KIRÁLY!” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,

2040. JÚNIUS 19.)

Huszonöt

– Georgia, mi történt?– George, jól vagy?Mindketten olyan aggodalmaskodó arccal néztek, hogy legszívesebben üvöltöttem volna. Hirtelen

mozdulattal elvettem egy arra járó pincér tálcájáról egy pohár pezsgőt, egy hajtásra kiittam, majd ígyszóltam:

– Mennünk kell! Most azonnal!Ettől persze cseppet sem nyugodtak meg; Rick szeme tágra nyílt, Shauné meg, homlokráncolás

kíséretében, egyetlen csíkká vékonyodott.– Mennyire dühös? – kérdezte az öcsém.– Annyira, hogy ha tizenöt percen belül nem húzunk el, bevonja a sajtóengedélyünket.– Ez szép! – Rittyentett. – Ezt elérni még tőled is lenyűgöző! Mi a francot mondtál neki, talán azt,

hogy a felesége összeszűrte a levet a könyvtárossal?– Nem a könyvtárossal, hanem a házitanítóval, és nem Ryman felesége, hanem az oaklandi

polgármesteré – helyesbítettem, miközben már a kijárat felé igyekeztem, ők pedig, ahogy el is vártam,követtek. – Egy szót sem szóltam Emilyről.

– Már elnézést, de felvilágosítana végre valamelyikőtök, hogy mi a fene folyik?! – kelt ki magábólRick, és hirtelen elém lépve elállta az utamat. – Georgia, most rúgattál ki minket egy fontos politikaieseményről, magunkra haragítottad Ryman szenátort, és ahogy nézem, Tate is megfojtana bennünketegy kanál vízben! Nagyon úgy tűnik, hogy valami fontosról lemaradtam, és most már elegem vanebből!

– A kormányzó bámul minket? – kérdeztem elhűlve.– Hallod, ha a pillantással ölni lehetne...– ...akkor Rebecca Ryman sorsára jutnánk. Amint bent ülünk az autóban, mindent elmondok!Rick habozott, megnyalta az ajkát, és fölöttébb nyugtalanította a hangomban remegő, tőlem

szokatlan aggodalom.– Megígérem! – mondtam, és sietősre fogtam a lépteimet, annyira, hogy még épp ne fussak.Shaun belém karolt, és így feltűnés nélkül szedhettem a lábam, mintha csak az ő öles lépteit

próbálnám követni. Rick a nyomunkban maradt, s amíg ki nem értünk, hál’ istennek kibírta, hogymagában tartsa a kérdéseit.

Kifelé menet csak egyszer kellett vérvizsgálatnak alávetnünk magunkat. Mivel a fogadásrésztvevőit, a befelé lezajlott fáradságos procedúra után, tisztának tekintették, a lift egyetlengombnyomásra kinyílt, és a tűk csak kifelé menet vártak minket. Mint valami csótánycsapda: afertőzöttek be tudnak menni, csak a kijutással lesz gondjuk. A kérdésre, ami korábban ütött szöget afejembe – mi az eljárás, ha egyszerre több személy száll be a felvonóba –, hamarosan megkaptam aválaszt, mert a belső szenzorok zárva tartották az ajtókat egészen addig, míg a rendszer nem találthárom különböző negatív vérmintát. Tehát ha egy szeleburdi flótás könnyelműen beszáll a liftbe egyidegennel, aki útközben egyszer csak átalakul, neki is annyi. Ilyen egyszerű!

Steve, a két karját összefonva a mellén, továbbra is ott állt az autó mellett. Amikor meglátott minketa liftből kifelé jövet, kiegyenesedett, de Ricknél jóval fegyelmezettebben tudta leplezni akíváncsiságát, így megvárta, amíg odaérünk hozzá.

– Mi volt odabent? – kérdezte, de én csak ennyit feleltem:– Megfenyegetett, hogy bevonja a sajtóengedélyünket!

– Az szép! – nyúlt meg az őr arca. – De vádat emel Tate ellen?– Nem sieti el, s meghallgatni is csak akkor hajlandó, talán, ha befejezte a ma esti jópofizást –

mondtam, s bemásztam a hátsó ülésre.– Meghallgatni? Kötve hiszem! – morgott Shaun, mialatt ő is így tett a másik oldalon.– Nem tudom... – vontam vállat.– Most már aztán tényleg mondjátok el, de ebben a minutumban, hogy mi ez az egész! – követelőzött

Rick az anyósülésről hátrafordulva.– Nem túl bonyolult dolog – kezdtem, miközben az ülésbe süppedtem, és elfogadtam Shaun

vigaszra nyújtott kezét. – Dave meg Alaric követték a pénz útját, és bebizonyították, hogy az eaklyitámadás és a birtokon történt tragédia mögött egyaránt Tate áll. És nem utolsósorban lehet, hogy ajárványügyi hatóság is benne van; ami azt illeti, ettől sem fogok szépeket álmodni. A szenátor nemigazán akarta tudomásul venni, hogy az alelnökjelöltje a megtestesült gonosz, és nagyvonalúan arrakért, hogy húzzak vissza a szállásra, és készítsem össze a jegyzeteimet, aztán, majd ha ráér az ügyes-bajos teendői közepette, esetleg kegyeskedik meghallgatni, és eldönti, hogy kirúg-e minket.

Hosszú csend állt be, amíg a három útitársam próbálta megemészteni a hallottakat. Meglepő módonSteve volt az, aki elsőként, halk mormogással, megszólalt:

– Biztos benne?– Bizonyítékokat szereztünk! – feleltem, és megfáradva Shaun-nak dőltem. – A szimpatizánsai

bőven ellátták pénzzel, amit ő aztán továbbított a cinkostársainak, akik szerint helyénvaló a Kellis-Amberlee-t fegyverként alkalmazni. És a pénz egy része Atlantából érkezett, más része a nagydohánygyáraktól... És sokan meghaltak, csak hogy a kedves, öreg Tate kormányzó az AmerikaiEgyesült Államok alelnöke lehessen. Addig, ugyebár, amíg valami véletlen szörnyű baleset nem ériRymant, és akkor ő kénytelen lesz átvenni a posztját.

– Georgia... – dadogta Rick egészen megrémülve, mert felismerte, milyen következményekkeljárhat mindez. – Ha ez tényleg biztos... Georgia, ez nem játék! Egyáltalán jogunk van ahhoz, hogy bártudunk erről, mégsem jelentjük azonnal az FBI-nak, vagy a járványügyi hatóságnak, vagy valakinek?Hiszen ez terrorizmus!

– Én nem tudom, Rick, te vagy a tapasztaltabb a szakmában, elvégre a nyomtatott médiában isdolgoztál. A változatosság kedvéért ez egyszer miért nem te mondod meg, hogy mitévők legyünk?

– Úgy tudom... – bökte ki a kollégám –, hogy az újságírónak még terrorizmus gyanúja esetén is jogavan megőrizni a forrásait, amennyiben ezzel közvetlenül nem védelmezi a gyanúsítottakat. De hát miattól még nem falazunk Tate-nek, hogy nem szaladunk feljelenteni, ugye?

– Már megbocsásson, hogy közbeszólok, Mr. Cousins, de ha Miss Mason bizonyítéka valóbanolyan kétséget kizáró, ahogyan ő állítja, akkor egyáltalán nem számít, hogy akar-e falazni neki, vagysem. A társam meghalt Eaklyben – mondta már-már ijesztő higgadtsággal, aminél még az is jobb lettvolna, ha kiabál. – Tyrone jó ember volt, nem érdemelt ilyen sorsot. És aki... aki tehet arról, ami veletörtént... nos, ő sem érdemel jobbat!

– Emiatt ne aggódjon, Steve – nyugtattam meg. – Semmit sem szeretnék jobban én sem, mint hogyTate megkapja a megérdemelt büntetését! Mindössze annyit várnék a kitálalással, hogy Ryman mitmond. Ha továbbra is el akar majd minket küldeni, hát egészségére. Csakhogy az első dolgom lesz,még a buszon hazafelé, mailben átküldeni a bizonyítékokat, szabad közlésre, az összes blognak,újságnak és politikusnak, akiknek csak tudom az elérhetőségét!

– Ez így gáz! – húzta vissza Shaun a kezét.– Meglehet – ismertem.– Kibaszott gáz! – szitkozódott tovább.

– Nem tagadom – vontam vállat.– Fú, de pofán nyomnék most valakit!– Adjak tippet? – kérdezte Rick.– Én meg majd jól visszaütök! – jelentette ki Steve, árnyalatnyi vidámsággal a hangjában, amitől

mindjárt kevésbé tűnt úgy, mint aki mindjárt felrobban.Ezt jó jelnek vettem. Nem mintha nem láttam volna szívesen, amint a szart is kiverik a nyomorult

Tate-ből, pusztán azt nem szerettem volna, hogy aztán Steve menjen börtönbe miatta, amikorfeltehetően az FBI is megteszi nekünk ezt a szívességet. Még az is meglehet, hogy miután Tate már arács mögött van, és kiderül, hogy mi történt Eaklyben, Steve-nek is megengedik, hogy eltöltsön veleegy kis időt a zárkában, amíg ők diszkréten elfordulnak. De az elsődleges intézkedés joga akkor isőket illeti.

– Türelem, hamarosan vége ennek az egésznek – mondtam.– Szerintem így vagy úgy, de ma estére elvarrjuk a szálakat.– Maradjunk azért az első megoldásnál – erősködött az öcsém.– A másik nagyon nincs ínyemre.– Egyetértek; nekem sem.Az út hátralevő részét csendben tettük meg. A kapunál a tőlünk telhető legnagyobb méltósággal

viseltük a vérvizsgálatok hosszú sorát. A csapatunk mindhárom tagja kimerült volt, rémült és dühös;Steve-et már majdhogynem irigyeltem, mert őt csak az utóbbi emésztette. A dühöt, így vagy úgy, lelehet vezetni; a kimerültségtől már nehezebb megszabadulni, és a dühvel ellentétben alaposan leszívjaaz ember tartalékait. Alig két órával azután, hogy a hirtelen megbízatásom okán rávettem az őrtposztja elhagyására, leparkolt pontosan ugyanott, ahonnan a kocsit elhozta – csak most már, hála azörökösen bajkeverő újságíróknak, öles vállát a fegyelmi kihágás mellett egyéb, súlyosabb gondok isnyomták.

– Kérem, egyelőre senkinek ne szóljon – mondtam, amikor kikászálódtunk a kicsi autóból. – Mégma beszélek a szenátorral, és utána...

– Utána már, gondolom, akárhogy is, de világosan tudni fogjuk, mit kell tennünk – felelte Steve. –Ne aggódjon emiatt. Nem mentem volna biztonsági őrnek, ha nem tudnám tartani a számat.

– Kösz!– Szóra sem érdemes – mosolygott rám futólag Steve, én pedig hasonlóképpen viszonoztam a

gesztust.– Haladj már, George! – szólt utánam Shaun, aki már jócskán előrevágott. – Jó lenne végre

levennem ezt a majomjelmezt!– Jól van na! – dörrentem rá ingerülten. – Jézusom... – váltottam motyogásra a lakókocsi felé

menet.Rick a furgonig kísért minket, aztán elfordult balra, a lakókocsija felé, mi meg jobbra a mienkhez.– Jó fej – jegyezte meg az öcsém, miközben hüvelykujját az ujjlenyomat-azonosító zárhoz nyomta.Az ajtó egy kattanással kinyílt.– Kissé régimódi – folytatta Shaun –, de azért jó arc, és örülök, hogy velünk dolgozik.– És szerinted velünk is marad, miután innen kipenderítenek minket? – kérdeztem.Félrehajigáltam az ágyon és a földön szerteszét heverő ruhákat; az előzőleg viselt farmert és

pamutpólót kerestem.– Hát, ezek után éppen megtehetné, hogy önállósul, de én arra tippelek, hogy marad – vélekedett

Shaun, miközben gyakorlott mozdulatokkal lefejtette magáról az olyannyira gyűlölt puccos öltözéket. –Tisztában van vele, hogy ezt szeretnénk.

– Jó.Már az ingemet is majdnem begomboltam, amikor meghallottam a kiáltozást. Shaun és én riadtan

összenéztünk, majd az ajtóhoz rohantunk. Én értem oda hamarabb, kinyitottam, és Ricket pillantottammeg, amint a mozdulatlan Loist magához ölelve, szemlátomást sokkos állapotban, botladozó léptekkelközeledik felénk. Nem kellett állatorvosnak lennem, hogy megállapíthassam, nagyon nagy baj érte amacskát: élő állatnak nincs ilyen fura szögben kitekeredve a nyaka, és nem lóg ilyen ernyedtvégtagokkal a gazdája karjaiban...

– Mi történt, Rick?O csak megállt, és rám meredt, miközben tovább szorongatta Loist. Shaunnal az utolsó öt métert

futva tettük meg felé. Valószínűleg ez volt az az aprócska tényező, amivel ők nem számoltak, ez abizonyos öt méter.

Ugyanis ennek köszönhetően maradtunk életben.– Mi történt? – nyúltam a macska felé, mintha bármit is tehettem volna érte.Ilyen közelről már egyértelműen láttam, hogy jó ideje halott; üveges szeme a semmibe bámult.– Be... benyitottam a lakókocsiba... – dadogta Rick –, és akkor... majdnem elbotlottam benne...Akkor vettem észre, hogy a barátunk még mindig öltönyben van; átöltözni sem volt ideje.– Ott volt rögtön az ajtó mögött... Bántották, és szerintem próbált volna kimenekülni... – folytatta

Rick, miközben, lehet, hogy ő maga nem volt tudatában, de egészen eláztatták az arcát a könnyek. –Biztosan meg akart keresni! Georgia, csak egy kis-cica volt! Ki képes bántani egy ilyen ártatlanlényt? – zokogta.

– Bent volt a lakókocsiban? – kérdezte megütközve Shaun.– Egész biztos, hogy nem természetes ok miatt halt meg?– Már hogy törhet ki a nyak természetes okból? – ellenkezett Rick, továbbra is hangosan sírva.– Gyerünk a furgonba! – indítványozta az öcsém.– De...– Mondom, hogy gyerünk! Majd ott megbeszéljük, de itt nem maradhatunk! Indulás!– Jó, csak hozom a pisztolyom! – indultam volna a lakókocsink felé, Shaun azonban megragadta a

karom, és olyan erővel húzott vissza, hogy megtántorodtam.Abban a pillanatban, olyan irtózatos csattanással, mintha az ég szakadt volna le, felrobbant a

lakókocsink.Az első dörrenést egy újabb, még fülsiketítőbb követte, és a távolból visszhangzott, miközben egy

másik lakókocsi – nagy valószínűséggel Rické – kék és vörös szikrákat vetve szintén a levegőberepült. Persze nem sokáig latolgathattuk, merről hallottuk a második robbanást; Shaun, miközbentovábbra sem engedte el a karomat, futásnak eredt, és engem is magával húzott a furgon felé.

Rick, még mindig magához szorítva Lois élettelen testét, a nyomunkban zihált, és a narancsszínfényben csak rohantunk előre, mert tudtuk, hogy valaki mindenáron meg akar ölni minket. Még azonsem kellett különösebben törni a fejünket, hogy ki. Tate tudta, hogy lelepleztük; így többé nem voltoka megjátszania magát.

Az öcsém, amikor már megbizonyosodott, hogy nem maradok le, elengedett, és lehúzta a fejét,hátha akkor nem veszik észre, hogy a furgon felé rohanunk. Reszkettem érte, de próbáltam csak arraösszpontosítani, hogy a tempót tartsam. Győzködtem magam, hogy a testvérem tud magára vigyázni.Muszáj volt ebben hinnem, mert ha egyszer már ebben sem tudok hinni, akkor semmiben, soha többé.

Rick talán fel sem fogta, mi történt, de gépiesen szaladt a nyomunkban, Lois pedig rázkódott akarjában. Futottam tovább, rendületlenül.

És akkor – úgy félúton tartottunk a furgon felé – hirtelen valami megszúrta a bal felkaromat. Meg

sem néztem, mi volt az; fontosabbnak tartottam holmi szúnyogcsípésnél, hogy mielőbb fedezékbejussak. Elvégre a rovaroknak nem lehet parancsba adni, hogy ne zavarják meg a drámai, nagypillanatokat; így megteszik, újra meg újra. Talán nem is baj. Ha nem jelennének meg, a legtöbb emberaz érzelmi érettségét tekintve lehet, hogy örökre tizenhét éves maradna.

– Rick, az ajtót! – kiáltotta Shaun úgy öt méterről, továbbra sem lassítva.Előhúzta a pisztolyát, és próbált biztosítani minket. A puszta látványtól is felgyorsult a

szívverésem, és elszorult a torkom. Tudtam, hogy a ruhái alatt golyóálló mellényt visel; de ha főbelövik, akkor nem sokra megy vele. Az, aki felrobbantotta a lakókocsikat, lehet, hogy most is figyel. Hamegláttak minket, amint menekülünk, minden bizonnyal jönnek, hogy feltegyék az i-re a pontot. Dehiába; valakinek muszáj volt figyelnie, és az ajtót is ki kellett nyitni, így, ha nem akartunk mindannyianodaveszni, le kellett mondanunk egymás megnyugtató közelségéről.

A józan érvektől persze nem éreztem nyugodtabbnak magam, és nem féltettem kevésbé Shaunt –csak megértettem, hogy nincs más esélyünk. Rick is magához tért, és méterekkel elém vágott. LetetteLois holttestét, megragadta a hátsó ajtó fogantyúját, és az ellenőrző felületre nyomta a mutatóujját.Kattanás hallatszott, a berendezés megvizsgálta az ujjlenyomatát meg a vérét, és miutánmegbizonyosodott, hogy Rick tiszta, továbbá a rendszerünkben regisztrált sofőr, a zár végre engedett.

– Kész! – rikoltotta Rick.Feltépte az ajtót, és intett, hogy ugorjunk be.Nem kellett kétszer mondania. Majd kiköptem a tüdőmet, de rákapcsoltam, csak hogy mielőbb a

biztonságos fedezékbe jussak. A testvérem már nem kapkodott ennyire, sőt egészen ráérősen lóbálta afegyverét, hogy tovább fedezzen minket.

– Shaun, te barom! – üvöltöttem rá. – Azonnal vonszold be a segged, ne játszd itt a hőst!Az öcsém erre, meglepődve, hátrasandított a válla fölött, de lehetett valami az arckifejezésemben,

amiből rájött, hogy vitának helye nincs, mert bólintott, és futva megindult a furgon felé.Csak akkor lélegeztem fel, amikor végre mindhárman odabent voltunk, a zárt ajtó mögött. Shaun be

is reteszelte, és Rick is ugyanígy tett, miután elhúzta a vezetőfülkét a furgon belterétől elválasztó falat.Miután ezzel kész lettünk, hermetikusan elzártuk magunkat a külvilágtól: semmi sem jöhetett be, és(hacsak nem mozdítjuk el mi magunk a reteszeket), kiút sem kínálkozott. A komolyabbrobbanószereket leszámítva semmi sem árthatott nekünk.

Helyet foglaltam a kezelőpultnál, és megnyitottam az előző napi biztonsági adatokat. A szkennernem talált semmit, nem láttam betörési kísérlet nyomát, egyáltalán semmi nem utalt rá, hogy bárkititokban megközelítette volna a furgont ez idő alatt.

– Shaun, mikor volt az utolsó vírusirtás?– Lefuttattam egyet, miközben arra vártam, hogy a szenátor befejezze a beszédét.– Jó. Akkor ez azt jelenti, hogy tiszták vagyunk. – Előrehajoltam, hogy bekapcsoljam a külső

kamerát – enélkül ugyanis vakságra voltunk ítélve, és nem tudhattuk, mikor érkezik a sötétség –, éskővé dermedtem.

– George?Shaun meglepett hangja nagyon távolinak tűnt. Látta, hogy a kapcsoló felé nyúlok, és a levegőben

megáll a kezem, de azt nem, hogy miért. Nem feleltem. Csak bámultam; egyetlen hang sem jött ki atorkomon.

– George, mi a baj?– Azt hiszem... – kezdtem, és nagyot nyeltem, mert kiszáradt szájjal igen nehezemre esett beszélni

–, úgy tűnik, van egy problémánk.És azzal felemeltem a jobb kezem. Nagy erőfeszítés árán megragadtam a megbénult ujjaimmal a bal

felkaromból kiálló üreges műanyag nyilat, kihúztam, és a többiekre néztem. Rick, amikor észrevetteaz ingemen végigfutó vércsíkot, elsápadt; Shaun pedig úgy meredt a nyílra, mintha vége lenne avilágnak.

És bizonyos értelemben minden oka meg is volt rá, hogy ezt gondolja.

Ha könnyű munkára vágysz – olyanra, melynek során egyetlen szerettedet sem kell eltemetned –,azt javaslom, válassz bármit, amiben fantáziát látsz... csak ne a tudósítást.

(BEJEGYZÉS RICHARD COUSINS „MÁS NÉZŐPONT” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,

2040. JÚNIUS 20.)

Huszonhat

– Kérlek, mondd, hogy nem szúrta át a bőrödet! – törte meg a csendet Shaun, valósággal esedezőhangon. – A vér máshonnan jön, ugye, George?

– Szükségünk lesz egy veszélyeshulladék-gyűjtő zacskóra – közöltem félelem nélkül.Valójában semmit nem éreztem. Mintha a megszólaló, közömbös hang sem a sajátom lett volna;

valahonnan távolról szólt. Mintha a hangom és a testem két külön világban létezne, és csak egy nagyonvékony zsinór kötné össze őket.

– Vegyél ki egyet az elsősegélydobozból, tedd a pultra, aztán lépj egyet hátra, nehogy véletlenülhozzáérj!

Vagy hozzám. Attól tartottam, nehogy hozzám érjenek, amikor fennáll a veszély, hogy megfertőzömőket, de nem mondtam ki. Tudtam, ha kimondom, elveszítem a higgadtságomat, és egyben a helyzetfeletti uralmamat.

– George...– Szükség lesz egy tesztelőegységre – szólt közbe Rick, sápadtan és reszketve ugyan, de a

körülményekhez képest meglepően erélyes hangon. – Shaun – folytatta –, tudom, hogy ezt nemszívesen hallod, és ha be akarsz húzni egyet, később állok elébe, de most az első a vérvizsgálat.

Shaun arca elkomorult. Tudta, hogy Ricknek igaza van; láttam a szemén, meg abból, ahogy kerülte atekintetemet. Ha nem fogta volna fel a kockázat mértékét, nem aggódna a vérvizsgálat miatt. De így,hogy felfogta, ez volt a legutolsó, amit akart. Azaz talán nem a legutolsó. Nagyon úgy festett, hogy alegutolsó már megtörtént.

– Shaun, Ricknek igaza van – mondtam, és letettem a nyilat a pultra, a billentyűzet mellé.Olyan kicsi volt. Hogy lehet az, hogy egy ilyen kicsi tárgy véget vethet mindennek? Hiszen szinte

észre sem vettem, amikor eltalált!Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges, hogy az ember nem veszi észre a saját halálát, de most

úgy tűnt, mégsem kizárt.– És ne a szokásost hozd, hanem a nagyágyút! Ha már csináljuk, ne hagyjunk hibalehetőséget!Az XH-237 sosem ad téves eredményt; a tudomány jelen állása szerint százszázalékos biztonságú.Shaun másnak úgysem hinne. Döbbenten nézett, minden erejével tagadva a nyilvánvalót. Én vajon

miért nem?– Ha kiderül, hogy túlreagáltam, akkor veszek újat a szülinapi pénzemből – ígértem, és hátradőltem

a székemben. – Rick?– Hozom, Georgia! – felelt Rick, és már indult is.Lehunytam a szemem.– Nem reagálom túl.– Tudom – suttogta Shaun alig hallhatóan.– Itt a zacskó – tért vissza Rick.Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy valóban ott a kezében a veszélyeshulladék-gyűjtő.

Biccentettem, ő pedig letette a zacskót a pultra, s a nemrégiben elhangzott utasításomnak megfelelőenhátrált egy lépést. Megvan erre az érvényes protokoll, belénk rögzült életünk során. Amíg a kérdésesszemélyről be nem bizonyosodik, hogy tiszta, nem érünk hozzá – és tudtam, hogy nem vagyok az.

Már-már eltúlzott óvatossággal, úgy, hogy Shaun és Rick pontosan nyomon követhesse mindenmozdulatomat, a zacskóhoz nyúltam, a hüvelykujjammal szétnyitottam, beledobtam a nyilat, aztánlezártam a zacskót. Innentől fogva a tárgy a járványügyi hatóságot illeti; majd ők kinyitják, és

bevizsgálják a tartalmát. Hogy mi lesz a pontos eredmény, azt már nem fogom megtudni.Még egyszer ellenőriztem, hogy jól lezártam-e a zacskót, aztán félretoltam.– Hol a tesztelőegység? – kérdeztem.Hirtelen olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha ellazultak volna a szemizmaim. Éppen lehetett volna

pszichoszomatikus tünet is, de nem hittem, hogy erről lenne szó. Az állandó pupillatágulatért felelősvírusrészecskék új táplálék-lelőhelyeket találtak maguknak. Szerte az egész testemben.

– Itt – emelte fel Shaun az XH-237-est, majd közelebb lépett, s alig pár centire a központilag előírttávolságtól, amit potenciálisan fertőzött személy jelenlétében be kell tartani, elém térdelt.

Szúrós pillantást lövelltem felé, ő meg a fejét rázta.– Ne kezdd!– Nem fogom.Kinyújtottam a bal kezem, azzal, hogy ha ő szeretné végrehajtani a vizsgálatot, jogában áll

megtenni. Hátha ez esetben hajlandó lesz elhinni az eredményt.– Lehet, hogy tévedsz! Volt már rá példa! – bizakodott, és a kezemre csúsztatta a tesztelőt.Rányomtam a tenyerem, olyan erősen, hogy megfeszültek az inak, majd biccentéssel jeleztem, hogy

lecsukhatja a fedelét. Így is tett, mire a tűk a tengeri csillag alakban kiterjesztett ujjaimba fúródtak.– Nem tévedek – sóhajtottam, miközben tompa fájdalom hatotta át a kezem, ahogy a tíz tű (öt az

ujjaimban, és további öt kör alakban a tenyeremben) mélyebbre hatolt, és vérmintát vett.Az egység tetején a fények vibrálni kezdtek, zöldről sárgára váltottak, ott hosszan elidőztek, megint

felvillantak, majd kialudtak, míg végül megállapodtak a végleges színnél.A vörösnél. Vörös maradt mindegyik.Könnyek gyűltek a szememben – az is időbe telt, míg egyáltalán rájöttem, mik azok, aztán meg

nagyon fura érzés volt, ahogy előtörnek. A Kellis-Amberlee eddig mindig megakadályozta, hogysírjak.

– Megmondtam, ugye?Igyekeztem könnyednek hatni, de csak elveszettnek tűntem.– Fogadok, hogy sajnálod – felelte Shaun ugyanabban a stílusban, ugyanakkora sikerrel.Felemeltem a fejem, és olyan döbbenetet láttam a tekintetében, mint korábban soha.Hosszúra nyúlt pillanatokig csak szótlanul ültünk, és egymástól vártuk a megoldást, amiről pedig

tudtuk, hogy nem létezik. Végül Rick vette a bátorságot, hogy feltegye a kérdést, amelymindannyiunkat nyugtalanított, de amelyet egyikünk sem volt képes megválaszolni.

– Most mit csináljunk?– Mit csináljunk? – meredt rá Shaun a végletekig összezavarodottan.Megijesztett az arckifejezése, mert az alapján úgy tűnt, egyáltalán nem fogja fel, hogy nemsokára

átalakulok, és majd elevenen fel akarom falni.– Hogy érted azt, hogy mit csináljunk?– Pontosan úgy, ahogy mondtam – felelte Rick, és az állával felém bökött. – Nem hagyhatjuk így!

Előbb-utóbb...– Nem! – kiáltott fel Shaun olyan indulatosan, hogy az eddigieknél is jobban megrémültem.– Nem? – visszhangoztam. – Shaun, hogy vagy képes ilyet mondani? Mi az, hogy „nem”? Értsd

meg, ez már nem az a helyzet, amikor dönteni lehet! Nincs olyan, hogy „nem”!– Fogalmad sincs, miről beszélsz! – makacskodott tovább az öcsém.– De, épp ellenkezőleg, nagyon is tisztában vagyok vele – nyomatékosítottam, és akkor tűnt fel,

hogy Rick milyen sápadt.Egész testében reszketett, és a homlokán verítékcseppek gyöngyöztek. Szegény srác! Amikor

elhatározta, hogy átigazol az állítólagos „győztes csapatba”, a várható munkakörülmények közt nemszerepelt a politikai merénylet. Ennek ellenére állta a tekintetemet, meg sem próbálta lesütni a szemét.Korábban is tanúja volt a vírus pusztításának; ha el is borzasztotta, meglepni már nem tudta.

– Rick – szólítottam meg –, hármunk közül te értesz a legjobban a virológiához. Mennyi időm vanhátra?

– Testsúlyod?– 60 kiló körül.– Alapesetben 45 percre tippelnék – felelte némi gondolkodás után –, de itt most adódtak módosító

körülmények.– A futás – állapítottam meg, ő pedig bólintott.A tünetek fellángolási ideje számos tényezőn múlik. Életkor, fizikai erőnlét, testsúly – mindezek

meghatározzák, hogy milyen gyorsan kering a vér az erekben, amikor kontaktusba kerül az élővírusokkal. Ha például valakit éjjel, álmában harapnak meg, és nem ébred fel rá, akkor lehet, hogycsak reggelre alakul át teljesen, mert a szervezet olyan nyugalomban van, hogy nem gyorsítja fel afolyamatot. Én viszont jókora lökést adtam a vírusnak, amikor az életemért futottam. A vadul dobogószívem, az adrenalin, az egekbe szökött vérnyomás – mindez minimum megfelezte a várható kevésidőmet.

Máris éreztem, hogy nehezebben megy a gondolkodás, az összpontosítás és a lélegzetvétel. Azeszemmel tudtam, hogy nem a tüdő működése áll le, hanem a vírus megtámadja az agy lágy szöveteit,s ennek következtében sérülnek a normál neurológiai funkciók, így az egyébként automatikuscselekvések, mint például a légzés, tudatosságot igényelnek. Éppen elég tudományos cikken éstanulmányon rágtam át magam; lépésről lépésre betéve tudtam, mire számíthatok. Először nem tudokmajd koncentrálni, aztán jön az eltompulás, majd a következtetőképesség beszűkülése. Amikor avérkeringés hirtelen felgyorsul, lesz egy hiperaktív fázis; végül, a fertőzés betetőződésével,megkapom a kegyelemdöfést, és a tudatos elmém kikapcsol. A testem tovább él és mozog majd, demár csak a vírus nyers ösztönei és vágyai hajtják; Georgia Carolyn Mason megszűnik létezni, nemlesz többé.

Már jóval azelőtt meghaltam, hogy felgyúltak a vörös fények. Abban a pillanatban ért véget azéletem, amikor a tű a karomba fúródott. Senki sem tudott volna rajtam segíteni, nem tehettem ellenesemmit. De tudtam, hogy mielőtt elmegyek, egyvalamit még megtehetek.

Shaunra néztem, és intettem a fejemmel. Sok idő telt el, nagyon sok, mire nyugalmat erőltetett azarcára, és viszonozta a gesztust – újra hasonlított a régi önmagához, még annak dacára is, hogy sírt.

– Rick? – szólította a kollégánkat, aki a fejét rázta.– Nem tehetsz semmit – jelentette ki. – Erre nincs gyógymód. Tudomásul kell venned, hogy vége.

Meghalt, és most, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de le kell...– Hozd ide az elsősegélydobozt, ott van a szerverállvány alatt!– szakította félbe Shaun, és már-már irigyeltem a higgadtságáért. Én biztos nem tudtam volna ilyen

higgadt maradni, ha ő fertőződik meg. – A pirosat!– De mi?...– Hozd már!Alig ejtette ki az öcsém e szavakat, Rick már rohant is, és előkereste a piros elsősegélydobozt,

amit még Anyától kaptunk évekkel ezelőtt. A lelkünkre kötötte, hogy csak végszükség eseténhasználjuk; sőt amikor a kezembe nyomta, hozzátette, hogy mindennap imádkozik, hogy soha ne kelljenehhez folyamodnunk. Bocs, Anya. Úgy tűnik, ezúttal nem váltottuk be a reményeidet. De ne lógasd azorrod, legalább szép magas értékeléseket hozunk a konyhára!

Mély, reszketeg sóhaj tört fel belőlem, ami a végén valamiféleképpen hisztérikus nevetésbe fordultát. A nyelvembe haraptam, hogy megakadályozzam a rákövetkező zokogást. Tudtam, erre nincs idő,sőt egyáltalán semmire sincs idő, leszámítva a piros dobozt, meg ami benne van, és talán, haszerencsés vagyok, egy utolsó bejegyzést.

Rick odalépett a testvérem mellé, és karnyújtásnyira eltartotta magától a dobozt. Az arckifejezéserideg volt; úgy vélte, Shaun-nak nem lesz ereje megtenni, amit kell. Nem ismerte eléggé. Lehunytam aszemem, és hátradöntöttem a fejem; hirtelen erőt vett rajtam a fáradtság.

– Most már elmehetsz, Rick – mondtam. – Húzd ki a gépemből a szürke külső vincsesztert, pattanja motoromra, és amilyen gyorsan csak tudsz, hajts el minél messzebbre! Aztán az első adandóalkalommal tölts fel mindent az oldalra. Úgy, hogy a vendégek is láthassák, regisztráció nélkül, bárki!És jelezd feltűnő helyen, hogy az anyag köztulajdon és szabad felhasználású!

– De mi van rajta? – kérdezte hirtelen támadt kíváncsisággal, mely még annál a vágyánál iserősebbnek bizonyult, hogy mielőbb lelövessen.

Isten áldjon, Rick. Olyan vagy, mint én: ízig-vérig újságíró.– Mindaz, amiért meghaltam – mondtam.A szemem viszketni kezdett. Levettem a napszemüvegemet, elhajítottam, és megdörzsöltem a

szemem.– Fájlok, átutalási bizonylatok, minden, amit összegyűjtöttem.Most pedig menj. Megtettél minden tőled telhetőt.– De biztosak vagytok benne, hogy...?– Igen! – vágta rá Shaun.Hallottam, ahogy kinyitja a dobozt, aztán a polivinil védőkesztyű összetéveszthetetlen csattanását.

Ezt szinte lehetetlen elszakítani, és olyan sokba kerül, hogy még a katonaság is csak igen indokoltesetben használja. Shaun ragaszkodott hozzá, hogy egy pár mindig legyen nálunk. Csak egy. Csakelővigyázatosságból.

– Vidd el a pót-védőfelszerelésemet is. Lehetséges, hogy még mindig odakint ólálkodnak atámadók.

– Komolyan gondolod?– Számít ez?– Nem, azt hiszem, igazából nem...Aztán hallottam, ahogy Rick tesz néhány lépést, kiveszi a felszerelést a szekrényből, magára ölti, és

a jellegzetes, halk hangok kíséretében bekapcsolja az összes csatot, és felhúzza az összes cipzárt.Legalább elterelte a figyelmemet az öcsém felől érkező hangoktól: ampullareszelés, folyadéklötyögése – az injekciót készítette elő.

– Kösz, Rick – mondtam. – Jó volt veled együtt dolgozni.– Ööö... veled is!Aztán hallottam, amint a gépemhez lép, és (ahogy kértem) magához veszi a külső vincsesztert, majd

megindul kifelé. Már az ajtót is kinyitotta, amikor visszafordult.– Én... Georgia, én...– Igen?– Annyira sajnálom!Nagy erőfeszítés árán kinyitottam a szemem, és halvány, bánatos mosollyal néztem rá. Amióta az

eszemet tudom, most fordult elő velem először, hogy a fény nem okozott fájdalmat. Folytatódott azátalakulás: az agyam már nem érzékelte a fájdalmat.

– Tudom, Rick. Én is.

Egy másodpercre úgy tűnt, mintha még mást is akarna mondani, de aztán összeszorította az ajkát,biccentett, és kinyitotta az ajtót. Ez volt az utolsó lehetősége a távozásra: ha most becsukja, és nemmegy ki, akkor bent ragad, mert az előrehaladott fertőzést a furgon biztonsági rendszere már érzékeli,és utána senkit nem enged ki.

– Ne húzd az időt, add be, és menj el te is! – szóltam halkan az öcsémre.– És nélkülem akarod befejezni? Szó sem lehet róla! – rázta a fejét. – Rick, vigyázz magadra!Rick megfeszítette a vállát, és kilépett az éjszakába. Az ajtó nagy csattanással bezáródott mögötte.Shaun a fecskendővel a kezében leült a padlón velem szemben. Az eszköz segítségével két adagban

belém nyomhatta a saját, hiperaktivált fehérvérsejtjeimmel kevert nyugtatót, ami egy ideig késleltetiaz átalakulást. Nem sokáig, de ha szerencsénk van, belefér, amit még meg akarok tenni.

– Nyújtsd ki a jobb karod! – szólított fel kifejezéstelen arccal, én pedig engedelmeskedtem.Amikor a könyökhajlatom vékony bőrébe nyomta a két tűt, hűs hullám hömpölygött át rajtam.– Köszönöm – mondtam megborzongva.– Ennyi van csak – közölte, majd fogott egy veszélyes hulladékgyűjtő zacskót, és biztonságba

helyezte benne a kiürült fecskendőt. – Legjobb esetben is fél órád van. Utána...– Utána már aligha fogom ontani a sziporkázó mondatokat.Tudom.Felállt, merev léptekkel a veszélyeshulladék-gyűjtő kukához ment, és beledobta a zacskót.

Legszívesebben utánarohantam volna, hogy átöleljem, és addig sírjak, amíg el nem apadnak akönnyeim. De nem tehettem. A könny is fertőzhet, és a beadott nyugtató sem tesz csodát. Az idővészesen fogy, és még vár rám egy feladat.

Visszafordultam a székkel a monitoromhoz. Nagyokat nyeltem. Hallottam, hogy Shaun a hátammögött matat. Kivette az egyik revolvert az ajtó melletti zárható szekrényből, és gondosan, egyeséveladagolva a golyókat, megtöltötte. Hogy is áll a tanulmányokban? A száj szárazsága a vírusaktivizálódásának egyik korai tünete, melynek oka, hogy a vírusok elvonják a testből a nedvességet,és így létrehozzák azt az imádni való, aszott állapotot, mellyel minden zombi büszkélkedhet.Megállapítottam, hogy helyesen írták le a folyamatot: de aztán egyszerre nagyon nehezemre esett ezentűnődni. A száraz tudományos tények ugyanis túlságosan közeli valósággá váltak.

Még hozzá sem értem a billentyűkhöz, csak azon gondolkodtam, hogy is kezdjem, amikormegéreztem a fegyver csövét a tarkómon. Hideg volt, és furcsamód megnyugtató. Tudtam, hogy bármitörténjék, Shaun nem fogja hagyni, hogy baj legyen; nem fogja megvárni, amíg megtámadok valakit, őtmagát is beleértve. Már így is elég fájdalmat okoztam neki; jó volt tudni, hogy többet nem fogok.

– Shaun...– Itt vagyok.– Szeretlek.– Tudom, George. Én is szeretlek. Együtt leszünk, mindig.– Félek.Éreztem, hogy az ajka a fejem búbját súrolja. Rá kellett volna kiabálnom, hogy nem érhet hozzám,

de nem tettem. A pisztoly hideg csöve továbbra is nyomta a tarkómat. Tudtam, hogy ha átváltozom, hamegszűnők önmagam lenni, akkor ő megakadályozza, hogy baj legyen belőle. Szeret annyira, hogymegtegye. Hát létezik nálam szerencsésebb lány?

– Shaun...– Csitt, Georgia – nyugtatott. – Minden rendben. Csak írj!Így is tettem; ez volt az utolsó dobásom. Kihasználtam a végső alkalmat, hogy elmondjam az igazat,

és megszégyenítsem az ördögöt.[15] Az utolsó lehetőség, hogy tisztázzak mindent. Mindent, amiért

harcoltunk. Amiért meghaltunk. Aminek a végére kellett járnunk.Soha nem akartam hős lenni, de soha nem is kérdezte meg senki, hogy mit akarok. Én csak annyit

akartam, hogy elmondhassam az igazat, és lehetővé tegyem az emberek számára, hogy levonják amaguk következtetéseit. Rá akartam venni őket, hogy gondolkodjanak, hogy ismerjék meg, értsék megmindazt, ami körülöttük folyik. A furgonban, amivel életem utolsó hónapjaiban beutaztam az országot,a hátam mögött az öcsémmel, aki készen állt arra, hogy ha kell, meghúzza a ravaszt, írni kezdtem.

És hogy megérte-e mindez?Istenem, remélem.

FONTOS FIGYELMEZTETÉS!A BEJEGYZÉS KÖZTULAJDON!

AZONNAL ELJUTTATNI MINDEN HÍROLDALNAK!BÁRHOL UTÁNKÖZÖLHETŐ!

SZABADON TERJESZTHETŐ! ÉLŐ BEJEGYZÉS A nevem Georgia Mason. Az elmúlt évek során betekintést nyújtottam az olvasók számára a

világ híreibe: tudósítottam az aktuális eseményekről, és a lehetőségeimhez mérten megpróbáltamazokat kontextusba helyezni és az esetleges következményeket felvázolni. Mindig az igazságkeresését helyeztem mindenek fölé; az igazságért nem vonakodtam a kényelmemet, azegészségemet feláldozni. Most nagyon úgy fest, hogy akaratlanul ugyan, de az életemet isfeláldoztam.

A nevem Georgia Mason. A tesztelőegységen olvasható dátum szerint (XH-237-es modell, mely amegbízhatóságáról és, Istenem, segíts, a pontosságáról ismert) jogi értelemben tizenegy perccelezelőtt meghaltam. De egyelőre, ebben a pillanatban a nevem még mindig Georgia Mason, ezpedig... Ezt pedig nyugodtan nevezhetjük az utolsó képeslapnak a Falról. Van még néhány dolog,amit tudnotok kell, és nincs sok időnk.

Miközben ezt írom, az öcsém itt áll a hátam mögött, és pisztolyt szegez a tarkómhoz, arra apontra, ahol a golyó a lehető legkevesebb testnedvet szétfröcskölve eredményez gerincvelő-szakadást. A véráramomban a saját immun-rendszeremből nyert szérummal elkevert hatalmasadag nyugtató kel versenyre a vírussal, amely fokozatosan át akarja venni az uralmat a sejtjeimfelett. Az orrom nincs eldugulva, és tudok nyelni, de kába vagyok, és nehezemre esik a lélegzet-vétel. Ezt azért mondom el, hogy megértsétek: ez nem kamu, nem valami otromba tréfa, amivel felakarjuk nyomni az oldalunk olvasottságát. Ez mind igaz. Ahogyan mindaz, amit ezek után fogokelmondani. Higgyetek nekem, fogjátok föl, amit mondok, és cselekedjetek, mielőtt túl késő lesz!

Ha ezt a bejegyzést az első megjelenési helyén, a Világvége Afterparty főoldalán olvassátok,akkor a képernyő bal oldalán találtok egy letöltési linket, „Kampányjegyzetek.zip” fájlnévvel. Azabban található dokumentumok birtoklása árulásnak tekinthető az Amerikai Egyesült Államokkalszemben. Kérlek benneteket, kattintsatok rá, töltsétek le, és olvassátok el! És tegyétek fel, ahovácsak tudjátok, fórumokra, üzenőfalakra, fájlmegosztó oldalakra, blogokra, bárhová! Ezek azadatok éppolyan kulcsfontosságúak a szabadságunk és az életben maradásunk szempontjából, mintdr. Matras jelentése a Feltámadás idején. Nem túlzók. Arra most idő sem lenne.

Ahogyan arra sem, hogy részletesen kifejtsem a tényeket, amelyekre a fájlokban láthatóbizonyítékokat találtuk, és amelyeket most közzéteszünk. Annyi mindent szeretnék még mondani, denem tehetem, és már alkalmam sem lesz rá soha. Legyen elég ennyi: hazudnak nekünk!

Szándékosan késleltetik a gyógymódra irányuló kutatásokat, méghozzá a tulajdon kormányunktudtával és támogatásával! Hogy pontosan kik állnak mindemögött, sajnos nem tudom; meghaltam,mielőtt kideríthettem volna. Annyi bizonyos, hogy Tate kormányzó is az ő érdekeiket szolgálja, éssajnálattal kell elmondanom, de egy ideig így tett néhai munkatársunk, Georgette Meissonier is.

Állandó rettegésben akarnak tartani minket!Méghozzá azért, hogy az övék legyen az irányítás!Azt akarják, hogy az emberiség beteg maradjon!Kérlek benneteket, ne hagyjátok, hogy ezt tegyék a világunkkal! Innen könyörgöm, a Falról,

mert már csak ez az egy lehetőségem maradt; többet nem tehetek. Ne hagyjátok, hogy félelembentartsanak minket, és az otthonaink falai közé zárjanak! Hadd éljük azt az életet, amire születtünk;legyünk szabad emberek, akik önállóan dönthetnek az életükről. Olvassátok el, amit írtam,fogjátok fel, hogy mit akarnak tenni velünk, mindannyiunkkal, és válasszátok az életet! Semmitnem értek el azzal, hogy engem megöltek, mert legyek bár élő vagy halott, az igazság nem alszik. Anevem Georgia Mason, és könyörgöm: cselekedjetek, amíg lehet!

Mahir, annyira sajnálom!Buffy, annyira sajnálom!Rick, annyira sajnálom!Shaun, annyira sajnálom sajnálom sajnálom nem így akartam bár visszacsinálhatnék mindent

de már nem tudok nem tudok nem nem nem nem nem nem nem már írni sem tudok Shaun kérlekShaun kérlek szeretlek szeretlek mindig tudod Shaun nem bírom jfdh nem tudom jhjnfbnnnn mmmmuszáj a nevem a nevem Shaun szeretlek kérlek gngn lőj le shaun lőj

ÉLŐ BEJEGYZÉS VÉGE

FONTOS FIGYELMEZTETÉS!SZABADON TERJESZTHETŐ!

ÖTÖDIK KÖNYVTEMETÉSI JEGYZETEK

A többi emberhez hasonlóan egész életemben

mást sem tettem, mint hogy elképzeltem olyan világokat,amelyek eltérnek attól, amelyikben születtem.

Az egyetlen, amit nem képzeltem el,az a világ Georgia nélkül.

Hogy lehet az, hogy most mégis ebben kell élnem?(SHAUN MASON)

Sajnálom.(GEORGIA MASON)

A Világvége Afterparty munkatársai nevében szomorúan tudatom, hogy Georgia Carolyn Mason,a tudósítórovat vezetője és a honlap egyik alapítója elhunyt.

Három órával ezelőtt értesültem a tragédiáról; azóta keresem a megfelelő szavakat ehhez abejelentéshez, ha már rám hárult a feladat. Ezzel egy időben egy kinevezést is elnyertem, olyanbeosztásra, amit a hátam közepére sem kívántam, végképp nem ilyen áron. Nem érdekel semmifélekinevezés; a barátomat szeretném visszakapni! De az utóbbi már nem lehetséges, sem nekem, semmindazoknak, akik velem együtt gyászolják őt.

Georgia Mason a barátom volt, és mindig sajnálni fogom, hogy személyesen sosem találkoztunk.Egyszer azt mondta, hogy mindennap azért imádkozik, hogy megtalálja az igazságot, és ez aremény segíti át az élet számtalan kisebb csalódásán, mert tudja, hogy egyszer egy szép napon azigazság majd felszabadítja.

Búcsúzom Tőled, Georgia. Remélem, az igazság elég lesz ahhoz, hogy békére lelj.

(BEJEGYZÉS MAHIR GOWDA „KLIPEK HABBAL” CÍMŰ BLOGJÁBÓL,2040. JÚNIUS 20.)

Huszonhét

A sok vér nem egyszerre alvadt meg.A keskenyebb csíkok szinte azonnal rászáradtak a tönkretett monitor mögötti falra. A golyó

behorpasztotta a képernyőt; a biztonsági üveg úgy-ahogy kitartott, de a műanyag borítás ripityára tört.Úgy nézett ki, mint ahogyan egy régi diszkó elevenedne meg egy kortárs művész képzeletében.„Odabent buli van, és még csak most kezdtük!” Már ha eltekintettünk a szilánkokra száradt vértől; ésez az, amire én nem voltam képes. Annak a vérnek nem ott lett volna a helye.

A nagyobb foltok már lassabban, ragacsosan alvadtak; a színük fokozatosan váltott átélénkvörösről a végül állandósuló, tompa bordóra. Idegesített; azt akartam, hogy a vér száradjon megvégre, váljon feketévé, és ne űzzön gúnyt belőlem. Jó céllövő vagyok. Hétéves korom óta járok ki alőtérre gyakorlatozni, és a terepen – legálisan – tizenhat éves korom óta használok fegyvert. Még ha avírus nem is tompította el teljesen Georgia agyát, akkor sem volt ideje fájdalmat érezni. Eldördült afegyver, és már előre is bukott, arccal a billentyűzetre. Legalább ennyi könyörület jutott nekem.Arccal borult előre, így nem kellett látnom, hogy mit... Így nem kellett látnom. Nem volt idejeszenvedni. Tudom; csak elég sokszor el kell mondanom magamnak, ma, holnap és azután mindennap,egész hátralevő életemben.

A furgon belterében elsütött fegyver lett volna a leghangosabb, amit valaha hallottam, ha utána nemkövetkezik a puffanás, amivel George előrebukott. Az volt a leghangosabb, amit valaha hallottam, ésbármi egyebet fogok még hallani, mindörökre az is marad. A hang, ahogy George előrebukik.

De jó céllövő vagyok, és szinte alig maradt nyoma a lövésnek a berendezésen, nem számítva aszétspriccelő vért, amikor a golyó belefúródott a... Amikor lelőttem a... Nem számítva a vért.Márpedig nem hagyhattam figyelmen kívül azt a nyavalyás vért, mert éppen elég volt ahhoz, hogy azegész rohadt furgont fokozottan veszélyes zónává minősítse át. Úgy voltam vele, ha megfertőződtem,hát megfertőződtem, ilyen az élet, késő már emiatt aggódni – de ez nem jelenti azt, hogy szándékosanrontanom kell az esélyeimet. Eltávolodtam, amennyire csak tudtam. A hátamat a falnak támasztvaleültem. A fegyver ernyedten lógott a bal térdem mellett a kezemben. Csak vártam, és közben azalvadó vért bámultam.

George bekapcsolta a biztonsági kamerákat, mielőtt a dolgok... még akkor, amikor törődtünk azilyesmivel. A képernyőn láttam, ahogy az intézmény biztonsági őrei üvöltözve rohangálnak fel s alá, aszenátor embereivel meg néhány idegennel együtt. Utóbbiak a többi jelölttel jöhettek; nem Ryman voltSacramentóban az egyetlen. Ricket sehol sem találtam: nem zártam ki, hogy meghalt, de inkább abbanbíztam, hogy kijutott a karanténból, mielőtt kitört a balhé. Valósággal elszabadult a pokol. Akameráikkal megfigyelt területeken legalább hármasával, de inkább nagyobb csoportokbanhemzsegtek a fertőzöttek, akiknek talán ha a felét le tudták teríteni az elszörnyedt őrök – ugyanis ajelek szerint életükben nem láttak még hús-vér zombit. Csak összevissza lövöldöztek, mint akiknekelment az eszük; pedig ha akár öt másodpercre megálltak volna gondolkodni, maguktól is rájöhettekvolna néhány fontos szabályra. Például arra, hogy ha az ember nem mesterlövész, ne a fejet célozza,hanem a térdet: a megsebesített zombi nem tud olyan gyorsan támadni, így több időnk maradpróbálkozni, hogy eltaláljuk. Ha kiürült a tár, fedezékbe vonulunk; nem állunk meg a nyílt terepenújratölteni, csak ha nincs más lehetőség. Ha felvesszük a harcot e kórsággal, gyorsabbnak kelllennünk nála, különben akár rögtön le is tehetjük a fegyvert, és megadhatjuk magunkat. A zombik néha– ha nem állsz ellen, és kevesen vannak – épp csak annyira harapnak meg, hogy megfertőzzenek.Vagyis ha nem tudod őket lelőni, akkor csak úgy kerülheted el, hogy megegyenek, ha átállsz hozzájuk.

Megfordult a fejemben a gondolat, hogy az őrök segítségére siessek, mert látszott, hogy ha az őképességeiken múlik, halálra vannak ítélve. De erősebb volt a másik késztetés: hogy maradjak ott,ahol vagyok, nézzem, ahogy George vére alvad, könyörtelenül értésemre adva, hogy a nővérem nincstöbbé.

Hirtelen rezegni kezdett a zsebemben a telefon. Első indulatomban rácsaptam egyet, de aztánelőhúztam és beleszóltam:

– Igen!– Shaun, Rick vagyok! Jól vagy?Én is csak pillanatokkal később jöttem rá, hogy az az éles, remegő hang, ami visszhangzik a furgon

falairól, nem más, mint a saját groteszk nevetésem. Elhallgattattam, és csak utána feleltem:– Pillanatnyilag nem mondhatnám. Élek, legalábbis egyelőre. Hogy megfertőződtem-e, arról

fogalmam sincs. Egyelőre várok, hogy jöjjön értem valaki, addig nincs értelme a vérvizsgálatnak.Sikerült kijutnod, mielőtt lezárták a területet?

– Nem sokon múlt, de igen. Amikor felpattantam Georgia motorjára, az őrök még a robbanásokkalvoltak elfoglalva, így nem vettek üldözőbe. De ahogy kihajtottam, már csukták is be a kaput! Mostpedig a...

– Tégy meg egy szívességet! – szakítottam félbe. – Ne áruld el, hol vagy!Hátradöntöttem a fejem a falhoz, és akkor még több vért pillantottam meg, ami az eddigieknél is

jobban lekötötte a figyelmemet. Ez most a mennyezeten volt.– Lehallgathatnak minket! Én még mindig a furgonban vagyok. Az ajtók most már akkor sem

nyílnának ki, ha akarnám.A furgon biztonsági rendszere feltehetően akkor sem engedne ki, ha én tisztának bizonyulnék. Csak

úgy juthatok ki, ha valaki kívülről kinyitja az ajtót. Vagy ha lenne nálam egy katapult, de azt még énsem tartottam fontosnak egy politikai kampánykörútra magunkkal hozni.

– Oké, akkor nem mondom... – motyogta Rick leverten. – Annyira... sajnálom, Shaun.– Mint mindenki – feleltem, és újra önkéntelenül felnevettem.Ezúttal magas, elfojtott hang jött ki a torkomon, mely szinte természetesnek tetszett.– Mondd, hogy az utolsó bejegyzése kikerült! Mondd, hogy már osztják az emberek!– Pont ezért hívtalak, Shaun, mert ez... ez őrület! Annyian kattintanak, hogy a szerverek alig bírják a

forgalmat! Mindenki tölti lefelé, és osztják, felteszik mindenhova! Néhányan persze rákezdtek aszokásos dumára, hogy „biztos csak kamu”, de a járványügyi hatóság sajtóközleményben erősített megminket! Érted, Shaun, a járványügyi hatóság is mellénk állt!

Egészen elhűlt, és minden oka meg is volt rá: a járványügyi hatóság nem szokott semmit kijelentenilegalább egyhetes előkészítés nélkül!

– Dátummal, minden egyébbel együtt igazolták Georgia teszteredményét, így aztán bejegyzésenemcsak hogy hitelessé vált, de egyenesen szárnyra kapott! Már mostanra bejárta az egész világot!

– És aki aláírta a sajtóközleményt, nem Wynne volt egészen véletlenül?– De, dr. Joseph Wynne.– No, akkor úgy néz ki, hogy a memphisi kiruccanásunk mégsem volt teljesen haszontalan.A mennyezetre fröccsent vért megnyugtatóbb volt nézni, mint a falon csorgót. Gyorsabban alvadt.– Nem hiába halt meg! A sztorija, a mi közös sztorink nyilvánosságra került!Hirtelen nagyon-nagyon fáradtnak éreztem magam.– Már megbocsáss, Rick, de ez azért túlzás. Hiába halt meg. Ilyesmiért senkinek nem szabadna

meghalnia! Most pedig húzz el, a saját érdekedben, amilyen messzire csak tudsz! Dobd az első kukábaa telefonod, a transzmittert, bármit, ami nálad van, és jeleket bocsáthat ki, Georgia motorját meg

hagyd ott egy szervizben, és semmilyen formában ne keress, amíg nincs vége ennek az egésznek!– De Shaun...– Ne ellenkezz! – rivalltam rá, majd halványan elmosolyodtam.– Most már én vagyok a főnököd.– Azért próbálj meg életben maradni!– Gondom lesz rá.Azzal kinyomtam és a falhoz vágtam a telefont, és élvezettel hallgattam a reccsenését, majd a

szilánkok földre hullását. Örültem, hogy Rick kijutott, messze van, és tovább távolodik. Tévedett – anővérem teljességgel értelmetlen halált halt –, de részben igaza is volt, mert George is úgy gondoltavolna, hogy mindez kárpótlás a történtekért. Ő is úgy vélekedett volna, hogy ez méltányos ár azért,hogy kénytelen voltam golyót repíteni a tarkójába. Mert a világon mindennél fontosabbnak tartotta azigazságot; márpedig ilyen fontos még soha nem volt az igazság közzététele, mint most.

– Most örülsz, George? – hullott a kérdésem a semmibe.El vagyok ragadtatva, felelte a csend.A következő tíz percben a vért szemléltem, de hirtelen pityegés zavart meg. Odakint valamelyest

csitult a harc. Szórakozottan a ripityára tört telefonom felé sandítottam, mely azóta sem forrt össze,ugyanakkor számtalan egyéb eszköz volt a furgonban – nagy részük George közelében –, amelyből ahang eredhetett. Reméltem, hogy abban a bizonyosban éppen van hangfelismerő szoftver, ezért ígyszóltam:

– Felvesz.Ekkor a monitoron a meghitt jelenetet: két zombi lakmározik egy biztonsági őr torzóvá csonkított

holttestén, a nővérem helyettesének és a kormányzati eltussolás ellen bevetett titkos fegyverünknek,Mahirnak az aggódó arca váltotta fel. Úgy véltem, nem én fogom vele közölni a hírt, mert már tudja.Az elszörnyedéstől tágra nyílt szeme meg a zilált külseje – mintha épp akkor kelt volna ki az ágyból –legalábbis erre utalt.

– Huh – motyogtam elégedetten. – Úgy tűnik, ki van hangosítva... Helló, Mahir!A munkatársunk tekintete az arcomról lejjebb siklott. Végigmért, ahogy ott ültem a fal tövében, s

noha így is éppen elég nagy sokkhatás alatt állt, végképp nem tudta, hova legyen, amikormegpillantotta a kezemben levő pisztolyt. Igyekezett azért megőrizi az önuralmát, és komoly hangonennyit mondott:

– Shaun, ugye, ez csak vicc? Mondd, hogy ez minden idők legízléstelenebb poénja, ésmegbocsátok, amiért éppen rajtam csattant.

– Szívesen mondanám, de nem így van – feleltem, és inkább lehunytam a szemem, hogy ne kelljentovább néznem a lesújtott Mahirt.

Talán ilyen érzés lehetett George bőrében lenni, tűnődtem magamban. Így nézhetett rá mindigmindenki, ahogy rám most Mahir; mindig tőle várták a válaszokat és az útmutatást, hacsak nem arrólvolt szó, hogyan lőjük le a zombikat. Jézusom, nem csoda, hogy egyfolytában olyan kimerült volt!

– Georgia Carolyn Mason halálának pontos idejét és okát a járványügyi hatóság rögzítette, ezekmost már a nyilvános adatbázisban hozzáférhetők. Sajtóközleményt is kiadtak. Majd kinyomtatom, ésbekeretezve kirakom a falra.

– Ó, édes istenem...– Isten nincs itt, abban egészen biztos lehetsz. Hagyj neki üzenetet, hátha majd visszahív.A szemhéjam belső fele szép volt. Sötét. Megnyugtató. Mint a hotelszobák, amiket intéztem neki,

hogy ne fájjon a szeme...– Shaun, mondd meg, hol vagy! – követelte Mahir, tovább fokozódó rémülettel.

Látta a furgon falát meg a fegyvert a kezemben. Nem volt hülye – ha az lett volna, George sosemveszi fel –, és jól tudta, mit jelent mindez.

– A furgonban – hajtottam le a fejem, és továbbra is megmaradtam a vigasztaló sötétségnél.Nem láttam Mahir arcát meg a falon száradó vért... A sötétség jó barátom.– George is itt van velem, de jelenleg nincs abban az állapotban, hogy üdvözöljön. Kevéssé

szalonképes. Ja, az előbb loccsantottam az agyát a falra!A nevetés feltört belőlem, mielőtt megakadályozhattam volna, és függetlenedve az akaratomtól,

metszőn hasította a néma levegőt.– Ó, istenem... – Mahir hangjából már minden egyéb érzést kitörölt a mérhetetlen iszonyat. –

Bekapcsoltad a vészjelzőt? – tért aztán némileg magához. – És tesztelted magad? Shaun?– Még nem – feleltem, és önkéntelenül hozzátettem: – Miért, szerinted kellene?– Hát nem akarsz élni, ember? – kelt ki magából Mahir.– Ami azt illeti, ez egy igen érdekes kérdés.Kinyitottam a szemem, felálltam – a lábam engedelmeskedett. Egy pillanatra megszédültem ugyan,

de gyorsan elmúlt. Mahir kreol arcbőre egészen elfehéredett a nagy pánikban.– Szerinted akarjak élni? Nem erről volt szó, nekem kellett volna hamarabb meghalnom, nem

George-nak! Itt valami tévedés történt.– Shaun, azonnal kapcsold be a vészjelzőt! – parancsolt rám Mahir, immár erélyesen. – Ő is ezt

akarná!– Abban biztos lehetsz, hogy ő ezt az egészet nem akarná. Főleg nem azt a részt, ahol meghal! Azt

aztán végképp nem akarná.Ahogy a sokk kissé alábbhagyott, a helyét egy jóval ismerősebb érzés vette át: a düh. Őrjöngtem a

dühtől, mert nem így kellett volna lennie, nem így beszéltük meg! Úgy volt, hogy én halok meg előbb,Georgia búcsúbeszédet mond a temetésemen, és nekem soha nem kell olyan világban élnem, amelynekő nem része. Ebben már gyerekkorunkban megállapodtunk, úgyhogy ez... ez egyszerűen nem voltrendjén.

– Meglehet, de most mégis az a helyzet, hogy ő meghalt, te viszont nem! És azt akarná, hogylegalább minimális erőfeszítést tégy azért, hogy ha már így alakult, te életben maradj! – győzködötttovább Mahir.

– Tudósítók, jellemző... – legyintettem. – Mindig csak a tényekkel jönnek.Azzal tettem néhány lépést a furgon szemközti oldala felé, miközben igyekeztem elfordítani a fejem

a nővérem termináljától. A jelzőfény gombja – mely egyben segélykérő jelzést is küld a legközelebbijárványügyi hatósági részlegnek és a helyi végrehajtó szerveknek – ott volt a falon, a terminál mellett,amely Buffyé volt, míg meg nem halt.

Előbb ő, most meg George... Két halott, egy menekülő, én meg itt – és minél inkább igyekeztemkikényszeríteni magam a sokkos kábulatból, annál inkább felfogtam, hogy a történetnek még nincsvége. Nem teljes. Hú, George milyen mérges lett volna!

– Mondhatjuk úgy is, hogy ez a munkánk – felelt az iménti megjegyzésemre Mahir.– Ja, valami olyasmi... – motyogtam, és megnyomtam a gombot.Távoli, egyenletes sípolás vette kezdetét, jelezve, hogy az első ülésben elrejtett illegális

rendőrségi szkenner fogta és továbbította a vészjelzést.– Kinek dolgozol most?– Senkinek... Szabadúszó vagyok.– Nagyon jó, mert fel akarlak venni!– Micsoda? – hüledezett Mahir.

– Ez a nap se tesz jót a vérnyomásodnak – állapítottam meg, és a fegyverszekrényhez léptem.A revolver nem lesz elég. Egyrészt azért nem, mert elképzelhető, hogy fertőzött, így amikor a

hatóságok kiszabadítanak a furgonból, valószínűleg lefoglalják; másrészt, egy közönséges revolveregyébként sem elég, ha egy amerikai kormányzót akarunk levadászni. Az komolyabb fegyvert kíván.

– A Világvége Afterpartynál hirtelen üresedés támadt a tudósító rovat vezetőségi posztján.Éppenséggel kinevezhetném Ricket is, de szerintem nem lenne gyomra ehhez a munkához. És amúgysem egy született vezető. Ráadásul Georgia is ezt szerette volna.

Tulajdonképpen sosem beszéltünk erről – annyira képtelen gondolatnak tűnt, hogy Georgiameghalhat, de magabiztosan állíthattam, hogy ha valamiképp lenne módja kifejtenie a véleményét, ő isMahirt tenné meg utódjának, aki arra is alkalmas, hogy az oldalt továbbvigye, ha én szinténelhalálozom. Így minden rendben lesz.

– Én... – hebegett Mahir. – Én nem is tudom...– Csak mondj igent! Annyi kameránk fut jelen pillanatban, hogy már a szóbeli megegyezés után is

munkába állhatsz, ami csak akkor veszti érvényét, ha netán fertőzöttnek bizonyulok.Mahir mélyet sóhajtott, én meg egy pillanatra megszakítottam Georgia kedvenc pisztolyának a

töltését, kérdőn ránéztem, mire ő bólintott.– Rendben, Shaun, elfogadom.– Nagyszerű! Üdv újra a fedélzeten!Kezdettől fogva én vettem fel és bocsátottam el az alkalmazottaimat, így nem jelentett gondot új

fiókot nyitni vagy egy régit újra aktiválni. A legközelebbi, vérfoltoktól mentes klaviatúra föléhajoltam, megnyitottam az adminisztrációs felületet, majd beírtam Mahir azonosítóját, aztán azenyémet, a jelszavamat, és átváltottam az adminisztrátori funkcióra.

– Tíz perc múlva újra be tudsz majd jelentkezni! – mondtam.Éppen ennyi ideig tudott George összefüggően írni.– És amint megy, jelentkezz is be! És figyeld az oldalt, meg próbáld összefogdosni az embereket!

Akit csak elérsz, nemcsak a saját rovatodból! Állítsd őket munkába, moderálják a fórumot, figyeljék alátogatottságot, és amerre csak tudják, terjesszék a hírt! Ha újakat kell felvenni, tedd azt! Amíg visszanem jövök, szabad kezet kapsz, te vagy a főnök!

– És egészen pontosan mi ezzel a célunk, Shaun? – kérdezte.A kamerába vicsorogtam, ő meg összerezzent.– Nem hagyjuk, hogy a nővéremmel együtt a sztoriját is megöljék! Georgia a föld alá kerül, de amit

kiderített, az nem!Mahir egy pillanatra mintha tiltakozásra nyitotta volna a száját, de aztán meggondolta magát. A

bizonytalansága, ahogy jött, olyan hirtelen el is múlt, és bólintott:– Rendben, rajta leszek. És te, te meg valami őrültségre készülsz?– Így is mondhatjuk. Jó éjszakát, Mahir.– Sok szerencsét! – sóhajtott, és a monitor elsötétült.Már éppen megtöltöttem Georgia fegyverét, amikor a távbeszélő berregni kezdett.– Felvesz – mondtam, miközben már a golyóálló mellényt öltöttem magamra.Bevágtam a fegyverszekrény ajtaját, és becsatoltam a védőruhát.– Odabent vagy? Ismétlem: Shaun, odabent vagy?– Steve! – kiáltottam fel örömmel, amikor ráismertem a hangjára. – Haver, olyan vagy, mint a

macskák! Hány életed is van?– Nem olyan sok, mint neked! – hangzott a válasz, amelyből világosan kicsengett, mennyire

aggódik. – Georgia is veled van, Shaun?

– Igen – vágtam rá, miközben egy sokkolót is a zsebembe csúsztattam.Ez ugyan nem állítja meg a fertőzötteket, de valamelyest lelassítja őket: a vírus nem szereti, ha

elektromos áramot vezetnek a gazdatestbe.– Csak épp beszélgetni nincs kedve, Stevie, valószínűleg a golyók miatt, amiket a fejébe lőttem. Ha

nem vagy fertőzött, légy olyan jó, és eressz ki innen, igazán leköteleznél.– Az átváltozás után sor került harapásra, karmolásra vagy bármiféle egyéb testi kontaktusra? –

tette fel Steve az ilyenkor szokásos, rutinszerű kérdéseket, amelyek soha életemben nem bosszantottakfel ennyire.

– Nem, Steve, attól tartok, nem került sor – feleltem ingerülten.– Semmi harapás, karmolás, sem ölelés vagy búcsúpuszi, csak jöttek annak a bigott faszkalapnak a

bérgyilkosai, s nekik köszönhetően Georgia most már legfeljebb az égi szerkesztőségben tudósíthat ahírekről. Ha hozol egy tesztelőegységet, és végre kinyitod az ajtót, be is bizonyíthatom!

– Fegyver van nálad, Shaun?– Ha van, itt hagysz? Mert akkor hazudhatok is.Olyan hosszú csend állt be, hogy már-már azt hittem, Steve mégiscsak fontosabbnak ítélte a

biztonságot az együttérzésnél, és úgy döntött, hogy inkább itt hagy megrohadni. Amit szívesen meg istennék, csak egy kicsit később. Georgia sztorija nem lesz teljes, amíg el nem varrom az utolsószálakat, és ezzel egyben tisztelgek is előtte.

– Nem olvastam végig az utolsó bejegyzését, de eleget láttam belőle. Állj hátrébb az ajtótól, ésemeld fel a kezed, amíg nem derül ki, hogy tiszta vagy.

– Igenis, uram! – válaszoltam a hivatalos formula szerint, és úgy tettem, ahogy mondta.A nyíló ajtóval hirtelen beáradó friss levegő szinte fájt. Odakint is sűrű puskapor- és vérszag

terjengett, de mégsem olyan fojtogatón, mint a furgonban. Elindultam előre, de aztán megláttam egyhatalmas, kék ruhás alakot, aki felemelt karral így szólt:

– Ne gyere közelebb, amíg nem léptem hátra!– Rendben, Stevie! – feleltem. – Láttam, hogy közben egy kisebb fertőzéshullám tört ki idekint,

elbírtatok vele? Bocs, hogy nem jöttem segíteni, de nagyon megzuhantam.– Ha nem is számoltuk fel teljesen, de lecsillapítottuk, és semmi gond, megértem – mondta Steve,

akit, miután a szemem alkalmazkodott a megváltozott fényviszonyokhoz, már élesebben láttam.Letérdelt, letett valamit a földre, hátralépett, s ezután odamehettem és felvehettem, amit ott hagyott.

Ahogy számítottam rá, egy tesztelőegység volt. Nem a legkifinomultabb, de nem is a legsilányabb.Középkategóriás, melynek segítségével elfogadható hibaszázalékkal igazolható a fertőzöttség vagyannak hiánya. Elfogadható... Mindig is fura volt számomra, amikor erre a helyzetre alkalmazták e szót;elvégre mégiscsak arról beszélünk, hogy valaki meghal-e, vagy sem! A negyedkilós súlyt talán haelérte. A hüvelykujjammal kipattintottam, közben mindvégig Steve-et figyeltem.

– Ezt nem fogja megúszni! – szűrtem a fogaim közt.– A felől én is kezeskedem! – bizonygatta Steve.Akkor jó.– Háromra! – mondtam. – Egy...Kettő, folytatta a fejemben Georgia, miután behelyeztem a kezem a műszerbe, lecsuktam a fedelét,

és néztem, ahogy a fények színe váltakozik: piros, sárga, zöld, piros, sárga, zöld. A rohadékok sokáigcsak a piros és a sárga közt váltakoztak – már ki is vert a veríték –, de aztán mégiscsak a zöldbenstabilizálódtak. Semmi baj, fiam, semmi baj. Fuss haza, légy víg.[16]

A „vígság” nem szerepelt a terveim közt. A magasba emeltem a tesztelőegységet, hogy Stevejobban megszemlélhesse.

– Megfelel?– Meg – nyomott a kezembe egy veszélyeshulladék-gyűjtő zacskót. – Mi a franc történt, Shaun?– Amit George is elmondott. Valami beteg állat megölte Rick macskáját, és robbanószert

csempészett a lakókocsinkba. Amikor látta, hogy nem voltunk bent, így életben maradtunk, kilőttGeorge-ra egy hegyes nyilat, ami Kellis-Amberlee-oldattal volt töltve, mint a Ryman-birtokon találtfecskendő, és megfertőzte őt! A picsába, ha jobban körülnézünk Eaklyben, egész biztos, hogy ott istalálunk valami hasonlót!

– Én is úgy vélem – felelte Steve, miközben nézte, ahogy a zacskóba teszem a műszert.A napszemüvege ezúttal nem volt rajta, lazán tartotta a kezében. Amikor a szemébe néztem, egy

olyan ember tekintetét láttam, aki bepillantott a pokolba, és nem tudott megbirkózni azzal, amit ottlátott. Arra gondoltam, hogy én sem festhetek biztatóbban.

– És most? Van valami terved?– Ó, csak a szokásos. Szerzek egy járművet, és irány az a hely, ahol a jelöltek zárt ajtók mögött

bájolognak a híveikkel...– Ott vannak még, ahol hagytad őket – szúrta közbe Steve.– Ez megkönnyíti a dolgot, mert ott már jártam. Szóval... a lényeg, hogy visszamegyek, és

elcsevegek Tate kormányzóval – vontam vállat. – Talán kiloccsantom az agyvelejét. Nem is tudom.Még képlékeny a terv.

– Elvigyelek?– Az jó lenne – vigyorodtam el, noha a gesztus idegennek hatott az arcizmaimtól.– Helyes. Ugyanis én meg a csapatom, már amennyi még maradt belőle, nem szeretnénk, hogy bajod

essék, csak mert annyi eszed van, hogy egyedül akarsz nekivágni.Kínomban ismét elnevettem magam.– Várj csak, szóval csupán ennyi kellett ahhoz, hogy szerezzek magamnak egy egész biztonsági

osztagot?– Úgy látszik – vont vállat Steve.– Akkor hozd az embereidet – néztem a szemébe, s közben elhalt a nevetésem. – Ideje indulnunk.

Néha egész éjszakára nyitva hagyjuk a szobáinkat elválasztó ajtót. Most is egy szobábanlaknánk, ha lehetne – a másikat átalakítottuk volna dolgozó-szobává. Mindketten gyűlöljük azegyedüllétet, meg azt, ha a magunk teremtette világ lakóin kívül más emberek a közelünkbenvannak, amikor védtelenek vagyunk. Márpedig ha az ember alszik, mindig védtelen.

Nyitva hagyjuk az ajtót, és olyankor néha éjjel felébredek az öcsém horkolására, és el semtudom képzelni, hogyan fogok életben maradni, ha ő már nem lesz. Hogy bírom majd ki?Mindketten tudjuk, hogy ő fog előbb meghalni, azt viszont nem tudom, mennyi ideig leszek képesnélküle élni. Ezt a részét a dolognak nem beszéltem meg Shaunnal. De nem akarok sokáig egyedüligyerek lenni.

(„KÉPESLAPOK A FALRÓL” – GEORGIA MASON KIADATLAN ÍRÁSAI,

2040. JÚNIUS 19.)

Huszonnyolc

A fertőzéshullám még mindig nem múlt el teljesen. Nem lehetne azt állítani, hogy mindenütt zombiknyüzsögtek, de gyakorta felfelbukkantak az árnyak közül, és csoszogva követték a rejtélyes jeleket –ezek segítségével különböztették meg a már hozzájuk hasonlóvá vált gazdatesteket azoktól,amelyekben még csak a lehetőség szunnyadt, amelyekben aludt a vírus, és várt, hogy felébresszék. Atudósok vagy húsz éve keresik e jelenség okát, és semmivel nem jutottak közelebb a válaszhoz; éppenannyit tudnak, mint az idő tájt, amikor Romero alkotásai ócska horrorfilmekből túlélőkalauzzá léptekelő. Izgatottnak kellett volna lennem – elvégre nem mindennap kerülök egy valódi járványkitöréskellős közepébe! –, de túlságosan dühös voltam ahhoz, hogy a legcsekélyebb mértékben is törődjekvele. Nem a zombik ölték meg George-ot, hanem emberek; élő, lélegző, húsvér, fertőzéstől mentesemberek!

A zombik közül sok ismerős arc köszönt vissza: a kampányszemélyzet egy-két tagja, pár biztonságiőr, valamint egy megnyúlt arcú, kopaszodó, rőt hajú férfi, aki hat hete csatlakozott hozzánk, ésbeszédeket írt a szenátor számára. Te se írsz már több beszédet, haver, gondoltam, és golyótröpítettem a homloka közepére. Hang nélkül esett el, és már egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek.Hányingerrel küszködve elfordultam.

– Ha ezt élve megúszom, lehet, hogy át kell nyergelnem egy másik területre.– Hogy mi? – kapta fel a fejét Steve, aki szüntelenül, levegőt sem véve hívogatta életben maradt

társait, hogy visszarendelte őket a gépjárműparkhoz.Többüket jelentősen lelassította, hogy terelgetni próbálták a kevésbé jól felfegyverzett túlélőket –

azaz figyelmen kívül hagyták az ilyenkor ajánlott stratégiát, és inkább emberi lények módjáraviselkedtek. Mi ugyanis a túlélési szabály zombitámadás esetére?

Egyedül vagy olyan, kis létszámú csoportban haladunk a fedezék felé, amelyben mindenki hasonlókondícióban van, és közel azonos fegyverforgatási ismeretekkel rendelkezik. Nem torpanunk meg,nem tétovázunk, és soha, de soha nem könyörülünk meg senkin, aki lelassít minket. Mindezt ahadsereg propagálja, de ha egyszer is találkozom olyannal, aki valóban be akarja tartani, rögtönszétlövöm a fejét, hogy javítsam az emberiség génállományát. Ha van kinek segíteni, igenis segítsünk!Csak egymásra számíthatunk!

– Semmi – ráztam meg a fejem. – Hogy állunk?Steve dühös, szomorú arccal így felelt:– Az utolsó hívás akkor érkezett Andrestól, amikor érted mentem. Hat másik emberrel együtt

sarokba szorították. Nem valószínű, hogy látjuk még élve. Carlos és Heidi a parkolónál vannak,arrafelé szellősebb a terep, tartják a frontot... Ami meg Mike-ot illeti... Felőle nem hallottam, ésSusan meg Paolo sem adtak életjelet. A többiek felénk igyekeznek, vagy fedezékbe húzódtak.

– Andres... basszus, nagyon sajnálom!– Sosincs szerencsém a munkatársakkal – ingatta Steve a fejét, majd hirtelen megfordult, és a

közelben felállított konténer melletti árnyaik közé lőtt.Gurgulázó hangot, majd tompa puffanást hallottam, mire kérdő oldalpillantást vetettem Steve-re,

aki csak mosolygott:– Mit hittél, hogy egészségügyi okokból viselünk mindannyian napszemüveget?– Nekem is kell egy ilyen!Továbbhaladtunk. A politikusok számára fenntartott, praktikus kialakítású, kellemes pihenőhely

mészárszékké változott, tele zsákutcákkal, amelyekből bármikor az emberre ronthatott a rothadó,

ocsmány halál. Ugyanis az önelégült tetszelegni vágyás már rég szétzilálta a hely valamikoriszigorúan biztonságos felépítését. Nem vádoltam magamban a sacramentóiakat, hiszen a városukbanmár évek óta nem fordult elő fertőzési hullám, de azért nem is dicsértem volna meg őket. Szerencsérelegalább a szenátor és a közvetlen tanácsadói még mindig ott voltak a fogadáson, így annyival iskevesebb holttesttel kellett bajlódnunk. A túlélési esélyek annál jobbak, minél kevesebbentartózkodnak a járvány ki tör és helyszínén.

– Bárcsak ne jöttünk volna vissza! – mormogtam magamban.– Mi? – nézett rám Steve.Már válaszra nyitottam a számat, de elakadt a szavam, mert valami hátba vágott, olyan erősen, hogy

a lendülettől a földön találtam magam, s a következő pillanatban ráadásul karmok vájtak a vállamba.Steve ordított valamit, de annyira lekötött, hogy megszabaduljak a zombitól, aki rám vetette magát,hogy nem tudtam figyelni rá. Az átkozott fenevad széttépte a hátamon a ruhákat, és elszántan küzdött,hogy átrágja magát a golyóálló mellényemen is. Előbb-utóbb még az ő csekély értelmétől is kitelik,hogy eszébe jusson fentebb próbálkozni, márpedig a fejemet semmi nem védte. Nem igazán nyűgözöttle a gondolat, hogy megegye az agyamat.

– Shaun!– Nem látod, hogy most nem érek rá?! – kiáltottam vissza, majd figyelmen kívül hagyva a

nyöszörgést balra gördültem, és nagy nehezen előcibáltam a sokkolót. – Nem tudod lelőni?– Túl közel van hozzád!– Akkor meg szedd már le rólam, mielőtt rájön, hol érdemes harapnia!A sokkolót szorongatva hátracsavartam a kezemet, amennyire csak tudtam, és azon imádkoztam,

nehogy ez a bárgyú lény felfedezze a védtelen alkaromat, mielőtt az áram elvégzi a munkáját.– A kurva életbe, Steve, szedd már le rólam!Végre sikerült a sokkolót a zombi oldalához nyomnom. Szerencsére, amíg élt, nem biztonsági őr

volt, így nem viselt védőöltözetet. Az elektromosság megtette a hatását, a zombi fölvisított,majdhogynem emberi hangon, amikor a cselekedeteit irányító vírusrészecskék a váratlan behatástólegészen megzavarodtak. Kapott még egy adagot. Addigra Steve is ideért, megragadta, és végrelehajította rólam. A hátamra fordultam, Georgia pisztolya után nyúltam, és szinte még elő sem vettem,már lőttem. Az első golyó a vállán találta el a zombit, így csak megtántorodott tőle, de a második mára homlokába fúródott.

A szívem olyan hangosan vert, hogy a dobogása visszhangzott a fülemben, de sikerült viszonylagstabilan talpra állnom. Steve ellenben igen rosszul nézett ki. Veríték gyöngyözött a homlokán, és azarca még sápadtabb volt, mint eddig. Körülnéztem, de épp semmi nem akart nekem rontani, ígylehajoltam, felvettem a földről a sokkolót, és a pisztollyal együtt visszatettem a helyére.

– Jól vagy, Stevie? – kérdeztem aggódva.– Megharapott? – kérdezett vissza türelmetlenül, és ez nem számított meglepő reakciónak.– Nem – emeltem fel a kezem, hogy láthassa a sértetlen bőrt.– De ha visszaértünk a parkolóba, végezhetsz rajtam egy újabb tesztet, oké? Most viszont amondó

vagyok, hogy húzzunk innen, minél hamarabb! Azért nem mondanám, hogy annyira élveztem, hogy mégegyszer kipróbálnám! – közöltem, majd bűnbánóan hozzátettem: – Meg nem is volt rajtam bekapcsoltkamera...

George ezért szétrúgná a seggem; persze csak miután szétrúgta a seggem azért, mert ilyenközelségbe keveredtem egy zombival.

– Az oldalatok népszerűségét már nemigen kell fokozni – legyintett Steve, majd karon ragadott, és aparkoló felé vonszolt.

Talán mert Carlos és Heidi épp egy fegyverraktár közelében voltak, és korlátlan mennyiségűtöltény állt rendelkezésükre, vagy mert a zombik valamiért nem kedvelték a parkolót, de ahogyközeledtünk a célunk felé, az élőholtak száma egyre fogyatkozott, sőt a kerítésig vezető utolsó méterekalatt már egy sem bukkant föl. Nem is bántam, mert alig volt már töltényem, és nem szívesen bíztamvolna magam újra a sokkolóra. Steve elengedte a karom, és a billentyűzet felé nyúlt, hogy beüsse akapu elektromos zárjának biztonsági kódját, amikor eldördült egy lövés – igaz, csak figyelmeztető, ésnem ártó szándékkal. Akárhogy is, igen kedves fogadtatás.

– Álljanak meg ott, ahol vannak! – harsogta Carlos.A hang irányába fordítottam a fejem, és láttam, amint Heidivel együtt, fegyverekkel megpakolva

közeledik a raktárból. Nemtetszésemben csettintettem a nyelvemmel. Elismertem, a látvány nem rossz,de a zombikat ez nem ijeszti meg, ráadásul így, hogy ennyi mindent halmoztak össze, aligha tudnánakbármit is kellő gyorsasággal előkapni, ha az éppen használt fegyverükből kifogyna a tár.

– Túlzásba estek – motyogtam. – Amatőrök.– Hagyják abba! – kiáltott be Steve – Csak én vagyok, meg a Mason gyerek! Teszteltem, amikor

rátaláltam, és negatív!– Már elnézést, uram, de ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy most is negatív! – vágott vissza Heidi.Okos nő. Még az is lehet, hogy életben marad.– Valóban nem – feleltem –, de ha beengednek minket, és a tesztelés alatt fedeznek, akkor, ha kitör

rajtunk a fertőzés, lelőhetnek, mielőtt kárt tehetnénk magukban!Erre Carlosszal egymásra néztek.– Rendben – mondta a nő, miután a társa bólintott. – Lépjenek hátra.Szót fogadtunk. Miközben kinyílt a kapu, Steve jelentőségteljesen rám nézett.– Igazán jól megy!– Sokat gyakoroltam – feleltem, miközben beléptünk.Carlos tesztelőegységeket hajított felénk, Heidi pedig, tisztes távolságból, helyzetjelentést adott a

többiekről. Susanról bebizonyosodott, hogy megfertőződött, megharapta egy politológus, miközbenMike-nak segített egy csapat túlélőt feljuttatni a tetőre. Ő maga, utolsóként, odalent maradt. Amígeszénél volt, lelőtt annyi zombit, amennyit csak bírt. Amikor már érezte a tünetek elhatalmasodását,feldöntötte a létrát, és főbe lőtte magát. Ez a legjobb vég, amire számítani lehet, ha az ember aharctéren fertőződik meg. Mike életben maradt, és meglepő módon Paolo is. Andresról továbbra semhallott senki semmit, három túlélőcsapat pedig, a megmaradt biztonsági őrök vezetésével, bármelyikpillanatban befuthat. Steve rezzenéstelen arccal vette tudomásul a hallottakat, és nem rebbent a szemeakkor sem, amikor a tűk a húsába vájtak. Én elfintorodtam. Azok után, hogy annyi vér-vizsgálatonátestem az utóbbi időben, untam már a szurkálást.

Heidi és Carlos megkönnyebbültek, amikor mindkettőnknél stabilizálódtak a zöld fények.– Sajnálom, uram – kért elnézést Carlos Steve-től, miközben átadta a zacskókat de biztosra kellett

mennünk.– A járvány kitörése esetén ez az előírt eljárás – bólintott Steve, jelezve, hogy nem haragszik. –

Csak tartsák a frontot, mi meg...– Áttörjük a karantént! – jelentettem be majdhogynem vidáman, miközben George a fejemben

felhorkant. Érted teszem, George; érted, mindent. – Stevie-nek meg nekem lenne egy fontoskiruccanásunk. Esetleg adnának kölcsön egy kocsit, kaphatnánk töltényt, és kinyitnák nekünk a kaput?

– Uram? – nézett Heidi tanácstalanul Steve-re.Nem csoda: a karanténzóna elhagyása a hadsereg vagy a járványügyi hatóság engedélye nélkül a

legtöbb ember szemében döbbenetes szentségtörés. Nem szokás, szinte soha nem volt rá példa.

– Miről lenne szó?– Az egyik páncélozott szabadidő-autó tökéletesen megteszi – felelte Steve magyarázat helyett. –

Keressék meg a leggyorsabbat, ami azért egyenetlen terepen is megfelelő – tette hozzá, mire Carlos ésHeidi úgy néztek rá, mintha spontán átalakult volna. – Mozgás! – mordult rájuk, mire azonnal elhúztáka csíkot az őrállomás irányába, ahol az itt őrzött járművek kulcsait tartották.

Steve nem kommentálta a hirtelen támadt lendületet, ehelyett a fegyverszekrényhez vezetett, éskinyitotta:

– Szezám, tárulj!Nem kellett noszogatni, rögtön elkezdtem annyi töltényt tömni a zsebeimbe, amennyi csak beléjük

fért.– Tehát ahhoz, hogy az ember kitörhessen a karanténzónából, elég jó hangosan azt mondani, hogy

„mozgás”? – kérdeztem kíváncsian.Megfordult a fejemben, hogy egy másik fegyvert is magamhoz vehetnék, de végül ejtettem az

ötletet. George 40-es kaliberű pisztolyánál semmi sem illett jobban most a kezembe.– Szokványos esetben drótvágó meg éjjellátó szemüveg kell hozzá – vallotta be Steve.– Ezt inkább meg sem hallottam – vigyorodtam el.– Igen, talán az lesz a legjobb – helyeselt.Carlos időközben visszaért, és egy kulcscsomót dobott oda Steve-nek, aki könnyed, elegáns

mozdulattal elkapta.– Kinyithatjuk a hátsó kaput, de ha a központi számítógéphez eljut, hogy kitörés történt...– Mennyi idő, amíg odaér az információ?– Harminc másodperc.– Addig kijutunk! Maguk itt ketten tartsák a frontot! Bárki túlélő elvergődik idáig, engedjék be, és

vigyázzanak rá! Mason, maga pedig velem jön!– Igenis, uram! – kiáltottam tisztelegve, de Steve csak a fejét rázta, és a távirányítón megnyomott

egy gombot, mire az egyik jármű lámpái felgyulladtak.Kezdődjék a produkció!Beszálltunk, bekapcsoltuk a biztonsági övét, és kibiztosítottuk a fegyvereket. Steve beindította a

motort, és elhajtott a kapuig. Carlos már készenlétben várt minket, ujját a kézi vezérlő gombján tartva.Ez a lehetőség azokra az esetekre van fenntartva, amikor az automatikus zár véletlenül aktiválódikvagy elromlik – azok, akik nem fertőződtek meg, a kézi vezérlő segítségével ilyenkor is ki tudnakjutni. Persze a használatához elvárás a vér-és retinavizsgálat, és az, aki nyomós indok nélkül töri át akarantént, hosszú börtönbüntetésre számíthat. Carlos tehát igen nagy kockázatot vállalt azzal, hogyteljesítette Steve parancsait.

– Ezt nevezem én ranglétrának – motyogtam, amikor a kapu kinyílt.– Micsoda? – kérdezte Steve.– Semmi, haladjunk!Így is tettünk.A környező utak néptelenek voltak, ez már csak így szokott lenni, miután egy kevésbé sűrűn lakott

területen járványkitörést észlelnek. A bent rekedt emberek a karantén feloldásáig vagy életbenmaradnak, vagy nem. Az egészségügyi szervezetek és a katonai egységek várnak a beavatkozással,amíg a vírus javarészt kitombolja magát; megvárják, amíg tetőzik a fertőzés. Ironikus módon ezbiztonságosabbá teszi az eljárást, mert utána kisebb valószínűséggel lövik le a nem fertőzötttúlélőket. Ha már tudjuk, hogy mindenki halott a környéken, gond nélkül lehet lövöldözni, és nem kellelőzetes kérdezősködéssel húzni az időt.

– Mennyi ideje van érvényben a karantén? – kérdeztem.– Harminchét perce!A szokásos hatósági eljárás szerint negyvenöt percet kell várni, amíg a nagyja lecseng, és a

járványügyisek és a segédcsapatok utána mennek be. Tekintve, hogy közel a város, nemcsak rádiónkeresztül osztogatják az utasításokat, hanem személyesen is ellenőrzik, hogy áttörte-e valaki akarantént, mielőtt ők a területet újra biztonságossá nem nyilvánították.

– A kurva életbe!Nyolc perc volt hátra, és addig el kellett tűnnünk szem elől!– Mennyire bírja ez a kocsi a gyűrődést?– Elég jól, miért?– A karantén! Nemsokára lejár a negyvenöt perc, és akkor már társaságra számíthatunk! Tudok egy

kerülőutat, de akkor muszáj megbíznod bennem! Ha nem teszed, akkor valószínűleg el kell majdmesélnünk néhány kedves embernek, hogy ugyan mi a bánatot keresünk idekint. Már ha nem azzalkezdik, hogy szitává lőnek minket.

– Shaun, eddig is bíztam benned! Csak mondd, hogy merre menjek!– A következő kereszteződésnél fordulj balra!A jó irwin egyik fontos tulajdonsága, hogy ismeri a célponthoz vezető lehető legtöbb útvonalat –

beleértve az olyan, magától értetődő lehetőségeket, mint egy elhanyagolt vasúti állványhíd azAmerican River felett. Valaha ott haladtak át a személyvonatok, mára azonban egyedül az automatizálttehervonatok mennek arra, fix menetrend szerint, amit már évekkel ezelőtt bebifláztam.

Amint Steve rájött, merre akarok menni, szünet nélkül káromkodni és szitkozódni kezdett, és akkorsem hagyta abba, amikor felhajtott a sínekre, és csak a lendületünkön meg a hídállványzat erejénmúlott, hogy belezuhanunk-e a folyóba. Egyik kezemmel az utasülés melletti kapaszkodótszorongattam, a másikkal meg a műszerfalat nyomtam, és akaratlanul ugyan, de végigkurjongattam azutat. Darabokra hullott az életem, George meghalt. Árulást vagy öngyilkosságot készültem elkövetni,de kit érdekelt? Letértem az útról, és egy romos vasúti állványhídon hajtottam át, egy kormányzatiautóval. Akármilyen sorscsapások is sújtanak bennünket, apró élvezetek mindig adódhatnak.

Félúton jártunk, amikor elzúgtak a fejünk fölött a járványügyi hatóság első helikopterei. Aztán, zártnyíl alakzatban, jött még három. Megbűvölten hajoltam előre, bekapcsoltam a rádiót, és a vészhelyzetisávra tekertem ismétlem, ez nem gyakorlat. Maradjanak otthon!

Amennyiben úton vannak, ne szálljanak ki a járműből, amíg biztonságos helyre nem érnek! Haláttak fertőzött egyéneket, netán közvetlen testi kontaktusba kerültek velük, azonnal értesítsék a helyihatóságokat! Ismétlem, ez nem...”

Steve kikapcsolta a rádiót.– A karantén áttöréséért, hajói tudom, ki is végezhetnek.– Csak ha elkapnak – dőltem hátra kényelmesen. – Engem az se érdekel, de egyébként nem

nézegetnek lefelé.– Akkor jó – taposott újra a gázba Steve, mire a kocsi meglódult, lehajtott a hídról, és

továbbszáguldott a város felé.– Sajnálom a nővéredet – sandított rám hirtelen. – Nagyszerű ember volt. Hiányozni fog.– Köszönöm, Steve.Belefáradtam a gondolatba, hogy az arcára nézzek – amely, legalábbis az eddigi megnyilvánulásai

alapján, minden bizonnyal őszinte fájdalmat és együttérzést tükröz. De egyelőre csak az a gondolatéltetett, hogy el kell jutnunk a fogadásra, és meg kell találnunk azt az embert, aki megölte a nővéremet.Így hát csak a kezemet néztem, miközben újratöltöttem Georgia pisztolyát, és csendben hajtottunk

tovább.

...de ők a mi gyermekeink, önmagunk,Önnön sötétségük foglyai, az árnyak,Az üres tekintetükkel,A semmit markoló kezükkel, várnak.És magányosan keringnek, bolyongnak,Velük magunkat temetjük el.

(„EAKLY, OKLAHOMA” – RÉSZLET.

ELSŐ MEGJELENÉS:BUFFY MEISSONIER „A MORAJLÓ TENGERNÉL” CÍMŰ BLOGJÁBAN,

2040. FEBRUÁR 11.)

Huszonkilenc

A karanténnal járó procedúra, csakúgy, mint maga a fertőzéshullám, eltérő módon hat a különbözőtársadalmi osztályokra. Ha a Kellis-Amberlee egy városban csap le, akkor leginkább a központ és azüzleti negyed sínyli meg a következményeit. Ugyanis ott járnak a legtöbben, és ott a legjellemzőbb az,ami a testi kontaktussal járó formaságokból mára még megmaradt. Érdekes módon a vírus itt szedi alegtöbb halálos áldozatot is. Lehet, hogy a szegényebb részek nem rendelkeznek ugyanolyan szintűbiztonsági rendszerrel meg annyi fegyverrel, de az ottaniak – annak tudatában, hogy ha átalakulnak,nem a munkatársaikat teszik ki életveszélynek, hanem a családtagjaikat – jóval fegyelmezettebbek, ésritkábban rejtegetik a sérüléseiket. A központ és az üzleti negyed a karanténnal szellemvárossáváltozik: ha az ember áthalad rajta, szinte a bőrén érzi a lakók tekintetét, akik csak azt lesik, hogymikor tesz rossz mozdulatot.

A középosztály is bezárkózik ilyenkor, de kevésbé agresszívan: azok az ablakok, amelyek túl kicsikvagy túl magasan vannak ahhoz, hogy egy zombi bemásszon rajtuk, nyitva maradnak, és az üvegajtótsem páncélozzák le. Itt járva-kelve még el lehet hinni, hogy laknak errefelé, még ha éppen nincsenekis vendégváró kedvükben. Ha bárki megpróbálja őket megközelíteni, habozás nélkül lőnek;máskülönben azonban békén hagyják az idegent.

Az épület, ahol a szenátor beszédét és a fogadást tartották, kívül esett a karanténzónán. Az utcákugyan teljesen kihaltak voltak, de nem tették ki az ablakokra a levehető rácsokat, sem az ajtókra apáncélborítást. Még a boltok is nyitva tartottak, annak ellenére, hogy vevő nem nagyon akadt. AmikorSteve megállt az első ellenőrző pontnál, körülnéztem, és hirtelen meggyűlöltem az összes embert.Hogy képesek ennyire nem venni tudomást arról, ami a közvetlen környezetükön kívül zajlik? Georgemeghalt. Rick és Mahir nem győzték bizonygatni, hogy az egész világ osztozik a gyászomban, de eznemigen vigasztalt, mert az, aki felelős volt a történtekért – és aki nemsokára szembesülni is fog ezzel–, egyelőre zavartalanul élte tovább az életét.

Ha meg is fordult az őr fejében, hogy egy órával a szabadidőközpont lezárása után kissé fura egyporos, horpadt autó megjelenése, nem firtatta a dolgot. A vérteszteredményünk negatív lett, márpediga munkaköri leírása értelmében neki csak ezzel kellett törődnie, így hát intett, hogy mehetünk. Olyanerősen csikorgattam a fogam, hogy szinte már éreztem a saját vérem ízét.

Nyugi, csitított George a fejemben. Nem ő tehet róla, nem ő írta a híreket.– Akkor keressük meg azokat, akik írták – motyogtam.– Mi? – kapta felém a fejét Steve.– Semmi.Egy sajtócsapat busza mellett parkoltunk le. Az ezzel érkező riporterek áldhatták a jószerencséjüket

az időzítés miatt, ugyanis így, hogy a politikai fejeseket zsongták körül, megúszták, hogy éppen őketküldjék tudósítani a karanténhoz. A helyi irwinek, el tudtam képzelni, már gyülekeznek a kerítésnél,és bőszen filmezik a járványügyiseket, ahogy azok lezárják a területet. Nem is olyan rég mégboldogan velük tartottam volna, de most... Most már úgy éreztem, akkor leszek boldog, ha soha azéletben több zombit nem látok. A lelkesedésem lángja kihunyt valahol Eakly és Georgia halála között.

Steve-vel egyszerre szálltunk be a liftbe.– Nincs sajtóbelépőd – jegyeztem meg, miközben ő megnyomta a megfelelő emelet gombját.– Nem is kell! – felelte. – A szabadidőközpont karantén alatt áll, és ilyenkor a törvény szerint

nekem mint biztonsági őrnek jogomban áll szabadon áthaladni bárhol, hogy elérhessem a szenátort.– Végre egy jó hír.

– Bizony!Amikor a liftajtó kinyílt, gyomorforgatóan gondtalan mulatozók látványa tárult elénk.A pincérek keményített egyenruhában sürögtek-forogtak, és hordozták körül a pezsgőspoharaktól és

szendvicsfalatkáktól roskadozó tálcákat. A politikusok, a házastársaik, a riporterek meg a kaliforniaifelső tízezer tagjai önfeledten szórakoztak, és összevissza fecsegtek minden szarról, aminek semmijelentősége nem volt ahhoz képest, hogy Georgia vére ott száradt a furgon falán. Csak a tekintetükárulta el, hogy tudnak a karanténról – a jelenlévők fele a szabadidőközpontban szállt megvagydolgozott, vagy üzleti érdeke fűződött a létesítményhez –, és rettegnek. De a látszatot mindig muszájfenntartani, főleg, amikor egy fránya fertőzéshullám miatt dollármilliók forognak veszélyben. Így hát amulatozás folytatódott.

– Poe-nak igaza volt[17] – dünnyögtem.A vérvizsgálatot végző őr odalépett hozzánk. Megadón a felém nyújtott tesztelőegységbe

csúsztattam egyre jobban megviselt kezem, és bámultam a fények szokásos táncát. Jé, nem vagyokfertőzött. Ha George vére a furgonban nem fertőzött meg, akkor már semmi nem fog. Hát igen, túlkönnyű szabadulás lett volna, ha megfertőződöm.

Amint stabilizálódott a zöld fény, türelmetlenül kirántottam a kezem, felmutattam a sajtóbelépőmet,és bevetettem magam a tömegbe. Steve a nyomomban haladt. A személyzet tagjait és a vendégeketkerülgetve arrafelé vettem az irányt, ahol legutoljára láttam Rymant. Biztosra vettem, hogy itt vanmég: elmenni nem engedték volna, miután a szabadidőközpont vesztegzár alá került, és ha már aszállására nem térhetett vissza, kizártnak tartottam, hogy faképnél hagyja a megmaradt alkalmazottait,meg persze a rajongótáborát. Logikusnak tűnt, hogy csakis itt lehet.

Az emberek riadtan húzódtak félre az utamból, és tágra nyílt szemmel néztek, miközben többnyirehasztalanul igyekezték leplezni, hogy félnek. Megálltam, és végignéztem magamon. Sár, kosz, láthatófegyverek – már csak egy kis vér hiányzott. Valahogyan sikerült megúsznom, hogy George vérébőlrám is jusson. Elvileg ez jó hírnek számított, hiszen fertőzöttként halt meg, így a vére két lábon járógócponttá tett volna, de valójában sajnáltam, hogy így meg nem látja, miként fejeződik be a története.

– Shaun? – szólított meg Ryman elhűlten.A hang irányába fordultam – a szenátor épp felállt a székéből. Emily, a döbbenettől tágra nyílt

szemmel, kezével a száját eltakarva ott volt az egyik oldalán, Tate pedig – aki a házaspárralellentétben cseppet sem örült, hogy élve lát – a másikon. Csak úgy sütött a szeméből a gyűlölet.

– Jó estét, szenátor úr – biccentettem, és közelebb léptem az asztalhoz, mely körül, úgy tűnt,összegyűltek a Ryman-kampány életben maradt résztvevői. Alig öten jöttünk el erre a hülye beszédre,a több mint hatvanfős csapatból! Vajon milyen lesz majd a túlélési arány? Ötven százalék? Vagykevesebb? Sajnos az utóbbira tippeltem. A vírus természete már csak ilyen, gyilkol mindenkit, akitcsak ér.

– Jó estét, Mrs. Ryman – mosolyogtam az asszonyra azzal az udvariassággal, ami eddig inkábbGeorgia hatáskörébe tartozott. – Jó estét, kormányzó úr – fordultam az álnok Tate felé.

– Istenem, Shaun! – pattant fel Emily oly hevesen, hogy a székét is felborította, a nyakamba ugrott,és szorosan magához ölelt.

– Hallottuk, mi történt! Szörnyen sajnálom!– Én lőttem le – feleltem kedélyes hangon, és az asszony válla fölött a két politikusra néztem. –

Amikor megkezdődött az átalakulás, meghúztam a ravaszt – taglaltam tovább. – Addig a pontig tisztamaradt az elméje. Az átalakulás egy kis időre feltartóztatható az alany hiperaktivizáltfehérvérsejtjeivel kevert nyugtató injekció beadásával. Az elsősegélykurzusokon is oktatják. Afertőzöttek így még gyorsan elküldhetik a búcsúüzeneteiket a szeretteiknek.

– Shaun? – húzódott el tőlem Emily bizonytalanul.Vetett egy pillantást Tate-re, majd visszafordult hozzám.– Elárulná, mi folyik?– Hogy törtek ki a karanténzónából? – akadékoskodott a kormányzó tompa, már-már közönyös

hangon, pedig jól tudta, mi az ábra, tudta már abban a pillanatban, hogy meglátott belépni az ajtón.A rohadék.– Egy kis szerencsével, egy kis ügyességgel meg egy kis szakmai tapasztalattal – feleltem, mire

Emily teljesen elengedett, és hátrált egy lépést, a férje mellé.Én mindvégig Tate-en tartottam a szemem.– A végén még kiderül – folytattam –, hogy a biztonsági személyzet jobban szerette a nővéremet,

mint magát! Talán mert George segítőkészen viszonyult hozzájuk, és nem használta fel őket a politikaikarrierje érdekében. Amint az őrök megtudták, hogy mi történt, egy emberként mellém álltak, éskészséggel segítettek!

– Shaun, miről beszél? – kérdezett közbe Ryman olyannyira értetlenül, hogy még Tate-et is kiverteegy pillanatra a fejemből.

Odafordultam ahhoz az emberhez, aki a leginkább felelős volt a kialakult helyzetért, és így szóltam:– Nem olvasta Georgia utolsó bejegyzését?– Nem, fiam – ismerte el, és látszott rajta, hogy nagyon feszült, sőt egyenesen szorong. – Az utóbbi

órákban eléggé felgyorsultak az események. Amióta riadót fújtak, nem is néztem internetet!– Akkor meg honnan tudja, hogy?...– Ha a járványügyi hatóság közleményt ad ki, az szóban is gyorsan terjed – felelte Ryman, és

elkínzottan lehunyta a szemét.– Az istenit, olyan fiatal volt még!– Szenátor úr, George-ot meggyilkolták. Egy Kellis-Amberlee-vírussal fertőzött nyilat lőttek ki rá,

ami beleállt a karjába. Egyáltalán nem számított erre, orvul, lesből támadták meg! És csupán azért,mert rájöttünk, mi folyik! – Ekkor visszafordultam Tate-hez, és fojtott hangon megkérdeztem: – Miszükség volt Eaklyre, kormányzó úr? Na és arra, amit a birtokon művelt? És azt mondd meg, te utolsóféreg, hogy Buffyt miért ölted meg? Azt még megértem, hogy én meg a nővérem az utadban álltunk, deBuffy mit vétett?

– Dave? – nézett Ryman is a kormányzóra.– Az országunknak szüksége volt egy olyan vezetőre, aki a változatosság kedvéért cselekszik is.

Valakire, aki nem fél megtenni, ami szükséges! Nem egy közönséges politikusra, aki csak papol aváltozásról, közben pedig fenntartja a status quót! – Tate itt mereven, szinte teljes nyugalommal nézetta szemembe, majd folytatta: – A Feltámadás után tettünk néhány célirányos lépést Isten és abiztonságunk felé, de az utóbbi időben ezek abbamaradtak! Az emberek félnek helyesen cselekedni!És ez a kulcsa mindennek. Az igazi félelem az, ami átlendíti őket a kicsinyes, alantasabb félelmeiken.És folyamatosan emlékeztetni kell őket arra, milyen értékeken nyugszik Amerika! – mennydörögte.

– Nem vagyok arról meggyőződve – szakítottam félbe –, hogy a Kellis-Amberlee terroristafelhasználása jó „emlékeztető” lenne. Ami engem illet, én inkább csak a valódi nevén nevezném:terrorizmusnak. Vagy emberiségellenes bűncselekménynek. Talán mindkettőnek. De ezt már a bírósághatásköre lesz eldönteni – fejeztem be, majd előrántottam Georgia pisztolyát, és Tate-re szegeztem.

A tömeg elcsendesedett: a politikai életben kiélezett ösztöneik megsúgták a jelenlevőknek, hogy ittbizony gyilkossági kísérlet van kibontakozóban.

– Biztonságos csatorna, hangaktiválás, Shaun Phillip Mason, ABF-17894, jelszó: teringettét.Mahir, hallasz?

– Igen, Shaun – érkezett a válasz a sípszó után, noha Mahir hangját némileg eltorzították az átvitelzökkenőmentességéért felelős adatvédelmi algoritmusok.

A biztonságos csatornákat csak egyszer lehet alkalmazni, de akkor egyszer milyen jól is jönnek!– Mi a helyzet?– Most lepleztem le Tate-et. Kezdj el feltölteni minden anyagot, és küldd át Georgia jelentését

Ryman szenátornak, hadd vessen rá egy pillantást.A kormányzó szeme dühös lángokat szórt, én meg rámosolyogtam.– Az egészet felvettem. De hát egy ilyen eszes ember, mint maga, biztosan tudja, nem? Aki olyan

eszes, hogy megkerülte a biztonsági rendszerünket, és megkörnyékezte a barátainkat!– Miss Meissonier józan gondolkodású volt, szerette a hazáját, és megértette, milyen nagy

kihívásokkal néz szembe nemzetünk!– makacskodott Tate megfeszülve. – Büszke volt rá, hogy a szent célt szolgálhatja!– Miss Meissonier egy fiatal, huszonnégy éves újságíró volt, aki verseléssel kereste a kenyerét –

javítottam ki. – Miss Meissonier a barátunk volt, és maga eltette láb alól, amikor már nem volt rászüksége!

– Dávid, mondja, igaz ez? – kérdezte Emily, az iszonyattól reszkető hangon.Eközben Ryman szenátor elővette a PDA-ját, és ahogy George utolsó sorait olvasta, minden

pillanattal öregebbnek tűnt.– Maga áll Eakly mögött? ... Na és a birtok?...A düh eltorzította az asszony arcát, és mielőtt én vagy a férje megakadályozhattuk volna, felugrott a

székéből, és nekiesett Tate-nek.– A lányom! Megölted a lányomat, te szarházi! Megölted a szüléimét! Rohadj el pokolban, te...Ekkor Tate megragadta Emily csuklóját, hátracsavarta mindkét kezét, és az egyik karjával

leszorította a nyakát. Felemelte a bal kezét – amit eddig az asztal alatt rejtegetett –, és egy műanyagfecskendőt tartott benne. Az asszony ezt nem láthatta, így továbbra is megpróbálta kiszabadítanimagát.

– David... – sápadt el a szenátor. – Dávid, ne légy őrült!– Megpróbáltam őket hazaküldeni, Peter – felelte Taté. – Megpróbáltam őket eltávolítani a

kampányról, a veszély útjából, az én utamból! Most pedig nézd meg, hová jutottunk miattuk! Itt tartoma karomban a drága kis feleségedet, és már csak egy egészen kicsi választ el minket a boldogvégkifejlettől. Megnyertem volna neked a választást! Az évszázad legnagyobb amerikai elnökévétettelek volna, mert mi ketten együtt újjáteremthettük volna a nemzetet!

– Semmiféle választás nem ér ennyit! – tiltakozott Ryman.– Emily, édesem, ne mozdulj!Az asszony nem értette, egyszerre elárulva érezte magát, de azért felhagyott a küzdéssel, Ryman

pedig megadón, kifelé tartott tenyérrel, felemelte a kezét.– Mit kérsz cserébe, hogy elengedd? A feleségemnek ehhez az egészhez semmi köze!– Attól tartok, most már van – ingatta a fejét Taté. – Most már senki sem sétálhat el csak úgy.

Ahhoz már túl messzire jutottunk. Talán ha hajlandó lettél volna hazaküldeni az újságírókat –fröcsögte undorral vegyes gyűlölettel –, lehetett volna másképp. De késő bánat, eső után köpönyeg,igaz-e?

– Azonnal tegye le a fecskendőt, kormányzó! – kiáltottam, rászegezve a pisztolyomat. – Engedje elMrs. Rymant!

– Shaun – szólalt meg Mahir hangja a fülhallgatómból. – A járványügyi hatóság figyeli aközvetítésünket! Nem állítják le a vételt, de hallják, az egész biztos! Dave és Alaric ügyelnek, hogy

simán menjen, de nem tudom, mit tehetnek, ha elvágják az összeköttetést!– Nem fogják, igaz, dr. Wynne? – kérdeztem, és már én is beleszédültem abba, hogy ilyen gyorsan

történik minden.El ne veszítsd a fejed, te idióta! – sziszegte George. – Mit képzelsz, annyira vágyom rá, hogy

egyke legyek?– Tartom magam, George – motyogtam.– Tessék? – kérdezte Mahir.– Semmi. Dr. Wynne, hall engem?Tudtam, ha a válasz igen, a járványügyi hatóság velünk van. Na de ha valaki más az...Recsegés hallatszott, majd a hatóság betört a csatornánkra.– Hallom, Shaun! – felelte dr. Joseph Wynne a jól ismert, déli akcentussal színezett hangján, mely

elvegyült Mahir káromkodásával. – Veszélyben vannak?– Nos, úgy fest a helyzet, hogy Tate kormányzó injekciós tűt szegez Mrs. Ryman nyakához, és

kiindulva abból, hogy az eddigi lövedékek Kellis-Amberlee-vírust tartalmaztak, nem alaptalan afeltételezés, hogy most is ez a helyzet – jelentettem. – Fegyvert szegezek rá, de attól tartok, ha le islövöm, előtte még beleszúrja a tűt Emilybe!

– Úton vagyunk! – biztosított dr. Wynne. – Addig fel tudja tartóztatni?– Igyekszem! – feleltem, és minden erőmmel Tate-re összpontosítottam, aki szenvtelen arccal

bámult. – Lássa be, kormányzó, hogy vége! Maga is jól tudja. Tegye le szépen azt a fecskendőt, hogylegalább eggyel kevesebb gyilkosság száradjon a lelkén!

– Ez nem valami diplomatikus, Shaun – jegyezte meg dr. Wynne.– Ennyi telik tőlem – vontam vállat.– Shaun, kivel beszél? – kérdezte Ryman már-már hisztérikusan (valószínűleg nem tett jót az

idegeinek, hogy egy megszállott pszichopata élő vírust tartalmazó fecskendőt szegezett a feleségenyakához).

– Dr. Joseph Wynne-nel, a járványügyi hatóságtól – feleltem.– Mindjárt ideérnek!– Ó, hál’ istennek! – sóhajtott a szenátor.– Még mindig nem teszi le a fecskendőt, kormányzó? – próbálkoztam újra. – Maga is tudja, hogy

vége!Tate most már habozott; felváltva nézett a szenátorra és rám, majd tébolyult tekintete a rémült

tömegen állapodott meg. Hirtelen mintha legyűrte volna a fáradtság. A fejét ingatta, és így szólt:– Maguk mind bolondok, egytől egyig! Megmenthették volna az országot! Újra felemelhették volna

Amerikát a régi erkölcsi magasságába! – tajtékzott, és az Emilyt tartó karja elernyedt.A nő végre ki tudta szabadítani magát, és férje óvó karjaiba menekült. Ryman szorosan magához

ölelte, és pár lépést hátrált vele. A kormányzó már ügyet sem vetett rájuk, s engem vett célba:– A nővére egy tehetségtelen firkász volt, egy ribanc, akit maga a Kellis is megkaphatott volna egy

jó sztoriért! Egy hét alatt elfelejtik, mert éppen annyi kell a szeszélyes, söpredék közönségüknek, hogyúj szenzációt találjanak maguknak. Rám viszont, Mason, mindig emlékezni fognak. A mártírokat nemszokás elfeledni.

– Majd meglátjuk – mondtam.– Nem – felelte. – Nem látjuk meg.Azzal a saját combjába döfte a tűt, s a fecskendő teljes tartalmát magába injekciózta.Emily fölsikoltott, Ryman pedig torka szakadtából üvöltött, hogy mindenki azonnal húzódjon hátra,

menjenek a liftekhez, vagy egy másik helyiség zárt ajtói mögé, menjenek bárhová, csak minél

messzebbre ettől a szörnyetegtől, aki bármelyik pillanatban egymagában újabb fertőzéshullámotindíthat el. Tate kormányzó továbbra is engem nézett, és hátborzongató nevetés tört fel belőle.

– George – mondtam, miközben célba vettem Tate-et.Tele volt a tár, de tudtam, hogy egy golyó is elég lesz.– Ezt figyeld, George!A pisztoly dördülését kis híján elnyomta a pánikba esett tömeg sikoltozása!Tate kormányzó előrezuhant, bemocskolva az asztalt azzal a gusztustalan mócsinggal, ami a fejéből

maradt. Arcán a halála előtti pillanatban megdöbbenés és valamiféle groteszk kifejezés jelent meg.Továbbra is rászegeztem a pisztolyt, hátha még megmozdul. Bár ez nem történt meg, a biztonságkedvéért még három golyót beleeresztettem. Sosem lehet tudni.

Az emberek persze nem nyugodtak meg egy varázsütésre, továbbra is sikoltoztak, és hanyatt-homlok menekültek. Mahir meg dr. Wynne egymást túlharsogva követelte tőlem a helyzetjelentést;már vagy huszadjára kérdezték, hogy jól vagyok-e, és sikerült-e megakadályoznom a fertőzésterjedését. Egészen belefájdult a fejem, így hát kihúztam a fülhallgatót, és letettem az asztalra. Haddmondják a magukét, én ugyan nem hallgatom tovább, elég volt.

– Láttad, George? – suttogtam.Hogy mikor tört ki belőlem a sírás? Nem tudom. Nem is számít. Tate vére pontosan ugyanúgy

nézett ki, mint George-é, most még vörösen csillogott, de tudtam, hamarosan megalvad, barnávászíneződik, és úgy, ahogy van, feledésbe merül, a világon senki nem fog emlékezni rá.

– Lelőttem! Lelőttem, azért, amit veled tett!Jól van, Shaun, simogatott a hangja.Ryman szenátor egyre a nevemet kiáltozta, de messze volt.Tudtam, hogy Steve meg Emily úgysem engednék ide, egy friss, fertőzött hulla közelébe, így amíg a

járványügyi hatóság meg nem érkezik, egyedül maradhatok. Egyedül. Tetszett a gondolat.Tettem két lépést, kihúztam egy széket, és leültem, úgy, hogy azért a fél szemem még Tate-en

legyen. Biztos, ami biztos. Az asztalon egy kosárnyi kenyérrudacska állt, a rémült vacsoravendégekhagyták ott, amikor elmenekültek. A szabad kezemmel kivettem egyet, s miközben továbbra is Tate-reszegeztem Georgia pisztolyát, ráérősen falatozni kezdtem. Tate nem mozdult. Én sem. Amikor ajárványügyi hatóság negyedóra múlva megérkezett, és átvette az irányítást, még mindig ugyanúgyültünk, és vártunk: Taté, arca maradványaival a lassacskán megalvadó vérébe bukva, én meg az egyikkezemben a rászegezett pisztollyal, az ölemben meg a kenyérrudacskás kosárral. A hatóság embereilezárták az épületet, és felszólították a jelenlévőket, hogy sorakozzanak a vér-vizsgálathoz. Nekem ismennem kellett, de távolodva is addig figyeltem Tate-et, amíg csak tudtam, hátha mégis észreveszekvalamit, ami arra utal, hogy nincs vége, még maradt feladatom. Nem mozdult többé, és George semszólt többet – magamra hagyott az elmém kongó sötétjében.

Megérte, George? Megérte? Ha tudod, mondd meg, mert én, istenemre mondom, nem tudom!Nem tudok már semmit.

EPILÓGUSMEGHALNI ÉRTED

Ha még egyszer valaki azt meri mondani, hogy „sajnálom”,

esküszöm, orrba vágom. Mert az, hogy sajnálja, semmin nem változtat;annyit ér legfeljebb, hogy újra ráébredek: ez már megmásíthatatlan.

Ez most az én világom, és nem akarok benne élni!(SHAUN MASON)

Szeretem az öcsémet.Szeretem a munkámat.Szeretem az igazságot.

És remélem, soha nem kell választanom köztük.(GEORGIA MASON)

Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Istenben. Azt hiszem, valami hittérítő lehetett,de akkor is jó kérdés. Hogy hiszek-e Istenben? Hogy valaki a világunkat szándékosan teremtetteolyannak, amilyen, és hogy a halál után vár ránk valami odaát? Hogy ennek az egészértelmetlenségnek mégis van valami célja? Nem tudom! Bárcsak rávághatnám, hogy „Igen,persze!”, vagy éppen azt, hogy „Á, dehogy!” – de mindkettőre van némi bizonyíték. Jó emberekhalnak értelmetlen halált, kisgyerekek éheznek, korrupt emberek jutnak hatalmi pozícióba, ésszörnyű, gyógyíthatatlan betegségek tombolnak a Földön. De itt van nekem Shaun; talán azegyetlen ember, aki miatt mégis érdemes élni. Itt van nekem Shaun.

Tehát: van-e Isten? Bocs, hogy kitérek a válaszadás elől, de fogalmam sincs!

(„KÉPESLAPOK A FALRÓL” – GEORGIA MASON KIADATLAN ÍRÁSAI,2040. ÁPRILIS 17.)

Harminc

A járványügyi hatóság három hónappal később kiadta Georgia hamvait. Máskor, tekintve a halálkörülményeit, jóval hosszadalmasabb a folyamat, de – nagy szerencse, ugye? – a nővérem nemzetközihírességként halt meg. Márpedig az ilyesmitől rögtön lesz az embernek egy csomó barátja a felsőbbkörökben. Akár még a járványügyi hatóságnál is, amelynek vezetősége szorgalmasan böngészi a belsőfájljait, hogy rábukkanjon Tate névtelen „támogatóira”. Amikor dr. Wynne a feletteseihez fordultazzal a kérelemmel, hogy szolgáltassák ki nekünk Georgia hamvait, megtették. Talán mert nemakarták, hogy a következő vezércikkünk pont őket pellengérezze ki. Mostanság persze ezt senki nemakarja. Idővel majd csökken a népszerűségünk – Mahir már jelezte, hogy naponta kopnak azértékelések egy-két százalékkal, mert az emberek új érdekességek után néznek –, de így isbebetonoztuk magunkat a vezető híroldalak közé. „Világvége Afterparty: olyannyira elkötelezettek azigazság iránt, hogy meghalni is hajlandók érte!” Valószínűleg még ennél is jobban undorítana azegész, ha legalább annyit nem értünk volna el vele, hogy Georgia hazakerült.

Dr. Wynne személyesen hozta el az urnát, egy üde arcú, szőke hajú doktornővel, akire emlékeztema memphisi kalandunk idejéből. Dr. Kelly Connolly. Ő adta át azt a rengeteg üdvözlőlapot, melyeket ajárványügyi hatóság alkalmazottai saját kezűleg írtak szerte az országból, majd közölte, hogy a WHO-tól és az USAMRIID-tól háromszor ennyi érkezett. Mindezt kivörösödött szemmel adta elő; látszott,hogy sokat sírt. Amikor Buffy meghalt, csak a vádakat kaptuk, hogy át akarjuk vágni a világot. Most,hogy George ment el, velem együtt gyászolt a világ. De én nem akartam, hogy velem együtt gyászoljona világ. Csak azt akartam, hogy George jöjjön haza.

Az új címemen kellett volna keresnie. Elgyötörtén, megviselten, az összeomlás szélén érkeztemmeg a kampánykörútról a szüléink házába, és hamarosan rájöttem, hogy ez már nem az otthonom. Aszobám egybenyílt George szobájával, és ő nem volt ott! Folyton-folyvást azon kaptam magam, hogyott állok a szobájában, úgy, hogy azt se tudom, hogy kerültem oda, és már várom, hogy rám kiabáljon,amiért nem kopogtam. Persze hiába vártam, így hát összecsomagoltam és eljöttem. Távol akartamlenni a szellemektől. Meg Masonéktől.

Mert, mint mondtam, George meghalt, és velem gyászolt az egész világ – kivéve őket. Ó, szó seróla, a nyilvánosság előtt úgy tettek, ahogy ilyenkor kell, mondták, ami a helyzethez illik, ésprodukálták a megfelelő gesztusokat. Apa írt egy cikksorozatot, melyben összehasonlította az egyén ésa közösség felelősségét, és visszatérő elemként hivatkozott szeretett fogadott lánya „hősiesáldozatára” – mintha attól hitelesebbé válnának a felhalmozott közhelyei. Néhányaknál működhetett astratégia, mert évek óta nem kapott ilyen magas értékeléseket. Elvégre George nemzetközihírességként halt meg. Csak nem lehet haragudni, ha egy ember ebből tőkét kovácsol? Nos, énharagudtam, higgyétek el, haragudtam, és nem is akármennyire.

Georgia és én megfogalmaztuk a végrendeletünket, amint a törvény a munkánkhoz előírta, s nohamindig is arra számítottunk, hogy én előzöm meg őt, mindketten csatoltunk egy-egy záradékot arra azesetre, ha a másiknál előbb halunk meg. Az enyémben az állt, hogy ha én halok meg hamarabb,mindenem az övé, minden kiadott és kiadatlan szellemi termék; és ő is hasonlóképpen rendelkezett, hafordítva történne. Arra az eshetőségre is gondoltunk, hogy egyszerre halunk meg, és gondoskodtunkróla, hogy Masonék ekkor se tehessék rá semmire a kezüket. Rögzítettük, hogy ebben az esetbenminden Buffyra száll, és ha ő is velünk talál halni akkor, amikor mindketten odaveszünk – leginkábbolyasmire gondoltunk, hogy a furgon lerobban egy fertőzéshullám kellős közepén –, az anyagok Mahirtilletik. Az volt a célunk, hogy az oldal fusson tovább, és a hírek a megfelelő kezekben legyenek.

Masonékat tizenhat éves korunk óta még csak meg sem említettük az örököseink sorában, de erre őkvalószínűleg nem jöttek rá, mert három napja se voltam otthon, máris a kiadatlan fájljaival nyaggattak,hogy ruházzam át rájuk azokat.

– Ő is ezt akarná – bizonygatta Apa komor, fennkölt hangon.– Majd mi gondját viseljük, te pedig szabadon építheted a saját karrieredet! Georgia nem akarná,

hogy az öröksége gondozására tedd fel az életed!– Most már a világ élvonalbeli irwinjei közé tartozol – tette hozzá Anya. – Önállósulhatsz.

Bármilyen elképzelést megvalósíthatsz! Akár még a Yosemite-ba is bejuthatsz, és...– Én jól tudom, mit akart! – csaptam az asztalra, és faképnél hagytam őket. Talán még most is ott

ülnek, és nem hajlandók belátni, hogy vesztettek.Másnap reggel már költöztem is.Két hétig egy kanapén húzta meg magam, helyi bloggerek albérletében, akik tudták, mi a pálya,

aztán saját lakást béreltem. Egy hálószoba, olyan elavult biztonsági rendszerrel, hogy a hely elátkozottlett volna, ha történetesen nem egy ennyire jó biztonsági besorolású övezetben van – és itt legalábbnem ólálkodtak a szellemek meg az opportunista szülők. Persze George is velem tartott, mindencuccát elhoztam, a költöztetők szépen bepakolták őket a kartondobozokba... De életében sosem járt itt,így néha előfordult, hogy nem éreztem annyira a hiányát. Akár egész percekre is megszűnt a fájdalom,és elringatott az illúzió, hogy a világ olyan, amilyennek lennie kell.

Dr. Wynne és dr. Connolly a temetés előtti napon hozták el a hamvait. Én nem így időzítettemvolna, jó lett volna egy kicsit a kezemben tartani, és jó lett volna, ha van egy kis időm lenyugodni, dea körülmények másként alakultak. Ryman szenátornak ugyanis csak ez az egy nap felelt meg, és nagyonkérte, hogy akkor tartsuk a búcsúszertartást, amikor ő is részt tud venni rajta. Figyelmen kívülhagyhattam volna, de a csapatunk nem tudott elszakadni a szenátortól – aki derekasan küzdött, ésnyerésre állt az egyre ádázabb harcban. Magdalene, Becks és Alaric is megérdemelték, hogy végsőbúcsút vehessenek George-tól, főleg miután átvették az oldalt, onnan, ahol George, Buffy meg énabbahagytuk.

Az irwineket most már Becks vezeti – amikor azt mondtam, hogy nekem többé nincs ehhezgyomrom, komolyan gondoltam!

Az adminkodás elég izgalmat jelent számomra, legalábbis egyelőre. Mahir és Magdalene szépenviszik a rovataikat, a mesé-lőknél még meg is ugrottak az értékelések. Magdalene sokkalösszeszedettebb Buffynál, még ha a műszaki ismeretekhez és a kémkedéshez nem is fűlik a foga. Talánjó is, hogy nem ennyire sokoldalú; a sokoldalúsággal már megjártuk egyszer.

Mahir gépe a temetés napján, tizenegy órakor érkezett Londonból. Az utasfelvevő zónában vártamrá, a reptér karanténkerítése mellett, és reméltem, hogy kiszúrom a tömegből. Ezen felesleges voltaggódnom, mert a gépe szinte üresen érkezett, és egyébként is annyit láttam őt a monitoron, hogy százközül is felismertem volna. Ugyanaz az üres értetlenség ült a tekintetében, amit a sajátomban láttamminden reggel a fürdőszobatükörben, az a fajta tagadás, ami akkor szokott megjelenni, amikor a világ,minden előzetes figyelmeztetés nélkül, a feje tetejére áll.

– Shaun – rázott velem kezet –, úgy örülök, hogy végre személyesen is találkozunk... Bár jobbkörülmények közt került volna rá sor!

– Ezt George küldi – mondtam, és megöleltem, mire ő habozás nélkül viszonozta a gesztust. Addigálltunk ott és zokogtunk egymás vállán, amíg a biztonsági őr ránk nem szólt, hogy menjünk innen, vagybezárnak minket, amiért megszegtük a karanténra vonatkozó szabályokat. Inkább odébbálltunk.

– Mi újság? – kérdezte Mahir, amikor felhajtottam a főútra.– Semmit nem használhattam a gépen!

– Rick írt, hogy Ryman szenátor gépe a tieddel körülbelül egy időben landolt. A ravatalozóbantalálkozunk. Emily nem tudott eljönni, elnézését kéri – mondtam, s megráztam a fejem. – A múlt hétenküldött egy pitét. Egy igazi pitét. Fura egy nő!

– És Rick hogy éli meg az átmenetet?– Elég jól! Ahhoz képest, hogy azért lépett ki, mert a szenátor őt kérte fel az új alelnökjelölt

posztjára, nem őrült még meg. És ki tudja, még az is lehet, hogy nyernek. Az biztos, hogy a kenyeret ésa cirkuszi játékokat bőségesen szolgáltatják a népnek.

– Amerikai politika – rázta Mahir a fejét. – Rohadtul bizarr!– Ez van.– Ja, lehet, mindenhol ez megy – felelte, majd amikor már lefordultam a főútról, rám nézett, és

hirtelen témát váltott. – Annyira sajnálom, Shaun! Én... el sem tudom mondani, mennyire! Ugye,tudod?

– Tudom, hogy nagyon szeretett téged – feleltem. – Barátok voltatok. Sőt te voltál az egyik legjobbbarátja.

– Tényleg ezt mondta? – derült fel az arca egy pillanatra.– Igen, méghozzá egyfolytában!– Soha nem találkozhattam vele, Shaun! – kesergett Mahir, és a kézfejével megtörölte a szemét. –

Ez... ez nem igazág!– Tudom... – sóhajtottam, és már nem is bajlódtam vele, hogy letöröljem a könnyeim. Hetek óta

felhagytam ezzel. Talán ha hagyom szabadon kifolyni őket, egyszer maguktól elapadnak.– Nem tehetünk semmit. De hát talán mindig ez van. Nem tehetünk mást, mint elfogadjuk, ami

történt, és próbálunk vele megbirkózni.– Igen, úgy tűnik...– Legalább befejeztük a sztoriját.A ravatalozó parkolója zsúfolásig megtelt autókkal; a legkülönbözőbb blogok szerkesztői, a

kampánykörút résztvevői, a rokonokkal és barátokkal együtt, mind eljöttek, és alig fértek be. Abiztonságiak a téboly határán lehettek – ez a gondolat legalább halovány mosolyt csalt az arcomra, ésa tudatom egy hátsó zugából meghallottam, ahogy George is nevet.

Amikor beálltam a rokonok számára fenntartott parkoló legvégébe, Mahir kérdőn felém fordult:– Bocs, de lemaradtam valamiről? Mintha mosolyognál!– Nem – mondtam, és kinyitottam az ajtót.Majd a ravatalozó bejáratánál ott fognak állni az őrök a tesztelőegységekkel, a gyászolók meg már

alig várják, hogy részvétüket nyilváníthassák, és megosszák velem a könnyeiket: mintha érteném őket,amikor a magam könnyeit sem értem.

– Nem maradtál le semmiről.Amikor kiszálltam a kocsiból, Mahir még mindig furán nézett rám. Megálltam, és megvártam.– Gyere – hívtam. – Egy csomó ember vár minket!– Shaun?– Igen?– Megérte?Nem, suttogta George.– Nem – mondtam. – De ha azt nézzük, semmi sem éri meg.George elmondta az igazságot úgy, ahogyan látta, és az életével fizetett érte. Ugyanazt az utat jártam

be, mint ő, és én életben maradtam. Nem érte meg. De George megtalálta az igazságot, és ezt azérdemét már senki nem veheti el tőle. Próbáltam ebbe a gondolatba kapaszkodni, mialatt közeledtünk

a ravatalozóhoz, hogy búcsút vegyünk tőle. Végleg persze nem lehet, talán soha. De egyelőre eléglesz, nekem, George-nak és mindenkinek. Mert már nem lesz legközelebb.

– George! – suttogtam.Mi az?– Ezt figyeld!És azzal beléptünk.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSEz a könyv nem jött volna létre egy csapat elkötelezett, lelkes szerkesztő, lektor és szakértő nélkül.

Az orvosoktól és epidemilógusoktól a bátor vállalkozókig, akik hajlandók voltak kísérleti céllaláthajtani poggyászkocsival egy állványhídon, sokan voltak segítségemre mind a terepmunkában, mindaz elméleti háttér elsajátításában. A Feed világa csoportmunka által jött létre, és minden egyesrésztvevőnek mély hálával tartozom.

Rae Hanson és Sunil Patel csatlakoztak hozzám elsőként, és felbecsülhetetlen értékű információtnyújtottak a technológia, a politika és a média terén; továbbá megosztották velem az elképzeléseiketarról, hogy miként változna meg a szórakoztatóipar a zombik megjelenése után. (Rae még egytöklámpást is faragott, amely Georgiát és Shaunt ábrázolta, amint nagy ívben átrepülnek azombicsapat felett. Elképesztő barátaim vannak!) Amanda és Steve Perry voltak azok, akikhez avezeték nélküli technológia és a mobiltelefonok fejlődésével kapcsolatban bármilyen kérdésselfordulhattam; és sokat tanultam tőlük a miniatürizálás eljárásáról. Általuk, valamint a Masontestvérek furgonját megtervező Mike Whitaker révén ugrásszerűen javult a technikai tudásom.

Matt Branstad gondoskodott a fegyverek hiteles leírásáról, és kiapadhatatlan ötletforrásnakbizonyult, ha a zombiölés újszerű, izgalmas módszereire volt szükség. Michelle és Dávid McNeill-Coronado meséltek Sacramento helyi jellegzetességeiről (az állvány-hidat Dávid javasolta), ésközreműködtek a könyvben ábrázolt politikai atmoszféra kidolgozásában.

Brooke Lunderville és Melissa Glasser az orvosi szakismeretekben és terminológiában voltaksegítségemre, Debbie J. Gates pedig az állatokkal kapcsolatos részeknél működött közre. AlisonRiley-Duncan, Rebecca Newman, Allison Hewett, Janet Maughan, Penelope Skrzynski, Phil Ames,Amanda Sanders és Martha Hage folyamatosan olvasták a vázlatokat, és visszajelzést adtak akibontakozó cselekményről – nélkülük nem tudtam volna megcsinálni.

Végül köszönöm Kate Secor türelmét a késés miatt, Michelle Dockreynek pedig, hogy türelmesenhallgatott, valahányszor szükségét éreztem kibeszélni magam az alkotás folyamata során. Köszönömaz ügynököm, Diana Fox hősies erőfeszítéseit, a szerkesztőmnek, Dong Won Songnak, hogy kezdettőlfogva megértette a történet lényegét, valamint Tara O’Shea-nek és Chris Mangum-nak, továbbáhihetetlen csapatuknak, hogy a honlapomat létrehozták: www.MiraGrant.com. Ez a könyv nemszületett volna meg nélkülük, jelen formájában biztosan nem.

Cselekedjetek, amíg lehet.

JEGYZETEK

[1]Korallzátonyból felépülő szigetcsoport a Csendes-óceánon, a Marshall-szigeteken. 1946 és 1958 között az USA kísérletiatomrobbantásokat végzett a területen, amely utána lakatlanná vált.

[2]Orville és Wilbur Wright építették 1903-ban az első repülőgépet.[3]George Romero (szül. 1940): amerikai rendező, leginkább az Élőholtak éjszakája (1968) című zombifilmjéről és annak folytatásairól

ismert. Meg).: Barb(a)ra a film egyik főszereplője.[4]Buffy, a vámpírok réme, amerikai sorozat. 1997-2003.[5]Kalifornia délnyugati részén elhelyezkedő régió neve.[6]Steve Irwin, a „Krokodilvadász”, ausztrál természettudós, műsorvezető nevéből. (2006-ban egy tüskés rája támadása következtében

halt meg.)[7]A filovírusok a vírusok egy speciális családját alkotják, melyek a többi vírusnál nagyobbak (egy baktérium méretével rendelkeznek), és

a formájuk is eltér a legtöbb vírus gömb alakjától: a nevüket fonalra emlékeztető elektronmikroszkópos képükről kapták. (Filum [lat.] =fonal.) A filovírusok közé az Ebola és az Afrikából kísérleti majmokkal a németországi Marburgba behurcolt, így a városról elnevezettMarburg-vírus tartozik.

[8]Jon Stewart, amerikai televíziós műsorvezető, politikai kommentátor nevéből.[9]Dan Rather (szül. 1931), elismert amerikai újságíró, korábbi CBS-tudósító, népszerű műsorvezető.[10]A karibi térségben, a dél-afrikai partoknál, a Mexikói-öbölnél, Costa Rica környékén, Dél-Ázsiában, Floridában és Hawaiin honos

halféle (más néven közönséges delfinhal), húsa jellegzetes, erőteljes ízű.[11]„Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

(JOHN DONNE: Akiért a harang szól)[12]William Shakespeare: Hamlet. (Ford. Vajda Péter)[13]Edgar Allan Poe: A holló (részlet, ford. Tóth Árpád).[14]Utalás Erwin Schrödinger Nobel-díjas fizikus gondolatkísérletére.[15]„Szólj igazat, s az ördög elriad.” (WILLIAM SHAKESPEARE: IV. Henrik király. 3. felvonás, 1. szín. Ford. Lévay József.)[16]William Shakespeare: Rómeó és Júlia. 4. felvonás, 1. szín. Ford. Kosztolányi Dezső.[17]Utalás Edgar Allan Poe: A vörös halál álarca című novellájára, melyben egy járvány elől az udvartartásával együtt bezárkózó

herceg báljára mégiscsak beférkőzik a halál.

TARTALOMELSŐ KÖNYV A FELTÁMADÁS

EgyKettőHáromNégyÖtHat

MÁSODIK KÖNYV A HOLTAKKAL TÁNCOLÓHétNyolcKilencTízTizenegyTizenkettő

HARMADIK KÖNYV ESETTANULMÁNYOKTizenháromTizennégyTizenötTizenhatTizenhét

NEGYEDIK KÖNYV KÉPESLAPOK A FALRÓLTizennyolcTizenkilencHúszHuszonegyHuszonkettőHuszonháromHuszonnégyHuszonötHuszonhat

ÖTÖDIK KÖNYV TEMETÉSI JEGYZETEKHuszonhétHuszonnyolcHuszonkilenc

EPILÓGUS MEGHALNI ÉRTEDHarminc

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSJEGYZETEK