Északfölde (Szürkecsuklyás Testvériség)

MAGUS Északfölde Szürkecsuklyás Testvériség

Északfölde Nem hivatalos MAGUS világleíró kiegészítő

1


Északfölde Előszó

Tisztelt Olvasó, a Népek és birodalmak könyvsorozat egyik alapkötete, az Északfölde nyitó oldalairól köszöntünk Téged! E könyvben – illetve készülő ikertestvérében, a Délvidékben – Satralis varázsos világát, azon belül is főleg Ynev kontinensét tárjuk szemed elé. Tesszük mindezt reményeink szerint olyan gazdagságban és mélységben, melyre eddig – hitünk szerint – kevés példa akadt. Jelen kötet, ahogy címe is sugallja, a kontinens északi felén elterülő birodalmak és tájegységek életébe nyújt bepillantást. A puszta földrajzi tényeken túl igyekszünk valamennyit felvillantani a mögöttes összefüggésekből is, ezért ahol erre alkalom adódik, részletesebben tárgyaljuk az adott terület vagy régió gazdaságát, történelmét, társadalmi berendezkedését, néprajzát, vallását, kultúráját, valamint egyéb jellegzetességeit, különlegességeit.

Az Északfölde nem regény, nem is annak készült. Szándékaink szerint inkább afféle Ynev-enciklopédiaként érdemes olvasgatni mind őt, mind a déli kontinensfélt bemutató testvérét. Úgy véljük, a kötetben leírtak biztos alapot jelenthetnek bármelyik játékos számára; a M.A.G.U.S. világának újoncai ugyanolyan haszonnal forgathatják, mint Ynev veteránjai. Reméljük, hogy könyvünk minden mesélő bibliájává, a kalandok elkészítésének és megvalósításának nélkülözhetetlen eszközévé válik – de bizton állíthatjuk: rengeteg újdonságot és érdekességet rejt magában azok számára is, akik pusztán az eddig megjelent regényekből és kiegészítőkből ismerik Ynevet.

Ám mielőtt mindennek nekivágnánk, kötelességünknek érezzük, hogy mély tisztelettel fejet hajtsunk a M.A.G.U.S. szerepjáték megalkotói és szerzői előtt: az ő világokat teremtő fantáziájuk nélkül nem készülhetett volna el ez a könyv sem. Annál is inkább igaz ez, hiszen sok esetben elengedhetetlenül szükségesnek bizonyult az általuk korábban írott művekben lefestett jellegzetes alakok, helyszínek, tájak valamint egyéb adatok olykor szó szerinti, máskor kissé módosított formában történő átvétele illetve szerepeltetése.

Köszönettel tartozunk mindezért név szerint Borbás Istvánnak, Dacher Richárdnak, Galántai Jánosnak, Galántai Zoltánnak, Gáspár Andrásnak, Gáspár Péternek, Jakab Zsoltnak, Jeles Attilának, Kornya Zsoltnak, Kovács Adriánnak, Kun Józsefnek, Lakatos Péternek, Molnár Ákosnak, Novák Csanádnak, Nyulászi Zsoltnak, Oszlánszky Zsoltnak, Pálinkás Imrének, Sipos Józsefnek, Szalkai Lászlónak – továbbá mindazoknak, akik akár a legapróbb mértékben is hozzájárultak kedvelt képzeletbeli valóságunk megszületéséhez és kiteljesedéséhez. Természetesen azokról sem feledkezhetünk meg, akiket köszönet illet azért, mert munkánkat nem hátráltatták.

Végezetül el nem múló hálánkat és tiszteletünket fejezzük ki a Hetedkor legnagyobb utazója és felfedezője, Igrain Reval mester iránt, akinek Geoframia című korszakos művére munkánk során a lehető legnagyobb mértékben támaszkodtunk.

Krad óvja lépteit, bármerre is jár! Budapest, 2005.

Yardain

Tartalom

Előszó

2


A Teremtett Világ

Bolygók és kristályszférák Satralis A Kalandok Kontinense Ynevről általában A Hét Korról

Az Északi Szövetség

Ezredévek háborúi Beriquel

• Ismertető Doran

• Ismertető A Dwyll Unió

• Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom, vallás és kultúra • Városok és utak • Gazdaság • Tudnivalók

Eren • Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom és közigazgatás • Vallás és kultúra • Városok és utak • Gazdaság • Tudnivalók

Erigow • Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom • Közigazgatás • Vallás és kultúra • Városok és utak • Gazdaság • Tudnivalók

Gianag • Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom és közigazgatás • Vallás és kultúra • Városok és utak

3


• Gazdaság • Tudnivalók

Haonwell • Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom és közigazgatás • Vallás és kultúra • Városok és utak • Gazdaság • Tudnivalók

Ilanor • Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom • Vallás és kultúra • Gazdaság • Tudnivalók

Tarin • Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom és közigazgatás • Vallás és kultúra • Városok és utak • Gazdaság • Tudnivalók

Tiadlan • Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom és közigazgatás • Vallás és kultúra • Városok és utak • Gazdaság • Tudnivalók

Niare és Enoszuke

Áttekintés

Toron

A Második Császárság • Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom és közigazgatás • Vallás és kultúra

4


• Városok és utak • Gazdaság • Tudnivalók

A Quironeia

A tenger Abaszisz

• Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom és közigazgatás • Vallás • Kultúra • Városok és utak • Gazdaság • Tudnivalók

Az Északi Városállamok • A Kwyn’ Lior-alföld • Damak • Alessis • Caedon • Horen és Hamothan • A Tehysi Szövetség • A Yankari Pentád • Narvan • Antera • Rowon • Talavra • Arguren • Alidax • Keskellon • A Sinemosi Liga

Gro-Ugon • Domborzati és természeti adottságok • Társadalom • Gazdaság • Tudnivalók

A keleti barbárok • Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom • Vallás és kultúra • Gazdaság • Tudnivalók

5


A Távol-Nyugat

Ediomad • Áttekintés

Az északnyugati vadon • A Kermir-puszták • Daychín • Alidar és az Anublie-tóvidék • Kahre • A Fendor-tenger és a Snil-síkság • Tongoria • Fenyvesföld • A Himano-sivatag

A nyugati végek törpenépei • Zakrul • A tengeri törpék

A Riegoy-öböl melléke • Domborzati és természeti adottságok • Történelem • Társadalom és közigazgatás • Vallás és kultúra • Városállamok • Gazdaság

Sirenar • Áttekintés

Keilor pusztaságai • Az Aun Síkföld • Anuria • Az Ekbir-sivatag

A Sheralan

Az Elátkozott Vidék • Áttekintés

A Világ Gerince • Áttekintés

Erion • Godora és Erion történelme • A Smaragd-medence • A Város arcai • A Város lakói • Erion negyedei

6


FÜGGELÉK

I. Utazás és kereskedelem Yneven • Karavánok és teherbárkák • Szárazföldi járművek • Vízi járművek • Térkapuk

II. Árak és jövedelmek • Részletes árlista

III. Index • A kötet szószedete

IV. Térképmelléklet • Északfölde lobogói és címerei I-II. • Ynev domborzata III-IV. • Ynev növényzete V-VI. • Az Északi Szövetség domborzata VII-VIII. • Az Északi Szövetség növényzete IX-X. • A Quironeia domborzata XI-XII. • A Quironeia növényzete XIII-XIV. • A Távol-Nyugat domborzata XV. • A Távol-Nyugat növényzete XVI. • Jelmagyarázat

sorozatszerkesztő: Yardain

7


Az Északi Szövetség Kivont karddal büszkén megáll Deratho a szirt magasán, lába előtt felhős a táj, tej-szín könnyek fátyola száll. Domb tövében serege vár: deli vitéz tízezerszám. Egyet suhint, kettőt kaszál, oszlik a köd kardja nyomán, s hogy a látvány elébük tár száz faluval ékes lapályt, a sokaság emígy kiált: Bajnokunk! csak előttünk járj, s lebírjuk e földek hadát, ha népünktől elvitatná vérrel szerzett örök jogát... [részlet a Deratho-ének haonwelli változatából]

Domborzati térkép Növényzeti térkép

Ezredévek háborúi

Vörös és fekete lobogók csattognak a szélben a véráztatta csatatereken; jóllakott hollók járnak a vonuló seregek nyomában; hadvezérekről és legendás harcosokról szóló történetek születnek a nép ajkán azon a tájon, ahol egyetlen szót ismernek a békére, de ötvenet a viszályra és a háborúra. Észak-Ynev hetedkori történelmét Toron és az Északi Szövetség állandó szembenállása határozza meg, amely időről időre pusztító háborúkban tör felszínre. A mély, megosztó ellentét okainak megértéséhez egészen az Ötödkor hajnaláig kell a múltba visszatekintenünk.

Az embernem első civilizációja, a Nyugati-óceántól a Quiron-tenger déli partjáig nyújtózó Nagy Crantai Birodalom területén már évezredek óta vívták öldöklő háborúikat az utódállamok – a Felhőtartományok, Kelet-Cranta és a Tengeri Birodalom –, amikor a P.e. XVIII. évezred végén idegenekkel zsúfolt hajók futottak be a Riegoy-öbölbe. Az új hazát kereső jövevények, a kyrek Calowynről érkeztek, hogy aztán alig száz év leforgása alatt uralmuk alá hajtsák Észak-Ynev nagyobbik felét. A Quiron-tenger déli partvidékén még körülbelül ezer éven át fennmaradó crantai utódállam, a Tajték Trónus Birodalmának meghódításáig a mai Északi Szövetség területe alkotta Kyria központi régióját; a főváros, Enrawell is a mai Erigow helyén feküdt. E vidék kitüntetett szerepét és gazdagságát a következő évezredekben, a birodalom fénykorában is megőrizte, amikor a legalább kétszázötvenmillió lelket számláló Kyr Császárság befolyása a Sheraltól Enoszukéig terjedt. A virágzásnak Orwella megtestesülése és a rákövetkező ötszáz éves háború vetett véget, habár az általános hanyatlás első jelei már korábban tapasztalhatóak voltak. Az egyik intő jel a szolganépek vallásainak és önállóság iránti vágyának feléledése volt, ami aztán a Hatodkorban a Dawa Mágusbirodalom létrejöttéhez vezetett. A Fendor-tenger és a Marvinella-öböl ölelte ország eleinte ép és viszonylag megkímélt tartományait a Ryeki Démoncsászársággal vívott értelmetlen, ezernyolcszáz évig tartó háború változtatta sívó pusztasággá. Hosszú időbe telt, míg a majdani hercegségek földje

8


megtisztult a terhes örökségtől, az itt kísértő mágikus viharoktól, kóbor lelkektől és démoni entitásoktól. A pyarroni időszámítás fordulójára Északföldén a legsűrűbb sötétség lett úrrá. A két kivérzett birodalom csupán barbárságba zuhant törzsi királyságokat, vándorló ork hordákat és utolsó kőig elpusztított városokat hagyott maga után; csak Shulur környékén és Tiadlan földjén éledeztek a hetedkori civilizáció csírái. Az új kor kezdetének ma a P.sz. V–VI. század népvándorlásait tartják, amikor dwoonok, ilanoriak és irlavok (ervek) rajzottak elő a nyugati erdőségekből és pusztákról, hogy új államokat alapítsanak. Az irlavok elérték és meghódították Tiadlant is, ahol apránként kialakult az ország mai hatalmi rendszere. Ez egybeesik az első pyarroni hittérítők érkezésének időszakával. Az Erv Királyság ugyan alig kétszáz évig állt fenn, de ezalatt sikerrel vette át a pyar kultúrát és értékrendet, valamint a lovagi hadviselést. A széthulló királyság központi tartományait a VIII. század végén az utolsó uralkodó, Oldó Haragan osztotta három részre – ezekből jött létre Eren, Gianag és Haonwell. Erigow, a korán függetlenné vált egykori koronahercegség területére és befolyására nézve hamarosan felülmúlta szomszédait, ahogy sorra foglalta el a Marvinella-öböl mellékének apró országait. A Dwoon Királyság megalapításával látszólag kialakult Észak mai képe, amelyen csak a törpék bevándorlása és letelepedése változtatott a XIII. század elején. Közben azonban megerősödött a P.sz. 170-ben császársággá vált Toron, amely a III–XI. század között fokozatosan meghódította a Quiron-tenger északi partvidékét, majd a mai keleti tartományainak megszerzéséért 1142–45 között folyó hadjáratban fölényes győzelmet aratott Erigow és Tiadlan felett. E küzdelmek később az I. zászlóháború nevet kapták, mivel Észak hadszínterein ekkor tűntek föl az első Vörös és a Fekete Lobogók Erigow hercege és Toron császára kezében.

A szövetséges birodalmak két roppant táborát meghatározó Lobogók jelképei és egyben kirobbantói a kétezerötszáz éve folyó háborúságnak, ám arra még a legnagyobb bölcsek, istenektől ihletett próféták sem találtak választ, honnan és milyen céllal kerültek Ynevre. Sejthető viszont, hogy minden lobogó sugallatokkal és jóslatokkal segíti gazdáját vagy inkább választott társát, akivel igen szoros, élethosszig tartó lelki kapcsolatot épít ki. Hordozójából mindig befolyásos és nagyhatalmú személy válik, már ha annak előtte nem lett volna az.

Vörös Hadurak

I. P.sz. 1132 – Senimoro Daitar, Erigow nagyhercege. A zászló gazdája ma III. Dagatere nagyherceg.

II. P.sz. 1195 – II. (Hadúr) Haron, Tiadlan királya. A lobogót békeidőben ma is az uralkodó őrzi, ám háború idején hordozója a mindenkori dorcha, jelenleg Shirin wri Kriles.

III. P.sz. 1251 – Torof Nelhac, a tarini törpék királya. Jelenleg Torof Oggi király tölti be ezt a tisztséget.

IV. P.sz. 1255 – I. Belgrand, Eren hercege. Mai hordozója Eligor, a Kék Herceg. V. P.sz. 1450 – a Titkos Szekta alapítója. Az ötödik Lobogó mai gazdája a Szekta nagymestere. VI. P.sz. 1678 – Eriah Nan Ruún, Ilanor thánja. Mai utódja Khar Nan Duriff. VII. P.sz. 1680 – Garyn da Ranga, a dwoon Ranil Rend nagymestere. A Lobogó mai hordozója

egyenes ági leszármazottja, Ral da Ranga. VIII. P.sz. 2885 – Sirenar egyik, akkoriban Unnamaliar néven ismert rehynnje. A zászló

jelenlegi birtokosát Horianarnak nevezik, de vélhetőleg személyében – ha testében nem is – ugyanaz az óelf.

IX. P.sz. 3457 – Kalhum se Damman erigowi kóbor lovag. A „Kalandozók Lobogójának” holléte ismeretlen, hordozója jelenleg vélhetően nincsen.

9


Fekete Hadurak

I. P.sz. 1125 – VII. Rayass Ychín Echhyris, Toron császára. Az első Fekete Lobogó mai gazdája XI. Rounn császár.

II. P.sz. 1448 – Quhirr Treahad Császári Lélekőr, Tharr főpapja. A posztot ma Cham Hryssus Lélekőr tölti be.

III. P.sz. 1729 – Hiere Otlokir obasz vezér, későbbi aszisz nagykirály. A lobogó ma a zászlóőri testület őrizetére van bízva, melynek feje Tomar Jardechias, a Vérkehely boszorkánymesteri rend nagymestere.

IV. P.sz. 2231 – Enue Aghven, a Kard Testvériség nagykomturja. Jelenkori utóda Arnil dhu Agron gróf és nagykomtur.

V. P.sz. 2359 – Raetha Rawia, Alidax boszorkányúrnője. Mai birtokosa kései utóda, Sinil Dialaid.

VI. P.sz. 2401 – Gobarad, Davares hercege. A Lobogó jelenlegi birtokosa III. Zorkast rowoni fejedelem.

VII. P.sz. 2791 – Amatana no Kijosi amatu, későbbiekben Enoszuke császára. A Lobogó hordozójának tiszte ma betöltetlen.

VIII. P.sz. 2877 – Varagh H'rgg-Goroth, Ediomad főhierarchája, aki azóta is az ereklye birtokosa.

IX. P.sz. 3095 – Ubluch, a keleti barbárok nagyfejedelme. Mai gazdája Dacchul kán, Lielroga fejedelme.

(A feltüntetett évszám azt jelzi, mikor bukkant fel a Lobogó, a név pedig első hordozójára és annak tisztségére utal.) Ma a zászlók száma évezredes gyarapodás után mindkét oldalon kilenc. A Vörös és Fekete

Lobogók nagyjából azonos erejű hatalmat képviselnek, de hordozónak más-más világlátású teremtményeket választanak. Ha az ynevi historikusok általában részrehajló véleményétől el is tekintünk, talán annyit kimondhatunk, hogy a vörös zászlók hordozói olyan kultúrák gyermekei, amelyek alapvetően tiszteletben tartják az emberi életet, míg a másik oldalon állóknak ez igen kevéssé számít.

Részben az első Lobogók megjelenése, részben a szorító kényszer terelte együvé az Északi Szövetség alapító államait 1249-ben, a II. zászlóháború előestéjén. Eren, Erigow, Gianag, Haonwell, Ilanor, Tiadlan és az újonnan alapított törpe királyság követei meglehetősen laza, csupán a Toron elleni katonai segítségnyújtásról szóló szerződést fogadtak el, ami még egymás elleni háborúikat sem gátolta meg. A Toronnal való kereskedelem elé sem gördítettek akadályt, ami gazdasági szempontból igen bölcs döntésnek bizonyult. A Szövetséghez 1457-ben csatlakozott Doran, majd 1678-ban a Dwyll Unió.

A II. évezred további zászlóháborúiban a hadiszerencse forgandónak bizonyult: a harmadik a Dwoon Királyság időleges széthullásával és Erigow megszállásával végződött, míg az ötödikben Észak seregei mértek súlyos csapást Toronra. A már-már Shulurt fenyegető erv és dwoon seregek vezérei csak Tha’ushur, a sírjából feltámadt ork hérosz vezette hadak győzelmének hírére voltak hajlandók tárgyalóasztalhoz ülni, de így is elképesztő összegű hadisarcot sikerült kisajtolniuk a déli birodalomból.

Toron okult a kudarcból, és terveihez igyekezett megfelelő szövetségeseket találni. A következő ötszáz békeévet arra használta föl, hogy befolyása alá vonja a Quiron-tengert, illetve elterjessze Tharr hitét Abasziszban és a Városállamokban egyaránt. Sikerült szétbomlasztania az Északi Szövetség egységét is: Eren pusztító háborúba keveredett szomszédaival, így felkészületlenül érte a 2245-ben

10


bekövetkező támadás. A fényes toroni győzelem eredménye az ereni határvidék megszállása és Tiadlan sinemos-tengeri kijáratának elfoglalása lett.

A következő három zászlóháborút összefoglalóan Tengeri Háborúk néven emlegetik. Az Északi Szövetség felismerte, hogy Toront csak hátországában képes meggyengíteni, ezért minden erejét a Sinemos-tenger megszerzésére és megfelelő flotta kiépítésére fordította. E három, a XXV–XXIX. század között vívott nagy összecsapás fő hadszínterei a Városállamok és a Quiron-tenger voltak, ahol már az északi seregek jelenléte nélkül is folyamatos küzdelem dúlt. A birodalom türelmetlen, erőszakos módszerekkel terjesztette Tharr hitét a tenger déli partvidékén – melyet a kezdetektől Új-Kyria második tartományának tekintett –, így a pyarronita országok védelméért folytatott harc hamarosan vallási színezetet öltött. A Kettős Hold országai a partvidéki kalmárvárosok szövetségét, a Sinemosi Ligát támogatták, míg a másik oldalon tevőlegesen is beavatkozott Abaszisz és Enoszuke. A 2899-es tennegari békében Toron végül elismerte vereségét és feladta déli gyarmatait.

Az Északi Szövetségnek nevezett, P.sz. 1249-ben létrehívott katonai szövetség zászlaját a két hold jelképe ékesíti, ezért tagjait gyakorta a Kettős Hold országaiként is emlegetik.

Beriquel

E titokzatos föld neve egyet jelent az ismert világ határával, amelyen túl már csak a mélytengerek szörnyei és vad viharai várnak az istenkísértő hajósokra. Nagy kegyben állhat az a Vizek Úrnőjénél, aki a Mer’Darayt elhagyva továbbra is észak felé irányozza hajóját, dacolva jéggel, alattomos szirtekkel és a délmutató összezavarodásával. Ez az oka annak, hogy Beriquelről keveset tudnak Ynev hatalmasságai, amely szabály alól csak a törpe Tudók kivételek, ám Bul Ruurig papjai még népük előtt is őrzik a rájuk bízott titkokat.

„A törpenép beriqueli aranykorának végét hóhajú idegenek érkezése jelentette, akikben a leírások alapján kyrekre ismerhetünk. A betolakodók felprédálták a törpék városait, akik a mélybe menekültek előlük, és kivárták a jövevények pusztulását. Figyelemre méltónak találom, hogy ennek az eseménynek sem az egykori enrawelli Kristálykönyvtár átirataiban, sem pedig a toroni levéltárakban nincsen nyoma – bár ez utóbbi kapcsán természetesen fenntartom a tévedés jogát. Ugyanakkor időszerűnek tartom a Nagytiszteletű Tanács előtt feltenni a kérdést: lehetséges-e, hogy az ynevi kyrek talán tudatosan törölték ki kudarcuk bizonyítékait népük emlékezetéből?”

részlet az Akroll Sazaddin dorani magiszter kutatásainak eredményeit ismertető beszámoló bevezetőjéből

A törpék hite szerint a Kőatya az idők kezdetén nekik teremtette a Nagy Szigetet – Bórogot –, amikor még sem Nap, sem holdak nem jártak az égen. Mítoszaik idilli helynek festik le Beriquelt, ahol békében és bőségben éltek korokon át.

Habár Ynev lakói tudomást szereztek Beriquel létéről, sem Kyria idején, sem pedig később nem

keresték föl partjait; igaz, a Hatodkor szörnyűséges századaiban erre nem is lett volna lehetőségük. A bórogi törpék viszont alighanem áthajóztak a tengeren, mert a dawai időket megelőző, töredékesen fennmaradt krónikákban több ízben említés esik a Peratlon-hegységben élő kicsiny népről, amely a hegyek mélyét lakja, és állandó háborúságban áll az orkokkal. Vélhetően ez okozta vesztüket is, mert

11


P.e. 1800 után többé nem esik róluk említés. Ezeket az iratokat háromezer éven át mesének tartották, és csak a Torof Miigan vezette honfoglalók érkezésével bizonyosodott be hitelességük.

A törpék hetedkori letelepedése az északi sziget iránt is felkeltette az érdeklődést. A II. évezred közepétől gazdag halászvizeket kereső erv tengerészek indultak az ismeretlenbe, őket fóka- és bálnavadászok követték. Apró, de tengerálló bárkáikkal elérték és benépesítették a tenger szigeteit, sőt a tőkehal- és heringrajokat követve Ynev északi partjai mentén eljutottak a Riegoy-öbölbe is. A későbbi kereskedelmi út feltérképezésében oroszlánrésze volt Niles Daraynak, a világutazónak és térképésznek, aki húsz éven át járta a Ghinnan Ters, azaz a Fehér-óceán vizeit. Miután hajójával hullámsírba veszett, a nép ajkán új nevet nyert e víz: azóta nevezik Daray Fehér Tengerének, Mer’Daraynak.

Az északi országok közül elsőként Tiadlan küldött telepeseket Beriquelre a P.sz. 2100-as évek

elején, ám ők hosszas kutatás után sem találtak semmi olyat, amiért megérte volna a zord tájon állandó kolóniát fenntartani, ahol még a gabona sem terem meg. A gyarmat rövid idő múlva elpusztult. Nem tudni biztosan, mi történt a telepesekkel: az utánuk kutató hajósok már csak elhagyatott épületeket és néhány tetemet találtak, a lakosság java része nyomtalanul eltűnt. A helynek elátkozott híre kelt, és ettől fogva kötéllel sem lehetett újabb merész vállalkozókat keríteni a sziget meghódítására. Beriquelen azóta sem telepedtek meg yneviek, noha partjait többször is körülhajózták.

„Sokan sokfélét mondanak arról, hogy mi okozta Khaan városának vesztét. Én ismerem csaknem az összes ilyen történetet. Azokat, amelyekben beriqueli törpék vagy ork kalózok pusztítják el Tiadlan telepeseit; azokat, melyek szerint bűbájos ragály viszi el őket, vagy egyszerűen éhen halnak; és az olyasféle dajkameséket is, amik szerint mondjuk tűnékeny káprázattá válnak egy ősi átok következtében. Elárulom, szórakozásképp én magam is ötlöttem ki pár hasonlót, mikor még bejáratos voltam a haonwelli udvarba. Aztán az a sajnálatos félreértés egy fibula kapcsán… de ezt inkább hagyjuk.

…Tehát tudni akarod, mi történt velük valójában? Ne akard. Én is csak sejtem, és ez a sejtés is elég ahhoz, hogy féljek a saját álmaimtól. Amit neked feltétlenül tudnod kell, az az, hogy léket ütök a fejedbe, ha magaddal csábítod a fiamat Beriquelre. Akkor is, ha ezért felköttet Doral Nan Altvik uraság.”

Hedric Sordanner, erigowi dalnok

Errefelé, a sarkkörön túl a tengert néha már nyáron is töredezett jégtáblák borítják, amelyeket lassan kelet felé sodor az áramlat. A Daray-tengert egy délről, Sirenar felől érkező erős sodrú tengeráramlat melegíti, amely Beriqueltől délnyugatra keveredik el a sarkvidék jeges tengervizével. Az év legnagyobb részében borús az ég, és erős szél fúj. Nyáron is hűvös van, de a tél különösen emberpróbáló, ilyenkor józan tengerész nem merészkedik ki a vízre. A jégtől elnehezült kötélzet, a matrózok arcába csapó jégszilánkok és az örökké átnedvesedett ruhák jelentik a kisebbik bajt; errefelé több hónapon át vagy köd borítja a tengert, vagy tomboló viharok uralják, amelyek semmilyen hajónak nem kegyelmeznek több emelet magas hullámaikkal.

Itt, a magas északon egész évben alacsonyan jár a nap, Beriquel legnagyobb részén már le sem bukik a nyári napforduló idején – de ennek megvan a böjtje: télen hosszú hetekig csak a csillagok világítanak, vagy az égiek fátyla, a sarki fény színes fényfüggönye lebeg az égen. Úgy tartják, ez a világ végét jelzi, amit megközelíteni sem lehetséges. Hogy mi van a fátylakon túl? Az északi partok lakóinak hite szerint az Istenek Hona; és üdvözült lelkek csilingelő kacagása hallatszik felőle a téli éjszakákon, amikor halk csendülések töltik be az eget.

12


A habokból kiemelkedő, hullámverte szigetek partjain madártelepek fehérlenek, a nyílt vizek fölött albatroszok lebegnek. A tengerészek jó ómennek tartják, ha egy-egy ilyen hatalmas madár szegődik a hajó mellé; úgy hírlik, ez Antoh személyes figyelmének jele. A sziklapadokon fókák heverésznek, a tengert orkák, belugák és más delfinek csapatai járják. Amilyen gazdag az állatvilág, olyan szegényes a szirteket borító növényzet; csak a szélvédett zugokban tengődnek göcsörtös fűz- és nyírbokrok, különben csupán haragoszöld fű és tarka zuzmó borítja a sziklákat. Nemcsak a meglazuló köveken veszélyes járni, de a fű között megbúvó költőüregekbe lépve is könnyen kitörhet az ember lába. A magasabb szigetek hegyeit hó födi; a völgyekben leereszkedő jégárak gyakran a tengerig nyúlnak, hogy fehéren ragyogó, veszedelmes jéghegyeket fiaddzanak.

Beriquel dombvidékein nagy, gubancos szőrű kérődzők csordái legelésznek, amelyeket ervül baertwikke (’havasi tulok’) néven illetnek. A széles szarvú, nagy testű állatokat nehéz becserkészni, mert a csordát őrző bikák igen vérmes természetűek. A vidék legádázabb ragadozója az Yneven is megtalálható szürkemedve mellett alighanem a srúg-farkas, amely a télre készülve dús fehér prémre cseréli acélszínű nyári bundáját. Erdőket csak a déli tengerpart közelében találni, ahol széltépte fenyvesek, havasi bükk- és nyírligetek kísérik a folyókat.

Az emberi jelenlétre mindössze azok a mélyvízű öblökben megbúvó, nyers kövekből rakott

kunyhók utalnak, ahol szükség esetén át lehet telelni. Némelyik sziget kikötője a bálna- és fókavadászok állandó találkozóhelyévé vált; valóságos kis falvak jöttek létre, ahonnan természetesen a templom és a kocsma sem hiányzik. Ide térnek be a tenger vadászai, hogy fókabőreikért és bálnazsírral teli hordóikért cserébe feltöltsék készleteiket. A Beriquel partjait övező szigeteken jó néhány ilyen telep található még a hírhedten viharos Északlátó-fok közelében is, ami az ismert világ legvégső pontja. A Mer’Daray hajósai alighanem a világ legjobb tengerészei, akik istenfélő és bajtársias közösséget alkotnak – hiszen csak Antohra és társaikra számíthatnak az elemekkel vívott állandó harcukban.

Időről időre persze expedíciók indulnak Beriquel belsejébe is, de közülük kevesen térnek vissza. Híradásaikból kiviláglik, hogy a parttól két-háromszáz mérföldnyire hatalmas hegység található, amelyet Reriquenának neveztek el. Csak a legmagasabb csúcsok emelkednek ki a mindent beborító jégtakaró alól, amelynek olvadó gleccserei kristályosan tiszta tavakat táplálnak. Senki nem volt képes áthatolni az örökké fújó jeges szelek birodalmán, így nem tudható, mi rejtőzik a jégmezők mögött. Némelyek erdőborította hegyoldalakat véltek felfedezni a látóhatár peremén, ám lehet, csupán tünékeny illúzió csapta be őket. Ebből errefelé akad bőven: többen láttak már fényből szőtt, fehér hajú harcosokat és karcsú épületeket megjelenítő, vándorló délibábokat.

Beriquel partmenti területeiről– az ottveszett felfedezők legnagyobb sajnálatára – az értelmes

lények sem hiányoznak. Városok romjai, a hegyek mélyébe vezető aknák, folyók felett átívelő kőhidak pillérei őrzik a törpék emlékét, akik azonban nem mind hagyták el a sziget partjait. A törpenépet megosztó viszályban a Lassok törzse Tyranno pártjára állt, és ők ma is a Romlás Urát, a Tüzek Szítóját szolgálják. Felszín alatti lakóhelyeikről kirajzva kíméletlenül levadásszák a területükön áthaladó utazókat, akik aztán becses áldozatként szolgálnak a Démoni Úrnak. Egymással is gyakran háborúzó kis csoportokban élnek, és féltékenyen őrzik területük határait. Éppolyan jó harcosok és kovácsok, mint Tarinban élő rokonaik, de civilizációjuk minden más tekintetben visszafejlődött. Rosszul kikészített prémeket viselnek, díszítőművészetük elnagyolt faragásokra korlátozódik.

13


Doran

Doran város és csatolt területei

Terület: 3000 négyzetmérföld (É-D ~75 mérföld, K-Ny ~50 mérföld) Népesség: 70 000 fő, fontosabb város: Doran (30 000 lakos) Átlagos népsűrűség: 23 fő/négyzetmérföld Államforma: magokrácia Lakosság: túlnyomórészt erv Nyelv: erv, közös, kyr, vanír, elf Vallás: a pyarroni és a törpe pantheon tisztelete, Ranil-hit, elf kalahorák Pénznem: korona


Az Arowin-hegység oldalában fekvő híres városállam a Szövetség szíve és Északfölde egyetlen

nagy varázslóiskolájának otthona. A kis Gidan folyó fölé magasodó Unikornis-dombon hajdan Kyria-szerte híres Igere-szentély állt, amit a P.e. VIII. században három pap-mágus, Vinidius Artemora, Quirin Dan Jeir és Eloriol Calendil vett birtokba. Céljuk a kyr elődök mágikus tudásának átmentése és olyan varázslók kinevelése volt, akik majd újrateremthetik mindazt, ami feledésbe merült. A három alapító a mágia egy-egy alapformájának mestere volt, és eleinte csak e három ágazatot – a sík- és térmágiát, az időmágiát és a megidézés tanait – oktatták az iskola falai között.

„A valóban tudós fők úgy járnak, ahogy a búzakalászok; egyenesen és büszkén tekintenek a világra, míg üresek; ám midőn érettségükben megtelnek és a bölcsesség magvaitól duzzadnak, megalázkodva lehorgasztják fejüket.”

Jornam Wernatis, dorani mentalista

A domb tövébe kicsiny falu települt, mely a tanítványok számának gyarapodásával lassan városkává nőtt; az első egyszerű épületek mellé könyvtár és Weila-oltár épült. A világtól elvonultan élő varázslóközösség békéjére nem jelentettek komoly fenyegetést a káoszkori háborúk túlélői sem; a pyarroni időszámítás fordulójára Doran nagyvárossá fejlődött, amely szirtként magaslott a folyton változó törzsi királyságok tengerében. Vezetői már P.e. 462-ben fallal vették körül a települést, és elválasztották a mesterek, tanítók és növendékek lakóhelyéül szolgáló Belsővárost a polgárok lakta Külsővárostól. Míg a barbárságba süllyedt Északon hovatovább csodaszámba ment az, aki értett a betűvetéshez, Doran a világi tudományoknak is központjává vált. Kulturális hatása már ekkor messze túlterjedt a várost övező birtokok határán, még az uluk lakta Tiadlanból is érkeztek ide tanítványok. Pyarron szerint 348-ban felépítették a Szarvtornyot, és ezzel hivatalosan is befogadták a nekromanciát az elismert mágikus művészetek közé.

14


fafEvfH

ameéla

évÖta

lgk

A Dawa Birodalom pusztulása után Észak-Ynev térségein élőholtak, homályszövők és más, lidérces kreatúrák kóboroltak. Bár az évszázadok múlásával a káosz és a pusztítás erői lassanként elcsitultak, a dorani mágusok – és különösképpen a nekromanták – érdeme, hogy szívós munkájukkal megtisztították az erv hercegségek területét az ott fészkelő sötét hatalmaktól. Nagyrészt áldozatos tevékenységüknek köszönhetően a Kettős Hold országainak lakói mindmáig rokonszenvvel és tisztelettel tekintenek a Doranban tanult varázslókra.

A Távol-Nyugat néptelen pusztaságainak megtisztítása azonban lehetetlen feladatnak bizonyult. Nem csupán a felmérhetetlen veszélyek miatt: elvétve akadt olyan elhivatott adeptus, aki hajlandó lett volna élve eltemetkezni a vadonban, mikor képességei révén a Szövetség kebelén belül is magas posztra juthatott.

A kis számú lelkes beavatottak egyike, Aina se Gillenthay varázslónő a helybéliek kérésére utazott a Dalbrak folyó vidékére, ahol a törzsek életét a hírek szerint ősöreg, megfakult szellemek irányították keserű megszállottsággal, újrajátszva a Hatodkor nagy csatáit. Aináról évek múltán érkezett az első híradás: a törékeny, nyugodt félelf asszony állítólag kéjvágyó királynőként uralkodik a leigázott helybéliek fölött, és dörgő szavú hadistennőként vezeti őket csatából csatába.Doran azonnali lépésre szánja el magát: az Ainát jól ismerő karaktereket küldi a rejtély kivizsgálására. Vajon tényleg a félelf varázslóasszony ül a gyorsan növekvő „birodalom” trónján? Ha nem ő, akkor kicsoda? Miért követi őket egy embervadász különítmény ahelyett, hogy nyíltan a segítségükre sietne?

A jómódú városállamot minden befolyása dacára is folytonosan fenyegették a környező

ejedelmek háborúi. Világi hatalmának biztosítékát Doran a Vigyázók Rendjében látta, melynek magját z alapító mágusok szolgálatára felesküdött kyr harcosok leszármazottai alkották. Később a helyi öldbirtokosok gyermekei közül is toboroztak tagokat, de létszámuk soha nem haladta meg az 555 főt. mágikusan kondicionált, rendíthetetlen lovagok új tagot csak akkor fogadnak maguk közé, ha alamelyikük meghal. Nagymesterük ma a dorani titkosszolgálat feje is egyben. A varázslók nemcsak elszerelésüket és fegyverzetüket itatják át mágiával, hanem testüket és szellemüket is, így váltak a etedkor hadtörténetének egyik legütőképesebb alakulatává.

Az erv honfoglalással vége szakadt Doran önállóságának. Urai tartósan nem szegülhettek szembe z egész Északot elözönlő hódítókkal, akik 546-ban – a legnagyobb uralkodóknak kijáró tisztelet ellett – átvették a város kulcsait a varázslórend nagymesterétől. Doran az újonnan alakult ország

gyik grófsága lett, és II. (Balog) Irnach idejétől fogva számos kiváltsággal ruházták fel a tanácsokért s mágikus segítségért hálás uralkodók. Az egységes állam felbomlását követően azonban már nem étezett király, akinek engedelmességgel tartoztak volna, így varázstűzzel verték vissza Eren hercegét, ki 886-ban fegyverrel támadt a városra és annak függetlenségére.

A varázslóváros 1457-ben lépett be az Északi Szövetségbe, és hamarosan átvette a tagok közötti rdekellentétek elsimításának kényes feladatát. A dorani diplomaták pártatlansága persze sok esetben iszonylagosnak bizonyult, amit ékesen bizonyít városuk rohamosan növekvő jóléte és befolyása. tévente a város falai között gyűlnek össze a Szövetség követei, hogy országaik közös jövőjéről

anácskozzanak. A fájdalmas emlékű VI. zászlóháború után megszervezték a Szövetség kémhálózatát, melynek élén ma is dorani áll.

A mágusok megnövekedett

ehetőségeiket főként varázshatalmuk yarapítására használták föl, és számos téren a yreket megközelítő eredményeket sikerült

Deludus Mons nem csupán az elfszabásúak élettanában volt járatos, nevéhez fűződik a híres állatgólemek megalkotása is. A Szarvtorony falifülkéiben ma is megtekinthetők a mester kisebb, körömnyi bogaraktól medve méretűig terjedő alkotásai. E kreatúrák közül némelyik még napjainkban is mozgásképes.

15


elérniük. A Hetedkor folyamán az elsők között alkottak gólemet az élettan valaha élt legnagyobb mestere, Deludus Mons irányításával.

Ám kísérletező kedvüknek tudhatók be azok a manaviharok is, melyek a XII. zászlóháború

előestéjén söpörtek végig Észak-Yneven, és kis híján széttépték a manaháló érzékeny szövedékét. A mágusok a dawai irreálmágia egyes tanításait követve szándékoztak új védővarázslatokat létrehozni, ám próbálkozásuk balul sikerült, minekutána respektusuk igencsak megkopott a Szövetség nagyjainak szemében.

Doran nagyjainak nevéhez nem csak szerencsés kimenetelű vállalkozások fűződnek. A XI. zászlóháborúban győztes Szövetség áttörhetetlen mágikus védelmet akart kiépíteni Dawa romjain. Elbizakodott dorani mágusok – mint utóbb kiderült, téves feltételezések alapján – megfejtettnek vélték Dawa irreálmágiájának egyes titkait, így építkezésekbe kezdtek az addig érintetlenül hagyott káoszkori romokon. Bár tervük heves vitákat váltott ki a Nagytanácsban, a déli császárság egyre erősödő fenyegetése végül az építkezés szorgalmazói felé billentette a mérleg nyelvét.P.sz. 3455-ben a szorongatott helyzetű Toron hadat üzent. Hatodkori mágiában járatos ügynökök támadtak a védműrendszer kulcsfontosságú építményeire, ami évezredek óta nem tapasztalt mágikus vihart indított el. A zászlóháborúk mindig is a manaháló háborgásaival jártak, de ekkora katasztrófára senki sem számított.

Az egymás ellen menetelő seregek kezdetben csak annyit vettek észre, hogy az út mintha hosszabb, esetleg rövidebb lenne a megszokottnál, de alig egy hét múlva megtörténtek az első „ugrások” is: egy hajnalon Haonwell kapui előtt, messze a hadszíntértől, toroni hadtest sátortábora bontakozott ki a felszálló ködből. A haonwelliek megdöbbenése csaknem akkora volt, mint a toroniaké. Épp ilyen meglepetés érte a törpék második gyalogezredét: ők a toroni Abhras városba masíroztak be azzal a tudattal, hogy Gianagba értek. Félelmet és kilátástalanságot keltő asztrálhullámok nyargaltak Észak fölött; számos nagy sereg tűnt el úgy mindkét részről, hogy színüket sem látták többé.

A vihar csak 3457-ben csillapodott le; addigra északi és toroni varázstudók sokasága áldozta életét a feléledt hatások semlegesítéséért. Ez az eset új indokként szolgált azok számára – mindkét oldalon – akik ki akarták venni a mágiahasználók kezéből a háborúk irányítását. Joggal mondhatjuk ezért, hogy Nyolcadkor eljövetelét a XII. zászlóháború csak előbbre hozta. Ez idő tájt kezdtek meggyengülni a toroni démonkutak pecsétei; újra megerősödtek a Dél-Qurioneia fölött húzódó Hasadékok, és rohamosan sokasodtak a különféle boszorkányszekták.

A mai Doran virágzó nagyváros, amelyet kettős falgyűrű övez. A sekély Gidan a falak tövében folyik északnyugat, a lankás dombvidék felé; kelet felől az Arowin bazaltsziklái tornyosulnak a város fölé komor fenyveseikkel. A folyó menti lapályon kaszálók húzódnak, az alacsonyabb dombok oldalát borító almáskertek fái között tanyaházak bújnak meg. A folyóba igyekvő felduzzasztott patakok vize malmok lapátjait forgatja.

Doran jellegzetes látképét a varázslóiskola épületegyüttese, a csontfehéren magasba szökő Szarvtorony és az Adron-templom kék-arany színekben ragyogó, mázas cseréppel fedett toronysisakja határozza meg. Emellett még legalább harminc nagyszabású épület áll az Unikornis-dombon; ódon falaikat lonc és vadszőlő futotta be, udvaraikra évszázados fák borítanak árnyékot. Az iskola parkjának szépsége sokakat magával ragadott már, néha még olyan prózai lelkületű tanítványokat is, mint Alyr Arkhon. A füvészkertek labirintusa mögött a drakfaliget fái sötétlenek: ez az a hely, ahol az arra érdemes jelöltek kiválasztott voltuk tanúságául meglelhetik varázslóbotjukat.

16


A Belsőváros lakói az iskola tanoncai, a

világi stúdiumok hallgatói és a teljes jogú varázslók, valamint az államot igazgató Nagyok, akiknek kilétét évszázadról évszázadra sűrűsödő homály fedi. A város fölötti hatalmat a Varázslótanács gyakorolja, a Külsőváros polgársága mindössze két megfigyelőt delegál a testületbe. A Külsőváros általános képében nem, talán csak rendezettségében tér el az erv országok hasonló településeitől. Falai között a pyarroni és törpe istenek, valamint a dwoon Napúr templomai egyaránt megtalálhatóak; sőt, aki erősen keresi, még elf rönkszentélyre is bukkanhat közöttük. Tudható, hogy a sikátorok mélyén egy Weila-szentély is megbújik, ami jelzi: a Sorskovács kultusza – vagy legalábbis annak emléke – még nem veszett ki teljesen Ynevről.

A bolthajtásos árkádok alatt

htmöm

gbv

lvva

A varázslóbot az erő és a kiválasztottság szimbóluma, a csatorna, melyen keresztül a varázsló a rá legjellemzőbb módon terjesztheti ki hatalmát. Úgy tartják, a bot együtt születik a dorani varázslóval, és halálakor együtt pusztul vele. Míg a botját meg nem találta, kínzó hiányérzet gyötri egész életében, mert lelkének egy szilánkja a faágba zárva várakozik arra, hogy a tanoncévei lezárásaként meglelje, és ismét magába olvassza őt gazdája.

A varázslójelölt hosszú meditációk során tudhatja meg, hol keresse a botját. Annak fája rendszerint a varázslóiskola melletti drakfaerdőben található, ám ritka esetben messzebbre kell érte utaznia. Saját kezűleg kell levágnia, majd egy év elteltével elvégezheti rajta a Bot rituáléját. Ezzel a bot örökre lényének részévé válik, ő maga pedig ettől kezdve teljes jogú dorani varázslónak számít.

könyvkereskedések és másolóműhelyek úzódnak meg. Itt mindig találni egy-két olvasmányaiba merült bölcset, akiről nem rí le: egyszerű itkár-e vagy a Szövetséget igazgató mágusok egyike. A főutca borozói papírboltokkal váltakoznak; indegyik telve taláros diákokkal, akik éjszakákon át képesek folytatni parázs filozófiai vitáikat. Az

reg temető fölött emelkedő fellegvár a Vigyázók Rendjének főhadiszállása, százszorosan óvott enedék, amelyet szerteágazó alagútrendszer köt össze a város fontosabb épületeivel.

Mivel a város messze földről vonzza a tanulni vágyókat, és politikai súlyánál fogva követségek is

yakran látogatják, Doran lakói igazi világpolgárok. Bár Eren közel esik, itt még az elfeket sem éri ántódás, udvari orkok pedig különösen nagy számban élnek errefelé. A városlakók többsége az ervet allja anyanyelvének, de sűrűn hallani közös vagy törpe szót is.

Noha nem erről híres, Doranban kézművesek és parasztok is élnek, sőt: ők teszik ki a lakosság egnagyobb részét. Az ereni városok piacain keresett termékük a méregerős almapálinka, a querz, alamint az igen tartós bűvposztó, amelynek persze semmilyen mágikus tulajdonsága nincsen. Habár a árosállam gazdasági súlya viszonylag csekély, politikai okokból mégis önálló pénzverdét tart fönn, honnan tökéletes kidolgozású ezüst- és aranypénzek kerülnek ki.

17


Dwyll Unió

Terület: 727 300 négyzetmérföld (É-D ~550 mérföld, K-Ny ~1500 mérföld) Népesség: 9 300 000 fő, fontosabb városok: Davalon (100 000 lakos), Elharesse (20 000 lakos) Gile

(15 000 lakos) Átlagos népsűrűség: 13 fő/négyzetmérföld Államforma: lovagrendi kormányzású tartományok uniója Lakosság: dwoon Nyelv: dwoon Vallás: Ranil-hit Pénznem: dwoon ezüstgaras


Domborzati és természeti adottságok

A dwoonok földjéről mint gazdagon termő, dús televénnyel borított vidékről emlékeznek meg a leírások. Nem is alaptalanul, mert az ország központi részét alkotó hatalmas Vinali-medence az Unió területének kétharmad részét teszi ki. Az alföld az ország nyugati részére átnyúló Toroni-síkságban folytatódik, melynek asztallap simaságú vidékét minden tavasszal elárasztják a folyók, nyár derekáig járhatatlan mocsárvilágot teremtve. A lápokat és vízfolyásokat nyár-, fűz- és kőriserdők kísérik, melyekben vízimadarak, hódok és nádi farkasok élnek szinte teljes háborítatlanságban. A magasabb fekvésű részeket borító dús füvű pusztákat már feltörték a szorgos földművesek ekéi. Tavasszal és nyáron sűrű esők öntözik a vetést, de télen gyakoriak a nyugati puszták porát szállító szélviharok. Ilyenkor megesik, hogy vörös hólepel burkolja be a vidéket.

A síkság enyhén emelkedik keleti irányban, ahogy forrása felé követjük az országon végigfolyó Armagasst. A középső tartományokban tölgyesek váltják föl a nyílt mezőségeket, majd a keleti határvidéken több ezer láb magas, hóborította csúcsokba ütközik pillantásunk. Ezek már a Kenzal ormai, a tiadlani határ áthatolhatatlan védbástyái.

A dwoonok balszerencséjére délről, a Toron Birodalom felől sokkal hézagosabb a hegyek lánca. A Piderán több hágó is található, bár a görgetegköves hegyoldalak, zord fenyvesek és zúgó patakok éppen eléggé akadályozzák az előrenyomuló hadakat ahhoz, hogy inkább megkerüljék az egész hegységet. A Dassi-alföldön ellenben semmilyen természetes akadályba nem ütköznek – igaz, annál inkább feltartóztatja őket a várak szinte áttörhetetlen védvonala.

A Vinali-medencét északról is hatalmas hegyek zárják le, a Daibol és az Uner-(Kopasz-) Daibol tömbjei. Végtelen erdeiben csak vadászok és havasi pásztorok élnek; a hegységet átszelő utakon napokig haladhat a vándor anélkül, hogy egy-egy boronafalú kunyhón kívül bármi jelét is látná az emberi jelenlétnek. Vadban különösen gazdag erdőség ez: medve, hiúz, havasi párduc és kőszáli kecske lakja. Legmagasabb csúcsa, a Haragos-tető jócskán meghaladja a négyezer láb magasságot; mondják, tiszta időben egyszerre látni róla Davalon és Erigow fellegvárát. A hegység nyugati lábának dombjai között, az erigowi határ közelében a sekély, mocsarakkal szegélyezett Vinali-tó tükre csillan.

18


A Daibol hegyvidékén élők népmeséiben gyakran felbukkan a Hegyek Asszonyának alakja, aki káprázatokkal és hamis ösvényekkel csalja tévútra a vándort. Az öregek szerint a gonosszá lett szellem egykor gyönyörű leányként élte mindennapjait egy kicsiny faluban, és számtalan ifjúnak szédítette meg a fejét. Volt, aki a csalfa szépség kegyeiért vagy éppen féltékenységből kést ragadott, hogy hamarosan vesztőhelyen vagy a mocsarak többi bujdosója között átkozhassa ostobaságát.

Mígnem egyszer a lányt megpillantotta a helybéli uraság, aki ugyan már igencsak benne járt a korban, de a csodálatos teremtés bájának nem tudott ellenállni. Eltaszította hát magától hites feleségét, hogy nőül vegye a leányt – aki persze hamarosan szarvakkal ékítette az ő homlokát is.

A lovag haragja nem ismert határt, de feleségének sikerült elmenekülnie. A Kopasz-Daibol bércei közt lelt menedéket, ahol szépsége rabigába hajtotta a hegy szellemét is. Ő aztán asszonyává tette, és szellemléttel ajándékozta meg a szökevényt; aki máig nem tud parancsolni szívének, és megpróbálja ujja köré csavarni az erre járó utazókat. Az ilyenkor hirtelen felbukkanó szakadékok és lezúduló sziklagörgetegek tanúsága szerint ezt féltékeny ura igen rossz néven veszi.

Más mesék szerint a Hegyek Asszonya szökni próbál férjétől, és pusztán segítségért fordul az erre járó utazókhoz.

Történelem

A dwoonok népének sem rokonai, sem igazi gyökerei nincsenek Yneven. Először a P.sz. IV. századi dorani krónikákban esik róluk említés, mint „a nyugati puszták ádáz, elzárkózó népéről, kikről eleink nem bírtak tudomással”. Ezidőtájt a Fendor-tenger és a Vinali-medence közötti pusztaság északi, ligetes-erdős szegélyét lakták, és gyakran keveredtek összetűzésbe az irlav törzsekkel.

A dwoonok azonban már korábban megjelentek Yneven; első ynevi otthonuk a Ziron-hegység fennsíkja, a Kurnagal lehetett. Ittlétük első ötven évében azon építették fel legkorábbi településeiket és Ranil első templomát. A dwoon törzsekből megmaradt kicsiny csoportokat Gurd Haviehhse, a Szivárvány Kegyeltje vezette. Haviehhse – aki ma is igen nagy becsben áll a dwoonok előtt – a Nap Atya első főpapja, prófétája és hadvezére volt egy személyben. Amellett, hogy az Yneven töltött korai időkben képes volt fenntartani a nép egységét, lejegyezte az őshazából hozott vallási hagyományokat

Eredetmítoszuk szerint ősi hazájukból, a legendás Naphonból menekültként érkeztek a kontinensre. Naphonban rövid volt az éjszaka, nem ragyogtak csillagok, és egüket két nap járta felváltva – Ranil és Terseir, a két istenfivér –, hogy ellensúlyozzák Driegdének, az Árny Nélküli Birodalom urának befolyását. Ranil akaratát küldöttei, a Nap Hősei tolmácsolták népüknek, akik mind e Hősök ágyékából sarjadtak. Bár a dwoonok nyolc törzse között a rangelső Ranil és Terseir két törzse, ma is mindenki számon tartja, hogy melyik Hőstől származik, és ez a lovagrendek összetartozásának eszmei alapja is. A Hősök cselekedeteiről mondák százai szólnak, még ha ezek többsége gyermekmesévé is kopott az évezredek során.

Naphont az istenek viszálykodása miatt kellett elhagyniuk, és Ranil a Vadonba, Ynev földjére vezette őket. (Ennek időpontja időszámításuk kezdete is egyben – a P.sz. 286. esztendő.) Ma is váltig állítják, hogy az Ynev egét járó Nap az ő uruk saját személyében, és ha ezt bárki kétségbe vonná, tétovázás nélkül kardélre hányják. A csillagokat is az ő gyermekeinek tartják, élő hatalmaknak, akik ártó vagy segítő szándékkal avatkoznak bele az emberek életébe. Hitük szerint az ősök lelkei ragyognak bennük, és figyelik leszármazottaik tetteit.

19


is. A dwoonok ősi törvényeit kőbe vésett jelekben rögzítő tizennyolc Naptáblát a bölcsek őrizetére bízta, akik azóta is folytatják a mitikus krónikát, hűségesen lejegyezve minden fontos eseményt.

Talán egy földrengés késztette őket lakóhelyük

föladására, talán a környező crantai maradéknépek ismétlődő támadásai – nem tudni. A dwoonok mindenesetre nagy számú, fejlett kultúrájú félnomád népként jelentek meg a Fendor-tenger partján, ahol heves harcokat vívtak az északi barbárokkal. Ekkor vesztette életét Gurd Haviehhse is, és utódjának kiválasztása végül súlyos belharcokhoz vezetett. Az évtizedekig tartó áldatlan állapot igencsak meggyengítette a dwoonok népét.

Ezután fokozatosan húzódtak kelet felé, és a P.sz. VI. században elérték mai, a Pidera északi lábainál fekvő hazájukat. Menekülésre késztették a Vinali-medencében talált, számbeli hátrányban lévő ilar törzseket, akik a Peratlon-félszigetre húzódtak előlük. A déli határ közelében élő szórványos, ryeki eredetű csoportok nem tudták fölvenni a küzdelmet a dwoonokkal, és beolvadtak az újonnan jöttek közé. Nyomaikat már csak jövevényszavak, településnevek és a démonikus idők baljós meséi őrzik. A letelepülő dwoonok zsákmányszerző hadjáratokat indítottak a Toroni-síkság gazdag városai ellen, de kezdeti sikerek után a déli birodalom súlyos vereséget mért rájuk (P.sz. 637, Weilhag). Korai erv krónikák már ekkor erős gyalogos- és lovashadsereggel rendelkező, jól szervezett népként írták le őket, akiknek élén Ranil papjai álltak.

Sajátos egybeesés tapasztalható Észak két nagy népe, az ervek és a dwoonok honfoglalása között. Mindkettő a VI. században történt nyugat felől, és egyikről sem tudósítanak megbízható források, csak hősénekek. A Ranil kegyeltjei által őrzött Naptáblák talán felvilágosítást adhatnának arról, miért kényszerültek keletre vándorolni, de ezek hitetlenek számára nem hozzáférhetők; már rájuk pillantani is tilalmas.

Tízfogú Semic, az őrült vállalkozásairól ismert aszisz szerencsevadász azonban fejébe vette, hogy betekintést nyer a kőtáblákba, hogy aztán útnak indíthassa expedícióját a Nap-papok elveszett városa felé. Sajnos azonban hiába tért át viharos gyorsasággal Ranil vallására, a dwoonok vonakodnak engedélyezni számára az áhított vizsgálódást – mint mondják, ahhoz tanúbizonyságot kéne tennie hite komolyságáról. Mondjuk azáltal, hogy kiszabadítja Udlar da Hirmun lovagot a toroniak fogságából. Így hát Tízfogú Semic, orra alatt holmi örökös komplikációkról dörmögve nekilát megszervezni a rabszabadító különítményt…

A dwoon törzsek hamar összeütközésbe kerültek a dél felé terjeszkedő Erigow Hercegséggel,

amely lovashadainak köszönhetően jelentős fölényben volt velük szemben. A termékeny tanekei dombvidékért P.sz. 860-873 között vívott háborúban a dwoonok ugyan alulmaradtak, ám ez felgyorsította náluk a hűbéri társadalom kialakulását. A törzsek katonai vezetőrétegéből lassanként nehézvértes lovasság lett, a katonáskodás költségeit vállalni nem tudók pedig felhagytak addigi életformájukkal. Ekkor alakultak ki a lovagrendek is, melyek erigowi hatásra hamar elsajátították a nehézlovas harcmodort. Eredeti formájukban a törzsek legvitézebb harcosait összefogó laza társaságok voltak, melyek vér szerinti ősük, a Nap Hőse által képviselt eszmék követése által igyekeztek közel kerülni Ranilhoz.

Évszázados széttagoltság után 957-ben az Assuehte nemzetségből való I. Druhassirt választotta királlyá a főpapok tanácsa, aki aztán uralkodásának ötvenöt éve alatt inkább szolgálta népét, mintsem uralkodott felette. Az általa szervezett tartományokat a mind befolyásosabb lovagrendek irányították, amelyek szinte szabad kezet kaptak, s mindössze azt kellett szem előtt tartaniuk, hogy ne szegüljenek szembe a Nap-papokkal.

20


Az egymással is háborúskodó lovagi házak uralta ország fölkeltette Toron érdeklődését. Több évszázad határvillongásai után már ismerte és nem becsülte alá északi szomszédját; tudta, milyen erőt képviselnek Ranil büszke naplovagjai. Gondos felkészülés után a P.sz. XIV. század elején, a több éve tartó trónviszályt kihasználva tört rá a Dwoon Királyságra, ürügyként használva fel azt a tényt, hogy utóbbi nem engedélyezte az Erigow ellen induló hadainak átvonulását.

A dwoonok nem számíthattak segítségre a Szövetségtől, mivel északi szomszédaikkal fenntartott kapcsolataik ekkoriban a fel-felbukkanó pyarroni hittérítők hamvainak hazaküldésében merültek ki. A toroniak az általuk kirobbantott zászlóháború – e néven a harmadik – első csatáiban fényes győzelmeket arattak, és 1310-ben porig rombolták Tiarnielt, a nap gyermekeinek régi fővárosát is.

A Naptáblákat, a dwoonok őseinek kőbe vésett törvényeit a város elpusztítása előtt Tiarnielben őrizték. A táblák kimenekítéséről szól az egyik legkedveltebb dwoon hősének, a Gurdennire-legenda, mely szerint egy, a Nap-papokat segítő nemes lovag az ereklyéket számtalan veszéllyel szembeszállva vitte Hadraven hegyére.

Ranil papjai váltig állítják, hogy a táblák közül egy sem hiányzik. Néhány törekvő, fiatal pap azonban olyan szövegösszefüggésekre lesz figyelmes, melyek arra utalnak, hogy a főpapok vagy tévednek, vagy tudatosan elhallgatják az igazságot. A közelgő zászlóháború árnyékában mind sürgősebb lenne tudni, mi van az elveszett kőlapokra vésve. Ámde ki kérdőjelezhetné meg a Naptanács szavait? És főleg ki merészkedne be Tiarniel elátkozott városába?

A királyi családnak még az írmagját is kipusztították. Tiarniel romjai a mai napig nem

közelíthetők meg látótávolságnál közelebb – azt mondják, az odamerészkedőkkel a Hatalmasok ártó mágiája végez. A vereség után a naplovagrendek képtelenek voltak megegyezni az új uralkodó személyében, ezért hosszas vitát követően megalapították a Naptanácsot, majd a Ranil-lovagrend nagymesterére ruházták a régensi méltóságot. Ő egy régi jóslatra hivatkozva – mely szerint a Napisten majdan maga jelöli ki az uralkodót – visszautasította a felajánlott koronát. Ám politikai éleslátása dacára sem volt képes megőrizni az állam egységét, s a háború végére teljesen Toron kezére kerültek a déli tartományok.

Az ország az egymás ellen acsarkodó rendek martaléka lett, és kétszáz évig, 1514-ig tartott, míg a Ranil-rend vérrel és vassal újraegyesítette. Ekkor kapta mai nevét is: a dwyll kifejezés jelentése „igaz, kiválasztott”. Tehát a Dwyll Uniót az „Igazak Szövetségeként” fordíthatjuk le közös nyelvre.

A napfiak valójában az ismétlődő toroni támadások miatt kényszerültek csatlakozni az Északi Szövetséghez 1678-ban, de ezzel csak növekedett a pyarroni vallási befolyás erősödésétől való félelmük. Nem minden alap nélkül: az erv hercegségekben máig megvan a törekvés a makacs Ranil-hívők áttérítésére. Emellett azonban a dwoonok több zászlóháborúban is kiállták a hűség és a fegyelem próbáját, és a Szövetség megbízhatóságuk miatt több magas posztot is felajánlott dwoon fegyvertársainak.

Társadalom, vallás és kultúra

Az Unió különleges helyet foglal el Észak országai között, mert belső felépítése, lakóinak hite és gondolkodásmódja gyakran szöges ellentétben áll azzal, amit a Szövetség képvisel. Az itteniek immáron évezredek óta mereven ragaszkodnak hagyományaikhoz és erkölcseikhez, de közmondásos harciasságukból sem sokat veszítettek.

Az uralkodó osztály, a nemesség mára egyet jelent a lovagrendek tagjaival. Valamennyi rend a Nap egy-egy Hősét tiszteli őseként, és szellemiségében hozzá igyekszik hasonulni. A lovagoktól a

21


misztikus elmélyülés sem áll távol: különleges harci gyakorlatok segítségével törekednek Ranil Atya átélésére. E vallásos áhítat révén némelyek a slanekhez fogható lelki harmóniára tesznek szert – ám nagy különbség, hogy ennek útja náluk a lovagi harcmodor. A Ranil-hitű paplovagok rettegett hírű harcosok, a pallos és a csatabárd forgatásának mesterei. Bár a legritkább esetben felszentelt papok, mély hitük révén istenük rajtuk keresztül is kinyilváníthatja hatalmát az anyagi világban.

Egy-egy lovagrendnek – melyet a dwoonok hemniss néven emlegetnek – a nőket is beleértve több ezer tagja is lehet. Az Uniót féltucatnyi igazán tekintélyes és közel harminc kisebb rend irányítja. A nagyobbak, mint az Igaz Akarat vagy az Aranysugár rend egész tartományokat kormányoznak, és döntő szavuk van a Naptanácsban, az ország világi és papi rendjeinek gyűlésén. A közigazgatás és az adószedés mellett kötelességük a határ egy-egy szakaszának védelme, várak építése és saját haderő fenntartása. A rendi birtokokat a hemnissek élethosszig tartó juttatásként osztják ki a lovagi családok tagjainak a hozzá tartozó jobbágyokkal együtt.

A hemniss meghatározó a dwoon nemes életében: beleszületik annak világába, itt tanítják, általában innen választja ki élete párját, és ezen belül jut mind magasabb méltóságra. Szinte az anyatejjel szívja magába a rend szellemiségét és legendáit, s felnőttként is hűen követi a tradíciókat. Nagyon kevés példa van rá, hogy valaki önként hagyja el a rendet, vagy hogy elárulja társait, s emiatt taszítsák ki maguk közül. Az ilyenek hazátlan kóborlókként járják az országot, és általában remete vagy útonálló lesz belőlük.

A felemelkedés lehetősége minden férfi rendtag előtt nyitva áll, örökletes címek nincsenek. Elvben az egyéni vitézségnek, bölcsességnek és kitartásnak köszönhető, ha valaki szép életpályát fut be – de mi tagadás, elég gyakori, hogy csak a megfelelő kapcsolatokkal lehet boldogulni. Bizonyos rendekben már évszázadok óta ugyanazon családok tagjai töltik be a nagykomturi posztot, ilyen a legtekintélyesebb Ranil-rendet vezető da Ranga-nemzetség is.

A lakosság túlnyomó többségét kitevő közrendűek szinte mindnyájan paraszti rendűek, akik inuk szakadtáig dolgoznak, hogy eltartsák családjukat. Dolgukat igazán az teszi nehézzé, hogy az általuk megtermeltek felét be kell szolgáltatniuk uraiknak meg az egyháznak. Ez csupán azért nem vezet sorozatos éhínségekhez, mert Ranil kegyelméből a Vinali-medence földje mindig busásan fizet a földművesek munkájáért. A várjobbágyok élete némileg könnyebb. Ők kardjukkal szolgálják meg a nekik kiosztott parcellákat, ellátják a rendek várainak védelmét, és közülük állítják ki a híres dwoon nehézgyalogságot is. Háború

Umlar da Trassenir vitéz, ám nyakas nemesúr volt, akit néhány harcostársával együtt a Ranil-rend törvényszéke elé idéztek a XIII. zászlóháború idején. A lovag ugyanis tökéletesen kilátástalan helyzetben, a segédcsapatokat be sem várva vezényelt lovasrohamot a toroniak ellen, amely az egyéni vitézség diadala helyett több tucat nemesúr halálával végződő vérfürdőbe torkollott. Büntetése száműzetés volt, melyet rendbéli ellenlábasa, Sakras Dall mért ki rá, noha Trassenir mindvégig a lovagi erkölcsök szerint cselekedett. A kitaszított külhonba ment, és többé nem hallottak felőle.

3669-ben rejtélyes körülmények között veszett oda Sakras Dall, a Ranil-rendi lovagok elharessei rendházának agg komturja: egy ködös hajnalon oldalán hű kardjával sétára indult, ám később halálos sebekkel borítva találtak rá az árokparton. Az elősiető szolgák megesküdtek rá, hogy uruk egy csatabárdos árnyalakkal párbajozott, aki szertartásos kihívást intézett volt hozzá.

Attól fogva mostanáig minden ötödik esztendőben így végezte valaki a hajdani bírák közül. S mivel a dwoon hagyományok szerint a fiúk magukra veszik apáik becsületbeli kötelességeit, két esetben a már elhalt ítélkezők fiai szenvedték el a különös kísértet bosszúját.

A játékos karakterek egyikére is ez a sors vár, hacsak meg nem békítik valami módon a bosszúálló szellemet, melynek még nyughelyét sem ismerik.

22


idején felszerelésükről és ellátásukról a hemniss köteles gondoskodni. Költözködési joguk azonban éppúgy nincs, mint a többi parasztnak; de nem is akarnának elvándorolni, hiszen közös ősatyáik révén vérrokonságban állnak a földjeiket birtokló lovagrend tagjaival. A rokoni kötelék pedig nagy erővel bír, legyen az bármilyen távoli is.

Bár számban talán a legkisebb csoportot alkotják, a legnagyobb tekintélynek az egyház tagjai örvendenek. A mindenkori főpapnak, Ranil földi helytartójának szava államügyekben is döntő. Gyakorlatilag együtt kormányoz a Ranil-rend nagymesterével, és ha vannak is köztük ellentétek, ezeket, ha tehetik, nem hozzák nyilvánosságra. Céljuk közös: fenntartani a dwoonok népének Vadon-béli menedékét, és vallásukat megvédelmezni minden külső fenyegetéssel szemben.

Ranil papjai nemegyszer saját földbirtokkal is rendelkeznek, kézművesek és egyházi jobbágyok

dolgoznak számukra. Leggyakrabban olyan nemesi sarjak választják ezt a hivatást, akik vagy gyöngék a fegyverforgatáshoz, vagy pallérozni kívánják elméjüket, amire otthon nem nyílik elég lehetőségük. A mély, áhítatos hit természetesen alapkövetelmény, de ebben amúgy is szinte minden dwoon egyként osztozik. A papok feladata az ünnepek lebonyolítása, a termékenység és bőség biztosítása, valamint a jóslás is.

Vallásuk központja Hadraven, a Felhők Feletti Város. Ez a hegyi kolostorváros a főpap, a Ragyogás Őrizőjének székhelye; itt működik a legtöbb könyvtár és teológiai iskola. Hadravenben gyűlik össze időről időre a Nap-papok konklávéja, hogy tanácskozzék a hit vagy az ország sorskérdéseiről.

„Az én gyülekezetem soha nem hoz hibás döntést.” – mondja ki a Naptáblák egyik sűrűn idézett sora. Ha tehát a Nap-papok tanácsa valamilyen kérdésben megegyezésre jutott, az ettől fogva a kinyilatkoztatás erejével bír, és tilos a lezárt kérdéssel kapcsolatban új eszméket, elgondolásokat hangoztatni – ami mostanra a gondolkodás megmerevedéséhez vezetett.

A dwoon jog, a kadhún nem uralkodók által hozott rendeletek és törvények összessége, hanem Ranil akaratának kifejeződése, maga az isteni vezérelv. Az északi erv országok törvényeit nem tartják magukra nézve kötelezőnek, ha azok bárhol is ellentmondásba kerülnek a szent parancsolatokkal. A kadhún része a vallási tanításnak, és magában foglalja a helyes élet valamennyi szabályát; azt is, amiről máshol például a kereskedelmi jog rendelkezik. A bíráskodás szintén Ranil papjainak feladata: általában a legnagyobb tudású bölcseket kérik fel erre.

A szomszédos erv országokból jöttek számára

embertelenül szigorúnak tűnnek az Unióban szokásos ítéletek: börtönbüntetés nem létezik, annál gyakoribb a csonkítás és a száműzetés, már egészen kis vétkekért is. A vallás szentségeinek meggyalázása főbenjáró bűn, melyért akasztás vagy élve eltemetés jár. És ugyan honnan is tudná a külhoni utazó, éppen mikor gázol bele a szent hagyományba? Viszont minden bűne megbocsáttatik, és tiszta lappal kezdhet új életet, ha áttér Ranil hitére.

A dwoonok vitás esetben gyakran folyamodnak istenítélethez, melynek elbírálását Ranil Vére, a tűz végzi el. Tartományról tartományra változik, hogy a próbára ítéltnek milyen módon kell bizonyítania ártatlanságát: parazsat kell ennie, lángoszlopok között sértetlenül átkelnie vagy tűzön járnia.

A városi polgárok száma és jelentősége csekély. Ők jobbára megtűrt jövevények, erv

kézművesek és kereskedők, akiket rossz szemmel néznek az egyházi és lovagrendi méltóságok, és időről időre megpróbálnak nélkülük boldogulni. A Ranil-papság ugyanis sokszor őket teszi felelőssé a

23


közerkölcsök hanyatlásáért, a vallási buzgóság megfogyatkozásáért, aminek gyakori következménye az idegenek kiűzése.

A dwoonok általában zömök, erőteljes felépítésű, diószín vagy mézszőke hajú, barna szemű emberek. Kitartóan és lelkiismeretesen dolgoznak, számukra a legnagyobb érték az elvégzett munka tökéletessége, legyen szó gyapjúfonásról vagy várépítésről. Megvetik a fényűzést, a henyélést, az élvezetek hajszolását. Külhoniak számára gyakran tűnnek nehézfejűnek és maradinak; ennek oka pedig évezredes szokásaikban keresendő.

A közrendűek és a nemesek öltözködési szokásai merőben eltérnek egymástól. Az előbbiek sötét vagy nyersszínű ruházatot hordanak: vastag zekét, posztónadrágot és facipőt vagy csizmát. Nem is igen öltözködhetnek másként: szigorú törvények tiltják, hogy a pórok tarka vagy méltóságteljes ruhadarabokat öltsenek magukra. A nemesség és a főpapság viselete merev és nehéz, színei harsányak és túlzóak: lila, vörös és sárga kelmék kavalkádja. Ranil szimbóluma gyakorta díszként is megjelenik ruházatukon, ékszereik is meleg színű fémekből – rézből, bronzból, főrendeknél olykor vöröslunírból – készülnek.

A női ruhák egyrészesek, csípőben széles sálövvel, efölött rövid, begombolatlanul viselt rövidujjas kabátkával. A hölgyek fejét keményített, bonyolultan elrendezett főkötők és fátylak fedik; hajukat hátrafésülve és összefogva, a hajadonok kibontva és göndörítve hordják. A férfiak állógalléros inget, és – erv hatásra – szűk nadrágot viselnek, ami fölé szintén széles övvel összefogott bő köntöst vesznek, vagy kurta köpönyeget kanyarítanak. Ünnepek alkalmával sokszor hordanak áttört dísz-mellvértet vagy arra hasonlító zekét. Fejükön a jellegzetes dwoon kalap, a takkun, melynek jobbra-balra kinyúló sarkai lekonyulnak, így csónakot vagy félholdat formáz. A fiatal férfiak apródfrizurát viselnek, az idősebbek viszont többnyire tarra borotváltatják a fejüket, amihez dús, csak módjával nyírott szakáll járul.

V

W

A Dwyll Unióban a kincstárak kiürülése egyáltalán nem számít ritkaságnak. A hatalmas hadsereg és végvárrendszer fenntartására, úgy tűnik, Észak-Ynev minden aranya kevés lenne; és akkor még nem ejtettünk szót a főúri menyegzők és temetések, a lovagi tornák és egyházi ünnepek költségeiről.

A dwoon nemesek a vámokon, a rendes, és a különböző címeken szedett rendkívüli adókon túl gyakorta kénytelenek kölcsönökhöz folyamodni, melyet főleg tiadlani és tarini bankházak folyósítanak számukra. Ennek fényében talán érthető, hogy miért támogatják oly lelkesen az egyházat, ha a papok a hitetlen és erkölcstelen uzsorás népség kiűzéséről prédikálnak. Ha a bankárok elmennek, nem kell visszafizetni a kölcsönt; ha pedig megengedik számukra, hogy maradjanak, akkor ezért cserébe a törlesztés elengedését vagy tetemes összegű „ajándékot” lehet tőlük kicsikarni.

Falgorn Azgad Thardi, az egyik legnagyobb törpe bankház tisztességben megőszült feje azonban megelégelte a dwoon urak önkényeskedését, és egy csöndes éjen teljes házanépével útnak indult a határ felé. A hírt csendes megkönnyebbüléssel fogadták a nemesi udvarokban – nem úgy az elharessei Ranil-templomban, melynek főpapja népe legszentebb ereklyéi közül adott párat zálogba az aranykovácsok mesterének. A szent tárgyaknak mindenképp vissza kell kerülniük a fővárosba, de úgy, hogy a történtekről senki ne szerezhessen tudomást, mert a kirobbanó botrányt bizony csak vérrel lehetne csillapítani…

árosok és utak

Noha Kyria korában több nagyváros is virágzott a Vinali-medencében – például Cyannatrin, a eila-katedrálisáról elhíresült metropolisz, Zanna-Eyc vagy Hiutanna –, a Káoszkor háborúiban

24


ezeknek még az emléke is elenyészett. A városok hálózata ma is ritkás; az utak csomópontjánál létrejött településeket legfeljebb tíz-tizenötezer ember lakja. Erős kőfallal kerített település ennél jóval több van, és szinte minden falut sáncok öveznek. Az általában emeletes kő- vagy téglaházak, magtárak szűk helyre zsúfolódnak össze, közöttük csak keskeny sikátorok vezetnek.

A dwoonok igazi mesterei a várépítésnek, bár nem tagadják, hogy építészeti tudásuk jó részét a törpéktől szerezték. Hagyományos – körbástyákkal, árkokkal, elővárakkal védett – erősségeik, a titkos alagutak és kazamaták szövevénye összefüggő rendszert alkot a toroni határ szinte egész hosszában. A Vinali-medence síkföldjén épült váraknak, a lovagrendek központjainak védelmét többszörös vizesárkok és sáncrendszerek erősítik. Az egyes várak között a Naptornyokon keresztül továbbítják a híreket. A százegy torony mindegyike maga is valóságos erődítmény, melynek helyőrsége tükrök segítségével tartja a kapcsolatot más tornyokkal és a központi erődítménnyel, Davalonnal.

Az országutak állapota már

korántsem ilyen jó. Van ugyan néhány tisztességgel karbantartott hadiút, de a többi, külországi kereskedők által is használt útvonal bizony gyakran járhatatlan a sártól és a folyók áradásaitól. Ez, és a lovagrendek széthúzása akadályozza a kereskedelmet; pedig az erv országokat az Unió területén áthaladó kereskedőutak kötik össze Toronnal.

A Dwyll Unióban virágzik a folyami hajózás: gyakorta látni a kanyargós folyókon alacsony építésű, gabonával, érccel és kővel megrakott bárkákat. A folyók széles árterei és a hídépítés elhanyagolása miatt nagy szükség van a révészekre, akik jégzajlás után rögtön megjelennek sajkáikkal és masszív kompjaikkal a veszélyes vizeken.

Mindmáig Kyria emlékét őrzi egész Észak leghosszabb hídja, a Fekete Mérföld. Az ötvenhat ívvel púposodó hátú, ma is használatban lévő híd valójában több, mint egy mérföld hosszan feszül az Armagass ártere fölött Elharesse városánál.

Az egyszerű elmék többnyire azt hiszik, hogy a Dwyll Unió nevezetes hídja azoknak a bazalttömböknek színéről kapta nevét, melyekből épült. A helyiek azonban tisztában vannak vele, hogy az elnevezés a gyászra és a halálra utal – arra, hogy a hídról gyakorta vetik magukat a folyóba a reménytelen szerelmesek, elcsapott papok, tönkrement gazdák és törvény elől bujdosó bűnösök. Északi magiszterek szerint a Fekete Mérföld sugalmazta reménytelenség és kétségbeesés adja meg az utolsó lökést ezeknek a szerencsétleneknek; és hogy egyes ősi ábrázolások alapján feltehető, hogy az építmény csak a Hatodkorban nyerte el mai színét. Hogy minden igaz-e, vagy sem, nem tudni; mindenesetre emberemlékezet óta az első, akit a hídon mosolyogni láttak, Airun al Marem volt, Darton prófétája.

Davalon – az egyetlen valamirevaló nagyvárost, a százezres Davalont, minden dwoon büszkeségét a Szövetséghez való csatlakozást követően építették törpe mérnökök segítségével. Teljes nevének – Daew Alon siundgeriss Ranilhada – jelentése „a Nap Atya népének gyűlésköve”. A bevehetetlennek tartott város jelzőtűzként ragyog az éjszakában, és nemcsak képletes értelemben. A fellegvár hegyén emelkedik ugyanis a központi Naptorony, melynek tetején a Napkristály fénylik immár kétezer esztendeje. A kristályból az első csillag felbukkanásakor szemkápráztató fény tör elő, mely kellemes ragyogással ajándékozza meg a hegytetőről lefutó nyolc sugárút mindegyikét. A Grear folyó egyik mellékága is itt kanyarodik hirtelen délkeleti irányból délnyugatra, sebes vize elfolyik a város mellett, egyik kisebb ága pedig itt egyesül vele. A két folyó közötti földnyelvet a Daibol-hegység lassan ereszkedő láncának nyúlványa tölti ki. Erre a fennsíkra épült a fellegvár és a főváros jó része. Az északi oldal védelméről a természet gondoskodott – függőleges sziklafal állja útját annak, aki erről próbálná megközelíteni a fővárost. A másik három irányból mesterséges árok húzódik a város körül.

25


Az egész főváros gondos tervezés

eredménye, fokozatosan emelkedő teraszok egymásutánja. A falakat nem zsinóregyenesen építették, ívük enyhén kifelé hajlik. Mindez csak erősíti a monumentális benyomást, amit a város a szemlélőre tesz. Az egyes szintek magasságát az aranymetszés szabálya szerint számították ki. A falak hajlata, a lépcsők fölfelé igyekvő szalagja a szemlélő tekintetét felfelé, a tetőteraszra, a vallásos szertartások színhelyére irányítja. Ott tündököl a sárga mázas téglával borított szentély, Ranil isten kupolás nagytemploma. Közvetlenül alatta épült az országot vezető Ranil-rend palotája, egyben az uralkodó sen lakhelye.

A dwoonok már Ziron-hegységbeli otthonukban festett és faragott faoszlopokat állítottak a nevezetesebb események emlékére: így jelölték meg a csatatereket, nagy hőseik sírját és törzsi gyűléseik színhelyét. E szokásukat a Vinali-medencében is megőrizték, de ma már kőből kifaragott sztéléket emelnek. Ezeket az akár a harminc láb magasságot is elérő, négyzet alapú oszlopokat a szigorú ikonográfiai hagyománynak megfelelő faragványokkal díszítik, melyek rajzos formában mesélik el a sztélé fölállításának miértjét. Az oszlop csúcsát időről időre megújított aranyozás díszíti; tövénél általában kisebb méretű Ranil-oltárt is elhelyeznek, melynek fedele alatt mindig lobog az áldozati tűz. A legnagyobb ilyen oszlopot Davalonban emelték a XVIII. század végén, a lovagrendek nagymestereinek gyűlését megörökítendő. Azóta is ennek tövében, nyílt téren ül össze az országnagyok tanácsa, ha a haza végveszélybe kerül.

Davalontól nyugatra, még jóval az erődítményeken kívül egy magában álló épületet láthat a vándor. Ez az újévi ünnepségek temploma. Teraszán egy kőtömb áll négy oszloppal; árnyéka az égtájak és az évszakok meghatározására szolgál. A kétszer négy emeletnyi, karcsú épületbe kétszer négy nyílást vágtak, ezeken süt be a kelő nap a napfordulók és napéjegyenlőségek hajnalán, de Ranil hívei más jeles égi eseményeket is méltó módon ünnepelhetnek meg a szent épületben. Az újévi templomtól kőlapokkal kirakott út vezet két sor ősöreg hársfa között a város kapujáig.

Gazdaság

A Dwyll Unió immár évezredek óta a Szövetség és Toron ütközőállamaként él, ezért gazdasági életét kénytelen volt alárendelni az örökös háborúk kívánalmainak. A parasztságra aránytalanul nagy teher nehezedik: ők töltik föl terményekkel a központi raktárakat, és végső soron az ő adóikból állítják ki a fényes lovagsereget is. A dwoon hemnissek akár összesen öt-hétezer jól felfegyverzett lovagot is képesek csatába küldeni; ehhez járul még a nehézgyalogság, az íjászok és a könnyűlovasság ötvenezer fős tömege. Az Északi Szövetség egyetlen állama, még a gazdag Erigow vagy a vitéz Eren sem tart állandóan fegyverben ekkora sereget – elképzelhető, milyen terhet jelent ez a korántsem olyan jómódú Dwyll Uniónak. Joggal merül föl a kérdés, hogy ez az dúsan termő, kereskedelmi szempontból jó helyen fekvő ország miért ilyen elmaradott északi társaihoz képest. A válasz ismét csak a dwoonok harcias természetében és az ismétlődő háborús pusztításban keresendő, amely időről időre lakatlan pusztasággá változtatja a déli tartományokat.

26


Az Unió nem dúskál bányakincsekben, bár a Pidera keleti lejtőin, a toroni határ közelében akad néhány vasbánya, a Daibol-hegységben pedig ólomércet és ezüstöt fejtenek. Ebből az ólomból készülnek az egész Északon használt íróvesszők. A bányák jó része egy vállalkozó szellemű gianagi törpecsalád, a Grómssák kezén van, akik évszázadok óta hozzák felszínre a hegymély kincseit. A síkvidék agyaggödreiből és a Pidera kőfejtőiből származik a várak, templomok építőanyaga: a tégla és a mészkő.

Minthogy az ország bő harmadát ma is erdők borítják, a fa bőséggel áll a dwoonok

rendelkezésére. A tölgyből tetőt, falat és bőrcserző anyagot készítenek, a puha hársból bútor lesz, de erre előszeretettel használják a fenyőt és a bükköt is. Utóbbiból jóféle faszenet is égetnek.

A folyók menti mocsárvilág lakói halászok és pákászok. Az elkerített holtágakban halásznak, nyájaikat a magasabban fekvő részeken legeltetik; de a lápos vidéken épp csak annyi gabonát termesztenek, ami maguknak elegendő. Az általuk fogott viza, süllő és harcsa viszont eljut a nagyurak asztalára is. Utazók feljegyzéseiből tudjuk, hogy „e kis falvak lakói igen nagy bőséggel hordtak a terített asztalra mindennémű víziszárnyast és halfélét”.

A magasabban fekvő, száraz sík- és dombvidéken sűrűn található falvak lakói búzát, rozsot és árpát termesztenek. Birkát különös módon elsősorban nem gyapjáért, hanem húsáért tartanak, de kövér gulyák is legelnek a lovagrendek szemhatárig nyúló birtokain.

A nap gyermekei

különösen megbecsülik a gyümölcsféléket, mert úgy tartják, ezekben sűrűsödik össze Ranil atya éltető fénye. Konyhájukban is nagy szerephez jutnak frissen és aszalva egyaránt. A Davalon környéki domboldalak minden tavasszal fehérbe és rózsaszínbe öltöznek, amikor virágozni kezdenek a cseresznye-, alma- és szilvafák. Az itt termelt bor jó hírnévnek örvend még Erigowban is, ahová főleg a könnyű, fanyar erdneki vörös, a muskotályos ízű pelhha, a Davalon környéki szőlők fekete bora és a dióra emlékeztető aromájú,

Időről időre híre megy, hogy az Uner-Daibol hegyipatakjai drágaköveket – rubint és zafírt – görgetnek medrükben. Az első kincskeresők mesés gazdagságra tesznek szert, ám a nyomukban érkező falka előtt mintha elapadnának ezek a források, és verítékes munka árán sem találnak semmit. Talán a hegyek szellemei játszadoznak az embernéppel?

Igen olcsó, mindenki által kedvelt eledel a hagyma is, aminek környékén termesztik. Itt minden

évben hagymavásárt is tartanak, melyre távoli földről is eljönnek a vevők és eladók, a csepűrágók, tolvajok és szájtátiak. A vásárban számtalan érdekesség csábítja a pórnépet: van itt táncoló kékmedve és

ő, nyílvesszőt röptében elkapó tiadlani kötéltáncos és n kristálygömbje fölé hajoló gnóm

őmondó és rongyokba öltözött, pár rézért eleven békát is felfaló ű bábmester, a kardot nyelő dzsad

eg a többi vándorkomédiás kalapjába csak addig ék, míg el nem kezdődik a hagymák versenye,

elyen megmérettetnek a környékbeli gazdák oly sok gonddal nevelt afejei.

A hilomi Ranil-templom díját a legnagyobb vörös- és ák nyerik; ám az igazi látványosság csak a csengő ezüstök

átadását követően kezdődik. Ekkor mérik össze erejüket a környékbeli ifjak és az olykor messzi országokból érkező idegenek; ekkor derül ki, hogy van-e köztük olyan férfi, aki még a hagymák ünnepén sem sírja el magát. E szégyent elkerülendő a hősök szinte mindegyike keményen edzi szaglószervét a verseny előtt; bár még ennek tudatában is meglepő látvány, ahogy egyik-másik veterán zsoldos záptojást

rra előtt, vagy amikor a kegyelmet nyert rablógyilkos bevackolhassa magát valamelyik

disznóólba.

legnagyobb, ökölnyi fajtáját Hilom

szakállas törpenvasat hajlító aszisz díjbirkózó; vajövendgoblin bolond. Persze a vágott szemkésdobáló, mcsörgedeznek a rézérmmhagym

lilahagym

morzsol szét az opár rézpénzt fizet, hogy estére

27


rozmaringgal ízesített ileki jut el. A dwoonok ügyes kezű és gondos kézművesek. Kevés dwoon árucikk kerül ki az országból;

ilyenek a finoman cizellált lemezvértek és lovagi fegyverek. Kőfaragóik és palléraik építik a legidőtállóbb épületeket, amiket emberkéz mágia nélkül emelni képes. Talán még a kyrek örökösei sem versenyezhetnek azzal a pontossággal, ahogy Davalon városfalának köveit összeillesztették: a habarcs nélkül készült ciklopfal egyetlen köve sem lazult ki magától az elmúlt kétezer évben. Ám ha más nem is, az ismétlődő háborúk bizony mindig adnak munkát a helybéli mestereknek.

A napfiak nem foglalkoznak alantas kupeckedéssel, országuk pedig önellátó, így – noha az Unión

több fontos kereskedelmi útvonal is áthalad – az északi kereskedelemben csak mint vámszedők vesznek részt. Az országban uralkodó puritán szemlélet miatt luxuscikkeket alig vásárolnak, és nem is készítenek ilyet. A toroni kalmárokkal való üzletelést törvény tiltja a dwoon alattvalók számára, ezért jutnak szerephez a közvetítőként fellépő erv kereskedők. Ők fölözik le az északra hajtott marhacsordák után járó haszon javát is.

Az arany szent fém, hétköznapi célokra felhasználni nem szokás, így a Dwyll Unióban nem vernek aranypénzt, inkább ezüsttel fizetnek. A szinte tökéletesen tiszta, bár csúnyának tartott apró érméken a Ranil-rend nagymesterének – jelenleg Ral da Rangának – képmása látható. Pénzváltótól függően körülbelül 8,5-9 ezüstgaras ér egy erigowi aranykoronát Davalonban; melyet egyébként a Szövetség más országaihoz hasonlóan szívesen használnak nagy értékű kifizetésekre.

Az Unióban járva sok esetben nincs is szükség készpénzre, mert annak használata az élet sok területén még nem magától értetődő: az adókat terményekben fizetik, a fogadós szívesen elfogadja a fazekas egy-két korsóját az éjjeli szállás fejében, és így tovább…

Tudnivalók

Nem árt tudni, mi vár az idegenre, amikor a Dwyll Unió felé veszi útját. A vándor az ervvel és az ilarral valahogy elboldogulhat, habár kevesen beszélnek idegen nyelveket, a dwoont pedig igen nehéz megtanulni. Arra is föl kell készülnie, hogy sehol nem számíthat különösebb kényelemre: fogadót csak a nagyobb városokban talál, de szolgáltatásaikban ezek is elmaradnak az Észak más tájain megszokottól: sok helyen előfordul, hogy a fáradt vándor az ivóban, lócákon kénytelen álomra hajtani fejét. Viszont az árak alacsonyak, és hamar meg lehet kedvelni a dwoon konyha egyszerű, házias ízeit. A nemesi származásúakat természetesen tárt karokkal fogadják a lovagvárakban – a vendégbarátság még a más hitűeket is közelebb hozza egymáshoz. A nép amúgy is jóindulatú, és kérés nélkül ad fedelet, de ne várja senki, hogy különösen szívélyesek és oldottak lesznek idegenek jelenlétében.

A dwoonok többségéről azt tartják, hogy meglehetősen hirtelen haragúak. Könnyű őket fölbőszíteni; de ha van valami, amiért még a legjámborabb is biztosan fegyvert ránt, az Ranil gyalázása. Óvakodjunk a tréfásnak szánt megjegyzésektől, mert az ilyesmi nem egy esetben vezetett már emberhalállal végződő összetűzéshez! Nem bölcs dolog nyíltan büszkélkedni azzal sem, ha más valláshoz tartozunk.

A közbiztonság változó: a városokban és erősségekben gyakorlatilag tökéletes, de az országutakon, a ritkán lakott vidékeken és erdőségekben könnyen baja eshet az óvatlanoknak.

28


A dwoonok többsége retteg a sötétségtől: úgy tartják, hogy ilyenkor összemosódnak a Vadonés az Árny Nélküli Birodalom határai, és Driegde az óvatlanok lelkéhez férkőzhet. Csak azok védettek tőle, akiknek kikezdhetetlen a hite – a gyarlóbb emberek kénytelenek hétköznapi módszerekkel védekezni az éjszaka hatalma ellen. A napfiak házaiban ezért ég egész éjszaka a mécses vagy a faggyúgyertya; de még a szegényebbek is ügyelnek arra, hogy hajnalig ne fulladjon fekete koromba kemencéjük izzó parazsa. A leggazdagabbak váraiban és a templomokban örökfényű mágikus gömbök adnak világosságot, az őrposztokon pedig még a legnagyobb nyári melegben is tüzek égnek éjszakánként. Jó üzletbe fog hát, aki viaszt vagy olajat szállít az országba…

A vándoroknak észben kell tartaniuk: a Ranil-hívők óvakodnak attól, hogy a sötétedés otthonukon kívül érje őket. Ha mégis úton találja őket az alkonyat, még teliholdas éjszakákon is fáklyát gyújtanak. Ez persze nem nyújt tökéletes védelmet, így az éjjel érkezőt mindenképpen bizalmatlanság fogadja; ha pedig útját láthatóan nem óvta a szent fény bűvköre, a világtól elzárt falvakban bizony úgy bánnak vele, mintha a sötétség démoni lovasaként kérne bebocsátást.

29


Eren

Eren Hercegség

Terület: 216 000 négyzetmérföld (É-D ~500 mérföld, K-Ny ~650 mérföld) Népesség: 5 550 000 fő, fontosabb városok: Eren (120 000 lakos), Raveen (40 000 lakos), Masgar (30

000 lakos), Ganelaren (22 000 lakos) Átlagos népsűrűség: 26 fő/négyzetmérföld Államforma: hercegség Lakosság: erv, törpe Nyelv: erv Vallás: a pyarroni és a törpe pantheon tisztelete Pénznem: korona



Eren a szelíd dombvidékek és vadregényes hegyek országa. A Traidlan-hegység sötét fenyveseit csak a folyóvölgyekben pettyezik zöldellő irtásföldek és a sóbányák aknái. A szürke hegyormokon télről maradt hófoltok és törpefenyő-bozótok tarkállanak; zerge, hiúz és az emberre is veszedelmes hópárduc járja ezt a vidéket. A vonulatot megszakító hágókat mintha késpenge metszette volna a hegyek kemény gránitjába. Délkelet felé haladva ellankásodik a hegylánc, hogy aztán a Kermir-puszták fűtengerébe olvadjon.

Eren hágói közül talán a leghíresebb a Traidlan-hegységet átszelő Gattor-hágó, ahol az ervek ősei először léptek az új haza földjére. Leszármazottaik mind a mai napig kegyhelyként tisztelik azt a sziklateraszt, ahonnan Deratho vezér először tekintett le a majdani Erenre.

A fiatal férfiak körében népszerű időtöltés a waga, ami nem más, mint felfújt marhabőr-tömlők meglovagolása a sebesen alázúduló hegyi folyókon. A játékot nyáron űzik, amikor a víz a dermesztőnél árnyalatnyival melegebb. A hideg vízből kikecmergők persze azonnal igényt tartanak valami szívmelengető párlatra; amitől egyre merészebbek lesznek, így néhányuk számára a játék bizony csúf sebekkel, vagy éppen csonttöréssel végződik.

A hegyek félkaréjától közrefogott ország hol a nyugati mezőségek langyos esőiben fürdik, hol Tarin fagyos leheletét érzi. A telek hidegek és bő havazással járnak, a nyarak hol esősek, hol aszályosak Arel úrnő kedve szerint.

A folyók igen bővizűek és általában erős sodrásúak; a dombságokról kiérve azonban lelassulnak, kanyargóssá válnak, és kiterjedt mocsarakat alkotnak. Többségük a Selvába tart, mely vizüket hosszú út után a Mer’Daray-tengernek adja. Az országot átszelő folyó mint sebes hegyi patak lép ereni területre, de Haonwellbe már széles árterekkel övezett folyamként ér, miután elnyelte a a Traidlan-hegységben eredő Vente és Thevlin vizét. Útja során átfolyik a fűz- és égererdők övezte Vagadhamon-tavon, amelynek vizei biztos megélhetést kínálnak a halászoknak. A tó északi partvidéke sűrűn lakott, déli részén viszont komor, néma lápvidék terpeszkedik.

30


A Selva-medencét régen sűrű bükk-, tölgy- és kőriserdők borították, melyek a favágók keze nyomán mára a hegyekbe szorultak vissza. Az erdőségek hajdan kiváló vadászterületeknek számítottak; nagy számban élt itt medve, bölény, szarvas, hiúz és farkas, melyek az ereni nemesek olthatatlan vadászszenvedélye miatt ma már ritkaságnak számítanak errefelé. A széles völgyek mezőségeit régen feltörték a földművesek ekéi, a folyók mentén húzódó dúsfüvű rétekből kaszálók és legelők lettek.

Történelem

Az egységes Erv Királyság széthullása Erent érintette a legsúlyosabban, hiszen területe az egykori királyság magja, fővárosa pedig az erv királyok székhelye volt. A későbbi századokban ereni uralkodók sora fáradozott azon, hogy újraegyesítse a hercegségeket – természetesen saját fősége alatt –, de próbálkozásaik mindmáig nem jártak sikerrel. Bár az egyesítés esélye szinte elenyésző, mégis vannak olyan politikai körök Erenben, amelyek feltétlen hívei az egységes erv állam megteremtésének, és titokban ennek megvalósításán mesterkednek.

A hercegséget ezirányú szándékai sokszor sodorták viszályba szomszédaival: három grófságot még az első évezred során elcsatolt Haonwelltől, de több háborút vívott Gianag és Erigow ellen is. A legsúlyosabb harcokra Baerre („Medve”) Migan (2237–2259) hercegsége alatt került sor. Az uralkodó meghódította Gianag délkeleti grófságait és vereségeket mért az erigowi hercegi hadra is, közben azonban oly mértékben meggyöngítette saját országát, hogy az a toroniak prédájává vált a VI. zászlóháborúban (2245–2253). Kisebb összezördülések azóta is történtek az erv utódállamok között, de ilyen mértékű ellentétekre nem akadt több példa.

A hercegség szinte állandó háborúságban áll a nyugati határvidékét veszélyeztető félvad törzsekkel, akik ellen majd’ minden évben kisebb-nagyobb büntetőhadjáratokat indít. Az elmúlt évszázadok legjelentősebb ilyen háborúja a Csonttörők ork törzse ellen folyt, akiket három év véres csatáiban űztek a toroni határok mögé (3478–3480). Eren fegyverforgatói emellett természetesen a zászlóháborúkból is kiveszik a részüket: nemegyszer az ő helytállásukon múlt az Északi Szövetség sorsa. Így például a Lobogók XIII. háborújában már csak az ereni hadak utolsó egységei tartották magukat a toroni légiók ellenében, amikor megérkeztek az anuriai sárkánylovasok. A háborús időket leszámítva azonban Eren meglehetősen jó gazdasági kapcsolatban áll Toronnal és Abaszisszal, hiszen ez mindegyik félnek érdeke.

Az ereni határvidéken legendás hősként tisztelik Salwia se Truiden úrnőt, Margant őrgrófjának hitvesét, aki P. sz. 2251-ben maroknyi fegyveresével és háza népével hetekig védte Eskgard várát a toroni csapatok sokszoros túlerejével szemben. A császári csapattest parancsnoka – a hasonló esetek elejét veendő – az ostrom után nyilvános kínhalálra ítélte. Helytállását számos emlékoszlop és dombormű örökíti meg a vár környékén. A Shuluri Mithrillveretes Évkönyvek szerint azonban mindez merő rágalom, hiszen mi sem áll távolabb Új-Kyria eszméjétől, mint a dicső hősök megalázása és kivégzése. A se Truiden úrnő körül kialakult legenda magva hazug koholmány, melyet az Északi Szövetség dalnokai Toron hírnevének beszennyezésére találtak ki. A Fekete Hadurak sima beszédű diplomatái soha nem mulasztják el, hogy ezt az ereniek szemére vessék, és állításaikat általában többtucatnyi, cáfolhatatlannak tűnő példával igazolják. Salwia se Truiden személyével kapcsolatosan azonban még ők sem tudnak, vagy talán nem is akarnak tényeket mondani; és amikor a legendás hősnő egy kései utódja, Sigerel se Margant végére akar járni a legendának, mindkét oldalon falakba ütközik…

31


Eren az Északi Szövetség alapító tagja és erős bástyája. Jó kapcsolatot épített ki csaknem minden szomszédjával, de különösen Haonwellel. A kezdeti háborúskodás után rendkívül szoros szövetséggé érlelődött viszonyuk, amelynek alapja a gazdasági előnyökben és az Erigowval szembeni közös ellentétben keresendő. Erigowban mindkét hercegség vetélytársat lát: Haonwell a kereskedelemben betöltött helye miatt neheztel rá, míg Eren számára a Szövetségben betöltött vezető szerepe és hatalmi ambíciói jelentenek kihívást. Eren és Haonwell már az Északi Szövetség létrejötte előtt kereskedelmi szövetségre lépett, létrehozva egy máig is működő – habár korántsem veszélytelen – utat, amely a hercegségeket Kahréval és a távoli Riegoy városállamokkal köti össze. Szintén közös vállalkozásuk a Déli Út megnyitása, amelyen a Quiron-tenger mellékével bonyolódik a kereskedelem. A kereskedelmi ügyletek főként a polgárosult Haonwellre hárulnak, míg a harcias ereniek a vad és elhagyatott vidékeken át vezető kalmárutak biztonságáról gondoskodnak. Ez utóbbi hercegség határmenti városaiban lehet felfogadni Észak legrátermettebb karavánkísérőit, és az ereniek gyakori nyugati hadjáratai is elsősorban a kereskedelem biztosítását szolgálják.

A hercegséget a kölcsönös féltékenység ellenére Erigowhoz is szoros kötelék fűzi, köszönhetően a két országot összekötő lovagi kultúrának. A nemzetek fölött álló lovagi eszmény háttérbe szorítja a hercegi dinasztiák egymás ellen feszülő érdekeit. Gianaggal kevésbé harmonikus Eren kapcsolata: példának okáért a legutóbbi zászlóháborút megelőzően is sor került köztük fegyveres összezördülésre. Ennek oka talán az lehet, hogy az ereni nemesség mindig is veszedelmes példát látott a gianagi közrendűek széleskörű szabadságjogaiban, és igen könnyen kapható a „pimasz, lázadó parasztok” ellen irányuló akciókra.

A hercegség lakóit ősi gyűlölség köti össze az

elfekkel. Még a kevertvérűek is kaphatnak néhány keresetlen megjegyzést, ha a hercegségen át visz az útjuk, de a Könnyűléptű Nép egy tisztavérű gyermekének felbukkanásakor egyenesen hajtóvadászatot hirdetnek a helybéliek. Persze a másik fél sem hagyja ennyiben a dolgot: időről időre bosszúszomjas elfek tűnnek föl Eligor birodalmában, akik képességeikhez mérten törlesztenek sérelmeikért, óriási felháborodást keltve a képmutató ereni nemességben.

A viszály oka egy majdnem évezredes, jellemzően emberi meggondolatlanság. A XXVIII. században az akkori ereni trónörökös, Baragon gróf – a figyelmeztető jelekkel mit sem törődve – kivágatott egy uscayha-ligetet, amivel a lehető legnagyobb szentséggyalázást követte el a helyi elfek szemében. Mivel a bocsánatkérés elmaradt, a sereneyák végeztek vele. Atyja, Oleseagon herceg mélységes haragra gerjedt, és haddal támadt az ereni elf kolóniákra, ám az erdők mélyén elrejtőzött hosszúéletűeket nem tudta maradéktalanul kézre keríteni. Bárhogyan is csitították az elf bölcsek az övéiket, a hajtóvadászatot követően egy Mallior-szekta bosszút esküdött, és követői válogatás nélkül elpusztítottak minden

becsmnevé

kifejaz „tüskélovagnemigyalá

sová

becsüesemhercekémülakosazonudvaEgy nyílnmegfkellepont lovagudva

32

Erenben az idők során számos érlő kifejezés tapadt az elfek

hez: így az „elf leány” szóval a kat az „elf virtus”

ezéssel a gyáva megfutamodást, míg elf kert” fordulattal az elhanyagolt, s-szúrós bozótot illetik az erv ok. Sirenar szülötteit azonban gen érdeklik a percéletű népek zkodó szavai. Ugyanakkor nem

ny, vérbajos szajhá

lik le az Eligor országában lezajló ények jelentőségét, ezért igyekeznek a gi udvaron tartani a szemüket. Egyik knek, egy ősöreg, az uralkodói ztály előtt nyújtózó juharfának ban lassan kitelnek napjai, és az ri kertész már a kivágását fontolgatja. ősi szertartás segítségével lehetőség a arra, hogy Sirenar e hű szolgáját iatalítsák – de ehhez öt elf vándornak ne eljárni körülötte a Gyűrűk Táncát, a nyári napforduló idején, amikorra i tornát rendez a herceg

rnagya…


udvarházat, falut és tanyát, nem sokra becsülve a kérészéltűek amúgy is rövidre szabott idejét. A kilátástalan háborúságnak a masgariták vetettek véget: kitenyésztettek egy félig-meddig mágikus kopófajtát, amelyet az elfek sem kicselezni, sem elbűvölni nem tudtak, így a hercegi erdőjárók kiszoríthatták a Könnyűléptűek Népét Eren területéről.

A nyugati határvidéken portyázó orkokat hasonlóan gyászos hírnév övezi, ám udvari ork

rokonaikat széles körben megbecsülik. A faj létrejötte is Erenhez köthető, hiszen itt, a se Harlekh grófok udvarában tevékenykedett az a névtelenségbe burkolódzó varázsló, akinek e fajt köszönheti Ynev. Ma számos nemesúr kíséretében szolgálnak udvari orkok, akik közül néhányan vitézségük révén nemesi rangra emelkedtek.

Az udvari orkok teremtését a bölcsek sokkal inkább tekintik fajtanemesítésnek, mint eredendően új faj megalkotásának. Melyre egyébként sem vetemednének az Északi szövetség varázstudói: túl sokszor kell megküzdeniük a káoszkori mágia által létrehozott torzszülött szörnyetegekkel ahhoz, hogy számukat újabbakkal kívánnák gyarapítani. Azzal is tisztában vannak, hogy az égi hatalmak könnyen megorrolnak azokra, akik halandó létükre belekontárkodnak a teremtés művészetébe.

Így hát nincsen semmi meglepő abban, hogy az udvari orkok igencsak hasonlítanak gro-ugoni rokonaikra, mind küllemükben, mind jellemük tekintetében. Mert bár intelligensebbek ez utóbbiaknál, és szaguktól nem futnak világgá a hátaslovak, azért ők is a Farkasszellem gyermekei; csak az ő csatlósházaik – azaz törzseik – a nemesi udvarok köré szerveződnek, és vadászcsapataikat a különböző fegyvernemek veterán osztagainak vagy testőrezredeknek nevezik az embernépek. Akik a sorozatos kudarcok után azzal a kiváltsággal is felruházták az udvari orkokat, hogy saját ügyeikben az ősi falkatörvényeikre épülő Csatlóskódex szerint ítélkezzenek.

Társadalom és közigazgatás

Talán egyetlen ynevi országban sem találkozni annyi rátarti, rangjához és megszólításához kínosan ragaszkodó kurtanemeshez, mint Erenben: a hercegségben közel negyedmillió nemesi sarj él.

Valódi hatalommal csak a mintegy ötven, grófi (ekoss) vagy őrgrófi (ronekoss) címmel felruházott család bír. Közülük is kiemelkednek az országnagyok (pres, presse), mely cím csak a herceg közeli rokonait és néhány különösen tekintélyes grófot-grófnőt illet meg. Ők mindössze tízen vannak, és mindannyian a Hercegi Tanács kiváltságos tagjai. A herceghez képest azonban még a főnemesi származékoknak is viszonylag szerények a birtokai és korlátozott a hatalma.

Nem tartoznak grófi fennhatóság alá a szabadvárosok, az egyházi birtokok és az embervadász-rendek területei, valamint a hercegi várak. Ez utóbbiak minden grófságban – főként a határvidéken – megtalálhatóak, és jócskán megerősített védművekkel, a herceg által kinevezett kapitánnyal, továbbá békeidőben is számottevő katonasággal rendelkeznek. A grófok hatalma természetesen a Vente-völgy és Kelet-Eren egybefüggő koronabirtokaira sem terjed ki.

Erenben évezredes hagyományai vannak az erős hercegi hatalomnak. Az ország lakóinak jó része szívében mindig is lojális volt uralkodójához, nemeseinek pedig nincs akkora hatalma, hogy dacolhatnának a herceggel. Az Északi Hármak koronás fői közül Eligor rendelkezik a legnagyobb magánhadsereggel, a legjobban működő hivatali apparátussal és – a lakosság számához és az ország méreteihez képest – a legnagyobb jövedelemmel.

33


Eren hírnevét számos vitéz uralkodója öregbítette már, olyanok, mint II. (Kegyosztó) Lohalor, lovagi tornák bajnoka, vagy V. (Szikra) Sigerel, aki a legenda szerint Davalon alatt testőrségét veszítve egymaga vágta le a rárontó toroni vértesek századát. A jelenkorban mégis Eligor, a Kék Herceg tetteit és viselt dolgait emlegetik a legtöbben.

A 3604-ben trónra lépett Eligor nagy szerepet játszott abban, hogy az ország és seregei nem roppantak össze a kis híján végzetes XIII. zászlóháborúban. Csekély veszteségekkel vezette hadait a Selva biztonságot jelentő északi partjára, ahol heteken át, egészen az anuriai sárkánylovasok érkezéséig kitartott. Legfényesebb diadalait az ezt követő raveeni és harstede-i csatákban aratta. A háború végén Doran nagyhatalmú mágusai vitézsége jutalmául örökifjúvá tették, gondolván, mindig ilyen herceg kell Eren élére – bár a rituálé sikeréért Eligor nemzőképességével fizetett.

Mivel a varázslók is csak homályosan láthatnak a jövőbe, nem tudhatták, hogy a herceg egy jellemvonása még komoly galibákhoz vezet. Kalandor hajlama ugyanis Eligort gyakran arra indította, hogy országa minden gondját odahagyva maga vegyen részt olyan küldetésekben, amelyekre minden más uralkodó zsoldosokat fogad, vagy hűséges szolgáit küldi. Sűrű távollétei miatt hazájának politikai megítélése romlani kezdett szomszédai szemében, hiszen Erent mindig úgy ismerték, mint amely bármiféle helyzetben pillanatok alatt képes reagálni, és amire akár megnyugtatásul, akár fenyegetésképpen számítani lehet. Az ország egysége is veszélybe került, mert a gyeplő lazulásával mind több főúr kezdett kiskirályként viselkedni gyakorta ebül szerzett birtokán.

Eligor személye azonban hibái ellenére mindmáig népszerű országában, főként a kalandor lelkületű köznemesség körében; de a legendás tetteiről szóló történeteket Ynev legtávolabbi csücskeiben is szívesen hallgatják.

Az ereni „hercegi tanács” kifejezés jelentése kettős. Létezik egy gyakrabban ülésező szűkebb tanács és egy bővebb, amelyet általában csak évente egyszer hívnak össze. A szűkebb tanács tagjainak számítanak az udvari tisztségviselők, az országnagyok, a legfontosabb istenek főpapjai – azaz Kyel, Uwel és Darton érsekei –, valamint a Felső Lovagrend nagymestere és a Hadiakadémia arkrektora. A bővebb tanácsba, mely a hercegi kincstárnak járó adókról hivatott döntést hozni, meghívást kapnak a grófok és az egyházmegyék vezetői is.

A honfoglaló irlavok körében még minden harcosnak szava volt a törzsfő előtt; ennek maradványa a nemesi gyűlés (og derac), melyet háromévente hívnak össze a főváros melletti páston. A nemesség ekkor kollektív hűségesküt tesz uralkodójának – így lehetséges, hogy az amúgy nem túl népes Eren hercegség uralkodója bírja a legtöbb nemes hűbéri esküjét Északon. A nemesség összes joga az og deracban mindössze annyi, hogy tiszteletteljesen előadhatja panaszait az ország igazgatásával kapcsolatban, az uralkodó pedig ünnepélyes fogadalmat tesz a gondok orvoslására – a kérdés ezzel újabb három évre el van felejtve. A gyűlés a törvénylátó napok szerepét is betölti: a herceg ilyenkor a tanácsadói által kiválasztott perekben személyesen mond ítéletet.

Eligor az elmúlt öt évben megpróbálta az og deracot uraló köznemességre támaszkodva tovább csökkenteni a főrendek befolyását. Nyilván a gianagi kormányzás rendje állt előtte példaként, amikor a nemesi gyűléssel választatta meg a hercegi tanács tagjainak többségét. A Kék Herceg döntésének oka éppen a főnemességgel kialakult ellentétben keresendő, akik közül számosan neheztelnek rá hosszas távollétei és kegyencei miatt – Eligor ugyanis szívesen emelte egykori kalandozótársait magas tisztségekbe, például az ereni Hadiakadémia és a kancellária élére. Az elégedetlenkedők élén saját rokonai, a trónöröklésből kiszorult déd- és ükunokaöcsök állnak – maguk is országnagyok és vitéz lovagok. Erősen kérdéses, hogy Eligor kormányzásról alkotott elgondolása az országára váró újabb nagy próbatétel idején is hatékonynak bizonyul-e majd…

34


Megközelítőleg ötszáz nemesi család feje

tartozik a várnagyok közé; kastélyaikban vagy azok környékén él a nekik hűséget fogadott vazallus családok többsége. Szűk húszezerre tehetjük a szerényebb udvarházakat birtokló nemesi famíliák számát, akik jövedelme csak arra elég, hogy könnyebb fegyverzetű harcosként vonuljanak hadba. Így ők alkotják a méltán híres ereni lovasság zömét – általában láncinggel, karddal, pajzzsal és kopjával rendelkeznek. A háborúk – a zsold és a zsákmány miatt – jó lehetőséget teremtenek számukra egy kis jövedelem-kiegészítésre, így aztán hűbéruruk hívó szavára sosem késnek táborba szállni.

Náluk is több birtoktalan nemes vallja Erent hazájának. Nagy számuk igen jellemző a helyi lovagi eszményekre, és abból a szokásból ered, hogy a hercegségben bármely, hűbérbirtokkal rendelkező nemes bárkit lovaggá üthet hősiességéért. Ez egyet jelent a nemesítéssel, a kardviselés és a pergamenre rajzolt címerlevél kiváltságával. Jobb esetben hűbérbirtokkal is jár, sokaknak azonban a kitüntető címmel kell megelégedniük. Az újdonsült kurtanemesek általában valamely gazdagabb uraság fegyveres kíséretébe lépnek, vagy a hercegi ármádiában próbálnak szerencsét, de külhonba is sokan szegődnek közülük zsoldoskatonának.

Eren útjait jó néhány különös alak járja, akik külhoni nagyurak, kereskedők vagy bankárok részére toboroznak zsoldosokat a helybéli közrendűek és kisnemesek közül. Megtalálhatók köztük kiöregedett rowoni zsoldosvezérek és jó útra tért dzsad rabszolga-kereskedők éppúgy, mint minden hájjal megkent tiadlani üzletemberek; de mindannyian könnyen felismerhetőek arról, hogy egy lélegzetvétellel annyi aranyat, asszonyt, birtokot, boldogságot és bőséget ígérnek a tétovázóknak, melynek előteremtésébe könnyen beleroppanna a hercegi udvarok bármelyike.

Jindros, a halovány bőrű vénember gyűrűinek foglalatában és szavaiban egyaránt drágakövek sziporkáznak; nem is esik

ítani pár kalandvágyó kurtanemest és kóbor katonát egy tarini drágakőbánya őrizetének meséjével. Valójában azonban nem fegyverforgató karokra, hanem lelkekre van szüksége, melyeket aztán nyugodt szívvel áldozhat fel Kudduth démonúr színe előtt. A tarini halálszentélybe vezető úton azonban az újonnan felfogadott ereni zsoldosok némelyike gyanút fog a sokasodó különös jelenségek láttán…

nehezére elbolond

A polgárok és a szabad közrendűek csaknem felerészben a főváros lakói. Az ereni polgárság

jelentős része külhoni – haonwelli vagy erigowi – eredetre vezetheti vissza családfáját. A városok lakói között találhatunk tiadlani ulukat, asziszokat és toroni származásúakat, de szép számban képviseltetik magukat a törpék is, elsősorban a nyugati bányavárosokban.

Az ereni parasztok a nemesség kényének-kedvének kiszolgáltatva élnek. Földjeikről csak akkor költözhetnek el, ha pénzben megváltják magukat. Ekkor rendszerint a városban telepednek meg, vagy falujukban keresnek maguknak más megélhetést. Mivel azonban a jobbágytelkek meglehetősen nagyok, a földek viszonylag jól teremnek, és az adók mérsékeltek, ritka az olyan esztendő, amikor a kényszer erre szorítja a földműveseket.

Vallás és kultúra

Eren védistene a pyarroni pantheon egykori főistene, Kyel, a Teremtés, a Pusztítás és a Sors ura. Egy ereni bármihez fogjon is, nem felejt el rövid fohászt intézni hozzá: „Kyel segedelmével!”. A hercegségben a Kétarcú jelképezi a hatalmat is, ő mindenek legfőbb hűbérura és döntőbírája. Kyel-pap áll az egyházmegyék és a legfontosabb bírói testület, a hercegi tábla élén, de a papok a grófi ítélőszékeken is segítik a kinevezett bíró munkáját. Az egyház jövedelmei kiterjedt birtokainak és az

35


egyházi adónak köszönhetően igen jelentősek, azonban a felsőpapság életére sem jellemző a fényűzés. A befolyt jövedelmeket az egyház céljainak megfelelően használják fel: a hatalmat jelképező katedrálisok építése mellett mindig jut alamizsna a szegényeknek, betegágy és ápoló kéz a rászorulóknak. Mindezeken túl pedig Kyel egyháza soha nem késlekedik, ha háború idején az ország szolgálatába kell állítania javait.

Észak pyarronita egyházai nem követik az 1857-

es lankonti bullát, így Kyel világi papjai sem élnek a déli papsághoz hasonló szigorú szabályok szerint. Többek között a nőtlenség sem kötelező számukra, bár kicsapongó életet nem folytathatnak. Rossz nyelvek szerint a házasulási jognak köszönhető, hogy Kyel vallása északon ma is erejének teljében pompázik, míg délen hanyatlásnak indult.

A Kétarcú Úrnak több szerzetesrendje is megtelepedett Erenben; kolostoraik a néptelen hegyekben, sűrű erdők mélyén nyújtanak lehetőséget az elvonult elmélkedésre. Némelyikük igen militáns szemléletű, és a Tharr vallása ellen vívott zászlóháborúk idején jött létre. A kolostorok és templomok vidéken iskolaként és hiteleshelyként működnek. Itt tanulnak a tehetségesebb parasztgyerekek – felcseperedvén jó részük a kolostorok lakója lesz –, de itt jegyzik le, hitelesítik és őrzik a vidékiek – nemesek és nemtelenek – által kötött szerződéseket, végrendeleteket is.

tfahhrkm

oss

frpSn

Az ulysan rendet, melynek tagjait közös nyelven Engedelmesek néven emlegetik, az ereni Aldarech Kernego alapította P.sz. 2376-ban. Klastromaik főként az északi hercegségekben emelkednek, de néhány kolostorerődjüket Abasziszban, Anterában és a Yankari Pentádban is megtalálhatjuk.

Kyel legfanatikusabb harcos-szerzeteseiként tartják őket számon, ami nem kis szó. Rendházaik általában határvidékekre települtek és külső támadás esetén kéretlenül is azonnal felvonulnak az ország védelmére. Hétköznapjaikat szüntelen harci gyakorlatokkal töltik, elméleti tanulmányok helyett pedig kemény munkával tisztítják lelküket – a saját két kezükkel teremtenek elő mindent, amire szükségük van.

Szintén nagy megbecsülésnek örvendenek Uwel paplovagjai, akiknek lovagvárai a nagyobb

elepülések, grófi székhelyek közelében emelkednek. Perekben való részvételük és a bűnesetek elderítésében nyújtott szolgálataik mindenkiben tiszteletet ébresztenek a keménykötésű lovagok iránt, kik Erenben egyedülállóan szervezett formában tevékenykednek. A P.sz. XXXV. század derekán a atárok védelmére jött létre a Bosszú és Bátorság Testvériség, amely kezdetben csak a délnyugati atárvidék nemeseit és közrendű harcosait fogta össze, hamarosan azonban a hercegség összes Uwel-endháza csatlakozott hozzá. Ma a rend világi komturja közvetlen helyettese a paplovagok sorából ikerülő nagymesterének, akit Eren hercege elismert Uwel ereni érsekének, és ilyen minőségében tagja ég a hercegi tanácsnak is.

Arel papjai és papnői már korántsem ilyen népszerűek, pedig úrnőjüket igencsak tisztelik rszágszerte. Mivel született bajkeverők, a katonai táboroktól eltekintve kevés helyen látják őket zívesen. Nyughatatlan természetük miatt gyakran gyűlik meg bajuk a helyi hatóságokkal, akik nem okat törődnek azzal, ha egy papi személyt kell rendreutasítaniuk.

A többi istenség szolgái és hívei sokkal kisebb számban képviseltetik magukat. A bő aratásért ohászkodó parasztok Kyel mellett Ellanának is áldoznak, míg a városokban Dreina és Krad papjai endelkeznek nagy hatalommal. Az Aranyúrnő jogtudósai és számvevői a főnemességet segítik, Krad apjai pedig itt működtetik levéltáraikat, könyvtáraikat és felsőbb stúdiumokat oktató iskoláikat. A ötét Tréfák Urának érseke Raveen városából irányítja Északfölde dartonita egyházát, melyet eddig emigen érintett a renegát Al Marem lovag és követőinek hitújító mozgalma. Ez a város az Északi

36


Főinkvizítor székhelye is, akinek vezetésével fáradhatatlanul gyomlálják a pyarroni vallást a titokban tevékenykedő orwellánusoktól, fekete boszorkányoktól és a sötét, emberáldozó szektáktól. Az ereni bányavárosok törpe lakói saját isteneiket tisztelik, az itt élő emberek pedig gyakran Gilronhoz küldik fohászaikat, akinek kovácspapjai is szép számmal élnek errefelé.

Bár a hercegség saját kultúrájának csillogása

kevéssé feltűnő a szomszédos Erigow árnyékában, az erenieknek nincsen oka a szégyenkezésre. Országuk a hűbéri értékrend bástyája, melynek minden lakóját áthatja a lovagi eszme. Büszkék és becsvágyóak, a hőstetteknél csak becsületüket tartják előbbrevalónak – hazáját megcsaló vagy eláruló erenit csak elvétve ismer a történetírás. Kissé ódivatúan gondolkodnak, a távoli vidékekről beszivárgó társadalmi vagy erkölcsi újításokat tartózkodással szemlélik.

A főrangúak pártfogásának köszönhetően az erv költészet számos jelentős alkotása született meg ereni földön, például itteni dalnokok formázták lovagi énekké a honfoglaló irlavok történetét megörökítő Deratho-mondát. Az azonban tény, hogy bárdjaik hangvétele érdes kissé, és nem fogható az erigowi vagy haonwelli udvarokban forgolódó, klasszikus műveltségű lantosokéhoz. A festők, szobrászok vagy építészek megélhetését a főnemesek megrendelései biztosítják; számos értékes alkotás öregbíti a mesterek hírnevét, és emeli a várkastélyok fényét. A lovagi udvarok lakomái, mulatságai színpompás események, a lovagi tornák pedig igazi nemesembernek való látványosságok és erőpróbák – nem sokra tartják azt a nemest, aki nem hódol ennek az úri passziónak.

Eren fővárosában számtalan lovagi tornát rendeznek évről-évre, akár a nevezetes évfordulók alkalmából, akár az országba látogató magasrangú személy tiszteletére, vagy valamilyen különleges esemény alkalmából. A legszínesebb látványosságot talán a nyári napforduló idején rendezett viadal kínálja, amelyen a dicsvágyó erigowi és dwoon lovagok is rendszeresen sorompóba állnak. A legnagyobb megmérettetésnek természetesen a kopjatörés számít, de részt lehet venni a többi hagyományos viadalformában: a különböző fegyverekkel vívott gyalogos harcban, a céllövészetben és az ügyességi játékokban is. A legtöbb nézőt az úgynevezett Csatajáték vonzza, amikor is az erv és dwoon lovagok seregei saját országuk zászlai alatt rontanak egymásnak.

Erenben már nem dívik az ősi szokás, mely szerint a győztes lovagot illeti a legyőzött lova és fegyverzete. A lovagi viadalok győzteseinek a herceg és a játékok többi patrónusa ajánl fel jutalmakat: pompás harci méneket, díszes fegyvereket és lószerszámot, ékszereket és persze csengő aranyakat.

Említést kell tennünk e helyen a vadászatról is, hiszen ez szintén ünnepszámba megy Erenben.

Egyes főúri vadászatok valóságos diadalmenettel érnek föl, és az ország nemességének színe-virága részt vesz rajtuk. A hajtóvadászattól a magányos lesállásig minden módját kedvelik a vadak lándzsa- vagy nyílvégre kerítésének – nem is igazi lovagvár az, melynek nagytermében nincsen kiterítve néhány medvebőr.

Természetesen a lovagot nem csak életmódja különbözteti meg a közrendűtől, hanem megjelenése is. Az ereni nemesek a régi szokások szerint hosszúra eresztik a hajukat és idősebb korukban szakállt, de legalábbis bajuszt növesztenek méltóságuk jeleként. A helyi divat sok tekintetben az erigowi mintákat követi, de annak túlzásai és szeszélyei nélkül: az urak szűk nadrágot és gallér nélküli inget viselnek, ami fölé rövidebb kabát kerül. A nagypolgárok és nemesek hétköznapi viseletéhez prém- vagy bársonyszegélyű köpeny is tartozik, ami rendszerint földig ér, és a kabát vállrészénél gombok vagy brossok segítségével rögzül. Ünnepi viseletnek számít a bő, tölcsérujjú

37


köntös, amiből akár többet is egymás fölé vesznek. A fejfedők olyannyira változatosak, hogy lehetetlen általánosságban leírni őket: a kicsiny, kerek, a fej formáját követő sapkáktól a malomkerék nagyságú, széles karimájú kalapokig minden előfordulhat, talán egyet leszámítva: zsákszerű csuklyát nemesenszületett férfiú soha nem húzna a fejére. Akárcsak az Északi Hármak más országaiban, Erenben is a méltóságteljes színeket, így a mélykéket, sötétbíbort vagy sötétzöldet kedvelik.

A karcsú és magas ereni dámák alakját légiesen könnyeddé varázsolják az egyenes szabású, egyrészes ruhák: alul bővebb, de a felsőtestre simuló öltözékeiket akár kihívónak is nevezhetnénk, ha a nyak- és vállrészük nem volna teljesen zárt. Ujjuk szűk szabású és nagyon hosszú, általában a kézfejet is takarja, s gazdagon díszítik hímzésekkel és rávarrott gyöngyökkel. Több alsószoknyát viselnek, amelyek – a férfiruhák ujjaihoz hasonlóan – hosszabbak a felsőruházatnál, ezért szegélyüknél igen gazdagon díszítettek. E ruhák sokszor egyszínű kék vagy zöld anyagból készülnek. A nemeshölgyek által is szívesen viselt palást nemcsak a vállakat, hanem részben a kebleket is takarja. Fejfedőként rámás fátylat, hajhálót vagy telente szorosan a fejre simuló, prémmel szegett csuklyát viselnek.

Az ereni kardforgatók nem

sokra becsülik az írott szót. A legtöbb nemes csak kényszerűségből sajátítja el a betűvetés művészetét, de ugyanígy vélekednek a többi tudományról is, és csak olyan mértékig merülnek bele tanulmányozásukba, amennyire ezt az illő udvari társalgás megkívánja. A polgárság soraiban sokkal nagyobb az írni-olvasni tudók aránya, igaz, ők gyakran nem is ereni születésűek. A tudományok területén egyértelműen a papságé a vezető szerep. Kyel papjai és szerzetesei oktatnak a falusi iskolákban, Krad szolgái pedig a két nagy egyetemen. Ezek egyike, az Ereni Egyetem neves és sok külországi által látogatott intézmény, bár talán többen ismerik a Hadiakadémia nevét.

Erenben számos korai, igen értékes forrásmunkát őriznek; ezek közül a legismertebb a IX. században írott Ananea Erlavin, az Erv Őskrónika. A becses iratról nemrég több másolatot készítettek Krad buzgó szolgái, ám az Ereni Egyetem könyvtárának egyik vén mecénása, Corian se Haldort szerint gyalázatos módon megváltoztatták az eredeti szöveget. A különc öreg lovagnak sokak szerint már akkor elment az esze, amikor először pénzt adott néhány dohos szagú kódexért, és még a legjóindulatúbbak is mosolyogva legyintenek a képtelen vád hallatán. A nemes azonban nem sokkal utóbb jobblétre szenderült, és az egyetem rektora, aki végrendeletének eleget téve áttanulmányozta az őskrónika papok által visszaadott eredeti példányát, javítások nyomait fedezte fel a pergamenlapokon. A tiszteletreméltó professzor fejében egymást kergetik a kérdések: ki az, aki esetleg emlékezhet az eredeti szövegre? Mi érdeke fűződhet a másolóknak egy ilyen tett elkövetéséhez? Természetes halállal halt-e meg Corian lovag? És legfőképpen: kihez forduljon segítségért?

38


Az ereni Hadiakadémia Észak legelismertebb hadművészeti iskolája, ahol sok híres hadvezér sajátította el a háború elméletét. 3128-ban alapította XII. (Kopjatörő) Eren herceg az ország fővárosában, és utódai számos kiváltsággal növelték tovább hatalmát és tekintélyét. Ma az országban hat helyen működik ilyen akadémia, bár a hadművészeti munkák gyűjtése és a parancsnokok okítása a fővárosra korlátozódik. A másik öt telep a hercegi várszervezethez hasonlóan csak a hercegi magánhadsereg kiképzőközpontja és állomáshelye, így az uralkodó katonái szükség esetén az ország bármely pontján azonnal mozgósíthatóak. A Hadiakadémia arkrektora (preargan) egyúttal a hercegi hadsereg fővezére, és ilyen minőségében részt vesz a tanácsüléseken is.

A shuluri Kék Könyvtár mellett az ereni Hadiakadémia épületegyüttesében őrzik Északfölde legsokrétűbb, legrészletesebb hadtörténeti munkáit és tanulmányait. Számtalan térképvázlat és krónika segíti a tudásra vágyókat a régmúlt ütközeteinek elemzésében. Nem egy ritkaság is fellelhető itt, például részletes leírások Niare hadi szokásairól, valamint a hírhedt toroni Szürke Könyv,

iből a kyr hadviselésre vonatkozó ismeretek zöme származik. A Csonkatoronyban ezredévek kézifegyvereit –nem ritkán varázserővel felruházott tárgyakat – gyűjtötték össze. Az akadémia termei mágikus védelem alatt állnak, és különös figyelemmel vigyázzák a Káoszkor tébolyának emlékeit hordozó eszközöket. A Csonkatoronyba csak az arkrektor engedélyével lehet belépni, de mindig akadnak olyan bolondok, akik a lehetetlent megkísérelve megpróbálnak ellopni valamit a régiségtárból. Legutóbb aszisz kalandorok kerültek a toronyőrök kezére, akik egy ryeki shradd csatavértjével akartak távozni. Állítólag maga a

t, mert nem találta őket méltónak arra, hogy kezükkel illessék. Ha máshogy dönt, mára talán

tolvajokat megbízó toraniki hercegkapitányt…

am

páncél okozta vesztüke

kárhozatba ránthatta volna a

Városok és utak

Az ereniek nagy többsége falvakban él, ahol többnyire még őrzik az ősi irlav szálláshelyek építkezési szokásait: a hosszúkás, téglalap alakú kő- vagy téglaházak egy viszonylag tágas tér köré csoportosulnak, mely felé rövidebbik oldalukkal és bejáratukkal néznek. A házak mögött kisebb konyhakert és istállók, ólak találhatók.

Az urbánusnak mondható települések száma csekély – főleg, ha a Quiron-tenger mellékével hasonlítjuk össze. Legnagyobb városaik kyr eredetűek, de mára a Hetedkorban alapítottak közül is nagyra nőtt néhány, mint például Masgar vagy Liestage. Olykor még az olyan kisebb városok is komoly kiváltságokkal rendelkeznek, melyek lakossága az ötezer főt sem haladja meg. Ezek általában vásárhelyek vagy átkelők, amelyek fontosságát inkább fekvésük adja, mint népességük vagy gazdasági erejük.

Még az építőanyagban és várépítészeti hagyományokban gazdag Erenben is csak a leggazdagabb – vagy legfenyegetettebb – települések rendelkeznek komoly falakkal, kőbástyákkal, erős kapukkal. A kisebb városokat három-négy láb magas kőfal vagy palánk óvja, a belső oldalán fából ácsolt gyilokjáróval és – gyakorta szintén fából készült – őrtornyokkal. A védelmi rendszert többnyire árokkal is kiegészítik. Általában pedig minden város rendelkezik egy vagy több komolyabban erődített épülettel, kerített templommal vagy megerősített tanácsházzal, amely ostrom esetén akár hosszabb ideig képes kitartani.

39


Eren – A hercegség fővárosa és százezer fős lakosságával az erv országok ötödik legnagyobb települése az ország szívében, a Vente folyó völgyét szegélyező lankás dombokra épült. A hatodkori alapítású város P.sz. 546-tól az Erv Királyság fővárosa; ekkorra datálható új neve is, amelyet a hasonló hangzású kyr név helyett kapott.

Nevéhez híven a város kemény dió

bármilyen ostromló seregnek, mivel védelméről háromszoros falgyűrű gondoskodik. A legbelső fal a folyó fölé emelkedő dombon épült Dannor kerületet, a város eredeti magját határolja. Ez egyben a vidék legmagasabb pontja is, így a keleti peremén épült hercegi palota bástya- és toronyegyüttese uralja a környező negyedek látképét. A Dannor ad helyet az ereni Felső Lovagrend Házának és Kyel érseki palotájának is – valamennyi önálló erődítménynek tűnhet az amúgy is bevehetetlen várnegyedben. Nem véletlen, hogy ez a rész állta legtovább a VI. zászlóháborúban a toroniak ostromát.

Hasonlóan ősi a Vente túlpartján elterülő Óváros, melyet a régi dawai romok elhordott köveiből építettek az itt megtelepedő ervek. A Dannor utcáinak komor és mereven méltóságteljes hangulatát itt lázas nyüzsgés váltja fel: árusok és vízhordók tülekednek a magas téglaházak árnyékába borult utcákon, állatokat terelnek a kövezett rakpartokon. Ezt a negyedet három kőhíd köti össze a Vente jobb partján, a Dannor alatt meghúzódó Preenna kerülettel, melynek fala a város II. évezredben elfoglalt területét jelzi. A jómódú polgárok és nemesek lakta Preenna a szellemi és vallási élet központja: itt található Kyel legnagyobb északi katedrálisa, valamint a 2642-ben Krad-papok által alapított Ereni Egyetem. A domboldalra felfutó utcák nemesi palotáit díszkertek és gyümölcsösök övezik.

Eren hercegség székvárosáról kapta a nevét, amelyet viszont Deratho vezér legidősebb fia után kereszteltek el a honfoglaló irlavok. Az ervek körében ma is elterjedt férfinév jelentése: ’erős’.

Eren Óvárosa éjjel-nappal visszahangzik a lármától: a hömpölygő tömegben urak és szolgák, mesterek és kontárok, papok és tolvajok igyekeznek dolgukra a szűk utcákon. A füttyök, szitkok és üdvözlések zsivajában messze hallatszik a portékáikat dicsérő iparosok szava; közülük is leginkább Molteré, a cserzővargáé, akit egyszerűen csak Toroknak neveznek a helybéliek. Ő pedig igyekszik rászolgálni e névre nemcsak a mindennapos munka során – legyen szó vevőcsalogatásról, alkuról, vagy épp a segédei buzdításáról – de akkor is, amikor a Balog Achain kocsmájában elé tett söröket kell eltüntetnie. Torok egyébként gyakorta ad hangot azon meggyőződésének, miszerint ha Achain olcsóbban adná a sörét, ő bizony abban áztatná a bőröket…

Az elmúlt napokban azonban nem múlatja az időt ilyesféle tréfákkal. Komoly arccal, felelőssége tudatában üríti sorra a korsókat, és mikor új körért legyint, a kocsma törzsközönsége büszkén bólogatva követi a leendő bajnok mozdulatát. Hiszen ez az elszánt felkészülés biztos meghozza gyümölcsét, és az udvari ork testőrök, északi tengerészek meg korg kalandorok úgyis megszégyenülten kullognak majd haza a legendás hörpintőverseny fejszaggató másnapján!

40


Az Újváros külső falának építését a XII. zászlóháború után határozta el VIII. (Falhúzó) Migan – akinek ezen kívül nevéhez köthető még a két nyugati nagy hágó erődrendszerének kiépítése –, és a 3480-as évek elejére készült el teljesen. A kis házakkal zsúfolt Külsővölgy és az Újváros a céhes kézművesek és kiskereskedők otthona, de a kellemesebb fekvésű részein megtalálhatók a patríciusok palotái is. A déli falnál elterülő tágas Kardmező az Erenben olyannyira kedvelt katonai játékok színhelye, a nagy pompával megtartott diadalmenetek utolsó állomása.

Az erődített város természetesen nemcsak hatalmi központ, hanem gazdasági csomópont is: számtalan kereskedőháznak, bankháznak, kézműves céhnek ad otthont. Fontos kereskedelmi utak találkozópontja: itt egyesül a Déli és a Nyugati Út, hogy Haonwell felé haladjon tovább.

Noha Eren szabadváros, a városi tanács fennhatósága csak a Külsővölgyre és az Újvárosra terjed ki. A Dannor és a Preenna a herceg saját birtokának számít, ügyeiket az udvarbíró intézi.

Raveen – Több mint negyvenezer lakosú,

semmi sem utal, mivel minden épülete a későbbi az erv raew – ’átkelőhely’, ’gázló’, és az enna Haonwellhez tartozott, és a 902-ben kötött békeszeEkkoriban egy grófság meglehetősen jelentéktelennőtte ki magát a 2441-ben szabadvárosi rangot nereni viszonyokhoz képest meglehetősen sík vidháromszáz lábat is eléri. Raveennél ágakra szakakötnek egymáshoz és két nagyobb a szárazföldhöz.

A település fontos kereskedelmi utak csomóegyesült Déli és Nyugati Út, hogy tovább haladjfelé. Kereskedelmének jelentős részét a folyami haemlített szigeteken található Háromsziget Piac.

A pezsgő életet más, komorabb nevezetességlegnagyobb központja, az Északi Főinkvizítor szétemetkezési helye. Ekkoriban egyébként rövembervadászoknak is jelentős központja – róluk pelsősorban azokra a gyanús alakokra fordítják figybejutni az országba.

4

A valamennyi erv államban ismert szabadvárosi kiváltság a nemesekhez, bizonyos tekintetben a grófokhoz hasonló jogokkal ruházza fel e közösségeket. Szabad kezet kapnak belügyeik intézésére, saját földbirtokokkal rendelkeznek, városi őrséget állítanak ki, és jogot

mindig a város egészét illetik meg, nem pedig egyetlen személyt – így egy szabadvárosnak sosincs teljhatalmú kormányzója, legfeljebb a városi tanács által kordában tartott polgármestere.

A polgármester azonban néha önállósítja magát, mint ahogy az Anklam városában is megtörtént, ahol a méltóságos ennasaraonnemrégiben saját vejének adta árendába az

őt, menyét nevezte ki piacbírónak, sőt azt is fejébe vette, hogy adót fog kivetni a város Dreina-templomára. A városi tanácsosok közül egyedül az Aranyúrnő papja emeli föl szavát a terv ellen; a többiek láthatóan nehéz szívvel színlelik a közönyt, míg a

szolgáltatnak. Ezek a kiváltságok azonban

összes városi legel

polgármester elégedetten mosolyog…

kyr eredetű település. Erre azonban manapság már időkből származik. Nevének jelentését valószínűleg – ’város’ szavakban kereshetjük. A város hajdan rződés értelmében került az ereni korona birtokába. székhelye volt, mára azonban igazán nagyvárossá

yert település, mely a Selva északi partján épült az éken. A folyó itt már igen széles, helyenként a

d, és három szigetet alkot, amelyeket kisebb hidak pontja: itt fut össze a Mithrill, valamint a korábban on kelet, a százötven mérföldre található Haonwell józás révén bonyolítja le; országszerte híres az imént

ei ellensúlyozzák: Raveen az északi Darton-egyház khelye, és a VI. zászlóháború óta az ereni hercegek id ideig az ország fővárosa volt. Az ereni edig kimondva-kimondatlanul mindenki tudja, hogy elmüket, akik a kalmárnép közé vegyülve próbálnak

1


Masgar – A hercegség harmadik legjelentősebb városát Erentől négyszáz mérföld utat megtéve érhetjük el, az ország északnyugati csücskében. Masgar a Thevlin folyó völgyében fekszik, amely itt, forrásától alig ötven mérföldnyire még csak széles hegyipatak. A város nevének eredete az erv masgard – ’egerészölyv’ szóban keresendő. Masgar 2103-ban került a masgarita lovagrend birtokába III. Lohalor herceg nagylelkű adományaként. VIII. (Szófukar) Eren azonban elvette tőlük, amikor 2598-ban szabadvárosi ranggal jutalmazta a kereskedelmileg egyre fontosabbá váló Masgart. Kárpótlásként a lovagok megkapták a város teljes adóját, és máig nagy befolyással bírnak az ennaes conasella, a városi tanács fölött.

Bár a város hírnevét leginkább a fölötte komorló, titkoktól terhes várnak köszönheti szerte Északon, a hercegségben talán többen ismerik bútorkészítő műhelyeit és sörfőzdéit. Masgar a nyugatról, Tarin felől érkező karavánok találkozóhelye, de erre vezet a gianagi marhapásztorok útja is.

Eren nem véletlenül kapta a „várak

hercegsége” nevet, hiszen az országban közel nyolcszáz ilyen erősség található. Majd’ minden várhoz tartozik néhány véres legenda, amely letűnt idők harcairól vagy családi viszályairól mesél. Számos erődítmény évtizedek óta elhagyatottan romladozik, és csak a környékbeli nép rémmeséinek szülöttei népesítik be termeiket.

Az ervek várai – és ez valamennyi hercegségre igaz – általában szabálytalan alaprajzú, hegytetőre épült, annak alakját követő erődítmények. Falaik magasak, de viszonylag vékonyak; helyenként a fal síkjából kiugró kör vagy négyszög alapú bástyákkal növelik erejüket. Központi helyet foglal el bennük az öregtorony, ez a nagy alapterületű, többszintes építmény, amely tulajdonképpen a vár magja, és hagyományosan a várúr lakhelye.

A legtöbb nemesnek azonban nincs efféle várkastélya, és a jóval szerényebb udvarházak egyikével kénytelen beérni. Ezek rendszerint a falvak közelében, valamilyen magaslati ponton emelkednek. Egyetlen nagy, gyakran többemeletes lakóépületből állnak, mely egyaránt hajlékul szolgál az uraknak és a cselédségnek. Legfontosabb helyiségük a nagyterem, a mindennapi élet, szórakozás és munka színtere. Az udvaron az istálló mellett számos gazdasági épület kap helyet, és mindezeket valamilyen kőfal is övezi, olykor tornyokkal és megerősített kapuval.

A masgarita lovagrend bevallottan azon fáradozik, hogy minél több, a Káoszkorra és az azt megelőző századokra vonatkozó tekercset és bűbájos holmit gyűjtsön össze. A fekete ölyves címert viselő rendtagok nincsenek sokan, és ügyelnek rá, hogy titokzatosság lengje körül személyüket. A közhiedelem szerint veszedelmes tudás rejlik a város felett őrködő Ölyvfészek falai között, ahol különös praktikák folynak. A vár minden bizonnyal mágikus gócponton épült, bár kívülállók az utóbbi időben nem kaptak lehetőséget arra, hogy erről meggyőződjenek. Bármi legyen is a magyarázat, a rend és nagymesterei maradéktalanul élvezik Eligor herceg bizalmát.Sokan vannak, akik szívesen rátennék a kezüket a falak közt lapuló tudásra: a Kyriát visszasíró toroni nemesek, hataloméhes varázstudók, különc gyűjtők és egyéb őrültek. Olykor még az is előfordul, hogy maga a lovagrend gyűjteményének egyes darabjai –sötét ereklyék, szerafista paktumok tekercsei és öntudatra ébredt grimóriumok próbálnak megszabadulni börtönükből. Mindezen kísérletek azonban kudarcra ítéltetnek, míg a rend tagjainak eltökéltsége és összetartása meg nem roppan.

Lirian se Yontars, a nagymester asszonya azonban mintha épp ezen munkálkodna…

A földesurak kezén lévő várkastélyok mellett számos jól kiépített hercegi várat is találhatunk,

főleg a határvidéken. Eren végvárrendszere mélységében háromszorosan tagolt erődvonal, amely a szövetséges országok felé valamivel gyengébb, a délnyugati végeken azonban szinte áttörhetetlen.

42


A hercegség nagyforgalmú, biztonságosnak mondható kereskedelmi útjain mindenképpen – de jó eséllyel még az eldugottabb helyeken is – egynapi járóföldön belül találhatunk egy falut vagy legalább egy útmenti fogadót.

Gazdaság

Bár kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkezik, Eren hercegség jórészt önellátó. A hegyvidék ércekben gazdag; nagy mennyiségben bányásznak aranyat, vasat és rezet. Az Engerdom kimeríthetetlen sóbányái komoly értéket jelentenek a tengerrel nem rendelkező országban: a hercegi pecséttel ellátott kősó tömbjei egészen a Fendor-tengerig elfogadott csereeszközök a nyugati barbár népek között. A bányászat jelentőségét mutatja, hogy a hercegségben több, szinte kizárólag ebből élő település is elnyerte a szabadvárosi rangot. Követ és faanyagot szintén bőséggel termelnek Erenben, de a hegyvidéki erdők vadállatainak prémje is jól értékesíthető – némelyik őrgrófság egyenesen ezzel fizeti meg adóját.

A lankásabb területek alkalmasak a

gyümölcstermesztésre; a déli hegyoldalak még többé-kevésbé iható bort is adnak, ám az éghajlat már hűvös a minőségi borászathoz. A dombvidékek legelői ridegen tartott nagy marhacsordáknak, dúsgyapjú birkanyájaknak és méneseknek nyújtanak otthont. Az ereniek jóhírű lófajtáikat gyakran keresztezik ilanori telivérekkel. Hála a nemesség kiölhetetlen vadászszenvedélyének, szerte Északon elismerik az ereni vadászmesterek által tenyésztett kopók és betanított sólymok képességeit. A külhoni nemesek gazdagságukat fitogtatják az innen származó remek állatokkal, és ha tehetik, erenit fogadnak föl vadászataik lebonyolítására is.

A folyóvölgyekben elsősorban a hideget jól tűrő árpát és rozsot termesztenek, míg a domboldalak gyengébb talajába burgonyát ültetnek. Bár a szántók hasznából éppenséggel meg lehet élni, meggazdagodni keveseknek sikerül belőle. Ez különösen igaz a kisbirtokos nemesekre, akik ha folytatni akarják tetemes kiadásokkal járó életmódjukat, gyakran a kereskedők és a bankházak adósaivá válnak, vagy – ha ezt el akarják kerülni – nemeshez méltatlanul maguk is kalmárkodni kezdenek.

Erenben a föld méhének minden gazdagsága a herceget illeti, aki azonban az egyes bányák jogait többnyire valamelyik városra vagy kereskedőházra ruházza. Ezzel a kincstár ugyan elesik a haszon egy részétől, ám cserébe megszabadul a bányák kezelésével járó gondoktól és költségektől éppúgy, mint a kereskedelmi kockázatoktól. A föld mélye azonban nem csak érceket és drágaköveket rejt, de elfeledett romokat, ősi tárgyakat és értékes kincseket is. Mindezen javak összegyűjtésére a masgarita lovagrend jogosult és köteles, amely ebből hol hatalmas bevételre tesz szert, hol jó néhány bátor tagját veszíti el egy-egy felfedezés következményeként. Ezek azonban viszonylag ritkák; az emberek hol mohóságuk, hol félelmeik miatt nem szólnak az ölyvcímeres lovagoknak, legyen szó akár egy eke által kifordított aranyérméről, akár egy tó lecsapolásakor feltűnő romvárosról. Utóbbi egyébként Migan se Harthonnel, a daroveeni gróf birtokán bukkant fel alig egy hónappal ezelőtt, és az ekoss a legteljesebb titoktartás mellett, külhonban fogadott zsoldosok segítségével akarja felderíttetni a baljósan komorló épületeket…

Az ereni kézművesek minden városban céhekbe tömörülnek; ezek regulái a múltban több északi

országban bizonyultak mintaadónak. A mesterek keze alól kikerülő használati tárgyak és szerszámok egyszerűek, jól használhatóak és mentesek minden fölösleges cifraságtól. A tartós bőrcsizmák,

43


nadrágok, prémmel szegett köntösök külhonban éppolyan keresettek, mint a minőségi fegyverek, kardok és páncélok, de a hercegség lakóinak fa- és kőfaragó művészete is elismertségnek örvend.

Az ország adottságai lehetővé teszik, hogy lakói csaknem minden létfontosságú terméket saját hazájukból szerezzenek be. Ezt a hercegi politika is segíti, amely kiváltságokban részesíti a kereskedőket, és támogatja a külhoniak letelepedését, több évre szóló adókedvezményeket nyújtva az érkezőknek. Minthogy az ereni nem kalmárfajta, meglehetősen sok haonwelli, erigowi, aszisz és törpe kereskedő nyit itt lerakatot; utóbbiak vezető szerephez jutottak a bankügyletekben.

Erenből elsősorban nyersanyagok (ércek, fa, prémek, bőr, gyapjú), fegyverek, élőállatok és mezőgazdasági termékek jutnak el külhonba, míg az országba számos luxuscikk, ritka fűszerszám, mesterien megmunkált használati és dísztárgy kerül ilyen módon. Tarinból ritka ércek, drágakövek és ásványok érkeznek, néha nyersanyag formájában, de gyakrabban magukon viselve a törpe kovácsok, ötvösök és csiszolómesterek keze nyomát. Az ereniek cserébe szövetekkel és élelmiszerekkel fizetnek, amelyek a tárnák mélyén nagy kincsnek számítanak.

A Távol-Nyugat népeivel a Zara- és a Gattor-hágón átvezető útvonalak teremtenek összeköttetést; ezeken át olykor prémekkel, mézzel, bellendari bíborfestékkel és kahrei játékszerekkel megrakott szekerek érkeznek a hercegségbe.

Eren az Északi Hármak másik két tagjával is kiterjedt kereskedelmet folytat; ezekbe az országokba főleg Eligor földjéről kerülnek gabonafélék és más élelmiszerek. Gianagból sajt és élőállat jut Erenbe, Haonwellből pedig az ott készült kézműipari termékek – mint a híres haonwelli tükrök vagy a bársonyszövet –, és a Keleti Út, azaz Tiadlan minden kincse. Erenben az Erigowi-síkságon termett búzából őrölt fehérkenyér kerül az urak asztalára, akik egyébként is a keleti szomszédállam luxuscikkeinek lelkes vásárlói. Az erigowiak pedig jó hasznát veszik az ereni fának, prémeknek meg a Traidlan-hegység érceinek és ékköveinek.

Tudnivalók

Az erv államok közül közmondásosan Eren a legharciasabb – amennyiben valaki keménykötésű harcosokat akar felbérelni, a legjobb helyen jár, ha a hercegség délnyugati határvidékén néz körül. Az ereniek a többi ervhez hasonlóan szívélyes és vendégszerető népek. Ám nem árt szokásaikat alaposan megismernünk, és társaságukban alaposan megválogatni szavainkat, mert igen könnyen dühbe gurulnak, és fegyvert rántanak, ha vélt vagy valós sérelem éri őket. Mindjárt változik a helyzet, ha az erv nyelv és az ország szokásainak elmélyült ismeretéről teszünk tanúbizonyságot: a gyanakvással fogadott idegenből egyszeriben kedves vendég lesz. Mindezektől függetlenül az elfeket és a vadorkokat sosem látják szívesen errefelé.

A Gro-Ugont uraló Vérivók törzsének feje, Szaggató Rakhul egy vénséges vén sámánt, valamint két tanítványát küldi Eligor udvarába, hogy hódolatáról és tiszteletéről biztosítsa Eren hercegét, illetőleg visszakérje tőle a XIII. zászlóháború viharaiban hozzákerült szent csatabárdot –graer dwaghult –, a megállapodás szerinti számú ereni rabszolga életéért és szabadságáért cserébe. A bölcsességéről közismert orknak és társainak védelmét a törzsfő külhoni kalandozókra bízza, okkal tartva attól, hogy az Északi Szövetség államaiban nem diplomatának, hanem elpusztítandó szörnyetegnek fogják őket tekinteni.

A testőrök nyitva tartják a szemüket, de bölcsen hallgatnak, mikor észreveszik, hogy az egyik tanítvány puszta érintésétől elrozsdállnak a fémtárgyak. Eren földjére lépve azonban a sámán rövid kitérőre ad utasítást egy mindenki által elkerült, baljóslatú erdő felé…

44


Mindegyik erv országra igaz, hogy nem árt legalább néhány alapvető kifejezést elsajátítani nyelvükön, és ezt minél többször alkalmazni. Sokkal nagyobb hatása van annak, ha valaki érthető erv nyelven, a Kétarcú Úr nevében kér bebocsátást és éjszakai szállást, mintha csörgő aranyakkal teli erszényét lóbálná a háziak orra előtt közös, vagy ne adj’ Kyel toroni nyelvet használva. Az erveket a sok kalmár látványa hozzászoktatta ugyan a külhoniakhoz, és egyként békével járhatnak-kelhetnek itt asziszok és dwoonok; ám az idegen nyelven beszélők irányában mindmáig nem vetkőzték le bizalmatlanságukat. A külhoniakat egységesen tiessernek nevezik, aminek jelentése meglehetősen elítélő: ’érthetetlen beszédű’.

Az erenieket sokan tartják barbár és bárdolatlan

embereknek, aminek lehet némi alapja. Bár az udvari nemesek, papok vagy a nagypolgárok műveltsége vetekszik az erigowiakéval, szokásaik gyakran keltenek viszolygást vagy megbotránkozást a külhoniakban. Ugyanakkor az ereniek – ahogy minden más nép – a maguk szokásait vélik a legtökéletesebbnek. Megvetik a finomkodó, elpuhult embereket, és azokat, akik nem követik az általuk tisztelt lovagi eszméket. A vagyonszerzésnél általában többre tartják a becsületet és a hűséget, és azt is vallják, hogy a sok tudománytól még fikarcnyival sem lett jobb ember senki. Értékesnek tartott tulajdonságaikra már szinte a gőgösségig menően büszkék, ami számos más kultúra gyermekében kelthet ellenérzést.

Az e vidékre készülő kereskedők és utazók, ha nem beszélik az ervet, jól teszik, ha beszereznek egyet a szerte Északon közkézen forgó glosszáriumokból. Ezek ugyan nemnevezhetők tudományos műgonddal megszerkesztett szótáraknak, ám igen hasznos segítséget jelentenek. Olyan szavakat és mondatokat tartalmaznak, amelyek megkönnyítik a szállás- vagy élelemkérést, és lehetőséget adnak az ismerkedésre. Például Erro, e quille trenken! – „Uram, inni szeretnék!” vagy Fonna weliher lantskeff sindes-tay? –„Melyik országból jöttél?”.

Erenben kevés veszély leselkedik a vándorra: a várurak poroszlói és a hercegi biztosok

vasszigorral ügyelnek a rend fenntartására. Útonállókkal nem, inkább csak hatósági önkénnyel lehet találkozni – igaz, ez is csak a határvidéken fordul elő, ahol a hercegi akaratnak kisebb a súlya. Az árak semmilyen tekintetben nem kiugróak.

45


Gianag

Gianag Hercegség

Terület: 101 000 négyzetmérföld (É–D ~250 mérföld, K–Ny ~550 mérföld) Népesség: 930 000 fő, fontosabb városok: Sinog Kul (50 000 lakos), Genningen (15 000 lakos),

Harting (8 000 lakos) Átlagos népsűrűség: 9 fő/négyzetmérföld Államforma: hercegség Lakosság: erv, törpe Nyelv: erv, vanír Vallás: a pyarroni és a törpe pantheon tisztelete Pénznem: gianagi korona



Ha az erv országok lakói hegyvidékről beszélnek, elsőként jut eszükbe Gianag. Való igaz, a hercegség csaknem teljes területén a Traidlan déli nyúlványainak bércei sorakoznak. Itt még az alacsonyabb hegyhátak is nehezen járhatóak; a csendbe burkolódzó fenyőerdőket helyenként kopár sziklavonulatok és széljárta hangások váltják föl. A délen is honos vadak dúsabb bundát növesztenek a csikorgó hidegek ellen. Az erdőségek ura errefelé a ravasz és rettentő erejű kékmedve, a hercegség messze földön híres vadászainak méltó zsákmánya.

préma meszteegyre legvemegt

fára letörhogy

fegyvA fel a tágalkalígy k kock

A Gianagban honos kékmedve éppúgy téli álmot alszik, mint kisebb termetű rokonai; ám a vadászok ennek ellenére a hóval lepett rengetegben is összefuthatnak vele. Ennek oka többnyire eglett kor, valamilyen betegség vagy éppen az éhség okozta álmatlanság. A szűkebb ndőkben sok állat nem tud elég táplálékot szerezni a téli álom átvészeléséhez, s így alvás helyett éhesebben és dühösebben rója köreit pórul járt társaival egyetemben. Az ilyen medvék aszedelmesebbek az emberekre, mert az éhségtől hajtva bárkit és bármit habozás nélkül ámadnak. A kékmedve rövid távon könnyedén utoléri és egyetlen ütésével hóba sújtja a vágtató lovat. A

mászás sem jelent ellene menedéket, ugyanis bárhova követi prédáját, és nem zavarja, ha nek alatta a vékonyabb faágak. A menekülők csupán kitartásukban bízhatnak, esetleg abban, a medve – szemben az emberrel – sokkal nehezebben rohan dombról lefelé, mint arra fel. A kékmedve leghíresebb vadászai az orkok közül kerülnek ki; ők az egyedüliek, akik képesek er nélkül, csupán a mellükre szíjazott szarvasagancsokkal nekirontani ezeknek a fenevadaknak. ágaskodó medve ugyanis magához szorítja áldozatát; és ha az ork vadász képes eltartani magátólra nyílt pofát, zsákmánya előbb-utóbb saját magát nyársalja fel. E módszer azonban nem mazható télvíz idején – ekkor ugyanis a kékmedve bundájába belefagy a megolvadt hólé, és az épződő jégpáncélt még lándzsával sem lehet áttörni. De a frissen sült medvetalp állítólag mindenázatot megér…

46


A legmagasabb csúcsok északon, a tarini határ mentén emelkednek. A hegyek csak az ország déli részén szelídülnek dombokká, majd végül Gianag keleti csücskében, a Selva és a tarini gleccserek vizéből táplálkozó, jeges Garrad összefolyásánál válnak valódi síkvidékké. Itt már lombos erdők kísérik a folyókat, éger-, nyír- és vadalmafák tarkítják a zöldellő réteket. Jellegzetes és csak itt élő fa a witthe. Ez az ősszel égővörösben pompázó lombú fa elszórt ligeteket alkot; a kérge alól kicsurgó cukros mézgát édesítőszerként használják a helybéliek. A hegyek között számtalan apró tengerszemet találni, de mind közül a legnagyobb állóvíz az északi határ csúcsai között található, türkizkéken csillámló Hidrach-tó. Mivel eddig egyetlen mérőón sem érte el a tó alját, a néphit feneketlennek tartja.

A Hidrach-tó környékén igencsak meggyűlt a bajuk a gianagi erdőjáróknak a farkasokkal: csapatokba verődve támadtak meg utazókat, elpusztították a ridegen tartott gulyákat, éjszakánként pedig még a falvakba is bemerészkedtek. Előfordul persze ilyesmi minden alkalommal, amikor keményebb a tél – ám most még csak ősz van, és a farkasokon sem látszanak az éhezés jelei.

Az őrgróf a karaktereket küldi az ügy kivizsgálására, számos tapasztalt vadász és egy századnyi veterán katona társaságában. Az utazók idegeit nappal a túlélők rémtörténetei, éjszaka pedig a szakadatlan farkasüvöltés borzolja, mígnem egyszer a Halálhozók törzséből való ork portyázók felbukkanásáról számolnak be a visszaérkező felderítők.A jelek szerint az orkok is farkasokra vadásztak – ami meglehetősen különös elfoglaltság egy olyan nép tagjaitól, mely szentként tiszteli ezt az állatot. Talán többet is meg lehetne tudni erről a rejtélyről az orkok sámánjától, aki a jelek szerint épp valami szertartásra készülődik…

Az ország északi fekvése miatt igen hűvösek a nyarak és nagyon hidegek a telek. A Selva-medencében hajlamos hosszú hetekig megülni a fagyos levegő, amelyből apránként csapódik ki a pára. Ha télen leesik a hó, ritkán olvad el az esős tavaszi hónapokig, így a hófúvások gyakran több láb magas torlaszokat emelhetnek.

Történelem

Az északi hercegség már az Erv Királyság idejében is meglehetősen jelentéktelen, félreeső területnek számított. Önállóvá válása után elzárkózott szomszédaitól; hódítások helyett belső bajaival volt elfoglalva. Az egységes állam felbomlása után ugyanis a földbirtokosok igyekeztek minél nagyobb hatalmat a markukba kaparintani, s a hercegi ház irányító szerepe igencsak háttérbe szorult. Gianag uralkodói végül a köznemesség körében kerestek támogatókat a főurak ellenében, és így sikerült fokozatosan visszaszorítaniuk azok hatalmát. Sigerel herceg 1257-ben adta ki a Genningeni Kapitulárét, amely egyben az ország máig érvényben lévő, a közrendűek kiterjedt szabadságjogait magában foglaló alkotmánya.

Eren az évszázadok folyamán több kísérletet is tett a nehézségekkel küzdő ország meghódítására, de a járhatatlan hegyek végül mindig föltartóztatták a lovagi hadakat. Ezekben a harcokban a déli szomszéd újra és újra igyekezett fellázítani a herceggel szembenálló gianagi főurakat, rendszerint igen eredményesen. Sigerel herceg elsősorban az ereni fenyegetés megszűnését remélte az Északi Szövetség létrehozásától, melyhez országa 1249-ben alapító tagként csatlakozott.

47


Sokkal kedvezőbben alakult a hercegség viszonya másik két szomszédjával, Tarinnal és Haonwellel. Elsősorban Gianagnak köszönhető, hogy a Pyarron szerinti XIII. század elején Beriquelről érkezett törpék letelepedhettek a Traidlan-hegység ritkán lakott határvidékén. Merec Darvan herceg, az imént említett Sigerel atyja, a törpékkel kötendő szövetségben jó esélyt látott a saját nemességével folytatott viszály rendezésére. Az ő javaslatára hívták össze 1228-ban Sinog Kulban az erv hercegek tanácsát, amely a hegység orkok lakta részeit a törpéknek adományozta; a cserébe kapott hegymélyi kincsek a herceg gazdagságát, s ezzel együtt hatalmát növelték a nemesekkel szemben.

Haonwell csak a törpék letelepedése után, a fellendülő bányászat és a mithrill frissen feltárt telérei miatt figyelt fel Gianagra, és ekkortól kialakuló kapcsolatuk azóta is inkább kereskedelmi természetű.

A XIV. századra elcsitultak az országot megosztó lázadások. Az időtől fogva a kiterjedt

szabadságjogok az ország minden lakóját megilletik; megőrzésükre a polgárok és a parasztok egyaránt kényesen ügyelnek. Éppen e nagy szabadságnak tudható be, hogy a legfontosabb kérdésekben olykor évekig sem születik döntés, hiszen minden javaslat óhatatlanul mások ellenállásába ütközik. Egységet csak a külső fenyegetés teremt, ám annak elmúltával azonnal újra kezdődik a torzsalkodás. Gianagban ezért az elmúlt kétezer évben szinte semmilyen tartós változás nem történt: az országot az állandóság földjének tartják szerte Északon.

3341-ben III. Tareon (Zsarnok) Kenriegor a déli grófságok főnemeseivel összefogva megpróbálta csorbítani a köznemesség jogait, ami általános felkelésbe torkollott. A lázadó nemeseknek sikerült meggyőzniük a közszabadokat, hogy a nemesi gyűlés feloszlatása után a grófok az ő jogaikat is lábbal fogják tiporni. Így a rákövetkező év tavaszán a herceghez hű seregek súlyos vereséget szenvedtek Genningennél a Tak Derbannar által vezetett felkelő hadaktól. Kenriegor herceget menekülés közben fogták el, de a lázadók vezére elé már csak tetemével érkeztek. A gianagiak nehezen tűrik, ha szabadságukat bárki is meg akarja kurtítani, legyen az akár saját uralkodójuk.

Az erv freskófestők és szobrászok előszeretettel ábrázolják műveikben azt a magasztos pillanatot, amikor az Északi Hármak hercegei a törpe követeknek átnyújtják a híres Sinog Kul-i adománylevelet. E jelenetek legtöbbjén Merec Darvan markáns arcán már-már végtelen jóindulat tükröződik. A rideg, ám rendszerint elhallgatott tények tükrében azonban a gianagi uralkodó önzetlen segítőkészsége aligha állja meg a helyét. Ehelyett inkább kajánul szemlélhette, amint újdonsült szövetségesei megszállják a Traidlan-hegységet, ezzel megszabadítva őt három ork törzstől és még több lázongó kiskirálytól. Nem beszélve a kibányászott nemesfémekről, melyeket a törpék még sokáig adóként fizettek az erveknek...

A gianagi történelem folyamán egyetlen esetben – III. Tareon (Zsarnok) Kenriegor –halálakor fordult elő, hogy a nevezetes hercegi testőrség cserbenhagyta urát. A testőrség törpe tagjai azonban ekkor sem szegték meg esküjüket, és utolsó leheletükig harcoltak a lázadók ellen.


A Gianagba látogató külhoniakat rendszerint zavarba hozza, milyen keskeny a választóvonal urak és szolgák között. Neveltetésénél fogva minden gianagi öntudatos, már-már rátarti: megadja az emberi

48


méltóságnak kijáró tiszteletet, de senki előtt nem alázkodik meg. A nemesek mindemellett büszkék származásukra, címerükre és kardjukra – igaz, némelyikük mindössze ennyit mondhat a magáénak.

Bár szinte minden faluban él néhány nemesi família, életkörülményeiket és vagyoni helyzetüket tekintve ők sem sokban különböznek a közrendűektől. Kisebb-nagyobb majorságaikat bérlőkkel műveltetik, körbekerített udvarházaik szobáit háznépükkel együtt lakják. Sok nemesnek azonban még erre sem futja: maga műveli földecskéjét, vagy tereli nyáját.

Gianagban nem alakult ki az erenihez hasonló hűbéri láncolat, mint ahogy a lovagság eszméje sem hódít különösebben. Hűbéri eskü csak az ekák, azaz a grófságok urait köti a herceghez, a köznemességet nem. A nemesek elvben ugyan a hercegi akaratnak és a grófi fennhatóságnak alávetve élnek, a gyakorlatban azonban a maguk urai. Egyik legnagyobb kiváltságuk az adómentesség, amely lehetővé teszi számukra, hogy a parasztoknál könnyebben boldoguljanak sovány földjeiken, még akkor is, ha egyébiránt szegényebbek a Kyel-klastrom egerénél.

A hercegi ház és a többi főnemesi család együttesen is csak az ország területének ötödrészét birtokolja. A herceg saját uradalmai mellett csak néhány jelentősebb birtokot tartott meg minden grófságban; ezek jövedelmei a grófokat illetik meg hivatali idejük alatt.

A társadalom kilenc tizedét kitevő parasztok senkinek nem tartoznak szolgálattal, csupán a hercegi, egyházi és grófi adókat kell befizetniük. Többségük saját földjén gazdálkodik, de föld nélküli bérlők is szép számmal akadnak közöttük. Ők vagy a nemesek, vagy a szabadvárosok birtokait művelik; csak a hercegnek járó fejadót és az egyházi adót fizetik, a grófi adó alól – birtok híján – mentesülnek. A telkes gazdáknál így is rosszabb a helyzetük, mivel a soványka parcellákért igen magas bérleti díjat kérnek tulajdonosaik. A gianagi parasztok, bár jogaikban szabadabbak, rosszabbul élnek, mint szűkösen mért jogokkal rendelkező ereni vagy erigowi társaik, akik a dúsan termő földeknek köszönhetően magasabb adók mellett is jobban boldogulnak.

Aer Gianegan ase erro! –Gianagban mindenki úr!

erv szállóige

A gianagi grófi adóhoz hasonló adónemmel másutt nem találkozhatunk. Az eka ura szedeti be évente, és a befolyt összeg felét a grófság hivatalainak működtetésére fordítja, másik felét pedig birtokaik nagyságának arányában megosztja a nemesek között, tekintve, hogy nincsenek jobbágyaik, akik adóznának nekik. A grófi adó összege megegyezik a máshol a földbirtokosoknak járó adók mértékével: a termény tizedét teszi ki. E nélkül az adónem nélkül a legtöbb köznemesi birtok valószínűleg régen tönkrement volna. Annak idején Sigerel herceg csak a grófi adó bevezetésével tudta keresztülvinni a Kapituláré földbirtokokról szóló passzusait.

Más erv országokhoz képest a gianagi papság is igen szerény körülmények között él, mivel az

egyházi birtokok aprók, és az adókból sem folyik be különösebben nagy összeg. Még az egyházmegyéket vezető oderatok is csupán a nép tiszteletét élvezhetik, és bizony még a tehetősebb polgárokhoz képest is össze kell húzniuk a nadrágszíjat.

49


A polgárok általában jómódban élnek; különösen igaz ez a Traidlan aranyának kereskedelmén meggazdagodott genningeniekre. A városlakók közül sokan nem is gianagiak, hanem Haonwellből vagy a többi erv államból származó emberek – ha ugyan emberek egyáltalán: mert főként a bányavárosokat számos betelepült törpe is lakja. A Kőatya gyermekei a hegyvidéken jobbára zárt közösségekben telepedtek le, de sok helyütt mindenféle viszálykodás nélkül együtt élnek az emberekkel. Legtöbbjük a földfelszínre költözött; életmódjuk ma már sok tekintetben eltér a Tarinban maradottakétól. Elsősorban bányászattal vagy kőmegmunkálással foglalkoznak, ám sokan adják fejüket a pásztorok vagy vadászok mesterségére is. A kőfiak közül kerül ki a városi polgárság tekintélyes része: Sinog Kulban negyed-, míg Hartingban ötödrésznyi a Tarinból betelepültek aránya. Az északnyugati határvidéket olyan nagy számban lakják, hogy ott 2674-ben Achmere (Törvénytisztelő) Fargakh herceg külön törpe grófságot hozott létre Soggiar néven.

A törpe kultúra egyes elemei gyakran különös utakon épültek be a gianagi emberek tudatába. Ez

elynek térnyerését pontosan nyomon tudják követni Ynev stratégái és történetbúvárai. Az első, törpék tervezte vár építését még 1232-ben fejezték be Merec Darvan herceg pallérjai, s miután az sértetlenül vészelte át az 1315-ös ork bosszúhadjáratot és az 1341-es felkelést, fogalommá és követendő példává vált az erődök törpe mesterekkel való építtetése. A jellegzetes alakú törpe fegyverek, így különösen a harci kalapács, a csatacsákány és a ragon, a híres kétfejű csatabárd elterjedése is ezekre a vészterhes időkre datálható – ekkoriban ugyanis a törpék fegyverkovácsai messze felülmúlták a helyi kontárokat, és aki jó minőségű fegyvert akart vásárolni, az inkább hozzájuk fordult. A kőfiak fegyverei először a nemesek között váltak közkedveltté – e folyamat betetőzéseképp emelte magasba a Sig Tragant, a mithrillből kovácsolt csatabárdot II. Achain herceg a nevezetes kahan-magori Szurdokcsatában – de későb

azonban nem vonatkozik a híres törpe harcászatra, m

b a közkatonák körében is véget vetettek a kardok egyeduralmának. Hasonló utat jártak be a törpe mintára készült pajzsok, sisakok és vértek is.

A hercegség tizenkét grófságának irányítása meglehetősen eltér az erv szokásoktól. Évezredes

hagyomány szerint Gianagban nem a herceg, hanem maga a köznemesség vizsgálja a grófok munkáját. A köznemesek évente egyszer gyűléseket (derac) tartanak, amelyeken sokszor viharos körülmények között számoltatják be a grófokat és választják meg a hercegi tanácsba küldött követeket, az algrófokat (dalekoss).

Az uralkodó hatalmát az állandóan működő Belső Tanács korlátozza, nem annyira törvényadta jogai, mint inkább tekintélye révén. A Belső Tanácsban az udvari tisztségviselők és a grófságok urai mellett a pyarroni egyházak főpapjai és a köznemesség által választott algrófok foglalnak helyet. Itt erőteljesebben érvényesül a főnemesség szava, mivel a szavazatokat nem szám szerint, hanem „súlyra” számlálják, ráadásul az algrófok rendszerint maguk is a tekintélyesebb földbirtokosok, és nem a szegényebb köznemesek soraiból kerülnek ki. A törpe grófság képviseletében a kőfiak is részt vesznek az üléseken. A Tanácsban az algrófok miatt jóval többen ülnek, mint a hasonló ereni vagy erigowi testületekben, így a megosztottság gyakran megbénítja annak munkáját.

A rendes körülmények között évente összehívott országgyűlés (og derac, szó szerinti fordításban „nagyok gyűlése” – nagyok alatt az előkelőket és kiváltságosokat értve) Gianagban valós hatalmat birtokol. A főként köznemesekből álló gyülekezet tiszte egyebek között az új uralkodó megválasztása, de vétójoggal rendelkezik minden fontosabb törvényjavaslat ügyében is. A hercegség békéjét szigorú törvények vigyázzák, melyek egyforma eréllyel sújtanak le nemesre és

50


nemtelenre, átutazóra és helybélire. A büntetések kiszabásánál gyakran alkalmazzák a „szemet szemért” elvét. Ha egy tyúk értékénél kevesebbet lop valaki, a törvényszolgák beérik egyik keze lecsapásával; ha azonban ez másodszorra fordulna elő, a bűnöst semmi sem menti meg a bitófától. A törvények különösen érzékenyek az egyéneket és közösségeket megillető jogokra: az a szökött rabszolga, aki eléri Gianag határát, visszanyeri szabadságát.


A hercegség lakói az Erv Királyság korától a pyarroni pantheon hűséges hívei, de a vallási hagyományaikra a törpe szokások is rányomják bélyegüket. Különös tisztelet övezi a kézművesmesterségek művelőit, és istenüket, Gilront. Fent északon, Harting közelében egy Kuleman nevű bányavároskában található a Gilron-egyház ortodox ágának központja. Gilron papjai vezetik a gianagi egyházmegyéket, és az alsópapság tekintélyes hányada is az isten felszentelt kovácsmestereiből áll. Az egyház szokatlanul szervezett a hercegség területén, és egységes rendtartás szerint folyik más országokban kissé öntörvényű papjainak tevékenysége is. Az e század elején közülük kivált kahreieket gyakran szakadároknak tekintik, bár nincs a két irányzat között komolyabb ellenségeskedés.

A gianagiak a Pörölyök Ura mellett elsősorban Kyelt tisztelik; az ő papjai oktatják betűvetésre a falusiakat, ők szolgáltatnak igazságot a bíróságokon, és a falvak világában gyakran ők az egyedüli írástudók is. Sinog Kulban a politizáló nemesség és a hivatalnokok soraiból kerül ki Dreina kisszámú híve, míg Genningenben a betelepült haonwelliek ápolják Alborne kultuszát, de rajtuk kívül nem sokan mutatnak be áldozatot a Csillagköpönyegű Lantosnak. Az ország délkeleti felének termékenyebb vidékén, a kisebb síkföldi falvakban Erenből átvett szokásként elterjedt Ellana istennő tisztelete; a csendesen susogó erdőségekben pedig Arel oltáraira bukkanhat az utazó.

Az áttelepült törpék továbbra is saját pantheonjuk

isteneihez fohászkodnak. Oltáraikat és szentélyeiket gyakorta az erv építészet stílusában alakítják ki; a törpe településeken sűrűn látni Bul Ruurig, Kadal vagy Tooma tornyos felszíni templomait. Gazdag mondaviláguk mára elkeveredett a helybéli emberekével: hőseiket, meséiket és ünnepeiket egyaránt megosztják egymással. Egyik jeles napjuk a törpe újesztendő, amely Dreina tercének

Gianagiak alapították és működtetik az Ezüst Ököl Testvériséget, mely a hírszerzés mellett fő feladatának tekinti a Quiron-tengeri rabszolga-kereskedelem szétzúzását és az áldozatok fölszabadítását. Érthető ellenszenvvel viseltetnek a toroni Láncbarátok iránt: vesztegetéssel vagy erőszakkal számos szállítmányukat sikerült már megkaparintaniuk.A karakterek e szervezettől kapnak megbízást arra, hogy ellenőrizzék a Togran-hegy déli oldalában lévő bányákat, ahol a hírek szerint toroni hadifoglyokon kívül rabszolgákat is dolgoztatnak a bányafelügyelők.

Ilyen esetben a bánya urát, azaz jelenleg Ruwain se Triem grófot terheli a felelősség a birtokán történtekért. A karakterek azonban megtudják, hogy a férfiú, aki a Testvériség nevében megbízta őket, éppenséggel a gróf öccsének fegyvernöke – s a jog szerint erre a testvérre szállna a teljes birtok, ha arra jelenlegi gazdája érdemtelennek bizonyulna, s utána nem maradna egyenes ági fiúörökös.

A gróf egyetlen fiát pedig állítólag valami különös betegség emészti…

Számos mitikus hőst vall magáénak mind a törpék, mind az emberek népe. Ilyen például Hegyetlépő Sai, aki a tariniak szerint aBeriquelről érkezettek egyik vezére volt, míg ugyanőt az államalapító királyok egyik vitézeként tartja számona gianagi emlékezet.

51


tizenötödik napjára esik – a tárnák népe ekkor emlékezik meg Bul Ruurignak Tyrrano fölött aratott győzelméről.

Gianag lakói megünneplik a tavasz eljövetelét is, amikor országszerte szalmabábuk képében

gyújtják föl a telet, s legalább ekkora vigalomra adnak okot nyárutón a betakarított termés örömére járt hosszú, hullámzó körtáncok. A mulatságok persze mit sem érnének jó zene nélkül: a gianagi bárdok a hathúros lant és a sinogi ikerfurulya virtuózai, mesék és hőseposzok tudói. Erigowi pályatársaik humortalannak mondják őket, pedig az északi országban éppen, hogy ők terjesztik a nép ajkán született adomákat és tréfákat.

A gianagiak egyszerű szabású, földszín árnyalatú ruhái inkább kényelmesek és tartósak, mintsem

mutatósak. Nemes és nemtelen között nehéz öltözete alapján különbséget tenni, a társadalmi helyzetre legfeljebb arany- és ezüstrátétek, prémgallérok és pelerinek utalnak. Törpe módi szerint minden férfi szakállt vagy legalább bajuszt visel.

Építészetük ugyanezt a felfogást tükrözi.

Az alacsony kőépületek homlokzatának egyszerűségét csak egy-egy ablaknyílás töri meg – a díszítéseket és az itt különös bőségben alkalmazott aranyozásokat a belső terekre tartogatják. Földszintes házaik törpe szokás szerint gyakran további két-három földalatti szintet rejtenek. A helybéli ácsok boszorkányos ügyességgel munkálják meg az erdők szálfáit: jó pár hegyvidéki város és falu büszkélkedhet olyan templommal, melyet egyetlen vasszög beillesztése nélkül építettek.

Korunk legnevesebb gianagi bárdjainak egyike Darkif Torlo, aki a hírek szerint egyenesen Erionból érkezett haza, hogy részt vehessen a trónörökös öccsének nagykorúvá válása alkalmából rendezett szertartáson, melyen az ifjú haját Kyel papjai rövidre nyírják, hogy felvehesse végre a férfiakat megillető harci sisakot.

Egyes vélekedések szerint más oka is volt annak, hogy a neves dalnok oly sietősen vett búcsút a godorai udvartól; s bizony e rosszindulatú szóbeszéd még az udvarmester füléhez is utat talált. Ő pedig némi töprengés után felkéri a karaktereket, hogy tartsák óvó tekintetüket a babérkoszorús költőn, nehogy valamely korábbi botlása árnyat borítson e szép ünnepre. Mindezt természetesen a legszigorúbb diszkréció mellett, nehogy rossz néven vegye ez az érzékeny lélek, hogy fegyveresek követik lépteit.

A feladat nem tűnik nehéznek – ám a dalok és regék mestere szemlátomást még az ünnep előtt be akarja bizonyítani Sinog Kul nemes hölgyeinek, hogy a szerelemben sem találni hozzá fogható bajnokot. A karakterek pedig a parancs szerint nem távolodhatnak el tőle húsz lépésnél messzebbre…

A Sinog Kul-i hercegi palota egyikfélreeső tornya ad otthont a Szövetség legnagyobb térképtárának. Itt állítólag másolatot tartanak minden ismert földabroszról, de számos páratlan értékű régiség is szerepel gyűjteményükben, mint például a Beriquelről érkezett törpék bőrtekercsei, melyek meglepő pontossággal tüntetik föl a Fehér-tenger minden jég koptatta öblét. Állítólag itt őrzik Niles Daray naplóit és a messzi Anvaria partjairól készült titkos navigátorkönyveket is.

Gianag nem a kifinomultság és a dekadens kellemkedés hazája. Igazi hűbéri rend híján a lovagi kultúra sem honosodott meg a hercegségben, így még az udvari nemesség műveltsége is hiányos kissé. Rendkívül alacsony az írástudók száma, csak a felsőpapság, a nagypolgárság és a főnemesség soraiban

52


találhatunk – elvétve – igazán művelt embereket, akik azonban egytől egyig külhonban szerezték tudásukat. Az egyetlen nevesebb tanintézetet, a Sinog Kul-i Kollégiumot a herceg alapította még háromszáz éve, de kellő számú hallgató híján működése gyakran akadozik. Az utóbbi évszázadban Genningenben létesítettek iskolát Alborne papjai, ám ezt is inkább a betelepült haonwelliek látogatják. Maga a hercegi família természetesen a tudományok terén is igyekszik lépést tartani a többi erv országgal: ezért alapították az egész Északon híres, Hideg Termek néven emlegetett hercegi könyvtárat és térképgyűjteményt. Szűkösebb forrásaihoz mérten a főnemesség is igyekszik utánozni az uralkodót.

Városok és utak

Ha Erenről azt mondtuk, hogy kevés városias település emelkedik földjén, akkor ez Gianagra még inkább igaz. Három nagyobb városán kívül a többi fallal kerített település csupán kis bányászkolónia, lakóik száma általában nem több két-háromezer főnél.

Mivel a hercegséget történelme során ritkán érték külső támadások, Gianagban viszonylag kevés komoly erődítmény épült. A törpék által emelt várak legalább olyan tekintélyt parancsolóak, mint ereni párjaik, ám számuk csekély. A várak többsége a nemesség kezén van, kisebb – stratégiai fontosságú – hányada fölött a herceg gyakorol ellenőrzést.

üak

ncé

NSE

c

„Ami leginkább hiányzik most a váraknak, az egy kis háború. A béke tönkreteszi őket – az uraik legjobb esetben is csak annyit költenek rájuk, hogy egy nyirkos őszi reggel ne omoljon a nyakukba a gyilokjáró. Közben meg a világ halad, változik, Toron maholnap renegát kahrei mesterek szörnyeteg ostromgépeivel meg tűzokádó ’szuke csatakígyókkal fogja lövetni a falakat. Ezek a várak nem fogják bírni – és ha bírnák se férne el bennük a vidék népe. Ezer éve még nem laktak itt ennyien!

Szóval mondom, egy kiadós ostrom alatt kiderülne, hol gyengék már a falak, hol morzsolta szét őket legjobban az idő. És a harcok végén újra lehet kezdeni az építkezést, a falak megerősítését, a bővítést mondjuk, egy alsóvárral, az alagutak ásását; s akkor beforrnak a tornyok sebei, a falak újra erőtől lüktetnek majd.

...Hogy azok csak halott kövek? Ostobaság. Gianag erődjeit törpék emelték – és azok a várak élnek. Én tudom.”

Raghór Dramthong, törpe építőmester
A falvak jelentős része a szabadvárosokhoz hasonlóan önrendelkezési jogot kapott, belső
gyeiket önállóan intézik. A települések hálózata meglehetősen ritkás; néhol akár napokig utazhatunk nélkül, hogy egyetlen tanyabokorra akadnánk. Ám a legzordabb hegyek között is találunk emberlakta unyhókat és faházakat – a gianagiak közül sokan élik a pásztorok és prémvadászok magányos életét.

Gianag egyetlen fontosabb kereskedelmi útja a korábban már említett Mithrill Út. Ezt és a három agyvárost összekötő forgalmasabb utakat leszámítva jobbára csak a végeláthatatlan erdőkön átvezető sapásokról beszélhetünk, amelyek az első hó lehulltával hónapokra járhatatlanná válnak. Ilyenkor sí- s szántalpakra kap mindenki, akinek sürgős elintéznivalója támad.

Sinog Kul – A kyrek alapította város az uralkodóhercegek ősi székhelye, eredeti neve, Giaragh-

ad az egész hercegség névadója. A város mai neve erv eredetű, jelentése ’kőkoponya’ vagy ’kőfej’. inog Kul a Mithrill Út egyik kiemelkedő fontosságú állomása; innen indulnak útjukra Haonwell és ren felé a Tarini-hegységben bányászott nemesfém-szállítmányok.

A város kopár sziklák és hatalmas fenyvesek között fekszik. Komoly folyó nincs a környékén, sak egy vízesések során alábukó patak fut el falai alatt, hogy negyven mérfölddel odébb a Selvába

53


ömöljön. Egy városon belül alighanem itt találkozhatunk a legnagyobb szintkülönbséggel: a herceg lakóhelyéül szolgáló Fellegvár hatszáz lábbal magasodik a völgyben meghúzódó Alsóváros fölé. Sinog Kul egy óriási sziklára épült, amelyet át- meg átjárnak a kőbe vájt alagutak. Utcái elképesztően zegzugosak, néhol bevezetnek a hegy gyomrába, hogy hosszas lépcsőmászás után egy lélegzetelállító kilátást kínáló teraszon bukkanjanak elő ismét.

A hercegi székhely külső falai a hegy

lábánál futnak körbe. Amióta védműveinek építését a XXII. század elején befejezték, a város nem terjeszkedett tovább, inkább csak zsúfoltabbá vált. Talán túlzás azt állítani, hogy Sinog Kult törpék építették, de tény, hogy a városfalak és a sziklába vájt kürtő- és aknarendszerek többsége az ő kezük munkáját dicséri, mint ahogy számos lakóépület is magán viseli a törpe építészet nehézkes stílusjegyeit. A város egyik kevéssé népszerű „nevezetessége” a törpék alkotta hatalmas kazamatarendszer, amelyet a Szövetség legbiztosabb börtönének tartanak.

A szabadvárosi rangra emelt Sinog Kul egyszerre hivatalnokváros és a gianagi politikai élet

központja. Nemcsak a nemesi gyűlés épülete, de az utcák és a kocsmák is hangosak a grófságok által küldött követek és a saját ügyeikben eljáró kérelmezők vitáitól.

Sinog Kulba észrevétlenül bejutni sem könnyű, de távozni egyenesen a lehetetlenséggel határos. E védettséget kihasználva épült föl az a föld alatti tömlöc, melyben az Északi Szövetség legveszélyesebb ellenségeit tartják fogva. A város utcái alatt húzódó folyosó- és zárkaegyüttesnek egy felvonóval ellátott, majd’ negyedmérföldes akna az egyetlen ismert bejárata, mely nyílegyenesen szakad a fénytelen sötétségbe. A különösen elvetemült foglyokat a Lyuk fényt sosem látott zárkáiba csukják, ahol törpe őrök vigyázzák őket.

Bár rendjük felszíni központja a hercegi palotától alig tíz perc sétára található, a városlakók keveset tudnak a vízvarázslókról. Lakhelyük ugyanis immár évszázadok óta mélyen a föld alatt, egy fénytelen barlangi tó partján rejtőzik. A közhiedelem szerint iskolájukat egy Doranban tanult törpe varázsló alapította, és a beavatottak többsége ma sem erv származású. Nem meglepő tehát, hogy a városlakók idegenkedve tekintenek rájuk, habár a varázslók mindeddig maradéktalanul betartották a hercegnek tett hűségesküjüket.

A vízvarázslók játszi könnyedséggel formálják meg a folyékony őselemet – hártyavékony, beszélő szolgákat éppúgy létre tudnak hozni, mint testet-lelket dermesztő fagyot. Egyesek szerint arra is képesek, hogy Ynev bármely más tavába vagy patakjába eljussanak Sinog Kul föld alatti vizein keresztül.

Genningen – Az égerfáról (gennia) elnevezett település Gianag délkeleti részében, a Selva

völgyében épült a dombvidék és a síkság találkozásánál. Igazi kereskedőváros, lakóinak nagy részét betelepült haonwelliek adják. A kereskedőcsaládok gazdagságának köszönhetően a város még Sinog Kulnál is pompásabb képet fest. Ez a haonwelliek fényűző hajlamát is mutatja, amely teljesen idegen új hazájuk szemléletétől. A város falai sem annyira védelmi célokat szolgálnak – nyomába sem érnek a fővárosénak –, inkább a lakók jómódját és tekintélyét jelképezik.

A legtöbb átutazóban kellemes emlékeket hagy Genningen, ahol a gianagi hercegek is szívesen időznek. A zord teleket Sinog Kul helyett inkább itteni palotájukban töltik, így aztán nem egy fontos politikai döntés, nevezetes törvény születésének volt helyszíne ez a város. A település forgalma más

54


tekintetben is vetekszik a fővároséval: áthalad rajta a Mithrill Út, és itt hajtják át Raveen felé a híres hegyi marhacsordákat.

Harting – Gianag rangban és népességben

egyaránt harmadik városa a hűvös északon, a Garrad folyó partján fekszik. A védett fekvésű városka nyolcezer lakójának majd harmada törpe, akik általában a környező aranybányákban dolgoznak. Szokásaikhoz híven a lakóépületek jelentős része a föld alatt található. Alsó szintjüket rejtett átjárók útvesztője köti össze, így a városlakóknak télidőben ki sem kell lépniük a kinti hidegbe, ha meg akarják látogatni szomszédaikat. Harting kívül esik minden fontos kereskedelmi útvonalon, történelme során ritkán jutott ellenség a falai alá, és akkor sem sikerült bevennie. Talán éppen ez az elzártság – és a hegyek aranykincse – ösztönözte arra az uralkodókat, hogy ide telepítsék a hercegi pénzverdét.

Gazdaság

Gianag gazdasága mostoha természeti adottságai miatt meglehetősen egyoldalú. Területének nagy része ásványokban gazdag hegyvidék, ahol a bányászat a gazdaság talpköve: itt termelik ki Észak aranyának és ezüstjének közel negyedét. Emellett számos más kincs származik a hegyek gyomrából: drágakövek, mithrill, színesfémek, vasérc és sárkánykő. A gianagi bányászok jó része törpe, de a helybéli emberek is megismerték már a tarini jövevények mesterfogásait. A nemesfémek bányászata hercegi monopólium; a kincstár megtöltéséről elsősorban az Érckamara gondoskodik. Az eldugott völgyekben megbújó mithrillbányáktól a herceg katonái tartják távol a vidékre vetődő kíváncsiskodókat; a behatolók nyomába pedig mélységi rémekből szelídített őrzőlények erednek.

Valahol Harting városa alatt található az a tanácsteremként használt kupolacsarnok, ahol a mindenkori gianagi herceg megválasztását követően megerősíti népének a törpékkel kötött szövetségét. Az ünnepélyes alkalommal kölcsönösen megajándékozzák egymást, és Bul Ruurig Tarinból érkezett papjai áldásukban részesítik az új uralkodót. A csarnok ezernyi faragványa a két nép közös múltját regéli el; a kupola legmagasabb pontján pedig fényesen tündököl Északfölde legnagyobb ismert hegyikristálya, a Barad Niennor, melyet a törpék Ynevre érkezésük ezredik évfordulóján ajándékoztak Gianag akkori hercegének.

A bölcsek úgy tartják, a mithrillérc telérei a világot átszövő földmélyi manaáramokat követve szilárdultak meg az idők hajnalán. Gianag azon kevés vidékek egyike, ahol az erek a felszín közelében futnak, bár kitermelésüket itt

egnehezíti a kemény kőzet. Ráadásul a holdezüst megmunkálása felette bonyolult, varázslómesternek való feladat. Ezek után érthető, miért olyan elképesztően magas a

ithrill ára. Még a leggazdagabbak is inkább ékszerként vagy egyéb apró használati tárgyak formájában birtokolják, esetleg díszpáncéljaik futtatására használják az óezüstöt. Nagyobb tárgyakat, fegyvereket és páncélokat az embernépek között legfeljebb az uralkodók készíttetnek belőle.

is m

m

55


A fenyvesek között húzódó, gyenge talajú irtásföldeken főként tavaszi árpát és rozsot vetnek, de a gyorsan növő burgonya is beérik. Soványka termést ad ez a parasztoknak, és a tehetősebbek, valamint a nemesek többsége nem is ebből próbál megélni. Legelőket alakítanak ki a felvásárolt vagy bérelt birtokok dús fűvű rétjein, mert a ridegen tartott marhák eladása sokkal jobb üzlet errefelé. Az élőállatok húsán kívül a több száz féle gianagi sajtot is szívesen fogyasztják az erv hercegségekben, az árpából pedig jóféle sör készül, amely szintén közkedvelt, bár csak körülményesen szállítható.

A Tarin tárnáiból érkezett kovácsmesterek szorgalmas

tanítványokra leltek az ervek körében, akik idővel ellesték a szakma fortélyait. Az embernépek közül egyedül ők használják a sárkánykövet munkájuk során, így a meteorvassal vetekedő minőségű acélt állítanak elő. A gianagi vértek és fegyverek ma egész Északon keresett árucikkek, ami árukban is tükröződik. Még a gianagi kovácsok közül is kiemelkednek egyes dinasztiák – a Gerstadis, Tafear és Brocke családok –, amelyek évszázadok alatt megszerzett tudásukat titokként kezelik és örökítik tovább utódaikra. Uralkodók és dúsgazdag főrangok számára készítenek fegyvereket és páncélokat, más nem is tudná munkájukat megfizetni. Kevésbé híresek, de igen ügyesek az ország más kézművesei is; a gianagi fafaragók és ácsok mindig elismert szakemberek voltak, a helybéli takácsok pedig különösen tartós, jó minőségű lenvásznat szőnek.

A gianagi marhapásztorok gulyáikkal együtt a legelőkön töltik a nyarat, és csak télire terelik le állataikat a völgyekbe. Fokosaik elől még a legbátrabbaknak is tanácsos kitérniük; hosszú kürtjeikkel pedig akárha beszélnének, mérföldnyi távolságból képesek üzenni egymásnak. Ezek a nagy, esstannak nevezett szarutülkök voltak a gianagi hadseregben használatos jelzőharsonák elődei.

A Tafear család mindenkori feje Gilron felszentelt papja – sokan ezzel magyarázzák, hogy az általuk készített remekmívű fegyverek valamiféle mágikus hatalommal is bírnak. E szóbeszéd pedig nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a nevezetes kovácsdinasztia Sinog Kul-i műhelyéből kikerülő darabokért olykor a súlyuknak megfelelő aranyat fizetnek az egymással versengő vevők.

A zord éghajlat megkeseríti az itt lakók életét: a szűkös termés miatt a legalapvetőbb

élelmiszereket is külhonból kell beszerezni, így aztán háborús időkben hamar megérzik, ha a szomszédok éléskamrája ürülni kezd. Nagy kereslete van itt az ereni és erigowi gabonának, a dwoon bornak és aszalt gyümölcsnek. A kiterjedt távolsági kapcsolatok elsősorban nem Gianag számára hoznak hasznot: a haonwelli és ereni kereskedők drágán árulják a gabonát, de olcsón veszik meg a föld méhének kincseit, amit aztán többszörös áron adnak tovább. A haonwelli Kristályligának a gianagi herceggel közös joga az itt bányászott nemesfém kereskedelme, és a külhoni társaságnak ebből lényegesen nagyobb haszna származik, mint a hercegi kincstárnak.

A gyakran szűkölködő gianagi nemesek a pénzesládika kiürültével rendszerint valamely törpe kolóniához fordulnak kölcsönért, a közrendűekhez hasonlóan, akik földjeiket zálogba adva bármikor pénzhez juthatnak. A földrajzilag félreeső helyzetben lévő országban így ragadták magukhoz a pénzügyeket a törpe bankárok, akik mára a bankházak egész Északon átívelő hálózatát hozták létre.

56


Tudnivalók

A viszonylag szegény és félreeső fekvésű hercegség lakóinak többsége ritkán érintkezik külhoniakkal. Az erv országokból vagy Tarinból érkezett vándor legfeljebb futó érdeklődést vált ki belőlük, ám a messzi Ilanor vagy Abaszisz említése még e tartózkodó emberek kíváncsiságát is fölkelti. A gianagiak lassan és nehezen nyílnak meg az idegeneknek, ha azonban sikerül elnyerni a bizalmukat, gyakorta életre szóló barátokra találhatunk bennük. Összetartásuk éppúgy az ellenséges természettel folytatott évezredes küzdelemnek köszönhető, mint visszafogott magabiztosságuk. Nyíltan és kertelés nélkül beszélnek a legkényesebb témákról is, ami gyakran tapintatlannak tünteti fel őket.

Megfontoltságuk és kitartásuk miatt a gianagi

férfiak kiváló gyalogoskatonák. Nem ijednek meg egykönnyen, hogy aztán a szélrózsa minden irányába szaladjanak, ugyanakkor az ellenség megfutamodásakor sem bomlik fel alakzatuk, így ritkán esnek áldozatul a gyorsabban mozgó lovasok hadicseleinek. Yneven a gianagi alabárdosok négyszögén kívül kevés gyaloghad büszkélkedhet azzal, hogy képes feltartóztatni a vértes lovasság rohamát, éppen ezért a hercegség talpasai a határokon kívül igen keresett zsoldosok.

A gianagi földek tulajdonosai – legyenek akár nemesek, akár közrendűek – kívánságuk szerint megművelhetik, bérbe vagy zálogba adhatják, avagy éppen áruba bocsáthatják földjeiket és erdeiket. E szabadság kiterjed a végrendelkezésre is – így fordulhatott elő, hogy egy, a rendkívüli hadiadó könyörtelen behajtásán feldühödött nemes Toron császárára hagyta birtokait, mely a környező államokban nagy derültséget keltett, Gianagban viszont óriási politikai botrány kerekedett belőle. Az ügy mindenesetre jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy a Legfelségesebb Császár követeket menesszen e távoli országba, hogy a végrendelet érvényes vagy érvénytelen mivoltáról szóló jogi csatározásban ország-világ előtt hirdesse Új-Kyria dicsőségét. A karakterek e küldöttség kíséreteként érkeznek Sinog Kulba, de jövetelük valódi célja nem jogi természetű – a hercegi térképtár egy becses darabjáról kell másolatot készíteniük úgy, hogy a toroni diplomatákra és jogtudósokra még csak a gyanú árnyéka se vetődjön.

A gianagiak meglehetősen lassú észjárású, megfontolt emberek. Ha összegyűlnek néhányan, és valaki egy humoros adomát mesél, akkor jobb kezét felemelve jelzi, hogy csak tréfálkozik. Nem alaptalanok a szomszédos országokban keringő, velük kapcsolatos mondások, mint például a „tréfás, mint egy gianagi bárd”, vagy „na, ez is Gianagban járta ki az iskolát”.

Országuk elzárt helyzetéből fakadóan kevesen beszélnek idegen nyelveket. Erv anyanyelve mellett a legtöbb gianagi valamilyen szinten a vanírt is töri, a közöst azonban csak a Mithrill Út mentén és a legnagyobb városokban ismerik. Ezeken kívül bármilyen más nyelvben való jártasságot még a főváros lakóiról is botorság volna feltételezni.

Fogadót ugyan csak a nagyobb városokban találni, de mindig kerül fedél annak feje fölé, aki nem válogatós. Bármilyen mogorvának tűnjenek is elsőre, a gianagiak biztosan befogadják a fedél nélkül maradt utazót.

Ételeik nehezek és laktatóak, inkább szolgálnak a gyomor megtöltésére, mintsem az íny kényeztetésére. A messzi tájakról jötteknek szegényesnek tűnhet a választék: gyakran kerül az asztalra

57


marhahús, káposzta, sajt és fekete kenyér. Az élelemért némileg többet kell fizetni, mint a déli országokban, ám a kézművesáruk és főként az ékszerek aránylag olcsók.

Az utazó erszényére amúgy semmilyen veszély nem leselkedik: zsebtolvajoknak hírét sem ismerik errefelé, mint ahogy útonállók sem tevékenykednek az országutakon. Ez a szigorú törvényeknek és főként a helybeliek becsületességének köszönhető. Ha mégis előfordul ilyesmi, egy emberként szégyenkeznek a bűnös helyett is, és mindent megtesznek, hogy a sértettet kiengeszteljék.

Haonwell

Haonwell Hercegség

Terület: 70 300 négyzetmérföld (É-D ~220 mérföld, K-Ny ~350 mérföld) Népesség: 2 040 000 fő, fontosabb városok: Haonwell (180 000 lakos), Darec (80 000 lakos), Ziad (45

000 lakos), Ronse (25 000 lakos) Átlagos népsűrűség: 29 fő/négyzetmérföld Államforma: hercegség Lakosság: erv, elf, törpe Nyelv: erv, közös, elf, vanír Vallás: a pyarroni és törpe pantheon, valamint az elf kalahorák tisztelete Pénznem: haonwelli korona



Az Északi Hármak legkisebb hercegségének déli lapályát az ártéri erdők övezte Selva folyam szeli át; sötét vize uszadékfát és hordalékot sodor magával. A fővárosnál ömlik belé az Arvan, a hercegség legnagyobb, saját területén eredő folyója, amely számos patak és egy nagy gleccsertó, az Yhar vizét vezeti le. Jelentős folyó az erigowi határt jelző Beda is, melynek alsó szakasza soha nem fagy be, mert a Jaigen városka közelében feltörő hőforrások vize melegíti és borít telente ködleplet völgyére.

„Jómagam átkeltem már egy párszor az Arvan északi szakaszának zúgóin – legutóbb csaknem otthagytam a fogam legényeimmel együtt, míg végül eljuttattuk ekoss Fagon se Trenpat méltóságos úr bazaltszobrait a fővárosig. Hogy áldaná meg Della, amiért odafenn, a Traidlan bércei között szállta meg az alkothatnék! Bár tudja ragya, talán meg is áldotta… No, elég az hozzá, hogy épségben elértünk Haonwellbe. De az út közepe táján, ahol a Fergast-szurdokban morajlik a folyó, és akkora örvények pörgetik a tutajt, mint egy tengeri krák, megpillantottam valamit a falon… Úgy éljek, egy lépcsősor volt az, ami egyenest a fentebb tátongó barlangok szájához vezetett.”

Brad Merton, haonwelli tutajosgazda

A vidék hajdani bükköseit mára kaszálók és gondosan művelt szántóföldek váltották föl. Szil- és nyárfasorok húzódnak a dűlőutak mentén, a mocsaras rétek vizét jól kiépített csatornák vezetik le, dús

58


sövények kerítik a legelőket – Haonwellben járva mindenhol a két évezred alatt felhalmozott gazdagság és a békés fejlődés jeleit láthatjuk.

Csak az ország északi felén emelkednek hegyek, a Tengeri-Traidlan déli nyúlványai, bár még a legmerészebb csúcsok, a Revelfehar és a Den-Darak sem haladják meg a nyolcszáz lábat. Ha magasság tekintetében nem is, fenyveseik és fürge patakjaik szépségében azonban bízvást versenyre kelhetnek az északi láthatáron ragyogó, örök hó borította tarini bércekkel. A vidéken élő vadak a hercegi vadászterületek kivételével igen megritkultak, legfeljebb Tarinból kóborolnak idáig kékmedvék és más bestiák.

Jóllehet Haonwell nem fekszik délebbre Gianagnál, éghajlata kellemesebb, mert sűrűn lakott déli területei mélyebben, a folyóvölgyekben terülnek el. Enyhébbek a telek is, mivel itt még érvényesül a Marvinella-öböl hatása. A Mer’Daray közelsége miatt több a csapadék, mint nyugatabbra, a szárazföld belsejében.

Történelem

Haonwell vérben született a Pyarron szerinti VIII. század derekán: a hatalmi harcok és orgyilkosságok korában dinasztia váltott dinasztiát. Alig csitultak el a belső viszályok a se Ronse család hatalomra jutásával, máris külső fenyegetéssel kellett szembenézniük: többi szomszédjukhoz hasonlóan őket is Eren mohó bírvágya fenyegette. A két ország között 901-ben tört ki a háború, amely kevéssé meglepő módon az erősebb szomszéd győzelmével végződött. A békeszerződés három grófságot csatolt el Haonwelltől, tovább apasztva amúgy is szűken mért földjeit. A rákövetkező századokban Erigow terjeszkedése fenyegette a kis állam létét.

I. Haddat (Megfontolt) Vigo herceg – akit a haonwelliek legalább annyira tisztelnek, mint az erigowiak Senimoro Daitart – felmérte lehetőségeit és belátta, hogy kis területű, kis népességű országának nem sok esélye van a talpon maradásra. Úgy vélte, erős szomszédaival békét kötve arra kell összpontosítani, amiben azok nem jeleskednek. A bölcs hercegi politika új irányt szabott Haonwell fejlődésének: lépésről lépésre az erv államok kereskedelmi központjává tette az országot. Mindkét fél számára előnyös kereskedelmi szerződéseket kötött szomszédaival, így biztosítva azok jóindulatát.

Így hát 1211-ben Erennel szövetkezve megnyitották a fél kontinenst átszelő Nyugati Utat, amely a X. század óta rohamosan fejlődő Riegoy-városállamokat köti össze az erv országokkal. Az ereniek még a XIII. században három nagy hadjáratot vezettek a nyugati végekre, és bár azóta is tűnnek el karavánok, egészen a Fendor-tengerig minden barbár erdei törzs, sztyeppi portyázó előtt világos, hogy az erv kereskedőkkel nem érdemes ujjat húzni.

Az első kereskedelmi út létrehozását újabbak követték a II. évezred folyamán, ahogy a kis ország mind gyümölcsözőbb kapcsolatokat épített ki szomszédaival. A diadalmas V. zászlóháborút követően Haonwellnek még Toront is sikerült tárgyalóasztalhoz ültetnie: a Birodalom szavatolta a nyugati tartományain át vezető útvonalak biztonságát. Ezzel az erv országok is bekapcsolódhattak a Quiron-tenger mellékével folytatott árucserébe.

59


A P.sz. XXXII. században többször is kiürült a haonwelli kincstár, mert a hercegi tanács tagjai minden erőfizetésük ellenére sem tudtak gátat emelni III. (Lyukasmarkú) Elran fényűző életmódjának. Drágakövekkel kirakott díszhajók, pompás templomok, díszes arénák, márványfürdők és vadászkastélyok emlékeztetnek máig a herceg szenvedélyeire; és természetesen a néphagyomány, amely mindmáig „Elran aranyának” nevezi a látszólag becses, ám valójában értéktelen dolgokat.

Elran herceg ugyanis gyakorta nyúlt a pénzrontás jól bevált eszközéhez, amikor kincstára kongott az ürességtől. Miután a Két Hold többi országának és saját nemességének tiltakozása sem vezetett eredményre, a haonwelli kereskedőtársaságok más módszerhez folyamodtak. A történetírók legalábbis ennek tulajdonítják, hogy utóbb a klérus képviselői folyamodványt terjesztettek a herceg elé. Haonwell ura gyanútlanul tette pecsétjét a kiváltságlevél aljára, abban a hiszemben, hogy valóban helyrejönnek pénzügyei, ha Dreina papjai megáldják a pénzverőből kikerülő aranyakat. Később aztán megdöbbenve szembesült azzal, hogy az okmány valamelyik apró betűs rendelkezése szerint e nélkül nem is bocsáthatja ki frissen veretett érméit.

Nemesei szerint ekkor és ezért kapott gutaütést; Dreina papjai azonban azt a pohár bort okolják haláláért, melyet idegességében úgy hajtott fel, hogy előtte nem ellenőriztette az előkóstolójával. A historikusok – bölcs belátásról téve tanúbizonyságot – megelégszenek annyival, hogy III. Elran hirtelen távozott e világ térségeiről, s az általa kezdett építkezések csak dédunokája, VIII. Twyllin idejében fejeződtek be teljesen.

Az Északi Hármak évszázadokon át tisztes jövedelemre tettek szert a tarini törpék adójából,

melyet azok letelepedésük fejében fizettek nekik. Erről mondott le 1529-ben III. Narbech (Kese) Twyllin haonwelli herceg egy kicsi, ám ígéretes fekvésű tengerparti település, Ziad fejében. E település felségjogával együtt a törpéktől a Hútharad erődjén át Haonwellig vezető útszakasz örökre szóló vámmentességét is megkapta. A másik két ország, Eren és Gianag még kétszáz évig részesült a törpék kincseiben, Haonwell akkori hercege azonban tudta, mit csinál: a Ziad név néhány száz évvel később már a Mer’Daray-tenger egyik legforgalmasabb kikötővárosát jelölte a térképeken.

2422-ben jött létre az erv kikötővárosok szervezete, a Terrsel Szövetség, amely akkoriban a Marvinella-öböl kereskedelmét fogta össze, megkönnyítve a szállítást Haonwell, Tarin, Erigow és Ilanor között. Ziad hamarosan befolyásos szerephez jutott a társuláson belül, amely mind a mai napig lefölözi a Mer’Daray tengeri kereskedelmének hasznát.

Gyümölcsöző kereskedelmi szerződések, olajozottan működő gazdaság: ez Haonwell hetedkori története. A gazdasági érdekek mögött minden más háttérbe szorul: a dinasztia politikája, a hercegi család intrikái éppoly kevéssé foglalkoztatják a haonwellieket, mint a hitviták vagy a nagyvilág eseményei, feltéve, hogy azok nincsenek hatással a megélhetésükre. Az Északi Szövetség egyik alapító hercegségének lakóiként a haonwelliek természetesen kiveszik részüket annak ügyeiből: katonáik harcolnak a zászlóháborúkban, embervadászaik élen járnak a toroni ügynökök ellen vívott szakadatlan küzdelemben. De az ok, amiért Haonwell a Kettős Hold országainak sorába lépett, és máig felhőtlen kapcsolatot tart fönn annak minden tagjával, gazdasági érdekekben keresendő.


Haonwellre joggal mondható, hogy a polgárok országa: arányuk a három hercegség közül messze itt a legmagasabb, megközelítőleg a népesség egynegyedét teszi ki. Ennek fényében talán

60


meghökkentő, hogy a társadalom mégis a hűbéri renden alapul, amelynek itt sokkal erősebb hagyományai vannak, mint például Gianagban.

A nemesség igen kisszámú, együttvéve a lakosság ötvenedét sem teszi ki. A nemesenszületettek java része vidéki birtokait és udvarházait odahagyva végleg a nyüzsgő városokat választotta lakóhelyéül. A főurak szinte egytől egyig a fővárosba költöztek, ahol fényűző palotákban élik napjaikat, birtokaik igazgatását pedig számtartóikra bízzák. Sokan a kevésbé tehetősek közül is így cselekszenek: bérbe adják földjüket, hogy a haszonból a városban telepedjenek le. A legtöbb nemes érdekelt valamiféle kereskedelmi ügyletben, mert birtokának terményein nagy haszonnal szeretne túladni. Ha pedig a még jövedelmezőbb távolsági kereskedelembe kívánna bekapcsolódni, elengedhetetlen, hogy a forgalmasabb városok valamelyikében éljen.

A gazdasági ügyletek annyira lekötik a nemességet, hogy a közéleti kérdéseket is ezek tükrében szemlélik. A döntések végrehajtásáról jól képzett hivatalnokok gondoskodnak, akik mintaszerűen működtetik a közigazgatás gépezetét. Számos nemes a közrendűekkel versengve igyekszik hivatalhoz jutni, hogy ezzel is segítse családja érvényesülését.

A valóban nagy horderejű döntések közelébe csak a kiváltságosok egy szűk csoportja – a hercegi família és a grófi családok – kerülhetnek, akik minden más jelöltet sikerrel tartanak távol az ország kormányrúdjától. A háromszáz éve uralkodó Odrich-dinasztia története ennek ellenére sem mentes az udvari intrikáktól, hiszen a hatalom igézete még a legtisztább lelket is képes megbolondítani. A hercegi családon belüli összezördüléseket – nagy ritkán gyilkosságokat – a nép inkább érdeklődve, semmint rettegve figyeli, hiszen sorsuk alakulását az uralkodó személye vajmi kevéssé befolyásolja.

Az Odrich-család körül utoljára tizenöt éve csaptak föl a hullámok, melyek azonban hamarosan elcsitultak, mikor XV. Vigo herceg pártütő unokatestvére, ekoss Achain se Terweil tiadlani száműzetésbe vonult. A gróf ugyanis sikertelenül próbálkozott a vadászszenvedélyének és szeretőinek élő uralkodó félreállításával, így a biztos kimenetelű felségárulási pert csak gyors távozásával kerülhette el.

A hírek szerint azonban nem szakított örökre a visszatérés gondolatával, ráadásul feleségül kívánja venni a tiadlani király unokahúgát. Ezzel a házassággal erős támogatókat állítana maga mögé, ami a legkevésbé sem szolgálná a haonwelli uralkodó érdekeit. Mit tehet ebben a helyzetben a hercegség Elyába küldött nagykövete és találékony segítőtársai?

Haonwell nyolc grófságának urai mellett az udvari tisztségviselők, Alborne egyházának feje és Haonwell városmestere (ennasaraon) alkotják a mindösssze tizenhét fős hercegi tanácsot. Egyedülálló módon helyet kap benne a polgárság három szószólója, valamint az országban élő elfek shindarja is, akit hagyományosan a hercegség kilencedik grófjának tekintenek.

A polgárság javarészt a négy szabadváros – Haonwell, Darec, Ronse és Ziad – lakója, de számosan élnek a kereskedelmi utak mentén virágzó kisebb településeken és az északi bányavárosokban is. Bár nagyok közöttük a vagyoni különbségek, szokásaikon és életvitelükön egyként meglátszik a több évszázados jómód. Természetesen a kereskedő- és bankárfamíliák mondhatják magukénak a legnagyobb vagyonokat, de mellettük azért a szerény kézműveseknek is van mit a tejbe aprítaniuk.

A klérus létszáma a Gianagban tapasztalhatóhoz hasonlóan alacsony. Akárcsak az ország lakóinak többsége, a papok is nyugodt, rendezett jómódban élnek. Az egyházak bevételeik túlnyomó részét nem csekély birtokaiknak köszönhetik, hanem az egyházi adóknak.

61


A haonwelli jobbágyok alávetett helyzetük dacára – így például költözködési jog híján – egyáltalán nem élnek rosszul. A folyóvölgyek bőven termő földjei önmagukban is biztos megélhetést kínálnak, de a parasztság jelentős része maga is vállalkozásba fog a városok és a kereskedelmi utak mentén, hogy abból jusson némi többletjövedelemhez. Megtermelt javaiknak mintegy ötödét fizetik be adóként: egy tizedet tesz ki a földesúri, egy-egy huszadot a hercegi és az egyházi adó.

A szinte néptelen, erdő borította hegyvidéken csak néhány szabadságszerető prémvadász és favágó éli életét. Itt telepedett le a herceg nem emberfajú alattvalóinak jó része: a kopár hátú, sziklás dombok oldalába törpe bányászok vájtak lakótárnákat, a zúgó fenyvesekben pedig elf közösségekre találhat az arra járó. Bár utóbbiak a fővárosban is szép számmal élnek, az erdős határvidék a Könnyűléptű Nép igazi otthona. Nem mindenkinek adatik meg a velük való találkozás: büszkék és zárkózottak lévén elhúzódnak az emberfajúaktól, városlakó félelf rokonaikat pedig züllöttnek és eltévelyedettnek tartják – bár a velük való találkozást ritkán utasítják el. Akinek tehát feltett szándéka, hogy felkeresi őket, jól teszi, ha Haonwell városának Synn Erian kerületében keres kalauzt magának.

Az elfek széleskörű kiváltságokat élveznek: 1811-ben kollektív nemességet nyertek II. Asteela hercegnőtől. Azóta is saját bíráik és mindenekelőtt shindarjuk előtt felelnek tetteikért – amennyiben ember nem érintett az ügyben –, továbbá mentesülnek az egyházi és hercegi adók megfizetése alól. Ezért cserébe ők adják a hercegi sereg íjászalakulatainak legjavát, és ellátják az északi határ védelmét, melyet időről időre a traidlani orkok rajtaütései fenyegetnek.


Haonwell Alborne kultuszának északi központja; a Csillagköpönyegű Lantos 1019 óta hivatalosan is a hercegség védistene. Az érsek palotája Haonwellben található; ő a déli hagyományoktól eltérően csak nő lehet. Alborne papjai állnak a legtöbb egyházmegye élén is, bár a városok főterein Krad és Dreina templomai magasodnak, a falvakban pedig elsősorban Kyelt és Ellanát imádják. A betelepült elfek kalahoráikat, a törpék saját isteneiket tisztelik, és nyomokban – leginkább a népmesékben és az ünnepi szertartások rendjében – a kyr istenek kultuszának emlékei is felbukkannak.

Bár Alborne a múltban szemlátomást hatásosan védelmezte Haonwell népét minden keserűségtől és harmóniát megbontó viszálytól, kitüntetett szerepe már régóta sérti a többi pyarronita egyház érdekeit. Noha ellentéteikről eddig mélyen hallgattak a kívülállók előtt, sokak számára nyilvánvaló, hogy a kereskedőházak adományaival támogatott Dreina-egyház a valós súlyához méltó képviseletre vágyik. Az uralkodóhoz eljutott híradások szerint némelyik főpap – így Jervinnar Wittich Molk, Darec püspöke – egyenesen odáig merészkedik, hogy az ország patrónusának lecserélését javasolja. Ez egyfelől súlyos blaszfémia, a Harmónia Urának tett három évezredes felajánlás durva felrúgása, másrészt előreláthatatlan kimenetelű válsághoz vezethet, ha kitudódik. A magas haonwelli körök máris felbolydult méhkasként zúgnak – a vallási színezetű indítvány egyben a főnemesség és a befolyásos nagypolgárok ellentéteit is felszínre hozta.

E válságos helyzetben bukkan fel egy magát „Selmo fiának” nevező szerzetes, aki az istenek egyenjogúságáról szónokol, és akinek nyomában lángra kapnak az indulatok. A hercegi tanács tehetetlen, hiszen könnyen vallásháborút eredményezne, ha elfogatnák, netán „eltüntetnék” az istenek követét. Ám amit egy erv főrend nem tehet meg, azt megteheti egy toroni bérgyilkos – aki, ha elég ügyetlen, éppen az ősi ellenség felé irányítja a nép gyűlöletét. Arannyal teli ládikák indulnak hát Shulur felé…

De a prófétákat nem lehet ilyen könnyen félreállítani.

62


A hercegség Erigowhoz hasonlóan az erv kultúra központja, bár utóbbi ápolása mellett nagy becsben tartják a kyr múlt maradványait is, különösen az építészeti emlékeket. Ötödkori és újabb építésű gőzfürdők teszik elviselhetőbbé a tél hidegét, a nagyobb városokban tornacsarnokok és arénák kínálnak olcsó szórakozást a köznépnek. A legkülönbözőbb versenyekre és állatviadalokra lehet fogadásokat kötni, ami egyébként is kedvelt szórakozás. A harci látványosságok kedvelői gladiátorviadalokat is látogathatnak, ahol a déli országoktól eltérően nem rabszolgák, hanem szabad harcosok vívják akrobatikus elemekben bővelkedő, ám vértelen küzdelmüket. A főváros régi kyr arénájában lovagi tornákat is rendeznek a nemesek szórakoztatására, főként, ha népesebb követség érkezik Erigowból vagy Erenből. Haonwell nemesei ugyanis inkább műveltségükről és jó modorukról ismertek, mint harci erényeikről – a lovagi erkölcsök helytállásra és vitézségre buzdító parancsa nem, az úrhölgyeknek kijáró tiszteleté annál inkább népszerű errefelé.

Alborne dicsőségére Észak

legjobb színészei, híres dalnokai nevelkedtek földjén. A Lantos tiszteletére rendezett misztériumjátékok és dalnokversenyek sok utazót és zarándokot vonzanak a fővárosba. A Dal havában tartott ünnepség egész Észak legnagyobb mulatsága, természetesen zsibvásárral és össznépi ivászattal egybekötve. Az ünnepség záróakkordjaként avatják fel a Harmónia Urának északi papjait, akik aztán szertevándorolnak a kontinensfél emberlakta vidékeire.

A haonwelli nemesek szerte Északon ismertek fogadási szenvedélyükről. Egy emlékezetes anekdota szerint két kurtanemes egy ízben azon szólalkozott össze, hogy kibírhat-e egy elkényeztetett ifjú három teljes évet az orkok rabszolgájaként. Kettejük közül az „igen” mellett kardoskodó villámló szemmel indult útnak a Traidlan felé, hogy megmutassa, mire képes; idősebb társa pedig megígérte, hogy kiszabadítja, ha letelik a három év. Ennek első lépéseként Erenbe utazott, ahol beállt a herceg katonái közé. Kitüntette magát a XIII. zászlóháború majd összes csatájában: Bellomar alatt századából egyedül ő maradt életben, a Raveen alatti harcokban pedig fél kezét vesztette el. Állítólag csak fogadalma tartotta benne a lelket. Haonwell hercegétől mindössze annyit kért szolgálatai jutalmául, hogy kiszabadíthassa a hevesvérű ifjút a Halálhozók fogságából. Kétszáz talpast kapott és egy hónapot – pont ennyi volt hátra a három évből.

Az ifjú kiszabadítása végül egy ember életébe sem került: az orkok minden további nélkül átadták, bár kissé sajnálkoztak azon, hogy a legendás szeszkészítő mester otthagyja őket. Az egykori rab kissé lerongyolódott, enyhén elhízott, de boldogan indult otthona felé.

Megnyerte a fogadást! A tét a példabeszéd szerint egy díszvacsora volt

Twyllin hídjának kellős közepén, melyen a vesztes dicsőítő beszéddel magasztalta a győztes fél érdemeit.

Az ország legrégibb és leghíresebb tanintézetét, a haonwelli Szabadegyetemet 1876-ban alapította az erigowi származású Larea hercegné. Bár falai között tudós papok és világi személyek oktatják a tudományokat, egyik egyház fennhatósága alá sem tartozik, így a századok során számos üldözött gondolkodónak nyújthatott menedéket. Emellett Ronséban is működik egy jó nevű iskola, amely azonban elsősorban klerikusok képzésével foglalkozik.

63


Az ervekről köztudott, hogy étkezési kultúrájuk sivár, még a húst is hússal eszik. A haonwelliek azonban az erv konyhát is képesek olyan változatossá tenni sokféle mártásukkal és a finom, visszafogott fűszerezéssel, hogy abban a született ínyencek sem találhatnak kivetnivalót.

A helybéliek öltözködése leginkább az ereni divatot követi, ruháik azonban összhatásukban könnyedebbek, szabásuk kényelmesebb és bővebb. Ez, valamint a különféle növényi motívumok, indadíszek és a nők körében divatos hajfonatok mind-mind a hosszúéltűek szokásainak átvételéről tanúskodnak. A sötét árnyalatok mellett népszerű a zöld szín és a különböző pasztellek. Helyi jellegzetesség a háromnegyedes ruhaujj, és a ruhák, nadrágok oldalán jól látható dekoratív fűzés. A női felsőruhák és a férfiujjasok elejét teljes hosszában végigfutó hímzés díszíti.

A fővárosban található a Taerlyn Gialle (az Emlékek Csarnokai) nevű palota, amely mindenki előtt nyitva áll, akit érdekel a szobrokból, mozaikokból, fegyverekből, festményekből és különféle használati tárgyakból összeállított ötödkori gyűjteménye. Az alapító, Sigerel se Hattenach gróf végrendelete szerint ugyanis e tárgyakat bűn lenne holmi ódon kazamatákba vagy ezer lakattal őrzött kincseskamrákba elzárni; Ynev minden népének lehetővé kell tenni, hogy a múlt csodáit megismerje.

A gyűjtemény mind a mai napig egyre bővül. Főrangú mecénások gyakorta adakoznak a javára, hiszen híre-neve immár Haonwell számára is dicsőség, mert messze földön hirdeti az itt élők művészetpártolását és bőkezűségét.

Arra sajnos még senki nem jött rá, hogy a te fémkeretbe foglalt

ezüsttükör nem elhagyatott. Már a Negyedkor óta lakik benne valaki, és egyáltalán nincs ínyére a körülötte zajló szakadatlan nyüzsgés…

tárgyak egyike, egy feke

Városok és utak

A hercegségben területéhez képest meglepően népes és gazdag városok találhatók. Polgáraik vagyona a legtehetősebb északi nemesekével vetekszik, szegénynegyedeik azonban meglehetősen csúf képet mutatnak: a fényűzés ellentéteképpen a nyomor is látványosabban jelentkezik itt, mint a többi erv országban. Az utcákon számos koldus könyörög alamizsnáért, és az alvilág is kiépítette saját birodalmát.

Haonwell – A hercegség fővárosát még a honfoglaló kyrek alapították; eredeti neve – Hagra om-Weil („Weila hajléka”) – jelentését vesztve, eltorzult formában maradt az utókorra. A mai település 180 000 lakójával Erigow után a Szövetség második legnagyobb városa.

A tarini hegyekből érkező, sebes sodrású Arvan folyó partjain és a lustán hömpölygő Selvától

délnyugatra nagyobb dombok emelkednek. A várost körülölelő magaslatok között megreked a pára, ezért a levegő mindig nedves, a házak gyakorta burkolóznak sejtelmes ködbe.

Az északról érkező Arvan választóvonal a városrészek között: nyugati oldalán fekszik a Yattyr népes piacával, pompás fürdőivel, drága fogadóival és a pezsgő életű folyami kikötővel, délkeleti oldalán pedig a Treis városfalakon túl húzódó nyomornegyede, amelyen akarva-akaratlanul át kell haladnia az erigowi Ter Quillingen városa felé indulóknak. Ettől északkeletre települt a mindkét partra kiterjedő Hano vagy Alsóváros, a polgárok negyede, mely önmagában is több városrészre tagolódik. A jobb parton a Templomnegyed szobordíszes, üvegezett ablakú patríciusházai tükröződnek a folyó vizében. A környékbeliek igazán rátartiak; már-már a koldusok is büszkék és gőgösek – az itteniek nem ritkán válnak a többi kerület kaján gúnyolódásának céltábláivá. Kyel hatalmas, kéttornyú templomát, amelyről a kerület a nevét nyerte, a legenda szerint alig egy hét alatt építette egy magát Zarándoknak nevező pap.

64


A két égbeszökő toronnyal farkasszemet néznek a Garais-negyed dombtetőn emelt épületei. E városrész látképét a hercegi vár és a grófi paloták határozzák meg fehér és vörös márványfalaikkal, az elf erdőmesterek gondosságáról tanúskodó kertjeikkel. A dombtetőn álló, kyr módra csavart tornyokkal és könnyed kőcsipkékkel ékesített hercegi rezidencia főbejáratához szobrokkal szegélyezett, varázsfényekkel megvilágított díszlépcső vezet. Csak a Dal havában zajló mulatságok és bálok törik meg a negyed nyugalmát; ilyenkor a különböző rendű-rangú csepűrágók, viadorok és muzsikusok is belépést nyernek a falak közé. Talán a Selva-parti Yattyr kerületben a legelevenebb a piacok élete, leghangosabb a kocsikerekek zörgése és az árusok kiáltozása. Itt található a város folyami kikötője és nagypiaca csakúgy, mint a városi aréna.

A főváros északnyugati részében külön fal

veszi körül Synn Eriant, az elfek negyedét, mely aránytalanul nagy a benne lakók számához képest. A Selva túlpartján emelkedő Kopasz-hegyről nézve ez a terület egyetlen hatalmas erdőnek tűnik, melyből hol itt, hol ott dugja ki a fejét egy-egy csodás építmény. Dombjain régmúltból maradt épületek – mint a nevezetes Kyr palota – váltakoznak az újabb idők elf betelepülőinek kecses, fából és kőből létrehozott alkotásaival.

A kalahorák szentélyeit természetesnek tűnő, mégis végtelen műgonddal megformált kertek rejtik az avatatlan szemek elől, mint ahogyan a haonwelli elfek shindarjának varázslatos szépségű lakhelyét sem ismeri minden városlakó. A negyed sűrűbben beépített felének zegzugos utcácskáiban, a domboldalról leereszkedő kertek és lépcsősorok útvesztőjében könnyen eltéved az idegen.

A Yattyr kerület egyik büszkesége a Gőzfürdő, amely egy, már a kyr időkben is ismert hőforrás fölé épült. Az ötödkori fürdőház romjain emelték a jelenkori monstrumot, amelynek kupolás, toldaléképületektől és tornyocskáktól zegzugos sziluettje Haonwell Ynev-szerte ismert jelképe. A hatalmas téglaépületet számtalan színes üvegablak ékíti, belsejében szobrok és mozaikdíszek sokasága fogadja a betérőt.

Nemcsak fürdőként üzemel: falai között élénk társasági élet zajlik. Mondják, a városban kötött üzletek nagy részét itt bonyolítják le, de a nemesi udvarok intrikusai is gyakran adnak találkát valamelyik gőztől félhomályos teremben. Bárki felfrissülhet az izzasztókamrákban és a hideg vizes medencékben, mert a márványdíszes fürdő szinte valamennyi szolgáltatása ingyenes. Ez alól csak a Dal havában tesznek kivételt, amikor belépti díjat szednek a fürdőt ellepő külhoniaktól. A városlakók ilyenkor távoltartják magukat a zsúfolt épülettől.

A Gőzfürdő meghitt légyottokra kevéssé alkalmas, de amennyiben nincs más lehetőség, a fiatalok nem haboznak kihasználni azt a fertályórát, míg az ügyelők épp egy gyúró markában nyögnek, vagy épp belefeledkeznek egy ostáblajátszmába. Az ifjú Harrik ennél is tovább megy: romantikus leányszöktetést tervez a gomolygó párafelhők leple alatt… Mivel pedig tisztában van azzal, hogy a tervének gyakorlati megvalósítása meghaladná képességeit, régi barátaihoz fordul tanácsért és segítségért.

65

A Synn Erian dombjairól lefutó utcák labirintusáról sosem készült pontos térkép. A helyi legenda szerint ugyanis bizonyos, virágzó fákkal szegélyezett gyalogutak vagy házak között húzódó sikátorok csak a megfelelő időpontban és a megfelelő személyek számára nyílnak meg – máskor nem léteznek, hiába is keresné őket bárki. Különösen híres e tekintetben a Százezer Lépcsőnek nevezett környék, mely Tyssa L’Imenel, a Vér Nélkül Való kicsiny szentélyét és a szomszédos utcákat foglalja magában.

Bár az elf negyedben állítólag kifogástalan a közbiztonság, híresztelések szerint az alvilág belharcai ezeket az utcákat sem kímélik: számos, a bűnszövetségek számára kényelmetlen alak tűnt már el itt örökre.


A város falai, bár tekintélyt parancsolóak, nem mérhetőek Eren, Sinog Kul vagy akár Erigow védműveihez. Ennek oka, hogy Haonwellt szerencsés fekvése miatt sok száz éve nem érte támadás. A Hano falai a népesség gyarapodásával folyamatosan terjeszkedtek, míg mára elérték a Selva töltését. A folyóparton végigfutó védműveket kétszáz éve építették, ekkor olvadt össze a várossal a régebben különálló folyami kikötő, a mai Yattyr kerület. Ebben a negyedben járva több helyen láthatóak kisebb falszakaszok, a korábbi védművek maradványai. Haonwell teljes egészében a Selva északi partjára épült, a túloldallal csak az építtetőjéről elnevezett Twyllin herceg híd köti össze, amely a nevezetes Vízi Kapuból indul ki. Az Arvan keresztülfolyik az egész városon: az ötven láb széles folyó északon és délen egy-egy ráccsal védett, boltíveken nyugvó kapubástyán, a Hanóban pedig számtalan kisebb-nagyobb híd alatt fut át.

A Treis, ez a mocsaras lapályra épült városrész – melyet csak Lápnak gúnyolnak – kívül esik a védműveken. Itt mutatkozik meg a legkevésbé Haonwell gazdagsága: a kétes hírű negyed gyakran kövezetlen utcáin egyszerű téglaházak támaszkodnak egymáshoz. Nincsen nagy biztonságban az, aki a helyi fogadókban vagy kiadó szobák egyikében száll meg éjszakára, de napszállta után a kivilágítatlan utcákon sem bátorságos úri ruhában parádézni. Míg Ellana szentélyei az előkelőbb negyedek díszei, errefelé egyszerű bordélyházak várják a gyönyörre vágyókat. A Treis egyik legnagyobb vonzerejét az apró kifőzdék jelentik, melyek konyhájának nincs párja az egész városban, a másikat pedig a híres Sifanne aréna. Ez utóbbi lelátói teljes egészében fedettek az időjárás viszontagságai ellen, küzdőterét pedig vízzel lehet föltölteni.

Haonwell városának szépsége és különösképpen hajnali látképe nem egy művészt megihletett már: amikor a felkelő nap korongja megvilágítja a sejtelmes párába merült épületeket, száz templom tornyán szikrázik föl a fény. A város ragyogása életörömöt és melegséget áraszt, sokkal inkább csábítja a falai közé érkezőket, mint Erigow fenséges, ám rideg csodája. Lüktető pezsgése minden látogatót magával ragad és ideláncol: számtalan fogadó, színház és örömtanya gondoskodik arról, hogy mindenki megtalálja a kedvére való szórakozást. Az ötödkori építmények nagy hányada épségben vészelte át a zivataros történelmi időket; jó részük ma is használható. A kyrek hatása az újabb korok építészetén is felismerhető: talán még egy Shulurból érkezett jövevény is elámulna Alborne északi főpapnőjének lakhelyén, a Fagyott Dalok Termei néven ismert épületegyüttesen.

A Piszkosok újra és újra felbukkanó, majd eltűnő szál a haonwelli alvilág szövetében. Ha valaki a helyi hírekre kíváncsi, esetleg egy bizonyos személy ügyes-bajos dolgai érdeklik, jó pénzért tőlük valóban hiteles értesüléseket kaphat cserébe. A szervezet tagjai koldusok, zsebesek és csavargók, de soraikban találni nemesi bálokra bejáratos úrfiakat is.Kohart a Piszkosok körének oszlopos tagja, s emellett – saját bevallása szerint – szakmája mestere. A rendelések felvételével nem szívesen pepecsel, de ha arról van szó, téli fagyban egy teljes napon át képes kuporogni egy ócska zsúptetőn, csak hogy a kéményen át érkező beszédfoszlányokat kihallgassa. Mestere az álruháknak is, és nem jön zavarba, ha öltözékének megfelelően kell viselkednie: koszos koldusként foggal-körömmel küzd az utcakőre szórt rézpénzekért, míg nemesi ifjúként könnyedén szórja az aranyakat, ha a kártya és kocka makacsul ellene dolgozik is. Egyes alvilági rémtörténetek szerint nincs is saját arca és alakja; vagy ha van, hát senki sem él már, aki megpillantotta. Földhözragadt változataik szerint azonban más állhat a háttérben; egy titokzatos támogató, mely csodás képességekkel tudja felruházni Kohartot és tanítványait. Nyilván bizonyos hírekért cserébe…

Haonwell az északi kultúra fellegvára. Híres színházak – a legismertebb a Yattyr negyedben található Khalida –, a Garais nemesi báljai, az Alborne papjai által működtetett művészeti akadémia és a Szabadegyetem hirdetik a kyr és a pyarroni

66


eszmények egymásra találását. E sokszínűség megteremtéséhez az elfek is hozzájárulnak: ligeteikben gyakran tartanak tánc- és daljátékokat.

Az a város, amely ennyire nyüzsgő életet él, nem lehet mentes a tolvajoktól és az alvilág más

képviselőitől. A nagyobb tolvajcéhek székhelye a Treis kerület. Valószínűleg itt található a Kobrákkal gyakran egy lapon említett, hírhedten kegyetlen Suttogók főhadiszállása is, akiknek a kézművesek állandó sarcot fizetnek bántatlanságukért. Az utazó viszonylagos szerencséjére náluk jóval gyakrabban találkozhat az utcákat járó zsebtolvajokkal, rablókkal és kötekedő nemesifjakkal. Így ha becsben tartja értéktárgyait és testi épségét, érdemes testőröket fogadnia.

Darec – a hercegség második legnagyobb

települése. Nevét a kis Eck folyóról kapta, amely itt ömlik a Selvába. Az erv alapítású város nyolcvan mérföldre nyugatra található Haonwelltől, és mindenfelől Eren földjei határolják. A szokatlan elhelyezkedés eredete ugyanabban a háborúban keresendő, amely 902-ben a nagyobbik hercegség birtokába juttatta Raveen városát. Darec polgárai olyan hősiességgel védték városukat III. Eren zsoldosai ellen, hogy a harcok elmúltával a herceg nagylelkűen felajánlotta: a város maga döntheti el, melyik országhoz kíván tartozni – a lakosok pedig Haonwellt választották.

Jelentős kereskedőváros, a legtöbb kalmárháznak van itt képviselete. A sok közül talán legfontosabb haonwelli kereskedelmi szövetség, a Kristályliga központja. A Gianag hercegével kötött szerződés értelmében az ott bányászott nemesfémeket csakis ez a szervezet bocsáthatja áruba, így lerakatait megtalálhatjuk a Mithrill Út minden fontos állomásán Konkhtól az északi Ziadig. Darec falai között a nyugati kereskedelmi utak minden terméke megfordul. A város határában jól termő szántók húzódnak; a környék parasztjai megtermelnek minden szükséges élelmiszert, így azokat nem kell drágán, az ereniek vámjával terhelten behozni.

Ziad – Messze északon, a Mer’Daray partján

melyet a törpék alapítottak hajdanán. A ma is vanír nderekától haonwelli birtok, de igazi fejlődésnek a fellendülésével indult, mostanra pedig a kalmárállomásozik a Terrsel flottájának bő fele, amire szükbújnak meg az északi partvidék fjordjaiban és szikfolytatott küzdelem a II. kalózháború

67

Darec leghíresebb látványossága az évente megrendezett Zaira Hercegné Regatta,

elyre késő tavasszal kerül sor. Ilyenkor ötven színpompásan díszített, karcsú – ám meglepően szívós bordázatú – tízpárevezős vág neki a Selva egyik holtágának, hogy elsőként haladjon el a tíz mérfölddel lejjebb

ő Arel-liget előtt. Az út nem könnyű, mert a holtág rejtett homokpadjai, a vízbe dőlt fatörzsek és a hínárerdők közt pusztán az evezősök erejével senki nem boldogulhat; bár természetesen az sem mellékes tényező. Főleg, ha valamelyik szűkebb átjárónál épp

őhossznyi távolságba kerül két hajó. Hiszen Arel egyben a harc istennője is, a

ár-már lovagi tornának és csoportos viadalnak tekintik a részt vevő nemesek, akik választott hölgyük színeit viselik hajójuk zászlaján.

A holtág amúgy nagy népszerűségnek örvend Darec polgárainak körében. Csónakázni nem szoktak ugyan rajta az ifjú párok – az átható mocsárszag és a milliárdnyi szúnyog erős kerékkötője mindenféle

es evezgetésnek –, de az itt fogott halak, rákok és békák szívesen látott vendégek a város lakóinak asztalán.

m

lév

evez

versenyt pedig m

szerelm

található Haonwell egyetlen tengeri kikötővárosa, evet viselő, 45 000 lakosú Ziad a második évezred

Terrsel Szövetség alapításával és a bálnavadászat szövetség egyik központjává vált. Kikötőjében ség is van, mivel népes és jól álcázott kalózfalvak laszigetein. A város kikötőjének felszabadításáért

fontos mozzanataként érdemel említést.


Szaggatott gerincű, jégcsipkés hegyek magasodnak a város és a mély vízű kikötőöböl fölé, melynek vizén hasas kereskedőbárkák és halászhajók ringatóznak. A hajózási idény végén a tenger felől nézve árbocok erdeje takarja el a rakpartokat. Ilyenkor legalább annyi vízi jármű talál itt téli menedékre, mint ahányat Rutenorban, a Marvinella-öböl leghatalmasabb kikötővárosában láthat az arrajáró.

Súlyos sziklákból rakott őrtornyok és erődítmények ritkán ötlenek szemünkbe, ha Haonwell

vidékeit járjuk: városait magas falak körítik, ám hegycsúcsokon őrködő zord lovagvárakat alig találni. A nemesség jelentős része a városokba költözött, de a falvakban élők is inkább kényelmes kastélyokat és udvarházakat emeltek huzatos és hideg lakótornyaik helyett. A sűrűn lakott déli területeken egymást érik a kisebb-nagyobb települések, különösen a fontosabb utak mentén. Az itteni földművesek meglehetősen jól élnek, hiszen ők látják el élelemmel a nagyvárosok lakóit. A tarini határ felé közeledve jóval ritkásabbak a falvak, és szegényebbek a parasztok.

Gazdaság

Noha az ország fekvéséből adódóan hűvös éghajlatú, termőföldjei igen jók, főleg a Selva-vidéki alföldön. A feltöltött síkságon bőséges termést hoznak a hidegtűrő növények: az árpa, a rozs és a burgonya. Az ország a mezőgazdaság terén ennek ellenére csak a jobb években önellátó, de ilyenkor is nagy keletje van az ereni, erigowi búzának és vágóállatoknak.

A gyakori esőknek köszönhetően Haonwell legelőin dúsan nő a fű, és kövérre híznak a gulyák. A marhák rendszerint nem a nyílt mezőkön, hanem istállókban töltik a telet – a jó bánásmódért cserébe bőséggel tejelnek. Errefelé – az egész hercegség kultúrájára erős hatást gyakorló elfek újabb kéznyomaként – évszázados hagyománya van a ritka és mutatós dísznövények, gyümölcsfélék nemesítésének. A falvak határában almáskertek, fűszerszámokkal ékes udvarok és virágkertészetek zöldellnek, melyek terményeit szép haszonnal adják el a városi piacokon.

Kiváló tulajdonságaik miatt szerte Északon keresettek a karcsú haonwelli hosszúíjak, melyek ívelése, kidolgozása szintén az elf kézművesség hatásáról tanúskodik. Készítőik között a Szépek Népéből is gyakran találni mestereket – a kereskedők szerint pedig a fegyverek természetesen egytől egyig óelfek keze munkáját dicsérik.A haonwelli hosszúíjnál jóval körülményesebb hozzájutni azokhoz a nyílvesszőkhöz, melyeket csupán kérésre készítenek a Synn Erian kerület mesterei. Mert a vesszők fájába karcolt, hegyébe vésett vagy tollára írt jelek, ha kis mértékben is, de mágikus erőt hordoznak magukban. Az apáról fiúra szálló minták sokféle hatással felruházhatják a lövedékeket; ezek közül talán a leglátványosabbak azok, melyeknek feje vörösen izzó, netán csillagfénnyel sziporkázó vonalat húz maga után az éjszaka sötétjében. A jelek ereje többnyire csekély, és néhány hét alatt az is nyom nélkül elillan, ha ugyan addig valamilyen oknál fogva – mondjuk egy sikeres találatból kifolyólag – meg nem sérül a rajzolat.

Habár még Haonwellben is ritkaságnak számítanak, az ország igazi hírnevét unikornis- és

pegazusméneseinek köszönheti. Az óidők legendás hátasainak leszármazottai az északi határvidék palánkokkal kerített telepein élnek, jól képzett őrök felügyelete alatt. Gondozásukban nagy szerepet vállal a Könnyűléptű Nép, hiszen keresve sem találni olyan lovászt, aki náluk jobban értene e különös lények nyelvén. Az elf szellőlovasok a levegőből, pegazushátról ügyelnek a vidék háborítatlanságára; a földön közelítő illetékteleneket pedig kopóik segítségével tartóztatják föl.

68


Az ország kézműiparát messze földön elismerik, mivel a távolsági kereskedelem révén mindenhová eljutnak termékeik; különösen híresek a toroni árukkal vetekedő minőségű üvegedények, dísztálak és festett fajansztárgyak. Habár a szövőműhelyekben dolgozó takácsoknak boszorkányosan ügyes a kezük, a haonwelli bársonyt és barhentet mégis a tiszta színekben ragyogó kelmefestékek teszik utánozhatatlanná. A legpompásabb árnyalatokat – az azúrkéket, a smaragdzöldet és a bíbort – tengeri állatok testéből nyerik a kelmefestők, akiktől eddig senkinek sem sikerült eloroznia a festékek megfelelő elkészítésének titkát. A hangszerkészítők, könyvkötők és csipkeverők céheinek megbecsült helyük van a városok tanácsában, és ékszerészeik sem vallanak szégyent a tarini és tiadlani mesterek előtt. A hercegségben készült tárgyak azonban sokszor inkább míves kidolgozásukról és díszítményeikről, mint használhatóságukról ismertek. Szinte rájuk van írva, hogy készítőjük csupán arra szánta őket, hogy valahol messze

Sfésepaltískoe–jlkk

A mitológiában a pegazusok az alkotóerő és a művészetek, az unikornisok pedig a tisztaság és a testi-lelki egészség megtestesítői. Hús-vér valójukban emberi vagy akár azt meghaladó intelligenciával rendelkeznek, így áruba bocsátásuk – noha nem elfszabásúak –rabszolga-kereskedelemnek minősül a hercegségek törvényei szerint. Ezeket az értelmes és akaratos élőlényeket nem is lehetne jóváhagyásuk nélkül hátasként használni, hiszen igen hamar sírba juttatnák önjelölt gazdáikat. E mesés lények közül néha mégis eljut egy-egy példány valamely koronás fő udvarába, de megüléséhez az ő beleegyezése is szükséges, és egyáltalán nem biztos, hogy választott gazdáján kívül bárki is hátasként használhatja a későbbiekben. Nagy szükség van hát arra, hogy értő kézzel segítsék a drága jószágok és leendő uraik közti barátság létrejöttét. Az efféle közvetítésből egyes kereskedőházak ugyan kétségtelenül hasznot húznak, de erős túlzás azt állítani, hogy ez jelentené Haonwellgazdagságának alapjait.

földön jó pénzt adjanak értük. Haonwell az Északi

zövetség országai között olyó árucsere fő szervezője s lebonyolítója. Aki zemfüles és helyén van az sze, Haonwellben könnyen énzhez juthat, függetlenül ttól, hogy ki fia-borja. A egbusásabb haszonnal a ávolsági kereskedelem jár, gy a hercegség vállalkozó zellemű szülöttei már régen irajzottak Északfölde más rszágaiba, ahol letették az lső raktárházak alapköveit Haonwellnek főszerep utott abban, hogy étrejöhetett a lerakatok és almárösvények fél ontinenst átfogó hálózata.

A Nyugati Út, mely az Északi Szövetség országait köti össze a Riegoy-városállamokkal, az erv hercegségek erőfeszítéseinek dacára sosem tartozott a biztonságos útvonalak közé. Hiába tartják az ereni

őket sokan Észak legkeményebb legényeinek, olykor még a több tucat szekérből álló karavánok is nyom nélkül vesznek oda; egy magányos társzekér eltűnése pedig már nem is számít hírnek. Mégis akadnak olyanok, akik egyedül vágnak neki ennek a veszélyes vidéknek, hogy hátukon hordott szegényes portékájukat elcseréljék a barbár törzsekkel vagy épp az ork harcosokkal; hogy ritka vadakat ejtsenek el vagy ősi romok után kutassanak a végtelen pusztákon. Kóbor kalmároknak nevezik magukat, pedig valójában kemény harcosok valamennyien.

Egyikük, bizonyos Urbal Tolock azzal a hírrel érkezik meg a Tumhor folyó partján emelt cölöperődbe, hogy trollt látott felbukkanni a közeli Tüskés-patak partján. Egy trollt meg egy rongyos asziszt, aki parancsokat osztogatott neki. Az erőd

ők nagy hangon tárgyalják a látottakat, miközben a szürkület leple alatt emberek indulnak a Tüskés-patak

n, akit a troll kincse érdekel, van, akit az aszisz céljai; egy Uwel nevét mormoló kis csapatot pedig maga az aszisz. A toroni alkimista trollvért akar gyűjteni, a kóbor erv lovag dicsőséget – de a hírrel érkező vándor nem mozdul.

Ő csak vár. És mosol

kocsikísér

felbolydul; a keresked

felé… A palánkvár szinte kiürül: va

yog…

69


A fővárosból Eren felé indul a Nyugati Út, majd Eligor birodalmát elhagyva áthalad Watus apró városán és a Traidlan nyugati oldalán eredő Tumhor-folyón, hogy aztán végképp maga mögött hagyja a civilizált világot. A puszták lakóival és az erdei barbárokkal igen jó üzleteket lehet kötni – feltéve, hogy éppen nincsenek vérszomjas kedvükben –, mivel a fegyverekért és vásári ékszerekért gondosan kikészített, értékes prémekkel fizetnek. Kahre titokzatos városából fura masinák, mechanikus óraszerkezetek és a téli hideget elviselhetőbbé tevő, fortélyos fűtőgépek érkeznek a gazdag megrendelőknek – vagy maguk a világot látni vágyó mesterek, akik mindezt helyben is elkészítik, ha kell. Az út végül a Fendor-tenger északi partján kanyarogva vezet egészen a Riegoy-városállamokig.

A Déli Út Eren városában ágazik el a

Nyugatitól, majd áthalad a Dwyll Unión, míg eljut Toronig. Ott a Toroni-alföld kikötőit érintve délnyugatnak fordul az Anublie-tóvidék és Alidar kincses városa felé. A Quiron-tenger mellékén szívesen veszik az északról származó nyersanyagokat: a bálnacsontnak, prémeknek, érceknek és ékköveknek nagy itt a kereslete. Ezen az úton zamatos borok, ritka fűszerek és a dekadenciára hajlamos dél-ynevi országok ezernyi más luxuscikke kerül a kietlen északi tájakra.

A Keleti Út Haonwellből délkeletre Erigow-n, Ilanoron és Tiadlanon át fut a Howa folyam völgyében, míg eléri a Sinemos-szorost. Ez a kereskedelmi út köti össze az északi országokat a kicsiny, de gazdag kelet-quironeiai városállamokkal. Mi több, ennek révén az ervek még a keleti barbárokkal is kereskedelmi kapcsolatban állnak, akárcsak Enoszukéval, ahonnan a Sinemosi Liga közvetítésével kerülnek nagy néha porcelánok és dísztárgyak a hercegségekbe.

A tarini Konkhból induló Mithrill Út hivatott a kereskedelem vérkeringésébe juttatni a Traidlan nyugati hegyeinek ritka érceit. Gianagon át először Haonwellbe vezet, majd északnak, a törpebirodalom felé kanyarodik, hogy végpontját ismét haonwelli birtokon, Ziad városában érje el.

A riegoyiak, asziszok vagy épp a quironeiai városállamok lakói gyakorta nevezik mithrillútnak az ervek világából érkező kereskedelmi utakat (vagyis a Nyugatit, a Délit és a Keletit egyaránt), mivel azokon jut el hozzájuk az egyik legnagyobb kincs, amely Észak hegyeiből származhat. Különös hiedelmek terjedtek el a mithrillel kapcsolatban; így például, hogy a holdezüst ötvözetből készült patkóval megpatkolt hátas fáradhatatlanná válik, vagy hogy a mithrillből kovácsolt fejszék egyetlen suhintására kidőlnek a századéves szálfák.

Toron és a Dwyll Unió határvidékén azt tartják, hogy a mithrillmorzsák és -szilánkok távoltartják maguktól a villámokat – a gazdag kereskedők gyakran foglaltatnak efféle, fogpiszkálónyi méretű apróságot kalapdíszükbe vagy köpenyük csatjába. E különös babonának valós alapja van: a X. zászlóháborúban egy hírhedt történelmi személy mithrillből vert pálcával irányította a Burz várának falait lerontó villámokat. Toroni boszorkányherceg, netán Hatalmas lehetett; s emlékezetes tette óta nem bukkant fel Észak csataterein. A botját sem látta azóta senki…

Ziad kapcsán szólni kell még a tengeri kereskedelemről is, mivel a város a Mer’Daray-tengeren

nyugatra tartó hajósok első számú menedéke. Ez az útvonal a Riegoy-öbölig vezet, bár a kalandvágyóbb kapitányok az északnak tartó Végtelen Folyam sodrával dacolva egészen Erionig elmerészkednek. Az utóbbi századokban – az ereni karavánkísérő harcosok legnagyobb bánatára – ide, a gyorsabb és biztonságosabb tengeri útvonalra terelődött a Nyugati Út forgalmának jelentős része. Persze azért itt is leselkednek veszélyek a kereskedőkre olykor szilaj viharok, máskor fosztogató kalózbandák formájába, akik ellen a Terrsel Szövetség birodalmakéval vetekedő flottát szerelt fel.

70


Tudnivalók

Haonwell városainak nyüzsgő forgataga számtalan veszélyt rejt a gyanútlan utazó számára, ugyanis sok helybéli lakos az idelátogatók erszényének megcsapolására szakosodott. A közhiedelemmel ellentétben nem a fogadók és bordélyok tartogatják a legcsúnyább meglepetéseket, hiszen a pénzükért itt kapnak is valamit a vendégek, és általában vitán felüli minőségben. A számtalan játékbarlang és versenypálya felkeresése már inkább rejt buktatókat, azokban szinte csak veszíteni lehet. Vannak azonban kevésbé nyilvánvaló veszélyforrások is: nappal zsebmetszők ténykednek az utcák forgatagában, de egy sikátor mocskában kifosztva ébredni sem kellemes. Más erv országokkal összevetve Haonwell nagyvárosainak közbiztonsága a botrányos és a csapnivaló között ingadozik, a városi őrség minden igyekezete ellenére.

A haonwelliek szívében nem él gyűlölség más fajok vagy népek iránt. Legyen törpe, aszisz vagy toroni, egyként szívesen látott vendég – feltéve, ha tele az erszénye. Az utazó akkor sem kerül bajba, ha nem boldogul valami jól az erv nyelvvel: a déli grófságokban általánosan beszélik a közöst, nemcsak a polgárok és kereskedők, de sokszor még az egyszerű parasztok is. Írni-olvasni minden műveltebb városi tud, és ez vidéken sem számít különlegesnek. A nagyobb városokat rendszeresen közlekedő postakocsijáratok kötik össze egymással és a szomszéd országokkal.

Ilanor

Szépmezei testvériség

Terület: 452 100 négyzetmérföld (É-D ~950 mérföld, K-Ny ~850 mérföld) Népesség: 2 180 000 fő, fontosabb városok: Rós Thómain (10 000 lakos), Dorian (7000 lakos) Átlagos népsűrűség: 5 fő/négyzetmérföld Államforma: törzsi területek szövetsége Lakosság: ilanori Nyelv: ilar Vallás: pyarroni hit sámánisztikus elemekkel Pénznem: korona



A Peratlon-félsziget sziklás partjait három oldalról ostromolják a tenger hullámai. A hűs északnyugati szelek sok csapadékot hoznak: a Marvinella-öböl partvidékén és a hegyekben szinte mindennap esik az eső, és a Masseihtan, a Csillag-puszta sem szenved az aszálytól. A téli havazások gyakran emelnek ölnyi magas halmokat, hogy aztán a tengeri szél néhány nap alatt felolvassza őket. Az éghajlat mérsékelten hűvös; télen és nyáron egyaránt mentes a szélsőségektől.

Az ország déli részét, a Marvinella-öböl és a Velerian-tenger között nyújtózó síkföldet csak néhol szakítják meg szelíd dombok, mocsaras mélyedések és lustán folydogáló csermelyek. A bőséges esőknek köszönhetően lépten-nyomon források törnek föl a földből; egy napi út során legkevesebb tíz-tizenöt patakon kell átkelni. A rövid vízfolyások útjukat a tágas, apálymosta tölcsértorkolatokban végzik; a dagály a folyó menti homokpadokat elárasztva gyakran húsz-harminc mérföldre is benyomul a szárazföldre. Ilanor egyetlen valamirevaló folyója, a Peratlon-hegységben eredő Chuin hajózhatatlan a zúgók, vízesések és uszadékfa-torlaszok miatt.

71


A síkság növényzete végtelennek tűnő, szemhatárig nyújtózó füves puszta, amit csak itt-ott pettyeznek kisebb facsoportok. Az örökké dús és harsány, jellegzetes kékeszöldbe hajló árnyalatú fűtenger hatalmas állatcsordáknak kínál legelőt. Habár eredeti állatvilága megritkult, a patakokat övező csalitok még mindig sokféle vadnak nyújtanak otthont: farkasnak, hódnak és százféle szárnyasnak. A magasban sasok köröznek, a fű között fogoly, túzok és fürj költ.

A Peratlon-hegységben járva nem is gondolnánk, hogy még mindig Szépmező földjét tapossuk. A Peratlon nem magas hegység – a kétezer lábat nem haladja meg –, de a régmúlt korok kataklizmái feldarabolták, szurdokvölgyeket hasítottak belé, és szeszélyes formákba tornyozták szikláit. Komor fenyveseiben mohaszakáll csüng az ágakról; pisztrángos patakok futnak sebes zúgókon át a völgyekbe; a hegyek oldalában zuzmólepte gránittömbök hevernek. A bükk- és jegenyefenyő-erdőket alig járja ember, csak szarvas, medve és a roppant vadtulok lakja.

Történelem

A mai Szépmező már Kyria idejében, Zighroat tartomány félreeső szögleteként is csak sűrű gyapjú birkáiról, tengerparti kagylótelepeiről és könnyű almaboráról volt nevezetes. A Káoszkor beköszöntével a terjeszkedő Ryeki Démoncsászárság elől menekülő ork törzseknek, a Tűzmarkúaknak és az Igázóknak nyújtott menedéket, ahol azok a kor háborúitól viszonylagos biztonságban élhettek. A félszigetről induló rablóportyáik főleg a Dawa Birodalom határvidéke ellen irányultak. Persze a mindenkori válaszcsapások sem késtek soká, és időről időre alaposan megritkították az orkokat.

Számukat tovább csökkentette a törpék első partraszállása. A Bórogról érkezett jövevények a Peratlon-hegységben telepedtek le, ahol csakhamar felépítették első városaikat, és kiterjedt kereskedelmet folytattak az őshazával. Az orkok, látván a kurta termetű hódítók terjeszkedését, hadjáratot hadjárat után vezettek a tárnavárosok ellen, míg végül öldöklő küzdelemben – a második Bányaháború csatáiban – mind egy szálig kipusztították a tengerről érkezett jövevényeket.

A Bányaháborúban elpusztult tárnák romjai a nemesi udvarokban hallható szóbeszéd szerint kincsek tengerét rejtik, melyeket bárki könnyedén megszerezhet, ha nem retten meg a küzdelemben alulmaradt törpe harcosok tétován kóborló kísérteteitől. Arról azonban nem szól a fáma, hogy miért térnek olyan kevesen vissza a barlangjáratok mélyéről, s miért hoznak kincsek garmadája helyett csupán hebegve előadott rémtörténeteket a mélyben osonó sötét árnyakról, s holmi eleven tűzről, melyben kárhozott lelkek vonaglanak. Nem csoda, hogy manapság már csupán a Halálhozók törzséből származó orkok közül akadnak olyanok, akik átkelve az ellenséges népek országain, alászállnak a bányák mélyére. Ők azonban nem aranyat és ezüstöt, hanem egyik legendás hősüket, Grahuk Gart keresik odalenn, kinek lelkét még a törpék Tudói verték láncra az Örökkönvaló Emlékezet gigászi csarnokában.

A hetedkori ilar honfoglalással új fejezet kezdődött a félsziget történelmében. Őstörténetük számos pontja mindmáig tisztázatlan az ynevi bölcsek előtt; nem tudni, honnan származnak, és honnan ered nyelvük, amelyhez hasonlót sehol nem beszélnek a kontinensen. Az ilart legendásan nehéz elsajátítani; a változatos igeidők, rendhagyó alakok és ragok szövevénye a született nyelvtehetségek lelkesedését is hamar kikezdi. Emiatt sokan „Északfölde rejtnyelvének” is nevezik, és előszeretettel használják titkos üzenetváltásokra.

Az ilanori népről semmilyen feljegyzés vagy szájhagyomány útján terjedő legenda nem ismeretes a Pyarron szerinti IV. századig, mikor is öt törzsük – a Raihan, a Chúisc, a Firlaid, a Llyatthi és az Aineach – nyugatról, a Fendor-tengerig nyújtózó pusztaság irányából benyomult a Vinali-medencébe.

72


A ligetes vidék végül csupán átmeneti szállásnak bizonyult a félnomád hódítók számára, akiket váratlanul ért a náluk sokkal szervezettebb dwoonok érkezése a VI. század második felében. Az Íjászok Népe válaszút előtt állt: vagy felveszi a kilátástalannak tűnő harcot a dwoonokkal, vagy észak felé vonul, és az orkokkal küzd meg.

Amilyen keveset lehet tudni őstörténetükről,

olyan színesen festik meg hősmondáik Szépmező meghódításának és az orkok bukásának történetét, amikor táltoshívta állatszellemek birkóztak Tha’ushur véreinek akaratával, és íjászok tízezrei vonultak hadba, hogy eltiporják az ork gyaloghadakat. A tények arra utalnak, hogy ez a küzdelem nem annyira heroikus, mint inkább mocskos és hosszadalmas volt: bár az ilarok számbeli fölényben lehettek, a farkasfiak ragadozó természete és remek szaglása ezt ellensúlyozta. A honfoglalók ugyan a síkvidék jó részére kiterjesztették hatalmukat, mégis évszázadoknak kellett eltelniük, mire sikerült megritkítani és végleg a Peratlon-hegységbe szorítani az orkokat, ahol egyre fogyatkozó csoportjaik egészen a XVI. századig szívósan kitartottak.

Nincsen emberfia, aki képes lenne megemelni azt a hatalmas csatabárdot, melynek sziklába ékelődött feje ma is megszemlélhető a Peratlon-hegység egyik szurdokának végében. Egy gro-ugoni legenda úgy tartja, hogy a fegyver valaha Gramur Trabúgh, a Bhaer-Shadagg kegyében álló ork vezér mágikus erejű harci eszköze volt, aki hadinépével rajtaütött a hegyekbe fölmerészkedő ilarokon. Az emberek a lejtő felé menekülve kis híján egérutat nyertek,

in Trabúgh rettenetesen feldühödött. jával a sziklákra sújtott, mire azok

több száz lépés hosszan szétváltak, és az árok innenső partján marasztalták az ellenséget.

amCsatabárd

Akkoriban azonban már Toron jelentette az igazi ellenfelet Ilanor számára. A Tiadlannal ápolt

baráti kapcsolatoknak és az erigowi diplomatáknak köszönhetően alapító tagként léptek be az Északi Szövetségbe, noha a déli Tharr-hitű birodalom rájuk nézve nem jelentett közvetlen fenyegetést. A shuluri stratégák később sem kezelték kiemelt célpontként a félreeső ilar szállásterületeket; seregeik kétezer év alatt mindössze háromszor lépték át Szépmező gyepűit. Ilanor azonban meggyőződésből – illetve zsákmányszerzés céljából – részt vett mindegyik zászlóháborúban, és gyakran hullatta vérét a Kettős Hold országaiért. Elsősorban a XII. századtól jelenlévő pyarroni hittérítők érdeme, hogy az ország lakói ilyen mértékben azonosultak a Szövetség által képviselt eszményekkel, bár az Erigow által kifejtett gazdasági nyomás sem elhanyagolható tényező.

Társadalom

Az ilanori nép mindmáig megőrizte hagyományos életmódját. Nagycsaládi közösségekben élnek, melyek meghatározott legelők között vándorolnak az év legnagyobb szakában, s csak télire telepszenek meg valamelyik folyó völgyében. Mindennek szigorú rendje van, mert az öt törzs – igaz, sok belviszály árán – gondosan kijelölte a szállásterületek határait.

73


A törzsek rivalizálása azonban nem szűnt meg, és thánjaik ma is folyamatosan vetélkednek a hadúri poszt betöltéséért. Ma, az ősi sámánhit eltűnésével a Hatodik Vörös Lobogó őrzője az egyetlen olyan méltóság, amely a törzsek fölött áll, és képes azok összefogására. Háború idején az ő tiszte hadba szólítani a seregeket, amelyek gyorsan és szervezetten vonulnak föl a kijelölt gyülekezőhelyekre. Ilanor hadai túlnyomórészt könnyűlovas egységekből állnak, amelyek elsősorban portyázásra, cselvetésre és az ellenség zaklatására alkalmasak. Mivel Szépmező gyermekei lóháton nőnek föl, és már kölyökkoruktól kezdve harcosnak nevelik őket, egyedülállóan hatékony haderőt alkotnak. A zászlóháborúkban minden ötödik férfi a Vörös Hadurak lobogói alatt küzd, de az otthonmaradottakat és a nőket sem kell félteni. Az asszonyok Ilanorban a férfiakkal egyenjogúnak számítanak; fegyverrel is megtanulhatnak bánni.

A széles puszták lakói születésüktől fogva a

tradíciók által meghatározott keretek között élik életüket. Ősi rítusok szerint folynak a hetekig tartó tanácsülések – a vita kedves időtöltésük, és mivel minden felnőttet megillet a szólás joga, igen hosszadalmas tud lenni egy-egy ilyen gyűlés –, a leányrablási játékok, kardtáncok és évszakváltó ünnepségek. Egy ilanorinak nehéz elmagyarázni az írott jog, a hűbériség értelmét és mindazokat a fogalmakat, amelyek nem köthetők a családhoz, a törzshöz és a személyes kapcsolatokhoz.

A dúnsiac nevű hagyományos ilanori lovasjátékot két, tompavégű gerelyekkel fölszerelkezett hétfős csapat játssza, akik a színhelyül választott rét távolabbi végein várakoznak. A pályának erre a részére az ellenfelek nem léphetnek be. Kezdéskor egy-egy játékos magányos vágtával igyekszik a másik térfélre, hogy a gerellyel eltalálja valamelyik ellenfelét. A feladatot nehezíti, hogy legfeljebb tizenöt lépésre közelítheti meg célpontját – ha nem találja el annak felsőtestét, ő válik menekülővé, akit egészen a mező menedéket nyújtó túlfeléig üldözhetnek. Ha épségben „hazaér”, fordul a kocka, és üldözője lesz szabad prédává. Ez a játék a harcossá serdülő fiúk legjobb iskolája. Habár a rövid vágtákból álló, látványos összecsapások nemegyszer súlyos sérülésekkel járnak, az ilanoriak úgy tartják, jobb egy-két törött borda, mint az első igazi ütközetben elszenvedett, idő előtti halál.

Ilanorban súlyos következményei lehetnek az olyan tetteknek is, amelyeket a környező országokban legfeljebb kisebb udvariatlanságnak tekintenek. Csúnyán pórul járhat például az, aki engedély nélkül üli meg más lovát, illeti kezével más fegyverét vagy ér hozzá egy másik férfi asszonyához – akár csak egy gáláns kézcsók erejéig.

Aki kiszakad ebből a közegből, általában egyszerre érzi magát elveszettnek és szabadnak. Mivel

nincsen tisztában a helyi törvényekkel, és törzsi tabuk híján amúgy is mindent alárendel személyes vonzalmainak, a kívülállók szemében gyakran féktelen vadembernek tűnik. Ehhez járul még, hogy Ilanort csak azok hagyják el véglegesen, akiket vétkeik vagy éppen kiállhatatlan természetük miatt üldöztek el onnan. Szépmezőn ugyanis a halálbüntetés és a párbaj formájában történő istenítélet mellett a száműzetést tartják a legsúlyosabb kiróható büntetésnek.

74


Lairah cwa Deun előkelő ilanori nemzetségbe született erigowi anyától és ilar apától. Anyja ragaszkodott hozzá, hogy Erigow hercegének udvarában rangjához méltó, gondos neveltetésben részesüljön. A szellemesen társalgó, zenében és irodalomban egyként járatos ifjú hölgy ritkán gondol vissza gyerekkora pusztáira – napjait amúgy is kitölti a szemrevaló udvaroncokkal való enyelgés.

Apja halála után azonban nagybátyja, a régi vágású thán lesz a család feje. Holmi mendemondák jutnak a fülébe Lairah kétes erkölcseiről, mire ő egész kíséretével fölkerekedik, hogy megmentse unokahúgát a hercegi udvar feslettségétől.

A hercegi udvarban forgolódó játékos karaktereket vagy Lairah, vagy valamelyik széptevője kéri meg, hogy segítsenek menteni a menthetőt. A leányzó nem szívesen távozna Erigowból, így a haragos nagybácsit valamilyen módon le kell csillapítani. Ráadásul a közelgő thán és kísérete a zord időjárás következtében kerülni kényszerül a seoxlán területek felé – márpedig a Seoxla-hegység nyakas hegylakói ugyanúgy körömszakadtáig ragaszkodnak furcsa szokásaikhoz, mint a puszták fiai a maguk íratlan törvényeihez. Hogyan férkőzhetnek a karakterek a marcona és bárdolatlan thán bizalmába? Vajon sikerül eloszlatniuk a Lariahot illető csúf pletykákat?

Az ilanoriak többnyire magas, szikár emberek. Hajuk gesztenyebarna, olykor hollófekete; szemük szintén sötét, mélybarna vagy mogyorószín. A nők és férfiak öltözködése között nincs nagy különbség: finoman cserzett bőrnadrágot, mellényt és rövid kötényt viselnek. Tompakék vagy szürke vászonruháikat élénk színű, egymásba fonódó állat- és növényalakokban dús mintájú hímzésekkel díszítik. Az esős tél ellen gyapjúsubát vagy csuklyás felleghajtót öltenek, és lábszárközépig érő lovaglócsizmát húznak.


Ilanorban hivatalosan a pyarroni pantheon isteneit tisztelik, bár az egyházszervezet kissé ziláltnak mondható. Az egyházakat kifelé névleg Kyel érseke (praidries cwa Kruh-Berane – ervből átvett cím) képviseli, akinek székhelye Rós Thómainban található. A merev hierarciát elutasító ilanori közösségekben a papok mára átvették a sámánok feladatkörét, és maguk is idomultak a helyi szokásokhoz. Kevés tanítvány jut el a kolostorokba és a papi szemináriumokba, hogy a pyarroni hitelveknek megfelelő képzésben részesüljön, így a kényszerűségből szóban továbbadott tanok fokozatosan megváltoztak. Az ilanori papok példabeszédeikben és prédikációikban szívesen jelenítik meg a mondavilág szereplőit, hogy az ő alakjuk segítségével közvetítsék tanításaikat, ami mára óhatatlanul odáig vezetett, hogy a pyarroni és az ősi ilanori istenek alakja sokak számára eggyéolvadt. Legkedvesebb isteneik Arel (Kai-Syah), Ellana (Dar-Larti), Krad (Kai-Ahnar) és Kyel (Kruh-Beran).

Szépmező lakói hajlamosak arra, hogy élőt és élettelent egyaránt személyiséggel ruházzanak föl, és ősi hitüknek megfelelően természetfeletti lényeket lássanak bennük. Az ilanori ember hitvilága itt találkozik a természeti népek képzeteivel. Főként az élőlényeknek tulajdonítanak magasabbrendű lelkeket, igyekeznek ezek barátságát elnyerni, esetleg együttműködésre bírni őket, vagy akár engesztelő áldozattal fordulnak hozzájuk. Sikeres vadászat után gyakran ürítenek ivótülköt az elejtett vad egészségére, sőt egyesek afféle fohászt is küldenek a leterített állat lelke után, hogy kedvezőbb fogadtatásban részesüljenek túlvilági bíráik előtt.

75


Zenéjükben és művészetükben éppilyen töretlen erővel élnek a múlt hagyományai. Egész Északföldén ismertek az ilanori bárdok, akik nemcsak a lant, de a regék, tréfák és táncok mesterei is egyben. A valóban nagy tudású, a hagyományokhoz hűséges dalnokok azonban egész életüket Szépmezőn élik le, külhonba csak azok vetődnek el, akik hazájukhoz már alig-alig kötődnek. Ők viszont a nagyvilágban sincsenek magukra hagyatva; a Muzsikások szövetségébe tömörültek, amelynek tagjai minden körülmények között kiállnak egymásért.

ffáfssöbmhs

„Jól jegyezzétek meg: az ilanori bárdok

Szépmező népének jellegzetes díszei az esetek

rcepasmfá

G

nhsvnh

Az ilanoriak tarka szőttesei,

bármikor kapcsolatba léphetnek egymással, és e kapcsolatnak csak a több száz mérföldnyi távolság szab határt. Ezt nem árt figyelembe venni, ha netán végeznetek kell egyikükkel –mert hamar rájönnek, ki volt társuk gyilkosa, és azt aztán addig üldözik, míg bosszújuk be nem teljesedik, vagy míg mind meg nem nyuvadnak. Ezért nem árt kicsit körbeszimatolnotok, mielőtt meglékelnétek a vidám lantosok valamelyikét.”

Sziklakő Rúkh, az Ikrek tanítómestere

afaragásai és ezüsttárgyai mind biztos ormaérzékről és találékonyságról rulkodnak, akárcsak építészetük. Könnyű aházakat emelnek, amelyek bonyolult zerkezetük dacára igen hamar zétbonthatóak és másutt újra sszeállíthatóak. A gazdagon faragott első díszítményektől eltekintve azonban eglehetősen kietlen volna egy ilanori

áz, ha nem borítanának minden felületet zínes gyapjúszőnyegek.

nagy részében komoly mögöttes tartalmat is zatát díszítő, nagy

műgonddal megfaragott lófejek száma például jelzi, hogy a gazdának hány ménese legel a környező

őkön, a thánok székhelye elé szúrt kopján az vagy marhakoponya a törzsfő

személyes jelenlétére utal, a lószerszámot ékítő rajzolatok finom részletei pedig a hozzáértőknek egész történeteket mesélhetnek a hátas tulajdonosáról, származásáról és tetteiről.

hordoznak: a házak orom

legelezüstintarziás ló-

Állandó településnek leginkább téli szállásaikat lehet nevezni, de időnként ezeket is szekérre

akják, hogy új otthon után nézzenek. Bár néhány ervek lakta kereskedőváros létrejött a fontosabb utak somópontján – mint például az egész Északot átszelő Keleti Út mentén épült tízezres Rós Thómain –, zek összképe és hangulata nagyon elüt a valódi Ilanor falvaitól. Jól karbantartott országutak, ostakocsi-szolgálat és más efféle vívmányok csak errefelé jellemzőek. Az ország névleges székvárosa kis Dorian, a thánok gyűléseinek zínhelye, mely ligetekkel tarkított ezőségen emelkedő,

aépületekből és szentélyekből lló település.

azdaság

A félsziget gazdasági élete a omád állattartásra épül: a atalmas kiterjedésű füves íkságon élő pásztorok együtt onulnak nyájaikkal, amelyeket yáron a szárazabb területekre ajtanak, a telet pedig a folyók

Az ilanori pusztákon tenyésző, furcsa fűféléről már a Pyarron szerinti nyolcadik században jelentést tett egy vándor Krad-pap, bizonyos Lawarin Urrast, de felfedezésének sokáig nem tulajdonítottak jelentőséget.

Ám a 3100-as években fűmagra vadászó dorani ügynökök jelentek meg a pusztán. A dorani titkosszolgálat célja az volt, hogy e növény magjainak elvetésével tönkretegye a toroni földműveseket, de terve – mely százezrek

– teljes kudarccal járt. Az őnek álcázott ügynökök ugyan bántatlanul

éhhalálához vezethetett volna árpakereskedbejutottak a Császárságba, és ott elvetették a szemeket, ám hiába: a kikelő csenevész növénykék magot egyáltalán nem érleltek.

76


mentén húzódó szállásokon töltik. A ló-, birka- és marhatenyésztés mellett a növénytermesztés erősen háttérbe szorul, noha az éghajlat amúgy alkalmas lenne rá.

Nem tudni, mikor és hogyan alakult ki az az örökké harsány, kicsattanóan egészséges perjeféle, amely a Csillag-puszta legnagyobb részét borítja, de vélhetőleg bizonyos hatodkori mágiák is okolhatók megjelenéséért; így joggal keltette fel a botanikusok érdeklődését. Ahol ugyanis e nedvdús, kékeszöld levelű perje megtelepszik, igen hamar kiirtja a többi fűfélét maga körül, de más növényekben nem tesz kárt. Ezért a gabonatermesztés eleve kudarcra ítéltetett Ilanorban.

Szépmező lakói egyedül burgonyát termesztenek a szállások körüli földeken, de ezt a növényt az

önérzetesebbek megvetik; úgy tartják, szabad emberhez méltatlan életet él az, aki földből kitúrt gumókkal kénytelen az éhét elverni. A gyümölcsöt és a zöldséget viszont megbecsülik, csakúgy, mint a fűszernövényeket.

Bár Ilanor hosszú partvidékén számtalan jobbnál jobb kikötőhely található, az öblökben gubbasztó halászfalvak közül kevés fejlődött valamirevaló várossá. Corwalnech és Mhattáin a viharos északi vizek hajósainak támaszpontjai, melyek a bálnaolaj, az ámbra és a fókaprém átrakodóhelyévé váltak. Még a P.sz. XXII. században, egy kalandos házasság révén került ilanori kézre Rasihta, az észak-tiadlani partvidék egyik öblében megbúvó kisváros.

Sok legenda kering a Peratlon-hegység ércvagyonáról, de a halott törpe városok mélyen fekvő, vízzel elárasztott tárnáival ember aligha boldogul. Maguk a törpék egyébként sosem háborgatnák őseik nyughelyét, hisz ezek a városok a Második Csapás sziklába faragott síremlékei. A felszíni patakok homokjában található arany – bár néhány aranymosónak megélhetést nyújt – kevés ahhoz, hogy letelepedni vágyó bányászokat vonzzon oda.

A kézművesség ritkán haladja meg a háziipar szintjét: az ügyes kezű ilanoriak szinte mindent képesek elkészíteni, amire otthonukban szükség van. A tímárok, bőrművesek és nyergesek ritkán ugyan, de külhoni megrendelésre is dolgoznak, ám például az íjkészítők soha nem adnák mesterműveiket idegenek kezébe. Ilanorba külföldről, főleg Erigowból hoznak be gabonát és luxuscikkeket: üvegárut, ékszereket és szövetet. A mérleget a Rós Thómain és Rutenor vásáraira hajtott gulyák, pompás hátaslovak, gyapjúval, szőnyegekkel és bőráruval megrakott szekerek tartják egyensúlyban. Az országon belül ritkán használnak pénzt; a nemesfémekre – különösképpen az ezüstre – mint gazdagságuk kimutatásának eszközére tekintenek. A jómódú ilanoriak szívesen büszkélkednek ünnepi étkészleteikkel, lovaik drágaköves csótáraival, asszonyaik pompás násfáival és fejékeivel.

Rós Thómainban rendezik meg a Kettős Hold országainak legnagyobb éves állatvásárát Adron havának első hetében. Ilyenkor karámok és sátrak lepik el a városszéli mezőséget, a száznyelvű kiáltozásba marhabőgés és kolompszó vegyül. Vadászgörényt éppúgy árulnak, mint tenyészbikát; emitt kecses léptű telivért vezetnek kötőféken, ott birkanyájat terelnek a borzas, apró pásztorkutyák.

Tudnivalók Nem egy Szépmezőt megjárt utazó állítja – teljes joggal –, hogy az ilanoriak a földkerekség

legszívélyesebb népe. A vendég számukra igazi kincs: mindig szívesen látják, kézről kézre adják, hogy mindenkivel megismerkedhessen, és valóban fejedelmi ellátásban részesítik – ha kell, utolsó birkájukat is levágják, hogy éhen ne maradjon. Cserébe csak annyit várnak el, hogy élményeivel és történeteivel

77


szórakoztassa őket. Ennek nem könnyű megfelelni, részben a nyelvi akadályok miatt, részben pedig azért, mert minden ilar született mesemondó, és külhoninak nehéz e téren versenyre kelni velük.

Az ilanoriak többsége csupán saját nyelvét beszéli. A világlátott és háborúkat megjárt harcosok többsége ugyan töri az erv vagy a közös nyelvet, de más nyelven megszólalni vagy holmi írott pergament lobogtatni körükben is meddő próbálkozás. Szépmező földjén a szó szokványos értelmében nem léteznek árak; a külhoni utazónak aligha lesz szüksége erszényére, viszont célszerű ajándékokkal kedveskednie vendéglátóinak.

A vándort a természet veszélyein kívül más nem fenyegeti: mivel mindenki konyít a fegyverforgatáshoz, külhoni útonállóknak semmi esélyük a sikeres működésre. Aki pedig helybéli létére nem tiszteli az évezredes szokásjogot, az keservesen bűnhődik: a lopást száműzéssel, a lótolvajlást és a gyújtogatást halállal büntetik.

Tiadlan

Tiadlani Hármas Királyság

Terület: 1 053 000 négyzetmérföld (É-D ~600 mérföld, K-Ny ~2000 mérföld) Népesség: 23 353 000 fő, fontosabb városok: Elya (160 000 lakos), Tuil (130 000 lakos), Daum (100

000 lakos), Sabaor (100 000 lakos), Chasiel (80 000 lakos) Átlagos népsűrűség: 22 fő/négyzetmérföld Államforma: királyság háromfelé osztott főhatalommal Lakosság: erv, ulu-niarei, sinemosi Nyelv: erv (tiadlani, ún. slan dialektus), közös, ilar, szórvány niarei nyelvjárások Vallás: pyarroni Pénznem: korona



Mint a Kettős Hold országainak többségét, Tiadlant is természetes határai védelmezik a külső fenyegetésekkel szemben. A déli határon őrt álló Vinverio-hegység égre törő bércei között alig néhány hágón lehet átjutni a Howa-medencébe, télvíz idején pedig egyen sem. A hónapokig tomboló viharok és a több láb magas hótorlaszok bármilyen várkatonaságnál hatékonyabb zár alá veszik az átkelőket. A fenyő- és bükkerdők lehúzódnak egészen a vörös gránithegyek lábáig, zöld szőnyegüket csak néhol szaggatta föl favágók fejszéje. Ritkán lakott vidék ez, ahol csupán az erdőjárók és a határvédő kolostorok lakói gyönyörködnek a felhők vonulásában meg a járhatatlan szurdokok vízeséseiben.

78


nnmhtm

igésbh

tkmAHlkhmhikHvee

A karakterek egy gazdag toroni kereskedő kísérői – például szolgák, testőrök, írnokok, ágyasok –, akiknek még a tél beállta előtt a tiadlani Tuil városába kell jutniuk urukkal a Vörös-Vinverio bércein keresztül. Egy hirtelen támadt hóvihar a Hét Szél Kolostorba kényszeríti őket, melynek szerzetesei a határ védelmén túl az átutazók megsegítésére is fogadalmat tettek.

A kolostorerődbe érkezésük éjjelén azonban rejtélyes körülmények között meggyilkolják a főapátot. A gyanú a karakterekre terelődik, akiknek nem marad más választásuk, mint hogy saját maguk keressék meg a tettest – ráadásul minél hamarabb, még mielőtt parancsba adnák lefogatásukat. A vihar elől ide menekült magányos utazók, kalmárok és a Sinemosi Ligából érkezett követség tagjai érthetően nem túl segítőkészek… De annál inkább foglalkoztatja őket a kérdés: milyen árut rejtegethet leszögelt ládáiban a karakterek ura?

Mindeközben kint egyre dühöng a hóförgeteg – talán idén hónapokkal korábban köszönt be a tél, és tavaszig a kolostor foglyai lesznek a menedéket keresők? Vagy más ok miatt borult fel az évszakok rendje?

A hegyek lánca kelet felé mind lankásabb: míg a nyugati határszélt vigyázó Kenzal ormai még

égy és félezer láb magasra törnek, a sinemossai Shaien – melyet a határ túloldalán Cwaylennek eveznek – púpos szikláit már a Howa folyó is átvágja, mielőtt a tengerhez érne. E korszakok unkájával kimélyített hasadék olyan keskeny, hogy a síkságon még egy mérföld széles folyam

elyenként alig nyolcvan lábra szorul össze benne. A Howa, ez a hullámzó országút ezen a tájon szinte eljesen néptelen; nincs olyan vakmerő hajós, aki lemerészkedne a Haragvó Sárkány Szájának zúgóin, elyek még az uszadékfát is ízzé-porrá zúzzák.

A déli tengermellék csipkézett partjai, apró szigetei mélyvizű öblöket, jó kikötőket rejtenek. Az tteni halászok örökös küzdelmet folytatnak a gyakran haragos tengerrel és toroni vetélytársaikkal a azdag halászvizekért; hálójukba leggyakrabban tonhal, sprott, szardínia és naphal kerül. A tengerről rkező langyos esőknek köszönhetően egész évben zöldellnek a partvidék illatos kőriserdei és zelídgesztenye-ligetei. Ám amilyen bőven méri kegyeit Antoh úrnő, olyan bősz haraggal sújt le, ha üntetni akar: néhány évente tájfun söpör végig a parton, mely szálerdőket tarol le, és háromárbocos ajókat vet partra.

Az ország közepén nyújtózó

ágas síkság arról a folyamról apta a nevét, amely kétezer érföld hosszan kígyózik át rajta. dwoon határ közelében eredő owa békésen hömpölyög végig a

apályon, és szeszélyesen anyarogva kerülgeti a saját ordalékából épített szigeteket. A eder gyakran feltöltődik; a sok

elyen gátak közé szorított folyam lyenkor pusztító áradások épében keres magának új utat. A owa legnagyobb mellékfolyója a örös vizű Ai, mellyel Chasielnél gyesül. Az alföld mocsarainak gy részét már régen lecsapolták

Az óriásvidrára vadászóknak leginkább azt kell észben tartaniuk, hogy semmiképp sem sérthetik meg az állat prémjét – a hibás gerezna csupán töredékáron adható el. Ezért aztán, amikor vízen sikerül rábukkanni egy-egy példányra, pontosan az orrát kell eltalálni nyíllal vagy szigonnyal. Ha azonban a

lyekre felfigyelve sikerül egtalálni a partoldalba vájt üregét, sokkal könnyebbé válik a

vadász dolga: mesteri célzást igénylő fegyverek helyett elegendő egy jófajta doronggal lesben állnia. Látható, hogy az óriásvidra elejtése önmagában véve nem tartozik a

élyes vadásztettek közé. A a kevesen merészkednek: a

néphit szerint egy ryeki mágus bástyázta el magát a füzes szigetek és zsombékosok labirintusában. Bár a hozzáértők szerint semmi sem háborgatja a vidék fölött feszülő manahálót, a mocsárvidéken kóborló torz lények falkáival találkozva az utazó hajlamos ebben kételkedni.

nagy csomóban csillogó halpikkem

különösképpen bonyolult vagy veszlápvidékre azonban a Hatodkor ót

79


és termővé tették, de az eldugottabb zugokban – ilyen például a fővárostól nyugatra fekvő Dallwag lápvidéke – még menedékre lelhet a farkas és az óriásvidra. Az éghajlat száraz; a hűvös és esős nyarak zord telekkel váltakoznak. A síkságot hajdanában végtelen fűtenger borította, mert a medencét szegélyező hegyláncok felfogják az esőt hozó felhők javát. Csak az északi dombokon zöldellnek szil- és tölgyligetek, de zárt erdőséget itt is csak a hegyekben találni.

A Velerian-tenger mentén húzódó Elya és Hedrag töredezett, ősöreg láncai a kétezer láb

magasságot sem érik el. Északi oldalukat egészen a tengerig bükk-, nyír- és juharerdők borítják, melyek őszidőn vörösen izzanak, ahogy lombjukat megfesti az első fagy. A Velerian-tengerbe ömlő vizekben nyár elején angolnák és lazacok tartanak ívóhelyeikre, a hangás mezőkön szarvasok és wargok kószálnak. Hasonlóan elhagyatottak a Velerian-tenger szeleitől ostromolt Tuggar-szigetek fenyveseikkel és esőmosta ingóköveikkel. A sziklazátonyok némelyike már Kyria korától a száműzöttek menedékének számít; rajtuk kívül más nemigen háborgatja a tengeri madarak népes telepeit.

Számos ősi rom porladozik a Velerian-tenger mohos sziklazátonyain; lassú romlásukat még az újabb és újabb lakók – Tiadlan száműzöttei, gyilkosok és felségárulók – sem tudják megállítani. De talán nem is áll szándékukban. Az egyik ódon torony új lakója például egész más terveket szövöget: a készülő háború, a visszanyerhető dicsőség és az eljövendő bosszú körül forognak a gondolatai. Ezzel persze nincsen egyedül – mások is rágódnak hasonlókon errefelé, hiába.

Presaraon Tirwel se Tuil azonban világéletében a tettek embere volt, s most sem tölti idejét haszontalanul: kapcsolatot tart Tiadlanban maradt híveivel, szövetségbe kovácsolja a tenger kalózkapitányait, s követei útján készíti elő visszatérését hazájába. Mindez persze még nem indokolná a hatalmon lévők kitüntetett figyelmét, hiszen majd’ minden évtizedben történnek hasonlók arrafelé. Felmerül azonban a gyanú, hogy a nagymesteren keresztül a torony építtetője mozgatja a szálakat – és az erősség első köveit még a Káoszkor hajnalán rakták le rég elporladt varázstudók…

Az országban mind többfelé hallani, hogy egykor hamis vádak alapján száműzték Tirwel nagyurat, s haragosai még most sem szűntek meg áskálódni ellene; mások szerint viszont pontot kellene tenni e kínos ügy végére. A politikai helyzet igen feszült, s a király szeretne végre tisztán látni úgy a múlt, mint a jelen történéseiben. Hű kancellárja ezért a karakterekhez fordul…

A keleti gyepűvidéken, az orkokkal folytatott örökös csatározások helyszínén, ahol vad pteropták köröznek a szűk völgyek fölött, a civilizáció jelenlétére csupán határerődök és megerősített vadászkastélyok lánca utal. A tiadlani előkelőségek közül sokan űznek itt olyan nemes nagyvadakat, melyek a belső vidékeken már kipusztultak: szürke medvét, erdei tulkot és a gro-ugoni síkságról idáig kóborló bölényeket. Mi tagadás, sokak szerint csak fokozzák a vadászat izgalmát az erdők mélyén osonó ork harcosok, akik a maguk részéről Orwella poklára kívánják az izgalmas kalandokra áhítozó nagyurakat.

Történelem

Tiadlan története a Hatodkor vége felé kezdődött, amikor Észak-Ynev két nagyhatalma, az egymással marakodó Ryeki Démoncsászárság és a Dawa Máguskirályság kölcsönösen megsemmisítette egymást. A Quironeiától északra keletkezett hatalmi űrt a születőfélben lévő Toron sem tudta egyhamar kitölteni. Így nem ütköztek komoly ellenállásba azok az ulu törzsek, amelyek a P.e. III. században érkeztek a Keleti Szigetvilágból, egy mágikus vihar következtében létrejött térkapun

80


keresztül. Bár a Kapu százötven évvel később örökre bezárult, a szigetvilág vastag ajkú, tömpe orrú és kerekded testalkatú népe addigra megtelepedett a Howa menti Grim-Tuil lapályon. Éppen kellő számban voltak ahhoz, hogy a vezetőik által birtokolt drágakőmágia néhány látványos csodájának segítségével behódoltassák a törzsi társadalmak szintjére süllyedt lakosságot, Északkelet-Ryek népének maradékát.

Amikor a Niarei Császárság P.sz. 400

körül megnyitotta kapuit Ynev többi része felé, már ötszáz éve létezett az uluk uralta, ám ekkor még a drágakőmágusok vezetői, a duinok által irányított Tiadlan. Az immáron egységes, agresszíven terjeszkedő Toron azonban veszélyes szomszéddá vált az ország számára, így az uluk szívesen fogadták a niarei segítséget. A Sárga Császárságból harc- és kardművészek, nyomukban pedig kereskedők érkeztek, helyet kérve, majd szorítva maguknak és családjaiknak az országban. Niare a század végére ugyan elzárkózott a világtól, az onnan érkezett telepesek, a narák azonban nélkülözhetetlenné váltak Tiadlanban. Segítségükkel a duinok toroni támadások sorát verték vissza, ám nem kívántak nekik részt adni az ország kormányzásából. Számos ulu még azt is sokallotta, hogy a dorcha tisztét niarei származék tölti be, hiszen addig e cím az uluk hagyományosan női hadifőnökeit illette meg. Az ellentétek végül háborúba torkolltak, s Tiadlan földjét a P.sz. VI. században több évtizedes belviszály borította vérbe. A Jáspisháborúnak csak az irlav (erv)

honfoglalók beözönlése vetett véget.

„Ami a Jáspisháborúval elkezdődött Tiadlanban, tulajdonképpen mindmáig tart – ha nem is mindig látszik. A királyság népei az elmúlt évezredek alatt sem igazán összeolvadni, sem tökéletesen megbékélni nem tudtak egymással, s egyedül Toron közelsége miatt nem dúl állandó polgárháború a vidéken. Érdemes megnézni ezt a békének hazudott fegyvernyugvást, ezt a kisszerű marakodást – s érdemes összevetni azokkal a boldog időkkel, amikor még Kyria Zighroat tartományának része volt e föld. Ezúton örömmel értesítem a Fényességes Udvar Keleti Tartományi Főkancelláriáját arról, hogy könnyed beszélgetéseim során, pusztán ezen érvekre hivatkozva sikerült néhány igen jelentős helyi nobilitást megnyernem Új-Kyria ügyének, akik az eljövendő háborúban minden bizonnyal tetteikkel igazolják majd hitüket és hűségüket. Jóindulatunk jeléül pedig javaslom e személyek támogatását, az alábbiak szerint…”

részlet Hassyr Mitthe-an Chellarasnak,Toron tiadlani követének

egyik elfogott leveléből

A keleti irlavok nyolc törzse 570 és 610 között leigázta az egész Howa-medencét, melynek

egymással torzsalkodó népei képtelenek voltak a szervezett ellenállásra. Az erv törzsek választott fejedelme, Bősz Tagorlan lett a mai értelemben vett Tiadlan első királya. Országlása idején névleg maga mellé emelte az egymás ellen könnyen kijátszható ellenfeleket: az ulu származásúak vezetőjét, a duint és a niarei pártot képviselő dorchát. E tisztséget a mondott időpontban épp a niarei párt korábbi harcokban elhullt vezérének lánya töltötte be, és az ervek abban bíztak, hogy az olyan hadvezéri tisztség, melyet csak nők tölthetnek be, lassan névlegessé válik. Ezért az erv előkelők minden erejükkel támogatták őt a duin ellenében – s ebbéli igyekezetük fokozatosan a dorchai tisztség megerősödéséhez vezetett.

81


A hódítók a termékeny alföldön telepedtek le, míg az uluk és a narák az ismét talpra álló városokba szorultak, vagy a határok mentén találtak új otthonra. A két nép vezetőinek szívében háromszáz év alatt hamvadt ki a kölcsönös gyűlölet, és 886-ban már közösen léptek föl az akkor uralkodó Bölcs Uldarffal szemben, aki az ország egységét szem előtt tartva engedett követelésüknek. A király ténylegesen életbe léptette a névleg már régóta létező hármas hatalmi rendszert, hosszú időre megteremtve ezzel Tiadlan belső egyensúlyát.

Az erőre kapó Toron azonban egyre nagyobb fenyegetést jelentett az ország számára, és I. (Gátépítő) Haron király uralkodása alatt, a XII. század derekán Tiadlan súlyos vereséget szenvedett az I. zászlóháborúban. Ezután királyi rendelet szaporította meg a kardművésziskolák számát, melyek cserébe azóta is kötelesek minden tehetséges jelentkezőt befogadni, származásra és nemre való tekintet nélkül. A túlnyomórészt közrendűek által űzött egyébharcművészeteket azonban csak később, a 2800-as években vették fel a hivatalosan is gyakorolható harci mesterségek körébe.

A Harc Útjának tiadlani iskoláiban kezdetben számos harcművészeti stílust, és a slan kardokon túl jó pár más fegyver forgatását tanították a mesterek. Később azonban az irányzatok fokozatosan eltávolodtak egymástól. E folyamat első lépéseként a kardművésziskolák különültek el a többiektől a X. század környékén, ősi harci technikákat kínálva a kardjukról és vértezetükről lemondani nem kívánó erv nemeseknek. A titkos művészet gazdag idegeneknek történő tanítása azonban igen erős ellenérzést váltott ki a narák körében.

A kérdésben végül I. Haron hozott döntést, amikor arra kötelezte a kardművész mestereket, hogy megkülönböztetés nélkül tanítsanak minden alkalmas jelentkezőt. E rendeletnek azonban már az ő uralkodása alatt sem sikerült érvényt szerezni, mivel csak a legtehetősebbek engedhették meg maguknak a hagyományos kardkészlet megvásárlását.

1195-ben az ország uralkodója, II. (Hadúr) Haron a Második Vörös Lobogó hordozója lett, és

Tiadlan – az erigowi herceg kezdeményezését követően – már mint komoly katonai hatalom lépett be a Toron ellen formálódó Északi Szövetségbe. A király másik, nem kevésbé fontos döntése nyomán eltörölték az országban már fél évezrede munkálkodó pyarroni térítők számát és tevékenységét érintő korábbi törvényeket, valamint biztosították bántatlanságukat. A pyarroniták térnyerését ellenzők csoportjai ekkor zsúfolt hajókon a Quiron-tenger déli partjára távoztak, ahol jórészt az általuk alapított városok szövetségéből született meg később a Sinemosi Liga.

Tiadlan az Északi Szövetség tagjaként kevés kivétellel valamennyi zászlóháborúban tevékenyen részt vett. A határ menti területek ugyan sokat szenvedtek a toroni és ork seregek dúlásától, de épp a rendszeresen fellángoló háborúk tartották egyben a tiadlani „öszvérállamot”, melynek belső ellentétei így több mint két évezreden át csupán rövid ideig tartó trónviszályokra és ritka királygyilkosságokra korlátozódtak.

A P.sz. XXXIII. században azonban komoly változások kezdődtek. A király irányítása alá csak névleg tartozó nagyvárosok valódi urai, a többnyire ulu és nara ősökkel büszkélkedő kereskedőklánok gazdasági erejükre támaszkodva igyekeztek befolyásuk alá vonni a magaspolitikát – csakúgy, mint az önállósulni vágyó erv nagybirtokosok. Ez az ellentét a 3600-as években, a pusztító XIII. zászlóháború után többször is nyílt polgárháborúvá fajult, és alaposan meggyengítette az országot. Mindezek eredményeként az utóbbi évtizedekben a szembenálló pártok áskálódása miatt rendre kudarcba fulladnak az Országtanács ülései, és igencsak lecsökkent a kiállítható haderő létszáma. Az ország

82


sorsáért felelős államférfiak közül manapság csak kevesen látják be, hogy a Vörös és Fekete Hadurak közelgő újabb összecsapása milyen végzetes lehet a Hármas Királyság számára.

Társadalom

A tiadlani társadalom a harcosok, a tudók, a kereskedők, valamint a kéz- és földművesek osztályából szerveződik egységes egésszé. Az egyes osztályok közötti távolság általában kicsi, a közöttük való átjárás könnyű; bennük pedig óriásiak lehetnek a vagyoni és jogi különbségek. Ennek oka az, hogy az erv hódítók az ulu kultúra részeként vették át azok ősi társadalmi berendezkedését, ami azonban soha nem merevedett átjárhatatlan, szigorú kasztrendszerré. Mellette ugyanaz a hűbéri rend is megtalálható, mint a többi erv országban; ráadásul egy-egy osztályba a kevert társadalom sok-sok rétege zsúfolódik.

A harcosok osztályának élén a dorcha áll, kinek háború idején engedelmességgel tartoznak nemcsak a harc- és kardművészek, de az összes harcos, az erv lovagság, és egyáltalán minden fegyverviselésre jogosult személy.

A lovagok rendszerint a hűbéruruktól – végső fokon

magától a királytól – kapott birtokaikon gazdálkodnak. Többnyire maguk is jó kardforgatók, vagyonosabb részük azonban nagyszámú fegyveres kíséretet is tart. Az ilyen ármádiákban az osztály minden rétegének tagjai fellelhetők, slanek csakúgy, mint az alföldek gyalogkatonái. A tiadlani lovagság életmódja kifinomultságban ugyan vetekszik az erigowiéval, de minden más tekintetben teljesen eltér attól. Eszményeik szerint igyekezniük kell szerénynek, állhatatosnak maradni, és szüntelenül törekedni a belső béke megteremtésére. Nem számít furcsa látványnak a bölcselettudományi könyveket lapozgató, vagy meditációba merült nemesúr, mint ahogy számos művelője található köztük a zenének és kalligráfiának is. Természetesen a harci tudományokat sem hanyagolják el, sőt: számos kardművész kerül ki közülük. Bár csatába páncélozott méneken vonulnak, gyalogos harcban is megállják a helyüket. Fegyvereiket – amelyeken feltűnő a niarei fegyverművesség hatása – az ország messze földön híres kovácsai készítik: ezek a dísztelen pengék évek munkájával nyerik el végső formájukat, válnak szinte törhetetlen, tökéletes súlyelosztású eszközzé.

Érdekes tény, hogy a zászlóháborúk idején nemcsak afegyverviselésre jogosultak kerülnek a dorcha irányítása alá, hanem minden fegyverforgató tiadlani – beleértve a hegyvidéki rablókat, pusztai zsiványokat és városi verőlegényeket is. Ők, ha becsülettel teljesítik úrnőjük parancsait, feloldozást nyernek bűneik alól. Az útonállók persze inkább halásznak a zavarosban, mint hogy csatamezőn vigyék vásárra a bőrüket holmi kegyelem reményében, olykor azonban mégis akadnak meglepő kivételek. Így a legutolsó, XIII. zászlóháborúban egy sabaori alvilági klánnak ígértek kegyelmet, ha bejutnak a toroniak által megszállt erőd rúnatornyába, és megsemmisítik a mágikus védelmet biztosító rúnasorokat.

Ha valaki nem születik a lovagok soraiba, kizárólag valamely kiemelkedő haditettel érdemelheti

ki a lovaggá ütést. Ezt a szertartást csupán a kisszámú arisztokrácia valamely tagja, esetleg maga a király végezheti el. A címmel általában birtokadomány is jár.

Az osztály legnépesebb rétege a közönséges harcosoké. Nemcsak a lovagok kíséretében találhatók meg, hanem az ezeknek mintát adó királyi gárda tagjainak nagy többsége is közülük kerül ki. Ők adják a városok őrségét és katonaságát, ők küzdenek a flotta hajóin, ők védik a nagy

83


kereskedőházak zsoldjába szegődve a karavánokat. Soraik közé bárki, a parasztok és kézművesek fiai is bekerülhetnek, de másod- és harmadszülött nemesek is jócskán akadnak közöttük.

A harc- és kardművész

társadalmi osztály és réteg séletmódjukkal. A hegyi iskorátermettséget tartják szem eiskola követel magas tandíjakmagas szintű képzést. A karosztály nemesi származásúharcművésziskolák tanítványkardművészmesterek legnagy

Az eszményi harc- vszellemének, kitartásának é

Amennyiben iskolát kfolyamodniuk a megfelelő vezetője vagy épp egy mamegakadályozni, hogy az islázongásra használják megsnem több az iskola nevénefeltétele annak az oklevélnhűséget fogadott uruknak. békétlenkedésre hajló. Igazminőségű hamisítványnak bekövetkezett…

Harc- és kardművészirendelkezzen. Így aztán baéppúgy lehetnek egy-egy kardművészek kastélyiskolá

Ha egy tanítvány úgy elleni küzdelem titkos fogáképességeit látva hajlandó belőélet többnyire inkább gya

Különösen a keménpárbajokkal bizonyítani mazonban csak egy része vbuzogány, bot, tőr, dárda, egakár puszta kézzel (kardműelőfordulnak mentális párbalátják a bizonyítás legjobb m

Gyenge papírkutya vagyok, mégis a harc útját járom.Az útnak nincs vége,a halál csak az út része.

ek a hadakozó osztály különleges képviselői. A harcművészek bármely arját befogadják maguk közé, ha képes eggyé válni világlátásukkal és lák és a magányos mesterek elsősorban a szorgalmat, másodsorban a lőtt, amikor a jelentkezők között válogatnak. Csak néhány nagyvárosi at, ezek túlnyomó része azonban népszerűsége dacára nem nyújt igazán dművésziskolák többségében ellenben még manapság is csak a harcos fiait látják igazán szívesen. Fontos különbség, hogy míg a ainak, sőt – a nagyvárosokban – mestereinek is majdnem fele nő, a obb része inkább csak férfi tanoncokkal foglalkozik. agy kardművész birtokkal, pénzzel keveset törődik, idejének javát s harci technikáinak fejlesztésére áldozza. Számára legfontosabb a

ívánnak alapítani, Tiadlan harc- és kardművészeinek engedélyért kell helyi főhatalomhoz, legyen az tartományúr, szabadságot nyert város gas rangú egyházfő. Az engedély megadása egykor azt volt hivatott kolából kikerülő keményöklű tanítványok nehogy rendzavarásra, netán zerzett tudásukat és erejüket. Mára azonban puszta formalitássá vált, k és címerének ünnepélyes felavatásánál. Az engedély megadásának ek a bemutatása, mellyel a dorcha írnokai igazolják, hogy a mester Ilyen oklevelet pedig nem kaphat az, akinek szelleme makacs és

, volt már arra példa, hogy a hitelesnek tűnő oklevél később csupán jó bizonyult, s erre csak akkor derült fény, amikor a baj már

skola alapításának nem feltétele az, hogy a mester megfelelő vagyonnal rlangban élő, vagy poros országúton tanítványaikkal vándorló bölcsek iskola vezetői, mint a Gro-hegység kolostorerődjeinek urai, vagy a inak nagymesterei. érzi, az adott mesternél túlságosan kevés figyelmet fordítanak a test-test saira, szabadon elmehet egy másik iskolába – már ha annak vezetője efogadni őt. (De a mesterek szemében a más stílus gyakorlásával töltött nús körülménynek, mintsem előnynek számít.) yebb irányzatok mesterei és tanítványai igyekeznek nyilvános

ódszereik hatékonyságát, tanításuk eredményességét. E párbajoknak alós, a kihívott által a kilenc alapfegyverből – kétkezes harci bárd, yeneskard, tonfa, cséphadaró, slan-csillag – választott fegyverrel, vagy vészek esetében természetesen slan karddal) vívott párharc. Ugyanis jok is, sőt, egyesek őrültnek tűnő feladatok, haditettek végrehajtásában ódszerét.

84


szerénység, mesterei tisztelete, minden élő és élettelen megbecsülése és a tökéletesség felé vezető út. A harc- és kardművészek közötti rangsor alapja a harci tudás és a bölcsesség. Mindannyian – a magányos mestereket is beleértve – szertartásos tisztelettel adóznak úrnőjüknek, a mindenkori dorchának, akinek neveltetésére mindig a kevés számú, leányokat is oktató hegyi iskola valamelyikében kerül sor.

Udvariasságuk, nyugodt és békeszerető viselkedésük, de harci jártasságuk is közismert, közéjük

állni egyetlen tiadlani alattvalónak se válik szégyenére. A különféle irányzatok követői félig-meddig kívülálló, ám megbecsült tagjai a tiadlani társadalomnak. Ennek oka részben abban rejlik, hogy legjobb iskoláik, kolostoraik a Gro- és a Vinverio-hegység határ menti bércei között bújnak meg, éberen őrködve a hágók és hegyi ösvények felett. A harcművésziskolák általában önellátóak, a sovány irtásföldeken végzett munkát minden lakójuk a napi gyakorlás részének tekinti. A Gro-hegység kardművésziskoláinak mesterei és tanítványai ellenben általában földbirtokosok. A paraszti munkát szégyenletesnek tartják, ilyet csak a legnagyobb szükségben, arcukat elkendőzve végeznek.

A tudók osztálya a duin fősége alá tartozik, tagjai drágakőmágusok, papok, paplovagok,

hivatalnokok és tudósok. A duinok többnyire Nastar (Krad) nagyhatalmú papjai közül kerülnek ki, ráadásul – az elterjedt vélekedéseknek megfelelően – sokszor a tiadlani drágakőmágusok leghatalmasabbjai is egyben. Tiadlan történelme során csak egyszer esett meg, hogy Nastaron kívül más isten – Ville (Arel) – felkentje nyerte el a duini címet. E kivételes személyt, Rudrih Garidant maga az istennő ajándékozta meg a X. zászlóháború idején a Viharköpönyeg nevű ereklyével. A becses ruhadarab azóta is a mindenkori duin chasieli lakomatermének falát díszíti.

Még a nemzedékek óta városban lakó tiadlaniak többsége számára is ismeretlenül bújik meg a polgárság legelőkelőbb rétegét alkotó nagy ulu-nara kereskedőházak tagjai között a drágakőmágusok titkos társasága. Drágakőmágiával foglalkozni ugyanis nem olcsó mulatság, másrészt beavatottjai eleve csak olyanoknak adják tovább ősi tudásukat, akik ereiben bizonyíthatóan ulu vér is csörgedez. E mágiaforma annyira titkos, hogy legkisebb részletét is tilos bármiféle írott formában rögzíteni, nehogy az eljárások avatatlan kezekbe kerülhessenek.

Időtlen idők óta féltucatnyi

gazdag kereskedőcsalád birtokolja a drágakövek bányászatának, csiszolásának és kereskedelmének monopóliumát az egész országban. A drágakőmágusok ezen famíliák vér szerinti tagjai, így számukra bőségesen biztosított úgy a gondtalan élethez szükséges anyagi jólét, mint a mágiájukhoz nélkülözhetetlen kövek.

A drágakőmágusok inkognitójukra rendkívüli módon vigyáznak – bár az kétségtelen, hogy ősi tudományuk gyakorlásának előfeltételeként mindannyian magas fokon értenek a drágakövek megmunkálásának

A tiadlani drágakőmágusok rossz nyelvek szerint épp olyan szívósan ragaszkodnak otthonukhoz, mint a

túltéve ezzel még az összes többi varázslófélén is, akik egyébiránt szintén nem kalandor lelkületükről híresek. Ennek oka abban keresendő, hogy a drágakőmágusok felettébb erősen kötődnek az általuk alkotott különleges varázseszközökhöz. A mágikus drágakövek igen

gy tulajdonosaik igazán csak őket biztonságban. Hozzátehetjük: ott

viszont alappal, mert tűnjön bár egy drágakőmágus otthona kívülről egyszerű polgárháznak vagy műhelynek, bejutni oda a számtalan látható és láthatatlan őr, óvó rúna, valamint csapdajel miatt szinte lehetetlen. A helybéli rablóbandák és alvilági testvériségek épp ezért nem is vállalnak el olyan

elyek drágakövek bányászatával, kereskedelmével és feldolgozásával – s így vélhetően drágakőmágusokkal is – kapcsolatosak; kivéve, ha a megbízó előre fizet, és átejtése nem tűnik különösebben kockázatosnak.

tapadókagylók –

nagy értéket képviselnek, s íotthonukban érzik

kontraktusokat, m

85


művészetéhez. Váljanak bármilyen hatalmassá beavatott korukra, ifjabb éveikben jó pár évet egyszerű drágakőcsiszoló-inasként kell eltölteniük valamelyik mester keze alatt. Ilyen inasként szolgálni egyébként is megbecsült tisztség Tiadlanban, melyet kevesen nyerhetnek el: kellő vagyon, éles ész és pallérozottság, valamint a misztikus tudományok iránt mutatott fogékonyság szükségeltetik hozzá. Persze az inasok legtöbbje ettől még nem nyer betekintést a drágakövek titkos misztériumaiba: erre csak a legtehetségesebbek és legmegbízhatóbbak esetében kerülhet sor, számos próba és több beavatási szertartás után.

Persze a tudók csekély részét teszik csak ki a drágakőmágusok. Az osztály zömét a Tiadlanban

tisztelt három isten papjai és paplovagjai adják, azonban a papság egésze, de különösen Ville szolgái fölött a duin hatalma inkább csak névleges. Arel helyi papjai itt is az erdők és mezők szabad vándorainak számítanak, akik istenükön kívül nemigen hallgatnak senki szavára. Az osztály legszegényebb rétegét alkotják, egyszerre vándor bölcselők és hirtelen haragú kardforgatók. Bárki rátermett férfit és nőt soraik közé fogadnak, ha fölfedezni vélik rajta az istennő kézjegyét.

Nastar – Krad – papjai sokkal jobban kötődnek a duinokhoz. A Tudás Urának hite lassan, de kitartóan terjed, főképp az uralkodó osztályok körében; mára majdhogynem Tiadlan hivatalos „államvallásának” számít. Papjai vezetik a királyi kancelláriát, ők állnak a városi tanácsok irattárainak, hivatalainak élén, mindenféle rendű és rangú iskolát tartanak fenn, templomaik és kolostoraik pedig hiteleshelyként is szolgálnak. Nastar egyházának tagjai között kevés az alacsony sorból származó: templomai többnyire, míg paplovagi rendjei kizárólag csak az előkelők fiait fogadják be, így felszentelt papjainak száma a közigazgatás intézményein kívül, a nagyvárosoktól távolodva elég csekély.

Tiadlanban Velarnak, Kyel itteni megfelelőjének van a legtöbb híve; szigorú, ám igazságos papjai mind az előkelők, mind a köznép szívéhez megtalálták az utat. Övék a jogszolgáltatás feladata a teljes királyságban. A duinhoz csak annyiban kötődnek, hogy osztályuk más tagjaihoz hasonlóan háború esetén az ő zászlaja alatt vonulnak hadba.

A kalmárok osztályának élén

az öt nagy kereskedőház tanácsa áll. Ennek hatalma és befolyása jóval nagyobb, mint amekkorát jogai alapján feltételezni lehetne. A nagy kereskedőházak közül három – a Monuore, a Keirig és a Loke – ulu származású, a maradék kettő – a Baonne és a Veittsyn – pedig nara család irányítása alatt áll. A kisebb kereskedőházak túlnyomó része is niarei ősökre tekinthet vissza, még ha az évezredes keveredés jóformán el is törölte ennek nyomait. Az ország lakosságának többségét alkotó ervek csak kis számban fordulnak elő a kalmárok között, mivel a kereskedők osztályába ugyan bárki bekerülhet, ám megfelelő

„Szeretve tisztelt Másodunokatestvérem! Őszinte örömmel és mély alázattal fogadtam kedves

soraidat, melyben kegyes jóindulatodat nyilvánítottad ki irányomban, s alázatos érdeklődésemre voltál oly nagylelkű, hogy híven és pontosan leírjad Elya piacának szálfa- és szurokárfolyamait. A rakományban, melyet köszönettel és hálával vettem át tisztelettudó szolgáidtól, akadt ugyan néhány hibás fújású üvegkehely is, ám meg vagyok győződve arról, hogy ezek ládába kerülése csupán balszerencsés véletlennek tekinthető, és nem okolhatunk érte holmi kicsinyes ügyeskedést. A levelemmel együtt visszaküldöm hát tiszteletreméltó házadnak az öt kevésbé sikerült darabot, valamint ígéretemhez híven, s az irányomban való megbecsülésed felett érzett túláradó örömöm jeléül elküldök 162 font első osztályú méhviaszt, 8 vég legfinomabb minőségű szatént, 2 pint aranyszínű tintát, 1 ébenfa asztalkát és egy Laraon-kori jade karperecet, mindezeket összesen 19 aranykorona értékben.”

levél Valiun Lannótól,a Loke kereskedőház Bolk-szigeti

kirendeltségének vezetőjétől

86


kapcsolatok és üzleti érzék híján nemhogy meggazdagodni nem fog közöttük, de egyenesen koldusbotra jut. A kereskedőcsaládok vagyona és elzárkózása az ervek többségét nem titkolt ellenérzéssel tölti el, és bizony időről időre véres lázongásokhoz vezet.

A tiadlani kereskedők portékái messze földön híresek, akárcsak szorgalmuk, üzleti tisztességük

és udvariasságuk. Ügyleteik többnyire kicsi, de biztos hasznot hoznak. Noha a politikába közülük csak a legvagyonosabbak tudnak beleszólni – azok is csak közvetett úton: a drágakőmágusokon, a duinon, ritkábban nekik lekötelezett nemesi családokon keresztül –, anyagi érdekeiket mindannyian körömszakadtáig védik. A nagy házak kiváltságleveleikben a magánhaderő kiállításának jogát is megszerezték, a kisebb családok tagjai közül pedig sokan gyakorolnak valamilyen harcművészetet.

A kalmárok éves adóval kötelesek magukat megváltani a hadiszolgálat alól. A kézművesek osztályán belül

kiemelkedő helyet foglalnak el a kardkovács-dinasztiák. A slan kardokat készítő családok a nemesekkel vetekedő vagyonra tettek szert, s természetesen nem is méltatlanul: ők az amúgy is kiemelkedő tiadlani kardkovácsok legjobbjai. A régi tradíciókat őrző klánokban külön-külön mester foglalkozik a penge kikovácsolásával, a csiszolással és fényezéssel, a markolat elkészítésével és a tok megalkotásával, mindezt persze a megrendelőre szabottan. Ha díszítetlenül rendelték is meg őket, valamennyi így készült kard egyedi műremek. Nem csoda, hogy egy-egy Liun vagy Sannao csiszárbélyeges pengére éveket kell várni – de a dúsgazdag vevők türelmesek.

A slan kardok készítésének eljárása szigorúan titkos, így csak kevesek jutnak olyan tudás birtokába, hogy művükkel eséllyel induljanak el a dorcha színe előtt tízévente egyszer megrendezett Kardok Versenyén. A győzelemért sokan sok mindenre hajlandóak – így egy neves kovácsmester álruhát öltve indul el Toron felé, hogy az ottani mesterekhez inasként beállva kémlelje ki a Császárság titkait. Terve természetesen nem marad titokban családja előtt, akik a karaktereket küldik utána, hogy baj esetén védelmére legyenek, úgy, hogy arról maga a kovács se szerezzen tudomást. A helyzetet nehezíti, hogy a kardműves egyáltalán nem sorolható az álcázás és színlelés mesterei közé –

hivatásának titkai viszont semmiképp nem juthatnak toroni kézre.

A föld- és kézművesek osztálya az ország társadalmának legnépesebb, de fontossága ellenére legkevésbé megbecsült része. A kézműves mesterek az osztály elismertebb tagjainak számítanak, vagyonuk azonban nekik is csekély. A szabad városokban élők a kereskedőkével azonos jogokkal bírnak, ám többségük napról napra tengődik, állandó bizonytalanság jut osztályrészéül. Ők az örök vesztesei a kereskedőházak és a bűnözőtestvériségek állandó csatározásainak.

A vidék földműves tömegeinek inkább csak a rossz terméstől és a háborús dúlásoktól kell tartaniuk. Ez utóbbi nem számít ritkaságnak: a XIII. zászlóháború végén például a visszavonuló toroni seregek módszeresen tönkretették a dél-tiadlani rizsföldek öntözőműveit. A bekövetkező éhínséget a 3620-as évek hűvös és esős nyarai tovább súlyosbították. Egész Északon nem termett elég gabona, és a kereskedőházak busás haszonnal adták el Erigowban a tiadlani búzát, miközben otthon már fakérget és leveleket ettek a kiéhezett városi szegények. Ezek voltak a Keservek Esztendei.

A lovagi birtokok kézművesei a falvak és kisvárosok alávetett, alacsony sorú lakói. Bár a király az osztály valamennyi tagjának legfőbb hűbérura, kultuszjellegű tisztelete inkább csak a feudális birtokokon élőkre jellemző. A városlakók igazi ura az éhség és a pénz; ők azok, akikből könnyen válhatnak kisstílű tolvajok vagy koldusok.

87


Közigazgatás

Míg az ynevi uralkodók többsége csaknem teljhatalommal irányítja országát, Tiadlan királya idejének javát a különféle hatalmasságok közötti ellentétek elsimításával kénytelen tölteni. A királyok uralma erősen korlátozottá vált, manapság nem érvényesül sem a nagyvárosokban, melyek éves adó fejében váltják meg szabadságukat, sem a Nastar-papság birtokain. A lovagi birtokok igazgatásába sem szólhat bele az uralkodó, ha a földesúr nem követ el törvényszegést. A király hatalmát és tekintélyét egyedül arra építheti, hogy mindig az erv lovagság legkiválóbb és leggazdagabb nagyúri családjaiból kerül ki, így ősei jogán is jókora földterületekkel és fegyveres kísérettel rendelkezik. A magánbirtokairól befolyt adókat csupán kiegészíti a koronabirtokok csekély jövedelme és a városok adója: az uralkodónak ezekre a bevételekre támaszkodva kell erőt mutatnia. A nagybirtokosok, a kereskedőházak, a dorcha és a duin ellentmondó érdekeit és elgondolásait pedig úgy kell összehangolnia, hogy az ne ütközzön az Északi Szövetség politikájával sem. Így az erős királyi hatalom legfeljebb csak a tiadlani uralkodók álma lehet, nem pedig a politika számottevő tényezője.

Háború idején a király állítja a dorcha mögé az ország haderejét, békében ő őrzi a hadúri Lobogót, és az Országtanácsban elnökölve igyekszik irányítani az állam életét. Az Országtanács ülésein azonban önállóan nem hozhat döntést, sok esetben kénytelen meghajolni a dorcha, a duin és az országbárói kar akarata előtt.

A nagybirtokok urai, a grófi és hercegi címet viselő arisztokraták egyetlen kötelezettsége, hogy háború idején vérükkel adózzanak az országért. Az uralkodónak sem adóval, sem másféle szolgálattal nem tartoznak, ügyeikbe a királyi törvénykezés nem avatkozhat be. A földbirtokos köznemesek hűbéruraiknak alávetve, ám viszonylagos önállóságban élhetnek, ha betartják az ország törvényeit és főbenjáró bűnt nem bizonyítanak rájuk. Főbenjáró bűnnek a felségárulás, a királyság egysége elleni lázadás, az apa- és anyagyilkosság, valamint Tharr, Orwella és Ranagol hitének felvétele számít. Az ilyen vétekben bűnös lovag azonnal elveszíti címét, rangját, birtokát; halállal vagy száműzetéssel sújtatik, neki legutolsó jobbágya sem tartozik engedelmességgel, és birtoka a királyra száll.

Otteby városától keletre, a Velerian-tenger partvidékén terülnek el Gon se Garhatten lovag birtokai. A gróf általános megbecsülésnek örvend a vidéken, de állandó és súlyos összetűzései vannak Otteby polgáraival, akiknek vámmentességét a földesúr nem hajlandó elismerni, mióta irattárukból – titokzatos körülmények között – eltűnt a királyi adománylevél. A polgárok Elyába küldött követe azzal érkezik vissza, hogy az új okirat kiállítását a király a régi, kalózok ellen épített vár újjáépítéséhez és fenntartásához kötötte.

Otteby népe belefog az építkezésbe, ám a munkát újabb és újabb, olykor halálos végű szerencsétlen balesetek hátráltatják. A városba érkező Noir-pap szerint Orwella mesterkedése áll a történtek mögött; bővebb beszámoló helyett azonban nyom nélkül eltűnik a városból, éppoly titokzatosan, mint ahogy érkezett. A polgárok rögtön se Garhatten grófra, minden bajuk forrására gondolnak – s megbízzák a karaktereket a szükséges bizonyítékok beszerzésével.A feladat közben meglepő módon újabb és újabb – igen segítőkész, ámde a névtelenség homályába burkolózó – személyek bukkannak fel, és osztják kéretlen tanácsaikat: van, aki egy szomszédos, a gróffal ősidők óta ellenségeskedő főúr mesterkedéseit, van, aki egy titokzatos kalózvezért, van, aki a várépítésen magukat megszedni kívánó patríciusokat sejteti a háttérben. A városi krónikák szerint pedig szerencsétlen balestek korábban is voltak a várdombon – ezért is hagyta el az őrség, és hagyta leromlani a polgárság.

Szemlátomást egymással is ellentétes érdekek áttekinthetetlen hálója fonja körbe a megoldást jelentő titkot…

88


A lovagok birtokai foglalják el az ország termőterületének nagy részét, uraik nagyjából egyenlő jogokkal bírnak, legyenek bár egyetlen apró falu, avagy tucatnyi vár birtokosai. Kivételt ez alól csak a grófok képeznek, akik személyesen képviselik a lovagságot az Országtanácsban és a királyválasztó gyűléseken, s a közülük kikerülő zászlósurak vezetik hadba a nemességet. Egymás közötti vitáikat a lovagok – ha valamelyik fél nincs megelégedve a királyi bíróság döntésével – uralkodói engedéllyel bajvívással vagy magánháborúban dönthetik el. Az ország tartományai voltaképpen a Tanács tagjainak hűbérbirtokai: egymástól eltérő jogállású, gyakran nem is összefüggő területek.

A legnagyobb, szabadságot elnyert városok

ügyeik intézésére maguk közül választják vezetőjüket éppúgy, mint a felettük bíráskodásra jogosult testületet. Területükön a király hivatalnokai csak a korona ellen elkövetett főbenjáró bűnök felderítésével és – ritka esetben – az adóösszeírások ellenőrzésével foglalkoznak. A pyarronita egyházak birtokai hagyományosan adómentességet élveznek.

A zord hegyekkel borított, kietlen határ menti területek éppen hogy el tudják látni saját lakosságukat, a király pénzesládáinak megtöltéséhez vajmi kevéssé járulnak hozzá. Sőt, arra is akad példa, hogy szűk esztendőkben a kincstár segít lakóikon. Az itt élők jórészt harc- és kardművészrendek tagjai, a dorcha alattvalói, akik még soha nem szegültek szembe a királyi rendeletekkel, hanem lehetőségeikhez mérten mindig betartották azokat. Ezek a határőrvidékek ínség idején is jóval kevesebb gondot okoznak a kincstár számvevőinek, mint az udvar pompája vagy a hadseregnek is beillő királyi testőrség.


Tiadlan lakosságának nagy része pyarronitának munkája nem járt teljes sikerrel: a nép körében legkedvhagyomány megőrződött. A niarei és ulu istenek hite hegyi kolostorok filozófiai tanításában, közszájon forgó

Ville istennő lénye és kultusza szinte teljesen meés papnői csavargólelkű, felforgató jellemek, akik főfőként a harcosok, kisebb számban a harc- és kardmországúti csavargók, erdei zsiványok és kalandorok jó

Nastar, a Krad attribútumaival felruházott Tamesterségbeli tudás és a furmányos technikai elgobankházakban pénzt számoló, írni, olvasni tudó kerszépen gondozott kertjeiben bölcselkedőké és az önáHívei közé tartoznak a királyi udvar és a hatalmas váhogy a tiadlani egyházmegyék élén is Nastar főpapjai á

89

A karakterek sürgős üzenetet visznek a őrző

Türkiz Lampion kolostorba: a rendfőnöknek ideiglenes szállást kell építenie a közelgő sereg számára, mely az ork területekre fog betörni, hogy kiszabadítsa Lemtora városka rabláncra vert lakóit. A helyszínen azonban a pusztulás képei fogadják az érkezőket: a kolostor lakóit mind egy szálig lemészárolták. A hegyoldalban ostromgépek sorakoznak – de hogy tudták ezeket felcipelni a keskeny ösvényeken? Kik készítették őket? És miért nem tudott

ője? Megannyi kérdés, mely

megválaszolásra vár, s köztük a legfontosabb: mit tud tenni a kis csapat a közelben táborozó, győzelmét ünneplő ork sereg ellen, ha az megindul, hogy rázúduljon a közeli szurdokban gyanútlanul közelítő tiadlani hadra?

Tiadlan és Gro-Ugon közti hágókat

üzenetet küldeni a kolostor vezet

tekinthető, ám a Szent Város térítőinek szorgos eltebb három istenség kultuszában számos helyi

már régen a múlté, de legendáik tovább élnek a példabeszédeiben.

gegyezik Arelével. Templomai nincsenek, papjai leg a Sólyomszív irányzathoz tartoznak. Hívei űvészek közül kerülnek ki, de hozzá fordul az része is. nító nemcsak a tudományok istene, hanem a ndolások atyja is. Ő a könyveléseket vezető, eskedők patrónusa éppúgy, mint a kolostorok lló műhellyel rendelkező városi kézműveseké. rosok hivatalnokai is. Talán ennek köszönhető, llnak.


Velar, az Úr hitét követik legtöbben Tiadlanban. Hozzá imádkoznak csata előtt a lovagok és esőért, jó termésért a földművesek, hisz ő a Teremtés és a Pusztítás Ura. Híve sok harcművész, kardművész és harcos, de nagyszámú iparos és kiskereskedő is. Személye nemcsak a pyarroni Kyellel azonosítható, hanem a kyr sorskovács Weilával is, mert hívei őt a múlt és jövő urának, kezét a sors kezének, akaratát a világ mozgatójának tartják. Kultusza legerősebben a Velerian-tenger mellékén mutatja a kyr örökség nyomait. Templomai mindenütt megtalálhatóak az országban, a nagyvárosok peremén ugyanúgy, mint a kis falvakban, a lovagvárakban vagy épp a zord hegyek között.

Anokki-te Úrnő egyike azoknak a

Tiadlanban tisztelt kisebb istenségeknek, akiknek hite még a pyarroni vallást megelőző időkre vezethető vissza. A Szent Város hittudorai szerint hajdan a családi istenek egyikeként főleg a lányok és asszonyok imáit fogadta. Mára kultusza szinte teljesen egészében eltűnt, csupán azokban a babonákban és mondókákban tűnik fel a neve, melyekről úgy tartják, hogy befolyásolhatják a születendő gyermek egyes tulajdonságait. (Így például: annak a várandós asszonynak, aki béka szeme közé néz, kancsal lesz a gyermeke, hacsak összeszorított szemmel el nem mondja a megfelelő rontásűző rigmust.)

Helyi termékenységistennők kultuszai is fellelhetőek az ország eldugott vidékein, akiknek alakját az egyház több-kevesebb sikerrel igyekszik Ellanával azonosítani. Ezek a megtűrt, apró istenségek meglehetősen ártalmatlanok és jószándékúak; tiszteletük sok esetben a hagyományos népi ünnepekre korlátozódik, vagy már csak a hiedelmek mélyén őrződött meg. Kultuszuk fenntartásáról csupán falusi javasasszonyok vagy boszorkák gondoskodnak.

Míg Tiadlan hitvilágában a pyarroni hatás vált meghatározóvá, az ország kultúrájában legalább

akkora szerep jutott a niarei tradícióknak is, amely a Gro-hegységben a legerősebb: ott a társadalom minden rétegét mélyen áthatja. Legszembetűnőbb az ország kifinomult etikettje, melyet a meghunyászkodás nélküli alázat, a csöndes és szerény udvariasság jellemez. Ennek eleven példái és kéretlen tanítói a harc- és kardművészek, hiszen legtisztábban az ő életstílusukban mutatkoznak meg azon értékek, melyekhez igazodnak a városok és az udvar hivatalnokai, a kereskedők niarei származású középrétege, a katonák és városőrök tisztjei, valamint a Gro-hegység kis számú lovagsága is. A nara bevándorlók öröksége, a slan kultúra szembeötlő jelei az egész Tiadlanban elterjedt tusfestészet, a bábjáték, a papírhajtogatás, a négysoros versírás vagy a fafaragás művészete. Sokak szerint még Nastar papjainak elgondolkodó, kiszámított bölcsességeit is e hatás formálta. Mindez azonban nem nyomta el, csak sok helyütt felismerhetetlenségig átalakította az eredeti erv szokásokat.

Vitathatatlan hatásuk ellenére Tiadlan népe nem tiszteli annyira Niare hagyományait, mint azok veszedelmes hordozóit. Számos tehetségtelen igric és bazári mutatványos köszönhette sikerét annak, hogy a földművesek, de sok jó lovag is szívesen kacag a ferde szemű szomszédokat gúnyoló élceken, bármilyen otrombák és alaptalanok is legyenek azok.

Az építészetre ugyancsak erős hatást gyakoroltak a niarei bevándorlók. Az épületek tartószerkezetét kő- vagy festett faoszlopok alkotják, ennek közeit téglával vagy áttört deszkázattal töltik ki. A szabadon álló lakóházakat fából épült tornác veszi körül. Meglepően bonyolult és könnyed egy ilyen ház tetőszerkezete, többszintes, értő gonddal faragott gerendákból álló mestermű fiatornyokkal, gyakran vörösre vagy kékre festve, és mázas cseréppel fedve. Az épületet ápolt kert veszi körül – még a zsúfolt városokban is igyekeznek minden tenyérnyi szabad földdarabot művészi igényességgel kihasználni. A házak belső terében visszafogott, nyugodt hatásokra törekszenek, amit a természetes színek hangsúlyozásával, a bútorok célszerű elhelyezésével érnek el. Ez a gondolkodásmód

90


egyébként is jellemző a tiadlani kézművesség igényesebb felére. Tárgyaik szinte dísztelenek, ám arányosak és finoman megmunkáltak; mindig öröm kézbevenni és használni azokat.

Tiadlanban különböző kultúrák keverednek, és élnek együtt. Ez az öltözködés, az étkezés, és a mindennapi élet egyéb területein is furcsa szokásokat alakított ki, nem szólva a tiadlani írásbeliségről. Bár Tiadlan népe erv nyelvű, pyarroni betűs írást használ, a szövegek megfogalmazása annyira tömör, hogy a külországiak nemigen értik a levelek, okiratok lényegét. A tiadlani írás külalakja is sajátos: magas írásjelek és alul-fölül lendületesen kifuttatott vonások jellemzik. Ennek egyik oka, hogy a királyságban jobbára tust és írónádat használnak, nem pedig lúdtollat. Erv beszédüket könnyű fölismerni a sajátos, éneklő hangsúlyozásról és a számtalan nara eredetű szóról; némelyek ezt a dialektust már „slan nyelvként” említik.

Tiadlan konyhája egészséges és ízletes. Könnyű, sokféle fűszerrel ízesített fogásokat, nyílt tűzön és serpenyőben sült húsokat fogyasztanak, ellenben szinte nem ismerik az édességeket.

A hármas királyság lakóinak jellegzetes öltözéke a kaftánszerű, lefelé bővülő hatun, amit férfiak és nők egyaránt hordanak. A könnyű, kiváló minőségű tiadlani selyemből, szegényebbek esetében egyszerű vászonból készült kabátnak sok változata van: alul érhet combközépig, de akár bokáig is, záródhat sűrű gombolással, de sokan egyszerű derékövvel fogják össze. A hatun niarei eredetre tekinthet vissza: legősibb, csak combközépig érő válfaját mindmáig a nara szokások őrzői, a harc- és kardművészek hordják. Díszítésükben gyakran máig visszaköszön a Sárga Császárság jellegzetes forma- és színvilága. Az erv és ulu népelemek viseletére erősebben hatott a nyugati módi: szűkebb szabású, nyaknál magasan záródó kabátjaikat nemritkán pitykékkel, sőt csengettyűkkel ékítik. Ez a bolondéria a királyi udvarból terjedt el, ahol számos úrhölgy szolgaian követi az erigowi divatot.

Tiadlan lakói

felsőkabátjuk alatt egyszerű fehér inget viselnek, ami a szoros felsőrész alól alig-alig villan ki. Nőknél alsó viseletként általános az ervektől átvett hosszú, zárt ruha, ezt mindig földig érő hatunnal hordják. Férfiak és nők egyaránt szívesen öltenek bő és szellős nadrágokat, amelynek legbővebb – avatatlan szemlélő szemében szoknyának látszó – változata, a takan szintén része a harc- és kardművészek tradicionális ruhatárának. Az ország északabbi területein ezzel szemben gyakoriak

A Tiadlanban található legszebb napernyő meglepő módon nem unka, noha a közvélekedés szerint egy Glianjin nevű Ellana

papnő készítette el Inis városában (mások szerint egy Karlen nevű falu melletti, nefelejcsekkel teli réten). Valójában eredete a Tiadlan alapítását megelőző időkbe, a Hatodkor kezdetére nyúlik vissza. A napernyőt, mely manapság a Szivárványőr nevet viseli, a naptűz elleni védekezésül alkotta meg ekkor egy Manea on-Jarchís nevű Igere-papnő – a Kalászúrnő utolsó ynevi képviselőinek egyike – hogy védelmezze

ően pontosan száz évvel, űnt, s csak P.sz. 2785-

tiadlani m

vele Freiglund városát. A tárgy alkotását követP.e. 1755-ben elt ben bukkant elő egy bozzumi

zekta vadászkastélynak álcázott központjából. A napernyőn hiánytalanul és teljes pompájukban tündökölnek a

ány színei. A meghatározhatatlan eredetű, bizsergető tapintású ét ébenfa vázra feszítették a régi idők mesterei, a hegyikristály

arkolatgomb oldalába pedig egy aranyból mintázott parányi z isteni hatalom azzal a képességgel ruházta föl

a tárgyat, hogy – amennyiben kinyitják – védelmet nyújt a ő pusztító sugarak ellen. Ekkor a varázstárgy

érföldes körzetében naptűz helyett csupán az óvó kupola, s annak a szivárvány színeiben tündöklő fényörvényei láthatók a magasban.

A Szivárványőr manapság csupán a Színek, Szivárványok és ő Elyában, s az ünnepség csúcspontján nyitják

ki Nastar papjai.

Orwella-s

szivárvkelmmbúzakalászt foglaltak. A

Kristályszférákon áttörtizenegy m

Virágok Ünnepén kerül el

91


a kissé szűkebb nadrágok, melyek szárát bokánál szíjjal húzzák össze, így védekezve a hűvösebb levegő ellen.

A nőkön általában magasított talpú cipőt, a férfiakon erigowi mintára puha, középmagas szárú bőrcsizmákat látni, melyek orra jellegzetesen hegyes és felfelé kunkorodó. A melegebb déli területeken elterjedtek a lapos talpú, szellős vászoncipők, szegényebbek körében az egyszerű háncsból készült papucsok és szandálok.

A nők selyemből, fátyolszövetből készült kendőkkel takarják el fejüket, amely egyúttal vállukat és karjukat is beburkolja. Ha arcukat nem szándékoznak elrejteni, akkor gyakran vállkendőként viselik ugyanezt a ruhadarabot. A női ruházat általános kiegészítője a papírból vagy háncsból készült díszes, festett legyező és a napernyő. A férfiak meglehetősen egyszerű, ám változatos alakú, magas kalapokat viselnek keskenyebb karimával.

Mindkét nembelieknél előfordul, hogy hajukat hosszúra növesztik, és szoros, fejhez simuló

kontyba vagy fonatba fogják össze. Jellegzetes női hajviselet az egyetlen ostorszerű hajfonat, amelyet aztán többszörösen körültekernek a fejen. A tiadlani férfiak jó része rövidre nyíratja üstökét, avagy kiborotváltatja a homlokát és feje tetejét, és csak egyetlen hosszú tincset hagy meg – esetleg még annyit sem. Arcukat rendszerint borotválják, az idősebbek néha vékony bajuszt vagy szakállt növesztenek.

A kultúrák természetesen a városokban keverednek leginkább, azok falain kívül inkább együttélésük jellemző. Ennek ellenére éppen az előkelő, nagyvárosi kereskedőcsaládok között akadnak olyanok, melyek mereven elzárkóznak minden idegen hatástól, és sajátjuknál messze alacsonyabb rendűnek tekintik a többi ynevi ország szokásait.

Városok és utak

Noha Tiadlant sűrűn lakott országnak tartja az átutazók többsége, ez a megállapítás valójában csak a Howa-medence bőven termő alföldjére igaz. A széles rónaságon járva mindenütt falvak, magányos tanyák és vízimalmok ötlenek szemünkbe. Ennek egyik oka a nagy népsűrűség, a másik a társadalmat át- meg átható erős vérségi kötelékek, melyek fontossága lépten-nyomon feltűnhet a Tiadlanba érkező idegennek. A nagycsaládok tagjai rendszerint egymás közelében telepednek le. Gyakran előfordul, hogy egy ötven-száz lelkes apró faluban csak rokonok élnek, akik azonban sosem helyből házasodnak.

A Tilligel városától északnyugatra húzódó Tennei-tó mellett

fekszik Pelgam, ez a poros kisváros. Nagyra törő hűbérura nemrég kapta meg a jogot Tiadlan királyától arra, hogy fallal vétethesse körül – ennek azonban Toron egy cseppet sem örül. Épp ezért megbízza a városba régóta beépült ügynökeit – a karaktereket – hogy akadályozzák meg a fal felépülését. Ügyelniük kell azonban arra, hogy lehetőleg vér nélkül, feltűnésmentesen futtassák zátonyra az ügyet; mindennél többet ártana a Császárság érdekeinek, ha a szükségesnél jobban felhívnák a figyelmet erre a stratégiai szempontból oly fontos porfészekre.

Lehetőségekben szerencsére nincsen hiány: sokan nem néznék jó szemmel, ha földjükön húzódna keresztül az új városfal. S e személyek közt nemcsak pórok, de tanácsnokok is akadnak, sőt, a templom temetőjének bolygatása Velar papjának sem nyeri el tetszését. Nehézséget jelenthetnek a babonás külhoni építőmesterek is – és persze az állandó birkózás a növekvő költségekkel…

A síkság déli részén viszont egész grófságok néptelenedtek el a XXXVII. század elején, a Keservek Esztendeiben. A toroniak által tönkretett csatornarendszert annak idején évszázadok munkájával építették ki, hogy szabályozzák a földekre jutó víz mennyiségét. A medrükből kilépett vizek

92


azonban elárasztották és mocsárrá változtatták ezeket az egykor termékeny rizsföldeket, az éhínség pedig megakadályozta az újjáépítést. Az elmúlt hetven esztendőben lassan összeroskadtak az elhagyott falvak házai, és munkás kezek hiányában évről évre több százezer hold marad parlagon.

A képet árnyalja, hogy az Északi Szövetségben sehol másutt nem találni annyi virágzó várost, mint éppen Tiadlanban. Ezek sokféle kiváltságuknak és pezsgő életüknek köszönhetően mágnesként vonzzák a vidéki szegényeket. A kisebb városkák csak a helyi kereskedelemben játszanak szerepet, jelentőségük csekély, ám a vonuló hadaktól tartó lakóik az utóbbi időben ezeket is igyekeznek fallal körülvenni, amire általában meg is kapják a királyi engedélyt.

A szabad városok többsége már az erv hódítás előtt is lakott hely volt. Ma tizenegy olyan városa

ismert Tiadlannak, ahol a királyi hatalom szinte csak az éves adók beszedésére korlátozódik. A Sinemos-tenger partján virágzó kikötők – Sabaor, Bozzum és Kege – világpolgár, száznyelvű népének életmódja már nem sok hasonlóságot mutat a belső vidékek megfontolt lakóiéval. A falak között az öt nagy kereskedőház mellett számtalan kisebb kereskedőklán, hajósvállalkozás, munkások tömegeit dolgoztató műhelyóriás, és megannyi megélhetésért küzdő kisiparos próbál megélni – és lehetőség szerint meggazdagodni. A szabad városok élete persze merőben különbözik a vidéki birtokokétól. Nagyobb a zsúfoltság, gyorsabb az életritmus és mások a szabályok.

A tengerparti városok

gazdagságát jól példázza, hogy éves adójuk a királyi jövedelmek bő felét teszi ki. Polgáraik borsos áron kénytelenek beszerezni a friss élelmet, amit szűk hegyi utakon szállítanak hozzájuk a Howa-medence síkföldjéről, vagy hajóval a tenger túlpartjáról. Aki felületesen, csak part menti városait szemlélve próbálja megítélni Tiadlan társadalmát, az a legfeltűnőbb fényűzés és a legnagyobb nyomor nyüzsgő országaként írná le, holott az ország nagyobb részén a társadalmi és vagyoni szakadékok se nem igazán meredekek, se nem igazán mélyek.

A rövidke sinemos-tengeri partszakasz biztosítja Tiadlan tengeri kapcsolatát a déli kalmárországokkal és a Sinemosi Ligával. A szigetek között mindig hatalmas a forgalom: erre utazik mindenki,

Chasiel városának Nastar-papjai Észak-Ynev híres kódexmásolói és -készítői, akik nem csupán a tudásmegszerzésére fektetnek nagy hangsúlyt, hanem igen magas

űvészetét is. Számukra kat is hihetetlen pontossággal másolnak,

saját készítésű könyveik pedig gyönyörű iniciáléikkal, képeikkel csak tudományos, de esztétikai élményt is nyújtanak. ő okokból meglehetős ellenérzésekkel viseltetnek azonban

tatás néven elhíresült találmány iránt, hiányolva a űvekből az egyediséget.

Könyvtáruk négyzet alapú, szürke kőből rakott emeletes ény, melynek mintegy száz négyzetlábnyi helyet elfoglaló

tömbjét nemrég egy újabb, közel feleakkora alapterületű szárnnyal egészíttette ki Nastar főpapja. Ebbe az épületbe költöztek át a könyvtárat felügyelő papok és szerzetesek, így a őépületben immár kényelmesen elférhetnek az évszázadok

űjtött kötetek. A földszinten, mely bárki számára

olvasólap alatt lévő polcokon elhelyezett kódexek. A könyvtár csak papok és papnövendékek előtt nyitva álló emeletén különböző kéziratok és tekercsek kaptak helyet; de a városban elterjedt szóbeszéddel szemben a valóban bizalmas természetű

t nem itt őrzik. A könyvtár látogatása ingyenes, ám a legtöbb látogató

zt az ajtó mellett elhelyezett veszik meg a papírt, tust és

ellyel a könyveket másolják vagy másoltatják le maguknak. A tudás papjai természetesen ezért sem kérnek semmiféle ellenszolgáltatást.

szinten gyakorolják a kalligráfia mteljesen ismeretlen íráso

nemÉrtheta nyomfadúcok alatt préselt m

építm

fsorán összegynyitva áll, az olvasópultokhoz láncoltan találhatóak a ferde

írásoka

tisztelete jeléül bedob pár rézpénperselybe, és legtöbben helyben írónádat is, m

93


aki rakományát Toront megkerülve akarja észak és dél között szállítani. Tea, abbitacél, dzsad szőttesek és aszisz narancspálinka – áruk végtelen folyama árad a Quironeia országútján.

A középső tartományokban az áthaladó kereskedelmi utak és maga a folyam jelölték ki a nagyvárosok helyét, melyek ragyogó füzérként sorakoznak a Howa partján: Daum, az ország északi kapuja, Elya, a királyi főváros, Chasiel, Nastar főpapjának székhelye és Tuil, „Tiadlan cseresznyéskertje”. E városok rendezett, kövezett utcákkal, közfürdőkkel, nyilvános illemhelyekkel és mindenki előtt nyitva álló közkertekkel büszkélkedhetnek. Az általános jólétnek és tisztaságnak köszönhetően súlyosabb járványok nem pusztítanak lakóik között, noha falaik meglehetősen szűkös területeket zárnak körül.

Elya – A Howa folyam és északi mellékága, a Keiltanas találkozásánál kialakult természetes

gázló régóta fontos átkelőhely, melyet könnyen ellenőrizhetővé tesz az északi parton magasodó százötven láb magas mészkőszikla, a Vihodre. A két folyóág közötti mocsaras-fűzfás zátonyok biztos menedéket kínáltak a VI. századi belháborúk elől menekülő uluknak, akik falut építettek az Elya-szigeten. A kereskedelem föllendülésével a falu hamarosan sáncokkal körülvett városkává nőtt, majd iparosok telepedtek meg az északi part halásztanyáinak helyén is. A XV. században Elya a se Ortewain hercegek hűbérbirtoka lett, akik várat építettek a sziklatetőn. A hercegi család lakhelyéből 1763-ban, a vérükből való IV. Haragan trónraléptével lett királyi palota: az új korun az ígéretesen jó fekvésű Elyát tette meg székhelyének a régi főváros, az V. zászlóháborúban feldúlt Gerlannach helyett.

A város valóban kulcsfontosságú helyen

fekszik, Tiadlan közepén, az országot átszelő folyam mellett, a dombvidék és a síkság találkozásánál; ott, ahol a Quiron-tengertől Erigowba tartó országút áttér a Howa bal partjára. Bár története során a Fekete Hadurak seregei többször is elfoglalták és felgyújtották, „a Howa jádezöld nyakékének mélytüzű opálköve” minden csapás után virágzóbb és szebb lett, mint annak előtte.

Az ’elya’ szó eredete és jelentése ismeretlen, bár képzett formái Tiadlanban több település nevében is megtalálhatóak, sőt így nevezik a Velerian-tenger partjait kísérő hegységet is. Nastar papjai szerint a szó hangzói „a rendíthetetlenség és a tízezerszeres áldás szimbólumai”; ennélfogva igen alkalmasak a királyi székhely megnevezésére.

Ma több mint százötvenezren lakják a tiadlani fővárost, mely az évszázadok során a folyó

szigeteire és túlpartjára is kiterjeszkedett. Két nagy és öt kisebb földdarab alkotja a falakkal védett belvárost, melyeket kő- és fahidak tucatjai kapcsolnak a partokhoz. A helyhiány miatt műhelyek és boltok telepedtek meg a hidakon is, így az összehajló házak között barangolva az utazó talán észre sem veszi, mikor ér át egy másik szigetre. A kikövezett partú csatornák vizén ringatódzó bárkák között könnyű sajkák cikáznak; evezőseik fennhangon kínálgatják gyékénykosarakban felhalmozott áruikat az úszó város népének. Négy- és ötemeletes téglaházak támaszkodnak egymásnak, erkélyeiken csengettyűkkel játszik a szél. Zöldellő ágak hajlanak ki a kőkerítések fölött, melyeken túl apró közkertek rejtőznek, ahol meditáló, vagy csöndesen beszélgető öregek üldögélnek, távol a lármás forgatagtól.

Az északi oldal, a Ginnar dombjain földszintes házak sorakoznak a meredek, gömbölyű kövekkel kirakott utcák mentén; teraszos kertek között kanyargó, varázsfényű parázsgömbök sorával kísért út vezet föl a Lebegő Város kapujához. Az alapító hercegek háznépének hajdani faluja helyén épült városrész palotáiban időznek manapság Tiadlan előkelőségei. A Vihodre-sziklán magasodó királyi vár már régen kinőtte az eredetileg kijelölt fennsíkot: vendégházai, toldaléképületei és udvarai a

94


szakadékon túlra, a nemesi városrész déli része felé terjeszkednek. Ezek minden tisztességes szándékú látogató előtt nyitva állnak, ám a belső várba vezető, száz láb hosszú, karcsú függőhídra kizárólag meghívott vendégek vagy udvarbéliek léphetnek: ellenség a hídon egyszer sem jutott át élve a hatszáz év alatt, mióta csak a vár elnyerte mai formáját.

A várhegy keleti oldalát tarka lombú fák ligetei borítják, Balea királyné kertjei. A három fiát gyászoló asszonyt férje, VI. (Hóhajú) Terwin király (3155–3203) igyekezett felderíteni ezzel a valószínűtlen szépségű alkotással. Vízesések, meditációs kertek, kis pavilonok, tavak és százados munkával átformált fák együttese ez, mely az értő szemeknek minden lépésnél új és új harmóniát mutat. Élte végeztével itt helyezték nyugalomra a kert névadóját is, egy félreeső, lonccal befutott Darton-templomban, mely azóta a tiadlani uralkodók temetkezési helyéül szolgál.

A Howa túlpartján fekvő, erős falakkal övezett Reunba egyetlen híd vezet át, amely harmincnyolc kőpilléren állva szegül a folyó sodrának. A kétszáz éves Bölcsek hídját a rajta álló, embernagyságú szobrokról nevezték el.

Az egyházi adakozásból épült Bölcsek hídjának szoboralakjait Tessier Jarmin, predoci származású Della-pap faragta kőbe egy élet munkájával. A hetvenhat márványfigura Tiadlan pyarronita egyházának nagyjait – duinjait, tudós szerzeteseit és filozófusait – ábrázolja. A hídon áthaladók a szívükhöz legközelebb álló bölcsnek az adott szobor talapzatára tett gyümölccsel, gyertyával, rizsborral kedveskednek, hogy közbenjárásával szeretteik gyarapodjanak tudásban és hasznos tapasztalatokban.

Csak két kőalak előtt nincsenek adományok: Laone wri Trelys chandeani apátnő és Migan Kernriegor, a Gro-hegység híres gyógyítójának szobrai barbár módon szétvésett szemgödrökkel, fenyegetőn magasodnak a gyalogosok fölé. Jarmin már nyolcvanadik esztendejét taposta, mikor e két, utolsónak maradt figura megfaragásához kezdett. A kemény kő már nem engedelmeskedett lankadó kezeinek, és anélkül halt meg, hogy az arcokat kimunkálhatta volna. Így is állították föl őket, majd harminc év múlva egy kőfaragó jelentkezett, hogy elvégezné az utolsó simításokat.

A következő esztendőben kegyetlen gyilkosságok sorát követték el Elyában, melyek tettesei tisztes családapák vagy éppen ártatlan kislányok voltak. Hosszú és csavaros nyomozás után derült csak fény arra, hogy mekkora hibát követtek el a mester felfogadásával: ő ugyanis Ghudrasmup démonherceget szolgálta, aki a szobrok szemein át figyelte a halandók világát. Apránként kiterjesztette befolyását a járókelőkre, akiket bábuként mozgatva megkezdte lényegének átplántálását az Elsődleges Anyagi Síkra.

Miután a démon lelepleződött, a szobrok szemeit kivésték, ám végül – tekintettel művészi értékükre – hosszas megtisztító szertartások után eredeti helyükön hagyták őket.

A szélesen hömpölygő Howa az északi Daumtól egészen a határvárosnak számító Chadóig hajózható. Ez a több mint másfélezer mérföldes, gátakkal szabályozott szakasz Észak legforgalmasabb víziútja. Vitorlás és evezős bárkák, ökrök vontatta só- és rizsszállító uszályok, vásárra tartó parasztokkal túlterhelt ladikok nyüzsögnek sárgásbarna vizén, ahol – hiába, a közmondásos tiadlani szervezés – több hajóstársaság járat menetrend szerint közlekedő személy- és áruszállító hajókat.

Aligha meglepő, hogy tiadlani társaságok intézik fél Észak postaszolgálatát. A legnevesebb társaság az Erigowba szakadt tiadlaniak alapította Vittadora, de emellett több tucatnyi kisebb-nagyobb cég foglalkozik csomag-, levél-, és személyszállítással. Pontosságuk, kényelmük éppúgy közismert, mint borsos áraik.

Jó utak híján azonban mindez lehetetlen volna, így a korona már régen kötelezte a városokat és nagybirtokosokat a területükön áthaladó utak gondozására. Noha ennek betartatására nincsen

95


semmilyen eszköze, a józan ész diadalaként mégis járható minden főbb út, kátyúikat és hibáikat rendszeresen kijavítják.

A Daumon és Rasihtán keresztül Erigow felé vezető országút neve – Haron Ösvénye – IV. (Sánta) Haron király emlékét őrzi, aki 1455-ös bullájában biztosította az erre utazó kalmárok sértetlenségét és vámmentességét az uralma alá tartozó tartományokban. A pezsgő toroni kereskedelem a Vinverio hágóin keresztül bonyolódik. Ezek közül a leghíresebb a Mélység és Magasság Pilléreinek Útja, amelynek a Paydar-hágóhoz vezető tiadlani szakasza nyolcvan mérföld hosszan sziklafalba ékelt sziklafalba ékelt gerendákon és kőoszlopokon nyugszik. Nem árt tudni: a bércekről alázúduló kőgörgetegek alatt megroskadó útszakaszok számos utazó halálát követelték már. A hegyvidékek szórványos lakossága a keskeny folyóvölgyek irtásföldjeit műveli, de – főleg a toroni és gro-ugoni határ mentén – találni világtól elzárkózó szerzetesi közösségeket is.

Gazdaság

Tiadlan lakói vállalkozó kedvükről, szervezőkészségükről és gyakorlatias gondolkodásukról ismertek. A politikai széttagoltság és Toron állandó katonai fenyegetése dacára is képesek voltak virágzó gazdaságot teremteni.

A Hármas Királyság jólétének egyik alappillére a hegyek mélyén rejlő bányakincs. A Vinverio-hegység északi oldalára átnyúló aranytelérek ugyan már kimerülőben vannak, de a Kenzal völgyeiben megbúvó Skaudingen arany- és rézbányái még hosszú ideig ellátják a királyi pénzverdét.

Ez a bányaváros egyben a bronzöntés központja is, itt készülnek a legtisztább hangú templomi

gongok és az országszerte kedvelt fogadalmi szobrocskák.

A Vinverio hegyláncának északi oldalán szorgoskodó bányászok úgy húsz esztendeje figyeltek föl arra, hogy a tárnákban napról napra vékonyodnak az aranyban gazdag telérek. Szinte a szemük láttára húzódtak vissza a hegyek gyomrába az erek, hogy csak meddő és értéktelen kőzetet hagyjanak maguk mögött.

A jelenség kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de egyre gyorsuló ütemben emészti fel a hegyek érckincseit. Lehetséges, hogy a toroniak valamilyen nagyhatalmú mágia segítségével a hegyek déli oldalára vonzzák az aranyat? Vagy netán emberen túli hatalmak munkálkodnak a mélyben?

A tavaszi napéjegyenlőség, a Sáfrány Kikelet ünnepe előtt arasznyi agyag- és bronzszobrocskákkal teli pultok tűnnek föl a tiadlani városok piacterein. A stilizált alakokat alkotóik a legkülönbözőbb helyzetekben – munka közben, kezükben vándorbottal vagy éppen szeretkező pózokban – ábrázolják, és gyakran egy-egy rövid jelmondat illetve szó is olvasható talapzatukon.

A látszatra gyermekded figurák fontos szerepet játszanak a tiadlaniak életében. Híven az eredetileg Niaréből származó hagyományhoz, a tavaszi napéjegyenlőség reggelét a lakhelyükhöz közeli Velar-templomban töltik, ahol az új esztendőben megvalósítandó életfeladataikról elmélkednek. A kitűzött célt szimbolizáló kis agyag- vagy bronzfigurát is magukkal viszik, amit aztán az oltáron hagynak. Másnap otthonukban állítják föl a papok által megáldott kis tárgyakat, melyek – hitük szerint – az év leteltéig jótékonyan fókuszálják erőiket gazdáik céljainak megvalósulása érdekében.

96


A várostól északra, a Hedrag-hegység erdei falvaiban üvegszerűen tiszta, nagy tömbökben fejtik a kősót. A Velerian-tenger partjára borostyánt vet ki a dagály; azt mondják, az óidők szellemeinek könnye ez. A Gro-hegység nyugati lejtőin fekvő Hailar fejtései vasércet, a környező erdőségek pedig szenet adnak az itt működő hámoroknak. A fa nélkülözhetetlen tüzelő- és építőanyag, ám a Howa-medence erdőségeit régen kivágták már, ezért a síkságra a környező hegyekből úsztatják le a hatalmas törzseket.

háCjTr

imvf–bf

mkRm

A Velerian-parti borostyánokban gyakran találhatók zárványok – drágakőbe kövült szennyeződések, esetleg élőlények is –, melyek gondos megmunkálás után még értékesebbé tehetik azokat. Olykor egész rovarok estek csapdába, és ágyazódtak be a mézsárga ékkövekbe; s bizony arra is volt már példa, hogy a drágakőbe zárt lények nem voltak teljesen halottak, mert kiszabadulván megtalálójuk vesztét okozták.

Egyes elf legendák szerint akadnak errefelé másfajta borostyánok is: olyanok, amelyek az Ófa elpusztítására törő ősaquirokat tartják fogva a korok hajnala óta. E legendák igazságtartalma persze erősen kérdéses – ám annyi bizonyos, hogy alig kétszáz évvel ezelőtt Sin Veleris városától keletre egy csoport halász valóban hatalmas méretű borostyándarabot talált, mely furcsa lényt rejtett magában. A kisgyermeknyi, embriószerűen összekuporodott állapotban csapdába esett valamiről sosem derült ki igazán, miféle szerzet, ugyanis a roppant drágakődarab megtalálóival és a királyi székhelyről kíséretére rendelt lovasokkal együtt nyom nélkül eltűnt a Köves-Elya északnyugati lábainál.

Az egész történetben mégis az a legkülönösebb, hogy sem a halászok, sem pedig a katonák személyét, sőt nevét sem volt képes utólag senki élő ember emlékezetébe idézni. Még szüleik vagy rokonaik is határozottan – és a fürkésző varázslatok szerint őszintén – tagadták, hogy valaha ismerték volna őket. Amikor logikai ellentmondásaikkal szembesítették őket, elképesztően tekervényes magyarázatokat adtak gyermekeik vagy férjük hiányára.

A mezőgazdaság alapja északon a búza és kukorica, az enyhe és esős délvidéken a rizs. A

átasállatok és a földműveléshez nélkülözhetetlen igavonók – a bivaly és az ökör – mellett más llatfajtát nemigen tenyésztenek a Howa medencéjében; a földművelést sokkal többre tartják errefelé. sak a ház körüli hulladékon is megélő baromfiak jelentenek ez alól kivételt. A bevándorlókkal együtt

ó néhány hasznos növényfajta érkezett Niaréből és a Szigetvilágból, melyek egy része ma is csak iadlanban honos. Gyógy- és fűszernövényeket hoztak magukkal, amelyek ma már nélkülözhetetlen

észei a helyi – híresen hatékony – orvoslásnak, és persze a konyhának. A selyemhernyó tenyésztése és a selyemkészítés módja Tiadlan féltve őrzött titka, az erre

rányuló kémkedésért vagy a gubók kicsempészéséért halálbüntetés jár. Az ismétlődő kísérletek indeddig nem is jártak sikerrel, ami elsősorban a határokat és a selyemszövő műhelyeket felügyelő

arázstudók éberségének köszönhető. Niaréből származik a teacserje is, amelynek sok különleges ajtáját azonban már a Yian-Yiel innenső oldalán nemesítették ki. A tea az egész országban kedvelt ital nem úgy, mint a bor. Habár Ryek korában még híresek voltak a zighroati ültetvények, a később etelepülő népek nem értettek a szőlőműveléshez; a borászat lehanyatlott, és igény híján nem is támadt öl többé. Mindmáig népszerűek viszont a különféle gyümölcspálinkák és a rizsbor.

Az ország lakosságának nagy része a híres tiadlani ipar és kereskedelem áldásai nélkül éli indennapi életét. Ennek oka abban rejlik, hogy a pénzügyekhez nem sokat konyító urak a maguk

árán tanulták meg: minél kevesebbet kereskednek, annál kevesebb káruk származik a dologból. ájöttek, hogy kalmároktól kölcsönözni nem szabad, a városlakóknak pedig bármi áron élelem kell, íg saját birtokaik lényegében önellátóak. Tehát az árakat a földesúr anélkül szabhatja meg, hogy

97


birtokának jövedelme a városi kézművesek pénzesládájában kötne ki. Ennek a helyzetnek egyrészt az lett a következménye, hogy a városi kalmárok és iparosok figyelme más országok felé fordult, másrészt az, hogy a feudális birtokok és a városok vámhatárain virágzik a csempészet.

„…Egyáltalán nem bonyolult, de azért én

lassan és türelmesen mondom, hogy az olyan tulkok is megértsék, mint ti. Sin Velerisbe minden hülye odatalál, nektek is sikerülni fog. Megkeresitek Dregar Mervont, a Selhavan Ház őrségének kapitányát, aki nekem jó cimborám még Aigrans ostromának idejéből. Azt mondjátok, hogy én küldtelek titeket, és felveszitek tőle az árut ott és akkor, ahol és amikor akarja. Végig udvariasan viselkedtek vele, nem hangoskodtok, különben tanulhattok úszni összekötözve – kemény ember, és igen hirtelen haragú.

Aztán éjszaka mindent hajóra raktok, az egészet lefeditek egy ponyvával, és elindultok felfele a folyón a reggeli dagállyal. A Cuttos-öbölnél megálltok a fűzfák alatt, és levakarjátok a Selhavan Ház jeleit a ládákról, úgy, hogy nyoma se maradjon. Nem érdekel, mennyi időbe telik, és az sem, ha a körmötökkel csináljátok – legyen meg és kész. Tereon ezen vesztett rajta, és én nem akarok lógni, mint ő. Utána kifizetitek a vontatók díját, és felmentek a kék malomig. Ott beálltok a holtágba, és vártok addig, míg Kacska Marnel meg nem érkezik az embereivel. Kirakjátok, amit hoztatok, és bepakoljátok azt, amit ők hoznak. Utána lecsorogtok a folyón ide, a kikötőbe. Érthető, nem?

Egyszeri munka, azonnal fizet, és nem is keveset. Ezért úgy döntöttem, folytatom, ahol Tereon abbahagyta. Ti meg nekiláttok, mert azt parancsolom. Na, lóduljatok!”

Derag Fango utasításai az embereinek

A tiadlani mesteremberek főként más országokat látnak el selyemmel, papírral, tükrökkel, szépítőszerekkel, különleges égetett edényekkel és ezerféle aprósággal. Szerszámokat és fegyvereket igény szerinti kivitelben, nyomtatott könyveket a vásárlók országának nyelvén szállítanak, de ők készítik a Városállamokban és a barbárok körében olyannyira kedvelt vásári ékszereket is. A városok kézműiparának tekintélyes részét a kereskedők tartják kezükben; termékeit sokszor nem is céhbeli mesteremberek, hanem rosszul fizetett bérmunkások állítják elő nagy mennyiségben.

Az ötletes kézművesek a mindennapi életet megkönnyítő találmányok egész sorát alkották meg a fadúcos könyvnyomtatástól kezdve a hidraulikus óráig. Minden valamirevaló patak vízimalmok lapátjait forgatja, amelyek erejével aztán követ törnek vagy kendert ványolnak, míg a városok piacterein harangjátékok jelzik az idő múlását. Újító kedvük mellett azonban Tiadlan mesterei tisztelik a hagyományokat is: a slan fegyverek például sokszáz éve változatlan módszerrel készülnek. Igaz, ami tökéletes, azon hiba lenne bármit is javítani.

Az ország gazdaságának egyik pillére az olajozottan működő bankrendszer, a másik az évszázadok óta megbízható pénznek tartott tiadlani korona. A közepén négyszögletű lyukkal ellátott érme egyik oldalán körbefutó jelmondat, a másikon évente változó geometrikus mintázat látható. Keményebb és kopásállóbb a máshol használatos pénzeknél, mivel több rezet tartalmaz. Így az aranytartalom (5,8 lat) megőrzése mellett a tiadlani érme nagyobb a megszokottnál.

Tudnivalók

A Hármas Királyság sokszínűsége, különös hagyományai gyakorta ejtik ámulatba az idegenből jötteket. Az utazók által elsősorban látogatott tengerparti nagyvárosokban nyüzsög az élet, furcsák a szokások, és pocsék a közbiztonság. Rengeteg az utcákon a koldus, a kurtizán; éjjel rablógyilkosok, nappal zsebtolvajok lesnek az idegenekre. Ám ha valaki a Dwyll Unió vagy Ilanor felől lépi át a határt, hetekig utazhat az erv lovagok birtokain át vezető kiváló utakon anélkül, hogy néhány kóbor

98


harcművésztől és niarei vonásokat viselő kereskedőtől eltekintve bármi különössel találkozna; bár a hegyvidékeken elő-előfordulnak rablótámadások. Vidéken olcsó az élelem és a szállás az egyszerű, de otthonos országúti fogadókban, a használati tárgyakat azonban borsos áron adják. A nagyvárosokban ennek éppen a fordítottja jellemző: itt érdemes különféle tárgyakat vásárolni, nemcsak kedvező áruk miatt, hanem mert ezek általában tartós, jó fogású és célszerűen kialakított eszközök – legyenek akár konyhaedények vagy fegyverek.

Az ország lakosai többnyire vendégszeretőek és udvariasak, örömleányai messze földön híresek. Az utazó azonban jól teszi, ha elsajátítja az itteni, szertartásos udvariasság alapjait, hogy tapintatlansága miatt ne értetlen tekintetek és elnéző mosolyok kísérjék tétova lépteit, hanem szóra nyíló ajkak és segítő kezek.

99


A Quironeia

Azon Korban, midőn ember lába még nem tapodá e rögöket, s az Egek magasában hosszú harczát vívá az elfek faja meg a’ rontó szavú Ősi Nép, a’ magas szférákat uraló Nagyok akarattyából Égi Pörölyök sújtának a’ Földre, támasztván rettentő szökőárt s hónapokig tartó sötétet. A’ vágtató vizek elmosák mind a’ régiek büszke városit, míg hosszas háborgásoknak utána azon helyt meg nem állapodának, mi ma Quiron-tengerként ismeretes.

[Ewrien se Krays, hajdani dorani történész] Fiam, több évtizede járom már a tengert, és mégsem merném azt mondani, hogy kicsit is

ismerem. A Quiron szeszélyes, mint maga Antoh úrnő; néha két marokkal hinti kincseit, jó szelet és bő fogást ád, máskor pedig összeráncolja homlokát, és kalmárok flottáit szórja szét egyetlen fuvallattal.

[névtelen aszisz kapitány unokaöccsének]


A Quiron-tenger mellékét joggal emlegetik összefoglalóan a Quironeia néven: az ott lakók élete

szinte minden vonatkozásában a tengerhez kapcsolódik, a nagy víz felől jövő esőfelhőktől kezdve népmondáikon át egészen az erre vezető kereskedőutakig, még ha ennek a parttól távolabbi vidékek lakói nincsenek is mindig tudatában. „A tengermellék országai úgy bújnak a Quiron mellé, mint a kiscsibék a kotlóstyúk köré” – fogalmazott profánul, ám találóan Erral Zanakis, a Tehysi Szövetség kancellárja.

A tenger

A Quiron-tenger, a Keleti-óceán hatalmas melléktengere komoly próba elé állítja a vizein hajózókat: méretei miatt saját belső áramlási és szélrendszerrel rendelkezik, északi és déli partja között 1000-1500 mérföld a távolság – amit csak parti hajózásra alkalmas bárkákkal átszelni lehetetlenséggel határos – hosszában pedig bő 3000 mérföld. Az árapály rajta viszonylag csekély, az egy ynevi lábat sem éri el.

A tenger Navila-félszigettől nyugatra eső medencéje igen mély, a partoktól távolabb szigetet és zátonyt egyáltalán nem találni. A sötét, hűvös vízbe merített hálókba páncélos halak és

A Quiron-tenger helyén az első korokban szárazföld terült el, végtelen síkságain emberelőtti népek városaival. Az égi kataklizmát követően hírmondójuk sem maradt, ám a romok máig ott roskadoznak a vízmélyi sötétség örök hidegében. A halászok ismerik és elkerülik ezeket a helyeket; tudják, hogy alga nem telepszik meg a boltívek között, polip vagy hal nem költözik a falak réseibe – minden teremtett lény kerüli a kárhozott lelkek birodalmát. A tengerjárók babonásabbja szentül hiszi, hogy arrafelé még a hajnali köd is az ezernyi szellem leheletétől sűrűsödik átláthatatlanná.

Mindez persze merő ostobaság; való igaz, hogy a ől a kárhozat valamely

köztes síkján kerestek menedéket, de onnan saját akaratukból már nem tudnak kitörni. A kapuk legkésőbb az Ötödkorban lezárultak, s bár a kulcsok készítőinek és őrizőinek, az ediomadi csarnokokat lakó Valóvérűeknek és Kyr Birodalom Hatalmasainak száma megfogyatkozott az idők során, aligha akad bárki, aki segítségük nélkül a világra engedhetné a Voltakat. Persze elszánt próbálkozók bármikor

városok lakói a teljes pusztulás el

felbukkanhatnak…

100


hatalmas rákok akadnak, s olyan szörnyek, melyeket sehol másutt nem láttak még. Ediomad néptelen partjain ezrével tanyáznak a casharok, ezek az embernél is nagyobbra növő és meglehetősen agresszív tengeri gyíkfélék. A halászok részben miattuk kerülik a rossz hírű vidéket – a másik tényező az aquirlakta tárnák dermesztő lehelete.

A keleti, nagyobbik medence lényegesen sekélyebb, és mélyéről időnként faragott kövek, érthetetlen rendeltetésű tárgyak maradványai kerülnek elő. Felszínét számos sziget tarkítja, ezek közül a legnagyobbak a Toronhoz tartozó Szindvil-tűzhányólánc tagjai. A szeszélyes vizek zátonyai számos hajó pusztulását okozták már, mivel a kartográfusok erőfeszítései dacára sem sikerült mindet feltérképezni. A keleti medence állatvilága szinte teljesen megegyezik a nyílt óceánéval, noha a legnagyobb felszínközeli ragadozók – a hírhedt vöröscápák vagy a narválok – nem igazán fordulnak elő a langyos beltengerben.

Télen általában északi-északnyugati szelek fújnak,

melyek száraz telet hoznak Toronra, ám a nyílt víztükör fölött párát gyűjtve esőt szállítanak a déli partokra. Időnként keleti szél tör be a Sinemos-szoros felől, ami langyos, esős időt és pusztító erejű viharokat okoz. Főleg emiatt nem ajánlatos télidőben – azaz Tengercsend idején – átvágni a roppant, haragoszöld víztömegen.

A part menti hajózás viszont egész évben lehetséges szinte bármilyen bárkával. A tenger két partja között Tengercsend idején legkönnyebben a Sinemos-szoros felé lehet átjutni, és éppen ennek a ténynek köszönhetik mérhetetlen gazdagságukat az ottani szigeteken fekvő városok. Nyáron pontosan fordított a széljárás: míg Abasziszt a déli pusztákról érkező forró szelek érik, északabbra nyári esők áztatják Toron földjét. A Sinemos-tenger partvidéke mindig esős, Tiadlantól egészen Alidaxig.

Dreina tercében a nagy tengerjárók kapitányai csak életbevágóan fontos okból vagy rengeteg pénz ellenében lennének hajlandóak nekivágni a háborgó tengernek – ám ebben a kérdésben nem ők, hanem a hajó tulajdonosai, illetve képviselőjük, a Kereskedőház urainak valamelyike hozhatja meg a végső döntést. Kisebb hajók sem gyakran futnak ki ilyenkor, leszámítva néhány halászbárkát, melynek merész legénysége – miután lerótta áldozatát Antohnak – sietve meghúzza hálóit a parti vizekben, hogy a zsákmányt jó pénzért eladhassa a városok télidőben elcsendesülő halpiacain.

Valahol a nyugati medence néptelen vizei fölött terpeszkedik az Egek Áradata, ez a káprázatos szépségű zuhatag, amelynek vize egyenesen Antoh saját síkjának, a Hussalának egy repedéséből ömlik a Quiron-tengerbe. Minden Antoh-hívő tengerész titkos álma, hogy egyszer megpillanthassa ezt a csodát – ám ez nem sikerülhet azon hajók utasainak, amelyeken nem utazik Antoh felszentelt papja. Pedig a Tengerúrnő híveinek legféltettebb kincse az olyan fiola, mely az Egek Áradatának egy-egy cseppjét tartalmazza…

Történelem

A régió az írott történelem folyamán mindig is Észak eseményeinek egyik gócpontja volt, és országai ma is szinte kivétel nélkül tevékeny résztvevői az északi kontinensfél politikai és gazdasági életének. A domináns hatalom természetesen Toron; minden környező ország – az Északi Szövetséget is beleértve – hozzá képest határozza meg világnézetét és politikai irányvonalát. A déli partvidék

101


vallási és gazdasági téren sokkal széttagoltabb az északinál, így érthető, miként válhatott az idők során Toron és ellenfelei összecsapásainak egyik fő színterévé.

A Harmadkor, illetve a Quiron-tenger születése után még hosszú évezredek teltek el, mire partjain megjelentek az első embernépek. Őket a P.e. XXII. évezredben kialakult Crantai Birodalom, az emberi faj első nagy civilizációja fogta össze, mely laza államalakulatok halmazából nőtt negyedkontinensnyi méretűre. A Birodalom rövid fénykorában egészen a Quironeia keleti partjaiig nyújtózott. A helyi lupár, sabard, setain, kheton és dolamin lakosság kultúrája sok jellegzetességet megőrzött ebből a korból, noha saját dialektusaik szinte biztosan nem a Negyed-, hanem a Hatodkorból eredeztethetők.

A kyrek érkezésével minden megváltozott, hisz létszámfölényük mellé ráadásként a crantainál jóval fejlettebb kultúrát is képviseltek. Már a partraszállás utáni első évszázadban – tehát P.e. 17 200 körül – megalapították Toron tartományt, majd bő ezernégyszáz évvel később a déli parton fekvő Freiglundot is.

Noha hajóval érkeztek Ynevre, a kyrek

sokáig a szárazföldi hódításokban látták hatalmuk növekedésének zálogát. Először a nyugati és északi tartományok fölötti uralmukat igyekeztek megszilárdítani, mielőtt figyelmük dél felé fordult volna. Így tehát évszázadok teltek el, míg szükségét érezték annak, hogy a Quiron-tenger teljes medencéje fölött befolyást szerezzenek. Az utolsó crantai állam, a Tajték Trónus Birodalmának leverését követően a mai Abaszisz területének nagyobbik részét Freiglund tartományhoz csatolták, mely akkoriban még határvidéknek számított. Keletebbre a kyrek sokáig csak előretolt helyőrségeket és kereskedelmi állomásokat hoztak létre – bár a Birodalom névleges fennhatóságát több lépésben egészen a Sheralig kiterjesztették, kevesen települtek le a forró, végtelen szavannákon. A béke fenntartása céljából kiépített masszív erődrendszer sáncai ma is láthatók a délkelet-quironeiai pusztaságokon.

A karakterek által kísért karaván a vezetőt ért végzetes balesetet követően eltéved a Damaktól északra fekvő kopár síkságon, s hosszú bolyongásuk végén, vízkészletük fogytával egy ősi kyr város romjai közt lelnek menedéket. A romoktól nem túl nagy távolságra sűrű, fekete folyadékot bugyogó források bűzölögnek. Hamarosan rá kell

éltető víz megszerzésén túl más célok is elyeket akár egymás élete árán is

igyekeznek elérni. Felmerül a gyanú, hogy a karavánvezető halála egyáltalán nem volt

ők és ostoba hajcsárok némelyike jóval több, mint aminek látszik... S mindezeken túl úgy tűnik, hogy valaki (vagy valami) már régóta ott él a romok között – és igen ingerült, amiért megzavarták nyugalmát.

döbbenniük, hogy a karaván egyes tagjait az

hajtják, m

véletlen, hogy a békés keresked

A fehér hajú hódítók számos hadjáratot vezettek az őslakosok körében elharapódzó kultuszok

letörésére, ám a legutolsókat még így is csak a Pyarron előtti VIII. évezredben sikerült fölszámolni. Pusztán a Birodalom fennállásának utolsó évezredében, P.e. 3800-tól történtek kísérletek a teljes régió betelepítésére, de ennek az ötszáz éves háborúval vége szakadt.

A Pártütés Korában, P.e. 3080-ban Toron hatalmasai Orwella mellé álltak Shi-en Igron császár ellenében. Így sem tudták megakadályozni tartományuk hanyatlását, amit csak Ryek démonok fölött parancsnokló urai fordítottak meg, akik tartósan meghódították a tenger déli partvidékét. A démonimádó kyrek P.e. 2300-tól kezdve kíméletlenül leigázták az őslakosságot, és tömeges rabszolgaszerző expedíciókat vezettek a délebbi pusztákra, melyek ennek következtében hamarosan elnéptelenedtek. A termékeny tengermelléki tartományok hatalmas birtokain termett gabonát az

102


újonnan létrejött kikötővárosokból szállították a ryeki kikötőkbe. Csak e vidékek kiszipolyozása biztosíthatta a Dawa Királysággal folytatott vég nélküli háborúk fedezetét. A két birodalom ezerötszáz évi szakadatlan háborúság után a P.e. VII. század fordulójára megsemmisítette egymást.

A déli parton új, apró államok fejlődtek a nagybirtokok némelyikéből, míg a városok elnéptelenedtek. P.e. 200 körül a mai Tiadlan területén élő népcsoportok kezdtek átszivárogni a Sinemos-tenger déli partjára, majd P.sz. 330 körül a Keleti Szigetvilág felől érkezett ramagarok (keleti barbárok) bolygatták föl a helyi viszonyokat. A barbárok elfoglalták a Sinemos-tenger óceáni partvidékét, és alig száz éven belül a K’Hapinla-hegység Nagy-medencéjét is, noha a ryeki eredetű lakosság szerafista királyai segítségével keményen védekezett.

Az Északi Szövetség megalakulása idején, a XII. században Toron már Észak-Ynev legerősebb hatalmának számított. Érdeklődése azonban – jórészt a megjelenő Fekete Lobogóknak köszönhetően – hosszabb időre elterelődött a Quiron-tenger medencéjétől. Ez, és a második Fekete Lobogó nagyban hozzájárult az egységes Abaszisz kialakulásához (P.sz. 1742), amely az Otlokirok uralkodása alatt virágzott föl.

Toron szükségesnek látta, hogy megerősítse hatalmát: 1850-től kezdve komoly hadállásokat épített ki a déli parton, concordiák tucatjait kényszerítve a városállamokra – a XXI. századra a Quiron toroni beltengerré lett. Az Északi Szövetség a VI. zászlóháborúban (2255-ben) katasztrofális vereséget szenvedett, ezért szükségessé vált egész politikájának átgondolása: a toroni hátországban, a déli parton kerestek szövetségeseket. Erősen támogatták ebbéli törekvését a Quironeia pyarronita egyházai is, arra hivatkozva, hogy Tharr vallásának térhódítása komolyan fenyegeti helyzetüket.

A két fél hamar szövetségesekre talált a marakodó déli parti kisállamokban, és többször is véres háborúkat vívott a régió ellenőrzéséért. Fekete hadúri lobogóhoz jutott Alidax boszorkányúrnője, a keleti barbárok nagyfejedelme és az egykor Abaszisztól keletre elterülő Davares hercege, akinek zászlaja aztán rowoni kézbe került. A keleti barbárok a IX. zászlóháborúban avatkoztak be először Toron oldalán, de szerepük ekkor még csak a partvidék kifosztására korlátozódott. Főként ezen a tájon zajlottak a VII. és IX. zászlóháború csatái, melyek eredményeként Toron 2899-ben kivonulni kényszerült Dél-Quironeiából.

Az utóbbi évszázadokban a déli parton Abaszisz mellett csak rövid ideig létezett hasonlóan nagyhatalmú államalakulat. Ez az Anterai Királyság, mely P.sz. 3300 körül, hatalmának tetőpontján Tehystől a barbár hegyekig egyesítette a városállamokat, de mára dicsősége igencsak megkopott. Köszönhető ez szomszédjának, Rowonnak, melynek befolyása folyamatosan növekszik a XIV. zászlóháborúig, hogy aztán a dartoniták szakadár paplovagi rendje és a környező államok seregei vessenek véget sikersorozatának.

103


Abaszisz

Aszisz Királyság

Terület: 584 300 négyzetmérföld (É-D ~700 mérföld, K-Ny ~1300 mérföld) Népesség: 10 515 000 fő; fontosabb városok: Ifin (500 000 lakos), Salk (65 000 lakos), Obrat (50 000

lakos), Estares (40 000 lakos), Tadzeh (35 000 lakos), Baraantheik (20 000 lakos) Átlagos népsűrűség: 18 fő/négyzetmérföld Államforma: királyság, igen nagy tartományi önállósággal Lakosság: aszisz, dolamin, lupár népcsoportok, elvétve toroni, gorviki és dzsad kolóniák Nyelv: aszisz dialektusok, a partvidéken beszélik a tengeri-közöst és a köztoronit is Vallás: a pyarroni (főleg Antoh és Dreina) hit és Tharr kultusza Pénznem: dénár (váltópénz: obolosz)



Abaszisz földjét meglehetősen tagolt domborzattal áldották meg az égiek. Az országot délnyugat felől a Sellah-hegység és a Tawam kettős lánca határolja, melynek legmagasabb csúcsai már az erdők öve fölé emelkednek. A völgyekben lefutó bővízű folyók az Akalist táplálják, mely a lampryssai Salknál ömlik a Quiron-tengerbe. A déli határvidék hatalmas fenyveserdei látják el fával a parti városok hajóépítő műhelyeit.

Az ország középső területeit foglalja el a Salastos és az Onpor-hegység gránittömbje. A délebbi, alacsony Salastos rögeit zegzugos barlangok, mély szurdokok szabdalják föl.

Abaszisz viharos történelme során a salastosi barlangok a belháborúk számos üldözöttjének kínáltak búvóhelyet. Itt rejtőzött tizenöt éven át Zaul Grelliar báró házanépével, akit Toranik ura árulásáért halálra szánt, pedig bűne csupán az volt, hogy kitartott az előző hercegkapitány mellett. A Grelliar család salastosi sasfészkéből a báró szívós, a vidéket mindenki másnál jobban ismerő hegyivadászai le-lecsaptak a herceg helyőrségeire, ő maga pedig álruhát öltve százféle fortéllyal keserítette meg a dul Mordakok életét. Még életében legendává vált a nép ajkán, halála után még évtizedekig látni vélték a déli tartományban. Az egyik legnagyobb dicséret, amellyel

z éles eszét méltathatják, ha elismerően ögik róla: „fortélyos, mint a hegyi báró”.

egy aszisdörm

Az Onpor-hegység bércei igen sok csapadékot kapnak, amely nem mindig eső: az örök hó határa

négyezer lábnál húzódik. Ez alatt csak zuzmók és szívós törpefenyők képesek megkapaszkodni a sziklákon, majd lefelé haladva zárt fenyvesek, bükkösök, még lentebb tölgy- és szelídgesztenye-erdők borítják a hegyoldalakat, bár a favágók már komoly pusztítást végeztek bennük. Vadkecske, farkas, hópárduc és – elvétve – hegyi oroszlán is előfordul itt, melynek elejtése a hegylakók számára mindmáig a férfiasság igazi próbája. A nehezen megközelíthető völgyekben titokzatos fenevadak élnek – a helybéliek szerint emberfejű és párductestű szörnyetegek. Hírhedten szeszélyes az időjárás errefelé, nem megy csodaszámba a nyáridőben lecsapó hóförgeteg sem. Az itteni gleccserek jegéből született folyók táplálják Abaszisz legegyenletesebb vízjárású folyamát, a Tadzeh felé tartó Vadvizet.

Hasonló, bár melegebb a Salastos éghajlata is. Itt már erősebben érezteti hatását a szavannák közelsége; pálmafélék és akáciák keverednek a többi fa közé. A két nagy hegység közé ékelődik be a

104


mélyebben fekvő, kopár Onpor-medence. Ezen a karsztvidéken alig találni folyót és patakot, annál több víznyelőt és mélybe vesző barlangrendszert. Az esőt hozó tengeri szelektől elzárt medence aránylag száraz, öblében jobbára füves-bozótos pusztaság terül el, fátlan mészkő fennsíkokkal váltakozva.

A partvidéken Estarestől kelet felé szinte Obratig tart a Parti- vagy Onial-Onpor. Lekopott vonulata csak helyenként éri el a fenyveserdők övét, de fantasztikus sziklaformákat alkotó bércei szinte a tengerből emelkednek ki, és megvédik a parti kereskedővárosokat – köztük Ifint – a szárazföld felől érkező támadásokkal szemben. Az éghajlat mediterrán; esős, enyhe téllel és forró, gyakran aszályos nyárral. A parti hegyek eredeti növénytakarója, cédrus- és tölgyerdei már régen áldozatul estek a hajóépítőknek. A kopár, görgeteges hegyoldalakat ma sűrű tüskebozót és örökzöld tölgyligetek borítják; feketefenyők, babérfák és ciprusok göcsörtös gyökerei kapaszkodnak a vörös morzsalékföldbe. A szegényes állatvilág az ember évezredes jelenlétéről tanúskodik, az őznél és sakálnál nemesebb vadakat már réges-régen kiirtották e vidékről. A lent hullámzó Quiron-tenger viszont kimeríthetetlen bőséggel kínálja javait: szardellát, tonhalat, kagylót és rákokat.

A keleti határvidéket a Pawar-

hegység alkotja, melynek egy része már a szomszédos városállamok – Mirian, Horen és Hamothan – területére esik.

Toranik tartomány, Abaszisz délkeleti része jobbára sík terület, vízfolyásai az országhatárt jelentő Zardét (a Zöld-folyót) táplálják. A Sheralban eredő, mérföld széles folyam a mocsaras Nyktalosi-alföldön kanyarog tovább a tenger felé. A síkvidék másik jelentős folyója a Salastos dombjai között eredő Tannende (Haragos), melyet a közelmúltban tarini mérnökök segítségével tettek egész évben hajózhatóvá Obrattól föl egészen az Aban Tannendies-i zúgókig.

jtbivo

Aban Tannendies városa fölött a Tannendénmintegy húsz mérföldön át zúgók, a folyómederbőlkiemelkedő sziklák teszik lehetetlenné a hajózást. Ezhátrányt jelent a felső folyás mentén élő birtokosok jórészének, akik terményeiket csak drágábban,szárazföldön tudják elszállítani a parti városokba. Noha a tariniak igazi törpe állhatatossággal dolgoznak márvagy harminc esztendeje, mégsem értek el semmieredményt: a gátak leomlanak, a kimélyített csatornákatrendre elkerüli a víz – a költségek nőnek, a megrendelők egyre bizalmatlanabbak. Mintha csak valami átok ülnémeg ezt a helyet… Talán a folyó fölé emelkedő sziklánálló romok hajdani lakói fejezik ki nemtetszésüket?Vagy nagyon is evilági érdekek állnak a háttérben? Kitkellene megbékíteni ahhoz, hogy a munka zavartalanulfolyhasson?

Az alföldön található az ország legnagyobb tava, a sásrengeteggel övezett Gepgel. A nehezen

árható, lázat terjesztő vérszívókkal fertőzött lapályon évszaktól függően változik a vízzel borított erületek kiterjedése; az esős évszak végén még áthatolhatatlan mocsárciprus-erdők és papirusznád orította holtágak nyárra agyagos-sáros medreket hagynak szárazon. A háborítatlan vidék élővilága gen gazdag: víziszárnyasok felhői sötétítik el az eget, a tavakban flamingók gyülekeznek. Víziló, adbivaly, antilopfélék, nádi leopárd és más, emberre is veszélyes nagyvadak tanyája ez, de e vidék ad tthont a mocsári óriások népének is.

105


A Gepgel-tó környékén néhol fából és nádból épített oltárokra bukkanhat a vándor, melyeken az itt élők – a pyar és kyr istenek papjainak rosszallása ellenére – áldozati ajándékokat hagynak az óriások királyának, Harammasnak. Az utóbbi időben azonban nem tűnnek el az áldozati ajándékok, s az emberek attól tartanak, hogy a Néma Lápok Ura megharagudott rájuk. Valóban így volna? Vagy újhitű papok mesterkedése áll a történések hátterében? Netán az Iszapfúvók goblin törzsében támadt hirtelen lelkifurdalás amiatt, hogy nemzedékek óta hatodkori oltárokat fosztogatnak? Mindenesetre jó volna tisztázni a helyzetet, mert a vének némelyike már engesztelő emberáldozatokra tett javaslatot, ami nem aratott osztatlan sikert a helyi földbirtokosok körében.

Toranik tartományt és az alföld magasabban fekvő részeit hol füves, hol bozótos-fás szavanna borítja. A délebbi területeken még ma is sokezres állatcsordák vonulnak – bivalyok, antilopok –, ám a megművelt vidékeket messzire elkerülik. A síkságon kimondottan perzselő, száraz nyarak váltakoznak a valamivel hűvösebb esős időszakokkal.

Abaszisz nevezetes tája a Karnelianok uralta Szigetbirtok, mely több száz kisebb-nagyobb földdarab összessége négyezer négyzetmérföldön szétszórva a Quiron-tengerben. A sziklás hegyekkel tarkított, remek kikötőket kínáló szigeteken édesvíz kevés van, ezért a lakosság ciszternákat épít a téli esők vizének felfogására. Ez különben az ország más vidékeire is jellemző.

Történelem

A Hetedkor hajnalán, Ryek bukása után kaotikus állapotok uralkodtak a Quiron-tenger déli partján: emberöltőnyi idő alatt apró országocskák váltak nagyhatalommá és tűntek a semmibe; népvándorlások egymást követő hullámai zúdítottak új meg új népeket a majdani Abaszisz területére. A viszonyok a P.sz. V-X. századra valamelyest stabilizálódtak; a keskeny sávban húzódó, laza szövetséget alkotó partvidéki városok és a belső, vegyes lakosságú területeket uraló fejedelemségek – valójában törzsi királyságok – között törékeny egyensúly jött létre. Az utolsó virágkorát élő Godorával fenntartott kapcsolatok, a quironeiai hajózóútvonalak biztosításával fellendülő kereskedelem nemcsak jólétet hozott Ifin, Obrat és Tadzeh kalmárainak, de segítette az új hit, a pyarroni istenek kultuszának elterjedését is.

A „kereskedők aranykorának” nevezett időszak Godora összeomlásával ért véget, ami magával rántotta az ifini székhelyű kalmárszövetséget. A belső államok – főleg Razdag, Zardeia és Tikhnan – megnövekedett politikai súlya miatt élesedő ellentétek a XV-XVIII. század között pusztító belháborúkhoz vezettek: a Nyktalosi-alföld elnéptelenedett, a parti városokat többször is feldúlták és kifosztották. A hadakozó fejedelmek még a ryeki démonidézők örökségét sem haboztak felhasználni: az átok sújtotta Eatirában például százötven évig csak leánygyermekek születtek, fegyverbíró férfi egy sem. Ezekben a vérzivataros időkben szinte az összes hadviselő fél zsoldosként alkalmazta a déli szavannákon és a hegyekben élő törzsek harcosait, akik idővel maguk is történelemformáló erővé léptek elő.

Az Onporok völgyeiben élő hegyi obaszok a medence abbitércének és tehetséges hadifőnökeiknek köszönhették, hogy felülkerekedtek a környező törzseken. E puritán, kegyetlenkedésre hajlamos, ám kétségtelenül rátermett zsoldosvezérek egyikét, Hiere Otlokirt – a balkézről való fejedelmi sarjat – választotta társának P.sz. 1729-ben a Harmadik Fekete Lobogó.

106


Hat évvel később, midőn Otlokir a „tengeri menetelésnek” nevezett hadjárat során csapataival Ifinbe vonult a várost uraló kalmárfejedelmek kérésére, a vállalt rendteremtést követően kisvártatva megbízóit is félreállította, majd pedig kezébe vette a város irányítását. P.sz. 1740-ben a partvidék birtokán királlyá koronáztatta magát, újabb két évre rá pedig már nyolc egykori fejedelemség fölött gyakorolt ellenőrzést. A belháborúk nyomán megürült földekre obaszokat telepített, így vonván meg a mai Abaszisz első, vázlatos körvonalait.

A zsoldos-királyt öccse, I. Marsidas követte a trónon. A szintén nagy formátumú államférfi nem

is annyira az ország gyarapításában, mint inkább megszervezésében jeleskedett: hűbéres államocskák széttagolt rendszere helyett egységes katonai-közigazgatási kerületeket, úgynevezett kapitányságokat hozott létre, melyek élére az obasz törzsi vezetőket és a behódoltatott országok vezető rétegének tagjait helyezte.

A megerősödő királyság sorra kebelezte be délebbi szomszédait, és egyre inkább Toron vetélytársaként lépett föl a régióban. A császárság az ellensúlynak szánt, akkor még független Lampryssa támogatásával és a Háromfejű hitének terjesztésével válaszolt: 1897-ben concordiát kényszerített Abasziszra, melyben I. Larad nagykirály bevett vallássá nyilvánította a kyr istenség hitét – sőt, maga is áttért –, és elismerte Toron hegemóniáját a Quiron-tengeren.

Abasziszt eredetileg – amint az egy P.sz. 1737-es oklevélben is olvasható – obasz issenesz reasz, azaz „obaszok lépte alatti helynek” nevezte Hiere, mely név előbb az Obasziszenesz, majd az Obasziszalakon át legvégül Abaszisszá kopott és formálódott.

Kivonatok az Első Concordia szövegéből „I. Minthogy a Kyr Birodalom a béke hona, hol a Császár helytartója az alattvalókat a

szenvedéstől megóvni köteles, erős parancsba adjuk néked, hogy leghűbb alattvalóinkat, kik Tharr, a Legfőbb Istenúr hitét vallják, ennek utána megölni, rabságba vetni, javaitól megfosztani, zaklatni, vallásuk gyakorlásában akadályozni, avagy templomukat felgyújtani ne merd, másokat ettől eltilts, s ilyen tettüket erőnek erejével megakadályozd, úgy most, mint később a Korok végezetéig. Ha így teszel, te magad megmenekedsz a balsorstól, rabságba vettetéstől, javaidtól és tisztségeidtől való megfosztástól.

(...) III. Minthogy tudott dolog, hogy háborúra béke jön, ám békére újra háború, ha csak

harcmezőkön, de nem szívekben teszik le a fegyvert; valamint hogy minden seb elmérged, ha gyógyírt nem kap; valamint hogy ki bűnt követ el, azt jóvátenni köteles; valamint hogy ki úr, felel szolgái tetteiért; úgy találjuk helyesnek, hogy mindazoknak, kiket javaiktól a Néma Úr, a Háromfejű hitének követése miatt megfosztottak, e javakat visszajuttasd, vagy ha ez pusztulásuk okán vagy egyéb okból lehetetlen, helyükbe megfelelő értékű javakat juttass. S kik meghaltak, azok családjának vérváltságul fizettess meg még ebben az évben ötszáz és egy aranydénárt, ha pietorok voltak; kétszáz és egy aranydénárt, ha sedularok voltak; ötven és egy aranydénárt, ha navorok voltak; s végül öt és egy aranydénárt, ha obsorok voltak; s ha családjuk is meghalt, fizettesd ezt meg templomuknak. S mely templomokat, szentélyeket, palotákat, házakat és kerteket leromboltak és felgyújtottak, azokat építtesd fel újra, s melyeket lerontottak és megsértettek, javíttasd ki, mindezt öt éven belül, olyanformán, hogy régi valójukhoz képest kisebbedés semmiben ne essék. S végezetül tizenegy esztendőn belül küldj hajón Udvarunkba tízezer és egy abbitacélból való tömböt, hogy haragunkat kiengeszteld, s jóindulatunk irányodban való megfogyatkozásának elejét vedd.

107


(...) XI. Minthogy – mint mondottuk – ki leghűbb alattvalóinknak parancsokat adhat, adót s vért

követelhet, maga is a Néma Úr, a Háromfejű híve kell legyen, s mivelhogy mi az égben van, annak kell lenni a földön is, úgy való, hogy ki uralmat gyakorol idelenn, annak kell áldoznia, ki uralmat gyakorol odafenn. Éppen ezért megparancsoljuk néked, s egyszerre mindazoknak, kiknek Freiglund e szegletében tartományúri pálcát adnak az itteni szokások szerint, úgy most, mint később a Korok végezetéig, hogy más kisebb istenek, hekkák, jahorrok, korcs démonok és hamis bálványok helyett Tharr vallását kövessék, neki áldozzanak és hozzá fohászkodjanak; tiszteljék az ő szolgáit, kiket erejükhöz mérten támogassanak az illő, szokásos és szükséges javakkal; s ekképp elnyerhetik az Őáldását, segítségét és bölcsességét.

(...) XV. Minthogy – mint mondottuk – azoknak, kik a Kyr Birodalom bármely szegletében élvén

a Háromfejű Isten hitét vallják, különös kegyünket élvezvén figyelemmel vagyunk sorsa felől, a törvénykezés óráiban és helyein színünk elé tárhatják ügyes-bajos dolgaikat, melyekben az isteni bölcsesség útján járva ítéletet hozni feladatunk; ugyanígy a vallás dolgaiban, hol mindez a rontásérsekek és a három pápa tiszte és kötelessége. Erős parancsba adjuk hát néked, hogy dolgaikelőtárásában őket akadályozni ne merd, s mit ügyükben döntünk és rendelünk, kétségbe ne vond, hanyagul el ne mulaszd, hanem tüstént teljesítsd rendelésünk szerint.

(...) XXV. Minthogy az összefogás és egymásnak megsegítése békeidőben erény, háború idején

azonban kötelesség, parancsba adjuk néked, mint Freiglund tartomány legfőbb hadurának, hogy szükség támadtával – így különösképp, ha a Lobogók indulnak háborúba –, első hívásra hadba szólítsd seregeidet, és szavaink szerint segítsd háborúinkat úgy északon, mint délen, úgy tengeren, mint szárazföldön, úgy búzával, mint vassal avagy vérrel. S hogy a fenyegető ellenség állandóan szorongatva légyen, s ily módon Freiglund népe békében és nyugalomban élhessen, Toron hadainak élén Mi magunk őrizzük az északi határokat, s mérünk újabb és újabb csapásokat a Kyr Birodalmat megtagadó korcs népekre. Te pedig végváraink és katonáink javára minden évben elküldesz Nekünk szívélyes barátságunk jeleképp százezer és egy aranydénárt, mely aranydénároknak rendes méretűeknek, súlyúaknak és anyagúaknak kell lenniük; Mi pedig hadainkkal segítségedre sietünk, ha tartományúri mivoltodat bárki kétségbe vonja, s hasonlóképpen segítségére sietünk mindazoknak, kiknek Freiglund e szegletében tartományúri pálcát adnak az itteni szokások szerint, ha kötelességeik teljesítésében fogyatkozás nem áll be.

(...) XXXV. Minthogy pedig kötelességeidet, feladataidat és tennivalóidat elhatároztuk,

lejegyeztük, rendbe szedtük, és részedre kiadtuk, úgy tetszik Nekünk, hogy téged, mint igaz hívünket kinevezzünk és megtegyünk a Harmadik Fekete Lobogó urának, hogy ezután a Kyr Birodalom újbóli egységéért küzdvén járjad Tharr által rendelt utadat.”

A toroniak vasmarkában vergődő állam lassanként darabjaira hullott, hadúri zászlaja elveszett egy pusztai hadjárat során. Miután 1991-ben III. Hierével kihalt az Otlokir-ház, gyilkos küzdelem kezdődött az örökségért, amiből – toroni pénzen vett zsoldoshad segítségével – a néhai uralkodó felesége, a sokak által boszorkánynak tartott Eniessa Kersastin került ki győztesen. Mivel trónigényét a nemesség nagyobbik felével nem tudta elfogadtatni, kénytelen volt egy dal Rasis hercegi sarjat maga mellé emelni a trónra, de végül ez sem bizonyult elegendőnek. A vonakodó kapitányokból megalakult a Függetlenek Ligája, melynek tagjai régenst választottak a válság végső megoldásáig. A háború 2040-ben, a királynő meggyilkolása után újult erővel lángolt fel; az új uralkodó, I. Beris dal Rasis Otlokir

108


Toron bábjává lett. Nevében a császárság immár akadálytalanul sújthatott le a szembeszegülőkre; vezéreiket vérpadra küldte, váraikat porig rombolta. Ám a behódoltatott Abaszisz nemhogy hasznot nem hajtott a Toronnak, de iszonyú összegeket emésztett föl a katonai jelenlét fönntartása, ezért a császári csapatok húsz esztendővel később végül távoztak. Az északi nagyhatalom által kreált új uralkodó szintén a dal Rasisok közül került ki, aki látszólagos engedményt tett: onnan kezdve a legerősebb tizenöt kapitányból álló Konzíliummal együtt kormányozta az országot.

Amikor száz évvel később ismét felbukkant a Lobogó, titkon egy dul Gardakhoz szegődött, aki a Konzílium tagjaként sikerrel egyengette utódai útját a trón felé. A VI. zászlóháború idején (2245-2253) már I. Abhamaik dul Gardak Otlokir nagykirály bontotta ki Abaszisz fekete hadúri zászlaját, hogy így adja Toron tudtára: segítségére siet, de elvárja, hogy egyenrangú szövetségesként kezeljék. A császárság a hadi helyzet miatt abba is belenyugodott, hogy a szomszédos Lampryssa trónjára a dal Rasisok ültek.

Abaszisz igazi nagyhatalomként lépett be

a tengeri háborúk korába. A dul Gardak, majd del Triat nagykirályok háttérbe szorították a Konzíliumot és a tartományok urait (akiket ekkortól kezdtek hercegkapitányként emlegetni nemesi címük és betöltött tisztségük után), állandó hadsereget és flottát hoztak létre. Bár dél-quironeiai vetélytársaik – főleg Davares és Antera – miatt fő céljuk, az észak-déli kereskedelem teljes ellenőrzése nem valósulhatott meg, befolyásuk és kapcsolataik kiterjedtek a Quironeia egészére. Fejlődésüket jól példázza, hogy még a Baraad-sziget kereskedőpátriárkái is jónak látták, hogy független szövetségesi státuszban csatlakozzanak Abasziszhoz.

II. Abalon nagykirály A korszak legnagyobb egyénisége a

Századéltűnek is nevezett II. Abalon del Triat (2544-2654), a legendás hadvezér, költő és szívtipró, akinek legalább ötven gyermeke született. Északon is elismert lovagi hírnevét Davares és a Yankari Pentád ellen viselt kétes kimenetelű és költséges hadjáratai alapozták meg, ahol maga is seregei élén vitézkedett.

l fejű kopjája, a Sárkányfullánk azóta is az aszisz uralkodók nélkülözhetetlen hatalmi szimbóluma: e nélkül érvényes koronázás nem képzelhető el. A hírneves uralkodót 110 esztendős korában, utolsó nagy szerelmének

Abbitacé

beteljesülésekor érte a halál.

Az „aszisz aranykor” végét az udvari élet dekadens kellemkedéseibe és okkult divatjaiba

feledkezett del Triatok eltávolítása jelezte. A trónért küzdő ifjabb hercegkapitányi családok, a toraniki dul Jorrigisek és a dul Barragák vetélkedésének hátterében toroni és aszisz boszorkánymesteri rendek, valamint a régi nagy nemzetségek ellentétei álltak. A több évtizedes belháború végére az ország elvesztette a mai Városállamokban fekvő területeinek nagy részét, és mint egységes állam sem állott talpra többé; hadúri zászlaja ismét eltűnt a nyilvánosság elől. Abaszisz területén ekkortól hat tartomány osztozik, noha ezek határai még igen sokszor változtak a következő évszázadokban – általában egymás rovására. Ez idő tájt került a Tengermellék trónjára a bárói rangból fölemelkedett Karnelian-család is.

A nyktalosi eredetű dal Khossis-dinasztia jó néhány bomlott elméjű, üldözési mániás vagy nagyzási hóbortban szenvedő uralkodót adott a királyságnak. Regnálásuk alatt ismét megélénkültek a toroni kapcsolatok, és az udvarba is beférkőztek a tengerentúli császárság zsoldjában álló boszorkánymesteri rendek. A küzdelem azonban mégsem egyértelműen Toron javára dőlt el: a XXIX. században a független Abaszisz pártfogóinak kezében tűnt föl a Lobogó. A robbanással fenyegető helyzetet a zászlóőri testület létrehozásával oldották föl, melynek élén névleg a nagykirály áll ugyan, ám állandó és megbízott helyettese egy boszorkánymesteri klán, a Vérkehely Testvériség vezetője.

109


Azt a tényt, hogy a trónon ma ismét dal Rasisok ülnek, lojális krónikaírók isteni csodának, mások legfeljebb ordas nagy szerencsének tartják. P.sz. 3038-ban királyellenes lázadás bontakozott ki az Onporok bércei között egy bizonyos Rahtir Khallidan nevű kurtanemes vezetésével, aki a felkelés második évében – a Di‘Luan orákulumában kapott jóslatra hivatkozva – már Hiere Otlokir egyenes férfiági leszármazottjának mondotta magát; és amikor ostrom nélkül nyíltak meg előtte Ifin kapui, a nép sem kételkedett többé. A dal Khossisok uralma reggeli ködfátyolként foszlott szét, amikor Khallidan állítólagos ősatyjához hasonlóan az Abbitkardot forgatva győzött le egy – külön e célra előkészített – démont Zyrta kazamatáinak mélyén. Rahtir Khallidan XII. Hiere néven lépett trónra, de mivel ágyékából nem sarjadt fiúgyermek, halálával veje, a lampryssai hercegkapitányságot igazgató IV. Dinas dal Rasis Otlokir jutott hatalomra, aki beiktatása után iszonyú vérfürdőt rendezett a túlélő dal Khossisok és támogatóik között – ám néhai apósa vidéki rokonságáról sem feledkezett meg.

A királyság 3609-ben felmondta a Toronnal kötött concordiákat, de függetlenségének csak addig örülhetett, amíg Észak a XIII. zászlóháborúval volt elfoglalva. 3618-ban a Ragg-foki ütközetben a toroniak megsemmisítették a híres Abbitflottát, és az Otlokirok kénytelenek voltak visszatérni a császárság védőszárnyai alá.

A Ragg-foki ütközetben részt vevő mintegy százötven aszisz hajó nagy részét csak pár hónappal azelőtt alakították át kereskedelmi hajóból hadihajóvá. A flotta kétharmada odaveszett; többségükkel azonban nem a távol-nyugati concitator által vezetett, jóval kisebb létszámú toroni hajóhad ballistái, tűzköpői és naftavetői végeztek, hanem a Ragg-fok körüli alattomos zátonyok, melyeken a toroni magitorok által idézett széllökések és a mágikus köd miatt rengetegen szenvedtek hajótörést. Így pusztult el a hatalmas zászlóshajó is, az Obaszok Dicsősége, melynek fedélzetéről a túlélők szavai szerint az elsőtiszt még el tudta menekíteni a flottapénztárt, benne több ezer arannyal. Hogy mi történt a ládával, senki sem tudja. A csónak kikötött a Ragg-fok körüli kopár szigetek egyikén, majd másnap üresen sodródva találtak rá ötven mérfölddel odébb. Utasai éppolyan megmagyarázhatatlan módon tűntek el, mint a szigetre azóta folyamatosan érkező kincskeresők jó része.


Az aszisz társadalom elkülönülő osztályokra tagozódik, bár ezek között korántsem olyan éles a választóvonal, mint Toronban. Jól megfigyelhető viszont a városi és vidéki lakosság közötti különbség, ami jogok és életmód tekintetében egyaránt megmutatkozik.

A népesség legfelső rétegét alkotó nemesség jórészt az obasz katonaréteg, az egykori hódítók leszármazottaiból áll. Körülbelül kétszázezres tömegéből kiemelkedik az öt hercegkapitányi család és a közvetlen környezetükbe tartozó főnemesség, ahová bő hatvan família sorolható. Ők a legnagyobb – akár országrésznyi – birtokok, többtucatnyi vár és mezőváros urai. Összefoglalóan rangosak néven emlegetik őket, és általában bárói címet viselnek. Nem szükségképpen tartományuk urának hűbéresei: birtokaik származhatnak akár a nagykirály, akár valamely szomszédos hercegkapitány adományából. Hagyományosan két csoportba tömörülnek: a Királyi Liga a nagykirály híveit, míg a Függetlenek Ligája a szembeszegülő hercegkapitányokat és csatlósaikat tömöríti. A két liga híveinek tábora az aktuális erőviszonyok függvényében követhetetlen gyorsasággal változik.

110


Egy hercegkapitányi család kihaltával magán- és hivatali birtokaik a legritkább esetben szállnak vissza a nagykirályra, hiszen ez a hatalmi egyensúly felborulásával járna. Az első ilyen kényes helyzetben hívta a szükség életre az úgynevezett Kisligák rendszerét, amely a hercegkapitányok hűbéreseinek és a tartományok más, fontosabb politikai erőinek szövevénye. A ligák állandó küzdelmet vívnak a kedvezőbb pozíciók megszerzéséért, a földért és a befolyásért; és nincsen olyan eszköz, melyet ne vennének igénybe: kérészéletű szövetségek köttetnek közöttük, mindennaposak a perek, titkos paktumok és árulások, amelyek a fennálló helyzet óvatos átrendezését szolgálják.

Olykor még a legnagyobbakat is érik kellemetlen meglepetések: nem egy és nem két hercegkapitány fejezte be életét a lebrakhi ólombányában, sőt, egyesek szerint VI. Ulkad nagykirályt is itt érte utol a halál, s helyette más uralkodott P.sz. 3370 és 3381 között.

A karakterek egyike hírt kap arról, hogy nagybátyja lábára is rákerült a bánya rabjainak harminchárom hüvelyk hosszú féreglánca; s tudja, azzal pár hétnél tovább senki sem bírja odalenn. Az ítélet szerint összeesküvésbe keveredett a jó rokon. –Ha igaz, hogyan lehetne ennyi idő alatt kegyelmet kieszközölni számára; vagy van-e bármiféle esély a szöktetésre? Esetleg koholt a vád? – de ekkor kinek és miért állhatott érdekében ilyen sorsra juttatni ezt a galambősz hajú, becsületes nemesurat?

Az öt hercegkapitány már-már szuverén uralkodó módjára kormányozza tartományát, és csak a pillanatnyi politikai helyzettől függ, hogy engedelmeskednek-e a nagykirály akaratának. Még külpolitikailag is önállóak, saját concordiákat kötnek Toronnal, és magánháborúkat viselnek a városállamokban csakúgy, mint egymás ellen. Az évszázadok során számtalan kiváltságot szereztek: joguk van pénzt veretni, területeiken ők intézik a királyi adók beszedését, és ellenőrzést gyakorolnak a regáléjövedelmek egy része fölött is. Az igazságszolgáltatást azonban nem tartják teljesen a kezükben, a végső fórum ma is a királyi táblabíróság.

Az obasz törzsekben hajdanán minden harcos egyenrangúnak számított; ez azonban az egységes királyság kialakulása után fokozatosan megszűnt. A legfelsőbb törvényhozó testület ma elvben a Nagy Konzílium, melynek tagjai a nagykirály, a hercegkapitányok, a Baraad-sziget rontásérseke, a vérkelyhesek klánjának feje és a hitvalló egyházak – a gyakorlatban Antoh, Dreina, Tharr és Sogron – legmagasabb rangú helyi képviselői, valamint a szabad királyi városok három követe. Ez a tanács összetétele miatt általában működésképtelen, így a törvényalkotás feladata a nagykirály párthíveiből összeállított szűk testületre, közkeletű nevén az Ötesztendős Tanácsra marad. (Rossz nyelvek szerint e név a tagok szellemi érettségére utal, bár inkább arról lehet szó, hogy a résztvevők öt évnél tovább ritkán élvezik az uralkodó kegyeit.). Az itt elfogadott törvényeket az ifini egyetem magasan képzett jogtudorainak segítségével alkotják meg, így sokkal kimunkáltabbak, mint a hercegkapitányok rendeletei, s ezért gyakran alkalmazzák őket a tartományokban ítélkező bírák is – valamelyest ez is hozzájárul az ország törékeny egységének megőrzéséhez.

Az uralkodó akaratának érvényt szerző államapparátusról csak Ifinben és környékén beszélhetünk; általában itt sem a hűséges hivatalnokok, hanem a több-kevesebb gonddal kiválasztott szabadosok dolga a bányák felügyelete vagy az útvámok behajtása. A széttagolt királyság közigazgatását olyan testületek látják el, amelyekre a nagykirálynak szinte semmi rálátása nincsen; igaz ez a bárói kancelláriáktól az egyházak által biztosított hiteleshelyekig.

Az ország hat tartománya közül rangban az első a fővárost és az Onporokat magában foglaló Ifin, mely a nagykirály közvetlen fennhatósága alá tartozik. Az ő kék-ezüst sávos zászlaja alatt rengeteg falanxharcos és vizitor szolgál, szövetségesei között tudhatja Tharr papjait és Ifin boszorkánymesteri

111


rendjeit. A nagykirály jövedelmeinek túlnyomó része a kereskedelmi vámokból, az abbitkereskedelemből és a szabad királyi városok hatalmas adóbevételeiből származik.

Könyvünk jelenében, P.sz. 3690-ben Abasziszban éppen súlyos politikai válság van kibontakozóban. A dal Rasis-családból való XV. (Kegyelmes) Hiere Otlokir, a hajlott korú, szadista hajlamait joviális álca mögé rejtő uralkodó sokak szerint alkalmatlan magas tisztsége betöltésére, ezért még a Királyi Liga tagjai közül is sokan várják kiskorú fia, Kaspar trónraléptét. Ha atyja – ne adják az istenek – idő előtt halálozna el, úgy régenst kellene kinevezni, ami hosszú évekre véres hatalmi harcok színterévé változtatná az ifini udvart, de talán még magát az országot is.

A délnyugati országrész, a bíbor-fekete zászlós Lampryssa urai a dolamin származású dal Rasisok, akik rokoni kötődésük miatt erős támaszai a koronának. Tartományukban mégsem engedik tevékenykedni a Tharr-hitűeket, jóllehet a fel-felröppenő híresztelések szerint maguk minden színjáték ellenére a Háromfejű elkötelezett hívei.

Az északkeleti Nyktalos hercegkapitányait a viszonylag új keletű Amalli-nemzetség adja, akik mindössze háromszáz éve emelkedtek föl a tartományi bárók sorából. Az Amallik az utóbbi évtizedekben többé-kevésbé a nagykirály pártját fogták, habár hűségük ingatag lábakon áll. A hercegkapitányság lakói elkötelezettek Antoh-hitükben, és Ifinben emlékeznek még azokra az időkre, amikor a család belső válságai idején az óarany sellőcímerrel ékes lobogók gazdái egy csapásra hátat fordítottak a Királyi Ligának.

A Függetlenek Ligájának

vezéralakja a Tengermelléket kormányzó, elkötelezetten pyarronita Calyd Karnelian, aki vérrel és vassal szerezte vissza nevének becsületét, amit atyja a Toronnal kötött concordiákkal kicsiny híján elherdált. A tartomány fontosságát inkább kitűnő fekvésének és vitéz tengerészkatonáinak köszönheti, mintsem területének vagy természeti kincseinek. Zászlaján ezüsthajó úszik smaragd mezőben.

Bár a Tengermellék tartomány magjának számító ég Oren-Palyd Karnelian, a belháborúk elől

enekülő nyktalosi báró csatolta Abasziszhoz a P.sz. XXI. században, a család hosszú évszázadokig nem játszott túl nagy szerepet a belpolitikában. A krónikákban obasz eredetű főnemesekként szerepelnek, akik jóllehet a Tengermellékhez

urai, ám a nagykirály hűbéresei. I. Maberon dul Barraga Otlokir nagykirály 2782-

Szigetbirtokot mm

tartozó kis Szigetbirtok ben úgy

döntött, hogy a királyi hatalom megerősítése céljából ennyi hercegkapitányt megfosztja kormányzói

étől, és helyükre saját hűbéreseit nevezi ki. A Tengermellék új kormányzója Trevir Karnelian lett, akinek –

sikerül megkapaszkodnia a hatalomban az uralkodóház gyors bukása után is.

valamcím

egyetlenként –

A dul Hossadok uralta Toranik a nagy távolságok dacára is a nagykirály biztos támogatójának

számít. A család által birtokolt területek kitűnő harcosokat, fegyvermestereket adtak Abaszisznak, és jó pár más tartományokban szolgáló diplomata-boszorkánymester is a sárga-vörös sávos zászlók alatti pusztákat vallja szülőföldjének.

Az északi Rak Narval az egyetlen olyan tartomány, melyet mind a mai napig az I. Marsidas által kinevezett obasz kapitány leszármazottai kormányoznak. A héjacímeres dul Mordak-ház ilyenformán Abaszisz legelőkelőbb nagyúri családja: rangban és tekintélyben annyival magasabban állnak mindenki másnál, hogy azzal már kérkedni is fölösleges. Hosszú fennmaradásukat közmondásos intrikusi tehetségükön és következetes hintapolitikájukon túl annak köszönhetik, hogy soha nem aspiráltak a koronára – más kapitányi családok ugyanis általában megszerezték maguknak Hiere trónusát, majd onnan haltak ki; a dul Mordakok azonban idejében levonták ebből a megfelelő következtetést.

112


A partoktól harminc mérföldre fekvő Baraad-sziget bízvást tekinthető az ország hetedik tartományának, noha státusza eltér a hercegkapitányságoktól. A kis szigeten élő toroni kolónia vezetői az aszisz aranykor derekán, 2646-ban kötötték csónakjukat Abaszisz hajójához, amikor a kalmár-pátriárkák tanácsának választott feje, Tharr rontásérseke államszerződést írt alá XI. Hiere nagykirállyal. A rontásérsek kényes pozíciót tölt be: egyszerre kell megfelelnie a toroni Tharr-egyháznak, a nagykirály igényeinek és saját híveinek, amit azonban rendszerint sikerrel visz véghez.

Az aszisz kisnemesség nagy számú, ám helyzete nem túl kedvező. A szinte állandóan dúló belviszályok miatt évről évre számos paraszt válik földönfutóvá, a háborúskodó nagyuraknak viszont szükségük van a vándorló zsoldoscsapattá szerveződött fegyveresekre. A nagykirály és a hercegkapitányok sokukat birtokaikon telepítik le, és időről időre kollektív nemességet adományoznak nekik. Mivel ehhez a legritkább esetben járul hűbérbirtok, utódaik szintén a katonai hivatást választják; belőlük állnak a hírneves falanxok és a könnyűlovasság egységei. Adómentességet csak kevesen élveznek közülük; ez Abasziszban címtől független adomány, ami hajdanán a honfoglaló obaszokat illette meg, ma viszont általában a rangosak és bizonyos egyházak kiváltsága.

A parasztság ugyan elvben röghöz kötött, ám mivel ennek ellenőrzése a gyakorlatban lehetetlen, az idők során igen széles közszabad réteg jött létre. A parasztok és a kurtanemesek között számos átmeneti kategória létezik, ilyenek például a hegyi roon és szidif katonafalvak lakói. Bár Abaszisz termékeny földje mindig megadja a napi betevő falatot, háború idején bizony megesik, hogy éhező földművesek kerekednek föl a városok felé, hogy ott leljenek boldogulást.

A rabszolgaság nem tilos, de nem is túl gyakori. A törvény szerint a rabszolga is embernek minősül, bár nem örökölhet, és amúgy nem számít jogképes személynek. Ennél nem sokkal jobb a déli határvidéket lakó orkok, az Árnyékjárók törzsének helyzete; vadonban élő társaikat az emberek dúvadaknak tekintik, és szabályos hajtóvadászatokat indítanak ellenük. A parti városokban, főleg Salkban élő orkok viszont – bár hivatalosan nem látják őket szívesen – mint kalózok és orgazdák a városi alvilág tekintélyes figuráivá váltak. Abaszisz lakóira általánosságban nem jellemzőek a faji előítéletek; egy elf vagy törpe bántatlanul járhat-kelhet országukban.

Egyes városokon belül nagy önállóságot és némi

területi elkülönülést harcoltak ki maguknak különböző betelepült népek, így a gorvikiak, dzsadok és toroniak, akik saját törvényeik szerint élik mindennapi életüket. A beilleszkedés persze korántsem volt problémamentes; a toroniaknak anyaországuk segítségére, a gorvikiaknak Nyktalos hercegkapitányának támogatására, míg a dzsadoknak a rengetegnél is több pénzébe került mind a letelepedés, mind a kiváltságok megszerzése. A kezdetekben ezzel együtt sem számított különösnek Tadzeh egykori urának, a P.sz. XX. századi trónviszályok idején élt Maran dul Trevornak az a szokása, hogy az összes, birtokaira tévedő dzsadot eladta az ork Árnyékjáróknak. A történtek ellenére ma már élnek dzsadok Tadzehben, bőszen üzletelnek az orkokkal, s a közszájon forgó csúfondáros legenda szerint leginkább azt fájlalják, hogy Maran dul Trevor sértésszámba menően alacsony áron adott túl honfitársaikon.

Az aszisz városok, főképp a szabad királyi városok – mert jóval korlátozottabb jogú hercegi városok is léteznek – évezredes történelmük során mindvégig nagy szabadságot élveztek, amit a különféle központosítási kísérletek sikertelenül próbálnak felszámolni. Adójukat egy összegben fizetik, éppúgy bíráskodhatnak és szabadon hozhatnak falaikon belül érvényes rendeleteket, mint maguk a hercegkapitányok. A szabadkikötők magisztrátusának befolyása messze túlnyúlik a város határain, a céhmesterek és hajósgazdák gyakran sok ezer aranyról, flották és államok sorsáról döntenek. Érdekeik képviseletére követeket delegálnak a

113


nagykirályi Konzíliumba, akiknek kiválasztása viszont állandó kötélhúzáshoz vezet az egymással is versengő városok között.

A lakosok java része azonban polgárjoggal sem rendelkező közrendű, aki nem lehet céhtag a kézműves-testületekben és nem juthat kalmárjogokhoz. Változó, hogy hol mihez kötik ezek megadását, de általában komoly összegeket kérnek érte, és feltétel az öt-, tízévi helyben lakás is. A városlakók jó része a zsúfolt, rozoga nyomornegyedekben tengődik, és alkalmi munkákból él; nem csoda, hogy virágzik a csempészet és a bűnözés.

A vidéki birtokosok közül jobbára csak az oligarcháknak, és a nekik közvetlenül alárendelt

hűbéreseknek van arra lehetőségük, hogy a nagyvárosokban érdekeltségekhez jutva bekapcsolódjanak a kereskedelembe vagy a kézműiparba.

Vallás

Abaszisz a vallási sokszínűség hazája: a városok utcáin Antoh-hitű tengerészek kerülgetik Tharr sárgacsuklyás szerzeteseinek körmenetét, Krad kéktaláros papjainak egyetemi előadásain olykor gorviki diákok jegyzetelnek. A meglepően zökkenőmentes együttélés közjogi kereteit az asziszok nagy törvénykönyve, az államalapítástól kezdve folyamatosan bővített Dictameron rögzíti oly módon, hogy három kategóriába osztja az egyházakat. Elismerésük és besorolásuk a nagykirály elidegeníthetetlen joga, ezt a hercegkapitányok saját tartományukon belül legföljebb kiegészíthetik, de ellentétbe nem kerülhetnek vele.

A hitvalló egyházak mint szervezetek nyilvános és zártkörű szertartáshelyeket létesíthetnek, birtokadományokat szerezhetnek és egyházi adót szedhetnek híveiktől. Többségük – mint Tharr, Sogron, Dreina vagy Antoh egyháza – közösségformáló erővel van jelen a mindennapokban. Földbirtokokat és járadékokat, tehetős, adakozó hajlamú hívek sokaságát; egyszóval biztos forrásokat tudhatnak magukénak. Hitvalló, laikus tagjaik a papokhoz hasonlóan nem válhatnak más egyházak tagjaivá.

A fogadalmas egyházak helyzete ettől számos tekintetben eltér. Tagjaik saját személyükben felelnek tetteikért a törvény előtt; szertartásaikon bárki szabadon részt vehet, de tagságuk nem csatlakozhat más egyházakhoz. Ebbe a körbe soroltatott több pyarroni felekezet is, mint Ellana, Darton vagy Gilron egyházai. Közös jellemzőjük, hogy nem gyülekezeteik egészének lelki istápolására törekednek, hanem speciális feladatok megoldására kérik föl őket. Anyagi hátterük kevésbé kiterjedt, mint a hitvalló egyházaké, de erre gyakran nincs is szükségük; jellemzően konkrét szolgálatokért cserébe kapott adományokból tartják fenn magukat.

A harmadik csoportban található tilalmas egyházak semmilyen szertartást nem mutathatnak be Abasziszban; fogadalmas tagjaik halállal, hitvallóik száműzetéssel bűnhődnek. Ez a kör igen szűkös a vallási toleranciájáról nevezetes országban; jelenleg Orwella, Ilho-Mantari és a goblin istenség, Menegle tartozik ide. A fenti kategóriákba be nem sorolt vallási csoportok törvényen kívül állnak, nem élvezik a fogadalmas és hitvalló egyházak jogait, de szankciók sem sújtják őket.

114


Az egyházak jórészt a legfontosabb hívek hozzájárulásaiból tartják fenn magukat, akik gyakran segítik őket vámjogokkal, birtokokkal vagy akár egész jobbágyfalvakkal. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy bevételeik jó része így is a szegények szurtos kezéből hull a perselyekbe, noha senki sem kötelezhető arra, hogy anyagilag támogassa őket.

Az ország történelmében nem számít ritkaságnak, akhoz

vesz részt, de az Otlokir Életkódex feltételezése szerint III. Abhamaik magát Orwellát fogadta patrónusául. Ezt látszik alátámasztani az a tény, hogy az uralkodót P.sz. 3384 őszén egy kiméra, Tharr

nporok bércei között. Ugyanakkor nem zárható ki az sem, hogy a trónt megöröklő III. Beris újította meg egy fantáziadús ötlettel a vadászbalesetnek

tt politikai gyilkosságok aszisz hagyományait.

hogy valamelyik nagykirály titokban tiltott hatalmfohászkodik és sötét szertartásokon

szent állata tépte szét az O

álcázo

Az önállóság a belső törvénykezés jogával is együtt jár, számos egyház – Tharré, példának okáért

– gyakran citálja ítélőszéke elé a megtévelyedett híveket. Ezek munkájába a világi hatóságok szinte sosem ártják bele magukat, amíg tevékenységük nem érint egyházon kívüli személyeket. Állandó fejtörést okoz viszont Uwel vallása, ám fogadalmas státusának következményeként a bosszúangyalokat tetteikért csak mint egyént lehet felelősségre vonni… A közállapotok tükrében kevéssé meglepő, hogy a Bosszú Urának egyháza nagy tiszteletnek örvend: mindig vannak olyan kijátszott és csalódott emberek, akiknek végső mentsvárát jelentik a hegyekben fekvő rendházak.

Az általános hiedelem szerint Abaszisz Antoh és Tharr papjainak csatatere. A helyzet ennél nagyságrendekkel bonyolultabb: bár valóban e két egyház rendelkezik a legtöbb hívővel, befolyásuk és egymáshoz való viszonyuk régióról régióra változik. Néhol kényszerűen együttműködnek, néhol méla utálattal viseltetnek egymás iránt. Időről időre fellobban a vallásháború mesterségesen szított parazsa is, mint történt ez 3672-ben, amikor a Tharr-hitűek ezreinek lemészárlásával végződő keskelloni felkelés hírére Estaresben és Tadzehben legyilkolták a Háromfejű híveit. Ráadásul mindkét egyházra igaz, hogy legfeljebb jogi szempontból egységesek, valójában egymással is ellentétben álló irányzatok és szekták kusza egyvelegéből állnak.

A vallási viszályoktól a világi hatalmak sem tudják magukat távol tartani. A nagykirályok az 1897-es I. concordia óta Tharr hitét vallják, míg a hercegkapitányokról sem ez, sem az ellenkezője nem állítható bizonyosan. Nekik létérdekük, hogy ne derüljön ki a vallási hovatartozásuk, mert az mindenképpen alattvalóik egy részének ellenszegülését, sőt lázadását váltaná ki.

Bár a pontos adatokat gondosan titkolják, állítólag számtalan gyönyörű abbitacél fegyver, drága selymek, tömjéntömbök, ezernyi csengő aranyérme, és egyéb mesés kincsek indultak el idén is a nagykirály raktáraiból a Háromfejű templomai felé – értéküket még a legóvatosabb kalmárurak sem becsülték 50 000 aranydénár alá. A titokban sokfelé suttogott szóbeszéd szerint az ajándékok között egy régi jáspisamulett is rejtezett, mely egy hűtlenné vált nemesúr elkobzott vagyonából került előbb a nagykirály, majd a kígyópapok kezébe. A karaktereknek, amennyiben az amulettet visszaszerzik jelenlegi elbitorlóitól – holmi érzelmi kötődésre hivatkozva – az ékszer valós értékének százszorosát kínálja egy kilétét titokban tartó nemesúr. A feladat persze Tharr ifini egyházának erejét figyelembe véve öngyilkos vállalkozásnak tűnik. – Miért olyan értékes ez a nyakék, és mi végre ez a titkolózás? Mi volt az amulett eredeti gazdájának halálos bűne, és van-e ennek köze az egész ügyhöz?

115


Az Inkvizítorok Szövetsége ugyan időről időre kísérletet tesz arra, hogy megvesse a lábát Abasziszban, de jelenlétét még a tősgyökeres pyarroniták sem fogadják osztatlan örömmel, mivel a Szent Városból küldött, a helyi viszonyokat kevéssé ismerő ügynökök inkább csak nehezítik egyházaik helyzetét a helyi, teológiai és politikai vonatkozásban egyaránt sikamlós terepen.

Darton szakadár paplovagrendjének első képviselői a P.sz.-i 3680-as években érkeztek országba. Azóta számos reményvesztett nemes állt zászlajuk alá, és az utóbbi években igen jó kapcsolatot építettek ki néhány gazdag és befolyásos aszisz nemesúrral is. Ez azonban még a vallási türelméről híres Abasziszban sem elegendő a boldoguláshoz; talán ezért érkezett idén a fővárosba a Halál Urának ynevi prófétája, aki ittléte alatt hosszasan tárgyalt – többek közt – Toranik hercegkapitányának követeivel.

Ranagol hite a partvidéken élő gorviki diaszpórára korlátozódik, akik súlyos összegekkel váltják meg nyugalmukat és viszonylagos szabadságukat. Nem próbálják meg terjeszteni vallásukat, és csak szűk körben hódolnak különös szokásaiknak.

Végezetül nem feledkezhetünk meg egy különös, lappangó kultuszról sem, amely már évezredek óta szívósan tartja hadállásait. A Nak-Radról van szó, melynek tagjai saját bevallásuk szerint Abaszisz egykori őslakóinak egyenes ági leszármazottai; céljuk, hogy megtisztítsák földjüket a betelepülőktől, hogy az ismét jogos tulajdonosaié lehessen. A zavaros tudósítások szerint e megszállottak mindegyike képes egyes állatok, mégpedig a hajdani lupár törzsek totemállatainak alakját magára ölteni.

Kultúra

Az aszisz magaskultúra szorosan kötődik a partvidék városaihoz; ahol a toroni hatások vegyítésével megkapó, helyenként már-már giccsbe hajló művészeti irányzatok alakultak ki. Irodalmuk – páros rímes balladáik, gunyoros epigrammáik és elbeszéléseik – híven jelenítik meg az asziszokra jellemző napfényes életöröm mögött megbújó keserű, önpusztító hajlamokat. A képzőművészek alkotásait a határokon túl is befolyásolja szobrászatuk és festészetük realista, már-már profán ábrázolásmódja. Az építészetet a hatásvadász új-kyr stílus tömegképzésében nyugodtabb, a vízszintességet kihangsúlyozó változata uralja, de nem vetik meg a bőséges és néha kissé harsány díszítéseket, színes csempéket és festett faragványokat sem.

öhrAzn

At

Abaszisz kultúrájának számos zászlóvivője járja Ynev nemesi udvarait és csapszékeit; közéjük tartozik a messze földön híres versfaragó, zenész és nőrontó Bram Boreillo is. Hírnevet egyik ifjonti fővel írt komédiájával, a Két szín dicsőségével szerzett először, bár ő ennek a legkevésbé sem örül: az allegorikus alakokban magukra és őseikre ismerő dul Mordakok miatt ugyanis már hosszú évekkel ezelőtt elhagyni kényszerült hazáját, és sokak szerint még manapság is komoly vérdíjat kínálnak fejéért a hercegkapitányi család végrehajtó-vizitorai…

A zömök termetű, füstösbarna bőrű és göndör hajú asziszok az éghajlatnak megfelelően lengén

ltözködnek: a tehetős hölgyek toroni hatásra redőzött vállpántos ruhákat hordanak, hajukat szabadon agyják vagy széles kalapjukról aláhulló, áttetsző fátylakkal fedik. A polgárok és parasztok asszonyai övid, a hasat valamelyest szabadon hagyó, ujjatlan ingmellet és lábszárközépig érő szoknyát hordanak. férfiak leginkább hosszú, tunikára emlékeztető, csatokkal összefogott inget viselnek térd alatt

áródó, szárán felhasított szűk nadrággal; efölé könnyű köpenyt kanyarítanak, fejüket kalappal óvják a ap hevétől. Általános lábbeli a saru és a szandál.

Talán a ryeki idők hagyatéka, talán a későbbi népmozgások folyománya, de bízvást állíthatjuk: baszisz nyelvi sokszínűsége egyedülálló. Az ország különböző vidékein burjánzó dialektusok

ömkelegében szinte képtelenség kiigazodni; szerencse, hogy az aszisz hivatalos nyelvként – Ifin

116


környékén beszélt formájában – a legkisebb falvak kivételével mindenhová eljutott. A közös nyelv és helyi, rontott válfaja, a tengeri-közös főleg a városokban használatos.

A parti városok lakói hajlamosak bárdolatlan hegyi pásztornak tekinteni mindenkit, aki a belső vidékeken nőtt föl. Némi joggal, mivel néhány kolostortól és városi iskolától eltekintve színvonalas oktatásban csak a nagy kikötővárosokban és különösen Ifinben részesülhet a tanulni vágyó. Az Ifini Egyetem a legnevesebb dél-quironeiai tanintézet, messzi országokból érkezett – főleg polgári származású – diákok találkozóhelye, ahol igen jó nevű tudományos műhelyek működnek. A Krad vallása felé elkötelezett egyetem egyben a pyarronita nemesifjak képzésének központja is.

A nagykirály Hadiakadémiáján ezzel szemben szigorúan a Toron-hű – bár nem feltétlenül aszisz – elit fiai tanulnak, s az oktatók között toroni professzorok és Tharr-papok is gyakran felbukkannak. A tantárgyak az udvari és katonaéletre való felkészítést szolgálják: fegyverforgatás, hadtudományok, etikett, zene és irodalom.

Abasziszban számos boszorkánymesteri iskola működik, és az itt tanult vajákosok – mint az áfiumokra szakosodott Sáfrányhold Mesterei vagy a nekromanciát művelő Zustaraki Kortalanok – Ynev-szerte ismertek. E rendek tevékenységét a pyarroni egyház rossz szemmel nézi ugyan, de semmilyen eszköze nincsen a felszámolásukra. Ugyanez áll a különféle boszorkányszervezetekre is, ám ezek tevékenysége még rejtettebb.

A feljegyzések szerint Abasziszban hajdanán varázslóiskola is működött; igaz, csak rövid ideig. IV. Larad nagykirály (3089-3124) igen bizalmatlan lévén a vérkelyhesek mindenütt jelenlévő boszorkánymesterei iránt, udvari varázslójának egy dorani magisztert tett meg, majd engedélyt adott neki, hogy tudós társaságot hozzon létre „a régi nagyok tudásának ápolására és továbbörökítésére”. A nyilvánvalóan északi kötődésű varázslóiskolának sikerült általános ellenszenvet kivívnia, így alapítója csakhamar bekövetkezett halála után Toron, a Vérkehely Testvériség és a dorani manipulációktól tartó nemesség vállvetve számolta föl.Az iskola mindazonáltal nem szűnt meg: a Parti-Onporban lévő épület egyszerűen eltűnt a völggyel együtt, ahol állt, de időről időre – ha a csillagok állása kedvez az effélének – megjelenik egy-egy éjszakára. Mondják, az örök bolyongásra ítélt mágusok ilyenkor leszállnak a hegyről, hogy varázspárbajt vívjanak a vérkelyhesekkel.

Városok és utak

Abasziszt Ynev egyik legvárosiasabb országaként tartják számon, pedig ez csak féligazság. Valamennyi nagyobb települése a kereskedelmi utak mentén található, és csak a partvidék igazán sűrűn lakott. Quironeia-szerte ismert kikötővárosai – a lampryssai Salk, a nyktalosi Obrat, a Rak Narval tartományban fekvő Estares és Tadzeh – több tízezer embernek nyújtanak otthont. E nagyvárosok mellett még számos, fallal körülvett, több-kevesebb kiváltsággal bíró városka található Abaszisz partvidékén, sőt, a gyakori kalóztámadások és belháborúk miatt a falvak kőházai is erős falat alkotva fordítanak hátat a külvilágnak. Noha a szárazföldi Abaszisztól elkülönül, mégis fontos megemlíteni Baraad szigetét, ahol egyetlen – bár népes és jelentős – város található, Baraantheik húszezres szabadkikötője.

Ifin – Az aszisz főváros félmilliós lakosságával Shulur után Északfölde legnagyobb metropolisza. Lakói nagy büszkeségére korát tekintve az örök riválist is fölülmúlja, hiszen az alapításáról szóló mondák egyenesen a crantai időkből – ha nem korábbról – származnak.

117


Már a crantaiak is egy régebbi település

romjain telepedtek meg, melynek nyomai a mai város alatt itt-ott még felfedezhetők. A kyrek Freiglund tartomány székhelyévé tették Ifint – vagy ahogy akkor nevezték, Anashurt –, aminek emléke máig sem merült feledésbe. Fehér márványból emelt épületeinek vakító ragyogása ötven mérföldről is útba igazította a hajósokat, dombjain az öt isten szentélyei magasodtak. Anashur több szinten épült: ellátását szerteágazó folyosó- és csatornarendszer szolgálta, hogy gondosan kövezett felszíni utcáit sár vagy szemét be ne mocskolja. Ám Kyriát a démonimádó Ryek követte; sötét praktikáinak letéteményesei a császárság bukása után még évszázadokig sanyargatták a város népét, mely e korban igen megfogyatkozott. A mai Ifin csak a P.sz. V. században indult ismét növekedésnek, de még (Hódító) Hiere Otlokir korában is csak a partvidék gazdag, ám kicsiny kalmárvárosainak egyikeként emlegették.

Ifin kiváló fekvésének köszönheti, hogy királyi székhellyé válva rohamos fejlődésnek indulhatott.

Mély, de jól védhető bejáratú kikötőöblét sziklás dombok veszik körül, melyek útját állják a szeleknek; a város mögött a Parti-Onpor teraszos szőlőskertekkel ékes, helyenként kopáran fehérlő nyúlványai tornyosulnak. Ifintől nyugatra azonban bőven termő lapály kíséri a tengerpartot, melyet a kis Khallinde folyó öntöz vizével. A nyáron hajózhatatlanul sekély Khallinde Ifin falai alatt ömlik a tengerbe; mellékága a kikötőöböllel is összeköttetésben áll egy, még a crantai időkből származó nyitott csatorna révén.

Mondják, kis halászfalu bújt meg az öböl partján, a hegyek alján. Itt élt Enaara, a déli part legszebb leánya, aki Torukkal, egy helybeli halásszal járt jegyben. Történt egyszer, hogy arra vadászott Cranta egyik kevély fejedelme, aki szemet vetett a leányra. Torukot tömlöcébe záratta, és hajszát indított Enaara után, aki a közeli hegyre menekült. A kopók egy kőperemre szorították a leányt, de megérinteni nem merték, visszahőköltek sugárzó szépségétől. Uruk utána kapott, ám ekkor megrázkódott a hegy, és leszakadt alatta a sziklahíd, míg a gyönyörű hajadon sértetlenül állt a magányos sziklaszálon, melyet azóta is Enaara tornyának neveznek. A fejedelem utóda belátta, hogy az istenek akarata volt ez, így bőkezűen megjutalmazta az ifjú párt: birtokukba adta az öböl menti földeket, hogy várost építsenek rajta a birodalom dicsőségére.

vTCsdcv

k

A város számtalan nevet viselt a Hetedkor kezdetén; egyes különösképpen háborodott despoták uralma alatt egy időben akár többet is. A hódító Hiere eredetileg „Az obaszok vára, melyet Otlokir hódított meg a nyári hadjárat végén” nevet adta neki, ami a köznyelvben először a mondatvégi pár szóra rövidült le – „gesz gatoni fin” –, míg végül az idők folyamán Ifinné kopott.

A kikötő és a folyótorkolat között emelkedő, háromszáz láb magas Várhegy csúcsát a nagykirály

árpalotájának sokszor átépített, bazaltfekete tömbje uralja. Innen szökik a magasba az ágas-bogas űtorony, a rettegett börtön, melynek falai között démonok járnak, eltévelyedett lelkek kísértenek. súcsáról letekintve feltárul a város látképe, s benne hat másik időrágta, sötétlő torony: hajdan

zerafisták tanyái, ma boszorkánymesterek rendházául szolgálnak egy kivételével, mely a szakadár artonitáknak ad otthont. A hegy meredek lejtőin a palotanegyed fényűző nemesi rezidenciáinak vörös seréptetői villannak elő a kertek zöldjéből. A városrészt körítő fehér kőfalnak már régóta nincsen édelmi szerepe, mindössze az illetéktelenek és nincstelenek távoltartására szolgál.

Az öbölt félkaréjban övező kerületek a régmúlt idők tíz láb vastag törmelékére épültek. Piaci ofák kárálásától, kereskedők alkudozásától hangos, élettől vibráló városrészek, melyek forgatagában

118


nem egy kalandor tűnt már el örökre. Girbegurba utcáik fölött hol díszes, hol roskatag kő- és téglaházak támaszkodnak egymásnak; három mérföld hosszú rakodópartjukat halpiacok, raktárházak, állóhajók, matrózkocsmák, örömtanyák, elhanyagolt és pompázatos szentélyek sora kíséri. Egy kis félszigetre épült Antoh ragyogó kék mázas kerámiával díszített nagytemploma – az északi főpap rezidenciája –, melyet örök ködfátyolba burkolódzó kertek vesznek körül. Alig fertályórányi járásra a Gabonatőzsde alkuszai fohászkodnak Dreinához, akinek szentélyegyüttesét szinte elborítják a fogadalmi szobrok és emléktáblák.

A kikötő bejáratát kétfelől erődök őrzik, boltozatos termeikben mágikus gépezetek mozgatják az öböl nehéz abbitacél záróláncát, melynek roppant, kovácsolt láncszemei egy hajdanán Ifinbe költözött törpeklán mestereinek tudását dicsérik. A hosszú hullámtörő végén álló keleti erőd legmagasabb bástyáján világítótorony örökégő varázstüze izzik.

Ifin nemcsak menedéket kínál a Quiron-tenger hajóinak, hanem gyógyulást is: a várheggyel átellenes Temető-domb lábánál hajóácsok és vitorlavarrók műhelyei, szárazdokkok és fatelepek csoportosulnak, tűzbiztos távolságra a város sűrűn lakott negyedeitől. Itt, egy part menti szigeten helyezkedik el a nagykirály flottatámaszpontja, mely hatalmas hajógyár és fegyverraktár is egyben.

A tengertől távolabb kézművesek és kétkezi munkások csendesebb kerületei húzódnak egészen Marsidas Sáncáig, a vizesárokkal övezett kettős városfalgyűrűig. Ifin régen kitört már a majd kétezer éves erődítmények szorításából, de a falak előtt csak szegényes viskók, temetők, kohók, tímárműhelyek és mészárszékek gyűrűje húzódott egész a közelmúltig, mikor is VII. Abalon nagykirály egy második városfal kiépítése mellett döntött, mely a közeli dombok némelyikét is a városhoz kapcsolja. Manapság mind több belsővárosi épít itt új, takaros házat, habár a fal befejezése már vagy negyedszázada húzódik.

Az ország ritkábban lakott belső

tartományaiban bár sok apróbb-nagyobb falu található, mezővárossá csak a helyi kereskedelem és a nemesi birtokok központjai váltak. Ezeket csak nagy néha keríti komoly sánc, és nagyobb kényelemre is hiába számítana rajtuk áthaladva az utazó. A déli határvidék várai és őrposztjai körül az utóbbi időben telepes falvak ritkás hálózata jött létre.

Abaszisz legfontosabb és talán legősibb kereskedelmi útvonala, az Erionból érkező Vörös Út Doria hercegség felől lép az országba, és végighalad a part mentén egészen Ifinig. Ismert egy rövidebb, de kényelmetlenebb kerülő szakasza is, amely Salktól az Akalis völgyén és az Onpor-medencén át halad, majd a hegyeken átkelve Estaresnél éri el a parti utat. A dzsad vidékekről jövő Fahéjút nyugati ága Mirian felől jut el Ifinig, kisebb leágazásokkal a parti kikötővárosok felé. A belső, kalmárok által ritkán érintett területeken elhanyagoltak a csapások, és ritkán törődnek a hidak karbantartásával. Egyébként az aszisz utak jobbára ma is az egykori kyr útrendszer nyomvonalát követik, sőt, néhol még

Négyszáz éve XIII. Hiere toroni származású felesége ösztönzésére új királyi főváros építését kezdte meg az Ifintől nyugatra fekvő Arrizunban. Tervezésénél a legkiválóbb építész-varázslók működtek közre, hogy a látszólag szeszélyes alaprajzú város az univerzum harmóniáját jelenítse meg a földön is. Nem fukarkodtak a fényűző építőanyagokkal és a ritka növények betelepítésével: az illatos kertekkel övezett, varázsfényekkel megvilágított márványcsarnokok szinte lebegni látszottak a mesterséges tavak vizén.

Alig tíz év elteltével birtokba vették az első épületeket, az udvar átköltözött Ifinből. Ám a pénzforrások hirtelen elapadtak, az építkezés abbamaradt – a düledező romok ma is láthatók az estaresi országútról. (Némelyek szerint viszont a nagykirály szándékosan hagyta ott Arrizunt, mert rájött: a terv a toroniak ravaszul kitervelt csapdája,hogy őt aranyketrecbe ültessék, ahol a finom mágikus ráhatásoknak köszönhetően majd az ő elvárásaik szerint fog kormányozni.)

119


kifejezetten annak eredeti szakaszain bandukolhat az utazó. Jelentős még a Zarde és az újonnan épített Tannende-csatorna, amelyek az ország déli részével

teremtenek kapcsolatot. Nem ritkák a szárazföld belsejébe tartó hajókaravánok, ahol ökrök vagy rabok vonszolják árral szemben a bárkákat.

Gazdaság

Abaszisz kereskedelmi szempontból rendkívül kedvező helyzetet mondhat magáénak, hiszen az Észak- és Dél-Ynev közötti kereskedelmi útvonalak többsége áthalad területén. Ez a tény alapvetően meghatározza a gazdasági életet. Sok tekintetben a királyság nem is törekszik önellátásra – mert egyszerűen nem érné meg –, ez viszont háború idején ellátási zavarokhoz és az árak szeszélyes ingadozásához vezet. Másfelől a politikai széttagoltság, az állandó intrikákés a mindent átszövő korrupció eredményeként az ország messze nem olyan jómódú, mint kiváló adottságai révén lehetne. A birtokosok sok helyen szűklátókörűségből gátolják a kézműipar fejlődését, és a csapnivaló közbiztonság sem kedvez a gazdaságnak.

A királyság igen gazdag

bányakincsekben. Egyedül itt fordul elő abbitérc, amelyet már ötvözött formában, félkész abbitacélként szállítanak Ynev minden tájára. Az Onporok déli lejtőin található bányákat egynapi járóföldnél jobban tilos megközelíteni, a területet a nagykirály vizitorai és a hírhedt csendes ebek falkái őrzik. A Salastos-hegység déli lejtőin dús arany- és réztelérek találhatók a toraniki Daqlamar városa mellett és a hegység északi oldalán egyaránt. Már Lampryssa területén éktelenkedik a királyság leghírhedtebb büntetőtelepe, a lebrakhi ólombánya, ahová a legsúlyosabb bűnökért elítélt fegyencek – továbbá a nemkívánatos politikai ellenfelek – kerülnek, akik számára még a gályarabság is megváltás lenne. Rak Narval tartományban, az Onpor-hegység északi oldalán vasat bányásznak, és a hegyekből lefutó folyók aranyban gazdagok. Itt jó minőségű gránitot is fejtenek, amely országszerte kedvelt építőkő.

Yneven csak az Onporok déli lábainál fordul elő abbitérc, amely Abaszisz legnagyobb kincse. A bányák pontos helyét és az abbitra vonatkozó tudás minden formáját igyekszik titokban tartani a nagykirály. A feljegyzések szerint a tiszta abbit szürkésfehér, selymes fényű fém; jóval könnyebb a vasnál, de önmagában rideg és rosszul alakítható. A közhiedelemmel ellentétben a vassal csak ezüst hozzáadásával, és akkor is nagyon rosszul ötvözhető. Az aszisz kovácsok titka, hogyan képesek mégis abbitacélt előállítani. Az abbitacél kereskedelmét a nagykirály által megbízott négy kereskedőház tartja kézben, bár állítólag a toroni Kobráknak is komoly érdekeltségük fekszik benne. Abbitacélt csempészni szigorúan tilos, a tilalom megszegői halálbüntetéssel és – ha aszisz alattvalók – vagyonelkobzással bűnhődnek. Az újraolvasztásra váró acélöntecseket

ételüktől függő jelzésekkel látják el, ezek alapján egy esterkovács is látja, milyen felhasználási területre

as a tömb. Az ezüstös fényű abbitacél minden formája rozsdaálló, acélnál könnyebb és szinte törhetetlen.

Kardkovácsolásra ideális, bár a különböző jelzésű acélok szívóssága és rugalmassága változó. Egy ötfontos tömb ára (ez a legkisebb, amelyet kivitelre készítenek) Abasziszban 50-60

ár 75-80, az Északi Szövetség országaiban pedig 100-120 arany is lehet békeidőben. Dél-Ynevre jóval kevesebb kerül belőle. Erionban 80-90 aranyat adnak egy tömbért, Pyarronban valamivel többet. Gorvikban és Shadonban szinte megfizethetetlen, és nyers tömbök formájában ritkán is jut el oda.

összetkülhoni malkalmtökéletesen

arany. Toronban m

120


Lampryssában gazdag ezüstteléreket tárnak föl. A szomszédos Doria veszélyben látjaezüstmonopóliumát, így ügynökei mindent megtesznek, hogy az érc puszta léte is titokban maradjon, és a nagykirály kovácsai továbbra is az ő ezüstjüket dolgozzák föl. – Nem lehetséges, hogy az évszázadok óta érkező doriai szállítmányok egy nagyszabású mögöttes terv részei? Esetleg Toron igyekszik ily módon is növelni Abaszisz függőségét, és a kincstárát megcsapolni? Netán az újonnan feltárt lampryssai ezüsttelérek nem is azok, amiknek látszanak?

Abasziszban nem bányásznak ezüstöt, a Sellah-hegység bányái már évszázadokkal ezelőtt kimerültek. Hírek szerint az elhagyott tárnákban koboldok és más földmélyi fajzatok ütöttek tanyát. Mivel az ezüst az abbitacél-készítés nélkülözhetetlen ötvöző anyaga, a nemesfémet a délnyugatra elterülő Doria hercegség bányáiból szállítják a nagykirály kohóiba. Bár kősótelepekkel az asziszok nem rendelkeznek, a tengerparton, főleg Salk és Eatira környékén foglalkoznak sólepárlással, amely elegendő az ország ellátására.

A hegyvidékek fáját széles körben hasznosítják: helyben házépítésre, a folyókon leúsztatva pedig hajóépítésre. Minden nagyobb folyón lehet találkozni tutajosokkal – értelemszerűen főleg tavasszal, amikor még bővízűek a folyók –, akik a fát eladva béresként dolgoznak egész nyáron, hogy ősszel térjenek vissza otthonaikba. A partvidék erdeit már régen letarolták, ezért mind nagyobb távolságból kell hozni a jó minőségű szálfát, ami törvényszerűen az árak fokozatos emelkedésével jár együtt, főleg, hogy a helyiek tüzelőként is fát használnak. Ma már nagykirályi rendeletek védik az erdőket, de ezeket a királyi birtokokon kívül senki nem tartja be.

A mezőgazdaság termelése bőven elég az ország ellátására – Abasziszban emberemlékezet óta nem sújtott éhínség, hiszen ha más nem, némi olívaolajba mártott kenyér mindig kerül az asztalra. A partvidéken szőlőt, mandulát, fügét és olajfát termesztenek. Az aszisz borok, főleg az édes, nehéz csemegeborok igen kedveltek Toronban és a Szövetségben egyaránt. A sziklás hegyek közt szántóföld kevés található, és az is igen gyenge minőségű. Ezen a vidéken főleg juhot, kecskét és szamarat tartanak, valamint – igásállatnak – mokány hegyi lovacskákat.

Az Onporok hegyei közt szinte csak szénégetők és havasi pásztorok élnek, akik évente egy-két alkalommal, vásár idején hajtják le félvad marhacsordáikat a völgyekbe. Lampryssa legfontosabb terméke a parafa, a paratölgy lehántott kérge. A déligyümölcsök mellett – amelyek főleg aszalva kerülnek ki az országból – megterem itt a Dél-Ynevről behozott cukornád, de sokkal gyengébb termést ad, mint a trópusi vidékeken. Nevezetes a helyben párolt narancspálinka, az oragrana is.

A Nyktalosi-alföld mocsaras síkságán nemigen boldogul semmilyen igavonó, a bivalyt kivéve. E lassúeszű állatok ridegen tartott csordái alkalomadtán veszélyessé is válhatnak az utazókra. A szárazabb területeken évente kétszer hoz termést a búza, a zab és a gyapot, mely utóbbi termény egyébként Abaszisz egyik legfontosabb exportcikke. Szintén dúsan terem a kender, melyet részben rostjáért, egyes fajtáit pedig bódító hatásukért termesztenek. Mindennapos látvány, ahogy a derék asziszok dohánnyal keverve vagy tisztán szívják, és persze kivitelre is jut belőle. A hatalmas kiterjedésű, áthatolhatatlan mocsarakban növő vörösnád kitermelése egész falvaknak szolgál megélhetési forrásul; édes beléből csemegét, leveléből gyékényfonatot, kötelet készítenek, szárát tüzelő- és építőanyagként hasznosítják, sőt még csónaképítésre is használják a lápi emberek.

A tengerparti Obrat nevezetes az itt készült jóféle papírról, amely belföldön és a Városállamokban mostanra kiszorította az állati bőrből készült pergament. Eatira pedig a gyöngyhalászat központja.

121


Toranik az ország legnagyobb búza-, dohány- és gyapottermő vidéke. A ritkán lakott tartomány déli peremvidéke megműveletlen; itt hatalmas, ridegen tartott marhacsordák legelnek. A gulyákat Soraidába, a tartományi székvárosba hajtják, ahol cserzővargák és szűcsök ezrei dolgoznak. Közszájon forgó történetek szerint a toranikiak húst hússal esznek, és való igaz, hogy arrafelé tengerparti mértékkel mérve hihetetlenül olcsón jól lehet lakni. A déli hercegkapitányság fő terménye mégis a búza, amely nélkül a messzi Toron aligha tudná megoldani hatalmasra duzzadt lakosságának ellátását.

Abaszisz kézműipara nem mondható túl fejlettnek. Egyfelől a mezőgazdaság is viszonylag biztos

megélhetést kínál, másrészt a virágzó külkereskedelem komoly konkurenciát támaszt a helyi mesterembereknek. A kézműves céhek helyzete sem olyan biztos, mint az Északi Szövetség államaiban, és ritkán képesek annyira hatékony fellépésre érdekeik védelmében. Ezek ellenére virágzik néhány iparág, ami kivitelre is termel.

Messze földön híresek a hajóácsok, akik jó tölgy- és szilfából építik bárkáikat, egyesítve a kecses, hosszvitorlázatú hajók délről származó örökségét a masszív, tengerálló bárkákat építő erv mesterek újabb keletű ismereteivel. Nem meglepő, hogy ebben a gorviki diaszpóra tagjai járnak az élen. Úgy tudni, a ma már szinte egyeduralkodó kerekes kormányt is Abasziszban találták föl – újra, mert a kyrek már használták. A legnagyobb műhelyek a szabad királyi városokban működnek.

Hasonlóan virágzik a bútoripar és a fafaragás, amihez délről hozatott nemesfát használnak föl. Igen keresettek az aszisz ácsok, kőfaragók és kovácsok is, akiknek legrangosabbjai Ifinben, a királyi arzenál számára készítenek abbitacél fegyvereket és vérteket, mások a dél-quironeiai országokban öregbítik mesterségük hírnevét. Méltán nevezetes továbbá a tarini renegát törpék Ifinben letelepült fémműves-klánja.

Abaszisz hírét dörzsölt és kalandorhajlamú kalmárai vitték el a kontinens legtávolabbi zugaiba is. A mondás szerint, ahol nincs legalább egy aszisz meg egy dzsad, ott nincs is semmi, amin érdemes volna megalkudni. Mesék, tréfák és gúnyversek keringenek róluk – túlzás lenne azt állítani, hogy mindenhol közkedvelt figurák. Az aszisz kereskedőket királyi pátensek tucatjai védik, és a tekintélyes kereskedőházak nem haboznak érvényt szerezni ezeknek. Legjelentősebb csoportosulásuk a tengeri kereskedőket tömörítő Sárkányliga. Számos hajó és kereskedelmi lerakat tartozik hozzájuk a Quiron-tenger nagy kikötőiben, és ők ellenőrzik a folyami hajózást is. A hercegkapitányok és városi tanácsok komoly összegeket kérnek a kereskedelmi és polgárjogokért, de ez sem tartja vissza a kalmárokat. A korona bevételeinek nagy hányada a kereskedelem megadóztatásából származik, de cserébe nem keveset költenek a fontosabb utak fönntartására.

Abaszisz kikötőiben cserél gazdát Dél- és Észak-Ynev legtöbb árucikke. Hiába a súlyos vámok, ezek a városok mágnesként vonzzák a kereskedőket, bankárokat és pénztelen kalandorokat egyaránt. Mesebeli vagyonok halmozódnak föl a patríciusok kezén, amelyek aztán ködként foszlanak szét, ha egy váratlan csapás zúdul a nyakukba. Baraad szigetének kyr-toroni kalmárpátriárkái az Abaszisszal való unió óta még fontosabb pozícióba kerültek, főleg a Toron felé irányuló kereskedelemben. Egyként jó kapcsolatot tartanak fönn a toroni Magános Házakkal és a Sinemosi Ligával is, de állítólag a kalózkodást sem vetik meg.

Abaszisz kivételezett helyzetét annak köszönheti, hogy mind az Erion felől jövő Vörös Út – amelyen a Délvidékről fa, nádcukor, rákija (méregerős pálinkaféle), fűszerek és drágakövek érkeznek –, mind a Sheralt kelet felől megkerülő Fahéjút – melyen többek közt fűszereket, indigót, shiqut-teát, tuyanafügét, valamint luxuscikkeket szállítanak a karavánok – itt éri el a Quiron-tengert. Bár a Fahéjút mellékágai éltetik a Városállamok kikötőit is, azért a haszon túlnyomó részét Abaszisz fölözi le. Dél felé abbitacélt, gyapjút és bort visznek ki az országból.

122


A tengeri kereskedelemben legfontosabb üzletfelük Toron, ahol jó árat adnak az aszisz gyapotért, búzáért, borért és abbitacélért, de a császárságba kerül a nádcukor és fűszerek java része is. Cserébe a nagykirály kereskedői üveget, használati tárgyakat és kézműipari termékeket vásárolnak, ugyanis a legtöbb jómódú aszisz meg van róla győződve, hogy az igazi kifinomultság és luxus szülőhazája Toron.

elbánhogydíjakhelybdolgohogyhelyb

kikreés kkerestesszszekébivalsedulhason

Aszinte szállítánépsűr

AelméleeszközIlyenkokisebbmódos

Tudn

Asokat kmegkéahogy

Aegyene

Kivonatok az Első Concordia szövegéből (...) „XIX. Minthogy nem való, hogy leghűbb alattvalóink méltatlan elbírálásban, jogtalan ásban és igaztalan hatalmaskodásban részeltessenek Birodalmunk vidékein, akképp nem való, a Birodalmunk zászlaja alatt hajózó sedularokat Freiglund tartományban olyan adókkal, kal, illetékekkel és járulékokkal sújtják és sanyargatják, mellyel másokat, így különösképp a élieket nem sújtanak és sanyargatnak. Ezért feladatul szabjuk ki számodra, hogy az ilyen kat még az idén megszüntesd, és a néked rendelt területeken mindenütt gondoskodj arról,

kereskedelem művelése kapcsán sedularjainknál senki több jogot ne kaphasson, légyen akár éli, akár idegen földről származó. (...) XXIII. Minthogy az országok népeinek életéről és boldogulásáról azok tiszte gondoskodni,

ezt az istenek bízták, s kik így nem hagyatkozhatnak kapzsi kereskedőkre, mohó alkuszokra őszívű spekulánsokra, úgy látjuk jónak, hogy magunk intézkedünk mindazon dolgoknak kedelméről, miket – fontosságuk okán – másra bízni nem volna tanácsos. Így kötelességeddé ük annak véghezvitelét, hogy eljuttass Toron tartományba minden évben ötszázezer és egy rderéknyi búzát, kukoricát, árpát és más gabonát, ezen túl marha, kecske, juh, disznó vagy y húsából tízezer és egy mázsát. Mindezekért cserébe Toron tartomány áruit vihetik vissza arjaid népednek, így különösen mindenféle festett és festetlen szöveteket, szerszámokat és lókat.”

mezőgazdasági cikkek belkereskedelme ugyancsak virágzik, mert az országban megterem minden, amire szükség lehet, és a partvidék jól kiépített útjain nem ütközik nehézségbe a s sem. A belső vidékek azonban gyakran önellátásra vannak utalva, mivel az ilyen alacsony űségű területeken elhanyagoltak az utak. leggyakrabban használt fizetőeszköz az uralkodó által veretett abasziszi dénár, mely

tben 6,5 lat aranyat tartalmaz. Az Otlokirok azonban gyakran folyamodnak a pénzrontás éhez, ha kevesellik a befolyt adót, vagy a kelleténél több pénzt emésztett föl az udvartartás. r megnő az ázsiója a tiszta aranynak. A zűrzavart tetézi, hogy a hercegkapitányok és számos

hatalmú nemesúr is rendelkezik pénzverési joggal, akik természetesen szintén kedvük szerint ítanak az érmék összetételén.

ivalók

basziszban viszonylag olcsó az élelem, a mindennapi élet – fűtésre, ruházkodásra nem kell ölteni. A zsúfolt városokban viszont nem könnyű kényelmes szálláshoz jutni, és ha igen, annak rik az árát. Egyértelmű, hogy abbitacél fegyverzetet a királyságban érdemes kovácsoltatni, mint az sem jár rosszul, aki jó borra és szórakozásra vágyik. z ország egészére érvényes, hogy a közbiztonság kimondottan rossz, a nagyvárosokban

sen pocsék. A törvények igen szigorúak – elvben, mert a hatóságoknak igen kevéssé sikerül

123


betartatni azokat. Legrosszabb esetben jó kapcsolatokkal és kellő mennyiségű kenőpénzzel bármikor kivághatja magát a balszerencsés utazó.

Az Északi Városállamok


Az e néven ismert régió valójában többtucatnyi többé-kevésbé önálló királyság, hercegség,

városnyi köztársaság és különféle vazallus területek szövevénye, ahol a tekervényes politikai viszonyok között még a helybeliek sem mindig igazodnak el, hát még a messziről érkezett utazók. A helyi érdekellentétek, valamint az etnikai és vallási különbségek a történelem folyamán mindig megakadályozták egy egységes birodalom kialakulását a területen.

A különböző uralkodók méltóságnevei és az országnevek általában hajdani, nagyobb államok tartományainak emlékét őrzik. Persze az sem ritkaság, hogy puszta nagyzolásból választanak valami szépen csengő titulust, mint főkormányzó vagy régensmester.

A folyton változó határok és befolyási övezetek között egyvalami állandó: és ez a virágzó kereskedelem. Azok a városállamok, apró birodalmak, nevenincs fejedelemségek és uradalmak, amelyek nem részesülnek áldásaiból, megmaradtak jelentéktelen, provinciális zugoknak. Nem meglepő, hogy az összes jómódú ország szinte kivétel nélkül a partvidéken fekszik, míg a szárazföld belseje felé egyre vadabbá, civilizálatlanabbá válik a táj. A Fahéjút létrejötte óta ömlik a partvidékre a kincses Dél megannyi áruja: bors és szegfűszeg, fekete ébenfa, dzsad gyapjúszőnyeg, kasmírkendők, shiqut-tea, illatosított dohány… A másik irányban habkönnyű tiadlani selyem, toroni üvegáru és abbitacél tömbök zötykölődnek az öszvérek hátán.

A Fahéjút nem kiépített út, inkább karavánszerájok, itatóhelyek és vásárvárosok egymásutánja több ezer mérföldön át, akár heti járóföldre egymástól. A Mélysivatag szélén vág át a Taba el-Ibarán, átkel a Sheral keleti végének csontszáraz, kopott lankáin, míg eléri Damak szabad városát, amely egyben fontos tengeri kikötő, kapu a gorviki vizek és a Gályák tengere felé. Az út itt két főágra szakad: a nyugati a Nassur folyó kiaszott partjai mentén jut el az északi államok előőrséig, Kellomig, majd több fejedelemségen áthaladva Abasziszban ér véget. A keleti ág Alessist elhagyva a kopár, szikes Kwyn’Lior-alföldön kígyózik a kevély Rowon és végül Narvan kikötője felé.

Mára dzsad kolóniák jöttek létre az út mentén elterülő városok mindegyikében, de délre szakadt ervek is szép számmal élnek falaik között. A kikötőkben gyakran hallani toroni szót a tengeri-közös, a Quironeia kalmárnyelve mellett, és sokan hódolnak a Háromfejű Úrnak is. Természetesen a pyarronita vallás messze a legelterjedtebb, legalábbis a III. évezred győzedelmes vallásháborúi óta.

Az egyes országok kultúrája különös kaleidoszkópja az itt ható erőknek, ami mindenhol más színeket villant föl szemünk előtt. A tarka kavalkádot a teljesség igénye nélkül szemügyre véve a Sheraltól a Sinemos-tenger vizeiig, a következő kép tárul elénk:

A Kwyn’lior-alföld

A kereskedelmi utaktól és a partvidék szervezett államaitól távol eső, a Sheral lábáig húzódó hatalmas síkság központi része félsivatagos táj tövises bokrokkal, itatóhelytől itatóhelyig vándorló állatcsordákkal, ahol a hírhedt szárazvihar, a ghaddo az úr, melynek porfellegei gyakran borítanak vörös leplet Abaszisz déli tartományaira.

124


Az északi és déli peremvidékeken a Quiron-tenger felől érkező téli esőknek, illetve a Sheralból lefutó folyóknak köszönhetően dúsabb a növényzet; hatalmas, göcsörtös fák emelik lombkoronájukat a lábnyi magas fűvel borított lapály fölé, amelyen itt-ott ritkás ligetek zöldellnek. Az állatvilág lenyűgözően gazdag és változatos: oroszlánok és leopárdok kerülgetik a kérődzők tízezres csordáit, az égen keselyűk köröznek. A lapos vidéken kanyargó vizeket miazmás gőzöket párálló mocsarak kísérik.

A síkság monotonitását csak nyugaton törik meg szeszélyes alakú sziklahalmazok, az Ediomadtól

délnyugatra fekvő Hammuni-magasföld előhírnökei. A száz színben játszó homokkő üregeiben fészkelő rúkhmadarak és más, boldogabb tájakon kihaltnak vélt bestiák gondoskodnak arról, hogy ember minél ritkábban forduljon meg errefelé. A zegzugos völgyek tagolta táj délnyugat felé a Tinolok méregzöld dzsungel födte láncába olvad.

Habár ezen a vidéken már az

Ötödkor hajnalán fejlett emberi kultúrák virágoztak, a Sheral északi lejtőin fekvő Hantar és Oole’mayo létéről csak málladozó romok és kyr hadijelentések regélnek; mostanra Kyria pusztai védvonalából, az ymcharrból sem maradt több bozóttal lepett sáncoknál. Ryek volt az utolsó állam, amely több-kevesebb sikerrel próbálta sarka alá tiporni az itt élő népeket – aminek következtében a régió szinte teljesen elnéptelenedett. Azóta egyetlen uralkodóban sem volt meg a kellő elszántság ahhoz, hogy elfoglalja a szavannai törzsszövetségek lakta, nyersanyagokban szegény területet, noha egy ilyen hadjárat látszólag csekély ellenállásba ütközne.

A síkságot uraló bestiákkal a dzsad arénák vadjainak befogására szakosodott kereskedők ismertették meg a civilizált országok lakóit. Főleg Damak és Alessis irányából indulnak a pusztába a rácsos kocsik sorával vonuló karavánok. Bár a halálozási arány magas, az üzlet nagy haszonnal kecsegtet; egy-egy erőtől duzzadó példányért akár 20–30 aranyat is fizetnek az arénatulajdonosok.

ltk

gv

A térség névadójának, Darmein Kwyn’Lior híres ötödkori hadvezér-stratégának nevéhez fűződnek a II. expedíciós hadjárat (kb. P.e. 14 800–14 770) sikerei, Hantar városának visszafoglalása, és M'zium templomerődjeinek lerombolása. Elsőként ő alkalmazott harci elefántokat és dzsungelharcra kiképzett könnyűfegyverzetű egységeket a kyr hadseregben. Végzete is e földön érte utol: mérgezett lövedék sebezte meg Kizimwar királyi városának ostromakor. Testét utolsó győzelme helyszínén, a Sheral lábainál elterülő dzsungelvárosban helyezték örök nyugalomra. Az eltelt évezredek alatt feledésbe merült, hogy merre is találhatók ezek a romvárosok, de a Hetedkor kalandorai azóta is nyughatatlan szenvedéllyel kutatnak utánuk. Közülük ugyanis számosan szeretnék megszerezni Kwyn’Lior legendás csatavértjét, Todsallar fegyverkovácsainak óezüst remekművét – ám azok, akik az Elátkozott Vidéken átvergődve rábukkannak Kizimwar romjaira, kincsek helyett csak borzalmas emlékekkel térnek vissza.

A Kwyn’Lior-alföldet az asziszokhoz hasonlóan zömök testalkatú, barna bőrű pásztornépek

akják, ezek közül a legnagyobbak a ksim’wa, sehwana és batad törzsek. A civilizált világban keveset udnak róluk; a partvidék lakói az Abaszisz határvidékét megjárt utazók beszámolóiból és a Fahéjút almárainak rémtörténeteiből szerezték ismereteiket.

Ahol a helyi adottságok engedik, marhacsordákat terelgetve vonulnak legelőről legelőre, s a ulyákat apró, szívós lovak hátán kísérik. Talán különös étrendjüknek – mely marhahús mellett tejjel és admézzel kevert vérből áll – köszönhetően feltűnően egészségesek, izmosak és hosszú életűek.

125


Kelevézzel és bőrpajzsokkal küzdenek, de közelharcban csak csiszolt kőből készült szekercéikre hagyatkozhatnak. Ennek oka az, hogy földjükön sehol sem találni vasat, így minden fémeszközt a partvidékről kénytelenek beszerezni. Ez hatalmas hátrányt jelent számukra, amit csak a portyázásban és rajtaütésben való jártasságuk ellensúlyoz valamelyest. Kezükre játszanak lakóhelyük adottságai: a területükre betörő seregeknek először az áthatolhatatlan mocsarakkal, a rovarok hadával és az iható víz hiányával kell megküzdeniük. Töviskerítéssel megerősített táboraikban a marhakarámokat védelmezik legelszántabban, hiszen ezek az állatok jelentik minden vagyonukat. Béke idején az Abaszisz déli határai mentén kóborló pásztorok évente egyszer hatalmas csordákat hajtanak északra, a soraidai vásárra, ahol jószágaikat edényekre és vaskésekre cserélik.

A forró éghajlaton kevés ruhát viselnek, általában csak egy háncs ágyékkötőt, de némelyik törzsnél még azt sem. Egyetlen feltűnő ruhadarabjuk az a fél arcukat takaró bőrmaszk, amelyet felnőttkorukban sosem vetnek le idegen előtt. Bár Toranik népe úgy tartja, a pusztalakók álarca vicsorgó démonpofát takar, ez nyilvánvalóan dajkamese; ők csupán az arcukat beborító sors-tetoválásokat védelmezik ily módon az ártó szellemek pillantásától. Szívesen festik magukat vörös, okker és fehér földfestékkel. Az állat- és természetszellemeknek jeles alkalmakkor közös révülettel adóznak, amit bizonyos pozsgás növények nedvének elfogyasztásával és többnapos körtánccal érnek el. Mindazonáltal némely törzsek valódi isteneket is tisztelnek; legfőként az „Arctalan” névvel illetett, egyszerre nő és férfi entitást, aki hitük szerint a világ alkotója, s aki önmaga szüntelen kettéosztásával hozza létre a teremtett lények változatos sokaságát.

Damak

Damak városa a Nassur folyó duaron-tengeri torkolatában fekszik a homokos parti lapályon, háromszáz mérfölddel északabbra a Sheral keleti nyúlványain át nyíló Könnyek Kapujánál. A tompavörös porral lepett tájon ritkán hull eső, így a vizet az itt élők igen mély kutakból és ciszternákból nyerik – a Városállamok felől érkező Nassur medre az év legnagyobb részében száraz, vagy csak némi sáros lé folydogál benne. A folyó jelentős vízhozammal és erős sodrással csupán a pyarroni újév körüli hónapokban büszkélkedhet, ilyenkor rév segítségével lehet átkelni rajta, amelyet egy egyszerű kötélrendszer tart.

Régi szokás, hogy mielőtt a dzsad utazók a lassú vízi járműre hajtanák öszvéreiket, a folyóba gázolnak, hogy szertartásos módon, a négy égtáj felé fordulva lemossák magukról a sivatag porát. A Taba el-Ibarán átkelő utazókat nagy örömmel és diadallal tölti el a város megpillantása, hiszen több ezer mérföld út után ez az első komoly település a Fahéjúton. A déli kapuhoz vezető széles csapáson számtalan úti szentély áll, amelyet az arra járók állítottak Galradzsának, az utazók pártfogójának. Az apró szentélyek tetején mindig található valamilyen szárított gyümölcs, agyagkorsóban bor vagy egyéb áldozati ajándék, amelyet a sivatagba indulók helyeznek el ott, az isten áldását kérve vállalkozásukhoz. Ugyancsak a város falain kívül épültek a karavánszerájok és teveistállók, amelyek az érkező és indulni készülő karavánokat szolgálják ki.

A település helyén hajdanán kyr helyőrség állomásozott, de annak feladása után háromezer évig

nem élt senki a kopár síkságon, mely csak a Fahéjút létrejöttével népesült be ismét. Bár a várost fal veszi körül, nem jellemző rá az északi túlzsúfoltság. Hatalmas vásártereken folyik a kereskedelem, Észak és Dél minden áruja adható és vehető itt, persze minden a számára kijelölt helyen. A piacokat emeletes lakóházak övezik, amelyek sokszor igen közel húzódnak egymáshoz, hogy félhomályos, hűs sikátorokat alkossanak. Gyékény és vászon árnyékvetők óvnak a napsütéstől, amely a nyílt tereken vakítóan verődik vissza a korallhomoktól fehér házfalakról. A város legforgalmasabb része a bazár, amely Damakban egész kerületet foglal el. Itt aztán tényleg bármi kapható; hosszas keresgéléssel igazi

126


ritkaságokra bukkanhat az ember. A lakosság igen vegyes, de a dzsad, gorviki, aszisz és a helybéli keveréknyelv, a ledzs szavait hallani legsűrűbben.

Damak legnevesebb intézménye a Fekete Szilkéhez címzett teaház. Mesélik, eddig egyetlen vendégnek sikerült náluk olyan teát kérnie, amelyet ne tudtak volna azonnal szervírozni. A félórás késésért a tulajdonos személyesen kért elnézést az idegentől, és csengő aranyakkal fizette meg a várakozás kellemetlen perceit. A rákövetkező évek során a könnyű pénzszerzés reményében sokan tették próbára a teaház vendégszeretetét – olyan teát kértek, mely azelőtt sosem létezett. Ilyenkor a vendég meghazudtolását elkerülendő, mindig új teakeverék született, melynek ízhatása misztikus módon mindenben a megrendelő ízléséhez igazodott. Ezek legjobbjai aztán felkerültek a választható italok listájára is; s a receptek elterjedésével Ynev teakultúrája ezernyi új aromával gazdagodott. Vannak, akik csupán azért zarándokolnak el Damakba, hogy nevüket ily módon tegyék halhatatlanná; mert az új keverékeket első megrendelőjükről szokás elnevezni a teaházban.

Öt dzsad mecset áll a városban; a legrégibb, a Dzsahnak szentelt Khomsil Dreidzs („Azúr

Mennybolt”) a kupoláját belülről díszítő kékes ragyogású kerámiáról nyerte nevét. Pyarroni és ranagolita szentélyek is megbújnak a mellékutcákban – ez utóbbiak a népes gorviki kolónia megtelepedése után épültek. A Kosfejű Úr hívei a Keleti-óceán nyílt tengeri hajózásának felvirágzásával érkeztek, és mára gyakorlatilag kezükben tartják a kikötő irányítását. Meglepő, de hazájuktól távol általában nincsenek ellenséges viszonyban a dzsadokkal – az üzlet a legfontosabb, még ha egyik-másik sacerdon mást is prédikál.

A város névleges ura a damaki helytartó. Rangja öröklődik, már több mint nyolcszáz éve a Hastumad-dinasztia tagjai töltik be ezt a posztot, bár a város vezetése valójában a kalmárokból álló Tanács kezében van, amelyen a helytartó elnököl. Damak törvényei szigorúak, a város urai igyekeznek a közbiztonságot valamelyes szinten biztosítani – ám nincsen könnyű dolguk a rendfenntartóknak, mert egynémely dzsad tolvajklán és a Kobrák is képviseltetik magukat itt, s a felszín alatt gyakran vívnak véres klánháborúkat.

A város legfőbb bevételi forrása a kereskedelem és az arra kivetett vámok. Damakban főleg az élelem kerül súlyos összegekbe, ugyanis a város körüli kietlen homokon csak száraz bozótosok és datolyaligetek tengődnek. A Nassur mentén van valamicske földművelés, de ez messze nem elég a huszonötezer lakos ellátására; ennélfogva a Fahéjút esetleges blokádja gazdasági csődöt és gyorsan bekövetkező hanyatlást vonna maga után.

Noha a kietlen tengerparton mérföldek százain át ez az egyetlen kikötési és vízvételezési lehetőség, túlzás lenne azt állítani, hogy Damak kikötője biztos menedéket nyújt a betérőknek. Belső öblét az erős árapály tizenkét óránként kiüríti, így a mélyjáratú hajók csak a középső medencében találnak biztos horgonyzóhelyet. A partvidéket sokfelé korallzátonyok szegélyezik, melyek viharos időben sok hajó pusztulását okozták már; a partra vergődő legénységgel aztán vagy a szomjúság, vagy a bennszülöttek lándzsája végzett.

Alessis

Ha igaz, hogy Damakban már a délvidék levegőjét szívja az ember, akkor Alessist a dél-quironeiai városok hangulata lengi be. Damaknál négyszáz mérfölddel északabbra, a Nament-sivatag peremén fekszik, ahol a rowoni hegyekből jövő Essla folyó a tengerbe ömlik. Az Essla vízjárása

127


meglehetősen szeszélyes, szárazabb években egyetlen csepp vize sem éri el a tengert: hosszú útja során mindet felissza a szomjas föld.

Ritkás fűvel benőtt, elszórt facsoportokkal

tarkított poros síkságon magasodik a fehér falakkal övezett város, amely a forró levegőben lebegni látszik a horizont fölött; védművei az errefelé portyázó orkokat hivatottak távol tartani. A sík vidéken már ötven mérföld távolságból is kivehető a város látképét uraló Tharr-templom tornyainak ragyogása. A hivalkodó, tíz hold alapterületű épületegyüttes jó száz éve épülget, de mindmáig egyetlen részét sem sikerült felszentelni. Abasziszi diplomaták korábban a partvidék homokjában rejlő gyémántkincs miatt akarták szoros kötelékekkel hazájukhoz kapcsolni a kis országot, de fáradozásuk az alessisiek passzív ellenállása miatt nem vezetett eredményre.

Az alessisi Tharr-templom egyik félkész tornya egyetlen éjszaka alatt felépül. Rákövetkező éjjel egy kupola emelkedik a magasba, aztán pedig a főtemplom homlokzata készül el az éj leple alatt. A városban szinte tapintható a feszültség, egyesek szerint a helytartó által felidézett démoni erők segítik az építkezést. Épp ezért nagy a titok

ozására felbérelt csapat döbbenete, ikor kiderül, hogy a megbízó maga a város

helytartója. – Ellenben ha ez mégis téves értesülés, akkor ki adja ki magát Nessim Estanninak, és mi érdeke fűződik ehhez? És őleg: hová lett az igazi uralkodó?

kinyomm

f

Az építkezés tempója jól jellemzi ezt a helyet, ahol bármi történjék is, az élet lassú és nyugodt

mederben folyik. Jobbára aszisz és gorviki származású lakói némi értetlenséggel figyelik a déli szomszédváros lázas sürgését – tőlük ez elképzelhetetlenül távol áll. Noha Alessisen éppolyan szakadatlan folyamként áramlanak keresztül az áruk, mint Damakon, az emberek mentalitása itt egészen más. A lakosok kedvesek és segítőkészek, meghallgatnak minden vándorprófétát és dalnokot, de ha elunják magukat, odébbállnak. Inkább elmennek valamelyik bordélyba vagy házuk hűs falai közé húzódnak a napsütés elől, semhogy naphosszat a piacon nyüzsögjenek.

Kényelmes és jól kiépített kikötőjében Gorvikból és a Sinemosi Liga városaiból érkezett hajók pihennek; hajójavító műhelyei jó hírnévnek örvendenek – bár szemérmetlenül drágák, hiszen a szálfát messze északról kell hozatni.

Az apró állam önjelölt fejedelme jelenleg Nessim Estanni, aki láthatóan csak hóbortos kedvteléseinek, műkedvelő okkultista praktikáinak él, és alattvalói nagy aggodalmára erős érdeklődést mutat a demonológia tiltott tudománya iránt.

128


„Alessis Szíve” néven ismeretes az a tyúktojás méretű gyémánt, mely a városhoz közel, a tengerparti homokból került elő. Egy tizenhárom éves fiú, Larkeni Bogromo lelt rá vagy négyszáz éve. Saját elbeszélése szerint egy fiatal lány szelleme vezette ahhoz a kicsiny lagúnához, ahol a követ megtalálta. Mikor a gyémántot a kezébe vette, a félig áttetsző jelenés eltűnt.

Az Alessis Szívének későbbi tulajdonosai közül többen voltak, akik látni vélték a kísértetet. Igaz vagy sem, számtalan mese, legenda szövődött az értékes drágakő és a halott lány szelleme köré, melyeket még távoli földeken is szívesen mesélnek a bárdok a fogadók füstös homályában éppúgy, mint a várkastélyok lovagtermeiben. A kő ma Alessis helytartójának tulajdonában van. Meg kell jegyeznünk, hogy az elmúlt évszázadok során már számtalanszor megpróbálták eltulajdonítani, de az minden alkalommal megkerült, s egy-két hét alatt visszatalált a városba.

Nessim Estanni azonban úgy véli, a gyémántot hazafelé vezető útján nem árt támogatni némi profán kutatással; ezért a karaktereket megbízza a kő előkerítésével, melynek az elmúlt héten ismét lába kélt. A helytartó finoman céloz arra, hogy a történtek mögött a múlt héten befutott gorviki galló, a Fekete Sellő titokzatoskodó utasai állhatnak, s egyben sajnálattal hozza tudomásukra, hogy a gorviki igen magának való népség, így a hajó törvényes úton való átkutatása szóba sem kerülhet. Az Alessis Szívének eltűnését nem verték nagydobra a városban – egyáltalán: valóban eltűnt a drágakő a helytartó kincstárából…?

Caedon

A Városállamok nyugati kapuja ez a mozgalmas kikötőváros, melynek közvetlen szomszédja az abasziszi Nyktalos tartomány. Caedon azon kevés országok közé tartozik, amelyek joggal nevezhetik magukat városállamnak, mert fennhatósága a szárazföldön csak néhány közeli falura terjed ki.

Caedon kitűnően védett természetes kikötővel rendelkezik. A húszezer lelket számláló város félkaréjban terül el a környező domboldalakon; az egyetlen komolyabb kiemelkedést, a várdombot masszív erőd koronázza. Legfőbb nevezetessége az Istenek Forrása, mely egyben a város jólétének biztosítéka is: egyetlen pohárnyi vizéből meggyógyít bármiféle természetes eredetű nyavalyát, ennélfogva igen keresett messze délen is. Természetesen a hamisítása sem ütközne különösebb nehézségbe, ezért a városi tanács már régóta saját varázspecsétjével látja el az elszállítandó palackokat.

A lakosság sinemosi bevándorlók és a helybéli aszisz lakosság leszármazottaiból áll, így a szőke, magas termetű caedoni sem ritka. Talán a szerencsés vérkeveredésnek köszönhető, hogy a város szemrevaló leányairól híres szerte a Tengermelléken. A caedoniak egy, az aszisz nyelvet rettenetesen kerékbe törő, pergő akcentust beszélnek, emellett elterjedt köreikben a sinemosi és a közös is. Az egyetlen bevett vallás jelenleg a pyarroni pantheon tisztelete.

Az államocskában két fontos politikai erő gyakorolja a hatalmat: az utóbbi időben meggyengült

hatalmú országbáró és a Nemesi Tanács, melynek tagjai a város leggazdagabb kalmárcsaládjaiból kerülnek ki. (Ennélfogva nemesi címük meglehetősen talmi kérkedésnek tűnhet például egy erigowi ekoss előtt). A meglehetősen népszerűtlen országbáró, Dalon Homers hatalma folyamatosan csökken, ahogy városa a közeli Baaraddal mind kevésbé képes lépést tartani a tengeri kereskedelem ellenőrzéséért folyó küzdelemben. Erre utal az is, hogy a baaradi kalmárok flottája P.sz. 3687-ben különösebb erőfeszítés nélkül zúzta szét az egyesült caedoni és tehysi hajóhadat.

129


Horen és Hamothan

A perszonálunióban álló kettős grófság hajdan az abasziszi Nyktalos tartomány része volt, de már négyszáz éve megszabadult a hűbéri függéstől; ura ma közvetlenül a nagykirálynak fizeti az éves adót. Jobbára szárazföldi ország lévén kis számú, de jól képzett gyalogoshadsereget tart fönn, melynek gerincét egy aszisz mintára szervezett falanx alkotja. A jelenlegi uralkodó, Ezzak Terkhavian különös örömét leli a daliás katonák gyakorlatoztatásában, kiképzésében és felvonultatásában, de háborúba soha nem küldené szép szál legényeit.

A Pawar-hegység keleti lábainál elterülő vidék, Hamothan dús fekete földjén megterem minden, amire lakóinak szüksége lehet: búza, köles, szőlő, olajfa és füge. Hamothan ősi erődjénél folyt le a VII. zászlóháború legvéresebb, négy napig tartó ütközete, ahol az egyesült sinemosi és tiadlani hadseregek vereséget mértek a toroni és abasziszi csapatokra. A hamothani sík ma is kísértetjárta hely hírében áll, de ez nem riasztja el a kincskeresőket. Ők többnyire a Kilenc Láng Gyűrűjét, ezt a hatodkori sogronita ereklyét keresik, mely a toroni seregeket vezető boszorkányhadúrral együtt veszett oda.

A tengerparti Horen azonos

nevű központja egyben a grófság székhelye is. A népes kereskedőváros a Fahéjút áruinak átrakodásából él, továbbá messze földön híres ékszerészeiről és kőfaragóiról, akik a közeli bányában kitermelt jádét dolgozzák föl.

A kettős ország lakói az aszisz nyelvet beszélik, és mindannyian Pyarron hitét vallják. Főleg Antoh, Dreina és Kyel templomait találhatjuk meg itt.

A caedoni ütközetben Baarad flottája a város kikötőjének bejáratánál csapott össze a caedoni és tehysi hajóhaddal. A szövetségesek oldalán még a kikötői védművek hadigépei is beleszóltak a csata alakulásába, ám mindhiába. A naftavetőkkel is felszerelt baaradi galleonok könnyűszerrel zúzták szét a jobbára lomha kereskedőhajókat felvonultató helybéliek ellenállását. A felégetett kikötővel együtt a raktárak sora is tüzet fogott, és kicsiny híján múlt, hogy az erős keleti szélben a teljes város lángba nem borult. Szerencsére az égiek nem hagyták el Caedon lakóit: a pusztító lángokat az Istenek Forrásának vizével sikerült megfékezni és eloltani – egyetlen cseppje többvödörnyi víz erejével hatott. Az elemi mágia beavatottjai azóta is folyamatosan kísérleteznek a forrás vizével, ám annak csodás tűzoltó képességét eleddig nem sikerült újra előcsalniuk.

Rémült parasztok tömegei menekülnek a főváros felé Hamothan környékéről, és egy erős, harcra kész élőholtakból álló seregről beszélnek. Az uralkodó által kiküldött felderítők közül egyetlenegy tér csak vissza, aki megerősíti a sereg létezéséről szóló híreszteléseket, és azt állítja, hogy a hadak élén Hurrak Terkhavian, a király három éve halott nagybátyja áll. Felnyitják a családi kriptát, és a főrangú halottnak valóban hűlt helyét találják, akárcsak annak a faragott szarvat ábrázoló botnak, amelyet még Doranból hozott az öreg annak idején. Lehet, hogy a királynak mégiscsak hadba kell vezetnie féltett seregét? Vagy van más lehetőség is a síron túli konfliktus megoldására? Mit akarhat az életében jószívű nemesúr – már ha valóban ő az, akit a felderítő látott?

A Tehysi Szövetség

Az Abaszisztól keletre fekvő városok a krónikák szerint P.sz. 2874-ben a háborúk miatt elszemtelenedett kalózok ellen kötöttek védelmi paktumot Tehys hatodkori szentélyében. A tagok

130


folyamatosan bővítették együttműködésüket, és a társulás kinyújtotta kezét a Quiron-tenger kereskedelme felé. A Tehysi Szövetség ma sem több, mint egymástól meglehetősen elütő arculatú városok együttműködési szerződése; közös bennük, hogy igen jó viszonyt tartanak fenn Toronnal. Annál kevésbé tekintik barátjuknak a konkurens kereskedőállamokat: Baaradot, a Yankari Pentádot és a Sinemosi Ligát. Úgy tűnik, ezeket a kapcsolatokat Toron arra használja föl, hogy ismét megvesse a lábát a déli parton. Annyit mindenesetre máris elért, hogy Tharr hite akadálytalanul terjeszkedik némelyik tagállamban, például Giuste Navidában és Anaffiban.

A Yankari pentád

Az öt városból álló szövetség politikai és gazdasági stabilitásával emelkedik ki a térség államai közül. Közülük is a legtekintélyesebb Yankar, mely afféle concordiával tartja függésben a másik négy várost. A Pentád területén megdöbbentően magas az idegen népcsoportok aránya; élnek itt száműzött gorvikiak, dzsadok, északról idetelepült zsoldosok egyaránt. A keveredés oka egyebek között az, az egészen a legutóbbi időkig többé-kevésbé használható állapotban lévő két térkapu, amely közvetlen összeköttetést biztosított Haonwellel, illetve a délvidéki Erone hercegséggel.

A városok egy képzeletbeli pentagramma öt csúcsán helyezkednek el. A legészakabbi Yankar városa, a száműzött toroni Nemesi Házak menedéke, s mint ilyen, nem is szerepel a hivatalos toroni földabroszokon. A pezsgő életű, intrikákkal átszőtt városban mindennaposak a Házak közötti összetűzések és az anyaországban is bevett szokásnak számító manipulációk. Az Ezüst Arcok Városa kis létszámú, de remekül felkészített zsoldoslégiót tart fönn; ez a Yankaraon, amely hatékonyan gondoskodik a rend fenntartásáról a Pentád területén.

A keleti Daerimet haonwelli bevándorlók leszármazottai lakják. Az alapítók Ynev egyik legveszélyesebb, legálisan működő térkapuján érkeztek erre a vidékre, magukkal hozva sajátos kultúrájukat és erkölcseiket. Daerimben nincsen rabszolgaság, a város államformája egyfajta oligarchikus köztársaság.

A Kövesdombok vonulatai között fekvő Keanor lakói szintén északi származékok, de renegát törpék, sőt: orkok és ogárok is megtelepedtek környékén. Különös acélötvöző anyagokat bányásznak: az itt kitermelt érc egy részét állítólag erős őrizettel szállítják a szakadár Gilron-papok kahrei műhelyeibe.

Dsidonban található a Quiron-Pentád

tűzvarázslóinak, az ashaoni tűzmestereknek a központja. A rend mind a toroni Sogron-papok, mind az ordani tűzvarázslók útját megtagadta; a beavatottak saját erejükből szerzik hatalmukat, a Láng Urának mindenfajta segítsége nélkül. Módszereik ön- és közveszélyesek, de működnek, s nem is akárhogyan; a tűzmesterek rettegett hírét a tagok tettei, és nem kóbor dalnokok meséi keltik. A rend különösen a lángtetoválások, és a testet ékítő más – mágikus – rajzolatok alkotása terén ért el kiemelkedő sikereket.

Dsidonban jórészt dzsadok élnek; a város igazán illatszereiről és áfiumairól nevezetes. Ezek tekintélyes hányada a szomszédos Alcara meglehetősen rossz hírű, sokak által egyenesen kalóztanyának titulált kikötőjében talál gazdára. Alcara lakóinak többsége dzsad és aszisz származású, de az Elveszettek Kapujának fennállása alatt számos eronei és gorviki is megtelepedett itt. A Szentföld szokásai ma is elevenen élnek, így csak Yankar diplomáciai erőfeszítéseinek köszönhető, hogy az abasziszi kalózvadászok még nem rombolták földig a várost.

131


Narvan

A Halkenne-lagúna homokturzásaira és iszapos szigeteire épült város a Quironeia egyik legnagyobb forgalmú kikötője. Fennhatósága csak az öbölre és közvetlen környékére terjed ki; nem törekszik szárazföldi hódításokra, de féltékenyen őrzi függetlenségét és pártatlanságát.

A hosszú turzáson csak néhány

bejárat található; ezek közül az egyetlen hajózható – melyet folyamatosan kotorni kell – a város kikötőjébe vezet. Ennek bejáratát két hatalmas, a crantai idők emlékét idéző kőangyal vigyázza, melyek Narvan címerében is helyet kaptak. Minden ház és vízből kiemelkedő közterület cölöpökre épült, melyeket 8–15 lábnyira vernek le a puha altalajba; e célra Narvan vörösfenyőt és viessfát importál. Lakosai általában könnyű sajkákon, ún. canocékon közelednek, hiszen a város valódi főutcái a csatornák. Narvant a Száz Híd Városának is nevezik – bár a csatornák fölött átívelő kecses építmények száma ennél is magasabb. A hídépítés a jótékonykodás népszerű formája a narvani patríciusok körében.

Az alcarai kalózok legemlékezetesebb tette Rasennai kirablása volt P.sz. 3639-ben. Rasennai kikötővárosa magas falaival és szűk tengeri kijáratával jól védhető, biztos erődítmény. Megsarcolásához azonban a kalózok Keanor kovácsklánjaitól kértek támogatást, akik – illő díjazás fejében – segítettek nekik az egyik legnagyobb quironeiai galleon, a Diadal elkészítésében. A négyárbocos, páncélozott hajó félresodorta a partok előtt felsorakozó bárkákat, majd egymaga elfoglalta a kikötőt, és onnan kezdte pusztítani a várost tűzzel, mágiával és kővetőkkel. A rátámadó hadihajók és a parti erődök harci gépezetei sem tudtak kárt tenni benne, megcsáklyázni pedig nem lehetett az aschaoni tűzmesterek hatékony közreműködésének köszönhetően. A kör bezárult. A lakosság két napig bírta a hadihajó pusztítását, majd kapuit kitárva megadta magát a kalózok előtt.

A Diadalnak azonban ez volt az első és egyetlen útja; második portyájáról soha nem tért vissza Alcara kikötőjébe. Számosan keresik nyomát azóta is, s talán még többeknek fáj a foguk építése titkaira; ám a Pentád lakói a toroni flottát gyanítják a Diadal végzetének hátterében, és óvakodnak hasonló alkotásokkal ingerelni a császárságot.

Az „Oroszlános híd” Narvan egyik legszebb építészeti alkotása, melynek mindkét végét két–két szárnyas oroszlán szobra őrzi. A négy mitikus szörny egy-egy erényt szimbolizál, melyek előtt a helyiek gyakran tesznek fogadalmakat. Bölcsesség, Bátorság, Állhatatosság és Hűség – mind a négy fogalom fontos szereppel bír a narvaniak életében. Beszélik, ha valaki megszegi az oroszlánok előtt tett fogadalmát, azt álmában meglátogatja a négy szörnyalak egyike, és büntetésképp elrabol tőle valami fontosat. Az egyik legfélelmetesebb ilyen történet egy fiatal lányról szól, akinek háromhetes kisgyermekét ragadták el az oroszlánok, mert a férjének tett hűségesküjét egy gyenge pillanatában megszegte. Igazság-e vagy babonaság mindez, nem tudni. A karaktereket megbízó kereskedő fia azonban komolyan veszi egy átmulatott éjszakán tett fogadalmát, és bátorságát bizonyítandó útnak indul, hogy párbajra hívja a környéket rettegésben tartó rablóvezért, Hasir Varnót. A kereskedő élve és épségben szeretné viszontlátni gyermekét –azonban városszerte suttogják: ifjú korában ő maga is tett egy titkos fogadalmat az Oroszlános híd őrei előtt…

132


A szigetekre épült városba szárazföldön csupán egyetlen, mesterséges töltésre épült út vezet be, melyet három, egymás után épült kapubástya és emelőhidak tagolnak. Narvan ezért a szárazföld felől szinte bevehetetlen, a tenger felől pedig flottája védelmezi – így hát érthető, bár egyedülálló módon városfalakat nem is emeltek a helybeliek saját védelmükre.

A dűnék homokja, a nehéz szagú mocsarak nem kedveznek a gazdálkodóknak, ezért élelmiszerből Narvan folyamatosan behozatalra szorul. A halászat és az angolnatenyésztés éppolyan jelentős, mint a sólepárlás, és virágzik a kézműipar is. A Rowonban termő gyapotot részben itt szövik meg pamutszövetté, de az olajütők, üvegfúvók, hajóépítők és bőrművesek sem maradnak munka híján.

Narvan az elmúlt évszázadokban haldokló, romos település volt, mert a turzáson átvezető csatorna feltöltődése fokozatosan elvágta a tengertől. A P.sz.-i 3570-as években trónra került, shadoni eredetűnek mondott uralkodók azonban ismét a Quiron-tenger ékességévé tették, és nem utolsósorban ők újították föl a narvani karnevál, a Maszkok Ünnepének ősidőkben gyökeredző hagyományát is.

A soknyelvű város őslakói a lupárok és a dolaminok, akik a legtisztábban éppen ezen a vidéken őrizték meg kultúrájukat. A sokat szenvedett rabszolganépek ködös, ijesztő hiedelmei még a jelenkorban is erős hatást gyakorolnak a narvani mindennapokra. Ma a lakosság java része aszisz származású, és ez a leggyakrabban használt nyelv is; kalmárként persze Ynev majd’ minden nációjának képviselői megfordulnak itt. Bár a pyarroni vallás messze a legelterjedtebb, az uralkodóház erősen támogatja a Hétarcú Úr egyházát: e célból épült föl Narvanban Északfölde legnagyobb Domvik-temploma, a Szent Rafielnek szentelt katedrális.

Anter

A

századamikotörzsekvölgyéállamotoroniaelterjevalláshés mehegyséa toellenőhódító

bejárnyak

Ma térsétámogmár ak

A narvaniak nemcsak városuk szimbólumának, de szerencséjük zálogának is tartják a kikötő atát őrző két kőangyalt, melyek kicsinyített mását a babonásabbak a zsebükben vagy a ukba akasztva hordják.

a

királyság egészen a P.sz. XV. ig tudja visszavezetni történetét, r is az obaszok keleti ágához tartozó telepedtek meg a Jadile folyó ben. A védett medencében létrejött t a XXII. században megszállták a k, akik itt is erővel igyekeztek

szteni Tharr vallását. A kitörő véres áborúk évszázadokon át folytatódtak,

gtizedelték a lakosságot. A Morrak-g szurdokait és járhatatlan ösvényeit roniaknak soha nem sikerült

rzésük alá vonniuk, így ez lett a k elleni harc központja.

A Morrak-hegység legfélelmetesebb része a Homályszurdokként ismert átjáró. A meredek sziklafalak között átvezető keskeny járat vélhetően mágikus eredetű – erre utal a falak szemfájdító, lassan örvénylő mintázata, és a szurdokban uralkodó örök félhomály. Amennyiben valaki erre venné útját, jól teszi, ha szívében és lelkében megerősíti önmagát: a legendák szerint e helyen életre kelnek az árnyak, beszivárognak az ember lelkébe, hogykétségbeesést és rettegést szítsanak. Az átjáró hiába egyenes, letérő nélküli útszakasz, mégis könnyű

ha valaki átadja magát a kétségbeesésnek, az maga is a homály részévé válik. elveszni benne –

ire az Északi Szövetség többszöri beavatkozásával meghátrálásra késztette Toront, Antera már g vezető hatalmává, a pyarroni hit bástyájává vált. II. Attham király – talán a Papi Szék bőkezű atásáért cserébe – Dreina istennő kegyelmébe ajánlotta országát. Noha a főbb kereskedelmi utak kor is elkerülték, a város gazdasága erélyes és bölcs királyainak uralkodása alatt fölvirágzott.

133


Az ország 3050 és 3386 között hódító háborúk sorozatával növelte befolyását; megszerezte a tengermelléket, a lupárok lakta földeket, és igyekezett tengeri nagyhatalommá válni. Uralkodóinak szeme előtt egy második Abaszisz összekovácsolása lebeghetett. Ez a törekvés nem járt sikerrel, mert a Sinemosi Ligával folytatott háborúskodás, a déli wagandák betörése mindinkább szétzilálta az országot, mely 3440-től kezdve sorra vesztette el hűbéres területeit, és lassanként a feltörekvő új hatalom, Rowon árnyékába került.

Mára csak a Jadile-folyó völgyére terjed ki fennhatósága, de az utolsó rowoni háború óta itt sem szilárd a királyi uralom. Ennek fő oka az, hogy Anterában igen erős a nemesség rendi összetartása; a királyt az országgyűlés választja, és hatalmát sem igen gyakorolhatja az egyetértésük nélkül; ráadásul a tartományurak egyre inkább önálló uralkodókként kezelik birtokaikat. Állandó hadseregről az utolsó erőskezű király, VI. Philies halála óta nem lehet beszélni, az egyedüli véderőt a nemesi bandériumok alkotják.

A hanyatló, vidékies Antera jobbára mezőgazdasági ország. A síkföldön búzát, kölest és

hüvelyeseket termesztenek. A köves, ritkán lakott hegyvidéken juh- és kecsketenyésztéssel foglalkoznak, bár a helyiek jobbára önellátásra rendezkedtek be. Arrafelé még ma is előfordul a hegyi oroszlán, a félreeső völgyekben rinocéroszokkal lehet találkozni. A parti hegyek cédruserdei jelentik az ország igazi kincsét, ugyanis ez a hajdan gyakori fafajta már szinte mindenhol áldozatul esett a favágók fejszéjének, talán csak Anterában vannak még háborítatlan erdőségek. A sebes folyású hegyi folyókon leúsztatott fatörzsekből a sinemosi városokban és Keskellonban lesz hajógerinc vagy árbocrúd a mesterácsok keze nyomán.

Bár a királyi székhely a déli hegyek közt megbújó kisváros, Gilean, a fontosabb városok mind a tengerparton sorakoznak: Milea és Raxis lakossága húszezernél is több lelket számlál.

Jorris, Antera ifjú trónörököse hazatérni készül Ifinből. Az országba érkező híradások szerint a fiú az Akadémia büszkeségeként kiváló eredménnyel végzett. A tanulóévek alatt számos befolyásos barátra tett szert, s igen jó kapcsolatokat épített ki néhány közeli városállam uraival is. Sokak szerint ő lesz VI. Philies méltó utóda, aki visszaállítja majd az ország hajdani dicsőségét. Ám a hírek szerint vannak, akik szeretnék megakadályozni a fiatal trónörökös hazatértét… A karakterek megbízatása egyszerű: Jorris herceg hazakísérése. Az ifjú azonban az indulás napján a nagy rivális, Rowon egyik főnemesi származású hajadonjával karján jelenik meg, azzal a feltett szándékkel, hogy azon nyomban Alcarába, a rossz hírű kalózfészekbe hajózik. Vajon mi zajlik a színfalak mögött? Ki mozgatja a szálakat? Őszinte szerelem vagy cselszövés egyengeti a fiatalok lépteit? Milyen érdekek csapnak itt össze?

Raxis polgárai fellázadtak a rendkívüli hadiadó miatt, melyet a király azért vetett ki, hogy zsoldosokat fogadhasson Rowon ellen. Az uralkodó a tartományi kormányzót, Aldim Monerchus bárót bízza meg a rendteremtéssel. Ő blokád alá veszi a várost ahelyett, hogy egyetlen rohammal törné meg a védők ellenállását, majd hónapokig ül táborában. Monerchus jó hazafi, és tudja, hogy a küszöbönálló háború Antera végzetét jelentené. Az ország végromlása csak akkor kerülhető el, ha a régóta betegeskedő király még azelőtt meghal, hogy serege befejezné raxisi küldetését. Ám a báró kényes helyzetbe kerül: ura eredményeket vár tőle, és a rowoniak is megkörnyékezik ajánlataikkal. Vajon régi harcostársai – a játékos karakterek – tudnak-e olyan megoldást, amely Anterának és barátjuknak egyaránt üdvére szolgál? Ki tudja, talán a király előtt is megindokolhatja a kiéheztetésen alapuló stratégia váratlan – és sajnálatos – sikertelenségét, ha valaki áttöri a vesztegzárat, és élelemhez juttatja az éhező városi polgárokat… A feladatot igencsak megnehezíti, hogy az utolsó pillanatban királyi követ érkezik a táborba, aki hazaárulással vádolja Monerchust.

134


Az anteraiak kreol bőrű, fekete hajú emberek, akik az aszisz nyelv keleti ágának helyi dialektusát beszélik; a partvidéken tengeri-közös vagy sinemosi beszédet is hallani. Az egyetlen engedélyezett vallás a pyarroni – az eretnekek és más vallásúak egyetlen szerencséje, hogy a hatóságoknak ma már aligha van erejük betartatni a szigorú törvényeket.

Rowon

A háromszáz éve még jelentéktelen fejedelemséget, az Anterai Királyság vazallusát a P.sz.-i XXXV. század közepén a déli pusztákról betörő barbár nép, a wagandák szállták meg. Bár létszámuk még a helyi lakosságét sem érte el, Antera belső problémái miatt nem volt képes megakadályozni a hódítást. A sötét bőrű, vékony termetű wagandák gyorsan civilizálódtak, és fokozatosan átvették a helyi kultúrát, de mindmáig zárt uralkodó kasztot alkotnak. Fejedelmeinek keménykezű uralma alatt Rowon először függetlenné vált, majd az országon áthaladó kereskedelem hasznából felállított hadseregével sorra hódította meg szomszédait. Hamarosan szembekerült a pyar hitű országokkal, ahogy uralkodói egyre inkább korlátozták a szabad vallásgyakorlást, és saját törzsi isteneik kultuszát vezették be. Rövidesen egy oldalon találta magát Toronnal, és kötődését csak erősítette, hogy 3588-ban rowoni földön tűnt föl a Hatodik Fekete Lobogó, mely egykor Davares hercegéé volt.

Rowon a XIV. zászlóháború előtt már igazi nagyhatalom, legnagyobb kiterjedését is ekkor éri el. Ambíciónak bizonyítéka, hogy még Toronban is növekvő rosszallással figyelik, ahogy a fejedelem mind több ostrommérnököt, varázstudót és hadtudóst csábít udvarába Az utóbbi években több boszorkánymesteri rend is megvetette itt a lábát, bár róluk nem tudható, igazából Toront vagy Rowont szolgálják-e.

Nyitott elmék számára ma már láthatóak a közelgő összeomlás jelei: a kincstár túlköltekezett, és a Rowon ellen formálódó, több mint egytucatnyi államot tömörítő koalíció egyre-másra ér el – jelenleg még csak diplomáciai – sikereket. A maguk oldalára állították Airun al Marem szakadár dartonitáit is, akik a hírek szerint itt tervezik létrehozni Darton földi birodalmának központját.

A mai Rowon meglehetősen heterogén államalakulat: kormányzóságok, csatolt területek és fejedelmi birtokok szövevénye. Középső területei a Sasta-szorostól északra elterülő szikes vidéken fekszenek, ahol csak juhlegelőnek alkalmas sziklás-bozótos dombok találhatók. Délebbre öntözéses földművelés folyik a Morrak-hegység megmászhatatlanul meredek, erdős hegyei között húzódó völgyekben. A hegyoldalakban ellenben gazdag vas- és rézbányák tárnái húzódnak, amelyek – a hajdan itt élt gnómok elűzése óta – bőségesen ellátják nyersanyaggal a kovácsműhelyeket. A tengermellék vörös földjén olajfa, szőlő, füge és narancs terem.

135

Rowon bányái a Morrak-hegységben szinte kivétel nélkül a gnómok által hátrahagyott ősi járatokból nyílnak. Mivel az alacsony lényekre méretezett folyosók és termek megnagyobbítása rengeteg időt és munkát igényelne, a rowoniak előszeretettel dolgoztatnak gyerekeket a szűk tárnákban. A serdületlen fiúk és lányok valójában alkalmatlanok a napi 14–16 órás, gyilkos testi munkára, ezért egy különleges serkentő főzetet, virshát itatnak velük, mely fokozza állóképességüket és erejüket. Mint a legtöbb ilyen ital, ez is csak az emberi test tartalékait felszabadítva éri el hatását, ezért az ifjú bányászok soraiban igen nagy a halandóság. Akik a kamaszkort elérve végre elhagyhatják a tárnákat, már önmaguk torz hasonmásai csupán.

Egy bányaomlás miatt több tucat gyerek reked a Safut melletti rézbánya mélyén. A bánya főmérnöke önkénteseket keres, akik észak felől, az ötven éve lezárt, halálosan veszedelmes meratai Ördögvágat irányából kiszabadítanák őket. A karakterek is jelentkeznek, nem annyira a beígért jutalom, mint inkább a gileani Dreina-templom főpapjának kérésére, aki a gyerekek kiszabadításával és a bányák elpusztításával bízta meg őket. A tett színhelyén egy titokzatos alak szép summát kínál a virsha receptjéért – vajákos a fickó, az alvilág embere, netán reménybeli bányavállalkozó…?


A Narvan felé tartó Fahéjút az országon át vezet, sőt, a tengerpart megszállása óta a Városállamokon áthaladó kelet-nyugati forgalom is rowoni ellenőrzés alá került. A fejedelmek hadiipari műhelyek sorát alapították, ezektől eltekintve a kézműipar nem mondható fejlettnek. Rowonban igencsak szűk körű a nemesi réteg, csak születési arisztokrácia létezik. Tagjai a hódító wagandák leszármazottai, akik számtalan előjogot élveznek az élet minden területén. Mivel kevesen vannak, a hadseregben jobbára az alávetettek fiai szolgálnak, ami egyre inkább veszélyt jelent az ország stabilitására. Ők a híres rowoni zsoldosok. Fizetségüket mindig időben megkapják, és egyelőre biztos támaszai az államnak.

Az őslakosság a Rossz Földekre szorult sabardokból áll, akik ma is ősi nyelvüket beszélik, bár számos aszisz jövevényszóval megtűzdelve; vallásuk sajátos, babonákkal átszőtt pyarr hit. Aszisz ajkúak is bőven élnek errefelé, akik az anterai dialektust beszélik. A waganda nemesség ma is saját nyelvét használja, és saját isteneit imádja. Az egész országban kötelező az elemek és a hadak istene, a Szélmarkú Haddas vagy Feneketlen Torkú Ganarg, a túlvilág urának kultusza.

Az országnak hadilobogója nincs, ehelyett a fejedelmi ház spirálisan csavarodó nyelű, ötágú szigonyra emlékeztető jelvényét használják, amelyről sárga és kék szalagok függenek.

Talavra

Talavra apró, minden földabroszról

következetesen lefelejtett városállam a tenger keleti partján, Alidaxtól délre. Lakói nem is tartanak igényt efféle ismertségre, tekintve, hogy mindannyian a tengermellék legfurfangosabb orgazda-, kalóz- és szélhámos-testvériségének, a Csodaművesek klánjának tagjai.

A teljesen jelentéktelen uradalom élén sok éven át váltották egymást különféle kalózkapitányok és rablóvezérek, mígnem P.sz. 3598-ban egy gorviki orgyilkos, Ramando Sichetti jutott hatalomra. Ő szervezte meg a híres klánt, melyet ma fia, Briar vezet. A Csodaművesek jó kapcsolatokat tartanak fönn számos kereskedőházzal, a környező városállamok némelyikével, hírneves magánszemélyekkel – mindazokkal, akik jó ügyfeleknek bizonyultak, illetve azokká válhatnak a jövőben. A nagypolitikába viszont nem ártják bele magukat. Mostanra tekintélyes vagyont gyűjtöttek, melynek javát aszisz, dzsad és tiadlani bankházak fegyveresei őrzik.

Talavra lobogója – ezüsttel kétszer vágott tengerzöld mezőben kettétört bilincs – csak a falakon belül látható, kalózportyáikon az ellenség megtévesztésére természetesen más államok zászlait vonják föl.

A talavrai Csodaművesek klánja kitüntetett figyelmet fordít Ynev szerencsevadászaira. A kalandor, ha magatehetetlen testét Talvara

ápolásra, biztos menedékre, felépülése után pedig udvarias kérésre számíthat: ugyan gondoljon a későbbiekben is jó szívvel megmentőire, s ne habozzon a szívességet

ha úgy hozza a szükség. A kalandozók közül sokan végleg itt maradnak, hiszen gyakorta előfordul, hogy szerelem szövődik a beteg és az őt ápoló helybéli leányok valamelyike között.Ilyen, Talavrában ragadt ember az, akit a karaktereknek ereni bíróság elé kellene citálniuk. űnlajstroma és álneveinek listája kötetekre rúg,

de ő maga mintha hátat fordított volna : letelepedett, és feleségül vett egy

talavrai polgárlányt. A Csodaművesek pedig valószínűleg neheztelnének azért, ha valaki elvinné őt a városból, mivel a kikötő mágikus védelmének kiépítésében és működtetésében oroszlánrészt vállalt a kiugrott dorani varázstudó… Mit tesznek ilyen helyzetben a karakterek?

környékén vetik partra a hullámok, gondos

szívességgel viszonozni,

B

múltjának

136


Arguren

Legendás kikötőváros a Quiron-tenger medencéjének délkeleti részén; beszélő neve közös nyelven Ezüstrévet jelent. A hagyomány szerint különös, rejtőzködő nép menedéke volt a Hatodkor zűrzavarát követő felvirágzás idején, gazdagságát és hatalmát ősi titkoknak köszönhette. Háttérbe húzódó urait bizonyos források alakváltóknak, mások őrült mágusoknak, megint mások anuriai szakadároknak vélik.

Tény mindenesetre, hogy a XIII. zászlóháború idején, P.sz. 3616-ban egy toroni hajóraj megközelítette, és a hírhedt karrys’chaur, a zölden izzó Örök Láng felhasználásával porig égette. A Shuluri Birodalmi Levéltárban, ahol a Hetedkor hajnala óta minden valamirevaló hadijelentést megőriznek, csak a támadásnak találni nyomát, partraszállásra – bizonyára jó okkal – az iratok szerint sem ekkor, sem később nem került sor. Arguren romjainak helyét az évek múltával mind kevesebben ismerik.

Alidax

A Quiron-tenger délkeleti sarkában található városállam a sinemosi Rawill Tagge felé vezető út mentén, a tengertől mintegy húsz mérföldre fekszik, egy sósvízű lagúna partján. Noha területén különlegesen szép, zöld erezetű márványt bányásznak, igazán nevezetessé mégsem ez, hanem uralkodójának személye teszi. Alidax boszorkánykirálynője ugyanis a dél-quironeiai illetőségű, káoszkori eredetű boszorkányrendek jó részének választott vezetője, akinek főségét a legtöbb szervezet elismeri. Ez alól nevezetes kivétel a viszonylag jóindulatúnak tartott Livinai Gyülekezet és az annál veszettebb hírű Symarel Berkanu. A tisztséggel fekete hadúri cím jár és az Ötödik Lobogó őrzésének kiváltsága. A városállam trónján jelenleg Sinil Dialaid, a nekromantikus tudományok nagyasszonya ül.

A város fölé magasodó Iridan-hegyen emelt palota a kínzó gyönyörök és lidércnyomások tárháza; azok a Noir-papok, akik a Szövetség megbízásából bűválomba merülve fölkeresték, egytől egyig megtébolyodtak.

Arguren még ma is füstölgő rom csupán: félbetört, hőtől megrogyott oszlopok, füstkormos falak, vak szemekkel bámuló ablakok halmaza. A földön kő- és cseréptörmelék, s néhol pár olvadt fémfolt éktelenkedik. Por és salak, törött edények, kilincsek, patkók, szemét mindenütt. Az egész város felett hőtől izzik a levegő; gőz tör fel a romok alól, s néhány fekete kráter mélyén még mindig izzik az örök tűz. Sehol egy teremtett lélek, sehol egy madár vagy fűszál.Aki azonban belép Argurenbe, nem tér vissza többé – s a vakmerők utolsó emlékei közt kutatva még egyetlen lélekidézőnek sem sikerült rájönnie, mi végezhetett velük…

Alabástrom szobordíszek és márványtimpanonok; hófehér, csipkézett falak és aranyhímes függönyök; kámforillatú függőlámpások és fényt árasztó varázskristályok; szökőkutak és medencék; tavirózsák és fonatos kosarakban pompázó aloék; díszudvarok és

ű szolgálók, írnokok, poéták, csepűrágók, táncosok, muzsikusok – ez a Fellegvár, Alidax szimbóluma.

Fekete gálya éjszín vitorlákkal, evezői mellett foszladozó bőrű, izzó szemű élőholtak, sötétség, káosz és halál – ez pedig az Ónix, Sinil Dialaid hajója, s egyben uralmának jelképe. Sokaknak, így a boszorkányúrnő tanítványainak szemét is bántja ez a kettősség; de a Fekete Hadúr hatalmával őrültség szembeszállni, akár

rejtekajtók; könnyed lépt

gondolatban is.

137


Keskellon

A hasonló nevű szigeten elterülő ország a Quiron-tenger valóságos ékköve. Bár alig százhúsz mérföld hosszú és talán fele ilyen széles, apró területén jól megférnek a merész bércek, szurdokokban aláhulló vízesések, türkizkéken ragyogó vizű öblök és fehérre meszelt falú házikókból álló halászkikötők. A majd’ háromezer láb magasra emelkedő hegyeket sűrű esők öntözik, ezért a vegetáció örökké buján zöldell. Keskellon egyaránt híres az itt termesztett teáról és a nehéz csemegeborokról, de levendula-, babér-, és kakukkfűültetvényei is méltán nevezetesek. A helybéliek pipereszappant és illatos vizeket készítenek, amelyet aztán Abasziszba és Toronba szállítanak.

Keskellon több mint ezerötszáz éven át a Toron Birodalom birtokának számított, és természeti adottságai révén joggal nevezték a császári korona legszebb smaragdjának. Sinemosi eredetű – az ervekkel rokon – lakossága a Háromfejű hitére tért. Még a IX. zászlóháborút lezáró tennegari béke (2899) is garantálta a toroniak jogait, akik a következő évszázadokban a Császár-szigetekkel vetekedő fontosságú flottatámaszponttá építették ki Rumilantot, a sziget fővárosát. Bár többszörös erődrendszer védi a kikötőöböl bejáratát és a fennsíkra épült várost, P.sz. 3362-ben a XI. zászlóháború záróakkordjaként az anteraiak blokádja – és néhány toroni tiszt árulása – megtörte a védők ellenállását. Az anterai királyok azonban száz évig sem tudták megtartani gyarmatukat, mely rövid sinemosi uralom után névleg függetlenné vált.

A szigetország ma

arisztokratikus köztársaság, ahol a Nagytanács soraiból választott podeszta gyakorolja a végrehajtó hatalmat. Keskellon stratégiai helyzete miatt palotájában egymást váltják a Szövetség és Toron követei, de a játszmába további partnerek is gyakran beavatkoznak. Két éve kiderült például, hogy Arkat Celebhyr, a köztiszteletben álló, tizenkét esztendeje regnáló podeszta valójában a Kobrák démonvérrel fertőzött ügynöke, aki lelepleződése után kénytelen volt Alidaxba menekülni.

Keskellon új podesztája, Tevenar Motta politikai kötődései teljességgel kiismerhetetlenek. Egyszerre küld drága ajándékokat Alidaxnak és a Sinemosi Ligának, kereskedelmi

és Tiadlan kereskedőinek döntéseit egyre-másra visszavonja, kapkod, és

hibát hibára halmoz. Sokak szerint valójában a toroniak bábja, akik egy látványosan alkalmatlan politikus tetteivel kívánják alátámasztani, hogy az országnak toroni igazgatás alatt lenne a helye. A karaktereket felbérelő toroni kereskedelmi megbízott szerint azonban erről szó sincs; ám ő maga rendkívüli módon

i is történik itt voltaképpen.

rabszolgapiacról az összes rabot felvásárolták a podeszta Vagy egyszerűen csak Tharr egyházát akarja egy

grandiózus ajándékkal elkápráztatni az ürességtől kongó kincstárú uralkodó?

monopóliumokat ad Abasziszegyaránt; ám

kíváncsi lenne arra, hogy akkor mS e történésekhez van-e köze annak, hogy a helyi

ügynökei?

Az ország lakói főleg saját, a toronit és a sinemosit ötvöző keveréknyelvüket és a tengeri-közöst

beszélik. Vallási téren meglehetősen zűrzavaros a kép: noha a pyarroni (vissza)térítés komoly eredményeket ért el, még ma is Tharr hitét vallja a lakosság bő fele. Elméletben bizonyos fokú hitbéli szabadság van, azonban a szenátuson belüli csoportérdekektől függ, melyik vallást részesítik előnyben. A szigetlakókat megosztó ellentétek az utóbbi évtizedekben gyakran vezettek véres összecsapásokhoz – egyebek között a legutóbbi, 3671-ben kitört felkelésről érkező híradások hatására hirdettek Észak-szerte irtóhadjáratot Tharr hívei ellen a Vörös Hadurak. Keskellon zászlaján az Antoh-hitet szimbolizáló ugró delfin látható kék mezőben.

138


A Sinemosi Liga

A tenger keleti partvidékén és az örökké szeles Sinemos-szoros szigetein virágoznak a Quironeia talán leggazdagabb városai, melyeket a józan belátás, a kíméletlen gazdasági kényszer terelt együvé több mint ezerkétszáz éve. Bár a nyolc kikötő által alapított liga eredetileg csak a kereskedelmi érdekek védelmére szerveződött laza társulásként indult, mára tizenkilenc város bástyáin leng vörössel háromszor vágott, kék alapon ezüst griffes lobogója, kiválóan szervezett flottája pedig Toroné után a második legerősebb a beltenger vizein.

A szoros térségének országai jólétüket

annak a ténynek köszönhetik, hogy Tiadlan itt alig kétszáz mérföldre fekszik a déli parttól, és a kisebb-nagyobb szigetek mellett úgy lehet átjutni a túlpartra, hogy egy percig sem kell szem elől téveszteni a szárazföldet. Főleg a téli viharok idején virágzó útvonal ez, amikor is csak a legmerészebb hajósok vállalkoznak a nyílt tenger átszelésére. Ehhez nem mérhető, de kétségkívül jelentős bevételi forrás a Keleti-óceán meghódítóinak, a Dél-Ynevre tartó vagy onnan érkező kereskedőknek a megvámolása.

A Sinemosi Liga egyértelműen tengeri hatalom, szárazföldi területei minimálisak. A Kesdan-hegység északi vonulatának lábainál fekvő városok – Rawill Tagge, Hesterdan, Laquersh, hogy csak a legfontosabbakat említsük – mögött a barbárok alig civilizált országocskái terülnek el. A kis Rumilanti-tenger és az Esshoni-átjáró szinte teljes mértékben sinemosi felségvíz ezernyi apróbb-nagyobb földmorzsájával egyetemben. Ezeken is nyüzsgő kikötővárosok várják a kalmárokat: Bolk, Esshone és Tennegar. A Liga kereskedőállomásokkal és őrposztokkal rendelkezik a szoros óceáni partvidékén kelet felé, egészen a Viharkeltők ork törzsének szállásterületéig, és ezzel az Enoszuke felé irányuló – különben meglehetősen szórványos, ám mégis újra és újra feléledő – hajóforgalmat is ellenőrzi. Számos útvonalra és árucikkre monopóliuma van a Quiron-tenger kapujában, és jogainak fegyverrel szerez érvényt, ha azt szükségesnek érzi.

Az Esshoni-átjáróban a legsűrűbb a Víz Alatti Kertek szövevénye – ezek a vízinövények teszik szinte teljesen hajózhatatlanná a Quiron-tenger bejáratát, s nagyobb foltjaik fellelhetők a Rumilanti-tenger északi részén is. A Víz Alatti Kertek furcsa növénytársulás, mely a tenger felszíne alatt lebegve összefüggő, átlagosan tíz láb vastag szőnyeget alkot. A részét képező növényfajokat számtalan módon hasznosítják a szigetek lakói: gyümölcseikből különleges alkoholpárlatokat készítenek, rostjaikból csodás kelméket, vagy éppen zsákvásznat szőnek, s egyik gyakori fajtájuk kiszárított anyagából sütik a tengeri kenyeret, mely a szegények – ínséges időkben az egész népesség – fő tápláléka. A Kertek vízinövény-rengetegén még a legnagyobb karakkák sem tudnak áttörni – egyedül az jut át rajtuk, aki ismeri a megfelelő hajóösvényeket. Az állandóan növekvő és a hullámok kénye-kedve szerint sodródó növényszigetek közötti, folytonosan változó átjárók hálóját csak az ismerheti, aki maga is e különös vidéken nőtt fel. Természetesen olykor ez sem elég; hiszen egyetlen révkalauz sem érhet nyomába Antoh azon szolgáinak, akik a Víz Alatti Kertek gondozását tekintik szent kötelességüknek, s akik a növényszigetek közti szorosokat kedvük szerint tudják alakítani. Különös rendjük, a Vízililiom Leányai kizárólag fiatal és gyönyörű nőkből toborozza tagjait; apró szentélyeik minden szigeten megtalálhatóak. Ám hogy ők maguk hol élnek, azt kevesen tudják – a Leányok pedig bölcsen hallgatnak…

139


Természetesen a Liga területei nem egybefüggőek, hiszen egymástól távol eső városok szövetsége ez, amit a tenger fűz együvé. Számos kisebb állam ékelődött az egyes városok közé, melyek általában többé-kevésbé függő viszonyban állnak a Ligával.

A társulás székhelye Hesterdan városa; itt ülésezik a Városok Tanácsa, a Liga legfelsőbb döntéshozó szervezete. Élén a küldöttek soraiból élethosszig megválasztott daugane áll, akinek jogában áll hadat üzenni és államközi szerződéseket kötni. Bár a Liga az utóbbi időben ügyesen manőverezik az Északi Szövetség és Toron között, öt zászlóháborúban is kénytelen volt a Birodalom ellen hadba lépni, mivel érdekeit mélyen sértették Toron hegemonisztikus törekvései.

A Sinemosi Liga szigetei függetlenségüket a III. Dagortai Bullára alapozzák, melyet P.e. 6657-ben bocsátott ki Kyria császára. E bulla szerint a szigetek fölött kizárólag Igere legfőbb anyrja gyakorolhat uralmat – senki más, még maga a császár sem. Az utolsó Igerét szolgáló anyr halála előtt megjósolta, hogy ha a szigetek megőrzik önállóságukat, a feltámadó istennő első prófétája örök boldogságot hoz el a nép számára; s ez lesz egyben a Kyr Birodalom újjászületésének kezdete is. Hogy valódi vagy hamisítvány-e a Bulla, s hogy volt-e ilyen jóslat vagy sem, mindig vitatták és vitatni fogják; mindenesetre századévenként felbukkan egy jelentkező, aki Igere prófétájának titulálja magát. A Próbák terméből persze egyikük sem távozott még élve – viszont közülük jó néhányról kiderült, hogy toroni ügynök.

A Liga flottája nehézfegyverekkel fölszerelt galleonokból áll, amelyek nagy részét békeidőben

kalmárkodásra használják. A hajóhad ütőképességét növelheti, hogy a hírek szerint megszerezték az örökké égő nafta, az Arguren elpusztításánál használt gyúelegy titkát is. Szárazföldi haderejük viszont csekély, ezért a parti városokat fenyegető barbár támadásokat csak nagy nehézséggel tudják elhárítani. Sinemos mezőgazdasága a hűvösebb és esős éghajlat miatt eltér a délebbi tájakétól. A Kesdan-hegység oldalában teát termesztenek, amely ínyencek szerint nem marad el a tiadlani fajtáktól, de éppígy megterem a gránátalma, a barack és a mandula is. A nagyvárosokat a halászok látják el élelemmel; errefelé ezernyi módját ismerik a halételek elkészítésének.

Itt cserél gazdát az Északról érkező rizs és búza, az erigowi és toroni kézművesek árui, a Délvidék fűszerei és szőnyegei, Abaszisz olívaolaja és abbitacélja, Antera cédrusfája, és olykor még Enoszuke teája, selyme és porcelánja is. Mindennap sok ezer arany értékű áru fordul meg a vámszedők kezén, a teaházakban országok jövőjéről döntenek udvarias, halk szavú kalmárok. Itt az üzlet kőkemény játszma, és a résztvevők nem haboznak akár tisztességtelen eszközökkel is előnyhöz jutni: virágoznak a különféle alvilági testvériségek – a tisztes patríciusok szinte mindig rendelkeznek a nyomásgyakorlás kevéssé legális eszközeivel is.

Az ipar a kereskedelemhez képest szerény mértékű, mivel szinte bármi beszerezhető az itteni piacokon. Ennek ellenére nevesek a helyi hajóácsok, mozaikkészítők, kőfaragók és takácsok. A Sinemos-tenger partvidékét lakó, részben tiadlani eredetű nép kultúrája és nyelve ma is sok hasonlóságot mutat a Szövetségben élő rokonaiéval, és ez csak erősödött, amikor évszázadokon át szövetségi seregek viseltek itt hadat a toroniak ellen. Igen nagy a keleti barbárok leszármazottainak száma is, akik közül sokan leköltöztek a parti városokba. Jelen vannak a külön városrészekben élő toroniak, de még egy enoszukei kolónia is letelepedett Hesterdan egyik negyedében; építészeti stílusuk, szertartásaik és öltözködésük ma már beleépült a helyi kultúrába.

Ennek megfelelően vallási téren is változatos kép fogadja az idegent. Bár a pyarroni vallás itt is domináns – főleg Antoh, Ellana és Dreina istennők tisztelete –, megtalálhatóak az enoszukei és kyr hitvilág szentélyei is. A barbárok egy része mindmáig ősei hitét követi.

140


A Sinemosi Liga városaiban – kihasználva a viszonylagos szabadságot és a nagy számú mecénást – számos varázstudó telepedett meg; Livina városa például az egyetlen pyarronita elkötelezettségéről ismert boszorkányrend, a Gyülekezet birtoka. Természetesen a fondorlatok és a csábítás nagyasszonyai, a Hiwithek sem hiányozhatnak; rajtuk kívül pedig szép számú boszorkánymester és idéző űzi kétes mesterségét. Bolk szigetén található a Tengermellék talán egyetlen közismert varázslórendjének, a Csillaglátók Társaságának iskolája. Ők a tér- és síkmágiát, valamint a szimpátiás hatásokat tanulmányozzák.

Gro Ugon

Terület: 750 000 négyzetmérföld (ÉNy-DK ~1200 mérföld, K-Ny ~900 mérföld) Népesség: ~ 900 000 fő Átlagos népsűrűség: 1 fő/négyzetmérföld Államforma: törzsi-törzsszövetségi formák, egyházi-hűbéri berendezkedés a Kard Testvériség

lovagrendi birtokain Lakosság: ork, goblin, ember (sinemosiak, behurcolt rabszolgák) Nyelv: ork, goblin, köztoroni, sinemosi Vallás: ork héroszok, goblin bálványok, Orwella Pénznem: drran, az emberek között általánosan elfogadott a toroni tallér



A Tiadlan és Niare közé beékelődő vidék általánosan elterjedt nevét két szélesen elterpeszkedő, kopott röghegységről kapta. A határon húzódó Gro-hegység ork neve – „fogsor”, „fűrész” – utal a hegyek alakjára. A palából álló fő vonulat átlagosan mindössze 1500-1800 láb magas – és még legégretörőbb csúcsa sem több 2800 lábnál –, ám igen tagolt. Meredek hegyoldalai, merész bércei és kanyargós szurdokai miatt emberi láb számára csak néhány helyen járható. Bár a hágókat a határ tiadlani oldalán kolostorerődök sora őrzi a vadontól, az ork törzsek felderítői ismerik a leglehetetlenebb helyeken húzódó ösvényeket is, amelyeken át eljuthatnak a gazdag zsákmányt kínáló alföldre.

A Tiadlan és Gro-Ugon közti őrző kolostorok egyszerre

színhelyei a lélek felemelését célzó békés meditációknak és a határon vívott, utolsó vérig tartó küzdelmekre való felkészülésnek. Számos hasonlóságot mutatnak a Titkos Szekta kolostorerődjeivel –s ezt igen kevesen tulajdonítják pusztán a véletlen művének…

hágókat

Az ország közepén húzódik az Ugon, amely voltaképpen nem is hegység, hanem bazalttal fedett

tanúhegyek sora. A meredek falú hegyek tetején hatalmas, erdős fennsíkok terülnek el, oldalukban a lezúduló vizek szeszélyes sziklaformákat faragtak ki a puha homokkőből. A párhuzamosan futó Yian-Yiel hegység zárja le az északkeleti határt, ötezer láb fölé emelkedő havas csúcsai több száz mérföld távolságból is látszanak. Gro-Ugon délkeleti részét gyakran rázzák meg földrengések, jelezve, hogy a földmélyi erők még ma is munkálkodnak errefelé. Két működő tűzhányó, számos hőforrás, iszaptó és kénes gőzöket eregető hasadék található e vidéken.

141


Bár meglehetősen sok a csapadék, az ugoni dombvidék növényzete szegényes, mert az esővíz

rögtön eltűnik a víznyelők és töbrök mélyén, hogy aztán sok mérfölddel odébb törjön elő ismét. Zegzugos barlangrendszerek húzódnak erre, melyek jobbára goblinoknak szolgálnak menedékül. Az utazást mindenfelé vetődések, szakadékok, kőmorzsalékos omlások és szélkoptatta, borotvaéles sziklahátak akadályozzák. Gro-Ugon folyói túlnyomórészt rövidek és sekélyek, a változatos domborzat miatt kanyargósak; rajtuk hajózni a zúgók és vízesések miatt valóságos istenkísértés lenne.

A síkföld lapályán évszakonként változó

nagyságú szikes tavak terülnek el, körülöttük szemhatárig nyújtózik a kopár táj. Akad vidék, hol egynapi járóföldön belül nem találni fákat, pusztán rozsdabarna, göcsörtös cserjék tengődnek a rossz földben. Az örökké szeles síkságot télen lábnyi magas hó fedi, majd a tavasszal érkező esők teszik járhatatlan ingovánnyá a tájat. Ezzel szemben nyáron és az ősz első felében ritkán esik. A síkvidéken olyan nagy testű növényevő állatok hatalmas csordái vándorolnak, amelyek a civilizált vidékeken már szinte kipusztultak: bölény, szajga és más antilopfélék. A hatalmas kérődzőkre az orkokon kívül főleg a quakkák jelentik az igazi veszélyt: bár a vadkutyák kicsik és gyöngék, télen falkába verődve akár az emberre is rátámadhatnak.

A karakterek a Látók nevű ork törzs azon tagjai, akik különösképp kitüntették magukat a Tiadlan és Gro-Ugon közti hágókat őrző Türkiz Lampion kolostor ostromakor. Jutalmul már a győzelmi lakoma első napján egy igen veszedelmes küldetéssel bízza meg őket a bölcs törzsfő: sürgősen el kell juttatniuk egy toroni boszorkánymestert a nemrég feldúlt Lemtora nevű tiadlani városba, hogy ott végrehajtson valamiféle szertartást. Már az út kezdetén kiderül azonban, hogy a toroni hagymázas őrült, aki az elveszett lelkek feláldozásával akar valamiféle szörnyeteget Tiadlanra idézi. Ez pedig igen aljas, harcoshoz nem illő cselekedet, arról nem is beszélve, hogy a megidézendő lény esetleg az összes élőt igyekszik majd elpusztítani, az orkokat is beleértve. Ugyanakkor a legyőzése dicsőséges haditett lehetne… Talán ezért bízta rájuk a vasasok vezére Trog Durt, a legendás erejű buzogányt? A dilemmát csak nehezítik a távolból érkező zajok: mintha egy egész sereg közeledne, hogy megbosszulja a kolostor vesztét. Megkockáztassák az alaposabb felderítést, vagy rögtön visszafordulnak, hogy figyelmeztessék társaikat? Egyáltalán: visszafordulhatnak-e, vagy a küldetés fontosabb?

Az orkok lenézik és ahol érik, pusztítják a quakkákat – szerintük éppúgy elárulták a Farkas-szellemet, mint az udvari orkok. Egy ork legenda

szellem gyermekei, hanem addig ismeretlen patkányfajként az Orwella által széttépett Farkas-szellem egy darabját falták fel csillapíthatatlan éhükben, így váltak a farkasokhoz hasonlatossá. A goblinok az orkokkal ellentétben jól megférnek a quakkák falkáival; sőt előszeretettel használják fel őket vadászataik során. Más farkasszabásúakkal nem is lenne joguk barátkozni, ugyanis az orkok szerint e szent állatok nem közösködhetnek a goblinok korcs fajával – márpedig Gro-Ugonban az orkok diktálják a szabályokat.

szerint a vadkutyák valójában nem is a Farkas-

A terület jó részét borító sztyeppék a hegyek oldalába is felkúsznak; fölöttük zárt erdők és szúrós bozótosok terülnek el. A Velerian-tenger partvidékét borító ősvadon bükk-, nyír- és fenyőerdeit sosem érintette favágó fejszéje. Délen, a Sinemos-tengernél, ahol az enyhe éghajlaton néhány délszaki növény is megél, haragoszölden díszlenek a gyertyán- és kőriserdők. A rengeteg mélyén élő vadállatok pompás vadászzsákmányt jelentenének bármely kalandvágyó nemesúrnak: dámvad, hiúz, szürke medve és a warg, ez a hatalmas, borjú méretűre is megnövő farkasféle él itt, melyet egyes ork törzsek olykor hátasként is használnak.

142


Társadalom

E zord vidék a vad orkok igazi hazája Északon, harcos-kultúrájuk központja és hetedkori hőseik szülőhelye. Noha orkok másutt is élnek Yneven, a legnagyobb tömegben itt találhatóak meg, ahová a kyr hódítás, majd a Káoszkor szorította őket. A „civilizált népekkel” összehasonlítva számuk igen alacsony, legfeljebb százötven-kétszázezer főre tehető. Eredeti vadászó életmódjuk a letelepült kultúrák hatására rablással és fosztogatással párosult, bár ez utóbbi csak a civilizált országok közelében alkalmas a népesség eltartására.

Az orkok ma is törzsi társadalomban élnek. Mélységesen közösségi lények, a magántulajdont sem ismerik. Minden törzs körülbelül húsz nemzetségre tagolódik, melyek igen határozott rangsorrendben követik egymást a vezéri nemzetségektől a törzs mellé csapódott páriákig. A tarini Halálhozók felőrlése óta Észak orkjainak vezető ereje a gro-ugoni Hat Törzs, melynek tagjai rang szerinti sorrendben a Vérivók, a Látók, a Kacagók, a Holdimádók, az Irtóztatók és az Irgalmatlanok. A szövetség összekovácsolásában nagy szerepet játszottak a Hatalmas Hram hívei; ugyanis a hatból négy törzs sámán-nemzetsége a Mélységben Lakozó Atyára vezeti vissza származását.

Noha az orkok népét Orwella teremtette, hitük szerint mindent a Farkas-szellemnek köszönhetnek, mert feláldozta magát gyermekeiért, akiket részben az ő véréből gyúrt a sötét istennő. Arra azonban még a Farkas sem volt képes, hogy elhárítsa gyermekei feje fölül Orwella átkát: azt, hogy az orkok lelke nem halhatatlan, és halálukat követően visszavonhatatlanul elenyészik – vagyis sem pap, sem nekromanta nem képes többé magához szólítani. Mivel az orkok számára így az élet pusztán néhány, e világon töltött évtized, igyekeznek azt lehetőség szerint minél jobban kihasználni; olyan hírnevet próbálnak szerezni, hogy kései utódaik is emlegessék nevüket. Vallásuk a régmúlt héroszainak tiszteletére épül, akik valamilyen módon mindmáig kijátszották a népüket sújtó átkot. E sem élő, sem holt hősök többnyire vér szerinti leszármazottaik, a sámánok fohászából nyerik erejüket.

A Kacagók Sötét Úrnak nevezték el azt a vélhetőleg Toronból származó nekromantát, akinek első kudarcai után fokozatosan rögeszméjévé vált legalább egy ork lélek csapdába ejtése. Kísérleteit végül nem koronázta siker, bár amúgy számtalan ocsmányabbnál ocsmányabb élőholt fajzatot sikerült létrehoznia, melyek egy része azóta is a Gro-Ugon gyepűin kóborló szörnyek hordáit gazdagítja. (Néhány közülük még arra is képes, hogy áldozatai testéből újabb élőholtakat hozzon létre.) A Sötét Úr gro-ugoni tornyát természetesen többször megostromolták, végül bevették és porba taposták a Hatok harcosai; de a szövevényes pincerendszerbe egyetlen ork sem merte betenni a lábát, így az máig érintetlen. A nekromanta itt folytatta borzalmas kísérleteit, itt tartotta a rabokat, és ide börtönözte be azokat az élőholtakat, melyeket még ő maga is óvakodott szabadon engedni. De ami még fontosabb, itt őrizte könyvtára legféltettebb kincseit is, melyek egyikére, a hírhedt Talguni Éneklő Papiruszra legalább két shuluri Háznak is fáj a foga – nem beszélve Doran ügynökeiről…

Az ork társadalom életét nagyon szigorú, a fajjal együtt született hagyományok irányítják. Noha mindennaposak a párviadalok, az elsőségért vívott összecsapások, ebből hiba lenne arra következtetni, hogy az orkok erkölcsöt nem ismerő, kaotikus gondolkodású lények. Inkább falkában járó kétlábú farkasok: kifelé kíméletlenek, de az esetleges külső támadással szemben mindig összetartóak. Tisztelik az erőt és a határozottságot, ám megvetik az elpuhult fényűzést. Szóbeli kultúrájukat énekmondóik ápolják, akiknek tudása apáról fiúra száll. Az ő tisztük a históriás énekek, legendák és példabeszédek megőrzése, mint ahogy a vezéri nemzetség sarjaié a szokásjog alapos ismerete.

143


A goblinok fajából körülbelül félmillió él Gro-Ugonban; ők jobbára gyűjtögetésből tartják fönn magukat. Lakóhelyeik barlangok vagy víz mellé települt táborok, ahol néhányszáz fős hordákban tanyáznak. Gyakorlatilag az orkok rabszolgáiként tengődnek, befogott példányaikat bányákban dolgoztatják, vagy puszta szórakozásból vadásznak rájuk.

Bár az ork énekmondók erről mélyen hallgatnak, tény, hogy számos ork győzelemhez tevékenyen hozzájárultak a

természetesen soha nem ahol még az utolsó páriát is

jobban megbecsülik, mint őket, és ahol halottaikat a wargokkal zabáltatják fel az orkok –, ám ennek ellenére mindig derekasan kiveszik részüket a harcból. A goblin hadak sikerei persze nem mérhetők össze az ork vasasok teljesítményével, de viszonylag nagy létszámuk, lesvetéseik és szívósságuk miatt az Északi Szövetség stratégáinak illik

olyan számolni velük.

goblin segédcsapatok. A goblinokönként vonulnak a háborúba –

kom

Az emberfajú lakosság túlnyomó része nem önszántából tartózkodik Gro-Ugonban; ők az ork

bányagazdaságokban robotoló nyomorultak, akik jórészt hadifogolyként kerültek a kopott bércek földjére. Helyzetük siralmas: éjjel-nappal dolgoztatják őket a kivilágítatlan, eredetileg goblinokra méretezett tárnákban, enni csak füvet és bőrhulladékot kapnak, pihenőidejük napi két óra. Ilyen körülmények közt nincs az a száz csatában edzett harcos vagy inas bányász, akinek a szervezete rövid időn belül fel ne mondaná a szolgálatot.

A poros pusztaságon és a hegyek sziklás oldalában épült komor lovagvárak tornyán a Kard Testvériség sárga-feketén sakkozott zászlaját lengeti a szél. Az orwellánus lovagok rendjét Enue Aghven, a sinemosi Drueghben született kóbor lovag alapította a P.sz. XXIII. század elején, és befolyását jól mutatja, hogy az első komtur már 2231-ben Fekete Hadúr lett, a Negyedik Lobogó hordozója. Azzal párhuzamosan, hogy nagy birtokokat szerzett a tenger déli partvidékén – melyeket aztán a IX. zászlóháború után elvesztett –, Toron Gro-Ugonban erőteljesen támogatta a Testvériség letelepedését. Az ideig az orkok részrehajlás nélkül fosztogatták Tiadlan határ menti tartományait éppúgy, mint a toroni Shínt, de a Kard-lovagok letelepedésével ez megszűnt, s a császárság biztonságban érezhette hátországát. Enue Aghven utódai a Lobogó hatalmának köszönhetően igájukba hajtották a Hat Törzs orkjait; évszázadokon át szőtték mágikus ármányaikat, hogy hatalmukba kényszerítsék a törzsek vezéri és sámán-nemzetségeit. A Hat Törzs főnökei azóta többnyire mély alázattal hódolnak meg előttük, népük pedig szinte minden zászlóháborúban szilárdan áll a lovagrend és Toron oldalán.

A fekete bazaltból épült várak nemcsak erődök, hanem rabszolga-gazdaságok is egyben. Foglyok ezrei robotolnak a sovány földeken és a műhelyekben, hogy a hosszú nap végén ájultan zuhanjanak vackukra a földbe vájt rabszolgaszállások zsúpfedele alatt. Orkok és a Quiron-tenger kikötőiből verbuvált söpredék őrzi őket; mindennapos az oktalan kínzás, az erőszak és a szórakozásból folytatott embervadászat. Eközben a magas várfalak mögött, a drága bútorokkal berendezett, faragványokkal és kelmékkel ékített termekben orgiákkal és rituális emberáldozatokkal adóznak Orwellának a lovagrend tagjai. Közöttük számos paplovag is akad, ők gyakorta komoly szakrális hatalommal bírnak, bár persze az istennő papnőivel nem vehetik föl a versenyt. A zord környezetnek és a gyilkosan kemény kiképzésnek köszönhetően a Testvériség lovagjai a fényűző körülmények dacára sem puhulnak el: mind a pallos, mind a láncos buzogány forgatásában megállják helyüket Észak csataterein.

144


A rend központja és a nagymester székhelye Reag, az Éjszaka Erődje köré települt sátorváros. Az emberi mércével mérve mocskos és zűrzavaros tábor a Látók hadifőnökének szálláshelye is egyben. Pár ezer lakosának javát emberi zsoldosok, száműzöttek és az ork törzsek tagjai teszik ki. Habár az ork tábor legalább hatszáz esztendeje ugyanott, a Kruesht folyó egyik gázlójánál található, a vadonbéli szállásokhoz hasonlóan alig néhány nap alatt elbontható. Az orkok ugyanis főleg bőrsátrakban és feltámasztott oldalú szárnyékokban laknak a vonuló vadak csordáit követve. Életmódjuk ismeretében nem csodálkozhatunk, hogy az állandó épületeket szánalmasnak és kényelmetlennek tartják.

Gazdaság

Az emberlakta országokban élők több-kevesebb joggal mondhatják, hogy Gro-Ugon orkjai nyomorúságos viszonyok között tengődnek. Ám ők nem is igyekeznek vagyont gyűjteni, ezt a tevékenységet az emberek megvetendő és kapzsi szokásának tartják, az ősi hagyományok és az egyéni vitézség feladásának. Joggal félnek attól, hogy a mohó kalmárok érkezésével vége szakadna annak a világnak, ami fölött őseik emléke őrködik. Ezért hozták létre különös pénzrendszerüket is; az egymás közötti kereskedelemben ugyanis vaspénzt használnak azon kevés alkalmakkor, mikor éppen nem árut cserélnek árura. E módszerrel valóban sikerült magukat elszigetelni a külvilág káros befolyásától, még ha a kis vasérmék bevezetése nem is sikerült valami fényesen, hisz hamar kiderült, hogy szinte bármelyik ork kovács képes azokat előállítani.

A nemesfémeket értéktelennek

tartják, hiszen nem lehet belőlük fegyvert kovácsolni. Habár hegyeikben dús arany- és ezüsttelérek húzódnak, ezek kiaknázásával általában sikertelenül próbálkozik a Kard Testvériség – a Farkas-szellem gyermekei ellenben hevesen ellenállnak, ha vadászterületeiket kell megvédelmezniük. Ellenben nem haboznak kitermelni a hegyek gazdag vaskészleteit: minden törzsben megbecsülik a bányamestereket, akik vigyázzák a kitermelést és a foglyok munkáját,

A Kard Testvériség valamennyi rendházában fészkel egy-két pár a pteroptákból, ezekből a szárnyas hüllőfélékből, melyek segítségével a környező vidék felderítését végzik a rend lovagjai. Általában apródokat vagy fegyverhordozókat ültetnek a nyergükbe, mivel a nehézkes hüllők megterhelve igen rosszul manővereznek. Így légi harc helyett inkább hosszú távú utazásra és szállításra használják ezeket a hatalmas állatokat, melyek szárnyfesztávja akár a húsz lábat is meghaladhatja. A pteropták éppolyan buták, mint amilyen mohók: egyszer megfigyeltek egy példányt, amely hat napon át ült egy helyben a nyakát nyújtogatva, hogy hozzáférjen egy verembe esett rabszolga teteméhez.

A karakterek egy abasziszi kereskedőház megbízottaiként utasítást kapnak arra, hogy minél hamarabb

nból Ifinbe. (Alapos ő, hogy az abbitkohászatban használt

arják felváltani ezzel az anyaggal, ami a királynak hatalmas megtakarítást jelentene, a kalmároknak pedig busás hasznot.) Az üzlet megkötéséig azonban számos nehézséggel kell megküzdeni: el kell jutni az ork törzsekhez

ő gro-ugoni téllel dacolva, tárgyalni egy törzsfővel egalkudni vele, az alku szerint eljuttatni hozzá az

igényelt élőállatot és rabszolgákat, aztán a sárkánykövet elszállítani a tengerig, majd Abasziszba hajózni vele. A

ő-onopóliumát birtokló Láncbarátok nem örülnek a

váratlan konkurenciának, és még a Quiron-tengeren kalózkodó cimboráikkal is összefognak, meghiúsítandó a küldetést.

hozzanak sárkánykövet Gro-Ugoutánjárással kideríthetfaszenet ak

a közelgés m

helyzetet nehezíti, hogy a Quironeiában a sárkánykszállítás m

145


és akik egyben a föld mélyében rejtőző kövek ismerői is. Úgy tartják, az ork bányamestereket csak Tarin bölcsei múlják fölül ez utóbbi terén, ráadásul az orkok Észak azon kevés népei közé tartoznak, akiknek kovácsai ismerik és használják a sárkánykövet – amely szintén bőven található a tartományban: a szénrétegek helyenként egészen a felszínen futnak, csak le kell hajolni a rögökért.

Az ork kovácsok természetesen nemzetségi keretek között dolgoznak. Noha díszítetlen

fegyvereiknek és vértjeiknek meglehetősen rossz a híre az emberlakta vidékeken, ez alaptalan hiedelem. Hiszen mernének-e hadba vonulni az ork törzsek saját kovácsaik által készített eszközökkel, ha nem volnának meggyőződve azok használhatóságáról? Ezzel szemben a kézműipar többi ága gyakorlatilag nem létezik: a Farkas-szellem gyermekeinek ruhái nyersen cserzett állatbőrből készülnek, házat nem építenek és művészi érzékük is vajmi kevés.

Gro-Ugon földjén csak a lovagvárak körül zöldellnek szántók és kertek. A goblinok jobbára „gyűjtögető” – értsd: tolvaj – életmódot folytatnak; míg az orkok az időszakos rablást és fosztogatást nem számítva kizárólag vadászatból és halászatból tartják fönn magukat. Ennek oka, hogy teremtésüktől fogva ragadozók lévén gyomruk nem emészti meg a növényféléket, tehát ha akarnának, sem táplálkozhatnának mással, mint hússal. Egyetlen „haszonállat” ismert csupán, amely elviseli az orkok közelségét, és ez az urghî, egy termetes, háziasítottnak csak igen nagy túlzással nevezhető vaddisznóféle. Ugyanis a hegyekben, ahol nem élnek hatalmas, szabadon vándorló állatcsordák, az orkok az urghîk félvad, ridegen tartott kondáit makkoltatják a tölgyesekben.

Tudnivalók

A „civilizált országokból” származóknak – a kisszámú erre tévedő rabszolgakereskedő kivételével – Gro-Ugon többnyire halálos csapda, melyből nincs menekvés. Ha háborúk idején – amikor az ork harcosok java része a törzsi területekről távol tartózkodik – sikerrel is járhat egy-egy fogolylázadás, a négy- és kétlábú vadaktól, ősi szörnyektől hemzsegő domb- és hegyvidékeken vajmi kevés az életben maradás esélye. A legyengült, rosszul felszerelt szökevények általában egy héten belül elpusztulnak, vagy egy másik törzs ejti foglyul őket. De még szerencsésnek is mondhatja magát az a halandó, akivel csak az ork hajcsárok korbácsai végeznek, és nem Orwella jeges mosolyú papnőinek obszidián áldozókése! Mert az ilyen nyomorultaknak a lelkét is elemészti a Kárhozat Úrnője…

Még az is kemény, halálos

fenyegetésekkel teli utazásra számíthat, aki a Kard Testvériség meghívására érkezik Gro-Ugonba. Noha egy nagyobb erőd éppolyan kényelmes lehet, mint Erigow várkastélyai, a környező vidék ezernyi veszélyével nem árt tisztában lenni. Utak egyáltalán nincsenek, és az egyes várak gyakran kétheti járóföldre esnek egymástól. Sokfelé egyáltalán nem tanácsos lóháton közlekedni; egy biztos járású öszvér jobb választás a sziklás vidéken.

A karakterek egy, a Kard Testvériséghez tartozó rendház komturjának meghívására érkeznek Gro-Ugonba. Kitűnő kalauzuknak hála elkerülik az orkok szállásterületeit, és nem találkoznak a vidék rettenetes szörnyeivel sem; ám egy éjszaka magányos goblin támad az őrséget álló vezetőre, és játszi könnyedséggel sebzi halálra a remek kardforgatót. A karakterek nehéz helyzetbe kerülnek: nem tudják, merre és milyen útvonalon kellene továbbindulniuk. S emellett igen furdalja oldalukat a kíváncsiság: ugyan mitől táltosodott meg a közelben élő goblin horda e rosszul felszerelt példánya?

Az orkok a farkasokhoz hasonlóan territoriális lények, ezért törvényszerűen megtámadják a

vadászterületükre tévedő idegeneket. Ijesztő hatékonysággal vadásznak falkában; a mondás szerint „ha

146


látsz egy orkot, akkor másik kétszáz már be is kerített”. Menedéket a törzsfők jelvénye vagy a Kard Testvériség lobogója adhat, de a szent helyek meggyalázására nincs bocsánat – az ilyesmi még az orkok között is nemzedékeken át tartó vérbosszúra ad okot. A lovagvárakon és talán Reag „városán” kívül meddő próbálkozás emberi nyelvekkel kísérletezni, a lakosság zöme csak orkul ért. Ez egy, a maga módján igen kifejező, árnyalatokban gazdag nyelv, még ha az emberi fül bántóan érdesnek és mélynek hallja is.

A Keleti Barbárok

Terület: 800 000 négyzetmérföld (É-D ~700 mérföld, K-Ny ~1100 mérföld) Népesség: 1 550 000 fő Átlagos népsűrűség: 2 fő/négyzetmérföld Államforma: önálló kánságok Lakosság: keleti barbárok (ramagarok) Nyelv: ramagar, a civilizációhoz közel itt-ott a sinemosit is beszélik Vallás: a ramagar pantheon isteneinek (Ymdoll, Leutaril, Ramkir és Tomatis) tisztelete, szellemhit Pénznem: általános a cserekereskedelem


Az északi városállamoktól keletre, a K’Harkad és J’Hapinia hegység által övezett medencében él

a keleti barbárok büszke és harcias népe. Ezen a tájon – talán a kulturális központoktól való nagy távolság és a kedvezőtlen természeti adottságok miatt – soha nem alakult ki fejlett civilizáció.


Az északi tengerparton és a hegyoldalakon előforduló cédrus- és fenyőerdőket beljebb haladva bozótos, a hegységekben sziklás, barátságtalan táj váltja fel. A J’Hapinla, K’Harkad és Kesdan-hegység által határolt medencében a füves pusztákkal lomberdők váltakoznak. Kelet felé a Visneve folyó mocsaras síkságára, majd a Keleti-óceán sziklás partjaira ereszkedhet le az utazó, míg a K’Harkadtól délre a bozótos fokozatosan a melegtől vibráló levegőjű szavannáknak, végül a Nament-sivatagnak adja át helyét.

A Sinemos-tenger partvidéke halban gazdag; gyakran letévednek ide az északi óceánok óriásai, a bálnák és egyéb tengeri behemótok is, de a helybéliek különösen a fókaféléket vadásszák sokat: zsírjukat sokféleképpen tudják hasznosítani.

147


A szárazföldön az irtásföldek kivételével szinte érintetlen élővilág fogadja a vándort: szabadon vonuló tízezres állatcsordák, a hegyek bércei közt vadon élő pteropták, sárkánygyíkok, madárrajok és nagyragadozók – farkas, sakál, hegyi oroszlán és leopárd. A síkvidék egészségtelen mocsaraiban aligátorok és csak bizonytalan híradásokból ismert óriás hüllőfélék élnek.

Az éghajlat egész évben enyhe és csapadékos a partokon, viszont a Keleti-óceánról érkező őszi és tavaszi viharok iszonyú erővel tombolnak, teljesen lehetetlenné téve a hajózást. A Nagy Medence időjárása ellenben hűvösebb és szárazabb. A három hegység csúcsainak bőségesen jut csapadék, a J’Hapinla és a Kesdan-hegység legmagasabb, négyezer lábat is meghaladó ormait örök hó fedi. Az innen lefutó folyók táplálják a vidék két nagy folyamát, a Quiron-tengerbe tartó Sielt és a délkelet felé kanyargó Visnevét. Az egyetlen jelentős állóvíz a Kesdan-tó. A talaj a folyóvölgyeken kívül nem túl termékeny, lévén sziklás és nehezen művelhető.

Történelem

A terület első ismert lakói, az erv bevándorlás elől a partvidékről ide menekült ryeki maradványnép tagjai, a shiruadák voltak. Ők a démonokkal paktáló szerafista uralkodóik igája alatt fejlett, öntözésen alapuló kultúrát hoztak létre a Siel folyó völgyében a Hetedkor elején.

A ma keleti barbárokként ismert népcsoport – vagy ahogy magukat hívják, a ramagar nép – a Pyarron szerinti IV. század elején érkezett Ynevre a Keleti-óceán szigetein fekvő őshazájából. Elvándorlásuk okára csak legendáikban találhatunk magyarázatot.

A karakterek egy, a Sinemosi Liga által fenntartott kereskedőállomásról indulnak útnak, hogy elhozzanak egy mágikus pecsétekkel lezárt ládát egy partra sodródott hajóról. A roncs melletti partszakaszon csapatnyi túlélőbe botlanak, akik valamiféle hatalmas szörny támadásáról adnak elő rémtörténeteket – s valóban, a parttól mintegy mérföldnyi távolságra, a sziklapadon megfeneklett Jégmadármellett néha hatalmas gőzoszlop tör fel a víz színe alól. A roncson maradt láda megszerzése tehát nem ígérkezik egyszerűnek, pedig az idő sürget: a heves hullámverésben a hajó bármikor darabjaira hullhat.

Mindennek tetejébe barbárokból álló népes csapat érkezik a tengerpartra, akik az ősi szokásra hivatkozva azt állítják, hogy a hajótöröttekről való gondoskodásért cserébe őketilletik a szerencsétlenül járt hajón lévő áruk. Néhány korgot már maga a magyarázkodás is láthatóan dühít; és egyikük sem érkezett fegyver nélkül…

A ramagar legendák szerint az Ymdoll törzséből való Gartan, a nagy vezér lépett elsőként Ynev földjére a Fherga-hegy lábainál lévő homokos partszakaszon. Lábnyomait azóta is őrzi a föveny – dúljon bármilyen vihar, nem tudja elmosni a múlt e néma tanúit.

Úgy tartják, aki Gartan lábnyomaiban lépkedve hág fel az első sziklákig, éppolyan dicső és éppolyan rövid életet fog élni, mint a nagy ős. Számtalan korg zarándokol el ide minden évben, hogy végigjárja a Lábnyomok Útját…

Az eredetileg négy törzsből álló nép először a Sinemos-tenger déli partját vette birtokba. A törzsek mindegyike saját védistenétől származtatta és nevezte el magát. A tengerpart meghódítása után kezdetben a parti államokat sarcolták és a kereskedőhajókat fosztogatták előszeretettel. Rablóportyáik során még a Quiron-tenger nyugati medencéjébe is bemerészkedtek gyorsjáratú evezős hajóikkal, mígnem száz év után Toron megerősödésével meghátrálni kényszerültek.

148


Ekkor kezdtek a szárazföld belseje felé vándorolni. Elsőként Ymdoll törzse indult útnak, és így először ők találták szembe magukat a medence hatodkori eredetű lakóival. A shiruadák mind fegyvereik technikájában – a barbárok fegyverei ekkoriban még bronzból, kezdetleges módszerekkel készültek –, mind mágikus hatalomban erősebbnek bizonyultak. Ymdoll törzsét kis híján kiirtották, s a szerafisták démoni szövetségesei idegen síkokra száműzték magát Ymdollt is. A következő hullámban a megmaradt három törzs már egyszerre özönlött be a medencébe. Évekig tartó harcok során többszörös számbeli fölényüknek köszönhetően lassan, de biztosan szétverték a shiruadák seregeit. Székvárosukat, Xirs Talwunt felégették, szentélyeiket lerombolták, a papkirályokat felkoncolták, majd fölosztották maguk között az elfoglalt területeket.

Ám a győzelemért nagy árat kellett fizetniük. Sok tízezren vesztek oda a démonok elleni csatákban, isteneik meggyengültek, az eredetileg elkülönült törzsek lassan elkeveredtek. A shiruadákkal folytatott háborúk emléke mindmáig él a keleti barbárok között; sok mondájuk szól ezekről az időkről, s démonűző szertartásaik még ma is közkedveltek. Xirs Talwun romjai Kavarkas területén tiltott, átkozott helynek számítanak, ahová egyetlen ramagar sem merészel belépni.

A legendák szerint a szerafisták átka hintette

el a barbárok közt a viszály magvait is. Tény, hogy a háború után a hadurak mindegyike igyekezett híveinek és harcostársainak a legkedvezőbb területeket megszerezni, és ez köztük máig tartó háborúskodásra adott okot. Egyszersmind megteremtette azokat a többé-kevésbé stabil határokkal rendelkező, veld’ramoknak nevezett államalakulatokat is, amelyeket egy-egy nagyhatalmú hadúr – közös nyelven, hibás kifejezéssel kán vagy a barbárok nyelvén veldar – és leszármazottai uralnak. A kánságok mind a mai napig alapítóik nevét viselik, és az adott területen élő barbárok is a névadó hadúrtól származtatják magukat, vagy legalábbis olyan ősöktől, akik az alapító oldalán harcoltak annak idején.

A Gro-Ugonból túlnépesedés miatt elvándorolt orkok – a Kacagók és az Irtóztatók törzsének portyázó- és pária-nemzetségei – a P.sz. 3100-as években jelentek meg az északi tengerparton, ahol legyűrték az akkorra már csak magányos kereskedőhajók kifosztásából élő veld’ramokat, és azóta is folyamatosan fenyegetik a három északi kánságot: Orriest, Lielrogát és Taulragát.

Bár a Siel folyó völgyének szerafistái mind elpusztultak, az általuk megidézett démonok némelyike túlélte az ország

létezni. A ramagar sámánok átka miatt képtelenek elhagyni Xirs Talwunt, ahol különös célok érdekében kezdtek munkálkodni. Tevékenységük sötét céljai évről évre nagyszámú rabszolgát igényelnek, ezért számtalan megigézett személyt indítanak útnak, lelkükön a hűség pecsétjével, hogy hatodkori kincseik árából további embereket vásároljanak. A démonok szolgáit persze többnyire a várost őrző ramagarok gyilkolják le, főképp akkor, amikor azok visszafelé, a rabokkal együtt megpróbálnak átjutni a várost körbezáró gyűrűn.

A karakterek az Inkvizítorok Szövetségének régi ügynökeiként kapnak felkérést arra, hogy derítsék ki végre, mi folyik a romváros falai között; ugyanis feletteseiket igen aggasztja az a tény, hogy a nemrég elfogott démonszolga elméjébe száz szőke szűzleány megszerzésének parancsát plántálták.

pusztulását, s azóta is e síkon kénytelen

Társadalom

A keleti barbárok ma szilárdan kezükben tartják az egész Siel-medencét, a Hapinla-fennsíkot, keleten a Visneve síkságát és az óceán partvidékét. A nyugatabbra elhelyezkedő kánságok lakói

149


kapcsolatba kerültek az újonnan létrejövő városállamokkal, népük elkeveredett az ottani emberekkel, többé-kevésbé civilizálódtak; néhány part menti városállam, például Ladakh vagy Maddok eredetileg keleti barbár veld’ramként alakult meg. Mások, elsősorban a Kesdan-hegység kánságai – például Meldakan – a területükön lévő aranykincs bányászata révén gazdagodtak meg, és az ide érkező bányászok terjesztették el közöttük a sinemosi tengermellék kultúráját.

A többség azonban megőrizte

hagyományait, köszönhetően többek között annak, hogy a pyarroni vallás sohasem tudta megvetni a lábát a ramagarok között. Az ősök tisztelete a keleti barbár hitvilág fontos eleme; családfáját minden valamirevaló harcos egészen az istenekig vissza tudja vezetni. Értetlenül állnak tehát az új égi hatalmasságokról prédikáló idegenek előtt, akiket, mint minden külországi varázstudót, eleve bizalmatlanul fogadnak.

Igen sok tanúsággal bír egy Andal nevű, pyarroni származású misszionárius élete, akinek sikerült megtérítenie az egyik veld’ram népét; bár ehhez kissé el kellett torzítania a pyarronita tanításokat. A látványos siker feletti öröm igen hamar alábbhagyott, mikor a frissen megtért veldar Uwel nevében harcba vitte népét Dél-Quironeia part menti országai ellen, mivel annak idején néma közönnyel viseltettek hatodszülött fiának halála iránt (a hevesvérű ifjút Hesterdan egyik kikötői csapszékében szúrta hátba egy narvani matróz). A ramagar hadak végigdúlták a partvidéket, majd dühük csillapodtával – és zsebük megteltével – egy részük Rowonban telepedett le, ahol a fekete hadúr zsoldjába állva szolgáltak alapul egy később legendás hírű hadsereg kialakulásához. A pyarroni misszionárius további sorsáról nem szólnak a regék; a keleti barbárok egyik törzsének utódai azonban mindmáig Szent Andalhoz fohászkodnak csatáik előtt.

Szerencsésnek mondhatja magát az a pyarronita misszionárius, akit csak egyszerűen elkergetnek, és nem jut a hajdanvolt shiruada papok sorsára

A ramagarok egyesítésére tett törekvések állandóak. Ősei dicsősége alapján minden veldar

magának követeli az egész nép feletti uralmat. A hatalmasabbaknak néha sikerül gyengébb szomszédaikat maguk mellé állítaniuk – főleg a rablással kecsegtető zászlóháborúk közeledtével –, és viszonylag népes sereget toborozniuk. Ezekből a veldarokból válhat azután a keleti barbárok Hadura. A tartós egyesítésre azonban eddig még senkinek sem adódott lehetősége; a Fekete Lobogók sűrűn bekövetkező veresége egyben a mindenkori Hadúr bukását is jelentette, szövetségesei ellene fordultak, és kezdődött minden elölről.

A ramagarok többnyire nagycsaládi közösségek köré szerveződő falvakban élnek. A nagyobb, palánkvárakkal körbevett erősségek, a veldarok vagy nemzetségfők szálláshelyei legfeljebb egy kisebb városnyi barbárnak adnak otthont. Egy átlagos faluban ötven-száz fő él, akik többségében távoli rokonságban állnak egymással. A falu körüli földek az egész közösséghez tartoznak, ezeken az asszonyok végzik a munkát. A férfiak vigyáznak az állatokra, és nagyobb csoportokba szerveződve olykor több hétig tartó vadászatokra, esetleg rablóportyákra indulnak a környező erdőségekben vagy veld’ramokban. Az ilyen csapatok parancsnokai közül kerül ki egyszersmind a falu vezetője is, már ha sikerül tisztességben megöregednie, és kivívni tetteivel az egész közösség megbecsülését.

Általában tucatnyi falu tartozik egy nemzetségfő parancsszava alá. A nemzetségfők már közelebbi rokonságban állnak a veldarral, háború esetén ők a seregek parancsnokai. A veldar földsánccal vagy rönkfallal megerősített településeken rendezi be az udvartartását; tanácsa nemzetségfőkből, tekintélyes vénekből és sámánokból áll. A trónja örökletes: az elsőszülött fiút illeti, de különleges esetekben a tanács mást is kijelölhet, akit a származása és tettei alapján méltónak talál rá.

150


A barbár hadszervezet alapját az egyes falvak férfiaiból álló portyázó-vadászó csoportok képezik. Az ifjak ezekben a csoportokban tanulják ki a fegyverforgatás és a vadászat mesterségét. Teljes jogú harcossá csak akkor válnak, ha megfelelnek a csapat vezetője által meghatározott próbatételen. Ez lehet például egy vadkan – rosszabb esetben egy rivális harcos – fél könyök hosszú késsel való megölése, vagy a szomszédos falu marháinak elhajtása, amivel aztán természetesen okot szolgáltatnak a megtorlásra, és a megtorlás megtorlásaiból eredő, nemzedékeken átívelő viszálykodásra. Ezzel azonban még nincs vége a próbatételeknek; ha egy ramagar házasodni kíván, általában valamely szomszédos faluból keres magának menyasszonyt, ám az ottani férfiak és a lány családja előtt szintén bizonyítania kell rátermettségét, ami újabb, ezúttal legtöbbször magányos portyákat jelent. Az egyes veld’ramok közti háborúskodásokhoz nagyobbrészt a hősi tettekből származó vélt vagy valós sérelmek szolgáltatják az alapot, és csak kisebb mértékben fordulnak elő a kedvezőbb területek vagy a hatalom megszerzéséért indított, szervezett hadjáratok.

A keleti barbárok földjén a két veld’ram közt kitörő háború kezdetén a hadat indító fél a másik határainak szélén állítja fel a Harag Fáját. A Harag Fájának anyaga törzsenként más és más; általában hét, ritkábban öt vagy kilenc ággal rendelkezik. Felállításakor egy embervérrel festett csatabárdot vágnak bele, valamint a főágra akasztják a háborút kiváltó tett vagy esemény jelképét – ilyen lehet például egy női hajfürt vagy egy marhaszarv tülök –, a harcok szüneteiben pedig ide akasztják fel az elfogott és a háború szabályainak megsértése miatt kivégzett ellenséges harcosok fejét. Mire azonban idáig fajulnak a dolgok, addigra a másik kánság felállítja a Harag egy újabb Fáját. Amikor végre béke születik, a veld’ramok harcosai közösen kidöntik a harcok mementóit, és elégetik, vízbe vetik vagy elássák attól függően, hogy a sámánjaik melyik égi

asság útját követik. hatalm

Természetesen nem minden ramagar férfi válik a vadászó-portyázó csapatok tagjává. A korgok

magányos harcosok, akik nem tartoznak egyetlen faluhoz sem. A vidéket járva vadásznak, vagy veldarok, esetleg nemzetségfők zsoldjába szegődnek. Mindegyikük kitűnő harcos, a keleti barbárok igazi hősként tisztelik őket, ezért a valódi hősöknek kijáró feladatokkal is őket bízzák meg. Sokféleképpen válhat egy ramagar férfiból korg. Előfordul, hogy a vadászó-fosztogató életmódra ráunva, kalandvágyból hagyja ott a közösséget, de lehet, hogy faluját lerombolták, vagy valamely sérelem miatt kellett onnan távoznia. A korgok azok, akikkel e népből Észak más tájain is lehet találkozni, hiszen sokan válnak hazájukat elhagyva kalandozóvá vagy állnak idegen urak szolgálatába.


A keleti barbárok életének fontos része a zene, a hagyományok ápolása és az ősök dicsőségének megőrzése. Mindezekről énekmondóik, a baervigek gondoskodnak. Majd’ minden faluban akadnak baervigek, akik békésebb időkben regéikkel szórakoztatják a közösség tagjait, egyszersmind ismerik és továbbadják az ősök tetteit megörökítő mondákat. A legnevesebb énekmondók a veldarok udvartartásában élnek mint tanácsosok vagy a családi leszármazási vonalak számontartói. Egy baervig néha Ynev legtöbb bárdját megszégyenítő mennyiségű dalt és legendát képes fejben tartani; és mivel a barbárokra nem jellemző az írásbeliség, krónikásokként és követekként is őket alkalmazzák. Ilyenkor a veldarok között utazva sérthetetlenséget élveznek, szavuknak mindenki hitelt ad.

A legnagyobb megbecsülés azonban kétségkívül a sámánokat övezi. A barbárok hitvilága a mindenben jelenlévő istenek és természetszellemek tiszteletére épül; középpontjában ma három istenség áll: Leutaril, a vizek, Ramkir, a föld és a rajta nyüzsgő élőlények, illetve Tomatis, a tüzek és sziklák ura. A negyedik Ymdoll, a mítoszok szerint hármójuk atyja, akinek parancsait lesik a

151


világosság szellemei és a négy égtáj szelei. Ő azonban már évezredek óta nem rendelkezik valós hatalommal, fakuló emlékét őrző sámánjai megfogyatkoztak vagy eltűntek, és az idő múlásával mind kevesebben bíznak visszatértében.

A Három Naggyal a sámánpapok tartják a kapcsolatot: általuk kérik a ramagarok az istenek jóindulatát a csaták előtt, ők imádkoznak a jó termésért és a sikeres vadászatért. Az évente rendszeresen megrendezett vallási ünnepségeket is ők vezetik. Ők közvetítik az istenek szavát, tartják a temetési szertartásokat, és döntenek a vitás kérdésekben – feltéve, ha a szembenálló felek nem szándékoznak azt fegyverek segítségével rendezni. Ha valakinek jóslásra vagy gyógyításra lenne szüksége, szintén hozzájuk fordul.

Mivel az istenek jóindulata, ezáltal az

egész közösség élete tőlük függ, a civilizált népek között elterjedt hiedelemmel ellentétben nagyra becsült tagjai a barbár társadalomnak. A ramagarok köztudomásúlag idegenkednek a mágiától, ez a babonás gyűlöletük még a shiruada mágusok elleni küzdelem idejéből ered. Külországi varázstudónak nem tanácsos előttük felfednie magát, mert a mágiahasználat könnyen az életébe kerülhet. A sámánok mágiája ezzel szemben nemcsak megtűrt, de gyakran szívesen látott praktika.

A legtöbb sámán magányosan, remeteként félrevonulva él a keleti barbár települések közelében.

Jólétükről a környező falvak lakói gondoskodnak, az istenek jóindulatáért cserébe. Egy sámán általában öt-hat falu szakrális felügyeletét látja el. A tanítványaikat maguk választják ki a jó képességű, de harcosnak gyenge fiúgyermekek közül. Előfordul, hogy születésének körülményei alapján egészen korán vesznek magukhoz valakit. Ilyennek számítanak példának okáért a különleges jelek a gyermek testén, vagy látomások, esetleg égi együttállások a születés idején.

Szent helyeik általában különleges természeti képződmények környékén találhatóak, ahol hitük szerint a legerősebb az istenek hatalma. Ilyen hely lehet egy különös forrás, vízesés, jellegzetes alakú szikla vagy egy magányos fa. Ezek mellett rendszeresen tartanak kisebb ünnepségeket, ekkor találkoznak egy adott vidék sámánjai. Nagy tisztelet övezi a különböző emlékhelyeket is, például a Szivárványkő nevű hegycsúcsot.

A Kumara fejedelemség

területén található Tengeri Kígyó Barlangja különösen a partvidék és az északi veld’ramok sámánjainak fontos kultuszhelye. A Tengeri Kígyó egy valóban létező szörnyeteg, amelyet a hagyomány szerint Leutaril, a tengerek istene küldött a ramagarok megsegítésére orkok elleni

A keleti barbárok sámáni eredetű, azaz szent mágiának tartják a tűzzel, vízzel és földdel kapcsolatos varázslatokat; a többire ellenségesen, de legalábbis mélységes gyanakvással tekintenek. Amint azonban kiderül, hogy a fent említett őselemekkel manipuláló varázstudó csupán eszközt, és nem az áhítat tárgyát látja e három őselemben, minden ramagar becsületbeli kötelességének fogja tartani a szentségtörő életének mielőbbi kioltását.

Egyes beszámolók szerint a Szivárványkő fennsíkján különösen könnyű fénymágiákat létrehozni; ezzel kapcsolatos kísérletekre azonban a keleti barbárok erőteljes neheztelése miatt meglehetősen ritkán kerül sor.

A karakterek számára azonban – remélhetőleg – semmi sem lehetetlen; ezért aztán őket kérik fel arra, hogy bizonyos mágikus gyakorlatok elvégzése kapcsán kísérjék fel a hegycsúcsra a Dakh hercegség némiképp szeszélyes és szórakozott természetű udvari mágusát. A helyszínig viszonylag sima az út – ám a varázsló ekkor szabadjára engedi a Tho-Va dzsungeleiben foglyul ejtett fénylényeket, melyek erőre kapnak, és hihetetlen gyorsaságú növekedésük fölkelti a sámánpapok figyelmét is…

152


harcukban. Tény, hogy a kígyó számos ork bárka pusztulásáért felelős, amit a környező területeken élő sámánok évente kétszer ünnepséggel egybekötött emberáldozattal hálálnak meg.

Az emberáldozat egyébként bevett szokás a keleti barbárok között, noha mostanság már csak különlegesen nagy jelentőségű szertartások alkalmával kerül rá sor. Népükből valót ugyanis nem áldoznak, erre a sorsra mindig a hadjáratok során elfogott idegen rabszolgák jutnak. Azonban a legújabb időkben már alig indítanak szervezett szárazföldi vagy tengeri portyát nyugatra; a varázstudókat és a tisztátalan orkokat hagyományosan tilos feláldozni, így általában kénytelenek állatokkal beérni.

A sámánok szövetsége a barbárok között az egyetlen, az egyes veld’ramok határain átívelő,

fejedelmektől független szervezet. Legfontosabb ünnepük nyár derekán Ymdoll próféciájának évfordulója, az Ígéret Napja. A legenda szerint, mikor Ymdoll elűzetett, szivárvány képében megjelent törzse sámánjainak a J’Hapinla hegység egyik csúcsán. Ígéretet tett arra, hogy visszatér, és újra helyreállítja a törzsek egységét. Ennek a napnak az évfordulóját ünneplik minden esztendőben a Szivárványkő fennsíkján, Iser veld’ramban. Ekkor az összes sámán egy közös, három napig tartó ünnepségre gyűlik egybe, melynek során áldozatokat mutatnak be, isteneik jóindulatáért könyörögnek, és sámánná avatják arra érdemes tanítványaikat. Bár a politikai ügyek említése szigorúan tilos az ünnep alatt, ez az egyetlen összejövetel, amely a keleti barbárok egykori egységét idézi.

Gazdaság

A keleti barbárok uralma alá tartozó hatalmas területen mindössze másfél millióan élnek, többnyire nagycsaládi közösségekben. A folyóvölgyekben meghatározó a mezőgazdaság, elsősorban a gabonanövények, hüvelyesek termesztése; a hegységekben néhol igénytelenebb állatokat – juhot, kecskét – tartanak, a tengerparton a halászat jelentős, de a többi veld’ramban még mindig a vadászat az uralkodó élelemszerzési mód. A városállamok közelében szakosodott kézművesfalvakra, a hegyekben bányásztelepülésekre bukkanhatunk. A fejlett fémmegmunkálást a ramagarok a sinemosiaktól, míg a bányaművelést többnyire nyugatról bevándorolt aszisz mesterektől tanulták el. A nagyobb falvakban mindig él legalább egy kovács, aki ért az egyszerűbb szerszámok elkészítéséhez. A sörfőzés mesterségét még az óhazából hozták magukkal – a városállamok némelyikében igen népszerű a keleti barbárok sötét, erős, de zamatos itala.

sp

T

v

A ramagar sörről sokan zengenek dicshimnuszokat: egyesek szerint egész Ynev legjobb söreként még a törpék hasonló italát is fölülmúlja. Vélhetőleg e külhoni rajongóknak fogalmuk sincs arról, hogy hol, miből és milyen körülmények közt készül ez a pompás nedű. A sinemosiak mindenesetre hallgatnak, és nagy tételben kereskednek az állításuk szerint eredeti, hamisítatlan keleti barbár sörrel szerte Quironeiában – így a tölgyfa hordók még olyan távoli helyekre is eljutnak, mint Ifin vagy Elya.

A kereskedelem az egyes veld’ramok között minimális, a nyugatról származó fegyverekért és

zerszámokért cserébe keleten halat és bőrt adnak. A pénzgazdálkodásnak csak csírái léteznek, a artvidéken használatos érméket általában ékszernek vagy talizmánnak tekintik.

udnivalók

A ramagarok földjén aligha hajthatja nyugodt álomra a fejét az utazó, hacsak nem élvezi alamelyik – amúgy igencsak bizalmatlan – kán jóindulatát. A civilizált országokból származókat

153


inkább mint rabszolgákat ismerik, hisz külországi követek ritkán vetődnek errefelé. De még megbecsült vendégként is csak az adott veld’ramban és az esetleges szövetségesek területein érezheti magát biztonságban az utazó. A vendégbarátság szent, ezt soha meg nem szegik; viszont cserébe asztal alá isszák a vendéget, mivel a végtelen ivászatok nélkül el sem lehet képzelni a ramagar lakomákat.

Fegyverre bármikor szükség lehet, részben a

vadállatok, részben a portyázó vadászcsapatok miatt. Árakról fölösleges beszélni, mert a különféle javakat csak cserekereskedelem útján lehet beszerezni. A keleti barbárok körében közkedveltek a külországi ékszerek, fegyverek, színes szövetek és szeszfélék.

A ramagarok közt nem könnyű tekintélyt szerezni. Ennek egyik – igen kockázatos és életveszélyes – módja valamilyen rettenetes vadállat legyőzése, vagy kiemelkedő haditett végrehajtása; a másik, talán ennél is nehezebben kivitelezhető módszer pedig az adott keleti barbár veld’ram férfilakosságának asztal alá ivása. Tekintélyt szerezni pedig mindenképpen szükséges, legalábbis alkoholtól rekedtes hangon ezt mondogatják azok a misszionáriusok, akik ábrázatukon végtelen tivornyák letörölhetetlen nyomaival térnek meg egyházuk kebelére.

Az utazás a keleti barbárok földjén igen nehézkes, mivel kiépített utak nincsenek. A nagyobb folyókon kenuval közlekednek, és fellelhetőek gyakrabban járt ösvények is, amelyek biztonságos bejárásához azonban helyi kalauz szükségeltetik.

A Távol-nyugat


Bő tíz esztendőn át jártam a nyugati földeket, és bizony, oly csodák tárultak szemem elé, mikhez

foghatók nem teremnek a mi országainkban. Láttam a sáskák földjének agyagvárait, ahonnan ember számára csak az istenek különös kegyéből van visszatérés; láttam a Doardon jégvilága fölött mélybíborban égve égre lendülni a napot; ott voltam, amikor Honorius Caldinbras fölszentelte Gi-Elron oltárát Kahréban, és amikor a Riegoy kéken villódzó hullámaiba veszett egy kevély kikötőváros… Nyugodtan lépek át a Kárpit túloldalára, mert érzem: amit átéltem és továbbadtam, nem volt hiábavaló. Most búcsúzom tőletek, barátaim.

[Migan se Quirwede-Trais, ereni követ és felfedező] Ha a képzelet madárszárnyán szállunk Észak-Ynev tágas térségei fölé, kristályos tisztaságban

fénylő hegyek, haragoszöld erdők és szélborzolta pusztaságok tűnnek szemünk elé; keskeny, sárosbarna szalagként kanyarognak a folyók, és napfény csillan a Fendor-tenger acélkék tükrén. Úgy tűnik, mintha emberi kéz alig érintette volna e tájat: cérnavékonyságú vonalak az országutak – a rajtuk araszoló kalmárkaravánok mind apró pontsorok –, és az elszórt városkák körül sem terjednek messzire a bevetett földek smaragdszín foltjai. Az életteli, harapnivalóan friss levegő úgy jár át mindent, mint az égiek teremtő lehelete.

Közelebbről szemlélve előtűnnek a régi korok emlékei: szürkéllő romok, embertől idegen lények kolóniái és az a csontig ható, bizsergető érzés, ami csalhatatlanul figyelmezteti a mágiában járatos utazót, hogy a közelben varázslat munkál. Észak-Ynev vadonnak vélt nagyobbik fele messze nem az, aminek látszik: valójában a történelem színpadáról letűnt ősi fajok menedéke, nagy népek háborúságainak színtere, amelyet sokfelé ma is az ő teremtményeik népesítenek be. A Másodkor aquir-

154


elf háborúi, a crantaiak, gyíklények és orkok küzdelmei, a kyr hódítás és a hatodkori káosz tébolyult vihara mind-mind letörölhetetlen ráncokat vésett a táj arcára.

A másutt uralkodónak tekintett fajoknak – főként az embereknek – csupán az eldugott sarkokban jut valamelyes élettér, amit természetesen éppúgy igyekeznek kihasználni, mint egyebütt. Pusztán a folyók vizén és a szárazföldi ösvényeken zajló távolsági kereskedelem kölcsönöz olykor némi jelentőséget az itteni településeknek, mert többnyire az istenektől elhagyatott vidékek csupán, ahová százévenként ha egyszer vetődik jó tollú utazó. Ezért megfelelő leírások sem állnak rendelkezésre, csak túlzásoktól hemzsegő útirajzok és regényes történetek, melyek aligha nyújtanak támpontot a valós állapotok megismeréséhez.

Mo

v

A hetedkori földabroszokon, melyek például Kahrét próbálják elhelyezni az Északi Államszövetség és a Riegoy-öböl országai közötti térségben, a civilizált vidékek szomszédságában hatalmas fehér foltok láthatók. A rajzolók legjobbjaitól is csak annyi telik, hogy egy-két, kóbor utazók elbeszéléseiből megismert emberlakta települést feltüntetnek a semmi közepén, ám azokat is többségükben rossz helyen.

A legbátrabbak időnként mégis nekivágnak az ismeretlennek, hogy a hatalmas pusztaságokat átszelve, áruikon drága pénzért adhassanak túl – vagy éppen mesés kincsekkel és ritkaságokkal térhessenek vissza ezekről az istenek háta mögötti helyekről. Az ilyenfajta utazáshoz elengedhetetlen a tapasztalt, megbízható vezető, ám ilyet még a fehér hollónál is nehezebb fellelni. Jellemző, hogy a karavánok gyakorta mágikus módszerekkel igyekeznek a helyes utat megtalálni: vagy egy varázstudó segítségét igénybe véve, vagy valamilyen apró, de hasznos varázstárgyat használva.

Az egyik legfurcsább ilyen eszköz a névszimpátia elvén működő Irányszabó pálca, mely ősi útjelző-kövek feliratainak felhasználásával készült. A pálcát megalkotáskor kell egy-egy város nevéhez kötni, és így a későbbiekben mindig a megfelelő irányba fordul, ha földre helyezve kiejtjük mellette a keresett település nevét. Használatával elvben lehetetlen eltévedni, mert mindig pontosan mutatja az adott nevű város irányát, a nagyobb műgonddal elkészítettek annak távolságát is. Sajnos azonban gyakorta előfordul, hogy több, ugyanolyan nevű város létezik vagy létezett Ynev ege alatt, netán névváltozás következett be az idők folyamán; s ha ilyenről nincsen szó, akkor is megeshet, hogy az Irányszabó pálca által megjelölt, toronyiránt vezető út nem a leggyorsabb, vagy épp a halálba vezet… Az Irányszabó pálcával kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy számos város irányának meghatározására nem képes; ilyen például Oilan, Sirenar titkos városa, és jó pár örökre elfeledett egyéb település.

Ediomad


Aquirok… – Talán nincs olyan ynevi halandó, aki ne borzongana meg, ha ezt a nevet hallja.

inden nép meséinek és legendáinak mélyén ott rejtőznek, ők az ősi korok rontó szavú nagyjai, csmány és érthetetlenül idegen lények, akiknek létezéséről szívesen megfeledkezne a jelenkor embere.

Ha Krán és Ediomad léte nem emlékeztetné a rideg valóságra. Észak-Ynev aquir fajai a Fajháborúk első felvonásának vége, az Ófa pusztulása után kezdtek

isszahúzódni a felszínről. Amikor a testüket és varázshatalmukat éltető mágia folyama apadni kezdett,

155


Ediomad hegyeinek mélyén, az Ófa gyökerei között leltek menedékre. A felszín lakói időről időre leereszkedtek közéjük, de gyors és rettenetes halál lett osztályrészük. Még az elf rehynnek sem bizonyultak képesnek arra, hogy kifüstöljék a hegyek mélyén lappangó irtózatot, így érthető, hogy végül a kyrek is kiegyeztek az Ősökkel.

Igaz, mélybe húzódásuk kora óta az aquirok sem tudnak tartósan visszatérni a felvilágba: elgyengült testük igényli az Ófa megkövesült gyökereiből csordogáló erőt, mely nélkül hamarosan elsorvadnának. Ennek ellenére a kései korokban is igyekeznek fenntartani nagyságuk illúzióját: időről időre követséget menesztenek Észak hatalmasságaihoz, és nem hagytak fel hosszú távú manipulációikkal sem. Toron nagyjaihoz fűződő laza kapcsolatuk P.sz. 2877-ben új megerősítést nyert, mikor Shie-Yagn főhierarcha lett a nyolcadik Fekete Lobogó hordozója.

A Quiron-tenger nyugati partvidékén húzódó hegylánc vén rögeit langyos esők mossák, düledező sziklatornyai között balzsamos tengeri szelek fújnak. A délszaki növényzet elképesztően dús és harsány, mintha maga is a hegyek mélyéről szívná fel a táplálékot. A part hosszában homokdűnékkel leválasztott tavak sorakoznak, amelyeket lassan feltöltenek a némán sötétlő mocsári erdőségek. Úgy tartják, a szeszélyes formájú hegyek barlangjaiban sárkányok alusszák álmukat, akik talán az aquirokat vigyázzák odafentről. A vízvájta völgyekben rohanó patakok visszhangos barlangtermekbe futnak – a kései korok gyermekeinek itt kell, hogy megálljt parancsoljon a józan belátás.

Mert bár a felszín varázsos

szépsége is csalóka – lépten-nyomon fortélyos csapdákba botolhat az idegen –, meg sem közelíti azt a rettenetet, ami a Csarnokokban, a hajdani tűzhányók kürtői felé vezető járatokban várja az odamerészkedőt. A mélység kapujában a Korcsok, ezek a valódi aquirok közül kitaszított páriák őrködnek, akik némák lévén nem képesek a hatalomszavak használatára. Kelepcék és az alájuk rendelt Szolgák segítségével pusztítják el a betolakodókat. A Szolgákat Ediomad söpredékének tartják; kevert vérű népség ez, amelynek soraiban mágikus kísérletek torz eredményei, megtört lelkű emberek és ősi fajok hírmondói egyaránt megtalálhatóak. Ha Ediomad urai sereget küldenek emberfajú szövetségeseik támogatására, ennek derékhadát bizonyosan Szolgák alkotják.

A Szolgák közt számos különös fajzat akad – ilyenek például a szétfolyni és ismét összeállni képes morfok, vagy a tagjaik és fejük elválasztásának képességével bíró krippek, de vannak hatalmas bogárszerű lények köztük éppúgy, mint ezernyi redőbe gyűrődő bőrű, gőteszerű csúszómászók. Többségük mindenevő – a földmély sötét lakói nem vetnek meg semmilyen táplálékot –, de akadnak köztük ragadozók, sőt vérszívók is. Ősidőkből származó csatavérteket viselnek, s ha kell, szarvkardokkal és csigolyadárdákkal harcolnak; ám lehetőleg kerülik a közvetlen összecsapásokat. Inkább remekmívű nyílpuskáikkal igyekeznek megszabadulni azoktól, akik a csapdákon, zuhogókon, méreggel elárasztott folyosókon átkelve, a testetlen kóbor lelkek és aquir szolgafajok hadainak ismétlődő rohamait visszaverve eljutnak a Belső Csarnokokig.

Ilyenre azonban igen ritkán kerül sor; mert bár a külhoniakat éppúgy vonzzák a drágakövek, a furcsa ásványok és mithrillhez foghatóan ritka fémek, mint az elmúlt Korokból származó tekercsek, fegyverek, vértek, műtárgyak és persze az aquirok titkai, idáig is kevesen jutnak el közülük. A vállalkozók többsége még a felszín közelében, a barlangok, földmélyi járatok és légaknák, föld alatti tavak és folyamok örök sötétjében elbukik anélkül, hogy akárcsak egyetlen aquirt is látott volna. Mert Ediomad tárnáiban nemcsak aquirok élnek… A Belső Csarnokokat lakó

Valóvérűek többsége ugyan szánni való nyomorult a Kránt uraló ősi fajzatokhoz képest, de léteznek még

156


néhányan, akikhez képest maga a főhierarcha – a Csarnokok Fejedelme, ahogy magát nevezteti – is porszem csupán: ők a hajdani Terdt Tanács Ediomadba húzódott tagjai. Régen elvesztették már érdeklődésüket a külvilágban zajló események iránt – ami igen nagy szerencse a felszín lakói szempontjából. Hiszen ki tudja, mai ésszel milyen felfoghatatlan léptékű kataklizmát szabadíthatnának a világra, ha egyszer cselekvésre szánnák el magukat?

Az Északnyugati vadon


Pontos, kijelölt határok hiányában merőben önkényesen vagyunk kénytelenek egyik vagy másik

vidéket könyvünk fejezeteibe sorolni, és ez vonatkozik arra a hatalmas területre is, amely a Nyugati-óceán, az Északi Szövetség és a Doardon-hegység között terül el. Mint ahogy az alábbiakból kiviláglik, a mezőségeken, a folyamok mellékén és a sötétlő erdőségekben élők élete épp olyan nagy változatosságot mutat, mint környezetük vagy végtelenül hosszúnak tűnő történelmük.

A Kermir puszták

Az északi geográfusok e néven ismerik a Fendor-tengertől a Dwyll Unió és Eren határvidékéig húzódó dombvidéket, amely – a ma tapasztalható viszonyokkal szöges ellentétben – a Negyedkorban már fejlett emberi civilizációnak adott otthont. Bár az ősi Cranta magterületei nyugatabbra, a Doardon láncai és a Gadat-hegység környékén feküdtek, a rohamosan terjeszkedő birodalom igen hamar uralma alá vonta a termékeny folyóvölgyeket és a környező dombságot.

A háromezer évvel később partraszálló kyrek hódításának fő csapásiránya ezekre a városias és

sűrűn lakott területekre mutatott, melyek már a háborúk első évszázadában a kezükre kerültek. A régió Kyria történelme során mindvégig központi jelentőségű maradt. Területén három tartomány, Adwilron, Giffitha és Kyall osztozott, a gazdagság és kifinomultság olyan tanújeleit hagyván maguk után, mint a todsallari Folyamteraszok vagy Haeddsaylun csobogó vizekkel ékes, sosemvolt lények lakta ligetei. Kyria alkonyának tüzei viszonylag későn érték el a területet, igazán Toron hatalmasainak árulása után lobbantak fel gyilkos erővel. Amit az ötszáz éves háború meghagyott, azt Dawa és Ryek semmisítette meg: lélekéneklők, félig enyészetbe szürkült, őrült fantomharcosok, démonok és az általuk felidézett átkok tették az életre alkalmatlanná a hajdan virágzó földet, hogy aztán csak a pyarroni időszámítás kezdetén, a kései népvándorlások idején népesüljön be ismét.

A vidéken alkalmazott irreálmágia utóhatásai mindmáig érezhetőek, és főleg ez akadályozza meg az Északi Szövetség országait abban, hogy nyugat felé terjeszkedve gyarapítsák területeiket. Időről időre ma is feltűnnek a települések közelében tonorok, élőhalottak és más fajzatok, délebbre pedig – bizonyos együttállások idején – még démonok is meg-megrázzák bilincseiket tökéletlen börtöneik mélyén. Néhol még tapodhatók sehová nem vezető országutak kövei, láthatók rommá zúzott városok torz falcsonkjai és rajtuk tompa, szűkölő rettegést árasztó vésetek. Az átkok lassan enyésznek, és errefelé senki nem is képes érdemben fellépni ellenük; nem úgy, mint az erv országokban, ahol Doran mágusai már régen felszámolták a lappangó hatodkori rontásokat.

157


Haeddsaylun tóvidéke, az egykori Kyall tartomány gyöngyszeme a kyr nemesi házak kedvenc pihenőhelyének számított. Több ezer tavacskáját csörgedező patakok, kis zuhatagok és zúgók kötik össze, melyek felett mívesen faragott kőhidak ívelnek át. Az árnyas ligetek mélyén márványpaloták falai fehérlenek, melyeken – úgy tűnik – nem fog az idő. Ha valaki erre a vidékre téved, egyik ámulatból a másikba esik, mindaddig, amíg rá nem jön, mindez csak káprázat: a csillogó, fényből szőtt leplek porral fedett romokat és kőtörmeléket takarnak csupán.

A varázslatból szőtt leplek mögött azonban értelmes lények élnek. Némelyek szerint ötödkori családok utolsó túlélői ők, mások úgy tartják, eleik a hatodkori káoszháborúk menekültjeiként érkeztek erre a vidékre. Kései utódaik megjelenésén – és talán lelkén is – letörölhetetlen nyomot hagytak különös kísérleteik mellékhatásai, melyeket immár évezredek óta zavartalanul folytatnak. A magukat tuellaroknak nevező csoport mágia segítségével alkot Orwella káoszlényeihez hasonlíthatóan borzalmas szörnyszülötteket, torznál is torzabb kreatúrákat, melyek jobbára a romok között és tavak mélyén fekvő rejtekeikben lapulnak, s éjszakánként halakra, vadakra, utazókra és gyakorta egymásra vadásznak.

A kísérletek célja a legkevésbé sem érdekli Daychín fejedelmét, aki Tharr egyházának kíván kedveskedni néhány, a tóvidékről hozatott káosz-szülte szörnyeteggel. A zsákmányért cserébe a fejedelem egynémely Arel-pap szabadon bocsátását ajánlja fel az istennőt szolgáló karakterek csapatának. Észak diplomatái közül számosan vannak, akik ezek után szeretnének végre pontos híreket kapni arról, valójában melyik istent választotta patrónusául a fejedelem, ám ezt ő igen gondosan titkolja…

Aligha meglepő, hogy vándorlásuk során az ervek, ilarok és dwoonok minél előbb igyekeztek maguk mögött hagyni e vészterhes vidéket. A helyükön támadt űrt betöltő kultúrák sem mindig tudtak felülkerekedni a környezetükön. Több historikus szerint ez történhetett a – meglehetősen pontatlanul – északi barbároknak nevezett népek egy részével is, melyek rövid felemelkedés után nyomtalanul zuhantak a feledésbe a P.sz. I. évezred derekán.

Bár a tájat borító fűtakarót a folyóvölgyek mocsaraiban ártéri erdő váltja föl, az éghajlat alapvetően szárazföldi, a Fendor- és a Quiron-tenger közelében valamivel több csapadékkal. Az itt élő parasztok és pásztorok főként gyapjút, mézet és viaszt termelnek, amelyet aztán mind Északra, mind Toronba szállítanak. A Láncbarátok testvérisége erről a területről szerzi be a Birodalom rabszolga-szükségletének tekintélyes hányadát; fő gyűjtőhelyeik Alidar és a daychíni Gusbork környéke.

Ma az emberlakta települések többsége a folyók – a Lorn, a Barrige és a Dalbrak – mellett található, amelyeken a távolsági kereskedelem is zajlik. Lakosságuk az évezredek során itt rekedt néptöredékekből és a Hetedkorban újonnan felbukkant – például irlav eredetű – telepesekből áll. Bár népességük ritkán haladja meg az ötszáz fős lélekszámot, szinte mindig masszív palánkok kerítik körbe őket. A folyóktól távolabb eső részeken élők inkább állattenyésztésből, illetve vadászatból igyekeznek magukat fenntartani. A pyarroni hit nehezen vert gyökeret errefelé; némely közösségben még az emberáldozat sem megy ritkaságszámba, ha a természet őserőinek jóindulatát igyekeznek elnyerni.

A Riegoy-öböl felé vezető utak ellenőrzéséért vetélkedő törzsfőnökök és hadurak egy része a környező országok vazallusa, vagy valamilyen fokú lekötelezettje, ám ez nem gátolja őket abban, hogy rendszeresen fosztogassák az arra utazókat, vagy hogy szabályos hadjáratokat indítsanak egymás ellen. A helyi viszonyokat az utóbbi évszázadokban csupáncsak a Mogorva Chei által vezetett ilanori kivándorlók érkezése bolygatta föl jelentősebben, akik több évtizedet töltöttek nyájaikkal és szekértáboraikkal a Lorn mentén, mielőtt folytatták volna útjukat délnyugat felé. A velük érkezett

158


ervek egy része ezen a tájon hozta létre Irlavann nevű államát, mely néhány évtized múltán a Nyugati Császári Hadtest túlerejének esett áldozatul.

Daychín


A pusztaság szegélyén kialakult országocskák

közül a toroni vazallus, Daychín a legnevezetesebb. Hírét az Észak csataterein szerte rettegett Sápadt Légióknak köszönheti, amelyeknek fő toborzó- és kiképzőterepe. A kopár, félreeső vazallusállam Tharr egyházának magánbirtoka; élén elvben a távol-nyugati rontásérsek áll, aki legátusai útján irányítja Daychínt.

A pontos határokkal nem rendelkező országot az Erchag-hegység választja el a Toron Császárság legnyugatibb tartományától, Gedaga-yggyrtől. Területének nagyobbik része tüskebozóttal vagy homokos, szikes rétekkel borított dombság. Az Erchag torz facsoportokkal fedett, sziklás lejtőin lefutó vizek a nyugati völgyekbe tartanak, ahol többszörös rönkfallal körbekerített, erődített templomgazdaságok húzódnak meg a folyók mellett. Tharr daychíni papjai kolostori birtokaikat állati sorban tartott rabszolgákkal, állandó fegyveres őrizet mellett műveltetik. A katonai egységek feladata azonban nem a szökések megakadályozása, ellenkezőleg: egyrészt az élő szerszámok túlzott fogyásának igyekeznek elejét venni, másrészt annak, hogy a külvilág be ne hatolhasson valamilyen módon – netán a kivezényelt rabokat felhasználva – a templomgazdaságokba.

Mert igaz ugyan, hogy a kolostorok obsorainak élete emberinek nem mondható, ám az erődbirtokokon kívül merészkedőkre csupán a halál és az iszonyat vár. A vidéket évezredek óta korbácsolják az errefelé zajlott hatodkori csaták mágikus utóhatásai, amelyeket csak súlyosbítanak a Háromfejű kísérletező kedvű papjai által teremtett élőlények és szabadjára engedett varázslatok. Daychín területéről réges rég kihaltak a térség természetes ragadozói; helyüket a Fadöntők ork portyázói, káoszlények, élőhalottak és más fertelmek vették át – illetve azok az emberinek alig

A Sápadt Légiók nyersanyagát száműzöttek, szökött obsorok és a felprédált birtokok menekültjei adják – mindazok, akik a templomgazdaságok óvó jelekkel telemázolt falain kívül életben maradtak az ellenséges vidéken. Ez persze keveseknek sikerül csupán, és mindig szörnyű az ára: a túlélők között emberségével fizet az, aki létéhez ragaszkodik. A tartományban tomboló káosz – amelynek dühöngését Tharr beavatottjai tudatosan szítják – könyörtelenül eltorzítja és kifacsarja testüket-lelküket. Így talán már érthető, miért harcolnak a Sápadt Légiók csatasorában élőholt és alakváltó századok, káosz fertőzte alig-emberek és más szörnyetegek.

Tharr stratéga-papjai rendszeres időközönként megnyitják három kitüntetett erőd – Frahhense’s, Ehhsarym valamint Syar-kol – kapuit, és meghirdetik a Toborzást, melyre bármilyen egyén illetve csoport jelentkezhet társadalmi, rangbéli, faji vagy egyéb természeti megkötések nélkül. Az újonccá válás egyetlen feltétele az, hogy a jelentkezőknek kívülről kell érkezniük az erődökbe. A Toborzás utolsó órájában mindhárom helyen pontosan száztizenegy személy felvételt nyer a Légiók újoncai közé. Ezt követően e három, válogatott egységet visszavezénylik a nyílt területekre, ahol –immár birodalmi irányítás alatt – hasonló csoportokat kell felszámolniuk, meg kell mérkőzniük a káosz teremtményeivel, de legfőképp és mindenekelőtt egymással.Az újoncegységek tagjai közül csak azokból válnak teljes jogú légiósok, akik megérik az Avatás öt év múlva bekövetkező napját.

159


nevezhető csoportok, melyek a káosz viharait túlélőkből szerveződnek, s amelyek a Sápadt Légiók utánpótlását biztosítják.

Ezért nincs értelme a szökésnek, ezért vonják meg vállukat az őrök, ha újabb rabok lódulnak neki

a „szabadságnak” – vezesse őket őrület vagy régi életük emlékei, egykutya: rövidesen úgyis hulla lesz belőlük. Mindezek után érthető, miért fogynak megállíthatatlanul a Daychínbe hajtott obsorok, miért tartanak végtelen rabszolgakaravánok időtlen idők óta a címzetes székváros, Gusbork felé, és végül miért küldi a Császárság halálra szánt száműzötteinek túlnyomó részét ebbe a vazallusállamba. Az obsorok élete annyira keveset ér Dayhcínben, hogy a székváros embervásárain tízszer–hússzor olcsóbban jutni hozzájuk, mint Toronban. Gusborkot az oda száműzött toroniak keserű cinizmussal az Élet Szájának, az északiak a Sírás Városának, a Fadöntők orkjai pedig a Hús Helyének nevezik. Vaskos kőfalait varázspecsétek és a Légiók egységei őrzik; roskatag házak dőlnek kövezetlen, girbegurba sikátorai fölé, melyek biztos távolságot tartanak a Kopasz-hegytől. Ott tornyosul kevély magányában Tharr katedrálisa, melynek márványát a közhit szerint tízezrek véres verejtéke festette vörösre.

Egy daychíni megbízatás a

Háromfejű egyházának küldöttei számára is felér a száműzetéssel. Mivel a barbár határvidékről csak évek múltán – vagy sohasem –szabadulhatnak, igyekeznek hasznosan eltölteni az idejüket: kölcsönös előnyök reményében pénzzel és mágikus támogatással látják el a Láncbarátok rabszolgaszerző expedícióit. Mások a romok mohos kövei alól kiforduló hatodkori tárgyak szakértőivé képezték magukat; munkálkodásuk nyomán számos varázseszköz talált utat Toronba. A rendházak falai között különös élettani és mágikus kísérletek folynak: nem egy nekromanta kereste föl Daychínt az elmúlt évszázadok folyamán.

Haron Ernals, a sigranomói egyetem tudós professzora a káoszkori rúnavésetek tanulmányozásának szentelte fél életét. Nagy lelkesedéssel utazott el a nyugati pusztákra, ahol aztán annak rendje és módja szerint nyoma veszett. Az otthon maradottak a játékos karaktereket menesztik utána. Ám mielőtt útnak indulnának Erigowból, valaki kifosztja a tudós elhagyatottan álló házának könyvtárát – a tettesek pedig Daychín felé tartanak zsákmányukkal, bármi is legyen az. Ernals professzor a rabszolgavadászoknak esett áldozatul, akik eladták őt a Végzet Hetvenhét Útja szekta daychíni kolostorának. Mi történt a tudóssal a falak között? Milyen titkot csikartak ki belőle foglyul ejtői, hogy utóbb még betörőket is küldtek erigowi házához? Vagy netán valamilyen alkut kötött velük a professzor? Mit akartak a könyvtárából megszerezni a Tharr-papok?

Alidar és az Anublie-tóvidék


Az Erchag-hegység és Ediomad között húzódó dombok alkotják a Nyugati-óceán és a Quiron-

tenger közötti vízválasztót. A vidéket behálózó tórendszerből részint az északnyugat felé futó Lorn folyóba, részint a közeli tengerpart lagúnáiba tartanak a lefolyó vizek. A sűrű ciprus-, fűz-, és nyárerdők borította, lápos völgyeket tanácsosabb elkerülni, és a szárazabb dombhátakon vezető utakon maradni, mert e természetes eredetű útvesztőben merőben természetellenes veszélyek is fenyegetik az utast. Ez a vidék a történelem folyamán mindig remek búvóhelyet kínált az üldözötteknek, akik afféle

160


borzvárakká építették ki menedékeiket. A ma is álló védművek java része a Káoszkorból származik, zugaikban megannyi ismeretlen kreatúra vert tanyát.

A vidék szinte lakatlannak mondható, pedig éghajlata enyhe és aránylag csapadékos. Csak a

toroni Ebedorból a Riegoy-államok felé tartó országút mentén találni néhány jelentősebb települést, mint például Khír és Alidar. Khír, a Hasselhattys-lagúna mellett épült, mocsárlázzal fertőzött városka a Toron felé irányuló fakereskedelemből húz hasznot, de jelentősége eltörpül a másik településé mellett.

Kincses Alidart,

ahogy az idegenek nevezik az Ediomad északi peremén épült várost, a P.sz. VIII. században alapították toroni

rabszolga-kereskedők. Hamarosan felvirágzott, mint a vadonba tett portyák kiindulópontja, de igazán ismertté a XI. századtól vált, amikor is Alidar céhei egyedi igények szerint kezdtek leányokat nevelni. E leányok feleségnek és ágyasnak egyaránt megvásárolhatóak, és bár

A Rákvár Alidartól tizenöt mérföldnyire északra egy kis, sziklás szigeten épült erődítmény. Hatodkori eredete senki szemében nem kétséges; az épület fekete tömbje kísérteties hasonlóságot mutat Ifin rettegett bazalttornyaival. Maga a vár elhagyatott, senki nem lakja. Időről időre megpróbálja persze birtokba venni egy csapat kóbor zsoldos, haramia, netán egy sötét tanokba beavatást nyert varázstudó, de a legkitartóbbak sem bírják egy hétnél tovább az ősi falak között. Nemcsak az erőd, de a teljes sziget is lakatlan, mégis sűrűn látogatják a környékbeliek – szokássá vált körükben e helyütt elvégezni a férfivá avatás szertartását. A fiatal fiúknak, mikor elérik tizenhatodik életévüket, egy egész éjszakát kell eltölteniük a várban valamelyik telihold idején. Ha kibírják a megpróbáltatásokat, és nem szöknek el hajnal előtt, akkor itt a szigeten, az erőd legmagasabb tornyának tetején kapják meg felnőttnevüket, és ezzel a közösség teljes jogú tagjává válnak. Bár ez a szokás a környékbeli halászfalvak sajátja, egyre gyakoribb, hogy a közeli nagyváros ifjai is próbára teszik merészségüket.

Nemrég azonban egy különös, nagytekintélyű ember, egy pyarroni inkvizítor érkezett a Rákvárhoz, kíséretében a karakterekkel. A nagytiszteletű Lomon Drageton feltett szándéka, hogy kipurgálja, vagy ha ez nem lehetséges, porig rombolja a múlt e sötét emlékét; ám a közeli falvak lakosai ezt furcsamód kifejezetten ellenzik. A komoran sötétlő erődben pedig éjszakánként mintha fény táncolna néhány ablak mögött, s a karakterek úgy érzik, hogy figyeli őket onnan valaki. A kutatás megkezdésekor halálra hajszolt lován megérkezik Alidar, rá fertályórára Daychín küldötte –és uraik nevében kifejezetten megtiltanak mindenfajta kutakodást ezen az elátkozott helyen. A furcsa várnak tehát erős szövetségesei vannak; a venerabile azonban végére akar járni a dolognak.

Alidarban eleinte nem feleségeket, hanem testőröket képeztek ki gazdag nemesek számára. A X. században egy fejvadásziskola és egy boszorkányrend szövetkezett azért, hogy olyan női testőröket képezzenek ki, akik a harc mellett a mágikus támadások elhárításához is értenek; ezen túl szépségükkel és a szexuálmágiában szerzett jártasságukkal a gazdag megrendelő egyéb igényeinek kielégítésében is jeleskedhetnek. Pár évtized alatt megvalósították céljukat, s ezt követően megrendelések százai árasztották el őket Észak nemeseitől. Több ország felső köreiben divattá, úgyszólván társadalmi kötelezettséggé vált alidari testőrt tartani.

Az árak a hatalmas kereslet hatására felszöktek, és mind többen kezdtek kételkedni befektetésük megtérülésében. „Ennyi pénzért már feleséget is kaphatok!” – kiáltott fel a legenda szerint Herrain Che’walar, Tennegar kormányzója, mikor megtudta, mennyi pénzt kérnek el itt egy olyan testőrlányért, aki csak évek múltával áll majd a rendelkezésére. „Felőlem akár feleségül is veheti az úr, de ha nemesi vérvonalból valót akar, akkor még drágább lesz…” – hangzott az akkori céhmester válasza.

161


státusuk nemigen különbözik a rabszolgákétól, értékük messze felülmúlja azokét. Emiatt vásárlás céljából jobbára főnemesek, tehetős kalmárok megbízottai keresik föl a várost.

Alidar másik nevezetes árucikke a szivárványgyémánt. Ezt az ezer színben sziporkázó, a fényt minden ismert ékkőnél szebben megtörő kristályt a várostól délre hozzák felszínre a város hercegének bányászai. Minden valószínűség szerint munkájukat egy, az ediomadi hatalmak valamelyikével kötött egyezségnek köszönhetően végezhetik bántatlanul, mert a hegység felé bóklászó szabadúszó kincsvadászok egyébként köztudottan dicstelen véget érnek.

A tóvidék egyik szigetére épült, rendezett és kellemes város rendjét vasszigorral betartatott törvények vigyázzák. Lakóinak csak kisebb hányada szabad városi polgár, akikről rabszolgák hada gondoskodik.

Kahre


Híre az utóbbi évszázadban bejárta egész Ynevet, és ma már a technikai csodák és varázserővel

átitatott mechanikus szerkezetek városaként ismerik. Kahre az északi ősvadon és a Kermir-puszták közötti sávban, a Zedur-hegység nyugati lejtőin épült egy kyr település romjaira. Elődje, a Karrye’chís –„gőzölgő dombok” – néven ismert kolónia a maga korában Adwilron tartomány egyik legfontosabb városaként vált ismertté, melynek közelében a feltörő hőforrások és gejzírek igazi látványosságnak számítottak. A város a Hatodkort követően szinte teljesen elnéptelenedett, csupán helyi vásárközpontként maradt fönn ezer léleknél is kevesebbet számláló település a Fendor-tengert és Erent összekötő Nyugati Út mentén.

Alig egy évszázaddal ezelőtt, 3599-ben szálas termetű, papi jelvényekkel ékes férfiak érkeztek Kahréba: Gilron gianagi egyházának renegátjai, akik nem állhatták tovább a Kuleman városában székelő főpapok óvatoskodását. Vezetőjük Honorius Caldinbras volt, az Első Mérnök, ahogy hívei nevezik. Célul tűzte ki, hogy itt, vallási ellenfeleinek áskálódásától biztos távolságban új műhelyeket hozzon létre, és Gilron innen kikerülő ajándékait – megfelelő formában – az emberek életének jobbítására használja föl. Nézetei szerint az idő úgyis megrostálja az életképtelen eljárásokat, fölösleges hát elrejteni őket a beavatatlanok szeme elől. Nem azt kívánta, hogy minden jöttment betekintést nyerjen Gilron titkos tanításaiba, de azt sem, hogy az isteni adományok feledésbe merüljenek. Kahre gyakorlatilag vértelen megszállása után a papok felépítették első műhelyeiket, majd bizonyos, a névtelenség homályába burkolózó haonwelli urak támogatásával erv telepeseket hívtak városukba. Követséget küldtek a zeduri gnómokhoz is, akik közül jó néhányan az új várost választották otthonuknak. Kahre urai húsz év múlva már elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy kereskedelmi konkurensüket, a délebbre fekvő Ghartalent is elfoglalják. Mivel a kalmártelepülést nem tudták tartósan ellenőrzésük alá vonni, lerombolták, és lakosságát áttelepítették Kahréba.

162


A szakadár Gilron-hívők kezéből kikerülő furmányos szerkezetek messzire vitték Kahre hírnevét, olyannyira, hogy még Doran nagyjai is igyekeznek jó viszonyt fenntartani Honorius Caldinbrassal, noha titkon megvetik „barkácsoló hajlamait”. 3649-ben az Északi Térkapu Hálóhoz kapcsolódó átjárót létesítettek a városban, mely Erenbe nyílik. A Kapu ugyan a Sötét Együttállás következtében állítólag időlegesen járhatatlanná vált, de ígérik helyreállítását.

Kahre városa jól védhető, meredek oldalú fennsíkra épült, bástyafalain csatakígyók és különlegesen konstruált ballisták sorakoznak. Huszonötezer fős lakosságának túlnyomó része erv származású, de gnómok és törpék is gyakran tűnnek fel a város terein. A szabályos, négyzethálós rendben kijelölt utcákat északi stílusban emelt árkádos téglaházak szegélyezik. A bolthajtások alatt pezseg az élet: a Riegoy-öbölmellékről, Erenből és az északi vadonból érkezett kalmárok üzletelnek, prémet, borostyánt, mechanikus játékokat, sót és bíborfestéket adnak-vesznek.

A karakterek feladatul kapják, hogy egy gépszolgát – fémből épített, mechanikus gépembert – szállítsanak el Kahréból Erigowba. Térkaput nem vehetnek igénybe, mert ez a mechano-mágikus alkatrészek megsérüléséhez vezetne, így aztán gyalogszerrel kell nekivágniuk az útnak. A gépszolga meglehetősen jól bírja a nehéz terepet, ám egy idő után fölöttébb furcsán kezd viselkedni; mígnem egy különös romtemető közelében öntudatra ébred, s porba írt üzenettel adja a karakterek tudtára, hogy meg szándékozik látogatni egykori otthonát, mert le kell rónia egy régi adósságát.

A kalandozóknak dönteniük kell: bemennek-e az ősi romok közé, vagy megpróbálják erővel magukkal vinni a gépszolgát – megkockáztatva annak sérülését? S mi történik, ha kiegyenlítődik a régi adósság –lehet, hogy egy halom élettelen ócskavas marad csupán az értékes portékából? Mégis, mi lehet az a tartozás, és miféle lélek az, aki a fémből

beralak testéből üzen nekik? készült em

A fennsík északi harmada Gilronnak szentelt terület. A főtérről elérhető szentély mögött kaptak helyet azok a csarnokok, ahol a fejlesztőmunka többé-kevésbé nyilvános része folyik. Eredeti elveikkel ellentétben ma már a kahrei papok sem adják ki módszereiket, de egyáltalán nem zárkóznak el az újításoktól. Másik csoportjuk a közeli hőforrásoknál épített titkos műhelytelepen tevékenykedik, ahová még a megrendelők sem nyerhetnek betekintést. Itt készítik a tűzfegyvereket, de különféle repülő szerkezetekkel és más mechano-mágikus csodákkal is kísérleteznek. Többek szerint az alkimisták kedvelt szubsztrátumát rejtő kránkő telepek miatt esett Caldinbras választása éppen Kahrére.

Kahre városa kemény dió bármely ostromló sereg számára. A falak vastagok, s az ércsapkás hadmérnökök nagy alapossággal úgy tervezték meg őket, hogy a lőrésekben elhelyezett számszeríjakkal, bombavetőkkel, szakállas puskákkal, ballistákkal és tűzokádókkal könnyedén tisztára tudják söpörni előterüket. Sőt, a várost védő haderők számára a Madárműhelyben lakó égjárók, ezek a gőzt lélegző, kelepelő vasmadarak végeznek felderítést. Kahrét hatalmas hombárjai és hegyi patakok által táplált ciszternái miatt nem fenyegeti a kiéheztetés réme sem – egyedül attól kell óvakodnia, hogy alulról, a békeidőben kereskedelmi központként szolgáló féregjáratok felől ne törhessen be ellenség a falak mögé.

Kahre számtalan más, hadi célokra alkalmatos eszközt készített az idők folyamán, így például a Kérdések utcájában felállított, vasmagvú tekercsekkel ellátott szikravetőt, vagy azokat a rettenetes pusztításra képes bronzhengereket, melyekbe Gi-Elron tüzét rejtették az isten papjai. Ám e szerkezeteket külhonba vinni szigorúan tilos, mint azt a főkonstruktőr, Honorius Caldinbras által aláírt Kahrei Acélpaktum egyértelműen leszögezi. Hogy ki és miként vette rá őt e paktum aláírására, nem tudni; a főkonstruktőr óarany veretekkel díszes ajtaja számtalan más titokkal együtt ezt is elzárja a világtól.

163


A Fendor-tenger és a Snil-síkság


A Lorn hosszú futása végeztével meglassúdik, míg maga építette töltései között eléri a földrész

legnagyobb édesvízű tavát. A Fendor-tenger széltében és hosszában kétszer is elnyelhetné Haonwellt, ám viszonylag sekély, ezért déli és keleti partvidékét száz mérföldekre elnyúló nádtenger övezi. A beláthatatlan messzeségbe vesző víztükröt zsombékos szigetek és magasabb szárazulatok tarkítják, melyeken ősi építmények roskadoznak.

Az északi partvidék ettől gyökeresen eltérő képet mutat; a Ziron-hegység bükkerdei egészen a

part menti dombokig húzódnak. A kanyargó partot és a hajdani kyr országút vonalát követi a Nyugati Út, miközben számos halászfalun és apró törzsi államon halad keresztül. Kyria korában ezen az enyhe éghajlatú vidéken – a Tavasz és Ősz Honában, ahogy nevezték – Adwilron és Giffitha tartományok előkelőségeinek nyaralói álltak. A klíma valóban óceáni jellegű; nyugat felé tartva mind bőségesebb a csapadék, és a tél sem olyan zord, mint a Ziron-hegység északi oldalán.

Ma mégis ritka látvány a fehérlő vitorla a Fendor-tenger tükrén. Az északi partvidék lakossága a Hetedkor első felében viszonylag gyorsan nőtt, de a P.sz. III. század járványai nemcsak hogy kiirtották a helybeliek felét, hanem az újabb betelepülőket is távol tartották.

Az utóbbi évtizedekben a Néma Vicsorgók néven

hírhedtté vált lények tizedelik az itt élőket. A Néma Vicsorgók szürkületkor megjelenő, ködből és párából anyagszerűvé sűrűsödő entitások, amelyek ellen haszontalan az acél és az óvó fohász. Eltorzult emberalakot formáznak; anyagtalan érintésükkel nyöszörgő ronccsá alázzák az életerős férfiakat, és magukkal ragadják a gyengébbek –

A Sikolyvár ősi erődítmény a Fendor-tenger déli partjainál. Elátkozott hely, ahonnan éjszakánként fájdalmas sikolyokat és nyögéseket hallani, melyek a víz hátán néha több tucat mérföldre is eljutnak. Bár az elmúlt évezredekben több százszor átkutatták, a titkára rájönni még senkinek nem sikerült. Számos legenda és történet kering körötte, legtöbbjük a hajdani várúr beteljesületlen szerelméről és egy elrabolt leány tragédiájáról regél.A karaktereket azonban nem érdekli a romantika; ők egy ócska térkép miatt jöttek ide, melyet egy haldokló világcsavargó nyomott a kezükbe Dinis városában.

„Erre a térképre raj… zolta fel… egy cimborám – suttogta a férfi –, hogy… hogy a Sikolyvár… környékén hova is rejtette el a kincseket a… a… Sakálherceg… a Vesseli Kompánia kap… kapitánya. Én… én meg címeres… ökör… itt maradtam… még mulatni… a térkép… a másolatait eladtam… vagy féltucat… orgazdának…”

A történetben nincsen semmi szokatlan, és a karakterek meg is előznek két, kincskeresőnek tűnő csoportot útjuk során. Ám odaérve a közeli falu öregjeinek egyike egy csapat furcsa idegenről tesz említést, akiknek vezetője sólymot tetováltatott csonka ujjú baljára – akárcsak az a Dinisben pórul járt szerencsevadász…

Színjáték volt tehát az egész – de akkor mi végre csábított ide az a férfi annyi embert? Vagy szó sincs arról, hogy megjátszotta volna a saját halálát?

A szóbeszéd szerint a Néma Vicsorgók egyetlen dologtól félnek – az pedig az énekszó. Hogy igaz-e vagy sem, nem lehet tudni, de a környező falvakban minden éjjel daloló őrjárat teljesít szolgálatot; s a helybeliek szerint a védelem e formája többé-kevésbé működik.

164


aggok és gyermekek – lelkét. Egész halászfalvak néptelenedtek már el miattuk, de mind ez idáig senki sem sietett a tómellék lakóinak segítségére.

A déli part mocsarait és a Doardonból

lefutó folyók mellékét – a ritkás erdők és rétek borította Snil-síkságot – gyíklények lakják, akik nemigen tűrnek meg embert a közelükben. A gyíklények ma két jól elkülöníthető csoportra oszthatók: a gyíkmágusok (snil-veh) komoly varázshatalommal rendelkeznek, és szigorú törvények szerint uralkodnak törzseiken, míg a nekik alávetett gyíklények (snil-doh) alapvetően vadászatból és kevéske állattartásból élnek.

Testfelépítésüket tekintve nincsen nagy különbség a két csoport tagjai között. Embernél magasabb, narancsszínű, irizáló pikkelyekkel fedett testű, két lábon járó hüllők, akik a szárazföldön erős farkukra támaszkodnak. Úszóhártyás kezük negyedik ujja szembefordítható a másik hárommal, zöld szemükben határozott értelem csillog. Különös módon melegvérűek, ezért éjszaka és télen is aktívak maradnak, bár a hideget még így sem állhatják. Lágy héjú tojásokkal szaporodnak, és a kikelő kicsinyek gyilkos küzdelmet vívnak egymással – csak a legrátermettebbek tarthatnak számot anyjuk érdeklődésére. Kiválóan mozognak a víz mélyén, ahol akár negyed órát is eltölthetnek levegővétel nélkül; szarukávás állkapcsukkal ellenállhatatlan erővel ragadják meg zsákmányukat vagy ellenfelüket, ha éppen nem fegyvert használnak. Mivel igazi fogaik nincsenek, a húst fogyasztás előtt megrohasztják. Erősen rövidlátók, de szaglásuk vetekszik a legjobb kopókéval is.

A dzsad világ arénáiban ritkaságnak számít egy-egy gyíklény feltűnése. A dzsadok a gyíklényeket értelmes szörnyeknek tekintik, s lehetővé teszik számukra, hogy fegyvert használjanak a bahradák ellen. A vadállatokhoz szokott dzsad gladiátoroknak gyakorta okoz csúf meglepetéseket egy-egy snil-doh harcos, ezért a fogadási esélyeket általában még a legtapasztaltabb arénajárók sem tudják pontosan megbecsülni.

A Pyarroni Titkosszolgálat tudomására jut, hogy különös szerencse folytán nemrég gyíklény helyett egy gyíkmágust szállítottak Ifinbe a szörnykereskedők. Mivel e lények komoly

adkorra enőleg, s sötét istenüket állítólag

Ediomadban szokták felkeresni, komoly haszonnal kecsegtetne, ha az aréna porondján való lemészároltatás helyett ki tudnák faggatni. A helyzetet nehezíti, hogy a dzsad stílusban vívott viadalra Ifin valamelyik arénának

tudással rendelkeznek a Harmvisszam

berendezett pincecsarnokában kerül sor, a ljesebb titokban – és a szervezők nem

ő attrakciójukról. A karaktereknek arra sem árt felkészülniük, hogy a gyíkmágus esetleg mágiát fog használni, támadásra és védekezésre egyaránt. Kérdés persze, hogy miért nem használta eddig? Lehet netán, hogy kifejezetten Ifinbe akart utazni – s ha igen, mi célból?

legteszívesen mondanának le f

A gyíklények minden

valószínűség szerint nem Ynev őslakói; a Harmadkorban érkezhettek egy idegen síkról. Birodalmuk Crantával vetélkedett, majd lehanyatlott, hogy aztán a Kyria összeomlását követően támadt űrben ismét felvirágozzék. A Fendor-tengerhez terjeszkedésük tetőpontján érkeztek, amikor országuk a Tinolok

Néhány fennmaradt ábrázolás, illetve krónikatöredék szerint a gyíklények őshazájukból haszonállatokat is hoztak magukkal: négy oszloplábon álló, hatalmas, tompaeszű lényeket nehéz terhek szállítására, és két lábon futkározó, apró, csőrös hüllőféléket vágóállatnak. Haonwell tárnokmesterének régiséggyűjteményét díszíti egy elnagyolt bronzveret, mely pteroptán lovagló gyíklényt ábrázol. Érdekes kérdés, hogyan tudtak a pteropták fennmaradni Yneven, ha a többi állatfajtának írmagja sem maradt, így Snil népe ynevi állatok háziasítására kényszerült. Vagy talán ezek a különös kreatúrák sem pusztultak ki mind egy szálig?

165


északi lejtőitől idáig magában foglalt minden mocsaras-lápos – tehát számukra kedvező – élőhelyet. Északi területeiket Dawa és Ryek összecsapásai miatt hamarosan feladni kényszerültek, de a déli síkságokon még majdnem ezer évig képesek voltak fenntartani civilizációjukat.

A snilek hatodkori városait mára mindenestül elnyelte az iszap, a Hetedkor derekára birodalmuk

törzsi szintre zuhant vissza. Apró, ötven-száz fős közösségekben élnek, hódvárhoz hasonló, félgömb alakú kunyhókat építenek sásból és nádból. Mindenki másnál jobban ismerik a mocsárvilágot, ahonnan kíméletlenül elüldözik az embereket. A hajókat leggyakrabban úszva támadják meg, kedvelt fegyverük a szigony és a tőr. Egyes beszámolók szerint ilyenkor fémvértet is viselnek, ami meglehetősen hiteltelenül hangzik.

mféjcmlmfmj

A gyíklények egyik legismertebb víz alá került települése Ksiit-Sssihheeth, a Fendor-tenger keleti peremén, a mostanság Csíklápnak nevezett mocsárvidék mélyén rejtőző roskatag romváros. A mocsár déli partjának magasabban fekvő pontjairól még ma is látszanak a víz alá süllyedt épületek pontosan összeillesztett kőtömbökből emelt tornyai, az egykori nőstények beomlott kupolájú költőfészkei. A gyíklények mai utódai számára a mocsár szent hely. Ritkán még mostanság is találkozni erre fajtájukkal, amint segítségért kiabáló, gúzsba kötött ajándékaikat a Csíkláp vizébe vetik, miközben vezetőjük magas hangú, furcsa sziszegéssel kántálja fohászait.A karakterek táborába rongyokba öltözött öregember érkezik, aki a gyíklények követének mondja magát. Segítséget kér, mert – mint mondja – ha a gyíkok nem áldoznak minden évben, a nyári napéjegyenlőség idején egy embert Ksiit-Sssihheeth védőszellemének, az maga hajtja be járandóságát, mégpedig százszorosan. Megfékezni talán csak Doran nagyjai lennének képesek, tehát az áldozatra szükség van; ám a láp mellett néhány Kyel-pap és egy áthaladó karaván fegyveres kísérői őrködnek éppen.

Hitelt adnak a karakterek az öregember szavának? Megkockáztatják-e a védőszellem kiszabadulását – már ha létezik, és nem a gyíkemberek meséje az egész? Hajlandóak-e egyengetni az emberáldozat útját, s ha igen, rá tudják-e erre venni Kyel helybéli papjait is?

Tongoria


A Doardon-hegység bércei között

egbújó szűk völgyek, a köves talajú, gyér üvű medencék sem lakatlanok. Emberek lnek itt, olyanok, akiknek máshol már nem utott hely az istenek ege alatt. Tongoria a rantai nép utolsó, elkorcsosult sarjainak enedékhelye; csapott homlokú, gacsos

ábú, állatbőrökbe öltözött vadaké, akikkel it sem törődik a nagyvilág. Őket sem

oglalkoztatja, mi van a hegygerincek által egvont látóhatár mögött: hang nélkül

árják az erdei ösvényeket, egykedvűen

A hegyek méhe itt nem rejt drágaköveket vagy értékes érceket; az erdőkben nincsenek magasba törő, ritka szálfák. A föld sovány, az időjárás mostoha – nem csoda, hogy a crantaiakat senki sem követte erre a vidékre. Háborítatlanul állíthatták fel a fák között menhireiket, s középen az oltárt; hogy mellette, nemzedékenként egyszer-kétszer a titkos mesterség beavatottjai megpróbálják megidézni s halandó testbe börtönözni egykori őseiket, Cranta mágusfejedelmeit. Az önkéntesek mindeddig kivétel nélkül belehaltak a próbálkozásba; de ha egyszer sikerrel járnak, abba belereszket a kontinens északi fele…

166


túrják apró földjeiket, házasodnak, meghalnak, és mint nép, nemzedékről nemzedékre mind közelebb támolyognak a pusztulás felé. „Országuk” mindössze ha húsz apró faluból áll, melyeket sámánok irányítanak. Nem a rég hatalmukat vesztett crantai istenekhez fohászkodnak már, hanem őseikhez, és azok válaszolnak is hívásukra, ha úgy látják jónak.

Fenyvesföld


A Ziron-hegységtől a fagyos Mer’Daray-tengerig húzódik ez a korok kezdete óta érintetlen

vadon, melynek mélye konokul ellenáll minden kutatásnak. A lapos táj mélyedéseit tavak ezrei töltik ki; közlekedni csak itt, valamint a sekély, zúgókkal teli folyók vizén lehet, mert a kidőlt fatörzsek és szederindák alkotta kusza szövevényben kínkeserves lenne az előrehaladás. Az éghajlat télen és nyáron egyaránt meglehetősen csapadékos. A Nyugati-óceán partvidékén, ahol a langyos tenger enyhít a tél zordságán, dúsan tenyésznek a lomboserdők, de a fenyvesek között vágott parcellákon csak szűkös termést hoz a gabona, ha beérik egyáltalán.

A vadászatból és gyűjtögetésből élő helybeli

törzsek a prémkereskedelem révén kerültek kapcsolatba Észak országaival. A Nyugati Út mentén és a tenger partján fekvő kereskedelmi állomásokra viszik a kikészített coboly-, farkas-, róka- és hódprémeket, ahonnan ereni és haonwelli kalmárok szállítják tovább azokat. E vadászok életmódja aligha változott sokat a crantai idők óta; ma is híven követik ősapáik és a természetszellemek útmutatásait.

A leggyakoribb helyi közlekedési eszköz a quarka. Ezt a könnyű, egyszemélyes kis csónakot fél térdre ereszkedve hajtják Fenyvesföld vadászai, akik levélforma evezőik nyelét többnyire kígyómintájú faragással ékítik. A quarka a veszélyes zuhatagoknál és zúgóknál akár egy kézbe kapva is könnyen szállítható.

A Himano-sivatag


A Himano-sivatag különös hely, s egyben biztos halálcsapda mindenkinek, akit erre vet a rossz

sorsa. Kialakulásáért egyesek az Óidők háborúit hibáztatják, míg néhány csendes szavú bölcs inkább az Orwellával szembeszálló Hatalmasok, a győzelem után a sivatagba visszavonult Jövőlátók mágikus védműveit látja a vörös homokkő sziklák rengetegében. A szurdokok falába és a sziklaoszlopokba különös formákat mart a szél az idők során – ám míg egyes kövek cseppet sem változtak az évezredek alatt, mások napról napra különböző alakot öltenek. Ezek közül a legszörnyűbbek azok, melyek csákányütések rezgéseitől vagy a katlanokban visszhangzó léptek zajára élednek fel, hogy vörös kőmonstrumokká alakulva véres péppé zúzzák a betolakodót.

A kősivatagban növények is élnek, melyek a hely mágikus energiáiból táplálkoznak. A kalandortölgy példányai magányosan fordulnak elő, épp ezért időnként kénytelenek felkerekedni, hogy párt találjanak maguknak. A vörhenyes sziklakaktuszt egyedül az különbözteti meg a sivatag köveitől,

167


hogy tökéletes gömbalakot formáz, ám ha megpiszkálják, acélkemény tüskék ugranak elő felszíne alól. A homálybogáncs jellegzetessége, hogy csak alkonyattól pirkadatig látható, nappal kifakul a valóságból.

A Himano-sivatag állatairól nem sokat tudni –

vélhetőleg senki nem élte még túl a velük való találkozást –, egyedül az egek magasságában keringő bíborkeselyűt ismeri a világ. E madárfaj sosem száll le a földre, zsákmányát is a magasba ragadja fel; tojásrakás helyett pedig a jelek szerint a teste egy rejtett zugában költi ki és neveli fiókáit, melyeknek első, két-háromezer láb magasban tett szárnypróbálgatásaik során kell megtanulniuk repülni.

A nyugati végek

Zakrul

A Doardon-hegység déli vonulatának völgyeibenmintegy nyolcszáz éve hagyták el Tarin tárnáit, hogtaláljanak új hazára. Végül azok a köves talajú, páotthonukká, melyeket addig minden kicsit is értelmenegyedkori romok miatt.

A Bahúbok nemzetségei ma is örök fenyegetetfőleg a környékbeli ork és goblin hordákkal lángolnauralkodó rétegének hollófekete hajú, világosbarna bőrűtisztaságát, amint azt a Kőatya más vidékről szártapasztalhatják. Zimah fennen hirdetett tanai ugyanis saz ország hágóit a királyi vasasok, a szinte járhatatlatöbbé már nincs menekvés. A letelepedőből többnyireaki rozsot, árpát, burgonyát termel majd a sovány földevagy gulyáját a havasi legelőkön. Valamivel jobb helytagjai, akiknek munkái vetekszenek a tarini remekeközelébe, aki rokonaival együtt fegyverforgatásból él. Iilyenek a kereskedők és a Holdárnyék nevű titkos szöv

A kereskedők, akik közt csak elvétve fordul elő nfémeszközökön kívül elsősorban bőrt, csontot és prémélelemmel megrakva vezetik haza a teherhordó hegyitu

168

Számtalan szerencsevadász teszi kockára életét a Himano-sivatagban, hogy akárcsak egyetlen kis kavicsot elhozhasson a pusztaságból. Az onnan származó tárgyak és élőlények ugyanis sokszor igen erős mágikus tulajdonságokkal bírnak, ezért számtalan varázshasználó próbálja megszerezni őket kutatásaihoz, avagy felhasználni segédeszközként valamilyen varázslat létrehozásához.

törpenépei


alapított országot a törpék renegát törzse, akik y választott prófétájukat, Zimah Dert követve ra ülte völgyek és végtelen fenyőerdők lettek s lény elkerült a sziklaszirtek tetején porladozó

tségben élnek fegyverrel szerzett birtokaikon – k fel újra és újra véres háborúik. E törpe törzs és szürke szemű tagjai féltékenyen őrzik vérük mazó fiai Zakrulba érkezésük után keserűen zöges ellentétben állnak a valósággal; ám mivel n, vad hegyvidéket pedig a vadászklánok őrzik, lenézett és végsőkig kizsigerelt földműves lesz, ken; netán télen-nyáron őrzi és tereli urai nyáját

zetben vannak az iparos- és bányász-hróndaugok kkel; de a valódi hatalomnak csak az kerül a lyenek elsősorban a vadász- és katonaklánok; de etség tagjai is. em Bahúb törzsbéli törpe, a fegyvereken és más eket visznek a Riegoy-öböl városaiba; ahonnan lkokat.


A Doardon-hegységben honos hegyitulok bikáinak súlya meghaladhatja a tíz mázsát; hatalmas, nyársszerűen előrenyúló szarvaik és levesestál méretű, kemény patáik még a medvéknek is megállást parancsolnak. Az itt élő törpék voltak az elsők, akik rabigába hajtották e monstrumokat, melyek manapság leginkább a zakruli kereskedők áruit szállítják hátukon. Gubancos vörös szőrrel borított alakjuk olykor a Riegoy-öböl városainak piacterein is feltűnik. A helyi lakosok rettegnek tőlük, mert ha egy példány elszabadul, nemigen van, aki tombolását megfékezhetné. A tulok gazdái ekkor általában megvárják, míg az őrjöngéstől és a számára elviselhetetlen hőségtől az állat összerogy, aztán gyorsan végeznek vele, hogy legalább ízletes húsát eladhassák.

Zimah hívei a hegyitulkokat háborúban is használják, mivel azok rá se hederítenek az ork portyázók ragadozó szagára. Megjegyzendő, hogy a törpék a sereg hadikürtjeit, az öblös hangú hrághíkat is e marhaféle tülkeiből faragják.

A Holdárnyék szövetség korántsem ennyire válogatós, mivel céljai eléréséhez mind a négy törzs szülötteire szüksége van. Valójában e szervezet működteti Zakrul kémhálózatát és irányítja a legkülönfélébb feladatokkal megbízott ügynökeit, melyek épp elcsennek valamit, vagy kést szúrnak a renegát törzs ellenségeinek hátába. Álcáik sokfélék: általában idegenben megtelepedett törpe bankárok, ékszerészek, pallérok, kovácsok és más mesteremberek képében férkőznek a becsületes polgárok soraiba, s többnyire munkájuk minősége sem sokkal marad el e szakmák valódi mesterei által készítettekétől. A Holdárnyék szövetség tagjait bevallásuk szerint becsületes célok vezérlik: nem lopnak a szegényektől és törpéktől, nem ölnek, legfeljebb önvédelemből, és főként nem kémkednek Toronnak és szövetségeseinek. (Megjegyzendő, hogy Zakrul, amikor Toron nyújtogatni kezdte felé csápjait, egyenlő félként felajánlotta csatlakozását az Északi Szövetséghez, amit azonban a Két Hold országai – Tarin kérésére – határozottan visszautasítottak.) Mindez igaz is a klán azon tagjaira, akik sosem jártak Zakrulon belül; ám aki onnan érkezett, annak már rég nincsenek gátlásai.

Zimah földjén ugyanis a rettegés az úr, s csak a legerősebb és legkegyetlenebb törpéket érdemesítik arra, hogy az ország területét elhagyják. A vezető réteg a papság, mely nyers kíméletlenséggel hódoltatja meg a népet a törpe istenek egy különös csoportja előtt. Zakrulban is Kadal a pantheon feje – bár a helyi tanok szerint a haldokló Kőatya kezéből ragadta el a hatalmat. Magának Bul Ruurignak nincsenek papjai és hívei errefelé: mi haszna lenne ahhoz fohászkodni, aki saját magán sem tud segíteni? Annál megbecsültebb a Tárnákban Mormoló, akit errefelé a tiltott tudás isteneként tisztelnek, s akinek szent drágakövét vérben fürösztik meg papjai. Nem csoda, hogy a nekromanciában és rontásokban jártas helyi boszorkánymesterek közül kerülnek ki a leglelkesebb Kadal-hívők. Tooma mellékneve a Mészáros – ő a kivégzések és csatatéri vérengzések patrónusa, a tolvajok és orgyilkosok istene; fegyvere pedig a rozsdás, ám borotvaéles csatabárd. A tarini kovácsisten, Ramog, Zakrulban a börtönök és béklyók istene, egyben a démonidézők patrónusa; s ő az is, akinek átokkalapácsa betegséggel és más sorscsapásokkal sújtja a hozzá méltatlanul áldozókat. A Bahúbok a fentieken kívül imádnak egy istennőt is: Sarragot, a Hűtlent. A Céda, aki elhagyta hitvesét, az orgiák és kurtizánok fejedelemasszonya, a törzsön belüli hadd erősítését és megújítását célzó rituálék védnöke. Ők hát a zakruli istenek – egyes hittudorok szerint a tarini törpék által imádott hatalmak Homálytestvérei –, és Zimah az ő prófétájuk. Ki is lehetne más Zakrul tárnáiban a főpap, mint Zimah dédunokája, aki egyúttal az ország királya is?

169


A zakruli királyok egyben a Holdárnyék szövetség legfőbb irányítói, ami igen nagyjelentőséggel bír a trónért folytatott testvérharcok során, melyekben a méreg és a hurok éppoly bevett eszköz, mint a katonai lázadás vagy akár egy aquir szövetséges felhasználása. A trónt –általában rokonai élete árán – megkaparintó királyjelöltnek azonban teljesítenie kell egy utolsó próbát: egymagában, övén egyetlen csatabárddal kell alászállnia a Végtelen Tárnába, ahova Zimah Der próféta távozott egykoron, majd vissza kell térnie onnét. Ez keveseknek adatik meg, s gyakran a visszatérők sem alkalmasak már az ország irányítására, olyannyira elhatalmasodik rajtuk a téboly.

A Doardon-hegység törpéi azt suttogják, maga Zimah várja odalenn késői utódait –pontosabban ami maradt belőle…

Az országban kiterjedt felszíni városok is épültek, melyek közül a legnagyobb Fazarrd, a Holdárnyék szövetség központja. Fogadók és vendégházak azonban még ennek falai között sincsenek; de nem is lenne szükség rájuk. A hegyeik közé merészkedő orkokat és embereket ugyanis azonnal megölik a vértjeik fölött állatbőröket és prémeket viselő, hajukat és szakállukat csont ékszerekkel díszítő harcosok. A frissen érkezett törpéből jobbágy lesz, ha hajlandó elfogadni Zimah tanításait. Ha nem, akkor halott.

Zakrul zavaros fejű igehirdetői szerint a Homálytestvér a törpék igazi énje. Aki engedelmeskedik neki, annak sorsa győzelem és dicsőség, mozgassa akár hatalomvágy, akár kapzsiság; míg az önfeláldozók és egyéb ostobák szegényen és nyomorultul pusztulnak el. Maguk az istenek is születésüktől fogva alávetik magukat a saját Homálytestvérüknek – kivéve az önhitt Bul Ruurigot, aki valójában halálos sebet kapott a Sugróval vívott harcban; ám akinek ostoba Tudói ezzel ellentétes tévtanokat terjesztettek el. Ennek következményeit nyögik máig a Kőatya fiai, ezért hullajtják vérüket feleslegesen az embernépek háborúiban, és ezért sújtanak le rájuk intelem gyanánt a Sugró által rendelt Csapások is.

Zakrulban az élet a törpéknek is gyötrelmekkel teli, s gyakorta igen rövid; épp ezért igyekszik a Holdárnyék szövetség újabb és újabb kőfiakat megnyerni Zimah hitének, s rábírni őket arra, hogy áttelepüljenek a Doardon-hegységbe. Mint mondják, a legvakmerőbb toborzók olykor még Tarinba is bemerészkednek.

A tengeri törpék

A P.sz. XIII. század elején Beriquelről a Riegoy-öböl torkolatáig sodródó törpék letelepedése nem ment zökkenőmentesen. Legendáik szerint a tíz óceánjáró közül, melyeket az öböl szájáig űztek a Parttalan Vizek viharai, egyet éppen a partvidéki népek telhetetlen fejedelmei ejtettek zsákmányul és gyújtottak fel. Az így kezdődő véres háborúskodás során hiába kötött örök szövetséget a négy törzsből ide vetődött nemzetség, és hasztalan állt élükre maga Húrnal Hagroff, az első Főkapitány, a Kőatya gyermekei végül vereséget szenvedtek.

170


A törpék hasas, sokfedélzetes óceánjárói csúnyán alulmaradtak az öböllakó maldárszármazékok fürge hajóival szemben, melyek úgy játszottak velük, akár egy hatalmas bikával a pásztorkutyák. Amelyik nem pusztult el a harcok alatt, azzal az alattomos zátonyok végeztek; közülük csupán egyetlenegy, a Buldram Kroóg (Jósors) nevű zászlóshajó vitorlázott vissza Ragna Karr-Munk kikötőjébe sértetlenül. A hatalmas járművet utóbb az Ustach-szigeteken emelt szent város, Hromdaag-gróh közelében, egy félig vízzel lepett barlangöbölben rejtették el. A Jósorshoz azóta is minden esztendőben egyszer elzarándokolnak a törpe daugok küldöttségei, hogy virágokkal díszítsék fel, megköszönve neki és társainak, hogy új otthonukba vezette őket.

A barlangöböl hátsó traktusaiba, az örök homályba azonban ekkor sem merészkednek – a legendák szerint itt raboskodnak a tengeri törpék foglyul ejtett ellenségei, mágiával kovácsolt bilincsekkel félig a vízbe láncolva. Olyan lények, melyeken nem győzhet az idő, s amelyek a bölcsek szerint leginkább Annirhoz, Up-Umbar városának Antohhal azonosított őristenéhez hasonlatosak. E szerzetek hatalma persze nem mérhető Anniréhoz – szemben az őrzőjüknek szegődött entitással, aki egykor megmentette a teljes vereségtől Húrnal Hagroff hajóit, s aki még Ragna Karr-Munk alapításakor kötött örök szövetséget a tengeri törpék népével.

A megkeseredett túlélők végül a Három Sajkás-kaputól északra fekvő kiaszott területen rakták le városuk, Ragna Karr-Munk alapjait. Erről a vidékről a vízhiány a kyrek idejétől fogva elriasztott minden emberi telepest, ám a találékony törpék hatalmas viaszosvászon leplekkel fogták föl a hajnali ködök kevéske nedvességét. A ciszternák mélyén őrzött vízkészletből ma már a környező földek öntözésére is jut egy kevés, így kerülhet a Kőatya gyermekeinek asztalára valódi zöldség és gyümölcs a hegyikecskék húsa és a tenger gyümölcsei mellett.

Ettől azonban még igencsak felkopna a tengeri törpék álla a színes szalagokkal befont, díszes szakáll alatt – nagy szükség van hát a Riegoy-városállamokból a kőfiak városaiba szállított búzára, kukoricára, olajra és egyéb élelmiszerekre. Cserébe százféle juh- és kecskesajtot, tartós helyi vászonféléket, zsírkőből faragott korsókat, a törpék hegyeinek bányáiból származó rezet, ametisztet és persze mindenféle szerszámot, fegyvert illetve más használati tárgyat vihetnek haza a partvidéki államok kereskedői.

A tengeri törpék halászai és bálnavadászai mellett így hát a kőfiak számos kereskedője is tengerre száll, hogy távoli partokon tegye pénzzé népe kincseit. De Ragna Karr-Munk kikötőjébe is szívesen térnek be Ynev kalmárai, akik – miután a törpe révkalauz átvezette hajójukat az öblöt védelmező zátonyok között – elgyönyörködhetnek az egyetlen sziklatömbbe faragott város látképében. A tengerbe nyúló szirt oldalát partifecske-üregek módjára pettyezik a törpe otthonok ablaksorai; a fáradságos munkával elegyengetett teraszokon növények burjánzanak. A dombtetőn harmatgyűjtő vásznak borzas sokasága fehérlik, melyek közül őrtornyok szökkennek elő merészen. A tiszta zsírkőből álló sziklát a Kőatya fiai évszázados munkával át- és átlyuggatták, bányaüregeket és árkokat vájtak bele, majd belakták a hátramaradt üregeket. A feldarabolt kőtömeget ötven–száz láb magasan húzódó függőhidak hálózzák be.

Ha a látogatónak sétára támad kedve, az alagutakkal átszőtt sziklaváros a nappali órákban nyitva áll előtte. Felválthatja hitelleveleit a dalknak nevezett helyi pénzre – melynek vésett arany-, ezüst- és rézgolyóit színes fonalra fűzik a helyiek –, hogy aztán elköltse vagyonát a szűk járatokból nyíló apró boltocskák valamelyikében. Amennyiben fontos ügyben jár, beszélhet valamelyik kereskedőcsalád fejével, akinek raktárai talán még elf és tarini árukat is rejtenek; vagy bebocsátást kérhet az erődbe, a várost irányító Főkapitány székhelyére. Ha pedig csupán bámészkodni akar, kívülről megcsodálhatja a navigáció és felfedezések istenének, Kadalnak, avagy Toomának, a küzdelem, a helytállás és a hajók

171


patrónusának templomát, de akár a törpe viharbűvölők székházát is. S ha a sok kutyagolástól lankadni kezdenek lábai, szamarat bérelhet a harsány színű kelmékbe öltözött helybeliektől, mert lovat aligha fog találni errefelé.

Akárhogy is, estére el kell hagynia a várost – a bizalmatlan törpék ugyanis éjszakára csak saját városuk lakóit tűrik meg a falak között. Mivel azonban a tenger a falakon túl elterülő világhoz tartozik, a kikötő vizén ringó hajókocsmák valamelyikén nyugodtan el lehet tölteni az időt hajnalig, mondjuk a tengeriszőlőből préselt nevezetes törpe italok kóstolgatásával. Ragna Karr-Munk lakóinak bizalmatlansága a régmúltban gyökeredzik ugyan, de valójában a megszaporodott kalózok ellen irányuló óvintézkedés. A kőfiak nem kevésbé tartanak Zimah-hitű fajtársaik beszivárgásától, akik szabadon járhatják a déli, emberlakta városok utcáit.

ke

TNÁÁLNVP

ötéhen

A tengeri törpék 3–5 tagú vadászflottái sohasem csapnak le ok nélkül a Riegoy-öböl hajóira. A kőfiak káorjai Ynevre érkezésük óta vezetik a Számadás Könyvét, amelybe a népüket ért sérelmeket jegyzik fel – álláspontjuk szerint csupán elégtételül foglalják le a sérelmet okozó állam hajóját. Egy dinisi vagy éppen erioni kalmár persze kalóznak tartja azokat, akik városa majd kétezer évvel ezelőtti bűneire hivatkozva kobozzák el rakományát, esetleg hajójával egyetemben.Ennek ellenére rég elcsitultak volna az emberek és törpék közötti ellentétek, ha a Zimah híveiből álló Holdárnyék tolvajklán nem vonná föl előszeretettel Ragna Karr-Munk zászlaját kalózhajóinak főárbocára. Nem véletlen, hogy egy tengeri és egy doardoni törpe találkozása többnyire halálig tartó párbajba torkollik; miként az sem, hogy e két nép szülöttei semmi esetre sem telepszenek meg egyazon városban.

Persze ellenségből rajtuk és az öböl kalózfejedelmein kívül is épp elég akad. Az óceánra

imerészkedő törpe halászok és kereskedők gyakorta vívnak élethalálharcot a fenyvesföldi törzsek erre vező rablóival vagy az Északi Szövetség és Erion közt hajózók más, kéretlen vámolóival.

A Riegoy-öböl melléke

erület: 208 000 négyzetmérföld (ÉNy-Dk ~1400 mérföld, K-Ny ~150 mérföld) épesség: 1 250 000 fő tlagos népsűrűség: 6 fő/négyzetmérföld llamforma: független városállamok laza szövetsége akosság: riegoyi keveréknépek, elfek, tengeri törpék yelv: arkat, erv, elf, vanír allás: a pyarroni vallás boithánus ága, elf kalahorák és törpe istenek tisztelete énznem: vergat, rogg, zanir, marketche, thuk, voon, zasta, verochta, lafaramien, kaor stb.


A Doardon-hegység égbe harapó sziklaszálai között vezető hágókon átkelve elérjük a Riegoy-

blöt, a Nyugati-óceán melléktengerét, melynek keleti partján apró országok füzére húzódik. Ez a ávol-nyugati végek legcivilizáltabb emberlakta vidéke, noha gazdasági ereje és Észak-Ynev politikai letére gyakorolt befolyása minimális. Félreeső fekvése dacára komoly történelmi múlttal és agyományokkal rendelkezik; lakóinak különös vallási szokásai, az itt élő számos faj kultúrájának gymásra hatása sajátságos keveredéshez vezetett, ami joggal keltheti fel mindazok érdeklődését, akik yitott szemmel járják a világot.

172



Az öbölmelléki országok esetleges terjeszkedésének két oldalról is természetes határok szabnak gátat: nyugat felől a Riegoy-öböl hullámai, keletről pedig a Doardon és a Shanice vonulata. Az öböl ezerötszáz mérföld hosszan vágódik Ynev testébe, szélessége általában 150–200 mérföld, de déli végén eléri a 300 mérföldet is. Legkeskenyebb pontja a Három Sajkás-kapu Hul-Em közelében, ahol az árapály sodrása kellemetlen meglepetést tartogathat a helyismerettel nem rendelkező hajósoknak. Mivel az apály és a dagály különbsége itt, a nyugati partokon igen magas – elérheti a nyolc-tíz lábat is –, alacsony vízállás idején zátonyok sora bukkan felszínre. Kisebb szigetek tarkítják a part menti vizeket, de beljebb, a nyílt vízen már egyet sem találni. Ezek a földdarabok hatalmas madárkolóniáknak adnak otthont; a hojszák, sirályok és csérek számára bőséges táplálékot jelentenek az alant vonuló halrajok.

A Sirenar partjai előtt elhaladó meleg tengeráramlásnak köszönhetően egész évben enyhe és csapadékos az éghajlat, a hó és a fagy gyakorlatilag ismeretlen errefelé, de az öböl vizét gyakran borítja köd, főleg télidőben.

Sűrű lomberdők fedik a part menti szelíd dombságot, mely lassan emelkedik a hegyek felé. A

fiatal Doardon-hegység több, egymástól viszonylag távol futó vonulatból áll; a közöttük kialakult zárt, száraz völgyeket füves puszták borítják.

A meredélyek között élő

vadállatok – farkas, hegyi leopárd és a különféle növényevők – télvíz idején akár a partvidékig is elmerészkednek, s komoly pusztítást okoznak a háziállatok között, illetve a vetésekben. A part menti Kék-Doardon is meghaladja a négyezer lábat, de a hegység központi része egyenesen az egeket ostromolja ötezer láb magas, hótól szikrázó ormaival. Az északi Shanice ennél lényegesen szerényebb magasságú, a kétezer lábat is csak helyenként éri el. A két hegység között vezető

A Riegoy-öböl hajósai babonás tisztelettel félik a ruakharnak nevezett téli, sűrűn hömpölygő ködöt. Úgy tartják, hogy az átláthatatlan fehérségben elveszettek életük végéig – vagy azon is túl –bolyonganak, mert soha nem lelhetik a kivezető utat. Aki rá tud venni egy kapitányt, hogy kormányát fordítsa a ködfoltok felé, a ruakharba érve hajóik kötélzetének nyikorgását és matrózok kétségbeesett kiáltásait hallhatja. A nagyképű külhoni utazók többsége szerint ezek értelemszerűen más hajókról érkező zajok, és a kapitányoknak örömmel kéne ezeket fogadniuk, hiszen csak ennek köszönhetik, hogy nem ütköznek össze velük. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy minden évben tűnnek el hajók a partoktól és a zátonyoktól távol úgy, hogy tavasszal, az idő kitisztulásával sem kerülnek elő. Emiatt aztán ki-ki vérmérséklete szerint a kalózokat, az isteneket vagy a Hatodkori átkokat hibáztatja…

A Doardon- és Shanice-hegység legjobb ismerői az erdeiket járó vadászok. Többségük a vadonban éli le életét, és csak évente egyszer-kétszer megy le a városokba, hogy a prémeken és trófeákon túladva beszerezze készleteit a következő esztendőre. Időnként némelyikük megunja a hegyek magányát, és öregségére, netán rossz csontjaira hivatkozva leköltözik a partvidékre; kalandvágyó lelkük azonban ilyenkor sem engedi nyugodni őket – szüntelen járják a Riegoy-öböl városait, és bármilyen munkát elvállalnak, amely nem jár hosszú távú elkötelezettséggel. Azok közé tartoznak, akikre a nép félelemmel vegyes tisztelettel tekint, és akikből számosan válnak kalandozókká. Soraikból került ki a térség nevezetesebb hetedkori „hőseinek” legtöbbje – mint például Ködfarkas Vahar, kinek legendás fejszéjét és medveölő íját ma is Bellendar hercegi kincstárában őrzik.

173


Krassal-hágó az öbölmelléknek a messzi erv országok felé nyíló kapuja. Az öbölbe tartó vízfolyások jó része az itteni hegyekben ered. Ez alól kivétel a Terin – vagy

ahogy a helyiek nevezik, a Hömböly –, mely Dinistől délre ér háromezer mérföldes, az Elátkozott Vidék északi peremén kezdődő útja végére.

Történelem

Az öbölmellék mai lakóinak többsége – az elfeket leszámítva – nemigen tartja számon, kiktől származik, és elei milyen jeles tetteket vittek véghez. A Könnyűléptűek viszont biztosan tudják, hogy ők voltak az elsők, akik még a Másodkor derekán megtelepedtek a sós partokon, noha városaik nyomait mára eltörölték a Fajháborúk és az azóta eltelt évezredek. Egykoron a ragadashi elf szállásterületek déli gyepűi húzódtak ezen a vidéken, s a haonwelli elfek énekeiből azt is megtudhatjuk, hogy Északon ezek a települések álltak ellen legtovább a Fajháborúk mindenen átsöprő viharainak, a Terdt Tanács ostromának. Ragadash pusztulását olyan mértékű mágikus tevékenység okozta, aminek felidézésére az aquirok ma már biztosan nem lennének képesek: levegőaszályok, sziklafolyások és lángoló sárlavinák váltakozása tette földdel egyenlővé az elfek lakta vidék erdeit. Ezután az elfek feladták az életre gyakorlatilag alkalmatlanná vált területen fekvő kolóniákat, és visszavonultak Rehiarba. Minderről egy minden valószínűség szerint aquirok által emelt obeliszk – a Skalk-oszlop – meglehetősen hiányos domborművei tudósítják a kései korok gyermekeit, mely oszlopot a Traidlan-hegység nyugati peremén, a Tumhor-folyóhoz közel állították fel az Ősök.

A karaktereket egy műkincsgyűjtő erigowi gróf megbízottja keresi fel azzal, hogy ura rendelkezik egy ősi dombormű-töredékkel. A gróf embere megbízást ad a vélhetőleg valahol a Traidlan peremén található híres Skalk-oszlop megkeresésére, mivel megbízója véleménye szerint a birtokában lévő darab e rejtélyes műtárgy része lehet.

A helyszínre érve a karakterek egy titokzatos szekta tevékenységére lesznek figyelmesek: a hófehér stólát viselő tagok fallal vették körbe az oszlopot, és senkit nem engednek még a közelbe sem. Szándékaikról nem nyilatkoznak; ám a gróf által segítségül küldött belső ember szerint többször megkísérelték ellopni, de legalábbis megtekinteni azt a töredéket, melynek másolata jelenleg a karakterek birtokában van… – Mi a szekta célja, és miért olyan fontos tagjai számára a gróf által őrzött dombormű-rész, hogy ölni is képesek lennének érte? Mit akarhatnak a közelben megjelenő elfek? És miért követik egymást az egyre erősebb földrengések?

Emberi mértékkel beláthatatlanul hosszú időnek, két Nagy Kornak kellett ahhoz eltelnie, hogy ismét civilizált vidékké váljon e táj. Ezen a tényen az sem változtat, hogy az elfeknek továbbra is maradt itt néhány haldokló szórványtelepülése, ám ezek mind hatalomban, mind jelentőségben elmaradtak a kontinens északi vidékein meghatározó szerepet játszó velariumi elf szállásterületektől. Utóbb, a Negyedkor alkonyán magukat crantaiaknak nevező népek lakták be az öböl vidékét, s ők emelték azokat a városokat is, melyek helyén a mai Riegoy-államok felépültek.

174


Mint ismeretes, ezek a városok az elsők között kerültek a Calowynről érkezett hódítók kezére, s noha a Crantai Birodalom léptékével mérve nem számítottak kicsiny településeknek, a lassan ocsúdó varázslók segítsége híján meglehetősen hamar behódolni kényszerültek. Ezekről az összecsapásokról elsősorban a különféle kyr forrásanyagok szolgálnak híradással, de néhány töredékes crantai feliratra is bukkanhatnak a városállamok területén kutakodók. Mindmáig nem tudni viszont, pontosan hol is léptek a kyrek először az új haza földjére: e dicsőséget legalább egy tucat város magáénak követeli a partvidék hosszában.

A Partraszállás ünnepét általában a nyár első hetében tartják a Riegoy-városállamok nagyobb részében. Ilyenkor minden vízi jármű emberekkel telik meg, hogy aztán éjközépkor útnak induljon az öböl közepe felé. Ott a hajók utasai napfelkeltekor közös imával köszöntik Antohot, majd vízbe vetik áldozati ajándékaikat. Ezután a part felé veszik az irányt, de ahelyett hogy kikötnének, az emberek a sekélyes részeken belecsobbannak a derékig érő vízbe, hogy aztán saját erejükből gázoljanak ki a szárazföldre. Bárkáikat kivételesen lehorgonyozatlanul hagyják, de azok soha nem sodródnak el, legkésőbb fertályórán belül biztonsággal partot érnek. Az össznépi szárítkozást hatalmas lakomák, vidám népi játékok és versenyek követik, majd hajnalig tartó táncmulatsággal zárják a napot.

A kyrek jobbára meghagyták vagy újjáépítették a crantai települések védműveit, s a városkák néhány száz esztendő alatt soha nem látott gazdagságú füzérként virágzottak fel újra a tengerparton. Ez idő tájt épült a leghatalmasabb távol-nyugati kyr kikötőváros, Dyss, mely hosszú időn át az áttelepülők fogadására rendezkedett be, valamint a part menti úthálózat, melynek megkopott töredékei a mai napig hirdetik az egykor itt éltek dicsőségét. A terület eleinte Giffitha, majd részben az újonnan megszervezett Keilor tartományhoz tartozott. Noha a régió Kyria fénykorában sokat veszített jelentőségéből, de sem a birodalom hosszú alkonyának villongásai, sem az ötszáz éves háború hadmozdulatai nem érintették közvetlenül. A bukás után Dyss kikötője még egyszer megtelt kifutásra váró hajókkal, amikor a kyrek nagy csoportokban indultak hazafelé, a napnyugaton fekvő legendás Vörös Kontinens irányába.

A tisztavérű kyr népesség soha nem volt meghatározó a birodalomnak ezen a területén, így talán nem is meglepő, hogy az egykor a határok védelmére idetelepített népek leszármazottai egyhamar feledték egykori uraikat és isteneiket. A kikötővárosok fölött önjelölt, folyvást viszálykodó despoták vették át az uralmat, ám a dél felől rohamosan terjeszkedő gyíklények jelentette fenyegetés időlegesen összefogásra kényszerítette az itt élő embernépeket, és Pyarron előtt 2700 körül létrejött a Gobraid Királyság. Az állam háromszáz évig állt fenn, de az utókyr birodalmak – Dawa és Ryek – egyre fokozódó nyomásának hatásaként felszínre tört az országot irányító hadúri dinasztiák vetélkedése, ami végzetesnek bizonyult. Az összeomlást követően az északabbra fekvő utódállamocskák Dawa vazallusaivá lettek, míg a délieknek sikerült úgy-ahogy megőrizniük függetlenségüket. A máguskirályság vereségét és pusztulását követő időkben a Riegoy-öböl melléke hosszú időre elszigetelődött Ynev más civilizációitól. A tudatlanság és jelentéktelenség mocsarába süllyedt vidék városai lassan elnéptelenedtek, lakóik szétrajzottak.

Először P.e. VII. századból származó, meglehetősen ellentmondásos feljegyzések adnak hírt a rettegett sáskalények, az aunok támadásairól. Az óriásrovarok inváziója már a Terin torkolatvidékét és a sirenari erdőket fenyegette, mikor az óelfek megfékezték őket, és kímélet nélkül felszámolták kolóniáikat. Bár a Hetedkor folyamán lassanként ismét elszaporodtak, a parti országokra nézve azóta sem jelentenek komoly fenyegetést.

175


Aunok ma is élnek a vidéken, de a Riegoy-városállamokat messzire kerülik, s évszázadonként egy, ha akad, akit magához vonz az embernép zsongása. Ezek közül néhányan bőséges vadászmezőnek tekintik a tengerparti településeket, másokat az állandó harci vágy hajt a helyi

zelébe, és vannak olyanok is, akik valamely ősrégi titok nyomait keresik a városokban. Mivel a köznapi emberek általában rettegnek tőlük, testüket vastag köpönyegekkel kell eltakarniuk;

ű kötelesség alól még az arénában hírnevet szerzett bajnokok sem mentesülnek. Érdekes kivételként említhető Ckreet-Tri, aki a boithánus rend soraiba állt, és a karakterekkel

együtt tette le szerzetesi fogadalmát. Ezután a Hatam melletti rendházba rendelték, ahonnan az a hír iatt hamarosan kivégzik. A helyszínre érve

bizalmatlanság és közöny fogadja a régi barátokat, akik szerint nem az aun volt a tettes – bár a nyomok alapján sajnos ez tűnik a legvalószínűbbnek. Ám ebben a rendházban minden furcsa és

ű, sovány szerzetesek járnak tétován a kerengőben… – Ki ölhette hát meg a rendház magas rangú vendégét? A loppal osonó kapus? A feltűnően fejlett izomzattal rendelkező

Senki sincs itt teljesen rendben, és bárkiről feltételezhető ilyen tett, noha az esetleges indítékokról sem tudni egyelőre semmit…

arénák kö

e kényszer

érkezik a karakterekhez, hogy gyilkosság m

különös; karikás szem

írnok?

Az írás-olvasás művészetét még csak a

kiváltságos kevesek gyakorolták akkor, amikor P.sz. 670-ben pyarroni hittérítők kis csoportja érkezett Bellendarba. A pyarroni hittérítés egy parasztlázadás támogatásával kezdődött: miután a misszionáriusok szembeszálltak a település uraival, az elkeseredett földművesek boldogan álltak melléjük. A hittérítők vezetője, a godorai születésű Boithan hosszúra nyúlt életében kolostorok hálózatát hozta létre az öböl partvidékén, és tőle telhetően mindent megtett a térség népeinek felemeléséért. A pyarroni hit futótűzként terjedt, bár végül csalódniuk kellett azoknak, akik teljesen új világ születését várták ettől.

A boithánus rend már az első évezredben elkezdett kolostorokat emelni a Riegoy-városállamok közti hegyekben. A rend elsősorban tanítással és gyógyítással foglalkozik; tagjai ismerik a vidék mérgező növényeit és mérges állatait, rendelkeznek a megfelelő ellenanyagokkal, és persze kiválóan értenek a környékre jellemző betegségek kezeléséhez is. Tiszta és nyugodt életük során gondot fordítanak testük edzésére is, melynek keretébenvándorbotjuk védelmi célú felhasználásával is megismerkednek; a rend idősebb tagjai a legjobb botharcosoknak számítanak az öbölvidéken.

A P.sz. VIII–IX. század kereskedő-háborúzó halász- és kalmárfejedelmeinek időszakát az

egykori Dyss romjain felvirágzó Dinis háromszáz évig tartó, csaknem teljes hegemóniája követte. Ennek az időszaknak a végét két fontos esemény jelöli: a törpék érkezése, és az erv hercegségekkel kapcsolatot teremtő szárazföldi út létrejötte.

A törpék a bórogi átkelés során szakadtak el társaiktól, s hosszas bolyongás után végül a Három Sajkás-kaputól északra vetették meg a lábukat. Ha meg is maradtak régi hitükön, addigra már feladták a reményt, hogy megtalálják elveszettnek hitt társaikat, s valódi tengerészekké váltak. A zord körülmények és az itt talált embernépek gyűlölködő viselkedésének hatására szívük megkeményedett, s az idők során egészen más módját eszelték ki az életben maradásnak, mint a Tarin-hegységben hazára lelt testvéreik: manapság közülük kerülnek ki a vidék legcsavarosabb eszű kalmárai és kalózai.

A Fendor-tenger mellett Erenig és Haonwellig vezető kereskedelmi útvonalon a XVIII. századtól kezdődően virágzott fel a kereskedelem. A városokon belül, illetve az államok között egyaránt gyilkos küzdelem kezdődött a kalmárjogokért, a tengeri és szárazföldi útvonalak biztosításáért, aminek csak a

176


harcoló felek sokszori kivérzése után 2250-ben megkötött Sósöböl Paktum vetett véget. A nagy céhek képviselői létrehozták az egyes városok közötti vitás ügyek elsimítására hivatott Vöröstaláros Bírák testületét, s megállapodtak a vámok, mértékek és hajózási jogok szabályozásáról.

Habár az érdekellentétek ezzel nem szűntek meg, a nyílt háborúk alaposan megritkultak, ami a Paktumot aláíró államférfiak bölcsességéről tanúskodik. Valójában persze nem tudni, mennyiben tulajdonítható a hosszú ideje tartó béke a politikusok józan belátásának és mennyiben Sirenar titkos tevékenységének…

A legutóbbi időkben a vidéket egyetlen jelentősebb esemény rázta meg csupán, de az a szó szoros értelmében. Egy ismeretlen eredetű tengerrengés miatt hatalmas szökőár pusztított a déli városok környékén, mérhetetlen károkat okozva. Az Istenek Haragja néven ismert katasztrófa számolatlanul szedte az áldozatokat, és teljesen tönkretette jó néhány ország flottáját, ezáltal kereskedelmét is.


A Riegoy-öbölben manapság mintegy kétszázhúsz függetlennek tartott államalakulatot tartanak számon, ám aki egészen pontos adatokra kíváncsi, annak bizony végig kell hajóznia a cseppet sem rövid és lakatlan szakaszokkal bőven tarkított öbölvidéken Tredesstől Up-Umbarig. Bár a különféle városállamok, apró örökletes fejedelemségek, önálló szerzetesi közösségek, kalózállamok vagy – leggyakrabban – oligarchikus köztársaságok számbavétele még így sem lenne egyszerű.

A városok azonos mesterséget űző iparosai már egészen korán, a P.sz. XV. századtól kezdve – erv hatásra – céhekbe tömörültek. Korlátozó hatalom híján igen hamar kinőtték magukat, és az alapfokú oktatástól a temetkezésig minden területen szerepet vállaltak tagjaik életének szervezésében. Lassanként a céhek képviselőiből álló tanácsok váltották föl a városok önkényurait, hogy aztán maguk is despotákká váljanak. Ma céhmesterek és közvetlen környezetük kezén van az öbölmellék vagyonának java része – és ennek következtében a világi hatalom –, míg az egyszerű céhtagok sok esetben bedolgozókká, éhbéren tengődő munkásokká váltak. Új tagok felvételétől általában elzárkóznak, ellenben igen szigorú rendeletekkel akadályozzák meg a feketemunkát. A polgárjoggal rendelkezők száma így viszonylag alacsony; de közülük is kiemelkednek a sok esetben örökletes tisztségeket betöltő patríciusok, vagy ahogy itt mondják, a hasseyarok.

Minden településen megtalálható az a néhány meghatározó céh – általában hajóácsok és

különféle kalmárok –, amelyek egymással vetélkedve igyekeznek gyarapítani befolyásukat. A kisebb céhek részben természetes munkakapcsolatok, részben politikai érdekszövetségek révén válnak a fontosabbak kiszolgálóivá; ilyen például a vitorlavarrók és a takácsok együttműködése. A tekintélyt olykor erővel is meg kell támogatni: a milíciákban azonban a hajdani nyárspolgárok helyét mára fizetett zsoldosok vették át; őket nemritkán a környező félvad vidékek fiai közül toborozzák.

A városok felvirágzásával párhuzamosan a céhek egyre nagyobb földterületeket tudtak felvásárolni a környéken; ezeken a birtokokon már mint földesúri hatóság léptek föl, és meglehetősen változatos forrásból tettek szert mellékes jövedelmekre. Különösen ékes példa erre a tredessi kőfaragók és pallérok céhe, akik a faragott építőkő eladásából szerzett vagyonukat Zagnuma olajtavainak megszerzésére fordították. Ennek kiaknázása mesés gazdagságot hozott városuknak, ahol mostanra gyakorlatilag korlátlan urakká lettek.

177


Nem számít ritkaságnak Rog Maron esete, aki a Doardon-hegység valamelyik névtelen völgyében látta meg a napvilágot, és tanulta ki apjától a hadakozás minden csínját-bínját. Az ifjú harcos Bellendar és Dinis háborúskodása során szerzett érdemeket – máig tisztázatlan árulások és átpártolások folytán mindkét oldalon többször is. Ezt követően, immár népesebb kompánia élén Entredibe vonult, hogy a város kereskedőcéhének megbízásából leverje a takácsok felkelését. Ő azonban inkább kiegyezett velük, majd segítségükkel átvette a hatalmat a városban.

Rog Maron nagyfejedelem helyzete jelenleg igen kényes. A város kincstára üres, mert a kereskedők nem hajlandóak adózni – az erőszakos vagyonelkobzások miatt egy részüknek már nincs is tőkéje ahhoz, hogy üzletét továbbvigye. Pénz nélkül nincs zsold, zsold nélkül nincs sereg, és a takácsokat sem lehet örökké fegyverben tartani, hűséges katonából pedig nincs annyi, hogy a várost tartani tudja. Ráadásul Bellendar ki akarja használni a helyzetet, és háborúra készül. Valamilyen megoldásra azonban mindenképpen szükség van, akár azon az áron is, hogy Entredi kiegyezik a Kékzátony kalózklánnal. A karakterek – mint Rog Maron régi barátai – igyekeznek mindent megtenni uralma megszilárdítása érdekében…

A városok felvirágzásával párhuzamosan a céhek egyre nagyobb földterületeket tudtak felvásárolni a környéken; ezeken a birtokokon már mint földesúri hatóság léptek föl, és meglehetősen változatos forrásból tettek szert mellékes jövedelmekre. Különösen ékes példa erre a tredessi kőfaragók és pallérok céhe, akik a faragott építőkő eladásából szerzett vagyonukat Zagnuma olajtavainak megszerzésére fordították. Ennek kiaknázása mesés gazdagságot hozott városuknak, ahol mostanra gyakorlatilag korlátlan urakká lettek.

A pyarroni egyházak főleg szellemi befolyásuknak köszönhetik évezredes tekintélyüket, noha számos jómódú, nagy földbirtokkal rendelkező kolostort is találni. A városi templomokban szolgáló papság gazdagsága a céhekkel ápolt virágzó – de éppen ezért visszaélésektől és bűnöktől sem mentes – kapcsolatok eredménye.

Szilárd, hosszan tartó hűbéri rend soha nem alakult ki az öbölmelléken, ahol folyvást hódító seregvezérek, barbár törzsfők és kyr utódnépek leszármazottai vetélkedtek a hatalomért. Azok, akik manapság nemesként hivatkoznak önmagukra, általában jómódú, szabad földbirtokosok, zsoldosvezérek vagy városi notabilitások.

A parasztság és a szegények élete errefelé sem könnyebb, mint Ynev más tájain; éppúgy sújtják őket a járványok, mint az adók. A városi aljanép közül sokan csapnak föl tolvajnak, vagy vágnak neki a tengernek, hogy kalózkodással teremtsék meg öregkoruk biztos alapjait.

A tengeri kalózok három jól elkülöníthető tartományra osztották maguk között a Riegoy-öböl

vizeit: az északi partvidéket uraló Albatroszfiókák gyorsjáratú tabrakjaikkal szinte valamennyi konkurensüket fel tudták számolni. Egyedül a Shanice-öböl környékén hajózó törpeklán képes velük fölvenni a versenyt. A középső területek vizein jelenleg (P.sz. 3690-ben) két nagyobb kalóztestvériség garázdálkodik, az egymással is folytonos harcban álló Kékzátony klán és a Rekedtek, melyek tevékenységét több ízben csak az ismételt sürgetésre egyesült szövetségi hajóhad volt képes visszaszorítani. A testvériségek mindenkori kapitányainak nevét általában messze földön ismerik. Példának okáért a Kékzátony klán jelenlegi feje, Horid Magaal, már-már afféle legendás hős, aki családi fészkét, a Sirályvár nevű szigetet bevehetetlennek tartott erőddé építette ki. A déli vizeken több, egymással marakodó társaság próbál megélni. A jelenlegi erőviszonyok alapján a végső győzelemre és a többiek behódoltatására a Sárkányhajósok a legesélyesebbek. Mellettük szól az is, hogy székhelyüket, Dursah városát nemzedékek alatt amolyan kalózállammá sikerült fejleszteniük. Dursah-t éppen emiatt

178


százötven esztendeje törölték a Sósöböl Paktumot aláíró városállamok jegyzékéből. Hogy mindezek ellenére továbbra is virágzik, az jelzi: a kalózkikötőt nem viselte meg különösebben a politikai döntés. Lakói továbbra is képesek ellátni magukat és alattvalóikat a legfontosabb árucikkekkel.

A törpék hajói, a krontok meglepően kecses és gyors egyárbocos hajók, melyeket szélcsend idején evezőkkel is lehet hajtani. Sokak számára törékeny alkalmatosságnak tűnhetnek, de a törpékre olyannyira jellemző gondossággal elkészített alkotmányok lévén igen sok megpróbáltatást kiállnak. Nehézfegyverzet hordozására – a többi kalózhajóhoz hasonlóan – nem alkalmasak, bár a taton működtetett messzehordó katapulták segítségével olykor így is sikerül távolról harcképtelenné tenni az ellenséges hajókat. A krontok legénységének igazi erőssége azonban a fedélzeten folyó közelharc, melynek érdekében a törpék számos különös szerkezettel, így ostromkaszákkal ellátott csapóhíddal is felszerelik járműveiket. Természetesen a krontok sohasem ok nélkül csapnak le a Riegoy-öbölben. A klánok Ynev földjére érkezésük óta vezetik a Számadás Könyveit, amelyekbe a népüket ért sérelmeket jegyzik fel – álláspontjuk szerint csupán ezen igazságtalanságok ellentételezéseként foglalják le a sérelmet okozó állam hajóját. Egy dinisi kalmár persze kalóznak tartja azokat, akik városa majd kétezer évvel ezelőtti bűneire hivatkozva kobozzák el rakományát, esetleg hajójával egyetemben.

Bár szinte minden városban léteznek önálló tolvajszervezetek, melyek lazább-szorosabb kapcsolatban állnak a település irányítóival – vagy azok ellenzékével –, a Riegoy-városállamok területének egészén csupán egyetlen kiterjedt tolvajcsalád tevékenykedik: a Barrakudák. Ők afféle szövetség a szövetségen belül. Embereik mindenütt ott vannak, nemritkán a városi tanácsokon és tengerjárók céhein belül is; akcióikat egyeztetik, s egyetlen esetben sem rohannak fejjel a falnak.

Szinte senki előtt nem ismeretes, hogy a Barrakudák vezetői valójában elfek. A legfontosabb egységek élén az adott városban letelepedett családok hercegei állnak; ők maguk a legritkább esetekben ártják magukat mocskos ügyekbe. A kezük alatt dolgozó embereknek fogalmuk sincs arról, hogy valójában Sirenar titkos városának, Oilannak szolgálnak. Nem mintha az elfeknek konkrét anyagi hasznuk származna az emberek tevékenységéből: kémkedésre és finom, hosszú távú hatásokkal járó manipulációkra használják a kérészéletűeket. A Barrakudák legfontosabb feladata, hogy bizonyos mértékű széthúzást szítsanak a városállamok között, megakadályozva ezzel egy egységes, esetleg Sirenarra is veszélyt jelentő emberi birodalom kialakulását.


A Riegoy-öböl lakói történelmük túlnyomó részében el voltak zárva Észak-Ynev más kultúráitól, és ha valamilyen hatás mégis eljutott idáig, állandó összeköttetés híján legtöbbször önálló fejlődési útra tért. Emellett az öbölmellék szokásait tanulmányozva számos archaikus, törzsi eredetű vonásra lelhetünk, melyek szívósan tovább élnek a felszín alatt. Ilyen a felnőtté avatás szokása, amely ma is fordulópont egy öböllakó életében. A fiúk tizenhárom éves korukban, a lányok első havivérzésüket követően három hónapig oktatójuk – aki általában a család oldalági férfi-, vagy nőrokona – mellett készülnek a beavatási szertatásokra, ami majd véglegesen lezárja gyermekkorukat. De említhetnénk különös temetkezési szokásaikat is: az ősök agyaggal bevont, szoborrá formázott koponyáit (előkelő házaknál csak azoknak márványmásait) házuk egyik sarkában őrzik, ahol apró oltárt állítanak a tiszteletükre.

179


Külországiak számára meglehetősen bizarr helyi szokásnak tűnhet az újszülött kisdedek vérben való megfürösztése. A Riegoy-városállamokban minden háznál, ahol gyermekáldás várható, tartanak valamilyen állatot, melyet a gyermek születése pillanatában levágnak. A kisdedet, miután felsírt, megmerítik az állat összegyűjtött vérében, hogy az megvédje a gonosz szellemektől és betegségektől. A hiedelem szerint a gyermek a legyilkolt állat egyes jó tulajdonságait is örökli, ezért a leggazdagabb házaknál előfordul, hogy párducot vagy medvét fogatnak be e célból, bár egy kiváló vérvonalból származó telivér vagy vadászsólyom is megfelelő áldozat lehet. A legszegényebbek kóbor kutyát vagy macskát, esetleg galambot ölnek le ebből az alkalomból, a halászok között pedig a különféle cápák örvendenek a legnagyobb tekintélynek. A pyarroni egyházak papjai eleinte megpróbálták betiltani ezt a véres áldozatot, de képtelenek voltak minden szülésnél jelen lenni. Tiltakozásukkal csak annyit értek el, hogy az anyák titokban szülték meg gyermekeiket, és nem vitték el őket a templomba, hogy a névadási szertartások során az egyházak is áldásukat adhassák az újszülöttekre.

A pyarroni vallás nem törekszik e szokások felszámolására, kiváltképp, mivel gyors térhódítását követően maga is idomult a helyi viszonyokhoz. Az akkoriban még igencsak szegényes írásbeliség miatt az új istenek neve is megváltozott, amellett hogy a néphit új attribútumokkal ruházta fel őket. Befolyási területük szintén gyakorta keveredik az óidőkből itt maradt isteni lényekéivel. A városállamok területén legnépszerűbb istent, Antohot a helybéliek Annir néven ismerik, s a tengeren kívül a parti fövenyt és a tenger teremtményeit – beleértve a különféle tengeri szörnyetegeket – is az ő különféle megnyilvánulási formáinak tartják. Arelt pedig Aari néven imádják, kinek szent állata a viharmadár. Ő pártfogolja a viharos tengeren utazókat, s ő minden sirály oltalmazója is. Dreina itteni neve Dreu, míg Kyelt Kíl néven tisztelik – s noha a pyarroni istenek itteni tanításainak egynémelyike szemben áll az eredeti dogmákkal, híveik nem számítanak sem istentagadónak, sem veszélyes eretneknek. Ezt támasztja alá az a tény is – amit még a Riegoy-öböl mellékére vetődő teológusok is kénytelenek elismerni –, hogy a városállamok papjai folyamatosan élvezik isteneik bizalmát, és mágikus hatalmuk egyetlen esetben sem szenvedett még a fentiek miatt csorbát.

Komoly ellenérzést csupán az válthat ki a pyarroni hittudorokból, hogy bizonyos isteneket itt olyan formában imádnak, amely semmiképp nem számíthat a Szent Város helyeslésére. De Pyarron messze van, így a helybéliek nem zavartatják magukat akkor sem, amikor Szent Selmóhoz és Szent Boithanhoz fohászkodnak. Sok templomban külön oltárokat és mellékkápolnákat szentelnek a vallásalapítónak és a hittérítőnek, akinek Tuimahtban lévő sírját és a fölé épült pompázatos bazilikát minden évben zarándokok ezrei keresik föl. Bár a Dinisben székelő pátriárka mindig is elismerte Pyarron főségét, e vonások miatt a Riegoy-öböl menti pyarroni vallású közösségeket összefoglalóan boithánusoknak nevezik. Mivel azonban egyetlen olyan tanítás sem férkőzött be a megváltozott vallásba, amely ellentétes lenne az istenek személyével, vagy ami még fontosabb, a Pyarroni Paktummal, a városállamok lakóit nem fenyegeti az a veszély, hogy szigorú inkvizítorok seregei lepjék el lakhelyüket.

A pyarronita egyházak szinte mindenütt megtalálható kolostorai mindmáig a műveltség fellegvárainak számítanak, magas fokú képzésben csak falaik között részesülhetnek a tanulni vágyók. Hozzá kell azonban tennünk, hogy az öbölmellék könyvtárainak színvonala vagy oktatóinak felkészültsége így is messze elmarad az Északi Szövetségben megszokottól.

A Riegoy-melléki művészet stiláris jegyei erős elf hatást tükröznek, ami megmutatkozik a növényindás szőttesekben csakúgy, mint a faépítészetben. A városi polgárházak földszintje téglából vagy kőből épül, míg az emeletek fából ácsoltatnak minden szinten végigfutó erkélyekkel és magas, tarka mázas cseréptetővel. Ami az öltözködést illeti, nők és férfiak egyaránt kedvelik a széles karimájú

180


kalapokat, a bő, redőzött ruhákat. A férjes asszonyok hajukat, a férfiak sokszor szakállukat fonják be és ékesítik szalagokkal. E szokást vélhetőleg a tengeri törpéktől vették át.

A helybéliek közül sokan hódolnak

káros szenvedélyeknek, amelyek közül az obolke nevű ürmöspálinka széleskörű fogyasztása még az enyhébbek közé tartozik. Nem tudni, miért söpörnek végig az önpusztítás újra fel- és felcsapó hullámai a partvidéken, amikor más tekintetben az itt élők egyáltalán nem hajlamosak a dekadenciára.

Az itt élők leggyakrabban az arkat nyelvet beszélik, amely gyaníthatóan az ókyr valamelyik romlott nyelvjárására vezetheti vissza eredetét, de szókincsének jó részét a környező népek nyelvéből és a rehiari elf dialektusból merítette. Ezen kívül – főleg a nyílt tengeri kereskedelemben érdekelt északi városokban – sokan ismerik az ervet és a közöst is.

A Riegoy-öböl délebbi városállamaiban az utóbbi években rengeteg hívet szerzett magának a démonfüst nevű bódítószer. A közfürdőkben manapság külön helyiséget biztosítanak azoknak, akik e szenvedélynek kívánnak hódolni. A démonfüst rabjai egy túlfűtött, páradús helyiség közepére háromlábú parázstartót állítanak fel, melybe a bódító hatású, frissen szedett növényi hajtásokat és leveleket szórják.

A meztelenre vetkőzött férfiak ezt ülik körbe, és a felszálló sűrű, sárgás füstöt belélegezve kezdik meg kábult utazásukat a semmibe. Vannak, akik öntudatukat minél tovább megőrzendő friss csalánnal csapkodják magukat, és így a fájdalommal vegyes bódulat kéjét élik meg minden csapás során. Néhol őket is beengednek a füstszobába – ilyenkor persze

as orgiába torkollik a démonfüst élvezete. nhatalm

Városállamok

A crantai időkben alapított városok általában egynapi hajóútra fekszenek egymástól, ami az evezős hajók korában nem jelentett többet ötven mérföldnél. Noha számos település megsemmisült az idők folyamán, a megmaradottak ma is őriznek negyed-ötödkori maradványokat, városfalakat, arénákat, kazamatákat és régen kifosztott sírboltokat. A legtöbb város helyét előrelátó módon egy part menti szigeten jelölték ki, amellyel szemben másik település jött létre. A tengerről érkező támadókkal szemben a szárazföldi, míg a kontinens belsejéből jövőkkel szemben a szigetre épült városfél nyújt menedéket, ami különösen jól védhetővé teszi például Bellendart és Entredit. Az öbölmelléki városok közül a ma legnagyobb Dinis lakossága sem haladja meg a huszonötezer főt, de léteznek alig kétezer lelket számláló független „államok” is. Habár a rengeteg város között nehéz lenne olyat találni, amely minden szempontból érdektelen, itt csak a néhány legfontosabb bemutatására szorítkozhatunk:

Dinis, avagy Sósöböl egykori kyr település maradványain felépült kikötőváros, mely kitűnő

földrajzi elhelyezkedésének és a hagyományosan széles látókörű Haraben család vezette hajóscéhnek köszönheti a hatalmát. A város életét irányító dinasztia mindig is híres volt jól megválasztott politikai házasságairól, tökéletesen felszerelt kalmár- és hadiflottájáról. Diplomáciai súlyát mi sem jelzi jobban, mint hogy az itteni fellegvárban írták alá annak idején a Riegoy városállamok szövetségét létrehozó egyezményt.

Itt található a szövetség legnagyobb piaca, ahol a déli Erionból és az erv országokból érkezett kereskedők adnak találkozót egymásnak. Sósöböl ad otthont a legnagyobb öbölmelléki pyarronita templomoknak, továbbá itt, egy tengerre néző dombon épült a helyi pyarronita egyházfők rezidenciája is.

181


Up-Umbar – A legészakibb emberlakta település, amely a Shanice-öböl mélyére, a Krassal-hágó

felé vezető kalmárút mellé települt. Itt él az egész partvidék talán legnagyobb elf kolóniája, mivel a Szépek Népe számára különleges fontossággal bírt az egykor e helyütt álló elf város. Ez a Barrakudák szervezetének egyik legnagyobb központja is, akiknek komoly beleszólásuk van a vidék életét döntően befolyásoló kérdésekbe a városállamok évenként megrendezett tanácsülésén.

A város fénykora azonban már a múlté: Up-Umbart nyolcszáz esztendeje félig romba döntötte egy, a tengeristennő megtestesüléseként tisztelt gigászi szörnyeteg, mely bizonyára kevesellte a feléje áradó odaadást. Az elárasztott Halott Város házai többé nem épültek újjá, a lakosság lélekszáma jelentősen visszaesett.

Up-Umbar élén a legnagyobb hatalmú városi családok

tagjaiból álló Tanács áll, és mivel ők ellenőrzik a város Északi Szövetséggel folytatott kereskedelmét, szavuk nagy súllyal esik latba az egész északi régió gazdasági ügyeiben is. Jelentős hadiflotta felett rendelkeznek, s mindig igyekeznek hangsúlyozni, hogy ők az első védőbástyái a szövetségnek, ha egyszer az északi vizek felől, a tengerjáró törpék részéről komoly támadás fenyegetné a városállamokat.

Up-Umbar a végállomása az egy héten át tartó nagy vitorlásversenynek, a Shadsúnnak. Ilyenkor veszik kezdetüket a Tengeri Játékok is. Innen származik a mondás, amelyet a későn jövőkkel kapcsolatban szoktak felemlegetni: „Lekéste, mint Hern kapitány az umbari játékokat.”

Jem-irre – Elsősorban kiváló harci kutyáiról elhíresült apró városállam, ahol a Tanácsban is az idomárok céhének képviselői dominálnak. Jem-irre ad otthont az öbölmellék legnagyobb állatviadalainak, és itt található a partvidék legimpozánsabb, crantai alapokra épült arénája is. Az elfek nem szívesen látott vendégek ezen a vidéken, mert már több ízben kerültek összetűzésbe a városi vezetéssel az állatküzdelmek miatt.

Bellendar, más néven Tölgyespart. Igen gazdag városállam, amely vagyonát részben a hajóépítő műhelyek tökéletes munkájából szerezte. Emiatt keveredtek a helyiek komoly perpatvarba az elfekkel is, akiket Jem-Irre lakóihoz hasonlóan ők sem állhatnak. A Sirenar-béliek ugyanis hosszas és tisztességtelennek tartott alkudozással elérték, hogy uscayhát – mely amúgy erős és tartós fafajta – ne használjanak fel a hajók építéséhez. Mivel egyik félnek sem komoly érdeke a háborúskodás, végül mindkét oldal képviselőinek engednie kellett. A várost irányító hajóácscéh vezetői végül belátták, hogy az üzletmenet rovására menne egy Sirenarral folytatott viszály, így beleegyeztek az elfek főbb követeléseibe, abba viszont továbbra sem tűrnek beleszólást, hogy egy évben hány hajót készítsenek.

Bellendar a hajóépítő műhelyek mellett a nagy tömegben gyűjtött vörösmoszatról híresült el, amiből pompás, élénk színű festéket nyernek. Ezt egészen Haonwellig szállítják, ahol kelmék festésére használják föl. Innen ered a bellendari vörös kifejezés is.

Gazdaság

Az öbölmellék időjárási sajátságai, a bő csapadék és a part menti dombok talaja a legtöbb helyen kedveznek a mezőgazdaságnak, így néhány, sziklásabb területre épült városon kívül – mint Entredi vagy Hatam – egyik település sem szorul élelem behozatalára. A szövetség városait dúsan termő földek veszik körül, gyümölcsösök és gazdag kertek látják el a piacokat friss javakkal. A zöldellő réteken bőven tejelő tehenek legelnek; a tejükből készült sajt – amelyből vagy százfélét ismernek errefelé –

182


egyetlen étkezés mellől sem hiányozhat. Mivel a parttól távolabb eső, hegyes vidék völgyei ma is ritkán lakottak, arrafelé disznót tartanak az erdőkben, melyek jó tölgy- és szilfája máskülönben legtöbbször a hajóépítők sólyáira kerül.

A szövetség egész területén nagy népszerűségnek örvendenek a kutya- és kakasviadalok, nem véletlen hát, hogy egyes törpeállamok, mint Jem-irre vagy Hatam éppen kiváló képességű harci állataik révén híresültek el. Up-Umbar viszont egy, az utóbbi évtizedekben népszerűvé vált szeszféléről, az algabornak nevezett, tengeri füvekből párolt pálinkáról vált ismertté.

Nem feledkezhetünk meg ugyanakkor a legtöbb embernek megélhetést biztosító gazdasági ágazatról, a halászatról sem. Hatékonyság és tapasztalat terén a helyi halászok bátran felvehetik a versenyt a hasonló abasziszi és toroni céhekkel. Az étkezési szokásokat is nagyban befolyásolja a tengerről érkező rengeteg élelmiszer. Errefelé megszólják azokat a gazdasszonyokat, akik nem tudják legalább százféleképpen asztalra rakni a halféléket, s nincs olyan vendégfogadó, amelynek étlapjáról hiányozna a tőkehal vagy a másik gyakran fogyasztott halféle, a maar.

A Riegoy-öböl melléke nem bővelkedik ásványkincsekben, de amit a déli végeken bányásznak, az a maga módján egyedülálló. Tredesstől délre, a sáskalények lakta pusztaság szélén feketén buzgó olaj tör elő a föld mélyéből, és hatalmas tavakat alkotva terül szét. Az itt gyűjtött világítóolaj olcsósága miatt, az aszfalt pedig kiváló szigetelő tulajdonságai révén lett keresett árucikk. Éppilyen nevezetes hely Erth-irre: az itteni alabástromot vékony lapokra vágva táblaüveg helyett, megfaragva pedig edények készítésére használják. A Dinis közelében talált vasérc felvirágoztatta a kardkovácsok céhét; elf motívumokkal díszített fegyvereik és vértjeik igen kedveltek a Fendor-tenger mellékének lakói körében.

A Riegoy-városállamokban lévő Tredess olajtavainál P.sz. 3687 nyarán lángra kapott a Feketekő előtt lévő tó, s jó pár ember, köztük a céhmester fia is halálát lelte a szörnyű füstben. Soha nem derült ki, hogy baleset vagy merénylet történt-e, s ha igen, ki követte el, és főképp: kinek a parancsára. A lángoló olajtavat azóta sem sikerült eloltani, sem hagyományos, sem mágikus eszközökkel.

Az évek óta égő olaj az idők során különös lényeket vonzott magához, melyek úgy tűnik, hogy a tűzből táplálkoznak, és határozott ellenszenvvel viseltetnek az emberek, de különösen az olajat eloltani szándékozók iránt. A tavat azóta körülzárták, és senkit nem engednek a közelébe; a tó gazdája, a tredessi kőfaragók és pallérok céhe azonban folyamatosan keresi a megoldást arra, hogy miképp lehetne a tüzet eloltani és a lánglényeket elűzni.

Az áruszállítás java része a tengeren folyik a városállamok között; minden település számára létfontosságú, hogy erős kalmárflottával rendelkezzen, és azt meg tudja óvni a kalózoktól. Emellett eltörpül a szárazföldi kereskedelem, noha a kyr eredetű Kagylóösvény legtöbb szakasza még ma is használható állapotban kanyarog a part mentén, azzal párhuzamosan.

A Riegoy-városállamok gazdasági életében új fejezet kezdődött, amikor a Mer’Daray-tengeren keresztül először jutottak el idáig erv hajósok. Ez az Erenbe és Haonwellbe vezető szárazföldi útvonal háttérbe szorulását jelentette, mert hamar egyértelművé vált, hogy a tengeri szállítás lényegesen olcsóbb az előbbinél. Így kedvezőbb helyzetbe kerültek az öböl északi részén fekvő városok, mint Ragna Karr-Munk, Up-Umbar és Hul-em. Ezek átrakodó és vízvételező helyként ismertek a Szövetség tengerészei előtt, akik közül néhányan Sirenart megkerülve olykor egészen Erionig merészkednek.

183


Sirenar


A Riegoy-öblön túl ötven láb magas szálfákból álló, a zöld legszebb árnyalataiban tündöklő

erdőkön, azúrkékben játszó tavak tükrén siklik végig a napsugár, mielőtt a Nyugati-óceánba bukna útja végeztével. Könnyű ködök lebegnek a völgyekben futó patakok fölött, amelyek kidőlt fatörzseket, időtől reves kőtömböket kerülgetve sietnek a tenger felé. Ez Sirenar, a Szépek Népének utolsó háborítatlan menedéke Északföldén. Teljes ragyogásában emberi szem sohasem pillanthatja meg: belső vidékeit álmokból szőtt fátylak takarják, melyeket napról napra újjáteremtenek a Táncosok.

Kérészéltűek a sziklapadokkal, lankás dombok övezte öblökkel tarkított partot sem közelíthetik meg nyíllövésnyinél jobban, s noha látszólag senki sem vigyázza a vidék békéjét, elfeket csak nagy néha látni. Ám a Riegoy-öböl lakói nem véletlenül tartanak attól, hogy ezeken a partokon kikössenek: a helybéli tengerészek körében szilárdan tartják magukat a Vándorló Kikötőről szóló történetek. E varázslatos szépségű, karcsú, csavart tornyokkal ékes várost az elmúlt századokban sok helyen látták feltűnni az öböl partján, de egy bizonyos: aki horgonyt vetett öblében, nem hajózott ki többé. És ez csupán egy a vidéken kísértő tünékeny csodák sokaságából…

Az idegenből jött – jobbára

erv – hajósok képzeletét időről időre lángra gyújtják a sötétlő erdőségekben rejtőző csodákról szóló történetek, de csalatkozniuk kell: valószínűleg egyetlen szisszenő nyílvessző vet majd véget az életüknek. Ha valamilyen oknál fogva ez mégsem történik meg, hetekig vándorolhatnak a vadonban anélkül, hogy imbolygó fényeken kívül bármi különöset látnának éjszakánként, amikor dobogó szívvel felriadnak baljós álmaikból. Az erdő, amellett hogy elrejti az elfek ottlétének minden nyomát, érezteti, hogy nem fogadja szívesen a másfajú idegent. Ennyi általában elég is ahhoz, hogy a hős felfedezők zilált idegekkel meneküljenek vissza a partra – mert aki botorul kikacagja az évezredes

Rézhajú Panner, a csalafinta halászlegény megszámlálhatatlanul sok embert tett lóvá, és bizony, ilyenkor a saját zsebét sem habozott megtölteni. Egyszer azonban ő is pórul járt: kicsiny bárkáját az elf partokra sodorta a vihar, ő maga pedig az erdőben lelt éjszakai menedékre. Reggelre kelvén épségben, bár vízzel telve találta csónakját. Mivel vízmerő edényét elvesztette, a part hosszában járva keresgélt a dagály által partra vetett törmelék között, míg színpompás, aranyos fényben játszó kagylókra nem talált. Akkorák nőttek, mint egy-egy legyező, így a héjuk segítségével Panner hamar végzett a vízmeregetéssel. Hamarosan újra tengerre lökte hajóját, és színültig megtöltötte kagylóhéjakkal, remélvén, hogy otthon busás haszonnal adhat túl a kincseken. Neki magának a bárka peremére kellett ülnie, de nem bánta a kényelmetlenséget.

Miközben friss szél dagasztotta vitorláját, arról álmodozott, hány csengő aranytallért fizetnek majd Annir papjai, hogy ezekkel díszíthessék oltárukat, és hány szépasszony szívét nyerheti meg ennyi gyönyörűséges ajándékkal. Estefelé felködlött a riegoyi part; de ő kényelmetlen helyzetében csak egy-egy fertályórára tudott elszunyókálni.

Napkeltekor arra ébredt, hogy a tengerben kapálódzik. Amint visszamászott a furcsán megkönnyebbült csónakba, rájött, mitől billent meg a megrakott bárka: a reggeli napsütésben páraként foszlottak szét a pompás kagylók és velük együtt a gazdagságról szőtt álmok.

184


hiedelmeket, ritkán kerül elő ép elmével, ha előkerül egyáltalán. Az emberek vajmi keveset tudnak Sirenarról; számukra az elfek országa éppolyan örökkévaló,

mint a Doardon kéklő bércei vagy a fövenyt paskoló hullámverés. Való igaz, alapítása a Harmadkor homályába vész, amikor a Fajháborúk végén elf Családok húzták meg magukat Észak-Ynev megkímélt zugaiban. Lakóhelyüket Rehiarnak, a Szemek Földjének nevezték el; vezetőiket, a Tizenketteket maga Urria helyezte vissza Ynevre, hogy őrködjenek minden északon élő elf sorsa fölött. Ők a rehynnek, akik közül hatan új és új testben máig népükkel maradtak.

Rehiar az első korok óta dacol az Ediomad mélyéről nagy ritkán felszínre szivárgó

aquirfajzatokkal, és erejéről meggyőződve a Kyr Birodalom sem háborgatta. Az évezredek azonban nem múltak el nyomtalanul az elfek fölött sem, akik a rehynnek és közvetlen környezetük kivételével apránként elvesztették a hatalomszavak használatának adományát, melyet az Uscha és leszármazottai kölcsönöztek nekik. Mindazonáltal kitartottak őrhelyükön, és védték népüket az aunok és emberek támadásaitól.

Közben a Pyarron szerinti II. évezred elején Tysson Lart, az összeomlás szélén tántorgó déli elf királyságot tizenkét Család hagyta el hercegeik vezetésével, hogy Északra vándorolva tudásuk, hagyományaik, és ami a legfontosabb, küzdőszellemük javát átmentsék egy újabb kor számára. Úgy nevezték magukat: Sirenar, vagyis Keresők. A rehynnek rájuk osztották az ország szárazföldi gyepűinek védelmét, míg ők maguk megerősítették Oilan városát és a partvidéket, melyeket minden addiginál hathatósabb mágiával zártak el a behatolók elől. Úgy ítélték meg, hogy az elfek fennmaradásának záloga a tiszta, romlatlan vér minél tökéletesebb megőrzése; a minden megnyilvánulásukban a diszharmónia csíráit hordozó, szapora emberfélék távoltartása.

Sirenart azóta is ennek szellemében kormányozzák: külvilágiakkal csak a határvadász deinnek érintkezhetnek anélkül, hogy kitaszítanák őket az elf közösségből. A két világ határán őrködők között szép számmal találhatóak kevertvérűek és olyan, a belső vidékekről származó száműzöttek, akik súlyos betegségüket vagy fogyatékosságaikat okolhatják sorsukért. A kérészéltűekkel folytatott szórványos kereskedelmet intéző kiszakadottak az öbölparti Dygian kicsiny kikötőjében, elkülönülten élnek, de még így is folytonos tisztító szertartásoknak vetik alá magukat.

A deinneket másképpen sirenari erdőjáróknak ismerik a zászlóháborúk veteránjai. A nyolcadik Vörös Lobogó hadinépeként csak akkor szállnak táborba, amikor Ediomad aquirjai fenyegetik Északot, ilyenkor azonban legendák születnek nyílzáporuk elsöprő erejéről és hősies helytállásukról. Sirenar belső vidékeiről csak a kiszakadott elfek beszámolói nyújtanak valamelyes felvilágosítást. Fájó lemondással beszélnek fák magasára épült, kecses lengőhidakkal összekötött lakóhelyeik és néhány finom jellel műalkotássá változtatott erdeik tökéletes összhangjáról, a lassú, hullámzó táncokról és a mélyvörös fényű fakupában gyöngyöző mézbor ízéről – mindarról, amit többé nem tapasztalhatnak meg. A környező országokban élő elfek és félelfek többsége nem akar, nem is tud elszakadni ezektől az emlékektől; többségük egyenesen keresi azok társaságát, akik frissen érkeznek az Alkonyi Hazából.

185


Keilor pusztaságai


A Kyr Birodalom terjeszkedésének időszakában sokáig nem fordítottak figyelmet a lakatlan

alföldre, amelynek betelepítésére viszonylag későn került csak sor. Az első telepeseket az ediomadi aquirok és az elfek szemmel tartására küldték ki, az utánuk érkezők viszont öntözőrendszerek segítségével Kyria éléskamrájává tették Keilor tartományt. Ám már Kyria hanyatlásának dekádjaiban érezhető volt a földek kimerülése; a tartomány lassanként el is néptelenedett. Orwella megtestesülése csak bevégezte a folyamatot: Rualanon kívül itt folytak a legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő csaták, itt dúltak a legszörnyűbb járványok és mágikus csapások.

A tönkretett csatornákat az emberek távozása után elszaporodó gyíklények állították helyre. Birodalmuk egészen P.e. 1400-ig sikerrel szállt szembe a kor többi nagyhatalmával, Dawával, Ryekkel és a déli Godorával. Természetesen ebben az is közrejátszott, hogy a végsőkig letarolt síkságra igazából e birodalmak egyike sem tartott igényt. A gyíklények országát némelyek szerint végül a belső kohézió meggyengülése, a városokat irányító mágusok belháborúja döntötte romlásba; toroni források viszont utalnak arra, hogy Ryek és Shulur játszmájukban gyalogként használták föl, majd hajították félre a gyíklényeket.

Az északabbra fekvő emberlakta országok csak rövid időre lélegezhettek föl, mert hamarosan új veszedelem jelent meg szemhatárukon: az aunok avagy sáskaharcosok. Az agresszív és szapora óriásrovarok igen megsokasodtak a P.e. II. évezred végén, amiben része lehetett az éghajlat időleges szárazabbra fordulásának is. Térhódításuk során valóságos népvándorlást okozva minden értelmes lényt kiszorítottak a pusztákról; a délről jött menekültek aztán romba döntötték a Riegoy-öböl mentén fekvő kis országokat, amelyeknek így esélyük sem lehetett szembeszállni az aun veszedelemmel. Már-már úgy tűnt, az inváziónak csak az óceán fog gátat szabni, mikor is a Rehiar gyepűit elérő sáskák minden addiginál komolyabb ellenféllel találták szemközt magukat: hódításuknak maguk a Hatok vetettek véget.

Az aunok azonban nem pusztultak ki teljesen, mint ahogy a gyíklények sem. A két faj a Hetedkorban lassanként ismét szaporodásnak indult, és ma a magukénak mondhatják a Riegoy-államok déli peremétől a Terin folyam felső folyásáig nyúló területet.

Az Aun síkföld


Az egykori Keilor területének nagy részét ma füves pusztaság – a Vinisila-alföld – borítja,

nagyobb erdőségek csak a folyók árterein tenyésznek. A klíma enyhe kontinentálisnak mondható, fagy az északi területeken sem gyakori. A csapadék mennyisége északról délre haladva gyorsan csökken, mert Anuria hegyei felfogják az esőt hozó szeleket.

186


Az alföld valamennyi vízfolyása a Terint táplálja, amelyet hatalmas, lápos-zsombékos erdőségek kísérnek. A folyó uszadékfából és iszapból emelt torlaszai, a növényzettel benőtt szigetek folytonosan mozognak. Bizonyára ezeknek a mocsaraknak a legmélyén rejtőznek a hatodkori gyíklény-birodalom romvárosai, már amennyi ilyen körülmények között maradhatott belőlük. A hajdani városépítők leszármazottai éppolyan nyomorúságos viszonyok között tengődnek, mint a Snil-síkságon élő fajtársaik, és hasonló elszántsággal védelmezik fészkelőhelyeiket is.

Emiatt igencsak bajos vállalkozás a Terinen hajózni, márpedig ez az egy – alig-alig létező – kapcsolat ismert a hajdani Godora megmaradt városai és a Riegoy-öböl között, ha a nem kevésbé veszélyes nyílt tengeri hajóutat leszámítjuk. A szárazföldi szállítás azonban nemcsak hogy drágább és lassabb, de a sáskaharcosok miatt egyenesen lehetetlen.

A karakterek feladata egy hajókaraván végigkísérése a Terin folyón, Hazdalontól a Riegoy-öbölig. A hajókat szokásukhoz híven csapnivaló módon illesztették össze készítőik, így aztán állandóan merni kell a vizet – és figyelni a part menti bozótost aunok, gyíklények és egyéb szörnyek nyomait fürkészve. A fegyveres kísérőkkel bőven megrakott karaván sikeresen átvergődik egy gyíklények által épített torlaszon, majd megállásra kényszerül egy zuhatag előtt – s így mintegy páholyból

adból érkező ork rabszolgavadászok összecsapásra készülnek a snil-dohokkal. „Ha minden jól alakul, szépen kiirtják egymást” – szól egy matróz, miközben a csónak aljában, a titokzatos rakományt tartalmazó ládákban lassan izzani kezdenek az Elátkozott Vidéken gyűjtött kőtáblák…

figyelheti, ahogy az Ediom

Az alföldet uraló két értelmes faj gyakorlatilag felosztotta a lehetséges élőhelyeket: míg a

gyíklények a folyómenti mocsarakban érzik jól magukat, az aunok a nyílt térségek vadászai. Fajuk eredete homályba vész, de tudós fők szerint kapcsolatba hozható Ediomad ötödkori terjeszkedési kísérleteivel. Egyes vélemények szerint elképzelhető, hogy azon aquirok fajnemesítő mágiájának termékei, akik a síkság keleti peremén vészelték át a kyr időket.

Testfelépítésükről és életmódjukról ennél jóval többet tudunk egy toroni utazó, Sagarr Ettan’yar áldozatos kutatómunkájának köszönhetően, aki hosszú éveket szánt a sáskákról szóló történetek összegyűjtésére és rendszerezésére, majd több ilyen lényt vett bonckése alá. Tapasztalatait Aiq Tommerchas Pynne on-Keilor (Keilor rovarszabású bestiáiról) című könyvében foglalta össze.

Az óriássáskák közkeletű elnevezése valójában nem szerencsés, mert sok szempontból inkább a termeszekkel mutatnak hasonlóságot. Népes – akár ezerfős – kolóniákba szerveződnek, melyeket teljesen eltérő felépítésű egyedek alkotnak: harcosok, dolgozók és a királynő. A nagyvilág a bolyt védelmező, őrszolgálatot teljesítő és vadászportyákon részt vevő harcosokat ismeri a legjobban. Kitinpáncéljuk színe az ólomszürkétől a mohazöldig változhat, összetett szemük szinte teljes látószöget biztosít számukra. Nagy távolságra csettegő-kerregő hangok segítségével érintkeznek egymással, de kommunikációjuk többi része megfejtetlen talány. Hihetetlenül szívós, ruganyos mozgású lények, akik ízelt hátsó pár lábukon járnak, így mind a négy mellső végtagjukat kézként használhatják. A leggyakrabban nehéz, kéthegyű lándzsát forgatnak, mégpedig szemkápráztató gyorsasággal; kiegészítő fegyverként pedig a csillagtőrnek nevezett dobócsillagot használják.

Mindkét fegyver a „Calendil könnyének” nevezett könnyű, áttetsző, acélkemény anyagból készül, amelynek pereme borotvaélesre pattintható. Ezt az anyagot a dolgozók szervezete választja ki, akik egyszerű eszközeiket szinte kizárólag ebből a levegőn megkeményedő váladékból készítik. A dolgozók éppúgy ember méretűek, mint a harcosok, de sokkal tömzsibbek, lomhább mozgásúak, és észjárásuk is

187


tompább. Teherbírásuk félelmetes: egy ilyen jószág különösebb megerőltetés nélkül, több mérföldön át képes vonszolni egy ötmázsás fatönköt. Fő feladatuk a boly karbantartása és a királynő ellátása.

Az egyes kolóniák egymástól nagy távolságra építik agyagváraikat, melyekből a felszínen csak lejáratok és tornyocskákra emlékeztető szellőzőkürtők látszanak. A föld alatt kanyargó, megszáradt váladéktól csillogó falú alagutak metszéspontjában helyezkedik el a költőkamra. Itt él a hatalmasra puffadt királynő, a boly lelke.

Sokan megfigyelték már, milyen tökéletes szervezettséggel hajtják végre támadásaikat a sáskaharcosok. Ennek magyarázata a kolónia egyedeit összefogó erős bolytudat, melynek fő mozgatója a királynő. Mélységesen idegen értelem ez, amelyben alig jut hely egyéni késztetéseknek és ambícióknak. Nincs tere a kulturális fejlődésnek sem: a királynő ugyan szabadon rendelkezik az ősei által felhalmozott emlékekkel, de az elfszabású fajokra jellemző logikai készsége minimális, a történelmet sem érzékeli előremutató, egységes folyamatként.

Az aunok egyfajta révületben élik az életüket, amibe a bolyt megközelítő ember is bekapcsolódik, hacsak nem óvja elméjét erős pajzsokkal. A költőkamrához közelítve elviselhetetlenné fokozódik a vágy arra, hogy feladja önmagát, és a rovarközösség szorgos, hasznot hajtó tagjaként működjön tovább. A királynő hihetetlenül erős aurája a boly legbiztosabb védelme, hiszen előbb-utóbb képes átvenni az ellenőrzést az illetéktelen behatolók elméje fölött.

A fentiek fényében meglepőnek tűnhet, de a bolytól elszakított, a nagyvilágban felnövekvő aunok tanulékony és értelmes, bár ádáz harcossá válhatnak, és akár az emberi nyelveket is képesek elsajátítani. Kitartásuk és vitézségük fényes bizonyítéka, hogy Eligor ereni herceg közülük toborozza testőrségét.

Szaporodásukat két tényező korlátozza. Az egyik a párás óceáni levegő, amelytől legyengülnek és megbetegednek; a másik a fahiány. A dolgozók tekintélyes mennyiségű fát döntenek ki és szállítanak be a bolyba, mindeddig ismeretlen célból. Egy biztos: a környező erdők – általában ártéri bozótosok – kipusztításával a sáskatelep sorsa is megpecsételődik, ilyenkor többségük kénytelen vándorútra kelni, hogy új kolóniát alapítson. Ez a fairtó szenvedély az oka az elfekkel folytatott vég nélküli csatározásoknak is, hiszen az aunok tevékenysége miatt lett kopár, füves pusztaság a Vinisila-alföld jó része.

Anúria


Sirenartól délre

lenyűgöző tömb emelkedik ki a síkvidékből: Anuria

megközelíthetetlen hegyvidéke. Délkeletről gyakorlatilag függőleges, pengeéles szegélyű kvarcsziklák fala óvja a háromezer láb magasságba emelkedő fennsíkot, melyet délről és északról hófödte hegycsúcsok, a Tiane vonulatai

A nemes-anurok családfájukat egészen a Negyedkorig tudják visszavezetni – ekkor fejezték be háborújukat a kyrek népével, még Anvaria kontinensén, és közel velük egyszerre hagyták ott szülőföldjüket, hogy Yneven keressenek boldogulást. A két nép közötti csatározás persze itt sem szűnt meg. Mikor a kyr anyrok pusztító igéi és az anur Szövők energiacsóvái összecsaptak, s a harc már Ynevet is végső romlással fenyegette, az anurok bezárkóztak megközelíthetetlen fennsíkjukra, majd nagyjaik megtagadták a kyreket. A két nép tagjai így nem láthatják, nem hallhatják egymást akkor sem, ha egymás mellett állnak, s ez vonatkozik az általuk alkotott tárgyakra, épületekre is. Persze mióta a kyr vér felhígult, e tiltás is megfakult – így egy mai, kyrnek mondott nemes, ha testetlen fantomként is, de látható egy anur számára.

188


határolnak. A Yian-Yiel mellett valószínűleg ez Észak-Ynev legmagasabb hegysége, melyet a tengerről érkező felhők általában eltakarnak a kutató pillantások elől. A felhők fölött folyó életről még csak utalások sem találhatóak megbízható forrásokban, a legenda azonban úgy tartja, hogy az Anvariáról érkezett sárkányok és a velük együtt jött elfszabású lények leszármazottainak birodalma rejtőzik ott.

A krónikák beszámolóiból kiderül, hogy az északi történelem menetébe eddig két ízben avatkoztak be a sárkányháton lovagló harcosok: először a kyr háború végső csatáiban küzdöttek a mitikus hős, Jahrn-on Kryel oldalán, a Hetedkorban pedig az Északi Szövetséget segítették Toron ellen a XIII. zászlóháborúban.

Az Ekbir-sivatag


Ynev egyetlen vidéke, még a Taba el-Ibara sem olyan halott és néma táj, mint az Ekbir vidéke.

Legnagyobb része kősivatag, szurdokvölgyek útvesztője, bár sík területeit helyenként fekete és mélyvörös homokdűnék borítják. Sem állat, sem ember nem lakja ezt a földet; valamicske növényzetet csak az Anúria fennsíkjáról lefutó időszakos folyók völgyében látni. Még keselyűk sem élnek a környéken, ezért az itt pusztult utazók tetemei évszázadokig aszalódnak az izzó napsütésben.

A gyenge szél által felkavart homok és hőségben remegő délibáb szinte lehetetlenné teszi a távolságok meghatározását. Nappal tompa csend borul a tájra, ám az éjjeli fagyok idején pattogó hangok kíséretében repednek szét a szanaszét heverő sötét kőtömbök, hogy görgetegkő-lavinákat indítsanak el lefelé.

A tengerpart sem sokkal csábítóbb: alattomos sziklapadjai és messze nyúló korallzátonyai miatt Csontváz-partként ismerik a vakmerő hajósok. E bő kétezer mérföld hosszú szakaszon sehol nem találni édesvizet, ami igencsak megnehezíti számukra a Riegoy-öbölig tartó útszakasz leküzdését.

A Sheralan


Tizenketten indultunk el Erionból, hogy olyan hágót találjunk a Sheral végtelen bércei között,

ahol kalmárok is átkelhetnek a hegységen. Esztendőkig kutattunk az eget karcoló csúcsok kristályfényű országában, legjobbjaink apránként odavesztek a lavinákban és viharokban, vad hegylakókkal harcoltunk és bölcs remetéket faggattunk – de semmit sem találtunk. Be kellett látnunk, az istenek rendelése szerint a Sheralon nem vezet át más út, csupán a réges-régi Világvégi Hágó.

[Corian se Guilnor, erigowi felfedező]

Ez a föld látta Kyria bukását, de csak megborzongott belé. Felséges uram, miért várod el, hogy levesse hátáról a trónbitorlókat, amikor csak egy város vész el?

[Ordan fejedelmének tanácsadója urához a tűzmágusok hatalomátvételekor]

Ha a végtelen északnyugati pusztaságon a hajdani városok romjai fölött délnek fordulunk, a Kyr

Birodalom romlásának történetét láthatjuk: a mérges vadon födte Rualant, a hanyatlás szívét és

189


kezdetét; a görcsös élni akarás szülte Eriont, és a Sheralon túl a Délvidék apró országait, a kudarcba fulladt újrakezdés kisszerű emlékeit. E táj már az első korfordulók óta a népek és eszmék szüntelen áramlásának színhelye volt.

A karaktereket egy gazdag erioni kereskedő kéri fel, hogy nézzenek utána: hová tűnt el az a karaván, melynek egy hónapja meg kellett volna hozzá érkeznie az Abasziszban megrendelt, és részben már kifizetett abbitacél tömbökkel. Ez a zsákmány, azontúl, hogy igen értékes, olyanok érdeklődését is felkeltheti, akiket már rég hidegen hagynak a csengő aranyak, jó borok és csinos leányzók; akiknek egészen más mozgatórugók irányítják a cselekedeteit. Ediomadban és az Elátkozott Vidéken számos ilyen hatalom akad; bár jobb esetben elképzelhető, hogy a Godorai-tenger valamelyik part menti városában, vagy a Quiron-tenger partján kélt lába a szállítmánynak –ha elindult egyáltalán…

Az Elátkozott Vidék


Lassan hétezer esztendeje annak, hogy az egykori Rualant elpusztító és Kyria bukását siettető

Ötszázéves Háborúnak vége szakadt, de a káosz gyötörte tartomány földje azóta sem lelhet nyugovást. A háború elején Orwella bosszúja gyanánt még csak járványok dúlták Rualant, ám később a kyr Hatalmasok és az istennő összecsapásai során felszabaduló mágikus energiák repedéseket támasztottak az Asztrálsík határán. A hatás eleinte csak heves viharokban nyilvánult meg, a folytatás azonban sokkal ijesztőbbnek bizonyult.

A letarolt vidék mindinkább átitatódott Orwella eszenciájával, és különös dzsungel nőtte be a hajdani városok romjait. Az erdő önálló életre kelt; megesett, hogy mindenestül elnyelte a harcoló feleket: orkokat, élőholtakat és kyreket egyaránt. Habár a vadon – bizonyára a Sötétség Asszonyának közbelépésére – később felhagyott önálló tevékenységével, ez átmenetinek bizonyult. A háborúnak az istennő elűzetésével vége szakadt, de sem Kyria, sem az Elátkozott Vidék nem tért magához többé.

Nappal és madártávlatból ártalmatlannak tűnik a dzsungel: sűrű, zöld vadon, amelyet itt-ott

méregzöld és lilás ködbe burkolódzó mocsarak, szikláig tarolt hátságok és hajdani városokat jelző kőhalmok szakítanak meg. Ám ha gyalogszerrel közelítünk, már messziről láthatóvá válnak az első intő jelek. Az egyenlítői vadonban előrehaladva – ami önmagában is embert próbáló vállalkozás – eleinte csupán néhány különösen torz, göcsörtös fa tűnik föl, rejtélyes üvöltéseket hoz a szél, és lidércfények imbolyognak éjszakánként.

Ahogy a balsejtelem gyötörte, kialvatlan vándor mélyebbre hatol a vadonban, maga a táj is mind változékonyabbá válik. A fullasztóan párás levegőben délibábok remegnek, a távolságokat még megbecsülni sem lehet, a tájékozódási pontok időnként hajlamosak eltűnni.

Amikor mágikus és időviharok dúlnak, az utazó egyetlen esélye a buzgó ima, mivel menekülni vagy védekezni lehetetlen. Ám a legijesztőbb az, hogy ezek a mágikus anomáliák csendesen, minden figyelmeztető jel nélkül is fölléphetnek, és elragadhatnak bárkit… Az Elátkozott Vidéken általában pazarló bőségben áll rendelkezésre mana, de viselkedése teljesen kiszámíthatatlan; kaotikus örvénylését csak az itt élő varázstudók képesek biztonsággal igájukba fogni.

190


Az itt maradt élőlényeket – növényeket, állatokat és embereket – átformálták a szüntelen mágikus

viharok és az alkalmazkodás csapdái. Teljesen új fajok jöttek létre, amelyek ebben az ellenséges környezetben is kiválóan elboldogulnak. Életerővel táplálkozó fák, gyilkos rovarok felhői, alattomosan támadó, lassú halált okozó mérges indák fenyegetik a vándorokat; torz humanoidok és a Vidék legendás ragadozói, a querdák, ezek az agresszív, hatalmas vadkutyák vadásznak rájuk.

A mágikus viharok legnagyobb ismerői a kyr-kori varázslók Elátkozott Vidéken élő eltorzult leszármazottai, a mysserák. Feljegyzéseik a mágikus viharok több száz fajtáját különböztetik meg. Álljon itt néhány példa ezek közül:

Kasquen, avagy Savvihar – az égen zöldeskék fellegek tornyosulnak, melyekből dobhártyaszakasztó mennydörgés közepette kránkősav árasztja el földet. Főleg mocsaras, lápos területekre jellemző, de erdős részekre is hullhat, állatok és fák feketén füstölgő csontvázát hagyva maga után.

Morten Flammus, avagy Lángörvény – csak néhány percig tartó, kis területre koncentrálódó mágikus anomália, amely megnyitja a Tűz Elemi Síkjának csatornáit. Az átáramló őselem mindent lángba borít, hatalmas tűzvészeket szabadít el. Felettébb ritka jelenség, melyet olykor a Síkról származó lények megjelenése kísér.

Krommus, a Holtak Dühöngése – az ötödkori csataterek környékén előforduló jelenség, amely az ott elesett harcosok kóbor lelkeit zavarja fel. Ha élők tévednek erre a vidékre, csak távoli sikolyokat és fegyvercsörgést hallanak – ám eközben a szellemek igyekeznek utat találni lelkükhöz és átvenni testük felett az irányítást. P.sz. 3682-ben Hăsi al Mofer querdára vadászó karavánja is így veszett oda, mikor a kísértetek a testükbe bújva folytatni kezdték a második gra-tinoli csatát.

Yhtnas Kronochus, azaz Idővihar – az egyik legkülönösebb mágikus anomália. Áldozatai az Ötödkor legnagyobb csatáinak forgatagában vagy más világfordító esemény színhelyén találhatják magukat; előfordulhat azonban az is, hogy a régmúlt korok lakói kerülnek át Ynev jelenébe.

sem kivétmérg

állatoszörnha biőket,Igaz,

Számtalan lény döbbenetes módon kifacsart változata él az Elátkozott Vidéken: sokan bele mernek gondolni, hogy ha az ember hű társa, a kutya olyan fenevaddá vált, melynek legyőzése eles dicsőségnek számít a dzsad arénákban, mik alakulhattak ki a nagyobb ragadozókból és a es rovarokból? Vajon mi mindent hozhattak létre e fertőzött vidéken Orwella elvakult követői, akik különféle k óriásira növesztett testrészeiből raktak össze gigászi élőholtakat, káoszlénynek nevezett yetegeket? Több ynevi hatalmasság akár roppant összegeket is hajlandó lenne megadni érte, rtokolhatná az Elátkozott Vidék legerősebb ragadozóját; ám lehet, hogy keserves csalódás érné ha újra kiderülne, hogy az összefogásra képes értelmes lények szinte bármit képesek legyőzni. a démonok és a nagyhatalmú élőholtak nem minősülnek élőlénynek…

191


Az itt élő emberszerű teremtmények jórészt az Ötszázéves Háború egykori túlélőinek leszármazottai. Minden generációval egyre messzebb kerülnek őseiktől, új és új képességek fejlődnek ki bennük, amelyek mind a tökéletes alkalmazkodást szolgálják. Még ők is elkerülik a hajdani települések romjait és az egykori csatatereket, ahol különösen nagy számban tanyáznak élőholtak. A sajátos viszonyoknak tudható be, hogy arrafelé a Necrographiát megszégyenítő változatosságban kísértenek a kárhozott lelkek.

Az Elátkozott Vidék legaggasztóbb tulajdonsága az, hogy terjeszkedik: a krónikák tanúsága szerint ezért kényszerült Godora a tengerparttól távolabb eső városainak feladására. A termést megmérgező köd, a gyorsan ölő rovarcsípések és az erdőkben feltűnő azonosíthatatlan lények menekülésre késztették a lakosságot, s a hátrahagyott településeket lassan benőtte a mérges vadon. Az állatfajok kirajzásának – úgy tűnik – többnyire gátat szab a megszokott életkörülmények hiánya, ezért maradnak meg az Elátkozott Vidék egyre táguló határain belül. Azonban néhány különösen alkalmazkodóképes faj – mint például a halálvarjú – mostanra egész Yneven elterjedt.

Csak a legvakmerőbbek kísértik a sorsot egy, az Elátkozott Vidékre tett utazással. Ha azonban szerencsésen – ám nem feltétlenül épségben, mert arra aztán végképp kicsi az esély – visszatérnek, nagy népszerűségre tehetnek szert kedvenc csapszékükben. A Vidékről szóló elborzasztó történetek java része ugyanis színigaz. Ha mégsem, akkor az elbeszélő alighanem jobbnak látta elhallgatni a számára is zavaros, érthetetlen részleteket.

Az Elátkozott Vidékre gyakran merészkedik be egy-egy csapat szerencsevadász, hogy hírnév és vagyon reményében kockára tegye életét és lelkét. Gyakoriak közöttük a dzsad arénáknak szállító szörnygyűjtők; felbukkan még számos mágiatudó, akik különféle mágikus komponensek után kutatnak, kincskeresők, akik ötöd- és hatodkori tárgyakat igyekeznek kiásni a mérgező mocsarakból;

őjárók, akik gyógyítók vagy méregkeverők megbízásából fürkésznek különös növények és állatok után; végül pedig a Gonosz ellen küzdő gáncsnélküli lovagok, zavaros tekintetű történetbúvárok, önjelölt hősök és egyéb háborodottak.

A karakterek helyzete valamivel jobb ez utóbbiakénál, mivel határozott cél érdekében egy nagyon is valóságos helyre tartanak: egy ókyr időkből származó élőholt hadúr romos kastélyához. A

ű orkok szorítják vissza az élőholt sereget, egyre szorosabbra vonva az ostromgyűrűt. A karakterek tudomása szerint az élőholtak őrzik Orwella Kilenc Angyalának egyikét, akit még életükben bízott rájuk a kyr császár testőrparancsnoka – így az orkoktól való megvédésük az előítéletek felett álló kötelesség. Ám a Krad-lovag, aki a karaktereket óvja és vezeti ezen a szörnyű helyen, egyre inkább úgy tűnik: nem az, akinek kiadja magát.

erd

környéken csata dúl: torz, Orwella-hit

A világ gerince


Az Ynevet kettéosztó gigászi hegylánc már puszta méreteinél fogva is külön tájegységet alkot;

zárt, az ember számára szinte lakhatatlan világot. Bár zord szépsége sok művészt megihletett már, kevesen vannak, akik a távolból való szemlélésénél többre vágynak.

A Sheral láncainak nyugati kezdőpontját hagyományosan a Treshad-hágótól, az Eriont Ordannal összekötő országúttól számítják. E merőben elvi jellegű határponttól délre a kráni Gyűrű-hegységből

192


induló Hatreggas húzódik; északkeletre pedig a Godorai-medence fölé emelkedő Rualani-Sheral, melynek csúcsai szigetszerűen a hatezer lábat is meghaladják. Oldalukat szinte mindig felhők koszorúja övezi; a tenger felől érkező csapadék java itt hull le. A merész bérceket többlábnyi hó fedi, amely idővel összetömörödve tekintélyes méretű gleccsereket hoz létre. A szirtek közül lefutó folyók mindig bővízűek, tartsanak akár a kietlen déli sivatagba, vagy az átok sújtotta északi vadonba. Valamikor itt, a hegylánc északi lejtőin húzódott a Kyr Birodalom határát védő erődrendszer, az ymcharr, melynek maradványait mára elsöpörték a gyakori lavinák, a földcsuszamlások, és benőtte a Sheral oldalában burjánzó ködlepte őserdő. A dzsungel fáiról több láb hosszú mohaszakállak csüngenek; az örökké párás levegőből szivacsként szívják magukba a vizet. Ez gubiruk, a folyvást rikoltozó falakó majmok birodalma. A földön haladni szinte képtelenség a sűrű aljnövényzet miatt, a rohanó folyók medrét pedig jobb elkerülni. Hiába nyílik több, viszonylag alacsonyan fekvő átjáró a hegységen, ha azokat még megközelíteni sem lehetséges.

A Középső-Sheral a felfedezők számára is ismeretlen terület. A köderdők fölött olyan hatalmas kiterjedésű, mély völgyekkel és fűrészes hegygerincekkel tagolt fennsíkok terülnek el, amelyek nagyobbak, mint egy-egy északi hercegség. Hét-nyolcezer láb magasságba már csak elvétve jutnak fel a felhők, így a szél többnyire az évekkel korábban leesett ritkás hóból kavar borzalmas viharokat. A csúcsok között, a ritka levegőn életnek sem igen találni nyomát. Ennél is magasabbra, jócskán tízezer láb fölé szöknek a központi vonulat ormai, melyek messziről ragyognak az alkonyi és hajnali napfényben. Némely bölcsek a szélfútta csúcsok között vélik megtalálni az utolsó őssárkányok nyugvóhelyét, de senki nincsen, aki erről meggyőződhetne, hiszen emberi láb soha nem tapodta még köveiket.

Mérföldek ezrein át keletnek tartva a Sheral fokozatosan ellaposodik, míg végül a Duaron-tengert szegélyező dombvidékbe vész. A hegyek mind kopárabbá válnak; az erdők foltjai eltünedeznek, hogy ritkás fűvel és kaktuszokkal benőtt tájnak adják át helyüket. A déli lejtők szeszélyes formájú szikláit jobbára a szél formálja, ami időről időre beteríti a vidéket az Ibara homokjával; a tengerszemek időszakos tavakká és vakítóan fehér sómezőkké szikkadnak. Furcsamód mégis itt tűnnek fel a civilizáció első jelei: itatóhelyek, ösvények, vályog- vagy tüskebozót fallal kerített apró falvak és lassan poroszkáló tevekaravánok. Erre vezet ugyanis a Fahéjút, ami aztán átkel az immár lankás dombokon, hogy összekösse Abasziszt a dzsad országokkal.

A Sheralan völgyei számos menekültnek, kitaszítottnak és új hazát keresőnek nyújtottak menedéket az elmúlt évezredekben. Bár ezek többsége hamar ottpusztult, a megmaradtak szívós hegylakókká váltak, és jól alkalmazkodtak a mostoha viszonyokhoz. Az elzárt hegyi medencékben élő kis közösségek általában igen szegényes körülmények között tengődnek. Noha idegent sokszor századokig nem is látnak, meglehet, kunyhóikban olyan tudást őriznek, amely a világ civilizált felén már régen feledésbe merült. Ám nemcsak emberek húzódtak vissza a hegyi menedékekbe: az északi lejtőkön időről időre a cwyeh-kahok, a gyíklények harcias rokonai is feltűnnek más inhumán lényekhez hasonlóan.

193


A Kie-Lyron folyam partján fekvő Preguilon trónörökös hercege ükapja sorsának felderítésére indul a Sheral bércei közé. A neves ősnek száműzetésben kellett leélnie életét, s holttestét is idegen földbe temették, a kósza hírek szerint a Kettős ököl-csúcs lábainál. A karakterek az ifjú herceg kíséretében utaznak el a Sheral lábáig, ahol egy elhagyott település romjai közt kezdik meg a kutatást. A környékbeli apró falvak lakóitól furcsa dolgokat hallanak: szerintük ezeket a romokat gyíklények lakták egykor, kiket a Hegyek Fejedelme győzött le és vert rabigába nemzedékekkel ezelőtt, hogy élükön a Kéklő Csúcsok megdöntésére vonuljon…

A herceg, elődjéről elfeledkezve egyre megszállottabban keresi azt az ősi varázskönyvet, amely annak idején ősatyjának száműzetéséhez vezetett. Mindezek tetejébe közben ordani ügynökök tűnnek föl a színen, ráadásul küldönc is érkezik a hírrel: otthon trónbitorló szít felkelést a királyi család ellen.

Erion

Godorai nagyhercegség

Terület: 98 000 négyzetmérföld (É–D ~300 mérföld, K–Ny ~400 mérföld) Népesség: 6 600 000 fő, legnagyobb város Erion (1 800 000 lakos) Átlagos népsűrűség: 67 fő/négyzetmérföld Államforma: nagyhercegség Lakosság: legnagyobb számban godorai eredetű, továbbá dzsad és gorviki, de gyakorlatilag Ynev

összes nációja megtalálható Nyelv: közös, dzsad, gorviki, shadoni, erv, toroni stb. Vallás: változatos, főleg délvidéki eredetű (pyarroni, dzsad, Domvik- és Ranagol-hit stb.) Pénznem: godorai dénár


Godora létének egyetlen értelme, hogy táplálja és védelmezze Eriont, a Városok Városát, minden

ynevi kalandor és kereskedő vágyálmát. Ez az öntörvényű gigász folyton át- és átalakulva dacol az évezredek hullámverésével – túlélt már tucatnyi véres ostromot, menekültáradatot, vallási viszályt és éhínséget, de mégis az maradt, ami alapításakor volt: nélkülözhetetlen kapocs Észak- és Dél-Ynev között.

Ebben a zaklatott és kaotikus városban semmi nem lehetetlen. Mondják, ha megjártad Eriont, többé már nem lehetsz az, aki előtte voltál. Ha egyszer belekóstoltál abba a felfokozott tempójú létbe, ahogyan az itteniek élnek, szeretnek, küzdenek és pusztulnak, onnantól fogva nem menekülhetsz. A Városban bármi megtörténhet, sőt jó eséllyel meg is történik – és általában éppen veled. Mert az istenek mintha az egészségesnél nagyobb figyelmet fordítanának az Erion falai közé tévedőkre…

Godora és Erion történelme

Bár a Világgerinc hágójának tövében talán már az embernem hajnalát megelőzően éltek értelmes lények, a mai nagyváros fejlődése a Pyarron előtti XII. évezred elején vette kezdetét. Quanthir Gha-ek an Daelan kyr császár rendeletére a sherali védvonal többi erődítményével együtt az Erion nevű határerődöt is megerősítették, helyőrségét pedig felduzzasztották. A felvirágzó város kikötője

194


hamarosan nagy forgalmat bonyolított le a rualani partvidék más településeivel. Innen indult útnak a kyrek két, kudarcba fulladt expedíciója a déli kontinensfél irányába. Mivel az ősi Eriont P.e. 3350-ben földrengés döntötte romba, ebből az időszakból kevés emlék maradt fönn.

A hajdani földrengés szinte az egész várost elpusztította, s az újjáépítés során még csak nyomába érni sem sikerült a régi kyr építészek alkotásainak. A legendás épületek egy része azonban nem semmisült meg; hanem részben vagy egészben a talajszint alá süllyedt. Ilyen föld alatt lévő, mára mindenki által elfeledettnek hitt építmény az egykori Morgena-templom, melyet a legenda szerint az istennő kegye óvott meg a pusztulástól, és melyet állítólag ma nagy erőkkel keres egy titokzatos és egyre erősödő szekta.

A karakterek feladata kifejezetten békés jellegű: tudjanak meg mindent a szektáról és céljairól, találják meg – lehetőleg a vetélytársak előtt – az elveszett templomot, és derítsék fel titkait. Természetesen eközben igyekezzenek megóvni bőrük épségét a szörnyetegekkel teli csatornákban éppúgy, mint a kutatással kapcsolatban ellenérzéseket tápláló alvilági klánokkal, testvériségekkel, szektatagokkal és persze a városőrséggel folytatott kergetőzés közepette.Mindezen célkitűzések mellett pedig gondolniuk kellene távlati jövőjük megalapozására is –kezdve rögtön azzal, hogy utánanéznek: a Papi Szék vagy a Bakpápa küldötte volt az, akitől a felkérést kapták?

Az Ötszázéves Háború hadjáratai jobbára elkerülték a várost, melynek lakosságát hatalmasra duzzasztotta a menekültek áradata. Többségük délre vándorolt, de sokan Erionban telepedtek le, mely akkor a császárhű rualani területek ideiglenes székhelyének számított. A Birodalom összeomlása után zűrzavaros évszázadok következtek ugyan, de a helytartóknak legalább ebben a zugban sikerült megakadályozniuk, hogy eluralkodjon a káosz.

Utódaik örökletessé váló uralma alatt Rualan mind nagyobb részére sikerült kiterjeszteni a város befolyását. Az országot ekkor már Godorai Helytartóságnak nevezték az Eriont körbeölelő medence után. A Kie-Lyrontól a gyíklények lakta északi pusztákig nyújtózó birodalomba menekítették Kyria kulturális örökségének színe-javát; népe kyr isteneket imádott, kyr volt a hivatalos nyelv, és a kyr művészetet tekintették minden szépség mértékének. A déli katonaállam mágikus potenciálja kevésnek bizonyult volna, ha Dawával vagy Ryekkel kénytelen szembeszállni, de a környező apró országok féken tartására elégnek bizonyult.

A Hetedkor hajnalán jelentkező népvándorlások hullámai kis híján elsöpörték Godorát. Új hazát kereső törzsek tucatjai települtek be a függetlenedő északi tartományokba; a kyr hagyományok lassan elhalványultak. A helytartókból hercegek lettek, és mi tagadás, az erioni Felső Palota is mind kevésbé emlékeztetett az ötödkori építészet csúcspontjaként számon tartott enrawelli elődjére. Az ország lassú hanyatlását és a délről érkező pyarroni hit térnyerését látva urai kísérletet tettek a Kyr Birodalom feltámasztására; a Függőkertbe hívták az isteneket, hogy ott az égiek mindent újrakezdhessenek. Az öt halhatatlan találkozása azonban heves összecsapásba torkollott, és a Függőkert sorsával együtt Godoráé is megpecsételődött. A Pyarron szerinti első évezred végére széthullott, polgárháború dúlta városainak többsége – melyeket az Elátkozott Vidék lassú és alattomos terjeszkedése is fenyegetett – romba dőlt, népének maradéka a jól védhető Godorai-medencébe húzódott. A fővárost övező masszív falgyűrű építésének kezdetétől, 1024-től számítják Erion városállami létének kezdetét, ugyanis ekkortól fogva ez a nagyhercegség egyetlen valamirevaló városa.

195


A Smaragd-medence

A hajdani birodalom szívének számító völgyet a Sheral nyugati előhegységei zárják körül. Még ezek a kisebb vonulatok is meghaladják az ötezer láb magasságot; fűrészfogas, hóborította csúcsaik áthatolhatatlan gyűrűt alkotnak, amelyen csak a tenger felől és a hágókon nyílik rés. Az észak felé tartó Vörös Út a mocsaras tengerparti síkságon halad, de a Hat Városig vezető szakaszának előbb át kell jutnia a Treshad-hágón, mielőtt ordani földre érne. A hegyoldalban kígyózó utat már a P.sz. II. évezredben biztonságosan kiépítették, így szinte egész évben járható.

Godora hanyatlásának idején nemcsak a fővárost, Eriont vették körül védművekkel, hanem magát

a medencét is. Ez sohasem jelentett összefüggő falrendszert, mivel elég volt csupán a tengerparti sávot és a hegyi utakat lezárni ahhoz, hogy a völgy bevehetetlenné váljék. A hágókon emelt várak többsége ma már csak kusza romhalmaz, de a nyílegyenesen a tenger felé futó Fal huszonöt láb magas, ciklopkövekből rakott tömege ma is tiszteletet parancsol, noha a bozót sok helyen benőtte már.

Az Eriontól délre található Treshad-hágó életre szóló élményt nyújt annak, aki Ordan irányában hagyja el a Godorai Hercegséget. Az út hegyek gyomrában tűnik el, majd az alagútból kibukkanva szakadékok hídjain ível át; erdők lombjai közé rejtőzik, végül sziklabérceken átkelve mutatja meg magát. Noha rengeteg pénzt költenek rendben tartására, többnyire igen romos állapotban leledzik, s a helyzeten egy cseppet sem javítanak a rablók, útonállók, banditák és kóbor szörnyetegek, akik mindennaposnak számítanak mérföldkövei mentén…

A Godorát óvó védműrendszer egyik, állítólag mindmáig működő része a Négytó-szurdok déli végében álló Türkiz Kapu, mely a Treshad-hágó lezárására szolgál. A kaput évezredek óta nemnyitották ki; ha megtennék, a tavak jéghideg vize elárasztaná a szurdokot a Vörös Út itteni szakaszával együtt.

A Türkiz Kapu rúnakamrája jelenleg egy ismeretlen eredetű démonimádó szekta uralma alatt áll, melynek tagjai szentül meg vannak győződve arról, hogy a Kapu kinyitásával nemcsak rengeteg víz, de egy bizonyos Kriskinawuh nevű jégdémon is kiszabadulna börtönéből. Erion urai kifejezetten nem örülnének a dolgok ilyetén való alakulásának; ugyanakkor nem kívánják nagydobra verni problémájukat, mivel tartanak attól, hogy ez az Ordani Rend önkéntes, segítő szándékú beavatkozását vonná maga után. Ez pedig a démonimádók biztos halálával, és – ami ennél sokkal rosszabb – a Kapu „véletlen” tönkretételével járna, mivel az ordaniak régóta következetesen igyekeznek lerontani a Godorai Hercegség még megmaradt déli védelmi vonalait.

Egyéb megoldás híján a herceg küldötte egy névtelen, de hatékonynak tűnő csapatot – a karakterekét – keresi meg a feladattal.

A hegyvidék emberi életre szinte teljesen alkalmatlan, sziklás völgyeiben és örök ködbe burkolódzott mohaerdeiben csak remeték és a társadalom kitaszítottai élnek. Lefelé haladva áthatolhatatlan erdőségbe jutunk, ahol évezredes faóriások állnak liánoktól lebéklyózva, és tovaröppenő színes madarak villannak föl a levelek között betűző napfényben. A hegység jégáraiból táplálkozó patakok a dzsungeleket átszelve sebes folyású, hideg vízű folyókká egyesülnek, melyek vizét a lapályra érve az örökké rozsdavörös Ghaim fogadja magába.

196


A Smaragd-medence egyenlítői éghajlatán nem különböztethetőek meg az évszakok. A Godorai-tenger langyos páráiból születő fellegek napi rendszerességgel zúdítják terhüket a fülledt levegőjű völgyre és a Sheral hegyoldalaira; az éjszaka és a délelőtt rendszerint derült, de délutánonként leszakad a zivatar. Ez a sajátos éghajlat éppúgy megviseli az emberi szervezetet, mint a tárgyakat: a hűvösebb országokból származók könnyen kaphatnak gutaütést vagy sárgalázat, de a számtalan gyötrő és mérges rovar is alaposan megkeseríti az életüket. A szövetek nagyon hamar penészedésnek indulnak, az olajozás nélkül eltett kardok pengéjét már egy nap alatt kikezdi a rozsda.

Mivel Godora pontosan az Egyenlítőn fekszik, a nappalok hossza egész évben állandó; a Nap

minden délben felkúszik majdnem egészen a zenitig, hogy bevilágítson még a legmélyebb verem fenekére is.

A síkföld minden hasznosítható szögletét megművelik; falvak, utak, csatornák és víztározók sűrű hálózata szövi be a vidéket. Régen szinte kizárólag búzát, kölest, cukornádat és édesburgonyát termesztettek, de a völgy mai képét smaragdzöld rizsföldek és olajpálma-ligetek uralják. Godora az ezernyi gyümölcs hazája is: a piacokon néhány rézgarasért bárki kedvére válogathat a sokféle, kiejthetetlen nevű, de egyként mennyei ízű termésből.

Erion környékén, és állítólag a Szegénynegyed egyes részein is megtalálhatóak a dyphilla nevű denevérfaj telepei. Ez a csaknem két láb szárnyfesztávú állat kizárólag melegvérű emlősök vérével táplálkozik; s bár elsősorban alvó állatokat szemel ki áldozatul, olykor az emberre is rátámad. Nyála mérgező, vérzékenységet okoz; hangjának hatására pedig lüktető fejfájás tör mindenkire, aki huzamosabb ideig hallgatja.

Erionban mindet árulnak – és mindenre akad vevő. A dyphilla friss nyáláért pedig csengő ezüstökkel fizetnek egyes méregmesterek.

Néhány érdekes gyümölcs a Godorai-medencéből: Ambola – nagy, lédús, vörös húsú gyümölcs, melyet a külhoniak erioni dinnyének is

neveznek. Héja narancsszínű, s kiszárítva a szegények körében gyakorta használatos tál vagy edény gyanánt.

Dokkó avagy rózsakörte – szív alakú, ökölnyi termés, melynek pikkelyes, élénksárga héja alatt fényes, fekete magok ülnek a rózsaillatú fehér gyümölcshúsban. A dokkót az erioni alvilág a nyomkereső kutyák távoltartására használja, felnyitva ugyanis néhány órán belül megrohad, miközben iszonyú bűzt áraszt.

Talba – hatalmas, méregzöld, kiflire emlékeztető gyümölcs, melynek rücskös héját keménysége okán baltával vagy bozótvágóval szokás felnyitni. Üdítően savanykás, almaszerűen kásás húsában kis magok ülnek, ezeket pirítva fogyasztják.

A melegvizű tengerben nem élnek olyan tömeges halrajok, mint például a Mer’ Daray hideg hullámai között, de a korallgyűjtők és a gyöngyhalászok nem maradnak munka nélkül. Az erioni gyöngy igen híres, hozzá hasonlóan szabályos és finom fényű példányokat csak az abradói partoknál találnak.

Névleg Godorához tartoznak a kontinens partjaitól távolabb lévő, sűrű őserdővel borított Larsel-szigetek is, ahol azonban már csak néhány kikötő romjai idézik a Birodalom hajdani dicsőségét. A tengerparton észak felé sorakozó hűbéres városok is sokat vesztettek jelentőségükből, ám míg a Vörös Út áthalad rajtuk, lakóik is kitartanak. Megélhetésüket a tengeren szállított áru átrakodása biztosítja; de ma már egyedül adófizetési kötelezettségük kapcsolja őket a nagyhercegséghez.

197


A

ték

a–k

ifMarrbrtfne

A Larsel-szigetek egyik kikötőjéből furcsa fények látszanak éjszakánként. A hajósok egy gigantikus úszó szárazulatot – a földhözragadtabb lelkek kísértethajót – emlegetnek, és messze elkerülik még a szigetek környékét is. Ám a godorai herceg hadihajói és vizsgálóbiztosai minden igyekezetük ellenére eddig nem találtak semmit.

A herceg jutalmat tűzött ki azok számára, akik megfejtik a rejtélyt és megelőzik a gonoszt – a vizsgálóbiztosok egyike pedig az indulás előtt bizalmasan közli a karakterekkel, hogy mióta a Larsel-szigeteket elkerülik a hajósok, azóta Lavandron grófságból szállítják Erionba a borsot és a szegfűszeget.

Város arcai

A Ghaim folyó torkolatvidékének dombjaira épült várost homokgátak és holtágak választják el a engertől. A folyó többször is medret váltott az elmúlt tízezer évben, legutoljára a déli külső városfal pítésekor, P.sz. 2210-ben térítették új irányba; főága azelőtt a városon átfolyva egyenesen a Régi ikötő öblébe torkollott. Ma is több kikövezett csatorna vezet át a városon.

Eriont legendás hírű falak óvják, amelyeket több lépcsőben építettek ki 1024 és 2439 között, hogy a növekvő nagyváros kinőtte az addigiakat. Mivel a várost nagyon régen nem vették ostrom alá tekintve, hogy Ordant leszámítva ma csupa jelentéktelen törpeállam található a környéken –, a falak arbantartását alaposan elhanyagolták. Bár a réseket gaz veri föl, a kövek még dacolnak a múló idővel.

A legendás nagyságú városfal építésének valójában igen prózai okai voltak. A Pyarron alapítását követő második évezred kezdetén Erion hosszú és kegyetlen háborúba kezdett az egykori vazallusa, Abseron város által vezetett szövetséggel, melynek sziklamágusai gigászi ostromgólemeket küldtek a nagyhercegi székhely ellen. A kőből készült, embert formázó monstrumokat nem volt túlságosan nehéz legyőzni, de ehhez egy jó varázstudónak is hosszas előkészületekre, azaz időre volt szüksége. Akinek ez nem adatott meg, azt kíméletlenül a földbe taposták azzal a faldarabkával együtt, melynek védelmében oly naivan bizakodott. Ezért készültek az áttörhetetlenül vastag falak, melyek megépültével az ostrombehemótok napja is leáldozott: félúton sem jártak a rombolásban, amikor a godorai varázslók megszüntették a tagjaikat mozgató mágiát. E vészterhes idők örök emlékeként az egyik sziklatitán idő koptatta teste még mindig ott hever a Gólem terén.

A régebbi városnegyedek a jól faragható kőből álló dombokra települtek, melyek lejtőit annak dején védműnek képezték ki. A helyenként ötven-hatvan láb magas városfal mögött raktárak és olyosók szövevénye húzódik, amely hajdanán a védősereg és ellátmányuk befogadására szolgált.

ivel a fal több évszázadon át épült, és mostanra már tervezőinek neve is feledésbe merült, a labirintus lig ismert a város mai urai előtt. Helyenként összeköttetésben áll az épületekkel, illetve a város alatti, észben kyr eredetű csatornarendszerrel, amit ki is használnak mindazok, akiknek valami ejtegetnivalójuk akad. Titkos társaságok, üldözött vallási csoportok és orgyilkosok választották úvóhelyül a járatokat. Az idők során a legtöbb bujkáló természetesen kipusztult, ám csapdáik egy észe ma is működőképes. Erionban közszájon forognak a falban elrejtett kincsekről szóló mesék, de a apasztalt kalandor tisztában van ezek felkutatásának veszélyével is. Néhol élőholtak kóborolnak a olyosókon, sőt, az óvatlan betolakodó akár idegen Síkok teremtményeit is magára szabadíthatja. Itt, a yirkos sötétségben élnek azok a degenerált törzsek is, melyek tagjai csak éjjel merészkednek elő, hogy mberevés iránti irtóztató szenvedélyüket kielégítsék.

198


A magaslaton épült

Palotanegyedből remek kilátás nyílik a városra és a tengerre, de a régi helytartók inkább a védelem szempontjait tartották szem előtt, amikor citadellát emeltek ide. A várostól távolabb eső lankákon a helyi előkelőségek villái állnak dús kertekkel és gyümölcsösökkel övezve. Különösen népszerű az ötszáz lábnál is magasabb Felhőlátó, ahol a herceg vadászkastélya található. Ez a meredek oldalú hegy arról híres, hogy a délután gyülekező felhők egy része a csúcs alatt vonul el, míg odafönt ragyogóan süt a nap.

Erion valamikor szélvédett és mélyvizű kikötőjének köszönhette felemelkedését. Mára a régi kikötő eliszaposodott, és csak halászbárkákkal járható – így funkcióját veszítette a P.sz. 320-ban épített világítótorony is.

A falon keresztülfutó egyik vízvezeték vize elapadt, s az Örömnegyed lakói kénytelenek kannákban és csöbrökben felfogni a zivatarok vizét. Hamar kiderül, hogy a víz a falban tűnik el, de ennél tovább nem jut a vizsgálódás, mivel a vízvezeték falon keresztülfutó szakaszát már évezredek óta nem ellenőrizte senki; állítólag mágia óvja. Ám ezt megvizsgálni valahogy senkinek nincsen kedve.

Az Örömnegyedben az üzlet természetesen megy tovább: a többség forralt esővízből készíti az illatos fürdőt, vagy az élelmes dzsadoktól vásárol, akik társzekerekről kimérve árulják a vizet. Vajon közük van-e a dzsadoknak a víz eltűnéséhez? S ezt leellenőrizendő, be mernek-e menni a karakterek akár a vízkufárok központi palotaerődjébe, az Égi Harmat Honába, akár a városfalba? Elfogadják-e annak a titokzatos idegennek a segítségét, aki állítása szerint kiválóan ismeri a falban húzódó járatokat, ám akiről azt tartja a sikátorok népe, hogy a sötétben vörösen izzik a tekintete? Egyáltalán miért akar rajtuk segíteni az illető?

A fehér kőből épített, tükörsimára csiszolt falú erioni világítótorony Ynev egyik legmagasabb

énye, s élő bizonyítéka annak, hogy a Godorai Birodalom fénykorában az építészet terén legalábbis megközelítette a kyr elődök eredményeit.

Egy régi dal szerint annak, aki a toronyból leugrik, halála előtt megadatik az igaz válasz egy kérdésre – a legenda úgy tudja, a féltékenységbe beleőrült Fugram gróf is így bizonyosodott meg arról, hogy a felesége sosem csalta meg őt. Ártatlan tündérmese az egész, vélhetné a messze földről jött utazó. Ám az utóbbi időben több ízben a Szegénynegyedből származó szerencsétlenek vetették le magukat a toronyból – s maradványaikon töredékesen bár, de még felismerhetőek voltak a Hűség és Állhatatosság rúnavonalai. Erion

észetesen nem örült annak, hogy valaki így szerez meg ősi titkokat; ezért elrendelte a torony őrzését.

A karakterek pedig megbízást kapnak egy nagy hatalmú szervezettől, hogy derítsék ki, hova vezetnek a szálak, és mit tudott meg az, aki a halálesetek mögött áll…

építm

hercege term

A tősgyökeres erioniak gyakran kérkednek azzal, hogy városukat tízmilliónál is többen lakják.

Máig szívósan tartja magát ez a hiedelem, melynek eredete 2219-re nyúlik vissza. Ekkor ugyanis az erioni kerületek urai, akik alattvalóik számának arányában állították ki a hercegi seregbe küldött katonákat, elérték III. Abrag om Dhuvir hercegnél, hogy felfegyverzésük költségeit a kincstár állja. A vészterhes idők elmúltával a hercegek csengő aranyakban fizették tovább a kardpénzt, így az élelmesebb kerületgazdák hamarosan felismerték: minél többen laknak városrészükben, ők annál nagyobb bevételre tehetnek szert. Mivel háború nem tört ki, a rendszer szépen működött. Az újabb és

199


újabb betelepülők százezreinek többsége persze csak papíron létezett, így az uralkodó ötven év múlva egy tollvonással véget vetett az üzérkedésnek.

A bőséges pénzfolyam tehát elapadt, de megmaradt a legenda, mely szükség esetén akár dokumentumokkal is alátámasztható. Igazságtartalmát pedig ma már aligha lehet megállapítani, mivel Erionban emberemlékezet óta nem tartottak népszámlálást.

Az igazi élet az utcán folyik, hiszen a fülledt házakban csak hajnaltájt lehet megmaradni. Így

aztán kora reggeltől késő estig nyüzsög a város fáklyák, olajmécsesek és parázsgömbök fényénél, nyitva vannak a kifőzdék és lacikonyhák, az üzletek és a katedrálisok. Ebben a sorrendben persze, mert az erioniak szívesen áldoznak az íny örömeinek. Konyhájuk észak és dél legjobb hagyományait ötvözi: kedvelik a csípősen fűszerezett ragukat, a zöldséges mártásokat és a könnyű, aszalt gyümölcsökkel készített süteményeket. A város hihetetlen mennyiségű bort importál, mivel a helyi szeszgyártás a cukornádpálinkára és a gyenge búzasörre korlátozódik, a víz pedig „csak a kutyáknak való”.

Pedig a városba három vezetéken érkezik a jóízű ivóvíz a közeli dombok tiszta forrásaiból; síkon épült szakaszaikat magas csúcsívek sora tartja. Hiába a városfal, ez a tény igen sebezhetővé tenné Eriont minden ellenséges ostrommal szemben, mert a Ghaim vize még felforralva sem iható. Ezért a herceg építészei régóta szorgalmazzák nagyméretű ciszternák építését, amelyek túlfolyói a csatornahálózattal is összeköttetésben állnának.

A Városok Városa nevet pusztán méretei révén is kiérdemli Erion, hiszen kiterjedését és lakosságát tekintve messze felülmúlja a földrész valamennyi nagyvárosát. A falakon belül elképesztő zsúfoltság uralkodik, főként a szegényebb negyedekben. Ott a rozoga faházak négy-öt emeletnyire magasodnak a szűk sikátorok fölé, elfogva a napfényt az alsóbb szintek lakóitól. Erionban a riasztó nyomor dölyfös gazdagsággal párosul: a Kereskedő- és a Palotanegyed hűvös márványcsarnokaiban szökőkutak csobognak, az árkádos üzletházak boltjaiban és műhelyeiben szorgos kezek készítik a szebbnél szebb ékszereket, hímzik a könnyű selymeket, míg az olcsó, penészes szobákban csalódott kalandorok húzzák meg magukat, és korcs kutyák falkái kóborolnak a szemetes sikátorokban.

A város elhatározta magát az első nagy ciszterna megépítésére, melyet – a városfal által teremtett hagyományoknak megfelelően – hatalmasra terveznek. A karaktereknek mint a város ifjú számvevőinek jutott a feladat, hogy a különböző nemesi kérvények elbírálása alapján készítsenek előterjesztést a víztározó helyére vonatkozóan. Számos nemes van, aki a kárpótlásként remélt összeg fejében a saját területét akarja feláldozni a ciszterna reményében; mások épp ellenkezőleg, inkább ellenségük kerületébe vagy egyszerűen a saját kerületüktől minél távolabb akarják látni a létesítményt. A kérvényezők legtöbbjének azonban megfejthetetlenek az indokai, s csak egy biztos: rengeteg pénzt és halált hajlandóak kiosztani azért, hogy kedvük szerint alakuljon az építkezés… Mások pedig már előre tartanak attól, hogy mi fog kifordulni a földből, ha ásni kezdenek az ősi város bármely területén.

A Város lakói

Erion és a Smaragd-medence uralkodója a nagyherceg, aki változatlanul a Godorai Birodalom fejének, Kyria rualani helytartójának vallja magát. Az eltelt évezredekben számtalan dinasztia váltotta egymást, a mostani – az om Viniel (pyar nyelvű átiratban: da Viniel) család – immár nyolc évszázada

200


ad uralkodókat az országnak. A nemesség egy része a kyr időkbe vezeti vissza családfáját, de találni közöttük újabb betelepülőket is, főleg a pénzarisztokrácia dzsad származású képviselői között.

A nemesség nagy hányada nem vidéki földbirtokokat kapott legfőbb hűbérurától, a hercegtől, hanem a város egyes részei fölötti ellenőrzés jogát. A kerület lehet egy-két háztömbnyi, de akár egy városnegyed nagyobbik felére is kiterjedhet, mint például az enoszukei kolónia az Örömnegyedben. A nemesek kiváltsága a letelepedési és üzletnyitási jogok kiadása, és adókat is szedhetnek kerületük lakóitól. Mivel húsbavágó érdekük, hogy alattvalóik zavartalanul éljenek, minden erejükkel igyekeznek fenntartani a közrendet. Mindegyik família rendelkezik magánhadsereggel, bár a szegényebb kerületekben nemegyszer fegyveres bandák garázdálkodnak, állandó rettegésben tartva a lakosokat. A jogokat mindig az elsőszülött fiúgyermek örökli, hozományul nem adhatók, így gyakran visszaszállnak az uralkodóra. A hercegi család magának tartotta meg a kapupénzeket, a vámokat és a Palotanegyed területét, de a városon kívül is nagy földbirtokokkal rendelkezik.

A kusza helyzet rányomja bélyegét a város közigazgatására is. Erion egységes egészként semmilyen autonómiával nem rendelkezik, és nincsen polgármestere sem. A város élén maga a nagyherceg áll, aki a kerületek és a céhek vezetőiből összetevődő Konzíliummal mint tanácsadó testülettel együtt kormányoz. A kerületek önállósága miatt gyakorlatilag képtelenség Eriont tervszerűen irányítani vagy egységes elképzelések szerint tovább építeni; az állandóan tojástáncot lejtő magisztrátus örülhet, ha a városi őrség vagy a szemétszállítás úgy-ahogy működik. Az uralkodóház hatalmát azonban mégsem volt képes megingatni a kerületi adóbérlők befolyása. A trónon régebben sűrűn váltották egymást a különböző dinasztiák, a legrégebbi nemesi családok íratlan egyezsége szerint idegen sem akkor, sem azóta nem kerülhetett az igazi hatalom közelébe.

Erion törvényei igen szigorúan rendelik büntetni a megszegőiket – alkotóik minden valószínűség szerint ezzel akarták elérni, hogy a városban megfordulók betartsák azokat. A városi őrség azonban inkább félrenéz, ha láthatóan külhoniak keveredtek összetűzésbe egymással. Bár a földrész csapszékeiben oly nagy kedvvel mesélt történetekkel ellentétben a máshonnan érkezett jöttmentek sem tehetnek meg bármit büntetlenül, addig valóban nem foglalkoznak velük, amíg nem esik kár a városlakók testi épségében vagy vagyonában. A kerületek urai nemigen tudnak mit kezdeni a tolvajklánokkal és más alvilági testvériségekkel, ezért általában kiegyeznek velük. Cserébe a klánok visszafogottan működnek a környéken, sőt még a szabadúszó tolvajok ellen is föllépnek.

Számtalan eset bizonyítja, hogy Erionban az a leghatékonyabb hatalmi struktúra, ha a kerület ura a helyi alvilág feje is egyben. Erre legtöbb példát a gorvikiak által lakott városrészekben találni.

Godorában a Pyarroni Paktumot betartó egyházak hívei szabadon gyakorolhatják vallásukat. Legnagyobb népszerűségnek a pyarroni és a dzsad istenek örvendenek. Ranagol, Orwella és Tharr egyháza is kiirthatatlanul jelen van azonban, hiába az Inkvizítorok Szövetségének minden erőfeszítése. Igazság szerint kezdettől fogva kudarcra ítéltettek, hiszen a Hercegi Konzíliumban például három gorviki tanácsos is ül.

Erionban a mágikus művészetek csaknem összes válfaját művelik: különösebb titkolódzás nélkül munkálkodnak a különböző boszorkányrendek, jósok, profán mágiát használó kézműves-mesterek, de ragályurak, halottidézők és más, sötét varázslatokat űző személyek is felbukkannak a félreesőbb városrészekben. Mivel itt adnak egymásnak találkozót a földrész világi és félvilági varázstudói, gyakran tűnnek föl kétes származású varázstárgyak vagy a múlt különféle relikviái. Szervezett varázslóiskola nem működik Erionban, leszámítva a Kapuk Őrzőinek zárt rendjét. A térkapuk felvigyázóinak tudománya viszont apáról fiúra száll; kívülállót soha nem engednek maguk közé.

201


Erion negyedei

Erion negyedei legalább annyira sokszínűek és különbözőek, mint maguk a városlakók, és ez a változatosság az árakon is meglátszik. A fáma szerint a Városban bármit be lehet szerezni, ám nem mindegy, mennyiért. Az élelmiszer, az emberhez méltó szállás nagyon drága – mert másféle persze van bőven és fillérekért –, mint ahogy a kézművesárukat sem adják olcsón. Másrészt viszont Erion Ynev kereskedőútjainak legnagyobb csomópontja, és a piac pillanatnyi helyzetétől függően sokféle holmihoz igen jutányos áron juthatunk hozzá falai között.

Godorában a kontinens összes pénzneme előfordul, és szinte mindegyik be is váltható, persze jelentős jutalék fejében. A herceg által veretett 6,2 lat aranytartalmú godorai dénár messze földön ismert és kedvelt aranypénz.

A Palotanegyed

A külön fallal övezett dombra épült negyedben él a nemesség java része, és ide települt a hercegi palota épületegyüttese is. A káoszkori citadella többszöri átalakításával és kibővítésével létrejött erődítményt bevehetetlennek tartják: Erion történelmében jó pár sikeres ostromot és népfelkelést feljegyeztek a krónikások, de arra nem volt példa, hogy

Erionban számtalan mágikus hagyomány művelője megtalálható: több száz akad itt a toroni venomagitorokból, és ismert jó pár, egyenként alig néhány tagból álló boszorkányrend, élnek itt félelmetes vérmágusok és békés jövendőmondók, kyr hagyományokat őrző mentalisták és délről jött nomád sámánok, villámmesterek és tűzvarázslók, bűbájosok és füstigézők egyaránt. Egy részüket, így különösen a nekromantákat sokan tűzzel-vassal irtják; másokat, például a dalmágia beavatottjait szinte mindenhol szívesen fogadják.

E furcsa varázstudó-kompánia talán legüdébb színfoltja az illuzionisták társasága. A Démonigázó Káoszsárkányok Testvérisége nevű csoport minden hét első napján tartja üléseit a keleti kapu közelében, Grahuk fogadójában, ahol előszeretettel űznek csúf tréfákat a melegszívű udvari ork kocsmárossal. A szervezet deklarált céljai között szerepel a Tizenhármak legyőzése éppúgy, mint Anvaria meghódítása; ám számbavételüket igen megnehezíti, hogy a számtalan áldomás következtében egyes pontok kapcsán még a legmegbecsültebb tagok sem emlékeznek semmire azon túl, hogy állítólag megszavazták azokat. Vidám és barátságos társaságról van tehát szó, akik bárkit szívesen látnak soraik között – ám ez a város Erion, ahol senki nem az, akinek látszik. Legalábbis a megbízó szerint, aki sötét összeesküvést vél felfedezni a színfalak mögött, és megkéri a karaktereket, hogy felderítési célzattal épüljenek be a szervezetbe… Bár ki tudja – lehet, hogy egészen más célok mozgatják? Vagy csak távol akarja tartani valamitől a karaktereket?

A Könyvtár termeiben számtalan, sehol máshol fel nem lelhető kötetet őriznek; a titkos termekben pedig még ennél is értékesebb munkák, így állítólag az Enrawelli Tudástár elveszettnek hitt kivonatai találhatók. A jelenlegi herceg nincs

ől; hiszen nyilván ennek következménye, hogy a védelemre fordított tengernyi arany ellenére újra és újra felbukkannak a különféle fajú és nációjú könyvtolvajok, hogy aztán felbecsülhetetlen értékű kötetetek ragadjanak magukkal. Egyik hírhedt képviselőjükre, a Csatos Rézkönyvet író gnóm Rolfrbyknos…-ra nemrég ötszáz aranydénár

űztek ki, de mindeddig senki nem jelentkezett az összegért.

különösebben elragadtatva könyvtára hírnevét

vérdíjat t

202


magát a palotát bárki is képes lett volna elfoglalni. A palota mellett található Hercegi Könyvtár gyűjteménye a maga nemében egyedülállónak számít, különösen a történelmi munkák tekintetében.

A palota kertjeihez csatlakozik a Főnixek Parkja. Ez a csobogókkal, apró pavilonokkal teli liget

Ynev egyik csodájának számít különös növényzetével és ritka állataival, amelyek egy része állítólag nem is az Elsődleges Anyagi Síkról származik. Nevét arról a hat főnixről kapta, melyeket Ediomad főhierarchája adományozott békés szándéka jeléül a város egyik régi hercegének, Vidiorta om Tiomusnak (pyar nyelvű átiratban: da Tiomusnak). A főnixek évente egyszer, a Kettős Hold ünnepének karneválján lángokba burkolódzva szórakoztatják Erion lakóit. A kertlátogatás ilyenkor nyilvános – bár a látogatókat végig őrség kíséri –, míg az év más napjain a herceg kegyétől függ, kinek ad engedélyt a belépésre.

bhm

éPKk

lljnmk

A

áéukt

A Főnixek Parkja korántsem számít biztonságos helynek a Kettős Hold ünnepén; mindig akad pár külhoni, aki pecsenyére sülve itt fejezi be pályafutását. Egyes vélemények szerint ezek az esetek korántsem sorolhatók pusztán a szerencsétlen véletlenek körébe…

A Palota-domb északi harmadát elfoglaló Függőkertbe viszont még a város urainak sincs

ejárásuk. A fák között emelkedő hatalmas alabástrompiramis rejti a Függőkert lényegét, az istenek ajdani találkozóhelyét. Bejáratát immár harmadik évezrede feltörhetetlen varázspecsét védi, amely indeddig ellenállt a behatolási kísérleteknek.

Az Észak és Dél ütközőpontján fekvő Erion az ynevi diplomaták hagyományos találkozóhelye; rdekeinek védelmére számos ország és egyház tart fönn többé-kevésbé állandó követséget a alotanegyedben. Az utóbbi években a pyarroni egyházak egymással versengve építik rendházaikat: a rad és Dreina szimbólumaival ékes pihenőházakkal és kápolnákkal Darton szakadár paplovagjainak omor fekete tornya néz farkasszemet.

A város többi részétől elkülönített negyedben béke és nyugalom honol; itt nincsen nyüzsgés vagy ázas tülekedés. Az utcák gondosan rakott kövezetét rendszeresen tisztítják és javítják, ápolt közkertjei áthatóan művészi ízléssel készültek. E negyedben láthatóak legtisztábban a mai godorai építészet ellegzetességei: a belső udvar köré szervezett paloták, többféle színű csiszolt kővel burkolt falak és agy lejtésű, merész szerkezetű tetők. A negyedben nem találni fogadót; idegen itt csak akkor jár, ha eghívást kapott valamelyik nemesi házba. Az utcán csellengő kétes kinézetű személyeket az őrség

itessékeli, ha nem viselkednek megfelelően.

Szórakozónegyed A dombok lábánál, a Régi Ghaim-csatornától északra elterülő városrész főként a tehetősebb

tutazók és külhoniak igényeit szolgálja. Számos nyilvánosház és Ellana-templom, közfürdő, színház s mulató várja határain belül a pénzes idegent. A negyed viszonylag rendezett képet mutat, bár a főbb tcáktól távol, a domboldalra felkúszó sikátorok labirintusában szép számmal roskadoznak viskók és alyibák is. A negyed területén több nagy közkert is található; ezek általában a pyarroni istenek emplomaihoz tartoznak és a nappali órákban mindenki előtt nyitva állnak.

203


Jó nyolcszáz évvel ezelőtt kezdte el Ettorio Rivini, a dúsgazdag gorviki adóbérlő a később róla

elnevezett aréna építését toroni előképek alapján. Bár a hatalmas építkezésbe belebukott, az elkészült monstrum ma is építészeti csodának számít. Lelátóin majd’ százezer fő foglalhat helyet; tetszés szerint elárasztható vízzel vagy felszerelhető rejtett csapdákkal, és gondosan megtervezett lépcsőinek köszönhetően vész esetén alig öt perc alatt kiüríthető. Küzdőterén éppúgy rendeznek toroni, mint aszisz vagy dzsad mintájú viadalokat; a nagy ünnepeken tartott különleges látványosságokra messze földről özönlenek a látogatók. A kakasülő lócáin két rezet kell fizetni egy helyért, míg díszpáholyokban akár egy aranydénárt is elkérhetnek egy mérkőzés megtekintéséért.

A negyed színházaiban valamennyi színművészeti hagyomány művelőiben gyönyörködhetünk: jelen van a kyr eredetű látványszínház csakúgy, mint a pyarroni moralitásjátékok vagy a Hat Város-i rögtönzött komédia. Alborne dicsőségét zengik azok a több-kevesebb tehetséggel megáldott énekmondók is, akikkel a negyed valamennyi kocsmájában találkozni.

A városrész legfőbb látványossága a Critai Táblát rejtő pavilon, mely köré több fogadóiroda települt. A Critai Tábla P.sz. 1934-ben egyik napról a másikra jelent meg azon a terecskén, ahol ma is áll. Nem tudni, miképpen került oda, és azt sem, kik állították. A Tábla százkilenc alabástrom- és ugyanannyi smaragdmezőt számlál, közepén a Kezdőkörnek nevezett, húsz hüvelyk átmérőjű rubinlap csillog, melybe kyr betűkkel vésték a „Critai” szót. A táblán harmincegy-harmincegy zafír- és alexandritfigura foglal helyet. Ezek naponta lépnek egyet-egyet – némelykor közülük több is –, de a játszma szabályaira mindmáig nem jött rá senki. Számtalan tudós és bölcs próbálkozott a játék megértésével, de egy elmélet sem tartotta magát tíz hónapnál tovább. Azóta kötnek fogadásokat a következő lépésre, amit igen ritkán sikerül bárkinek is eltalálnia. Holmi játékrontók nem zavarják az üzletmenetet, mert a csillagászati értékű táblát és a figurákat egyszerűen nem lehet elmozdítani a helyükről. A Táblát látszólag nem védi semmi, és nem sugároz erősebb mágiát, mint bármely hasonló gonddal elkészített műalkotás, de mostanáig akár erővel, akár mágiával próbáltak rá hatni, nem jártak sikerrel.

Az énekmondókat Erion minden csapszékében szívesen látják, hiszen vendégeket, azaz pénzt csalogatnak magukhoz, bármit is játsszanak hangszereiken. Így hát nem baj, ha egy dal trágár, sem az, ha finomkodó; lehet új és régi, szólhat különös, idegen nyelven s kísérhetik bármilyen akkordok. Egy fontos szabályt kell csupán betartani, melynek megsértése egykor csaknem a neves bárd, Arme cwa Deuchrain életébe került: a Kyr és a Godorai Birodalom dicsőségére büntetlenül senki nem vethet árnyékot. Néhány Ynev-szerte ismert darab, mint például a „Vérnász a Tinolok felett” tiltólistára került a Város fogadóiban, előadásukkal pedig többnyire csak tapasztalatlan –ezért többnyire nem is igazán hosszú életű – külországiak próbálkoznak.

A Fogadónegyed A Régi Ghaim-csatorna ölelte városrész az óváros északi részén terül el. Itt található a legtöbb

fogadó, taverna, karavánszeráj és különféle rendek által fenntartott vendégház. A negyed meglehetősen zűrzavaros képet mutat ezeréves, megsüllyedt épületeivel, repkénnyel befutott kőfalaival, sokemeletes, zsúfolt tömegszállásaival és árkádos-balkonos polgárházaival. A keskeny utcák útvesztőjébe díszkővel burkolt tereket és pálmasorokkal szegélyezett sugárutakat vágtak a hercegek építészei. Ilyen a Kapuk tere, ahol a kontinens nyilvános térkapu-hálózatának legfontosabb csomópontjában keresztezi egymást a Keleti és az Ordani út. A tér közepén álló karcsú torony ad otthont a Kapuk őrzőinek.

204


A Keleti út mentén sorakozó elegáns fogadókban szállnak meg a tehetősebb idegenek és a tapasztalatlan jövevények. Megtéveszti őket a talmi csillogás, s nem tudják, hogy könnyen rajtaveszthetnek: ez a tolvajok kedvelt vadászterülete. Az sem ritkaság, hogy valakinek egyszerűen nyoma vész a szobájából, és soha többé nem kerül elő.

A negyed leghíresebb szálláshelyei alig néhány utcányira találhatóak egymástól: a Godorához címzett fogadó, Torozon Tavernája és a Rattikani Fogadó. Bár mindegyiket más vendégkör látogatja, mindhárom legendának számít a városban. Nem messze található a Vittadora postakocsi-társaság utazóháza és postaállomása. Ha a térkapuk zárva vannak – márpedig sokszor ez a helyzet –, itt lehet a leghamarabb tudomást szerezni a nagyvilágban zajló eseményekről, ezért mindig nagy a nyüzsgés a környező csapszékekben.

Torozon Tavernája megépítésétől kezdve a névadó család tulajdonában van. Többször megsemmisült, de mindig újjáépült, s az idők során segédépületekkel, így istállókkal, kocsiszínekkel, sőt egy temetővel is kiegészült. Az épületben tanácstermek és fürdők várják a vendéget, s számtalan szolgáltatás megrendelhető a festett lotyóktól a seborvoson át az inkvizítorig.

Az épület maga cseppet sem szívderítő látvány roppant kaszárnyára emlékeztető homokszín tömegével és az ablakokat körbevevő szürke kőkeretekkel, bár számtalan fából ácsolt, faragványokkal ékes erkély és mintegy tucatnyi tornyocska igyekszik valamelyest szebbé tenni. A kétszárnyú főkapu fémből készült, a mögötte található nagyterem falócái egyszerűek és faragatlanok – akárcsak a rajtuk helyet foglaló névtelen csirkefogók és szerencsevadászok többsége.

A Taverna belső termeinek törzsközönsége azonban a kalandozónépség legjava; kevés nagyobb kitüntetés van, mint bebocsátást nyerni a hősi élet e fellegvárába. Az asztalok mellett ülő alakok persze éppoly lelkesen vedelnek, kártyáznak, kockáznak, hencegnek és verekednek, mint bárhol máshol Erionban, de az itteni társaságot mégis megkülönbözteti a többitől valami furcsa kisugárzás. Persze vannak sokkal kézzelfoghatóbb jelei is annak, hogy a belső termekben elhangzó történetek – legalább részben – igazak. Az iszákokból olykor furcsa tárgyak kerülnek elő; kérges tenyerű fegyverforgatók küszködnek elfeledett nyelveken vagy éppen titkosírással írt szövegek megfejtésével; s a teremben található vértek, fegyverek, amulettek és varázspálcák együttes értékének megbecslése éppúgy hebegő idiótát csinálna bármely bankárból, mint mágikus kisugárzásuk a varázstudományok elsajátításán fáradozó lelkes ifjakból.

A negyed déli sarkába, az ősi godorai városfal lebontása után felszabadult területre épült a város egyeteme. Külön kerületet képez, melynek élén a rektor áll; területének jó részét a város szigorúan őrzött botanikus kertje alkotja, ezernyi ritka – és méregkeverők által olyannyira áhított – növény gyűjtőhelye. Fekvésének komoly hátránya az egyetemi professzorok szerint, hogy az Örömnegyed közelsége leküzdhetetlen kísértést jelent a hallgatók számára. Jogi és bölcselettudományi fakultása elég jó hírű ahhoz, hogy hallgatók százait vonzza a Déli Városállamokból.

A Fogadónegyedhez számítják a Keleti út mentén a városkapuig húzódó részt is, de ez nem büszkélkedhet különösebb nevezetességekkel. A délebbi Szegénynegyed erőszakos kéregetői és rongyokba bugyolált utcagyerekei éppúgy elriasztják az utazókat, mint a közeli Nekropoliszból ki-kiszabaduló kárhozott lelkek és élőholtak. Az itteni lepusztult zugokban bárki meghúzhatja magát néhány rézpénzért, de huzamosabb tartózkodásra csak az kapható, akinek nincsen már vesztenivalója, vagy annyi az ellensége, hogy máshol sem remélhet sok jót.

205


A Kereskedőnegyed és a régi kikötő Erion legrégibb negyede ez, ahol még találkozni a kései kyr idők és a godorai fénykor

maradványaival, ahol márványoszlopok sora tartja az üzletházak kortól fekete tetőgerendáit, és ahol hajnalig sem csillapul az ezerarcú embersereg tülekedése. A gránitkockákkal burkolt utcákat hordókkal megrakott szamárkordék állják el, gyékény árnyékvetők lebbennek a feltámadó tengeri szélben, vándorárusok kolompja szól, és a félhomályos boltok mélyén aranydukátok csörrennek rejtett zsebekben. A Fogadónegyedtől a Cápatorok vizét kísérő városfalig nyúló városrészben sűrűsödik össze az, ami Eriont a Városok Városává teszi.

Szakadatlanul áramlik ide az áru északról és délről, hogy aztán a negyed piacain és fedett csarnokaiban cseréljen gazdát. A nagy kockázat miatt kevés ynevi kalmár vállalja, hogy szállítmányát végigkíséri sok ezer mérföldes útján, így Erion kézenfekvő hely az áru továbbadására. Ébenfa gerendák, teával és fűszerrel rakott ládák, abbitacél öntecsek, fásult tekintetű rabszolgák, kalitkában visongó ginsourok, csiszolatlan rubinkövek és hasas dzsad rézkorsók – ezen a helyen minden megtalálható.

boltorásózegereplafotálakdzsin

szeritovábrézciKeveheveigyekután nincs

Amint afukark

AirányítművésDreinakiskerközbizcsapniélvezevelük,

A Hajnalkiáltók utcájában, a Kereskedőnegyed szívében található Rais el Mesede apró cskája, ahol a tömzsi, ám annál elevenebb dzsad kereskedő különféle rézárukat igyekszik ni az óvatlan betérőkre. A csöppnyi bolt pókhálóval fedett, málló vakolatú falaira legfeljebb az k vethetnek olykor sajnálkozó pillantást: az üzlet ugyanis elejétől a végéig, a padlótól a nig zsúfolásig meg van töltve mindenféle rézholmival: üstökkel, lábasokkal, nyársakkal, kal, kanalakkal, tálcákkal, gyertyatartókkal, kilincsekkel, mérlegekkel, és persze tökéletes nidéző kaputárgynak tűnő lámpásokkal is. A díszes kaftánban feszítő mester szívébe zárta a dzsad kereskedelem aranyszabályát, mely

nt „egy helyett készíts három különbözőt, s add el az egyiket – ötnek az áráért” Ezt az elvet bgondolva el Mesede állítólag százhetvennégyféle teakeveréket kínál „messze földön híres”

rádás teafőzőihez, noha furcsamód ő maga mindössze hatféle teafűből szokott bevásárolni. sen mernék feltételezi a vendégeivel teát kortyolgató, békeszerető dzsad árusról, hogy állandó, s harc dúl közte és a szomszédos aszisz gyertyaöntő között. A nemes verseny során a felek eznek az erioni alvilág minél több gyalogzsiványát rábeszélni arra, hogy hosszas alkudozás meg-, és ne elvegyék azokat a tárgyakat, melyekre igazából az égvilágon semmi szükségük .

ligha meglepő, hogy az egyenruhás őrök és zsoldba lépett kalandorok itt jóval gyakoribbak, város más negyedeiben. A mesés vagyonok gazdái természetesen a mágikus védelemmel sem odnak. negyed északi részében, a Ghaim-csatorna partján álló fényes palotákban élnek a város igazi

ói: a legbefolyásosabb kereskedők, bankárok, manufaktúra-tulajdonosok – dúsgazdag zetpártolók és politikai játszmák megszállottai. Az Olajfák terén álló túlcifrázott székesegyházat istennőnek szentelték; építése és csinosítása sosem marad abba. Dél felé haladva a

eskedők, a kézműves mesterségek művelőinek birodalmába érünk. Errefelé már igen kétes a tonság, a Tégla-csatornához közeledve, a hírhedt Imekó-tornyot övező tömbökben egyenesen való. A torony gazdái enoszukei bevándorlók, akik bódítószerek és még itt is tiltottnak számító ti cikkek csempészetével szerezték vagyonukat. Suttogják, hogy még maga a herceg is kiegyezett és jövedelmét nem átallja az ő sötét ügyleteikből befolyó aranyakkal gyarapítani.

206


Az eredetileg különféle száműzött enoszukei udzsik töredékeiből, pusztulásra ítélt szigetországi nemzetségek tagjaiból, kegyvesztett császári hivatalnokokból és egyéb kitaszítottakból szerveződött erioni Új Családok – a Senko, Tomó, Idekatada stb. – mögé húzódva valójában az Ég Alatti császárság egyik alvilági klánja, a Zöld Hullám Vándorai az Imekó-torony és a Felhőbirodalom bordélynegyed gazdája. A tatakó-szosi egyben az Új Családok vezetőinek legfőbb szövetségese is abban a végeláthatatlan harcban, amit azok a környező városrészek ellenséges dzsad és gorviki kolóniáival vívnak.

Természetesen a Zöld Hullám Vándorainak az erioni kolóniával érintkező tagjai jobbára bemocskolódott száműzöttnek számítanak a saját szosijukon belül, hiszen rakiminekkel – azaz rabszolgákkal, páriákkal – és a barbár „déli földek” megvetett ukkóival kénytelenek üzletelni nap mint nap.

Mindennaposak az összecsapások a gorvikiak és a negyedben saját „kis Ibarát” létrehozó dzsadok

között is. A népes dzsad kolónia tagjai kifelé igen összetartóak, és kellő befolyással rendelkeznek ahhoz, hogy részarányuknál nagyobb szerepük legyen a város igazgatásában. Ebben a kerületben áll a dzsad vallás harmadik legszentebb temploma, a Ghulám-nagymecset. A hozzátartozó medres a helybéliek szerint mind könyvtára gazdagságában, mind a falai közt tanítók bölcsességében felülmúlja a városi egyetemet.

Erion a Godorai Birodalom idején a földrész nyugati partjának legforgalmasabb kikötőjének számított. Az öböl nagyszabású közmunkák színtere volt hajdanán: több mérföld hosszú rakpartok, szárazdokkok és mólók épültek, a mocsaras lapályon raktárházak sora emelkedett. A kikötő bejárata elé nyúló félszigeten tornyosuló száznegyven láb magas világítótorony varázsfényei egynapi távolságból mutatták az utat a hajósoknak. Godora bukásával lehanyatlott a tengeri kereskedelem, és az öböl lassanként eliszaposodott. Ma apály idején zátonyok bukkannak felszínre; a málló kövű rakpartokhoz már csak halászladikok kötnek ki. A düledező épületeket régen lebontották vagy átalakították, és most ez a város egyik legelhanyagoltabb része. Bár az újabb időkben fellendülő tengerhajózás kiszolgálására kiépítették a falakon kívül eső Új Kikötőt, ez a negyed mindmáig nem vált a város szerves részévé.

Az Örömnegyed A Tégla-csatornától a déli városfalig terjedő negyed méreteit tekintve talán a legkisebb, de annyi

bizonyos, hogy messze a legszabadosabb az amúgy sem szigorú erkölcseiről nevezetes városban. Azok a prédikátorok, akik a Városok Városát a romlottság, bujaság és a testi fertő evilági gócaként szokták emlegetni, jó eséllyel ide tévedtek be először erioni látogatásuk alkalmával. Pedig aligha kóstolták végig az itt terített asztalt: nem élvezték a kurtizánok mesteri ölelését, a mélyvörösen csillanó óbort, az ópiumpipák édeskés füstjét és a táncmulatságokon süvöltő rézfúvósok hangját sem.

Ez a hely nem tartozik Erion legbiztonságosabb részei közé, tekintve, hogy az itt elérhető szolgáltatások igen szoros kapcsolatban állnak az alvilággal. A látható és arc nélküli hatalmak talán még nagyobb körültekintéssel kormányozzák birodalmaikat, mint a nagyherceg a magáét. Ezért ritkán esik áldozatul az, akinek pénzére máskor is számítanak még a negyed gazdái, és nem akarják elriasztani az újonnan jött külhoni kíváncsiskodókat sem. Sápot húznak mindenből és mindenkiből, de gondot viselnek azokra, akik betartják az íratlan szabályokat. Érdekeik azonban nem mindig esnek egybe: ilyenkor véres csatározások folynak a színfalak mögött.

207


Némelyik látogató csupán kíváncsiságból téved az Örömnegyedbe, de a többség pontosan tudja, mit akar. És szinte biztos, hogy meg is kapja, mert innen senki sem távozhat kielégítetlenül. E negyedben található Ellana legnagyobb szentélye, ahol az aranykupolák alatt illő módon lehet áldozni a Szerelem és a Termékenység oltárán. De az istennő templomain túl számtalan bordélyház és örömtanya is létezik még a Városban, olcsóbbak és drágábbak egyaránt. A jobb helyeken természetesen nemcsak a testi szerelmet lehet megvásárolni, hanem igyekeznek gondoskodni a vendég valamennyi kívánságáról, lett légyen az bármilyen különös vagy visszataszító. Jó pénzért testőröket is fogadhat az, aki nem bízza magát a véletlenre: ezek megvédik, ha kell, és a kelleténél görbébbre sikerült este után haza is fuvarozzák.

A dzsadok, gorvikiak és enoszukeiek ide is

kiterjesztették befolyásukat; az utóbbiak által felügyelt kerületben működik a híres Minal Kaszinó, ahol szinte minden, Yneven ismert hazárdjátékkal megkísérthetjük szerencsénket, és a Szelek Tornya, ahol képzett táncosok szórakoztatják a betérőket.

A karakterek őrizetére bízott shadoni nemesúr nyom nélkül tűnik el Ellana egyik szentélyében, az éjszakát vele töltő papnővel együtt. A helyzet kényes, mivel a főrangú személy társaságának nem lenne szabad megtudnia, hol mulatott Domvik példamutatóan hűséges híve; ám a keresést túlságosan hosszú ideig nem lehet feltűnés nélkül folytatni.

Ellana papnői azonban finoman szólva bizalmatlanok – vajon a karakterek homályos múltjából ismernek pár különös részletet? Netán attól tartanak, hogy csúf következményei lehetnek annak, ha a testőrök átkutatják a szentélyt, s más, oda nem illő emberek ottlétéről szereznek tudomást? Vagy ők maguk is résztvevői voltak az emberrablásnak – mely esetben felmerül a kérdés: valóban Ellana papnői ők, vagy csak annak szeretnének látszani?

A közhiedelemmel ellentétben a Minal Kaszinót és a Szelek Tornyát nem a ’szukék, hanem egy renegát niarei klán működteti. Ezekhez az intézményekhez csak részérdekeltségek fűzik az Erionban élő, enoszukei eredetű Új Családokat.

Külön utcákat foglalnak el az Örömnegyedben az áfiumkereskedők és vajákosok, akik tudásukat

bódítószerek, hallucinogének, szerelmi serkentők, százféleképpen felhasználható mérgek és mákonyok készítésénél kamatoztatják. A feledésre vágyókat erre szakosodott fogadók várják, ahol igen sokan estek már holtig tartó függőségbe egyik-másik mámorító szertől. Az itteni Noir-templomban szolgáló papok jó pénzért éber vagy bódult álmot idéznek a betérőkre, de sokan keresik föl őket jóstehetségükért is. Busás fizetség ellenében rejtélyes birodalmukba, az Antiss síkjára is hajlandóak elkalauzolni a merész utazót.

A Szegénynegyed A Keleti úttól délre eső városrész Erion legnépesebb negyede, a földönfutók, koldusok és páriák

menedéke. Ki tudja, hány ezren vannak az alkalmi munkákból vagy kéregetésből élő nyomorultak, akik nappal ellepik a város kevésbé jómódú részeit, hogy az est leszálltával ide húzódjanak vissza. Sokan el sem hagyják a kerületet, itt tengődnek naphosszat vagy a város melletti hulladékhalmokból és dögkutakból igyekeznek kinyerni valami használhatót.

Jobb napokat látott bérkaszárnyák, leszakadt ajtajú viskók, düledező deszkaházikók szegélyezik az utcákat, a kapualjakban reményvesztett tekintetű emberek bámulják a repedezett falakat. Itt ritkán hallatszik zeneszó vagy vidám kacagás. A pókhasú, félmeztelen utcagyerekek tömegével rajzanak elő némi könyöradomány reményében, és pillanatok alatt kizsebelik a felkészületlen idegent. A főutaktól

208


és a folyóparttól eltávolodva nemcsak tájékozódni lehetetlen, de valódi életveszélyben forog az, aki bemerészkedik a sikátorok és fedetlen kanálisok útvesztőjébe. Ha nincsen megbecsült helyi kalauza, örülhet, ha élve kikeveredik a Szegénynegyedből, mert a vigyázatlanokkal könnyen megeshet, hogy meztelenre vetkőztetett, felismerhetetlenre vert holttestük a kóbor kutyáknak szolgál vacsorául.

A

hssmeksl

ehap

Az egyik karakter háromemeletes bérházat örököl a Szegénynegyedben. Örökségét megtekintve alkalma nyílik szemügyre venni egy régi lakóépület haldoklásának utolsó stádiumát: a vakolat nélküli, gerendákkal kitámasztott falakat, a számtalan helyen beomlott tetőt, a penész leptelépcsőházat. Az ajtókat, ablakokat, korlátokat és padlódeszkákat már réges-rég eltüzelték, a homályos sarkokból ürülék bűze árad, a falakból patkányok neszezése hallik, a szobák és folyosók eldugottabb zugaiban pedig pár marék dohos szalma jelzi, hogy ott emberek hálnak. A ház lakói természetesen többhavi lakbérrel tartoznak, melyet – állításuk szerint – elő tudnának keríteni „éjszakai munkával”, de nem merik itt hagyni családjukat, hiszen nemrég is meggyilkoltak itt valakit… Vajon valóban történt gyilkosság a házban? S ha igen, van-e köze ahhoz, hogy az itt lakók különös víziókat látnak éjszakánként, s naponta fájdalmas vágásokat ejtenek saját testükön? Kik és mikor szoktak összegyűlni a pincében, ahol a tisztára söpört padló és a gyertyákról lehullott viaszcseppek mintha titkos összejövetelekre utalnának? S végül: a Szegénynegyedben mernek-e maradni éjszakára a karakterek, hogy a történtek végére járjanak?

Temetőnegyed A kyrek a temetők önálló városrészként való kiépítésének szokását még calowyni őshazájukból

ozták magukkal. Évezredeken át őrizték is e hagyományt, de a Hetedkor civilizációinak többsége nem zívesen tudta halottait a városfalakon belül, mert a káoszkorban számos kellemetlen tapasztalatot zereztek ezzel kapcsolatban. A legtöbb ilyen belső temetőt mára fölszámolták; ez alól ritka kivétel a a is létező erioni Nekropolisz. Ennek oka valószínűleg az, hogy lakói határozottan ellenállnának, ha

világi menedéküket bolygatni merészelnék. A veszett hírű sírkertben kóbor lelkek és élőholtak ísértenek – mondják, egész kis birodalmakat hoztak létre a temető egy-egy sarkában. A negyed zentélyeiben szolgáló papok állandó küzdelmet vívnak, hogy távol tartsák templomaiktól a tisztátalan elkeket.

A Nekropoliszt a Palotanegyedhez hasonlóan fal veszi körül gyilokjárókkal és bástyákkal, de nnek szerepe az, hogy bent tartsa az egyszer már odakerülteket. A falak mögött utcák és kriptasorok úzódnak, itt-ott facsoportokkal övezett templomok magasodnak. Mára áttekinthetetlenül zsúfolttá vált temető, és mivel nyilvántartást csak az újabb vagy különösen fontos sírokról vezetnek, egy régen itt orladó rokon felkeresése alapos kutatómunkát igényel.

A Nekropolisz falát őrző Darton-papok egyike,

a karakterek jóbarátja gondoktól terhelten ül le egyik este asztalukhoz. Némi faggatás után elárulja rosszkedve okát: a Halottak Negyedében valami készül. Hogy pontosan mi, azt még az elmúlás és a tréfák sötét istenének szolgálói sem tudják, pedig főpapjuk jósálmot látott, melyben árnylovagok és démonok, ostromtornyokat vontató húsgólemek és tengernyi zaurak menetelt Orwella egykorvolt papnője parancsára a Nekropolisz egyik ismeretlen

A karaktereket egy nagyvonalú ereni nemes keresi meg azzal, hogy illő díjazás fejében kísérjék el őt az erioni Nekropoliszba vezető, reményei szerint alig fél napig tartó útján, hogy ősei előtt leróhassa fiúi tiszteletét. Az út eseménytelenül telik mindaddig, míg az ereni gúnyos mosoly kíséretében köddé nem fakul, s míg a karakterek rá nem jönnek, hogy aligha látogatáshoz, mint inkább étkezéshez hívták őket.

209


mauzóleum-erődje – esetleg (és ez az igazán aggasztó) a síremlékkel pontosan egy vonalba eső sírkerti kapu – felé.

I. Függelék

Utazás és kereskedelem

„Mióta csak értelemmel megáldott lények népesítik be világunk térségeit, létezik közöttük az árucsere intézménye is. Hiszen kézenfekvő, hogy az a fellah, akinek földjét fáradságos munkája jutalmául dús terméssel áldották meg az istenek, kicseréli fölösleges élelmét azzal, kinek ugyan birtoka nincsen, ám ügyes keze alól szebbnél-szebb eszközök kerülnek ki. Így amaz előbbinek magának is könnyebb lesz megművelni földjét, miáltal a következő aratáskor még több terményt hordhat hombárjába.

A világ rendje az, hogy mindenki erejéhez mérten munkálkodjék, és abban mélyedjen el, mihez a legnagyobb tehetséget mutatja. Ekképp minden áru a lehető legjobb lészen, márpedig ez a tisztességes kereskedelem egyik nélkülözhetetlen alapzata. Másfelől viszont tekintettel kell lenni arra, hogy olyan javak létrehozásán nem érdemes fáradozni, melyek bőségben állanak rendelkezésre avagy ritkaságuk dacára sem keltenek érdeklődést. Ugyan mi haszna volna tizenegyedikként a korong mellé ülni egy olyan oázisban, ahol a tíz fazekasból hét amúgy is dolog nélkül vagyon?”

[Fayyad el-Histadzsîn: Értekezés a gazdagságnak buzgó forrásiról]

Karavánok és teherbárkák

Ynev hatalmas kontinensén a Hetedkor folyamán összefüggő, igen bonyolult gazdasági rendszer jött létre a jelenkori államok és politikai szövetségek megszilárdulásával párhuzamosan. A kereskedelem nemcsak a hírek és a tudás cseréjének, hanem egyben a kincstárak megtöltésének nélkülözhetetlen eszköze is. A kalmárokat szinte mindenhol keményen megadóztatják, ám ritka az olyan hatalom, amelyik a gyors haszon érdekében teljesen ellehetetlenítené tevékenységüket.

Ismert tény, hogy a köznapi áruk többségét nem érdemes messzire szállítani, mert annak költségeitől jó eséllyel drágábbá válnak, mint helyben készült hasonmásaik. Nincsen olyan bolond, aki Shadonból Abasziszba közönséges asztali bort akarna eljuttatni, hiszen a karcos, savanyú lőre a világon mindenhol körülbelül egyformán rossz, így aztán nemigen lenne kereslet a drága, ám pocsék külföldi boritalra. Kereskedni olyan portékával érdemes, amelyet máshol vagy nem lehet előállítani, vagy csak annyival drágábban, hogy a szállítási költségeket és a mindig jelenlévő kockázatot számba véve árusításával még haszonra számíthassunk.

Mivel a szállítás drága és gyakran bizonytalan, a szárazföldi távolsági kereskedelem Yneven jobbára luxuscikkekre korlátozódik. Ezek többsége – mint például a fűszerek – egyáltalán nem számít drága vagy különleges terméknek ott, ahonnan származik, ám hosszú útja során minden vám, minden közvetítő jutaléka és persze minden odaveszett szállítmány ára rárakódik, így válhat végül a gazdagok magamutogatásának kellékévé.

A forgalmasabb helyi kereskedelmi utak sűrűn lakott vidékeken vezetnek, ahol általában nem kerül nagy fáradságba szállást vagy élelmet találni, és kevés kivétellel az útonállók sem jelentenek állandó veszélyt. Önkényeskedő vámszedők, járhatatlanul kátyús országutak vagy előre nem látható események – járványok, háborúk – persze mindenkor és mindenhol előfordulhatnak, de a megfontolt kereskedőnek a várható kockázatot is mérlegelnie kell…

210


Ynev észak-déli irányú nagy szárazföldi útjai viszont gyakran olyan lakhatatlan és ellenséges tájakon futnak, mint a Taba el-Ibara vagy az Elátkozott Vidék pereme. Akik itt áruszállítással foglalkoznak, jól tudják, hogy csak nagyobb csoporttá szerveződve van esélyük felvenni a harcot a különféle bestiákkal, a gyilkos természeti jelenségekkel vagy éppen a vízhiánnyal. Egy karavánt irányítani aligha egyszerűbb, mint egy kisebb hadsereget: a vezetőnek biztos helyismeretére támaszkodva nap mint nap ki kell jelölnie azokat a szálláshelyeket, ahol a málhás és hátas állatok vízhez és táplálékhoz juthatnak. Szükség esetén felderítőket, elő- és utóvédet kell kiküldenie, figyelnie kell az időjárást, a növény- és állatvilág szokatlan jelenségeit, és lelket kell öntenie az utasokba. Továbbá gondoskodnia illik az útipasszusokról, ismernie kell a helyi politikai viszonyokat, tudnia kell, mekkora védelmi pénz jár a rablóbárók vámszedőinek, hogyan lehet hozzáértő mágiatudókat felfogadni, és miként kell az út elején áldást kérni, hogy a továbbiakban elkerüljék a helyi szellemek és démonok haragját. Ezenfelül nem árt, ha konyít a sebgyógyításhoz, a betegségek kezeléséhez, illetve egyszerűbb szertartásokat is le tud vezényelni – és így tovább, és így tovább… A kontinens két leghosszabb és egyben legnevezetesebb kereskedelmi útvonala Észak nagy civilizációs gócpontjait – az Északi Szövetséget és a Quiron-tenger mellékét – köti össze Dél-Ynev hasonlóan központi jellegű régióival: Pyarronnal, a dzsad államokkal és a Kereskedő Hercegségekkel, valamint Shadonnal.

Mindkét híres út megkerüli az Ynev derekát átszelő, ott leküzdhetetlen akadályként tornyosuló Sheralt. Az Abasziszból délnyugat felé kanyarodó Vörös Út – mely töredezett, még a kyrek által lefektetett vörös kőburkolatáról kapta e nevet – az Elátkozott Vidéktől biztos távolságot tartva Erionnál kel át a Godorai-tengert szegélyező alacsonyabb hegyeken, majd a Kie-Lyron folyó mentén tart a Hat Város és a Kereskedő Hercegségek, illetve Pyarron felé. A Vörös Út a Hetedkor első századaiban indult igazán virágzásnak, és mindmáig ezen zajlik az észak-déli forgalom java része, melynek lebonyolításában oroszlánrészt vállalnak az aszisz, erioni, dzsad és pyarroni kalmárházak.

Párja, a Fahéjút északkelet felől közelíti meg a dzsad országokat, de a Taba el-Ibara sivataga felől fenyegető veszélyek miatt lényegesen kevesebben használják, ráadásul déli szakaszának forgalma az utóbbi időben megcsappant a Keleti-óceánon fellendülő tengerhajózás miatt. A hajózás fejlődésének fő mozgatórugója, hogy a tengeri szállítás azonos távolságra számítva körülbelül egy nagyságrenddel olcsóbb a szárazföldinél. Ez természetesen hatalmas előnyhöz juttatja a tengerparti országokat, melyek lakói nem is haboznak jól csengő aranyakra váltani e lehetőséget. Az ynevi civilizációk déli és északi központjai egyaránt a két nagy beltenger körül jöttek létre, és mindmáig e vizeket járja a hajósok túlnyomó többsége. A beltengerek legfontosabb útvonalainak saját neve van – ilyen például a Toront és Abasziszt összekötő Bíbor Út.

Ezekhez képest az északi Mer’Daray-tenger lényegesen periférikusabb helyzetű, habár az Erigowtól Beriquelig húzódó bálnavadász-vizek és a kontinens északi partvidékének kereskedelmi támaszpontjai között komoly hajóforgalom zajlik. A merészebb tengerjárók nyugat felé a Riegoy-öbölig, sőt, akár Erionig is elmerészkednek.

Mintegy ötszáz esztendeje járnak rendszeres hajókonvojok a Keleti-óceánon a Gályák tengere és a Sinemos-szoros között. A nyílt tenger veszélyeivel dacoló gorvikiak fokról fokra haladtak észak felé, míg el nem érték a Quiron-tengert. Az óceán partvidékén létesített állomások és vízvételező helyek révén létrehoztak egy olyan útvonalat, mely az év jelentős részében hajózható, majd több kolóniát alapítottak Abasziszban és Dél-Quironeia más államaiban. Az e vidékeken megtelepedő gorvikiaknak csak egy része tekinthető a szentföldi belháborúk menekültjeinek, többségük olyan kereskedő vagy kalandor, aki Északföldén reméli megtalálni szerencséjét.

Eddig példa nélkül álló, észak- és dél-ynevi hatalmak összecsapásával járó háború képét vetíti előre, hogy a Keleti-óceán fölött a Sinemosi Liga is igyekszik ellenőrzést gyakorolni. Ezt előnyös

211


fekvésének köszönhetően teheti meg, hiszen a Sinemos-szorosban és a barbár partok előtt járőröző flottája egészen a Duaron-tengerig képes távol tartani a gorviki hajók többségét.

A hajók és navigációs eszközök is tökéletesedtek azáltal, hogy a kontinens két nagy múltú tengerészeti hagyománya közvetlen kapcsolatba került egymással, ám így sem valószínű, hogy a Hetedkor alkonyán rendszeres, nagy expedíciók indulnának az óceánokon túl elterülő ismeretlen földrészek felderítésére. Bizonytalan kimenetelű, kevés sikerrel kecsegtető vállalkozás volna ez, amelyre legfeljebb néhány magányos szerencsevadász kapható. Általában véve sem a nagyhatalmak, sem pedig tehetős magánszemélyek nem foglalkoznak a kérdéssel, és ugyan miért is tennék? Ynev lakói számára még kontinensük tekintélyes hányada is feltérképezetlen, rejtelmes vidéknek számít – mi csábítaná őket a háborgó vizeken túli messzeségbe?

Vízi j

Amindenkíván: hullámamely adottsáhajóépcélnaképítenia lehet

Atenger,hajóit alakítovízi jsokfélenéhány

biztoHetelegut3677hajókisme

oda aperszvállaókyr anvagigan

Az emberi kalandvágynak és kíváncsiságnak persze nem szab határt sem az óvatosság, sem a s tudás hiánya. A nagyobb kikötőkben több olyan hajós neve is közszájon forog, akik a dkorban Ynev partjairól a bolygó – Satralis – más szárazulataira próbáltak elvitorlázni. A óbbi ismert eset egyben jellemzi az efféle utakkal járó kockázatokat is: egy expedíciónak P.sz. -ben ugyan sikerült eljutnia egy Anvariához közel fekvő szigetcsoportig, de a visszatérő at kirabolták és elsüllyesztették Neyvar Criddel erioni kereskedő emberei. Az útvonal titkának

retében azután maga Criddel indított flottát a távoli földrészre. Az úton azonban mintha átok ült volna – mintegy tíz évvel később hasonló módon vesztek kereskedő visszatérő, már a Godorai-tenger hullámait szelő hajói. Egyes földhözragadt elmék e egyszerűen azzal magyarázzák a történteket, hogy Toron megorrolt a dúsgazdag „tengeri lkozóra”, aki botorságában nem átallott alkalmazni hajóin néhányat bizonyos eltulajdonított navigációs eszközökből. A többség szerint viszont eleve az istenek elleni vétek minden egyes riai út. Hiszen mi egyébbel lehetne magyarázni, hogy a visszatérő flotta vezérhajóját egy tikus tengeri kígyó zúzta darabokra?

árművek

tengerészek jól tudják, hogy tenger különböző járművet más erővel fújnak a szelek, más a ok ereje és más a rakomány is, a hajóűr mélyébe kerül. Az

gok mindenütt eltérőek, ám a ítők törekvése közös: az adott legjobban megfelelő hajót , minél kevesebb megalkuvással, ő legolcsóbban. Gályák tengere, a Quiron-

a Mer’Daray és a nyílt óceán tovatűnt korok hagyománya

tta arányos formájú, biztos járású árművekké, melyek látszólagos ségük ellenére is besorolhatóak alapvető típusba. Könyvünk

A legjelesebb ynevi hajóépítők ugyan ismernek olyan mágikus módszereket, melyekkel megerősíthetik a hajótőkét, elriaszthatják a fúrókagylókat vagy elérhetik, hogy a hajó tomboló viharban is kezesen kövesse a kormányos mozdulatait, de ők rendszerint igen-igen féltékeny uraknak dolgoznak. Az összes tengeri nagyhatalom erősen őrzi nemcsak hajóépítő telepeit és tervtárait, de még az ott dolgozó munkásokat is. Míg a Hat Város-i flotta sólyáihoz elszegődő ácsok csak tizenöt esztendeig nem hagyhatják el a kifelé és befelé egyaránt őrzött műhelytelepeket, a Toroni Császári Haditengerészet magitorai vérpecséttel zárják le az esetleges fecsegők száját.

A hadihajók építési költsége részben ezért, részben a felhasznált anyagok mennyisége, minősége és megmunkálása miatt akár háromszorosa is lehet a hasonló méretű kereskedelmi hajókénak.

212


terjedelmi korlátai miatt nem foglalkozhatunk a parti vizekben nyüzsgő halászbárkák, ladikok, tutajok, a folyóvízi alkalmatosságok sokaságával; a nagyobb, mélytengeri hajózásra alkalmas járművek rövid ismertetésére kell szorítkoznunk.

Erracal

Hossz: 35-45 láb Szélesség: 10-13 láb Merülés: 3-4 láb Sebesség: 6-8 mérföld óránként Teljes terhelés: 400-700 teher Legénység: 100-180 fő

A nehézkes, testének arányai miatt leginkább úszó dióhéjra emlékeztető erracal a Gályák tengerének vitorlás kereskedőhajója; tágas rakterében akár kétezer boroshordó vagy gabonazsák is elfér. A keresztvitorlákkal fölszerelt háromárbocos nagy előnye, hogy kezeléséhez kevés ember elegendő, hátránya viszont a lassúsága és rossz manőverezőképessége. Viszonylagos védtelenségét az orrban és a taton elhelyezett nehézfegyverek hivatottak ellensúlyozni. Mindemellett a Gályák tengerének kereskedői szinte sohasem járnak magányosan; tucatnyi fölfegyverzett erracalból álló hajókonvojaikat gyakran gályákkal kísértetik.

Galeassz

Hossz: 40-60 láb Szélesség: 8-10 láb Merülés: 3 láb Sebesség: 7-10 mérföld óránként Teljes terhelés: 151-300 teher Legénység: 80 tengerész, 150-300 evezős, 200 katona

Az utóbbi évezred tengeri ütközeteiben döntő tényezővé váltak a nehézfegyverek: a tűzköpők, ballisták és más vetőgépek. Egy gálya oldalfalát az evezők foglalják el, így ott fegyverzetnek nem jut hely, az orr- és tatbástyákon hordozott eszközök pusztító ereje viszont egy hadigalleon vagy egy parti erődítmény ellen már elégtelennek bizonyul.

Az ellentmondás feloldására alakították ki a galeasszt a Hat Város-i Tilemaer hajóépítői: művük nagyobb és szélesebb a gályánál, orr- és tatkiképzése a vitorlásokéhoz hasonlatos. Az evezőszekrények fölött magasított oldalfalú ütegfedélzet húzódik, melyen hosszában ballisták sorakoznak. A galeassz három, néha négy árboccal és szinte mindig hosszvitorlázattal épül. Láthatóan szélesebb és nehézkesebb, mint őse, a karcsú gálya. Annál lomhábban is manőverezik, de kétségtelenül alkalmas arra, hogy puszta tömegével és

Ritka kivételként, az elmúlt idők ódon és fenyegető emlékeként olykor a Quiron-tengeren is feltűnik egy-egy galeassz; leginkább olyan hatalmak zászlai alatt, melyek mágiája képes megóvni e hajókat az elsuhanó évszázadoktól, és lehetővé teszi számukra, hogy felvegyék a harcot az újabb korok fejlettebb vízi járműveivel is.Ilyen hajó az Invictor Mares, a Tharr egyházának tulajdonában álló vegyes

ős galeassz. Fedélzetét talan idejétmúlt felépítmény teszi

várakhoz hasonlatossá, csipkézett palánkjai mögött mázsás sziklákkal töltenek meg katapultokat durva tengerészkezek. Elendorok és famorok irányítják útját – mint mondják, egyenesen Tharr akarata szerint.

vitorlázatú, kétsorevezszám

213


vágósarkantyújával letarolja kisebb ellenfeleit, így máig korlátlan ura a déli vizeknek. Legénysége és evezőseinek száma mintegy kétszerese a gályáénak.

Galleon

Hossz: 40-50 láb Szélesség: 10-12 láb Merülés: 3,5-4 láb Sebesség: 15-18 mérföld óránként Teljes terhelés: 300-500 teher Legénység: 250-400 tengerész, legfeljebb 200 katona

E hajótípus a P.sz. III. évezred zászlóháborúi, a szövetségi – főleg erigowi – és toroni hajóhadak összecsapásai nyomán jött létre a karakkából; ma a legelterjedtebb hadi- és kereskedőhajónak számít az északi vizeken. Hadászati célra épült változatai 20–40 ballistát és más ostromgépet hordoznak, és hajózó legénységük mellett két vagy három század tengerészkatona is szolgál rajtuk. E hajók alkotják a toroni, aszisz és sinemosi flotta derékhadát.

A galleon tekintélyes méretű vitorlás, három fedett fedélzettel. Orra hosszan előrenyúlik a főfedélzet folytatásában, mögötte kap helyet az általában egyszintes előbástya, a legénység szállása. Két-, esetleg háromszintes hátsó felépítménye egyre keskenyedve, szelíden emelkedik a szögletes tat felé. A Quiron-tenger galleonja színpompás díszítményeivel és faragásaival a toroni karakka kistestvérének tűnik, míg a típus Mer’Daray-tengeri változata alacsonyabb építéséről és a tat körül futó galériáról ismerszik meg.

Ez a keresztárbocos hajó tökéletesen kihasználja a hajózási idényben kiszámítható és egyenletes erejű quiron-tengeri szeleket, és tartani tudja a 15–18 szemes sebességet is. A galleonok többsége három vagy négy árbocot hordoz, elő- és főárbocán keresztvitorlákkal, a tatárbocon lantvitorlával, orrárbocán pedig vakvitorlával. E szabály alól kivételt jelent az aszisz hajóépítők által megalkotott szkogg, mely abban különbözik a galleontól, hogy tat- és főárbocát egyaránt lantvitorlákkal látják el.

A hátszélben használt vakvitorla nevéhez méltóan szinte lehetetlenné teszi, hogy a taton álló kormányos belássa a hajó előtti vízfelületet. Éppen ezért a vakvitorlát csak akkor vonják föl a sebesség fokozására, ha már minden más lehetőséget kimerítettek.

Gallo

Hossz: 12-15 láb Szélesség: 3-4 láb Merülés: 1,5 láb Sebesség: 10-12 mérföld óránként Teljes terhelés: 30-50 teher Legénység: 10-15 fő

Ezt a főként a Délvidéken elterjedt egyárbocos, hosszvitorlázatú kishajót a pyarroni vizeken thonner, a Shibara-torkolat dzsadjai között dungijah néven ismerik, de a gorviki kivándorlókkal együtt eljutott a Quiron-tengerre is. Számos helyi változata létezik, ezek orrkiképzése, felépítménye és árbocozata eltérhet, ám mindegyiket halászhajóként vagy a parti kereskedelemben – és csempészetben – használják. Felépítése egyszerű: az egyfedélzetes bárkán kabinokat vagy kerekes kormányszerkezetet

214


ritkán találunk; vitorlázatának kezeléséhez pedig tíz-tizenöt ember is elegendő. A gallo igen fürge és fordulékony, bár a jobb manőverezés érdekében sokfelé még egy alacsonyabb tatárboccal is ellátják.

G

HSMSTL

viei

–aákciQ

Külhoniak számára igen megtévesztő lehet, hogy Shadon északi partvidékén és Gorvikban gyakran gallónak neveznek minden tengerjáró vitorlást, így a három- és négyfedélzetes hajókat is.

álya

ossz: 30-50 láb zélesség: 5-7 láb erülés: 2-3 láb

ebesség: átlagosan 5-6, de rövid ideig akár 10-12 mérföld óránként eljes terhelés: 150-250 teher egénység: 50 tengerész, 120-130 evezős, 100 katona

Talán a legősibb – már a crantai időkben is használt – hajótípus, melynek működési elve mit sem áltozott az elmúlt húszezer esztendőben, mióta az első evezősök tengerre szálltak. Mivel szélcsendben s képes haladni, a gálya hajdan szinte egyeduralkodó volt a hadászatban és a kereskedelemben gyaránt. A Kyr Birodalom idején ugyan háttérbe szorult – hiszen a calowyni hódítók fejlett, mágiával rányított vitorlásokkal rendelkeztek –, ám a Hatodkorban ismét széles körben kezdték használni.

Mára azonban több okból is eltűnőben van a Quiron-tengerről: az evezősök fenntartása költséges több ezer ember táplálása még gályarabokra méretezett adagokkal számolva is fölöttébb drága –, így gálya a vitorlások fejlődésével elvesztette korábbi előnyét; evezői és hosszú gerince miatt rosszul llja a nyílt tenger hullámverését, továbbá a vitorlásokkal összehasonlítva méretéhez képest viszonylag evés hasznos teher befogadására képes. Gyakran szorul vízkészleteinek feltöltésére – a hajósok nem sak grogot isznak –, azaz soha nem távolodhat túl messzire a partoktól. Kisebb, az alant tárgyalt burnhoz hasonlóan evezőkkel is fölszerelt vitorlásokat továbbra is használnak a parti hajózásban, de a uironeiában a gálya csak mint az uralkodók hatalmát jelképező luxusbárka élte túl korát.

A Gályák tengere azonban ma is

rászolgál nevére, hiszen a Hat Város vagy a Kalmárhercegségek hajóhadainak gerincét mostanság is evezős hajók alkotják. A fent említett hátrányok kevésbé érvényesülnek a déli beltenger többnyire szélcsendes, szelíd vizein, ahol a kalmárok vitorlásai gyakran vesztegelni kényszerülnek – a hadiflottáknak viszont mindig haladniuk kell.

A ma elterjedt déli gálya tehát hadijármű: egész felépítését a tengeri hadviselés követelményeinek rendelték alá. Könnyű és gyors járású, noha erős szélben és hullámverésben nem veheti föl a versenyt egy vitorlással.

A nagyobb ynevi vízi járművek sebességét szemben adják meg. A sebesség mérése a következőképp történik: minden hajón található egy mérőzsinór nevű eszköz, amely voltaképpen egy fa háromszög egyik csúcsához erősített kötél. A kötélre egyenlő szakaszonként apró fonatokat hurkolnak. A sebességmérés során egy tengerész bedobja a vízbe a mérőúszónak is nevezett fa háromszöget, amely ezután helyben marad, miközben a kötél letekeredik a matróz kezében lévő orsóról. A hajó sebességének mérőszáma a nagyjából hatvan másodperc – azaz hatvan szegmens – alatt letekeredett szemek száma lesz. Az idő mérésére a tengerjáró hajókon általában több apró, igen pontosan beállított homokórát használnak.

215


Hosszú és kecses testéből csak az evezőszekrények ugranak ki két oldalon; fedélzetén keskeny híd fut végig az alacsony orr- és tatbástya között. A gyakran vágósarkantyúval is ellátott orrban helyezik el a hajó nehézfegyvereit, főleg ballistákat. A tattükör fölött messze hátranyúlik a parancsnoki híd elkeskenyedő felépítménye, melyet farácsokra feszített vásznak óvnak a tűző délszaki napsütéstől. A déli gályák három árbocukon manapság már általában hosszvitorlázatot hordoznak, mellyel a legkisebb oldalirányú fuvallatot is képesek szolgálatukba állítani, szél ellen pedig evezők segítségével haladnak.

A kisebb hadigályákon egy, míg a nagyobbakon három-négy ember kezel egy evezőt, háttal ülve a hajóorrnak. A mai gályák általában két vagy három evezősorral épülnek; fedélzetükön 120–300 evezős szolgál, ami 20–26 evezőpárt jelent 3–6 emberrel. Megjegyzendő, hogy bár például a pyarroni flotta hajóin a városi szegénynegyedek lakói közül toboroznak markos legényeket, és nem dolgoztatnak elítélteket, ez az eljárás nem általános; az evezősök utánpótlásának módja országról országra változik.

A rabszolgákkal és a hadifoglyokkal a kontinens számos országában monoton, izomszakasztó munkát végeztetnek, de talán mind közül a legrettentőbb büntetés egy gorviki gályán rabságra jutni: az általában dzsad vagy shadoni származású nyomorultakat csak a halál válthatja meg az evezőpadtól. A gályarabok szakállát és haját tövig nyírják, vállukat megbillogozzák, harci vagy lázadásveszélyes helyzetben pedig úgynevezett gorviki körtét raknak a szájukba. Ezt az ötletes eszközt abradói kalózoknak köszönheti a világ: a torkon ragadott rab kíntól eltátott szájába durván benyomott, keményfából készült készség beszédképtelenségre kárhoztatja a szerencsétlent. Mivel a nyílt tengeren gyakran akadnak efféle veszélyes helyzetek, továbbá mert nyugodt időben is korbács az egymáshoz beszélő rabok bére, a gályarabok lassanként beszélni is elfelejtenek; esténként a napi 15–20 óra munkától megtörve kuporodnak fatálkáik mellé.

A karakterek egy régi dzsenn tekercs nyomában járva jutnak el Eronéba, ahol a hallgatás falába ütköznek… Az egyetlen ember, aki segítségükre lehetne, nyolc éve gályaraboskodik Ollivero con Garmeldini, közismertebb nevén a Néma Gróf egyik hajóján. A portyázó kalózflottát megtalálni sem könnyű – és főképpen cseppet sem veszélytelen – feladat, de a kalózokat szóra bírni még ennél is nehezebb. Garmeldini nyelvét ugyanis vagy harminc esztendeje kimetszették Al Abadanában, azóta pedig hasonló csonkítással áll bosszút minden dzsadon, aki a kezei közé kerül. Vélhetőleg ez történt a karakterek informátorával is, akit ráadásul a végsőkig megtörhettek az elmúlt esztendők, ha él még egyáltalán. De ha él is, hogyan találják meg kétszáz félállattá süllyedt, hebegő roncs között?

Harksheff

Hossz: 30-35 láb Szélesség: 7-10 láb Merülés: 2,5-3 láb Sebesség: 12-15 mérföld óránként Teljes terhelés: 250-600 teher Legénység: 50-80 fő

A Mer’Daray-tengerrel dacoló északi – legnagyobbrészt erigowi – hajósok kicsiny, egyárbocos bárkáikon már kétezer évvel ezelőtt el-elmerészkedtek Beriquel szigetéig, de csak később, nagyobb és viharállóbb járműveken eredhettek az úszó jég birodalmának határán vonuló bálnacsordák és halrajok nyomába. Halászbárkáik leszármazottja a harksheff avagy „bálnáshajó”, ez az alacsony építésű, nagyon

216


stabil háromárbocos. A galleonnál kisebb hajó teste a viszonylag keskeny fedélzet alatt kihasasodik, s a vízvonalnál éri el legnagyobb szélességét. Vastagított palánkjai és bordázatának kiképzése miatt jól bírja a sodródó jégtáblák ütéseit; felépítményei alig emelkednek ki a hajótörzsből, hogy minél kisebb felületet kínáljanak a szél nyomásának. A harksheff elő- és főárbocán keresztvitorlázatot, tatárbocán lantvitorlát hordoz. Vitorlázatának kezelése egyszerű, így alig hatvanfős legénységgel is kifuthat a tengerre.

Iburn

Hossz: 20 láb Szélesség: 5 láb Merülés: 2 láb Sebesség: 10-14 mérföld óránként Teljes terhelés: 50-80 teher Legénység: 20 tengerész + 25-30 evezős

A Quiron-tenger déli vizein gyakori ez a viszonylag alacsony építésű és kis merülésű, egy- vagy kétárbocos hajó, a gálya típusú vízi járművek utolsó északi túlélője. A kétfedélzetes iburnról hiányzik az első felépítmény, egyszintes tatbástyája elkeskenyedve fut ki a kerek hajófar fölé. A felmagasodó orrtőke díszesen faragott, általában asszonyalakot formázó vége a fedélzet fölé emelkedik. Bár kedvező szélben lantvitorlái segítségével halad, felépítését tekintve inkább evezős hajó, melynek 12–15 pár evezőjét két-két ember kezeli.

Karavel

Hossz: 20-25 láb Szélesség: 5-7 láb Merülés: 2 láb Sebesség: 12-15 mérföld óránként Teljes terhelés: 100-200 teher Legénység: 70-150 fő

A karvel a Quiron-tenger egyik legnagyobb múltú többárbocos vitorlása, melynek megszületése a P.sz. II. évezredben fellendülő kereskedelemhez köthető. Hadászati célra szinte sohasem használták ezt a viszonylag kicsi hajót, amely az aszisz parti bárkák egyenes ági leszármazottja. A karvelnél elöl ritkán található felépítmény, csupán hátul, a főfedélzet fölé építenek hosszú, bástyaszerű tatfedélzetet, mely rendszerint egyenes tattükörben végződik. Mivel főleg kalmárkodásra használják, a karvel nemigen hordoz nehézfegyverzetet, de fedélzetén rendszerint található egy-két, a tengeri rablók elleni védekezésre szolgáló dárdavető.

A karvelek általában három árboccal épülnek; az előredőlő orrárboc a hajó közepén, a másik kettő e mögött kap helyet. Lantvitorláik segítségével kedvező szélben náluk nagyobb hajókkal is versenyre kelhetnek, és igen éles szögben képesek szél ellen haladni.

217


Tabrak

Hossz: 20-30 láb Szélesség: 4-5 láb Merülés: 2 láb Sebesség: 10-14 mérföld óránként Teljes terhelés: 60-120 teher Legénység: 50-100 fő

A gálya egyenes ági leszármazottja ez a fürge vitorlás, mely örökölte annak minden jó tulajdonságát. Orra és alacsony hátsó felépítménye messze kinyúlik a víz fölé, ami a hajónak igen könnyed megjelenést kölcsönöz. Noha két vagy három árbocán rendszerint lantvitorlákat hordoz, a fedélzeti mellvéden evezőnyílások is találhatóak, így 12–14 pár evezőjével szél híján is mozgásképes maradhat. Mivel a tabrak egyéb előnyei mellett alacsony merüléssel is büszkélkedhet, csempészek és kalózok kedvelt járműve, mely egyaránt elterjedt a Gályák tengerén, a Corma-dina szigettengerén és a Ravanói-öbölben. Mérete miatt a nyílt óceánra ritkán merészkednek ki vele.

Karakka

Hossz: 85-100 láb Szélesség: 16-20 láb Merülés: 5-7 láb Sebesség: 12-18 mérföld óránként Teljes terhelés: 5500-7000 teher Legénység: 1800 fő + 500 fő

*A fenti adatok a Leviathan osztályú karakkákra vonatkoznak A karakkák a Császárság flottájának büszkeségei, valóságos úszó erődök. Körülbelül százötven

létezik belőlük, de csoportosan csak akkor vonulnak föl, ha Toron közel ezer egységből álló csapásmérő erejének javát mozgósítja. A flotta kisebb hajóihoz hasonlóan a karakkákat is szabványosított felépítéssel, négy osztályba sorolva építik.

Méreteik varázslatok

alkalmazása révén lépik át a fahajók számára elrendelt korlátokat, így a legnagyobb, Leviathan osztályú hajók hossza akár a száz lábat is elérheti. A hat lábbal a vízvonal fölött emelkedő főfedélzet alatt további négy található, melyek közül három ütegfedélzet. A kevélyen magasodó orr- és tatbástyák további emeletekkel növelik a hajótest magasságát – jellemző, hogy a nagyobb toroni karakkák kormányállása egy magasságban van egy kisebb vitorlás, például

Őfelsége Császári Haditengerészetének hajói hagyományosan kilenc plusz egy hajóosztályba soroltatnak. A legnagyobb, Calowyn osztályú gigászokból azonban a Hetedkorban egy sem járja a tengereket: a honfoglaló kyrek által épített óceánjárók lecsupaszított hajótestei manapság a Császár-szigetek néven ismert flottatámaszpontok alapzatául szolgálnak.

A következő, Leviathan hajóosztályba szintén legendás méretű csatahajók tartoznak: kettős orrgondoláik mágikus, örökégő tüzet hajító roppant katapultjai egész városok elpusztítására képesek a távolból. A Tersus, Octyus és Laquass osztály egységei képezik a toroni flotta gerincét, míg az ötödik osztályúaktól lefelé az egyre csökkenő méretű hajók – mint például a Khas osztály fürge és alacsony merülésű naszádjai –többnyire kisegítő szerepet játszanak: feladatuk a felderítés, konvojkíséret, rajtaütés, futárszolgálat, a tengerészgyalogos erők támogatása stb.

218


karvel árbockosarával. A tekintélyes tömegű felépítményeket, a négy vagy öt árbocon hordott keresztvitorlák nyomását a hajóűr mélyén fekvő több száz teher súlyú ballaszt egyensúlyozza ki. A szerkezeti méretek további növelésének a Quiron-tenger kikötőinek mélysége szab határt, ugyanis a karakkák hat-hét láb mélyen húzódó gerincükkel a kiépítetlen partot gyakran meg sem tudják közelíteni.

Ez azonban rendszerint nem okoz taktikai problémát, ugyanis ütegfedélzeti ballistáik lőtávolsága eléri az egy mérföldet, míg közelebbi célok esetén nafta- és nyílvetőiket is bevethetik. Nyílt tengeri ütközetben pedig mindezeken felül egy ezred tengerészkatona várja, hogy csáklyázás után lerohanhassa a tomboló lángviharral, valamint pusztító lövedék- és nyílzáporral dacoló ellenséges hajók fedélzetét.

A nyílvető – sa’hra shigran – nevű szerkezet egyetlen lövéssel több tucat nyílvesszőt képes kilőni jelentős távolságra. Meglehetősen pontatlan fegyver, de csoportosan alkalmazva lehetővé teszi igen hatékony és jól időzített nyílzáporok útnak indítását.

A térkapukról általában

A kontinens lakói mindig is ismerték és alkalmazták a távolságok leküzdésének mágikus módszereit. Az ősi Kyria nagyobb városait állandó térkapuk hálózata kötötte össze, ám e hálózat építésének titkai a birodalom bukása után jórészt feledésbe merültek. Doran mágusai a Hetedkor derekán új életre keltették a régi térkapu-rendszer bizonyos elemeit; részben ebből született a Nagy Térkapu Háló, amely ma egymáshoz kapcsolja Észak egyes országait, Eriont, Új-Pyarron városát és több déli országot. Ezzel párhuzamosan létezik a Pyarroni Államszövetség saját hálózata, mely Pyarron és a tagállamok székvárosai között teremt gyors összeköttetést. E két nagy rendszer mellett az elszigetelt területek némelyikében saját hálózatok alakultak ki – ilyen például Niarében a Sebes Sodrású Utak rendszere –, nem is szólva Észak más értelmes fajainak olyan módszereiről, mint például az elfeknél Narmiraen Faösvényei, vagy a törpéknél a Semmin Át Fúrt Alagutak. Ezenfelül még számos titkos vagy ideiglenes átjáró szolgál az utazások lerövidítésére szerte a kontinensen.

A Kapuk külseje és anyaga igen változatos, magasságuk és szélességük is változó, de a kettős

boltíveit szinte mindig kőkeretbe foglalják, és gyakorta egy megfelelően díszített épületben helyezik el. A Nagy Térkapu Hálót alkotó Kapuk rendszerint nem szélesebbek öt-nyolc ynevi lábnál, magasságuk azonban igen impozáns, a záró boltívvel együtt a húsz lábat is meghaladja. E hálózat Kapui mindig párban állnak: az egyik boltív alatt távoznak, a másikon érkeznek az utazók. A Kapuk nem átláthatóak: mélyükön a létező legsűrűbb sötétség kavarog, mivel a Kapuk mindent, így a beérkező fényt is maradéktalanul elnyelik. Ezzel szemben a pyarroni Kapukon át lehet látni a túloldalra. Minden más tekintetben is egy közönséges, ámbár hatalmas kapuboltra hasonlítanak, melyeken át egyszerre két irányba haladhat a forgalom; ezért aztán jóval szélesebbre építik őket, mint északi társaikat. A varázslók által készített ideiglenes térkapuk délen és északon is közel egyformák: földre rótt varázskörök, melyek megtörésével a beléjük zárt mágia szétoszlatható.

A térkapu lényege egyszerű: az ember – vagy bármely más lény – Ynev egyik pontján belép a

Kapuba, és kibukkan ott, ahová a térkapu másik felét állították annak készítői. Így a Kapu kijáratának hollététől függően akár több ezer mérföldet is megtehet pillanatok alatt. A térkapuk kevéssé meglepő módon térmágikus alapokon működnek, ám a Kapuban foglalt mágikus energiák minden egyes perc elmúltával csökkennek valamelyest, s így folyamatos pótlásra szorulnak. Az állandó térkapuk a

219


Satralist körülfogó manahálóból nyerik energiájukat, melynek áramlását a Kaput felügyelő varázslók ellenőrzik; az ideiglenes térkapuk azonban saját energiájukat élik fel, s bizonyos – általában igen rövid – idő múlva megállíthatatlanul összeomlanak. Mindeközben állapotuk folyamatosan romlik, így minél hátrább áll az induló a sorban, annál kisebb az esélye a sikeres átjutásra. Az ilyen és hasonló kockázatok elkerülése végett az állandó Kapukat csak akkor nyitják meg, ha ezt lehetővé teszi a manaháló pillanatnyi állapota. Erre azonban olykor napokig várni kell.

A Kaput működtető mágia szövedékét megzavarhatják az utazók által hordozott varázshatalmú tárgyak, illetve a rájuk mondott aktív varázslatok – melyek szélsőséges esetben a Kapu összeomlását, az átkelni vágyók csúf vesztét is okozhatják. Természetesen állandó és jól karbantartott Kapunál legfeljebb isteni ereklyék esetén fordulhat elő ilyesmi, míg ideiglenes térkapuknál már egy tapasztaltabb hetedkori varázstudó által készített tárgy is okozhat efféle nemkívánatos hatást. Éppen ezért a Kapuk varázstudói az áthaladni szándékozókra mindenképp vetnek egy futó pillantást harmadik szemükkel, nehogy a testükből vagy tárgyaikból áradó mágia katasztrófát okozzon.

A Kaput működtető térmágiát persze nemcsak

öntudatlanul összezavarni lehet, hanem tudatosan eltéríteni is. A mágia ezen ágában kellő tapasztalatot szerző varázslók képesek lehetnek „átirányítani” az utazókat; akár közvetlenül, akár az általuk védelmül vagy csapdaként felrótt varázsjelek – így például a Térgát varázsjel – segítségével. Ez a veszély döntő többségében az ideiglenes térkapukat választókat fenyegeti, az állandó Kapuk mentesek a halandók varázstudóinak minden mesterkedése alól.

A térkapuk használata soha nem ártalmatlan mulatság –

lelkierőt igényel a bátor vállalkozótól, hogy belépjen a boltívek Semmi örvényein – s hogy puszta akaratával kerekedjen felül amagán a Síkok közti Semmin, a Káoszon. Akik letérülnek az útköztes térben. Talán a legkevésbé szerencsések azok, akikneknélküli világban, és testük üres héjként, vagy éppen egy test nélmeg a térkapu túloldalán.

Minden térkapu veszélyes, akár ideiglenes, akár mágudarabról van szó. Természetesen a Nagy Térkapu Hálón utazóknyomtalanul; a tapasztalatlan varázshasználók által – különösösszetákolt ideiglenes térkapuk esetében azonban sokkal rosszaoda örökre.

Az ideiglenes és állandó térkapuk közti különbséget magsíkon egyetlen pillanat alatt lejátszódó út egy jól megépített percnél. A látvány sokak szerint olyan, mint valamiféle hídon másik felé egy végtelen, félhomályos űrben, miközben a szahallatszik. A hídról leszédülőket sosem látják viszont.

Az ideiglenes Kapuval próbálkozó számára az út botorkálásnak tűnik egy halványan derengő fényfolt felé, mmiközben fokozatosan elfogja a fáradtság, és elönti szívét a khomályos suttogások és kacajok, a Káosz szirénhangjai visszhafokozatosan maga is elhiszi, hogy a harcot elvesztve ideje fela

220

A Sötét Együttállást követően megszaporodtak a balszerencsés utazások a Nagy Térkapu Háló dél-ynevi ágán. Különösképpen az al-Abadanába tartó utazók számoltak be mágikus háborgásról, a harag és a kétségbeesés asztrális örvényeiről.

súlyos veszélyekkel jár! Igen komoly alatt sötétlő homályba, hogy átkeljen a köztes terek teremtményein, s persze

ról, árnnyá válva örökre ott ragadnak a csak a lelkük tűnik el ebben a fény küli szörnyeteg által mozgatva érkezik

sok által készített, ezer éve fennálló közül ezerből legfeljebb egy tűnik el en a szükséghelyzetekben, sietősen – bb az arány, általában tízből egy vész

uk az utazók is megérzik. Az anyagi Kapunál nem tűnik hosszabbnak egy haladni át az egyik fénylő nyílástól a kadékból elkárhozott lelkek suttogása

majd fertályóráig tartó kínkeserves ely tapodtat sem látszik közeledni;

étségbeesés. A köztes világból érkező ngokat keltenek tudatában, míg végül dnia a küzdelmet. Kivételes esetben a


botorkálás ínszakasztó menekülésbe fordulhat, ha a Semmiből érkezve feketénél is sötétebb árnyak – lelkek? démonok? – hadai veszik üldözőbe az utazót.

A Kapuk mögött ásító sötét világ ártó hatalma

másként is megmutatkozik: megfigyelték, hogy a Kapun átjuttatott anyagok többségének nem tesz jót a síkokon túli tér ölelése. A prémek elhullajtják szőrüket, a faanyagok megvetemednek, a bor gyakran megecetesedik, a szövetek kifakulnak, a papírlapok megsárgulnak. A mágikus anyagok és a fémek többsége semmilyen károsodást nem szenved, mint ahogy magukon az utazókon sem lehet sebeket, ősz hajszálakat vagy hasonlót felfedezni. Ennek ellenére a térkapukon át közlekedők napokig, néha akár hetekig tartó fájdalmakról és levertségről panaszkodnak, fásulttá és fáradékonyabbá válnak, és többnyire hajlamosabbak a különféle nyavalyákra is. Lelkiismeretlen varázslók kísérletei alapján úgy tűnik, hogy a szünet nélkül újabb és újabb Kapukon történő áthaladás némely ritka esetben akár maradandó károsodáshoz, sőt az utazó halálához is vezethet.

Az emberek ösztönösen érzik a veszélyt az ilyesfajta Kapuk környékén, de le tudják győzni; az

állatok azonban nem képesek felülkerekedni ösztöneiken, így sem szelíd rábeszéléssel, sem ostorral nem hajthatók keresztül egy efféle átjárón. (Ritka kivételek előfordulhatnak, például az elf kopók még a Kapuba is követik gazdájukat). Márpedig aki nem önként lép be egy térkapuba, legyen akár ember, akár állat, semmiképpen nem éli túl az utazást. Itt érdemes megjegyezni, hogy a kábító- és bódítószerek, valamint a hozzájuk hasonló hatást elérő varázslatok nem teszik önkéntessé az utazást, így az e módszerek segítségével átcipelt állatok vagy emberek sosem érhetik el élve a Kapu túloldalát. Éppen ezért kezdetben súlyos probléma elé állította a térkapukat felügyelő varázslókat, amikor valamelyik főrend kedvenc állatát is magával akarta vinni, lett légyen az akár nehéz harci mén, akár valamiféle méregdrága öleb.

Napjainkban a Kapuk őrei

egy kevesek által ismert bűvölést mondanak az állatra, ami után az viszonylag nagy biztonsággal szállíthatóvá válik; ennek azonban jócskán megkérik az árát. Az átkelés ugyanis a legtöbb helyen pénzbe kerül: az utazók fizetni kötelesek minden, a Kapun átkelő élőlény után, amihez állatok esetében a fent említett bűvölés ára járul. Az őrzők mindig egyedileg

Hogy mennyi ideig tart az a levert állapot, mely a térkapun át történő utazást követi, alapvetően két dologtól függ. Az egyik a térkapu minősége – ideiglenes vagy állandó, kontárok vagy dorani magiszterek emelték, karbantartják-e, vagy elhanyagolják, milyen régóta áll stb. A másik tényező az utazó lelkiereje, vagyis az, hogy mennyire kiegyensúlyozott asztrálisan, illetve mentálisan – mindez persze az utazás sikerét is jelentősen befolyásolja. Azaz összefoglalva: minél jobb a Kapu, és minél erősebb lelkileg az utazó, annál nagyobb az esély a sikerre, és annál rövidebb ideig tart az utazást követő letört állapot.

A Kapuk két oldalán lévő varázslórendek tagjai ismerik ást, hasonlóan a határ két oldalán strázsáló katonákhoz;

nem ritka köztük a baráti viszony, s bizonyos általános szabályokat valamennyien betartanak. Ilyen például, hogy a térkapun átlépőt tájékoztatják a Kapu másik oldalán szokásos

megfizetésére nem képes vagy hajlandó, helyette az induló oldal varázslói kötelesek helytállni. Ennek következtében a gyanús küllemű vagy szegénynek tűnő utazótól gyakorta már az indulási oldalon elkérik az érkezési oldalon fizetendő díjat is. Helyette egy díszes kötelezvényt nyomnak a tenyerébe, mellyel érkezését követően igazolhatja, hogy a taksát rendben megfizette, s azzal a másik oldalon lévő varázstudók a szokott rend szerint, az év végén el fognak

egym

érkezési díjról; s ha ennek

számolni.

221


bírálják el a gondot okozó holmikat – ilyenek a különösen nagy méretű vagy mágikus tárgyak. Csak komoly összegért hajlandók egy, az utazástól vonakodó értelmes lényt úgy megbűvölni, hogy az utána önszántából lépjen be a Kapu torkán. Ilyen varázslatra egyébként a tapasztalati mágia tudóinak jó része nem képes, a Kapu őrzői pedig gyakorta nem hajlandóak; bár politikai okokra hivatkozva, netán rengeteg pénz ellenében egy részük ilyesmire is rávehető. A csomagokért és hasonlókért külön díjat nem számítanak fel; nem is igen van rá szükség, mert térkapun árut átdobálni nem lehet, a teherhordók pedig úgyis megfizetik az élők után járó díjat.

A súlyos aranyakba kerülő északi térkapu-

utakkal szemben kivételként említhető a Pyarroni Háló, ahol ingyenes az átkelés, ám nemegyszer futólagos asztrális és mentális átvilágításnak vetik alá a használókat.

Tehát egy térkapun átutazó lovasnak meg kell fizetnie a díjat két átkelő élőlény és a ló megbűvölése után; majd az érkezési oldalon a helyi taksának megfelelően a két érkező élőlény után.

A térkapukat kereskedelmi célra drágaságuk, kockázataik és pusztító hatásaik miatt szinte

sohasem használják. Nincs ugyanis olyan eszement kereskedő szerte Yneven, aki többévi hasznát feláldozná, és kockára tenné életét a gyorsaság kedvéért; kivéve persze az igazán nagyban játszó, így például drágakövekkel üzletelő pénzfejedelmeket. Nagy számú reguláris katonaság ilyen módon való mozgatásáról már régóta lemondtak az ynevi stratégák, mivel az utazás e módja, ha időlegesen is, de túlságosan megviseli az emberi szervezetet. Így még a Nagy Térkapu Háló átjáróit is csak azon kevesek veszik igénybe, akiket sem a kockázatok, sem a borsos árak nem riasztanak el. Főleg követek, futárok, gazdag utazók és ügynökök utaznak hát rajtuk keresztül – no és persze főpapok, uralkodók, zsoldosok és egyéb titokzatos alakok. A mesterkémeket nem annyira az ár vagy a veszélyek, hanem a lelepleződés kockázata tartja vissza; így ha sietős a dolguk – és szinte mindig az – inkább különféle titkos Kapukat használnak.

Nemcsak a Kapuk építése, de fenntartásuk is komoly pénzösszegeket emészt fel évről évre, mivel a rajtuk keresztül zajló kereskedelem híján anyagi hasznot nem termelnek, az átutazás borsos díja ellenére sem. Éppen ezért bizton állíthatjuk, hogy a térkapuk építésének részben ugyanaz a célja, mint a hozzájuk alakjukban is igen hasonló kyr diadalíveknek: ország-világ előtt jelzik emelőjük hatalmát, gazdagságát és dicsőségét. Ezért építik a Kapukat a városok központi tereire, ezért díszítik őket csodás faragványokkal, domborművekkel és drágakőberakásokkal, s ezért őrzi őket mindig díszegyenruhába bújtatott őrség. Fontos tudni, hogy a térkapu nyitása egy más országba egyben politikai deklaráció is, a szövetség kifejezése; időleges lezárások a semlegesség igényét, elhatárolódást, a Kapuk végleges elpusztítása pedig nyílt ellenségeskedést fejez ki a diplomácia nyelvén.

Az uralkodók ugyanakkor sosem feledkeznek meg arról, hogy a térkapuk hatékonyan elősegítik a gyors üzenetváltásokat. Sokkal gyorsabbak és biztonságosabbak, mint a postagalambok, és esetükben a mágikus lehallgatás veszélye sem fenyeget, mint a különböző mentális üzenetküldő módszerek esetében. Ezért aztán az államok ügynökei és besúgói kitüntetett figyelemmel kísérnek mindenkit, aki térkapun érkezik, vagy azon át óhajt távozni. Amikor pedig az uralkodók igazán féltik titkaikat, lelkiismeret-furdalás nélkül, azonnal lezáratják a térkapukat, hogy aztán esetleg csak évek múlva – például az aktuális zászlóháború végén – nyissák meg újra.

Észak-Ynev és Erion térkapui

Doran

222


Doran varázslói, Vinidius Artemora késői tanítványai hozták létre a Nagy Térkapu Hálót, az Enrawelli Tudástárban fellelt formulák segítségével. Munkájuk során eleinte az ősi kyr csomópontok újjáélesztésére kellett szorítkozniuk, később azonban, ahogy a térmágiával kapcsolatos tudásuk és hatalmuk megnövekedett, elszakadhattak az ötödkori romoktól.

Az érkezési és indulási oldal négy-négy Kapuját az Unikornis-domb előtt lévő parkban találja az utazó. Díszítetlen, nyers gránittömbjeik szürkeségét csak a tengernyi mágikus rajzolat, és egy-egy kéklunírból kovácsolt név – a Kapu másik oldalán található ország neve – töri meg. Általánosságban is elmondható, hogy a Kapukat alkotóik igen nagy alapossággal látják el mágikus védelemmel, de a dorani védművek minden képzeletet felülmúlnak, s hajlamosak például megelőző csapást mérni arra, aki sanda szándékkal közeledik feléjük. A mágia sugárzását minden teremtett lélek megérzi; a Kapuk körül sűrűn kavarog a levegő, lassúvá és tompává válik a hang. A természetellenes környezet dacára különös, kék levelű repkény és vadszőlő futja be a boltíveket. Ezek a növények a különböző vizsgálatok szerint a nyers manát használják táplálékul, s egyesek szerint Doran azon kísérletező kedvű varázstudóinak teremtményei, akik szerették volna, ha a park szépségét nem csúfítják el a Kapuk otromba tömbjei.

Kevesen tudják, hogy e négy nyilvános térkapun és az Unikornis-domb méhében, a Kapuk Termében őrzött jó pár titkos térkapun kívül még egy állandó Kapu található Doranban: a Félkapu. A Félkapu két felének nincsen párja – azt a nagyvilágot járó dornai magiszterek készítik el a csak általuk ismert formula segítségével, ha éppen úgy hozza a szükség. E módszerrel Doranból és Doranba egy legalább felerészben állandó Kapun át, azaz valamelyest nagyobb biztonsággal tudnak közlekedni. Mindeddig nem tudódott ki az a hétpecsétes titok, hogy aki Doranban tanulta ki a térmágia mesterfogásait, valamennyi, Doran által készített Kaput át tudja irányítani a dorani Félkapura; s a legnagyobbak közülük a siker esélyével próbálhatják meg e mutatványt véghezvinni más, így elsősorban kyr és lar-dori építésű Kapukkal is.

Doranból négy városba: Davalonba (Dwyll Unió), Erenbe, Erigowba és Elyába (Tiadlan) lehet eljutni. Mind az induló, mind az érkező utazóktól egy aranykoronát kérnek el, mely a Varázslótanács kincstárát gazdagítja; az állatokra mondott bűbáj ennek felébe kerül. A Kapukat bárki igénybe veheti – aki bebocsátást nyert Doran városába… A Kapuk körül a Vigyázók Rendjének tagjai látnak el őrszolgálatot.

Davalon (Dwyll Unió) A város P.sz. 2085-ben kapott térkapukat Doranból, a szövetség jeléül, ami igen erős ellenérzést

váltott ki Ranil papjaiból. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a dwoonok többsége mindmáig nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy országuk szívében, fővárosuk fellegvárában utak nyílnak az örök sötétség honán keresztül. Éppen ezért a térkapukat egy ortodox hitű dwoon a világ minden kincséért sem venné igénybe soha. Bezáratásukra azonban mindmáig nem került sor; s ez tulajdonképpen kénytelen-kelletlen beismerése annak, hogy Toron tőszomszédságában minden létező segítségre szükségük van Ranil fiainak.

Így aztán, noha a Kapuk a város egyik központi terén, a Naptoronyból induló északi sugárút mentén találhatóak, a forgalmuk igen gyér – s ebben Ranil egyházának nem kis szerepe van. A Kapuk felügyeletével megbízott Ranil-papok feladata az indulók felkészítése az utazásra, valamint az érkezők gondos megvizsgálása a tekintetben, hogy nem hordozzák-e lelkükben a sötétség csíráit.

223


A viszony a Kaput fenntartó dorani magiszterek és a Ranil papság között kifejezetten rossz, de ez ellen Doran diplomáciai úton semmit nem tud tenni – a szabályok mindenkire kötelező szabályok maradtak évszázadok óta. Így nem csoda, hogy az itt élő, Kapukat felügyelő varázslók száműzetésnek tekintik kiküldetésüket, amin nem sokat segít az sem, hogy a leplezetlen félelem és utálat kíséri őket, ha az utcára lépnek. Dolguk nem nagyon akad: igen kevesen veszik igénybe a vörösmárványból faragott térkapukat, melyekre Ranilhoz intézett könyörgő imákat véstek és töltöttek ki aranyfüsttel értő kezek.

Davalon Kapuin át Erenbe és Doranba lehet eljutni. Az utazás és az érkezés díja egyaránt tizennyolc aranykorona, mely teljes egészében a Kapukat vigyázó Ranil templom és rendház fenntartását szolgálja; a varázslókat mindössze az az öt ezüstkorona illeti meg, melyet az esetlegesen átszállítandó állatok mágikus felkészítéséért kérhetnek el. A Kapuk őrzését a Ranil-rend lovagjaira bízta a rend nagymestere.

Eren Eren térkapuinak száma folyamatosan bővült az első, P.sz. 1879-ben működni kezdő dorani

Kaputól egészen a P.sz. 3649-es, Kahrébe nyíló Kapu megépüléséig. (Ez utóbbi egyébként jelenleg – azaz P.sz. 3690-ben – zárva van; a hivatalos magyarázat szerint a Sötét Együttállás következtében vált járhatatlanná. Egyesek azonban arra gyanakodnak, hogy Honorius Caldinbras jobbnak látta bezáratni, tartva a Kahre titkai iránt egyre nagyobb érdeklődést tanúsító doraniaktól.) Nem használható az Ifinbe nyíló Kapu sem, melyet a concordia felrúgásakor, a Ragg-foki csata előtt építettek Doran nagyjai, s melynek ifini végét később toroni ügynökök tették végérvényesen használhatatlanná, az Ifinből Tiadlan fővárosába nyíló térkapukkal egyetemben.

Eren térkapui a belsővárosban, a Dannor-

dombon találhatók egy kisebb, lovagvárra emlékeztető erődítményben, a Kapuk Várában. A kör alakú építmény belső udvarán hat-hat érkezési és indulási kapuív áll; erre az udvarra csak egyetlen bejáraton tud bejutni az utazni vágyó. Az építők az egyes Kapuk előtt kőmozaikból rakták ki az adott Kapuhoz tartozó ország címerét.

Davalonban a Ranil-papok által végzett, általában egy napig tartó felkészítés lényegében a térkapu használatáról történő lebeszélést jelenti, melyet borzalmas rémtörténetekkel és a kárhozat összes szörnyűségének felemlegetésével fűszereznek az utazó lelki üdvét féltő papok. A végére alegtöbb igazhitű dwoon megtörik, sőt: a rossz nyelvek szerint ezzel a módszerrel már toroni kémek kedvét is sikerült örökre elvenni az utazás e módjától…Ehhez képest az érkezőkre váró gondos vizsgálat szinte leányálomnak tűnik, mely azonban olykor hetekig tart. Az alany egy puritán egyszerűséggel berendezett cellában olvashatja Ranil tanításait reggeltől estig, tömjénfüstben fuldokolva, miközben zsolozsmázó papok vizsgálgatják lelke legrejtettebb zugait is. A koszt tűrhető, a cellában meleg van és fény – egész pontosan déli verőfény éjjel-nappal –, nehogy a sötétség szülöttei előtörhessenek a test börtönéből.

224

Az Erenben lévő térkapuk köré épített Kapuk Várának ajtaját csúfondárosan a Kapuk Kapujának nevezik arra utalva, hogy a mögötte található, rengeteg energiával épített mágikus térkapucsodákhoz csak az férhet hozzá, aki egy valódi, abbitacél pántokkal megerősített tölgyfa kapun és annak őrein átverekszi magát.


Erenből jelenleg Erigowba, Erionba,

Doranba, és a Dwyll Unió fővárosába, Davalonba lehet eljutni. Az indulás és az érkezés ingyenes, az állatokra mondandó bűbáj díja egy aranykorona. Ez az összeg teljes egészében a Kapuk Várának felső szintjeiben élő dorani magisztereket – és rajtuk keresztül vélhetőleg Dorant – illeti meg; ezzel szemben az a tíz aranykorona, melyet a Kapuk Kapujánál kell megfizetniük az áthaladó személyeknek, az őrség és a vár fenntartására szolgál a herceg rendelése szerint. A Kapuőrség a herceg válogatott elitkatonáiból áll.

Erigow Erigow Belsővárosban álló térkapui valamennyien kyr eredetűek, melyeket P.sz. 1811-ben

viszonylag csekély erőfeszítéssel működőképessé tudtak tenni a dorani magiszterek. A hat működő Kaput fehérmárványból készítették, díszes faragványainak állat- és növénymotívumai, domborműves tájképei alapján pontosan megállapítható, hová nyílnak – illetve nyíltak az Ötödkor idején. Az eredeti drágakőberakások természetesen mind eltűntek a Káoszkor évezredei alatt, ám ezeket a herceg, ha féldrágakövekkel is, de pótolta; a frízekről letört indákat és a szobrok karjait azonban nem tudta, vagy talán nem is akarta visszaforrasztani. A Kapuk Terén több tucatnyi más, működésképtelen Kapu és kyr időkből származó szobor található; gyönyörű hely ez, melyet ápolt kert tesz feledhetetlenné.

Erigowból Erenbe, Erionba és Doranba

lehet térkapuk segítségével utazni. Az utazás megkezdése ingyenes, állatok átjuttatásáért egy aranykoronát kérnek el, mely felerészben a dorani magisztereket, felerészben a herceget illeti meg – ebből fedezik többek közt a kert és az őrség fenntartásának költségeit. Az érkezőnek azonban a Belsővárosba belépve le kell szurkolnia a közmondásos ötven aranykoronát, melyért cserébe egy hónapig tartó ingyenes ellátásban lesz része a Kapukhoz címzett fogadóban, ahol minden lehető igényét kielégítve igyekeznek feledtetni vele az utazás fáradalmait. A fogadó szolgáltatásait igénybe venni nem, de megfizetni kötelező.

Az ereniek óvatosságát jól példázza, hogy a Kapuk Vára nemcsak a külső, de a belső, azaz a térkapuk irányából érkező támadások ellen is védhető; ennek következtében a Kapuk Udvara a teremtett világ talán legsivárabb helye, ahol a macskakövekkel kirakott teret fekete, csupán lőrésekkel ellátott falak övezik, s melyen a tizenkét, bazaltból faragott Kapu közül nyolcból az örök sötétség tárja világra szemeit. A Kapukat megpróbálták díszítésekkel ellátni, de a festék lepergett róluk, a faragványok pedig, mint az a dorani Kapu talpazatán lévő próbálkozásból is látható, inkább csak rontanak a baljós összképen. Hiába, a hely szelleme…

A Kapuk Fogadóban számtalan szolgáltatás várja a megfáradt utazót: lakomák és muzsikusok, gyönyörű leányzók és lelki nyavalyáira írt adó papok, ahogy az utazó kívánja. Akit ez sem elégít ki, megpróbálhatja felderíteni mindazokat a rejtett kémlelőnyílásokat, titkos fülkéket, falban húzódó alagutakat, mágikus kémszemeket és hasonlókat, amelyeken az érkezőket ellenőrzik a herceg emberei, bár erre sokak szerint kevés az egy hónap… Az igazán elszánt, netán túlságosan hozzáértő kutakodók pedig színről színre találkozhatnak a Kapukat felügyelő, és a fogadó legfelső szintjét lakó varázslókkal – igaz, többnyire csak egy egészen rövid pillanat erejéig.

225


Elya (Tiadlan) Tiadlan fővárosának térkapuit P.sz.

2009-ben emelték, ott, ahol a város alapításakor egy negyedkori bazaltmonolit töredékei kerültek elő a föld alól. A király nem fukarkodott aranyakkal, amikor az építkezésre sor került: a kétszer két Kapu köré fölépíttette a Kapuk Csarnokát, ezt a hatalmas, egyterű épületet. A Lebegő Városban emelt Csarnokot több száz pompás szobor díszíti. E szobrokat ugyanabból, a Tabozából hozatott, zöldes erezetű fehér kőből faragták, mint a térkapukat, melyek keretét bronzzal kiöntött, magasztos szépségű reliefekkel díszítették Észak leghíresebb mesterei. A kupola freskóit maga a nagy Garamo Varoni festette; ezek egyike Nastart ábrázolja, amint Doran varázslóinak átnyújtja a térmágia elveszett tudományát tartalmazó kristályokat.

Doran varázslói minden nagyszerűsége dacára kifejezetten utálják azt a freskót, melyet az Elyában lévő Kapuk Csarnokában csodálhat meg az utazó. A mester ugyanis igen kedvezőtlen képet festett róluk: az ábrázolás alapján úgy tűnik, mintha Nastar adománya emelte volna ki a Dorant jelképező varázslót a körülötte álló varázshasználók, így többek között toroni boszorkánymesterek és ork vajákosok sorából. Ezenfelül a szélborzolta szakállú dorani varázsló koszos, alján savmarta köntöst visel, nevetséges kacatok lógnak a botjáról; bizonyos szögből nézve pedig határozottan kancsalnak tűnik a szemlélők többsége szerint. Közelről nézve állítólag az is látszik, hogy gyászkeretes körmű a tudáskristályért nyúló keze. (Úgy tűnik, Garamo Varonit a mű készítését megelőzően valami súlyos méltánytalanság érhette Doran részéről.)

E festményt valaki szántszándékkal megrongálta – s a karakterek feladatul kapják a bűnös kézre kerítését. Természetesen a legnagyobb gondossággal kell eljárniuk, hogy elkerüljék a fölösleges diplomáciai konfliktusokat. Vajon a helyben lakó, Kaput őrző varázslók keze volt a dologban? Vagy az épp a napokban a családjukhoz indult máguspalánták közt van a tettes? Ki másnak fűződhetne érdeke egy ilyen galádsághoz; és miért nem vett észre semmi furcsát sem a Kaput vigyázó őrség, sem a varázslók?

A Kapuk Csarnoka mellett hasonló stílusú, bár szerényebb pavilonok épültek; ezek egyikében laknak a Kapukat vigyázó varázslók, egy másik az őrség szállásául szolgál. Az épületeket övező díszkert alacsony kőfalán túl különböző színvonalú fogadók, kelmekereskedők, szabók, kardcsiszárok és más iparosok műhelyei várják az érkezőket.

Elyából jelenleg kizárólag Doranba lehet eljutni a térkapuk igénybevételével, az ifini Kapukat a

véglegesség igényével tették használhatatlanná Toron ügynökei. Az átutazóknak mind érkezéskor, mind induláskor tíz aranykoronát kell megfizetniük, melyből egy a Kapura felügyelő dorani varázslókat, három a királyt, három a Duint, három a Dorchát illeti meg. Annak, aki állatot akar átvinni, a szükséges bűbájért nem kell további pénzt fizetnie; az már benne foglaltatik az árban.

Shulur (Toron) A shuluri Kapuk természetesen valamennyien kyr eredetűek; azonban a káoszkor tombolását

egyikük sem vészelte át épen. A ryeki idők hozzá nem értő gondozását éppúgy megsínylették, mint korábban a teljes elhanyagolást az Ötszázéves Háború idején, vagy jóval később az új Császárság születésének véres eseményeit. Toron létrejöttét követően éppen ezért egyszerűbbnek tűnt egy teljesen új térkapu-hálót létrehozni, mint ezeket az életveszélyes, káosz fertőzte Kapukat rendbe hozni. Ezért alkották meg és működtetik mindmáig a Császári Iskolák magitorai a Toroni Térkapu Hálót, melynek egyes Kapuit az Ikrek erre szakosodott klánjai őrzik. A Toroni Térkapu Háló a legkevésbé sem nyilvános – legtöbb átjárója az Északi Szövetség és a Quironeia államaiba nyílik; lakatlan szigeteken és

226


jeltelen romok közt, apró falvak templomai alatt és nagyvárosok koszlott raktáraiban vannak az induló- és érkezőhelyek. E Kapuk elrejthetőségének ára részben a rajtuk történő áthaladás meglehetősen kockázatos volta, részben pedig az, hogy csupán egyes emberek – kémek, varázstudók, fejvadászok – és nem követségek, vagy éppen seregek átjuttatására alkalmasak. Létük mindazonáltal igen fontos a Birodalom számára, ezért aztán a világ végére is hajlandó orgyilkosokat küldeni az után, aki illetéktelenül használja a Kapukat, vagy azok titkát leleplezi.

Mindössze két olyan, káoszkort átvészelt térkapu

található Toronban, melyet nyilvános használatra tettek alkalmassá: ezek Shulurban találhatóak, egyikük Ifinbe, másikuk Erionba vezet. Felújításuk kizárólag reprezentatív célokat szolgált: egyrészt Toron és Abaszisz vazallusi jellegű kapcsolatát szimbolizálta, másrészt annak szolgált bizonyságául, hogy Toron bármikor, minden különösebb erőfeszítés nélkül képes létrehozni olyan térkapukat, melyek megszületését Doran világraszóló diadalként ünnepelte.

Toron titkos térkapuinak egyike a Quiron-tenger egyik apró, névtelen szigetén található. A sziget fövenyén túl, a káoszkori tornyot körülvevő erdőben éjszakánként kárhozott lelkek vadásznak hús-vér áldozatokra. Nappal azonban békén bejárhatja a szigetet minden teremtett lélek, akit nem zavarnak az avarban heverő emberi maradványok, reves vértdarabok, elrozsdállt pengék, derékba tört zászlórudak. Ám a kyr dolmenekkel körülvett torony ekkor is tiltott hely: bejáratának környékét éjjel-nappal figyelik mágikus kémszemeken keresztül a birodalom magitorai. Az erre tévedő feltartóztatására pusztító varázslatokon túl élőholtak tucatjait tudják harcba küldeni, s ha ez sem segít, képesek levegőbe röpíteni akár az egész szigetet. Nem volt még arra példa, hogy a foghíjas tető alatt rejlő Kapun bárki illetéktelen át tudott volna jutni Abasziszba, ahol egy parasztház istállójában az Ikrek fejvadászai őrzik az érkezési oldalt…

A toroniak térmágikus tudásának ékes bizonyítéka, hogy a Birodalomból Yankarba száműzött Daiquiss család mestermágusa P.sz. 3202-ben egymaga hozott létre állandó – bár az ideiglenes Kapukhoz hasonlóan életveszélyes –térkapukat a Pentád területén, melyek a Quiron-térség e szögletét egészen a XXXVII. századig összekötötték Haonwell-lel és a déli Eronével.

A shuluri térkapuk a minden előkelőséget nélkülöző kikötőnegyedben találhatóak; szürkén és mocskosan gubbasztanak egy eldugott tér sarkában, mészkő faragványaikat rég lekoptatta már az idő. A toroni diplomácia mindezzel Doran eredményeinek lekicsinylését kívánta kifejezésre juttatni: a térkapu üzenetük szerint a hajókhoz és utakhoz hasonlóan mindössze az utazás egy módja, mely azoknak való, akiknek élete keveset ér, s akiknek sürgős a dolguk. Toron követei viszont az északiakhoz képest nagyságrendekkel értékesebbek, s országuk elég hatalommal bír ahhoz, hogy pár hét vagy hónap késedelemmel ne kelljen törődnie.

Részben hasonló megfontolásokból bízták ezeket a nyilvános térkapukat létrehozásukat követően a Császári Iskolák oroszlánnal és pentagrammával tetovált homlokú magitorai helyett egy egyszerű boszorkánymesteri rendre, név szerint az Árnyszívókra. Ők igyekeznek is tudásukhoz mérten ellátni feladatukat, ám talán ebbéli hiányosságaik miatt, talán a káoszkor örökségeként e Kapuk meglehetősen veszélyesek; nem számít ritkaságnak, hogy örökre eltűnik bennük az utazó. Ez azonban igazán senkit nem zavar a felsőbb körökben, lévén, hogy nekik megvannak a saját mágikus utazási módszereik. A nyilvános térkapukat tehát kizárólag sedularok és még alacsonyabb kasztba tartozók veszik igénybe, így az Árnyszívók a felelősségre vonástól való félelem nélkül űzhetik praktikáikat a Kapuktól alig két sarokra lévő rendházukban.

227


Tekintettel arra, hogy Ifin nemrég ideiglenesen lezárta a Shulurba vezető térkapuit, Toron fővárosából jelenleg kizárólag Erionba lehet eljutni. Az utazás ingyenes, látszólag az megy át, aki csak akar. Valójában persze számtalan figyelő szempár követi az érkezők és indulók minden mozdulatát. Az őrséget az uriodominior biztosítja; cserébe őt illeti meg az állatokra mondott bűbáj ellenértékeként elkért minden aranytallér fele.

Ifin (Abaszisz) Az ifini térkapuk építésének történetére alapvetően rányomja bélyegét az ország törekvése, hogy

kiszabaduljon Toron politikai nyomása alól. Ezért készíttette el Doran varázslóival P.sz. 3609-ben az Elyába, illetve Erenbe nyíló Kaput, melyeket aztán a Ragg-foki győztesek parancsára le kellett zárnia. A toroni ügynökök által később véglegesen tönkretett Kapuk szomorú romjai ma is láthatók: az Elyába vezető térkapu a Kikötőnegyedben, Tiadlan terén roskadozik; roppant ikerboltívének drágaköveit a nagykirályi kincstárban őrzik hosszú évek óta. Az ereni Kapuk az Újvárosban találhatók, az ottani Kyel-templom kerengőjében; futónövények borítják el őket, és hatalmas jegenyefák rejtik a kíváncsi tekintetek elől. E térkapukat homokkőből építették – vélhetőleg a sietség okán –, s óvó mágia híján az évek múltával fokozatosan porladnak el.

A Shulurba nyíló Kaput Ifin nem kérte, hanem kapta P.sz. 2252-ben, látszólag azért, mert Toron szívén viseli hű szövetségesének boldogulását, s lám, térkapu iránti vágyát is teljesíti. Talán a legveszélyesebb Észak-Ynev állandó térkapui közül, mivel a kontár toroni boszorkánymesterek által karbantartott, ryeki eredetű mágikus alkotás igen rosszul viseli, ha újra és újra lezárják, illetőleg megnyitják. Márpedig a nagykirály kész örömmel tesz eleget azon irányú kötelezettségének, miszerint bizalmas jellegű történések idején le kell záratnia a térkapukat; s előszeretettel nyilvánítja még a nagyobb udvari bálokat is bizalmas eseménynek, hogy a toroni Kaput minél tovább zárva tarthassa. Az apró sértéseket pedig azzal koronázza meg, hogy „elfelejti” megnyittatni a Kapukat a bizalmas események elmúltával, s erre minden egyes alkalommal Toron követének kell felhívnia a figyelmét. A Shuluri Kapu barna sziklából faragott sziluettje egy fallal körülvett park közepéről magasodik ki a Belsőváros egy kevésbé forgalmas részén; toroni fegyveresek vigyázzák, akik a Kaput felügyelő varázstudókkal együtt a fal belső oldalához simuló apró házakban laknak. (Nem túl kényelmes hajlék, de ennél rosszabbat már nem mert adni a nagykirály.) A kertbe csak a nagykirály térkapu használatára feljogosító engedélyével lehet belépni.

Az Erionba vezető Kapu valamivel

kevésbé van kitéve a politikai kötélhúzásnak, de a gyakori bezárás és megnyitás ennek sem tett jót. Őrzéséről a nagykirály testőrei, fennmaradásáról erioni bérmágusok gondoskodnak, ők is építették még P.sz. 2073-ban. A Kapu az Ifini Aréna mellett kapott helyet, nem messze a palotanegyedtől, s mivel alkotói egy előre kialkudott összeg ellenében építették meg, a térkapuk sorában szokatlan módon az egyik legolcsóbb alapanyagot, terméskövet használtak alapanyagul.

Talán a terméskőből készült boltívek iatt alakult ki az a szokás, hogy

a nagykirály és a hercegkapitányok abbitacélból készült domborművekkel örökítik meg dicső tetteiket,

falára szögezik. A térkapu mágiája ezt furcsamód lehetővé teszi, sőt, az a

csúfságának elrejtése m

s ezt a térkapu boltíveinek bbitacél

rátéteket egyből magához is kapcsolja úgy, hogy azokat eltávolítani onnan már semmilyen módon nem lehet. Így aztán, Toron nem kis bosszúságára, e különös dicsőségtáblán szerepelnek nemcsak a concordiák felújításai és a közösen megvívott zászlóháborúk dicső ütközetei, hanem néhány, a Ragg-

léke is. foki csatához hasonló árulás em

228


Ifinből Ynev jelenében, P.sz. 3690-ben térkapun kizárólag Erionba lehet utazni. Az érkezés és indulás személyenként öt-öt ezüstoboloszba kerül, melyet állat átjuttatása esetén további egy aranydénárral kell megtoldaniuk azoknak, akik a Kapu használatára jogosultak. E személyek közé elsősorban a nagykirály és az idegen országok követei, Abaszisz főrendjei, a hitvalló egyházak helybéli főpapjai, a kereskedőházak jószágigazgatói tartoznak. Rajtuk kívül mindenki köteles a térkapu használatára feljogosító engedélyt szerezni a Kancellárián, melyhez többek között jó erkölcseiről és vallásáról kiállított bizonyítvány megszerzése, az utazás céljának igazolása, lehetőleg nemesi oklevéllel alátámasztott, törvényes származást igazoló okirat, és ezernyi más papiros szükségeltetik. A szükséges iratok beszerzését és az indulást így csak a vérbeli udvari emberek ússzák meg egy hétnél kevesebb idő és húsz aranynál kevesebb illeték, díj és kenőpénz alatt. A rendszer célja az, hogy a térkapu használójáról pontos információkat gyűjthessenek össze a nagykirály emberei, illetve, hogy az állam titkainak kiszivárgását megakadályozzák; éppen ezért az engedély mindig csak egyetlen utazásra jogosít.

IX. Marsidas nagykirály P. sz. 3651-ben

járványügyi zárlatot hirdetve lezáratta a térkapukat. Amikor a veszély elmúltával végre megindulhatott a forgalom, a nagykirály új rendszabályt hirdetett ki a város biztonsága érdekében: a Kapun át érkezőknek két hetet kell kötelezően eltölteniük szigorú őrizet alatt a Kapu ispotályában azért, hogy megvizsgálják, nem hurcolnak-e be járványt az országba.

IX. Marsidas ifini járványügyi rendelete egyszerűen csak egy réges-régi óvatossági rendszabály felújítása Járvány kitöréséről az említett esetben ugyan nem volt szó – bár pár gyanús megbetegedést fel tudtak mutatni a nagykirály varázstudói –, annál inkább egy homályos politikai manőverről…

A rendelettel érintett államok követei és a befolyásos utazók tiltakozása miatt azonban az uralkodó kénytelen volt részlegesen föloldani a zárlatot. Ez meglehetősen abszurd, de az aszisz jogrendre olyannyira jellemző megoldáshoz vezetett: személyenként és állatonként „csupán” 5-5 aranydénárt kell letétbe helyezni az ispotály számvivőjénél, és szabad az út. Az összeg egyötöde az ispotály fenntartását és az ott lakók élelmezését szolgálja – gyakorlatilag azonban jórészt a Nagykirályi Főkirurgust gazdagítja, aki minden lehetséges módon igyekszik lefaragni az ispotály költségeit. Így aztán annak lakói egészségügyi okokra hivatkozva csak kenyeret és vizet kapnak, s közös kórtermükben a csótányoktól hemzsegő szalmazsákokon bámulhatják a plafont reggeltől estig, két álló héten keresztül. Mindeközben persze őket is figyelik a nagykirály mindenhol jelenlévő szemei… Akinek viszont nem jelent gondot az aranyak letétbe helyezése, elégedetten távozhat, és két hét elmúltával – a szükséges formaságokat teljesítve – hozzájuthat pénzének fennmaradó részéhez.

A Shulurba vezető Kapu megmagyarázhatatlan okokból már több mint fél éve zárva van. Amennyiben kinyitják, a szolgálatot teljesítő toroni varázstudók ott is csak az állatok megbűvöléséért kérnek el egy aranydénárnyi összeget; ám induláskor a szükséges engedély beszerzése, érkezéskor pedig az ispotályban történő két hét rabság – illetve annak megváltása – itt sem kerülhető el…

Erion (Godora) Erion szívében, a Fogadónegyedben található a Kapuk tere, a kontinens legnagyobb térkapu-

komplexuma, ahol két hatalmas, egymással szemben álló boltívsort alkotnak az érkezési, illetve az indulási oldal Kapui. Az egyes Kapuk minden díszítés nélküli, hatszög alakú szürke oszlopokból és a közöttük átívelő fekete boltívekből állnak, melyek zárókövén annak az országnak a címerét helyezték

229


el, amellyel az adott átjáró összeköttetést teremt. A kettős kapusor által közrefogott tér kőburkolatának bonyolult mintázata állítólag szerepet játszik a kapuboltok mélyéről áradó mágia szabályozásában.

A Kapukat a helybéli kyr romok mintája

szerint alkották meg a dorani varázslók P.sz. 1857-ben. E varázslók tanították meg a helybéli varázstudók egy csoportját a térmágia mesterfogásaira – azóta is e csoport leszármazottai látják el a Kapuk felügyeletét. Doranhoz már nincs közük, a godorai herceg kiváltságos alattvalóinak számítanak, s épp olyan gondosan őrködnek függetlenségük felett, mint a város urai. Lakóhelyük a Kapuk terének mértani középpontjában emelt százhúsz láb magas, karcsú torony.

Kiváltságos mivoltuknak azonban komoly ára van: a térkapu fenntartásáért nem kérhetnek pénzt sem a hercegtől, sem az átutazóktól. Ennek, és Erion hagyományos semlegességének köszönhető, hogy mára Doran helyett tulajdonképpen Erion vált a Nagy Térkapu Háló középpontjává nemcsak a térkapuk számát, de az átmenő forgalom nagyságrendjét tekintve is. A Kapuk terének környékén közmondásosan jó a közbiztonság – a térmágusok veterán gladiátorokat, zsoldosokat és kalandozókat alkalmaznak.

Az erioni térmágusok rendje gyakorlatilag sérthetetlenséget élvez, és a

i vonatkozik a

pincéiben nyitották meg a Káosz Kapuját, melyen nem Ynev valamelyik tájára, hanem a térkapuk közti köztes térbe lehet utazni; a térmágusok ezt a rettenetes világot vizsgálják már évezredek óta. Egyesek szerint e köztes téren keresztül sikerült utat találniuk más síkokra, s nemcsak felderítőik útján, de olykor személyesen is megkockáztatnak egy-egy felfedező utat, mellyel életükön túl lelküket is kockára teszik. Akár igazak ezek a szóbeszédek, akár nem, Erion polgárai babonás félelemmel tekintenek a térmágusokra.

A térmágusok valamiféle felfedező utakhoz keresnek önkénteseket – s a karakterek is a jelentkezők között vannak…

törvények felett áll, amtornyukban zajló kísérletekre is. Ennek

Az erioni Kapuk teréről Ynev számtalan tájára

el lehet jutni: északon Ifinbe, Shulurba, Erigowba, Erenbe, délen Al Abadanába, az épülő Új-Pyarronba, Yllinor fővárosába, Ru-Shenonba, valamit a Dies Ravallona-béli Dilamontébe. Pyarronból aztán a Pyarroni Térkapu Hálón át ingyen lehet eljutni a Pyarroni Államközösség országaiba és Yllinorba, valamint különleges engedéllyel Shadon egyházi székhelyére, Tela-Bierrába. Erionban sem az indulásért, sem az érkezésért nem kérnek pénzt, de aki állatot akar átvinni a Kapun, a legrosszabbra kell számítania – a térmágusok ugyanis ha másnak nem is, de ennek az egynek igencsak megkérik az árát. Ennek pontos mértéke az utazó erszényének vastagságától és a térmágusok aktuális pénzügyi helyzetétől függően igen tág határok között mozog. Általános zsinórmértékül talán annyi mondható el, hogy öt

aranydénár körüli összeg jobb napokon elég szokott lenni egy állatra, míg egy aranydénár alatt szóba sem állnak senkivel, bárhogy könyörögjön is. Olykor pedig bizony az is előfordul, hogy a térmágusok úgy belefeledkeznek kísérleteikbe, hogy napokig nem bukkannak fel a Kapuk körül, s ilyenkor a

230


csüggedt utazó – ha saját maga nem képes valamiképpen elhárítani ezt az utazása előtt tornyosuló akadályt – kénytelen a téren zsákmányra vadászó kóbor vajákosok és javasasszonyok segítségére hagyatkozni…

Észak-Ynev és Erion térkapui – összefoglaló ártábla

Az alábbi felsorolás egy átlagos – azaz főúri származással, magas udvari méltósággal, illetve ilyen jellegű kapcsolatokkal nem rendelkező – utazóra vonatkozó díjakat tartalmazza. Ifin és Erion esetében a megadott árak csak iránymutatásul szolgálnak, és konkrét esetben akár nagyságrendi eltérések is előfordulhatnak.

A jelölésekről: „X”: az induláskor minden egyes útnak induló élőlény után elkért díj X arany, a helyi

pénznemben. „(+Y)”: az állatra mondott bűbáj ellenében elkért díj Y arany, a helyi pénznemben, állatonként. „Z”: az érkezéskor minden egyes átért élőlény után elkért díj Z arany, a helyi pénznemben. „*”: az ár személyenként értendő, állatok után csak nagyobb mennyiség után kell fizetni –

nagyobb mennyiség darabszámra értendő, tehát egy fészekalja egér és egy kisebb ménes e tekintetben egy megítélés alá esik.

Doranból Davalonból Erenből Erigow-ból Elyából Shulurból Ifinből Erionból Doranba 18 (+0,5) 10* (+ 1) 0 (+ 1) 10 (+ 0)

1 1 1 1 - - -

Davalonba 1 (+ 0,5) 10* (+ 1) 18

18 - - - - -

Erenbe 1 (+ 0,5) 18 (+ 0,5) 0 (+ 1) 0 (+ 5) 10* 10*

10* - - - 10*

Erigow-ba 1 (+ 0,5) 10* (+ 1) 0 (+ 5) 50* - 50*

- - - 50* Elyába 1 (+ 0,5)

10 - - - - - -

Shulurba 0 (+ 5) - - - - - - 0

Ifinbe 0 (+ 5) - - - - - -

0-1 Erionba 10* (+ 1) 0 (+ 1) 0 (+ 1) 20* (+ 1)

- - 0 0 - 0 0

231


II. Függelék

Árak és jövedelmek

(összeállítva középkori oklevelek adatai alapján )

Pénz, jövedelem, piac

Pénzrendszer

Nehéz helyzetben van az, aki Ynev különféle értékmérőit kívánja behatóbban megismerni, hiszen a hatalmas kontinens minden vidékén másféle pénzeket használnak. Formára, rajzolatra és értékre igen eltérő érmék forognak közkézen, melyeknek kevés kivétellel közös jellemzője, hogy nemesfémből verték őket. Pénzverési joggal általában csak az uralkodó rendelkezik; ez alól csak azok a tartományurak és hercegek jelenthetnek kivételt, akik uralkodói engedéllyel működtetik pénzverő műhelyeiket, vagy azon birodalmak főnemesei, melyekben a központi hatalom olyan gyenge, hogy az egyes helyi kiskirályok bátran megengedhetik maguknak a saját érmék veretésének jól jövedelmező luxusát.

A pénzügyi rendszer Ynev legtöbb országában az aranyon mint értékmérőn alapul; ám a népesség nagy része az általuk ritkán látott és érintett aranyérmék helyett leginkább váltópénzeiket, a különféle – kisebb értékű – ezüst- és rézérméket használja. Ezenfelül a kontinens pénzfajtáira vonatkozóan kevés általános szabály mondható ki, mivel a pénzek nemesfémtartalma és ebből adódó átváltási aránya birodalmanként erősen ingadozik. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a legtöbb országban aggály nélkül elfogadják a szomszéd államok ismert és megbízhatónak tartott pénzeit is, de akár ötven-száz éve vert érmék is közkézen forognak – csakúgy, mint négyfelé és félbevágott példányok. Hasonlóképpen népszerű praktika – noha a korábbiakkal ellentétben ez már büntetést von maga után – a nemesfém érmék körülnyírása, lereszelése is.

Mégis azt mondhatjuk, hogy az alábbi átváltási és tömegarányok a legtöbb vidéken érvényesek: 1 arany = 10 ezüst = 1000 réz 1 ezüst = 100 réz 1 aranyérme súlya kb. 6 ynevi lat, 1 ezüstérme súlya kb. 10 ynevi lat, 1 rézérme súlya kb. 2,5 ynevi lat. A köznép, ha használ készpénzt egyáltalán, a rézpénzt forgatja, míg a polgárok és a

mesteremberek kezében már gyakran megcsendülnek ezüstérmék is. Az arany egyértelműen a hatalmasok – a nemesen születettek, a magas rangot viselők vagy a gazdag kalmárok – fizetőeszköze.

A lent következő táblázat segítséget jelent a különböző társadalmi osztályokba tartozók jövedelmének meghatározásában. E jövedelem persze sok esetben nem készpénz formájában jelentkezik, továbbá beleértendő néha a koszt és a szállás (többek közt a szolgálóknál, tengerészeknél) vagy a ruhának való posztó (például a reguláris katonáknál) is. A parasztság Ynev legtöbb országában mindmáig főként terménnyel és robottal rója le kötelezettségeit urai felé, és megtermelt javainak csak kisebb részét adja tovább pénzért.

232


smann

P

Amióta csak pénz létezik, azóta hamisítják is, hiába fenyegetik az efféle tettek elkövetőit halállal a törvényhozók. A hamisítók egyik legkedveltebb praktikája az, hogy kevesebb nemesfémet tartalmazó lemezből vernek érmét, illetve hogy ólommagot burkolnak be vékony, de jó minőségű nemesfém tokkal.

Az Ynev-szerte megtalálható pénzváltók és bankárok természetesen tökélyre fejlesztették a hamisítás elleni védekezés módszereit. A legegyszerűbb eljárások közé tartozik a pénz súlyának megmérése, mellyel a körülnyírt érmék szűrhetők ki; a vastagság vizsgálata, melyen a legtöbb bélelt érme megbukik, illetve a próbakő használata. A fekete próbakövön a pénzváltó vonalat húz a vizsgált érmével, és ezt veti össze az ismert finomságú arany próbatű által hagyott nyommal. Így azonban csak az igazán tapasztalt és jó szemű bankárok tudják megállapítani a gyanús fémpénzek összetételét, ezért a kevésbé hozzáértők számtalan más módszert is alkalmaznak erre az alkimisták választóvizétől a kahreiek által gyártott furcsa gépezetekig.

Egyszerűsége miatt széles körben elterjedt az érme befűrészelése, próbajel beütése vagy a puha aranypénz erőteljes megharapása. E módszerek segítségével ugyan biztosan fölfedhetők a bélelt érmék, ám az okozott kár miatt a szakma igazi mesterei lenézik az ilyen eljárásokat. Különösen, hogy – ha a szóbeszédnek hinni lehet – a legtapasztaltabbak közülük pusztán a márványlapra ejtett pénzérme csengéséből képesek megállapítani annak igaz vagy hamis voltát…

Egy uralkodó többnyire bevételeinek igen kis hányadát költi kizárólag szűken vett személyes

zükségleteire; azok közel háromnegyedét általában a hadserege fenntartására kell fordítania, és akkor ég nem esett szó az udvarban lebzselőknek és a főnemességnek juttatott kegydíjakról, a közcélú

dományokról vagy azokról az „ajándékokról” (hadisarcokról és adókról), amelyeket esetenként a nála agyobb erőknek kénytelen kifizetni. (Ez utóbbi természetesen nem vonatkozik az olyan igazi agyhatalmakra, mint például Pyarron vagy Toron.)

Hozzávetőleges évi jövedelem

rabszolga – napszámos 15–30 e egésztelkes paraszt 30–60 e bérmunkás, szolgáló 15–40 e kézműves mester 30–250 e kiskereskedő 30–100 e zsoldos 100–250 e testőr 70 e < tisztviselő 15–60 a céhmester, patrícius 30–150 a kisbirtokos 10–200 a középbirtokos 200–1000 a országnagy, városállam ura 2000–80 000 a király, császár 80 000–1 000 000 a <

iaci viszonyok

233


A függelék táblázataiban csoportokba szedett árakkal kapcsolatban fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy az adatok összessége így és ilyen formában Yneven sehol nem fedi a valóságot. Az alább feltüntetett árak arra az esetre vonatkoznak, ha a termék vagy szolgáltatás könnyen elérhető, közismert és viszonylagos bőségben áll rendelkezésre. Az olívaolaj Abasziszban filléres áru, míg Tarinban már gyakorlatilag hozzáférhetetlen, de toroni csipkét is hiába keresnénk Warvik rőföseinél. Minden termékre igaz, hogy az éppen érvényes árat a mesélő tiszte meghatározni a kínálat nagysága, a megmunkálás gondossága és egyéb, helytől függő tényezők függvényében. Nem szabad azonban elfeledkezni arról az alapigazságról sem, hogy minden annyit ér, amennyit megadnak érte, és az így kialkudott árak bizony nagyon messze eshetnek az itt feltüntetettektől.

Az itt olvasható adatok egy-egy termék szépen kidolgozott, de még nem a luxuskategóriába sorolt változatára utalnak – hiszen szinte bármiből lehet csillagászati értékű csodát varázsolni. Ki mondaná meg, mennyibe kerül az a kardhüvely, amelyen mogyorónyi rubinok sziporkáznak?

Kényszerűségből, helyhiány okán mellőztük a helyi jellegzetességek felsorolását, pedig az ynevi valóságban is vidékenként eltérő gyümölcsfajták, kotorékebek vagy bőrcserzési eljárások terjedtek el. Ezt a sokszínűséget a mesélő feladata megteremteni.

Piac Árszorzó Kidolgozottság Árszorzó Telített 1x Silány 1x Átlagos 1x Átlagos 1x Szegényes 2x Mesteri 5-10x Igen rosszul ellátott 3x Műremek 10-100x Az áru szinte hozzáférhetetlen 10x

Állatok

Az árak ép, egészséges, de semmilyen különleges tulajdonsággal nem rendelkező példányokra vonatkoznak. A házikedvencek, hátasok, vadászebek és sólymok ára az úri körök pillanatnyi szeszélyeinek függvényében változhat, ezért adtunk meg esetükben igen széles skálát.

Állat Ár Állat Ár bika 22 e kutya, házőrző 0–80 r borjú 7 e kutya, harci 8 e–20 a házinyúl 25 r kutya, szánhúzó 120 r juh 2 e kutya, öleb 10 e–20 a kecske 1 e kutya, vadász 2 e–20 a ló, igás 15 e macska, házi - ló, utazó 25 e macska, luxus 2 e–20 a ló, málhás 20 e sólyom, idomított 10 e–50 a ló, könnyű harci 5–35 a vadászgörény 25–150 r ló, nehéz harci 10–55 a elefánt, munkára idomított 30 a ló, póni 10 e elefánt, harci 50 a ökör 16 e medve 10 a öszvér 8 e vadászgepárd és más ritka nagyvadak 25 a < sertés 5 e

234


szamár 6 e tehén 10 e teve 10-50 e

Szerszám Ár Állat Ár

gyeplő, kantár, zabla 15 r csirke 8 r iga, járom 80 r tyúk 12 r hám 25 r énekesmadár 50 r kötőfék 20 r fogoly 20 r lópokróc 40 r galamb 8 r lószerszám 4 e postagalamb 50 r nyereg, könnyűlovas 5 e kacsa 12 r nyereg, nehézlovas 20 e lúd 15 r nyereg, málhás 2 e pulyka 25 r nyereg, utazó 150 r nyereg, női 5 e nyeregtáska 1 e patkó és patkolás 5 r/pata sarkantyú 25 r/pár tevenyereg/teveszerszám 6 e

Rossz utakon átlagosan hetente szükséges igazíttatni a meglazult patkókat vagy cserélni az elkopottakat.

Élelem

Élelmiszerek

Az árak – ha máshogy nincs feltüntetve – egy ynevi font súlyú, piacon vásárolt árura vonatkoznak. Ennél a kategóriánál különösen hangsúlyoznunk kell, hogy az árak meredeken szöknek felfelé azt a vidéket elhagyva, ahol az adott terméket termesztik, illetve – az állati eredetű termékeknél – ahol az adott fajt tenyésztik, vagy természetes módon előfordul.

Árpa ½ r Búzaliszt 1 ¼ r Bab ½ r Búzakenyér 1 r Burgonya ½ r Húhos pite 2 r/db Búza ¾ r Kalács 3 r Köles ½ r Lángos 1 r/db Kukorica ½ r Mézes kenyér 1 ½ r Lencse 1 r Rozsliszt ¾ r Rizs ½ r Rozskenyér ½ r Rozs ½ r Száraztészta 1-3 r Zab ½ r Zabsütemények ½ r/tucat

235


Dió/mandulaolaj 6 r Bárányhús 10 r disznózsír 3 r Énekesmadarak 20 r/tucat ecet 2 r Háziszárnyasok húsa 5 r méz 15 r Marha- és disznóhús 8 r nádcukor 10 r Sonka 10 r olívaolaj 3 r Szalonna 6 r só 5 r Vadhús 10-30 r Dinnye ½ r/db Apróhal (pl. szardella) 3-5 r Ecetes savanyúság 3 r Cápa 10 r Fűszer, helyi 2-8 r/csokor Halikra, kaviár 4 r-1 e Fűszer egzotikus 4-60 r Hering, tőkehal 4 r Gomba 4-8 r Pácolt hering és tőkehal 7 r Gyümölcsök ½-5 r Kagyló 2-10 r Aszalt gyümölcs 4-15 r Ponty 3 r Lekvár 15 r Rák 5-20 r Magok (dió, mandula) 5-10 r Teknősbéka 25-60 r Mazsola 4 r Tintahal 2-4 r Olajbogyó 1 r Tonhal 5 r Zöldségek ½-3 r Viza/tokhal 12-30 r

Sajt 10-40 r Tejszín 15 r Tojás 12 r/tucat Vaj 20 r

Italok

Az italok ára fogadókban és kocsmákban a hely színvonalától függően duplája-triplája is lehet az itt olvashatónak. Az árak 1 pint mennyiségre vonatkoznak, ahol ez nincs másként feltüntetve.

Kecsketej ¼ r Csemegebor 10-60 r Tehéntej ½ r Predoci óbor Mézsör 1 r 1 fürtös 40 r Sör ½ r 2 fürtös 1 e Gyümölcsbor ½ - 3 r 3 fürtös 2 e Rizsbor 1-3 r Borpárlatok 10 r-5 e Must 1 r Gabonapálinka 2-50 r Lőre 1 r Gyümölcspálinka 8-100 r Asztali bor 2 r Rum/nádpálinka 8-80 r Minőségi bor 5-50 r

236


É

bivá–fas

A predoci óborok legjaváról, a négy- és ötfürtös nedűkről ódákat zengenek azok a kiválasztottak, akik valaha is megízlelhették ezeket. Ám ők két okból is kevesen vannak: e borok minden cseppje szó szerint aranyat ér – a szenvedélyes gyűjtők és gazdagságukat fitogtató nagyurak évjárattól függően akár 50 aranyat is megadhatnak egy-egy százesztendős, pókhálós palackért.

Másrészt mint minden jó bor, a predoci is állandó hőmérsékletet és nyugalmat igényel, és a szállítással egyedi karakterének legjava odavész. Így azok a hiszékenyek, akik a földrész csapszékeiben a méregdrágán vett „óbort” kortyolgatják, valószínűleg csúnya csalás áldozatai.

lvezeti szerek

A kontinens minden táján ismertek a tudatállapot megváltoztatására alkalmas, enyhén kábító, ódító vagy stimuláló hatású szerek. A fentiekben tárgyalt – és leginkább elterjedt – alkolholféléken túl de kell sorolnunk a különböző teafajtákból, illetve más növényekből készült főzeteket, párlatokat, alamint azokat az anyagokat is, melyeknek füstjét lélegzik be, illetve amelyeket elrágcsálnak a színes lmokra, jókedvre, netán megújult energiákra vágyók. Az alábbiakban a legnépszerűbb és leggyengébb valamint a különböző államok törvényei szerint általában még elfogadott, de legalábbis megtűrt – ajták áraira vonatkozóan kívánunk támpontokat adni. Aki ezeknél erősebb szerekre vágyik, az úgysem közpiacon vásárolja meg azokat, és így az áru beszerezhetetlenségére vonatkozó szorzókkal is zámolnia kell.

A kenderfű a közönséges kendernövény virágzatának és rügyeinek szárított keveréke. Füstjét belélegezve vidám, oldott hangulatba kerülhet az ember; nagyobb adagtól először farkaséhség, majd legyűrhetetlen álmosság önti el fogyasztóját. Bár egyes tapasztalt Antiss-járók – megfelelő módon – éveken át képesek különösebb károsodás nélkül használni, mindennapi élvezeti szerként alkalmazva előbb-utóbb a valóság torzult érzékeléséhez és függőséghez vezet.

Noha a jellegzetesen csípős illatú szikrafű anyanövényét, a viaszos felületű, méregzöld, keskeny levelekkel borított, alacsony szikra-cserjét a kontinens szinte minden melegebb éghajlatú területén ismerik és termesztik, legnagyobb ültetvényei mégis a Fűszerhercegségekben találhatók. A növény szárított leveleinek füstjét lélegzik be –vízipipa vagy más hasonló eszköz segítségével – a színes, könnyű álmokra, feledésre vágyók. Gyakori élvezete súlyos függőséghez és általános fizikai-szellemi leépüléshez vezet.

Enyhe hallucinogének Kenderfű 2-10 r/adag Szikrafű 5-25 r/adag Quopatgyanta 2-15 e/10 put Akonit-kenőcs 3 e/üvegcse

237


Enyhe stimulálószerek Dohánylevél 10 r-3 e/font Dzsad tealevél 10 r-4 e/font Dzsad tea ¼-2 r /csésze Tiadlani tealevél 10 r-5 e/font Tiadlani tea ¼ - 4 r/csésze Bét levél 2-8 r/adag Feketebab (kávébab) 5-20 e/font Feketeleves (nádcukorral, fahéjjal) ½-1 e/csésze

A Sheral déli lábának dzsungeleiből származó qopatgyanta egyrészt nagy becsben tartott, illatos füstölőszer, másrészt szertartási segédeszköz, ugyanis alkalmazói szerint az izzó gyanta füstjét belélegző hívő imája könnyebben találhat utat az Isteni Síkok urai felé. A szóbeszéd úgy tartja, hogy a gyanta maga egy különös élőlény megszilárdult könnye, amely bizonyos ritka, csak a Sheral erdeiben növő fák mézgáját nyalogatja. Ám biztos tudással e tárgyban senki nem rendelkezik, mert bár a ragadós tapintású, erős illatú, feketésszürke qopat viszonylag nagy tételben érkezik a Délvidék piacaira a Shibara felső folyásának kereskedőtelepeiről, a rabszolga-karavánokat kísérő néma, fekete köpenyes harcosok senkinek sem engedik, hogy a qusarmai dzsungel belső területeire merészkedjen.

Az akonit-kenőcs különféle változatai – melyek alapját egyöntetűen néhány közönséges, illetve egy-két jóval kevésbé ismert mérges növény, valamint állati zsírok keveréke alkotja – szinte egész Yneven használatosak. A kenőcsöt a bőrbe dörzsölve rövidesen színes, ám mégis rendkívül életszerű víziók lepik meg használóját. Az esetek nagy részében az alanyok ezen hallucinációk során úgy érzik, mintha elhagynák fizikai testüket, és általuk ismeretlen, furcsa tájakra repülnének pusztán akaratuk segítségével, ahol nemegyszer szellemekkel és más természetfeletti lényekkel találkoznak. Az akonit-kenőcs nagy szerephez jut számos nép sámáni szertartásaiban, de egyes jövendőmondók is előszeretettel használják, mivel hitük szerint ilyen állapotban biztosabban igazodnak el a jövő eseményei között. Az akonit tartós használata önmagában véve semmiféle károsodást nem okoz, ám az óvatlan próbálkozóknak bizony számolniuk kell a különböző síkok felzavart lakóinak neheztelésével.

A dzsadok kedvelt itala, teaszertartásaik nélkülözhetetlen kelléke a shiqut, a hasonnevű fa virágának forrázata. A göcsörtös törzsű fácska vadon is megél az Ibara peremén, de inkább nemesített fajtáit termesztik. A szárított szirmokat tartalmazó kis zacskó minden dzsad utazók elválaszthatatlan társa; ha tehetik, az Ibara lakói minden alkonyatkor megülik a dzsahhal rövid szertartását, amikor teát kortyolgatva, némán emlékeznek a sivatagban ottveszettekre.A pár perces shiqut-főzet nyugodt, meditatív tudatállapot elérését teszi lehetővé, míg a hosszabban főzött ital fogyasztója arra érez késztetést, hogy felpattanjon és cselekedjen: táncoljon, harcoljon vagy éppen dolgozzon. Egyes dzsad művészek hite szerint a teaszertartás első szakaszában szűrt ital hatására születik meg az az ötlet, aminek formát a későbbi szűrletek inspirációjára képes adni az alkotó.

238


Enyhe afrodiziákumok Yahinnfa kéreg 1-2 e/adag Coqve kagyló 3-7 e/adag

A bêt-levél a Kereskedő Hercegségek területén és a Sheral déli lejtőin egyaránt vadon növő larangfa levele, mely erőt ad a megfáradtaknak, és időlegesen elveri éhüket-szomjukat. A hamvaszöld levelekre rágás előtt általában az ibarai citromnak nevezett apró, rendkívül savanyú gyümölcs levének néhány cseppjét préselik – vagy más, erősen savas folyadékkal hintik meg –, mert a közvélekedés szerint így sokkal gyorsabb a bêt hatása. A levél túlzásba vitt rágcsálása azonban veszélyes, mivel az alkalmazó igazából saját tartalékenergiáit mozgósítja a növény segítségével, és ez könnyen szívbénuláshoz vagy végkimerüléses ájuláshoz vezethet.

Az Imbre-dina szigetein honos yahinnfa barnásvörös, illatos kérgének őrleményéből készült ital képes pótolni, olykor egyenesen visszahozni a megfogyatkozott, elveszett férfierőt. Sajnos a yahinnkéregből főzött ital huzamos, többéves használata maradandóan barnássárga színűre festi az emberi szem fehérjét, továbbá csillapíthatatlan remegést és szédülési rohamokat okoz.

A coqve kagyló három alfaja a Sinemos-tenger védettebb öbleiben, a Riegoy-öböl sekély vizeiben és – a Délvidéken egyedülállóan – a Chagurra-szigetek partjai mellett tenyészik. A kékeslila, öklömnyi kagyló húsa megfelelően elkészítve enyhe, ám mégis bizsergető, érzéki izgalmat okoz mindkét nem tagjaiban. Káros hatása nem ismert.

Szárított gyógyfüvek 1-20 r/csokor

Fegyverek

A fegyverek sok tekintetben különleges kategóriát képeznek, mert használati értékük a szokásosnál is jobban függ készítőjük, a fegyverműves hozzáértésétől. Egy falusi kovács ugyan képes lehet kétkezes kardot kovácsolni a földesúr ellen fölkelő parasztoknak, de tudásának határa valójában a sarlónál húzódik. Így ez a penge csak nagy jóindulattal nevezhető harci eszköznek: minden valószínűség szerint rosszul kiegyensúlyozott, nehézkes és törékeny lesz, és talán nagyobb veszélyt jelent forgatójára, mint az ellenségre. Ára is arányban áll minőségével: legföljebb a tizedét éri a listában megadottnak.

Valamirevaló harcos csak olyan fegyverrel küzd, amely hozzáértő kezek munkáját dicséri. Egy igazi kardkovács – hogy az előbbi példánál maradjunk – ügyel a különböző alapanyagok kiválasztására; tudja, milyen kiképzésű penge kell az egyes páncéltípusok ellen; sokéves tapasztalattal, a választott harcmodor szerint alakítja ki a fegyver markolatát; végül pedig tisztában van tudása, az anyagszerkezet és mestersége korlátaival: nem próbál puszta fantáziájára támaszkodva látványos, ám legföljebb egy hozzá nem értő ebédlőjének falára illő eszközöket készíteni. Az árlistában szereplő

239


fegyverek ebbe a kategóriába, a gondos munkával és hozzáértéssel, ám nem egyéni igények szerint kialakított harci szerszámok közé tartoznak.

Ez utóbbiak elkészítésére csak a legjobb kovácsok, szakmájuk mesterei képesek, akik hírét-nevét a kontinens távoli zugaiba is elviszik a fegyverforgatók. A legapróbb részletre is ügyelve, nemritkán profán mágia segítségével alkotják meg azt a műremeket, melyért a megrendelő aztán akár súlyának megfelelő arannyal fizethet. A dzsenn szablya, az elf fegyverek és a slan kardkészlet is ebbe a kategóriába tartozik, így nem láttuk értelmét, hogy árat rendeljünk hozzájuk.

Ugyancsak értelmetlen lett volna a különféle titkos társaságok, szekták és rendek (például a kráni vadásztestvériségek, Tharr-papok, sogronita Főnixek, toroni Ikrek stb., stb.) speciális fegyvereinek – a lagossnak, pugossnak, sequornak, mara-sequornak, kígyókardnak, lángpengének stb. –, vagy az ősi fajok egzotikus harci eszközeinek – például a menethnek – az árait feltüntetni. Hiszen ezek sosem vásárolhatók meg közönséges fegyverműveseknél. Kizárólag az adott közösségbe történt beavatás – netán beleszületés – után nyerhet jogot bárki is arra, hogy forgathassa a rend vagy szekta saját fegyverkovácsai által készített, többnyire egyéni rituálék során felszentelt különleges gyilkolóeszközöket. E fegyverek jogtalan használatáért a legtöbb esetben halál jár; a titkos társaságok rendkívül rossz néven szokták venni, ha valaki érdemtelenül olyan látszatot igyekszik kelteni, mintha közéjük tartozó lenne.

Fentiekből következően a közönséges piacok félreesőbb zugaiban beszerezhető, a „megszólalásig valódinak” tűnő lagossok, kígyókardok, sequorok és egyéb speciális fegyverek bizony az esetek elsöprő többségében csak gazdag, hiú és főképp ostoba vásárlóknak szánt közönséges hamisítványok.

Listánk végén az acélból kovácsolt fémvértezeteket soroltuk fel. Az egyéb, Yneven felhasználható alapanyagokból készült vértek ára a réz, bronz, szaru, csont, lakkozott bőr, fa, abbitacél, mithrill stb. beszerzési és feldolgozási költségének ingadozása miatt vidékenként igen nagy változatosságot mutat, így azok bemutatására itt nem vállalkozhatunk.

A tiadlani kardművészek páros kardkészletét az ynevi fegyverművesség tetőfokának tartják. A kard és a tőr enyhén hajlított, nemes formája évezredek végsőkig csiszolt hagyományait őrzi, amint készítésük módja is. Habár a kardkészítő mesterek igyekeznek titokban tartani fortélyaikat, annyi tudható, hogy lágy- és keményacél lapokat kovácsolnak egymásra, majd a lemezt félbehajtva ezt addig ismételik, míg egy több ezer rétegből álló lap nem keletkezik.

A vágóélt gyémántkemény, de jól csiszolható ötvözetből, a penge magját lágyacélból készítik, majd beborítják a fenti módon előállított anyaggal. A kész kard minőségét azonban mégezernyi, avatatlanok számára lényegtelennek tűnő tényező befolyásolja: a műhely felsöprésére használt cirokseprű szálainak számától az izzó acél hűtésére szolgáló dézsa fájának koráig. A munka végső fázisában a leendő tulajdonos is részt vesz; így válik a kész penge a Személyes Aurája részévé.

Szúró- és vágófegyverek

Hegyestőrfélék (hegyestőr, triád) 12 e Hosszúkardfélék (predoci egyeneskard, hosszúkard) 15 e Kétkezes kard 50 e Másfélkezes kard 25 e Rövidkardfélék 6 e Tőrkard 20 e

240


Míg a fegyverviselés Ynev számos államában önmagában is nemesi előjog, a kard egyenesen a nemesség szimbólumává vált az idők folyamán mint drága, nehezen előállítható, és eredményesen csak képzetten forgatható harci eszköz. A kardok formagazdagsága részben a kultúra és az aktuális divat hatásainak, részben katonai szükségszerűségeknek (elterjedt vértezetek, harcmodorok, lovasság szerepe stb.) köszönhető. Ezért aztán az egész Ynevre vonatkozó általános leírások helyett csak az egyes országoknál van értelme például „lovagkardról” beszélni.

Ívelt pengéjű kardok Handzsár 15 e Jatagán 14 e Szablya 10 e Thadzsi 6 e

Kések, tőrök

Kések (bicska, vadászkés, sarlókés, stb.) 20-100 r Tőrfélék Egyszerű tőrök (dzsambia, ököltőr, ramiera, tőr, stb.) 1 e Hárítótőrök (kosaras, hárítógyűrűs, stb.) 2 e Fogazott pengéjű tőrök (fogastőr, béltépő) 2-10 e Mechanikával ellátott tőrök (háromágú hárítótőr, méregfog, stb.) 20-200 e

Zúzófegyverek Furkós-, ólmosbotok, harci csépek 0-50 r Buzogányfélék Egykezes buzogányok (alma- vagy körtefejű, tüskés, tollas, shadleki) 1-2 e Kétkezs buzogányok (tagló) 1-3 e Láncos buzogány 2 ½ e Csatabárdok Egykezes csatabárd 1-3 e Kétkezes csatabárd 1-6 e Csatacsákány 5 e Csatacsillag 10 e Harci kalapács 3 e

241


Szálfegyverek Lándzsafélék Egyszerű lándzsák 1-1 ½ e Fogazott pengéjű lándzsafélék (szigony, toroni gyalogsági lándzsa, stb.) 2-3 e Nyárspengéjű lándzsafélék (nyárs, paldium, pika) 2-4 e Lándzsakardfélék (lándzsakard, ostromkasza) 16-20 e Kopjafélék Könnyű kopja (dzsida stb.) 1 e Könnyűlovas kopja 1 ½ e Nehézlovas kopja 2-3 e Tornakopja 2-3 e Összetett és többfejű szálfegyverek Alabárdfélék (partizán, runka, glefe stb.) 2-7 e Többágú szigony 2-3 e Dipada 2 e

Célzófegyverek Fúvócső 0-6 e Fúvócsőlövedék (nyilacska) 0-15 r/tucat Íj, hosszú 8 e Íj, rövid 6 e

Nyílvessző 60 r/tucat Parittya 0-30 r Parittyaíj 18 e Parittyalövedék (ólomgolyó) 15 r/tucat

A pusztai népek körében elterjedt, kiváló tulajdonságairól elhíresült visszacsapó íj sajnos nemszerezhető be a civilizált országok szabadpiacán. Egy ilyen szerszámtól önként sohasem válik meg a tulajdonosa, ha pedig mégis rákényszerül, az íj alighanem hamarosan tönkremegy a szakszerűtlen bánásmód miatt. Az ilanori íjművesek máskülönben egy visszacsapó íjért három-négy jó hátaslovat kérnek – igaz, a lovak ára arrafelé töredéke az általunk leírtnak.

Követ szinte bárhol lehet találni a parittyához, ám az kisebb súlyából adódóan kevésbé hatékony, mint az ólomból készült lövedék. Az ólomgolyók közül a legpontosabban a formába öntött darabokkal lehet célozni, de szükség esetén az ember maga is készíthet muníciót, akár a tábortűz mellett is: elég, ha a homokba dugja a hüvelykujját, és kiönti a lyukat ólommal.

242


Számszeríj, kézi 30 e Számszeríj, kahrei 50 a Számszeríj, könnyű 14 e Számszeríj, nehéz 35 e Számszeríj, shadoni 100 e

Szeríjvető 80 r/tucat Kézicsörlő nehéz számszeríjhoz (cranequin) 5 e Tűvető 120 e Tűvető-lövedék 150 r/tucet

A shadoni számszeríj egy ember által – ha nehézkesen is, de – kezelhető és szállítható. A nála nagyobb, számszeríjhoz hasonló elven működő, dárdák, kőgolyók és egyéb lövedékek kilövésére alkalmas fegyverek – a ballisták, katapulták, onagerek és más hasonló eszközök – már az ostromgépek kategóriájába tartoznak. Ez utóbbiak árát éppúgy nem lehet meghatározni, mint az ostromtornyokét, falbontó horgokét vagy naftavetőkét. A hadvezérek ugyanis nem megvásárolják őket, hanem bőkezűen fizetik azoknak a hadmérnököknek a zsoldját, akik e nehézfegyvereket a kellő helyen és időben elkészítik, valamint működtetik.

A tűzfegyverek, Gilron papjainak e félelmetes alkotásai jelenleg egyáltalán nem tekinthetők elterjedtnek Ynev térségein. Ebben nem csekély szerepet játszik az, hogy a földrész nagyhatalmai nem kis részben az őket szolgáló mágikus erőknek köszönhetik létüket, és tűzzel-vassal irtják a robbanó elegyekkel működő „köznapi” – nem mágikus – fegyverek készítésének ismerőit. S bizony többnyire nem feledkeznek meg a szemtanúkról sem. Így például azt suttogják, hogy egy ízben a Rowontól nem messze fekvő Riffient ostromló wagandák szolgálatukba fogadtak pár kahrei renegátot, akik agyonlőtték a védők varázstudóit. Erre az ordani rend, mely korábban ügyet sem vetett a várba szorult hat beavatottjára, egy teljes osztagra való tűzvarázslót küldött a helyszínre. Ők pedig mindent és mindenkit elpusztítottak, akit az ostromlott erősség környékén találtak, beleértve az alig száz védőt és a közel háromezer támadót is.

A tűzfegyverek fajtáit és árát listánk nem tartalmazza. Bárki, aki Kahre falain kívül akar használni egy ilyen eszközt, jó eséllyel saját halálos ítéletét írja alá, amennyiben az eset kitudódik. Hasonló sorsra számíthat mindenki, aki képes elkészíteni efféle fegyvereket – különösen Toron vadászik nagy előszeretettel Gilron tűzfegyvergyártó papjaira. Ebből, no meg az előállításukhoz szükséges tudás titkos jellegéből következően a különböző flinták és mordályok, illetve a puskapor ára – ha akad eladó egyáltalán – a csillagos eget ostromolja.

243


Hajítófegyverek Egyéb harci eszközök

Dárda (gerely, kelevéz) 1 e Bóla 20 r Dobófa hajítódárdához 0-10 r Dobóháló 1 e Dobócsillag 40 r Emberfogó 9 e Hajítóbárd 1 e Korbács 120 r Hajítótőr 80 r Lasszó 20 r Tűgyűrű 1 e Vasököl 25 r Vassulyom 40 r/tucat

Az emberfogó egy hosszú nyélre erősített, 'U' alakú rugós eszköz, melyet az ellenfél –legtöbbször nehézpáncélos lovas – vér nélküli elfogására használnak. Az áldozat, ha nyaka vagy valamelyik végtagja a fegyver előrenyúló szárai közé kerül, biztos távolból szabadon irányíthatóvá válik, mert a rugók nem engedik kiszabadítani a megfogott testrészt.

Vértezetek

Teljes vért 80 a Félvért 60 a Gladiátorvért 8 a Lemezvértezet 45 a Láncruha (csuklya, kesztyű, ing, harisnya) 20 a Láncing 10 a Mellvért 6 a Pikkelyvért 4 a Gyűrűsvért 20 e Brigantin 15 e Keményített bőrpáncél 5 e Posztóvért 1 ½ e Rákozott csataszoknya 3 a Vállvért 20 e Vaskesztyű 30 e/darab Lábszár-, fel-, és alkarvédő 7 e/darab

Sisakok Pajzsok Zárt, rostélyos sisak 40 e Pajzs, kicsi 2 e Zárt vödörsisak 25 e Pajzs, közepes 3 e Nyitott, orrvédős acélsisak 12 e Pajzs, nagy 5 e Pavéze 3 e

A harci védekezőeszközök között érdemes említést tenni az ostrompajzsokról is: e csoportba azok a jókora, durván ácsolt, vasalással megerősített, sokszor vizes állatbőrökkel borított készségek tartoznak, melyek mögött az ostromló seregek több – akár tíz-tizenöt – katonája meghúzódhat úgy támadáskor, mint védekezés közben.

244


Ingatlan

Földbirtok

Noha földterületek inkább csak a városok környékén cserélnek gazdát pénzért, értéküket mégis megadjuk a viszonyítás kedvéért. Vidéken jobbára adományként kerülhetnek új birtokosukhoz, egyes helyeken pedig – például Toronban – semmilyen más módja nincs a megszerzésüknek. A birtokok értéke egyrészt évi jövedelmüktol függ, másrészt attól, hogy hány tagban vannak szétszórva. Értéküket egy hold (~ ½ hektár, 4320 négyzetméter) földterületre vetítve adjuk meg.

Minden idők legdrágább tavát vélhetőleg I. Rabifram nagykirálynak köszönheti Ynev. A Hat Várostól északnyugatra fekvő egykori Új-Toga Birodalom első – és egyben utolsó – uralkodója P. sz. 1800-ban egy több mint tízholdas területet töltetett fel borral, hogy a tó tetején ringatózó, szantálból készült és drágakövekkel kirakott díszhajóján láthassa vendégül Pyarron, Erion és a Hat Város követeit. A tanácskozáson leginkább a nagykirály beszélt, nagyképűen szónokolva birodalma sosem múló dicsőségéről; a követek bölcs hallgatásba merülve bólogattak, és gyanakodva szemlélték a gorviki származású inasok sürgés-forgását. A baljós előjelek dacára békésen zajlott le a fogadás – a krónikások szerint ez volt az egyetlen háborútól mentes nap az Új-Toga Birodalom kevéssé magasztos történetében, mely alig tíz év leforgása alatt darabjaira hullott.

Mocsár ¼ r Sziklás terület ¼ e Bozótos, sarjerdő ½ e Szálerdő 3 e Rét, kaszáló 1 e Szántó, gyenge talajú 2 e Szántó, jó talajú 8 e Gyümölcsös, szőlő 15 e Halastó 10 e

Épületek

Az épületek árai általában az építési költséget jelentik, tekintve, hogy a későbbiekben az eladási árak nagyon sokban függenek a körülményektől; egyházi építmények pedig szinte soha nem képezik alku tárgyát. Az állékony és tartós épületek Yneven túlnyomórészt kőből vagy téglából készülnek, de ahol rendelkezésre áll, előszeretettel alkalmaznak fát is. Az alábbi árak ezekre vonatkoznak, nem pedig a tiadlani parasztházak rizspapír tolófalas szobácskáira vagy Gromthi–Karr-Kazad gyémántkemény gránitba faragott csarnokaira.

245


Parasztház 10-70 e Gazdasági épületek 5 e Kút 5 e Udvarház 85 a Gazdasági épületek 10 a Malom 30 a Városi ház műhellyel 25 a Patríciusház 200 a Városi palota 600-1500 a Családi sírbolt 12 a Kápolna 40 a Templom 120-500 a Harangtorony 150 a Katedrális 8000-20000 a Kőtorony 100 a Palánkvár 150-500 a Kis kővár 400-3000 a Közepes kővár 3000-15000 a Nagy Erődítmény 50000 a < Várkastély 2000-10000 a

Rabszolgák

Habár kevés kivétellel Ynev valamennyi emberi államának jogrendje ismeri a rabszolgaság intézményét, igazán nagy számban csak Toronban, Gorvikban és egyes dzsad államokban találhatók emberi birtoktárgyak. Ezeken a vidékeken jó részüket nem a háztartásokban dolgozó „házi rabszolgák” teszik ki, hanem a földeken vagy a bányákban robotoló szerencsétlenek. Az ilyen rabok ára alacsony, függetlenül attól, hogy honnan származnak, vagy hogy milyen tudással rendelkeznek; egyedül kiugróan jó fizikai kondíciójuk miatt fizethetnek értük valamivel többet gazdáik. Ugyanezen okból lehet jobb áron eladni fizikai munkásnak a férfiakat, mint a nőket.

Másképp alakul a „házi rabszolgák” ára ott, ahol a mesterségbeli tudás vagy más lényegi szempontok alapján határozzák meg értéküket. Éppen ezért a mesélő mérlegelésére kell bízzuk, hogy eldöntse, mennyivel drágítja meg egy rabszolga árát, ha kitűnően főz, legendás szépségű vagy mondjuk, jól versel. Az alábbi árak így mindössze arról tájékoztatnak, általánosságban mennyit érnek az egészséges felnőtt rabok, ha különleges adottságaikat nem vesszük figyelembe. A csenevész, sérült, agg vagy ijesztően csúf rabokért a szokásos ár alig negyedét-ötödét lehet elkérni; az egyszerre több hátrányos tulajdonsággal megvertekért pedig még annál is kevesebbet. Az orkok, goblinok és más szubhumán fajzatok általában az alapár töredékét érik még akkor is, ha számos tulajdonságukra nézve jobb vételnek tűnnek emberfajú társaiknál.

A „házi rabszolgák” közül különösen a fiatal, életerős, csinos rabokért szokás sokat kérni – főleg, ha ráadásul külhoniak, mert kiválasztásuknál szempont lehet az is, hogy uruk gazdagságát és kifinomult ízlését fitogtathassa velük. Az ilyen célra vásárolt, távoli vidékről származó rabok értékének meghatározásához a bevezetőben található, piaci viszonyokkal kapcsolatos árszorzókat kell alapul venni. Háborúk idején, ha nagy mennyiségű hadifogoly érkezik a piacra, gyakran alakul ki túlkínálat – ami néha megdöbbentően leszoríthatja az árakat –, ám a valóban különleges képességekkel vagy

246


tulajdonságokkal bíró rabszolgákból ekkor sincs annyi, hogy az (egyébként csillagászati) árukat befolyásolná.

Rabszolga, nő 2 a Rabszolga, férfi 2 ½ a Házi rabszolga 5 a Házi rabszolga, különleges tulajdonsággal 10 a < Házi rabszolga, szakmája mestere 16 a < Alidari nő 5000 a <

Az emberi természetet jól jellemzi az a tény, hogy bár a tudás istenét számtalan formában és néven tisztelik szerte a kontinensen – Krad, Galradzsa, Sogron stb. –, egyetlen tudomány vagy mesterség avatott művelőjéért sem adtak annyit soha, mint amit egy gyönyörű és művelt rabnőért vagy az arénában hírnevet szerzett bajnokért szokás fizetni.

Ruhák és szőttesek

Fejfedők Ingek és tunikák Barett 1 e Alsószoknya 20 r Csuklya 8 r Alsótunika 20 r Csuklyasípos sapka 25 r Dreggis 2 a Emáme 6 r Hálóköntös 50-200 r Fez 6 r Hosszú női ruha, egyszerű 15 r Főkötő 5-40 r Hosszú női ruha, díszes 5 e Hajháló 5-20 r Hosszú női ruha, fényűző 15-80 e Hálósipka 5 r Ing, paraszti 5 r Kendő 3 r Ing, nemesi 2 e Hímzett kendő 10-150 r Ing, selyem 5 e Szalmakalap 3 r Ingmell (Kising, női alsóruha) 15 r Kalap, közönséges 5-30 r Kabát 1 e Kalap, elegáns 1-3 e Lovaglókabát 3 e Kalap, főúri 5-20 e Kaftán 5-30 e Prémkucsma 20 r Köntös 2-8 e Sapka 10 r Mellény 30-200 r Posztósüveg 15 r Prémbunda 3-50 e Prémes süveg 7 r-15 e Tunika 80-400 r Ujjas, paraszti 30 r Ujjas, nemesi 2-10 a

247


Köpenyek Nadrágok Incogno 1 e Gatya 5 r Haquitess 2-20 a Harisnyanadrág 20 r Palást 10-300 a Pantalló 30-200 r pelerin 50 r-1 e Szoknyanadrág (takan) 40-120 r Prémszegélyű köpeny 2 a Térdnadrág 25 r-4 a Szövetköpeny 1 e Selyemköpeny 2 a Talár, reverenda 1 ½ e

Lábbelik Kiegészítők Bakancs 60 r Csat ½ r-5 e Bocskor 5 r Derékszíj 5 r Facipő 10 r Gallér 10 r-3 e Harisnya 10 r Fátyol 40 r-15 e Gyalogos csizma 3 e Kardöv 70 r Hótalp 15 r Keszkenő 3-20 r Kalucsni 10 r Kesztyű, íjász 20 r Kapca ½ r Kesztyű, köznapi 15 r Lovaglócsizma 4 e Kesztyű, nemesi 3 e Dzsad papucs 10 r Kesztyű, vívó 1 e Puha cipő 35 r Kötény 8 r Saru 8 r Legyező 2 e Szandál 5 r Maszk 10 r-5 e Öv, egyszerű bőr 20 r Öv, dísz 3 e Selyemöv 40 r Stóla 20 r

Bőrök és szőrmék

Az alábbi lista adatai egész állatbőrökre vonatkoznak kikészített, további felhasználásra alkalmas állapotban.

A kontinens számos civilizálatlan vidékén nem pénzt, hanem prémeket használnak értékmérő gyanánt. A távol-nyugati erdőségek vadászai éppúgy nemesirhákban róják le adóikat, éppúgy gondosan kikészített és kötegelt prémtekercsekkel indulnak a civilizáltabb vidékekről érkezett kereskedők telephelyeire „vásárolni”, illetve a kultúra áldásaival – acélszerszámokkal, szövetekkel, tükrökkel, ékszerekkel és alkohollal – feltölteni készleteiket, mint a Sheral lábainál, netán a Shadoni-öböl nyugati parti fenyveseiben kóborló törzsek harcosai.

248


Báránybőr 20 r Disznóbőr 40 r Marhabőr 65 r Medvebőr 12 e Nyúlszőr 5 r Prém, királyi (hermelin, hiúz, iquti stb.) 20 e < Prém, nemesi (dalak, nyuszt, róka stb.) 2 e <

Kelmék

A szöveteket végekben mérik; egy vég általában elegendő egy rend olyan ruha elkészítéséhez, amely illik egy átlagos testalkatú emberre.

Bársony 1-6 e Brokát 50-150 e Gyapjú 80 r Kanavász 20 r Pamut 70 r Posztó 50 r Selyem 8-50 e Viaszosvászon 25 r

Az iquti a Sheral magasan fekvő, törpebokros oldalvölgyeiben élő, nyúl nagyságú rágcsáló. A csoportos életmódot folytató, üreglakó, rendkívül éber és ritka állatka hosszú szálú, dús, kékezüst színben ragyogó szőrméje – mely még félhomályban is szinte világít – egyike a kontinens legkeresettebb és legértékesebb prémjeinek.

A Doardon-hegység prémvadászai által dalaknak nevezett kis termetű, igen nehezen elejthető hegyi gazella rövid szőrű, tömött, antracitszürke alapon hófehérrel pettyezett irhája fölöttébb keresett szerte Északföldén.

Számtalan olyan kelme ismert Yneven, melynek ára a hernyóselyeméhez hasonló magasságokban szárnyal, elsősorban az alapanyag ritkasága miatt. Ilyenek a különleges növényekből, ritka állatok gyapjából vagy más, egzotikus anyagokból (kagyló- és pókselyemből stb.) készült kelmék.

Szőttesek

Az árak gondosan elkészített, jó anyagú, ám díszítetlen árucikkekre vonatkoznak. A különleges hímzések, szövésmódok, drága festékek – mint a bíbor – szélsőséges esetben akár meg is tízszerezhetik az árat.

Díszpárna 50 r-3 e Falikárpit 2 e Függöny 2 e Gobelin 5 e Szőnyeg 3 e-10 a

249


Szállás

Az ynevi városokban található szálláshelyek között – mert faluhelyen, a kereskedelmi utaktól távol hiába is keresnénk ilyesmit – hatalmas különbségek vannak, amit a csalódások elkerülése végett érdemes szem előtt tartani. A szállás általában közös hálótermet takar, és csak a jobb fogadók rendelkeznek zárható magánszobákkal. Megint más kategória a dzsad karavánszeráj, amely egyben piac és istálló is. Itt az utazók együtt vackolnak el állataikkal éjszakára; az ellátásról pedig tea- és kenyérárusok, pecsenyesütők gondoskodnak.

Fogadó Ló ellátása 10 r/nap Alvás az ivóban 2 r Szerény vacsora 3 r Közös hálóterem 3 r Bőséges vacsora 6 r Szoba, többágyas 5 r / ágy Lakoma 15-50 r Szoba, privát 7-30 r Nagyúri lakoma 80 r-5 e Lakosztály fürdővel 40 r-4 e Karavánszeráj ingyenes Fürdő dézsában 3 r Polgárház bérlete 4-15 e/hó Mosás 2 r Szoba bérlete 30-200 r/hó Inas szolgáltatásai 7 r/nap

Szolgáltatások

Ahol további adatok nincsenek megadva, ott az árak egy alkalomra vonatkoznak.

Bába 8 r Oklevél kiállítása 3-120 e Borbály, borotválás ¼ r Patkányfogó 4 r/épület Borbély, hajvágás 1 r Révkalauz 1 e Borbély, köpölyözés 2 r Suszter 2 r Dalnok 3-10 r/este Súlyok hitelesítése 120 r Egyetemi oktatás 20 e/év Szabó anyagköltség 15%-a Ispotály 2 r/nap Szolgáló 2 r/nap Írnok 4 r/levél Szoptatós dajka 4 r/nap jogtudor 1 e/alkalom Teherhordó 5 r/nap Per vitele 5-50 e Testőr, olcsó 40 r/nap kikiáltó 5 r/nap Testőr, képzett 3 e/nap Küldönc ½ r Testőr, elit 20 e< /nap Lámpavivő ½ r/óra Városi kalauz 5 r/nap Mosónő 3 r/nap Zenész 3-7 r/este

Egyházi szertartások

Yneven az istenek szolgálóinak jelenléte a mindennapok része. A legtöbb vallás papjai nemcsak a hívők lelki gondozását látják el, hanem az élet apróbb-nagyobb ügyeiben is sokszor nyújtanak segítséget, amiért gyakorta részesülnek valamilyen ellentételezésben. Az egyháznak szánt adományok persze nagyban függenek az adott társadalmi közegtől és az adományozó személyétől: Tharr Császári

250


Lélekőrét legalábbis remekmívű kegytárgyakkal ajándékozzák meg egy elendor sarj esküvője után, míg egy apró shadoni falu papja legfeljebb egy kecskére számíthat hasonló esetben. Mivel az adományok valójában az istenségnek tett felajánlások, a papnak morális szempontok figyelembevételével azt kell mérlegelnie, hogy az adományozó ezzel mekkora terhet vett a vállaira.

Éppen ezért az ár mindig személyre szabott, és nem a pap határozza meg, hanem a hozzá folyamodó ajánl fel annyit, amennyit helyesnek tart a helyi szokások és az adott egyház ismeretében. Ennek fényében mi is csak annyit tehetünk, hogy megadjuk, általában mennyit kap egy poros shadoni kisvárosban Domvik papja, ha egy módos gazda vagy kereskedő fordul hozzá segítségért. Ezen adatok alapján próbáljanak kalkulálni a játékosok, figyelembe véve az egyes vallások papjainak szemléletét, illetve a bevezetőben található jövedelemtáblázatot.

Gyakran felmerül a mágikus gyógyítás árának kérdése, hiszen egy világjáró kalandor erre bármikor rászorulhat. Ennek kapcsán azonban le kell szögeznünk: a különféle istenek papjainak elemi érdeke, hogy a nekik juttatott égi hatalommal saját híveiket támogassák, így meglehetősen ritkán fordul elő, hogy más vallásúakra pazarolnák varázserejüket; ráadásul az igazán hatékony gyógyítók kevesen is vannak. A mágikus gyógyítás így hihetetlenül sokba, több aranyba is kerülhet, már ha egyáltalán hajlandó valaki elvégezni.

A gyógyitalok és más felszentelt tárgyak hangsúlyozottan nem képezik adásvétel tárgyát. Az istenek céljai között a legritkább esetben szerepel papjaik anyagi boldogulása: a mágikus tárgyak csak az ő jóváhagyásukkal jöhetnek létre azért, hogy aztán égi célok szolgálatába állítsák azokat. Éppen ezért egyetlen pap sem fogja istenétől kapott hatalmát aprópénzre váltani, s ha fel is bukkan valahol egy gyógyitallal teli fiola, azért biztosan hajmeresztő árat vagy komoly szívességet kér cserébe az árus, aki éppúgy lehet dörzsölt kereskedő, mint a helyi alvilág valamelyik orgazdája.

Esküvő 60 r Házszentelés 70 r Névadási szertartás 30 r Szántóföld megáldása 4 r/hold Temetés 60 r

Kicsapongás Városi szórakozások Szajha fél órára 10 r Belpő körzetekbe 0-2 r Szajha egy éjszakára 50 r Közfürdő 0-5 r Hímszajha 80 r Dögönyözés 8 r Kurtizán 1-5 e Csepűrágók műsora 3 r Férfi kurtizán 2-8 e Színházi előadás 10-60 r Lótusz Leányai 1 a < Gladiátorviadal 0-150 r <

Utazás és szállítás

Vízijárművek

A hajóknál az alábbi adatok a készletek és legénység nélküli árat jelentik, feltételezve, hogy a jármű máskülönben indulásra kész. A hadihajók ára ennek akár négy-ötszöröse is lehet, mivel ezek

251


megerősített bordázattal és palánkozással, nehézfegyverzettel és adott esetben védő varázsjelekkel ellátva épülnek.

Mivel Yneven kizárólag személyszállításra épült hajók úgyszólván nincsenek, az utasok általában a fedélközi szállásokkal kénytelenek beérni. Az igényesebb elhelyezés a többszörösébe kerül, egy aprócska kabinért gyakran horribilis összegeket kell fizetni. A lovakat függesztőhámban szállítják, és ez a nagy helyigény miatt legalább olyan költséges, mint a személyfuvarozás.

A hajók nehézfegyverzete alatt többnyire kő- vagy vasgolyókkal, illetve más hideglövedékekkel működő ballistákat, gályák esetében a döfőorrot kell érteni. A szárazföldön használt katapulták kedvezőtlen röppályájuk miatt számítanak ritkaságnak, míg a tűzköpők és naftavetők elsősorban megbízhatatlanságuk és csekély lőtávuk miatt nem tudnak elterjedni, bár az okok közt gyakorta emlegetik e szerkezetek, illetve a nafta hajmeresztő árát is. Ráadásul a jelentősebb birodalmak hadiflottáik felszerelésekor természetesen komoly összeget fordítanak a mágikus védelemre, ezért a tűztől védő rúnák szinte sosem hiányoznak a hajótőkékről.

A tűzköpők kalózhajón történő alkalmazása ritkaságszámba megy, mivel a kalózok nagy többsége hajót és árut akar zsákmányolni, nem pedig füstöt és pernyét…

Csónkevező 10 r Harksheff 300-750 a Erracal 300-800 a Iburn 100-150 a Folyami uszály 2-10 a Karavella 150-200 a Halászbárka 15-200 e Kenu 5-20 e Galeassz 250-600 a Ladik 1-2 e Galleon 500-1500 a Luxusbárka 20-200 a Gallo 50-80 a Szkogg 200-850 a Gálya 200-330 a Tabrak 150-200 a

Szárazföldi járművek

Taliga 50 r Hintó 50-200 a Kétkerekű kordé 200 r Harci kocsi 20-100 a Szekér 10-30 e Hordszék 10 a Társzekér 40-70 e Lovasszán 1-20 a Kocsi 12 a Szekérkerék 40 r Postakocsi 25-60 a

Vízi utazás Szárazföldi utazás

Kop, gyalogos ½ r Hordszék, óránként 15 r Komp, lovas 3 r Postakocsi, naponta 60 r Komp, szekér 4 r Szekér bérlése, naponta 40 r Tengeri út 15 r/ 100 mérföld Zárt kocsi bérlése, naponta 140 r fedélközben 50 r/100 mérföld Hátasló bérlése, naponta 15 r Lószállítás 18 r /100 mérföld Áruszállítás 12 r /100 mérföld

252


Vegyes árucikkek

Az árak 1 ynevi font súlyú illetve 1 ynevi pint térfogatú árura vonatkoznak, ahol másként nincsen feltüntetve.

Asztrolábium 20 a

Az Ynev civilizált országai között összeköttetést biztosító postakocsi-társaságok nagyobb állomásain lehetőség van hátaslovak bérlésére is. Ezek általában békés, nyugodt járású kancák, melyeket leggyakrabban átutazó nemesek vesznek igénybe. Megfelelő letét – általában a ló árával megegyező összeg – ellenében egy-két napra szerény summáért bérelhetők lovásszal vagy a nélkül.

Az asztrolábium minden, nyílt tengeren hajózó számára nélkülözhetetlen műszer. Precíz rézművesmunkával készült, fokbeosztású peremmel ellátott körlap, közepén szögmérővel, mellyel a delelő Napnak a zenittől való távolságát lehet megállapítani. Ebből a földrajzi szélesség értéke egyszerű számítással meghatározható. A legtöbb asztrolábium egyben elmozdítható körök, mutatók és irányzórések együttese is, melyek csillagóraként használhatók, így éjszaka is lehetővé teszik a navigációt.

Csengettyű 10 r Halászháló, 2x2 láb 20 r Délmutató 1 e Homokóra 2 a Enyv 10 r/pint Horgászzsineg 1 r/10 láb Evőeszközök, ón 40 r/fő Horog 1 r/tucat Evőeszközök, ezüst 4 a/fő Játékkockák 5 r/1 pár Fáklya 1 r Kardhüvely, közönséges 2 e Farkascsapda 85 r Kardhüvely, díszes 2 a < Faszén 3 r/20 font Kártyapakli 20 r-3 e Fenőkő 2 r Ketteslétra 25 r Füstölő 40 r Kézilámpás 10 r Gúlasakk-készlet 80 r-60 a Kézikükör, fém 20 r Gyertya, faggyú 1 ½ r Kézitükör, üveg 2 a Gyertya, viasz 6 r Kovakő 1 r Gyertya, illatosított 15 r Kenderkötél 1 r/láb Gyertya, órabeosztással 8 r Lakat 20 r-1 a Gyertyatartó, réz 2 e Lámpaolaj 1 r/pint Gyökérkefe ½ r Látcső 10-40 a Gyűszű 2 r

A látcső semmiképpen nem tekinthető szokványos árucikknek Yneven. Néhány kivételt (pl. Toront) leszámítva nemhogy a lencsék csiszolása, de még az igazán tiszta üveg elkészítése is meghaladja az üvegművesek tudását, ezért aztán látcsövek inkább csak némely nagyobb Krad-templom tornyában, gazdag hajóskapitányok féltve őrzött műszerei között, illetve egyes kalandozók iszákjában bukkannak fel néha-néha.

253


Mászókampók 3 r Sátor, vezéri 50 a Méhviasz 80 r Síp 30 r Mérleg, kézi 45 r Szög 1 r/marék Nagyítóüveg 3 a Szurok 12 r/vödör Okuláré 8 a Takaró 30-80 r Oltott mész 20 r/50 font Tapló ¼ r Ostábla-készlet 20 r-5 a Tegez 1 ½ e Parázslámpás, asztali 150 a Tüzifa 1 ½ r / 20 font Pipa 10 r-5 e Vadászkürt 3 e Sátor, kicsi 3 e Varrótű 5 r/tucat Sátor, nagy 1 a Vaslánc (bilincshez való) 20 r/láb Sáror, legénységi 3 a Zsebkés 60 r

Az ékkövekről Ugyan az Yneven megvásárolható drágakövek jobbára a luxuscikkek kategóriájába

tartoznak – és ezért jelen írásunkban nem tárgyalhatjuk őket részletesen –, mégis ejtenénk itt pár szót róluk, és arról, miért nem lehetséges pontos, Ynev egészére nézve érvényes árlistát rendelni az ékkövekhez.

A drágakövek árát négy tényező befolyásolja: a csiszolásuk, a tisztaságuk, a súlyuk és a színük; ezek alapján soroltatnak be a több ezer minőségi kategória valamelyikébe. A különleges darabok az átlagos példányok többszörösét érhetik a hozzájuk fűződő legendák, mágikus tulajdonságok, beléjük faragott domborművek vagy más okok miatt.A drágakövek csiszolása alatt a megmunkálás minőségét értjük; figyelembe véve persze azt, hogy egyes csiszolási formák értékesebbnek számíthatnak a többinél. A tisztaság viszonylag egyértelműnek tűnik: minél kevesebb zárvány, apró repedés és egyéb hiba fedezhető fel egy drágakőben, annál értékesebb. Ugyanakkor különleges formájú vagy mintázatú zárványok növelhetik is a kő értékét.

A súly kapcsán általános zsinórmértékül annyit lehet elmondani, hogy ha az adott drágakőből egy egykarátos – egyötöd lat súlyú, nagyjából kisebb borsószemnyi méretű – darab 2 aranyba kerül, akkor egy ugyanolyan minőségű kétkarátos kő 4, egy háromkarátos 8 aranyat ér, és így tovább.

Jóval nehezebb általánosságban beszélni a drágakövek színéről, ami különösen értékessé, vagy éppen értéktelenné is teheti őket. Így például a szivárvány minden színében előforduló gyémántok közül az üvegtiszta, színtelen példányokon kívül kiemelt értékűek az erősen citromsárga, rózsaszín és zöldes árnyalatú darabok, míg a barnás, vagy éppen fekete gyémántokat többnyire megvetéssel kezelik.

A szín kapcsán talán felvetődik a kérdés: a hozzávetőleg 2500 ásványból milyen alapon különítettek el mintegy száz drágakövet, s ezek közt mi határozza meg a „rangsort”? Hiszen szép kövekkel bőven szolgál még a természet, s az árat – úgy tűnik – csupán befolyásolja, de nem határozza meg az adott drágakő ritkasága. A kérdést csak részben válaszolják meg a kövek mágikus tulajdonságai; a magyarázat jobbára az egyes kultúrkörök hagyományaiban, történetében keresendő.

254


Bútorok és berendezési tárgyak Edények és tárolóeszközök

Ágy 1 ½ e Bogrács 35 r Állótükör, üveg 40 a Dézsa 20 r Derékalj, szalma 20 r Ékszerdoboz 5 e < Derékalj, toll 160 r Faetrec, kicsi 20 r Étkezőasztal 3 e Faketrec, nagy 50 r Fakád 55 r Fémflaska 25 r Fáklyatartó 30 r Hátikosár 20 r Íróasztal 15 e Hátizsák, kicsi 90 r Írópult 6 e Hátizsák, fakeretes 150 r Karosszék 6 e Hordócska, 20 pintes 80 r Könyvszekrény 20 e Hordó, 100 pintes 2 e Láda, kicsi 1 e korsó 3 r Láda, nagy 3 e Kosár 6 r Mennyezetes ágy 18 e Kulacs, 2 pintes 20 r Olvasóállvány 5 e Kupa, fa 4 r Pad 60 r Kupa, ón 15 r Pamlag 15 e Kupa, ezüst 12 a Paraván 2 e Övtáska 40 r Parázstartó 3 e Rézkalitka 2 e Pohárszék 12 e Serpenyő 30 r Ruhásszekrény 15 e Tányér, fa 1 ½ r Szék, Fa 50 r Tányér, ón 6 r Szék, párnázott 3 e Tányér, ezüst 5 a Teázóasztalka 2 e Tányér, porcelán 10 a Tollpárna 30 r Tarisznya 25 r Ülőgyékény 5 r Teáskészlet 80 r-30 a Zsámoly 12 r Tekercstartó 15 r Tömlő, 30 pintes 10 r Utazóláda 3 e Üst 50 r Üvegpalack 60 r Üvegpohár 50 r Vasfazék 25 r Vaskazetta, zárható 2 e Vászonzsák, kicsi 10 r Vászonzsák, nagy 30 r Vödör 25 r

Könyvek és írószerszámok

Yneven a Hetedkor jelenében a Tiadlanban feltalált fadúcos nyomtatást tartják a könyvkészítés legkorszerűbb módszerének, ám még ez sem honosodott meg mindenhol. Egy-egy ilyen műhely

255


felállításának komoly anyagi vonzata van, ezért legfeljebb gazdag polgárok, főpapok, világi hatalmasságok engedhetik meg maguknak ezt a fényűzést. Így még mindig fontos szerep hárul a könyvmásolókra, akik városi műhelyekben és kolostorokban egyaránt megtalálhatóak. A könyvek többsége finoman kidolgozott luxuscikk egy olyan világon, ahol már az olvasás elsajátítása is kevesek kiváltsága; ez alól csak az imakönyvek, egyetemi jegyzetek és különféle szakkönyvek jelentenek kivételt. Mivel ezeket gyakran használójuk másolja le, kidolgozásuk egyáltalán nem mondható igényesnek.

Az alábbi árak a közkézen forgó – tehát a legtöbb nagy könyvtárban megtalálható – művekre vonatkoznak. Az olyan könyvek értéke, melyekben ritka vagy egyenesen tiltott tudás található, minimum tíz-húszszorosra tehető, ha pénzben kifejezhető egyáltalán.

Fametszet 20 r-1 e Pergamen 20 r/ív Imakönyv 2 e Pergamen, borjúbőr 80 r/ív Írónád ½ r Szöveg illusztrálása 30-200 r/oldal Írótoll (liba, pulyka) 2 r/tucat Szöveg lemásolása 10 r/oldal Könyvkötés 50 r-5 a Tankönyv, jegyzet 2-20 r Kódex, egyszerű 8 a Tinta, fekete 10 r/üvegcse Kódex, szépen díszített 30 a Tinta, színes 25 r/üvegcse Kódex, királyi 300 a < Üres füzet, papírborítású ½ e Kréta 1 r/rúd Üres könyv, fatáblás 1 e Ón- és ólomvessző 15 r Üres könyv, bőrkötésű 2 e Papír 15 r/ív Üres könyv, kapcsos 3 e Pecsétviasz 15 r/rúd Üres zsebkönyv, kapcsos 3 e

Piperecikkek Famozsár (törővel) 15 r

Borotvakés 25 r Fejsze 35 r Fésű 12 r Fűrész 50 r Fogmosó ágacska 2 r/tucat Kalapács 20 r Mosdószivacs 10 r Kapa 12 r Rózsaolaj 10 e/üvegcse Kasza 40 r Szagosvíz 4 e/üvegcs Kézifúró 20 r Szájöblítő víz 40 r/1 pint Pöröly 1 e Szappan, illatosított 90 r/tábla Reszelő 15 r Szappan, mosó 10 r/tábla (lat) Sarló 8 r Szappan, pipere 35 r/tábla Szabóolló 25 r Szépségdoboz kicsi* 3-18 e Szekerce 15 r Szépségdoboz, nagy** 5-30 e Szita, rosta 10 r Tagló 1 e Szerszámok Üllő 12 r Ásó 10 r Vas villa 30 r Cséphadaró 5 r Véső 10 r

* Arcpirosító, púder, ajakrúzs, szemkihúzó ólomrudacska, kézitükör, fésű, csipesz. ** Arcpirosító, púder, ajakrúzs, haj/testfesték, szemkihúzó ólomrudacska, szemfesték, kézitükör,

fésű, törlőkendőcskék, csipesz, kisolló.

256


Ynevi mértékegységek

Hosszmérték 1 ynevi hüvelyk = 3 cm 1 ynevi arasz = 1 dm 1 ynevi láb = 1 m 1 ynevi mérföld = 1 km 1 ynevi tengeri mérföld = 1 km

Súlymértékek

1 ynevi lat = 1 g 1 ynevi put = 1 dkg 1 ynevi font = 1 kg 1 ynevi mázsa = 100 kg 1 ynevi szekérderék = 1 tonna 1 (tengeri) teher = 1 tonna

Térfogat, űrmértékek

1 üvegcse = kb. 1 dl 1 ynevi pint = 1 liter 1 ynevi mérő = 100 liter 1 ynevi köbláb = 1 köbméter

257


III. Függelék

INDEX

(Figyelem! Az oldalt – összhangban a felkerülő anyagokkal – folyamatosan frissítjük! A címszavak kötetbeli első előfordulási helyükre mutatnak.)

A kötetben található idegen szavak és kifejezések jegyzéke

(amu) Amund (kyr) Kyr (aqu) Aquir (lup) Lupár (ark) Arkat (riegoyi) (nia) Niarei (asz) Aszisz (ork) Ork (dol) Dolamin (pya) Pyarroni / közös (dwn) Dwoon (ram) Ramagar (keleti barbár) (dzs) Dzsenn/dzsad (rye) Ryeki (elf) Elf (sha) Shadoni (eno) Enoszukei (sin) Sinemosi (erv) Erv (ssy) ssychychs (gdr) Godorai (tia) Tiadlani (gno) Gnóm (tor) Toroni (gor) Gorviki (van) Vanír, híl, törpe (ila) Ilanori (?) Ismeretlen eredetű (kho) Birodalmi khors (kráni)

Ach (erv) ?

Aer Gianegan ase erro! (erv) „Gianagban mindenki úr!”

Akonit kenőcs (pya) Külsőleg alkalmazandó, hallucinogén hatású szer.

Amatu (eno) Nagybirtokos, nemes, Családfő.

Ambola (gdr) Godorai gyümölcsfajta, az „erioni dinnye”.

Ananea (erv) ?

Ananea Erlavin (erv) Az Erv Őskrónika.

Anyr (kyr) 1) Kyria varázshasználó papságának elnevezése 2) a Kyr Birodalmat az égiek által kegyelt anyrok irányították. Szám szerint tizenegyen

voltak: minden tartomány élén állt egy-egy; a legfelsőbb anyr a mindenkori kyr császár volt 3) Enrawell tartomány városnagyai és elöljárói által kisajátított cím a Hatodkorban.

258


Arkat (ark) A Riegoy-öböl mellékének köznyelve, mely feltehetően valamilyen romlott kyr

dialektusból eredeztethető. Aun (elf)

Főleg a Keilori-alföld térségében honos, intelligens sáskalények faji neve. Baertwikke (erv)

Beriquelen honos havasi tulok. Baervig (ram)

A keleti barbárok énekmondója Bahrada (dzs)

? Bara (erv)

? Batad (?)

A Kwyn’Lior-alföldön legeltető egyik pásztornép. Bét-levél (?)

A Kereskedő Hercegségek területén és a Sheral déli lejtőin egyaránt vadon növő larangfa stimuláló hatású levele. [lásd larangfa]

Boithánus (pya) A pyarroni vallásnak a Riegoy-öböl mentén elterjedt ágazata.

Borzay (erv) ?

Canoce (asz) Szerte a Dél-Quironeiában kedvelt könnyű sajka.

Cashar (tor) Nagytestű, húsevő tengeri gyík, amely főleg a Qurion-tenger ediomadi partvidékén él.

Concitator (tor) „Tengernagy-őrgróf”; toroni flottatiszti rang.

Concordia (tor) „Szívélyes barátság”; a Hetedkorban hűbéri esküvel felérő szövetségi ajánlat.

Coqve kagyló (?) Tengeri kagyló, Ynev legtöbb civilizált vidékén közismert afrodiziákum.

Cwyeh-kah (ssy) „Gyíkpap”; a gyíklényekkel közös ősökkel bíró, de azoktól elszakadt hatalomszó-

használó faj. daeris (erv)

? daerises conasella (erv)

? Daew Alon siundgeriss Ranilhada (dwn)

„A Nap Atya népének gyűlésköve”, Davalon dwoon főváros teljes, hivatalos neve. dalak (?)

Kis termetű, rövid, tömött szőrű, pettyes irhájú hegyi gazella, prémje fölöttébb keresett szerte Északon.

dalekoss (erv)

259


Csak Gianagban létező választott tisztség, viselői a köznemesség szószólói a hercegi tanácsban.

dalk (van) Ragna Karr-Munk tengeri törpéinek váltópénze.

daugane (sin) „Polgármester”.

deinn (elf) Sirenari elf erdőjáró.

derac (erv) „Gyűlés”; Gianagban a köznemesek grófságonkénti felügyeleti szerve, amelyen a grófok

tevékenységét vizsgálják. Dictameron (asz)

Az asziszok nagy törvénykönyve. dipada (?)

Mindkét végén hegyezett dárdaféle; különösen a Hat Város tengerészei körében népszerű fegyver.

dokkó (gdr) Godorai gyümölcsfajta, más néven rózsakörte.

dolamin (dol) Bizonyos elemeiben negyedkori elődökre visszavezethető eredetű dél-quironeiai

népcsoport. dorcha (tia)

A tiadlani harcosok társadalmi osztályának feje. dran (ork)

? dreggis (kyr)

Előkelő toroni ruhadarab; bő szabású, dús redőzetű ujjas; a köntös színárnyalata tulajdonosa rangjának és társadalmi státusának függvénye.

duin (tia) A tiadlani tudók társadalmi osztályának feje.

dungijah (dzs) Egyárbocos, hosszvitorlázattal ellátott hajó.

dúnsiac (ila) Ilanori lovasjáték.

dyphilla (pya) Nagy méretű vérszívó denevérfaj.

dwyll (dwn) „Igaz”, „kiválasztott”, „helyénvaló”.

dzsambia (dzs) Jellegzetes, görbe dzsad tőr; dzsambia alatt nem pusztán a fegyver, de annak hüvelye, sőt

felfüggesztőöve is értendő. dzsahhal (dzs)

A dzsadok által a sivatagban veszettek emlékére naponta megült teaszertartás. E (erv)

? Ebioh (kyr)

260


? Eka (erv)

„Grófság”. Ekoss (hn.), ekosse (nn.) (erv)

„Gróf”, „grófnő” – a grófság vezetője; e rang címzetesen nem viselhető. Elendor (tor)

? Emáme (dzs)

Sajátos dzsad fejfedő; a fej és arc köré tekert hosszú sálkendő. Enna (erv)

„Város”. Ennaes conasella (erv)

„Városi tanács”. Ennasaraon (erv)

Polgármester, szó szerinti fordításban „városmester”, a magisztrátus választott feje. Er (erv)

? Erracal (?)

A Gályák tengerének tágas és nehézkes, többnyire háromárbocos kereskedőhajója. Erro, erre (erv)

? Erro, e quille trenken! (erv)

„Uram, inni szeretnék!” Esstan (erv)

Gianagi hegyipásztorok szarukürtje. Famor (tor)

? Fellah (dzs)

? Fonna (erv)

? Fonna weliher lantskeff sindes-tay? (erv)

„Melyik országból jöttél?” Galeassz (?)

Evezőkkel hajtott otromba úszó erőd, kisegítésképp változatos vitorlatípusokkal. Galleon (?)

A teljes vitorlázatú hajóknak a Quironeián honos összefoglaló megnevezése. Gallo

1) (gor-sha) hajó. 2) (pya) egyárbocos, hosszvitorlázattal ellátott hajó.

Gass (tor) ?

Gennia (erv) „Égerfa”.

Gesz gatoni fin (asz) „A nyári vége” (ti. a nyári hadjárat vége).

261


Ghaddo (asz) A Kwyn’Lior-alföld hírhedt, több héten át tomboló szárazvihara.

Ginsour (pya) Felette ritka, rendkívül különös tulajdonságokkal bíró apró élőlény: azon túl, hogy szabad

manával táplálkozik, képes azt szervezetében tárolni, illetve onnan egy nyers, mágikus kisülésben felszabadítani.

Gow (erv) ?

Graer dwaghul (ork) „Szent csatabárd”; az orkok többnyire önálló akarattal (lélekkel?) bíró, igen nagy becsben

tartott harci eszköze. Gubiru (gdr)

Falakó majomfaj a Rualani-Sheral lábainak dzsungeleiben. Hadd (van)

? Haquitess (tor)

Előkelő toroni viselet; bő, csuklyás köpönyeg, néha hasított ujjakkal; ismert utazó és ünnepi változata is; köznapi megfelelője, kontinensszerte elterjedt változata az incogno.

Harksheff (erv) „Bálnáshajó”, a Mer Daray-tenger masszív, viharálló, háromárbocos hajótípusa.

Hasseyar (ark) „Nagypolgár”, patrícius.

Hatun (nia) Tiadlanban viselt hosszú felsőruha.

Hemniss (dwn) „Lovagrend”.

Hey’iess (kyr) ?

Hrághí (van) A zakruli törpék seregeinek hegyitulok szarvából készített hadikürtje.

Hróndaug (van) „Klán”.

Iburn (sin) Döfőorral ellátott, evezőkkel is hajtható egy- vagy kétárbocos hadihajó.

Ileki (dwn) Rozmaringgal ízesített, dióra emlékeztető aromájú dwoon bor.

Incogno (?) Kámzsával ellátott, viaszosvászonból szabott köpönyeg, Északfölde utazóinak közismert

felsőruházata. Iquti (?)

A Sheral magasan fekvő oldalvölgyeiben élő, nyúl nagyságú rágcsáló; hosszú szálú, dús, kékezüst színben ragyogó szőrméje egyike a kontinens legkeresettebb és legértékesebb prémjeinek.

Kadhún (dwn) „Vezérfonal”, átvitt értelemben a dwoon erkölcsi és jogi szabályok összessége.

Kaor (ark)

262


Riegoyi pénznem. Káor (van)

A törpe bölcsek – „Tudók” – neve. Karakka (?)

Nagyméretű, teljes vitorlázatú hajótípus. Karrys’chaur (kyr/tor)

„Örök láng”; ma főleg az olthatatlan, zöld lánggal égő nafta megnevezése. Karvel (asz/pya)

A Quironeia háromárbocos, lantvitorlázattal ellátott hajója. Kheton (?)

Negyedkori eredetű nép; a Hetedkorban már csak kultúrájának töredékes nyomai lelhetők fel a Dél-Quironeiában.

Korg (ram) „Harcos”; harci tapasztalatokat és hírnevet kereső, többnyire magányosan kóborló harcos

a keleti barbárok népéből. Korun (tia)

„Király”; a hármas tagolású tiadlani hatalmi rendszer egyik legfőbb szereplője, a tiadlani uralkodó.

Kripp (aqu) Kisebb aquirfaj.

Kront (van) Főleg a törpe kalózok által kedvelt egyárbocos, kecses riegoyi hajótípus.

Ksim’wa (?) A Kwyn’Lior-alföldön élő pásztornépek egyike.

Kul (erv) ?

Lafaramien (ark) Riegoyi pénznem.

Lagoss (tor) A toroni fejvadászok hosszabb – legfeljebb huszonöt hüvelykes – pengéje.

Lantskeff (erv) ?

Larangfa (?) A bêt-levélnek nevezett enyhe stimulálószer anyanövénye; a Kereskedő Hercegségek

területén és a Sheral déli lejtőin egyaránt vadon nő. Larayel (erv)

? Larayeles conasella (erv)

? Ledzs (dzs)

A Keleti-óceán hajósainak dzsad-gorviki keveréknyelve. Lonnard (erv)

? Lupár (lup)

Hatodkori eredetű dél-quironeiai népcsoport. Maar (ark)

263


Közkedvelt, gyakori halféle a Riegoy-öböl mellékén. Maldár (ark )

A Riegoy-öböl mellékének egyik embernépe. Mara-sequor (kho)

Lábnyi hosszúságú, hegyénél erősen felfelé hajló, külső-belső élre fent vágókard, a kráni fejvadászok hagyományos fegyvere.

Marketche (ark) Riegoyi pénznem.

Masgard (erv) „Egerészölyv”.

Medres (dzs) Valamely dzsad felekezet által működtetett iskola.

Meneth (amu) Jellegzetes amund fogazott kard; inkább roncsolásra, mint vágásra való.

Morf (aqu) Kisebb aquirfaj.

Myssera (kyr) Az Elátkozott Vidék egyik varázshasználó faja; valószínűleg hajdani rualani kyr varázslók

leszármazottai. Nak-Rad (lup)

A Dél-Quironeia ősi népeinek egyes leszármazottai között élő titkos kultusz. Nara (tia)

Niare lakóinak és az onnan Tiadlanba származott telepeseknek a közkeletű elnevezése. Navor (tor)

? Necrographia (pya)

A valaha élt legnagyobb – továbbá egyesek szerint őrült – nekromanta, a dzsad Abdul al Sahred nekromanciáról szóló zseniális könyve.

O (erv) ?

Obasz (asz) Hatodkori eredetű dél-quironeiai népcsoport.

Obasz issenesz reasz (asz) „Obaszok lépte alatti hely”.

Obolke (ark) Abszint; fehérürömmel készített, erős alkoholos párlat.

Obolosz (asz) Ezüstből vert aszisz váltópénz.

Obsor (tor) ?

Oderat (erv) Magas rangú papi tisztség, az egyházmegye irányítója. E rangot címzetesen is viselik,

elsősorban képzett teológusok, az egyetemek magiszterei és az inkvizíció magas rangú tisztségviselői.

Og derac (erv)

264


Nemesi gyűlés, szó szerint „nagyok gyűlése”. A törzsi időkből örökölt intézmény Erenben és Gianagban máig működik.

Or (erv) ?

Oragrana (asz) Lampryssai narancspálinka.

Pelhha (dwn) Muskotályos ízű dwoon bor.

Pietor (tor) ?

Podeszta (?) Meghatározott időre választott uralkodó; megfeleltethető a polgármesteri címnek.

Pre (erv) ?

Preargan (erv) „Arkrektor”.

Prederat (erv) ?

Pres (hn.), presse (nn.) (erv) A legrangosabb nemeseknek járó cím, jelentése „országnagy” vagy „tartományúr”.

Presaraon (erv) ?

Pteropta (?) Nagytestű repülő hüllő, amely a ryeki időkben honosodott meg Észak-Yneven. Teherbíró

válfajait az orkok hátásként használják. A sárkányokkal nem áll rokonságban. Pugoss (tor)

A toroni fejvadászok rövidebb – legfeljebb tizenhárom hüvelykes – pengéje, többek közt az Ikrek hagyományos fegyvere.

Qopatgyanta (?) A Sheral déli lábának dzsungeleiből származó gyanta és füstölőszer.

Quakka (ork/erv) Vadkutyafajta, melynek falkái szerte Gro-Ugonban megtalálhatók.

Quarast (erv) ?

Quarka (?) A Fenyvesföld törzsei között népszerű könnyű, egyszemélyes háncscsónak.

Querda (?) Az Elátkozott Vidék legendás kutyaféle ragadozója.

Querz (erv) Jóféle, méregerős Doran környéki almapálinka.

Quile (erv) ?

Raew (erv) „Gázló”, „átkelőhely”.

Ragon (van) Kettős fejű csatabárd.

265


Rákija (dzs) Méregerős, ibarai eredetű pálinkaféle, melyet az asziszok terjesztettek el Eriontól

Tiadlanig. Rakimin (eno)

„Érinthetetlen”, pária. Ramagar (ram)

Keleti barbár. Ramiera (gor)

Jellegzetes, az ynevi alvilági testvériségek körében nagy népszerűségnek örvendő tőr. Kráni eredetű, de gorvikiak terjesztették el Ynev-szerte.

Rehynn (elf) Rehiari óelf.

Rogg (ark) Riegoyi pénznem.

Roneka (erv) ?

Ronekoss (erv) „Őrgróf”.

Roon (asz) A Dél-Quironeia erdeiben élő népcsoport, melynek történetét egészen a negyedkorig

vezetik vissza a histográfusok. A roon törzsekből kerülnek ki Abaszisz legjobb íjászai. Ruakhar (ark)

A Riegoy-öböl hajósai által félt sűrű, baljós, rejtélyes téli köd. Rúkhmadár (dzs)

Óriás termetű ragadozómadár. Sabard (?)

Többek közt Rowonban is őslakos dél-quironeiai népcsoport. Sacerdon (gor)

„Pap”, általában Ranagol szolgája. Sagadd (van)

? Sa’hra shigran (tor)

„Nyílvető”; több tucat nyílvessző kilövésére alkalmas, különösen a toroni haditengerészet által előszeretettel alkalmazott fegyver.

Sdir (van) ?

Se (erv) ?

Sedular (tor) ?

Sehwana (?) A Kwyn’Lior-alföld egyik pásztornépe.

Selle (erv) ?

Selva (erv) ?

266


Sen (dwn) „Mester” vagy „nagymester.

Sequor (kho) Erősen görbített pengéjű, mindkét élére fent vágótőr, a kráni fejvadászrendek egyik

hagyományos fegyvere. Sereneya (elf)

„Bosszúálló”; olyan (kiszakadott) elf szekták tagjai, amelyek a Szépek Népe ellen elkövetett – vélt vagy valós – sérelmek megtorlására készítik fel tagjaikat.

Setain (?) Negyedkori eredetű nép; a Hetedkorban már csak kultúrájának töredékes nyomai lelhetők

fel a Dél-Quironeiában. Shadsún (ark)

Híres, egy héten át tartó nagy vitorlásverseny a Riegoy-öbölben. Shiqut (dzs)

Dzsad frissítő ital, az azonos nevű fa virágának forrázata; a „dzsad tea”. Shiruada (ram)

Hatodkori eredetű dél-quironeiai maradványnép, legelső szállásterületeik a Siel-folyó völgyében épültek.

Shradd (rye) Varázstudó, beavatott a Ryeki Démoncsászárság korában.

Sin (erv) ?

Sinde (erv) ?

Snil-veh (ssy) Gyíkmágus.

Snil-doh (ssy) Gyíklény.

Srúg-farkas (van) Igen nagy testű, falkában vadászó beriqueli ragadozó.

Szidif (asz) Az Onporokban élő, tisztázatlan eredetű népcsoport. Törzsi harcosaik

kegyetlenkedéseikről hírhedtek. Szkogg (?)

A galleon hajótípus Abasziszban épített, lantvitorlás változata. Tabrak (dzs)

Háromárbocos, lantvitorlákkal felszerelt kecses és gyors hajó, mely szükség esetén evezőkkel is hajtható.

Tahdzsi (dzs) Rövid, erősen görbült pengéjű dzsad szablya.

Takan (nia) Vászonból szabott, igen bő szárú tiadlani nadrág.

Takkun (dwn) Lekonyuló karimájú kalap.

Talba (gdr) Közkedvelt godorai gyümölcsfajta.

267


Tatakó-szosi (eno) „Alvilági testvériség”.

Tay (erv) ?

Ter (erv) ?

Thán (ila) „Törzsfő”

Thonner (pya) Egyárbocos, hosszvitorlázattal ellátott hajó.

Thuk (ark) Riegoyi pénznem.

Tiesser (erv) Kb. „érthetetlen beszédű”; idegenekre, külhoniakra alkalmazott pejoratív kifejezés.

Tonor (pya) Orkokhoz hasonló, bivalyerős, őrült szörnyeteg, melynek első példányait Dawa

máguskirályai alkották meg a Káoszkorban. Trenken (erv)

? Tuellar (?)

A Haeddsaylun varázsos tóvidékén lakó nép neve. Tuyanafüge (dzs)

Az Ibarában vadon is termő tuyanafa gyümölcse. Udzsi (eno)

„Család”, „nemzetség”, „Ház”. Ukkó (eno)

„Déli barbár”, a külhoniakra alkalmaztott becsmérlő kifejezés. Ulysan (erv)

Kyel-hívő fanatikus harcos szerzetesrend, pyar nevükön az „Engedelmesek”; klastromaik főként az északi erv hercegségekben emelkednek.

Ulu (tia) Magát a Keleti Szigetvilágból eredeztető tiadlani népcsoport.

Urghî (ork) Vaddisznóféle; a gro-ugoni orkok egyetlen, ridegen tartott haszonállata.

Veldar (ram) „Fejedelem”, „úr”.

Veldaram, veld’ram (ram) „Birtok”, „fejedelemség”.

Venerabile (pya) „Tisztelendő”.

Venomagitor (tor) A mágikus és anyagi komponensű mérgek ismerője, e tudomány oktatója, rendszerint

boszorkánymester (ti. kismester). Vergat (ark)

Riegoyi pénznem. Verochta (ark)

268


Riegoyi pénznem. Viessfa (tor)

Sajátos rajzolatú, értékes dél-quironeiai fafajta. Virsha (asz)

Rowon bányáinak gyerekmunkásai körében használt serkentő hatású főzet. Vizitor (kyr/asz)

„Jövevény”; a Hetedkorban kardját és tudását áruba bocsátó aszisz elitharcos. Voon (ark)

Riegoyi pénznem. Waga (erv)

Eren hegyvidékének ifjai között népszerű ügyességi játék. Waganda (?)

Pusztai nomád eredetű, jelenleg több dél-quironeiai területen – köztük Rowonban – uralkodó népesség.

Warg (ork) Egyes ork törzsek által hátasként használt, borjú nagyságúra is megnövő farkasféle.

Weliher (erv) ?

Witthe (erv) Gianagban honos fafajta, melynek cukros nedvét édesítőszerként használják.

Yahinnfa (?) Főleg az Imbre-dina szigetek erdeiben növő fa, melynek kérgéből szerelmi serkentőszer

készíthető. Ymcharr (kyr)

„Sánc”; átvitt értelemben határvédő végvárrendszer. Zanir (ark)

Riegoyi pénznem. Zasta (ark)

Riegoyi pénznem.

A kiegészítő a www.Szurkesuklyas.hu oldalról lett letöltve. Formázta: Magyar Gergely

269

Documents

Északfölde (Szürkecsuklyás Testvériség)