A 13 éves Maria Merryweather szülei halála után nagybátyjához költözik Holdföldére. Egyetlen öröksége egy legenda a Holdhercegnőről, egy kis fehér lóról és két család ellenségeskedéséről.

Amikor az árva Maria Holdföldére érkezik, úgy érzi, végre hazaért. Új gyámja kedves és jó kedélyű, és mintha mindenki régóta a barátja lenne. De a szépség és a kényelem mögött tragédia rejtőzik.

A lány elhatározza: kideríti, mi árnyékolja be Holdfölde múltját, és visszahozza a békét Holdföldére. Csodálatos állatok, cégi-új ismerősök segítik Mariát, és a történet végén azt is megtudjuk, mi lett az első Holdhercegnővel.

A Holdhercegnő egy gyönyörűen megírt tündérmese, amit újra és újra és újra és újra el akarsz majd olvasni.

Ez a könyv ajtó egy szebb és tisztább világra.

* * *

A történetből Csupó Gábor készített filmet.

Elizabeth Goudge

HOLDHERCEGNŐ

Walter Hodgesnak ajánlva, köszönettel..

A mű eredeti címe:

Elizabeth Goudge: The Little White Horse Első kiadás

University of London Press Ltd. Fordította:

Tóth Tamás Boldizsár

Copyright © 1946 Gerald Kealey

Copyright © 2009 A PEOPLE TEAM Milennium Kft.

Pongrác Kiadója

A szerző fenntartja magának a jogot, hogy a mű szerzőjeként elismerjék.

A Pongrác Kiadó a PEOPLE TEAM Millennium Kft. imprintje

www.pongrac.hu

ISBN: 978-963-88575-2-1

Minden jog fenntartva. A jogtulajdonosok írásos engedélye nélkül tilos a kiadvány bármely részét vagy egészét másolni sokszorosítani, információs rendszerben tárolni, közzétenni vagy továbbítani bármilyen formában.

Borító copyright Velvet Octopus c/o SC Films International Film copyright © Eu röfi lm Studio/Davis Films Productions/LWH Films Ltd./UK Film Council 2008 Filmképek copyright © LWH Films Ltd.

A kötetet tervezte és tördelte: Nóvák Zoltán

A magyar szöveget javításokkal ellátta: Cséplő Noémi, Gémes Szilvia, Machó Zsófia, Mácsik Péter, Palotás Attila

Pongrác köszönetet mond a Hungaricom Kft.–nek, Kálomista Zsuzsának és Dudás Viktornak…

Magyarországon kiadja a PEOPLE TEAM Millennium Kft.

Pongrác Kiadója (2009)

peopleteam.hu, pongrac.hu, ptm.hu

Felelős kiadó: Palotás Zsuzsanna

Felelős szerkesztő: Palotás Attila

Nyomda: Pethő Nyomdaipari Szolgáltató Kft.

Elizabeth Goudge

HOLDHERCEGNŐ

2

A KIS FEHÉR LÓ

A fehér hold alatt láttam meg őt, A kis fehér lovat egy éjjelen. Büszkén állt ott, de oly büszkeséggel, Mit nem ismer más, csak ki bűntelen;Kiben nem hordja eltemetett emlékJó s rossz tudását, sötét napok terhét. Téged, kis ló, nem fojt a múlt, a bánat,S ezüst fák közt nincs zord jövő, mi bánthat,Csak szelíd, selymes fénybe vont jelen.

Teste, mint a virág, fényből gyúratott Fény iramára, de most várt meredten; A tökéletesség pengeélén állt, Mint dombon ezüst fű, mely meg se rezzen A kasza előtt; mint napon a hó, És mint az ember, ha szól hozzá az Úr, S a csendes szóra a világ megáll De e tökély, mint sóhaj, tovaszáll, S a penge lassan megfordul a mellben.

Emelt pata, lebbenni kész sörény, Már szállna el, de még a jelre vár. Egy pillantás, egy hangtalan fohász, Hogy óvja emlék, mit a szem nem lát már, Majd elfordult a test a fák alatt,Oly lágyan, mint a vízen sikló fény.Kis fehér ló, maradj, ó, ne menj el!

3

Tovatűnt már, és nem több, csak remény Hogy egy fehér ló volt a tünemény, Nem csak egy éji kósza holdsugár.

Első fejezet

1.

A kocsi ismét megrándult. Maria Merryweather, Miss Heliotrope és Wiggins újfent egymás karjába estek, levegőért kapkodtak, majd pihegve összeszedték magukat, és megint ki-ki arra irányította figyelmét, amiből ezekben az embert próbáló percekben bátorságot és erőt próbált meríteni.

Maria a cipőjét bámulta. Miss Heliotrope megigazította a szemüvegét, felemelte az ülésről a francia esszéket tartalmazó kopott barna kötetet, bekapott egy mentacukrot, majd a gyér fényben újra silabizálni kezdte a remegő sárga könyvlapok fekete bolhabetűit. Wiggins ezalatt nyelvével a rég megemésztett vacsora ízemlékeit kereste a bajuszszálai között.

Durva felosztással élve társadalmunk három csoportra oszlik: azokra, akiknek az irodalom, azokra, akiknek önmaguk ékesítése, és azokra, akiknek a táplálkozás nyújt vigaszt. Miss Heliotrope, Maria és Wiggins e kategóriák tipikus képviselői voltak.

Először Mariát kell jellemeznünk, mert ő történetünk főhőse. Ekkor, az Úr 1842-ik évében tizenhárom éves volt, és kevéssé szép leányzónak minősült ezüstszürke, zavarba ejtően átható pillantású szemével, egyenes szálú vörös hajával és a csüggesztően sok szeplővel, melyek sápadt, sovány arcát pöttyözték. Szálegyenes tartása ugyanakkor méltóságot kölcsönzött tündérgyermeket idézően filigrán alakjának, és egészen pöttöm lábfeje volt. Ez utóbbi testi jelleg határtalan büszkeséggel töltötte el. Tudta, hogy az ő esetében a láb a szépség fő hordozója, ezért a cipők iránt, ha lehet, még élénkebben érdeklődött, mint a kesztyűk, köpenyek és kalapok iránt.

A lábbeli, amit ezen a napon viselt, egy csüggedt szívbe volt hívatott derűt önteni: a legpuhább szürke bőrből varrták, szárán körben kristálygyöngyök ékeskedtek, bélése hófehér gyapjú volt. A kristálygyöngyök ugyan most nem látszottak, mert eltakarta őket Maria bokáig érő szürke szoknyája és hasonló színű meleg gyapjúkabátja, ami szintén hófehér gyapjúval volt bélelve – de Mariát már a puszta tudat, hogy ott vannak a cipőn, olyan erkölcsi erővel töltötte el, aminek a jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Lelki támaszt nyújtottak neki a gyöngyök, ahogy, csekélyebb mértékben bár, de lelki erőt merített abból is, ha a kabát alatt karcsú dereka köré tekeredő mályvaszínű szalagra, a szürke bársonykalapja rejtekéből alig kilátszó kis csokor ibolyára vagy épp a szürke selyemkesztyűre gondolt, ami nagy fehér muffba bújtatott kacsóit fedte. Maria ugyanis vérbeli arisztokrata volt: a rejtett dolgok tökéletessége még fontosabb volt számára, mint a látható dolgoké. Nem mintha a külcsínnel nem törődött volna. Nagyon is törődött. Hivalkodó kis teremtés volt, még most is, mikor a gyászolók szürkéit és liláit viselte.

Maria ugyanis árva volt. Édesanyja még csecsemőkorában halt meg, az apja pedig két hónapja. Utóbbi után annyi adósság maradt, hogy el kellett adniuk minden hagyatékát, még a szépséges londoni házat is, ahol Maria egész addigi életét töltötte – a házat a világítóablakos bejárati ajtóval és a London Square csendes parkjára néző magas ablakokkal. Mire az ügyvédek a maguk módján mindent elrendeztek, Mariának épp csak annyi pénze maradt, hogy ő, Miss Heliotrope és Wiggins kocsin elutazhattak Délnyugat-Angliába, ahol egyikük se járt még soha, és ahol Maria másodunokabátyja, egyben legközelebbi élő rokona, a sose látott Sir Benjámin Merryweather várta őket kastélyában, az Ezüstharmat nevű falu melletti Holdszálláson.

4

Mariát mindazonáltal nem árvasága csüggesztette el annyira, hogy a cipőjén való elmélkedésben kelljen vigaszt keresnie. Édesanyjára nem emlékezett; katona apja pedig, aki nemigen kedvelte a gyerekeket, és aki évei nagy részét külhonban töltötte a regimentjével, nemigen tarthatott számot a szeretetére. Úgy semmiképp, mint Miss Heliotrope, akit annak idején a néhány hónapos Maria mellé vettek fel, hogy előbb dajkája, később nevelőnője legyen, s aki csak úgy elárasztotta a kislányt imádatával. Nem, Maria elkeseredésének oka a viszontagságos utazás volt, valamint a vidéki élet azon kellemetlenségei, melyeket ez az utazás előre sejtetett. Maria semmit sem tudott a városon kívüli világról. Tősgyökeres londoni úrikisasszony volt, szerette a fényűző életet, s része is volt benne a London Square-re néző szépséges házban – jóllehet, mint apja halálakor kiderült, a luxust nem is engedhették volna meg maguknak.

Mi vár most rá? A Holdszállásról küldött kocsiból ítélve a kastély nem lehetett valami komfortos hely. A rémséges jármű, ami Exeterben vette fel őket, kényelmetlenebb volt még a postakocsinál is, amivel Londontól odáig utaztak. A molyrágta üléspárnák kőkemények voltak, s a padlóról csirketollak és szalmaszálak röppentek fel a rosszul csukódó ajtók résein besüvítő jeges huzatban. A két tarka ló öreg, megtestesedett és lassú mozgású volt, bár fényes szőrük azt mutatta, hogy szerető és gondos ápolásban van részük – ez nem kerülte el Maria figyelmét, már csak azért sem, mert élt-halt a lovakért.

A kocsis – egy töpörödött vénember, aki inkább erdei manónak, semmint emberi lénynek tűnt – folt hátán folt nagy-kabátot viselt, aminek az eredeti színét már sejteni se lehetett, s hozzá jókora, elnyűtt, kunkori karimájú hódprémes kalapot. A fejfedő túl nagy volt neki, lecsúszott az orra közepéig, aminek következtében az arcából csak egy fogatlan vigyor és egy szürke borostával borított áll látszott. Ezzel együtt jóravaló embernek tűnt, s csak úgy dőlt belőle a szó, miközben féltő gonddal egy rongyos pokrócba bugyolálta utasai térdét – de mivel fogatlan volt, szavaiból nem sokat lehetett érteni. S most a sűrű, februári ködben utasai őt magát is alig látták a kocsi kis elülső ablakán keresztül.

A vidékből, amin áthaladtak, még annál is kevesebbet érzékeltek. Annyit tudtak csak, hogy az út csupa gödör és kátyú – a kocsi ugyanis szüntelenül jobbra-balra, fel és le dobálta őket, mintha csak labdázna velük. Közeledett az alkonyat, de Maria tudta, hogy itt nyomuk se lesz a londoni utcákat megvilágító divatos új gázlámpáknak, helyettük a vidék borzasztó, sűrű, fekete sötétsége vár rájuk. Ehhez jött még a dermesztő hideg… Ügy tűnt, mintha már egy évszázada tartana ez az utazás, de még mindig semmi jele nem volt annak, hogy egyhamar megérkeznének.

Miss Heliotrope szorosan az orra elé emelte könyvét, mert eltökélte, hogy még a sötétség beállta előtt végigolvassa az állhatatosságról szóló esszét. Ezt, valamint a soha el nem fogyó szeretetről szóló fejtegetést a következő hónapokban sokszor elő kell majd vennie, afelől nem volt kétsége. Az utóbbi esszét, mint arra jól emlékezett, annak a napnak az estéjén olvasta először, amikor munkába állt a kis anyátlan Maria mellett. Kiderült, hogy gondozottja – a bizarr ezüstszínű szemek tulajdonosa, akiből már csecsemőkorában sugárzott, hogy tudatában van kékvérűségének, ennélfogva gondolatai jobbára önmaga körül forognak – a legkevésbé rokonszenves nőnemű gyermekpéldány, akivel valaha dolga volt. Mindazonáltal az említett esszé elolvasása után elhatározta, hogy lankadatlan kitartással szeretni fogja Mariát, míg a halál el nem választja tőle.

Miss Heliotrope Maria iránti jóindulata tehát kezdetben kissé erőltetett volt. Zord eltökéltséggel és fájdalmasan kevés képzelőerővel varrta és javította Maria ruháit, s bármilyen haszontalan volt is a leányzó, igen takarékosan használta a pálcát, előrébb valónak tartva a gyermek rokonszenvének elnyerését halhatatlan lelkének üdvénél. Ám ahogy teltek az évek, hozzáállása lassanként megváltozott. Ha Mariát valami baj érte, Miss Heliotrope immár buzgó gyengédséget mutatott; ha varrt a gyermeknek, szenvedélyes igyekezetében műalkotássá tökéletesítette a legkisebb ruhadarabot is; és kegyetlen veréssel torolt meg minden apró vétket, mert már nem az érdekelte, hogy Maria szeresse, hanem csak az, hogy nemes, finom hölgyet faragjon a kisleányból. Ez már igazi szeretet volt, és Maria érezte ezt; ha úgy fájt a hátsó fele, hogy ülni sem tudott, akkor sem csökkent Miss Heliotrope-hoz való ragaszkodása. És most, lánykából immár tizenéves ifjú hölggyé érve tudta, hogy ez a legnagyobb érték az életében.

5

Tudni kell ugyanis, hogy Mariának csecsemőkora óta kiváló szeme volt az értékes dolgokhoz. A legkiválóbbra vágyott mindenből, és csalhatatlan ösztönnel ismerte fel a jót, még ha az aranyló tartalmat megtévesztő külső burok rejtette is. Maria volt talán az egyetlen ember, aki rájött, milyen angyali teremtés Miss Heliotrope valójában – és nem kétséges, hogy éppen ezzel sikerült felpezsdítenie a nevelőnő iránta való érzelmeit.

Miss Heliotrope esetében a külső burok igencsak furcsa volt, s hogy Maria oly hamar átlátott rajta, jól mutatja, milyen éles volt ezüstszínű szeme. A legtöbb ember Miss Heliotrope orrával és öltözködési stílusával szembesülve megtorpant, és azután egy lépéssel sem jutott tovább. Miss Heliotrope orra horgas volt, mint a sas csőre, és sötét vörösbarna színben éktelenkedett, azt a gyanút ébresztve az emberek zömében, hogy Miss Heliotrope túl sokat eszik és iszik. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy Miss Heliotrope alig evett és ivott, mert idült emésztési zavarok kínozták.

Az orrát tehát a betegség, nem pedig a mértéktelenség csúfította el. Miss Heliotrope sosem panaszkodott, némán hordta keresztjét, s épp ezért keltett téves benyomást mindenkiben – Mariát kivéve. Nem mintha neveltjének említést tett volna emésztési zavarairól – az édesanyjától azt tanulta, hogy Igazi Úrihölgy soha senkinek nem mond semmit önmagáról. Az éles eszű Maria azonban idővel kikövetkeztette Miss Heliotrope mentacukor-fogyasztási szenvedélyének valódi okát. A kisasszony orra annyira megdöbbentő látványt nyújtott sápadt sovány arca közepén, hogy mellette észrevétlenül maradt szépséges nefelejcskék szeme, csakúgy mint finoman ívelt, vékony, fekete szemöldöke. Gyér, szürke haja feszes dugóhúzó fürtökben keretezte arcát – ez a frizura tizennyolc éves korában, amikor először viselte, bizonyára jól állt neki, most, hatvanévesen viszont már annál kevésbé.

Miss Heliotrope magas volt, sovány és görbe, de soványsága nem tűnt fel, mert régimódi lila bombazinruháját* abroncs terebélyesítette, felül pedig jól kipárnázta a fekete kendő, amit télen-nyáron hordott. Házon kívül terjedelmes, elnyűtt fekete köpenyt és lila tollal díszített hatalmas fekete kötőkalapot viselt, valamint mindig volt nála egy nagy fekete ernyő. A kalapot házon belül fekete bársonyszalaggal szegélyezett hófehér főkötőre cserélte. Kezét mindig fekete selyemkesztyű fedte, és volt egy elmaradhatatlan fekete retikülje, amiben levendulával illatosított, makulátlan fehér keszkenőt, a szemüvegét és a mentacukrát tartotta. Nyakában kacsatojás méretű aranyfüggeléket hordott, amiről Maria nem tudta, mit rejt, mert hiába kérdezte erről nevelőnőjét, sosem kapott választ. Miss Heliotrope nem sok mindent tagadott meg imádott Mariájától – azon dolgokon kívül, amelyek árthattak a leány halhatatlan lelkének –, de az aranyfüggelék tartalmának felfedésétől következetesen elzárkózott… Az, jelentette ki, csak őrá tartozik… Mariának arra sem lett volna lehetősége, hogy maga fürkéssze ki a titkot, mert Miss Heliotrope nappal sosem vált meg a függőtől, éjszakára pedig a párnája alá tette. De Maria amúgy se nézett volna titkon az ékszerbe; nem olyan lány volt ő, aki ilyet tenne.

Maria, amellett hogy tagadhatatlanul hiú és túlságosan kíváncsi volt, olyan nemes tulajdonságok birtokosának mondhatta magát, mint a becsület, a bátorság és az igényesség; Miss Heliotrope pedig csupa szeretet és türelem volt. Wiggins erényeit ezzel szemben nehéz lenne felsorolni… Sőt, lehetetlen, tudniillik nem rendelkezett erényekkel… Wiggins mohó, öntelt, ingerlékeny, önző és lusta volt. Maria és Miss Heliotrope abban a hitben ringatta magát, hogy Wiggins rajongva szereti őket, mivel mindig a sarkukban volt, udvariasan csóválta a farkát, ha megszólították, és alkalomadtán puszit is adott. A baj csak az volt, hogy Wiggins mindezt nem gyöngéd érzelmektől vezérelve, hanem stratégiai megfontolásból tette.

Jól tudta, hogy Mariától és Miss Heliotrope-tól származik minden, ami az életét kellemessé teszi: az ennivaló, ami mindig megbízható minőségben és pontossággal érkezett egy zöld edényben, amihez Wigginst szoros érzelmi szálak fűzték; a zöld bőr nyakörv; a kefe, a fésű, az illatos púder és a szappan.

Wiggins a parkban látott alantasabb kutyák beszélgetéseiből kikövetkeztette, hogy más gazdasszonyoknál nem minden esetben élvez abszolút prioritást kedvencük igényeinek kielégítése… Az övéinél igen… Wiggins ezért zsenge korában úgy döntött, megszeretteti magát Mariával és Miss Heliotrope-pal, s kitart mellettük mindaddig, amíg kielégítő bánásmódban

6

*Eredetileg Felső-Olaszországban készített selyemszövet, melyet régebben gyapotból, teveszőrből és selyemből szőttek, újabban azonban gyapjúból készítenek.

részesül. Még valamiféle érzést is táplált irányukban, de az nem érdemelte meg a szeretet nevet, inkább a birtokos leereszkedő jóindulata volt. Szánalmas lények – így tekintett gazdáira Wiggins –, de mégiscsak az övéi.

Bár, mint beláthattuk, Wiggins jelleme sok kívánnivalót hagyott maga után, ne higgyük, hogy ő maga haszontalan tagja volt a társadalomnak! A szépség az öröm örök forrása, és Wigginst a szépségnek az a foka jellemezte, mely csak a trombitaként harsogó „felülmúlhatatlan” szóval írható le. Wiggins a King Charles spánielek nemes fajtáját képviselte. Szőrzete sötét krémszínű volt, fényes és sima mindenütt, kivéve a mellén, ahol hullámok pompás zuhatagában omlott le, mint holmi fodros ingmell. Akkoriban nem volt divat levágni a spánielek farkát, s Wiggins farka olyan volt, akár egy strucctoll. Büszke is volt rá módfelett, magasan hordta, mint egy lobogós lándzsát, s néha, mikor a nap átsütött finom szőrszálain, e farok oly szikrázóan ragyogott, hogy szinte belekáprázott a szem a látványba.

Wigginsnek csak hosszú, selymes füle és a szeme fölötti folt nem volt krémszínű – ezek a gesztenyebarna lehető legszebb árnyalatában ékeskedtek. Barna volt a szeme is, s tekintetében olyan olvadós gyengédség ült, hogy minden szív behódolt neki. Azt nem sejtették a meghódított szívek tulajdonosai, hogy Wiggins gyengédsége nem rájuk, csakis önnönmagára irányul… Wiggins mancsán és lábszára hátsó oldalán finoman rojtos volt a szőr, s ez címerállathoz tette őt hasonlatossá. Hosszú, arisztokratikus orrának szurokfekete, hideg hegye mögött fegyelmezetten meredtek a vékony arany bajuszszálak, s gyönyörű rózsaszín nyelve sosem volt gusztustalanul nedves. Wiggins ugyanis nem tartozott azon szentimentális kutyák közé, akik bajszukat remegni, orrukat átforrósodni és nyelvüket nyáltól csöpögni hagyják.

Wiggins tudatában volt annak, hogy a heves érzelmek rombolják a szépséget, ezért sosem adta át magát nekik… Kivéve talán, egy kissé, a táplálkozás kapcsán. A jó ételek felkorbácsolták érzelmeit, egyrészt mert roppantul tudta élvezni őket, másrészt mert mélységes hála töltötte el azért, hogy a jó tündérek, akik születésekor tökéletes emésztéssel áldották meg, arról is gondoskodtak, hogy a falánkság ne tegye tönkre kifogástalan, karcsú alakját… Milyen pompás is volt a vacsora, amit az exeteri fogadóban kebelezett be! A hús, a zöldség és a héjában sült krumpli, ami eredetileg Miss Heliotrope-nak készült, de amit az nem tudott elfogyasztani… Az emlék hatása alatt szépséges rózsaszín nyelve végigsimított aranyló bajuszszálain. Ha vidéken mindig ilyen jó lesz a koszt, higgadt türelemmel tudja majd viselni akár a jeges ködöket és a huzatos hintókat is.

Immár koromsötét volt; a fura öreg kocsis leszállt a bakról, utasaira vigyorgott, majd meggyújtotta a kocsi két oldalán lengő, ódivatú lámpásokat, melyek azonban csupán gyér fénnyel szolgáltak, s világuknál nem látszott más az ablakon át, csak nedves páfrányokkal borított, meredek töltésoldalak. Az út egyre keskenyebb lett – a páfrányok kétfelől szinte már súrolták a kocsit –, egyre hepehupásabb és mind meredekebb dombok tarkították, így vagy csigalassúsággal kaptattak, vagy meg-megcsúszva araszoltak lefelé, mintha rémisztő szakadékba ereszkednének. Miss Heliotrope a sötétben már nem tudott olvasni, és Maria se szemlélhette a cipőjét. Mégsem sopánkodtak, mert igazi úrihölgyek sosem sopánkodnak. Maria összefűzte ujjait muffja mélyén, Miss Heliotrope ugyanígy tett utazóköpenye alatt, és mindketten összeszorított fogakkal tűrtek.

2.

A hideg ellenére nyilván mindhárman elbóbiskoltak a kimerültségtől, ugyanis egyszer csak döbbenten konstatálták, hogy a kocsi megállt. Öntudatuk elvesztése és visszanyerése között hosszú utat tehettek meg, mert időközben minden megváltozott. Mindenekelőtt eloszlott a köd, kisütött a hold, s immár tisztán látták egymás arcát. Levertségük is teljesen elmúlt, helyét a kaland szívet dobogtató öröme vette át. Miss Heliotrope és Maria gyermeki izgalommal kinyitották kétoldalt a kocsi ablakait, kihajoltak rajta, s még Wiggins is befurakodott Maria mellé, hogy kidughassa a fejét.

7

Kétoldalt a páfrány-borította töltés eltűnt, helyette szép ezüstszürke sziklafalak emelkedtek a kocsi ablakától karnyújtásnyira, s elöl is tömör szikla állta útjukat.

– Csak nem tévedtünk el? – aggodalmaskodott Miss Heliotrope.

– Van egy kapu a sziklán! – újságolta Maria, aki olyan messze kihajolt az ablakon, hogy már-már kizuhant a keskeny útra.

– Nézze, Miss Heliotrope!

Ez a nevelőnőt is arra buzdította, hogy dacoljon a kiesés veszélyével. Maria igazat mondott. Ódon tölgykapu volt a sziklafalba ágyazva; fáját olyan szürkére pácolta az idő, hogy szinte teljesen összeolvadt környezetével. Jókora kapu volt, elég nagy ahhoz, hogy egy lovaskocsi beférjen rajta. Közvetlenül mellette rozsdás lánc lógott ki egy, a sziklába fúrt lyukból.

– Leszáll a kocsis! – jelentette Maria, s izgalomtól csillogó szemmel figyelte a gnómszerű emberkét, aki most a rozsdás lánchoz sietett, két lábát felhúzva ráakaszkodott, s úgy lógott rajta, mint majom a mászórúdon. A mutatvány eredményeképpen mély, öblös kondulás hangzott fel valahol a szikla méhében. A harmadik harangszó után a kocsis a földre huppant, rávigyorgott Mariára, majd visszamászott a bakra.

A hatalmas kapu lassan kitárult. A kocsis csettintett a foltos lovaknak, Miss Heliotrope és Maria visszahúzódtak az ablakból, és a kocsi megindult. A kapu, mely ugyanolyan zajtalanul csukódott be mögöttük, ahogyan kinyílt, útját állta a holdsugaraknak, így ismét be kellett érniük a lámpa táncoló fényével, mely most egy alagút nedves, mohával benőtt falaira vetült. Maria tekintete átsiklott valamin, ami egy ember sötét alakjának tűnt, de nem mert volna megesküdni rá, hogy jól látta. A kocsi pedig továbbhaladt, így alaposabban nem tudta megnézni.

– Uh! – nyögött fel Miss Heliotrope. Iménti derűjét lehervasztotta a véget nem érő alagút nyirkos hidege és a kocsikerekek mennydörgésszerű robajjá erősödött zaja. Azonban még mielőtt a hölgyeknek idejük lett volna alaposabban megijedni, a kocsi ismét kiért a holdfényre, s olyan gyönyörűséges helyen találták magukat, mely mintha nem is ezen a világon lett volna.

Körös-körül minden csupa ezüst volt. Jobbra-balra sudár fatörzsek emelkedtek ki az elnyúló pázsitból, ami víztükörként ragyogott, olyan ezüstösre festette a holdfény. A ritkásan álló fák között gyönyörű tisztások nyíltak az ezüst csillagokkal kirakott, ébenfekete ég alatt. Semmi sem mozdult. Olyan volt, mintha a hold bűvös erővel megdermesztette volna a tájat. Az ezüst fatörzsek fölött az ezüstös gallyak és ágak finom szövedékén ezüstporként szűrődött át a holdfény. Volt élet a fák között, de az élők is mozdulatlanok voltak. Maria látott egy ezüst baglyot az egyik ezüst ágon, egy ezüst nyulat, mely a hátsó lábára állva pislogott a kocsi lámpája felé, ezüst szarvasok pompás, szoborcsoportszerű csapatát… És az egyik tisztás túlsó szélén egyszerre csak megpillantott egy kis fehér lovat, mely a levegőben úszó sörénnyel és farokkal, fejét felszegve lebegett a föld fölött, mintha Maria láttán megállt volna röptében az örömtől…

– Nézze! – kiáltotta Maria, de Miss Heliotrope hiába pillantott oda, nem látott semmit.

A kocsi vastag mohaszőnyegen gurult, kerekei most nem csaptak zajt. Hosszú ideig haladtak így, majd egyszerre csak átgurultak egy szürke fal boltíves nyílásán. Ez a fal nem természetes képződmény volt, hanem emberkéz emelte, csipkézett oromzattal ékes várfal. Mariának épp csak egyet dobbanhatott a szíve a lőrések láttán, aztán már be is értek a falon belülre. A gyönyörű parkerdő után most épített kertet láttak maguk körül virágágyásokkal, kövezett ösvényekkel, vízililiomos tóval és tiszafaszobrokkal, melyek kukorékoló kakasokat és lóháton ülő lovagokat mintáztak.

A kert, akárcsak a park, csupa ezüstszürke és fekete volt a holdas ég alatt. Mariát enyhe reszketés fogta el, mert úgy látta, mintha a fekete lovagok és a fekete kakasok felé fordítanák a fejüket, hogy fagyos pillantást vessenek rá. Wigginst, bár ő a padlóról nem láthatta a sötét alakokat, nyilván szintén rossz érzés fogta el, mert morogni kezdett. Miss Heliotrope hangulata sem lehetett felhőtlen, mert hangja nem csekély mértékben remegett, amikor megkérdezte:

– Nem közeledünk még a házhoz?

8

– Már meg is érkeztünk a házhoz! – felelte örvendezve Maria.

– Nézze ott azt a fényt!

– Hol?

– Ott! Fent magasan, a fa mögött.

Maria egy narancsszín fényfolt felé mutatott, amely vidáman pislogott át az előttük tornyosuló, hatalmas fekete cédrus legfelső ágain. Mint ékkő a foglalatban, úgy világított ez a sárga szem a sok ezüstszürkén és feketén át, s volt benne valami csodálatosan megnyugtató. Egy kis földi dolog a sok földöntúli között, valami, ami örömmel fogadta, üdvözölte Mariát, nem úgy, mint az ellenséges hideg, fekete tiszafák.

– De hisz az az égben világít! – adott hangot döbbenetének Miss Heliotrope. Aztán a kocsi nagy ívben megkerülte a cédrust, és kiderült, hogy miért van oly magasan a fény forrása. A ház nem olyasféle modern épület volt, amilyenekhez hőseink szoktak, hanem igen régi, szinte erődszerű várkastély, s a fény egy égbe nyúló torony legfelső ablakából mosolygott le rájuk.

Miss Heliotrope lelki szemei előtt egerek és pókok irtóztató képe jelent meg, s az ijedtség hangja tört elő torkából (de gyorsan elnémította, hisz csak a bárdolatlanok jajdulnak fel rémisztő kilátásokkal szembesülve), Maria ellenben örömkiáltást hallatott. Tornyos kastélyban fog lakni, akár egy mesebeli királykisasszony!

És milyen pompázatos volt ez a büszke kastély! Az időtlen erő, ami az árnyak lepte kerttel farkasszemet néző, hatalmas falakból áradt, épp olyan megnyugtató volt, mint a toronyablak narancsszínű fénye. Maria életében először látta ezt az épületet, de máris az otthonának érezte. Hisz Merryweatherök nemzedékeinek szolgált lakóhelyül ez a kastély, és ő maga is a Merryweather család tagja. Már szégyellte korábbi félelmét ettől a helytől. Most tért haza igazán, a londoni ház sosem volt valódi otthona. Szívesebben lakik itt nélkülözés közepette, mint akár a világ legfényűzőbb palotájában. Amint megáll a kocsi, úgy fut majd be otthonába, akár a menedéket kereső kiscsibe anyja szárnyai alá, mert itt soha többet nem érheti semmi baj.

És valóban, mire a kocsi megállt, Maria már le is ugrott róla. A falnak támaszkodó kőlépcsőn felszaladt a nagy tölgyfa bejárati ajtóhoz, és öklével verni kezdte. Se könnyű lába, se apró ökle nem csapott nagy zajt, de valaki odabent bizonyára már felfigyelt a kocsi zörgésére, mert szinte azonnal kinyílt az ajtó, s a küszöbön, égő lámpással a kezében ott állt a legmeglepőbb külsejű javakorabeli úriember, akit Maria valaha látott.

– Isten hozott, unokahúgom! – szólt mély, telt, zengő hangon a férfi, és szabad kezét Maria felé nyújtotta.

– Nagyon örvendek, uram – felelte Maria. Pukedlizett, s mikor kezét unokabátyjáéba helyezte, már tudta, hogy mindig tisztelni és szeretni fogja őt.

A kastély ura tényleg roppantul különös látványt nyújtott, s Maria, miután alaposabban szemügyre vette őt, le sem tudta venni róla a tekintetét. A valószínűtlenül magas és széles alak szinte teljesen betöltötte a nagy ajtónyílást. Kerek, vörös, simára borotvált arca közepéből akkora sasorr állt ki, hogy Miss Heliotrope szaglószerve pisze kis nózinak tűnt mellette. Az uraságnak tripla tokája, széles, mosolygós szája, és meleg, sárgásbarna, hunyorgó szeme volt, mely szinte elveszett fehér szemöldökének dús bozontja alatt. Öltözékét meghökkentően ódivatú ruhadarabok furcsa összeállítása alkotta. Jókora, karfiolszerű fehér parókát viselt, s állát drága honitoni* csipkéből készült kravátli dúcolta alá. Halványkék alapon sárga rózsákkal és piros szegfűkkel hímzett, szépséges atlaszselyem mellénye meghökkentő ellentétet alkotott kifakult, foltos lovaglókabátjával, bricseszével** és sárfoltos keményszárú csizmájával. Kissé ó-lábú volt, mint az olyan férfiak, akik nyeregben élik az életüket. A keze arcához hasonlóan nagy és vörös volt, tenyere kérges a kantár markolásától, de csuklójára gyönyörű csipke hullott, és hatalmas, lángoló fényű rubinttal ékes gyűrű ragyogott az ujján.

9

*Honiton városa Devon angol grófságban, 26 km-nyire Excterről, az Orter völgyében fekszik, levél- és virágmintás vert csipkéitől híres.

**Lovagláshoz viselt csizmanadrág, a combon erősen kibővül, a vádlinál beszűkül. A térdek belső oldalán és sokszor az ülepen is bőr rátét van.

Melegszívű és ragyogó – ilyen volt Sir Benjámin Merryweather egész valója, minden porcikája: vörös, kerek arca, mosolya, hangja, sárgásbarna szeme, rubintos gyűrűje. Miután a kezébe zárta Maria kacsóját, vizsgáló tekintettel végignézett unokahúgán, mint aki kérdésekre keres választ. Mariát ez feszélyezte kissé, még reszketett is, mintha attól félne, hogy hiányzik belőle valamely keresett erény, de azért rezzenéstelen tekintettel nézett unokabátyja arcába.

– Ízig-vérig Merryweather – szólalt meg végül öblös, mély hangján a férfi. – Az ezüst Merryweatherök egyike, szókimondó, gőgös és kényes, bátor és becsületes lelkű. Teliholdkor jött a világra. Kedvelni fogjuk egymást, angyalom, mert én délben születtem. A holdas és a napos Merryweatherök mindig is jól kijöttek egymással…

Hirtelen elhallgatott, mert megpillantotta Miss Heliotrope-ot és Wigginst, akik némi késéssel kászálódtak ki a kocsiból, de mostanra felértek a lépcsőn, és megálltak Maria mögött.

– Drága asszonyom! – harsogta Sir Benjámin egy Miss Heliotrope-ra vetett hosszú, nyájas pillantás után. – Drága asszonyom! Engedje meg! – Azzal mély meghajlás kíséretében megfogta Miss Heliotrope kezét, és szertartásosan átvezette őt a küszöbön.

– Hódolatom! Isten hozta szerény, méltatlan hajlékomban. És ezek a harsány, bókoló szavak maradéktalanul őszintén csengtek. Sir Benjámin tényleg úgy gondolta, hogy háza méltatlan szálláshely Miss Heliotrope számára.

– Tisztelt uram – szólt a nevelőnő, aki fülig pirult, mert előnytelen külseje folytán ritkán volt része ilyen hízelgően lelkes figyelemben –, kedvessége igazán túlzás!

Maria felemelte Wigginst – aki horkantásokkal jelezte bosszúságát, amiért vele senki sem törődik –, becsukta a bejárati ajtót, majd elégedett sóhajjal elindult az idősebbek után. Tisztában volt vele ugyanis, hogy Sir Benjámin első pillantásra megállapította, milyen csodálatos lény a drága Miss Heliotrope…

Igen, mind nagyon fogják szeretni egymást.

De nem, talán mégsem mind… Ekkor ugyanis a karjában tartott Wiggins rosszkedvű morgására válaszul távoli mennydörgést idéző moraj érkezett annak a gerendás mennyezetű, kőpadlós teremnek a kandallója felől, ahova Sir Benjámin bevezette őket.

Egy állat, egy rémisztően hatalmas jószág, mely fektében a hosszú kandallószőnyeg egyik végétől a másikig ért, felemelte bozontos fejét a mellső lábáról, és a Maria hóna alól kileső Wiggins szépséges kis pofijára meredt. Ezt követően szusszantott egy hangosat, kiszűrte a levegőből Wiggins egyéniségének illatát, de az látszólag nem nyerte el tetszését, mert ezután megvetően pislantott, és visszaeresztette fejét a mancsára. Mindazonáltal éber maradt: szeme az elé hulló vöröses szőr függönyén át sárga lámpa módjára, zavarba ejtően világított a társaság felé. Azért zavarba ejtően, mert vesébe látó pillantása volt. Sir Benjámin is tudott áthatóan nézni, de messze nem úgy, mint a kandalló előtt heverő, lompos bestia. Maria eltűnődött, hogy miféle állat lehet. Kutyának kellett tartania, de valahogy mégsem volt egészen kutyaszerű…

– Ő Wrolf, az eb – válaszolta meg a kimondatlan kérdést Sir Benjámin. – A külseje félelmetes, de biztosíthatom a hölgyeket, hogy nincs okuk tartani tőle. Amúgy is benne van már a korban. Immár több mint két évtizede annak, hogy szenteste kiballagott a ház mögötti fenyvesből. Aztán jó darabig velünk maradt, de miután volt némi békétlenség a házban, elment. Azután bő egy éve – megint csak szenteste – visszatért, és azóta itt él velem. Tudomásom szerint soha egy egérnek se ártott.

– Talán vannak itt egerek? – suttogta elszorult torokkal Miss Heliotrope.

– Százával – dörmögte derűsen Sir Benjámin. – De az egérfogók megtizedelik őket. Az egérfogók, no meg Zachariah, a macska. Ő e pillanatban nincs itt. No, de gyerünk tovább,

10

megmutatom a hölgyeknek a szobáikat, hogy felesleges ruháikat letehessék. Azután jöjjenek vissza, ide a nagyterembe, hogy elköltsük a vacsorát.

Sir Benjámin magához vett három jókora réz gyertyatartót a kandalló melletti asztalról, és meggyújtotta rajtuk a gyertyákat. Miután a hölgyek kezébe adott egyet-egyet, átvezette őket egy szomszédos helyiségbe, amit Maria szalonnak nézett, bár a gyér fénynél alig látott belőle valamit. A helyiség túloldalára érve Sir Benjámin kinyitott egy falba süllyesztett ajtót, amelyen áthaladva egy csigalépcsőre értek. A lépcső kőfokai középen mélyen kikoptak, jelezve, hogy sok láb taposta őket az évszázadok során, s oly szűken kanyarodtak a lépcsőorsó körül, hogy szegény Miss Heliotrope valósággal beleszédült. Nem úgy Sir Benjámin, aki gyertyájával a sort vezette, s kora és alkata ellenére úgy sietett felfelé, akár egy jókedvű fiúcska. A sereghajtó Maria szintúgy fürgén szedte a fokokat.

– Hatszáz esztendős a kastély – mesélte kedélyesen brummogó hangján Sir Benjámin. – A 13. században építtette családunk alapítója, Wrolf Merryweather, aki I. Edward király pajzshordója volt. A csatában tanúsított hősiességéért kapta ezt a földet az uralkodótól. Mi a családban, Miss Heliotrope, duplavével írjuk a Wrolf nevet, mert vikingek leszármazottai vagyunk, és vérbeli harcosok.

– Hát igen, sejtettem – sóhajtott Miss Heliotrope. – Mikor Maria kicsi volt, nagyon nehezen tudtam megetetni vele a rizspudingot.

– A kutyát, ami a fenyvesből jött ki, az után a régi Wrolf után nevezte el, uram? – kérdezte Maria. Kicsit habozott, mielőtt a nagyteremben fekvő bestiát kutyának nevezte, mert valamiért még mindig nem tudott ebként gondolni rá.

– Ahogy mondod – bólintott Sir Benjámin. – A családi hagyomány szerint Wrolf Merryweathernek aranybarna haja volt, Wrolfnak, az ebnek pedig rőt sörénye van.

– Igen, azt láttam – mondta Maria. Sir Benjámin most megállt egy ajtó előtt.

– Itt magukra is hagyom a hölgyeket – szólt. – Ez itt Miss Heliotrope szobája, Mariáé még feljebb van, a torony legtetején.

Azzal a kastély ura meghajolt, és gyertyáját maga elé emelve elindult lefelé a csigalépcsőn.

Miss Heliotrope arra is fel volt készülve, hogy talán sással felhintett padlójú helyiségben, szalmazsákon kell aludnia, így szobáját látva megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle. A helyiség kényelmesen tágas volt, s tölgypadlóját majdnem faltól falig karmazsinszínű szőnyeg borította. Ez kopott volt ugyan, és jókora lyukak tátongtak rajta, de mégis szőnyeg volt, nem gyékény. Fekvőhelyül nagy baldachinos ágy szolgált, két lépcső vezetett fel hozzá, és piros bársonyfüggöny védte a benne fekvőt a huzattól. Volt még a szobában egy íves hasú mahagóni komód, egy jókora mahagóni ruhásszekrény, egy toalettasztal és egy füles karosszék lábzsámollyal.

A kőfalakat meleg, sötét színű faburkolat fedte, az ablakon a zsalut kartonfüggöny takarta el. Akárcsak a szőnyeg és az ágy függönye, ez is javításra szorult, de a bútorok szépen fénylettek, és patyolattiszta volt minden. Úgy tűnt, valakinek igen fontos Miss Heliotrope kényelme, mert a kandallóban hasábfák lángoltak, a komódon és a toalettasztalon gyertyák égtek, és ágymelegítő lapult a takaró alatt. Kettejük poggyásza a baldachinos ágy lábánál várta őket, csinos halomba rakva.

De Maria nem időzött sokáig Miss Heliotrope szobájában. Miután meggyőződött arról, hogy nevelőnője mindennel elégedett, gyertyájával csendesen kiosont az ajtón. Hosszú ideig csak ment körbe-körbe a csigalépcsőn. Saját szobát kapott! Soha nem volt még saját szobája. Világéletében együtt aludt Miss Heliotrope-pal, de mégis, az utóbbi időben néha eszébe jutott, milyen jó is lenne egy saját, külön szoba.

3.

A csigalépcső egy ajtó előtt ért véget – egy olyan kis ajtócska előtt, amin egy átlagos felnőtt nem fért volna be, de egy karcsú, tizenhárom éves lánynak éppen megfelelt. Maria megtorpant, és

11

szaporán dobogó szívvel nézte. A keskeny és alacsony ajtó nyilván többszáz éves volt, ő mégis úgy érezte, hogy külön az ő számára készült. Ha ugyanis ajtót választhatott volna magának, hát épp ilyet választott volna. Nem olyan volt ez, mint ami hálószobába nyílik, hanem inkább bejáratiajtó-szerű, mintha az ő saját házának az ajtaja lenne. Az anyaga ezüstszürke tölgyfa volt, ezüst szegek díszítették, és a kopogtatója – a legapróbb, legkecsesebb lópatkó, amit Maria valaha látott – olyan szépen ki volt fényesítve, hogy ezüstként ragyogott. Az elragadó kis fehér lovat juttatta Maria eszébe, amit a parkban látni vélt, s amit Miss Heliotrope-nak is próbált megmutatni… de Miss Heliotrope nem látta… Az ajtót ezüst kilincs nyitotta, s mikor Maria lenyomta, olyan barátságosan kattant, mintha üdvözölné őt.

Belépett, becsukta maga mögött az ajtót, gyertyáját óvatosan letette a földre, majd az ajtónak vetette a hátát, és csak nézett és nézett. Ajka szétnyílt, máskor oly sápadt arca kipirult, mint a rózsa, és szemei ragyogtak, akár a csillagok.

Nincs a világon toll, amely képes lenne méltó módon papírra vetni Maria szobájának páratlan szépségét, elragadó báját. Mivel a torony henger alakú volt, a helyiség is kerek volt; méretét tekintve sem túl nagy, sem túl kicsi, épp megfelelő egy fiatal lány számára. Az íves falon három ablak nyílt, két keskeny csúcsíves és egy nagy, melynek a vastag falba mélyedő fülkéje ülőhelyként is szolgált. A függöny nem volt összehúzva, így Maria kilátott a csillagokra. Az ablakokban egy-egy szép, háromágú gyertyatartó állt, égő gyertyákkal. Ezeknek a gyertyáknak a fénye volt az, döbbent rá Maria, amit odakintről a cédrus lombkoronáján átszűrődni látott.

A fal nem volt fatáblákkal burkolva, mint Miss Heliotrope szobájában, de Maria örült ennek, oly szépnek találta az ezüstszürke köveket. A mennyezet kupolát alkotott; Maria feje fölött karcsú kőbordák íveltek felfelé, akár egy fa ágai, s a mennyezet közepén, a legmagasabb ponton csillagokkal körülvett holdsarló faragott képében futottak össze.

Az ezüstszínű tölgypadlót nem fedte semmi, de az ágy előtt kis, fehér gyapjas báránybőr feküdt, hogy reggel felkeléskor Maria tapogatózó, meztelen lábát puha és meleg szőnyeg fogadja. Akárcsak az ablakokéi, a kis baldachinos ágy függönye is ezüst csillagokkal hímzett világoskék selyemből készült, a szívderítően szép ágyterítőt pedig a szivárvány minden színét felvonultató bársony és selyem négyszögletű foltokból varrták.

A szobát igen takarékosan bútorozták be: két ezüstszürke tölgyláda állt benne Maria ruhái számára, az egyik fölött a falon kis kerek tükör függött, s volt még egy támlátlan szék, amelyen ezüst vizeskancsó és mosdótál állt. Maria úgy érezte, nincs is szüksége egyébre. Az olyan nagy, nehéz bútorok, amilyenek Miss Heliotrope szobájában álltak, csak tönkretették volna a szobácska hangulatát. Az se zavarta, hogy a falba süllyesztett kandalló a legkisebb, amit életében látott – ahhoz elég nagy volt, hogy elférjen benne a fenyőtobozzal és almafával táplált, illatos tűz.

Mikor Maria végül elindult az ajtótól, hogy körbesétálva alaposabban szemügyre vegyen mindent, felfedezte, hogy szobája többet is rejt a legszükségesebbeknél. A kandalló fölötti polcon kék dobozt talált, ami tele volt cukormáz virágokkal díszített, finom süteménnyel – nyilván arra az esetre, ha étkezések között megéhezne. A kandalló mellett pedig hasábfával és tobozokkal teli nagy kosár állt – tartalma elég volt ahhoz, hogy reggelig kitartson a tűz.

A kis helyiség maga volt a tökély. Maria ilyen szobát tervezett volna magának, ha lett volna elég tudása és ügyessége hozzá. Rádöbbent ugyanis, milyen rengeteg tudás és ügyesség hozta létre mindazt, amit maga körül lát. Szakmájuk mesterei faragták ki a holdat és a csillagokat, készítették a bútorokat, és arany keze volt a varrónőnek, aki a foltvarrott ágyterítőn és a függönyök hímzésén dolgozott.

Maria tipegett jobbra, tipegett balra, kabátját, kalapját és muffját elrakta az egyik ládába, rendbe szedte haját a tükör előtt, kezet mosott a vízben, amit a kis ezüst kancsóból töltött az ezüst mosdótálba, ujja hegyével sorban megcirógatta a sok gyönyörű tárgyat, ismeretlenül is hálával gondolva készítőikre, és arra, aki elhelyezte itt őket. Ki lehetett az? Talán Sir Benjámin? Nem, biztosan nem, hisz ő be se férne az ajtón.

12

Ekkor kopogtatás és Miss Heliotrope riadt hangja hatolt Maria fülébe – s ez ráébresztette, hogy az ajtó magasra nőtt, abroncsos szoknyás nevelőnőjének is útját állja. Bármennyire szerette is Miss Heliotrope-ot, megremegett a szíve az örömtől… Ez a szoba tényleg csak az övé… Mikor ajtót nyitott, olyan huncut gödröcske ült a bal orcáján, amilyen mindaddig soha.

– Szent ég! Szent ég! – sápítozott Miss Heliotrope, aki időközben levetette úti ruháit, s immár fehér főkötőjét és fekete vállkendőjét viselte. – Milyen lehetetlenül kicsi ez az ajtó! Hogy fogok így bemenni a szobádba?

– Sehogy! – kacagott Maria.

– De hát mihez kezdünk, ha beteg leszel? – aggodalmaskodott szegény Miss Heliotrope.

– Nem leszek beteg – felelte Maria. – Itt soha nem leszek!

– Gyógyszer az itteni levegő, azt meg kell hagyni – bólogatott a nevelőnő, de mikor pillantása végigfutott a szobán, a szeme kerekre tágult a borzadálytól. – Istenem, ez meg miféle különös szoba? Jaj, szegénykém! Hogy tudnál ilyen helyen aludni? Hisz reszketni fogsz a félelemtől!

– Nekem nagyon tetszik itt – felelte Maria.

És Miss Heliotrope, látva Maria kipirult arcát, csillogó szemét és azt a bizonyos vadonatúj gödröcskét, nem kételkedhetett abban, hogy neveltje őszintén beszél. S mikor újra, immár figyelmesebben szemügyre vette a szobát, belátta, hogy az valóban illik a leányhoz. Ahogy Maria ott állt a szürke ruhájában, karcsún, szálegyenesen, az íves fal úgy ölelte körül, mint virágot a szirmai – a szoba és lakója kiegészítették egymást.

– Nos, jól van – szólt Miss Heliotrope. – Ha jól érzed itt magad, kedvesem, az más. De most, úgy vélem, ideje lemennünk vacsorázni.

Így aztán, gyertyával a kezükben és a sarkukban Wigginsszel, elindultak lefelé a szédítő csigalépcsőn.

– Kíváncsi lennék rá – jegyezte meg Miss Heliotrope –, hogy ki takarítja ezt a nagy házat. Szobalánynak színét se láttam, mégis tökéletes rend és tisztaság van. Nyilván észrevetted, hogy sok minden varrótű után kiált, de egyéb kivetnivalót mindeddig nem találtam a személyzet munkájában… De vajon hol rejtegetik a személyzetet?

– Talán a vacsorát ők szolgálják majd fel – vélekedett Maria.

4.

De tévedett. Nem volt felszolgálás, maguknak kellett megtölteniük a tányérjukat. Csupa finomság került terítékre: ropogós héjú házikenyér, forró hagymaleves, ízletes nyúlbecsinált, sült alma ezüsttálon, méz, körömvirágszínű vaj, forralt bordói bor egy nagy kék kancsóban, és kendőbe csomagolt forró sült gesztenye.

Miss Heliotrope csupán vajas kenyeret evett, aprókat kortyolva hozzá a forralt borból, de azt olyan jó étvággyal fogyasztotta, hogy ő maga is elcsodálkozott rajta. Maria a kényes ízléséből fakadó óvatossággal előbb mindenbe belekóstolt, de aztán légies karcsúságát meghazudtoló élvezettel és étvággyal evett. Unokabátyja ezt kedélyes kuncogással üdvözölte.

– Vasból van a gyomrod, mint minden Merryweathernek – jegyezte meg elismerően. – És úgy látom, a kiskutyád étvágyával sincs baj.

Wiggins egy tányér becsinálttal harcolt, s nem volt kétséges, hogy el is fog bánni vele vitézül. Wrolf és ő megosztoztak a kandalló előtti szőnyegen, s bár ettől nem váltak barátokká, pillanatnyilag a viszálynak sem volt jele köztük. Úgy tűnt, arra a döntésre jutottak, hogy legjobb, ha tudomást sem vesznek egymásról… A széles kandalló előtt pedig bőven volt hely mindkettőjüknek.

– Hallomásból tudom, hogy a délnyugati nők kitűnően főznek – jegyezte meg kissé kérdő felhanggal Miss Heliotrope.

– Kegyed és Maria előtt húsz évig a gyengébbik nem egyetlen képviselője sem tette be a lábát ebbe a házba – közölte ünnepélyesen Sir Benjámin.

13

Maria ezüstkanala megállt a levegőben.

– De hát mi okból, uram? – kérdezte. – Talán nem rokonszenvez a nőkkel?

– Alapvetően nem – válaszolta Sir Benjámin, aztán roppant gálánsán meghajolt előbb Miss Heliotrope, majd Maria felé, és így folytatta: – De különös örömömre szolgál megtapasztalni, hogy vannak kivételek e szabály alól.

Ezt olyan megkérdőjelezhetetlen őszinteséggel mondta, hogy se Miss Heliotrope-nak, se Mariának nem szorult el a szíve az amúgy riasztó gondolatra, hogy egy nőgyűlölő agglegény házának lakói lesznek. Hogy mégis döbbent pillantást váltottak, az azért volt, mert nem tudták elhinni, hogy holmi férfi képes lehet ilyen zamatos leves és fenséges becsinált elkészítésére.

Több kérdés mégsem hangzott el, ugyanis Wiggins jóvoltából a figyelem ekkor másra terelődött. A mohó eb nyelve túl lendületesen csapott az ételbe, aminek következtében egy darabka répa kiröppent a tányérból, és Wrolf orrán landolt. Ez a méltatlanság túl sok volt Wrolfnak. Felállt, lassú, kimért léptekkel az ajtóhoz sétált, orrával felemelte a kilincsnyelvet, és elhagyta a termet. Oly fenségesen, olyan utolérhetetlen méltósággal ment ki, hogy az már nem is egyszerű távozás, hanem a tekinteteket rabul ejtő királyi kivonulás volt. A szájak egy percre felhagytak mind a beszéddel, mind a rágással, és Maria most először teljes nagyságában is alaposan szemügyre vette a hatalmas állatot. Kutya volna? Nem tudta elhinni, hogy az, még ha Sir Benjámin ebnek mondta is. Sose látott még kutyát, aminek ilyen hatalmas feje, széles mellkasa s hozzá ilyen karcsú dereka lett volna – vagy akár ilyen pompázatos, leomló sörénye. A farka, azzal a furcsa bojttal a végén, az se kutyára vallott, de még a járása se, és…

– Jó lovas vagy, Maria? – kérdezte váratlanul Sir Benjámin, mire Maria illedelmesen ráirányította a figyelmét.

– Szeretem a lovakat, uram, de nem tanítottak meg lovagolni – felelte.

– Hát téged nem tanítottak meg lovagolni?! – szörnyülködött Sir Benjámin. – Hát ezt meg hogy képzelte apád? A Merryweatherök, úgy a férfiak, mint a nők, csak a nyeregben igazán boldogok.

– Apám keveset volt otthon velünk – magyarázta Maria.

– Lovaglóruhája sincs – vetette közbe az aggódó Miss Heliotrope, akit rémület járt át a gondolatra, hogy az ő drágalátos Mariája egy vágtázó ló hátán üljön.

– Az nem számít – legyintett kedélyesen Sir Benjámin. – Egyedül az számít, hogy van egy pónim, ami méretre épp megfelel neki.

Maria sápadt orcája ismét kipirult, és felragyogott a szeme.

– A fehér? – kérdezte kissé talán illetlen mohósággal. Sir Benjámin meghökkenve nézett rá.

– Fehér? Nem. Almásderes. Talán bizony egy fehér hátasló a szíved vágya?

– N-nem – felelte Maria, nem teljesen őszintén. – Csak… mintha láttam volna egy kis fehér lovat, mikor áthaladtunk a parkon.

Ha a házigazda az imént meghökkent, hát most egyenesen megrökönyödött. Úgy koppantotta az asztalra poharát, hogy a pompás bordói kilöttyent belőle. Aztán rámeredt unokahúgára, s arcára az elképedés, a megkönnyebbülés és a mélységes gyengédség olyan keveréke ült ki, amitől Maria egészen zavarba jött. Örült hát, mikor Sir Benjámin levette róla a tekintetét, megitta maradék borát, és felállt.

– Két ilyen kimerült utazó – szólt –, illetve három, ha a kiskutyát is számolom, bizonyára már csak az ágy melegére vágyik.

Miss Heliotrope-ot és Mariát meglepte ez a hirtelen felszólítás a távozásra, mégis minden felháborodás nélkül vették útjukat ágyaik felé. Belátták ugyanis, hogy a némileg furcsa viselkedés teljességgel természetes egy olyan férfiúnál, aki húsz éven át nélkülözte a hölgyek jómodorra szoktató társaságát… És mi tagadás, fel is zaklatták a kastély urát.

– Ügyelned kell rá, kedvesem, hogy ne kelts megütközést Sir Benjáminban – intette neveltjét Miss Heliotrope, miközben ismét lakótornyuk lépcsőit rótták, kezükben gyertyatartóval s a

14

nyomukban Wigginsszel. – Unokabátyád tisztes korú és telt alkatú férfiú, a legkevésbé sem használ a szervezetének, ha felzaklatják.

– De hát én nem akartam felzaklatni őt – védekezett Maria. – Csak annyit mondtam, hogy láttam…

– Nagyon furcsa dolgokat látsz te néha – fojtotta belé a szót Miss Heliotrope. – Engem is nem egyszer felingereltél már olyan dolgokkal, amelyeket csak te láttál, senki más. Volt idő, mikor látni vélted, hogy a kakukkos órából kiröppen a kakukk, ráül a tetejére, és tollászkodik. Aztán ott volt az a különös, képzeletbeli játszótársad, akit kiskorodban kitaláltál magadnak, a tollas kalapos fiú, aki a téren játszott veled.

– De hát ő nem kitalált volt – tiltakozott Maria –, hanem húsvér fiú! És most is az. Tudom, hogy él és megvan valahol, még akkor is, ha már nem jön el, hogy játsszon velem. Robinnak hívják, úgy fest, mint egy vörösbegy, csillogó szeme van, piros arca és…

– Kis drágám – vágott újra a szavába Miss Heliotrope, immár némi szigorral –, ezerszer elmondtad már, hogyan fest, és én csak ismételni tudom, hogy nem létezik, és sosem létezett az a gyermek.

Maria nem akart összeveszni Miss Heliotrope-pal, inkább elhallgatott. Robin léte vagy nemléte volt az egyetlen olyan téma, amelyben indulatokat ébresztő nézeteltérés volt kettejük között. Miss Heliotrope-ot mélységesen felkavarta, hogy Maria képtelen meghúzni a határt képzelet és valóság birodalma között, míg Mariát az kavarta fel, hogy nevelőnője kételkedik a szavában. Ő mindig a színtiszta igazat mondta, s ha kijelentette valamiről, hogy úgy volt, semmi sem bosszantotta jobban, mint ha valaki mástól azt kellett hallania, hogy nem úgy volt.

Mire elérték az ezüstkopogtatós ajtócskát, már rég elfeledték kis összezördülésüket, és szerető csókkal vettek búcsút egymástól éjszakára.

– Jobb lesz, ha Wiggins Miss Heliotrope-nál tölti az éjszakát – vélekedett Maria. – Ha esetleg egerek jönnek, ő majd elkergeti őket.

Wiggins azonban más véleményen volt. A nyitott ajtón át megpillantotta a kis baldachinos ágyat a foltvarrott terítővel, s rögtön látta rajta, hogy sokkal puhább Miss Heliotrope ágyánál… És ez a halvány illat… talán sütemény? Beügetett hát a szobába, és egy ugrással az ágyon termett.

– Ó, milyen megható! – kiáltott fel Miss Heliotrope, szemében az elérzékenyültség könnyeivel. – Vigyázni akar az ő kis gazdájára! Érzi, hogy őrködnie kell melletted most, hogy életedben először egyedül fogsz aludni.

Wiggins kényelembe helyezte magát az ágyon, és vidáman csóválta zászlós farkát. Szép szeme lágyan csillogott a gyertyafényben.

– Ö, édes, aranyos Wigginsem! – Maria már szaladt is megcsókolni a kutyát, miután Miss Heliotrope becsukta az ajtót és távozott. – Szerető, hűséges Wiggins! Kapsz egy süteményt, jó? Neked adom a legnagyobb cukros süteményemet!

Wiggins oldalra hajtott fejjel fogadta a csókokat. A süteményevés reményében kissé kinyílt szájából halvány rózsabimbóként kukucskált ki a nyelve hegye. Pontosan tudta, mekkora szerencse, hogy külsejének megtévesztő tökéletessége miatt az emberek a legnemesebb indítékokat feltételezik tettei mögött… Élete során a jóindulat megannyi kellemes jelét köszönhette már ennek.

Maria – miközben elővette Wiggins számára a legnagyobb süteményt: egy kerek darabot, aminek rózsaszín cukorrózsa volt a tetején – észrevette, hogy egy gondos kéz időközben rakott a tűzre, megtöltötte forró vízzel az ezüstkancsót, és egy pohár tejet állított a polcra a süteményes doboz mellé. Ki járhatott a szobában? Nem az öreg kocsis, az biztos. Ő ugyan elég alacsony, beférne a kis ajtón, de Maria vacsora közben nem látta a nagyteremben az öreget, márpedig a toronyba csak azon át mehetett volna fel. De akárki legyen is a jótét lélek, mindenképp boldogító érzés volt Maria számára, hogy ilyen gondoskodásban van része. Miközben levetkőzött, kortyolgatott a tejből – ami meleg volt és édes, épp ahogyan szerette –, és elrágcsált hozzá egy

15

hosszúkás, zöld cukorlóherével díszített finom süteményt. Mégsem lesz hát olyan elviselhetetlen ez a vidéki élet, gondolta. Hiba volt korai következtetéseket levonni az ütött-kopott lovaskocsiból.

Miután levetkőzött és megmosakodott, felvette hosszú, fehér hálóingét és csipkés hálósapkáját, aztán elfújta a gyertyákat, és ágyba bújt. Az egyik ablak nyitva maradt, de éji hideg szél helyett friss, édes illatú levegő áramlott be rajta. Maria megállapította, hogy derékalját puha pehellyel tömték ki, s a levendulaillatú lepedők és a párnahuzat a legfinomabb vászonból készült. Ahogy Miss Heliotrope ágyában, úgy az övében is lehetett valamikor az este folyamán ágymelegítő, mert kinyújtott lábát kellemes langyosság fogadta. Puha, meleg fészkükben Maria és Wiggins elégedett sóhajokkal elmajszolták süteményeik utolsó morzsáit, majd álomra hajtották fejüket.

Wiggins azonnal mély álomba merült, Maria viszont még egy percig alvás és ébrenlét között lebegett; felidézte magában a gyönyörű parkot, amelyen kocsijuk a kastély felé közeledve áthaladt, s gondolatban futni kezdett a park egyik tisztásán keresztül. Az elképzelt jelenet aztán álomként szövődött tovább a fejében: ott volt a parkban, virágillat vette körül, és tavaszi lombok sugdolóztak a feje fölött. De ekkor, álmában, már nem volt egyedül: Robin mellette futott és vele nevetett. A fiú semmit se változott – ugyanolyan volt, mint egykor a parkos téren, ahova Mariát kiskorában leküldték játszani, és ahol, ha kicsit is egyedül érezte magát, Robin már futott is ki a fák közül, hogy magányát elűzze. Éppen egykorúak voltak – vagy a fiú talán egy kicsit öregebb, mert egy fejjel magasabb és sokkal termetesebb is volt, mint ő.

Robin cseppet volt éteri jelenség – inkább az ellenkezője –, s Maria ebben is annak bizonyítékát látta, hogy játszópajtása nem képzeletének szülötte, hanem hús-vér ember. Erőt sugárzó, izmos, pirospozsgás arcú legény volt, bőrét barnára cserzette a nap és a szél. Erős rajzú, sötét szemöldöke alatt ülő fekete szeme mindig vidáman és kedvesen csillogott a rövid, sűrű, sötét pillák keretében, s széles, nevetős száj terpeszkedett pimaszul fitos orra és markáns, vágott álla között. Mélyen a homlokába nőtt göndör, gesztenyebarna haja olyan szoros csigákban borította a fejét, mint bárányt a gyapja, s hátul a tarkóján a legalsó, kilógó fürt játékosan felkunkorodott, akár egy sárkány farka. Mindig tetőtől talpig barnába volt öltözve: a lehullott bükkfalevél színét idéző durva ujjast viselt, hozzá barna bőrbricseszt harisnyával, fején pedig félrecsapva egy viharvert barna kalapot, melyre hosszú zöld pávatoll volt biggyesztve…

Ilyen volt Robin, mikor lent a téren Mariával játszott, és ilyen volt most, a Holdszálláson töltött első éjszakán, mikor Maria társául szegődött álmában: erős és jó és vidám, meleg és ragyogó, mint a nap, a legkedvesebb játszótárs a világon… A kis toronyszobában az ezüst holdsugár a tűz aranyló fényével vegyült, és Maria mosolygott álmában.

Második fejezet

1.

Maria arra riadt fel, hogy a szemébe süt a nap, s egy pillanatra zavarba ejtette a fény, a csend és a friss levegő. Azután eszébe jutott, hol van… Egyetlen gyors, izgatott mozdulattal ledobta magáról a foltvarrott ágytakarót, rá a még alvó Wigginsre, és felült az ágy szélén. Meztelen lába hálásan süppedt a kis irhaszőnyeg puha melegébe.

Bár nagyon korán volt még, kellemes meleg töltötte be a szobát. Maria körülnézett, és csodálkozva látta, hogy a kandallóban friss tűz aranyló lángjai kapkodnak a kémény felé. Igen takaros kis tűz volt, de csak egy tündérmód nesztelen léptű valakinek sikerülhetett úgy beosonnia és megraknia, hogy ő, Maria ne ébredjen fel rá. Kezeit a lángoknál melegítve körülnézett, hogy lássa, tett-e még valamit a kényelmére tündéri jótevője.

Amint azt sejtette, megint friss meleg víz került a kancsóba – és vajon mi fekszik ott az egyik ládán? Egy új ruha? Maria odalépett, felemelte, s lám, egy gyönyörű lovaglóruha volt, a legfinomabb sötétkék anyagból, ezüst paszománnyal. Kalap is tartozott hozzá, szintén sötétkék, rajta fehér strucctoll. Volt még ott egy lovaglópálca, egy pár kesztyű és egy pár erős kis lovaglócsizma… A halom tetején pedig egy csokor harmatos hóvirág feküdt.

16

Maria az örömteli izgalomtól remegve öltözködött fel, s öröme csak fokozódott, mikor kiderült, hogy minden darab tökéletesen illik rá. Tudta, hogy a ruha nem az ő számára készült, mert régimódi volt, (nem mintha ez számított volna ezen az időtlen helyen), és látszott rajta, hogy már használták. Volt a szegélyénél egy négyszögletű szakadás, amit pókfonálvékony cérnával gondosan összevarrtak, s a kesztyű és a csizma is kissé kopott volt itt-ott. A kabát egyik zsebe fátyolkönnyű keszkenőt rejtett, sarkában hímzett L. M. monogrammal. A máskor oly finnyás Mariát ezúttal nem zavarta, hogy olyan ruhadarabokat kapott, amelyeket előtte már használt valaki. Miközben begombolta a kabátot és rátűzte a hóvirágcsokrot, úgy érezte, mintha L. M., bárki is ő, a karjaiba zárná – szinte úgy, ahogy az édesanyja tenné, ha élne. „Mikor ezt a lovaglóruhát viselem, biztonságban vagyok – gondolta. – Senkit nem érhet baj az anyja karjaiban.”

A kis kerek tükör előtt állva kikefélte egyenes szálú, vörös haját, feltűzte a feje búbjára, és már indult is, hogy kinézzen az ablakokon.

Először a déli nagy ablakhoz ment, aminél le lehetett ülni, s ami a tavas díszkertre nézett. Ennek az ablaknak a fénye köszöntötte őt érkezésekor, ez előtt terpeszkedett a nagy cédrusfa koronája.

Az ablakból egy ügyes és mozgékony ember minden nehézség nélkül átmászhatott a fára, s annak ágain le a kertbe. Maria elhelyezkedett az ablakülésen, szélesre tárta az üvegezett szárnyakat, és kihajolt. A fától nem sokat látott, csak a napfény ezüstös áradatát, fent a halványkék, felhőtlen eget, lefelé pillantva pedig a cédruságakon túl a kertet, mely már nem ébenfekete és ezüstös volt, hanem fehér és aranyló a hóvirágoktól és téltemetőktől, s ragyogóan színes itt-ott, ahol az első aranyló és lila krókuszok felemelt kelyhükbe gyűjtötték a napfényt.

A bizarr kakasokká és lovagokká nyírt tiszafák ezen a reggelen nem voltak félelmetesek, sötét komorságuk behódolt a tavaszi virágok áradó szépségének. Maria most már látta, hogy a kert kissé gondozatlan. A tiszafák nyírásra, a vízililiomos tavacska körüli virágágyások gyomlálásra szorultak, a köztük kanyargó ösvények köveit élénkzöld moha nőtte be. Ez az elhanyagoltsága azonban csak fokozta a kert szívmelengető báját, könnyed, barátságos hangulatot kölcsönözve neki. Mariát kiskorában megszidták, ha lent a téren Robinnal kergetőzve belelépett a makulátlan virágágyások valamelyikébe – itt viszont nem kellett attól tartania, hogy bármiért rászólnának.

– Bár visszatérne Robin, és megint játszana velem! – suttogta. De hiába, Robin jó pár éve eltűnt az életéből; eltűnt örökre, mikor ő, Maria felnőttes szokásokat vett fel, és elkezdte feltűzve hordani a haját.

Lemászott az ablakülésről, és odasétált a nyugati oldali csúcsíves ablakhoz, mely olyan gyönyörűséget tárt elé, hogy a lélegzete is elállt tőle. A torony tövében ágas-bogas rózsakert terült el, közepén rózsaszín lugassal és kanyargós füves ösvényekkel a szív alakú ágyások között. A kuszára nőtt, tüskés bokrokon még csak néhány apró zöld levél mutatkozott, de így is szép volt a kert, és Maria el tudta képzelni, milyen csodálatos lesz júniusban, amikor virágtengere tömény illatfelhőkkel és ragyogó színek hullámaival ostromolja majd a ház csipkés oromzatú, ódon falait. Bár színekben most sem volt hiány, mert a rózsakert tele volt madarakkal: kék szárnyú cinegékkel és rózsapiros mellényű, vidám pintyekkel, melyek szépségükkel máris belopták magukat Maria szívébe.

De az apró madárkákon kívül akadtak ezen a reggelen más tollas állatok is a közelben. Maria rikoltozást hallva a magasba nézett, és fehér sirályokat pillantott meg, melyek a kastély fölött szálltak el keletről nyugat felé. Egymás után érkeztek, s nagy, verdeső szárnyuk köré glóriát festett a reggeli napfény. Maria szíve izgatottan dobbant meg furcsa, éles rikoltásuktól, mellyel azt a hírt hozták neki, hogy valahol a háta mögött, kelet felé, nem is túl messze, ott a tenger. A tenger, amit ő még sose látott… A szárnyak ragyogó fénykerete elvakította, megdörzsölte hát káprázó szemét, hogy mielőbb tovább fürdethesse a kinti csodákban.

A csipkézett ormú várfalon túl Holdszállás parkja terült el csodálatos fáival, melyhez foghatót Maria még nem látott életének addigi röpke tizenhárom éve alatt: ezüstös páncélba öltözött óriási bükkök, göcsörtös tölgyek, pompás gesztenyék és derengve fénylő karcsú nyírfák. Leveleket még nem hoztak, de dagadtak rajtuk a rügyek, és ágaik között mintha sápadtan színes pára lengett volna:

17

halványlila, krómsárga, rózsaszín és kék egymásba olvadva, akár a szivárványon, ami egy pillanatra átsüt a felhőkön, aztán meggondolja magát és tovatűnik.

A fák ritkás ligetként vették körül a tisztásokat, amely előző este ezüstszürkébe, most pedig a kora tavaszi fű homokszínébe öltöztek. Hamarosan kizöldül az a fű, gondolta Maria, és megtelik kankalinokkal. A sünzanót* már virágzott – aranyló csomói majdnem olyan diadalmasan ragyogtak, mint a díszkert virágai. A nyílt részeken juhok legeltek ugrabugráló bárányaikkal, és Maria néhány szarvast is megpillantott. A kis fehér lovat azonban nem látta sehol, hiába meresztette utána a szemét.

A parkon túl dombok emelkedtek, Délnyugat-Anglia lágyan gördülő, zöld dombjai, melyek iránt nemsokára szenvedélyes szeretet ébredt Mariában. Innen nézve a dombok éppen úgy ölelték körül a völgyet, mint a csipkés ormú-falak a kastélyt. A közelebbi dombok közül az egyik, egy magas, kúp alakú, fákkal benőtt tetejű különösen tetszett Mariának: jóindulatú, nagy szellemalakot látott benne. A dombok előterében magas, szürke templomtorony emelkedett, sejtetve, hogy ott van a falu, Ezüstharmat.

Maria most átment az északi ablakhoz. Lenézve régi, mohos cserepek tengerét látta: a kastélynak az északi falig futó tetejét. Közvetlenül a falon túl fenyőerdő kezdődött, mely a közeli domboldalon felfutva terjedt a messzeségbe. Látványa megrémítette Mariát. Olyan sűrű, sötét és titokzatos volt… A szintén titokzatos és félelmetes Wrolf is a fenyvesből érkezett… Valahonnan az erdő mélyéből most kakaskukorékolás szűrődött ki, s Maria most még ezt a meghitt, ártatlan hangot is furcsán riasztónak érezte.

A háta mögött felhangzó parancsoló ugatás ismét a toronyszobára irányította Maria figyelmét. Wiggins felébredt, és a reggeli sétáját követelte. Londonban reggeli előtt mindig levitték a térre levegőzni, s úgy vélte, a lakhelyváltoztatás nem indok arra, hogy lemondjon erről a szokásáról. A reggeli előtti könnyű testmozgás igen jótékony hatással volt az emésztésére.

– Na, gyere, Wiggins! Maria magához vette kalapját, pálcáját és kesztyűjét, kinyitotta a kis ajtót, majd Wigginsszel a nyomában leszaladt a csigalépcsőn, és a lenti ajtón át belépett a kis szalonba.

2.

A helyiség, mely az este homályba burkolózott, most a nyugati ablakokon beáradó fény és a kandallótűz jóvoltából teljes, megejtő szépségében tárult Maria elé. Mert káprázatos kis helyiség volt, de sajnos olyan, ahol szemlátomást sosem tartózkodott senki. Pedig a kis szalon hívogatóan kínálta magát, a gyönyörűséges tárgyak könyörögtek azért, hogy használják őket, de mivel ez hölgyszoba volt, és Holdszállásra húsz évig nem tette be nő a lábát, könyörgésüket nem hallotta meg senki. .. Most viszont már volt, aki meghallja…

Maria, bele se gondolva, mit csinál, odaszaladt a régi csembalóhoz, leült elé a székre, kalapot, kesztyűt, pálcát eldobott, s ujjai már futkároztak is a billentyűkön. A londoni házban is volt csembaló, és Miss Heliotrope megtanította őt ügyesen játszani rajta, sőt, még énekelni is. Maria játszott hát, és közben gyönyörködve nézett körül.

A csodás kis szalonnak tölgyfaborítású falai voltak, és széles, fülkeüléses nyugati ablaka a rózsakertre nézett. Talán ezért volt, hogy berendezője rózsás szobát csinált belőle. Az ablak itt-ott szakadt, de szépséges függönyének krémszínű brokátját elszórtan kis lángszínű rózsabimbókkal mintázták, és ugyanazzal a brokáttal volt behúzva a kandalló előtti füles karosszék is. A padlóra terített perzsaszőnyegen tengerzöld alapon nyíló aranysárga rózsák ékeskedtek. A szigorú őrökként a falaknál posztoló hat sheratonszék** üléskárpitjának pontöltéssel hímzett mintáját a szőnyeg tengerzöldjével összecsengő alapon elhelyezett fehér vadrózsák és arany szívek alkották. Rózsaszín rózsa egy se volt sehol. A szoba berendezője nyilván nem szerette a rózsaszínt.

*Vitorlás virágú, ágas-bogas, tövises cserje.

18

*1790 és 1800 között megjelenő, neoklasszikus bútorstílus. Nevét Thomas Sheraton angol asztalosmestertől kapta. Jellemzője a letisztult formavilág, egyszerűség, praktikusság.

– Nagyon helyes – mondta magában Maria. – Én se szeretem a rózsaszínt. Egyenesen utálom. Nem megy a hajamhoz.

Tovább játszott a csembalón, s közben szeme folytatta felfedezőútját. A szoba fűtéséről egy kecses, Adam-stílusú* kandalló gondoskodott, melynek faragott faburkolata a párkány fölött képkeretbe ment át, kétoldalt karcsú oszlopokat mintázva, a felső, vízszintes oldalán vésett felirattal: „Együtt örökli a királyságot a bátor lélek és a tiszta szellem, víg és szerető szívvel”. A keretbeli kép egy furcsán homályos-fakó olajfestmény volt. Mariának fürkésznie kellett egy darabig, mire ki tudta venni rajta az alakokat, akkor viszont megdobbant a szíve az örömtől. A kép egy kis hófehér lovat és egy Wrolfhoz nagyon hasonló, bátor tartású, rőt állatot ábrázolt, amint együtt ügetnek egy erdei tisztáson.

Annak ellenére, hogy a homályos festményen az alakok alig voltak kivehetőek, az jól látszott, hogy öröm tölti el őket, boldogok együtt, akár egy szerelmespár. A kandallópárkányon nem állt semmilyen dísztárgy, fölötte nem lógott más kép – a fal felső részét a kis fehér ló és a rőt állat uralta. Lent viszont, a fal mellett álló asztalon feküdt egy faragott cédrusfa varródoboz – szorosan lezárt teteje azt sugallta, hogy hosszú évek óta nem nyitották ki – s mellette egy sakktábla szabályszerűen felállított elefántcsont figurákkal. A művészien faragott készletben kis tollas sisakok helyettesítették a huszárokat, a sötét gyalogok kutyafejet viseltek, a világosok pedig kis fehér lovak voltak. Dermedt tetszhalottak benyomását keltették ezek a figurák, oly régen nem játszott velük senki.

Maria sürgető vágyat érzett, hogy kinyissa a varródobozt, és újra csatába küldje a sakkfigurákat, de képtelen volt abbahagyni a játékot a csembalón. A húrokról egy kedves, gyöngyöző dallam kelt szárnyra, egy olyan melódia, amit nem is ismert. Mindig is ügyesen rögtönzött az „instrumentumon”, ahogy Miss Heliotrope a hangszert nevezte, de erről a dallamról úgy érezte, nem az ujjai alatt születik. Az volt az érzése, hogy a hangok sora ott maradt a csembalóba zárva, amikor legutóbb eljátszották, és most, hogy megnyílt az út előtte, kiröppent. Pompás kis dallam volt ez, és Maria egészen belefeledkezett, de aztán egyszerre megállt a keze… Valaki hallgatja őt…

Egyetlen neszt sem hallott, mégis határozottan érezte, hogy valaki feszült figyelemmel hallgatja a játékát. Felállt, a nyitott ablakhoz futott, és kinézett rajta, de a rózsakertben nem volt senki és semmi, csak a madarak. Erre odaszaladt a nagyterembe vezető ajtóhoz, és kinyitotta. Először Wrolfot pillantotta meg, aki a kandalló előtt ült, azután Sir Benjámint, aki épp akkor lépett be a túloldali ajtón, sötétzöld lovaglóöltözetben. A ház ura rámosolygott Mariára – mosolya olyan jóságos és meleg volt, mint a felkelő nap sugarai az első tavaszi hajnalon –, de nem szólt a zenéről, és Maria nem is gondolta, hogy unokabátyja hallhatott valamit.

– Hogy aludtál, kedvesem? – kérdezte Sir Benjámin.

– Jól aludtam, uram – felelt pukedlizve Maria, majd lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja unokabátyját. Ez nem volt kimondottan illedelmes dolog tőle, ugyanis abban az időben a gyermekek szokás szerint csak felszólításra csókolták meg felnőtt rokonaikat. De Maria így akarta kifejezésre juttatni túláradó szeretetét, és Sir Benjámin nem vette zokon a gesztust.

Ellenkezőleg, örülhetett neki, mert fittyet hányva rá, hogy egy majdnem felnőtt, tizenhárom éves ifjú hölggyel van dolga, karjába kapta Mariát és mackósán keblére ölelte. Aztán letette őt, és Maria akkor valami meleg és nedves dolog érintését érezte a kezén. Odanézett, és ámulva látta, hogy Wrolf áll mellette, és lompos farkát komótosan csóválva nyalja a kezét.

– Íme, a bizonyság! – kiáltott fel diadalmasan Sir Benjámin.

– Wrolf ösztöne csalhatatlan. Ízig-vérig Merryweather lány vagy, gyermekem, Wrolf érzi rajtad.

19

**Neoklasszikus építészeti-belsőépítészeti stílus, nevét Robert Adam skót építészről kapta.

Maria félénken rátette a kezét a kutya busa fejére, majd összeszedte bátorságát, és dobogó szívvel belenézett a különös, sárga tűzben égő szemekbe. Wrolf visszanézett rá, és egyetlen pillantással a szívébe költözött. Megszerezte magának Mariát, aki, azon kapva magát, hogy félelme nyomtalanul elszállt, átölelte Wrolf nyakát, és beletemette arcát a rőt sörénybe.

Azután újra Sir Benjáminra nézett.

– Gyönyörű kilátás nyílik a szobám ablakaiból – szólt.

– Az ön szobája merre néz, uram?

– Délre és keletre, kedvesem – hangzott a felelet. – A szobám Miss Heliotrope szobájának a párja a másik toronyban. Jó anyám használta, amíg élt, de most már én alszom benne. Afölött is van egy kis szoba, olyan, mint a tiéd, csak kevésbé díszes, és rendes méretű ajtaja van. Gyerekkoromban az volt a szobám, de most már kicsi nekem, úgyhogy üresen áll.

Sir Benjámin fogott egy elszenesedett végű botot, és vonalakat húzott vele a kandalló hamujába, felvázolva a kastély alaprajzát.

Az épület földszintjén raktárakat rendeztek be, és ott volt Digweed szobája is. Az első emeletet a tetőig érő, gerendás mennyezetű nagyterem, valamint az abból nyíló konyha és szalon foglalta el. Miss Heliotrope szobája a szalon, Sir Benjáminé a konyha fölött volt.

– És most – szólt Sir Benjámin – megmutatom, mi vesz körül minket.

Kihúzta a fal mellett álló antik íróasztal egyik fiókját, és kivett belőle egy pergamentekercset, amit aztán kiterített az asztal lenyitott lapján.

– Ezt vedd majd magadhoz, és tanulmányozd, amikor csak tetszik – mondta. – Felséged egész birodalmát, Holdfölde királyságot láthatod rajta. Most csak vess rá egy pillantást, hogy fogalmat nyerj a terepviszonyokról.

Maria szaporán dobogó szívvel hajolt a birtok régi pergamentérképe fölé – az ugyan a délnyugati országrész egy néhány négyzetmérföldes darabkáját ábrázolta csak, de olyan néhány négyzetmérföldet, amit Sir Benjámin azt övének mondott – az ő birodalmának. És a térkép jobb szélén félhold alakú folt kéklett: a tenger, a Merryweather-öböl… Ha ez nem álom, ő, Maria Merryweather, aki sose látta a tengert, immár egy egész félholdnyi kék víz birtokosa… A bal oldalon pedig ott volt a templom, amit a nyugati ablakból látott – a Szent Szűz Temploma, így hívták, a gyönyörűséges dombot mögötte meg Paradicsom-dombnak. A térképre írt nevek, jóllehet, közönséges, hétköznapi nevek voltak, egy meghitten ismerős zenedarab hangjaiként csengtek Maria számára. Felemelte pillantását, és mosolyogva, de szótlanul Sir Benjáminra nézett. Unokabátyja megértően bólintott.

– Hazatértél, gyermekem – mondta. – De nem tudod szavakba önteni, amit érzel. Egyetlen Merryweather se képes rá. Mi nem a mellényünkre tűzve hordjuk a szívünket.

– Kérem, uram – szók Maria –, árulja el, mi az értelme annak a mondatnak, ami a szalonban a kandalló fölött olvasható!

– „Együtt örökli a királyságot a bátor lélek és a tiszta szellem, víg és szerető szívvel” – idézte Sir Benjámin. – Ez családunk jelmondata, gyermekem, ez a mottónk Sir Wrolf kora óta. Úgy sejtem, arra utal, hogy a napos és a holdas Merryweatherök mindig vidámak, amikor szeretik egymást. Meg talán arról is szól ez a mondat, hogy a bátorság, a tisztaság, a szeretet és az öröm együtt alkotják a tökéletességet. – Sir Benjámin egy pillanatra elhallgatott, aztán a végtelen megkönnyebbülés hangján hirtelen elbődült: – Kolbász!

20

Maria az első pillanatban azt hitte, hogy Kolbász szintén a tökéletesség eléréséhez szükséges valami, de aztán az orrát megcsapó illatból rájött, hogy unokabátyja csupáncsak hirtelen leszállt a szellemi síkról az anyagira, ahol minden jel szerint sokkal otthonosabban mozgott.

Ekkor kinyílt a szalonba nyíló ajtó, s fekete vállkendővel és fehér főkötővel kiegészített suhogó bombazinruhájában feltűnt a mosolygó Miss Heliotrope, aki kitűnő hangulatban volt egy kivételesen nyugalmas, az emésztési zavarok okozta lidérces álmoktól szokatlan módon mentes éjszaka után. Szinte ugyanabban a pillanatban kinyílt a konyhaajtó is, amelyen viszont az öreg kocsis baktatott be, jókora tál gőzölgő kolbásszal terhelve.

– Jó reggelt, Digweed! – üdvözölte Sir Benjámin.

– Jó reggelt, uram, jó reggelt a hölgyeknek! – köszönt Digweed.

Maria most, hogy nappali fényben, a kalapja nélkül látta az öreget, nyomban a szívébe zárta őt. Digweednek kereken meredő, ártatlan kék csecsemőszeme, magas, ráncos homloka és tar feje volt. A foltos nagykabát helyett most egérszürke kabátot és mellényt viselt, derekán pedig hosszú bőrkötényt. Maria és Miss Heliotrope felé küldött mosolya kedves és szelíd volt, és olyan mozdulattal tette az asztalra a kolbászt, mintha könyörögne, hogy egyék meg mindet.

De nem csak kolbász volt reggelire. Digweed behozott még egy jókora házi füstölt sonkát is, valamint barna, főtt tojást, kávét, teát, friss kenyeret, mézet, sűrű sárga tejszínt, frissen köpült vajat, és tejet, ami még meleg és habos volt. Maria nem tudott ellenállni a sokféle finomságnak, és igen jó étvággyal evett. Wiggins nemkülönben – a kandalló előtt várt rá a poggyászból előkerült zöld tál, amit maga Sir Benjámin töltött meg kolbásszal, igen bőkezűen… Wrolf nem reggelizett velük, ő mindig a konyhában evett, mert neki csak a nyers hús volt fogára való, és azt nem túl gusztusosan kebelezte be… Még Miss Heliotrope is, akit felbátorított a rémálommentes éjszaka, megkockáztatta egy tojás elfogyasztását. Ami Sir Benjámint illeti, ő hihetetlen pusztítást végzett az asztalon – a családi étvágy e megnyilvánulása láttán és unokabátyja méreteit nézve Maria el is bizonytalanodott, hogy a tojás után merjen-e még kolbászt is enni.

– Ne félj semmit, kedvesem – nyugtatta Sir Benjámin. – Csak a napos Merryweatherök hajlamosak a hízásra. A holdasok ehetnek, amennyi beléjük fér, mégis olyan soványak és sápadtak maradnak, mint a fogyó hold.

Maria szélesen elmosolyodott, és kivett egy kolbászt.

– Honnan ez a lovaglóruha, Maria? – tette fel hirtelen a kérdést Miss Heliotrope.

– A szobámban találtam.

– A délelőtti tanuláshoz inkább a szokásos ruhádat kellett volna felvenned – mondta feddően a nevelőnő. – A kis szalon tökéletesen megfelel tanteremnek, s reggeli után azonnal el is kezdhetjük a munkát.

Maria kétségbeesett, esdeklő pillantással fordult unokabátyja felé, s azt kellett látnia, hogy Sir Benjámin megrökönyödve mered lovaglóöltözékére. A jelek szerint csak most tűnt fel neki a ruha. Mindazonáltal gyorsan összeszedte magát, és unokahúga könyörgő pillantását elértve Miss Heliotrope-hoz fordult.

– Kegyed túlságosan lelkiismeretes, drága asszonyom. Igazán megérdemel egy szabad délelőttöt; barátkozzon új otthonával, pihenje ki az utazás fáradalmait. A mai napon átvállalom tanítványa okítását.

Az udvarias javaslatba burkolt döntést Miss Heliotrope zokszó nélkül elfogadta. Mi több, örömmel tette, hisz valóban vágyott egy nyugodt délelőttre, amit szép szobájában, holmija rendezgetésével tölthet.

– Mehetünk, Maria – szólt a reggeli végeztével Sir Benjámin. – Tedd fel a kalapod, vegyél magadhoz egy marék cukrot a tartóból, és gyere velem… Wrolf, Wiggins, ti is gyertek. – Ezután egy főhajtással Miss Heliotrope-hoz fordult. – Kellemes napot, asszonyom, és ne aggódjon neveltje miatt. Biztonságban lesz mellettem.

21

– Nem kétlem, uram – felelte Miss Heliotrope, és valóban: oly nagy volt a bizalma Sir Benjáminban, hogy remegés nélkül tudta nézni, amint imádott Mariája ismeretlen veszélyek közé távozik.

– Ó! – szakad fel Mariából az elragadtatott kiáltás, mikor gyámja oldalán kilépett a házból, és meglátta, mi vár rájuk a bejárat lépcsője előtt.

3.

Digweed várt rájuk a főlépcső előtt, egyik kezében egy pompás, izmos kis sárga ló kantárjával, a másikban vezetőszárral, amihez egy alacsony, gömbölyű hasú, feltűnően rövid lábú, almásderes póni tartozott. A lovacskának hosszú farka meg sörénye és vidáman csillogó szeme volt.

– Atlas és Periwinkle – mutatta be az állatokat Sir Benjámin. – Úgy vélem, találó a nevük. Atlasé azért, mert hősiesen viseli a nem csekély terhet, amit jómagam jelentek, Periwinkle-é pedig mert névadója, a meténg* nem nő magasra – nemhiába nevezi az egyszerű nép földörömének. Periwinkle-nek igencsak kurta a lába, emellett jó húsban van, és nem is fiatal már, mégis szíves-örömest viseli a nyerget.

De Maria nem is hallotta unokabátyja szavait. Leszaladt a lépcsőn, odanyújtotta a maroknyi cukrot Periwinkle-nek, s mikor a puha, meleg pofa a tenyeréhez ért, megborzongott az örömtől. Szabad kezével megpaskolta a póni nyakát, és beletúrt a fényes, szép szemekre hulló, kócosan is oly csinos szürke sörénybe.

– Periwinkle! Földöröme! – suttogta, majd mikor a cukor elfogyott, gyorsan oldalra igazította tollas kalapját, Digweed kinyújtott tenyerébe tette fél kezét, rálépett a lépcső mellett elhelyezett felhágókőre, és a nyeregbe lendült, de úgy, mintha mást se csinált volna egész életében… Digweed elismerően kuncogott, a lépcsőn lefelé ballagó Sir Benjámin pedig öblös nevetéssel adott hangot elégedettségének.

– Egy Merryweather nem szorul rá, hogy lovagolni tanítsák, Digweed – fordult szolgájához. – Nem sértjük meg az ifjú úrnőt holmi vezetőszárral. Vidd innen!

Sir Benjámin nyögve nekirugaszkodott, a felhágókőről Atlas széles, tűrő hátára lendült, és a lovak, nyomukban a kutyákkal, már ügettek is a ragyogó napsütésben a kora tavaszi szépségbe öltözött parkon át az ódon várfalon nyíló kapu s az azon túl elterülő fenséges park felé.

Az a délelőtt örökre bevésődött Maria emlékezetébe. Persze nem volt teljesen igaz, hogy nem szorul okításra a lovaglás tudományában: Sir Benjáminnak meg kellett tanítania arra, hogyan vegye fel az ügető Periwinkle mozgásának ritmusát, hogyan bánjon a kantárral és a pálcával, és hogyan maradjon a nyeregben akkor is, ha a póni könnyű, vidám vágtába vált a lágy pázsiton. De Maria két óra múlva már ügyesebb volt, mint más, hasonló korú lányok két hét gyakorlás után, mert szikrányi félsz sem volt benne, és minden bukás után – akkor is, ha szerzett egy-két kék foltot vagy megszédült kissé – nevetve szökkent talpra, s mire Sir Benjámin megállította lovát, gyakran már újra a nyeregben ült. Unokabátyja rendkívül elégedett volt vele. Dicsérte kitartását, ügyességét, s azt, hogy a nyeregben eggyé válik lovával, miként az vérbeli lovashoz illik. Periwinkle is élvezte a dolgot; ahogy tudta, segítette a tanulásban Mariát, s a vak is látta, hogy épp annyira megszerette a leányt, mint az őt.

– Ide hallgass, gyermekem! – fordult Sir Benjámin Mariához, mikor már hazafelé léptettek. – Itt a völgyben bárhova elmehetsz, csak legyen veled Wrolf vagy Periwinkle. Egyedül ne kószálj a vidéken, de velük oda mész, ahova kedved tartja.

Maria az ámulattól és az örömtől elkerekedett szemmel nézett unokabátyjára. Akkoriban az illendőség azt kívánta, hogy az ifjú hölgyeket szolga kísérje minden útjukon, amit egyébként a független természetű Maria a maga részéről bosszantó elvárásnak tartott.

– Jól értettem? – suttogta hitetlenkedve. – Elmehetek a faluba, a Merryweather-öbölbe és a Paradicsom-dombra anélkül, hogy engedélyt kellene kérnem?

22

– A Merryweather-öbölbe nem – felelte Sir Benjámin. – Az az egyetlen kivétel. Jobb szeretném, ha elkerülnéd a Merryweather-öblöt, s azt is megmondom, miért. Az ottani halászok durva, faragatlan népség. Nincsenek jóban a falu lakóival, és minket se szívlelnek. Ez már csak azért is bosszantó, mert nem adnak el nekünk a fogásból, pedig néha örülne az ember a friss halnak. Ami halat eszünk, a dombokon túli mezőváros piacán szerezzük be, de ott sosincs igazán friss áru. Az

* Örökzöld, évelő félcserje. Mérgező növény, bár hozzáértéssel gyógynövényként hasznosítható.

öblöt tehát kerüld el, gyermekem, de egyébként bárhova mehetsz, csak vidd magaddal Wrolfot, Periwinkle-t, vagy mindkettőt.

– Nem tudom, mit fog szólni Miss Heliotrope ahhoz, ha nem kísér el más, csak az állatok – jegyezte meg Maria. – Londonban az utca végéig se mehettem el egyedül.

– Majd én beszélek vele – legyintett Sir Benjámin. – Egy hercegnőnek, ha méltó módon akar uralkodni, alaposan meg kell ismernie a birodalmát. És hogyan ismerhetné meg, ha nem járhatja be kedve szerint?

Maria sokért nem adta volna, ha belelát gyámja fejébe. Sir Benjámin immár másodszor beszélt úgy Holdföldéről, mint ami az övé, Mariáé. Úgy érti talán, hogy ha meghal, ő lesz az örököse? De unokabátyja halálának gondolata oly rémes volt, hogy inkább kiűzte a fejéből, s a birtok kérdésén sem töprengett tovább. Sir Benjámin figyelme is másra terelődött, mert időközben visszaértek a díszkertbe, s a kastély keleti oldalán elhelyezkedő istállók felé lovagoltak.

Holdszállás istállóudvara, ahova a vastag kőfalon nyíló boltíves átjárón keresztül vezetett az út, varázslatos hangulatú hely volt. Az átjáróban magas galambdúc állt, s a hely varázsát nem kis részt a pompás tollú madarak látványa és turbékolásuk zenéje adta. Az udvar gömbölyded, opálosan lágy színű kövekkel volt burkolva, melyek között élénkzöld mohapárnák nőttek, s a zárt tér közepét széles víztükrű, kőfallal körülvett kút foglalta el.

Maria leugrott Periwinkle hátáról, és lelkesen a kúthoz szaladt. A falon belül, a kút fölé boruló, kőoszlopok tartotta, ódon, cserepes tető alatti hűs árnyékban a víz színéig lógó, buja páfrányok nőttek. A kút vize olyan sötét volt, hogy mikor Maria fölé hajolt, tükörképe ijesztően ragyogott vissza rá. A fekete víz jéghideg volt, mintha kifürkészhetetlen mélységből törne fel.

– Nagyon mély ez a kút? – kérdezte az ámulattól suttogva Maria.

Sir Benjámin időközben szintén leszállt a nyeregből, és átadta a kantárt az odasiető Digweednek, aki hamar a reggelijükhöz vezette a lovakat.

– Senki sem tudja, milyen mély. Sose apad ki, a legnagyobb szárazság idején se, és a vize nyár derekán is ugyanolyan hideg, mint januárban. Itt a legforróbb napokon is hűvösen tudjuk tartani a tejet és a vajat. Hajtsd félre a páfrányokat, gyermekem, nézd meg, mi van mögöttük!

Maria engedelmeskedett, s azt vette észre, hogy közvetlenül a víz szintje fölött a falból kivettek néhány követ. Az így kialakított üregekben tejszínnel és tejjel teli edények, valamint muszlinba csomagolt vajtömbök sorakoztak. Maria felsikkantott gyönyörűségében a páfrányfüggöny mögötti sötétben rejtőző polcok láttán, s arra gondolt, milyen kitűnő rejtekhely volna ez egyéb dolgok számára is. Ha zord, háborús időkben élt volna itt a kastély úrnőjeként, ide rejtette volna az ékszereit.

Az istállóudvart nyugat felől a lakóépület fala határolta; itt volt a hátsó bejárat, amihez kőlépcső vezetett fel. A lépcső előtt felhágókő állt, mellette pedig kétoldalt egy-egy ajtó nyílt, melyek – ahogy azt Sir Benjámin elmondta Mariának – a raktárhelyiségekbe, illetve Digweed szobájába vezettek.

Az istállóudvar déli oldalán vastag kőfal magasodott, az északin az istállók álltak, a keletin a lószerszámraktár és a kocsiszínek helyezkedtek el. Az épületek során alagútszerű átjáró vezetett át, s azon túl Maria a konyhakertet pillantotta meg. Sir Benjámin mindent megmutatott neki, s Mariát, aki még sose járt efféle helyen, elbűvölték a tágas kocsiszínek, ahol az ütött-kopott nagy kocsin

23

kívül ott állt Sir Benjámin könnyű bricskája meg egy régi kis pónikocsi is, amivel úgy elbánt az idő, hogy már-már darabjaira hullott szét. Tetszettek Mariának a lőállások is az illatos szénával jászolokkal, nem kevésbé a szerszámraktár és az istálló fölötti szénapadlás. Hogy ne szoruljon Digweed segítségére, Sir Benjámin útmutatásával megtanulta levenni és feltenni Periwinkle-re a kantárt és a nyerget, de előbb unokabátyja bemutatta neki az istálló többi lakóját: Darbyt és Joant, a két kövér kocsilovat, Speedwellt, a bricska húzására tartott fakó kancát és a hatalmas, izmos fekete vadászmént, Herculest, aki öregségében is elég erős volt ahhoz, hogy elbírja Sir Benjámin tekintélyes súlyát.

– Előttem ki lovagolta és hajtotta Periwinkle-t? – kérdezte hirtelen Maria. A pónikocsit, ha az utóbbi években szemlátomást nem is, egykor biztosan használta valaki, és úgy tűnt, Periwinkle számára nem teljesen szokatlan, hogy hölgyet vigyen a hátán.

– Heh? – Sir Benjámin mintha nem hallotta volna a kérdést, pedig jó füle volt. Válasz helyett hirtelen így szólt: – Nézd, milyen szépek a galambok a napsütésben! Volt már részed ilyen gyönyörű látványban?

S a fehér szárnyakra nézve, melyek úgy ragyogtak, mint a hó a vidékre omló, tiszta, ezüstös fényben, Maria elismerte magában, hogy nem, nem volt még része ehhez fogható látványban – hacsak nem aznap kora reggel, a szárazföld belseje felé repülő sirályokat nézve.

– Ebéd előtt még van annyi időnk, hogy megnézzük a konyhakertet – mondta Sir Benjámin, és elindult az átjáróban.

A konyhakert is varázslatos hely volt. Ódon kőfalak vették körül – északról és keletről a csipkézett oromzatú várfal – s azok mentén gyümölcsfák sorakoztak: szilva, nektarin, őszies kajszibarack. A kert közepén egy eperfa állt, de olyan öreg, hogy láncok tartották az ágait; körülötte terültek el a zöldség-ágyások, de volt ott földieper meg málna is, bokrokon ribiszke és egres, fűszernövények – és mindezek között keskeny, kövezett, puszpángsövényes ösvények futottak. A kert meglehetősen gazos volt – Sir Benjámin szabadkozva magyarázta, hogy nincs állandó kertésze, Digweed dolgozik itt, ha van épp ideje, néha ő maga is, a juhászfiú úgyszintén, de rendszeresen senki. „A juhászfiú? – gondolta Maria. – Vele még nem találkoztam.” Maga se értette, miért, de megörült neki, hogy van juhászfiú.

A keleti falon át ajtó vezetett a gyümölcsöskertbe; Sir Benjámin kinyitotta, hogy Maria vethessen egy pillantást az ezüstös zuzmóval borított, göcsörtös öreg almafákra, meg a körte-, meggy- és naspolyafákra. Ezek alatt a sárgás fűben már nyíltak az első hóvirágok, és Sir Benjámin elmondta, hogy nincs messze az idő, amikor Maria a fák között megállva és felfelé nézve az eget is alig látja majd a rózsaszín és fehér virágok tömkelegétől. A konyhakert felé visszafordulva Maria nagyot sóhajtott, de megszólalni nem tudott. Holdfölde királyság addig ostromolta csodáival a szemlélőt, míg annak el nem állt a szava.

A visszaúton, a konyhakerten át sétálva Maria észrevette, hogy az istállóudvarra vezető alagútszerű átjáró mellett balra esővízgyűjtő hordó áll, fölötte pedig rácsos ablakot pillantott meg, amelynek üvege mögött cserepes muskátlik álltak, különösen nagy, sötét lazacrózsaszín virágokkal. Miféle ablak lehet az? Az átjárótól balra és jobbra egy-egy kocsiszín volt, azokban látszott belülről a tető, nem volt fölöttük padlás. Talán van egy keskeny szoba az átjáró fölött? Maria meg akarta kérdezni erről Sir Benjámint, de az öregúr éppen zsebórájára pillantott, és döbbenten felhorkant.

– Uramisten! Hogy elrepült az idő! Ha nem megyünk gyorsan átöltözni, lekéssük az ebédet!

A nap hátralevő része csendesen telt. Miss Heliotrope és Maria megebédeltek Sir Benjáminnal, majd átmentek a kis szalonba. Maria csembalózott és énekelt gyámjának, mialatt Miss Heliotrope a füles karosszékben bóbiskolt. Később Digweed behozta a teáskészletet, és Maria teát készített hármuk számára. Utána Sir Benjámin elment a dolgait intézni, Miss Heliotrope és Maria pedig felolvastak egymásnak, és hímeztek. Hamarosan eljött a vacsora ideje, utána pedig már mehettek is nyugovóra térni.

Később, mikor Maria már az ágyban feküdt le-lecsukódó szemmel, hirtelen eszébe jutott, hogy a konyhát nem látta még. Se Zachariah-t, a macskát, aki minden bizonnyal ott lakik.

24

– Holnap kora reggel – ígérte meg magának –, még reggeli előtt lemegyek, és megnézem a konyhát… és Zachariah-t.

Harmadik fejezet

1.

Másnap reggel azonban elaludt, és a kopogtató zajára ébredt. Szaladt ajtót nyitni, és Miss Heliotrope-ot találta a kis ajtó előtt. – Maria – szólt a nevelőnő, nem minden szigor nélkül –, ma az Úr napja van, ezért nem a lovaglóöltözetet veszed fel, hanem a szép, levendulaszínű ruhádat. Kérdésemre Sir Benjámin megerősítette, hogy szokása részt venni a vasárnap reggeli istentiszteleten. Vele megyünk hát a templomba.

– Értem – bólintott Maria, majd óvatosan megkérdezte: – De azért délután lovagolhatok?

– Természetesen nem – hangzott a felelet. – Nem helyénvaló az Úr napján lóháton száguldozni. Most pedig igyekezz, már terjeng a házban a kolbász illata!

Maria gyorsan megmosakodott a meleg vízben, amit ezen a reggelen is a kancsóba készítve talált, felöltözött a titokzatos jótevő gyújtotta tűz melegénél, majd keresni kezdte levendulaszínű ruháját. Hamar ráakadt. Azon a ládán, amelyen előző nap a lovaglóöltözéket találta, ott feküdt a ruha szépen összehajtva, a legjobb vasárnapi prémes kabátjával, fehér bolyhozott barchenttel* szegélyezett lila bársonykalapjával és – muffjával, valamint lila selyemkesztyűjével együtt.

A halomnyi ruha mellett vastag, fekete, aranykapcsos imádságoskönyvet, azon pedig egy csokor harmatos ibolyát talált.

Kinyitotta a kapcsot, és fellapozta a régi könyvet. A megsárgult első lapra egy finom kéz az L. M. monogramot és a család jelmondatát írta. Maria elmosolyodott, aztán pislogni kezdett, mert érezte, hogy megint kerülgeti a sírás.

– Nagyon szépen fogok imádkozni a könyvedből, L. M. – ígérte fennhangon. – Amilyen szépen csak tudok.

Ezután gyorsan belebújt vasárnapi ruhájába, és feltűzte rá az ibolyacsokrot.

Sir Benjámin, aki szintén már istentisztelethez öltözve jelent meg a reggelinél, nem mindennapi látványt nyújtott. Rózsákkal és szegfűkkel hímzett, szépséges atlaszselyem mellényét, rubintos gyűrűjét és honitoni csipkés nyakkendőjét viselte, csakúgy, mint Maria érkezésének napján, parókája pedig szemlátomást mosáson és rizsporozáson esett át előző este, ugyanis fehérebb volt, mint bármikor. Lovaglókabát és -nadrág helyett azonban Sir Benjámin erre a napra eperszínű bársonyból készült kabátot, selyembojtos térdkötővel ellátott eperszínű bricseszt, valamint ezüst csatos fekete cipőt vett fel.

A kabát és a nadrág fénylett a varrásoknál, és mindkettő olyan szűk volt a kastély urának, hogy csak nagyon óvatosan, baljóslatú recsegés közepette tudott leülni a reggelizőasztalhoz; a cipő orra pedig igen kopott volt. Azonban egy szem por nem sok, annyi se szennyezte a bársonyt, s csak úgy ragyogott a cipő bőre és csatjai. Ami Sir Benjámin frissen borotvált arcát illeti, az alapos dörzsölés következtében skarlátvörös és olyan fényes volt, hogy versenyt ragyogott a cipőjével.

– Tiszta külső, tiszta lélek – nevetett Sir Benjámin, mikor észrevette, milyen elragadtatott mosollyal szemléli őt unokahúga. – A Merryweatherök mindig is ezt vallották.

Digweed vitte el őket a templomba, mégpedig a nagy kocsival, aminek a tetejét most lenyitották, így átjárta az illatos levegő. A kocsi is vasárnapi mosásban részesülhetett, mert a padlója még nedves volt, amikor Miss Heliotrope, Sir Benjámin és Maria felszálltak, hogy fegyelmezett sorban

25

helyet foglaljanak a hátsó ülésen. Miss Heliotrope került középre, Sir Benjámin és Maria pedig testőrök módjára közrefogták.

Eléggé furcsán festettek egymás mellett, nem utolsósorban azért, mert Miss Heliotrope abroncsos szoknyája és Sir Benjámin testi méretei miatt elég szűknek bizonyult az ülés hármuknak. Miss Heliotrope-nál természetesen ott volt az ernyője és a retikülje is, valamint mindhárman fel voltak szerelkezve egy-egy vaskos, fekete imakönyvvel.

*Len- és gyapotfonalból készült szövet.

Azonban hármuk poggyásza együttvéve sem volt összemérhető Digweedével, aki mellett a bakon a legnagyobb hangszer utazott, amit Maria életében látott… Kétszer akkora volt, mint Digweed maga.

– Nagybőgő – magyarázta Sir Benjámin. – Azon játszik a templomban. Digweed a kórus oszlopos tagja. Pazar muzsikus. Digweed mosolygott, majd csettintett Darbynak és Joannek, és a kocsi elindult. Wrolf és Wiggins roppant méltóságteljesen álltak egymás mellett a lépcső tetején, úgy néztek a távozók után. Wiggins egészen parányinak tűnt Wrolf mellett, s Maria némi nyugtalansággal pillantott rájuk.

– Wrolf nem fogja… felfalni Wigginst, ugye? – kérdezte suttogva Sir Benjámintól.

– Nem! Nem, dehogy! – sietett megnyugtatni őt gyámja. –Wrolf tegnap reggel szövetséget kötött veled, nem emlékszel? És nemcsak veled: immár a védelme alatt áll minden, ami hozzád tartozik. Ha nem is rokonszenvez Wigginsszel, inkább meghalna, semmint hogy akár a szőre szálát görbülni hagyja.

Gyönyörűséges volt a park ezen a reggelen. Ezüstös napfény ömlött szét rajta, s a levegőt betöltő varázslat, a tavasz ígérete minden fát, minden szál virágot és minden kószáló bárányt dicsfénnyel övezett, mintha az volna a teremtett világ első fája, virágja, báránya. Minden tisztás olyan volt, mintha egyenesen a Paradicsomba vezetne, s mikor megálltak egy percre, mert Darbynak kő szorult a patájába, a madarak mennyei muzsikának tűnő trillázását hallgatták. Maria egész úton jobbra-balra nézegetett, de a kis fehér lovat sehol nem látta. Aztán meg is feledkezett róla, s mohó tekintete már az alagutat kereste, amin át érkezésükkor behajtottak a parkba. De az út elágazott, s ők elkanyarodtak jobbra, valamilyen más irányba.

– Nem megyünk át az alagúton? – fordult Sir Benjáminhoz Maria.

– Nem, kedvesem – hangzott a felelet. – Idézd csak fel a térképet! Holdszállás és a falu a dombok ölelésében fekszik. Az alagút a dombon át a külső világba vezet. Ezüstharmat nem a külső világban van, hanem a mienkben.

Valóban így volt. Az utat rövidesen egy kővel megtámasztott, roskatag kapu zárta el, amin túl már a falu utcája kezdődött.

– Milyen gyönyörű! – kiáltott fel Maria. – Ó, uram, nincs még egy ilyen bájos falu a világon!

– A te falud – mondta Sir Benjámin.

– És rám mosolyognak az emberek! – lelkendezett tovább Maria. – Úgy mosolyognak rám, mintha ismernének, uram!

– A te néped – mondta Sir Benjámin, miközben ormótlanul nagy kalapjának emelgetésével megköszönte a mosolyokat, pukedliket és homlokérintéseket, amelyek a falusi utcán megtett útjukat királyi bevonuláshoz tették hasonlatossá. – Úgy bizony, Maria. Mosolyognak, és kezet csókolnak neked. Hosszú éveken át vártak arra, hogy újra hercegnő érkezzen Holdföldére.

Mariának alapos oka volt rá, hogy csodálattal kiáltson fel Ezüstharmat és népe láttán. Egész Délnyugat-Angliában nem volt még egy ilyen falu, se ilyen emberek. A fehérre meszelt falú vályogházakon aranyló szalmatető ült, s a csinos kertek tavaszi virágoktól tarkállottak. Az utca egy patak mentén vezetett, s azon minden kertkapu előtt kis kőhíd ívelt át. A házak mögött gyümölcsösök terültek el, telis-tele duzzadó bimbóktól ékes fákkal.

26

A házak egyike sem volt szegényes vagy elhanyagolt. A kertekben a virágokon kívül helyet kaptak kaptárak, gyümölcsbokrok és fűszernövényágyások is. Házaikhoz illően az emberek is elégedettnek és tisztesen jómódúnak tűntek. A gyerekek mozgékonyak, egészségesek és vidámak voltak, mint a pónicsikók, szüleik derűsek és eresek, az öregek pirospozsgásak és gyermekien mosolygósak. A falubeliek öltözéke olyan tarka volt, akár a kertek: a nők virágos ruhát és élénk színű szalaggal megkötött főkötőt viseltek; a férfiak palackzöld, ibolya vagy szilvakék vasárnapi kabátja viseltes volt bár, de cseppet sem kifakult.

Mariának eszébe jutott, milyen csúnya dolgokat látott Londonban – düledező házakat, rongyos gyerekeket, mezítlábas koldusokat –, és azt mondta magában: „Ez így van jól. Ennek mindig így kell lennie Ezüstharmatban. Bármit megteszek azért, hogy Ezüstharmat mindig ilyen maradjon”. Kihúzta magát, felszegte a fejét, és valóban nagyon eltökéltnek tűnt.

– Megérkeztünk a templomkert kapujához – szólt Sir Benjámin. – Miss Heliotrope, asszonyom, kérem a kezét!

Miután kisegítette a nevelőnőt a kocsiból, egyik karját neki, a másikat Mariának nyújtotta, és a hármas méltóságteljes lassúsággal haladt át a faragott kapubejáró alatt, hogy aztán a kert meredek ösvényén felsétáljanak a templom előcsarnokába. Fölöttük a harangok olyan gyönyörűséges, vidám zenét vertek, amihez hasonlót Maria még soha nem hallott.

A harangok valóban beszéltek, de Maria most túlságosan zavarodott volt az örömtől ahhoz, hogy megértse szavaikat. Felnézett a napfényben fürdő, magas templomtoronyra, majd tekintete továbbsiklott a Paradicsom-domb lejtőire, onnan pedig a ragyogó kék égre, és úgy érezte, menten szétveti a lelkét a boldogság.

2.

A templom belülről nézve is ugyanolyan szép volt, mint kívülről. Pompás oszlopai sudár fatörzsekként törtek a magasba, s a röppenő ívek, mint egy nagy örömkiáltás, úgy futottak bele a tető magasztos boltozatába. Az ablakok réges-régi ólomüvegei sötét színekben izzottak, s az átszűrődő napfény a szivárvány színeit varázsolta a padlókövekre.

A szentély lépcsőjétől balra magas szószék állt, jobbra pedig alacsony ajtó nyílt egy ősrégi kis kriptába, amelyben Maria egy páncélos lovag koporsón fekvő szobrát pillantotta meg. A látványtól nagyot dobbant a szíve, mert bár senki se mondta neki, mégis tudta, hogy a kápolna egy Merryweather sírhelye: a lovag az ő egyik őse.

A keleti ablak alatt egyszerű kőoltár állt, rajta tiszta fehér vászonterítő. Az oltár lépcsőjére helyezett öblös cserépkorsóban barka- és aranyló sünzanótágak hirdették a tavaszt. Természetesen nem lett volna úrileányhoz illő magatartás, ha Maria a fejét forgatva nézelődött volna, de nem is volt szüksége rá: a széklábak csikorgásából, a fojtott hangokból és a húrok halk pendüléséből is tudta, hogy a nyugati ajtó fölötti karzatra megérkezett a falusi kórus a hegedűkkel, csellókkal és Digweed nagybőgőjével.

A magas falú fafülkékből álló padsorokban nagyszámban gyűltek már össze a hívek, de az elhaladó Maria nem látott többet belőlük, csak a nők főkötőjét és a férfiak fedetlen feje búbját. Úgy sejtette, ha az utcán látott falusiak is mind bejönnek, zsúfolásig megtelik az épület. Mert Ezüstharmat lakói rajongva szerették templomukat.

A Metryweatherök családi padfülkéje közvetlenül a szószék tövében állt. Sir Benjámin betessékelte Miss Heliotrope-ot és Mariát, majd ő maga is belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Maria most már nem látott semmit a templomból, csak a tetőt, a boltíveket és a szószék felső részét.

A fülke falai ugyanis olyan magasak voltak, hogy az kész kis szobának tűnt. A hátfal mentén futó párnázott ülésen egy igen nagy család: apa, anya és akár tíz gyermek is kényelmesen elférhetett, legalábbis addig – gondolta Maria –, amíg kicsik is vannak a gyerekek között. Az ülés előtt térdeplőzsámolyok álltak. Maria megszámolta őket – tizenkettő volt belőlük, nagyság szerint sorba rendezve: az első, a legnagyobb, lehetett az apáé, az utolsó, egy kicsiny, gombánál alig

27

nagyobb, a legkisebb gyereké. A fülke elülső falán polc futott végig, elég mély ahhoz, hogy az apa és fiai rátehessék a kalapjukat, az anya és lányai pedig a retiküljüket és a napernyőjüket. Az északi oldalon a fülkét a templom külső fala zárta le, melybe kis tűzhelyet építettek. Ha aznap hideg van, elég lett volna kovával és taplóval meggyújtani az odakészített tűzifát és fenyőtobozokat, hogy odabent kellemes meleg legyen. A padlót szép piros, az ülés és a zsámolyok kárpitjával harmonizáló szőnyeg borította, s az egyik sarokban egérfogó lapult.

Összességében nagyon kényelmes és otthonos hangulatú volt a fülke; Maria letérdelt egy közepes nagyságú zsámolyra, muffját leengedte, hadd lógjon a láncán, imádságos könyvét maga elé tette a polcra, majd kesztyűs kezébe temette arcát, és átadta magát a szelíd elégedettségnek: mert itt, a padfülkében, csakúgy mint a kastélyban, úgy érezte magát, mint aki otthonába tért meg.

– És a Föld minden lakója zengjen vidám dalt az Úrnak!

Maria majd kiugrott a bőréből, úgy megijedt a felülről rázúduló hangtól, mely úgy harsogott, akár a világ végét hirdető trombitaszó. Gyorsan feltápászkodott térdeltéből, s szinte azt várta, hogy a templom teteje megnyíljék, mint a borsóhüvely, s fölötte a kék ég pergamentekercs módjára felcsavarodjon, majd utat nyisson a leszálló angyaloknak. Azonban nem történt semmi efféle. Csupán a tiszteletes jelentette be az első himnuszt.

De micsoda hangon! Maria Sir Benjámin hangját is harsánynak, zengőnek tartotta, pedig az suttogás volt a tiszteleteséhez képest. És gyámja, akit első látásra furcsa küllemű öregúrnak ítélt, furcsaság dolgában is elbújhatott a szószéken álló öregember mögött. Maria, higgadtságát immár visszanyerve, muffját láncán lógatva, kesztyűs kezében az imakönyvvel, illedelmesen állt alant, és egyenesen felnézett a tiszteletes arcába, az pedig lenézett rá, mégpedig épp olyan átható, fürkész tekintettel, mint Sir Benjámin a megismerkedésükkor. Mosolyt villantott Mariára, aki visszamosolygott, és attól a pillanattól fogva Maria Merryweather és Ezüstharmat plébánosa jó barátok voltak.

Hanem ahhoz kétség sem fér, hogy a tiszteletes külsejét tekintve egészen rendkívüli jelenség volt: leginkább afféle megelevenedett madárijesztő. Hórihorgas, póznavékony férfiú, simára borotvált, barnára cserzett arcú, tiszta, büszke tekintetű. Szép, barna keze volt, megdöbbentően hosszú ujjakkal, s hófehér haja majd a válláig ért. Fekete reverendát viselt, s a gallérján fehér szalagot.

Tisztes korban lehetett, de fekete szeme tüzesen villogott bozontos, fehér szemöldöke alatt, és a hangja – nos, azzal a halottakat is feltámaszthatta volna. Beszéde ugyanakkor csodálatosan tiszta és tagolt volt, s valami idegen akcentus halvány árnyéka bájt és eredetiséget kölcsönzött neki. Beszéd közben hevesen gesztikulált két kezével, így mintha azok is beszéltek volna.

– Most tehát, Ezüstharmat jó népe – harsogta, villogó tekintetével a népes gyülekezetet pásztázva –, zengjetek dicshimnuszt szívetek, lelketek és hangotok teljéből! – Felemelte fejét, és a kórus felé nézett. – Ti pedig, ott fent, tisztán szóljatok, az ég szerelmére!

A tiszteletes hirtelen előkapott a szószék egy rejtett zugából egy hegedűt, az álla alá illesztette, felemelte jobbját, majd a vékony, barna ujjai között tartott vonót művészi eleganciával a húrokra ejtette, s egy lovasrohamot vezető huszártiszt tüzes virtusával vezényelte nyáját a Régi századik* szárnyaló csodájába. Micsoda hangorkán tört ki! A karzaton a hegedűsök, a csellisták és Digweed megszállottak módjára játszottak. Maria nem látta őket, de elképzelte kipirult, verejtékező arcukat, a lelkes fűrészelésben jobbra-balra lengő karjukat és átszellemülten csillogó, örömtől dülledt szemüket. A gyülekezet minden tagja, minden férfi, nő és gyerek teli torokból énekelt. Maria sem kímélte a hangját, mellette Sir Benjámin úgy harsogott, mint egy ködkürt, Miss Heliotrope pedig trillázott, akár a csalogány. Maria elcsodálkozott ezen. Még sose hallotta trillázni Miss Heliotrope-ot… Nem is sejtette, hogy tud trillázni.

Maria képzelete vad vágtába kezdett: úgy tűnt, a templom falain át hallja a völgy összes madarának dalát, hallja a virágok énekét, hallja, hogyan dalolnak a juhok, a szarvasok és a nyulak a parkban, az erdőben, a mezőn és a meredek domboldalakon. Valahol messze, a sosem látott tenger hullámai a Merryweather-öböl partján megtörve kiáltottak áment a himnuszra. Eközben fent, a

28

magas szószéken, ott állt a tiszteletes, s úgy hegedült, ahogy Maria még nem hallott embert hegedülni – mert sosem volt és sosem lesz világon olyan ember, aki úgy tud játszani a hegedűn, mint Ezüstharmat plébánosa.

*Az egyik legismertebb keresztény dallam, feltehetően Loys Bourgeois szerzeménye. Eredetileg a 134. zsoltárhoz íródott, de ugyanezzel a dallammal énekelték a 100. zsoltárt is egy ideig.

A himnusz véget ért, s a gyülekezet tagjai vasárnapi szoknyák finom suhogása és kissé kihízott vasárnapi kabátok halk nyögései közepette térdre ereszkedtek. Az öreg tiszteletes letette hegedűjét, összetámasztotta hosszú, barna ujjait a mellkasán, behunyta szemét, felszegte fejét, és imádkozni kezdett. Hangja most nem harsogott annyira, de olyan tisztán zengett, hogy csak aki süket volt, mint az ágyú, az mondhatta joggal, hogy nem értette egyik vagy másik szavát.

Maria sosem hallott még embert úgy imádkozni, mint ezt az öreg tiszteletest; a hallatán egész testét remegés járta át az ámulattal vegyes örömtől. A tiszteletes ugyanis úgy beszélt Istenhez, mintha ő nem a mennyekben volna, hanem ott állna mellette a szószéken. És nemcsak mellette, hanem a templomban lévő minden férfi, nő és gyermek mellett – ez az imádság jelenlevővé tette Istent Maria számára, s ő szinte fuldoklott a boldogságtól.

És mikor az öreg tiszteletes felolvasott nyájának a Bibliából, azt nem monoton, álmosító hangon tette, mint a londoni lelkészek, hanem úgy, mintha valami rettentően izgalmas dolgot olvasna fel: helyszíni tudósítást a csatatérről vagy egy, csak tegnap kelt, nagyszerű híreket tartalmazó levelet. És mikor prédikált – a világ végtelen szépségéről, amiért a nap minden percében dicsérni kell Istent, mert ha nem tesszük, az olyan mérhetetlenül nagy hálátlanság, hogy kimondani is szörnyű –, az borzongató volt, mint egy villámlós-mennydörgős vihar.

Londonban Maria a szentbeszéd alatt rendszerint a ruháira gondolt vagy a gyülekezet többi tagját nézegette, ma viszont mindössze a kabátja hajtókáját és a muffját simogatta meg néha, és csak egyetlenegyszer próbált a nyakát nyújtogatva megnézni valami apróságot, amit a fülke ajtaja fölött látni vélt – az idő nagy részében megbabonázva figyelt. És amikor tetőt emelgető hangerővel felzendült az utolsó himnusz, csodálkozva nyugtázta, hogy cseppet sem fáradt el, épp olyan friss, mint a mise kezdetén volt.

Miután az utolsó ámen is elhalt, az öreg tiszteletes leszállt a szószékről, hosszú léptekkel végigment a padsorok közötti folyosón, és megállt a nyugati előcsarnokban, hogy a kifelé sorjázó híveket köszöntse. Maria sose látott még ilyet – igaz, olyan lelkészt se látott még, mint ez az öregember, és ilyen misén se vett még részt soha. Ebben az elvarázsolt völgyben mintha minden másként lett volna, mint bárhol egyebütt a világon.

Az öreg tiszteletes, úgy tűnt, olyan ember, aki nem rejti véka alá a véleményét, de még a szavait se válogatja meg: a padsorok közt haladtában Maria hallotta, amint dörgő hangon megszidott egy gazdát, aki megverte a kutyáját, egy anyát, aki maszatos arccal küldte lányát az iskolába, egy fiúcskát, aki kifosztott egy madárfészket, és egy kislányt, aki megitta a macskának kitett tejet.

A tiszteletes látszólag minden ember minden viselt dolgáról értesült, s feddő szavai oly perzselőek voltak, hogy Maria titkon hálát adott az égnek, hogy az ő legutóbbi vétkecskéiről nem tudhat semmit… „Ha engem így leszidna, bele is halnék” – gondolta magában… Mindazonáltal a jelek szerint az érintettek egyike se vette zokon, hogy nyilvánosan legorombítják, méghozzá olyan hangerővel, hogy belezeng az előcsarnok. Egytől egyig mind elpirultak, lehajtották a fejüket, és az őszinte megbánás hangján kértek bocsánatot. Ezüstharmatban a lelkész, úgy tűnt, királyi előjogokat élvez.

És dicsérni is tudott. Olyankor hangjából eltűnt a harag, s felsejlett benne az öröm mély, tompa zengése, akár vízben a beletöltött jó bor íze. Egy kislány segített beteges anyjának a mosásban, egy ifjú férj vigyázott a kisbabára, amíg felesége házon kívül volt, egy kisfiú bekötözte egy kölyökkutya

29

sérült mancsát – s e tettükért az öreg tiszteletes olyan meleg hangú dicsérettel illette őket, mintha legalábbis Viktória királynőt mentették volna meg a vízbe fulladástól.

Végül a kastélybeli társaság is kiért az előcsarnokba, s az öreg plébános megfogta Miss Heliotrope kezét A nevelőnő remegett, akár a kocsonya, de nem volt rá oka, mert láttára a lelkész cserzett arcán úgy terült szét a mosoly, mint hómezőn a napfény.

– Isten hozta, asszonyom – szólt ugyanazzal az őszinte melegséggel, amivel érkezésükkor Sir Benjámin köszöntötte Miss Heliotrope-ot. – Jelenléte megtiszteltetés valamennyiünk számára.

És abból, ahogy Miss Heliotrope és a lelkész ezután egymásra néztek, mindenki láthatta, hogy mély rokonszenv ébredt bennük egymás iránt. Végül az öreg tiszteletes vonakodva elengedte a nevelőnő kezét, és Sir Benjáminét fogta meg helyette.

– Uraság! – harsogta hirtelen fellobbanó haraggal. –Szerdán egy csapdába esett nyulat találtam a parkodban! Mondtam már elégszer, de elmondom most is: ha tűröd, hogy a földeden csapdákat állítsanak Isten teremtményeinek, magad is egy kelepcébe zárva töltöd majd az örökkévalóságot!

Sir Benjámin, akinek az arca eleve céklaszínű volt, így vörösebb már nemigen lehetett, ellilult szégyenében, és behúzta a nyakát.

– Nem tehetek róla, atyám – mentegetőzött. – Azok a fekete szívű Merryweather-öbölbeliek tudtomon kívül állítanak csapdákat a birtokomon.

– Hiába keresel kibúvót, uraság – mennydörögte az öregember. – Isten rád bízta azt a parkot, hát legyen rajta a szemed éjjel-nappal minden egyes fűszálán. Amit elkövettél, uraság, súlyos gondatlanság és kötelességszegés. Tedd meg a szükséges lépéseket azért, hogy a kegyetlenkedés ne ismétlődjék meg.

Sir Benjámin, bár joggal mondhatta volna, hogy képtelen éjjel-nappal rajta tartani a szemét parkja minden egyes fűszálán, nem felelt semmit. Csak vakargatta horgas orrát a mutatóujjával, és rettentően gondterhelt arcot vágott.

Most Maria következett, s hamar rá kellett jönnie, hogy túlságosan derűlátó volt, mikor azt hitte, hogy az öreg plébános semmit sem tud hibáiról és vétkeiről.

– Jó, ha egy nő ügyel a külsejére – szólt, ujjai bilincsében tartva Maria kezét. – De a hiúság nem erény. A hiúság az ördögtől való. És a zabolátlan női kíváncsiság sem dicséretes. Fojtsd el csírájában, gyermekem, amíg nem késő.

Az öreg tiszteletes látta tehát, mikor a kabátját és a muffját simogatta… És azt is észrevette, mikor megpróbált kilesni a fülkéből… Maria nem csüggesztette le a fejét, az méltatlan lett volna hozzá, de a lelkész arcára szegezett szeme megtelt könnyel, és nemcsak az arcán, még a nyakán is a szégyen pírja ömlött szét. Mert hirtelen rádöbbent, hogy mindennél jobban vágyik az öreg tiszteletes elismerésére, s lám, nincs része benne.

De talán mégis… A lelkész hangjából eltűnt a rosszallás, s helyére a dicséret melegsége költözött.

– Vérbeli Merryweather vagy. Bármikor szívesen látlak itt, gyermekem. Ez a templom az ifjak otthona.

Most még egyszer rámosolygott Mariára, úgy, mint mikor lenézett rá a szószékről. Maria pukedlizett, majd a három kastélylakó lassan megindult a templomkert kapuja felé. Sir Benjámin szinte lépésenként megállt, hogy bemutassa Mariát egy-egy mosolygó falubelinek.

– Legyen igazi Merryweather az ifjú úrhölgy – mondogatták azok. Egy öregember odasúgta neki, de olyan halkan, hogy csak ő hallotta: – Te leszel az, kedvesem? – Egy öregasszony pedig ezt suttogta: – Légy erős a szívedben, kedveském, hátha te leszel az.

Maria csak mosollyal tudott válaszolni minderre, mert sejtelme sem volt, mit jelentenek ezek a szavak.

3.

30

A hazaúton Maria megkérdezte Sir Benjámintól, mit értett a tiszteletes azalatt, hogy a templom az ifjak otthona.

– Napközben is szívesen fogadja az egyházközségbeli gyermekek csoportjait a templomban – felelte Sir Benjámin. – Engedi, hogy a Szent Szűz szobrával meg a haranggal játsszanak, és történeteket mesél nekik. Az az igazság, Maria, hogy a völgy határain túli világban különcnek tartják a mi öreg lelkészünket. Sok helyen rossz szemmel néznek rá, mi ellenben tiszteljük és szeretjük őt, jóllehet, különös szerzet. Öntörvényű, szókimondó ember volt már negyven éve is, amikor megjelent itt nálunk. Minden ízében arisztokrata, és igazi királyként uralkodik kis birodalma fölött. Nem tudom, kik a felmenői, de hogy királyi ősei vannak, arra a nyakamat teszem.

– Azt mondja, uram, hogy negyven éve érkezett ide? –kérdezte Miss Heliotrope.

– Körülbelül – bólintott Sir Benjámin. – A múltjáról semmit sem tudok. Nekem egyetlen dolgot mesélt csak magáról: hogy ifjú korában ateista volt, de egy alkalommal, mikor kilovagolt, jött egy vihar, a lova megijedt, ledobta őt a hátáról, és ő csúnyán beütötte a fejét. Az az ütés észhez térítette. Belátta tévedését, megtért, és lelkészi pályára lépett.

Miss Heliotrope mélyet sóhajtott, és nem kérdezett többet. Amíg fel nem tűnt előttük a kastély, a szavát sem lehetett hallani, akkor azonban egyszerre felélénkült.

– Csúnyán ülsz – szólt rá Mariára. – Hátra a vállat, és húzd ki magad. Ebéd után egy órát a hátegyenesítő deszkán töltesz, majd utána olvasod fel a vasárnapi szentbeszédet.

Maria felsóhajtott.

– Újabb szentbeszéd? – hüledezett Sir Benjámin, s az együttérző borzadály a hangjában gyógyír volt Maria lelkének. – De hisz ma már meghallgattunk egyet, és nem is rövidet!

– Maria minden vasárnap délután felolvassa nekem az én kiváló édesatyám írta prédikációk egyikét – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Miss Heliotrope.

– Még az ilyen gyönyörű vasárnapokon is? – kérdezte Sir Benjámin, eleget téve a kérésnek, amit Maria a muffja fölött lopva küldött pillantásába foglalt.

– Maria nevelése során soha nem tekintettem befolyásoló tényezőnek az időjárást. Véleményem szerint az időjárásnak szentelt túlzott figyelem gyengíti a jellemet.

Miss Heliotrope hangja olyan szigorúan csengett, és hozzá olyan ijesztően meredt a magasba az orra, hogy Sir Benjámin jobbnak látta, ha nem próbálkozik tovább. Maria kihúzta magát, és rámosolygott Miss Heliotrope-ra, mert nem akarta, hogy nevelőnője azt higgye, ezen a csodálatos helyen kevésbé szereti őt. Akármi is vár itt rá, akármennyi új, izgalmas emberrel ismerkedik majd meg ebben az új, izgalmas világban, mindig Miss Heliotrope marad számára a legkedvesebb, a legbecsesebb. Sir Benjámin eközben sötét gondolatokba merült, s időnként efféléket motyogott: – Csapdák! Már megint kezdik! Hát sose lesz ennek vége? Sose?

Hogy mi lehet az, aminek sose lesz vége, azon Maria alaposabban ebéd után gondolkozott el, miközben mozdulatlanul feküdt a hátegyenesítő deszkán, ami időközben a tanulmányi felszerelését alkotó földgömbbel, könyvekkel, tollakkal, ceruzákkal, ecsetekkel és festékekkel egyetemben a szalonban került elhelyezésre. Azok a gonosz emberek, akik nem adnak el halat a falusiaknak, és csapdákat állítanak a parkban, tényleg komolyan fenyegetik a völgyben lakók boldogságát? Ezüstharmat népe derűsnek és elégedettnek látszott, de hát nincs feltétlenül az emberek arcára írva minden gondjuk. Maria nem akarta, hogy népének bármitől is félnie kelljen.

– Nem is fognak félni – mondta magának. – Kiderítem, mi a baj, és orvosolni fogom. Úgy lesz, ahogy az öregasszony mondta: én leszek „az”, aki elűzi a gondot.

De rögtön ki is nevette magát: ha Sir Benjámin tudja, mi a baj, mégsem tud tenni ellene, akkor ő, Maria, aki nem tud semmit, ugyan mit tehetne?

– Valamit tenni fogok – jelentette ki elszántan, s mikor Miss Heliotrope a szentbeszéd gyűjteménnyel a kezében belépett a szalonba, Maria olyan kőkemény eltökéltséggel az arcán feküdt a hátegyenesítőn, hogy nevelőnője azt hitte, lázongó engedetlenségre kell számítania a szentbeszéd felolvasása kapcsán.

31

Maria azonban sugárzó mosollyal felpattant, készségesen kinyitotta a könyvet, és minden addiginál szebben olvasott fel belőle.

„Drága gyermek! – gondolta Miss Heliotrope. – Hála Istennek, úgy tűnik, Holdszállás nagyon jó hatással van rá.”

Negyedik fejezet

1.

Másnap reggel Maria olyan korán ébredt, hogy a toronyszoba ablakán kinézve csak a pirkadat kezdetét jelző szürke derengést látta. Egy darabig még ágyban maradt, hallgatta a beszűrődő zajokat, a falevelek susogását, a madarak csiripelését, a parkbeli bárányok bégetését, a kastély fölött elrepülő, magányos sirály rikoltását. Ezek a zajok együtt egy olyan zene hangjait alkották, ami furcsán magával ragadta Mariát, mintha a szíve volna a húr, amin a dallamot pengetik. Azután Wiggins megmozdult a lábánál, felébredt, nyújtózkodott, majd horkantott, s az evilági hang (mert Wigginsnek nagyon is evilági horkantása volt) eszébe juttatta Mariának, mit tervezett erre a reggelre: a konyha felfedezését, és azt, hogy megpróbálja meglesni a macskát, a csak hírből ismert Zachariah-t. Erre a gondolatra aztán egy szempillantás alatt ledobta magáról a takarót, és kiugrott az ágyból.

Bár korán ébredt, nem sikerült megelőznie a jótét lelket, aki a kényelméről gondoskodott: a kandallóban már égett a tűz, a kancsóban forró víz várta, és ki volt készítve a lovaglóruhája.

– Hétköznap mindig a lovaglóruha – suttogta örömmel. –Wiggins, szerintem a vérbeli Merryweatherök mindig lovaglóruhában járnak.

Wiggins, aki épp a vakaródzás élvezetének adta át magát, oda se hederített gazdájára. A Merryweatherök szokásai cseppet sem, saját szokásai viszont annál inkább érdekelték, márpedig neki szokása volt minden új napot jóízű vakaródzással kezdeni.

Maria olyan gyorsan mosakodott meg és öltözött fel, hogy még mindig csak szürkén derengett az ég, amikor Wigginsszel lelopóztak a torony csigalépcsőjén. De a szalonban már valaki félrehúzta a függönyt, a nagyteremben pedig égett a tűz. Wrolf éberen feküdt a kandalló előtt, és a lángokba pislogott. Mikor meglátta Mariát, feltápászkodott; csak állt és nézte őt, lassan csóválva a farkát, és sárga szeme szelíden fénylett a félhomályban. Mariának az az érzése támadt, hogy Wrolf várt rá, mert el akarja vinni őt valahova.

– Várj egy percet, Wrolf – szólt. – Előbb megnézem a konyhát. Wrolf farka megállt a levegőben. Szeméből egyszerre eltűnt a szelíd fény, s a harag lángja lobbant fel benne… Majdnem úgy tűnt, mintha fel akarná falni őt… Maria rémülten elszaladt mellette, és megmarkolta a konyhaajtó kilincsét. Már nemcsak a vágy hajtotta, hogy lássa a konyhát, hanem az is, hogy elmeneküljön Wrolf elől.

Az ajtót elérve azonban rémülete dacára megállt, mert hirtelen az elméjébe villant, amit az öreg plébános mondott neki a mise után: „A zabolátlan női kíváncsiság sem dicséretes. Fojtsd el csírájában, gyermekem, amíg nem késő!” Az urak ezek szerint nem kedvelik a kíváncsiskodó nőket – habár Maria nem igazán értette, hogyan tudhat meg az emberlánya mindent, amit akar, ha nem kíváncsi.

Sir Benjámin tegnap nem mutatta meg neki a konyhát, jutott hirtelen az eszébe. Talán nem akarta, hogy lássa… Ezt a mulasztást most Maria olyannak érezte, mintha egy „belépni tilos” tábla volna az ajtóra akasztva. Talán jobb lesz, ha vár… Szívében a lemondás keserűségével elengedte a kilincset, és minden bátorságát összeszedve szembefordult a dühös Wrolffal… De Wrolf már nem volt dühös. A farka ismét vidáman lengett, s a tekintetéből szeretet áradt. Maria odaszaladt hozzá, megcirógatta busa fejét, és szégyellte magát, amiért azt hitte, hogy Wrolf fel akarja őt falni. Hogy is

32

feltételezhetett róla ilyet! Hiszen Wrolf két napja a szívébe fogadta, és az imént nem tett mást, csupán emlékeztette őt a Merryweatherökhöz méltó viselkedésre.

– Felfedezőútra megyek Periwinkle-lel – mondta a kutyának. – Gyere velem, Wrolf, és vigyázz rám!

Wrolf erre nyomban a bejárati ajtóhoz kocogott, orrával feltolta a kilincsnyelvet, a mancsával kitárta az ajtót, majd Maria és Wiggins előtt haladva leszaladt a lépcsőn, s az ösvényen az istálló felé indult.

Csodálatos volt így reggel az istállóudvar. A fehér galambok egyre-másra bújtak ki a dúcból, hogy halk purrogással leszálljanak az udvar kövére, és ott peckesen lépdelve kinyújtóztassák szárnyaikat a friss illatú levegőn. Az ég hatalmas rózsaként nézett le a harmattól csillogó istállótetőkre. Periwinkle, azaz Földöröme, már éberen állt istállójában, amikor Maria, Wrolf és Wiggins beléptek hozzá. Vidám nyerítéssel köszöntötte őket, és moccanás nélkül tűrte, hogy Maria – lassan és ügyetlenül, hiszen életében először csinált ilyet önállóan – felnyergelje és felkantározza. Azután magától kisétált az istállóból, megállt a hátsó ajtóhoz vezető lépcső melletti felhágókőnél, és várta, hogy Maria felüljön a hátára. Miután ez megtörtént, a kis csapat – Maria Periwinkle hátán, kétfelől Wrolftól és Wigginstől kísérve – vidáman kiügetett az istállóudvarról, és átvágott a díszkerten, hogy aztán a nagy, boltozatos átjáró alatti kapun át kiérjenek a parkba. A kapu nem volt bezárva. Sir Benjámin elmondta Mariának, hogy mindig nyitva hagyja, mert fontos neki, hogy a falubeliek éjjel-nappal, bármelyik órában betérhessenek hozzá, ha a segítségére szorulnak.

Maria pontosan tudta, mit akar csinálni ezen a reggelen a parkban, és habozás nélkül nyugat felé fordította lovát. A Merryweather-öbölbe nem mehet, de bejárhatja a parknak az öböl felé eső részét… Úgy talán a tengert is megpillanthatja a távolban.

A reggel szívet vidítóan szép volt. A harmatos fű még topogott és csillogott a fagytól a póni röppenő patái alatt, s fent az aranyló ég előtt a fák duzzadó rügyeit rubintpirosra színezték a felkelő nap sugarai. A levegő meleg volt, és fűszeres, mint a bor, de még a fagy szúrós illatával terhes.

Maria ma könnyedén megülte póniját. Úgy lovagolt, mintha a nyeregbe született volna, ügyesen kezelte a szárat meg a pálcát, s még az sem okozott gondot neki, hogy fél kezét a fejéhez emelje, ha tollas kalapja lesodródni készült.

A parknak ebben a részében kevés volt a fa; minél messzebb kerültek a kastélytól, annál ritkásabbá vált a liget, a bükkök, a tölgyek és a zanótbokrok szélcsavarta fenyőknek adták át a helyüket, s itt-ott szürke sziklatömbök dugták ki tar fejüket a hangacsomók között. A levegőben a fagy hideg, csípős szagához itt már a tenger sós illata is társult. Maria ezt sosem érezte még, mégis rögtön ráismert, és boldogan szívta magába. A magasban egyre több sirály tűnt fel, rikoltottak Mariának, mutatták neki az utat. ő felnézett rájuk, és nevetve integetett nekik lovaglópálcájával. Lehet, hogy nemsokára meglátja a tengert.

2.

Erre azonban aznap reggel mégsem került sor. A galoppozó Mariát hirtelen megállásra késztette egy furcsa és rémisztő zaj. A vidám hangokon – a szél susogásán, a sirályok rikoltásán és Periwinkle patáinak dobogásán – egy vékony, éles visítás furakodott át, hogy hegyes tűként hatoljon Maria szívébe.

Periwinkle megállt, és Maria a hirtelen félelemtől vadul dobogó szívvel hallgatózott. Jobbra tőle, egy komor fenyősoron túl sünzanóttal és szederbokrokkal benőtt, mély teknő terült el, onnan érkezett a riasztó hang. Valahol odalent egy gyerek vagy egy kis állat szenvedett. Maria csak egy másodpercig habozott, azután, a torkába kemény gombócként felkúszó félelmet lenyelve, elfordította Periwinkle-t abból az irányból, amerre a tenger vágyott látványa várta, és a fenyőfákon túli mélyedés felé lovagolt.

A teknő meredek, köves, zanóttal sűrűn benőtt oldala lóháton nem volt járható, Maria leszállt hát a nyeregből, és Periwinkle-t a fenyőfák alatt hagyva gyalog indult el lefelé. Wigginsnek elég volt egy pillantást vetnie a szúrós növényzetre ahhoz, hogy úgy határozzon, ő is a fenyőfáknál marad.

33

Wrolf sem döntött másként: lefeküdt Wiggins mellé, és a mancsára eresztette hatalmas fejét. Ez meglepte, és kicsit bántotta Mariát; úgy képzelte, Wrolf sosem tágít majd mellőle, testőrként fogja vigyázni minden lépését. Így, hogy egyedül maradt, félelme is fokozódott, de azért hősiesen folytatta útját a sűrű bozóton át, nem törődve az arcát-kezét karmoló-szaggató tüskékkel. Tudta, hogy jó irányba megy, mert egyre közelebbről hallotta a szívet tépő visítást.

A teknő aljához közeledve a bokrok megritkultak, s Maria ámulva látta, hogy odalent, akár egy hímzett, zöld szőnyeg, kerek, kankalinnal teleszórt, füves tisztás terül el. A hely csodaszép volt, s Maria bizonyára fel is kiáltott volna gyönyörűségében, ha nem rontotta volna el az örömét a gyepszőnyeg közepén megpillantott csapda, amiben foglyul ejtett mezei nyúl visított. Maria persze nem tudta, hogy mezei nyúl, mert még sose látott olyat. Nagyra nőtt üregi nyúlnak hitte az állatot, és rögtön eszébe jutott a Sir Benjámin és az öreg tiszteletes között előző nap lezajlott jelenet, no meg gyámja gondterhelt dörmögése a hazaúton… Ki állíthatta a csapdát?

Egy perc múlva megkapta kérdésére a választ. Miközben tovább ereszkedett a bokrok között, hogy a nyulat megmentse, megpillantott egy alakot, aki a teknő túloldalán sietett lefelé. Talpig feketébe öltözött, magas férfi volt: fekete tengerészcsizmába tűrt fekete nadrágot, és fekete halászzubbonyt viselt, ragacsos fekete szakálla volt, jókora furkósbotot szorongatott, és egy fekete kakas ült a vállán. Maria nem látta őt tisztán, mert a félelemtől most már a szeme is elhomályosult, de így is tudta, hogy az az ember állította a csapdát, és hogy agyon fogja ütni a nyulat a furkósbotjával – ha ő, Maria meg nem előzi, és ki nem menti az állatot…

Futásnak eredt hát, s a férfi, mikor megpillantotta őt, ugyanúgy tett. Maria gyorsabb volt, de az utolsó méteren egy nyúlüregbe lépett, és hasmánt elterült a férfi lábánál, épp mikor az felemelte a botját, hogy végezzen zsákmányával.

– Ne bántsa a nyulat! – kiáltott rá Maria. A félelmet egyszerre elsöpörte benne a fellángoló harag és a nyúl iránti túláradó szeretet. – Hagyja békén! Ez az én nyulam! Az én nyulam, ha mondom!

A férfi nevetett, és újból ütésre emelte botját. A nyúl csúnya véget ért volna, s talán Maria se úszta volna meg épen, ha ekkor hirtelen fel nem tűnik a színen valaki más. A félelemtől, haragtól és féltő szeretettől reszkető Maria csak annyit látott, hogy egy karcsú barna alak rohan felé, göndör, fürtös fejét öklelő bakkecske módjára leszegve, majd a következő pillanatban a fekete ruhás elterült a földön, mint egy kuglibábu, és a teknőt nevetés zengte be: egy ifjú nevetése, mely vidám volt és gondtalan, akár a kakukk éneke, tiszta, mint a csengőszó, és pimaszul kaján, akár egy kobold kacagása.

– Gyorsan! Gyorsan! – kiáltotta egy derűs hang, mely épp olyan ismerős volt Mariának, mint a boldog dobbanás, amivel szíve a hangra válaszolt. – Fogd a nyulat, amíg kiszabadítom! Azután futás! Biztos többen vannak, a Sötét Erdőben mindig csapatban vadásznak. Hamar!

A csapdához ugrottak, és Maria, miközben kis kezeit a szerencsétlen állat ziháló testére szorította, zaklatottságában nem látott többet segítőjéből, csak annak erős barna ujjait, amelyek gyakorlott mozdulatokkal meglazították a nyúl bal hátsó lábát szorító kegyetlen acélhurkokat. De azok a barna ujjak ugyanolyan ismerősek voltak neki, mint saját fehér ujjai.

– Most futás! – utasította a fiú. Ő maga futott elöl, karjában a nyúllal, fürgén fel a teknő oldalán abba az irányba, amerről Maria érkezett. Maria követte, de le-lemaradt: zihálva-botladozva igyekezett legalább annyira tartani a tempót, hogy ne veszítse szem elől a fiút. A teknőből kiérve rögtön megpillantották Periwinkle-t és Wigginst. Wrolf is a helyén volt, de már nem feküdt, hanem négy lábát szilárdan megvetve állt, csapkodott a farkával, mennydörgő hangon morgott, és nagy, lámpásfényű szemét a fenyőfák mögötti árnyakra szegezte – sötét alakok leselkedtek ott, magas, sovány, rémálombeli figurák. Szinte egybeolvadtak a fatörzsekkel, mégis félelmetesek voltak, akárcsak a tiszafaszobrok a kertben.

Maria most már tudta, miért nem ment le vele Wrolf a teknőbe: odafent maradt, hogy távol tartsa a lidércalakokat. Jobban tudta, mivel lehet igazán védence segítségére, mint maga Maria.

34

– Vágtass haza! – adta ki a parancsot a fiú. Maria gyorsan feltornászta magát a nyeregbe, és a póni már indult is. A fiú mellette futott, karjában a nyúllal, a másik oldalon Wiggins szaladt… Wrolf nem tartott velük.

Mikor megpillantották a kastélyt, Periwinkle vágtából poroszkálásba váltott, mert úgy tűnt, maguk mögött hagyták a veszélyt. Maria időközben lélegzethez jutott, a feje is kitisztult, s most örömteli kíváncsisággal legeltette szemét a barna legényen, aki nevetve nézett vissza rá.

Hajszálra olyan volt, mint előző éjszaka Maria álmában. Semmit nem változott a régmúlt idők óta, amikor együtt játszottak a londoni téren – épp csak megnőtt, ahogy Maria is, úgyhogy változatlanul egy fejjel magasabb volt nála. Fekete szeme most is szikrázott a vidámságtól, mikor Mariára nézett, sűrű gesztenyebarna haja most is szoros csigákban borította a fejét, s a legalsó fürt most is sárkányfarok módjára felkunkorodott.

Most is a lehullott bükkfalevél színét idéző durva ujjasát viselte, s viharvert barna kalapján ott ékeskedett a hosszú zöld pávatoll.

– Robin! – kiáltott rá Maria szemrehányó hangon. – Miért hagytad, hogy annyiszor hiába várjalak a téren?

– Mert már túl nagy voltál a régi játékainkhoz – felelte Robin. – Hamarosan meguntad volna őket, és akkor nem hittél volna bennem többé. Az emberek csak abban hisznek, ami érdekli őket. Jobbnak láttam hát eltűnni, mielőtt megunsz. De tudtam, hogy el fogsz jönni Holdföldére. Tudtam, hogy viszontlátlak. És most olyan dolgot csinálunk majd együtt, amit biztosan nem fogsz unni. De mennyire, hogy nem! Félni fogsz néha, de unatkozni sosem!

– Miért, mit fogunk együtt csinálni? – tudakolta Maria.

– Nemsokára megtudod.

Maria legyűrte kíváncsiságát, mert Robin régen sem szerette, ha faggatják. Maria tudta, hogy ha túl sokat kérdez, a fiú egyszerűen eltűnik, s azt semmiképp sem akarta.

3.

Együtt bementek az istállóudvarra, leültek a kút körüli falra, és ellátták a sebesült nyulat. Az állat már nem félt, szelíden befészkelte magát Robin ölébe. A fiú megmosta a sérült lábat a kút vizével, aztán bekötözte Maria csíkokra tépett zsebkendőjével. Mindezt olyan ügyesen csinálta, hogy az állat egyszer se jelzett fájdalmat.

– Kész! – szólt, mikor végzett, azzal átrakta a nyulat Maria ölébe. – Tessék, mezei nyúl asszonyság most már a tiéd.

– Mezei nyúl? – csodálkozott Maria. – Én különösen nagyra nőtt üregi nyúlnak néztem!

Robin nevetett.

– Akkor nagyot tévedtél – felelte. – Az üregi nyulak kedves kis állatok, simogatni való ugribugri tapsifülesek. A mezei nyúl egészen más. Ők nem házikedvencek, hanem szabad egyéniségek. Okosak, bátrak és tudnak szeretni. Tündérvér folyik az ereikben. Nagy szó, ha van egy barátod a mezei nyulak között. Keveseknek adatik ez meg, mert a büszke jószágok kerülik az embert – nem úgy, mint a közönséges nyuszik, akik mindig láb alatt vannak. No, de ha sikerül megszerettetned magad egy mezei nyúllal… akkor örülhetsz. És neked sikerült.

Maria az ölében fekvő mozdulatlan, nyugodt állatra nézett, és nagyon óvatosan megcirógatta hosszú, selymes fülét. Most, hogy figyelmesebben szemügyre vette a mezei nyulat, belátta, majdhogynem sértés volt egy közönséges nyuszival összetéveszteni. Ennek az állatnak a teste erőt és királyi fenséget sugárzott. Bundája ezüstszürke, puha és finom szálú volt, s zászlószerűen nagy, mégis szép és kecses füleit leheletfinom, rózsaszín bársony-pihe szegélyezte. A farka sem nevetséges kis szőrpamacs, hanem felséges fehér szőráradat volt, illett hosszú, szépen formált hátsó lábához. Mellső lábai is szépek voltak, de hiányzott belőlük a hátsók eleganciája. Szeme nagy volt, sötét és fényes, ezüst bajuszszálai pedig kétszer olyan hosszúak, mint Wigginsé…

35

Wiggins mélységes ellenszenvvel bámulta a nyulat… Kicsit nagyobb volt nála, és szépsége kihívást intézett az ő szépsége ellen, márpedig Wiggins az ilyesmit nem vette tréfára. Hirtelen leült, és hátsóját fordítva a másik felé, vakarózni kezdett. Ez a gesztus kimódolt sértés volt, de a nyúl nem háborodott fel. Nyilván higgadt természetű állat volt.

– Serenának fogom hívni – jelentette ki Maria. – Tudod, Robin, első pillantásra megszerettem Serenát, és mikor megláttam a csapdában, annyira dühös lettem, hogy egyszerre elmúlt a félelmem.

Nem kapott választ, hát felpillantott. Robin már nem volt sehol. Eltűnt, minden szó nélkül… Maria bosszankodott egy kicsit, de nem szomorodott el, mert tudta, hogy pajtása újra eljön majd… Hiszen megígérte, hogy együtt fognak csinálni valamit…

Maria átadta Periwinkle-t a szélesen mosolygó Digweednek, aki épp akkor bukkant fel az istállóudvaron, s karján Serenával, sarkában Wigginsszel átment a kertbe, és felsétált a bejárati lépcsőn. Sir Benjámin az ajtóban állt, hosszú szárú, füstölgő cseréppipával a kezében. Mögötte a nagyteremben az asztalt már megterítették a reggelihez, a tűz nagy lánggal lobogott, s a kandalló előtt ott feküdt Wrolf, mély álomba merülve.

– Egy kicsit aggódtam, mikor nélküled tért vissza – jegyezte meg Sir Benjámin.

– Külön jöttünk haza – magyarázta Maria. – Vadorzókkal találkoztunk, és Wrolf hátramaradt, hogy elkergesse őket, én meg hazasiettem a nyulammal, Serenával, akit egy csapdából mentettünk ki.

Robint egy szóval se említette. Már korábban eltökélte ugyanis, hogy felnőtteknek nem beszél róla, mert úgyis azt mondanák, hogy képzelődik.

A vadorzók említésére Sir Benjámin aggodalmasan ráncolta a homlokát, de nem kommentálta a dolgot. Helyette ránézett Serenára, és a nyúl viszonozta pillantását.

– Serena nem kerülhet pitébe – jelentette ki határozottan Maria. – Ő a barátom, és soha, de soha nem fogjuk megenni. Házi nyulat enni se szép dolog, de mezei nyulat enni egyenesen bűn.

– Drága gyermekem – mosolygott Sir Benjámin –, ritkán eszem mezei nyulat, de akkor sem pitében, hanem portói borban – a legjobb portóimban – dinsztelve, ami királyi elkészítési mód, méltó egy ilyen fenséges állathoz.

– De Serenát ne is dinsztelje! – erősködött Maria.

– Kedvesem, álmomban se jutna eszembe megdinsztelni a te Serenádat – biztosította Sir Benjámin a legjámborabb alázat hangján. És a tiszteletet, amivel a nyúlra pillantott, csak az a nagyrabecsülés múlta felül, amivel most Mariára nézett. Gyámleányának, döbbent rá, nemigen lesz szüksége gyámkodásra. Inkább Maria fog gyámkodni felette.

Ötödik fejezet

1.

Maria arra számított, hogy rettentően nehezére esik majd odafigyelni Miss Heliotrope-ra az aznap délelőtti tanórákon. Holdfölde szabad ege alatt annyi csoda, rejtély és kaland várt reá, hogy reggeli közben úgy érezte, kínszenvedés lesz minden perc, amit a négy fal között kell töltenie.

És mégis, mikor leült nevelőnőjével a hűvös szalonban a lobogó tüzű kandalló elé, ahonnan a szélesre nyitott nyugati ablakon át a rózsakertre látott, nyughatatlansága elillant, s helyette lágy béke költözött a lelkébe. Hogy Miss Heliotrope-nak örömet szerezzen, reggeli után átöltözött: a lovaglóruhát hosszú szoknyás, zöld vászonruhára cserélte, ami színében harmonizált a szőnyeggel és a székek kárpitjával – így még inkább otthon érezte magát a szép szobában, mintha ő maga is a berendezés része lenne. Wiggins, aki követte gazdáját a szalonba, a kandalló előtti szőnyeg egyik végén szunyókált – a szőnyeg másik végén Serena pihent egy gyékénykosárban, amit Sir Benjámin kerített a számára. Wrolf, amennyire Maria tudta, még mindig a nagyteremben aludt; résnyire

36

nyitva is hagyták az ajtót, hogy később be tudjon jönni, ha akar. Digweed a díszkertben foglalatoskodott, Sir Benjámin pedig kilovagolt, hogy felkeresse az egyik bérlőjét egy távolabb eső birtokrészen. Maria tudomása szerint e pillanatban csak ő és Miss Heliotrope voltak a házban – no meg az állatok, de azok olyan mélyen aludtak, hogy nemigen számítottak jelenlévőnek.

Maria körülnézett a szobában. A csembaló, amelyen a kedves dallamot rögtönözte, most, hogy játszottak rajta, megelevenedettnek tűnt, a sakk-készlet és a varródoboz viszont még mindig dermedt, tetszhalott volt. A varródoboz mágnesként vonzotta Mariát. Úgy érezte, muszáj kinyitnia, és megnéznie, mi van benne.

– Miss Heliotrope, kérem, varrhatok ma délelőtt? – kérdezte.

– Semmi szín alatt – hangzott a szigorú válasz. – Varrni pénteken szoktál. Ma hétfő van. Hétfőnként a versfelolvasás művészetével kell foglalkoznod – s rád is fér a gyakorlás.

Maria már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de aztán felpillantott a kandalló fölötti furcsa, homályos képre – és inkább hallgatott. Türelem. Türelem. A tisztáson ügető kis fehér ló és társa, a rőt állat sem siet sehova. Talán már évek óta futottak egymás mellett, de boldogságukat, ami a képről sugárzott, a türelmetlenség leghalványabb árnyéka sem zavarta meg. A holdföldi tavasz lassan fordul nyárba, rügyről rügyre, levélről levélre, komótosan, sietség nélkül. Vidéken nem siet az ember. Maria felállt, kiválogatta a versesköteteket az ablakülés sarkába rakott kupacból, és kirakta őket a rózsafa asztalra.

Először egy francia verseket tartalmazó, kopott, olajzöld kötésű kis kötetből olvasott fel, ami Miss Heliotrope könyve volt. Még fiatal korában kapta, mint azt korábban elmesélte Mariának, egy franciától, aki a hazájában gyakorta kitörő forradalmak egyike elől menekült Angliába, s abban a kis cornwalli faluban telepedett le, ahol Miss Heliotrope apja annak idején lelkészként szolgált. Miss Heliotrope angolórákat adott neki, és megajándékozta egy angol versgyűjteménnyel, a férfi pedig cserébe franciára tanította őt, és ezt a francia verseskötetet adta neki. Az előzéklapon gyönyörű betűkkel írva a Jane Heliotrope név állt, alatta pedig az ajándékozó neve: Louis de Fontenelle. Maria most gondolt egyet, és megkérte Miss Heliotrope-ot, hogy meséljen a franciáról.

– Jóvágású fiatalember volt – fogott bele a nevelőnő – , magas, fekete hajú, és roppant arisztokratikus – igazi márki. Amellett nagyon okos ember: képzett nyelvész és muzsikus, bölcsész és természettudós. Kora ifjúságában lovassági tiszt volt, tehát vitézi erényekben sem szenvedett hiányt. De sajnos, mint a franciák között oly sokan, szörnyű elveket vallott, ateista volt, nem hitt Istenben. Mikor atyám ezt megtudta, kitiltotta őt a parókiáról.

– És mi lett a sorsa? – érdeklődött Maria.

– Elment – felelte lágy sóhajjal Miss Heliotrope, s Maria, bár még ezernyi kérdés hemzsegett a fejében, a témát lezáró sóhaj tiltásának engedelmeskedve fogai kalodájába zárta nyelvét, és nem szólt többet.

Miss Heliotrope rendszerint lankadatlan figyelemmel hallgatta tanítványa felolvasásait, és a legapróbb hibákat is szigorú következetességgel kijavította. Ezen a délelőttön azonban kissé szórakozottnak tűnt, mintha – talán a felidézett régi emlékek hatása alatt – arra vágyna, hogy magára maradhasson gondolataival.

– Ennyi elég mára az olvasásból – szólt, mikor Maria a sokadik vers végére ért. – Most arra kérlek, te magad írj egy verset. Addig én felmegyek, és megvarrom az ágyam függönyét. Amint azt már érkezésünk estéjén megfigyeltük, soha senki nem vesz tűt a kezébe ebben a házban.

– Mát tudom is, mit szeretnék írni – felelte Maria. – Egyik reggel játszottam egy dallamot. Magától jött ki a csembalóból, amikor kinyitottam. Írhatok szöveget hozzá?

– Írhatsz, kedvesem – bólintott Miss Heliotrope. – Tudom, bízhatok benned: nem fogsz tétlenkedni, továbbra is hölgyhöz méltó, illedelmes tartásban ülsz majd a széken, összezárt lábbal, egyenes háttal, amíg a legjobb képességeid szerint el nem végezted a feladatot.

E szavakkal a nevelőnő szoknyáját kétfelől megemelve felállt, és hamarosan eltűnt a csigalépcsőre nyíló kis ajtó mögött.

37

Maria tollat és papírt vett magához, majd visszaült a kandalló előtti székbe. Engedelmes volt ő, engedelmes egy bizonyos fokig, de nem maradéktalanul: testtartását aligha lehetett illedelmesnek nevezni. Egyenes háttal ült, az igaz, de mérgesen lógázta a lábát, szándékosan zizegtetve alsószoknyáját. Bosszantotta, hogy így meghiúsult minden, amit tetvezett. Reggeli előtt meg akarta nézni a konyhát és a macskát, de egyiket se tehette meg. A tetejébe még a varródobozt se nyithatta ki. Nem szép Holdszállástól, hogy így bánik vele.

„Dal”, kanyarította a lap tetejére, de dühös mozdulatától kifröccsent a tinta a toll hegyéből… De várjunk, hisz láthatta Robint! A találkozás Robinnal jutalom volt azért, mert jó kislány volt, és nem ment be „csakazértis” a konyhába… Holdszállás mégiscsak mutat neki dolgokat, de a maga módján, és akkor, amikor ő akarja. Türelmesnek kell tehát lennie.

Elmosolyodott, a tűzbe dobta a pacás papírt, új lapot vett maga elé, és elölről kezdte az írást. Maga is meglepődött rajta, de lázadozó hangulata ellenére könnyen, gyorsan jött a csembaló sugallta dallamra felfűződő szöveg. Maria nem is érezte, hogy ő találná ki a szavakat; úgy tűnt, mintha a nyitott ablakon át lepkeraj módjára beröppennének a rózsakertből, és rászállnának a tolla hegyére, hogy onnan a papírra hulljanak.

DALMint a kard, ezüst nyíl, Karcsú-szép pengééi, Oly sudár, ragyogó, Aki szívemben él.Mint a víg, játszi lég, Permetkönnyű eső, Tollpihe szél ölén,Kedve oly röpdeső.Mint a dal, mint a hang, Rezgő húron kelő, Könnyű ő, illanó, Mint a szárny, rebbenő.Mint a hold, elfogyóAlomkép, eltűnő, Pisla fény, kihunyó,Olyan távol van ő.

Mikor elkészült, Maria a csembalóhoz lépett, kinyitotta, és önmagát kísérve végigénekelte dalát… De nem is, ez nem az ő dala volt, hanem valaki másé… És megint úgy érezte, hogy valaki hallgatja őt a rózsakertből. Az ablakhoz szaladt, kinézett, és akkor mintha megpillantott volna egy kicsi, inkább tündér-, mint emberszerű alakot. Aztán, mire egyet pislogott, már megint nem látott mást, csak kusza, tüskés ágakat, és a kis szárnyas énekesek tarka sokaságát. Csodálatos koncertet adtak a madarak ezen a délelőttön: csiripelve, csattogva, trillázva, búgva, fuvolázva és zümmögve éltették a tavaszt, daloltak, ahogy a torkukon kifért, csoda, hogy bele nem rekedtek. Melyik madár lehet az, amelyik zümmög? Maria hallotta már zümmögő-madárnak nevezni a kolibrit, de úgy tudta, hogy olyan nem él Angliában. A zümmögés, ami kezdetben csak egy volt a sok finom hangfonál közül, egyre erősödött, s végül már nem is zümmögésnek hangzott, inkább egy nagy kondér forrni készülő víz morajának. Mi több, a hang nem is a rózsakertből érkezett, hanem a háta mögül, a szalonból. Maria megfordult, és lám, a kandalló előtt, a kosaraikban alvó Wiggins és Serena között ülve s a lángokba bámulva, egy hangosan doromboló fekete macska ült.

2.

– Zachariah! Maria visszafojtott lélegzettel meredt az állatra. Soha életében nem látott még ekkora macskát. Hatalmas volt, kétszer akkora, mint a legnagyobb londoni kandúr. Fekete szőre rövid szálú volt, de olyan fényes, mint a szatén. Farka jó egy méter hosszan nyúlt el mögötte a

38

padlón, akár egy kövér, fekete kígyó, s felkunkorodó hegye jobbra-balra rándult, óvatosságra intve azt, aki a mennydörgő dorombolásból esetleg téves következtetéseket vont volna le Zachariah temperamentumát illetően. Nemes alakú feje volt, nagy, kiugró homloka és jókora, szépen metszett füle. Mellkasa, mint azt a belőle feltörő hang is sejtette, meghökkentően széles és erőtől duzzadó, akárcsak izmos válla, erős combja és jókora mancsai.

Összességében rendkívül impozáns állat volt, s mikor fejét a tűztől elfordítva Mariára irányította égő, smaragdzöld szemének sugarát, a lány majdnem annyira megijedt tőle, mint első találkozásukkor Wrolftól. Eszébe jutott, hogy Sir Benjámin azt mondta, Zachariah magának való természetű állat, akihez csak akkor tanácsos közeledni, ha engedélyt ad rá. Maria megszívelte a tanácsot, és nem mozdult el az ablak elől, csak pukedlizett egyet Zachariah felé.

Udvarias tartózkodása nyilván elnyerte a macska tetszését, mert felállt, és megindult felé. Farkát három csinos karikába kunkorítva a háta fölé emelte, úgy vonult át lehengerlő méltósággal a tengerzöld szőnyegen. Maria elé érve elkanyarodott, és sétálni kezdett körülötte; egyre szűkebb köröket rótt, mígnem végül olyan szorosan nekisimult Maria szoknyájának, hogy a lány a lábán érezte doromboló testének rezgését. Ekkor és csak ekkor mert végre lehajolni, hogy ujjai hegyével megcirógassa a macska fejét… Bámulatosan puha szőre volt… És nem volt ellenére a simogatás. Még egyszer körbedörgölőzte Maria lábát, aztán hirtelen abbahagyta a dorombolást, és az utat mutatva elindult a nagyterembe nyíló, nyitott ajtó felé. Maria torkában dobogó szívvel követte.

Wrolf ébren volt, de ezúttal nem adta jelét annak, hogy helytelenítené Maria szándékát – habár, ha úgy vesszük, a konyha felkeresése ezúttal nem Maria, hanem Zachariah szándéka volt… A macska a hátsó lábára állt, és mancsának egyetlen, erőteljes mozdulatával kibillentette helyéről a kilincs nyelvét. Azután bement az ajtón, Maria követte, Wrolf pedig felállt, és belökte mögöttük az ajtót.

Maria elkerekedett szemmel nézett körül a konyhában. A helyiség pompázatos és tágas volt, majdnem akkora, mint a nagyterem. Padlóját hófehérre sikált, nagy kőlapok fedték, s mennyezete alatt keresztben sonkákkal, hagymafüzérekkel és zöldfűszercsokrokkal teleaggatott, vastag tölgygerendák futottak. A két nyitott tűzhely egyike főzésre és pitesütésre szolgált, a másik, mint azt az ott elhelyezett nyárs mutatta, pecsenyesütésre. Odébb, a falon két kenyérsütő kemence ajtaja feketéllett. A falon körös-körül felszerelt kampókon garmadával lógtak a lábasok és serpenyők, olyan makulátlanul tisztán, hogy bármelyiket tükörnek lehetett volna használni. Az egyik sarkot öblös mosogatódézsa foglalta el, a falnál hatalmas tölgy tálalószekrény terpeszkedett, tele katonás rendben sorakozó, finom porcelánedényekkel, a helyiség közepén pedig tölgyfaasztal állt. A konyhából számos ajtó nyílt, melyek nyilván a kamrákba vezettek. Az ablakok az istállóudvarra néztek, s a rajtuk beáramló délelőtti napfény még derűsebb hangulatúvá tette a világos, meleg és tiszta helyiséget. Támlás szék egy se akadt a konyhában, volt viszont egy hosszú fapad a fal mellett és megannyi háromlábú ülőke szanaszét. Utóbbiak egyike e percben a konyhaasztal mellett teljesített szolgálatot: egy púpos kis törpe állt rajta, aki épp tésztanyújtással foglalatoskodott. Az emberke kurtán biccentett, és a sodrófával a pad felé bökött.

– Marmalode Jamben, szolgálatodra, ifjú úrnőm – szólt éles, sipító hangon. – Foglalj helyet, de ne szólj hozzám, mert borjúhúsos pite készítése közben nem bocsátkozhatom társalgásba.

E nyers megnyilvánulás dacára úgy tűnt, a törpe rokonszenvvel viseltetik Maria iránt – hirtelen a füléig vagy talán még tovább szaladt a szája, és apró, kerek, fekete szeméből derűs jóindulat áradt. Maria mégis szívből hálás volt Wrolfnak, amiért reggel megakadályozta, hogy hívatlanul betoppanjon a konyhába - volt ugyanis valami a kis ember viselkedésében, ami arra figyelmeztetett, hogy nem tanácsos ujjat húzni vele. Maria a padhoz sétált hát, leült, és illedelmesen az ölébe tette a kezét.

Zachariah ezalatt felszökkent egy másik ülőkére, ami a szakácsé mellett állt. Ott dorombolva letelepedett, a farkát lengette, és jókora mancsát időről időre elegánsan kinyújtva egy-egy darabka tésztát szakított magának. A vak is látta, hogy ezek ketten elválaszthatatlan jó barátok, s a macska különleges jogokat élvez. Még méretben is illettek egymáshoz, hisz Zachariah majdnem akkora volt, mint Marmalode.

39

Maria tisztelettudóan üldögélt a számára kijelölt padon, és szótlanul bámulta a szakácsot. Az most nem nézett rá, a tésztának szentelte minden figyelmét, így Maria zavartalanul mereszthette rá a szemét – meresztette is, sőt, még a száját is nyitva felejtette bámultában, mert ilyen szerzetet, mint Marmalode, még sose látott.

Úgy vélte, a kis ember nagyon öreg lehet, mert pofaszakálla, mely úgy körítette arcát, mint sonkacsont végét a rozettadísz*, hófehér volt, csakúgy, mint dús szemöldöke. A pofaszakálltól

* Tálaláskor a sonkacsont végére húzott papírdísz.

eltekintve csupasz arca barnállott, mint a tölgyfagubacs, és keresztül-kasul apró ráncok százai szántották. Apró orra szinte nem is látszott, de amilyen kicsi, olyan érzékeny lehetett, mert szüntelenül rezgett-remegett, akár a nyúl orra. Marmalode-nak nyilván a végletekig fejlett szaglása volt, mint minden jó szakácsnak. Széles szája nagy, nyájas félholddá nyílt, ha mosolygott, és elszánt, zord farkascsapdává zárult, mikor elkomorodott. Barna füle a fejéhez képest aránytalanul nagy, de tetszetős formájú volt: a vége finom heggyé keskenyedett, mint az őzgidáé. Karja is igen hosszúra nőtt a magasságához képest: ha lógatta, majdnem a bokájáig ért. Lába ellenben kurta és vékony volt, akár egy gyermeké, ráadásul görbe, mint a hordódonga, és a púpját egy teve is megirigyelhette volna.

Azonban Marmalode-ot, dacára annak, hogy tagjaiból hiányzott mindenfajta kellem és harmónia, szemet gyönyörködtető jelenséggé tette ragyogóan tiszta külseje és színpompás öltözéke. Skarlátvörös süveget, hangaszínű kabátot és térdnadrágot, valamint piros pipacsokkal hímzett, smaragdzöld mellényt viselt. Gyapjúharisnyája szintén hangaszínű volt, s barna cipőjén fényes ezüstcsat ékeskedett. Ruházatát most, munka közben, hófehér, melles kötény védte.

Öröm volt nézni, ahogy Marmalode Jamben tésztát készített, mert ha valakiről, hát róla el lehetett mondani, hogy mestere a szakmájának. Úgy állt a kezében a sodrófa, mint királyéban a jogar, s habkönnyű tésztája szinte szállingózva hullott a deszkára, mikor megfordította. A gyúródeszka mellett mély tál állt, tele friss, finom borjúhús, sonka, keménytojás, petrezselyem és aprított hagyma keverékével. A látványra Mariának összefutott a nyál a szájában, s mikor Marmalode fehér tésztaköpenyt borított a gusztusos egyvelegre, nagyot kellett nyelnie. A szakács ezután hozzálátott a pite tetejének díszítéséhez. Fürge ujjai virágokat és leveleket formáltak a tésztából olyan ügyességgel, hogy bármely szobrász megirigyelte volna.

Mikor elkészült a mű, Marmalode odavitte az egyik, zsarátnokkal teli tűzhelyhez, a parazsat félretolva helyet csinált neki, ott elhelyezte, majd vasbúrát rakott rá, arra pedig parazsat lapátolt. Utána átsietett az egyik kemencéhez, és kinyitotta a fekete vasajtót. Maria látta, hogy odabent épp parázzsá roskad egy rakás átégett fahasáb, s hogy a kemence belső fala szinte piroslik a forróságtól. Marmalode félrekotorta a parazsat, majd fellebbentette a fehér ruhát a földön álló két jókora tálról, amelyekben a megformázott tészta pihent, gyorsan a kemencébe dugta a kenyereket, és rájuk csapta a vasajtót.

Ezután besietett a konyhából nyíló egyik kamrába – a hűvös, kőboltozatos helyiségbe Maria is belátott –, majd néhány másodperc múltán visszatért, kezében egy nagy kék tállal, amiben tojások voltak, meg egy kancsó tejszínnel. Ezekkel felszerelkezve visszamászott a háromlábú ülőkére, és nekilátott desszerthabot készíteni. Egy tucat tojás, fél liter tejszín és fűszer gyanánt fahéj került a habba.

„Kíváncsi vagyok – gondolta magában Maria –, hogy Miss Heliotrope tud-e majd enni a desszerthabból az után a pite után.”

Azonban felesleges volt aggódnia, mert úgy látszott, Marmalode érzékeny és mozgékony orrával messziről kiszimatolta a mentacukrot Miss Heliotrope retiküljében. Ugyanis amint elkészült a desszerthabbal, egyszerű édesített aludttejet is kevert, azt egy kis brandyvel bolondította meg, és szerecsendiót reszelt rá.

– Első fogás gyanánt – sipította, hirtelen megtörve a régóta tartó csöndet – a hölgy főtt tojást kap.

40

Úgy tűnt, Marmalode egyelőre végzett a főzéssel. Szépen összeszedte az edényeket, majd fogott egy nagy piros cseréptálat, és megtöltötte meleg vízzel a tűzről levett kannából… így Maria most már meg mert szólalni.

– Ha mosogatni készül, törölgethetek? – kérdezte tisztelettudóan.

Marmalode Jamben fontolóra vette az ajánlatot.

– Ki mered-e jelenteni felelősséged teljes tudatában, hogy nem vagy törő-zúzó? – kérdezett vissza végül.

– Nem hiszem, hogy az volnék – felelte Maria. – De nem tudom bizonyosan, mert még soha nem törölgettem.

– El szoktad-e ejteni a fésűdet, mikor reggelenként a frizurád igazítod? – tette fel az újabb kérdést Marmalode.

– Nem, soha – jelentette ki Maria.

– Akkor törölgethetsz – bólintott kegyesen a szakács. – Végy magadhoz egy konyharuhát a szárítókötélről, hozz ide egy ülőkét, és légy segítségemre ama tisztogatási eljárásban, mely a konyhaművészeti aktus mindenkori, s ámbár sajnálatos, de szükségszerű utójátéka.

Úgy tűnt, Marmalode Jamben testi kurtaságát hosszú mondatokkal és furcsa szavakkal igyekszik ellensúlyozni. Maria attól tartott, ha sokat lesz vele dolga, értelmező szótárral a zsebében kell majd járnia.

Az utasítás szerint szerzett egy konyharuhát meg egy ülőkét, és a hármas - Maria, Marmalode és Zachariah - felsorakozott az asztal mellett. Marmalode állt az ülőkéjén, Maria és Zachariah ültek; Marmalode mosogatott, Maria törölgetett, Zachariah meg csak dorombolt. Marmalode oldottabb hangulatúnak tűnt most, hogy már nem főzött, így Maria fel merte tenni neki a kérdést, ami ott égett a nyelve hegyén, mióta csak a kis emberre pillantott.

– Kérem, Jamben úr – szólalt meg –, árulja el, ön jár a szobámba hajnalonta, ön gyújtja be a kandallót és hoz nekem meleg vizet, tejet és süteményt?

Marmalode újabb, fülén túlszaladó, szívbéli mosollyal ajándékozta meg Mariát.

– Természetesen, ifjú úrnőm – sipította. – Kiskegyeden és magamon kívül akad-e még valaki e lakban, kit termete alkalmassá tesz rá, hogy hálószobád ajtaján bejárjon? Ha pedig valamely okból nem kívánok a nagytermen áthaladni, a cédrusfát megmászva, az ablakon át lépek be szobádba, hogy kötelességemnek eleget téve megörvendeztesselek csekély szolgálataimmal.

– Köszönöm, nagyon köszönöm – hálálkodott Maria. – És te készíted oda nekem a szép ruhákat is, meg a kis virágcsokrokat?

De jaj, ezzel rosszat mondott. Marmalode arca sötét lett, akár a viharfelhő, mosolya vége letört, és beszaladt a fülébe, mint megriadt nyúl az üregbe, dús szemöldöke felborzolódott, szeme szikrát szórt, s mikor megszólalt, már nem sípolt a hangja, hanem dörgött, mint a viharló ég.

– Ha rám tekintesz, egy szobalányt látsz talán?! – szegezte a szónoki kérdést Mariának. – Foglalkozik-e magára valamit is adó férfiember szalagokkal, csipkékkel és egyéb női badarságokkal? Tájékoztatásul közlöm, ifjú úrnőm: ha van jelenség a világegyetemben, ami iránt híján vagyok minden rokonszenvnek, az a női nem. És kenyéradó gazdám, az uraság ugyanazt az ellenérzést táplálja Éva lányai iránt, ami alázatos szolgája keblében is honol. Mielőtt kegyed és nevelő hölgye átlépte a kastély küszöbét, ajtónkra húsz éven át nem vetett árnyat női személy.

Ez borzalmasan hangzott.

– De Miss Heliotrope és én nem tehetünk arról, hogy nőnek születtünk – cincogta Maria.

– Nem is kárhoztattalak érte – felelte Marmalode. –Meggyőződésem, hogy a legfinomabb udvariassággal és menüvel fogadtunk, és a legjobbat hoztuk ki egy szerencsétlen, ámde megkerülhetetlen körülményből.

– Igen, mindketten nagyon kedvesek – erősítette meg Maria. A mosolyvégek most hirtelen újra kiszaladtak Marmalode füléből, és a szája sarkába akaszkodtak.

41

– A mondott körülmény jóval nagyobb súllyal is nehezedhetne ránk, mint azt magam és az uraság tapasztaljuk – folytatta nyájasra váltva. – Kegyed fölött, úrnőm, még csak csekély számú nyár szállt el. A nőiesség, amit, mint minden rossz szokást, az idő érlel, korai szakaszában kevésbé taszító. Ami pedig a nevelőhölgyet illeti, ő kimondottan üdítő jelenség az után a gardedám után, aki annak idején a másik ifjú úrnővel lakott itt, s aki szüntelenül kérdezősködött. A kulcslyukon át vizsgálva felettébb jámbor jellemű és igen gyönge emésztésű hölgynek mutatkozott, mely tulajdonságok, mivel a lelket és a gyomrot állítják viselőjük gondolatainak középpontjába, nem engednek teret annak a mások dolgait céltáblájává tevő nőies kíváncsiságnak, ami bizonyos fehérszemélyek jelenlétét oly terhessé teszi a velük egy fedél alatt lakó férfiak számára.

Maria fülig pirult, és ezek után nem kérdezte meg, ki készíti hát oda neki a ruhákat. A másik ifjú úrnőről és a másik nevelőnőről sem mert érdeklődni, pedig rettenetesen izgatta, hogy kik lehettek azok. Végezetül azt se merte megkérdezni Marmalode Jambentől, hogy hol van az ő hálószobája, pedig az is nagyon érdekelte volna, mivel el se tudta képzelni, a kastély mely részén lehet.

– Ifjú úrnőm – szólt Marmalode –, az a tény, hogy jelenléted a kastélyban nincs ellenemre, nem párosul annak óhajával, hogy naphosszat ki-be szaladgálj konyhám ajtaján. Épp ellenkezőleg. A konyha magánterület, a belépés ide csak meghívásom birtokában engedélyezett. Mondott meghívásban időről időre személyesen avagy Zachariah, a macska útján foglak részesíteni.

Marmalode most királyhoz illő kézlegyintéssel és főhajtással jelezte, hogy a látogatás véget ért. Maria pukedlizett, és tisztelettudóan visszavonult. Zachariah az ajtóig kísérte, és hátsó lábára állva a kilincset is kibillentette neki.

Maria átfutott a nagytermen meg a szalonon, és felszaladt a csigalépcsőn nevelőnője szobájába.

– Miss Heliotrope – hadarta zihálva –, van a házban egy szakács, egy furcsa, ijesztő kis törpe, fehér szakálla és piros sapkája van, és nagyon hosszú mondatokban beszél, és nem szereti a nőket… De mi nem zavarjuk olyan nagyon, mert Miss Heliotrope olyan jóságos, én pedig még fiatal vagyok. Ő gyújt be nálunk, és hoz nekünk meleg vizet, de a ruhákat nem ő teszi ki nekem… Miss Heliotrope, ki készíti ki a ruháimat?

Miss Heliotrope leeresztette a tűt, és felemelte tekintetét a javítás alatt álló ágyfüggönyről.

– Egy nő – szögezte le. – Akárhogy is bizonygatják, hogy asszonyszemély húsz éve nem tette be ide a lábát, kétségtelen, hogy igenis van itt valahol egy nő… Nézz ide!

Azzal kihúzta a komód alsó fiókját, és fejével intett Mariának, hogy lépjen oda. A fiókban gondosan elhelyezve három csipkés vállkendő és három, halványlila* szalaggal szegett főkötő lapult. Az összehajtott vállkendők egy-egy fehér muszlinból varrt levendulás zsákocskát rejtettek, s ezeket egy-egy halványlila virág – ibolya, árvácska és őszi krókusz – hímzett ábrázolása díszítette.

– Igazi honitoni csipke – suttogta az önkívülettel határos meghatottsággal Miss Heliotrope. – Igazi honitoni csipke, épp olyan, amire mindig is vágytam. És a szalagok… a kedvenc színem… a nevemet visszhangozzák… és a zsákocskákon a virágok… sose láttam még ilyen tökéletes hímzést. Mondd meg, Maria, el tudod te képzelni, hogy ez a fióknyi gyönyörűség egy férfiember figyelmességét dicsérje?

– Nem – felelte Maria.

Hatodik fejezet

1.

Mikor másnap reggel felébredt, Maria nagy meglepetéssel vette észre, hogy nem a lovaglóruha van kikészítve a számára. Helyette egy igen elegáns, sötétkék, egyszerű fehér vászongalléros és – kézelős ruha feküdt a ládán, hozzá sötétkék köpeny és hasonló színű szalmakalap szarkalábkék szalagokkal.

Mariának nem igazán tetszett ez az öltözék. A ruha a szalagokkal együtt is komoly, ünnepélyes hatású volt, és úgy érezte, ez a komolyság őt magát is átjárná benne. Ennek ellenére nem tette félre,

42

s vette elő helyette a lovaglóruhát, mert immár beletörődött, hogy nem az ő szándékától függ, mivel tölti egy-egy napját, hanem többé-kevésbé parancsokat teljesít. És a napiparancsban, úgy tűnt, nem szerepel a lovaglás.

Lassan öltözött fel, hangulatában a falakon túli nagy szürkeség tükröződött. Azon a reggelen nem látszott a kék ég, s a napsugarak sem hatoltak át a vidék fölé ereszkedett szürke felhőgomolyagon. A levegő azonban meleg és rezzenetlen volt, s madárdal szállt fel a nyugati ablak

*Heliotrope angolul halványlilát jelent.

alatti rózsakertből. Maria remélte, hogy nem fog esni, mert tudta, hogy Digweed hajnalban beszerzőútra indult a bricskán a dombokon túli vásárvárosba, és Maria sajnálta volna, ha megázik.

Otthagyta a még szunyókáló Wigginst az ágyon, s a köpennyel a karján, kezében a szalmakalappal lement a szalonba. Ott kinyitotta az ablakot, és kinézett az elburjánzott rózsabokrokra, melyek immár bontogatni kezdték zöld leveleiket. Ezen a reggelen mintha a szokásosnál is több madár gyűlt volna ott össze; színpompás szárnyaikkal virágokat varázsoltak a tüskés ágakra, és olyan ujjongó örömmel daloltak, hogy Maria is kedvet kapott tőlük az énekléshez. Átvágott a szobán, kinyitotta a csembalót, és dúdolni kezdte a hangszer sugallta kis dalt.

Alighogy belemelegedett az éneklésbe, megint az az érzése támadt, hogy valaki hallgatja őt a rózsakertből. Felállt, és a nyitott ablakhoz lépett, hogy kinézzen rajta. És lám, hallgatója ezúttal nem a múltkori tündérszerű, illékony kis alak volt, hanem egy hórihorgas öregember, aki most kilépett a rózsabokrok közül, az ablakhoz sétált, és kezét nyújtotta felé. Az öreg tiszteletes jött el érte. Maria szó nélkül felvette köpenyét, kalapját, aztán fellépett az ablakpárkányra, megfogta az öreg kezét, és leugrott mellé. Kéz a kézben, szótlanul indultak útnak, s a rózsákat és a díszkertet maguk mögött hagyva hamarosan kiértek a parkba.

A lelkész hosszú, korát meghazudtolóan fürge és ruganyos léptei határozott szándékról árulkodtak. Egy kicsit komornak is tűnt ezen a reggelen, s keményen, szigorúan fogta Maria kezét, aki mindebből kitalálta, hogy az öreg tiszteletesnek valami fontos dolga van vele. Ennek ellenére cseppet sem félt, mikor pedig az öreg felé fordította az arcát és rámosolygott, egyenesen könnyű nyugalom szállta meg. Az volt az érzése, hogy holdföldi életének bevezető szakasza, a hely megismerése végéhez közeledik, s ez a nap lesz az, amikor feltárul előtte ittlétének igazi célja és értelme.

– Hova megyünk, atyám? – kockáztatta meg a kérdést.

– A templomba – felelte az öreg tiszteletes. – Meg akarok mutatni neked egyet s mást. Azután megreggelizünk a parókián. Fiatal még a reggel, de sok a megbeszélnivalónk és a teendőnk, nem árt hát, ha korán nekilátunk.

– Nem fognak aggódni a kastélyban, ha nem megyek haza reggelire? – kérdezte Maria.

– Nem – felelte a lelkész. – Hagytam üzenetet Zachariah-val.

2.

Azon az úton mentek, amin vasárnap a lovaskocsival: a megroskadt kapun át beértek a faluba, s hamarosan maguk mögött hagyták a templomkert fedett kapuját is. Felsétáltak a templomhoz, ott az öreg plébános kinyitotta a súlyos ajtót, és udvarias meghajlással előretessékelte útitársát.

– Nahát! – kiáltott fel meglepetten Maria. – A templom tele van gyerekekkel!

– A gyerekek korán ébrednek – fogott a magyarázatba a tiszteletes –, és reggel csak láb alatt vannak otthon. Vagy az anyjukat zavarják a reggelikészítésben, vagy apjuk nyomába szegődnek, mikor az fejni megy, és nyugtalanítják a teheneket a hangoskodásukkal. Ezért összegyűjtöm itt őket, és elfoglaltságot biztosítok számukra, amíg haza nem mehetnek reggelizni.

Csendben léptek be a templomba, s így Mariának volt néhány másodperce körülnézni, mielőtt a gyerekek észrevették őt. Vagy harminc kisfiú és kislány tartózkodott odabent; tizenkét éves

43

formánál egyik se volt nagyobb, s szép számmal akadtak köztük két-hároméves apróságok. Színes ruháikban olyanok voltak, akár a virágok; víg csokrokba gyűltek a templom különböző részeiben, zsibongtak, mint a seregélyek, és Maria számára ismeretlen játékokkal múlatták az időt.

– Gyerekek! – harsogta az öreg plébános a szentély lépcsője előtti üres térre vezetve Mariát. – Gyerekek! Itt van velünk Maria Merryweather.

Ezt úgy jelentette be, mint valami igen jelentős eseményt, s a gyerekek is nyilván annak tartották, mert rögtön felhagytak a játékkal, s bátortalan-kedves mosollyal arcukon Maria köré gyűltek.

– Mutassátok meg neki a Szűzanyát és a Harangot! – adta ki az utasítást az öreg tiszteletes. – Utána pedig majd elénekeljük neki a Harangdalt.

Azon nyomban megfogta Maria jobbját egy csinos, göndör szőke hajú, nefelejcskék ruhás kislány, akiről később kiderült, hogy Prudence Honeybunnak hívják, és a fogadós lánya. Maria balja sem maradt sokáig szabadon: arra egy négyéves forma, gömbölyű, barna fiúcska akaszkodott rá, aki gömbölyűségével, barnaságával és fénylő bőrével vadgesztenyére emlékeztette Mariát. Őt a társai Peterkin Pepper néven mutatták be.

Az ezüstharmati gyerekeknek a mai viszonyokhoz képest kevés játékszerük volt – a templomban mindössze kettő. Oktalan volna azonban emiatt sajnálkozni felettük, hiszen amijük volt, tökéletesen kielégítette őket, s ha Maria az ő szemükkel nézte kincseiket, indokoltnak is érezte elégedettségüket.

A gyerekek először a szószék közelében a padlón álló Harangot mutatták meg neki. Igen régi harang volt; a kicsik elmesélték, hogy egykor régen kolostor állt a Paradicsom-domb tetején, s a harang a kolostortemplom tornyában lógott. Kongása naponta hétszer szólította imára a szerzeteseket, s a völgyben az emberek, valahányszor meghallották a harangszót, szintén imádkoztak. A gyerekek meg is kondították a harangot, hogy Maria hallja, milyen mennyei szép hangja van, és elmondták, hogy az atya engedélyével használhatják a harangot, amikor azt játsszák, hogy ők a szerzetesek vagy a harangozók, meg amikor játékból keresztelőt vagy esküvőt tartanak.

– Híresek az ezüstharmati templom harangjai – magyarázták Mariának. – Sok-sok mérföldre elhallatszik a hangjuk. Az öreg tiszteletes atya írt is egy dalt róluk, nemsokára elénekeljük neked. Minden harangnak saját neve van, és amikor felakasztották őket a toronyba, épp úgy megkeresztelték őket, ahogy az embereket szokták. Megjelölték őket a kereszt jelével, és megkenték olajjal, sóval meg borral.

Azonban Maria nem sokáig gyönyörködhetett a harangban, mert Peterkin Pepper már vonszolta is egy falfülke felé, amiben a Kisdedet a karján tartó Szűzanya faszobra állt. Kicsi szobor volt, alig nagyobb egy játék babánál, s az idő meg a számtalan simogató gyermekkéz úgy elkoptatta, hogy anya és gyermeke arcvonásai már szinte kivehetetlenné váltak. A Szűzanya leomló köpenye és büszke tartású feje viszont gyönyörű, kecses és finom volt, nemkülönben a Kisded áldásra emelt keze, és lágy mosolya. A gyerekek két váza virágot állítottak a falfülkébe, egyet-egyet a szobortól jobbra és balra.

– Mindig adunk a Szűzanyának valami szépet – magyarázta Prudence Honeybun. – Télen néha csak bogyókat meg madártollakat, amiket találunk. De valamit mindig. Szeretjük a Szűzanyát. Szívesen hoznánk neki kagylóhéjakat is a tengerpartról, de oda félünk lemenni… Azok miatt.

Most először Peterkin Pepper is megszólalt, méghozzá korához képest meghökkentően mély basszushangon:

– Ha lenne egy nagy botom – mondta –, egy jó nagy furkósbotom, akkor elkergetném Azokat.

– Talán megint tyúkot loptak édesapádtól, Peterkin? –kérdezte az egyik gyerek.

– Négyet – felelte bosszúsan Peterkin. – Tegnap. Prudence Mariához fordult.

– A Sötét Erdő lakóiról beszélünk – magyarázta suttogva. – Tudod, ők a fenyvesben laknak, és nagyon gonoszak. Nem engedik le az embereket a Merryweather-öbölbe, pedig az öböl nem az övék. És kegyetlen csapdákat állítanak a vadaknak, és lopják a tyúkjainkat, kacsáinkat meg a libáinkat. A kaptárakból elviszik a mézet, a kertekből a gyümölcsöt. Boldogan élünk itt

44

Ezüstharmatban, de Azok miatt nem lehetünk teljesen boldogok. És senki nem tudja, hogy lehetne rávenni őket, hogy ne legyenek olyan gonoszok.

Maria hátán végigfutott a hideg. Szóval Azok, a gonoszok, a fenyvesben laknak… Abban a fenyvesben, ami egészen a kastély faláig nyúlik. Nem csoda, hogy félelmet keltett benne az erdő. Szívesen kérdezett volna még egyet s mást Prudence-től, de a gyerekek már unszolták, hogy menjen velük, és nézze meg a Merryweather-kriptát, a lovagot és a két állatot.

– Robin odabent van – mondta az öreg plébános. – Hadd mutassa meg ő a kriptát. Ez az ő előjoga. Mi addig idekint várunk.

Hát itt van Robin! Az öröm, hogy Robin a kriptában vár rá, minden egyéb gondolatot kiűzött Maria fejéből. Az is rettentően tetszett neki, hogy a tiszteletes és a gyerekek úgy beszélnek Robinról, mintha hús-vér ember lenne. Ő maga mindig is tudta, hogy az, habár Londonban rajta kívül senki nem látta Robint. Itt viszont, úgy tűnt, mások is látják őt. A gyerekek és a tiszteletes odakísérték Mariát a kriptába vezető két kopott lépcsőfokhoz, de ott megálltak, és ő egyedül ment be.

A kripta szűk, kőfalú kamra volt, afféle kis barlangüreg, s szinte teljesen betöltötte egy hatalmas szarkofág, aminek a tetején egy lovag életnagyságú szobra feküdt. Az alak keze keresztben feküdt a mellkasán, s bár teljes páncélzatban mintázták meg, még a sisak is rajta volt, a felhajtott rostély látni engedte komor, mosolytalan arcát. Hosszú, markolatánál keresztet formázó, súlyos kardja mellette feküdt – s azt nem kőből faragták ki, mint a sír többi részét, hanem igazi kard volt, görbe és rozsdamarta, de igazi. Maria elbűvölően izgalmasnak találta a hatalmas, régi fegyvert, de még annál is izgalmasabbnak a kőkoporsó két hosszanti végén elhelyezett állatszobrokat. A lovag feje egy fekvő lóalakon pihent, az az állat pedig, aminek a lába támaszkodott, hajszálra olyan volt, mint Wrolf. Ezek után Maria már meg sem lepődött azon, hogy a szarkofágra körben a Merryweatherök jelmondata volt vésve, latin nyelven. A felirat szinte olvashatatlanná kopott, s Maria még javában silabizálta, mikor a szarkofág mögül előugrott Robin, súrolókefével a kezében. Széles mosolyt küldött Maria felé, ő pedig visszamosolygott rá, s közben az az érzése támadt, hogy a sötét kriptában hirtelen kisütött a nap.

– Mit csinálsz te azzal a kefével? – vonta kérdőre a fiút.

– Sir Wrolfot sikálom – felelte Robin. – Majd minden reggel megtisztítom őt, meg az állatokat is, és a padlót, meg mindent, amit elérek. Szép tiszta minden, nem?

A kriptában tényleg ragyogó tisztaság volt, s a kis virágcsokrok, amelyek itt-ott a szarkofág körül feküdtek – de volt egy-egy Sir Wrolf kőujjai között és a kis ló füle mögé biggyesztve is – ismerősnek tűntek Mariának.

– Robin, te készíted ki nekem hajnalonta a ruhámat és teszel rá egy csokor virágot? – kérdezte.

– Én szedem a virágot – válaszolta Robin.

– De ki készíti ki a ruhát nekem? És ki rakta azt a sok szép dolgot Miss Heliotrope fiókjába? És kié volt azelőtt az imakönyvem meg a lovaglóruhám? – sorolta a kérdéseket Maria.

Robin csak mosolygott.

– Kell lennie még egy kistermetű embernek a ház körül – töprengett hangosan Maria. – Mert a szobám ajtaján csak egy nagyon kicsi ember fér be.

De Robin továbbra sem szólt, csak vigyorgott, és nekiesett a súrolókefével Sir Wrolf komor kőarcának. Maria most vette csak észre, hogy a szarkofág mögött egy vödör víz áll, s amellett egy marharépa méretű szappan fekszik.

– Nem csoda, hogy ilyen arcot vág – jegyezte meg Robin buzgó, ám gyengédnek korántsem nevezhető munkálkodását figyelve Maria. – Ha kicsit finomabban csinálnád, talán elmosolyodna.

– A faluban azt beszélik, hogy azon a napon, amikor valakinek sikerül rávennie Azokat, hogy hagyjanak fel a gonoszkodással, Sir Wrolf tényleg el fog mosolyodni – mondta Robin.

– Ha nem tudnád, ő a Merryweather család alapítója. Pajzshordóként szolgált I. Edward király mellett. Igazából ő volt az, aki miatt Azok elkezdtek gonoszul viselkedni az itteniekkel.

45

Azóta is szörnyen bánkódik emiatt. Nem csoda, hogy nem jut be a lelke a Paradicsomba.

– Hát szegény nincs a Paradicsomban?

– A falusiak azt beszélik – magyarázta Robin –, hogy amiért olyan gonosszá tette Azokat, nem jut közelebb a Paradicsomhoz a Paradicsom-dombnál. Azt mondják, sóhajtozva és zokogva lovagol a Paradicsom-domb körül. Most mát bánja, amit csinált, de csak akkor nyerhet bebocsátást az igazi Paradicsomba, ha sikerül elérni, hogy Azok ne bántsák többé a völgy lakóit.

Maria szánakozva nézett ősére. Lóháton ülni jó dolog, és a Paradicsom-domb szép hely, de ha Sir Wrolf tényleg mást se csinál évszázadok óta, csak körbe-körbe lovagol körülötte, akkor bizonyára alaposan megunta már a nyerget és a dombot is.

– Ha valaki rávenné Azokat, hogy jól viselkedjenek, és Sir Wrolf elmosolyodna, az annak a jele lenne, hogy bejutott a Paradicsomba, nem?

– De – bólintott Robin.

– De mondd, Robin, kik azok az Azok, és mit követett el Sir Wrolf?

– Annak a történetét a mi öreg plébánosunk tudja a legjobban elmesélni. De hallgasd csak! Énekelnek a gyerekek.

Robin szépen eltette a sarokba vödrét és keféjét, majd Mariával elhagyták a kriptát. Az öreg pap hegedűvel az álla alatt a szentély lépcsőjén állt, a gyerekek pedig körülötte ültek a lépcsőfokokon, és a Harangdalt énekelték hegedűkísérettel. Robin és Maria leült a gyerekek közé; egy perc se telt bele, s Maria már együtt fújta velük a dalt, amely ugyanaz volt, amit vasárnap is hallott, csak akkor nem értette a szövegét.

HARANGDAL

A vén torony lakóit a titkos égi jel, egy csepp olaj, só és bor szentelte egykor fel.Ők csendben, bízva várják, míg tart a hosszú éj, hogy eljöjjön a hajnal, feltámadjon a fény. Már utat tör az élet a zord halálon át, és minden harang zengi az új tavasz dalát.Csendülj fel, jó Marié, zendülj, Gábriel! Kongjatok, Douce és John, dalotok zúgjon fel! Aki hall, mind boldog, zengjétek, érctorkok:Üdvözlünk, új élet, jöjj!Ha vőlegény menyasszonyt oltár elé vezet, ha Istennek ajánlunk egy csöppnyi gyermeket, ha aranyló mezőkön a kalász már dagad, és aratjuk a termést az Úr ege alatt, a szívünket az öröm s a hála járja át, és minden harang zengi a szeretet dalát.

Csendülj fel, jó Marié, zendülj, Gábriel! Kongjatok, Douce és John, dalotok zúgjon fel! Aki hall, mind boldog, zengjétek, érctorkok: Égi öröm, szeretet, jöjj!Hómezőkre néz le karácsony csillaga, felcsendül a dombon a pásztorok dala. Három király hódol és minden szív örül, a fény örökzöld fáját úgy álljuk körül. A Kisdedet köszöntjük a Megváltót magát, és minden harang zengi a békesség dalát.Csendülj fel, jó Marié, zendülj, Gábriel!

46

Kongjatok, Douce és John, dalotok zúgjon fel! Aki hall, mind boldog, zengjétek, érctorkok: Szállj le ránk, békesség, jöjj!

Mikor a dal végére értek, Robin megszólalt:

– Kérem, atyám, mesélje el Mariának Sir Wrolf Merryweather és a Sötét Erdő lakóinak történetét!

Az öreg tiszteletes átható pillantásának tüzébe fogta Mariát.

– Biztos, hogy hallani akarod? – kérdezte. – Tudod, Maria, van úgy, hogy egy történet olyan tettekre indít minket, amelyeket egyébként eszünkbe se jutna véghezvinni. Sir Benjámin ezek szerint nem mondta el neked a történetet. Talán mert nem akarta egy felnőtt nő terhét rakni egy gyereklány vállára.

Az utolsó mondat mindent eldöntött Mariában. A legkevésbé sem értett egyet azzal, hogy egy tizenhárom éves lány még gyerek.

– Kérem, mondja el! – felelte kissé dacosan.

A gyerekek sóhajtottak, madárfiókák módjára fészkelődtek egy kicsit, aztán elcsendesedtek; az öreg plébános pedig félretette hegedűjét, és beszélni kezdett.

3.

– Sok évszázaddal ezelőtt – fogott bele a történetbe –, Sir Wrolf Merryweather bátor tettei jutalmául kapott egy darab földet ebben a gyönyörű völgyben. A birtokon felépítette a kastélyt, amelyben ma Sir Benjámin lakik, és odaköltözött fegyvereseivel, szakácsaival, kuktáival, bolondjával, vadászaival, sólymaival, kutyáival és lovaival. Vadászott és solymászott, evett, ivott és mulatott, egyszóval élte világát kedve szerint. Mert víg kedélyű ember volt, olyan, aki tudja élvezni az életet: hatalmas termetű, pirospozsgás arcú viking; egy oroszlán bátorsága lakott a szívében; ha nevetett, mintha oroszlán üvöltött volna; de még az étvágya is olyan volt, akár az éhes oroszláné.

Azonban hiába volt bátor és vidám, hiába becsülte méltóképpen a jó ételeket, mégsem volt maradéktalanul erényes ember: kevélységével és mohóságával megkeserítette szomszédai életét.

Ha valami megtetszett neki, meg kellett kapnia, s önhittsége elhitette vele, hogy minden, amit megkíván, jog szerint az övé.

Először is: nem az egész völgyet kapta birtokul, hanem csak azt a részt, amin a park és Ezüstharmat fekszik, valamint a falut körülvevő erdőket és mezőket. A kolostor a Paradicsom-domb tetején a normann idők óta állt, és az egész domb a szerzeteseké volt. Gabonát termesztettek a lentebb fekvő, szelíd lankákon, juhokat legeltettek a fenti füves réteken, s jó pénzt kerestek a gyapjú eladásából. Isten jámbor szolgáinak jelenléte áldás volt az egész völgy számára: megépítették ezt a templomot, miséztek benne, tanították a gyerekeket, ápolták a betegeket, és nem egy lelket üdvösségre segítettek imádsággal és jó példával. Az emberek örömmel néztek fel a kolostor magas falaira – melyek helyett most sudár fák veszik körül a barátok szent forrását –, és kedves volt szívüknek a Harang-völgyet bezengő szava.

Sir Wrolf azonban magának akarta a Paradicsom-dombot, mert ott voltak a legdúsabb legelők, s ő a saját juhait akarta hizlalni a domboldalon. Arcátlan és bűnös dolognak tartotta, hogy Isten szolgái, akiknek szent szegénységben kellene élniük, legelőket, nyájakat és más világi javakat birtokoljanak. Mondta is ezt a királynak, mikor őfelsége meglátogatta őt újonnan épült kastélyában. És a király, akinek Sir Wrolf nem kevesebb, mint három ízben mentette meg az életét, igazat adott neki. A Paradicsom-dombot elvették a barátoktól, és a völgyből is elüldözték őket, Sir Wrolf pedig birtokba vette a kolostort, vadászlaknak rendezte be, és attól fogva a saját juhait legeltette a dombon.

Az öreg plébános és a gyerekek, akik már betéve tudták a történetet, sóhajtoztak és szomorúan csóválták a fejüket, de különösebben nem kavarta fel őket Sir Wrolf bűnös tettének felidézése.

47

Maria ellenben egészen dermedtté vált a megrökönyödéstől: a saját őséről azt kellett hallania, hogy nem volt jobb közönséges tolvajnál.

Sir Wrolf nem sokáig örült a Paradicsom-domb megszerzésének – folytatta elbeszélését az öreg tiszteletes. – Egyik éjjel, mikor a vadászlakban aludt, szörnyű vihar tört ki. A villám belecsapott az épületbe, elpusztított jó néhány juhot, és hajszál híján Sir Wrolfot is. A lovag szívébe félelem költözött; soha többet nem tette be a lábát a kolostorba, mert úgy hitte, a barátok küldték rá a vihart bosszúból, amiért elüldözte őket. A lakatlanná vált épület az idők során romba dőlt, s mára már csak néhány szétgurult kő maradt belőle – meg a forrás, amit századokon át szent helynek tartottak, s ahova a mai napig is feljárnak imádkozni a falusiak.

Az életveszélyes kaland azonban nem gyógyította ki Sir Wrolfot abból a szokásából, hogy amire szemet vet, azt meg is szerezze. Mint tudod, gyönyörű völgyünket a körülötte emelkedő dombok óvják a külvilágtól, s Sir Wrolf jogos igényének vélte, hogy az övé legyen az egész völgy, valamint – természetes határvonal gyanánt – a dombok is. A Paradicsom-dombot már megszerezte, de ott volt még a kastélytól a Merryweatherökről elnevezett öbölig nyúló fenyves, amit Sir William Cocq de Noir* birtokolt. Fekete Williamnek is nevezték a lovagot, részint mert családi címerén fekete kakas díszelgett, részint villogó fekete szeme, fekete haja és szakálla s fakó francia bőre miatt.

De azért is, mert a szíve csordultig tele volt gonoszsággal. Épp ezért egyesek Cocq de Noir helyett Coeur de Noir** néven emlegették. Rossz ember volt ez a Fekete William, nagyon rossz ember: vadászként kegyetlen, uraságként zsarnok, mogorva és fukar. Sir Wrolf minden hibája mellett is bőkezű volt, mint a nap, Sir William viszont, akár az éj sötétje, rátelepült mindenre, amije csak volt, hogy ne kelljen megosztania senkivel.

Az első Cocq de Noir Hódító Vilmossal érkezett Angliába, s nem kisebb személy, mint maga a Hódító adományozta neki ezt a birtokot, úgyhogy a család sokkal régebben lakta a fenyvesbeli normann várat, mint Sir Wrolf a kastélyát.

Ezzel azonban Sir Wrolf mit sem törődött. Ő akart vaddisznót kergetni a fenyvesben, ő akarta kitermeltetni a jó fát, és egyedül ő akart jövedelmet húzni az öbölbeli halászatból. Felajánlotta Sir Williamnek, hogy megveszi tőle a birtokot, de Cocq de Noir nemet mondott. Ekkor Sir Wrolf ismét a királyhoz fordult, de az uralkodó ezúttal Sir William pártjára állt. Sir Wrolf ezután megfenyegette Sir Williamet, sértegette őt, amikor csak tehette, megpróbálta ellene hangolni a környékbelieket, egyszóval minden eszközzel igyekezett elérni, hogy Cocq de Noirnak ne legyen maradása a várban. Fekete William azonban nem volt ijedős ember, fenyegetésre fenyegetéssel, sértésre sértéssel felelt, s a viszály az egész völgyet megmérgezte. A két lovag csatlósai híven képviselték uraik ügyét, és összecsaptak, valahányszor találkoztak egymással. Abban az időben a férfiak vadabbak voltak, mint ma, nem kellett sok ahhoz, hogy ölre menjenek. Ráadásul minél többet csépelték egymást, annál vérszomjasabbak lettek a holdföldiek, mígnem jószerével csatatérré változtatták ezt a gyönyörű völgyet: a zöld mezőket vértócsák csúfították el, a termés a földeken rohadt el, a kerteket felverte a gaz.

Jóllehet Sir Wrolf élvezte a háborúskodást, egy lépéssel sem segítette őt közelebb áhított céljához, Fekete William birtokának megszerzéséhez. Letett hát az erőszakról, és úgy döntött, fortéllyal próbálkozik. Fekete William özvegyember volt, túl az ötvenen, s nem volt más örököse, csak egyetlen gyermeke, egy szépséges, ifjú leány. Sir Wrolfnak, bár már betöltötte a negyvenet, szintúgy nem volt felesége, köszönhetően annak, hogy igen rossz véleménnyel volt a női nemről. Kerülte a hölgytársaságot, és korábban gyakran fogadkozott, hogy haláláig agglegény marad. Most azonban felmerült benne a gondolat, hogy ha feleségül venné Fekete William lányát, az após halála után magáénak tudhatná a fenyvest. Cocq de Noir, ha nem is öreg, de nyavalyák gyötörte ember volt, Sir Wrolf viszont hitből sem ismerte a betegséget.

Sir Wrolf tehát erőszakot tett saját természetén, és fokozatosan – nem hirtelen, hisz az gyanús lett volna – más emberré vált. Akik ismerték, elámultak nyájassá enyhült modorán, azon, hogy bejelentette: megbánta korábbi bűneit, s nem kevésbé jámbor tettein: kicsinosíttatta a barátok távozása óta csúnyán elhanyagolt templomot, megépíttette a parókiát, ahol lakom, és papot hívott a faluba, hogy misézzen, és pásztora legyen az ezüstharmatiak kallódó lelkének. Ő maga is eljárt a

48

templomba, s úgy harsogta az áment, hogy a falak is beleremegtek. A parlagon heverő földeket bevettette, a kerteket kigyomláltatta, és szigorú büntetés terhe mellett megtiltott mindenfajta összetűzést az egykori ellenséggel.

*Fekete Kakas (francia) **Fekete Szív (francia)

Végül, kellően hosszú idő eltelte után, egy levélhullató őszi napon ellovagolt a fenyvesbeli kastélyba, és megkövette Fekete Williamet. Fekete William, aki maga is belefáradt a két éven át tartó háborúskodásba, elfogadta a bocsánatkérést, s így a gyönyörű völgybe visszatért a béke. Azon a télen Sir Wrolf nagy karácsonyi lakomát rendezett, amelyre meghívta Sir Williamet és leányát is. Utóbbival az estélyen úgy bánt, mintha az a világ királynője volna. Tavasszal azután ostrom alá vette a leányt: gyorsan, szenvedélyesen udvarolt neki, s mire a tavasz nyárba fordult, meghódította a szívét, Szent Iván napján pedig már egybe is keltek.

Fekete William leánya szépséges teremtés volt, kicsi és törékeny, akár egy tündérgyermek, karcsú, mint a holdsarló. Apja sötét habitusából semmit sem örökölt: ragyogott mindene, ezüstszőke haja, ezüstszürke szeme, tejfehér bőre. Ezüstös bája olyan átható, oly fenséges volt, hogy szerte a völgyben úgy emlegették: a Holdhercegnő.

Sir Wrolfot, jóllehet kezdetben nem szíve unszolására udvarolt a leánynak, rabul ejtette választottjának páratlan szépsége. Az esküvő napján már olyan szerelmes volt belé, amilyen szerelmes férfi csak lehet, s a leány viszonozta érzelmeit.

Hogy ifjú asszonya kedvére tegyen, Sir Wrolf megszépíttette a kastélyt: a falakat drága kárpitokkal boríttatta, a székekre selyempárnát csináltatott, és az egyik torony tetejében berendeztetett egy gyönyörűséges kis öltözőszobát, melynek az ablakai északra, délre és nyugatra, Holdfölde királyság tájai felé néztek. A kőmennyezeten kifaragtatott egy holdsarlót, amit úgy kerítettek a csillagok, mint királynőjüket az udvaroncok, s a szoba ajtaját kicsire és keskenyre csináltatta, hogy termetes személy ne férjen be rajta. Tudta, hogy asszonya, aki természeténél fogva csendesebb s visszahúzódóbb volt, mint ő, örülni fog egy ilyen menedéknek.

Nászajándékul a Holdhercegnőnek Sir Wrolf egy gyönyörű, tejfehér lovacskát adott, egy kicsiny vadlovat, amit az esküvő előtti héten egy kökénybokorban talált a Paradicsom-dombon. Egy völgybeli legenda szerint a tenger fehér táltosai minden pirkadatkor kijönnek a szárazföldre, és vad, víg vágtában bejárják a partvidéket. Oly sebesen nyargalnak, és annyira gyorsan tűnnek el megint, hogy emberi szem meg sem láthatja őket. Azt beszélik, a kis fehér ló közülük való volt. Nem tudott visszamenni a tengerbe a társaival, mert a tüskés ágak fogságába esett. Táltos paripa volt maga is, de annyiban különbözött a többi tengeri lótól, hogy szarvat hordott a homlokán – és állítólag az a szarv okozta a bajt, az akadt bele a kökény ágaiba. Hogy valóban így volt-e, persze nem tudhatom; de azt tudom, hogy a falusiak mindmáig úgy tartják, hogy a vén kökénybokor a Paradicsom-dombon az Aprók népének zarándokhelye – ünnepnapokon összegyűlnek hát ott, beállnak az ágai alá, és úgy hiszik, ha ott elmondanak három kívánságot, azok teljesülnek.

A Holdhercegnő nászajándéka Sir Wrolf számára egy gyűrűbe foglalt hatalmas rubint volt, meg egy kutyához hasonló, nagy, rőt szőrű állat, amit kölyökkorától kezdve ő nevelt. Hozományt nem adtak vele, hisz Fekete William szegény ember volt; az egyetlen érték, amit magáénak tudhatott, az édesanyjától örökölt szépséges, holdfényű gyöngysor volt.

Sir Wrolf az esküvő napján vette fel családi címerére a két állatot, a kutyát és a lovat, s akkor született a családi mottó: „Együtt örökli a királyságot a bátor lélek és a tiszta szellem, víg és szerető szívvel”.

Az öreg tiszteletes ekkor olyan hosszú szünetet tartott, hogy Maria már-már azt hitte, a történet véget ért. Pedig nem; a lelkész egy mély, szomorú sóhajtás után újra megszólalt.

– Örülnék, ha itt abbahagyhatnám – mondta. – Jó volna, ha ez a történet úgy végződne, mint a szép mesék: „Boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. De nem úgy végződik, s nekem úgy kell elmondanom, ahogy nemzedékek során át ránk maradt. .. Nos tehát, gyermekeim, Sir Wrolfot és a

49

Holdhercegnőt közös életük kezdetén elkerülték a gondok, mert szerelmük időtállónak bizonyult, s mert gazdagok és egészségesek voltak. Sir William ellenben egyre betegebb lett; Sir Wrolf okkal bízhatott abban, hogy hamarosan megörökli a fenyvest és a halászat jogát az öbölben. Egyetlen dolog hiányzott csupán a házaspár tökéletes boldogságához: a gyermekáldás. Sir Wrolf oly sok mindent kiharcolt már az élettől, hogy biztosra vette, ha eljön az ideje, fia fog születni. Akkor azonban Sir William váratlanul megnősült. Nem valami előkelő nemes hölgyet vett feleségül, hanem egy földműves lányát a dombokon túlról, aki hamarosan egy életerős, barna bőrű, fekete szemöldökű fiút szült neki – és ezzel betelt a keserű pohár Sir Wrolf számára.

E sorsfordító események után kezdett elidegenedni feleségétől. A tiszta szívű, őszinte lelkű kis Holdhercegnő mindaddig nem is gyanította, hogy Sir Wrolf hátsó szándéktól vezérelve udvarolt neki. Hitte, hogy férje valóban megváltozott, végleg hátat fordított korábbi bűnös életének, és tisztán szerelemből vette el őt. Most, hogy Sir Wrolf tomboló dühvel szidalmazta Sir Williamet s újabb gyermekét, akaratlanul felfedve éveken át titkolt, régi tervét, a Holdhercegnő végre megtudta az igazságot, és büszkesége – mert nagy büszkeség lakott benne – fájó sérülést szenvedett. Nem hitt Sir Wrolfnak, mikor az fogadkozott, hogy immár szívből és igazán szereti őt; az őszinte szerelmi vallomást is hazugságnak vélte, és saját szerelme lassan gyűlöletbe fordult.

Aztán egy napon neki is gyermeke született: világra jött a várva várt fiú. De sajna, túl későn érkezett, már nem állíthatta helyre a békét férj és feleség között. A Holdhercegnő a kicsiben annak csalárd apját látta, és nem tudta szeretni őt. Dajkák és a rajongó apa gondjaira bízta, ő maga pedig a toronyszobába zárkózva vagy a kastélykertben foglalatoskodva töltötte napjait. Azt mondják, ő ültette a tiszafákat, és nyesett belőlük lovag-és kakasalakokat, csak hogy férjét bosszantsa.

Idővel aztán a Holdhercegnő meggyűlölte a kertet és a kastélyt is, és attól fogva egyre többet lovagolt a völgyben. Gyönyörű kis tejfehér paripája hátán bejárta a park tisztásait, a Paradicsom-dombot, a hangás mezőt és a tengerpartot. A legjobban a Paradicsom-dombon szeretett időzni; a barátok forrásánál leszállt, s néha órákig elüldögélt ott, máskor a kökénybokrot kereste fel, ahol a kis fehér lovat találták. Ezeken a helyeken enyhülést talált, boldogság és béke szállta meg magánnyal és szomorúsággal teli lelkét. Büszkesége elválasztotta férjétől és gyermekétől, de apjától, mostohaanyjától, annak fiától és a fenyvesbeli vártól is. Méltatlannak érezte paraszti származású mostohaanyja társaságát, emellett nem akart az ellenségeivel barátkozni, bár gyűlölte férjét.

A régi harc ugyanis újra fellángolt: Sir Wrolf és Fekete William ismét ellenségekké váltak, szolgáik minden adandó alkalommal összecsaptak, és megint viszályuk terhét nyögte a vidék. Azonban akkor gyors egymásutánban két megdöbbentő esemény is történt. Fekete William hirtelen eltűnt, s mivel nem lelték égen-földön, halottnak nyilvánították. Alig egy hónapra pedig Sir Wrolf hírét vette, hogy a fekete szemöldökű csöppséget holtan találták bölcsőjében, s a gyásztól majd eszét vesztett anyja holtában hazavitte őt a dombokon túlra, az övéihez. Sir Wrolf régi vágya immár teljesült: a tengerig nyúló fenyves felesége, a Holdhercegnő révén a birtokába került.

Sok öröme azonban nem tellett új szerzeményében. Bár semmilyen bizonyíték nem támasztotta alá, hogy Sir Wrolfnak köze volt Fekete William eltűnéséhez, s azt se, hogy a fekete szemöldökű csecsemő halálát nem a szokásos gyermekbetegségek valamelyike okozta, a sebzett büszkeség és magány gyötörte Holdhercegnőnek rögeszméjévé vált, hogy férje a felelős mindkét halálesetért. Közönséges gyilkosnak tartotta Sir Wrolfot, és úgy érezte, nem képes tovább egy fedél alatt élni vele. Egy hűvös, csillagfényes estén, mikor a kastély népe a szokásos vacsora utáni tivornyát ülte, a Holdhercegnő felöltötte lovaglóruháját, magához vette a holdfényű gyöngysort, lelopózott az istállóba, felnyergelte kis fehér lovát, kilovagolt a parkba, és sose látták többé.

A lelkész megint hosszú szünetet tartott, s Maria azon kapta magát, hogy úgy kalapál a szíve, mintha mérföldeket futott volna.

– Később sem derült ki, hogy mi lett a sorsa? – tudakolta.

– Nem – felelte az öreg plébános. – Soha senki nem hozott hírt se róla, se a kis fehér lováról.

– És mi történt Sir Wrolffal?

50

– Megtört ember lett, élete végéig bánkódott az ő kis Holdhercegnője után. Nap nap után felült nagy pej ménjére, és a rőt kutyával a nyomában belovagolta a parkot, az erdőt és a mezőket, eltűnt szerelme nyomát kutatva. De nem talált rá, s tíz évvel azután, hogy a Holdhercegnő elhagyta őt, sírba szállt. Megkeseredett, boldogtalan emberként halt meg, s csekély vigaszt nyújtott neki, hogy fia, John és utódai örökül kapják tőle az egész gyönyörű, dombok ölelte völgyet.

– És mi lett a rőt kutyával? – kérdezte Maria.

– Hű maradt a gazdához, akinek ajándékozták, egészen annak haláláig. Hanem miután eltemették Sir Wrolfot, visszament a fenyvesbe, ahonnan egykor jött, és őt se látta senki soha többé.

– És kik a Sötét Erdő lakói? – érdeklődött Maria. –Róluk még semmit sem mondott, atyám. Még nem lehet vége a történetnek.

– Ideje, hogy a gyerekek hazamenjenek reggelizni – mondta a tiszteletes. – És ideje, hogy mi is megreggelizzünk a parókián.

Maria értett a szóból. A történet most elhangzott részét mindenki ismeri, a folytatás viszont csak a Merryweatherökre tartozik, ezért a plébános négyszemközt akarja elmesélni neki. Felállt hát, megigazította sötétkék ruháját, és mosolyogva elbúcsúzott a szedelőzködő gyerekektől. Azt remélte, hogy Robin ott marad, és velük reggelizik a parókián, de nem így történt. A fiú vidám mosollyal a kezébe nyomott egy kis csokor kankalint, amit az ujjasából varázsolt elő, aztán csatlakozott a távozó gyerekcsapathoz.

Hetedik fejezet

1.

Mária és az öreg plébános kimentek a templomkertbe, elindultak a jobb felé vezető ösvényen, és hamarosan megérkeztek egy fakapuhoz, ami a parókia kicsiny, bájosan kusza kertjébe nyílt. A kerti ösvény ribizli- és vadrózsabokrok, valamint édes illatú, színpompás tavaszi virágokkal teli ágyások között vezetett a paplak bejárata felé. A zömök, szürke falú épületet úgy elkoptatták a századok, hogy első pillantásra nem is háznak, hanem földből kiálló sziklatömbnek tűnt. Falait kúszónövények: iszalag*, rózsa és lonc nőtte be; a levelek között félénken kandikáltak ki a kis ablakok. Az öreg plébános kitárta a régi tölgyfa bejárati ajtót, ami egyenesen a paplak nappali szobájába nyílt – egy elragadóan szép helyiségbe, aminek láttán Maria szeme elkerekedett a gyönyörűségtől.

A szoba igen tágas volt: jóformán a ház egész földszintjét elfoglalta, csak egy kis konyha nyílt belőle. Egyik végében széles kőkandalló állt, amiben fahasábok lángoltak, s mellette kecses kis kő csigalépcső vezetett fel a tetőtérbe, a hálószobákhoz. A padlót sima, hófehérre súrolt kőlapok borították. A falak magas, könyvekkel teli polcok mögött rejtőztek, s a kristályosan ragyogó üvegű ablakokat piros-fehér kockás függöny díszítette. A háznak igen vastag fala volt, s minden ablakmélyedésben egy-egy cserép lazacrózsaszín muskátli kapott helyet.

A szoba közepén fehér terítős tölgyasztal állt, piros-fehér porcelán reggelizőkészlettel megterítve, ülőalkalmatosság gyanánt pedig a kandalló előtt terpeszkedő, magas támlájú karosszék és két kemény tölgyfa szék szolgált. A helyiségben nem volt ezeken kívül más bútor, se egyetlen kép, se semmiféle dísztárgy, de nem is volt szükség ilyenekre, mert a polcokon sorakozó, áradóan barátságos, eleven hangulatú könyvek – no meg a makulátlan rend és tisztaság – önmagukban tökéletesen berendezetté és díszessé tették a szobát. Az nem volt kérdéses Maria számára, hogy az öreg tiszteletes az, aki élő, lélegző teremtményekké teszi a könyveket oly módon, hogy szeretettel és gyakran forgatja őket, azt viszont nem tudta elhinni, hogy a gyönyörű tisztaság férfiember gondosságát dicséri.

– Egyedül lakik itt, atyám? – kérdezte.

51

– Egyedül – bólintott a tiszteletes. – De van egy házvezetőnőm, aki a faluban lakik, és délelőttönként egy-egy órára eljön főzni és takarítani. Loveday Minette-nek hívják. – Az öreg kinézett az ablakon, és alig hallhatóan sóhajtott. – Néha örülnék neki, ha megosztaná velem valaki

*Évelő, lombhullató kúszónövény.

ezt a házat. Hiába van velem jó társam, a hegedűm, a havas téli esték nagyon hosszúak tudnak lenni. No… tedd le a kalapod és a köpenyed, gyermekem, Loveday mindjárt hozza a reggelit.Maria még meg se lazította kalapja szalagjait, már nyílt is a konyhaajtó, és belépett rajta egy nő, barna héjú, főtt tojással, kávéval, tejjel, mézzel, vajjal és ropogós kérgű házi kenyérrel megrakott tálcát cipelve.

Maria azonban egyelőre egy pillantásra se méltatta a sok finomságot. Csak állt, kezét a kalapszalagokon felejtve, és úgy meredt Loveday Minette-re, mint mikor az ember egy valóra vált álommal szembesül, s hirtelen nem tudja, ébren van-e vagy még álmodik. Mert néha, magányos perceiben az árva Maria elképzelte, hogy milyen anyát szeretne – és a megálmodott anya, aki olyankor feltűnt a fejében, hajszálra olyan volt, mint Loveday Minette.

Karcsú és kecses volt, mint a fűzfavessző, kicsi, akár egy tündérgyermek, a bőre tejfehér, orcája halvány rózsaszín… hosszú egyenes szálú, halványszőke haját a fejére csavart fonatban viselte, akár egy aranykoronát – ez és büszke, egyenes tartása egy királynő fenségét kölcsönözte neki. Szeme szürke volt, és ugyanolyan nyílt tekintetű, mint Mariáé; bájos, mosolyra álló ajkai, bár finoman teltek voltak, elszántságot sugalltak, s határozott metszésű álla makacsságra való hajlamot sejtetett. Átható szépsége folytán Loveday Minette első pillantásra fiatalnak tűnt, pedig nem volt az. Fakóarany hajába már ősz szálak vegyültek, szeme köré finom ráncokat rajzolt az idő, és szép, vékony keze sokévi nehéz munka nyomait mutatta. Apró, rózsaszín virágokkal hímzett szürke vászon ruhát viselt, hozzá egyszerű fehér vállkendőt és fehér kötényt. Úgy mosolygott Mariára, mintha évek óta ismerné őt; miután letette az ételt az asztalra, odalépett hozzá, kioldotta kalapkötőjét, levette róla a kalapot, s néhány ügyes, gyors mozdulattal megigazította a haját. Aztán mutatóujja begyével megcirógatta Maria orcáját, megint rámosolygott, majd letette a kalapot meg a köpenyt a karosszékre, és kiment.

Az öreg tiszteletes ezalatt az asztalhoz húzta a két másik széket, és nagy ünnepélyesen megállt az egyik mögött. A tiszteletteljes bánásmódtól Maria egyenesen királynőnek érezte magát; helyet foglalt a széken, amit a tiszteletes előzékenyen betolt alá. Ezután az öreg leült vele szemben. Szedett neki tojást, és megtöltötte a csészéjét kávéval.

Maria egy kis ideig némán evett, részben azért, mert nagyon ízlett neki a reggeli, részben pedig azért, mert még mindig nem jutott szóhoz, akkora hatással volt rá a titokzatosan ismerős Loveday Minette. Mikor végül az öreg tiszteleteshez fordult, mégsem Lovedayt hozta szóba – a nő túlságosan csodaszerű és túlságosan a sajátja volt ahhoz, hogy emlegethesse –, hanem a templomban hallott történetet.

– Még van mit mesélnie, atyám – mondta. – Úgy gondolom, a történetnek van egy bizalmas része is, amit a többi gyermek nem hallhatott.

– Így igaz – bólintott a plébános. – Nem sokkal az után, hogy a völgybe költöztem, Sir Benjámin megtisztelt azzal, hogy elmondta a történetnek azt a bizonyos bizalmas részét. Kezdettől fogva jó barátság van köztünk. Nagyra becsülöm Sir Benjámint, és ő is tisztel engem. Nem veszi zokon szókimondásomat, és úgy hiszem, én vagyok az egyetlen ember, akivel megvitatta a megtörtént és legendás eseményeknek azt a furcsa keverékét, amit most hallani fogsz. A falubeli öregek is ismerik a történetet, de velük nem beszél róla Sir Benjámin.

Az öreg tiszteletes néhány másodpercig némán kavargatta kávéját, aztán beszélni kezdett, de olyan furcsán távolságtartó hangon adta elő a történetet, mintha egy könyvben olvasott mesét idézne fel. Szándékosan tett így, döbbent rá később Maria, azért, hogy a történet és az őt, Mariát érintő tanulságai ne riasszák meg túlságosan.

52

2.

– Ezen a világon soha semmi nem ér örökre véget – mondta az öreg tiszteletes. – Azt hihetnéd, a mag bevégzi sorsát, amikor tetszhalottként a földbe hullik; de tavasszal, mikor levelet hoz és virágot bont, be kell látnod, hogy tévedtél. Miután hír érkezett Fekete William gyermekének haláláról, és miután az anya visszatért szülőfalujába, Sir Wrolf kétségkívül azt hitte, a Merryweatheröknek soha többet nem lesz dolguk a fenyves-beli családdal. Fia, John, akinek emléke sem volt az anyjáról, nyilván szintúgy abban a hitben élt, hogy a Holdhercegnő és kis fehér lova örökre távoztak ebből a világból. Az pedig bizonyára fel se merült benne, hogy a csalárdság, amit apja az anyja ellen elkövetett, kihathat a jövendő nemzedékek életére. Csakhogy mindmáig senkinek sem sikerült a tiszafákat más formájúra nyesni: mindig visszaváltoznak lovagokká és kakasokká. A fenyvesben mindmáig gonosz emberek élnek. És a Holdhercegnő nemzedékenként egyszer visszatér; olyankor egy ideig öröm és harmónia uralja a kastélyt, mert a napos és a holdas Merryweatherök szeretik egymást; de aztán, talán a régi bűn megtorlásaképpen, viszály tör ki a kastélyban, és a Holdhercegnő, akárcsak egykor régen, elmegy.

– Feltétlenül muszáj elmennie? – suttogta elszorult torokkal Maria. Nagyon nem akarta itthagyni Holdföldét, márpedig úgy gondolta, hogy ennek a nemzedéknek a Holdhercegnője ő maga.

– Eddig mindegyik elment – felelte az öreg tiszteletes. – Nem biztos, hogy a völgyből is, de a kastélyból igen. A falubeli öregek azonban szentül hiszik, hogy eljön majd egyszer egy igazán bátor Holdhercegnő, aki megváltja a völgyet a Sötét Erdő lakóinak gonoszságától. Ő, akárcsak a királykisasszonyok a legszebb tündérmesékben, feladja majd büszkeségét: királyfi helyett egy szegény legényt, juhászt, földművest vagy hasonlót választ párjául, és az ő segítségével hajtja végre a megváltást hozó tettet. Ilyesmire eddig egyetlen Holdhercegnő sem volt képes, olyan rátarti mindegyik, úgy irtóznak attól, hogy elfogadják mások segítségét. – Az öreg plébános sóhajtott, és kávét töltött magának. – így hát minden marad a régiben, továbbra is tűrnünk kell a Sötét Erdő lakóinak gonoszságát.

– De hát kik ők? – bukott ki a kérdés Mariából. – Ha Fekete William egyetlen fia meghalt, nem lehetnek az ő leszármazottai.

– Pontosabban Sir Wrolf azt a hírt kapta, hogy a gyermek meghalt – igazította helyre a tiszteletes. – De egyetlen ember se akadt, aki látta volna holtan a kicsit. Egyesek úgy tartják, az anya féltette gyermekét Sir Wrolftól, ezért elterjesztette, hogy meghalt, majd hazamenekült vele az övéihez. Akárhogy is, ötven évvel később ismét felhangzott az erdőben a fekete kakas kukorékolása; kiderült, hogy a kastélyban tanyát vert négy férfi, akik a dombokon túlról érkeztek, és lehettek akár a halottnak hitt gyermek fiai is. Az ő leszármazottaik élnek ma is a fenyvesben, s jelenlétük sötét átokként telepedik a völgyre. Hiába mondják a Merryweatherök, hogy az öbölig nyúló fenyves a birtokuk része, valójában nincs több közük hozzá, mint akár London városához. Azt a területet a Sötét Erdő népe birtokolja. Több néhai Merryweather is megpróbálta erőszakkal vagy épp fortéllyal eltávolítani őket, de ha sikerrel járt is, az elűzöttek rövid idő múltán visszatértek. Unokabátyád bölcsességét dicséri, hogy nem próbálkozik ilyesmivel. Eltűri jelenlétüket, lehetőségeihez mérten igyekszik védeni a kegyetlenségüknek kitett állatokat, és kárpótolni a birtokán élőket mindazért, amit el kell szenvedniük… És vár.

– A Holdhercegnőre? – suttogta Maria. Az öreg tiszteletes mosolygott.

– Nem tudom – felelte. – Nem tartom kizártnak, hogy Sir Benjámin gyermeteg mesénél alig tartja többre a régi jóslatot.

– És atyám hisz benne? – kérdezte Maria.

– Minden mesének igazság a magva – válaszolta óvatosan az öreg tiszteletes. – Úgy hiszem, lehetséges, hogy csak egy Holdhercegnő győzheti le a Sötét Erdő lakóinak gonoszságát, elvégre tény, hogy csak a hold képes világosságot hozni az éjszaka sötétjébe. Az is igaz lehet, hogy a Holdhercegnő csak önmagát megalázva s egy szegény embert szeretve érheti el célját, hisz tudjuk, hogy ezen a világon egyetlen jelentős tettet sem lehet végrehajtani szeretet és alázat nélkül. Abban

53

sincs semmi hihetetlen, hogy bár kedvelik egymást a napos és a holdas Merryweatherök, együttlétüknek mindig viszály vet véget – elvégre Sir Wrolf bűnös ember volt, s tudjuk, hogy az atyák vétkeiért a gyermekek is bűnhődnek… amíg jóvá nem teszik a bűnöket.

– Atyám úgy gondolja, hogy Sir Wrolf ölte meg Fekete Williamet? – kérdezte Maria.

– Nem – felelte határozottan az öreg tiszteletes. – Ilyen szörnyű gaztettre sosem vetemedett volna. A Merryweatherök nem gyilkosok.

– Akkor hát mi történhetett Fekete Williammel?

– Sejtelmem sincs. Talán elfáradt, belefásult addigi életébe, és otthagyott mindent, hogy a világtól elvonultan, remeteként vezekeljen megannyi bűnéért. A rossz emberek sokat küszködnek a fáradsággal és a csömörrel, mert a gonoszság igen kimerítő dolog.

– Akkor hát talán tengerre szállt, és elhajózott a lenyugvó nap felé, és azért nem látták őt soha többet – mondta Maria. –Istenem, annyira örülök, hogy Sir Wrolf nem volt gyilkos!

– Gyilkos nem, de kapzsi tolvaj és csaló igen – mutatott rá szigorúan a tiszteletes. – Megátalkodottan bűnös ember volt, ne légy hát büszke arra, hogy a leszármazottja vagy.

– Úgy gondolom, hogy a Paradicsom-dombot vissza kellene adnunk Istennek – töprengett hangosan Maria. –Az a domb nem a Merryweatheröké. Nem állhat helyre a béke a napos és a holdas Merryweatherök között, amíg tolvajnak kell tartaniuk magukat.

Az öreg tiszteletes elismerően pillantott a lányra.

– Maria – mondta –, pusztán már ez a gondolatod is kevéssé dicső őseid fölé emel téged.

– Az is lehet – folytatta tűnődését Maria –, hogy Wrolf az első Sir Wrolf rőt szőrű kutyájának a leszármazottja, azé, amelyik visszament a fenyvesbe gazdája halála után.

– Valóban lehetséges – hagyta rá az öreg plébános. – Azt beszélik, hogy eddig az egyes Holdhercegnők eljövetelét megelőző évben szenteste mindig kijött egy rőt szőrű kutya a fenyvesből, beköltözött a kastélyba, és ott várta az érkező Holdhercegnőt, akinek aztán testőre, védelmezője lett.

Maria szeme elkerekedett.

– Sir Benjámin azt mondta, Wrolf egy éve költözött a kastélyba, és a fenyvesből érkezett.

– Úgy van – bólintott a plébános.

Maria most még nagyobbra nyitotta a szemét.

– Az is lehet – suttogta –, hogy Wrolf nem is az első kutya leszármazottja, hanem maga az első kutya.

– A kutyák nem élnek több száz évig – jegyezte meg a tiszteletes.

– De Wrolf nem is olyan kutya, mint a többi – szögezte le Maria.

– Nem – erősítette meg az öreg. – A legkevésbé sem olyan.

3.

Időközben végeztek a reggelivel. Az öreg tiszteletes a kandalló melletti szekrénykéből elővette a hegedűjét, és leült a karosszékbe, hogy kicserélje az egyik húrt. Maria egészen otthon érezte magát a szobában, s úgy is viselkedett, mintha otthon volna: a könyvespolchoz lépett, és nézegetni kezdte a könyveket.

– Bármelyiket szívesen kölcsönadom neked – biztatta a plébános. – A könyveim, csakúgy, mint jómagam, mindig a barátaim rendelkezésére állnak.

– De szinte mindegyik idegen nyelvű – állapította meg Maria.

– Görög, latin, francia, olasz és német – sorolta a lelkész. –Bármely férfi vagy nő csak akkor tarthatja műveltnek magát, ha beszéli mindezeket a nyelveket.

Maria meghökkent.

54

– Franciául tudok egy kicsit, de a többi nyelven nem.

– Ha angol könyvet akarsz, találsz egy verseskötetet a legfelső sor túlsó végén… Habár véleményem szerint a francia a legszebb és a legjobb nyelv a világon.

Az öreg tiszteletes enyhén külföldies hanglejtése mintha kicsit hangsúlyosabbá vált volna, ahogy ezeket mondta. Maria megfordult, és a szemébe nézett.

– Mondja, atyám – kérdezte habozva – ön francia?

– Igen, az vagyok – felelte az öreg, s hegedűjét a vállához emelve halkan, finoman játszani kezdte a dalt, amit Maria a csembalón kísérve énekelt, mielőtt kimászott a rózsakertbe.

– Kitől tanultad ezt? – kérdezte a lelkész.

– Senkitől – felelt a lány. – Magától jött ki a csembalóból, amikor először játszottam rajta.

– Gyanítottam – dörmögte félig magának a plébános. –Bizonyára ezt játszotta utoljára, mielőtt lecsukta a csembalót. Igen, emlékszem, elhangzott aznap este. Az utolsó kastélybeli estéjén. Már húsz éve.

A lágy dallamot most átúsztatta egy vidám falusi táncba, így Maria nem kíváncsiskodhatott tovább, pedig vagy száz kérdés égett a nyelve hegyén. Lenyelte őket, és levette a polcról a verseskötetet, amit az öreg tiszteletes mutatott. A megfakult, halványlila színű könyvecske elég kicsi volt ahhoz, hogy elférjen a ruhája zsebében. Mielőtt azonban eltette volna, vetett bele egy pillantást. Az előzéklapra egy ismerős név volt írva, mégpedig olyan kézírással, ami szintén ismerős volt Maria számára.

A név Louis Fontenelle volt, a kézírás pedig Miss Heliotrope-é… Maria körül a feje tetejére állt a szoba… Aztán visszafordultak a falak, s Maria csak állt, a zsebébe dugott könyvet markolta, és nem tudta, mit tegyen. Egyelőre semmit, gondolta. Várni kell.

Az öreg tiszteletes most felállt, de tovább játszott, s hegedűjén a falusi tánc fenséges, szárnyaló zenébe váltott, mely magasan szálló fehér madárraj képét idézte fel. Maria úgy sejtette, vendéglátója észre sem vette, hogy a szoba az imént a feje tetejére állt; mi több, úgy tűnt, az öreg őróla is teljesen megfeledkezett. A zene a szárnyára vette őt, és elvitte oda, ahol a fehér madarak repültek. Maria mindenesetre pukedlizett egyet, aztán vette kalapját-köpenyét, és kiosont az ajtón a bájosan kusza kertecskébe.

4.

A kertkapuhoz érve megállt és várt. Nem kellett sokáig várakoznia, mert egy hosszú pillanat múltán előbukkant a paplak sarkánál Loveday Minette. Szürke kendő lebbent a vállán, de szép feje fedetlen volt.

– Tudtam, hogy megvársz – szólt bársonyos, mélyen zengő hangján. – Elkísérsz oda, ahol lakom? Ne félj, nem kell túl nagy kerülőt tenned.

– Köszönöm – felelte tisztelettudóan Maria, s olyan félénken fogta meg Loveday felé nyújtott kezét, mintha egy királynő kegyes gesztusát fogadná. Mert bár Loveday kezén meglátszott a munka, hisz egy szolgáló tennivalóit látta el a paplakban, lényéből egy uralkodónő előkelősége áradt, s Maria annak is fogadta el őt.

– Az én nevem is Maria – tudatta Loveday, miközben a templomkerten át vezette a lányt –, de gyerekkoromban mindenki Minette-nek becézett, mert kicsi voltam – s mivel kicsi is maradtam, a becenév rajtam ragadt.

– Atyám édesanyját hívták Lovedaynek – jegyezte meg Maria.

– Merryweather-név a Loveday és Maria is – magyarázta Loveday Minette. – A templomunk Szűz Mária temploma, ezért kapják a Merryweather család nőtagjai a Maria nevet. A Loveday pedig arra utal, hogy a holdas emberek szeretik a nappalt, a napsütést.

Kéz a kézben sétáltak le a falu utcáján a megroskadt kapuig. Miután kiértek a parkba, egy jobbra kanyarodó, keskeny csapáson folytatták útjukat.

55

Az ösvénytől balra eső részt sűrűn benőtték a fák, jobbra viszont zöld domboldal emelkedett, melynek fűszőnyegét itt-ott falként kimagasló szürke gránitsziklák szakították meg.

– Ez itt a Paradicsom-domb egyik alsó nyúlványa – magyarázta menet közben Loveday. – De itt nem lehet fölmenni, ez az oldal túl meredek. Legjobb a faluból induló ösvényt követni. – Loveday megállt, s kezét a domboldalból kiálló egyik sziklára fektette. – Bejössz egy percre? – kérdezte. – Szeretném megmutatni neked az otthonomat.

– Köszönöm – felelte Maria, miközben zavartan nézett körül. Háznak nyomát se látta.

– Akkor gyere – mondta Loveday, azzal megkerülte a sziklatömböt, és eltűnt.

Maria az addiginál is nagyobb ámulatba esve követte őt a szikla mögé, s lám, egy berkenyefa lelógó ágainak rejtekében egy ajtót pillantott meg a domboldalon. Loveday már bement rajta, de hívogatóan nyitva tartotta Maria számára, s úgy mosolygott, mintha egy tökéletesen hétköznapi ház tökéletesen hétköznapi bejáratában állna.

– Kerülj beljebb – invitálta Mariát. – Ez a hátsó ajtó. Az átjáróban sajnos egy kicsit sötét van. Add a kezed, az ajtót bízd rám.

Mikor az ajtó becsukódott, egyszerre koromsötét lett, de Maria a kezén érezte Loveday erős, meleg kezét, és cseppet sem félt. Végigsétáltak egy szűk alagúton, aztán Loveday lenyomott egy kilincset, kinyitott egy ajtót, és abban a szempillantásban gyönyörű zöld fény áradt rájuk, épp olyan, amilyennek Maria a tenger alatti világba hatoló fényt képzelte.

– Ez a nappali – mondta Loveday.

A szoba valójában tágas barlangterem volt, de falain, csakúgy, mint egy szokványos házban, ablakok nyíltak: két rombuszüveges, mélyen a sziklába süllyesztett ablak a keleti oldalon, egy pedig a nyugatin. Kívülről mindhármat páfránylevelek és kúszónövények zöld függönye takarta, így Maria biztosra vette, hogy arrajáróként nem venné észre azokat. Az ajtó, amelyen át beléptek, az északi falon nyílt; mellette létraszerűen meredek és keskeny kőlépcső támaszkodott a helyiség falának s vezetett fel egy felső szobába. Szemközt, a déli oldal felé is nyílt egy ajtó, jobbra tőle kis csengő, amellett pedig egy fogason hosszú, fekete kámzsás köpeny lógott. Az ajtótól balra volt a kandalló; lobogott benne a tűz, s egy fehér kiscica aludt előtte a szőnyegen. Volt a szobában egy magas támlájú karosszék, egy asztal és néhány tölgyfaszék, a déli fal mellett pedig egy tálalószekrény állt, benne csinos, virágmintás porcelántányérok és fényes rézedények. A függönyök sápadt rózsaszín, sötétebb rózsaszín virágokkal mintázott kartonanyagból készültek, a kőpadlót tarka rongyszőnyegek fedték. Az ablakokban és az asztalon lazacrózsaszín cserepes muskátlik néztek farkasszemet a tetőről lógó fűszernövénycsokrokkal. A szoba, jóllehet háromszor akkora volt, egyszerűségével és friss tisztaságával is a paplak nappalijára emlékeztetett, s Maria feltételezte, hogy mindkettőt a barlang lakója rendezte be. Magában elismeréssel adózott Loveday ízlésének, egyedül a rózsaszín gyakori használata volt ellenére. Túlontúl sok itt a rózsaszín, állapította meg. A kastélybeli szalon színvilága jobban tetszett neki.

– Milyen izgalmas lehet egy barlangban lakni! – kiáltott fel lelkesen, miközben csillogó szemmel körülnézett. – A rózsaszín még egy barlangot is otthonossá tud tenni – mondta Loveday. – Nagyon szeretem a rózsaszínt. És most gyere fel, gyermekem, nézd meg, hol alszunk.

„Alszunk?” – tűnődött el Maria, miközben felkapaszkodott a lépcsőn szépséges vendéglátója nyomában. Lovedaynek férje lenne? A lakásból teljességgel hiányoztak a férfi jelenlét szokásos jelei: a sáros csizmák, a padlóra szórt dohányhamu… Az a férj kivételesen rendes ember lehet.

A kőlépcső Loveday csinos hálószobájába vezetett fel. Innen is nyílt egy-egy páfránytakarta ablak nyugat és kelet felé, de ezek függönyei rózsaszín folyondárral mintázott kartonból készültek, csakúgy mint a nyugati falnál álló baldachinos ágyé.

A rózsaszín uralta a szép foltvarott ágytakaró színvilágát is. A szobában csupa réges-régi bútor volt. Az ágy mellett egy ruhásszekrény és egy megfeketedett tölgyfaláda állt, fölötte tükör lógott a falon. Ez utóbbi nem üvegből készült, hanem polírozott ezüstből, s felső szélét vágtató lóalak díszítette.

56

– Sokszáz éve, mikor az a tükör készült, még nem ismerték az üveget – magyarázta Loveday, látva, milyen ámulattal néz Maria a tükörre. – Simára csiszolt fémet használtak helyette. – Halkan elnevette magát. – Lágy és hízelgő képet ad. Tégy próbát vele, meggyőződhetsz arról, hogy csinosabb vagy, mint hinnéd.

Maria dobogó szívvel a tükör elé lépett, belepillantott, és valóban: egy feltűnően szép arc nézett vissza rá. Szeplői eltűntek, s haja vöröses árnyalatú helyett tisztán, ezüstösen szőke volt. Fejét a tükörben finom holdfényszerű derengés ölelte körül.

– De hát ez nem én vagyok – suttogta vendéglátójára pillantva.

– De igen, te vagy – felelte lágyan Loveday, és megfogta a kezét. – Ne félj. – Elhúzta Mariát a tükör elől. – Nézd! Az a kis lépcső az ő szobájába vezet.

Az ajtó mellett újabb létraszerű lépcső indult felfelé, de a lentinél annyival meredekebb és keskenyebb, hogy Maria úgy vélte, csak egy nagyon kis termetű és mókusügyességű ember lehet képes felmászni rajta. Loveday férje tehát nyilván egy kivételesen rendszerető és mozgékony manó emberke. Szerette volna megnézni, hogyan fest a szobája, de mikor Loveday a lépcső felé indult, odalent megszólalt a csengő.

– Megjött Digweed – mondta Loveday, és már sietett is lefelé a nappaliba. Maria kénytelen volt követni őt, hisz jól nevelt leány nem nyit be engedély nélkül mások házának helyiségeibe. Emellett kíváncsi is volt rá, mi köze lehet a csengőszónak Digweed visszatértéhez.

Mire leért a nappaliba, Loveday felvette a hosszú, fekete kámzsás köpenyét, és már nyitotta is a déli oldali ajtót, ami mellett még lengett a falon lógó csengő.

– Gyere velem, gyermekem – biztatta Mariát. – Digweed visszavisz a kastélyba. Biztosan elfáradtál már, és nincs kedved gyalogolni.

Az ajtó egy nedves levegőjű alagútba nyílt, amit a nappaliból beáramló fényen kívül semmi sem világított meg. Maria követte Lovedayt, aki hamarosan befordult jobbra, és megállt egy nagy tölgykapu előtt, amit tartókon nyugvó, karcsú fatörzsből készült keresztrúd zárt le. Maria most már tudta, hol vannak: abban az alagútban, amelyen érkezése estéjén áthaladtak. A sötét alak, akit akkor látni vélt, bizonyára Loveday volt a fekete köpenyében. Ő nyitotta ki a kaput a kocsi előtt. Most is arra készült: az arcába húzta a köpeny kámzsáját, majd leemelte tartóiról a rönköt. Nagyon erős lehet, gondolta Maria, pedig milyen kicsi – olyan erős, mint egy tündér.

A kapu kitárult, és begurult rajta a Darby húzta bricska, a bakon Digweeddel.

– Magam vagyok, asszonyom – szólt a kocsis, mire Loveday lehúzta fejéről a kámzsát.

– Álljon meg, vegye fel a kisasszonyt.

Digweed megállította Darbyt, széles mosollyal üdvözölte Mariát és várt. Loveday behajtotta a kaput, a helyére tette a keresztrudat, aztán felsegítette Mariát a bricskára Digweed mellé. Utána nem húzódott hátra, hanem ott maradt a kocsi mellett, és komoly tekintettel a lány szemébe nézett. Szép arcának földöntúli színt kölcsönzött a nappali szoba nyitott ajtaján kiáramló zöld fény.

– Maria – szólt –, kérlek, ne beszélj Sir Benjáminnak a találkozásunkról. Ő nem tud arról, hogy itt lakom. Az öreg tiszteletes, Digweed és az egész falu tudja, hogy én vagyok Holdszállás kapuőre, de Sir Benjámin nem.

Maria érkezése óta egyik ámulatból a másikba esett, s mostanra már kezdte megszokni ezt is meg a felcsigázott kíváncsiság állapotát is, úgyhogy csak bólintott a meghökkentő hír hallatán, s beérte egyetlen kérdéssel:

– De ha nem tud asszonyomról, akkor mit gondol, ki a kapuőr?

– Volt itt egy öregasszony, korábban ő őrizte a kaput – felelte Loveday. – Egykor régen a kastélyban lakott, de olyan sokat kérdezősködött, hogy Marmalode Jamben megharagudott rá, és goromba volt vele. Azután nem volt maradása a kastélyban, de Sir Benjámin megtette őt kapuőrnek, hogy mégis kényelmes szállása legyen. Csakhogy az öregasszony rá is megharagudott, mert bizony nemcsak kíváncsi, de házsártos is volt. Többé szóba se állt Sir Benjáminnal, és kitiltotta őt a kapuőrlakból. Mikor aztán meghalt, átvettem a helyét. De Sir Benjámin nem értesült a haláláról, így

57

azt se tudja, hogy én vagyok az utódja. Ez a köpeny az öregasszonytól maradt rám, s mivel nem volt termetesebb, mint én, ha Sir Benjámin a kapun áthaladva meglát engem, azt hiszi, az öreg Elspeth-et látja. Tudom, hogy bízhatom benned, Maria. Tudom, hogy megőrzöd a titkomat, ahogy a falu lakói is teszik.

– Megőrzöm – ígérte Maria. Lehajolt, s egy csókkal elbúcsúzott Lovedaytől, azután továbbindultak Digweeddel az alagútban, melynek végén a park langymeleg, illatos derűje várta őket.

5.

Maria érkezésének estéje óta nem járt ezen az úton, s most mohó kíváncsisággal nézett körül. Nappal egészen más arcát mutatta a táj, de a fák közé kanyarodó tisztások most sem voltak kevésbé titokzatosak, s Maria nem csodálkozott volna, ha megint megpillantja valamelyiken a vágtázó kis fehér lovat. De nem pillantotta meg, s hamarosan már nem is kereste tekintetével, inkább Digweedre figyelt. A kocsis remekül érezte magát a városban, s töviről hegyire be akart számolni Mariának az élményeiről. Vásárolt egy új ásót, egy új kaszát, tíz egérfogót, egy üveg köptetőt saját használatra, egy malacot, egy kanárit kalickával, egy hatalmas levescsontot, egy doboz kekszet, egy csomag retket, egy zacskó mentacukrot meg egy zacskó rikító rózsaszín édességet, egy halfejet és egy nagy csomag dohányt. Zajos egy rakomány volt ez, mert a malac fáradhatatlanul visított, a kanári teli torokból énekelt, az egérfogók minden zökkenőnél zörögtek, a halfejnek pedig az a fajta penetráns szaga volt, ami szinte hallatszik. Maria azonban a bűz dacára is élvezte az utazást, mert nagyon szerette a kedves és szórakoztató Digweedet.

Sir Benjámin és Miss Heliotrope a díszkertben sétáltak; Digweed megállította a bricskát, hogy Maria csatlakozhasson hozzájuk. Mikor a lány már leszállt, Digweed átnyújtotta neki a rózsaszín édességgel teli zacskót.

– Ezt kiskegyednek hoztam, úrnőm – mondta szégyellősen. Azután, egészen elvörösödve, Miss Heliotrope felé nyújtotta a mentacukros zacskót.

– Fogadja el, nagysád – motyogta. – Úgy tudom, kedveli a mentát.

Ezután Sir Benjámin kezébe nyomta a dohányt, s mielőtt a megajándékozottak köszönetet mondhattak volna, elhajtott. A hármas a kastély felé vette útját.

– Mindig hoz nekünk valamit a városból – magyarázta Sir Benjámin mosolyogva. – A kanárit, gondolom, Marmalode Jambennek szánja. Marmalode rajong a madarakért, de a kedvencei általában rövid életűek, Zachariah-nak köszönhetően. Mariának már korábban feltűnt, hogy Miss Heliotrope kissé zaklatott, s most megtudta Sir Benjámintól, hogy miért.

– Azért jöttünk ki sétálni, hogy Miss Heliotrope megnyugodjon – magyarázta a kastély ura. – Ma hajnalban ugyanis Marmalode úgy döntött, hogy bemutatkozik neki. Míg máskor olyan nesztelenül húzza szét a függönyt s helyezi a forró vizes kancsót a mosdótálba, hogy a legrosszabb alvó sem riad fel rá, ma akkora zajt csapott, hogy a kisasszony felébredt, és meglátta őt.

– Rettenetesen megijedtem – rebegte szegény Miss Heliotrope. – Rettenetesen. Még soha nem tette be férfi a lábát a hálószobámba. Leszámítva persze néhai atyámat.

– Marmalode Jamben aligha minősül férfinak – vigasztalta Sir Benjámin. – Ő… nos, ő Marmalode Jamben. Tekintse bóknak, hogy megmutatkozott kegyed előtt, ugyanis a gyengébb nemmel szembeni heves ellenszenve folytán rendesen úgy kerüli a nőket, mint a pestist.

– Így hát most már tudja, Miss Heliotrope, hogy ki tart olyan szép rendet a házban – mondta Maria.

– Igen, most már tudom – bólintott Miss Heliotrope egy halvány mosoly ígéretével arcán. – Nem hittem volna, hogy egy ilyen pöttöm és idős – jobb szó híján azt mondom, úriember – ilyen kitűnő háziasszony lehet!

– Akárhogy is, kegyedet megrázta az incidens – mondta együtt érzőn Sir Benjámin. – Mit gondol, jót tenne az idegeinek egy kis délutáni kocsikázás? Úgy hiszem, ma nem fog esni alkonyat

58

előtt. Kegyed és Maria tehetnének egy rövid kirándulást a pónikocsival. Kimondottan hölgyek számára készült jármű, s bár húsz éve nem használta senki, Digweed egykettőre ki tudja takarítani.

– Örömmel kipróbálnám – felelte kegyesen Miss Heliotrope.

– Kérem, uram – kiáltotta lelkesen Maria –, felkocsikázhatunk a Paradicsom-dombra?

– Természetesen – válaszolta Sir Benjámin.

Időközben a kastély bejáratához értek, s míg Sir Benjámin és Miss Heliotrope megálltak, hogy még egy utolsó pillantást vessenek a kertre, Maria beszaladt a nagyterembe. Az állatok – Wrolf, Zachariah, Wiggins és Serena – békés csoportban ültek a kandalló előtt, átadva magukat a táplálkozás gyönyörének. A Digweedtől kapott vásárfiát fogyasztották nagy élvezettel: Wrolf a hatalmas csontot, Zachariah a halfejet, Wiggins a kekszet, Serena pedig a retket. Tele szájjal és serényen dolgozó állkapoccsal pillantottak fel Mariára, farkukkal s fülükkel integetve köszöntötték őt, a lány pedig sorban megsimogatta szőrös fejüket. A békés és otthonos jelenet hatása alatt Maria az addiginál is nagyobb bizonyossággal érezte, hogy az ismerkedés időszaka véget ért számára, s Holdszállás immár végleg befogadta őt, akár drágakövet a foglalata. Ez az érzése, ha lehet, még jobban megerősödött, mikor kinyílt a konyha ajtaja, s a nyílásban megjelent Marmalode Jamben bajusz keretezte, pirospozsgás arca és fülig futó, széles mosolya.

– Esedezem, ifjú úrnőm, keresd fel gasztronómiai munkálkodásom színhelyét – szólt sipító hangján a szakács. – Zachariah macskáról hajnalban úgy értesültünk, hogy Ezüstharmat tisztelendő plébánosának vendégeként készülsz megejteni reggeli étkezésedet, de mivel múltbéli tapasztalatok alapján kedvezőtlen vélemény él bennünk az egyházi ellátás minőségéről, bátorkodtam egy könnyű, hideg étkezést előkészíteni számodra a már elfogyasztottak esetleges elégtelenségének orvoslására. Lennél oly kedves, és befáradnál?

Maria volt oly kedves, és befáradt. A fehér kendővel leterített konyhaasztalon egy tányér rózsaszín cukormázas sütemény, egy bögre habos tej és cukrozott meggyel teli kis ezüsttál várta őt. Amíg majszolta a sütemény s a meggyet, közbe-közbe jólesőt kortyolva a friss tejből, Marmalode Jamben egy ülőkén állva azon fáradozott, hogy új kanárija kalitkáját felakassza az ablakba. Miközben ezzel bíbelődött, egyfolytában mosolygott Mariára, mi több, egy ízben rá is kacsintott. Szemlátomást roppant elégedett volt a lánnyal – mintha csak értesült volna az elhatározásról, amire Maria az öreg plébános nappalijában, családja történetét hallgatva jutott.

– Marmalode Jamben – szólalt meg Maria, úgy ítélve, hogy a szakács kivételesen derűs és barátságos hangulatát kihasználva megkockáztathat egy kérdést –, miképpen adta át Zachariah az öreg plébános üzenetét?

Marmalode fejével a nagy tűzhely felé bökött, és így felelt:

– Zachariah minden rábízott üzenetet oly módon ad át címzettjének, hogy azt jobb mellső mancsával a hamuba rója. Zachariah rendkívüli képességekkel megáldott macska. Őseit saját bevallása szerint istenként tisztelték az ókori Egyiptom fáraói, és ereiben, úgymond, kék vér csörgedez. Ez utóbbi állítást megerősíthetem, ugyanis Zachariah egy alkalommal vasárnapi marhahúsos-májas-szalonnás menüjének előkészítő munkálatai közben orrával túl közel merészkedett a húsvágó bárdhoz, s az ennek következményeképpen szerzett sérülése sötét csillagvirágkék volt.

Maria letette a tejes bögrét, a tűzhelyhez szaladt, és megnézte a hamut. Azt szépen elterítették – talán egy hosszú farok söprű mozdulatai –, és e szürke rétegbe egyiptomi hieroglifákra emlékeztető kis képek voltak rajzolva. Az első egy hegedűt ábrázolt, amellett egy holdsarló helyezkedett el, s a kettőt egy kör foglalta magába. Ezután egy templom, majd egy kávéskanna képe következett. Maria elragadtatottan felnevetett. Értette, hogy a hegedű az öreg plébánost, a holdsarló pedig őt magát jelenti – a több meg, hogy együtt elmentek a templomba és reggelizni.

– Zachariah megérdemli a halfejet – jelentette ki Maria.

– Kegyed pedig, ifjú úrnőm – felelte Marmalode Jamben egy intéssel az asztalhoz invitálva őt –, megérdemli a süteményt, a meggyet és a tejet.

59

Nyolcadik fejezet

1.

Ebéd után Digweed kiállt a pónikocsival, ami gondos keze nyomán most már csillogott-villogott. Különös alkotmány volt ez a kocsi… Erős vesszőből fonták, s alakra leginkább egy hatalmas, szinte teljesen kerek babakocsira hasonlított, amit a földtől alig elemelve négy nagy, masszív kerékkel láttak el. Vesszőtetejét tűzdelt, vattázott piros vászonnal bélelték, faülésén párna piroslott. Digweed friss szalmával szórta fel az alját, az ostort piros masnival díszítette, s Periwinkle is kapott egy hasonló masnit a két füle közé.

Miss Heliotrope, Maria és Wiggins, Sir Benjámintól kísérve, nagy ünnepélyességgel vonultak le a bejárati lépcsőn; valamennyien érezték, hogy a pónikocsi húsz év veszteglés utáni első útja nem kis jelentőségű esemény. Miss Heliotrope szép kék szeme lelkesen csillogott. Bombazinruháját, egyik gyönyörű új vállkendőjét, valamint fekete köpenyét és karimás kötőkalapját viselte, s nála volt a retikülje is, benne az elmaradhatatlan esszékötet. Maria a zöld vászonruháját vette fel, hozzá egy sárgával bélelt zöld köpenyt és sárga tollas zöld kalapot. Wiggins zöld bőrnyakörvét viselte, s mivel a jeles alkalom tiszteletére a szokásosnál is alaposabb kefélésben részesült, szebb volt, mint bármikor.

Serena, akinek állapota sokat javult, s már könnyedén mozgott három lábon, kimondottan elegáns volt az ezüstszállal átszőtt zsinórnyakörvben, amit Maria készített a számára.

Ő is kikísérte a társaságot, s a lépcső aljában leülve derűs várakozással hegyezte hosszú fülét. Immár Holdszállás rendes lakója volt ő is, a háztartás szerető és szeretett tagja. Wrolf és Zachariah megbecsült kollégájukként kezelték, s Wigginsnek - bár a nyúl jelenlétében bosszús kifejezés ült ki pofájára - volt annyi önfegyelme, hogy ne adjon hangot a keblében lakozó érzéseknek. Egyrészt sejtette, mit csinálna vele Wrolf, ha megtenné, másrészt tagadhatatlanul volt némi hatással rá az a bűbájos előzékenység, amit Serena az irányában tanúsított. A nyúl mindig udvariasan félrehúzódott és előreengedte őt az ajtóban – jóllehet nőstényként számot tarthatott volna az elsőség jogára –, és nem látott addig az evéshez, amíg Wiggins a saját tálához nem járult. Társalgásaik során mindig meghajolt Wiggins véleménye előtt, s lankadatlannak tűnő érdeklődéssel tudta hallgatni a kutya családja múltbéli dicsőségét taglaló hosszú monológjait. Wigginst természetesen féltékennyé tette a gyengédség, amivel Maria Serenát kezelte, nem kifogásolta ugyanakkor Serena Maria iránti odaadását – elvégre Maria az övé volt, s a tulajdona élvezte hódolat neki is dicsőséget szerzett.

Miután Miss Heliotrope és Maria elhelyezkedtek a pónikocsin, és Digweed plédet telített a térdükre, Wiggins is beszökkent, s elfoglalta helyét a lábuknál. A gesztus, amivel ezután jelezte Serenának, hogy helyet szorít számára maga mellett, oly leereszkedően kegyesre sikeredett, hogy láttán Wrolf elmosolyodott a bajsza alatt. Wrolf természetesen a kirándulókkal tartott, de gyalog, nem lévén elég hely számára a kocsin. Zachariah farkát három karikában a háta fölé kunkorítva a bejárati ajtóban állt, és jóindulatúan dorombolva figyelte az indulókat. Mivel otthonülő típus volt, és úgy ítélte meg, hogy nincs feltétlenül szükség a jelenlétére a kiránduláson, nem ajánlotta fel, hogy a társasággal tart. Ezt Sir Benjámin és Digweed sem tette meg, de ők azért, mert férfiúi méltóságérzetük tiltakozott a nőies pónikocsin való utazás ellen. Ellenben hasznos instrukciókkal látták el Mariát a gyeplő használatát illetően, elmagyarázták, merre tartson a faluba érve, és roppant lelkes integetéssel búcsúztatták az indulókat.

– A birkák fent, a Paradicsom-dombon, az enyémek, s így a tieid is – kiáltott utánuk Sir Benjámin. – Talán a pásztorfiúval is találkozni fogtok. Közel s távol ő a legjobb juhász.

– Figyelni fogom őket – kiáltott vissza Maria.

Maria úgy találta, a kocsihajtás össze sem hasonlítható a lovaglással – messze nem olyan izgalmas. Periwinkle friss tempóban haladt, s a furcsa kis kocsi vidáman zötykölődött a hepehupás úton. Az idő fülledt melegre fordult, így a kirándulók hálásan fogadták az arcukat legyező hűs menetszelet.

60

– Biztos vagy abban, hogy boldogulsz ezzel a szekérrel? –csacsogott Miss Heliotrope. – Nem fogsz felborítani minket?

– Azt hiszem, még ha akarnám, se sikerülne – nyugtatta meg Maria. – Biztos egyensúlyú kis kocsi ez, és nagyon alacsony.

– Ez igaz – ismerte el Miss Heliotrope, miközben kilesett a fonott tető alól. – Ha kiesnénk, akkor sem esnénk nagyot. De mondd, ugye, nem fog dörögni az ég, kedvesem?

– Ebben az évszakban ritka a zivatar – felelte Maria.

– Remélem, nem találkozunk cigányokkal, vadorzókkal vagy más kellemetlen népséggel – folytatta az aggodalmaskodást Miss Heliotrope. – A csapda arra utal, hogy járnak a környéken effélék.

Maria az ostorral a kocsi mellett ügető nagy, rőt szőrű jószágra mutatott.

– Milyen igaz – bólintott a nevelőnő. – Wrolf valóban kitűnő védelmező. Csak tudod, Maria, egy védelmező néha majdnem olyan félelmetes tud lenni, mint az, amivel szemben védelmez minket.

– Wrolf az életét adná azokért, akiket szeretek – jelentette ki szilárd meggyőződéssel Maria.

Miss Heliotrope nyugtalansága azonban még mindig nem csitult el.

– Biztosan tudod, merre kell mennünk? – tudakolta.

– Igen. De ha én nem is tudnám, Periwinkle tudja.

És Periwinkle valóban tudta az utat. Irányítás nélkül bevitte őket a megroskadt kapun, és végigügetett a falu utcáján. Miután elhaladtak a templom mellett, megpillantották a parókiát. Miss Heliotrope az épület láttán elragadtatott kiáltást hallatott.

– Erről a kis házról szoktam álmodni! Ebben szeretnék lakni egyszer.

– De hát itt nem lakhat – vetette közbe Maria. – Ez az öreg plébános háza.

– Ügy értettem, drágám – magyarázta méltóságteljesen Miss Heliotrope –, hogy szívesen költöznék ebbe a házba, ha nem lakna benne a plébános úr.

Periwinkle kisvártatva befordult balra, s a kocsi egy keskeny, keréknyomos kaptatón folytatta útját. A páfránnyal, meténggel és kankalinnal sűrűn benőtt töltésoldalak, amelyek között a kanyargós út haladt, olyan magasak voltak, hogy eltakarták az előttük s fölöttük fekvő tájat. Az utat követve baloldalt kis patak csörgedezett lefelé, ugyanaz, amelyik a falun is keresztülfolyt.

– Nagyon régi út lehet ez – jegyezte meg Miss Heliotrope. –Emlékszem, atyám egyszer elmagyarázta nekem, hogy az utak a használattól az évtizedek során egyre mélyebbre süllyednek.

– Bizonyára már a barátok is ezt az utat taposták – vélekedett Maria –, és a pásztorok ezen terelik a nyájaikat. Sir Wrolf itt lovagolt fel a barátaival a vadászlakba, és a Holdhercegnő is erre járt a kis fehér lován. És a környék lakói, akik évszázadokon át feljártak a dombra, hogy a szent forrásnál imádkozzanak, és hármat kívánjanak a bűvös kökénynél, ahol Sir Wrolf a tengerből jött kis fehér lovat találta, ők is biztos ezen az úton közlekedtek. És ezen járnak ma is. Nem csoda hát, hogy így lesüllyedt.

– Miket beszélsz itt össze, drágám? – vonta össze a szemöldökét Miss Heliotrope.

– Az öreg plébános sok mindent mesélt nekem.

– No, csak ne hagyd, hogy azok a mesék összezavarják a fejedet – intette neveltjét Miss Heliotrope.

– Nem hagyom – ígérte Maria.

A kaptató nem volt hosszú, helyette viszont olyan meredek, hogy Periwinkle csak lépésben tudott haladni rajta. Wiggins és Serena le is ugrottak a kocsiról, és csatlakoztak a gyalogló Wrolfhoz. Wiggins kényesen kerülgette a kerékvágásokat, Serena hosszú, háromlábas szökkenésekkel haladt, az erőt és bölcsességet sugárzó Wrolf pedig kedélyesen ballagott. Aztán az út egyszerre véget ért, és a kocsi utasai a Paradicsom-domb derekán találták magukat. Periwinkle magától megállt, hogy Miss Heliotrope és Maria körülnézhessenek.

61

A Paradicsom-domb méltán viselte nevét, mert olyan szép volt, mintha nem is ezen a világon volna.

– „Szemeimet a hegyekre emelem – idézte a zsoltárt Miss Heliotrope –, onnan jön az én segítségem.”

Maria nem szólt; leugrott a kocsitól, és néhány lépéssel odébb sétált a lágy fűben, hogy egyedül nézhessen körül. Olyan magasan voltak, hogy az egész völgy, egész Holdfölde feltárult előtte. Látszottak a falu házai, a templom, a paplak – a rügyező fák közt, tarka kertek ölén álló épületek ebből a távolságból játékházikóknak tűntek. Jobbra lent, ott volt a sziklás domboldal, a Paradicsom-domb Holdszállás parkjába futó nyúlványa, ami az alagutat és Loveday Minette barlangját rejtette, és a távolban, a szépséges parkon túl, ott állt a kastély. Balfelé pillantva pedig Maria tekintete az északi dombokra felkúszó fenyves sötét, komor tömegébe ütközött.

A dombok magas, hullámos tetejű fal módjára vették körül a völgyet. Soruk csak egy helyen szakadt meg, a keleti oldalon, ahol függönyként szétnyílva egy fénylő gyöngyházszínű síkot tártak fel, ami úgy festett, mint a mennyország küszöbe. Mi lehet ott? Istenem, mi lehet ott?

A tenger! Maria életében először meglátta a tengert. Arca fellángolt az izgalomtól, a szíve hevesen dobogott. Most már örült, hogy aznap, amikor Serenát találta, nem pillantotta meg a nagy vizet. Először távolról látni meg, így volt az igazi. A nagyon szép dolgokat, úgy a legjobb, ha messziről látja előszöt az ember.

Mikor eltelt a völgy és a tenger fénylő kapujának látványával, szemügyre vette magát a Paradicsom-dombot is. Körös-körül az élénkzöld fűszőnyeget sápadtlila ibolyák és szamócavirágok fehér csillagai pöttyözték. Feljebb, a szépséges lankákon juhok legeltek, és bolyhos fehér felhőcskék – kisbárányok ugráltak a virágok között. A dombtető égbe nyúló fái most egészen közelinek tűntek; Maria megállapította, hogy a facsoport bükkfákból áll, és látta alattuk a szétgurult szürke köveket, a kolostor maradványait. A patak valahol a dombtetőn eredt, s mohalepte kövek és illatos fenyérmirtuszbokrok között kanyargott lefelé a domboldalon. Egy helyütt egy megszürkült, vén kökénybokor hajolt fölé – mikor Maria megpillantotta, nyomban odafutott.

A kökény már virágzott, s virágai olyan fehérek voltak, mint a kis ló, akit Sir Wrolf az ágai közt talált; a kis táltos, aki a vágtában kitikkadva a patakból akarta csillapítani szomját, s a tüskés, szürke ágak foglya lett. A magas cserje, vaskos gyökereit a kövek közé fúrva, védelmezőn hajolt a patak fölé úgy, hogy virágainak lehulló szirmai a friss, tiszta vízbe estek. Maria úgy képzelte, hogy abban a percben is fehér virágszirmok úsznak el a falubeli porták előtti kis hidak alatt, s talán mindegyik egy-egy, ünnepnapon itt elsuttogott kívánságot teljesít be.

– Én is kívánok hármat – mondta Maria, csak úgy magának, azzal megfogta a cserje göcsörtös törzsét, és elsorolta kívánságait.

Azt kívánta, hogy sikerüljön megszabadítania a völgyet a Sötét Erdő népének gonoszságától.

Azt kívánta, hogy találkozzon a szegény juhászlegénnyel, és megszeresse őt.

Azt kívánta, hogy ő legyen az első Holdhercegnő, aki nem hagyja el soha az otthonát.

Maria észrevette, hogy csak úgy kalapál a szíve. Biztos volt abban, hogy megadatik neki minden, amit kért, és mivel ilyen izgalmas kívánságok csak mindenféle kalandok árán teljesülhetnek, lélekben azokra is felkészült.

– Maria! – hallotta nevelőnője kiáltását. – Ne menj messzire, kedvesem! Ne tűnj el a szemem elől!

Maria visszaszaladt Miss Heliotrope-hoz és az állatokhoz.

– De hát muszáj felmennem a domb tetejére – győzködte a nevelőnőt. – Muszáj megnéznem azokat a bükkfákat és a régi, szürke köveket!

– A domboldal túl meredek a kocsinak – ellenkezett Miss Heliotrope. – És nekem is túl meredek, nem tudok felkapaszkodni rajta. Itt kell maradnod, drágám, mert egyedül nem engedhetlek fel oda.

62

– Sir Benjámin azt mondta, bárhova mehetek, ha magammal viszem Wrolfot – makacskodott Maria. – Miss Heliotrope maradjon itt a kocsin, Periwinkle és Wiggins majd megvédik, rám pedig majd Wrolf és Serena vigyáz, amíg megjárom a dombtetőt. Így nem lehet semmi baj.

Fülledt meleg idő volt, túl meleg a vitatkozáshoz, Miss Heliotrope beadta hát a derekát; kényelmesen elhelyezkedett a kocsin, és elővette az esszékötetét. Wiggins őrködő testtartást vett fel, Periwinkle pedig békésen legelészett.

– Vigyázz Miss Heliotrope-ra, Periwinkle – utasította a pónit Maria. – Bármi lesz is, vigyázz rá.

Periwinkle egy pillanatra felfüggesztette a táplálkozást, felemelte a fejét, és gazdája szemébe nézett. Azután megint átadta magát a zamatos fő élvezetének. Maria úgy ítélte meg, hogy mindent elrendezett, felkerekedett hát Wrolffal és Serenával.

Az út a dombtetőre meredekebb és hosszabb volt, mint hitte. Városi lány lévén nem szokott hozzá az ilyen megerőltető gyalogláshoz – zihált, ki is melegedett, s irigyelte a hosszú ugrásokkal haladó Serenát meg a fáradhatatlan Wrolfot. Wrolf egyébként sem könnyítette meg a dolgát, mert szüntelenül lökdöste őt, és bosszúsan meresztette rá sárga szemét.

– Mi a baj, Wrolf? – kérdezte tőle Maria. – Mit csinálok rosszul?

Wrolf fojtott morgással válaszolt az értetlenkedésre, és keresztbe fordulva elállta Maria útját. A lány megállt, és a kutya széles hátára nézett. Egyszerre megértette, mit akar Wrolf – hálásan felült a kutya hátára, mintha Wrolf Periwinkle lett volna.

Ezután minden könnyen ment. Maria kényelmesen ült Wrolf bundáján, s ujjaival a kutya hosszú, puha sörényébe túrva még kapaszkodni is tudott. Most már menet közben is kedvére nézelődhetett; ahogy felfelé haladtak, a gyönyörű vidék térképként bontakozott ki a szeme előtt, s a tenger csíkja ezüst szalag módjára kúszott szét a horizonton. Az ég azonban mostanra fenyegető lilává sötétedett, és Maria távoli mennydörgés moraját vélte hallani… Sebaj, Miss Heliotrope-nak nem eshet baja, Periwinkle vigyáz rá.

Már közel jártak a dombtetőhöz. A viharok csavarta vén bükkfák új levelei zöld tűznyelvekként izzottak a szétgurult szürke kövek fölött, az ibolyaszínű ég előterében. Elérték azt a részt, ahol a nyáj legelt. Az anyajuhok felemelték a fejüket, s üdvözlően bégettek, a kisbárányok pedig ugrabugrálva Maria köré gyűltek. Maria különösnek találta, hogy cseppet sem félnek Wrolftól. Egy-két bárányka neki is szaladt a kutyának, aki erre hatalmas mancsát játékosan meglegyintve odébb penderítette őket – ez nem fájt a bárányoknak, sőt, egyenesen élvezték a bukfencezést. Serena ide-oda ugrált a juhok között, s mintha mondott volna nekik valamit, mert azok Mariára néztek, és örömteli bégetést hallattak.

De mi ez a zene? Valahol fent, a bükkfák alatt egy pásztorsíp szólt, s a vidám kis dallam hívogató nevetésként simogatta Maria fülét. A lánynak eszébe jutott a kökénynél elsuttogott kívánsága. A juhászlegény!

Végre felért a dombtetőre. Wrolf megállt, és Maria lecsusszant a hátáról.

– Maradjatok itt – utasította a kutyát és Serenát, ő maga pedig izgatottan beszaladt a bükkfák közé, a szürke kőtömböket kerülgetve.

– Merre vagy? – kiáltozott. – Juhászlegény, merre vagy? Nem kapott választ, és a pásztorsíp is elhallgatott. Egyszerre nem volt más nesz, csak a patak csörgedezése. Maria megállt, erre-arra nézett, és fülelt, de nem hallott semmit.

– Biztosan képzelődtem – mondta magának. – Furulyaszónak hittem a patak hangját. – És egy pillanatra elszorult a torka a csalódottságtól.

De csak egy pillanatra, mert okosabb volt annál, semmint hogy kedvét szegjék efféle apró csalódások, és annyi látnivaló volt körülötte, hogy egy perc alatt el is felejtette a hívogató dallamot. A sima, szürke törzsű bükkfák vízszintesen nyújtózó ágaikkal olyanok voltak, mintha nem is fák lennének, hanem emberek: szürke, öreg szerzetesek, akik áldásra tárják karjukat. És bent, a bükkfák gyűrűjén belül itt-ott még állt a kolostor egy-egy borostyánnal és szederrel benőtt romos fala.

63

Maria az egyik ilyen falhoz érve szép, faragott boltívű átjárót pillantott meg, amit félig elrejtett a borostyán leomló függönye. A növényeket félrehajtva belépett rajta, s egy kis kövezett udvarban találta magát. A kőburkolat a földön szinte még ép volt, de felverte a gyom, benőtték a tüskés szederágak, és a leomlott falak kövei hevertek rajta szanaszét. Az udvar közepén nagy csomóban szép, buja páfrányok zöldelltek, s valahonnan közülük víz csörgedezése hallatszott.

– Itt van – mondta magának Maria. – Itt van a szent forrás. Széthajtotta a páfrányokat, és alattuk nem az istállóudvarbelihez hasonló kutat, hanem a földből felbuzgó, kristálytiszta vizű forrást talált. A víz lehullott bükklevelek fojtogató tömegén küzdötte át magát az udvar burkolókövei közti kis csatornába, ami a szemközti falmaradvány alacsony, boltíves nyílásán át kivezetett a domboldalra. A csatorna is tele volt avarral, s a felduzzadt víz helyenként kiáradt belőle, tavacskákat alkotva az udvar kövén. De az akadályok nem tartóztathatták fel, megkerülte őket, folyt tovább, s Maria elképzelte, hogy kint a domboldalon addig kanyarog, míg az a patak nem lesz belőle, ami elhalad a kökénybokor alatt, s lentebb átcsörgedezik a falun. Az alacsony boltív egyik oldalán piros bogyós berkenyefa állt, a másikon fényes levelű magyalbokor, a boltív fölött pedig üres falfülke ásított.

Maria összefogta zöld köpenyét, letérdelt az udvar kövére, s kezét összetéve, behunyt szemmel elmondott egy imát. Ez egy szent hely – emlékeztette magát –, amit őse, a gonosz Sir Wrolf elvett Istentől, hogy magának szerezze meg. Bűnei miatt halála óta itt kell kísértenie, lelke nem nyer bebocsátást a Paradicsomba.

– Istenem – fohászkodott Maria –, kérlek, bocsásd meg Sir Wrolfnak a kapzsiságát, és kérlek, mutasd meg, hogyan adhatom vissza Neked ezt a helyet. Azután pedig engedd be őt, kérlek, a Paradicsomba.

Különös csendülés hallatszott, olyasmi, mint a kövön megcsúszó lópatkó hangja, s Maria hirtelen kinyitotta a szemét. De nem látott semmi különöset; csupán a szemközti fal borostyánfüggönye lengett egy kicsit, mintha valaki meglökte volna. Maria felállt, odament, félrehúzta a borostyánt, s látta, hogy amögött is egy alacsony, boltíves átjáró rejtőzik. Ez a falnyílás azonban nem a domboldalra vezetett, hanem egy kőlépcsősorral a föld sötét mélyébe.

– Biztosan pince vagy ilyesmi van odalent – találgatott hangosan Maria, s a felfedező kedvtől hajtva már indult volna lefelé a lépcsőn, amikor megakadt a szeme valamin: egy pásztorsípon, ami a boltív tövében hevert… Szaporán dobogó szívvel letérdelt a karcsú hangszer mellé, hanem amikor nyújtotta volna a kezét, hogy felemelje, egyszerre riasztó események sora vette kezdetét.

Az első dolog az volt, hogy megváltozott a mezőn legelő bárányok bégetése: hirtelen már nem elégedettnek, hanem rémültnek hangzott. Azután megvillant az ég, és mennydörgés remegtette meg a fákat. „Miss Heliotrope! – gondolta riadtan Maria. – Miss Heliotrope! Nagyon fél a vihartól.” Talpra ugrott, és már szaladt is vissza a nyílt mező felé. A fák közül kiérve kutató pillantása hamar ráakadt Periwinkle-re: a póni tudta a dolgát, hazafelé vette az irányt, s futott, amilyen gyorsan a hepehupás úton ugráló kis kocsival csak tudott.

– Okos Periwinkle! – kiáltotta Maria. – Okos Földöröme! Vigyázol Miss Heliotrope-ra, úgy, ahogy kértem!

Ezután körülnézett, s mikor meglátta, miért bégetnek olyan rémülten a juhok, azt is megértette, hogy Periwinkle a mennydörgésnél sokkal rosszabb dolog elől menekíti Miss Heliotrope-ot. Elszórtan a domboldalon, mintha a viharfelhőkből ereszkedtek volna alá, vagy fél tucat fekete ruhás férfi rémisztő, árnyszerű alakja sötétlett. És lopták a bárányokat! Ketten közülük már indultak is lefelé a dombról, vállukon egy-egy szerencsétlen, fehér gyapjas, kis jószággal.

– Wrolf! Wrolf! – sikította Maria, de a túloldali lejtő felől érkező mély, öblös mordulás tudatta vele, hogy Wrolf további fekete férfiakkal van elfoglalva, akiket ő nem lát. Ha meg akarja menteni a bárányokat, a Merryweather-bárányokat, a saját bárányait, neki magának kell cselekednie.

Bár minden tagját átjárta a félelem, egy pillanatig se habozott. Szoknyáját két kezével felkapva rohanni kezdett lefelé a domboldalon, s közben torkaszakadtából kiabált, épp úgy, mint mikor Serena segítségére sietett:

64

– Engedjék el a bárányokat! Tegyék le őket, ha mondom! Azok az én bárányaim! Engedjék el őket!

A két férfi azonban csak ment tovább, a másik négy pedig furkósbotját rázva szaladni kezdett Maria felé. Futtukban nevettek ugyan, de sötét arcukból kivilágló szemük félelmetes villogása nem sok jót ígért.

– Nem félek maguktól! – kiáltotta üldözői felé Maria, pedig annyira félt, hogy a nyelve is belezsibbadt. – Ne merjék bántani a bárányaimat! Ne merjék bántani őket!

Ezután felgyorsultak az események, s Maria egy időre teljesen összezavarodott. Dörgött az ég, villámok cikáztak, és a megnyúlt esőcseppek ezüst nyilak módjára záporoztak a földre. A Sötét Erdő lakói már-már utolérték őt, de mikor körülnézett, az eső függönyén át látta, hogy jobbról egy barnába öltözött, karcsú alak szalad felé pásztorbottal a kezében, bal felől pedig Wrolf közeledik, Serenával a nyomában… Csakhogy még messze voltak, sokkal messzebb, mint a fekete ruhások… És akkor, az égzengésben és a zápor zaján át is jól kivehetően, egy vágtató ló patáinak dobogása hangzott fel Maria háta mögött. Ő maga nem láthatta a közeledő lovast, de bárki is volt az, a fekete férfiak nyilván látták, mert elsápadtak a rémülettől, sarkon fordultak és elszaladtak. A bárányokat cipelő két férfi hátrapillantva szintén meglátta, amit a többiek; erre nyomban eldobták a bárányokat, és ők is menekülőre fogták a dolgot. A következő pillanatban a karcsú, barna alak odaért Mariához, és elkapta a kezét… Robin volt az.

– Gyerünk! – kiáltotta a fiú. – Még többen vannak, nagyon sokan! Hamar, fuss a kolostorhoz, és bújj el! Mi majd összetereljük Wrolffal a nyájat. Szaladj!

Maria engedelmeskedett, és futás közben körülnézett, tekintetével a vágtázó lovast keresve. De nem látott semmi mást, csak az esőt, és a dombtetőn őrt álló bükkfákat. Azok felé szaladt, azoktól várt védelmet; berohant közéjük, és meg sem állt, amíg a kis kövezett udvarba, a szent kúthoz nem ért. Ott csend volt, és nyugalom, s az eső nagy részét is felfogta az udvar fölé nyúló ágak sűrű szövedéke. Maria zihálva roskadt le a forrás mellett. A szíve még hevesen dobogott, de tudta, hogy már biztonságban van. Hallotta a juhokat terelő Wrolf ugatását és Robin csengő hangját, ahogy az állatokat hívta-nyugtatgatta.

Kisvártatva aztán Serena vezetésével betódult a kis udvarra a nyáj: a nagy, gyapjas anyajuhok és a fekete arcú, idétlenül hosszú lábú, integető farkú báránykák. Merryweather-bárányok. Az ő bárányai. Maria odanyújtotta nekik a kezét, duruzsolva nyugtatgatta őket, s a bárányok anyáikkal együtt köré gyűltek. Fejüket a hűs forrás fölé hajtva ittak, Maria pedig simogatta őket, és úgy beszélt hozzájuk, mintha tulajdon gyermekei volnának. Az eső elállt, a fák fölött előbújt a nap, s a kis udvarba szűrődő sápadt fényoszlop ezüstszínűvé varázsolta a felbuzgó forrásvizet és aranylóvá a juhok gyapját. Mikor Maria felpillantott, Robin már ott állt mellette, és épp akkor futott be Wrolf, akinek első dolga az volt, hogy kirázza bundájából a vizet.

– Itt biztonságban vagyunk – szólt Robin. – Ez szent hely, a Sötét Erdő lakói pedig gonoszok, úgyhogy sose jönnek ide. Félnek ettől a helytől.

Maria végignézett a fiún. Robin szokatlanul komoly volt és csuromvizes, még a kalaptolla hegyétől is víz csöpögött.

– Te vagy hát a juhászlegény – mondta Maria.

– Sir Benjámin juhász-, kertész- és mindenes legénye vagyok – felelte Robin. – Nem tudtad? Épp itt furulyázgattam, amikor hirtelen az az érzésem támadt, hogy valami nincs rendjén. Kimentem, és megláttam Azokat, ahogy felfelé jöttek a domb túloldalán. De nem tudtam volna elkergetni őket, ha te meg Wrolf nem segítetek.

– Meg a lovas – tette hozzá Maria.

– Milyen lovas? – csodálkozott Robin.

– Lódobogást hallottam a hátam mögött – magyarázta Maria. – Rögtön az után, hogy Wrolf után kiáltottam. Én nem láttam a lovast, de Azok igen. Fura, hogy te nem vetted észre.

65

– Nem láttam semmilyen lovast – rázta a fejét teljes komolysággal Robin, meglengetve csöpögő kalaptollát.

– Jól eláztál – állapította meg Maria.

– Te nemkülönben.

Wrolf, aki gondosan lerázta magáról a vizet, s így már nem tűnt ázottnak, most odasétált a borostyánfüggöny mögötti alacsony boltívhez, ahol Robin furulyája hevert, majd elindult vissza Robin és Maria felé, s menet közben öblös, mély morgást hallatott.

– Igaza van – fordult Mariához Robin. – Megfázol, ha nem veszed le a vizes holmidat. – A kezét nyújtotta a lánynak, és talpra segítette őt. – Gyere el hozzánk, édesanyám majd ad neked száraz ruhát. Wrolf itt marad, és őrzi a nyájat, amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy a tolvajok mind elmentek. Ha lemegy a nap, már nem fenyegeti veszély a juhokat. A Sötét Erdő lakói a közelébe se mernek jönni a dombnak napnyugta után. De más se. Félnek itt.

– Sir Wrolf kísértetétől? – kérdezte Maria.

– Hát igen, úgy mondják – bólintott Robin.

– És mondd, Robin, messze laksz? – tudakolta Maria. Nemcsak vizes, de rettenetesen fáradt is volt, úgy érezte, jártányi ereje sem maradt. És ha Wrolf itt marad a nyájjal, nem tudja vinni őt a hátán úgy, mint felfelé jövet.

– Itt lakom, helyben – felelte Robin. – Jó hosszú lépcső vezet a házunkba, de végig lefelé kell menni. Viszlát, Wrolf!

– Viszlát, Wrolf – búcsúzott Maria is, és megsimogatta az állat busa fejét. – Ég veletek, bárányok. – Aztán körülnézett. – De hol lehet Serena? – aggodalmaskodott.

– Az előbb még itt volt.

– Serenát nem kell féltened – legyintett Robin. – Ha elment, akkor biztos dolga van. Hogy mi, azt nem tudom, de csak fontos dolog lehet. A mezei nyulak bölcs állatok.

Azzal Robin kézen fogta, és a borostyánfüggöny mögötti boltívhez vezette Mariát.

– Itt laksz? – csodálkozott Maria.

– Igen. Ez a Paradicsom-kapu. Három bejáratunk van: az első ajtó, a hátsó ajtó és a Paradicsom-kapu.

– És odalent lakik… az édesanyád is? – Maria viszolyogva pislogott a sötét mélység felé.

– Igen, a világ legkedvesebb édesanyja is odalent lakik. –Miközben válaszolt, Robin egy falmélyedésből lámpást vett elő, amit kova és tapló segítségével egykettőre meg is gyújtott. –Előremegyek, te gyere utánam, és emeld fel jól a ruhád, mert elég koszos itt minden.

Maria pillanatok alatt elfelejtette, hogy ő tulajdonképpen holtfáradt, olyan izgatott kíváncsiság ébredt benne, mikor Robin nyomában elindult lefelé a föld méhébe vezető lépcsőn - már amennyiben lépcsőnek lehetett nevezni a természetes barlangnak tűnő, meredek alagút sziklás talajába vésett keskeny kis teraszokat.

– Édesanyám szerint itt valamikor régen egy patak folyt – mondta Robin. – Az vájta ki ezt az alagutat. Aztán a barátok megcsinálták a lépcsőt, hogy rossz időben is gyorsan le tudjanak jutni a faluba. Az itteni dombok tele vannak ilyen alagutakkal meg barlangokkal. Eredetileg a mi házunk is egy barlang volt. Illetve több barlang. Nagyon izgalmas hely a házunk. Édesanyám szerint a barátok idejében iskola vagy kórház lehetett benne.

Hosszú utat és rengeteg lépcsőt hagytak már maguk mögött, amikor az alagút egyszerre véget ért egy tölgyajtóval elzárt, keskeny és alacsony, boltíves nyílás előtt. Az ajtó, amin lópatkót mintázó ezüst kopogtató díszelgett, olyan kicsi volt, hogy csak gyerek vagy törpenövésű, sovány felnőtt férhetett be rajta.

– Robin – suttogta Maria –, ez az ajtó ugyanolyan kicsi, mint az én szobám ajtaja, és az enyémen is ugyanilyen kopogtató van.

66

– Azt mondják – magyarázta Robin –, hogy évszázadokkal ezelőtt sokkal több volt a kicsi ember, mint manapság. Biztos azért csináltak a barátok ilyen kicsi ajtót. Azt nem tudom, hogy ki szerelte rá a kopogtatót. Mikor édesanyámmal felfedeztük az ajtót, már rajta volt, és nem tudunk arról, hogy rajtunk kívül bárki is ismerné az alagutat és az ajtót. A te kopogtatódról viszont úgy tartják, hogy azt az első Holdhercegnő rakatta fel.

Robin kinyitotta az ajtót, elfújta a lámpást, aztán udvariasan félreállt, hogy előreengedje a vendéget.

Az ajtó egy különös kis barlangba vezetett. Az üreg nagyjából olyan alakú volt, mint Maria kastélybeli szobája, de kisebb annál, s egyetlen, elérhetetlen magasságban nyíló ablakán át nem látszott más, csak a kék ég. A berendezés mindössze egy foltvarrott terítővel letakart, alacsony ágyból, egy faragott ládából és egy könyvespolcból állt. A barlangszoba túloldali falán is nyílt egy kis boltíves átjáró, de azt nem zárta el ajtó. Maria szívesen elidőzött volna itt, ha másért nem, hogy megnézze, milyen könyvei vannak Robinnak, de a fiú csak átvágott a szobán, és megállt a szemközti átjáró előtt.

– Gyere, siessünk édesanyámhoz, és öltözzünk át – sürgette Mariát.

Maria engedelmesen követte vendéglátóját, s az ajtónyíláson átbújva keskeny, meredek lépcsőt pillantott meg – azt, amelyik Loveday Minette hálószobájába vezetett le.

– Robin! – kiáltott fel örömteli csodálkozással. – Robin! Loveday Minette az édesanyád?

– Hát persze – felelte egykedvűen a fiú.

– Én pedig azt hittem, hogy Lovedaynek egy manó férje van! – nevetett Maria – Emiatt a lépcső miatt. De most már értem, hogy végig rólad beszélt.

– Apám nem volt manó, se semmi efféle – csóválta a fejét Robin. – Egyszerű halandó volt, ügyvéd. Nem is a völgyben született. Édesanyámmal a Paradicsom-dombon túli vásárvárosban éltek. Meghalt, amikor én négyéves voltam, és azután édesanyám visszaköltözött Holdföldére. Mert, tudod, ő itt lakott azelőtt is, hogy férjhez ment, és aki egyszer a völgyben élt, az utána sehol másutt nem lehet boldog.

Addigra leértek a lépcsőn Loveday szobájába, és Robin lekiáltott a nappaliba.

– Itthon van, édesanyám? Itt van velem Maria, és csuromvizes.

– Megyek! – felelte egy ezüstösen csengő hang, s egy perc múlva már ott volt velük Loveday. Szép volt és üde, mint mindig, s olyan fiatalos, hogy inkább Robin nővérének tűnt, semmint az anyjának.

– Menj le gyorsan, és öltözz át – fordult Robinhoz. – A kandalló előtt kiterítve találsz száraz ruhát.

Robin engedelmeskedett, így Maria és Loveday magukra maradtak a szép hálószobában.

– Azonnal vedd le a vizes holmijaidat, Maria – parancsolta egy féltő anya ellentmondást nem tűrő hangján Loveday. – Van egy ruhám, ami éppen jó lesz rád. Még nem viselte soha senki. Nem olyan elnyűtt, mint a régi lovaglóholmim, amit hordasz.

Maria, aki már elkezdett kibújni átázott zöld ruhájából, most megdermedt, s szoknyájával a fején bámulta a térdeplő Lovedayt, aki tölgyfaládája mélyében kotorászva kereste neki a ruhát, amit még nem viselt soha senki.

– Most már tudom – bukott ki a szó Mariából. – Asszonyom jár fel a szobámba hajnalonként, mikor még alszom, és készíti ki a ruhákat nekem. Ugye, így van, Loveday asszony? És asszonyom imádságos könyvét használom. És asszonyom készítette azokat a gyönyörűséges holmikat az én imádott Miss Heliotrope-om számára! Ó, drága Loveday asszony, miért ilyen végtelenül jó hozzám?

– Aznap este, mikor megérkeztetek – válaszolt Loveday –, én nyitottam ki nektek a nagy kaput, én engedtelek be benneteket. Te nem láttál engem, de én láttalak, és azóta úgy szeretlek, mintha az édeslányom lennél.

67

– Én pedig mióta megláttam asszonyomat – mondta rá Maria –, úgy szeretem, mintha az édesanyám volna! Ó, Loveday asszony, miért nem ébreszt fel és csókol meg engem, mikor hajnalonta feljön a szobámba?

– Ezentúl úgy teszek – felelte Loveday. – Tudod, eddig titokban jártam fel hozzád. Nem akartam, hogy bárki is tudjon rólam. Sir Benjámin és Marmalode Jamben nem szereti a nőket a házban. Az érkezésetekig azzal dicsekedtek, hogy húsz éve nem tette be lábát asszonyszemély a kastélyba. Nem szabad elárulnod nekik, hogy feljárok hozzád.

– Nem árulom el – ígérte Maria. – De mondja, Loveday asszony, ki engedi be a kastélyba?

– Zachariah, a macska. – Ő.

Maria gyorsan levetette zöld ruháját, átázott cipőjét és harisnyáját. Formás, fehér lábacskái immár csupaszon kandikáltak ki fehér muszlin alsószoknyája alól.

Loveday felállt térdeltéből, s egy tompán fénylő, fehér holmival a karján Mariához lépett. A valamit a lány fejére emelte, belebújtatta őt, szépen körben lehúzta, s Maria most már látta, hogy a valami egy káprázatos holdfényű fehér atlaszselyem ruha. A legcsodálatosabb, amit valaha látott… A lélegzete is elállt a gyönyörűségről, mikor Loveday bekapcsolta rajta: a ruhát mintha ráöntötték volna.

– Ez egy menyasszonyi ruha – mondta Loveday. – De nem volt rajtam soha.

– Ugyan miért? – csodálkozott Maria. – Volt ez a gyönyörű ruhája, és mégsem ebben esküdött?

– Nem az a férfi lett a férjem, aki a vőlegényem volt, amikor ez a ruha készült – magyarázta Loveday. – Egykor régen egy gazdag úr jegyese voltam, és az esküvőnkre készítettem ezt a ruhát. Aztán összevesztem vele, és mégsem lettem a felesége. Helyette egy szegény férfihoz mentem, s egy ágas-bogas mintájú muszlinruhában esküdtem hűséget neki, ami jobban illett a kettőnk sorsához… Gyönyörű vagy, drágám. Nézd meg magad a tükörben!

Maria a régi ezüsttükör elé lépett, de most nem félt, mert Loveday ott állt a vállánál, és nevetett, s ő egymás mellett látta a tükörben boldog arcukat… a holdfényes sugárzás, amivel az ezüst ajándékozta meg azt, akit tükrözött, olyan testvéri hasonlóságot kölcsönzött nekik, ami örömöt oltott mindkettőjük szívébe.

– Milyen egyformák vagyunk! – kiáltott fel Maria. – Én nem vagyok szép, asszonyom pedig gyönyörű, ebben a tükörben mégis úgy tűnik, mintha hasonlítanánk!

– Hasonlítunk is – mondta komolyan Loveday. – De nagyon fontos, Maria, hogy te ne kövesd el a hibákat, amelyeket én elkövettem.

– Mondja hát el, milyen hibák voltak – kérte Maria.

– Fel se tudom sorolni őket, annyi volt belőlük… de mind ingerültségből és haragból fakadt. Sose ingerkedj hát, Maria, és soha ne engedd, hogy a düh vezessen.

– Igyekezni fogok – ígérte Maria. – Mikor majd férjhez megyek, viselhetem ezt a ruhát?

– Hát persze – felelte Loveday. – Igazítani sem kell majd. Tökéletesen áll rajtad.

Lementek a lépcsőn a nappali szobába, s ott találták Robint, aki időközben átöltözött száraz ruhába, és megterített az uzsonnához: kenyeret, vajat, mézet, tejszínt és aranybarna zablisztlepényt rakott az asztalra. A vízforraló kanna vidáman fütyült, a fehér cica hangosan dorombolt, s a furcsa barlangszobát otthonos, meleg fénnyel töltötték meg a kandallótűz táncoló lángjai. Loveday, miután kiterítette száradni a gyerekek vizes holmijait, elkészítette a teát egy kaptár méretű, nagy, barna kannában, majd asztalhoz ültek, és jó étvággyal nekiláttak a finomságoknak. Robin, aki Mariával szemben ült le a hófehér terítős asztalhoz, csodálkozó elismeréssel nézegette a lány ruháját, de eleinte túlságosan el volt foglalva az evéssel ahhoz, hogy megjegyzést tegyen rá. Hanem azért miután már bekebelezett egy fél cipót és jó néhány zablepényt, szóvá tette a dolgot.

– Szép holmi – dörmögte teli szájjal. – Még sose láttam. Úgy néz ki, mint egy esküvői ruha.

68

– Az is – felelte Maria kissé kásás hangon, mivel hogy ő is farkaséhes volt, és két harapásra tüntette el egymás után a mézzel megkent kenyérszeleteket. – Az én esküvői ruhám. Felpróbáltam, hogy lássam, jó-e a mérete.

Robin szájában megállt a falat.

– Férjhez akarsz menni? – kérdezte komoran.

– Hát persze – felelte Maria, és a tejszínért nyúlt. – Talán azt várod tőlem, hogy vénlány maradjak?

– És ma akarsz férjhez menni?

Maria szája éppen annyira tele volt, hogy nem tudott felelni. Loveday, akinek nem korbácsolta fel az étvágyát a friss levegő, a veszély és a mozgás, és csak egy vékony szelet vajas kenyeret evett apró falatonként, válaszolt helyette.

– Természetesen nem ma akar férjhez menni, Robin. Még túl fiatal hozzá. De majd amikor férjhez megy, ezt a ruhát fogja viselni.

– És majd amikor férjhez mész, kihez fogsz menni? – faggatózott tovább Robin.

Maria lenyelte az utolsó falat vajas-tejszínes kenyeret, félrehajtotta fejét, és tűnődve kevergette a teáját.

– Még nem döntöttem el – felelte nagy ártatlanul –, de azt hiszem, egy olyan fiúhoz, akit még Londonban ismertem.

– Micsoda?! – fakadt ki Robin. – Képes lennél hozzámenni valami selyemharisnyás, pomádés hajú, sajtképű, londoni paprikajancsihoz?!

Robin félrenyelte a zablepényt, és fulladozva köhögött. Loveday megütögette a hátát, és telitöltötte a csészéjét teával. Mikor Robin újra megszólalt, pipacspiros volt az arca – nem is annyira a köhögéstől, mint a csalódottságtól, a haragtól és a féltékenységtől.

– Merészelj csak ilyet tenni! – háborgott. – Ez… Maria… ez… Ha hozzá mersz menni egy londonihoz, én kitekerem a nyakát annak az embernek!

– Robin! Robin! – kiáltott rá elborzadva az anyja. – Sose láttalak még így dühöngeni! Nem is tudtam, hogy dühös is tudsz lenni.

– Hát most már tudod! – vágta rá haragosan Robin. – És ha hozzámegy ahhoz a londonihoz, nemcsak annak a nyakát tekerem ki, mindenkinek kitekerem a nyakát, és aztán elmegyek a völgyből a dombokon túlra, a városba, ahol az apám születetett, és soha többet nem jövök vissza! Esküszöm!

Maria egy árva szóval se válaszolt a kifakadásra, csak iszogatta tovább a teáját, s még ártatlanabb arcot vágott. És minél ártatlanabb arcot vágott, Robin annál dühösebb lett. Villogott a szeme, hajának barna csigái mintha elrúgták volna magukat a fejétől, s Maria biztosra vette, hogy e percben a hátul kunkorodó hosszabb fürt úgy ficánkol, mint a macska farka. Ennek ellenére ráérősen kortyolt még néhányat a teából, mielőtt megszólalt.

– Miért nem akarod, hogy hozzámenjek ahhoz a Londonban megismert fiúhoz? – kérdezte.

Robin akkorát csapott öklével az asztalra, hogy az összes edény belecsörrent.

– Azért, mert hozzám fogsz jönni! – harsogta. – Megértetted, Maria? Hozzám fogsz jönni!

– Robin – szólt rá az anyja –, egy lány kezét nem így szokás megkérni, hanem térdre ereszkedve, lágy, szelíd hangon.

– Hogy ereszkedhetnék térdre uzsonnázás közben? – füstölgött Robin. – És hogy beszélhetnék lágy, szelíd hangon, mikor úgy érzem, hogy egy bömbölő oroszlán lakik bennem? Megpukkadnék, ha nem kiabálnék!

– De most már abbahagyhatod a kiabálást – mondta Maria. – Abbahagyhatod, mert a békesség kedvéért ezennel úgy határoztam, hogy a te feleséged leszek.

Robin hajcsigái visszalapultak a fejére, és arcáról visszahúzódott a vöröslő ár.

69

– Jól van – szólt megkönnyebbült sóhajjal. – Akkor ezt megbeszéltük. Kérek még egy kis zablepényt, anyám.

Ezek után ettek, ittak, nevettek, beszélgettek erről-arról, a tűz lobogott, a kiscica dorombolt, a kanna duruzsolt, s a békés, boldog hangulattól szinte sugárzott és zsongott a szoba levegője. De mégis, úgy tűnt, Robint nem hagyja nyugodni valami, s végül ki is bukott belőle a kérdés:

– Mondd, Maria, ki az a londoni fiú, akihez hozzá akartál volna menni?

– Soha fel sem merült bennem, hogy bármiféle londoni fiúhoz menjek – felelte Maria.

– De hát azt mondtad…

– Azt mondtam, egy fiúhoz mennék, akit még Londonban ismertem – hangsúlyozta Maria. – Az a fiú te vagy.

Ennek hallatán Robin maradék haragja és féltékenysége is elpárolgott. Hátravetette a fejét, és nevetett és nevetett; zengett, harsogott a hangja, de már nem az indulattól, hanem az örömtől, s volt valami ebben napsugaras kedélyű harsogásban, ami hirtelen és meglepő módon Sir Benjámin képét idézte fel Mariában.

– Jól figyeljetek rám, gyermekeim. – Loveday felállt, és az asztal fölé magasodva súlyos, komoly pillantással nézett le Robinra és Mariára. – Most nevettek; de nemrég Robin még dühöngött, Maria pedig ingerelte őt, bosszantotta, ahogy csak tudta. Csúnyán össze is veszhettetek volna. És veszekednetek soha nem szabad. Ha békétlenség dúl köztetek, nemcsak a saját boldogságotokat teszitek tönkre, de az egész völgyét is.

Loveday ezután összeszedte, és a szoba sarkában álló mosogatótálhoz hordta a használt terítéket, összehajtotta és eltette a terítőt, majd felment a lépcsőn a szobájába. Nem sírt, de Maria úgy érezte, csak a büszkesége gátolta meg benne.

„Azt hiszem – gondolta magában –, akkor is szerette azt az urat, akinek a menyasszonya volt, mikor összevesztek, de túl büszke volt ahhoz, hogy kibéküljön vele. Szegény Loveday!”

Maria némán nézte Robint, aki a macskát etette, s közben mindenféle dologra gondolt. Arra, hogy a századok során minden Holdhercegnő összeveszett a férfival, akit szeretett, és végül elköltözött Holdszállásról; arra, hogy ő nem akar elmenni; arra, hogy néhány perce kis híján csúnyán összekaptak Robinnal, s arra, hogy azt mondta az öreg tiszteletesnek: ha Isten visszakapná a Paradicsom-dombot, Holdszállás lakói talán felszabadulnának a békétlenség átka alól.

– Robin – szólalt meg –, mielőtt kiűzzük a gonoszságot a Sötét Erdő lakóinak szívéből, vissza kell adnunk a Paradicsom-dombot Istennek. Sir Wrolf ellopta Istentől. Vissza kell adnunk.

Robin felemelte pillantását a tejestálról, amit épp a kandalló elé helyezett.

– Jól van – felelte. – De hogyan adjuk vissza?

Maria, aki még az asztalnál ült, tenyerére támasztotta határozott kis állát, és eltöprengett. Valóban, hogyan? Ebben leginkább a barátok tudnának segíteni, akiktől Sir Wrolf elvette a dombot, de hát ők sokszáz éve meghaltak. Isten egyetlen szolgája van csak a környéken, a lelkész. Vajon ő tudja-e, mit kellene tenni?

– Megkérdezem az öreg tiszteletest – határozott Maria.

– Helyes – bólintott rá Robin. – De ha megmondja, mit kell tennünk, hamar lássunk hozzá, hogy aztán mielőbb foglalkozhassunk a gonoszokkal. Nincs vesztegetni való időnk, mert egyre rosszabb a helyzet. Naponta esnek csapdába állatok, és mind több csirke, liba, kacsa és birka kerül a tolvajok kezére. Csak a múlt héten hat tehén tűnt el. Maria felállt.

– Most rögtön beszélek az öreg lelkésszel. Meglátogatom hazafelé menet.

Robin is felállt, és szembefordult Mariával. Izgatottan csillogott a szeme, s Maria ebből is tudta, hogy őt is felvillanyozza az előttük álló nagy kaland ígérete.

– Robin – szólt –, honnan tudtad, hogy nekünk kettőnknek kell kiűznünk a gonoszságot a Sötét Erdő lakóiból? Már a legelső találkozásunkkor mondtad, hogy ez a mi feladatunk. Honnan tudtad?

70

– Serena döbbentett rá – felelte Robin. – Addig soha senki nem tudott semmit megmenteni Azoktól, de nekünk kettőnknek sikerült kiszabadítanunk Serenát. Akkor rádöbbentem, hogy mi az egész völgyet megmenthetjük. És mióta a báránytolvajokat is elűztük, egészen biztos vagyok benne.

– Van még valami, amit nem értek – folytatta Maria. – Hogyan tudtál eljönni hozzám Londonba, hogy a téren játssz velem?

– Úgy, hogy olyankor aludtam – válaszolta Robin. –Előfordult, hogy miközben a nyájat őriztem a Paradicsomdombon, vagy gyomláltam a kastély kertjében, hirtelen nagyon álmos lettem; s olyankor lefeküdtem a fűbe vagy a virágok közé, elaludtam, és Londonban találtam magam. Volt úgy, hogy a Merrywearher-kripta takarítása közben álmosodtam el – olyankor ráfeküdtem Sir Wrolfra, a kutya volt a párnám, úgy aludtam. Máskor meg, ha épp itthon voltam, amikor rám tört az álmosság, leültem a földre, és édesanyám ölébe hajtottam a fejem. Egyszer megkérdeztem erről anyát, és azt mondta, mindenkiben két ember él, egy testi és egy szellemi. Mikor a testi ember alszik, akkor a szellemi ember, aki úgy él benne, mint levél a borítékban, kirepülhet, és elkalandozhat messzire.

– Értem – bólintott Maria. Felötlött benne, hogy az arc, ami első itteni látogatásakor Loveday tükréből nézett vissza rá, lehetett akár az ő szellemi énje… Remélte, hogy az volt, mert az egy nagyon szép arc volt.

Gondolatai most egy újabb kérdésbe ütköztek.

– Loveday azt mondta, Sir Benjámin nem tudja, hogy ő itt lakik. De ha te vagy a juhásza és a kertészlegénye, akkor azt csak tudnia kell, hogy te itt laksz.

– Tudja is, persze – felelte Robin. – De azt hiszi, hogy az öreg Elspeth fogadott fia vagyok. Édesanyám kitanította rá a falusiakat, hogy ezt mondják neki, mert titkolni akarja előle, hogy Elspeth meghalt, és most már ő lakik itt. El is bújik, valahányszor Sir Benjámin erre jár.

– De hát miért, Robin? – vágta rá a kérdést fellángoló kíváncsisággal Maria. – Mondd, miért?

– Nem tudom – válaszolta közönyösen Robin, és még egy kis tejet töltött a cicának.

– Hát egyáltalán nem vagy kíváncsi rá? – vonta kérdőre majdhogynem szemrehányóan Maria. – Meg se kérdezted Lovedayt?

– Nem. Miért kérdeztem volna? Semmi közöm hozzá. Arról megkérdeztem anyát, hogyan tudok eljárni hozzád, Londonba, mert ahhoz van közöm. De hogy miért akar elrejtőzni Sir Benjámin elől, az csak az ő dolga.

Türelmetlen sóhaj szakadt fel Mariából. Fel nem foghatta, hogy nem lehetnek ennyire kíváncsiak a férfiak. A maga részéről úgy érezte, ha estig nem jár a végére annak, mi van Loveday és Sir Benjámin között, akkor reggelre szinte bizonyosan elemészti őt a kíváncsiság. Robint további kérdésekkel ostromolnia mindazonáltal hasztalannak tűnt.

– Felmegyek, leveszem ezt a ruhát – mondta, magához véve a tűz előtt száradó holmijait. – Aztán elindulok haza, és útba ejtem a paplakot, hogy megkérdezzem az öreg tiszteletest a Paradicsom-dombról.

– Helyes – bólintott vidáman Robin, s mikor Maria már felfelé ment a lépcsőn, még utánaszólt: – Legközelebb akkor vedd fel, amikor megesküszünk!

– Jól van, Robin – nevetett Maria. Esküvő Robinnal, az lesz ám csak a mulatság!

Arra számított, hogy Lovedayt odafent találja, de a hálószoba üres volt. Miközben levette és visszatette a tölgyfaládába a gyönyörű menyasszonyi ruhát, elképzelte, hol járhat Loveday: Robin szobáján át elhagyta a házat, felkapaszkodott a meredek alagút lépcsőin a Paradicsom-kapuhoz, és kiment rajra a dombra, hogy bejárja az ösvényeket, melyeken egykor a Holdhercegnő bolyongott vigaszt keresve, magányosan és szomorúan, mert összeveszett a férfival, akit szeretett.

2.

71

Miután átöltözött és visszatért a nappaliba, Robin kiengedte Mariát a hátsó kijáraton. Futásnak eredt, és meg sem állt, míg a szürkülő ég alatt a paplak elé nem ért. Kopogtatására az öreg tiszteletes nyomban ajtót nyitott, s szelíd mosollyal behívta. A kis szoba barátságosan meleg, otthonosan csinos és világos volt, mert lakója összehúzta a függönyöket, gyertyákat gyújtott, és megrakta a tüzet a kandallóban. A rózsaszín muskátlik is csak úgy ragyogtak. Maria, vendéglátója mellett a karosszéken ülve s átfázott lábát a tűznél melegítve – mert a vihar után meglehetősen lehűlt az idő –, elmondta az öreg tiszteletesnek, hogy vissza akarja adni a Paradicsom-dombot Istennek, de nem tudja, hogyan tegye.

– Majd én megmutatom, mit tegyél – felelte az öreg tiszteletes. – Gyere el a templomba holnap kora reggel, akkor, amikor összegyűlnek ott a gyerekek. Felmegyünk velük a Paradicsom-dombra, és együtt visszaadjuk Istennek. Hanem ahhoz még egy dolgot el kell végezned, Maria, mégpedig ma este.

– Mit, atyám? – tudakolta Maria.

– Sir Benjámin rengeteg pénzt keres annak a gyapjúnak az eladásából, ami a Paradicsom-dombon legelő juhai hátán nő. Ha visszaadjuk a dombot Istennek, akkor holnaptól fogva az a gyapjú Isten gyapja, nem pedig Sir Benjáminé. Ezt meg kell értetned vele.

Maria kicsit elbizonytalanodva nézett az öreg tiszteletesre.

– Nem tudná ezt atyám elmagyarázni neki? – kérdezte. –Elkísérhetne most engem.

– Nem tehetem – felelte határozottan a lelkész. – Sok dolgom van ma este. És most indulj haza, Maria, mert már alkonyodik, és a park nem neked való hely sötétedés után.

Maria azonnal felpattant. Amíg a Sötét Erdő lakói a környéken ólálkodnak, valóban nem volt kedve napnyugta után egyedül kószálni. Mikor a paplak ajtaja becsukódott mögötte, és látta, mennyivel sötétebb lett, amíg odabent időzött, egyenesen félelem fogta el. Igazán elkísérhette volna az öreg tiszteletes, gondolta. Elkísérhette volna, hogy vigyázzon rá… És mi lehet az a hatalmas árnyék ott, a kapu előtt? Talán egy Azok közül? Maria fojtott sikkantást hallatott, de örömkiáltásba csapott át, mikor a feltételezett erdőlakó felemelte és üdvözlően meglengette bozontos farkát. A hatalmas árnyék Wrolf volt. Maria odaszaladt hozzá a kerti ösvényen, megsimogatta busa fejét, és kinevette magát, mikor visszagondolt rá, hogy egykor félt ettől az állattól. Együtt indultak el a falu utcáján, hogy aztán a roskatag kapun ár beérjenek a parkba.

Maria számára örökre emlékezetes maradt ez a séta a parkon át Wrolffal. Már szinte teljesen sötét volt, s ha egyedül van, bizonyára félt volna, de így, hogy Wrolf, a megtestesült bátorság és erő az oldalán lépegetett, olyan biztonságban érezte magát, mintha otthon lenne. Lassan sétált, közben fél kezével beletúrt Wrolf hosszú, dús sörényébe, nagyokat szippantott a nedves föld, a virágok és a moha kavargó, édes illatából, és tekintetét a fakoronák fölé emelve várta, mikor pislákol fel az első csillag a sötétedő égen.

A vihar utáni mély, rezzenéstelen csöndben Maria hallotta még egy több mérföldnyi messzeségben ugató kutya hangját és az ágakon ülő, álmos madarak fészkelődésének neszét is. Pillantása hébe-hóba a homály lepte tisztások felé fordult, de most nem fűtötte izgatott várakozás, csupán elgyönyörködött a látványban. Nem számított rá, hogy meglátja a kis fehér lovat, hisz már annyiszor hiába várta, hogy újra felbukkanjon. Néha már abban sem volt biztos, hogy azon az első estén valóban látta őt, s nem csak egy kósza holdsugár űzött tréfát vele.

Nem, azt a hazafelé utat nem olyasvalami tette olyan csodálatossá, amit látott, hanem Wrolf társasága. Délután óta egy újfajta, nagyon erős kapcsolatot érzett kettejük között, s azt is érezte, hogy Wrolf örül annak, amit Robinnal ketten elhatároztak. Wrolf azt kívánja, hogy sikerrel járjon, ne bukjon el, mint a többi Holdleány. Nem akarja, hogy neki is el kelljen hagynia Holdszállást. Talán azért sem, mert akkor neki magának is el kellene mennie. Hiszen a legenda szerint a rőt szőrű kutya minden alkalommal visszament a fenyvesbe, mikor a Holdleány összeveszett azzal, akit szeretett. A kutya mintha a holdföldi férfiak jó tulajdonságainak megtestesítője lett volna: erős, bátor, hűséges és kedves, úgyhogy mikor a Holdleány elhagyja kedvesét, a rőt kutyától is meg kell válnia.

72

A kis fehér ló pedig, ötlött fel hirtelen Mariában, a Holdleányok tulajdonságainak hordozója fehér szépségével, fénylő tisztaságával, csendes büszkeségével. A rőt kutya és a kis fehér ló képviseli azt a tökéletességet, amit egymagában a napos és holdas Merryweatherök egyike sem érhet el soha… Letisztult eszmények ők… Ezek a gondolatok és Wrolf dicsérő elégedettsége tette feledhetetlenné Maria számára ezt a sétát a parkon át.

Csak mikor feltűnt a kastély, és Maria látta, hogy fény szűrődik ki toronyszobája ablakán – amit mintha azért gyújtott volna valaki, hogy irányt mutasson neki –, akkor jutott hirtelen eszébe, hogy Sir Benjámin és Miss Heliotrope talán már nagyon aggódik érte.

– Siessünk, Wrolf – húzogatta meg a kutya sörényét. – Gyere, siessünk!

Wrolf azonban nem volt hajlandó sietni, és higgadtan, megnyugtatóan nézett Mariára… ő tudta, hogy a kastélyban senki sem aggódik.

És valóban, mikor a kivilágított nagyterembe értek, az eléjük táruló jelenet – Sir Benjámin és Miss Heliotrope a kandalló előtti asztalnál ülve sertésszeletet és hagymát, valamint sült almát és tejsodót fogyasztottak, Wiggins és Serena pedig tejbe áztatott kenyeret majszolt – mindent sugallt, csak aggodalmat nem.

– Biztonságban hazaértél hát – nyugtázta Sir Benjámin, de nem olyan hangon, mintha tartott volna ennek ellenkezőjétől. Mariának az is feltűnt, hogy unokabátyja a legszebb, sárga rózsákkal és piros szegfűkkel hímzett mellényét viseli, s az ujján ott ragyog rubintos gyűrűje. Aligha akad ember, aki így kiöltözik, mikor épp halálra aggódja magát.

– Sokáig elmaradtál, drágám - jegyezte meg Miss Heliotrope, de hangjában nem volt szemrehányás.

Maria érezte, hogy Merryweather-étvágya a bőséges uzsonna dacára is követeli a magáét, és sajnálattal látta, hogy a sertéssültet és a hagymát ostromló Sir Benjámin neki igen kevés ostromolnivalót hagyott, s hogy Miss Heliotrope, akinek a sült almát és a tejsodót szánták, kivételesen nem szenved emésztési zavaroktól. Aggodalma mindazonáltal feleslegesnek bizonyult, mert ekkor kissé kinyílt a konyha ajtaja, s két fej tűnt fel egymás fölött a résben: Marmalode Jambené és Zachariah-é.

– Amennyiben az ifjú úrnő és Wrolf, az eb kegyeskednének újbóli látogatást tenni szerény munkahelyemen – szólt Marmalode –, volna szerencsém megörvendeztetni őket egy előkelő kisasszony, illetve annak hű őrző-védője gyomorból eredő sóvárgását kielégíteni hivatott ételegyüttes prezentálásával.

Maria és Wrolf habozás nélkül kegyeskedtek. A nagy tűz lángjaival megvilágított konyha elbűvölően otthonos volt, s betöltötte a Zachariah által még el nem fogyasztott kanári vidám éneke. Az asztalon ezüst tálra helyezett sült galamb, egy nagy almás gombóc és egy kancsó tejszín, a padlón pedig egy jókora, húsos ürücombcsont kínálta magát. Wrolf minden teketória nélkül rávetette magát az utóbbira, Maria ellenben – bár a vacsora illatától úgy remegett az orra, mint egy nyúlé – előbb a széles tűzhelyhez lépett, és megvizsgálta a hamut.

Igen, ott volt az újabb képek sora. Az első a három lábon szökkenő, a futás szelétől hátracsapott fülű Serenát ábrázolta, a második a Mariát jelentő holdsarló volt, a harmadik pedig egy gyermekrajzokról ismert, egyszerű házikó alakja. Maria hangosan felnevetett a gyönyörűségtől. Serena meghozta az üzenetet, Zachariah pedig a hamuba rajzolt ábrákkal átadta. „Serena azt mondja, Maria olyan biztonságban van, mintha otthon lenne.”

– Kedves, okos Serena! – kiáltott fel Maria. – És kedves, okos Zachariah!

Zachariah farkát a szokásos három karikába kunkorítva odasétált hozzá, dörgölőzve körbejárta őt, és csak dorombolt, dorombolt és dorombolt.

3.

Mint kiderült, a hamuba rajzolt képek nem az utolsók voltak Maria aznapi felfedezéseinek sorában. Még egy meglepetés várt rá.

73

Mikor az ízletes vacsora elköltése után visszatért a nagyterembe, azt üresen találta, de a szalon ajtaja alatt kiszűrődő gyertyafény tudatta vele, hol keresse a kastély lakóit. És tényleg a szalonban voltak mind a négyen: Wiggins és Serena a kandalló előtt aludt, Sir Benjámin és Miss Heliotrope pedig nem messze tőlük annál a kis asztalnál ültek, ami rendesen a fal mellé volt száműzve, s amin a sakk-készlet és a varródoboz állt… És sakkoztak… A dermedt figurák végre ismét harcba indulhattak. A kis vörös kutyák és a fehér lovak peckesen feszítettek a fekete és fehér mezőkön, a huszárok és a futók csatarendbe álltak, nem voltak többé dermedt tetszhalottak. A tűz és a gyertyák fényében úgy tűnt, mintha nem is elefántcsontból, hanem opálból és gyöngyből készítették volna őket. Élet költözött beléjük.

– Ó! – kiáltott fel örömében Maria. – Hát újra használják a sakkfigurákat!

Sir Benjámin felnézett rá. Az arca vörösebb volt, mint bármikor, s barna szemének pillantása olyan ember zavart döbbenetét tükrözte, aki olyasmin kapja magát, amit nem hitt, hogy még egyszer életében csinálni fog.

– Több mint húsz éve nem sakkoztam – szólt rekedten. –A partnerem annak idején… nos… De ez régi történet.

– És most miért játszik? – vonta kérdőre Maria.

– Mikor bejöttünk ide, és a figurákra néztem, olyan elhanyagoltnak tűntek – dörmögte Sir Benjámin. – Nem úgy, mint a csembaló, ami valahogy megváltozott, mióta itt vagy. Aztán mire észbe kaptam, már ki is hívtam Miss Heliotrope-ot egy partira.

– És hol van a varródoboz? – kérdezte megütközve Maria. –Hol a varródoboz, ami a sakktábla mellett állt az asztalon? Az is elhanyagolt. Mit csináltak vele?

– Volt ott egy varródoboz is? – kérdezett vissza bizonytalanul Sir Benjámin.

Miss Heliotrope Mariára pillantott a szemüvege fölött.

– Ha jól emlékszem, azt letettem valahova a földre – mondta.

– A földre! – fakadt ki méltatlankodva Maria. Aztán meglátta a sarokban árválkodó dobozt, és rávetette magát. – Ha önök használják a sakkot, akkor én használom a varródobozt – jelentette ki.

– Hogyne, gyermekem – hagyta rá Sir Benjámin, de Mariának az volt a benyomása, hogy unokabátyja a játékra figyelve fel se fogta, mit mondott. Akárhogy is, megkapta az engedélyt arra, hogy kinyissa a dobozt, az engedélyt, ami a minap megtagadtatott tőle. Az ablaküléshez sietett, leült, az ölébe fektette kincsét, s egy kis ideig nem is tett mást, csak beszívta a cédrusfa halovány, kellemes illatát. Azután kinyitotta dobozt, és belenézett.

A doboz elefántcsontszínű tűzött atlaszselyemmel volt bélelve, s a fedél belső oldala a bélésre varrt hurkokba dugott kis ezüstgyűszűt meg egy ollót rejtett. A doboz alján, gondosan összehajtva, egy félkész hímzés lapult. Maria kivette és széthajtotta – egy fehér atlaszselyemből készült mellény volt. A ráhímzett minta fehér holdvirágokból állt; a holdvirágok közepe sárga volt, mintha egy-egy apró nap világítana bennük, és zöld levelek vették körül őket, hogy jobban látsszanak a fehér szaténon. A hímzés majdnem teljesen kész volt, csak néhány levél maradt befejezetlenül.

Maria letette maga mellé a dobozt, és kiterítette az ölében a mellényt. Azután ránézett unokabátyjára, aki szemben ült vele, de a sakkfigurákra figyelt, nem rá. Sir Benjámin gyönyörű hímzett mellénye csak úgy ragyogott a gyertyafényben. Maria az egyik hímzésről a másikra nézett. A virágok különböztek, de a kivitelezésük hasonló volt. Kétség sem fért ahhoz, hogy a két ruhadarabon ugyanaz a kéz dolgozott, és… és igen, ugyanilyen öltésekből álltak a virágdíszek a levendulás zsákocskákon, amelyeket Loveday készített Miss Heliotrope számára… Loveday hímezte mindkét mellényt.

Maria mozdulatlanná dermedt, de agyának fogaskerekei sebesen pörögtek. Nagyon úgy fest, gondolta, hogy az ölében fekvő mellényt ugyanabból az atlaszselyemből varrták, amiből a délután felpróbált, szép menyasszonyi ruha készült. Könnyen lehet, hogy a mellényt is esküvőre készítették. Holdvirágokba ültetett sárga napkorongok. Hold és nap.

74

Hirtelen betolakodott Maria fejébe egy mondat, amit Marmalode Jamben szájából hallott, amikor először járt a konyhában, és a szakács Miss Heliotrope-ot dicsérte: „ő kimondottan üdítő jelenség az után a gardedám után, aki annak idején a másik ifjú úrnővel lakott itt”. Aztán felidézte, mit mesélt Loveday az öreg Elspeth-ről, aki egykor a kastélyban lakott, de elköltözött, miután összeveszett Marmalode-dal. Sir Benjámin megtette őt kapuőrnek, de az öregasszony vele is összeveszett. Lovedayjel viszont jóban lehetett, hisz mikor meghalt, Loveday nyomban átvette a helyét a kapuőrlakban.

Egyszerre minden világossá vált Maria számára. Kíváncsisága teljes kielégülést nyert. Loveday lánykorában itt lakott a nevelőnőjével, éppúgy, ahogy ő, Maria lakik most itt az övével. Loveday és a nevelőnője használták utoljára a pónikocsit. Loveday lovagolta Periwinkle-t… Loveday szerette Wrolfot. És Loveday majdnem hozzáment Sir Benjáminhoz, de aztán összeveszett vele, és elment. Maria még emlékezett, mit mondott az öreg tiszteletes közös reggelijük után a dallamról, amit Maria a csembalóból csalt ki: „Bizonyára azt játszotta utoljára, mielőtt lecsukta a csembalót. Igen, emlékszem, ez elhangzott aznap este. Az utolsó kastélybeli estéjén. Már húsz éve annak”. Maria akkor még nem tudta, kiről beszél, ki az, aki játszott. Most már igen: Loveday zárta a dalt a csembalóba. Aznap este összeveszett Sir Benjáminnal, majd másnap elköltözött a dombokon túli városba, és Robin apjának, az ügyvédnek a felesége lett… És Wrolf visszament a fenyvesbe… De Loveday annyira szerette ezt a völgyet, hogy az ügyvéd halála után visszaköltözött ide. Ahhoz azonban túl büszke volt, hogy tudassa visszatértét Sir Benjáminnal, és békülékeny gesztust tegyen felé. Maria eltűnődött azon, vajon mi lehetett Loveday és Sir Benjámin veszekedésének oka. Bármi is, gondolta, most, hogy Sir Benjáminnak és Marmalode-nak a nőkkel szemben táplált ellenérzéseit kissé enyhítette az ő és Miss Heliotrope illedelmes viselkedése, megérett az idő arra, hogy kölcsönösen megbocsássák a régi sérelmeket.

– Ki kell békítenem őket – mondta magának nagy eltökéltséggel Maria.

De előbb vissza kellett adnia a Paradicsom-dombot Istennek. Most az volt a legelső dolga. Összehajtotta és eltette a mellényt, a varródobozt a hóna alá vette, és csendesen elindult a torony lépcsője felé. Időben le kell ma feküdnie, hisz holnap korán kel, várja a következő kaland… Hanem van egy dolog, amit még ma el kell intéznie. Már a torony ajtajának kilincsén volt a keze, amikor hátrafordult, és nagy szigorúan így szólt:

– Sir Benjámin! Uram!

Unokabátyja nem kis meghökkenéssel pillantott fel. Ilyen uralkodói fensőbbséggel még soha senki nem szólt hozzá a saját kastélyában.

– Sir Benjámin, önt nem illeti meg az a pénz, amit a Paradicsom-dombon tartott juhok gyapjának eladásából szerez – közölte ítéletét Maria.

– No de Maria! – kiáltott fel a döbbenet hangján Sir Benjámin. – Ugyan miért ne illetne meg?

– Sir Wrolf Istentől lopta el a Paradicsom-dombot – felelte Maria. – Ezért mi holnap az öreg tiszteletessel és a gyerekekkel visszaadjuk a dombot Istennek. Többé nem lesz az öné.

– Jóságos ég – hüledezett Sir Benjámin.

– Meg kell ígérnie, uram, hogy a jövőben nem tartja meg azt a pénzt, hanem a szegényeknek adja.

– Úgy igencsak meg fog csappanni a jövedelmem – mondta meglehetősen szárazon a kastély ura.

– Egyen kevesebbet – tanácsolta segítőkészen Maria.

– De Maria! – kiáltott fel borzadva Miss Heliotrope. – Hogy beszélhetsz ilyen hangon az unokabátyáddal?

– Én csak a javát akarom – biztosította Maria.

Sir Benjámin hirtelen hátravetette a fejét, és harsogó kacagás robbant ki belőle, éppúgy, mint délután Robinból.

– Ám legyen, Maria – mondta. – Felséged óhaja számunkra parancs.

75

Maria azzal a megnyugtató tudattal feküdt le aludni, hogy kíváncsiságát aznap egy sor dologban sikerült kielégítenie… De még mindig nem tudta, hol alszik Marmalode Jamben.

Kilencedik fejezet

1.

Loveday Minette megtartotta ígéretét: Mariát másnap reggel egy csók ébresztette, egy oly könnyű csók, mint a lepke szárnya, s mikor kinyitotta a szemét, egy pillanatig azt hitte, angyalarcot lát maga előtt. Aztán rájött, ki az, és elmosolyodott.

– Minette anyám – suttogta. Loveday nevetett.

– Sok néven neveztek életemben – mondta –, de ez a legszebb valamennyi közül. No de most kelj fel hamar! Sok dolgod van ma reggel.

Maria nyomban kiugrott az ágyból, aminek következtében Wiggins, aki addig a lábán feküdt, terült egy nagyot, és hanyatt landolt a padlón. Ez nem tett jót a hangulatának. Négy lábával kalimpálva bosszúsan morgott, de csak addig, amíg Loveday a szügyére nem rakott egy süteményt, amit a kandallópárkányon álló bádogdobozból vett ki. Akkor Wiggins azonnal talpra ugrott, s mire elpusztította a süteményt, a lelki békéje is helyreállt.

– Minette anyám tudta, hol keresse a süteményt – jegyezte meg Maria, miközben reggeli tisztálkodását végezte az ezüst mosdótálnál. – Mikor lánykorában ebben a szobában lakott, Minette anyámnak is készített süteményt Marmalode Jamben?

Loveday Minette-et, aki épp a ládába nyúlt, hogy elővegye Maria lovaglóruháját, annyira meglepte a kérdés, hogy megállt a mozdulat közepén.

– Miből gondolod, hogy itt laktam lánykoromban? –kérdezett vissza.

– Kitaláltam – felelte az alsószoknyáját igazgatva Maria. – Elvégre hol másutt alhatott volna? A másik toronyban Sir Benjámin és az édesanyja lakott. A nagyobbik hálószobát ebben a toronyban nyilván a nevelőnője, Elspeth kapta, mint ahogy most is Miss Heliotrope-é lett. Sokat üldögélt itt a szobában? Vagy a szalonban szeretett hímezni? Hol dolgozott, mikor a menyasszonyi ruháját készítette? És hol hímezte Sir Benjámin mellényét?

– Maria! – kiáltott fel szörnyülködve Loveday. – Talán beszélt neked valaki rólam?

– Nem – felelte Maria. – Csak kiszámoltam, mennyi kettő meg kettő.

– Olyan ügyes számoló vagy, hogy szinte félek tőled – csóválta a fejét Loveday.

– Megvan a magamhoz való eszem. – Maria óvatosan átvette a lovaglóruhát Lovedaytől, és belebújt. – És az a gyanúm, hogy ebben is az első vagyok a Merryweatherök sorában. Biztos az édesanyámtól örököltem az eszemet, mert apámnak egy csepp se volt. De úgy sejtem, Minette anyámnak és Sir Benjáminnak se sok van. Ha volna eszük, nem vesztek volna össze. Miért vesztek össze tulajdonképpen?

– Most nem mondom el, túl hosszú történet – felelte gyorsan Loveday.

– Bőven lesz időm meghallgatni, amíg a parkon át a faluba érünk – mondta Maria. – El kell mesélnie, Minette anyám! A szerető anyáknak és lányaiknak nincsenek titkaik egymás előtt.

Loveday Minette nem válaszolt. Átadta Mariának a tollas kalapot, magára telítette szürke kendőjét, aztán mindketten kibújtak a Holdleányokra és törpékre méretezett ajtón, s Wigginsszel a nyomukban lesétáltak a torony csigalépcsőjén.

A nagyteremben már várt rájuk Wrolf, Serena és – meglepő módon – Zachariah.

– Zachariah is velünk jön? – csodálkozott Maria. – Azt hittem, ő senki kedvéért nem mozdul ki a házból.

– Nagy nap ez a mai Holdszállás történetében – magyarázta Loveday. – Veled tart hát az összes állat, aki a szívén viseli a sorsodat. Periwinkle odakint vár. Felnyergeltem őt neked. Robin a templomban van a többi gyerekkel.

76

A bejárati lépcsőre kiérve valóban megpillantották a felhágókőnél türelmesen várakozó Periwinkle-t. – Minette anyám üljön fel a pónira – javasolta Maria. – Nem baj, hogy nincs lovaglóruhában. Periwinkle-nek nagyon nyugodt a lépte.

– Tudom – felelte halkan Loveday, és ügyesen felkapaszkodott a nyeregbe. – Drága jó Periwinkle!

A póni halk, vidám nyerítést hallatott, aztán vetett egy szeretetteljes pillantást ifjú úrnőjére, nehogy az esetleg féltékeny legyen.

– Jól sejtem, Minette anyám, hogy a Merryweather-állatok rendkívül magas kort érnek meg? – kérdezte Maria. Miközben felült Wrolf hátára, szürke szálakat vett észre a kutya sörényében.

– Igen, mert tudják, hogy szükség van rájuk – felelte Loveday.

– Szükség van a bölcsességükre – suttogta elgondolkozva Maria. Mind inkább tudatosult benne, mennyire rászorulnak a bölcsnek aligha mondható Merryweatherök állataik útmutatására és védelmére.

Nagyon korán volt, a hold lámpásként világított a cédrusfa fölött, s még pislákoltak a kihunyni készülő csillagok. De keleten, a Paradicsom-domb mögött rózsaszín volt az ég, és nyugaton, a tenger fölötti gyöngysápadt felhőkre színarany szegélyt varrt a hajnal. A két Holdleánynak nem kellett sietnie, ráérősen vitették magukat a fák alatt. A puha mohával benőtt úton Periwinkle épp oly nesztelenül lépkedett, mint a párnázott mancsú Wrolf. A mögöttük haladó Serena, Zachariah és Wiggins társalogtak ugyan, de olyan halkan, hogy csak ők hallották egymás szavát. A hajnal csendje és békéje eszményi alkalmat kínált egy régi történet felidézésére.

– Meséljen hát nekem, Minette anyám – kérte Maria.

2.

– Hozzád hasonlóan én sem Holdföldén születtem – fogott bele történetébe Loveday. – A szülőhazám Cornwall, ahol a tenger magas sziklákat ostromol, és ahol a világ legszebb muskátlijai nőnek. Ott laktam tízéves koromig, de akkor meghaltak a szüleim, és a nevelőnőmmel, Elspeth-tel Holdszállásra költöztünk, hogy a nagynéném, Lady Letitia Merryweather, Sir Benjámin anyja gyámkodjon felettem. Lady Letitia korán megözvegyült, de – tetterős asszony lévén – egyedül is szépen felnevelte a fiát, és olyan hozzáértéssel kormányozta a birtokot, hogy Holdfölde virágzását élte az ő idejében. Én gyerekfejjel nem szerettem őt, mert ridegen szigorú asszony volt, de ma már tudom, hogy a legjobbat akarta a rábízott nincstelen kis árvának. Mikor Holdszállásra érkeztem, nem volt egyebem, csak néhány ruhám és tíz virágcserepem, mindegyikben egy-egy dugvány Cornwall csodájából, a gyönyörű lazacrózsaszín muskátliból.

– Ezért hát a sok muskátli – dünnyögte Maria.

– Igen – bólintott Loveday. – A virágok, amelyeket nálam és az öreg tiszteletesnél láthatsz, mind annak a tíz kis dugványnak a leszármazottai. Bajt és bánatot hoztam Holdföldére… de legalább muskátlit is.

– Folytassa – unszolta szelíden Maria.

– Az apám Sir Benjámin apjának és a te nagyapádnak a testvére volt. Csak hárman voltak fivérek, és mindegyiknek csak egy gyermeke született: Sir Benjámin, az édesapád, és én. Így hát a Merryweather családnak most mindössze három tagja van: Sir Benjámin, te meg én.

– Nem baj – húzta ki magát Maria. – A mennyiség hiányát minőséggel pótoljuk. Nincs hozzánk fogható hármas a földön. De hogy két olyan kedves ember, mint Minette anyám és Sir Benjámin hogyan tudtak így összeveszni, azt tel nem foghatom… Meséljen a viszályuktól, Minette anyám… Min kaptak össze?

– A muskátlikon – felelte alig hallhatóan Loveday.

– A muskátlikon! – hüledezett Maria. – De hát hogy a csudába okozhatott néhány virág ilyen szörnyű, életté szóló elhidegülést?

– Így, visszatekintve, már én sem értem – vallotta be Loveday –, de akkoriban azok a muskátlik mindennél fontosabbnak tűntek. A viszályok már csak ilyenek, Maria, a Merryweatherök viszályai

77

meg kiváltképp. Egy jelentéktelen apróság, akár egy virág miatt kezdődnek, aztán az az apróság nőttön nő, s végül kitölti az egész világot.

– Mondja hát el, mi történt.

– Mikor Holdszállásra költöztem – folytatta Loveday a történetet –, én voltam a legboldogtalanabb kislány a földön. Szüleim, akiket imádtam, meghaltak, ráadásul szeretett cornwalli hazámat is el kellett hagynom. Nem volt semmi egyebem, ami szüleimre és hazámra emlékeztetett volna, csak a rózsaszín muskátlijaim. Szavakba se tudom önteni, Maria, milyen rajongva szerettem azokat a virágokat. A kis toronyszobát, amit érkezésemkor kiutaltak nekem, megtöltöttem muskátlikkal. Egyre több virágom lett, végül már nem fértek el a szobában, így a torony lépcsőire is állítottam belőlük… És akkor kezdődött a baj… Két dolog volt ugyanis, amit Lady Letitia ki nem állhatott: a muskátlit és a rózsaszínt, kiváltképpen a lazacrózsaszínt. Nem volt egyetlen árva muskátli se a kertben, se egy foknyi rózsaszín a házban.

A szalont Lady Letitia rendezte be, ő hímezte a székek kárpitját is – bizonyára megfigyelted, hogy azon piros és sárga rózsák vannak, rózsaszín egy sincs.

– Igen – bólintott Maria. – Nekem többek között épp a rózsaszín hiánya miatt tetszik a szalon. Meg kell mondanom, Loveday asszony, ebben hasonlítok Lady Letitiára: én sem rajongok a rózsaszínért.

– Micsoda?! – kiáltott fel Loveday. – A szemembe nézel, s azt mered mondani, hogy nem szereted a rózsaszínt?

Loveday kihúzta magát, fagyos tűz lángolt fel a szemében, s egyszerre egész lénye mintha jéggé dermedt volna. Úgy viselkedett, mint akit halálos sértés ért; s Maria, aki ezt túlzásnak tartotta, szintén kihúzta magát, az ő szeme is villogni kezdett, s már nyitotta a száját, hogy visszavágjon. Azonban, mielőtt megszólalhatott volna, Wrolf mordult egy öblösét, Periwinkle pedig figyelmeztető nyerítést hallatott – s Maria visszavágás helyett elnevette magát.

– Ezen nem fogunk összeveszni – mondta. – Asszonyom szereti a rózsaszínt, én nem, egyezzünk hát meg abban, hogy különbözünk.

Loveday is lecsillapodott, és elmosolyodott.

– Ez az, amire mi Lady Letitiával nem voltunk képesek – szólt. – Civódtunk szüntelenül. Egyetlen muskátlit sem engedett lecsempésznem a toronyból a házba, s még azt se tűrte, hogy akár csak egy rózsaszín szalagot tűzzek a hajamba. Ez nagy keserűséggel töltött el, mert úgy éreztem, aki a muskátlijaimat bántja, a szüleim emlékét sérti meg. Rémesen boldogtalan voltam. Azt hiszem, bele is haltam volna a boldogtalanságba, ha nincs ott velem a nevelőnőm, Elspeth, aki házsártos öreg hölgy volt, de mindig pártomat fogta – és ha Sir Benjámin nem lett volna oly végtelenül kedves velem. Mikor én tízévesen megérkeztem, ő már huszonöt éves, délceg fiatalember volt, s mint mondtam, kedves volt velem, én pedig szerettem őt.

Igaz, ő sem kedvelte a rózsaszín muskátlikat, de nem volt olyan, mint az anyja, aki folyvást hangoztatta, mi mindent nem szeret. Ő inkább hallgatott, egy szóval se említette a muskátlikat, s ajándékokkal igyekezett kárpótolni engem mindazért, amit anyja szigora miatt elszenvedtem. Akkor, fiatal korában, ügyes asztalos volt, s ő készítette számomra a sok szép bútort, ami a szobádat ékesíti. Sakkozni is megtanított, és nagyon sokat játszott velem. El se tudom mondani, mennyire szerettem őt, Maria. És ő is szeretett engem… Csak hát az anyját még jobban szerette.

– Akkor asszonyom nagyon féltékeny lehetett Lady Letitiára – következtetett Maria.

– Jól sejted – ismerte el Loveday. – Rémes egy teremtés voltam akkoriban: féltékeny, büszke és hidegen indulatos – nem forróvérű, mint Lady Letitia, s eme tulajdonságaim különösen bosszantották őt. Sir Benjámin azonban szeretett, s mikor felnőttem, megkérte a kezem, én pedig igent mondtam.

– Ez rosszul esett Lady Letitiának, igaz? – kérdezte Maria.

– Nagyon rosszul esett neki. De józan gondolkodású asszony lévén belátta, hogy Sir Benjáminnak, aki akkor már harminc is elmúlt, joga van megnősülni, ha akar. Így hát nem

78

támasztott akadályt a tervezett friggyel szemben. Ezzel együtt továbbra sem szenvedhetett engem, s fia szándéka keserűséggel töltötte el. Nem gondolhatok mást, mint hogy ez a keserűség elgyengítette, mert azon a télen megfázott, s mire aggódni kezdtünk volna érte, meg is halt. Sir Benjáminnak a szíve szakadt meg, mert rajongva szerette az anyját. Én igyekeztem vigaszára lenni, s úgy éreztem, ő is jobban szeret, mint addig bármikor. Megbeszéltük, hogy tavasszal megesküszünk, s hárman – ő, Elspeth és én – hamarosan hozzá is láttunk, hogy kicsinosítsuk a kastélyt az esküvőre. A fennmaradó időmben a hímzéseken dolgoztam. Már korábban készítettem Sir Benjáminnak egy szép világoskék mellényt, amit sárgával és pirossal, a szívének legkedvesebb napszínekkel hímeztem ki; akkor pedig elkezdtem egy másik mellényen dolgozni, amit az esküvőre szántam… így érkezett el a tavasz, amikor is egy este, néhány nappal a tervezett esküvő előtt, nagy butaságot csináltam.

– Hadd találjam ki, hogy mit – szólt közbe Maria. –Addigra annyira megtelt a torony rózsaszín muskátlikkal, hogy talpalatnyi hely se maradt benne. Ezért gondolt egyet, s egy napon, amikor Sir Benjámin kilovagolt, lehordta az összes virágot, és megtöltötte velük a házat.

– Pontosan ezt tettem – bólintott Loveday. – Legtöbbet a szalonba vittem, mert aznap a tiszteletest vártuk vacsorára, és minél vidámabb hangulatúvá akartam tenni a helyiséget. Az egyik kelengye ruhámat vettem fel – egy rózsaszínűt, és rózsaszín virágokkal díszítettem a vacsoraasztalt. Az öreg Elspeth, ha látta volna, mit csinálok, valószínűleg lebeszélt volna róla, de aznap nem érezte jól magát, és korán lefeküdt. Marmalode Jamben megszidott engem, de ki nem állhatom a szidást, hát csak azért se hallgattam rá. Aztán megjött a tiszteletes, majd – meglehetős késéssel, mert elhúzódtak a dolgai – Sir Benjámin is megérkezett, és meglátta, mit műveltem.

– És mit szólt? – tudakolta Maria.

– Akkor még nem mondott semmit – felelte Loveday –, mert ott volt a lelkész. Egész este udvarias házigazdaként viselkedett, de én láttam rajta, hogy nagyon mérges. Bizonyára az öreg tiszteletes is észrevett valamit, mert, hogy oldja a hangulatot, vacsora után megkért, hogy énekeljek és játsszak a csembalón. Én pedig elénekeltem egy dalt, amit valamelyik Merryweather szerzett évszázadokkal ezelőtt, s amit Sir Benjámin különösen szeretett, mert a dalban szereplő leány rám emlékeztette.

– Igen – suttogta Maria –, ismerem azt a dalt.

– De Sir Benjámin aznap este nem örült neki – folytatta Loveday –, és miután az öreg tiszteletes elment, kereken kimondta, mit gondol rólam. Bár derűs, napsugaras kedélyű ember, megvan benne a Merryweatherök temperamentuma, és fiatal korában néha üvöltő oroszlán tudott lenni. Dúlt-fúlt és háborgott aznap este, a falak is majd kidőltek a haragjától. Azt mondta, megsértettem szent életű anyja emlékét, és nem vagyok méltó arra, hogy a nyomdokaiba lépjek. Sok más bántó dolgot is mondott még, és nagyon felmérgesített, így hát én is megmondtam neki a magamét. Egyebek közt közöltem vele, hogy szerintem nem szent életű, hanem nagyon is gonosz asszony az, aki képes olyan ridegen bánni egy kislánnyal, ahogy az anyja bánt velem csak azért, mert szeretem a rózsaszínt. És a szentek nem gyűlölik a muskátlit, mondtam. A szentek minden Isten teremtette virágot szeretnek, és különösen szeretik a cornwalli lazacrózsaszín muskátlit, mert nincs annál szebb műve Istennek… Ennek hallatán Sir Benjámin felkapta az összes muskátlis cserepet, ami csak a keze ügyébe került, és kihajította őket az ablakon a rózsakertbe.

– És asszonyom mit csinált erre? – kérdezte Maria.

– Felrohantam a toronyszobámba, levettem a rózsaszín selyemruhát, és kimenőruhát húztam helyette. Aztán néhány sorban megírtam a nevelőnőmnek, Elspeth-nek, hogy örökre elmegyek, de ne aggódjon értem, nem lesz bajom. A levelet becsúsztattam a hálószobája ajtaja alatt. Aztán mikor már teljesen besötétedett, és elcsendesült a ház, fogtam egy nagy kosarat, kilopakodtam a rózsakertbe, és összeszedtem a törött cserepű muskátlik közül annyit, amennyit csak a sötétben tudtam. Megtöltöttem velük a kosaramat, aztán az alagúton és a nagykapun át elhagytam a parkot, és nekivágtam a völgyből kivezető útnak. Egész éjjel gyalogoltam, és mikor megvirradt, egy olyan világban találtam magam, ahol még sose jártam. Mintha idegen országba vetődtem volna, magányosnak és elveszettnek éreztem magam. De nem gyengültem el, nem fordultam vissza.

79

Továbbmentem az úton, és végül elértem a vásárvárosba, ott pedig bekopogtattam az legelső tetszetősebb külsejű házba, ami az utamba akadt. Megkérdeztem, nincs-e szükségük szolgálóra. Szükségük volt, hát ottmaradtam. A háziak fia, egy fiatal ügyvéd, első látásra belém szeretett. Igent mondtam, mikor megkérte a kezem, mert kellemes fiatalember volt, kedveltem őt, és úgy intéztem, hogy a lehető leghamarabb megesküdjünk, mert büszkeségemben és haragomban a reménytől is meg akartam fosztani Sir Benjámint, hogy visszacsalhat a völgybe.

– Miért, megpróbálta visszacsalni asszonyomat? – kérdezett közbe Maria.

– Igen, megpróbált. Az öreg tiszteletes, Elspeth és ő nem nyugodtak, amíg ki nem nyomozták, hol vagyok. Akkor Sir Benjámin elküldte hozzám az öreg tiszteletest. Megüzente vele, hogy hajlandó megbocsátani, és visszavár. De ő maga nem jött el… És nem kért bocsánatot, amiért kidobta a muskátlijaimat az ablakon. Így hát még dühösebb lettem rá, és azt üzentem neki a lelkésszel válaszul, hogy legyen szíves utánam küldeni a ruháimat, mert hamarosan hozzámegyek egy ügyvédhez, a városban fogok élni, és soha többet nem teszem be a lábam Holdföldére.

– Mégis visszajött – jegyezte meg Maria.

– Igen, mert visszahúzott a szívem. Túlságosan megszerettem a völgyet, és vidéken nevelkedett lányként nem tudtam megszokni a városi életet. Miután Elspeth-et megtették kapuőrnek, rendszeresen meglátogattam őt a barlanglakásban, mikor pedig meghalt, s én megözvegyültem, összecsomagoltam minden holmimat – a rózsaszín muskátlikat is –, és titokban ide költöztem, mint azt már tudod… Úgy lakom itt, ahogy az első Holdhercegnő.

– Micsoda?! – sikkantott Maria. – Ő itt lakott?

– Úgy sejtem, igen – bólintott Loveday. – Mikor Robinnal beköltöztünk a kapuőrlakba, a kis barlangszoba, amit most Robin használ, már rég lakatlanul állt. Tele volt kövekkel, földdel és avarral, ami azon a lyukon hullott be az évek során, ami most az ablak. Robinnal kitakarítottuk, és felfedeztük az alagútba nyíló kis ajtót, azt, amin a patkó alakú kopogtató van. És ott találtuk a szemét között a vágtató lóval díszített ezüsttükröt is, ami most az én szobám falán lóg. Kié lett volna az a szoba, ha nem a Holdhercegnőé? Úgy hiszem, ott élte le az egész életét, miután eljött a kastélyból, és a kis fehér lovát a Paradicsom-domb lejtőin legeltette.

– Tényleg úgy lehetett – helyeselt Maria. – De Loveday asszony, a legenda szerint a Holdhercegnő a gyöngysorát is magával vitte, amikor eljött a kastélyból. Az is előkerült?

– Nem – felelte Loveday. – Sokat kerestem, de nem találtam meg. A nagy, rubintos gyűrű, amit Sir Wrolf kapott a Holdhercegnőtől, megvan, Sir Benjámin viseli is néha; de a gyöngysor, úgy tűnik, végleg odavan. Kár, mert gyönyörű esküvői ékszer lenne számodra.

– El se hiszem, Loveday asszony – csóválta a fejét Maria –, hogy annyi éve itt él a kapuőrlakban, de soha meg se próbált kibékülni Sir Benjáminnal!

– Miért kellett volna? – Loveday hangja egyszerre rideg lett. – Ő se próbált meg soha kibékülni velem.

– Hogyne próbált volna! Hiszen elküldte az öreg tiszteletest asszonyomhoz az ügyvéd házába!

– Az nem volt őszinte békülési kísérlet – rázta a fejér Loveday. – Nem kért bocsánatot a dühöngéséért, se azért, hogy kidobta a rózsaszín muskátlijaimat az ablakon. Az ott maradt virágaimat pedig nyilván mind elégette, mert senkitől se hallottam, hogy rózsaszín muskátlit látott volna a kastélyban vagy a kertben.

Maria erre nem mondott semmit, de most hirtelen felrémlett benne az átjáró fölötti titokzatos szoba ablakának képe a rózsaszín muskátlikkal. El is határozta, hogy amint alkalma lesz rá, a végére jár a muskátlik dolgának. Most azonban egy másik ügy volt soron, a Paradicsom-domb visszaadása Istennek, és a kis csapat e percben elérte a faluszéli roskatag kaput.

– Most nincs időm elmondani, milyen rémesen butának tartom Minette anyám és Sir Benjámin viselkedését – mondta nagy komolyan Maria. – De később el fogom mondani. Gondolom, jobb, ha az állatokat a templomkert kapujánál hagyjuk, amíg mi bemegyünk a templomba.

80

– Nem, bevisszük őket magunkkal – felelte Loveday. – Az öreg tiszteletes szívesen lát állatokat a templomban. Azt mondja, a kutyák, macskák és lovak Isten legilledelmesebb gyermekei, általában véve sokkal illedelmesebbek a férfiaknál és a nőknél, s nem látja be, miért kellene kitiltani őket Isten házából.

– Teljesen igaza van – mosolygott Maria.

Ő, Loveday és az állatok végigsétáltak a falu utcáján – ahol e korai órán nem törte meg más az álmos csendet, csak a Paradicsom-dombról érkező kis patak, mely most is vidáman csevegett a hidacskák alatt szaladtában –, majd a faragott kapubejárón át bementek a templomkertbe. Az oszlopcsarnokba érve Loveday és Maria leszálltak az állatokról. Kéz a kézben léptek be a templomba, mögöttük Wrolf és Periwinkle haladt, őket Zachariah és Serena követte, s a farkát győzelmi zászló módjára lengető Wiggins zárta a sort.

A templom csordultig tele volt napfénnyel, zenével és gyerekekkel. Az öreg tiszteletes a szentély lépcsőjén állt, és hegedűjén az egyik legelragadóbb dallamot játszotta, amit Maria valaha hallott. Körülötte, a lépcsőkön, ott ült az ezüstharmati gyerekek tarka ruhás serege, és énekeltek, mint a hajnali rigók, harsányan, szívből. Wiggins, aki vele született rossz ízlése folytán nem tudta élvezni a jó zenét, rémisztő vonyításba kezdett, de Wrolf vetett rá egy súlyos pillantást – azt a fajtát, amit az elfogyasztásra szánt csontokra szokott –, mire Wiggins rögtön befogta a száját.

Az öreg tiszteletes nem hagyta abba a játékot, mikor Loveday Minette, Maria, Wrolf, Periwinkle, Zachariah, Serena és Wiggins csatlakozott az éneklő gyerekekhez, csak odaszólt nekik:

– Foglaljatok helyet, és tanuljátok meg gyorsan az új dalt! Loveday és Maria leültek a lépcsőre, ölükben Wigginsszel és Serenával, míg Wrolf és Periwinkle türelmesen és jól nevelten állva maradtak, és tanulni kezdték a dalt… Zachariah ellenben átugrotta a Merryweather család padfülkéjének ajtaját, és a párnás ülésen helyezte kényelembe magát, de olyan büszkén, mintha benne reinkarnálódott volna a valaha élt összes fáraó, egyetlen fenséges, doromboló személyiségbe összegyúrva.

Az új dalnak, amit az öreg tiszteletes a történelmi jelentőségű esemény alkalmából szerzett, könnyen megjegyezhető szövege volt, így Loveday és Maria nemsokára már olyan lelkesen énekelte, mint bármelyik templombeli gyerek.

TAVASZDAL

Hála Neked, Urunk, Napfivérért, éltető ős ragyogó Holdnővérért,

kinek fénye szelíd lelkünket megtisztító,

Téged dicsér fenn a csillagos ég, e fényből szőtt takaró.

Hála a harmatért, felhőidért, s mert küldöd a szeleket.

A szivárványhídért, amely eső után átszeli a kék eget,

S mutatja nékünk, hogy mindent betölt végtelen szereteted.

Hála Neked, Urunk, szép földünkért ,gondoskodó anyánk ő,

Virágot, gabonát, gyümölcsöt ád öle a bőven termő.

Kegyelmed hirdeti körös-körül domb völgy, erdő és mező.

Hálás a szívünk a kikeletért, elmúlott végre a tél.

Teremtő szavadra ez a világ holtából életre kél,

Fakadó rügyekért, bárányokért

Hálát zeng mind, aki él.

– Jól van – szólt az öreg tiszteletes, mikor úgy ítélte meg, hogy már mindenki kellően begyakorolta a dalt. – Maria, kérlek, menj be a Merryweather-kriptába, és nézd meg, hogy Robin végzett-e a feladattal, amit rábíztam.

81

Maria letette Serenát az öléből, és besietett a kriptába. Robin törökülésben ült a földön, hátát Sir Wrolf kőkoporsójának vetve, és a lovag nagy, keresztmarkolatú kardját fényesítette dörzspapírral. Mikor meglátta Mariát, rávigyorgott.

– Hiába, már nem fog úgy ragyogni, mint régen, ahhoz túlságosan megette a rozsda – szólt. – De azért szebb, mint volt. Az öreg tiszteletes azt mondta, magunkkal visszük.

Maria elmosolyodott örömében. Milyen jó ötlet a tiszteletestől! Sir Wrolf nem mehet velük, hogy visszaszolgáltassa, amit ellopott, de a kardja képviselheti őt!

Robin felállt, leporolta magát, eltette a dörzspapírt a sarokba, a súrolókefe és a vödör mellé, aztán Mariával kicipelték a kardot a kriptából, és odavitték az öreg tiszteletesnek. Loveday Minette időközben kiemelte a falfülkéből a Szűzanya és a Kisded szobrát, a gyerekek pedig felemelték a helyéről a Harangot.

– Azokat is visszük? – kérdezte Maria

– Természetesen – felelte az öreg tiszteletes. – Mindkettő a kolostorból került ide, ideje hát, hogy visszatérjenek eredeti helyükre.

A gyerekek némelyike elpityeredett.

– Nagyon fog hiányozni a Szűzanya – panaszolták.

– Nincs miért búsulnotok – nézett tájuk a lelkész. – Ahogy ide, úgy a Paradicsom-dombra is vihettek neki ajándékokat. Ezentúl gyakran járunk majd fel oda az Urat dicsérni. Induljon hát az ünnepi menet! Én megyek elöl, ti pedig, állatok és gyerekek, párosával követtek engem, és zengitek az új hálaénekünket, ahogy a torkotokon kifér! A Szűzanyát és a Harangot felváltva vigyétek.

– Olyan lesz a menetünk, mint a Noé bárkájába vonuló állatoké – jegyezte meg Maria.

– Annál szebb nem is lehetne – felelte rá az öreg tiszteletes. – Utánam, gyerekek! Add ide a kardot, Robin!

Robin engedelmeskedett. Az öreg tiszteletes körmeneti kereszt módjára magasba emelte a fegyvert, hosszú léptekkel végigvonult vele a padsorok között, s mikor kilépett a felkelő nap sugaraiban fürdő előcsarnokba, már teli torokból énekelt. Wrolf és Periwinkle kettőse haladt a nyomában, őket Maria és Robin követte, mögöttük pedig Wiggins és Zachariah lépkedett. Loveday Minette kézen fogva vezette Peterkin Peppert; mögöttük sorjázott az összes többi gyerek – élükön Prudence Honeybunnal és azokkal, akik a Szűzanyát és a Harangot vitték –, s mind lelkesen fújták a dalt, amit az öreg tiszteletes tanított nekik.

Mire elérték a domboldalra kanyarodó utat, a nap már magasan járt az égen: a hajnal pompás tavaszi reggelbe váltott. Az ünnepi menet tagjai, zihálva bár, de a kaptatón is énekeltek; a gyerekek páfrányleveleket, meténget és kankalint szedtek a töltésoldalakról, s nagy csokrokat kötöttek belőlük. Ahol a menet elhaladt, a madarak is dalra fakadtak, de oly lelkesen, hogy harsogásuk szinte elnyomta a gyerekek kórusát. A kaptató végénél kitáruló mezőn az addiginál is ragyogóbb napsütés fogadta a csapatot; minden szív csordultig megtelt örömmel, úgy ballagtak tovább a domboldal ibolyákkal tarkított, harsányzöld fűszőnyegén a juhok és ugrabugráló bárányaik között, el a virágba borult kökénybokor mellett és tovább, fel, arra, ahol az ezüstzöld bükkfák tornyosultak a kéklő ég előterében. Mikor már közel jártak a csúcshoz, az öreg tiszteletes egy percre megállította seregét, hogy mindenki kifújhassa magát, aztán megint felzengett az ének, s a menet a bükkfák ágai alatt folytatta útját, hogy végül a faragott boltívű átjárón át a kövezett udvarra érjen.

Maria, amint az udvarba lépett, megértette, miért nem ajánlotta fel neki előző este az öreg tiszteletes, hogy hazakíséri őt a sötét parkon át. Más, fontosabb dolga volt… Alighanem rögtön azután, hogy elbúcsúztak, felkapaszkodott ide az esti szürkületben, s azután fél éjszaka itt dolgozhatott a hold és a csillagok fényénél… Az udvarról ugyanis eltűnt minden törmelék, gyom és tüskés szederág, s a tisztára súrolt padlókövek gyöngymezőként ragyogtak a napsütésben. A forrás és a kivezető csatorna megszabadult a fojtogató avarcsomóktól; a víz tisztán, erősen buzgott fel a mélyből, s ezüstös csíkja sebesen futott a berkenyefa alatti alacsony boltív felé. A fa ragyogott a reggeli napfényben, bogyói úgy világítottak, mint megannyi apró gyertya, s ágai védelmezőn

82

borultak a kis oltár fölé, amit az öreg tiszteletes az udvaron összegyűjtött kövekből épített. Az egész hely tiszta, szép és üde volt, s miután az öreg tiszteletes beszúrta a kardot a berkenye ágai közé, hogy az keresztté nemesülve állt az oltár mögött, a Szűzanya és a Kisded szobra bekerült az alacsony boltív fölötti falfülkébe, a Haragot pedig felakasztották az öreg magyalbokor egyik ágára, a szent forrás udvarának újjászületése beteljesült, s immár felhangozhattak a magasztaló és könyörgő imák.

Az öreg tiszteletes azzal kezdte, hogy az oltár előtt állva Loveday, a gyermekek, a kastélybeli állatok, meg annyi birka és bárány gyűrűjében, ahány csak befért a már amúgy is zsúfolt kis udvarra, elmondott egy nagyon hosszú imát, amit ezen a magasztosán szép reggelen mindenki türelemmel hallgatott végig. Imájában égi kegyelmet kért a néhai Sir Wrolf számára, aki ellopta a dombot Istentől – mikor erről beszélt, az élő Wrolf mély, bűnbánó morgást hallatott. Utána azt kérte, bocsásson meg az Úr a Merryweather család későbbi nemzedékeinek, akik évszázadokon át elmulasztották visszaadni a lopott földet. Mikor ezt mondta, Loveday Minette, Maria és Robin lehajtották a fejüket, és ők is bocsánatot kértek. A tiszteletes ezután a Merryweatherök egy másik bűnét említette: hogy maguknak tartották meg a pénzt, amit a szent dombon legeltetett juhok hátáról lenyírt gyapjú eladásából szereztek. Mikor erről beszélt, minden birka nyugtalanul bégetett. Végül azért imádkozott, hogy a domb mostantól fogva örökkön örökké szent hely maradjon, s gonosz cselekedet ott többé ne követtessen el. Erre aztán mind áment mondtak, a juhok halkan, titokzatosan bégettek, Robin pedig a magyalbokorhoz lépett, és megkondította a Harangot, hogy a messze zengő, tiszta hang tudassa a völgybéli néppel: a Paradicsom-domb mától újra Istené. Aztán Robin felvette a földről a Paradicsom-kapu mellett heverő pásztorsípját, s a kíséretével mind együtt énekelték el Az Úr az én pásztoromat, a Régi századikat, a Harangdalt, a Tavaszdalt, meg az összes magasztaló éneket, ami csak eszükbe jutott. Végül aztán kénytelen-kelletlen – hisz oly szép volt ez a reggel ott fent a dombtetőn –, kiballagtak a szent forrás udvarából, és ünnepi menetben, énekelve elindultak lefelé a dombról.

A faluba érve látták, hogy a Harang hangja s az ő lelkes énekük minden felnőttet kicsalt az utcára. A falusiak mind nevettek, beszélgettek, és sírtak az örömtől – mert beköszöntött a tavasz, mert a Paradicsom-domb újra Istené lett, s mert szívükben felébredt a remény, hogy közel a nap, amikor örök boldogság köszönt a völgyre.

Tizedik fejezet

1.

Maria ezután néhány napig nem találkozott se Robinnal, se Lovedayjel, abból pedig, hogy reggelenként nem talált kikészített ruhát a ládán, arra következtetett, hogy egyelőre nem vár rá újabb kaland. Wrolf is meglehetősen ritkán mutatkozott, mintegy azt üzenve neki, hogy most egy darabig boldogul testőr nélkül is. Ragyogóan szép tavaszi idő volt, a fák és a virágok lelkesen bontogatták leveleiket és szirmaikat, a madarak énekeltek, ahogy csak a torkukon kifért.

Maria reggelenként az ágyból felkelve először mindig szobája déli ablakához sietett, hogy megnézze a nárciszokat, melyek fenséges fényfolyamokba s -tavakba gyűlve támadtak a tiszafák komor seregére. Azután átszaladt a nyugati ablakhoz, és lenézett a rózsakertre, ahol a zsenge levelek sejtelmes zöld ködében láng nyelvekként villogtak a madara rikító tollai. Végül átment az északi ablak elé, és a kastélytető rendetlen cseréptengere fölött elnézve hosszan, figyelmesen szemlélte a fenyves messze nyúló, sötét tömegét. Hajnalonta nem egyszer hallani vélte, hogy egy kakas gúnyos, kihívó rikkantása száll fel az erdőből. – Kikeri-kék! Meddig várjunk még? – szólította meg a kukorékolás. – Kikeri-kár! Maria, mi lesz már? Kikeri-kell! Lássuk, mit teszel!

Mivel Mariának a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogyan űzhetné ki a Sötét Erdő lakóiból gonoszságukat, nem válaszolt az incselkedésre. Nem tehetett egyebet, mint hogy várt. De amíg várt, addig sem henyélt, hanem igyekezett már most leküzdeni félelmét, és lélekben

83

felkészülni arra, amit majd tennie kell, bármi lesz is az. Úgy tapasztalta, hogy az effajta várakozás és lelki felkészülés nagyon is komoly és fárasztó elfoglaltság.

Emellett persze rendszeresen tanulnia is kellett Miss Heliotrope-pal, valamint majdnem minden nap fellovagolt a Paradicsom-dombra. Ott megcsodálta a birkákat és a bárányokat – amelyek már nem Merryweather-birkák és Merryweather-bárányok voltak –, és beszélgetett a bükkfalombok alatti kövezett udvaron játszó gyerekekkel. Ezüstharmat aprónépe ugyanis azóta második napközi otthonává tette a kolostort. De azért a templomhoz se akartak hűtlenek lenni, elhatározták, hogy mikor szép idő van és jó meleg, akkor a Paradicsom-dombra, esős és hideg napokon pedig a templomba mennek. Most már nem féltek a Paradicsom-dombon, mert ösztönösen érezték, hogy a hely immár Istené, és a Sötét Erdő gonosz lakói nem merészkednek oda többé. Maria sejtette, hogy Robin is ezt érezheti, mert már nem őrizte a nyájat. Maria egyetlenegyszer se találkozott vele odafent. Hiányzott neki a fiú, de úgy gondolta, Robin biztosan valami fontos dolgot csinál valahol, és elő fog kerülni, csak várnia kell türelemmel.

A kis kövezett udvar napról napra veszített romkert jellegéből, s mindinkább hasonlított egy kedvelt és sűrűn látogatott templomhoz. A gyerekek és a – délután, napi munkájuk végeztével fel-fellátogató – felnőttek a faragott boltíves átjáróig vezető ösvényt tapostak ki a bükkfák alatt. Az öreg tiszteletes két nagy cserép rózsaszín muskátlit helyezett el Sir Wrolf kardja előtt az oltáron, és egyet-egyet az átjáró két oldalán; a Szűzanya és a Kisded pedig rendszeresen megkapták ajándék virágjukat, éppúgy, mint mikor a szobor még a templomban állt.

A falu asztalosa készített egy padot, amin a tikkadt felnőttek kifújhatták magukat a domb megmászása után. A kőműves számos helyen megerősítette a romos falakat, a falu ácsa pedig – aki a megye legjobb ácsának hírében állott – felállította a gerendavázat, ami az udvart a lombokról lecsöpögő vízről megvédő majdani zsúptetőt volt hivatott tartani.

És egyre-másra tűntek fel a más, ismeretlen emberek hozta kincsek: a Szűzanya virágai egy cserépkorsóba kerültek, a falra valaki vadgesztenyefüzért akasztott, a Harang szép új kötelet kapott. Ha valaki felment imádkozni a forrás udvarába, megkongatta a Harangot, ahogy a barátok is tették, hogy tudassa a völgybeli néppel, mit csinál.

Egyik nap, egy közös lovaglás alkalmával, Maria unokabátyját is felvitte a Paradicsom-dombra, hogy megmutassa neki, mennyit változott a hely. Sir Benjámin, mikor meglátta a legelő nyájat, és eszébe jutott, hogy többé nem őt gazdagítja, igencsak elkámpicsorodott, de a kövezett udvart látva nyomban felderült az arca. Levette kalapját, mint aki templomba lép, és gyönyörködve nézett körül, kifelé menet pedig megállt a muskátliknál, és megszagolta őket.

– Kellemes – állapította meg. – Egészséges, tiszta illat.

– Én világ életemben gyűlöltem a rózsaszínt – vallotta be Maria –, de most… ezek olyan szépek itt… azt hiszem, megváltoztatom a véleményemet.

– Ne hidd, hanem tedd – felelte majdhogynem nyersen Sir Benjámin. – Ne pazarold rózsaszín muskátlikra a gyűlöletedet. Minden szín a nap szülötte és jó. Tartogasd a gyűlöletet a sötét, gonosz dolgok számára. És most az égre kérlek, induljunk haza! Már egy jó órája ődöngök itt a kedvedért. A végén még lekéssük a vacsorát.

Sir Benjámin az egész hazaúton harapós hangulatban volt, de Mariát – bár akkor látta őt először ilyennek – nem zavarta a dolog, mert immár tudta, hogy akárcsak Loveday, unokabátyja is megbánta már azt a hajdani összeveszést. Aztán mire elfogyasztották az ebédre feltálalt pecsenyeszaftos marhasültet, Yorkshire-pudingot, sült burgonyát, párolt zöldséget, tormamártást, cukros-tejszínes almatortát, szilvás lepényt és sört, addigra Sir Benjámin kedélye is helyrezökkent.

2.

Másnap hajnalban Maria utolsó álma az volt, hogy a faragott holdsarló pillangó módjára leszállt a mennyezetről, és orron csókolta őt. Mikor aztán felébredt, látta, hogy ki van készítve számára a lovaglóruhája, s ebből kitalálta, hogy a csókot Lovedaytől kapta. Sir Benjámin, mikor a reggelinél találkoztak, és meglátta rajta a lovaglóruhát, szélesen elmosolyodott.

84

– Szép napunk van – szólt. – Ragyogóan szép napunk. Kár volna tankönyvek fölé görnyedve tölteni. Rendeljen el ma tanítási szünetet, Miss Heliotrope. Engedje szabadon tanítványát – hadd menjen, ahova tetszik, hadd csinálja, ami jólesik neki. Ha javasolhatom, nézz be a gyümölcsösbe, Maria. Behajtattam oda pár juhot, és igen kellemes látványt nyújtanak. – Itt sóhajtott egy szélviharszerűt. – Kénytelen vagyok több birkát tartani, mint eddig, miután a közbenjárásodnak köszönhetően elvesztettem a paradicsom-dombi nyájamat.

De Sir Benjámin huncutul csillogó szeme elárulta Mariának: szó sincs arról, hogy unokabátyja neheztelne rá a nyáj miatt. Meg is lepődött rajta egy kicsit, hogy Sir Benjáminnak ilyen jó kedve van, ugyanis aznap reggel kisebb tragédia történt. Marmalode Jamben nyitva hagyta az éléskamra ajtaját, Wrolf pedig bement, és felfalta az ebédre szánt ürücombot, a vacsorára szánt marhahúst és vesét, valamint a másnapi reggelit megkoronázni hivatott sonkát… Ottléte alatt soha nem csinált még ilyet.

Miss Heliotrope áldását adta a tanulásmentes napra, így Maria a reggelizőasztaltól egyenesen az istállóudvarba indult – Serena, Wiggins és Wrolf kíséretében –, hogy felnyergelje Periwinkle-t. Azt tervezte, hogy a pónit is beviszi a gyümölcsöskertbe, aztán pedig ellovagol valahova – épp oda, ahova aznap el kell lovagolnia. Így hát Periwinkle-t kantáron vezetve, nyomában a többi állattal, átment az alagúton a konyhakertbe, s látta, hogy a gyümölcsfák már virágaikat bontogatják, s az öreg eperfa zöld lombruhát öltött. A puszpángsövényes ösvények egyikén egy percre megállt, és felnézett az átjáró fölötti ablakra. Annak üvege mögött, akárcsak legutóbb, most is ott pompáztak a lazacrózsaszín muskátlik. „Ennek is utánajárunk – határozta el Maria –, de előbb elintézzük a Sötét Erdő lakóinak ügyét.”

Ezután a keleti falba épített ajtóhoz sétált, kinyitotta, és átment a gyümölcsöskertbe. Jó ideje nem járt már itt, s most a lélegzete is elállt az ámulattól, amikor megpillantotta a királynőhöz méltó sátorként fölé boruló tengernyi rózsaszínű és fehér virágot. A kitartóan meleg időben a gyümölcsfák a szokásosnál sokkal korábban kivirágoztak, s csomókban sárgállott a kankalin a göcsörtös, öreg törzsek tövében.

Az almavirágokat fricskázó játékos tavaszi szellő szárnyán most vidám muzsikaszó érkezett Maria fülébe, s ő a hangokat követve elindult a kert túlsó vége felé. Nem kellett soká keresgélnie, néhány lépés után megpillantotta Robint, aki a pázsiton ült, hátát a legnagyobb és legszebben virágzó fa törzsének vetve, és furulyázott. A feje fölött az ágak zsúfolásig tele voltak madarakkal: vörösbegyek, sárga- és feketerigók, cinegék és ökörszemek fújták százhangú dalukat, hogy majd beleszakadtak. A földön nyulak ugrabugráltak, mintha táncolnának a zenére – de még Serena is táncra perdült, Wiggins pedig körbe-körbe forogva kergette a farkát, ahogy utoljára kölyökkorában tette. Wrolf és Periwinkle méltóságteljesebb volt annál, semhogy táncba vagy ugrálásba kezdjenek, de azért Wrolf csóválta a farkát, Periwinkle pedig magas hangú, nevetés nyerítést hallatott.

– Robin, te olyasféle bűvös zenész vagy, mint Orfeusz – szólt Maria. – Szerintem a madarak és az állatok bárhova követnének, mikor játszol.

– Követnek is – felelte Robin, majd rámosolygott Mariára, és megkérdezte: – Nos, készen állsz?

Maria szíve máris szaporábban dobogott.

– Ma? – suttogta.

– Igen – bólintott Robin. – Most. Az elmúlt pár napban felderítettük Wrolffal a fenyvest. Megmutatta nekem, hol a kastély, és már ki is találtam, hol megyünk be. Merthogy persze nem fogunk becsöngetni a kapun, hisz úgyse engednének be. Titokban kell belopóznunk.

– Jól van – suttogta Maria –, de mit fogunk csinálni, mikor már bent vagyunk?

– Azt még nem tudom – ismerte el Robin. – Gondolom, odamegyünk a feketeruhásokhoz, és megmondjuk nekik, hogy ne legyenek gonoszak többé. Egy próbálkozást megér.

Maria úgy vélte, hogy a terv, bár igen egyszerű, rettentően veszélyesnek hangzik; félelem szorongatta a torkát, mikor végiggondolta, de azért vidám mosollyal válaszolt Robin vigyorára.

85

– Csak egy pillanat, ifjú úrnőm és Robin úrfi – szólította meg őket egy sipító hang, s mikor megfordultak, Marmalode Jamben billegve közeledő alakját pillantották meg a fák között. A szakács két kezében egy-egy degeszre tömött bőrtarisznyát cipelt, és Zachariah sétált a nyomában.

– Minekutána a reggeli alatt, a nyitva maradt konyhaajtó résén át volt szerencsém hallani, hogy a mai nap ünnepnek nyilváníttatott a tekintetben, hogy nem árnyékolja be a művelődés kényszere, bátorkodtam összekészíteni egy szerény piknikmenüt – jelentette be Marmalode. – E táskák tartalmával csillapíthatjátok éhetek, mely bizonnyal lábra kap, amennyiben vándorlástok elhúzódása folytán későbbre halasztódnék jóakaróitok által hőn áhított visszatértetek az ősi lak biztonságába. A táskákra erősített szíj lehetővé teszi azok nyakba akasztva történő szállítását, s derékmagasságban kissé alátámasztva, súlyuk nem okoz majd kényelmetlenséget. Kellemes napot kívánok, ifjú úrnőm; kellemes napot, Robin úrfi.

E szavakkal Marmalode átadta a tarisznyákat. Nagyvonalú intéssel jelezte, hogy nem vár köszönetet, egyidejűleg mélyen meghajolt, és távozni készült, de sarkon fordultában még megállt, és kék szemét a macskára szegezte.

– Zachariah – szólította meg ünnepélyes hangon –, menj velük, és tedd ma a kötelességed.

Ezután elbaktatott a gyümölcsfák között.

– Akkor hát – szólt Robin, miután az útmutatást követve nyakukba akasztották a tarisznyákat –, vágjunk neki az útnak, és Isten segélje igaz ügyünket!

A csapat elindult; Wrolf vezette őket, őt az egymás mellett lépkedő Maria, Periwinkle és Robin követte, hátul pedig Wiggins, Serena, és a farkát három karikába kunkorító Zachariah haladt. A fallal körülvett gyümölcsöskert hátsó vége felé mentek, hogy ott kisorjázzanak egy ajtón, ami a parknak abba a részébe vezetett, ahol Maria legelső itteni reggelén járt. Ott azonban nem a kankalinos teknő és a tenger irányába indultak, hanem északnak, a fenyves felé. Hogy bátorságát életben tartsa, Maria a vállán lógó elemózsiás tarisznyát állította tűnődése középpontjába.

– Kíváncsi vagyok, mit csomagolt nekünk ebédre Marmalode – szólt. – Úgy beszélt, mintha tudná, mire készülünk.

– Szerintem tudja is – vélekedett Robin. – Régóta gyanítom, hogy azokkal a hegyes füleivel nemcsak a szavakat, de a gondolatokat is meghallja.

A parkot a fenyvestől elválasztó fakerítés egy részen ki volt döntve, így nem jelentett akadályt a számukra.

– Sir Benjámin újra és újra megjavíttatja a kerítést, de Azok mindig kidöntik – magyarázta Robin.

Mikor beléptek a fenyvesbe, egyik pillanatról a másikra elmaradt mögöttük a ragyogó tavaszi napütés, és a félhomály birodalma vette körül őket. A vastag fatörzsek úgy nyújtózkodtak az ég felé, akár egy hatalmas katedrális oszlopai, a magasban kinövő ágaik pedig óriási szürke sátortetővé fonódtak össze. A léptek zaját elnémította a vastag tűlevélszőnyeg, s az egész erdőn mély, hátborzongató csend ült. A fatörzsoszlopok között vezető utak mind egyformának tűntek, de Wrolf tudta, merre kell menni. A nagy, bozontos állat kitartó ügetésben haladt egyre tovább, a fenyves mélye felé. Robin, Periwinkle, Serena és Zachariah is fáradhatatlannak tűntek, Wiggins azonban hamarosan lábfájásra panaszkodott, meg hát a félelem is elfogta, úgyhogy Maria felvette őt. A reszkető kutyát a karjába zárva úgy érezte, bátorsága megkettőződik. „Ha meg kell védenünk valakit, aki jobban fél, mint mi magunk, olyan bátrak leszünk, mint egy oroszlán… olyan bátrak… mint Wrolf…” – gondolta Maria, és tűnődve nézett az elöl haladó Wrolfra.

– Robin! – suttogta hirtelen. – Szerintem Wrolf nem is kutya. Szerintem oroszlán!

– Persze, hogy az – felelte Robin.

– De hát Sir Benjámin mindig kutyának mondja!

– Mert nem akarja megrémíteni az embereket – magyarázta Robin.

– Nahát! – ámuldozott Maria. – Ez aztán… Örülök, hogy csak most, miután összebarátkoztam vele, jöttem rá, micsoda valójában!

86

Eddig csak tisztelte Wrolfot, de most már félelemmel vegyes bámulat járta át, ha ránézett… Egy oroszlán!

Nem sokkal ezután Wrolf váratlanul leült egy különösen hatalmas fenyő alatt, amelynek vastag, kanyargós, a földből ki-kibújó gyökerei pompás ülőhelyet kínáltak a megfáradt vándoroknak. A fa mellett tiszta vizű patak sietett keleti irányba, a tenger felé.

– Ebéd! – jelentette be Robin.

Maria leszállt Periwinkle-ről, és Robinhoz hasonlóan kényelmesen elhelyezkedett egy gyökérfotelben. Az öt állat leheveredett körülöttük a puha tűlevélszőnyegre. Maria ezután kinyitotta a tarisznyákat, s mikor kibontotta az ételeket rejtő két hófehér kendőbatyut, felkiáltott örömében. Marmalode Jamben ma önmagát is felülmúlta. Bámulatos volt, mi mindent tudott ilyen kis helyre bezsúfolni. Volt ott sonkás és lekváros szendvics, zsemlében sült kolbász, almás pite, gyömbéres mézeskalács, sáfrányos sütemény, cukrozott keksz és retek. Egy kis kristálypalackban friss tej. Volt két szarucsésze csészealjakkal. A gyerekek szeme felragyogott, az állatok a szájuk szélét nyalogatták, és az egész társaság lelkesen nekilátott az ebédnek. Zachariah sonkás szendvicset evett, és tejet ivott hozzá az egyik csészealjból. Serena a retket kapta. Wiggins a zsemlében sült kolbászt és a cukrozott kekszet választotta, Periwinkle almás pitével kényeztette magát, Maria és Robin pedig a maradékot ették. Wrolf visszautasította a felajánlott kolbászos zsemlét, s csak ivott egy jóízűt a patakból.

– Ennie kellene valamit, hogy kitartson az ereje – aggodalmaskodott Robin.

– Ki fog tartani, arról gondoskodott reggel – nyugtatta meg Maria. – Megevett egy egész ürücombot, egy marhasültet, egy adag vesét meg egy sonkát. Akkor meglepett, hogy lehetett ilyen falánk, de most már nem csodálkozom rajta.

– Igaz, az oroszlánok így csinálják – bólintott Robin. – Hatalmas étvággyal esznek, és az erőt ad nekik egész napra.

Mikor mindnyájan jóllaktak és ittak a forrásból, Maria összehajtotta a feleslegessé vált szendvicses papírokat, és eltüntette őket a széktámlául szolgáló gyökerek között. Wrolf azonban a jelek szerint nem értett egyet a kiválasztott hellyel, mert kihalászta a papitokat mancsával, aztán a szájába vette, a fa mögé vitte és ott eldobta őket.

– Azokat el kell dugni, Wrolf – szólt rá Maria. – Nem szeretem a szemetelést. – És egy lendületes lökéssel benyomta a papírokat egy gyökér alá. Nem kis meglepetésére a lökéstől beomlott a talaj a keze alatt, s ő majdnem orra bukott.

– Ide nézz, Robin! – kiáltott fel. – Nincs föld a fa alatt! Robin odament és letérdelt mellé. A lyukba pillantva látták, hogy a fa alja tágas üreget rejt. A gyökerek között akkora rés volt, hogy egy kicsi és sovány ember akár be is fért volna rajta. – Lám csak! – örvendezett a felfedezésnek Robin. – Itt akár el is lehetne lakni, és senki nem találná meg az embert. Na, de most már gyerünk, Wrolf indulni akar.

Folytatták hát útjukat a fák között. Most is Wrolf ment elöl, vezette őket az erdő mélye felé. Ahogy haladtak, egyre sötétebb és sötétebb lett körülöttük, mígnem már a földet is alig látták a lábuk előtt. Aztán megint kivilágosodott egy kicsit, s végül Robin egyszer csak megszólalt:

– Nézd, Maria!

Egy erdei tisztás szélére értek; de az a tisztás kietlen, kopár hely volt, olyan, akár egy sziklatömbökkel teleszórt kőfejtő. A kövek között poshadt tócsákban állt a víz. Három oldalon meredek sziklafalak emelkedtek, s a Mariáékkal szemközti falat négyszögletes, toronyszerű várkastély koronázta meg. A vár olyan régi volt, hogy első pillantásra az alapjául szolgáló szikla részének nézhette az ember. A tisztásra néző falon nagy kapu ásított, a másik három irányból az éjfekete fenyves fái fogták közre a várat… Rémisztő épület volt… És amennyire Maria látta, nem lehetett máshogy megközelíteni, csak a sziklafalba vágott meredek lépcsősoron felmászva – ahhoz viszont ki kellett jönniük a fenyőfák rejtekéből, és át kellett vágniuk a várkapu fölötti ablakból jól belátható tisztáson.

87

– Van egy másik út is – suttogta Robin. – Wrolf mutatta meg, mikor együtt jártunk itt. Nézd, már el is indult arra.

Néhány lépésnyit visszamentek az erdőben, aztán bal felé kanyarodva megtettek egy nagy félkört, s végül nekivágtak a várdomb meredek oldalának. Sorban mászták meg a fenyőfák között kiálló kopasz sziklákat, verekedték át magukat a sűrű szedercserjéken. Itt már Mariának is gyalogolnia kellett; kantáron vezette Periwinkle-t, Robin pedig a hóna alatt vitte Zachariah-t és Wigginst, nehogy azok sűrű bundájukkal elakadjanak a tüskés bokrokban. Egy idő múlva aztán megint elkanyarodtak, ezúttal jobbra, és hamarosan a vár hátsó oldalánál találták magukat. Csakhogy ezen az oldalon nem volt a várnak kapuja, de még csak ablaka sem. Csupaszon, komoran tornyosult Mariáék fölé a lőréses oromzatú fal, mely magasságban a legöregebb fenyőkkel vetekedett.

– Felkapaszkodunk a legnagyobb fára, és átmászunk róla a várfal tetejére – foglalta össze a tervet fellengzős könnyedséggel Robin. – Pár napja kipróbáltam a fát, könnyű felmászni rajta.

– Nem hiszem, hogy Wrolf is könnyűnek fogja találni – jegyezte meg Maria.

– Ó nem, az állatok nem tudnak feljönni – legyintett Robin. – Csak mi megyünk be.

Bemenni Wrolf nélkül? Maria úgy érezte, mintha a szíve megszűnt volna dobogni. De nem szólt egy szót se. Felhúzta a szoknyáját, és máris készen állt követni Robint a fára. A fa törzséből alul is nőttek ki ágak, s úgy tűnt, ha mindig oda lép, ahova Robin mondja, nem lesz gondja a haladással.

Csakhogy Wigginsnek esze ágában se volt magára maradni Wrolffal! Még a végén felfalja őt az a bestia! Maria még egy méternyit se mászott, mikor Wiggins a két hátsó lábára állt, és szívszaggató szűkölésbe fogott.

– Robin – nézett fel a fiúra Maria –, nem hagyhatom itt Wigginst. Mindenhova velem szokott jönni.

– Jól van, akkor add ide nekem – felelte dicséretes türelemmel Robin. – Majd én cipelem. Fél kézzel is könnyedén fel tudok mászni.

Leereszkedtek hát, felvették Wigginst, és másodjára is nekiindultak. Gond nélkül eljutottak félútig, addigra Maria félelme is elcsitult annyira, hogy már le merjen nézni. Wrolf, Periwinkle és Serena egymás mellett álltak a fa tövében, s szőrös arcukon az elismerő elégedettség kifejezése ült. Zachariah viszont – Maria nem kis meglepetésére – ott kúszott mögötte felfelé… Velük jön hát… A macska jelenléte valamiért biztonságérzetet adott neki. Igaz, hogy csak egy macska, gondolta, de olyan macska, amilyen nincs még egy.

A fenyőfa legfelső ága híd módjára átnyúlt a vár oromzata fölé, s ha nem tátong alatta a szörnyű mélység, gyerekjáték lett volna végigmászni rajta. Ha csak egy-két méter választotta volna el az ágat a földtől, Maria habozás nélkül nekiindult volna – valahogy úgy, mint Robin. A fiú a félelem legcsekélyebb jele nélkül ráhasalt az ágra, s hóna alatt Wigginsszel végigkúszott rajta.

Most Marián volt a sor, de ő érezte, hogy képtelen erre a mutatványra. A mélység végtelennek tűnt. Nem, ezt ő nem tudja megtenni. Mikor Robin szabad kezével megfogta a várfalat, ő még mindig az ág innenső végén kuporgott forgó gyomorral, szédülve. Rettegte a pillanatot, amikor Robin megfordul majd, és észreveszi, hogy fél… De akkor sem képes rá… Ebben a pillanatban valami fekete ugrott a vállán át az ágra, és egy nagy fekete, szőrös farok csiklandozta meg az orrát. Maria megkönnyebbült nyögéssel kinyújtotta a kezét, megfogta a macska farkát, akár egy kötelet, behunyta a szemét, és Zachariah vezetésével mászni kezdett Robin felé, aki a mellvéden kihajolva segítőkészen nyújtotta felé a kezét.

3.

Mikor Maria kinyitotta a szemét, már mind a négyen a vár lapos tetején ültek. A tető olyan volt, akár egy udvar, teljesen üres, csupán a közepén állt egy kőládaszerű építmény, amin ajtó is volt. Miután kifújták magukat, Robin odasétált, és kinyitotta az ajtót. Sötétbe vesző csigalépcső vezetett lefelé. Robin szó nélkül felkapta Wigginst, és elindult a lépcsőn. Maria és Zachariah követték. A

88

maguk mögött hagyott ajtón beeső fény nem hatolt messzire – hamarosan szurokfekete sötétség vette körül őket. Tapogatózva haladtak tovább, mígnem végül Robin egy ajtóba ütközött. Megkereste a kilincset, és lassan, óvatosan megtolta az ajtót. A keletkező résen függőleges fénycsík hatolt a sötétségbe. Robin most egy kicsit jobban kinyitotta az ajtót, és belesett rajta.

– Gyerünk – súgta oda Mariának.

Beosontak az ajtón, majd zajtalanul becsukták maguk mögött. Kicsiny erkélyre jutottak, amiről keskeny kőlépcső vezetett a vár alattuk elterülő lovagtermébe. A tetem nyilván konyhaként is szolgált, mivel a nagy tűzhely lángoló tüze előtt, a nyársakon jókora húsdarabok sültek.

– Sir Benjámin marháját sütik – súgta oda Mariának Robin. – Pár napja ellopták a legjobb bikáját.

– Tényleg? – csodálkozott Maria. – Nem is mondta.

– Pedig ellopták – bólogatott Robin. – Peterkin Pepper apjától pedig tegnap elvitték az összes tojást. Prudence apjának a pincéjéből a múlt szerdán egy hordó almabor tűnt el, Honeybun asszonynak meg ellopták az összes kenyerét.

A terem közepén x-lábú asztal állt, azon pedig egy tál, tele főtt tojással, jó néhány cipó és almaborral teli kancsók között. Mariát azonban az ételeknél sokkal jobban érdekelték a teremben tartózkodó emberek. Két fekete hajú és szakállú, ádáz kinézetű bőrkötényes férfi a nyársakat forgatta, két másik, hasonló alak pedig tányérokat és kupákat rakott szét az asztalon. Az ötödik egy fújtatóval serpenyőnyi szenet izzított, míg a hatodik egy kisszéken ülve bőszen fent egy halom ijesztően nagy kést. Maria cseppet sem találta rokonszenvesnek a társaságot.

– Ebédhez készülődnek – súgta oda Robinnak. – Jó későre halasztották.

– Csak akkor esznek, ha végeztek az aznapi gonosztetteikkel – magyarázta Robin. – Megvárjuk, amíg dolgozni kezd bennük Honeybunék almabora, és ha már eléggé felvidultak, lemegyünk.

E percben kitárult egy ajtó a lovagterem túlsó végén, és belépett rajta egy jól megtermett, a többieknél magasabb férfi. Puskát szorongatott a kezében, a vállán nagy fekete kakas ült, és két elejtett nyúl lógott a derékszíján. Maria nyomban felismerte őt: az az ember volt, akitől Serenát megmentették. A nyomában további öt férfi érkezett a terembe, s mind egy-egy kosár gyönyörű, friss halat cipelt. A kosarakat a fújtatónál álló társukra bízták, aki nyomban hozzálátott a halak megtisztításához és elkészítéséhez. Ezután bejött a terembe még három férfi, akik kosarakban friss zöldséget hoztak. Maria le merte volna fogadni, hogy azokkal a terményekkel is az ezüstharmati kertek lettek szegényebbek. A zöldség egy része hamarosan a tűz fölé állított nagy lábasba került. A férfiak ezután lehúzták a csizmájukat, és elterpeszkedtek a fal mellett álló padokon. Maria megszámolta őket. Húszan voltak. Húsz megtermett férfi és egy nagy fekete kakas, két gyerek, egy kicsi kutya és egy macska ellen.

Amint megsült a hús és a hal, kezdetét vette az ebéd. A Sötét Erdő marcona lakói az asztalhoz húzták a padokat, és mohón nekiestek a finomságoknak. A gyerekek felháborodva nézték, mekkora élvezettel tömik magukba a lopott ételt. A halnak különösen ínycsiklandozó illata volt… A kastélyban sosem került ilyen finom friss hal az asztalra, s még a macska büdös halfejeiért is a messzi vásárvárosig kellett elkocsikáznia Digweednek. Ez a méltánytalanság nyilván Zachariah-t is felháborította, mert attól fogva, hogy a lentiek nekiláttak a halnak, dühösen fújt és szitkokat motyogott a bajsza alatt.

Mariának egyszer azt mondta valaki, hogy a lopott étel megkeseredik a szájban – nos, most meg kellett állapítania, hogy az illető tévedett. A gonoszok olyan nagy élvezettel és étvággyal lakmároztak, ahogy még ő maga és Sir Benjámin se tudott. Az ebéd kezdetén meglehetősen mogorvák voltak, de minél több csúszott le a torkukon Sir Benjámin marhájából, Honeybunék almaborából, tojásából és kenyeréből meg a Merryweather-öbölben fogott gyönyörű halakból, annál jobb kedvük kerekedett, s annál jobban kieresztették a hangjukat. A végén már mind kurjongattak, nevettek, énekeltek és az asztalt csapkodták. Az éktelen zsivajban a fekete kakas szárnyra kapott, felröppent az egyik gerendára és kukorékolni kezdett, úgy kísérte a Sötét Erdő lakóinak dalát.

89

KAKASDAL

Az északi erdő a mi hazánk, a tenger, a láp és a domb.

Csapdánkba vad kerül, hálónkba hal, elkerül minket a gond.

Szállj fel, kakas, te éjszínű,

Repülj a fenyők fölé! Kukuri, kukuri-kú! Ku-kú! Szállj a fenyők fölé!

Atyánk az orkán, a dermesztő szél,

Anyánk a hó és a jég. Húgunk a feketén sötétlő éj,

Bátyánk a viharos ég. Rázd meg, kakas, te éjszínű,

Fekete taréjodat! Kukuri, kukuri-kú! Ku-kú! Rázd meg a taréjodat!

Fejünkön sisak, kezünkben bárd,

Ha látsz minket, szíved remeg.

Megfagy a föld is, amerre jár e legyőzhetetlen sereg!

Rikoltsd, kakas, te éjszínű, hogy miénk e fekete táj!

Kukuri, kukuri-kú! Ku-kú! Hirdesd, hogy miénk e táj!

Robin a dal közben elővette a zsebéből pásztorsípját, és próbálgatni kezdte rajta a dallamot. Mikor úgy érezte, hogy már elég jól megy, odasúgta Mariának: – Most! – azzal furulyázva elindult lefelé a kőlépcsőn. Maria Wigginsszel a karjában utánaindult, őt pedig Zachariah követte még mindig fújva és szitkozódva, dühösen égnek meredő farokkal.

A lépcsőn leérve nagy merészen megindultak a mulatozó férfiak felé, de már majdnem elérték az asztalt, mire a furulyaszó végre áthatolt a hangzavaron és rájuk irányította a figyelmet. Akkor viszont váratlan felbukkanásuk akkora megdöbbenést váltott ki a vár népében, hogy nem volt érkezésük semmi szörnyűségeset csinálni, csak abbahagyták az éneklést meg az asztalcsapkodást, és úgy bámultak, mint akik kísértetet látnak. Robin a gerendán ülő kakas kukorékolását furulyaszóval kísérve odasétált az asztalfőn ülő vezérhez, és megállt a balján, Maria pedig átment a vezér jobb oldalára.

– Szép az énekük, jó urak! – rikkantotta Robin, aztán tovább fújta a dallamot, de olyan magával ragadóan, hogy az egyik elbambult feketeruhás énekelni kezdett. Aztán egy második hang is csatlakozott hozzá, s nem telt bele sok idő, már újra dalolt az egész társaság.

Mikor a dal véget ért, visszatért a döbbent csend. Maria ekkor leült a vezér mellé a padra, maga elé húzott egy üres tányért, és tiszta, ezüstösen csengő hangon így szólt:

– Kaphatnék egy kis halat, uram? Erre Robin is leült.

– Én is kérek – mondta.

A tolvajok vezére pedig, mintha valamiféle idegen akarat mozgatná, az előtte fekvő tál felé nyúlt, felszúrt a villájára két halat, Robin és Maria tányérjára tette őket, majd a háta mögött felhangzó mérges miákolásnak engedelmeskedve letörte és a válla fölött odadobta Zachariah-nak a halak fejét.

– Nagyon finom, uram – mondta két falat között Maria. A hal valóban ízlett neki, s az erdőben elfogyasztott kiadós ebéd ellenére egyre inkább megjött az étvágya, félelme pedig falatról falatra csökkent. Mire jóllakott, már ahhoz is elég bátornak érezte magát, hogy kését-villáját letéve a mellette ülő férfi arcára emelje pillantását. Kegyetlen horgas orr, sötét és gonosz sasarc és kőkemény tekintetű, villogó fekete szempár – ezekkel találta magát szemközt. A vezérnek dús, riasztóan kiugró fekete szemöldöke volt, s ami kilátszott a szájából a fekete bajusz és a sűrű szakáll között, az mintha az erdőben kihelyezett vascsapdák egyike lett volna. Hanem a fekete szemek most tágra nyíltak a döbbenettől, s Maria jó ösztönnel úgy vélte, a sikeres megdöbbentés biztató kezdet, ha valakit rá akarunk venni valamire.

90

– Monsieur Cocq de Noir – szólt toppant udvariasan –, régi vágyam teljesül most, hogy megismerhetem.

Szavai csak fokozták a várúr megrökönyödését. Most már egyenesen kidülledt a szeme.

– Miért nevezel Cocq de Noirnak? – kérdezte.

– Mert ez a neve – felelte Maria. – Jól tudom, ki ön. Ön az egyik leszármazottja Fekete William kisfiának, akiről az terjedt el, hogy Sir Wrolf meggyilkolta. Csakhogy ez nem igaz, mert nem is halt meg, hanem az édesanyja a völgyön kívülre menekítette. Ő maga nem tért vissza többé, de a fiai igen, és önök mind azoknak a fiúknak a leszármazottai.

A döbbent csöndből, ami kijelentéseit fogadta, Maria arra következtetett, hogy az öreg tiszteletessel helyesen számolták ki, mennyi kétszer kettő.

– Az én ősöm, Sir Wrolf, nagy gonoszságot művelt, amikor megpróbálta elvenni Fekete William földjét – folytatta. –De a vadorzás és a lopás, amit önök művelnek, semmivel sem kisebb bűn.

– Az én földem terméketlen – dörmögte Cocq de Noir. –Fenyőerdőben még állatokat se lehet tenyészteni. Mivel etetném az embereimet, ha nem vadásznánk és lopnánk?

– Kereskedjenek a völgy lakóival – szólt most közbe Robin. – Mi a völgyben sose jutunk friss halhoz, pedig nagyon szeretjük. Adják el nekünk a halat, akkor mi is adunk el az uraknak marhát, baromfit, tojást.

Monsieur Cocq de Noir megvetően felhorkant.

– Egy Cocq de Noir rangjához nem volna méltó, hogy ősei várában élve halkupeckedésből tartsa el magát. – Hangja a méltatlankodástól dühös motyogásból fokozatosan mennydörgő harsogássá erősödött. – Hol van a gyöngysor, amit ősöm, a Holdleány magával vitt Holdszállásra? Az az ékszer az én családomé! Ha megkapnám a gyöngyöket, eladhatnám őket, és a pénzből erényes életet élhetnék halálom napjáig. Nem ragaszkodom a gonoszsághoz, ha anélkül is megkapom, amit akarok… A családod ellopta az a gyöngysort.

– Ez nem igaz! – vágott vissza Maria. – Az ékszert senki nem látta azóta, hogy a Holdleány elment. Ő maga vesztette vagy rejtette el. Nekünk semmi dolgunk nem volt vele.

– Ha átadod a gyöngysort, komolyan fontolóra veszem, hogy jó útra térek – jelentette ki Cocq de Noir.

– Hogy adhatnék oda valamit, ami többszáz éve elveszett? – csattant fel dühösen Maria. De aztán eszébe jutott Loveday figyelmeztetése, hogy ne engedje eluralkodni magán a haragot. Nyugalmat erőltetett hát a hangjára. – Ha ön megbocsátja Sir Wrolfnak, hogy megpróbálta elvenni Fekete William birtokát, akkor Sir Benjámin is megbocsátja önnek a vadorzást és a lopásokat. És ha megígéri, hogy nem lesz gonosz többé, mostantól barátokként élhetünk… Elvégre távoli rokonok vagyunk, mint ön is tudja. A Holdleány az én ősöm is.

Monsieur Cocq de Noir azonban egyre jobban belelovalta magát a dühbe.

– Fekete William fiát ugyan nem ölte meg Sir Wrolf, de Fekete Williamet igen! – tajtékzott. – És ezt a bűnt nem bocsátjuk meg, amíg akár csak egyetlen Cocq de Noir is él a földön!

– Sir Wrolf nem ölte meg Fekete Williamet – jelentette ki konok meggyőződéssel Maria. – Fekete Williamnek egyszer csak elege lett addigi életéből, ahogy az a gonoszokkal gyakran előfordul, és egyszerűen itthagyott mindent, hogy magányosan éljen. A végén pedig, úgy hiszem, tengerre szállt, és elhajózott a lemenő nap felé.

– Bizonyítsd be! – bömbölte Cocq de Noir, és öklével az asztalra csapott. – Add át a gyöngysort, és bizonyítsd be, hogy Fekete Williamet nem gyilkolták meg! Akkor az erény szobra leszek halálomig!

Nem volt mit tenni. Monsieur Cocq de Noir követelései olyan esztelenek voltak, hogy Mariánál berek a pohár. Robin előrehajolt, és figyelmeztető pillantást vetett rá, Zachariah pedig elnyávogott egy megrovó „miau”-t, de hiába, Maria nem tudta tovább lenyelni dühét.

91

– Ön a legesztelenebb ember, akivel valaha dolgom volt! –fakadt ki. – És a leggonoszabb is! Ha Fekete William olyan volt, mint ön, akkor azért se kárhoztatnám Sir Wrolfot, ha valóban megölte volna – de mondom, nem ölte meg! Vegye tudomásul, szégyellem, hogy a távoli unokahúga vagyok!

Erre aztán elszabadult a pokol. A fekete férfiak mind felpattantak, ordibálni kezdtek, fenyegetően hadonásztak késeikkel és puskáikkal, a fekete kakas veszettül kukorékolt a gerendán, Monsieur Cocq de Noir pedig üvöltött, ahogy a torkán kifért:

– Nincs még két ilyen arcátlan gyerek a földön! Tömlöcbe velük, és tartsátok őket kenyéren és vízen! Semmi kolbász, semmi almás pite – csak száraz kenyeret és vizet kapjanak! Robin felugrott.

– Futás! – kiáltott rá Mariára. – Gyerünk! Iszkiri!

Azzal lehajolt, felkapta Wigginst, aki egész idő alatt egy finom csontot rágcsált gazdája lábánál, aztán Mariával futni kezdtek a kis erkélyre vezető kőlépcső felé, mielőtt még a fekete férfiak észbe kaphattak volna. Ám abban a pillanatban, ahogy rájöttek, mi történik, utánuk vetették magukat. A gyerekeknek esélyük se lett volna egérutat nyerni, ha nincs velük Zachariah, hogy vitézül fedezze menekülésüket. A macska felfújta magát amúgy is tekintélyes mérete kétszeresére, és hátrálva haladt Maria és Robin nyomában, közben pedig fújt, karmolászott, és olyan rémisztően villogtatta nagy zöld szemét, hogy az üldözők hátrahőköltek tőle. Ilyenformán a négy menekülőnek sikerült épségben elérnie az erkélyt, hogy onnan, a kis ajtón át, belevessék magukat a csigalépcső rejtekadó sötétségébe.

– Fuss tovább! – zihálta Robin. – Még öt perc, és ellovagolunk Wrolf meg Periwinkle hátán.

Alighogy felértek a tetőre, már hallották is üldözőik lépteinek dobogását a lépcsőn. Hamar átmásztak a mellvéden, ki a baráti fenyőfa vízszintes ágára, és végigkúsztak rajta. Maria ment elöl, s ezúttal nem teketóriázott, mert sokkal jobban félt a marcona férfiaktól, mint a lezuhanástól; a nyomában Robin haladt Wigginsszel a karjában, és Zachariah volt a sereghajtó. Szerencsésen elérték a fenyő törzsét, sietve lemásztak rajta, és egy perc múlva már szilárd talajt éreztek a lábuk alatt. Hanem ami a fa tövében várt rájuk, az – mint utóbb egyetértésben leszögezték – a félelmetes élményekben gazdag nap legrémisztőbb meglepetéseként érte őket. Wrolf és Periwinkle nem volt sehol.

4.

Az első döbbenet elmúltával Robin rávigyorgott Mariára, és megszorította a kezét.

– Ha nincs ló, jó a láb is – mondta. – Futás, Maria! Húzd fel a szoknyád, és szedd a lábad! A gonoszok nem mernek kimászni a fenyő ágára, de a várkapun át is egykettőre ideérnek.

Szaladtak hát, s mikor a tisztást elérve Maria hátrapillantott, látta, hogy Robinnak igaza volt. A Sötét Erdő lakói kitódultak a várkapun, és már lefelé rohantak a sziklába vágott lépcsőn.

– Fussunk! Fussunk! – biztatta Mariát Robin, de hangja kissé reményvesztetten csengett. Valóban nehéz volt belátni, hogyan nyerhetnének egérutat, mikor máris ki voltak fulladva: Mariát akadályozta hosszú szoknyája, Robinnak cipelnie kellett Wigginst, és még csak az utat se tudták. Egyedül a könnyedén szökellő Zachariah tűnt nyugodnak és bizakodónak. Aztán kétségbeesésük egy szempillantás alatt örömbe váltott, mikor a sötét fenyősátoron áthatoló vékony napsugárnyaláb fényében megpillantottak egy gyönyörű, ezüstös, hosszúfülű alakot.

– Ott van Serena! – kiáltott fel Maria. – Serena, mutasd az utat!

Ezután már egy cseppnyi félelem sem volt bennük, pedig már hallották a hátuk mögött üldözőik csörtetését. Követték a hosszú ugrásokkal haladó Serenát, és csak futottak és futottak, mígnem végül feltűnt előttük a nagy fenyő, melynek tövében az ebédjüket elköltötték. Serena egyenesen megcélozta a fát, s mikor odaért, egy ugrással eltűnt két vastag gyökér között.

– Beugrott az üregbe! – zihálta Maria. – Az üregbe, amit Wrolf mutatott nekünk!

– Azt akarja, hogy mi is bemásszunk – következtetett Robin.

92

Maria nyomban négykézlábra ereszkedett, és átpréselte magát a gyökerek között. Robin utána küldte Wigginst és Zachariah-t, majd ő maga is az üregbe verekedte magát. Elmondhatták, hogy nagy szerencséjük volt. Ha egy kicsit is kövérebbek lettek volna, beszorulnak a gyökerek közé, ha pedig egy kicsit is késlekednek, az a feketeruhás, aki elsőként érte el a fát, épp elkapta volna a bemászó Robin lábát.

A menekülőket most meleg, biztonságot nyújtó sötétség vette körül. Mikor bemásztak, meredek csúszda fogadta őket, annak végén eltűnt alóluk a talaj, s méteres eséssel érkeztek meg az üreg aljára, amit szerencsére vastag rétegben borítottak a száraz tűlevelek, így nem ütötték meg magukat.

Egy percig csak feküdtek, egyrészt, mert lélegzethez kellett jutniuk, másrészt, mert semmit sem láttak. Mire kissé kifújták magukat, a szemük is kezdett lassan hozzászokni a sötétséghez, felültek hát, és körülnéztek. Egyetlen sápadt fénycsík szűrődött csak be a föléjük boruló fenyőgyökerek között, de az is több volt a semminél. Először csupán annyit tudtak megállapítani, hogy egy kis barlangba kerültek, amelynek csak a talaja puha, falainak alsó részét tömör szikla alkotja. Aztán, mikor már egy kicsit jobban láttak, elképesztő felfedezést tettek… A barlang valamikor réges-régen lakott volt… A sziklás fal egy bemélyedés körül meg volt feketedve, jelezve, hogy a fülke egykor tűzhelyként szolgált; előtte egy lapos kövön vas főzőedény állt, mellette pedig egy megfeketedett ezüstpohár és egy fémtokba dugott vadászkés feküdt. Maria és Robin a kezükbe vették a tárgyakat, szemükhöz közel tartva vizsgálgatni kezdték őket a homályban, és lám, a kés míves tokja kakas alakját mintázta, s az ezüstpoháron egy kakas körvonalai domborodtak ki.

– Valaki lakott itt régen – állapította meg Robin.

– És az valaki Fekete William volt – jelentette ki diadalmasan Maria. – Gondolom, akkoriban nagyobb volt a bejárat, csak azóta sűrűbbre nőttek a fenyő gyökerei. Úgy történt, ahogy mondtam, Robin. Fekete William belefáradt a viszálykodásba, és ideköltözött remetének az erdőbe.

Robin már nyitotta a száját, hogy feleljen, de ekkor riasztó zaj hatolt a fülükbe: a fába csapódó fejsze hangja. Mivel eddig azt hitték, biztonságban vannak, összerezzentek az ijedségtől. A fekete férfiak, mivel nem fértek be a szűk nyíláson, nekiláttak szétforgácsolni a fa gyökereit.

– Nézd! – kiáltott fel Robin, akinek a szeme jobban hozzászokott már a homályhoz, mint Mariáé. – Nézd Zachariah-t!

A barlang túlsó oldalán, épp szemben velük, szabálytalan háromszög alakú nyílás vezetett tovább valahova, talán egy másik üregbe. Zachariah ott állt a nyílás előtt, és izgatottan, hívogatóan lengette a farkát. A gyerekek nyomban odasiettek, és látták, hogy az átjáró nem egy másik barlangba, hanem egy lejtős földmélyi alagútba vezet – olyasfélébe, mint a Paradicsom-kaput Loveday barlanglakásával összekötő rejtekút. Azon könnyen végigmentek annak idején, mert volt náluk lámpa, itt azonban koromfekete sötétség vette körül őket. Szerencséjükre kiderült, hogy Zachariah jobb útikalauz bármilyen lámpásnál. Maria megfogta a macska farkát úgy, mint a fenyőágon tette, Robin pedig, bal hóna alatt Wigginsszel, jobb kezével Maria szoknyáját markolta meg. A sereghajtó Serena segítség nélkül is boldogult. Csúszkálva, botladozva mentek a sötétben egyre lejjebb és lejjebb; lábujjaik sajogtak a kiálló kövektől, könyöküket lehorzsolta a sziklás fal, de – Zachariah vezérlő farkának hála – legalább haladtak valahogy.

Aztán valahol messze a hátuk mögött fecsegés és dobogás hangzott fel – ebből tudták, hogy üldözőiknek sikerült behatolniuk a búvóhelyre –, majd egy darabig újra csend volt, jelezve, hogy a feketeruhások a barlangban talált dolgokat vizsgálják, végül pedig köveken csattogó csizmaszögek zaja tudatta a menekülőkkel, hogy a fekete férfiak elindultak utánuk az alagútban.

– Itt viszont lassabban fognak haladni, mint mi – jegyezte meg bátorítóan Robin. – ők nem fogják Zachariah farkát.

Reményteli szívvel bukdácsoltak hát tovább, mígnem egyszer csak különös, szép zaj ütötte meg a fülüket: a hang valahonnan elölről érkezett, s hullámzó zene módjára felerősödött, majd elcsendesedett és elhalt, hogy aztán újult erővel hangozzék fel ismét.

– Ez meg mi lehet? – csodálkozott Maria.

93

– A tenger – felelte Robin. – Az a gyanúm, igen, szinte biztos vagyok abban, hogy ez az alagút a Merryweather-öbölbe vezet.

Mariának egy hang se fért ki a torkán, olyan izgalom fogta el a gondolatra, hogy az út végén maga a tenger vár rájuk.

Kisvártatva halvány, tompa fény derengett fel az alagútban, úgyhogy immár látták Zachariah fülének és bajszának sziluettjét, s ahogy továbbhaladtak, egyre hatalmasabban zengte körül őket a tenger szépséges zenéje. Aztán az alagút barlangteremmé szélesedett, túlsó oldalán, egy nyíláson át halvány, de szívderítő nappali fény hatolt be. Zachariah egyenesen a nyílás felé tartott, de Maria a farkánál fogva megállította.

– Nézzétek! – kiáltott fel. – Ott van Fekete William hajója! Mind megálltak. A barlangban egy karcsú, hosszú, viking hajó állt. A deszkái helyenként korhadtan lógtak, de szépívű bordái büszkén dacoltak az idővel, és ép volt a hajó orrát díszítő faragvány is, amely kitárt szárnyú nagy kakast mintázott.

– Tessék! – kiáltotta diadalmasan Maria. – Fekete William ezzel a hajóval szállt tengerre, és indult el a lenyugvó nap felé.

– De akkor mit keres itt a hajó? – tette fel a kérdést Robin. – Akkor a lenyugvó napnál kellene lennie.

– Miután Fekete William megérkezett a lenyugvó naphoz, a tenger kis fehér táltos lovai visszahozták a hajót, és az egyik behúzta ide – rukkolt ki a magyarázattal Maria.

Robin erre egy „na ebből végképp egy szót se hiszek el”-fajta nevetéssel felelt, s ezen a dolgon nyilván elvitatkoztak volna még egy darabig, ha Zachariah, farkát nem kímélve, nem húzza őket tovább a világosság felé. A nyílás, mint kiderült, egy újabb barlangba vezetett át, aminek kagylóhéjakkal teli, homokos talaja volt, s széles szájával egyenesen a Merryweather-öbölre nyílt.

– Ó! Ó! Ó! – sikongatott Maria. – Állj meg, Zachariah! Álljunk meg, Robin! Wiggins! Serena! Nézzétek!

S bár tudták, hogy a Sötét Erdő lakói a nyomukban vannak, megálltak, és csak néztek és néztek.

A Merryweather-öböl félhold alakú volt. Gyönyörű, barlangokkal teli sziklái színes kavicsokkal ékes kis partot és egy sávnyi aranyló homokot öleltek körül. A homokban itt-ott alacsony sziklatömbök feküdtek, mint egy-egy kőmedence: az öblükben rekedt vízben piros tengeri rózsák, kagylók és selyemszalagszerű színes hínárok ragyogtak. Az öblön túl a tenger sötétkék volt, és fehér tarajú hullámai olyanok voltak, mint a vágtató lovak: mint száz meg száz fehér paripa horizontig nyúló, csillogó-villogó fénymezőn vágtázó sora. Mariának kiáltozni lett volna kedve, annyira fellelkesítette a látvány. A fenséges tenger az öbölbe térve hullámkarjait nyújtogatta felé, és újra meg újra fényes habokat, szivárványszínű buborékokat szórt világok módjára a lábához. Úgy érezte, a tenger sós illata és hűs lehelete szétáradó, varázslatos erőt önt fáradt testébe, miközben a feje fölött, a magasban, a sirályok pompás köröket leírva különös, rikoltó dalukat zengték.

A partról ősréginek tűnő kikötőgát nyúlt az öböl vizébe; halászhálók száradtak rajta, mellette a kék vízen koszos fekete vitorlájú, csúf kis halászbárkák ringatóztak. Mariát elöntötte a méreg. Fekete vitorlák! Ilyen ronda bárkák ezen a gyönyörű tengeren! Kék, piros, zöld, sárga hajók illenének ide, olyan fehér vitorlákkal, mint a madarak szárnya… És olyanok is lesznek itt, mikor már nem fojtogatja majd ezt a tájat a Sötét Erdő népének gonoszsága.

Most azonban még fojtogatja, s ő hiába próbált ma változtatni ezen, csúfos kudarcot vallott… Robin ekkor egy figyelmeztető kiáltás kíséretében meghúzta a szoknyáját. Maria körülnézett, s látta, amint a barlangból undok fekete bogarak módjára kitódul a sötét sereg.

– Futás! – kiáltotta Robin.

A sziklaoldalon veszélyesen meredek, kanyargós ösvény vezetett a föléjük magasodó szirt tetejére. Azon indultak felfelé a gyerekek az élen haladó Serena és a mögöttük szökellő Zachariah között. Maria nem sokat mászott sziklát életében, így most elég nehezére esett a dolog, de Robin se egykönnyen boldogult Wigginsszel a hóna alatt. Egyszer letette a kutyát, és megpróbálta rávenni,

94

hogy a saját lábán kapaszkodjon fel, de Wiggins, aki úgyszintén nem volt a szirtek leküzdéséhez szokva, kereken megtagadta, úgyhogy Robin kénytelen volt megint felvenni őt. A nehéz testi megpróbáltatást ráadásul még rémület is tetézte, mert a hátuk mögül érkező hangok arról árulkodtak, hogy előnyük fogytán fogy. Olyan volt ez a kapaszkodás, mint egy lidérces álom, és Maria abban is kételkedett, hogy ha felérnek a szikla tetejére, elég gyorsan tudnak majd futni ahhoz, hogy lerázzák üldözőiket. „Miért, jaj, miért hagyott cserben minket Wrolf és Periwinkle?” – gondolta kétségbeesetten Maria. De mindegy is, hisz a csúcsot se fogják elérni. Még néhány pillanat, és a csuklójukra fonódik a fekete férfiak keze. Zachariah dühös sziszegéséből tudta, hogy üldözőik mát a sarkukban vannak.

– Tovább! – zihálta Robin a háta mögött. – Gyorsabban! Gyorsabban!

De szegény Maria nem tudott gyorsabban mászni. Lábai mintha ólommá váltak volna, a keze fájt, ujjait felsebezték az éles kövek. Csak úgy tudott tovább haladni, ha szemét az előtte ugráló Serena fehér farkára és zászlóként lengő füleire szegezte. Volt valami megnyugtató abban a fehér szőrpamacsban, s valami erőt adó a vidáman integető fülekben. Serena minden jel szerint derűlátó volt, s Maria már csak őt követte, nem figyelt semmi másra.

Aztán a nyúl hirtelen ugrott egy nagyot, és eltűnt; Maria fájós keze pedig már nem sziklát, hanem egy hangafű-csomót markolt, és a következő pillanatban kétségbeesett tekintete Wrolf barna, szőrös pofájába ütközött. A szikla tetején Wrolf és Periwinkle várt rájuk! Hogy is kételkedhetett a két állat hűségében!

– Wrolf! Wrolf! – sikoltozta az örömtől kábán Maria. Átölelte a hatalmas állat nyakát, és forró csókot nyomott hideg, fekete orrára.

– Ne csókolgasd, ülj fel a hátára! – kiáltott rá a mögötte érkező Robin.

Maria engedelmeskedett. Zachariah felugrott a háta mögé, Robin Wigginsszel Periwinkle nyergébe pattant, Serena pedig csak nyúlcipőt kötött, s már vágtattak is hazafelé, mint a szél a diadalmasan rikoltozó sirályok csapatától kísérve. Elsuhantak mellettük a fenyőfák és az aranyló sünzanótcsomók, nyargaltak dombra fel és dombról le, hamarosan elhagyták a kankalinos teknőt, ahol Serenát találták. Azután a fenyőfákat tölgyek és bükkök váltották fel, és egy perc múlva megpillantották a gyümölcsöskert fala fölött integető almavirágokat s mögöttük a kastély büszke tornyait. Most, hogy már biztonságban voltak, látták a célt, és messze maguk mögött hagyták a gonoszokat, Wrolf és Periwinkle vágtából szelíd ügetésbe váltott. Maria és Robin végre kifújhatták magukat, egymásra mosolyoghattak, és átadhatták magukat a megkönnyebbülésnek.

– Nagyszerű napunk volt! – nevette el magát Robin.

– De a dolgunkat nem végeztük el – emlékeztette Maria. – A Sötét Erdő lakói épp olyan gonoszok, mint voltak… és mérgesebbek, mint eddig bármikor. Vagyis nem javítottunk, hanem rontottunk a helyzeten.

– Én akkor sem vagyok csalódott – mondta Robin.

– Te igen?

– Nem, én sem – rázta a fejét Maria. – A dolgok nem mindig sikerülnek első próbálkozásra. Viszont mindig kell lennie egy első próbálkozásnak, és mi most örülhetünk, mert túl vagyunk rajta.

– És mert volt egy jó kis kalandunk – tette hozzá Robin, majd felnézett a színtengerré változott égre. – Napnyugta van! – kiáltott fel meglepetten. – Egész nap elmaradtunk. Most már sietnem kell haza, mert anya aggódni fog.

Rögtön le is ugrott Periwinkle hátáról, átadta a kantárt Mariának, letette Wigginst, és elsietett a parkon át a kapuőrlak irányába – de azért még egyszer visszanézett, és búcsút intett Mariának. A lenyugvó nap fénye aranyosra festette nevetős, piros arcát és a hosszú zöld tollat a kalapján. Aztán Robin megfordult és eltűnt a park fái között, melyek oly lágyan ölelték körül őt, mint a gyermeket anyja karjai.

5.

95

Wrolf, Mariával a hátán, kényelmesen átsétált a díszkerten, az istállóudvar irányába, ahol Digweed fogadta őket. Az öreg nem szólt egy szót se, de széles, vigasztaló mosolyával mintha azt mondta volna: „Sose bánkódj! Legközelebb több szerencséd lesz.” Közben átvette Mariától Periwinkle kantárját, és már vitte is a pónit az istállóba, hogy alaposan lecsutakolja, és elébe rakja jól megérdemelt vacsoráját. Wrolf is küldött egy biztató, komoly pillantást Maria felé, mikor a lány lecsusszant a hátáról, majd ő, Zachariah, Serena és Wiggins lassan felballagtak a kőlépcsőn pihenőhelyük és a remélt harapnivaló felé. Maria elnézte az állatokat. Mind kimerültnek tűntek… kivéve Wigginst, aki olyan büszkén lépkedett társai előtt, akár egy diadalittas hős… De hát miben is fáradt volna el, hisz nem csinált semmit egész nap, csak láb alatt volt és cipeltette magát. Most meg úgy viselkedik, mint a hadvezér, aki a csatát messziről nézi, de a diadalmenetben a győztes csapat élén halad.

„Csakhogy mi nem vagyunk győztes csapat” – gondolta Maria. Most, hogy a vidám Robin már nem volt vele, egy kis csalódottság férkőzött a szívébe. Úgy érezte, még nem képes bemenni az ajtón, és Sir Benjámin szemébe nézni. Unokabátyja rögtön látni fogja rajra, hogy kudarcot vallott… „Pihenek előbb egy kicsit” – gondolta, és leült a kút kőkávájára.

Üdítően szép és békés volt most az istállóudvar. Körös-körül turbékoltak a fehér galambok, és fent, a kék égen, mint megannyi kócos tollpihe, apró rózsaszín felhők lebegtek. Maria a kút fölé hajolt, és megszemlélte a lányt, aki a sötét víz színéről nézett vissza rá. Az a másik sápadt volt, fáradt, egy kicsit szomorú – s valahogy más, mint akit a tükörben látni szokott. Az első Holdleány festhetett így, gondolta, azon az estén, amikor örökre elhagyta a kastélyt. Talán, mielőtt felnyergelte kis fehér lovát, ő is leült egy percre ide a kút mellé, és megnézte tükörképét a vízben: aranyló haját és a holdas-selymes fényű gyöngysort a nyakában… Mit csinálhatott azzal a gyöngysorral?

Ekkor egy vékony köhintés, egy „kérlek, fordulj ide, és láss meg”-fajta köhintés zökkentette ki Mariát tűnődéséből. A kérésnek engedve odafordult, és Marmalode Jambent pillantotta meg a konyhába vezető lépcső tetején. A szakács mosolygós biccentéssel köszöntötte – talán annak jeléül is, hogy ő sem tulajdonít jelentőséget az első próbálkozás kudarcának.

– Kiskegyed esti gyönyörét biztosítandó, omlettet kívánok készíteni – fogott a mondókájába –, és szükségem lenne hozzá a vajra, amit hűtés céljából a kút falában helyeztem el ma reggel. Kérlek, ifjú úrnőm, légy oly kegyes, és méltóztasd bedugni kezed az alanti falnyílásba, magadhoz venni az említett tejterméket, s magaddal hozni azt, mikor befáradsz az épületbe, hogy a szükséges toalettel felkészítsd magad ama testi táplálék illő befogadására, melynek e kései órán már bizonnyal kínzó szükségét szenveded.

Eme kinyilatkoztatás után Marmalode Jamben meghajolt és visszavonult, Maria pedig nyomban nekilátott teljesíteni a kérést, mert jól tudta, hogy a szónoklat hétköznapi nyelvre lefordítva nagyjából azt jelentette: „Igyekezz, már csak rád várunk a vacsorával!”

Újra a kút fölé hajolt, s kezét és alkarját a páfrányfüggöny mögé dugva keresgélni kezdte a bájos kis tárolóüregeket, amelyeket Sir Benjámin az első holdszállási napján mutatott meg neki, s amelyekről akkor az jutott eszébe, hogy kiváló rejtekhely válna belőlük ékszerek számára. Az első kis üregben, amit kitapintott, csak sajt volt, de a másodikban megtalálta a vajat. Azonban mikor kihúzta, látta, hogy az nem túl nagy darab. Latolgatni kezdte, vajon elég lesz-e, tudván, hogy Marmalode Jamben pompás omlettjei mindig igen nagyok és igen vajasak. „Talán van még egy darab vaj beljebb az üregben” – gondolta. Ezúttal olyan mélyen áthajolt a kút falán, amennyire csak tudott, és benyúlt a kis üreg végéig. Vajat nem talált, de ujjai ráleltek valami másra: egy kicsi, fémes tapintású, doboz alakú valamire. Megfogta, és kihúzta az üregből a titokzatos holmit. Valóban egy doboz volt. Visszaült a kútkávára, és az ölébe rakta. A parányi ládikó nagyon réginek tűnt, de azért ki lehetett venni a tetejét díszítő kakasalakot. Nem volt bezárva, Maria kinyitotta hát. Színét vesztett, foszladó selyemkendőt pillantott meg, ami, mikor hozzáért, majdhogynem porrá omlott szét, s alatta egy fénylő gyöngysor vált láthatóvá.

Maria dermedten ült, s résnyire nyílt szájjal bámulta az ujjairól leomló szépséges gyöngyöket. A napnyugta addigra kékből rózsaszínre és aranylóra festette át az eget, és aranyba mártotta a peckesen lépdelő galambok szárnya hegyét. A szél elült, néma csönd ereszkedett az udvarra. Maria

96

nagyon lassan felemelte a kezét, és a nyakára tekerte a gyöngysort; aztán megint a kút fölé hajolt, és újra megnézte tükörképét. A lenyugvó nap fénye az ő haját is átszínezhette, akárcsak a galambok tollait, mert ezúttal színarany ragyogás vette körül sápadt arcát – de még az sem volt fényesebb a nyakát körülölelő gyöngyöknél. Maria rámosolygott tükörképére, az visszamosolygott rá, s egyszerre oly bűbájosan gyönyörű és mozdulatlan lett minden, mintha egy pillanatra az egész világ visszatartotta volna a lélegzetét.

Maria felegyenesedett, és töprengeni kezdett az ékszeren. Mintha maga az első Holdleány súgta volna meg neki, egyszerre világossá vált számára, hogyan és miért került a gyöngysor a kútba. A Holdleány tényleg leült ide egy percre azon az estén, amikor elhagyta a kastélyt, és elgondolkodott. Azon töprengett, vajon kit illetnek a gyöngyök: őt magát, mert az apja neki ajándékozta őket, vagy a férjét, mert ez az ékszer volt az egyetlen hozománya, amivel Holdszállásra érkezett. Nem tudta eldönteni, s mivel nem akart olyasmit magával vinni, ami nem az övé, de a férjét sem kívánta egy őt meg nem illető értéktárggyal gazdagítani, a kútba rejtette a gyöngysort.

Ekkor ismét megütötte Maria fülét a jól ismert sipító hang, mely most már némiképp emeltebben és kicsit méltatlankodva szólt hozzá:

– Ifjú úrnőm, későre jár… Maria meglazította nyakán a gyöngysort, s hogy elrejtse, rágombolta a kabátját. Azután magához vette a vajat, és lassú, nyugodt léptekkel elindult felfelé a konyhába vezető lépcsőn.

Tizenegyedik fejezet

1.

Maria aznap éjjel néhány órán át nagyon mélyen aludt, majd egyszerre felriadt, és azt látta, hogy kis szobájában nappali világosság van. Először azt hitte, megvirradt, de aztán rádöbbent, hogy a hold, mely oly ragyogó volt azon az éjjelen, amilyennek még sose látta; a hold világít be hozzá és árasztja el fénnyel a szobát. Ezüstös hullámokban hömpölygött be a ragyogás a széthúzott függönyű ablakon át, éppúgy, ahogy délután a Merryweather-öböl üdvözlő hullámai gördültek Maria felé, hogy aztán szelíd szőnyeggé lapuljanak a lábai előtt. Nagyon barátságosnak érezte most ezt a fényt – mintha a mai hold testvérhúgaként szeretné őt, és csak az ő kedvéért világítaná meg a világot. Levette nyakából a gyöngysort, ami az ágyban is rajta volt, és a hold felé tartotta, mint ha ajándékul ajánlaná fel neki; a hold pedig fényébe vonta a gyöngyöket, és megtízszerezte szépségüket – talán így jelezte, hogy elfogadja az ajándékot.

Pedig az igazság az volt, hogy Maria nem akart megválni a gyöngyöktől. Ahhoz túlságosan szerette őket. Még a kedves holdtól is sajnálta volna őket, arra pedig, hogy a Sötét Erdő lakóinak adja az ékszert… nos, arra szinte képtelennek érezte magát. Márpedig nekik kellett adnia. Monsieur Cocq de Noir megígérte, hogy felhagynak a gonoszkodással, ha ő, Maria bebizonyítja, hogy Fekete William nem halt meg Sir Wrolf keze által, hanem önszántából remetévé lett – és ha megkapja a gyöngysort. Az első feltétel már teljesült, hiszen a délutáni üldözés során Cocq de Noir a saját szemével láthatta Fekete William remetelakját; és a gyöngyök is az övéi lesznek, ha Maria rá tudja venni magát, hogy átadja neki őket… És akkor Azok nem lesznek többé gonoszok, és Holdfölde minden bajtól megszabadul…

Mariának valamiért eszébe sem jutott kételkedni abban, hogy ha teljesíti a feltételeket, Monsieur Cocq de Noir megteszi, amit ígért. A leggonoszabb ember lelke mélyén is van egy kis jóság, és Mariának elég volt a férfi szemébe néznie, hogy tudja: Cocq de Noir nem az az ember, aki megszegi a szavát. Most mégis úgy érezte, képtelen nekiadni a gyöngysort, amelyre ő maga talált rá, és máris lénye részének érzett.

– Bárcsak neked adhatnám! – mondta a holdnak. – Nem akarom, hogy azé a rémes emberé legyen.

Aztán egyszer csak rádöbbent, hogy ha Monsieur Cocq de Noirnak adná a gyöngyöket, azzal bizonyos tekintetben a holdnak adná őket. Hiszen a hold az éjszakáé, s ebben nagyon is rokona

97

Monsieur Cocq de Noir és fekete fenyvese. Az első Holdhercegnő az éjfekete fenyőerdőből érkezett, onnan hozta magával a gyöngysort. Az ékszer tehát mindig is sokkal inkább a Sötét Erdő lakóié volt, mint a Merryweatheröké.

– Megteszem – jelentette ki Maria. Nem bírt tovább az ágyban maradni, felkelt, a déli ablakhoz lépett, és a nagy cédrusfa ágai között lenézett a díszkertbe. Csupa fekete és ezüst volt, éppúgy, mint érkezése estéjén. A hold ellopta a nárciszok aranyát, s bűvös erejével karcsú ezüstdárdára szúrt ezüsttrombitákká változtatta őket. A tiszafaemberek és a tiszafakakasok pedig éjfeketék voltak, s annyira élőnek tűntek, hogy Maria úgy érezte: ha megszólalnának a nárcisztrombiták, nyomban megmozdulnának. .. Az egyik tényleg megmozdult! Maria visszafojtotta a lélegzetét.

De tévedett, nem a Sötét Erdő lakóinak egyike lépett ki a vízililiomos tó ezüstpajzsa melletti árnyékszigetből, hanem egy bozontos, négylábú teremtmény. Az állat lassan áthaladt a kerten, majd a cédrusfa tövében megállt, és felnézett a toronyablakra… Wrolf volt az.

Maria kihajolt az ablakon, és megszólította:

– Ne félj, Wrolf, megteszem. Most rögtön megteszem. Várj meg, megyek.

Olyan gyorsan öltözött fel, ahogy csak tudott, és amilyen zajtalanul csak tudott, mert nem akarta felébreszteni Wigginst. Nagyon szerette a kutyáját, de úgy vélte, gyorsabban tudnak haladni, ha csak ketten mennek Wrolffal. Az a csodálatos Wrolf! Most már értette, miért akarták Periwinkle-lel, hogy neki és Robinnak gyalog kelljen menekülniük a várból. Ha másként tesznek, nem vezették volna el Cocq de Noirt Fekete William remetelakába.

Miután felöltötte lovaglóruháját, Maria ismét felvette a gyöngysort. Aztán megállt egy percre és elgondolkodott. Nem akarta a lépcsőn lefelé haladva felébreszteni Miss Heliotrope-ot, és Sir Benjáminnal sem akart találkozni. Unokabátyja néha nagyon későn feküdt le, és ő nem tudta, hány óra van… Talán alig múlt éjfél… Le tud-e mászni a cédrusfán? Biztosan. Már ittléte első estéjén megfigyelte, mennyire könnyen mászható a fa – még jobb, mint a nagy fenyő volt. És Marmalode is gyakran megmássza.

Nem adott rá időt magának, hogy elfogja a félelem; habozás nélkül kimászott az ablak elé nyúló barátságos, vastag ágra, és ezzel túl is volt a nehezén. Aztán már csak ereszkedett szépen, lépésről lépésre, ágról ágra, mígnem egyszer csak tapogatózó lába nem kemény fába, hanem Wrolf puha, erős hátába ütközött. Arra rögtön rá is ült; elégedett sóhajjal elhelyezkedett rajta, és jól megkapaszkodott az állat sörényében.

– Mehetünk, Wrolf – mondta.

Elindultak. Wrolf kényelmes tempóban átvágott a holdsütötte díszkert fekete-fehér varázsbirodalmán, majd mancsával kinyitotta a kaput, amely sosem volt zárva, és már ügettek is a parkon át a fenyves felé. Maria gyönyörködött a holdfénybe öltözött világ szépségében. Néma és mozdulatlan volt minden. Egyetlen madár se kiáltott, egyetlen levél se rezzent.

De bármilyen békés volt is az éj, mikor maguk mögött hagyták a parkot, és beértek a fenyvesbe, Maria hirtelen félni kezdett – nem a fekete emberektől, hanem a sötétségtől. A holdfény nem hatolt át az összeboruló fakoronák sűrű sátrán, és a mindent betöltő feketeség süketté, vakká és némává tette a benne járót, még a lélegzetnek is útját állta. Wrolf most nagyon lassan lépkedett, s Maria el se tudta képzelni, honnan fogja tudni, merre kell menniük. Közben szorongó félelem fogta el, hogy a láthatatlan fák megtámadják őt. Vagy ha nem a fák, hát a koboldok meg a lidércek. Ha élnek olyanok a rengetegben, a sötétség óráiban itt ők az urak.

Védekezően arca elé emelte bal karját, és már csak jobbjával kapaszkodott Wrolf sörényébe. Szája kiszáradt a félelemtől. Mikor egy láthatatlan gally a haját súrolta, azt képzelte, egy kéz kapott felé, mikor egy szederág beleakadt a szoknyájába, úgy érezte, valami le akarja rántani Wrolf hátáról, s alig tudta elfojtani a torkán feltörő sikolyt. Utána, csak mert nem látta Wrolfot, az a rémisztő gondolata támadt, hogy az állat magára hagyta őt: hogy már nem Wrolf hátán ül, hanem egy lidércnyomásból szabadult szörnyű bestia viszi a félelem birodalmának mélye felé. „Nem maradhat végig ilyen sötét, azt nem bírom ki” – gondolta. De aztán győzködni kezdte magát, hogy

98

ki kell bírnia. Minden véget ér egyszer, még az éjszaka is. Erőt véve félelmén, leeresztette arca elől a karját, kihúzta magát, és belemosolygott a sötétségbe.

És a következő pillanatban – mintha mosolya apró láng lett volna, ami meggyújtott egy lámpást – észrevette, hogy már lát valamennyit. Ki tudta venni a bozontos fejet maga előtt – ráismert a drága Wrolf fejére –, és halványan felderengtek a fák törzsei. A rájuk hulló fény tovább erősödött: ezüstös volt, és olyan szép, hogy a forrása semmiképp sem lehetett gonosz. Biztos egy holdsugár, gondolta Maria, pedig jól tudta, hogy az égi fény nem juthat át a tűleveles ágak sötét sátrán, s azt is, hogy holdsugár ilyen csodálatosan nem tud ragyogni.

És akkor meglátta a jelenést. Makulátlan tejfehér testéből, mint egy lámpásból, áradt a fény, úgy nyargalt előttük az utat mutatva… a kis fehér ló. Meglehetősen messze volt tőlük, de egy villanásnyi ideig Maria tisztán látta a sötét háttér előtt kirajzolódó alakját – tisztán és élesen, akár egy fekete bársonyon fekvő drágakövet. A nyak büszke íve, a szélben úszó sörény és farok, az ezüstpaták villanása egyszerre volt tökéletesen idegen és meghitten ismerős a számára, mintha saját, rácsodálkozó, szűz szemén kívül olyan szemekkel is nézné a tüneményt, amelyeknek már sokszor volt részük ebben a gyönyörben. Ezért meg sem lepődött, amikor a szépséges lény fejét elfordítva visszanézett rá, s ő látta, hogy furcsa kis ezüstszarv áll ki a homlokából. .. Az ő kis fehér lova egy unikornis.

Ettől kezdve gyorsan haladtak; Wrolf tempósan ügetett, hogy ne veszítse szem elől a kis fehér lovat. De megközelíteni se tudták, és Maria nem látta többször olyan tisztán, mint abban a pillanatban; az út hátralevő részén a fehér ló csak kitartó ragyogás volt, folttá olvadt mozgó fényalak. Mariában nem volt hiányérzet, eltelt azzal, amennyit látott; akkor sem bánkódott, mikor a fák ritkulni kezdtek, a sötétség meghátrált, és az egyre fényesedő holdsütötte háttér előtt halványulni kezdett a kis fehér ló ragyogása; akkor sem bánkódott, mikor a jelenés eltűnt… Mert immár kétszer tűnt fel előtte, és így soha többé nem fog kételkedni a létezésében. És talán nem is utoljára látta. Igen, határozottan érezte, hogy még látni fogja a kis fehér lovat.

2.

Megérkeztek; ott álltak Wrolffal a kietlen, köves tisztáson, és felnéztek a várra, amely fölött úgy függött az égen a hold, akár egy hatalmas, kerek pajzs – egy pajzs, amire egy ember teher alatt görnyedő alakja van festve.

– A szerencsétlen! – szólt szánakozva Maria. – Monsieur Cocq de Noir van ott fenn a holdban, Wrolf. Nézd, éppúgy a hátán cipeli a gonoszságát, mint Christian A zarándok útjá-ban*. Nagyon boldog lesz, ha végre megszabadul tőle.

Wrolf azonban csak egy megvető horkantással válaszolt erre, és elindult a tisztáson át a sziklába vágott lépcső alja felé. Odaérve megállt, íly módon célozva rá, hogy könnyebben feljutnak, ha Maria leszáll a hátáról. A lány így is tett, majd Wrolffal a nyomában elindult felfelé.

A lépcső olyan hosszú és meredek volt, hogy Maria úgy érezte, mintha magához a holdbéli emberhez másznának fel, hogy megvigyék neki a kegyelem hírét, és megszabadítsák terhétől. Aztán, nagysokára, felértek a lépcső tetejére, és Maria zihálva állt meg a vár hatalmas kapuja előtt. Wrolf a vállához nyomta bozontos fejét, hogy bátorságot öntsön belé… A kapu mellett egy vasharang lógott, kötél helyett hosszú, rozsdás lánccal. Maria két kézzel megmarkolta a láncot, és teljes erőből meghúzta. A harang kondulása úgy hangzott az éjszakában, mintha egyet ütött volna az óra… Egy óra, egy új nap kezdete.

Szinte azonnal kinyílt a kapu fölötti ablak, és megjelent benne egy sötét sasarc. Monsieur Cocq de Noir némán nézett le Mariára és Wrolfra, de felszaladt szemöldöke és szája haragos görbülése nem sok jót ígért. Maria sem szólt, csak levette nyakából a gyöngysort, és felmutatta a holdfényben. Monsieur Cocq de Noirnak erre már felcsillant a szeme; becsukta az ablakot, és eltűnt. Kisvártatva hangos csikorgás és nyikorgás közepette kinyílt a kapu, s ott állt előttük a vár ura magasra emelt lámpával a kezében, vállán a fekete kakassal.

– Bejöhetsz, Holdleány – szólt. – A vörös kutya kint marad.

99

– Arról szó sem lehet – jelentette ki határozottan Maria. – Ha én bemegyek, bejön a kutyám is. – És mielőtt Monsieur Cocq de Noir tiltakozhatott volna, Wrolffal az oldalán besétált a kapun, s az becsukódott mögötte.

Kicsi, szögletes, kőfalú előtérbe jutottak, amelyben jobb-és baloldalt kőpadok álltak, szemközt pedig egy ajtó nyílt – Maria úgy sejtette – a nagyterembe. Az ablaktalan helyiség hideg és nyirkos volt, akár egy pince, s nem világította meg más, csak Monsieur Cocq de Noir lámpása, amit most letett az egyik kőpadra. A fekete kakas ijesztően csapkodott a szárnyával, s Maria csak azért nem reszketett a félelemről, mert maga mellett érezte Wrolf meleg, erős testét. Bal karjával átölelte az állat nyakát, jobbjával pedig magához szorította a gyöngysort. Monsieur Cocq de Noir kinyújtotta inas, barna kezét – görbe ujjai olyanok voltak, akár a sas karmai –, s a gyöngyök után kapott volna, ha Wrolf egy fenyegető mordulással jobb belátásra nem téríti.

– Monsieur – szólt Maria –, mindkét feltételét teljesítettem. Mikor az embereivel követett minket a fenyőfa alatti barlangba, meggyőződhetett arról, hogy Fekete William oda vonult vissza, amikor megcsömörlött a világtól. Mikor az alagúton lejöttek a tengerparti barlangba, láthatta a hajót, amin

*John Bunyan könyve, amely 1678-ban jelent meg.

tengerre szállt, hogy elhajózzon a lenyugvó nap felé… Mindebből tudhatja, hogy Sir Wrolf nem ölte meg Fekete Williamet… És, amint látja, elhoztam a gyöngyöket. Véletlenül találtam rájuk otthon, a kútban. Bizonyára a Holdleány rejtette oda őket azon az estén, amikor elment. Tudom, hogy ön szavatartó ember, Monsieur. Tudom, hogy beváltja ígéretét most, hogy teljesítettem mindent, amit feltételül szabott.

– Én nem tekintem teljesítettnek a feltételeket – rázta fejét Cocq de Noir. – A gyöngysort elhoztad, ez igaz, de a kés és a pohár csak azt bizonyítja, hogy Fekete William egykor használta a fenyő alatti barlangot, azt nem, hogy akkor is ott lakott, amikor Sir Wrolfot az élete kioltásával vádolták. Ami pedig a mesédet illeti, hogy a barlangbeli hajóval a lenyugvó nap felé indult – nos, áruld el, Holdleány, hogy került vissza a hajó a lenyugvó naptól?

Robin ugyanezt a kérdést tette fel, és Maria most is ugyanazt a választ adta rá:

– A tenger kis fehér táltos lovai visszahozták, és az egyik behúzta a barlangba.

A fekete kakas hosszan, csúfondárosan rikoltott, Monsieur Cocq de Noir pedig harsogó nevetésben tölt ki.

– Szép kis mese! – gúnyolódott. – Nem találsz olyan épeszű embert a földön, aki ezt elhiszi neked, Holdleány. Hiába próbálsz holdport szórni egy Cocq de Noir szemébe! A gyöngysor jogos tulajdonom, add át és menj utadra! Ezúttal nem bántalak, de ha még egyszer a váram környékén látlak, megismered a tömlöcöt, amitől beszéltem.

Maria nem adta fel ilyen könnyen.

– Amit mondtam, nem mese, hanem az igazság – erősködött.

A kakas megint rikoltott, gazdája pedig újra elnevette magát.

– Mutasd meg nekem azt a fehér lovat, amelyik behúzta a barlangba a hajót, akkor hiszek neked – mondta Monsieur Cocq de Noir.

– Rendben van – vágta rá gondolkozás nélkül Maria. – Ha velem jön a fenyvesbe, megmutatom.

Alighogy ezt kimondta, megrökönyödés és félelem lett úrrá rajta. Megrökönyödés azért, mert csak akkor fogta fel a saját szavait, mikor már kimondta azokat, félelem pedig azért, mert korántsem volt biztos abban, hogy teljesíteni tudja, amit vállalt. Lehet, hogy semmit sem tud mutatni Monsieur Cocq de Noirnak, hiába viszi el az erdőbe… De ekkor Wrolf bátorítóan odadörgölőzött hozzá, s ő újra úgy érezte, hogy nincs mitől tartania.

– Mehetünk? – kérdezte, s egy percre elengedte Wrolfot, hogy visszaakassza a gyöngysort a nyakába.

100

A vár ura válasz helyett csak nevetett, aztán felemelte lámpását és kinyitotta a kaput.

– De figyelmeztetlek – szólt –, nem fogok egész éjjel az erdőben kóborolni veled a képzeletbeli lovadat kergetve. Elmegyünk a nagy fenyőfáig – ha addig nem bukkan fel ez a te fehér lovad, vesztettél. Akkor megkapom a gyöngysort, és ugyanúgy fogok vadászni és lopni, mint eddig.

– Ha viszont látjuk a lovat – válaszolta Maria –, akkor én nyerek, és ön veszít. Megkapja a gyöngysort, és holnaptól fogva se ön, se az emberei nem követnek el több gaztettet.

– Áll az alku – bólintott rá Monsieur Cocq de Noir, és parolára nyújtotta jobbját. Egymás szemébe nézve kezet ráztak, s Maria a kőkemény tekintetből azt olvasta ki, hogy Monsieur Cocq de Noir be fogja tartani ígéretét. Igaz, úgy tűnt, cseppet sem fél tőle, hogy állnia kell a szavát: a kakas csúfondárosan kukorékolt, ő pedig végig nevetett, miközben behúzta maguk mögött a kaput.

3.

A négyes leereszkedett a hold ragyogó fényében fürdő lépcsősoron. Mikor leértek, Maria visszaült Wrolf hátára, úgy folytatták útjukat a tisztáson át. A fenyvesbe érve Monsieur Cocq de Noir magasra emelte lámpását, hogy megvilágítsa az utat, de az éj fekete leple elfojtotta a gyenge fényt. Maria most mégsem félt a sötétségtől, és nem félt a mellette lépkedő zord férfitól sem… Úgy érezte, kezdi megkedvelni Monsieur Cocq de Noirt… Gonosz ember, az igaz, de tud nevetni, és a szavának súlya van.

Hanem a csírázó baráti érzés feletti örömöt néhány perc után kiűzte szívéből a szorongás… A nagy fenyőfa már nem lehetett messze, de a sötétséget semmi sem törte meg, nyoma sem volt annak, amit kerestek. Maria most már nem is értette, hova tette azt a híres nagy eszét, amikor azt mesélte, hogy fehér tengeri táltosok hozták vissza Fekete William hajóját a lenyugvó naptól, és hogy az egyik behúzta a barlangba. Hisz csak egy mese, mi más is lehetne? Csak az a furcsa, hogy amikor elmondta Robinnak és Monsieur Cocq de Noirnak, akkor szentül hitte, hogy valóban így történt…

Akárhogy is, most már nem hitte, és ahogy mentek tovább és tovább a mélységes sötétben, mind jobban elcsüggedt. Ha nem olyan lány lett volna, akinél a fej parancsolni tud a szívnek, el is sírta volna magát, hiszen immár másodszor készült kudarcot vallani. Nem is tudta, volt-e valaha életében ennyire reményvesztett. Körös-körül teljes sötétség és néma csend honolt, és Monsieur Cocq de Noir lámpása úgy pislákolt, mintha ki akarna aludni. Aztán egyszerre ki is aludt, és Maria abban a pillanatban úgy érezte, mintha rájuk zuhanna a sötétség és a csend, hogy örökre maga alá temesse őket. Monsieur Cocq de Noir is valami hasonlót érezhetett – vagy csak nekiment egy fatönknek, és a sípcsontját fájlalta – mert dühösen motyogni kezdett a bajusza alatt, s bár Maria nem értette a szavait, gyanította, hogy nem az ő fülének való dolgokat mond.

Wrolf azonban határozott léptekkel haladt tovább.

– Ha megfogná a kezem, uram – szólt félénken Maria –, azt hiszem, kevésbé kellene attól tartania, hogy nekimegy valaminek, mert Wrolf, úgy tűnik, tudja az utat.

Monsieur Cocq de Noir megfogta Maria kezét, de szorítása olyan volt, akár egy acélkelepce, és tovább motyogott a bajsza alatt, a sötétség és a csönd pedig mind súlyosabbnak és súlyosabbnak tűnt. És akkor a nagy fekete kakas, aki egész addig némán utazott gazdája vállán, hirtelen elrikkantotta magát. Kukorékolása ezúttal nem csúfondáros kárálás volt, hanem az a diadalmas harsonaszó, amivel a kakasok az új nap érkeztét hirdetik, és Mariának eszébe jutott egy mondás, amit egyszer régen hallott: „Hajnal előtt a legsötétebb az éj.”

– Ha jól sejtem, közeleg a hajnal – jegyezte meg Monsieur Cocq de Noir, majd gonoszul így folytatta: – Amint kivilágosodik annyira, hogy látom az utat, hazamegyek. Ha rám hallgatsz, te is így teszel. És ha nem akarsz nagyon pórul járni, ne kerülj az utamba többet. Fogalmam sincs, mi ütött belém, hogy hagytam magam rábeszélni erre az ábrándkergetésre. Bizonyára megfertőztél a holdkóroddal. Más oka nem…

101

Hirtelen elhallgatott, mert e pillanatban különös dolog történt az erdőben. Halványan kivehetőkké váltak a fák, és immár látták egymás arcának körvonalait. De nemcsak a sötétség kezdett oszlani, hanem a csönd is megtört. Finoman, sejtelmesen, akár a szélsusogás, felhangzott a tenger távoli zúgása.

– Ezek szerint Wrolf rossz irányba vezetett minket – nézett körül Maria. – A tengerpart felé közeledünk.

– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – A fenyves jóval a tengerpart előtt véget ér. Az erdőben csak szeles éjszakákon hallani a tengert, most pedig áll a levegő.

Furcsán rekedtes volt a hangja – mintha a nagy Monsieur Cocq de Noir szívébe urat talált volna a félelem. Maria nem félt; őt ámulat töltötte el.

– Álljunk meg, és nézzük, hogyan érkezik a hajnal. Állj meg, Wrolf… Odanézzen, Istenem, nézze!

Mozdulatlanul álltak mind a négyen, a lány, az oroszlán, a férfi és a kakas, mintha kővé váltak volna a szemük elé táruló csodától. Kelet felől, a kelő nap és a tenger irányából tejfehér ködpárának tűnő fény kúszott be a fák közé. Ahogy közeledett, egyre erősödött, s vele együtt erősödött a tenger hangja is. Aztán a fényköd egyszer csak elkezdett formát ölteni.

Még mindig fényköd volt, de a belsejében seregnyi mozgó alak rajzolódott ki, melyek még a ködnél is ragyogóbbak voltak: többszáz lobogó sörényű, vágtató fehér ló. Nyakuk büszke ívbe hajlott, mint a szalonbeli sakkfiguráké, és testük, mely a fény iramával suhant, semmivel sem tűnt szilárdabbnak, mint az az illékony anyag, amiből a szivárvány szövődik – és mégis élesen kirajzolódtak alakjaik az éjsötét fák előtt… A tenger táltosai iramodtak a szárazföld mélye felé, úgy, ahogy az öreg tiszteletes mesélte Mariának, hogy féktelen, mámoros vágtájukkal felébresszék a földet, meghozzák a hajnal hírét.

A lovak már majdnem elérték őket; fülüket megtöltötte a tenger robaja, szemüket elvakította a ragyogás. Monsieur Cocq de Noir felkiáltott félelmében, és az arca elé kapta két karját, Maria viszont, bár a szemét be kellett csuknia, nevetett a gyönyörűségtől. Ő tudta, hogy a vágtató lovak nem tesznek kárt bennük; csak átsuhannak rajtuk, mint a futó szellő, vagy mint a szivárvány könnyű, hulló fénye az eső utáni napsütésben a mezőn álló emberen.

Így is történt. Mintha egy hűs hullám gördült volna át fölöttük, megcsapta őket valami leírhatatlan friss üdeség, a lelket pezsdítő öröm szele, aztán a tengerzúgás lecsendesült majd elhalt a távolban, s mikor kinyitották a szemüket, nem láttak mást, csak a kísérteties szürke derengésben halványan kirajzolódó fákat és egymás arcának körvonalait. A táltos paripák már mind messze jártak… kivéve egyet.

Egyszerre pillantották meg a kis fehér lovat. Ott állt tőlük jobbra a nagy fenyő tövében büszkén leszegett fejjel, ezüst patáját felemelve s félig elfordulva, mintha röptében dermedt volna meg. Aztán egy másodperc múlva ő is elsuhant, és nem maradt más fény az erdőben, csak a pirkadat derengése.

Nagyon hosszú ideig némán álltak, és csak meredtek a nagy fenyőre, amelynek gyökerei között ott tátongott a feketeruhások fejszéi vágta lyuk; ott álltak szomorúan, vigasztalanul, mert mindketten tudták, hogy soha többet nem fogják látni az imént eltűnt csodát. Aztán a fekete kakas megint kukorékolt, és hangja megtörte a varázst. Maria megborzongott, majd mélyet sóhajtott.

– Nos? – kérdezte.

– Nyertél – szólt Monsieur Cocq de Noir. – Holnap azt fogom hinni, hogy ez csak álom volt… de nyertél, és én állom a szavam.

Maria levette nyakáról a gyöngysort, és átadta neki.

– Ez nem álom – mondta. – És én sem leszek álom, mikor holnap eljön Holdszállásra, hogy megismerjen minket és barátok legyünk. Mert eljön, ugye?

102

– Holdleány – nézett rá Monsieur Cocq de Noir –, jövőm könyvében megírva látom, hogy felséged úrnőm és parancsolóm lesz síromig. Holnap délután öt órakor óhajod szerint megjelenek a kastélyban.

Azzal meghajolt, sarkon fordult és elment, vállán a fekete kakassal. Maria felült Wrolf hátára, és gyors ügetésben elindultak hazafelé a csodálatos pirkadatban, mely szürkéből ezüstössé, majd ezüstösből aranylóvá változott, hogy aztán a fenyvesből kiérő Maria szeme előtt az a gyönyörű, rózsaszín hajnal bontakozzon ki belőle, amely a kékegű, boldogsággal teli napok előhírnöke.

Wrolf nem a díszkertbe, hanem a gyümölcsöst kerítő falhoz ügetett Mariával. Ott megállt, és kissé megrázta magát, jelezve, hogy a lovaglásnak vége. A mozdulaton az is érződött, hogy elfáradt, szeretne most már megszabadulni terhétől. Maria engedelmesen leszállt, aztán egy csókkal és szavakkal is megköszönte mindazt, amit Wrolf az éjjel érte tett. Az oroszlán szelíden rápillantott, és fejével a gyümölcsösbe nyíló ajtó felé tolta őt, aztán megfordult, és elment a dolga után.

4.

Maria bement a gyümölcsösbe – ahol még aludtak a juhok és bárányaik a rózsaszín és fehér virágdíszbe öltözött fák alatt, ezüstösen csillogó harmatcseppekkel gyapjas hátukon –, átvágott rajta, és hamarosan a konyhakertbe ért. Most érezte csak, mennyire elfáradt, ráadásul farkaséhség gyötörte. A puszpángsövényes ösvényen haladva úgy vélte, nem fér semmi más a fejébe az ágy és a reggeli gondolatán kívül, de akkor egy rózsaszín lobbanás, akár egy meglebbenő zászló a magasba vonta pillantását, és amit látott, egy harmadik gondolatot plántált az ágy és a reggeli közé… A rózsaszín muskátlik az alagút fölötti szoba ablakában… A virágok most különösen jól látszottak, mert az ablakot, ami rendszerint csukva volt, valaki szélesre tárta a hajnal előtt.

Maria megállt, nézte a muskátlikat, és azon kapta magát, hogy szépségük üdítő örömmel tölti el. A rózsaszín, ha neki nem is a kedvence, de egy a színek közül, s ahogy Sir Benjámin mondta, minden szín a nap szülötte és jó. A rózsaszín a hajnal és az alkonyat színe, összekötő kapocs a nappal és az éjszaka között. Biztos, hogy a nap és a hold is szereti a rózsaszínt, hisz mikor az egyik felkel és a másik lenyugszik, gyakran köszöntik egymást az ég rózsaszín tengerén.

És akkor, a muskátlikat szemlélő Maria nem kis meglepetésére, egy locsolókanna és a hozzá tartozó kar jelent meg az ablakban, s ragyogó ezüstös cseppek zápora hullott a virágokra. A kar hosszú volt, vékony és színes szövet takarta – Marmalode Jamben karja volt.

– Marmalode! – szólt fel neki fojtott hangon Maria. –Marmalode!

A muskátlilevelek szétváltak, s felbukkant köztük a pirospozsgás, szakállas arc. A szakács mosolyogva biccentett, ahogy az elvárt, kedves vendéget köszönti az ember. Úgy tűnt, cseppet sem csodálkozik Maria felbukkanásán.

– Ifjú úrnőm – szólt –, néhány falatot készülök magamhoz venni, mielőtt felkeresném mindennapi munkálkodásom kastélybeli színhelyét. Lennél kegyes belépni hozzám, s megosztani velem szerény étkemet?

– Ezer örömmel, Marmalode – feleire Maria –, ugyanis borzasztóan éhes vagyok. De hogyan menjek fel?

– Tekints a hordó mögé.

Maria odasietett az alagút-átjáró bejáratától balra álló nagy, zöld, esővízgyűjtő hordóhoz, amit már ittléte első napján észrevett, és lám, a hordó mögött egy alacsony, zöld ajtó rejtőzött a falban, nem nagyobb, mint az ő toronyszobájának ajtaja. A kilincset lenyomva benyitott rajta, s odabent egy apró személy lábaira méretezett, keskeny, meredek kőlépcsőt pillantott meg. Felment a lépcsőn, a tetején újabb ajtó állta útját, s mikor azon is belépett, a rózsaszín muskátlik honában találta magát.

– Isten hozott, ifjú úrnőm, szerény hajlékomban – köszöntötte Marmalode Jamben.

– Hát itt lakik, Marmalode! – kiáltott fel Maria, örömmel nyugtázva, hogy végre-valahára ezirányú kíváncsisága is kielégülést nyert.

– Itt töltöm azon óráimat, mikor nem kötnek le háztartási elfoglaltságaim – bólintott Marmalode.

103

A legkülönösebb szoba volt ez, amit Maria valaha látott: hosszú és keskeny, akárcsak az alatta futó alagút-átjáró. Az egyik végében nyíló ablak, melynek párkányán a muskátlik álltak, keresztben faltól falig ért, a szoba túlsó végét pedig Marmalode piros-fehér kockás ágytakaróval leterített, kicsiny fa tuliágya* foglalta el. A hosszú helyiség közepén kis faasztal állt, mellette pedig két törpéhez illő méretű, háromlábú támlátlan szék.

Az asztal az ágytakaróhoz hasonlóan piros-fehér kockás mintájú terítőjére egy kék tálban alma, egy sárga kancsóban tej, egy piros tányéron halomnyi vajas fánk, valamint két-két üres zöld tányér és bögre volt kirakva. De ami a meglepetés hangját Maria ajkára csalta, az nem a finom étkek, s nem is a színes edények látványa volt, hanem az északi és déli falé: azokra teljes hosszúságukban futó fapolcok padlótól mennyezetig érő sora volt szerelve, s a polcokon, számtalan virágcserépben, lazacrózsaszín muskátlik virultak.

Aligha lett volna szem, mely pislogás nélkül állta volna a színorgiát, amit a rengeteg muskátli, a színes ágytakaró, terítő és edények, no meg Marmalode rikító ruhái csaptak, ha a szobának több ablaka lett volna, nem csak az az egy, s nem lett volna az is annyira tele muskátlikkal, hogy a sűrű sziromfüggönyön a hajnali fény csak erősen tompítva – bár egyszersmind izzó rózsaszínre festve – szűrődhessen be.

*Ággyá széthúzható pad.

– O, Marmalode! – kiáltott fel Maria. – Ezek azok a muskátlik, amelyeket Loveday Minette hátrahagyott, amikor elment? – Azok leszármazottai – felelte a szakács, miközben széles mozdulattal az asztalhoz invitálta vendégét.

– Tehát ön is szereti a rózsaszínt? – kendezte helyet foglalva Maria.

– Ki nem állhatom – felelte Marmalode. Közben leült a lánnyal szemben, és tejet töltött a két bögrébe. – De a pocsékolást mégúgy sem szenvedhetem. Közös vonás ez minden jó szakácsban. Így hát mikor ama húsz év előtti szerencsétlen összezördülés nyomán kenyéradó gazdám utasított engem mindazon muskátlinövények ajtón általi eltávolítására, amelyek nem váltak az ő maga végrehajtotta defenesztráció* áldozatává, nem dobtam ki ezeket, hanem idehordtam őket. Úgy véltem, egy napon még hasznukat vehetjük.

Mariának, aki eközben almát és a tésztáéval vetekedő mennyiségű sárga vajjal megkent fánkot majszolt, hittelen támadt egy ötlete. Alaposan végig akarta gondolni, ezért egy darabig hallgatott.

– Marmalode – szólalt meg végül –, azt hiszem, tudom, miként vehetjük hasznukat. Támadt egy ötletem, ami talán az ön tetszését is elnyeri.

– Afelől semmi kétségem, úrnőm – buzgólkodott Marmalode.

– Mondja – folytatta Maria –, lehetségesnek tartja, hogy holnap teadélutánt rendezzünk? Hét személy venne részt rajta.

– Természetesen, ifjú úrnőm – felelte a szakács. –De amennyiben számot tartasz Sir Benjámin részvételére, aligha a legalkalmasabb napot választottad. Az úr holnap reggel a vásárvárosba utazik a magisztrátus ülésére, lévén oszlopos tagja az említett testületnek.

– És nem ér haza teaidőre? – kérdezte Maria.

– Többnyire nem. Az ülésezés kimerítő voltából kifolyólag ugyanis rendszerint szükségét érzi jelentős mennyiségű étel és némi folyékony állagú frissítő a helyi fogadóban történő elfogyasztásának.

– Hát majd megkérem, hogy holnap jöjjön haza az ülés után – mondta Maria. – Itthon fogjuk biztosítani neki a jelentős mennyiségű ételt és a folyékony frissítőt.

– Ahogy óhajtod, ifjú úrnőm. A forralt bordói megfelelő ital uzsonnára…

Marmalode arca hirtelen felragyogott, s szemében az ihlet lángja lobbant. Letette az almát, amiből addig csipegetett, s tekintetét a mennyezet északnyugati sarkára szegezve motyogni kezdett:

104

– Szilvás lepény. Sáfrányos sütemény. Meggyes pite. Cukormázas tündérkeksz. Képviselőfánk. Gyömbéres mézeskalács. Habcsók. Desszerthab. Mandulás rudacska. Sziklakeksz. Csokoládégolyó. Zablisztlepény szörppel. Tejszínes szarvacska. Devonshire-i metélt. Cornwalli pástétom. Dzsemes szendvics. Citromvajas szendvics. Salátás szendvics. Fahéjas bundás kenyér. Mézes bundás kenyér…

– De Marmalode – szakította félbe Maria –, hét ember nem tud ennyit enni!

– Szokásom felkészülni rá, hogy a vártnál több vendég érkezik – magyarázta a szakács. – Emellett kiskegyed hanglejtéséből bátorkodtam arra következtetni, hogy a tervezett teadélután különleges alkalomnak ígérkezik, s mint ilyen, ünnepi jellegre tarthat számot. Ünnepi alkalmakkor pedig a vendéglátásra a kicsinyesség halovány árnya sem vetülhet, következésképpen elengedhetetlenül szükséges hogy a benső ember testi fenntartásának, nemkülönben a szépségre éhes szem kielégítésének eszközei pazar bőségben vonultassanak fel.

Maria nem teljesen értette az utolsó mondatot, de úgy sejtette, hogy az egyebek közt a virágdíszekről is szól, s ez arra buzdította, hogy megkérdezze:

– Marmalode, ha megkérem, kölcsönadná nekem a muskátlikat, hogy feldíszíthessem velük a házat a teadélutánra?

– Természetesen, ifjú úrnőm – hangzott a válasz.

*Ablakból kidobálás (főleg személyé)

– Robin majd segít nekünk lehordani a cserepeket a házba – gondolkodott fennhangon Maria. – És jaj, Marmalode, ha esetleg látja Robint, mikor eljön a gyümölcsösbeli juhokhoz, megtenné, hogy átad neki egy levelet?

Válasz helyett Marmalode a tuliágyhoz lépett, benyúlt alá, majd kisvártatva tintatartót, pennát és egy szépséges pergamenlapot tett le Maria elé az asztalra.

– A fájón nélkülözött néhai Lady Letitia idejében, ha vacsoravendégeket vártunk a kastélyba, mindig pergamenre írtam a menüt – magyarázta. – Ah, azok a fényes vacsorák! Paradicsomleves. Párolt nyelvhal szőlővel körítve. Fácánsült zsemlemártással és pirított zsemlekockákkal. Roston sült ürügerinc ribiszkezselével. Gyömbéres szuflé. Sajtos pálcika. Desszerthab. Málnafagylalt. Kávé… És a gyengébb gyomrúak étel-sora… Zellerkrémleves. Majonézes lazac. Sült csirke…

Marmalode még hosszan elmotyogott, de Maria nem figyelt rá tovább, hanem elkezdte fogalmazni a levelet Robinnak.

„Kedves Robin! – írta. – Wrolffal az éjjel tettünk egy második próbálkozást, és sikerrel jártunk. Ügy hiszem, nem kell többé tartanunk a Sötét Erdő lakóinak gonoszságától. Kérlek, bocsásd meg, kedves Robin, hogy ezúttal nem jöhettél velem. Nem tehetek róla, nem rajtam múlt. És nem is sikerült volna most másodjára, ha az első alkalommal nem segítesz nekem. Levélben nem tudom az egészet leírni, de mindent elmondok majd, ha látjuk egymást. Nagyon szeretnék találkozni veled, kérlek hát, gyere el holnap teára. Azt szeretném, ha fél négykor érkeznél. És légy oly kedves, kérd meg Lovedayt, hogy ő is jöjjön el holnap. Őt fél ötre várom. Kérlek, mondd meg neki, hogy muszáj eljönnie. Ha nem jön el, azzal mindent tönkretesz. Ezt így mondd meg neki. Tudom, hogy délután nem akar majd bejönni a kastélyba, ezért arra kérem, várjon rám a rózsakertben. Mondd, hogy Sir Benjámin holnap felmegy a városba ülésezni. Akkor könnyebb lesz rábeszélni őt, hogy eljöjjön. Ó, és még arra is megkérlek, látogasd meg az öreg tiszteletest, és őt is hívd meg, negyed ötre. Drága Robin, el kell jönnötök, neked is, Lovedaynek is, és az öreg tiszteletesnek is.”

Maria összehajtotta a levelet és átadta Marmalode-nak. Aztán felállt, pukedlizett és megköszönte a finom falatokat.

– Bízhatom abban, hogy szerény vendéglátásom nem fosztotta meg kisasszonyomat a reggeli eljövendő örömeitől? –aggodalmaskodott a szakács.

– Egyáltalán nem – nyugtatta meg Maria.

105

Leszaladt a lépcsőn, árvágott az istállóudvaron, majd a díszkerten át a kastély felé sietett. Mikor a tiszafalovagokra és – kakasokra pillantott, ötömmel nyugtázta, hogy már nem fél tőlük – úgy tűnt, mintha kiköltözött volna belőlük a démon, engedve, hogy újra azzá lehessenek, amik: mulatságos alakúra nyírt tiszafák.

A nagyteremben Maria találkozott a szobája felől érkező Sir Benjáminnal. Unokabátyja megütközve nézett végig rajta – kimerültségtől sápadt arca és a szoknyáján lógó tűlevelek nem hagytak kétséget afelől, hogy házon kívül töltötte az éjszaka jó részét. Sir Benjámin már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, hol a csudában járt, de aztán gondolt egyet, tekintete megnyugodott, szeretet és bizalom ült ki az arcára, és nem kérdezett semmit.

– Most nem tudom elmesélni, uram, nagyon álmos vagyok – szólt Maria. – De hamarosan mindent meg fog tudni… Kérem, uram, megengedi, hogy holnap egy kis teadélutánt rendezzek? Az öreg tiszteletest szeretném meghívni. És megtenné, hogy ön is eljön? A legjobb ünneplő ruhájában?

– Holnap ülésre kell mennem – válaszolta Sir Benjámin.

– De ha az ülés után nem megy a fogadóba, akkor időben haza fog érni. Bőven lesz mit enni és inni a teadélutánomon. Kérem, uram, nagyon szépen kérem!

Az esdeklő arcot látva Sir Benjámin nem tudott nemet mondani.

– Legyen, ahogy akarod. De ha a „bőven lesz mit inni” teát jelent, akkor nem kérek belőle. Se íze, se bűze híg löttyökkel engem…

– Nem csak tea lesz – sietett megnyugtatni Maria. – Lesz forralt bordói is.

Sir Benjámin arca felderült.

– Akkor számíthatsz rám – jelentette ki. – És ki is öltözöm a kedvedért.

– És szabad virágokkal díszítenem a termet a teadélután tiszteletére? – kérdezte Maria.

– Az ég áldjon, gyermekem! – brummogta Sir Benjámin. –Hát persze, hogy szabad, ha ez a szíved vágya, bár úgy vélem, nem kellene ekkora hűhót csapni akörül, hogy az öreg tiszteletes átjön teára.

– És szentül megígéri nekem, hogy ha nem tetszenek önnek a virágok, akkor se dobja ki őket az ablakon? – tette fel a következő kérdést Maria.

Sir Benjámin szeme kissé kidülledt erre, de azért higgadtan felelt:

– Szentül megígérem.

– Akkor minden rendben – bólintott elégedetten Maria. –Most felmegyek, és rendbe hozom magam a reggelihez, utána pedig lefekszem és alszom, alszom, alszom.

– Ahogy elnézlek, rád is fér – mosolygott Sir Benjámin. – Aki az éjből nappalt csinál, arra reggel köszönt rá az este.

Tizenkettedik fejezet

1.

Maria ájult álomba zuhanva töltötte a nap nagy-részét és az egész következő éjszakát, az azt követő délelőttön viszont már tanulnia kellett, s ezt igen nagy megpróbáltatásként élte meg. Szintúgy nem volt könnyű feladat megnyugtatnia Miss Heliotrope-ot, akit nem titkolt aggodalommal töltött el neveltje különös viselkedése.

– Semmi bajom, Miss Heliotrope – mondogatta Maria. – Mindent meg fogok magyarázni, csak essünk túl a mai teadélutánon.

– De hát ki mindenkit vársz erre a titokzatos teadélutánodra? – tudakolta Miss Heliotrope.

– Rajtunk és az öreg tiszteletesen kívül egy boldogtalan hölgyet, egy rettentően gonosz férfit és azt a fiút, akivel Londonban a téren játszottam.

106

– De Maria, édesem, ezerszer mondtam már neked, hogy az a fiú nem létezik! – fakadt ki szegény Miss Heliotrope.

– Ma délután meg fog változni a véleménye – jósolta Maria.

– Meg egy boldogtalan hölgy és egy gonosz férfi! – sápítozott a nevelőnő. – Finom kis társaság, mondhatom!

– De ma délutántól fogva a hölgy boldog lesz, a férfi pedig jóságos – biztosította Maria. – És Marmalode Jamben mindent tud a terveimről.

– Nos, ha Marmalode Jamben mindent tud, az más – derült fel Miss Heliotrope. A szakács őszinte tisztelőjévé tette őt annak házvezetésbeli kiválósága, valamint az a tény, hogy Marmalode kegyesen megengedte neki, hogy elvégezze a tűt és cérnát igénylő javításokat a házban.

Ebéd után Maria felküldte Miss Heliotrope-ot a szobájába pihenni, s meghagyta neki, hogy maradjon ott, amíg étté nem jönnek, Digweedet pedig megbízta, hogy fogadja Sir Benjámint a kapuőrlaknál, és hozza be csengetés nélkül a kapun. Ezen túlmenően Digweed utasítást kapott rá, hogy vezesse urát csukott szemmel a szobájába, és kösse neki is a lelkére, hogy maradjon ott, amíg érte nem jönnek. Ezután Maria és Marmalode összegyűjtötték a hőn szeretett állatokat – Wrolfor, Wigginst, Zachariah-t, Serenát és Periwinkle-t –, hogy a segítségükkel előkészítsék a sok-sok fáradozás után megérdemelt, boldog végkifejletet. Marmalode hevesen ellenezte, hogy Periwinkle-t behozzák az épületbe, köztes megoldás gyanánt beállították hát a pónit a nyitott bejárati ajtóba, hogy onnan kísérhesse figyelemmel az eseményeket. Bárki joggal kijelenthette volna, hogy Wiggins az állatok fáradozásaiból csak elhanyagolható mértékben vette ki a részét, de Wiggins ezen a napon olyan fenségesen szép volt, hogy senkinek se jutott eszébe szóvá tenni a külső és belső kvalitásai közötti feltűnő különbséget.

A megbeszélt időben megjelent Robin. Barna ruhái alapos kefélésen estek át, cipőjét fényesre suvickolta, kalapján vidáman integetett a zöld toll, pirospozsgás, kerek arca pedig csak úgy ragyogott a szappanos víztől, az örömtől és az izgalomtól.

– Az öreg tiszteletes elfogadta a meghívást, és anya is ott lesz fél ötkor a rózsakert túlsó végében – jelentette Mariának. – Megígérte. Nehéz volt kicsikarni belőle az ígéretet, de végül sikerült.

– Köszönöm, Robin – mosolygott rá Maria. – És nem haragszol, amiért nélküled fejeztem be a dolgokat?

– Cseppet sem – felelte vidoran Robin. – Feltéve, hogy elmesélsz mindent tövitől hegyire.

– Mindent elmondok, miközben felkészülünk a vendégek fogadására – ígérte Maria. – Amíg csak élek, Robin, mindig mindent el fogok mondani neked.

– És én is neked – viszonozta Robin. – Mert ha nem tenném, annyit faggatnál, hogy az életkedvem is elmenne.

Most már késlekedés nélkül munkához láttak. Marmalode egész délelőtt süteményeket sütött és szendvicseket készített, s most Zachariah és Serena asszisztálásával mindezeket tálakra rákra, valamint elvégezte az utolsó díszítő simításokat. Wrolf egy nagy kosárral a szájában segített Mariának és Robinnak lehordani a muskátlikat Marmalode kis szobájából a kastélyba, míg Periwinkle az ajtóból erkölcsi támogatást nyújtott a munkálkodóknak. Wiggins, mikor Marmalode és Zachariah nem figyelt oda, ellopott egy cukros süteményt, de utána olyan angyali ártatlansággal pislogott, hogy senki sem gyanúsította őt.

Sokkal több volt a muskátli, mint Maria gondolta volna. Robinnal megtöltötték a szalont – az ablakülést úgy telerakták, hogy a rózsakertből nézve az ablak rózsaszín tüzű kályhának tűnhetett –, aztán megtöltötték a nagytermet, s végül még Maria toronyszobájának ablakait is. Azután segítettek Marmalode-nak feltálalni az uzsonnát a nagyteremben. A terített asztal elragadó látványt nyújtott a közepén sorakozó égő gyertyákkal, a vázákkal, amelyekbe a legszebb muskátlivirágok kerültek, a gyönyörű Crown Derby-csészékkel, – csészealjakkal és kristálykelyhekkel és a finomságokkal megrakott ezüsttálakkal. A teát az ezüstkannában és a nagy kancsókba töltött forralt bordóit Marmalode később szándékozott behozni.

107

Mikor ezzel is elkészültek, Maria visszavonult a szobájába, hogy felvegye ruhatára díszét, egy kankalinsárga selyemből varrt és hímzett, kék nefelejcsekkel díszített, londoni estélyi ruhát, amit Holdszálláson még egyszer sem viselt. A ruhának volt egy nagy függőzsebe, abba csúsztatta bele a halványlila borítójú kis könyvet, amit az öreg tiszteletestől kért kölcsön első látogatásakor, és a zöld kötésű francia verseskötetet, amit Louis de Fontenelle ajándékozott Jane Heliotrope-nak. Öltözködés közben az ablakból látta az érkező Sir Benjámint és Digweedet. Sir Benjámin csukott szemmel lépegetett felfelé a bejárati lépcsőn, és Maria tudta, hogy unokabátyja odabent sem fog lesni, mert talpig becsületes úriember.

Pontosan négy óra tíz perckor Maria elment Miss Heliotrope-ért – aki piros bombazinruhájához ez alkalommal egy Loveday-féle gyönyörű főkötőt és az egyik csipkés vállkendőt vette fel –, és levezette őt a csigalépcsőn.

– íme, Miss Heliotrope – szók, miközben rányitotta a szalon ajtaját a helyiség közepén kalapjával a kezében meghajolva álló Robinra. – Ö Robin. Kicsi korom óta ismerem, és hozzá fogok menni feleségül. Nagyon szeretem őt, és magát is nagyon szeretem, úgyhogy tessenek szeretni egymást.

– Egek ura! – Miss Heliotrope a döbbenettől elkerekedett szemmel meredt Robinra a szemüvege fölött. – Egek ura! Micsoda különös, csupaszín fiú!

– És pontosan olyan, amilyennek Londonban leírtam, ugye?

– Olyan – ismerte el Miss Heliotrope. – Csak nagyobb.

– Azóta megnőttem, asszonyom – szólt Robin, és azzal a gavalléros mozdulattal, ami Miss Heliotrope ifjúkorában volt divatban – pávatollas kalapját meglengetve, balját szívére helyezve – ismét meghajolt. Miss Heliotrope pedig, első döbbenetéből felocsúdva, máris enyhébben tekintett rá.

– Egek ura! – mondta megint, de immár majdhogynem elismerően.

Robin odalépett hozzá, és kezet csókolt neki.

– Alázatos szolgája vagyok, asszonyom – szólt –, s az maradok, amíg élek.

Erre aztán Miss Heliotrope szíve elolvadt, mint a vaj. Lehajolt és megcsókolta Robint.

– Kedves fiú vagy – mondta. – Hogy tényleg az vagy-e, akit Maria Londonban elképzelt magának… nos, azt meg nem mondhatom. De kedves fiú vagy, és ha jó leszel Mariához, Jane Heliotrope-ban mindenkinél odaadóbb barátra lelsz.

Léptek hangzottak fel, és megjelent az öreg tiszteletes. Reverendája egyik gomblyukában rózsaszín muskátli virított.

– Ó, atyám, kérem! – kiáltott neki Maria. – Legyen szíves, kísérje el egy kis sétára Miss Heliotrope-ot a konyhakertbe. Kellemes meleg van ott a napon, és nagyon szépek a gyümölcsvirágok. Az eperfa alatt pedig van egy kis pad. Üljenek le oda, és legyen olyan kedves, olvasson fel Miss Heliotrope-nak egy kicsit. Nagyon szereti a felolvasást, kivált a verseket. Tetszene neki ez az angol verseskötet, amit atyámtól kaptam kölcsön, és a francia versek is. – Azzal kivette a zsebéből a két kis könyvet, és az öreg tiszteletes felé nyújtotta őket. – Ötkor teázunk – közölte végezetül.

Az öreg tiszteletesnek megcsillant a szeme. Átvette a könyveket, majd meghajolt Miss Heliotrope előtt, és a karját nyújtotta neki.

– Szabad, asszonyom? – kérdezte, aztán Mariához fordult. –Felség, mindmáig lenéztem a körmönfont praktikákat, melyekkel a nők a dolgokat intézik, de felséged csapdájába esni nincs ellenemre. Mert abban a hold boszorkánysága rejlik, a mindeneknél bátrabb holdé, aki kicsiny arcát szembe meri fordítani a hatalmas sötétséggel. Sült bolond hát a férfi, ha nem sorolja magát odaadó szolgái közé.

Ily módon leróván az elismerés adóját Mariának, az öreg tiszteletes kivezette a szobából Miss Heliotrope-ot, magukra hagyva Mariát és Robint.

– Robin – fordult a fiúhoz Maria –, arra kérlek, menj most fel Sir Benjáminért. Hozd le a szalonba, állj meg vele a rózsakertbe néző ablak előtt, és tartsd szóval.

108

– Mennyi ideig? – kérdezte Robin. – És miről beszélgessek vele?

– Csak amíg visszajövök. Nem maradok el soká – biztosította Maria. – Beszélgess vele a birkákról. Sir Benjámin akár órákig eláll egy helyben, ha a birkákról beszélgethet.

E szavakkal Maria kilépett a szalon ablakán, s már szaladt is át a rózsakerten, annak legtávolabbi, rejtett sarka felé. Loveday nem hagyta esetben. Ott volt rózsaszínnel behintett szürke ruhájában, büszke kis fejét fedetlenül emelve a tavaszi nap felé. Szálegyenesen állt, s apró termete dacára királyi fenség sugárzott belőle. Tarka madarak röpködték és dalolták körül, s a tüskés rózsaágak meghajtották előtte friss zöld leveleiket.

– Minette anyám! – Maria lelkes ölelésbe zárta Lovedayt. – A Sötét Erdő lakóinak vezére eljön teára!

Loveday felkiáltott ötömében, és szorosan átölelte Mariát.

– Hát sikerült? Ö, te bátor, bátor kis Holdleány! De mondd, hogy tudtad meggyőzni?

– Hosszú történet, órákig tartana mindent elmesélnem – felelte Maria. – Úgyhogy inkább majd később mondom el. Most arra kérem, jöjjön, és nézze meg a szalonablakon át a virágdíszeimet.

– Azért kellett elzarándokolnom ide, hogy virágdíszeket nézzek? – kérdezte Loveday, de nem bosszúsan, csak úgy mosolyogva.

– Amit az ablakban látni fog, megéri a zarándoklatot – biztosította Maria. – És most, kérem, hunyja be a szemét.

Loveday engedelmeskedett, s mivel ő is, akárcsak Sir Benjámin, talpig becsületes volt, nem lesett a pillái között, miközben Maria a ház felé vezette. Meseszép látványt nyújtottak ők ketten, ahogy ott haladtak kéz a kézben a rózsakerten át virágos ruháikban, napsugarak festette ezüstarany hajukkal, verdeső színes szárnyak felhőjétől kísérve, melyből fényzáporként hullott rájuk a kék levegőben az el nem apadó madárdal. A szalonablakban állók, a férfi és a fiú nem beszéltek már se birkákról, se másról, mert a lélegzetük is elakadt attól, amit láttak.

– Most! – szólt Maria, és Loveday kinyitotta a szemét. Lazacrózsaszín muskátlik lenyűgöző tömege tárult elé. Cornwall büszkesége megtöltötte az ablakot és az ablakon túl az egész szalont, épp úgy, mint azon a hajdani estén, mielőtt szíve választottja haragos indulatában kidobta őket az ablakon. És az egykori dühös férfi most ott állt a virágok között legszebb rizsporos parókájában, vasárnapi kabátjában s a mellényben, amit ő, Loveday hímzett neki akkor régen, és úgy nézett rá, mintha a nap, a hold és a csillagmiriád ragyogna előtte egy testbe gyűjtve.

– Loveday! – tört fel a harsogó öröm Sir Benjámin torkán. – Az ég szerelmére, kérlek, bocsáss meg nekem, amiért kidobtam azokat a szerencsétlen muskátlikat az ablakon! Jöjj be ide rögvest, és ne menj el többé soha!

És Loveday belépett a nyitott ablakon át a párkányra, Sir Benjámin pedig karjába emelte, akár egy gyereket. Ezt látva Maria sarkon fordult, és szaladt, mint a szél a díszkerten át, fel a bejárati lépcsőn.

– Sikerült! – kiáltotta Robinnak, aki szintúgy szélsebesen kiiszkolt a szalonból. – Szép munkát végeztünk. Bánnád, ha Sir Benjámin feleségül venné édesanyádat?

– Vegye, ha akarja – felelte Robin. – Felőlem mindenki azt vesz el, akit akar, csak én is elvehesselek téged!

És hirtelen belőle is kitört a harsogó öröm, mint az imént Sir Benjáminból, és olyan medveölelésbe zárra Mariát, hogy a lány alig kapott levegőt. Az állatok, Wrolf, Zachariah, Serena, Wiggins és Periwinkle (aki addigra belül került az ajtón) mind köréjük gyűltek, és bömböltek, nyávogtak, visítottak, ugattak és nyerítettek örömükben, Marmalode Jamben pedig csípőre tett kézzel állt a konyhaajtóban, és rájuk virította legszélesebb mosolyát, azt, amelyik még a fülén is túlfutott.

Ekkor azonban a nagy zsivajba, amit csaptak, ügető paták dobogása vegyült – nem négy patáé, hanem talán vagy százé –, népes lovascsapat közeledtét jelezve. Maria és Robin kibontakoztak az ölelésből, és az ajtóhoz futottak, csakúgy mint nyomukban Marmalode Jamben és az állatok. A

109

díszkert telis-tele volt fekete lovakon ülő fekete lovasokkal. Néhányuk mozdulatlanul állt, a többi párosával közeledett a kastély felé – a mozdulatlanok a tiszafák voltak, a közeledők Monsieur Cocq de Noir és teljes kísérete. Kakasok is voltak a kertben, de közöttük csak egy mozgó akadt, az, amelyik szárnylengetve s kukorékolva állt gazdája vállán.

– Mind eljöttek! – rémüldözött Maria. – Csak Monsieur Cocq de Noirt hívtam meg, de mind eljöttek!

– Aggodalomra semmi ok, ifjú úrnőm – susogta Marmalode Jamben csitító hangja a háta mögött. – További húsz személy részére is elegendő mennyiségben áll rendelkezésre szilvás lepény, sáfrányos sütemény, meggyes pite, cukormázas tündérkeksz, képviselőfánk, gyömbéres mézeskalács, habcsók, desszerthab, mandulás rudacska, sziklakeksz, csokoládégolyó, szörpös zablisztlepény, tejszínes szarvacska, devonshire-i metélt, cornwalli pástétom, dzsemes, citromvajas és salátás szendvics, fahéjas bundás kenyér és méz. Sose félj, ifjú úrnőm: ahol Marmalode Jamben a szakács, ott mindig mindenből van elég.

– De hát a forralt bor! – aggodalmaskodott Maria.

– Az is van korlátlan mennyiségben – nyugtatta meg Marmalode.

Így hát Maria és Robin kéz a kézben megálltak a lépcső tetején, akár egy királyfi és egy királylány, úgy üdvözölték az étkezőket. A férfiak pedig a felhágókőnél leszálltak a nyeregből, lovaikat hátrahagyták, hogy azok elbóklásszanak a kertben a tiszafalovak között, aztán párosával felmentek a lépcsőn, meghajoltak Maria és Robin előtt, majd az állatok díszsorfala között bevonultak a nagyterembe, ahol a kandalló előtt király és királyné módjára álló Sir Benjámin és Loveday Minette fogadta őket.

Sir Benjámin és Loveday dicséretére legyen mondva, hogy miután a zsivaj átcsalta őket a szalonból a nagytetembe, képesek voltak kétszemélyes boldogságuk felhői közül leszállva nyomban a házigazdák szerepébe zökkenni, s az elképedés legkisebb jele nélkül köszönteni húsz olyan férfit, akiket mindaddig ellenségként könyveltek el… Igaz, mivel Holdszállást évszázadok óta Merryweatherök lakták, s őket szebb napjaikban lelkes vendégszeretet fűtötte, az üdvözlés hangjai beleivódtak a kastély falaiba, s a köszöntésre siető lábak átkokat koptattak a padlókövekbe, így a mostani úrnak és úrnőnek nem volt egyéb dolga, mint követni a hely szellemének sugallatát… De Marmalode Jamben is hathatós segítséget nyújtott nekik két hatalmas kancsó forralt bordóival.

– A jövőben, Sir Benjámin – szólt Monsieur Cocq de Noir –, nem lesz terhére a szomszédságom.

– Ebben biztos vagyok, uram – felelte Sir Benjámin. – Borítsunk fátylat a múltra, s mától írjuk tiszta lapra történetünket.

– Rengeteg van még a konyhámban ebből a pezsdítő italból – tájékoztatta a társaságot Marmalode, az asztallá helyezve a két korsót. – És ha az urak közül ketten megtisztelnének azzal, hogy belépnek szerény helyiségembe, további behozatalra váró kancsókat találnának ott.

Ezzel lendületesen kezdetét vette a teadélután. Marmalode Jambent rábeszélték, hogy legyen asztaltársa Sir Benjáminnak, Lovedaynek, Mariának, Robinnak és a Sörér Erdő húsz lakójának. Wiggins Maria ölében foglalt helyet, Zachariah egy széken osztozott Marmalode-dal, a fekete kakas gazdája vállán ült, Periwinkle és Wrolf pedig kétfelől közrefogták Sir Benjámin székét az asztalfőn. Vendégek és háziak ettek és ittak, nevettek és énekeltek, s mikor a feketeruhások végül énekelve ellovagoltak a lenyugvó nap felé, már nem volt egy morzsányi étel, egy kortynyi ital se az asztalon – se a szívekben akár egy cseppnyi harag vagy egy morzsányi keserűség. Minden kimondatott és megbocsáttatott, s a jövő most már csak csupa szépet ígért.

3.

A szép ígéret teljesült is, mert hőseink eztán boldogan éltek.

A nyájas olvasó figyelmét nyilván nem kerülte el, hogy az öreg tiszteletes és Miss Heliotrope nem jelentek meg a teadélutánon. Ennek oka pedig az volt, hogy elfelejtettek megjelenni.

110

Miután egy ideig fel és alá sétáltak a konyhakert ösvényein, átadva magukat a napsütés és társalgás élvezetének – mert hogy az első vasárnapon a templomban megesett találkozásuk perce óta erős vonzalmat éreztek egymás iránt –, az öreg tiszteletesnek eszébe jutott az utasítás, amit Mariától kapott. Az eperfa alatti padhoz vezette hát Miss Heliotrope-ot, és kinyitotta a két könyvecskét, hogy megvizsgálja, melyikben talál szebb felolvasnivalót.

És abban a szempillantásban rájuk hullott a nap egy sugara, mely utat talált az eperfa zsenge, zöld levelei között, és Miss Heliotrope megpillantotta saját kézírásával az egyik könyv előzéklapjára róva egykori szerelmének nevét, az öreg tiszteletes pedig megpillantotta az ő saját kézírásával a másik könyv előzéklapjára róva az egyetlen nőnek a nevét, akit életében szeretett. És ugyanabban a pillanatban egy másik égi fénysugár megvillantotta a függőt Miss Heliotrope nyakában, és az öreg tiszteletes felismerte benne azt a függőt, amit ő maga ajándékozott még ifjúkorában szíve hölgyének, s ami hajának egy fürtjét rejtette.

Ezután rengeteg mondanivalójuk volt egymás számára, mert akárhány év száll el a fejünk fölött, a fiatalkorunkat nem felejtjük el, se azokat, akiket ifjan szerettünk; sőt, minél jobban megöregszünk, őket annál jobban szeretjük… Nem csoda hát, hogy Miss Heliotrope és az öreg tiszteletes elfelejtettek bemenni uzsonnázni.

Szintúgy azon sincs mit csodálkozni, hogy Sir Benjámin és Loveday egy hónappal későbbi násza után eldöntetett: az öreg tiszteletes is oltár elé vezeti Miss Heliotrope-ot. A házasodási kedv ugyanis ragályos: ha egy pár egybekel, gyakran követik példájukat mások. Sir Benjámin és Loveday esküvője – bár kora reggel rendezett, csendes széttartás volt, s nem vett teszt rajta más, csak akik igazán szerették őket, mert Sir Benjámin és Loveday így érezte ezt helyénvalónak az ő korukban-, szívmelengető esemény volt. Loveday készre hímezte az esküvői mellényt, s a vőlegény abban feszített, Loveday pedig régi-új menyasszonyi ruháját viselte. Megejtően szépek voltak mindketten, és megejtően szép volt, ahogy az öreg tiszteletes összeadta őket.

Az öreg tiszteletes és Miss Heliotrope esküvője, amit egy hónapra rá tartottak, még csendesebb, de szintén szívmelengető esemény volt. Gondot csak az jelentett, hogy az öreg tiszteletes önmagát nem eskethette. A feladatot a dombokon túlról érkezett kövér kis tiszteletes végezte el helyette, és mivel kedves és rokonszenves kis tiszteletes volt, ezt sem bánta senki. Az öreg tiszteletes és Miss Heliotrope attól fogva együtt laktak a parókián, és boldogabbak voltak, mint valaha hitték volna, hogy lehetnek; és Miss Heliotrope-nak többé nem voltak emésztési zavarai, mert ezek kiváltó oka mindig is Louis de Fontenelle fájó hiánya volt, így most, hogy a felesége lett, semmi sem zavarra már az emésztését.

Robin és Maria csak a következő ravaszon házasodtak össze, mert az idősebbek úgy vélték, nem árt, ha még egy évig gyakorolják Merryweather-temperamentumuk kordában tartását, s csak azután kötik össze sorsukat örökre. A következő tavasszal, egy pompás, meleg áprilisi reggelen megrendezték az esküvőt, s az a legkevésbé sem volt csendes: a legzajosabb, legvidámabb, legszívderítőbb esküvő volt, amit Ezüstharmat templomának ódon falai valaha láttak. Maria Loveday ruháját viselte, menyasszonyi csokrában megannyi arany- és ezüstszalagokkal összekötött kankalin virult, és kankalinkoszorú volt a hajában. Robin vadonatúj, fénylő smaragdzöld ujjast viselt kankalinnal a gomblyukában, és a kezében zöld kalapot tartott; ezt arany-ezüst szalagrózsa díszítette, valamint egy csokor kakastoll, amit Monsieur Cocq de Noir saját kezűleg húzott ki nagy fekete madara farkából, s adott át annak jeléül, hogy immár megbonthatatlan barátság fűzi össze a Sötét Erdő lakóit és a Merrywearheröket.

A kastélyból a templomba indulva az ifjú pár nem kocsira szállt, hanem felültek Wrolf és Periwinkle hátára, s a díszkíséretet Zachariah, Wiggins és Serena alkotta, nyakukon arany-ezüst szalagból kötött masnival. A templomkert kapujában Ezüstharmat aprónépe várta őket ünneplő ruhában, rengeteg virággal, s a Harangdalt énekelve a toronybeli harangok zengő kíséretével.

Mikor Maria és Robin végigsétáltak a padsorok között, hogy az öreg tiszteletes a szentély lépcsőjénél összeadja őket, hűséges állataik párokban lépkedtek mögöttük, őket pedig a sok-sok gyerek követte. Sir Benjámin, Loveday (aki akkor már Lady Merryweather volt), Miss Heliotrope (aki akkor már Madame de Fontenelle volt), Monsieur Cocq de Noir és Marmalode Jamben a

111

kastélylakók padfülkéjében ültek legszebb ruhájukban, s mind repestek az örömtől. Mögöttük a templom zsúfolásig megtelt az ezüstharmatiakkal és a Sötét Erdő lakóival, akik úgy énekeltek, hogy a falak is remegtek bele. Fent, a karzaton, Digweed nagybőgője dörgött, akár a viharos ég, s a csellósok és hegedűsök olyan szépen és hangosan húzták, mintha az üdvösségük függne tőle. Kint, a szabad ég alatt pedig a madarak olyan harsányan daloltak, hogy hangjuk majdhogynem elnyomta a harangok zengését.

A templomot szorgos kezek csodálatos ünnepi díszbe öltöztették kankalinokkal, almavirágokkal, nárciszokkal, ibolyákkal, hóvirágokkal és krókuszokkal, melyek abban az évben mind épp akkor és egyszerre virultak ki, hogy ott lehessenek Maria esküvőjén. Sir Wrolf Merryweather koporsója hatalmas virágkosárrá változott; s mikor Maria és Robin előző este az utolsó igazításokat végezték Sir Wrolf ünnepi díszén, mindketten látni vélték, hogy dicstelen hírű ősük kőből faragott arcán halvány mosoly fut át.

– Most már nem is dicstelen a híre – mondta akkor Robinnak Maria. – Többé nem fog a Paradicsom-dombon kísérteni, mert bebocsátást nyert az igazi Paradicsomba, és egy hófehér ló poroszkál vele liliomos mezőkön át, egy csillámló patak mellett.

Az esküvői széttartás után Maria és Robin ismét felültek Wrolf és Periwinkle hátára, és a napfényben fürdő, csodálatos tavaszi zöldbe öltözött parkon át hazalovagoltak a kastélyba a templomban összegyűlt sokaság daloló menetének élén, hogy elfogyasszák az esküvői reggelit, amit Marmalode Jamben készített nekik.

A lakoma olyan felülmúlhatatlanul fenséges volt, hogy maga Marmalode Jamben is hajlott rá, hogy azt a fényes ívű konyhaművészi pályáját megkoronázó csúcsteljesítménynek tartsa. A fehér cukormázzal bevont, piramis alakú esküvői torta hat láb magas volt és alul akkora, mint egy kerék. Cukorból formált virágok, gyümölcsök, madarak, csillagok, pillangók és harangok díszítették, a tetején pedig ezüst lópatkóba foglalt piciny félhold és nap ékeskedett. Természetesen készült rengeteg más sütemény is, terítékre került az elképzelhető összes cukros keksz és mázas fánk, annyiféle szendvics, ahányfélét csak ki lehet találni, de volt cukorban főtt meggy, kandírozott gyömbér, cukrozott mandula és csokoládé is. És persze voltak zselék és krémek és habok és fagylaltok, volt forró kávé, jeges kávé és tea, limonádé és sörbet, forralt bor és pezsgő.

Enni- és innivaló volt tehát bőven, és mindenki evett és ivott jó étvággyal, de senki nem evett vagy ivott túl sokat, mert nem akarták, hogy ezt a boldog napot elrontsák holmi hastáji fájdalmak – azt akarták, hogy ez a nap az elejétől a végéig a felhődén boldogság jegyében teljen.

Úgy is telt. S ugyanígy teltek a rákövetkező napok, hónapok és évek is. Monsieur Cocq de Noir betartotta ígéretét, mint azt Maria már előre tudta; ő és emberei kereskedtek a völgybéliekkel, eladták nekik a halukat, vagy elcserélték mindarra, amire szükségük volt, és se nem vadásztak, se nem loptak többé. Fekete ruhájukat színesre cserélték a völgylakók példáját követve, halászbárkáikat pedig átfestették pirosra, zöldre és kékre, és olyan fehér vitorlát húztak fel rájuk, mint a sirályok szárnya. Az ezüstharmati gyerekek immár lejárhattak játszani a Merryweather-öbölbe – az erdőlakók nem zavarták el őket, sőt, együtt játszottak velük, és segítettek nekik kagylókat gyűjteni a paradicsom-dombi Szent Szűz számára.

A fenyves lakói boldogan éltek a várban és a kapuőrlakban, amit Sir Benjámin nekik ajándékozott, hogy ott is megszállhassanak, ha változatosságra vágynak. Sir Benjámin és Loveday, Maria és Robin, Digweed, Marmalode Jamben és az állatok boldogan éltek a kastélyban; Miss Heliotrope, az öreg tiszteletes és Ezüstharmat lakói boldogan éltek házaikban; és fent, a Paradicsom-dombon boldogan éltek a juhok, énekeltek a madarak, és a kis udvar odafent a vidék lakóinak kedvelt zarándokhelyévé lett. Boldogan teltek a napvilágos napok, és a holdfényes éjszakák szép álmokat hoztak.

Hanem ebben a világban semmi sem tart örökké, s az idő múltával Miss Heliotrope és az öreg tiszteletes nagyon megöregedtek. Belefáradva az evilági életbe levetették és hátrahagyták testüket, s megkönnyebbült örömmel átköltöztek egy másik világba. Aztán sok-sok hosszú évvel később Sir Benjámin és Loveday ugyanígy tettek, és akkor Maria megörökölte Holdföldét, s attól fogva ő uralkodott fölötte férjével, Robinnak A jelmondat jóslata beteljesedett: a családban Robin volt a

112

bátor lélek, Maria pedig a tiszta szellem, s mert szívük eggyé olvadt vidámságban és szeretetben, együtt örökölték a királyságot. Nem vesztek össze soha, nem úgy, mint a többi szerelmes Merryweather, így Wrolfnak nem kellett elhagynia őket: ötökre velük maradt. Tíz gyermekük született, s mikor ott térdepeltek egymás mellett a templomban, a Merryweatherök padfülkéjében, a tizenkét zsámolyon, üdvözítőén szépek voltak. Mikor Maria végignézett a sorukon, úgy érezte, nem vágyik semmi egyébre… talán csak még egyetlen dologra…

Mert néha, éji álmában, egy titokzatos erdő lombsátra alatt állt, és tekintete egy holdsütötte tisztást pásztázott, keresve valamit, amit soha sem lelt meg. Mikor aztán felébredt, könnycseppek ültek orcáján, mert vágya kielégítetlen maradt. Mégsem keserítette el ez az álom. Tudta, hogy egy napon, mikor már nagyon öreg lesz, még egyszer utoljára megálmodja, és abban a legutolsó álomban meg fogja látni a kis fehér lovat, és akkor majd nem szalad el. Jönni fog felé, ő pedig odafut hozzá, s a kis fehér ló a hátára veszi, és elviszi őt egy messzi-messzi helyre, egy még ismeretlen, szép országba, éppen oda, ahova vágyik.

113