Díszmenet

A gróf Károlyi IstvánHonvédtiszti Fiúnevelő Intézetnövendékeinek emlékkönyve

4

5

DíszmenetA gróf Károlyi István Honvédtiszti Fiúnevelő Intézet

növendékeinek emlékkönyve

Szerzők

ASZTALOSSY ISTVÁNAYKLER BÉLA

BARBACSY IMREBARTOSIEWICZ LÁSZLÓ

BEGAZY DÉNESBERZSENYI ZSOLT (GEORGE)

CZELNAI RUDOLF CSIBY SÁNDOR

ELEKES LÓRÁNT GYARMATHY ANTALHARASZTOSY ALBERT

vitéz szalárdi JAKÓ ANTALKELLÉNYI LÓRÁNDKOMÁROMI ATTILA

LIAKOSNÉ VÍTEK HAJNALKALŐRINCZ LÁSZLÓ

MISCHINGER GÁBORMURÁNYI SZABOLCSNEMESKÉRY ATTILA

RÉDVAY ISTVÁNRÓVÓ FERENC

SPITZNÉ BODOLA IDASZELEINÉ TEMPFLI SAROLTA

TEPLICZKY OTTÓTÍMÁR GÁBOR

TORNAI ISTVÁNZALATNAI LAJOS

6

Szerkesztő

HOLLÓS ADRIENNE

© Gabriel S. Timar, 2003www.gabor-timar.com

Mississauga, Ontario, Canada

Minden jog fenntartva

ISBN 0-9685174-1-2

7

„…életünk legfogékonyabb szakaszában olyan élmények-kel, érzelmekkel, emberi kapcsolatokkal és felejthetetlenülpéldás erkölcsi értékekkel gazdagodtunk, melyek életünkvégéig elkísérnek…”.

Fodor Gyula bajtársunk

8

Köszönetnyilvánítás

A szerkesztő hálás köszönetet mond mindazoknak,akik visszaemlékezéseikkel és fényképfelvételeikkel le-hetővé tették, hogy létrejöjjön a Díszmenet. Különösenhálás Lőrincz Lászlónak, akinek elgondolása és áldoza-tos munkája nélkül e könyv nem születhetett volna meg.Hálás szívvel gondol Csiby Sándorra, aki körlevelévelvisszaemlékezéseik megírására késztette bajtársait. Kö-szönettel tartozik azoknak a volt növendékeknek, akikanyagi támogatásukkal elősegítették, hogy A gróf Káro-lyi István Honvédtiszti Fiúnevelő Intézet növendékeinekemlékkönyve nyomtatásban is megjelenhessen.

Timárné Hollós Adrienne

9

Tartalom

Hogyan és miért? 11(Hollós Adrienne)Így kezdődött 17(Tepliczky Ottó)Izgalmas, színes életünk volt 21(Szeleiné Tempfli Sarolta)Hogy is volt? 25(Jakó Antal)Pillanatok a múltból 31(Bartosiewicz László)Életem nagy ajándéka 53(Elekes Lóránt)Katonaiskolába vágytam 59(Mischinger Gábor)Gróf Monte Cristo Klubja 79(Aykler Béla)A mi kis kadétjaink 83(Spitzné Bodola Ida)A nyári szabadság kezdete 87(Harasztosy Albert)A nagykárolyi diákévek emlékképei 91(Liakosné Vítek Hajnalka)Nagykárolyi montázs 95(Tímár Gábor) A nagy fűzfa alatt 115(Rédvay István)Levelek Nagykárolyból 117(Gyarmathy Antal István)Elkésett levél 121(Tímár Gábor)Homályban rejtőzködő mosolygó emlékekSzentpétery Palival 123(Bartosiewicz László)

10

Volt egyszer egy katonaiskola 135(Czelnai Rudolf)Másfél évig voltam kadét 157(Murányi Szabolcs)A háború végének kezdete 161(Nemeskéry Attila)Az utolsó tanév 179(Zalatnai Lajos)Második nekifutásra sikerült 183(Begazy Dénes)Nehéz idők vártak rám 191(Csiby Sándor)Katonaiskolás éveim története 203(Lőrincz László)

Egy volt iskolatárs levele 223(Róvó Ferenc)Azok a gyönyörű évek 225(Barbacsy Imre)Az elmúlt hatvan év 229(Kellényi Lóránd)Legemlékezetesebb kalandom 241(Berzsenyi Zsolt George)Az egyenruha levetése után 255(Asztalossy István)Nagykárolyban születtem 257(Komáromi Attila)Látogatás Nagykárolyban 2000. május 10-én 267(Tornai István)Ugyanaz rövidebben 273(Hollós Adrienne)Képmellékletek 299

11

Hogyan és miért?

Hollós Adrienne

Mindmáig világszerte szokás, hogy pályaválasztás-kor szüleik példáját követik a gyerekek. Idővel átveszika család tulajdonában lévő műhelyt, üzletet, gyárat, föl-det, illetve belőlük is halász, tanár, ügyvéd, orvos vagyéppenséggel hivatásos katona lesz. Ez is oka annak,hogy az 1945 előtti Magyarországon már egészen fiatalkorban elkezdődött a tradicionális tisztképzés.

Azok a szülők, akik katonai pályára szánták fiúgyer-meküket, akár tízéves korukban is beírathatták őket akatonai alreál iskolába (németesen cőgerájba). Már amonarchia idején ilyen volt a kőszegi, a kismartoni és akassai intézet.

Azok a szülők, akik úgy tartották jobbnak, hogygyermekük csak 14 éves korától kezdve kapjon katonainevelést és kiképzést, azok választhattak a katonai főreáliskola és a hadapródiskola között.

Általában azok kerültek katonai főreál iskolába,akikről szüleik sejtették, hogy 17-18 éves koruktól vala-melyik katonai akadémián fognak továbbtanulni. AzOsztrák-Magyar Monarchia idején többek között ilyenfőreál iskola volt a morva-fehértemplomi (MoravskeBudejovice) és a soproni, a Trianon utáni Magyarorszá-gon pedig a pécsi és a nyolcosztályos kőszegi.

A főreál iskolát végzett kadétok a monarchia idejéna bécsújhelyi (Wiener Neustadt), a mödlingi vagy abudapesti akadémián tanulhattak tovább. A Trianon

12

utáni Magyarországon csak a budapesti Ludovikára, aFelvidék visszacsatolása után még a kassai RepülőAkadémiára is jelentkezhettek.

Azok a szülők viszont, akik úgy gondolták, 17-18.életévük betöltése után fiuk nem akar majd újabb négyévig iskolapadban ülni, 14 éves gyermeküket valamelyikhadapródiskolába küldték. Az Osztrák-Magyar Monar-chia idején választhatták a traiskirchenit (tüzérségi), amorva-fehértemplomit (lovassági), a hainburgit (műsza-ki), valamint a 14 gyalogsági hadapródiskola közül akára pécsit vagy a nagyváradit. A Trianon utáni Magyaror-szágon csak Pécsre vagy Budapestre (Hűvösvölgy),Erdély visszacsatolása után viszont már Nagyváradra ésMarosvásárhelyre is lehetett jelentkezni.

A kadétokkal ellentétben a hadapródok az iskola el-végzése után tanulmányi eredményüktől függően hadap-ród-tiszthelyettesek (1908-tól zászlósok) illetve az évfo-lyamelsők hadnagyok lettek, és azonnal a hadsereg állo-mányába kerültek, bár voltak, akik mégis továbbtanultaka Ludovika Akadémián.

Újdonságnak számított a nagykárolyi HonvédtisztiFiúnevelő Intézet, amely Erdély visszacsatolása után,1941 szeptemberében nyitotta meg kapuit. Egyesítve azalreál és a főreál iskolát, 10 éves kortól 18 éves korigminden korosztály képviselve volt az Intézet háromévesműködése alatt, bár nem nagy számban. A HonvédelmiMinisztériumnak a megnyitással kapcsolatos közlemé-nye szerint akár 50 növendéket is felvehettek volna azelső évben, de az 1941/42-es tanévre csak 38 gyerek ér-kezett Nagykárolyba, sőt a kadétok még az 1943/44-es

13

(a háborús helyzet miatt egyébként utolsó) tanévben isalig voltak többen nyolcvannál. Ilyen körülmények kö-zött érthető, hogy a nagy létszámú katonaiskolákkal el-lentétben a nagykárolyi növendékek nem az Intézet fa-lain belül végezték iskolai tanulmányaikat, hanem ki-jártak a helybeli piarista gimnáziumba, ahol rendkívülmagas színvonalú oktatásban részesültek. Az Intézettisztjei és tiszthelyettesei csupán a bentlakók katonaiszellemben történő neveléséről és katonai kiképzésérőlgondoskodtak.

A front közeledése miatt az 1944. szeptemberi isko-lakezdéskor a kadétok már nem Nagykárolyba, hanemKőszegre vonultak be, ahonnan később Németországbakerültek, ha szüleik nem tudtak értük menni az október15-i nyilas hatalomátvétel után.

A Kőszegen rekedt növendékeket életkoruk szerintcsoportosították. A kőszegi illetve a nagykárolyi intézet10-14 éves növendékeit először a mai cseh-német határközelében fekvő Cheb nevű városba (németül Eger) vit-ték, majd jó egy évig a Cheb-Freyung-Nürnberg köztiháromszögben kellett újra és újra helyet változtatniuk,1945 áprilisában például több mint tíz napon át erőltetettmenetben, gyalogosan.

A nagykárolyi 14-18 éves kadétokat viszont egyesí-tették az időközben Sümegre került azonos korú nagyvá-radi hadapródiskolásokkal, s őket Berlinen keresztül elő-ször a mai lengyel-német határ közelében fekvő Szcze-cinbe (németül Stettin) vitték, majd a Frankfurt-am-Main melletti Büdingenbe, ahonnan 600 kilométert gya-

14

logoltak a mai német-osztrák határ közelében fekvő Eg-genfeldenig.

Az Intézet fennállásának három éve alatt összesen97 kadét fordult meg Nagykárolyban. A kötet szerkesz-tésének időpontjában, 2003 márciusában csupán 34 nö-vendék holléte ismeretes. 21-en már egész biztosan nemélnek, 42-ről pedig nem tudni semmit. Összesen húszanvállalkoztak rá, hogy leírják emlékeiket, mert nem akar-ták, hogy nyomtalanul múljon el életüknek ez a rövid,de későbbi sorsukat döntően befolyásoló szakasza. Akötetet négy civil iskolatársuk írása teszi teljessé.

Az egykori növendékek visszaemlékezései néha el-lentmondanak egymásnak, hiszen mindenki másként,saját személyiségének szűrőjén keresztül látja a többmint hatvan évvel ezelőtt történteket. A könyv azonbanépp azért fest objektív képet a nagykárolyi HonvédtisztiFiúnevelő Intézet működésének három évéről és az aztkövető eseményekről, mert mindenki szubjektív szem-pontból mutatja be az ott és akkor történteket.

*A nagykárolyi piarista gimnázium egyik osztályának

diákjai 50. érettségi találkozójukon, 1995-ben elhatároz-ták, hogy attól kezdve minden év július első szombatjánösszejönnek a váci piarista gimnázium falai között. Azegykori iskolatársak rendezvényein egyre több volt kadétis megjelent. Így jutott Lőrincz Lászlónak eszébe, hogya gróf Károlyi István Honvédtiszti Fiúnevelő Intézetnövendékeinek életét könyv formájában is meg kelleneörökíteni. Az ötletet tett követte: Lőrincz László időt ésfáradságot nem sajnálva vasszorgalmasan gyűjtötte a

15

nagykárolyi Intézettel kapcsolatos anyagot a könyvtá-rakban és levéltárakban. Nagy segítséget jelentett szá-mára gyermekkori barátja, Csiby Sándor, aki — elvállal-va a kötet összeállítását — 2001. szeptember 1-i körle-velében arra kérte a volt növendéktársakat, hogy írják leemlékeiket. Három héttel később bekövetkezett hirtelenhalála azonban sajnos meggátolta ígérete teljesítésében.

16

17

Így kezdődött

Tepliczky Ottó

Fényes Elek 1851-ben kiadott „Magyarország geog-ráfiai szótárá”-ban így ír Nagykárolyról: „ (…) népes éscsinos mezőváros Szatmár megyében. (...) Díszesebbépületei: (…) a grófi kastély, amely várnak neveztetik,mivel a régi vár helyén áll, s az újabb ízlés szerint épült(…) istállói, melyekben igen jeles angolvérű lovakatláthatni. Az urasági angolkert szinte nézésre méltó. (…)Földesura Károlyi György gróf. E nemzetség még azÁrpádok alatt vitézkedő Kaplony-nemből származik.”

A kaplonyi templom délre néző kápolnája alatt van acsalád ősi temetkezési helye. Egyébként a falu nevét ut-canévként Budapest is sokáig őrizte. A Károlyi-kertegyik oldalán húzódott. Ma Hanszelmann Imre utcánakhívják.

Amikor 1940 kora őszén felszabadult Nagykároly,Károlyi Melinda grófnő — a takarékosságáról is neve-zetes gróf Károlyi Gyula volt miniszterelnök felesége —oktatási-nevelési célokra a honvédségnek adományoztavárkastélyát. Különleges cél megvalósítására törekedett.A polgári öntudatot, valamint a piarista tanárok jóvoltá-ból a tudományok tiszteletét és szeretetét ötvözni kí-vánta a katonai erényekkel. Az intézet a nevét is a Ká-rolyi-családtól kapta. A gróf Károlyi István HonvédtisztiFiúnevelő Intézet 1941. augusztus végén nyitotta megkapuját az első növendékek előtt. Tíztől tizenhét évesigminden korosztály megtalálható volt közöttük.

18

A növendékek a kastély falain belül katonai neve-lést, a városban működő piarista gimnáziumban pedigmagas színvonalú középiskolai oktatást kaptak. Rend-szeres kapcsolatuk a civil élettel egészen újszerű volt azilyen intézmények körében.

Mielőtt a látogató belépett a lovagterem nagy, két-szárnyú üvegajtaján, az üveglapra maratott jelmondatralett figyelmes: Fide, virtute famam querere! (Hűséggel,erénnyel hírt szerezni!). Ez volt a Károlyi-család mottó-ja.

Az új növendékeket szerető gondoskodással fogad-ták az iskola tisztjei, tiszthelyettesei és polgári alkalma-zottai. Így nagyon hamar sikerült beilleszkedni a katonásrendbe.

Az első parancsnok vitéz Csuthy Gyula alezredesvolt. A beosztott nevelő-oktató tisztek pedig Károlyi Ist-ván főhadnagy és Kovatsits Jenő hadnagy voltak.

A növendékek létszáma 1941-ben 38, 1942-ben 46,1943-ban pedig 83 fő volt.

Minden évben február 2-án ünnepeltük az Intézet-napot. Ezen rendszeresen részt vettek a Károlyi-családtagjai, valamint magas rangú politikusok és katonatisz-tek. Többek között Haász tábori püspök is, ki minden al-kalommal így kezdte ünnepi beszédét: „Itt, a virágzómagnóliák és platánuszok alatt…”

A kastélyt övező park tényleg gyönyörű volt, de té-len (február 2-án) sajnos nem virágoztak a magnóliák, ésa platánok is lombjukat hullatva dideregtek a fagyban.

1942 késő tavaszán kivonultunk a nagymajtényi sík-ra. Károlyi Sándor gróf kuruc generális csapatai itt tették

19

le a fegyvert Pálffy János labanc tábornok előtt. E szo-morú tényt egy kicsiny, buzogányt formázó öntöttvasemlékoszlop őrizte és tanúsította. Körötte nagyra nőtt afű és a gaz. Szerszámunk nem lévén a kezünkkel kitép-destük a füvet és a gazt, majd letapostuk úgy, ahogy bír-tuk. Ma bizonyára nyoma sincs ennek a kis oszlopnak.

Az intézet parancsnoka, vitéz Csuthy Gyula anya-nyelvi szinten beszélt franciául és olaszul. Így termé-szetes volt számára, hogy megtanítsa — franciául — aMarseillaise-t. A növendéksereg gyakran énekelte a fa-lakon belül az indulót. Ebből akkor lett baj, amikor egyalkalommal a városon végigvonulva is elhangzott a fran-cia nemzeti dal. Dallama ugyanis azonos volt a magyar-országi szociáldemokrata párt indulójának a dallamával.A parancsnoknak kellemetlen megjegyzésekben lett ré-sze, 1942-ben ugyanis ez a politikai szervezet nem voltéppen kívánatos.

Emlékezetes még a kitelepülés a Nagybányától nemmessze lévő Felsőfernezelyre 1942 júniusában. Két hetettöltöttünk az ezer méteren felüli hegyekben. Megismer-kedtünk a tábori élettel. Láttuk a száraz és nedves fa-úsztatást. Mindkét eljárás lényege, hogy a hosszú farön-köket csónakszerűen kivájták, egymáshoz illesztették, sa kitermelt fákat rajtuk eresztették le a völgybe. A faki-termelésnek megfelelően a csúszdákat később újabbhelyre telepítették át.

A festői Nagybányán az aranygyártás rejtelmeibe isbetekinthettek a növendékek. A látogatás fénypontjakénta gyár főmérnöke egy nagyon sima, hosszú asztalra ki-tett egy tízkilós aranytömböt, majd megjegyezte: „aki fél

20

kézzel fel tudja emelni, az elviheti”. Próbálkozás volt,de siker nem.

Az intézet — sajnos igen rövid élete után — 1944őszén megszűnt. Emlékeinkben tovább él.

21

Izgalmas, színes életünk volt

Szeleiné Tempfli Sarolta

Romániában születtem, de magyarnak neveltek.Nagymamám sokat mesélt a Trianon előtti Nagykároly-ról. Többek között a hajdani megyebálokról, a Károlyigrófokról, a kastélyról, a nagyasszony szervezte jóté-konysági összejövetelekről, az akkori életvitelről.

Bennem mindez varázslatos, meseszerű képekbenrögződött. Ezért jelentett nekem sokat a kastély, amikorbirtokba vette a honvédség.

Az iskolát, ahova jártam, 1725-ben gróf KárolyiSándor kuruc generális alapította. A magyar kegyes ta-nító rend gróf Károlyiról elnevezett nagykárolyi gimná-ziuma 1869-ben hatosztályúvá alakult, rá húsz évre pe-dig főgimnázium lett belőle. Az első érettségi vizsgákat1891-ben tartották.

Miután a román hadsereg 1919 áprilisában bevonultNagykárolyba, az iskola négy évig élet-halál harcot foly-tatott fennmaradásáért. 1923-ban azonban a román államátvette minden vagyonát, és német tagozatos romángimnáziumként nyitotta meg.

Erdély visszacsatolásával a katonai parancsnokság1940. szeptember 12-én nyitotta meg újra a magyar gim-náziumot, egyelőre állami jelleggel. Kevéssel később akultuszminisztérium elismerte a rend igényét a gimnázi-umra, és akkor piarista igazgató vette át a gimnáziumirányítását, fejlesztését.

22

A gimnázium fejlődésére nagy hatással volt, hogy ahelybeli gróf Károlyi István Honvédtiszti Fiúnevelő In-tézet növendékei is rendes tanulói lettek a gimnázium-nak. Mivel a városban nem volt leánygimnázium, a ta-nító rend megengedte, hogy a felső osztályokba felve-gyenek néhány leánytanulót. Boldog voltam, hogy édes-apám nyomdokain járhatok.

Izgalmas, színes életünk volt. Jó volt oda járni isko-lába. Az 1942-43-44-es tanévekben osztályunk körülbe-lül negyven tanulójából csak nyolc volt a lány, a többifiú, közülük nyolc kadét volt. Mindenekelőtt FodorGyula, diákkorom nagy szerelme. Gáldi Dénes csendes,visszafogott fiú volt. A szőke Gubody Sándor sokat mo-solygott. A sünifrizurás Kövi Imre mindig komoly volt.Máté György alacsony volt és víg kedélyű. NemeskéryÖdön komoly, fensőbbséges, Schnell Antal pedig általá-ban öntelt volt. Siklós Endrére viszont nem emlékszem.

Ilyennek láttuk akkor a fiúkat.Romantikus látványt nyújtott a kadétok intézete.

Otthonuk a város központjában egy nagy park közepén,hatalmas, öreg fák között, a Károlyi grófok szépen rend-ben tartott kastélyában volt. Minthogy iskolába menet akastélypark mellett vezetett el utunk, csodálatos élményvolt látni télen a hóval borított fákat, tavasszal pedig afák alatt a tengernyi ibolyát.

Az intézetben mintaszerű nevelés folyt. Nagyszerű-en, összehangoltan nevelték az ifjakat, pedig mind az al-sósok, mind a felsősök más-más családi háttérrel, föld-rajzilag is különböző helyekről érkeztek.

23

Szüleink, főleg mamáink szerint nekünk fruskáknak,kis hölgypalántáknak inkább csinos egyenruháik tetszet-tek, ám udvarias viselkedésük, fegyelmezett, katonásmagatartásuk is imponált.

A kisvárosnak különleges színfoltja volt az intézet.Jelentősége a nemzeti ünnepeken és egyéb rendezvénye-ken teljesedett ki igazán, bár a külsőségekre való törek-vés mellett a belső élet, a lelkület is nagy hangsúlyt ka-pott.

Dr. Kerkai József igazgató 1943-44-es gimnáziumiévkönyve szerint a tanulmányi eredményeket illetőenfennállásának mind a három évében a nagykárolyi neve-lőintézet állt a katonai intézetek között az első helyen.

A kadétok nagyon szívesen látott vendégek voltakazoknál a családoknál, akiknél megjelentek a vasárnapivagy ünnepnapi kimenőik alkalmával. Az emlékezetesösszejöveteleken nagy szerelmek, szoros barátságokszövődtek.

Felejthetetlen élmény volt számomra az este hattóléjjel tizenegyig tartó farsangi bál, amelyet az intézeti ne-velők rendeztek a kastélyban, viszonozva a vendégeske-déseket. Nagy izgalommal készültünk az eseményre. So-káig válogattuk a ruhákat. Végre elérkezett a nagy nap.A bejáratnál kadétok vártak ránk. Az aulában Kovatsitsfőhadnagy úr fogadott bennünket és mamáinkat. A táncaz aulában és abban a teremben folyt, amelyet üvegajtóválasztott el a terasztól. Elegáns volt minden. Nagyonjól éreztük magunkat.

24

Másik emlékem azzal az ünnepséggel kapcsolatos,amikor díszmagyar ruhában három leánytanuló mellettén is palotást táncoltam a kastély erkélyén.

Szívesen emlékszem a vacsorával egybekötött kap-lonyi bálra is. A vacsora Szerdahelyiéknél volt, a bál pe-dig, amelyen csak hetedikes, nyolcadikos felsősök ve-hettek részt, az ottani iskolában.

Minden alkalom, amit a kadétok társaságában töltöt-tünk, kedves volt számukra. Nagykároly magyar lakos-ságának leírhatatlan öröm volt az anyaországhoz valóvisszacsatolás. A négy év minden eseménye ajándékvolt számunkra, így az intézet léte is. Szívem mindenmelegével, szeretetével gondolok vissza azokra az évek-re, a szép ifjúságra.

25

Hogy is volt?

vitéz szalárdi Jakó Antal

A gimnázium VII. osztályát Szatmárnémetiben, a re-formátus gimnáziumban végeztem. A nyarat Szamos-krassón szüleimnél töltöttem.

Egyik nap ebéd után édesapám megkérdezte tőlem:„Ugye fiam, te a Ludovika Akadémiára készülsz? Arragondoltam, hogy e célod elérésében segítségedre lesz,ha jelentkezel a Nagykárolyban most megalakult fiúne-velő intézetbe.”

Rendkívül meglepődtem, hiszen addig úgy tudtam,hogy az ilyen intézmények rossz, kezelhetetlen fiúkmegnevelésére jöttek létre.

Apám megnyugtatott: „a Közlönyben úgy szól a fel-hívás, hogy a katonai pályára készülő ifjak neveléséreszolgál ez az iskola.”

A jelentkezést orvosi vizsgálatok előzték meg. Ezekbiztosították a leendő növendék alkalmasságát.

Miután megfeleltem, eljött a személyes bemutatko-zás ideje. Édesapám kíséretében felkerestük az intézetvezetőjét. Kedvező benyomást keltett benne katonás be-mutatkozásom és az a tény, hogy már hatodikos korom-ban elvégeztem a levente segédoktatói tanfolyamot.„Éppen ilyen növendékre van szükség”, közölte. 180 cmmagas termetem még inkább növelte alkalmasságomat.

Ezek után édesapám bemutatott a helybeli nemzetibank igazgatójának, s kezességet vállalt értem. Biztosí-totta, hogy kölcsönt bátran adhatnak részemre, a fedezet

26

megvan rá. Nagy büszkeséggel töltött el, hogy édesapámbízik bennem. Bizalmát úgy háláltam meg, hogy a lehe-tőséget nem vettem igénybe.

Az intézetbe való bevonulásom első eseménye a be-öltözés volt. Károlyi főhadnagy úr fogadott. Magas ter-metem miatt a ruha kiválasztása nem kis gondot okozott,de végül találtunk megfelelőt. Bár igen viseltes volt, ne-kem büszkeség volt felvennem. Tetszett, hogy e naptólkezdve a „szolgálatvezető növendék” megkülönböztetőcímet viselhettem. Nagy felelősséggel járt, de nekemnem jelentett nehézséget. A rám bízott növendékekkelmindig katonás, de helyzetüket megértő, segítőkész vol-tam. Egyben teljesítettem parancsnokaim elvárását is. Ezolykor nem kis feladat elé állított, de úgy emlékszemvissza ezekre az időkre, hogy mindkét fél részére helyt-álltam.

Kellemetlen élményem volt a helyi piarista gimnázi-umban, hogy egy civil osztálytársam gúnyos megjegy-zést tett viseltes ruházatomra. Miután a méltánytalaneseményt jelentettem feljebbvalóimnak, berendelték aváros szabóit, hogy vegyenek méretet a növendékekről,és készítsék el egyenruháinkat. Nincs kizárva, hogy azén esetem is hozzájárult a felruházásunkhoz.

Még ma is maradéktalan tisztelettel és megbecsülés-sel gondolok elöljáróimra, akik nemes céloktól vezérel-ve az ajándékozók nagyvonalúságához mérten működő-képessé tették az intézményt a kastélyban, ahol sajnoscsak röpke négy évig működhetett mindössze.

Nagykárolyi növendék koromra visszatekintvehosszan sorolhatnám a nevezetes eseményeket. Mindent

27

megtanultunk, ami későbbi pályánkon fontos lehetett.Ebbe a társasági viselkedés, a sportokban való jártasságéppúgy beletartozott, mint az egymás és a feljebbvalóinkiránti tisztelet, a jó tanulmányi előmenetelre való törek-vés, valamint a becsületesség és a tapintat. Ezek betartá-sában az otthonról hozott neveltetés is segített bennün-ket.

Különleges esemény volt a növendékek számára azúgynevezett kihelyezés, amikor több napra kitelepültünka Nagybányához közeli Rozsály hegységbe. Kacskarin-gós utakon vezetett a kisvasút a táborhelyünkre. Sátor-ban laktunk, patakban tisztálkodtunk, gyalogtúrákat tet-tünk. Éjjel kétórás váltásokkal őrszolgálatot láttunk el atábortűz mellett. Egy aranybánya meglátogatása is mara-dandó élményt jelentett számomra. Az egyik mérnök fe-lénk dobott egy kis aranyrudat, miközben szólt, hogykapjuk el. Sikerült elkapnom, de még harmadnap is fájta vállam. Itt tapasztaltuk meg, hogy milyen nehéz azarany, mert utána a rudat a többi növendék is megemel-hette.

Az intézet felavatására a különböző hivatalos szemé-lyek mellett Kiss Ferenc színművész is eljött. Az ünnep-ségen a növendékek szavalókórusa a lépcsőn fokról-fok-ra haladva adta elő szavalatát. Ez igen sok próbát ésnagy figyelmet követelt az előadóktól, de az elismerésnem maradt el.

Mélyen meghatotta a jelenlévőket, amikor Károlyifőhadnagy úr tárogatón eljátszotta este 9 órakor a bástyatetején a Krasznahorka büszke vára című hazafias dalt,valamint a Kossuth nótát.

28

A főhadnagy úr személyét nagy tisztelet övezte.Igazságszeretete köztudott volt. Nem tűrte a lazaságot.A hiányosságokat alaposan kivizsgálta. Melegszívű em-ber volt.

A tisztek és a növendékek között nem volt diskurá-lás. A reggeli kihallgatáskor terjeszthettük elő kérelmün-ket vagy panaszunkat. Akivel gond volt, azt is odaren-delték. Ha a tisztek megszólítottak, szigorú vigyázzál-lásban és röviden kellett válaszolni.

A felsős növendékek a kimenők során mindig útbaejtették a cukrászdát. Ide a lányok is szívesen eljöttek.

Nagy tisztelettel emlékszem a gimnázium igazgató-jára, Kerkai Józsefre. Nagy tudású, papi hivatásra szüle-tett ember volt.

Osztályfőnököm Szőts Rudolf karpaszományos őr-mester volt. Véletlenül megláttam a Közlönyben, hogyzászlóssá léptették elő. Másnap az osztályban engedélytkértem, hogy szólhassak. Elkiáltottam magam: „Osztály,vigyázz!” Kiléptem, és a katedra előtt gratuláltam kine-vezéséhez. Nagyon meglepődött, mert akkor ő még nemtudott az előléptetéséről.

Emlékeim sorában megjelenik Veöreös Laci is.Édesapja pilóta volt, és az iskolaavatás napján repülőgé-pével a kastély felett körözött.

Miután leérettségiztem, a Ludovika Akadémiára ke-rültem. Onnan mint karpaszományos honvéd a 24. gya-logezredhez vonultam be Ungvárra. Ott le kellett cserél-nem az elegáns nevelőintézeti ruhát, és ismét viseltesebbruhában, felemás bakancsban kezdtem az új életet. Inté-

29

zeti ruháimat visszaküldtem Nagykárolyba, és ezzel meg-szakadt a soha nem felejthető cőger életem.

1944. november 15-én Körmenden avattak gyalogoshadnaggyá. Századparancsnoki beosztást kaptam. 1945.januárjában kivittek Németországba, majd Ambergnélamerikai fogságba estem, és csak 1946-ban kerültemhaza Szatmárnémetibe.

Akkor kezdődtek a megpróbáltatások. Földjeinketállamosították, jogi szakra akartam menni, de nem vet-tek fel. Banktisztviselő, majd igazgató lettem, de későbbvisszaminősítettek, mivel azok, akik a II. világháború-ban aktív katonatisztek voltak, nem lehettek vezető ál-lásban. Még abban az elemi iskolában sem, ahol a fele-ségem tanított.

Kétszer nősültem, 1964-ben született a fiam. Mintpénzügyi ellenőr mentem nyugdíjba. Látásom nagyonmeggyengült az utóbbi években. Szeretettel gondolok asok-sok régi kis növendékre.

Hát így volt!

30

31

Pillanatok a múltból

Bartosiewicz László

Megérkezés az Intézetbe

1941 júliusában érkezett meg az a bizonyos levél aMagyar Királyi Honvédelmi Minisztérium oktatási osz-tályáról, melyben közölték, hogy felvettek az újonnanalakult nagykárolyi Gróf Károlyi István HonvédtisztiFiúnevelő Intézetbe.

A levél tónusa elég civiles volt, mert azt írták, hogyaugusztus hetedikén avagy nyolcadikán reggel nyolctóldélután háromig bezárólag bármikor megérkezhetek. A„bevonulás” szóra még csak utalás sem történt, habár akövetkező mondat már harapósabban hangzott, mert azidőpont szigorúan pontos betartására figyelmeztettek. Alábjegyzetszerű megjegyzésben pedig arra utaltak, hogya harmadik évfolyamig bezárólag kötelező a felnőtti kí-séret. Így én magam jelentem meg. A továbbiakban mégarról is szó volt, hogy a megérkezéskor a felvételi érte-sítés felmutatása szolgál igazolásul.

Augusztus nyolcadikán délután fél kettőkor vulkán-fíber kofferemmel a kezemben becsengettem a főkapun.Még a fogadtatás is elég bíztató volt. Egy pelerines, va-dászkalapos kapus igazított útba az épület főbejárata fe-lé.

Körülbelül húszlépésnyire a kaputól megálltam azépület előtt. A koffert letettem a földre, és csak csodál-tam az impozáns, várszerű építményt. De nem sokáig!

32

Valaki az épület oldaláról rám üvöltött: „nem csodálko-zunk, mozgás, mozgás”. Na, gondoltam, ez jól kezdődik.

A főbejáraton keresztül az átriumba érve a fogadta-tás nem lett jobb, sőt! Rögtön letoltak, hogy otthonhagytam a felvételi értesítést. Na meg „minek ez a nagykoffer magának?”, akarta tudni Török szaki. Érdeklő-dött, hogy nem olvastam-e a bevonulási (nem megérke-zési) tájékoztatóban, hogy a kincstár mindennel ellát, ki-véve fogkefével. Most már semmi kétségem sem voltafelől, hogy ez egy nagyon, de nagyon, méghozzá szo-morúan másfajta intézmény, mint amilyenekhez szokvavoltam az előző három évben, amikor nem otthon, ha-nem internátusokban laktam az iskolaév alatt.

Alig tértem magamhoz a brutális helyzet felmérésé-ből, máris a raktárépület felé utasítottak, ahol hason-szőrű újoncokkal találkoztam. Itt ismerkedtem megSzerdahelyi Pistával, Veöreös Lacival, Sáfár Mikivel,Asztalossy Pistivel és Semsey Ricsivel.

A raktárban Görbe György őrmester elég embersé-gesen pontifikált a cipő, az ing, az egyenruha, az ágy-nemű, a törülköző stb. kiosztása alatt. „Ha nem párja,cimborája”, mondta humorosan a Mikinek juttatott kétballábas bakancsra. Közben bátorított, hogy mindenrendben lesz, csak kövessük a parancsot. A nekem adottzubbonyról három gomb hiányzott, de neki ez nem voltprobléma. Pár lépéssel odébb volt a szabóműhely, ésengem oda irányított. Ott rögtön felvarrták a gombokat.Ekkor ismerkedtem meg és kerültem jó viszonyba aszabókkal. Ez később előnyös lett a megjelenésem

33

szempontjából, mert barátaim rám szabták az egyenru-hákat.

A sok holmit, amit kaptunk, a padlón kiterített lepe-dőnkre raktuk, majd ahogy Görbe őrmester mutatta, anégy csücskét összefogva a hátunkra vettük, és elindul-tunk a kastély felé. Az épületben Török volt az útbaiga-zító, aki igencsak hivatalos hangon közölt mindent.

Hálószobánkat megtalálva megkezdtük a berendez-kedést. Itt találkoztam Mischinger Gabival, aki korábbanérkezett, és aki fényévvel járt előttünk az elhelyezkedés-ben. Tőle tanultam meg a szekrényrendet, a törölközőkösszehajtását, az ingek pontos elhelyezését és a többiilyesmit. Az ágyazás még sántított, de abban állapod-tunk meg, hogy holnap is van egy nap.

Ebben az időben Szerdahelyi Pistának volt egyklasszikus bemondása, amely a vigyázz-vezényszóvalkapcsolatos. Akkoriban ugyanis a tisztek, valamint azaltisztek azzal voltak elfoglalva, hogy a civil gyerekek-ből parancsteljesítő növendékeket formáljanak.

Török szaki részletesen elmagyarázta, mi mindentvárnak a növendékektől, ha egy tiszt belép a hálószobá-ba, a tanterembe, a mosdóba stb. Nagyon egyszerűnekhangzott, mert lényegében arról volt szó, hogy aki első-nek meglátja a belépő tisztet, az vigyázz-t vezényel, ésamíg a tiszt nem mondja, hogy „tovább”, mindenki vi-gyázzállásban marad. Török párszor gyakoroltatta a ta-nultakat, majd elégedetten távozott.

Kis idő múlva Török visszajött, és harsány vigyázz-tvezényelt. Tisztet nem látván, Pista megkérdezte, hogy„mire?”. Török elvörösödött, és még harsányabb vi-

34

gyázz-t vezényelt, de Pistát nem tudta meggyőzni. Ő is-mét megérdeklődte, hogy „mire?”. Ebből aztán nagyvita lett, mert ugye, mi még civilek voltunk, méghozzáerősen, habár nem maradtunk sokáig azok, de legalábbegy hétig még igen, így még mertünk vitatkozni. Pistanem engedett az igazából, mert nem találta Török kiro-hanását logikusnak. Török viszont nem volt felkészülverá, hogy vitatkozzanak vele, s hogy meg kelljen védeniaz igazát, így zavarában azt vágta Pista fejéhez, hogy őtne nézze laikusnak. Nekünk sem kellett azonban több,azonnal logilaikus szakinak tituláltuk Törököt.

Amikor Károlyi István főhadnagy oktatótisztnek eza fülébe jutott, pedagógiai megközelítéssel kezelte azügyet. Pedig kiadhatta volna a parancsot, hogy ezt töb-bet ne merjük mondani. De nem ezt tette. Inkább azzalérvelt, hogy a tanulással elért szellemi előnyünket neilyenekre használjuk, mert az életben még sokszor elő-fordulhat hasonló helyzet, és nem mindig mi leszünk anyertesek. Mondanom sem kell, meggyőzött bennünket.Többet senki nem hallotta tőlünk a logilaikus jelzőt. Ké-sőbb sokszor gondoltam erre a kis epizódra.

Az alsófernezelyi kihelyezés

Nem sokkal az indulás előtt tudtuk meg, hogy tény-leg menni fogunk. Mindenki nagy izgalommal várta azindulást, mert ez már igazi katonásdinak tűnt. Hallottuk,hogy sátorban fogunk lakni, csajkából fogunk enni, és azismeretlen terepen harcászkodás lesz. Alig vártuk a pa-rancsot a sorakozóra.

35

Csak később jutott a bennfentesek tudomására, hogya főzés gondja a legnehezebben megoldható, ugyanis azintézeti szakács nénit nem lehetett kihelyezni. Az a hírjárta, hogy Pista bácsi remek ötlete, amelyet Kovatsitsfőhadnagy is támogatott, mentette meg a napot. EszerintGörbe őrmester vegyen főzőleckéket a szakács nénitől,és tanulja meg, hogyan kell néhány egytálételt ízletesenelőállítani a kondérban. Még akkor ott, Alsófernezelyenmegállapítottuk, hogy Görbe szakácsi kiképzését jóvalelőbb kellett volna kezdeni. A helyszínen készült fény-képről — amelyet az egykondéros hét emlékére vettemfel — az volt az átlagvélemény, hogy nem a legjobb, delényegesen felülmúlja azt, amit Görbe főszakács keverta kondérban.

A kihelyezés másik humoros mozzanata az utolsónapon játszódott le. Zoboki szaki, a kihelyezés anyagfe-lelős altisztje jelentette Kovatsitsnak, hogy a növendé-kek olyan mélyre verték be a sátorcövekeket, hogy szin-te lehetetlen kihúzni azokat. „Ki lehetne ásni, de ásónincs”, tette hozzá. Kovatsits a szokásos flegmájávalcsak annyit mondott, hogy vagy írattassa le anyagveszte-ség címén otthon a GH-s alhadnagy úrral, vagy kerítsenegy ásót. Honnan, honnan nem, Görbe előhúzott egygyalogsági ásót, és azzal a feltétellel bízta Zoboki gond-jaira, hogy ki ne adja a kezéből. Voltak, akik kajánulmosolyogtak, és reggeli csuklópótlónak tudták be a sza-ki munkálkodását. De Zoboki sem maradt adós. Amikorkész lett és meghallotta, hogy Görbe kifogásolja az ásótisztaságát, azt proponálta, hogy a kondérban kéne el-

36

mosni, mert egy, senki sem fogja észrevenni, kettő, talánfeljavítja főztjének az ízét.

A „kicsik” és a krémes

Egy tavaszi vasárnap reggel megígértem Péterfy Pa-likának, hogy délután elmegyünk a kimenőnkön a mozi-ba és utána a cukrászdába. Palika — nekem akkor meg-foghatatlan okokból — annak ellenére siettette az indu-lást, hogy a mozi csak másfél óra múlva kezdődött.Majdhogy nem szaladt a főkapu felé. Alig tudtam lefé-kezni. Már az intézeten kívül, de a kerítés mellett halad-tunk a város felé, amikor Palika egyszer csak lelassított.Meglepetésemre kijelentette, hogy most már nem kellsietni, s ujjával mutatott a főkapu felé igyekvő növendé-kekre.

Nekem csak akkor esett le a húszfilléres, amikor Pa-lika azt proponálta, hogy először a cukiba menjünk, mertvan időnk, mozi után viszont már nem lesz krémes, merta mögöttünk jövők — Tímár Gabival és Kardos Lacivalaz élen — mindent felfalnak. A cukiban Kövi és Sáfármár a második gesztenyepürénél tartott. Palikának azon-ban jó orra volt, mert a krémes még csak éppen kezdettfogyni.

Magam sem vetettem meg a cukrász ínyencségeit,de ahogy a rövidesen megérkező Tímár Gabi és társaitudtak pusztítani, az nem volt mindennapi.

37

Haász István tábori püspök úr látogatásaaz intézetben

A püspök úr tiszteletére rendezett díszebéden Csuthyintézetparancsnok üdvözölte a ritka vendéget. Beszédevégén a magyar haza, a nép és a katonák, valamint apüspök úr egészségére emelte poharát, majd pillanato-kon belül ivott egy kortynyit a borából. Kezében a po-hárral a püspök úr felé tekintett, akinek viszont mindeznem ment olyan gyorsan, mert neki az intézet díszserle-gével terítettek. A püspök úr végül meglátta a serleg al-ján a bort, és akkor vége lett az örökkévalóságnak tűnővárakozásnak. Emlékezetem szerint a serleg űrtartalmahárom decinél is több volt.

Itt kell megjegyeznem, hogy a püspök úr iránti meg-különböztetésnek és nagyrabecsülésnek nemcsak a dísz-serleggel való terítés volt az egyetlen jele. Tudomásomszerint ő volt az egyetlen vendég, akit ebéd alatt növen-dékek szolgáltak ki.

Ebben a megtiszteltetésben Huszár Karcsi és a kisPiret de Bihaine részesült. Károlyi Pista bácsi egy hétigokította őket a pincéri tevékenységre. Érthető okokból akis Piret feladata csak a serleg esetleges utántöltése volt,az igazi pincérszerep Karcsinak jutott, bár ez nagyrésztszimbolikus jellegű volt, ugyanis a felszolgálók hoztákbe az ételeket, és Karcsi — hófehér szarvasbőr kesztyű-ben — a tőlük átvett tálakból kínálta a püspök urat.

Ebéd végén a püspök úr emelkedett szólásra. Meg-köszönte Csuthy üdvözlő szavait, majd köszöntötte a„drága, kedves kis és nagy bajtársakat”, miközben meg-

38

említette az intézet gyönyörű magnóliafáit. Mindenkitmeglepett, hogy a püspök úr milyen részletesen ismeriaz intézet megalakulását. Csak Karcsi nem csodálkozott,mert ő ebéd előtt hallotta, ahogy a püspök urat a titkáratájékoztatja az intézet történetéről. A püspök úr különmegemlékezett a nagyszámú növendékgárdát tanító ésnevelését vezető „drága, kedves nagy bajtársak” önzet-len munkájáról. A nagyszámú növendékgárdát illető kistévedés annak volt betudható, hogy a püspök úr közvet-lenül Kőszegről jött. Ott négyszázötven körül volt a nö-vendékek száma, és a püspök úr talán azt gondolta, hogyitt is többen vannak, mint ahányan egyszerre beférnek azétterembe. Beszédében a püspök úr megemlítette az in-tézet vezetőit, és a szokásos módon mindenkit felkö-szöntött, majd a díszserleget az intézet további sikeréreemelte. De ahogy belepillantott, azonnal hátranyújtottaPiret felé, mondván: „Drága, kedves kis bajtárs”, akirögtön pattant, és feltöltötte a serleget.

A napos növendéknek, Szentpétery Palinak e naponnagyobb felelőssége nem volt, csak az, hogy felügyeljena serlegre. Pali ennek a követelménynek annyira elegetakart tenni, hogy csak Karcsi villámgyors reagálásamentette meg a helyzetet. Amikor Csuthy a püspök úrralbeszélgetve az átrium felé tartott, hogy az oda nyílóüvegajtó gyönyörű metszett üvegét és rajta a gróf Káro-lyi család címerét ismertesse, Pali azt gondolta, hogy azebédnek vége, a püspök úr távozik Csuthyval, ezért rög-tön levette az asztalról a serleget, és elvitte. Pár percmúlva azonban Csuthy visszasétált az asztalhoz a püs-pök úrral, aki nem említette ugyan, de láthatóan hiá-

39

nyolta a serleget. Ez nem kerülte el Csuthy figyelmét,aki pontosan ezekkel a szavakkal tette fel a kérdést Kar-csinak: „A püspök úr terítékének érintetlensége?”. Kar-csi villámgyorsan feltalálta magát, kérte a bocsánatot, ésmentve a menthetőt azt mondta, hogy kiküldte a serlegetelmosni. A püspök úr — megköszönve a drága kedveskis bajtárs figyelmességét — még alig foglalta el helyét,mire a serleg újratöltve előkerült. Karcsi gyors helyzet-felismerését és cselekvését Károlyi Pista bácsi későbbtöbbször méltatta.

Késői bevonulás

Magdáék szőlőjéből Huszár Karcsival egyszer túlkésőn indultunk el ahhoz, hogy takarodó előtt beérjünkaz intézetbe. Telihold nem lévén elhatároztuk, hogy akerítésparancsnokságot vesszük igénybe, mert célunk el-érésére ugyancsak kedvezőnek ígérkeztek a látási viszo-nyok. Először hátul, a kertészet felőli utcáról próbáltunkbevonulni, mert ott a kerítés lényegesen alacsonyabbvolt, mint a Rákóczi-fa melletti oldalon. Sajnos, erről atervünkről sürgősen le kellett mondanunk, mert a két jóházőrző kutyus mindent megtett, hogy felhívja ránk a fi-gyelmet.

Még mindig nem volt azonban túl késő, így a különengedményes kimenőnkről nem hiányolhattak. Utóvégreszombat volt, és a villanyoltást a tantermekben meg ahálókban nem tartották be olyan szigorúan, mint hétköz-nap. Időt azonban nem vesztettünk, mert Magdáéktól jő-ve mindenképpen a kertészet felőli irány volt a jó, ugya-

40

nis a másik út a főkapu előtt vezetett el, és ott a kapusminden bizonnyal felfigyelt volna ránk.

A kertészet felőli oldalon mentünk tovább az utcán.Amikor körülbelül a Rákóczi-fával voltunk egy vonal-ban, a kedvező megvilágítás láttán elhatároztuk, hogyátlépünk a kerítésen. A lándzsahegyű, kovácsolt acélke-rítés részemre nem jelentett nagy akadályt, és pillanatokalatt a belső oldalon voltam. Karcsi kicsit bizonytalanab-bul vette az akadályt, de már ő is a belső oldalon volt,amikor megszólalt: „Sivic, fennakadtam”. Nem kellettsokat tanulmányozni, rögtön kisült, hogy a lándzsa he-gye a derékszíja alá került. A fennakadást pedig a lán-dzsák hegye alatt kb. 10-15 centiméterre elhelyezettösszekötő acélrúd okozta. A továbbiakban a megoldásmár nem jelentett problémát. A kerítés alapzatára állvaKarcsi lábát alátámasztottam a vállammal, hogykikapcsolhassa a derékszíját. Utána Karcsi a vállamróllelépett mellém a kerítés alapzatára, onnan pedig a föld-re. Ott azonban Török szakival találtuk magunkat szem-be. Azonnal őrizetbe vett bennünket, és mindkettőnketbekísért a századirodába a napos tiszthez, aki nem voltmás, mint Károlyi István százados úr, azaz Pista bácsi.

Pista bácsi jóindulatúlag próbálta kezelni a dolgot,és tettünkön filozofálva kijelentette, hogy mindenkinekmegvan az adag kenyere, amit egy helyen elfogyaszthat.

Gondoltam, ez jól kezdődik, mert a virágnyelvet le-számítva itt arról van szó, hogy kirúgnak. Sok idő nemvolt a dolgok mérlegelésére, mert a jegyzőkönyv felvé-tele után rögtön a fogdába vittek bennünket. Apám, akitbehívtak, hétfőn látogatott meg a fogdában. Nem sok jó-

41

val bíztatott a tízperces ottléte alatt, mert szerinte nemvolt valószínű, hogy ezt „szárazon” megúszom.

Kedden délután két órára voltunk Intézetkihallgatás-ra rendelve. Ez olyan elrettentő volt, mintha a pokol tor-nácára vezényeltek volna bennünket. Kimenőbe öltözvedélután fél kettőkor előálltunk a századirodában. Pistabácsi tetőtől talpig átvizsgált bennünket, és kétszer isvisszaküldött, hogy alaposabban fényesítsük ki a cipőn-ket meg a zubbonygombokat. Pista bácsi díszcsizmában,amelyet azelőtt sosem láttunk (később megtudtuk, hogyazért, mert nyomta a lábát), fehér kesztyűben, karddal ésfekete tiszti csákóval várt ránk. Végre másodpercnyipontossággal két órakor bevezettek bennünket az inté-zetparancsnok irodájába. Mindketten akkor voltunk ottelőször.

Amint beléptünk, Csuthy felállt az íróasztalától, ésfogadta Pista bácsi jelentését. Mivel hiányolta a letartóz-tató altisztet, parancsot adott, hogy Török szaki is jelen-jen meg. Pár perc múlva belépett Török az irodába, dederékszíj, sapka és kesztyű nélkül. Csuthy ekkor azzal aparanccsal küldött ki minket, hogy „végeztem a növen-dékekkel a fél háromi elővezetésig”. A csukott ajtón ke-resztül azonban hallottuk, hogy kifogásolja a szaki öltö-zékét, és kiadja a parancsot, hogy díszben jelenjen meg.Azt is hallottuk, amint a szaki alázatosan jelentette: „aKárolyi százados úr írta alá a jegyzőkönyvet”, ezért nemő az elővezető közeg. Csuthyt ez nem nyugtatta meg.Megmagyarázta a szakinak, hogy „ha tollba is mondta ajegyzőkönyvet”, ő volt a letartóztató közeg, azaz szem-tanú, ezért úgy a szolgálati, mint az intézeti szabályzat

42

szerint neki is jelen kell lennie. Ezt Csuthy olyan hango-san közölte Törökkel, hogy a századirodában Kovácsfőtörzs az íróasztalánál ülve felnézett, és megjegyezte:„A parancsnok úr senkivel sem viccel”. Nekünk akkorez volt az első elégtétel, hogy a szakit megleckéztették.

Török rákvörösen távozott, de még tizenöt perc semtelt el, amikor teljes parádéba öltözve visszatért. Fél há-romkor Pista bácsi újra bevezetett minket a parancsnokiirodába. Török is velünk tartott, de Csuthy „köszönömTörök, magára mint tanúra később lehet szükség” meg-jegyzéssel nem engedte be az irodába.

Ekkor Károlyi Pista bácsi jelentette az elővezetésokát, és felolvasta a jegyzőkönyvet. Csuthy megkérdeztetőlünk, hogy a növendékek megértették-e a jegyzőkönyvtartalmát, és egyetértenek-e a benne foglaltakkal.

Karcsival már előzőleg megbeszéltük, hogy semmitsem kifogásolunk, mert a tényálláson úgysem tudunkváltoztatni, hiszen a kerítésen átmászva, takarodó utánpróbáltunk bevonulni a kimenőről.

Még jóformán ki sem mondtuk, hogy a jegyzőkönyvtartalmával egyetértünk, amikor Csuthy addigi csendesnyugodtsága egyszerre megváltozott. A szennyes gon-dolkozású utcai csavargókhoz hasonlítva rettenetesen le-hordott bennünket, majd kijelentette, hogy nem vagyunkméltók az intézet egyenruhájának viselésére. Később aztis mondta, hogy nem fogott rajtunk az eddigi nevelés, ésszerinte a honvéd kincstár „ilyen szarkampóra, mint ma-ga, Huszár növendék vagy egy ilyen szarházira, mint aBartosiewicz növendék egy fillért sem fog áldozni a jö-vőben”. Másokat is mondott még, de azok hordereje ko-

43

rántsem volt olyan nagy, mint ez utóbbi, mert nekünk ezazt sugallta, hogy a kirúgás veszélye az esetlegesből alegvalószínűbbre változott. Csuthy harsány „végeztem”vezényszava váltott meg bennünket a további tortúrától.Mi éles balra át!-tal elindultunk kifelé a századirodába,ahol szó nélkül mentünk el Török szaki mellett.

Pár héttel később tudtuk csak meg, hogy hiába öltö-zött fel a szaki, nem volt rá szükség. Miért is lett volna?Mi mindent beismertünk, így hát szerepe nem volt. Azt,hogy az intézetből nem zártak ki bennünket, Pista bácsiszerint annak köszönhettük, hogy vállaltuk a felelőssé-get tetteinkért, és nem próbáltunk meg kibújni. Csuthyezt a sikeres nevelés bizonyítékaként értékelte, amikorkirúgásunkat tárgyalták.

A hétből még két napot töltöttünk a fogdában. Utánaismét elővezettek bennünket a századirodába, ahol Pistabácsi várt ránk, ezúttal már nem díszcsizmában. Részle-tesen elmagyarázta, hogy a továbbiakban mihez kell fel-tétlenül tartani magunkat, hogy Damoklesz kardja eltűn-jön a fejünk fölül.

A „végeztem” kimondása után Pista bácsi a világlegtermészetesebb dolgaként megemlítette, hogy az évvégéig mindkettőnk részére hatályban marad a teljeskedvezménymegvonás. Bajusza alatt mosolyogva azon-ban megjegyezte, hogy ezt „guggolva” is kibírjuk, hi-szen az évből már csak pár hét van hátra.

Csak a következő évben tudtuk meg, hogy Csuthy azIntézetkihallgatással kapcsolatos mulasztásáért erősenmegleckéztette Törököt. Különösen azt nehezményezte,hogy nem tudta illetve nem tartotta be a szolgálati sza-

44

bályzatot. Ezért utasította Törököt, hogy „tájékoztassamagát”. Emiatt Török a szabadidejében heteken át aszolgálati szabályzatot magolta, mert nem tudhatta, hogyCsuthy mikor és mire lesz kíváncsi. Még utólag, az évektávlatából is tagadhatatlan, hogy a Csuthy-féle peniten-cia nekünk nagyon tetszett.

A szaki nagyon jól tudta, hogy nem babra megy a já-ték. Csuthy ugyanis mindenkitől sokat követelt, ezértTörök tisztában volt vele, hogy ha még egyszer mellé-fog, nincs kizárva, hogy csapatnál találja magát. Az inté-zeti szolgálat pedig álom volt ahhoz képest, ahogy a csa-patnál bántak volna vele. Utólag visszagondolva nemvolt meglepő, hogy Törököt sokszor láttuk a szolgálatiszabályzattal a kezében.

Tánciskola

Nagyon kevés olyan kellemes szolgálati kötelességevolt a napos növendéknek, mint a tánciskolába érkezővendégek fogadása. Mindig csak annyi vendéget — ki-zárólag kislányokat — hívtak meg, ahány kedvezmé-nyes növendék sorakozott fel a táncolásra a táncterem-mé átalakított étteremben.

Egyszer akárhogyan számoltam, az egyik kislánynaknem volt párja. Kovatsits százados volt éppen a napostiszt, de őt ilyen aprósággal még csak gondolatban semvolt szabad zavarni. Nem is zavartam. Nem maradt máshátra, elő kellett varázsolnom egy növendéket. Ez nemjelentett volna problémát, mert kedvezmény-megvoná-sos mindig akadt a háznál, de itt a korra is ügyelni kel-

45

lett, mert a 11 éves kislánynak nem hozhattam 15 éves„felnőttet”. Körbejártam az összes helyet, ahol gondol-tam, találok valakit, de sehol nem volt senki. Már telje-sen reményvesztve, végre az egyik tanteremben rábuk-kantam Semsey Ricsire, aki éppen kedvezmény-meg-vonásos volt. Felkértem, hogy öt perc alatt vágja magátkimenőbe, és fehér kesztyűvel jelenjen meg a táncterem-ben. Ricsi készséggel engedelmeskedett, így pár percalatt megoldódott a probléma.

A naposnak kellett szolgáltatnia a muzsikát, azazfelhúzni a gramofont (mert az akkor még rugóra ment)és váltani a lemezeket. Ez a szolgálat azért volt kívá-natos, mert jó pontokat lehetett szerezni a kislányoknál akedvenc nótáik lejátszásával. Ez alkalommal az elsőszám az „Amit a bécsi erdő mesél” volt. Ezt követte vol-na a La Paloma, de a gramofon bedöglött.

Kovatsits a szokásos flegmájával reagált az ügyre.Felmentünk, és kölcsönkértük az intézetparancsnok sajátgramofonját. Ez már modern készülék volt, beépítetthangszóróval és villanymotorral. Kicsit recsegett ugyan,de szólt a La Paloma. Így megkaptam a jó pontot Ró-zsitól és Sáfár Mikitől, akik odaadóan táncolták a tangót.A következő szám Nóráé és Mischinger Gabié volt, akika Kék Dunára keringőztek. Ráadás is járt mindenkinek,ami abból állt, hogy amikor a lemez már majdnem lejárt,a tű újra a lemez közepére lett helyezve.

A következő szám a „kicsiké” volt. Ők gyorsan ésügyesen járták a táncot, de úgy, mintha tornásztak volna.Nekik is bőven járt a ráadás. A szünet és a frissítők előttkövetkezett volna Huszár Karcsi és Magda kedvenc nó-

46

tája, de akkor már a kölcsöngramofon is felmondta aszolgálatot. Még csak meg se nyekkent. Mivel sem zene,sem tánc nem volt többet, a vendégek rövidesen elindul-tak haza.

A táncóra után Kovatsits magához rendelt és kifejez-te megelégedését, miszerint a gramofonokat kivéve min-den jól ment. Megjegyezte azonban, hogy legközelebbne adjak parancsot kedvezmény-megvonásosnak szóra-kozásra.

A mintahálószoba

A „mintahálószoba” megjelölés azok után ragadtránk, hogy kimondottan nagy sikerrel hajtottuk végreSzerdahelyi Pistának, a nyolcadik évfolyamos szobapa-rancsnokunknak az ötletét. Azt javasolta, hogy sorjábankörnyékezzük meg a kiképzőinket, és kérjük meg őket,mutassák meg, milyen legyen a szekrényünkben a rend,mert eddig csak pár szóval mondták ezt el, de viszontrengeteget kritizáltak bennünket a hibás rend miatt.Ugyanígy tettünk az ágyazással. Persze rájöttek, hogyátráztuk őket. Amíg nem buktunk le, nagyon élveztükodaadó segítségüket és főleg azt, hogy egyik a másikmunkájáról milyen lesújtó kritikával nyilatkozott. Majd-nem úgy, ahogy azt Pista előre megjósolta. Vélemé-nyünkre viszont nem voltak kíváncsiak. Pista azonbanártatlan képpel azt javasolta, hogy a tapasztaltak alapjánelőször nekik kellene megállapodniuk abban, hogy mi azelfogadható, és akkor mi is úgy fogunk rendet rakni. Azeset híre hamar eljutott Csuthyhoz, aki megelégedéssel

47

vette tudomásul, hogy a növendékek furfangossága mi-lyen problémát okozott.

Így lett a mi szobánk a mintaszoba, amelynek akkorcsak negyedikes lakói voltak: éspedig Sáfár Miki, Mi-schinger Gabi, Veöreös Laci, Asztalossy Pisti és jóma-gam, akit idővel mindenki Sivicnek hívott. Török szaki amintaszobával kapcsolatban szellemesen megjegyezte,hogy „érték nélkül”, mert — amint mondta — min-taszerűen ráztuk át az értéket szolgáltatókat.

Ennek a kis esetnek egyébként sokkal nagyobb lett ahordereje, mint ahogy mi azt akkor gondoltuk. Nekünkez csak jó tréfa volt, amin sokáig derültünk. Később,amikor már Németországban voltunk, egy este a büdin-geni kaszárnyában Kovatsits egy beszélgetés közepettevisszaemlékezett rá, hogy a nagykárolyi intézetben mi-lyen nehézségekbe ütközött az első év beindítása.

Meglepetésemre a mintaszoba esetét hozta fel, éshangsúlyozta, hogy ez volt az egyik fő oka annak, hogykomolyan megváltoztatták a növendékek és a kiképzőkközti viszonyt. Eredetileg gyerekeknek tekintették a ki-képzők a növendékeket, mert tulajdonképpen azok isvoltak, és arra gondoltak, hogy a kiképzésükkel kapcso-latos teendőket a csapatnál szerzett gyakorlatuk alapjánfogják végrehajtani.

Érdekes volt hallani, hogy három héttel a megérke-zésünk előtt maguk a kiképzők is kiképzésben részesül-tek. Arra próbálták felkészíteni őket, hogy hogyan vi-szonyuljanak a sajátos szempontok szerint kiválasztottgyerekhadhoz. Kovatsits megjegyezte, hogy mivel a ki-képzők nem voltak pedagógusok, talán nagyobb önbiza-

48

lommal néztek a jövendő feladataik elé, mint kellett vol-na.

Miután saját bőrükön tapasztalták a gyerekhad sajá-tosságait, segítségre volt szükségük. Kovatsits nevetveidézte fel az akkor még csak hároméves múltat, és elme-sélte, hogy Pista bácsi „elsősegélynyújtásai” során gyak-ran megjegyezte, hogy „amint már korábban is hallot-ták…”.

Pista bácsi oly eredményes volt a kiképzőkkel, hogymi, az okosok, észre sem vettük, hogy egy új korszakkezdődött. Talán csak az tűnt fel, hogy nagyobb körülte-kintéssel kezeltek bennünket, mint előzőleg.

A kürtösök és a kutyusok

Közel hatvan év távlatából nem lehet minden ese-ményt pontosan felidézni. Viszont a következő kis epi-zód fő mozzanataira olyan pontosan emlékszem, minthanemrég történt volna. Sáfár Mikivel még igencsak újon-cok voltunk, amikor Miki egy este elmesélte, hogy ala-posan letolták, mert nem vallotta be, hogy a cserkészek-nél kürtös volt. Rögtön megállapítottuk, hogy az igazikatonásdihoz nemcsak puska és egyenruha, de kürtös iskell, és ez minden bizonnyal ő lesz. Nem tévedtünk.

A vadonatúj, vakítóan fényesre pucolt kürtöt a meg-különböztető megtiszteltetetés jeléül Kovatsits szemé-lyesen adta át Mikinek a mintahálószobában. Kovatsits ará jellemző magabiztossággal átnyújtotta a kürtöt, és tré-fásan megjegyezte, hogy „holnap reggel talán már megis szólal a kürt”. Az intézetben Mikit még senki nem

49

hallotta trombitálni, viszont az első naptól kezdve úgykezeltek bennünket, hogy ha valamit mondtunk, különö-sen képességeinkkel kapcsolatban, addig abban senkinem kételkedett, amíg nem derült ki az ellenkezője. Ezazonban jóformán sosem következett be, mert ha száz-szor újoncok voltunk is, arra rögtön rájöttünk, hogyjobb, ha csak arra felelünk, amit kérdeznek. Így Ko-vatsits biztos lehetett benne, hogy nem blamálta magát,amikor személyesen adta át a kürtöt, és hogy Mikivelnem fog kudarcot vallani. Nem is csalódott, Miki na-gyon tudott. Ezt mindenki elismerte.

Török szaki egyszer meg is jegyezte, hogy ha nemtudná, hogy Miki fújja meneteléskor a kürtöt, azt hinné,hogy az alakulatának az ezredkürtösét hallja, ahol előző-leg szolgált. Mikinek azonban ez nem imponált, merttudta, hogy a szakinak botfüle van, és így a megítélésenem vehető számításba. Némelykor akarattal olyan fal-sul fújta a kürtöt az udvaron, hogy már ő maga sem bírtaa nevetést visszatartani. Még a mindig komoly Jakó ésIpacs, a két nyolcadéves növendék is elmosolyodott.

Sokáig Miki volt az egyetlen kürtös, ugyanis senkimás nem értett a mesterséghez. Érthető módon fontossávált, hogy kerítsenek egy másik dudást, ezért aktívan ke-resni kezdtek valakit, aki pótolni tudta a hiányt. Mikinekkiadták az ukázt, hogy fedezzen fel egy trombitás-tehet-séget. Az első fontos feltétel természetesen a jó hallásvolt, de ezzel egyenértékű volt az is, hogy ki hogyan tu-dott csucsorítani.

Az első feltételnek elég sokan megfeleltek, de csu-csorítani senki nem tudott egy tehetséges „kicsi”, a pót-

50

dudás-jelölt Kellényi Kálmán kivételével. Ráadásul Kel-lényinek nemcsak tehetsége, de kedve is volt a kürtösszakma elsajátításához. Ma is előttem van, ahogy az ét-terem ajtaja előtt, az udvaron gyakorol, és mosolyogvaveszi tudomásul, amikor félre nem érthető módon fel-szólítják, hogy odább gyakoroljon.

Kellényiből nagyon rövid idő alatt önálló kürtös lett,Miki pedig nagy elismeréssel beszélt róla. Nem csoda,hiszen nem sok tizenegy éves gyerek tudta fújni a kato-nai kürtszólókat a menetre, az ébresztőre vagy a takaro-dóra. Ezt Miki még jobban értékelte, mint mások, akiknem fújták a kürtöt.

Kellényi már javában önálló, elismert kürtös volt,amikor egy alkalommal én voltam a napos. Pista bácsi, anapos tiszt tudni akarta, hogy milyen viháncolás szakí-totta meg Kellényi kürtszólóját. Én sem tudtam, csakannyit, hogy nem az előírásnak megfelelően ment végbea kürtölés.

Elkaptam Kellényit, és éppen kezdtem magyarázniaz odavágó evangéliumot, amikor Miki közbelépett, ésarra kért, hogy másnap reggelig legyek türelemmel, dejelentsem Pista bácsinak, hogy kivizsgálom az ügyet.Annyit mondott még, hogy reggel legyek Kellényi köze-lében, mielőtt megfújja a kürtöt. Többet nem volt hajlan-dó elárulni. A kürtösnek közvetlenül a kastély sarkánál,a Rákóczi-fa felé fordulva kellett állnia. Reggel kiléptemaz átriumból, és pár lépésnyire a bejárattól, az ablak alattmegálltam, hogy megvárjam Kellényit. MeglepetésemreMikivel érkezett, aki intett, hogy ne mozduljak.

51

Miután megszólalt a kürt, pár pillanattal később azintézet két házőrző kutyusa kibújt a bokorból, és csodásénekléssel kísérte Kellényi kürtszólóját. A két kutyusolyan odaadóan énekelt, hogy alig tudtuk befogni a szá-junkat. Minden világos lett előttem, most már tudtam aválaszt Pista bácsi kérdésére. Nem lehetett nevetés nél-kül végignézni a látottakat. Jelentettem Pista bácsinak,hogy mi idézte elő a viháncolást, ő pedig mosolyogvavette tudomásul, hogy mi okozta az önfegyelem hiányát.

*1943-ban Sáfár Mikivel írtunk Mikulásra egy verset.

Ennek első és utolsó soraival szeretném befejezni ezt akis visszaemlékezést. A vers az akkori bizonytalan idő-ket leegyszerűsített, de időszerű megvilágításban tártamindenki elé. Úgy, ahogy azt két 16 éves gyerek látta amaga szemszögéből.

Ma van hatodika.Itt is a Mikulás.De ha nem jött volna,Az még a kitolás.

Idén tudta címünk.Jövőre sem rejtjük.Hogy akkorra mi lesz?Sajnos azt már sejtjük.

52

Litvay Leitgeb Pali bácsi, az intézetparancsnok aMikulás-ünnepség után azt mondta, hogy reméli, nemlesz igazunk a jövőt illetően.

53

Életem nagy ajándéka

Elekes Lóránt

A régmúlt időszakok egyes mozzanatai tovább élnekbennünk, s olykor akaratunkon kívül váratlan esemé-nyek hozzák elő az elfeledettnek hitt időket és helyszí-neket. Ez történt velem is.

2002-ben, egy őszi estén a TV előtt ültem. Miköz-ben a műsorok között válogattam, felkeltette figyelme-met egy előadás. Fótról, a gróf Károlyi-családról voltbenne szó. Hosszú évtizedek óta vártam erre a pillanatra.Gondolatban hirtelen visszarepültem gyermekkoromba,abba a korszakba, amelyik meghatározója lett későbbiéletemnek.

Édesapám katonaember volt. Az akkori szokásoknakmegfelelően az volt a természetes, hogy ilyen esetben azelső fiúgyermekből is katona legyen. Így történt ez ná-lunk is. 1943-ban kadetiskolás lettem a Gróf Károlyi Ist-ván Honvédtiszti Fiúnevelő Intézetben Nagykárolyban.

Az ott töltött idő egy életre meghatározója lett to-vábbi sorsomnak. Más mércével mértek. Ott tanítottakmeg mindenre, fegyelemre, rendszeretetre, tiszteletre,becsületre, szorgalomra, mindarra, ami kialakította sze-mélyiségemet. Ezt a tanítást nem felejtettem el sem a jó,sem a rossz időkben.

Mivel háborús idők voltak akkor Európában, a kö-rülmények a mi életünkre is rányomták bélyegüket. Elkellett hagynunk a Károlyi kadetiskolát. Kőszeg lett abefogadó intézet. A hadi helyzet alakulásával a növen-

54

dékek élete is megváltozott. Sor került a bevagoníro-zásra, hogy Nyugatra menekítsék a diákokat.

Nekem azonban ebben már nem volt részem, mertszüleim hazavittek. 1944. május 12-én én is megkaptama vezetőségtől a szabadságos levelet, amelyben az állt,hogy érvényes a behívásig. Aláírás: Dr. vitéz Litvay Pálezredes. Ezzel befejeződött számomra az a korszak,amely végigkísért egész életemen.

Ez a rövid egy év mély nyomot hagyott bennem.Hosszú ideig fel-felrémlett, újra és újra megelevenedettelőttem, jó és rossz időszakokban egyaránt. A háborúután azonban egészen 1956-ig magamba kellett zárnom.Ez pedig nagy idő, sokszor 365 nap. Hányszor, de hány-szor keltem fel és feküdtem le az intézet gondolatával.

Nehéz idők következtek a háború után. Nemcsak acsaládom meg jómagam, de az ország többi lakója szá-mára is. Borzalmas nyomorral küszködve sokáig kellettfiatal fejjel valahogyan megélnem, túlélnem az akkorinyomorúságos helyzeteket és viszontagságokat.

Vándoroltam, csavarogtam, a megélhetést kerestem.Közben folyvást arra gondoltam, hogy nem adhatommeg magam, nem engedhetem, hogy legyőzzön a nincs-telenség, úrrá legyen rajtam a tehetetlenség. Abban areményben küzdöttem végig így vagy úgy minden na-pot, hogy holnap jobb lesz. Ekkor tudatosult bennem,hogy azon az úton kell továbbmennem, amelyen Nagy-károlyban elindítottak, s amelyet magamévá tettem. Jóérzéssel vettem tudomásul, hogy kadét lehettem egy ki-magasló iskolában.

55

Elmentem egy gyárba segédmunkásnak, majd jelent-keztem átképzősnek. Közben beiratkoztam a gimnázi-umba, és négy év múlva leérettségiztem. Az üzembenszép lassan mentem felfelé. Először gépbeállító lettemautomata és egyéb gépeken, később csoportvezető, majd— a gyár történetében a legfiatalabb — művezető, amiremagam is nagyon büszke voltam. Természetesen min-den szabad időmet tanulásra fordítottam. Elvégeztem aszakmámhoz szükséges technikumot, majd a BudapestiMűszaki Egyetemet.

S akkor erőt vett rajtam a nyugtalanság. Mindenáronpróbára akartam tenni magamat. Kíváncsi voltam rá,hogy Nyugaton is el tudnám-e érni mindazt, amit Ma-gyarországon elértem. 1967-ben elhagytam szülőhazá-mat, és Svájcban telepedtem le.

Eleinte Svájcban sem volt könnyű, de ahogy fejlő-dött a nyelvtudásom, egyre inkább olyan feladatokatbíztak rám, amelyekhez korábban is értettem. Mindenporcikámmal arra törekedtem, hogy elsősorban magam-nak, másodsorban mindenkinek bebizonyítsam: a hitem,a becsületem, a törekvésem, a tudásom szilárd alapokonáll. Itt szabadjon megjegyeznem, hogy rettenetesen fél-tem a szegénységtől, a nyomortól, a senkiháziaktól és ajellemtelen emberektől. Mint műszaki vezető dolgoztamkülönböző vállalatoknál. Megnősültem, egy lányunkszületett. Nagyon büszkén írom, hogy kétszeres nagy-papa vagyok. A mostani családi életem pótolja számom-ra azt, amiben annak idején nem lehetett részem.

56

Tizennyolc év után, 1985-ben látogattam el előszörMagyarországra. Kőszeget is felkerestem, mivel annakidején oda menekült a nagykárolyi iskola, ahova jártam.Találkozni akartam azzal a volt tanárommal, akiről na-gyon szép emléket őrzök, ezért felhívtam telefonon.

Amikor beléptem a szobájába, köszöntem, de ő csakennyit mondott: „Nem tudom, mit akar, fiatalúr. De nemondjon semmit! Amíg vártam, kinéztem az ablakon, samikor megláttam az utcán, már tudtam, hogy ott, az azismeretlen ember csakis kőszegi cőger vagy nagykárolyikadét lehetett”.

Csak nagy sokára értettem meg őt. Méltóságánálfogva semmilyen rossz szót nem ejtett azokról, akikegész életére tönkretették, megalázták, megbántották,mindenéből kiforgatták. Csupán emberi méltósága ma-radt meg. Nagy hatást gyakorolt rám. Sírtunk, mikor ta-lálkoztunk. Sírtunk, mikor elváltunk. Ember volt.

Később még többször ellátogattam Magyarországra.Láttam a kiútkeresést az emberekben és az állami veze-tésben. Változásokban volt az ország. Amikor nyugdíjbamentem, arra gondoltam, ha a törekvések megvalósul-nak, ha az ország helyzete stabilizálódik, sőt tovább fej-lődik, akkor esetleg Magyarországon élem le hátralévőéletemet. Így is lett. Családon belül megbeszéltük a dol-got, és szomorúan — mert a gyerekek Svájcban marad-tak —, de a közös megegyezés szerint feleségemmelvisszajöttünk. 2001 márciusa óta élünk itt.

Az a bizonyos TV-adás tette lehetővé számomra,hogy felvegyem a kapcsolatot volt iskolatársaimmal.Megkerestem gróf Károlyi Lászlót Fóton. A gróf úr sze-

57

retettel fogadott. Neki köszönhetem, hogy viszontlát-hattam azokat, akikkel együtt jártam a kadétiskolába,mert miután előadtam a vágyamat, a kívánságomat,megadta Lőrincz László telefonszámát.

Lacin keresztül sikerült több volt iskolatársammalszemélyes kapcsolatba kerülnöm. Nagyon nagy élményez számomra, mert mindvégig vágytam rá, hogy egyszermég valahogyan találkozhassak azokkal, akik szintén ottvoltak Nagykárolyban. Szerettem volna elbeszélgetnivelük azokról az időkről, amelyek oly sokat jelentettekszámomra. Szerettem volna feleleveníteni velük az egy-kori iskolát, a gyönyörű kastélyt, az aulát s a két oldalánaz isteni szép lépcsőket. A tanulószobát, az éttermet, aparkot, a gyakorlóteret, mindent, mindent.... A csodála-tos élményt, amikor este megszólalt a kürt hangja, ami-kor lefeküdtünk.

Lehet, hogy ez sokaknak nem mond semmit. Deakik mindezt átélték, akiknek ez adott vezérfonalat azéletükhöz, azoknak ez rengeteget jelent. Mint példáulnekem. Hiszen évtizedekig vártam rá, hogy még egyszerláthassam mindazt, ami volt, mindazt, ami már nemhozható vissza, de amit nem tudok elfelejteni.

Ez volt életem nagy ajándéka, amit magammal hor-dozok, amire ma is büszke vagyok. Mert már ezt is sza-bad.

Az idei programomban első helyen áll, hogy felke-ressem azt a várost, ahol egy évig éltem, a kastélyt, apiarista gimnáziumot, ahol igencsak nehéz napokat él-tem át a latin órák miatt.

58

Bizonyos képek már elmosódtak bennem. Ezeketcsakis ott, abban a környezetben fogom tudni feleleve-níteni. De ez is hozzátartozik ahhoz, hogy tovább vi-gyem a Károlyi iskola szellemét. A nagykárolyi GrófKárolyi István Honvédtiszti Fiúnevelő Intézet szellemiajándékát.

59

Katonaiskolába vágytam

Mischinger Gábor

Hatvan esztendő múlt el azóta, hogy először léptemle a vonatról Nagykárolyban. Örömteli várakozássalmentem, mert minden vágyam az volt, hogy katonais-kolába járhassak.

A negyedik elemi után Kőszegre pályáztam, s bárbehívtak felvételizni, nem vettek fel. A következő évbenez megismétlődött. Mivel makacs voltam, a harmadikgimnázium után is újra próbálkoztam. A meglepetésem-nél csak az örömöm volt nagyobb, amikor megkaptamaz értesítést, hogy felvételi nélkül — az első évben ezmég nem volt — felvettek a m. kir. gróf Károlyi IstvánHonvédtiszti Fiúnevelő Intézetbe. A honvéd kórházbanharmadszor is átestem a kötelező orvosi vizsgálaton,amelyet ezúttal is tetőtől-(lúd)talpig, teljes alapossággalvégeztek el rajtam.

Édesapám nem járt katonaiskolába, mert 1914-benérettségi után önkéntesként lépett be a hadseregbe, de fi-gyelmeztetett, nem leánynevelő intézetbe megyek. Test-ben-lélekben felkészültem tehát a katonás hangra, szi-gorra, fegyelemre, rendre és bánásmódra, ami aztán beis igazolódott. (Apám egyébként 1945-ben alezredeskéntesett orosz fogságba.)

Mielőtt részletezném az élményeimet és az idő táv-latából megszépült nehézségeket, azzal kezdem, amitakkor nem tudhattam előre: gyerekkoromat leszámítva

60

ez a három és fél év volt életemnek a leggondtalanabbkorszaka.

A kemény, katonás nevelés, a fegyelmezés, az edzés— pedig sokszor berzenkedtünk ellenük — ugyanakkoróriási erőt és kitartást adott. Máskülönben biztosanösszeroppantam volna az 1945 után rám zúduló nehéz-ségek súlya alatt.

A felszabadítók jóvoltából nemcsak a választott hi-vatásom reménye úszott el, de 17 éves koromtól háromévig én voltam a családfenntartó, ráadásul úgy, hogyszinte egy szál ruhánk maradt. Majd következett az álla-mosítás, a kitelepítés, a munkaszolgálat és az ezzel járómegbélyegzés. Már több mint hat éve voltam autóbusz-vezető, amikor végre szereztem lakást és családot alapít-hattam. Aztán az 1956-os szereplésem miatt biztonságiőrizetbe helyeztek, és elvették a jogosítványomat. Pontakkor, amikor feleségem — egyébként egyik károlyi év-folyamtársamnak, Asztalossy Jenőnek a testvére — azötödik fiunkkal volt terhes.

Szinte valamennyi volt növendéktársam ugyanezthangoztatta, amikor ötven év után ismét találkoztunkegymással. Még azok is, akik nálam két-három évvel fi-atalabbak, vagyis akik tíz-tizenegy évesen kerültek azintézetbe. Valahogyan mindenki megszenvedte a hábo-rút, a következményeit, s főleg a kommunista rendszert.

A már elhunyt Szentpétery Palival sokszor felidéz-tük a károlyi éveket. Szerinte is gondtalan életünk voltakkor. Ő is jól érezte magát a kastély falai között meg apiarista gimnáziumban, ahova civil diákokkal jártunkegyütt. Mivel egyikünk sem rajongott a tanulásért, egyi-

61

künk sem szeretett iskolába járni, a vakációk vége min-dig szomorú volt számunkra, de Károlyba mégis öröm-mel mentünk vissza, ahogy a többiek is.

Egyébként a vakációk végén a növendékek fele Pes-ten, a Nyugatiban gyülekezett. Az éjjeli személyvonat-tal, a külön a számunkra fenntartott másodosztályú ko-csiban mentünk Károlyba (akkor még voltak harmad-osztályú kocsik is, ezeket hívták fapadosnak), természe-tesen tiszti felügyelet mellett. Hatan utaztunk egy fülké-ben. Hogy kényelmesen tudjunk aludni, a bőröndöket azülések közé tettük, így négyen elnyújtózhattak rajtuk,ketten pedig felmásztak a köpenyekkel bélelt csomag-tartóba.

A hajnalig tartó zötykölődés kissé fárasztó voltugyan, de örültünk, hogy újra találkozunk, viszontlátjukévfolyamtársainkat. Mesélnivaló is akadt bőven. Haza-felé is ugyanilyen körülmények között utaztunk. Akkorannak örültünk, hogy majd várnak ránk a hozzátartozó-ink.

Amikor megérkeztünk Nagykárolyba, zárt rendbesorakoztunk, s így vonultunk az intézetbe. Csomagjain-kat az országos jármű, polgári nyelven szekér hozta utá-nunk. Amikor egyenruhában voltunk, aktatáskán, illetveutazáskor bőröndön kívül más csomaggal nem közle-kedtünk az utcán.

Egyenruhánkat büszkén viseltük Károlyban, de ott-hon is azt hordtunk, mert a régi civil ruháinkat kinőttük,a rövid szünidőkre pedig kidobott pénz lett volna újatkészíttetni vagy venni, mivel még növésben voltunk. Sö-tétkék posztóból készült a köpenyünk, a kimenő- és a

62

gyakorlóruhánk. Nyárra viszont zöld zsávolyból. Egészévre egy pár magas szárú cipőt meg egy pár bakancsotkaptunk. Kincstári volt a fehérneműnk, a hálóingünk, atörülközőnk, a zsebkendőnk, valamint a sötét zoknink.Otthonról csak egy úgynevezett kötött ujjast, magyarulpulóvert hozhattunk. Ezt azonban szigorúan csak a zub-bony alatt viselhettük. A zubbonyt egyébként csak asportpályán meg a gyakorlótéren gombolhattuk ki vagyvethettük le.

Mindezt azért részleteztem, hogy szembeötlő legyena különbség a mi öltözetünk és az akkori civil gyerekekviselete, illetve a mai fiatalok igényei között.

Egyformák és egyenrangúak voltunk. Csak a zub-bony gallérjára varrt sávok és gombok jelezték, hogy ki-nek milyen a tanulmányi előmenetele. Nem kivételezteksenkivel, pedig egyikünknek az apja nagyon magas ran-gú katonatiszt volt. De ha ez az évfolyamtársam megér-demelte, őt is ugyanúgy leteremtették vagy megbüntet-ték, mint a többieket. Báró Piret de Bihain György, aki amásodik évben került Nagykárolyba, viselhette a címét,de sem a nevelőtisztek, sem a tiszthelyettesek nem ré-szesítették kedvezményekben. Legalábbis nem vettükészre.

Az anyagiakat illetően is egyenlőség uralkodott kö-zöttünk. Évfolyamonként meghatározták, hogy havontamekkora zsebpénzt kaphatunk otthonról. Senki nem köl-tekezett, bár nem is volt mire. Mindenünk megvolt, ami-re szükségünk volt. A vasárnap délutáni kimenőkön egy-egy mozi vagy egy cukrászsütemény jelentette számunk-ra a luxust. Csomagot mindenki csak Mikulásra, a szüle-

63

tésnapjára és a névnapjára kaphatott. Ebben sem lehetettmás, csak édesség meg gyümölcs, méghozzá annyi,amennyit egy nap alatt el tudtunk fogyasztani, miutánmegkínáltuk az asztal- és szobatársainkat.

Erről jut eszembe a következő történet. Amikor1943-ban átvettem a századirodán a névnapomra küldöttcsomagot, és szokás szerint ott helyben felbontottam, azédességeken kívül egy egykilós kenyeret is találtam ben-ne. A napos tiszt azonnal megparancsolta: „Írja meg aszüleinek, hogy bármennyire nehéz az élelembeszerzés,maguk nem szenvednek hiányt!”. (Tudniillik a háborúmiatt akkor már a kenyeret is jegyre adták.) „A kenyeretmeg adja le a tálalóban!”. „Igenis”, válaszoltam, miköz-ben majdnem elsüllyedtem szégyenemben, majd tiszte-legve távoztam. Borzasztóan örültem, hogy egyik nö-vendék sem látta a jelenetet. A legközelebbi szabadsá-gomon édesapám megkérdezte: „Milyen volt a finomházikolbász, amit küldtünk?”. Mivel akkor már ritkacsemegének számított az ilyesmi, gondolták, a kolbász-nak jobban fogok örülni, mint az édességnek. A postá-sok azonban szó szerint kiszagolták, mi van a csomag-ban, ügyesen kibontották, a kolbászt kiemelték, s hogymeglegyen a feltüntetett súly, a helyére betettek egy ke-nyeret.

Az első ősszel, 1941-ben egyszer uzsonnára minden-ki kapott egy szép narancsot. Meg is jegyeztük, hogy ígymajd csak kibírjuk. Ez volt azonban az utolsó narancs,amit láttam, nem Károlyban, nem a háború végéig, ha-nem még utána vagy tíz évig.

64

Az első hónapokban keveselltük az ennivalót, pedignaponta ötször étkeztünk. Később azonban megszoktuk,hiszen úgy számították ki a mennyiséget, hogy elegendőés megfelelő legyen az életkorunknak. Hétköznap va-csorára is meleget kaptunk, csak vasárnap nem. Hetenültünk egy asztalnál. Az asztalparancsnoknak nevezettfelsőéves osztotta szét az ételt, amit pincérek hoztak be akonyháról. Egyhangúságuk miatt a tízóraikkal és azuzsonnákkal nem voltunk megelégedve. Majdnem min-dig vajas-lekváros kenyeret kaptunk. Igaz, a boltokbansem láttunk felvágottakat, tehát egy zokszavunk sem le-hetett volna. Az áruhiány miatt a polgári lakosságnakhústalan napokat kellett tartania, mi viszont — legaláb-bis így emlékszem — csak péntekenként nem kaptunkhúsfélét.

Az első évben egyébként azért nem mehettünk el azosztálykirándulásra, mert nem volt elég hideg élelmünk.Érthető módon ez nagyon elszomorított bennünket. Pe-dig amikor civil osztálytársaink megtudták, hogy miértnem mehetünk velük, rögtön felajánlották, hogy ők majdtöbb ennivalót hoznak, s abból megvendégelnek minket.A dolog nem okozott volna nekik különösebb gondot,hiszen legalább négyszer annyian voltak, mint mi, kadé-tok. Feletteseink azonban nem engedték meg, hogy elfo-gadjuk a segítséget. Amikor utólag értesült az esetről aszázadparancsnokunk, aki akkor éppen távol volt, na-gyon haragudott, mondván: adhattak volna nekünk hi-deg sültet, rántott húst meg kenyeret. Nem láttuk ugyana raktárt, de úgy tudtuk, a Károlyi grófok közeli birtoká-

65

ról sok mindent be lehetett szerezni, még ha fizetni iskellett érte.

Ha jól emlékszem a napirendünkre, akkor az éjjeliügyeletes tiszthelyettes minden reggel fél hatkor költöttea napos növendéket, aki mindig felsős volt. Ő aztán félórával később, vagyis hatkor végigjárta a hálótermeket.Nekünk a hangos ébresztő vezényszavára fel kellett ül-nünk. Amikor már mindenki ült, akkor vezényszóra ki-ugrottunk, tehát nem másztunk az ágyból. Ősszel és ta-vasszal a kürtszó is segített abban, hogy az álom hama-rabb kimenjen a szemünkből.

Aztán magunkra rántottuk a gyakorlóruhát, kinyitot-tuk az ablakot, és futólépésben irány a kastély mögöttigyakorlótér, ahol tizenöt-húsz percen át csuklóztunk. Agyakorlatokat majdnem mindig a sportiskolát végzettjutasi Kovács törzsőrmester végeztette velünk. Amikorhűvös volt az idő, a parkban meg a hátsó sziklakertbenfutottunk. Ha esett az eső vagy nagyon hideg volt, az át-riumban tornásztunk.

Fél óránk volt arra, hogy megmosakodjunk, felöltöz-zünk és bevessük az ágyat. A mosdókban csak hideg vízjött a csapból. Este is hideg vízben kellett mosakodnunk,lábat mosnunk. Amikor elkészültünk, a szobaparancs-nok (valamelyik felsős) megtartotta a pajtásságvizsgát.Megnézte, hogy tiszta-e a körmünk meg a fülünk, rend-ben van-e a ruházatunk, fényesek-e a rézgombjaink.

Szerdán és szombaton illetve a menetgyakorlatokután meleg vízben fürödtünk a földszinti zuhanyozók-ban. A következő reggel pedig a szobaparancsnok ellen-őrizte, hogy felvettük-e a tiszta fehérneműt.

66

Ébresztő után egyébként a napos írta össze, hogy ki-nek kell, illetve ki akar kihallgatásra menni az átriumgalériájáról nyíló századiroda elé. A növendékek a tisz-tekkel és a tiszthelyettesekkel együtt pontosan úgy sora-koztak fel, ahogy a laktanyákban szokták tenni. Előszöráltalában a napos és az ügyeletes szolgálat átadását je-lentették. Utána következtek azok, akik kértek valamit,vagy akiknek panaszuk volt valamire vagy éppen vala-kire. Ez utóbbi azonban ritka volt, mint a fehér holló. Asor végére kerültek azok, akiket valamilyen vétségértrendeltek oda. Ez lehetett fegyelmezetlenség vagy vala-milyen — például iskolai — kötelesség elmulasztása. Aszolgálatvezető jelenlétében mindenkit végighallgatott aszázadparancsnok, és vagy azonnal, vagy a délutáni szá-zadparancsban válaszolt illetve szabta ki a büntetést.Ilyen volt a kimenő vagy a szabadidő megvonása. Fogdais volt a kastélyban, de nem emlékszem rá, hogy valakioda került volna.

Közben a többiek fél órára levonultak a földszintitantermekbe, hogy átnézzék az aznapi leckéket. Aztánmegreggeliztünk az étteremben, majd felsorakoztunk afőbejárat előtt. Elől a nagyok, hátul a kicsik.

A szolgálatvezető növendék vezetésével zárt rend-ben, többnyire énekelve, néha kürtszó kíséretében vo-nultunk át a város közepén lévő gimnáziumba. A járdánmindig velünk jött valamelyik tiszt vagy tiszthelyettes.Mivel a nyolc évfolyamból összesen csak harmincanvoltunk az első évben, de a harmadik évben sem voltunkszáznál többen, elöl a nagyoknak ugyancsak óvatosan

67

kellett lépdelniük, hogy a kicsiknek ne kelljen futólépés-ben menniük a szakasz végén.

A napos növendéknek leghátul volt a helye. Ezt írtaelő a szabályzat. Egyúttal a zoknitartókat is neki kellettfelszednie a porból, ha a 11-13 éves növendékek vékonylábszáráról lecsúsztak. Abban az időben ugyanis mégnem voltak gumírozott zoknik, szükség volt a zoknitar-tókra, ezeket viszont — kincstári cikkek lévén — nemszabadott elveszteni.

Miután a gimnázium előtt elhangzott az „oszolj” ve-zényszó, ki-ki bement a maga tantermébe a civilek közé.Mindig az ajtó melletti padsorban ültek a kadétok, vagyahogy Kovács Béla bácsi, egyik piarista tanárunk hívottbennünket, a bakatojások.

Barátságos ember volt, és szeretett humorizálni.Sokszor megnevettette az osztályt. Egyszer így szólt:„Kadétok, ti csak ne nevessetek, mert majd jönnek akommunisták, és először titeket visznek el”. Erre mégjobban nevettünk. Egyébként nem lett igaza, mert mimár régen Kőszegen voltunk, sőt már indultunk Nyugat-ra, amikor az oroszok a szeme láttára kiemeltek az isko-lapadból kilenc diákot, és elvitték őket tízéves kényszer-munkára. Mint megtudtam, csak öten kerültek haza aGulágról, négynek nyoma veszett.

Mivel a leányok számára nem volt a városban kö-zépiskola, a gimnázium felső négy osztályába évfolya-monként legfeljebb tíz leánytanuló is járhatott. Azonbanamennyire lehetett, elkülönítették őket a fiúktól. Példáulcsak a tanárral együtt jöhettek be a tanterembe, és azórák végén távozniuk kellett. Ők ültek az ablak melletti

68

padsorban. Amint már említettem, az ajtó mellett volt akadétok helye, a civil fiúké pedig középen, valamint ahátsó sorokban.

Nem ok nélkül különítettek el bennünket. Bár sem-miben sem voltunk különbek, és nem is éreztük magun-kat a civileknél többnek, tény, hogy egyenruhánk csakszínében különbözött azoknak a magyar honvédeknek azegyenruhájától, akik húsz év román rémuralom után egyévvel előttünk vonultak be a városba. Tehát nem a sze-mélyünk, hanem inkább a ruhánk keltette fel bennük azérdeklődést. Tudomásom szerint egyikünk sem élt visszaa helyzetével. Tökéletes összhangban éltünk a civilek-kel, bár lényegtelen dolgokban kivételezett helyzetbenvoltunk.

Bizonyos szabályok, amelyek az ország minden kö-zépiskolás diákjára egyformán kötelezők voltak, ránknem vonatkoztak. Utólag belegondolva ezek gyerekesdolgoknak tűnnek, egyesek akkor ott mégis kivételezés-nek vehették. A középiskolások, ha jól emlékszem, téleneste hét, nyáron este nyolc után csak felnőtt kísérőveltartózkodhattak az utcán. Mi viszont este kilencig lehet-tünk a városban, ha addig szólt a kimenőnk.

A civil fiúk és a lányok fényes nappal is csak felnőttkíséretében mutatkozhattak együtt az utcán. Ránk ez aszabály sem vonatkozott, bár alkalmunk nemigen kínál-kozott arra, hogy kettesben legyünk egy lánnyal, hiszenkimenőt csak vasárnap délután kettőtől este kilencigkaptunk, ha hét közben nem vonták meg valamiért. Ezpedig nagyon könnyen megesett, mivel nem volt más fe-gyelmező eszköze a nevelőinknek.

69

A harmadik szabály, amely csak ránk vonatkozott, adohányzással kapcsolatos. Mai ésszel, a mai felfogásszerint szinte hihetetlen, de így igaz. A felsősöknekmegengedték, hogy az intézeten belül egy kijelölt he-lyen, a tantermek előtti folyosórészen dohányozzanak.Alig kaptuk kézhez a bizonyítványunkat az 1941/42-estanév végén, zubbonyunk ujján a felsősöknek járó sárgakarpaszománnyal kivonultunk a dohányzóba, és ünne-pélyesen rágyújtottunk egy szivarra, hogy mindenkilássa, 14 éves fejjel mi már felsősök vagyunk, tehát jo-gunk van dohányozni. Én egyébként soha többet nemvettem cigarettát a kezembe. Rossz is volt, tiltva semvolt, akkor minek.

Hivatalosan csak a tanév végén lettünk felsősök,mármint az én évfolyamom, bár már ősszel, a bevonulá-sunk pillanatától annak tekintettek bennünket, negyed-éveseket. Ugyanaz volt a kötelességünk, mint a nálunkidősebbeknek. Ugyanazokban az előnyökben részesül-tünk, kivéve a dohányzást.

Erre azért volt szükség, mert a harmincnyolc növen-dékből csak tizenegy járt ötödik-hatodik-hetedik-nyolca-dik osztályba. Azzal, hogy minket, negyedikeseket isfelsősnek tekintettek, egy-egy növendékre kevesebb na-pos szolgálat és egyéb feladat esett. Főleg, hogy a máso-dik félévben az érettségire készülő végzősök mentesül-tek e szolgálatok alól.

Tanítás után pontosan úgy mentünk vissza az inté-zetbe, ahogy reggel kivonultunk. Ebéd után röpke egyóra szabadidőt kaptunk, majd fél ötig tanultunk. Akkor

70

következett a félóra fegyelmező, ami alaki gyakorlatokatjelentett.

Egyébként az alaki kiképzés mindig a tanév kezdeteelőtt két héttel indult, hogy mindenki katonásan mozog-jon, viselkedjen. De nemcsak ezért vonultunk be hama-rabb, hanem azért is, hogy legyen időnk beöltözni, elhe-lyezkedni, belerázódni az intézeti életbe.

A második évtől a felsősöket rendszeresen oktattákgyalogsági fegyverismeretekre. Sőt, időnként kivonul-tunk valamelyik falu határáig. 10-12 kilométert is gyalo-goltunk, hogy részt vegyünk a ha