Donald A. DavisA MESTERLÖVÉSZ

1

A mű eredeti címe: ShooterCopyright © Donald A. Davis, 2005

Ali rights reserved

A fordítás a St Martins Press 2005. évikiadása alapján készült

Fordította: Nitkovszki Stanislaw Hungarian translation © Nitkovszki Stanis

Borító: © Aquila

1. kiadás© AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2006

Az Aquila Könyvkiadó a LAP–ICS Kft. tulajdonaAz Aquila Könyvkiadó hivatalos honlapja:

www.lapics.hu

ISBN 963 679 440 5

Felelős kiadó: Labancz LászlóFelelős vezető: Kiss Ernő

Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann

2

Családjainknak és a hadtestnek

3

Tartalom

Köszönetnyilvánítás 51. Egy angyal csókja 82. Titkos művészet 173. Ölj! 244. Új ötletek 305. A háború szele 396. A várakozás 487. A domb 608. Első vér 699. Mellőzve 7810. Éjféli száguldás 8711. Küldjétek a Bikákat! 9512. Döntés 10413. Egy pad egy háborúban 11214. Egy nap a pokolban 11915. Áprilisi bolondéria 12416. Fogd a puskát, és pattanj lóhátra 13317. Szellemirtás 14118. Hajrá! 15019. Két mérföld maraton 15320. A híd 16821. A legrosszabb, ami történhet 17622. A felüljáró 18423. Mozgásban 19224. A mi Ivo Dzsimánk 20125. Városi bújócska 210EPILÓGUS – Isten hozott itthon! 220

4

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv két egyén történetét meséli el, de sok más nagyszerű ember is fáradozott azért, hogy megszülethessen. Mindannyiuknak hálával tartozunk.

Először is ügynökünknek, Jim Hornfischernek szeretnénk köszönetet mondani, amiért az első perctől fogva hitt az ötletben és hitt bennünk. Az ő bölcs tanácsai, magabiztos irányítása és rendkívüli könyvpiaci ismeretei nélküli nem sokra mentünk volna. Ez a munkakapcsolat egy életre szól. Köszönjük.

Kéziratunkat írónk, Don Davis formálta csodálatos történetté. Sőt még ennél is tovább ment: belőlünk is írót formált. Köszönet neked és Robinnak a szakértelemért, és azért, ahogyan a szavakkal bántok.

Köszönetünk a St. Martin's Pressnek is. John Murphy szintén hitt a könyvben kezdetektől fogva, és ő volt az, aki segített eligazodni a könyvkiadás útvesztőiben. A szerkesztőnk, Charlie Spicer remek tanácsokkal szolgált, és a helyes útra terelt minket, ha elakadtunk. Joe Cleeman, Joe Rinaldi, Henry Kaufman, Indie Cooper, Keith Hayes és még sokan mások keményen dolgoztak azért, hogy álmunk valósággá váljon.

Testvéreink az Egyesült Államok Tengerőrségénél külön köszönetet érdemelnek. Ha felsorolnánk a nevüket, az egy külön enciklopédia lenne, ezért legyen elég annyi, hogy óriások vállán állhattunk. Csodálunk titeket.

Ahogy egykori parancsnokunk, Bryan McCoy ezredes tanította, csak akkor valósíthatsz meg nagy dolgokat, ha hiszel is abban, amit el akarsz érni. „Darkside 6” hívőket faragott belőlünk. Különleges köszönet jár Dave Howell főtörzsőrmesternek, Matt Baker őrnagynak és Martin „Crawdad” Wetterauer őrnagynak is. És köszönet a kis harcos csapatnak, amely végig mellettünk volt, miközben bekószáltuk Irakot, és fedezték a seggünket: Dániel Tracynek, Jerry Marshnak, Luis Castillónak, Dustin Campbellnek, Clint Newbernnek és „Pandának”, vagyis Orlando Fuentesnek. Örökre leköteleztetek minket. Nyugodj békében, Mark Evnin.

A „Bull” embereinek: felemelt fővel járhattok annak tudatában, hogy eleget tettetek a Raider örökségnek. Bajtársainknak, mentorainknak és mindazoknak, akik velünk voltak a legfantasztikusabb szervezetben, ami számunkra valaha is létezett. Köszönjük, hogy tanítottatok minket, hogy a testvéreink voltatok, hogy a mi oldalunkon harcoltatok. A felderítőknek és a mesterlövészeknek pedig azt üzenjük: különlegesek vagytok.

Mindenekfelett azonban szeretnénk hálánkat és szeretetünket kifejezni családjainknak és jó barátainknak:

Coughlin–oldalról Cassie–nek és Ashleynek: tudjátok, hogy ti vagytok a fény az életemben, és apa imád titeket. Anya, most már megnyugodhatsz. Végeztem. Szeretlek. Nővéreimnek: Karennek, Susannek, Kathynek és Mary Bethnek: ti vagytok a legjobbak. Darrell és Willie, kösz. Tina és Neil, ti mindig mellettem álltatok szükség idején. Szeretlek titeket. Boom Boomnak: a Soy megcsinálta, de lekéstek téged egy évvel. Szeretlek, bratyó. Apa, téged is szeretlek, és nagyon hiányzol. Igyekszem olyan jó apa lenni, mint te voltál nekem.

Kuhlman–oldalról: a szüleimnek ajánlom ezt a könyvet, akik végig támogattak engem, míg kölyökből tengerészgyalogossá váltam, aztán ismét kölyökké, és Brian fivéremnek, az írónak, terapeutának, diáknak. Joe–nak, Dave–nek és Jarednek, a rajongói klubomnak és a barátaimnak.

Végül, de nem utolsósorban, köszönet a hadtestnek és minden tengerészgyalogosnak, aki még mindig szolgál – álljatok a szavatokat, és Semper Fi!

– Jack Coughlin és Casey Kuhlman

6

1.Egy angyal csókja

Egy másik csatamezőn, egy másik időben „Gábriel” volt a rádiós hívójelem, mert az arkangyallal sok közös vonásunk van. A hiedelem szerint Gábriel trombitája fogja jelezni az utolsó ítélet eljövetelét. Én is valami hasonlót teszek a puskámmal.

1993–ban egy tengerészgyalogos mesterlövész raj parancsnoka voltam a szomáliai harci kötelék keretén belül. Január 6–a délutánján Jack Klimp tábornok rám ugatott: „Gábriel, a 10–es parancsnoki állás azt jelentette, hogy támadás készül ellenük. Vegyen maga mellé néhány embert, és nézze meg, mi a helyzet.” Fogtam egy három járműből álló, géppuskákkal biztosított konvojt, és kihajtottunk a mogadishui stadion északi kapuján. Jobbra kanyarodtunk, majd mintegy harminc yard után balra, rá az Október 21. útra, az éhségtől gyötört ország megtépázott fővárosának a főútjára. A térdem közt egy 50–es kaliberű bestiát szorongattam. Az M82A1A Special Application Scoped Rifle (SASR), több mint huszonnyolc fontot nyom, és páncéltörő gyújtólövedékével hatalmas lyukat tud ütni egy páncéllemezen – a gyenge emberi húsról nem is beszélve.

A perzselő délutáni hőség ellenére az utcák tele voltak kóválygó, csontvázzá soványodott gyerekekkel. Ahogy elhaladtunk mellettük, élelemért könyörögtek. Már közel háromszázezer ember halt éhen Szomáliában, és biztosra vehettük, hogy még többen fognak, amíg a hadurak egymással viaskodnak ahelyett, hogy népüket etetnék és védenék. Miután láttam egy halott gyermek legyekkel ellepett arcát, nem volt nehéz gyűlölni azokat, akik ártatlan embereket mészároltak le.

A szedett–vedett milícia tagjait „gilisztáknak” és „tökfejeknek” neveztük. A tengerészgyalogos számára normális dolog becsmérelni az ellenséget, mert segít elvonatkoztatni tőle, hogy ők is emberek. A németek „káposztazabálók” voltak a két világháborúban, az észak–koreaiak és a kínaiak „sárgák” a koreai háborúban, a vietnamiak pedig „Charlie”–k. Valahogy hívni kellett őket, de nem akartunk úgy gondolni rájuk, mint igazi emberekre, mert az könnyen bizonytalansághoz vezetett volna egy végzetes pillanatban. A régi mondás: „ismerd ellenséged” nem érvényes ilyen esetekben. Vannak dolgok, amiket jobb nem ismerni.

Mondtam a fiúknak, hogy legyenek résen, mert ha egyszer elhagytuk a stadiont, bármikor ránk lőhetnek. Mogadishu környékén mindig lövöldöztek valahol, most azonban eseménytelenül telt az út. A 10. hegyivadászhadosztály parancsnoksága az Október 21. közelében, attól száz yardra volt berendezve. A fallal körülvett létesítmény kapuja szélesre tárult, ahogy odaértünk; egy ezredes várt minket, aki úgy tűnt, az egész tengerészgyalogságot várta a dombon túlról. Ehelyett engem kapott tíz emberemmel.

A 10. hadosztály több ezer katonája Mogadishuban és környékén volt szétszórva, így a főhadiszálláson, a forrongó város szívében alig néhányan maradtak. Ennek ellenére harcnak nem sok nyomát láttam, csak a külső falakon volt néhol kilyuggatva a vakolat.

Mivel harci helyzetekben nem viseltük a rangjelzéseinket, és az ezredes nem tudta, hogy egy őrmesterrel van dolga, kénytelen volt egyenrangúként kezelni. Felkísért a parancsnoki épület második emeletére, és megmutatta a légvonalban alig hatszáz yardra lévő raktárt, melynek polcai a hadurak fegyvereitől roskadoztak. Amíg a fegyverek bent maradtak, nem volt gond, de ha a milicisták úgy döntöttek volna, hogy kijönnek, a maroknyi hátrahagyott „szakács, pék és gyertyaöntő nem sokat tudott volna tenni ellenük.

A raktárépületek körül nagy volt a jövés–menés, de egyelőre nem rakodtak. Viszont

időnként felnéztek a parancsnokság ablakaira, azt a benyomást keltve az emberben, hogy készülnek valamire, és a helyzet hamarosan rosszabbra fordul. Megígértem az ezredesnek, hogy hamarosan visszajövünk, és elindultam a fiaimmal vissza a stadionba. Siettünk, hogy még sötétedés előtt megjárjuk az utat.

Klimp tábornok, a tengerészgyalogság mogadishui harci kötelékének a parancsnoka közben más hírszerzési forrásokból is értesülésekhez jutott, és mire visszaértünk, már azon törte a fejét a vezérkarával együtt, hogy hogyan kellene kezelni a raktár körül kialakult helyzetet.

Azóta, hogy 1992 utolsó napján befészkelték magukat a stadionba, az amerikai csapatok rendszeres őrjáratokat tartottak a város utcáin, és begyűjtötték a fegyvereket a rossz fiúktól. A parancs szerint hagyni kellett, hogy megadják magukat, de egyenként lefegyverezni ezeket a fanatikusokat, nos, ez lassú és fárasztó folyamat volt. Klimp úgy gondolta, ha hagyjuk őket a raktár köré gyűlni, akkor jó esélyünk lesz arra, hogy egy csapásra több tökfejet is ártalmatlanná tegyünk. Parancsot adott a raktár bekerítésére, és elrendelte, hogy egész éjjel harsogjon a hangosbeszélő, arra buzdítva a milicistákat, hogy ne harcoljanak, és hajnalig adják meg magukat. Egy kis szerencsével, remélte, ennek ellenkezőjét fogják tenni.

Klimp ezután utasított, hogy helyezkedjem pozícióba, így hát megint fordulhattam vissza a fiúkkal. Mire besötétedett, már fent voltam a parancsnokság tetején három másik mesterlövésszel, két M–60–as géppuskással és egy FAC–kel, egy előretolt repülésirányítóval, akinek a helikoptereket kellett koordinálnia, ha hajnalban megindulnak a csapatok.

A légkondicionáló szellőzőcsöve és a tetőt koronázó, derékmagasságú fal közé ékeltem be magam, stabil ülő helyzetbe. Így a térdemre könyökölve tudtam pásztázni a környéket az SASR tízszeres nagyítású Unertl teleszkópjával. Maga a puska a mellvéd tetején nyugodott. A kilátás nagyszerű volt, és a teleszkóp olyan közel hozta a raktárépületek körül járkáló milicistákat, hogy úgy éreztem, csak ki kellene nyújtanom a kezem, hogy megérinthessem őket. Lézeres távolságmérőinkkel bemértünk minden egyes épületet, ablakot és romhalmazt, melyek mögött ellenség rejtőzhetett, és zöld kártyákra írtuk az adatokat.

Mire teljes lett a sötétség – ez este 7.30–kor következett be –, a tengerészgyalogság legjobb mesterlövészeiből kialakított állás bevetésre készen állt a potenciális csatatér felett. Még egyszer ellenőriztem a puskámat – egy .50–es kaliberű tölténynek kellett lennie a töltényűrben, öt másiknak pedig a tárban –, majd feltettem az éjjellátómat. Eltökélt szándékom volt megakadályozni, hogy tisztességes küzdelem alakuljon ki a felek között.

* * *

8

Kevés természeti jelenség tud olyan kegyetlen lenni, mint az afrikai vihar, mely néhány óra leforgása alatt valóságos mocsárrá alakítja a kiszikkadt földet. A perzselő nappali hőség pillanatok alatt felszívódik, s az eső, mely olyan nagy mennyiségben zúdul alá, hogy még levegőt is alig tudsz venni, kiszívja tested minden melegét és jéggé fagyasztja csontjaidat. Egy ilyen vihar rohant le minket az Indiai–óceán felől egy órával sötétedés után, jeges vizű úszómedencévé alakítva a tetőt. Védtelenek voltunk az esővel szemben, mindössze annyit tehettünk, hogy sorra lementünk meginni egy–egy csésze forró kávét és szárítkozni néhány perc erejéig. Az egyik emberem leszedte a védőponyvát egy Humvee–ről és lepleket hasított belőle, de az özönvíz ellen nem sokat értek. Nyomorultul éreztük magunkat.

Ami még rosszabb, az esőfüggönytől szinte semmit nem láttunk, ellenben hallottuk, hogy odaát nagy a mozgolódás: kiabálás és motorzaj szűrődött át az esőn. A giliszták rosszban sántikáltak.

A hajnal, a fegyverletétel határideje vészesen közeledett. Rakétával felfegyverzett Cobra helikoptereink már úton voltak a mellettem ügyködő FAC irányítása alatt. Szemernyit sem aludtunk, és amint az eső alábbhagyott, ledobtuk magunkról a ponyvát, és a fegyvereink mögé telepedtünk. Éjjellátóink elképesztő látványt tártak elénk. Egy halom fegyveres fészkelte magát fedezékbe, és a giliszták két T–52–es tankot meg egy nagy, radarvezérelt légelhárító harckocsit is előgurítottak. Utóbbi egy ZSU–23/4 volt, egy „Zeusz” néven ismert, négy 23 mm–es ágyúval ellátott gépezet. Félő volt, hogy ha a kávédarálók időben megjönnek, kilövi őket az égről. „Lefújva! Lefújva!” ordította a FAC a rádió mikrofonjába.

Harcot akartunk, és nagyon úgy nézett ki, hogy meg is kapjuk, de azért adtunk nekik még egy utolsó lehetőséget. Mialatt a hangosbeszélő elrecsegte a figyelmeztetést, Klimp tábornok higgadt hangja szólalt meg a fülhallgatómban:

– Gábriel, semlegesíteni tudná a Zeuszt anélkül, hogy másnak baja essen?– Igen – feleltem. Az „uram”–ot nem felejtettem el, csak nem akartam formaságokra

pazarolni az időt. Törökülésben ültem a puska mögött, a célkereszttel a ZSU lőszeradagoló ládáján. Csak a tűzparancsra vártam, készen rá, hogy egyetlen lövéssel megbénítsam a Zeuszt. A Cobrák megálltak, és az épületünk mögött lebegtek, forgószárnyaikkal akkor zajt csapva, mint egy bekattant dobos. A Zeusz tüzére is hallotta őket, és felemelte az ágyúk csövét, hogy ha előbukkannak a tető mögül, tüzet nyisson rájuk.

Mint harc előtt általában, a világ most is lelassult körülöttem. Olyan ez, mintha lassított filmet néznék. A látásom élesebbé válik, és a legapróbb neszt is meghallom. Még a szaglásom is érzékenyebb ilyenkor. Hiszem, hogy az igazán jó mesterlövész nemcsak remek izommemóriával rendelkezik, hanem egy különleges, egyelőre ismeretlen génnel is teste vegyi háztartásában – én ugyanis sokkal inkább alapoztam az ösztöneimre, mint a kiképzésemre.

– Lőjön! – utasított a tábornok, és én lőttem. A puska belém rúgott, a masszív lövedék pedig átütötte a lőszeradagoló fémfalát, és belerobbant a tüzér testébe. A koszos pólót és levágott szárú nadrágot viselő férfi az ülés mögé szakozott. Pipaszár lábán nem láttam lábbelit – a lövés ereje kirepítette csattogós papucsából.

A lövésemmel kezdetét vette a csata, amibe egy másik Zeusz is bekapcsolódott. Vaskos lövedékei, zöld nyomjelző csíkot húzva maguk után, végigharapták a betonfal tetejét. A mellvéd mögé buktunk, de csak egy pillanat erejéig.

– Tenned kell valamit, vagy szétszed minket! – kiáltotta a bemérőm. – Állítsd meg, Jack!

Az ágyúkvartett öklömnyi betondarabokat szaggatott le a mellvéd tetejéből. Tényleg tenni kellett valamit. Az oldalamon feküdtem, még mindig törökülésben, ugyanabban a pózban, ahogy a mellvéd fedezékébe vágtam magam. A bemérőm elkapta a galléromat, és ülő helyzetbe rángatott.

A harc most már a raktár teljes területén zajlott, hihetetlen zajt produkálva, de minket csak a Zeusz érdekelt. Óvatosan előbújtam a mellvéd mögül. A zöld szar még mindig ott villogott körülöttünk, és a lövedékek szünet nélkül bombázták az épületet, de lépni kellett. Célba vettem a Zeusz lőszeradagolóját, és megöltem ezt a tüzért is. A többi páncéltörő golyóm darabokra szedte a fegyvert.

A tankok következtek. A fiaim leszedtek minden egyes gilisztát, aki a harckocsik közelébe merészkedett. Azt nem tudtam, hogy odabent ülnek–e, ezért újratöltöttem, és a biztonság kedvéért beleeresztettem három golyót a páncélzatnak abba a részébe, ahol a tüzérnek kellett ülnie, majd másik hármat oda, ahol a sofőr lehetett. Két géppuskásunk a kerítés környékét tartotta tűz alatt, a gyalogjaink pedig azokról gondoskodtak, akiknél fegyvert láttak. Én magam úgynevezett „alkalmi célpontokat” kerestem – és találtam.

A tengerészgyalogság Cobra helikopterei előbújtak, és támadásba lendültek, iszonyatos mennyiségű rakétát valamint ágyú– és géppuskatüzet zúdítva a raktárépületekre. Rotorjaik majdnem lefújtak minket a tetőről, a kiürült, izzó töltényhüvelyek pedig a hátunkon landoltak. Aztán néhány tankunk is becsörtetett a csatatérre, hozzáadva tűzerejét az infernóhoz. Alig négy perccel azután, hogy ellőttem az első golyót, megkaptuk a „tüzet szüntess” parancsot. A letarolt raktárkomplexumra hirtelen rászakadt a hajnali csend. Csak az épületeket emésztő lángok recsegését lehetett hallani.

Váratlanul egy könnyűgéppuskás giliszta bukkant fel be az egyik ablakban, és lőni kezdte a gyalogjainkat. A bemérőm gyorsan kikereste a helyet a korábban felvázolt távolságkártyáról, és látva, hogy pontosan 623 yardra van, leadta az infót:

– Egyes célpont, Alfa 623!Ahogy kimondta, három mesterlövész helyezte a fickót hangyányival a célkereszt alá

– hogy a lövésnek lehessen egy kis íve –, aztán már dördültek is a puskák, egyazon pillanatban. A gyomrába, a mellkasába és a vállába csapódó robbanólövedékek széttépték a célpontot. A gyalogok berohantak megtisztítani a házat, aztán újabb tűzszünet következett.

Benyomtam egy friss tárat, majd gondosan végigtávcsöveztem a környéket. Az egyik közeli épület erkélyén egy magas, szokatlanul jól ápolt férfi állt, és a lent összegyűlt milicistáknak integetett. Becéloztam, de az ütközeti szabályok értelmében nem lőhettem le, mert nem jelentett közvetlen veszélyt, és a lent állók is csak tébláboltak. Egy géppuskával felszerelt furgon bukkant elő a ház mögül, és a fegyveresek köréje gyűltek. Azt nem tudhattam, hogy a fickó hadúr–e vagy sem, de az nyilvánvaló volt, hogy ellentámadást szervez. Jelentettem a helyzetet, és azt az utasítást kaptam, hogyha a telek kapuját kinyitják, lőjem le a célpontot.

A férfi körül állók mutogatni és integetni kezdtek az irányomba, aztán az erkélyen álló férfi is felém fordult, hogy egy öblös SASR–rel és a teleszkópom objektívjével találja magát szembe. Gyors felfogású volt. Csüggedten leengedte a kezét, és bement, magára hagyva az udvaron gyülekező csőcseléket. A harc véget ért.

10

A 10. hegyivadász–hadosztálynak volt egy kantinsátra, és a szakácsok, áldott legyen a fakanaluk, a körülöttük zajló csata idejére sem szakadtak el a tűzhely mellől. Az esőben eltöltött éjszaka és a viharos küzdelem után a fiaimmal olyan éhesek voltunk, hogy a vasat is megettük volna. Teleraktam egy tányért krumplival, tojással és hihetetlen mennyiségű kolbásszal, és letelepedtem falatozni. A vészhelyzet elmúlt, de még mindig dübörgött bennem az adrenalin, és az érzékeim, beleértve az ízlelőbimbóimat, élénkebbek voltak, mint valaha. Valósággal lapátoltam magamba az ennivalót.

Ekkor jelent meg a sátorban az ezredes, aki este fogadott minket. Az a fajta magas, hat láb feletti fickó volt, akik olyan jól mutatnak vasalt egyenruhában, oldalukon pisztolytáskával. Az asztalunkhoz billegett, és megvetően a tányéromra nézett.

– Hogy tud itt ülni és zabálni? – förmedt rám.– Úgy, hogy kurva éhes vagyok – vetettem oda hasonló stílusban. A sátorban csend

lett.– Nos – mondta színpadias sóhajjal az ezredes –, ez a különbség közöttünk.Öt láb kilenc magas vagyok és 165 fontot nyomok, de nem szokásom szűkölni a

vadbarmok előtt. Felálltam a padról, és az ezredes elé léptem.– Nem. A különbség az, hogy én nem visítok segítségért, ha valaki rám lő.Az ezredes elvörösödve, kerek szemmel nézett vissza rám.– Ki a fasz maga valójában? Mi a rangja? – Még mindig fogalma sem volt róla, de ez

nem mentette fel az alól, hogy ilyen görény módon viselkedett velem közvetlenül azután, hogy megmentettük a seggét.

Túl sokat harcoltam túl sok helyen ahhoz, hogy lenyeljem a pirulát ettől a fickótól, még akkor is, ha ezredes. A francba is, le mertem volna fogadni, hogy néhány éjszakával ezelőtt, miközben én kint voltam, és gyalogosan járőröztem az esőben a francia idegenlégió embereivel, ő a papírjait rakosgatta az íróasztalán.

– A nevem Gábriel – feleltem gúnyosan. Az érzékeim megint felpörögtek, az izmaim pattanásig feszültek. Tudtam, hogy a fiaim mögöttem fognak állni, ha balhé lesz. – A rangomhoz pedig semmi köze. Ha gondja van, forduljon Klimp tábornokhoz!

A szolgálatvezető tiszthelyettes közénk lépett, mielőtt még valamelyikünk behúzhatott volna egyet a másiknak. Az ezredes sarkon fordult, mi pedig befejeztük az evést, és visszatértünk a stadionba. Ahelyett hogy leszúrt volna, Klimp tábornok felterjesztett a Haditengerészeti Dicséret Érdeméremre.

A seregben szolgáló ezredes tévedett, amikor azt hitte, hogy a mesterlövészek, akiket éveken át képeznek arra, hogy ne hagyják az érzelmeik által befolyásolni magukat, érzéketlen emberek. Azok vagyunk, csak nem mutatjuk ki bárkinek.

Estefelé, kialvatlanságtól és fáradtságtól kimerülten, kerestem magamnak egy félreeső raktárszobát a stadion mélyében, és leültem egy ládára, kétpercnyi idegösszeomlást engedélyezve magamnak. Harc közben soha nem kételkedem abban, amit csinálok, később azonban kijön rajtam a feszültség; most is csak ültem ott, a reggeli mészárlásra gondoltam, és reszkettem, mint a nyárfalevél.

Mások is lövöldöztek odakint, de ami az emberi veszteségeket illeti, én végeztem a pusztítás nagyját. Nyolc igazolt találatot erősítettek meg, és valószínűleg még ennél is több volt, de a számok nem számítanak. Élénken emlékeztem minden egyes célpontra, újra láttam őket magam előtt, éppen úgy, mint akkor a teleszkópon keresztül, mielőtt elfújtam volna életük lángját. Ezekben a magányos percekben, amikor szembenézek azzal, amit tettem, a célpontok nem csupán célpontok számomra, hanem emberi lények,

akiknek családjuk van, egyéniségük van, álmaik vannak. Ezen a napon azonban arra készültek, hogy amerikaiakat öljenek, és nekem nem volt más választásom, mint elvégezni a feladatomat, mielőtt még megtehetnék.

Nem valamiféle melankólia– vagy depresszióposványban fetrengtem; ezek a pillanatok csak arra szolgálnak, hogy az agyam utolérhesse a mutatóujjamat. Néhány perc múlva ez meg is történt, és a reszketés fokozatosan megszűnt. Önelemzésem végeztével összevakartam magamat, és visszamentem tenni a dolgomat.

12

2.Titkos művészet

Az idő nagyon lassan tud vánszorogni, ha hosszú ideig – akár napokig – kell tökéletes csendben, rovaroktól, időjárástól, éhségtől –szomjúságtól gyötörve feküdnöd egy leshelyen. Míg őrködsz, a gondolataid sem kószálhatnak szabadon, de ha a társad átvette tőled ezt a feladatot, rengeteg időd marad elmélyülni azon, honnan indultál és hogyan jutottál abba a lyukba, amelyikben éppen fekszel. Az én esetemben egy kőnek és a baseballnak volt nagy szerepe ebben.

1966. január 12–én születettem egy száz százalékig ír családban. Az otthonunk egy háromszintes, hat hálószobás gyarmati stílusú ház volt a massachusettsi Walthamben, húsz mérföldre Boston központjától. Jó környék volt, a miénkhez hasonló házakkal, kellemes szomszédsággal. Itt laktam születésemtől kezdve egészen tizenkilenc éves koromig, amikor eljöttem otthonról, hogy belépjek a tengerészgyalogsághoz.

Négy nővérem volt, mindegyik idősebb, mint én, és valahányszor egyikük férjhez ment és elköltözött, én egy nagyobb hálószobát örököltem. Anya gondoskodó szeretettel vett körül minket.

Házunk egyik érdekessége volt, hogy rendszeres időközönként színt váltott: apám festő–mázoló volt. Emlékszem, ahogy ott ültem a beüvegezett verandán (akkoriban a ház éppen sárga volt, barna díszítéssel), és vártam, hogy hazajöjjön. Amikor létrákkal, vödrökkel és ecsetekkel telepakolt zöld furgonja bekanyarodott a ház elé, felpattantam és odarohantam hozzá. Csodás festék– és terpentin–szaga volt, s munkaruhája a szivárvány ezer színében pompázott.

A szüleim tökéletesen illettek az örökké változó szomszédságban lakó többi pár közé: mindannyian fiatal, kétkezi munkások voltak, saját családdal, és mindig újabb, merész lépteket tettek a világ felé, azzal az eltökélt szándékkal, hogy javítanak életminőségükön. Az egyik szomszédunk a fűtőolajüzletbe szállt be, egy másik, egy vízvezetékszerelő saját műhelyt nyitott, és az apám is továbblépett, de egészen más irányban.

Ha akarta volna, bizonyára sikeresen folytathatta volna festő–mázoló vállalkozását, de volt valami, ami ennél sokkal jobban érdekelte. Az olvasás és a történelem volt az igazi szenvedélye. Emlékszem, ahogy ott ült esténként a karosszékében, és olvasott egy–egy újabb zajos vacsora után, ahol mindenki szóhoz juthatott. Végül visszament az iskolába, megszerezte a diplomát, és tanítani kezdett.

Jómagam nem a tanáremberről, hanem a festőről vettem a példát, aki a családjáért félbeszakította tanulmányait és keményen dolgozott. Számomra ez volt az igazi érték: hinni a kemény munka gyümölcsében, soha nem adni fel, értékelni a családot és vállalni a felelősséget. Az apám hős volt a szememben.

Nem tartoztam azok közé a vidéki surmók közé, akik hamarabb tanulnak meg puskával lőni, mint járni. Az apámnak még csak nem is volt lőfegyvere, így vadászni sem jártunk. Voltaképpen nem is lőttem puskával mindaddig, míg be nem léptem a tengerőrséghez, és ma sem vadászóm állatokra. Nem vagyok ellenzője ennek a sportnak, de nem tartom kihívásnak az állatok kilövését. Ha valaki emberekre vadászik, az nem vágyik efféle izgalmakra.

A város közelsége inkább arra tanított meg, hogyan kell életben maradni az utcán; már fiatal kölyökként megtanultam agresszívnek lenni és megvédeni magamat. A legkeményebb leckéket a nővéreimtől kaptam, akik kizártak a házból – amikor nekik

kellett volna vigyázniuk rám –, mondván, hogy púp vagyok a hátukon. A szabadban eltöltött idő nagy részét sportolással töltöttem: labdát és jégkorongot kergettem. Ha meccsem volt, és felnéztem a labdáról, biztos lehettem benne, hogy az apámat vagy az anyámat a nézők közt fogom látni.

Egy nap az iskolából hazafelé jövet belekeveredtem egy bandák közti verekedésbe, és valaki szemen dobott egy éles kővel. Elvesztettem az eszméletemet, és csak a kórházban tértem magamhoz, a jobb szememre vakon: az ütés erejétől megpattantak az erek, és a szemgolyót elöntötte a vér. Négy napig bent tartottak, mert nem tudták eldönteni, hogy szükség lesz–e műtétre. Valahányszor megvizsgáltak, csak a saját vérem vörös színét láttam.

Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy végül nem kellett eltávolítani a szemgolyót, cserébe viszont éveken át rendszeresen szemészhez kellett járnom. Ahogy telt az idő, nemcsak rendbe jött a szemem, hanem a látásom egyenesen jobb lett a normálisnál, elérve a 20/10–es szintet. Tökéletesen látok, és még annál is jobban, ha a puskám távcsövén keresztül egy tőlem ezer yardra lévő célpontot figyelek. A szememet ért sérülés után igazi csoda, hogy mesterlövész lehetett belőlem. Sokkal nagyobb esélyem volt rá, hogy félszemű civil legyek.

A sportolást folytattam, és míg az apám a könyvekért rajongott, én a baseballért éltem–haltam. Dobóként, a középiskolai évek alatt, az ellenfeleimen tesztelhettem a pszichológiai hadviselés eredményességét. Bár a dobásom pontos volt, sikerült kialakítanom magamról a veszélyes dobójátékos képét, aki minden mérkőzés alatt eltalál egy–két ütőjátékost. Amikor a legjobb barátom állt fel velem szemben egy rivális csapat mezében, az első dobással telibe találtam. Amíg az ütőket az aggasztotta, hogy fejen fogom kólintani őket a labdával, addig nem tudtak teljes mértékben a saját feladatukra koncentrálni, és ez kézzelfogható előnyt hozott számomra. Később kiderült, hogy ez a megfélemlítési módszer a csatatéren is kitűnően beválik.

Az álmom az volt, hogy bekerüljek a nagy show–ba. Mint oly sok álom, ez sem vált valóra.

A baseballnak köszönhetően teljes ösztöndíjjal vettek fel az egyik jó nevű egyetemre, de a lehetőségnek, hogy a ligába kerülhetek, már elsőéves koromban örökre búcsút kellett mondanom a dobóvállam sérülése miatt. Ez a gyerekkori álmaim halálát jelentette, meg egy hatalmas űrt, amit a tanulás nem tudott betölteni. Hamarosan rájöttem, hogy apámmal ellentétben a tanulás nem nekem való. A matematika, az angol és a többi tudomány nem érdekeltek. Másik utat kellett keresnem.

Ezek után érthető, hogy amikor a barátom felvetette, hogy „lépjünk be a tengerészgyalogsághoz”, nem tiltakoztam az ötlet ellen. Sohasem vonzott a katonai pálya, de most abban reménykedtem, hogy a hadtesttől megkapom azt, ami annyira hiányzott: a csapatmunka és a versengés lehetőségét. Az Ivo Dzsima–i csata meg minden. Ideje volt új álmot álmodni, ezért nem is haboztunk tovább. Elrohantunk a toborzóállomásra, és közöltük a meglepett őrmesterrel: „Be akarunk lépni gyalogságba, mégpedig azonnal!” Mosolyogva elénk tette a papírokat. Így kerültem 1985–ben, tizenkilenc évesen a dél–karolinai Parris Islandre, a tengerészgyalogság kiképző táborába.

Miután végigszenvedtem mindazt, amit minden újonc tengerészgyalogosnak végig kell szenvednie, valami érdekes történt a lőtéren. Azért vittek ki minket, hogy megtanítsák nekünk az M–16–os kezelését, és a barakktársaim azzal dicsekedtek, hogy

14

puskával a kezükben nőttek fel, és száz yardról is fejen találnak egy mókust. Én, aki semmit sem tudtam a fegyverekről, csak lapultam, és csodálattal hallgattam őket. Aztán fegyvert kaptam a kezembe, és rájöttem, hogy lőni könnyű! Nagyon ment nekem! Ha meghúztam a ravaszt, láttam a golyó által húzott kondenzcsíkot. Az enyém lett a szakasz legjobb eredménye.

Belejöttem a katonaéletbe, és egyre jobban szerettem azt, amit csináltam. A feletteseim ezt értékelték, és továbbképzésre küldtek. Hamarosan a felderítő/mesterlövész iskolában találtam magam.

Ahhoz, hogy bekerülhess ide, nem elég néhány jó találat a lőtéren. A lövöldözés valójában csak 25 százaléka annak, amit egy mesterlövésznek tennie kell. A jelölteket ezernyi tengerészgyalogos közül válogatják ki a legnagyobb gonddal, és még az önkéntesek sem számíthatnak arra, hogy bizton bekerülnek. Lőnie minden tengerészgyalogosnak tudnia kell, és minden bolond mondhatja, hogy „mesterlövész akarok lenni”, de nekünk nem bolondokra van szükségünk.

A jelöltek nagy része megbukik, így csak a legjobbak csinálhatják végig ezt a rendkívül nehéz, legalább annyi agyat, mint ügyességet igénylő kiképzést, mert olyan, hogy ostoba mesterlövész, nem létezik. Az elméleti követelmények, a matematikától a botanikáig, keményebbek voltak, mint az egyetemen, és csak egy részét képezték a napi tizenhat órás foglalkozásnak, melyből az izzasztó erőnléti kiképzés sem hiányzott. Pontosan azt kaptam, amire szükségem volt életemnek ebben a szakaszában, és sokkal jobban megálltam a helyem itt, mint az egyetemen.

A puskával is egyre magabiztosabban bántam. Fantasztikus érzés volt úgy kimenni a lőtérre, hogy tudtam, nem lehet rossz napom. Valahányszor meghúztam a ravaszt, tudtam, hogy mi fog történni, és ha netán mégsem találtam el az ökörszemet, akkor azt tudtam, hogy miért nem. Soha életemben, még akkor sem, amikor óránként kilencven mérfölddel zúgó gyorslabdát dobtam, nem éreztem magam ilyen tehetségesnek és összeszedettnek. Ez azonban ahelyett, hogy elbizakodottá tett volna, arra sarkallt, hogy még többet tanuljak és még jobb legyek. Új életcélt találtam magamnak: mesterlövész akartam lenni.

A felderítő tanfolyam volt a legérdekesebb az összes közül, jobb, mint a túlélőiskola, és izgalmasabb, mint az ejtőernyőzés, mert itt tanították meg, hogyan lehetek láthatatlan. Megtanították, hogyan kövessem az ellenséget, hogyan kerülhetek a közelébe, és hogyan deríthetem ki, meddig fognak egy helyben maradni és mire készülnek. Megtanultam elviselni a kényelmetlenséget, és végrehajtani a küldetést esőben, hóban, sivatagban és olyan sűrű dzsungelben, ahol délben sem látsz az orrodnál tovább. Megtanultam bejutni, közel kerülni, gyorsan ölni, és végül kijutni anélkül, hogy bárki is észrevett volna.

Ahogy a képességeim fejlődtek, az idősebb tengerészgyalogosok, akik már azelőtt a hadtestnél szolgáltak, hogy én megszülettem volna, szárnyaik alá vettek engem, a fiatal közlegényt, és magántanáraimmá váltak az ölés titkos művészetében. Ezek az elképesztő fickók, akik nem ismertek lehetetlent, megmutatták nekem, hogyan kell a könyv szerint tenni a dolgomat, de arra is megtanítottak, mikor kell elhajítanom ezt a könyvet, hogy a saját fejemmel gondolkodjam.

Mire befejeztem a mesterlövés–kurzust, a puskám és én egyek voltuk. Ösztönösen tudtam, hogyan kell követni vele a célpontot, merre fog fordulni az, mekkora távolságra van tőlem és milyen hatása lesz a szélnek és az egyéb időjárási tényezőknek a lövésre. Nem kellett papír és ceruza, hogy kiszámoljam az eredményt; valahogy, valahonnan

tudtam, hogy mit fog tenni a lövedék.A kemény iskolát és a nehéz terepgyakorlatokat újabb intenzív gyakorlatozás követte,

aztán végre jöhettek az igazi, veszélyes megbízások a való világban. Arra nem gondoltam, hogy apránként gyilkos lesz belőlem. Pedig így volt.

Karrierem első tíz éve viharos gyorsasággal röppent el. Egyik válságövezetből a másikba repítettek, és soha nem tudtam, hol fogok legközelebb kikötni. De nem is volt időm és kedvem ezen mélázni, mert teljesen lekötött az események sodrása. Megfordultam mindenhol, dzsungelekben és sivatagokban, városokban és falvakban, Európától a Fülöp–szigeteken át Panamáig.

Olyan volt az egész, mintha az egyetemről kilépve egy háborús filmbe kerültem volna, mely nem akart véget érni. Azon túl, hogy jó voltam abban, amit csináltam, egyedülálló is voltam, tehát relatíve feláldozható, és bármikor bevethettek a világ legtávolabbi pontján is. Akkoriban ez teljesen kielégített engem; csak rohangáltam egyik helyről a másikra, kerestem a bajt, és eszem ágában sem volt megállapodni.

Röviddel azután azonban, hogy Szomáliából hazatértem, és a kaliforniai 29 Palmsba vezényeltek, a közeli San Bernardinóban, egy éjszakai klubban megismerkedtem Kimmel, egy csinos, intelligens Long Island–i szőkével. Huszonnégy éves volt, és angolból diplomázott a New York–i Stoney Brook Állami Egyetemen, majd belépett a légierőhöz. Neki két sávja volt, nekem három, így mindketten a legénységi állományú katona szemszögéből néztük a világot. Minél többet beszélgettünk, annál több mondanivalónk volt egymásnak; már akkor, az első éjszakán elárultam neki, hogy mesterlövész vagyok, de Kimnek szempillája se rezdült.

Azon kaptam magam, hogy a munka mellett valami egészen más is foglalkoztatni kezd. Vajon én is élhetnék igazi, rendes életet, mint mindenki más? Nem telt bele sok, és hetente kétszer is átautóztam a San Bernardino melletti March légitámaszpontra, ahol Kim lakott. Aztán már a hétvégéket is ott töltöttem. Hat hónappal később eldöntöttük, hogy összeházasodunk, és 1993. október 3–án titokban egybe is keltünk. Csak ezután merészkedtünk haza Massachusettsbe, illetve Long Islandre, hogy megismerjük egymás családját, és barátainkkal együtt is megünnepeljük az örömteli eseményt.

Kaliforniába visszatérve néhány hónapig San Bernardinóban laktunk, de aztán Kim terhes lett, és kilépett a légierőtől, így 29 Palmsba költöztünk a támaszpont lakóparkjába. Első gyermekünk, Cassandra 1994 júliusában jött világra; ez a hangos, vörös hajú ír kislány rögtön meghódította a szívemet. Nem sokkal később saját házat vettünk egy kellemes, civilek lakta környéken.

Úgy éreztem magam, mintha felfedezőúton lennék, és boldogan vetettem bele új életembe. Szolgálat után alig vártam, hogy hazamehessek a családomhoz. Ahelyett hogy sört nyakalt volna a fiúkkal egy bárban, a nagy, csúnya mesterlövész leheveredett a kanapéra a kislánya mellé, és tévét nézett vele, míg valamelyikük el nem aludt. Kim a tengerészgyalogság gazdasági osztályán kapott állást – nagyjából ugyanaz volt a dolga, mint a légitámaszponton –, de közben tanult is, hogy pedagógusi képzettséget szerezzen. Ennek birtokában teljes munkaidős középiskolai tanár lett belőle, ami egyben nagyszerű lehetőséget biztosított számára ahhoz, hogy a mesteri fokozatot is megszerezhesse.

Az én munkámról soha nem beszélgettünk. Kim megtanulta elválasztani Jacket, a férjet a másik Jacktől, akinek időnként halaszthatatlan dolga támadt a világ valamelyik meg nem nevezett pontján. Mit is kérdezhetett volna? „Szia, édes, hogy telt a napod?”

16

Mire én azt feleltem volna, hogy: „Kösz, jól. Megöltem néhány fickót. És neked hogy telt?” Nem, ez nem az a fajta munka volt, aminek a gondjait a férj megoszthatja a feleségével.

Különben sem tehettem, mert tilos volt róla kívülállókkal beszélni, és ebből a szempontból Kim is annak számított. Az előírás egyebek mellett a családom biztonságát szolgálta: amíg illetéktelen nem tudták, hogy mivel foglalkozom, addig nem kellett attól tartanom, hogy a szeretteimen torolják meg a tetteimet. Úgyhogy hallgattam, mint a sír. Ez van, ha az árnyékban élsz.

Kim maximálisan tiszteletben tartotta ezt. Ha hirtelen felriadtam az éjszaka közepén, Kim nem faggatott, hanem megvárta, hogy magamhoz térjek, aztán megfogta remegő kezemet, és csak ennyit mondott: „Itt vagyok.”

Továbbra is sokat voltam távol, sokkal többet, mint szerettem volna. A távollét és a stressz kombinációja nem kedvez egy párkapcsolatnak, és ez a mi esetünkben sem volt másképp. Egyre feszültebb lett a viszonyunk, aztán 1997–ben három hónapra különváltunk, és már ott tartottunk, hogy beadjuk a válókeresetet. Tudtuk azonban, hogy Cassie–nek az lenne a legjobb, ha apa és anya együtt nevelné fel, és Kim is ezen az állásponton volt. Így hát megint összejöttünk.

Ennek az újrakezdésnek lett a gyümölcse a második lányunk, Ashley. Ezúttal egy kis barna fecsegő rabolta el a szívemet. Egy nehéz nap után hazamentem, és mesterlövészből átvedlettem apává, aki ha kellett, babázott, ha kellett, rajzfilmet nézett, töméntelen mennyiségben. Azóta gyűlölöm Barneyt, a rózsaszín dinót...

3.Ölj!

A tankönyv szerint „harc idején a felderítő/mesterlövész elsődleges feladata nagy hatótávolságú precíziós tűzzel támadni válogatott célpontokra rejtett állásokból. A felderítő/mesterlövész másodlagos feladata információt gyűjteni hírszerzési célra.”

Úgy vélem, hogy ez a meghatározás egyet jelent a mesterlövész különleges képességeinek az elpocsékolásával. Gyökere az ősidőkben vívott háborúkra nyúlik vissza, és arra kényszerít minket, hogy úgy dolgozzunk, mint az I. világháború orvlövészei, akik a sárban hasalva várták, hogy az ellenséges katona előbukkanjon a szemközti lövészárokból. Erre bárki képes.

Néhány évvel ezelőtt részt vettem egy ellenséges tábor lerohanásában a Tengerészgyalogság Felderítő Osztag kötelékében. A bemérőmmel belopóztunk a célterületre, megkerestük a rossz fiúkat, előkészítettük a rejtekhelyünket – egy álcázott pozíciót egy kiégett szoba mélyén, egy épület második emeletén – és ott gubbasztottunk huszonnégy órán át, rádión közvetítve minden mozgást, amit észleltünk. Az éjszaka során az osztag többi része is beszivárgott, miközben én nyolcszáz yard távolságból fedeztem őket. Minden pontosan úgy történt, ahogy a tankönyvben le van írva.

A távcsőt egy könnyű géppuskával felszerelt őrön tartottam, és amikor hajnalban megkaptuk a parancsot a támadásra, s a felderítő osztag előbújt az árnyékból, egyetlen lövéssel leterítettem a férfit. Az embereink lerohanták a tábort, én pedig lelőttem még egy célpontot, aztán célba vettem egy harmadik katonát is, aki egy rakétagránátot készült belőni a többiek közé. Őt is leszedtem. A rajtaütés nem tartott tovább néhány percnél, de tucatnyi ellenséges katona hevert holtan. Ebből hármat én lőttem le nyolc futballstadionnyi távolságból. Tökéletesen végrehajtott küldetés volt: a feladatot végrehajtottuk, és nem voltak veszteségeink. Mégis, amikor előbújtam a rejtekhelyemről, és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, úgy éreztem, hogy ennél jóval többet is tehettem volna.

A II. világháború idején az Európában ügyködő mesterlövészek nagyjából ugyanazt tették, mint elődeik huszonöt évvel korábban. A németek és az oroszok egyformán nagy sikerrel alkalmazták őket, s a Csendes–óceáni hadszíntér japán mesterlövészei is halálosan jók voltak. Az elsődleges taktika azonban maradt ugyanaz: rejtőzködni és lőni.

Vietnamban a szakma kénytelen volt alkalmazkodni a dzsungel nyújtotta körülményekhez, ami azt bizonyította, hogy mégiscsak képes a megújulásra. Aztán olyan kreatív kollégák, mint Carlos Hathcock és Chuck Mawhinney bebizonyították, hogy a mesterlövész sokkal agresszívabb és hatékonyabb lehet, ha előbújik a rókalyukból és vadászni indul. Ezek a fickók mindig ott bukkantak fel, ahol az ellenség legkevésbé várta őket. Az, ahogyan Hathcock becserkészett és lelőtt egy vietnami tábornokot, igazi iskolapélda.

Talán még túl jók is voltak, mert módszereik bebetonozott doktrínává váltak. Hathcock története, a Marine Sniper, amellett, hogy bestseller volt, az iskola bibliájává is vált. A diákok könnyen szerezhetnek maguknak tíz extra pontot a vizsgákon, ha válaszolnak egy bonusz kérdésre – ez pedig majdnem mindig a Marine Sniperből való.

A tervezőink úgy gondolhatták, hogy ha Hathcock és Mawhinney csinálta, akkor így kell csinálni, és úgy alakították a kiképzést, hogy az igazodjon a vietnami tapasztalatokhoz. Ez azt jelentette, hogy még mindig régi mintákra építették az oktatást,

18

még ha nem is olyan régiekre, mint a világháborúk példái. Pedig nem hátra kellett volna nézni, hanem előre. A modern taktikusok megfeledkeznek róla, hogy Hathcock és Mawhinney nem csupán jó lövészek voltak, hanem megfontolt férfiak is, akik tudták, hogy ami Vietnamban bevált, az nagy valószínűséggel nem fog működni a dzsungelen kívül.

A legtöbben úgy élik le az életüket, hogy holttestet legfeljebb kiterítve, koporsóban látnak. A zsaruk és a mentősök sok brutális dolgot látnak, de általában csak azután érkeznek a helyszínre, hogy az erőszakot már elkövették. Még a katonák se látnak sok halált, mert az öldöklés javát nagy távolságokból követik el. Egy hajó több száz mérföldről is célba tudja juttatni rakétáit; a bombázók általában éjszaka támadnak, és mire a pusztítás megtörtént, már messze járnak; a tankcsaták gépek közt vívott párbajok, a gyalogsági ütközetek pedig rövid, heves tűzharcokból állnak, melyekben mindenki lő valamire, valakire, valahol, és reméli, hogy el is találta.

Az én munkám egészen más. Mielőtt kioltanám életüket, puskám távcsövén át tisztán látom áldozataim arckifejezését. Bármit gondoljak is ilyenkor, nem habozhatok; a feladatomat végzem, és a mesterlövész egyetlen parancsolata az, hogy „Ölj!”

Tetteink visszavonhatatlanságát azzal próbáljuk szépíteni, hogy olyan homályos kifejezéseket használunk rájuk, mint „megszüntetni a fenyegetést” vagy „ellenőrzés alatt tartani a harcteret”. Ezzel azt akarjuk tudatosítani magunkban, hogy ami történt, az ugyanolyan hadi cselekmény, mint a többi, és ugyanúgy a nemzetbiztonság érdekeit szolgálja, mint bármilyen más manőver, tehát mossuk kezeinket. És valóban, ha „ellenőriztem, hogy golyóálló–e az ellenség”, ahogyan mondani szoktuk, amikor lelőttünk valakit, a szakmai elégedettségen kívül semmit sem érzek.

Sohasem élvezem, ha el kell vennem egy életet, mert azt csak egy mániákus gyilkos tenné. Egy tapasztalt mesterlövész nem szórakozásból húzza meg a ravaszt, hanem mert tudja, hogy nem róla és a célpontról van szó, hanem ennél sokkal többről. Ami engem illet, mindig is tisztában voltam vele, hogy mit miért teszek – vagy ő, vagy mi, ahogy mondani szokták –, úgyhogy célba vettem az ellenséget, és habozás nélkül lőttem.

Ezzel a hozzáállással egy jó mesterlövész idővel védetté válik az érzelmekkel szemben. Nincsenek rémálmaim, legalábbis a szó klasszikus értelmében, de időnként felbukkannak váratlan látogatók. Azok, akik az én golyómtól estek el, néha benéznek hozzám álmomban. Elidőznek egy kicsit, ahogy a távoli ismerősök teszik, aztán eltűnnek. Sokan vannak.

Mivel a modern hadviselésben a hangsúly egyre inkább a mozgékonyságon van, a huszonegyedik század hajnalára már–már feleslegessé váltunk hagyományos szerepünkben. Már nem voltak rizsföldeken bóklászó vietkongok, sem berber kalózok, akiket a hajók kötélzetére felmászva szedhettünk volna le. Volt hőkameránk, éjjellátónk, műholdas kapcsolatunk és egyéb fantasztikus ketyerénk, de alapjában véve semmi sem változott. A tegnap sikereinek a rabjai voltunk. Véleményemnek nemegyszer hangot is adtam, azt javasolva, hogy hozzanak létre mozgó mesterlövész csapásmérő egységeket, de a taktikusok nem lelkesedtek az ötletért. Az ő szemükben alig voltunk többek a pékeknél és a teherautó–sofőröknél – mi csak támogatást nyújtottunk, tehát kiszolgáló személyzet voltunk. Már az elején világos volt, hogy alaposan fel kell kötnöm a gatyámat, ha változásokat akarok.

A legutóbbi nagy háborúnkat Vietnamban vívtuk harminc évvel ezelőtt, és miután az a kaland lezárult, két évtizedig farkasszemet néztünk a szovjetekkel, arra készülve, hogy

szükség esetén nagy szárazföldi csatákat vívjunk. A kiképzés, a technológiai fejlesztések, az új fegyverek mind ezt tükrözték. Aztán a Szovjetunió megszűnt létezni, és az új konfliktusok helyszínei az ázsiai dzsungelek és európai síkságok helyett a városi környezet lett. Ezek egy egészen más hadviselést igényelnek, taktikusaink azonban lassan reagálnak a változtatásra buzdító igényekre.

A sűrűn beépített városi környezet használhatatlanná teszi intelligens bombáinkat és műholdas technikánkat, és vadászbombázóink képtelenek ellenőrzés alatt tartani egy ilyen területet. Ha egy rossz fiú elrejtőzik egy épület mélyén vagy elvegyül a civilek között, hiába a modern technika: ha nem találod, megölni sem tudod.

Róbert Alexander tábornok mondta: „A lövész, ha intelligensen használja puskáját, még ma is a győzelem domináns tényezője, és ez így van a tűzfegyverek bevezetése óta... Egy háborúban a gépek segíthetik az embert, de nem helyettesíthetik.” Vagyis akik eldöntik a csatát, azok a harctéren, fegyverrel a kézben szolgáló katonák. Az olyan fickók, mint én.

A Pentagon tervezői azonban gyakorlatilag kihagyták számításaikból a mesterlövészeket, jelentéktelennek tartva szerepünket. A modern konfliktusokban a légierő fogja megpuhítani az ellenállást, aztán jönnek a páncélosok és a számítógépek vezérelte fegyverrendszerek, majd a Szilikon–völgy katonái helikopterekkel, mindenféle spéci holmival felszerelkezve. Az, hogy közben valahol egy lyukban egy mesterlövész várja egy meghatározott célpont felbukkanását, elképzelhetetlenül idejétmúlt volt számukra – ahogyan mi is, mint a teherhordó öszvérek. Mintha ősi, az íjak és nyíl korában gyökerező mesterségünk képtelen lenne a megújulásra. Milyen nonszensz. Úgy tűnt, ezek az emberek mindent elhisznek, amit a sajtókivonatokban olvasnak, és azt hiszik, hogy egy csatában mindig minden úgy megy, ahogy ők eltervezték.

Egy jó mesterlövésznek önállóan is tudnia kell gondolkodni, és nekem várakozás közben rengeteg időm volt azon törni a fejemet, hogy mit kellene tennünk, ha továbbra is aktívan részt szeretnénk venni a játékban. Tudtam, hogy a megoldást a mozgó mesterlövészegységek jelentenék, de hogyan hívhattam volna fel erre a vezetőség figyelmét? Azzal, hogy csak beszélek a problémáról, nem sokra mentem. Végtére is csak egy szakaszvezető voltam, ők pedig tisztek, és a protokoll inkább akadályokat vert közénk, mint hidat.

Persze másképpen is nézhettük a dolgot. Ők nem voltak tengerészgyalogos őrmesterek, és ami még fontosabb, nem voltak mesterlövészek, így nem rendelkezhettek az én tapasztalatommal. Az, hogy olvasták Carlos Hathcock önéletrajzát, még nem jelentette, hogy igazuk is van.

Nem éreztem megbecsülve magam – márpedig ez egyetlen mesterlövésznek sem tesz jót –, viszont makacs voltam, mint az a bizonyos kivénhedt öszvér, ezért úgy döntöttem, elég az érvelésből, és ideje a tettek mezejére lépni. Valami olyant kellett tennünk a fiúkkal, ami felrázza ezt a modern technikát istenítő agytrösztöt, kellően demonstrálva számukra a mozgó mesterlövészegységek hasznosságát. Most, hogy már tudtam, hogyan érhetem el ezt, nem is tűnt olyan bonyolultnak.

20

4.Új ötletek

A lehetőség 2001 januárjában pottyant az ölembe, mikor a Tengerőrség Harcászati Laboratóriuma, a virginiai Quanticóban működő kutatóközpontja megálmodta a „Metropolis” projektet, röviden a „ProMet”–et.

Elképzeléseik szerint a ProMet eseményeinek változatos helyszíneken kellett kibontakozniuk. Az OPFOR, vagyis az ellenálló erő egy elképzelt várost védett, miközben a USFOR, vagyis az Egyesült Államok hadereje támadott. Amint az egyik fázis lezárult, máris kezdődhetett a másik, hogy a tengerészgyalogosok megismerkedjenek a városi környezetben végzett hadműveletekkel, szakmai nevén MOUT–tals. Mint általában, a páncélosegységek, a gyalogság, a tüzérség és a támogató egységek most is meghatározott szerepet kaptak, a mesterlövészeket viszont egyszerűen félretették. Amikor tiltakozni próbáltam, nyers hangon közölték velem, hogy mesterlövészeknek nincs helyük egy komolyabb csatában, mert képtelenek lennének életben maradni az utcai harcokban.

A szakasz, amit egy hadnaggyal közösen irányítottunk, tíz jó képzett mesterlövészt, hat felderítőt és egy egészségügyit számlált. Sok kellemetlenséget tudtunk volna okozni az utcákon, és én azzal érveltem, hogy ostobaság lenne kihasználatlanul hagyni ekkora tűzerőt. Bryan Ziegler hadnagy, a szakasz parancsnoka lelkiismeretes ember volt, és ő is ugyanazokat az érveket hozta fel, mint én – csak valamivel finomabban –, de nem több sikerrel. Egyszerűen nem akartak meghallgatni minket.

Végül összezördültem az egyik főtervezővel is, aki elmesélte nekem, hogy a gyakorlat a Szomáliában, Haitin, a Balkánon és Belső–Ázsiában szerzett tapasztalatokra épül. Ez érdekes, mondtam neki, és emlékeztettem, hogy a legtöbb helyszínen magam is jártam, és nem kevesebb, mint hat hónapot töltöttem Mogadishu imádni való központjában, ahol bebizonyítottam, hogy városi környezetben a mozgékonyság megsokszorozza a mesterlövészek hatékonyságát. Abban igaza volt, hogy egy előre letelepített mesterlövész vízen ülő kacsa, és nem sok esélye van életben maradni, de engedjenek szabadon minket, hogy portyázhassunk, és a helyzet drámaian meg fog változni.

Nem hatódtak meg, sőt arra kértek, hogy fogjam be a számat. Ziegler hadnagy bölcsen csendesíteni próbált, és a jó zsaru, rossz zsaru trükk bevált. Hogy elhallgattassanak, beosztottak minket a védők mellé, és azt mondták, kössük le magunkat valamivel. Még nyolc nap felkészülési időt kaptunk. A ProMet invázió előkészületei közben teljes gőzzel folytak.

Azt senki sem mondta, hogy a szabályok szerint kell játszanunk.

A tengerészgyalogosok országszerte hasonló gyakorlatokon vettek részt. Az egyik alkalmával, teljes harci felszerelésben, „megszállták” az arkansasi North Little Rockot, ahol egy szupermarket környékén megállították az embereket, és kikérdezték őket. A helyiek készségesen játszották az ismeretlen ellenséges terület lakóit, de valahogy mégsem volt igazi. Nem volt realisztikus. Az amerikai városokban nem lehetett lövöldözni, sem Abrams tankokkal száguldozni. Még összetörték volna valakinek az autóját.

A Harcászati Laborban ezért úgy döntöttek a fiúk, hogy kibérelnek néhány elhagyatott támaszpontot, közöttük az egykori George légitámaszpontot a kaliforniai Victorville

mellett, nagyjából kilencven mérföldre Los Angelestől északkeletre. A Mojave–sivatagi bázis valamikor egy hatalmas, több mint 5300 hold területű létesítmény volt, férfiak és nők ezreivel, katonákkal és civilekkel egyaránt, akik mind itt éltek és dolgoztak azért, hogy a levegőben tartsák a gépeket. 1992–ben bezárták a támaszpontot, és a környék kiürült, csak egy kísértetváros maradt a helyén. Ezt a helyet jelölték ki számunkra. Szétkaphattuk volna az egészet, és senki sem tiltakozott volna.

Az egyik reggel felkerestem a helyszínt, hogy szétnézzek. Ahogy végigsétáltam az utcákon, kesztyűs kezemet dörzsölgetve a hűvös esőben, a kiürült kisváros lélegezni látszott, szinte beszélt hozzám. A régi támaszpontnak két kifutópályája volt, de ezt átadták a Dél–kaliforniai Logisztikai Repülőtérnek, így a támaszpontnak ez a része nem is érdekelt. Annál inkább a tizennégy hosszú legénységi háló, az 1641 lakóház és a többi épület, melyek közt az irodától a kórházig minden megtalálható volt. Csodálatos, gondoltam. Ez a hely egy igazi mesterlövész–paradicsom.

Néhány héten keresztül a 29 Palms–i támaszpontunk tengerészgyalogosai ostromolták a várost. Böhöm tankok parkoltak a kis bungalók felhajtóin, helikopterek lebegtek a háztetők felett, és állig felfegyverzett tengerészgyalogosok rohangáltak a kiégett gyepen. A játék lényege az volt, hogy szakasz– és századméretű egységek tankok és egyéb páncélozott járművek támogatásával, masszív offenzívával elsöprik az ellenséges állásokat. A tervezők úgy vélték, hogy az ellenség előre telepített mesterlövészei minimális bosszúságot okozhatnának csupán, mert már a játszma elején leszednék őket.

Ennek az ellenkezőjét akartam bemutatni nekik. Legfőbb ideje volt leckét venniük mozgékonyságból – és alázatból.

Gyakran megkérdezik tőlem, miért nem jelentkezem én is a híres Tengerőrségi Céllövő Csapatba. A kérdést általában olyanok teszik fel, akik nem látják a különbséget a céllövők és a mesterlövészek közt. Maga a lövöldözés csak egy része annak, amihez egy mesterlövésznek kell értenie, hiszen emellett a lopakodást, a rejtőzködést, a megtévesztést és a vadászatot is mesteri szinten kell űznünk. Egészen más társaság vagyunk, ami persze nem kisebbíti a céllövők érdemeit.

Én magam nem is vágytam arra, hogy jó céllövőnek tituláljanak, vagy medált, kupát nyerjek, esetleg olimpiai céllövővé váljak, mert egy versenyzőnek olyan sok időt kell a lőtéren eltöltenie, hogy reflexei teljesen hozzáidomulnak a feladathoz azon képességek rovására, melyekkel egy mesterlövésznek elengedhetetlenül rendelkeznie kell. Különben is, a céltáblák nem lőnek vissza, szóval eléggé unalmas lehet rájuk lődözni.

Egy mesterlövésznek tudnia kell, hogy amit tesz, az nem verseny. A legjobb mesterlövész sem tehet semmit, ha nincsenek célpontjai, és egy átlagos lövész is tarolhat zsúfolt terepen, vagyis a számok hazudhatnak. Helyezz egy jó mesterlövészt egy lehetőségekkel teli pozícióba, és elképesztő dolgok történhetnek. Az egyik legjobb egy fiatal orosz volt, aki úgy aratta a németeket a II. világháború idején, mint egy John Deere kombájn a kalászokat egy kansasi búzamezőn. A katonát Ljudmilla Pavlicsenkónak hívták. Ez a mesterlövésznő – egy igazi ritkaság – rettegésben tartotta a keleti front német oldalát, és dokumentáltan több mint háromszáz célpontot lőtt le. Az amerikai fegyveres erőknél, ezernyi valós okból, nem képeznek női mesterlövészeket, ez az orosz Annié Oakley azonban képes volt egy egész támadást megállítani.

Többek közt éppen ezt szándékoztam tenni én is a Metropolis projekt során – ezért róttam a kihalt utcákat az esőben. Egy támadó erő nagy fába vágja a fejszéjét, amikor

22

épületek útvesztőjében, tág tereken és szűk sikátorokon keresztül próbál előrenyomulni. A védők oldalán harcoló mesterlövész nem is kívánhatna magának ennél jobb terepet. A tapasztalatok szerint egy ilyen támadás során a veszteség harminc százalék körüli szokott lenni, és én eltökéltem, hogy nem fogok ennél kevesebbel megelégedni. Ez az én városom volt és az én nagy lehetőségem.

Titkos körutamat követően nekiláttuk kidolgozni a követendő taktikát, aztán fogtam a fiúkat, és bevittem őket a városba, hogy előkészítsük magunknak az állásokat. Egy valós harci helyzetben jóval a támadás előtt elfoglaltuk volna pozícióinkat, miért tettük volna hát másként egy háborús játékban? És miért ne tettünk volna a többiek tudta nélkül? Az ellenségnek sem szoktuk elmondani, hogy mire készülünk. Kitűnő rejtekhelyeket találtunk magunknak házak tetején, szobák árnyékos mélyén és egyéb zugokban.

Miután az előkészítésükkel megvoltunk, a közöttük való gyors, diszkrét mozgást kezdtük gyakorolni. A zsúfolt városi terep ebben nagy segítségünkre volt. Nem állt szándékomban ülő célpont lenni a tankok és a tüzérség kereszttüzében, sem megvárni, hogy a gyalogság lerohanja a leshelyemet. Ugyanakkor az is világos volt, hogy bár ebben a miniháborúban képesek leszünk egyik fedezékből a másikba rohanni támogatás nélkül, egy igazi csatában esélytelenek lennénk megfelelő fedezet nélkül. Masszív, páncélozott járművekre lesz szükségünk, hogy biztonságban új helyre vonulhassunk, és tengerészgyalogosokra, akik a hátunkat védik, miközben mi a feladatunkra koncentrálunk.

A ProMet esetében azonban nem kellett ezzel foglalkoznunk. A lényeg az volt, hogy mire rájönnek, hol rejtőztünk, mi már valahol egészen másutt legyünk, egy legalább annyira jó pozícióban. Találjanak meg minket, ha tudnak. Egyik percben még egy háztetőről fogunk lelőni valakit, a következőben pedig egy törmelékhalom mögül fogjuk ritkítani az ellenség sorait. Mindenhol ott leszünk.

Az igazi golyókat lézernyaláb helyettesítette, amit MILES szerelvények érzékeltek. Ez egy elektronikus szerkezet, mely hangjelzéseket ad, ha fényimpulzus éri. Ekkor az eltalált „ellenséges” katona lefekszik, és halottnak tetteti magát. Többé nem vehet részt a harcokban, nem rádiózhat, nem segíthet a többieknek, mintha tényleg elesett volna.

A célpontjaink, emlékeztettem a fiúkat, nem az első sorok gyalogjai lesznek. Mi át akarunk nyúlni a fejük felett, hogy sokkal fontosabb személyeket semlegesítsünk. Először a tiszteket, aztán a minket is fenyegető mesterlövészeket, majd a bemérőket és a tiszthelyetteseket. Egyszóval lefejezzük az ellenséges csapatokat. Ezután jöhet az ágyúk és a rakétavetők személyzete. Egy igazi háborúban a rádiókat is szétlőjük. Ha a kezelőt lövöd le, átveheti valaki más a készüléket, de ha működésképtelenné tetted, akkor az ember már nem érdekes. Mindezeket még további tennivalók hosszú listája követte, de a lényeg az volt, hogy mindig a legértékesebb célpontot kell kilőni, aztán irány a következő rejtekhely, és kezdődhet elölről.

Miután visszatértem végső ellenőrző körutamról, elégedetten megállapítva, hogy mindent a lehető legalaposabban készítettünk elő, magam köré gyűjtöttem a fiúkat, és egy utolsó beszédet tartottam nekik. Azt akartam, hogy mindvégig szem előtt tartsák: a cél nem egyéb, és nem is kevesebb, mint megváltoztatni a vezetés véleményét – rólunk.

A gyakorlat napjának hajnala hideggel és nedves időjárással köszöntött ránk. Már órákkal a támadás előtt az állásainkban lapultunk. A támadó erő a városon kívül gyülekezett; egy kellemes reggeli után a USFOR vezérkara előbújt játszadozni, és

megmutatni a külföldi megfigyelőknek, hogyan foglalnak el a tengerészgyalogosok egy várost. Elhangzottak az utolsó eligazítások, elvégezték az utolsó ellenőrzéseket, aztán életre keltek a motorok. A járművek, hihetetlen zaj közepette, pozícióba álltak. Nekik nem kellett észrevétlennek maradniuk.

A védők erői már elhelyezkedtek a város különböző pontjain, de mi, mesterlövészek, a tengerészgyalogság mostohagyermekei, önállóan működtünk. Pozícióinkat bejelöltük a vezérkarunk térképén, de ez egyikünket sem zavarta: tudtuk, hogy az első lövés után érvénytelenek lesznek. Ezen a napon nem szándékoztunk a fair play szabályait követni; ez volt az a helyzet, amikor könnyebb bocsánatot kérni, mint engedélyt. Már régen elfészkeltük magunkat, mire az első támadó egységek átlépték a startvonalat. Isten hozott titeket az én világomban! gondoltam.

Nem tartott sokáig. Hason feküdtem, egy szoba mélyén az árnyékban, egy asztal és némi törmelék fedezékében, a legerősebb látcső előtt is láthatatlanul. Meg sem moccantam órák óta, így rögtön meghallottam az előrenyomuló egységek zaját. Jézusom! Ezzel az erővel akár le is adhatták volna a hullámsavunkon: „Hé! Itt jövünk!”

Egy sisak bukkant elő a sarok mögül; kezdődhetett a játék. Hagytam, hogy az első osztagjuk továbbhaladjon, és vártam, míg fel nem tűnt az egyik kedvenc célpontom, egy rádión beszélő szakaszvezető. Piff–paff–puff! Kilézereztük a hadnagyot és a rádióst, aztán leszedtük az osztagvezetőt is, és a támadók máris megtorpantak. Ljudmilla Pavlicsenko kisasszony büszke lett volna ránk.

Jöhetett a taktika második lépése. A könyv szerint a mesterlövésznek lassan és megfontoltan kell mozognia, lépésekben vagy inkább araszokban mérve helyzetváltoztatását. A fenébe vele! Elhúztuk a csíkot. Mire a támadó erő kiderítette, hogy honnan jöttek a lövések, a fiaiam felszívódtak, és a USFOR elvesztegethetett egy csomó időt meg energiát, hogy becserkésszen néhány üres épületet.

Gyorsaság. Mozgékonyság. Agresszivitás. Egyik rejtekhelyről a másikra osontunk, csipogó elektronikus halált zúdítva tengerészgyalogos bajtársainkra. Oldalba támadtuk őket. Mögéjük lopóztunk és lelőttünk mindenkit, akit tisztnek véltünk. A Humvee–k tetején gubbasztó géppuskások is nagyszerű célpontot nyújtottak. Azzal, hogy fokoztuk a tűzerőt az egyik helyen, átterelhettük őket egy másik helyszínre, ahol még többet lőhettünk le. Megtettük, aztán megint helyet változtattunk, és így tovább. Egy idő után már kezdett kínossá válni.

Délutánra a gyakorlat totális káoszba fulladt, a tervezők a hajukat tépték. Rengeteg időt és pénzt öltek ebbe a műsorba, és erre jöttünk mi, és hülyét csináltunk belőlük. Azt mondták, hogy nem maradnánk életben egy városi környezetben, de nagyon is életben voltunk.

Szerencsére voltak, akik vették az üzenetet. Ezek közé tartozott az egyik szakasz parancsnoka, Casey Kuhlman hadnagy is, egy futballcsatár testalkatú fickó, aki amellett, hogy az Illinoisi Egyetemen mérnöki diplomát szerzett, három hónappal korábban a gyalogság tisztképzőjét is sikeresen elvégezte, és úgy tűnt, megállíthatatlanul kapaszkodik felfelé a ranglétrán. Miután részt vett a Steel Knightban is, egy zajos hadgyakorlaton, ahol éles lőszereket használtak, a ProMet egészen nyugisnak tűnt számára. A célkeresztemben volt attól a pillanattól, hogy begurult egy lánctalpas jármű tetején a városba. Láttam, hogy leszáll, és óvatosan előreindul. Mindent előírás szerint csinált. Az emberei egymást fedezve, „bakugrásban” nyomultak előre, kihasználták a

24

terep adottságait és tüzelőállásokat hoztak létre, miközben látszott, hogy mozgásuk a szomszédos egységekkel is összhangban van. Kigyönyörködtem magam bennük, aztán lelőttem a hadnagyot. A detektorok vették a lézerjelet, és a hadnagynak le kellett feküdnie. A mögötte álló rádiós ugyanígy járt. A szakasz megtorpant, mert nem volt, aki irányítsa őket, és kommunikálni sem tudtak. A közelben lévő nehézfegyveres fiúkra irányítottuk a tüzünket, és megsemmisítettük a szakasz tűzerejét. Egy pillanatra előbújtam rejtekhelyem ablakából, és integettem Caseynek, hogy láthassa, ki szögezte a földhöz, aztán másik helyre rohantam.

Casey ott feküdt egy darabig, így volt ideje a történteken tűnődni. Gyakorlatilag semmit nem ért el az embereivel; egy részüket ugyanúgy megjelöltük, mint őt, a többiek pedig egy helyben topogtak. Ez komoly figyelmeztetés volt, ezért el is határozta, hogy a következő eligazításon utánanéz a dolognak. Gyorsan tanult, és később ő lett a védőangyalom, amikor Irakban mesterlövészegységeket kezdtünk működtetni. Soha nem kértem tőle bocsánatot azért, hogy lelőttem a ProMet során.

Annyi valagot rúgtunk szét néhány óra leforgása alatt, hogy a játékot felfüggesztették, és a szakaszunkat kettéosztották a két hadviselő fél között. Ez csak tovább rontotta a helyzetet, mert most már a másik oldalon is hullni kezdtek az emberek.

A parancsnokokat nagyon felzaklatták a történtek. Tudták, hogy ha nem szabadulnak meg tőlünk (akiknek ugye már nem is kellett volna életben lenniük a városi környezetben), akkor képtelenek lesznek végigjátszani a játékukat, ezért szépen fogták magukat, és kicserélték egymás közt a koordinátáinkat.

Már az is elég kellemetlen, ha az ellenség akar megszabadulni tőled, de még ennél is rosszabb, ha a sajátjaidnak sem kellesz. Kezdtük megint mostohának érezni magunkat. Amint rájöttem, hogy eladtak minket, üzentem a fiaimnak mindkét oldalon, hogy ettől a perctől szabad a pálya: öljenek meg annyi embert, amennyit csak bírnak, mielőtt elkapnák őket.

Mire kigyomláltak minket a játékból, kis csapatom több mint hatvan emberrel végzett, akik közül sokan fontos játékosok voltak, és ellehetetlenítette mind a támadókat, mind a védőket. Caseyt és a többi elesettet „feltámasztották”, és a ProMet folytatódott, immár nélkülünk.

Én behúzódtam egy verandára az eső elől, és elégedetten számba vettem az eredményeinket. Ennél jobban nem is demonstrálhattuk volna az érveimet. Azzal, hogy felszabadítottam embereimet a kötött pozíciókból, és hagytam, hogy szabadon garázdálkodjanak, gyökeresen megváltoztattuk a csatateret. Elképzelhetőnek tartottam, hogy ha biztonságos, gyors járművek is a rendelkezésünkre álltak volna, nagyobb hatósugárral működhettünk volna, még ennél is nagyobb pusztítást okozva.

Mielőtt még elmélyülhettem volna a gondolataimban, egy magas rangú tiszt csattogott át hozzám a sáros udvaron. Megfigyelő volt, az egyik, általam jól ismert különleges alakulat jelvényével a sapkáján. A lépcsőre tette bakancsos lábát, a szemembe nézett, és erős akcentussal közölte: „Ügyes. Nagyon ügyes.” Azzal sarkon fordult, és kuncogva elment.

A fiaimmal bebizonyítottunk néhány dolgot, és az is bizonyossá vált, hogy a tengerészgyalogosoknak más taktikát kell alkalmazniuk, ha el akarnak foglalni egy várost. Ha így nézzük, a ProMet eredményes volt. Ettől persze nem lettem népszerűbb a tervezők körében, de legalább bebizonyítottam az igazamat, és ettől sokkal jobban éreztem magam. Igazoltuk, hogy a mesterlövészeknek igenis van helyük a modern

hadviselésben, és olyan dolgokra képesek, amiket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Meghiúsítottunk egy offenzívát, és még akkor is nehéz volt kifüstölni minket, amikor a feletteseink elárultak minket. Ha alánk adtak volna néhány járművet, még ennél is halálosabbak lettünk volna.

A ProMet 2001 januárjában volt, kilenc hónappal szeptember tizenegy és a terror elleni harc kezdete előtt. Akkor még nem sejthettük, hogy mindannak, amit egy elhagyatott légitámaszpont poros utcáin tanultunk, hamarosan igazi városokban, a világ egészen más tájain fogjuk hasznát venni. Valamire mégiscsak jó volt ez a harcászati labor.

26

5.A háború szele

A kaliforniai Twenty–nine Palms egy iparváros, ahol a „gyár” az Egyesült Államok Tengerőrsége. Ebben a városban több borbélyüzlet van, mint élelmiszerüzlet, és a lakásbérleteket nem évenként újítják meg, hanem havonta, mert egy tengerészgyalogos sosem tudhatja, mikor vezényelik át a világ egy másik szegletébe. A gyorséttermek hosszabbított nyitva tartással működnek, mert tudják, hogy gyakran késő estig gyakorlatozunk, és a vegytisztítók még vasárnap este is rendelkezésünkre állnak, hogy mindig frissen préselt egyenruhában kezdhessük a hetet. Neve ellenére a hely száraz sivatag, és olyannyira nincsenek itt pálmák, hogy mi csak „29 fatönk”–nek hívjuk.

A 4. tengerészgyalogos–ezred 3. zászlóaljában szolgálok itt. Az ezred az 1. tengerészgyalogos–hadosztály 7. ezredéhez van csatolva. A számkombináció magyarázata hosszú és zavaros még azok számára is, akik értik, és különben sincs jelentősége. A nevünk „3/4”–es, és agresszivitásunk miatt „Bikák”–nak becéznek bennünket.

Odakint, a kilencszáz négyzetmérföldnyi pusztaságban annyi helyünk van kimerülésig gyakorlatozni, amennyit csak akarunk. A környezet és a játékok annyira valóságosak, amennyire csak valóságossá merjük tenni őket: a csapataink felett golyók röpködnek, a tankok éles ágyúlövedékekkel támadnak, és a repülőgépek igazi bombákat dobnak le. Nem telik el nap gyakorlat nélkül, mert tudjuk, hogy sohasem lehetünk elég jók. És miközben mi a nyelvünket lógatva rohangálunk a homokban, alig néhány mérfölddel odébb a 62–es út mentén, Palm Springsben a gazdagok golfoznak és pezsgővel oltják szomjukat.

Néha más egységeket is ideküldenek különleges tréningre, de ez a mi játszóterünk, aminek minden négyzethüvelykjét ismerjük. Van egy része, a „400–as körzet”, amit a hadtest legnehezebb és legfélelmetesebb pályájának tartanak, de mi már annyiszor végigmentünk rajta, hogy nekünk egyáltalán nem jelent kihívást – kénytelenek vagyunk más, még ennél is bonyolultabb forgatókönyveket kitalálni és azokat gyakorolni. A végeredmény egy jól képzett csapat, melynek tagjai nem ismernek lehetetlent, és akik mindig készek az ellenséget játszani a háborús játékokban. A Bikák a hazai csapat, a campus büszkesége.

2001. szeptember 11–én azonban egyikünknek sem dagadt a keble. Ez volt az a nap, amikor terroristák eltérített repülőgépeket vezettek neki a manhattani ikertornyoknak és a Pentagonnak. Egy negyedik utasszállító a békés pennsylvaniai tájba csapódott. Amerikai civilek ezreit gyilkolták meg ezen a napon, és a Bikák tehetetlenek voltak. Egyelőre.

A zászlóalj nagyobbik része alig egy hónappal azelőtt, augusztusban pakolt össze, hogy Okinawára utazzon. Ez a kis csendes–óceáni sziget a II. világháború egyik legvitatottabb csatájának adott helyszínt. Most a japánoké, de ők megengedték az Egyesült Államoknak, hogy itt állomásoztassa a 3. tengerészgyalogos–hadosztályt, a mi hivatalos anyaegységünket. A 4. ezred törzse is itt volt, egymást váltó harci egységekkel egyetemben. Most a Bikákon volt a sor, hogy kitelepüljenek a Sziklára, és gyakorlatozzanak egy kicsit a dzsungelben. A kirándulók közt volt Casey Kuhlman hadnagy is, az a szakaszparancsnok, akit „lelőttem” a ProMet során. Még mindig alig ismertük egymást, mert különböző századokban szolgáltunk, és míg őt Okinawára

küldték egy lövészszázad helyettes parancsnokaként, én „29 Tönkben” maradtam.Steve Hummer ezredes, a 7. ezred parancsnoka az a fajta tengerészgyalogos volt, akit

„edzett harcosnak” hívunk. Ez a legnagyobb elismerés, amit egy tiszt a legénységi állománytól kaphat, és Hummer rá is szolgált, mert mindig készenlétben tartotta az embereit. Azt ő sem tudhatta előre, hogy mikor, hol és ki ellen fognak bevetni minket, de abban biztos volt, hogy előbb vagy utóbb sor fog rá kerülni,' és azt akarta, hogy ha ez bekövetkezik, akkor felkészültek legyünk.

Az ezredes lelkes támogatója volt az elképzelésemnek. Amikor arról beszélgettünk, hogy a mozgó mesterlövészegységek felállítása megszabadíthatná a szakmát a múlt béklyójától, valósággal ragyogott a szeme a lelkesedéstől, mert már előre látta, mire lennének képesek, ha szabadjára engednénk őket egy csatamezőn. Így tehát, míg a zászlóalj többi része Okinawán állomásozott, én Kaliforniában maradtam mint az ezred fő felderítő/mesterlövésze. Hummer arra kért, hogy most már ne beszéljek többet, hanem lépjek a tettek mezejére, és valósítsam is meg mindazt, amit elképzeltem.

Most, hogy egy ezredes állt mögöttem, és ajtókat nyitogatott számomra, kérve és követelve a mögöttük ülőktől, a dolgok kezdtek összeállni. Különleges fegyverekre volt szükségem – az ehhez szükséges papírmunkában egy másik támaszponton szolgáló mesterlövész segített – és különleges járművekre. A Humvee–kat elvetettem, és inkább a fürge homokfutók, a „sivatagi patkányok” mellett döntöttem. Hummer nem emelt kifogásokat. „Tegye, ahogy jónak látja”, mondta.

Emberekre is szükségem volt. Nem közönséges lövészekre, hanem tehetséges, törekvő fickókra olyan jó hírű iskolákból, mint a felderítő– és mesterlövészképző. Azt terveztem, hogy öt–hét embert emelek ki minden zászlóaljból, személyesem kiképzem őket az új taktikákra, majd hagyom, hogy továbbadják a tanultakat. Itt kerültem szembe az ezred hadműveleti tisztjével, egy Bryan E McCoy nevű alezredessel. Mivel a tengerészgyalogosokat sem a fáról szüretelik, valahonnan el kellett vonni azokat, akiket felvettem a csapatomba, és ez a „valahonnan” McCoy névsora volt. Nagyon nem tetszett neki, hogy a legjobb embereket szipkázom el tőle.

Casey egyszer azt mondta rólam, hogy nem nehéz eligazodni rajtam: „Ha Jack kedvel téged, akkor szitkozódik veled és sérteget. Ha nem kedvel, ugyanezt teszi, csak egyenesen bele a képedbe, és jóval hangosabban.” McCoyjal több szenvedélyes hangvételű beszélgetésünk is volt.

A tisztek nagy része tartott tőlem, az alezredes azonban – egy hat láb hat hüvelyk magas, 240 font tömegű izomkolosszus, szőkésbarna kefehajjal, szája sarkában vaskos, elmaradhatatlan szivarral – rendíthetetlen volt, mint egy jól megépített kőfal. Minden igyekezetével azon volt, hogy lyukat égessen belém mogyoróbarna szemével, de nem sikerült neki. Ettől eltekintve remek beszélgetőpartner lett volna, ha nem kever minduntalan a beszélgetésünkbe – ellenérvként – Napóleon– és Rommel–idézeteket. Nem hagytam, hogy kedvemet szegje. A főnök is azt akarta, hogy kerekeket rakjak a mesterlövészek alá, úgyhogy eszem ágában sem volt meghátrálni egy S–3–as alezredes miatt, még ha az olyan kemény fickó volt is, mint McCoy. Semmi sem állíthatott meg.

2001. szeptember 11–én már csak szűk egy hónap választott el minket a nyolcadik házassági évfordulónktól. A feleségem a konyhában volt, én pedig épp kiszálltam a zuhany alól. A hétköznapok mindig így kezdődtek, aztán azzal folytatódtak, hogy elvittük a gyerekeket az óvodába, majd kitettem Kimet az iskola előtt, hogy aztán a

28

parancsnokság felé vegyem az irányt, ahol újabb tartalmas viták vártak McCoy alezredessel.

Még javában készülődtünk, mikor megszólalt a telefon. A hálószobában vettem fel.– Kapcsold be a tévét! – mondta köszönés nélkül a zászlóalj–parancsnok felesége.

Férje távollétében ő tartotta az itthoni frontot. – Megtámadtak minket!Lecsaptam a távirányító megfelelő gombjára, és New York látképe jelent meg a CNN

közvetítésével. A World Trade Center egyik tornya égett, és miközben néztem, egy nagy sugárhajtású utasszállító csapódott a másik toronyba. Hosszú másodpercekig szólni sem tudtam a döbbenettől. Végül kinyögtem egy „oké”–t, és letettem a telefont. Gyorsan magamra kaptam az egyenruhámat, és beszáguldottam a támaszpontra. Mire beértem, már lila volt a fejem a haragtól. Azt egyelőre nem tudtam, hogy ki tette, de bárki volt is az, biztos lehetett benne, hogy nem fogja megúszni.

* * *

A tájfun korbácsolta Okinawán este kilenc óra volt. A zászlóalj rangidős tisztjei Koreában tartózkodtak – ahol egy konferencián vettek részt –, így Camp Schwab, a sziget legészakibb támaszpontja egy őrnagy és néhány hadnagy felügyeletére maradt. Köztük volt a huszonöt éves Casey hadnagy is, a Kilo század parancsnok–helyettese. Miután ellenőrizte az e–mailjeit, Casey hadnagy visszament a szobájába, és bekapcsolta a rádiót. Először azt hitte, hogy egy Világok harca–féle megrendezett közvetítést hall, de aztán kezdett gyanús lenni a dolog, ezért gyorsan összehívta négy szakaszparancsnokát. Miután egy tévét is kerítettek, és saját szemükkel láthatták, hogy egy gép a Pentagonba csapódott, már nem férhetett hozzá kétség: sajnos nem rádiójátékról van szó.

Nem sokkal ezután Bush elnök elrendelte a „Delta” fenyegetettségi állapot bevezetését. Ez azt jelentette, hogy a tengerészgyalogságnak kellett kézbe vennie az ügyeket; vagyis kellett volna, mert egyelőre azon túl, hogy öklünket ráztuk a tévé előtt, nem sokat tehettünk. Szörnyű érzés volt.

Casey nagy utat tett meg a napos Florida és a világ másik végén található Szikla között. Orlando északnyugati részében nőtt fel, a New Smyrna–i tengerpart és a Disney World által határolt környéken. Gyerekként olyan sokszor járt a Walt Disney által megálmodott varázslatos univerzumban, hogy – egy kis túlzással – Mickey már a keresztnevén köszöntötte.

A nagy távolságok nem riasztották el, mert Caseynek a génjeiben volt az utazás. Az apja Michiganből származott, az anyja pedig Tennessee–ből. Casey 1976. szeptember 3–án született Chattanoogában. Néhány évvel később a család, egy második fiúval megszaporodva, Floridába költözött. Itt lakott Casey harmadik osztályos korától egészen az egyetem végéig egy 1500 négyzetláb alapterületű, három hálószobás házban. A család házi kedvencei eleinte kis kedvencek voltak – egy tacskóval kezdték –, de mire Casey elköltözött otthonról, már egy ló méretű újfundlandi töltötte be ezt a szerepet. A Baileynek keresztelt kutya legszívesebben az ebédlőasztalon pihentette busa fejét.

Casey egyszer azt mondta nekem: „Ha visszagondolok a gyermekkoromra, teljesen átlagos család voltunk.” Az anyja ápolónő volt, az apja pedig egy kórház gazdasági igazgatója, akit teljesen lenyűgöztek a személyi számítógépek első generációi. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy létrehozott egy kórházi informatikával foglalkozó céget, másrészt pedig abban, hogy piszok jó komputerjátékokkal látta el a fiait. Ekkor

találkozott Casey először a műszaki tudományokkal, és az élmény meghatározó maradt számára.

Szerette a sportokat, de még jobban szeretett olvasni – Hemingway vagy Kerouac könyveit még a szörfözésnél is izgalmasabbnak találta. Casey rendkívül tehetségesnek bizonyult a matematikában és a reál tárgyakban, és a szorgalma is megvolt hozzá. Precíz, lelkiismeretes tanulónak ismerték. A fizikatanár szentül hitte, hogy Caseyből egy nap mérnök lesz.

Casey valóban ezt az utat követte. Bár jelentkezését a neves Massachusetts Institute of Technology és a Georgia Tech is elfogadta, ő az Illinoisi Egyetem és berkeleyi Kaliforniai Egyetemre szűkítette le választását. Mivel a szülei egyformán republikánusok voltak, a szabad szellemű Berkeley gyorsan kikerült a lehetőségek közül. Casey tehát Ulinoisba ment, és cum laude diplomával tért vissza az ország egyik legjobb műszaki iskolájából.

Ez volt életének azon időszaka, amikor a drámai váltás bekövetkezett – ahogy ő mondta, „a bennem lévő kettősség” felszínre bukkant. Az egyetemet ugyan a haditengerészet tartalékos tiszti ösztöndíjával végezte, de hamarosan rájött, hogy ez meg a kalkulus és a fizika nem elég neki. Nehéz ma elhinni, mert Casey egy több mint hat lábnyi és 190 fontnyi izomkolosszus, de tizenéves korában vézna kölyök volt. Ez a nyápic addig falta a könyveket, míg egy napon rá nem ébredt, hogy nemcsak olvasni akarja a kalandokat, hanem át is szeretné élni őket. Ekkor döntötte el, hogy próbára teszi magát, és jelentkezik tengerészgyalogosnak.

1999–ben, amikor kézhez kapta a diplomáját, a világ még viszonylag békés volt. Casey nekivágott a tengerészgyalogsági kiképzések sorának, és most, ezen a történelmi napon, ott volt Okinawa szigetén, és miközben odakint dühöngött a tájfun, ő a tévét bámulta, ahol lángoló épületeket mutattak, és Bush elnök arról tájékoztatta a nemzetet, hogy a fegyveres erőket a legmagasabb készültségbe helyezte. Ha kalandot akart, most megkapta.

9/11 véget vetett az álmaimnak, ami a mozgó mesterlövészegységeket illeti, legalábbis egy időre, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Még ha aznap engedélyezték volna is, legalább egy évbe telt volna bevethetővé tenni az egységeket, és erre nem volt idő. Háborúra készültünk, én pedig nem akartam lemaradni róla.

Aznap részt vettem egy vezérkari megbeszélésen, ahol óránként új eshetőségi terv született. Twenty–nine Palmsban nem számított ritkaságnak a riadókészültség, de az események sodrása még nekünk is gyors volt. Afganisztán hamarosan a lehetséges célpontok listájának az élére emelkedett – a tálibok darázsfészke volt, azoké az embereké, akik aktívan támogatták az Amerika elleni támadásokat szervező terroristahálózatot. Újabb térképek, újabb tanulmányok érkeztek, és újabb tervek születtek.

Egy csendesebb pillanatban becserkésztem Hummer ezredest, hogy engedélyt kérjek tőle a harcokban való részvételre, de mielőtt bármit is mondhattam volna, közölte: „Ne aggódjon. Velem jön Afganisztánba mint fő felderítő/mesterlövész.” Pontosan ezt akartam hallani.

Az afganisztáni hadjárat október elején kezdődött, és a NATO erői novemberre már el is foglalták Kabult, a fővárost. Kandahar, az elmebeteg tálibok utolsó bázisa, decemberben esett el.

Mindeközben Washingtonban, a Pentagonban is ádáz csaták dúltak. Rumsfeld védelmi

30

miniszter 2001–ben azzal vette át hivatalát, hogy egy sokkal mozgékonyabb erővé alakítja át az Egyesült Államok hadseregét, de a tábornokoknak nem tetszett a gyors bevetési rendszer. Afganisztán lett a „laboratórium”, ahol mindkét félnek lehetősége nyílt bizonyítani az igazát. Bár néhány zöldsapkás a légi csapásokat segített koordinálni északon, és a 10. hegyivadász–hadosztály átjött Üzbegisztánból, hogy biztosítson két északi repteret, a Tengerőrség Expedíciós Hadereje volt az első reguláris amerikai harci egység, amely Afganisztán területére lépett. Az Arab–tengeren parkoló öt repülőgép–hordozóról repültek be, hogy november 25–én elfoglaljanak egy déli támaszpontot. A páncélozott támadó járművektől a víztisztító berendezésig mindent magukkal hoztak, amire szükségük lehetett. Rumsfeld és civil tanácsadói a gyökeres változtatások sikereként értékelték a tengerészgyalogosok gyors, hatékony bevetését, a hadsereg vezérkarát azonban nem hatották meg a történtek.

Az ezredünket végül mégse vetették be az afganisztáni hadjáratban. A mi feladatunk az volt, hogy készenlétben legyünk, ha bármi más történne, ezért olyan elszántan gyakorlatoztunk, mintha még sose tettük volna. Bush elnök 2002. januári évértékelő beszédében Irakot, Iránt és Észak–Koreát a „gonosz tengelyé”–nek nevezte, és azzal vádolta őket, hogy a terrorizmust támogatják és tömegpusztító fegyvereket birtokolnak.

Amikor 3/4–es zászlóalj hazatért Okinawáról februárban, az új, titkos eshetőségi tervekben már Irak szerepelt következő potenciális célpontként. Ez pontosan az a sivatagi terep volt, ahol a Bikák olyan otthonosan mozogtak. Bár a 3/4–es sejtette, hová fogják legközelebb vezényelni, én magam nem lehettem biztos benne, hogy velük tarthatok, mert az ezrednél végzett munka miatt a gyakorlatozás mellett egyéb elfoglaltságaim is voltak.

Május elején aztán majdnem szívrohamot kaptam, amikor új parancsnokot kaptam, nem mást, mint az én régi „ellenségem”, a derék Bryan McCoy alezredes. Korábbi vitáink fényében nem mondhatom, hogy jól éreztem magam, és McCoy sem segített azzal, hogy a zászlóalj törzs és ellátó századához helyezett ágyúőrmesternek. Borzasztó volt. Én, a harcedzett veterán, aki másra sem vágyott, mint kint lenni az akció sűrűjében egy töltött puskával, hátra lettem rendelve, hogy a hot–dog és szóda század „Gunny”–ja legyek, akinek az a dolga, hogy az igazi harcosok a lőszertől a vécépapírig semmiben se szenvedjenek hiányt. Volt még valaki, aki ugyanolyan pocsékul érezte magát, mint én: Casey, aki arra érkezett haza, hogy elvették tőle a lövészszázadot, és parancsnokhelyettest, ideiglenes parancsnokot csináltak belőle a hadtápnál. Nem sokkal később azonban elküldték egy hegyivezető–kiképzésre, így rám maradt a század irányítása.

Igazság szerint ágyúőrmesternek lenni tekintélyes pozíció volt, és kiváló lehetőség az előléptetésre; nem is lett volna vele bajom, ha nem háborúzni készültünk volna. Így viszont nagyon bosszantott a dolog, sőt egyenesen gyűlöltem a helyzetet. Úgy döntöttem, McCoy elé állok.

Az alezredes íróasztala nagyobb volt, mint egy repülő–gép–anyahajó, de kellett is ekkora egy ilyen nagy embernek. Miközben az ablakon vakító napfény tódult a szobába, én borús gondolatokkal terhelve leültem. Attól féltem, hogy az elmúlt év vitáival visszavonhatatlanul alátettem magamnak.

Másik munkát szeretnék, uram, nem a hadtápot – szólaltam meg. – Bármi mást, csak azt ne.

– Sajnálom, Coughlin őrmester, de magára ott van szükségem, ahol van – mondta a szivarját rágcsálva McCoy.

– De én mesterlövész vagyok, uram!– Maga az én ágyúőrmesterem!Hallgattam egy sort, aztán előrukkoltam az adu ászommal:– Uram, elég régóta szolgálok ahhoz, hogy kérhessem az áthelyezésemet egy másik

zászlóaljhoz. – Kész voltam rá, bár soha nem gondoltam volna, hogy egyszer sor kerülhet erre.

McCoy okos ember. Nem akart elveszíteni, de azt sem akarta, hogy én mondjam meg neki, mit tegyen. Tervei voltak, és azok nem éppen nem egyeztek azzal, amit én szerettem volna, de a helyzet megoldást kívánt.

– Nézze, nekem vagy egy hadtápszázadom, aminek pillanatnyilag nincs parancsnoka, és a helyettes sincs a helyén a miatt a hegyivezető–kiképzés miatt. A század tehát létszám alatt van, és ha maga is itthagy minket, működésképtelenné válik. Háborúra készülünk, őrmester, és mindkettőnknek sok tennivalója van. Ne hagyja, hogy a hiúság vezérelje.

– De ez azt jelenti, uram, hogy én végig a háttérben leszek, uram. Még akkor is, amikor a többiek harcolni fognak! Ezt nem akarom! – Szinte éreztem, hogy kitépik a kezemből a mesterlövészpuskámat.

McCoy pöfékelt egyet.– Kössünk alkut, Jack. Maga itt marad nekem, és segít eljutni Kuvaitba, én pedig

hagyni fogom játszadozni, ha arra kerül sor. Ismerem és tisztelem a képességeit, és meg ígérem, hogy ha röpködni fognak a golyók, nem fogja kívülállóként nézni. Rendben?

Elfogadtam az ajánlatot.

32

6.A várakozás

A gigantikus amerikai hadigépezet kezdett mozgásba lendülni, és bár nem az ütőképes 3/4–es zászlóalj volt az egyetlen hadra fogott egység, olyan elszántan gyakorlatoztunk, mintha kizárólag rajtunk állt vagy bukott volna minden. Ami az életünket illeti, ez nagyjából így is volt. Az előzetes tervek gyors, mindent elsöprő háborút kívántak Irakban, ami azt jelentette, hogy a törzs és ellátó századnak a fronttal együtt kell mozognia, olykor nyakig a lövöldözés sűrűjében. 2002 augusztusának elején tehát, amikor Szaddam Husszein iraki diktátor kijelentette, hogy a támadók jobban járnak, ha „a koporsóikat is magukkal hozzák”, mi már jó úton jártunk ahhoz, hogy igazi harcosokat faragjunk a kiszolgáló század puhányaiból.

A tengerészgyalogosokat már az első perctől arra tanítják, hogy a karabélyuk nem egyszerű fegyver, hanem a leghűségesebb barátjuk, akin az életük múlhat. Éppen ezért olyan fontos, hogy kívül–belül jól ismerjék, szinte egyek legyenek vele, és ha kell, bekötött szemmel is szét tudják szedni és össze tudják szerelni. Ha mindez már megvalósult, akkor jöhetnek a komolyabb fegyverek, mint az M249 SAW könnyű géppuska, az M203, az M9, a SMAW, az M240G, az AT4, a Javelin és TOW rakéták vagy a különböző kézigránátok. A tengerészgyalogos imádja meghúzni a ravaszt. Ez volt a célkitűzésünk, amikor Casey visszatért a hegyivezető–kiképzésről, hogy Norm Arias őrmesterrel és velem felkészítse a századot a háborúra. A csatatéren fontos, hogy olyan emberek vegyenek körül, akik értik a dolgukat. Ha tudod, hogy vannak, akikre számíthatsz, az olyan megnyugvást ad, amit egy kívülálló soha nem fog megtapasztalni.

Az embereinknek tengerészgyalogosoknak kellett lenniük, és nem írnokoknak, még ha valójában azok is voltak. Meg teherautó–sofőrök, szerelők és rádiósok. A kiképzéseket úgy szerveztük, hogy lehetőség szerint mindenki azt tanulja meg, amire tevékenységéből adódóan szüksége lehet hadműveleti környezetben.

A törzs egy részének, a taktikai csapatnak ugyanis ott kellett lennie az arcvonal közelében, hogy a harcokat irányítsa. Őket követte a törzs többi része, amely a felsőbb parancsnoksággal és más egységekkel tartotta a kapcsolatot, a sebesültek evakuálását szervezte és előkészítette a hadműveleti terveket. Ezután jött az a hadtáprész, amely ellátta kellékekkel és mozgásban tartotta az egész gépezetet. Ha meg akarsz hiúsítani egy támadást, a legjobb módszer az, hogy megsemmisíted a vezetést, a kommunikációt és a logisztikát, ami azt jelentette, hogy a századunk, mely mindhármat magában foglalta, számíthatott az ellenség figyelmére.

Kilenc embert elküldtünk egy nehézgéppuskás–tanfolyamra, a sofőröknek pedig megtanítottuk, hogyan kell ki és beszállni a teherautóba, ha tűz alá vették őket. Azokba, akik nem bírták a gyűrődést, Arias őrmester öntött lelket gyengéd szavaival: „Úgy nyafog, mint egy hisztis kurva! Szedje össze magát, és rúgja szét a seggüket! Kint lesz a fronton, jóember, meg kell tudnia védeni magát!” Amikor Norm beszél, az emberek figyelnek. Alacsony, tömzsi filippínó, súlyemelés formálta izmokkal. Alapjában véve vidám ember, de hamar bepöccen, és olyankor jobb távol lenni tőle. Irak később bebizonyította, hogy igaza volt a veszélyeket illetően. Az ország hosszú, kihalt útjain közlekedő amerikai konvojok kedvelt célpontjai lettek a gerilláknak. Az útszéli bombák sok halálos áldozatot és anyagi veszteséget követeltek. Mi azt akartuk, hogy a tengerészgyalogosaink vissza tudjanak lőni, ha kell.

A bürokrácia ellenünk dolgozott, hiszen az embereinknek a munkájukat is el kellett végezni, abból pedig bőven akadt. Szerencsére sikerült megtalálni az egészséges egyensúlyt a csapataink számára létfontosságú ellátói munka és az annak elvégzéséhez nélkülözhetetlen túlélést segítő kiképzés között. Mire kellett, a törzs és ellátó század 228 tengerészgyalogosa nem jött zavarba, ha meg kellett húzni a ravaszt.

2002 utolsó hónapjaiban mindenki megismerhette a rettegett „tömegpusztító fegyverek” kifejezést. A tréning újabb szakaszához érkezett: az embereket fel kellett készíteni a különféle nukleáris, vegyi és biológiai anyagok jelentette veszélyekre is. Én magam egy percig sem kételkedtem benne, hogy Husszein, aki a saját polgárai ellen is vetett be már mérget, minket sem fog kímélni.

„Röviden és tömören, immár nem kétséges, hogy Szaddam Husszeinnek tömegpusztító fegyverek vannak a birtokában”, mondta Dick Cheney alelnök a veteránok augusztusi találkozóján. Néhány héttel később Bush elnök arra kérte az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy adjon egy végső határidőt Husszeinnek a tömegpusztító fegyverek megsemmisítésére. Ha Husszein nem engedelmeskedik, figyelmeztetett az elnök, akkor az Egyesült Államok kész cselekedni, akár egyedül is.

Irak válaszképpen felajánlotta, hogy beengedi az ENSZ fegyverzetellenőreit, de Washington ezt elhárította, mondván, hogy Husszein ezzel csak az időt akarja húzni. A Bush–kormány a kongresszus támogatását kérte egy Irak elleni amerikai támadáshoz.

November 8–án az ENSZ Biztonsági Tanácsa egyhangúan elfogadta az 1441–es számú határozatot, amely Irakot felszólította a fegyverek leszerelésére. December elején Irak egy vaskos, tizenkétezer oldalas dokumentumot adott át az ENSZ–nek, amely azt bizonygatta, hogy az országnak nincsenek tömegpusztító fegyverei, és kísérletek sem folynak ilyen anyagok kifejlesztésére. Egy héttel később, miközben a súlyos aktaköteg kiértékelése még folyt, Colin Powell külügyminiszter azt mondta a sajtónak, hogy „mi már a legelején kétkedve fogadtuk, és az eddig kapott információk azt igazolják, hogy kétkedésünk megalapozott volt. Ezzel a nyilatkozattal gondok vannak.”

Számomra mindez azt jelentette, hogy háború lesz, mégpedig a jelek szerint hamarosan. És valóban, a karácsonyi szünetben meg is jött a parancs: irány Kuvait.

Nem is tudom, melyik a rosszabb: tömegpusztító fegyverektől tartani vagy egy olyan vezetőt tudni magad felett, akire képtelen vagy rábízni magad. Az mindenesetre biztos, hogy nem szívesen emlékszem vissza erre a fiatal, tapasztalatlan századosra, akit akkor a nyakunkba varrtak.

Ez a fickó, nevezzük Bob századosnak, rendkívüli tehetségről tett tanúbizonyságot, ha el kellett tévedni. Még az sem akadályozhatta meg ebben, hogy globális helymeghatározó rendszert használt. Aligha szerettük volna, hogy egy ilyen személy vezesse át a konvojunkat egy idegen országon, de nem kérdezték a véleményünket, így Bob ott volt, és okoskodott, meg nagyokat bólogatott, és valakinek állandóan fognia kellett a kezét. Megbeszéltük, hogy az lesz a legjobb mindenki számára, ha nélküle intézzük a dolgainkat.

A zászlóaljat Kaliforniából a Közel–Keletre kellett áttelepíteni, ami egy igen bonyolult logisztikai egyenlet megoldását jelentette. A tankoktól a rakétákig, a napszemüvegektől az ajakápoló balzsamig mindent át kellett szállítani, és mindennek meghatározott

34

előírások szerint kellett történnie. Például minden egyes katona bal bakancsának a fűzőjére azonosító cédulát kellett fűzni. Nem ám a jobb bakancsra, hanem csakis a balra. És nemcsak az embereket kellett precízen és egyedien nyilvántartani, hanem a fegyvereket is, meg minden egyebet, még a legjelentéktelenebb apróságot is, mint a frissítő kendők vagy a víz gazdaságos áttöltéséhez használatos tölcsérek.

Csak a mi zászlóaljunknál 19 millió dollárnyi felszerelést kellett nyilvántartani. Az egyetlen dolog, amiből McCoy soha nem akart kifogyni, a lőszer volt, így mondhatni, jól jött, hogy kitört ez a háború. A gyakorlatozások során egymillió dollárral túlléptük az éves lőszerkeretet, és ez egyébként komoly gondot jelenthetett volna, most viszont senkit sem érdekelt. A háború „üti” a könyvelést.

A rengeteg tennivaló ellenére a készülődés semmiség volt ahhoz képest, amit a búcsúzkodás jelentett. A katona számára ez a háború legnehezebb pillanata, mert tudja, hogy talán utoljára ölelheti magához szeretteit.

A távozásunk előtti estén mindkét lányomra szakítottam egy kis „külön időt”. Ashleyvel, a kisebbik lányommal, aki csak annyit értett az egészből, hogy apa egy ideig nem lesz itthon, remekül szórakoztunk, Cassie viszont már elég nagy volt ahhoz, hogy felfigyeljen a híradásokra, és bár Kimmel igyekeztünk nem beszélni előtte a háborúról, tudta, hogy ezúttal másképp lesz. Cassie tudta, hogy háborúba megyek. Igyekezett bátor lenni, de elsírta magát a vállamon, amikor magamhoz öleltem, hogy megígérjem neki, minden rendben lesz, és amilyen hamar csak tudok, hazajövök. Nagyon nyomorultul éreztem magam, hogy így hagyom itt.

A feleségemmel is nehezen találtam a közös hangot. A házasságunk mindig is hullámvasút volt, és most az eddig legmélyebb völgyben tartózkodtunk. Volt egy lovunk és egy pónink, amiket a városon kívül tartottunk, és Kim azért aggódott, hogy a távozásom miatt nem tud majd elmenni a lovas műsorra, amire annyira készült. Úgy éreztem, hogy a feleségem számára ez a háború inkább bosszúság, mint sötét veszély, amely a férje életét követelheti.

Hajnali egykor felkeltem, egy utolsó csókot adtam alvó feleségemnek és gyerekeinknek, aztán beültem a dzsipembe és elhajtottam, hogy részt vegyek egy újabb háborúban. Mire a házunk eltűnt a visszapillantó tükörből, már nem apa és férj voltam, hanem könyörtelen, hidegvérű tengerészgyalogos mesterlövész.

A repülőút eseménytelen és unalmas volt, ráadásul még a Super Bowl közvetítéséről is lemaradtunk. A landolás sem fegyverzajban történt; Kuvaitban voltunk, és a feladatunk nem az volt, hogy harcoljunk, hanem hogy előkészítsük a tábort a többiek számára. A reptéren hideg, csípős szél fogadott minket, de ettől eltekintve olyan volt, mintha el sem utaztunk volna. Otthon is a sivatagban laktunk, így a lapos, sivár táj és a száraz levegő nagyon is ismerős volt. A hőmérséklet mintegy tíz fokkal volt melegebb és hidegebb, mint otthon.

A kuvaitiak nem tétlenkedtek. Buszokkal kivittek minket a sivatag egy másik részébe, az iraki határtól harminc kilométerre, ahol már állt egy fehér sátorváros. Mintha egy gigantikus utazó cirkusz érkezett volna a városba.

A kókadt sátrak olyanok voltak, mint amiket a beduin törzsek használtak évszázadok óta ezen a forró, homokos tájon, azzal a különbséggel, hogy a homokra perzsaszőnyeg helyett fapadlózat került. Mivel a zászlóaljban én feleltem a helyek szétosztásáért, az

egyik legkényelmesebb sátorban szállásoltam el személyemet, külön sarkot alakítva ki magamnak ivóvizes rekeszekből emelt falakkal.

Mindazt, amit 29 Palmsban szétszedtünk, most újra össze kellett állítani. Miután minden a helyére került, a zászlóalj üzletet kötött az l–es számú páncéloszászlóaljjal: mi egy lövészszázadot adtunk nekik, ők pedig egy tankszázadot nekünk. A Bravó század tizenöt M1Al–ese hamarosan át is csörtetett hozzánk. Szájtátva bámultuk őket. Hatalmas jószágok voltak. Ezekkel és az AAV–nek, Amtracnek vagy egyszerűen csak „track”–nek ismert kétéltű támadó járműveinkkel most már egészen ütőképes volt a páncélosrészlegünk. Kaptunk még műszakiakat, tüzérségi és légierős bemérőket, vegyi fegyverek felderítésére szakosodott embereket, tolmácsokat és hírszerzőket is. Mindannyian szívesen csatlakoztak hozzánk, mert a 4. tengerészgyalogos–ezred 3. zászlóaljánál szolgálni olyan volt, mintha arra kérték volna fel őket, hogy a New England Patriots csapatában játsszanak. A mi feladatunk az volt, hogy mozgásban legyünk és támadjunk, és az a hír járta rólunk, hogy rendesen eleget is teszünk ennek a feladatnak.

– Meg fogtok halni – mondták a kétkedők.– Nem – tájékoztattuk őket. – Mások fognak meghalni, a mi fegyvereinktől.A dicsőséget azonban nem adják ingyen: a jövevényeket úgy megdolgoztattuk, mint a

kutyákat. Nem ment ritkaságszámba, hogy hajnalban berontottam egy sátorba, és ráordítottam a társaságra:

– Ébresztő, pernahajderek! – A lustábbakat saját kezűleg rángattam talpra, hogy aztán teljesen menetfelszerelésben gyakorlatoztassam a sátor előtt. Ha arra számítottak, hogy egy idő után lazulni fog a gyeplő, tévedniük kellett. Nem volt más választásuk, mint megszokni az elit harci egység által diktált tempót. Az életük múlhatott rajta.

Tréningeztünk minden elképzelhető módon, és amikor megtudtuk, hogy az első célpontunk a dél–iraki Baszra város lesz, olyan aprólékosan kidolgoztuk a csatát, mint egy futballcsapat a Super Bowl mérkőzését. Még Falcon View számítógépes látképeket is generáltattunk a városba vezető utakról, sőt egy Dragon Eye távirányított kémrepülőnek köszönhetően valós idejű légi felvételeink is voltak, míg valaki egy gyakorlat során neki nem vezette egy Amtrac oldalának. Úgy éreztük, mindent tudtunk az ellenségről, kivéve a katonák otthoni telefonszámát.

Caseyvel keményen dolgoztunk azért, hogy az embereink magabiztosan lőni és vezetni tudjanak, hogy ne jöjjenek zavarba, ha hadműveleti területen kell áthaladniuk a konvojjal. Mindent megtettünk, hogy mire kell, felkészültek legyenek, és hónapok óta ezen dolgoztunk, most mégis úgy éreztük, hogy kezdünk kifutni az időből.

Mao Cetung elnök egyszer azt mondta, hogy a hatalom a fegyverek csövében lakik, én azonban azt tapasztaltam, hogy az írógépek belsejében is nagyon jól érzi magát. Miközben a papírjainkat rendeztem, egy igazi kincsre bukkantam: a felszerelési táblázatra, a bibliára, amely megmondja, hogy kinek mi jár. Ez azt mondta, hogy a törzs és ellátó század jogosult néhány páncélozott Humvee–ra. Azt nem részletezte, hogy kinek kell kiosztani őket, ezért Caseyvel arra gondoltunk, hogy az lesz a legjobb, ha kettőt a parancsnokhelyettes és az ágyúőrmester kap meg. A döntésünket senki nem vitatta. Nem kellett sokáig várni, és meg is érkeztek a Humvee–k a sátrak elé, mindegyik egy–egy igen hatásos, Mark–19–es hevederes töltésű gránátvető toronnyal felszerelve. A mozgékonysággal immár nem lehetett gondunk, s a tűzerőre sem panaszkodhattunk.

Másfél évvel korábban, szeptember 11–én zokszó nélkül félretettem a mozgó mesterlövészegység létrehozásával kapcsolatos terveimet, és azt hittem, örökre búcsút

36

vehetek tőlük. Most azonban, kőhajításnyira a háborútól, egyszer csak azt vettem észre, hogy minden a rendelkezésemre áll: az emberek, a kerekek és McCoy alezredes, illetve Casey hadnagy személyében a támogatás is. A régi időkben a mesterlövésznek távol kellett tartania magát az ellenségtől, én viszont minél közelebb akartam kerülni, hogy nagyot üthessek a 3/4–es öklével. Ahhoz, hogy ezt nyugodtan megtehessem, megfelelő védelemre volt szükségem. Casey tökéletes volt erre a feladatra: megbíztam benne, ráadásul a rangja, a hajlandósága és a lehetősége is megvolt rá, hogy galléron ragadjon néhány tengerészgyalogost, és ne csupán eljuttasson engem a csata sűrűjébe, hanem fedezze is a hátam, míg dolgozom. Bryan McCoy jót tett velem, amikor rám tukmálta ezt a munkát.

A nagy erejű precíziós puskák ismerős döreje zene volt füleimnek. Az M–16–osomat és a mesterlövészpuskámat is kivittem a lőtérre, ami voltaképpen egy nagy homokdomb volt vagy ezeryardnyira a táborunktól. Az embereink kiképzése annyira lekötött, hogy nem sok időm maradt lőni, és még szükségem volt egy utolsó körre, hogy hozzáigazítsam a távcsövemet az új időjárási viszonyokhoz. Miután kellő mennyiségű töltény ellövése után meggyőződtem róla, hogy minden rendben, végigjártam a vonalat.

A zászlóalj mesterlövészszakaszának a többi tagja is a távcső benullázásával volt elfoglalva. Bár többségüknek csak érettségije volt, a felderítő/mesterlövész iskola oktatói olyan sok tudományt tömtek a fejükbe, hogy az még egy szigorlatokon edződött egyetemistának is sok lett volna. Olyan témákban kellett otthon lenniük, mint a ballisztika (matematika), a kardiopulmonáris funkciók (anatómia és biológia) vagy a légkörtan (meteorológia). Azokból, akik nem tudták mindezeket készségszinten elsajátítani, nem lehetett mesterlövész.

Akik igen, azok megtanulták, hogy egy tó felszíne sokkal több annál, aminek látszik: egy sík, amely két közeget – vizet és levegőt – választ el egymástól, ezért optikai csalódást okoz: ha egy ág kinyúlik belőle, azt töröttnek látod, amikor valójában ép és egyenes. Honnan tudhatod hát, hogy valójában hol tartózkodik a víz alatt rejtőzködő célpont? Vagy hogyan módosíthatja a szórásmintát egy tökéletlen fegyvercső–huzagolás? Milyen képlet alapján számolható ki a lőtávolság és mennyivel kell a mozgó célpont elé célozni a távolság, a kaliber és a sebessége függvényében? Merre megy a lövedék, ha üvegen lősz keresztül? Erre és még sok minden másra kellett gondolkodás nélkül válaszolniuk. És mindezt csak azért, hogy lőni tudjanak egy átkozott puskával!

A felderítéssel és a rejtőzködéssel kapcsolatos tudnivalókból sem volt kevesebb. Meg kellett érteniük például, hogy akár méltatlan egy amerikaihoz, akár nem, néha igenis hátba kell lőni az ellenséget. A jó mesterlövész habozás nélkül megteszi, ha meg kell tennie.

Amikor áthelyeztek az ellátó századba, más került a szakasz élére, de a fiúk ettől még az én fiaim maradtak, és én továbbra is részt vettem minden fontosabb, őket érintő döntés meghozatalában. Ha kérdésük volt, mindig hozzám fordultak, és tudták, hogy amikor ki fog törni a lövöldözés, én is ott leszek velük a puskámmal.

Mindig is többet követeltem meg tőlük, mint amit az iskolában tanultak. Éles helyzetben a zászlóalj többi tagjának az élete múlhatott rajtuk, és ez komoly felelősség volt. Készen álltak rá? De még mennyire! Magabiztosak voltak, kemények, és alig várták, hogy harcba dobják őket. Néhányan talán még azt is elhitték magukról, hogy jobbak, mint én.

Az M40A1 szétszerelve hevert előttem a ponchón. Egy tengerészgyalogos mindig nagyon ügyel a fegyverére, és sosem bízza másra a tisztítását, mert az élete függhet a művelettől. A puska az utolsó alkatrészig egy igazi mechanikai csoda: a Pachmayr fék, a McMillan üvegszál és epoxiagy, a Winchester 70–es modellből átvett, módosított sátorvas, a Remington 700–as zárszerkezet, a masszív, szabadon lebegő Atkinson puskacső és a tízszeres nagyítású Unertl távcső – ami olyan közel tudja hozni az ezer yardra lévő célpontot, mintha ott téblábolna az orrom előtt – mind–mind igazi remekmű. Összeszerelve tizennégy és fél fontot nyom, és ez az én távolba nyúló, igazságosztó kezem. Tévhit, hogy egész életünkben ugyanazzal a fegyverrel dolgozunk. Most éppen ezt a puskát kellett használnom egy darabig, de a fegyvermester tökéletesen hozzám idomította, így jól megvoltunk egymással.

Fáradtan, de jó hangulatban tisztogattam a fegyvert, mert korábban hazatelefonáltam, és a lányok csacsogása jókedvre derített. A bébiszitter azt mondta, hogy a feleségem az iskolában van, és mivel tudtam, hogy a doktoriján dolgozik, nem nehezteltem rá távolléte miatt. A rokonoktól és a barátainktól és rengeteg levelet és csomagot kaptam, Kim azonban ritkán írt, de ezt is a munka, a gyereknevelés és a tanulás számlájára írtam. Tudtam, hogy nem könnyű tengerészgyalogos–feleségnek lenni.

Egy hűvös estén, 2003 márciusának elején, Casey benézett a kuckómba. Kotyvasztott valamit löncshúsból a kis propángáz tűzhelyen, töltött magának a langyos kávéból, és leült panaszkodni. Én most is a puskámat tisztogattam, könyékig olajosan, kint pedig zord szél tombolt. Ideális alkalom volt egy beszélgetéshez.

Casey nagyszerű munkát végzett, de Bob százados annyit kötekedett vele, hogy a hadnagy már a zendülés határán volt. Ami a századost illeti, ha nem sikerült volna finoman megértetnem vele, hogy Kuhlman nélkül képtelen lesz harcba vezetni a századot, már régen áthelyeztette volna.

– Gyűlölök mindent és mindenkit – jelentette ki Casey. – Gyűlölöm Bobot, és gyűlölöm ezt az országot. – Kuvaitot mindenki utálta.

Rokonlelkek vagyunk, így rögtön tudtam, hogy keserűsége nem több csata előtti idegességnél. Miután hónapokon át keményen gyakorlatozott, tele volt tenni akarással, és az akció sűrűjében akart lenni, hogy harcoló tengerészgyalogosként is megmérethesse magát. Mindezt persze egy lövészszakasz élén, és nem Bob dajkájaként. Én tudtam, hogy nagyszerűen fog teljesíteni, de Casey ezt csak a tűzkeresztség után hitte el. Ez már csak egy ilyen, egyszemélyes vizsga.

– Ki kellene venned egy napot. Menj le Dohába, és egyél egy hamburgert. – Camp Doha egy hátországi paradicsom, amit még az öbölháború háború idején húztak fel dollármilliókból. A bevásárlóközponttól az étteremig mindent megtalálsz itt, amire szükséged lehet. Mintha nem is a front közelében lettél volna, hanem egy üdülőhelyen.

A bakancsot lerúgtam, mert mindig viszketett tőle a lábam. A sátoron kívül a rangjainknak megfelelően kezeltük egymást, de négyszemközt csak Jack és Casey voltunk, barátok és bajtársak. Ez egyáltalán nem számít ritkaságnak a tengerészgyalogságnál.

– Egy rendesen kiképzett majom is el tudná látni a feladatomat – panaszkodott Casey.– Aminthogy egy rendesen kiképzett majom látja el, seggfej – vágtam rá, de nem

sikerült jobb kedvre derítenem. – Fel a fejjel. Már nem kell sokáig várnod.– Miből gondolod? A politikusok még mindig totojáznak. Ha bemegyünk, akkor

38

elveszítjük hitelünket a diplomáciában. Ha nem megyünk be, akkor katonai nagyhatalomként leszünk hitelvesztettek. Százezer amerikai katona ül és rágja a körmét.

Nem vagyunk robotok, és mivel az újságok és a rádió folyamatosan ontották a híreket, és laptopjainkkal az internethez is hozzáférhettünk, az otthoniakkal folytatott telefonbeszélgetésekről nem is beszélve, mindenki tisztában volt a legújabb fejleményekkel. Olyan bizalmas információkhoz is hozzájutottunk, amihez a sajtó nem. Pontosan tudtuk, hogy mi a helyzet odafent. A háborút követelők hangja felerősödött, és a vezetőink többsége meg volt győződve róla, hogy Szaddam Husszein tömegpusztító fegyvereket rejteget. A Fehér Ház szerint huszonötezer liter anthrax, harmincnyolcezer liter botulinum–toxin, ötszáz tonna szarin, mustárgáz és VX ideggáz előállításához elegendő alapanyag, valamint mozgó biofegyver–laboratóriumok jelentették a fenyegetést. A kérdés tulajdonképpen már el volt döntve, az Egyesült Államok központi vezérkara készen állt átküldeni minket „a segíteni hajlandóak koalíciójával” együtt. A mi feladatunk nem az volt, hogy megkérdőjelezzük a parancsok jogosságát, hanem az, hogy végrehajtsuk őket.

A szeptember 11–én történtek után én sem elleneztem a háborút, sőt alig vártam, hogy terroristákra vadászhassak. Azt akartam, hogy tízszeresen is megfizessenek azért, amit tettek, hogy legközelebb kétszer is meggondolják, ujjat merjenek–e húzni velünk. Irakot logikus célpontnak tartottam a terror elleni háborúra, és bíztam benne, hogy ha a saját házuk táján harcolunk ellenük, az kellőképpen le fogja kötni őket ahhoz, hogy újabb őrültségekre legyen kapacitásuk. Nem én hozom a döntéseket, viszont én vagyok az, aki végrehajtja őket. Ezért fizetnek, és én kész vagyok megtenni azt, amit meg kell tenni.

– Szóval hamarosan átmegyünk – mondtam Caseynek. – Ha nem hiszed, nézd meg Bobot: most is a Gladiátort nézi a filmsátorban meg Tom Clancy–könyveket olvas. Ez csak jelent valamit!

Kintről páncélozott járművek zúgása hallatszott. Éjszakai gyakorlatra mentek.– Mi lesz, ha kimaradunk a nagy balhéból? – aggódott Casey. – Ha a sereg foglalja el

Bagdadot, és mi Baszrában ragadunk? Én nem akarok másodrendű szereplő lenni!– Emiatt ne főjön a fejed. Lehet, hogy a sereg fog elsőként beleharapni az almába, de

nekünk is bőven lesz részünk akcióban, majd meglátod. – Letettem az olajat meg a rongyot, és a barátomra néztem. Láttam rajta, hogy nem sikerült meggyőznöm. – Ne hidd, hogy a nép virágokkal fog várni minket, és hogy az iraki katonák önként fogják eldobni fegyvereiket. Mindenki tudja, hogy mi a tét, úgyhogy nem fogják megadni magukat. Harcolnunk kell

Baszrában, aztán harcolnunk kell a köztársasági gárdával a Bagdadba vezető út minden mérföldjéért, és harcolni fogunk a fővárosban is. Győzni fogunk, de ára lesz. Véres háborúnak nézünk elébe. – Nem először voltam itt, és tudtam, hogy a támadási terv szart se fog érni, miután eldördültek az első lövések. Azt is tudtam, hogy a fiaim egy része soha nem fog hazatérni. Csak azt nem tudtam, hányan és kik lesznek azok.

7.A domb

– Védtelen fókafiókákat agyonütni? Ha nincs más választás, akkor nekem ez is igazságos küzdelem! – kiabálta egy Amtrac tetejéről McCoy alezredes, akinek nem véletlenül volt a hívójele „Darkside 6”. – Le fogjuk mészárolni az 51. gépesített hadosztályt! – folytatta lelkesítő beszédét, miközben a zászlóalj a tűző déli napon álldogált. 2003. március 17–e volt, a helyszín Camp Ripper. – Ki fogjuk nyírni őket! Példát statuálunk velük!

Ezután megerősítette, hogy a háború a Baszra, a második legnagyobb iraki város megtámadásával kezdődik számunkra, és azt is elárulta, hogy a hírszerzés szerint egy egész hadosztály várja, hogy feltartóztathasson minket. Sok ezer ellenséges lövész, tankok százai és egyéb páncélozott járművek garmada, akik hónapok óta arra gyúrtak, hogy eltaposhassanak minket. Mivel nyolcszoros túlerőben voltak, rögtön felvetődött a kérdés, hogyan akarjuk egyetlen zászlóaljjal szétverni őket. Úgy, magyarázta McCoy, hogy az ellenségnek fogalma sincs, mire számítson. Az, hogy ők mire készültek fel, nem számít, mert mi a magunk módján fogunk harcolni ellenük: alattomosan, szemet–tököt nem kímélve, rúgva és harapva, ahogy a tengerészgyalogosok bunyóznak. És a végén, ígérte, a homokba fogjuk taposni a seggüket. Igazságos küzdelem, amikor nyolcszor annyian vannak? Csesszék meg!

– Nyesni fogjuk őket mindennel, amink van! – jelentette ki McCoy.Tizenöt hatalmas M1A1 Abrams tank, a legjobbak a világon, állt készenlétben a

közelben, és szinte toporzékolva várta, hogy vágtatni hagyják. Negyvenöt Amtrac volt szétszórva a táborban, mindegyik húsz láb hosszú, nyolc láb magas, húsz tengerészgyalogos szállítására alkalmas jármű, amely zsúfolásig pakolva is óránként negyven mérfölddel tudott repeszteni. Ezenkívül volt még hatvanhárom álcázott Humvee–nk is, egy részük módosított motorral, és rakétákkal, géppuskákkal, gránátvetőkkel felszerelve. Ezeket a járműveket, melyek esetében a páncélzat egy részét feláldozták a mozgékonyság érdekében, CAAT–nek (Combined Anti–Armor Teams) hívják, és az volt a feladatuk, hogy a sivatagban száguldozva a szárnyainkat védjék és az ellenség gyenge pontjait teszteljék. Ez a háború nem csupán a fegyverekről szólt, hanem lánctalpakról, kerekekről és benzinről – egyszóval mozgékonyságról – meg űrkorszaki öldöklésről.

– Ha a többi iraki egység látni fogja, hogy mi történt az 5l–essel, önként megadják magukat – harsogta McCoy, magabiztosságot táplálva 1004 tengerészgyalogosába. Bár legtöbbjük még soha nem látott csatát, úgy ujjongtak, mint ha nem is egy arab sivatag közepén lettek volna, hanem egy Super Bowl–mérkőzésen. Kevesen gondoltak most arra, hogy semmi sem garantálja a hazatérésüket, mert a vérük forró volt, a késük éles, a fegyvereik bevetésre készek, és a leghalványabb szánalmat sem érezték Szaddam Husszein vagy az 51. gépesített hadosztály iránt.

Az alakulat felbomlott, és mindenki visszament a sátrába, hogy összeszedje a holmiját, mielőtt egysége mozgásba lendülne. Egy hordozható magnóból az AC/DC heavy metál banda a „Hell's Bells”–t üvöltötte. Hátborzongató beszéd volt, kár, hogy Casey és én lemaradtunk róla. Már nem voltunk a táborban.

Órákkal korábban keltünk, hajnali négy körül, hogy meghallgassuk Bush elnök rádióbeszédét, melyben negyvennyolc órát adott Szaddam Husszeinnek és két fiának,

40

hogy elhagyják Irakot. „Ha nem teszik meg, akkor egy általunk választott időpontban támadást intézünk az ország ellen”, figyelmeztette őket az elnök.

Mire ez a negyvennyolc óra letelt, nekünk a startvonalon kellett lennünk, mert arra senki sem számított, hogy a Husszein–banda önként távozni fog. Casey és én tehát telepakoltattuk a Humvee–kat lőszerrel, kommunikációs cuccokkal és öt napra elegendő vízzel, élelemmel meg üzemanyaggal, s az ezred szálláscsináló csoportjával elindultunk, hogy megkeressük a zászlóaljnak kijelölt felvonulási pontot a kuvaiti homokban.

Minden jelentősebb csapatmozgás esetén valakinek előre kell mennie, hogy megnézze, mennyire védhető és megközelítő a terep, és milyen kommunikációs vonalak vannak a környéken. Nem valami szórakoztató, főleg nem egy több tízezer főt és járművet számláló sereg esetén, de told el, és eluralkodik a káosz.

A mi kijelölt területünk a Szafvan–dombtól néhány mérföldre helyezkedett el. A hely egy nagy púp volt a sivatagban, a határ iraki oldalán, az ellenség legdélibb megfigyelőállomásával a tetején. Március 17–e reggelén félelmetes kilátás nyílhatott innen a lent gyülekező amerikai erőkre. Jól ismertem ezt a helyet, ahogyan minden tengerész– és egyéb gyalogos, aki már rágcsált iraki homokot. Tudtuk, hogy ha elkezdődött a csata, a Szafvan–dombot eltörlik a föld színéről.

Aznap délután a zászlóalj többi része is megérkezett, égig érő porfelleget kavarva a nyomában. Biztosak voltunk benne, hogy az irakiak ezekben a percekben ennek ellenkezőjét teszik: ahelyett hogy felvonulnának, szorgosan csomagolnak, hogy elvonulhassanak. Besötétedett, mire az utolsó oszlopunk is megérkezett, de addig senki sem térhetett nyugovóra, míg minden a helyén nem volt, elejével vagy csövével északnak fordítva.

RAKÉTAKILÖVÉS! RAKÉTAKILÖVÉS! RAKÉTAKILÖVÉS!Azt hittük, itt a világvége. A francba! Hol a gázmaszkom? Alig néhány órát

aludhattunk egy kimerítő nap után, és még mindig sötétben botorkáltunk, amikor a Patriot légvédelmi rakétaüteg hangszórója beleüvöltött a fülünkbe. A rakétás fiúk a közvetlen közelünkben pakoltak le, teljesen észrevétlenül, úgyhogy fogalmunk sem volt, mi történik körülöttünk.

Egymás lábát taposva ugrottunk a gázmaszkunkért, hogy villámgyorsan borotvahabos képünkre pászítsuk: azt hittük, Szaddam támadott meg minket. Aztán jött a hangos „LÉGI VESZÉLY ELMÚLT”, és mi boldogan lecibáltuk magunkról a maszkot, hogy újra friss levegőt szívhassunk. Új szomszédaink egész nap ezt a játékot játszották, úgyhogy egy idő után már nem reagáltunk.

Mindeközben meg voltunk győződve, hogy az irakiak előbb vagy utóbb homlokon fognak csókolni minket egy jó nagy adag vegyi vagy biológiai fegyverrel. A vezetőink ezek létére alapozták ezt a megelőző háborút, és mi keményen tréningeztünk azért, hogy túlélhessünk egy ilyen támadást. A kérdés nem az volt, hogy lesz–e ilyen támadás, hanem az, hogy mikor. Ennélfogva, bár a Patriot figyelmeztetéseit eleresztettem a fülem mellett, nem mulasztottam el viselni MOPP (Mission Oriented Protective Posture) öltözékemet, amely bizonyos fokig védelmet nyújtott volna a nem hagyományos fegyverekkel szemben.

Az öltözék egy zubbonyból és egy overallból áll, amit a pólónkra és az alsónadrágunkra kellett rávenni. Az aktív szénből készült bélés rendkívül jól hőszigetelt, ami jól jött a hűvös éjszakákon. A maszkot és a gumikesztyűt elvileg magunknál kellett tartani, hogy nyolc másodperc alatt felvehessük. Az együtteshez bakancs is járt, de olyan otromba volt

és annyira meleg, hogy ritkán viseltük néhány percnél tovább. A MOPP érdekes módon márványozott zöld színű volt, így azután, hogy hónapokon át sivatagi álcaruhát viseltünk Kuvaitban, a dzsungel színeiben pompázva léptünk be Irakba.

Ha Szaddam le akart volna vegyszerezni minket, legfeljebb kényelmetlenséget okozhatott volna számunkra, mert a ruhánk megvédett volna minket az aeroszol fegyverekkel szemben. Egy biológiai vagy folyékony vegyszert alkalmazó támadás viszont már veszélyesebb lehetett volna, mert ezek a vegyületek képesek voltak átenni magukat a ruhán és a bőrön. Egy atombomba ellen se tehettünk volna sokat, de ez esetben Bagdadból se maradt volna több egy radioaktív bombatölcsérnél.

Egyiktől se féltünk, de azért mindig magunkon viseltük a ruhát, mert körülményes volt felvenni, ha riadót fújtak. Levenni is macerás volt.

A természet szükségleteinek engedni azt jelentette, hogy le kellett vetni a kerámialapokkal megerősített golyóálló mellényt, utána a dzsekit, majd a nadrágot tartó pántokat, és végül ki kellett oldani az egészet összetartó különféle csatokat.

A tömegpusztító fegyverek elleni védelmet szolgálták „szárnyas vegyi szennyezés detektoraink”, öt galamb, név szerint Csendes Bob, Jay, Őrült Pete, a Kis Szarházi és Botulizmus, akik a Humvee–k tetejére szíjazott kalitkákban laktak. Őket is magunkkal készültünk vinni a csatába azon megfontolásból, hogy ha váratlanul kimúlnának, akkor fontolóra vehetnénk a maszkjaink felvételét. Ha az I. világháborúban bevált, és működött a bányákban is – igaz, ott kanárikkal –, akkor miért ne próbáltuk volna meg? A csirkéket már kipróbálták Kuvaitban, és nem váltak be, mert túl könnyen megdöglöttek túlontúl sokféle okból. A nagyszerű Kuvaiti Sült Csirke programot tehát berekesztették, mi pedig nekiláttunk galambokat nevelni.

A nap az utolsó előkészületek jegyében telt, mivel az iraki diktátor nem óhajtott búcsút inteni hűséges alattvalóinak. A zászlóalj még közelebb furakodott a határhoz, a járműveinket teletankoltuk, kiosztottuk a lőszert, és kijelöltük az áttörési pontokat, valamint a fedezőerőt. Aztán jött a hírszerzés, és közölte: úgy tűnik, az 51. hadosztály nincs egyedül Baszra környékén. A Medina hadosztály, a köztársasági gárda egyik kiválóan képzett páncélosegysége, valahogy betelepült a környékre a tankjaival az elmúlt éjszakák során.

McCoy szemrebbenés nélkül fogadta a hírt.– Az ő bajuk! – vont vállat. – Őket is lemészároljuk.A vezérkar lázasan nekiállt új támadási tervet készíteni. Úgy tűnt, komoly

páncéloscsatának nézünk elébe.McCoy összegyűjtötte a tisztjeit egy utolsó lelkesítő beszédre, és a porfelhő burkolta

alkonyi napra mutatott.– Jól nézzék meg – mondta nekik –, és véssék az eszükbe, mert egyeseknek ez lesz az

utolsó napnyugtájuk. – A Sivatagi Vihar idején egy lövészszázadot vezetett, és túlságosan is jól tudta, mi fog történni, ha elmúlt a szavak ideje, és megszólalnak a fegyverek. Biztos akart lenni benne, hogy a tisztjei megértették: nem követniük kell az embereiket, hanem vezetni őket, és semmilyen körülmények között nem mutathatják ki félelmüket. „Lassan járj, tovább érsz”, ez volt a mottó. Mire a megbeszélésnek vége lett, Casey annyira sem volt ideges, mint amikor kölyök–korában felhelyezték az első fogszabályozóját.

Ahogy az invázió előtti percek ketyegtek, a sivatag életre kelni látszott a nagy mozgolódástól. A mesterlövészpuskám egy táskában pihent a Humvee–ban – ez a

42

gigantikus homokozó egyelőre a páncélozott járműveké volt, és egy mesterlövész nem sokat tehet a tankok kereszttüzében. Attól nem féltem, hogy nem lesz alkalmam használni a fegyvert.

A gondolataimba mélyülve néztem kifelé a fejemből. Ez a háború egy befejezetlen történet volt, és Szaddam Husszeint a mi Hitlerünknek tekintettük. Nem egy Teréz anyát készültünk ütlegelni, hanem egy szadista vadállatot és egy egész hadseregnyi könyörtelen gazembert. Ha a Sivatagi Vihar után nem elégedtünk volna meg azzal, hogy kirugdostuk az irakiakat Kuvaitból, hanem pontot tettünk volna az „i”–re, most nem kellett volna megint felvonulni Husszein ellen. De megtörtént, és Husszein megszívta, mert ezúttal eszünk ágában sem volt megállni Bagdadig.

Egyvalamitől tartottam csak: attól, hogy a támadást lefújják, és mi itt ragadunk a kuvaiti homokban újabb hat hónapra, miközben a diplomaták tétováznak, a sajtó és a liberálisok pedig minden igyekezetükkel azon lesznek, hogy újabb Vietnamként tüntessék fel az ügyet.

Azért bíztam benne, hogy csak nem fogják megtenni, ha már ezt a rengeteg katonát, tengerészgyalogost és páncélost ide rendelték az Államokból és a szövetséges országokból, a repülőgép–hordozó és egyéb hajókról meg a kifutópályák szélén várakozó vadászgépekről nem is beszélve. A Pentagontól a Camp Doha–i hadszíntéri parancsnokságig a legkülönbözőbb szolgálatok és nemzetek vezérkari tisztjei dolgoztak együtt a legtökéletesebb egyetértésben és összhangban, ugyanakkor az is tény volt, hogy a hagyományos szövetségeseink közül többen is távol maradtak. Nekem teljesen megfelelt a helyzet: örültem neki, hogy a britek velünk vannak, és nem bántam, hogy a franciák meg még néhány másik nemzet nincs velünk, mert úgyis csak hátráltattak volna minket. Az oroszok viszont csalódást okoztak, mert már régóta vártam a lehetőséget, hogy egy oldalon harcolhassak velük. Remek párost alkottunk volna velük, de nem álltak mellénk Irak ügyében. Sebaj! Úgysem szerettem volna olyant magam mellé, aki nem szívvel–lélekkel csinálja.

Nekem pontosan olyan bajtársakra volt szükségem, mint az a hat kutyaütő tengerészgyalogos, akik két páncélozott Humvee–nk legénységét alkották. Ezek a fiúk családtagjainkká váltak, és Caseyvel, jó szülőkként, mindenünket megosztottuk velük: a sátrunkat, az ételünket, a járművet. Az egymásrautaltság erős köteléket fűzött össze minket. Tudtuk, hogy még eljöhet a nap, amikor nekünk nyolcunknak kell szembenéznünk egy nagyobb ellenséges erővel. Nem véletlenül választottuk ezeket a fiúkat; azért tettük, mert hittük, hogy számíthatunk rájuk, ha tűzharcba keveredünk.

A sofőröm a huszonkét éves Orlando Fuentes tizedes volt, egy Puerto Ricó–i fiú, aki tizenhárom évesen került Pennsylvaniába. Amikor először megláttam, kerek szeméről és pufók arcáról rögtön az egyik barátnőm kabalaállatkája jutott eszembe, és felkiáltottam: „Öregem, te pont úgy nézel ki, mint egy panda!” így ragadt rá a Panda becenév. Ugyanolyan öngyilkos alkat volt, mint minden CAAT–vezető: csak a „gyorsabban” és a „még gyorsabban” szavakat ismerte, a pedálról pedig sosem hallott. Csak ültem mellette, és majd magam alá tettem, mert biztos voltam benne, hogy nem Szaddam fegyverei fognak végezni velem, hanem ez az őrült sofőr.

Dániel Tracy első osztályú közlegény, Missouriból származott. Ő hátul utazott, hogy a rádiót kezelje és hogy biztosítson minket. Csak húszéves volt, de máris vérbeli, klasszikus tengerészgyalogos, aki imádott bunyózni és bajt keverni. Mivel egészen tekintélyes bűnlajstromot hozott össze 29 Palms–i tartózkodása alatt, javító programra

küldtük, de ezt is ellógta. Kénytelenek voltunk hadbíróság elé állítani, lefokozni és rács mögé dugni. Amikor kijött, a századirodára helyeztettem, hogy rajta tarthassam a szemem, és ha kell, a farkára lépjek. Így derült ki róla, hogy egészen jóravaló gyerek: szorgalmas és hűséges, csak éppen nem szereti, ha hülyének nézik. Az én emberem volt. Az is vitathatatlan jó tulajdonsága volt, hogy golyóállónak képzelte magát – Bagdad határán kívül. „Tudom, hogy Bagdadban fognak hidegre tenni”, panaszkodott heteken át. –”Nem fogok bemenni. Vissza is helyezhet a kóterbe, engem nem érdekel. Harcolok bárhol, ahol kell, de Bagdadba nem megyek!” Ebben erősen kételkedtem.

Az első és a hátsó ülés közt, egy emelvényen az ágyúsunk, a mexikói születésű Luis Castillo őrmester állt, felsőtestével a Humvee fölé magasodó toronyban, melybe Mark–19–es gránátvető automatát vagy 240–Golf közepes géppuskát lehetett szerelni a küldetés igényei szerint. Castillo rendkívül fegyelmezett volt, és húszéves kora ellenére már jó ideje őrmester. Ez a nagyra nőtt, sovány tengerészgyalogos mindig zokszó nélkül teljesítette a parancsokat.

A csapatunk további tagjai közé tartozott Clint Newbern, Casey rádiósa, aki bárkit be tudott hozni a készülékén, tán még magát az Úristent is. Ez vészhelyzet esetén még jól jöhetett, a gond csak az volt, hogy vontatott déli beszéde hallatán senki se hitte volna el neki, hogy tényleg bajban vagyunk. Vékony, szívós fickó volt; a georgiai Savannah mellett nőtt fel, harcművész szülők gyermekeként, aki maga is több fekete övet szerzett. Newbern semmitől se félt, és azért került hozzánk, mert előző parancsnoka attól tartott, hogy a fiatal tengerészgyalogos meg fogja verni – amire volt is némi esély. Tökéletesen beleillett a csapatba.

A másik Humvee fegyvertornyát egy magas, szikár őrmester birtokolta, Jerry Marsh őrmester a kaliforniai Bakersfieldből. A Kilo században volt bokorugró Casey alatt, és a legjobb géppuskások közé tartozott. Nagyon értette a dolgát, ha meg kellett hajtani a „varrógépet”, és mindig kifogástalan állapotban tartotta, még a legkomiszabb időjárás esetén is. A csendes szavú Marshnak azonban komoly gondjai voltak otthon. Úgy tűnt, a legjobbkor hoztuk át a tengerentúlra.

Casey sofőrje külön eset volt. Az alacsony, kövér tizedes kiválóan teljesített a gyakorlatok során, és szorgosan gyűjtött mindent, aminek köze volt a modern hadviseléshez, sőt nemcsak gyűjtötte, hanem előszeretettel magára is aggatta a különböző kellékeket, mint egy Rambót játszó kisgyerek. Miután kezdetét vette „együttélésünk”, kiderült, hogy tényleg egy nagyra nőtt kisgyerek. Felvetődött a kérdés, hogy ez alapos fiatalember, akit mindenki csak „Bébi tizedes”–nek hívott, hogyan fog teljesíteni a harctéren, stresszhelyzetben. Már nem kellett sokáig várnunk a válaszra.

Március 20–án, iraki idő szerint hajnali 5.34–kor (az Egyesült Államok keleti részén ekkor este fél tíz volt, és még március 19–e) kezdetét vette az „Iraki Szabadság” hadművelet. A nyitányt a Szaddam Husszein rejtekhelyének vélt bagdadi célpont ellen, cirkálórakétákkal és intelligens bombákkal indított támadás jelentette. A diktátor nem volt ott, és továbbra sem jelezte, hogy hajlandó lenne lelépni, ezért a játék, „sokk és félelemkeltés” jelszóval, folytatódott.

A Szafvan–domb úgy égett előttünk, mint egy hatalmas karácsonyfa. Hatalmas Tomahawk rakéták, tüzérségi lövedékek, repülőgépekről ledobott bombák rázták a tájat szünet nélkül. A hajnali égbolt karmazsin, sárga és narancssárga fényben izzott, a levegő tele volt robbanásokkal és surrogással, csattogással, repülőgépzúgással. Nem emlékszem,

44

hogy pontosan milyen magas lehetett a Szafvan–domb, de mire a tengerészgyalogság felment, hogy biztosítsa, nem sok maradt belőle. Az irakiak is eltűntek, a megfigyelőállomás helyén pedig csak egy füstölgő romhalmaz maradt.

Az ütközet előtti készülődés hihetetlen zajjal tud járni. Rádiók recsegtek, repülők és helikopterek zümmögő rajta lepte el az eget, járművek berregtek és csörömpöltek a sötétben, markológépek törtek utat a töltéseken át, állig felfegyverzett tengerészgyalogosok lendültek mozgásba. Mindez egyszerre.

Ha a háború mindig ilyen izgalmas és biztonságos lenne, jegyeket árulhatnánk rá, mint a futballmérkőzésekre, és én lennénk a leggazdagabb ember a világon.

8.Első vér

Semmi sem tudja úgy felpumpálni az adrenalinszintedet, mint egy jó kis háború. Mint sok tízezer csatába induló férfitársam ezen a napon, én is féltem, de nem ez volt az első ütközetem, és nem először éreztem azt, hogy a szívem ki akar ugrani a mellkasomból. Az ismeretlentől rettegni teljesen normális dolog, és az ember előbb vagy utóbb megtanulja félretenni ezt a zsibbasztó érzést, csakhogy ez még semmi sem jelent. Ahogyan az sem, hogy eddig mindig túlélted. Az ellenséget nem érdekli a múltad. A jelenben éltek, és valamelyikőtöknek most kell meghalnia.

2003. március 20–án, napkelte előtt az amerikai szárazföldi erők végre betörtek Irakba. Tőlünk nyugatra a masszív 3. gyalogsági hadosztály oszlopai kígyóztak át a sivatagon egy hatalmas bal hurkot leírva, melynek végpontja Bagdad volt. A tengerészgyalogosoknak a keleti útvonal jutott Baszrán és a többi útba eső városon keresztül. Két főút is vezetett északra, a főváros felé, és számítani lehetett rá, hogy az utak mentén elterülő városokban utcai harcokra is sor kerülhet. A mozgékony 101. és 82. ejtőernyős–hadosztályok és a 173. ejtőernyősezred helikoptereken indult a célterületek fölé, és a brit páncélosok is útra keltek. A légierő az ország egész területén kezelésbe vette a stratégiai célpontokat, a különleges erők egységei pedig ugyanezt tették odalentről. Lelkesítő volt egy ilyen nagy ívű támadás részeseinek lenni, még ha tudtuk is, hogy száz és száz mérföld áll előttünk, tele ismeretlen veszélyekkel és nehézségekkel, s a vegyi vagy biológiai támadás lehetősége is folyamatosan ott lebegett a fejünk felett. Semmi nem tarthatott vissza minket.

Behemót Abrams tankjaink 05.45–kor vágtattak be Irakba a töltésben vágott átjárón. A lendületes indulásból hamarosan forgalmi dugó kerekedett. Az eredeti terv szerint csak az 1. harckocsizászlóalj kelt volna át ezen a konkrét átjárón, a mi egységünk pedig egy másikat használt volna. A Medina hadosztályról érkezett jelentések miatt azonban a tervezők az éjszaka folyamán átrajzolták a térképeket, és ugyanahhoz az egy homokba ásott folyosóhoz tereltek minket. Ahelyett hogy szétszóródtunk volna egy hárommérföldes vonalon, koncentrált erőként kellett megtámadnunk az ellenséget, hogy garantáltan rést üthessünk páncélos erőin.

Az újraírt forgatókönyv szerint még mindig az 1. zászlóalj tankjai vezették a támadást, aztán jöttek volna a mi páncélosaink és gyalogságunk, majd az ők, illetve a mi ellátó oszlopunk. Bonyolult koreográfia volt, melyben járművek százainak és emberek ezreinek kellett tökéletes összhangban mozogniuk.

Elég volt néhány perc, hogy a rend felbomoljon. Az 1. zászlóalj tankjai rendben átjutottak, de aztán felkelt a nap, sápadt vörös fénybe vonva a porfelhő lepte sivatagot, és a tankok ellátó oszlopa úgy gondolta, hogy jobban jár, ha a harcoló egységek után siet. Ahelyett hogy vártak volna, míg átkelnek a csapataink, a soraik közé furakodtak, és megpróbáltak velük együtt átjutni. Hamarosan olyan zsúfoltság és kapkodás lett, mint egy menyasszonyiruha–kiárusításon a bostoni Filene's Basementben. Mindenki egyszerre akart átjutni, aminek aztán az lett a következménye, hogy egy darabig senki sem jutott át. McCoy ezredes őrjöngött. Mielőtt még egyetlen lövés is eldördülhetett volna, támadó csapataink megfeneklettek a porban.

46

Az invázió teljes erőbedobással folyt az egész országból, de én ebből csak az előttünk haladó teherautó hátulját láttam, meg homokot, homokot és megint csak homokot. Égig érő, vaskos függönyként lógott körös–körül, a torkunkat kaparta, és beférkőzött minden résbe és repedésbe. A Humvee–m a zászlóalj törzsét szállító konvoj végén kullogott. A por ellen szemüveggel és sállal védekeztünk, így joggal érezhettük magunkat a csordát terelő cowboyoknak. Amikor végre átjutottunk az első töltésen, átszóltam Caseynek a rádión:

– Isten hozott Irakban!– Még nem vagyunk ott, seggfej – jött a válasz a húsz yarddal előttünk haladó

járműből. Precíz mérnökember lévén Casey nem érezte magát iraki földön mindaddig, míg át nem mentünk a második töltésen is. Nemsokára ez is megtörtént, és most már technikailag is Irakban voltunk.

Mire átkeltünk, az élen haladó tankok már megkerülték azt, amit a Szafvan–dombból megmaradt, és észak felé indultak a Baszrába vezető főút, azaz a „Tampa útvonal” irányába. Mire elértük, a sivatag fokozatosan kizöldült, mígnem egészen olyan nem lett , mint 29 Palms odahaza, a hegyek nélkül. Ez a pontosan az a terep volt, ahol otthon éreztük magunkat. A Bikák itt verhetetlenek lettek volna. Baszra, Irak kapuja, egy hatalmas mocsaras terület északi szélén fekszik. A mesés Tigris és Eufrátesz folyók itt terülnek szét a pusztán, hogy aztán a Satt el–Arab medrén keresztül a Perzsa–öbölbe ömöljenek. Omár kalifa, Mohammed próféta tanácsadója, i. sz. 636–ban alapította a várost, ahonnan a legenda szerint Szindbád elindult kalandos útjára. Az Ezer egy éj szakai meséiben is megjelenik.

Itt–ott irakiak bújtak elő néhány sárkunyhót számláló falvacskák házaiból, hogy integessenek nekünk, ahogyan mezopotámiai őseik is integettek más hódítóknak az évszázadok során. A perzsák i. e. 539–ben vonultak át itt, aztán Nagy Sándor jött a görögjeivel i. e. 331–ben, majd a muzulmán arabok i. sz. 636–ban, a belső–ázsiai mongolok 1258–ban, az oszmán törökök háromszáz évvel később, a britek négyszáz évvel ezután és végül az Egyesült Államok vezette koalíció 1991–ben. Vegyük még hozzá ezekhez a sumerokat, az akkádokat, az asszíreket és a hettitákat, s kiderül, hogy szinte alig van olyan hely Irakban, ahol a ma élők nem a harcosok sírjait tapodják.

A modern Baszra hírnevét a közeli Rumajla olajmező alapozta meg, ahol mintegy ezer olajkút szökkent elő a földből komor sivatagi virágként, s ahol a finomítók akár napi 140 ezer hordó olajat is elő tudtak állítani. A háború utáni időszakra vonatkozó tervek éppen az olajból származó bevételeket jelölték meg az újjáépítéshez szükséges pénz elsődleges forrásaként.

Baszra közel 1,4 milliós lakosságával Irak második legnagyobb városa volt, fontos kikötő, olajipari és petrolkémiai központ, valamint légi és vasúti csomópont – vagyis a Bagdad után a támadás legfontosabb célpontja.

A feladatunk az volt, hogy lehetetlenné tegyük az olajmezők védelmének a megerősítését. Az elképzelés úgy szólt, hogy míg mi az 51. hadosztályt – és valószínűleg a Medinát is – püföljük, az amerikai és brit tengerészgyalogosok ellenőrzésük alá vonják az olajkutakat.

Ahogy beljebb hatoltunk, úgy lett egyre népesebb a vidék. Földutak kanyarodtak le egyre sűrűbb egymásutánban, és hosszú kőolajvezetékek jelentek meg az utak mentén. A hely kísértetiesen hasonlított Texasra.

– Minden Darkside egységnek, itt Darkside 6! Gáz! Gáz! Gáz!

McCoy vegyi riadója nem maradt hatás nélkül: egy pillanat alatt magunkra kaptuk a gázmaszkunkat. Semmi gyanúsat nem tapasztaltunk, de tudtuk, hogy az országnak ezen a részén egyelőre még Ali Hasszán el–Madzsid az úr, a könyörtelen hentes, akit a világ csak „Vegyész Alidként ismer. A szögletes arcú, dörzsiszivacs–bajszot viselő Ali a diktátor unokatestvére volt, és nem mellesleg mániákus gyilkos, aki irakiak ezreit ölte meg: kurdokat északon és síitákat délen, egyforma lelkesedéssel. Hidegvérrel elrendelte 280 falu elgázosítását, azzal a feltett szándékkal, hogy kiirt minden férfit, nőt, gyermeket, állatot és növényt. Alii most Dél–Irak kormányzója volt, és mi tudtuk, hogy ha valaki képes habozás nélkül a legmérgesebb gázokat bevetni ellenünk, akkor az Vegyész Ali.

A figyelmezetés hamis riasztásnak bizonyult, de arra jó volt, hogy emlékeztessen minket: nem túrázni jöttük.

Ellenséges irakiakkal eddig csak elvétve találkoztunk, és mire Baszra feltűnt a láthatáron, a hírszerzők kisütötték, hogy a félelmetes Medina hadosztály sehol nincs. Aztán hirtelen komolyra fordultak a dolgok.

Rakétagránátok suhantak el a tankok mellett, és kisebb lövöldözés kerekedett egy csapat ellenséges katonával, akik épp egy olajkutat akartak felrobbantani. Nem sok esélyük volt a páncélososzlop tüzével szemben.

Hamarosan megtaláltuk azt, amiért jöttünk, az 51. gépesített hadosztályt, és nekiláttunk megsemmisíteni. Abramsaink tüzet nyitottak 120 mm–es lövegeikkel az ellenséges tankokra, azok pedig viszonozták a tüzet. Az Amtracek és a tüzérség is beszálltak teljes tűzerővel. Az ágyúlövések moraját nehéz géppuskák ugatása és kézigránátok robbanásai szőtték át. Az égen dühös Cobra helikopterek csörömpöltek, rakétákkal és géppuskával támadva számunkra láthatatlan célpontokat.

Caseyékkel egy darabig a helyünkön, a törzs mögött parkoltunk, de végül eluntuk a tétlenséget, és elindultunk a Humvee–kkal, hogy valami elfoglaltságot találjunk magunknak. Mielőtt felkerekedtünk volna, elmagyaráztuk Bobnak, hogy az lesz neki a legjobb, ha a fenekén marad, míg vissza nem jöttünk. Csakhogy amint a támadó egységeink előrébb nyomultak, Bob úgy döntött, hogy kétszáz méterrel előrébb tolja a törzset. A vékony falú teherautók, belsejükben a csatát irányító, felbecsülhetetlenül értékes agyakkal és kommunikációs berendezéseikkel, egy szempillantás alatt tűz alá kerültek.

– Hotel Hetes! Hotel Hetes! Lőnek ránk! Jöjjenek azonnal vissza! – rikácsolta a rádióba halálra rémülten Bob. Akitől segítséget kért, én voltam: a hívójelem már nem „Gábriel” volt, hanem „Hotel Hetes”. Kész csoda volt, hogy meghallottam a csatazajban. Panda, amint megtudta, hogy lövik a törzset, a gázpedálra taposott, és elindult, hogy megkeresse Bobot. Én ezalatt Caseyt kerestem a rádión, de amint várható volt, nem hallotta ebben a kakofóniában. Elővettem a puskát a táskából, és megnéztem a tárat.

Panda megállította a Humvee–t, és kiszálltunk. A parancsnoki konvoj szétdarabolt hernyóként nyúlt el mintegy kétszáz yardon egy olajfinomító épületei mentén. A járművekből már előmerészkedtek néhányan, de hiába pislogtak körbe, nem tudták megállapítani, honnan lövik őket. Válaszképpen megszórhatták volna a környéket nehézgéppuska–tűzzel, de túl sok volt errefelé a civil, és senki sem akarta azzal kezdeni a háborút, hogy ártatlan életeket olt ki.

Bob észrevett minket, és egy magas épület felé intett. Rátámaszkodtam a Humvee orrára, jobb szememhez emeltem a távcsövet, és a fókuszgyűrűvel beállítottam a

48

szögletes gyárépület távolságát. Valahol ott kellett lenniük azoknak, akik a konvojt lőtték. Csak egyetlen lövésre volt szükségem, hogy megbénítsam őket, de ehhez előbb meg kellett találnom a célpontot.

Panda lézerrel bemérte az épületet:– Kilencszáztizenegy yard, főnök.Ez majdnem tökéletes távolság volt, mivel az én M40A1–es manuális zárszerkezetű

puskám ezer yardra – tíz futballpályára – volt benullázva. Kilenc plusz egyre állítottam a távcsövet a finombeállító gyűrűvel, ami 915 yardnak, vagyis majdnem a mért távolságnak felelt meg. Egy lustán lebegő fekete füstpamacs arról árulkodott, hogy a szél legfeljebb óránként három mérfölddel fúj, ez pedig elhanyagolható volt. Van ugyan egy bonyolult képlet, amely a szélsebesség, a távolság és a beállítások közt létesít kapcsolatot, de egy jó mesterlövész már izomból is tudja, hogy mit kell tennie.

Gyorsnak kellett lennem, mert az időt géppuskasorozatokban mérték. A golyók egyelőre csak a sziklákat és az utat sebzettek fel és a homokot püfölték, de tudtam, hogy a fickónak előbb–utóbb szerencséje lesz, és el fog találni valakit. Az épület bal alsó sarkánál kezdtem, és módszeresen végigpásztáztam az épületnek azt a felét egészen a tetőig, majd a jobb oldalon elindultam lefelé. Az épület aljában, bokrok mögé bújva találtam meg az iraki hadsereg talán legostobább katonáját. Ott lapult, és egy RPK könnyű géppuskával tüzelt.

Azt hitte, biztonságban van. Abban a távolságban láthatatlan volt a puszta szem számára, s a fényviszonyok és a bokrok miatt a torkolattüzet sem lehetett észrevenni, én viszont olyan tisztán láttam őt, mintha a helyszínről közvetítették volna nekem televízión. Csakhogy az én tévémnek célkereszt volt a képernyőjén! A férfi zöld harci ruházatot viselt, amivel egészen jól beleolvadt árnyékos rejtekhelye hátterébe. Nagy, vaskos bajsza volt. A körülöttünk dúló csata többé már nem érdekelt; számomra most csak mi ketten léteztünk: ő meg én.

A katona elemi hibát követett el, amikor összetévesztette az álcát a fedezékkel. A gallyak és a levelek megvédenek a tekintetek elől, de fabatkát sem érnek a golyóval szemben. Két másodperccel azután, hogy célba vettem, vettem egy mély lélegzetet, kifújtam egy kis levegőt, és finoman meghúztam a ravaszt. A Laké City Match 173 grain tömegű lövedéke a mellkasába robbant; a férfi megperdült és hátravágódott, mint akit egy láthatatlan baseballütő talált el. Halott volt – az első lövésem és egyben az első igazolt találatom az „Iraki Szabadság” hadműveletben.

Mozgásra lettem figyelmes három emelettel feljebb, és Panda is jelezte, hogy látott valamit. Valaki visszahúzódott egy sarok mögé.

– Ezt fújhatjuk – jegyezte meg Panda a látcsöve mögül.– Frászt. Vissza fog jönni. – A munkám része az is, hogy tanulmányozzam az emberi

természetet. Olyan ez, mint pókért játszani; ha ismerem az ellenfelet, például tudom, hogy pislogni szokott, amikor ászokat osztottak neki, akkor nyert ügyem van. Most arra építettem, hogy minden emberben egy jó adag kíváncsiság lakozik. – Látni akarja, hogy mi történt odalent a cimborájával. – A jobb kezemmel kilöktem az üres töltényt, és másikat tettem a helyére. A célkereszt közben egy pillanatra sem mozdult el arról a pontról, ahol eltűnni láttam a fickót.

Az út szélén hadifoglyok álldogáltak egy nagy kupacba verődve, és minket figyeltek. Nem voltak szigorú őrizet alatt, de tudták, hogy úgysem jutnának messzire, ha szökni próbálnának. Egyikük sem szeretett volna úgy járni, mint a géppuskás.

A csatazaj intenzitása még mindig nem akart szűnni, de ez most engem a legkevésbé sem érdekelt. A célkereszt nem mozdult, a fal széle olyan kristálytisztán látszott, hogy meg tudtam volna számolni a repedésekben mászkáló bogarakat.

– Ez lelépett, főnök – állapította meg Panda, aki ugyanazt a pontot figyelte a látcsővel. – Nem fog visszajönni.

– Nem is kell. Még ott van. A kíváncsiság fogja megölni. – Fokoztam a nyomást a ravaszon, úgy kétfontnyira a szükséges háromból, és lelassítottam a légzésemet, mert biztos voltam benne, hogy Szaddam katonája hamarosan elő fog bukkanni. Inkább éreztem, mint láttam, hogy megváltozik a kép a távcsőben. Egy emberfej tűnt fel nagyon lassan a sarok mögül. Előbb egy fül, aztán az arc széle, a szem, az orr. Lőttem, és a fej hátracsapódott, a test pedig átbukott a korláton.

Game over. Ez a két lövés megmentette a törzset a közvetlen veszélytől.

Alig egy napja voltunk Irakban, de nekünk egy örökkévalóságnak tűnt. Nem sokat pihenhettünk azóta, hogy elhagytuk Camp Rippert; előző éjszaka egy Hellfire rakéta csapódott be az egyik Abrams közelében, megsebesítve legénységét, és attól kezdve egyikünk sem mert elaludni. A kimerültség és az alvás hiánya megviselte az idegeinket, ami rajtam fokozott ingerültségben jött ki.

A harctéren az egyetlen célom az, hogy megöljem az ellenséget, és nem tolerálok semmilyen félmegoldást. Tudom, hogy az erősebbik győz, és mindig ennek fényében cselekszem. Caseynek és az embereink többségének ez volt az első alkalom, hogy harcos énemet látták, és a változás megdöbbentette őket. Fanatikus voltam és kérlelhetetlen.

Az sem javított a hangulatomon, hogy végighallgattam egy finoman szólva érdekes beszélgetést a Tac–1 rádióhálózaton. A zászlóaljunkhoz csatolt Bravó harckocsiszázad parancsnoka beszélt McCoy ezredessel, aki azt akarta tudni, hogy miért nincsenek a tankok ott, ahol lenniük kellene.

– Bravó 6, itt Darkside 6. Mit tart olyan sokáig? – akarta tudni McCoy.– Van itt néhány gyalogos, akik nem tudják eldönteni, hogy megadják–e magukat –

felelte Bravó 6, azaz Bryan Lewis százados.– Ezt hogy érti? – McCoy éppolyan tanácstalan volt, mint én.– Most akarjuk kideríteni, hogy megadják–e magukat.Képes lettem volna megkeresni Lewis tankját, hogy jól seggbe rúgjam a századost.

Azért jöttünk ide, hogy megöljük az iraki katonákat, nem azért, hogy gondolkodási időt adjunk nekik. Szórólapok ezreit dobtuk le az állásaikra, és ezekből részletesen megtudhatták, mit kell tenniük, ha kapitulálni akarnak: fegyvert le, kezet fel, és kisétálni. Én azon a véleményen voltam, hogy ha nem teszik pontosan ezt, akkor kapják be, és golyót nekik, különben további veszélyt fognak jelenteni. Lewis századosnak iraki katonák voltak a célkeresztjében, de nem lőtte le őket. Mondtam Caseynek, hogy a csatatéren nincs második esély, és azon tűnődtem, vajon érti–e a dolgát Lewis.

– Az a fickó egy gyáva féreg, ha nem nyit tüzet – morogtam.– Ugyan, Jack, adj neki egy esélyt – válaszolta Casey – Nem te vagy ott, nem

tudhatod, mi történik.Persze neki volt igaza, de nem voltam abban a hangulatban, hogy bárkivel is elnéző

legyek, még akkor sem, ha egész nap keményen harcolt. A keserűségemnek semmi köze nem volt Lewishoz és a tankjaihoz, sőt el kellett ismernem, hogy a százados nagyszerű katona. Azért voltam ilyen zabos, mert kimaradtam a harcokból.

50

9.Mellőzve

Az egyik legnagyobb és legkellemetlenebb baklövés, amit háborúban el lehet követni: „baráti tüzet” zúdítani a sajátjaidra. Természetesen senki nem lövi szándékosan a sajátjait, de hát a háború sokszor feje tetejére állítja a valóságot, és ember legyen a talpán, aki el tud igazodni benne. Az 1. nap, március 20–a estéjén én is hasonlóan jártam. Előbb majdnem megöltem egy csomó embert tévedésből, később pedig kis híján velem végeztek egy másik incidensben. Bármelyik végén légy is a fegyvernek, komisz dolog részese lenni.

A csapataink elképesztő tempóban dübörögtek előre, és az 5. tengerészgyalogos–ezred a brit királyi tengerészgyalogosokkal „karöltve” gyakorlatilag lövés nélkül foglalta el a rumajlai olajmezőket. Néhány szétroncsolódott kútból vörös és narancssárga tűzoszlopok emelkedtek a magasba fekete füstcsíkok kíséretében, de a védőket annyira váratlanul érte a támadás, hogy csak kilencet tudtak megsemmisíteni, mielőtt lecsaptak volna rájuk. Nem hagyhattuk, hogy megismétlődjön az 1991–es környezeti katasztrófa; a világ második legnagyobb olajtartaléka, az iraki gazdaság gerince a szövetségesek kezében került.

A mi zászlóaljunk biztosította a Baszrába vezető hidakat, és most arra készült, hogy bevegye a város nemzetközi repterét. A gyors előrenyomulásnak azonban ára volt: a folyamatos igénybevételtől kimerültünk. Úgy egy órával szürkület előtt Caseyvel és a fiúkkal egy gazdátlan „Roland” tankelhárító rakétavetőbe botlottunk, amit egy golfautóra hasonlító járműre szereltek. A kezelőinek híre–hamva sem volt, a fegyver azonban még használható állapotban volt, ezért semlegesítenünk kellett.

Casey száz yarddal hátrébb várakozott a Humvee–ban, én pedig kint álltam, és az utat figyeltem. Ötven yarddal előttünk elkanyarodott, de úgy láttam, hogy néptelen, ezért szóltam Pandának, hogy élesítsen be egy AT4 rakétavetőt. Ő a vállára emelte, célzott, és várta a tűzparancsot. Épp ki akartam adni, amikor Luis Castillo, aki fent állt a Humvee tornyában, és így messzebbre ellátott, figyelmeztetett, hogy ha kilőjük a Rolandot, a hadifoglyok szívrohamot kapnak ijedtükben. Én azt hittem, hogy arról a csoportról beszél, amelyiket már egy ideje magunk mögött hagytuk.

– Leszarom – feleltem hanyagul.Az egyébként csendes Castillo azonban nem hagyta ennyiben a dolgot.– De főnök, el fogják találni őket!– Lehetetlen, ahhoz már túl messze vannak. – Kész voltam kiadni a tűzparancsot

Pandának, de aztán én is mozgást észleltem az úton, és egy pillanattal később iraki hadifoglyok bukkantak elő a kanyarból tengerészgyalogosok felügyelete alatt. Egyenesen a célpontunk, a Roland felé tartottak. Amikor meglátták, hogy Panda rakétavetőt szegez rájuk, megtorpantak, és sóbálvánnyá dermedtek. Rákiáltottam Pandára, hogy tegye le a fegyvert, és ő megtette, de a szívem olyan vadul kalapált, mint még soha. Ha kiadtam volna Pandának a tűzparancsot, egy csomó ember meghalt volna csak azért, mert elkövettem egy hülye hibát.

Hagytuk, hogy a döbbent hadifoglyok és kísérőik továbbmenjenek, aztán szóltam az utászoknak, hogy jöjjenek, és robbantsák fel a Rolandot. Látni se akartam azt az átkozott, golfautóra szerelt rakétavetőt.

Egy mesterlövésznek jól kell bírnia a gyűrődést, és nem engedheti meg magának, hogy csak egy pillanatra is ellankadjon a figyelme, ezért átkoztam magam az

elővigyázatlanságomért, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ennek egyetlen ellenszere van csupán: a pihenés. De ahogy a költő Róbert Frost írta, még mérföldeket kellett mennünk, mielőtt álomra hajthattuk volna fejünket.

Pihenésről azonban egyelőre szó sem lehetett, és nem tellett bele sok, hogy megint egy „baráti tűz” incidensben találjam magam, ezúttal a célpont oldalán. Ez sem volt kellemes. Az égboltot harci gépek százai töltötték meg – melyek olyan messzi támaszpontokról szálltak fel, mint Missouri vagy Guam –, de azért jutott hely az Öbölben állomásozó hadihajókról indított, alacsonyan repülő Tomahawk cirkáló rakétáknak is. A láthatár vonalát robbanások tépték fel újra meg újra, és a reptéren véres harc volt kibontakozóban. Ki tudott volna ilyenkor aludni? Ki akart volna?

Míg McCoy körbejárta a csatateret, hogy átfogó képet kapjon a harcászati helyzetről, én tábort vertem. Félretettem a mesterlövészpuskámat, és visszavedlettem a század „Gunny”–jává, akinek most az volt a legfőbb dolga, hogy – a reptértől mintegy három mérföldre – felállítsa a főhadiszállást. Két, háttal egymásnak állított Amtracből ideiglenes irodát hoztunk létre: a rámpáikat leengedtük, és mivel besötétedett, fényzáró ponyvát borítottunk rájuk. A rádiókat bekapcsolták, a térképeket kiterítették, a számítógépeket elindították, és a zászlóalj agytrösztje munkához látott ebben a szűk, levegőtlen tömlöcben, hogy kitalálja, mi legyen a következő lépés. Az 51. géphadosztálynak, elsődleges ellenfelünknek komoly károkat okoztunk, de a maradványai még mindig a környéken voltak, és még mindig veszélyt jelentettek. A britek a nyomunkban voltak, hogy átvegyék az elfoglalt területek ellenőrzését, és ezzel lehetővé tegyék a további előrenyomulást, mi pedig átadtuk nekik a felelősség terhét, miközben a harc még javában dúlt a közelben. Ez így talán nem is hangzik olyan bonyolult feladatnak, a valóságban azonban nagyon is az. Nem irigyeltük a tervezőket.

A kinti sötétséget tüzes lövedékcsíkok szelték ketté – az ütegeink a repteret támadták, hogy megpuhítsák a védelmet a roham előtt. Az öblös ágyúk dörejétől remegett a föld, a becsapódások pedig kisebb tornádókat kavartak a porban.

Hirtelen egy hangos pukkanásra lettünk figyelmesek. Egészen közelről hallatszott, és újabb, kisebb pukkanások sorozata követte. A francba! Egyvalami tudott csak így ropogni: az amerikai tüzérség leggyilkosabb lövedéke, amit nagy gáz volt hallani, mert ez azt jelentette, hogy túl közel vagy hozzá. A nagyobbik pukkanást a közeledő 155 mm–es lövedék kelti, amikor a robbanófej szétnyílik mintegy ötven méter magasságban, hogy személy elleni bombácskák tucatjait lökje ki magából, amik aztán becsapódáskor robbannak, hihetetlen pusztítást végezve.

Ha egyszer a tűzijáték ropogni kezd, nincs idő a földre vetni magad. Behunytam a szemem, és rátapadtam az egyik páncélozott jármű oldalára. Ha tehettem volna, beleolvadok az acélba. Újabb nagy pukkanás hallatszott, aztán jöttek a kicsik is, körülbelül 150 yardra attól a helytől, ahol Normy Ariasszal álltunk.

Az embereink rögtön lecsaptak a rádióra, hogy megkérjék a tüzéreket: többé ne tegyenek ilyent. Szerencsére senki sem sebesült meg, de egy bizonyos százados meg volt győződve róla, hogy az ellenség lő minket.

– Most mérnek be minket! – rohant elő kiabálva, miközben Normy meg én leváltunk a jármű oldaláról. Nekünk, harcedzett veteránoknak szemernyi kétségünk sem volt afelől, hogy ezek csak eltévedt lövedékek voltak, még ha olyan veszélyesek is, mint a „kettős célú, továbbfejlesztett hagyományos lőszer” (DPICM), amit csakis amerikai ágyúból

52

lőhettek ki, tehát nem azzal a szándékkal, hogy megöljenek minket. A veszély már elmúlt és nem sérült meg senki, vagyis nem volt miről beszélni.

– Nem, uram – tért vissza a tennivalójához Norm. – Nem az ellenség volt.– De igen, őrmester. Ők voltak. – Bob százados meg volt győződve róla, hogy még

mindig komoly veszélyben vagyunk.– Nem, uram – mondta Norm lassan, hogy még Bob is megérthesse. – Ezek DPICM–

ek voltak. Az ellenségnek nincs ilyen.– Honnan tudja olyan biztosan, hogy DPICM volt?Norm abbahagyta, amit éppen csinált, és Bob felé fordult.– Uram – felelte legilledelmesebb hangján –, én tizennyolc évig szolgáltam a

tüzérségnél. Csak egyvalaminek lehet ilyen hangja. Higgye el nekem, ez a mi DPICM–ünk volt.

Bob ott téblábolt még egy darabig, aztán tétován elhúzta a csíkot.

* * *

Az, amit McCoy ígért a zászlóaljnak, valósággá vált. Nemcsak végérvényesen megsemmisítettük az irakiak 51. gépesített hadosztályát, hanem a főparancsnokot is elkaptuk.

Az éjszaka nem jelenthet akadályt a harcoló amerikai csapatok számára, mert ultramodern felszereléseink és hőkameráink átlátnak a sötétségen. Vasárnap hajnalban, még virradat előtt, a zászlóalj megközelítette a repteret, és lecsapott a védőkre. Nyolc iraki tankot semmisítettünk meg, és néhány öngyilkos hajlamú gyaloggal is végeztünk, akik betonbunkerekbe vetették be magukat.

Mivel én magam nem vettem részt a harcokban, kihúztam egy hordágyat az egyik mentőautóból, és aludni próbáltam, de az agyam nem akart kikapcsolni. Amikor a támadás megindult, felkeltem, és körbejártam a tábort. Közben a fegyverek zaját hallgattam, és tüzük villódzását néztem. Mellőzve éreztem magam.

A városnak ez a része rendesen be volt építve, így az alatt a négy óra alatt, amíg megtervezték a támadást, könnyen beszivároghattam volna az éj leple alatt, hogy felderítést végezzek, rejtekhelyet keressek és klasszikus támogatást adjak a támadóknak mesterlövészpuskámmal. Odakint dúlt a harc, én meg itt ültem ölbe tett kézzel. Kész pazarlás volt.

Az egyik fiam leszedett a reptéren egy célpontot. Szép, hosszú lövés volt. Amikor tudomást szereztem róla, rögtön arra gondoltam, hogy ha én is ott lehettem volna, nem egyet, hanem tízet lövök le ugyanennyi idő alatt; ez persze nem azt jelenti, hogy ennyivel jobbnak tartom magam – egyszerűen csak nagyobb tapasztalatom van a célpontok felderítésében. Rengeteg munkám lett volna, de ezt a buszt lekéstem. Még mindig a mesterlövészszakasz nem hivatalos parancsnoka voltam, és a puskámmal akartam dolgozni, nem a háttérben ülni, a lábamat lógatva. Egy kényelmetlen gondolat fészkelte magát belém: ez most már mindig így lesz?

Mire ránk virradt az új nap, miénk volt a kulcsfontosságú híd a Satt el–Baszra csatorna felett. Következő lépésként az erőink össztüzet zúdítottak a reptér védőire: ágyúk, tankok, .50–es kaliberű géppuskák és rakétavetős Cobrák támadták őket szünet nélkül. Aztán a gyalogság benyomult, és a régi, jól bevált, szobáról szobára módszerrel elvette a reptér katonai és civil felét elválasztó Sheraton Hotelt az ellenségtől. A mind fegyverzetükben,

mind kiképzésüket tekintve hátrányban lévő iraki katonák kezdték megadni magukat: feltartott kézzel vagy fehér kendőt lobogtatva előjöttek. Azokat, akik elfutottak vagy tovább folytatták a harcot, az embereink megölték. A tűzerőnk egyszerűen túl sok volt nekik.

A nap közepére a harctér elcsendesült. A terminálban rekedt tucatnyi civil előmerészkedett, és megadta magát. Az egyetlen sebesültünk egy tengerészgyalogos volt, aki a saját kézigránátjától sérült meg: miután belökte a Sheraton egyik szobájába, egy repeszdarab átvitte a falat, és eltalálta a kezét.

Egy órával azután, hogy bevettük a repteret, egy rikítóan sárga Nissan Pathfinder luxusterepjáró gurult a kifutóra fehér zászlóval az ablakában, és óvatosan megközelítette az India század járőreit. Egy elegáns, ropogós egyenruhát viselő férfi szállt ki belőle, hogy az 51. gépesített hadosztály vezénylő tábornokaként mutatkozzon be. Közölte, hogy semmije sem maradt, amivel folytatni tudta volna a harcot, ezért találkozni szeretne a parancsnokunkkal. Az India század döbbent parancsnoka felhívta McCoy ezredest: „Darkside 6, itt India 6. Jobb lesz, ha átjön.”

McCoy nem váratott magára, így az iraki tábornok, némileg a régebbi időket idézve, amikor még a jó modornak is volt helye a háborúban, a parancsnokunk elé lépett: „Ezennel megadom magam.” McCoy elfogadta ezt, aztán a felsőbb parancsnokságra szállíttatta a tábornokot kihallgatásra. A Bikák hatalmas győzelmet aratott, de harcok még nem értek véget.

A második nap, március 21–e estéjére a lövöldözésnek vége volt, a Baszrába vezető utakat biztosítottuk. Áttörtük a fő védelmi vonalat, elfoglaltuk a repteret, három létfontosságú hidat a csatorna felett, és készen álltunk visszaverni minden támadást, amit Baszrából indíthattak ellenünk.

Caseyvel elkísértük a zászlóaljunk és a minket leváltó britek, a 7. páncélosdandár 1. lövészezrede, a hírhedt „Sivatagi Patkányok” tisztikarát egy túrára az elcsendesült csatatér stratégiai pontjaira. A századaik az éjszaka folyamán átvették az ellenőrzést az egységeinktől. A britekre, akik a mocsaras al–Faw félszigeten át jöttek fel ide – és közben olajmezőket foglaltak el –, még egy feladat várt: magát a várost nekik kellett bevenniük. Nem féltettük őket.

Kipling egyszer azt írta, hogy – szabadon fogalmazva – a puskagolyó nem ismeri a rangjelzéseket. A mesterlövészek viszont annál inkább, és hozzám hasonlóan előszeretettel vadásznak az ellenség nagykutyáira. Egy vezetőnek tehát nem szabad kockáztatnia, és ezt McCoy is tudta, de nem lehetett féken tartani. A sikertől megrészegülten kapitális hibát követett el, és csak a szerencséjének köszönhette, hogy nem hagyott minket parancsnok nélkül.

A Humvee–m elején ültem, és készkajából álló vacsorámat fogyasztottam, amikor az ezredes előbújt a főparancsnoki sátorból, leült elém egy lőszeresládára, és szivarra gyújtott. Az ütközetek után mindig összejöttünk, hogy kicseréljük gondolatainkat – arról, hogy mi ment jól és arról, hogy mi nem. Fáradtnak tűnt, Kuvait óta nem sokat alhatott, de az elmúlt két nap sikerei jókedvre hangolták.

– Hogy ment ma? – kérdezte érdeklődve.– Csak kettőt lőttem le, főnök. – Én is rágyújtottam egy cigarettára, és elmeséltem

neki, hogyan történt. A pasas úgy szívott magába minden információt, mint szivacs a vizet. A legapróbb részlet is érdekelte, mert tudta, hogy csak így nyerhetett átfogó képet a

54

nagy kirakós játékról.McCoy végighallgatott, bólintott, aztán elvigyorodott. Fogsora szinte világított a

portól maszatos arc keretében.– Elkaptam egy tankot – jelentette be büszkén. – Jó, mi?McCoy és a sofőrje az út mellett hajtottak, hogy előreengedjenek néhány páncélozott

járművet, és az ezredes egy homokba ásott iraki T–55–ös tankra lett figyelmes. Csak a tornya, a lövege és a géppuskája látszott ki. Az ezredes úgy döntött, hogy megrohamozza. A rádiósával ellenőrizték a környező lövészárkokat, aztán felmásztak a tankra, és ki akarták nyitni a torony búvónyílását, de azt belülről bezárták. Erre visszarohantak a páncélozott Humvee–jukhoz, és tüzet nyitottak a tankra a géppuskával. A golyók persze ártalmatlanul lepattantak az acélszörny bőréről, ezért McCoy visszanyargalt hozzá, rálökött egy repeszgránátot, és fedezékbe vetette magát. Végül egy Abrams megszánta őket, és egy nagy robbanóerejű lövedékkel levegőbe repítette az iraki tankot.

Ostobaság volt vezénylő tisztként erre vetemednie, de most már tudom, hogy valójában nem az iraki harckocsival akart elbánni – melynek belsejében vagy ott lapult a legénység, vagy nem –, hanem a hitelességét akarta megerősíteni mint a zászlóalj Darkside 6–osa, a tankokat reggeliző parancsnok, a mi személyes Darth Vaderünk. És valóban, ahogy a történtek híre szétterjedt, a tengerészgyalogosai dagadó kebellel gondoltak vakmerő Öregjükre.

Én viszont dühös voltam. Ez a fickó a földgolyó legkomiszabb tengerészgyalogos–zászlóaljának a szíve volt, és mégis veszélybe sodorta magát, teljesen feleslegesen. Ott ültem a Humvee elején, és füstölögtem, mert nem tudtam felfogni, hogyan kezdhet el ilyen felelőtlenül kézigránátokat dobálni valaki, akit azért fizetnek, hogy gondolkodjon és irányítson. Mi lett volna velünk, ha egy „hadzsi” katona céltáblának használja?

McCoy csak nevetett, és esze ágában sem volt megbánást tanúsítani. Dühömben faképnél hagytam.

Alig álltunk a lábunkon, de nem volt mese, a zászlóaljat működésben kellett tartani. Az immár negyvennyolc órája talpon lévő emberek zombikként botladozva osztották szét a benzint, a lőszert és a robbanóanyagot. Elég lett volna a legapróbb hiba, és a felhőkig szállt volna az egész zászlóalj, de a tréning annyira beléjük verte a tennivalókat, hogy hús–vér automatákként tették a dolgukat.

Nem sokkal ezután jött a parancs, hogy folytatni kell az előrenyomulást. Pihenésről csak akkor lehet szó, ha elértük a következő felvonulási területet. Ezúttal is Caseyék meg mi vezettük a szálláscsináló csoportot. Miközben magunk mögött hagytuk Baszrát, vakító mesterséges fény öntötte el a környéket, és nyomjelző csíkok fúródtak a füstös éjszakai égboltba. Március 23–a volt, vasárnap, hajnali fél három.

Az út széle tele volt eldobott iraki egyenruhákkal és fegyverekkel – a katonák visszaszöktek a városba, hogy civil ruhában elvegyüljenek a nép között. Kiégett harckocsik mellett haladtunk el, de egyetlen szénné égett holttestet sem láttunk. Ahogy brit barátaink mondták, ez egy egészen takaros csatamező volt. Az elmúlt napok kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy belemelegedjünk a háborúba, de ez még nem volt az igazi.

A nagy falat a briteknek jutott, akiknek két hetükbe telt bejutni a városba, ahol a levetett egyenruhák gazdáinak jelentős része beállt a Szaddamhoz hű erők, illetve a fanatikus fedajín gerillák mellé. Dick Cheney alelnök azt ígérte, hogy „felszabadítókként fognak üdvözölni minket”, de Baszra igazi darázsfészek maradt, milliós lélekszámú

lakossága pedig nem mert mozdulni. Az otthonaikban rejtőztek, és várták a fejleményeket. Tizenkét évvel korábban, az 1991–es Sivatagi Vihar hadművelet során, engedve George. H. W. Bush elnök felhívásának, fellázadtak a rezsim ellen, Szaddam azonban könyörtelenül leverte őket, és Vegyész Alit ültette a nyakukba. Ezúttal a polgárok, érthető módon, jóval óvatosabbak voltak.

56

10.Éjféli száguldás

A Sivatagi Vihar hadművelet idején megszokott dolog volt a magukat tömegesen megadó iraki katonák látványa, de nem most. Ezúttal egy igazi, „lövöldözős” háborúnak néztünk elébe.

A veszély nem korlátozódott a gyorsan mozgó frontvonalra. Minél beljebb jutottunk Irakba, annál jobban elvékonyodtak az egészen Kuvaitig nyúló utánpótlási vonalaink, és ezzel együtt sérülékenyebbekké is váltak. A harcoló csapatok lendületét biztosító lőszer–, víz–, élelemoszlopokat ellenséges csapatok és az irreguláris erők támadásai lassították.

Messze mögöttünk még mindig véres harcok dúltak a fontos kikötőváros, Umm–Kaszr birtoklásáért, és a brit csapatok is megrekedtek Baszra határában. Nyugaton az V hadtest Nedzsef körül ütközött heves ellenállásba, Kerbela közelében pedig egy egész, a 101. ejtőernyős–hadosztályhoz tartozó Apache helikopterrajt lőttek le egy éjszakai támadás során. A kétfrontos háború tervei is romba dőltek, amikor a törökök közölték, hogy nem hajlandóak átengedni a területükön a 4. amerikai gyalogsági hadosztály tizenhatezer katonáját, akik észak felől törtek volna be Irakba.

Irak nagyjából akkora, mint Kalifornia, így az, ami az egyik részében történik, gyakran marad észrevétlen a másikban, így volt ez az offenzívát akadályozó nehézségekkel is: nem biztos, hogy jót tett volna a harci morálunknak, ha tudomást szerzünk róluk, de nem szereztünk, és nem is nagyon érdeklődtünk. Az előrenyomulás teljesen lekötött minket. Baszrát a britekre bíztuk, a zászlóaljnak új célpontok után kellett néznie.

Az 1. tengerészgyalogos–hadosztály kötelékében egyenesen Bagdad felé vágtattunk. Hamarosan elértük a Kuvaitból kivezető 8–as utat, amely Irak két fő útvonalára, az l–esre és a 7–esre ágazott szét, két egymással csaknem párhuzamos folyosót alkotva, melyek egészen a fővárosig vezettek. Nekünk egyelőre nem voltak gondjaink. Arra képeztek ki minket, hogy fürgék és rugalmasak legyünk, és több napi harcra elegendő készletet cipeltünk magunkkal, így fel sem tűnt, hogy az ellátás, nagy általánosságban, akadozik. Mi csak azt láttuk, hogy megállíthatatlanok vagyunk, és ennek megfelelően hatalmas ugrásokat tettünk az ellenséges terület belseje felé. Tankok, páncélozott járművek, Humvee–k és teherautók robogtak hosszú sorokban, a főúton, mellékutakon és a sivatag porában a főváros felé. A mozgékonyság volt a mi jelszavunk. Használd a kerekeidet!

Még mindig március 23–a volt, vasárnap, az a nap, amikor elhagytuk Baszrát, és bár kimerültek voltunk, alvásról egyelőre szó sem lehetett. Mire elértük a háromszázezres lélekszámú Násziríjától mintegy harminc kilométerre kijelölt felvonulási területet, a szemhéjunk rozsdás kertkapuként csikorgott a portól és a fáradtságtól.

Egy tengerészgyalogos–egységet beküldtek, hogy foglalja el a város két hídját. Senki sem gondolta, hogy a hidakat elszánt iraki ejtőernyősök és fanatikusan harcoló fedajín gerillák őrzik. Heves tűzharc bontakozott ki, komoly veszteségekkel mindkét oldalon. A véres vasárnap sok civil áldozatot is követelt, mert az irakiak nem menekítették ki a lakosságot, hanem fedezéknek használták őket. A hidakat végül elfoglalták, de huszonkilenc tengerészgyalogos az életével fizetett érte. Az iraki áldozatok pontos száma nem ismert.

Mielőtt még a tengerészgyalogosok támadásba lendültek volna, az 507. amerikai ellátó század tizennyolc teherautóból álló konvoja tévedt be a városba. A sofőrök harminchat

órája úton voltak, a figyelmük ellankadt, így követhették el a baklövést. Az irakiak tizenegy katonát megöltek, hetet foglyul ejtettek. Közéjük tartozott a tizenkilenc éves, nyugat–virginiai Jessica Lynch első osztályú közlegény is.

A harcok idején alig néhány mérföldre voltunk Nasziríjától, de nem vettünk részt benne, és csak később szereztünk tudomást róla. Alighogy letelepedtünk előkészíteni a felvonulási területet a zászlóalj számára, Casey azt az utasítást kapta, hogy pakoljunk össze, és keressük meg az ezredparancsnokságot. Itt egy morcos Chris Eby nevű alhadnagy – aki kemény huszonkét éve szolgálta a hadtestet – egyetlen nagy egységbe szervezte a zászlóaljak szálláscsináló csoportjait, és elindult velünk, hogy helyet keressen az ezred hét harcoló egységének – a három harci zászlóaljnak és a hozzájuk csatolt műszaki, felderítő, páncélos–, valamint tüzérségi egységeknek –, hogy mind együtt legyünk a következő támadásnál. A hírszerzés okostojásai megint úgy gondolták, hogy tudják, hol található Szaddam elit és mindeddig láthatatlan Medina hadosztálya, és mi megint őket akartuk elkapni. A hadosztálynak állítólag kétszáz tankja, több száz tüzérségi lövege és vagy tízezer katonája volt. Hivatalosan egyébként „a fényes Medina hadosztályának nevezték magukat, de úgy tűnt, van még mit bokszolni rajtuk.

Az eligazítás után Caseyvel visszamentünk az embereinkhez, és közöltük velük, hogy megint útra kelünk.

– A lényeg az, hogy gyorsak legyünk – mutatott rá Casey.– Na és hova megyünk? – kérdezte valaki.Casey kiterített egy térképet a Humvee elején, és elmagyarázta, hogy megyünk még

175 mérföldet felfelé az úton, egészen egy Numanijah nevű vasúti csomópontig, ahol átkelünk a Tigris folyón. Egy pontra mutatott a térképen.

– Innen már csak hetvenöt kilométer lesz Bagdad.Azt nem kellett hozzátennie, hogy 175 mérföldet utazni ellenséges területen nem lesz

egy életbiztosítás, de ahogy az útitársainkat elnéztem, legalább nem tűnt lehetetlennek. Ez nem egy gyengén védett Jessica Lynch–féle konvoj volt – harminc páncélozott Humvee–nk volt, és tele harcra kész tengerészgyalogosokkal, akiknek a géppuskától a rakétavetőig minden fegyver a rendelkezésére állt. És ha minden kötél szakadt, rádión azonnali légi támogatást is kérhettünk. Az sem volt mellékes, hogy a társaságot Eby alhadnagy vezette. Eby ugyanis nemcsak arról volt híres, hogy több kávét ivott, mint a Maxwell House kóstolói, hanem arról is, hogy ha el akart jutni valahova, akkor senki és semmi nem állhatta útját.

Ez nem egy szájtátós, piknikezős kirándulás volt az Eufrátesz festői völgyében, hanem egy halálosan komoly küldetés. Az egyik legnagyobb iraki hadosztály ellen készültünk felvezetni az ezredet.

Az időjárás tökéletes volt egy hosszú vasárnapi autózáshoz. Az út első felét egy hatsávos autópályán tettük meg, óránként ötvenmérföldes sebességgel, ami kellemes, hűsítő ellenszelet biztosított. Bármennyire nyúzottak és kialvatlanok voltunk is, ébren és ébernek kellett maradnunk; ezen az elhagyatott sivatagi autópálya–szakaszon jöttem rá, hogy Jerry Marsh, Casey géppuskása nem közönséges halandó. Az én Humveemban a fiúk rendszeresen váltogatták egymást a toronyban, de Marsh csak állt Casey mögött, mintha hozzánőtt volna a gránátvetőhöz, és meg sem mozdult órákon, napokon át, miközben bogarak csapódtak az arcának és homokot fújt a szemébe a szél, és miközben tudta, hogy ha valaki meg fog halni, akkor az nagy valószínűséggel ő lesz. A nagyira

58

emlékeztetett a Beverly Hill–diliből, akit a hintaszékével együtt pakoltak fel a teherautóra. Jó volt egy ilyen remek fickót odafent tudni.

Úgy hetvenöt mérfölddel később egy keskeny hídhoz értünk, ahol akkora volt a torlódás, hogy már alkonyodott, mire sorra kerültünk. További negyven percbe telt átjutni az Eufrátesz túloldalára és újraszervezni az oszlopot. Koromsötétben, bekapcsolt éjjellátókkal haladtunk tovább. Az útnak ez a része építés alatt állt, ezért kénytelenek voltunk óránként tizenöt mérföldre csökkenteni a sebességünket. Egyre kevesebb és kevesebb járművel találkoztunk, és a környék is egyre kihaltabb, sötétebb és csendesebb lett. Hátborzongató volt. Hová tűnt mindenki? A mutatóujjunk ösztönösen a fegyverünk ravaszára siklott.

Eljött és elmúlt az éjfél, és mi még mindig csak mentünk, és küszködtünk a szemhéjunkra nehezedő nyomással. Hajnali kettőkor az egyik lánctalpasunk elakadt az út melletti mocsárban. Mikor megálltunk, hogy kihúzzuk, egy felderítő tengerészgyalogos öltött alakot a semmiből, hogy megkérdezze, mi a fenét keresünk itt.

– Északnak megyünk – tájékoztatta Eby.– Tudnak róla, hogy senki sincs maguk előtt? – kérdezte az álcaruhát viselő, feketére

sminkelt felderítő. Azt, hogy az út további részén mire számíthatunk, még ő sem tudta megmondani.

Úgy tűnt, sikerült lehagynunk még az előretolt tengerészgyalogos–egységeket is, és szó szerint magunkra maradtunk. Ebyt azonban ez a legkevésbé sem izgatta; megköszönte a felderítő pajtásnak a tájékoztatást, és már hajtott is minket tovább.

Minél mélyebbre hatoltunk az ismeretlenbe, annál kevésbé tudtunk az alvásra gondolni. Sötét, csillagtalan éj volt, és néhány tovahúzó helikoptert leszámítva semmi nem mozdult. Már vártuk, hogy mikor nyitnak ránk tüzet vagy repítik a levegőbe alattunk az utat, de egyik sem következett be.

Két órával később Eby megállított minket. Caseynek és nekem ez nagyon nem tetszett. Az igaz ugyan, érveltünk, hogy nem tudjuk, hol vannak a többiek, de azt igen, hogy mi hol vagyunk, tehát gyerünk tovább! Eby ügyet sem vetett ránk. Értelmetlenség lett volna tovább merészkedni minden támogatás nélkül; a tengerészgyalogos volt az utolsó ember, akit láttunk, és már őt is jócskán magunk mögött hagytuk.

A rádiónkat leszámítva nem volt kapcsolatunk egyetlen baráti egységgel sem. Elszigeteltek voltunk és kiszolgáltatottak. A harminc felfegyverzett páncélautó már nem is tűnt olyan ütőképes bandának. Ha ezen az éjszakán tankokkal támadt volna ránk az ellenség, nem sok esélyünk lett volna, bármilyen elszántan küzdjünk is.

Bármekkora volt is a veszély, erőtartalékaink az utolsó cseppig kimerültek. A konvojunk védekező pozícióba tekeredett az út mellett, és őröket állítottunk. Pontosabban állítottak, mert mire Panda beállt az alakzatba, én mély álomba ájultam az ülésben. Először azóta, hogy elhagytuk Kuvaitot, háromnegyed óránál többet aludhattam egyhuzamban, és a fiúk kegyesek voltak az öreghez, nem ébresztettek fel.

A szerencsénk kitartott, és semmi nem történt, míg ott parkoltunk az útszélen az iraki éjszaka közepén. Két órával később, virradatkor ébredtem a mellettünk elvonuló Abrams tankok és az 5. tengerészgyalogos–ezred Amtracjeinek a csörömpölésére. A fiúk utolértek minket, többé már nem voltunk egyedül. Kiszálltam és jólesően nyújtóztam egyet; olyan pompásan éreztem magam, mintha egy kényelmes szállodai szobában pihentem volna.

Tengerészgyalogosok ezrei és járművek százai hömpölyögtek át a vöröses homokon a

ragyogó reggeli napfényben. Az ezredparancsnokságról új utasítást kaptunk: csatlakozzunk az 5. ezred járműveihez. Visszakanyarodtunk az útra.

Éjszakai utazásunk sikere felbátorított minket, és kezdtük úgy érezni, hogy semmi sem állíthat meg minket. Tévedésben voltunk.

A homokvihar nem időjárási jelenség, hanem a gonosz műve, egyenesen a pokolból. Ezen a napon – március 24–én, hétfőn – ráadásul egy átlagosnál is hevesebb vihar csapott le ránk, megálljt parancsolva a háborúnak. Ha a homokvihar szele suttogni kezd a füledbe, jobban teszed, ha gyorsan menedéket keresel és bezárkózol, míg elvonul, mert még így is úgy fogsz előjönni, mint akinek a lelkébe is homokot dörzsöltek.

A konvojunk épp karbantartási pihenőt tartott, amikor az első lágy szellő zümmögni kezdett a járművek körül. Eleinte csak kisebb tölcsérek kerekedtek ki a laza homokból, de aztán a szél sebessége nőni kezdett, és egyre több homok emelkedett a levegőbe, és néhány óra elteltével már úgy tűnt, mintha az egész sivatag az Eufrátesz völgye felett kavarogna. Bezárkóztunk a járművekbe, és vártuk, hogy vége legyen. Mást nem tehettünk.

Masszív Humvee–nk úgy billegett a szélben, mint egy csónak a háborgó tengeren. A látótávolság nullára csökkent. Feltettem a védőszemüvegem, és kendőt kötöttem a számra, de ez se segített. A homok megtalálta a legapróbb hézagot is, és kíméletlenül befurakodott, utat keresve magának testnyílásainkba. A Humvee ugyanilyen védtelen volt vele szemben. Hiába zártunk be mindent és tömködtük tele rongyokkal a legkisebb rést is, olybá tűnt, mintha a dühödt fenevadként üvöltő szél magán a fémen keresztül préselné át a homokszemet.

Odakint még ennél is rosszabb volt a helyzet, de a veszteglő konvoj nem maradhatott védtelen, így néhány tengerészgyalogosnak kint kellett járőröznie a tomboló viharban. A rendkívüli időjárás mindig növeli a kockázatot, és a hatás nem is maradt el: a konvojban több szörnyű baleset is történt. Egy tank lehajtott egy hídról, és az Eufráteszbe zuhant. A rossz látási viszonyok miatt senki nem vett észre, hogy mi történt. A legénysége vízbe fúlt, és a tragédiára csak másnap derült fény. Egy buldózer áthajtott két alvó emberen – egyikük meghalt, a másik súlyos sérüléseket szenvedett. Egy harmadik helyszínen a szél lesodort egy fickót egy Amtrac tetejéről; ott kellett végigfeküdnie a vihart a homokban, sérülten – az ítéletidő lehetetlenné tette a mentést.

Az égbolt hol narancssárga volt, hol bíbor, hol vörös, attól függően, hogy a szél milyen irányba hajtotta a homokfelhőket, mígnem aztán az egész felemelkedett a skarlátvörös mennyekbe, olyan sötétséget teremtve, hogy nem tudtuk megmondani, mikor fordult éjszakába a nap. Nem volt mit tenni, ott kellett ülni és tűrni, miközben a vihar hajtotta homok apránként lecsiszolta a festéket a járműveinkről. Jó lett volna élni a lehetőséggel és aludni egyet, de képtelenség volt ilyen körülmények között. Hiába volt a sok millió dollárnyi modern technika, vakok voltunk és tehetetlenek.

„A vihar rosszabb volt, mint amit bármelyikünk is el tudott volna képzelni”, írták később a zászlóalj krónikásai. Az anyatermészet megtette azt, amire az iraki hadsereg képtelen volt: megtorpanásra késztette az 1. tengerészgyalogos–hadosztályt. Az a rohadt por ott volt mindenütt, a szél nem akart megszűnni, és mi csak ültünk a seggünkön és szenvedtünk.”

A homokvihar valamikor hajnali háromkor ült el, kedden, március 25–én. Aztán esni kezdett, mintha dézsából öntenek, és esett egészen reggelig, dagonyává áztatva az utat is

60

befedő port. A mostoha időjárás ellenére már napkelte előtt útnak indultunk. A mieink közül senki sem sérült meg, de még napok múlva is port köhögtünk, mintha kőbánya működött volna a tüdőnk belsejében.

A tájon végigömlő sárga fénnyel együtt egy tevecsorda vágtatott végig az elázott homokmezőkön. Fel voltak nyergelve, de a vihar elszakíthatta őket gazdáiktól, mert embereket nem láttunk a közelben. Büszkén, magasra tartott fővel néztek felénk – dölyfös hercegei ennek a könyörtelen vidéknek.

Abban reménykedtem, hogy ha már ennyire előremerészkedtünk, csak lesz részem egy kis akcióban. Amint a zászlóalj utolért minket, csatlakoztunk a törzshöz, és folytattuk az előrenyomulást. Irak végtelennek tűnt, az ellenséges csapatoknak egyelőre árnyékát sem láttuk, és Bagdad sem akart feltűnni a szélvédő mögött.

„Fogunk harcolni valaha? Vagy ezt csináljuk az egész háború alatt?” – kérdezte tőlem Casey az egyik délután. Szerettem volna neki valami biztatót mondani, sőt imádtam volna, de nekem is kétségeim voltak. A háború napjai vészesen fogytak, már alig volt belőlük, és én még nem harcoltam igazit. Legrosszabb pillanataimban arra gondoltam, hogy McCoy biztosan elfelejtette az egyezségünket, vagy ami még rosszabb, már nem bízik bennem.

11.Küldjétek a Bikákat!

Donald Rumsfeld védelmi miniszter a hadsereg teljes átszervezését és új stratégia kidolgozását szorgalmazta, és most, úgy tűnt, döntő győzelmet aratott a tábornokok felett. Rumsfeld úgy vélte, hogy egy viszonylag kicsi, de gyorsan mozgó támadó erő könnyen átvághatná az iraki védelmet, hogy Bagdadot elérve villámgyorsan befejezze a háborút. A tábornokok ezzel nem értettek egyet, és a Colin Powell – a Sivatagi Vihar idején egyesített vezérkari főnök, most pedig az Egyesült Államok külügyminisztere – által bevezetett doktrína mellett érveltek, melynek kulcsszavai a megsemmisítő túlerő, a koncentrált támadás és a határozott kivonulási stratégia voltak. Végül Rumsfeld volt az, akinek sikerült érvényre juttatnia az akaratát, minek következtében ezt az offenzívát feleannyi emberrel hajtottuk végre, mint annak idején a Sivatagi Vihart. A tervezés korai fázisában még csak ötvenezer katonát akartak küldeni, de mivel Irak mégiscsak egy huszonnégymilliós lélekszámú ország, és Bagdadban hatmilliónál is többen élnek, ezt az ötletet végül elvetették.

Röviddel az invázió kezdete előtt a szárazföldi erők vezérkari főnöke, Eric Shinseki tábornok azt mondta a kongresszusban, hogy legalább néhány százezer katonára lesz szükség Irakban. A Pentagon civil vezetése megrovásban részesítette és nyugdíjaztatta, támogatóját, Thomas White–ot, a szárazföldi erők miniszterét pedig később leváltották. Rumsfeld és csatlósai szorosra fogták a gyeplőt.

Most azonban veszélybe kerültek újításaik. A csapatoknak folyamatosan mozgásban kellett volna lenniük, de a jelentések szerint sok helyen váratlan ellenállás, csapdák, rossz időjárás és homokviharok akadályozták őket, s az akadozó üzemanyag–ellátás sem könnyítette meg dolgukat. A tévében nyugalmazott tábornokok arról beszéltek, hogy gondok lesznek, mert nincs elég katona. A helyzet kezdett kritikussá válni, ezért a vezetők azt fontolgatták, hogy három hétre leállítják az offenzívát.

Kint a sivatagban mit sem tudtunk a washingtoni huzavonáról. Én csak azt tudtam, hogy kint lógok a sivatagban Caseyvel meg a fiúkkal, és nem akarok egyebet, mint azt csinálni, amihez értek: harcolni. Az autóink tele voltak pakolva mindenfélével, amire csak szükségünk lehetett, és tengerészgyalogosok voltak mindenütt, ameddig csak elláttunk – lánctalpasok, autók és emberek ezrei, akik mind ugyanabba az irányba hömpölyögtek.

Olyan biztonságban éreztük magunkat közöttük, hogy olyan luxus dolgokra is időt mertünk szakítani, mint a szundikálás, a nyiratkozás, a ruhamosás, a fegyvertisztogatás és a járművek szervizelése. Onnan, ahol mi voltunk, úgy tűnt, hogy minden rendben a háborúval...

...kivéve azt, hogy már egy hete megtámadtuk Irakot, és én ahelyett, hogy harcoltam volna, pirosra ültem a seggemet. Mesterlövész voltam, az úristenit, és háborúzni akartam, nem zötykölődni.

Négy kilométerrel előttünk az 5. tengerészgyalogos–ezred az l–es úton vesztegelt Divaníja közelében. Ez egy negyedmilliós város az iraki központi síkságon. Valahányszor az 5. ezred tengerészgyalogosai túljutottak egy csapdán, már várta is őket a következő, hogy újabb áldozatokat szedjen. És ez így ment két napja. Onnan, ahol mi voltunk, néha hallani lehetett egy kis dirr–durrt, de ez volt minden.

62

Ötven mérfölddel keletebbre, egy másik ezredméretű tengerészgyalogos–egység, a Tarawa harci kötelék feneklett meg a 7. úton, Kut mellett. Ez volt az a hely, ahol az I. világháború idején a város török védői nem kevesebb, mint 143 napig tartották fel a Bagdad felé nyomuló briteket. Mi nem várhattunk ennyit, de a Tarawa, amelyet Nasziríjánál már alaposan megtépáztak, már majdnem mindenéből kifogyott, az ellátó oszlopokat pedig délen tűz alá vette az ellenség.

Március 29–én, szombaton, rám mosolygott a szerencse. Dave Howell törzsőrmester tett látogatást nálunk. Kipréselte köpcös testét a Humvee–ból, és félrehívott engem.

– John, azonnal vonszolja a seggét a parancsnoki sátorba. Elég volt a szarakodásból. Úgy döntöttek, hogy beküldik a Bikákat, és a főnök látni akarja magát.

Dave korábban a Force Reconnál szolgált, így hiába volt ő a legmagasabb rangú tiszthelyettes a zászlóaljnál és McCoy legfőbb taktikai tanácsadója, a szíve mélyén maradt az, aki volt: felderítő. Imádott a harcmezőn az állások között rohangálni, ezért kénytelen voltam két olyan remek lövészt beosztani melléje, mint Dino Moreno őrmester – a fekete hajú olasz, aki átvette a helyemet a szakasznál – és a New England–i Mark Evnin tizedes. Miután a sofőrje közvetlenül a háború előtt rájött, hogy mégiscsak jobban szereti a békét, mint a háborút, Dave kirúgta, és Evnint ültette a Humvee kormánya mögé. A negyedik ülést John Koopman, a San Francisco Chronicle riportere kapta, akit mindenki csak „Firkász”–nak hívott.

Dave Howell volt az egyetlen a hadtestnél, aki Jack helyett Johnnak szólított, általában akkor, amikor dühös volt, ahogy az apám is tette. Most úgy éreztem, mintha a pótpapám karácsonyi ajándékot nyomott volna a kezembe. Szóltam Caseynek, és leslattyogtunk a vezetési pontra.

Az új küldetésem váratlan eredményt tartogatott számomra. Amellett, hogy végre elővehettem a puskámat, egy kilapított Humvee–keréknek köszönhetően megtaláltam azt, amit eddig kerestem – és ami végig az orrom előtt volt. Úgy tűnt, talán mégsem kell lemondanom dédelgetett tervemről, a mozgó mesterlövészegységek felállításáról.

A hatalmas sátorban, dünnyögő rádiókkal a háttérben, McCoy filctollat ragadott, és felvázolta a tervét egy hófehér táblára. Az l–es és a 7–es utakon a tengerészgyalogság állóharcot vívott az ellenséggel, de volt egy harmadik, keskenyebb út is, a 17–es, amely összekötötte a két főútvonalat. Ezt kellett nekünk ellenőrzés alá vonni, hogy új utánpótlási vonalat nyissunk a megtépázott Tarawa harci köteléknek. Az utat azonban falvak és városok szegélyezték, és mivel az ellenség bármelyikben meghúzhatta magát, ez azt jelentette, hogy egyenként át kellett fésülni őket.

– Menjenek be, mintha maguké lenne a hely, és rúgjanak bele a darázsfészekbe. Majd meglátjuk, hogy mi repül ki belőle – mondta McCoy.

Azt is kisütötték, hogyan tudjuk elkapni az RPG–kkel lövöldöző irakiakat, akik huncut módon nem a települések első házsoraiból lőtték a csapatainkat, hanem eggyel beljebbről. Ez elrejtette őket az elhaladó konvojok elől és fedezéket is biztosított számukra. McCoy úgy döntött, hogy ha pulykákat akarnak, akikre lőni lehet, akkor pulykákat kapnak. Az elképzelés a következő volt: a tankjaink behatolnak a város szívébe, aztán megállnak, és szép nagy célpontok lévén magukra vonják az ellenséges tüzet. Mivel az Abrams még egy Hellfire rakétát is túlél, az RPG–k legfeljebb megkarcolhatják az oldalát, de nem sok kárt tehetnek benne.

Míg az irakiak a gyakorlatilag áthatolhatatlan páncélt fogják lőni, addig a gyalogság hátba támadja őket, és egy széles ütközési zónát hoz létre a település közepén. A menekülési útvonalakat a CAAT–jeink és repülők fogják elzárni.

Miután McCoy kiadta a parancsait, Bob százados előadta az elképzeléseit a terv megvalósításáról. Finoman szólva érdekes elképzelés volt, amit ha végrehajtunk, egészen biztosán kinyiffanok. Azon kaptam magam, hogy már nem is örülök annyira ennek az akciónak. Bob azt találta ki, hogy miután a harckocsik berontottak az ellenséges településre, „Coughlin és a bemérője felmennek a helyiség legmagasabb pontjára, hogy fedezzék a törzset”.

Jól hallottam?– Uram, tényleg azt akarja, hogy felmenjek egy épület tetejére? – kérdeztem,

miközben a többiek, tisztek és tiszthelyettesek egyaránt, tátott szájjal Bobot nézték. A századost leszámítva mindenki tudta, hogy gyakorlatilag arra kér, legyek öngyilkos.

– Igen, azt akarom, hogy menjen fel egy háztetőre. Mi majd lentről biztosítjuk a környéket.

– Várjunk egy percet! Azt akarja, hogy én és a bemérőm pucoljunk ki egy egész épületet? Mi ketten? – Az asztal körül döbbent csend lett.

Bob némán bólintott, én pedig bepöccentem.– Agylágyulást kapott a melegtől? Fényes nappal fogunk támadni, csak a hülye nem

fogja tudni, hogy hol keressen minket. Ketten sose jutunk fel élve arra a nyamvadt háztetőre!

A zászlóalj parancsnokhelyettesére, Matt Baker őrnagyra sandítottam. Arra számítottam, hogy a helyszínen keresztre feszít engedetlenség miatt, de J–Matt maradt az, aki volt – egy negyvenéves, rendkívül intelligens és a végletekig higgadt tiszt –, és nem szólt egyetlen szót sem. Néhány nappal korábban még a rádiótól is eltiltotta Bobot, amiért egymásnak ellentmondó parancsokat adott ki, teljesen összezavarva az egyik egységet. Baker tehát nem lépett közbe, Bob pedig kénytelen volt lenyelni a viselkedésemet. Mit is tehetett volna? Irakba küld?

Casey félrehúzott, hogy lecsillapítson, és ketten pillanatok alatt összehoztunk egy ütőképes kis csapatot, mellyel már nyugodtan dolgozhattam. Géppuskák, gránátok és tengerészgyalogosok – most szó szerint az életet jelentették számomra.

Még javában készülődtünk, amikor a zászlóaljunk elvesztette az első embert. Az őrvezető a parancsnoki posztokat járta, hogy kiossza az új rádió kódokat, és a sötétben egy csatornába zuhant a Humvee–jával. Szerencsésebben is kezdhettünk volna a napot, de nem hagyhattuk, hogy egy haláleset miatt a küldetés veszélybe kerüljön. Ez háború volt, és egy háború nem állhat meg azért, mert valaki meghalt.

Pirkadat előtt elindultunk, átfúrva magunkat a napok óta Divaníja körül harcoló, kimerült 5. ezreden. A cimborák szánakozva figyeltek minket. „Mind meg fogtok halni, seggfejek”, biztattak minket.

A Divaníja melletti, lóhere alakú csomópontnál rátértünk a 17–es útra. A felkelő nap fényében nagy kék és fehér táblák tűntek fel a célpontjainkat jelentő városok angol és arab neveivel: Hadzsil, Afak, Budair. A tankok haladtak elöl, mögöttük a Kilo század, aztán McCoy a taktikai csoporttal. Utánuk jöttünk mi és Caseyék a páncélozott törzzsel, legvégül pedig az India század. A CAAT–ek az oszlop körül keringőztek, háromszögű

64

poruszályokat vonszolva maguk után.Én az ülés szélén ültem, mindkét kezemmel a mesterlövészpuskámat markolva, és

hagytam, hogy a harc szelleme hatalmába kerítsen. A tűzvihar előtti, ismerős csend a várakozás izgalmával töltött el, és felfokozta az érzékeimet, de a szívverésemet is felgyorsította, ami nem volt jó, mert megremeghetett tőle a kezem célzás közben. Lazítani próbáltam. Egy jó mesterlövész két szívdobbanás közt lő, de egy vadul kalimpáló ketyegő még így is elronthatja a dolgokat.

Úgy egy mérföldre a lóherétől géppuskás furgonokkal feszítő iraki milicisták emeltek barikádot az útra kövekből és roncsokból. Az lehet, hogy ezek a seggfejek a helyi lakosságot rettegésben tudták tartani, de számunkra legfeljebb bosszúságot jelentettek. A tankjaink lassítás nélkül átvágtattak az úttorlaszon, a nagy, csúnya milicista furgonok pedig iszkolni próbáltak, mint a csótány, mikor lámpát gyújtanak rá az éjszaka közepén. Elkéstek vele. A tankjaink tüzet nyitottak rájuk, pillanatok alatt füstölgő roncsokká redukálva őket.

A barikádon túl, az út bal oldalán alacsony házak sorakoztak egymás mellett. Egy falu volt, olyan kicsi, hogy fel sem tüntették a térképen. Bónuszpályának kereszteltük el. A helyet üres sivatag ölelte körül, marsi kolónia jelleget kölcsönözve a településnek. Bónuszpálya nem úgy nézett ki, mintha különösebb veszélyt jelenthetne ránk nézve, de azért lehúzódtunk az útról, a tankjaink pedig védelmező pozícióba álltak, és öblös ágyúikkal célba vették a házakat. A CAAT–ek körözni kezdtek a település körül, lezárva a menekülési útvonalakat, aztán lenyíltak az Amtracek hátsó rámpái és kitódultak belőlük a gyalogok, hogy átkutassák a házakat.

Én is kiszálltam a Humvee–ból, és Caseyék védelme alatt a motorháztetőre támaszkodtam a puskámmal. A távcső szürkésbarna házakat mutatott – alig voltak többek egymásra rakott sártégláknál – meg néhány civilt és kutyákat, macskákat, tyúkokat, kecskéket. Mindenki más elmenekült a harcok elől. Szerencsére senki nem lőtt ránk, különben kénytelenek lettünk volna visszalőni, és az nagyon csúnya lett volna. Harminc perccel később megállapítottuk, hogy a hely tiszta, és a konvoj továbbindult.

Csalódott voltam, amiért ilyen könnyen bevettük Bónuszpályát. Már megint nem voltam tényező. Mikor lesz végre lehetőségem megdolgozni a fizetésemért? Azzal vigasztaltam magam, hogy lesznek még városok az út mentén, és valahol csak találunk néhány katonát, milicistát vagy gerillát, vagy bárki mást, aki elég meggondolatlan ahhoz, hogy fegyvert fogjon ránk.

Ahogy megkerültem a Humvee–t, hogy visszaüljek a helyemre és folytassam az utat a dicsőség felé, amikor észrevettem, hogy a jobb hátsó guminkból egy legalább négy hüvelyk hosszú, csillogó fémdarab áll ki. A kerék olyan lapos volt, mint egy palacsinta. Teli torokból szitkozódni kezdtem, a többiek pedig, akiknek volt kerekük, hogy tovább gurulhassanak a következő faluhoz, jóízűen röhögtek rajtam. Már megint kiestem a háborúból, és ezúttal egy hülye gumi miatt!

A kereket nem tudtuk helyben kicserélni, mert bár volt felszerelésünk garmadával, a pótkerék hiánycikknek bizonyult. A seregnek volt bőven, de nem nekünk. Az előrenyomulást nem állíthatták le egy kidurrant kerék miatt, de itt se maradhattunk, tehát nem maradt más hátra, mint visszamenni az elágazáshoz. Csak hatszáz yard volt innen, de akkor is az ellenkező irányban. A konvoj mozgásba lendült, hogy célba vegye a közvetkező települést, mi pedig, Caseyék védelme alatt, visszacuppogtunk a lóheréhez.

Miután a többiek otthagytak minket, rögtön más színben kezdtük látni a 17–es utat. Ez az aszfaltcsík, amit az imént még totális ellenőrzésünk alatt tartottunk, szinte a szemünk láttára változott vissza ellenséges területté. A rossz fiúk bármelyik percben előbukkanhattak valahonnan, hogy újabb úttorlaszt emeljenek, pokolgépeket telepítsenek vagy csapdát állítsanak. Egy tiszt hangja jött be a rádión: azt üzente, hogy nem kell az oszlop után mennünk, ha kereket cseréltünk, mert túl veszélyes lenne. Casey kikapcsolta a készüléket.

A lóherében egy valóságos NASCAR bokszot találtunk: az 5. ezred 3. zászlóalja mintha egész életében arra várt volna, hogy kicserélhesse a guminkat. Lekaptak egy kereket egy szétlőtt Humvee–ról, és rekordidő átrakták a miénkre. De hiába dolgoztak századosok, törzsőrmesterek és tizedesek egymásnak vállt vetve, a kerék nem bírta a rá nehezedő súlyt, és kilapult.

Miközben idegesen fel–alá járkáltam, egy másik kereket pászítottak a Humvee–nkra, de az is palacsintává lapult. Több kerék nem volt, úgyhogy kénytelenek voltunk előállni egy „B” tervvel. Az autómat kiürítettük, és megpróbáltunk mindent és mindenkit belegyömöszölni Caseyék Humvee–jába. Ekkor derült ki, hogy túl sokan vagyunk. Nem volt mese, szortírozni kellett. A kormány mögé, Bébi tizedes helyére Panda került, Newbern maradt a rádiónál, Jerry Marsh a gránátvető mögött és persze Casey. Mivel egy okostojás is bepasszírozta magát az „emberanyag–kiaknázási csoporttól”, a csapat utolsó tagjának – nekem – nem maradt ülőhely.

Az egyetlen hely, ahol elfészkelhettem magam, a Humvee lejtős hátsója volt, tehát felmásztam ide, és beültem a batyuk közé. Aztán már el is húztunk, és a CAAT–re kiképzett Panda padlóig taposta a gázpedált, az utolsó csepp erőt is kisajtolva a V8–as dízelmotorból. Tizenöt mérföldet kellett behoznunk egy szál magunkban, és mivel ez tényleg veszélyes vállalkozás volt, meg se próbáltunk engedélyt kérni. A válasz úgyis egy határozott „Nem!” vagy egy „Elment az eszük?” lett volna.

Egy tizenöt láb hosszú, hét láb széles Humvee hívogató célpont, és valóban, a háború során igen sokat kilőttek belőlük. Ezeket az autókat nem harci járműnek tervezték, hanem csapatszállítónak és mentőautónak. A vékonyabb változatoknak az ajtaja ponyvából volt – az egyik ilyenen, amiben Szomáliában ültem egy lövöldözés során, huszonhat golyó ütötte lyukat számoltunk meg. Az újabb típust viszont, sportos hetvenezer dolláros páncélzatával, egészen megkedveltem.

Amikor már kezdtük megközelíteni a konvojt, Casey visszakapcsolta a rádiót, hogy tudassa velük, a szélsebesen közeledő jármű mi vagyunk és nem az ellenség. Én közben rájöttem, hogy a fészkem egészen kitűnő leshely. Fent voltam, viszonylag stabil pozícióban, és egy gránátvető meg egy egészen ütős kis csapat védett. Annak idején pöpec, spéci járgányokat képzeltem a mozgó mesterlövészegységek alá, de a terv sosem jutott tovább a rajzasztalnál. A Humvee viszont itt volt az orrom előtt egész idő alatt, és ott, a 17–es úton ráébredtem, hogy ez a guruló doboz egészen kiváló lenne a feladatra. Heuréka! A kerekeink már megvoltak, most már csak bizonyítani kellett.

66

12.Döntés

Néha a legnehezebb nem meghúzni a ravaszt. Városi környezetben a csatamező 360 fokban körülvesz, és minden utcasarok, minden ajtó, ablak vagy háztető mögül a halál leselkedhet rád – minden, ami él és mozog potenciális ellenség. Csakhogy nem lőheted halomra válogatás nélkül az embereket, és „majd az Isten szétválogatja őket”, ahogy a régi és otromba vicc mondja. A profik nem így dolgoznak, még ha nem is azért jöttünk, hogy kegyelmet osszunk. A legfélelmetesebb pillanatokat tehát nem akkor éled át, amikor lőnek rád, hanem amikor döntened kell egy másik ember életéről. Vajon az ellenséget látod a célkeresztben, vagy csak egy civilt, aki rosszkor van rossz helyen? Néha ijesztően nehéz eldönteni. Sokan nem is sejtik, hogy csak egy hajszálon múlt az életük.

Egy órával a kerékcsere után már megint „otthon” voltam. Annyi utazás és annyi várakozás után végre megint a sűrűjében lehettem. Elégedetten elterültem a Humvee hátulján, a puskára fektettem a fejem és vártam, hogy az ellenség feltűnjön a célkeresztben.

Mire beértük a konvojt, már megtisztították Hadzsilt. Volt egy kis lövöldözés és fel kellett számolni néhány gerillatűzfészket, de viszonylag könnyen úrrá lettek a helyzeten, és a helyi lakosság képviselője némi élelemért cserébe megmutatta a titkos fegyverraktárt, átadott egy katonai rádiót és információval szolgált a soron következő célpontokról. Sajnos néhány civil is megsérült a lövöldözésben, őket éppen akkor szállították el a tábori kórházba, amikor továbbindultunk. Szörnyű és kiábrándító dolog, ha ártatlan emberek halnak meg egy ütközetben, de nem hagyhatjuk, hogy ez elterelje a figyelmünket a küldetésről. A háború ocsmány tud lenni, és ha nem keményíted meg a szíved, összeroppansz.

Tíz mérfölddel később berontottunk Afakba. Ez jóval nagyobb város volt, mint az előző – mintegy százezer lakossal –, csupa pálmafa és szűk, alacsony cementfalakkal szegélyezett utcácska. A harckocsik általában nagy ívben elkerülik a sikátorokat, de ezúttal akkora erővel vonultunk be a városba, hogy a szürkésbarna épületek valósággal pattogtak körülöttünk. A hetventonnás Abrams tankok átcsörtettek egy hídon, és miután az túlélte – bár jóval kisebb járművek számára épült –, a konvoj többi része is utánuk lendült.

A Humvee–nk éppen a taktikai parancsnokság mögött állt meg. Casey szétszórta az embereket körülöttem, én pedig fent maradtam a Humvee tetején, lövő pozícióba helyezkedtem, és megvetettem a lábamat az autó szélére erősített cuccokban. Lelassítottam a légzésemet, és kimért mozdulatokkal végigpásztáztam a barna házak ablakait, az ajtókat, a háztetőket.

Szinte azonnal feltűnt, hogy egy második emeleti ablakban, úgy kétszáz yardra tőlem, valakik mozgolódnak. Két férfi volt az, meg egy RPK könnyű géppuska, dobtárjában kétszáz darab 7,62 mm–es lőszerrel. A fegyver csöve a taktikai parancsnokságra volt irányítva, amit nem volt nehéz azonosítani antennaerdejéről. Ha ezek tüzet nyitnak, gondoltam, az nagyon sok tengerészgyalogos életébe kerülhet. Jól ismertem a fickót, aki a parancsnoki Amtrac tornyában állt, és nem is sejtette, hogy egy ellenséges géppuska vette célba, de nem kiálthattam át neki, mert akkor az irakiak lőni kezdtek volna.

Cselekednem kellett.A két iraki katona olyan közel állt egymáshoz, hogy képtelen voltam megállapítani,

melyikük kezeli a fegyvert. Gyorsan lemértem a távolságot a lézerrel, és beállítottam a 212 yardot. A homály rögtön éles körvonalakká tisztult. A géppuska mögött álló párosról a régi rajzfilm, a Mutt és Jeff alakjai jutottak eszembe: az egyik langaléta volt, a másik mélynövésű. Célba vettem Jeffet, a baloldalt álló törpét, és meghúztam a ravaszt. Bumm! A golyó két hüvelykkel a szíve alatt találta el. Jeff összerogyott, a társáról pedig kiderült, hogy ő kezeli a géppuskát. A francba!

Szerencsénkre Mutt ahelyett, hogy rögtön lőni kezdett vagy fedezékbe ugrott volna, egy végzetes pillanat erejéig halott barátjára bambult, mintha azt akarná megkérdezni tőle, hogy „Mi a fene ütött beléd? És mi ez az ocsmány lyuk a mellkasodon?”, majd tovább tetézte a tévedését azzal, hogy elvonta a tekintetét a célpontjáról, és gyűlölködve rám nézett. Mindez éppen elegendő volt számomra ahhoz, hogy kiugrasszam az üres töltényhüvelyt a puskából, és újat csúsztassak a helyére. Azt most már tudtam, hogy a távcső jól van beállítva, úgyhogy nem kellett mást tennem, mint célba venni a nyaka jobb oldalát. Mit bámulsz, seggfej? A pasas még mindig nem fogta fel, mekkora veszélynek tette ki magát, én pedig nem akartam megvárni, hogy ez megtörténjen. Másodszor is lőttem, és néztem, hogy a másodpercenként 2550 láb torkolati sebességgel kirobbanó golyó telibe találja. Az iraki megperdült, és magával rántotta a géppuskát a szoba belsejébe. Az egész Mutt és Jeff epizód nem tartott tovább három másodpercnél.

Az Amtrac tornyában álló tengerészgyalogos a falakról visszhangzó lövések hallatán elordította magát: „Lőnek minket!” Casey visszaordította neki, hogy ne nyisson tüzet, mert csak én lőttem.

A zajon keresztül hallottam, hogy McCoy hangosan és gúnyosan megkérdezi: vajon meg is öltem–e valakit, vagy csak szórakozásból lövöldözök? Hiába, nem tudta megállni, hogy ne kössön belém.

Ami engem illet, maradtam ott, ahol voltam, és folytattam az épületek megfigyelését. Mutt és Jeff már a múlté volt, el voltak feledve.

Hét perccel később egy éles szemű tizedes figyelmeztetett:– Törzsőrmester! Két embert látok egy háztetőn két–saroknyira innen!Követtem a tekintetét, és valóban, egy háromszintes ház tetején, egy alacsony fal

mögött két alak mozgott. Magasabban voltak, mint én, de így is épp elég látszott belőlük ahhoz, hogy betöltsék a távcső látómezejét. Az egyik arab fejkendőt viselt, a másik sállal takarta el az arcát, és mindketten fel voltak fegyverezve, ami arra engedett következtetni, hogy fedajínok és sok jóra nem lehet számítani tőlük.

Egy ajtó felé tartottak, amely elnyelte volna őket a szemem elől, ezért nem vártam tovább. Célba vettem az elsőt, és golyót eresztettem a szegycsontjába. Ahogy elvágódott, a cimborája is lebukott a fal mögé. Újratöltöttem, de már nem volt meg a célpont. Ezt elszalasztottam.

Három lövés, három találat, és a harc még nem ért véget. Csőre töltöttem a fegyvert, belöktem négy golyót a tárba, aztán újabb célpontok után néztem.

* * *

Caseyék, ügyet sem vetve a tiltakozásomra, lecibáltak a Humvee tetejéről, és felvittek egy közeli háztetőre. Nem lehettünk magasabban tizenöt lábnál, de így is többet láthattam

68

be a városból, mint eddig, és amit láttam, azt ellenőrzés alatt tarthattam. A város közepén voltunk, ahonnan utcák futottak szét a szélrózsa minden irányába. Casey felállította a fiúkat a ház körül, aztán felmászott mellém a tetőre, és elővette a látcsövét, hogy alaposabban is megnézze magának a környéket. Lent nagy volt a nyüzsgés; hangos tengerészgyalogosok rontottak be épületekbe, hogy megtisztítsák őket a fegyveresektől és ügettek a falak mellett, hogy fedezzék a tankok oldalát. A lakosok, látva, hogy nem készül vérfürdő, nekibátorodtak, és ahelyett hogy meghúzták volna magukat otthonaikban, kiözönlöttek az utcákra. A mozgolódásból azonban nem lett se éljenzés, se zúgolódás. Egyelőre nem tudtuk, mire véljük a dolgot.

A tető térdmagasságú peremére támasztottam a puskámat, és végigvizslattam a környező utcákat. Így szúrtam ki egy iraki férfit, Casey lézeres mérése szerint tőlünk 127 yard távolságban. Az illető egy utcasarkon álldogált a legnagyobb lelki nyugalommal, és az utca népével beszélgetett. Sokan megálltak előtte, még az autóval közlekedők is lehúzódtak a járda mellé, hogy váltsanak vele néhány szót. A férfi népszerűsége felkeltette az érdeklődésünket, annál is inkább, mert egy pisztolyszerű valamit láttunk kiállni a zsebéből.

A város más részeiből gépfegyverzaj hallatszott, de ez még nem jogosított fel arra, hogy gondolkodás nélkül lelőjek bárkit. Nekem azokkal és csakis azokkal kellett végeznem, akik komoly fenyegetést jelentettek ránk. De vajon ez a fickó ebbe a kategóriába tartozott–e vagy sem? Ez jó kérdés volt.

Nem tudtam, mit tegyek, ezért a célkeresztben tartottam a férfit. Ki lehetett ez a rejtélyes ember? Egy ellenséges parancsnok, aki eldobta az egyenruháját, és most civilnek öltözve ügyködik tovább? Vagy egy városi tanácstag, a helyi mecset megbecsült tagja, netán a polgármester? Ha valamelyik utóbbi, akkor érthető, hogy a lakosság hozzá fordul tanácsért egy ilyen rendkívüli helyzetben. Ebben az esetben semmiképp sem lőhetem le mindenki szeme láttára, mert azzal az ügyünknek is lőttem. Az, amit pisztolynak véltünk, könnyen lehet bármi más, például pénztárca. Na de ha mégis egy magas rangú tiszt, és életem legnagyobb lövését fogom elszalasztani? Bármelyik lehetett, és mivel túl sok volt a „ha”, egyelőre csak vártam.

Annyira lekötötte a figyelmemet, hogy még ma is tisztán emlékszem az arcára. Sima fekete haja volt és sűrű Szaddam–bajsza. Hosszú ujjú, világoskék inget viselt, zöldesbarna nadrágot és félcipőt. Egyik sem volt vadonatúj, de a környezetéhez képest maga volt a megtestesült elegancia.

Még mindig tanácstalan voltam, ezért közöltem Casey–vel, hogy rajta áll a döntés: ha azt mondja, hogy lőjek, akkor lőni fogok, csak mondja már, mert a fickó nem fog az idők végezetéig ránk várni.

Eltelt tíz perc, és én kezdtem egy kényelmetlenebbül érezni magam, mert dög meleg volt, és a szemembe csorgott a verejték. Többször is el kellett vennem a szemem a távcsőtől, hogy megtöröljem, amit nagyon utálok, mert ilyenkor a legkönnyebb elveszíteni a célpontot. A kezemben tartani ennek az embernek az életét – ez volt a legnehezebb megpróbáltatásom a háború kezdete óta.

Elnézve, hogy milyen fesztelenül társalog az arra járókkal, látva könnyed, magabiztos mozdulatait, arra gondoltam, hogy ez a fickó pontosan úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy vezető. Mi van, ha a mi oldalunkon áll? Ha meghúzom a ravaszt, ezek az emberek azt fogják hinni, hogy hidegvérű gyilkosok vagyunk. Ki a fene vagy te?

A férfi, végre–valahára, a zsebébe nyúlt. Az ujjam megfeszült a ravaszon, de nem volt

miért: az iraki csak egy mobiltelefont vett elő. Ez volt az a tárgy, amit fegyvernek néztünk. Caseynek most már nem volt nehéz meghoznia a döntést. Letettem a puskát, és kimerülten behunytam a szemem. A pasas tovább élhetett, és még csak nem is sejtette, hogy kerek negyedórán át volt egy mesterlövészpuska célkeresztjében.

Parancs érkezett, és mi lekászálódtunk a tetőről. Először Panda ugrott le, majd én, Casey alatt azonban beszakadt a tető széle, és a hadnagy akkora hátast dobott a porban, hogy még nézni is rossz volt. Persze rögtön felpattant, és szitkozódva megmarkolta a fegyverét, készen rá, hogy rohamot indítson egy egész páncéloshadosztály ellen. Látva, hogy csak az önérzete sérült meg, a parancsnokhelyettesünk, J–Matt Baker hahotázva közölte, hogy ez már a szabotázs határát súrolja.

Az irakiakkal vívott tűzharc és az állandó mozgás könnyen elfeledtette velünk, hogy a módszeresen átfésült utcákban, nem ellenséges katonák, hanem hétköznapi emberek, családok élnek. Mindenkit potenciális veszélyforrásnak tekintettünk, és minden esetben mérlegeltünk, mint korábban a mobiltelefonos férfi esetében, de a legtöbben csak jöttek és mentek, arctalan szereplők egy gigantikus drámában. Aztán egy aprócska iraki kislánynak mégiscsak sikerült, ha csak egy kis időre is, a háború emberi oldalára terelnie a figyelmemet.

Caseyvel őrjáratozni készültünk a városban, és épp a fiúknak tartottunk eligazítást, amikor egy idősebb fickó jött oda hozzánk, hogy megkérdezze, velünk tarthat–e.

– Ki a franc maga? – kérdeztem tőle.E J. „Bing” West bemutatta magát, majd elmagyarázta, hogy a harcászati labortól jött,

és a legnagyobb kutyák engedélyével koslathat a harctéren, hogy tanácsokat adjon és megfigyeljen.

Nem lettem boldog tőle. Ez harci őrjárat volt, és egy ilyen tintanyaló, különösen egy ilyen vén tintanyaló csak növelte azon tényezők számát, melyek miatt aggódnom kellett.

– Szarok az engedélyükre – válaszoltam neki. – Nem ők fogják vezetni ezt az őrjáratot.

West megértően elmosolyodott, és tömören közölte:– Ott voltam Hue–nál, Vietnamban.Ennyi bőven elég is volt ahhoz, hogy hülyén érezzem magam. Ez a fickó ott volt a

vietnami háború egyik legnagyobb városi csatájában – és mint később megtudtam, védelmi államtitkárként is szolgált. Ezek után nemhogy hajlandó voltam magammal vinni, de egy pisztolyt is felajánlottam neki. Nem fogadta el.

– Ha ellenállásba ütközünk, szüksége lehet rá – érveltem.– Tegye a dolgát, mesterlövész, és akkor nem lesz gond – felelte West. A háború után

a nyugalmazott Ray Smith vezérőrnaggyal, a hadtest élő legendájával megírták a The March Up című könyvet, az egyik leghitelesebb beszámolót az iraki konfliktusról.

A tengerészgyalogságnál azonban úgy gondoltuk, senki sem érdemel túl nagy tiszteletet, így a West és Smith páros a „Muppets” nevet kapta. A későbbiek során is többször feltűntek a csatamezők környékén. Nem volt nehéz kiszúrni őket: az iraki 51. gépesített hadosztály tábornokától zsákmányolt citromsárga luxusterepjáróval furikáztak.

Az őrjárat elindult, elöl Pandával, hátul Caseyvel, középen velem, a Muppettel és öt másik tengerészgyalogossal. Mivel a golyók követik a falat, három láb távolságot tartottunk a homokszínű épületektől, és csak óvatosan haladtunk előre. Lassan járj, tovább érsz. Nem siettünk, első volt a biztonság.

70

Húsz perccel később egy magas, többszintes házhoz értünk, melynek teteje jó kilátást ígért. Steve Blandford tisztes, a tolmácsunk szóba elegyedett a ház vaskapuja mögött álló fiatal férfival, aki hajlandónak mutatkozott felengedni minket. A kapu kinyílt, mi pedig, kellő körültekintéssel, bementünk. A csapat fele kint maradt, fedezni a hátunkat, Casey, Panda, Blandford és én pedig bementünk a házba.

A berendezés szerény volt és régimódi, de tiszta és barátságos. Egy vitrinben mintás porcelántányérok virítottak, és egy pianínó állt az egyik fal mellett. A nagyapa, hosszú köntösben, a nagyszobában üldögélt, és vele volt a nagymama is, aki minimális érdeklődést tanúsított az otthonán átvonuló idegen fegyveresek láttán. A padlóra terített szőnyegeken, a hűvös félhomályban három kisgyermek játszott. Egyikük, egy kislány, felnézett, és olyan bájosan mosolygott rám, hogy éreztem, összefacsarodik a szívem. Legszívesebben az ölembe kaptam volna, hogy elmagyarázzam neki, nem kell tartania tőlünk, mert bár fegyverekkel jöttünk az otthonába, nem vagyunk rossz emberek. Elképzeltem a lányaimat és magamat hasonló helyzetben, és tudtam, azt szeretném, hogy az idegen katona kedves legyen hozzájuk.

Menet közben ellenőriztük a helyiségeket. Hátul egy konyha volt, aztán két hálószoba következett szőnyegekre terített matracokkal. A családnak Szaddam emberei azt hazudtak, hogy a tengerészgyalogosok mindenkit megölnek, aki az útjukba kerül, ezek az emberek mégis kedvesen, bizalommal fogadtak minket. A szavaikat ugyan nem értettem, de az arcuk, a gesztusaik jóindulatról árulkodtak. Ami persze nem jelentette azt, hogy a figyelmünk egyetlen pillanatra is ellankadhat.

Kimentünk a hátsó ajtón, és egy lépcsőházon keresztül felmentünk a tetőre. Végigtávcsöveztem a környéket, de semmi érdekeset nem láttam, ezért nem is maradtunk tovább.

Képtelen voltam nem arra gondolni, hogy egy család magánszféráján vonultunk keresztül fegyverekkel. Csak az vigasztalt, hogy ezek a jó emberek nem félnek tőlünk, és a jelek szerint örülnek neki, hogy megérkeztünk Afakba. Tényleg úgy viselkedtek, mint akiket felszabadítottunk. Arra a férfira gondoltam, akit korábban megöltem, és meggyőztem magam, hogy ő és a bandája hosszú éveken keresztül elnyomásban tartották ezt a családot és sok más hasonlót. Szerettem volna elmondani nekik, hogy többé már nincs mitől félniük, mert kipucoltuk a környékről a rossz fiúkat, és többé soha nem jönnek vissza, de nem tudtam megtenni.

Kifelé menet megálltam egy pillanatra, hogy megsimogassam a nappaliban játszó kislány fejét. Ez volt az első kellemes élményem a háború kezdete óta, és rögtön el is fogott a sajgó honvágy. Boldog voltam, hogy békében hagyhatom itt ezeket az embereket, és egy rövid, néma imát mondtam értük és a jövőjükért. Aztán kiléptem a napfénybe, és újra magamra öltöttem a zord harcos maszkját.

Az utászaink időközben megtisztították a hidat a város keleti végében. Ideje volt továbbindulni.

13.Egy pad egy háborúban

Még csak délelőtt tíz óra múlt. Ezen a napon már három ellenséges katonát öltem meg, és már úton is voltam a következő harci zónába. Egy mesterlövésznek ez igazi pörgés volt.

A Humvee hátsó fertályán ültem, bakancsomat a hálóba akasztva, hogy az autón maradjak akkor is, ha Panda padlógázzal venné a kanyart vagy hirtelen lefékezne. A jármű hátuljára szíjazott hátizsákjaink hamis biztonságérzettel töltöttek el, mintha az a néhány ponyvadarab képes lett volna megállítani egy golyót. Ha nem is legyőzhetetlenként, de magabiztosan száguldottunk a 17–es úton a soron következő város, Budair felé. A dolgok egészen jól mentek, és én ott voltam, ahol lenni szerettem volna.

Gyorsan és határozottan csaptunk le a városra. A Cobra helikopterek lőttek ki néhány légelhárító üteget, a CAAT–ek elvágták a menekülési útvonalakat, és míg egy lövészszázad a város peremkerületén maradt, McCoy egy páncélos ék élén bevonult a központba.

Caseyékkel gyorsan felállítottuk a főhadiszállást a város szélén, aztán bevágtattunk a városba, ahol Panda egy koszos piactéren fékezett le a Humvee–val. A tankjaink és az Amtracjeink már itt voltak, öblös ágyúikkal ellenőrzés alatt tartva a környék utcáit és sikátorait.

– Elkésett – mordult rám McCoy, amikor lehuppantam az autó mellé. A parancsnoki autó mellett járkált fel–alá, rádióval a kezében. Szaddam Husszein jóindulatúan mosolygott le ránk egy hatalmas, viharvert plakátról, mintha egyáltalán nem zavarná, hogy a járdán üres töltényhüvelyek csillognak.

– Mi történt, főnök? – kérdeztem.– Csak lelőttem egy hadzsit úgy kétszáz yardra innen – mutatott egy mellékutcára. – A

többiek sajnos elmenekültek.– Látom, kezd lassulni – feleltem gúnyosan. Ennyivel tartoztam neki reggeli

szarkazmusáért.McCoy kuncogott.– Ne feledje, hogy én acélirányzékot használok. Nincs mindenkinek távcsöve.– Ne utáljon azért, mert jó vagyok, főnök. Körbekukkantok, hátha fel tudom takarítani

a szemetét.– Jól van. Tegye. – A játék folytatódott.Az ezredes Humvee–ja a tér közepén állt, ideális leshelyet biztosítva számomra.

Felmásztam a tetejére, és lövő helyzetbe kucorodtam. A toronyban álló géppuskás megmutatta, hol látták utoljára az ellenség katonáit. Hihetetlen változás volt ez ahhoz képest, ahogyan a mesterlövészek eddig dolgoztak: ahelyett hogy álcázva vagy rejtőzködve, mocsokban és sötétben lapultam volna, elnyújtóztam egy páncélozott autó tetején, fényes nappal, a főtér közepén. Az, hogy látható vagyok az ellenség számára, nem volt tényező, mert ez nem volt titkos küldetés, és én csak egyike voltam a harcoló tengerészgyalogosoknak.

Módszeresen végigpásztáztam az utcákat, mindkét oldalon, járdától tetőig. Időnként civilek bukkantak fel a célkereszt mögött, és nekem ott helyben döntenem kellett mindegyikük sorsáról. Fenyegetést jelent vagy sem? Az épületek és a járdák fehérnek tűntek a déli nap vakító fényében, de nem hagyhattam félbe a munkát csak azért, mert

72

úgy éreztem, menten kiesik a szemem.Úgy egy negyedórával később találtam valamit egy ódon, erődítménynek is beillő

épület első emeleti ablakában. Először csak egy árnyékot láttam, aztán egy AK–47–est szorongató iraki katona öltött alakot. Csináltam egy gyors távolságbecslést, 430 yardra tekertem a teleszkópot, lelassítottam a légzésemet, és megfeszítve ujjamat a ravaszon, vártam, hogy megint feltűnjön. A fickó már halott volt, csak ő ezt még nem tudta. Amikor megint megjelent az ablakban, hogy a közelében elhaladó tengerészgyalogosokra fogja a gépfegyverét, lőttem, és az alak hátravágódott. Csak ezután vettem elő a távolságmérőt, hogy meglézerezzem az ablakot. 441 yardra volt.

– Coughlin! – ugatott rám McCoy a rádióból. – Hagyja abba a lövöldözést, és húzzon a grundomról. Keressen magának másik céllövöldét.

Nem foglalkoztam vele. Folytattam a terep ellenőrzését, és miután meggyőződtem róla, hogy nem kell további veszélytől tartani, engedelmesen elvonultam. Elégedett lehettem: sikerült leköröznöm a főnököt.

Caseyt az egyik utcában találtam, ahol egy hírszerző és pszichológiai műveleti (Psy Ops) csoportot kellett biztosítania. A csoportnak az volt a feladata, hogy hangosbeszélőkön keresztül előre felvett arab nyelvű üzenetekkel megnyugtassa a lakosságot, illetve együttműködésre buzdítsa őket.

A módszer bevált, mert a tömeg egyre nőtt körülöttük, és mindenki panaszkodni akart, meg feljelenteni gyanús személyeket és rendezni régi sérelmeket. A bárjelenet jutott eszembe a Csillagok háborújából.

Itt nem sokat tehettem, ezért a karomba vettem a puskámat, és sétára indultam a téren. Olyan feltűnő voltam, mint mozgó utcai árus, de ezen a terepen ez nem számított.

Egy aprócska bolt faláról egy bádogtető nyúlt ki az utcára, árnyékot vetve egy fehérre festett, ütött–kopott padra. Éltem a lehetőséggel, és behúzódtam alá a tűző nap elől. A közelben, egy tornácon fél tucat iraki férfi üldögélt. Cigarettáztak, engem néztek, és izgatott fecsegessél a távcsöves puskámra mutogattak. Biccentettem nekik, és ők viszonozták.

Ideje volt visszatérni a munkához. Feltettem a lábam a padra, a térdemre támasztottam a bicepszemet, és ráhajoltam a combomra. Vigyáztam, hogy ne legyen csont–csont érintkezés – például térd és könyök –, mert bár az stabilabbnak tűnhet, valójában nem az a csúszásveszély miatt. Ebben a tömör pozícióban tökéletesen ura voltam minden mozdulatomnak. Végigpásztáztam a környéket, alaposan szemügyre véve mindenkit, aki feltűnt a lencsék mögött. Egy idő után, amikor már úgy éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek, leengedtem a puskát, és csak időnként néztem bele a távcsőbe, ha valami felkeltette az érdeklődésemet. Időnként rápillantottam a tornácon ülő barátaimra is, ők pedig visszanéztek.

A kiképzés során az egyik legfontosabb szabály az, hogy egybe kell olvadnod a környezettel, rejtőzködni kell, sohasem fedve fel magad. A lopakodás minden. Néhány küldetés során még a hagyományos ghillie öltözéket is viseltem. Ezt még valamikor régen a skót erdészek találták ki, hogy számláláskor elrejtse őket a vadak elől, illetve segítsen elkapni a vadorzókat. A ghillie úgy készül, hogy egy elnyűtt gyakorlóruhára különböző hosszúságú vászoncsíkokat varrnak, és ezek közé különféle – az adott helyszínen előforduló – növényeket tűznek. Az egyenetlen kontúr felismerhetetlenné teszi a körvonalakat, a mintázat pedig segít beleolvadni a háttérbe. A kiképzés

megköveteli, hogy képes légy kétszáz yardra megközelíteni a látcsővel felszerelt megfigyelőket, és úgy lőj ki egy vaktöltényt, hogy ne lássák, hol vagy. A ghillie–mben én voltam a láthatatlan ember.

Most viszont ahelyett, hogy rejtőzködtem volna, egy autó tetején utaztam, és nyíltan dolgoztam zsúfolt városi környezetben. A közelemben üldögélő férfiak szemmel láthatóan rólam beszéltek, de nem zavart. Megkedveltem őket, s az egyikkel még cigarettát is cseréltem, de egy másodpercig sem bíztam bennük. Ki tudhatta, mikor kerül elő egy pisztoly valamelyik hosszú köntös alól?

– Hé, pajtás! – kiáltottam oda Caseynek, miután megint körbevizslattam a területet. – Ezt nézd! Én uralom a tér összes bejáratát egyetlen puskával, egy padon ülve, mintha vasárnap délután lenne.

Felemelő érzés volt.

Később, a délután folyamán, miután egész Budair a kezünkbe került, elmentünk információt gyűjteni.

Tengerészgyalogosok lyukat robbantottak a helyi rendőrkapitányság falán, és az épületbe hatolva kiengedték a fogva tartottak egy részét, valamint számítógépeket foglaltak le. Az egyik iskolában egy egész fegyverraktárra bukkantak. Amikor megtalálták Szaddam gyűlölt politikai gépezetének, a Baath pártnak a helyi székházát, Casey és én elkísértük Steve Blandfordot, a tolmácsot a kétszintes, élénk zöldre festett épületbe. Igazi kincsesbányának bizonyult: annyi naplót és jegyzőkönyvet találtunk, hogy össze se tudtuk számolni őket, és Casey egy címjegyzékre meg egy határidőnaplóra bukkant a polgármester irodájában. A város védelmi pozícióinak a vázlata is előkerült, nem lehetett több néhány hetesnél. Szaddam minden szobában figyelt minket a falról, de nem tudta megakadályozni, hogy minden fellelhető információt begyújtsunk korrupt és embertelen kormányáról.

Miután elmentünk, egy bizonyos fiatal tiszt kitalálta, hogy biztosítani kell az épületet. Dustin Campbell tizedes, aki Áfákban kiszúrta a tetőn menekülő fedajínokat, szobáról szobára haladt egy másik tengerészgyalogossal, amikor üvegcsörömpölés, majd léptek zaja hallatszott. Rögtön támadó állást vettek fel, és várták, hogy felbukkanjon az ügyetlen iraki. Egy ablak tört be a közelben, és a két katonának már megfeszült az ujja a ravaszon, de az ellenség helyett, akire számítottak, Bob százados sétált a fegyvereik csöve elé. Eltévedt, és unalmában az ablakokat dobálta kövekkel, akár egy agyatlan kölyök.

A küldetésünk – folyosót nyitni az egymástól elszigetelt tengerészgyalogos–egységek közt a 17–es úton – sikerrel járt. Négy városon robogtunk át, és mindezt gyors, határozott fellépésünknek köszönhetően minimális veszteségekkel: a rossz fiúk nagyobbik része a menekülést választotta a harc helyett. A mozgékonyságnak és az erőnek ez a merész kombinációja „Afak manővereként vált ismertté.

Egyetlen egység sikere azonban nem jelentette azt, hogy a háború is jól alakul. Kilenc nappal ezelőtt léptük át a Kuvait–Irak határt, és bár sokat haladtunk előre, március 29–én a helyzet állása nagyon messze volt attól, ahogyan elképzelték és ahogyan jó lett volna számunkra. A seregnek komoly gondjai akadtak a sivatagban, Baszra még mindig ellenállt a briteknek, és az ellátó oszlopok is folyamatosan ki voltak téve a gerillák támadásainak. Ami a tengerészgyalogságot illeti, az utánpótlással még csak most indult el

74

a Tarawa harci kötelék felé, az 5. ezred pedig még mindig a hátunk mögött, Divaníjánál vesztegelt. A küldetésünket sikeresen végrehajtottuk, de az offenzíva így is több nap késésben volt.

Amikor aznap este Casey benézett hozzám, épp a napi munkámról írtam feljegyzéseket a mesterlövésznaplómba. A maiakkal együtt már hat halálos találatom volt a háború kezdete óta, mindegyik gondosan dokumentálva. Feltüntettem az időjárási viszonyokat, a távolságot, a célpontok irányát, a szélsebességet és még sok más egyebet. Az új találatok felsorolása nem tett büszkévé, a feljegyzéseket pedig pusztán szakmai okokból készítettem. Minél több adat áll az ember rendelkezésére, annál könnyebb kiértékelni az ellenség viselkedését, felismerni a szokásait – ez pedig bármikor jól jöhet.

Megosztottuk egymással az ételt – gusztustalan MRE csomagokat. Casey olyan izgatott volt, mint egy kutyakölyök: végre túlesett a tűzkeresztségen. Most már nem kellett amiatt aggódnia, hogy vajon meg fogja–e állni a helyét a harcban.

– Csak ennyi az egész? – kérdezte. – Én ennél többet akarok! Nekem ennél több kell!– Le akarsz esni még egy háztetőről?– Seggfej! Tudod, hogy nem erre gondoltam.Megtudtam tőle, hogy aznap két tucat foglyot ejtettünk és húsz rossz fiú harapott a

homokba. Mérnök lévén rögtön statisztikát is készített belőle:– A húszból négy a tied, Jack. A zászlóalj teljesítményének húsz százaléka. Nem

rossz.Eltettem a naplót, és elmondtam neki, hogy úgy érzem magam, mintha súlyos

bilincsektől szabadultam volna meg, és elégedett vagyok, mert én is kivehettem a részem a harcból. A jövőt nem láthattuk, de a szimatom azt súgta, hogy a jövőben nem fogok hiányt szenvedni célpontokban.

– Ha ez így megy tovább, rekordot fogok dönteni.Az élet sokkal egyszerűbb volt sok–sok évvel ezelőtt, amikor beléptem a hadtestbe, és

a forgalmat irányítottam az észak–karolinai Camp Lejeune előtt. Egyszerűbb, de korántsem ilyen izgalmas.

Azon az estén eldöntöttük, hogy többé nem akarunk Casey sofőrjével, Bébi tizedessel csatába menni, mert nem felelt meg a mércénknek. Dustin Campbell tizedest választottuk a helyére. Campbell a század egyik legjobb lövésze volt, és mély benyomást tett rám a harcok során tanúsított helytállásával és nem utolsósorban éles szemével.

Campbell egyetlen problémája az volt, hogy visszabeszélt a feletteseinek, de ettől csak még inkább illett a csapatunkba. Casey és én voltunk a főnökök, és ezt senki sem vitathatta, de – fogalmazzunk így – a véleményének mindenki szabadon hangot adhatott. A fiúknak meg kellett tanulniuk megvédeni magukat: ha már a mi verbális túlkapásunk alatt megrogynak, hogyan fognak helytállni azzal szemben, aki meg akarja ölni őket?

– Nem tudom, menni fog–e – tiltakozott Campbell, ami kor először beültettük a Humvee kormánya mögé. – Én csak egy kisvárosi kölyök vagyok Mississippiből!

Casey Kuhlman, intenzív „hogyan érezzünk együtt az alárendeltekkel” tréningek produktuma, megkérte Campbellt, hogy fogja be és vezessen.

14.Egy nap a pokolban

Vasárnap, március 30–a ragyogó napsütéssel kezdődött és borús hangulatban folytatódott. Budair mellett táboroztunk le a fárasztó szombati harcok után, de a mosolygós iraki kislány emléke nem hagyott nyugodni. A lányaim jutottak eszembe, és elfogott a kínzó honvágy.

Amint kivirradt, átmentem Firkászhoz, aki a laptopjával mindig letöltötte az én e–mailjeimet is. Az utóbbi napokban mindegyik nővéremtől kaptam levelet, az anyámtól, az anyósomtól, a lányoktól és a barátaimtól is, Kimtől azonban egyetlen szó sem érkezett.

Firkász közölte, hogy nem kaptam e–mailt, de kölcsönadta a műholdas telefonját – amivel a riportjait töltötte fel a San Francisco Chronicle–nek –, és én félrevonultam, hogy zavartalanul beszélhessek. A vonal a csatamezőtől a messzi 29 Palmsban található otthonunkig gond nélkül létrejött, ami azért nem kis technikai bravúr. A kagylót már megint a bébiszitter vette fel, mert Kim már megint az iskolában volt. Cassie és Ashley beavatott a legújabb iskolai és bölcsődei hírekbe, és hangjuk balzsam volt lelkemnek, a bébiszitter azonban furcsán viselkedett, nem győzte mentegetni a feleségemet. A beszélgetés végül egy szánalmas elektronikus csipogással ért véget. Visszaadtam a telefont Koopmannek, és kimentem a sivatagba csendet és magányt találni.

Utóbbit nem volt nehéz. Hiába vett körül az 1. hadosztály több ezer tengerészgyalogosa, olyan egyedül éreztem magam, mintha én lettem volna az egyetlen élő ember a sivatagban. Hatszor telefonáltam haza, amióta eljöttem Kaliforniából, de csak két alkalommal sikerült a feleségemmel is beszélnem. Többször hallottam a bébiszitter hangját, mint az övét.

Az időeltolódásra sem foghattam a dolgot. Kalifornia és Irak helyi ideje közt tizenegy óra a különbség, vagyis ha itt vasárnap reggel fél hét volt, otthon szombat délután fél nyolcnak kellett lennie. A bébiszitter azt mondta, hogy a feleségem az iskolában van, de hogyan lehetett volna ott szombat este fél nyolckor? Miért nem volt otthon a gyerekekkel? Beültek volna valahova a kollégáival? A könyvtárban időzött el? Vagy valami más oka volt? – Végigfutott a hideg a hátamon. Itt voltam a világ másik végén, és semmit sem tehettem, pedig éreztem, hogy valami nagyon nincs rendjén.

A kétkedés mázsás súllyal nehezedett rám. Az nem viselt meg, hogy ellenséges katonákat kellett megölnöm, de az, hogy Kim nem jelentkezett, annál inkább. Churchill egyszer „fekete kutyának” nevezte a depresszióját, és most mintha én is hallottam volna a nyáladzó fenevad bűzös lihegését a fülemben. Ez a nap is jól kezdődött.

Erőt kellett vennem magamon. Az érzelmek túlságosan befolyásuk alá vontak, és amíg ez így volt, nem lehettem jó mesterlövész.

Egy mesterlövésznek hűvös fejjel kell gondolkodnia és mindig uralkodnia kell önmagán, bármi történjen is. Csakhogy mi is emberek vagyunk, és ha nincsenek érzéseink és érzelmeink, az azt jelenti, hogy átléptük a vonalat, és eszelős gyilkosokká váltunk. Nehéz megtalálni az egyensúlyt.

Amikor dolgoztam, csak a célpontnak volt helye a gondolataimban. Közel húsz éve formáltam mesterlövész énemet, és soha nem adtam tanújelét gyengeségnek, még Casey előtt sem. Néha morgolódtam dolgok miatt, de a személyes érzéseimet mindig megtartottam magamnak.

76

Így tehát, bár nekem nap mint nap meg kellett hallgatnom mások panaszait, nem volt senki, akinek én is kiönthettem volna a szívemet. Itt nem, és most már valószínűleg otthon sem.

Mindannyiunknak van egy titkos szoba a lelkében, ahol a legféltettebb titkait tárolja. Nekem egy egész raktár van, olyan sok mindennek kell elférnie benne. Mivel nem lehettem befolyással arra, ami otthon történik, egy biztonságos polcra helyeztem a lányaimat, és Szaddam Husszein katonáiba irányítottam minden haragomat és keserűségemet, kizárva minden olyan gondolatot, aminek nem volt köze a munkához. Az élet lényegesen könnyebb tud lenni, ha az embernek csőlátása van.

Eddig, ebben a háborúban, hat töltényt lőttem el, és mind a hat megölt valakit. Ez tökéletes arány volt. A gyengén kiképzett, rosszul vezetett iraki katonákat kövér hamburgereknek képzeltem el, akik mind azért könyörögnek, hogy elpusztítsam őket. Készségesen eleget tettem kérésüknek.

Ezután jött a vasárnap reggeli rossz hírek következő adagja: megtudtuk, hogy az előrenyomulást három hétre felfüggesztik! A szövetséges erőket Irak–szerte megállították egy huszonegy napos „operatív szünet” idejére, hogy helyreállítsák és biztosítsák az utánpótlási vonalakat. McCoyért helikoptert küldtek az ezredparancsnokságról hivatalos eligazítás végett.

A parancs meglepett, szinte sokkolt minket, mert nem értettük a döntés mögötti rációt. Még rengeteg ellátmányunk volt, és épp most robogtunk át egyetlen nap alatt négy városon, egy újabb hadtápvonalat nyitva meg. Mi lehetett hát a háttérben? Nem értettünk egyet a stoppal, de a parancs az parancs, tehát engedelmeskedtünk.

Most, hogy úgy tűnt, Budair lesz az otthonunk az elkövetkező hónapban, elhatároztuk, hogy visszamegyünk a városba, és a Baath párt székházában rendezkedünk be. McCoy lesz a polgármester, és a Szaddam rendszernek még az emlékét is eltöröljük. A térséget behálózzuk őrjáratokkal, megnyitjuk az iskolákat, új életet lehelünk a városba, és bebizonyítjuk a helybelieknek, hogy már nem kell a diktátor embereitől tartaniuk.

Szép és lelkesítő program volt, de maga a dögunalom. A fiaimat felderítőnek és mesterlövésznek képezték ki, nem ácsnak és kőművesnek, és mi harcolni jöttünk, nem elfoglalni. Igen, segíteni akartunk az embereknek, de eredeti munkánkat sem hanyagolhattuk. Ha arra kérem a fiúkat, hogy tegyék le a fegyvert és segítsenek a felújításban, az olyan lenne, mint arra kényszeríteni egy versenylovat, hogy szekeret húzzon.

Az sem volt mellékes számomra, hogy úgy gondoltam, minél hamarabb végzünk Irakban, annál hamarabb fogok hazajutni. Attól tartottam, hogy ez alatt a plusz három hét alatt sok minden történhet otthon, olyan dolgok, amikben nem lesz köszönet. Minden akaraterőmet latba kellett vetnem, hogy higgadt és józan tudjak maradni.

Hála istennek, ez az „operatív szünet” nevű rémálom nem tartott tovább néhány óránál. A törzs védelmét ellenőriztem éppen, amikor Don Houston ágyúőrmester loholt oda a jó hírrel:

– Jack! – mondta fülig érő szájjal! – Vége!– Vége? De minek?– A tetves operatív szünetnek, annak. Most hallottam a rádión.– Ez komoly? – Azt hittem, csak viccel, de most nem voltam mókás hangulatban.– Nem, Jack. – Jókedvűen a vállamra csapott. – Holnap megint embereket ölhetsz.

Mintha egy Abrams tankot emeltek volna le a vállamról. Azt a parancsot kaptuk, hogy szedjük össze az embereinket, aztán menjünk vissza a lóhere alakú elágazáshoz, és készüljünk fel a Divaníja elleni támadásra.

Ahogy elindultunk a 17–es úton, civilek kisebb csoportja bukkant elő a házak közül, hogy integessenek nekünk. Úgy tűnt, ők már nem félnek a jövőtől: bíznak benne, hogy ha még most tovább is állunk, Szaddam vérebei már nem térhetnek vissza. A Humvee tetején utaztam, ölemben a puskával, és néztem, hogy minket néznek, amikor egy ismerős alakra lettem figyelmes: sima, fekete haja, világoskék ing fehér csíkokkal, zöldesbarna nadrág, fehér cipő, vaskos bajusz – az a férfi volt, akit olyan sokáig tartottam a célkereszt mögött. Észrevette, hogy őt nézem, és megérezhette, hogy miről van szó, vagy talán tudott róla, hogy célba vettem őt, mert előbb mélyen a szemembe nézett, aztán a puskára. Én megpaskoltam a puskát, és egy „ember, nem is tudod, hogy milyen szerencsés vagy” pillantást küldtem feléje. Ő viszonozta a pillantást, majd biccentett, mintha azt akarná mondani, hogy „igen, tudom, és kösz, hogy megkíméltél”.

Az elkövetkező huszonnégy órában az 5. tengerészgyalogos–ezred kivonult Divaníjából és észak felé indult. Az első egységeink éppen akkor értek a lóheréhez, amikor az utolsó autóik távoztak, így nem volt fennakadás.

Már azelőtt éreztük a helyet, hogy láthattuk volna. A rothadás és a mocsok bűze olyan tömény volt, hogy szinte tapintani lehetett, és ahogy az órák teltek és a délutáni hőmérséklet emelkedett, csak még rosszabb lett. Bogarak, légy– és szúnyograjok, bolhák támadtak ránk a bibliai sáskajárást idéző mennyiségben és vérszomjjal. Szörnyű volt. A városi szemétlerakó területén voltunk, a szemét kellős közepén. Estefelé esni kezdett, és a víz bűzlő ragaccsá áztatott mindent. Aztán az eső elállt, és a fullasztó pára visszatért, s vele együtt visszatértek a rovarok is.

Március utolsó éjszakája a háború mélypontja volt mindannyiunk számára. Az emberek rángatózó őrültekként vakaróztak és csapkodták magukat, de hiába volt minden igyekezet, mert miközben a levegőben függő légyrajokkal csatáztunk, addig más rovarok alattomos módon megmásztak minket, hogy a legváratlanabb pillanatban csípjenek belénk egy kiadós vacsora reményében. Néhányan a teljes MOPP–öltözéküket magukra vették a rovarok ellen.

Alig vártuk, hogy reggel legyen, és megtámadhassuk a várost. Ennél rosszabb már úgysem jöhetett.

78

15.Áprilisi bolondéria

A mesterlövész általában látja a célpont arcát. Lehet, hogy a célba vett személy ezer yardra van tőlem, de a távcsövön át olyan tisztán látom, mintha karnyújtásnyira lenne tőlem. Látom, hogy ő is emberi lény, tudom, hogy vannak érzései, esetleg még le is olvashatom őket az arcáról, de nem érdekel, mert nem érdekelhet. Az együttérzésnek nincs helye a mi szakmánkban, mert kétkedést szülhet, a kétkedés pedig késlekedést. Mégis szinte sokkolt, amikor egy ismerős arcot láttam felbukkanni az optika mögött: egy férfit, akit nemegyszer, hanem kétszer is meglőttem. Normális esetben ez azt jelentette, hogy az illető nagyon halott. Ahmed azonban, az egyetlen ember, aki túlélte azt, hogy golyót eresztettem bele, nagyon is életben volt.

Április l–jén, a háború tizenkettedik napján röviddel napkelte után megindultunk Divaníja ellen. Elöl a tankok mentek, két lövészszázad pedig szétterülve követte őket. Nagy zajjal voltunk, mégis sikerült meglepnünk az irakiakat. Egy részük még datolyapálmák alatt heverészett, meghitt kis lyukakban, amiket szőnyegekkel és rongyokkal béleltek ki. Mások a közeli sárkunyhókban reggelizhettek, mert később meleg ételt és teát találtunk az asztalokon, de fegyverek és sisakok is maradtak hátra szép számmal.

Amikor a tankjaink feltűntek az úton, egy iraki őrszem kipattant az állásából, és lélekszakadva rohanni kezdett, hogy figyelmeztesse a bajtársait, de alig tett néhány lépést, egy géppuskasorozat lekaszálta. Néhány perccel később a tüzérségünk bevadult, és valóságos tűzfergeteget zúdított az ellenségre. Tanklövegek, TOW rakéták, nehéz géppuskák és leghalálosabb fegyvereink, tengerészgyalogosok csatlakoztak a pusztítás szimfóniájához, tűzszínű fénybe vonva a ködös reggelt. A gyalogok áttörték magát a bunkerek, lövészárkok és pálmafák vonalán, és lelőttek minden iraki katonát, aki megpróbált ellenállni. Jellemző módon a fedajínok most is kereket oldottak, amikor a helyzet kezdett komolyra fordulni.

Én már megint a Humvee tetején voltam, és alig öt perccel azután, hogy távcsövezni kezdtem a városszéli sárkunyhókat, egy rókalyukból lövöldöző ellenséges katonát pillantottam meg tőlem 286 lábra, déli irányban. Könnyű lövés volt. Egy bumm, és kifeküdt. A teste még rángatózott néhány másodpercig, aztán a belső rendszerek végleg leálltak. Feljegyeztem az időpontot – 747 – egy zöld lapra a mesterlövésznaplómba, és folytattam a munkát. A hely olyan zajos volt, mint egy acélmű; az irakiak felől rakétahajtású gránátok süvöltöttek és csapódtak be hatalmas robbanások kíséretében, a tankjaink pedig másodpercenként egy mérföldes torkolatsebességgel száguldó lövedékeket küldtek vissza cserébe.

A második találatom olyan volt, mint egy párbaj a westernfilmekben. A csapataink utcáról utcára foglalták el Divaníját elszánt küzdelemben, és Panda beljebb vitt minket a városba, egy tengerészgyalogos–egység mellett fékezve le, akik egy kunyhótelepen próbáltak áthatolni. Váratlanul egy iraki katona bukkant fel az útszélen, kezében lefelé tartott karabéllyal. Én épp ekkor szálltam ki az autóból, és gyakorlatilag ugyanabban a pozícióban álltam. Nem lehetett messzebb hetvenöt yardnál, ami mesterlövészpuskával nem távolság. A férfi megtorpant, bizonytalanul végigmérte a társaságot – valószínűleg nem minket várt –, aztán rám nézett. Az egész nem tartott tovább egy pillanatnál, de ezért

az apró késlekedésért az életével kellett fizetnie. Lelőttem, mielőtt még ránk irányíthatta volna a fegyverét. Ilyen helyzetekben csak egy amatőr totojázik. A profik lőnek.

Ahogy az arcvonal előrenyomult, Panda óvatosan előrébb gurult velünk néhány száz yardnyit. Egy híd mellett voltunk, amely egy út felett ívelt át; az út az ostromlott város szívébe vezetett. A csapataink már a híd túlsó végénél harcoltak, de nekem ezt a felét kellett biztosítanom, hogy megakadályozzam a bekerítésüket.

A Humvee tetején hasaltam, most már egészen otthonosan, és a sárból és salakból emelt koszos kis házak sorát figyeltem, melyek egy pálmákkal teleültetett területet szegélyeztek. Lassan végigpásztáztam a tetőket, az ajtókat, az ablakokat és a sikátorokat, azt a négy helyet, ahová a halál rejtőzködni szeret a városokban.

A hőmérséklet nem lehetett több hetvennyolc foknál, de a reggeli nap olyan harsány fénnyel tűzött, hogy a falakról visszapattanó fénye majd kiütötte a szememet. Az egyik ház mögül három zöld egyenruhás, AK–47–est cipelő alak bukkant elő. Átrohantak az út bal oldalára, és eltűntek a pálmafák mögött, de sejtettük, hogy a közeli épülethez tartanak. Panda gyorsan lemérte a távolságot: 470 yard volt. Az út felett csillámló délibáb remegéséből tudtam, hogy enyhe szél fúj keresztirányban, jobbról balra. Hozzáigazítottam a távcsövet.

Célba vettem az épületet, és amikor az egyik iraki felbukkant a sarkánál, a mellkasára vittem a célkeresztet, és tíz óra előtt két perccel meghúztam a ravaszt. A célpont az utolsó pillanatban elmozdult, de a sorsát nem kerülhette el: a mellkasa helyett a torkán találta el a lövedék. Az ütés ereje kivágta az utcára.

Ezután jött Ahmed. Csőre töltöttem a fegyvert, és folytattam a megfigyelést. Nem telt bele sok, és Ahmed jelent meg a ház mellett, kezében az AK–val. Loholni kezdett az ellenkező irányba, a hátát mutatva nekem. Mivel engem a legkevésbé sem zavar, ha hátulról kell lelőnöm valakit, célba vettem és belepumpáltam egy golyót. Valahogyan, talán a becsapódás adta lendülettől hajtva, tovább rohant, ezért megint meglőttem, és ezúttal elterült – hogy rögtön után beguruljon egy ház mögé.

– Ezt nem hiszem el! – nyögtem fel.– Eltaláltad, főnök. Láttam – mondta Panda. Vártam még vagy tíz percet, de a

harmadik nem akart előjönni.Valamivel később elcsendesült a környék, ezért visszaültünk a Humvee–ba és

továbbálltunk.– Rajta volt a célkereszt. Biztosan eltaláltam a rohadékot. Hogyan vonszolhatta odébb

magát? – morgolódtam zötykölődés közben. Idegesítő volt, ráadásul tudtam, hogy hamarosan mindenki rajtam fog csámcsogni: „Coughlin elvétette!”. McCoynak jó napja lesz. Ezt jól elcsesztem!

A törzsnél pihentünk, amikor egy kósza RPG süvített el felettünk. Bob százados rögtön pánikba esett, és kiabálni kezdett, hogy megtámadtak minket. Mire sikerült lecsillapítani, az ijedtsége átragadt egy Amtrac–géppuskásra, aki egy vaktában leadott sorozattal szinte kettészelt egy közelben legelésző szamarat. J–Matt Baker, a zászlóalj parancsnokhelyettese végül élelmiszer–fejadagokkal kárpótolta az állat halálra rémült gazdáját.

Caseyvel megint előrementünk. Két mesterlövészünket, Mark Evnin tizedest és Dino

80

Moreno őrmestert a Bravó harckocsiszázadban szolgáló Bob Johnson alhadnagy társaságában találtuk. Egy civil busz roncsait tanulmányozták, meglehetősen távolról: a jármű, melynek ablakaiból füst szivárgott, úgy fél mérföldre lehetett tőlük, északnyugati irányban.

– Valaki van odaát, főnök – mondta nekem Evnin. – Időnként tüzet nyitnak. Lehet, hogy a buszban vannak.

Johnson úgy gondolta, hogy három mesterlövész bőven elegendő lesz a buszban rejtőző személyek semlegesítésére, ezért közölte, hogy visszamegy a tankjaihoz.

– Öljék meg őket – tette hozzá szűkszavúan.Felmásztam a legközelebbi Humvee–ra, és megtávcsöveztem a füstölgő karosszériát.

Ebben a háborúban ez volt az első alkalom, hogy más mesterlövészekkel dolgoztam együtt; tőmondatokból is tökéletesen értettük egymást. A bemérő mesterlövész szakzsargon meglehetősen misztikusan hangzik a kívülálló számára, viszont rendkívül hatékony. Moreno a busz környékét távcsövezte, Evnin pedig bemérőként segített mindkettőnknek.

Hárompercnyi várakozás után a türelmem meghozta gyümölcsét, és ott, ahol vártam, előbb egy árnyék mozdult meg, majd egy puskacső bukkant elő. Egy iraki mesterlövész készült lőni. A lézer szerint a busz 817 yardra, több mint nyolc futballpályányira volt tőlünk.

– Mark – mondtam halkan Evninnak –, azt hiszem, mozgást láttam a buszban, a célzóna bal harmadában.

Evnin megkereste a buszt a látcsövével.– Nézem a buszt.– Harmadrészt lefelé, hátulról előre, bal oldal, ötödik ülés, ablak mellett.– Látom.– Van nála fegyver? – kérdeztem, hogy biztos legyek benne, nem civilre lövök.– Igen, van.– Milyen a szél?– Három perc balra.– Emelkedés?– Nyolc plusz egy.Szinte gondolkodás nélkül kommunikáltunk egymással. Moreno közben a saját

területét fürkészte, mintha meg se hallotta volna, hogy találtunk valamit. Elvégeztem a távcsövön a finombeállításokat Evnin értékei alapján.

– Oké. Egy hüvelykkel a mellkas fölé tartom.Vettem. Nézem – erősítette meg Mark a bemérőtávcső mögül.– Célponton vagyok – mondtam. Kifújtam a tüdőmből a levegő egy részét, és

megfeszítettem az ujjamat a ravaszon. Akkor se lehettem volna biztosabb benne, hogy eltalálom, ha kint állt volna a céltáblák közt a lőtéren. Különben is, papírforma szerint már halott volt. Egy mesterlövészt túlélhet az ember, de nem kettőt, hármat pedig semmiképpen.

– Lőj, ha készen vagy – mondta Mark.A puskám eldördült, és a vállam elnyelte a rúgást.– Találat, mellkas közepe, célpont lent –jelentette Mark, amikor a katona

hátravágódott és eltűnt a busz ablakából. – Szép lövés volt, főnök – tette hozzá, de nem engedte le a távcsövet.

– Jó volt a széladat – feleltem. – Tökéletes. – Ennél nagyobb elismerést nem kaphatott volna tőlem. Ujjongás, pacsizás nem volt, mert profik voltunk. Azt tettük, amire kiképeztek minket, és az eredmény az lett, aminek lennie kellett. Inkább folytattuk a távcsövezést.

Nem mondtam Evninnak, de büszke voltam rá. Ez a köpcös vermonti kölyök annyira lelkes volt, hogy amikor a szakaszomat Irakba küldték, velünk jött, pedig még be sem fejezte a mesterlövész–iskolát. Ha hazatérésünk után visszaült volna az iskolapadba, azon kevesek közé tartozott volna, akik azelőtt bizonyíthatták rátermettségüket a harcmezőn, hogy hivatalosan is elnyerték a mesterlövész címet. Erre azonban nem került sor. Néhány nappal később Mark Evnin elesett.

A zászlóalj ebédre végzett Divaníjával. A mi oldalunkon nem voltak áldozatok, ellenben megöltünk legalább tizenkét iraki katonát és foglyul ejtettünk másik ötvenhatot. Az első számjegy a valóságban könnyen lehetett akár három–négyszer is ennyi, de inkább kevesebbet mondtunk, mert nem akartunk a vietnami hibába esni, amikor túlbecsülték az ellenség emberi veszteségeit, teljesíthetetlen elvárásokat gerjesztve.

A törzshöz visszatérve teleittam magam vízzel, és épp nekiláttam lemosni magamról a port, amikor egy tengerészgyalogos állt meg mellettem, hogy közölje: egy őrjárat foglyokat ejtett a híd környékén, és van köztük egy fickó, akit a jelek szerint egy mesterlövész sebesített meg. Pandával azonnal a fogdába siettünk, ahol egy törökülésben ülő, műanyag zsinórral megbilincselt férfi elé vezettek minket. Nem lehetett több húszévesnél, és az arca csupasz és sima volt, mintha még nem is borotválkozna. A bal karjába és a hátába kapott golyót. Utóbbi úgy jött ki a mellkasán, hogy nem tépte ki a szívét és nem érintett semmi fontosat. A vérzése sem volt súlyos.

Megnéztem a bemeneti sebeket, és a méretük stimmelt. Ez lett volna az a fickó, akit kétszer is meglőttem? Kerítettem egy tolmácsot, és megkérdeztem a fiatalembertől, hogyan sebesült meg. Nem akart válaszolni, és a szemében harag szikrázott, de a félelem is jelen volt. Felöltöttem a háborús maszkomat, eléje toltam az arcomat, belekáromkodtam a képébe, és miközben felnyársaltam a tekintetemmel, utasítottam a tolmácsot, hogy ismételje meg a kérdést. A kölyök elsápadt, és most már hajlandó volt válaszolni: azt állította, hogy épp meg akarta adni magát, amikor meglőtték. Egy frászt, gondoltam. Fegyverrel a kézben, a lábán bakanccsal?

– Hol? – akartam tudni, és ő leírta a helyszínt. A hely is stimmelt.Elmesélte, hogy az első golyó a bal karján találta el, és előretaszította, aztán egy

második golyó fúródott a vállába. Megkérdeztem tőle, hogy ha fel akarta adni magát, akkor miért nem dobta el a fegyvert és vette le a bakancsot. Azt a választ kaptam, hogy azért, mert ha ezt tette volna, akkor a sajátjai ölték volna meg. Ebben lehetett némi igazság, ezért valamivel szelídebben folytattam. Megkértem a tolmácsot, hogy mondja meg neki, én voltam az, aki meglőtte. Az iraki a M40Al–esemre pillantott, és bólintott.

Furcsa, egymásnak ellentmondó érzések fogtak el. Örültem neki, hogy nem vétettem el a célpontot, és ugyanakkor az is örömmel töltött el, hogy ez a fickó túlélte. Még soha nem éreztem felelősséget ellenséges katona iránt, ezért ez a hirtelen támadt rokonszenv váratlanul ért. Érdekes élmény volt.

A harcok véget értek erre a napra, ezért nem akartam, hogy meghaljon. Végül is rászolgált arra, hogy kapjon egy új lehetőséget, nem igaz? Ahmednek kereszteltem el –

82

az igazi nevét nem volt hajlandó megmondani – és ezzel tudomásul vettem, hogy ő is ember.

Következő lépésként elvittük Ahmedet egy elsősegélynyújtó állomásra, és beraktuk a kezelésre váró sebesült irakiak hosszú sorának a legelejére. Megkértem az orvost, egy régi cimborát, hogy foltozza össze az emberünket.

– Ő az egyetlen, aki túlélte, hogy lelőttem – magyaráztam neki, mire a doki élénken tiltakozni kezdett. Mint kiderült, azt hitte, el akarom tétetni láb alól a foglyot, hogy ne rontsa a statisztikámat. Nem, magyaráztam neki, éppen ellenkezőleg. Ez a páciens egy szerencsés ördög, és azt akarom, hogy kiemelt figyelmet kapjon.

– Sínen vagy, haver – mondta neki a tolmács. – Híresség lettél.Ahmed szemmel láthatóan megnyugodott. Az orvos levette az ingét, érzéstelenítőt

nyomott bele és munkához látott. Én közben végig ott álltam a srác mellett, és beszéltem neki, hogy elvonjam a figyelmét.

GÁZ! GÁZ! GÁZ! visszhangozták rémült torkok mindenfelől, és mindenki hagyott csapot–papot, hogy magára rántsa a gázmaszkját. Ahmed, aki a beavatkozás ellenére még mindig magánál volt, rémülten nézte, hogy kámzsát és maszkot húzunk a fejünkre. Nem csoda, úgy néztünk ki, mint egy csordányi törött ormányú elefánt. Tompa hangon odakiáltottam Pandának, hogy hozzon be egy maszkot azok közül, amiket éppen aznap szedtünk le halott iraki tisztekről. A sofőröm eltűnt, de néhány pillanat múlva már vissza is tért, és a kezembe nyomta a maszkot. Rányomtam Ahmed arcára; a srác hálásan nézett fel rám a gázmaszk üvege mögül – a többi sebesült iraki védtelen volt.

Miután kiderült, hogy megint hamis riadó volt, és kiadták a „veszély elmúlt” jelet, levettem a maszkot. A doki befejezte a tennivalóját, és a sebesült átkerült egy tábori ágyra. Leguggoltam mellé, és a tolmács segítségével megígértem neki, hogy minden rendben lesz és hamarosan visszatérek, és ételt is hozok neki. Kába volt, de egy pillanatra se vette le rólam a szemét.

Visszamentem a vezetési pontra, elintéztem a tennivalóimat, aztán fogtam némi kávét és ennivalót, és visszatértem a foglyoknak berendezett gyengélkedőre. Ahmed már nem volt ott – a katonai rendőrség átszállította egy másik fogdába. Csalódott voltam, de tudomásul vettem: háború volt.

Vacsora után meghallgattam a következő nap mozgásairól szóló eligazítást, megtisztítottam a fegyvereimet, aztán eltettem magam egy újabb hideg iraki éjszakára. Ahmed el volt felejtve. Az ismeretségünk egyetlen alkalomra szólt, és bár örültem neki, hogy életben maradt, a feladatom az volt, hogy megöljem az ellenséget, és nem az, hogy pátyolgassam. Tudtam, hogy ha megint szembekerülnénk egymással a harcmezőn, habozás nélkül lelőném.

Tíz halálos találatom volt, mióta átléptük a határt. Ahmed lett volna a tizenegyedik, de a kegyelmes Allah megvédte őt.

A szerencséből azonban nekünk is kijutott. Korábban, ugyanezen a napon, majdnem ellőtték a lábamat, Casey pedig kis híján megöngyilkolta magát egy RPG–vel.

Don Houston ágyúőrmesterrel egy csatorna partján őrjáratoztunk, amikor lövés dördült. A golyó a lábam mellett csapódott be, alig egy hüvelykre a bakancsomtól, apró porfelhőt kavarva.

– Hoppá – vigyorodott el kínosan Houston.– Hoppá? – rivalltam rá a cimborámra. – Hogy a jó büdös francba érted azt, hogy

hoppá?

– Oké. Hoppá és bocs.Ezen már nekem is vigyorognom kellett. Don véletlenül elsütötte a puskáját, és mivel

a cső a földre volt irányítva, hajszál híján szétlőtte a lábamat, de végül baj nélkül megúsztam. Mondtam neki, hogy felejtse el, végtére is háború van, megesik az ilyesmi, de azóta tudom, hogy én egy marha szerencsés pasas vagyok.

Eközben Caseyék kitakarítottak egy AK–47–esekkel, géppuskákkal, plasztikkal és RPG–kkel telezsúfolt bunkert. Egy nagy halomba pakolták a fegyvereket, és Casey elővett egy termitgránátot, hogy megsemmisítse őket. A termit akkora hőt termel, mint egy hegesztőpisztoly, és mindenen átolvad. Casey kicsomagolta a gránátot, és átadta egy őrmesternek, aki szerette volna saját kezűleg eldobni.

Odébb vonultak, a gránát elrepült, és egy hangos puk–kanással begyulladt, hogy sisteregve átégesse magát a felhalmozott fegyvereken. Aztán egy nagy BUMM hallatszott, majd egy HUSS, és egy RPG süvített el Casey füle mellett, hogy egy közeli töltésbe csapódjon. Caseyék gyorsan bekotródtak egy kis domb mögé, mert sejtették, hogy lesz folytatás is, és jól sejtették, mert az elkövetkező öt percben rakétagránátok repkedtek a táj felett, koncentrált ellentámadás hangulatát keltve – és megetetve az embereket porral. Szerencsére az RPG–t külön be kell élesíteni ahhoz, hogy becsapódáskor robbanjon, így a kár minimális volt.

– Komolyan a saját csapataidat akartad bombázni? – kérdeztem a szokatlanul szemérmes Caseytől, miközben az egyenruháját porolta.

Erre csak egyféleképpen lehet válaszolni, és ezt Casey is így gondolta:– Kapd be!A hadnagyunk egy életre megtanulta, hogy a harctéren még akkor is könnyen

megszívhatod, ha mindent úgy csinálsz, ahogy az a nagy könyvben le van írva.Ahmed, a meggyilkolt szamár, a golyó, amely majdnem levitte a fél lábamat és Casey

petárdái különös értelmet nyertek aznap este, amikor rájöttem, hogy április elsejét tudjuk magunk mögött.

84

16.Fogd a puskát, és pattanj lóhátra

Április 2–án reggel tízkor vonultunk ki a bűzös divaníjai elágazásból, amit Casey találóan „legyek tehénszaros vidámparkjának” nevezett, és Bagdad irányába indultunk, hogy elfoglaljuk új pozíciónkat. Az idő egészen tűrhető volt, az utánpótlási vonalak zavartalanul működtek, és csapataink megállíthatatlanul gördültek előre a szövetség uralta kék ég alatt. A szárazföldi erők 3. gyalogsági hadosztálya végre kijutott a sivatagból a szűk kerbelai résen át, és már az Eufrátesz folyó környékén járt, a 101. ejtőernyős–hadosztály pedig közel állt ahhoz, hogy teljesen uralma alá vonja a makacsul ellenálló Nedzsefet. Ami a tengerészgyalogságot illeti, az 5. ezred az l–es úton nyomult előre, közvetlenül mögötte pedig a mi 7. ezredünk. Szép hosszú és masszív oszlopot alkottunk, melynek vége egészen a láthatáron túlra nyúlt.

A két ezred egy éles kanyarral letért az l–es útról, és a 27–esen gördült tovább, elsöpörve Numaníja védelmét és fontos hidakat foglalva el a Tigris folyón. A tervek szerint a túlparton a Tarawa harci kötelékkel kellett egyesülnünk, hogy immár a teljes 1. hadosztály nyomuljon tovább Bagdad felé.

A folyamatos mozgás egyre közelebb vitt minket a vörös zónához, ahhoz a Bagdad körüli sávhoz, ahol a hírszerzési elemzők szerint a legvalószínűbb volt, hogy Szaddam Husszein vegyi és biológiai fegyverekkel önt minket nyakon. Tisztában voltunk a veszéllyel, de eszünk ágában sem volt megállni.

Egész nap utaztunk, és miközben a Humvee anyósülésén zötykölődtem, minduntalan az jutott eszembe, milyen nagy változást hozott a mozgékonyság a munkámban. Nem is olyan régen még épületekhez és földbe ásott lyukakhoz voltunk kötve, most pedig egy sebesen mozgó erő szerves részei voltunk. Lelősz valakit az egyik városban, autóba vágod magad, áthajtasz egy másik városba, és lelősz valaki mást. Fogd a puskát, és pattanj lóhátra.

Estefelé megfejeltük a szálláscsináló csoport védelmét két CAAT–tel, és előreindultunk, hogy éjszakai táborhelyet keressünk a zászlóaljnak Numaníja mellett. Az első híd közelében éktelen csatazaj fogadott minket, és le is húzódtunk az útszélre azzal, hogy ennél tovább nem ajánlatos menni, de az ezred tervezői másképp gondolták. Azt akarták, hogy a maroknyi Humvee–val és CAAT–tel keljünk át a hídon, robogjunk keresztül a biztonságosnak még jóindulattal sem nevezhető városon, és verjünk tábort a Tigris túlpartján – vagyis gyakorlatilag azt kérték tőlünk, hogy kövessünk el kollektív öngyilkosságot.

Szerencsénkre amíg azon törtük a fejünket, hogyan hajthatnánk végre a parancsot úgy, hogy legalább néhányan életben maradjunk, a zászlóalj utolért minket, és nem sokkal később McCoy állt meg mellettünk. A szivarját rágcsálva meghallgatta a jelentésünket, és nagyon morcos lett, amikor megtudta, hogyan akartak ágyútölteléket csinálni belőlünk. Fogta a rádióját, keresetlen szavakkal közölte a véleményét azokról a tervezőkről, akik nem veszik figyelembe a csatamező realitásait.

Legalább háromszor kijelentette, hogy „nem akarok egy újabb Black Hawk Down helyzetet!” Mivel éppen az volt a vád ellene, hogy túlságosan is szeret harcolni, nem kellett sokáig bizonygatnia az igazát. A zászlóalj engedélyt kapott, hogy ott töltse az éjszakát, ahol van és reggel támadjon, amikor az emberek már látni is fogják, hogy mit

csinálnak.Caseynek valahogyan sikerült egy bokrokkal teli, két futballpályánál nem nagyobb

területre bezsúfolni a zászlóaljat. Ez alig ötöde volt a tábor normális alapterületének. Később felderítéssel egybekötött őrjáratra indultam, és a látottak alapján a fiúkkal megállapítottuk, hogy ha végrehajtottuk volna azt az idióta „száguldj át mindenen”' parancsot, nem sokan éltük volna túl az akciót.

Először is, volt egy „L” alakú bunkerrendszer, tele fegyverekkel, többek közt légelhárító ágyúkkal. Az irakiak olyan sürgősen távoztak, hogy a kis kályhákban, amiket főzéshez használtak, még mindig égett a tűz. Mintegy hetven AK–47–est, tizenöt könnyű géppuskát, négy nehezet, harminc RPG–vetőt és négy 90 mm–es, hátrasiklás nélküli páncéltörő ágyút szedtünk össze. Miután az egészet egyetlen kupacba raktuk, egy Amtrac széttaposta őket a lánctalpaival.

Másodszor, a táborunk melletti terület gyalogsági és páncéltörő aknákkal volt teleültetve. Ez azonban most, hogy már tudtunk róla, a mi javunkat szolgálta: éppen azok ellen védett minket, akik ellenünk telepítették őket.

Volt azonban valami, ami komolyan aggasztott minket: beléptünk a vörös zónába. A főparancsnokság arra figyelmeztetett, hogy ha Szaddam tömegpusztító fegyvereket vet be ellenünk, az új körülmények „tovább fogják nehezíteni az előrenyomulást”. Ez nem hangzott valami viccesen.

Még aznap este a hírszerzés közölte velünk, hogy elfogtak egy rádióüzenetet, mely arra utasította a körzetünk iraki parancsnokát, hogy vessen be ellenünk vegyi fegyvert. Gyorsan felkerestem a kalitkánkat. Kis Szarházi és Botulizmus még nem fordult fel, de nem akartunk kockáztatni. Ez nem gyakorlat volt.

Arra számítottunk, hogy az irakiak bármelyik pillanatban ránk zúdíthatják a mérgeiket, ezért nyakig begombolkoztunk MOPP öltönyeinkbe és beleugrottunk azokba a szörnyű gumicsizmákba. Vegyi támadás esetén már csak az öltözékhez illő kesztyűket és a guvadt szemű maszkot kellett volna felvenni, hogy százszázalékos legyen a védelem.

A gumicsizma hamar hólyagosra dörzsölte a lábamat, és a verejtékezés is megviselt, ezért egy fél órával később megint kimentem a galambokhoz. Még totyogtak, tehát a levegő lélegezhető volt. McCoy ezredes végül megelégelte a csetlés–botlásunkat, és megengedte, hogy levegyük a védőruhát. Lehet, hogy a MOPP megvédett volna minket a vegyszerektől, de a harckészültségünket aggasztóan lerontotta, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább megpróbálunk együtt élni a fenyegetettséggel, és ugyanúgy folytatjuk, mint eddig. Ha jön a vegyszer, akkor majd magunkra vesszük a cuccot. Ha sikerül. Ha nem, hát nem. Akkor meghalunk.

Ágyúszóra feküdtünk és reggel ágyúszóra ébredtünk, hogy aztán átvonuljunk az 5. ezred által hátrahagyott romok, roncsok és groteszk pozíciókban heverő halott irakiak között. A város felett az égő épületekből emelkedő fekete füstoszlopok sötétítették el az eget. A mi kis szálláscsináló csapatunk egymagában nem jutott volna itt át élve.

A Tigris folyótól néhány mérföldre hátrahagytuk a vékony héjú autókat, és a páncélosokkal délnek indultunk, hogy megtámadjuk Kutot, egy kereskedő– és kikötővárost, egy másik fontos híd helyszínét. A hírszerzők figyelmeztettek minket, hogy a várost nagy létszámú, jól képzett és felszerelt csapatok védik, köztük a köztársasági gárda Bagdad hadosztályának egységei, ezért azt az utasítást kaptuk, hogy ne takarékoskodjunk a lőszerrel.

86

Nem kellett kétszer mondaniuk: a bokszerek és a bicskák kivételével mindent bevetettünk, ami csak a rendelkezésünkre állt. A Tigris egyik partján zúdultunk rá a városra, miközben a túlparton egy másik zászlóalj tette ugyanezt, a Tarawa harci kötelék pedig déli irányból. Az iraki ejtőernyősök és a gárdisták védekező pozícióba szorultak, és mi nem haboztunk kihasználni ezt. Rávetettük magunkat a rossz fiúkra, és ezzel kezdetét vette a legádázabb tűzharc, amiben a háború során eddig részünk lehetett.

A repülőink szétbombázták az irakiak tankjait, páncélozott járműveit, tüzérségi és légvédelmi ágyúit meg egy egész századnyi lövészt, akik egy ültetvény fái közt rejtőzködtek, tőlünk északkeletre. Az egyenként ezer font tömegű bombák olyan erővel rázták a földet, mintha óriások szaladgáltak volna fel–alá; fák repkedtek a levegőben, törmelék és föld záporozott alá az égből. Egy kis szünet következett, aztán jött a második robbanássorozat, mintegy húsz perc hosszan. Mire a por leülepedett, a szárnyunkat fenyegető legfőbb veszélyforrás megszűnt létezni.

A Bravó tankjai átcsörtettek a hídon, és tűzharcba keveredtek a megmaradt iraki tankokkal. A harckocsik húsz yard távolságról ágyúzták egymást, ahogy beljebb hatoltunk a város nyugati peremterületén. Az ellenség páncélosai az utcasarkok mögött rejtőztek el, hogy hirtelen előbújva tüzet nyissanak, majd gyorsan visszahúzódjanak. A Bravó folytatta a támadást, a Kilo század gyalogjai pedig előbújtak az Amtracekből és bevetették magukat egy pálmaültetvénybe, ahol az ellenség golyói csipkésre szaggatták körülöttük a fatörzseket. A CAAT–ek észak és dél felé kanyarodtak, hogy rakétáikkal és géppuskáikkal oldalba kapják az irakiakat. Az India század azokat az épületeket tisztította meg, melyeket a Bravó tankjai maguk mögött hagytak.

Caseyvel épp ekkor hoztuk be a taktikai parancsnokságot meg a törzset, és én tátott szájjal bámultam a pálmaerdőben dúló tűzharcot. Az egységek parancsnokai segítségért kiabáltak a rádióban, úgyhogy felkaptam a puskámat, és már indultam is volna, de váratlanul feltűnt Bob, és leállított.

– Itt van szükségem magára – jelentette ki.– Nem vagyok a kibaszott testőre! – kiabáltam magamból kikelve, de nem válaszolt.Nemcsak az erdőben, az úton is nagy volt a zűrzavar. Tanklövegek dörögtek, nehéz

géppuskák ugattak, tengerészgyalogosok rohantak, lőttek és ordítoztak, páncélosok kértek rádión segítséget. Az ellenség elképesztő tűzerőt zúdított rájuk. Bob százados eközben fel és alá sétált az Amtrac biztonságot nyújtó acélfalai mögött. J–Matt Bakert kerestem a tekintetemmel, hogy panaszt emeljek, de végül sürgősebb dolgom akadt: kódolt rádióüzenet érkezett.

„Fülemüle!” Ez az egy szem kódszó azt jelentette, hogy tengerészgyalogosok sérültek meg, és sürgős sebesültszállítást kérnek – meg azt, hogy végül mégis belevethetem magam a harcokba. Caseyékkel bevágtuk magunkat a Humvee–kba, és elrobogtunk, hogy megkeressük a mentőket és biztosítsuk őket. Romok és füstölgő T–62–es tankok mellett mentünk el, melyekben, mint azt a robbanások elárulták, még mindig főtt a lőszer. Egy CAAT jött visszafelé visító szirénával; ha már idáig eljutott nélkülünk, ezután se volt szüksége ránk, ezért folytattuk az utat a harcok sűrűje felé. Akkor még nem tudtam, de a CAAT–ben fekvő sebesültek közt volt a súlyos sérült Mark Evnin is, a lelkes vermonti kölyök, aki két nappal korábban bemérőként segített nekem Divaníja mellett. Meghalt, mielőtt még megtudhattam volna, hogy találat érte.

A pálmaültetvényben zajlott a háború, de a sűrű porfüggöny, a villogó tüzek és a repkedő törmelék miatt lehetetlen volt megmondani, hogy ki kicsoda. Megálltunk, és felmásztam a Humvee tetejére. Végigtávcsöveztem a helyszínt, és megállapítottam, hogy a csatatér északi oldala nincs megfelelően védve. Bemértem néhány távolságot a lézerrel, aztán leszóltam Caseynek, hogy maradni fogunk egy darabig. A fiúk védőkordont vontak körém, magasról letojva Bobot, aki a rádióból azt követelte, hogy azonnal térjünk vissza hozzá.

Ott feküdtem, mozdulatlanul, akár egy hulla, belenövesztve szememet a távcsőbe. Hozzáigazítottam a távcsövet a szélhez – megint egy délibáb segített –, aztán végigpásztáztam az üres utcákat, majd a tetők vonalát. A mesterlövésznapló vezetésének egyik legfőbb célja a viselkedésminták kielemzése, és a mi naplóink azt tanították nekünk, hogy az irakiak szeretnek a tetőkre nyíló szűk ajtókból előbújni. Ezeknek az ajtóknak kiemelt figyelmet szenteltem.

Alig hárompercnyi pásztázás után az egyik ajtó lassan kinyílt, és egy iraki katona óvakodott ki rajta, kezében RPK könnyű géppuskával. Hagytam, hogy előjöjjön, és közben beállítottam a távolságot 461 yardra, majd a szélirányt kompenzáló tárcsán is igazítottam egy kicsit. Ez a fickó tudta, hogy mit csinál, de hiába járt el körültekintően, ezúttal ez kevésnek bizonyult. A célkereszt már a mellkasán volt. Nem állt szándékomban megengedni, hogy lövöldözni kezdjen.

A csatamező matematikája és a paraméterek – az idő, a mozgás, a távolság, az időjárási körülmények, a lövedék sebessége és pályájának szöge – egy szempillantás alatt konkrét eredménnyé álltak össze anélkül, hogy gondolkodnom kellett volna rajta. Ahogy mondani szokták, gyakorlat teszi a mestert.

Kilélegeztem, lassan meghúztam a ravaszt – egy, kettő, három font nyomás –, és a puska szelíden megrúgta a vállamat. Annyira koncentráltam, hogy a lövés hangját nem is hallottam, de a lyuk megjelent a célpont mellkasán, nyolc hüvelykkel a torka alatt, és a férfi bevágódott a nyitott ajtón.

Bob még mindig nem szállt le rólunk: egyre hisztérikusabban követelte, hogy térjünk vissza.

– Mondd meg neki, hogy épp embereket gyilkolunk –utasította a rádióst Casey.Megvizsgáltam néhány épületet, tetőtől egészen a járda szintjéig, aztán egy másik, a

mi pozíciónkra merőlegesen futó utcát vettem górcső alá. Úgy negyed mérföldre tőlünk néhány ember kukucskált elő egy ház sarka mögül. Civilek? Katonák? Elidőztem vagy két percig a sarkon, közben elvégezve a távolság és a szél megkívánta beállításokat, és egy AK–47–es csövét láttam előbukkanni. A fegyvert tartó fekete hajú katona előrehajolt; csak a teste felső harmadát láttam, de ez is elég volt. Belenyomtam egy golyót a mellkasába, és a férfi összecsuklott a ház mellett. Láthatatlan kezek behúzták a sarok mögé a bokájánál fogva.

Bob százados most már nagyon dühös volt, és parancsba adta, hogy azonnal menjünk vissza. Casey megpróbálta elmagyarázni neki, hogy épp a szárnyat veszélyeztető ellenséges erőket likvidáljuk, de Bob hajthatatlan volt. Nem maradt más, mint engedelmeskedni a parancsának, amivel gyakorlatilag egy széles megközelítési útvonalat adtunk át az ellenségnek.

Szerencsénk volt, mert néhány másodperccel később egy másik remek mesterlövész, Erik Meeks őrmester tűnt fel a színen, és felismerve a veszélyt átvette az ellenőrzést. Nem telt bele sok, és Meeks leszedett egy RPG–s irakit, majd négy lövészt, ezzel

88

gyakorlatilag lezárta az utcát. Volt azonban egy két–három perces „ablak”, mely alatt az útvonalat senki sem védte. Legközelebb, fogadtuk meg magunknak, nem leszünk ilyen engedelmesek. Ha Bob látni akar minket, akkor jöjjön ki értünk.

A törzshöz visszatérve döbbenten hallottam, hogy Mark Evnin is a sebesültek közt volt, akikért eredetileg kimentünk.

Amikor kitört a lövöldözés a datolyapálmák közt, Dave Howell főtörzs közelebb vitette magát a Humvee–jával, hogy személyesen irányíthassa az előrenyomuló gyalogokat. Mivel az útszéli árokból valaki RPG–kkel lövöldözött, Howell megállította a kocsit, és kiszállt egy gránátvetővel. Evnin, a sofőrje szintén kiszállt, Dino Moreno pedig lövő pozícióba helyezkedett. Azért jelöltem ki őket Howell mellé, hogy megvédjék, bármi áron, és ők pontosan ezt tették, míg egy AK–47–esből kilőtt golyó fel nem tépte Mark combján az ütőeret. Howell megpróbálta elállítani a vérzést, miközben Moreno fedezni igyekezett őket. Evnin felnézett a főtörzsre, és erőtlenül elvigyorodott:

– Látod, mit tettél, seggfej? Lelövettél engem!Mire feltették a dupla szárnyú Chinook helikopterre, a fiam rengeteg vért veszített.

Meghalt, mielőtt beértek volna vele a kórházba.A halála nagyon megrázott. Nem ő volt az első, akit a zászlóaljunk elvesztett, és azt is

tudtuk, hogy nem ő lesz az utolsó, de Mark volt az egyetlen ember egész karrierem során, aki az én irányításom alatt halt meg. Majdnem olyan érzés volt, mintha én húztam volna meg a ravaszt.

Bármennyire is szerettem volna felülemelkedni az érzelmeken, nem sikerült. Én választottam be Markot a szakaszba, és az elmúlt két évben rengeteg időt töltöttem el azzal, hogy megtanítsam neki, hogyan válhat jó mesterlövésszé. A háború kompromisszumokat kíván, és amikor a főtörzs sofőrje meghátrált a háború előtt, habozás nélkül hagytam, hogy Mark átvegye a helyét – miközben Dino Moreno bemérője is maradt. Marknak tehát azért kellett meghalnia, mert egy gyáva alak helyére mert lépni.

A veszteség szűk mesterlövész közösségünket is mélységesen megrendítette. Eddig mi osztottuk a halált, de most fordult a kocka, és ez nagyon rosszulesett. Két emberem ugrott le mellénk egy tankról – Kut mellől tértek vissza a harckocsizó zászlóaljjal –, és egyikük, Sean Dunn tizedes megkérdezte:

– Kit találtak el?Amikor megtudta, hogy Mark volt az, a legjobb barátja, akivel együtt jártak iskolába,

majdnem összecsuklott a fájdalomtól. Ott álltam a felsebzett út szélén, egy nagydarab, könnyektől maszatos tengerészgyalogost ölelgetve, és közben arra gondoltam, hogy vajon mi történt volna, ha korábban belevethetem magam a harcokba. Megmenthettem volna az életét? Meggyőződésem volt, hogy a halála az én lelkemen szárad, hiszen én adtam Howell mellé, és most már mindig ezzel a tudattal kell élnem.

A háború hatalmas szívás. Markkal egy családtagot vesztettem el. Ma is hiányzik.

17.Szellemirtás

Kúttal délután 2.54–re végeztünk, és elkezdtük a csapatok kivonását, hogy északnyugatnak fordulva csatlakozhassunk a Bagdad felé nyomuló csapatokhoz. A főváros már csak száz mérföldre volt innen. A távolból hatalmas robbanások hallatszottak: az ellenség elfoglalt fegyver– és lőszerraktárai repültek a levegőbe. A mi részünkről véget ért (a harc: a Bagdad hadosztály seggbe rúgásához szükség volt a segítségünkre, de a város megtisztításával már a Tarawa kötelék tengerészgyalogosai is elboldogultak. Legfőbb ideje volt továbbállni.

A Kut felé jövet még néptelen út most tele volt iraki civilekkel, akiknek egy része integetett és felfelé tartott hüvelykujját mutatta, míg mások csak komoran néztek minket. Tudták, hogy csata lesz, ezért bezárták az üzleteiket és elhagyták otthonaikat; most visszatértek, hogy megnézzék, mi maradt belőlük. A fosztogatók már javában dolgoztak a kilőtt járműveken, egy réten pedig gyerekek fociztak, mit sem törődve a háborúval és a véres, megcsonkított holttestekkel. Ezeknek az embereknek mi csak a legújabb hódító hadsereg voltunk – az életnek mennie kellett tovább, akárki volt is a győztes.

Míg a város szélén felfejlődtünk, 155 mm–es mozsárágyúink pergőtüzet zúdítottak mindazon pontokra, melyeket az ellenség fedezéknek használhatott volna egy ellentámadás esetén. A járműveink egy frissen felszabadított benzinkútnál sorakoztak, hogy Szaddam kontójára teletöltsék tartályaikat.

Egy hosszú és véres április 3–a állt mögöttünk. Mark Evnin volt az egyetlen elesett bajtársunk, de többen is megsebesültek, köztük egy tizedes, akit egy géppuskasorozat talált el. Hét golyót kapott, átlós vonalban a jobb csípőjétől a bal válláig. Azért volt még életben, mert hármat felfogtak a golyóálló mellénybe épített ballisztikus lemezek.

Bryan Lewis százados, a Bravó század parancsnoka is megsebesült. A pálmaültetvénynél vívott csata első pillanataiban egy iraki katonának élete utolsó pillanataiban sikerült átlőnie a százados bal kezét. Lewis ügyet sem vetett a sérülésére, amíg a harcok véget nem értek, még csak nem is beszélt róla senkinek, később pedig nem volt hajlandó kórházba menni, mert ez azt jelentette volna, hogy el kell hagynia a parancsnoki posztot. Pedig át lehetett nézni a tenyerén, saját szememmel láttam. Lewis azonban maradt, a seb pedig néhány nap múlva hegesedni kezdett. Az az ember, akinek a képességeiben az induláskor annyira kételkedtem, Baszra óta többször is bebizonyította, hogy bátor és rátermett vezetője páncélos ékünknek, és mire megszerezte első sebesülését, már ízig–vérig tengerészgyalogos volt.

A Bravó század parancsnoka saját fiaiként kezelte az embereit, de ez sajnos nem mondható el minden tisztről. Bob százados például egy hatfős járőrt küldött ki, hogy tisztítsák meg a főhadiszállástól mintegy 1400 méterre lévő gyár területét. A feladat egy egész századnak is kemény munka lett volna, nemhogy hat embernek, akik ráadásul semmilyen támogatást nem kaptak.

A közelben heves harcok dúltak, amikor ez történt. Néhány perccel később egy Harrier jet dobott le egy ezerfontos bombát, hogy porrá zúzzon néhány iraki egységet. A Kilo század gyalogjai előrenyomulóban voltak, egy Bravó tankszakasz pedig épp levágott vagy fél tucat iraki katonát, akik voltak olyan ostobák, hogy AK–47–esekkel indítsanak rohamot a vastagon páncélozott Abramsek ellen. Füstölgő csíkokat húzó

90

RPG–k repkedtek egész reggel, kézigránátok robbantak, autók, autóbuszok, épületek lángoltak.

Mivel úgy ítéltem meg, hogy Bob döntése hülye és veszélyes húzás volt, kimentem a fiúkért, hogy biztonságban visszahozzam őket a vonalaink mögé. A járőr két légelhárító ágyút talált az egyik gyárépületben; miután meggyőződtem róla, hogy nincsenek RPG–k a helyiségben, termitgránátokat löktem beléjük.

A megtépázott, lelassult Tarawa harci kötelékben nagy átszervezések folytak. Az embereik bátorságában egy percig sem kételkedtem, de már régóta világos volt, hogy valami nincs rendben odaát; egyáltalán nem lepett meg minket, amikor megtudtuk, hogy az 1. tengerészgyalogos–ezred parancsnokát feljebb rúgták. Új megbízása szerint a csatatér körül kellett repkednie, hogy a légi támogatást koordinálja. Új vezetése alatt az ezred átszerveződött, majd visszatért a Bagdad felé nyomuló csapatok közé. Csak azt nem értettem, hogy ha egy ezredparancsnokot – egy ezredest! – elmozdíthatnak a helyéről, akkor miért nem tehetik meg ugyanezt egy elfuserált, jelentéktelen századossal, aki annyira agyatlan, hogy még a hülyékre is szégyent hoz!

Miután elszállásoltuk a törzset új helyünkön, ettem valamit, megtisztítottam a puskát, aztán nekiláttam felfrissíteni a jegyzeteimet. A napló első oldalán egy standard, nyomtatott táblázat található az úgynevezett átlagember adataival. Ez a bizonyos átlagember hetvenkét hüvelyk magas, a feje hossza tíz, a vállszélessége pedig húsz hüvelyk, és a nyaka tizenkét hüvelykre van a köldökétől. Ezek a számok, melyek elválaszthatatlan részét képezik minden mesterlövész memorizált algoritmustárának, a célpont hatékony semlegesítését segítik elő.

Aznap két ellenséges katonát lőttem le. Felírtam a lövések részleteit, ahogy szoktam, aztán hozzáadtam őket az eredménytáblázathoz is, amit az első oldalon hoztam létre. Még Baszrában számozni kezdtem a találataimat, és mindegyiket áthúztam egy nagy „X”–szel. Ezen az estén a „ll”–et és a „12”–t róttam fel magamnak, és mindjárt át is húztam mindkettőt. A táblázatot nem merő hencegésből vezettem, hanem gyakorlati megfontolásból: ha engedélyt kell kérnem egy ismeretlen tiszttől, hogy hagyjon a homokozójában garázdálkodni, akkor csak felvillantom neki ezt a lapot – mint a rendőr a jelvényét –, és nem kell győzködéssel vesztegetnem az időt.

A dupla számjegy azt jelentette, hogy az enyém a legjobb eredmény a mesterlövészszakaszban, ami így is volt rendjén. Hogyan vezessem a fiúkat, ha nem én vagyok a legjobb? Akkor még nem tudhattam, hogy ez még csak a kezdet.

Miután befejeztem a naplóírást, aludni próbáltam, de nem jött álom a szememre. Azt hittem, tökéletesen uralom az érzelmeimet, de Mark halála megint kibillentett a lelki egyensúlyomból. Tudtam, mielőbb össze kell szednem magam.

Én voltam a tökös gyerek, a hidegvérű gyilkos, aki sohasem foglalkozott olyan abszurd dolgokkal, mint a személyes érzések. Sokat morgolódtam, de a munkámra soha nem panaszkodtam, mert rögtön hiteltelenné váltam volna. Ugyanakkor nap mint nap meg kellett hallgatnom mások problémáit, miközben én magam nem beszélhettem az enyéimről. Ha megtettem volna, azt a gyengeség jeleként értelmezhették volna, márpedig nekem legyőzhetetlennek kellett látszanom. Támaszt kellett nyújtanom mindenkinek, míg nekem nem volt kire támaszkodnom. Itt, a csatatéren semmiképpen, és most már valószínűleg otthon sem.

Behunytam a szememet, magamra csuktam az elmémet hermetikusan elszigetelő

képzeletbeli ajtókat, és kiraktam a „tojók mindenkire, nincs szükségem rátok” táblát. Pedig a magányos fegyverforgató nagyon magányosnak érezte magát.

Április 4–e délelőttje kellemes téblábolással telt el. Kevés dolog tud olyan édes lenni egy frontszolgálatos számára, mint az a néhány óra, amikor meg tud feledkezni testi és lelki kimerültségéről, és csak úgy „elvan”. Nem haboztunk élni a lehetőséggel, mert tudtuk, hamarosan megint nyakig leszünk a szarban.

Az út során egy egész riporterkaraván szegődött mellénk. Remek kis csapat volt – Hiénáknak kereszteltük el őket – akik amellett, hogy színt hoztak az életünkbe, műholdas telefonjaikat is kölcsönadták, hogy hazatelefonálhassunk.

A harcok után még az olyan mindennapi feladatok is szórakoztatóak voltak, mint a lőszerosztás vagy a készletek feltöltése. Jólesett visszasüppedni egy kicsit a dögunalomba. Kipakoltunk mindent a járművekről, és kisepertük belőlük a belsejükben felgyülemlett dűnéket. A homok mindenütt ott volt, még a szorosan lezárt lőszeresládákban is. Ezek után kötelezően szétszedtük és megtisztítottuk a fegyvereket, a töltényhevedereket és a látcsöveket is. Egyik sem volt kimondottan vicces időtöltés, mégis végigbolondoztuk az egészet. Örültünk, hogy élünk.

Legvégül saját magunkat is lesikáltuk, és csajkából csorgatott langyos víz alatt hajat mostunk. Két hét háború után mindenki bűzlött, mint a görény. Casey hosszú napok óta most vette le először új bakancsát – a lábának olyan üde illata volt, mint egy halom döglött patkánynak. Egy villámháborúban mindig gondot okoz a tisztálkodás, különösen ha a helyszín egy sivatag, ahol port eszel és port lélegzel. Alkalomadtán kaphatsz egy vödör vizet a fejedre, de a zuhanyozó, a fürdőkádról nem is beszélve, csak álom marad. Legalább frissítőkendő volt bőven, és használtuk is őket szorgalmasan, hogy legalább a tisztálkodás illúzióját megadjuk magunknak. Az árnyékosabb fertályainknak külön figyelmet szenteltünk a nagydolgozások után – melyek nemcsak azért jelentettek megkönnyebbülést, mert a ballaszt távozott, hanem azért is, mert alkalmat adott rá, hogy lehámozzuk magunkról a vastag MOPP overallt, és megszellőztessük verejtékben tocsogó fenekünket.

A jólét nem tartott sokáig. A 7–es út el volt vágva előttünk ; az 5. ezred heves harcok árán próbált meg áttörni Azizíja városán, amely egy patkó alakú kanyarulatban helyezkedett el a Tigris partján. Azt a parancsot kaptuk, hogy csatlakozzunk hozzájuk, és támadjuk meg a köztársasági gárda Al Nida hadosztályát, az iraki hadsereg – állítólag – egy újabb elit egységét. Az Al Nida katonái piros bakancsban mászkáltak, jelezve, hogy ők milyen különlegesek. Mivel az Egyesült Államok Tengerőrsége is meglehetősen hírhedt, úgy gondoltuk, érdekes találkozás lesz, de eszünkbe sem jutott tartani tőlük.

Casey épp a főhadiszálláson volt átvenni a térképeket és ellenőrizni az értesüléseit, mikor Steve Hummer ezredes jelent meg, hogy utasítsa McCoyt, kezdje el kidolgozni egy Bagdad elleni támadás részleteit. Ha a helyzet úgy alakul, mondta az ezredparancsnok, előre fogunk ugrani, és éjszaka behatolunk a fővárosba.

Ez a konkrétumok mellett azt jelentette számunkra, hogy a jelentős változás következett be a stratégiában. Az eredeti terv szerint a tengerészgyalogosok a várostól délre eső területeket biztosították volna, míg a szárazföldi erők kitakarítják a várost. Most úgy nézett ki, hogy mi is részt vehetünk az akcióban.

– Én megmondtam, seggfej – emlékeztettem Caseyt kuvaiti jóslatomra, miszerint

92

nekünk is jutni fog egy–két harapás a Bagdad nevű almából.Caseyvel és a fiúkkal megint felkerekedtünk – mint a zászlóalj szálláscsináló csoportja

–, hogy alig három kilométer után belekóstoljunk abba, amivel az 5. ezrednek kellett szembenéznie. A keresett zászlóalj–parancsnokság egy bozótos helyen, egy M1A1 Abrams tank füstölgő maradványai és egy szintén sűrű fekete füstöt eregető olajvezeték mellett felállítva. A tanknak egy öngyilkos merénylő száguldott neki egy robbanóanyaggal teli furgonnal.

Mivel a feladatunk egyelőre csak annyi volt, hogy kijelöljünk egy biztonságos éjszakai szálláshelyet a zászlóaljunk számára, a Humvee–ban hagytam a puskámat, és egy szál M–16–ossal a kezemben sétáltam át a főhadiszállásra. Alighogy beléptünk a lánctalpasok közé, hangos pukkanások sorozata hallatszott. Kérdőn a tisztekre néztünk, de azok legyintettek, és közölték: csak az olajvezeték recseg–ropog.

Megtudtuk tőlük azt is, hogy odakint fekete pizsamába öltözött fedajínokat láttak randalírozni. Fekete pizsama?

Úgy akarnak kinézni, mint a vietkongok, hogy bosszúálló szellemeknek nézzük őket? Ez nem fog bejönni nekik: nem vagyunk vietnami veteránok, sőt a fiúk közül sokan talán még azt sem tudják, hogy mi fán terem egy vietkong. Tényleg azt hiszik, hogy Halloween–jelmezekkel elijeszthetnek minket?

Újabb pukkanások hallatszottak, és én megint megkérdeztem, hogy nem lőnek–e minket mégis. Nem, ez csak az olajvezeték, jött a válasz. Mintha erre akartak volna rácáfolni, megint megtörtént, csak ezúttal még közelebbről. Caseyvel hasra vágtuk magunkat. Biztosak voltunk benne, hogy ha ez egy cső hangja, akkor az 7.62 mm kaliberű és géppuskának hívják.

– Ez nem a vezeték! – kiáltottam. – Lőnek ránk!– Nem – legyintett egy őrnagy, miközben Caseyvel fedezéket kerestünk egy Amtrac

mögött. – Egész nap ez ment. Csak a vezeték csinálja.– Uram, higgyen nekem – mondtam a parancsnokhelyettesnek. – Nem most lőnek rám

először, úgyhogy tudom, mit beszélek.Nem kellett volna beavatkoznom, de meg akartak ölni minket, és én nem voltam

hajlandó tétlenül tűrni ezt. A gond csak az volt, hogy a puskát az autóban hagytam, amit ötvenyardnyi nyílt terep választott el tőlem. Szerencsémre a megfelelő személy bent ült a puska mellett.

– Dániel! Hozd ide a puskámat! Siess!Mivel ez még nem Bagdad volt, Dániel Tracynek továbbra is szent meggyőződése

volt, hogy az ellenség fegyverei nem tehetnek kárt benne. Láttam, hogy megfogja a puskámat, és lazán ügetve elindul felénk. Nem kapkodta el a dolgot.

– Húzza be a fejét! – kiáltotta neki Casey. A kőolajvezetéknek vélt iraki most már minden tűzerejét ránk, pontosabban Dánielre összpontosította, az emberünket azonban ez a legkevésbé sem zavarta. Megérkezett, épen és egy darabban, és még csak nem is lihegett.

– A puskád, főnök.Fegyvert cseréltünk, aztán fel akartam mászni az egyik Amtrac tetejére, de Casey az

ingemnél fogva visszarángatott.– Nyugalom, seggfej. Én megyek fel elsőnek – vakkantott rám. Ez a hirtelen átvedlés

John Wayne–be egy kicsit megijesztett, de aztán rájöttem, hogy csak jó vezető akar lenni, és nem a barátját félti, hanem a bevetendő katonáját. Casey tehát felment, megnézte,

hogy nem fenyeget–e közvetlen veszély, aztán megengedte, hogy én is melléje kússzak. Úgy éreztem magam, mintha az anyám kezét szorongatva készülnék csatába indulni.

– Hé, maguk! Mit csinálnak? – csattant fel az őrnagy. – A mieink is kint vannak. Vigyázzanak, nehogy lelőjék valamelyiküket. Nem szeretnék baráti tüzet!

Röhögnöm kellett, de türtőztettem magam.– Itt ez a távcső, uram. Ha valakit le fogok lőni, az az ellenség lesz.Közben az Amtrac parancsnoka rájött, hogy vendégek vannak a jármű tetején.– Hé! Nem lőhetnek innen!– Aztán miért nem? – kérdezte Casey. – Nem úgy néznek ki, mintha bárkire is

lőnének.A fegyvertorony platformja mellett döntöttem. A lövész, kezét az 50–es kaliberű

géppuska ravaszán tartva, érdeklődve figyelt. Megkértem, hogy maradjon veszteg, mert ha a torony forogni kezd, nekem annyi.

– És ha lőnünk kell? – tiltakozott a parancsnok, mint ha eddig mi akadályoztuk volna benne.

– Mire megtalálja a célpontot, késő lesz – vetette oda Casey. – Most pedig hagyjanak minket dolgozni! – Jó volt magam mellett tudni egy tisztet, aki rá mer ordítani más tisztre.

A vállamhoz emeltem a puskát, és a szememhez illesztettem a távcsövet. Casey ezalatt, fittyet hányva az ellenséges tűzre, a mezőt vizslatta a látcsövével. Az úttól nyugatra eső területre mutatott.

– Fél mérföldre innen, hat fickó feketében.A lézer szerint 922 yardra voltak. Beállítottam a távolságot. Most majd meglátjuk,

hogy tényleg szellemek vagytok–e.A bal szélen lévő alakot választottam ki, aki egy RPK könnyű géppuskával lődözött

vidáman. Célba vettem a mellkasa közepét, és meghúztam a ravaszt. A golyó a szegycsontjától két hüvelykre találta el, és durván hátralökte a géppuskájával együtt. Kifújtam a maradék levegőt a tüdőmből, és új töltényt löktem a csőbe. Egy megvan. Lássuk, ki lesz a következő.

Dániel visszament az autókhoz Casey utasítására. A két páncélozott Humvee tüzelőállásba gurult, Marsh és Castillo készenlétbe helyezte a tornyokat.

Néhány másodperccel később megtaláltam a második célpontot is, az előzőtől mintegy ötvenyardnyira. Kilenc plusz egyre állítottam a távcsövet, figyelembe vettem a szélirányt, és megcéloztam a mellkasa közepét. Ravaszt meghúz, bumm, puska visszarúg, és az AK–t lóbáló seggfej, állán egy ezüstdollár nagyságú lyukkal, fogakat és állkapocsdarabokat fröcskölve elterül a sivatag homokján. A rohadt életbei Hogy találhattam el ennyire fent, amikor a mellkasára céloztam? Biztosan megmozdult.

Mivel ezalatt az őrnagy emberei is előrenyomultak, kénytelen voltam leállni a vadászattal. A rossz fiúk egy része elmenekült, a többiek meghaltak.

***

Percekkel később a mi zászlóaljunk is megérkezett. A kilencszáz tengerészgyalogost és a 112 járművet a széles autóút középső sávjában parkoltuk le, kétoldalt elegendő helyet hagyva ahhoz, hogy ne akadályozzuk a forgalmat. Megvártuk, hogy mindenki berendezkedjen, aztán McCoyjal körbejártuk a tábort. Az alezredest minden érdekelte,

94

ami a zászlóaljjal volt kapcsolatos, én pedig nem haboztam kifejteni neki a véleményemet a századosról. A főnök tudta, hogy a vezérkari tisztek közül is sokan aggasztónak tartják Bob ténykedését, de egy tiszthelyettes jelenlétében mégsem minősíthetett egy másik tisztet. Amikor aztán azt is elpanaszoltam, hogy szinte mindenből kimaradok ebben a háborúban – és ha mégis részem van egy kis akcióban, az is csak véletlen –, az alezredes nyugalomra intett, és megkérdezte:.

– Hányat terített le Kuvait óta?– Tizennégyet, főnök. Több is lehetett volna, de vagy túl későn értem oda, vagy túl

korán rángattak el.McCoy bólintott, majd kijelentette, hogy ideje változtatni ezen, mert azt akarja, hogy a

puskám ott legyen, ahol a legtöbb kárt okozhatja. Mostantól a csatatéren fogok száguldozni, ígérte meg, és Casey meg a fiúk is velem jöhetnek, hogy megvédjenek.

Végre megszabadulhattam Bobtól, és bármilyen hihetetlen volt is, ezt magának Darkside 6–nak köszönhettem. McCoy filozófiája brutálisan egyszerű volt: aki ölni tud, az legyen olyan helyzetben, hogy ölni tudjon. Volt egy olyan érzésem, hogy az elkövetkező napokban bőven részem lesz benne.

18.Hajrá!

A 3. gyalogoshadosztály elfoglalta a bagdadi nemzetközi repteret, a szárazföldi erők más egységei a fővárostól délnyugatra található, kulcsfontosságú Kerbelát szorongatták, mi pedig délkelet felől zártuk a kört. Bár az irakiaknak sikerült késleltetniük minket, április első hetének a végére bizonyossággá vált, hogy megállítani már nem fognak a csapatainkat. A rezsim szóvivője, akit a világ tévénézői csak az őrült „Bagdad Bob”–ként ismertek, nem hatódott meg a látványunktól, és továbbra is azt szajkózta, hogy felgöngyölítettek minket, mint egy rongyos szőnyeget és menekülünk. Bagdad Bob egy elegáns szállodából üzent, nem a frontról, ahol minden csupa por volt meg vér. Úgy tűnt, mindkét oldalnak megvan a maga Bobja.

Az 5. tengerészgyalogosezred még mindig súlyos harcokat vívott Azizíjánál. „Az ellenség T–55–es és T–62–es tankokat, légvédelmi és nagy hatótávolságú ágyúkat is hadba állított, a köztársasági gárda pedig mozsárágyúkat is bevetett”, írta az ezred történésze. A remek pozíciókba beásott ellenséges csapatoknak sikerült megsemmisíteniük a tengerészgyalogság két tankját és néhány egyéb páncélozott járművet, de portyázó fedajínok is komoly gondokat okoztak. Ezek az őrültek más arab országokból érkezett önkéntesek voltak, akik előszeretettel csalták veszélyes csapdákba az elővigyázatlanokat. Az 5. ezred tengerészgyalogosai azonban elszánt kitartással legyűrték őket, mi több, a gárdisták tábornokát is megölték.

A mi egységünk – a 7. ezred – az 5. ezred keleti szárnya mellé vonult fel, az 1. ezred pedig a miénk mellé, ami azt jelentette, hogy most már a teljes 1. tengerészgyalogoshadosztály egyben volt, készen rá, hogy részt vegyen a fináléban.

Christopher Grasso százados, az egyik előretolt repülésirányítónk, meglepetést szervezett egy makacsul ellenálló iraki csoportnak. Biztonságos távolságból figyeltük, hogy egy B–52–es – olyan magasan szállt, hogy nem is lehetett látni – halálos bombafüzért terít rájuk. Ezek a repülőgépek, jellegzetesen hátracsapott szárnyaikkal, öregebbek, mint az őket vezető pilóták, de folyamatosan fejlesztik elektronikájukat, így máig félelmetes erejű fegyverek maradtak, melyek egyetlen bombával is hihetetlen pusztításra képesek.

Toronymagasra emelkedő homok– és törmelékgejzír jelezte, hogy az első MK–82–es bomba becsapódott, majd egy szívdobbanással később újabb, az elsőt átfedő gejzír lövellt a magasba, aztán újabb és újabb és újabb, míg végül már úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége, és a robbanások az egész tájat levegőbe emelik. Jó egy mérföldre voltunk a célpontoktól, de még így is éreztük a légnyomást és a detonációk tompa moraja egészen idáig elhallatszott. Hogy élheti ezt valaki túl? Az elbizonytalanodott irakiak most azon merenghettek, hányféleképpen – tankokkal, bombákkal, rakétákkal, tüzérséggel, helikopterekkel, hajókkal, gránátokkal, gépfegyverekkel, távcsöves puskákkal – ölhetjük meg őket. A válasz egyszerű volt és velős: sokféleképpen.

* * *

Szombaton – április 5–én – kora reggel a páncélosszázadunk, a Bravó tankjai lezártak egy forgalmas útkereszteződést, mi pedig kimentünk egy biztonsági szakasszal, hogy

96

átszűrjük az emberáradatot. Az ellenőrzési ponton áthaladók közül sokan katonák voltak, akik eldobták egyenruhájukat és lötyögő civil ruhát öltöttek. Nem egy tegnap még az Al Nida hadosztály oszlopos tagja volt – a köntös alól előbukkanó piros bakancs elárulta őket. Miután meggyőződtünk róla, hogy nincs náluk fegyver, továbbengedtük őket, mert egyszerűbb volt megkegyelmezni nekik, mint hadifogolyként őrizni és etetni őket. Ha az egyenruhájukat levetették, és fegyvertelenül átsétáltak a vonalaink mögé, akkor úgy vettük, hogy megadták magukat, és hagytuk hazatérni őket az otthonaikba. Több ezer fogollyal a nyakunkon nagyon lelassultunk volna, márpedig a hangsúly éppen a gyors előrenyomuláson volt.

Foglyul ejtettük viszont azokat a férfiakat, akiket veszélyesnek gondoltunk. Az, hogy valaki civil ruhát viselt, még nem jelentette azt, hogy garantáltan szabadon továbbmehet, ugyanakkor senkinek sem kellett attól tartania, hogy bántalmazni fogjuk. McCoy a háború előtt egy általa összeállított listát osztott a tiszteknek és a tiszthelyetteseknek „Az egységparancsnokokkal szemben támasztott elvárások” címmel, melynek egyik tétele így szólt: „Bánjanak a foglyokkal emberségesen, de ne bízzanak bennük, és legyenek erélyesek, határozottak. Ne éljenek vissza a helyzetükkel, mert az gyávaságra vall.” Azok az irakiak tehát, akik velünk találkoztak, jobb bánásmódban részesültek, mint amire számítottak, mert szigorúan a genfi egyezménynek megfelelően jártunk el. Az, ami később történt egyes börtönökben, mint például a hírhedt Abu Ghraib, mindannyiunkat megdöbbentett. Gyalázatos dolog kiszolgáltatott embereket terrorizálni, és általában nem vezet semmire, mert a foglyok bármit bevallanak, ha ez az ára annak, hogy megszabaduljanak a gyötrelmektől.

Az egyik fickó, akit Caseyvel aznap lekapcsoltunk, egy egészen barátságos fickó volt, aki az iraki kémelhárító hadtestnél szolgált alezredesként, és úgy csicsergett, mint egy kanári. Nagy részletességgel leírta nekünk azon „kényes helyek” egyikét, ahol a hírszerzőink a tömegpusztító fegyverek egy részét megtalálni remélték. A tiszt még vázlatot is rajzolt róla a homokba, és segített megjelölni a helyszínt a térképen. Később hátraküldtük további kihallgatásra, de én jobban örültem volna neki, ha mellettünk maradhat tanácsadónak.

Otthagytuk az útkereszteződést, és folytattuk az utunkat, míg egy különös helyre nem értünk, ahol elhagyatott, lerobbant épületek sorakoztak az út jobb oldalán. Olyan volt, mint az otthoni elnéptelenedett ipari parkok. De nem is ez volt az érdekes, hanem az a magas homokfal, ami az út bal oldalát szegélyezte. A töltés lehetett vagy negyven láb magas, és nem volt bejárata az út felől. McCoy hátra–küldte a Bravó tankjait, hogy keressenek ajtót rajta.

Találtak, mert kis idő múltán Lewis százados jelentkezett, hogy baljós hangon közölje:– Darkside 6, itt Bravó 6. Van itt valami, amit látnia kell. – A páncélosok megtalálták

az iraki elhárító által leírt helyet.Az Amerika által indított megelőző csapás egyik legfőbb indoka az volt, hogy

Szaddam Husszein tömegpusztító fegyverek birtokában van, és bár ennek egyelőre nem találtuk nyomát, még mindig arra számítottunk, hogy Bagdad közelében vegyi vagy biológiai fegyvereket vetnek be ellenünk.

Az a szóbeszéd járta, hogy a 101. ejtőernyős–hadosztály vegyi tölteteket talált, a 82. ejtőernyős–hadosztály pedig gyanús tüzérségi töltényekre bukkant, de végül mindkét állítás alaptalannak bizonyult. Most abban reménykedtünk, hogy végre rábukkantunk az eddig hiába keresett rejtekhelyek egyikére.

A gigantikus homoktöltés mögött a fiúk egy modern épületkomplexumra bukkantak, amely döbbenetesen különbözött az eddig látott iraki épületektől. Míg azokra nagy általánosságban az elhanyagoltság volt jellemző, ezt a helyet gondosan karbantartották, mi több, kifejezetten jó állapotban volt! Az udvaron ipari berendezések sorakoztak, mindegyik precízen ponyvával letakarva és homokzsákokkal körülvéve, hogy védve legyen az elemektől és az amerikai bombáktól. Az épületek belsejében hűvös volt, annak ellenére, hogy nem volt villanyáram és így a légkondicionálók sem működhettek. Az asztalokon számítógépek sorakoztak sötét képernyőikkel, a falak mellett pedig iratszekrények. A munkaállomásokat bokszokra különítették el, mindegyikben egy Szaddam Husszein–fényképpel. Nyilvánvaló volt, hogy a létesítményben magasan képzett műszaki személyzet dolgozott, vagyis a helyet alaposan át kellett kutatni.

A Hiénák maguk is felderítették az épületeket, és felfedezték, hogy némelyikben még működik a vízszolgáltatás, ami maga volt a gyönyörűség ígérete a civil tollforgatóknak, akik már majdnem két hete kint voltak velünk a sivatagban. Péter Maas riporter később ezt írta a New York Times Magazine–ban: „A szokásos Szaddam–portrék meg egy rakás elavult számítógép mellett Ellen [Knickmeyer az Associated Presstől] egy működő zuhanyozót is talált. Fogtam egy szappant, berohantam és levetkőztem. A következő pillanatban egy tengerészgyalogos elordította magát a folyosón – »az épület tele van pakolva C4–essel! Kifelé mindenki!« Kénytelen voltam távozni.” A Hiénák sietve elhagyták a pokolgéppé alakított épületet, és maradtak ugyanolyan piszkosak, mint mi.

A komplexumban végül semmit sem találtunk. Tömegpusztító fegyvereknek nem volt nyoma, és a hely rendeltetése is titok maradt számunkra. Jobb híján maradt a tipp: az elhagyott gyárban valamilyen precíziós megmunkálást igénylő terméket állítottak elő.

Mivel már csak három óra maradt sötétedésig, Casey keresett egy széles, felszántott mezőt két kilométerre a gyártól, és letáboroztunk éjszakára. McCoy egy gyalogosszázaddal, a Bravó tankjaival és a taktikai főhadiszállással a komplexum közelében maradt. Ők a töltésen belül, manikűrözött rózsabokrok tövében hajthatták álomra a fejüket. Nekünk – a törzsnek, a CAAT–eknek, az ellátóknak és a többi egységnek – maradt a gránit keménységű termőtalaj.

Ez a furcsa háború egyre furcsább lett. Az ellenség katonáinak elég volt eldobniuk a fegyverüket, és máris szabad polgárokká váltak, miközben bajtársaik továbbra is meg akartak ölni minket. A mögöttünk hagyott városokban, falvakban sokan közülük újból fegyvert ragadtak, és folytatták a harcot. Azon az éjszakán az India század egy küldetésből menetelt visszafelé, hogy csatlakozzon hozzánk, és egy mezőn keltek át, amit korábban már megtisztítottunk, ellenséges katonák tetemeit kerülgetve. A „halottak” hirtelen életre keltek, és tüzet nyitottak rájuk, de a tengerészgyalogosokat megmentette éberségük. Viszonozták a tüzet, és az iraki katonák visszamentek hullába, ezúttal igaziból. Sehol sem érezhettük magunkat biztonságban, és ahogy az ország szíve felé közeledtünk, ez egyre inkább igaz volt. A halál leselkedett ránk minden irányból – autóval a csapatok közé száguldó öngyilkos merénylők, bozótban rejtőző fedajínok, aknák, RPG–k, útszéli bombák és most már élő halottak képében is. Lehet, hogy a katonák egy része a fegyvert lerakta, de a gyűlöletét nem tette félre. A figyelmünk egyetlen pillanatra sem lankadhatott.

Másrészről viszont ott voltak a barátságos apu–anyu üzletek az utak szélén, ahol a Baath pártházak kasszáiból lefoglalt pénzt igyekeztünk visszaforgatni az iraki

98

gazdaságba. Úgy gondoltuk, hogy a diktátor épp eleget lopott, ezért boldogan adtuk vissza a pénzt a polgároknak, akiket megilletett. Valahányszor betértünk egy ilyen apró, félhomályba burkolózó boltba, mindent megvettünk, amit a polcokon találtunk, a 7–Up üdítőtől a Pepsi–Cola arab változatán át a helyi csemegéig, az érdekes ízű karamellezett kukoricáig. Az első néhány vásárló még alkudni tudott az árakra, de amikor a kereskedők meglátták, hogy mennyien vagyunk, az árak az egekbe szöktek, és ami eleinte öt dinár volt, azért a későn jövők már ötezret fizettek. Apu és anyu barátságos volt, készséges, és betegre kereste magát rajtunk.

De vajon mennyire volt őszinte ez a kedvesség? Ki tudhatta? Hogyan állapíthattuk volna meg? Azt mondani, hogy feszültek voltunk, enyhe kifejezés lett volna.

A fejem körül táncoló moszkitók sokáig ébren tartottak. Miközben a kőkemény barázdák tetejére vetett vackomon fészkelődtem, egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy létezhet olyan növény, amelyik ilyen mostoha körülmények között is képes szárba szökkenni. Nélkülözés és a nyomor viszont annál bőségesebben termett a sivatagban.

A háború az utolsó fázisához érkezett: már csak egyetlen nagyobb akadály állt előttünk – a Dijala folyó. Ezen a szombat estén a tengerészgyalogság vonalai mentén a felderítők az átjutás lehetőségét keresték. A zöld vizű Dijala, amit egy tó táplált valahol fent északon, az évszázadok során sebes sodrásával egy széles és mély csatornát vájt magának Közép–Irakon keresztül, hogy aztán Bagdad keleti peremterületeit átölelve a Tigris folyóba ömölhessen. A végtelennek tűnő sivatag után most hirtelen egy hatalmas folyó állta utunkat, mely meredek, jól védhető partjaival nem sok jót ígért.

A Force Recon emberei csodákra képesek, de hidat építeni a sötétben még ők se tudnak. Megvizsgáltak minden egyes utat és marhák kitaposta csapást, ami a folyóra vitt, de nem találtak átkelésre alkalmas helyet. Egyetlenegy volt csak, az viszont éppen a mi orrunk előtt.

A főhadiszálláson dolgozó tagok éjszakai baglyok, akiknek azért kell fent lenniük, míg más a lóbőrt húzza, hogy kávézaccból jósoljanak, parancsokat készítsenek elő és terveket vázoljanak fel a következő napra. Míg mi a komplexum rózsabokrai alatt, illetve a szántóföld barázdái közt heverésztünk, ők addig osztottak és szoroztak, míg Bryan P. McCoy alezredes mérhetetlen örömére ki nem sütötték, hogy az első támadást a tengerészgyalogságnak kell megindítania, a legnagyobb megtiszteltetés pedig minket, Bikákat érhet.

Az út, nem messze onnan, ahol letáboroztunk, két párhuzamos hídban folytatódott a vadul örvénylő Dijala felett, mintegy százötven yard szélességben. Volt egy keskeny, kétsávos híd a gyalogosok számára, és volt egy nagyobb híd, négysávos úttal, a gépjárműveknek.

Hogy a helyzet még cifrább legyen, a hidak egy város kellős közepén voltak, ami azt jelentette, már ahhoz is háztól házig harcot kell vívnunk, hogy egyáltalán eljussunk a hídig. De ha sikerült átkelnünk, és a város másik felén is átverekedtük magunkat, már csak kilenc mérföldet kell legyűrnünk Bagdad határáig.

Az elfogott iraki ezredes figyelmeztetett minket, hogy Szaddam csapatai azt a parancsot kapták, életük árán is védjék meg a hidat. A folyónak ezt az oldalát őrült fedajínok és milicisták védték, a túlparton pedig reguláris csapatok ásták be magukat. A híd fontosságával az ellenség parancsnokai is tisztában voltak, ezért teleaggatták robbanóanyaggal. Az volt a szándékuk, hogy levegőbe repítik, amint az első amerikai

megközelíti őket.Utólag persze könnyű átlátni a helyzetet, de akkor olyan sötét voltam a holnapot

illetően, mint egy vasúti alagút. Tízből kilenc alkalommal a Tac, a taktikai főhadiszállásunk egy helyen volt a törzzsel, így én is tudhattam, mi készül, de most, hogy felfedezték a komplexumot, a töltésen belül maradtak, és nekem fogalmam sem volt arról, hogy a tervezők min pepecselnek az éjszaka órái alatt. Legalább négy terv született a híd megközelítésére, és bár egyikről sem tudtam, biztos voltam benne, hogy én is benne leszek az események sűrűjében. Bob százados azonban, amikor megkérdeztem tőle, hogy mit tud, azt felelte, hogy reggel nem lesz semmiféle akció.

Másnap, április 6–án – vasárnap – ennek tudatában ráérősen szedelőzködtünk. A szakaszt az úton gyülekező sor végére rendelték, olyan hátra, hogy nem is láttuk az élen felsorakozott Abramseket. A biztonság kedvéért még egyszer megkérdeztem Bobot, hogy véletlenül nem támadás van–e készülőben, ő pedig közölte, hogy nem, majd emlékeztetett, hogy nekem egyébként is a törzs mellett a helyem.

A nap felkapaszkodott a reggeli égboltra, és máris olyan erővel tűzött, hogy kezdtünk megfőni a vegyvédelmi ruháinkban. Kerestem egy kis árnyékot, és a hátamat a Humvee–nak vetve, leültem a földre. Vártam és izzadtam.

És vártam. Egy idő után Casey telepedett le mellém, és hangosan elmélkedni kezdett. A mondanivalója lényege az volt, hogy mégiscsak meggondolatlanság lelövetnie magát az embernek, ezért ha vége lesz a háborúnak, inkább jelentkezik a CIA–hoz. Azt tanácsoltam neki, hogy várjon még a nagy elhatározásokkal, és inkább éljen a jelenben. Már ha hagyják, mert nagyon úgy nézett ki, hogy Bob halálra akar untatni minket.

A sorban mozgolódás támadt, és a harcoló egységek lassan megindultak előre. Harcba indulnak vagy csak átszervezik az oszlopot? Feltápászkodtam, és beültem a Humvee–ba.

Reggel kilenc órakor még mindig ott ültem, és még mindig arra vártam, hogy az előttünk álló autó is mozgásba lendüljön. Ez nem történt meg, viszont nem sokkal később robbanások hallatszottak, és amikor átkapcsoltam a rádiót a Tac–1 hálózatra, a háttérben lövöldözést lehetett hallani. Visszakapcsoltam a törzs hálózatára, és kérdőre vontam Bobot: miért nem szólt, hogy támadni fogunk?

A válasza rövid volt és velős: azért, mert az ezredesnek ma nem lesz szüksége rám.Ez már több volt a soknál! McCoy maga ígérte meg nekem, hogy ezentúl az

események sűrűjében lehetek, és most tessék, már megint a pálya szélén találom magam! Biztos voltam benne, hogy ezúttal is szándékosan hagytak ki. Hangosan szitkozódva kiszálltam az autóból, és sértődötten leültem egy csenevész fa tövébe. Annyira dühös voltam, hogy a fiúk hozzám se mertek szólni. Kérdezni is csak a tekintetükkel mertek, és ez egyszer nem kaptak válaszokat.

Aztán egyszer csak valamelyikük kiabálni kezdett, hogy rólam van szó, ezért odavánszorogtam az autóhoz, épp idejében ahhoz, hogy még elcsípjem Darkside 6 mondandójának a végét:

– Hol a faszomban van Coughlin?

100

19.Két mérföld maraton

A halál beterítette szárnyával a környéket. Golyók vijjogtak és csengtek–bongtak az autók páncélján megpattanva, rakétagránátok süvítettek, tengerészgyalogosok rohantak és lövöldöztek a gépfegyverropogásban, és tüzérségi bombák robbanásai rázták a földet.

A térképen a város Zafaraníja néven szerepelt, de ezen az áprilisi reggelen maga a Pokol volt az Egyesült Államok tengerészgyalogosai számára, egy őrült, brutális erőpróba, melyen a kompótfejek legújabb nemzedéke kóstolót kaphatott abból, amivel a hadtestnek a II. világháborúban Guadalcanalnál, a koreai háború idején a Cshongcshon folyónál és a vietnami Khe Shanhban kellett szembenéznie. Egy dolgot tehettünk csak: hatalmas tűzerőt bevetve minél több védőt megölni, hogy meghátrálásra késztessük az ellenséget. Ezt nem mutogatták a tévében.

Az idő lelassult körülöttem, és belevetettem magam az öldöklésbe.

McCoy nagyon pipa lett, amikor rájött, hogy hiába várna tőlem támogatást, mert nem vagyok kint az arcvonalban.

– Ide hallgassanak, azt akarom, hogy azonnal küldjék ide Coughlint a puskájával! – ugatta a rádióba.

Megragadtam a mikrofont, és közöltem vele, hogy úton vagyok.– Nagyszerű – morogta az ezredes. – Várom. – Mindkettőnknek lettek volna kérdései,

de félretettük őket a lövöldözés utánra. Most sokkal fontosabb dolgunk volt.– Áll a bál, fiúk! – jelentettem be. – Irány a táncparkett!Mivel már menetkészek voltunk, nem kellett egyebet tennünk, mint kiválni az

oszlopból, és gázt adni az úton. Alig lendültünk neki, Bob bukkant elő a járművek közül, és elénk állva integetni kezdett, hogy álljunk meg.

– Te nekem dolgozol, nem neki – mondta Casey a sofőrjének. – Nehogy megállj!A Humvee kikerülte a századost.Caseyvel ellentétben megkértem Pandát, hogy fékezzen le a százados mellett.

Beszélnivalóm volt vele. A tiszt rátenyerelt az ablakkeretre, és megkérdezte:– Hová mennek, emberek?Észak felé, a fegyverzaj irányába mutattam.– Oda. Azt mondta nekem, hogy az ezredesnek nincs szüksége rám! Azt mondta, hogy

ma nem lesz támadás! – Majd szétrobbantam az idegességtől, ő meg csak bólogatott. – Nem figyeli a Tac–l–et? – kérdeztem. – McCoy ezredes személyesen rendelt előre, és nagyon zabos, amiért nem vagyok ott már a támadás kezdete óta. Hogy fogja ezt megmagyarázni neki?

Panda gázt adott, szinte megpenderítve Bobot, aki csak állt és dadogott valamit, amire senki nem volt kíváncsi.

A Humvee bevette magát a szűk utcái közé, én pedig kitakarítottam az elmémet és ellazítottam az izmaimat, hogy mire odaérünk, készen álljak a bevetésre. Ujjaim végigsiklottak a puska hosszú csövén – ahogy a zongorista simítja végig a Steinway billentyűit egy Mozart–koncert előtt –, hozzáhangolva magukat a fegyverhez. A tárba négy töltény fért, egy ötödiknek pedig a töltényűrben kellett lennie. Hátrahúztam a zárat, és bedugtam az ujjamat – ott volt. Elégedett sóhajjal hátradőltem az ülésen.

Zafaraníja lapos háztetői felett füst gomolygott. Casey adásra állította a rádiót, és miközben elhúztunk egy sor himlőhelyesre lőtt ház között, tájékoztatta az India századot, hogy közeledünk. Veszélyes helyzetben voltunk, mert nem tartoztunk közvetlenül egyik szakasz vagy század alá sem, így a szemétdombjukon feltűnve könnyen célponttá válhattunk. „Ha úgy ítélik meg, hogy valaki veszélyes magukra, öljék meg”, parancsolta McCoy a csapatainak a támadás előtt. Ez a nap az erőszakos fölényről szólt, és jó esélyünk volt rá, hogy a saját bajtársaink pörkölnek oda nekünk.

Megálltunk két őrülten lövöldöző Amtrac mellett, és elhagytuk az autókat. Én csak a puskámat, a mesterlövésznaplót, egy pisztolyt és négy kvart vizet vittem magammal. Casey egy kis hatósugarú kézi rádiót, térképeket, vizet és a saját fegyvereit hozta magával. A csapat két részre oszlott. Tracy és Newbern velünk jött, a többiek a Humvee–k fegyvereivel fedeztek minket. Tracyék egy–egy töltényládát is magukkal hoztak, húsz darab precíziós lőszerrel a puskám számára. Ezeknek a különleges lövedékeknek a félrehordása száz yard távolságon nem haladta meg a fél hüvelyket, ezer yardon pedig ennek tízszeresét. Az emberi fej sugara durván tíz hüvelyk. Az amtraces fickók nem sokat tudtak mondani azonkívül, hogy nagy a lövöldözés, ezért óvatosan kerültük meg őket, hogy beljebb merészkedjünk a belvárosba. Newbern ment elöl, aztán én következtem, majd Tracy. Casey biztosította a hátunkat és a kommunikációt. Hallottam, hogy figyelmezteti az India századot, számítsanak ránk a háztetőkön. Ez volt a kezdete a később „kétmérföldes Bagdad–maratoniként elhíresült vesszőfutásnak, egy erőpróbának, mely sohasem fog bekerülni az olimpiai sportágak közé.

Átgaloppoztunk egy nyílt téren, és eltűntünk egy kétszintes épület mögött, amit az India tengerészgyalogosai az imént tisztítottak meg. Berohantunk a sötét lépcsőházba, és felloholtunk a tetőre, a vakító napfénybe. Szélcsend volt. Tökéletes, gondoltam.

A tetőt két láb magas fal vette körül, ezért odahúztam egy salaktéglát az egyik sarokba, és ráültem. A párkányra tettem néhány holmit, aztán megtámasztottam a puskát, és szoros lövő pozícióba zártam magam. Távcsövezni kezdtem a pozícióinktól északra eső terepet, s közben nagyokat pislogtam, mert a verejték a szemembe csorgott. Ebben az átkozott MOPP–ban meg lehetett sülni.

Egy kisebb, kék cseréppel fedett minaret ragadta meg a figyelmemet. Valaki megmozdult, és már láttam is, hogy ki: egy civil ruhába öltözött harcos, aki egy AK–47–es mögül figyelte a lenti utcalabirintust. A rohadék ugyanazt csinálta, mint én: célpontokat keresett. Egy ellenséges mesterlövészre bukkantam, ezért az eset rögtön becsületbeli üggyé lépett elő: be kellett bizonyítanom, hogy jobb vagyok nála.

Villámgyorsan, hogy elkaphassam, mielőtt még tüzet nyithat a tengerészgyalogosokra, meglézereztem a pozícióját, betárcsáztam a 343 yardot, és a mellkasára vittem a célkeresztet. A többit az ujjam magától hajtotta végre. A lövedék pontosan oda fúrta be magát, ahová küldeni akartam, és szétroncsolta a legfontosabb véredényeket, létrehozva az úgynevezett permanens üreget, majd szétrobbant, apró, szilánkos repeszeket szórva szét, melyek további sérüléseket okoztak. Biztosan nagyon fájt. Láttam, hogy a férfi embriópózba zuhan össze. Lehet, hogy még rángatózott néhány másodpercig, de ekkor már halott volt.

Otthon voltam. Casey, Newbern és Tracy védelmező jelenléte, az előrenyomuló páncélosok és tengerészgyalogosok lent az utcákon kellő biztonságérzetet adtak ahhoz,

102

hogy egész lényemmel mesterlövész lehessek. Földöntúli érzés volt úgy dönteni mások sorsáról, hogy én magam közben gyakorlatilag érinthetetlen maradtam.

McCoy a teljes harcteret felügyelte, a század– és szakaszparancsnokok tettek róla, hogy a fegyverek az ellenségre legyenek irányítva, a szakaszvezetők parancsokat ordítoztak, a rajvezetők pedig a megfelelő pozíciókba lökdöstek a tengerészgyalogosokat és hátsókat rugdostak, hogy gazdáik gyorsabban fussanak. Casey a látcsövéhez és a rádiójához hozzánőve irányította a csapatunkat, Tracy és Newbern pedig a hátamat védték. Mindannyian remekül kiképzett katonák voltak, akiknek nem kellett elmagyarázni, hogy a híd körül kibontakozó csata csak akkor lehet sikeres, ha mindenki a legjobb tudása szerint teszi a dolgát.

Az én dolgom az volt, hogy embereket lőjek le.

Hátrahúztam a zárt és töltöttem, teljesen megfeledkezve arról, hogy mi zajlik körülöttem. A többiek feladata volt ezzel foglalkozni, és én biztos lehettem benne, hogy ha tudnom kell valamiről, akkor – és csak akkor – ők értesíteni fognak. Ahogy Casey mondta: „Ha nem muszáj, nem háborgatom. Miért zavarnék valakit a munkája közben? Különösen ha épp az ellenséget ritkítja, és azt ilyen hatékonyan teszi!”

Az érzékeim olyan élessé váltak, hogy szinte már nem is volt szükségem a távcsőre, és a tetők felett hullámzó zajok és szagok egyvelegéből ki tudtam szűrni minden egyes összetevőt, ami engem érdekelhetett – például egy golyó fütyülését vagy egyik robbanástípust a másiktól. Az idő lelassult számomra: megemelkedett adrenalinszintemnek köszönhetően ötször olyan gyorsan mozogtam és gondolkodtam, mint máskor. Megmagyarázhatatlan érzés ez, amely a csata hevében fogja el a harcost, és amiről már az emberiség hajnala óta vannak beszámolók. Közhelyes és érthetetlen, de istenemre mondom, igaz.

Négy perccel azután, hogy leszedtem az orvlövészt, Dániel Tracy jelentette: „Főnök, valamit látok északkeleti irányban.” Verbálisan végigkalauzolta a tekintetemet a háztetőkön, aztán megállított. „Látja azt a fura épületet a kék virágládával? Az ablak nyitva, és zöld függöny van rajta. Nézze meg tőle balra az ajtót.” Megtaláltam a fegyverest, akit Dániel kiszúrt, bemértem a távolságot – 411 yard volt –, célba vettem a kuporgó, félig látható alakot, és lőttem. A golyó becsapódott, és elvégezte véres munkáját a parabolaív másik végén. Egy újabb ellenséges katona terült el holtan. Újratöltöttem.

Caseyből egészen más ember lett. Az aggodalom és a türelmetlenség, ami az első ütközetünket megelőzően jellemezte, elpárolgott, átadva helyét a higgadt magabiztosságnak. Ez az ember már beszívta a lőpor szagát, hallotta a golyók süvítését – és pontosan tudta, hogy mit csinál. A harcosok világában azt szoktuk mondani erre a drámai változásra, hogy „látta az elefántot”. Ha egyszer megláttad, sose felejtetted el. Casey a helyzetjelentéseket hallgatta a rádión: az India század gyalogjai a város nyugati részét tisztogatták.

– Gyerünk! – adta ki a parancsot, miután elrakta a térképeket. – Ha továbbra is itt maradunk, akkor lemaradunk.

Lesiettünk a lépcsőn, és hangos „Bajtársak vagyunk!” kiáltásokkal – hogy megóvjuk magunkat a baráti tűztől – kiléptünk az utcára. Az India parancsnoka olyan megszállottan

edzette a fiait az utcai harcra, hogy az egyesek szerint már kóros volt, most azonban, amikor egész lakótelepeket kellett épületről épületre, lakásról lakásra ellenőrizni, bebizonyosodott, hogy igenis volt értelme a fáradozásnak. Miközben bármelyik utcasarkon, tetőn, bokorban vagy aknafedél alatt a halál leselkedhetett ránk, mi biztonságban érezhettük magunkat a fiúk alkotta buborékban.

Az utca eleje tüzérségi gránátok robbanásaitól remegett, közepe táján pedig tengerészgyalogosok által kísért Amtracek nyomultak előre. A fiúk minden egyes ablak előtt nyolcasokat írtak le M–16–osaik csövével, és azonnal tüzet nyitottak a legcsekélyebb gyanús mozgásra. Az épületekben az egyes szinteket külön osztagok fésülték át. Ahhoz, hogy egy saroknál befordulhassanak, két embernek el kellett helyezkednie a fal fedezékében. Az egyik letérdelt, a másik pedig mögéje állt, és a vállára tette az egyik kezét. Amikor az álló megszorította a másik vállát, mindketten előugrottak a sarok mögül, készen rá, hogy lőjenek. Az India órákon át gyakorolta ezt a trükköt, és meg is volt az eredménye: a csapataink folyamatosan, megállíthatatlanul haladtak előre, dacára a heves ellenséges tűznek.

Végigkocogtunk az utcán, egyik osztagtól a másikig, a nyílt szakaszokon vágtára fogva a tempót, kétrét görnyedve a fütyülő és pattogó golyók elől. A rossz fiúk nem takarékoskodtak a lőszerrel.

Egy jó mesterlövészállásnak megvannak a maga kritériumai, most azonban nem volt időnk végigfutni a listán. A legfontosabb az volt, hogy feljussunk egy háztetőre, és mielőbb „gyilkos mezőt” nyissunk. Száz yarddal feljebb találtunk egy használhatónak ígérkező helyet, és felrohantunk a tetőre, de mire odaértünk, a csapatok már elhaladtak alattunk. Ennél nagyobbat és gyorsabban kellett ugranunk, ezért levágtattunk a lépcsőn, és csatlakoztunk a szélsebesen előrenyomuló csapatokhoz.

Rendesen beleizzadtunk a MOPP–ba, mire háromszázötven yardnyi loholás után megtaláltuk a következő, alkalmasnak ígérkező épületet. Megvártuk, hogy az India megtisztítsa nekünk, aztán már tűztünk is fel a tetőre. Az egyik hiéna, az olasz nemzetiségű fotós, Enrico Dagnino is velünk tartott. Mivel korlátozás nélküli engedélye volt, és megígérte, hogy azt fogja tenni, amit mondunk neki, nem tiltakoztunk. Azt csak később tudtuk meg, hogy már hosszú évek óta haditudósítóként dolgozik, és több csatát látott, mint bármelyikünk.

A levegő tele volt surrogással és dörejekkel: rakétahajtású gránátok robbantak magasan a házak felett, repeszekkel terítve be az utcákat. Az ellenséges kézifegyverek és géppuskák kattogása fokozódott, a tengerészgyalogosok által leadott választűz pedig egyenesen fülsiketítő volt. A fiúk elhelyezkedtek a tető sarkaiban, Casey pedig felvette a kapcsolatot a zászlóalj–parancsnoksággal, hogy tájékoztassa őket a pozíciónkról.

Letelepedtem a tetőn körülfutó fal mögé, elhelyeztem a puskámat, ellenőriztem a lőszert, és rátapadtam a távcsőre. Három perccel később észrevettem egy alakot, aki egy kétszintes ház tetejéről AK–47–essel lövöldözött, és akinek a hátára egy RPG volt szíjazva. Ennek a fickónak mindenképpen mennie kellett. A lézer szerint 550 yardra volt, de a zsúfolt városi környezet ellenére egyenes lővonal tátongott közöttünk. Három hüvelykkel a torka alatt találtam el; lerogyott a tetőre, mint egy lufi, amiből kiszökött a levegő. A barom egyedül ment fel, és annyira belemelegedett a lövöldözésbe, hogy eszébe sem jutott szétnézni.

Betöltöttem egy újabb töltényt – anélkül, hogy levettem volna a szemem a távcsőről –, és másik célpont után néztem. Hamarosan találtam is. A katona egy tyúkól bádogtetején

104

állt, tőlem 230 yardra, olyan közel hozzám, hogy az alakja csaknem teljesen kitöltötte az optikát. Karabély volt a kezében, és a tengerészgyalogosokat lőtte, ezért leszedtem. Simább volt, mint céltáblára lőni a vurstliban. Egy élénkpiros villanás terült szét az arcán, ahogy a lövedék szájon találta, és a feje hátracsuklott, mintha egy nehézsúlyú bokszoló vitt volna be neki egy bal horgot. Az ütés ereje kikapta a kezéből a karabélyt, őt magát pedig nem csupán feldöntötte, hanem fel is emelte a bádogtetőről. Mire a földnek csapódott, a teste ernyedt volt, mint egy darab rongy.

Töltöttem, vettem egy mély levegőt, és folytattam a keresést, de nem találtam újabb célpontot, pedig nagyon elememben voltam. Az elképzelésem a mozgó mesterlövészegységről – kerekeken kigurulni a csatatérre, és az előrenyomuló csapatokat megelőzve kezelésbe venni a terepet – kiállta a próbát. Több száz yard mélyen benyúltam az ellenség sorai mögé, s félelmet és zűrzavart osztottam szét közöttük. Az elképzelés működött!

Hét perccel azután, hogy hidegre tettük az ól tetején álló fickót, indulni készültünk, hogy újabb leshelyet keressünk magunknak, amikor egy vörösgárdista–sapkát és elegáns sárgásbarna egyenruhát viselő iraki sétált be az utcába. 324 yardra volt tőlük. Vártam fél percig, hogy ha van, a kísérete is felbukkanjon. Olyan peckesen sétált, kezében egy vadonatújnak ható AK–47–essel, mintha ő lett volna élet és halál ura, nem pedig én. Aztán megfordult, és ez lett a veszte, mert úgy tűnt, távozni akar. A lapockái közé állítottam a célkeresztet, és a golyó ütésétől úgy terült el az aszfalton, mint egy elejtett gyümölcskocsonya.

Három találat ugyanarról a helyről bőven elég, mert nem akarod, hogy az ellenség megtaláljon. Megint felkerekedtünk hát, és az olasz fotós is velünk loholt. Közrefogtuk, mert ami a legkevésbé hiányzott, az egy halott Hiéna volt. Én mentem előre, mert nekem volt tapasztalatom az utcai harcban, Casey azonban nem nézte ezt jó szemmel. Végül belekapaszkodott az ingembe, és megállított.

– Maradj mögöttem, az istenit! Ez parancs! Nincs mivel megvédened magad!– Igenis, mami – feleltem.– Kapd be! – morogta dühösen Casey. – És maradj mögöttem!Még mindig ádáz küzdelem folyt a csapataink és az irakiak között, de a híd egyre

közelebb volt, és mi eltökéltük, hogy elérjük. Egy kereszteződésben álló Amtrac tüzet nyitott ránk a géppuskájával, ahogy átrohantunk az utcán, és hajszálon múlt, hogy a golyók nem szedték darabokra Dánielt. De nem találták el, mert ez még nem volt Bagdad, és Dániel nem halhatott meg a fővároson kívül. Találtunk egy magas házat, amit egy nyolc láb magas kőfal vett körül, és csak egy vaskapun át lehetett megközelíteni. Mivel az India gyalogjai nem voltak a közelben, mi magunk tisztítottuk meg. Tolvajlétrát tartottunk, én bedobtam egy kézigránátot, és amint a robbanás bekövetkezett, Casey beereszkedett az udvarba, egyik bakancsával egy vödör olajos vízben landolva. Kinyitotta a kaput, és benyomultunk, de a tetőre érve kénytelenek voltunk megállapítani, hogy a szomszédos épületek közelsége miatt a hely alkalmatlan a célra, vagyis elvesztegettünk egy csomó időt. A csata közben továbbgördült és dübörgött, ezért gyorsan lerohantunk, és követtük a fegyverek hangját.

Most már annyira rá voltam állva a munkámra, hogy minden más megszűnt létezni számomra; az élet lelassult körülöttem, és mindent fekete–fehérben láttam, mintha egy régi, akadozó mozifilmet vetítettek volna körém. A beidegződések átvették az uralmat a

testem felett, a puska végtagommá vált, és az agyam felkészült a bonyolult permutációk, számítások és az évek során készséggé ért trükkök végrehajtására. A legapróbb részlet is tökéletesen a helyére került anélkül, hogy gondolkodnom kellett volna rajta.

Néhány indiás fickóhoz csatlakoztunk egy épület tetején, és én letelepedtem, majd pásztázni kezdtem. Öt perccel később a távcsövem hirtelen megállt, mintha saját akarattal rendelkezett volna. Négyszázhetvenöt mérfölddel odébb egy vörös svájcisapkát és váll-lapot viselő középkorú férfi álldogált két épület között. Egy tiszt! Elsődleges célpont!

Az amerikai fegyveres erők szervezeti felépítése olyan, hogy ha egy tisztet lelőnek, mindig van, aki a helyére álljon. Ezzel szemben az irakiaknál nincs, aki automatikusan átvegye az elesett vezető feladatait.

A férfi, pisztolytáskával a csípőjén, kezében AKM–mel – az AK–47–es modernizált változatával – készen állt a harcra, de esélytelen volt. Habozás nélkül átlőttem a mellkasát. A véres test arccal előre az útra vágódott. Ha meg akarod ölni a kígyót, vágd le a fejét. Egy centet sem adtam volna a csapataiért. Két perccel később egy iraki katona ügetett lefelé az egyik utcán, nagyjából három futballpályányira tőlem. Egy mozgó célpont különleges számításokat és beállításokat igényel, a sikeres lövés esélye azonban így is legalább 90 százalék, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom. A falra céloztam a fickó előtt, és amikor a lencse egy meghatározott rovátkájához érkezett, gyengéden meghúztam a ravaszt. A tudatos elme csak egy dologra tud koncentrálni, és én a célpontra figyeltem, de a kezem tudta a dolgát, és tett róla, hogy az ujjam ne okozzon oldalmozgást, mert bármilyen apró legyen is az, bőven elég lehet ahhoz, hogy a lövést elrontsa. Egy mesterlövésznél ez különben is alap.

A golyó a veséje magasságában találta el az ügető katonát. Előrebukott, estében véres körívet kenve a falra. A veselövés kerülendő dolog, mert mindkét szervet szét kell roncsolni ahhoz, hogy a halál gyorsan beálljon, de ennek fickónak ez az egy is elég volt. Ma valahogy nem tudtam mellélőni, és ez olyan mámorossá tett, hogy most már vigyáznom kellett, nehogy megrészegüljek.

A vadászat eddig jól alakult, de ebben a csatában a híd birtoklása volt a lényeg, és nem az, hogy jó pontokat szerezzek magamnak. A híd azonban még mindig messze volt, mi pedig kimerültünk a futástól és a lépcsőzéstől, s valósággal verejtékben fürödtünk a túlságosan is jól szigetelő védőruha alatt.

Casey úgy döntött, hogy a Kilo századhoz fogunk csatlakozni, amely a hidat készült megostromolni heves iraki tűz alatt, ami azt jelentette, hogy át kellett rohannunk egy ötszáz yardnyi megtisztítatlan területen, ahol jó esélyünk volt rá, hogy vagy az irakiak, vagy a sajátjaink szitává lőnek minket. A puskám azonban segíthetett megszerezni a hidat, és most csak ez számított.

– Szedelőzködjetek és induljunk – adta ki a parancsot Casey. Ittunk egy korty vizet és feltápászkodtunk, valahogy úgy, mint a bostoni maratoni futók, akik bár teljesen ki fogytak a szuszból, már látják maguk előtt a Heartbreak Hillt. Ez volt az a pont, ahol az intenzív erőnléti edzések kifizetődtek – a hordó alját kapartuk, de nem hiába.

Casey kocogott elöl, mögötte én, aztán a fotós, majd Newbern és Tracy. Mindenki tudta, hogy ha lemarad, az a biztos halált jelenti, de nem is volt olyan egyszerű egyik lábunkat a másik elé rakni. A sort záró Tracy kedves szavakkal biztatta a lógó nyelvvel loholó fotóst:

– Álljon meg, és ez a kibaszott vénember itthagyja!

106

Hallottam, hogy valamelyikük öklendezik, de nem álltam meg, hanem elvigyorodtam, és még jobban belehúztam. Most már sprintelve folytattuk a bagdadi két mérföldet.

Csatlakoztunk a Kilóhoz, követtük előrenyomulásukat, és végre megpillantottuk a kettős hidat, ami annyi gondot okozott. Ramaty állapotban volt.

Az irakiak felrobbantották a nagyobbik híd középső szakaszának a pilléreit, és egy tizenöt láb hosszú szakasz a vízbe zuhant, kilencven láb mélységbe. Ez azt jelentette, hogy a páncélosaink ezen az oldalon ragadtak. A gyalogoshíd sem volt teljesen ép – az irakiak ugyanis egy tíz láb hosszú lyukat robbantottak a közepébe –, de használható maradt. Ebből viszont az következett, hogy reggel a gyalogjainknak az Abramsek védelme nélkül kell megkísérelniük átkelni a hídon, amire a II. világháború óta nem volt példa. A folyó felett átívelő szerkezet acéllemezei és gerendái halálos alagutat alkottak, szabályos lőtérre változtatva a hidat, az embereket pedig élő céltáblákká. Az átkelés véres feladatnak ígérkezett.

20.A híd

Golyók fütyültek minden irányból, és az égbolt lángolni látszott, miközben a délkeleti végünktől alig ötven méterre elhelyezkedő rozoga őrbódé felé rohantunk. Az irakiak még mindig folyamatosan lőtték a hidat, ennek pedig mielőbb véget kellett vetni, hogy a csapataink megkezdhessék az átkelést. A híd távolabbi végénél csak romokat lehetett látni, egy üres senki földjét, ami mögött épületek és pálmafák keveredtek egymással. Ezek rejtekéből lőtték az irakiak a hidat.

Caseyékkel az őrbódé lapos tetejéről folytattuk a vadászatot. Két másik mesterlövészem, Doug Carrington és Miké Harding tizedesek is felmásztak mellénk, megtriplázva a tűzerőnket. A Kilo századhoz osztottam be őket, és mivel most az ő területükön voltunk, végre együtt dolgozhattunk, precíziós tüzünkkel ledöntve minden iraki katonát, aki csak felbukkant a folyó túlpartján.

McCoy aznap ezt nyilatkozta egy riporternek: „Coughlin már lelőtt hét vagy nyolc ellenséges célpontot, és nem fog megállni ennyinél.” Aznap valójában tíz igazolt halálos találatom volt, meg nem erősített pedig valószínűleg még ennél is több. Egy lövést akkor tekinthetünk igazoltnak, ha bebizonyosodik, hogy halálos volt, egy pergő csata közepén azonban nem biztos, hogy ráérünk ezzel foglalkozni, mert a küldetés sokkal fontosabb, mint maguk a számok. Ilyenkor a lövés leadása után rögtön új célpont után nézünk, és csak feltételezzük, hogy leszedtük az előzőt. A csata továbbgördül, nincs idő megkeresni és ellenőrizni őket. Tapasztalatainkra építve feltételezhetjük, hogy megöltük az illetőt vagy elvérzett, de túl sok a paraméter. A lövést feljegyezzük, de nem könyveljük el biztos eredményként.

Késő délutánra végre elcsendesedett a környék, de rögtön jött is a parancs, hogy a híd állapota miatt senki sem kelhet át reggelig. A műszakiakra várt a feladat, hogy az éj leple alatt ellenőrizzék a szerkezet integritását.

Bob százados természetesen élt a pillanatnyi csend adta lehetőséggel, és visszarendelt minket a törzshöz. A Kilo század tiltakozott, mondván, hogy McCoy rendelt oda minket, és különben is, a mesterlövészekre elöl van szükség, az akció sűrűjében. Hosszas huzavona után végül kompromisszumrajutottak: én maradhattam a hídnál, Caseynek viszont vissza kellett mennie, hogy fogja Bob kezét. Tracy és Newbern is vele ment, cserébe viszont jöhetett Panda Marshsai és Castillóval. Casey zúgolódott, mert tudta, hogy a törzs nélküle is biztonságban van, de napnyugtakor elindult hátra.

Az éj gyorsan leszállt, véget vetve a pokoli hőségnek, de a munkánk még nem ért véget. Egy modern hőkövető technikával rendelkező Javelin rakétaosztag csatlakozott hozzánk, így most már a szűk kis tető igazán félelmetes tűzerőt képviselt. A feladatunk az volt, hogy ne engedjünk közel senkit a hídhoz és a csapatainkhoz, és mi biztosak voltunk benne, hogy nem lesz gond. Csak egy őrült jött volna át a hídon, hogy megtámadja az éj sötétjében gyülekező tengerészgyalogosok százait.

Tíz óra körül azonban valaki figyelmeztető kiáltást hallatott, mire mindannyian, akik a tetőn voltunk, elszántan pásztázni kezdtük az éjszakát. Egy őrült hadzsi osont fel a hídra, és kijátszva mindannyiunk figyelmét, már a híd háromnegyedénél járt. Ekkor vették észre, és mire befogtam a távcsővel görnyedt árnyékát, alig hetvenöt yardra volt. Valami volt a jobb kezében. Öngyilkos merénylő, villant át rajtam, és rögtön meghúztam a ravaszt. A golyó átlyukasztotta a mellkasa jobb oldalát.

108

Végzetes találat volt, mégis elszabadult a pokol. Előbb egy karabély dörrent valahol a közelben, aztán géppuskák is csatlakoztak, pillanatok alatt legalább huszonöt golyót pumpálva a szegény ördög tetemébe. A lövések közt egy hangos csobbanást is lehetett hallani: bármi volt is az irakinál, a folyóban végezte.

Az, hogy az egész napos harctól megfáradt tengerészgyalogosok soraiban – ha csak másodpercekre is –, megbomlott a fegyelem, szomorú tény volt, de én magam is annyira kimerült voltam, hogy nem maradt energiám aggódni. Mi több, ébren maradni sem. Épp elegen voltunk a tetőn ahhoz, hogy egy kis időre nélkülözni tudjanak, ezért hanyatt fordultam, a mellkasomra fektettem a puskámat, és hagytam, hogy a túlparton robbanó bombák morajlása álomba ringasson.

A felkelő nap első sugarai már sárgára festették a láthatárt, mire a fegyverek sátáni kórusának disszonáns zajai eljutottak a fülemig. A mi oldalunkon karabélyok, 120 mm–es tanklövegek és mozsárágyúk szóltak, rapszodikus tüzet zúdítva a híd túlsó vége elé, iraki félről pedig kézifegyverek, RPG–k és ágyúk válaszoltak. Ez volt az ébresztőm április 6–án, a háború tizennyolcadik napján.

Megdörzsöltem az előző napi verejtéktől még mindig égő szememet, aztán – bár valójában hálás voltam nekik érte – letoltam a fiúkat, amiért hagytak ilyen sokáig aludni. Kipihentnek éreztem magam, és a hangulatom is egészen jó volt. A híd üres volt, leszámítva az éjszakai őrült golyókkal telepumpált testét. Míg aludtam, valaki ráragasztotta az „Ahmed” nevet. Az én fülemnek meglehetősen groteszkül hangzott. Odaát, a tiltott zónában egy autó fáklyaként lángolt, az épületek körül pedig sűrű füst– és porfüggöny kavargott.

Körülnézve rá kellett jönnöm, hogy valami megváltozott. Az éjszaka folyamán engedélyt adtak, hogy levegyük a három hete hordott, koszos MOPP–okat, és most engem meg a tetőn heverő fiúkat kivéve mindenki barna mintás sivatagi harci ruhában jött–ment. Úgy tűnt, nagyon élvezik. Bagdadhoz ennyire közel már kicsi volt az esélye egy vegyi vagy biológiai támadásnak, a védőruha viszont annál több gondot okozott. Az átöltözés lehetősége még sohasem volt ilyen csábító; rögtön le is ereszkedtünk Pandával a tetőről, hogy az iraki lővonalaktól zárt udvarban, ahol a Kilo század főhadiszállását berendezték, megszabaduljunk a ránk rothadt holmiktól.

Csak egy húszyardos sétáról volt szó, de ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy szembetűnjön, milyen szörnyű állapotban van a város a harcok után. Tegnap túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy erre figyeljek, most viszont egyik pillanatról a másikra rádöbbentem, hogy ez rosszabb, mint a hollywoodi háború drámák díszletei, ráadásul még valóságos is. Az utcák tele voltak szeméttel, füst és kordit keserű szaga lógott a levegőben, és a meleg miatt a tetemek is oszlásnak indultak, elviselhetetlen bűzt árasztva. A különféle lövedékek lyukakat és sebhelyeket ütöttek a falakon, és üvegcserepek csikorogtak a bakancsom talpa alatt.

McCoy alezredest a Humvee–ja mellett találtam, ahol épp harctéri megbeszélést tartott Steve Hummer ezredessel és James N. Mattis vezérőrnaggyal, az 1. tengerészgyalogos–hadosztály parancsnokával. Egyetlen jól irányzott iraki tüzérségi lövedék kiirthatta volna a teljes hadvezetésünket, de a híd olyan fontos volt, hogy a nagyfiúk saját szemükkel akarták látni a dolgok állását.

Amikor Mattis és Hummer kimentek, hogy beszéljenek azokkal, akik az átkelést fogják vezetni, McCoy gyorsan nyakon öntött a legfrissebb információkkal, aztán

kijelentette, hogy nem fog megismétlődni az, ami előző nap történt – hogy Bob miatt lemaradtam a nyitányról. Ma, ígérte, nem lesz láblógatás a vonalak mögött. Azt akarta, hogy vigyem át a mesterlövészeimet az ostromot vezető csapatokkal, és fészkeljük be magunkat a túlparton. Az órájára nézett, és közölte, hogy húsz perc múlva kezdődik. Ez pontosan arra volt elég, hogy lehámozzam magamról a MOPP–ot, és visszaérjek a bódéhoz.

Időközben Casey is befutott egy halom ruhával. Pandával levakartuk magunkról a verejtéktől elázott, nyálkaként tapadó MOPP–ot, és száraz álcaruhát öltöttünk. Valósággal újjászületve éreztük magunkat. Mintha nem is egyenruhába, hanem Armani–öltönybe bújtunk volna.

Míg öltözködtünk, Caseyék lőszert és élelmet pakoltak az autónkba, és egy–egy forduló közt viccekkel traktáltak minket. A tüzérség ezalatt fokozta tevékenységét, zárótüzet zúdítva a túlpart azon részére, amit el készültünk foglalni. Hatalmas gránátok hasították láthatatlan csíkokra az ég recsegő vásznát, hogy aztán a hídon túli épületek és pálmák közé csapódjanak.

Egy pillanat alatt megváltozott minden. Az egész éjszaka hallgatag iraki tüzérség is megszólalt, olyan sortüzekét produkálva. A golyóálló mellényembe bújtam bele éppen, amikor valaki elordította magát: „Becsapódás!”

Máig nem sikerült tisztázni, hogy a pusztító tüzérségi lövedékek ellenséges vagy baráti ágyúkból származtak–e. BUMM–BUMM–BUMM! Három gránát csapódott be mellettünk, gyors egymásutánban. Az egyik a folyópartot találta el, mintegy ötvenyardnyira tőlünk, port és törmeléket csapva a levegőbe. A második a Kilo parancsnoki Amtracje mellé vágódott, a harmadik pedig telibe találta a járművet.

A légnyomás sűrű porfelhőt emelt fölénk, sötétségbe borítva az udvart. Repeszdarabok sivítottak, a környező házak szinte ugráltak a lökések alatt. Az Amtrac hátuljából tűzcsóva csapott ki, széttépett testek, rádiók, fegyverek és térképek véres–olajos darabkái fröccsentek ki a külvilágba. A jármű mögött álló tengerészgyalogosok eldőltek, mintha nem is emberek, hanem élükre állított dominók lettek volna egy asztallapon, ahonnan most egy dühös kéz egyetlen mozdulattal leseperte őket. Egy vaskos villanyvezeték elpattant, és eltalálta Casey karját. A hadnagy elterült a porban, de – amennyire a fullasztó füstben látni lehetett – nem esett baja. Megtapogatta magát, és miután megállapította, hogy mindene a helyén van, sőt még csak nem is vérzik, felpattant, és elrobogott a Humvee–val, hogy segítséget hozzon a sérülteknek.

Pandával a másik Humvee páncélozott oldalához lapulva vészeltük át a bombázást. Sértetlenek voltunk, de szédültünk, és hosszú másodpercekig csak bámultunk kifelé a fejünkből. Mindenki ordított és jajgatott körülöttünk, és McCoynak nyoma sem volt. Nemrég még itt állt mellettem, most pedig a Kilo parancsnoki járműve egy halom roncs volt – biztos voltam benne, hogy az alezredes is odaveszett.

Jean–Paul Courville ágyúőrmester cimborám, az „őrjöngő cajun” rohant füstön, tűzön és káoszon át, hogy segítsen a bajbajutottaknak. Magas, hajszál híján hat láb magas férfi, szőke kefehajjal és domborodó izmokkal. Amikor először találkoztunk, még hónapokkal ezelőtt, épp túl volt egy alapkiképzésen – mint kiképző őrmester –, és pontosan úgy nézett ki, mint egy élő tévéreklám. „Hello, őrmester”, üdvözöltem. „Ágyúőrmester”, javított ki. „Kapd be!”, vágtam vissza. Attól a perctől kezdve remekül megvoltunk egymással.

Látva a robbanást követő zűrzavart, Courville a helyszínre sietett, és halálos

110

nyugalommal nekilátott megszervezni a mentést. Szanitéceket rendelt a helyszínre, fontossági sorrendet állított fel a kimenekítésben, aztán fogta magát, és bement a még mindig égő Amtracbe, hogy kihozza a lőszert és a rakétákat, mielőtt még berobbannak a hőségtől. A franciákról általában negatív véleménnyel vagyok, de CJourville–ról el kell ismernem, hogy nagyon pöpec ágyúőrmester. Különben is, nem Franciaországból származik, hanem Louisianából.

Ekkor, a legváratlanabb pillanatban, McCoy hangja reccsent a fülembe. Épp azelőtt ment át a fal túloldalára, hogy a bombák becsapódtak volna. Két embere meghalt, három megsebesült, de az ezredes rendíthetetlen volt: „Ez semmin sem változtat!” jelentette ki, és tette a dolgát, mert a háború veszteségekkel jár, és mert a vezér feladata az, hogy a küldetésre összpontosítson.

Pandával visszamentünk a bódéhoz, és néhány perccel később McCoy is követett minket.

– Még tíz perc – közölte.

Az átkelés hírére napkelte óta folyamatosan szállingóztak a Hiénák, hogy egymással tülekedve helyet biztosítsanak maguknak a gyalogok között. Némelyek kellemetlenül közel voltak a partszéli becsapódás helyszínéhez, és most port köpködve, kábultan nézték a pusztítást.

A gyalogság és a műszakiak palánkokat, fémgerendákat és egyéb anyagokat – köztük egy fél vaskaput – szedtek össze a városban, hogy kifoltozzák a gyalogoshídon robbantott lyukat. Most ezekkel felpakolva sorakoztak fel elénk, és várták, hogy a visszaszámlálás véget érjen. Egy örökkévalóságig tartott.

A csapatom közben egy újabb taggal bővült, amikor váratlanul felbukkant a néhai Mark Evnin társa, Dino Moreno őrmester. Csupa olyan ember vett körül, akikre nyugodt lélekkel számíthattam – és számíthattak azok, akik az első hullámban átkelnek. A terv egyszerű volt: átmegyünk, elfészkeljük magunkat, és segítünk biztosítani az elfoglalt hídfőt. Biztosak voltunk benne, hogy sok kárt fogunk még okozni.

Az idő megint lelassult, mintha gondolkodási időt akart volna adni, mielőtt nekivágok a hídnak. Fényes nappal megostromolni egy hidat igen veszélyes vállalkozás, és amilyen tűzerővel előző nap lőtték az irakiak, sok jóra nem számíthattunk. Nem is értettem, hogy a huszonegyedik században rendelkezésünkre álló technika mellett miért ilyen ókori módszerekkel hajtjuk végre az átkelést.

– Gyerünk, essünk túl rajta – mondta higgadtan McCoy, mire Dave Howell főtörzs kiállt az út közepére, és kiabálni kezdett:

– Előre! Előre! Előre!A fal védelmet adó rejtekéből hangosan megjegyeztem:– Dave, szét fogják lőni a seggedet ott kint!Rám se hederített, viszont a példája olyan lelkesítőén hatott a kölykökre, hogy minden

félelem nélkül bújtak elő fedezékeikből és rohanták meg a hidat. Miután elfoglalták előre kijelölt pozícióikat, a fiúk tüzet nyitottak, lehetővé téve, hogy a felmálházott tengerészgyalogosok és műszakiak felügessenek a hídba robbantott lyukhoz, átlapolják azt a különféle palánkokkal és lemezekkel, majd hasra vágódva megmarkolják a végüket, hogy ha a többiek átrobognak rajta, senki se találja magát két szétcsúszott deszka között. A túlpartot ostromlók első hulláma libasorban áttipegett a folton, és vágtázni kezdett a túloldal irányába. A többiek buzdító szavakkal sarkallták őket még nagyobb

teljesítményre, Howell viszont ennek ellenkezőjét szerette volna:– Ez nem sprint, hanem maraton! Ne másszanak egy másra!McCoy is előrelépett, hogy induljon, de Howell a karjára tette vaskos kezét.– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük – mondta a főtörzs az

ezredesének. Én is mozgolódni kezdtem, de valaki belekapaszkodott az egyenruhámba, és megállított. McCoy volt az. Ha ő nem mehetett, én sem mehettem. Szorosan tartott, és rám mordult:

– Megvár engem!Howell az ezredest tartotta vissza, az ezredes pedig engem. Ahogy ott álltam, puskával

a kézben, miközben a többiek elrohantak mellettem, és Dino Moreno kérdőn nézett, hogy „akkor most mi van”, tisztára idiótának éreztem magam. Bólintottam neki, hogy menjenek, és a mesterlövészek elhúztak nélkülem.

Miután az első szakasz és a mesterlövészek szétszóródtak a túlparton és tüzet nyitottak, Howell átengedte McCoyt. A golyók felhőkben zümmögtek és pattogtak körülötte, de McCoy olyan nyugalommal sétált át a hídon, mint a szomjas John Wayne a vadnyugati csehó lengőajtaján. Miközben a riporterek és mindenki más behúzott nyakkal zúgtak el mellette, McCoy szinte ráérősen lépdelt, egyik mancsában a rádióval, a másikkal pedig a rádiós karját szorítva. Úgy tűnt, szórakoztatja, hogy az őrmestereinél – Howellnél és Courville–nál – is összeszedettebbnek tud mutatkozni, nekem pedig nem volt más választásom, mint belemenni a játékba: sétálni, ha ő sétálva akar átkelni az átkozott hídon, amikor pedig mindenki, akinek egy csepp józan esze van, inaszakadtából rohanna.

Az ezredes nagydarab ember, és a rádiós is nagydarab ember volt, így hát szorosan mögéjük tapadtam, és hozzáigazítottam a lépteimet a lépteikhez. Amikor végre–valahára elértük a túlpartot, McCoy hátranézett a válla felett, és csak ennyit mondott:

– Jól van, most már mehet. Jó szórakozást.A háborúm folytatódott.

112

21.A legrosszabb, ami történhet

Van a háborúnak egy arca, amit ritkán mutogatnak. Kevesen írnak róla, még kevesebben beszélnek, mert senki sem szeret a civil áldozatokra gondolni. Amikor átkeltünk a hídon, a háború megmutatta nekünk ezt az oldalát is. Ami történt, borzalmas volt, de elkerülhetetlen, mintha eleve elrendeltetett volna. Nem akartunk civileket ölni, de megtettük, és ezen már nem lehet változtatni – most már ezzel kell együtt élnünk. A Dijala csatornánál történtek kitörölhetetlen nyomot hagytak minden tengerészgyalogos lelkében.

Az irreguláris fedajínok újra és újra megtanították nekünk: az, hogy egy iraki nem visel egyenruhát, még nem jelenti, hogy nem akar megölni téged. A zászlóaljunk egy Abrams füstölgő roncsai mellett vonult el. A harckocsival egy öngyilkos merénylő végzett. Nap mint nap brutális harcokban vettünk részt, és ezen a reggelen még ott volt az a gyilkos tüzérségi támadás is. Ilyen körülmények közt elképzelhetetlen volt, hogy egy tengerészgyalogos ne nyisson tüzet, ha valaki megállás nélkül közelít feléje. Veszélyt jelent vagy sem? Dönts rosszul, és halott vagy, a bajtársaiddal együtt.

* * *

A túlpart olyan elhagyatott és himlőhelyes volt, mint a Hold sötét oldala. Ahogy beljebb nyomultunk, elhagyott fegyverekbe és levetett egyenruhákba botlottunk az üres rókalyukak és bunkerek környékén. Az út bal oldalát kétszintes házak és üzletek szegélyezték. A Kilo század gyalogjai minden egyes épületet megrohamoztak, és szobáról szobára átvizsgáltak, hangos „Tiszta!” kiáltásokkal jelezve, hogy nem ütköztek ellenállásba. Az India emberei jobbra kanyarodtak, hogy átkutassák a pálmaültetvényt, ahol az iraki csapatok korábban meghúzták magukat. A tüzérségünk szétlőtte az oázist, de a reggeli szellő még így is lövések hangját sodorta felénk. Ezen a reggelen nem ütköztünk jelentős ellenállásba, de semmit sem vehettünk készpénznek: belelőttünk mindenbe, amiről úgy gondoltuk, hogy fenyegetést jelenthet.

Magam köré gyűjtöttem a mesterlövészeimet, és kerestünk egy jó állást. Alig egy háztömbre a vízparttól találtunk is egy kellően magas házat. Mivel az udvarára nyíló vaskaput egy jókora lakat védte, Dino Moreno elővette a pisztolyát, és ötször belelőtt. A lakat mind az öt alkalommal hatalmasokat csattant, de nem adta meg magát. Motyogtam valami okosat, aztán én is elővettem a pisztolyomat, és közvetlen közelről kétszer is belelőttem a makacs szerkezetbe. Megugrott és behorpadt, a golyók pedig csengve–bongva lepattantak róla, a kapu azonban zárva maradt. Ez már a második golyóálló lakat volt, amivel a háborúban dolgom akadt; el is döntöttem, hogy ha túl leszünk ezen az egészen, részvényeket fogok vásárolni az iraki lakatgyártó cégnél.

A lövéseinkre bentről hangos „múúú” volt a válasz, ezért felmásztam egy törmelékhalomra, és benéztem az udvarba, ahol egy vágóhíddal keresztezett állatkert látványa fogadott. Marhák, juhok, kecskék és csirkék tolongtak a legnagyobb összevisszaságban, szétlőtt társaik tetemein – és tetemeiben – tapicskolva. A nyomorult állatok az egész éjszakát a tüzérség célzónájában töltötték, miközben társaik cafatokra robbantak körülöttük. A helyszín lehangoló látványt nyújtott, de azok után, hogy előző nap legalább egy tucat ember életét oltottam ki, már nem volt energiám állatokat sajnálni.

Egyszerűen passzoltam az épületet.Az egységeink ezalatt biztosították az első házsorokat és a pálmaligetet, aztán tovább

nyomultak, hogy védelmi állásokat alakítsanak ki a hídtól mintegy ötszáz méterre. A fiaim találtak egy kellően magasan fekvő pontot, ahonnan akadály nélkül beláthattuk a főutat, és mind a négyen – Moreno, Carrington, Harding és én – feltelepedtünk oda. Mivel tisztán elláttunk körülbelül ezer yard távolságra, kiválasztottunk az úton egy kanyart – tőlünk nyolcszázötven yardra –, amit láthatatlan határvonalnak jelöltünk ki. Mivel az útnak ez a része felénk lejtett, és a nagy sebességgel guruló járművekkel határozottan rossz tapasztalataink voltak, ez a vonal az élet és a halál mezsgyéjét jelentette az irakiak számára.

Alighogy rászegeztem a puskámat az útra, egy fehér Toyota kisteherautó tűnt fel kilencszáz yardra tőlünk. A távcsövön át jól lehetett látni, hogy vezetője katonai zubbonyt visel. Egy másik, szintén egyenruhás férfi hátul, a jármű platóján állt, derékszíjába tűzött pisztollyal, kezében AK–val. Napnál is világosabb volt, hogy ezek a fickók kémkedni jöttek. Az autó közelebb jött, ezért szóltam Doug Carringtonnak, hogy övé a hátsó célpont, én pedig gondoskodom a sofőrről. Amikor a Toyota már csak négyszáz yardra volt, visszaszámoltam, és a puskáink egyként eldördültek. A vezető holtan hanyatlott hátra a kormány mögött, és Carrington lövése is hazavágta a hátul állót. Az autó megállt.

Újabb tengerészgyalogosok jöttek át a hídon, ami azt jelentette, hogy még több fegyver lesz az utcákon, és még több géppuskát állítanak fel. A helyzet kezdett aggasztóvá válni, mert az iraki rádióállomások beszüntették az adást, a közlekedési rendőrök eltűntek, és nem volt mód arra, hogy figyelmeztessük a civileket, jobban járnak, ha távol tartják magukat a hídtól. A harcok zaját természetesen hallaniuk kellett, de a város távolabbi részein ennek ellenére igen élénk volt a forgalom, az emberek egy része igyekezett a mindennapi életét élni: munkába indult vagy éppen vásárolni. Mások elhagyni készültek a várost.

Egy másik autó jelent meg az emelkedő tetején, és lassítás nélkül felénk közeledett. Nyolcszáz yardnál belelőttem a motorblokkba, de ahelyett hogy megállt volna, az autó tovább gyorsult! A közelünkben lévő tengerészgyalogosok, azzal a szent meggyőződéssel, hogy öngyilkos merénylők tartanak feléjük, tüzet nyitottak rájuk. A sofőr meghalt, a jármű pedig szitává lyukadt. Az utasoldali ajtó kinyílt, és egy ötven körüli férfi szállt ki. Támolyogva elindult, de alig tett néhány lépést, összeesett. Később találtak nála egy pisztolyt, a vezető azonban tiszta volt.

A helyzet kezdett kétségbeejtővé válni. A válogatott célpontokra leadott lövéseink hallatán a gyalogságiak is ész nélkül lőni kezdtek. Azért lőttek, mert mi is lőttünk, éppen úgy, mint előző éjszaka, amikor azt a nyomorultat a hídon telepumpálták golyókkal. A fegyelem kezdett meg–bomlani, amin nem csodálkoztam.

A harcok még nem értek véget a városban, mert bár elfoglaltuk a hidat, és erre a napra már nem volt újabb előrenyomulás tervbe véve, a nehezen megszerzett állásainkat meg kellett védeni. Az ellenséget sikerült elűzni a környékről, de a katonáknak lenniük kellett valahol, mert nem annyian voltak, ahány holttestet összeszámoltunk. De hol lehettek? Ellentámadásra készültek volna? Öngyilkos merénylőkként akartak visszatérni robbanóanyaggal megrakott autókkal és buszokkal? Vagy ez az egész csak egy jól kitervelt csapda volt, amibe mi gondolkodás nélkül belesétáltunk? A választ nem tudtuk,

114

és éppen ez, a bizonytalanság volt a feszültség oka.Megkerestem a Kilo parancsnokhelyettesét, és egy ésszerű javaslatot tettem neki: ha

feltűnik egy autó az úton, először mi próbáljuk megállítani, ha pedig nem sikerül, ha valahogyan mégis közelebb jut, akkor a gyalogságé, és azt csinálnak vele, amit akarnak. Azt reméltük, hogy így elejét vehetjük az esztelen lövöldözésnek és elkerülhetjük az értelmetlen vérontást. A tiszt belement, de mivel egy háborús zónában a kommunikáció nagyon esetleges tud lenni, és még rádiója sem volt mindenkinek, a hír nem jutott el minden tengerészgyalogoshoz.

Valamivel ezután egy újabb autó jelent meg az úton. Carringtonnal megvártuk, hogy közelebb érjen, és amikor már csak hatszáz yardra volt, belelőttünk a motorjába. Nem állt meg, hanem gyorsulni kezdett. Két iraki ült benne, mindkettő sötét öltözékben, és bár nem tudtuk, hogy kikkel van dolgunk, nem volt választásunk, mert megállás nélkül közeledett. Én a vezetőt vettem célba, Carrington az utast; visszaszámoltam, és lőttünk. Mindketten meghaltak. Az autó köhögve félrekanyarodott, és megállt az út szélén, de már ez sem kímélhette meg a heves gyalogsági tűztől, amely szitává lyuggatta a karosszériát és a pókhálósra töredezett szélvédőt, cafatokra a kereket, és groteszk rángatózásra késztette a már halott utasokat.

– Az istenit, hagyják abba! Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! Bízzák ezt ránk! – üvöltöttem rá a gyalogokra. Apránként elhallgattak a fegyverek, és most már a Kilo parancsnokhelyettesének a hangját is hallani lehetett:

– Hagyják, hogy a mesterlövészek intézzék el a civil járműveket!A fiúk meglehetősen ingerülten reagáltak a feléjük közeledő járművekre, de végül is

csak azt tették, amire a kiképzés hosszú hónapjai alatt tanították őket: mindent elsöprő tűzerővel támadtak arra, akiről úgy vélték, hogy fenyegetést jelenthet rájuk. Amíg ők itt voltak, addig robbanóanyaggal megrakott jármű biztosan nem juthatott át a vonalaink mögé.

Az áldozatok száma viszont tovább emelkedett, és ettől csak még feszültebb lett mindenki. Az átkelést követő egy órában mindazok, akik a közelünkbe merészkedtek az úton, az életükkel fizettek óvatlanságukért.

Egy kövér, fehér inges férfi robogott felénk egy furgonnal; lelőttük. Mellette az ülésen egy AK–47–es hevert. Szép lövés volt.

Tíz perccel később egy kék Kia furgon tűnt fel a bukkanó mögül, és megtörtént a tragédia. Úgy döntöttem, hogy jobb lesz mielőbb megállítani, ezért Carringtonnal és Morenóval egyszerre lőttünk rá a motorblokkra. A motor azonban nem állt le, és a furgon gyorsan közeledett. Ki vagytok, emberek? visította egy hang a fejemben. Mit akartok? Miért kell pont ide jönnétek, ahol lőnek rátok? Hát nem tudjátok, hogy háború van? Képtelen voltam felfogni, hogy ez tényleg megtörténik, és csak néztem bénultan, hogy a jármű gurul és gurul lefelé az úton.

Láttam a belsejében ülő embereket, láttam, hogy az elöl ülők civil ruhát viselnek, és azt is láttam, hogy fegyvertelenek, bár ez még nem jelentette azt, hogy nem rejtegethetnek bármit a tágas raktérben. Imádkozni kezdtem, hogy lassítsanak végre és térjenek észhez, de a furgon lassítás nélkül átsuhant a határvonalon, és utasai ezzel halálra ítélték magukat.

A gyalogok, jogosan, tüzet nyitottak, és a furgont átjárta a gyilkos golyózápor. Képtelen voltam elvenni a szemem a távcsőtől; tehetetlenül néztem, hogy azok az ártatlan emberek meghalnak a fegyvereinktől. Egy középkorú férfi és egy nő a furgon

hátuljában valahogyan túlélte a tűzvihart. Az egész éjszakát halott rokonaik között lapulva töltötték, és csak reggel mertek előbújni felemelt kézzel.

Itt voltam a sűrűjében, ahová annyira vágytam, és mégsem voltam itt. Megtörtént velem az, ami azelőtt meg sohasem – amit elképzelhetetlennek tartottam: megroppantam az érzelmek súlya alatt. A testem gépiesen végezte a feladatát, de az agyam nem akart részt venni benne, nem akarta látni a szörnyűségeket. Ártatlan emberek haltak meg, és én a távcsövemmel az első sorból néztem végig a halálukat, nem csupán nézőként látva a mészárlást és annak minden felnagyított részletét, hanem aktívan részt is vállalva benne. Még mindig mesterlövész voltam, de most valahogy nem éreztem jól magam a bőrömben.

Nem emlékszem minden járműre, amit megállítottunk ezen a napon. Egy házaspárt, akik egy nagy Mercedest vezettek, agyonlőttünk, de a kislányuk, aki egy mackót szorongatott a hátsó ülésen, túlélte. Ezt utólag mondták, mert a tudatom kitörölte ezt a véres pillanatot, ahogyan szinte minden mást is, ami a kék furgonos eset után történt.

A legszörnyűbb az volt, hogy ha odamehettünk volna, hogy úttorlaszt emeljünk vagy figyelmeztető jelzéseket tegyünk ki, megakadályozhattuk volna a tragédiák sorát, de az irakiak is tűz alatt tartották az utat, meghiúsítva minden kísérletet.

Az őrületnek csak akkor lett vége, amikor a csapatainknak sikerült biztosítaniuk az útnak ezt a szakaszát is. Nem tudom, hogyan csinálták, és azt sem tudom, hogy mikor került rá sor, de amint megtörtént, fogtam a puskámat, és elindultam visszafelé, át azon az átkozott hídon, csüggedten és fásultan, akár egy élőhalott, aki azt sem tudja, merre viszik léptei. Nem tudtam, hány embert öltem meg az elmúlt két napban, és nem is akartam tudni. Akkor nem írtam be őket a naplómba, és a lista később sem lett teljes. Úgy éreztem magam, mintha egyik rémálomból felébredve egy másikba kerültem volna. Már imádkozni sem volt lelkierőm, és a hitem is megrendült. Istenem, mit tettünk?

Ehhez hasonló tragédiák gyakran előfordulnak háború idején, mégis súlyos nyomot hagynak a katonában, mert bármennyire indokolt is az, amit tesz, ő húzza meg a ravaszt és neki kell végignéznie a következményeket. Mintha átok sújtaná érte, a terhet meg kell tartania magának, mert nincs, akivel megoszthatná. Nem panaszolhatja el az anyjának írt levélben, nem suttoghatja meghitten a szeretett nő fülébe, és nem értekezhet róla mindentudó képpel egy sör mellett, a civilek világában. Aki nem volt ott, az úgyse értené. Marad tehát a magány és a lelket szomjas piócaként szürcsölő fájdalom.

Annyira kába voltam, hogy észre sem vettem Pandát, amikor mellém szegődött. Magunk mögött hagytuk a gyilkos útszakaszt, a pálmaligetet, a hidat és az őrbódét, aminek a tetején az éjszakát töltöttük, elmentünk a szétbombázott udvar mellett, visszakanyarodtunk az útra, és elhagytuk a várost, a szembejövő csapatokat és járműveket kerülgetve, míg meg nem érkeztünk a törzshöz. Több mint négy kilométert gyalogoltunk, de egyetlen pillanatra sem emlékszem belőle. Az autónkhoz is Panda terelt oda. Pihentem egy keveset, aztán ettem és ittam valamit, és végre kezdtem magamhoz térni. Csak most vettem észre, mennyire kimerült és mennyire koszos vagyok.

Casey szigorúan végigmért, akár egy orvos, de sejthette, hogy valami szörnyű történhetett odafent, mert nem kérdezősködött. Később elmesélte, hogy alig ismert meg, amikor visszabotorkáltam a táborba. Csak ennyit mondtam neki: „Pajtás, ez volt a legrosszabb, amit valaha is átéltem. Még sose akadtam ki ennyire.”

116

A vallomásom őszintén meglepte, mert eddig csak azt látta, hogy mennyire imádom a munkámat, és hogy mennyire tudok örülni egy–egy jó találatnak. Tudtam, hogy hidegvérű gyilkosnak tartanak, de ez már nekem is sok volt.

Beletelt néhány napba, mire el tudtam mesélni a legjobb barátomnak, hogy mi történt a hídon túl, de addigra már a média is szagot fogott, és világgá kürtölte a mészárlás hírét. Borzalmas volt részt venni benne, de az is majdnem annyira rossz volt, ahogyan a nyilvánosság csámcsogott rajta. A Hiénák és operatőreik csak az eredményt látták, de akkor, amikor megtörtént, nem voltak ott. Meginterjúvoltak néhány embert, akik ott voltak, meginterjúvoltak még több olyan embert, akik nem, és ezekből a beszámolókból olyan sztorikat férceltek össze, amik rosszul képzett, nemtörődöm, vérszomjas fenevadaknak állítottak be minket. Még egy autóbuszról is szó volt, melynek agyonlőttük az utasait, holott nem volt semmiféle busz.

Bármennyire gyakorlottak voltak is ezek a tollforgatók, nem voltak ott, amikor nyakunkba ömlött a szar. Fogalmuk sem volt, hogy miről beszélnek, de ahogy az újságírószakmában mondani szokták „soha ne engedd, hogy a tények egy jó sztori útjába álljanak”. A halottakról és a szétlőtt járművekről készült fotók kritikák áradatát zúdították ránk a csatatértől még távolabb lévő hivatalnokoktól, akik közül nem egy csupán a saját bűnrészességét próbálta takarni ezzel. A botrány egészen odáig fajult, hogy még McCoyt alezredest is megfenyegették: háborús bűnök vádjával hadbíróság elé állítják. Ekkora sületlenséget!

Mindenki csak a tragédiával foglalkozott, az senkinek nem jutott eszébe, hogy érdemeink is vannak. Véres harcok árán elértük a Dijala hidat, megszereztük, átkeltünk rajta, és az a hosszú, kanyargó és véres út a túlparton, amiről annyi szó esett, egyenesen Bagdad szíve felé vezetett minket.

Hát nem ezért voltunk itt?

22.A felüljáró

A történelem nagy pillanatai látszólag jelentéktelen eseményekre épülnek. A tengerőrség és az Amerikai Egyesült Államok szerencséjére Casey Kuhlman hadnagy április 8–án, kedden a zászlóalj–parancsnokságon üldögélt, és a lábát – meg az orrát – lógatta. Miközben a háború hihetetlen lendülettel sepert végig Irakon, neki itt kellett rostokolnia, és Casey ezt nagyon zokon vette.

Messze lent, délen, a 7. brit páncélosdandár végre betört Baszrába, az Egyesült Államok szárazföldi erői pedig a bagdadi reptérről indított páncélosegységeikkel „villámakciókat” hajtottak végre, hogy a zsúfolt metropolis védelmét teszteljék, és komoly ellenállásba ütköztek. A tengerészgyalogosok újabb és újabb pontonhidakat építettek a Tigris folyón, folyamatos átkelési lehetőséget biztosítva az emberek és a járművek számára. A harapófogó kezdett összezárulni Bagdad körül, az irakiak már nem remélhették, hogy megnyerik a háborút.

A zászlóaljunk éjszaka kelt át egy pontonhídon, amit a felrobbantott Dijala–híddal párhuzamosan fektettek le. Áthatolhatatlan feketeség ölelt körül minket; Bagdadot elsötétítették, és biztonsági okokból mi sem kapcsolhattuk fel a fényszórókat, így az éjjellátóval felszerelt Caseynek kellett átvezetnie az egységet úgy, hogy közben még a rádiót sem használhattuk. Ha letért volna arról a keskeny hídról, valószínűleg mindannyian a vízben kötünk ki. A sokheti gyakorlás azonban meghozta gyümölcsét, és ment minden, mint a karikacsapás. Mire a nap felkelt április 8–án, az egész 3. zászlóalj Bagdad határán belül volt. A Bikák megérkeztek.

Mielőtt átkeltünk volna, még maradt annyi időm, hogy puccba vágjam magam, rágcsáljak valamit, és megpróbáljak rendet rakni a gondolataim között. A hídon túl történtek egy jól zárható rekeszbe kerültek, a lelkem mélyére, a többi átélt és feledni vágyott borzalom mellé. Kezdett zsúfolt lenni odabent.

Tudtam, hogy gyorsan össze kell szednem magam, mert ha továbbra is furcsán viselkedem, az nemcsak nekem lesz kellemetlen, hanem a fiúknak is. A háború még nem ért véget, és én vezető voltam. Ha most hagyom, hogy az önsajnálat eluralkodjon rajtam, ha elvesztem a magabiztosságomat, az a többiekre is átragadhat. Ez pedig nem történhetett meg!

Magam elé vettem a puskát, a fegyverzsírt és a rongyot, és hagytam, hogy a rutin helyrebillentse a lelki libikókámat. Nem volt könnyű, de sikerült, és amikor megtörtént, megfogadtam magamnak, hogy soha többé nem fogok ilyen közel merészkedni az örvénylő mélységhez. Nem voltam rá büszke, hogy ezúttal megtörtént, de szégyenkezni sem volt okom. Én is ember vagyok. Mint bárki más.

A Tigrisen átjutva a pálmaligetben vertünk tábort a törzzsel. Ezzel gyakorlatilag visszakerültem oda, ahol az előző napot kezdtem, de már nem zavart. Már nem éreztem lelkifurdalást, és kétségeim sem voltak – eltökéltem, hogy rendületlenül végezni fogom a munkámat. Amit történt, megtörtént. A tegnap már elmúlt.

Megkerestem McCoyt, hogy tisztázzam vele a helyzetemet.– Miről lenne szó? – kérdezte az ezredes.– Csak tudni szeretném, mit fog tenni annak érdekében, hogy elkerüljük a

118

tegnapelőttihez hasonló félreértéseket. Bob tegnap azt mondta, hogy mostantól szigorúan a törzsnél kell maradnom. Tényleg ezt akarja? – Azzal, hogy a századost megkerülve közvetlenül McCoyhoz fordultam, a parancsmegtagadás határát súroltam, de ezt a kérdést akkor is tisztázni kellett.

McCoynak ennél komolyabb dolgok miatt kellett aggódnia, de azért nem hajtott el.– Bízza rám – morogta. – Maga csak menjen, és szedje össze a cuccait.

Gyárlátogatásra megyünk. Úgy tűnik, egy vegyi üzemről van szó. Velem jön, és ha szólok, munkához lát.iHúsz perc múlva indulunk – tette hozzá, és barátian a hátamra csapott.

Az ezredes állta a szavát, de kompromisszumot kellett kötnie. Én visszamehettem harcolni, de Caseynek maradnia kellett, ami azt jelentette, hogy ezután sűrűbben kell a hátam mögé néznem. De bármennyire is kellemetlenül érintett, a döntés nem mellőzte a logikát, és nem is ért váratlanul. Casey pótolhatatlan volt, és erre nemcsak én jöttem rá a háború kezdete óta, hanem a többiek is. Mindig talált magának valami elfoglaltságot, és mindig nagy segítségnek bizonyult, akár iraki fegyverraktárak felkutatásáról volt szó, akár hídépítésről, ahol a mérnöki szaktudás hatalmas segítséget jelentett. Ezekkel az apróságokkal háborút lehet nyerni, és ezt a zászlóalj fejesei is tudták.

Caseynek viszont fogalma sem volt erről; ő csak azt látta, hogy nem hagyják harcolni. „Elegem van abból, hogy mindig lepasszolnak”, írta a naplójába. „El vagyok nyomva... egy majom is el tudná végezni ezt a munkát. Egy túlképzett taxisofőr vagyok. Én lennék a legboldogabb ember a földön, ha végre egy szakasz élére állítanának.” Most, hogy beleszagolt a lőporfüstbe, még többet akart belőle, és minden egyebet lényegtelennek tartott.

Azzal, hogy szétválasztott minket, Bob sakk–mattot adott a még kísérleti jelleggel működő, de bizonyítottan egyre hatékonyabb mesterlövészegységnek. A századost nem hatották meg az eredményeink, őt csak az érdekelte, hogy mellette legyünk. Rólam egyelőre le kellett mondania, Caseynek viszont maradnia kellett. Amikor ezt közöltem vele, Casey csak ingatta a fejét, és nem szólt egy szót sem, de láttam rajta, hogy dühös és csalódott. Néhány perccel később elindultam a támadó egységgel, Casey tájékoztatta a fiait, és kiállt a konvojból az autóval.

Ugyanezen a napon, miközben a törzs és a taktikai parancsnokság az útért vívott harcot felügyelte, két nagy iraki BM–21–es rakéta csapódott be a közelben. Bob százados szokásához hűen pánikba esett, és hülyeségeket kezdett makogni a rádión a Tac tisztjeinek, akik alig néhány yardra voltak tőle, és ugyanolyan jól tudták, hogy mi történt. Bob azt akarta, hogy pakoljanak össze és álljanak odébb, noha senki sem sérült meg, és az ütegelhárító radar már be is mérte a kilövőállást. Bobbal a kutya sem törődött, de az incidens arra sarkallta Caseyt, hogy sürgős elfoglaltságot keressen magának, minél távolabb a századostól.

Hamarosan talált is: az egyik hírszerzőnek fegyveres kíséretre volt szüksége, hogy ellenőrizzen egy személyzet nélkül hagyott légelhárító üteget a közelben, és Casey ahelyett, hogy kijelölt volna mellé egy gyalogot, fogta a karabélyát, és követte. Egy gondosan kiépített állást találtak, belsejében egy Roland légelhárító rakétavetővel, ami egy igen nagyszerű konstrukció volt, de nem sok veszélyt jelentett, mert a kezelői otthagyták. Míg az okostojás átvizsgálta a helyszínt, Casey egy gazdátlan iraki zászlót talált. Vörös–fehér–fekete volt, a középső fehér mezőben nagy, zöld csillagokkal. Nem

volt új zászló, s az idő és a nap erősen megfakították a színeit.A legtöbb amerikainak egyik iraki zászló olyan, mint egy másik, pedig lehet

különbség közöttük. Ezt a változatot 1963–ban vezették be, de 1991–ben, nem sokkal az öbölháború előtt Szaddam Husszein megváltoztatta: a zöld csillagok közé az „Allah Akbar” (Isten nagy) takbír került arab írással, hogy ez is úgy hirdesse őt, mint minden mohamedán vezére. Casey anélkül, hogy tudott volna róla, egy olyan zászlót gyűjtött be, ami a Szaddam előtti korszak jelképe volt, és így különösen értékes az irakiak számára. Arra gondolva, hogy remek szuvenír lesz belőle, összehajtogatta, a hátizsákjába süllyesztette, és gyorsan megfeledkezett róla. A zászló néhány nappal később, egy történelmi pillanatban lett kibontva.

A reggeli küldetés azzal kezdődött, hogy a Bravó tankjai és a Kilo gyalogjai a vegyi üzem felé nyomultak, miközben az India emberei lezárták a környéket és megtisztították az objektumtól keletre eső területet. A hibátlan irányításnak köszönhetően, és mert értettük a dolgunkat, a műveletnek ez a része gördülékenyen zajlott.

A gondok akkor kezdődtek, amikor Bagdad külvárosába értünk, ahol a lakosság az utcákra kitódulva várt minket. Sokan integettek és mosolyogtak, egyesek még táncoltak is örömükben, és bár korábban épp ilyen fogadtatásra vágytunk, a korábbi tapasztalataink után képtelenek voltunk élvezni a népszerűséget. Jó lett volna csatlakozni az ünneplőkhöz, de nem tudhattuk, nem állítottak–e csapdát, és több civil áldozatot sem akartunk, ezért inkább rajtuk tartottuk a szemünket, és tartottuk a tempót.

Később egyesek azt beszélték, hogy McCoy voltaképpen azért kapta a feladatot, hogy a zászlóaljnak legyen valami tennivalója. Lehetett benne valami, mert a főnök irtó türelmetlen ember volt, és úgy vonzotta a veszély, mint a gombostűt a mágnes. Ezt Dave Howell is tudta, ezért abban a pillanatban, ahogy az ezredes kipattant a Humvee–jából, hogy elsőnek menjen be az egyik üzem valamelyik épületébe, a főtörzs a vállamra tette a kezét, és a fülembe súgta:

– Nem nyugszik, amíg valaki le nem lövi. Menjen, és vigyázzon rá!Követtem McCoyt az épületbe, ahol nem sok mindent találtunk, mert a fosztogatók

megelőztek minket. A csupasz falakon és a dohos szagon kívül semmit sem hagytak hátra, de a tetőről nyíló kilátást – ez volt a legmagasabb épület a környéken – nem tudták magukkal vinni. Bagdad úgy terült el előttünk, mint egy nagy, poros sakktábla, amire valaki bábuk helyett millió embert és autót telepített. Ezen kell átverekednünk magunkat? hőköltem hátra.

A tető egyik sarkában, az iraki épületek elengedhetetlen kellékeként megismert tetőmellvéd mögött letelepedtem, és miközben a gyalogságiak szétszóródtak, szemügyre vettem a környéket. Rengeteg civil volt az utcán, ellenséges katonát viszont egyet sem láttam. Lehet, gondoltam, hogy végleg megtörtük a harci moráljukat, de azért megkértem a fiúkat, hogy tartsák nyitva a szemüket, mert az, hogy a lakosság díszsorfalat állt nekünk, még semmit sem garantál. Mintha éppen ezt akarta volna alátámasztani, néhány perccel később a háború egyik legfurcsább összecsapása robbant ki.

Az ezredes felszólt, hogy menjek le, mert szeretné megnézni, hogyan boldogul két mérfölddel odébb az India század. Lesiettem a Humvee–khoz, és épp nyeregbe készültünk szállni, amikor az udvaron elszabadult a pokol. A puskám kéznél volt, de a magas fal miatt semmit sem láttam, és mire előugrottam a sarok mögül, a három iraki katona már holtan feküdt. Kettőnek RPG volt a vállára vetve, a harmadik pedig rövid

120

AKM gépkarabélyt viselt, Szaddam különleges erőinek kedvenc fegyverét.Honnan a pokolból kerültek ezek elő? A helyszínt elvileg megtisztítottuk.Az egyik Amtrac parancsnoka, engedve a természet hívásának, félrevonult az udvar

egyik sarkába. Szerencséjére a fegyvertoronyban álló embere nem feledkezett meg a szabályról, amely kimondja, hogy harci övezetben senkit sem szabad védelem nélkül hagyni, és szemmel tartotta a felettesét. A hely tele volt dobálva bűzlő hulladékkal, és ez a szemétkupac volt az, ahonnan a három szerencsétlen előbújt, pillanatokkal azután, hogy az őrmester letolta a nadrágját. Nyilván azt hitték, hogy mindenki elhagyta a létesítményt. Nagy volt a meglepetés, de az őrmesternek maradt annyi lélekjelenléte, hogy tűzparancsot adjon az emberének – akinek nem kellett kétszer mondani. A 7.62 mm–es gépfegyver életre kelt, és másodperceken belül más tengerészgyalogosok is tüzet nyitottak. Az irakiak halottak voltak, mielőtt még bárkiben is kárt tehettek volna.

McCoy robogott be fújtatva az udvarra. Az egyébként jelentéktelen eset azt jelentette számára, hogy az emberei kezdenek felületesek lenni, ezért parancsba adta a Kilónak, hogy még egyszer alaposan kutassák át a létesítményt, a Bravót pedig elküldte, hogy ellenőrizzék a környéket. A nevetgélő, integető civilek szétrebbentek a lövések hallatán, a tengerészgyalogosok pedig egy pillanat alatt magukra öltötték harcos maszkjukat.

Alig tíz perccel később a tankok egy bunkerrendszerbe botlottak, és az utcák a lövegek dörejeitől visszhangoztak. Az irakiak képesek voltak a város határain belül csapdát állítani! Úgy tűnt, hogy velünk ellentétben egyáltalán nem aggódnak a civilekért.

Panda rátaposott a gázra, és elindultunk arra, ahol a tankokat sejtettük, de mielőtt még megpillanthattuk volna őket, a tekintetem megakadt egy felüljárón. Néhány tengerészgyalogos állt odafent, és nagyon lőttek valamit. Szóltam Pandának, hogy megváltozott az úti cél, mire ő felugratott a járdára, visszaváltott, megint gázt adott, és befarolt a felüljáró lépcsője elé. Ha tehette volna, a lépcsőn is felrobog velem.

A hídon az egyik tengerészgyalogos ugyanazt a bunkerrendszert lőtte, mint a Bravó tankjai.

– Őrmester – bólintott. – De örülök, hogy itt vannak, fiúk. Hármat már lelőttem, de ennek a szarnak túl messze vannak.

– Milyen messze? – A puskámat a vasszerkezetre támasztottam, és belekapaszkodtam.– Úgy nyolcszáz yardra. – Ez még épp hogy benne volt a lőtávolságában. A fegyvere

egy M16A4–es volt, a standard gyalogsági karabély egy újabb változata. Egy gyenge távcső is volt rajta, és bár ez növelte a célzási pontosságot, a lőtávolságot nem.

– Ahhoz képest, hogy egy ilyen szarral lövöldöz, nagyon jól csinálja – jegyeztem meg elismerően. – Vigyen oda.

Megmutatta, hogy hol vannak, és még el is lőtt néhány töltényt, hogy felverje a port. Akkor se találtam volna oda könnyebben, ha neonfényekből kirakott nyilak jelzik a célpontokat. A távcső lencséin és a porfelhőn túl, a betonból, gerendákból és homokzsákokból épült bunkerek lőrései mögött iraki katonák bukkantak fel időnként, hogy tüzet nyissanak, aztán megint eltűnjenek. A Bravó tankjai már így is halálra rémítették a szerencsétleneket, és most még itt voltam én is. A lézerre nem volt időm, ezért gyorsan megbecsültem és beállítottam a távolságot – hét plusz négyre és három perccel jobbra –, és munkához láttam.

Rávittem a célkeresztet az első, tőlünk mintegy fél mérföldre lévő célpontra, és meghúztam a ravaszt. Amint a fegyver eldörrent, már vittem is rá a következő célpontra, közben töltöttem, és megint lőttem. Aztán megint... gyorsan és precízen, akár egy gép.

Bumm, talált. Bumm, talált. Bumm, mellé. Bumm, talált. Bum, mellé. Bumm, mellé. Bassza meg! Bumm, talált. Négy találat, három mellé, egy obszcén kifejezés, és vége volt.

A hétből négy nagyon pocsék arány egy mesterlövésztől, én mégis ezt a sorozatot találtam az eddigi legjobbnak, amióta Irak földjére léptünk. A célpontok alig látszottak és kiszámíthatatlanul mozogtak, a látási viszonyok is rosszak voltak, a távolságot nem tudtam lemérni, és bemérőm se volt, aki segíthetett volna. Úgy éreztem magam, mint egy westernfilm főszereplője. Tetszett. Ha maradtak is kételyeim a hídnál történt incidens óta, most gyakorlatilag ellőttem őket.

Miután a bunkerrendszert kitakarítottuk, másfél saroknyival mögötte védvonalat hoztunk létre, behoztuk a törzset és az ellátókat, és letelepedtünk éjszakázni.

Caseyvel megosztoztunk a készkaján, és miközben rágcsáltunk, azon tűnődtünk, vajon mi várhat még ránk. A mai kelepce után biztosak lehettünk benne, hogy még rengeteg rossz fiú maradt odakint, akiknek egyetlen céljuk van csupán: megakadályozni, hogy egy darabban eljussunk a belvárosig. A Black Hawk Down képsorai jutottak eszünkbe, az a jelenet, amikor a halott rangereket végigvonszolják Mogadishu utcáin. Jól ismertük a történetet, és vettük az üzenetét, de én harcoltam Szomáliában, és tudtam, hogy óriási különbségek vannak a két ország között. Ez nem Mogadishu volt, és én biztos voltam benne, hogy ha jól csináljuk, kézben tudjuk tartani a várost. Egy veterán zászlóalj állt mögöttünk, melyet agresszív tengerészgyalogos– és szárazföldi egységek támogattak és korlátlan légi támogatás tett teljessé.

– Ezúttal nem – mondtam Caseynek. – Minket nem. Merjenek kekeckedni a Bikákkal, és megismerik a szarvainkat!

Jól aludtam azon az éjjelen: egyetlenegy látogatóm se volt.

122

23.Mozgásban

A zászlóalj vezérkara egy igazi konferenciateremben tartotta a hajnali megbeszélést. Az épületet a Köztársasági Gárdától foglaltuk el, így McCoy és tervezői az ellenség asztalán teregethették ki a környéket ábrázoló térképeiket. A terület, ahová behatolni készültünk, sűrűn be volt építve, de mostanra az egész 1. tengerészgyalogos–hadosztály átkelt a Tigrisen, tovább fokozva a rogyadozó védelemre nehezedő nyomást.

A dezertálás megtizedelte az ellenség erőit, és az a kevés is, ami megmaradt az iraki hadseregből, gyakorlatilag irányítás nélkül volt. Csakhogy míg a reguláris erők katonáinak egy része összecsomagolt és hazautazott, a fedajínok és a Baath párt milicistái még itt voltak a közelben, ezért nem voltak illúzióink.

A térképfóliákon vörös karikák jelezték a stratégiai célpontokat. Nem voltak messze, de tudtuk, hogy nehéz és lassú folyamat lesz elérni őket. Egyenként meg kell tisztítani minden egyes épületet, ami köztünk és az elsődleges célpontok közt található, ez pedig egy örökkévalóságba is beletelhet.

Hogy még cifrább legyen a helyzet, a Hiénák közölték velünk, hogy nagyon aggódnak a belvárosban tartózkodó kollégáik miatt, mert valószínű, hogy túszul ejtették őket. Attól tartottak, hogy egy részüket ki fogják végezni.

Míg a vezérkar a támadást tervezte, mi úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a gyönyörű napsütést, és sterilbe vágjuk magunkat. Elegünk volt a csajkás mosakodásból és a frissítőkendőkből, amivel hetek óta be kellett érnünk; egy alapos sikálásra vágytunk mi is és a ruháink is. Kibéleltünk két nagy kartondobozt nejlonzsákokkal, vizet és mosóport töltöttünk az egyikbe, tiszta vizet a másikba, és buzgón nekiláttunk a mosásnak. A zuhanyzáshoz több kanna vizet tettünk félre.

Így talált ránk McCoy a megbeszélés után, és mivel ő is ugyanolyan koszos volt, mint mindenki más, csatlakozott a pancsolókhoz. Odébb húzódtunk, hogy helyet adjunk neki, és Darkside 6 gondolkodás nélkül ledobta magáról az egyenruhát, vizet locsolt magára, aztán kilötykölte a ruháit a kartonteknőkben. A harcoló tengerészgyalogos nem ad a formaságokra. Az ezredes anyaszült meztelenül állt a parkoló közepén, és még csepegett róla a víz, amikor kiadta nekem a legújabb parancsot.

– Innen kezdve színtiszta MOUT lesz – közölte. Ez azt jelentette, hogy a ProMet–en gyakorolt városi hadviselés irányelveit fogjuk alkalmazni, vagyis egyenként berúgjuk a város összes ajtaját. – Azt akarom, hogy a mesterlövészeivel zászlóalj szinten támogassa a műveletet. Szervezze meg az egységeket és hangolja össze őket! – Zene a füleimnek! Mesterlövészegységek! A háború kezdete óta erre vártam.

Csúnya harcokra számítottam a belvárosban, és az, hogy előre megtervezhettem a mozgásunkat – ahelyett hogy spontán kellett volna reagálnom már kialakult helyzetekre –, lehetővé tette, hogy olyan pontokra helyezzem ki az embereimet, ahol a legtöbbet árthattak. Belebújtam vizes egyenruhámba – tíz perc múlva már tökéletesen száraz volt –, és felmentem a konferenciaterembe, hogy kiderítsem, pontosan hova is megyünk, hogyan akarunk eljutni oda és milyen ellenállásra számítunk.

A mesterlövész doktrína semmilyen konkrét előírással nem szolgált hasonló esetekre, így miután a műveleti tiszt megmutatta a tervet, nekem kellett kitalálnom, hogy mi

legyen. A kiindulási pont közelében a főútvonal egy szakaszon kettéágazott, egy ötszáz–ezer méter széles, rombusz alakú sávot hozva létre. Az India és a Kilo század páncélozott járműveinek erre a területre kellett behatolniuk, hogy aztán a gyalogság megtisztíthassa az épületeket, miközben a Bravó tankjai egy harmadik, középen futó úton nyomulnak előre.

A térképek fölé hajoltam, és az eddigi bevetéseim során szerzett tapasztalatokra támaszkodva – különösen a szomáliai utcai harcok tanulsága volt segítségemre – megterveztem a műveletet. Biztos voltam benne, hogy sikerülni fog.

Három megfigyelési zónát jelöltem ki három mesterlövészcsapat számára, további csapatokat pedig, speciális egységekkel kiegészítve, támogató pozíciókba helyeztem. Utóbbiaknak az volt a feladatuk, hogy a felderítő kiképzéseken felhasznált technikákat alkalmazva beszivárogjanak a tervezett harci zónába, leshelyeket keressenek maguknak, és rádión keresztül valós idejű információkkal szolgáljanak a lenti századparancsnokoknak, tüzérségi támogatást kérjenek heves ellenállás esetén, és leszedjék a kínálkozó célpontokat. A kapott adatok birtokában a gyalogság előrenyomul, és amint beérték a fiaimat, kezdődik elölről az egész.

A cél az volt, hogy legalább egy csapat mindig az előrenyomuló gyalogság előtt legyen, és kereszttüzet biztosítson a csapatok között. Bíztam benne, hogy egy kis szerencsével hatalmas zűrzavart okozhattunk.

Mivel a mesterlövészeimnek fényes nappal kellett potenciálisan ellenséges területre behatolniuk, úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha a csapatok egyetlen ponton hatolnak be, és a páncélozott Humvee–k fedezete alatt szóródnak szét akkor, ha a harcok elkezdődtek. Mivel nem akartam, hogy megint gondjaink legyenek a kommunikációval, megkértem McCoyt, hogy helyezzen a közvetlen irányítása alá, ezzel kizárva Bobot a láncból. Ragaszkodtam továbbá ahhoz is, hogy az akció idejére adják mellém a törzsnél veszteglő Caseyt. Ez azon túl, hogy baráti gesztus volt, számomra is előnyökkel szolgált. Casey tökéletesen elsajátította a szakma fortélyait, nem esett pánikba, ha tüzet nyitottak rá, és tiszt lévén segíthetett elhárítani minden olyan akadályt, ahol a rangjára volt szükség. Nem sokan mondhatták el magukról mindezt.

A mesterlövészeim fülig érő szájjal fogadták a hírt. Ez a nap rengeteg célpontot ígért, és az önbizalmam őket is magabiztossá tette. Remek lövészek álltak a rendelkezésemre, mindannyian készen rá, hogy elvégezzék a rájuk bízott munkát ebben a nyomorúságos háborúban. Mire a harckocsik morgó motorral életre keltek, és a lánctalpak megcsikordultak az aszfalton, alig bírtam velük.

Felvittük a Humvee–kat a rajtvonalhoz, a felüljáróhoz, ahonnan előző nap lőttem. Innen jól lehetett látni a célépületet, egy magas építményt az út bal oldalán, tőlünk mintegy háromszáz yardra.

Mintha egy hang nélküli startpisztoly dördült volna el, mindannyian ugyanabban a pillanatban lendültünk előre. Laza kordont vontunk az épület köré, megtisztítottuk a lépcsőházat, és felmentünk a tetőre, egy embert az ajtó elé állítva, hogy távol tartsuk a hívatlan látogatókat. Én az északnyugati sarkot foglaltam el, Dino Moreno az északkeletit, Roger Lima őrmester és a bemérője pedig a kettőnk közötti holtteret fedezte. Casey beállította a rádiókat, és pontban reggel 9.11–kor közölte a zászlóaljjal, hogy elfoglaltuk az állásainkat. Dave Howell főtörzs is feljött a tetőre, hogy madártávlatból is megszemlélje a csatateret.

124

A gyalogság behatolt a zónába, és megrohamozta az első épületsort, de nem ütközött ellenállásba, és nem talált semmi említésre méltót. A város hátborzongatóan csendes volt, de nem akartam elhinni, hogy az ellenség csak úgy elfutott. Módszeresen végigpásztáztam az utcákat, a tetőket és a társasházsorok ablakait.

Negyvenöt feszültséggel teli perc után Casey közölte, hogy a zászlóalj hírszerzői szerint egy sötét Mercedes közeledik egyenesen felénk, ülésein Baath–hivatalnokokkal. Szinte ugyanabban a pillanatban egy sötétzöld Mercedest pillantottam meg. A sofőrje hol lefékezett, hol gázt adott, mintha lopakodni próbált volna az autóval. Gyanúsnak gyanús volt, de hogy veszélyes–e? A luxusautó ablakai fel voltak tekerve, jelezve, hogy az utasok légkondicionált kényelemben utaznak. Követtem őket a távcsővel, és egy idő után megállapítottam, hogy három utasa közül ketten is AK–47–esekkel vannak felfegyverkezve. Csak erre vártam.

A Mercedes mindössze 170 yardra volt tőlem, de a lövés trükkösnek ígérkezett, mivel nyolc emelettel magasabban voltam, mint a célpont. A meredek röppálya azt jelentette, hogy a golyó lejjebb fog becsapódni, mint ahová célzok, míg az üveg azt, hogy a golyó irányt fog változtatni, mégpedig felfelé. Az elmúlt háromnegyed óra alatt volt időm meg–lézerezni a zóna számos pontját, és számításokat is végeztem a fegyverkönyvemben, és mivel a mesterlövészeknek mindenre van képletük, nem volt nehéz kiszámolni, hogy milyen beállításokra lesz szükség. Gyorsan betárcsáztam őket, rávittem a célkeresztet az észak felé guruló autó hátsó ablakára, és lőttem. A golyó átvitte az üveget, és a célpont két lapockája közé csapódott, alig négy hüvelykkel feljebb, mint ahová céloztam. Ahhoz képest, hogy ilyen magasról lőttem, üvegen át egy mozgó célpontra, határozottan nem volt rossz.

A Mercedes, hátsó ülésén egy halott Baath–hivatalnokkal, gyorsított és elhúzott a környékről.

Lent a gyalogok eközben lépcsőházakat, lakásokat és üzletek kutattak át kíváncsi, de cseppet sem ellenséges iraki civilek jelenlétében. Egy polgári jármű kanyarodott be az egyik sarkon, hogy vezetője egy Abrams öblös ágyújával és egy Humvee nehéz géppuskájával találja magát szembe. A férfi hátramenetbe váltott, és eltűzött. Senki sem nyitott rá tüzet. Mi előrenyomultunk, de senki nem akart visszanyomni minket, amit nagyon aggasztónak találtam. Hol lehetnek ezek?

10.20–kor észrevettem egy alakot egy távoli tetőn. A lézer szerint 1025 méterre volt, majdnem egy háromnegyed mérföldre tőlem. Mivel jóval felette voltam, tisztán láttam őt is és az AK–47–esét is. Egy amatőr orvlövész volt, aki tengerészgyalogosokra vadászott egy háztetőről – de már nem sokáig. Egy pillanatig se gondoltam rá úgy, mint egy másik emberi lényre, sőt egyáltalán nem tekintettem élőlénynek. Csak egy fenyegető tényező volt, amit ki kellett küszöbölni, mégpedig haladéktalanul. Megbecsültem a szelet, beállítottam a távcsövet, és a férfi hasára vittem a célkeresztet, a köldöke fölé, hogy ha a golyó lejjebb vagy feljebb sodródik, még mindig bőven legyen célterület. Lőttem, és néztem, hogy a golyó egy pillanat alatt megteszi a távot, és iszonyatos erővel a mellkasa jobb oldalába csapódik. Az ütés ereje megperdítette; a puskája elesett, aztán ő maga is elesett, és többé nem kelt fel.

Casey az északi fertályt pásztázta a látcsövével, azt a területet, ahol a Mercedes eltűnt, és észrevette, hogy az egyik CAAT egység tűzharcba keveredett. Az út mellett húzódó

mezőről valaki tüzet nyitott rájuk, ezért tüzérségi támogatást kértek, és ők maguk is lőni kezdtek a géppuskájukkal. Jogosan tették, de nem láthatták jól, hogy kire lőnek, és a hely tele volt autókkal. „Te jóságos isten!” – kapott a mikrofon után Casey. Az egyik, tűz alatt tartott furgonban egy család utazott. „CAAT 2, Hotel 5!” azonosította magát Casey a CAAT parancsnokának. „Civil járművekre lőnek. Gyerekek és nők ülnek bennük! Álljanak le!”

A CAAT géppuskája azonnal elhallgatott, és Casey megkönnyebbülten látta, hogy nők és gyerekek ugrálnak ki előbb a furgonból, majd a többi autóból is. Rémültek és tanácstalanok voltak, és nem merték leengedni a kezüket. Casey éberségének köszönhetően elkerültünk egy újabb mészárlást.

Tizenöt percnyi távcsövezés után újabb célpontot találtam: egy egyenruhás férfit, vállán rakétavetővel. Egy társasház harmadik emeletén volt, balról a harmadik ablakban. Ellenőriztem a távolságkártyámat: 427 yardra volt, északkeleti irányban. Ez Dino zónája volt, de míg neki nem volt jó rálátása, addig nekem igen, ezért én öltem meg a fickót a mellkasa kellős közepére elhelyezett lövéssel.

* * *

Az India század parancsnoka rádión közölte, hogy egy magas épületet lát néhány mérföldre innen, valószínűleg egy szállodát, ami jócskán a környéke fölé tornyosul.

– Ha fel tudnánk juttatni oda néhány mesterlövészt,hatalmas területet belátnának.

Az én pozíciómból is látni lehetett az épületet, de egyelőre elérhetetlen távolságban volt. Viszont mindenképpen tovább kellett állnunk, mert a csapatok kezdtek lehagyni minket.

Lerohantunk az utcára, a mieink közé. Dave Howell elkérte két emberemet, és csatlakozott a mozgó taktikai parancsnoksághoz, Casey, Panda és én pedig, négy másik tengerészgyalogossal együtt, a következő leshelyre tűztünk. Egy ipari létesítménybe törtünk be, melynek minden emeletén hatalmas öltözők voltak. Hat emelete volt, de amikor Pandával feljutottunk a tetejére, kiderült, hogy a környező épületek a lővonalak jelentős részét eltakarják.

– A francba! – mérgelődtem. – Itt nem maradhatunk.Casey, lemaradva tőlünk, a rádióforgalomból igyekezett használható információkat

kiszűrni. A zászlóalj időnként tűzfészkekbe botlott, de nem volt szervezett ellenállás. Lefelé menet, félúton találkoztunk vele, és én dühösen ráordítottam:

– Nem jó helyre hoztál minket, bazmeg!– Mi van? – csodálkozott Casey. – Ez az épület volt kijelölve, seggfej!A társalgás nem éppen a szolgálati szabályzat előírásai szerint zajlott, de

információcserének tökéletes volt.– Nem, nem ez volt kijelölve. Nem lehetett ez, úgyhogy légy olyan szíves, és vezess

oda, ahova kell! – mondtam fanyar gúnnyal. Minden másodperc drága volt.– Mi a fenéről beszélsz, ember? Nincs még egy hely a környéken, ahonnan ilyen jó

lenne a kilátás! – állítottaCasey, de nem tudott megállítani minket. Lerobogtunk, és egy „Kijövünk!” kiáltással

kitódultunk a vakító bagdadi napsütésbe.

126

Az utcák tele voltak előrenyomuló tengerészgyalogosokkal, akik nehezen találták a helyüket ezen a zavarba ejtő csatatéren. A támadási tervünk kezdett szétesni az ellenállás hiánya folytán, de a siker ettől még siker volt. Sikerült megtalálnunk McCoyt, aki a darabokban érkező parancsokat próbálta értelmezni és alkalmazni a zászlóaljra, mely úgy hömpölygött előre, mint a mindent elborító esti dagály. A szárnyakon tevékenykedő századokat behívta, egy műszaki egyetem és az iraki légierő főparancsnoksága felé irányítva a századot.

Az ezredesnek csak egy másodperce volt rám, de nem haboztam megkérdezni:– Uram, a vonalaink gyorsan mozognak előre, és a célok percről percre változnak..

Meg tudná mondani, hogy mit vár el tőlem? Hova menjünk?– Igen, igen – bólogatott anélkül, hogy felnézett volna a Bagdad belvárosát ábrázoló

térképekről. A négyzetrács egyik kockájára tette a mutatóujját. – A légiparancsnokság lesz az elsődleges célpontunk. Keressenek egy helyet, ahonnan támogatni tudják a támadást.

Casey bejelölte a helyet a térképén, aztán bepattantunk a Humvee–kba, és a környező mellékutcákon át megpróbáltunk a páncélosaink elé kerülni. Égő autók mellett hajtottunk el, és néhány halott fickót is láttunk. Ahhoz, hogy támogatni tudjuk a támadást, el kellett helyezkednünk, még mielőtt elkezdik. Ez volt a mozgó mesterlövészegységek lényege, de egyben azt is jelentette, hogy bele kellett vetnünk magunkat egy ismeretlen és veszélyes városi környezetbe.

A reggel folyamán nem sok ellenállásba ütköztünk, de a hírszerzők azt ígérték, hogy ez már nem sokáig lesz így, és a légiparancsnokságért súlyos árat fogunk fizetni. Olyan épületek között száguldottunk át, melyek még egyetlen tengerészgyalogost sem láttak, így nem tudhattuk, hogy az ablakokból integető kezek mikor rántanak elő egy rakétavetőt, hogy kilőjenek minket az űrbe. Miközben ezerfelé próbáltunk figyelni, Casey egy újabb beszélgetést csípett el a rádión: az India parancsnoka tudni akarta, hogy felvonulhat–e a csapataival a korábban említett szállodához. Azt a választ kapta, hogy maradjon ott, ahol van, mert ez a célpont nem tartozik a mi műveleti zónánkba.

A légiparancsnokságon túl parkoltuk le az autókat, egy sarok mögött, és behatoltunk egy társasházba. Egy mesterlövész normális esetben nem megy ilyen közel a célzónájához, de ez nem volt normális nap, és választásunk sem sok volt. Caseyvel és Pandával átrohantunk egy szűk sikátoron, és kezünket a fegyvereink ravaszán tartva bementünk a lépcsőházba. Megtisztítottuk, és megközelítettük a tetőre nyíló ajtót.

Lakat volt rajta, és megint egy olyan átkozott iraki példány, amit valamilyen titkos recept alapján készítenek marslakók, mert hiába lőttem bele háromszor is – az egyik visszapattanó golyó majdnem levitte a nagylábujjamat –, meg se kottyant neki. Erről a tetőről se fogunk támogatást nyújtani, gondoltam bosszúsan, és elhatároztam, hogy mindenképpen részesedést szerzek abban az átkozott lakatgyártó vállalatban. Casey közben talált nekem egy nagy ablakot, és én elfészkeltem magam mögötte. Panda a seggemre vigyázott, Casey pedig a rádióra tapadt, hogy naprakészek legyünk.

A terv megint megváltozott. Tizenkét perccel dél után McCoy azt a parancsot kapta, hogy felejtse el a légiparancsnokságot, és rontson be egyenesen Bagdad szívébe. A magas épület, amit az India század parancsnoka kiszúrt, a Palestine Hotel volt, ahol állítólag riportereket és civileket ejtettek túszul, és amely most hirtelen átkerült a mi műveleti zónánkba. A Bikák azt az utasítást kapták, hogy menjenek oda, és foglalják el.

A mi zászlóaljunknak kellett biztosítania számos egyéb kulcsfontosságú belvárosi

épületet is, mint Japán, Németország, a Vatikán, Indonézia és Lengyelország nagykövetsége vagy a Sheraton és a Bagdad szállodák. A szárazföldi erők előző nap már átfésülték a terepet, és mivel azt hitték, hogy lövik őket az egyik szállodából, lelőttek egy fotóst, aki kamerával a vállán a tetőn állt, valamint szétlőttek néhány szobát is. A velünk utazó Hiénák azonban sokkal jobban féltették a kollégáikat a fedajínoktól, a fosztogatóktól és a milicistáktól, ezért folyamatosan sürgettek minket.

Jómagam semmit sem tudtam a legújabb fejleményekről. Bezártam magam, testileg és mentálisan is, egy nagyszerű pozícióba, és pásztázni kezdtem a szemközti épületsort, készen rá, hogy támogatást nyújtsak egy csatához, amit már lefújtak.

– Hé! – kiabált fel Casey a lépcsőházból. – Gyere! Továbbállunk!Azt hittem, ugrat.– Arra várhatsz! Remek kilátásom van innen. – Túléltem egy nyaktörő utazást a város

utcáin keresztül, végigrohantam egy sikátoron, és felkaptattam a legfelső emeletre,hogy egy lakat állja utamat. Ezek után végre találtam egyjó helyet, és most hagyjam itt?

Casey hangjában azonban nyoma sem volt vidámságnak.– Mennünk kell, ember. Most! Az autónál találkozunk.– Hova megyünk? – adtam fel. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, aztán

óvatosan, nehogy a falnak üssem, megfordultam a puskával.– A belvárosba, haver. A szállodába – kiáltott hátra a válla felett.Leügettem az autóhoz.

128

24.A mi Ivo Dzsimánk

Április 9–e volt, a háború huszonegyedik napja, és Bagdad már majdnem a kezünkön volt.

Szélsebesen suhantunk végig az utcákon és a kereszteződéseken, azzal áltatva magunkat, hogy ha elég gyorsak vagyunk, a rossz fiúknak nem lesz idejük reagálni. A trükk olyannyira bejött, hogy még a jó fiúknak sem volt idejük reagálni. Casey belenézett a visszapillantó tükörbe, és nem autókat látott mögöttünk, hanem a Bravó század Abramseit. Nekik kellett volna elöl lenniük, nem nekünk. Félrehúzódtunk, elengedtünk két nagyfiút, aztán beálltunk a sorba, és tartottuk a tempót.

Bagdadból csak annyit láttunk, ami elsuhant mellettünk – a többit kitakarták a tankok –, így igencsak meglepődtünk, amikor a vágta végén a hatalmas Firdos tér közepén találtuk magunkat. Panda lefékezett, én pedig kivetettem magam a fűre, a szememhez emeltem a távcsövet, és pásztázni kezdtem. Casey utasította a sofőrjeinkét, hogy vigyék a Humvee–kat a tankok mögé, aztán odafeküdt mellém a gyepre.

Mintha a Holdról pottyantunk volna ide. Mögöttünk a Sahid mecset kék mozaikokkal díszített kupolája csillogott, a körút szélén, egyazon utca két oldalán a húszszintes Palestine és a Sheraton szállodák magaslottak, nem messze tőlünk pedig egy legalább harminclábnyira nőtt bronz Szaddam Husszein álldogált tétován, felemelt jobb kézzel, mintha kelletlenül bár, de üdvözölni akarna minket. Alig ötszáz méterre tőlünk az Eufrátesz folyó hömpölygött, jóval közelebb pedig egy díszes szökőkút vizén járt táncot a napfény.

Ebbe a miliőbe csöppentünk mi, teljes harci felszerelésben, hogy hason fekve, katonai látcsövek és távcsövek mögül vegyük szemügyre az iraki főváros látnivalóit – és hogy közben mi magunk is látnivalót szolgáltassunk a körénk gyűlő járókelőknek.

Itt egyelőre még nem látszott, de a városon kezdett elhatalmasodni a zűrzavar. A repteret elfoglaltuk, a szárazföldi erők letörték az utolsó védelmi vonalak heves ellenállását, a köztársasági gárda egyik laktanyája lángokban állt, az iraki kormányépületek a kezünkre kerültek, és a Bikák is megérkeztek. A Bravó tankjai a városközpontban parkoltak, s egy mesterlövészcsapat – Casey és én – a fűben feküdtünk, készen rá, hogy kilyukasszunk bárkit, aki fenyegetést jelenthet a bevonuló tengerészgyalogosokra.

Miután a külföldi szállóvendégek meglátták az amerikai sisakokat és egyenruhákat, egy emberként kitódultak az utcára. Magánemberek, újságírók, fotósok és tévések gyűltek körénk, sőt néhány háborúellenes tiltakozó is volt köztük. A kamerák ránk közelítettek.

Mintha ez lett volna a végszó, a rend pillanatokon belül összeomlott, és kezdetét vette a fosztogatás, tovább nehezítve azok kiszűrését, akik veszélyt jelenthettek. Akkor se lett volna nehezebb dolgom, ha egy Super Bowl–meccsen kellett volna egyetlen arcot kiszúrnom a hullámzó nézőseregből. Minden tapasztalatomra szükség volt, hogy ki tudjam zárni magamból a zavaró tényezőket, s a feladatra és csakis arra koncentráljak. Lehet, hogy a háborúnak vége volt, de velem ezt még senki sem közölte.

A Palestine tetején egy fel–alá sétáló férfit vettem észre, aki időnként megállt, és lenézett a térre. Csak a körvonalait lehetett látni a kobaltkék égbolt ellenében, de valami volt a kezében, ezért úgy döntöttem, hogy egy darabig még rajta tartom a célkeresztet.

– Látod azt a fickót a szálloda tetején?– Megvan – irányította rá a látcsövét Casey.– Szerinted mire készül? – A tömeg közelebb húzódott hozzánk. A fűben hasaló

tengerészgyalogosok és a távcsöves puska látványa felkeltette az érdeklődésüket.– Valamit tart a kezében.– Igen, azt én is látom. – Az ujjam ráfeszült a ravaszra. – De mi lehet az? – Bárki volt

is a tetőn, már csak két font nyomásra volt attól, hogy golyót kapjon.– Gőzöm sincs. Rossz a rálátás.– Míg Casey beszélt, a férfi elfordult, és most már tisztán kivehető volt, hogy a

„valami” egy hordozható számítógép. Nyilván azért ment fel a tetőre, hogy jobb legyen a kapcsolat a műholddal. Átkozott szerencséje volt, hogy megvillantotta azt a számítógépet.

A tömeg tovább gyarapodott körülöttünk. A riporterek és a fotósok közelebb óvakodtak, olyannyira, hogy néhányan egyenesen beálltak a lővonalamba. Sajnos agyatlan emberek mindenütt akadnak.

Ellenállást sehol sem tapasztaltunk, sőt mindenki ünnepelni látszott, de mi azért egyelőre még magunkon tartottuk a háborús maszkot. Ezen a reggelen már megöltem három embert, és senki sem ígérte meg nekem, hogy ők lesznek az utolsók. Nem szerettem volna ünneprontó lenni, de ha le kellett volna lőnöm valakit, mert veszélyt jelent, habozás nélkül megteszem.

A tér megtelt ujjongó, kíváncsi civilekkel, de a tankjainkat nem azért hoztuk ide, hogy kiállítást rendezzünk. A lövegeik töltve voltak, készek a pusztításra, és McCoy egyetlen tengerészgyalogosa sem kért vagy kapott még engedélyt lazítani. A Bravó század megpróbált kordont vonni a terület köré, az India gyalogjai pedig behatoltak a szállodákba, hogy megtisztítsák a szobákat. A helyzet – egy „ahogy a nagy könyvben meg van írva” katonai művelet egy karnevál kellős közepén – meglehetősen bizarr volt. Az európai nagyvárosokat felszabadító katonáink tapasztalhattak ilyent a második világháború idején. Zavarba ejtő volt és veszélyes, mert miközben a tömeg a békét ünnepelte, a háború valójában még nem is ért véget.

A győzelem viszont már nem volt kétséges, és bár óvatosak voltunk, pontosan azt kaptuk, amire olyan régen vágytunk: felszabadítókként ünnepeltek minket.

„A tengerészgyalogosok az egyik percben még szétlőtt épületek közt araszolnak, iraki milicisták és fedajín gerillák támadásait várva – írta a mellénk rendelt riporter és újdonsült barátunk, John Koopman a San Francisco Chronicle–től – A következő percben pedig Bagdad belvárosában vannak, ahol hős hódítókként ünneplik őket. Mekkora különbséget jelenthet egy röpke óra.”

Odébb vittük a Humvee–kat, aztán a szálloda felé indultunk, hogy segítsünk az India embereinek. Igyekeztünk a feladatunkra koncentrálni, de nem volt könnyű dolgunk: az ünneplő irakiak körülvettek minket, a hátunkat veregették, ölelgettek és csókolgattak minket, virágokat nyomtak a kezünkbe, és néhányan tört angolsággal köszönetet mondtak nekünk. Voltak azonban sokkal „gyakorlatiasabb” irakiak is. Amíg a többiek a hálájukat igyekeztek a tudomásunkra hozni, addig ők a szálloda berendezési tárgyait ölelték magukhoz. Mindent elloptak, ami csak mozdítható volt. Bagdadban – és egész Irakban – sehol sem működött a rendőrség, nem voltak egyéb rendfenntartó szervek sem, de mi egyelőre nem értünk rá ezzel foglalkozni. A mi dolgunk az volt, hogy megtaláljuk azokat a rossz fiúkat, akiknél fegyver vagy robbanóanyag van.

130

A tömegből egy kisebb csoport vált ki, fehér bőrükből, erős akcentusukból és öltözködési stílusukból ítélhetően európaiak, hogy durva sértéseket vágjanak hozzánk, többek közt „csecsemőgyilkosnak”, „gyilkosnak” és „bérencnek” nevezve minket. Ők voltak azok az úgynevezett emberi pajzsok, akik azért jöttek Irakba, hogy az amerikai hadsereg és Szaddam Husszein katonái közé álljanak. A szájukból mintha nem is szavak fröcsögtek volna, hanem gyilkos kígyóméreg.

Egy középkorú nő az orrom elé tolt egy halott gyerekeket ábrázoló naptárt, és rám visított:

– Látja, mit tettek? Hogy voltak képesek megölni ezeket az ártatlan gyerekeket?– És ki lehet az a beteg elme, aki ilyenekből csinál naptárt? – vágtam vissza. Soha nem

fogja megtudni, milyen közel álltam ahhoz, hogy megüssem; hisztériájával feltépte a frissen behegedt sebet, és a hídnál történt csúnya események emlékei a felszínre tolultak. Ehelyett rámutattam, hogy ezek a képek nem készülhettek ebben a háborúban, mert az alig három hete kezdődött el, és ennyi idő alatt képtelenség összecsapni egy ilyen naptárt. Aztán a helyzet kezdett komolyra fordulni.

Komor irakiak egy csoportja vette körül a Caseyt és engem körülvevő tiltakozókat, és az egyik férfi angolul közölte, hogy nem tetszik nekik az, ahogyan ezek a külföldiek viselkednek, ezért a barátaival úgy döntöttek, agyonverik őket.

Akár tetszett, akár nem, meg kellett védenem ezeket a holdkóros háborúellenes aktivistákat, ezért megpróbáltam leckét adni az iraki csőcseléknek demokráciából:

– Amerikában a panasznak ezt a nyilvános fajtáját szabad véleménynyilvánításnak hívják. Joguk van kimondani, amit gondolnak, és senki sem vonhatja őket felelősségre érte.

– Igen – bólintott a bandavezér. – Amerika igen. Boosh elnök. Megöljük őket.Ránéztem, és közöltem vele:– Maga ezt nem érti. Ez a demokrácia része, és magának együtt kell élnie ezzel. Nem

ölhet meg embereket azért, mert nem értenek egyet a politikai nézeteivel. Maga is elmondhatja, amit akar, és ők is elmondhatják, amit ők akarnak.

A férfiak nem bántottak senkit, de a megfélemlített aktivisták úgy döntöttek, hogy jobb lesz távozni. Kényelmetlen helyzetben lehettek: egy amerikai tengerészgyalogos mentette meg őket, egyike azon embereknek, akiket a legjobban gyűlöltek, és közönséges iraki civilektől mentette meg őket, azoktól, akiknek a védelmére idejöttek. Tényleg nonszensz volt. Csak most döbbentem rá, milyen messze van még Irak a demokráciától.

A szállodák tisztának lettek nyilvánítva, és a fedajínok nem állítottak nekünk csapdát. A helyzet tehát kezdett normalizálódni, legalábbis katonai szempontból, így végre lazíthattunk egy kicsit. Talán, reménykedtem, már nem is kell ma megölnöm senkit. A tömeg a téren átvonult a nagy Szaddam Husszein–szoborhoz, annak az embernek a szobrához, aki többé már nem számított. Egy évvel korábban állították fel, a zsarnok hatvanötödik születésnapjának az emlékére, és az iraki családok engedelmesen elzarándokoltak ide, hogy lefényképeztessék magukat előtte. Most ugyanez a szobor a dühük célpontjává vált. Az embert nem kaphatták a kezeik közé, de itt volt helyette a jelképe, hatalmas és arrogáns még így, bronzalakjában is, és többé nem hagyhatták, hogy a fővárosuk látképét uralja. Először cipőkkel dobálták meg, aztán kövekkel, és az ordítozó tömeg egyre szorosabbra fonta körülötte a gyűrűjét.

A riporterek és az operatőrök követték a tömeget, élő adásban közvetítve a világ

csaknem minden tévénézőjének – a katonák hozzátartozóitól kezdve Bush elnökön és Colin Powell külügyminiszteren át a délutáni teájukat fogyasztó arabokig, akik a teaházak Al Jazeerára hangolt tévékészülékein keresztül követték figyelemmel az eseményeket. A Washington Post később megjegyezte, hogy ami történt, az „vagy ritka nagy szerencse volt, vagy egy zseniális húzás a hadsereg részéről”.

Az irakiak puszta kézzel, ököllel és kalapácsokkal estek neki a szobornak, de az meg se moccant. Végül a Bravó páncélosai kerítettek egy kötelet, és néhány fiatalember felmászott a szoborra, hogy hurkot vessen a nyakába. A tömeg hangos éljenzéssel jutalmazta fáradozásukat. Nem voltunk biztosak benne, hogy jó ötlet, de hagytuk, hogy csinálják, és vártuk a fejleményeket.

Ekkor dördült el a téren az a baljós lövés. Caseyvel átrontottunk a tömegen, azt követelve az értetlenül álló emberektől, hogy szóródjanak szét. A gondolat, hogy csapdába csaltak minket, és a civilek két tűz közé szorulhatnak, jeges rémülettel töltött el minket. A töltényt azonban nem egy fedajín lőtte el, hanem egy ügyetlen tengerészgyalogos. Megkönnyebbülten fellélegeztünk, és visszaindultunk a taktikai parancsnokság mellett hagyott autóinkhoz.

* * *

Míg távol voltunk, egy idősebb brit úriember jött oda a Humvee–kat őrző Jerry Marshoz és Pandához, és az SAS egykori tagjaként mutatkozott be nekik. Bagdadban dolgozott tudósítóként, és néhány iraki igen agresszívan viselkedett vele még korábban, a nap folyamán. A fickó átadott Marshnak egy apró Walther pisztolyt, és félénken közölte, hogy lelőtte a rohadékokat. És ezzel még nem volt vége a napnak.

Az az átkozott szobor még mindig a helyén volt. Néhány darabkát sikerült kiütni belőle, de továbbra is makacsul tartotta magát, mintha ezzel akart volna csúfot űzni azokból, aki le akarták dönteni. Legfőbb ideje volt, hogy a tengerészgyalogság bevesse magát.

Bryan Lewis százados, a Bravó harckocsiszázad parancsnoka jött oda hozzám. Három héttel ezelőtt még nyíltan kételkedtem a képességeiben, de azóta annyit bizonyított, és olyan ritka vezetői kvalitásokról tett tanúbizonyságot, hogy már azon se csodálkoztam volna, az Eufrátesz vizén látom járni. Megropogtattuk egymást, aztán Lewis elújságolta, hogy hamarosan le fog dőlni a szobor, de nem emberi erő által, hanem egy M88–as tankmentő, egy „Hercules” segítségével. A helyzet annyira ironikus volt, hogy akaratlanul elröhögtük magunkat: a mitológiai Zeusz fia egy másik ősi civilizáció elűzött despotáját fogja lerántani a mélybe. Némi fantáziával elmondhattuk, hogy egy újabb mitikus legenda születésének voltunk a szemtanúi.

A hetventonnás M88 odacsikorgott a szoborhoz, és kinyújtotta hosszú csörlőkarját. Az ujjongás hangereje fokozódott, a világ feszülten figyelt.

Ebben a történelmi pillanatban egy fiatal tengerészgyalogos kapaszkodott fel a csörlőkarra, hogy – John Koopman szavaival élve – elkövessen „egy nem éppen diplomatikus tettet”: Szaddam Husszein arcára borítson egy élénk színű amerikai lobogót. A hangos mosoly nyomban az emberek ajkára fagyott, és baljós csend telepedett a térre, amit egy hatalmas, kétségbeesett nyögés követett. Mintha valaki egy gigantikus vödör hideg vízzel öntötte volna nyakon az ünneplő tömeget.

132

Casey épp vizet ivott a csajkájából, amikor két korty között meghallotta az irakiakból felszakadó csalódott sóhajt. Hátrafordult, és meglátta a vörös, fehér és kék zászlót ott, ahol nem lett volna szabad lennie. Mindig akad valaki, aki nem ért a szóból, gondolta. Ha valaki „hódítóknak” akart volna beállítani minket, keresve sem találhatott volna jobb módszert rá. Szaddam fejére tenni a csillagos–sávos lobogót Bagdad kellős közepén, a nemzetközi nézőközönség szeme láttára... Nos, ez hatalmas baklövés volt.

Egy kövér arab riporternő, golyóálló mellényben, fején kevlar sisakkal, odakiáltott Caseynek:

– Vegyék le azt a zászlót, Allahért és az iraki népért!Casey rábámult, aztán sarkon fordult, bepattant az autójába, feltúrta a hátizsákját, és

előszedte a zászlót, amit néhány nappal korábban tett el magának emlékbe. Előbújt az autóból, szélsebesen áttört a tömegen, és menet közben széthajtogatta a trikolórt. A színek izzani látszottak a délutáni napfényben.

McCoy magánkívül volt a dühtől. A rádióvevő a fülén volt, így pillanatokon belül értesült az eseményről, amely azzal fenyegetett, hogy romba dönt mindent, amiért az elmúlt három hétben küzdöttünk. Már így is sok kritika érte a hídnál történtek miatt, most pedig tehetetlenül végig kellett néznie, hogy egy meggondolatlan tettel romba döntik a karrierjét.

Talán így is lett volna, ha néhány iraki fiatal nem veszi észre a zászlót Casey kezében. De észrevették, kikapták belőle, és mielőtt még a hadnagy egyet pisloghatott volna, lecserélték vele az amerikai lobogót a szobor fején. A tömeg folytatta az éljenzést, különösen azok után, hogy felismerték benne a Szaddam Husszein előtti korszak jelképét.

– Ezt meg honnan az ördögből szerezte? – nézett rám értetlenül McCoy.Nem kellett tudnia a részleteket, ezért inkább gyorsan kitaláltam valamit:– Egy munkás adta még Kuvaitban. Szaddam megölte a családját, ezért az illető arra

kért minket, hogy hozzuk haza és húzzuk fel ezt a régi zászlót itt, Bagdadban.Szúrósan rám nézett, a szemöldöke szinte csikorgott, ahogy összeért. Én visszanéztem

ártatlanságtól csillogó szemmel, aztán elmentem, hogy gratuláljak Caseynek, amiért megmentette a világot.

Először egy kábelt kötöttek a szobor derekára, de aztán egy józan eszű valaki rájött, hogy ha elszakad, akkor marha nagyot fog csapni, következésképpen élő közvetítésben kinyírni egy csomó irakit, nagyon rosszul vette volna ki magát a zászlós fiaskó után. Úgyhogy inkább egy lánccal próbálkoztak, amit ezúttal a szobor nyaka köré tekertek.

Világos volt, hogy a szobor ledöntése a háború végét fogja jelképezni, és hasonló jelentőséggel bír, mint a berlini Fal leomlása. A tengerészgyalogosok számára egyetlen ehhez fogható esemény volt csupán, a híres zászlófelvonás a Szuribacsi hegyen a II. világháború végén, a tengerészgyalogság történetének meghatározó pillanata. Ez most a mi Ivo Dzsimánk lesz.

Az M88 Hercules motorja felbőgött, és előrerántotta a járművet. A szobor ledőlt. Amint földet ért, a tömeg bevadult. Köpködni kezdték a hason fekvő bronzalakot, az öklükkel és a cipőjükkel verték. Valahogy lefejezték a hatalmas fémszobrot a puszta kezükkel, és a láncunknál fogva végigvonszolták a pattogó fejet az utcákon. Az egykor

legyőzhetetlen diktátor szó szerint is meg lett döntve, és most már ő is csak egy Tojás Tóbiás volt, aki nagyot esett és összetörte magát.

134

25.Városi bújócska

A cél a kezdetektől fogva Bagdad volt, és most megszereztük, de mint kiderült, ez nem volt az a totális győzelem, amit reméltünk. Leemeltük az országról a zsarnok csizmáját, csakhogy ezzel hatalmi vákuum jött létre, és a vákuumot káosz töltötte ki. A szobor ledöntése a Szaddam Husszein ellen viselt háborúnak csupán szimbolikus, és nem tényleges végét jelentette.

A tengerészgyalogosokat arra képezik ki, hogy harcoljanak, és mi arra számítottunk, hogy minimális ideig leszünk a fővárosban – addig, amíg egy ideiglenes iraki vagy koalíciós kormány át nem veszi az ország irányítását. Ez lehetővé tette volna számunkra, hogy felmenjünk északra, és felszámoljuk a szervezett ellenállást olyan gócpontokban, mint Tikrit és a szunnita háromszög. Ehelyett a fővárosban támadt zavargásokkal kellett szembenéznünk, és ezzel gyakorlatilag megszálló erővé váltunk.

Miközben a téren a szobor ledöntésével voltak elfoglalva, a zászlóalj szétszóródott, hogy védelme alá vegye a szállodákat, a kórházakat, néhány nagykövetséget, egy buszállomást, a Vöröskereszt helyi központját és egyes minisztériumi épületeket. A fosztogató bandák mindenütt jelen voltak, és mire odaértünk, nem egy helyen már csak az üres falakat találtuk.

A zűrzavarban a Firdos téri szállodák igazgatói örültek, hogy tengerészgyalogosok vannak a közelben, és több mint készségesen bocsátottak a rendelkezésünkre néhány magasan fekvő szobát az épületeikben. Caseyvel lent hagytuk a Humvee–kat a parkolóban, őröket állítottunk, és felmentünk a Palestine tizenhetedik emeletére, abba a ministúdióba, ahonnan Szaddam meglehetősen érdekes szóvivője, Bagdad Bob rendszeresen beszámolt irreális hal–lucinációiról, melyekben az amerikaiak vesztésre álltak. Az ablakból széles panoráma nyílt a lenti forgalomra és az észak–északkelet felé húzódó társasházsorokra. Ideális volt leshelynek, annál is inkább, mert éppen egy elűzött kormányhivatalnok személyes szemétdombjára telepíthettük az egyik mesterlövészcsapatunkat.

Még volt egy szoba, még magasabban, amit meg akartunk nézni, ezért egy udvarias portás betessékelt minket egy nyikorgó liftbe, tele Gucci–típusú katonai cuccokat, golyóálló mellényt és sisakot viselő riporterekkel. Mesterlövészként életem nagy részét azzal töltöttem, hogy észrevétlen próbáltam lenni, szándékosan keresve az árnyékot és kerülve a sajtót, de Irakban lehetetlen volt a háttérben maradni. Üdvözöltük egymást, de furcsán éreztem magam közöttük. Nekik kameráik voltak és komputereik, nekünk puskáink. Nekik határidőket kellett betartaniuk, nekünk egy háborút kellett megnyernünk.

Az újságírók kiszálltak a következő emeleten, mi pedig továbbmentünk a Palestine legfelső szintjére, ahol a liftajtó egy koromfekete folyosóra nyílt. Felkattintottuk az elemlámpáinkat, készenlétbe helyeztük a fegyvereinket, és ellenőriztük a szobákat. Mindegyik üres volt és alkalmatlan a célra. Visszaszálltunk a rozoga liftbe, és lementünk, hogy az utca túloldalán próbáljunk szerencsét.

A Sheraton Hotel felvonója még a Palestine–ban lévőnél is rosszabb állapotban volt, de azért felvitt minket a tizenötödikre, ahol az igazgató egy tágas sarokszoba ajtaját tárta ki előttünk. A bézsszínűre festett falak közt egy kényelmes ágy, egy asztal, két szék várta

a vendéget, meg egy eltolható üvegfal, melyen át a tetőkertre lehetett kilépni. Innen fantasztikus kilátás nyílt délre és nyugatra egyaránt, a szoba másik oldalán található ablakból pedig a Palestine–ban hagyott fiúk által ellenőrzött városrészt lehetett látni más szögből. Kivettük a szobát, és még a hitelkártyánkat se kérték el.

Gyorsan leruccantunk az autókhoz további fegyverekért, rádiókért és ápolószerekért, aztán már loholtunk is vissza a tizenötödikre, hogy elfoglaljuk a legpöpecebb városi leshelyet, ahol valaha is dolgoztam.

Általában porban és mocsokban fekszem, de ez egy Sheraton szálloda volt! Pillanatok alatt felállítottuk a megfigyelő és a biztonsági posztokat, kényelembe vágtuk magunkat, és elégedetten nyugtáztuk a parancsot, hogy további értesítésig maradnunk kell. Végignéztem a puha szőnyegen, a tiszta falakon, a csempézett fürdőszobán és a remek kilátást biztosító tetőkerten, és eltöltött a magabiztosság. Biztos voltam benne, hogy remekül el fogjuk látni a feladatunkat.

Rádión felvettük a kapcsolatot a többi csapattal, hogy koordináljuk a zónákat, aztán lemértük a pontos távolságokat a fontosabb pontokon, és kártyákat készítettünk az egész területről, hogy ha lőni kell, minél gyorsabban reagálhassunk. Miután ezzel megvoltunk, megfigyelési naplót nyitottunk, amibe mindent beleírtunk, amit lent láttunk, mert a papír megbízhatóbb, mint az emberi emlékezet. Ha például ugyanaz az autó többször is megfordult volna a környéken, tudhattuk volna, hogy rajta kell tartanunk a szemünket.

Egy idő után felkerekedtünk Caseyvel, hogy ellenőrizzük a fiúkat odaát a Palestine–ben. Bárt Greene, a zászlóaljunk repülésirányítója is velünk tartott – hogy kipróbálja a Sheraton konyháját –, ezért nem sokáig időztünk fent. Meggyőződtünk róla, hogy a mesterlövészek és a hátukat védő gyalog a helyükön vannak, aztán beszálltunk a liftbe, és megnyomtuk a földszint gombot. Alig vártuk, hogy végre főtt kaját együnk. A készétel már a fülünkön jött ki.

A lift azonban nem a földszinten állt meg, hanem az első emeleten, egy tágas hallban, ahonnan egy hatalmas, a körútra, a mecsetre és a Szaddam–szobor maradványaira néző teraszra lehetett kijutni. A tévések itt állították fel a kameráikat, hogy élő, helyszíni tudósítást adjanak a tévékészülékek előtt ülő nézőknek. A reflektorok tucatjai olyan vakító fényt árasztottak, hogy az egész Fenway Parkot ki lehetett volna világítani vele egy éjszakai Red Sox–mérkőzésen.

A Hiénák jéghideg vízzel kínáltak minket. Elfogadtuk, és lehorgonyoztunk közöttük. Kissé kényelmetlenül éreztük magunkat, mert fogalmunk sem volt, mit keresünk itt, de nem volt idegen tőlünk a társaság, hiszen a mellénk rendelt fiúk–lányok és a hozzánk verődött karaván tagjai korábban is mindent megtettek azért, hogy lebontsák a riportereket és a harcosokat elválasztó gátakat.

Richárd Engel az ABC tévéhálózattól, akivel korábban már találkoztunk a téren, megmutatta nekünk a tévémonitorokat, amiken a különböző iraki helyszínekről jelentkező tengerészgyalogosokat, katonákat és tiszteket interjúvoló riportereket lehetett látni. Engeltől megtudtuk, hogy az ABC most állít össze egy adást, melyben riportalanyok széles skáláját fogják megszólaltatni: tábornokokat, politikusokat, szakértőket és még sok más mindenkit, többek között Bryan P. McCoy alezredest. A riporter megkérdezte tőlünk, nem lenne–e kedvünk szerepelni, és mi úgy gondoltuk, hogy ha Darkside 6 nem mondott nemet, akkor talán nekünk sem kell. Legalább a családunk látni fogja, hogy élünk és egyben vagyunk.

136

Péter Jennings műsorvezető New Yorkból egy oroszlánszelídítő magabiztos nyugalmával irányította a show–t. Miután átadta a szót Engelnek, a riporter felvezetésként megkérdezte tőlünk, hogyan kerültünk a térre. Döbbenetére azt a választ kapta tőlem, hogy azért jöttünk ide, mert azt az információt kaptuk, hogy újságírókat ejthettek túszul, és ki akartuk szabadítani őket.

– Az alapötlet tehát az volt, hogy idejönnek, elfoglalják a szállodát, és kimenekítenek minket? – kérdezte Engel.

A sisakunkat mindhárman levettük, de még mindig tele voltunk aggatva harci eszközökkel. Jól mutattunk a képernyőn.

– Néhány perccel ezelőtt még attól tartottunk, hogy lőni fognak ránk fentről, két nappal ezelőtt pedig a hadsereg vissza is lőtt.

Hopsz! Az említett incidens miatt tudósítók haltak meg a sereg hibájából. Szerencsére Engel nem harapott rá a témára, hanem inkább megjegyezte, hogy látott minket begördülni a térre. Casey megerősítette, hogy valóban az első között voltunk. Engel ezután visszatért a túszejtés kérdésére, és én azt válaszoltam, hogy akkor kezdett rizikós lenni a helyzet, amikor az emberek elözönlötték a teret.

– Igen, tényleg azt hittük, hogy valami történt idebent – folytattam. – Fent volt egy fickó a tetőn a laptopjával. Célba vettem, hogy megnézzem, mit csinál, ugyanis a távcső nélkül képtelen voltam megállapítani, hogy mi van a kezében. – Megint hopsz. Ezzel gyakorlatilag elismertem, hogy majdnem lepukkantottam az egyik Hiénát.

– És ha nem laptop lett volna, hanem valami más, akkor annyi lett volna neki?– Csak ha biztosan tudtam volna, hogy veszélyes – feleltem. Alig vártam, hogy témát

váltson. – Meg lehet állapítani. Ha viszont ellenségnek bizonyult volna, akkor igen, végeznem kellett volna vele. – Ez a tévés dolog nehezebb volt, mint gondoltam.

Engel végre Casey felé fordult, és megkérdezte tőle, hogy jelenleg mi a feladatunk.– Ma éjszakára az, hogy biztosítsuk a környéket – tájékoztatta Casey. – Még nem

tudhatjuk pontosan, hogy ezután mi fog történni, de az biztos, hogy vannak még ellenséges szándékú fegyveresek odakint. Most azonban az a legfontosabb, hogy a jelenlévők biztonságban legyenek.

A riporter erre megkérdezte, hogy biztonságban érezzük–e magunkat, és hogy nem szeretnénk–e erősítést kapni, mire Bárt élesen megjegyezte:

– Ugyanúgy biztonságban érezzük magunkat, mint eddig bármikor.Casey visszafricskázta a kérdést Engelnek:És ön biztonságban érzi magát most, hogy itt vagyunk?– Igen, ehhez nem fér kétség – ismerte el a riporter.Elmagyaráztam neki, hogy mindig biztonságban érezzük magunkat, amikor együtt

vagyunk, és hogy a biztonsági kordonunk a helyén van, különben nem állnánk itt és csevegnénk vele. Azt nem említettem meg, hogy a felső emeletek ablakaiból egész mesterlövészpuska–erdő áll ki.

– Jelenleg a sajátjaink vesznek körül minket minden irányból. Azért, hogy itt ilyen nyugodtan és kényelmesen beszélgethessünk, nyolc–kilencszáz fickó dolgozik odalent.

– Hogy biztonságban éreztük–e magunkat? De még menynyire, hogy igen!Jennings közbevágott, hogy megkérdezze, a délután eseményei a háború végét

jelentik–e. Nem szolgálhattam jó hírrel.– Még nem végeztünk. Most biztonságban vagyunk, de készen kell állnunk minden

eshetőségre, mert egyelőre nem tudjuk, mit hoz a holnap. A háborúnak akkor lesz vége,

ha az illetékes hatóság bejelentette ezt.Csevegtünk még egy kicsit, aztán a néhány perces időkeret lejárt, és továbbálltunk,

hogy megkeressük a Sheraton éttermét, ahol némi nyugalmat reméltünk. Az étel illata észvesztő volt, a tányérok tiszták, az evőeszközök csillogtak a hófehér asztalterítőkön, és a büféasztal rogyásig tele volt pakolva. Ez őrület, gondoltam. Három tengerészgyalogos koszos álcaruhában és golyóálló mellényben, hóna alatt rohamsisakkal svédasztalról falatozik. Háromheti zötykölődés és háború után úgy éreztük magunkat, mintha nem is egy teljesen átlagos szállodai étkezdében lennénk, hanem egy nagyszabású estélyen a versailles–i királyi kastélyban.

Telepakoltuk a tányérokat, és degeszre zabáltuk magunkat.

Az éjszaka eseménytelenül telt, igaz, egyszer volt egy kis lövöldözés, de az is csak két CAAT–csapat volt, akik váratlanul egymásba botlottak egy koromsötét bagdadi utcában. Senki sem sérült meg.

Enrico Dagnino, az olasz fotós, aki velünk együtt csinálta végig a kétmérföldes Bagdad–maratont, meglátogatott minket a szobánkban egy üveg Johnny Walker Black Labellel, megkoronázva az estét. Miközben a whiskyt szürcsölgettük – én is megtehettem, mert nem voltam szolgálatban –, az Al Jazeera csatornát néztük a sarokba állított tévén. Érdekes változatát láthattuk a győzelmünknek, és a képernyő alján guruló, angol nyelvű szövegből azt is megtudhattuk, hogy „megszállók” vagyunk. Elképesztő volt.

Lehántottam magamról az egyenruhát a fürdőszobában, és egy hosszú, langyos zuhanyt vettem, addig csorgatva magamra a vizet, míg azt nem éreztem, hogy sikerült az elmúlt három hét minden szennyét lemosnom magamról. Kiöblítettem az álcaruhát is a kagylóban, és élveztem, hogy nem kell visszabújnom a nedves göncökbe. Egy szál gatyában bemásztam az ágyba, és csak feküdtem ott, és élveztem a biztonságot és kényelmet, amit egy szálloda tizenötödik emelete nyújtott. Bár valamennyit lazítottunk a védelmen, egy tengerészgyalogos még mindig kint állt az ajtó mellett. A rossz fiúk csak egyféleképpen árthattak volna nekünk: ha telibe találnak minket egy rakétahajtású gránáttal, de ez nagyon valószínűtlen volt.

Az embereink egész éjjel váltogatták egymást, őrizték az autókat, megfigyeltek és pihentek, de én mindebből semmit sem hallottam. Egy darabig csak bámultam a plafont, és egyetlen nap őrült eseményei peregtek le előttem. Már egy hete emberekre vadásztam, és ma reggel azzal kezdtem, hogy lelőttem még hármat. Aztán részt vettem Szaddam szobrának a ledöntésében, interjút adtam az egyik legnézettebb tévécsatornának, mesterlövészeket rejtettem el szállodai szobákba, majd hazatelefonáltam Kaliforniába, vagyis csak akartam, mert nem vették fel, most pedig itt heverésztem egy puha, kényelmes ágyban. Nagy volt a kontraszt a reggel és az este között, de tudtam, hogy a látszat ellenére még nem lazíthatok, mert ahogyan Péter Jenningsnek is mondtam, a háború még nem ért véget. Jó volt kipróbálni, milyen normális embernek lenni, de ezen az éjszakán még mesterlövészként kellett elaludnom. Sikerült.

Hetekig a harci helyzet meghatározta, mostoha körülmények között éltem, és néha sikerült hunynom egyet, de nagyon ritkán volt lehetőségem rendesen pihenni. Most órákig horkolhattam a tiszta ágynemű között, és civilizált körülmények között

138

étkezhettem. A Palestine egy őrültekháza volt a rengeteg tudósító miatt, de itt, a Sheratonban főleg a háború elől ide kényszerült irakiak szálltak meg, így olyan csend volt az épületben, mint egy könyvtári olvasóteremben.

Csodás napokat töltöttünk a szállodában, de tudtuk, hogy nem tarthat így örökké. Az utcákon eluralkodott a káosz, mindenütt fosztogatók garázdálkodtak, heves harcok folytak az ország több pontján, sőt Bagdad egyes részein is – várható volt, hogy előbb, mint utóbb az egységünk új parancsot kap. Néhány napi híradónézés után azonban világossá vált, hogy a harcok ellenére az irakiak sehol sem képesek komoly ellenállást kifejteni. Ha számíthattunk is támadásokra, azok a fedajínokra, a Baath–rezsim bérenceire és az importharcosokra korlátozódtak, mert a reguláris hadsereget véglegesen szétvertük.

Április 13–án a zászlóalj–parancsnokság a város egy másik részébe költözött, egy nyolcszintes kormányépületbe. Nem volt a Sheraton, de volt elektromos áram, és annyi hely, hogy mindenkinek saját szoba jutott. Január óta, mióta elhagytuk az Államokat, mindent közösen csináltunk. Most végre bezárkózhattunk egy kicsit.

Az új főhadiszállást magas fal vette körül, és ezen a falon túl Bagdad széthullóban volt. Bármerre néztem a távcsövemmel, a fosztogatást és a zűrzavart láttam, és mindkettő akkora méreteket öltött, hogy az már a háborúval vetekedett. Elkerülhetetlen volt, hogy a zászlóaljunk, egy elit egység, rendőrséggé váljon.

Nem ezt tanították nekünk a kiképzéseken. Ahelyett hogy egy jól felfegyverzett hadsereggel szálltunk volna szembe, megvadult polgárokat hajkurásztunk, de csak az időnket vesztegettük. A kompakt kis amerikai haderő, amely végigsepert Irakon, nem tudott minden utcasarokra katonát állítani. Senki sem számított arra, hogy ekkora lesz a fejetlenség, és arra sem, hogy ilyen sokáig fog tartani.

Az irakiak mindent feldúltak, folyamatosan cseszegették egymást, régi sérelmeket „rendeztek” és védték otthonukat, családjukat. Általában messziről, tétlenül néztük, hogy mit művelnek, mert képtelenség volt mindenhol jelen lenni. A konfliktusok többsége kétemberes volt: az egyik civil nekitámadt a másiknak, de hogy miért, azt a legtöbb esetben talán még ők maguk sem tudták.

Sokan lövöldöztek is, általában mozgó autókból és épületek ablakaiból. A puskámmal én is megtehettem volna sok mindent, még nagy távolságból is, de ez nem bandaháború volt, ezek az emberek pedig nem gengszterek, akiket habozás nélkül hidegre lehetett volna tenni.

Amit megtehettünk, az annyi volt, hogy ha jött egy hívás, akkor állig felfegyverkezve kivonultunk a bűntett helyszínére, és előadtuk a Zsaruk tévésorozat tengerészgyalogos változatát. Amikor nem zsarut játszottunk, akkor általában vezérkari tiszteket kísérgettünk a városban, mert magányosan közlekedni nem volt egy életbiztosítás. A felszabadulás mámora hamar odalett, és most már alig telt el perc anélkül, hogy valahol ne dördült volna el fegyver.

A város rendőrei április 14–én visszatértek a munkába, de a káosz ettől még nem szűnt meg automatikusan. Az első közös őrjáratok egyikére éppen Caseyéket rendelték ki egyik iraki rendőrosztag mellé. Egy német tévéstáb és a New York Times egyik riportere is csatlakozott hozzájuk, így egész karaván indult el menteni a még menthetőt.

A két koreai gyártmányú rendőrautó és a két páncélozott Humvee – nyolc

tengerészgyalogossal – egy bank előtt fékezett le, az épületben táncoló tűz táplálta sűrű füstfelhőben. Egy köhögő, köpködő férfi rohant ki bentről; Casey utasította az embereit, hogy tartsák a puskájukat a potenciális bankrablón, de hagyta, hogy az irakiak intézkedjenek.

A zsaruk parancsnoka a földre taszította a köpcös, középkorú férfit, és rugdosni kezdte az embereivel. Az incidens pillanatok alatt kíváncsiskodók tömegét vonzotta köréjük, Caseyt pedig komoly dilemma elé állította: ha közbelép, akkor mind a rendőrök, mind a bámészkodók és a kárvallottak azt fogják gondolni, hogy az amerikaiak akarnak irányítani. A háború célja viszont nem ez volt, hanem éppen az, hogy felszabadítsa az irakiakat és visszaadja nekik az önrendelkezés jogát. Ugyanakkor a sajtó is itt volt, és Casey tudta, ha nem tesz semmit, holnapra az egész világ attól lesz hangos, hogy a koalíciós erők hagyták, hogy a szemük láttára agyonverjenek egy embert. Az ilyen „döntsd el, melyik a kisebbik rossz” helyzetek mindennaposak voltak Bagdadban.

Mohammed, a zsaruk főnöke egészen kimerült a rugdosódásban, ezért hátrébb lépett, és hagyta, hogy a az emberei folytassák a brutális vallatást. Casey magához intette. Miközben Mohammed feléje tartott a szájtátiak tömegén át, Casey a pisztolytáskájára tette a kezét, és sokatmondóan dobolni kezdett rajta az ujjaival. A háború kezdete óta most először örült annak, hogy az irakiak szeretnek közel állni ahhoz, akivel beszélnek. Mosolygós arccal, higgadtan, halk hangon, hogy csak Mohammed hallja, közölte:

– Ha a mai nap folyamán még egyszer meglátom, hogy maga vagy az emberei így megvernek valakit, akkor golyót eresztek a fejébe, megértette?

Mohammed szúrósan a nagydarab tengerészgyalogosra nézett, de Casey állta a tekintetét. A zsaru jelezte, hogy tudomásul vette, és máris intézkedett, hogy vigyék el a férfit a rendőrőrsre.

Egy újabb iraki kapott leckét demokráciából.

Engem egy Force Recon szakaszhoz osztottak, melynek feladata ugyanaz volt, mint a Casey vezette különítménynek, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy minket csak nagy értékű rablásoknál vetettek be. Az egységet hivatalosan „Pallos”–nak hívták, de az utcán csak „Bagdad SWAT”–ként emlegették. Ha valahol nagy disznóság történt, akkor minket hívtak.

Az egyik alkalommal, még az első bevetések során, a siralmas állapotban lévő üzleti negyedben volt dolgunk, és míg a többiek benyomultak, én leváltam róluk, hogy fedezzem őket. Az egyik épületből irakiak rohantak elő bankjegyekkel teli kézzel; négyet megállítottunk. Az egyikük egy középkorú férfi volt, aki sehogyan sem akarta kivenni a kezét a zsebéből. Az életével játszott, hiszen akár agyon is lőhettem volna – nem tudhattam, hogy nem pisztolyt vagy kézigránátot rejt–e bő ruhája –, de bármit is mondtam neki, ő csak még mélyebbre süllyesztette a kezét. Végül leengedtem a puskát, előkaptam a pisztolyomat, és fél kézzel a földre kényszerítettem, ahol már könnyű volt kicsavarni a kezét, hogy megnézzem, mit rejteget. A nyomorultnak csak néhány tízezer dináros bankjegy volt a zsebében. Egy olyan valutáért kockáztatta az életét, ami óráról órára veszített az értékéből.

Április 15–én, délután négy órakor a Bagdad SWAT–et a Központi Bankhoz küldték, amit megint kiraboltak, és ami lángokban állt, amikor odaértünk. A területet az Indiai gyalogjai kerítették el, de a hatalmas épület belsejét már nekünk kellett biztosítani.

140

Felmásztam a Humvee–m tetejére, ami mostanra standard fészkemmé vált, és nekiláttam ablakról ablakra, ajtóról ajtóra végigpásztázni a környező épületeket. Az egyik ház első emeletén, egy tűzlétra mellett mozgást észleltem. Egy AK–47–essel felfegyverkezett férfi volt, aki a gomolygó füstben próbált fedezéket keresni. Majdnem sikerült neki, de a majdnem sohasem elég. Célba vettem, alig 168 yard távolságból, és két lövéssel leterítettem.

Több mint tízmillió dinárt és mintegy egymillió amerikai dollárt mentettünk ki aznap a bank páncélterméből. A pénzt Amtracekkel szállítottuk át a parancsnokságra. A járművek belsejében a fiúk pénzhegyek tetején ültek, de a harc és a túlélés annyira lekötötte a figyelmünket, hogy meggyőződésem, senkinek nem jutott eszébe felmarkolni egyetlen dollárt is. A pénz végül az kuvaiti amerikai nagykövetségen kötött ki. Úgy tudjuk.

EPILÓGUSIsten hozott itthon!

Az őrület április 19–én ért véget, amikor átadtuk Bagdad központját a szárazföldi erők 1. páncéloshadosztályának, és visszafordultunk délnek. Az úti cél Kuvait volt, onnan pedig az Egyesült Államok. Vegyes érzelmekkel hagytam ott a harci zónát, mert a feleségem már hosszú ideje nem jelentkezett, és a nap, amikor szembe kellett néznem ennek az okával, vészesen közeledett. A küldetések miatt eddig nem sok időm maradt a lelki problémáimra, de most, hogy a biztonságos, elszigetelt „hátországban” voltunk, egyéb dolgom sem volt, mint azon rágódni, hogy vajon mi lehet otthon.

A zászlóalj ugyanazokon a városokon haladt át, ahol vért ontottunk és ahol barátokat veszítettünk el. Az első megállónk Divaníja volt, ugyanaz a bűzös pöcegödör, ahol pár héttel korábban már volt balszerencsénk vesztegelni. A hely ugyanolyan undorító volt, mint akkor, és most itt kellett ülnünk és rohadnunk, április 24–étől egészen május végéig.

A lendületünk megtört, és már nem a fedajínok voltak legfőbb ellenségeink, hanem az unalom. Az eddigi tempó és az itteni semmittevés között olyan óriási különbség volt, hogy úgy éreztük magunkat, mintha szélsebes tempóval egy láthatatlan falnak ütköztünk volna. Bagdadban legalább volt rendes enni– meg innivaló, meg csinos nők az utcákon, és néha benézhettünk egy üres palotába, de itt még ezeket az apró örömöket is nélkülöznünk kellett. Utólag visszatekintve még a Bagdad SWAT is jobb volt, mint ez a semmi, amit Divaníja tudott ajánlani.

A törzset egy elhagyott iraki katonai táborban állítottuk fel. Csúnya, egyszintes épületek sorából állt, melynek falait arab szövegű lelkesítő idézetek díszítették. Összesepertük a port és az üres töltényhüvelyeket, aztán belevetettük magunkat a papírmunkába, hogy behozzuk az adminisztráció terén felhalmozódott lemaradásunkat. Miután ezzel végeztünk, kivittük a fiúkat gyakorlatozni, nehogy hozzászokjanak a semmittevéshez. Nem vittük túlzásba: a kemenceforró sivatagban hamar kidől az ember.

A meleg a higiénia miatt is állandó problémát jelentett, ugyanis megfelelően kiépített mellékhelyiségek hiányában kénytelenek voltunk latrinát készíteni, ami egy markológéppel kivájt árokból és deszkákból ácsolt árnyékszékekből állt. Mikor az árok megtelt ürülékkel, befedték, és az ülőkék átkerültek egy új árok fölé. A hőség miatt elviselhetetlen bűzben a legyek felhőkben döngtek körülöttünk, és nagyszerű lakomákat csaptak meztelen hátsóinkon.

Az egység és az összetartás, ami a harcok idején jellemezte a zászlóaljat, kezdett megbomlani, és egyre gyakrabban pattantak ki viták és veszekedések, s az unalom miatt a szívatás is gyakoribbá vált. A harcok idejére mellénk rendelt kiegészítő egységek, mint a Bravó harckocsiszázad, az utászok és az Amtracek, mind visszatértek a saját egységeikhez, így sok jó barátot is nélkülöznünk kellett.

Esténként Casey autója körül gyűltünk össze, amit nem hivatalosan „buszmegállónak” kereszteltünk el, mert csak ültünk itt nap mint nap, és vártuk, hogy végre jöjjön valaki, és azt mondja: irány Kuvait! A buszmegálló egy igazi oázis volt, ahol bárki letelepedhetett, aki egy kis társaságra vágyott vagy éppen fogadni arra, hogy meddig kell még itt rohadnunk. A rádiósomat, Dániel Tracyt is sokat ugrattuk itt, mert még mindig itt volt, ahelyett hogy otthagyta volna a fogát Bagdadban, ahogyan azt megjósolta magának. Csodával határos módon az öt galamb is túlélte a hőséget, a homokviharokat és a lövöldözéseket, de ők már nem voltak velünk: mielőtt elhagytuk volna Bagdadot,

142

szabadon engedtük őket. Megszolgáltak érte.Az étkezésünk alapját az otthonról kapott csomagok jelentették. A kincstári

konzervkajától már rosszul voltunk, inkább betegre zabáltuk magunkat Snickersszel, mint hogy kinyissunk még egy MRE–csomagot. Később, hogy mégse unatkozzunk annyira, egy vírus sepert végig a táboron, hányást és súlyos, gyomorgörcsökkel járó hasmenést okozva, és arra kényszerítve a tengerészgyalogosokat, hogy még gyakrabban látogassák a gyűlölt latrinát. Voltak, akik többször is visszaestek, az én immunrendszerem azonban erősebb lehetett a kórokozónál, mert nem betegedtem meg.

Minden nap ugyanúgy telt, és szinte nem múlt el óra úgy, hogy valaki ne álljon ki az útra, és szemellenzőt formálva a kezéből megnézze, nem jön–e arra egy busz. Nem jött.

A zászlóaljunk – a Bikák, a 3/4–es – alaposan kivette a részét a harcokból. A háború elejétől egészen a bagdadi bevonulásig benne voltunk a sűrűjében, és a tizennyolctizenkilenc éves fiúk – a többség – igazi veteránokként térhettek haza. John Koopman írta a Chronicle–ban: „Ezek a tengerészgyalogosok rengetet csatát láttak. Ugyanannyit harcoltak, mint bármelyik másik egység Irakban, sőt többet, mint az átlag.”

Harcoltunk Baszrában, végigcsináltuk az Afak–manővert, kemények küzdöttünk Budairban, Divaníjában és Kútnál, átkeltünk a Dijala–csatorna feletti hídon, és egészen Bagdad szívéig hatoltunk, ahol ledöntöttük a szobrot. A zászlóaljunk részt vett csaknem minden nagyobb csatában, amit tengerészgyalogosok vívtak Irakban, és ahogy Casey fogalmazott, „bevertük a fejét mindenkinek, aki baszakodni próbált velünk”. Hat derék társunkat veszítettük el, akikért húsvét vasárnapján gyászszertartást rendeztünk az Irak homokjába leszúrt karabélyok és a rájuk aggatott sisakok előtt. A sebesültek száma meghaladta a húszat.

Az, hogy győzni fogunk Irakban, egy percig sem volt kétséges számomra, és könnyebben ment, mint gondoltam volna. Mivel arra számítottunk, hogy tömegpusztító eszközöket is bevetnek ellenünk, az elején úgy becsültem, hogy a koalíciós erők veszteségei akár a tízezret is elérhetik. A valóságban azonban, bár elszomorított minket a bajtársaink elvesztése, a veszteség minimális volt, a hadjárat pedig rendkívül rövid.

Véghezvittük azt, amiért ide jöttünk: felszabadítottuk az iraki népet.Hogy az irakiak valóban felszabadultak Szaddam Husszein igája alól, azt mi sem

bizonyította jobban, mint az útközben látott síita zarándokok, akik tömegével indultak az iszlám szent helyeire, húsz év óta először. Más vallást gyakoroltak, mint mi, de ennek ellenére büszkék voltunk rá, hogy elérhetővé tettük számukra a szent utazást, a hadzsit.

Természetemnél fogva derűlátó vagyok. Az már a Bagdadba való megérkezésünk napján világos volt, hogy a háborúból a békébe való átmenet nem lesz se gyors, se sima. Évekbe fog telni, de én hiszem, hogy a végén egy erős és békés demokrácia fog gyökeret ereszteni azon az ősi földön.

Május végén visszatérhettünk Kuvaitba. – Egyik homokozóból a másikba – morogta Casey. Háború után mindig felvetődik az örök kérdés: mi legyen a katonákkal, ha a harcok véget értek? Amikor a harcosok hazatérnek, egy idegen világban találják magukat. Én már jól ismertem ezt a jelenséget, de Casey még nem. A pokolból hirtelen visszakerültünk a támaszpontra, ahol légkondicionálók űzték ki a hőséget az irodákból, ahol a tengerészgyalogosok filmnézéssel üthették el az időt, és ahol annyiféle finom kaja volt, hogy azt se tudtad, mit pakoljál a tányérodra. Ezeket a fura helyeket a HS–ek, a

hátországi seggfejek uralják, és hogy ők ezt mennyire komolyan gondolják, azt Casey már a megérkezésünk első negyedórájában megtapasztalhatta. Még jóformán ki se szállt az autóból, amikor odalépett hozzá egy nála magasabb rangú tiszt, és nyersen ráparancsolt, hogy igazítsa meg az egyenruháját. Caseyt megdöbbentette a parancs, de azért engedelmesen végigsimított az álcaruháján, és megállapította, hogy idegen terepre érkezett. Kíváncsi lett volna rá, hogy hol volt a tiszt, amikor a golyók repkedtek, de jobbnak látta nem feszegetni a témát.

Ezután jött a hír, hogy néhányan kitüntetést fognak kapni az iraki részvételért. Casey Haditengerészeti Teljesítményért Érmet kapott a bátorságáért, és engem is megdobtak egy Bronz Csillaggal, szintén a bátorságomért. Az viszont, hogy Bob százados, az a pipogya fráter, aki egyedül még a latrináig se talált el, a Haditengerészeti Dicséret mellett feljebb is lett rúgva századparancsnoki pozícióba, teljesen kiábrándított mindkettőnket. Én magamonkívül voltam a dühtől, Casey pedig kijelentette, hogy szarik az egészre.

A legjobb úton haladt a hadtestnél, sőt elő is léptették századosnak, mégse lepett meg, amikor közölte velem, hogy kilép. Háború után nehéz elviselni a békebeli baromságokat, és Casey egyébként is sok mindent ki szeretett volna még próbálni. Nem sokkal azután, hogy visszatért a civil életbe, felvételt nyert egy jó nevű egyetem jogi karára. Nehéz volt elképzelni, hogy ez a fickó, akitől az életem függött nap mint nap, és aki igazi jó baráttá vált a csaták golyózáporában, egyszer majd öltönyben és nyakkendőben fog dolgozni. A tűzkeresztség után egészen más szemmel nézte a világot, és már nem volt az a csodálkozó szemű, jóhiszemű srác, akinek a háború előtti időkben megismertük. Ma már sokkal higgadtabb és magabiztosabb, és nem utolsósorban megfontoltabb, hiszen már bizonyított nekünk is, magának is. A döntését azóta sem bánta meg.

Egy harmincfős előretolt helycsináló csapattal hagytam el Kuvaitot, egy tengerészgyalogosokkal teli repülő fedélzetén. Míg a többiek hangosan és önfeledten ünnepelték a hazatérésünket, én már előre rettegtem attól, ami előttem áll, de azért mosolyt erőltettem az arcomra, és megtartottam magamnak az érzéseimet egészen Kaliforniáig.

Még Kuvaitból felhívtam a feleségemet, és végre sikerült elérnem, mert az iskolában voltak olyan kedvesek, és kapcsolták az osztálytermet, ahol épp órát tartott. A beszélgetés rideg volt és személytelen. Ó, hogy vagy? A lányok jól vannak. Ennyi megbeszélnivalónk ilyen hosszú idő után.

Mire beszálltunk a gépbe, már beletörődtem az elkerülhetetlenbe. Miközben átrepültünk a széles Atlanti–óceán, majd az egész Egyesült Államok felett, csak két szóra tudtam gondolni. Beszélnünk kell

Harmincórányi repülés után egy újabb, immár kaliforniai sivatag fölé értünk, ahol a March légitámaszponton landoltunk. Innen hét autóbusszal vittek át minket 29 Palmsba, ami további kétórányi utazást jelentett. A 62–es úton díszkivilágítással, sárga szalagokkal és táblák százaival vártak minket. ISTEN HOZOTT TITEKET ITTHON!

A támaszponton leadtuk a fegyvereinket, aztán megint autóbuszra szálltunk, hogy a tornaterem parkolója mögött rendezett fogadóünnepség színhelyére vigyenek minket. Amint a buszok begurultak a reflektorokkal kivilágított térre, egy zenekar rázendített a tengerészgyalogos–himnuszra. Aztán a buszok ajtaja kinyílt, és a néhány tucat fáradt, de boldog tengerészgyalogos kiömlött az ajtókon, hogy magához szorítsa régen látott, örömkönnyeket hullató szeretteit.

144

A feleségemet alig találtam meg a tömegben, mert hátrébb állt, mintha el akarna bújni előlem. Ashley a csípőjén ült, de a nyolcéves Cassie lányomat sehol sem láttam. Kimet ölelni olyan volt, mintha egy kitömött játék állatot szorítanék magamhoz, aki nem tud visszaölelni. „Szia”, mondta, de a hangjában nyoma sem volt örömnek. Aztán Ashley a karjaimba ugrott, s a mosolya és a csókjai felvidítottak. Január óta nem láttam őket. A feleségem azt mondta, hogy Cassie azért nincs itt, mert az egyik barátnőjénél alszik.

Az út az otthonunkig az ISTEN HOZOTT táblák erdején át húsz percig tartott, de szinte egész idő alatt csak Ashleyvel beszélgettem. Fáradt voltam és koszos, ezért először lezuhanyoztam, aztán bementem búcsúpuszit adni Ashleynek. Tudtam, hogy mi vár rám, ezért igyekeztem húzni az időt, amennyire csak lehetett. Sokkal szívesebben néztem volna farkasszemet egy állig felfegyverzett iraki katonával.

Kim a nappaliban várt. Csípőre tett kézzel állt, de láttam rajta, hogy nem lerohanni akar, csak közölni szeretne egy döntést, amit már régen meghozott.

– Válni akarok – közölte megmásíthatatlan szándékkal. – Már jártam egy ügyvédnél, és kitöltöttem a papírokat. – Nem láttam könnyeket a szemében. – Menj be hozzá, és írd alá őket, hogy ne a támaszpontra menjen az idézés – tette hozzá. Azzal faképnél hagyott, és lefeküdt aludni.

Én leültem a kanapéra, és elmerültem a gondolataimban. Kába voltam, de Kim szavai nem értek felkészületlenül. Kuvaitban és Irakban napokat töltöttem el azon tűnődve, hogy miként tovább, és most eljött a cselekvés ideje. Sokáig fent voltam azon az estén, de végül sikerült meghoznom néhány fontos döntést, melyek egész hátralevő életemet meghatározták.

Először is, én akartam a lányok felügyeleti jogát. Kim ebbe könnyen belement, azzal a feltétellel, hogy gyakran láthatja őket. Ez sem lepett meg.

A második döntés az elsőből következett. Két évtizede szolgáltam a tengerészgyalogságnál, gyakorlatilag itt értem felnőtté. Annak idején poénból léptem be a hadtesthez, de ez a poén életem legjobb döntésének bizonyult, és ha még egyszer újrakezdhetném, ma sem csinálnám másképp.

– A munkád véged ért a hadtestnél – mondtam magamnak azon az éjszakán. – Ideje nyugdíjba vonulnod.

Másnap bejelentettem az elhatározásomat a támaszponton. Azok, akik ismertek, döbbenten vették tudomásul, de amikor elmagyaráztam az okát, megértettek, és senki sem próbált lebeszélni. Nyugodt szívvel hagytam ott őket, mert most már tudtam, hogy az új nemzedék készen áll átvenni a stafétabotot, és ugyanolyan hűen fogja őrizni a hagyományokat, védeni a hazánkat, ahogyan én tettem csaknem húsz éven át. Ők sokan vannak, a lányaimnak azonban én vagyok az egyetlen apjuk. Tengerészgyalogos voltam és amíg élek, annak fogom vallani magam, de az „apa” cím mindig fontosabb lesz.

Mérhetetlen elégedettséggel tölt el, hogy sikerült új irányt mutatnom a jövő mesterlövészei számára. Többé nem kell napokig egy lyukban lapulniuk, arra várva, hogy az ellenség besétáljon a célkeresztbe. Megfelelő járművekkel és védelemmel ellátva hátborzongatóan hatékony vadászok tudnak lenni, és néhány jól irányzott lövéssel akár egy egész csata sorsát is megfordíthatják. Feltéve hogy mások is belátják ezt, és oda fogják küldeni őket, ahol a legtöbbet tehetik: az első vonalakba.

A háború véget ért, mielőtt még a mozgó mesterlövészegységek ötlete szélesebb körben is ismertté vált volna, de legalább megmutattuk, hogy többre vagyunk képesek, és

volt rá némi esély, hogy amit elindítottunk, idővel a doktrína továbbfejlesztéséhez fog vezetni. A jövő stratégáinak egy új és rendkívül hatékony eszköz lesz a birtokukban, amit mi hoztunk létre a fiúkkal. Remélhetően a következő nemzedék ott fogja folytatni, ahol én félbehagytam, és nem áll meg addig, míg az érintettek be nem látják, hogy a mesterlövészeket nem lehet figyelmen kívül hagyni a csatatervek előkészítésekor.

Ha ez megtörténik, akkor nem fogom úgy érezni, hogy fél munkát végeztem.

Sohasem élveztem, hogy embert ölök. Csak egy őrült tenné. Inkább annak örültem, hogy élve megúsztam számos veszélyes összecsapást, és tettem ezt úgy, hogy utána nem kellett szégyenkeznem. Ha valaki azt állítja, hogy sohasem fél, az vagy hazudik, vagy bolond. Én is féltem, de mindig csak az akció után, amikor félrevonulhattam, hogy feldolgozzam a történteket és lakat mögé zárjam az emlékeket. Sikerült megőriznem a lelki egyensúlyomat, mert meggyőződésem volt, hogy helyesen cselekedtem, és mert tudtam, hogy sok jó embert mentettem meg azzal, hogy végeztem az ellenséggel. Sokkal jobb a megmentett életekre gondolni, mint a lelőtt emberekre.

A kíváncsiak mindig azt kérdezik: „Hány embert öltél meg?” A válaszom az, hogy „nem tudom, és nem is ez a lényeg”.

Hosszú időt töltöttem el mesterlövészként, és a számok gyorsan tudnak növekedni. Melyik épelméjű ember szeretne elismerést kapni minden egyes kioltott életért? Igen, több tucat megerősített találatom van, és még több, ami sohasem került be a naplómba. Egy köztiszteletben álló riporter egyszer azt írta, hogy talán én vagyok a legjobb mesterlövész az egész tengerészgyalogságnál, de az igazság az, hogy bármelyikünk lehet a „legjobb”.

Magunkról soha nem állítanánk ilyent, mert nem lenne helyénvaló, és mert nem ezért tettük, amit tettünk. A mi munkánk nem a személyes dicsőségről szól – éppen ezért nem viselünk megkülönböztető jelzéseket –, hanem a küldetésről, és teljesen értelmetlen a strigulákat húzni. Ugyanakkor egy mesterlövésznek magabiztosnak kell lennie, és hinnie kell, hogy ő a legjobb, különben éppen akkor fogja elcseszni, amikor a többieknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Ha nem képzeled azt magadról, hogy te még a vízen is tudsz járni, akkor nincs helyed a mesterlövészek között.

Az éjszakai „ismerősök” néha még meglátogatnak álmomban, egy–egy pillanat erejéig, de bízom benne, hogy hamarosan végleg elmaradnak. Legfőbb ideje, hogy mindannyian megnyugvásra találjunk.

Azt, hogy mit jelent a döntésem, csak akkor fogtam fel igazából, amikor 2004–ben a zászlóaljat visszaküldték Irakba. Nélkülem mentek el háborúzni, olyan szörnyű helyekre, mint a terrorizmus melegágya, Fallúdzsa, és azok közül, akik elmentek, nem tért mindenki vissza. Valahányszor a halottak és az elesettek nevét olvastam, mindig szörnyen éreztem magam, mert nem voltam ott, hogy fedezzem őket.

A háború azonban számomra végérvényesen véget ért. A puskát és a távcsövet átadtam másoknak, olyan embereknek, akik legalább akkora tehetséggel és elhivatottsággal űzik ezt a misztikus szakmát, mint én, és biztos vagyok benne, hogy nélkülem is boldogulni fognak.

Miután befejeztem ezt a könyvet, valamikor 2004 végén, mindkét lányom megkérdezte tőlem, hogy akkor most visszamegyek–e háborúzni. „Nem – feleltem nekik. – Apa háborúi véget értek.” De tudtam, hogy csak akkor fogják ezt igazán elhinni,

146

amikor utoljára vetem le magamról az egyenruhát. Erre 2005 elején került sor.Nálam már béke van.