PANTHEON-KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDESANYAFÖLDEM!

*

EGY NÉP S EGY EMBERTÖRTÉNETE

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST, 1920A PANTHEON IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

KIADÁSA

Globus, Budapest,

AZ OLVASÓNAK.

A magyar nemzet ezeréves életének legszomo-rúbb tavaszán fogtam e könyv Írásába: az elsőfejezetek egy-két keserű kiszólását ez magyarázza.Azzal az érzéssel ültem íróasztalomhoz, hogy ekönyv írói pályám utolsó könyve lesz — halálomután ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg el-viharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kellírásomat az asztalfiában rejtegetnem. Az országszíne előtt róhatom le régi adósságomat ama népiránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti határt,s jutalma: „honját a hazában” nem leli... Úgyállítom ország színe elé a székely népet, amilyennekgyermekifjúságomtól életem alkonyáig láttam: eré-nyeit nem túlozom, hibáit el nem titkolom. Gyer-mekifjú koromban e népnek élete kedves, mosolygóidill, férfikorom s főképp életem alkonyának idején— dráma. Lélekrendítő dráma. A népem élete is,az enyém is. Az olvasó választhat hajlandósága sze-rint a két könyvre nőtt történet közül: idill azegyik, dráma a másik. Ám jól esnék, ha amazt nemmosolyogná le, emettől nem riadna vissza.

A Nagykunság földjén, Tóth János kedves ba-

4

rátom meleg fészkében, folytattam s fejeztem bekönyvemet. Reggelenként kaszálgattam, kapálgat-tam: így tápláltam az őserőt, az édes anyaföld leg-drágább ajándékát. Így tudtam megóvni testemet,lelkemet az elernyedéstől. Kaszálgatás, kapálgatás,Kelet felé sóhajtozás, közbe-közbe írogatás, körü-löttem hontalanságomnak, lelkem felétől elszakadtárvaságomnak nehéz bánatát enyhítő meleg szívek— legyen áldott a Móricztanyai ház, annak gazdája,minden lakója!

Móricztanyán, 1920 szeptember végén.

Benedek Elek.

ELSŐ FEJEZET.

Ebben az író a faluját s a nemzetségétmutatja be.

Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidé-ken s a legszebb. Gyermekkoromban álig hatszáz la-kója volt s ennek is jófélerészét az én nemzetségemtévé.

— Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje —emlegette gyakorízben édesapám — ősfoglalás. Háromnemzetség az ősfoglaló: a Benedek-, a Benkő- s aBoda-nemzetség. A többiek: a Gálok, a Vájnák, aBakók, a Putnokiak, a Lakatosok mind jövevények.

Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok,a Vájnák, a Bakók, a Putnokiak, a Lakatosok, s édes-apám szemében még mindig jövevények voltak. Nincse mondásban kicsinylés, egyszerűen a történeti igazságmegállapítása ez. Szegről-végről csaknem valamennyijövevény famíliával atyafiságba keveredtünk, s hogymesszebb ne menjek, édesapám anyja Gál Rebeka volt.

Már a Rebeka név sejteti az avatottabb olvasóval,hogy az én nemzetségem annak a népnek sarjadéka,amely még nem oly régen Mózes népének neveit igenkedvelé. Az öregebb rend emberek közt még szép szám-mal vannak Mózesek, Jakabok, Jákobok, Júdák, Ezé-kiások, Izsákok, Timotheusok, Benjáminok, s dédapám-nak, aki, a hagyomány szerint, nagyerejű, nagyvirtusúember vala — Jeremiás volt a neve. Ezeknek a nevek-nek a gazdái — e könyv írójával együtt — már minda temetőkert felé tekintgetnek; a fiak, az unokák köztmár alig akad bibliai nevű: a mi nevet az úri rendmagához méltónak talált, mind eljutott az én falumba.Elhozta a vasút. Ide, az Isten háta mögé. Mind a le-

6

mető felé tekintgetnek a Rebekák, Rákhelek, Judithokis, s bár büszkén emlegeti a nemzetségem, hogy Judithvolt az ősanyja, (e névnél merül homályba a nem-zetség terebélyes fája a XI. században), egyetlen Judithsincs köztünk, pedig úgy-e, szép e név?

Az én falum szinte félve húzódik meg Barót-patakjobb- s balpartján, igen szűk völgyecskében. Nemcsaka falu kicsiny, de a neve is: Kisbaczon. Nem csuda,ha szűk völgyecskében húzódott meg, ugyebár? Olyaaszűk e völgy, hogy a falu hasonfelét szép szelídenemelkedő, lankás hegyoldalra tolta-tologatta idők so-rán a szaporodás. Észak, kelet s dél felől szelíden, csen-desen emelkedő hegyek karimázzák, s ha nyugoti ol-dalára is vet még egy kis hegyet a Világteremtő, töké-letes volna a kép rámája, legteljesebb a pép nyugo-dalma: nem háborítaná a nyugati szél, mely a civili-zációval fagyos szeleket is röpít szárnyain. Ennek aszélnek német szél a neve. Nyilván sűrű oka volt-őseinknek, hogy ennek nevezek . . .

Egy hosszúkó tál, melynek kicsorbult egyik vége,ebben a tálban egy csudaszép bokréta: ez az én szülő-falum. Ebben a faluban minden háznak van gyümölcs-fás és virágos kertje, s május havában, amikor itt agyümölcsfák virágba borainak, Csíkorra tetejéről (aszomszédos „Csíkország” orra ez a hegy) óriás bokrétátlát ájtatosan bámuló szemed. Bokrétát, melynek szép-ségét a kikandikáló piroscserepes házfödelek nem ront-ják, de sőt emelik. Az én gyermekkoroinban ritka voltmég a piros cserépfödél. Széles cserfa-zsindely barnál-lott az alacsony falu, magas tetejű házakon; naptól,esőtől fakult szabna zsúpfödél jutott a pajtáknak meg acsűröknek; de akkor is megvolt minden háznak uccáramosolygó virágos kertje, minden kertnek a maga gyü-mölcsfája: rozszsalérő, fótos, zsíros, édes, irós (másnéven: sólyom) paris almát, elemérő., vagyis korán-érő, nyakas, bartamisz körtét, moskotár, madárkaperpence* szilvát termő fája: — akkor is egy szépséges

* A besztercei, néhol Berzenczey-nek nevezeű szilvát ígyhívják nálunk felé.

7

szép bokréta volt az én falum, talán szebb a mainál.Bizonyosan szebb.

Vájjon az én unokáim gondolnak-e majd azzal akönnyező meghatottsággal az én gyümölcsös kertemre,mint ahogy én gondolok András nagyapáméra, melyszázadrésze sem volt az enyémnek? Az ő kertje — kertvolt, semmi egyéb. Kert, amelynek minden fáját magaülteté, a XIX, század hajnalán. Minden fa egy-egyóriás, kik szép sorjában álltak s hirdették a déduno-káknak is András nagyapó meleg szívét. A falu alsóvégén volt a kert, a felső vége táján a mi házunk, snyárnak és ősznek nem volt egy napja tán, hogy egymezítlábos kis fiú e faóriásokra föl ne másszon. Mais érzem szájamban az eleinérő körte édes levél; ideszáll a babos pettyes „zsíros” alma illata a tulipántosládából, melynek ruhaneműi közé néhányat elrejtege-tett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a ládában,a ruhanemű minden darabján, a lehelletemben, s hogysoha el ne szálljon, a lelkemben is. Látom az öklömnyinagy nyakas körtéket, a borízű írósalmákat, s még min-dig mosolyognak rám a kerítés tövéből a sötétpirosmálnaszemek — óh, édes jó András nagyapó, be nagyszíved lehetett neked, hogy még málnabokrokat is ül-tetél, nekem, aki világon sem voltam akkor! Nekem,aki sohasem csókolhatám kezedet: tíz esztendő esik ate halálod s az én születésem közé.

Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak ïsten s amég romlásnak nem indult Becsület. Magas, födeleskerítés vette körül, nem a tolvajok ellen, csupán azért:ha kert, — legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája islegyen, ugyebár? Galambbúgós, ősrégi módi székelykapu szabta meg az elejét; madár- és virágdíszét nagy-apó véste, faragta.

Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban, —még görnyedez egy-kettő közülök — ma is büszkénemlegetik nagyapót, aki írásban és faragásban a falus a vidék első embere vala.

— Azóta sem születék — vallják erős hittel —,,Erdővidék országában” ilyen soktudó ember.

Így növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság,

8

az emlékezés, de bizonnyal nagy volt András nagyapó:ő a halhatatlanságnak dolgozott, mivelhogy gyümölcs-fát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak különkertet is szentele.

Lúdpennával rajzolt gömbölyű betűi mind egy-egynevető gyöngyszem. Minden mondata, mit kontraktu-sokba, protokulumokba vésett, kerek mondat, nincs egyhenye szava. Pedig iskolája a falusi, akkor még latinszavakat is tanító iskola volt s a katonaélet! A katona-élet tizenkét esztendeje. Többet idegen tartományokban,mint a haza földjén. Mégis magyar betű volt az ő be-tűje s nem az a jobbra dűlő, amely a Bach-korszakbólmaradt ránk örökül . . .

András nagyapó asszeszor volt, Bardocz-szék assze-szora, amely hivatalnak azért meg nem felelője atáblabíróság, mert a táblabíró emléke hosszúszárú pi-pából pöfékelő, lustálkodó, nekigömbölyödött típusbanmaradt reánk, ellenben András nagyapó „fakó szeké-ren” meg gyalogszerrel járta be falvait; nem volt neki-gömbölyödött, de sőt inkább sovány ember vala; nemvette fel az uri viseletet: háziszőttes ruhát viselt, tánvalamivel csinosabbat, mint az atyafiai. Olyan tábla-bíró volt őkigyelme, ki hol az ekeszarvát fogta, hol apennát, hol a faragó fejszét, de az ő hivatalában restan-cia mégsem találtaték.

Vannak-e még ilyen emberek?

Hugó Viktor írja, hogy sok apát ismert, aki nemszerette a gyermekét, de egyetlen nagyapát sem, ki azunokáját ne szerette volna. Nem volt gyermeknek sze-retőbb, melegebb szívű apja, anyja, mint nekem smég ma is, életein 60-ik esztendejében, meg-megsajdula szívem, igaztalansággal vádolom a Sorsot, mely tő-lem a nagyszülők becéző szeretetét megvoná. Csakanyókára, András nagyapó életepárjára emlékezem ha-loványan: szélütötten, tehetetlenül feküdt öt esztendőta mi házunkban. Anyókának hívta, emlegette sokáigaz egész falu: ennél jobbat, szebbet őróla jegyezhetek-eföl? Utolsó anyókaságát az én ébredező életemnek szen-

9

telé. Kisdiák bátyám, néhány héttel az én születésemután, szörnyű halálnak halálával halt meg, s édesanyámaz ő halálának búsbetegje lett Egy hónapig szoptam abúsbeteg tejet, s most már értitek úgy-e, kevésszavú,mélázó ember mért levék? Anyóka gyönge, reszketőkeze leszakított édesanyám kebeléről, megmentvén ezzelanya és gyermek életét.

Amint nyílt, nyiladozott az elmém, sokat háborgottlelkem a nagy, a kegyetlen igazságtalanságon, amelyanyókán esett. Hát ez a jutalma egy hosszú élet sohanem pihenő szeretetének? Öt esztendőt·sínylődni magá-val tehetetlenül! A maga kezével nem moshatja arcát,nem fésülheti haját. A maga erején nem fordulhat Istenáldott napja felé. A maga kezével nem vihet ajkáhozegy kanál levest. Ő, ki annyi gyermeket, unokát dajkáltszent türelemmel.

De én láttam, mint ápolá anyókát a leánya, az énbúsbeteg anyám. Mely gyöngéden emelte, forgattagyönge karjával anyókát. Én láttam, mint étette, mos-datta, törülgette a holt halovány arcot. Én hallottamaz ő vigasztaló szavait. És emlékszem és soha el semis feledem azt a pillanatot, amikor szólt nekem az édes-anyám, megmosdatván anyókát: hamar, hozd ide a tö-rülközőt! — igen, emlékszem, leakasztottam a kendő-szegről, de nem vittem, hanem odadobtam anyókaágyára . . .és — és — akkor vert meg engem előszöraz édesanyám.

— Ó, ó, ne bántsd, ne bántsd. Gyermek. Nem tudjamég, mit cselekszik.

Áldott jó anyókám!Igazán nem tudhattam, mit cselekszem, hisz még

négyéves valék. Én nem tudtam, mii cselekszem, detudta a mindent tudó mindent látó Isten, hogy mitcselekszik, amikor anyókát hosszú sínylődéssel jutal-mazá. Váratlan gyermek volt az édesanyám. Anyókaöregedő asszony, amikor édesanyámat szíve alatt rejte-geté. Igen, rejtegető. A falusi hit szerint kései volt az őtermékenysége, s anyóka szégyenkezve rejtőzött az em-berek szeme elől. Az uccára ki nem merészkedett, lopva,ijedezve osont végig a maga udvarán. És íme, anyóka

10

csudálatos szép leánygyermeknek adott életet, akinekszépségénél csak jósága, hűsége volt teljesebb. Anyóká-val nem történt igaztalanság, mert ő, a szentéletű asz-szony is egyszer bűnben találtaték: szégyenkezvén aző áldott állapotának miatta. Az ő bűnének büntetésévelIsten megintett minden asszonyi állatot: ne sokalltatokaz én ajándékomat. Ímé, tekintsen szemetek ide: ittfekszik magával tehetetlenül egy anya, ki titkos köny-nyeket hullatott, mert én az ô méhét megáldottam vaía.Az idejében született gyermekek hol, merre vannak?Ki a temetőben, ki messze földön. De meghagytam nékiaz utolsót, a váratlant, a szégyenletet. Tekintsetek ide:láttatok-e anyát, aki szívéről szakadt gyermekét szen-tebb türelemmel ápolá, amilyen szent türelemmel ápoljaanyját e leány?

Most már vallom és hirdetem, hogy ez a büntetésnem volt igazságtalan, sőt kegyetlen sem vala. Bün-tetés-e látni, hogy oly gyermeknek adtam életet, aki-nek jósága, türelmessége, szeretete a közönséges, azáltalános emberi jóságnál, türelmességnél, szeretetnéligazibb, nagyobb, teljesebb? Ezt a jóságot, ezt atürelmességet, ezt a szeretetet Istennek különös nagykegyelme oltja szívünkbe, — bizony, nem mindenemberébe.

Anyóka zúgolódás nélkül tűrte a — büntetést.Anyóka megnyugodott, örvendező szívvel feküdt ko-porsajába: ez az öt esztendő győzte meg, hogy nem-csak a legszebb, de a legjobb leánynak adott életet.

Édesanyám Benedek-leány volt. A gyökér, mely-bői a Benedek-nemzetség kisarjadzott, valamikor, sok-száz esztendővel ennekelőtte, nyilván egy volt, de szá-zadok során úgy szerteágadzott, leveledzett, hogy azén szüleim frigyéhez diszpenzáció nem szükségeltetett.Nem az én családom az egyetlen, melyben a férj is,a feleség is Benedek. A régi világ legénye még a szom-széd faluba is ritkán tévedt át asszonyért. Ha nem isítélem a legfmomabbnak s a legnőiesebbnek, nyilvánvolt némi értelme a szójárásnak: Ha kapsz malacot

11

a faludban, ne nienj disznóért a szomszéd faluba. Deha át is tévedt egyik-másik legény a szomszéd faluba,már az ötödik-hatodikba nem. Itt már idegen volt.Itt már gyanakodva fogadták. Mi hibája lehet, hogyotthon nem kap feleséget?

Ez a fajta, az én fajtám, valameddig a vasútmeg nem közelíté, oly tiszta maradt, mint a búza,mely csak addig igazán búza, míg semmi másfajtaszem közéje nem keveredett. A velencei doge-palotánapró fejszobrok láthatók, mindenféle népek jellegzetestípusai. A leányom, ottjártában, nézte, nézegette aszobrocskákat s egyszerre csak lángba borult az arca:Ni! Az édesapám! És felmutatott egy fejre.

— Igen, kedves húgom, — mondta egy öreg ma-gyar barátom — ez a maga édesapjának a képe.Olvassa el, mi van alatta.

— Turk.— Turk volt a magyar neve, amikor e szobrocs-

kákat faragták, Régen volt ez. Szent István király ide-jében.

Egyszerű megállapítás ez, nem hivalkodás. Mind-össze azért történt, hogy az én leányom fedezte föl anemzetsége képét Velencében, mert Nagy Lajos királyóta ő volt az első Benedek-leány, akit nászútja Velen-cébe vitt. Benedek, más néven Bánk Margit, a NagyLajos korabeli, nem jószántából került ide. Őt törökmartalócok rabolták el, vitték Konstantinápolyba (lásdAcsádynak ,,A magyar birodalom története” c. köny-vében), ott megvásárolta egy olasz kereskedő. Apja,bátyja lóra kerekedtek, Konstantinápolyig nyomozták,onnét el Taliánországba, ottan meg is találták Mar-gitot. Akkor már két gyermeke volt. Hiába könyörög-ték haza — odaláncolta ez a két gyermek.

Ha sietnének a Benedek-lányok, ezek a ma élők,még ők is felkiálthatnának, mint az én leányom: Ni!Az édesapám! Még vannak turk-arcok, számosak. Demár keveredünk, kavarodunk, idegen arcokat látunks ezeknek is a neve — Benedek.

Az a veszedelem fenyegeti e könyv szerkezetét,hogy sok minden kívánkozik tollam hegyére, aminek

12

ha nem is ,,ajtó mögött” a helye, de arra sincs jussa,hogy soron kívül lépjen előre. Hallani vélem apainagyapám, a zsémbes természetű „vén huszár” mél-tatlankodását, aki kétszer „járt ki a franciára”, százesztendővel ennek előtte, s lám, elébe teszem a leányo-mat, aki száz évvel később látta Parist, mint őkigyelme.De hiába siettet Benedek Huszár István nagyapó, az,én türelmes olvasóimnak egy s mást még meg kelimagyaráznom.

András nagyapó is, István nagyapó is az „osztály”szónak csak egy értelmét ismerek. Ma ezt így mond-ják: osztozás. Egy mondat még világosabbá teszi aszót: „A testvérek közt megtörtént az osztály, annyifődet kapott egyik, mint a másik.” A mai, sokatemlegetett osztálynak „rend” volt a neve. Csak a neve,nem a lelke. Az egyik rend nem gyűlölte a másikat,mint ahogy gyűlöli, feneketlenül gyűlöli a proletár aburzsujt s a burzsuj a proletárt. „Omnes gentes sicu-lorum nobiles sunt” (Minden székely nemes), de enneka székely nemességnek három rendje volt. Az első rendvolt a ,.primor”. Ehhez a rendhez tartoztak azok, akiklegalább 3—4 vitézzel s ugyanannyi lóval kerekedtekfej, a véres kardot ha körülhordozák. A második rend-nek primipillus, népiesen lófőszékely volt a neve.A lófőszékely közepes módú família fia volt, s lett-légyen tíz fia egy lófőszékely apának, ezek közül csakegy ült lóra, melynek árát az egész család fizette.A harmadik rendnek pixidárius volt a neve. Ebbe arendbe tartoztak azok a családok, melyek nem tudtaklovat adni, tehát gyalogosan szolgálták a hazát, mega császárt. Többet a császárt, mint a hazát.

Sok primor lehanyatlott az idők során primipil-lussá. sőt prixidariussá is, viszont a prixidárius fel-emelkedett primipillussá, de még primorrá is. A jobb-módú jobbágyok sorából is sokan emelkedtek a primi-pillusok rendjébe, ha annyi vagyoni kuporgattak össze,hogy a maguk lován szolgálhatták a császárt, aki kard-nál s karabélynál egyebet nem adott. Ló, ruházat aprimipillus gondja volt, sőt az esztendőnként 2—3 hetesgyakorlatozáson az élelmezés is. Még a konyhára való

13

fát is maguk vitték a székely huszárok. A maguk erde-jéből s bizony nem a máséból.

Az én legrégibb ősöm, Orbán ükapó, kinek neverégi írásokban megmaradt, primorságon kezdte Mátyáskirály korában, de nem sok nemzedék örökölhette aprimorságot: a császárokért már primipillus Benedekiak onták vérüket. Apaffy Mihály uram, Erdély boros-kedvü fejedelme, Íratott ugyan egy akkorbeli ősömnekkutyabőrös levelet, de ez szőrin-szálán eltűnt, s MáriaTerézia óta, aki simogató kezével ,,az úgyis katonás-kodó kedvű” székely nemzet vállára kényszeríté a fegy-vert, teljes száz esztendeig szüntelen nyomozták nagy-apóék Apaffy uram levelét, hogy a vagyonpusztító,költséges katonaság terhe alól megszabaduljanak. Denagyapóék már rég por és hamu valának, amikor elő-került a kutyabőr (zászlós huszár a címere) — egymessze vidékre távolodott Benedek s annak maradváiültek rajta, mígnem ennek az ágnak magva szakadt sennek utolsó, magtalan fia elhozá nekem, mondván: —Ímé, öcsém, itt a nemeslevelünk. Átadom néked, mintfamíliánk ,,legdicsőbb” fiának, őrizd kegyelettel.

Jó arcot vágtam a váratlan ajándékhoz, ötven esz-tendővel — 48 után. Nem szomoríthattam meg a jóöreget, gondolván, de nem mondván: Most már füstretehetem. Hozta volna el az ükapád az én ükapáimnak:mi tenger költségtől, bajoskodástól, mi nehéz terhektőlváltotta volna meg őket! Hány darab földet szánt „Jö-vevények” ekéje a te ükapád szűkkeblűsége miatt!

A nemeslevelet kegyelettel fiókba zártam, édes-apámnak soha meg nem mutattam. Akkor már 83 esz-tendős volt édesapám. Hadd higyje halálig, hogy a ne-meslevél elveszett. Hogy szerencsétlenség s nem egy vé-rünkből való vér lelkiismeretlensége, hogy István nagy-apó 24 esztendeig tartott lovat a császárnak, ő maga,ki 18 éves korában váltotta fel apját, 14 esztendeig ami-kor is „kiütött a szabadság” s Kossuth Lajos hívta fegy-verbe a magyart.

István nagyapót sem ismerém: születésemet kétévvel előzte meg halála. A nagy Benedek nemzetségbőlegymaga volt huszár, nem volt, aki felváltsa, viselte a

14

fegyvert, mígnem felváltá egyetlen fia. A nemzetségtöbbi ága a pixidárius rendhez tartozott.

— Volt idő, — mondogatta édesapám, — amikortíz fegyverfogható fia is volt a mi águnknak: ezek egy-mást váltogatták. Ám lassanként elszéledtek: ki pap-nak, ki gazdatisztnek a vármegyére,* de még Nagy-magyarországba is — így szabadultak meg a császárkeze alól. Kicsi fiú voltam, amikor Miklós nagybátyá-mat a Szilágyságba hívták el papnak. Az egész famíliaelkísérte a szomszéd faluig. Mintha temetőbe kísértékvolna, úgy elsiratták. Igazuk volt: sohasem látták töb-bet. Mert akkor még vasútnak híre sem volt. Én márhuszár voltam, amikor egyszer lejön Kolozsvárról Bo-dola püspök s kihirdetik a parancsot, hogy mind a vi-dék székely huszárjai jelenjenek meg a nagybaconitemplomban, parádés gúnyában. No, elmentünk. Az őszentbeszédjéből tudtam meg, hogy mely nagyot haladta világ s mely dicsőséges uralkodónk nekünk V. Ferdi-nánd, kinek legdicsőségesebb uralkodása alatt „jöttbe”a vasút. Olyan út, monda, melynek két szélin- vasléniafekszik, ezen szaladnak ,,egybekötözött” mahomet-nagyszekerek s nincs ló elébük fogva. A huszárpajtások —mintha ma is látnám — egymást döfködték, hitetlenülcsóválták a fejüket, de sőt Keresztes Samel pajtásomnem is állhatta meg szó nélkül. — Már olyan istennincs, hogy azt megcsinálja, — mondta Samel pajtás.De ezt csak mi hallottuk, a püspök nem.

Csuda-e, ha Miklós papot mint halottat siratták el?István nagyapót is életében kétszer siratták el mint

halottat: kétszer zavarták ki a falujából, hogy segéljemegverni világhódító nagy Napóleont. Látta Paris vá-rosát, hová az unokája soha, csak a dédunokái jutottakel. Második útjából hozott egy sebet, mely mindentélen kibomlott; egynéhány juharmagot s ezzel kap-csolatban egy szép, egy szent fogadalmat.

— Úgy kapta a sebet, — mondotta az édesapám —hogy atakkot fujt a trombitás. Nosza, kard, ki hü-

* Erdélynek a Székelyföldön kívül eső részét vármegyé-nek hívják a székelyek.

15

melyből! — vágtatnak a székely huszárok, mint a sebesszél, még annál is sebesebben, s hát egyszerre csakapámuram összeakad egy mahomet-nagy franciával.Küzisdég ember volt a nagyapád, de erős, tagbaszakadt,szélesvállú, kemény, markos ember. No, összecsapnaknagy hevesen, a francia már kiált is: kújon! s márdöf is a pikájával, fültőn döfi nagyhirtelen az én apá-mat. Még ez sem elég, balkezével nagy oktalan elkapjaa nagyapád kardja végét, hogy a kéziből kifacsarja.Hiszen, nagyapád sem tátotta el a száját. Ha te facsa-rintod, én is facsarintom, gondolta magában s olyantfacsarintott, hogy a francia keze markolatja tőből esetta földre. Még egy vágás nagyhirtelen s keze markolatjaután földre döndült maga is. No, vége volt a csatá-nak, apámuram félrehúzódott egy erdő szélibe, ott ta-lált egy forrást, annak vizével locsolgatta, mosogattaa sebjét. Aztán egy nagy burtukos fa alá heveredett.Öreg juharfa volt, az aija tele csenkával.* Előbb ügyetsem vetett rá, gondolta: csenka — csenka, akárfrancia, akár székely juharfán termett. Szépen elszen-derült. Jó sokáig aludt, s amikor felébredt, a sokcsenka ismét csak szemébe ötlik. A sebje nem fájt,teste-lelke megkönnyebbedett. S hallj csak ide, mostmár a csenkára más szemmel tekintett. De más szem-mel a juharfára különösen, kinek a tövében meg-pihent, sebjének sajgása lecsendesült. — Áldjon megaz Isten, francia juharfa, búcsúzkodott apámuram. Teszállást adál a székely katonának. Ágaddal, leveleddelbéárnyékolád fáradt testemet, új életre vidítottad alelkemet. úgy-é, nem bánod, ha csenkáidból kettőt-hármat elviszek? Úgy-e, jó néven veszed, ha magjaidatotthon, a kisbaconi templom cintermében, Istennekdicsőségére majdan elültetem? Ha Isten hazavezérel,el is ültetem, fogadom néked, francia juharfa!

Te feletted, öreg íróasztalom, van egy festmény.Ezzel a festménnyel, itt a messze Babylonban, ebben atestet s különösképpen lelket fertőztető Babylonban,hol láncon tart most engem a sors, a kegyetlen, —lelkem mindennap társalkodik. Áll pedig a festmény

* A juharmag tokja

16

előterében a mi templomunk, s tőle néhány lépésreegy hatalmas törzsű, széles koronájú juharfa, melynekfrancia magját ennekelőtte százesztendővel István nagy-apó ülteié; s mely, iímé. Istennek dicsőségét már aharmadik rend unokáknak hirdeti. írván e bús emlé-kezési, feltekintek a képre, szemem könnyel megtelik— vájjon e kép élőmását látom-e meg valaha? ...

Francia juharfa magjának elültetése mellett egyébfogadalmat is hozott haza István nagyapó. Öt állón a p i g színét sem látta kenyérnek. Ihattak bort ahuszárok, volt az nagy bőségben, de kenyér egy karéjsem akadt. Ám a bor csak úgy csúszik, ha meg vanaz ágya vetve. Rettenetes öt nap volt ez. Akkor fel-kerekedének a székely huszárok, kocogtak nagybúsanerdőn-mezőn át, s ím, István nagyapó útszéli bokortövében egy darabka kenyeret pillanta meg. Sorból ki-állani, lóról leszállani nem volt szabad. Se baj, nagy-apó jól megjegyezte a bokrot s éjnek éjszakáján vissza-kocogott. Megtalálta a kenyérdarabkát. Kemény volt,mint a kő. De nagyapónak nem törölt belé a foga —megrágta, megette, morzsácska sem maradt belőle.Ekkor jutott eszébe nagyapónak, mely Isten ellen valónagy vétket követett el οtthon, amikor a búzakenyérkormos hóját lehántogatta.

— Ó, édes Istenem, csak segélj haza, ételben, ital-ban többet nem válogatok. Kenyér kormos héját le nemhántom, — úgy eszem meg, ahogy a kemencéből ki-szedik.

Haláláig megtartotta fogadalmát.Zsémbes természetű ember volt István nagyapó,

hirtelen lobbanó, hirtelen csendesülő. Az unokái közt— mondogatta édesapám — valósággal gyermekké lett,játszott, játszott, aztán egyszerre csak összezördült ve-lük, s amilyen hirtelen összezördült, olyan hirtelenmeg is békült.

— No-no, — mondotta édesanyám, — magával issokszor összezördült. Hol ez nem tetszett, hol az nemtetszett a gazdaságban. Folyton békítettem magukat,mert egyik sem akarta hagyni a maga igazát.

17

— Igaz, igaz, — mondta édesapám, — de hamarlecsendesültünk, úgy-e?

— Hát nannyámasszony milyen asszony volt? —kérdeztem édesanyámat.

— Áldott lélek, Isten nyugtassa meg. tíz esztendőtéltünk egy fedél alatt, főztünk egy tűzhelyen, egymásútjába soha egy szalmaszálat nem tevénk. Olyan szelídjóság volt, mint anyóka.

Igen, igen, zsémbes ember volt nagyapó, de melyiköreg ember nem az? Az ő zsémbességének a jóakaratvolt a forrása. Ismerem én ezt a zsémbességet, példátmutatott erre édesapám, mutogatom én is. Láttál-ezsémbes ifjút? Kötekedőt láthatsz sokat, zsémbest soha.

— Nem tudod, hogy miféle munkába fogj, — mon-dotta István nagyapó a fiának, — menj ki Nagyfődre,*ott állj meg, tekints körül. Innét láthatod nemcsak akisbaconi határt, de láthatod a nagybaconit, a bodosit,a bibarcfaivit. Nézd meg, mit csinálnak ott a népek.Csináld azt te is.

István nagyapó-e a kútfeje ennek a bölcs tanács-nak, nem tudom. Talán régmúlt időkből, apáról fiúraszállt e tanács, de bölcs volt, annyi bizonyos. írói pá-lyámon magam is sok hasznát vevém. Igyekeztem föl-emelkedni a nemesebb gondolkodásnak, a szemérmeié -sebb érzésnek Nagyföldjére, a tisztultabb levegőbe, sha gyenge szárnyam nem is tudott egymagasságban re-pülni a fellegeket verdeső sasokkal: valamint a sasokrepülését híven kiséri lent az árnyék — megelégedtemazzal, ha mint árnyék, a nagyokat hi ven követhetem.

A házasságra is voltak István nagyapónak igenbölcs mondásai.

— Szépséggel főtt káposztával nem lakol jól. Aztán:A jó leány mellett meg kell tapodni a fődet. (Vagyis:Sokat kell körülötte forgolódni. Ma így mondanák:legyeskedni.)

Édes apám úgy fogadta meg István nagyapó ta-nácsát, hogy buzgón tapodta a földet egy jó leány mel-

* Hegy tetején egy nagyobb darab szántóföld neve, mais a Benedek—Huszár-nemzetség birtokában.

18

lett, aki véletlenül legszebb leány volt messze vidéken,nemcsak a falujában. Nem az a piros-pozsgás arcú fa-lusi szépség volt, de az az arc, melyről a Madonnák ké-pét másolják a piktorok. Szelíd, mélázó arc, fekete sze-mében könny és mosoly, kicsiny száj, melyen rossz szóki nem fér. Hogy az én gyermeki szememnek ő volt avilág legszebb asszonya? — Van-e gyermek, akinekanyja nem a legszebb kerek e világon? Hogy mifajtaszépség az én édesanyám, ezt csak nagy diákkorombanmutatta meg nekem az első Madonna-kép, mely a kép-tárban megállított. — Ni, az édesanyám! — dobbantmeg a szívem. Hogy milyen volt gyermekkorában,leány- és fiatalasszony korában, Madonnaarcú Márialeányom mutatta meg nekem. Az ő arca, termete re-konstruálta édesanyám Madonnaarcát, gyenge, törékeny,nádszál termetét. — Szakasztott a nagyanyja, — mond-ják egy szívvel-szóval a falu öregei.

A nagy vakációra rendszerint gyalogszerrel (azapostolok szekerén) jöttem haza a székelyudvarhelyikollégiumból. Nagy csapatokban indultunk el, faluról-falura oszlott-foszlott, fogyott a csapat, s emlékszem,hogy egyízben Olaszteleken (harmadik falu a miénktől)egymagam maradtam. Kis fiú voltam én akkor, talánelső-, talán másodikosztályos diáklegényke. Mentem,mendegéltem az olaszteleki úton s egyszerre csakszembekerekedik egy pár ember. Magas szál ember volta férfi, kasza a vállán, mellette a felesége, szépen meg-termett az asszony is. Az ő vállán gereblye volt. Széna-gyűjtésből igyekeztek hazafelé. Ritkán láttam ilyen egy-máshoz illő szép pár embert. Megakadt rajtuk a sze-mem. Szinte beléjük ragadt.

— Jó napot adjon Isten, köszöntem illendően.— Adjon Isten, édes fiam, fogadták egyszerre mind

a ketten, s ugyancsak megnéztek s ugyancsak nagy sze-retettel néztek reám. Megállottak.

— Állj meg, fiam, állj meg, szólított meg a férfi. —Ugyan bizony nem a Benedek Huszár János fia vagy-e?

— Az vagyok, szolgalatjára.— Mindjárt gondoltam.

19

— Én is, mosolygott rám az asszony s megsimo-gatta arcomat. Az édesanyja képit hordja.

— Az apjáéból is valamit. Övé a széles homloka. —No, mondta az ember, hiszed-e, hogy mi ott voltunk azédesapádék lakodalmán? Ott bizony. Huszárpajtásomvolt a te édesapád. Az bizony. S hiszed-e, hogy nemvolt olyan szép pár ember Erdővidéken akkor időben,mint a te apád s anyád. Hát mondd meg, ham, édes-apádnak, tiszteli az olaszteleki huszárpajtás. Tudjaőkeme, hogy ki az, — nyomta meg büszkén a szót, —mert ebben a faluban csak az én nemzetségem volt hu-szár, a többi mind gyalog katona.

— Én pedig csókolom az édesanyádat, s csókollaktéged is, mondta az asszony, s mindjárt meg is csókolt.

Vissza-visszanéztem, vissza-visszanéztek ők is, mo-solyogtak, integettek, míg az ut fordulója el nem takart.

— Tudja-e, édesanyám, kikkel találkoztam az olasz-teleki határon? — kérdeztem otthon.

— Ugyan kikkel? mosolygott vissza a kérdés édes-anyám szeméből.

— Egy szép magas szál emberrel s annak a felesé-gével. Az is szép szál asszony volt.

— Vájjon kik lehettek? — ravaszkodott az édes-apám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is,hogy ki volt az a szép pár ember.

— Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a ma- guk lakodalmán.

— Ó, ne mondd! — csudálkozott egyszerre édes-apám s anyám.

— De bizony, ott. S tudják-e, mit mondtak ma-gukról?

— Bizonyosan valami rosszat, enyelgett édesapám.Nagyot kacagtam, hogy csak úgy csengett beléa ház.

— Úgy látszik, mégsem mondtak erős rosszat,enyelgett tovább édesapám.

— Nem bizony. Azt mondták, szórói-szóra, betű-ről-betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép ember-pár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?

20

Gyenge pirosság villant meg édesanyám haloványarcán. Mondta:

— Ó édes fiam, csak kedveskedtek neked.— Magam is azt mondom, tette hozzá komoly áb-

rázatal édesapám.— A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit,

hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anél-kül is tudja, úgy-e, édesapám.

— Tudom fiam, tudom. De azt is tudom, hogy ked-veskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor el-emlegetjük, hogy akkoridőben Erdő vidéken nem voltolyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.

— Nem, fiam, nem, erősítette édesanyám, akinekarcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.

Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol azigazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszinténmondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem voltolyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Őkmeg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogyrossznyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gya-lázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egy-másnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nemengem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbekvoltatok.

Vannak-e még ilyen emberek?

Volt még István nagyapónak egy mondása, amelynyilván apáról-fiúra öröklődött a századok során. Ez amondás gyönyörű mondás volt. Csak szeplőtelen er-kölcsű népnek a lelkében fakadhatott a forrása, oly né-pében, amelynek a szeplőtelenség szüntelen élő törvényvala. Törvény, amelyet kőbe nem véstek, de megmaradt:nagyapám örökölte az apjától, apám örökölte a nagy-apámtól, én az apámtól — s ím tovább adom a fiaim-nak, hogy ők meg hirdessék tovább a fiaiknak.

Amikor édesapám legénnyé serdült s leányos há-zakhoz megkezdé a járást, István nagyapó ezt az útra-valót adta neki: — Fiam, jól megjegyezd, amit mon-

21

dok: a legénynek éppen úgy kell vigyázni a tisztaságára,mint a leánynak.

Ezt az útravalót újra meg újra ismételte Istvánnagyapó, s bizonnyal ismételték mind az apák. Ugyanerősen össze kell szednem emlékezetemet: gyermek-ifjúkoromból két leány emléke maradt meg, akiknek atemplom utolsó padjában volt a helyök; akiknek nemvolt szabad hajadonfővel mutatkozniok: fekete kendőborult a fejükre s a kendőnek széle lecsúszott az arcukra,le a szemük fölé. Legénynek, leánynak, kik magukrólmegfeledkezének, meg kellett követniök az eklézsiát. Azanyaszentegyházat . . .

Mondám, hogy István nagyapó hirtelen lobbanóember volt: e hirtelen lobbanó természete fosztott megengem ama szép emlékektől, melyeknek hiánya meg-megsajditja még ma is a szívemet. Igen, ő naphosszateljátszott az unokáival (közbe-közbe összekapott velük),négykézláb mászott a szobában, a kertben, a hátán két-három unoka is lovagolt egyszerre s a vén huszárt nemegyszer fogták azon, hogy felmászott a bartamisz körte-fára s onnan vetegette le a szép sárga körtét Gáborká-nak, Ignáckának, Évácskának.

— Vessen nekem is, nagyapó! Mégy egyet! Még egyet!— Vetek, fiam, vetek. Hogyne vetnék!Kilencven esztendőre volt teremtve István nagyapó,

de hirtelen lobbanó természete, szittya bátorsága miattjóval elébb Megállj!-t kiáltott a Halál, amikor mind-össze 72 esztendős vala. De ki hallott ilyet? Egyedülvolt otthon nagyapó, a ház népe künn a mezőn. —Ejnye, ejnye, de sokáig maradnak el! — zsémbelődöttmagában. S nem ok nélkül, mert Nagyföldről rohanvástgomolygott befelé a disznócsorda, farkaséhesen. Mert adisznó — mindig éhes. Kora reggeltől alkonyatig túrjaa földet, rágcsálja a gyökeret, a füvet, a burjánt, de jól-lakni képtelen, s esze nélkül szalad a vállunak, amikoraz udvarra begurul. És csapnak szörnyű zenebonát, haüres vállut találnak. Igen, Nagyföld” felől rohanvástrohantak a disznók; Romhány oldalán csendesen ere-

22

géltek befelé a tehenek; Csíkorra-hegy kanyargóslejtőjén vágtatott a ménes, s nyomban utána tétovázvaeregélt a meddü csorda (egy-hároméves borjak éstulkok) s végezetül jöttek nagy méltóságosan az ökrökis. És István nagyapó egyedül! Alig hogy teleöntöttekorpás vízzel a disznók válluját, megérkeztek a lovak,a csikók, a borjak, az ökrök: most ezeket rendezze elmind a pajtákban, kit-kit a maga helyére. Hát csakrendezte, rendezgette nagyapó, de még félig sem készültel velük, megjöttek a jámbor tehenek is. Hiszen, hamaguk jöttek volna! De kísérő is jött velők: haragosbömböléssel rontott a pajtába Kormos bika, ki arrólkapta nevét, mert koromfekete volt a homloka, testé-nek többi része tiszta fehér.

A szomszéd telken éppen vizet meregetett vén GálJózsef. Ő mesélgette nekem gyermekkoromban, hogy:

— Eppeng vizet mertem, hát egyszer csak hallom,hogy a vén huszár nagyot kiált: Héj, az irgalmadat!Most kelle idejőnöd!? Osztég hallottam, hogy acseberrúddal döngeti a bikát, az meg bömbölt nagy-mérgesen, hogy azt hittem, esszedúvad a pajta, közbemeg a vén huszár nagyokat rikótott: Hí ki innét, tekújon! Ez vót az utolsó szava, amit hallottam. — Hej,odaát baj van, mondom, nagyhirtelen átalhajítom ma-gamat a kerten, szaladok a pajta felé s hát, Szűz Mária,Szent József! a Kormos gyomrozza a vén huszárt; énszaladok, mint a bolond, kiabálok: Emberek! Embe-rek! Öli a bika a vén huszárt! Mire emberek jötteks hazakerült a háznépe, a vén huszárnak vége vót.Nagy vót a virtus benne, másként száz esztendeig is el-élhetett volna, olyan erős kötésű ember vala.

Igen, így mesélgette nekem Gál Józsep (s nem Jó-zsef) a nagyapó halálát. Ha édesapámat kérdeztemnagyapó haláláról, — hogy is mondjam? — amolyancsendes, büszke szomorúsággal válaszolt: — Bizony,szegény nagyapád még most is élne, ha nem lesz valahirtelen lobbanó természetű. Átok a mi nemzetségün-kön a hirtelen harag s a szókimondás...

S csakugyan a Benedek Huszár-nemzetségnek vanmég egy mellékneve: Szókimondó Benedek.

*

23

Amikor András nagyapó meghalt, 1848-at írtak;1857-et István nagyapó szomorú halálakor. Melyik hó-napban halt meg? Falun ezt nem tartják számon.Szénakaszáláskor. Ebből megtudod: vagy június vagyjúlius havában. De a szerencsétlen eset napja meg-maradt: szombati nap volt az. Nem azért, mert pén-tekre következik a szombat, hanem azért, mert szom-bat az a nap, melyen a messze erdőben legelésző nyájakis hazajönnek, még pedig minden második szombaton:egy az, hogy lássa a gazda az állatját, fejlődik-e a nö-vendékmarha; nem romlott-e le; nem hibádzott-e megvalamelyik, akár öreg, akár fiatal; más az, hogy sótnyaljanak. Még megvan az egydarab kőből faragott,nagy potrohos sónyaló-asztal, csak a karimája kopott leegy kissé. Ez a karima arra való volt, hogy az asztalközepére kitett nagy sódarab ne guruljon le, míg télrőltúlról nyalogatják, lökdösik (s közbe-közbe egymást isöklelik) az állatok. Igen, megvan a kőasztal, az ősitelekről áttelepítettem az enyémre. Ott üldögél most egyfiatal juharfa alatt, amely meg édesgyermeke annak azIstván nagyapó ültette francia juharnak . . .

Uram, teremtőm, micsoda szabályellenes kitérések!ilyet ma már nem követnek el azok a hosszuhajú gye-rekek, akik éppen most üvöltik: le a tőkéseknek ud-varló öreg írókkal! Haljanak éhen! Ne engedjük írniőket! Mi vagyunk a Ma, a Holnap, a Holnapután! S igazuk van a gyerekeknek. Én már jóval az októberiforradalom kitörése előtt kiolvastam az újságok soraiközül, hogy már írják a mi halálos ítéletünket, melyetmeg is szövegeztem ebben az egy mondatocskában:Agyon kell verni minden öreg embert! Íme, hogy iga-szolom a gyerekeket. Megállapítom, igazán feleslegesen,hogy István nagyapó szombati nap halt meg. Hogy enapnak emléke ezért meg ezért maradt meg. Ebbe amegállapításba belekeveredik egy kőasztal. Ez mégsemmi: még azt is el kell fecsegnem, hogy ez a kőasz-tal az én udvaromra került, az alá a juharfa alá, mely-nek az apja francia földről eredett. Így esik aztán, hogyez a történet (ha ugyan annak nevezhető) minduntalanelakad, holott elég lett volna följegyeznem édesapám

24

sóhajtását: — Bizony, édesfiam, akkor szomorú va-sárnapra virradtunk. Ehhez aztán csak hozzá kellettvolna fűznöm, mint láncszemet a láncszemhez, azt akarácsonyt, amelyet édesanyám haláláig siratott.

— Jaj de szomorú karácsonyra virradtunk!Ez a szomorú karácsony István nagyapó halála

után két esztendővel borította holtig tartó gyászba édes-anyámat. Ezen a napon jegyeztetett el a halálnakIgnácka.

Ignácka. Van-e még magyar ebben a Balzac sza-márbőréhez hasonlatosan mind összébb-összébb zsugo-rodó országban, aki Ignácra merje kereszteltetni a gyer-mekét? . . . Édesanyám testvérbátyja, az uzoni pap,hirdette e névvel Istennek dicsőségét: az ő iránta valószeretet adatta Ignáckának a nevét. Mondják, szelíd fiúvolt, kékszemű, mint a papbácsi: ritkaság a fekete-szemű Benedek-családban . . .

Vala pedig az ötvenes években, Sepsziszentgyörgyvárosában, egy német iskola. Norma-iskolának hívták:több a falusinál, kevesebb a kollégiumnál. Ide vitteédesapám két fiát: Gáborkát és Ignáckát német szóra.Kitűnő iskola lehetett. Két-három esztendőt jártak ide afiúk s folyékonyan diskuráltak németül. Különös nagysúlyt vetettek a számolásra, meg a szépírásra. Emlé-keim közt őrizgetem Gáborka és Ignácka szépirási gya-korlatait: minden betű oly szép, oly szabályos, minthavésve volna. De megmaradt Ignáckának egy kis nótás-könyve is, melyet teleírt innen-onnan mindenféle ver-sekkel, nótákkal. Mosolygó, gyöngyszembetűkből verőd-nek össze a sorok, a legtökéletesebben kifejlett írás, skeresve sem találsz benne helyesírási hibát. A füzetecskehomlokára piros rózsabokrétát pingált a fiú s mindjártalatta Petőfi e dala: Rózsabokor a domboldalon . . .Ebben a füzetecskében van az a vers is, amely így kez-dődik:

A minap, hogy Debrecenbe jártam,A piacon egy diákot láttam.Hónaalja tele levelekkel,Piros ajka mézes beszédekkel.

25

Tanultak a gyerekek ebben az iskolában építést is.Német könyvből tanulták: Baukunst a cime. S alapo-san taníthatták az építés mesterségét, amint ez majd ki-tűnik e könyv folyamán. Amikor aztán kijárták a fiúka normát, édesapám ezt a törvényt tette: Gáborka, akiszorgalmatos tanuló ugyan, de nehezebben tanul, ott-hon marad gazdának, Ignáckát pedig, akinek „olyanesze volt, mint a tűz”, viszi az udvarhelyi kollégiumba.Nyilvánvaló volt, hogy édesapámat ebben a törvény-tevésben gazdasági ok vezette. Gáborból gazda lesz, Ig-nácból pap. Gábor majd megváltja Ignác részét, egye-dül övé lesz az ősi föld. Volt ugyan még két kis leány:Éva és Anna, de a német világban még állott a régi szé-kely törvény: a leány csak lábas jószágot, meg kelen-gyét kap, a ház, a föld a fiút illeti. Ezt a törvénytevéstkellemetlenül zavarta meg az én születésem. Már meg-halt volt két fiúgyermek csecsemő korában, (mindaket-tőnek András volt a neve), két fiú s két leányka élt, azötödik gyermek váratlan érkezett. Éppen mint az édes-anyám annakidején . . . Viruló, szép asszony volt akkormég az édesanyám, nem kellett szégyellnie engem, mintszegény anyókának őt: nem is szégyellt, de, hallottamkésőbb, sok keserves könnyet hullatott titokban miat-tam. Ő titokban sírt, de édesapám nem titkolta békét-lenkedését. Három fiú volt — új „osztályt” kellett csi-nálnia, mert most már három felé oszlik a birtok . . .Már-már megpihent a földszerzésben, bár férfikora de-rekán volt még, s íme, újra földszerzéshez kell látnia-(S ezeknek az embereknek akarjátok a földjét kommu-nizálni!)

De Isten rettenetesen sújtó kézzel hagyta helybenédesapám földosztó törvény tételét. Ignácka, aki a har-madik osztályt járta az udvarhelyi kollégiumban, haza-jött a karácsonyi vakációra; hazajött meghalni szörnyűhalálnak halálával.

Karácsony szombatja volt. Édesanyám az ünnepikalácsot sütötte, Ignácka meg az én bölcsőmet ringatá.Ő tizenhároméves volt, én tizenháromhetes. Szépenálomba ringatott engem Ignácka, aztán mit gondolt,mit nem, kiszaladt az udvarra, udvarból az uccának

26

iramodott, de a galambbúgos kapunak csak a kis kapu-jáig ért, ott éppen szembe szaladt vele egy kan. Soha-sem mutatott gonosz természetet, s most sem gonosz-ságból, de sőt inkább a hirtelen találkozás okozta féle-lemből, hatalmas agyarával Ignáckának vágott, végig-hasította a mellét, a gyomrát — — — ó, szegény Ig-nácka, ő neki hiába sült a karácsonyi kalácska, nekihiába zörgött az aranypilis diócska, mogyorócska: kétnapi szörnyű vívódás után ártatlan lelkét kilehelte, sze-líd kék szeme örökre lecsukódott.

Édesanyám harminchétéves volt, amikor a nagy-lelki megrendülés érte. Nyolcvanötéves volt, amikor le-szállott érette a halál angyala. De haláláig, kezdetbenminden héten, később nagyobb időközökben, kínozágyötrelmes főfájás s haláláig siratta a szelíd, kék szeműígnáokát. És haláláig magát vádolta s nem az Istent,mivelhogy az ő búsbeteg tejét okolta az én szótalan mé-laságomért ... Édes jó anyám!

Más a falusi s más a nagyvárosi csecsemő. A nagy-városi hamarosan beletörődik gyakran nem is a kény-szerűség szülte kegyetlenségbe, mely durva kézzelszakítja le az anyai emlőről s cuclira bünteti. A falusigyermek piócaként ragad az anyai emlőbe s onnétcsak akkor szakad le, amikor már nemcsakhogy talpraáll, de szaladgál is. Így volt ez az én gyermekkorom-ban. „Történeti” tény, hogy egy falumbeli napszámos-asszonynak (Szász Ferencné volt a neve) már öt-esztendős volt a Gergő fia, amikor még napjábanegyszer-kétszer megszoptatá. S nem anekdota, detörténeti tény az is, hogy Gergő kiszaladt a kapu elé,ahol az anyja a szomszédasszonyokkal tereferélt, sszóról-szóra e szavakkal szólította be: — Anyó, azIstenit, jöjjön bé s szoptasson meg! Amint aztán nőtt,növekedett Gergő, úgy megundorodott a tejtől, hogybelőle lett a falu legnagyobb pálinkaivója. Felső mal-mot, alsó malmot egy hétig járatott volna az apálinkatenger, mit ez az ember késő vénségéig meg-ivott. De ha már megint ennyire kitértem az útból,

27

azt is megörökítem: mért szoptatta Szász FerencnéGergőcskét még ötéves korában is. Azt mondta (s ebbenigaza volt): „Szültem már hat fiút a császárnak, töb-bet nem szülök.” De végre is kiapadt a tejkút, el kellettválasztani Gergőt — „s mit tesz Isten?” Szász Ferencnémegszülte a hetedik fiút is a császárnak.

Én már megízleltem volt az édes anyatejet, háromhónapja csüngtem édesanyám emlőjén, amikor egy-szerre csak a tejforrás apadni kezdett. Nemcsak apadt,de beteg is volt a teje. Búsbeteg tej. Szegény édes-anyám sem élt, sem halt. Azt mondta a doktor: azanya is belepusztul, a gyermek is, ha el nem választ-ják. És ekkor anyóka szép gyöngén levett az anyaiemlőről s kicsi kanálkával kezdte öntögetni szájambaa tehéntejet. Hiszen, gondolhatjátok, hogy nem voltez hamisított tej, de fennmaradt a híre, hogy az uccánmegálltak az emberek s úgy sajnálkoztak rajtam, mert-hogy egész nap kihallott szívethasogató sírásom. Bene-dek Péter Andrásról, a falu legerősebb, virtuskodólegényéről ekkor tűnt ki, hogy voltaképpen puha-szívű ember, mert ő volt az, aki ekként kiálta fel:Ha csicsem volna, megszoptatnám azt a gyermeket!

Mondám, hogy szegény édesanyám sem élt, semhalt, talán azt sem tudta, hogy mikor kereszteltekmeg. A szolgáló vitt a paphoz: ő lett a keresztapám is,a felesége meg a keresztanyám. Nevet is a szolgálóválasztott nekem útközben, amint ment, mendegéltvelem a parókia felé. Ha meg nem hal Ignácka,bizony lettek volna főkomák, oldalkomák s lett volnanagy vendégség, de Ignácka halála nagynehéz bánatbaboritá a házat, eltűnt onnét az öröm, mintha földnyelte volna el.

De hiába hogy csak a pap volt a keresztapám, apapné a keresztanyám”, mégis annyi volt a kereszt-apám s anyám, hogy bizony nehéz volna mind elé-számlálnom névszerint. ősrégi szokás, hogy mindazok,akik egy családban egy gyermeket keresztvíz alá tar-tanak, keresztszülei a többi gyermeknek is, s nemcsakazok voltak keresztszüleim, akik az én testvéreimetkeresztvíz alá tartották, de azok is, akiknek a gyerme-

28

két az én szüleim tárták keresztvíz alá. Nemcsak gyer-mek- és ifjúkoromnak, de férfikoromnak is igen ked-ves emléke ez a keresztül-kasul való keresztfiúság.Sorban elevenednek meg lelki szemem előtt azok azegyszerű, tisztes, fehérharisnyás székely emberek, aki-ket én az uccán így köszönték: — Jó napot adjonIsten, keresztapám uram! S azok a szőttes-rokolyás,fekete fejkendős asszonyok, akiknek így köszöntem:Jó napot adjon Isten, keresztanyám asszony! S hamegállottak egy szóra, kettőre, meg is kérdeztem illen-dően: Hogy van? Hogy szógál az egészsége?

Elsőnek jelen meg emlékezetem tábláján a kevés-szavú, szelíd mosolygású Benkő Dániel, kinek amilyenszelíd volt a mosolygása, oly hirtelen vált az tüzesmenyköveket szóró zord beborulásra; akinek a fiavala Ádám, egyik regényem bús véget ért hőse. Aki-nek családjában vége-hossza nincs a kegyetlen Isten-ítéleteknek, — ki tudná, miért, amikor keresztapámuram is, keresztanyám asszony is igen jó lelkek valá-nak. . . Követi Benkő Dánielt Benkő László kereszt-apám uram, aki már deákos ember volt s a falunaksok esztendőn át pennája, kistermetű, puskapor-ter-mészetű ember. Már a feketébe-kékbe játszó arca ismintha tele lett volna hintve puskaporral: szinte fél-tem, hogy egyszerre csak fellobban. De hozzám min-dig szelíd, nyájas volt, s hálával emlékszem reá, mertUdvarhelyen jártában, két nappal a vakáció előtt,kikönyörgött a szörnyű goromba Korondi uramtól, adirektor-professzortól, — nem, nem, ezt a két napot,hogy elébb borulhattam édesanyám kebelére, soha elnem felejtem: Köszönöm kigyelmednek, Benkő Lászlókeresztapám uram! Isten nyugtassa meg!

Ihol, elém perdül a fürge, csupa csont és bőr Be-nedek Szabó József, aki tán sohasem ült (az ő részétnyilván az apja ülte le, mivelhogy szabó vala), éjjel-nappal serénykedett, csonttá-bőrré aszalódott a szün-telen való munkában. Kaszált, kapált, csépelt, közbentéglát, cserepet vetett s bár kisgazda volt, négy fiaközül háromnak épített kőházat, olyan szépet, olyanmutatósat, hogyha ide vetődnék egy pesti ifjú, okvet-

29

len megkérdené: miféle úr lakik e házban? A negye-diknek csak azért nem épített, mert ez a szomszéd falu-ban ráházasodott egy özvegyasszonyra. No, de hiábatávolodott el a negyedik, még találkozunk vele: életemfolyásában sorsdöntő szerepe lesz ...

Dombon ülő háza, még pedig úri formájú házavolt Gál Dániel keresztapám uramnak. Amolyan hét-szilvafás nemes ember vala őkigyelme. Négy, néhánylépésnyi utcácska vette körül a szűk telket; szigetecskea falu-szigetben. Ez az úri formájú ház háttal fordulta negyedik utcácskának, ellenkezően az igazi székelyházakkal, melyeknek ablakai közvetlen az uccára nyíl-nak. Gál Dániel keresztapám uramat nem ismertem.Mondják, szakállas és nadrágos ember volt. Gyermek-nek nem adott életet, nyilván, mert nemcsak a háztelekvolt kicsiny, de a föld is, amelyen szántogatott... Sőtnem is volt neki nemes levele. Diákiskolát járt az apjais, ő is, tehát urnák született. Szegény urnák, akit ígycsúfol ki a nóta:

Tekintetes, naccságos,Csergefótos* nadrágos.

Csudálatos: még volt egy ilyen nemeslevél nélkülinemes a falumban, akinek dulló volt az apja, maga isdiákiskolát járt s ennek sem volt gyermeke. De mind-kettőnek valóságos nemesasszony volt a felesége —talán ez nemesíté s gyermekteleníté meg őket?

No, még megemlékezem egy keresztapámról, Put-noki Istvánról, akinek annyi leánya volt, mint égena csillag, mind kellemetes, szép arcú fejérnép. A szom-szédságunkban lakott s jól esik rá emlékeznem arcánakmegindultságára, amikor hosszú, hosszú idő múltánhazakerültem és megálltam a kapuja előtt: Jó napotadjon isten, keresztapám uram! Hogy van? Hogyszolgál az egészsége? Mintha nem akart volna hinni afülének. Hogy én Őt, az egyszerű gazdaembert így meg-tisztelem. Keresztapám uram! Mert akkor már akko-rát haladt a világ az én kicsi falumban is, hogy a su-

* Cserge: házilag szőtt gyapjútakaró.

30

hanc gyereknek is szájában felejtődött az ,,uram”. Haő neki jól esett a keresztapám uram, ó de jól esett ne-kem is hallani: Köszönöm kérdését, keresztfiam uram!

Csudaszép világ volt az én gyermekkarom. Haöreg ember végigment az uccun, a kapuban üldögélőfiatalok felálltaik s kalapemeléssel fogadták köszönését.Nem volt ez sem világi, sem egyházi törvény s mégismegtartották: Az öreg ember előtt állj fel s kalapotemelj! Az unoka a nagyapját nagyapám uramnak, anagyanyját nagyanyám asszonynak tisztelé. S bogymég csuda szebbnek — ha jobban tetszik: különösebb-nek lásd ezt a világot, a fiatalabb testvér az idősebbet,ha legalább öt esztendő vala köztük, bácsinak meg né-ninek szólítá. Gábort, a családunk legidősebb fiát, mais Gábor bácsinak szólítom s illő tisztelettel magázom.igaz, közöttünk tizenhat esztendő a köz. De Éva csaköt évvel idősebb, s amíg élt, nekem mindig Éva nénivolt. Csak Annával tegeződtünk (1. az ő élete drámájá-nak első felét a Huszár Anná-ban), mivelhogy két esz-tendő van köztünk. S ha még nagyobb csudát akarszhallani: Ignáckát, aki tizenhároméves korában haltmeg s akit én nem is ismerek, mindig Ignác bácsinakemlegettem, nemcsak gyermekkoromban, de később is,sokáig. Már gyermekeim voltak, amikor édesanyámjelenlétében, Ignácnak kezdtem nevezgetni. De félve,vájjon nem ütközik-e meg ezen édesanyám. És ha mégennél is nagyobb csudát akarsz hallani, gyakran, vol-tam tanuja, hogy asszonynővéreim, amikor a szom-széd faluból hazajöttek látogatóba, nemcsak a szülék-nek, de Gábor bácsinak is kezet csókolának . . .

Hát ez ilyen világ volt. Azóta sok 24 óra pergett le,de hála Istennek, egészen még meg nem változott. Mertazt csak össze-visszazavarodott fejű gyerekek hihették,hogy 24 óra alatt át lehet gyúrni az egész világot. Haugyan hitték.

Édesapám is tett fogadalmat, éppen mint Istvánnagyapó a francia juharfa tövében. Tizennégy eszten-deig szolgálta a császárt, bizony nem jókedvéből, halóháton szolgálta is. Keserves volt látnia, hogy nálánál

31

,,alábbvalók” mint haladnak előbbre, ő meg közlegényisorban marad, mivelhogy az írásban gyenge volt.Gyermekkorában a tanulást éppen csak hogy megize-linté. A falusi iskolában megtanulta az „abéabót” abetűvetést is. Sőt diákszót is tanult egy jó csomót. Az-tán István nagyapó elvitte Nagyenyedre, a híres Beth-len-kollégiumba, de alig volt ott hat hetet, megbetege-dett. Hej, lett otthon rémület, amikor pecsétes levélhozta hírül az egyetlen fiú betegségét! Nagyanyámasszony nem hagyott békét addig nagyapónak, amígbe nem fogott s útnak nem eredt. Teljes három napvolt akkor tőlünk az út Enyedig, három nap visszafelé.Elég az: egy hét múlva itthon volt az egyetlen fiú, —hat hét alatt kitanulta a diákiskolát. Amit tanult, vol-taképpen a székely huszároknál tanulta, itt csinosodottki az írása annyira, hogy később egy-két esztendeig afalu pennája is vala. De keserves iskola lehetett a hu-száriskola, mert megfogadta, hogy akárhány fiúvaláldja meg az Isten, mind taníttatja. Annyira hű volta fogadalmához, hogy Ignácka halála után, GábortUdvarhelyre akarta vinni. De Gábor akkor már tizen-hatéves volt, szentgyörgyi osztálytársaitól három esz-tendővel maradt el, nem volt rábírható, hogy a tanu-lást újra kezdje. Bennem nem lehetett valami nagy re-ménysége. Vézna csecsemő voltam, „nagy fekete szemaz egész gyerek”, sápadt arc, melyre a búsbeteg tejután, anyóka gondos ápolása mellett is, csak lassan,igen lassan rajzolódott gyenge pirosság, halovány ár-nyéka a Benedek Huszárok arcát jellemző rózsának,mély minden Benedek Huszár arcán ott virít, a pofa-csont fölött. Azért írom pofacsontnak, mert nem min-den olvasóm értené meg, ha járomcsontnak monda-nám. Ez a kiülő járomcsont s a mélyen bentülő szemáltalános jellemzője az igazi székely arcnak. A BenedekHuszárokéra a Teremtő jókedve még rózsát is dobott.Ez a rózsa olyan rózsa, hogy itt a nagy Babylonbanegy-két hét alatt elfonnyad, de csak vissza kell men-ned a faludba, ott egy-két nap alatt újra kivirágzik.De mit is keres a kisbaconi rózsa kormos, füstös Bu-dapesten?. ..

32

Áldott az emléke anyókának, az ő szüntelen valógondossága arcocskámra lehelte a rózsát, mielőtt karjaerőtlenül lehanyatlék. Ő egy esztendeig dajkált engem sezt a dajkálást édesanyám öt esztendei dajkálással fizettemeg neki. Arcom kigömbölyödött, ajkam alatt egy kisgödröcske nevetett, s mondják, édesapám kezdette bánnibékételenkedését: megvette az uzoni papbácsi egész bir-tokát. Vájna Rózsi, az én kurta rokolyás kis pesztrámolyan büszkén mutogatott a faluban, mintha ő pingáltavolna arcomra a rózsát, ajkam alá ő kerekítette volnaa nevető gödröcskét. Ennek a Vájna Rózsinak köszön-hetem azt a képet, mely karonülő koromban úgy a lel-kembe vésődött, hogy soha ki nem törülődött on-nan. Ennek a Vájna Rózsinak meghalt a nagyapja, selvitt engem a halottasházba. Ott feküdt Vájna nagy-apó a nyujtópadon, rajta a szemfödél, de nem takartabe az arcát. A szemem beleragadt az arcba s lelkemtáblájára fényképeződött. Nyilván fel volt kötve kendő-vel Vájna nagyapó álla s ez a kendő mutathatott úgy,mintha Vájna nagyapónak két csökevény szarva lettvolna kétfelől, olyan, amilyen némely birka fején lát-ható. Ez a különös kép kísért öregségemig, kísér ma is,míg végre megkerestem a halottaskönyvben, mikor ishalt meg Vájna nagyapó. Nem akartam hinni a sze-memnek: 1862-ben halt meg. Akkor még nem voltamhárom esztendős.

Lám, ez a kép belevésődött a még alig eszmélkedőgyermeki lélekbe, viszont nyomtalanul tűnt el ugyan-ennek a gyermeki léleknek ugyancsak ebből az időbőlegy nagy megrendülése. Anikóval, aki akkor öt évesvolt, én meg három, kint az uccán a kapu előttszaladgáltunk, s tyúkszemű Benedek-Benedikti Lajinégylovas üres szénásszekérrel hirtelen nekem haj-tott, elgázolt, de sem a lovak nem léptek rám,sem a kerék alá nem kerültem: épen feküdtema földön. Épen, de eszméletlenül. A rémület si-koltása után nyomban elvesztettem eszméletemet,úgy szedtek fel a földről. Már-már azt hitték, meg-haltam. Üzentek is a harangozónak, hogy húzza meg aharangot . . .

33

Mindezt csak onnan tudom, mert gyermekkorom-ban sokat beszéltek róla. Én magam akkor Mozi nevűcselédünkre haragudtam. Miért, miért nem, azt hittem,hogy ő gázolt el. Mulattak rajta, amint vádoltam Mo-zit, mondván: Mozi a csocsóval* lenomtatott. De erre amondásomra sem emlékszem, csak később hallottam,hogy így keseregtem. És Mozira sem emlékszem, sejtel-mem sincs arról, szőke volt-e, barna volt-e, nagy le-gény, kis legény, pedig sok esztendőt lakott nálunk, min-dennap láttam — s íme, Vájna nagyapót csak egyszerláttam s csökevény szarvával ma is látom. A három-négyesztendős koromban látottak s hallottaknak már olynagy madár-serege repdes körülöttem, hogy válogatnomkell, melyiket szólítgassam elé: csicseregd el, édes kismadárkám, hogy s mint volt, amikor én apró emberkevoltam. A fecske csicsergi: Emlékszel-e, amikor Gáborbácsi elbujdosott s egy éjjel odahált András nagyapólakatlan házában? Emlékszel-e arra a házra? Igen, em-lékszem. Vén faház volt. Vastag, széles fazsindellyelfedett. Csak a külső képét látom, azt is haloványan, delátom. De láttam azt is, amikor lebontották, hogy a he-lyén kőházat építsenek Gábor bácsinak. Mért bujdosottel Gábor bácsi? Azért, mert édesapám rávert a pálcájá-val. Ő reá is, meg a két szolgalegényre is (Boda Sámuelvolt az egyik, Bálint Izsák a másik). Estefelé jöttek hazaszántóból, három ekével. Ahogy kifogták az ökröket,vizet mertek a kőválluba s neki eresztették a kimelege-dett állatokat. — Héj, az irgalmatokat, mit csináltok!— rohant elé a kert felől édesapám. Ki tanított arra,hogy megmelegedett állatot megitassatok!? — s végig-pálcázta a három legényt. Még most is látom édesanyá-mat, amint kezét tördelve, sírva kéri édesapámat: nebántsa! ne bántsa! Mind a három legény sírva, kia-bálva „bujdosott” el, Sámuel és Izsák haza, Gábor anagyapó házába. (Mondanom se kell, hogy pirkadatkormár mind otthon voltak s mentek szántani, minthasemmi sem történt volna.)

Ekkor én három éves voltam. Megállapítom pedig

* Cocó: a ló gyermekes neve.

34

ezt abból, hogy Gábor bácsi házának a tornácra nyílóajtaja felett, keskeny homlokzaton ott az évszám: 1864.A ház építése tartott egy esztendőt. András nagyapóházát eszerint 1863-ban bontották le. Nyilvánvaló,hogy ebben az esztendőben bujdosott oda Gábor bácsi.S világosan emlékszem, hogy míg a Gábor bácsi házátépítették, nem egyszer vittem uzsonnát édesapámnak, demég arra is, hogy egyízben egy tányér frissen sült pa-lacsintát vittem neki. S hogy egyszer-másszor én is buz-gólkodtam az építés körül, egy-egy követ, téglát vittemDénes bácsinak, a pallérnak, aki köpeci ember vala.Ez a név is bevésődött gyermeki lelkem táblájába, mertDénes bácsi pihenés közben el-eljátszogatott velem.Mintha arra is emlékezném, hogy kék szeme volt — demár erre nem esküszöm meg. S emlékezem a baróti la-katosra is, aki az ajtókat s ablakokat szerelte fel. Kisségörbe hátú, fekete szakállú, fekete arcú, de jókedvű,gyermekbecéztető ember, s úgy megszerettette magát ve-lem, hogy nemcsak nem féltem a fekete arcától, de veleis háltam. Széles mellére bujtatott, ülőkémet tapogatvaálomba ringatott s reggelenként kacagva mesélte: No,ma megint nyugodalmas éccakám vót. Likat rúgott ahasamon a hálótársam!

Jó ember lehetett. Nyugodjék békében a baróti te-metőben.

— Hát, füttyögtél most a mindentudó fekete rigó —emlékszel- e, te vén bohó, hogy volt neked még ebben azidőben egy igen kedves pajtásod, aki fölvett nagy erőskarjára, úgy vitt az iskolába, ott mutogatta neked a fali-táblákon azokat a különös figurákat. Először azt mu-tatta, amelyik olyan volt, mint egy ekekabala. Ennek aneve volt: A. Aztán megmutatta azt a figurát, amelyik-nek kettős hasa volt, mint a szárazbetegségben sínylődő,dagadt mellű Bogdán Mihálynak: az egyik, az igazihasa, az is puffadt, a másik a melle, az is. Ennek aneve volt: B. És következett az a figura, mely a félhold-hoz volt hasonlatos. Ennek a neve vala: G. Így muto-gatta nekem végig ezeket a furcsa figurákat, nagyokat,kicsinyeket, s otthon csak nevettek, hogy az a bolondosSzotyori bácsi ősztől tavaszig, buksi fejecskémbe palán-

35

tálta az egész ábécét, s hallj csudát! nagy betűket, apróbetűket össze is rakosgattam s mikor az ötödik esztendőfelé lépegettem, ,,úgy olvastam, mint a víz”.

Valamint volt idő, amikor a 90-ik zsoltár szerint,„sem ég, sem föld nem voltának”, azonképpen volt idő,..amikor tanítóképzők sem voltának”. Araikor az volta legalkalmatosabb tanító, aki leghangosabban énekeltea zsoltárokat, s kifogástalan pennát tudott hasítani alúd tollából, tiszteletes uram és a nemes presbitériumexamináló széke előtt. Ez volt ám csak a jó világ! —mosolyogják le a Galilei-ifjak. Hát, gyerekek, ez a világolyan világ volt, hogy akkor is, akinek egy csepp eszevolt, megtanult írni, olvasni, számolni; az ökör meg ak-kor is ökör maradt, még ha Bécsbe vitték is, a közmon-dás szerint. Sőt: ökör marad az ökör ma is.

Ki volt, mi volt ez a Szolyori József? Szegény diák-legény. Az udvarhelyi kollégiumból került a mi kis fa-lunkba — mesternek. Így hívták s hívogatják ma is akántortanítót. Bolondos jókedvű, magasnövésű, szélles-vállú legény volt. Alig hiszem, hogy négy diákosztály-nál többet járt volna ki, pedig 18—20 éves lehetett,amikor a „csonka” mester örökébe lépett. Azért hívtákcsonka mesternek, mert az egyik keze megbénult, talánamiatt is mondott le, késő öregségében, mivelhogy csakfélkézzel billegethette a kis szuszogó, sípoló orgonabillentyűit. Nyugalomba ment hát a vén csonkames-ter, el is költözött a fiához a szomszéd vármegyébe, denyár vége táján, a kepézésre rendesen visszajött. Kepé-nek nevezték s nevezik a székelyek ma is a papi meg akántori fizetést. Minden gazda, kinek legalább tizenkétkalongya őszi s ugyanannyi tavaszi gabonája termett,ebből kettőt-kettőt a papnak, egyet-egyet a mesternekadott. Ezek után következtek, akik csak fél kepét fizet-tek. S legvégül jöttek az „oszporások”, a földtelen em-berek, akik egy pár garassal rótták le adójukat Istenszolgáinak.

No, most figyeljetek ide. Lehetett akkoriban 50—60egész meg félkepéző gazda, kerekszámban hát ötvenkalongya kenyérnek való gabonát, ötven kalongya zabotkapott a mester. Igen ám, de ennek fele a csonkames-

36

tert illette, Szptyorinak eszerint maradt 25 kalongyagabonája, ugyanannyi zabja. Egy kalongyában van 27kéve. Ha elhiszitek nekem, s pedig elhihetitek, hogy egykalongya rozs jó ha eresztett két véka szemet, ugyan-ennyit a zabnak is a kalongyája, eltűnődhettek azon,miből élt s ruházkodott Szotyori József. Ötven véka ga-bona, ötven véka zab. Csak egyik-másik nagyobb gazdaadott búza-kepét, annak az ötven vékának is nagyrészerozs volt. Vala pedig egy véka rozsnak az ára akkoribanegy német forint, egy német forint pedig 40 krajcár.A zab ára is akörül forgott, csak akkor szökött fel egykicsit, ha háborús hírek kerengtek a levegőben. Akár-hogy forgatom, Szotyori József kepéjét pénzben nem tu-dom többre becsülni száz német forintnál. Ehhez méghozzáteszek 10—15 szekér fát, egy-két kis szántóföldets kaszálót (az egész együtt kitehetett egy holdat) shozzáveszem még azt is, hogy esztendőn át énekszóvaltemetőbe kísért 5—6 halottat 20 krajcárjával, felvittekaz iskolába 30—40 gyermeket s fizettek minden gyermekután 20 krajcárt: bizony még kisül, hogy Szotyori Jó-zsef fizetése felrúgott 150 német forintra. Hiszen, igaz,igaz, ha nem csordult, cseppent. Teszem azt, a jobb-módú asszonyok, amikor a gyermeküket felvitték aziskolába, kedveskedtek eggyel-mással, ki egy csirkével,ki egy tojással. Szerda és szombat délután játékdélutánvolt. Hol az iskola udvarán, hol a cinteremben szalad-gáltak-verekedtek a gyermekek: ezt a szaladgálást-verekedést azonban meg kellett váltani. Egy tojás vagyegy cső kukorica volt a váltság. Még ma is kacag a lel-kem, ha eszembe jut az a szörnyű dráma, melynek ke-servesen síró hőse voltam iskolába járásom egy szépdélutánján. Szőttes ujjaskám zsebében volt a játékdél-után váltsága: egy tojás. Ez a tojás, addig feszengtema padban, egyszerre csak ropp! eltörött. Jaj istenem, —nyilalt kis szívembe a rémület, — most nekem nemszabad játszanom. Keserves sírásban talált a mester, aSzotyori utóda, épp olyan fiatal legény, mint ő.

— Hát te miért sírsz? — kérdezte az új tanító.A gyermekek válaszoltak helyettem, ki részvéttel, ki

kárörömmel:

37

— Eltört a tojása! Fél, hogy nem játszhatik!— No, ne sírj, simogatta meg fejemet a tanító

bácsi, azért szabad játszanod.Igen, még ma is kacag a lelkem ezen a drámán, s

még rna is érzi kezem a zsebemben szétfolyt tojás tapa-dós nyirkosságát. Próbálja csak meg valaki, töressenel egy tojást a zsebében, ha ugyan akad oly könnyelműtékozló ma, amikor öt-hat korona egy tojás — aztánnyúljon a zsebébe: halála napjáig nem szabadul attól akellemetlen érzéstől, amit ez a tapadós nyirkosság okoz.

De visszatérek Szotyori Józsefhez, mert tudom, kí-váncsi vagy, nyájas olvasóm, hogy valóság-e vagy meseaz az aranykor, amikor százötven német forintból meg-élhetett egy ember? Erre csak azt felelem: a csonka-mester nemcsak megélt ennek a duplájából a feleségé-vel, de még taníttatta is két fiát az udvarhelyi kollé-giumban. Szotyori Józsefnek úri dolga volt. ő egésznap a mi házunknál lógott, ott ebédelt, ott vacsorált,talán früstükölt is. Kis szobácskájába, mely egy födélalatt volt az egyetlen iskolaszobával, csak hálni járt.Egykorú volt Gábor bácsival, nagy pajtásságba keve-redlek, s rosszul mondtam, hogy lógott nálunk: koratavasztól, amikor megadta az egzáment, késő őszig,amikor ember, állat födél alá húzódott, s megnyílt aziskola is, Szotyori nagy buzgón dolgozott: szántott, ka-pált, kaszált, szénásszekeret rakott, fát vágott; a legé-nyekkel, s mindezt széles jókedvvel. Ő volt a még min-dig szomorkodó, Ignáckát sirató család jókedvre de-rítője, ő ,,duvasztott” nekem furulyát a fűzfa mézgáshajából; ő faragott nekem szekerecskét (szekerecskébekerekecskét); ő vett föl nagy erős karjára s vitt enyhetéli napokon az iskolába, végig mutogatván a fali táblákcsodálatos figuráit. Ez a tizennyolc éves legény a 150német forintért minden télen megtanított 20—30 gyer-meket olvasni, írni, számolni; az esztendő ötvenkétvasárnapján száznégyszer énekelt zsoltárokat és „di-cséreleket”; három sátoros ünnep 3-3 napjára is esett18 istentisztelet; néha a pap helyett könyörgést is ol-vasott; elmondta szép rendibe a Miatyánkot; öt-hathalottat énekelve kísért ki a temetőbe. Ez a tizennyolc

38

éves ifjú szolgája volt Istennek, szolgája volt a mi há-zunknak, ennek is, annak is jókedvéből — Mein Lieb-chen, was willst du noch mehr?

Várta-e, nem-e vígkedvű Szolyori a vén csonka-mester halálát, erre csak a mindentlátó Isten adhatnafeleletet. Szeretett volna-e fészket rakni, azt az énébredező lelkem ugyan vehette-e észre? Egy bizonyos,hogy fél kepére nem rakhatott fészket, a Vén csonka-mester pedig nem akart meghalni. Mert ilyen csökö-nyös minden vén ember. Magam is ilyen vagyok.Hiába csiripelnek a verebek, hogy lejárt a te világod,nincs szűkség az írásaidra, fiam, élek és írok, ha azasztalfiának is. A vén csonkamester pontosan eljött afélkepéért, kicsépeltette, szekérre rakatta s vitte a fiá-hoz. Vele jött a vén mesterné is, vékony, töpörödöttasszony, akinek elméje csendes őrületre háborodott ab-ban az esztendőben, amikor a világ legnagyobb köl-tője nyomtalan eltűnt a segesvári csatában. Ott esett elegyik fia a csonkamesternek is. Mindenki elhitte enneka fiúnak a halálát, csak az anyja nem. Várta éjjel-nappal, ott bolyongott a falu végén, onnét leste, várta,mikor bukkan fel kedves alakja „döllő gödör” felől,ahol az út a falunak kanyarodik. Addig várta, addigleste, míg elméjére homály nem borult. És akkor sorbajárta a házakat, mindenüvé beszólt: nem látták-e afiamat? — Nem láttuk, lelkem, nem, — minden háznález volt a felelet. Néhol az ágy alá is benézett: hátha oltrejtőzik a zsandár elől? Szegény csonkamesterné, ő nema félkepéért jött, mint az ura, Ő most is a fiát ke-reste. Álomkórosként bolyongott szerte a faluban, be-szólt mindenüvé: Nem látták-e a fiamat? S mindigcsak ez a felelet: Nem láttuk, lelkem, nem.

Milyen szép, milyen érzékeny, milyen meghatókölteményt lehetne írni erről, ha az érzékeny költemé-nyeknek még volna olvasója! Ha nem durvította volnael lelkünket a világháború, s mind az a fertelem, amia világháború nyomán ránk szakadt! Hát csak eléged-jetek meg ezzel a két sorocskával: Nem látták-e a fia-mat? — Nem láttuk, lelkem, nem.

MÁSODIK FEJEZET.

Ebben felelet lesz arra az együgyű kérdésre: miért építettekházat Gábor bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennekrendjén szó lesz a régi s mai székely házakról, sőt arról is,

milyen volt az iskola.

Porban játszó gyermek volt még Gábor, az voltBenkő Trézsike is, s már a falu közvéleménye a kétgyermeket egymásnak eljegyezte. Nem azért, mert a kélgyermeket, jóllehet Gábor a felszegben, Trézsike azalszegben lakott, napról-napra együtt látták játsza-dozni, sőt azt is láthatták, hogy Gáborka estefelé mintvezette haza kézenfogva Trézsikét. Ebből ugyan nemlett volna házasság, a falusi hit szerint, ha az egyikgazdag, a másik szegény. De édesapám volt az elsőgazda a faluban, Benkő Dániel keresztapám a második.Közvélemény ide, közvélemény oda: ez a két gyermekszerette egymást. S nyilvánvaló volt, hogy amikorIgnácka halála után édesapám Gábort Udvarhelyreakarta vinni, a kamaszlegény húzódozásában nagyrésze volt Trézsikének.

,,A legénynek éppen úgy kell vigyázni a tisztasá-gára mint a leánynak”, — hirdette István nagyapó, sGábor ezt annyira megtartotta, hogy Benkő Dánielkeresztapám uram házánál más leányos házhoz sohabe nem lépett. De Trézsikéhez sem járt más legényGáboron kívül: minek szaggassák a csizmát hiába?Húszéves korában állt sor alá Gábor, s bizony sok ezüsttallért meg húszast pengetett le valakinek az asztaláraédesapám, hogy Gábort ne vigye el a német Talián-országba, honnét nyolc-tíz esztendő múlva került volnavissza, ha ugyan vissza kerül. Nosza, nagyhirtelen

40

házépítésnek láttak, hadd álljon a ház, ha esztendőketüresen is: a fiú dolga immár, mikor visz bele asszonyt.Hiszen, a Gábor háza egy esztendőt sem ásított üresen:21 éves volt, amikor Trézsikét bevezette a falunakakkor legszebb, legnagyobb házába.

Milyen ez az akkor legszebb s legnagyobb ház?Olyan, amely ma, szinte 150 év múltán is a legszebbeks a legnagyobbak közé tartozik. Ennek a háznak szép-sége s nagysága még csak akkor tűnik ki igazán, havisszamegyek ama Benedek Huszár Gábor házához,amely Mária Terézia korában épült, s amely felépülé-sét magának Mária Teréziának köszönheté. Ez a Má-ria Terézia valósággal gyámság alatt tartá a népet.Megmaradt a faluházán néhány jegyzőkönyv MáriaTerézia uralkodásának utolsó tíz esztendejéből s ezek-ben minduntalan találkozunk a felséges királynő nevé-vel. Valósággal gyártódnak a rendeletek, melyekbenhol ezt parancsolja, hol azt a világszép királynő.Nagy gondja volt a fonásra, szövésre, s míg a férfiakhadakoztak, az otthonmaradtaknak, s főként a suhanc-legényeknek megparancsolta, hogy a téli estéken fon-janak, akárcsak az asszonyok. Az ő parancsolatjárahonosodott meg hazánk földjén a burgonyatermelés;ő parancsolta meg Erdély minden községének s ígyKisbaconnak is, hogy küldjön szekérrel egy alkalma-tos embert Kolozsvárra, ahol is kap egy szekérre valóburgonyát, abból minden család néhányat, azt elülte-tik s szép lassan elszaporítják. Alkalmatosabb emberterre találhatott volna-e a falu ,,nemes székely huszárBenedek Huszár Gábor atyánkfiánál”, aki világot jártember volt, mert hadakozott a burkusokkal is, s aki-nek nem volt kedve a házaséletre, vénlegénynek ma-radt, amiről szintén esik szó a jegyzőkönyvben, mi-velhogy nemes székely Huszár Gábor uram „tilosban”találtatván, illetlenségeért meg is dorgáltatott. Nemlehetetlen, hogy az ő esetéből kifolyóan született famí-liánkban az örökéletű intelem: a legénynek éppúgykell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak . . .

Benedek Huszár Gábor testvére volt az én máska-nagyapámnak, vagyis dédapámnak, a nagytestű s

41

nagyerejű Jeremiásnak, nagybátyja tehát István nagy-apónak, akiről az az intelem ránk öröklődött. Elég az,hogy Huszár Gábor vállalta a küldetést s hazahozottKolozsvárról egy szekér burgonyát, aminek székelyülpityóka a neve. Hány nap alatt járta meg az utat,ennek az emléke nem maradt meg. Száz évvel később,a XIX. század 70-es éveinek elején, amikor éppenépülőben volt az erdélyi vasút, édesapám meglátogattaa Kolozs- meg Szilágy megyébe szakadt Benedek Hu-szárokat, Miklós meg Antal nagybátyjakiak a mara-dékait, hogy örökáron vegye meg azokat a belsőségekets földeket, melyeket a nevezettek 48 előtt zálogjáraadtak el neki. (Mert 48 előtt csak elzálogosítani voltszabad a székely birtokot, mégpedig 30 esztendőre,eladni nem.) A 70-es évek elején járt le ez a zálogos-vásár s édesapám pénzzel megrakodva felkerekedett anagy útra, hogy a zálogos-vásárból örökös vásárt csi-náljon. Kisbacontól Kolozsvárig akkor öt napig tartottaz út. Valószínű, hogy száz évvel elébb még hosszabbideig tartott. Mindegy: a fő, hogy Huszár Gábor meg-hozta a pityókát, s ezért az útjáért egy ház volt a tisz-teletdíj. Egy ház, melyet a falu épített neki. Ennek a.háznak csak a fundamentuma volt kő, a fala fara-gatlan, gombolyag cserfa. Minden egyes fája kilátszott,akárcsak a sovány ember bordái a vékony mész-takaró alól. Az alacsony falra aránytalanul magas,meredek tető nehezedett, mely nagy iromba cserfa-zsindellyel volt fedve. Vala pedig az egész házban egynagy, tágas szoba, egy kis benyíló (abban a sütő-kemence) s oldalt egy kamara. Éppen elég egy vénlegénynek. Ez a ház kerek száz esztendeig állott, köz-vetlen a mi udvarunk mellett. Ez is elzálogosított házvolt, így került István nagyapó kezére, tőle édes-apáméra, mígnem ezt is örökáron megváltá. Az éngyermekkoromban egy oláh pásztorember lakott benne,a vén Demeter András, aki holtáig szidta Kossuthot,merthogy nem adta neki ezt a házat, holott ő már48 előtt benne lakott. Sehogysem akarta megérteni azöreg, hogy nem volt ő édesapámnak sem jobbágya,sem zsellérje, egyszerűen bérlője a háznak, akárcsak

42

én ma itt ennek a budapesti lakásnak egy derék fűsze-res házában; azzal a különbséggel, hogy én pénzbenfizetem a házbért, vén Demeter András meg 10, azaztíz napszámmal rótta le. S volt ezért neki lakóháza,veteményeskertje, egy kis pityókaföldje, egy istállója(a kecskéinek) — ilyen háziúr volt az én édesapám!

No, de találkozunk még vén Demeter Andrással,az országjáró, nagyokat füllentő, nekem igen kedves-emlékű vén huncfúttal, jerünk tovább. Én nekem mostazt az utat kell bejárnom, mely a Mária Terézia kora-beli Huszár Gábor házától a Gábor bácsi házáig vezet.Az édesapám háza a 40-es évek elején épült, hetvenévvel később, mint a pityókáért épült ház. Ennek márnemcsak a fundamentuma volt kő, de azon felül is egyfélméternyire, ott kezdődött a fa, még pedig faragott,a közök kirakva apró kövekkel s így bemeszelve simatéglaház képét mutatá. Széles eresz volt a benyíló aház közepén, ettől az eresztől jobbra egy nagy szoba,virágos, méhes kertre nyíló, balra egy kisebb szobaés konyha, az ereszből volt a bejárás a kamarába s apincébe, mely a föld színén volt s nem a föld alatt;az ereszből a feljárás a hijjuba (padlás) egy odatá-masztott jó magas létrán.

A mi házunk már szép piros cseréppel volt födve,három kémény füstölt rat ja, a pityókás házon egysem; annak a nagy szabad tűzhelyéről a füst a hijju-ban széledt el s szivárgott ki lassanként a fazsindelyekhasadékai közt. Az esztendő verejtékes munkájánakminden gyümölcse szépen elfért e piros cserépfödélalatt. A hijjuban négyoldalt sorban állottak a falusiácsok faragta szuszékok, öt köblöstől fel húsz köblösig:ezekbe hordták fel a búzát, a rozsot, a zabot, az árpát,a borsót, paszulyt, az aszalt gyümölcsöt. Ami nem férta szuszékokban, ott hevert csomókban, a hijju tapasz-tott földjén. A pityókának nagy verem volt ásva a pin-cében. A gerendákhoz volt erősítve, a pince hosszában,négy-öt széles polc a téli almának. Átellenben a házzal,az udvar túlsó szélén állt a kukorica-góré, székelyül:a törökbúzás-kas, ennek lécbordái közül moso-lyogtak ki a piros- meg sárgakukorica-csövek. A ga-

43

lanibbúgós kapu egyik sarkában, a pityókás ház köz-vetlen szomszédságában, kis házikó állt: ebben a ke-nyérsütő-kemence. Egyszerűen „sütő”-nek hívtuk. A kiskaputól oldalt volt a gémes kut, mellette egy nagy megegy kis kővállú: este, reggel friss víz benne a legelőrejáró állatoknak. A ház háta mögött konyhakert, melyremindkét szobából kis ablak nyílt. Tyúkleső ablak volta neve. Innen lestük, nem kapirgál-e tyúkanyó a vete-ményesben. Az uccára néző szoba előtt néhány lépésnyielőkert, virágos. A ház már nincs meg, de egy fátyolrózsabokor, melyet édesanyám ültetett, még el és vi-rágzik ...

Három ablak nézett az ucca felé, kettő a hátsó vi-rágoskertbe, egy nagyobb és négy kisebb az udvar felé. Ahátsó virágoskert volt legkedvesebb helyem. Az ágyasok-ban fehér szegfű, piros szegfű, packona meg csukros violaillatozott. Az ablakokra felnyúlt a mályvarózsa s hakinyitottuk, be is haj olt azon. A kert egyik sarkábanorgonafa. Boroszlán nálunk a neve. A kerítés egyik fa-lának épített méhszín alatt sorakoztak a méhkasok. Ittszerettem üldögélni, játszadozni egymagamban. Sok-sok száraz ágacskát szurkáltam szép sorjában a földbe,öt-hat sorban. Nem katonák voltak ezek, hanem kis-diákok. Ezek helyett a kis diákok helyett mondogattamfel a leckét. Szándékosan hibát ejttettem sorban tízzel,husszal is, mígnem valamelyik a hátulsó sorban hi-bátlanul mondta fel a leckét. Nosza, elévittem az elsősorba. Így játszottam ösztönszerűen az életet. Mert,így lesznek az utolsóból elsők, az elsőkből utolsók, kü-lönösen, ha egy felsőbb hatalmasság beleavatkozik. Énvoltam ez a felsőbb hatalmasság, de gyermekkorommalbucsut is mondtam ennek: sohasem leit többé senkiáltalam utolsóból első, elsőből utolsó . . .

Az udvar hosszában még egy veteményes húzódott,a „pityókás” ház folytatásaként. Felerésze a béresházjáruléka volt: itt termett meg nagyokat füllentő De-meter András esztendei káposztája, hagymája s egyébzöldsége. A karós paszuly meg a lopótök indája fel-futott a ház ereszére, összekeveredve lógott az ereszrőla hosszúszárú lopótök meg a hosszú, vékony hüvelyű

44

paszuly. Ecetet lopott ezzel a lopótökkel kis hordócská-tól az öreg füllentő, bort aligha. Átellenben a pityókásházzal, a telek alsó sarkában egyszobás házikó húzó-dott nieg, hajdan pálinkafőző, most „bérház” ez is.Ebben a kistermetű öreg Rigó zsellérkedett. Amennyireemlékszem, sokat zsémbelt miatta édesapám, mert amunkát nem igen kedveié. Forró meleg napokon, míga falu künn izzadt a napon, otthon felejtette magát,ült, üldögélt az árnyékos szobácskában, eregette a füs-töt naphosszat — vájjon miről gondolkozhatott? Őneki is volt egy veteményes kertecskéje, melyet keskenyudvar választott el a Demeter Andrásétól. Ε keskenyudvar végén húzódott meg a zsúpfödeles pajta, a hozzáragasztott sertésóllal: a két zsellér kevésszámú állatai-nak hajiéivá.

Szóval, a mi telkünk kettős telek volt: nagy éskicsiny s mintha két gazdáé lett volna, kerítés válasz-totta el. A nagy telek hátsó felében L alakban háromnagy gazdasági épület sorakozott: két szalmafödelesmeg egy cserépfödeles csűr, mind a háromnak födelealatt egyben pajta is. A cserépfödelesben teleltek a„köteles marhák”, ökör, tehén, ló, a zsúpfödelesekbena borjak meg a juhok. Külön kis ólak voltak a sertés-nek meg baromfinak, kissé közelebb a házhoz, hogy aröfögő meg kodácsoló jószágok mindig szem előtt le-gyenek.

Ez volt a falu első gazdájának a belső telke. Acsűrök mögött, természetesen, tágas csűröskert aszalmakazlaknak, a fedél alá nem fért szénának, melyrendszerint tavasszal került sorára, amikor a csűrökodrai kiürültek. A csűröskert mögött terült el a gyü-mölcsös, e mögött egy lucernás, mely kirúgott a Macs-kás-patakra. Ez a patak volt a határ. Ezentúl kezdő-dött a mező, lankás hegyoldal, mely a falu egyik szélétvégig szegi. Hajdanában, az ősfoglaláskor a Benedek-nemzetség birtoka, az idők során ősi és „jövevény”nemzetségek közt úgy elaprózódott, hogy húsz esztendőkeserves munkájába került nekem, a pennás ivadék-nak, amíg a kardos nemzetség földjének egy részétcsereberével meg háromszoros-négyszeres áron vissza-

45

hódítottam. Igazabban: könyvíró tollammal vissza-írtam. (Csak türelem, türelem, majd meglátjátok,mi lelket rendítő dráma lesz még ebből.)

A mi házunk már nagy haladás volt a Mária Te-rézia pityókás háza után, külsejében is, belsejében is,jóllehet a két házat hetven év választotta el. De hátakkoriban csakugyan lassan forgott a világ kereke,kevés volt a világjárta ember s ha egyik-másik hozottis magával valamit, próbált is egy s más újat, nemigen követték. Ellenben a mi házunkat s a Gábor bácsiéthuszonöt év sem választotta el, de a különbség százesztendőt is kitett. Ezt a különbséget én a szentgyörgyinémet iskola javára írom: itt tanulta meg Gábor bácsiaz építés művészetét. Ő rajzolta meg házának tervét,e szerint épült az új módi, kőfundamentumos, égetetttéglafalú ház, melybe téglaoszlopokon nyugvó tornác-ból nyílt a főajtó nagy, tágas szobába. Ennek a szobá-nak két ablaka nézett az udvarra, az udvar mellett egykis gyümölcsösre, melynek minden fáját Andrásnagyapó, egy ablaka egy nagyobb gyümölcsöskertre,melynek fáit már, egy vén diófa kivételével, Gáborbácsi ülteté. Ε szoba bútoraiból csak egy darabot em-lítek meg: a feketére festett íróasztalt, mélybe szélespalatábla volt beillesztve. Igen jó arra, hogy hirtelenszámolást elvégezzen rajta, papirost e miatt ne paza-roljon. Ennek az íróasztalnak a gazdája háziszőtt, fe-hér posztónadrágot viselt, akár a cselédje. Mondhat-nám, dacosan, szinte tüntetően ragaszkodtak az ősi vi-selethez a szabad székelyek ivadékai, hívatták magukatfehérharisnyás székelyeknek, ellentétben azokkal, akiknemeslevelet szereztek vagy nem is szereztek, de ígymeg úgy elurasodtak. Igen szegény urak voltak ezektöbbnyire, kicsiny, rosszul művelt földeken tengődtek svolt rá okuk, hogy a Huszárok, a Benkők, a Kereszte-sek, a Nagyok, a Bardoczok, a Balok (csupa kis- ésnagybaconi famíliák) jó módját irigyeljék.

Gábor bácsi íróasztalos szobájából jobbra is, balrais ajtó nyílt. Jobbra egy tágas „tessék szoba”, benneháziszőtt gyapjútakaró val bevont dívány, üveges szek-rény, nagy ruhaszekrény s ágy is. Ha akarom: ,,sza-

46

lon”, ha akarom vendégszoba. Mellette keskeny oldal-szoba. Volt hát három lakószoba, eggyel több, minta mi házunkban. Az íróasztalos szobából balra akonyhába lépünk: háromszorta tágasabb, mint amienk. Innen garádics vezet fel a kamarába, kamaramellett szintén garádics a hijjuba. A konyha oszlopostornácra nyílik, erről a tornácról garádics vezet le asütőkemencéhez s egyúttal a pincéhez is, amely márigazi pince: a föld alá került.

De Gábor bácsi nemcsak magának épített házat,épített a nagyobbik fiának is s ez már igazi úriház.Üveges verandán lépünk e házba, üveges verandárólegy hosszúkás keskeny szobába, melyben túlságos nagyhelyet foglal el egy öreg zongora . . . Balra virágoskertre nyíló nappali, jobbra két szoba, tovább a télikonyha, ehhez ragasztva a nyári. Ebben a házban te-hát öt szoba van már, mivelhogy szobának számít azárt veranda is. S ennek a háznak nemcsak zongorájavan, de íróasztala is, holott gazdája, János gazda, csaka felső népiskolát végezé. De a leányai már mind ki-járták a képzőt.

Néhány lépésnyire a ház mögött kisebb épület,ennek födele alatt a nyári konyha meg a gabonás: kétoldalt egy darabban nyúlnak végig a hombárok, falusiácsok mestermunkája, de főmestere Gábor bácsi leg-kisebb fia, aki András nagyapó nevét viseli, övé már aszülei ház. Gábor bácsi, ,,a vén jegyző”, aki harmincesztendeig volt három falu pennája, külön házat épí-tett magának a telek másik oldalán. Kedves kis kőház:Faragott kő az alja, kis oszlopos tornáca van, kétoldaltrózsabokrok, a kicsi házban két szoba, konyha: éppenelég egy öreg pár embernek. A világháború sem tudtamegkomorítani e kis ház nevetős képét: úgy nevet, úgymosolyog, mintha az ég soha, de soha be nem borultvolna fölötte.

47

Itt most meg kell állítanom a tollamat, hogy mon-danivalóim sorrendjét meg ne zavarjam. Mert nagyutat kell megtennem még, amíg eljutok odáig, amikora székely gazdaember iskoláztatja nemcsak a fiait, dea leányait is... Ez már ugrás, szédítőnek látszó nagyugrás, de majd kisül, hogy nem is ugrás, hanem fon-tolva haladó, egészséges fejlődés ez. Csak be kell pil-lantanod abba a virágoskertbe, melyre a nappali há-rom ablaka nyílik s már ez mutatja, hogy ennek aháznak a gazdája ugrás nélkül is halad előre, szépen,egyenletesen, testi s lelki szemünknek jólesőn. Ez avirágoskert az én szülőházam s az előtte meg mögötteillatozott virágoskertecskék helyén szülétek. Ha nemnevel urnák az édesapám, ma én volnék itt a gazda,mert, ősrégi székely szokás szerint, engem illetett megaz ősi telek, mint legkisebb fiút. Ám én „tudományra”váltottam az ősi telket s szomszédja lettem a Gáborbácsi fiának, kint a házam a falu szélén, nagy csen-dességben — jól történt-e így vagy rosszul, kisül, mirekönyvemnek végire érek. Ε pillanatban idegenül ten-gődök a nagy Babylonban s nem tudom, nem lépek-eidegen földre, ha innen — megszökhetem . . . Ó, ó, me-gint félre kalandoztam, János öcsém szép virágoskert-jéről megfeledkezem. De te megbocsátasz nekem, nyá-jas olvasó, hiszen vehetted észre, hogy bódult a fejem,bódult a szívem. A mi virágoskertecskénket gombo-lyag fenyőboronák kéritek be, János gazdáét az udvarfelől jó móddal megalapozott, fonott drótsövény, azucca felől fedett kőkerítés. Egy rózsabokor, melyetédesanyám, s egy körtefa, melyet édesapám keze ül-tetett: a régi virágoskertből e kettő maradt meg. Arég kiszáradt, egyetlen orgonafa helyett, az udvar felőlirészen, végig orgonabokrok szelik a drótsövényt, közbe-közbe sugár vörös fenyők, — gyönyörűséges kép s má-jus havában mámorítóan illatos. A méhszín helyett,mélynek tövében annyit játszadoztam, új méhszín,melynek födele alatt a gyékényből font paraszt méh-kasok s a legújabb szerkezetű kaptárok szépen meg-férnek együtt. Édesanyám oltatlan rózsájára kegyelet-tel néznek a piros, a fehér, oltott rózsák s egy közöttüktalán szeretettel is: emlékrózsafája ez annak az ágy-nak, amelyben édesapám örök álomra hunyta szemét.Nagy gonddal ápolt virágágyak középen, oldalt málna-,ribizli s mindenféle díszbokrok, az ucca felől sorbanvadgesztenye, vörösfenyő, hegedűfenyő s még egy

48

körte- s egy almafa: ez utóbbinak ágai, éppen mintaz én szülőházam ablakán a mályvarózsa, behajolnaka nappali nyitott ablakán. Szóval, itt szépen, harmo-nikusan, a régit le nem becsülve, az újtól nem irtózva,fejlődik az Élet, mivelhogy nem ott kezdik, ahová min-den józanul gondolkodó ember hite szerint, eljutnicsak századok múltán lehet. Ha ugyan lehet. . .

. . . Mostan pedig megyek az iskolába. Már nem aSzotyori bácsi karján. Mert Szotyori bácsi mégis itt ha-gyott minket, pedig hogy szeretett s hogy szerettük miis őt. Fészket akart rakni (nyilván megkívánta Gáborbácsitól) s hazament a falujába, Szotyorba, ahol a vénmester halálára nem kellett várnia: egész, kepét kapott.Hát, elment Szotyori nagy sírással-rívással, sírt ő is,siratta a falu is, különösképpen a mi házunk népe stalán legkeservesebben siratta meg egy pirinkó kis fiú,akinek ezután a maga lábán kell iskolába járnia. Slám, a félkepére nyomban akadt pályázó, két diák-legény, mindakettő — Benkő. A néhai vén tiszteletesgyámoltalan fia az egyik, az a szegény Laji, aki búzá-val hizlalta a disznót, amikor a maga gazdája lett;középajtai Benkő a másik, aki nevén kívül más atyafi-ságban a kisbaczoni Benkőkkel nem vala. Lajinak,szegénynek nem volt hangja, annál hegyesebb, csen-gőbb a másik Benkőnek, akinek Sándor a neve.

Hatodik esztendőt tapicskáló gyerek voltam, ami-kor Benkő Laji, egy vasárnap délután, az egész faluszíne előtt, Istennek házában egzámenre állott. Mert akántori pályázat valóságos egzámen vala. Minden ké-pező gazdának joga volt az egzaminálásra. Össze-visszavallatták a pályázót a zsoltáros könyvből. Nem eléged-tek meg azzal, hogy az istenitisztelet során végig éne-kelte a szokásos dicséreteket és zsoltárokat, nevezete-sen: a gyülekező, a felálló, az ülő, a könyörgés és pré-dikáció közti éneket (mialatt a tiszteletes a bibliábólkikeresi a prédikáció alapigéjét), meg az istenitiszteletetbezáró éneket, mert végre is ez csak egy-egy ének, márpedig, gyülekező, felálló,- ülő ének többféle van s

49

hol vannak még a karácsonyi, húsvéti, pünkösdi éne-kek? És hol az úrvacsoraosztás közben szüntelenülszólók? istenem, istenem, mi tenger éneket kelletttudni s azt orgonaszóval kísérni a kisbaconi fél-kepéért!

Ma is látom, amint szegény Benkő Laji félénken,gyámoltalanul betámolygott Istennek házába. Szintehallom fogvacogását, a cérnalábú áldozat térdeinekösszeütődését: szánakozva nézték az öregek, vihogásu-kat nehezen visszafojtva a fiatalok. Mondjam tovább,ne mondjam, a mai szólásmondással élve Laji pályá-zata kínos botrányba fúlt. Alig hallható hangon düny-nyögte el a gyülekezőt: Ím, bejöttünk nagy örömmel...Hát, Lajit illetően nagy hazugság volt ez a nagy öröm.Bizony, nem jött ő ide örömmel. Anyja, a vén papnékényszerítette rá. De ő szegény csak nyomkodta továbbaz orgona billentyűit, nekifohászkodott a felálló ének-nek, amely azért neveztetik ennek, mert erre felállnak.a hivek s állva hallgatják és énekelik végig. Ó de szépez az ének, ha szépen csengő hang vezet az orgonamellől, s kíséri jó énekesek, leányok, gyermekek szop-rán, legények tenor, idősebbek emberek bariton hangja!Csak úgy repül az ég felé:

Te rólad zeng dicséretünk,Nagy Isten! Téged tisztelünk!

De most nem repült ég felé az ének, szárnyaszeget-ten bukdácsolt, s ha zengő hangú Benedek Sándor Já-nos, ez a szőkehajú, piros képű fickólegény hirtelen átnem veszi a szót, a felséges ének bizony nem jut fel azégbe... Zordon képű, hirtelen mérgű Dobai tisztele-tesnek csak úgy szikrádzott szeme a haragtól, dörgőhangon kiáltott fel szegény fiúhoz: Elég volt, Laji,elég! — és Laji szeméből megeredt a könnyek zápora,félre tántorgott az orgona mögé. Érzékeny szívű néném-asszonyok szipogtak, merthogy igen sajnálták a néhaiaranyszájú tiszteletes gyámoltalan fiát. Tekintetes GálDánielné keresztanyám asszony szégyenében (mivel-hogy Lajt is keresztfia volt) kiszaladt a templomból.

50

Öregebb rendű emberek nemkülönben sajnálkozának,csak a fiatalság vala — mint minden időkben — kegyet-len: illetlen össze-vissza vihogás, élesen csengő kacagásbotránykoztatá meg az öregebb rendűeket.

Mi más volt Benkő Sándor pályázata a következővasárnap délutánján! Vastag, telt nyakú legényecskevolt ő, öblös torkú, bátor képű, apró, eleven szemű,hetyke járású — bizony, nem verődött össze az ő térde,nem vacogott a foga. Mint a győzelmében bizonyos had-vezér vonult be Istennek házába, jobbra, balra illen-dően hajtogatva fejét; csakúgy recsegett talpa alatt afa garádics, amint felszaladt az orgonához; ott hirtelenleült, végigfuttatta ujjait s érces hangon rázendített: Ím,bejöttünk nagy örömmel!

Gál János megyebíró (ez nálunk a kurátor neve)büszke-boldogan hordozta körül a tekintetét. Aztmondta ez a tekintet: Van már mesterünk! BenedekBalázs, ez a higgadt, minden szavát megfontoló ember,aki kellemetes baritonjával kísérte máskor a mesterénekét, most hallgatott s elégedetlen hajtogatta a fe-jét. Az ő fejének hajtogatása is azt mondta: Van mármesterünk. Ezt mondta minden arc, minden szem. ATe rólad zeng dicséretünk csakugyan zengett, s amikorkövetkezek erre Mint a szép hives patakra a szarvas kí-vánkozik, Isten után való vágyakozás fényt ragyogott aszemekben. Vájna Rózsi, az én egykori pesztrám, mostmár nekiserdült, pirosalma képű leány meg is feled-kezett magáról, a szeme rátapadt a nap hősére, aztánegyszerre csak megcsendült a hangja a zsoltár e soránál:És hozzá kívánkozik! Megbotránkozással fordult feléminden szem. Gál János uram haragosan intette le. Ó,pedig Rózsi igazán olyan szépen, olyan „hegyesen”énekelt s úgy el tudta nyújtani minden sornak azutolsó szavát, hogy az a következő sorba beléolvadott. . .Hát azt én az én hatesztendős butikó fejemmel gondol-hattam-e, hogy Rózsinak már rabul esett a szíve?Hogy ő nemcsak Istenhez, de a nap hőséhez is kivan-kozék. Aminthogy, meglássátok, ennek a leánynak mégártatlan szíve tüzet fogott e napon; tüzet, mely csak

51

sok-sok esztendő múltán alszik el, pedig mi tenger könnyoltogatá!

Hát, végig énekelte Benkő Sándor mind az éneket,ami az isteni tisztelethez tartozék, de hohó! ez mégnem elég: még csak most kezdődik az igazi egzámen.Most fogják megegzaminálni az ifjú dalnokot a zsoltá-ros könyvből, sorba énekeltetvén a karácsonyi, a hús-véti, a pünkösdi énekeket. Hebegő beszédű Gál Jánosuram (híres nagy verekedésben verték hebegőre a nagy-erejű, nagyindulatú embert) a félkepéért úgy megéne-kel tette szegény fiút, hogy sok lett volna, lia nem mes-teri, de egész papi kepét fizet az eklézsia. Újesztendőnapján, Úrvacsora-osztáskor, hosszas szárazság éshosszas esőzés idején és mindenféle alkalmatosságokkalénekelendő énekekre vala kíváncsi Gál uram, végezetülpedig, amikor már csurgott a verejték a delinkvensről(mert az volt már és nem pályázó), feladá Gál uram alegnehezebb s a legszebb feladatot:

— Mé-még egyet, ö-öcsém uram. A ki-kilencvenedikzso-zsoltárt!

A 90-edik zsoltárt! Ezt a zsoltárt, a vastag nyakú,sziklakemény hitű kálvinisták dacos tanúságtételét Is-tennek örökkévalósága mellett; ezt a fenséges széo köl-teményt, minden zsoltárok közt a legszebbet, az ének-hangot fent és lent kemény próbára tevőt. Ezt a zsol-tárt, mely ellenmondást nem tűrően dörgi a hitetlenekfülébe:

Te benned bíztunk eleitől fogva,Uram! Téged tartottunk hajlékunknak.Mikor még sem ég, sem föld nem voltának,Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:Te voltál és te vagy erős Isten,És Te megmaradsz minden időkben!

Csuda nagy örömnek s büszkeségnek ragyogásátlátta gyermekszemem öregeknek, ifjaknak arcán. Vanmár mesterünk! ezt ragyogták az arcok, a szemek. Nemvoltam — hála Istennek — csudagyermek, nem keres-tem, nem kutattam, vájjon van-e e sok arc közt bár

52

egy, amelyre kiül a kérdés: hát tanítónk van-e? De ké-sőbbi időkből e napra visszatérve, megbizonyosodtamabban: ez a kérdés egyetlen lelket sem nyugtalanított.Kollégiumiból jött ez az ifjú legény, nyilvánvaló tehát,hogy írni, olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a tu-dományát átplántálja a gyermekseregbe, amihez pedigcsak jó igyekezet szükségeltetik: akkor is bolond volt,ma is bolond ember, aki többet kíván ennél. A mi vénzsellérünket, a bölcs Demeter Andrást, édesapám egy-szer megszólította hebehurgya munkájáért. Megállt a vénfüllentő s monda egy igazi bölcs nyugodalmával: —Gazduram! Minden ember bolond ember, aki jobbantáncol, mint ahogy tud. Az új tanító okos ember volt:úgy táncolt, ahogy tudott, s most, öreg eszemmel tanú-ságot tehetek mellette: jól táncolt.

Októberben nyílt meg az iskola, de az egész hónap-ban csak két növendéke volt: Anikó meg én. Anikó, azén nővérem. Ő már egy telet járt a Szotyori keze alá,tul volt a palatáblán s irkája vonalai közé oly szép ke-rek betűket körmölgetett, amely kerekséghez — sok esz-tendő ide-oda próbálgatása után — csak öregedő esz-tendeimben jutottam el. Eleven eszű leányka volt, eleamikor az új tanító kipróbált az olvasásban, ő még sil-labizálgatott, rnutatóujjacskájával végigtapogatott a be-tűkön, én meg mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyóvíz a medrében, úgy szaladtam végig Indali Ábécés köny-vének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem azÁbécé volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv:Flóri könyve. Az a könyvecske, melyet Bezerédj Amáliaírt egyetlen leánykájának, Flórikának s vele egy félszá-zad gyermeknemzedékeinek. Bezerédj Istvánnak volt afelesége ez az áldott emlékű honleány, annak a nagy-szívű embernek, aki elsőnek szabadította fel jobbágyaita megalázottság, a földhözkötöttség járma alól, — slám, ebben az országban senkinek sem jutott eszébe,hogy ennek az emberpárnak nagyságát szobor hirdesseidőtlen-időkig; a legszebb, a legtökéletesebb szobor,mire magyar szobrász ihlete és vésője képes!

Ennek a könyvecskének minden versikéjét, mindenmondatát elejétől végig olvastam százszor meg százszor;

53

kicsi agyamban vittem az iskolába minden betűjét, ké-pecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lap-ján az „ő” elé rajzolt őzike is s felejthetetlen emlékkéntvésődött a lelkembe, — Flórika könyve maradt jó sokesztendeig legkedvesebb könyvem, az én gyermekkorom-nak egyetlenegy gyermekkönyve! Egyetlenegy. Halljá-tok, unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s akülföldi gyermek- és ifjúsági könyvek kettős-hármassorokban szoronganak! Nekem csak ez az egy könyvemvolt. Ennek az egy könyvecskének csak a táblája ma-radi meg, — emléktárgyaim közt megtaláljátok — deami benne volt, úgy átgyökeredzett a lelkembe, hogyma is gyermeki gyönyörűséggel mondogatom, szaval-gatom, dúdolgatom kedvesen együgyű .versikéit: bizo-nyos, hogy ez az egy könyv elkísér engem a kisbaconitemetőbe! Ennek a könyvecskének lelkéből sarjadzottki az én'gyermek-ifjúsági könyveimnek terebélyes fája,melynek tövében ti meg-megpihentek ... Ez a köny-vecske tett adósává a gyermekvilágnak: mindazt a gyö-nyörűséget, mit az egyetlen könyv szerzett a gyermekiléleknek, tetézve adni nektek, gyermekek!

... Künn az udvaron össze-visszaszaladgálnak ré-mült sivalkodással a csirkék, édesanyám, Éva megAnikó kerítgetik, no, most mindjárt lefogják, huss!Mikor már azt hiszik: megvan! — kisurran kezükközül a kiszemelt áldozat. Tudom, miért e hajsza:ma visznek föl· az iskolába, két gyermek után kétcsirke jár a tanító bácsinak. Nem „illeték”, de —illendő. Nem sajnálom a tanító bácsitól, de sajnálomőket, szegénykéket. A búsbeteg tejet szopott gyermekérzékenységével nézem a hajszát, s bármint vágyakoz-tam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsiszívemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nemszökhetem át kedvem szerint a kis zsellérházba, amelyamilyen kicsiny, oly nagy nekem: a mesék végtelenbirodalma. Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottamaz első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nemvén banya, mint azt gondoljátok talán. És az elsőmese után kisírtam-könyörögtem belőle a másodikat,harmadikat, a negyediket, — aztán a jó Isten tudja,

54

hányadikat — nem volt többé nyugodalma tőlem. Holtanulta tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató,lélekzetfojtogató meséknek ez a leányka? Sem apja,sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- skukoricafosztó-estéken szedte föl, s mondta továbbtódítva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott száj-jal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére haért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább,még egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan em-lékszem, sok-sok este sírva bujtam karikás ágyacs-kámba, mert nem hívták át Rigó Anist — ő volt azén mesemondóm... Vájjon él-e még Anis? Még éltmost esztendeje, amikor világszép kertemből másod-ízben* kellett menekülnöm ... Eleven, vidám, csip-kelődő, csúfondáros szájú vén asszony, szót-szóramondó, nagyokat tódító — könnyű volt rekonstruál-nom a mesemondó növendékleányt. S ahogy elnéztem,elhallgattam most ősz fejjel, bár egy mesére sem em-lékezem, amit belőle kisírtam, már tudom, hogy ezek-ből a mesékből sarjadzott ki a másik fám, a mese-mondó terebélyes fája, melynek tövében szintén meg-megpihentek ... Bezerédj Amália és Rigó Anis ...Nagyúri nő az egyik, zsellérleány a másik. Ennek akettőnek lelki táplálékával mentem én az iskolába.Csak egy gyermekkönyvem volt? Ne, ne sajnáljatok,gyermekek. Szép volt, gazdag volt az én gyermek-korom. Tele volt a lelkem jámbor versikékkel, televolt mesékkel, a nép, az istenadta nép kincsesházánaklegdrágább kincseivel — szép volt, gazdag volt az éngyermekkorom!

Karján hordott Szotyori az iskolába, lába közéállított Benkő, úgy olvastatott próbát velem. Simogattafejemet, arcomat, csudálkozott, álmélkodott, aztánegyszerre csak fölemelt az ölébe s megcsókolt. Ezzel acsókkal ,,írta be” a hatesztendős apró emberkét. Hogyfölmelegítette, hogy felszabadította szorongó szívecské-

* Első ízben 1916 augusztus végén az oláh betörés, má-sodízben 1918 október végén az oláh megszállás elől.

55

met ez a csók! Belenéztem a szemébe s mondtam nagy-bátran: Tudom az egyszeregyet is, tanító bácsi!

— Ó, ne mondd, — mosolygott színlelt csudálko-zással.

— Tudom bizony!— „Szöktetve is?— Szöktetve is!És szöktetett össze--vissza: 5X5, 4X9, 9X4,

6X7, 9X9 — édesanyám meg gyönyörködve, aggódóarccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe. —Ne féljen, édesanyám, bátorítá loppal oda-odavetettmosolygásom.

— De azt nem tudod, hogy a macskának hánya lába? — kérdezte hirtelen Benkő bácsi.

Kacagtam, hogy csakúgy csengett a kis szobácska.— Ó mit gondol, tanító bácsi! Négy, négy, négy!— Ohó, — mondta Benkő bácsi roppant komolyan:

A macskának négy a lába,Ötödik a farkincája.

Mind kacagtak, édesanyám, a tanító bácsi, Anikó,de az én kicsi szívem elszorult, szemem sarkán kicsor-dult egy könycsepp, hirtelen, váratlan gyúlt világos-ság buksi fejecskémben: íme, valami, ami nincs bennesem a Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Iste-nem, még mi minden lehet, ami nincs meg ezekben!Alig tudtak megvigasztalni.

*

Október végére betakarodott a falu, megjött novem-ber, melyről meg van írva Flóri könyvében:

Ködös és hideg november,Fázik akkor állat, ember.

Igen, megjött, lassankint megteltek az iskola padjai,baloldalon a leánykák, jobboldalon a fiúk. Csudálkozvaláttam: fiúk, lányok, mind nagyobbak, én vagyok aziskola Benjáminja. Voltak a fiúk közt nagy kamaszok,

56

a leánykák közt domborodó mellű növendék-leányok,akik még az Indali Ábécéjénél tartottak, mutatóujjalbabukoltak végig a betűkön. De akadtak köztük előre-haladtabbak is: Dobai Anikó, a pap leánya, Jankó, afia: ezek már Gáspár János Olvasókönyvéből olvasgat-tak, igen lassan, megfontoltan, amin én igen megzava-rodtam, merthogy az ő apjuk pap vala... De nini, mi-lyen szépen, milyen akadozatlan olvas Vájna Ferenc,ez a barnaképű, csillogó szemű fiú, holott az ő apja nempap, nem nótárius, nem megyebíró, csak fúró-faragóezermester, kicsi gazda, — hogy lehet ez? Most kiáll anagy fekete táblához, mondatokat ír oda, gyönyörű ke-rek betűkkel, csuda, hogy tovább nem gurulnak. Meg-tudtam, hogy ezek a nagy fiúk s nagy leányok mind há-rom-négy tele járnak iskolába s lám, a legtöbbje csakbabukolva olvas, — hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttemlassacskán. Aki felvitte gyermekét az iskolába — hátaz felvitte. Aki nem vitte fel — hát az nem vitte: nemigen kérték számon. November közepén, Szent Mártonnapja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján volt azegzamen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiúk:ha jó szánút volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért.Márciusban, ha elolvadt a hó, kezdődött a szántás, aprófiúk, kamasz fiúk az ökör mellé álltak, nagyokat rittyeg-tettek ostorukkal, hogy csakúgy zengett a határ. Volta-képpen 3—4 hónap volt az esztendő, az iskola esztendeje.

Amely gyermek rendesen járt az iskolába s fogé-kony volt az esze, két télen kitanulhatta az egész iskolát.Ha hat telet járt, akkor sem haladt tovább: újra megújra magolta a Bibliai történeteket, a konfirmációs ká-tét, Erdély történetét, melyet versekben irt meg egyGyörké nevű versfaragó. Ha mindehhez hozzáveszemErdély kopott, színehagyott földabroszát, melyből egy-nehány helységnek a nevét ki lehetett betűzni; az egy-szeregyet; a számtudományokból a négy alapműveletets a Gáspár-olvasókönyv olvasmányait: ennél több tu-dománnyal a kisbaconi iskola agyunkat meg nemterhelé.

Az én gyermekkorom népiskolája és középiskolájaközt nem volt közvetetlen kapcsolat. Akár két telet, akár

57

hatot ültünk, üldögéltünk rozoga, nyikorgós padjain, akollégium első osztályába föl nem vett nagytiszteletűKiss Ferenc uram, a székelyudvarhelyi kollégium rek-tor-professzora. Ám az én időmbeli kollégiumnak voltnégy elemi osztálya is, ennek azonban csak a második,legfönnebb harmadik osztályába vették föl a falusi is-kola ,,végzett” nebulóit, akik közt 12—14 éves kamaszokis voltak.

Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltama hat meg a hét esztendőnek. Benkő bácsi — így mon-danák ma — velem brillírozott a virágvasárnapi exá-menen. Kiállított az Úrasztala elé, ott előre, jobbra,balra szépen meghajtottam magamat s elszavaltam egykölteményt, mely nem volt benne az Olvasókönyvben:A megfagyott gyermek volt e költemény. Írta báró Eöt-vös József. Így: Ε-ötvös. A tanító bácsi is így mondta:Ε-ötvös, s nem ötvös. Akkor ez az Eötvös báró csakköltő volt, s talán maga sem hitte, hogy még egyszerMagyarország kultuszminisztere lesz, a népoktatási tör-vény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. Deamikor én A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-ötirtak; már olvadozott ugyan a jég a megfagyott országdermedt kebeléről, bimbóztak a remény virágai, de kitudja? hátha megfagynak a bimbók, mielőtt virággá fa-kadhatának. Az anyja sírján megfagyott gyermek ér-zékeny története megtalálta az utat az érzékeny szívek-hez, s úgy tetszik nekem, akkoriban minden szív érzé-keny vala, mivelhogy az asszonynép sírt hangosan skemény arcú férfiak is szemüket törülgetek. És mertez elég hosszú költeményt megakadás nélkül csengettevégig az iskola legapróbb gyermeke, ne csudáljátok, hafülem hallatára jövendőlé meg Gál János megyebírókeresztapám uram (persze, hogy ő is keresztapám volt!):me-meg lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a le-legé-gény-kéből pa-pap lesz! S jól jövendőié Gál uram, mert bárpalást, az öreg korral folyton növekvő nagy bánatomra,vállamat nem fődé, attól a pillanattól fogva, hogy tolla-mon át beszélhetek az én népemhez, mind e mai pilla-natig, magamat papnak érezem ...

Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné

58

keresztanyámasszony hirtelen lehajolt a pad alá, onnétkiemelt egy zsákot, a pad fölött áthajolva meglóbálta,s ím egyszerre csak a templom földjén tenger sok aszalt-körte gurult szerteszét. Nem volt ebben meglepő min-den egzamen végén hol ez, hol az a néni, néha többen is,szétönté a maga aszaltkörte-ajándékát. Egy pillanat segymás fején-hátán rohantak ki a gyermekek, mohónestek a pompás csemegének, az erősebb félre lökte agyengét, volt sírás, kacagás — ez az élet. Nem, nemegészen ez az élet. Én az első pad külső szélén ültem,szorosan visszahúzódtam a pad hátához, mikor aztánaz én padom kiürült, felálltam s úgy néztem a dula-kodást . . .

Gál uram megjövendölte, hogy pap leszek, s ha böl-csebb ember, most a jövendölését megpótolhalá vala: —pa-pap, de sze-szegény . . . Alig hiszem, hogy bárkinekis e gyülekezetben szemébe tűnt volna e kép: a templomközepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egymeg ott áll, álldogál szótlan, gyámoltalan — mely bol-dogító, mely megnyugtató érzés ma, a 60-adik év alko-nyán, hogy életem folyásán véges-végig, sohasem ve-gyültem a dulakodók közé, mindig csak álltam, álldo-gáltam szótlan, gyámoltalan!

Nem, nem félek a számadástól, ha majd Isten előttállok.

HARMADIK FEJEZET.

Ebben az író néhány lapot szentel édesapjának, akivel azolvasónak még gyakran lesz találkozása.

A második egzámen után az egész falu tudta,hogy ősszel kollégiumba visz az édesapám. Onnéttudta, mert az Úrasztala előtt én szavaltam a búcsúz-tató verset. Bizonyos, hogy nem poéta írta e verset,mert emlékezetem tábláján egy sor sem maradt meg.Nyilván, kántorfaragta rossz rigmus volt, melyet Istentudja hány iskolában hadart el az iskolától búcsúzóknevében az a fiú, aki vagy a legjobb tanuló, vagy atanító kedveltje, vagy a — pap fia volt. Mit tagad-jam, én voltam Benkő bácsi kedveltje, sőt, úgy lát-szik, ennek az esztendőnek a legjobb diákja is. Ebbennincs semmi csudálatos: a mi házunk volt a faluegyetlen könyvszerető háza. Az egész faluban, a papkivételével, csak édesapámnak járt újság. Rendszerintvelem olvastatta fel a königgréci csatáról szóló híre-iket s minduntalan megállított: lassabban, fiam, las-sabban. Vajmi keveset értettem abból, amit olvas-tam, de azt megértettem, hogy valahol messze ret-tenetes dolgok történnek, mert édesanyám szakadatlankönnyezéssel kísérte olvasásomat, fel-felsóhajtva: OhIstenem, Istenem! Megértettem, hogy tengersok katonaáll szembe, ezek mind lövik, vágják egymást; hogysok szép magyar fiú vére hullott idegen mezőre, köz-tük a Benedek Temető* Istváné is, akinek halálátazonban nem újság, de feketepecsétes levél jelenté.

* A temető mellett volt a házuk, innen a Temető mel-léknét.

60

Az én édesapámnak, a mai szemmel nézve, sze-gényes, de akkoriban gazdag könyvtára volt. A sort,természetesen, a Szent Biblia nyitja meg, mely egy-úttal a család anyakönyve is. A Szent Biblia elején, üreslapon volt feljegyezve mindakét nagyapám s nagy-anyám születésének s halálának esztendeje. Utánukkövetkezett édesapám, aki 1815-ben, november havá-ban, édesanyám, aki 1822. május havában született.És sorban hét gyermek. Kezdi Gábor 1843-mal, végzemén 1859-cel.

Hosszú élete folyásán nyolcszor olvasta végig édes-apám a Szent Bibliát, s mindjárt hozzáteszem: nemvolt nagy templomjáró, ő, a vallásos lelkű, istenkárom-lásban soha nem találtatott ember. Istent tisztelte, deperlekedő természetű szolgáját, az én keresztapámat,nem igen. Semhogy őt hallgassa, inkább a Bibliátolvasá.

A Szent Biblia után legkedvesebb s többször el-olvasott könyve Budai Ferencnek, a tudós debreceniprofesszornak történeti Lexikona volt, s holtig fájlalá,hogy e könyvnek csak az első kötete volt meg, azM betűig. Sokat forgatta Kállay Ferenc könyvét is,A nemes székely nemzetről szólót, melyben régi jele-sebb székely családokról is van feljegyzés. Ebből akönyvből mosolygott rá egyik ősünknek, Benedek Ke-resztélynek a neve, aki a 17-ik század közepén Udvar-helyszék királybírája volt. A szűkszavú feljegyzést bőkommentárral kísérte édesapám. Apáról fiúra maradtaz emléke, hogy Keresztély királybírónak halastava ésjégverme volt. Halastónak is, jégveremnek is ma ismeg van a nyoma az én kertemben. A halastó felettma is buzog a forrás, mely friss vízzel táplálta. Ma azén házamba s kertembe innen ágazik szét a viz, haugyan bánatában ki nem apadt. . .

Több rendben olvasá el Bölöni Farkas SándorAmerikai utazását is, mely az én gyermekkorombantiltott, rejtegetett könyv volt. Nemcsak édesapámnak,de az egész családnak igen kedves, agyon-olvasottkönyve volt Mayer István esztergomi püspöknek az1859-ik évre szóló Kalendárioma. Ezt édesapám any-

61

nyira megbecsülte, hogy be is kötteté. Ez a derékpüspök István bácsi név alatt szerkeszté Kalendáriu-mait, melyek tele voltak falusi nemnek való, Egy bal-lépés ezer bajt okoz s efféle hasznos és erkölcsös tör-ténetekkel. Kioktatott arról, hogy kell a fagyott embertéletre kelteni; szívrehatóan prédikált a pálinkaivásszomorú áldozatairól, s örök időkre emlékezetembevésődött ez a verse:

A pálinka gonosz ital,Ki azt issza, korán meghal.Nyáron izzaszt, télen fagyaszt,Okos ember nem issza azt.

Hát Boros Mihály könyve: András, a szolgalegény,meg András, a gazda! Hogy faltam e könyvet, melyetBoros Mihály — amint később megtudtam — németföldből ültetett át magyar földbe, de színmagyarrálett ám a könyv az ő tollán — nagydiákkoromban isgyönyörűséggel olvasám. És kézről-kézre járt, — össze-össze is pereltünk rajta — Kriza Jánosnak, az unitáriusköltő püspöknek halhatatlan könyve, a Vadrózsák, aszékely népköltésnek e kincsesháza: ennek a könyvnektulajdonítsátok, hogy első könyvemet az én népemnótáinak, balladáinak, meséinek szentelem. Ennek tu-lajdonítsátok, hogy ezt a könyvet a 17 éves ifjú készenhozá táskájában, világhódító álmokban gazdag szívvel,ide, a tündérvárosba, melyről ugyan ki hitte volna,hogy gyászfekete városra sötétedik valaha; melynekkomor falai közi. a szabadonjáró foglyok százezrei tá-molyognak, porig alázottan, reménytelen csüggeteg-ségtől görnyedetten — ide, ide hozta első könyvét a 17éves gyermek — óh, jaj, miért hozta ide?! Kinekhozta ide?!...

Érzem is, látom is, hogy ez a könyv, talán azutolsó, nem a .,nyájas” olvasó kezébe való. Avagy le-het-e írni csendesen folyó vízhez hasonlatosan folydo-gáló könyvet, amikor gyászfeketébe borult az ég felet-tünk, reng a föld alattunk? Amikor ég, föld összeom-

62

lani készül? Amikor mind a magyar, akihez a nagyösszeomlás vaksötét esztendejében száll le a Halál an-gyala, „mint magyar, reménytelenül hal meg?”

*

Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek sléleknek az az ereje, amely évszázak óta porladozó ősökporából sarjadozik s nemzedékről nemzedékre száll.Időnek, Sorsnak zordságával keményen dacoló. Romlottvért, mely titkon beléje szívárgott, szilajul dob ki, mintíöld méhének minden piszkát a tűzokádó. Ó, áldottŐserő, tied a dicséret, a dicsőség, hogy a nagy össze-omlás rettenetében sem reszket a kezem; hogy lelkem-nek rendülése, szívemnek háborgása hirtelen lecsön-desül; hogy újra gyermekké leszek s repeső szívvelvetem magamat szép gyermekkorom tündértavába.

. . . Íme, visszatérek édesapámhoz. Félek, róla tö-kéletes képet rajzolni képtelen leszek, bár nemes alakjae könyv folyamán, újra meg újra tollam elé kerül.Nagy, erős csontú, széles vállú, ölmagas ember az énapám. Mélyen fekvő fekete szem, magas, széles homlok,arcán a Benedek Huszárok jellegzetes, rózsás pirossága,melyet a halál keze is csak meghaloványií, letörülniképtelen. (Talán Judit ősanyánk szerelmetes lelke le-helte ezt a rózsát első gyermekének arcára s azóta ki-virágzik a nemzetség minden fiának, leányának arcán?)Hirtelen lobbanó harag szikrákat csihol ki ebből a mé-lyen fekvő szemből, állandó jellege — szelid mosolygás.A mesemondók mosolygása ez. Tele van a lelke olva-sóit, hallott, öröklött és átélt történetekkel; szeretévődni azokkal, akiket szeret; csakúgy ömlik a tréfás,dévajkodó beszéd, s foly, folydogál csendesen történettörténet után. Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább üzi-füzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomorú tör-ténetet mesél, végezetül arca, szeme mosolyra derül,megnyugtatván szóval is a hallgatót: de hiszen ez csak— rege. Így mondja: rege. Így, és nem: mese. Soha-sem mondja regénynek a regényt, hiába olvasta így aregények címlapján: ő neki minden történet — rege.S mivelhogy rege és nem igaz valóság, bár olvasás köz-

63

ben könny gyűl szemébe, hamar megvigasztalódik smegvigasztal minket is.

A gazdaságban nem ismer tréfát. A Föld az ő leg-nagyobb, legmélyebb, sírig tartó szerelme. Gondatlan-ságot, felületességet, henyélést nem tűr. Kezén ég amunka, s megköveteli, hogy égjen a kezén házanépé-nek, cselédjeinek is. Erdőre, mezőre egy kis hadseregvonul ki, édesapám a vezére, a gyermekei, a cselédei,a napszámosok a közkatonák. Csak édesanyám maradotthon. Az ő gyenge kezét nem égette nap heve, nemdurvította kapanyél, bár valósággal szerelmes volt er-dőbe, mezőbe. Ünnepe volt, ha a háznak, a belső gaz-daságnak gondját ott hagyhatá s könnyű asszony-gereblyével a szénát gyűjtheté.

— Az asszonynak otthon a helye, vallotta édes-apám. Mezei munkájának több a kára, mint a haszna.Miért? Mert amíg a réten egy boglyácskára valót össze-gereblyéz, egy nagy boglyára való kárt vall a ház, megaz udvar, ha nincs rajta az asszony szeme. A jó asszonyszeme. Mert — mondogatta édesapám — a gazda nemhordhat be annyit a nagykapun, hogy a rossz asszonyki ne hordogassa a kiskapun. De ez úgy volt mondva,hogy benne mosolygott a nyugodt ember tudata: az énfeleségem nem hordja ki. Sohasem is vetett új búzát aföldjébe édesapám, mindig tavalyit. Nem is volt a bú-zája üszöges, konkolyos soha. De ne higyjétek, hogyazért a kiskapun nem hordtak ki sok minden jót. Nemédesanyám, hanem a „bejáró” szegény asszonyok, akikhol lisztért, hol szalonnáért, hol túróért jöttek s üreskézzel sohasem távoztak. Nem kellett édesanyámnakrejtegetnie a gazda elől e jószívű adakozást; a gazdasem irta be könyvébe. Beírta a jó Isten, aki mindentlát s akinek bizonnyal van erre egy nagy aranykönyve.

Csendesebb természetű munka ha folyt, mulattatóhistóriákból ki nem fogyott. Meg-megcsendült erdő,mező az egészséges kacagástól, egy-egy pillanatra meg-álltak a kezek, hogy annál jobb kedvvel, annál seré-nyebben mozogjanak utána. Ki-kiszemelt hol egy le-gényt, hol egy leányt, mindig olyat, aki értette a tréfát,s mindjárt szerzett a legénynek feleséget, a leánynakférjet, nem hozzájuk illőt.

64

— Látod-e, mondta a leánynak, én tudnék egyneked való legényt. Ott van Buklesz Andi, az éppen il-lenék hozzád. Mert Andi olyan legény, akinek nemfele kár, amit megeszik. (Értsd ezalatt: hanem egész kár.)

Buklesz Andi toprongyos, torzonborz vén legényvolt, a neve is csúf név.

— Hát még milyen feleséget tudnék neked, fordulta legénynek. Bezzeg hogy eltalálna téged Jákob Ráki!(Ez volt a falu leglustább leánya.)

Ha nem mesélt, biztatott: daloljunk, de csak avidám nótát szerette munkaközben. Kedves ravaszságvolt ez: vidám nóta gyorsítja a kezet, lassítja a szomorú.

Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekétszeretik: édesapám meleg szívéből minden gyermeknekjutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény gyermek egyvolt neki: a gyermek — gyermek. Nem tudott úgy el-menni gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogymeg ne szólítsa; s ritkán indult el hazulról, hogy fene-ketlennek tetsző zsebében ne lett volna alma, körte,szilva, mogyoró — jó gyermeknek való. Amikor én akisbaconi „akadémiát” elvégeztem, édesapám mégjavakorabeli, egyenestartású, erőtől, egészségtől duzzadóember volt, de már — nagyapó. Valóságos nagyapó. Sim, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapójalett. Ha végigment az utcán, meg-megállították a gye-rekek: Hová megyén, Huszár nagyapó? Ha több gyer-mek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu elé,eltréfált velük s aztán egyszerre csak azon vette észremagát, hogy gyermek ül a térdén s biztatja: VigyenBarassóba, nagyapó!

Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdulta lába s dúdolta csöndesen:

Gyí, te, lovam, Barassóba,Mit hozok én Andriskának?Csengőt-bongót a nyakára.Aranyvesszőt a hátára.Gyí te, lovam, gyí te, gyí!

Aztán hirtelen lefordította a gyereket a térdéről sszínlelt rémülettel kiáltott: héj, aki adta! Felborult aszekér. Héj, atyafiak, ide, ide! Segítsetek!

65

Volt erre kacagás meg tülekedés.— Engem is vigyen, nagyapó! Engem is borítson

fel, nagyapó!Vitte, vitte s felborította sorba valamennyit,Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért

visznek a kisbaconi gyerekek virágot minden esztendő-ben Huszár nagyapó sírjára . . .

S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hátengem, a legkisebbet hogyne vitt volna? Vitt ő „mesz-szibb” is, a Romhány nevű cserfa-erdőbe, mely szintea falu fölé hajlik, s nemcsak a zúgása hallik be, de avadgalamb bugása is. Valahányszor erre az erdőre gon-dolok, (s de sokszor gondolok!) megcsendül lelkembenKriza János dala:

Erdővidék az én hazám,Székelynek szült édesanyám.Zöld erdő zúgásán,Vadgalamb szólásánNevelt fel jó apám.

Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap dél-utánján, amint egyszerre a nap kimosolygott.

— No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisü-tött a nap, menjünk gombászni.

Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indul-tunk az erdőnek. Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mimeg afféle kis kötőkosarat. Hát, szép lassan kimendegél-tünk az erdőibe. Csak úgy fehérlett meg kékült a föld akeserű meg a kékhátú gombától. Ide-oda kapkodtunk,szaladgáltunk, ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő.Egyszerre csak megszólal édesapám halkan: — Nézzé-tek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony. Én meg-húzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Haideérnek az asszonyok s kérdik, hogy kivel vagytok itt,mondjátok, hogy magatok jöttetek ide.

Mindjárt vissza is húzódott, mi meg szép lassanszedegettük a gombát, s közben egyre közelebb jöttek azasszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg, hogy az asszo-nyoknak ez volt első kérdésük:

— Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim?

66

— Mi bizony magunk vagyunk, felelt Anikó.— Ó ne mondd!— Magunk bizony! — erősítettem én.— Ó, ó, — csóválgatta fejét az egyik asszony —

halljon ide, komámasszony! Hát osztán van-e lelke sistene az olyan anyának s apának, aki ezt a szetemnyiieánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius kin-cséért sem tenném meg.

— De még én sem!— Talán mostohaanyátok van, lelkem? — kérdezte

az egyik s feleletet sem várva, folytatta: Mert én márhallottam olyan gonosz mostoháról, aki rávette az urát,hogy vigye ki a maga két édös gyermekit az erdőbe shagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sírtak szegény gyer-mökök, hogy zengeti belé az erdőt Kiabáltak: édes-apám! édösapám! Hiszen kiabálhattak, otthon volt márakkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre, arra, kerestékaz utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a ren-geteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak ta-láltak egy kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból voltépitve. Abból a' . . .

Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végigmesélte nekünk Jancsi és Juliska világszerte ismeretesmeséjét. De mi most hallottuk először, fojtogatta a sírása torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szívünk, ami-kor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vénboszorkány került az égő kemencébe. Amikor a mesé-nek végire jutott az asszony, akkor jutott eszébe meg-kérdezni, hogy: Ugyan bizony kinek a gyermökei vagy-tok, lelkem?

— Benedek Huszár János édesapámé, szolgalatjára,felelt illendően Anikó.

— Azé a nagygazdáé?!— Azé, erősítettük mindakelten.— Halljon ide, komámasszony, csapta össze tenye-

rét a mesemondó asszony. Az a nagygazda gombászniküldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy éljen?!

Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagynevetvedébujjon a fa mögül. Bezzeg szégyenkeztek az asszo-nyok, a mesemondó néni kérte az „engedelmet” (a szé-

67

kely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy így megúgy, de hát ki is hitte volna.

— Jól volt ez így, nevetett édesapám. Nem árt egykicsi tréfa, igaz-e?

Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk haza-felé. Amint mentünk, mendegéltünk, egyszerre csak egycserfának az odvából kiröppen egy vadgalamb s mind-járt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni.

— Láttátok-e, — kérdi édesapám, — honnét repültki az a galamb?

— Láttuk! Láttuk!— Az ám, mondja édesapám, faodvában lakik a

vadgalamb, mert nem tud fészket rakni. Pedig — me-sélte tovább — szerette volna megtanulni a fészekrakást.Kérte is a szarkát, hogy tanítsa meg. — Jószívvel,mondta a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, az-tán magyarázta, hogy így meg úgy kell azt rakni. —Tudom, tudom, mondta mindegyre a galamb. Hej, meg-haragudott a szarka, s mondta: No, ha tudod, hát csi-náljad tovább, s azzal elrepült. De bizony a galamb nemtudta tovább rakni a fészket. Azóta sem tanulta meg.

Íme, három kosár gombával, s két mesével jöttünkhaza. Ez a két mese meggyökeredzett a lelkemben, sohael nem feledtem. Azért gyökeredzett meg, mert erdőbenhallottam; erdőben, ahol lejátszódott mindakét mese.Mindjárt a mi erdőnkben építette fel gyermekfantáziáma mézeskalács-házat, s amely fából kiröppent a vad-galamb, arra rajzoltam a képet, amint a szarka fészketrakni tanítja a galambot. S amikor később megismer-kedtem Kriza szép versével, ennek az erdőnek hallottamzúgását, ebben az erdőben vadgalamb bugását.

Mondám, hogy édesapám ölmagas ember volt. Nemcsuda, ha én, a piránkó gyermek, mint óriásra néztemíöl reá. Ha majd könyvem során még jobban megismer-kedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy nemesalakja folyton-folyvást nőtt a szemeben. Hogy akkorvolt legnagyobb, amikor görnyedt háttal tipegett-topo-gott a kertemben s karomat karjába öltve feltámogat-tam a garádicson a verandára s karosszékbe ültetem. . .

NEGYEDIK FEJEZET.

Ebben az író feleleveníteni próbálja az erdei életet, ami-lyennek ő kis gyermekkorában látta.

Nem csuda, hogy Kriza János szép verse, — „Erdő-vidék az én hazám”, meg-megdobogtatja szívemet: en-nek az erdőkoszorúzta vidéknek egy kis részecskéje azén falum is. Talán a legkisebb Erdővidék tizennyolcfaluja közt. Ez a tizennyolc falu testvériesen oszlik megUdvarhely és Háromszék között: kilenc-kilenc falujut ennek is, annak is. Legkisebb az én falum, de nemlegkisebb az erdeje: ötezer katasztrális hold a területe.Nemcsak gyermekszemmel nézve „rengeteg erdő” ez,de rengeteg erdőnek nézem ma is. Különösen e pilla-natban, a Nagykunság fában szegény földjén folytat-ván e könyvnek írását.

Kicsi falum felső vége nagy hegyoldalba ütközik.Az egész oldal szántóföld, mindössze egy nagy terebé-lyes vadkörtefa az ormán, több fa nincs: nyilván arraszületett ez a fa, hogy szemmel tartsa, őrizze a falut.Csíkoldal a neve a szántóföldnek s a szélén meredekenkikanyargó út: Csíkorra. Ebből sejthető, hogy ez az útCsíkország felé vezet. Mert Csíkországnak hívják ná-lunk felé Csík vármegyét: ma tréfásan, de vannak, akikkomolyan állítják, hogy valaha régen a Székelyföld erésze — ország volt. (No, lám, mondaná Clemenceauúr — ha nektek egy vármegye is ország volt, nem elégnagy ország nektek tíz vármegye?)

Ugyancsak megizzadunk, amíg kiérünk Csíkorratetejére. Három oldalról cserfaerdő koszorúzta pusztafensik az erdőség előcsarnoka: Csíkhátja a neve. Azt

69

hinnétek, úgy-e, hogy itt legfennebb silány zab terem.Nem jól hiszitek, mert itt minden harmadik esztendő-ben csudaszép búzatenger hullámzik. Egy esztendőt pi-hen a föld nálunk, juhnyájak legelik s trágyázzák,közben háromszor megszántja a székely, ősszel acélosbúzát vet belé, a második esztendő tavaszán zabot, ár-pát, kukoricát, pityókát, aztán következik ismét a pi-henés esztendeje. Higyjétek el nekem, nincs rossz föld,csak rossz gazda. A székely pedig nem rossz gazda,szerelmese a földnek, neked, édes anyaföldem! Itt, afensíkon ha körülnézel, erdőnél egyebet nem látsz. Ami erdőnket félkörben karimázza egy hosszan elnyújtóz-kodó hegylánc s hegylánc hátán ég felé emelkedik a'Feketehegy, a Kapushegy meg a Piliske. Nóta is vana Feketehegyről:

Füstöl Feketehegy,Hallig zúgása is,Ez a barna kis leánykaIgen-igen hamis.

A Kapushegynek kopasz a feje, csak a legtetejénálldogál egy fenyőfa egymagában, mint vén ember fe-jén egyetlen, ágaskodó hajszál. A Piliske büszkén nézle Feketehegyre s Kapushegyre is s a messze végte-lenségben elmerülő erdőségre: ő itt a hegyek óriása.Az ő fején csillan meg az első hó, messze földön hir-dető: jön a tél. Az ő fején barnállik legtovább egy-egyhavas foltocska, amikor már rég itt a jó meleg nyár smadaraknak, kaszás legényeknek, takaró leányoknakénekétől hangos az erdő.

Feketehegy, Kapushegy, Piliske: ők az őrei a kis-baconi erdőnek Csíkország felől. Ennek a három hegy-nek a tetejéről messze belátsz a csíkországi síkságra,honnan sűrű sokaságban mosolyognak feléd a csiki fa-luk apró-zsindely tetős házai. Menj ki Csíkorra tetejére,az útból se jobbra, se balra ne kanyarodjál, . s Gsik-országba jutsz, erdőben járva végesvégig. Kezdi acserfaerdő, folytatja a bükkös, s mind fölebb és fölebbemelkedve, végzi a fenyveserdő. A mi erdőnk szélénkezdődik a fenyő, hogy aztán egész Csíkországot bebo-

70

rítsa. Mikor még vasutak nem voltának, a mi erdőn-kön át vitte vásárra Alcsik népe a deszkát. A mi er-dőnkön hajtotta a baróti vásárra a havason nőtt tulko-kat s apró székely lovakat. Nagy vásárok idején min-dig tele volt az udvarunk csiki tulkokkal, ökrökkel,lovakkal. Ismerős, és nem ismerős emberek kértekszállást éjszakára, amire édesapámnak, mint mindenszékely embernek, ez volt a válasza: Istené a szállás.Egész Csíkország népe a Jtatholikus hitet vallja, Erdő-vidék népe, két falu, Bárót s Miklósvár kivételével, areformátus meg az unitárius hitet, s akár hiszitek, akárnem, a más-más hitet valló népet szíves, meleg barát-ság fonta össze s fonja ma is. Édesapámnak kedves ko-mája volt csíkszentsimoni Kerekes András s ez a koma-ság átöröklődött: Kerekes András keresztapámuramAndrás nevű fia tartotta keresztvíz alá Gábor bácsiegyik gyermekét. Pápista, kálomista, unitárius székelya más-más hit mellett vallott s vall egy közös, egybe-forrasztó hitet is: Atilla volt az ősapánk.

Ó, Atilla, szegény népe, hová jutottál! — kívánko-zik tollamra a bus sóhajtás, de elfojtom, mert köt azígéretem: az író feleleveníteni próbálja az erdei életet.Ne hidd, hogy a mi ötezer holdas erdőnk — erdő éssemmi egyéb. Vannak az erdőben nagyterületű lege-lők s a lankás oldalakon, a hegyek közé, csörgedező pa-takocska partja mentén összeszorult kaszáló rétecskék.Szentgyörgy napjától Szentmihály napjáig e legelőkönépülnek az ökrök, a borjak, a lovak; a faluhoz közel-eső részeiben a tehenek, s kaszálás után a juhnyájakis. Akkor az egész erdő — legelő.

Az erdő fája az én gyermekkoromban közös va-gyon. Kiki annyi tüzelőt meg épületfát hord el onnan,amennyit csak bír: maga szükségére, eladásra is. Leg-többet az, akinek kevés a szántóföldje, de van két lo-vacskája, s mert hamar végez a mezei munkával,hordja a fát piacra: ebből pótolja a kenyerét. Csak ké-sőbb semmisül meg a ,,régi székely törvény”: minden-kinek földbirtoka arányában szabja meg erdő- és le-gelőjét az ,,új magyar törvény”.

Június végén, amikor a rétről betakarították a szé-

71

nát, s az erdei kaszálókra került a sor, a falu népénekjó felerésze felköltözött az erdőbe s búzaaratásra, aminálunk július vége táján indul meg, költözött haza.Valóságos költözködés volt ez, de vidám s nem szo-morú, mint a városi költözködés, nem is beszélve arróla költözködésről, amikor emberek ezrei költözködnekel az édes anyaföldről, komor vasúti teherkocsikban svégezetül ezekben a kocsikban is maradnak esztendő-számra; itt éheznek, fagyoskodnak, rongyoskodnak,sírnak, keseregnek és soha, de soha nem fogják meg-érteni: mi nagy bűnt követhettek el, hogy ennek hon-talanság lehessen a büntetése?!

Igen, valóságos költözködés volt ez. A nagy széna-hordó szekér derekát megrakták szénával s e közt he-lyezték el a törékeny edényeket: tálat, tányért, korsót;tarisznyában kést, villát, kanalat. Széna közé ültettéka pulisztkafőző üstöt, kisebb-nagyobb zacskóbanpuliszkalisztet, mindenféle főzeléket, szalonnát, túrót,hagymát, sót, s legalább egy hétre való kenyeret,akkorákat, mint egy-egy taligakerék. Ezen a szekérennyújtóztatták el a kaszákat, villákat, gereblyéket. Svittek pokrócot is takarónak, nem a férfiaknak, de afejér-, meg a gyermeknépnek. A mi szekerünkön voltegy kicsi vánkos is. Ezt édesanyám csúsztatta be aszéna közé . . . Ugyan kinek, ha nem nekem?

Rendszerint vasárnap, vecsernye után mozdultmeg a falu népe: hosszú szekérsor kígyózott fölCsíkorra kanyargós útján. Csak a gyereknép ül szeké-ren, a nagyok, férfiak, nők a csendesen haladó szekérután mendegélnek.

Búzatenger hullámzik Csíkhátján, búzatenger köztkanyarog az út, de már közvetlen előttünk az erdő,cseróriások közé hajlik át az út. Többszáz esztendő vi-harával dacoltak ezek az óriások, köztük nem egyvillámütött, — ennek hosszú fekete utat vágott oldalána villám, annak meg a testét oly mélyre égette, hogybarlang támadt a nyomán: két-három ember elbújhatbenne. Az idők során erősen megritkult az óriások sora,busán feketéinek a levágott cseróriások tövei, itt-ott egyhalom domborul: sírhalom ez, sírhalma a lassanként

72

eltemetődött óriásoknak. Messzire el lehet látni a cser-óriások megritkult sorai közt: ezért Likat ez erdőrészneve. Ide latszik balról Érces pusztája: hosszan, szé-lesen elterülő fensík, csak itt-ott szomorkodik rajtaegy-két öreg szomorú nyirfa. Térdigérő füvet terem eza fensík. Alatta húzódik meg sötéten, rejtelmesen, mélyhegyszakadékban egy sűrű rengeteg: Istenkas a neve.Itt rejtőzködött Kisbacon népe a tatárjárás idején...S mert jól elrejté, Istenkasnak nevezek el. Istenkaslenekén vágtat szilajon Fenyős-patak, meg-megtor-panva s átugorva az itt-ott összetorlódott kőgátakon.S ihol itt van mindjárt Érces borvize: messze földöna legjobb borvizet bugyogtató. Érces borvize mélyen s

beásott, szűk mederbe csurdogál, vörösre festve a med-ret is, a meder meredek oldalát is. Meredek oldalbólbarlangok szája vöröslik: nyilvánvaló, hogy a vasasviz festette vörösre, de szentül hiszi a nép, hogy ahegy keble aranyat rejtegetett valaha régen, talán mostis... Apáról fiúra száll a mese, hogy tenger arany voltitt, de egyszer régen, igen régen, idejötttek a „magyar-országiak” s az aranyat elvitték. . .

Miféle mese ez, hogy a „magyarországiak” vittékcl a kisbaconi erdő aranyát? Ennek a magyarázataigen egyszerű. Amikor még vasút nem hozta-vitte egy-máshoz a székely meg a magyar testvért, a székelynekaz Erdély országon túl eső terület volt „Magvarország”,Erdély — az Erdély. Székely testvér a magyar testvértalig-alig látta, oly messzire éltek egymástól, akár két,egymástól idegen ország gyermekei. Csuda-e, ha mesétszőttek-fontak a magyarországiakról? Hiszen még mais oly messze-messze van Székelyország Nagymagyar-országtól . . . Székelyországnak csak lassan mendegélővasút jutott, az is jó későn, a gyorsvonatok csak úgysúrolják a nyugati szélét. ..

De csak menjünk tovább. A szekér-karaván be-kígyózik egy lejtős, köves úton, nagyokat zökkennek aszekerek: bizony jobb itt gyalogszerrel járni. A cser-óriásoknak búcsút mondunk, itt már kezdődik a bükk-erdő: az utat kétoldalt öreg és fiatal bükkök sűrű jeszegi. Ide csak delelőben süt be a nap: be pompás

73

sétautat lehetne itt csinálni! De ez csak most juteszembe, írás közben. Tudtam is én akkor, mi az asétaút. Havasi patakon gázolnak át a szekerek, aztánnagy, meredek hegyen kanyarognak föl, még egykanyarodás a bükkfaszegte úton: itt vagyunk Győr-kovácsban. Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol ne-künk is, másnak is a legtöbb erdei kaszálója van.Győrkovács mellett van Bodvaj nevű vasbánya, melysokszáz esztendővel ezelőtt egy György nevű kovácsévolt: az ő nevét örökité meg egy többszáz holdas te-rület. Van azonban Győrkovácsnak ága is, feje is, lokais: ez utóbbi mélyebben fekszik, a patak mentén, ezérta neve lok.

Édesapám Győrkovács ágában vert szállást. Enneka kaszálónak kert képe volt: köröskörül fák meg bok-rok szegték a lankásan emelkedő kaszálót, a határán,domb tetején, terebélyes bükk-óriás volt ennek a kicsiszigetnek a királya. Még inkább nevezhetném mese-beli madáróriásnak, melynek szárnyai alatt egész seregmadárfióka húzódik meg. Húsz-harminc ember húzód-hatott e faóriás alá az eső elől, sűrű lombján egycsepp eső sem szivárgott át. Bükk-óriástól néhány lé-pésnyire a legénység leveles ágakból sátoralakú kalibát„épített” nagyhirtelen, a hazulról hozott szénával jóvastagon befödték. Ide rakták be az edényeket, azélelmiszereket s kétoldalt szénát is terítettek a földre —ez volt az édesapám ágya s az enyém. A többiek minda szabad ég alatt hálnak, hatalmas tűz körül. Ki háttal,ki hassal fekszik a lobogó tűznek, mígnem aztán a na-gyokat füllentő vén Demeter András meséin szép lassanálomba szenderülnek. A rengeteg erdőség rejtelmes sö-tétjében felgyúlnak itt is, ott is a tüzek: ha ma vissza-gondolok e képre, úgy vélem, így loboghattak az ál-dozati tüzek ezer esztendővel ennek előtte. Az ősréginomádélet újkori mása ez az erdei élet. A sátrak előttégő máglyák, körülötte ülő és heverő, messziről kísér-tetiesnek tetsző alakok, a tűz fejénél ősz, öreg emberül s mesél a honfoglalásról ...

Nagyokat füllentő Demeter András tavasztól őszigjuhpásztor, téltől tavaszig szabó- és szűcsmester vala.

74

Házi fekete posztóból ő szabta, varrta nekem az első télinadrágot s kurta kis zekét. A legényeknek ő „remekelte”a térdig érő, tulipántos juhbőr-bundát. Sejthető, ugye-bár, miért tettem macskaköröm közé a remeklést. Hir-telen tákolás volt bizony az ő munkája. Összehányta,mint ahogy ezt a szénaboglyácskákkal cselekedte. Demintha forró meleg kőre ömlött volna a kifogás, elpá-rolgott az ő bölcs mondásán: Minden ember bolond em-ber, aki jobban táncol, mint ahogy tud.

Ha a falut felbundázta, átballagott Csíkországba,honnét tavaszra került haza, egy zacskó húszassal megegy zsák hazugsággal. Ε hazugságok közt esztendőrőlesztendőre ismétlődött egy arról a gonosz mostoháról,aki két mostohagyermekét sütőlapátra ültette, az égőkemencébe belökte, ahol is azok, szegények, porrá égtek.Erős a gyanúm, hogy ez a hazugság a Jancsi és Juliskamese töredéke, s mint töredék is meghamisítva, merthiszen nem a boszorkány lökte égő kemencébe a kétgyereket, hanem, mindnyájunk megkönnyebbülésére, agyerekek a boszorkányt. Most is elmondta ezt a hazug-ságot s édesapám nagykomolyan jegyezte meg: én hi-szem, — aztán körülnézett a hallgatóságon: hát ti hi-szitek-e? — Hisszük, hisszük! — kacagtak a kaszások.

De nagyokat füllentő Demeter András nem érte beCsíkországgal, bekalandozta Erdély országot is. Hol, holnem, valahol szerzett egy kéregető könyvecskét: sohale nem égett templomokra kéregetett az öreg. Ahánygróf s báró volt Erdélyországban (pedig sok volt), mindfelsorolta névszerint. Erről is, arról is tudott valami tör-ténetet, de különösen nagy kedvvel mesélgetett HallerJános uramról, a fejéregyházi grófról, a szegény embe-rek kegyes pátronusáról. Szájtátva hallgattam a mesétarról a Haller Jánosról, aki József császár korában élts aki még a császárnak sem akart kitérni az útból. —úgy volt az. nagyuram, — mindig édesapámhoz mesélt,— hogy befogat hat fekete paripát aranyos, bársonyoshintájába Haller János uram, s hát ammt vágtat Se-gesvár felé, vágtat vele szembe ugyancsak hat paripa,de mind a hat fejér, mint a frissen esett hó. — Hej, haj,ki járhat itt az én födémen hatlovas hintón, gondolja

75

magában Haller János uram, s hát abban a szemperc-ben nagyot rikkant a hat fejér ló kocsisa a Haller Já-nos uram kocsisának: Félre az útból, hé!

— Hó! állj meg! — kiáltott elé a kocsisának Hal-ler János uram.

Egyszerre állott meg a hat fekete ló, mintha fődbecüvekelték volna, megállott a hat fejér ló is. Akkor fel-állott János uram s mondta: Félre az útból, paraszt!Tudod-e, hogy kinek a fődjén jársz? Ez a főd az enyim.Efelett a főd felett enyim a nap is, a hold is, a csillagis, enyim a lebegő ég is!

Hej, Szűz Mária, Szent Józsep, ne hagyj el! Csakfeláll erre a hat fejér ló gazdája is, nem szól semmit,csak kétfelé huzza a fejér köpenyegit s hát a mejjin,mint egy tángyér, akkora aranymonéta ragyog! De úgyragyogott, hogy Haller János uramnak még a szemeis káprádzott a ragyogástól, pedig egymástól jó mesz-szire álltak. Bezzeg hogy az aranymonétáról megis-merte József császárt Haller János uram, illendőképpenkitért s elszalutált mellette. . .

Így űzte-fűzte tovább itt-ott felszedett, kicifrázottmeséit a vén füllentő, aztán egyszerre csak éreztem, hogykét erős kar szép gyöngén felemel és hallottam félálom-ban, amint mondta: aludjunk, bátyám uram, alud-junk (ez volt a becéző megszólítása), lefektetett a széna-derekaljra, fejem alatt megigazgatta a kicsi vánkost,pokróccal betakart — akárcsak édesanyám.

Sűrűn ismétlődő kopogás ébresztett föl hajnal pir-kadásán, körülnéztem a kalibában: egyedül voltam.Nem az ajtón kopogtattak, mert hogy a kalibának nemis volt ajtaja. Ismerős hang volt már nekem ez az éles,zengő kopogás; kaszájukat verték, kalapálták a kaszá-sok. Kibújtam a kalibából: a nap még valahol a Piliske-hegy mögött készülődött világjáró, földmelengető nagyútjára, de már iángvöröslött a keleti ég alja, kigyúltarccal jelenté: keljetek föl, emberek! Isten áldott napja,ihol, közeledik!

Lám, már föl is keltek. Ott ülnek sorban a bükk-óriás alatt a kaszások. Bükkóriásnak földméhéből ki-dagadt, vastag gyökereibe beleverték a kaszaüllőt, rá-

76

fektették a kaszát s lassú, gondos kopogással halad vé-gig kasza pengéjén a kis kalapács. úgy vág jól a kasza,ha becsületesen megverik s verik is becsületesen, hogya kasza fel-feljajdul belé. A sor elején ül édesapám,mellette Gábor bácsi, aztán szép sorjába öreg kaszások:Bakó, Bonyhai, Rigó, mind a három József. A Józsefekután vékony dongájú, hosszú Gál Péter, aki mostaná-ban hozott Csíkorszagból feleséget s már nótát is csinál-tak róla, csúfondárosat:

Csíkból hoztam feleséget,Kaptam is nagy nyereséget.Tehenet is hármat hozlak,De mind visszabogáróztak.*

Befejezi a sort a mi két legényünk: Boda Samelés Bálint Izsák. Tizenhat lábszár nyújtózkodik a zöldgyepen, mind a tizenhaton fejér posztónadrág: minthaa tél havából bükk-óriás tövében itt felejtődött volnatizenhat fehér esik. Nem talált a napsugár rájuk . ..Csak a vén füllentő nem ver kaszát, egy az, hogy nincskaszája, más az, hogy nem is tud kaszálni. Élesztgetia tüzet, aztán pipára gyújt, hosszan utána bámul afelfelé kanyargó füstnek s jövendöli, hogy jó széna-szárító nap lesz ,,ez a mái szent nap”, mert felfelé szálla füst. Örül ennek minden szív, (aki Krisztusához hív)— kasza hegyén kopognak már a kalapácsok, egyszerreemelkedik föl nyolc ember, nyelére szerelik a kaszát,fénkő-tokot félig vízzel töltik, a fénkövet megforgatjákbenne s jobbról-balról végig futtatják a kasza élén,előbb aprózva, aztán egész hosszában végig simítva:búcsúzzatok, füvek és virágok, közeledik utolsó órátok.Édesapám teszi az első kaszavágást, ő az indító, a ve-zér. Nyomában valamennyi közt a legjobb kaszás, akistermetű, szélesmellű Bakó: egész rendet vág, mintaz édesapám. Már a másik két József kíméli magát,nem fekszik a kaszálásnak egész testtel, csak úgy fél-oldalt, fartatva, félrenddel dicsérik az Istent. Ellenben

* Ha csípik a legyek, a szarvasmarha megfutamodik,veszettül nyargal. Ezt a nyargalást mondják bogározásnak.

77

hosszú Gál Péter teljes hosszúságában neki huzakodik,egyenesre nyújtózkodik mind a két karja, mintha aza reménység biztatná, hogy magának kaszál s háthaegyszer visszabogárodzik hozzá az a három tehén,amely — mondjam, ne mondjam? — csak a csúfon-dáros nótában volt meg. . . Utána jönnek a legények,virtuskodva: melyik vág szélesebb rendet, s leghátulGábor bácsi: ő a sereghajtó. Én meg csak megyek,mendegélek mellettük, gyönyörködöm a kaszák meg-megvillanásában. Ihol, már Piliske fölött tündököl azöreg Nap, sugarai bújócskát játszanak a nyolc kaszán.Közbe-közbe incselkednek velem a kaszások: — Hol akasza, kicsi gazda? Oh Istenem, dobog a szívem, havolna egy kicsi kaszám! De nincs. Van azonban kicsivillám, gereblyém, még András nagyapó remekelteGábor bácsinak, ő féltő gonddal őrizgette s most enyéma szent örökség. Hiszen, csak száradjon el a harmat,oda állok én is, rendet teríteni!

Madaraknak, legényeknek, leányoknak énekétőlhangos az erdő. Hegyrőí-hegyre száll a nóta, közbe-közbe megszólal az erdei telefon: Uhé! Uhé! Vissza-felel rá valaki: Uhé! Uhé! Megtörtént a ,,kancsolás”.Következnek a párbeszédek: — Itt vagy-e Huszár Gá-bor? — Ez a Benkő Jakab hangja, állapítják meg akaszások egyértelemmél.

— Itt vagyok, Benkő Jakab!— Vág-e a kaszád, testvér?— Vág, mert muszáj. Hát a tiéd?— Ez is szót fogad, mióta megvertem!A vén füllentő már tűz fölé akasztotta az üstöt,

forr a viz benne s szeme Kövespusztája félé mered:amikor ott megvillan Vájna Rózsi piros fejkendője, apuliszkalisztet beleönti az üstbe. Mire Rózsi ideér,két karján cepelve két nagy fazék tejet, már ő meg iskeverte a puliszkát, ki is hengerítette az asztalkendőre,cérnával egyenlő darabokra szeldesi. Ihol, már itt isRózsi, barnapiros arca csakúgy lángol. Nem csuda:két óra hosszát tart a gyalogút idáig. Beperdül a kali-bába, hordja ki a tálakat, tányérokat, a kanalakat; atányérokat teleönti tejjel, minden tányérba tesz egy-egy

78

darab puliszkát s akkor kiált csengő hangján a ka-szásoknak: — Jöjjenek elé! De nem jönnek, míg kikia rendjét végig nem vágta. Aztán jönnek csendesen,diskurálgatva, s egyszerre csak ott ülünk mind a tálakkörül. S bár „szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,természete már ez magyar embereknek”, a legényeknem állják meg, hogy Rózsival ne incselkedjenek. KezdiBoda Samel: — No, Rózsi, hány zsoltárt tanólál teg-nap este?

— Annyit, amennyit, pattog Rózsi, mi köze hozzá?— Szépön kikirilt-e a mester? — folytatja Bálint

Izsák.— Szépen hát! Szebben, mint te, amikor gazduram

kiporolta a hátadat! — vág vissza a fickólegénynek.Gyöngéd célzás ez arra, amikor édesapám Gábor

bácsit is, Samelt és Izsákot is megpálcázta, mert akimelegedett ökröket megitatták s mind a három le-gény úgy elbujdosott, hogy hajnalig vissza semtértek...

No, de kiürültek a tálak, felszedelőzködnek a ka-szások, fenik a kaszát, sorba állnak. Az öreg Bakónyitja meg most a sort, mert édesapám csak harmat-száradásig szokott kaszálni. Villát vesz elő, a. vén fül-lentő is, Vájna Rózsi is, én is előveszem a kicsi villá-mat: másik oldalára fordítjuk a rendeket, hadd csó-kolgassa, melengesse a napsugár. Villa hegyén szárada széna, — mondogatja édesapám. Mennél többet for-gatják, rázogatják, annál gyorsabban szárad. S aminta nap följebb, följebb emelkedik, a száradó széna édesillatával telik meg a levegő. Mely felséges illat! Embe-rek mesterkedése ehhez fogható illatot nem teremt.Erre csak Isten áldott napja képes. Az ő sugarai csalo-gatják ki fűből, az erdő sokféle virágaiból ezt az illatot.Belekeveredik ebbe az eper illata is. Mert, amint for-gatjuk a rendet, ki-kipirosodik egy-egy lekaszált eper.Hol édesapám, hol Rózsi hajol le, de még a vén füllentőis: fölvesznek egy-két szem epret s szólítnak: ide,kicsi gazda, ide, nesze eper. Magam is találok, fel-fel-sikoltok: eper! eper!

— No, várjon csak, bátyámuram, mosolyog rám

79

édesapám, mindjárt elvezetem én magát egy helyre:annyi ott az eper, mintha veres lepedővel volna be-teriíve.

Visz is, amint elterítettük, ami rendet addig ka-száltak. Hisz az én munkám még csak játék. Idejébenvaló szoktatás. Pedagógusok nyelvén: játszva oktatás.Csak most tudom meg, minek tett föl édesanyám a sze-kérre egy füles kast is. Epernek. Karomba akasztja akast, aztán kézen fog, megyünk, megyünk, mendegélünks egyszerre csak egy puszta domboldalra érünk, aholsem fa , sem bokor, csak rég kivágott fák törzse rotha-doz. Egész erejével rátűz a nap, csakúgy forr a levegőfölötte, s hát az a domboldal veres lepedővel van bete-rítve! Különösen a kivágott fák töve valóságos eper-bokrétákkal van körülszegve. Egy-egy eper tőn érett ésfelérett eper, köztük egy-két későn nyílt virág. Édes-apám is neki hajlik, együtt szedjük az epret, ő lassan,én mohón. Felém-felém pillant, mosolyog. Azon moso-lyog nyilván, hogy tőlem ugyan aligha telnék meg akas . . .

— Hej, bátyámuram, 'bátyámuram, enyeleg édes-apám — többet a kasba, mint a hasba, — így nem telikmeg a kas. Amikor én ilyen nagylegény voltam, úgyszedtem én az epret, hogy mindig azt mondottam ma-gamban: többet a kasba, mint a hasba, — .s bezzeg,hogy hamar megtelt a kas!

Annyira komolyan vettem édesapám enyelgéséthogy többet egy szem epret sem ettem, míg a kas megnem telt. Később el-eljárogattam eprészni a pajtásaim-mal, s meg tudtam állani, hogy míg a kas meg nemtelt, egy szem nem sok, annyit sem ettem meg. Csak ateli kosár után került a sor reám.

Nagy volt a kas, s dombosán tele szedtük. Alig bír-tam fel a földről. Megcsudáltam édesapámat, aki olykönnyedén vitte, mintha üres lett volna. Éppen dél-ebédre értünk a szállásra. Rózsi hangja végig csendültaz erdőn, fél falu népe hallhatta: Jöjjenek elé! A tá-lakba kitöltötte a fuszulyka-levest, szalonna-szeletekúszkáltak a tálakban, jó nagy darabok a nagyoknak,egy kicsike a kicsi gazdának. Mert mit is mond afecske?

80

Kicsinek kicsit,Nagynak nagyot.Mert ha a kicsi nagyot kíván,Mindjárt kitekerintem a nyakát.

Igen, igen, ezt csicsergi a fecske a fiókáinak. De énmég nem láttam fecskét, aki a fiainak a nyakát kiteké-rintette. Hát ti, láttatok-e?

No, volt nagy öröm a kaszások seregében, amikor afuszulyka után asztalra került az eper. De Rózsi nemengedte, hogy belemarkoljanak a kosárba, sorra vette akaszásokat, azok tartották a markukat, abba hullatottegy összetett maréknyit. Bálint Izsák maradt utolsónak. Még félig volt a kas, de neki csak egy félmaréknyithullatott.

— Tovább, Rózsi, tovább! — biztatta Izsák.— Nekem kikirilhetsz, nevetett Rózsi, egy szemet

sem kapsz többet!— Ne bolondozz, Rózsi!— Tudod, mit mond a fecske? Kicsinek kicsit...

Lett erre nagy kacagás. Zengett belé az erdő. A vénfüllentőnek a könnye is kicsordult.

— No, Izsák, — mondták a kaszások, — megkapáda kölcsönt!

Jól is laktak, szívük szerint ki is kacagták magu-kat, felkászálódtak az „asztal” mellől, csendesen vissza-húzódtak a bükk-óriás árnyékába, ott egy kis szundí-tásra leheveredtek. Édesapám is behúzódott a kalibába.Csak Rózsi maradt ébren, meg én. Hozzádörgölőztem smondtam neki: Jöjjön, Rózsiné, szedjünk epret. úgy-e,eljő velem?

— Megyek kicsi, gazdám, megyek. Hogyne mennék,édös aranylábú csirkém! Hát osztán kinek szedjük azepret? Az édösanyjának, úgy-e?

Intettem a fejemmel.Leakasztott egy fazekat az ágasról, (azon száradtak,

szellőződtek a kimosott edények) mentünk az epres-dombra: még mindig vörös lepedővel volt borítva, aliglátszott meg rajta, hogy itt már egy nagy kosarat tele-szedtünk. Négy szapora kéz szedte most az epret, s bár

81

Rózsi „többet a hasba, mint a kasba!” kiáltással epré-szett. gyorsan megtelt a kas. Mikor aztán nyugovórakezdett hajlani az öreg nap, felkantározta a két tejesfazekat, az egyikbe beleállitotta a kicsit, az eprest, s in-dult hazafelé. Reggel fel az erdőbe két fazék tejjel, es-térehaza az üresekkel: így járta meg naponként kétszeraz erdőt Rózsi, hazafelé vidám énekszóval. Nem egye-dül. Egész csapat leány járta ezt az utat nap-nap után.míg az utolsó fűszál is boglyába nem került.

Az erdő este: felejthetetlen kép ez. Eddig csak RigóAnis meséiből ismertem a rengeteg erdőt, rengeteg erdőközepén a kicsi kunyhót, melyben több százesztendősöreg asszony lakik, ,,akinek az orra a térgyit veri”, saki azzal fogadja a szállást kérő királyfit vagy szegénylegényt: szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál,mert különben így meg úgy. Az ő meséiből ismertem amagas hegy tetején, kakaslábon forgó aranyvárat, demindezt látni csak most láttam: az est sötétjében, ami-kor felgyúltak a tüzek. Gyermekképzeletem látni vélte atüzek mögött a kicsi kunyhókat, a komoran sötétlő he-gyek ormán a kakaslábon forgó palotákat — nem vélekcsalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezeka rejtelmes, titokzatos esték jegyeztek el engem egészéletre a mesemondás tündérasszonyával. . .

— Uhé! S Uhé! szólal meg az erdei telefon, össze-vissza egyszerre tíz-húsz helyen is. Üzenik a Benkő-fiúkGábor bácsinak, hogy jönnek. Valahol Leshegy olda-lán tanyáznak, Bodvaj-bányához közel, messze tőlünk,de az est csendjében idehallatszik az üzenet. — Jertek,jertek! telefonál vissza Gábor bácsi.

Négyen jönnek. Három közülök Benkő Dániel ke-resztapámuram lia. Jakab a legidősebb, Gábor bácsinálkét-három évvel fiatalabb. Mostanában váltotta meg azapja a taliánországi katonáskodástól. . . Széles mellű,tagbaszakadt, nagyerejű, nagyvirtusú, eleven, piros-pozsgásképű legény. Őt követi József, a kamasz-diák.akit én Huszár Anna regényemben Ádámnak keresztel-tem el. Ő is izmos fickólegény, kerek, piros arcú, nagy

82

kék szemében mintha mindig könycsepp harmatoznék.Az én gyermekszemem ugyan hogy vehette volna észre,hogy ez a száz esztendőre teremtett fiú ifjonti halálravan eljegyezve? Gergely, akarom mondani: Gergő aharmadik, nálam két évvel idősebb, legkedvesebb paj-tásom. Az ő házuk az alszegben, a mienk a félszegben,s mégis együtt, kettesben játszunk. Hol ő jön hoz-zánk, hol én őhozzájuk, s esetefelé háromszor-négyszeris hazakísérjük egymást: alig-alig tudunk megválni.Nyargalni sem úgy nyargalunk, mint más gyermek: akisujjunkat egybe kapcsoljuk, úgy vágtatunk az uccánvégig. Csendes, mélázó természet volt Gergő, éppenmint Ádám. A végük is egy, — de minek mondjak elmindent előre? Szőkébe hajló volt ez a három Benkő-fiú, szinte cigányfekete a negyedik, a haragos kedvűKornéliusz fia: János. Ideális szép, fekete képű ifjú,apjának egyetlen fia. Senki sem kételkedett abban, hogytavaly ősszel, szüreten jártában, egy maroszéki nagy úrleánya meglátta s megszerette. Hallották, amint ma-rasztalta: Maradjon itt, Benkő János! De Benkő Jánosnem maradt ott, volt neki otthon jegyese: a szép SándorTrézsi, akinél akkoriban csak egy szebb leány volt: Ba-lázs Márta. Mindakettő Benedek-leány volt, de csak azapjuk keresztnevén hívták: így különböztették meg egy-mástól a Benedek-sarjadékokat.

Több Benkő-fiú nem volt a faluban. Évszázakravisszamenően megállapították, hogy a Benkő-nemzetséghét férfinál többre sohasem emelkedett. Itt megállótt.Az igaz, hogy mind derék szál emberek voltak s mertcsak „heten vagyunk, uram, heten”, a Benkő-birtoknem is oszlott szét.

Édes apám nagyra becsülte a Benkőket, mint jógazdákat, soha eggyel sem akadt össze a tengelye. Szí-vesen látta, hogy Gábor bácsi Benkő leányt vesz fele-ségül, de már annak nem örült volna, ha valamelyikleánya Benkő-fiúba szeret. . . Mint férjnek, rettenetesrossz híre volt a Benkőknek. Nem mintha kicsapongótermészetűek lettek volna, ők is vigyáztak a tisztasá-gukra, akár egy leány. De kibírhatatlan zsémbes termé-szet volt valamennyi Benkő. Hirtelen lobbanó, lassan,

83

nehezen csendesedő. Nekik csakugyan olyan asszonykellett, amilyet a nóta kíván: ,,ha beteg is, keljen fel”.Ha hazajöttek a mezőről, az erdőről, akár lóval, akárökörrel, az asszonynak künn kellett teremnie az udvaron,segítenie az urának lónak, ökörnek kifogásában. Az őkezükön az asszony férfivá nevelődött. Ez a nevelődésnem ment simán, s édesapám nem feledte el, hogyréges-régen egy Huszár Anna halálba menekült e ne-velés elől. El kel lelt ezt mondanom, hogy megértsétek:mért sírt, rítt hiába Éva, a már növendékleány sAnikó, a még csak tízesztendős, de magas, nyúlánk nö-vésű, fittyfiritty leányka: minket is vigyen az erdőbe,édesapám!

—- Itthon a helyetek, az édesanyátok mellett,mondta ki az ítéletet édesapám.

Azért egyszer-egyszer ők is feljöttek reggelenkintRózsival, ha nemcsak tejet, de egyebet is föl kellett hozniaz erdőbe. Ilyenkor Éva főzött, Anikó meg én holeprésztünk, hol a száradó szénát forgattuk. Sohasemláttam szebbnek az eget, mint egyszer így, szénaforga-tás közben. Bodros bárány felhőcskék gyűltek, gyülekez-tek, aztán egyszerre csak rengeteg nagy báránysereg szál-lotta meg az ég mezejét. Égető hevet sütött a nap. Fel-felnéztünk az égre, gyönyörködtünk az égi báránykák-ban, s Anikó felsóhajtott: Jaj, Elekecske, Elekecske, deszeretném, ha olyan szép kendőm volna, mint az a felleg,ott ni! Rávezette a szememet erre a fellegre: csakugyanolyan volt, mini egy habos selyemkendő. Egyszerrecsak hatalmas kiáltás zavart fel a gyermekes álma-dozásból.

— Le a kaszát! Villára! — harsogott édesapám ve-zényszava, s már abban a pillanatban Bodvajbánya felőlmegdördült az ég. Még halkan, morogva, messziről, devésztjelentőn. — Takarj, ember, takarj! — zúg át az erdőn a vész-kiáltás hegyek tetejéről, oldaláról, a völgyekből. Nem-csak magukat riogatják, de a közel s távol dolgozókat is:hátha valamelyik nem vette észre, mint tornyosodnak afelhők Bodvaj felelt. Könnyen megesik ez. Magas hegyekközé szorult hölgyecskék felett csak egy darabka eget lát

84

a munkásember: ezen a darabkán még egy felhőfosz-lány sincs talán, amikor túl a hegyen már essőtől terhes,fekete felhők gomolyognak.

Mind eldobálták a mi kaszásaink a kaszát, villáiragadtak, s riadtan, izgatottan szedték, dobálták össze aszénát, rakták hirtelen-boglyácskákba, aminek különbennálunk merekje a neve. Nem láttam én még eddig ilyeneszeveszett s mégis rendben folyó munkát. Azok azemberek, kik minden dolgukat szinte tempósan végzik,semmit el nem hirtelenkedve, mindennek a módját meg-adva, mintha csak közeledett volna a világ vége, két-ségbeesetten igyekeznek menteni a megszáradt szénát:nehogy az esső bepiszkolja. Az esső még nem érkezettide, de a verejték már csurgott az emberekről, én is sza-ladtam ide, oda, lábatlankodtam, de végre is csak félre-húzódtam az útjókból: majd még villára szednek engemis s beletemetnek valamelyik boglyácskába ... Már jöt-tek, jődögéltek a nagy fekete fellegek Bodvaj mögül,mind kisebb-kisebb térre szűkült az ég azúrkékje, végig-végig nyilait az égen a villám, utána eget, földet rengetőmennydörgés; nyomban rá száz meg száz fekete paripátfogott hintaja elé a Vihar: amerre elnyargalt, meg-hasadt az ég. Kezdetben csak egy-egy nagy essőcseppkoppan a fejünkre, aztán szörnyű nagy zuhanással sza-kad le az a száz meg száz fekete paripa: fellegszakadásennek a neve. Patakokban folyt az esőlé le a lankáskaszálón, söpörte maga előtt a szénát, amit fel nemtakarhattak, bepiszkolva tavalyi falevéllel, mindenfélegiz-gazzal, törmelékágacskákkal a boglyácskák tövét.

Aztán — aztán — egyszerre csak nyílni, nyiladoznikezdett az égnek kárpitja, oszlottak-foszlottak a felle-gek, átvándoroltak Csíkországba. Kisütött Isten áldottnapja, mosolyogva nézte magát a gödrös helyekenösszegyűlt tócsák tükrében...

Mondta busán, keserűen édesapám: — Most mát-mosolyoghatsz ...

Csuron-víz verődtek össze az emberek, csak mi,gyermekek maradtunk szárazon, mert idejében be-húzódtunk a kalibába. Most te, kényes olvasóm, úgy-e,azt gondolod, hogy ezek a bőrig ázott emberek ruhát

85

váltottak nagyhirtelen? Igen, vált majd szombat este,aki hazamegy vasárnapolni. Ide ugyan senki sem hozváltozóruhát. Még a madarak is kinevetnék, hát emberaz embert! Hiszen, raktak volna tüzet, (hol van fa,ha itt nincs, rengeteg erdő kebelében?) de csurog avíz minden fáról, elevenről, halottról. A tűzhelyen istócsa. A vén füllentő elészedi minden tudományát,sűrű bokrok rejtekeiből kotorásznak elé félvizes tavalyifelleveleket, hárman is csiholják a tüzet: szikrázott akova, fogott is tüzet a tapló, de bizony esteledett, al-konyodott, amikor keservesen nyöszörögve, sírva, lobbotvetettek a száradó ágak. Nem, nem, ez este nem voltmesemondás, a vén füllentőben is elázott a füllentés:mind, ahányan voltak, a siralmasan égő tűz körülkuporogtak, azt piszkálták, biztatták: égj, tűz, főjj,fazék! — de bizony sem a tűz, sem a fazék nem foga-dott szót. Isteni áldott napjára maradt végre is a szá-rítás: ő a legjobb ruhaszárító. Ő az, aki rendbehozza,amit a Vihar rontott: mind a széna, mit szétvert,pocsékká tett, estére ott állt megszáradva, domborúhasú nagy boglyákban.

Valahol csak szénaboglyát látok, mindig eszembejut e nap: hány ilyen boglyán forogtam a karó körül,rátaposva minden villa szénára, mit édesapám erőskarja hozzám emelt, elibém tett le! Maga szerette raknia boglyát s egy kis gyermek éppen elég volt arra, hogytömörré tapossa a szénát, elébb-elébb lépve, forogva akaró körül. Mikor aztán feladta az utolsó villa szénát,mondta:

— No, bátyám uram, most csússzon le.És én csúsztam bátran a boglya domború hasán,

mert az a két erős kar kitárva várt reám, aztán szépenösszekapcsolódott a derekam körül, széles keblére öleltédesapám, úgy eresztett le a földre.

Ezeknek a perceknek melegségét, édességét most isérzi öreg szívem.

Édes, jó, melegszívű apám!

Amint ma mondanák: a Vihar nagy szenzációvolt nekem, de édesapám meleg szíve is tartogatott

86

számomra szenzációt: egy almafa képében. Győrkovácságától egy hajításnyira terül el a legnagyobb erdeikaszálónk: „Kicsi mező” a neve. Kicsi mező azerdőben. Fák és bokrok szegték ennek is a határát, dea közepe táján forrás volt, forrás fölött az almafa.

— Hej, bátyámuram, bátyámuram, — mosolygottédesapám — nézze csak, mennyi alma van azon a fán!

— Be kár, hogy vad! — mondtam én.— Hiszen majd meglátjuk!A fa alá mentünk, édesapám két kézzel megfogta

a derekát, teljes erőből megrázta kétszer-háromszoregymásután, s csak úgy hullott a szép piros alma».

— Szedje, bátyám uram, szedje.Hiszen szedtem, hogyne szedtem volna: jó lesz

játéknak. — Kóstolja meg, bátyámuram, ibiztatottédesapám.

Hát beleharaptam. És felsikoltottam utána: Édes-apám! Édesapám! Ez éppen olyan, mint otthon a miédes almánk!

— Ó ne mondd!— Bizony Isten!— No, akkor én is megkóstolom, —- mondta nagy

komolyan.— Lám, ez csakugyan olyan, mint a hazai édes

almánk.— No, ez csuda, mondtam én.— Bizony csuda ez, fiam, mondta most már el-

érzékenyülten édesapám. Mert ez a fa vadfának indult,de volt egyszer régen egy igen-igen jó ember, s mitgondolt, mit nem magában, otthon az édes almafáróllevágott egy ágacskát, felhozta az erdőbe, itt a vadcsemetébe beleoltotta. Isten megáldotta a munkáját,mert nemcsak ő evett a gyümölcséből, ettek a gyerme-kei is, de még az unokái is. Mit gondolsz, ki oltottanemesre ezt a fát?

— András nagyapó! András nagyapó! úgy-e, ő?— Ő fiam, ő, Isten nyugtassa meg.Ó te áldott ember, minden nagyapók közt a legme-

legebb szívű nagyapó! Te nem elégedtél meg azzal,hogy egész kertet szenteltél otthon a gyümölcsfának,

87

itt rengeteg erdő közepén is megnemesítél egyet, hogya nap hevében eltikkadt munkásemberek szomjúságu-kat megenyhíthessék. Amikor ezt a a fát oltád, úgy-e,gondoltál rám is, az ismeretlenre, talán az én uno-káimra is?

Íme, ez volt a második szenzáció. Nem idegeketkorbácsoló, nem is vérbizsergető: egyszerűen szívetmelegítő.

Most pedig búcsúzzunk az erdőtől. Telnek, múl-nak a napok, a hetek, közeledik a búzaaratás, aztánnemsokára indul a kisdiák messze, messze, ismeretlenvilágba...

Ha el nem indult volna ... De elindult.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Ebben az író arról az esztendőről beszél, amikor az öregekmegfiatalodtak.

Nyugtalanul vártam az őszt: nyilván életembenelőször és utószor. Mert a méla szeptember ugyan mindmáig a legszebb s legkedvesebb hónapom, most, fehérhajjal, nem siettetem, szeretném, mind hátrább, hát-rább tolni érkezését: hátha így később is hagy el. Beakkor erős vágyakodás lepte meg gyermekszívemet,számláltam a napokat, mintha mesebeli tündérvároslett volna Székelyudvarhely, ahová én oly erősen vá-gyakoztam. Tündérváros a komoly, domborodott hom-lokú Budvár aljában. Ama Budvárnak aljában, amelyréges-régen, ennek előtte ezer esztendővel, a rabonbá-nok fészke volt. . .

Annak, aki már diák, repülve repül, a vakáció,nekem mint sáros, köves nton a szekér, oly lassan dö-cögött a nyár.

— Hát csakugyan elmégy? — kérdezte búsan egynap százszor is Benkő Gergő.

— Elmegyek, el, de hat hét múlva visszajövök!Az utolsó hetekben alig tudtak elválasztani, sötét

estig kísérgettük egymást haza. S már rajzolgattuk a jö-vendőt. Pap lesz belőlem, még pedig kisbaconi pap,Gergő lesz a megyebíró. Ő adja a kenyeret s bort azÚrasztalára, én meg sorba kiosztom a körben álló em-bereknek: először a kenyeret, utána a bort.

Ó de jó lesz, ó de szép lesz!Közénk-közénk állt harmadik játszópajtásnak Rigó

András is, a zsellérünk fia. Nevéhez híven füttyös, jó-

89

kedvű gyermek, el sem lehet képzelni kenderkócból fontostorkája nélkül. Mindig fütyült, pattogtatott, én megsokat törtem azon a fejemet: mi lehet az oka, hogyAndrás vidámabb kedvű mint én. Mondtam is egyszeraz édesanyámnak:

— Én nem értem, édesanyám, Rigó András min-dig fütyöl, pattogtat az ostorával, sohasem szomorú,semmitől sem fél, én pedig megrebbenek, ha csak egyszalmaszálat felkap a szél mellettem ...

— Hát az egyik ember vidám, a másik szomorúkedvű, magyarázta édesanyám mosolyogva, de láttam.,hogy könny csillant meg a szemében.

Később értettem meg könnye csillanását: a búsbe-teg tejre gondolt. Magát okolta szomorú kedvemért,szél fölkapta szalmaszáltól megrebbenésemért.

Sokan voltak a faluban, akik nemcsak csudálkoz-tak, de meg is ütődtek azon, hogy egy ilyen ,,sze-lemnyi” legénykét „kolégyomba” visznek, messze,oda-vissza két napijáró földre. Hírül hozták a bejáróasszonyok, hogy Balandi Józsiné (Baló András Józsefnészékelyesítése), ez a hosszú, kajlahátú, nagyszájú asz-szony meg is szólta a szüleimet. Hogy azt mondta:— Ugyan bizony, van-e lelkük s Istenük, hogy ezt atökmag legénykét idegen fődbe palántálják? De mind-járt el is dicsekedtek édesanyámnak a bejáró asszo-nyok, hogy ők sem dugták be a szájukat, megmondtákBalandinénak magyarán: — Jobb, ha hallgat az olyanasszony, akinek az ura reszketős Pali kezéből kikaptaa vakarút s megette az istentelen. Hogy Elekecske ad-dig sírt, addig „erdőlt” az édösapja s édösanyján, amígbele nem nyugodtak: hát hadd menjen. De a nagy-asszony, amikor csak a jó Isten látja, folyton siratjaElekecskét. Az igaz valóságot mondtuk-e, nagyasszo-nyom? — Azt mondták, azt, igazolta könnyes szemmelédesanyám.

Csakugyan ez volt a ,,való igazság.”Az én kicsi falumból öt diák járt ez időben a kollé-

giumba: mind kamasz legények. Benkő Ádám (márcsak megmaradok a regénybeli keresztneve mellett),

90

igen, ő nyitja meg a sort, termetre, arcra, tehetségre azelső. Őt követi Benedek Benedikti József s öccse, a,,bölcs” Antal. Hosszú, vékony dongájű, ingadozó já-rású Jóska, zömök, pufók, piros pozsgás arcú Antal.A negyedik a pap fekete képű fia, Jankó. Az ötödik:gyenge tüdejével kántornak készülő Boda Elek.

Ezeknek a diákoknak nem volt pihenő a nyári va-káció. Még a pap fiának sem. Kaszáltak, gyűjtötték,hordták a szénát, arattak, mindenféle mezei munkábanresztvettek. Így nevelődtek a falusi diákok s bizony,mondom, nem rosszul nevelődtek: hiteles tanú mel-lettem a világháborút követő, régi rendet felforgatóforradalmak: nem kell az éhenhalástól félnie annak,aki ifjúkorában megfogta a kasza nyelét.

De a vasárnap az övék volt. Vecsernye után össze-verődött a diáksereg nálunk, innen indultak a rétre, aréten át csererdős Borvízoldal tövébe: ott bugyog. Istentudja, hány ezer esztendeje egy borvíz-forráskötölesmélységből, faköpübe fogva: Kisbacon ifjúságának va-sárnap délutáni találkozója.

Én is hozzájuk szegődtem, köztük lábatlankodtam,s velünk volt mindig Éva, Anikó s még egy Anikó, apapleányka. Mindakét Anikó tíz esztendős, de hirtelen-nőtt gyermek. A mi Anikónk nemcsak testvérem, depajtásom is, gyermek-ifjúkorom minden örömének, bú-jának hűséges megosztója — itt, a vasárnapi kirándu-lásokon indult az ő regénye, szemem láttára, s. folyt,folydogált tovább, míg a regényből — dráma lett.

Eleven, vidám, bátor beszédű leányka Anikó, kevésszavú, mélázó ifjú Ádám. Mélázó? Ezzel talán nemmondtam eleget. Hiszen a Székelyföld legtöbb szülöttjeméla, hallgatag természet: a hegyek, rengeteg erdőkközé szorult völgyek ölén nevekedő népek ismertetője ez.Több volt ő a mélánál: búskedvű, érzékeny, kissé ér-zelgős — ilyennek láttam, amikor én is kamaszodókorba léptem. Ádám meg-megfogta Anikó kezét, ígykézen fogva, karjukat lóbálgatva haladtak a réti ösvé-nyen, s borvízkút körül, amikor letelepedtünk, csudála-tosképpen mindig egymás mellett ültek. Anikó csacso-gott, Ádám mosolygott s néha-néha egyet-egyet szólt is.

91

Igen, itt két szívben nyílt, nyiladozott a szerelem vi-rága: korán nyíló, korán hervadó.

Minden szem mosolyogva nézte a gyermekszerelernébredezését, csak édesapám arca komorodott el, látvánAnikó nagy örömét, ha elsőnek jött Ádám, elszontyolo-dását, ha megkésve jött, a többi diák után. Pedig ígyszólította: Ádám bácsi. Hogy is szólíthatta volna más-ként, amikor Ádám hat egész esztendővel idősebb volt,mint ő!

De most isten veled, nyájas idill, mely fölött márborong az ég. Őszre hajlik az idő, olyan búsan suttog-nak a falevelek: búsan a diákoknak, búsan Anikónak,vidáman nekem. Még néhány nap, szekérre ültetik, vi-szik a kicsi diákot. Nini, már ott is áll a szekér az ajtóelolt. Egy kis domb emelkedik a szekér hátsó felében,ponyvával letakarva. Mi minden nyugszik e domboldalkebelében! Egy zsák liszt, hat hétre való: ebből sütmajd a gazdasszony hetenként három kenyeret a kis-diáknak. Egy zsák búza: ajándék a rektorprofesszor úr-nak, aki a kisdiákot megegzaminálja: vájjon felvehető-ea harmadik elemibe? Egy kis zsák bartamisz körte:korán reggel rázta meg az öreg terebélyes fát édes-apám, (István nagyapó ültette, Isten nyugtassa meg!),édesanyám szedte fel a földről, míg a kisdiák édesenaludt. Van e domboldalban egy kis dézsa túró, egy kistábla szalonna, molnár-pogácsa. S tele a szekérláda isútravalóval. Ez a láda majd ottmarad a kisdiáknak:ebben tartja a kenyeret, a túrót s minden jót. Hely jutebben a ruhájának is, a könyveinek is.

Édesapám már ott ül a szekérládán, hátát a ,,domb-oldalnak”, lábát az elősaroglyának veti, erős marokkalfogja a gyeplőt: nyugtalankodik a Pista meg a Fecske.Hároméves csikók, ők is most látják majd először azt atündérvárost, de bár nagy a feje a lónak, aligha gondol-ták, hogy teljes tíz esztendőn át vagy százszor hordoz-zák meg ezt a kis fiút oda meg vissza. Még nem tudtamkibontakozni édesanyám ölelő karjaiból. úgy elsirat,mint ahogy a halottat siratják el nálunk.

— Ó, édes kicsi fiam, de. korán leszakadsz a szívem-től. Alig tollasodtál s már elrepülsz, csácsogó madár-

92

kám! Ki melenget, ha megfázol? Rossz gyermekek hamegbántanak, ki csókolja le a könnyedet?

— No, no, elég volt már, elég, szól le a szekérrőlédesapám csendesen, megindultan s félkarral maga.mellé emel. Még egy pillanat s az uccáról kiáltok vissza:Ne sírjon, édesanyám!

Pista, Fecske kitáncol a galambbúgós kapu alatt,melynek homlokáról jószemű ember még leolvashatá aszázesztendős feliratot: Áldás a bemenőknek, béke a ki-menőknek. Fülhegyezve, ijedezve robognak át a faluhídján, „kaluppba”, már mint galoppba vágtatnak ki afűrész-uccán. Ennek tetején kezdődik a középszeg: ittlakik három diák: Benedek Benedikti József és Antal.néhány házzal odább Boda Elek. Öreg Benedek Bene-dikti Sámuel ott ténfereg a szekér körül, de semmihezsem nyúl: egy az, hogy hízásnak indult, kényelmes ter-mészetű ember, más az, hogy kerekszám hat fia van —minek törné magát. Emberemlékezet óta nem látták őtszántani-vetni, kaszálni: sovány, nagy csontú gebéivelfolyton Oláhországot járja legidősebb fiával, azzal atyúkszemű vénlegénnyel, aki hároméves korombanszinte halálra gázolt. Mindenféle fa- meg cserépedénye-ket szállított, s mikor „bejött a vaseke” — ezt is ör-ménynek csúfolták a székelyek, mert — kereskedett.Szófukar ember, sajnálja a szót, félmondatokban beszél— a másik fele benne marad, — így köszön: Jóp-istent.Így köszönnek a fiai is. Mind a hat. Édesapám nem igenkedveli, bár komaságban vannak. Sok földvásárját meg-rontotta, de főként azt nem tudta felejteni, hogy a fiaátgázolt az ő fián. Azért beköszönt az udvarra, legyintettis az ostorával hívogatóan: jöjjön, koma, jöjjön. Tudtajól, hogy hiába biztatja: majd Udvarhelyen találkoz-nak, útban minket utól nem érnek: a „vén örmény”lovait nem igen látta még futni emberi szem.

Megállunk a Boda Elekek kapuja előtt, ő a mi sze-kerünkön jön. Az ő apja is Sámuel. Az édesanyja test-vére az édesapámnak. Az egyetlen testvére. Rákhel aneve. Kissé görnyedt hátú, magas, sovány ember öregBoda Sámuel. Félig gazda, félig kerekes. Sohasem ta-nulta a kerekesmesterséget, de fél falu szekerébe. „ő ke-

93

rekítette kerekre a kereket”. Hét fiúnak s három leány-nak adott életet Rákhel néni, ez a kicsi, rózsapiros arcaasszony, aki akkor látta meg a napvilágot, amikor Ist-ván nagyapó másodszor „ment ki a franciára”, s elébeszaladt, mikor a francia földről hazakerült... Az ud-varhelyi temetőben gyakran álltam meg egy sírkő előtt.a verses felirat két sorát máig sem feledtem el:

Tizennyolc gyermeket e világra hozott,Ő a jó Istennek eleget áldozott.

Hogy e tizennyolc gyermek közül hányan álltak a ter-mékeny anya koporsaja mellett, arról nem szól a vers.Rákhel néni koporsója mellett, amikor késő vénségébenleszállt érte a Halál angyala, a tíz gyermekből kilencgyermek állott, mind meglett emberek. úgy-e, az Úr-istennek ő is eleget áldozott? S bár nyugtalankodikPista meg Fecske, már azt is elmesélem róla, hogy aző csengő énekes hangját örökölte a legkisebb ím: Elek.S Rákhel néni csengő hangja lopta gyermekszívembeazt a felséges szép költeményt, melynek akkor sem köl-tőjét, sem címét nem ismerém (honnan is ismerhettemvolna?): Csokonay Vitéz Mihály legszebb költeményevolt. Címe: A reményhez. Bizonyosan Rákhel néni semérdeklődött aziránt, vájjon ki volt, mi volt, aki ezt afelséges szép „éneket” költötte, de téli estéken, mikorédesanyámmal kettesben pergették az orsót, oly szépen,oly érzékenyen énekelte, hogy minden szava, mindenhangja szívembe nyiladzott, ottan meg is gyökeredzett.Pista, Fecske hiába nyugtalankodik, én a szívetindit»ének néhány sorát zümmögöm most. Elzümmögöm,mert aligha dalolják ma máshol, a kálvinista kollégiu-mokban talán, pedig Csokonay Vitéz Mihályt a modernköltők seregébe sorozta a legújabb nemzedék... Hall-jad, ember, halljad:

Földiekkel játszóÉgi tünemény.Istenségnek látszóCsalfa, vak remény.

94

Kit teremt magánakA boldogtalanS mint védangyalánakBókol untalan!Sima száddal mit kecsegtetsz,Mért nevetsz felém?Kétes kedvet mért csepegtetszMég most is belém?Csak maradj magadnak.

Biztatóm valál,Hittem szép szavadnak,Mégis megcsalál.

Egy kis cókmókkal kapaszkodik fel a szekérre BocsaElek. Most már hárman ülünk a szekérládán, jobbrólédesapám, balról Elek bácsi, aki nyurga, magas le-gény, lehet vagy 18 éves, de még csak második gimna-zista. Nem volt ez ritkaság. Tele voltak a kollégium alsóosztályai pelyhesállú legényekkel: a katonáskodás előlmenekültek ide s innen mint kántorok, szegény, kiseklézsiákba. No, Pista, Fecske, most már mehettek. Apap uccáján már zörög a Benkő Ádámék szekere, kéttüzes szürke iramlik végig a szűk utcán: Jakab, a kocsis,mellette Gergő, az én kedves, pajtásom, hátul ül Ádáms a pap fia.

Hát, jön Gergő is. Nem a kollégiumba, hanemhogy két napot még együtt legyünk. Hiszen, hama-rosan áttelepítjük Boda Eleket az ők szekerükre, ő megátszalad a mienkre: átkaroljuk egymást egész úton,így búcsúzunk, búcsúzkodunk.

Lám, lám, már csak a falu szürke tornya látszik.Még látom a templom tornyát is, aztán süketes hangúharangjával az is elmarad. Isten veled, kicsi falu!isten áldja, édesanyám! Ne sírjon, ne. Majd meg-látja, hipp, hopp! nemsokára karjai közé repülök ...

. . . Mit gondoltok, ha csak a mi kicsi falunkbólhárom szekér diák indult a tündérvárosba, hány in-dulhatott három-négy vármegye sok-sok falujából!Képzeld a vármegyéket egy-egy óriás méhkasnak,amelynek diáknépe egyszerre, egy nap rajzik s mind

95

az udvarhelyi vén kollégiumba tart. Maga Háromszék,ágyúöntő Gábor Áronnak, ősmagyarokat kereső KörösiCsoma Sándornak, Rákóczi Ferenchez, a nagy fejedé-lenihez hivségben halálig kitartó Mikes Kelemennek ahazája egy kis ország s ennek a kis országnak akkorcsak négy osztályos kollégiuma volt. Százával ontottaa diákot Udvarhelynek. Hát még az anyavármegye,melynek szívéből sarjadzott ki a vén kollégium tere-bélyes iája! Annak az anyának a szívéből, akirőlbüszkén dalolja az udvarhelyszéki fehér harisnyás,kurta fekete kacagányos, széles karimájú, magas tetejűkalapos székely:

Udvarhelyszék olyan szék,Egy is vele fel nem ér.Csak székelymagyar lakja,Ősi jussát nem hagyja.

Öltözetünk nemzeti,Még pedig eredeti.Nem viselünk bugyogót,— Megkérdhetik nagyapót!

És jöttek a diákok Csíkországból (csak a katholikusgimnáziumba), Nagyküküllő- meg Brassó vármegyéből.Két teljes napot tartott az útjok szekéren s mégis jöt-tek, jókedvvel, vidám énekszóval, nekitüzesedett arccals nyilván mind azzal a nagy, erős elhatározással, hogymeghódítják a világot. Hiszen a diák az a semmi,akiből minden lehet. . .

Álomnak, gyönyörű álomnak tetszett nekem mind,amit ezen a napon láttam. Nem csuda: tán előszörvoltam lui a falum határán. Nini, a nagybaconidiákok! Nem hiába nagy falu, öt szekeret érünk utola keresztútnál: mind az öt szekéren diák. Ezeket csak-nem mind ismerem: egy ugrás egymástól a két falu.A legtöbb atyafiság. Ihol a Balo-fiúk (egy apánakhárom diákfia s otthon még egy csapat fiú), a Bardo-czok, a Nagyok, a Keresztesek, a Tokosok, s köztükaz örmény fűszeres fia is: Bogdán Kristóf. Hogy ki-feketéllik még a barnapiros, lesült képű fiúk közül is!

96

Amott balra, a hegyek között mosolyog egy kis falu:Bodos. Nagy madárfészeknek tetszik messziről. Éppmost lejt le a hegyi úton egy szekér. Komoly képű,fcketeszakállas Budai Károly ül rajta három fiával.Mintha csak vetélkednék Baló Józseffel, aki szinténfeketeszakállas: ha te három fiút adsz a tudomány-nak, hármat adok én is! Messze bent, hegyek közt.rengeteg erdőség aljában húzódik meg Szárazajta, demegvillan a hegyi úton két szekér: nyilván a Csulakni€|g Jőzsa fiúk ülnek azon.

— Jönnek a ,,muszkák” is! — kiált hátra BodaElek.

Muszkának tette meg a néphumor Szárazajtát, a jóIsten tudja, miért.

Belejtünk Bibarcfalvára s ím, akkor fordul ki kélszomszéd kapun két szekér. Mindkettőn egy-egy fehér-szakállas öreg úr s mindakettőnek két-két fia. És minda két fehérszakállas öreg úrnak az egyik fia nagysza-kállas diák. a másik meg apró emberke, akárcsak ma-gam. Az akkor élő emberek nem csudálkoztak ezen.Oly egyszerű s oly bús ennek a története. Azok a sza-kállas diákok akkoriban születtek, amikor KossuthLajos „szép csengetyűhangja”* megreszketteté a ma-gyar levegőt: A haza veszélyben! Így mondhatnámröviden: az a két szakállas diák Világos előtt született.az a két kisfiú pedig Kufstein után. Ott sínylődött szo-morú rabságban, sok-sok esztendeig a két Borbáth.mert a magyar szabadságért harcolának ...

Indul már nagytiszteletű Szász József esperes is:három fia van, mind a három diák, világos, hogy Is-ten szolgáinak szánta őket. Falu alsó végén, nagy, kő-kerítéses udvar közepén nemesi udvarház: ebben lakika nagy fehérszakállú Bartha, az Aporok jószágigaz-gatója. Ő neki is három diák fia. Vihetne Szabó Istvánuram is hármat, négyet is, mert ő a falu legnagyobbgazdája, de mert csak két fia van: kettőt viszen. Hátaz Osváth-fiú! Hát a punktum Benedek Farkas! No,

* Ágyúöntő Gábor Áron levelében olvasható Kossuth,,csengettyű” hangja.

97

most számoljunk. Ebből a kis méhkasból tizennégydiák rajzik Udvarhely felé! Ilyen elmaradt, ilyen —hogy pesti nyelven szóljak, tisztesség ne essék, mond-ván — igen, ilyen ,,kulturátlan” volt ennek előtte fél-száz esztendővel a székely falu.

De itt vagyunk Baróton. Egy kicsit város a lár-mája, mert vásáros hely, különben nagy falu. A„sánta” Zatureczky széles udvarán is ott áll a hintó,de még ló nincs előtte. Készülődik ő is két fiával. Na,tudom, még el sem jutunk Olasztelekig, utólérnek ahosszúlábú lovak. Talán el is hagynak, ha ugyanPista meg Fecske engedik. Most még mi járunk elől.Pista is, Fecske is idegesen hegyezi, csavargatja a fülét,minden pillanatban készen az ugrásra, ha valamelyikszekér meg akarná előzni. Már alig látom a végét a sze-kér-karavánnak. És ez a hosszú sor nő, növekszik, foly-ton szaporodik. Egy-egy fordulónál úgy tetszik, minthaóriási kígyó tekeregne, facsarogna utánunk. Bárót ke-vés diákot ad nekünk, mert a falu nagy többsége kato-likus. De amint kikanyarodik Olasztelek felé a karaván,dombon fekvő udvarán magas szál, szép pirosarcú úri-embert pillant meg szemem: Benedek Sándor ez, a vitéznegyvennyolcas huszár, most dulló: ő is hozza Zoltánfiát. Vele jön két árván maradt testvére is: György ésAntal, mindakettő nagy diák. Olaszteleken a Barthameg a Kolumbán-fiúkkal szaporodik a karaván. Bar-doc, Füle, Száldobos, Vargyas: mindenik kidob magá-ból három-négy diákot, többet is. Jönnek a fülei megszáldobosi Bodák és Bogák, a bardoci Barthák, Cse-reyek, Zayzonok, a vargyasi Danielek: három fia Dánielkirálybírónak. Ezek unitáriusok, de Udvarhelyen kezdikaz iskolát, mert még most sincs vasút s Kolozsvárt vanaz unitáriusok kollégiuma. Köpec, Miklósvár, Közép-ajta, Nagyajta, Bölön, mind erdővidéki faluk, nem es-nek utunkba, de rajzanak ezek a faluk is, egy seregBenkő, Benedek, Gyenge, Gáspár, Sikó — ne várjátok,hogy félszáz esztendő múltán mind elésoroljam őket.De ti nem is várjátok. Nektek unalmas ez a sok falu-és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a magyarnagy, talán hosszú ideig tartó per előtt áll: talán javáraválik népemriek ez a kis kulturhistória . . .

98

Tovább! Tovább!Vargyas végén rettentő magas hegy ágaskodik

elénk: a Bikás-hegy ez. Mind a diák leszáll a szekérről,az „apostolok szekerén” vág neki a hegynek. Micsodarajzás, micsoda hullámzás! Micsoda zsivajgás, szervusz-olás, parolázás! Egészséges kacagástól csendül a le-tarolt hegyoldal. Ha mind hallhatom s fel is jegyezhe-tem, amit ezek a diákok össze-vissza beszéltek a nyárivakáció élményeiről! Tudom, kilelnék belőle egy szép,nagy — bolondság.

Kint vagyunk a hegy tetején: felséges panorámatárul elénk. Ó de szép! Ó de gyönyörű! — A Rika! ARika! Réka-királynő erdeje!

Ameddig a szem ellát: erdő. Sárguló, pirosodó fa-levelek tengere. Jobbra és balra végtelenségbe veszőhegyláncok, s lent a völgyben, hegyek aljában a Réka-patak kanyarog. Patak mentén fehérlik a széles országút,hágva, lejtve hullámosan. Amott' égbe kívánkozik egyhegyóriás: Hegyestető a neve. Azt regéli a nép róla: ittvolt Atillának, a nagy hun királynak legkedvesebb vára.Világverő nagy útjában ide tért meg rövid pihenőre. Ésitt halt meg Réka királynő. Patak partján komor méltó-sággal ül egy óriás mészkő, nagyobb a házunknál: ezalatt alussza örök álmai . . .

Egyszerre kitágul a szűk völgy, az országútjátólhirtelen kanyarodással búcsút vesz a patak, s országútjaés Réka patakja közt, akár a mesebeli, „terülj-abrosz”,őszi kökörcsin borította rét terül elénk. A réten — mi-nek mondjam magam, amikor oly lelkesen kiáltják he-lyettem az erdővidéki diákok: Éljen! Éljen! A három-széki diákok!

Vagy tíz szekér áll az erdei rét közepén. Nagy cso-móban hevernek a diákok, csak egy áll köztük, egybarnaképű, göndörszakállas diák, aki épp most szorítjaálla alá a hegedűt, ráfekteti a vonót s felsír a száraz fá-ból valami bús, végtelen bús nóta — sohasem hallottamazóta ilyen szomorú, ilyen szép nótát. Mintha vezény-szóra történt volna, megáll az erdővidéki szekérkaraván,elnémul a lárma, csak akkor tör ki újra erdőzenditőtapsban, ujjongásban, amikor a szomorú nóta utolsóhangja is az erdő megilletődött csendjébe olvadott.

99

— Erre, erre! ugrálnak fel a háromszéki diákok.Ide, erdővidéki diákok, ide!

Mindjárt rá is gyújtottak a szekeres emberek régi,kedves- nótájára:

Megálljon, kend, hó!Itt a stáció.Eladjuk a gyeplőt, hámot,Élünk egy kis jóvilágot.

Még el sem hangzott a hívogató nóta, az egész ka-raván bekanyarodik a rétre. Édesapám kifogja a csikó-ikat, megrakja szénával az elősaroglyát, aztán magátólneki fordul Pista is, Fecske is. Ezt cselekszik a többiekis. Nagy szekér-tábor borította el a rétet. Gomolyog,hullámzik a nagy- és kisdiákok vidám serege. Szekerekderekából elékerülnek az elemózsiás zsákok, tarisznyák,a csikóbőrös kulacsok, s a szelíd verőfényű őszi napgyönyörködve mosolyog le öreg embereknek, szakállasés növendék-ifjaknak, apró gyermekeknek e vidám-kedvű gyülekezetére. Fehér szakállú tiszteletes meg te-kintetes urak, házi posztózekés székely gazdaemberekparoláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másik-nak köny csillog a szemében: a fejéregyházi síkon lát-ták utoljára egymást. Azon a gyászosemlékű réten, holmuzska-dzsida döfte át a legnagyobb magyar költő szi-vét. És jött a dicsőséges csaták után — Világos. Ahol ahonvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahola magyarnak egy nagy, mély sirt ástak. Már ismerteme sírról a szomorú nótát: édesapám, amint ment, men-degélt, mélázóit az eke után, csendes, halk hangongyakran zokogta ezt:

Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás?Mért sír egyik szemed jobban, mint a más?És arcodon mért látni oly bánatot,Mintha elmúlt volna minden jó napod?

Sírok, pajtás, sírni fogok örökre,míg élni hagy a jó Isten kegyelme.Világostól hozom a nagy bánatot,A magyarnak ott egy mély sír ásatott.

100

— Hé, a lenkertedet! — riadt fel a nóta után édes-apám. — Igen, kilépett a barázdából az ökör.

Az irgalmadat! A lenkertedet! — soha e kettőnélmás „káromkodást” nem hallottam tőle. Az elsőt mégcsak sejtettem: mi lehet, a másikon megzavarodtam:mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek?No, ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkorombansütöttem ki, hogy a lenkert a Landsknecht megszé-kelyesítése. Így örökítette meg a székely az osztráklandsknechteket, a magyar nép átkos emlékű, hívatlanvendégeit.

De csak térjünk vissza Világoshoz, úgy-e?Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett

gyalázatos halállal halni meg a hősöknek, akik hazá-juk megtámadott szabadságáért hullatták vérüket.Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdos-nia? Mért kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkosbörtöneiben sínylődnie? Íme, itt, ezen a réten, ebbena kicsiny táborban is tíz öreg embert számoltak össze,akik többesztendei fogsággal fizettek, mert. szerették,mert védték a hazájukat. Néztem, néztem az öreg em-berek szelíd, jóságos arcát, hallgattam az öreg tiszte-letesek istenfélő, kegyes, kenetes beszédét: ezek mindhonvédek voltak. Bem apó fiai, s mind megszenvedtek,keservesen megszenvedtek honszerelmükért. . Ez buj-dokolt, azt besorozták császár katonájának s vittékmessze, idegen földre. Ez börtönben sínylődött, azcsudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.

Mi volt a bűnük? — Szerették a hazát. Hogy értsemeg ezt egy kis gyermek esze? Hogy értse meg, ami-kor az öreg emberek elméje sem érti meg?

De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokat-szenvedett emberek ma mind oly vidámkedvűek? Meg-magyarázom négy számjeggyel: 1867. Ennek az esz-tendőnek június hónapjában tették Ferenc Józseffejére Szent István koronáját. Ebben az esztendőbenbékült meg királyával a magyar. Ebben az esztendő-ben borult fátyol a világosi temetőre. Az aradi akasztó-fákra. A rabláncon sínylődő, az idegenben bujdosómagyarok megmérhetetlen szenvedéseire. Haynaunak,

101

a bresciai hiénának, magyar honleányokat meggya-lázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak könnyeire.Ebben az esztendőben támadt fel halottaiból az elte-metett szabadság. Újra eledelt Magyarország. Nagy ésszebb jövendő reménységével teltek meg a szívek. ..

— Boldog ifjúság! — áradott a lelkes szó Zayzontiszteletes ajkán, s gyönyörködve legeltette gyermék-mosoíygásu szemét a száz főnyi csapaton. — Te márszabad hazának vagy a gyermeke. Ha küzdöttünk, haszenvedtünk, nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába.Megvirradott!

Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg embe-rek! Kotyognak a kulacsok, körbe járnak a poharak,s öregek, ifjak ajkán felcsendül a bordal, hogy zúgvazúg belé Réka erdeje:

Ez a pohár körbe jár.Éljén a barátság!Éljén, éljen, éljen az.Az igaz barátság!

S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal,megújrázzák s megtoldjak:

Éljen, éljen, éljen a,Éljen a szabadság!

— Halljuk Brassai Benedek Jánost! — csendülBenkő Ádám hangja.

— Halijuk, halljuk! — kiáltják a diákok s biztat-ják az öregek is János diákot, a vén kollégium hireshegedűsét.

És feláll Brassai Benedek János, a Benedek-nemzetség Brassóba, szakadt ágának sarjadéka, meg-kongatja szépen szóló hegedűjét, s büszkén, diadalma-san zendül bele az erdőbe:

Legyen úgy, mint régen vóltSüvegelje meg a magyartMind az oláh, mind a német, mind a tót!

102

Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajonkíséri a muzsikaszót öregek és ifjak éneke. És láss csu-dát, egyszerre csak lassú magyarra fordul János diákmuzsikája, felállnak sorba mind az öregek s kedves,öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a.Iassu magyart. Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel,gyönyörködve nézik a diákok, amikor vége a táncnak,tapsol a diáknép, ölelgetik az öregeket, akik, lám, egy-szerre megfiatalodtak! A nap, az áldott nap is, csaknézte, gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek tán-cát. Ügy tetszett, szeretne leszállni közéjök, hogy az ősok millió esztendős szíve is megfiatalodjon.

Amikor az öregek megfiatalodnak... Nézd csak,hogy belemelegednek a vigasságba! Honnét, honnétnein (ugyan honnét, ha nem a szekérládából), elékerüla Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska fuvolája, MDeák Gyuri cimbalma; de más hegedű is kerül elé. Márkongatja is Bitai Domokos, feszíti a húrokat — gyer-mekszemmel is látok annyit, hogy ma Isten szabad egealatt virrasztjuk át az éjszakát. Körben állnak a muzsi-kusok, a kör közepén János diák. Ő a karmester. Ésfelzendül a magyar nemzet imádsága: Isten áldd mega magyart!

Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal álljákkörül a muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhan-got vet a tarfejü szikla: öreg emberek mélyen járóhangja, gyermekhangok ezüstös csilingelése vegyülössze hegedűnek sírásával, szárnykürtnek szelídre halki-íott, majd harsogó bugásával, fuvolának lágy leheleté-vel, s szárnyat öltve száll az imádság a magas egekbe.Még nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly tudatlanvagyok, hogy mi történik itt voltaképpen, csak érzem,hogy ami itt történik, valami nagy, valami fenségestörténet, s egyszerre csak serkedezni kezd a könny sze-memből; egyszerre csak szívemtől a talpamig szalada vér meg vissza, törékeny kis testera megrázkódik,amikor felsír az imádság:

Megbűnhődte már e népA múltat s jövendőt!

103

De bár szememet könny homályosítja s fülemet zú-gatja hatalmas hangáradat, látom, s hallom, hogy mi-alatt szent áhítatba merül öregek és ifjak lelke, egyhintó vágtat végig az országúton. Nagy úr lehet, aki ahintóban ül, mert fejét félre fordítja, mintha nemakarná látni, hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel;hogyan száll egy sokat szenvedett nemzet imája a ma-gyarok Istenéhez. Szinte tolvaj módjára surran el mel-lettünk. Vájjon ki lehet? Oldalán cingár fiú ül, az lopvafelénk tekint, aztán ő is hirtelen elkapja fejét. Akkornem tudtam, most már tudom, hogy mit érezhetett aszíve. Úgy szeretett volna leszökni a hintóról, közénkszaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette —az apja miatt. Lehet-e a gyermekszívnek keservesebbérzése, ha nem tehet valamit — az apja miatt?

— Félre fordította a fejét, dörmögi a vén BorbáthSámuel, s látom arcán a gyűlölet, a megvetés villanását.

— Cudar Bach-huszár! — tör ki Zayzon tiszteletesszívéből a sok-sok esztendeig fojtogató düh — hány jómagyar szenvedett miatta!

— Ha meggondolom, — folytatta Borbáth Sámuel,— hogy ez is magyarnak született, magyar anya daj-kálta, szégyenpír borítja el arcomat.

— Verje meg az Isten! — átkozódott egy három-széki gazda — ötven botot veretett rám, mert egy buj-dosó honvédnek szállást adtam éjszakára.

— Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szépéfi embert, mondja egy másik háromszéki gazda.

Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről így szól a szomorúnóta:

Váradinak szép körhaja.Meszes gödör a sírhalma.Mind a világ megengedett,A kapitány nem engedett.

Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vájjonvisznek-e még virágot sírjára a sepsiszentgyörgyi asz-szonyok?)

Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos ki-fakadásokat. Nem voltam tisztában (ugyan, hogy is le-

104

hettem volna!) a Bach-huszárnak nevezett úr bűneivel,de azt megéreztem, hogy szörnyű nagy bűnei lehettek.Édesapámhoz simultam, mintha védelmet keresnék nála.s félénken kérdeztem:

— Mit vétett az az úr, édesapám?— Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, — tért

ki a válasz elől. .— Nincs nagyobb bűn a hazaárulásnál! — süvített

végig a kis táboron egy éles gyermekhang.Tíz-tizenkét éves fiú lehetett, aki ezt mondta. De

ez már nagy fiú volt az én szememben. Hogy irigyeltemezt a fiút! Mi sok mindenről tudhat, amiről én nemtudok!

Hazaárulás . . . Ezt a szót most hallottam először.De az értelme lassanként, még ott, Réka erdejében ki-bontódott, megvilágosodott. Ki a hazaáruló? Aki, ami-kor ellenség tör a hazára, megtagadja a hazáját, meg-tagadja a szüleit, testvéreit s az ellenséghez pártol.Látja sími, szenvedni a véréből való vért, a húsábólvaló húst, a csontjából való csontot, s szíve nem esik'meg testvéreinek sok s nagy szenvedésén; pénzért ahhozszegődik, aki miatt gyászba borult az egész ország, s·az ellenségnél is nagyobb, lelketlenebb ellensége lesz asaját vérének.

Oh, már kezdem érteni, ki volt, mi volt az a nagyúr, aki félrefordított fejjel, tolvaj módjára surrant stűnt el az erdő sűrűjében. Már világosság kezd gyúlnikicsi agyamban. Sejtem, hogy miért fordította félre afejét. Hej, de bánhatja, de szégyellheti a bűneit! Tavalymég hatalmas, nagy úr volt, botoztatta, börtönbe vetette,felakasztatta a hazájukhoz hü magvarokat, s most egynagy semmivé zsugorodott. Felvirradt a magyarnak, is-mét van királya, felragyogott a szabadság fényes napja,s menekülnek a hazaárulók, visszabújnak a sötétudukba, mint a baglyok meg a denevérek.

— Szép birtoka van, — mondja torjai Pethő István,— háromszéki nemes úr, hivatalra nem szorult, mégisaz ellenséghez pártolt: kétszeres a bűne.

— Meghalt. „Nyugodjék békóban, míg a lánc elké-szül”, ámen.

105

Ε szavakkal temette el az élő embert Zayzon tisz-teletes.

Oh, Istenem, miket hallok! Azt mondják élő em-berről, hogy meghalt. Ösztönszerűen megragadtam édes-apám kezét. Megértette, hogy mely szomorú érzés sa-nyargatja kicsi szívemet. Mosolyogva nézett rám, meg-simogatta fejemet.

— Ne félj, édes fiam, én nem haltam meg. Nem,fiam, nem.

Lám, lám, az a meghalt élő ember de megzavartaezt a felséges szép ünnepet. Az arcok elkomorodtak, alelkek háborogtak. Az örömek tengerébe belecsöppentegy csöpp méreg — s hogy felkavarodott, hogy felhábo-rodott, hogy megzavarodott a tisztavizii tenger!

Áldott szerencse, hogy ebben a nagy lengerhábor-'gásban egyszerre csak egy másik hintó kanyarodott aret felé. Nini, hogy gyúlnak ki az arcok, a szemek!Ugyan ki jöhet azon a hintón?

„Sánta” Zathureczky László. Erdővidék népéneklegkedvesebb embere. Felsőmagyarországból szakadtide a nagyapja, görbe országból görbe országba, de azegész Zathureczky nemzetségnek egyenes és színmagyarTolt a szíve. Egy kicsit biccentett „sánta” Zathureczkylába, de nem biccentett a szíve, a jó magyar kedve.Amikor meglátta a háborgó lelkű gyülekezet, egyszerrelecsendesült a lelkek háborgása, gyermekként ujjongtakaz öregek, vivátoztak, elébe szaladtak, a kocsijábólegyenest a vállukra emelték s vitték nagy diadallal oda,ahol az imént körbe járt a pohár s ahol most ismétkörbe jár, mert — itt van Zathureczky László!

— Ez az ember! — harsogja lángoló arccal azolaszteleki Kolumbán Dániel, tüzesvérű, szókimondószékely.

— A nép igaz barátja, — toldotta meg édesapám.Most már szállhatott a nap lefelé, jelenthette az est

közeledtét, nem lesz itt sötétség.— Lássátok, lássátok, székeiy testvérek, emelte

magasra poharát Zathureczky — hányszor biztattalak:ne csüggedjelek! Hányszor húzta a cigány erdő sűrű-

106

jében, ott is félve, mert mindenütt leselkedtek ránk akopók:

Megvirrad még valaha,Nem lesz mindég éjszaka!

— Ímé megvirradt!És — mely csuda! — lebukott a nap a hegyek

mögé, utolsó sugarával végigcsókolta a szabad magya-rok e kicsiny táborát, nagy sötét fallá merevedett azerdő, óriás fekete sapkát húzott tar fejére a sziklahegy.s még sem lett éjszaka. Kigyúltak a csillagok az égen,hatalmas lángnyelvek csaptak fel a máglyából, mit adiákok nagy hirtelen összehordtak, felzendült újrameg újra:

Ez a pohár körbe jár,Éljen a barátság!

Hogy nevettek odafönn a csillagok! Hogyne, mikoréjfél után egyre azt danolták az öregek:

Nem, nem. nem, nem, nem, nem.Nem megyünk mi innen el,míg a gazda, házigazdaFurkós bottal ki nem ver í

Nagyokat nevettek az öregek is. Mert hát ugyanki itt a házigazda? Az ám, az Erdő. Na, ez ugyan kinem veri a vigadó öregeket. Áll és hallgat, lélegzetétvisszafojtva hallgat. Oly rég nem látott vigadó, dalos,szilajkedvü embereket. Oly néma volt ő is Világos után!

De én ott fekszem a szekér derekában széna közégomolyodva, félálomban hallom: Nem, nem, nem,nem, nem, nem! Félálomban hallom azt is, amikorCsákány Elek riadót fuj a szárny kürtjén. Megmozdul aszekértábor. A keleti ég alján pirkad a hajnal. Elnyomaz álom. S im egyszerre szárnyára vesz az édes hajnaliálom s úgy röpít édesanyám karjai közé. Oly hevesenölel, csókol, hogy felébredek.

Dörzsölöm az álmot szememből s tekintetem egytemplomon akad meg.

— A kisbaconi templom! Sikoltok. Öröm és csa-

107

lódás verekedik e .sikoltásban, öröm, hogy haza jöttünk.csalódás, hogy nem vittek a kollégiumba.

— Álom ez vagy valóság? kérdeném ma.Nem álom, valóság volt, hogy a kisbaconi templo-

mot láttam. A kisbaconi templomnak a párját. Egypallér építette a kisbaconi református meg a homorúd-újfalusi unitárius templomot. . .

Még egy futamodás s Oklándon nyargal át a vi-dám karaván. Az alvégi korcsmáros elképedten néz akaraván után, egy székér· sem fordul be hozzá. Németember, zsandár volt nemrég, ráházasodott egy székelykorcsmárosnéra, tüzes magyarrá szilajodott később,most szentül azt hiszi szegény, német volta miatt nemfordulunk be hozzá. De bizony a magyar korcsmároskapuja előtt is elnyargalunk, az is elképedve bámulutánunk: ez sem történt még, mióta a világ — világ,hogy a lukán túlról jövők Oklándon ne stációzzanak.Na, sem a magyar, sem a német nem feledi el akoronázás esztendejét. — Akkor volt az, — fogjákmondani, — amikor a háromszéki s erdővidéki diákoknem állottak meg Oklándon!

Nagy hegybe ütközik Oklánd felső vége, a diákokleugrálnak, mind gyalog vágunk a hegynek, melynek,hiába esik közelebb Oklándhoz, mégis Szentpáli-hegy aneve. Szentpáli-hegy tetejéről nagyszerű panorámatárul élénk. Jobboldalt jobban-jobban szűkülő völgy-ben, erdők aljában húzódik meg három falu: Kará-csonyfalva, Almás, Lövéte. Egyenest előre nézve, Ho-moród vize mentén, széles rét terül el s egy-egy futa -modásra következik egymásután Jánosfalva, Szenipáí.Recsenyéd, Szentmárton. Valamelyik diák nótába kezd,folytatják a többiek:

A szentpáli hegytetőn.Ott vár az én szeretőm,Kökényszeme taplót gyújt,Azért szeretem én úgy.

De nemcsak arról nevezetes a szentpáli tető, hogyvalamikor ott várt egy legényt a szeretője, akinek kö-

108

kényszeme taplót gyújtott, de még inkább arról a nagygyepes halomról is, mely alatt a nép hite szerint, hunvitézek porladoznak. Az öregek is lekászolódnak a sze-kerekről, a hűn sir köré telepednek s Zayzon tiszteletesrégi dicsőségről emlékezik, amikor Atilla ősapánkmeghódította az egész világot. Haj, rég volt, rég volt,régi dicsőségünk vájjon feltámad-e?.

— Székely szülte a magyart! — kiáltja szókimondóKolumbán Dániel, Zayzon tiszteletes emlékezésén fel-lelkesültén. S mindjárt meg is állapítja, hogy: Ha szé-kely nem volna, magyar sem volna.

Sánta Zathureczky Karácsony falva felé mutat sszájtátva hallgatom, amit a nagyerejű, nagyvirtusúDiményről mesél. Ölesnél jóval magasabb volt s mindignagy, kemény csontú fehér paripán lovagolt: ha ráült,azt hitted volna, égbeütközik a feje. Két fia volt, azokis magas szál legények. Egyszer Kolozsvárra ment afiaival, s amikor végig lovagoltak a városon, csudájukrakigyütt az egész város. József császárt, amikor ellátoga-tott Erdélybe, Dimény uram kisérte a Rika-erdőben,mert akkoriban sok zsivány tanyázott ottan.

— Sunt latrones? — kérdezte a császár.Na, most hogy feleljen erre Dimény uram, ami-

kor csak egy-két szót tud latinul. Hát így felelt:— Sunt desztul, felséges Kájzer! (Sunt — desztul:

egyik szó latin, a másik oláh. Nyilván úgy okoskodottDimény uram, hogy tud a császár oláhul, mert hiszenkétszer is fogadta audiencián Hórát, az oláh lázadásvezérét.)

Arról is nevezetes volt Dimény uram, hogy nagysereg cigányt tartott s mert igen szerette a köménymag-levest, rengeteg köményt szedetett velük. Mikor aztánmeghalt, így siratták el a cigányok:

Háj, meghót a vén Dimény,Nem kell neki több kömény!

Tudom, behallott a kacagás Karacsonvalyara is,Szentpálra is, hisz oly kevés kellett akkor ahhoz, hogyöregek, ifjak, gyermekek egészséges kacagásra fakad-janak!

109

Amikor aztán elnémult a kacagás, elébátorkodott apoétás fülei Fosztó József, feketeképű, komoly, csen-des beszédű gazdaember s monda: Én is tudnék egytörténetet Karácsonyfalváról, ha meghallgatnák azuráli.

— Ide vele, ha van füle, szójátékoskodott sántaZathureczky.

— Ennek előtte sokszáz esztendővel, — kezdetteFosztó József, — éli Karácsonyfalván egy TamásaMárton nevű élt ember. Egyszer, amint szántogatott,lelkendezve szalad hozzá a kondásfiú, a markábannéhány ezüstpénz, s kérdi:

— Úgy-e, bácsi, ez pénz?— Pénz hát. Hol találtad?— Itt túrták ki a disznók, né!Odamegy Tamása Márton, ásni kezd a feszítő-

fával, egyszerre csak megkondul a fazék, kifordul aföldből s hát, Uram, Teremtőm, tenger pénz gurul széta földön.

— Jaj, mennyi pénz! — kiabált a legényke.— Ne sikótozz, — mondta Tamása —- mert még

idecsődíted a falut! — s hirtelen haragjában nyakaközé vág a fiúnak.

Na, a legényke nem sikótozott többet. Szörnyethalt.Hej, szegény Tamása, most mit csináljon? Meg-

ölt egy gyermeket akaratlan. Esze nélkül szaladt a fe-leségéhez s mondta neki: Feleség, nekem világgá kellmennem, mert ez s ez történt velem. Esküdj meg, hogyteljes hét esztendeig vársz reám, addig a kezedet más-nak nem adod. Az asszony megesküdött, Tamása megvilággá ment, a Mezőségig meg sem állt, ott egy gazdá-hoz beállt béresnek. Szerette a gazdája, mert hajnaltólkéső estig dolgozott, éjjel azonban sírt, mint egy sze-relmetes legény s imádkozott, mint egy pap. Ha el-elszenderült, rettentő látomásai voltak. Hallott kakuk-szót, zűrös-zavaros muzsikaszót, lónyerítést, kecske-mekegést. Aztán ellátogattak hozzá lúdlábú emberek,fekete törpék, fehérszakállú öregek, „szép asszonyok”,*

* Bűbájosok, boszorkányok.

110

akikkel gyermekkorában sokat ijesztgették a játjai.(Vagyis: a játszótársai.) Táncoltak a „szép asszonyok”körbe-karikába, hívlak, csalogatták, hogy menjenvelük... Nappal sem volt nyugodalma, mert ahol járt,udvaron, erdőn, mezőn, mindenütt forgószél kerekedetts ettől erősen félt, mert azt hitte, „szépasszonyok” tán-colnak benne. Egyszer, amikor éppen faragott a színalatt, rettentő forgószél kerekedett, olyan forgószél,hogy valósággal muzsikált. Kapta-fogta 'magát s nagyharagjában a forgószél közé dobta a fejszéjét. No, haközé dobta, el is tűnt a forgószél, de a fejsze is,mintha föld nyelte volna el.

Amikor a hetedik esztendő is vége felé járt, mondjaTamása Márton a gazdájának:

— Gazduram, köszönöm a jóságát, megyek haza.A feleségemnek megígértem, hogy a hetedik esztendőutolsó napján otthon leszek. Ő pedig megesküdött, hogyaddig nem adja másnak a kezét.

— Mehetsz, fiam, — mondta a gazda — de én meghét egész esztendőre fogadtalak, s ha utolsó napjáigki nem töltöd, egy petákot sem fizetek.

Mit csináljon szegény Tamása Márton? Szégyen-szemre hazaállítson egy krajcár nélkül? Kiszolgálja a hétesztendőt, hiszen csak vár rá a felesége egy-két hetet.

Úgy is tett. A nyolcadik esztendő első napján in-dult útnak. Este egy gazdaembernél kért szállást. Istenéa szállás, fogadta a gazda, még vacsorához is ültette,aztán a tűzhely elé telepedtek, diskuráltak, közbe agazda szerszámfát, fúrót, kalapácsot, fejszét vett elő sfúrni, faragni kezdett. Nézi, nézi Tamása a fejszét, —hiszen ez az ő faragófejszéje! Rajta volt a cifrázat:két tulipán s egy kereszt. Kérdi a gazdát: hol kaptaa fejszét? De nem a gazda felelt a kérdésre, hanemvalaki más az ő háta mögött, vékony, sipító hangon:

— Ne azt kérdezd, honnét került ide ez a fejsze,hanem azon gondolkozzál, hogy holnap reggel kilencórára hogy s mint érsz haza!

Visszafordult Tamása, s hát rettentő vénasszony állott. Két hosszú fog lóg ki a szájából s ijesztőn vi-gyorog rá.

111

— Miért kilenc órára? — ebegelt Tamása Márton.— Azért, mert a feleséged egy magas barna ember-

rel akkor esküszik.Halálos félelem fogta meg Tamása Mártont. Hiszen

még háromnapi járóföld Karácsonyfalva s talán ki semtud mozdulni ebből a boszorkányos házból! De hirte-len összeszedte minden erejét, nagyot ordított, hogy re-megett a ház belé: Hazamegyek holnapra, ha bele-halok is!

— Haza, ha én hazaviszlek! — kacagott a boszorkány.— Ó, Istenem, édes jó istenem, mivel háláljam

meg? — kérdezte Tamása.— Semmivel, — felelte a vén boszorkány. — Aki

hét esztendeig hű volt a feleségéhez, annak minden jólélek adósa.

Azzal a vénasszony rostát vett elő s mondta: Üljbelé! Egy, kettő, beleültek a rostába, a vénasszony va-lami verset pusmogott s a rosta már fenn is volt a le-begő égben. Repült, sebes szélnél sebesebben, még agondolatnál is sebesebben s reggel pontban kilenc óra-kor leszállt itt, né! a Szentpáli-hegy tetején. Hát, éppenakkor indult a násznép a Tamása Márton udvarából atemplomba.

— Tartóztasd a hitet, Tamása Mártonné! — kiál-tott torkaszakadtából Tamása Márton s futásnak eredt.De hirtelen eszébe jutott, hogy meg sem köszönte avénasszonynak a nagy jóságát s visszafordult. Hát,Uram, Teremtőm, kit lát? Olyan szép leányt, hogy anapra lehetett nézni, de rá nem.

— Hová lett a. vénasszony? — kérdi Tamása nagyálmélkodásra.

— Itt vagyok, én vagyok — mondta a leány s né-zésével úgy megigézte Mártont, hogy földbe gyökered-zett a lába. Látta, hogy a násznép már közeledik atemplomhoz s nem volt annyi ereje, hogy egyet lépjen.

— Bocsáss, te drága lélek! — könyörgött TamásaMárton. — Ne kelljen saját szememmel látnom a fele-ségem esküvőjét.

— Jól van, — mondta a szép asszony, — elbocsát-lak, ha megfogadod, amit mondok.

112

— Megfogadom, meg.— Ne dobj a forgószélbe soha semmit.— Nem dobok, nem.

— Járj békével, — szólt a szép leány s eltűnt,mintha föld nyelte volna el. Hej, szaladt most TamásaMárton, mintha szemét vették volna, folyton kiabálva: — Tartóztasd a hitet, Tamása Mártonné!

Éppen a templomajtónál érte be a násznépet. Hi-szen nem kellett többet mondania: tartóztasd a hitet,ahogy meglátta az asszony az urát, sírva borult a ke-belére . . .

Már szinte delet mutatott a nap, úgy a szentpálitetőn felejtkezett a karaván. De itt, úgy látszik, a dolgasenkinek sem sietős. Szép lassan mégis felkászolódunks a kanyargós lejtőn bekígyódzik a karaván a síkságra,mely apró sószemecskéket harmatozik: ez is, meg egykicsiny házba zárt sóskút is sejtteti, hogy a föld méheitt sót rejteget. Falu szélén, egymagában mélázik egyöreg kastély, közel hozzá egy még öregebbnek a roinla-déka: mindkettő a Kornissoké hajdanában . . . Ma lá-tom az első igazi kastélyt, meg is csudálom, lelkembevésődik a képe s később, sok-sok esztendő múltán ekastély kertjében vélem játszadozni a Szentpáli-családgondtalan gyermekeit. Innen indítom ki Katalin búsregényét . . .

Egy futamodás s ihol Recsenyéd. Oly kicsiny falu,hogy mire az utolsó szekér beér, az első már kívül afalun. Ennek már jó ismerős a neve. Sokszor hallottammondani a megszorult, bajba került emberről: Meg-szorult, mint a recsenyédi kutya. Már mondja is édes-apám a recsenyédi kutya szomorú esetét. Kiömlött egy-szer a Homoród vize, elárasztotta a rétet, úgy elárasz-totta, hogy övig jártak benne az emberek. Ott ért egykutyát az áradás s szegény mit tehetett? felkapaszko-dott a szénaboglya tetejére, ott kuporgott, ott vártanapokon, éjjeleken át a viz apadását. Lám, lám, ígytette halhatatlanná a kis Recsenyédet egy kutya . . .Balra, magas hegy tetején búslakodik egy vár romla-déka, vár aljában húzódik meg egy mosolygó kis falu:

113

Bagy. Látom a templomot, templom melleit isten szol-gájának hajlékát. — ugyan álmodhatnám-e, hogy sok-sok esztendő múltán itt játszódik le életem egyik leg-bájosabb epizódja? . , .

Csak egy futamodás Recsenyédtől Szentmárton s ittmegint oly képen akad meg a szemem, aminőt nem lat-tam addig: a templomot vastag, magas kőkerítés veszikörül s a kőkerítés falából nagy, sötét szemek merednekreám. Édesapám megmagyarázza, hogy Erdélyben soktemplom körül van ilyen magas kőkerítés: emögé hú-zódott a falu népe az ellenség elől. Azok a likak megarra valók voltak, bogy ágyúval, meg puskával kilőttekrajtuk. Mindjárt történetet is mond, igaz történetetabból az időből, amikor a tatárok Erdélyországba be-törtek. Élt akkor Szentmártonban egy Bíró Gábor nevűifjú, akit leányhajú Bíró Gábornak hívtak, mert olyhosszú haja volt, mint egy leánynak. Nagy legény ko-rában is az édesanyja fésülte a haját, még pedig úgy,hogy Bíró Gábor magas lábú székre ült: így is szinteföldig ért a haja. Szentmártonba is ellátogattak a tatá-rok, s leányhajú bíró Gábor volt a nép vezére. Merthogytúlon-túl sokáig tanyáztak a tatárok Szentmárton körül,bíró Gábor egyszer, alkonyattájban, kitört a várból,utána a férfiak, verték, hajtották a tatárokat, azokeszük nélkül szaladtak át a Homoródon, Gábor min-denütt a nyomukban. Éppen át akart ugratni a Homo-ródon. de hosszú haja belegabalyodott a szederindákba.Ahogy ezt látták a tatárok, hirtelen visszafordultak sszegény leányhajú Bíró Gábort megölték . . .

Lám, mennyi mese, mennyi történet, mennyi képrakodik lelkemre egy napi járó úton! Erdő, mező, hegy,völgy, falu — minden mesél itt. A mesék földje ez —csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő az a gyer-mek, aki most még meg-megremeg a holnapi nagy nap-tól, amikor majd könyvet ád a kezébe egy tudós pro-fesszor, s az olvasás dönti el: beírja-e a harmadik ele-mibe?

Jaj, mi szörnyű magas hegy ágaskodik elénk Szent-marton túlsó végén! Kanyargós út kígyózik oldalán,hol meredeken, hol lankásan. Azt mondja édesapám:

114

ez a patakfalvi hegy. Túlsó oldalának tövében Patak-falva. Mind a diák leugrál a szekérről, egy kis hadseregmássza meg a hegyet, itt-ott rövidítve a kocsiutat. Fenta tetőn útszéli korcsma hívogat, de itt csak egy hirtelenlehajtott pohár pálinkára szoktak megállni az utasok,aztán Udvarhelyig meg sem állnak. Lent, mély völgy-katlanban szorong egy kis falu: Kénos a neve. Bizony,kínos lehet innen a ki-kapaszkodás. Olyan ez a kis falu,mint egy óriás virágbokréta, melyet a hegy tetejéről do-bott le valaki bolond jókedvében. Dió-, cseresznye- ésmeggyfa: e három fa borítja be a hegynek kapaszkodókerteket, ártalmas szelektől védetten, minden esztendő-ben messze piroslik a kénosi meggy és cseresznye, föl-dig hajlik a vén diófák ága. Ma erről hires nekem Ké-nos. Később messze földön szárnyára kapja a Mr: ittmaradt meg épségben az ősrégi székely „regős ének”:

Porka havak hulladoznak,De hó reme, roma,

Nyulak, őzek játszadoznak,De hó reme, roma!

Itt rejtőzködött ezer esztendőn át a regős ének,észrevétlen, ami nem csuda, hisz elrejtőzött a falu is avilág elől.

Belejtünk, kanyargunk Patakfal vára, már tudom,miért ez a neve. Végigkínlódik a közepén egy kövespatak, maréknyi víz benne. És jön utána Arvátfalva:sejtem erről is, hogy mért kapta a nevét. Kicsiny, árvafalu ez. Még papja sincs, csak levitája, aki énekel is,néha-néha prédikál is ...

Hegy, völgy, hegy, völgy. Jobbra kanyarodunkFelsőboldogasszony falva mellett, széles mező terül elém,széles mező közepén igazi folyó: a Nagykükűliő. Márlátok egy darabkát a tündérvárosból. Komor redőkberáncolt arccal mered rám Budvár, otromba sziklafejé-vel, reám meregeti éktelen nagy szemeit. Micsoda félel-metes szemek: ezekben csak baglyok tanyázhatnak.Vájjon gondoltam-e arra, hogy ezt a sziklahegyet, éle-tem könnyelmű kockázatával egykor majd megmászom,

115

vetélkedésből, mert különben kinevetnek a pajtásaim?Nem gondoltam én arra. Félve nézek a mogorva hegyre,melynek tetején réges-régen a rabonbánok tanyáztak.De átellenben az erdőborította Csicser-hegy már nemvolt félelmetes, nyájasan nézett le a rétre, s tövében azöreg vadkörtefa. — no, körtefa, te se gondoltad, hogymajd egykor, őszbeborult fejjel verset ír rólad ez a csu-dálkozó gyermek . . .

Jobbra, csendes völgy ölében egy kis kápolna.Hányszor jövünk majd ide! Innét lessük, fordul-e íkia hegy mögül a. kocsi, mely értünk jön, s visz haza,haza, vakációra! De a szekér csak nem akar kifordulnia hegy mögül, nosza, kimegyünk a boldogfalvi tetőre,onnét ellátunk Árvátfalváig s nézzük, nézzük, addignézzük az árvátfalvi fordulót, amíg a szemünk könnybe-lábbad — vivát! Jön a szekér! A Pista! A Fecske!Már hallik is a Fecske csengettyűje . . .

Csaknem egészen eltakarja szemem elől a „tündér-várost” egy kopár hegylánc: Kuvar a neve. Csupa kőmeg omladozó kavics az egész hegy, féltékenyen, irigy-kedve nyújtózkodik a város elé. Csak egy otromba nagyépületet nem sajnál tőlünk, de ez nincs is bent a vá-rosban, ridegen áll egymagában: a kaszárnya ez. A,,császári-királyi” kaszárnya. Persze, német a felírás s-fölötte mogorva kétfejű sas terjeszti ki védőszárnyait.Aztán egy hosszú rúd állja utunkat, egész szélességé-ben átfogva azt. Most hallom először ezt a szót: so-rompó. S most tudom meg, hogy nemcsak a molnárszed vámot, de a tündérváros is: öt krajcárral vámolmeg minden szekeret, s ezért az öt krajcárért szabadvéges-végig rázatni magunkat a döcögős kövezeten.Egy-egy hajitásnyira lámpások: már gyújtogatja egylétrán álló fehérharisnyás székely. Vastag és vékony,sipító hangon ugatnak a kutyák: most látom előszörazokat az ici-pici kutyácskákat, melyekről később sülki, hogy mopszli a nevük, s osztrák tisztek hozták ma-gukkal” . . Végtelen hosszúnak tetszik nekem a nyíl-egyenes botos-utca (ma Kossuth Lajos neve ékesíti),néhány egyemeletes ház itt-ott, a többi földszintes, smegállapítom, hogy kevés van azok közt oly szép, mint

116

a Gábor bácsié. Hál ez a tündérváros? De fordul aszekér, elénk tárul a széles piac, hol sorban állnak adinnyés szekerek s a piac szélén égnek mered kellőstornya a barátok templomának. Talán itt kezdődik atündérváros? Itt, itt. No, már látom a kálvinista temp-lomot is: csak egy tornya van, de ez aztán torony -És — és -- szembe vele egy komoly, igen komoly épü-let: a kollégium. A kollégium.! Nagyot dobban a szi-vem. Félénken, elfogódottan nézek a vaspánttal borí-tott kapu felé: előtte állnak, álldogálnak nagy és kisdiákok, köztük szakállas legények is, s kapu felől aszekerek felé, szekerek felől a kapuk felé össze-vissza-repdesnek az örvendező szervuszok. Ez a komoly nagyépület már kétemeletes, a másodiknak ablakai a födél-ből kandikálnak ki, s tetején karcsú torony, karcsútoronyban két csengettyű -- be szeretném, ha megszó-lalnának!

Lankás hegy emelkedik a vén kollégiumtól nemmesszire: ennek a tetejéről néz le rám a katholikustemplom s szembe vele egy hosszú, emeletes ház: akatholikus gimnázium. Lám, ide lent is, oda fent is,szembenéz egymással Isten és a Tudomány háza. Melyszép gondolat!

Szűk uccákon döcög át a szekerünk, aztán megállegy kapu előtt. Lejtős udvarra nyílik a kapu, s lejtőaljában búvik meg egy fazsindelyes, tornácos ház:igazi székely falusi ház. Ebben lakik egy becsületescsizmadiamester. Hozzá irányították az édesapámat:az ő felesége sok. diákot vállal, nem ott-lakásra, merta vén kollégium ád majd szállást nekem is, hanemkenyeret süt, ebédet, vacsorát főz, kimossa az ingecs-kémet s kócos fejemet hetenként kétszer meg is fésüli...

Későn jöttünk: már annyi diákot vállalt Felmenneasszony, hogy a kisbaconi diákokat nem vállalhatá.De a jószívű emberek ottmarasztanak éjszakára. Édes-apámnak ágyat vetnek, a mi részünkre nagy gyékénytterítenek a földre, kiki a párnáját elészedi: kész voltaz ágy.

Felméri uram sokáig eldiskurál édesapámmal.Szenderegve hallgatom beszélgetésüket.

117

— A jó Isten megsegített, — mondja Felmériuram. — Kétt fiam van: az egyik most Ángolország-ban tanul, a másik a kollégiumba jár. Ha hazajön anagyobbik fiam, professzor lesz valahol. . .

Évek múltán tudom meg, hogy az a fiú, .akirőlFelmeri uram beszélt, Felméri Lajos, a kolozsváriegyetem tanara, a jeles pedagógus.

Mit gondoltok, nem isten rendelte-e, hogy én abbana házban aludjam át az első éjszakát, melyben a Nem-zeti nevelés írója született?

Az év múlva, az utolsó éjszakán, ennek a háznakkapujához vezettek el „felszabadult” pajtásaim. Őkbeléptek a kapun, én visszafordultam. Legyetek türe-lemmel, majd elmondom a maga helyén amiért.

HATODIK FEJEZET.

Ebben az író a légi kollégiumot próbálja megeleveníteni,amilyennek gyermekszemmel látta.

Átellenben a vén kollégiummal, van egy fazsinde-lyes ház, ebben lakik a rektorprofesszor: nagytiszteletűKis Ferenc uram. Szekerünk megáll a ház előtt, édes-apáin leemel egy zsák búzát, én kinyitom az uccára nyílóajtót, széles folyosójára lépünk: balról Kis uram író-szohája, jobbról a lakása. Már több apa és gyermekvárakozik a folyosón, fal mellé támasztva állnak szépsorjában a búzás zsákok: ajándék a rektorprofesszorurnák, aki az új diákok nevét egy nagy könyvbe beírjas aki a harmadik elemi osztályba kívánkozó gyermeke-ket meg is egzaminálja. Az őszülő hajú nagy tiszteletűasszony fogadja a szülőket és ajándékokat, paroláz ve-lök, nem győzi köszönni a búzát, a túrót, a szilvaízet sminden egyéb jót, na, meg végigélvezi a ,,csókolj kezet”biztatással előre lökdösött falusi gyerekek kézcsókjait.

— Lám, jegyzem meg magamban, itt is az a szokás,ami nálunk. De nagy a különbség: Benkő bácsinak kétcsirkét adott édesanyám, a rektorprofesszornak meg egyzsák búzát az édesapám.

Értékes, de ártatlan ajándékok ezek. Minden szülőhozott valamit, egyik sem számíthat arra, hogy az ő fiátKis uram megkülönbözteti majd a többitől. Egyszerűen:ősrégi szokás ez, a tisztességtudás megnyilatkozásánakegyik formája. Hiába hozott zsák búzát édesapám Kisuramnak, félve lépek be az írószobába, amikor a sorránk kerül. Láttam én már előző nyáron a nagybaconitemplom szószékében ezt a kistermetű, szélesvállú, po-cakos, kopaszodó fejű embert Itt, a nagybaconi tem-

119

plombant folyt le az erdélyi református zsinat, s emlék-szem, világosan emlékszem a nagy kerek fejre, a nagycsillogó-villogó szemekre; nem feledtem, a kissé reked-tes hangot, melyen a felszentelendő ifjú papokat egza-m inalta. Ez a kis, de hatalmas ember fog most engemmegegzaminálni.

Belekapaszkodom édesapám kezébe, félve nézek föla nagy tiszteletű úrra, akinek, úgy tetszett, most nemcsillog-villog a szeme, hanem mosolyog szelíden, bízta-tóan. Még nem tudom, hogy vannak emberek, akiknekmindvégig gyermekszemük van, de érzem, hogy enneka hatalmas embernek olyan szeme van, mint egy gyer-meknek: elmúlt a félelem, bátran veszem kezembe akönyvet, a Kis uram nyújtotta könyvet.

— Nyisd fel, fiam, ahol tetszik, mosolyog Kis uram,aki kicsinységemre való tekintettel a második elemibeakar beírni.

Felnyitom a könyvet, egy pillanatra zavarodottanállok meg: hiszen ez nem magyar könyv! Pedig a betű— ,,magyar”, de a szavaknak semmi értelme. Latinkönyvet nyomott a kezembe Kis uram. Világos hogy ac-t nem olvastam k-nak, a t-t sem c-nek a magánhang-zók előtt, de csakúgy vágtatok át a sorokon.

— Elég, fiam, elég, simogat meg kezével és gyermek-szemével Kis uram, s abba a nagy könyvbe nyom-ban beír.

Velünk együtt jött be Benedek Sándor bácsi is Zol-tán fiával. Egy fejjel magasabb ez a fiú, mint én. Raj-tam háziszőttes ruha (édesanyám keze szőtte-fonta),Zoltánon úrfis ruha, aminthogy az is ő: úrfi.

— No, fiam, téged nem is olvastatlak, mondja Kisuram s beírja a nevét.

Amikor kijöttünk, mondja Sándor bácsi édes-apámnak:

— Ej, de féltem, kedves bátyám, hogy az én fiam-mal is olvastat Kis uram. Magyarul is akadozva ol-vas még.

Lám, elég korán észrevettem már valamit, amelyhezhasonlóban gyakran lesz még részem pályám folyamán.Velem nemcsak azért olvastatott próbát Kis uram, mert

120

kicsike vagyok, hanem azért is, mert háziszőttes a ru-hám. Mért nem olvastatott próbát Zoltánnal? Mert Zol-tánnak bolti ruhája van. Mert Zoltánnak szolgabíró azédesapja, az enyém meg gazdaember.

Még nem léptem át a kollégium küszöbét s már ta-nultam valamit. Egy szót sem értettem a könyvből, me-lyet Kis uram olvastatott, s mégis sokat tanultam. Olyansokat, hogy megfájdult belé — nem a fejem, hanem aszívem ...

A vén kollégium elé kanyarodik a szekerünk, ottmár várnak reánk a kisbaconi diákok. Együtt hordjukbe a kisdiák cókmókját egy földszintes szobába. BodaElek hátára kapja a szalmazsákot, mely hazai szalmá-tól domborodik; Benkő Ádám egymaga viszi az én kiskarikás ágyamat, mely valamelyik nagy diák ágya aláfog kerülni; (Vájjon kié alá?) Benedek Jóska meg Antia ládámat fogják fülön, énnekem marad a tarisznya:bartamisz-körte benne. Legkedvesebb pajtásom, Gergő,aki csak azért jött velünk, hogy még egy-két napot kéza kézben járhassunk-kelhessünk, búsan viszi a túrós dé-zsát meg a szilvaízes fazekat — hej, miért is nincs kedvea tanulásra, most itt maradna ő is! Oly szépen elférnénkketten egy karikás ágyban . . .

Két oldalt, a fal mellett három-három ágy, egy mega szoba közepén, rajta barnult, össze-vissza faragcsáltfödél: ez az asztal. Nappal asztal, éjjel ágy. Ezen az„asztalon” fogunk majd ebédelni, néha vacsorázni iss ekörül ül esténként tíz nagy és kis diák, magolva egyszál faggyúgyertya mellett. Nem lehetetlen, hogy néha-néha két szál gyertya is fog pislákolni ezen az asztalon.

Kétablakos a szobánk, nagytiszteletű Baczoni Ádámuram udvarára nyílik: ő az első papja az udvarhelyireformátus egyháznak. Ebben a kétablakos szobában tíznagy és kis diák alszik, ki nagy, ki karikás ágyban, devan köztünk egy kis diákszolga is: ennek már karikáságya sincs, az ő ágya az én ládám, az én ládámnak ko-pasz fedele. Párnája a szőttes kabátka, takarója a ze-kéje. Soha nem hallottam neve van: Leopold. Mindjárt

121

megtudom, bogy gazdag úriember voll az apja. Tönkrement, meghalt. Saját kezével vetett véget életének. Édes-anyját a bánat vitte sírba. Leopoldon megkönyörült egynagybácsija, beadta a. kollégiumba — diákszolgának,de már sem karikás ágyat, sem párnát, sem takarót nemadott neki. Leopold, amikor először láttam, ládán üldö-gélt, a más ládáján, az ajtó mögött, félénken szipogott:úgy látszik, épp az elébb sírta ki magát szíve szerint.

Diákszolga . . . Mi ez? Diák is, szolga is. Mindenszobában három, nagyobb szobákban négy szolga, atöbbi — „tanítvány”. Ki lehetett az a vaskalapos, ala-csony gondolkozású ember, akinek agyában ez a meg-alázó osztályozás gyermek és gyermek közt megszüle-tet t? Íme, én ,,tanítvány” vagyok, mert az édesapámhatökrös gazda; Leopold ,,szolga,” mert apátlan, anyátlan,koldusnál is koldusabb fiú. „Tanítvány” vagyok, mertédesapám fizet egy esztendőre öt forint 25 krajcárt„tan-” és „lakdíj” címén; egy nagy diáknak, aki öt-hatgyermeket, délután 5--6-ig, előkészít a másnapi leckére,öt pengő forintot — egy esztendőre. „Tanítvány” vagyok,mert édesapám Szabó Dánielné asszonynak egy eszten-dőre huszonegy pengő forintot űzet; aminek ellenébenSzabóné asszony minden héten süt nekem három kenye-ret egy félvéka lisztből; minden héten egyszer, amikora sor reám kerül, főz egy nagy fazék levest két font hús-sal (egy font hús ára hat krajcár); s minden héten va-csorára egyszer egy fazék fuszujkát, melynek megzsí-rozására 2 krajcár ára szalonnát visz neki — az énszolgám. Az én diákszolgám. Szabó Dánielné mossa kiingecskémet, gatyácskámat; ő sűrűzi ki a hajamat min-den szerdán és szombaton délután. Hát a Leopold hajátki sűrűzi ki? Senki, senki. Törődik-e valaki az ő bog-lyas hajával s ha boglyas haját ellepik a bogarak?Senki, senki.

Alig kezd nyílni, nyiladozni a szemem, kedvetle-nítő igazságtalanságokba ütközik.

Hozza-az ebédet Boda Elek; ő a .,főzető” diákszolga.Több ennél: az én szolgám. Még ennél is több: az én

Î22

gyámom. Mert ő nagy legény s bár csak második gim-nazista, már a huszadik esztendőt tapossa . . . Unoka-testvérek vagyunk: én „tanítvány”, ő szolga. Mi heten,tanítványok, asztal mellé ülünk, a három diákszolgaüldögél a ládákon s nézi sóvárgó szemmel, keseredettszívvel, amint kanalazzuk a levest, esszük a főtt húst.Hiszen, vékony ebéd ez, nagy karéj kenyérrel pótol-juk, de én mind azon tűnődöm: mért nem ebédelhet aza három fiú velünk? Βoda Elek bátyja, Sámuel, szolga-legény édesapámnál, de ő is, a másik szolgalegény is ami asztalunknál eszik. A cseléd — a család tagja. HátBoda Elek, Leopold s a többi Leopoldok mért nem tag-jai ennek a diákcsaládnak?

Amikor mi felkelünk az asztaltól, ők is leülnek:megosztoznak a maradéklevesen és húson. Ki semmossák a tányért, úgy merik belé a levest. Nekik iséppen egy tányér leves jut, mint nekünk; oly kis da-rabka hús, mint nekünk, de mégis csak maradék ez,mégis csak megalázó ez. Úgy szeretném magam melléültetni Boda Eleket, akit én Elek bácsinak tisztelek,hisz jő tíz esztendővel idősebb, mint én; és úgy szeret-ném magam mellé ültetni Leopoldot, akinek mindig sí-rásra áll a szája, még ha mosolyog is. ó, szegény Leo-pold, mire jutottál! Mesélik a háromszéki diákok, hogybársony bugyogóban járatta mamája, kényeztette, be-cézgette, — csuda-e, ha torkát a sírás mindég fojtogatja?

Az asztalfőn a „primárius” ül, a szobafőnök. Be-nedek György a primárius. Finom, puhatestű fiú. Puhaaz arca, a keze, a haja, a szénfekete haja, mely gondo-san simul fejére. Brassai Benedek János a „secundá-rius”. a kollégium első hegedűse. Ő osztja ki a levest atanítványoknak, a primárius osztja 10 szeletre a hústMint minden diák, szereti a szegyes húst, s mert ő vá-laszt először, mindig az övé a szegy, ez a kemény, por-cogós húsdarab, mely voltaképpen legkevesebbet érőrésze a marha húsának, de hát — porcogós! Íme, újabbigazságtalanságba ütközik alig nyíló, nyiladozó szemems megállapítom az első hét végén, hogy a porcogósszegyhús éppen tíz esztendő múlva kerül rám, amikormajd én is primáriusa leszek valamelyik szobának. De

123

hallom., hogy kárörömmel beszélnek egyik szoba prima-riusáról, aki tavaly is primárius volt, most is az, min-den nap megparancsolja a főzető diáknak, hogy olyanhúst vegyen, amelyikben nagy darab szegy van. Eztmindig ő eszi meg s ő a legsoványabb diák a kollégium-ban: csupa csont és bőr. Ez kissé lecsöndesül háborgólelkemet: lám, a primárius igazságtalan, de igazságosaz Isten! Szinte félve fűzöm az előző mondat végéhez:O, sancta simplicitas! Mert egyszer már megégettem akezemet e felkiáltás miatt. Arról kellett nyilatkoznom,hogy gyermekkoromnak melyik volt a legkedvesebb ka-rácsonya. Az, feleltem én, amikor karácsony reggelén apajtáinkban született egy bocika s édes apám ennek abocikának a bőgését nekem ajándékozta. Boldoggá tettez az — ajándék. S hozzá tettem: O, sancta simplicitas!Ő, boldog gyermekkor! S ekkor megírták rólam, mi-csoda elmaradt ember a gyermekek írója, aki az ostoba-ságot, a maradiságot magasztalja! Hát, Isten neki, újrakiáltom: O, sancta simplicitas!

Igen, lecsöndesítette háborgó lelkemet a hit Istenigazságosságában. Nem szégyellem: így volt. Nem szé-gyellem: ma is hiszek benne. Ma, amikor ezer okomarra, hogy megrendüljön a hitem . . .

Őrizem régi, elfakult írások közt azt a kis füzetecs-két, amelybe napról-napra be kellett jegyeznem az elsőesztendő kiadásait: összesen 55 pengő forint. A liszt sminden egyéb élelmiszer, az espónak nevezett vékonyebéd pótlása — nem számít. Otthon is elfogyasztottamvolna annyit, talán többet is. A ruha sem számít: a ka-lap s a csizmácska kivételével minden, a háztól telt ki.Csak néhány forinttal kell vala többet fizettetni mindentanítvánnyal, néhány véka liszttel kellett volna meg-adóztatni minden tanítvány apját: nagyobb karéj ke-nyér jutott volna tanítványnak is. szolgának is. S ha amessze jövendőbe lát a múlt, nem tesz különbségetgyermek és gyermek közi; nem szolgáltatja ki egyikkela másikat, de szépen megosztja köztünk a munkát. Anagy diákok felváltva járnának a mészárszékre, vinnéka húst a gazdaasszonyhoz, délben meg behoznák az ebé-det. Felváltva hordanák a vizet a piaci kútról s felváltva

124

vinnék a tányérokat a gazdasszonyhoz, ott tisztáramosnák s úgy hoznák vissza. A kicsi diákoknak ma-radna a szoba kisöprése. A nagy diák nem subickoltatnáráncosszárú csizmáját a kis diákkal, de kisubickolnámaga. Kiki a magáét. Mindenki dolgoznék, erejéhezmérten, amint illenék ebben a diák-köztársaságban —oh, de sok úrfi nem züllik el később, ha így nevelődik!

Így kellett volna, úgy-e, de nem így volt. Hát hogyis volt? A főzető diák fölkel virradatkor, megy a mé-szárszékbe, még pedig sietve, nehogy társai elhalasszákelőle — a szegyes húst. Onnét megy a gazdasszonyhoz,átadja a húst, siet vissza a kollégiumba: ott, ha tetszik,eléveszi a könyveit, magol, ha nem: senki sem kéri szá-mon tőle, vájjon a leckéjét megtanulta-e. A vízhordóis szalad kora reggel a piacra, a szivattyús kútból tele-csorogtatja a füles, hosszúkás faedényt (kártyának hívjaa székely), az is siet vissza a kollégiumba. Ha legalábbkét kártya volna, könnyebb volna a dolga, de egyv vans ez hol balra, hol jobbra huzza szegényt, amint hol ajobb, hol a balkezében cipeli. Ő szalad délben a gazd-asszonyhoz a tegnapi ebédről mosatlan maradt tányé-rokkal, mert a kollégiumban nincs meleg víz. Vele egy-szerre szalad a főzető az ebédért, akivel bizony meg-megesik télen, amikor síkos az út, hogy elvágódik, ezerdarabba törik a fazék, a leves ott fagy meg az uccán,csak a hús marad meg, azt felszedi, hozza: itt az ebéd,egyetek!

Este hol ez, hol az hozza el a fuszujka-vacsorát.Minden este fuszujka! Néha úgy összesül-fő, hogymég az éhes diáknép sem eszi meg. Azzal laknak jól,hogy az összesült-főtt fuszujka közepébe beállítanakegy szál faggyúgyertyát, aztán körülülik az asztalt sénekelik:

Gaudeamus igitutJuvenus dum suumus!

De időnkint puliszkalisztet, túrót küldenek hazul-ról az édesanyák s ilyenkor nagy urak vagyunk: turós-puliszkát vacsorázunk. Laetum nuntium (örvendetesüzenet) a hazulról küldött harapnivalóknak a neve s ez

125

közös, ez mindnyájunké: a legfukarabb diák is kényte-len közprédára dobni a hazait. De mert a fuszujkaa rendes vacsora, fuszujkásoknak csúfolnak a suszter-inasok, annak csúfolnak a pápista diákok is, de nemmaradunk adósok a pápista diákoknak s visszakiabál-juk: Lencsések! Igen, a kálvinistáknak fuszujka, apápistáknak lencse a vacsorája. Egyébként szent a ba-rátság köztünk: a nagyobb pápista diákok gyakran be-lopódznak a kollégiumba, a kálvinista pajtásokhoz,merthogy nálunk szabadabb az élet, itt füsttengerbenúsznak a szobák s könnyen csempésződik be egy-kétkupa bor is . . . De visszatérek a diákszolgákhoz, mertmég nem mondtam el a munkájuk javát. Amíg szerdáns szombaton Szabó Dánielné asszonyom az én hajamatsűrűzi, sűrű portengerben úszik a kollégium kettősudvara: az összes diákszolgákat kiparancsolja a„Kontra”, a kollégium legöregebb diákja, aki márteológiát végzett: a rendnek, a tisztaságnak legfőbbőre ő. Ez „közmunka” úgy-e, de nekünk, a tanítvá-nyoknak, semmi közünk hozzá. Mi vagyunk a nagytöbbség, mi piszkíthatunk legtöbbet, tehát a kisebbségsöpör, tisztogat utánunk.

De leszállt az est, megszólal a csengő a toronyban,hangja végigcsendül a városon, elszáll a rétre is: jófértályórát huzza a soros csengető diák, hogy ha vala-melyik kint kószál, kapuzárás előtt beérjen a vén kol-légium falai közé. Nyolc órakor bedöndül a nehézkapu, kétszer megfordul csikorogva az idomtalan nagykulcs, a csengető diák beviszi a kontra szobájába, azajtó sarkánál szegre, akasztja, — most már aki kint-rekedt, a kontra híre-tudta nélkül be nem jöhet. Egyosztálytanító teológus s a csengető diák sorra benyit-nak a szobákba. Elől megy a csengető diák, kezébenegy vastag, háromszögű bot, a három sima oldal be-ragasztva papirossal, ezen a három papírszeleten fel-írva az összes diákok neve.

— Jó estét! — köszön a diák. — Jelen vannak az— urak?

—Jelen! — feleli a primarius, — ha senki semhiányzik. — Aki nincs jelen, annak a neve után jelt

126

Lesz a diák s írásban jelenti a kontrának, hogy ki nemvolt otthon.

Van az első emeleten, a lépcső mellett, egy kisszoba, uccára nyíló. Egy asztal, egy szék, egy kis érc-kálya: ez az egész bútorzat. Ide ül be kapuzárásután egy nagy diák, itt várja, lesi éjfélig, vájjonhúzza-e meg valaki a csengőt. Sokszor ugratják felarra járó kapatos emberek, mérgesen csapja be az ab-lakot, aztán ismét leül az asztal mellé, olvas a faggyú-gyertya mellett, — vájjon, mit olvas? BizonyosanJókai-regényt. Ha diák csenget, leszalad a. kontra szo-bájába, a kulcsot leakasztja a szegről, kinyitja a kaput,följegyzi a belépő diák nevét s azt is, hány óra, hányperckor jött haza. És megy reggel erről a szomorú je-lentés a rektorprofesszorhoz: aláírja a diák is, akontra is. De szemben, a kálvinista templom tornyá-ban tizenkettőt üt az óra s a diák-vigil boldogan sietfölverni legédesebb álmából a másik diákot, aki éjfél-től kapunyitásig a vigil.

Hiszen, nem kellemes dolog ez a vigilkedés, ritkánis kerül sor egy-egy diákra, bár csak a hetedik és nyol-cadik osztályosok vigilkednek, de a diákszolgák vigil-kedése mellett valóságos nagyúri állapot. Mind a há-rom nyílt folyosón egy-egy diákszolga őrködik éjféligs egy-egy éjfél után. Kis diákszolga, nagy diákszolga,mindegy. Sétálnak körben a folyosón, meg-megállnak,figyelnek: nem surran-e ki valamelyik diák a folyo-sóra s nem — piszkít-e oda? Ha megesik a baj, s neméri tetten a tettest, jaj neki! Mert reggel a kontra be-járja a folyosókat, őt követi az éjszaka hat vigilje sakinek a folyosóján rondaságot talál, azt lekapják ahúsz körméről — és ráveret a kontra úr szegényre hár-mat, ha több rondaság találtatott, hatot is. Nagy ve-szekedéssel, sírással-rívással folyik le ez a körmenet.Az éjfélelőtti vigil esküdözik, hogy ő éjfélkor tisztánadta át a folyosót; az éjfélutáni meg esküdözik, hogyamikor körüljárták a folyosót, ott volt a piszok. Akontra igen egyszerűen tesz igazságot: kiporoltatja anadrágját mindkettőnek.

Ez így, könnyedén elmondva, úgy-e, humorosnak

127

látszik? De képzeljetek egy téli éjszakát, 20—30 fokoshideggel, ami nem ritkaság a székely havasok alján;képeljetek hozzá egy tízesztendős fiút, akit éjfélkor fel-ráznak legédesebb álmából: jere ki, vigyázz reggelig,a meleg szobába visszamenned egy percre sem szafcad,— nem égbekiáltó lelketlenség történt-e ezzel a kis-fiúval? A kapucsengetésre vigyázó nagy diákok jólbefűtött szobában olvassák Jókait, ezek meg fagyos-kodnak a dermesztő hidegben: csuda-e, ha vissza-visszasompolyognak a meleg szobába, ott ülnek, ülneka ládán, s egyszerre csak bekoppan a szemük, reggel otttalálják a kopasz ládán összezsugorodván alusznak, ál-modnak — vájjon, miről álmodhatik egy ilyen gyer-mek? És reggel megvan a baj, a szörnyű nagy baj.Itt is egy folt, ott is egy folt. Ki bolond, hogy sötétéjjel, hidegben, lebotorkáljon a második emeletről, az„alsó” udvarba, ahol sötétlik, bűzlik egy otromba nagyépület; tapogatózva a vaksötétségben, amikor sietősaz útja, igen sietős?. . .

Rémüldözve gondolok arra ma is: hátha szegényember az édesapám, s nekem is künn kell dideregnema hideg éjszakában. Nézegetem a nyolcesztendős gyer-mekeket, nézegetem, nézegetem: micsoda apró emberkevoltam én, amikor leszakadtam az édesanyai kebelről!Egy beteges, nyurga legény a ,,gyámom”, a védelme-zőm: szegény Boda Eleik, akinek utána kárrognak adiákok, s mert folyton az ő sarkában látnak, már azelső héten kárrognak utánam is: kár, kár, kicsi varjú,kár! Gyenge mellű, köhögős Boda Eleknek csakugyankissé rekedtes, kárrogós a hangja. Kész a csúfnév:varjú. S kész az én csúfnevem is: kicsi varjú. Nemgyőzök most annyit mosolyogni ezen, mint amennyitsírtam akkor. Talán egy gyermek sem sírt annyit, mintén. Egynek a szíve sem sírt úgy vissza tán a falujába,mint az én kicsi szívem.

Milyen nagy kedvvel jöttem ide s szeretnék márhazarepülni! A kisbaconi diákok dédelgetnek, vigasz-talnak, egy-egy kurrogó diákot el is püfölnek, de éncsak szeretnék hazarepülni, soha, de soha el nem hagyniédesanyámat, Benkő Gergőt, mesemondó Rigó Anist, s

128

öccsét, Andrist, aki mindig fütyöl s pattogtat kender-ostorával. . . Egyszer meg is kísérlem a szökést: míga kisbaconi diákok kiütőst játszanak a réten, észre-vétlen félre sompolygok, megyek, mendegélek az öregfűzfák közt. Nem messze fehérlik az ország útja: haén ebbe beleállok, addig megyek, mendegélek, amígszépen hazaérek. Kikerülök az országútra, felém moso-lyog egyfalú, Udvarhelytől egy futamodás. De a diá-kok észreveszik eltűnésemet, hallom a kereső, kiabálóhangjukat, aztán egyszerre csak megpillantnak, rosz-szat sejtnek, megfutamodnak, megfutamodom én is:a tahi végén érnek utól. Keservesen sírok: eresszenek,eresszenek, haza akarok menni!

— Haza? — nevelnek a diákok — hiszen ez az útCsíkországba vezet!

Kisül, hogy éppen ellenkező irányban akartammegszökni. Nagy, négyszögű tábláról lemered rám afalu neve: Bethlenfalva.

Szép gyöngén kézen fognak, úgy vezetnek vissza alétre, onnan be a városba, ott is a piacra, ahol sorbanállnak a gyékény födele s szekerek, szekereken sárga-dinnye, görögdinnye, szőlő. Benkő Ádám vesz egy nagysárgadinnyét, azt szeletekre, vagdalja, mindeniknekjut egy szelet. Vesz szőlőt is s biztat: egyél, Elekcske,egyél. Eszem, eszem s szép lassan megvigasztalódom.Arcomon felszárad a könny s vidám kedvű diákok köztfel vidult szívvel megyek vissza a vén kollégiumba.

Négy elemi, nyolc diák-osztály: ez a vén kollé-gium. Az elemi osztályosokat cellistáknak nevezik. Adiák-osztályokba járók: kolégyisták. Az első és má-sodik elemi osztály növendékei rnajd mind városi gye-rekek. Csak azokat a falusi gyerekeket degradálja le amásodik elemibe Kis uram, akik még sillabizálvaolvasnak, Csudálkozva látom, hogy az első s másodikelemisták közt is alig akad oly kis fiú, mint én. Úgylátszik, gyermekük iskolába járatásával az urak semsietnek. Kiki akkor adja iskolába a fiát, amikor neki

129

jól esik. Talán még az urak sem sejtik hát én hogyansejteném azt, hogy svábhegyi villájában most töri fejéta népiskolai törvényen Eötvös József, akinek Meg-fagyott gyermek-ével Isten házában megríkattam a kis-bacont fejérnépeket. Ez a törvény fogja iskolába kény-szeríteni a hatéves gyermeket. Ez a törvény fogja meg-akadályozni, hogy egy osztályban, egy padban szo-rongjanak kamaszodó fickók s öklömnyi emberkék.Az osztályban, amelybe én belépek, ez a kép: kama-szodó fickók, 10—12 éves fiúk, s ezek seregében egyfélénk, szepegő fiúcska, akinek szeméből egy tréfásszó is könnyet fakaszt. A tanító, hosszú, nyurga,teológiát végzett diák, a második osztályból feljötteketülteti az első padokba, mégpedig grádus szerint: leg-elől a kitűnők, aztán a jelesek, jók, elégségesek, ők a„beérkezettek”, akárcsak azok az írók, akik a közhitszerint (néha annak ellenére) — beérkeztek, szóval:megilleti őket az első hely, még ha nem is illeti meg . . .Mi, most jöttek, vagyunk a kezdők, tehát hátul a he-lyünk. Alig van köztünk néhány úrigyermek, a nagytöbbség, az egész osztálynak nagy többsége gazda- megnapszámosgyerek. A háromszéki meg erdővidéki fiúkfekete meg szürke posztóharisnyások, egyik-másikvitézkötéses brassói posztónadrágban feszít, az udvar-helyszéki fiúk fehérharisnyások: itt még ragaszkodika nép az ősi színhez ... A fekete meg szürke színt el-nyomja a fehér. Fehér harisnya, durva, patkós csizma,magastetejű, széleskarimájú kalap, kurta zeke, melyalól ki-kivillan a kendering, sőt az is oly kurta, hogya harisnyakötésből mindegyre kisiklik: ezeken a fiúkona ruhának egyetlen darabja sem árulja el, hogy —diákok.

No, de türelem, majd kicsinosodnak szép lassacs-kán ezek a feketére sült arcú fickólegénykék és sokanelőkerülnek majd a második, de még az első padba is.

Szeretnék valahol helyet találni, s addig löknek,lökdösnek hátrább, míg szerencsésen hátra taszigálnaka legutolsó padba. Tovább nem lehet, mert ennek apadnak! a háta már a falnak támaszkodik. Itt húzó-dunk meg Leopolddal, szorosan egymás mellett: egy

130

az, mert szeretjük egymást, más az, hogy Leopoldnaknincs könyve, nekem pedig van. Ránk illik a nőta:

Én is árva, te is árva,Bújjunk egymás árnyékába!

Kettőnk közt ugyan ő az igazi árva, de félárvánakén is beillek, oly igen gyámoltalan, félénk, gyengeszívű vagyok.

A tanító szomorúan, mai szemmel visszanézve:csüggedten lépdegél az első pad előtt, meg-megáll,hosszan eltűnődik, mint hosszúlábú gólyamadár: mitkezdjen ezzel a mindenünnen összeverődött, 70—80főnyi csapattal? Végre felszólítja az első fiút: olvass.Egész héten nem csinálunk egyebet: olvasunk. Nemakarok hinni a fülemnek: az első padbeliek is bak-tatva, vontatottan olvasnak. A második, harmadik pad-béliek el-elakadnak, sillabizálnak. Mire a sor reámkerül, már nem az vagyok, aki néhány nappal elébb. Ottáll a gólyalábú tanító az utolsó pad szélen, fejét szün-telen hajtogatja, közbe-közbe mondogatja: jól van,jól van, én meg olvasásközben is észreveszem, hogy azelső padbeliek, meg a többiek is hátranéznek s hallom,amint suttogják: a kicsi varjú, a kicsi varjú.

Hiszen a kicsi varjú csúffá tette a városi gyerekeket,de az olvasás mégis csak sírással végződik.

— Mért sírsz? kérdi megütődve a tanító.Nem felelek.— Mért sírsz? kérdi újra.Nem felelek.Akkor feláll Leopold s mondja:— Azért sír, instálom, mert kicsi varjúnak csú-

folják.Nádpálca volt a tanító kezében, mérgesen lecsapott

az ászaira: Csend! Elnémult az osztály. Aztán egy-szerre húszan is felálltak, csupa falusi gyerekek, úgymutogattak a városiakra: Ez is mondta: kicsi varjú!Az is mondta: kicsi varjú! Erre meg felálltak a vá-rosiak és kórusban kiabálták: Nem igaz! Nem igaz!

131

Látható ebből, hogy a falu és város harca nem azÚrnak 1919-ik esztendejében tört ki, — régibb keletű az.

— Csend! Csend! — csattog a nádpálca a padon,majd városi és falusi gyerekek hátán elegyesen s ezzelfalu és város harca elintéződik ...

El, az osztályban, de kitör újra, amint az udvarrakikerekedünk.

— Kicsi varjú! Kicsi varjú! — kiabálják felém avárosi gyerekek, aztán szaladnak is, bizony, nem elő-lem, de a kamaszodó fickók elől. A kit megfoghatnak,döngetik, öklözik, földhöz vágják, a porban meghenger-getik: nesze, nesze, porcelánfenekű! Kell-e még? Akövetkező napokban már csak ritkán s nagy messzirőlhallom: kicsi varjú! Kicsi varjú! — s egyszerre csakvége szakad falu és város harcának az én kicsiségemkörül. De még sokáig idegenül, félve nézem a bársony-bugyogós fiúkat. Ugyan, sejthettem-e, hogy majd egy-ezer egy ilyen bársonybugyogós fiú szíve forr össze aszívemmel... Hogy kart karba öltve, összefonódva sé-tálunk a Küküllő partján? Ábrándozunk, fellegvárakatépítünk, jósolgatva egymásnak nagy, szép jövendőt,babérkoszorút. Együtt keresi, szedegeti a székely nép-költészet vadvirágait, a bársonyruhás s a posztózekésfiú — ugyan, sejthettem-e?

A jövendő nekem még a — szüreti vakáció. Márcsak annyira van a jövendő, hogy a hat heti „diligen-ciából” eltelt négy hét, két hét múlva jön a Pistameg a Fecske, hazaröpítenek édesanyám kebelére.Az osztály, különösen reggelenkint, összefoly a sze-mem előtt, mintha köd gomolyogna a borzas mega simára fésült fejek fölött. Mintha falravetett árnyképvolna a gólyalábú tanító. El-elsuhan az első pad előtt,meg-megáll, néha falnak veti a hátát, s ilyenkor úgyérzem, hogy rám mered a szeme. Félve húzódom Leo-pold mellé, bár szóról-szóra, betűről-betűre bevág-tam a leckét — igen, így kívánja ez a szo-morú ember, így kívánják a többiek is mind: tanítókés professzorok. Magolunk és magolunk. A bátrabbgyerekek „kihívják” az előttük ülőt s ha eredményeseb-

132

ben magoltak, ott mindjárt helyet cserélnek. Meg-megesik, hogy egy órán tíz-húsz grádussal is alábbkerül, aki a leckét szóról-szóra, betűről-betűre be nemmagolta. Hiába tanítja a Szentírás, hogy „a betű öl,lélek az, mely megelevenít” — lelketlenül ölnek a betű-vel. A gólyalábú, szomorú tanító soha semmit meg nemmagyaráz, csak olvastatja, hol ezzel, hol azzal a holnapileckét s óra végén kiadja, hogy hányadik laptól hánya-dikig kell szóról-szóra, betűről-betűre bevágnunk.Közbe-közbe rácsap hol az asztalra, hol valamelyikpadra nádpálcájával, ha erősen zümmög-zimmog améhkas türelmetlenkedő népe: ez a magyarázat. Engemnagy ritkán szólít fel, mivelhogy a holnapi lecke fel-olvastatásával s a kihívásokkal telik el az óra. Gyámol-talanul húzódom meg Leopold árnyékába, nem hívomki az előttem ülőt, mert nem akarom elhagyni legjobbbarátomat, aki, szegény, nehezen tanul: még nem tu-dom, azért-e, mert gyenge fejű, vagy azért, mert lelkefolyton egyebütt jár, bizonnyal legtöbbet az édesapjas anyja sírja körül. De ha nem is ragaszkodnám Leo-poldhoz, nincs merszem a kihívásra: hátha egy szótelvétek. Érzem, hogy már rég az első padban ülhetnék,de nem akarok ott ülni. Én már sok zsoltárt tanultam akisbaconi iskolában s benne volt egyikben ez a sor:A csúfolódóknak nem ül ő székébe . .. Egy-egy bátrabbfalusi fiú a kihívásokkal előkerült az első meg a má-sodik padba, én is elé év végén a másodikba, a grádus-ban 16-odiknak. „Színegyesem” volt mindenből s mö-göttem még négy-öt fiúnak. Vagyis: 20 gyermekszóról-szóra, betűről-betűre vágta be a leckét. A negye-dik elemi végén, kihívás nélkül nyomulok előre hatodikkitűnőnek s jutalomkönyvet is kapok, egy kis könyvecs-két: az új testamentumot. Kapok könyvet, de nagy áravan ennek: el kell hagynom Leopoldot. Már csak aszobában, az udvaron bújhatunk egymás árnyékába,ő, szegény, ott rekedt az utolsó padban. Ki súg nekiezután?

Maradt-e valami lelkemben mindabból, amit a har-madik, meg a negyedik elemiben tanultam? Nem ma-

133

radt egyéb: egy könyvnek a címe. A magyar nemzettörténete az, írta Rajcsányi János. Minden fejezet fölöttegy-egy királynak a neve s a név alatt: mettől meddiguralkodott. Ezzel az egy könyvvel tanultam többet,mint amennyit a kisbaconi iskolában, egy könyvvel töb-bet két esztendő alatt. A Flóri könyvét, melynek hatéveskoromban minden versét tudtam, ma is szinte végigtudnám mondani; István bácsi kalendáriumának nemegy történetét máig sem feledtem el; ma is látom a ké-pet, amint Dobozi Mihály lovára kapva hitvesét, szá-guld az üldöző törökök elől s Kisfaludy versének (Do-bozi Mihály és hitvese) még a betűit is látom; EötvösMegfagyott gyermeke kitörülhetetlen gyermekkori em-lék, s ím, a kollégium két esztendejéből csak egy könyv-vem maradt meg. Egy könyvem s két tanító: mind akettő hosszúlábú, nyurga legény. Az egyik szomorú, amásik jókedvű, táncos, recsegős-ropogós csizmábanillegő-billegő: járás közben, ülés közben is mindig re-zegteti a lábát, mintha mindig rezgős polkát járna. Ésvolt ennek a lábát rezegtető tanítónak egy oly hosszúfűzfa vesszeje, hogy a szoba egyik feléből a másik fe-lébe ért. Ott hevert ez a vessző éjjel az ágya mellett, svirradat felé, amikor legédesebb a gyermek álma, fel-vette ezt a vesszőt, és átsuhintott az ő meleg ágyábólmindazon ágyakra, amelyekben még a gyermekek édeshajnali álmukat aludták. Ez a vessző engem is fel-felébresztett . . . Otthon az édesanyai csók, itt a vessző:sem ezt, sem azt soha, soha el nem felejtem.

Este 10 óra előtt nem szabad lefeküdni a gyerme-keknek. A nagy diákok lefekszenek, amikor éppen nekikjól esik, az apró emberkék meg ott ülnek, üldögélnek a,,nappal asztal, éjjel ágy” körül, egy szál faggyúgyertyamellett magolnak, bóbiskolnak s tíz órakor a rezgő-polkás tanító, ha ugyan nem alszik, felkérdezi a leckét.Aki eldarálja, lefekhetik; aki nem, ott marad éjfélig is.Reggel öt órakor felkelés. Tél van, még csak hét órakorkezd virradni. Ismét a faggyúgyertya mellé telepszünk,álmosan, fáradtan, kedvetlen, szüntelen cáfolva, dehiába, hogy,,a hajnal a Múzsák barátja”...

Szeretnék, úgy szeretnék ide rajzolni valami édes,

134

kedves emléket abból a két esztendőből s csak egyet,egyetlenegyet találok: amikor a harmadik osztály egzá-menje után, a kisbaconi diákokkal gyalogszerrel indula kilencedik esztendőbe járó gyermek — haza. Ma isfel-felkacag a lelkem, ha nézem apróbb unokáimat sakkori magamat hozzájuk méregetve, erre az utamragondolok. Délben vágunk neki a nagy útnak, szénáscsűrben hálunk meg, aztán neki a Rika-erdőnek, ottBenkő Ádám somfabotot vág, megfogja az egyik végét,én a másikat, így húz maga után. Vasárnap, férfiak,asszonyok a kapuk előtt üldögélnek, rajtam igen saj-nálkoznák a fejérnépek, de én vidámlelkű vagyok, rep-des a szívem: már látom a falunk tornyát — már ott-hon is vagyok; édesanyám összecsapja kezét, nem akara szemének hinni; ölel, csókol, aztán lehúzza csizmács-kámat, ágyba fektet, vizes ruhával borogatja égő tal-pamat és térül-fordul, visszaröppen hozzám egy tányérerdei szamócával — oh, édes jó anyám, ennek azepernek illata, íze a kisbaconi temetőkertig kísér elengem!

HETEDIK FEJEZET.

Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igenszomorú temetésről lesz szó.

Már harmadik esztendeje koptatom a vén kollégiumudvarát s még csak messziről, félve bámulom a profesz-szor urakat. Voltaképpen oly kevesen vannak, hogy azcsupa csuda. A négy elemiben s a négy alsó gimnázium-ban teológiát végzett, szakállas diákok tanítanak, csu-pán egy professzor ereszkedik le közénk: Pataky Pál.Az állat-, növény-, ásvány- és vegytan professzora ő.Kevesen vannak, de így is alig győzi a csengető diák reg-gel 7—8 óra közt végigjárni őket s jelenteni alázatosan,hogy a professzor úrnak ma, ettől eddig, ebben s ebbenaz osztályban órája van. A napról-napra váltakozócsengető diákoknak kell ezt számon tartamok, nem anagy tiszteletű professzoroknak. Amikor kinek-kinekezt jelentette, nyargal vissza a kollégiumba, fel a csen-gettyűs toronyba, lesi, várja, mikor kongat nyolcat akálvinista templom toronyórája s osztályba csengeti adiákokat. De két csengető diák van, az egyik a folyosónyitott ablakából lesi a professzor urakat, s amint egynekfelbukkan az alakja, aztán megy, mendegél lassan, mél-tóságosan az osztálya felé: bekiált a tornyocskába, miremegszólal a csengettyű, végigkíséri szavával a profesz-szor urat. Külön-külön mennek rendszerint, s egy fer-tály óráig, kevés szünettel, szól a csengettyű, hirdetimindeneknek, akiket illet, hogy: némuljon el a földilárma, mert jön, jön, közeleg Isten után a legfőbb hatal-masság. Gyáva kicsi szívem összeszorul, ha nagy ritkáne félelmetes emberek valamelyikét megpillantom, de

136

lasanként felnyílik a szemein s csudálkozással látom,hogy azok a nagy diákok (a legtöbbje szakállas legény)nem igen félnek a professzor uraktól, s a „földi lárma”csak akkor némul el, amikor nyílik az ajtó s akkor semmindjárt, de lassan-lassan, igen lassan némul el. Azősidőkből átöröklődött ceremóniák már haldokolnak.Haldokol a professzor urak csengettyűszóval való kísé-rése is. Csak messziről félelmetesek c nekem oly hatal-mas emberek, azok a nagyszakállas diákok meg csak amathezis professzorától félnek: egy az, hogy a mathezisigen nehéz tudomány, más az, hogy nagytiszteletű Ko-rondi uram szörnyen goromba ember. Hiába szór néhavillámokat Kis uram gyermekszeme, egy-két hízelkedőszóra lecsendesül, arca, szeme mosolyog. Esztendőről-esztendőre eljátszák neki ugyanazt a komédiát, amikora világtörténelem folyamán a forum romanum megele-venítésébe kezd, így: De hah! Mi ez? Mi zaj? Micsodapokoli lárma? Állatok bőgése. Emberek ordítozása. Asz-szonyok jajgatása. Gyermekek sikoltozása — és egyszerrevalamennyi diák felugrál, egymás hegyén-hátán rohanaz ablakhoz: látni, mi van odakint.

— Csak tessék, tessék vissza, mosolyog megelégedet-ten Kis uram, — a forum romanumról beszélek.Szeretném ide varázsolni a nehéz lélekzetű emberegy-két szó után meg-megpihenő, rekedtes hangját; idevarázsolni diadalmasan körültekintő gyermekszemét,mely hisz, szentül hisz a diákriadalom komolyságában,esztendőről-esztendőre, az első órától az utolsóig hisz . . .Mint a vasgereben foga, oly egyenes, szúrós Köröndiprofesszor szakállának, bajuszának minden szála. Szú-rós a szeme is. Egyetlenegyszer láttam mosolyogni tízév alatt. Volt egy szép kis leánykája, az a szép kisleányka egyszerre csak elkezdett bicegni, aztán sorvadt,sorvadt, elsorvadt, kivitték a temetőbe s akkor valamikülönös keserű mosoly ráfagyott a marós szemig emberajakára: szúrt a szeme, fagyasztott az ajka — talán nemis volt igazi mosolygás, amit én láttam, egyetlen-egyszer . . .

Hiányzik most nekem, hogy nem ismerhetem Mo-gyoróssy Szőke Józsefet, a filozófia s költészet professzo-

137

rát. Ő még abból a régi világból való ember, aki nemviselt bajuszt, simára borotvált arccal filozofált s íro-gatta verseit, rettenetesen rossz verseit. A versei igenrosszak voltak, de nagy, jó szíve volt: gyönyörű rétethagyott a kollégiumra, s a szegény diákok részére min-denféle .alapítványokat. Mindössze annyit kötött ki,hogy halála után a kollégium a verseit adja ki. Ki isadtak. Egy-két példány ha elfogyott belőle, esztendőkönát lepte a por Mogyoróssy Szőke József verseit a kollé-gium könyvtárában, mígnem jutalomként szétosztottákközlünk. Jutott belőlük a szekundás diákoknak is. Kétesztendőben ez volt a jutalomkönyv. Hűségesen végig-olvastam a talpig magyar s talpig rossz poéta verseit,íme bizonyság ez a négy sor:

Küküllő partján vakarniSok pénzt csinál marhabőr,Nem kell dolgot nem akarni,Ha német, magyar embör.

S hogy magyarázója legyek e derek ember költészeté-nek: az első két sorból azt tudjuk meg, hogy az udvar-helyi bőrcserző vargák, akik a Küküllő partján vakar-ták a marhabőrt, sok pénzt csináltak ezzel; az utolsókét sor meg azt mondja, hogy akár német, akár magyaraz embör, a munkát ne kerülje. Jól beszélt, bölcsen be-szélt, nagytiszteletű uram, s igen szép volt a kertje, me-lyet ránk hagyott; ott én igen sokat andalogtam, igensok rossz verset faragtam — legyen az emléke áldott!

De talán ideje már, hogy bemutassam a különösembereket, akiket a fejezet élén bejelenték. Ihol márjön is az egyik: két botra támaszkodva, nagy óvatosantipeg egy magas, széles vállú, színtelen, püffedt ábrá-zatú ember. Nagy kerek okuláré mögül előre meredkét nagy szem, nem néz sem jobbra, sem balra, mindigcsak előre. Kevesen köszönnek neki az uccán: a szél-ütötte, kesernyés szavú, csipkedő, minden szavávalmaró embert, ha lehet, kikerülik. Javakorabeli ember,de családja nincs. Két öleb a családja, ezeket becézi,embert nem szeret, őt sem szeretik. Ma különcnek mon-

138

danánk Pataky Pált, de én e pillanatban gyermek va-gyok, falusi gyermek, nem szabad még ismernem aszót, sőt, na jól utána gondolok, a különös szót isaligha ismerém. Igen, jön, jődögél ez a végig meg-merevedett ember, belép a mi osztályunkba, nagy-nehezen felkapaszkodik a katedrára, hol feltolja, holletolja pápaszemét, megmerevedik az egész osztály —megmerevedett professzor, halálos csendbe merevültgyermekek. Jaj, Istenem, de szeretnék a padok alattvisszabújni az utolsó padba, Leopold mellé. De itt kellszoronganom az elsőben, mert úgy tetszett a rezgő-polkás tanítónak, hogy a hatodik grádusba emeljen.Öt fiú ül előttem, mind az öt úrfi. Már kezdünk ba-rátkozni, de jön ez a különös ember, szeme rámeredaz első padra, sorba állítja fel az előttem ülőket. Ki-kérdezi, melyik kinek a fia. Mind az ötnek ismeri azapját s mind az öt gyermekhez van valami bántó szava.Látom, világosan látom, hogy az úrfiságuk miattbántja őket ez az előkelő úri családból való ember.Amikor rám kerül a sor, előbb a pápaszemen átmustrál, aztán magas, széles homlokára tolja a pápa-szemet, kövér tokája mint egy teli zacskó fityeg azállán, néz, néz, aztán színlelt csodálkozással kiált fei.kissé selypítve, kényesen:

— Jól látnak semeim? Mi azs apád, fiaim?— Gazdaember, — mondom s reszket a lábam.

vacog a fogam.— Gazsdaember? — álmélkodik a megmerevedett

ember s majd keresztül szúr a szemével. — Gazsda-ember? S te hatodik vagy? Talán a te apád is va-csorázgatja a tanító .urakat?

Zavarodottan állok, szeretnék a föld alá bújni.Mit feleljek erre?

— No, sóij, fiain, sólj, — mondd meg az igazsatAlig tudom visszafojtani a sírást, nagynehezen

nyögöm ki:— Az én édesapámnál nem vacsoráztak.— No, fiam, ezst beírom a könyvecskémbe. Van

egy fiú, kinek azs apjáról nem vacsoráznak a tanítóurak s mégis hatodik.

139

Mindjárt. elé is vélte a könyvecskéjét, aranyos nyelűceruzájával belefirkált valamit.

Hiszen, való igaz, hogy utánam még következettnéhány fiú az első padban — ha úgy tetszik a rezgő-polkás tanítónak, nem ültet elébük, s bár ne is ültetettvolna: lám, ez a szerencsétlen természetű ember mostrám. uszítja ezeket a fiúkat, falu és város harca újrakitör. Való igaz az is, hogy a tanító urak el-eljártakebédre, vacsorára a városi, meg a közel falusi úriszülékhez, de ez, úgy-e, így volt mindig, mióta a világ— világ s így is lesz minden időkben. Ugyan, kik vol-tak ezek a tanítók? Kisgazdák, napszámosemberek.szegény özvegyek fiai többnyire, akik diákszolgákuléhezték át a kollégiumot; aztán mentek a nagyenyediteológiára, ott folytatták az éhezést az ingyencipóns négy év leteltével visszajöttek a kollégiumba osztály-tanítónak. Egy szobában laktak velünk; ugyanazt asovány ebédet ették, amit mink. Jövedelmük: vajmicsekély fizetés, s amit a három sátoros ünnepen sze-reztek mint legátusok. Bizony, rájuk fért, ha egyszer-másszar gazdagon terített asztalhoz ülhetének. Scsoda-e, ha kedveztek a vacsoráztató szülék fiainak?

Mi tette ilyen kesernyéssé, kegyetlen szókimondóváezt az embert, nem tudom. Sokat suttogtak titokzatos,rejtelmes életéről, ami a gyermekagynak érthetetlenkáosszá zavarodott, s ma is csak sejtem, hogy miérthúzódott vissza az emberektől, s mért csípte, martaazokat, akik útjába akadtak. Professzortársait semkímélte, szemünk láttára, fülünk hallatára szé-gyenítette meg Kis uramat, aki, szerencsétlensé-gére, épp akkor tévedt be az osztályunkba, amikorez a kesernyés ember prelegált nekünk. Mert prelegálts nem adta fel a leckét, mint a tanítók: ettől a laptóleddig szórül szóra, betűről betűre magoljátok be. Egé-szen más emberré vált, amint az ő kicsi tudományát(mert aligha volt nagy) közölte velünk. Áhitattál tapadtszemem a kövér tokára, úgy tetszett nekem, hogy ebbőla hol felhúzódó, hol leereszkedő zsírzacskóból száll kiaz a sok-sok érdekes dolog, amit egyik-másik állatrólelmesélt nekünk, igen élveztem csendes, halk, gügyögő

140

beszédét, s mintha hájjal kenegetett volna mindenszava, különösen azok a szavak, melyekben z rneg szfordult elő: a z —zs-vé, az sz s-sé lágyult az ő ajakán.

Igen, belépett Kis uram, mi felálltunk illendően,de még nem is inthetett, hogy üljünk le, a rettenetesember szeme rámeredt Kis uramra s monda, amint kö-vetkezik:

— Servus, Feri! Tán tűt áruls?Kis uram arca lángba borult, zavarodottam hebegett

valamit s kisompolygott az osztályból ... A megdöb-benés visszafojtotta az önkéntelen elékívánkozó kaca-gást. Hiszen, Kis uram rektor-professzor volt, első aprofesszorok között. Joga volt belépni minden osz-tályba, megkérdezni a professzorokat, a tanítókat:meg vannak-e elégedve az osztállyal. S ím, szót se szól-hatott, szégyenkezve sompolygott ki ez a hatalmas em-ber, akire én szorongó félelemmel néztem eddig.

Első eminensnek lenni nagy dicsőség minden' idők-ben, de ez a dicsőség terhes dicsőség: minden nap, min-den órában készen kell lennie arra, hogy a másodikeminens kihívja. Tizen-huszan figvclik, hogy mindentárgyból jól bevágta-e a leckét s jaj őneki, ha rajta-kapják a nemkészülésen: összesúgnak a második emi-nenssel, biztatják: hívd ki! Itt az idő, most vagy soha!Nem tréfadolog ez. Az első eminens éíeíe merő nyugta-lanság. Újra meg újra szerencsét próbál a második emi-nens. Ezt is ostromolja a harmadik. À harmadikat anegyedik. És így tovább. Egy-egy eleveneszü, fáradha-tatlan magoló egyszerre csak előretör a második pad-ból az elsőbe s nem nyugszik meg. amíg az első emi-nens mellé nem kerül: szakadation ostrommal mostezt nyugtalanítja. Micsoda nagy lelki nyugtalanság eza gyermeknek, aki ott ül* az első pad élén s iát ja,mint közeledik hozzá a, veszedelmes ellenfél: tegnapmég tizedik volt, ma már ötödik, holnap — ki tudja,mit hoz a holnap? Jaj de szép volna, de nagy örömvolna, ha a félévi egzámen után azzal köszöntenek beotthon: Első vagyok, édesapám! VégiggondolcM? ezt

141

az örömem de hirtelen nagy nyugtalanság száll meg.Nem is merek arra gondolni, hogy kihívjam az előttemülőt. Valami azt súgja nekem, hogy ez a különös em-ber egyszerre csak megragad az üstökömnél fogva s azelső eminens helyére ültet. S valóban, aki, maga is úrfivolt, még pedig — mondják — igen előkelő úrfi, órá-ról-órára csipkedi, mardossa az úrfiakat, aztán egy-szerre csak lecsap a mennydörgős menykő; föltesz egykérdést az első eminensnek, nem tud megfelelni rá:ülj le! Tovább kérdi a másodikat, a harmadikat, a ne-gyediket, az ötödiket: ülj le, ülj le! Rám kerül a sor,reszketve állok fel, ráhibázok a kérdésre, mint a koca-vadász a nyúlra, ennek a különös embernek elég ennyi,hogy az első eminens helyére ültessen.

— Te lesel ezután az első! — hirdeti ki diadalma-san a verseny eredményét s hogy még jobban meg-keserítse a legyőzöttek lelkét, hozzáteszi: Holnap dél-után jere fel hozzám!

— Igenis, — hebegem félénken, szorongva, miköz-ben a volt első eminens sírva borul a padra.

Ne mosolyogjatok, dráma, igazi dráma ez, apróemberek drámája ez. Sír a legyőzött s a győztes a győ-zelmének nem örül. Már-már megbarátkoztak velem afiúk, most bizonyosan gyűlölni fognak . . . Nincsörömem az elsőségben!

Hamar híre fut a kollégiumban, hogy ,,már megintmit csinált az a bolond Pataky”, de a falusi gyerekekujjonganak, éljenzik az igazságot, olyan erősen ellen-zik, hogy az osztálytanítónk dühösen kergeti szét őket.Egy kis, vörösképű ember most a tanítónk, az ő szobá-jában lakom, s látva-látom, hogy nem örül a diada-lomnak. A „gyámom”, Boda Elek is szomorúan moso-lyog, közben mindegyre a melléhez kap, görcsös köhö-gés fojtogatja, arca oly sápadt, hogy ijedten nézek rá.Már túl van a húsz esztendőn, volt egyszer sor alatt is,s még csak egy osztállyal lépett elébb, amióta itt va-gyok, ismételte a második osztályt, most ismétli a har-madikat: Istenem, istenem, milyen furcsa lesz, ha egy-szerre csak egy osztályba kerülök Elek bácsival! Fél-e,nem-e ettől a gondolattól, nem tudom, de félek én.

}■■'.'

142

Fáj kicsi szívemnek, hogy ez a nagy, nyurga, legényóráról-órára zsugorodik össze, miért is nenn maradotthon? Túrná a földet, mint a bátyjai. De az együgyűszülőknek sejtelmük sincs arról, hogy ez az ifjú két-ségbeesett harcot folytat a Betűvel. Azt sem látják, hogymár rég eljegyezte a Halál. Ők csak azt látják, hogygyenge, vézna, paraszti munkára nem való, de éles ahangja, megtölti a templomot s maholnap „kiszáll”valamelyik eklézsiába, dicsérni az Urat! Köhög, köhög,folyton köhög? Ettől a falusi ember meg nem ijed.Hány embert hallottak köhögni az emberi kor végsőhatáráig! Hát csak köhögj, szegény fiú, köhögj. Amita szülei nem tudnak, ő tudja jól: el van jegyezve aHalálnak. Hogy lehűl a sárguló falevéllel, ő azt istudja, hogy szűk mellében egy vacogtató téli éjszakánfogant meg a Halál csirája. Ott, a nyílt folyosón.Ahová éjfélkor állították ki. Őrködni a folyosó tisztasá-gán. Mind tudjuk, csak az apja, anyja nem. Doktor aző tüdején soha nem hallgatódzott, köhögésével sohasenki nem törődött mit tehet egyebet a szegény pa-rasztfiú: egyszer csak leesik a lábáról, ágyba fektetik,ahonnan „többé már föl nem kel. ”

Hát igen, Boda Elek szomorúan mosolyog az éndiadalom hallatára, de másnap anyai gondossággal öl-töztet az audienciára, kifényesíti patkós, kopogós csiz-mácskámat, kikeféli a port a harisnyámból, az ujjasom-ból, a kalapomból; csokorra köti a nyakkendőmet,hátrafésüli a hajamat s úgy kísér el a botos-utcába, beannak a keskeny háznak az udvarára, melynek emele-tén egymaga lakik a különös ember. Felkísér a jó fiú agarádicson, be is csönget helyettem az ajtón, öregasz-szony fogad, annak átad: a professzor úr rendelte ideezt a fiút.

— Jaj, lelkem, fiam, mit csináltál, hogy iderendel-tek! — renyekedik az öreg asszony.

— Nem csinált ez semmi rosszat, nénémasszony, —felel helyettem Boda Elek s bátorít engem: ne félj, kö-szönj bátran, de nehogy kezet csókolj, mert a kézcsó-kolást igen utálja.

— Ne, lelkem, ne, — int az öreg asszony is, s azzal

143

kinyit egy ajtót. Két öleb szalad elém mérges csaholás-sal, de az öreg asszony leszidja s szégyenkezve kullog-nak félre. — Erre, fiam, erre, — s újra ajtó nyilaik:nagy, tágas szoba közepén, aranyozott szegélyű karos-székben ül a különös ember. Díszes hálókabát rajta, anagy, vörös bojtok szinte földig érnek. Valóságos virág-erdő körötte. Csuda nagy növények, csebrekben, széles,sima levelűek, meg vastag, a kövérségtől majd kiha-sadó, tüskés levelű növények: te már sejted, művelt ol-vasó, hogy pálma volt az egyik fajta, kaktusz a másik.S a virágos virágok egész erdeje. Virágok, nekem telje-sen ismeretlen virágok. Nagy az örömem, amikor egy-két ismerőst felfedezek: sárga violát, fehér violát,fuksziát, szekfüvet.

A különös embernek könyv a kezében. Pápaszemetfeltolja a homlokára, hosszan rám mered a szeme, ide-genül néz rám.

— Ki vagy te, mi vagy te, mit akars, fiacskám?— Azt parancsolta tegnap professzor úr, hogy jöj-

jek ide.— Mit beséls, fiam? Nem parancsoltam én, csak

mondtam. Igen, igen, — tologatta föl, le a pápaszemet,— már emléksem, emléksem, s kövér kezével végig-simogatott a homlokán. Igen, igen, tegnap óta te vagyaz első. Nehogy ségyenbe hagyj, értetted?

— Értem, instálom.— Úgy-e, te szolgafiú vagy?— Nem, istálom, tanítvány vagyok.

— U-úgy. Hát osztán hány ökre van az apádnak?— Hat, istálom.— S hány fia van?— Kettő, istálom.— No, látod . . . egy fiúra három ökör jut. Mit csi-

nálnál három ökörrel? Hát csak azt mondom: tanulj,tanulj, tanulj.

— Igen, istálom, tanulok.Volt az asztalon egy sárga csengő, (én aranynak

néztem), fölvette, csengetett, bejött az öreg asszony.— Ezt a fiút vezesd a kamrába. Töltsd meg a zse-

144

jeit maiosszéki piros párizsalmával. Ettél-e már pirospárizst? — kérdi tőlem.

— Nálunk nem terem, — mondtam én. — De tudokróla egy nótát, — bátorkodtam neki.

— No, látod-e, ott születtem én, ahol az a nóta ter-mett, — mondta ellágyult hangon, aztán elgügyögte,selypítette:

Bekecs alatt Nyárád tere,Ott egy kunyhó zsúppal fedve,De belseje aranybánya,Arany benne egy kis lányka.

— Tudnád-e folytatni? —- pirult ki a fehér, merevarc. — Hát folytasd.

Folytattam:

Marosszéki piros paris,Hej, piros az én rózsám is.Szép az alma az ágtelőn.De százszor szebb a szerelőm.

Zsellér vagy te, én meg székely,De egünkre egy nap jő fel.Egy esső hull a földünkre,Mért lennék hát különb, mint le?

Hogy ellágyult ez a megmerevedett ember!Eredj, eredj, mondta hirtelen, nyilván szé-

gyellve ellágyulását. De késő volt, én már a könnyet isláttam csillogni a szemében·

Valakit ez az ember ott a Nyárád terén igen-igenszerethetett. Valakiben ez az ember ott a Nyárád terénigen-igen. csalódhatott... De ezt csak most mondom,akkor hogyan gondolhattam volna erre?

Az én „gyámom” ott ült a konyhában, az asztalmellett, nagy pohár tej s puha, fehér kalács előtte. Le-hajtott egy-egy korty tejet, köhécselt, aztán ismét le-hajtott egy kortyot.

— Igya meg, lelkem, — biztatta a jó öreg asszony,

145

— hát te iszol-e? Hogyne innál, — S pohár tejet, ka-lácsot nyomott a kezembe: — Egyél, fiam, egyél, vanitt minden jó, hál' Istennek. Folyton küldi, küldözgetia professzor úrnak a testvére a sok minden jót. Folytonhívja, hívogatja: jere haza, mit kínlódol a gyiákokkal,de különös ember ez az én gazdám: mézeskaláccsal semlehet hazacsalogatni. Hej, nagy szomorúság érhetteotthon!

A konyhából nyílt az aj ló a kamarába: mosolygottszép sorjában a polcokon a marosszéki piros paris, mo-solygott sok mindenféle ismeretlen alma: bizony, nemválogatta a jó öreg asszony, telerakta mindkettőnkneka zsebét, mert hát — van itt, lelkem, fiaim, minden jó,van bizony!

*

Van a kollégiumban sok-sok lakószoba, de —betegszoba nincs. Van egy nagyterem, abban mennye-zetig érő állványok, az állványokon pókhálós latinkönyvek, amelyeket soha senki nem olvas, de — beteg-szoba nincs. Van egy nagyterem, abban orgona, szó-szék, ebben minden szombat este próbaprédikációt tar-tanak a nagy diákok; év elején, év végén itt folynak lea megnyitó-, a záró-ünnepségek — helyes, helyes, debetegszoba nincs. Van egy kis szoba, ebben néhányásvány, egy-két vegyi meg fizikai kísérleti eszköz,amelyekkel a kísérlet sohasem sikerül; van ebben egyemberi csontváz is: Vencel a neve; és van itt egy hosz-szű falánc, melyet az én uzoni pap-bátyám faragottki egy darab fából; és van itt egy kis szekerecske, me-lyet meg András nagyapám faragott szintén egy darabfából, de úgy, hogy forog mind a négy kereke: e kétutolsó csudában büszke megilletődéssel gyönyörködöm,de a refrén csak mindig ez: betegszoba nincs!

És szegény Boda Elek nem kérdi: van-e beteg-szoba, nincs-e, egyszerre csak a falnak hanyatlik, le-roskad az én ládámra, ömlik szájából a vér, s nincsegy edény a szobában, nincs az egész kollégiumban,amibe a tüdejét kihányja. Hová fektessük? Van kari-kás ágya, de ha ezt kihúzzuk a nagy ágy alól, egész

146

nap bele-belebotlunk. Hová vigyük? A ,,tündér-város”még igazi tündérváros: kórháza nincs. Visszük SzabóDániel uram házához: neki van egy szobája, kony-hája, egy kis műhelye, majd ágyat vetnek Valahol aszegény fiúnak. Igaz, hogy ő csak mosásért fizet, esz-tendőre néhány forintot, de Szabó Dániel uram is, afelesége is derék, jólelkű emberek, ők bizonyosan meg-könyörülnek rajta. Meg is könyörülnek, pedig a há-zuk apró gyermekkel teli. Nem is gondolnak arra,hátha gyermekeikre elragad a betegség? A vén, a tu-dós kollégium is csak egy ragadós betegséget vesz tu-domásul, azt, amelyik szemeláttára terjed: a rüh eza ragadós betegség. Egyszerre csak vakaródzani kezd-egy gyerek, kisül, hogy rühös. Hazaküldik. Aztán,a diákok nagy örömére, sokan vakaródznak, a profesz-szor urak összeülnek s kétheti vakációt adnak. Rühösvakáció a neve. A legnépszerűbb valamennyi vakációközt, mert — csudák csudája — nem minden eszten-dőben kerül rá sor. Orbáncot, difteritiszt tréfára vesz avén kollégium. Buday Gábornak egyszerre csak sütő-töknyire dagad az arca. Senki sem tudja, hogy ezorbánc, tehát ragadós: éjjel-nappal két osztálytársaborogatja az arcát — s egyikre sem ragad el. DeákGyuri difteritiszbe esik, ott fekszik a gazdasszonyánál,de állandóan mellette két osztálytársa, borogatják atorkát. A felejthetetlenül rózsapiros képű fiú egyszerrecsak felugrik az ágyból, fulladozik, hörög, kiszaladaz udvarra, alig tudják lefogni, beterelni, aztán leros-kad az ágyba s szörnyű hördüléssel lelkét kiadja.

Ez nem mese, nyájas olvasó. Borogattam BudayGábort is, Deák Gyurit is. Sem az orbánc, sem a dífte-ritisz egyikünkre sem ragadt el.

— Szerencsére, még egy hét, itt a szüretivakáció, aztán vihetjük haza Boda Éleket — meghalni.Hiába vigasztalják a kisbaconi diákok, szomorúanmosolyog. Jól tudja, hogy lehull a sárguló falevéllel.Folyton hagyakozik. Ha otthon hal meg, jöjjön el adiákbanda, kísérje ki a temetőkertbe, a sírnál pedigBenkő Ádám mondja el a búcsúztatóbeszédet. Szidják,hogy mit beszél össze-vissza, de mindent megígérnek.úgy lesz, úgy.

147

Úgy is lett. Boda Elek lehullt a sárguló falevéllel.Az udvar közepén a koporsó. Alig férnek a koporsókörül: apja, anyja, hat házasember meg legény, minda hat testvére, s három fiatal asszony: ezek is a test-vérei. És a sógorok és a sógorasszonyok. Mind a kilenctestvérnek rózsapiros, egészségtől duzzadó az arca. Eleka tizedik volt — neki a pirosságból nem jutott. Lélek-lendítően simák a Boda-fiúk, ezek a kemény, erősemberek. Az halt meg, akire büszke volt a família.Nyilván arról ábrándoztak, hogy Elek az ő éles, ma-gasan járó hangjával valamelyik nagy eklézsiának,talán éppen városi eklézsiának lesz a kántora. Sejtel-mük sincs arról sem a szüléknek, sem a testvéreknek,hogy ez a koporsóban alvó ifjú rettenetes harcot har-colt a Betűvel; hogy le-lemaradt, s húszéves korábana harmadik osztályban elégelte meg az ő harcát a kö-nyörületes Halál. A kisbaconi diákok nem árulták elsűrű bukásait; a professzor urak nem értesítették aszüléket; azt sem vették észre, mint köpdösi ki a tüde-jét; nem akadt egyetlen ember, aki mondja: eredjhaza, fiam, otthon édesanyád fejte tejet ihatol; ron-csolt tüdődbe Kisbacon virágos rétjein tiszta leve-gőt szívhatsz — itt megöl a por s a piszok.

Igen, az udvar közepén a koporsó. Az édesanyában,Rákhel néniben feltámad ama Rákhel, akinek siralmaitArany János oly megindítóan örökítette meg. Sohasemhallottam szívhez szólóbb költeményt, mint amilyen voltennek az öreg asszonynak a siratója. Ezt a költeményta minden fájdalomnál nagyobb anyai fájdalom szülte,s bár nem voltak benne csengő-bongó rimek, oly szép,oly dallamos volt! Halljátok csak ezt az elzokogott éne-ket: „Oh, édes szép fiam, szívemről szakadt gyönyörűmagzatom! Nyisd fel, nyisd fel nevetős kék szemedet!Néized, nézzed, itt vannak a gyiák-barátaid! Halljad,halljad, hogy siratnak téged! Óh, szép hangú, ékesszó-zatu fiam, virágos kertemnek legszebbik virága! Ki vi-gasztalja meg édesanyádat, ha szívére bánatfelleg borul!Ki mondja nekem ezután: ne sírjon, ne epessze magát,lelkem édesanyám, meglássa, meg, minden jóra fordul!Jajj, ki mondja nekem: ne fáradjon, lelkem anyám,

148

hozok vizet a kútról, forgácsot a szín alól, kigyelmedhelyett tüzet gyújtok, vizet forralok én! Olyan voltál,mint egy szelíd, szófogadó leánka. Olyan ékes, mint egypiros szekfű, s jajj, de elhervadtál, jajj, jajj!”

Indul a gyászmenet. Felváltva hat legény viszi avirággal borított koporsót. Az iskolás-gyermekek nyit-ják meg a sort. A leányok nagy téli kendőjüket zászlóváavatják, guzsaly nyelére kötve a kendőt. Virágbokrétákelevenítik a kendő-zászlók bús-fekete színét. Mögöttükhalad az ifjúsági zenekar: Benedek-Brassai János a he-gedűjével, Csákány Elek a szárnykürtjével, SebesíArthur, Pethő Jóska a fuvolájával. Itt van Ferdinándis, akinek az apjára kimondták a Rika-erdőben meg-fiatalodott öregek: meghalt. Versenytársa, halálos ellen-sége volt Benedek-Brassai Jánosnak, s most itt békülki a két ifjú Boda Elek sírja felett. A gyászindulóvalösszeolvad a harangok zokogása. Hallom, amint felsó-hajt a szép Balázs Mártha: Oh, Istenem, ha tudnám,hogy ilyen szép temetésem lesz, még ma meghalnék!Aztán egyszerre csak megállapodik a feketéllő tömega temetőkertben; a tiszteletes imádságot rebeg el, snyomban rá előlép Benkő Ádám, a ki-kitörni készülősírástól fojtogatva mond el egy gyönyörű költeményta növendék-fáról, amelynek gyökerét láthatatlan féregorozva lepte meg, s ím, egyszerre száradni kezd a fácska,sárgulni a szép zöld levél. Ma egy levél hull le róla, hol-nap kettő, három; hiába öntözik aggódó kezek, hervad,fonnyad, mígnem elszárad, egészen el. Oh, hát ez az aszép ifjúság? — tör ki Benkő Ádám kebeléből a vádas-kodó panasz. Hát azért ültetjük a fát, hogy nem a gyü-mölcsét, de még a virágját se lássuk? Nincs-e igaza adalnak, mondván:

Fogd meg, pajtás, a vasvesszőt,Verd meg vele a temetőt,Mert nem kedvez semmi épnek,Semmi szépnek!

Az én gyermeklelkemet ezek a háborgó szavak ra-gadták meg, emlékezetem tábláján ezek maradtak meg.

149

S éljek száz esztendőt, nem törlődik ki lelkemből a fen-séges kép, amikor Benedek-Brassai János és melletteFerdinánd, a behantolt sír felett siratták el hegedűjökön.Boda Eleket. Oh, mégis szép az ifjúság! Mekkora nagyerő van két ifjú szeretetre hajló szívében! Nézzetek ide.Ez a két ifjú haragos szívvel fordult el egymástól. S íme,egybeforrott szívvel állanak e sír felett. szívük egybe-forrott, lelkük összeölelkezett. Látod-e ezt a mennyeknekországából, Boda Elek?

— Látom, látom, hallom az égi szózatot. Nem fája halálom.

Hallod, halál, hallod? Hol van a te diadalmad?Hallod, koporsó, hallod? Hol van a te fullánkod? Íme,győzött az ifjúság. Ifjú szívek szeretete erősebb te nálad!

Oh, szép ifjúság! Oh, én szép ifjúságom!*

Boda Eleket nem az öreg Dobay tiszteletes temette.Már esztendeje aludt a régi temetőkertben, ő lett ennekutolsó lakója. Boda Eleket új pap temette, új temetőbe.Nem volt ifjú ember az új pap, s nem is volt mutatós.A tudomány embere volt Barthos László: nem elégedettmeg a nagyenyedi teológiával, idegen országok többakadémiáján pótolta a hazai tudást. Eredetiben olvasottnémet, sőt angol könyveket is, s amikor hazakerült, vé-gig pályázott minden üres eklézsiát s mindenütt elbu-kott, mert nem volt mutatós. A sok betű a szemét meg-rontotta; asztal felett való sok görnyedezés hátát meg-görbítette, s már szürkült a haja, a szakálla, amikornálunk próbált szerencsét. Ez volt az utolsó próba. Haez sem sikerül, megfogja az ekeszarvát, miként azt Cin-cinnátus tevé. Inter duos litigantes tertius gaudet: ígylett Barthos László a mi papunk. Édesapám egy atyánk-fia mellett tűzte ki a zászlót, Benkő Dániel keresztapámKram Ádám osztálytanítója mellett. Két nemzetség harcavolt ez, erős, kemény harc, de egyszerre csak mindakétvezér begöngyőlítette a zászlót, kezet fogtak, megbékül-lek, mielőtt a harc gyűlölködéssé fajuk vala. Hiszencsak nemrég, Gábor bácsi lakodalmán borított fátyolta múltra édesapám. A két nemzetséget ez a frigy békí-

150

tette ki. Hát — begöngyölhették a zászlót s megválász-tották a tudomány hajlott hátú emberét.

És most megint nézem, nézegetem, tetőtől-talpigméregetem a tízesztendős fiúcskákat, s nem győzökeléggé csodálkozni a tudomány hajlott hátú emberén,aki fölengedett engem az ő katedrájába, hogy hirdessemaz ő híveinek Isten igéjét. íme: „adva van” egy gyer-mek, akit egy különös ember küíönösködése első emi-nenssé emel. Nyugtalanító dicsőség, de a gyermek —gyermek, végre is „beletörődik” a dicsőségbe, sőt sze-retne már szárnyat ölteni, úgy repülni haza s belekiál-tani a faluba: Első vagyok, első! Ez a gyermek BenkőÁdámtól kap egy prédikációt, — nosza, egy-kettőre be-magolja. Kunyorál tőle egy kezdő s egy záró imádságotis: azt is bemagolja. Akkor rászegődik az édesapjára:vigye el őt a tiszteletes úrhoz, kérje meg, hogy vasárnapdélután prédikálhasson.

— Ugyan, ugyan, mit gondoltál, mondja édesapám.Hiszen még a nagy diákok is belesülnek a prédikációba.

— De én nem sülök bele!

Újra meg újra elhadarom a könyörgést, a miatyán-kot, a prédikációt s a szüntelen való kunyorálás vége:édesapám kézen fog s elvisz a tiszteletes úrhoz.

— Ez a fiú folyton ,,erdől” rajtam, tiszteletes úr.Prédikálni szeretne. Úgy-e, még nem szabad ilyen kisfiúnak?

— Attól függ ez, Benedek uram, hogyan állja ki apróbát, — mosolyog a tiszteletes.

Azzal leül a dívánra, lába közé állít s mondja:Kezdjed, fiam, de lassan beszélj, ne hadarj.

Összekulcsolom a kezemet, elmondom a könyörgést,utána a Miatyánkot.

— No, most, amíg a kántor énekel, a Bibliából ki-keresed a textust, ugye?

— Igen, kikeresem.— Hát keresd ki.Eléveszi a Bibliát, a textust kikeresem, felolvasom

s nyomban rá a prédikációt elszózatolom. Utána megintMiatyánk s a záró imádság .

151

— A próba jól sikerült, simogatja meg fejemet atiszteletes, jövő vasárnap délután te prédikálsz.

— De hátha belesül? — nyugtalankodik édesapám.— Legyen nyugodt, Benedek uram, most még nem

fog belesülni.Vájjon mit érthetett ez alatt? Hogy most még nem

sülök bele, de belesülhetek, ha majd nagyobb leszek?igen, igen, arra gondolhatott, amire én is gondolok mafehér hajjal: az emberi lélek gyermekkorában a leg-bátrabb, a legvakmerőbb. A tömeg nem zavarja, mertnem lesi a hatást. Szemét a falnak szegezi, figyelő sze-mekbe bele nem kapaszkodik — nem, a gyermekprédi-kátor nem sül a prédikációjába, vágtat előre, mint avágtató havasi patak — és — és — igen, minden gyer-meknek angyala van, aki vigyáz reá!

Ki volt az én angyalom? Bizonyára az édesanyám,ki más?

A falusi drót hamar hírül vitte, hogy jövő vasárnapdélután Elekecske prédikál. Az emberek hitték is,nem is.

— Hiszen ki sem látszik a katedrából!Na, ezen segített fehér hajú Mihály András, a vén

harangozó, aki már félszáz esztendeje húzza az élőkethívogató, a holtakat elsirató, a jégverést elriasztó ha-rangot, s aki a sípoló, szuszogó orgona mögött oly türel-mesen nyomkodja a fúvót — felvitt a katedrába egyfejőszékecskét, azt körülbástyázta, nehogy felbillenjen':erre állt a gyermek prédikátor, így csak nyakáig ért akatedra!

Tele a templom, mint ahogy tele volt, amikor isko-lától búcsúzó versemet szavaltam az Úrasztala előtt.Barthos tiszteletes palástjának két szárnya meg-meg-lebbenti arcomat, amint nyomában lépdegélek az ő fö-deles széke felé. Szól az orgona. Benkő bácsi rázendít agyülekező énekre: ím, bejöttünk nagy örömmel. . .Testi szemem nem, de a lelki látja Vájna Rózsit: mostis az orgona felé száll a hangja, bizonyosan arra felé,de azt is érzem, hogy rám gyönyörködik a tekintete,aztán szertevillan: ide nézzetek, én dajkáltam ezt agyermeket! Most is épp oly hosszan nyújtja el az ének

152'

minden sorát, mint a Benkő bácsi pályázatán — ez aleány, úgy látszik, énekben és szerelemben „hű leszmind halálig” ... Vájjon elnyeri-e ,,az élet koronáját?”A tiszteletes, mielőtt leülne, fejét kissé meghajtja, denem tartja elébe a kalapot, mint ahogy a hívei cselek-szik. Talán idegen országból hozta ez újítást? Én ismeghajtom fejemet s elrebegem magamban: Uram,hallgasd meg imádságomat! Aztán fölnézek, körültekin-tek: éppen szemben ül édesapám, a Huszár-nemzetségkülön székében. Feléje mosolygok: ne féljen, édesapám!Majd jobbra villan a szemem: ott ül édesanyám azelső székben, két oldalán két leánya — ne féljen, édes-anyám! Látom, az asszonyok, különösen a leányok,összesúgnak, aztán nagyhirtelen a bokréták mögé rejtika mosolygásukat. De én oly nyugodt vagyok, mint egy— gyermek. Nem érzem azt a nyugtalanságot, amitkésőbb mindannyiszor érezzék Istennek és az Országnakházában, valahányszor beszélnem kelletett. Még nemismerem ezt a szót: lámpaláz. Hiszen a lámpát is csaka tél óta ismerem. Ekkor vette édesapám az első lámpátBrassó városában. Egy kicsi álló lámpácska, az egyet-len még a faluban. Ezen a télen, az Úrnak 1870-ik esz-tendejében záródott le a vén kollégiumban is a faggyú-gyertyakor s nyílt meg az új kor: a csudálatos világos-ságot árasztó lámpa kora. Még a petróleum szót semismerem: fotogén a neve. Ilyen tudatlan gyermekneklehet-e lámpaláza?

A gyülekező énekbe még nem vegyül a hangom, de a„felálló” éneket együtt énekelem a gyülekezettel:

Te rólad zeng dicséretünk, Nagy Isten, téged tisztelünk...Mintha már gyengülne Benedek Balázs bariton

hangja; mintha reszketne is egy kicsit, de nekem úgytetszik, így még szebb. Isten házába illőbb. Csudálko-zom Gál János keresztapám uramon, hogy lám csak abeszédje hebegős, az éneke nem. Nagy szeretettel nézreám, aztán büszkén tekint körül, mintha mondaná:úgy-e megmondtam, hogy a fiúból pap lesz? Nono,várjon még egy kicsit, keresztapám uram.

153

Most már, hogy így egy seregben látom a falu né-pét, feltűnik némi változás. Nini, már ez is ledobta,az is ledobta az ősi viselet főjellemzőjét: a fehér ha-risnyát. Gábor bácsin meg a Benkő-fiúkon brassaiposztónadrág feszül. Leányok seregében fel-feltünede-zik a kontyba kötött haj, mely még tavaly egy fonat-ban lógott, bekötve széles, tarka pántlikával. Még csakGál Dánielné keresztanyámasszony meg a papkisasszo-nyok viselnek krinolint, de ki tudja, mi lesz holnap,holnapután, hisz már szállingóznak a hírek, hogy Er-dély földjén is kezdik lerakni azokat a „vasléniákat”,amelyekről a hitetlen székely huszároknak 1835-benmesélt Bodola püspök ... De lám, vasút nélkül is meg-érkezett a krinolin.

Ez különben utólagos bölcselkedés, s úgy-e, nemis ide illő, amikor nekem Istennel s nem földi hívságosdolgokról kellene társalkodnom. Szabad-e most egyébregondolnom, mint a mindent látó, mindent tudó Istenre,akinek a még ártatlan gyermeki lélek bemutatni ké-szül első áldozatát? Szabad-e mással társalkodnom,mint Ővele, akiben „bíztunk eleitől fogva” — igen,ami még aligha történt délutáni istentiszteleten, Benkőbácsi azzal tünteti ki a tanítványát, hogy a legszebbs legnehezebb zsoltárral kísér fel a katedrába. Te ben-ned biztunk eleitől fogva... Az utolsó két sor ének-lése közben lépdegélek föl a lépcsőn: Te voltál és tevagy erős Isten — És te megmaradsz minden időkben!

Vékony hangomon megakadás nélkül száll azÉgbe a könyörgés, a Miatyánk, a prédikáció. CsakIstent lát szemem, embereket nem. De azért érzem,hogy minden szem az én arcomra tapad s az utolsóÁmen után szédülni érzem a fejemet, támolyogvajövök le a papiszékbe. Most már belekapaszkodom atiszteletes kezébe, ügy jövünk ki a cinterembe, ott elkapkét ölelő kar, édesanyám karja: lelkem kis papom!És sok-sok csókot kell elszenvednem öreg asszonyok-tól, s alig tudom édesanyám fülébe súgni: jaj, de fája fejem!

— Eresszék, eresszék, — könyörög édesanyám —fáj a feje!

154

— Ó, ó, — sápítoznak az asszonyok — megigéz-ték, bizonyosan meg!

— Ne-nem ke-kellett volna — hebeg Gál Jánoskeresztapámuram — i-ilyen ko-korán pré-prédikáttani.

— Ki hamar kezd, hamar végez, — jósol ja Ba-landi Józsiné, aki még mindig nem tudott belenyu-godni, hogy nem voltam nagyobb egy ütés-taplónál,amikor a kollégiumba vittek. Ez az asszony most iscsökönyösen jövendöli, hogy sohasem lesz pap belő-lem. „Gazda lesz abból elébb-utóbb, ma]d meglássák.”

No, no ...Egész csapat asszony kísér haza, s egy szívvel-

szóval erősítik, hogy megigéztek; tanácsolják, hogy„vizet kell vetni”: ez a fejfájást elmulasztja, az igé-zést elűzi egyszeribe. Be sem megyünk a házba, hiszannyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyikvizet merit a kútból, Anikó pohárral szalad ki, de hozegyebet is: egy darabka faszenet. Mi lesz itt? Az lesz,hogy a poharat belemerítik a kút vedrébe, csaknemszínültig telik a pohár, s beledobják a faszenet. Aszéndarab egyideig ott lebeg a víz színén, aztán kezdereszkedni lefelé, száll, száll, s egyszerre csak leszálla pohár fenekére.

— No, úgy-e, hogy megigézték?! — tör ki egy-szerre a diadalmas kiáltás. — Leszállt a szén a pohárfenekére!

Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák aszénben megteltek vízzel...

— Ó, ó, édös aranyszájú csirkém, — renyekedikRákhel néni — éppen így igézték meg az én drágafiamat, amikor a mester helyett énekelt!

— Igyál, fiam, igyál, — biztat édesanyám. — Há-rom cseppet. Úgy, úgy, úgy!

Akkor belemártja ujját a szenes vízbe s több rend-ben végigsimogatja homlokomat.

Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerekvolnék, bezzeg tudnám, hogy mit művel az édes-anyám: masszírozza a homlokomat. De falusi tuskóvagyok, s elég, úgy-e, ha érzem, hogy édesanyámujjának simogatása mint könnyebbíti buksi fejemet. . .

— Már nem fáj, édesanyám!

NYOLCADIK FEJEZET.Ebben az író bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen

szomorú temetésről kell megemlékeznie.

... „Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak” —szárnya van az Idő kerekének is. Lám, maholnap egye-dül maradok, mind elröpülnek a kisbaconi diákok, kierre, ki arra. Benedek-Benedikti József valahol a Mező-ség egy kis magyar szigetecskéjében — lévita. Pap is,kántor is egy személyben. Sohasem tudott énekelni,mégis megválasztották: tetszett a mezőségi magyarok-nak a hosszú szál székely legény. Dobay Jankó is át-röpült a dévai képzőbe: Isten szolgájának fiából a nem-zet napszámosa lesz. Már próbálgatja szárnyát a kire-pülésre Benkő Ádám is, Benedek-Benedikti Antal is. A„bölcs” Antal. Mindakettő a vén kollégium büszke-sége. Amaz papnak, emez tanárnak készül. Amaz a kol-légium első szavalója, emez első matematikusa.

Bölcs Antal az ifjúsági könyvtáros. Egyedül lakik akönyvtárszobában, mellette az olvasó-szoba, abban egyhosszú asztal: itt olvassák az újságokat a nagyobb diá-kok. Nekem még nem szabad újságot olvasnom, de kitiltja meg, hogy Bölcs Antalnál ne tanyázzak? Ó sorbaadogatja ki a Jósika- meg a Jókai-regényeket, én megaz ő szobájában falom nagy mohón. Vakációra az ötö-dik osztálytól kezdődően minden diák kap olvasni-valót. Sorsot húznak a könyvekben s annak rendje sze-rint válogatnak. De bölcs Antal sorshúzás nélkül is jut-tat nekem, s a vakáció esős napjaiban, csöndes estéinhangosan olvasom a könyveket. Leghűségesebb hallga-tóm édesapám és — Anikó. Nem mese, amit róla az ő

156

regényében írtam: Anikó folyton bújja az iskolai köny-veket, olvas, ír, ezer kérdése van hozzám: mi ez? Hogykell ezt érteni? Ugyan mit forgat a fejében ez a süldőleány? Azt forgatja a fejében, hogy Ádámból pap lesz,s őbelőle — papné. Hiszen, ha volna leányiskola, de nincsközelben. Honnét, honnét nem, egyszer egy kisasszonyjött Nagybaconba. Levélhulláskor jött, virágfakadáskorel is tűnt. Isten tudja, hová, merre. Ez a kisasszony is-kolát nyitott: ide járt Anikó is — levélhullástól virág-fakadásig. Kerek betűi megcsinosodtak, édesanyámnakszép fehér harisnyát kötött — és hímzett egy könyvjelzőt— nem nekem, nem, Ádámnak hímezte azt. Minden be-tűje közt az a betű volt a legformásabb: tele írta az ir-káját egy névvel, amelyben kétszer fordul elő az a.Persze, ékezet volt rajta . . . Ím, az eredmény — levél-hullástól virágfakadásig.

Édesapám nyugtalanul nézte, mint falja Anikó abetűt, mert látta, hogyne látta volna, hogy készül ittvalami, neki nem tetsző, régi kedvetlen emlékeket fel-elevenítő ... Lám, abba belenyugodott, hogy Gábor bá-csi Benkő-leányt vegyen feleségül, de mintha átok ülneezen a famílián: az első gyermekkel egy nap temetikBenkő Trézsit, s édesapám lelkét babonás félelem szálljameg... Szegény Gábor bácsinak sem egy jajszava, semegy csepp könye: némán, megtörten kíséri első és utolsószerelmét a temetőbe. Meg is szólják az asszonyok: nemis sírt! De én hallottam az ő sírását. Volt neki egy kisjegyzőkönyvecskéje, ennek egyik lapjáról sírt felém:,,A bú örökké bú marad, akár fakéregből, akár arany-pohárból isszuk azt”.

Gondolom, Eötvös Józsefből írta ki. Mindegy, akár-honnan. Az ő búja örökké bú maradt.

... Hull a hó, hull a hó, itt a karácsonyi vakáció,könyvekkel megrakodtan jön haza a kamaszodó diák.Ó, ti nyájas, feledhetetlen téli esték! A szabad tüzelőbenlobog a tűz, szelíd, enyhe fényt áraszt: csak elébe kellülni, s vigan olvashat, aki olvasni megtanult. De Istenveled, régi világ, ime, már a lámpa ég az asztalon, a faluelső lámpája, megvilágítja az asztalt, még azon is túl,s mi ott ülünk az asztal körül. Édesapám, Anikód Ádám

157

meg én. Édesanyámnak asszony vendégei vannak: mindguzsallyal jöttek, kis székeken ülnek, szép sorjában, aszoba közepén. Pereg, pereg az orsó, lassan, lassan, aligészrevehetően fogy a guzsalyra kötött kender, s domboro-dik, domborodik az orsó. Ádám olvas. Oly szépen ol-vassa Petőfi verseit, hogy meg-megáll az orsó, s a gyö-nyörűségtől fel-felsóhajtnak az asszonyok: Oh, Istenem!Nem ezt sóhajtják: ó de szép! Ezt sóhajtják: Óh, Iste-nem! Különösen tetszik az anyai szívnek a Fekete ke-nyér, a Kis lak áll a nagy Duna mentében, meg azIstván öcsémhez. De tetszik az Anyám tyúkja is, meg aSzeget szeggel: hangos nevetés kíséri ezt. Minden tet-szik, ami ennek a gyermekembernek a lelkéből lelked-zett, mert minden szavát megértik, mintha csak az őlelkükből lelkedzett volna s nem a Petőfiéből. Látomédesapám arcán, mint enyhülnék, szelídülnek vonásai.Egész lelkével Ádám ajkára tapad s nem veszi észre,hogy Anikó két kezébe temeti az arcát, csak a feketeszeme villogása látszik: ez a fekete szeme belekapcsoló-dik az ifjú szelíd kék szemébe — ha nem ez a szerelem,akkor mi a szerelem?

*

Ádám legációba készül. Nem árulom el, hogy hová,melyik eklézsiába, mert itt kezdődik az ő tragédiája.Mondjuk: Dombháza ez a falu. Vidám szívvel indultlegációba Ádám, úgy szerettem volna vele menni: egyaz, hogy Gergő volt a kocsis, más az, hogy pompás szán-uk volt — Ádám repült az envesztébe. Elment egy piros-pozsgás arcú, nagy jókedvű, szerelmes, gyönyörű jöven-dőről ábrándozó ifjú, s négy nap múltán visszajött egyhalovány arcú, beesett szemű, kevés szavú, maga elé bá-muló, megroppant testű, lelkű öreg ember. Láttam, mintül ki Anikó arcára a rémület. Istenem, Istenem, mi tör-ténhetett vele? Nem az, aki volt. Ha szerét ejtheti, meg-fogja Anikó kezét, de alig van szava, szomorúan nézi aleánykát, s mintha meg-megcsillanna szeme sarkábanegy-egy könnycsepp. Aztán hirtelen hangos jókedvre fa-kad, de gyermekszemmel is látom, hogy a jókedvet eről-teti, hogyne látná Anikó, aki a szívével lát?

158

— Hej, Ádám bácsi,— szólalok meg váratlan, —de szerettem volna magával menni, amikor legációbament!

— Velem? nézett rám megütődve.— Bizony. Oda-vissza kerek egy napot szánkázhat-

tam volna.— Az ám, kapott a szón Ádám, ma is szánkáz-

hatnánk.— Menjünk, menjünk, örvendezett Anikó.Már repül is a szán velünk az erdő felé. Ádám és

Anikó a hátulsó ülésben ülnek, én szembe velük. Felvan csengőzve Pista is, Fecske is, meg-megrázzák bo-lond jó kedvvel a fejüket, prüszkölve fújják a meleg pá-rát a hideg, arcpirosító levegőbe, porzik a hó, itt is, ottis kiszaladnak az uccára, utánunk bámulnak, aztán egy-szerre csak bent vagyunk az erdőben: sohasem láttamily szépnek az erdőt. Ameddig a szemem ellát — fehéraz egész világ. A fák zúzmarája — ennél szebb virágotki látott? És az a lenge fehéres fátyol, mely a £ák fölöttlebeg — ez a te menyasszonyi fátylad, erdő 3 Hallgatag,elfogódott vagy, mint az oltár elé lépő leány, kinek bol-dogságáról oly ékesen beszél az ő némasága. Talán epillanatban fogamzik meg lelkemben a hang, mely de-resedő fejjel csendül dallá:

Oh, erdő, erdő, sűrű rengeteg,Nem tud betelni a lelkem veled!Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

De csak én, a kis fiú, látom ezt a szép fehér világot,ők nem látnak semmit e világból, csak egymást. Mintkét fázós madár bújnák össze, mosolyognak, de ez amosolygás oly szomorú! A csengő hangját hallják-evájjon? Hallom én, már nem vidám, de kesergő, síróhang ez, nagy szomorúságot, gyászfeketeséget bejelentő.

Hallom a suttogva ejtett szavakat, de nem értem,oly csudásak, érthetetlenek. Féïig mosolyogva, féligsírva suttogja el a leányka:

— Úgy-e, nem szeret?Félig mosolyogva, félig sírva suttogja Ádám:

159

— Nem.— Nem is fog szeretni soha?— Nem.— Gyűlöl, úgy-e?— Gyűlöllek.— Hát akkor csókolj meg!Ó de bolondos tréfa ez! Nem törődnek velem — aj-

kuk összetapad.De a csengő csak sír, csak sír, s mintha az erdő is

sima, halkan, csendesen. Ők azonban nem hallják erdő-nek, csengőnek a sírását, újra kezdődik az a csudálatossuttogó párbeszéd.

Kérdi a leányka, félig sírva, félig mosolyogva:— Holnap elmegy, úgy-e, el?— El.— Vissza sem jön, úgy-e, nem?— Nem.— És elfelejt, úgy-e, el?— El. — És nem látom soha többet, úgy-e, nem?—· Nem.— Hát akkor csókolj meg!És az ajkak összetapadtak, a csengő sírt, úgy sírt,

és sírt az erdő is halkan, csendesen . . .*

„Holnap” megyünk, csakugyan megyünk. Már nemrepülünk, gondolkozva jár a nehéz havas úton Pista is,Fecske is; kényszeredetten forog a csikorgó kerék. Hidegszél marja arcunkat, ritkán szólunk egyet-egyet. Ádámlehajtott fővel bámul maga elé, föl-fölrebben, mint azijedt madár. Bölcs Antal vidám legátusi élményekkelpróbálja megkacagtatni, de Isten tudja, hol jár Ádámlelke, fanyar a mosolygása. Mintha mondaná: Lettélvolna ott legátus, ahol én, nem volnának vidám élmé-nyeid!...

A véti kollégium nem ismer fiára, csodálkozva nézi:mi történt vele. Szótlan sétál fel s alá a szobában, aztánheverész, könyvet nem vesz a kezébe. Suttogni kezdeneka diákok. Valami nagy dolognak kellett történnie Benkő

160

Ádámmal: csak áll, áll, ha felszólítják, a kérdésre nemválaszol; Kérdi a professzor: nem készült? Még annyitsem mond: Nem. Minden felszólítás egy szekundát je-lent. Dühös szekundát. Mert dühösek a professzorok,hogy úgy hallgat, mint a néma. Még csak a nem szócs-kát sem tudják belőle kicsikarni.

— Mi történt magával?— Beteg?— Felejti, hogy egy fél éve van még? Hisz maga

kezdettől fogva kitűnő diák volt. Szándékosan meg akarbukni? Nem sajnálja a szüleit?

Mint az izzó-meleg kőre öntött vízcsepp, párologle róla az erkölcsi prédikáció. Fel-felveti lehajtott fejétdacosan s már-már kiröppen ajkán a nyers visszauta-sítás: kinek mi köze hozzá!

Ez Benkő, merőben — Benkő. Egész falu ismerierről a Benkőket: az ő belső életükbe idegennek a be-pillantást nem engedik. Más ember ha „kárre vauja”egy állatját, mindjárt tudja az egész falu. Halljad; falu,halljad, mi nagy kárt vallottam! A Benkők eltitkoljáka kárt. A Benkők nem panaszkodnak, nem keseregnek.Megdöglik egy ló? Titokban eltemetik. Napok múltánérdeklődik ez is, az is: hol a szürke? Nincs erreválasz. '

Egy reggel aztán Benkő Ádám nem megy az osz-tályába. Keresik a kollégiumban, keresik a városban,sehol sem találják. A szobánk meg a szobánk körül afolyosó kíváncsi diáknéppel telik meg. Össze-vissza ta-lálgatják: mi történhetett vele? Megszökött volna?Hová? Haza? Egyebüvé? A rajtavaló ruhában távo-zott: minden egyéb ruhája itt van. A könyvei ott áll-nak szép sorban az ő külön asztalán. Én igen rosszatsejtek, leülök a ládámra, ágyam karfájára hajtom afejemet, úgy siratom Ádámot és — Anikót. Valamelyikdiák feleleveníti annak a diáknak az esetét, aki azötvenes években a pápista templomból az arany feszü-letet ellopta. Egy leány kedvéért lopta el. Azt mondtaez a diák a leánynak: úgy szeretem magát, hogy méglopni is tudnék magáért! Erre a leány nagyot kaca-gott s azt mondta neki: Hát, lopja el a pápista tem-

161

plomból az aranyfeszületet! S a. diák ellopta. Hajnal-ban, amikor rorátéra harangoztak, besurrant a tem-plomba, az oltárról lekapta nagyhirtelen a feszületet,szalad a leány ablakához, de hiába kopogtatott, azablak nem nyílt ki. Közben észrevették a lopást, akálvinista diákokra esett a gyanú, mert akkoriban isszerettek azok eljárni a rorátéra. Nosza, rögtön becsuk-ták a kollégium kapuját: majd kisül, hogy ki vantávol. A diák a zárt kapu láttára, esze nélkül szaladtki a városból. Évek múltán három udvarhelyi diáknakkedve kerekedett látni a Hortobágyot: ott találkozottazzal a diákkal, aki a feszületet ellopta. Felcsapott be-tyárnak. De a feszület akkor is nála volt. Átadta adiákoknak, vigyék haza, adják vissza . . .

— Leány van a Benkő Ádám dolgában is, —mondta egy diák. Hallottam, hogy Ádám beleszeretettDombházánn egy úrileányba. Az a lány úgy tett, mintha.ő is szerelmes volna belé. Bolondította, aztán szemeközé kacagott Ádámnak, amikor búcsúzni ment hozzá.

— Ott voltál? — szegezte a kérdést ennek a diák-nak Bölcs. Antal. — úgy-e, nem? Nohát.

De az én lelkemben tüzet fogott a diák meséje,világosság gyúlt a nyomán. Egyszerre megelevenedett,megvilágosodott az erdei különös, rejtelmes párbeszéd.Most már láttam, világosan láttam, hogy nem volt ezigazi enyelgés. Anikó kérdezte: Nem látom soha töb-bet, úgy-e. nem? S felelt Ádám: Nem. Mosolyogvafelelte, de oly szomorú volt e mosolygás! Igen, igen,Ádám komolyan mondta: nem. Igaza van annak adiáknak: Ádám beleszeretett egy úrileányba, az bo-londította, aztán kikacagta. Ádám szíve megtántorodotts a telke — megzavarodott.

De hová tűnt Ádám? Ádám a város végétől csakegy hajításnyira ment, ott belépett a kapuján annaka nagy, rideg háznak, amelynek homlokán kétfejű sasterjeszti ki szárnyait. Ádám jelentkezett katonának,mérték alá állították, megvizsgálták, gyönyörködtekszép formás testében s még aznap ráhúzták a császárruháját. És Ádám egy hét múlva uniformisban jelentmeg a kollégiumban, összeszedte a holmiját, közben

162

szűkszavúan felelgetve az álmélkodó diákoknak s az énfélénk kérdésemre: tudják-e ezt otthon? — megrez-zenve felelte: hogyne, hogyne ...

Hát, katona lett Ádám, aki papnak született. Dehordják a híreket a diákok, hogy Ádámmal a kaszár-nyában sem boldogulnak. Egyre a földet nézi, jobbrahelyett balra fordul, fel-felriad a kemény szavakra,aztán ismét felejti, hogy katona, a káplár szidja minta bokrot, a bakák kacagnak a diák „ügyetlenségén” —Istenem, Istenem, mi lesz vele!

Az lett vele, hogy egyszer, estefelé, bejött a kollé-giumba s néhány barátját meghívta — búcsú vacsorára.Azt mondta: más városba viszik. Mentek a diákok,éjfélig búcsúvacsoráztak, akkor becsöngettek. Velükjött Ádám is. Volt pedig véletlen egy üres padlásszoba,amelynek nem akadt lakója: bement abba a szobába,ott gyertyát gyújtott. És írta Ádám, írta a leveleketvirradatig, akkor fölment hozzá egyik pajtása, hogylássa: alszik-e vagy ír még.

Ádám aludt. Ott aludt a szoba kopasz padlaján.A katonakabát, az ing széttárva, kabát is, ing is vé-res. Mellette hevert egy kétcsövű pisztoly. Csak az egyikcsöve volt üres.

Ádám szívenlőtte magát.Végigüvölt a kollégiumon: Meghalt Benkő Ádám!— Meglőtte magát!— Hol? Hol?— Az üres szobában!Százával rohannak fel az üres padlásszabához, a

mi szobánkban csak én maradok meg — Leopold, azárva Leopold.

— Nem nézed meg? — kérdi Leopold.— Nem, nem!Levetem magamat az ágyba, sírok keservesen, si-

ratom Ádámot, de megnézni nem merem.Aztán jönnek vissza lassanként a diákok. Mind

„előre látták”, hogy így lesz. Ádám megzavarodott azelméjében. Írt a szüleinek, a testvéreinek, be sem zártaa leveleket. Oly kuszán, zavarosan írt, hogy alig olvas-ható. Nincs egy értelmes sora. És írt két leánynak.

163

Mind a kettőnek a keresztnevére írt. Az egyik Ilona, amásik Anna. Mind a kettőnek csak egy-egy sort írt.De ez az egy sor világos, nem zavaros. Azt írta Iloná-nak: Megbabonáztál — verjen meg az Isten! Anná-nak ezt írta: Fájt a szívem — hozzá lőttem...

Megint diákok jönnek s felháborodva beszélik, hogybejött négy baka s egy káplár. Felkapták Ádám holt-testét, beledobták egy gyalulatlan koporsóba, úgy vit-ték ki a kollégiumból.

Minden szó, amit hallok, gyötri, mardossa a szi-vemet, és sírok, sírok hangos jajszóval, mintha énvolnék Ádám édesanyja.

Ő, te szegény anya, te együgyű falusi asszony, te!Meghalt a te deli szép fiad, meghalt erőszakos halállal.Láttad őt szomorkodni az utolsó héten, de, úgy-e, nemütődél meg ezen, hisz máskor is búskedvű volt a teszózatos ajkú fiad. Nem sejtette meg az anyai szív, hogyhalálba indul a gyermeke; hogy utolszor mondja:isten áldja meg, édesanyám!

Nem, az anyai szív nem érezte meg ezt. Sem apá-nak, sem anyának sejtelme sincs arról, hogy az ő fiúk,a kollégium, a falu büszkesége csak bámul, bámulmaga ele, a professzorok kérdéseire nem felel. Egy napijáró a falu a várostól, s apának, anyának sejtelmesincs, hogy a fiók beállt katonának. Diák el nemárulja, rektor professzor hírül nem adja. Megvárják,amíg lecsap a mennykő. Akkor aztán azon a levegőbenlógó, hosszú drótszálon (ó, milyen csuda-kitalálás ez!)Udvarhelytől Barótig repül a gyászfekete hír: Ádámmeghalt! Lovas legény vágtatva viszi a dróton küldöttlevélkét, az elsőt, a legelsőt ebbe a kis faluba: Ádámmeghalt!

Hát lecsapott a mennykő. Földhöz veri az anyát.Ágyba fektetik, élet-halál közt viaskodik. Fia koporsó-jára nem borulhat. De jön az apa s vele Ádám bátyja,a nagyerejű, nagyszívű Jakab. Ezt a „kárt” már nemlehet eltitkolni a Világ elől. Háborog az apa lelke, minta kitörni készülő vihar. És kitör, dühöng szakadatlan:Megcsalt! Megcsalt!

Italtól bódultan tántorog be a vén kollégiumba,

184

Jakab szégyenkezve támogatja, csitítja: hallgasson,édesapám!

Nagy sereg diák gomolyog a folyosón s megbot-ránkozva hallgatják a bódult fejű öreg ember kitöréseit:

— Megcsalt! Megcsalt! Azt hazudta: pap lesz skatona lett belőle!

Hallgasson, apáin! — könyörög Jakab. — Jöj-jön, vegyük meg a koporsót s a szemfedőt.

Koporsót?! Szemfedőt?! Temesse el a császár!Odajön a rektorprofesszor:— Mi ez? Mi ez?

A rektorprofesszor úr, — figyelmezteti az öregembert halkan egy diák.

De a bódult fejű öreg ember nem hallja, folytatjatovább:

— Hát ezért hullattam tengerverejtéket!? Tőtöt-tem a zsebit pénzzel. Mindig tőtöttem. Tőtsed, vénbolond, tőtsed!

— Csendesüljön, Benkő uram, szólal meg mostKis uram. — Isten adta, Isten elvette — ,

— Nem vette el! — ordított közbe az öreg ember.— Nem igaz! Ő maga vette el az életét. Meggyaláztaa famíliát. Ezt még Benkő nem cselekedte! Koporsó?...Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!

— Édesapám! Jöjjön, jöjjön!Közrefogták a diákok a boldogtalan öreg embert,

nagy kínnal-bajjal vezették ki a kollégiumból. Én akapuból néztem utána. Vissza-visszaverődött: Meg-csalt! Megcsalt! Koporsó? Hadd el te, koporsó! Szem-fedő? Hadd el te, szemfedő!

... De Jakab megvette a festett koporsót, a szem-födelet. A kollégium bandája kíséri utolsó útján ahalottat. Kivonul az egész kollégium. Az apára nemismer rá, aki előző nap látta, hallotta. Komoran, földresütött szemmel megy a koporsó után. A sír szélénnémán, megtörten áll. Szeme rámered a koporsóra,aztán a tegnapi jelenet tanúinak nagy csudálkozására,belezokog a gödörbe, amely egy szép reménységet ke-gyetlenül elnyelt örökre. Mindörökre.

***

165

Benkő Dánielnek, az egyszerű szántó-vető ember-nek igaza volt: őt a fia megcsalta. Benkő Dániel ésvalamennyi szántó-vető ember nem azzal a számítás-sal adja kollégiumba a fiát, mint annyi meg annyiezer szegény városi ember. A szántó-vető ember nemspekulál a fiával: kineveltetem, majd lesz a fiamnaknagy állása, szép fizetése, gazdag leányt vesz feleségül,a fiam lesz az én penzióm: amit ráköltöttem, majdkamatoskamatjával visszafizeti. Az egyszerű szántó-velő ember nem gondol visszafizetésre. Nincs is szük-sége rá. Túrja a földet halálig, a föld, az édes anyaföldmegtermi néki a mindennapi kenyeret, ennél egyebet,ennél többet ugyan mért kívánna? Az úrrá lett fiúúriházában idegenül, hontalanul érezné magát. Aszántó-vető ember érzéke, tapintata sokkal finomabb,mint ahogy ezt te, művelt olvasóm, gondolod, ő afamília dicsőségéért nevelteti úrrá a fiút. Jól esikszívének, ha fia el-ellátogat a szülei házba, de ő a fiaházába nem kívánkozik. Ő nem az az apa, aki a kurta-szárú cseréppipát hosszúszárú tajtékpipával cseréli fels a durva lócáról a puha karosszékbe helyezkedik át.

Benkő Dánielnek, az egyszerű szántó-vető ember-nek igaza volt, amikor a fiáért hullatott véres verejté-ket s a ráköltött pénzt felhánytorgatá. Azzal a pénzzelszép darab földeket vehet vala. Ő ezekről a szép darabföldekről lemondott a família dicsőségéért. Az ő fiábólpapot jósoltak, ékesszavú papot, akinek a híre messzeföldet jár he majd. S íme, az ő fia, a família büszke-sége — egyszerre csak felcsap katonának! S teszi eztegy leányért, aki a fejét elcsavarta, hűségében meg-tántorította s végezetül kikacagta. S történt ez az őszép, egészséges, erős fiával karácsony ünnepének há-rom napján! Ezt egy szántó-vető ember egyszerű,sima úton haladó lelke hogy értse meg?

Nem, ezt Benkő Dániel keresztapámuram lelkenem érthette meg. Művelt apával is megesik, úgy-e,hogy egyszerre csak megdöbbenve látja: a fiút, akiszemeláttára nőtt fel. egy egész világ választja el tőle.Benlkő Ádámot az apjától nem is egy, de több világválasztotta el. Tele a feje rendszertelenül, össze-vissza-

166

olvasott könyvek útvesztőivel. Ki és be sétálnak lelkekapuján Jósika, Jókai túlidealizált nőalakjai. Messzirőlbámul az uccán sétáló úri leányok után, szemtől szembesoha még eggyel sem állt. S végzete hirtelen-váratlanszembeállítja egy szép úri leánnyal, aki, más gavallérhíjján, „beleköt” a jóképű falusi diákba. Még nem is-merik a ,,flört” szót, de nyilvánvaló, hogy az úrilányflörtöl vele, ugrasztja, bolondítja szegény fiút — hogynekapná be a horgot!

Ádám új, eddig csak könyvekből ismert világbakerül. Be más itt a levegő! Itt minden illatozik. A kis-asszony könnyűfajta nótákat „klimpíroz” a vén, han-golatlan zongorán, de ennek a diáknak még soha senkisem zongorázott; nem hallja, nem veszi észre a hamishangokat; nem látja a lélek ürességét — a fiú meg vanbabonázva. A kisasszony pompásan mulat háromnapig, s amikor a boldogtalan fiú dadogni kezd egyvalahol olvasott szerelmi vallomást, nem dadoghatjavégig: az „istennő” szeme, közé kacag.

Kivert kutyaként kullog haza. Nem mer a tükörbenézni: össze-visszapofozottnak érzi magát. Hát ezért alányért tántorodott el a vadvirágtól?! Perel magával,mint a haldokló gazember az ördöggel. S hiába kaca-gott az a leány a szeme közé: meg van babonázva. Demi lesz azzal a vadvirággal, aki mint egy Istenre, úgynéz föl reá? Ezt már nem tudja, nem meri végiggon-dolni. S mert nem tudja és nem meri végiggondolni —nincs más menekvés: a halál.

Én tudom, mi az: amikor az ifjú lelke válságbasodródik s a mi lesz-t végiggondolni nem tudja,nem meri...

Benkő Ádámnak meg kellett halnia.

A hat kisbaconi diákból maradt hát kettő: Antalmeg én. Antal is elhagyni készül, már arról ábrándozik(bár éppenséggel nem ábrándos természetű), hogy jövőősszel megy a pesti egyetemre. Még nem döntött: amatematikának vagy a históriának lesz-e a professzora.

167

Majd indulás elolt sapkába teszi a matematikát meg ahistóriát, velem húzatja ki a cédulát.

Tudod, — mondta, — az eszem a matematiká-hoz, a szívem a históriához húz. No, meglátom, melyi-ket húzod ki.

Én is már kezdtem szőni-fonni a terveket, építgetnia légvárakat — Istenem, hogy telik az idő! A tíz esz-tendőből elrepült hat, még csak négy van hátra· Egy-előre verseket faragok titokban, igen rossz verseket smint valamennyi versfaragó diák — Petőfit szeretnémutólérni, sőt még inkább — túlszárnyalni. De alkudniis hajlandó vagyok: megelégedném azzal, ha testben,lélekben oly tökéletes lennék, mint — Kárpáthy Zoltán.

Be mit űzzem-fűzzem tovább, ki s mi szeretne lenniegy tizenötesztendős legényke. Ebben a korban anagyratörés (vagy tán helyesebben, nagyralátás) határ-talan, mint a mesebeli halászné telhetetlensége, aki előbbkirály, majd pápa szeretne lenni s végezetül — Isten.A cápa teljesíti a telhetetlen halászné szertelen kíván-ságait: a putri helyébe palotát varázsol, megszerzi nekia királyi koronát, a pápai tiarát, de amikor megtudja,hogy ez sem elég, Isten akar lenni, rettentően fel-háborodik:

Mit akar a vén liba?Mars vissza a putriba!

Hányan, ó hányan kerülünk vissza a putriba (az-tán nem is jutunk tovább) — mire megvénülünk!

... Megint hull a hó, hull szakadatlan, itt a ka-rácsonyi vakáció. Mit gondolt, mit nem Bölcs Antal,Dombházát választotta: abba a faluba megy legátus-nak, ahonnan egy esztendővel elébb Benkő Ádám sá-padtan, megtörten jött haza. Nem is titkolta: azértválasztotta Dombházát, hogy lássa szemtől szembe azt aleányt, aki miatt Benkő Ádám kioltá az ő szép ifjú életét.

Antal is sánadtan jött haza, de ennek nem a szere-lem vol az okozója.

— Mi bajod?— Ég a mellem, mint az égő katlan.

168

Antalt agyonetették, itatták hol borral, hol pá-linkával a vendégszerető székelyek, megrontották agyomrát, de a matematika, (vagy história?) leendő pro-fesszora még mindig falusi ebben: ha megrontja, gyom-rát, a mellére mutat, azt tapogatja, simogatja, az ég,mint az égő katlan.

Fanyalogva jár-kel, szégyell lefeküdni mellégésmián, nem ízlik az étel, de etetik, tovább tömik, végül islábáról a láz leveri. Az orvosság: rossz fekete kávé ésmindig csak a rossz, seprős fekete kávé. Antalnak márnemcsak a melle, de a feje is ég, valósággal lángol. Meg-meglátogatom, aztán egyszer meg is kérdezem: láttad-eazt a leányt.

— Láttam.— Milyen?— Csipás, mondta megvetően s kiköpött utána.Nyilvánvaló, hogy Antal nem volt költő. Antal filo-

zófus volt. Lehetett volna az a leány mennyből leszállottangyal: Antal lelkét meg nem zavarja.

Hát tovább égett Antal melle, lángolt a feje, ő magasem vette komolyan a baját. Orvost ha hívnak, nyilvánazt mondja: ez a ím, igen beteg. Nem engedem, hogy akollégiumba vigyék, míg a láza meg nem szítat. Nemhívnak orvost, ő se kívánja, feltámolyog az ágyból, útrakészülődik. Az ő apja van soron, az ő szekere visz engemis. Lassan járó, sovány, öreg lovai vannak Benedek-Benedikti Sámuelnek, már hajnalban indulnunk kell,hogy kapuzárás előtt a. kollégiumban legyünk. Fagyos-kodva sietek a hajnali hideg levegőben Antalék udva-rára. Itt-ott szalmatűz lángja világit, ki az uccára, aprószikrácskák kavarognak a levegőben, hirtelen el is al-szanak: szeretnék ide is, oda is beszaladni, egy kicsit atüz körül melegedni, belebámulni a tűzbe s nézni, aézni,hogyan nyargal előre-hátra a tüzes csóva — igen, igen,itt is, ott is perzselik a disznót, dideregve-melegedveállja körül a gyereknép, várják, sóvárogva várják anéhai fülét, farkát. De én már nem vagyok — gyermek:de én már ötödik gimnazista vagyok; én nekem sietősaz utam, hátha megesik a nagy csuda és siránkoz-nak miattam. Csakugyan kint áll az udvar közepén a

169

szekér: gyékény ernyő sötétlik rajta. Öreg Benedek-Be-nedikti Sámuel korholja nagy legényfiait: most veszikészre, indulás előtt, hogy a lógósnak egy lábáról hibád-zik a patkó. Ott áll már a lógós az udvaron, egy legénya gyertyát tartja, egy a lógós lábát fogja, a cigánykovács.kezében csattog a kalapács. Bemegyek a házba, fullasztómeleg bűz, mint minden olyan szobában, ahol sokanhálnak, ahol soha ablakot nem nyitnak: az ágy szélénüldögél Antal. Rajta már a téli zeke, összehúzza magánjó szorosra: ebben a fullasztó meleg bűzben is minthadideregne. Egy öreg asszony tipeg-topog a gyéren vilá-gított szobában. Nem kérdi: hogy vagy, fiam? Nemmondja: maradj itthon, fiam. Antalnak mostohaanyjavan. Lám, lám, én egyszer betegséget színleltem, csak-hogy tovább maradhassak édesanyám közelében, s bi-zony, nem engedett el az édesanyám!

Hírül hozzák, hogy befogtak, Antal feláll, egy kicsitmegtántorodik, de összeszedi magát, s köszön a mosto-hának: Isten áldja meg, anyó. Az is köszön: Isten áld-jon meg téged is, — s tovább tesz-vesz, mintha ez azifjú, a matematika (vagy a história?) leendő professzoracsak az udvarra menne ki, tovább nem. Megfogom Antalkarját, levezetem a tornác garádicsán. Három ló szo-morkodik a szekér előtt. Antal kezel a bátyjaival, aztánfellép a ferhécre, bebújik az ernyő aló, én utána, ott apokróccal beterített szénaülésen elhelyezkedünk. Tete-jéig, végéig meg van gyúrva az ernyő szénával: a ,,vénörmény” — minden udvarhelyi útjából cserépedénnveltér meg, ha ugyan hazatér vele s nem viszi egyenest felOláhországba. Lomha nagy testén sarkig érő juhbőr-bunda, alig tud felcihelődni a ferhécre, leül az elsesaroglya ülésre, melléje telepedik a tyúkszemű Laji.

Pilinkáí a hó, igazi disznóperzselő hajnal, csikoroga fagyos, havas út a kerekek alatt, a három gebe bizony-talankodó ügetésben halad végig néhány ház során. Mégki sem érünk a faluból e bizonytalankodó ügetés egé-szen bizonyos mendegéléssé lassúdik, s így megyünk,mendegélünk, a fagyos, havas út csikorog, bent azernyő alatt pedig egy ifjúnak ég a melle, lángol a feje.Sem apja, sem bátyja hátra nem néz. Egyszer sem

170

kérdi: hogy vagy, fiam? Nem fázol-e? Pedig jól tudom,hogy a „vén örmény” szereti ezt a fiát, a maga módjaszerint: nagyra van vele. De ez az a família, mely unjaa beszédet, ketté harap szót, mondatot. Hiszen igaz, igaz.a székely nem bőbeszédű, de ennek a famíliának minthafájdalmat okozna minden szó, amit a száján kiereszt.

Magas hegyek, magas hegyek után következnek. He-gyek aljában magától megáll a három gebe. TyúkszeműLaji leszáll, hogy könnyítsen a szekéren. Lekászolódik a„vén örmény” is, amikor látja, hogy a gebék nem tud-ják megmozdítani a szekeret. Alig egy perce áll a szekér,s a csattogó, maró hideg a kerekeket a simára csiszoló-dott, síkos úthoz fagyasztja. Én is kibújok az ernyőalól. Antal feje hátrahanyatlik a szénába: csuda, megnem gyúl a széna, úgy ég, úgy lángol az arca.

— Hát Anti... — néz rám a vén örmény.Azt kérdi ebben a két szóban, hogy: nem száll le?Mondom szomorúan:— Anti beteg, erősen beteg.— Hüm, hüm, — csóválja a fejét az öreg.Laji üti, veri a három gebét az öreg meg én a

hátsó kerekek küllőibe kapaszkodunk, végre megmoz-dul a szekér, de minden 20—30 lépésre megáll. Neki-fekszünk a saroglyának, úgy toljuk a szekeret. Ránk-sötétedik a patakfalvi hegynek, a legmagasabb hegynekaz aljában, csak a havas út, a havas mező világit —és toljuk, toljuk a szekeret. Egy öreg ember s egyfickó legényke. Jaj, ha látná ezt az én édesanyám!Sejtelmem sincs, hány óra: lehet nyolc, lehet tíz, delehet hat óra is, hisz négy órakor már sötétedik. Mégezután fogom összegyűjtögetni azokat a nótákat, ame-lyekkel megnyerem az Önképzőkör egy aranyát. Ebbőlaz aranyból lesz majd az az egyfedelű ezüstóra, amelyetegy hétig-kettőig mindegyre kirántok, s nézem, né-zem, hosszan nézem: hány óra. Hosszan, sokáig, haddlássák mindenek, akiket illet, hogy engem sem a gólyaköltött. Ó, édes, szép ifjúságom!

De az út — az rettenetes, olyan rettenetes, hogynem merem aprajára leírni. Félek, hogy hitetlenülcsóválod fejedet, nyájas olvasó. Éjfélkor áll meg a sze-

171

kér a vén kollégium kapuja előtt. Kibújok az ernyőalól. Szólok Laji bának: segéljen ő is Antinak. Le-támogatjuk Antalt, az apja hümmögtet, de tovább nemjut a hümmögésnél. Nyiîik a nehéz, vasalt kapu, na-gyot döndül nyíltában, Anti mondja alig hallhatóan:Isten áldja, édesapám — az apja most mégis mondvalamit, ennyit: ejnye, ejnye, — s a kapu bedöndülutánunk.

Már nem Antal a könyvtáros, nincs külön szobája.Föltámogatom a padlásszobába, még ébren vannak adiákok, élénken beszélik karácsonyi élményeiket, dehirtelen elakad a beszéd, megütődve néznek Antalra:mi lett ebből a csupaerő, csupaélet fiúból. Amikormegtudják, hogy „csak megrontotta a gyomrát”, végea megütődésnek. Leül az ágya szélére, szól, hogy old-jam ki a zsákját, vegyem ki az ennivalót. Egész napnem evett egy falatot. Azt hiszi, éhes, pedig csak ég a„melle”... Kenyeret, szalonnát, penészesedő juhtúrótveszek ki a zsákból. Mohón eszi a csípős túrót, azthiszi szegény, ez elfojtja a belülégő tüzet. Ám a csípőstúró nem hogy elfojtaná, de éleszti a tüzet, még erő-sebben ég a „melle” s lejebb, a beleiben mintha macskakaparászna. Nincs lelkem ott hagyni, lehúzom a csiz-máját, a nadrágját, közben ő a felsőruháját tépi lemagáról, s belehanyatlik az ágyba. Borogatás kéne afejére, a hasára, de kisül, hogy egy csöpp víz sincs aszobában. Estére gyűltek be a diákok, senkinek semjutott eszébe, hogy a piaci kútról vizet hozzanak. Többszobát bejárunk — víz sehol. Minden szobának világ-híres neve van: Paris, London, Byzáne, Lausanne,Utrecht. Amsterdam, Debrecen — de egyiknek sincs vize.

Jókor reggel doktort hívatunk. Fiatalember, igazidoktor, nem felcser, alaposan végigtapogatja Antalt,kifaggatja, aztán papírt, tollat kér és sűrű fejcsóválásokközt írja meg a receptet. Kérdi: van-e üres szoba?

— Van, -- mondják a diákok.Igen, tavaly óta üres egy padlásszoba, az, amely-

ben Benkő Ádám a szívéhez lőtt, merthogy fájt a szíve.Mondja a doktor:

— Üzenni kellene az anyjának, hogy jöjjön ide,ápolja.

172

— Nem, nem, nem! — rémüldözik Antal.— Mostohája van, — szólok halkan a doktornak.— Mi majd ápoljuk, — mondja egy diák. — Nap-

pal két osztálytársa, éjjel is kettő: ez a szokás itt.Egy diákszolga kisöpri az üres szobát, aztán négy

diák fölemeli az ágyat, így viszik Antalt az üres szo-bába, ahol Benkő Ádám a szívéhez lőtt... Visszük aszékét, a ládáját. Akik ápolják, azok is visznek széketmagukkal: a betegszoba be van bútorozva. Fát is hoz-nak, begyújtanak az érckályhába: dorombol a tűz, denincs melege. Második tele, hogy ebben a szobában tűznem égett. Szaladok ki a városba, végigjárom a faze-kasmestereket, végre megtalálom a város végén, abarompiac szélén, Antal apját. Szűk a fazekasmesterudvara, a szekér a kerítésen kívül, a barompiacon áll,a kerítésen át adogatja egy fazekasinas az edényeket,az öreg átveszi, Lajinak továbbadja, a szekéren áll afazekas, rakosgatja a tányérokat, tálakat a széna közé.Köszönök, fogadja az öreg: joppisten! — Mondom,hogy Antal rosszul lett éjjel, doktort hívattunk, meg-vizsgálta, receptet irt, külön szobába vitette-----------------

Az öreg rám bámul, az edényt tovább adja Laji-nak, füle tövét megvakarja s végre kinyögi:

— Ejnye, ejnye...— Mondtam, úgy-e, hogy ne hozzuk el? — veti

oda Laji s nyugodtan adja tovább az összemarkoltedény csomót.

— Hallgass! — förmed rá az öreg, s minthasemmi sem történt volna, tovább folyik az edényekadogatása. Hogy gyorsabban vége szakadjon, felpat-tanok a szekérre edényt adogatni.

Végre megtelik a szekér, beballagunk a kollé-giumba, egész úton csak ennyi szavát hallom: — Hátcsakugyan?

Bizony, bizony, csakugyan. Kezdem érteni, mértnem szereti ezt az embert az én édesapám, a aki min-den gyermekének Huszár nagyapója . . .

Fölmegyünk a betegszobába, megáll az apa a fiaasztala mellett; nézi, nézi, aztán megszólal. Kérdi azápoló diákoktól:

173

— Úgy-e nem hal meg?— Ó, ”dehogy hal , — nyugtatják a diákok.— Hát — szól a fiához —az anyádat kiküldjem-e?— Ne, ne, ne!

Jó, no, nem küldöm.Következik hosszú hallgatás.

— Hol fáj?Antal végighúzza tenyerét a homlokátul a hasáig.

Ez a felelet. '— Megcsemellett. — mondja az öreg a diákoknak.—Bizonyosan meg.— Feketekávét hozassak-e?Antal a fejét rázza. Aztán megszólal:Megrakták-e a szekeret?— Meg.— Kár be rontani Oláhországba.— Mért te?

— Mert visz már a vasút oda edényt eleget.— Fene egye meg, aki kitalálta!Szidja a vasutat, mert „azóta” mindig kárral járja

Oláhországot. De megy, mégis megy, mert ez az ő —élete: ülni, üldögélni a megrakott szekéren, adni.venni, alkudozni, — nagy csuda, ha ez az ember nemszekéren hal meg.

— No. Megyek, — szólal meg hossza hallgatásután.

Eléráncigál valahonnét a fehér harisnya ellenzőjemögül egy kis bőrzacskót, abból kikotorász néhánypiclát, a diákoknak ajándékozza, hogy: vegyenekrajta s adjanak Antinak is, aztán megfogja a fiakezét:

— No, Isten áldjon, fiam. Hát — úgy-e, Jójobbanléssz?

— Jobban.Kezei velünk s becsukódik az ajtó utána.— Úgy-e, — erőlködik a mosoly Bölcs Antal

ajakára — szerencsés természete van az apámnak?— Erősen szerencsés, — jegyzi meg egyik diák.— Sejtése sincs arról, hogy meghalok.—· Ne beszélj bolondot!

174

— Mondom, hogy meghalok. Ha édesanyám élnes itt volna, ő megérezné... Itt maradna mellettem. Deaz apám nem érzette meg. Pedig hat fia közül csakengem szeret...

Hiába van két diák Antal mellett, mindig félvenyitok be a betegszobába, ahol Benkő Ádám a szívéhezlőtt. Amikor holtan hevert a szoba padlaján, nem mer-tem megnézni, de most látom, folyton őt látom. Az őhalálát követő éjszakákon borzalmas álmaim voltak,fel-felriadtam, rémülten sikoltoztam: már alig mer-tem este lefeküdni. S a kollégiumból hazakísértek ezeka borzalmas álmok. Édesanyám kétségbeesetten folya-modott fűhöz-fához, mindenféle falusi orvosságot meg-próbált, amivel az ijesztő álmokat elűzni hitte a falusiorvosi tudomány. Még ónat is öntött egy vénasszonys valahogyan úgy ömlött szét az ón, hogy katona-formát mutatott. Világos, hogy katonától ijedtem meg.Attól, attól. Csakugyan, Benkő Ádám katona volt, ami-kor a szívéhez lőtt. A „diagnózis” tehát meg volt álla-pítva. De nem a vénasszony gyógyított meg, ennélegy sokkal vénebb asszony: az Idő.

S íme, most, hogy beléptem ebbe a szobába, újramegjelentek a felijesztő álmok. Ott kellett volna lennemAntal mellett, de csak reggel látogattam meg, akkor isfélve. És a harmadik reggel felverik a kollégiumot: meg-halt Antal! És nem volt mellette senki, míg vívódott ahalállal. Elébb az egyik ápoló-diák hagyta ott: megy aszobájába, egy kicsit ledűl. Aztán elálmosodott a másilis. Megnézte Antalt: nyugodtan aludt, amikor éjfélikongatott a toronyóra. Hátha reggelig alszik? Ez is ott-hagyta.

Reggel felakadt szemmel találták Antalt, — nemvolt, aki lezárja szemét. Nem volt, aki letörülgesse arcá-ról a halálverejtéket. Csendesen aludt-e el, vagy nagykínok között, — ki tudja? Most már mindegy. Meghalt

— Meghót? ez volt az első szava hozzám Antal apjának, akire a város végén várakoztam.

— Meg.— Igazán?— Igazán.

175

Éppen indulóban volt Oláhország felé, amikor adrótüzenetet kapta. Rajta kívül hárman jöttek. A veje,Gál István, végtisztességtételeknél igen alkalmatos, ékesszavú ember: ő szokta megköszönni a halott elföldeléseután a gyászoló gyülekezetnek a megjelenést; öt élő fiaközt a lêgpiacosabb: István; — és egy összeaszott, csupacsont és bőr anyóka, Rózsi né', Antal nagynénje: ez lesza sirató asszony, őt hozták el a mostoha helyett. Egye-nest Szabó Dániel uram házához megyünk: ott vankiterítve Antal. Megállnak a ravatal mellett, a férfiakmerőn, némán nézik a halottat, csak a csupa csont ésbőr asszony nem bír hivatalos bánatával, kárrogó hang-ján mindjárt bele fog a siratóba. Hangjának, szavánaksem lelke, sem szíve. Látszik, hogy Antal nem ennek azasszonynak a szívéről szakadt. Hogy ennek az asszony-nak szívéről sohasem is szakadt gyermek. Be máskéntsiratta el Rákhel néni az ő fiát!

— Ó lelkem Antikám, Antikám, jajajaj! De szépvalál, de jó yalál s mégis meghálál, jajajaj!

— Elég, elég, hallgattatja el az apa. Még nincs itt agyülekezet.

Megindultság csak a vő komoly, ünnepies arcán lát-szik, István gyámoltalanul áll egy helyben, — vájjonmeddig kell itt állania? Lassan, nehezen gyűlnek,gyülekeznek az apa széles mellében azok a vízcseppek,amelyeknek, ha eljutnák a szem gödrébe s onnan elé-szivárognak, könnycsepp a nevük. Kezehátával törülgetia szemét, tovább nézi, nézi legkedvesebb fiát, fejét csó-válgatja, hümmöget. Már gyűlnek, gyülekeznek a sza-vak is:

— Hát meghaltál. Isten adjon neked nyugodalmat.Ott hagyjuk a halottas házat, csak a csupa csont és

csupa bőr asszony marad a ravatal mellett: hogy mind-járt rákezdje, ha jön valaki: Ó, lelkem Antikám, Anti-kám, jajajaj!

Ékes szavú, ünnepies arcú Gál István, a temetésrendezője. Ő vásárolja a szemfödelet, a koporsót, selyemsapkát Antal fejére, fehér harisnyát a lábára. Ő megynagytiszteletű Szylveszter uramhoz, az első paphoz, hogymegkérje egy könyörgésnek s egy szent beszédnek az el-

176

mondására. Nagy az öröme az öreg embernek, amikorhallja, hogy készül a diákbanda is, egész nap próbálja ahalotti indulót. Hogy a sír felett egy diák, a kollégium,poétája mondja majd a búcsúztatót.

S csakugyan minden úgy folyik le szép rendjében.ahogy előre megmondatott. Temetés után csudálatosbeszédessé lesz az apa: nem győzi dicsérni a diák-bandát. Hogy az milyen szépen „mozsikált”. Egy hor-dócska bort rendelt a muzsikáló s a halottvivő diákok-nak. Nagy a becsülete a vőnek, aki oly ékes szavakbanköszönte meg a gyülekezetnek a megjelenést: a profesz-szor uraknak, hogy a megboldogultat minden szépre sjóra tanították; a diákoknak, akik őt betegségében ápol-ták; a bándistáknak, akik utolsó útján elkísérték; ahalottvivőknek, akik a fáradságot nem sajnálták; s vé-gezetül annak az ékes szózatú diáknak, aki nem sajnáltaaz éccakai nyugodalmat, s nemcsak megírta búcsúztatóversét, el is szavallotta.

Nagy adakozó kedve támad a legkedvesebb fiát vesz-tett apának: ami ruhája, könyve volt Antalnak, mindszétosztja a diákok között. Gyöngyszem irásu Szabó Dá-niel urammal, aki nemcsak a csizmáit csinálta remekbe,de remekbe pingálta a betűit is, ajándéklevelet irat. GálIstván három napos leánykájának ajándékozza a falu-végi kertjét. Annak az emlékezetjire ajándékozta enneka leánykának, hogy Antal halála napján született, megannak az emlékezetjire, hogy Gál István az udvarhelyitemetőben becsületet szerzett a famíliának. Ami nemes.mag ennek az öreg embernek a keblében el volt temetve,a fia temetése életrekeltette, kivirágoztatta. Mintha a fiátis csak azért taníttatta volna, hogy ezt a szép temetésimegérje. A dolgát jól végző ember megelégedettségével,neki vidult szívvel ült fel a szekérre; arca, szeme mindazt mondta: én vagyok az az öreg ember, nevezet sze-rint Benedek-Benedikti Sámuel, aki fiának az a széptemetése volt.

A búcsú pillanatában csak én voltam szomorú, iga-zán szomorú.

Ádám után Antal — egyedül maradtam.

KILENCEDIK FEJEZET.

Ebben az író egy falut próbál megeleveníteni, melyben alelkek még nem szabadultak fel.

... Most pedig az Aporok ősi fészkébe megyünk.Mennem kell valahová, nincs itthon maradásom. A vi-dám nyári vasárnapoknak vége. Egyedül maradtam. Ahat kisbaconi diákból egy maradt, s ez az egy én va-gyok. Erdő, mező fel nem vidít. Kedvetlenül forgatom,gereblyézem a szénát. Anikó nótás ajka elnémult. Gergőmég mindig jó pajtásom, de már kissé bátortalan beszélvelem. A beszédtémából már első nap kifogyunk . . .Szeretnék beletemetkezni a könyvekbe, de a könyvtáramoly szegény! Neki fekszem a németnek, a franciának,de ha itt-ott elakadok, nincs, akitől útbaigazítástkérjek.

Édesapám kedvetlenül nézi — kedvetlenségemet.Nézi, de nem kérdi az okát. úgy látszik, a kérdésselmég várakozik. De az anyai szív nem vár sokáig.

— Mi bánt, fiam?— Semmi, édesanyám.Látom édesanyám arcán, hogy még mindig nem

tudta kiűzni fejéből: ő az okozója az én szomorúsá-gomnak. A búsbeteg tej... Jókedvet erőszakolokmagamra:

— Semmi bajom, igazán semmi, édesanyám.De az anyai szív nem nyugszik meg, tűnődik, bú-

csálódik, keresi a szomorúságom orvosságát. Aztánegyszer, váratlanul, felsóhajt:

— Istenem, Istenem, de rég láttam Ignác bácsit!Ignác bácsi az édes anyám testvére. A nevében és

178

külsejében szép Uzon templomában volt ő Istennek aszolgája, de Istennek bölcsessége úgy rendelte, hogyleghívebb szolgája — ne szolgálja többé. Szépen csengőhangja legyengült s java férfikorában örökre leszállt aszószékről az uzoni pap. Felesége, a büszke nemes KunGábor egyetlen leánya — tüzes vérű, erős akaratú,akadályt nem ismerő, nem tűrő leány: merő ellentéte aszelíd lelkű, kékszemű papnak. Gőgös apja gőgjét meg-töri s lesz belőle — tiszteletes asszony. Ignác bácsi eladja kisbaconi földjeit, föld helyett földet vesz: nemUzonban, hanem Torján, az Aporok ősi fészkében. Idehúzódik meg bánatos szívvel, de az isteni végzésbenmegnyugvással: van két kis leánya, még hátra lehetőéletét nekik szenteli. Hallom, még csak hallom róla.hogy két esztendeig volt a marburgi, majd a berliniegyetem hallgatója, a német nyelv tökéletes tudásávalés sok-sok német könyvvel jött haza. Abban az eszten-dőben, amikor Kossuth „csengettyű-hangja” végigcsen-dült az országon: A haza veszélyben!

Mindezt még csak hallom, ezután fogom meg-ismerni a pap bácsit. Egy napi járó Kisbacontól Torja,de ne féljetek az úttól, bár országútjának híre-nyomasincs, ahol mi járunk: rengeteg erdőn viszlek, amelykezdődik Kisbacon határán, s amikor vége szakad:elénk mosolyog Torja. Minden nap hallok valamitIgnác bácsiról, Torjáról (99 kisasszony van benne), sártatlan hamiskodással édesanyám fölkelti bennem avágyat: de szeretnék oda menni! Visznek, visznek,hogyne vinnének. Édesapám azért, hogy a papbácsitólsokat tanulok; édesanyám azért: hátha felvidul ott aszívem. Vasárnap virradatkor indulunk: édesapám sanyám hátul ülnek a puha szénaülésben, én elől, a ko-csisládán: én vagyok a kocsis. Nem megyünk üres kéz-zel atyafilátogatóba: egy kalongya selyempuhára hé-helt kendert visz édesanyám Márí néninek, merthogyigen szeret fonogatni téli estéken; egy kis zsák haricska-lisztet a papbácsinak, merthogy igen szereti a túrósharicskapuliszkát. Itt-ott mehetnénk országútján is, deközeledik az aratás, rövidítjük az utat, hogy édesapámegy mívesnapnál többet ne veszítsen. Kimászunk Csi-

179

korra tetejére, onnét bekanyarodunk a Macskás-erdőbe,toronyirányba, út nélkül lejtünk be a Sugó-patakba: alelkünket is majd kirázza a gidres-gödrös-út, melytöbbször patak, mint úl. Egyszerre magas, meredek begyágaskodik elénk: Uzonbérce ez. De nem kell leszálla-nunk a szekérről, Pistának, Fecskének gyermekjáték akapaszkodó, már kint is vagyunk egy széles, bokros fen-sikon: alattunk, mogorva Murgó-hegy aljában bugybo-rékol az Uzonkai borvíz. Mondják, hajdan e borvíz tá-jékán lakott Nagvbacon népe. a tatárjárás után húzó-dott le mai földjére. Hopp! Már ott vagyunk a borvízforrás mellett, iszunk belőle. Mellette egy nagy medence:haragosan bugyborékol benne a szénsav. Ez a nagy-baconiak feredője. Vallató-hideg a vize: ritka fejérnépmerészkedik bele. De itt vannak a káposztáskádak, ahűléskergető vizet felforralták, kádba öntik s víganlubickol benne a fejérnép. Télire majd ezekbe a kádakbasózzák el a káposztát — miért ne? Sátorszerű kalibákköröskörül, ház még nincs: az ősmagyar élet ez, azzala különbséggel, hogv nem kanca-, de tehéntejet isznaka nagybaconi „fejér” és „fekete” magyarok.* Itt a fe-redő körül legelésznek a tehenek, azon frissen, zubogó-san isszák a tejet. Ha hozzá teszem ehhez, hogy ez anép még megtartja a negyedik parancsolatot, sőt a he-tediket is, csuda-e, hogy itt hosszúéletűek az emberek?Szorul a völgy, meredek lejtőkön ereszkedünk le smindjárt elénk is mered ennek hasonmása. Háromszor-négyszer ismétlődik lejtő és kapaszkodó, — csak szé-kely ló bírja ezt. Így jutunk újabb fensíkra, az erdőegy futamodásnyira megszakad, hogy helyet adjon egyhosszan elnyúló, keskeny falunak. A házak oly egyfor-mák, csupa faház. Az udvarok szűkek, egyforma szű-keik. Mindjárt látod, hogv jobbápT volt a falu népe.Messze bent, széles udvar közepén, fák közt rejtődzikegy kastély, a Mikes-család kastélya. József császárnak,

* A hagyomány szerint fejér (szőke) és fekete magyarokvoltak a nagybaconi őslakók. A falut egész hosszábanpatak szeli ketté, egyik partján a fejér, másik partján a fe-kete magyarok települtek le.

180

miként Haller János uram, a korabeli Mikes is oda-vághatta volna: enyém itt a föld, felette az ég, égen anap, a hold s a csillagok is! Idegen földről települtekide e nép ősei, színmagyar okká váltak az idők folya-mán. Keskeny szalagocskák tarkállanak a határban:kender-, mák-, bab-, pityóka-szalagocskák. Bizony,szegény lehet ez a nép. Nem messze a kastélytól egynagy, éktelen nagy, otromba, kormosfedelű épület, úgyhívják: évegcsűr. Magyarul: üveggyár. Borospalac-kokat, poharakat, ablaktáblákat fújnak itt pokoli hő-ségben a volt jobbágyok — ráérnek a földmíveléstől.Közvetetten mellettük, felettük a végtelen erdőség, s egyszál fára sem mondhatják: ez az enyém.

Keresztbe szeljük Bükszádot (ez a falu neve),ismét benne vagyunk az erdőben. Hegy, völgy, lejtő,kaptató. Oldalt, égnek meredő hegyek aljában, óriástál fenekén, elmarad a Szent Anna-tó. Ismerem a re-géjét, sóhajtok feléje — no, meglátom még valaha.Mintha a pokol tornácaiba jutottunk volna,, fojtó kén-szag üti meg az orromat.

— Közeledünk a Büdös-barlanghoz, — mondjaédesapám.

Jó messzire van még a barlang, de előreküldi ahírnökét, mérgesen sustérokoló, kénsavas vizű medenceképében. Négyszögre kivágott medence itt is, ott is,Isten szabad ege alatt. Van itt kénsavas, szénsavas,sós, hammas feredő: válogathatsz benne. Szénsavas,vasas borvíz-forrás, faköpüben: ihatsz belőle. Ottvagyunk már egy széles fensíkon: ide épül majd vala-mikor az a fürdő, amelynek — Bálványosfüred lesz aneve. Most még: Büdös. Egyetlenegy ház a fensíkon:az erdő őre lakik benne. A többi, mint az uzonkai bor-víz közül, sátorszerű kaliba. Ebben tanyáznak a „fürdő-vendégek”. Nagy, megrakott szekerekkel jönnek ide:a sátrak körül szekértábor. Akárcsak a mohi csataidején. Minden sátor előtt ég a tüz, fő az ebéd, siste-reg a hagymás tokány. Mankón járó emberek bicegnekelő innen-onnan, a négyszögre vágott medencék felől.Óvatosan, tapogatózva eregélnek le a kanyargós, mere-dek ösvényen a szemfájósak: ezek a gyilkosként lehelő

181

Büdös-barlangból jönnek. A könnyfacsaró kéntől vár-ják vissza szemük világát. De nagyobb számmal van-nak a makk-egészséges emberek, akik egy hétig, ket-tőig tanyáznak itt, esznek, isznak, néha-néha meg isfürödnek. Többnyire hétszilvafás tekintetes urak, akikel-elábrándoznak azon, hogy: hej! mit csinálna ebbőla helyből az — angol! Még az angol a világ legélelme-sebb, legvállalkozóbb, legpénzesebb népe, nem a zsidó.Ez a szegény, magára hagyott nép folyton, az angolután sóhajtozik, tőle reméli Tusnádnak, Borszéknek,Élőpataknak, Málnásnak, a Szejkének és mind a többifürdőknek felvirágoztatását. Húsz év előtt még Kos-suthot várta, meg Türr Pistát: — Majd hoz Kossuthtisztát, Türr Pista meg puskát! — most az angoltvárja. Nos, addig várta, hogy ötven esztendő múltánel is jött s az országnak kétharmadát egy bolond-nagyollóval levágta...

Fölmegyünk a barlanghoz, hadd lássam a Ter-mészet csudáját. Itt is, ott is besüppedt sírkő s erőskénszag jelenti: mindjárt ott vagyunk. Szándékosanés vigyázatlanságból sok ember halt meg itt. A kénforrva forr, lobog a barlang kénes levegője, falát sár-gára festette a kén, de nem egész magasságban. Csakfel kell állani egy nagy darab kőre, szabadon vehetünklélegzetet. Bizsereg, gyöngyödzik a testünk: egyszerreforró verejték lepi el. Becsukott szájjal, erősen befogottorral lehet csak végigszaladni a néhány lépésnyi bar-langon: egy szippantás elég, hogy földhöz verjen, meg-fojtson a kén. „Büdös, de jó”, rajzolta fel valaki nagyotromba betűkkel a barlang falára, s csakugyan áldjáka meggyógyult emberek. Annak is jó, aki könnyen akaraz élettől meggszabadulni...

A barlang felett még messze magasra emelkedik asziklahegy: valaha régen vár volt a tetején. Ugyan,melyik magas hegy tetején nem volt vár az én hazám-ban? Ihol, innét csak egy jó futamodás (kengyelfutó-nak) a Szent Anna-tó, ennek a helyén is hegy meredtaz égnek s hegynek tetején vár. De hegy is, vár is el-sülyedt, tó fakadt a helyén s úszott a tóban tizenkéthattyú, az a tizenkét leány, akiket hintaja elé fogott

182

a vár ura: így akarta visszaadni versengő testvérének,a büdösi vár urának, a látogatást. A tizenkét hattyúkiúszott a tó partjára, megrázkódott, ismét leánnyáváltozott, A legszebb köztük, Anna, aki megátkozta akegyetlen várurat, itt maradt örökre. A nép szenttéavatta, kápolnát épített emlékezetére. Átellenben a bar-langgal, Torja felé, még áll a Bálványosvár egy fala.Ki ne hinné el, hogy tündérek építették ezt a várat,mégpedig tündéróriások? Egy tündér fennállott a hegytetején, egy meg lent a köves patakban: úgy adogattafel a követ a hegy tetején állónak: reggel kezdték seste állt a vár. Ide menekült a pogányhitű Apor a fiai-val — a keresztény vallás elől... Ide rabolta az egyikApor-fiú a torjai Mike Ilonát, a keresztény leányt. Itttéríti meg a keresztény bitnek Mike Ilona az urát...Szép, igen szép erről a monda: majd megírom húszesztendő múlva...

Pistát, Fecskét megitatom, befogom, feltelepedünka szekérre, lassan ereszkedünk le a meredek úton, lea völgybe. Kétoldalt végtelennek tetsző hegylánc szegia szűkre szorult völgyet, idestova kanyarog benne apatak, százszor is átgázolunk rajta, táncolnak a ke-rekek a köveken: mintha mennyországban, járnánk,amikor futamodásnyi gyepes utat ajándékoz a szeszé-lyesen kanyargó patak. S mely szeszélyes a hegyláncokkanyarodása is! Minduntalan elénk kanyarodik egy-egy, a láncból szabadulni vágyakodó darabja a hegy-nek: no, ha elhagytuk ezt, bizonyosan kitágul a völgy.De csalódás ér újra meg újra, vége-hossza nincs aitelénk ágaskodó hegyeknek. A Nap már a nyugati hegy-lánc mögé bukik, amikor kiterül a völgy, szerteszétágazik a patak, a lovak ösztönszerűen megiramodnak:látják a falut. Alig felerésze látszik s ez a felerész isoly nagy, amilyen nagy falut még nem láttam. Kisül,hogy ez a falu voltaképpen négy egymásba ragadt falu:Volai, Karatna, Fel- és Altorja. De még egyéb furcsa-ság is kitűnik róla: Háromszék földjének egy darab-kája s nem Háromszékhez, hanem Felsőfehérmegyé-hez tartozik, amelynek székhelye — Segesvár. Jó, igenjó lovakkal kétnapi út ide. S van még a szomszédság-

183

ban néhány ilyen falu s szerteszórtál! egyebütt is, kisszegletecskék a mappán: s ezek együtt Felsőfehér-megyének neveztetnek. Bemegyünk a faluba, sűrűn érikegymást a szűkebb, meg tágasabb kúriák, a nemesiudvarházak, még sűrűbben a zsellérházacskák, voltjobbágyok már nagyobbacska házai, s elvétve módo-sabb házak: hatökrös gazdák laknak itt. Sem nemurak, sem nem jobbágyok. — katonaembereknek hívjákőket. A székelység ama bizonyos harmadik rendje ez,mely a lófőszékely után következik s amely 48 előttgyalog szolgálta a császárt.

Vasárnap, alkonyodik, csakúgy hullámzik a torjaikorzón, a fűzfaszegélyezte patak mentén a torjai arany-ifjúság. Itthon ragadt gavallérok, vakációzó diákok,mind úrfiak, s még nagyobb sereg páváskodó, begyes-kedve sétáló kisasszony — úgy látszik, nem tréfált édes-anyáin, amikor azt mondta: 99 kisasszony van itt. Denekem most csak arra van gondom, hogy büszkén ki-szegett fejjel vágtasson végig Pista s Fecske a torjaikorzó mellett, csakúgy félszemmel sandítok a társaságfelé, — vájjon itt van-e már az a kisasszony, akivel énis majd szemtől szembe fogok állani, mint ahogy állottBenkő Ádám az ő Ilona nevű végzetével?

Karatnán van Ignác bácsi háza, édesapám uccáról-uccára igazgat: jobbra hajts, balra hajts. Addig jobbra,addig balra, megérkezünk, régi udvarház elé kanyarodika szekér, megállunk a tornác előtt. Fonott karosszékbenül egy fehéredő hajú, komoly arcú, nyúlánk termetűember, mellette egy javakorabeli, kissé hízásnak indult,villogó szemű asszony. Alattuk, a lépcsőn egy fiatal s egyserdülő leány. Első pillanatban látom, hogy örülneknekünk. Fiatalosan szalad elénk Ignác bácsi, lesegítiédesanyámat. Megcsókolják egymást, ám ezt megelőzőenédesanyám illendően kezet csókol a papbácsinak. (1817-ben született a papbácsi, 1822-ben az édesanyám.) Marinéni a két leány — mind csókkal fogadják édesanyá-mat, engem megsimogatnak: hisz Elekecske már nagyfiú! Bizony nagy, már egy-két hónap s tizenöt eszten-dős lesz Elekecske.

A nagyobbik leány: Marika. Igazán Marika. Sző-

184

kébe hajló, átlátszó arcú, finom, törékeny teremtés,szelíd lelkű, kékszemű, mint az édesapja, félig torjai,félig baconi típus. A kisebbik, Zsuzsa, kevés beszédű,szomorú kedvű, ridegnek tetsző, csak lassan világlikmeg, hogy hideg külseje meleg szívet takar. Azt hiszem,egészen kicsi korában sem becézték Zsuzsikának. Barnaarc, nagy fekete haj: egészen baconi típus. Az anyja,ha haragszik rá valamiért, nem is szólítja másként: tebaconi!

De ez a ház most a békesség, a csendesség háza —ideális papi ház. A háznak úri ház a formája, bár jóvalkisebb, mint a Gábor bácsié. Apró-fazsindelyes ház,mindössze három lakószoba benne, aztán konyha, ka-mara. Két oldalt folyosó veszi körül, a faoszlopokra bor-szőlő indái kapaszkodnak, oszlopok közt hosszú virág-ládák: most éppen fehér violák nyílnak bennök. Ez aház Kun Gábor uram háza volt, de a konyhát, a folyo-sót a papbácsi ragasztotta hozzá. Eszerint két szobábanhúzódott meg tekintetes Kun Gábor uram büszkesége,akinek családfáját az a nagy szégyen érte, hogy leányabeleszeretett egy művelt, szelíd lelkű ifjúba, Egy papba,aki csak ,,katona embernek” a fia.

Virágillat a folyosón, virágillat a házban. (Nemmondom: levendula-illat, mert ennek a hitelét, leven-dula-illatot soha nem szagolt írók igen-igen lejáraták.)S a kert, a kert! Szép, szabályosan vágott, gondozottutak, az utak mentén gyümölcsfák: balul, pónvik,aranypármén. Patak szeli át a nagy gyümölcsöst (min-den fáját a papbácsi ülteté), a patakon könnyű kis híd,a karfája zöldre festve: a papbácsí sajátkezű műve. Túla patakon nagy kerek tó, fehér és vörös liliomok szegik,a közepén karcsú rúdon kis nemzeti zászló. A patakbólcsurog a viz a tóba, onnét vissza: mindig friss a vize.De ez csak az egyik kert. A ház végén virágoskert, vi-rágoskert szélén méhszín. Átellenben egy másik kert:ez is gyümölcsös, a közepén gyümölcs-aszaló, a pap-bácsi kitalálása — és szaladgál a kertben egy őzike.Most még rémülten szalad előlem, de majd megbarát-kozunk. Úgy megbarátkozunk, hogy majd, amikor azőzzé varázsolt árva fiúról írom a mesét, ez az őzike sza-

185

ladgál a szemem előtt, ezt a kertet látom, áttelepítve idea másik kert tavát. S mennyi málnabokor a kerítésekmentén! Önkéntelen András nagyapám kertjére gondo-lok. Ő is ily szép sorjába ültette a iákat, mint a fia; őis málnabokrokat ültetett az — unokáknak, mint a fia,aki bizonnyal az unokákra gondolt szintén, amikor ebokrokat ülteté. Apa és fia, mindketten a halhatatlan-ságnak dolgoztak, s jusson bár idegen kézre az édesanyaföld, unokáról-unokára öröklődik a szép sorjábaültetett fáknak, a kerítések tövéből mosolygó málnabok-roknak édes-bús emléke: apának és fiának a halhatat-lansága. Igaz-e?

*

A papbácsiban nincs egyetlen vonás, a kálvinistapapot ezer mértföldről megismertető. Arcának, kezénekszinte átlátszó fehérsége, hangjának lágysága, modorá-nak simasága, minden mozdulata a francia regényekabbéjára emlékeztetne engem, de még azt sem tudom,mi fán terem az abbé: tudatlan kálvinista diák vagyok.Műveltség dolgában messze felette áll a falusi tekinte-tes uraknak; azoknak is, akik just hallgattak a maros-vásárhelyi akadémián, aztán félig vagy egészen végezet-ten az ősi kúrián rekedtek, az ősiből apránként elado-gatva egy-két darabot. Nagy tisztelettel hallgatják sza-vait a tekintetes urak, ő meg szelíd mosolygással néz ela korlátolt, maradi okoskodású fejek fölött. Megütődvehallom, hogy apró urficskák öreg rend cselédeket istegeznek. Hiszen ez egészen más világ, mint a mi vilá-gunk, oda át, az erdőn túl, a szabad székely lakta szépErdővidéken! Ha a tekintetes úr felnéz az egekre s aztjövendöli a felhők járásából, hogy: meglássatok, maesső lesz, — a tekintetes úr cselédje (vagy napszámosa)alázatosan jegyzi meg: jól parancsolja a tekintetes úr,ma csakugyan esső lesz. Akármit mond a tekintetes úr,nem mondja, hanem parancsolja. Volt jobbágy, voltzsellér még mindig bizonytalanul, félve, ijedezve jár azúj világban, vájjon nem tér-e vissza a régi világ, a 48előtti? Huszonöt esztendő röpült el 48 után, de a lelkekmég nem szabadultak fel. Sem a nemesi, sem a paraszti

186

lelkek. Most már kezdem érteni az én kicsi falumnaktalán egyetlen jobbágy emberét, aki a negyedik falubanlakó méltóságos Ákos úrfinak, minden tavasszal ajándék-bárányt viszen. Méltóságos Ákos úrfi családjának néhánydarab földje volt a mi határunkon 48 előtt, erre a né-hány földre volt jobbágy Pattantyús Vájna Áron. Mél-tóságos Ákos úrfi sok pénzt veszített kártyán, a mamájaaz egész vidéket beszaladgálta pénzért: PattantyúsVájna Árontól is kapott harminc ezüst húszasokat. Mél-tóságos Ákos úrfinál minden tavasszal megjelen a voltjobbágy az ő bárányával s meginstálja alázatosan azúrfit: ha megkaphatná a harminc ezüst húszasokat. . ·

Ez úgynevezett történeti tény, ha úgy tetszik: kul-túrtörténeti adalék annak a bizonyítására: mely lassan,nehezen szabadulnak fel a lelkek.

Ebben a rengeteg nagy faluban két könyvtár van:egy holt s egy eleven. A holt könyvtár az Aporok lakat-lan kastélyában látható, egy nagy terem közepén, a föl-dön, óriási halomba összehányva. Ezt az egerek olvas-sák. A másik, az eleven: a papbácsié. Itt találkozomelőször Schillerrel és Goethevel; iit válogathatok elő-ször kedven szerint a jó magyar könyvekben s olvas-hatom végig a Vasárnapi Újság, a Magyarország és aNagyvilág bekötött évfolyamait. Itt kezdtem fordítgatnis könyv nélkül is megtanulni Schiller kisebb költemé-nyeit, különösen, amikor megtudtam, hogy Marika ispróbálgatja gyenge szárnyait, ő is fordítgat Schillerből,édesapja nagy örömére.

Ennek a rengeteg nagy falunak 99 kisasszonya köztcsak két igazán művelt kisasszony van: Marika ésZsuzsa. Lengyelországi német leány, Jozefin kisasszonys a papbácsi együtt oktatják, nevelik a leánykákat. Aderék kisasszony ismereteinek hiányosságait bőven pó-tolja a papbácsi: ő egyformán járatos a tudomány min-den ágában. Nem magoltat, hanem magyaráz, az apák-nál szokatlan nagy kedvvel és türelemmel. A gazdaságnem köti le idejét: felibe művelik a földjeit, leánykáinaks kertjeinek szenteli életét. Közbe-közbe fúr, farag, mintAndrás nagyapó, Marikának is, Zsuzsának is kis szövő-széket farag, amelyen játszva tanulják meg a szövést.

187

Művészi faragványú kalitkákban fütyülnek a kanárimadarak: mind e kalitkáik a papbácsi remeklései.

Mari néni szerepe a leánynevelésben annyi, mint atöbbi tekintetes asszonyé: nagy gondja van arra, hogyaz ő leányait öltözködésben túl ne szárnyalják a többikisasszonyok. Majomszeretettel veszi körül a két leány-kát, különösen Marikát. Csak ezt a két leánykát szeretimeg az urát, ez a három lény az ő világa. Már gyűlöliazt a fiatalembert, aki szerelmes a törékeny Marikába, saki egyszer bizonyosan leszakítja az ő kebléről ezt agyenge virágszálat s elhervasztja, el . . ,

Jószívű asszony Mari néni, látva-látom, hogy semtőlem, sem mástól az ételt nem sajnálja, de nem mer-nék, időn kívül, kenyeret kérni tőle. Nehezen szokommeg az itteni rendes, kimért életet. Pontban reggel6 órakor tejeskávé, pontban déli 12 órakor ebéd, pont-ban este 6 órakor uzsonna-vacsora, mely elmaradha-tatlanul tejeskávéval kezdődik s túróspuliszkával vagypaprikáscsirkével végződik. Ez a rendes, megszabottétkezés a magyarázata (talán Németországból hozta apapbácsi?), hogy a halálnak rég el jegyzett ember, atorjai tekintetes urak nagy álmélkodására, szép öreg-séget ér, míg a vasgyúró tekintetes urak sorban dűl-nek ki férfikoruk delén. Alig hiszem, hogy valahol aföldkerekén, ekkora területen, lenne még annyi özvegy-asszony, mint itt. Némelyik kúrián kettő is: a nagy-mama meg a leánya. Alig csoszogó vénasszony éséleterős, javakorabeli asszony: mindakettő özvegy. Aférfiak közt ritka, amelyik késő öregséget ér. Nagy-nehéz munka nem fogyasztja életüket, nyilván a tét-lenség, a borozgatás, a rendetlen élet viszi a temetőbe.Vannak itt méltóságos urak is (Isten tudja, mért címez-zük így őket), s ezek is oly kis birtokon urak, hogycsupa-csuda. Néhány jobbmódú tekintetes úr 100—200holdon úr, a többi 10—20 holdon tengődik, de úr.Kaszanyelét, kapanyelét, ekeszarvát meg nem fogja.Van két sovány ökre vagy két rossz lova, e mellé egykisbéres, egy-két napszámos, ezek dolgoznak, a tekin-tetes úr meg nézi. A tekintetes úrnak vannak nagykamaszfiai, — ki járt túl egy-két esztendőt a falusi

188

iskolán, ki nem, — ezek sem dolgoznak, lógnak ide,lógnak oda, mívesnapokon is kugliznak, borvizes bortiszogatnak — miből? Mari néni tudja, miből. Az őéles szeme mindent meglát s szókimondó szája semmitel nem hallgat. Tőle hallogatom, hogy ez a tekintetesúr is eladott egy darabka földet, az is eladott. Ennekárából kapott új ruhát az úrfi meg a kisasszony. S énezeket még messziről, bátortalanul nézem, mert énmég háziszőttes ruhában s patkós csizmában járok.Tudom, az én édesapám könnyen járathatna úrfiasan,de magam sem vágyakodom erre. Még nem. Most csakegy a vágyam: olvasni, olvasni és olvasni. Behúzó-dom az oldal szobába, ott van a papbácsi könyvtára:ez a kis szoba az én mennyországom. A szomszédszobameg-megtelik vendégekkel, rám-rám nyílik az ajtó,látnak egy pillanatra a vendégek, úrfiak, kisasszonyok,tekintetes urak és tekintetes asszonyok, félszemmelki sandítok, aztán hirtelen visszabújok a könyvbe.Végre is ki kell bújnom az uzsonna-vacsorához. Anagy kerek asztalra van terítve. Törékeny Marika körülkét gavallér legyeskedik: csudálatosképpen mindakettőkész ember, de csak az egyik visel hivatalt, a másikitthon ragadt úrnak. Egyelőre próbálgatja, hogyanlehet az ember kicsi földön úr, ráér még az a hivatal,ha ez a kicsi föld is kicsúszott alóla. A hivatalt viselőgavallér szép szál ember, szélesvállú, eleven tekintetű,jóképű ifjú, látszik rajta, hogy Pesten jogászkodott:egészen kipallérozódott. A falusi gavallér zömök, hízásrahajló, cigánvképű, mennydörgő hangú — itt a csata máreldőlt. Megfojtanák egymást egy kanál vízben Mari-káért, akinek, szegénynek, maholnap csak a nagy,csudálkozó kék szeme marad. Akinek törékeny testétharmadnapos hideglelés sorvasztja — és alig hallha-tóan köhécsel. Mari néni két farkasnak nézi a kétgavallért, akik marakodnak az ő báránykája fölött;gyűlölködő pillantást veteget rájuk, különösen azegyikre, hiszen látja, hogyne látná, hogy az ő bárány-káját melyik farkas falja fel...

Marika érzi, hogy a halálba megy, de a napról-napra hevesedő ostromnak nem tud ellentállani. A két

189

farkas marakodását nem bírja nézni sokáig. Marikaválaszt. Akármelyiket választja: halált választ. Arraa farkasra esik a választása, aki városba viszi. Abbaa városba, hol a szeszgyárak bűzétől — dögleletes alevegő. Oly dögleletes, hogy a helyi humorizálás szerint,ott a bacillus is megdöglik.

Marikát meleg nyárban viszik el a szülei házból,s meleg nyárban hozzák haza, holtraváltan, derék-aljakkal, dagadó vánkosokkal kipárnázott kocsin. Ma-rika után még jön egy kocsi: azon egy jól megtermett,nekigömbölyödött dajka ül, karján néhányhetes cse-csemő. Marikát lefektetik leánykori ágyába, ahonnéttöbbé fel nem kel. De Marikának elébb még meg kellsiratnia kedves kanáriját, a Micit. A dajka kikotyogja:meghalt a Mici, s Marika tágra nyílt nagy szemébőlszivárogni kezd az oly sokszor visszafojtott könny.Marika rám néz:

— Temesd el a virágoskertbe.Kis koporsót faragok Micikének, sírt ások a virá-

gosba, elföldelem Micikét, fejfát állítok neki.Marikának el kell még siratni a kicsi Ilonkát is. Ő

rá a sor csak ezután kerül. Marikának falevelek hullá-sát meg kell várnia, s amiîyen engedelmes gyermek valamindég, meg is várja, meg. Marikát kiviszik a temetőbe,Ilonka mellé fektetik. Aludjál szépen, Marika.

A mennyország pokollá változik. Mari néni sír, tom-bol, átkozódik, ezerszer kiáltja egy nap: Gyilkos! Gyil-kos! Gyilkos! Ő tudta, előre tudta, úgy-e, megmondta,hogy az a ,,farkas” megöli — úgy-e, megölte! Könyöröga papbácsi: csendesülj! Nyugodjunk bele Isten aka-ratába.

— Nincs Isten! Nincs Isten!Most még az esztelen harag tagadtatja meg Istent,

de telnek, múlnak a napok, s papbácsi rémülten látja,hogy ez az asszony, aki Istennek szolgájáért dacolt azapjával, fittyet hányt az egész nemzetségnek, megtagadjaIstent, nem hisz többé benne: Nincs Isten! Nincs! Min-den szava egy-egy tőrdöfés a vallásos, szelíd lelkű em-

190

ber vérző szívének. Mennyivel mélyebb az ő bánata! Olymély, hogy még könnye is alig van. Az ő szeretete emberiszeretet, nincs ebben semmi állati. Csendes megadássalcipeli vállán a keresztet. Csendes megadással ül a pokloktüzében. Csendes megadással tűri az Istentagadó, nyers,indulatos, csurondároskodó szavakat.

Szeretnék hazaszaladni, de a szent embert itt hagyniképtelen vagyok. Valami titkos varázs húz közelébeminden nyáron. Ő mindig az, akinek első pillanatbanláttam. Istent megtagadta Mari néni, a szent embert nemtagadja meg. Ő a bálványképe. Ő érette meg-meglágyula nyersesége, le-lecsitul a szilajsága. Már-már minthaazon igyekeznék, hogy úgy szeresse Zsuzsát is, mintahogy Marikát szerette...

Vájjon Istennel mikor békül ki?

TIZEDIK FEJEZET.

Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból úr, s többek köztazt is, milyen hasznos dolog a legáció?

A diákból úgy lesz úr, hogy a hatodik osztály egzá-menje nem egzámen, hanem — rigorózum. Magyarul:szigorított egzámen. Aki ezt a szigorított egzáment ki-állja, abban a pillanatban úrnak szólítják még a pro-fesszorok is. Ahogy kilépnek az auditóriumból a folyo-sóra, az újdonsült urak első dolga, hogy cigarettáragyújtanak. Mostantól kezdve nem kell törni a fejüket,hol is szippantsanak el egy cigarettát. De nemcsak ciga-rettára gyújtanak, amint a folyosóra kiözönlenek, degyermekes boldogan kiabálják egymás nevét, tagolva,hosszan elnyújtva, s ami fő, az úr-at hozzá ragasztva,így ni: Be—ne—dek E—lek—úr!

Ó de szépen hangzik, úgy-e? Eddig, ha valaki ke-resett, belekiáltotta a vén kollégiumba a nevemet, ta-golva, elnyújtva, de egyszerűen, úr nélkül. Ezentúlhozzátoldják az urat. Eddig, ha feleletre szólított a pro-fesszor úr, fel kellett állanom illedelmesen. Ezentúl ülvemaradok s úgy felelek. Eddig nem volt jussom, hogyeklézsiát válasszak s „hivatalosan” hirdessem Isten igé-jét. Ezentúl én is sorra kerülök s kedvem szerint válo-gathatok az előlem még el nem szedett eklézsiák közt.

Úr lesz a diákszolgából is. Ha arra való, privát ta-nítványokat kap, mehet legációba, innen is, onnan is,ha nem csurran, cseppen. Szegény Leopold, lám, mostúr volna ő is, de az ő érzékeny szíve nem bírta végig aszolgaságot: szinte szégyellem leírni, hogy Leopold is— nem/nem a kollégium üres szobájában, szülei sírjánlőtt a szívéhez . . .

192

Hát, most majd hivatalosan járunk legációba. Ak-kreditált követei leszünk a vén kollégiumnak. Nyomta-tott ajánló levelet kapunk, amely rövid, vallásos el-mélkedés s egyben ajánlólevél is: benne a nevünk. Min-den eklézsiáról tudjuk, hány olyan család van olt, ame-lyik az ajánlólevelet elfogadja s azt legalább egy pengőforinttal meg is váltja. Ki-ki annyit vásárol, darabja,gondolom, két krajcár, de ezt a nagy summát majd csakakkor fizetjük, ha a legációból visszajöttünk. A legna-gyobb summa lehet ötven krajcár, — bizony, nagy ezegy diáknak legáció előtt.

Öreg iskolatársaimmal, ha össze-összetalálkozom selevenítgetjük a diákélet emlékeit, lelkünk legszíveseb-ben a legáció emlékei körül mulatozik. A kigondoltés valóban megtörtént éleményeknek, anekdotáknakkincsesháza épül az emlékezés során. S mind megegye-zünk abban, hogy az emberekkel való érintkezésnek,a nyilvános szereplésnek nagyszerű előkészítő iskolájaa legáció. ,,Minden háznál más a szokás”, s mindenfaluban más-más, addig ismeretien szokásokat talá-lunk. Még nem jár vasul felénk, sem viseletben, semgondolkodásban nem egyformásodott a nép. Puska-lövésnyi távolságra eső faluk népének más a viselete,más a háza, más a beszéde, mások a szokásai, mások az.erkölcsei.

Vannak eklézsiák, amelyek nincsenek benn a vénkollégium legacies listájában, mivelhogy hivatalosanlegátust sohasem kértek. De ha magától ajánlkozikvalamelyik diák, akinek nem jutott eklézsia, vagy mégnincs is soron: jószívvel látják. Apró gyermek voltam,amikor az első prédikációt elhadartam a kisbaconitemplomban, s bizony, nem tudtam bevárni, amíg asor reám kerül: legényke voltam még, tizennégy-esz-tendős legényke, s mit gondoltam, mit nem, Virág-vasárnapján felpattantam a Fecskére, elgaloppoltam(székelyeken mondva: elkaluppéroztam) a szomszédfaluba, egyenest Pethő Mózes tiszteletes úrhoz. Akkorén már olvasgattam táblabíró uraimékról: igazi tábla-bíró típus volt Pethő tiszteletes. Rózsás, gömbölyű arc,hatalmas, pocakos termet, hosszúszárú pipa, talán

193

csak a nevetős, gyermekszeme nem volt táblabírói. Afelesége kedves öreg asszony: inkább „nagyasszony”,mint tiszteletes, ami nem azt jelenti, hogy mindentiszteletet meg nem érdemelt. Egy kicsit kicsillett legá-tusnak a táblabíró-tiszteletes, de elfogadott, hogyne fo-gadott volna, hiszen öt prédikáció elmondása alól sza-badítom fel. Ünnep szombatján már Pista, Fecskeröpitnek Magyarherinányba, nyitott kapu vár, édes-apám huszárpajtásának, Pethő Mózes bácsinak a ka-puja. Igen. Pethő Mózes a pap, Pethő Mózes a —-megyebíró. Valamint az én falumban minden harma-dik ember Benedek, itt minden harmadik — Pethé.A tiszteletes is, a megyebíró is gyermektelen ember.Kár, mert mindakettő szép szál ember, mindakettőnekrózsapiros az arca, bár mindakettő öreg ember. Amegyebíró Pethő Mózesnek már ezüstszínű is a haja.Vidámkedvű öreg ember Pethő Mózes, estére összegyűl-nek a házánál a jóemberei: báránytokány a vacsora,karcos bor a csusztatója. Egyszerre megered a nóta,csupa régi magyar nóta, diákos emberek nótái. Nemitt hallom először ezt az igen-igen szomorú nótát:

Kalapom szememre vágom.Mellette hervad virágom —

de meglep, mert csali diákoktól hallottam eddig. Ezekpedig mind fehérharisnyás, egyszerű székely emberek.Az egész faluban csak két nadrágos ember van: a papmeg a kántor. Itt úr nincs, mind szabad, fehérharis-nyás, az ősi viselethez szívósan ragaszkodó székelyek,A falu közvetetten az erdő aljában húzódik el, hosszan,igen szűk völgyben, kicsiny és sovány a szántóföldhatára, annál nagyobb az erdeje. Ez az erdő— min-denkié. Szabad préda. Hiába emeli fel tiltó kezét atörvény, nem bír e néppel sem bíró, sem szolgabíró,sem csendőr. Az erdő, a rengeteg erdő a nép hazája,mindene. Nyers, szilaj, dacos e nép, merő ellentéte azén kicsi falum szelídebb, jámborabb lelkű népének,de — itt következik a csuda: sokkal szorgalmasabbtemplomjáró, még a beszéde is oly kenetes, mintha

194

folyton a Bibliát olvasná. A szegényebb rend (s ez anagy többség) kicsi gazdasága mellett mindenféle mes-terséget űz. Szere-száma nincs a kádároknak, a fazeka-soknak, a kőfaragóknak. Erdővidék minden falujánakvan jellemző mellékneve: Hermány — kádározó, Kis-bacon — kalácssütő. Amott a — szegénység, itt ajómód.

Igen, ez a nyers, szilaj, dacos, verekedő nép val-lásos, kenetes, szorgalmas templom járó. A kicsi legá-tus hírére szorongásig megtelik a templom, de aligkezdek a prédikációba, csintalan legényecskék a kar-zatról eleresztenek egy verebet, nyilván nem azért, mertmegszánták a rabságát, hanem meg akarják zavarni alegátust. A veréb ijedten röpköd ide-oda, bele-beleütő-dik a falba, a legénykék vihognak, lent a nép hábo-rog, nagy a megbotránykozás. Egy pillanatra meg-állok, aztán folytatom a prédikációt, a legénykéknekmegnyúlik az arcuk: nem sültem bele, s ráadásul ott-hon, ha nem mindjárt a templom előtt, el is dön-getik. Kimegyünk a templomból, a nép megáll, várako-,zik, én is megállok, akkor előre lép egy öreg ember, akalapját leveszi, forgatja, én is leveszem, s az öregember cicomátlan szavakban megköszöni a gyülekezetnevében az ,,ünnepi szózatot” s végezetül „engedelmet”kér a legénykék helytelenkedéséért. Engedelmet s nembocsánatot: a székelynek engedelem a bocsánat. Én„megengedek”, szent a béke, mire a fejérnépek körül-fognak, össze-visszacsókolnak, aranyszájú meg arany-lábú csirkémnek neveznek, közben itt-ott a tömegbendöngetik a legénykéket. Sokan lelkemre kötik, hogyünnep után búcsú nélkül nehogy hazamenjek, mert aztigen erősen szégyellenék, s én sorba is járom a háza-kat az egyházfival, aki egy üres zsákot szorongat ahóna alatt.

Amilyen szilaj ez a templomjáró nép, oly erőszakosa vendégszeretete is. Minden háznál kell ennem egy-kétfalatot, megízelintenem a mézes pálinkát (haj, Istenem,mi lesz ebből!) — no, még egy falást! Szeresse! Ó, ó,édes Jézusom, de madárétű! — sopánkodnak, olyan szí-vükből sopánkodnak, hogy ellentállani lehetetlen. Ha-

195

marosan megtudom, hogy mire való a zsák. A zsák arravaló, hogy: „mindenünk van, csak pénzünk nincs”,pénz helyett hát gabonával kedvesednek, a zsák megtelik, telik, én meg nevetek magamban: mit szól majdaz édesapám, ha gabonával jövök haza. De hellyel-közzel pénzt is adnak, többnyire egy nagy otromba réz-pénzt, amelynek susták a neve, különben négy krajcártér az. Suszter tallérnak csúfolják a városi népek. Vanezzel a pénzzel kapcsolatban csúfolódó versike is: Aztmondja:

Egy pár ember hat susták.Mégsem ér egy poltúrát.

Így is rengeteg pénz gyűl össze, mert a táblabíró-pap egy pengő forinttal, a kántor ötven krajcárral pó-tolja a sustákot és a krajcárkákat, a zsák is megtelik,Pethő bácsi pénzre váltja, jóllehet tele a szuszékja:hazaviszek vagy tíz pengő forintot s első regényemneka — csiráját.

Felbuzdulok az első sikeren, célba veszem Bodost:begyek közül mosolyog a mi falunk felé, egy jó futa-modás. Erdő borította hegylánc hajlik a falu fölé, ittmár viaskodik a bolti posztó, meg a házi szőttes nadrága fehér harisnyával. Ez már nem az az áradozó, kenetesbeszédű nép. Mintha némi fanyarság ülne az arcán —miért? Jaj annak a falunak, amelyet szájára vesz acsúfolódásra hajlamos székely. A bodosiak után ku-kukk-ot kiabálnak s ha kérded, miért, meg is magya-rázzák. Réges-régen perelt Bodos Baróttal egy erdőn svégezetül abban állapodtak meg, hogy mind a két falunépe kimegy az erdőbe, ott megvárják, amíg Bárót felőlis, Bodos felől is megszólal egy kakuk s amelyik falukakukja tovább bírja, azé lesz az erdő. A bodosi kakukbírta tovább, de hogyan? úgy, hogy egy bodosi emberjóelőre fára mászott s amikor észrevette, hogy az őkakukjok elhallgatott, folytatta a kakukkolást — így lettBodosé az erdő.

A bodosiakat meglátogatja a püspök, látogatás utánkikísérik a faluból.

196

— Menjenek vissza, ne fáradjanak tovább, kedvesatyámfiai, — mondja a püspök.

— Megkérjük az engedelmet, — így a megyebíró, —de mi minden kedves vendégünket elkísérjük azakasztófáig.

Hát, ez igen-igen rég történhetett. Akkor, amikorBodos határán is állt az akasztófa. Ha — állt.

Most már kezdem, sejteni, hogy mért rögződött abodosi ember arcára a fanyarság. Folyton, nemzedék-ről nemzedékre csúfolódást hallani: elkedvetleníti, fa-nyarítja az arcot. Ez az arc bizalmatlanul fogadja aköszönésedet: vájjon nem következik utána csúfolódás?

A Budai család Bodos első családja. Az. öreg BudaiKárolynak három diák fia, a legnagyobb, József Pestenvan, az orvosi egyetemen, s róla most csak annyit sza-bad elárulnom, hogy az övénél tanulságosabb, érdekesebbpályát nem sok magyar ember futott meg. De köti a ke-zemet, hogy én e pillanatban csak tizenhat éves kamaszvagyok s nem szabad róla többet tudnom: József orvos-nak készül. . . Majd kitűnik: a bodosi templombansem azért a néhány pengő forintért mondtam el öt pré-dikációt. Sokkal többet hoztam el onnét: egy nevet, egyismeretlen nevet, amelyhez most még csak ennyi fű-ződik: orvosnak készül. Na, és hoztam egy kedves dalt:

Gyi fel, sárga, a tetőre,Veled megyek mennyegzőre.Iha, cin, cinárom,Szeret a virágom!

Ha megfázok, ha meghűlök,Mellette felmelegülök.Iha, cin, cinárom,Szeret a virágom!

*

Hull a hó, hull a hó, ismét itt a karácsony. Νekemapróember koromban sem állítottak karácsonyfát, pedigmi rengeteg karácsonyfa zöldellik a mi erdőnkben!Nem panaszképpen mondom, hiszen az. én gyermek-korom a karácsonyfát híréből sem ismeri, A XIX. szá-

197

zad elején gyújtják az első karácsonyfát valamelyikPodmaniczky kastélyában: német volt a ház asszonya,hazájából hozta e kedves szokást. A XIX. század végefelé jár az idő mutatója s nálunk a karácsonyfát mégmindig nem ismerik. Zörgő dió, mogyoró, piros alma:ez a falusi gyermek karácsonyi ajándéka, s ha erre azegyszerű Szentháromságra emlékezem, szememből akönny kicsordul. A sírig kísér ez az édes emlék: Kará-csony hajnalán a szabad kemence tüze karikás ágyacs-kámra világít, nyitogatom a szememet, s egyszerre csakarcomon elkezd gurulni valami, gurul, gurul, legurulmeleg kebelemre, oda kapok: alma, alma, piros sólyomalma! És ott áll édesanyám, fölém hajolva, mosolyogva,aztán megcsókol — melyik gyermeknek van ennél éde-sebb karácsonyi emléke?

De már nagy diák vagyok, a dombházi pap ven-dégszobájában virradok karácsony reggelére. Ellenáll-hatatlan vágy hozott e faluba. Megragadtam az első al-kalmat, amikor én is válogathatok az eklézsiák közt:Dombházát választottam. Látni akarom azt a fadut,ahonnét két kisbaconi diák hozott halálos mérget:szívében az egyik, — gyomrában a másik. Vájjon, mithozok én? Még szeretem, igen szeretem az életet, meg-megrettent Ádám és Antal bús végzete, de a babonásfelemen győz a kíváncsiság.

Dombház nagy falu. Két temploma van: reformá-tus az egyik, unitárius a másik. Látszik a népén, hogyDombháztól már nincs messze Brassó. A jómódú gaz-dákon (és sok itt a jómódú) brassói posztó-nadrág,testre szabott kurta kacagány. A fejérnépeken selyem-szoknya, prémes bundácska, a fejükön selyemkendő.Jói megtermettek a férfiak, egyenes a tartásuk, büszkea járásuk. Itt már nem egy székely huszár-család van,mint az én falumban, de sok. Az öregek arra büszkék,hogy ők ,,volt nemes székely huszárok”, az ifjabbnemzedék arra, hogy székely huszár famíliák ivadékai.Van azonban a falu közepe táján egy nagy nemesiudvar is, mélyen bent, az uccától messzire magas kő-ház: az oszlopos tornácra vagy tíz garádics vezet. Agarádicsok már kissé korhadoznak, de — kinek mi köze

198

hozzá? A nagy kőháztól néhány lépésnyire egy hosz-szúkás faház, van vagy tíz ajtaja, udvarra nyíló;minden ajtó egy-egy szobái jelent: vendégszobák ezek.Az udvar másik felében a gazdasági épületek, nagycsűrök, nagy istállók, s érzem a bűzéről: szeszgyár isvan itt. Székelyül: pálinkamasina, s csak meg kellfordítani, megvan a termelt folyadék neve: masina-pálinkat.

Az öreg tiszteletes úr előre kioktat, hogy a nagykőház gazdája agglegény. Négy konceptust (ez azajánlólevél neve) kell vinnem e házba: egyet a gaz-dának, egyet a nagybácsijának, a méltóságos urnák,kettőt a házigazda nénjeinek. Mindakettő öreg kis-asszony. Mindakettő megvárja, hogy kezet csókoljakneki. Mind a négy konceptusért a házigazda fizet, sőtő fizet egy másik méltóságos úrért is, aki azonban mástelken lakik, az agglegény telkén és házában. A nagykőházban lakó méltóságos úr is „már végzett”, —oktat lei a tiszteletes — a más telken lakó méltóságosúr is. Szerencsére, a nagy kőházban lakó méltóságos.egyedülálló ember, de a másiknak van felesége, négyleánya — s ezeket mind a tekintetes úr élelmezi, ru-házza. Igen, a tekintetes urnák nagy birtoka van smégis csak tekintetes úr. Akinek nincs földje: méltó-ságos, akinek van: tekintetes. S mert a tekintetes úrtartja a méltóságosokat, nyilvánvaló, úgy-e, hogy atekintetes úr előbb-utóbb ténsurrá hanyatlik?

Már tudom, mi a lámpaláz: elfog, valahányszorindulnom kell a szószékre; elfog most is; amint anagy kőház garádicsán följebb, följebb lépek. Jönvelem az egyházfi, szeretném, ha ő is bejönne velem,de kint marad a tornácon. Ő csak a konyhán keresztülléphet a — palotába. Félénken kopogtatok, dörgős sza-bad-ra nyitok be.

A nagy ebédlő közepén áll a házigazda, tagba-szakadt, barnapiros arcú, negyven felé járható ember.A tornácra nyíló ablak mélyedésében, karosszékben ülegy sovány, aszott arcú vén ember. Hálóköntös, háló-sipka, nagy kerek okuláré, hasszuszáru tajtékpipa, ke-zében egy kolozsvári újság: a Kelet, illő idétlenül meg-

199

hajlok és bemutatkozom: van szerencsém bemutatnimagamat, én vagyok az ünnepi legátus, a nevem... Sátnyújtok egy konceptust az öreg úrnak. Láthatóan jólesik neki, hogy őt nézem a ház urának, kegyesen át-veszi a konceptust, mindjárt bele is fog az olvasásba.Közbe átnyújtom a házigazdának is, aki barátságosandörmög valamit, azt hiszem, azt, hogy üljek le. De aligülök le, nyílik az ajtó, gyors lépteikben szalad át azebédlőn egyik öreg kisasszony, nosza, felugróin, el-kapom a kezét, de haragosan kirántja, tovább rohan sbecsapja maga után az ajtót. No, ez jól sikerült. Újranyílik az ajtó, belép a másik öreg kisasszony, az öre-gebbik, ez már nem szalad, lassan, méltóságosan lép-ked, közben felpillant a faliórára, de azért megkérdi:Wie viel Uhr ist es?

— Három, — dörgi az agglegény bosszúsan.Igaza volt, mit kérdi, hiszen, ebben a percben nézte

meg a faliórán. Kezdem sejteni, előttem akarta fitog-tatni a német tudományát. Akár így, akár úgy, ennekaz öreg kisasszonynak is elkapom a kezét s mielőtt el-ránthatná, becsületesen megnyomott csókot cuppantokreá. A kezehátát konyhakötényéhez dörzsöli, a kon-ceptust átveszi — rendben van, úgy-e? S már kezdemajánlgatni magamat, amikor ismét nyílik az ajtó, be-pöndörüi egy négyesztendős csudaszép leányka, repülverepül felém, aztán megáll előttem, felnéz rám nagy, okosszemével s kérdi: — Maga a kicsi legátus?

No, lám, alig érkeztem a faluba, már nevet isadtak nekem: a kicsi legátus. Kicsi legátus! A tizen-hetedik esztendőt taposom s még mindig kicsi vagyok?Mit feleljek? Azt felelem: Igen, én vagyok a kicsilegátus.

— Úgy-e, azért jött, hogy játsszon velem?Mit feleljek rá? Azt felelem:— Azért, szívem, azért.

Hopp, mindjárt elészedi a játékait, egy nagy di-vánra dobálja, megfogja a kezemet, lekényszerít és —kezdődik a játék. Egészséges kacagásától cseng azebédlő. Közben kicsal belőlem egy mesét. Alig tudok

200

elszabadulni tőle. Meg kell esküdnöm, hogy holnapIsmét eljövök.

— Várjuk ebédre, — dörgi az agglegény. — A legá-tus egész ünnepen nálam ebédel.

Még sok háznál kell elhebegnem: van szeren-csém ... én vagyok az ünnepi legátus, a nevem... Anagy kőházból egyenest a „másik méltóságos” úr há-zához vezet az egyházfi. Ez már jóval kisebb ház.A méltóságos asszony fogad. Sovány, öregedő asszony,feszesen ül a díványon, kezét mereven nyújtja előre,a kézcsókot s az ajánlólevelet kegyesen fogadja. Aszomszéd szoba ajtaja kinyílik, de csak annyira, hogyegy leányfej kikukucskál, aztán vihogva húzódik visz-sza. Következik utána a második, a harmadik, a ne-gyedik leányfej, mind vihogva húzódik vissza; az ajtóbecsukódik, hangos kacagássá csendül a vihogás — eznekem szól. A kicsi legátusnak, a magyarruhás kicsilegátusnak. Én sem gondolok arra, hogy is mernékarra gondolni? — ők sem gondolnak arra — hogy isgondolnának? — hátha találkozunk még az életben va-laha, amikor ők igen szomorúak lesznek s én — akkorsem fogok kacagni. A búcsúzás pillanatában nyit bea méltóságos úr, vállán kétcsövű fegyver, szó nélkülakasztja szegre, a feleségét köszönésre sem méltatja,alig fogadja az enyémet: mintha én volnék az oka,hogy ma nem lőtt nyulat.

Tovább megyünk, mendegélünk, az egyházfi tiszte-letlenül nyilatkozik méltóságáékról: minek is fáraszt-ják magukhoz őt is meg a legátust is, amikor úgysemők fizetnek a konceptusért, s amikor még csak egy po-hár pálinkával sem kínálják meg őt.

— Tudom, a legátus urat sem kínálták meg.— Nem.— No, úgy-e?Útközben csinos, új kőház tűnik szemembe, bizo-

nyosra veszem, hogy ide is bemegyünk. Kérdem:Kié ez a ház?

— A tekintetes úrfié.— Hát ebben ki lakik?— A kisasszony.

201

— Miféle kisasszony?— A tekintetes úrfi kisasszonya . ..— Úgy ...— Neki építette ezt a házat. Egyesegyedül neki.— Úgy.— Ε miatt lőtte meg magát nemrégiben egy legátus.— Ε miatt!Oh, istenem, hát e miatt lőtt Benkő Ádám a szívé-

hez! Szeretnék berohanni, a szeme közé vágni valamit.Mit, ugyan, mit? De ide nem megyünk be. A kisasz-szonyt nem illeti meg a konceptus.

Háborgó lélekkel kerülök a szállásomra, egész éjjelnem tudom lehunyni a szememet. Hajnalban nyom elas álom.

Másnap délben a tiszteletes úr, a tiszteletes asszonymeg én együtt megyünk fel a palotába, udvari ebédre.Az öreg tiszteletes úr is, a felesége is oly leverten men-degélnek, mintha vesztőhelyre vinnék. De úgy vanmegírva a Sors könyvében, hogy minden sátorosünnepelső napján a délebédet a „palotán”, nagyúri társaság-ban kell végigszenvedniük. Amikor belépünk az ebéd-lőbe, egy szétrúgott hangyaboly képe tárul elénk. Káp-rázik a szemem: ekkora úri társaságot nem láttammég egy csomóban. Messze vidékről jöttek atyafiak,jóbarátok, férfiak, nők, öregek, fiatalok, mind gálában:nem a karácsonyt, Jánosnapját jöttek ünnepelni. Jánosa házigazda neve. Velem, szerencsére, senkisem törő-dik, csupán az én játszótársam, Bellácska. Ahogymegpillant, lelkendezve szalad elém: Kicsi legátus!Kicsi legátus! — hurcol a divánhoz, leültet, aztán,hopp! az ölembe ül, gömbölyű kacsójával cirókálja,morókálja arcomat s kihízelgi belőlem a tegnapi me-sét”. Az öreg tiszteletes idetipeg, odatopog, egyik-másikúr vet egy-két szót neki. Sokkal keserevesebb a tisztele-tes asszony dolga: mint egy vérvörösre festett bálványül egy kis díványon, egymagában. Nyilvánvalóan ke-gyetlenül szorítja a fűző nekiterült testét, vérvörös arcaa rendesnél is dagadtabb. A kisasszonykák rá-rápil-lantnak, összevihognak — ki mártír, ha ez azasszony nem az? A legöregebbik kisasszony, a ház

202

úrnője, öt percen belül háromszor is megkérdi: Wieviel Uhr ist es? — végre (kisül, hogy ,,schon zweiUhr” — az asztalfőre vezetteti magát, jobbfelől helyetmutat a tiszteletes asszonynak, balfelől a tiszteletesurnák, amin én igen elcsudálkozom. De hat én tudat-lan diák vagyok: honnan tudnám, hogy az egyháznakszól ez a kitüntetés?

Két igen hosszú, igen széles asztalra van terítve:az egyiknél az öregek helyezkednek el, a másiknál afiatalok. Természetesen, én a fiatalok asztalánál kapokhelyet, az asztal végén. De sebaj, egy az, hogy „azutolsókból lesznek az elsők”, más az, hogy nekem vana legbájosabb szomszédom: a kis Bellácska. Hiábateritettek neki külön, egy kicsi kerek asztalnál,kierőszakolja, hogy a kicsi legátus mellé ültessék. Kétdivánpárnát tesznek alája s Bellácska oly büszkén ül,mintha ő volna a ház úrnője. Háta mögött egy szo-moruképü „kisasszony”, de Bellácska azt sem engedi,hogy a kisasszony szeletelje fel a húst: a kicsi legá-tussal szeletelteti fel.

Az aranyifjúság idő sorrendben helyezkedik el azasztalnál. Van itt „kész” gavallér és „kész” kisasszony,kamasz úrfi, serdülő kisasszony. Isten tudja, hányanvannak, kik, mik, csak sejtem, hogy vannak köztükdiákok is, de mind más kollégiumba járnak, s így egyiksem vesz tudomást rólam. Balkézre tőlem, az asztalhosszában az utolsó, nálam magasabb legény, ügyet semvet rám: a szomszédjának, egy serdülő leánykánakcsapja a levet. De három nap — sok nap, megtudtam,hogy a kurizáló diák egy osztállyal alattam jár s ott is— ismétlő. A kisasszony a „másik” méltóságos úr ne-gyedik leánya, a karácsonyi vakációra jött haza Brassó-ból, ahol van valami különös nevű magánleányintézet:itt tanulnak meg a környékbeli kisasszonyok zongoránklimpírozni s innét hozzák azt a tudományt is: Wie vielUhr ist es? Bennem egy egész sereg Schiller-költeményvan elraktározva, rettenetes kiejtéssel, de lelkes arccalszavalom a Glocke-t; fordítani próbálom Molière víg-játékait, sikerül is a Les précieuses ridicules-t Nevetsé-ges kedvesek-re magyarítanom, de hát ez akkor éppen

203

jól volt így, úgy-e? Az a fontos, ugyebár, hogy én ezekközt most az utolsó vagyok s majd valamikor elsőleszek? ...

Harangoznak vecsernyére, engem hi a kötelesség.Rajtam kívül egy lélek sem mozdul el az asztaltól, egye-dül megyek a templomba. Az uri társaság az asztalmellett marad. Az ebéd belenyúlik a vacsorába. Atemplom mégis tele, csak az urak székei tátonganaküresen. Elmondom a mondókámat, künn, a templomelőtt, itt is várakozik a nép: az a szokás Dombházán,hogy a legátus rövid beszédben üdvözölje a híveket,megáldja az ünnepet, s a megyebíró válaszol reá. Ez aszép szokás, — jó szokás, a diáknak ez is jó előkészítőiskola: nem bemagolt beszédet hadar el, hanem rögtö-nöz. Jól eső érzéssel indulok a szállásom felé: sikerült arögtönzés, sokkal jobban, mint a Précieuses ridiculesmagyarítása. De elém áll egy tisztes öreg székely, fehérharisnyához, régi egyszerű viselethez ragaszkodó,mondja a nevit, hogy Tőkés János. Hogy huszárpajtásavolt az édesapámnak, de sőt távoli atyafiságban isvan vele.

— Tisztelje meg a házamat, kedves ecsémuram.

Megtisztelem, hogyne tisztelném, megváltás nekema meghívása. Mendegélünk kettesben, meg-megállunkitt is, ott is, egy-két szóra, aztán megérkezünk a házá-hoz: régi módi, magas fedelű székely ház, galamb-búgós kapu. Nagy gazdaság képét mutatja az udvar.Ennek a háznak egyetlen garádicsa sincs, de érzem,hogy szilárdabb a fundamentuma, mint ama nagy kő-házé, melynek tornácára tíz garádics vezet, ahol ma éjjelkártya mellett, bor mellett vágtat egy sereg ember arrafelé, ahová a két méltóságos úr már rég eljutott...Nagy, tágas szobában régi módi fejkötős öreg asszonyfogad. Éppen most gyújtott lámpát: jó nagy függőlámpa ez, bevilágítja a szobát, de ég a tűz a szabadkemencében is: enyhe meleg árad szét a szobában. Azasztalt éppen most teríti egy fiatal asszony, az öregasszony menye. Úgy látszik, itt is sok vendég lesz ma,

204

mert hirtelen pillantással a terítékek számát tíznéltöbbre becsülöm.

— János-napot tisztelni jőnek a „cselédeim”, —magyarázza öreg Tőkés János-

— Isten éltesse, János bácsi.— De már, ha megtisztelte házunkat idejövetelével,

itt is marasszuk, — mondja az öreg asszony. — úgy-e,iltt marad, lelkem? És el kezd kérdezősködni édesanyám-ról s édesapámról. Ha Brassóba mennek, mindig „be-néznek” ide. Ó, ó, olyan régen nem néztek be í

— Ez a legkisebb fiúnk felesége, — mutat az öregember az asztal körül sürgő-forgó éfiasszonyra, akipirulva vet egy pillantást felém.

Látszik, hogy még hat hete sincs a házasságnak.Bejön a legkisebbik fiú is, a kicsi gazda. Szép szál

ember, már halad a világgal: brassai posztónadrágfeszül rajta.

— Elláttátok a marhákat? — kérdi az öreg gazda,miközben a fiatallal kezelek.

— El, édes apámuram, el.Négy fia, négy menye, két asszony leánya, két veje

van öreg Tőkés Jánosnak: mind nagygazdák — székelyértelemben. Mind tisztességtudók, barátságosak; mindott voltak ma délután a templomban, s mind igen jólesett a szívüknek, hogy a legátus vérükből való vér solyan szépen — szavalt. És ők is, ha Isten megsegéjti,taníttatják a fiaikat, hogy a világtól el ne maradjanak.

Ím, ezek öreg Tőkés János „cselédei”. A kisebb cse-lédeknek, az unokáknak még ágyban a helyük (úgy nőa gyermek), de jönnek vendégek is: öreg komák, öregsógorok, köztük egy feltűnő szép, daliás, barnapiros-arcú, sasorrú — csak díszmagyar kellene rá s bátranrápingálhatnák arra a képre, amelyen bolond nagy urak„életüket és vérüket” kínálják fel Mária Teréziának.Sikó István a neve. Tegnap este ülték az ő nevenapját,szívből sajnálja, hogy a legátus úr nem volt ott, mertaz édesapjának ő is huszárpajtása volt. De hát az a szé-kely szokás, hogy nem hívunk vendéget névnapi vacso-rára, ám aki megtisztel, „jószívvel lássuk”.

205

Igen, igen, ez a szokás, jól tudom én azt, s igen saj-nálom, hogy nem voltam ott.

Kitoldják az asztalt, a nagy tulipános ládából hó-fehér, házi szőtt abrosz kerül elő, a tálasból tángyérok,kések, villák, nines zavar, ide-oda kapkodás. Asztalmellé telepedünk, a ház gazdája s asszonya ülnek azasztalfőn, engem első helyre erőszakolnak — lám, dél-ben még utolsó voltam, este már első vagyok. Az asszo-nyok közt a három fiatalabb — fennjáró, ők nem ülnekasztalhoz, nekik — mondják tréfásan — az étel ,.párá-jával” kell jóllakniok. Kolbásszal kezdődik a vacsora,kolbász káposztacikával s vége-hossza-nincs sorban ke-rül az asztalra a sok minden jó, minden, ami csak egy„megtojult élet”-bőr eléállítható. Töltött káposzta, ma-lac-, liba- és réce-pecsenye, kürtös kalács, felvirágzott„tortata”, — mi kéne még, ha volna?

Felemelkedik a székről Sikó István, hogy felkö-szöntse öreg Tőkés Jánost. Nem cifrázza, egyszerűen alemenő naphoz hasonlítja Tőkés János bátyámuramat,aki azonban ne búsuljon emiatt, mert igaz-e, atyafiak,hogy a nap lementében is melegíti a fődet? Adja az Úr-isten, hogy Tőkés János bátyámuram még sok számosesztendeig melegítse házát s házanépét. Felemelkedikerre Darkó Áron, „küzsdég” (magyarul: kistermetű),eleven mozgású s pergő beszédű ember, akiről kitudódik,hogy verseket csináló, poétás természetű. De nem vers-ben köszönti fel Tőkés János bátyámuramat, egyszerűprózában. Ám ez a próza gyönyörű költemény a szántó-vető emberről, ,,akinek egyik kezében ekeszarva, másikkezében kard”; akinek minden sóhajtását, mit a mezőnelsóhajt, pacsirtamadár viszi fel az égbe. Félszáz eszten-deje szánt-vet Tőkés János bátyámuram, közben hol azekeszarvát, hol a kardot fogta, de meg is áldá isten min-den javaival, mint kerti violát ékes virágokkal. Ugyanjól monda Sikó István, hogy a nap lementében is me-

* A székely a házát és udvarát együtt élet-nek nevezi.Megtojult = megtorlódott, felhalmozódott, vagyis minden jóasztalra kenut abból, ami egy jó székely háznál az idők so-rán felhalmozódik.

206

legíti a földet, örüljön, örvendezzen hát Tőkés Jánosbátyámuram szűve: hosszú élettel áldja meg Isten, akitszeret!

— Vájjon mondanak-e ilyen szép köszöntőket oda-fenn ,,a palotán”? — kérdezem magamban. — Nemnem, ilyen egyszerű s ilyen szép gondolatok csak szántó-vető emberek pallérozatlan elméjében fakadnak.

— Szól a banda a palotán, — szólal meg egyikTőkés fiú.

— A brassai banda huzza, — folytatja a másik.— Minden János-napra kihozatják s három éjjel,

három nap tart a dínom-dánom.— Egy-két napi dínom-dánom: hótig tartó szánom-

bánom, — jegyzi meg Darkó Áron.— Már adogatja a fődeket a tekintetes úr, — foly-

tatja Sikó.— Csak adja, megvellegetjük, — mondja valamelyik

Tőkés fiú.

— A miénk a jövendő! — kiált lelkesen a poélásDarkó. — Nincs az a sok, ami el ne fogyjon, nincs az akicsi, ami ne nagyobbodjon.

— Ügyekezettel, — egészíti ki öreg Tőkés János.— Ügyekezettel, — hagyja helybe Darkó Áron.

Fenn a palotán csakugyan szól a banda, táncol afiatalság, kártyáznak, isznak az öregek, így virrad rájuka reggel. Az egész mi társaságból csak a legöregebbbikkisasszony jön el a templomba. De ott van az egészTőkés-família, ott vannak a vendégei s áhítattal hall-gatják szózatomat arról a gyermekről, akiről imígy éne-keltek az angyalok:

Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok,Jámbor pásztoroknak utat mutassatok!Ihol, Betlehemben kinyílt egy szép virág,Akinek nyilasát várta egész világ.

Márványpalotában őt ne keressétek.Istennek szent fiát ottan nem lelnétek.Jászol a bölcsője, rongy a takarója.Barmok rálehelnek, hidegtől ez ójja.

207

És ott állanak a jámbor pásztorok a jászol előtt s aszegényes bölcső láttán szívük elszomorodik:

Oh, szép rózsavirág, virágok virága,Ki egész világért jöttél a világra IBölcsőd hogyha volna, anyád elringatna.Párnád hogyha volna, szépen elaltatna,,Szépen elaltatna!

De újra felcsendül az angyalok éneke, megszomoro-'dott szíveket vigasztaló ének:

Pásztorok, pásztorok, ne szomorkodjatok,Ε nagy szegénységen inkább vigadjatok.Jászol a bölcsője, rongy a takarója,Bizony ő lészen a világ megváltója,Világ megváltója!

Poétás Darkó Áronnak különösképpen tetszett a ver-sekkel ékesített szentbeszéd, hát a „Wie viel Uhr ist es”öreg kisasszonynak vájjon tetszett-e?

Az ebéd a palotán igen kedvetlenül folyt le. Lankadtvolt az egész társaság. Kesernyés arcok, kivéresedett, ál-mos szemek. Egyik-másik úr komoran meredt maga elé.Nyilván sokat veszítettek éjjel. Csak két ember volt jó-kedvű, azok is csak ezután lesznek „emberek,”: Bellácskameg a kicsi legátus. Az öreg méltóságos próbálta felráznia szomorú társaságot, de nem sikerült. Pedig olyan lel-kéből szidta Kossuthot, mert felszabadította a — jobbá-gyokat, s szidta Deákot, mert kiegyezett a — királlyal.

Ez a társaság igen szomorú, fájdalmasan szomorútársaság volt. Ez a társaság a múlt dicsőségén kérődzik,a jelent nem látja, nem akarja látni, a jövendőbe nemnéz, csak komoran maga elé mered...

Igen, igen, a jövendő a Darkó Áronoké, a Sikó Ist-vánoké, a Tőkés Jánosoké.

Repül, repül az Idő, de most nem hónak hullása —virágok fakadása hirdeti az Idő gyors szárnyalását.Virágfakadás ... úgy szeretnék már — szeretni! Már

208

szeretek is egy leányt, akit még nem láttam. Akiről csakannyit tudok, hogy ő volt a diákbál — királynője. Lám,diák vagyok, nagy diák, kifelé áll már a szekeremrúdja, maholnap bucsut mondok a vén kollégiumnak,de még mindig falusi vagyok, rettenetesen falusi, bátor-talan, szemérmetes. Hívnak pajtásaim, járjak táncisko-lába, — nem megyek. Egy kis emberke a tánctanár. Aneve nem jut eszembe, de nem fontos, úgy-e? Pontosabb,hogy bádogosmester s egyben tánc- és illemtanár”. Háromfő illemszabályt köt tanítványai lelkére: sugdosódni, rug-dosódni, köpdösődni — nem illik. Mind a három illem-szabályt meg tudnám tartani, e részről mehetnék bálba,de végre is nem tehetem azt, amit az egyszeri papkisasz-szony, akit azért visz az anyja bálba, hogy ott meg-tanuljon — táncolni. De nem tagadom: irigylem pajtá-saimat, akik kipirult arccal készülődnek a bálba. Kinmagyar nadrág, kin pantalló, — már többségben azutóbbi. A kabát: magyarka a magyar nadrágosokon,„kvekker” a pantallósokon. A kvekker kurta kabát, aszmoking előhírnöke. Frakk még nincs. Itt legalábbnincs. De van már köztünk egy olyan gavallér is, akireggel papírszalagokba csavarintja fürtjeit, bekötött fej-jel jár egész nap s este, amikor leleplezi a fejét, általánosbámulatot kelt: olyan göndör a haja, hogy az csupa —csuda. Ennek az ifjúnak már lakkcipője van, s ha mártudnám, mi a szenzáció, mondanám: nagy szenzációtkeltett azzal az újítással, hogy mind a két cipőjére há-rom-három selyemcsokrot illesztett s ugyancsak ilyencsokrokat keményre vasalt ingjének a mellére is: min-den gomb fölé egyet. Csak egyet, többet nem. Ez a fiúApor báró prefektusának a fia volt, tehát bizonnyaltudta, mit csinál.

Csak én nem tudtam, mit csináljak, hová legyek,amikor reggel hazajöttek a diákok s mind Ilonáról ára-doztak. A neve megdöbbentett, mert az a leány is Ilonavolt, aki miatt Benkő Ádám a szívéhez lőtt. Hallom,hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, s olyan kicsia lába, hogy beleférne dióhéjba is. Én ugyan szőkehaju-nak, kékszeműnek képzeltem el első és utolsó szerelme-met, de a diákok a bál óta mind a Fekete szem éjsza-

209

kájá-t dalolják, Petőfi e bűbájos dalát: képzeletem meg-tántorodik s a fekete szem éjszakájáról ábrándozom.Mélyen elrejtem titkomat és tervemet: piros pünkösdünnepén a bálkirálynő falujában leszek legátus.

Már látom is a falut a hegy tetejéről, amelynek al-jában elterül. Messziről látszik a falu képén, hogyjobbágy falu volt. A szomszéd falu már színoláh. Ahováén most megyek, végződik a székely, s kezdődik az oláhmeg a szász nép lakta föld. A házak közül kiválik egydombon ülő nagy kőház: ez a papilak. Fiatal, legény-ember a pap, egymaga lakik ebben a nagy házban,könnyen adhat szállást. Feltűnő szép ember, magas,karcsú alak, finom arc, egész megjelenése városi gaval-lért mutat, nem papot. Lágyan csengő, behízelgő ahangja, emlékeztet a papbácsiéra. Igen örvend nekem,mert azt hitte, nem kap legátust. Nehéz az ide jutás.Magam is az apostolok szekerén jöttem ide. Még nemláttam a leányt, akiért idejöttem, s már füllentettemmiatta. „Nem mehetek haza a pünkösdi vakációra, egyaz, mert igen rövid, más az, hogy sokat kell tanulnom,mert nehéz, szörnyű nehéz az — érettségi egzámen”.Az első eset, hogy nem édesanyámhoz repülök, de egyleányhoz, akiről még csali annyit tudok, hogy szeme,haja fekete, mint az éjszaka, lábacskája beleférne dió-héjba is. Egy nagy skatulyában helyezem el a változó-ruhámat, így vágok neki az apostolok szekerén a -félnapijáró útnak. Már pantallós diák vagyok én is, lakkcipőa lábamon, ami tudvalevően a hosszú gyaloglásra igenalkalmatos. Szóval „megcsinált” gavallér vagyok, mintHány János. Szerencsére, nem kell házalnom a koncep-tusokkal, mert csupa egyszerű ember a falu népe, csaka papnak, a kántornak jár konceptus, na meg egy: abálkirálynő édesapjának, aki azonban a szomszéd falu-ban^ lakik. Abban a faluban, ahol kezdődik az oláh mega szász nép lakta föld. De van még ebben a faluban egyjó nagy darab földje az Aporoknak: ennek a földnekgazdatisztje még nem látott ideálom édesapja.

Nagy hegy választja el a két falut, annak a hegy-nek túlsó aljában húzódik meg Pálos. Ebben a falu-ban is van egy dombon ülő nagy kőház: ha nem akarná

210

is, a szorosan egymáshoz bújt házikókat le kellnéznie.

Megilletődötten bátortalankodom föl a széles tor-nácra, kopogtatok be az ajtón: tágas ebédlőbe nyitokbe. Fiatalos, barátságos arcú nő fogad: a ház asszonya,s még alig hebegem el a nevemet, betoppan Ő is.

A diákok nem túloztak. Szeme, haja, fekete, miniaz éjszaka. De hol láttam ezt az arcot? Valahol láttam IHisz, sok fekete haj, fekete szem van a világon, de ezermeg ezer arc között ritkán akad hasonmása egynek.

— Benedek? — kérdi az anya.— Az.— Nem kisbaconi?— Az vagyok.— No, lám, én is Benedek-leány vagyok! Kisbacon-

ban született az édesapám. Bizonyosan hallotta hírét anagyborosnyói papnak?

— Ó, hogyne.— Kislány koromban jártam is egyszer Kisbacon-

ban. Az apám testvérének volt egy szép leánya. Azótasem láttam olyan szép leányt. Vájjon kihez mentférjhez?

Mondtam én:— Az édesapámhoz.— Ó, ó, milyen csuda! örvendezett a — néni. Hal-

lod, Ilona? Hiszen akkor ti másodunokatestvérekvagytok!

Ilona megfogta kezemet.— Szóval: én magának a kuzinja vagyok, úgy-e?— Az, az. S most már azt is tudom, mért tetszett

az arca oly ismerősnek mindjárt az első pillanatban.Szeme, haja az én édesanyámra emlékeztet.

— De a maga édesanyja szebb volt, erősítette anéni, nyilván azért, hogy a kuzin el ne bízza magát.

Nem, nem, ennél a leánynál az édesanyám sem le-hetett szebb! S ha most itt volna édesanyám, s kérde-ném: Szebb volt-e maga, édesanyám? — tudom, eztfelelné: Ó, ó, mit gondolsz, édes fiam. Mint ahogy tetteegykor, kis fiú koromban azzal az olaszteleki nénivel:Nem, nem, ő volt a szebb, nem én!

211

Szebb, nem szebb, kinyílt a virág, az első szerelemvirága. Nem gondolok arra, hogy hiszen egykorúak va-gyunk, messze, messze még a part, ahol majd kiköt azén hajócskám; hogy mi nem leszünk, nem lehetünkegymásé, — kinyílt a virág, az első szerelem virága!

Ilona nem lesz enyém: első nap láttam ezt.Ilona annak a szép fiatal papnak lett a felesége.

Ilona városi papné lett.Ilonának ott igen szomorú volt az élete.Olt, a városban is ő volt a legszebb, s mégis szo-

morú, igen szomorú volt az ő élete.Ilona sokat sírt titokban: ó, miért is oly szép em-

ber az uram!Ilonát a titokban elsírt könnyen, sírba sorvasztották.

Ilona megérdemel tőlem egy könnyet.Az ő éjfekete szemének sugara nyitotta ki szívem-

ben a szerelem első virágát.A virág elhervadt régen, de fehér hajjal is érzem

az illatát.Aludjál csöndesen, Ilona.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmárólis, sőt egy kis kapunak a kilincséről is.

Képzeld, nyájas városi olvasó, hogy falusi gyermekvagy. Patkós csizmában járó falusi gyermek. Telik,múlik az idő, kamaszodol, már verseket is írogatsz;az önképző-körnek tagja vagy; Moliére-ből, Schiller-ből próbálsz fordítgatni, — s még mindig patkós csiz-mában dicséred az Urat. Napról-napra hangosabban,kellemetlenebbül kopog a patkó, alig várod a pilla-natot, amikor lerúghatod lábadról a patkós csizmát sfinom zergebőrbe bujtatod.

Ez a pillanat akkor következik be, amikor még aprofesszor urak is — meguraznak. Járhat-e úr patkóscsizmában? Ezt édesapám is belátja s külön tíz pengőforintot ád arra, hogy megcsináltassam a — diáki csiz-mát. Ez a neve ennek a csizmának. Nosza, meg is ren-delem, mértéket vesz lábamról a suszter, az első, igazimértéket. Idáig az országos vásárokon vettük a csiz-mát. Bementem a sátor alá, ott egy nagy ládára le-ültem s addig próbálgattam, csizmát csizma után,amíg egy úgy bevált, mintha rám szabták volna. Mostazonban nem is közönséges csizmadia, de igazi susz-ter, uraknak dolgozó suszter méri meg a lábamat,papírszalaggal. Megméri a lábam hosszát, szélességétkét helyen, a bokámat, a lábam szárát s minden mé-rést papirosra jegyez. És biztat, hogy két hét múlvajöhetek a csizmáért. Pontosan ott vagyok. A csizmamég ki sincs szabva. Megyek egy hét múlva. Már bele-kezdett. Aztán megyek mindennap, s szinte el is készül

213

csizma a vakáció reggelén, amikor már indulnomkell haza. A szekér órákig vár rám a suszter műhelyeelőtt, végre megtörténnek az utolsó simítások, kikapoma csizmát a suszter kezéből, fel sem próbálom, szala-dok vele.

Szombat estére ér haza a diák s vele a diáki csizma.Édesanyám elgyönyörködik benne. Kész a diáki ruhais: fekete magyar nadrág, zsinóros magyarka, puha-kalap hozzá. Édesapám is nehezen tudja eltitkolni azörömét. Különösen a zsebórámnak örvend, mert aztazon az aranyon vásároltam, amelyet kis székely nép-dalgyűjteményemmel nyertem — pályázaton. Lát-hatóan büszke arra, hogy pályázaton nyertem. Hogymások is pályáztak s enyém lett az arany.

Ezt az estét, ezt a boldog estét soha el nem felej-tem. És a következő reggelt sem fogom elfelejteni soha.Édesapám még ágyban: a vasárnap reggel az ő heve-résző, lustálkodó reggele. De én korán kelek, már raj-tam a fekete nadrág, kezemben a diáki csizma, jobb-lábam már indul is függőlegesen a csizmaszárba; megy,mendegél lefelé, aztán egyszerre csak megáll — meg-állj-t kiált a csizma szűkre szabott torka. újabb megújabb rohamot indítok a „szoros” ellen, de egy hajszál-nyival sem jutok előbbre. Édesapám nézi, nézi eről-ködésemet, de még csak annyit mond: No, no... Bele-izzadok a sikertelen erőlködésbe, csurog arcomon averejték, csurog már a lehetetlen düh könnye is, — sírvavágom földhöz a diáki csizmát.

— Az, irgalmát, hát nem megy fel!? — ugrott kiaz ágyból édesapám. — Ezért fizettem tíz pengő fo-rintot!?

Ritkán láttam édesapámat ilyen nagy erős harag-ban.

— Hozd be a fejszét! — kiáltott ki a legénynek.Szerencsére, a legény nincs az udvaron, nem hoztabe a fejszét.

— Miszlikbe vágom!— Ó, csendesüljön, — kérleli édesanyám.Hát — nehezen ugyan, lecsendesült, én meg le-

ragom a fekete nadrágot, felhúzom a szőttest, az édes-

214

anyám fonta-szőtte nadrágot, rá a patkós csizmát éskimegyek a kertbe, bolyongok a fák közt sokáig, aztánlefekszem a bartamisz körtefa alá és sírok, sírok, ke-servesen sírok.

Ez igen szomorú vasárnap volt. Könnyezve nevetekma is, ha rágondolok.

Hiszen ez csak tragikomédia, de ki gondolná,hogy a diáki csizmából szinte tragédia lett?

Telik, múlik az, idő, a diáki csizma lakkcipővékényesedik, s ím Diák úr, bármerre lép, Vaskalapbaütközik. Diák úrnak nyílik, nyiladozik a szeme, nőttön-nő az önérzete, napról-napra nagyobbnak látja magát,kicsinyeskedőnek Vaskalapot. Εz alatt a Vaskalapalatt a vén kollégium hagyományos szellemét kell ér-tened; azt a szellemet, mely a legszelídebb lélekből iskiváltja az eb ura fakó-t, a „csak azért is dongó”-t. Holegyik, hol másik, hol valamennyi professzor viseli ezt avaskalapot, s Vaskalap hol érthetetlenül hosszúra eresztia gyeplőt, hol váratlanul s még érthetetlenebbül rántjavissza. Diák úr néha oly szabadnak érzi magát, mint amadár: kedve szerint szállhat ágról-ágra, egyedül a jóIsten szeme vigyáz reá. Máskor meg mit gondol, mitnem Vaskalap, a madárnak mind a két szárnyát levágja.

Diák úr, mint első eminens, bajtársi kötelességetvél teljesíteni, amikor a köréje gyülekező gyengébbekneklefordítja a latin, a görög, a német leckét. Vaskalap szi-gorúan megtiltja ezt: Készüljön kiki a maga erején.Vaskalapnak igaza volna, ha kezdet kezdetétől fogvaerre nevelik Diák úrékat, de az utolsó állomás felé jutaz eszébe. ,,Csak azért is dongó.” Diák úr dacol Vas-kalappal, Diák úr engedetlen: egy fokkal lejebb szál-lítják a magaviseletét. Diák úr szörnyű igazságtalan-ságot lát ebben, s bár lakkcipőben kényeskedik, merőellentéle lesz annak a diáknak, aki még nem oly régen ,patkós csizmában kopogott végig a folyosón: kissé el-vadul s már keresi az alkalmat, ahol Vaskalapnak kel-lemetlenkedhetik.

Vaskalap igen bölcs újítást hoz: halálra ítéli acserépfazekat, melyben kétszáz esztendeje hordják adiákszolgák a levest. Azért ítéli halálra, mert a síkos

215

úton gyakran elvágódik szegény diákszolga s az uccánfolyik szét az ebéd. Meg azért is, mert sűrű a panasz afőzőasszonyok részéről, hogy hol ennek, hol annak afazekát fúrják ki a diákok: ezzel szégyenítve meg azt,aki ehetetlen levest főzött. Vaskalap meg sem kérdezi adiákköztársaságot, tetszik-e, nem-e, minden szoba ré-szére szép zöldmázas kosztoscsészét rendel, duplát,egyiket a levesnek, másikat a húsnak: ezzel elvágód-hátik a szolga, nem folyik el az ebéd. És ennek nem isfúrják ki a fenekét, mert az övék. Vaskalap reformjabölcs és praktikus, de a diákság lázong, tiltakozik azújítás ellen, mert rá akarják kényszeríteni.

A dolog igen komikus: az újításokért hevülő diák-ság fellázad az újítás ellen. Az első újítás ellen, amelyVaskalaptól ered. A lázadás élén a nemrég patkós-csizmás Diák úr áll, de Vaskalap szétveri a lázadást,egyedül Diák úr szobájával nem bír: ez kifizeti a kosz-toscsészét, de tüntetően felakasztja a függőlámpa mellé.Byzánc ez a szoba, a vén kollégium legsötétebb szobája,ahová már eleve azért húzódott meg Diák úr néhányelszánt társával, hogy innen rohanjon ki időnkint Vas-kalap ellen, s ha kell, életre-halálra itt védje magát.Vaskalap egy reggel arra ébred, hogy nagy tömeg áll apiac közepén, a csizmadiaszín előtt. Annak a falánotromba nagy kép éktelenkedik: a kosztoscsésze képe,s csípős gúnyirat alatta. A tömeg kacag, Vaskalap dü-höng. Nyilvánvaló, hogy a legsötétebb Byzánc műve akipellengérezés. Sorra vallatják a diákokat, kutatnak,nyomoznak, de nem akad áruló. Nem is akadhat, merthárom byzánci csinálta meg titokban: egyik kigondolta,a másik megpingálta, a harmadik, kapunyitás után,hajnali sötétben, kisurrant és felragasztotta.

Diák úrban szertelenül és rendszertelenül dolgozikaz ambíció. Kezébe akad egy oláh grammatika, hopp!neki esik, felfalja a grammatikát. Grammatika végénversek vannak, azok közül egyet lefordít: Balada ventului(A szél balladája) a vers címe, Zamphirescu a költője.Nosza, kész a diákcsíny: lefordít egy Lamartine-költe-ményt is, mind a kettőt borítékba teszi, az eredetit, meg afordítást is. Franciának adja be a Szél balladáját is: az

216

önképző titkárának úgy küldi el. Diák úron kívül mégcsak egy Diák úr foglalkozik a franciával, ez is lefordítegy francia költeményt. Megegyeznek, hogy kölcsönösenkiveszik bírálatra a francia verset, az ál-franciára azon-ban egyik sem vállalkozik. Majd vállalkozik Vaskalap.Persze, hogy vállalkozik. Mi lesz ebből? Diák úrék előrenevetnek, mert tudják, hogy Vaskalap nem is konyít afranciához. Van-e ezen szégyelleni való? Hiszen Vas-kalapnak nem szakmája a francia. Egyik Vaskalapnaksem az. Nem elég, ha ki-ki érti a maga dolgát?

A következő héten Diák úr felolvassa a másik Diákúr fordításáról a bírálatot. Persze a fordítást ,,az ere-detivel mindenben megegyezőnek” találja, agyba-főbedicséri, s Emlékkönyvbe igtatásra ajánlja. Ugyaneztcselekszi Első Diák úr fordításával Másik Diák úr is.Akkor megszólal Vaskalap s mondja: — Nálam is vanegy francia fordítás, elolvastam s azt az eredetivel min-denben megegyezőnek találtam ...

Erre feláll Diák úr s mondja: — Kérem, az a versoláhból van fordítva.

Vaskalap mindenféle színeket vált, féktelen dühé-ben földig gyalázza Diák urat, aki az oláh nyelv tanu-lására vetemedett. Mennyivel hasznosabb dolgot mű-velne Diák úr, ha például az angol nyelvre fordítanáüres idejét!

Hiszen csak ez kell Diák úrnak, hopp! angolgrammatikát szerez, felfalja, annak is a végén versekvannak, egyet nagyhirtelen lefordít s nyolc hét múlvaazt is beadja...

Ne, ne tovább! Diák úr arca ma is szégyenpírbaborul, ha ezekre a kínos jelenetekre gondol. Diák úrkegyetlen volt, amilyen kegyetlen csak egy diák lehet.De Diák úr csak félig bűnös, a bűn másik fele Vas-kalap urat terheli. Diák urat Vaskalap egészen szabad-jára hagyta az ő privátstudiumaiban. Vaskalap nekisoha irányt nem mutatott, tanácsot nem adott. Vas-kalap nem arra figyelmeztette Diák urat, hogy oko-sabban cselekednék, ha több idegen nyelv helyett egészerejével egyre adná magát. Sohasem emlékeztette abölcs latin mondásra: Εκ omni aliquid, nihil bene.

217

neki csak egy tanácsa volt, az is a harag tanácsa:mért foglalkozik az oláh nyelvvel s mért nem az —angollal. Vaskalapnak meg kellett volna dicsérnie Diákurat, hogy a szomszédságában laikó nép nyelve irántérdeklődik. Diák úr azóta tán megismertette volna azŐ népét az oláh nép irodalmával s viszont — hajh!talán ma békességben, barátságban élne székely ésoláh, s fehérhajú Diák úr lelkét nem emésztené a hon-talanság.

Egy téli estén nagy robajjal nyílik ki Byzáncajtaja. Mint az őrült, „ki letépte láncát”, képéből kikel-ten rohan be Gálffy Náci s erős, öblös hangja bele-menny dörög a sötét Byzáncba: Meghalt Deák Ferenc!

Mind Kossuthért rajongunk, de kuruckodó lelkünkalázatosan hajlik meg a haza bölcsének nagysága előtts megindultan száll a ravatal felé, amelyre Erzsébetkirályné sajátkezűleg tette le a koszorút. Nincs türel-münk bevárni a hivatalos emlékünnepet s a következőszombat estén, amikor próba-istentiszteletre gyűl összea diákság, Diák úr, aki épp soron van, az első imádsá-got a haza bölcsének szenteli. Vaskalap rosszalóancsóválja fejét, istentisztelet után meg is dorgálja Diákurat, mert elébök vágott.

Egy Manasszes nevű kalandor telehazudja az or-szágot, hogy ő Szibériából került haza, mégpedigónbányából s ott együtt sínylődött Petőfivel. Röviden:Petőfi él! A vén kollégium falait majd szétveti a diá-kok megmérhetetlen öröme. Sírva-nevetve borulnakegymás nyakába, régi ellenségek kibékülnek — világos,hogy a megáradt öröm kicsap medréből. Többen ki-rohannak az uccára, belekiabálják az aludni készülődővárosba: Petőfi él! — aztán az uccáról betévednek akocsmába, bortól és boldogságtól tántorogva csönget-nek be a kapun. Vaskalap nyugatit lelkiismerettel be-hunyhatná a szemét ez egyszer, de nem hunyja be:szédes elé idézi Diák urat és társait s kemény dorga-tórium kíséretében pénzbírságot szab ki rájuk.

Ó de jószívvel fizetnének ezer annyit, ha — volna,s ha Petőfi csakugyan élne!

Diák úrnak már sok van a rovásán, s édesapjának

218

erről sejtelme sincs, ő tovább szántja az édes anya-földet, csendesen danolgatja, amint az eke után lép-degél, a világosi nótát, ahol a magyarnak ,,egy nagymély sír ásatott” — s közben azon tűnődik, vájjon kitudja-e majd izzadni az édes anyaföld azt a tenger-pénzt, amire már tátogatja száját a nagyétű Pest, eza Mahomet-nagyváros? A föld, az édes anyaföld öregszerelmese csupa jó híreket hall a fiáról. Német pályá-zaton, francia pályázaton neki ítélik a professzor uraka 25 pengőforintos díjakat. Kitűnő tanulásáért mindenesztendőben 25 pengőforintokat hoz haza — van-e bol-dogabb ember, mint az én édesapám? Az ő ősz fejefölött oly tiszta-derült az ég. A kisbaconi határról nemlátja, nem láthatja az Udvarhely fölé boruló eget;ezen az égen a fellegeket. De látja Diák úr, szorongvalátja, mint gyűlnek, gyülekeznek, tornyosodnak az őfeje fölé.

Diák urat nagy kitüntetés éri. Beüzen egy öreg úri-nő a kollégiumba: látogassa meg. Diák úr nem tudjaelgondolni, hogy mit akarhat tőle az az úrinő: izgatot-tan siet hozzá. Az öreg úrinő a nőegyesület elnöke. Anőegyesület minden hétfőn költőke-estét rendez. Igen,kötőke-estét. A nők összegyűlnek a városháza nagyter-mében, s míg ,,kötőkéznek”, ének, zene, szavallat, fel-olvasás gyönyörködteti őket.

— Szeretném, — mondja az öreg úrinő, — ha egy-szer egy diák is felolvasna ... Vállalkoznék-c rá?

Diák úr vállalkozik, hogyne vállalkoznék. Vaskalapugyan épp a múlt heti diákbál után adott ki szigorúrendeletet, hogy ebben az esztendőben nyilvános mu-latságon senkinek sem szabad meg jelennie (a diákbálugyanis ,,nagy botrányba fúlt”), de Diák úr okoskodik:a kötőké nem mulatság, hanem — munka. Nosza, neki-ül, megénekli a diáki csizma komiko-tragédiáját, amabizonyos diáki csizmáét, melynek ő a szomorú hőse.Diák úr humorosan próbálja megrajzolni, mely nagyfordulat az a diák életében, amikor lerúgja a patkóst s fel-húzza, azaz szeretné felhúzni a finom zergebőr-csizmát.Diák úr igen meg van elégedve művével, szalad Vas-kalaphoz: engedelmet kér, hogy tíz óráig távolmarad-

219

basson. Vaskalap figyelmezteti Diák urat a szigorú ren-deletre s az engedelmet megtagadja. Diák úr „kifejti”,hogy a kötőke nem mulatság, hanem — munka, mégpedig kettős munka: testi és szellemi. Vaskalap kiker-geti Diák urat, s Diák úr csak azért is elmegy a kötőkére.Pajtásai összegyűlnek a Byzáncba, öltöztetik, csinosít-ják, akár egy menyasszonyt. Diák urnák nincs kvek-kerje, hármat-négyet rápróbálnak, egy aztán egy ta-lál, hogy ha őrá szabta volna, most ezt morgana aszabó: egészséggel viselje. Fekete pantallója sincsmég — akad az is. Így indul hódító útjára Diák úr:viszi a hiúság, meg az „eb ura fakó”. Nagy csapat diákkíséri a városháza kapujáig, ott három diák ,,csak azértis” megváltja a bilétát, a többi lázadozva tér vissza.

Diák úrnak káprádzik a szeme, amikor belép a fé-nyesen világított terembe. Most először lát együtt, egybokrétában, temérdek sok szép asszonyt, szép leányt —csuda-e, hogy káprádzik a szeme. Már ismer néhányat— messziről. Ihol, a nevetős szemű Kénosyné, a városlegszebb asszonya. Most van ”teljes virágzásban a halk,finom beszédű Szabadyné. Amott tündöklik Jánossyné,oldalán a kis Nelly: egy sereg diák titkos ideálja. Ittvannak a ragyogó fehérarcú Kovács-leányok és itt van-nak nagytiszteletű Kis uram barnapiros arcú szép leá-nyai. Bejöttek a hodgyai tiszteletes leányai is, a Zágoni-leányok: Biri, az ördöngös Biri s Juliska, a vidék csa-logánya. És itt van a nagygalambfalvi tiszteletes leányais: Kelemen Róza. Oly szép, hogy festő nem festhetszebbet.

Sor kerül Diák úrra és sikerül megnevettetnie adíszes úri társaságot, bár nem marad titokban Diák úrelőtt, hogy egy finnyásabb ízlésű úrihölgy, aki a Fővá-varosi Lapok-nak és Emília Családi Kör-ének hű olva-sója, el-elfmtorította az orrát. Nem csuda: ő ott csupafinom történeteket olvasott, a patkós csizma pedig való-ban durva matéria. Diák úr meg van elégedve a siker-rel: két nagy virágbokrétát dobnak feléje, az egyik fejbetalálja — kívánható-e ennél fényesebb siker?

Egy hét sem telik belé, Diák urat „sedes” elé citál-jak. A „sedes” a vén kollégium törvényszéke. Diák úr

220

igen rosszat sejtve lép a sedes elé. A professzor urakkomoran ülnek az asztal körül.

Nagytiszteletű Kis uram elnököl.— Maga — maga, fiam — dacolt — dacolt.Így beszélt mindig nehéz lélekzetü, nekem különben

kedves emlékezetű Kis uram. Minden szóra pontot tett.Néha kettőre. Ha nagy volt a haragja, három szóig emel-kedett, aztán — pont.

— Maga — maga — maga, fiam, felolvasott. Maga— maga — botrányt okozott.

— Én?— Maga — maga — maga.— Mivel?

— Maga, maga, patkós, igen, patkós csizmáról ol-vasott . . .

— ?.A szedésben ül két fiatal tanár. Látom, hogy ezek

összemosolyognak. Nyilván azon mosolyognak: hiszenpatkóscsizmás diák volt valaha Kis uram is.

— Maga, maga — szégyent hozott — a kollégiumra.Ha legalább — — nem fejezte be. Azt akarta, mondani:ha legalább finom témát választott volna ... — Ezt, ezt,— folytatta hosszabb pihenő után — megírjuk. Megírjukaz apjának. Ajánlva küldjük. úgy. Magát, magát, hamég egyszer — igen, igen, egyszer, kimarad, magát —

magát — fiam — kicsapjuk. Ezt — ezt — megírjuk.Maga — maga — elmehet.

Forgott velem a világ. Kiszédültem a szobából.Mint ahogy a halálraítéltnek egy röpke pillanatban

végigvágtat a lelke mindazon, ami volt, sőt bekandít ajövendőbe is: úgy vágtatott össze-vissza az én lelkem is.Ε még rövid életpályának rengeteg apró-cseprő, már-már feledésbe merült epizódja elevenül meg s egyszerrecsak megállapodik egynél. Még csak most ébred a tu-datára igazán, hogy mely nagy méltatlanság esett megrajta.

Igen, igen, állapítom meg, négy éve történt. A 14-ikesztendőt tapostam. Folynak a félévi vizsgák. Mindenosztály vizsgája egy egész nap. Negyedik gimnazista va-gyok. Az én vizsgám után még négy osztály vizsgája kö-

221

vetkezik. Eszerint lesz négynapos vakációm. Két napijáró föld hazáig meg vissza. Mindössze hát két napig le-hetek otthon. És ha csak egy napig! Még mindig gyer-mek vagyok, anyás gyermek. Nosza, j erünk haza 1 Máralkonyodik, amikor a vizsgáról kijövünk. Három erdő-vidéki fiú hozzám szegődik. Az osztályfőnökkel egy szo-bában lakunk. Látja a készülődésünket. Egy karéj ke-nyér s egy darabka szalonna az útravalónk. Künn csi-korog a hideg. Február elején vagyunk. Egy szóval semmondja az osztályfőnökünk: maradjatok itt. Azt semkérdi: jött-e valaki értünk. Kocsin megyünk-e vagygyalog? Sem Isten, sem ember nem törődik velünk.Felső kabát nélkül, kurta zekében, kezünkben somfabot:így vág neki négy kamaszodó gyermek a havas éjsza-kának. Csikorog a hó a talpunk alatt, fagyos szél kere-kedik. Hónunk alá kapjuk a somfabotot, fél-kezünk a zsebben, félkezünk a kebelünkön, a zekealatt didereg. Még csak a kápolna mellett já-runk, a boldogfalvi hegy aljában, a szél már fel-felkap egy-egy maréknyi havat, szemünk közé vágja,de mi nem fordulunk vissza. Mi már Jókai-regényeketolvastunk, sokat, sokat; mi már nem ismerünk lehetet-lent: kevélyen dacolunk széllel, hideggel, megyünk, me-gyünk, hegyre föl, völgybe le. Kint vagyunk a patak-falvi hegytetőn, övig gázolunk a hófúvásban, aztán be-vergődünk az útszéli kocsmába. Fejérharisnyás, öregszékely ember a korcsmáros. Egymagában ül a szabadtüzelő előtt, piszkálja a tüzet s nagyot bámul, amikorbelép négy gyermek. Ha nagyobbak volnánk, gara-bonciás diáknak nézne, de gyermekek vagyunk, így hátcsudálkozik, pedig a székelynek a csudálkozás nem ter-mészete. Szó nélkül tölt négy pohár szilvóriumot, meg-isszuk. Mégegyszer tölt s biztat, hogy hajtsuk le bátran,majd megfizeti az Isten. Váltig maraszt éjszakára, de miköszönjük a jóságát s megyünk tovább. Falut falu utánhagyunk el s egy lélekkel sem találkozunk. S nagy aszerencsénk: éhes farkascsorda utunkat nem állja. MégRéka királyné erdejében sem. A Rika-erdőn túl, a Bikás-tetőn virrad ránk a reggel. Délre otthon vagyunk.

Kérte-e valaki számon tőlem ezt az utat? Háborog

222

a lelkem. Senki! Senki! S íme, most nemcsak számonkérik két órai távollétemet, keményen meg is büntetnek.Egy patkós csizma miatt. Ha legalább — lakkcipő lettvolna!

A folyosón nagy sereg diák várakozik reám. Közlömvelük az ítéletet. Szörnyű botránykozással fogadják.Aztán egyszerre csak hozzám simul egy bársony nad-rágos, szőke hajú, kékszemű fiú, karját karomra ölti,félrevon a diákseregtől s mondja:

— Én magát rég szeretem. Fogadjon el barátjának.Jöjjön, sétáljunk ki a rétre. Ott majd kieszelünk vala-mit. Elfogad?

— Itt a kezem. Barátod vagyok:

Tizenötéves, nyurga fiú, a város legszebb öreg asszo-nyának a fia, a város legszebb ifjú asszonyának az öccse.A neve: Sebesi Jób.

Csudálatos, a diákpálya vége felé csendül hozzám azelső igazi meleg hang. A városi és falusi gyermek szíveösszeölelkezik.

Már olvadozik a hó, a Küküllő partján rügyedzik afűzfa: kart karba öltve megyünk át a városon, ki a rétre.Idelátszik az az út, amely Bethlenfalva felé vezet. Arra-felé futamodtam meg tíz év előtt: hazáig akart szaladniaz apró emberke, aki néhány nappal elébb szakadt le azédes anyai kebelről. Az az út egészen más irányba visz,vájjon nem volna-e jobb, ha most csakugyan arrafelévágok neki a világnak?

— Ha édesapám megkapja azt a levelet, — gon-dolkozom hangosan — bizonyos, hogy azonnal szekérreül s hazavisz — parasztnak. Az a levél megrendíti abennem való hitet. Ne feledd, hogy az én édesapámcsak hat hétig volt diák!

— Hát nem kapja meg azt a levelet! — tüzel Jób. — El fogom lopni!

— Jób!Kalandosnál kalandosabb terveket eszel ki az ele-

ven fantáziájú gyerek. Oly félelmetesen kész mindenre,hogy végre is halomra kell döntenem a terveit —magam tervével.

223

— Azt a levelet nem fogja megkapni az édesapám,írok a postamesternek. Írok Gábor bácsinak. Mindakettőmeg fog érteni engem.

Megértett mindakettő. Az a kegyetlen levél soha-sem jutott édesapám kezébe. Isten, úgy-e, megbocsátjaGergely Ferenc postamester bácsinak, hogy egyszer,egyetlenegyszer más kezébe juttatott egy levelet? Bo-csássa meg a professzoraimnak is, hogy ezt a kegyetlenlevelet megírták ... Én hamar megbocsátottam, mertez a levél szerezte nekem ifjúkorom leghívebb barát-ját, a népköltés kincseinek gyűjtésében lelkes társamat.

De gyerünk, gyerünk, repülve repülnek a napok,virág borít erdőt, mezőt, be kell szaladnom hegyet,völgyet, minden zugot, hová tíz esztendő édes emlékeköt. Velem tart a búcsú járásban Jób, együtt búcsúzó-dunk, s közben együtt szőjjük a szivárványos terveket,rajzolgatjuk a dicsőséges, a diadalmas jövendőt. Meg-másszak Budvár sziklás oldalát, tetejéről hosszan el-merengünk a méltóságosan hömpölygő Küküllőn, mely-nek ,,minden habja ha tintajé volna”, úgy sem írhat-nám le, ami a búcsúzás óráiban emlékezésem táblájárarajzolódik. Leszállunk a völgybe, leheveredünk a vi-rágba borult vén vadkörtefa alá, amely fanyar vacko-rával annyiszor csillapítá le a kis diák szomjúságát,néha éhségét is ... Rímek csendülnek a lelkemben,formálódik a vers, melyben elbúcsúzom tőled, vénkörtefa. Ez a vers öregkoromban vetődik papirosra, degyanakodva mondja ez is, az is, hogy ezt csak ifjú-koromban írhattam... Valóban, akkor született, akkorcsendült meg a hangja — mért ne imám ide?

Elszállott az idő fölöttem,Vén körtefa, búcsúzni jöttem.Virágédat tán sose látom,Isten veled, öreg barátom.Legjobb barátom! v

Mi titka volt ifjú szívemnek,Te reád bíztam, rejtve benned.Fészkelni rád hiába járnak,Nem mondtad el szarkamadárnak —Csacska madárnak.

234

Könyem ha omlott, letörülted,Fájdalmaim elszenderültek;S csak rám hajolt virágos ágad.Eltűntek mind a bűnös vágyak — -À bűnös vágyak.

Istent dicsérni hozzád jártam,Legszebb művét benned csudáltál..Hol az ember, aki tenálad,Vén körtefa, szebbet formálhat?!Kincs szebb tenálad I

Isten veled, ütött az óra,Hajolj reám még búcsúzóra!S amivel Isten úgy megáldott:Még egyszer hullasd rám virágod.Fehér virágod.

És sorra kerülnek mind: Csicser, az erdőborítotthegy, melynek tetején a szerelmes Csicser vára állt;a kápolna, ahová plántálta ifjú képzeletünk e bús dalt:

Csendes völgy ölében kit fedΕ sötét kápolna itt?Mért szemed kisírva, lányka,Mért oly búsak arcaid?

Igen-igen érzelgős dal, de így írás közben úgy me-legíti öreg szívemet.

Búcsúzom a vén kollégium nagy kertjétől, melymellett szűk mederbe szorítva rohan el a Küküllő. Hogymegszépül nagytiszteletű Mogyorósi Szőke József verse,amely munkára buzdít, mondván: Nem kell dolgotnem akarni, ha német, magyar embör! Széppé teszi averset a kert: minden virágában egy erős magyar lelkűember szíve illatozik.

Elég, elég, már fájni kezd az emlékezés.Bizonyos, hogy a vén körtefa virágját sohasem

látom. Budvárát sem, a Csicsert sem. A kápolnát sem.A Küküllőt sem. Azt a szép kertet sem. Azt a várostsem, melyet tündérvárosnak rajzolt meg a gyermeki

225

képzelet, s most, hogy soha többet nem láthatom —ismét tündérvárossá varázsolódik.

Kilenc diák ül a terített asztal körül s egy fiataltanár. Hetven gyermek indult el tíz év előtt, s ebből akilenc diákból is az indulásnál csak öt volt jelen.Hová széledt, hová tűnt el a többi? Ki tudna számotadni róla? Kilencen vagyunk. Mienk az egész világ.Fenékig élvezzük a teljes, a tökéletes szabadságot.Aztán éjfél felé nagy virágos kedvvel felkerekedünk,csatangolunk az uccán — és egyszerre megállunk egykis kapu előtt. A mélyen fekvő házból felém vigyoroga piros lámpa, kezem már a kis kapu kilincsén, dehirtelen lehanyatlik róla. A diákok kacagva löknekfélre, betódulnak a kis kapun, én meg félresompolygokészrevétlen.

Oh, Istenem, mi történt ezzel a házzal! Tíz évelőtt ebben aludtam-álmodtam át az első éjszakát. Ittmesélt édesapámnak egy öreg csizmadiamester az őAngliában tanuló fiáról. Hová lett ez az öreg ember?Meghalt? Hová, merre oszlott-foszlott szét népe enneka háznak, melynek födele alatt született a Nemzeti ne-nelés írója?

Nem, nem, nekem e háznak küszöbét átlépnem nemszabad!

. . . Ennekelőtte tíz esztendővel egy szűz-tisztagyermek szakadt le az édesanyai kebelről. Azon szűz-tisztán lépi át holnap a szülei ház küszöbét.

— Csókoljon meg, édesanyám!

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Ebben egy székely flu igen megütődik azon, hogy az „or-szág szíve” nem magyar.

. . . Most pedig, türelmes íróasztalom, minekelőttevilághódító útjára indul a székely fiú, engedd, hogykövesse meg az édes anyaföldet. Te, ki mindennapos ta-núja vagy a hontalanná lett öreg ember sorvasztó kín-jainak; az édes anyaföld után való halálos vágyakodás-nak; te, aki aggódva nézed, mint akad el az öreg embertolla minduntalan; mint száll sóhajtás után sóhajtásKelet felé, mindig Kelet felé: hinnéd-c, hogy ez az öregember valaha könnyű, oly könnyű szívvel vált meg eföldtől? Sorvasztó kin, halálos vágyakodás, megtörtszív, megalázott lélek: mi megkövetést kívánsz még,édes anyaföldem?

Hiszen ha hátára vehetné ez a világhódító útjárainduló fiú a szülei házai; a virágos, a gyümölcsös ker-tet: az erdőt, a mezőt. Ha szépen letehetné annak a nagyvárosnak a szélén a házat, a kertet. Ha ott, a nagy városszélén is hallhatná erdő zúgását, vadgalamb szólásai— ki volna boldogabb?

Édesapám megcsinálja az „osztályt”. Négy gyer-meke van, három kiszállott, — kiszállani készül anegyedik is.

— Egyik ujjam olyan, mint a másik; egyik gyerme-kem olyan, mint a másik, mondja ő — s négy egyenlőrészre osztja földjeit. Az osztály ellen egyikünk sememel szót. Mind a négy részből megtart magának egy-egy részecskét. Szabad eladogatnom a földjeimet, hanem elegendő a pénz, mit édesapám ad. Szabad, de csakGábor bácsinak.

227

— Meghalnék bánatomban, mondja, édesapám, haidegent látnék szántani a földemen.

Meghalna bánatában! Meghalna, meg. Az ő sze-relme a föld iránt nem felszínes szereiéin, mélyes-mé-lyen a gyökere. Ezer esztendeje gyökeredzik a szerelem-nek ez a fája, — kinek volna lelke kiszaggatni e fa gyö-kerét?

Az én szerelmem még felszínes szerelem. Szinte ké-jelgek a gondolatban, hogy a földet — tudományra vál-tom. Megilletődve búcsúzkodom erdőtől, mezőtől; meg-megsajditja szívemet édesanyám szüntelen kesergése;de a nagy ismeretlen város csábítóan mosolyog felém a.messzeségből, lelkem szüntelen ott kalandozik: az övévagyok már. Milyen kicsiny ez az én világom! Gyermekvagyok még, nem látom: ebben a piciny világbanbenne van az egész nagy világ. Milyen könnyen mondok leaz ősi darab földről! A másodikról, a harmadikról.Minek nekem a föld?

Édesanyám úgy elsirat, mintha temetőbe vinnének.Vigasztalom: — Ne sírjon, édesanyám. Lássa, Istvánnagyapám kétszer járta meg Pestet, amikor a franciárament — s visszajött. A papbácsi is járt Pesten, sőt azonis íui, Nagynémetországban, — ő is visszajött. Vissza-jövök én is.

— Lám., lám, mondja édesapám. — mekkorát vál-tozott a világ. A nagyapád ennekelőtte hetven esztendő-vel lóháton járta meg Franciaországot; a pap bácsiennekelőtte harminc esztendővel szekéren ment Kolozs-várig, delizsáncon Pestig; te meg véges-végig vasútonmégy . . .

Véges-végig. Valóban, már vágtat a gőzparipaBrassótól Budapestig. Székely falut alig érint egyet-kettőt, de a székely megszokhatta ezer s annyi esztendősorán, hogy ő csak védje a keleti határt, majd valami-kor aztán ő is kap egy szép csendesen mendegélő kör-vasutat, amelyen kerenghet körbe-karikába emaga kö-rül. Valóban, már vágtat a vasút. „A madár repült csakeddig, most az ember is repül”. Repülhet a csíki szé-kely fiú is, ha a pesti egyetemre igyekezik, ám elébb két

228

álló nap döcöghet szekéren, rettenetes erdei utakon, ak-kor aztán neki is fütyöl a gőzös.

Az én kicsi falum kiváltságos falu. Tiszta időbenide hallik a ló nélkül szaladó vaskocsik dübörgése. Anagybaconi cserépvetők már hordják is a cserepet avasútra s regélik, hogy nagy dicsőség érte a székely cse-repet: viszik Pestig, még azon is egy sánta arasszal túl.Felelevenül az 1835-iki zsinat emléke, amikor Bodolatpüspök, a nagybaconi templom szószékéről hirdette V.Ferdinánd dicsőségét, akinek uralkodása alatt „bejött”a ló nélkül szaladó kocsi. Keresztes Sámuel székely hu-szár hitetlenül csóválta fejét, sőt istent is káromoltamondván: Olyan Isten nincs, hogy azt megcsinálja,íme, megcsinálta — Isten segedelmével — az ember.

Két erdővidéki ifjú ül a gőzparipára, csudálatosana két legkisebb faluból. A „kerékfúró” Bodosból azegyik, a „kenyérsütő” Kisbaconból a másik. A bodosiifjú: Budai József, aki — orvosnak készül. Mit mon-dok? Készült. Mindjárt a kezdet kezdetén megiszonyo-dik a hullától, búcsút mond az orvosi pályának, be-megy a vámházba: ez a pályatévesztett székely fiúkmenedéke. Székely ember az igazgató, s megtelik avámház székely fiúkkal. De meghal az öreg Budai, ahajótörött fiú hazamerészkedik, igen szép birtokát el-adja az öccsének 900 pengő forintért. Kiszámította,hogy három esztendőre ennyi éppen elegendő neki.Minden hónapra esik 25 pengő forint. Három esztendőalatt kitanulja a tanárságot — igen, tanár lesz belőle.A Körösi Csorna Sándorok fajtájából való ez az ifjú.Jóformán üres zsebbel s egy pálcával indul ősmagyarhazát kereső útjára Körösi Csorna Sándor, — így in-dul második útjára Budai József is. Háziszőttes ruhá-jához hű maradt. Oly igénytelen, mint egy remete. Amagyar költőkről nem beszélve, Sekszpirt csakhogyvégig nem szavalja. Nyári vakációkon vadcsemetéketszemez nemesre, s nemcsak az ősi kert fáit nemesítimeg (ami már nem is az övé), de sorra járja a falukertjeit, s tetszik, nem tetszik a gazdának, ahol vad-csemetét talál, megnemesíti. Apostoli lelkességgel tüzelia „fapipás” székelyt a méhészkedésre; szilaj haragra

229

lobban, ha megértésre nem talál: ő, aki máskülönbenoly szemérmetes, könnyen elpiruló, mint egy leány.Hogy ismeri az állat- és a növényvilágot! Hát a kö-veket! Szabó Józsefnek, a hires geológusnak, ő a leg-kiválóbb tanítványa, majd asszisztense, s hiszed, nemhiszed, a háziszőttes ruhához, a nyakkendőtlenséghezmindvégig hű marad.

Amikor ketten a gőzparipára ülünk, elfogyott márkét esztendő s azzal 600 pengő forint. Sem több, semkevesebb. Még egy esztendő s József — kész tanár.Igen, együtt ülünk a gőzparipára. Vászon kézitáskájamellett hoz egy kis zsákocskát: mindenféle kövek, ka-vicsok benne. Én is viszek egy vászon kézitáskát sebben egy csomó nép-balladát, dalt, mesét. Délbenülünk fel s másnap késő este dohog be vonatunk anyugati pályaudvar üvegfödele alá. Tündéri fénybenragyogónak képzeltem el az ország szívét — ím, azelső csalódás. Gyengén világított, rosszul kövezett, zeg-zug utcákon botorkálunk, — József tudja, hová, merre.Becsönget egy ódon, lesüppedt, földszintes ház kapu-ján: itt lakott tavaly. De a szobácska már másé: to-vább botorkálunk, s éjfélután sárgára meszelt öregházba csöngetünk be. A Széna-téren vagyunk, melykésőbb veszi föl a hittérítő Kálvin nevét. A sárgárameszelt ház egyemeletes: két mérges oroszlán vicso-rítja ránk a fogát. Ez a Két oroszlán szálló. Két jám-bor székely fiú itt alussza át az első éjszakát.

Reggel nyakunkba vesszük a várost. Lakást ke-resünk. Egy kis szobácskát, mely messze sincs az egye-temtől s olcsó is. Uccából ki, uccába be, végre a Síp-uccában kikötünk. Ott, a 10-ik szám alatt egy kisszoba kiadó. Javakorabeli, barátságos képű ,zsidó-asszony fogad. Előszoba nincs, egyenest a konyhábalépünk. A konyhától balra egy kis udvari szoba: ebbenlakik a fia. Orvosnövendék a fiú: Schächter Miksa aneve. A konyhától jobbra egy tágas, kétablakos szoba,uccára néző. Nemcsak az uccára néz, de a zsinagógárais. Ebben a szobában laknak Schächter Miksa szülei.Mellette egy kis oldalszoba, egyablakos. Két ágy, talp-alatnyi közelségben. Egy kis asztal, egy kis dívány, egy

230

ruhaszekrény — ez a bútorzat. Kicsiny kis szoba, deuccára néz ez is s egy hónapra tíz pengő forint. Ennyitkértek, alku nélkül megadjuk. Köziben hazajön a Miksagyerek,, Eleven, okos szemű fiú a beszédében, modorá-ban semmi zsidó. De ezt én csak később állapítottammeg róla, mert most még a faji vonás is ismeretlenelőttem, Hatéves koromban láttam az első zsidót. Fiatallegény volt s az én kis falumban nyitott boltot a bol-dogtalan. Ez volt falunkban az első bolt. Alig-alig vá-sárolt e boltban a nép. Nem amiatt, mert a boltos —zsidó. Az én kis falumhoz közel Bárót, ennek a heti-vásárjaira viszik be az eladni való egy-két véka gabo-nát; itt veszik meg a gyertyát, a borsot, a pántlikát,a fejkendőt s miegyebet. Itt találkoznak a vidékbeliatyafiakkal, jóismerősökkel. Itt tudják meg egymástól:hány hét a világ. Minek nekünk bolt?

Egyszer csak hírül hozzák édesanyámnak, hogy abotos éhezik. Száraz kenyéren tengődik, s hol van, holnincs az is. Attól kezdve minden délben küld az éhezőzsidónak egy fazék levest. Én is viszek neki több ízben. Abolt hamarosan bezárul, a zsidó fiú eltűnik, isten,tudja, hová.

Tizenkét év múltán ismerem meg a második zsidófiút: Schächter Miksát. Orvosnövendék, de nagy szere-tettel foglalkozik a magyar históriával, s első éves korá-ban lefőzi a filozoptereket: a mohácsi vészről írt dolgo-zatával. Az egyetemi pályadíjai ő nyeri meg.

Jókai, diák korában, a zsidó fiú című művével ver-senyez az Akadémia koszorújáén. Országszerte játszáka Zsidó honvéd című népszínművet. Már a vén kollé-giumban legendás híre van egy zsidó ifjúnak, aki süket,gyámoltalan, élhetetlen, s akinek mennydörgős vezér-cikkeit csakúgy falja a diákság. Mezei Ernő álneve.

Kikeresztelkedett zsidó ritka, mint a fehér holló.Schächter Miksa szülei orthodoxok, már virradat előttfent vannak, hangosan imádkoznak s velük Miksa is.Miksa vallásos zsidó s kuruc magyar.

Az egyetemen csak lassanként különböztetem meg azidegen nevű fiúkat. Sok zsidó fiúról sokáig azt hiszem:szepességi szász. A névmagyarosítás még nem divat. A

231

filozófián kevés a zsidó fiú, az orvosi meg a jogi egye-temen évről-évre növekedik a számuk, de még kisebb-ségben vannak. Német a nevük, de magyarságukhoznem férhet kétség. Ez: a nemzedék — magyarlelkű.Sem az országban, sem az egyetemen zsidó kérdés nincs.Ennek a nemzedékenk az apja, a nagyapja a magyarszabadságért harcolt 48-ban, s 49-ben, Világostól hozzaa nagy bánatot, akár az én édesapám.

Greguss Ágostonnak, az esztétika tanárának leg-kedvesebb tanítványa, Hahn Adolf: vörösképű, vörös-hajú fiú. Minden hét keddjén, délután, két ingyenes órátszentel nekünk Greguss. Magasabb fajtájú önképzőkörez: novellát, verset, irodalmi és esztétikai dolgozatokatolvasunk fel s azon melegében agyonbíráljuk egymást.Itt tűnik fel egy halovány arcú, szőkehajú, cingárfiúcska okos és kemény kritikáival: a tizenhét éves, kora-érett, székely eredetű Ambrus Zoltán ez. Itt tűnik feltömörnyelvű Macaulay-fordításával a tatárképű EngelDávid. Ma Engel, később Angyal: a legjelesebb s leg-magyarabb historikusaink egyike.

A budai hegyek közt van egy villa: ebben lakikGreguss Ágost, ez a finom lelkű ember, hozzá minden-ben méltó életepárjával. Vele sétál át öt-hat tanítványaminden héten — vacsorára. Ezt az öt-hat kitüntettélHahn Adolf válogatja össze. Csendes, halk beszédű fiú,tekintély köztünk. Sűrűn jelennek meg tőle könyv-kritikák, irodalmi tanulmányok a nagy lapokban. Ke-vés az író, kevés a könyv, jelentéktelen könyveknek istárcát szentel a sajtó. Ennek a Hahn (később Havas)Adolfnak a munkája (nagy lelkismeretességgel végzettmunkája) Petőfi összes műveinek jegyzetes kiadása.

Greguss Ágost háza több a háznál: enyhe, melegfészek. Gyermeke nincs. Egy növendékleány, neveltleánya, eleveníti az enyhe fészket, s hetenkinî a tanít-ványok teszik elevenebbé. Irodalmi kérdéseket vitatunkmeg, s a székely Mihály József, meg a szász HoffmannFrigyes a legügyesebb vitatkozók. Már első este meghatfigyelmével a házigazda. Savanyúvizes üveget lesz elém,mosolyogva mondja: — ihol, székely poéta, — borvíz!

232

Az volt, az, borvíz. Borszéki borvíz. A borvizekkirálya.

Poéta?Igen, igen, verseket firkálok. Humoros verseket az

Üstökös-nek. A vén kollégiumban ér a „hihetetlen” hagydicsőség, hogy egyszerre két versemet adja ki azÜstökös. A Jókai Üstökös-e. Íme, Jókai olvasta, a ver-semet s ki is adta! De csak Pestre kell jönnöm, s gyor-san ér a második csalódás: Jókat neve ott ragyog azújság élén, de sejtelme sincs róla, mi van abban. Dehát csak írom, írom tovább a humoros verseket Üstö-kösnek, Bolond Istóknak: édesanyám nem ismernerám. Lám, de jókedvű az ő búsbeteg tejen nevelt fia!

Szerencse, hogy nincs hájjal kenve a vén egyetem:megennem egy falásig, élvágyam oly mohó. Ha összenem ütköznének az órák, mind beírnám indexembe anyelv és irodalom körébe 'tartozó tárgyakat. Háromoldalt így is tele írok.

Gyulai Pál elé tartom először az indexemet. Besse-nyeitől a két Kisfaludyig bezáróan méltatja e korköltőit s külön ingyenes? órát szentel Petőfinek. Éles,szúrós szeme megakad egyhangú nevemen.

— No, barátom, a maga neve sem való versbe.Így kezdődik az ismeretség.—Versbe nem, de vers alá talán jó lesz, — hebe-

gem bátortalanul.— No, majd meglátjuk.Szaladok Heinrich Gusztávhoz. Kérdi: Hogy hív-

nak? Szörnyen megsértődik az „egyetemi hallgató” úr,hogyne sértődnék, amikor őt már két esztendeje illetimeg az urazás. De zsebrevágom a sértést. S mert amagyar ember esze tudvalevően igen gyorsan vált, hetekmúltán rájövök, hogy nem volt az sértés, csak a kitűnőnémet tanár — magyartalansága.

Lótok-futok, sorba írják be nevüket a francia ésangol nyelvmesterek, az oláh nyelv rendkívüli tanára,sőt hely jut a magyar nyelvnek meg az összehasonlítónyelvészetnek is . . .

233

Folytatom a vén kollégiumban megkezdett utat:ex omni aliquid, nihil bene. Na, ennek előreláthatóanrossz vége lesz.

Az 1877-ik· esztendő őszén pillantom meg Pestet ésBudát Nagy város falusi fiúnak, de én nagyobbnak,jóval nagyobbnak; szebbnek, jóval szebbnek képzelem.Az Andrássy-útnak még Sugár-út a neve s még ócska-ruhás bódék éktelenkednek az elején. Nem tudom, ter-velik-e a nagy körutat: a helyén zeg-zug uccák, kevésemeletes, sok földszintes ház. Az uccák neve felemás:magyar és német. Több, sokkal több a német, mint amagyar cégtábla. Kétkerekű taligák nyikorognak, raj-tuk hordó, a hordóban Dunavíz. A taliga mellett svábparaszt mendegél s be-bekiált a kapukon: Donauvassz!Seholsem hallod: Dunavíz!

A magyar szó az uccán, vendéglőben, kávéházban,ha nem is oly ritka, mint Kisfaludy Károly idejében(Hej, maholnap a magyar szó — Ritka, mint a fehérholló!), bizony, gyéren csendül feléd. Ezen igen meg-ütődik a székely fiú.

A hosszú Sugár-úton talán még csak egy kávéház.Székely diákpajtásaimmal bemegyünk, asztal mellé te-lepedünk. Feketét rendelünk és újságot. A pincér csupanémet újságot rak elénk.

— Hozzon magyar újságot!— Nincs!Négy ,,nagy-lepedős” magyar napilap van (Pesti

Napló, Hon, Ellenőr, Egyetértés), szépirodalmi napilap(Fővárosi Lapok), az egyetlen szépirodalmi napilap aföld kerekén; élclapunk is kettő: az Üstökös, a Bors-szem Jankó; vannak képes lapjaink (Vasárnapi Újság,Magyarország és a Nagyvilág) s ezekből egyetlen egysincs. Dühösen hagyjuk ott a kávéházat, háborog a lel-künk: hát ez a város az ország szíve?!

A kocsma is, talán az egy Kis pipa kivételével,csupa német. Valamennyinek a falán ott lóg egy ízlés-telen, durva hangú, magyargyalázó bécsi élclap: aKikeriki. Néhány belvárosi kávéházban húzódik meg a

234

maroknyi magyarság. Írók és vidéki tekintetes urak.Az íróknak külön szobácskájuk van a Kis pipában,külön asztaluk a Kammonban, a Koronában, a Pilvax-ban. Sóvárogva nézek a külön szoba, a külön asztalokfelé: vájjon lesz-e valaha helyem itt?

Mi ad magyar színt az ország szívének? Még a kul-túra templomai sem mind magyarok. A Nemzeti Szín-ház üres, a gyapjú-utcai német színház csordulásigteli. De van már egy második színháza: megnyílt aNépszínház. Blaháné csudát művel, a sváb és zsidófülekbe és szívekbe belecsilingcli a magyar szót. Ő azország szívének legsikeresebb s legolcsóbb magyarnyelmestere. Az ő magyarosító munkája az államnakegy krajcárjába sem kerül.

Rácsos kert közepén Budapest legszebb épülete: aNemzeti múzeum. Kik látogatják? A diákok. S vasár-naponként a — magyar és sváb parasztok. A tudósAkadémiának hatalmas palotája szőke Duna partján.Minden héten felolvasnak a tudós urak. Néhány akadé-mikus a közönség. Ide csalogatja a magyar uriosztályts a diákságot a Kisfaludy-társaság, de kényelmesen-fi-iéra kisteremben az ájtatos hallgatóság. — Még kis diákPékár Gyula, akiért az asszonyok majdan megostromol·ják az előszoba üvegajtaját. Sőt be is törik.

Nem, nem, a magyar szóért, a magyar novelláért,a magyar költeményért, a magyar tudományért egyetlenegy üveges ajtót sem tör be a magyar.

A magyar irodalomból csak egyetlen ember él:Jókai. Ha ugyan egyedül abból. Két újságnak is szer-kesztője — névszerint, honatya is. Bizony kisül, hogy őis jófelerészben egyébből él. Mikszáth Kálmán még va-lahol Szegeden szegény legénykedik. Költők, írók színe-java vagy újságíró, vagy tisztviselő. Aki sem ez, semaz, tengődik, mint a Toldi lova. vagy ha jobban tetszik:a Thököly kuruca. Időnként a Kis pipa gazdája, azöreg Karikás, dupla auflágot tétet a költő csuspájzára s— egy adagot sem fizettet. Így él a költő, aki csak —költő. S mert minden költő félig-meddig bolond, a nem-zet bolondja, — nem szűnnek meg énekelni annak anemzetnek, amely rájuk sem hederít.

235

Mindezt látja a székely fiú, de azért sóvárogva néza Kis pipa külön szobája, a kávéházak külön asztalaifelé, — vájjon lesz-e valaha helye itt?

Hetek múlnak, hónapok múlnak, de csak messzirőlvagyok bátor: szárnypróbálgatásaimat az újságoknakpostán küldözgetem. A szerkesztőségek küszöbét átlépninem merem. Emlékszel, nyájas olvasó, arra az eszten-dőre, „amikor az öregek megfiatalodtak?” 1867 volt azaz esztendő. Még csak tíz esztendő múlt el azóta, 1877-etírunk, várnod kell még legalább húsz esztendőt, amikora fiatalok öregnek születnek. Amikor a csóré szájú gye-rek bátran lejt be a szerkesztőség ajtaján s úgy nyújtjaát a kéziratát, mintha egyenesen az Olympus tetejéről,szárnyas lovon röppent volna be. Az az ifjúság, az énifjúságom, gyámoltalan, szemérmetes, félve kopogtat azajtón, ha ugyan odáig merészkedik. Hideg téli esténszázszor sétál el egy ódon ház előtt, melynek födele alattbárom újságot szerkesztenek öreg és öregedő urak;százszor tekint fel az ablakokra, melyek mögött a „be-érkezettek” szántják a papirost; százszor áll meg a kapuelőtt, tapogatja meg a keblén melengetett gyermeket, svégűt is kifagyva, dideregve somfordál haza; lábujj-hegyen tapogat át egy szobán, melyben csöndesen al-szik, álmodik egy öreg pár ember arról az időről, ami-kor doktor úr lesz a Miksa gyerek s megaranyozza éle-tük alkonyát . . .

Vájjon mit álmodnak az én szüleim, messze, mesz-sze, a kis faluban? Álmodnak-e a gyámoltalan fin ver-gődéseiről?

Elé-elészedem drága kincsemet: a népballadákat, adalokat, a meséket, újra meg újra olvasom s ujra megajra megfogadom: holnap — lesz ami lesz, viszem akincsemet Gyulai Pálhoz. Már két kötet népköltési gyűj-teményt adott ki a Kisfaludy-társaság: Gyulai az egyikszerkesztője, Arany László a másik. „Legyen a mienka harmadik!” Vidd el már az öreghez!” — bátorítt Jóbmessziről. Végre is — egy életem, egy halálom — hó-nom alá csapom a kincset, felbátorkodom a félelmetes

236

emberhez. A Sándor-uccában a ház, amelyben az írókrettegett kritikusa lakik. Emeletes ház, tágas udvara skis kertje van. Két szárnya van a kert felé, első emeletibalszárnyán komor, vén ember remetéskedik: SzendreyIgnác, Petőfi és Gyulai apósa. Ezé a vén emberé a ház.Az emelet jobbszárnyán, kertre néző kis szobában szer-keszti Gyulai a Budapesti Szemlét, meg az Olcsó Könyv-tár-t. Innen szórja a villámokat Jókai felé. Itt fúrja-faragja, csiszolja a Romhányi-t, melyen, annyit rágód-nak az élclapok s egyben, úgy látszik, igazuk van: töre-dék marad a nagyszabásúnak indult költemény. Töre-dék, szép töredék, szebb, sokkal szebb, „bár soha benem fejeződött volna” sok-sok költeménynél.

Gyulai írószobája kicsiny, egyszerű és — rendetlen.A szűkre szabott asztalkán Szemlék és Olcsó könyvtárfüzetek, kefelevonatok, kéziratok, ismertetésre beküldöttkönyvek össze-vissza dobálva, egymás hegy én-hátán.Alig egy-két tenyérnyi üres hely az asztalkán, ezen azüres helyen e pillanatban Olcsó könyvtár ívet korrigál.Van tanítványa temérdek, aki ezt az unalmas, fárasztómunkát készséggel elvégezné, de ő csak magában bízik,a maga szemében, a maga lelkiismeretességében. Igazavan. Ő még ama régi, ódon szerkesztők közül való, akikolvasatlan, fésületlen kéziratot a nyomdába le nem ad-nak. Komolyan veszi a felelősséget. Amin az ő nevevan, annak minden soráért, szaváért, betűjéért ő felelnem más. Az ő Szemléjében, az ő Olcsó könyvtár-ábana rövid i — rövid, a hosszú í — hosszú.

Bár az Olcsó könyvtár korrigálásában zavarom meg sráadásul vastag kéziratcsomót szorongatok, szívesen,nyájasan fogad a félelmetes kis ember. Ilyen kis növésűember még csak egy van az egyetemen (s talán ebben aMahomet-nagyvárosban is): Szabó József, a geológiatudós professzora, de aligha tévedek: a filozófiai fakul-táson e két kis ember a — legnagyobb.

— Nos, mi jót hozott, barátom?— Székely népdalokat, balladákat, meséket.— Aztán ismeri-e a Vadrózsák-at?— Gyermekkorom óta.— Hát a Kisfaludy-társaság kiadványait?

237

— Azokat is.— Az Erdélyi János gyűjteményét is?— Azt is. Ezek még sehol sem jelentek meg.— No, no. Meglátjuk.— Összenéztem a gyűjteményemet az összes nép-

költési gyűjteményekkel. Csak itt-ott találtam egyiknek-Másiknak a változatára.

— No, no, meglátjuk.Átveszi a kéziratcsomót, forgatja, lapozgatja, meg-

nicgáll, olvasgatja, aztán egyszerre csak ráüt egyre” skissé süketes, méla hangon olvasni kezdi .A fogoly:

Leszállott a pávaTengernek partjára.Tengernek partjárólNagy török császárnakDali udvarálja.Onnét szállá páva,Kényes páva madárTömlec ablakára ·Ottan fudogáláSzomorú énekitSzomorú rabságbanEgy székely katona.„Hej, páva, hej, páva!Császárné pávája! .Ha én páva volnék,Jó regvel felkelnék,Folyóvízre mennék,Folyóvizet innám,Szárnyim csattogtatnám,Tollamat hullatnám.Fényes tollaimatSzép leány felszedné,Bokrétába kötné,Az ő édesinekKalapjába tenné.

Így indul a népballada. Ablakában ül a császár szépleánya, hallja a székely katona szomorú énekét, szaladaz istrázsához, kinyittatja a tömlec ajtaját, fogoly kato-

238

náról levéteti a nehéz vasat, két gyenge karjával átöleli,palotába felvezeti.

„Enyém vagy te mostan,Szép fogoly katona!”„Van nekem szeretőm,Császár szép leánya!”

Ajtón hallgatózik a nagy török császár, berúgja azajtót, székely katonának fejét véteti, tengerbe dobatja,lányát meg toronyba záratja. Onnét siratozza császárszép leánya szép fogoly katonát; onnét fúdogálja szo-morú énekit: Hej, páva, hej, páva! Éjjel sem alhatik,nappal sem nyughatik a nagy török császár, folytone dalt hallja: hej, páva, hej, páva! Kihozatja a to-ronyból, tűzbe vetteti, de tűz meg nem égeti császárszép leányát, gyönge violáját.

„Egyszerre vigyétek.Tengerbe vessétekBeste-lélek lányát,Székely katonáhozEgyszeribe vitték,Tengerbe vetették.Tenger befogadta.Szépen eltakarta,Székely katonávalEgy helyre habartaCsászár szép leányát.Gyönge violáját.

Szép, szép, igen szép. Ez is szép, — lapozgat— ez is. Ez sem rossz ez az — Ugron JánosMaga persze Ugron Gábort tartja a legnagyobb ma-gyarnak? — szegezi mellemnek a váratlan kérdést. —Véresszájú, népbolondító az, barátom. Van benne őserő,de tudatlan. A székelyeket persze megbolondította.Hogyne! Szépen — szaval. Hol mennydörög, hol rikol-toz. Ez kell a magyarnak. Lássa, Orbán Balázs — azkülönb ember. Az is bolondítja magukat, de legalábbírt egy könyvet. Olvasta-e a Székelyföld leírását? — Ó, hogyne.

239

— Micsoda beszéd ez: ó, hogyne? Ez már Pestenragadt magára. A magyar ember így felel: Olvastam.No, lássa, az az Orbán Balázs a Székelyföd mindenfaluját bejárta; minden hegyét megmászta; mindenváromladékát felkutatta. Amit látott, hallott, felje-gyezte; ahogy tőle telt, megírta; szegény ember 1étirekinyomatta — ez becsülendő benne. Sokszor elveti asulykot; írni nem tud; sok a könyvében a fellengző,üres frázis, de munkája — becsületes munka. Ő isgyűjtött meséket, el is hozta nekem, mindjárt elé-keresem. Maga újra írhatná — —

Nyomban lekuporodott a könyvszekrény aljába,kettős ajtaját kétfelé tárta. Szent Isten! Mi tenger kéz-irat van itt eltemetve! Turkált, morgott a „félelme-tes” ember, s ha lehet, még rettenetesebben össze-visz-szadobálta a fakulni kezdő kéziratcsomókat. Hümmö-gött, nyöszörgött, s hümmögésnek, nyöszörgésnek vége:nem találja Orbán Balázs meséit.

— No,.majd máskor! — s becsapja az ajtót.Megrémít a gondolat, hogy az én „kincsem” is idekerül. Látja arcomon az ijedelmet, mosolyogva nyug-tot meg;

— Ezt az asztalra teszem. Nézze, meg jól: ideteszem.

Megnéztem.— Vasárnap jöjjön el 10 órakor. Végigolvassuk a

gyűjteményt. Aztán itt marad ebédre. Isten áldja. Kor-rektúrát kell csinálnom.

Már ott is ül az asztalkánál, duruzsolva olvassaaz Olcsó Könyvtár legújabb füzetét.

Boldogan sietek a Síp-uccába s éjjel-nappal az el-következendő vasárnapról álmodom. Be jó volna, hamost hirtelen itt teremnének azok az udvarhelyi diá-kok, akik a kötőke-estére felöltöztettek. A puritán BudaiJózsef kinevel, amint hosszan elálldogálok a tükörelőtt, újra meg újra csokorba kötöm a nyakkendőt. Őmár ebédelt Szabó professzornál, s bár e nagy alka-lomra sem kötött nyakkendőt, — igen jó étvággyalevett, — mondja ő.

240

Már ott vagyok a kis dolgozószobában. Hol Gyulai,hol én olvasom a balladákat, egy-két gyengét kidob,aztán újra végiglapozgatja, hármat-négyet kiválaszt.

— Ezeket bemutatom a Kisfaludy-Társaságban.szívem hangosan dobog. Nem akarok hinni a fü-lemnek.

Következnek a szerelmi dalok. Van ebből vagy két-száz. Sokat kirostál, de marad elég. Egyik-másik any-nyira tetszik, hogy kétszer olvassuk: először én, azutánő. Süketes, mélázó hangján busábbá lesz a búsongó dal:

Én csak hírül hallom keseredett szűvel,Hogy az-én édesem mással jáccadozik.Ékesen, kegyesen ölelgeti nyakát,Kláris ajakával csókolja ajakát.Oda sem mehetek, nem is üzenhetek.Arról azt gondolja, hogy én mást szeretek.De ha azt gondolja, hamisan gondolja,Hamis gondolatja el is kárhoztatja.Csendesen folyó viz télben megaluszik,De az én bús szűvem soha meg nem nyugszik,Én csak olyan vagyok, mint szélvészben madár,Kit a záporeső elvadászott immár.

Nyílik az ajtó, belép egy serdülő fiú, Gyulai egyetlenfia. Kreolarcú, mosolygós szemű, formás testű gyerek.Kálmán a neve.

— Apa, kérem, tálalva van.Özvegy ember Gyulai Pál: egyetlen fiának s két ser-

dült leányának él (,,a három árva”), becézi, kényeztetiőket, mindenképpen pótolni akarja az anyát. Kálmánttúlon-túl is kényezteti, rontja. Rajta-rajta kapják, hogyölébe ülteti a nagy kamaszt. S hallják, gyakran hallják:Van-e pénzed, Kálmán? Természetesen, egy a feleletmindig: — Nincs. S a puritán apa, a szőrszálhasogató,a más szemében a szálkát is meglelő kritikus — tömipénzzel a Kálmán gyereket, nem látja, hogy enfia vesz-tén munkál . . .

A lányokat már ismertem — látásból. Margit azegyik, Aranka a másik. Margit híres szépség. Kreolarc,fekete szem, ébenfekete haj. Az aranyifjúság körül-

241

zsongja a bálokon. Három bálványozott Margitja vanezidőszerint Pestnek, mind a három ragyogó szépség:legszebb, legragyogóbb Gyulai Margit. Aranka beteges-kedő, borongó, otthon ülő leány. Nem szép, de meg-megszépíti fájdalmas arca, bús szeme.

Az ebéd egyszerű, polgári ebéd. Leves, pecsenye,almásrétes, sajt, gyümölcs.

Margit, a világszép Margit, ebéd alatt gyakran köbé-csel, az apja aggodalmasan tekintget reá. Margit, a vi-lágszép Margit, el van jegyezve a Halálnak. De a Halálmásodiknak marad az ő fagyos csókjával: Margit, avilágszép asszony, alig ízleli meg a gyönyörűséget, sírbahervad, mint a papibácsi Marikája. Szép, igen szépversekben, siratta el világszép Margitot az édesapja!

... A feketét a dolgozószobában isszuk meg. Újramunkába fogunk, egész délután olvassuk a gyűjteményts mire végére jutunk a nótának, mesének, ránk estele-dik. Nyílik az ajtó, szobalány jelenti most, nem a Kál-mán gyerek, hogy kész a vacsora. Hiába szabadkozom,vacsorára is ott kell maradnom. De már csak négyenülünk az asztalnál. Kálmánról kisül, hogy ebéd utánelment sétálni s azóta — sétál. Feltűnik nekem, hogyPetőfi és Gyulai apósa ebédről is, vacsoráról is elmarad.Közvetetten mellette a meleg családi fészek, s nem kí-vánkozik belé? Magában ebédel, magában vacsorázik,nyilván még mindig dohog arra a parasztfiúra, ,,perel”vele, aki elrabolta tőle az ő leányát. Aki a világirodalomlegszebb dalait írta, mind Júliához és Júliáról, de végreis — paraszt volt és parasztul viselkedett. ..

— Értékes gyűjtemény, — mondja vacsora utánGyulai, — de amíg sajtó ~alá kerül, még sokkal pótol-hatja. Kriza hagyatékában is vannak balladák, nóták,mesék, ezeket is belevesszük. Az Orbán Balázs meséit is.Most pedig hazamegy, lefekszik, lefekszem én is. Tyhü!— nézi meg az óráját, — már elrnult 10 óra. Várjon,barátom, várjon.

Kikotorász a mellényzsebéből egy piculát s hiábatiltakozom, markomba erőszakolja.

— Van pénzem, tanár úr.— Jó, jó. De miattam csukták a kaput magára!

242

Jaj, Istenem, ha ezt látja világszép Margit, föld alásülyedek szegyelletemben. De világszép Margit nem látja,ő már alszik puha ágyában, ő már álmodik a király-firól, aki eljön érte s elviszi messze, messze, ahonnan —nincs visszatérés.

Közeledik a nyár, a székely fiú készülődik haza felé.A professzor urak sorra írják alá az indexet: nyüzsögbenne a „jelesül”, a „kitűnően kollokvált”, az ,,igen szor-galmas”, de az összehasonlító nyelvészet után — csaltnév: Budenz József. Valahol a budai hegyek közt kajta-tom a híres nyelvtudóst, rám néz, fejét csóválja,hümmög s végre kedvetlenül veti oda a nevét. Már elsőóráján alig tudja elfojtani nevetését a neveletlen székelyfiú. Minden harmadik-negyedik szava: ,,hád én”. Amásodik órán már összeszámolom a „hád én”-jeit: 227gyűlt egybe. Maga írta és litografálta jegyzeteket oszt kitanítványai közt a derék ember, összegyűl egy nagycsomó nálam, is, csupa szó és szó — a lelket nem talá-lom. Az első padban ülnek hű tanítványai, ezek áhítat-tal lesik ajkáról a vogul, osztják, mordvin, cseremiszszavakat. Többnyire zsidófiúk. Már kezd kiformálódnibennem a fajt fajtól megkülönböztető vonás. Szegényfiúk, jóval szegényebbek, mint én, de jobban is tűrik az;éhséget, mint én. Ők szívósak, kitartók, én s az én faj-tám — nem az. Mind gyérebben járok el a tudós pro-fesszor előadásaira, aztán egyszerre úgy elmaradok, hogyidegenül néz rám., amikor az indexet elébe teszem.

Némi szorongás fog el — mi lesz a vége ennek? Deilyenkor legyint a magyar: sohasem volt úgy, hogyvalahogy ne lett volna. Igen, igen, valahogy lesz — toldjameg a székely ember, — de jól nem . . . Hiszen hacsak az irodalomtörténetből kellene diplomat szereznem!De össze van bogozva vele a nyelvtudomány. Egy kissémeg kellene ismerkedni a finn, a vogul, az osztják,a cseremisz atyafiakkal is. Tisztelem az atyafiságot, decsak messziről. Oh, az irodalomtörténet — az más...

Gyulai rám bízza előadásának jegyzetes kiadását.Fel kell olvasnom minden ívet kiadás előtt...

243

— A maga stílusa egyszerű, világos. Annak a má-siknak cikornyás, zavaros.

,,Az a másik”' szépen pénzelt a jegyzetekből — énráfizetek. Tíz krajcár egy litografált ívnek az ára, ez is,az is adós marad.

— Osztán mikor fizeti vissza? — kérdezte az egy-szeri székely a másik egyszeri székelytől, amikor a köl-csönpénzt leolvasta, — Hát amikor pénz lesz, akkor ka-rácsony lesz, — mondta a másik egyszeri székely. Értsd:amikor pénze lesz, akkor neki karácsonya lesz. Ez akarácsony, természetesen, sohasem következik el. Az énadósaim karácsonya sem.

Kezdem sejteni, hogy sohasem lesz professzor be-lőlem, de ha az nem, hát mi? Szerelmes verseimnekcsak a címei jelennek meg képes újságok szerkesztőiüzeneteiben, ott is a „nem közölhetők” sorában. Mégelég korán belátom, hogy nem lesz belőlem sem Petőfi,sem Arany, már pedig: vagy — vagy. Átcsapok a pró-zára: egy egész esztendő eredménye egy kisded tanul-mány a népballadáról — Emilia Családi köré-ben.

Mikszáth neve kezd feltünedezni, „rajzolja” apalócait s az ő utánzói tollán egyszerre egy új,„se hús, se hal” műfaj lopódzik be az iroda-lomba: a rajz. Boldog, boldogtalan a népetrajzolja, ki-ki a maga népét. Voltaképen foto-gráfiák ezek. Lélek nélkül való fotográfiák. Ε foto-gráfiáknak egy hódmezővásárhelyi zsidó fiú Iritz Dá-vid a legszorgalmasabb mesterembere. Iritz Dezsőnév alatt fotografálja a vásárhelyi parasztokat s egyiklefotografált paraszt ostorral kergeti végig Vásárhelypiacán. Nyilván ő az első „üldözött” zsidó. Magam isfotagrafálni kezdek, le is fotografálom egy volt tanáro-mat, de mire megjelenik a fotográfia egy képes újság-ban, már tisztában vagyok azzal, hogy ez nem iro-dalom. Ma is szégyenkezve gondolok rá: mily csúnyapolémia sarjadt ki e fotográfiából.

Két esztendő — sok idő, talán három esztendeig iselhúzhatom, amíg színt kell vallanom: nem leszek ta-nár. De vájjon lesz-e erőm a színvallásra? Elhessege-tem a keltemetlen bogarat — mi minden történhetik

244

addig! Már viszek haza annyi dicsőséget, hogy egynyáron elélhetek ebből. Egy csomó humoros versnyomtatásban. Egy cikkecske a — Családi kör-ben.Néhány nagy lepedős újság, amelyekben megvan örö-kítve, hogy Gyulai Pál a Kisfaludy-társaságban bemu-tatott négy székely népballadát. Hátha még azt is meg-írták volna az újságok, hogy az öreg Szász Károlymindegyre „felsikoltott”, mint Kazinczy Ferenc, ha újtalentumot fedezett fel: szép! szép! Ó de szép! A fo-fogoly katona hallása közben szinte elolvadt a jó öreg.Én meg állok, állok kipirult, diadalmas arccal, hátul,a padsorok mögött s mosolygok befelé: Hátha tudnád,amit én ...

Gyerünk tovább!*

Budai Józsefnek elfogyott a három esztendeje, har-madik esztendővel a harmadik háromszáz pengő fo-rintja. Sem háza, sem földje, de van diplomája. Ne-kem van házam is, földem is, de nincs s félős, nem islesz diplomám. De József is füstre teheti a diplomá-ját: nem tudja, mit kezdjen vele. „Tiszta kitűnő” Jó-zsef diplomája. Mondják, az első kitűnő diploma a ter-mészetrajzi szakon. Szabó professzor asszisztense abosnyák ellen harcol, József helyettesíti: ha valaki, őkaphatna tanári széket. Szabó professzor fel is ajánljakészséggel a támogatását, de József, a leányosan sze-mérmes József, megesküszik az „istenekre”, hogy amígTisza Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, ál-lami iskolában nem lesz tanár. Neki az Állam és TiszaKálmán egy személy, József, a leányosan szemérmetesJózsef, feneketlen gyűlölettel szavalja Bartók Lajosversét, melynek ez a refrénje: Akinek kutyája van,szólítsa Tiszának. Az Államot, vagyis Tisza Kálmántnem hajlandó szolgálni; a református kollégiumokbannincs neki való üresedés. Nincs, mert alig kezdünk atanártermelésbe, már el is jutunk a túltermeléshez.Öregedő, diplomás filozófusok kurtanadrágos fiúcskákat.sétáltatnak a Duna partján; sokan a postához, a vasút-hoz, a vámhivatalhoz menekülnek — hát József hovámenekül? József Pest közelében, egy uraság gyümöl-

245

csésébe menekül, diákcsemeték helyett facsemetéketnemesít. Fizetése egész esztendőre nyolcvan pengő fo-rint, teljes ellátás (talán egy pár csizma is): Józsefnagyobb úr a királynál. Ám az uraságot meglátogatjaegy barátja, a kertészt, a házi szőttes ruhást, a nyak-kendőtlent — nem mutatja be: József, a leányosan sze-mérmetes József búcsút mond az uraságnak, a kert-nek, indul hazafelé.

Közben József a gyümölcs-tenyésztésről, a méhé-szetről igen sok okos cikket ír. A méhészetnek máregyesülete is van, az egyesületnek szakközlönye is.Kriesch műegyetemi tanár a szerkesztője, a méhészetfanatikusa, aki a szerkesztői üzenetekben így lelkesítia magyart:

Méhészetnek rendületlenülLégy híve, ó magvar!

A lelkes ember nagyrabecsüli Józsefet, felszólítja:vállalja el az egyesület titkárságát, 600 pengő forint afizetés, s emellett a hivatal mellett kertészkedhetik isvalahol Pest közelében. József vállalja, de megtudja,hogy az egyesület néhány száz pengő forint segélytkap az Államtól — nem nem, soha, amíg Tisza Kál-mán tesz Magyarország miniszterelnöke!

Most, ha regényes korrajzot írnék, költött históriák-kal anekdotákkal tarkítottat, félbeszakítanám Józsefpályafutásának rajzát: a következő kötetre hagynáme pálya folytatását és alkonyát. Ravaszul megvárakoz-tatnám, az olvasót, mint ahogy ezt minden magáhozvaló eszű író cselekszi. De ez a könyv sem nem re-gény, sem nem regényes korrajz. Mindössze annyi ahamisság a címében, hogy nemcsak egy népnek, nem-csak egy embernek a története, de többé is, köztük aBudai Józsefé is. Nem várakoztatom a nyájas olvasót,— hátha kezemből kihull a toll? Fittyet hányva hátminden irodalmi szabálynak, egy lélekzetre teregetemelé József életét és pályáját, röviden, igen röviden.

József nyakába veszi a nagyvilágot, megy, men-degél s egyszerre csak egy kis faluba ér. Magyar és

246

oláh Lakta erdélyi falucska ez. Iskola is van benne,mégpedig községi, de tanítója nincs. József meg-pályázza s bár nincs tanítói, csak tanári diplomája,megválasztják. Mag. Éppen jókor, neki való időbentörténik ez: követválasztás esztendejében. József bol-dog, van az ellenzéknek is jelöltje. Nosza, fanatizáljaa népet, szidja Tisza Kálmánt, de nem sokáig, mert avármegye főispánja Bánffy Dezső. Ez az ember nemismer tréfát: csendőrszuronyok közt zsuppoltatja Jó-zsefet haza, a falujába, ahol neki már sem háza, semföldje, de van édesanyja, aki keblére ölelje a „tékozló”'fiút. Azt a tékozló fiút, aki már sok-sok ezer fát ülte-tett, oltott, szemzett, új gyümölcsfajtákat teremtett; saki, lám, mégis tékozló, mert házát, földjét eltanulta sa vég? Csendőrök hozzák haza az özvegy anyához: itta fiad!

Mi a haza? kérdi a költő. — A legjobb anya,feleli ugyanő. Mért legjobb anya? Mert mindent ád.Szeressük hát! Azért szeressük, mert mindent ád? Ésha, szegény, nem tudna mindent, sőt semmit sem adni,ne szeressük? A haza más néven: állam. S mi az ál-lam? Fejős tehén. Az a fejőstehén, amelyet senki semszeret etetni, de mindenki siet megfejni. Igen, a hazacsakugyan a legjobb anya. És én ezzel a legjobb anyá-val egy szintre állítom a „tékozló” flu anyját. Az igazi,a valóságos tékozló fiúét is.

Meggyalázva kerül haza Budai József, s az édes-anyának nincs hozzá egy zokszava. A kopaszodó fejűfini kisgyermekként dédelgeti, vigasztalja; könnyeitvisszafojtja, csak titokban siratozza szerencsétlen fiát.Öreg asszony, öreg fiú együtt ültet, palántál, kapálgataz ősi kertben; együtt hallgatják a szorgalmas méhekzümmögését; együtt fogják be a kirajzó méhcsaládot;együtt nemesítik a vadcsemetéket, ültetik más földbe a,,gyöknemeseket”.

De szép, de bájos idill élet ez!Hiába került haza József csendőrszuronyok köött, a

nép megérzi benne a nagy embert. Azt az embert, akiszüntelen a halhatatlanságnak dolgozik. Már nem csú-folják Bodost; már nem kukukkolnak a bodosi ember

247

után. Már nem csúfolják a hosszúra nőtt pityókával,amely a szomszéd földjébe nyúlik át: no, most, kié apityóka? Csudálkozva hallják, látják, hogy a legfino-mabb almák, körték, szilvák a bodosi kertekben terem-nek. Ezeknek a fáját mind Budafi József oltá! Ez acsuda-ember folyton újabb meg újabb fajták teremté-sén töri a fejét s nem hiába töri. Összepárosítja a balul-almát az aranypármennal s lesz a párosításból újalma: batul a formája, aranypármén a színe s gyü-mölcsszedéstől új gyümölcsszedésig eláll. Mikor aztánbeültet minden talpalatnyi földet, ami csak beültet-hető; amikor már csak a vén emberek kopasz fejebeültetlen s csak a száraz fuszujkakaró beoltatlan,József ismét nyakába veszi a világot. Tizesztendőmúltán kincses Kolozsváron bukkan fel puritán alakja— háziszőttes ruhában, nyakkendő nélkül: professzora községi leányiskolában. Községiben, amely az állam-tól nem kap segélyt. És esküszik az „istenekre”, hogykivándorol Amerikába, ha tíz esztendőn belül nemÁpponyi lesz a — miniszterelnök. Az 1890-ik esztendőt.írjuk akkor: Tisza Kálmán uralmának utolsó esz-tendejét.

Apponyiból nem lesz miniszterelnök sem tíz, semhúsz, sem harminc esztendőn belül, József pedig nemmehet Amerikába, mert képtelen itthagyni a hazát, azédes anyaföldet, az édes anyaföldön a legjobb anyát,aki minden nyáron szívrepesve várja a „tékozló” fiút.József ma vén ember, a miskolci református kollégium-ban nemesíti a gyermek- s a miskolci szőllőskertekben.a vadcsemetéket. Innen küldi haza, az édes anyaföldreboldognak, boldogtalannak a gyöknemes szilva-,meggy-, cseresznyecsemetéket; innen készülődik haza— teleültetni zölderdő-zúgásos, vadgalamb-szólásosszép Erdővidéket s aztán — pihenni a bodosi temető-ben. És József nem mehet haza fát ültetni, nem mehethaza meghalni: József, a faültető, a halhatatlanság-Bak dolgozó József szertenéz és nem leli honját a ha-zában ... Epedve néz ő is Kelet felé, mindég csak Ke-let felé, a bodosi hegyek, a bodosi kertek felé — sze-gény öreg barátom, hová jutottunk, mire jutottunk!

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Ebben egy igazi tékozló fiúról lesz szó, aki meghalni ké- szül, mivelhogy töredelmes vallomásra képtelen.

Vágtat a gyorsvonat. Kelet felé vágtat a csillagostéli éjszakában. Igen bús képű ifjú didereg egyedül,szorosan magára huzza a honi zekét. Vastag szürkekígyó hever lomhán a lába alatt: pléhcső az, amelyeta pesti pályaudvaron forró meleg vízzel töltöttek megs Szolnokon már hideg, szinte oly hideg, mint az embe-rek, akiktől ez a búsképű ifjú menekül. Haza, haza, azédes anyaföld kebelére — meghalni, meghalni!

Másodosztályú szakaszban ül a búsképű ifjú, éle-tében.először s véli: utolszor. Ha a.kocsiszakaszoknakfalai nem volnának, akár sétálhatna is fel s alá, emberilénybe nem ütődnék. Hét esztendőt kell még várnunk,amikor majd zsúfoltan lihegnek a vonatok. Még talánnem is mer álmodni arról a nagyratörő felsőmagyar-országi ifjú, hogy ő belőle miniszter lesz, a vasutakminisztere; hogy ő fogja megakadályozni halni készülőifjaknak egyedül való utazását. Pesttől Brassóig a har-madosztályú jegy 22 pengő forint, a másodosztályú jegy32, az első osztályú 40. De jön, már közeledik a vas-ember, aki a 22 pengő forintot négyre szállítja, a har-minckettőt nyolcra, a 40-et tizenötre — ez az embernem fogja tűrni, hogy üresen száguldjon a vonat; nemfogja tűrni, hogy halni készülő ifjak kényelmesen gon-dolhassák végig haszontalan életüket s zavartalan csi-nálják meg a végszámadást: ebből a ,,dilemmából”pedig csak egy a menekvés — a halál.

Mely megdöbbentő komolyan mondja a búsképű

249

ifjú: ebből a dilemmából nincs menekvés! Először ismegállapítja, hogy ő kedvet voltaképpen egyetlen pá-lyára sem érzett. Hogy ő a tanári pályát csak azértválasztá, mert a révbe jutásnak legrövidebb útja ez. Sha már ezt választá, miért nem hagyta mindjárt fakép-nél a vogul, osztják, a mordvin, a cseremisz atyafisá-got. Ha például a históriát választja... most zsebébenvolna a diploma, nem foglalkoznék a halál gondolatá-val, nem csalt volna meg két öreg embert, mint ahogyazt Benkő Ádám cselekedte! Az irodalom... igen, igen,már nyomják a könyvet, de siker ez? Ezt a könyvetcsak gyűjtötte, nem írta. Hát, hadd nyomják! A humo-ros versikék? Egy-két „rajz”? Hat hónapja hever egynagy napilap fiókjában egy kézirat, amelytől sokat várt.Ahhoz való bátorsága sem volt, hogy személyesen adjaát. Az élhetetlen, a gyáva fiú megkéri egy barátját:Nézd, neked jó embered a „Sándor bácsi”. Vidd elhozzá s kérd meg: sétáljon át az egyetemi könyvtárbólaz Athenaeumhoz: ott valamelyik nagylepedős újság-nak adja oda. Sándor bácsi viszi, hogyne vinné s hozzais a jó hírt: jön, jön, jönni fog! És hat hónapon átminden nap megvesz az élhetetlen ifjú egy nagylepedősújságot, s minden nap csalódottan ejti el. És nincsmersze felmenni a szerkesztőségbe: Kérem, szerkesztőúr, Szilágyi Sándor volt szíves átadni egy tárcámat.Azt mondta: közölni fogják ,. .

— Nem vagy életrevaló, gyáva vagy, fiatal bará-tom, — halj meg! — mondja ki magára a halálos íté-letet a búsképű ifjú. Sem tanár, sem író, semmi semvagy, halj meg!

— De voltaképpen mit is kezdenék a tanári diplo-mával? — kérdezi az ifjú.

A múltkoriban tanúja volt a Sugár-úton, amintegy öregedő diplomást megrugdosott a — tanítványa.Budai József — néptanító; Kont Ignác Parisba mentkatedráért s kapott is. Elment, mert itt nem kapott.Egy az, hogy „kevés a fóka”, más az, hogy Kont Ignáczsidó, a hitétől nem tud megválni, az agg Trefort pedigzsidót nem nevez ki. Vájjon álmodhatja-e a halni ké-

250

szülő ifjú, hogy tizenöt esztendő múlva ez a Kont Ignácmég az ő könyvéről is fog írni — francia folyóiratok-ban! Éppen arról a könyvéről, amelyet a halni készülőifjú a magyar népről írt, a föld népéről, annak sok snagy szenvedéseiről, küzdelmeiről, s arról a nagy esz-tendőről, amikor emberré, szabad emberré lelt ajobbágy!

— Voltaképpen, — elmélkedik az ifjú, — ha márszertefoszlottak a szép álmok, vissza kellene térnem azédes anyaföldhöz. Meg kellene fognom az ekeszarvát.Igen, kissé elkényesedtem s tavaly nyáron már meg-cselekedtem, hogy cérnakeztyűt húztam a kezemre, úgygereblyéztem a szénát. Édesapám rám-rámnézett, fejétcsóválta, hümmögött, de nem szólt. Se baj, majd mun-kához durvul a kezem! Igen, igen, de előbb töredelmesvallomást kell lennem , . . Hogyan is kezdeném? így:édesapám, én . . . Az ifjú itt elakad. Elég szépen végig-gondolja a drámai jelenetet, talán meg is tudná írni,de elmondani?! Soha, soha! Egyébként nem kellmindjárt vallomást tennem. Van még néhány hóna-pom, nyárra ígértem a diplomát, addig még sok mindentörténhetik . . .

A vonat pedig vágtat, vágtat, viszi az ifjút: mégmindig egyedül didereg. Kihűlt már az a szürke kigyóis, amelyet a kolozsvári állomáson fektettek a lába elé.Már az utolsó alagúton is átszáguldott. Már látja azt adombon ülő tornácos kőházat, ahol kinyílt az első sze-relem virága. Kirepült a madár a fészekből. Vájjon bol-dog-e? Isten áldjon, Ilona! Megyek meghalni! Hallod?Megyek haza, meghalni!

Délben áll meg a robogó vonat az utolsó állomáson.Ágostonfalva a neve. Oláh falu. Már piroslik benne egy-két cserépfödeles ház. Vasutas emberek háza. A többiház még mindig zsúpfödeles. Egy födél alatt telel emberés állat. Csudálatos, csak át kell mennünk az Olt hídján,cserépfödeles házak mosolyognak felénk minden falu-ból. Jobbra Köpec, balra Bárót: mind a kettő már többa falunál, kezd formálódni városias képe. Olt két partjamentén a szántóföld, a rét — ugyanaz, S ím, az egyik

251

part mentén még mindig egy födél alatt, zsúpfödél alattember és állat. A másik part mentén cserépfödeles kő-házak, csűrök, istállók. Ki érti ezt?

Gábor bácsi vár az állomáson. Három falu jegy-zője — lám, ő szerzett diplomát, pedig édesapám azértsem taníttatta tovább, mert kicsit nehezen tanult, őmost a falu legnagyobb gazdája, szánt-vet s a melletthárom falu dolgát végezi, ő méltó unokája András nagy-apónak, nem hiába épült a háza is András nagyapóházának a helyén. Ő sem tart hivatalos órát, amintAndrás nagyapó sem tartott: éjjel-nappal nyitva házaaz ügyes-bajos embereknek. Szereti a nép, nemcsakazért, mert véréből való vér, hanem főképpen azért, merta maga vérét nem tagadja meg, írásaiért egy piculátsem fogad el. Ő bárom esztendő alatt végezte a szent-györgyi „normát”, én nekem meg tizenöt esztendő kel-lett arra, hogy nagy Senki váljon belőlem.

Síkos a hó, szalad a szán, de a Pista nélkül, mástárssal röpül a Fecske.

— Eladták a Pislát?— El.— Miért?— Egyszer elragadta a legényt, s emiatt édesapára

eladta.— Oh, Istenem! Szegény Pista! Be sajnálom! Tíz

esztendeig vitt Udvarhelyre meg vissza!Nevetve beszéli Gábor bácsi, hogy a legény felbőgte

a falut, amikor a Pistát új gazdája elvezette. Ott akartahagyni az „öreget”. Hogy ha elragadta, őt ragadta el,nem mást. Aki fél a Pistától, ne üljön utána.

És így tovább.Kicsordul a könny a tékozló fiú szeméből. Nem a

hideg, a fájdalom csordítja ki. Ha nem szégyellene,sírva fakadna. Alig-alig tudja visszafojtani.

— Száz forintot adtak érte, — mondja Gábor bácsi. — Pedig öreg volt már.

— Én meg a világ minden kincséért sem adtamvolna, — mondja a tékozló fiú.

252

— Megvolt-e a vizsga? — tereli a beszédet másraGábor bácsi.

— Az egyik, — füllent a tékozló fiú.— Hát a másik mért nem?

Felelhetett volna így:— Azért, mert én még mindig bolond poéta vagyok,

aki a világ minden kincseért sem adtam volna el aPistát.

De ez a felelet csak most, írásközben. jut eszébe.Akkor így felelt:

— Mert két vizsgát kell kiállonom. A másikra má-jusban kerül a sor.

Bárót között szalad a szán, a tékozló fiú tekintete apostaház ablakára röppen s elfogja egy nyájas arcú öregember mosolyát. Gergely Ferenc bácsi ez az öreg ember.Felköszön a tékozló fiú, szeretettel integet le az öregember. A tékozló ím r-gy röpke pillanatban leolvassa azöreg ember gondolatát: Ez a fiú most viszi a diplomát.Mégis csak jót cselekedtem, hogy azt a levelet nem azapjának, adtam ki . . .

S ennek az embernek egyszer majd, talán nem issok idő múltán, háborogni fog a lelkiismerete: hát ezérta fillért szegtem meg hivatalos eskümet!?

Ihol, már Bibarcfalva közt repül a szán. Kapuelőtt álldogál az öreg esperes. Melegen süt a déli nap,csurog az eresz alja, az enyhe melegben sütkérezik azöreg, hosszúszárú pipa a szájában: egyike azoknak azöregeknek, akik a Rika-erdőben „megfiatalodtak”volt... Ez az öreg ember tanúja volt az első lépésneks most örvendezve állítja meg a szánat. Hohó! Istenhozta,, öcsém. A Mikó-kollégiumban üres egy állás,pályázza meg.

Nem is kérdi: megvan-e a diploma, oly jó hírevan a tékozló fiúnak.

— Köszönöm, köszönöm, pályázni fogok!A Mikó-kollégiumban ... Ama Mikó Imre kollé-

giumában, akiről a tékozló fiú ódát írt, ódát, mely azudvarhelyi önképzőkör Játékkönyvébe „dicsérettel”íratott be.

253

— Hogyne, hogyne, pályázni fogok a halálra, de,hajh! én rólam nem írnak ódát!

Elhagyják Bibarcfalvát, önkéntelen jobbra pillanta fiú: Budai József faluja szinte összeolvad a hegyek-kél, alig látszik a hótól. No, kis falu, nemsokára haza-jön faültető fiad. Amint kitavaszodik, kortesek lármá-jától lesz visszhangos hegy, völgy — s a te fiadatcsendörök hozzák haza...

— Van-e már jelöltjük? — kérdi váratlan a té-kozló fiú.

— Van. A főispán fia.Megválasztják?

— Meg. Rá kell szavaznunk.—Természetes, — mondja gúnyosan a tékozló fiú.

Már ismeri a főispán-fiú programmját. Elmondta aSzikszay-ban, vacsorázás közben. Rövid, de velős Pro-gramm. „Atyafiak! Én is szamár vagyok, ti is szama-rak vagytok — válasszatok meg!”

— Éh, ördög bánja a főispán-fiú programmját. Mitbánom én: ki viseli majd az én népemnek a képét!

Feléje csillog hegy tetejéről a nagybaconi templombádogfödeles tornya, csillogtatja a lemenő nap — bi-zonyos, hogy az a torony semmit sem sejt a tékozló fiúlelkének vergődésiről, nem hallja szíve hangos dobo-gását, amikor egy másik tornyot pillant meg: a kis-baconi templomét. Épp most kondul meg a nagy-harang. Még mindig a vén Mihály András kongatja,aki tíz év előtt széket tett az ő lába alá, amelyről vé-kony hangon hadarta el Istent dicsérő könyörgését.Mind azt mondja a nagyharang: je-re ha-za, je-reha-za, — mintha bizony hívás. nélkül is nem azt cse-lekedné. No, majd mást mondotok kettesben, ha egy-szerre két kötelet rángat vén Mihály András. Mind aztfogjátok mondani: Vidd el, dugd el, temetőbe te-mesd el!

Ilyen bolond gondolatokkal foglalkozik a tékozlóím, ezekkel érkezik meg falujába. Még áll András nagy-apó gyümölcsöskertje a falu alsó végén, a havas koro-nájú öreg fák komoran merednek rá: hát, ezért ülte-tett minket a te nagyapád!? Szép új kőház fehérlik a

254

patak partján: Gergő háza ez. Már nem Gergő, de Ger-gely. Benkő Gergely gazduram.

— Lám, ilyen szép kőházam volna most nekem,talán szebb is, ha nem szavalom időnek előtte a Meg-fagyott gyermek-et. Talán éppen ezen a farsangon vin-nék asszonyt a házhoz. Nem, ezen a farsangon nem vi-hetnék, hisz hátra van még egy sorozás . . .

— Ej, de szép kőház ez is. Úgy-e, a Benedek SzabóGáboré?

— Az. Ősszel jön haza katonaságból, de az apjamár felépítette a házat.

(— Ez is iskolatárs, ez is boldog ember, boldog azegész világ, csak én vagyok boldogtalan.)

Hát ez mi? A Fűrész-utca sarkán régi kőház, agyámoltalan Benkő Laji háza, azé a Benkő Lajié, akthajdanában-danában oly szégyenletesen bukott el akántori pályázaton. A ház elejébe ajtó vágva, ajtó fe-lett fekete tábla, rajta fehér betűkkel:

Mikor jött ide?— Az ősszelMilyen ember?— Derék ember, csak egy hibája van: ha házam-

hoz jön, száraz kenyérnél egyebet el nem fogad . . .Ez a székely ember, ez. Neki csak az nem tetszik a

zsidóban, hogy kenyérnél egyébbel nem kínálhatja meg.Ha kíváncsi vagy, nyájas olvasó, megsúghatom:

az 1881-ik esztendőben járunk.Átsuhanunk a nagy lúdon, hirtelen kanyarodás:

nyitva már a galambbúgós kapu, István nagyapó ka-puja, ki kétszer járta meg Pestet a franciára mentébens — hazajött. Sebbel, de hazajött. Hiszen én is sebbel,de hazajöttem; úgy-e, hazajöttem, édesanyám?

— Ó édes fiam, de színtelen vagy! Hol hagytad azarcod pirosságát?

— Pesten, édesanyám, Pesten.— Megfáztál, úgy-e?— Nem, édesanyám, nem.

255

— Éhes vagy, úgy-e?— Nem, édesanyául, nem.— Erre, erre, a kicsi ,,házba”, itt nyugodalmasab-

ban tanulhatsz.— Mi nem háborgatunk, — mondja édesapám. —

Sokat kell-e még tanulnod?— Nem, már nem sokat ...Uccára néz a kicsi „ház” (ház a székelynek a szoba

is), két ablakkal néz az uccára, egy kicsi ablakkal aveteményes kertbe: a tyúkleső ablak ez. A nyitott tü-zelőben vígan lobognak a hosszú bükkfahasábok:enyhe meleg árad szét a szobában, zsibbasztó, bizser-gető melegség. Ha itt maradhatnék örökre, mindörökre!— nyillalik át a tékozló fiú szívén. Valaha régen fe-ketére festett asztal a szoba közepén, felette függ alámpa: diákkori lámpa. Az ablaknak támaszkodik egykis asztal: a diákkori asztal. Egy kis heverődívány,háznál szőtt a takarója. Egy alacsony lábu ágy. Haakarom: ágy, ha akarom: dívány. Két-három szék.köztük egy össze-vissza faragcsált: a diákkori szék.

Kirakosgatja a könyveit az asztalkára, sorba állítjaa neki való kedvesebbeket, a többit a ruhapadba do-bálja: — vájjon látom-e többet? De valamit a táská-ban hagy: Ezt akkor veszem ki és zárom az asztal-fiába, ha egyedül leszek . . .

Pattog, duruzsol, dorombol a tűz s egyszerre, mitgondol, mit nem, a tékozló fiú lehúzza a cipőjét, a ha-risnyáját, a diáki széket a tűzhely elé állítja, leül ,aszékre, lábát fölteszi a padkára s úgy melengeti, pirit-gatja talpát, igen tetszik neki a gondolat, hogy: ,,gyer-mek vagyok, gyermek lettem újra”, s nem látja megmagán, hogy valójában is az: gyermek, gyermek, ezer-szer is, gyermek, haszontalan, rossz gyermek.

Az öregek örvendeznek, hogy ,,ujra gyermek tett”,gyönyörködnek a talpát piritgató nagy legényben.Édesanyja könyezve elevenitgeti fel, amikor a kicsi kislegényke ráült a kemencepadkára s lábacskáját úgypiritgatá.

— Ó de megnőttél, édes fiam!Benne van e sóhajtásban: de szeretném, ha még

256

pendelyes gyermek volnál, ölembe vennélek, két ka-rommal keblemhez ölelnélek, csókolnálak.

A tékozló fiú is elsóhajtja magában: ,,Bár marad-tam volna mindég gyermek!”

Átmennek a .,nagyházba”, a virágoskertre nyílóba;ott vacsoráznak. Az ablakon átfehérlik a tél. A virágos-kert mélyen alszik a hó alatt. Ablak alatt, a fal tövében,alszik a mályva elszáradt torzsa is. Nemsokára itt a ki-kelet, elolvad a hó, mályva gyökeréből új élet bajt kis majd a meleg nyárban mályvavirágok hajolnak bea nyitott ablakon. De ő ezeket a behajló virágokat márnem fogja látni. . .

— Egyél, fiam, egyél. Most is oly kicsiétű vagy,mint gyermekkorodban.

Piszkálgat a vacsorában, nem tud a lelke megsza-badulni a mályvavirágoktól, amelyek majd behajolnakaz ablakon.

— Ó Istenem, min gondolkozol? Neked valaminagy bánatod van, fiam!

— Dehogy van, édesanyám, — riad fél. — Tudja,min gondolkozom? Azon gondolkozom, hogy milyenutálatos az a nagy város s hogy milyen kedves, milyenszép ez a mi kicsi falunk.

Mondja a tékozló fiú édesanyja és könnybe borul aszeme:

— Azt mondta Ignácka is mindég: mindenütt jó,de legjobb otthon!

— No, úgy-e? — kap Ignácka mondásán. (Aki ször-nyű halálnak halálával, ha meg nem hal, most bizo-nyosan pap s talán ő is követné a példáját. — Lám,lám, a papunk épp elkészülődik innen, pap lehetnékitthon...) — Bizony igaza volt Ignác bácsinak (mégnem merem Ignáckának mondani): mindenütt jó, delegjobb otthon. Sokszor eltűnődöm azon, nem jobb lettvolna-e, ha itthon maradok, a kollégiumba nem me-gyek; azon a sok pénzen, mit rám költöttek, földreföldet vett volna édesapám ...

Idáig hallgatott a tékozló fiú édesapja, most meg-szólal:

— Ezen én is sokszor eltűnődtem, de mi haszna

257

most a tűnődésnek. A kis malac is így rítt, amikorkünn a határon meglepte az esső: Hogyha én ezt tud-tam vóna, köpenyeget vettem vóna! Nagy kedved volta tanulásra, kedvedet nem szegtem — igaz-e? Azt hi-szed, nem sírt a szívem, amikor a földjeidet eladogatnikezdted? Pedig a bátyád szánt rajta. Hát csakugyanmegbántad? — s gyanakodva szegezi tekintetét a fiúra.

— Ne-em, nem bántam. Aztán mi haszna volna,ha megbántam is. De — de — elnézem itt magukat!Felnevelték a gyermekeiket, ki erre, ki arra elrepült...

— Gábor itthon maradt.— De nem lakik magukkal. Senkisem lesz maguk

mellett, ha egészen leöregednek. Betegség ha ágybafekteti, ki ápolja? Én oly messze leszek maguktól!

— Fiam, — mondta most igen komolyan az édes-apám — amikor én téged Udvarhelyre vittelek, tudtam,mit csinálok. Tudtam, hogy ezt a gyermekemet a vi-lágnak nevelem, nem magamnak.

— Én is tudtam! — sír bele a tékozló fiú édes-anyja.

— A mi öregségünk, a mi betegségünk ne búsítson,fiam. A szánt-vető ember, amikor elérkezik az ideje,lefekszik s fekszik, ameddig Isten úgy rendeli, aztánvagy felkel vagy sem. Értem én az én egyszerű elmém-mel is a te gondolatodat. A tanulás megfinomította atestedet is, a lelkedet is. Bársonnyá finomult rajtad azeke. De maradtál volna csak itthon, a gazdaság volnaminden gondod, s fekhetnénk betegen, meg-megkérdez-néd: hogy van, édesapám? Hogy van, édesanyám? —s mennél a dolgod után.

— Édesanyám öt esztendeig ápolta az édesanyját.Maga is sokat emelgette, édesapám. Emlékszem, vilá-gosan emlékszem erre.

— Jó, jó, — zavarodott meg a tékozló fiú édesapja.— No, eridj, feküdj le.

— Eridj, eridj, — biztatja édesanyja is. — Miat-tunk ne búsítsd a szívedet.

A tékozló fiú átmegy a kicsi szobába, reménytelenüldűl le az ágyra: vége, vége, vége! Mondhatom-e megezeknek az egyszerű embereknek az igaz valóságot?

258

S ha meg merném is mondani: világcsúfjára marad-hatok-e itthon? Eléje mered a gyámoltalan Benkő Lapszomorú példája. Haza szorul az ősi házba, az ősiföldre. Szép gazdaság marad rá. De gyenge arra, hogymegfogja az ekeszarvát, a kasza nyelét; egész falu ka-cagja, amint az ökör mellett mendegél, mint egy béres-fiú, s az ekeszarvát a cseléd fogja: ez a gazda, ő abéres, ökörhajtó kisbéres. — Én ugyan megfognám az.ekeszarvát is, a kasza nyelét is, de már trágyás sze-kéren — piha! — mégsem szeretnék ülni. Szeretem azerdőt, de már mégsem szeretnék téli hajnalon kibújnia meleg ágyból: befogni a lovat, az ökröt; felmenniaz erdőbe; ott egy bükkóriást levágni, szánra fektetni,— aztán: fogom a gyeplőt, gyí! gázolok a hóban, misa bükkóriást hegy oldalából kivontatják a lovak, ki azútra. Hiszen, ha ott lehetne kezdeni, hogy már künnáll a szán az úton, ott felülök s csak fognom kell agyeplőt!

Eszébe jut a gazdaságnak sok nehéz, durva, kelle-metlen munkája: — Vájjon hozzá tudok-e durvulnimajd?

Hajnal felé nyomja el az álom, az édes hajnaliálom. Későn ébred, rá süt a tűzhely lobogó lángja: — Vájjon ki tett tüzet? Édesanyám vagy a cseléd-leány? Bizonyosan az édesanyám... Ő hozza be tál-cán a kávét nagy, talpas pohárban.. A tálcán egyújság is.

— Ágyban iszod-e meg a kávét, édes fiam? Erő-sen megfáradtál, úgy~e, a hosszú úton?

— Nem, nem, fölkelek. Tegye az asztalra, édes-anyám. Hát ez miféle újság?

— Gábornak küldik egy hónap óta. Ingyen küldikneki is, a bírónak is.

Átadja az újságot. Az Ellenőr. Lángba borul a té-kozló fiú arca:

— Ez az a bizonyos újság, amelynél hat hónapjahever a tárcám! — Haraggal löki félre. — Hiszen ér-tem, értem, hogy mért küldik ingyen jegyzőnek is,bírónak is. Követválasztás lesz a nyáron! Micsoda pa-

259

zarlás! Mintha bizony e nélkül nem választanák ínéga főispán fiát!

Gyorsan felöltözködik, megissza a kávét, aztánmégsem állja meg: felveszi az ellökött újságot, a vonalalá röppen a tekintete: az ő tárcája még mindig otthever a szerkesztő asztalában, vagy tán nem js hevermár ott, rég a papírkosárba került; papírkosárból ahentes boltjába; hentes boltjából szegény diákok aszta-lára, szalonnától, töpörtyütől zsírosan...

— Így is jó, — mondja magában. S ha megjelentvolna, mielőtt eljövök? Változtat-e az én lelkem nyo-morúságán? Újabb tárcát írok s az is elhever újabbhat hónapig.

„Még egy választás — olvassa; a vezércikkben — egytáborban lesz a nemzet, a szabadelvűpárt táborában.” — Ott lesz, ott, a főispán fia feltétlenül ott lesz. Hát énhol leszek?

Egyedül van a szobában, de azért óvatosan körül-néz. A táska fenekéről kihalássza a hatlövetű pisztolyt,meg a kis skatulyát, amelyben fűrészpor közt 25 golyó.Hirtelen beteszi a diákasztal fiókjába, a kulcsot ráfor-dítja, zsebredugja. Éppen jókor, mert belép az édesapja.Jókedvet mutatva mondja:

— Ejnye, ejnye, hát ilyen későn kelnek fel Pestena — gazdák?

— Fel tudok én kelni hajnalban is, édesapám. Majdmeglátja holnap!

— No-no. Hiszen csak tréfálok. Akkor kelsz, fiam,amikor jól esik.

— Lássa, lássa, édesapám, ha gazda volnék, magamég most is heverne az ágyban. Már fenn volnék azerdőn, már le is vágtam volna egy bükkfát. Nemvolna jó?

— Jó, jó, de minek beszélsz hiábavalóságot? Haitthon maradtál volna, én akkor sem heverésznék azágyban. Hajnalban kipattan a szemem s künn talál avirradat. Én erre születtem, te másra születtél: Istenrendelte ezt így! Ezt a sok könyvet mind meg kell mégtanulnod? — mutat a tékozló fiú legkedvesebb köny-veire?

260

— Fejemben vannak már, csak lapozgatok bennük.— S mégis nyárig várakoznod kell?— Ez a rend. Elébb vizsgáznom nem lehet.— No, jó, nyugszik meg s hívja a tékozló fiút, hogy

nézze meg a gazdaságot.Örömmel látja, hogy egy pajta még teli. Két ökör,

két ló, két tinó, három tehén, öt-hat növendékborjú.— A pásztor ember — mondja a föld öreg szerel-

mese — egy kecskén kezdi s egy kecskén végzi. Ahogykezdettem, úgy végzem én is. A bátyádnak már jóvaltöbb van; a leánytestvéreidnek is. Ez az igazság. Azéfiaké a jövendő, öregeké a kuckó. Ha mi marad ebből,neked marad, ámbátor sok ökrömet ette meg Pest...

— Igaz, igaz. Pestnek nagy a gyomra. Sokat eszik.Szeretné mondani: Ezzel a gazdasággal meg mernémkezdeni az életet, — de belátja, hiábavaló a ravaszko-dása, hiába való a harc az életért, — meg kell halni,meg!

Telnek, múlnak a napok, a tékozló fiú mennél ke-vesebbet mutatja magát a faluban. Várja a tavaszt, kü-lönösen a feltámadás ünnepének a virradatát: a tékozlófiú még mindig azt hiszi magáról, hogy ő poéta; hogyha kissé kedvez neki a szerencse, talán — Igen,azt hiszi, hogy ő poéta s de szép lesz, de poétikus leszhúsvét hajnalán, amikor dereng az ég, amikor éppenkapaszkodik az öreg nap a hegyek hátán, akkor nyomjaszívéhez a pisztolyt: Isten veled, élet! Valósággal kéje-leg a tékozló fiú a gondolat nagyszerűségében, bár meg-megzavarja a lélekrendítő jelenet, amelynek napfölkelteután színhelye lesz a kis szoba, amikor oda belép egyöreg asszony — nem, ezt végig gondolni képtelen. Be-hunyja a szemét, mint ahogy behunyja mindannyiszor,ha olyasmi villan meg a fejében, amire gondolni nemszeret. Már leveleket fogalmaz magában, a szüleinek,a testvéreinek, legjobb barátjának, Jóbnak, akitől foly-ton jönnek a levelek; minden levél szidja a nyomdát,amely csigamódjára dolgozik. Esztendő múlva ha könyvlesz a — könyvből. — Szegény Jób! Értem a türelmet-

261

lenségedet, te még ifjú vagy, de én már öreg vagyok,engem nem izgat a könyv. Engem most az izgat: meg-írjam-e szüleimnek az igaz valóságot, vagy valami hi-hető hazugságot eszeljek ki... Igen tetszik neki ez amondat: Halálos betegség sorvasztja testemet, lelkemet,nem bírom tovább az élet terhét — bocsássák meg bű-nömet, édes jó szüleim!

Esténként két-három évvel fiatalabb ifjú látogat elhozzá. Ez is félbenmaradt ifjú, mint ő, azzal a különb-séggel, hogy ennek a tékozló fiú félbenmaradtságáról ha-lovány sejtelme sincs. Néhány osztályt járt a fiú, hir-telen letört, most Gábor bácsinak írogat, mivelhogy azírása szép. Szabó Náci neve az ifjúnak, fia annak aSzabó Józsefnek, akiről fel van jelezve a könyv elején,hogy kisgazda létére négy fia közül háromnak építettkőházat. A negyedik, Náci, nem kap kőházat, mert ő is„megcsalta” az apját, mint ahogy „megcsalta” BenkőÁdám s mint ahogy — megcsaltam én. Megcsaltam, meg,idézőjel nélkül, valósággal meg!

Kellemesen telnek az esték a barátságos meleg szo-bában. Sokáig fenmaradnak, a forró meleg hamubanpityókát sütnek, diákkori emlékeket elevenítnek fel, na-gyokat kacagnak s a tékozló fiú már most abban is ké-jeleg, hogy mily könnyen hagyja itt az életet, amelynek,,terhét nem bírja” tovább. Néha-néha elszólja magát,de a másik tékozló mintha nem venné észre, vagy tánszínleli, hogy nem? Elő-előveszi pisztolyát, mutatja,hogy golyó van mind a hat csövében, nevetve nyomjaszívéhez.

— Látod, — mondja, — Benkő Ádámnak csak két-csövű pisztolya volt s egy lövéssel eltalálta a szívét. Aztírta Anikónak: „Fájt a szívem, hozzálőttem.” Ha egy-szer a szívem igazán fájna, én is hozzálőnék.

Náci ijedten rántja félre a pisztolyt.— Ó te bolond, — kacag a tékozló fiú, — hisz az

én szívem nem fáj. Egy leányt szerettem még eddig; kétesztendeje, hogy férjhez ment s lásd, élek. Diákszerelemvolt, — jegyzi meg kicsinylően a tékozló fiú.

Nini, hogy repülnek a napok, a hetek. Még lobog atűz a tűzhelyen egész nap, de már itt a kikelet, egyszerre

262

csak itt a húsvét — siess, fiú, siess, búcsúzkodjál szépcsendesen, a kicsi falutól, az erdőtől, a mezőtől, gyer-mekkorod kedvesemlékű helyeitől. Hiába adod a hideg-vérű gavallért, érzelgős fiú vagy te, a hegyes-völgyes,erdős ország hamisítatlan fia. Nem vetted észre, hogymások a te néped nótái, mini a végtelen síkságon élőmagyar testvéreké?

Az érzelgős fiú, hazajöttében, messziről látta BenkőGergely szép kőhazát, most elindul, hogy gyermekkoripajtását saját fészkében lássa. Valóban, szép ház, kívül-ről hasonlatos a Gábor bácsiéhoz. Áll még az ősi házis, de megütődve hallja, hogy juhok bégnek a virágos-kertre nyíló szobában, hol egykor Benkő Ádám hangjacsengett, szavalván Petőfi verseit... Néhány garádicsvezet a kőoszlopos tornácra, kopogtat az ajtón, senki semfelel. A kilincset megnyomja, nem nyílik az ajtó. Megya konyha felé, benyit: együtt a család. Az öregek s afiatalok. Két ágy a tágas konyhában, mindjárt megérti,miért bégnek juhok az ősi házban. Ez a két ágy az öre-geké. Nagy az öröme Gergelynek, a fiatal asszonynak is,aki különben anyai ágon Benedek-sarjadék. Örvendez-nek az öregek is, de első pillanatban látja a tékozló fiú,hogy öreg Benkő Dániel Ádámot látja benne, minthagyanakodva nézné, vizsgálná. Vagy csak a bűnös, a té-kozló fiú látja így? Bemennek a szomszéd szobába, demielőtt leülne, a házat bejárja. Két nagy szoba, egyoldalszoba, szinte úri képe van. Valósággal kirí belőleBenkő Dániel, aki hű maradt az ősi viselethez. A tékozlófiú nem győzi dicsérni a háznak külsejét, belsejét s nennbírja visszafojtani a sóhajtást: Ilyen házam lehetne mostnekem is?

— Különb házban lakol te Pesten, — mondja Ger-gely, aki hol magáz, hol tegez.

— De nem az enyém.— Majd lesz neked is, vigasztalja Gergely.— Drága lehet ott a ház, — szólal meg az öreg s

úgy érzi a tékozló fiú (vájjon jól érzi-e?) a szúrós szemerászegeződik.

— Bizony drága, keresztapám uram, A tanári fize-tésből éppen csak hogy megél az ember..

263

— Pótolod a főddel, — mondja Gergely.— Egyszer a főd is elfogy, — jegyzi meg az öreg,

s bár ezúttal félrenéz, mégis mintha tűvel szúrkálnák atékozló fiú arcát: sajogva sajog.

— A főd elfogy, de a tudomány megmarad, — böl-cselkedik Gergely.

— Jobb, ha mind a kettő megmarad, — tapintaz igazi igazságra a föld öreg szerelmese.

Közben az asszonyok eltűnnek a konyhába. Be-hallik a kolbász sistergése, ajtó hasadékán átszűrődikaz illata: ez a kolbász a tékozló fiú tiszteletére sistereg.Az udvarra néző ablak előtt elvillanni lát egy cseléd-leányt: két kezében két kupa bor. A tékozló fiú tiszte-letére hozódik a bor. Bizonyosan a Benkő Jakab pin-céjéből: minden ősszel eljár a szüretre. Bejön kipirultarccal a szép éfiasszony, asztalt terít, aztán kifordul, be-hoz egy nagy tál kolbászt (még sistereg a zsírjában),a tékozló fiú, bár nem éhes, meg sem próbálja a sza-badkozást.

— Íme, — mondja magában a tékozló fiú — ígyszeretnék élni én is, együtt az, én öreg szüleimmel. Azén szüleim azonban nem a konyhán laknának. Övéklenne a legszebb szoba.

A tékozló fiú igen dicséri a kolbászt is, a bort is,de kolbász is, bor is majd elakad a torkán. Pedig akolbász is pompás, a bor is pompás, de a tékozló fiúszüntelen a halálra, a kikerülhetetlen halálra gondol.Egy-egy kérdésre szórakozottan felelget. Kérdi az örega harmadik (vagy az ötödik?) pohárnál: megvót-e azegzámen?

— Meglesz, felel a tékozló fiú. Azaz: az egyikmegvolt, a másik májusban vagy júniusban lesz...

Az öreg ember erre semmit sem szól, a pohárbamered, de a tékozló fiú mégis arcán érzi a szúrós te-kintetet. Rémülten olvassa le az öreg ember arcáról agondolatot: ez is megcsalta az apját.

A tékozló fiúnak, hiába marasztalják, nincs mara-dása. Azt határozza az úton hazafelé, hogy nem bú-csúzkodik senkitől, még a testvéreitől sem, csak az őkedves emlékű helyeitől. Ezek nem vizsgálódnak, nem

264

gyanakodnak, ezek nem firtatják: megvót-e az egzá-men. Egyszerűen örülnek (bizonyosan örülnek), hogyújra látják Elekecskét, aki, lám, de nagy legénnyé ser-dült, amióta nem látták.

És a tékozló fiú e naptól kezdve erdőn, mezőn csa-tangol. A kértjük végén kezdi, ahol a Macskás-patakcsörgedez.

Itt sírdogált egyszer, régen, négyesztendős korá-ban. Édesanyja keményen megpirongatta s a kisfiú el-határozta, hogy elbujdosik, még pedig — Móduvába.Móduva Moldova volna, ide bujdosott hajdan sok-sokszékely, aki nem lelé honját a hazában. Erről sokathallott a kisfiú: ő is Móduvába bujdosik. Kivett a tál-ból négy főtt pityókát, kendőbe csongojította, egy or-vosságos üveget megtöltött vízzel — így indult Módu-vába. El is jutott Macskás-patakig, ott leült a patakpartjára, sirt, sírdogált, aztán megéhezett, megette anégy pityókát, fenékig ürítette az orvosságos üveget ésszép csendesen haza mendegélt.

— No, Macskás-patak, Isten veled. Most egész ko-molyan elbujdosom.

Móduváról eszébe jut a tékozló fiúnak, hogy tavalynyáron, Torjára utaztában, a nagybaconi erdőn talál-kozott két zsidó fiúval: Munkácsi Bernát volt az egyik,Kunos Ignác a másik. A tékozló fiú kocsin utazott, a kétzsidó fiú az apostolok szekerén jött Moldovaiból, ahola csángó nyelvjárást tanulmányozák ...

— Lám, lám, mondja a tékozló fiú, ha velük tar-tok, most nem kellene elbujdosnom Móduvánál mesz-szebb, sokkal messzebb...

Megy, mendegél a tékozló fiú, a Macskás-erdőnektart, hol először bukkan ki száraz levélek alól a gyócsé,tudományos nevén a kikeleti hóvirág, utána a ,,kakasélű”, tudományos nevén a vörös nyakagyar. Sokszorkijárt ide kisfiú korában, kalapja karimáját tele tűz-delte gyócsé-bokrétával. És gyakran kijárt az erdőmellé tavasz nyíltan egy deli szép legénnyel, a juhokpásztorával. Édesanyja fehér cipót, szalonnát, túróttett egy kicsi tarisznyába, azt a kisfiú a nyakábaakasztotta, kezében egy botocska, jaj de büszkén lép-

265

degélt a juhnyáj után! Szentül hitte, hogy Baló Jánosnála nélkül nem tudná megőrizni a juhbkat. S melykeservesen sírt, amikor egy bárányka eltűnt! De ki-sült, hogy tréfáskedvű Baló János madzaggal egy bo-korhoz kötötte. Volt otthon nevetés!

Ahol ni, most is juhokat őriz Baló János. Úgy sze-retne hozzá menni a tékozló fiú, de hátha ez is meg-kérdezi: no, kicsi gazdám, megvót-e az egzámen? Ta-lán a juhok is mind azt bégetnék: be-e, be-e, meg-vót-e? Be-e, be-e, meg vót-e?

A borvízkúthoz is elmegy a tékozló fiú, iszik isa vizéből, de mintha megromlott volna. Szüntelen akisbaconi diákokat látja, akik közül három már régpor és hamuvá lett s ím, készülődik a negyedik is. —Átok van ezen a falun?

A tékozló fiú nem bírja tovább a búcsúzkodást.Beül a kicsi házba, csak az udvarra jár ki. Még egyhónap választja el a Feltámadás ünnepétől, s mármegírta a búcsúleveleket, azokat százszor is elolvassa,igen szépeiknek, igen érzékenyeknek találja s el is ér-zékenyül rajtok. Közben különös nagy figyelemmel ki-séri az Ellenőrt, melyet minden reggel behoz a kávés-tálcán az édesanyja. Így hozza be majd húsvét reg-gelén is... A tékozló fiú behunyja szemét, a követke-zendőket végiggondolni nem meri.

Náci állandó esti vendég. Talán sejt ez a fiú vala-mit? És ha sejt is, a tékozló fiút nagy, erős szándé-kának végrehajtásában megakadályozni tudja-e? Náciéjfélkor rendszerint elbúcsúzik, ő pedig a halálát vir-radóra tűzte ki. Húsvét virradóra. A tékozló fiú egyikeszével szeretné ugyan megvárni az ünnepet, úrvacso-rát venni, aztán húsvét hétfőjén meghallgatni a piros-tojásért kántáló fiúkat — vájjon az ő gyermekkorabelirigmusokat hadarják-e most is. A másik eszével erősenragaszkodik húsvét első napjának virradatához — ígylesz költői, igazán költői a halála. Így írta meg Jóbnakis a levelében: húsvét ünnepének virradatán lövök aszívemhez. Ezen ő már nem másít: maga előtt szé-gyellené ezt. Sok minden egyébért kellene szégyen-keznie, át is villan agyán sok-sok szégyelleni való, de

266

csökönyösen behunyja a szemét: így hessegeti el akellemetlenkedő gondolatokat.

Náci pontosan eljön Húsvét szombatján este is.Nyugtalanul várja a tékozló fiú, mert reggel egy leve-let bízott rá, Jóbnak szóló ajánlott levelet. Fontos, igenfontos, hogy ez a levél postára adassék, mert különbenmegtántorodhatnék az utolsó pillanatban. Jön Náci,hozza a feladóvevényt. Tehát — vége. Megtántorodás-nak, visszafordulásnak helye nincs. De hátra van méga meghalásnál is súlyosabb feladat: hogyan búcsúz-zék el a szüleitől, úgy hogy azok semmit észre ne ve-gyenek. Szeretné hosszan, sokáig ölelni, csókolni azédes jó anyát, aki őt legjobban szerette összes gyer-mekei között; szeretné megcsókolni édesapja munkáskezét, mely félszáz esztendő óta hinti a búzát az édesanyaföldbe; annak az édes jó apának a kezét, akiösszes gyermekei közül reá áldozott a legtöbbet és —mint a Mátyás király parasztja, sárba dobott mindenkrajcárt, amit ennek a tékozló fiúnak adott. Talán be-lopodzik éjjel, amikor első álmukat alusszák s csókotlehel rájuk. De ha fölébrednének? Mit mondjon? Márzavarosabb a feje, semhogy a feleletet megtalálná.

Nyílik az ajtó, belép az édesanyja.— Jere, fiam, vacsorázni.Mondja a tékozló fiú:— Ma nem vacsorázok, édesanyám. Fáj a fejem.— Fáj? Hiszen azért bejöhetsz. Jere be, édes fiam!

— Ó, édesanyám, én mennék — én mennék jószívvel, de — — csomagolnom is kell — igen, én hol-nap Pestre megyek.

— Hová?! — néz rémülten tékozló fiára az anya.— Pestre, édesamyám, Pestre.— Hisz eddig mind azt mondtad, hogy pünkös-

döt is itthon innapolod!— Mondtam, mondtam, de mást határoztam. Nem

tudok tanulni itthon. Azt hittem, tudok. Csalódtam.A tékozló fiú hangja mind remegőbb, remegőbb,

torkát fojtogatja a sírás, nem bírja visszafojtani, zo-kogva öleli, csókolja édesanyját, s most, hogy sikerült

267

a búcsúzás, összeszedi magát, könnyeit letörli s meg-ígéri, hogy mégis csak itthon tölti áz ünnepet.

— No, ne sírjon, édesanyám. Megyek, magukkalvacsorázom.

Hívják Nácit is, de Náci már vacsorázott, ott ma-rad a kicsi szobában.

A tékozló fiú apja már az asztalnál ül, az Ellenőrtolvassa amellett a kicsi álló lámpa mellett. S mostnagyszerű ötlete támad a fiúnak, hirtelen édesapjáhozsiet, elkapja a kezét s megcsókolja, különös hevesség-gel csókolja meg. Az apai csudálkozva néz rá, de a fiúnevet:

— Tudja, mért csókoltam kezet, édesapám? Amintbeléptem, azt hittem egy pillanatra, hogy most érkez-tem haza húsvéti vakációra.

Nevet az apa is, nevet az anya is, jókedvre derülnekmind a hárman.

— Hej de szeretnék még egyszer gyermek lenni, —mondja a tékozló fiú — s végigkántálni a falut pirostojásért. Emlékszem, egyszer annyi tojás gyűlt össze,hogy nem fért a tarisznyámba, tele voltak a zsebjeim is,csakúgy potyogtak ki a piros tojások.

— Próbáld meg most is, enyeleg az apa. De el tud-nád-e mondani a húsvéti rigmusodat?

— Ó, akár hármat is egyvégtiben. Kis fiú korombanezt mondtam:

Ez háznak kis (kertjébenVan egy-rózsatő,Rózsás-kertben neveljeA jó teremtő.

Vizet öntök a tövére,Szálljon áldás a fejére!Az Istentől ezt kérem.Piros tojás a bérem.

— Ó istenem! — sóhajt fel boldogan az anya.— Hát nagyobb korodban melyiket szavaltad? —

enyeleg tovább az apa.

268

— Nagyobb koromban? Ezt ni:Kedves bátyámuram, ez ház családfője,

Kedves nénémasszony, ennek kedves nője,Szomorú nap vala ezelőtt harmadnap:Nagy kínok közt halt meg a legnagyobb főpap.De már kiszabadult a halálfogságból,Feltámadott s kijött az gyászkoporsóból.Egy kedves leánkát ide szalasztottunk,Akinek mi mindég a nyomában voltunk;Nyájasan akarunk mi ő vele bánni,ötét egy pár tojás meg fogja váltani.Még pedig pirosra meglegyen az festve,Úgy a vízöntéstől meg is lészen mentve.

— Szóról-szóra így van, egy szót sem hibázott. No,éfileány, — incselkedik az apa, — hol a piros tojás?

Itt van, hozza már az édesanya nagy boldogan,s egy pár piros tojást dug a tékozló fiú zsebébe.

Mintha lakodalomba menne, oly vidáman búcsúzikszüleitől a tékozló fiú. Az ajtóból másodszor is jóccakátkíván, s hogy a másik tékozló fiú se fogjon gyanút, vi-dáman nyit be a kis szobába, ahol ez régi újságokbanlapozgat. Éjfélkor búcsúzik Náci, s a tékozló fiú egye-nest az asztalnak tart, kissé megütődik, hogy a fiókotelfeledte bezárni, de hisz ott a pisztoly, ott a golyós ska-tulya is; kiveszi a pisztolyt, leteszi az ágy feje mellé, aszékre. Szépen levetkőzik, lefekszik, a pisztolyt felveszi,a szívéhez nyomja, aztán ismét leteszi a székre. Ez a fő-próba. A közeledő dráma főpróbája.

Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akaraludni. Azért hunyja be, amiért már annyiszor hunytabe világos nappal is, hogy ne lássa a kellemetlenkedőgondolatokat, az orcapirító emlékeket. De mennél erő-sebben behunyja a szemét, annál gyorsabb irambanszáguldanak össze-vissza azok a kellemetlen, orcapiritógondolatok, a becsukott szemre nem jön álom. Minek isjöjjön, hiszen mindjárt virrad. Akkor majd megkezdő-dik az alvás. A soha véget nem érő.

— Holnap reggel bejön az édesanyám. Hozza tálcána kávét, a friss kalácsot s az — újságot.

269

— Holnap két öreg ember nem megy Istennek há-zába, Úrvacsorát venni.

— Holnap egyik öreg ember azt kiabálja: Megcsalt!Megcsalt! A másik öreg ember magát átkozza: az őbúsbeteg teje lett fia halálának okozója.

— Holnap kevesen mennek Istennek házába, azegész falu idecsődül. Nagy lesz a megháborodás. Azaz, nem felháborodás.

— Holnap Benkő Dániel keresztapám uram legyin-teni fog a kezével: Tudtam, hogy így lesz. És diadal-maskodni fog Balandi Józsiné: Úgy-e, megmondtam,hogy sohasem lesz pap belőle!

— Vízbevető hétfőn nem temetnek, mert akkor mégnem telik le a 48 óra. Ünnep harmadnapján temetnek,talán délelőtt, talán délután.

— Az én koporsómat nem kíséri diákbánda, mint aBoda Elekét, a Benkő Ádámét, a Benedek Antalét. Detalán az én első tanítóm elénekel... Talán a pap ismond egy könyörgést. Az a pap, aki a tízéves fiút a ka-tedrába feleresztette ...

— Vájjon nem verik-e félre a harangot, mint jég-verés közeledtél, amíg a temetőbe kivisznek?

— Oh! Virrad! Virrad! Virrad!A tékozló fiú megragadja a pisztolyt, a szívéhez

nyomja, meghúzza a ravaszt, éles csattanás — csütörtö-köt mond a pisztoly. Mi ez?! Újra meghúzza a ravaszt,dühösen huzza meg, — éles csattanás ismét: másodszoris csütörtököt mond a pisztoly. Magánkívül ugrik ki azágyból, reszketve szalad az ablakhoz: mind a hat csőüres.

— Ez a Náci műve, — hebeg a tékozló fiú s keblemajd kiszakad, úgy ver a szíve. Kirántja a fiókot, az le-zuhan a földre, felkapja a golyós skatulyát, turkál afűrészporban: egyetlenegy golyó sincs benne. Most márvilágos: Náci gyanút fogott, Náci ellopta mind a 25 go-lyót. A levéllel, a halált jelentő levéllel pedig vágtat agyorsvonat, talán már ott is a levél Pesten, talán mársiratja is Jób legjobb barátját — s ő él! Micsoda szé-gyen! Azt fogja hinni, gyáva volt, meghátrált az utolsópillanatban!

270

Elernyedten, tehetetlenül hanyatlik az ágyba, arcraborulva zokogja el nagy lelki nyomorúságát, aztán minta sokáig síró gyermeket, őt is a sírás elaltatja. Harang-szóra ébred föl: az öreg harang templomba hívó sza-vára. A tűz már leszakadt, alig pislákol... Révedezvenéz körül, simogatja a homlokát: hogy is volt? Mi istörtént vele? Az asztalon ott hevernek a haláltjelentőlevelek, a pisztoly — — hol a pisztoly? A párnája alatttalálja meg. Rémülten tünteti el a bűnjeleket: a pisz-tolyt fiókba zárja, a leveleket tűzbe dobja s mint akijól végezte dolgát, visszafekszik az ágyba.

Éppen jókor, mert nyílik az ajtó (ki tudja, hánya-dikszor?), jön az anya, hozza a kávét, a friss kalácsot,a tálcán az Ellenőrt.

— Sokáig aludtál, édes fiam. Nem jössz templomba?Nem veszel Úrvacsorát?

— De — de — veszek, hogyne vennék, édesanyám.— Oh Istenem, de örvendek. Kelj fel hát, mindjárt

másodikat harangoznak.Gyorsan felkel a tékozló fiú, öltözködik, a reggeli

mellé ül s pesti szokás szerint, egyidőben olvasni és reg-gelizni kezd. Természetesen, futó pillantást vet a vonalalá s halljatok csudát! Ott táncol a rovat alatt a neve,tulajdon az ő neve!

— Hát nincs feltámadás!? — ujjong a tékozló s egy-ben igen naiv fiú. — Lám, tíz hónapos alvás után fel-támadt az ő elméjének szülöttje! Hol van, Halál, a tediadalmad? Hol van, koporsó, a te fullánkod? Üdvöz-légy, Élet, szép ifjú Éîet ! igen, igen, ezt én gondoltamki, ezt én írtam, itt a nevem! De szép az élet, ó de szép!Nem, nem, feltámadtunk, többé nem halunk meg!Mienk az Élet, a dicsőséges Jövendő!

Íme, ez a gyermek. Még hat órája sincs: a Halálbanvolt minden reménysége, s már öleiig csókolja az Életet,az ő szerelmesét! Vidám szívvel megy a templomba smár azon sem ütközik meg, hogy szaporodnak a kalaposlányok, a krinolinos asszonyok; megfeketedett sok fehérharisnya; sőt örvendetes tudomásul veszi, hogy itt ishalad a világ. Lefelé? Fölfelé? Azt majd ezután álla-pítja meg. Vájjon látja-e meg a fiú arcán valaki, hogy

271

ez a fiú virradatkor meghalni akart? Nem, nem látja,honnan láthatná, amikor arca, szeme úgy ragyog? Nácifent van a karzaton, Benkő tanítóbácsi mellett, arcaoly ártatlan, mint a ma született gyermeké. Szépencsengő hangja végigcsendül Isten házán: Ez húsvétünnepében... Még mindig cseng Vájna Rózsi éleshangja is, még mindig ugyanazon az arcon csüng atekintete; ő még mindig leány és — úgy tetszik — hülesz mindhalálig. A vén Balázs bariton hangja oly ked-vesen reszket bele a hívők énekébe, nemkülönben GálJános keresztapámuramé is. Ennek a fiúnak most min-den szép, minden gyönyörű és — megindító.

Áhítattal veszi szájába Jézus megtöretett testét ésissza meg Jézus kiontatott vérét. Áhítattal néz az ég felé:Hiszek benned, Uram, hiszek!

A tékozló fiú vidám szívvel készülődik az „utálatos”Pestre, amely már nem is oly utálatos. A. tékozló fiúazonban nem akarja megbúsítani édesanyját, aki ünnepután felkészíti a szövőszéket s azon egy rend ruháravalót sző a fiának. A tékozló fiú ismét igazi székely fiúakar lenni, aki nem szégyell járni az aszfalton édesanyjaszőtte-fonta ruhában. Ezt veszi föl, amikor indul azútnak, a nagy útnak, amelynek vége táján ragyogni iátegy csillagot, a betlehemi csillaghoz hasonlatosat. Hiszi,szentül hiszi, hogy az ő dolgába Isten beleavatkozott,személy szerint beleavatkozott. Hát — Isten nevébenelőre!

Még egy meleg pillantást vet a vasúti kocsi ablaká-ból erdőzúgásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidékfelé, az édes anyaföld felé: ez a pillantás egy szentfogadalom.

— Tied a szívem, tied a lelkem, tied mindenem,édes anyaföldem!

(Vége az első kötetnek.)

TARTALOMoldal

Az Olvasónak............................................................................... 3Első fejezet. Ebben az író a faluját s a nemzetségét

mutatja be …………………………………………………. 5Második fejezet. Ebben felelet lesz arra az együgyű

kérdésre: miért építettek házat Gábor bácsinak,holott még csak 20 éves volt? Ennek rendjén szólesz a régi és mai székely házakról, sőt arról is,milyen volt az iskola............................................................. 39

Harmadik fejezet. Ebben az író néhány lapot szentelédesapjának, akivel az olvasónak még gyakran lesztalálkozása.............................................................................. 59

Negyedik fejezet. Ebben az író feleleveníteni próbáljaaz erdei életet, amilyennek ő kisgyermekkorábanlátta......................................................................................... 68

Ötödik fejezet. Ebben az író arról az esztendőről be-szél, amikor az öregek megfiatalodtak................................... 88

Hatodik fejezet. Ebben az író á régi kollégiumot pró-bálja megeleveníteni, amilyennek gyermekszemmellátta..................................................................................................................... 118

Hetedik fejezel Ebben sok minden közt két különösemberről és egy igen szomorú temetésről lesz szó................ 185

Tizenkettedik fejezet. Ebben egy székely fiú igen meg-ütődik azon, hogy az „ország szíve” nem magyar …........... 226

Nyolcadik fejezet. Ebben az író bocsánatot kér, hogy nemis egy, de két igen szomorú temetésről kell meg-emlékeznie............................................................................. 165

Kilencedik fejezet. Ebben az író egy falut próbál meg-eleveníteni, melyben a lelkek még nem szabadultak fel........ 177

Tizedik fejezet. Ebben megtudjuk, hogyan lesz diákból úr,s többek közt azt is, milyen hasznos dolog a legáció?.......... 191

Tizenegyedik fejezet Ebben sok mindenről lesz szó,többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy kis kapu-nak a kilincséről is ..............................................................212

Tizenharmadik fejezet Ebben egy igazi tékozló fiúróllesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy töredelmesvallomásra képtelen................................................................ 248