Fülszöveg

A New York Times sikerlistájára is feljutott Cynthia Hand lebilincselő kisregénye az Angyalsors trilógia világában játszódik.

Clara szabadulni igyekszik az emlékektől, amelyek Wyomingban kísértik, és a jövőre utaló látomásoktól, amelyekkel egyelőre nem képes szembenézni – ezért tökéletes menekülésnek tűnik, ha a nyarat Olaszországban tölti legjobb barátnőjével, Angelával…

Amióta Angela az eszét tudja, mindig azt magyarázták neki, hogy a szerelem veszedelmes, egy percre se hagyja őrizetlenül a szívét. Két éve azonban, amikor megismerkedett Phennel, elhatározta, hogy mindenáron közel kerül hozzá. Most döntenie kell, megoszthatja-e Clarával a titkát, vagy ha elmondja neki az igazságot, azzal kockára tesz mindent, ami fontos a számára.

A hol Angela, hol Clara nézőpontjából kibontakozó történet bemutatja a felejthetetlen nyarat, amely próbára teszi a két lány barátságát, és visszavonhatatlanul megváltoztatja az életüket.

Írta: Cynthia HandA mű eredeti címe: Radiant

Fordította: Komáromy Rudolf

Szerkesztő: nemcsók AdriennNyelvi korrektor: Vahda GyöngyiMűszaki szerkesztő: Szekretár Attila

© Cynthia Hand, 2012© Komáromy Rudolf, 2013Maxim Könyvkiadó Kft. 2013

A kiadvány a HarperCollins Publishers engedélyével készült 2013-ban.

ISSN: 2063-6989ISBN: 978 963 2612 54 6Kiadó kód: MX-814

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/HTel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.huFelelős kiadó: Puskás NorbertNyomda: Generál NyomdaKft., felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített,

illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

ANGELA

Clarának megint látomásai vannak. Otthon, Wyomingban most, azaz július 4-én a függetlenség

napját ünnepelnénk, görögdinnyét ennénk, megnéznénk a jackson-völgyi tűzijátékot, kiröhögnénk a turistákat. Ehelyett Rómában habzsoljuk a nagyanyám iszonyat fincsi spagettijét az egész népes Zerbino famíliával, a nénikéimmel, bácsikáimmal, unokatesóimmal együtt szorongunk az asztal körül. Micsoda ricsaj! Zűrös kompánia.

Majdnem azt mondtam, hogy undormányos. A nagynénéim pillanatnyilag a szomszédban lakó nőn köszörülik a nyelvüket, aki – legalábbis szerintük – egyszerre három pasival udvaroltat magának, azok nem tudnak egymásról, de mind egyformán komoly kapcsolat.

Olyan hangerővel folyik a pletyizés, hogy fogadni mernék, a szomszédasszonyhoz is áthallatszik. Az asztal fölött Clarára nézek – Most mit szólsz a rokonságomhoz? –, de üres

tekintettel bámul vissza rám. Kérdezek tőle valamit, arra sem válaszol. Nem is hall.

Épp a jövőbe lát. Talán szégyellnem kéne magam, mert irtó viccesnek

találom, ahogy a semmibe mered, és egy szál spagetti ragadt az állára?

De aztán kiesik a villa a kezéből, nagyot csattan az asztalon, és ebből a rokonaim is észreveszik, hogy Clara máshol jár. Valaki megkérdezi, nem érzi-e rosszul magát. Megfogják a vállát, gyöngéden megrázogatják. Nem reagál. A szobában tébolyult olasz hangzavar tör ki. Alberto bácsikám, aki Clara mellett ül, csapkodni kezdi a hátát. Nem valami gyöngéden. Bella, az unokatesóm sikoltozásba fog, hogy ez biztos allergia, és hívjanak mentőt. Clara meg csak ül, az asztalra borul, az arcát néhány ujjnyi távolság választja el a tányérjától. Mintha megszűnt volna létezni körülötte a világ.

Becslésem szerint további két másodperc múlva bevetik nála a Heimlich-műfogást.

– Nem fuldoklik! – ordítom olaszul a bácsikámnak. – Ne bántsátok! Hagyjátok már békén!

De ő folytatja a csapkodást. – Elég volt, Alberto, hagyd abba! – szól rá a nagyi. Erre

leáll. A nagyira mindig mindenki hallgat. Clara váratlanul mély lélegzetet vesz, és felül. Néhányat

pislog, mint akinek gőze sincs, hogy került ide, és egyáltalán mi ez a hely.

Az biztos, hogy nem mindennapi látványra tért magához: az asztal körül mindenki riadtan meregeti rá a szemét.

– Bocs! – motyogja, és imádnivalóan elpirul. Megköszörüli a torkát, és megpróbálja a füle mögé kanyarítani a haját,

közben észreveszem, hogy remeg a keze, majd gyorsan visszadugja az ölébe.

– Nincs semmi bajom. Elnézést az előbbiért. Még nagyobb szemeket meresztenek. – Mit gondoltok, mi baja lehet? – kérdezi Bella, és

megindul az össznépi találgatás, hogy ez valami egészségügyi probléma, esetleg narkolepszia, ami egyébként olaszul nagyon dallamosan hangzik: narcolessia.

A továbbiakban azt tárgyalják ki, milyen furcsa ez a Clara, még amerikaihoz képest is. Lehet, hogy magán kívül van a gyásztól, mert az anyukája néhány hete halt meg. Vagy a törvényszegő öccse miatt, aki eltűnt. (Kíváncsi vagyok, honnét tudnak erről egyáltalán.

Csaknem kihallgatják, amikor Billyvel szokott beszélgetni telefonon Jeffrey-ről?) A végén már azon tanakodnak, nem drogozik-e.

Azt hiszik, egy kukkot sem ért az eszmecseréből, de persze minden szót pontosan ért, elvégre a földkerekség összes nyelvén beszél. Találkozik a tekintetünk, és igyekszem megértő mosolyt küldeni felé. Hatja, néha tényleg szívás angyalvérűnek lenni, de máskor meg ugye milyen jókat tudunk röhögni?

Nem mosolyog vissza rám. Csak mormol valamit a bajsza alatt, és elsomfordál az asztaltól. Gyorsan megpróbálom elmagyarázni a családomnak, hogy egy: Clara nem drogos, és kettő: nem kell orvoshoz vinni. Fölveszem a gyászolós fonalat.

– Clarának most nem könnyű – mondom, és ez igaz is. Utánamegyek az emeletre, a szobánkba. A kis mosdónál

eszelősen sikamikál, a spagettimártást próbálja kimosni a fehér pólójából.

– Szóval kezdődik – támaszkodom az ajtófélfának. – Új látomás.

– Aha – folytatja a sikálást. – Most mi a téma? – kérdezem. Tovább sikál, de a folt nem jön ki, csak szétterjed. – Egyelőre nem valami eseménydús. Sötétség. Kellemetlen

érzés. Persze most elhallgat valamit. Clara örökké titkolózik. – Na, akkor ez vidám látomás – jegyzem meg. – Az – feleli fanyar nevetéssel. – Buli ezerrel. Az én eddigi látomásaim egészen mások, mint az övéi. Néhányszor én is ugyanúgy elájultam, ahogy ő ma este, de

nálam sosem tart olyan sokáig. Inkább szélsebesen egymást követő, villanásszerű képek, mindig ugyanazok: lila-drapp sakktáblamintás járólappal kirakott, hosszú gyalogút, amely tágas térségre nyílik, pálmafák, parkoló autók, elsuhanó motorok, a nap magasról süt le rám. Azután öt széles lépcsőfok, valami udvarfélére vezet, azt árkádok keretezik, végeérhetetlen árkádok, azokon túl pedig egy nagyobb udvar. Körben álló, sötét alakok villannak föl.

Eleinte megijesztettek azok a sötét alakok. Azt hittem, talán bukott angyalok, rosszban sántikálnak, azért jöttek, hogy ártsanak nekem, vagy megakadályozzanak valamiben, amit ezen a helyen tennem kell, vagy a pokolba hurcoljanak, vagy valami hasonló kellemetlenséget műveljenek velem. Aztán kiokoskodtam, hogy a Stanford Egyetemet látom, az alakok pedig szobrok – a Calais-i polgárok Rodintől. A Stanfordon valamiért odavannak Rodinért.

Na mindegy, a lényeg az, hogy a látomásomban sosincs semmi rossz. Derűs, verőfényes nap meg egy lépcső. Egyedül

abban hasonlít a látomásom a Claráéra, hogy a lépcső tetején egy nekem háttal álló pasit látok, ahogy Clara az eredeti látomásában Christian hátát látta – nem mintha akkor tudta volna, hogy az Christian. En sem tudom, ki a pasasom, fogalmam sincs róla, de szürke öltönyt visel, ebből gondolom, hogy idősebb.

Elvileg annak a pasasnak kell üzenetet vinnem. Évek óta ismétlődik ez a látomásom, rengeteget

jegyzeteltem, könyvtáraztam, próbáltam lelassítani és kielemezni, de nagyjából összesen ennyit tudok.

Most leülök az ágy végére, és igyekszem nem irigykedő arcot vágni. Úgy tűnik, mindig Clarának jutnak a fontos látomások, drámai mozzanatok, amelyeket az ő rendeltetése végrehajtani, és mindannyiunknak közre kell működnünk, mintha ő játszaná a főszerepet az előadásunkban. Nála mindig megjelenik valami veszélyes elem, közelben ólálkodó, fekete szárnyú, rettenetes szerencsétlenség, a rendeltetése mögött rejlő magasabb cél.

Elvégre Clara dodrans, háromnegyedes angyal, ritka, nagy hatalmú, akire mindenki ácsingózik, a jók is, meg a rosszak is, bár ő maga semmit sem akar elérni a hatalmával. Csupán valami pinocchiós kívánság hajtja: a szíve mélyén igazi lány szeretne lenni.

Normális lány. Pedig hát ő minden, csak nem az. Hozzá képest beillenék daloló sürgönykihordónak. Senkit

sem kell megmentenem, senkivel sem kell csatáznom. Csak szöveget továbbítok, de egyelőre azt sem tudom. Clara a könyv hősnője. Én meg a kifutófiú. Na jó, lány.

Nyugtatgatom magam, hogy az emberiség történelme során rengeteg égi üzenetet kézbesítettek már. Ez jelentőségteljes

feladat. Létfontosságú. Nincs személyes vonatkozásokkal

agyonbonyolítva, mint Claránál. Semmi köze ahhoz, hogy kicsoda-micsoda vagyok.

Csak elvégzendő munka. Ilyen egyszerű. Nem nehéz, mégis fontos.

Mármint erről győzködöm magamat. Clara föladja a küzdelmet, a bőröndjére dobja a pólót.

Mélyet sóhajt. – Ugye a családod most azt hiszi, dilis vagyok? Vállat

vonok. – Eddig is mindannyian azt hitték. De most már engem is

dilisnek tartanak. Az a sok könyv – váltok át olaszra. – Egy ilyen lány járjon szórakozni, ismerkedjen fiatalemberekkel, szerezzen magának udvarlót, ne a könyvtárakat meg a templomokat bújja!

Elmosolyodik, ezúttal igazán. A dilisek egymás közt érzik jól magukat.

– Hát jó. Ha te is dilis vagy, akkor rendben. – Soha ne becsüld alá a diliseket! – jelentem ki.

Elgondolkodó képet vág. – De azt hittem, van fiúd. Mármint itt, Olaszországban.

Nincs? Mintha nem tudná, hogy erről a témáról nem tárgyalok. De

ha a helyzet megkívánja, elég tűrhetően tudok színészkedni. Elvégre a színpad árnyékában nőttem föl, szóval nem nehéz előadnom a ledér nőcskét. Fölvonom a szemöldököm, és sokat sej tetőén végigdőlök az ágyon.

– Arról Zerbinóék nem tudnak – mondom. – A nagyinak sejtelme sincs róla, hány szexi olasz csődör fordult már meg itt.

– Aha. En meg azt hittem… – Majd neked is találunk egyet – vágok a szavába. –

Szerintem kifejezetten jót tenne az egészségednek egy kis nyári kicsapongás.

Kihuny a fény a szemében. Az hiányzik neki legkevésbé. Most is a cowboya után eszi a fene. Folyton róla álmodozik, de még éberebb pillanataiban is többnyire őrá gondol. Az elmúlt három hétben, amióta itt nyaralunk, alaposan kitanulmányozhattam Tucker után epekedő arckifejezéseinek teljes választékát.

Azt hiszi, ügyesen leplezi az érzelmeit, pedig gyerekjáték kiigazodni rajta. Minden az arcára van írva, a vak is láthatja. A szíve romokban hever.

Neki viszont fogalma sincs az én szívem állapotáról. Pedig az is romhalmaz.

CLARA

Épp a római Hard Rock Caféból metrózunk hazafelé, amikor újra bekövetkezik. Tudom, tudom, béna dolog, hogy elmentünk tök sima sajtburgert enni itt, ahol annyi az izgalmas kaja, de miután majdnem egy hónapja érkeztünk Olaszországba, a spagetti már kezd uncsi lenni. Angela mellett állok, ahogy a szerelvény zegzugos útvonalán halad az örök város alatt, a kanyarokban egymáshoz koccan a vállunk, a metrókocsi sápadt, zöldes világítása olyan hangulatot kelt, mint valami háború előtti krimi. Útközben arról beszélgetünk, mivel szeretnénk tölteni második olaszországi hónapunkat.

Helyesebben Angela beszélget, én Tuckeren töröm a fejem. Már nem sokkal délután kettő, vagyis wyomingi idő szerint reggel hat előtt is azon töprengtem, vajon mit csinálhat abban a pillanatban.

Valószínűleg még alszik, de a papája nemsokára bekopog hozzá, fölébreszti, együtt kimennek az istállóba, megfejik a

teheneket. A levegőben lucerna illata keveredik a lovak testének párájával,Tucker talán egy pillanatra megtorpan az istálló közepén, ahol először csókolóztunk, eszébe jutok, és arra gondol, bárcsak ott lennék.

Vagy amilyen okos srác, egyáltalán nem gondol rám. Mostanára alighanem rájött, hogy a kettőnk kapcsolata nem éri meg az egész angyalos nyűglődést.

Valószínűleg már tovább is lépett. – Elmegyek Milánóba, tudod, abba a régi könyvtárba –

magyarázza Angela. – Szeretném megnézni, nincs-e valamijük a… – hallgat el, mivel megállapodtunk, hogy nyilvánosság előtt nem ejtjük ki a dodrans szót. – A d-sekről.

Fölrezzenek, mintha t-seket mondott volna – t, mint Tucker –, és megköszörülöm a torkomat, hogy eltűnjön a gombóc.

– Jaj, hagyd már a könyvtározást, Angié! Eddig tizenöt könyvtárban jártunk. Szerintem inkább Pompejibe menjünk. Ahogy a turisták.

– Pompeji hervasztó – jelzi Angela fintorogva, hogy neki a könyökén jön ki. – Ott az a sok gipszbe öntött emberalak, mind olyan pózban, ahogyan meghalt. Iszonyú lehangoló.

– Bocs, de te jársz kizárólag fekete cuccban, az talán nem lehangoló? – kérdezem. – Ne is tagadd, hogy imádod a tragédiázást.

Lassan elmosolyodik, talán már mondaná is, hogy „persze, imádom”, de nem hallom, mert ebben a szempillantásban látomásba merülök. Azután bumm! – ismét a metrón találom magam.

Sípolva lélegzem, mint aki a víz alól a felszínre bukkan. Egy kéz a vállamon, lepattogzott fekete körömlakk – Angela. Közben egy üléshez terelt, és most velem szemben ül, bölcsen

együttérző tekintettel néz rám. Olasz beszédfolyam hömpölyög körülöttünk, a saját magával elfoglalt többi utas nem érzékeli, hogy bármi rendkívüli történt volna. Néhányat pislogok, kicsit mindent elmosódottan látok. Angela föltúrja a táskáját, és gyűrött papír zsebkendőt halász elő.

– Tiszta – bizonygatja, és mivel nem értem, nem reagálok, gyorsan az arcomhoz nyomkodja.

Azt hiszem, sírtam. – Jobban vagy? – kérdezi fojtott hangon. Még mindig levegő után kapkodok. Mekkora szívás. Mit

nem adnék, ha végre egyszer normális lehetnék. – Majd később megbeszéljük – mondja Angela, miután nem

válaszolok. – Nyilván nem itt. Lesütöm a szemem. Ez az új látomásom már valamivel

több, mint egy hete boldogít, először Zerbinóék családi vacsiján tört rám (öcsém, micsoda cirkusz – belépődíjat kellene szednem), egyszer a zuhany alatt, egyszer Velencéből visszafelé jövet az autóbuszon.

Angela persze észrevette, de egyelőre nem nagyon bocsátkoztam vele részletekbe. Most annyit mondtam, hogy az egészben valami rosszat érzek. Meghalnak benne vagy ilyesmi. De nem úgy, mint a múltkor. A legutóbbi látomásomra a gyász nyomta rá a bélyegét, ezúttal viszont félelmet érzek. Kínzót, szívfacsarót, pánikszerűt.

Később sem akarok beszélni róla. – Na jó – mondja Angela, miután a pulzusom rendeződik. – Legalább nem estél össze. Nem tudom, hogy magyaráztam

volna meg ennyi embernek, ha… Elhallgat, torkán akad a szó. Egész teste megmerevedik,

mintha kővé dermedt volna, a tekintete a hátam mögé

szegeződik. Meglátott valamit. Vagy valakit. Hátrafordulok, hogy megtudjam, mit néz. Első pillantásra úgy tűnik, egy tipikus olasz srácot, aki

rajtunk, amerikai lányokon legelteti a szemét. Olyan huszonöt körüli, kreol bőrű, barna szemű; gondosan fésült hullámos barna hajú. Sima fehér inget visel – legombolós nyakú, az ujja könyökig feltűrve –, khaki nadrágot, szépen kifényesített bőrcipőt. Helyes srác. Asszem. Mintha elmosolyodna, ahogy les bennünket.

Visszafordulok Angelához. Kibámul az ablakon, holott nincs semmi bámulnivaló, csak a sötét metróalagút, amiben haladunk. A füle mögé söpör egy hajtincset, azután visszaejti a kezét az ölébe, ahol babrálni kezdi a mutatóujj ára húzott gyűrűt, körbe-körbe forgatja, ez az ideges szokása eddig föl sem tűnt.

Újra a srácra pillantok. Találkozik a tekintetünk, az ajka még szélesebb mosolyra húzódik, a szeme szinte nevet, mint aki tud valamit.

– Ange… – kezdem, és ismét a barátnőmhöz fordulok. – Ki ez a…

Ekkor esik le. Hát persze. Angela titkos olasz fiúja. Aha. Kíváncsi voltam, fölbukkan-e majd. Még egy hülye

poént is elsütöttem, amikor leszállt a gépünk Rómában, hogy nahát, hol marad a titokzatos srác, mire Angela úgy nézett rám, hogy a tekintete virágot hervasztott volna, úgyhogy ejtettem a témát. A múlt héten megpróbáltam rákérdezni, és akkor Angela úgy viselkedett, mint akinek egész sor fiúja van Olaszországban, nem egy bizonyos. Most mégis itt az illető, teljes életnagyságban, és Angela annyira, de annyira leplezni igyekszik, hogy tisztára kiborul tőle.

– Á – fojtok el egy mosolyt, megkönnyebbülök, hogy semmi vész.

– Értem. Angela előrehajol, és elkapja a csuklómat. Megszorítja. – Mássz ki a fejemből! – motyogja alig hallhatóan. Az érintése azonban még inkább elősegíti, hogy észleljem

az érzéseit. Látom, hogy fölvillan benne egy emlékkép a fiúról, közeli, a srác arca, a szeme, az a szép csokoládébarna szeme, forró lehelete megcsapja Angelát, ahogy közelebb lép, és tekintete Angela szeméről a csípőjére siklik,

Elrántom a kezemet. A hangosbemondó jelzi a következő állomást, a szerelvény lassítani kezd. Még két megálló a

miénkig, de Angela fölugrik. – Szálljunk le! – sürget hangosan. – Megfulladok itt. Nem ellenkezem. A metró megállt, az ajtók szisszenve

nyílnak szét. Követem Angelát, és bár megpróbálja a lazát adni, nem kerüli el a figyelmemet, hogy egyértelmű „nem tudsz érdekelni” pillantásokat küldözget az olasz srác felé. Mint ahogy az sem kerüli el a figyelmemet, hogy a srác válaszul biccent, rendületlenül mosolyog.

Mint aki fölveszi a kesztyűt.

ANGELA

Anyám mindig azt mondja, a szerelem olyan, akár a kígyómarás, a mérge lassan terjed szét az ereinkben. A saját szívügyeiről még sosem mesélt nekem, a férjéről, aki a születésem előtt meghalt, aki után majdnem megszakadt a szíve. Nehéz elképzelnem anyámat szerelmesnek. Mára nem maradt más komoly érzelem, csak ami az egyházzal kapcsolatos, meg a Kombiné üzemeltetésével, meg néha velem, amikor valami nagyon kivágott cuccot veszek föl, vagy a rúzsomat túlságosan vörösnek találja. Olyankor végigmér, a karomnál fogva a hálószobájába vonszol, ahol Jézus-kép függ a falon. Leültet az ágya melletti fonott ülőkére. És kifejti, hogy a szerelem olyan, akár a kígyómarás. Veszedelmes. Ártalmas.

Ebben az a fura (mármint azonkívül, hogy Jézus azon a festményen kék szemű és egyenes szálú szőke hajú – ez meg milyen balhé már?), hogy azt hiszem, amikor a szívemről beszél, tényleg arra gondol. Nem a szüzesség szinonimájaként

használja a szív szót. Nem testi vágyat emleget, bár persze azt is rosszallja.

Szerelemről beszél. Anyám attól fél, hogy szerelmes leszek. – Vigyázz a szívedre, Angela! – figyelmeztet, én meg

bólogatok, és biztosítom róla, hogy jól fogok viselkedni. Nincsenek fiúk az életemben. Nem akadt meg a szemem

semmiféle szívtiprón. Szerelemre semmi esély. – Nem érek rá pasizni – mondom, mire azt feleli, helyes,

megveregeti a kezemet, és úgy néz Jézusra, mintha mi hárman – anyu, Jézus meg én – boldog kis családot alkotnánk, amelyben épp most fejeződött be egy családi tanácskozás.

Ezt szépen megbeszéltük, probléma kipipálva. Szó sem lehet semmiféle kártékony szerelembe esési műsorról.

De azért szeretném tudni, hogy ez az egész szerelem ellenes szöveg nem az apám miatt van-e, amiatt, akivé a szerelemtől válok.

Anyám vajon azt hiszi, valami sötét dolog lappang bennem? Valami, ami méltatlan a szerelemre?

Eddig háromszor mesélte el nekem, és valahányszor érdeklődtem, egyre kevésbé részletesen. Egy este sétálni indult Rómában. A férje néhány hónappal azelőtt halt meg rákban, és ez teljesen lesújtotta anyámat. Az anyjához költözött, körülvette a locsifecsi Zerbino-család nyüzsgése. Azt mondta, jó hatással volt rá, hogy a mi lármás, féktelen famíliánkhoz tartozik, nap mint nap rendes kosztot eszik, újra meg újra emlékeztetik az életre. Aznap este azonban csöndre vágyott. Egyedül akart lenni. Misére ment a Szent Márkba, és az angyal hazáig követte. Anyám arra ébredt, hogy az angyal sötét árnya áll az ágyánál. Ez megbénította. Sikoltani sem bírt.

– Mondott neked valamit? – kérdeztem anyámtól egyik alkalommal, de csak a fejét rázta, elfordult, ujjai közé szorította a kis aranyfeszületet, amelyet a nyakában visel, amióta az eszemet tudom.

Elültette bennem azt a képet az angyallal, akinek az árnyéka föléje magasodik. Fekete szárnya elfogja a fényt.

Nem szerelemből fogantam. Anyám úgy érezte, átok sújtja. Visszatért az Egyesült Államokba, és elrejtőzött, elbújt a

világ elől a domborodó pocakjával, a szégyenével. Minden kapcsolatot megszakított a rokonaival és az ismerőseivel. A környezetében azt hitték, elhunyt férjét gyászolja, ami igaz is volt, de ugyanakkor önmagát is siratta. Azt mondta nekem, valami meghalt benne aznap este. De azután egy reggel másfajta angyal látogatta meg – úgy emlegette: „az aranyember”–, aki azt mondta neki, én nem átok, hanem áldás vagyok. Különleges gyermek válik belőlem, aki angyal és ember kapcsolatából születik. Tündöklő gyermek. Kész csoda.

Akkor találta ki anyám, hogy Angelának fog nevezni, és valamikor később azt is elhatározta, hogy szeretni fog engem.

Talán ez az a kígyómarás, amiről beszél. Talán az irántam táplált szeretete volt az az ereiben lassan szétterjedő valami.

Mintha betegség módjára megfertőztem volna anyámat. Nem akart szeretni engem, mégis megszeretett, hiába berzenkedett ellene.

Csakhogy ez sem magyarázza meg, miért próbál mindenáron távol tartani engem a szerelemtől, mintha tudna rólam valamit, amit én nem.

– Vigyázz a szívedre! – csak ezt hajtogatja. Nem kötöm az orrára, hogy két éve szerelmes lettem.

Szívből, igazán, őrülten, ahogy a mesében. Szerelembe estem.

Ezt nincs bátorságom hangosan kimondani.

CLARA

Angela jó, ha két szót szól, miközben a macskaköves ódon utcákon hazafelé tartunk. Úgy szedi a lábát, mint aki késésben van, majdhogynem futólépésben, és a keze időnként föl-alá jár a ruhátlan karján, mintha fázna, pedig langymeleg este van. Igyekszem kívül maradni az agyán, nem háborgatni a nyugalmát, de nehezemre esik.

Bármennyire vigyázok, azt fölcsipegetem, hogy amikor legutóbb találkozott a fiújával, veszekedtek. Összevesztek, dühében faképnél hagyta a srácot, és nem volt biztos benne, hogy viszontlátja-e valaha.

Most aztán sík ideg, viaskodik a sértett büszkeségével meg a vágyakozásával, amely olyan intenzív, hogy a lélegzete is eláll tőle.

Csúnyán belezúgott ebbe a srácba. – Rosszul érzed magad? – kérdezem kifulladva, amikor a

kis házhoz érünk, ahol a nagymamája lakik. Angela megáll a

bejárati lépcsőn, és végigpillant az utcán. – Semmi bajom – feleli gyanús könnyedséggel. – Csak

kicsit sokan vagyunk a fejemben. Ajjaj. – Hú, de elfáradtam! – mondja, és benyomul mellettem. A nagymamája odabent a tűzhelynél áll, lábasban kavargat

valami szószt. Csodás, fűszeres paradicsomillat terjeng a konyhában.

Esküszöm, ez a nő éjt nappallá téve főz. – Szia, nagyi! Jól mulattunk. Megyünk lefeküdni – közli

vele Angela, és föliramodik a lépcsőn. Indulnék utána, de Rosa int, hogy várjak.

– Találkoztok jóképű olasz fiúkkal? – kérdezi harsány, szavanként összetákolt angolságával, közben a szemöldökét rángatva.

– Ööö… eggyel – felelem. – Láttunk egy helyes fiút. – A jóképűekkel vigyázni kell – figyelmeztet, és csetteg a

nyelvével. – Jóképűek, rossz lelkűek. Vigyázzatok! Olyan fiúk nektek nem jók. Olyan fiúk sok bajba visznek benneteket.

Még a végén kiderül, hogy nem is téved.

ANGELA

Ahogy viszontlátom őt, az olyan, mintha lángra lobbannék. A szó szoros értelmében magamon érzem a tekintetét, a forróság a lábfejemtől indul el, végighullámzik a testemen, fölnézek, és tessék, ott a srác, a zsúfolt metrókocsi túlsó felében ül.

A szívem egyből bumm-bumm-bummozik, és mintha a többi utas mind elszürkülne, csak ő pompázik élénk színekben. Nem bírom nézni. Emlékeztetnem kell magamat, hogy legutóbb összetörte a szívemet. Gyermetegnek nevezett, En is mondtam egyet-mást, amit nem kellett volna. Kiviharzottam. És mire visszajöttem, ő már elment.

Se telefon, se e-mail. Se levél az ő összevissza papírra vetett, nyomtatott betűs macskakaparásával. Eltűnt. Több, mint egy évig nem hallottam felőle.

Emlékeztetem magamat, hogy dühös vagyok rá. De ő meg mosolyog rám.

Clara kíváncsian csillogó szemmel néz hol egyikünkre, hol másikunkra. A forróság most ér az arcomig. Nyomasztó ez a fülledt meleg.

Úgy érzem, ki kell szállnom ebből a metróból. Próbálom büszkén fölemelni a fejemet, a viselkedésemmel értésére adni, hogy nem tud érdekelni, de lefegyverez a mosolyával, a mindenestül hívogató arckifejezésével. Ahogy a szerelvény lassítani kezd, fölkelek.

– Szálljunk le! – mondom. – Megfulladok itt. Hirtelen kirajzolódik a fejemben egy kép, a zöld kanapé a

lakásában – az ablakon beáradó napfény, a lenolajkence illata, a bőrömet dörzsölő gyapjú érintése. Annyira visszavágyom ahhoz a pillanathoz, hogy beleszédülök. Megint a srácra nézek. Megvillan a szemében az a bizonytalanság, amitől olyan, mint egy kisfiú, pedig ő aztán minden, csak az nem. Hiányoztam neki. Látni kíván.

Nem csak látni. Elmosolyodik. Nem mosolygok vissza rá. A metró megáll, kiszállunk Clarával. Úgy érzem, mintha az

egész világon elfogyott volna a levegő, elindulok, Clara jön utánam a kimondatlan kérdéseivel, és nem akaródzik magyarázkodnom.

Pedig tudom, hogy később el fogok menni a sráchoz. Sőt, úgy tűnik, nincs is más választásom. Egy szempillantás alatt újra a házon kívül találom magam, halkan becsukom magam mögött az ajtót, nehogy a nagyi fölneszeljen arra, hogy késő éjszaka ellógok otthonról.

Clara tud róla. Ez kivédhetetlen, ébren volt, amikor kiosontam.

Persze majd faggatni fog, és végül muszáj lesz valami válasszal előállnom.

De nem ma éjjel. A metró már nem jár. Keresztül kell gyalogolnom fél

Rómán, de nem bánom. Fejből tudom az utat – illetve dehogyis fejből, az az igazság, hogy nem a fejem, hanem a szívem vezet, az tudja pontosan, hová kell mennem.

Elszántan gyalogolok. Lebotorkálok a Spanyol-lépcsőn, amely szemet gyönyörködtetően dereng a sötétben, a két szélén végig nagy cserepekbe és kaspókba ültetett rózsák meg azáleák pompáznak, a lépcső aljánál csacsog a szökőkút. Rómában ezt a helyet imádom legjobban, mégis egész nyáron elkerültem, mert őt juttatja eszembe.

Valami részeg olasz megpróbál leszólítani. – Gyere, szépségem! – tántorog felém. Ártalmatlan, két másodperc alatt simán kiütném, ehelyett

futásnak eredek. A srác lakásáig meg sem állok. Az ajtaja előtt megtorpanok, elfog a szorongás. Hogy

félreértettem. Hogy nem is hívogatott a tekintetével. Hogy egyszerűen csak udvarias volt, a szokványos nicsak, a volt csajom, de jól nézel ki kifejezés ült az arcán, semmi egyéb.

Szóval ez lennék: a volt csaja? Nem érzem megfelelőnek a szót, mert ő tulajdonképpen sosem volt a pasim. Az egész világom, igen, de nem a pasim. Gyorsan, mielőtt józanul meghátrálhatnék, bekopogok.

Azonnal kinyitja az ajtót, mintha a kilincset markolva várt volna.

Egymásra meredünk. Ugyanaz van rajta, amiben a metrón láttam, fehér ing és khaki nadrág, de az ingét most kigombolta,

középen kilátszik napbarnított, szőrtelen mellkasa. Mintha Michelangelo Dávid-ja elevenedett volna meg. Pont olyan, amilyennek emlékszem rá: kicsit bezselézett, sötét fürtjei, finom vonású, majdhogynem törékeny arca, csokoládébarna szeme, amelytől szinte fuldoklóm, nem jut elég oxigén a tüdőmbe, ha így néz rám. Mintha örülne, hogy lát. Mintha kívánna. Levegő után kapkodok, próbálok valami szellemeset mondani, mert szereti, ha szellemeskedem, de kifogytam a szuszból. Úgyhogy föladom a hiábavaló küzdelmet a szavakkal, inkább szó szerint a nyakába ugrom.

Két kézzel elkapja a derekamat, ahogy a testünk egymáshoz préselődik. Az ajkunk összeér. Legszívesebbem egyszerre mindenütt végigtapogatnám őt, hogy meggyőződjek róla, ezúttal valóságos-e, nem csupán túlfűtött képzeletem szüleménye, nem holmi emlékkép.

Igen, itt van. Újra az enyém. A haragom elillant. – Te balfék – suttogom, miután hagyja, hogy a felszínre

bukkanjak levegőért. Összetörted a buta szívemet. Lehúzza az ujját az arcomon a halántékomtól a szám

szögletéig, végigsimítja az alsó ajkamat, amely máris elgyötörtnek, duzzadtnak érzik. A fogammal belekapok az ujjába, elmosolyodik, de a szemében ünnepélyes komolyság sötétlik.

– Angela – kezdi, mintha aggódna értem. – Tudod, hogy semmi sem változott. Ennél többet nem adhatok neked.

– Ennél többet nem is akarok – felelem. Ez hazugság. Ó is tudja, hogy az. De nem bánom.

Belemegyek a játékba, ha ez azt jelenti, hogy láthatom őt. – Angela – ismétli, és megremegek, mert az ajkáról úgy

hangzik a nevem, akár egy varázsige vagy fohász. Csókkal fojtom belé a kérdéseket, és berúgom magunk mögött az ajtót.

Életemben először egy nyolcadikos születésnapi bulin csókolóztam. Tudom, tipikus. Az egész társaság körbeült Ava Petersék nappalijában, a padlón. Már egy rakás marhaságot végigpróbáltunk, hogy teljen az idő, például a lebegős játékot: egyvalaki holtnak tettette magát (ebben az esetben Ava Peters, mivel ő volt a szülinapos), vagyis kimerevítette a testét, a többiek pedig együtt fölemelték, de úgy, hogy mindenki csak két ujjal tarthatta.

Nem éppen észbontó, de valamennyire szórakoztató. Néhány menet felelsz vagy merszet is lenyomtunk, ami odáig fajult, hogy vaktában fölhívott áldozatokkal telefonbetyárkodtunk, vagy kutyakaját etettünk egymással, vagy Ava anyukájának cicifixét kellett ruhára fölpróbálni, mivel a bátorság jobban vonzott bennünket, mint az őszinteség. Azután valaki bedobta, hogy:

– Figyuzzatok! Játsszunk üvegforgatóst! Ez nyilván óhatatlan volt. A hormonok, ugye. Én akkor már gőzerővel gyártottam magamban az

indokokat, hogy kimentsem magam, és elpályázzak, mert a tizenhárom éveseket egytől egyig bénáknak tartottam. Persze nem ők tehettek róla. Eleve azt sem értettem, miért hívtak meg arra a bulira. Ava Peters már akkoriban is a legnépszerűbb lányok közé tartozott a suliban. Csak találgatni tudtam, miért kezdett hirtelen érdeklődni irántam, miért nyomta előző nap az angolóra után a kezembe a dögös vörös névjegykartonra írt meghívót, de megdobogtatta a szívemet, hogy nem hagy ki a buliból. Arra gondoltam, talán végre megmutatkozik a különlegességem. Talán végre tündökölni fogok.

De aztán kiderült, hogy ez is csak olyan béna kamaszbuli, mint a többi.

Fölálltam, és már a nyelvemen volt a gondosan kiötölt szöveg, hogy mennem kell, ma este nekem kell bezárnom anyám mulatóját (kétség esetén hivatkozz különc anyádra), de akkor meghallottam az üvegforgatós javaslatot, és visszaültem.

A csókolózást nem tartottam bénának. Az lehetett érdekes. Valami körhöz hasonló alakzatba rendeződtünk, és Ava

hozott egy üveget. – Ki kezdi? – kérdezte ideges vihogással, és jelentkeztem. Kezembe vettem a gyöngyöző, barna kólásüveget, a

hajópadlóra helyeztem, és jó erősen megpörgettem. Mindannyian visszafojtottuk a lélegzetünket, mintha az üveg hipnotizált volna minket, némán figyeltük, ahogy körbe-körbe forgott.

– Ha lánynál áll meg, pörgess újra! – mondta Ava. Persze nem tisztáztunk előre semmiféle játékszabályt,

például azt sem, hol fogunk csókolózni. Milyen hosszan? Mindenki előtt vagy félrevonulva? Egyáltalán szájon csókoljuk egymást, vagy arcon, vagy hogy?

Bemutattam Avának az otthoni fürdőszobai tükör előtt gondosan begyakorolt na ne mondd! grimaszomat.

– Miért, talán félsz, hogy rossz a leheletem? – kérdeztem, de nem válaszolt, mert épp megállt az üveg.

Nem lányra mutatott. Hanem Christian Prescottra. Kétség sem fért hozzá, hogy Christian Prescott a

legszexisebb srác a suliban. Annyira, de annyira zöld szemű, a dús, hullámos barna haja meg folyton belelógott abba az annyira, de annyira zöld szemébe, a mosolyától meg kellett halni, magas, vékony, de nem olyan csetlő-botló girnyó, mint

sok más srác az osztályban. Maga a tökély. Soha az életben nem találtam volna ki, hogy életemben

először épp Christian Prescott-tal fogok csókolózni. Mégis mekkora sanszom volt erre?

– Oké – köszörültem meg a torkomat, és nem tudtam, hogy tényleg olyan vörös-e az arcom, mint érzem.

Christianen nem látszott, hogy különösen lázba hozná ez a szitu, de igyekezett lazán előadni magát. Kedves is volt amellett, hogy szexis. Fölpattant, a kezét nyújtotta. Megfogtam, és gyöngéden talpra segített.

– A tornácra? – indítványozta. – Oké. Úgy tűnt, hogy ezt az egyetlen szót vagyok képes kinyögni,

Az összes többiek dermedten, teljesen ledöbbenve ültek, miközben kikísért a hátsó tornácra. Odakint havazott, pici fehér hókristályok csillogtak a tornácvilágítás fényében. Christian gondosan becsukta mögöttünk az ajtót, azután odaállt mellém, ahogy a korlátra támaszkodva bámultam az Aváék háza mögötti sötétségbe.

– Jobb, ha gyorsan lebonyolítjuk, különben mindenünk lefagy idekint – humorizált.

Szerettem volna fölényesen odavetni valami olyasmit, hogy „á, fölforrósítjuk mi a levegőt”.

– Oké – feleltem ehelyett, már megint. Már bántam, hogy nem hoztam magammal ajakírt. Pedig

olyan ízű is volt otthon, mint a Dr. Pepper üdítő. Az jó lett volna. Christian az egész sulinak elújságolhatta volna, hogy Dr. Pepper ízű vagyok.

De így mit mondhatott? Közelebb hajolt, zöld szemével kissé óvatosan méregetett,

mintha talán megharaphatnám, de azért kíváncsian is. Úgy

illatozott, mint a natúr bioszappan. És kukoricacsipsz, mert azt rágcsáltunk a bulin.

Valószínűleg én is csipszillatot árasztottam, de azt legalább mindkettőnkre igaz volt. Nem mondhatta, hogy rosszabb az ízem, mint az övé.

Az agyam küszködve próbálta megemészteni a tényt, hogy Christian Prescott itt és most mindjárt meg fog csókolni.

Ez lesz az első csókom. Próbáltam tudatosítani magamban, hogy tényleg teljesen

méltó vagyok ehhez a sráchoz. Ó csupán közönséges halandó, én viszont angyalok ivadéka vagyok. Félig-meddig égi teremtmény. Tündöklő gyermek. Christian Prescott a mázlista, hogy megcsókolhat engem. – Hunyd be a szemed! – duruzsolta, mint aki már természetesen máskor is csinálta ezt a csóktémát, és tudja, hogy ennek ez a módja, az ember behunyja a szemét.

– Ne dirigálj! – felelem. Átöleltem a nyakát, és lehúztam magamhoz a fejét, amíg az

ajka az enyémhez nem ért. Vártam a villámlásra. Tűzijátékra. Andalító zenére a fejem mélyén.

Semmi. Ez történt: a nagy semmi. Christian ajka forrón és puhán simult az ajkamhoz,

gyengéden, mégsem erőtlenül, és bámulatosnak kellett volna lennie. A lábujjaimnak görcsbe kellett volna rándulniuk tőle, vagy valami. De nem. Olyan volt, mintha a tesómat pusziltam volna meg. Ha lenne tesóm. De nincs. Szinte kellemetlen volt. Teljesen ártatlan.

Hátraléptem. Ő is hátralépett. Elmosolyodott, mintha megkönnyebbült volna.

– Ez jólesett – mondta, és látszott, hogy csak rendes akar lenni.

Tudta, hogy ez az első csókom. Tényleg csúcs ez a srác. Tényleg nem tudom, Clara miért

nem ad neki esélyt. – Oké – kezdtem már megint az okézást. – Gyerünk be! És

ennyi volt. A buli után a mamám megkérdezte, jól éreztem-e magam.

Vállat vontam. – Minden buli béna. Úgy láttam, tetszik neki a válaszom. – Voltak fiúk? – kérdezte, pedig már tudta a választ, mert

előre fölhívta telefonon Ava szüleit, és kifaggatta őket, hogy mik a terveik a lányuk születésnapjának megünneplésére.

Ó az a fajta szülő. – A fiúk bénák – fintorogtam, azután fölmentem a

szobámba, ledobtam magam az ágyamra, és elővettem a naplómat.

Beleírtam, hogy megvolt az első csókom, és nem éreztem semmi világraszólót. Talán valami nem stimmel nálam.

Leraktam a tollat. Csókolóztam a suli legszexisebb srácával, és semmit sem éreztem.

Újra a kezembe vettem a tollat. Azt írtam, talán nem is tudnám beérni normális fiúval.

Talán várnom kell valaki különlegesre. És pontosan ezt tettem. Vártam. Abban a pillanatban,

amikor megláttam őt, tudtam, hogy őrá vártam. Akinek a csókjától csillagokat látok.

Aki különleges.

CLARA

Némi időbe telik, amíg megszabadulok Angela nagymamájától.

Mire fölérek, Angela már ágyban van, állig betakarózott, a szeme csukva. Pizsamát veszek, és bebújok az övé melletti nyikorgós vaságyba, azután eloltom a villanyt, és várom, hogy mondjon valamit. Bármit. De hátat fordít nekem. Fekszünk a sötétben, hallgatjuk Róma zajait, a macskaköveken furikázó robogókat, autók tülkölését, kiabálást, az utcáról felhallatszó nevetést, olasz beszédfoszlányokat.

Ez nem az a fajta város, amelyik korán tér nyugovóra. Egy kis idő múlva halljuk, hogy Rosa becsoszog a

szobájába éjszakára. Angela fölül. Kicsusszan az ágyból, az ajtóhoz megy, nem áll meg felöltözni, ami azt jelenti, hogy eleve le sem vetkőzött pizsamára. Besurranó tolvaj módjára, nesztelenül lopakodik végig a közlekedőn, oson le a lépcsőn. Megnyikordul a bejárati ajtó, és Angela már el is ment.

Azonnal kiröppen az álom a szememből. Vajon elkerülte valami a figyelmemet a metróban, valami

titkos jeladás – Találkozzunk később, a szokott helyen! –, vagy Angela egyszerűen tudja, hol keresse a srácot; esetleg vaktában indul el, hogy fölkutassa ebben a csaknem hárommilliós városban? Ámbár az is elképzelhető, hogy egyáltalán nem is hozzá igyekszik, csak egyedül akar lenni, hogy ne lássam, mennyire ki van borulva, ne kelljen beszélnie velem erről. Ezt megértem. Tudom, hogy a szerelem fájhat.

Az mindenesetre egyértelmű, hogy Angela alig várta, hogy ellóghasson.

Szerintem ez unfairség. Angela mindig forszírozza, hogy töviről hegyire meséljem el, ami történik velem, és ha valamit magamban tartok, de később rájön, akkor tisztára bedobja a durcit, nem győz puffogni, meg minden. De bezzeg, ha az ő életéről van szó, az magánügy. Mindig azt hajtogatta, hogy az Angyal Klubban nincsenek titkok. Na nehogy mindjárt elsírjam magam. Hát most persze, hogy vérig vagyok sértve, úgy is, mint hivatalos kebelbarátnője.

Ámbár, mondjuk, igaz, hogy nekem is vannak dolgaim, amikről nem számolok be neki.

Két óra telik el. Három. Már éjjel kettő, és Angela sehol. Fölkelek, töltök magamnak egy pohár vizet, iszom kábé két

kortyot, a többit kiöntöm, aztán csak állok, és kibámulok az ablakon a már néptelen utcára. Ilyenkor csöndesebb a város. Hideg levegő csapja meg a lábamat – mezítláb vagyok –, megborzongok. Azzal nyugtatgatom magam, hogy Angela stramm csaj, tud vigyázni magára. Világéletében minden évben itt nyaralt, sosem esett baja.

Valószínűleg minden rendben. Erőt veszek magamon,

visszafekszem, de nem tudok elaludni. Folyton az a fölcsípett emlékképe jut eszembe, a csókolózás előtti pillanaté. Az ajka várakozóan szétnyílik. A levegőben szinte tapintható a feszültség.

Érzik egymás leheletét. A fiú tekintete, amint elhatározza, hogy fütyül mindenre, és megcsókolja őt.

Angela pedig mindennél inkább vágyott erre. Egyszer rám is nézett így valaki. Tucker. Behunyom a szemem. Nagyon könnyű visszaemlékeznem

arra, ahogy a keze közé fogta az arcomat. Megszámolni se tudom, hányszor csókolóztunk, de minden alkalommal ugyanez a csodálatos meglepetés ért. Mindig az a „meg akarlak csókolni” kifejezés ült a szemében, közvetlenül azelőtt, hogy magához szorított. Kapar a torkom, ahogy fölidéződik bennem a kínzóan gyönyörteli néhány másodperc, mielőtt az ajka az enyémhez ért. A szívem lázas dübögése. Tucker illata: széna és veríték keveréke, árnyalatnyi halszag és a vízé a tavon töltött délutánokból, talán a citromé, amit fölszeletelt, hogy a vacsorapisztrángra tegye, és a sajátja, a férfié meg a napsütésé meg az arcszeszé. Egyszerűen a testének melege, a bőre, a párás kék szeme, a mosolygödröcske az arcán.

Kinyitom a szemem. Na jó, ez nem egészséges. Nagyon nem jó. Ennek vége,

ideje továbblépni. Túltenni magam Tuckeren. De miért olyan rohadt nehéz? Hiányzik anyu. Hirtelen úgy borít el a hiánya, mint egy

végeérhetetlen hullám. Próbálok nem rágódni rajta, de szüntelenül érezhető a távolléte, mintha úgy járkálnék, hogy mély lyuk tátong a mellemen ott, ahol az anyám volt. Bárcsak

fölhívhatnám! Ő bezzeg tudná, mi a teendő, mit kell mondani, hogy minden újra rendbe jöjjön. Mindig tudta. Mondott valami szellemes igazságot, teát főzött nekem, megölelt, megcirógatta a hajamat, és egy megjegyzésével úgy fölvidított, hogy elnevettem magam.

És most már soha többé nem tesz ilyeneket. Na tessék, már megint ott a gombóc a torkomban. Mire ismét kinyitom a szemem, reggel van, és Angela még

mindig nem jött vissza. Felöltözöm, néhány percig föl-alá járkálok a szobában, próbálok kiötölni valami tervet. Talán kilopózhatnék, hogy megkeressem őt – noha fogalmam sincs, hol kereshetném –, mielőtt bárki más megtudná, hogy elment.

De nekem nincs olyan szerencsém az ellógással. Rosa már a tűzhelynél strázsál, de ez még semmi: Angela nyivákolós unokatesója, Bella a konyhaasztalnál ül. Mindketten merőn néznek, ahogy lejövök az emeletről.

– Megártott a tegnap esti bor? – mér végig Bella. – Ezeknek az amerikai lányoknak fogalmuk sincs, hogy kell bort inni – mondja olaszul.

Rosa olyan gyászos arckifejezéssel leseget, ami tisztára Angela anyukájára emlékeztet. Nem tudom, amiatt szomorú, ahogy pillanatnyilag kinézek, vagy azért, mert nem bírom a bort.

– Nem tudtam aludni – magyarázkodom. – Gondoltam, járok egyet, kiszellőztetem a fejemet.

Na bravó, ezt jól megaszondtam. Persze, azon a szuperfriss római levegőn.

– Hol van Angela? – kérdezi Rosa épp amikor az ajtóhoz érek.

Nincs tehetségem a hazudozáshoz. Ha előadnék valami

elmésséget, pölö: „Még alszik”, Rosa simán leolvasná az arcomról, hogy „Egész éjjel nem jött haza”, és elszabadulna a pokol.

Hirtelen kiszárad a szám. Elengedem a kilincset, lassan hátrafordulok.

– Ööö – szólalok meg, már majdnem kibököm, de megmenekülök, mert ebben a pillanatban Angela penderül be az ajtón.

– Jó reggelt, nagyi! – csicsergi, odalibeg a nagymamájához, és arcon csókolja. – Sétálni mentem, és gondoltam, hozok pár szem barackot a sarki zöldségesstandról.

Egy kis barna papírzacskót nyújt át. Rosa elveszi, és az asztalon álló tálba borítja a gyümölcsöt, sugárzik az arca, hogy ez az Angela milyen figyelmes.

– Grazié, édes kislány! – mondja. – Nem is tudtam, hogy az amerikaiak ennyire szeretnek

sétálni – fintorog Bella, de azért elmar egy kajszibarackot a tálból, és

csámcsogva habzsolja. Angela egy tizedmásodpercig állja a tekintetemet. Kíváncsi

vagyok, más is észreveszi-e, hogy ugyanaz a ruha van rajta, mint tegnap.

– Ugye, milyen szép ma az idő? – kérdezi, és a mosolya csupa titokzatosság.

ANGELA

A karjaiban ébredek, egy reggeli napsugár végigtűz a feldúlt ágyon. A mindenit – gondolom. Hát ez… hű, a mindenit. Ezért tényleg megérte ennyit várni.

Egy pillanatra mozdulatlanná válok, ízlelgetem az érzést, hogy a teste az enyémhez simul, a lábszárán a szőr izgalmasan elüt az én selymes bőrömtől, a hajamba szuszog, a szíve fáradhatatlanul lüktet az arcom alatt. Fölemelem a fejemet, hogy ránézzek. Már fölébredt – reggeli típus, ez is számos gyöngéjének egyike. Melengető a tekintete.

– Jó reggelt! – szólalok meg az alvástól fátyolos hangon. Helyeslően hümmög, mintegy megerősíti, hogy valóban itt

a reggel. Az arcomhoz nyúl, félresimít oldalról egy nedvesen odatapadt hajtincset. Remek. Almomban rácsorgattam a nyálamat?

Az ujjával körberajzolja a fülemet. – Nyöszörögtél – mondja. – Miről álmodtál?

A látomásommal álmodtam. A szürke öltönyös pasassal. A lépcsővel. Almomban fölmentem a lépcsőn, és megálltam a férfi mögött, vártam, féltem megtenni, amit tennem kellett. Azt hiszem, az volt a dolgom, hogy megérintsem a vállát, akkor ő hátrafordul (végre megláthatom az arcát!), és átadom neki az üzenetemet. De nem tettem. Almomban fölemelkedett a kezem, másodpercekig a férfi válla fölött tétovázott, majd visszahullott.

Arra gondoltam, hogy nem tudom a szöveget, nem készültem föl, nem értem meg a feladatra.

Bepánikoltam. Egy lépést hátráltam, majd még egyet és még egyet, azután megfordultam, és lemenekültem a lépcsőn, magam mögött hagytam a szürke öltönyös pasast. A verőfényes égbolt viharossá sötétült. Szaladtam, közben eleredt az eső, jéghidegen zuhogott rám, bőrig áztatott.

Bemajréztam. Elszúrtam a rendeltetésemet. Úgy éreztem, mindent elveszítettem, mindent, ami fontos volt nekem, minden reményemet, minden álmomat.

Megborzongok. – Semmiről – felelem. Hazudok. Icipicit fölvonja a szemöldökét. – Ez egy lámpalázas álom – magyarázom –, ugyanolyan,

mint amikor azt álmodja az ember, hogy pucéron megy iskolába.

Az éjjeliszekrényen lévő vekkerre pillantok. Mindjárt hét. Fölülök, magam köré húzom a plédet. – Mennem kell. A nagyanyám korán kelő. – Hát jó, szóval megvoltam és továbblépsz? – kérdezi

megjátszott szomorúsággal, összekulcsolja a kezét a tarkóján, és figyeli, ahogy innen-onnan összeszedem a holmimat.

Már a nyelvemen van, hogy „nem, ezt inkább rólad lehetne elmondani”, de hallgatok. Elvileg lazán kéne fölfognunk a kettőnk kapcsolatát.

Elvileg nem kellett volna belészeretnem. – Bocsi, babe – mondom, ahogy fölhúzom a cipőmet. – Rohannom kell. Mosolyog a babe szón, mert olyan amerikaias, azután

kibújik az ágyból, és hamar öltözködni kezd. – Kár, hogy nem maradhatsz reggelire – mondja. – Jó a

rántottam. – Majd legközelebb – felelem. – Az a helyzet, hogy most

gyorsan ki kell találnom valami magyarázatot a nagyinak, – Clara nem fog beárulni? – kérdezi. Erre megtorpanok. Nem beszéltünk Claráról, mármint most

nem. Azt hiszem tavaly eleget mondtam róla ahhoz, hogy a

metrón fölismerhesse. Clara kiakadna, ha tudná, mennyi mindent meséltem róla, Jeffrey-ről meg a tökéletes dimidius anyukájukról, habár tavaly nyáron tulajdonképpen dunsztom sem volt a valóságos szituról. Nem tudtam se Christianről, se Phibbs tanár úrról, se Billyről és a kongregációról. Se Michaelről.

– Nem – válaszolok a kérdésre. – Inkább falaz nekem. Nem tol ki a barátnőjével.

– Szeretnék megismerkedni vele – mondja halkan, mintha tudná, hogy nem fogok ujjongani. – Gyertek el ma este vacsorára! Valami finomat főzök hármunknak.

Görcsbe rándul a gyomrom a gondolatra, hogy Clara idejön, ebbe a lakásba, azzal a tágra nyílt kék szemével jól megnéz magának mindent, őt is. Csinosabb nálam.

Ez hülyeség – döbbenek rá. Nagyon jól tudom, hogy nem vagyok szürke egér. Nem esik nehezemre magamra vonnom egy srác érdeklődését, ha akarom. De azonnal a tizenegyedikes törióra jut eszembe, amikor Clarával kiálltunk az osztály elé, Clara az Erzsébet királynős kiselőadásához gyártott jelmezben. Christian Prescott az első padsorból úgy bámulta, mintha még életében nem látott volna ilyen dögös nőcit.

Vagy Tucker ugyanabban az évben a szalagavatón, a terem másik végéből sóvárogva leste Clarát, aki Christian mellett állva előkelően kortyolgatta a puncsot. Hozzá képest akár láthatatlan is lehettem volna.

Aznap este rólam is szót ejtettek. – Angela a barátnőd? – kérdezte Christian. – Elég fárasztó

csaj. Fárasztó. Ezt a jelzőt használta rám. Nem szép. Fárasztó. Clarában van valami, ami mágnesként vonzza a fiúkat –

gondolom, ez a kiszolgáltatottságával függ össze. Azzal, hogy olyan nyíltszívűnek látszik. Ez arra ösztönzi őket, hogy oltalmukba vegyék.

A pasik mindig félelem és gáncs nélküli lovagot akarnak játszani.

Elég szánalmas. – Jó – felelem most könnyedén, mintha cseppet sem izgatna

a dolog. – Majd elhívom. – Begombolom a blúzomat, majd kihúzom alóla a hajamat, kicsit megrázom, hogy szétterüljön a vállamon, megfordulok, és a szemébe nézek. Épp bele akar bújni a pólójába, olyan sima fehérbe, amilyet hordani szokott, észvesztőén szexis darab, de megfogom a karját, leállítom. A füléhez hajolok. – De inkább kettesben lennék veled – súgom bele.

Ez az igazság.

CLARA

– Szeretne megismerkedni veled – mondja Angela később, miután magunkra maradunk.

Semmi magyarázat, a világon semmi, csak ez a „szeretne megismerkedni veled”, jó drámai hangon.

– Kicsoda? – kérdezem epésen, de nem válaszol. – Még a nevét sem árulod el?

– Nem. Elszántan titokzatoskodik ebben az egész ügyben, én

viszont igyekszem kicsikarni belőle, amennyit csak bírok. Nem hagy nyugton a kíváncsiság.

– Rendben – mondom. – Mutass be a rejtélyes illetőnek! Napnyugta tájban indulunk, metróval megyünk a

Spanyollépcsőhöz. Angela egyfolytában a haját igazgatja, újrarúzsozza a

száját. A srác lakásának ajtaja előtt felém fordul, és rettentő komoly képet vág. – Próbáld meg megőrizni a nyitottságodat! –

figyelmeztet. Bekopog. Odabent valaki lehalkítja a zenét, valami lassú,

bánatos bluest. Lépések. Azután kinyílik az ajtó, és újra ott a metrón látott srác, szélesen mosolyog.

– Buongiorno – köszön. Odahajol, mintha könnyedén szájon akarná csókolni Angelát, olyasformán, ahogy egy férj a feleségét, mielőtt reggel munkába megy, de Angela az utolsó pillanatban elfordul, így a puszi az arcán csattan. Angela motyog valamit, nem értem, mit. – Szia! – néz rám a srác. – Kerüljetek beljebb!

Bevezet bennünket. A lakás kicsi, de otthonos, szépen berendezett. Egyből nyilvánvaló, hogy a srác valamilyen képzőművész vagy műgyűjtő. Mindenütt festmények, azt hiszem, zömmel olyan impresszionista jellegűek, bár nem sokat értek a képzőművészethez.

Szóval művész. Jellemző, hogy Angela egy művészbe zúg bele.

A srác a nappaliban a zöld bársonykanapéra mutat. – Foglaljatok helyet! – mondja, és leülünk. Rájövök, hogy Orlando Bloomra emlékeztet: vékony alkat,

bánatos tekintet, viszonylag rendezett, hullámos barna haj, finom csontú arc, a szeme körül jellegzetes ráncok, amikor mosolyog.

Idősebb, mint elsőre gondoltam, talán akár harminc is, Nem tudom, mire értette Angela, hogy őrizzem meg a nyitottságomat.

Kínos másodpercek peregnek, miközben lényegében mindannyian egymást fürkésszük. Azután Angela erőt vesz magán, elszakítja a tekintetét a sráctól, rám néz, megköszörüli a torkát.

– Hát… akkor… ez itt Clara Gardner. – Örülök, hogy végre megismerhetlek – mondja melegen a

srác. – Angela már nagyon sokat mesélt rólad. Én nem mondhatom el ugyanezt. Meglepődöm, hogy nincs

olasz akcentusa. Kicsit idegenszerű, az r-eket egészen elnyeli, ahogy az angolok, talán kicsit közei-keleties, de semmiképpen sem olaszos.

– Clara – fordul felém ezután Angela, és idegesen remeg a hangja.

– Bemutatom Phent. Várjunk csak! Ezt a nevet ismerem. A srácról ismét Angelára pillantok. – Elnézést, mit is mondtál…? – Phen – ismétli a srác hangosabban, mintha rosszul

hallanék. – Tulajdonképpen Penamue, de Phennek szoktak hívni.

Legalábbis a barátaim. Igen, Phennek. Mint azt a srácot, akivel Angela két éve

ismerkedett meg. Aki az angyalvérűekről mesélt neki. Ez az a Phen.

Angela egy angyalba szerelmes.

ANGELA

Egy templomban találkoztam vele először. Akkoriban izgattak a templomok; asszem, még most is. Általában nagyon csöndesek, sehol másutt nincs olyan csönd; hűvösek, békések, egész jellegüknél fogva elmélkedésre késztetik az embert. Nem vagyok, vallásos, nem úgy, ahogyan anyám, de kedvelem a templomokat. Templomba járok ellazulni, elcsitítani a belső hangokat, amelyeket nap mint nap hallok, gondolkodni.

Ez a templom Milánó egy félreeső zugában található, a neve San Bernadino alle Ossa. Azért mentem oda, mert úgy hallottam, van egy kápolnája, amit emberi csontokkal díszítettek, és ezt hajmeresztőén érdekesnek találtam. Tizenhat voltam azon a nyáron, és a magam kis hátborzongató terve alapján jártam be Olaszországot, útba ejtettem mindazon templomokat, amelyek olyan szentek maradványait őrzik, akiknek holtteste állítólag évszázadokkal az elhalálozásuk után is megőrizte frissességét, rugalmasságát – ezt

romolhatatlanságnak nevezik –, annyira jók voltak. Morbid mulatság volt fölkeresni ezeket az üvegkoporsóban fekvő apácákat, akik mind egyformán festettek: fehér öltözékben, imára kulcsolt kézzel aludták örök álmukat, mint a királyfi csókjára váró Hófehérke.

A csontkápolnát semmiképpen sem hagyhattam ki. A templom oldalsó toldaléképületében helyezkedett el.

Belső falán keresztet raktak ki emberi koponyákból, sőt egész falakat borítottak csontok, száz meg száz koponya, borda és kisebb darabok, amiket nem tudtam azonosítani. Anyám szívrohamot kapott volna a látványtól. Engem beteges izgalomba hozott ez a kísérteties művészet, ugyanakkor a hideg futkosott tőle a hátamon. Egészen más volt, mint a szentek tetemei, akiket szépen fölravataloztak, hogy az emberek eléjük járulhassanak, és így egy szent közelébe kerülhessenek, még ha holtában is. Ez inkább úgy hatott, mint valami emlékeztető – mindannyian meghalunk, és ez már korántsem szép –, én meg csak nézegettem azokat a koponyákat, és arra gondoltam, hogy valaha mindegyikhez egy arc tartozott. Egy élet. Eleven ember, aki evett-ivott, panaszkodott az időjárásra, és tőle telhetően boldogulni próbált. Most meg egy templom falán díszeleg, és egy morbid amerikai turista szájtátva bámulja.

Úgy döntöttem, hogy bunkóság a holtakon bámészkodni. Sarkon fordultam, hogy távozzak.

Akkor láttam meg a srácot. A templom elülső részében állt, közvetlenül a kupola alatt,

a mennyezetfreskót nézte, angyalokat, égboltot, mennyországba jutott embereket, legalábbis úgy gondoltam. Mintha a freskó egy bizonyos szögletére koncentrált volna, egy rózsaszínes köntösű – évszázadokkal ezelőtt talán vörös

lehetett –, kiterjesztett szürke szárnyú angyalra. Nemigen érzékeltem, hogy valamiféle lelki élményt szerezne a templomban, imádkozna, vagy bármilyen égi ösztönzést kapna. Sőt szinte mogorván nézett. Mármint a srác, nem az angyal. Magában motyogott.

Azután észrevettem, hogy derengés veszi körül, gyönge, alig észlelhető fény ragyog belőle.

Abban a pillanatban tudtam, hogy közéjük tartozik. Angyal. Természetesen be akartam mutatkozni neki. Addig sosem

találkoztam angyallal, hús-vér angyallal, aki nem a könyveimben, anyám meséiben létezett. Hátrasimítottam a hajamat – mert a srác hihetetlenül vonzó volt, talán a legszédületesebben jóképű srác, akit valaha láttam –, és fölvittem egy réteg szájfényt. Körülpillantottam, láttam, hogy csak mi ketten tartózkodunk a szentélyben, és akkor kihúztam magam, odaléptem hozzá, és megszólítottam:

– Üdv! Mint kiderült, nem angolul. Angyalnyelven. Addig a pillanatig soha nem beszéltem hangosan

angyalnyelven, és engem éppúgy meglepett, mint őt – a szó úgy hangzott, mint két egyszerre fölcsendülő zenei hang, mint egy érzés, nem pedig szó.

Üdv. A srác tekintete leröppent a mennyezetfreskóról, és

parázslóan szegeződött rám. Döbbenten. Azután szemrehányóan. Végül kíváncsian.

Én is átéltem mindezt. Mert az arca szakasztott olyan volt, mint a festett angyalé.

– Mit mondtál? – kérdezte lassan, óvatosan olaszul, mintha

rosszul hallotta volna, pedig amit mondtam, semmiképpen sem hangozhatott másnak, mint ami volt.

– Üdvözöltelek – válaszoltam angolul. – Mit keresel itt? – érdeklődött. – Azért jöttem, hogy megnézzem a csontokat – feleltem. –

Hát te mit keresel itt? – Azért jöttem, hogy beszéljek Istennel. Féloldalasan fölvontam a szemöldököm, és karba tettem a

kezemet. – Értem. Na és mit mondott? Mielőtt válaszolhatott volna, rozsdás zsanérokon

nyöszörögve kinyílt a templom kapuja, és hajlott hátú, fekete ruhás olasz néni sántikált be. Gyanakvóan méregetett bennünket, mintha helytelenítené, hogy két fiatal a templomban cseveg.

Rámosolyogtam az angyalra. A szája sarka megrebbent, mintha ő

is mosolyogni akarna, de ehelyett szigorúan nézett. Fürge mozdulattal karon ragadott, érintése kissé hűvös volt kipirult bőrömnek.

– Gyere velem! – mondta, és félrevont, vissza a csontkápolna felé, ahol az öreg néni nem láthatott bennünket.

Már nyitottam a számat, hogy közöljem vele: még ha ő angyal is, én meg amerikai vagyok, és nem jön be nálam, ha megjátsszák nekem a főnököt, de az ajkamra tette az ujját, és ettől meghökkentem.

– Gyere velem! – ismételte halkan. Azonnal furcsa, kavargó érzés támadt a gyomorszájamban,

és rogyadozott a lábam, mintha akkor szálltam volna le a hullámvasúiról. Valami megváltozott, egyszerre elsötétült,

ugyanakkor fénylővé vált. Az angyal megint kihúzott a csontkápolnából, vissza a templom főhajójába, ahonnét eltűnt az öreg néni. Jól megnéztem magamnak az angyalt, és ismét elámultam.

Teljesen fekete-fehér volt, a haja hollófekete, a bőre hófehér, és kissé még mindig ragyogott, káprázatosan jól nézett ki. Körülöttünk is minden fekete-fehérré vált, a világ színességét egy régi film árnyékai, éles kontrasztjai váltották föl.

A férfi elengedte a karomat. – Itt zavartalanul beszélgethetünk. – Mit csináltál? – kérdeztem, borzongás futott végig a

gerincemen, de nem akartam, hogy lássa, mennyire megijedtem tőle.

– Veszélyes úgy fölfedni magadat, ahogyan te tetted – korholt. – Butaság volt.

– Miért? – firtattam. A hangom vékonynak, erőtlennek érződött ezen a helyen. – Mit szólnál, ha a bukottak egyike lennék? – Tehát igaz?

Vannak jó angyalok és rossz angyalok? Természetesen tudtam, mi a válasz.

A vér szerinti apám nyilvánvalóan nem jó angyal volt. De most azt akartam, hogy ez az angyal fogalmazza meg. Tőle akartam hallani.

– Igen. A bánatosak és az örvendezők – mondta. – És te melyik vagy? – évődtem vele, de reméltem, hogy

tudom a helyes választ. Rossz angyalok nem mennek templomba azért, hogy beszéljenek Istennel.

Egészen emberi gesztussal vont vállat. – Egyik sem. Én kétértelmű vagyok. Ez úgy hangzott,

mintha tréfálna. – Hát… a kétértelműséggel már nekem is meggyűlt a bajom

– mondtam. Nevetett. – Hogy hívnak? – Angelának. – Találó név – mondta. – És téged? – Penamue-nak. De szólíthatsz Phennek. – Phennek – ismételtem, tetszett a név hangzása a számból.

Egy angyalnévé. – Hol vagyunk most, Phen? Hová hoztál? – Ugyanoda, ahol voltunk – Csak másik dimenzióba. Ez annyira frankó volt, hogy viszketett a bőröm

izgatottságomban: másik dimenzióba átlépj egy telivér angyallal. Még sosem történt velem ilyen rendkívüli esemény, nem is történhetett abban a wyomingi kisvárosba, ahol eddigi életem túlnyomó részében anyám rejtegetett

Arra gondoltam, hogy most elkezd6dik valami. Elkezdődött valami.

CLARA

Azt hittem volna, hogy mostanára hozzászoktam a meglepetésekhez. Az életem döbbenetes bejelentések sorozata.

Képzeld, Clara, részangyal vagy. Képzeld, az a srác, akiről azt hitted, hogy meg kell mentened, szintén angyalvérű. Meglepetés! Az angyalvérűek csak százhúsz évig élnek, ami azt jelenti, hogy anyád most mái bármelyik nap meghalhat. Hoppá! Képzeld, ki áll az ajtóban? Az apád arkangyal, vagyis te dodrans, háromnegyedes angyal, nem pedig szerény egy-negyedes, aminek eddig hitted magadat. És minden ilyen kijelentésnél lényegében az egész életemet át kell értékelnem. Már azt gondoltam, többé semmin sem lepődöm meg. Most mégis padlót fogok.

A konyhában megszólal a kapucsengő. Phen elnézést kér, és kisiet. Angelához fordulok.

– Angela! – fakadok ki, de fojtott hangon, nehogy Phen meghallja, hogy összevissza bénáskodom.

– Akartam szólni, de olyan komplikált – feleli. – Miért komplikált közölni, hogy „ide süss, ez a srác

igazából angyal”? – Nem tudtam, hogy idén összetalálkozom vele. – És most még – halkítom le még jobban a hangomat – le is

feküdtél vele? – Nem arról van szó – mondja Angela, pedig pontosan arról. Folyton a szoba sarkába leseget. Odafordulok, hogy

megnézzem, mi az – egy rakás festmény a falhoz támasztva. Fölállok.

– Hagyd… – szól rám Angela, de már lapozgatom a vásznakat, amíg rá nem bukkanok egyre Angeláról, aki a zöld bársonykanapén hever, egy szál takaróban, amely csak félig-meddig fedi el, a napfény úgy hull a hajára, hogy kékesen csillog. Gyönyörű festmény, de ez most mellékes.

– Szép takaró – csak ennyi telik tőlem. Összeszorítja a fogát.

– Néha modellt ülök neki. De legtöbbször elvisz valahová. Járkálunk a városban. Beszélgetünk. – Beszélgettek. Miről? – Természetesen angyalos témákról, de zenéről is,

könyvekről, amiket olvastam, meg képzőművészetről. Költészetről. Phen szinte mindenhez ért.

– Persze, mert angyal. – Az – szorul védekezésbe. – Igen, angyal. Hát aztán? – Éhes angyal – jelenik meg az ajtóban Phen. – A vacsora

tálalva, hölgyeim! Ez kínosnak ígérkezik. – Gondoltam, talán már unjátok az olasz kaját – mondja,

miközben körbeüljük a konyha végébe beszorított kisasztalt.

Ínycsiklandó illatok szállnak, curry és bárány, valami indiai. Phen fehérbort tölt a poharakba. Én rögtön nekigyürkőzöm, mert addig sem kell beszélgetnem. Időre van szükségem, hogy megbékéljek az iménti közléssel.

– Mesélj magadról, Clara! – unszol kisvártatva Phen. Kortyintok a borból, tudom, hogy elvileg finom, én mégis savanykásnak, furcsának érzem.

– Hát… ööö… – Vajon mennyit mondott neki rólam Angela? – Most érettségiztem, és ősszel a Stanfordra megyek.

– Angelával. A két zseni – mondja Phen. – Mit akarsz tanulni?

– Nincs határozott tervem. Ezt-azt kipróbálok, és remélem, találok olyat, ami érdekel.

– Van valami hobbid? Tehetséges vagy valamiben? – kérdezi.

Hirtelen úgy érzem magam, mint egy állásinterjún. – Ööö…

Nem tudom, mit mondjak. Balettoztam, de mintha azóta egymillió év telt volna el. Nem vagyok oda a sportért, mint Jeffrey, a költészetért, mint Angela, se a zenéért, mint Christian. Talán a pecázásért? A pecázást kedvelem, de az csak Tuckerről szólt. Gyalogtúrázás, csónakázás, folyami úszás, vadvízi evezés – mindezek elválaszthatatlanok Tuckertől. Hobbi kéne.

– Clarának empátiás képessége van – felel helyettem Angela.

Kis híján a torkomon akad egy falat hús. – Érdekes – mondja Phen, miközben veszettül köhögök.

Végre valamennyire lecsillapodik a tüdőm. Iszom a borból, kár, hogy nem víz.

– Rólad mit lehet tudni, Phen? Angela nem sokat mesélt igyekszem témát váltani. – Integrus vagy?

– Igen, gondolom, ezt már tisztáztuk – mondta fanyarul. – És mivel foglalkozol? – Azt kérdezed, hogy felhőről felhőre röpdösök, mennyei

kórusban énekelek-e? Bekapok egy falatot, jól megrágom, vállat vonok. – Azt hiszem, fogalmam sincs, tulajdonképpen mivel

foglalkoznak az angyalok. Nagyot húz a borából. – Nem sokat vacakolsz – mondja. – Ez tetszik.

Elmosolyodom, és várom, hogy feleljen a kérdésemre. – Angyalmunkát végzünk – mondja rövid hallgatás után

vigyorogva. – Ti, egyszerű halandók ezt nem érthetitek. – Angyalmunkát? Például segítetek az elhunytak lelkének,

hogy eltaláljon a mennyországba vagy a pokolba? – Angelára pillantok, aki a tekintetével némán figyelmeztet. Egész idő alatt meg sem mukkant. Most az egyszer én teszek föl minden kérdést.

– Igen, egyes angyalok az elhunytak lelkével törődnek – mondja Phen.

Emlékszem, egyszer anyutól hallottam, hogy a földön minden percben több mint százan halnak meg. Ehhez rengeteg angyal kell.

– Szóval ezzel foglalkozol? Gondoskodsz a halottakról, elkalauzolod a lelküket a fénybe, ilyesmi?

– Nem – mondja. – Nem mintha azzal bármi baj lenne. Amit én csinálok, azért te múzsának neveznél.

– Múzsának? – vág meglepett képet Angela. – Inspirálok. Ihletet adok – mondja Phen, mintha

olyasmiről beszélne, amit hétköznapi emberek foglalkozásszerűen művelnek: hivatásos ihletadó.

– Ezt nekem nem is mondtad – jegyzi meg Angela. – Engem is megihlettél?

Phen fölvonja a szemöldökét, nevet Angela meghökkenésén.

– Azt hittem, én vagyok a te múzsád – mondja árnyalatnyi csalódottsággal Angela. – A fejembe tudsz ültetni egy gondolatot?

– Egy képet, dallamot, szót, amit csak akarok. Legtöbbször azonban nincs szükség rá. Egyszerűen pillanatnyi világosságot teremtek az elmétekben. A többit magatoktól intézitek.

– Elképesztő – mondta, és szinte látom, ahogy végiggondolja, mi mindent csinált Phennel kapcsolatban, a verseket, amiket írt, a zenét, amit a hegedűjén játszott neki, próbálja megérteni, miképpen inspirálhatta a srác.

– Az – értek egyet, már csak azért is, hogy a barátnőm kedvében járjak. – Tényleg. Nagyon frankó.

Valójában persze nem vagyok elragadtatva a gondolattól, hogy egy angyal képes a tudtomon kívül ötleteket plántálni a fejembe. Ki tudja, mi mást juttathat még be oda? Szerintem ez egy kicsit olyan, mint.4 testrablók támadása. Jól eszembe vésem, hogy szellemi gátat kell emelnem Phen köré, ahogyan anyutól tanultam, akkor nem tud olvasni a gondolataimban. Se irkálni beléjük.

– Ez egyszerű adottság ahhoz viszonyítva, amire mások képesek – jelenti ki szerényen Phen, de látom rajta, hogy jólesett neki az elismerés.

Gyanítom, hogy nem sűrűn méltányolják a fáradozásait. És egy pillanatig sem hiszem, hogy a múzsáskodás minden, amire

a srác képes. – Mondj egy példát! – kéri Angela. – Valamit, amit te

inspiráltál. – Hát… nem is tudom. „Hol volt, hol nem volt” – mondja

Phen. – Ez tőlem származik. Angela szeme elkerekedik. – Te találtad ki azt a fordulatot, hogy „hol volt, hol nem

volt”? – Réges-régen. – Phen bekap egy falatot, és elrágja,

miközben ketten bámuljuk. – Az emberek maguktól is ragyogó elmék. És azt tapasztaltam, hogy gyorsan tanulnak.

– Szóval tanítasz? Mármint hivatalosan? – kérdezi Angela, és a hangja árnyalatnyival magasabbra siklik a szokásosnál, talán mert azt szeretné, ha Phen „hivatalosabban” oktatná.

– Valaha az volt a dolgom, hogy tanítsam az embereket – feleli Phen.

– Mire tanítottad őket? – érdeklődöm. – írni. Egyesek úgy vélik, kár volt a kezükbe adni az írott

szó hatalmát – villantja ki a fogsorát. – Mert mindenféle bajhoz vezet. De az volt a feladatom.

Hirtelen felvillan előttem egy kép, amint a srác egy barlang falára rója az ábécét egy csapat álmélkodó neandervölgyinek. Azután észbe kapok. Ez egy angyal, mégsem bocsát ki angyalokra jellemző kisugárzást. Se bánatot, se örömöt. Így azt sem tudom, melyik oldalon áll.

Tehát nem bízhatok benne. Ismét az az ösztönös érzésem támad, hogy valami rossz fog

történni. Mintha kárörömmel figyelnének. – Szóval vigyázó voltál? – kérdezem óvatosan, igyekszem

fesztelen hangot megütni, Phen szeme megvillan a szó hallatán.

– Clara! – mordul rám Angela. – Fejezd be a vallatást! Phen sötét szemébe nézek, állom a tekintetét.

– Mit tudsz a vigyázókról? – kérdezi. – Elolvastam Énok könyvét. Fölsóhajt. – Az pontatlan. – Jó, akkor igazítsd helyre. Te is ott voltál, igaz? Hallgat. Nem tudom, nem feszítettem-e túl a húrt. Talán

hebehurgyán fölbosszantottam valakit, akiről mindjárt kiderül, hogy fekete szárnyú, és szétnyom, mint egy szőlőszemet.

– Vigyázónak lenni eredetileg nem jelentett rosszat – mondja. – A kifejezés mindössze arra utal, hogy azért küldtek bennünket, hogy vigyázzunk az emberekre, tanítsuk őket. Némelyikünk nyilvánvalóan túlzásba vitte a vigyázást. – Elfordítja a fejét. – Volt, aki szerelembe esett velük.

Angela olyan pillantást vet rám, amitől az acél is megolvadna. Rá sem hederítek.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy nem vagy gonosz? Phen ismét farkasszemet néz velem.

– Egyik oldalon sem állok. Egyikkel sem vagyok hajlandó harcolni.

– Semleges vagy – kottyantja közbe Angela. – Mint Svájc. – Igen – fordul felé derűs arccal Phen, és kedélyesen

megpaskolja a barátnőm térdét. – Pontosan úgy, mint Svájc. – Undokul viselkedtél vele – mondja Angela, miután

visszatérünk Rosa házának vendégszobájába. Mérgesen néz a tükörbe, leveszi a nyakláncát, és kefélgetni

kezdi a haját. – Csak föltettem neki néhány kérdést. Lazíts, Angela! – Faggattad. – Mert nem ismerem.

– Hát én igen. Én évek óta ismerem. Ő nem gonosz, Clara. Jó, tudom ezt a hülyeséget, hogy egyik oldalon sem áll, de az csak annyit jelent, hogy nem akar harcolni. Ő felülemelkedik ezen.

Leülök az ágyra, lerúgom a cipőmet. – Persze. Felülemelkedik. Nem értem, hogyhogy ez természetes Angelának, miközben

annyit izgatja magát a saját feladatán, a saját rendeltetésén, a hófehér szárnyán, ami azt jelenti, hogy patyolattiszta a szíve, egészen elkötelezte magát a jó oldal mellett. Miért nem várja el ugyanezt Phentől?

– Rendes srác – mondja, elválasztja a haját, és elkezdi befonni.

– Egyáltalán nem is srác. – Figyelj, Clara, nem muszáj vigyáznod rám. Ne felejtsd el,

hogy templomban ismerkedtem meg vele. Szent helyen meg minden. Ha gonosz lenne, eleve be sem mehetett volna oda, igaz?

– Igaz – hagyom rá kelletlenül. – Akkor hanyagoljuk a témát. Nem akarok veszekedni. Elkészül a copffal, és hozzálát, hogy a másik oldalt is

befonja. A mosdóhoz megyek, megmosom az arcom, azután a fogam, és Angela megjelenik mögöttem a tükörben.

– Azt hittem, tetszik neked – mondja, és nem kell bevetnem az empátiámat, hogy tudjam, mekkora csalódást okoztam azzal, ahogyan Phenre reagáltam.

Kedveli Phent, sőt nem csak kedveli. Azt szeretné, ha én is kedvelném. Ha én is azt látnám benne, amit ő. Előrehajolok, kiöblítem a számat.

– Nem mondtam, hogy nem tetszik. Csak azt mondtam,

hogy nem ismerem. – Jó, akkor ismerd meg. Holnap gyere velünk!

Vatikánvárosba megyünk. „Ahogy a turisták”, hogy téged idézzelek.

Reménykedve pillant rám a tükörben. Nem áll jól nekem a keménykedés, és különben is nagyon érdekel a Szent Péter-székesegyház.

– Rendicsek. – Tényleg? Eljössz velünk? – Letegyem a nagy esküt, vagy mi? – Csípni fogod Phent – bizonygatja. – Majd meglátod. – Rendben. Várj csak! – kapom el a vállát, mielőtt

kirobogna a szobából. – Ugye nem meséltél neki rólam? Arról, hogy én olyan… d-s vagyok. Meg apámról.

– Nem – vonja össze a szemöldökét. – Most nem sokat beszéltünk ilyesmikről.

– Hát ne is! Tudom, hogy bízol benne, satöbbi, de ez az én magánügyem, világos?

– Világos – bólogat. – ígérd meg, hogy hallgatni fogsz! – nézek a szemébe. – Letegyem a nagy esküt, vagy mi? – vigyorog rám. – Ja. Odatartom elé a kisujjamat. Mosolyogva ráakasztja a

magáét. Kezet rázunk. – De komolyan – mondom. – Komolyan nem mondom el neki a titkodat. – A szívére

teszi a kezét. – Hallgatok, mint a sír.

ANGELA

Azon az első nyáron Phen utánam jött Rómába. Megmondta, hol és mikor találkozzunk – mindig ugyanott, egy kis presszóban, nem messze a nagyanyám házától, és ugyanabban az időpontban, kedden és pénteken reggel kilenckor –, és amikor a lenyugvó nap kezdett a láthatár alá bukni, visszakísért a presszóhoz, és elbúcsúzott:

– Köszönöm a kellemes napot, Angela! Viszlát legközelebb!

Kezdetben így viselkedett. Körültekintően, udvariasan. Ideiglenesnek szánt kapcsolatunkban ő, az évszázadokat

megért angyal oktatott engem, a naiv kis angyalvérű iskoláslányt.

Rengeteget sétáltunk. Eleinte ódzkodott attól, hogy az angyalokról és a köztük dúló háborúról meséljen, mégis sok mindenbe beavatott, hogy könnyebben megkülönböztethessem a jókat a rosszaktól. Ezt a szárnyszín dolgot kissé közhelyesnek

találtam – a fehér jó, a fekete rossz, Amerikában végképp nem ildomos ilyesmit hangoztatni –, de elmagyarázta, hogy itt nem színről van szó, hanem fényről. A fekete a világosság hiánya. A fehér a fény koncentrálódása.

Megmutatta nekem azt a titkokkal teli Rómát, amelyből semmit sem láttam, amikor a rokonaim városnézés címén ide-oda hurcoltak.

Az ő Rómája egészen másként festett: ez a Róma az ő tévedhetetlen emlékezetéből bontakozott ki, ahogyan egy nagyapó mutatná meg a szülővárosát. Minden kőhöz más-más történet fűződött, és Phen anekdotái visszanyúltak egészen azokig az időkig, amikor ez a messzire terjedő, pompás nagyváros még csak pár kezdetlegesen összetákolt, zsúptetős kunyhóból állt. A Colosseumnál mesélt egy bátor emberről, akit valaha ismert, egy férfiról, akit a történelemkönyvek lapjain hiába keresnénk. Megmutatta a pontos helyet, ahol az az ember meghalt. Elvitt egy házhoz, ahol az 1636-os esztendőben Róma legnagyobb hatalmú asszonya lakott. Elmondta nekem, hogy az asszony meghívta magához, és mindent megpróbált, hogy elcsábítsa, én meg igyekeztem úgy tenni, mintha nem zavarna a gondolat, hogy az a drágaságokkal borított olasz lotyó összevissza taperolta a mocskos kezével.

Pedig nagyon is zavart. Mert Phenben semmi nagypapás sem volt. Általában el is

feledkeztem az életkoráról, illetve a kortalanságáról. Tudtam, hogy már javában ténykedett, amikor az emberiség első tétova lépéseit tette ezen a bolygón, de Rómában simán eladhatta magát huszonöt körüli átlag olasznak. Éppen úgy öltözködött, éppen olyan szavakat használt, mint a helybeliek. Nem is hasonlított a televízióban látható vámpírokra, akikről lerí, hogy

vénemberek ifjú testben, úgy beszélnek, mintha még a viktoriánus időket írnánk, viszolyogva biggyesztik le az ajkukat olyan újmódi huncutságok hallatán, mint a villanyvilágítás vagy a benzinmotor. Phen jelenidőben élt, magáévá tette a mai világot. Imádta.

Olykor könnyen elfeledtette, hogy nem egyszerűen a leg-klasszabb srác, akivel valaha megismerkedtem. A szívem nagyot dobbant, valahányszor hozzám ért, akár a legártatlanabb, véletlenszerű esetekben is: ha séta közben a karja az enyémhez ütődött, ha a derekamra tette a kezét, amikor előreengedett az ajtóban.

Persze nem bolondultam meg. Igyekeztem visszafogni magam, nehogy belezúgjak. Görcsösen ismételgettem, hogy ez egy angyal, én meg kamaszlány vagyok. Gondolkozzunk józanul: szinte semmi közös sincs bennünk. Ez a dolog nem működhet. Kapjunk már a fejünkhöz, alighanem gyereknek néz engem.

– Miért Itáliát választottad? – kérdeztem egy péntek délután, amikor kései ebédhez telepedtünk le egy vendéglőben, amelyet a szimatunkra hagyatkozva találtunk. – Miért éppen itt maradtál, mikor bárhová mehettél volna a világon?

– Természetesen a kaja miatt – felelte, és beleharapott a calzonéjába.

– Szerencse, hogy az angyaloknak nem kell aggódniuk a koleszterin miatt – viccelődtem.

Nevetett, és a hangtól átmelegedett a szívem. – Tulajdonképpen a nyelv vonzott. Szerintem az összes emberi nyelv közül az olasz a legszebb és legkifejezőbb. Azonnal átváltottam olaszra.

– Szóval mivel foglalkozol, Phen? – kérdeztem. – Amikor

nem amerikai angyalvérűek idegenvezetésével töltöd az időt. – Sokfélével. Írok. Festek. Erről-arról gondolkodom… –

hajolt előre, és rám villantotta elbűvölő mosolyát. Elpirultam. Kívántam, hogy nagyon kedveljen. – És te mit csinálsz – kérdezte –, amikor nem angyalokat

lepsz meg a templomokban? – Szeretem a horrorfilmeket. És hegedülök. És olvasok. –

Azt a részt átugrottam, hogy mindent átbogarászok, ami az angyalokról, a nafilokról meg a velük történtekről a kezembe kerül. – Időnként írok is. Verseket. Nem valami jókat.

– Egyszer szívesen meghallgatnám, hogyan hegedülsz – mondta.

– Egyszer szívesen megnézném a festményeidet – vágtam rá.

Bólintott. – Ebéd után – mondta, mintha ezzel el is rendeztük volna. – Fölmegyünk a lakásomra. A lakására. Ledöntöttem egy pohár bort. Amint ott voltunk, a négy fal között, olyan ideges lettem,

hogy folyton nekimentem valaminek. A lakása éppen olyan volt, mint ő maga: ízléses és elegáns, mégsem ódivatú, a modern bútorok és a jó állapotban megőrzött régiségek együttese. A műterme leghátul kapott helyet. Bevezetett oda, és fölkapcsolta a villanyt. Sorra megtekintettem a festményeket, római látképeket, fölnagyított virágokat, tömegjeleneteket és megkapó portrékat. Vásznain más-más témát dolgozott föl, mégis hasonlókká tette őket valami egységesítő tényező, amely jelezte, hogy egyazon kéztől származnak.

Talán a fényhatás alkalmazása, ahogyan megmutatta vele a lefestett tárgy elevenségét, mintha valami kiragyogott volna

egy gyermek alakjából vagy egy virág szirmaiból vagy egy ókori épület egy bizonyos bolthajtásából, valami kisugárzás, ami túlmutatott a kézzelfogható létezésen. Phen megköszörülte a torkát, mintha elfogódott lenne attól, hogy a művei által így kitárulkozott.

– Na, most már láttad a festményeimet – mondta. – Most rajtad a sor.

Valahonnét előhúzott egy hegedűt, egy vonót, azután kikísért a nappaliba, ahol a kanapéra telepedett, a térdére könyökölt, és várta, hogy játsszak. Csodálatos, ódon hegedű volt, sokkal szebb, mint az otthoni saját hangszerem. Finoman az államhoz illesztettem, behunytam a szememet, és belefogtam egy dallamba, amelyet kívülről tudtam, Bach Chaconne-jába. Nehéz darab, de mindig magával ragad. A muzsika körülölelt bennünket, szétáradt a helyiségben, én pedig belesűrítettem minden sóvárgásomat, minden vágyamat, mintha az élettörténetemet meséltem volna el a hangjegyek segítségével, ahogy kiröppentek belőlem, és mindent betöltöttek körülöttem. Mintha elmondtam volna Phennek azokat a dolgokat, amelyeket nem mertem szavakba önteni.

Miután befejeztem, és újra kinyitottam a szememet, Phen arcán könnyek csillogtak. Én is könnyeztem.

– Gyönyörű! – mormolta, és tudtam, hogy nem csak a melódiáról beszél.

Úgy bámult rám, mint a lepkehálójába akadt pillangóra, mintha kísértésbe esett volna, hogy fölszúrjon, és üveg alá dugjon, pedig tudja, hogy el kéne engednie.

Nagyot nyeltem. A szívem vad táncot járt, a fejem zúgott, minden tagom bizsergett.

Végre! – gondoltam. Szóval ilyen érzés az, ha az ember

szerelmes. A következő évben rengeteget törtem a fejem azon, hogyan

csábíthatnám el Phent. Egyelőre nem tudtam a módját, elvégre fogalmam sem volt, hogyan kell elcsábítani bárkit is, de úgy gondoltam, majd megtanulom. Majd kiokoskodom. Nem baj, ha őrültség. Elhatároztam, hogy a továbbiakban semmilyen tekintetben sem fogom vissza magam Phennél. Megízlelem azt a tökéletesen formált ajkát. Megismerem az ölelését. Az övé leszek, ő pedig az enyém.

Belevetettem magam a kutatásba, hogy megtudjam, miként csábítható el egy angyal, ugyanaz a lelkesedés hajtott, mint minden kutatásomban. Úgy gondoltam, a festés a megoldás kulcsa. Az nyitja meg az utat. Phen szereti a szépet. Hát majd szép leszek. A múzsája.

A második nyáron néhány nappal Rómába repülésem előtt e-mailezett. Előző évben a kezébe nyomtam egy cetlit az elérhetőségeimmel, de azóta nem tartotta velem a kapcsolatot: ez a rövid üzenet a penamue@gmail.com címről jött, nem hülyéskedek.

Azt írta, alig várja, hogy találkozzunk. Ezt kedvező jelnek tekintettem. Rómában az első pár héten az előző évben kialakított

rendszert folytattuk. Kedden és pénteken összejöttünk, mászkáltunk, beszélgettünk, bár túlnyomórészt Phen beszélt, mert velem valami megmagyarázhatatlan történt, hirtelen valósággal megkukultam a társaságában. A lakására többé nem vitt föl. Csak múzeumba, presszóba, templomba, és napnyugtakor mindig hazakísért.

– Szia, viszlát legközelebb! – búcsúzott mindig. Legközelebb.

– Szia! – feleltem, és egyre csak tervezgettem, hogyan tegyem meg legközelebb a sorsdöntő lépést.

Egyik nap aztán egyszerűen összeszedtem a bátorságomat, és elmentem hozzá. Szerda délután. Bekopogtam. Festékfoltos fehér pólóban és lyukasra térdelt farmerban nyitott ajtót, egy ruhába törölgette a kezét. Forgott velem a világ, hogy így, alkotás közben találtam. Azt hittem, hogy a szívem menten kiugrik a helyéből.

Azonnal arra gondoltam, hogy szerelmes vagyok, és kínos volt, hogy ennyire belézúgtam, neki meg fogalma sincs róla.

Őszinte meglepetést tükrözött az arca, hogy ott látott. – Üdv – köszöntött angyalnyelven. A mi kis poénunk. Na – gondoltam –, most jön a nesze semmi, fogd meg jól. – Szeretném, ha lefestenél – tértem rögtön a tárgyra. Addig

üsd a vasat, amíg meleg. – Lefestesz, Phen? A homlokát ráncolta a kérésre. – Légy szíves! – könyörögtem, és megremegett a hangom.

Hiába tervezgettem hónapok óta, a döntő pillanatban halálra rémültem.

Bólintott, és félrehúzódott, hogy beengedjen a lakásába. Áthúzta a zöld kanapét a műtermébe, és azt mondta, hogy feküdjek le arra.

Fölvillant bennem a jelenet, ahogy Leonardo DiCaprio a Titanic fedélzetén Kate Winsletet rajzolja, a lány fölemeli a gyémántot, és azt mondja: „Szeretném, hogy ebben rajzolj le. Csak ebben.”

Kiment a konyhába, hogy kimossa az ecseteket, és előkészítsen mindent a következő munkához, én pedig kapkodva igyekeztem belebújni a testhezálló fekete hálóingbe, amelyet a nagy alkalomra magammal vittem. Abban a

pillanatban, amint fölvettem, tudtam, hogy túllőttem a célon. Ez az egész egy óriási melléfogás. Phen szajhának fog tartani.

Késő bánat. Visszajött a műterembe, és földbe gyökerezett a lába, ahogy meglátott. Viaskodtam a késztetéssel, hogy lejjebb húzkodjam a hálóinget, amely épp csak combig ért. Túl rövid. Illetlen.

Erkölcstelen. Förtelmes. Ezt elcsesztem. Elpuskáztam minden esélyemet, ami egyáltalán lehetett nála.

Az ajkamba haraptam. – Bocsánat! – rebegtem. Néhány másodpercig szinte kritikusan fürkészte a testemet,

majd lesütötte a szemét. Lélekben fölkészültem, hogy mindjárt azt mondja, öltözzek föl. A kezét, az ujjai hátán elkenődött vörös festéket nézegette. Azután bólintott.

– Vedd le! – dünnyögte. Összeszorult a torkom. – Hogyhogy? Most? – nyögtem ki. – Most – felelte árnyalatnyi mosollyal, föl sem pillantva. Elfordult, és fölemelt egy horgolt gyapjúkendőt, amely a

sarokban álló fotel hátára volt terítve. – Ezzel takard el magad! – utasított, és a kezembe nyomta anélkül, hogy rám nézett volna.

Amint megtettem, amire kért, a saját elképzelése szerint szétteregette rajtam az anyagot, egyes részeket föltárt, másokat elrejtett. Miután elkészült, az ablakhoz lépett, és kinyitotta a zsalugátert. Napfény árasztotta el a helyiséget. Új vásznat helyezett az állványra, egy kicsit bíbelődött vele, hogy megfelelő szögbe igazítsa, azután fekete rajzszenet vett a kezébe, és hozzáfogott, hogy leskicceljen.

Vigyáztam, hogy ne mocorogjak. Nem szóltam egy szót

sem. Nem hallatszott más, csak a vászonhoz súrlódó szén

sercegése. Szinte levegőt venni sem mertem, nehogy tönkretegyem a

pillanatot. Váratlanul elnevette magát. – Lazíts, Angela! – szólt rám. – Beszélj hozzám! Meséld el,

hogyan telt ez az éved. Hónapokon át csak rád gondoltam. Fölsóhajtottam, és kiöntöttem a szívemet. Akkor meséltem

neki Claráról, elmondtam, hogyan téblábolt előző télen Jacksonban, miközben akár villogó neonfelirat hirdethette volna a feje fölött, hogy ANGYALVÉRŰ. Elmondtam, milyen rögeszmésen akaszkodott rá Christian Prescottra, mert azt hitte, hogy a fiú a rendeltetése,

– Á, rendeltetése – mondta Phen. – Rég nem hallottam ezt a szót.

Meséltem neki a szürke öltönyös férfiról. – Milyen titokzatos – mosolyodott el. – Hát majd

meglátjuk, mi sül ki belőle, nem igaz? Többet nem mondott a küldetésről, és én sem feszegettem. Nagyon is lekötött, hogy szinte úgy éreztem, mintha a

vásznon rajzoló keze a valóságban a bőrömet simogatná. Egy óra hosszáig maradtam így, talán tovább is, mígnem hirtelen abbahagyta a munkát. Letette a szenet.

– Mára elég ennyi – mondta. – Holnap innen folytatjuk. Megéheztem. Kivonult mellettem a nappaliba, egyedül hagyott, hogy

felöltözhessek. A csalódottságtól gombóc nőtt a torkomban. Phen nem látott bennem mást, csak újabb témát. Eszközt az időtöltéshez.

Ámbár másnapra visszahívott, szóval nem baltáztam el teljesen.

Azon a héten mindennap modellt ültem neki. Egyáltalán nem engedte megnéznem, hogyan halad, de miután teljesen elkészült, bejelentette, hogy nála fogunk vacsorázni, megünnepeljük a visszatérésemet Olaszországba, és megmutatja nekem a festményt.

Ott álltam mellette, ezúttal teljesen felöltözve, félrevonta a lepedőt, amely addig a vásznat takarta, és fölszisszentem.

Én magam voltam ott – nemcsak a testem, az orrom, a kékesfekete hajam, a kanapé puha, zöld bársonyán kinyújtott lábam, hanem az egész lényem: a fény szinte lüktetni látszott bennem a vásznon, ragyogott fedetlen vállamon, fölcsillant a szememben.

Nem kislány, hanem egy nő. Egy tündöklő nő. Ilyennek látott. – Talán az eddigi legjobb művem – fordult felém, és

tekintetétől melegség áradt szét minden porcikámban. – Te egy csoda vagy, Angela.

Jesszus – gondoltam szédelegve. Még meg sem csókoltam, de úgy éreztem magam, mintha tűzijátéktól sziporkázna fölöttem az ég.

Villám csapkodna. Kész varázslat. – Csókolj meg! – suttogtam olaszul. Valami fény gyúlt a szemében, fájdalom és diadal

egyszerre. – Angela… – Csókolj meg! – suttogtam, és köréfontam a karomat.

Fölnéztem az arcára, sötét titkokat rejtő szemére, és

elmosolyodtam. – Ti voglio badaré – mondtam. Meg akarlak csókolni.

Lehajtotta a fejét, az ajka az ajkamhoz ért. Teljesen kész voltam. Újjászülettem. Tényleg megtörtént. Csókolóztam vele, az ujjaim a hajába

szántottak, és mintha égő gyufát dobtam volna a benzineshordóba.

Nem tudtam betelni a közelségével. – Várj! – húzódott el, akadozva lélegzett. – Nem tehetem,

bármennyire szeretném. Bármilyen gyönyörű vagy. Nem szabad.

– Miért nem? – firtattam, a térdem még remegett a csókja erejétől.

– Nem azt kértem, hogy köss ki mellettem vagy ilyesmi. Csak azt szeretném, hogy te légy az első, és kész.

Az első szóra a tekintete összevillant az enyémmel. – Miért? – kérdezte fátyolos hangon. – Ugyan miért

kívánod, hogy én legyek az? – Megnézted magad mostanában rendesen a tükörben? – kérdeztem, majd hozzátettem, talán mert nem akartam

baromira felszínesnek tűnni: – Te vagy az egyetlen a világon, Phen, aki igazán megért engem. Hát ezért akarom, hogy te legyél az első.

„És mert szerelmes vagyok beléd.” Ezt nem mondtam ki hangosan, de nem tudtam, nem olvassa-e le az arcomról.

– Egyébként szeretném olyasvalakivel megtapasztalni, aki igazán tudja, mit csinál – mondtam játékosan, és az 1636-os nőre gondoltam.

Phen hitetlenkedve kacagott föl.

– Jaj, hiszen éppen nem is tudom, mit csinálok. Sötét szemét még inkább elsötétítette valami

vágyakozásféle. – Tudom, hogy kívánsz engem – mondtam, és újra

megcsókoltam. Lassan. Megmutattam neki, hogy ez így van jól.

Felnyögött, majd ismét elhúzódott. – Ez nincs rendjén. Az a dolgom, hogy tanítsalak. – Hát akkor taníts! – Én nem vagyok jó neked – mondta. – Nem vagyok… jó. – De rossz sem vagy – vetettem ellen. – Egyik oldalon sem

állsz, igaz? Egészen addig tetszett nekem a kétértelműség gondolata.

Ha Phen fehér szárnyú, akkor semmiképpen nem próbálkoztam volna nála.

Túlságosan jó lett volna hozzám. Érinthetetlen, így azonban tökéletesen megfelelt. Maga volt a tökély.

Újra közelebb hajoltam, de vállon ragadott, és eltaszított magától.

Keményen. Hátratántorodtam. – Nem lehet – mondta. – Légy szíves, próbáld megérteni,

Angela. Sajnálom, ha azt hitettem el veled, hogy… Az elutasítás szíven ütött. Könnyek szöktek a szemembe. – Mit hitettél el velem? Hogy a magamfajta érdekelhet

téged? Sóhajtott. – Tüneményes, erős akaratú, eszes lány vagy. Bámulatos. Bármelyik halandó fiú szerencsés lenne veled. – Nekem nem kell halandó fiú – feleltem ostobán csipogó,

megtört, sebzett hangon. – Te kellesz. Az se baj, ha csak futó kaland.

Nem bánom. Egy pillanatra lehunyta a szemét, összeszorította a fogát.

Azután lehorgasztotta a fejét, ismét sóhajtott, és így szólt: – Nem lehetek veled, Angela. – Miért nem? – Még gyerek vagy – mondta. Hátrahőköltem, mintha pofon

ütött volna. – Gyerek vagyok?! Hallgatott. – Teee… – reszkettem sértett dühömben és végtelen

fájdalmamban. Alig kaptam levegőt. – Hát akkor csak szórakoztál velem. „Játssz valamit a hegedűdön, Angela!” „Vedd le, Angela!”

Csak játékszernek tekintettél. Fölnézett. Harag parázslott a szemében. – Nem. Én nem kértem ezt. Nekem nincs szükségem erre. – Remek! Óriási! Nekem sincs szükségem rád. Te…

seggfej! – bukott ki belőlem, azután az ajtóhoz rohantam. Egy

másodpercig sem bírtam tovább elviselni a jelenlétét. Elfutottam. Ki a lakásból, végig a macskaköves utcákon, vissza egészen a nagyanyám házához, ott föl az emeletre, az ágyamra vetettem magam, és úgy bőgtem, mint még soha életemben.

Milyen hülye voltam – gondoltam később, amikor újra képes lettem összefüggően gondolkodni. Milyen éretlen. Megtapogattam az ajkamat, amelyen még ott izzott Phen csókjának emléke. Milyen ostobaságot műveltem. Vissza kéne mennem bocsánatot kérni.

De mire visszamentem, már eltűnt.

CLARA

– Szóval ki az a halott pasas? – kérdezi Angela. A Sixtus-kápolnában vagyunk Phennel. Annyi a látnivaló, a

sok különböző mennyezetfreskó, falikép és – szőnyeg, hogy azt sem tudom, hova nézzek. Őszintén szólva megfájdul tőle a fejem.

– Az Mózes – válaszolja Phen. – A kép címe: Vita Mózes holtteste fölött.

– Elég heves vitának látszik – jegyzi meg Angela. – Ki az az angyal a lándzsával?

– Mihály. Nem bírom türtőztetni magam. Odafordulok, és tényleg, az

ott az én apucim, aranypáncélban, valami tollforgós sisakban, és ledöféssel fenyegeti az ördögöt. Egy kicsit még hasonlít is apura, és az arcán valami Jeffrey-re emlékeztet. Apura és Jeffrey-re. Nyelek egyet.

Anyu temetésének hete óta egyiküket sem láttam.

– Szóval ez a Mihály kemény csávó – mondja Angela, a szája szöglete félig elfojtott mosollyal görbül fölfelé. Ahogy a szemembe néz, gyakorlatilag rám kacsint.

– Annak képzeli magát – feleli gúnyosan Phen. – Elvégre úgy emlegetik, hogy „Sújtó”.

Elkapom a tekintetem, küszködök, hogy higgadt maradjon az arcom. Ezek után úgy megfojtanám Angelát.

– És ki az a zöldbe öltözött angyal? – kérdezi. Phen fölhunyorít a freskóra.

– Nehéz megmondani. Valószínűleg Uriel. – Miért, talán mert Uriel kedveli a zöld színt? Újabb gúnyos

hümmögés. – Azért, mert Uriel Mihály kebelbarátja. Oké, rossz ötlet vagy sem, be kell vallanom, hogy ez

érdekes. Csak pár órája mászkálunk Phennel, és máris rengeteg

mindent tanultam, amiről ezelőtt nem tudtam. Például hogy apunak van egy jó barátja, Uriel.

– Tehát a bal oldal Mózes élete, a jobb oldal Jézus élete, a mennyezet pedig a teremtés – mondja Angela, miközben néhány lépéssel odébb ballagok.

Nyújtogatom a nyakam, hogy lássam az Ádámot megteremtő Isten híres ábrázolását a mennyezeten. Mindig murisnak találom, hogy Isten alakja nyújtózkodik, a teste szinte egészen megfeszül az erőlködéstől, hogy megérintse Ádámot, aki viszont tisztára blazírt, mint akit annyira sem érdekel a dolog, hogy legalább a kezét fölemelje.

– És ezzel mi a helyzet? – hallom Angela suttogását, amint Phennel a hátsó falhoz indulnak, hogy megtekintsék Michelangelótól Az utolsó ítélet-et: összegabalyodott,

meztelenül vonagló testek, némelyiket a mennyekbe emelik, némelyiket a mélybe rántják.

– Miért, mi van vele? – kérdez vissza rövid hallgatás után Phen.

– Így fog történni? – tudakolja Angela. – A végén majd szétválogatnak bennünket?

Ezt én is hallani szeretném. Közelebb húzódom, visszafojtom a lélegzetemet, hogy a körülöttünk nyüzsgő turisták lábdobogása és sutyorgása közben füleljek. Egy pillanatra úgy tűnik, Phen valami komolyat készül mondani, létfontosságú ismeretet közöl az univerzumról, életről és halálról, mennyről és pokolról, örök jutalomról és végeérhetetlen büntetésről. Azután elmosolyodik.

– Ha elárulnám, elrontanám a meglepetést – mondja. – Jó – csap a karjára Angela. – Akkor ne áruld el. – Nem is. – Tudod, hogy genyó vagy? – mondja, de nevet. Phen szeretne fölmenni a Szent Péter kupolájának tetejére.

Csak annyit felelek erre, hogy még jó, hogy rendes cipőt vettem föl. Eltart egy ideig, hogy följussunk. Először liftezünk, azután valami háromszázhuszonhárom lépcsőfokot kell megmászni a nyomasztóan szűk, vállszélességű csigalépcsőn. De azután kiérünk a szabadba, és olyan, mintha a világ tetején állnánk, Róma a lenyugvó nap fényében szinte lángra gyúlva terül a lábaink elé.

A látványtól eláll a lélegzetem. Na igen, részben a látványtól, részben attól, hogy most kapaszkodtam föl azon a lépcsőn. – Bámulatos! – lelkendezik Angela.

– Az – mondja Phen, és gondolom, ő aztán tudja, mi bámulatos és mi nem. – Tényleg az.

A korláthoz állok, néhány fotót készítek a panorámáról, de aztán rádöbbenek, hogy a fényképezőgépem semmiképpen nem örökítheti meg ezt a szépséget. Ekkor megfordulok, és hirtelen ötlettel lekapom Phent meg Angelát. Amint fölvillan a kijelzőn, azonnal tudom, hogy fantasztikus fotót csináltam róluk: szorosan egymás mellett állnak, de nem érintkeznek, Phen az alkonyat helyett Angelát nézi, leplezetlenül csodálja, ahogy a lány elragadtatott arca aranyfényben fürdik; hosszú, fekete tincsei lobognak a szélben. Ebben a pillanatban érzem, hogy ez a kapcsolat talán nem egyoldalú. Talán Phen is kedveli Angelát.

Nem is tudom, pontosan hogyan vélekedjek erről. Helytelennek tűnik, hogy egy tizennyolc éves lány beleszeressen valakibe, aki – a szó szoros értelmében – öregebb, mint a Föld, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Elvégre az anyukám is angyalhoz ment feleségül.

Az életkor csak számadat, nem? Jobb, ha megyek – gondolom, elosonok, hagyom, hogy

kettesben élvezzék a meghitt pillanatot. De azután Angela megszólal:

– Pisilnem kell. Mindjárt visszajövök. Elképedve meredek rá.

– Most le akarsz menni a földszintre? Veled megyek – ajánlkozom.

– Ne! Te csak maradj itt! – feleli, és fölismerem az ellentmondást nem tűrő hangot.

Nem arról van szó, hogy ki kell mennie. Kettesben akar hagyni Phennel.

– Várj! – szólok utána, de már elment. – Nők! – nevet Phen. – Mindig a legalkalmatlanabb

pillanatot választják ki, hogy a mosdóba menjenek. – Hát igen, a nők már csak ilyen ostobák – mondom

ingerülten. Nincs ínyemre, ha manipulálnak, még ha megértem is,

miért csinálja Angela. Megnyerőén kéne viselkednem, tereferélnem, közelebbről megismerkednem Phennel. És valljuk be, kedves figura.

Szórakoztató. Lefegyverző. Látom, mit eszik rajta Angela, és tudom, hogy ez fontos a barátnőmnek, szeretné, ha én is elfogadnám a srácot, de képmutatás ide vagy oda, egyszerűen nem megy. Nem tudom megmagyarázni, de valami feszélyez.

Phen kivillantja a fogsorát. Ez a pasi aztán tud vigyorogni. – Nem nagyon próbálod leplezni, hogy nem kedvelsz.

Elfordítom a fejem, zavarba hoz, hogy ez ennyire nyilvánvaló. – Kedvellek, Phen. – Persze – mondja epésen. – Legalábbis szeretnélek kedvelni. Ez igaz. – Miért? – kérdezi. – Minek strapálod magad? – Mert Angelának fontos. – Vagy úgy. Ezek szerint jó barát vagy. – Ezek szerint. – Szóval igyekszel megkedvelni, de nem nagyon sikerül –

állapítja meg nevetve. – Miért nem? – Mert nem tudom, micsoda vagy – válaszolom. Ha már

idáig jutottunk, akár őszinte is lehetek. Széttárja a kezét, mintegy érzékelteti, hogy az, aminek látszik.

– Nem – rázom a fejem. – Te angyal vagy. – Kösz, hogy eszembe juttatod! – De nem úgy viselkedsz, mint egy angyal. Nem érezlek

annak.

Nem is úgy beszélsz. – Értem. Sok angyalt ismersz? – kérdezi. Basszuskulcs! Nehogy már rám és az általam ismert

angyalokra terelődjön a szó. Angyalra, egyes számban. Elfordulok, figyelem, ahogy a napkorong utolsó darabkája eltűnik a láthatár mögött.

Alattunk a tér, az emberek pici fekete hangyákként rajzanak a köveken, és hirtelen egészen távol érzem magam tőlük, mintha ők meg én más-más fajhoz tartoznánk, magányosan figyelném őket, képtelenül arra, hogy részesedjek a világukban.

– Tudod, nem vagyunk mind egyformák – mondja azután Phen. – Mi, angyalok.

– Ezt vágom. De te pont úgy nézel ki, mint egy közülünk való, pedig nem vagy az. Szóval nem értem, mire megy ki a játék, mit akarsz Angelával.

Fölnézek rá. Minden kedélyesség eltűnt a szeméből. Ujjaival a hajába túr, azután mélyet sóhajt.

– Mindig elütöttem a többiektől – mondja némi tűnődés után. – Mindig. Az örvendezőktől, derűlátóktól, kötelességtudóktól, akikben egy pillanatra sem ingott meg az Ő akaratába vetett hit. A vigyázóktól, akik annyira szerették az embereket, hogy nem bírták nézni, hogy azok úgy hullanak, mint a tarka lepkék. A bánatosaktól, akik gyűlölték az embereket a szabad akaratuk miatt, és gyűlölték Őt, mert azt adta nekik. Én se nem szeretem, se nem gyűlölöm az embereket. Tisztelem őket. Formálják önmagukat, úgy, ahogyan mi, angyalok nem. Hazudnak, házasságot törnek, káromkodnak, és derekasan igyekeznek, hogy meghatározzák önmagukat. „Ki vagyok én?” – kérdik egyre. „Mit keresek itt?”

Nem tudom, mit mondjak erre. Az elmúlt két évben

egyfolytában ezt kérdezgettem magamtól. Vajon az tesz emberré bennünket, hogy egyre ezt kérdezzük?

– Szerintem Angela csodálatosan emberi, még ha több is annál. Te is az vagy. És igen, én meg szélhámos vagyok. Fiatalnak mutatom magam, és színlelek. Csak így tudok bármit is érezni.

Megfáradt, bánatos a hangja. Talán elhamarkodottan ítélkeztem erről az egészről. Az biztos, hogy nem őriztem meg a nyitottságomat.

De még most sem igazodom ki Phenen. Nem látok a szívébe, nem tudom, jók vagy rosszak-e a szándékai, így hát szinte gondolkodás nélkül odafordulok, és a korláton nyugvó kezére teszem a kezemet.

Tekintete a szemembe villan. A bőre hűvös, sima, de kemény, mintha szobrot tapintanék. Szomorúan mosolyog rám.

– Nagyon fárasztó emberré válni, még ha csak külsőleg is – mondja, és egy pillanatra hagyja, hogy meglássam a

felszín alatti rétegét: a szellemét, amely olyan elmosódott, mintha valaki rajzszenet maszatolt volna az alakja köré. A lelke szürke. Hideg.

Majdnem színtelen. Érzem, mennyire kimerült önmagától, mennyire beletörődött, hogy örökre csak ez a lét vár rá, nap nap után, a világ végéig, és még azt sem tudja, mi történik majd akkor, megváltozik-e igazán valami.

– Az emberek nagyon félnek a haláltól, pedig nincs is halál – suttogja. – Csak a káprázata. Soha nem szűnünk meg

létezni. Ilyennek kell maradnunk. Mindörökké. Na tessék, egy angyal képes úgy beszélni az

örökkévalóságról, hogy az iszonyú gáz.

– Hagyd békén Angelát! – mondom eltökélten. Mert Angela valaki jót érdemel. Lehet, hogy Phen nem

gonosz. De nem is jó. Angela olyat érdemel, aki tényleg érte

bolondul, önmagáért, a lökött intelligenciájáért, az időnként túlcsorduló jóságáért, a szurkálódásáért. Nem egyszerűen azért, mert olyan „emberi”. Angela valóságos társat érdemel.

Phen elhúzza a kezét, megint elvigyorodik, megszűnik a szellemképesség, újra élessé válnak a körvonalai. Már eleget mutatta nekem az igazságot.

– Próbáltam ellenállni Angelának – mondja. – Te próbáltál valaha nemet mondani neki?

– Nyilván nem próbáltad elég határozottan. – Ez egy kicsit képmutató – válik keményebbé a hangja –,

hogy rosszallóan nézel rám, mert olyasvalaminek tettetem magam, ami nem vagyok.

– Tényleg? És mi ebben a képmutatás? – Az, hogy te sem ember vagy, de az szeretnél lenni.

Elakad a lélegzetem. Ez igaz. Inkább angyal vagyok, mint ember. De ezt ő nem tudhatja. Vagy mégis?

– Ember vagyok – ellenkezem. Hazudni akarok, azt mondani neki, hogy csak negyedvér angyal vagyok, annyira híg az angyalvérem, hogy már nem is számít, csak egy hajszál választ el attól, hogy teljesen normális legyek, de félek, hogy átlát a szitán, és csak tovább rontok a helyzeten. Megerősítem a szellemi gátat, amelyet kettőnk között emeltem. – Én nem tettetek semmit.

– Gyerek vagy, aki azt játssza, hogy a felnőttek asztalánál ül – mondja.

– Ha én gyerek vagyok, akkor Angela is az – vágok vissza.

– Valóban. – Sóhajt, mintha egyszerre megunta volna ezt a helyet, ismét a hajába túr. – Gyerünk, keressük meg. Sötétedik.

ANGELA

A vatikánozás nem jól sült el. Lerí Clara arcáról, amikor visszatérek a mosdóból. Nem bírja Phent. Soha nem fogja megkedvelni. Úgy gondolja, hogy Phen túlságosan jó, túlságosan különleges, túlságosan angyali nekem. Elvégre én csak dimidius vagyok.

– Hogy jön Clara ahhoz, hogy ítélkezzen fölöttem? – fakadok ki Phennek később, miután ellógtam hazulról, és lényegében letámadtam a lakásán, Simogatja a fejemet, próbált megbékíteni, de én csak mérgelődöm. – Mintha ő hibátlan lenne.

– Csak aggódik érted – mondja. Fölpillantok rá. – Ne csináld ezt! Ne tégy úgy, mintha veszélybe sodornál,

vagy ilyesmi. Azt hittem, ezen már túl vagyunk. – Én angyal vagyok – jelenti ki egyszerűen. – Ami kettőnk

között van, nem normális. Clara valami normálisát kíván neked.

– Hát én meg nem! – simulok a mellkasához, és egy puszit nyomok rá. – Nem tudom, miért akadékoskodik annyit. Ő aztán igazán megérthetne. Az ég szerelmére, a mamája angyalhoz ment feleségül!

Ahogy kiszalad a számon, tudom, hogy elárultam a barátnőmet.

Phen megfeszül, a keze jéghideg a meztelen hátamon. – Mit mondtál? Felülök, kibontakozom a karjából, magamra húzom a

takarót. – Nem lett volna szabad elmondanom neked – magyarázkodom. –

Nem akartam. Légy szíves, ne… – Nem, nem fogom – mondja halkan, mint aki magában

beszél. – Ennek semmi köze hozzád – mondja, és nem tudom, hogy

érti ezt. Szigorúan néz rám. – De jobban kéne vigyáznod. Ha a

bukottak megtudnák, üldözőbe vennék. – Rendben. Visszahúz magához. Egy ideig némán fekszünk. – Ez butaság, Angela – szólal meg végül. Behunyom a

szememet. – Ha ez butaság, nem akarok okos lenni. – Fontos vagy nekem, fontosabb, mint valaha is hittem

volna – mondja. – És nagyon… élveztem ezt. – Én is. – De nem tudlak szeretni. Te pedig szerelmet érdemelsz.

Ebben igazat adok Clarának. Lenyelem a torkomba szorult gombócot. – Egyelőre nem igénylek szerelmet – suttogom. – Rendben?

– Rendben – mondja, azután megcsókolom, mintha meg nem történtté tehetném ezt a beszélgetést, mintha elhessenthetnék mindent, hogy ne maradjon más, csak mi ketten. Es – ha csak rövid időre is – sikerül.

Mire visszaérek a házba, a nagyi a bejárati lépcsőn ül. Vár. Amikor meglát, föláll. – Szóval igaz. Egy fiúval voltál. Egész éjjel. Erőlködöm,

hogy nyugodt maradjak. – Ezt Clara mondta? – Nincs szükségem Clarára, hogy elmondja, ami

nyilvánvaló – feleli. – Eljátszottad a becsületedet. – Jaj, nagyi, nem kell tragédiázni. Botjával keményen a

macskakőre csap. – Anyád nem ezért küld ide téged! – Hát miért küld ide? – vágok vissza. – Hogy néhány

hónapra megszabaduljon tőlem, azért. Hogy magában lehessen, ne lógjon a kölyke koloncként a nyakán, igaz?

– Már hogy lenne igaz? Azért küld ide, hogy megismerd a történelmet, megértsd a világot. Hogy megismerd a családot.

Nem szólok semmit. – Ma vonatra ültök Clarával, és elutaztok a nővéremhez,

Firenzébe. Nyár végéig ott maradtok. És többé nem találkozol ezzel a fiúval.

– Ez nem fiú – mondom. – Nem érdekel, kicsoda – sóhajt fáradtan a nagyi. –

Elutaztok. Most eredj föl csomagolni! Szeretnék ellenkezni. Tizennyolc éves vagyok, felnőtt nő. Önállóan döntök. De nem vitatkozom. Ma reggel, amikor

Phen elbúcsúzott tőlem, olyan véglegesség csendült ki a

hangjából, mintha talán nem is lelném ott, ha újra visszamennék. Asszem, mindig is tudtam, hogy a kettőnk kapcsolata nem tarthat sokáig. Tovaröppen.

Es ha Phen most nem akarja lefújni az egészet, akkor a Firenzébe utazás nemigen akadályozhatja meg, hogy együtt legyünk.

– Jó – mondom halkan. Beoldalazok a nagyi mellett a házba. Clara a konyhában

fölnéz az asztaltól, azután gyorsan lesüti a szemét. – Ezt jól megcsináltad – mondom neki. – Én nem csináltam semmit. A nagyanyádnak van szeme,

tudod? Látta, hogy nem vagy itthon. Próbáltalak fedezni, de… – Szarul hazudsz – szólok közbe, és ez igaz is. Clara a

legszimplább hazugságra sem képes. – Bocs – motyogja. – De ami Phent illeti… – Ne foglalkozz Phennel! – szakítom félbe. – Most pedig a

jelek szerint csomagolnunk kell.

CLARA

Angela egy álló hétig nem áll szóba velem. Egyedül bóklászom Firenzében, hogy agyonüssem az időt, nélküle tekintem meg a nevezetességeket. Eltűnődöm, milyen nehéz lesz, ha beköszönt az ősz, és együtt kell a Stanfordra mennünk. De azt nem bánom, amit Phennek mondtam. Nem nagyon. Győzködöm magam, hogy csak a barátnőmet védtem. Az egyetlen módon, amit ismerek.

De nem számít. A hét végén már megint ellóg otthonról. Ezúttal az ablakon át. Phen bizonyára követett bennünket ide.

Beszélnem kell Angelával erről. Phenről. Angela dédnagynénje, Betta befog bennünket az

elmaradhatatlan vasárnap esti családi lakoma készítésébe. Figyelem Angelát, aki fejessalátát aprít, és látom rajta, hogy a gondolatai máshol járnak.

Most is Phennel. A tekintete a semmibe réved. Vajon én is így festettem Tucker miatt? Ugyanígy az arcomra volt írva

minden? Fölnéz, látja, hogy bámulom, és elsötétül az arca. – Már megint ítélkezel – mondja. Nem tudom, hogyan mondjam el neki, amit gondolok.

Torkomon akadnak a szavak, arról, amit Phen lelkéből láttam, amit mondott, amit én mondtam neki. Nem mintha Angela hallani akarná. Mégis el kéne mondanom neki. Talán fájdalmat okozok vele, mégis fontos, hogy megtudja, valójában milyen Phen. Kinézek az ablakon, és megpillantom Bettát, aki jóval hallótávolságon kívül, az erkélyen ágyneműt tereget, még dúdol is a rádióra.

– Figyelj, Angela – kezdem, bár az az érzésem, hogy nem fog meghallgatni.

– Ne fáraszd magad magyarázkodással – mondja, mielőtt még egy szót szólhatnék. – Tudom, hogy ez a dolog Phennel nem fog működni. Ő is tudja. Túl vagyunk rajta. Talán részben ezért őrülök meg érte. Mert tiltott gyümölcs. Tudom, hogy nem lehetünk együtt.

Megkönnyebbülten sóhajtok. Hál’ istennek észhez tért. Végre!

– De ez semmit sem változtat azon, amit iránta érzek – mondja ezután, és a konyhakést szorongatva néz rám. – Lehet, hogy a sors nem őt szánta nekem, mint ahogy neked is megvan a magad sorsa, de ez nem változtat a tényen, hogy én… – Zavartnak látszik, megtörölgeti izzadt homlokát, és tovább aprítja a salátát. – Talán azt hittem, te majd megértesz.

Ennyit az észhez térésről. Bár igaza van. Én vagyok a legutolsó, aki valaki másnak szívügyekről prédikálhat. Én lehetnék a problémás párkapcsolat ikonja a Facebookon. Még most is majdnem minden éjjel Tuckerről álmodom.

– Tényleg megértelek – mondom –, de… – Ezért egyeztünk meg abban, hogy csak kalandnak

tekintjük – mondja, mintha nem is hallana. – Tudtuk, hogy átmeneti. Tényleg csak barátok vagyunk. Ennyi.

– Barátok – ismétlem elgondolkodva. – Azok. – Kinyújtja a kezét, és nagy nehezen jövök rá,

hogy a paradicsomért, amit szorongatok. – Barátok. Odaadom neki a paradicsomot. Rám se néz, gyorsan

fölszeleteli. Emlékeztetem magam, hogy Angela felnőtt, néhány hét

múlva különben is hazamegyünk az Egyesült Államokba, és biztos egy rakás jó fej, szexi fiú vár rá, hogy futó kalandokba bonyolódhasson a Stanfordon. Csupa olyan fiú, akinek színes a lelke.

Kinyitom a számat, hogy elmondjam neki ezt. – Ne! – suttogja. – Ne tedd tönkre ezt, Clara. Hagyj békén

bennünket. Ez majd magától megoldódik. Így hát nem beszélek neki arról, amit aznap a Szent Péter

tetején láttam Phenben. Nyugtatgatom magam, hogy ez az ő élete, én pedig kimaradok belőle.

Ezt a döntést örökké bánni fogom.