Cseres Tibor Oseink Kertje Erdely Hu Nncl2486-68ev1

5/6/2018 Cseres Tibor Oseink Kertje Erdely Hu Nncl2486-68ev1 - slidepdf.com

http://slidepdf.com/reader/full/cseres-tibor-oseink-kertje-erdely-hu-nncl2486-68ev1 1/326

CSERES TIBOR

Őseink kertje,ERDÉLY

Magvető KönyvkiadóBudapest



© Cseres Tibor, 1990ISBN 963 14 1757 3



Bánáti nagy per

RENOIU KAPITÁNY KÉMKEDÉSI PERE A TEMESVÁRIHADBÍRÓSÁG ELŐTT! AZ ÖTÖDIK VADÁSZEZREDKAPITÁNYA SAJÁT BEVALLÁSA SZERINT 1929 ÓTARENDSZERES ÉRTESÍTÉSEKET KÜLDÖTT A MAGYAR KATONAI KÖRÖKNEK. NÉHÁNY HÓNAPPAL EZELŐTT

ÖNKÉNT JELENTKEZETT, ÉS FELAJÁNLOTTAÉRTESÜLÉSEIT A ROMÁN HADSEREGNEK. HAZÁJAÉRDEKÉBEN AKARTA HASZNOSÍTANI A KÉMKEDÉSKÖRÜLI TAPASZTALATAIT. KÉT TEMESVÁRI ASSZONYVITTE BUDAPESTRE A KATONAI TITKOKAT.

1939. MÁRCIUS 31. A HADBÍRÓSÁGI TÁRGYALÁS AFŐVÁDLOTTRA HALÁLOS ÍTÉLETET HOZHAT, AHÍRVIVŐKRE SÓBÁNYÁBAN TÖLTENDŐ SÚLYOSFEGYHÁZBÜNTETÉST, HAT VÉDŐJE VAN A VÁDLOTTNAK.

– Neve? Foglalkozása? – Nicolae Renoiu kapitány. – Kora? Családi állapota? – 37 éves, nős, egy gyermek atyja. – Mielőtt a román hadseregben szolgált? – Az osztrák-magyar hadseregben szolgáltam, Doberdónál

megsebesültem, olasz hadifogságba estem.ZÁRT TÁRGYALÁST RENDELT EL A BÍRÓSÁG. MANIUGYULA MINT TANÚ!

A HADBÍRÓSÁG NYILVÁNOS ÜLÉSEN FOLYTATJA ATANÚK KIHALLGATÁSÁT. „NEM VOLT SZERENCSÉM, NEMHITTEK NEKEM.” A KAPITÁNY EGÉSZ FIZETÉSÉTLEFOGLALTÁK A HITELEZŐK. RENOIU TITKOS IRATOKATVIZSGÁL. „HA RÁM BÍZZÁK, FELGOMBOLYÍTOM AHAZÁM ELLEN IRÁNYULÓ ÖSSZES KÉMSZERVEZETEKET.

3



BALSIANU ÜGYÉSZ TÍZÓRÁS VÁDBESZÉDE. A KATONAITÖRVÉNYKÖNYV SZERINT NEM BÜNTETENDŐ A KÉM, HALELEPLEZÉSE ELŐTT ÖNKÉNT JELENTKEZIK: AZ ÜGYÉSZSZERINT RENOIU ÖNLELEPLEZÉSE NEM VOLT TELJES ÉS

TÖREDELMES. A VÁDLOTTAT NEM VÉDI ABÜNTETLENSÉGET BIZTOSÍTÓ 13. PARAGRAFUS.„ORSZÁGOS FONTOSSÁGÚ KATONAI TITKOKAT ÁRULT ELA VÁDLOTT!” – „PÉNZ NÉLKÜL NEM TUDOK DOLGOZNI!”A KAPITÁNY ÁLNÉVEN KÖNYVET ÍRT: „AMEGGAZDAGODÁS KULCSA.” UTASÍTOTTÁK MEGBÍZÓI,HELYEZTESSE ÁT MAGÁT KOLOZSVÁRRA.

ÜGYÉSZ: „ÉLETET ÖNTÖTTEM RENOIUVALLOMÁSÁNAK HOLT ANYAGÁBA. A VIZSGÁLAT UTÁNBEISMERT BŰNCSELEKMÉNYEKRE NEM VONATKOZIK A13. SZAKASZ.

A VÉDŐK: RENOIU KAPITÁNY NEM BÜNTETHETŐ. „EZ NEM CINIZMUS, EZ ŐRÜLET. NEM ÁRULÁST VÉDEK,HANEM KATONATISZTET!” LEHET, HOGYFANTASZTIKUSSÁ FOKOZOTT HAZASZERETETE VEZETTE

TÉVÚTRA A KAPITÁNYT. RENOIU IGENIS BŰNÖS, DE NEMBÜNTETHETŐ.„NEM VOLTAM SOHA ÁRULÓ!”A FŐVÁDLOTTNAK MENTESSÉG, A LEVÉLVIVŐNEK

SÓBÁNYA?A VÉGZET KÖZELEDÉSÉNEK REMEGŐ PILLANATAI:A KURÍROK TAGADNAK.ÉLET VAGY HALÁL?FELMENTÉS VAGY SÓBÁNYA?



Az emberi művelődés folyók partján keletkezett, amint azóta azemberi kapcsolatok s vonzalmak legjava is.

A Berza folyó szülötte az ipari civilizáció jegyében Resica,Resica-bánya – a vasgyárkolosszus. Igaz, a közelben rejtőző szén ésvas nélkül hiába erőlködött volna a Berza. A dajka azonbanmégiscsak ő volt.

Kelet felől közelíti meg a sebes folyócska a gyárvárost – áttetszőtisztán, hogy a halakat s az otthonos pisztrángokat is szemmeltarthassa a gyermek, aki néhol át is gázolhat, ha kedve jön derékigmegmártani magát.

S mivel hálálja meg a város a dajkaságot? A műhelyek mindenmocskát beleüríti az ártatlan folyó ölébe, sorsára bízva a sötét,vörösesbarna súlyos hömpölygést a lakott világ nyugati kertjei alól.

Dicsérni a kelet felől közeledő Berzát érdemes, a völgyet, az

erdők közé szorult homokos-gyepes lankát, az elemózsiávalmálházott vasárnapi családok ünneplőhelyeit.

Tavasz jöttén magányosan vagy párban hétközi délutánokon isgyakran elbogárzott a két diák: a román resicai postamester MártonPihe István Pityu fia s a várboksáni pópa Nikije – de negyedik gimnázium végeztével egész napos kirándulásra szánták el magukat.

A magyar tannyelvű gimnázium alsó osztályaiban lettek és voltak

padtársak négy esztendőn át. S a magyar fiú nem hallott rossz szót a pópafi szájából, s viszont Nikolae sem tapasztalt oláhozó szitkokat amaga becsmérlésére. Igaz, hogy az iskolai magyar beszélgetések után, hazafelé menet, utcai társalgásukat gyakran románul folytatták.A várboksáni pópa fia a román városban lévén kosztos diák, jódarabon s naponta együtt kellett haladniok hazafelé.

Pityu soha nem zaklatta társát kovártélyában, azt sem firtatta, hit-és népsorsosnál van-e szállása, vagy valami rokon családnál. Miklós

azonban gyakran látogatta meg Pihééket. S így történhetett, hogy a

4



kicsi húg, Gizuska a gimnazista fiúk szeme előtt cseperedettnyolcéves „nagylánnyá”.

Az egyik büszke volt a leánykára, a másik naponta s magafeledten bámulta fekete haját, fehér bőrét és tág zöld szemét.

Tudatlanul legelt tekintetük a könnyeden tevő-vevő kis Gizellaszemélyén, s alkalmi, de ez idén már borzongó érintéseik is egészenöntudatlanul estek.

Ki gondolhatta volna, hogy ezek a lelemények a szerelem elsőcsírái voltak.

Évzáró után a nyári szünet első napján, egy pénteki napon korareggel indultak el Márton Pihe Istvánné (Cikus) által lelkükre kötöttútravalóval – étekkel és igével s azzal az ígérettel, hogy a kishúgra,Gizuskára tekintettel nem mennek tovább félnapi járóföldnél, slassan haladnak s óránkint eszegetnek, s mindig alkalmas ösvénymenti források közelében, ahol ihatnak majd a falatozásra.

Vízfolyással szemben, a bal parton haladtak felfelé vagy kétórácskát, s hogy forrásra találjanak, amikor a halait mutogató tükrös,hűs víz gázlót kínált néhány sima-laposra csiszolt mederszikla által,könnyedén szökellve átlábaltak az erdősebb jobb partra, hogy az

elébük jövő forrásnál abroszt terítve hozzálássanak, lám, mi jót pakolt Cikus.Tenyérből ittak a csorgónál, majd átlépve a hideg erecskét,

vidáman továbberedtek, nagy vigyázattal egymásra, de különösen akét legényke a leánykára.

Vidám beszélgetéssel, mondhatni csacsogással telt a következőóra, minthogy olyan szavakat kellett ejteniök, amelyekkel egyszerretáplálhatták mindhármuk érdeklődését. Már másnap sem tudták volna felidézni a vidám mondatokat, de a belőlük fakadó jókedvreéletük végéig emlékeztek.

S emlékeztek a hirtelen sötétedésre, amely fényes délbenegyszerre föléjük tolult, s fekete kormos néma terítővel késő estétvont az erdős völgyre s az egyre komorabban csillogó patakra. Adörgéstelen ég s a hallgatag Berza viselkedésétől megtorpantak.

Tovább vagy vissza?

Akkor éles villámsugár hasított az ereszkedő, éjszínű felhőbe.

5



Pityu tizenkettőt számolt a mély, hosszú dörgésig. – Legalább négy kilométer – suttogta, húgát féltve –, fussunk a

gázlóig.A lány futott elöl, tudta az átkelőhelyet.

Odafent már szakadt a felhő, a meder széles öleléssel hátára vettea tenger vizet.

A borulat hármójuk fölött is lejjebb szállt, de még csak nem is permetezett. Ám a Berza méteres hullámokat surrantva maga előtt,sárgán versenyt futott velük.

Amikor ráismerve a gázló környezetére odaért, a nyolcévesgyermek nekilódult, nekiindult, hogy átmeneküljön a túlsó partra.Csakhogy az áradat már mélyebb-magasabb volt nála. Hiábakiáltottak eléje-utána a fiúk, szétterült szoknyája lebegtette néhány pillanatig a tajtékon.

Miklós előzte meg a sodrást, megcélozva a másodszor isalámerülő lányt, néhány csapással eléje került, hogy elérje aszétterülő köntös szegélyét.

Mikor a túlpartra kigyalogolt zsákmányával, csak akkor érezte,milyen nehéz az alélt leánytest.

Pityunak nem volt mersze a partra kicsapó s ágakat s rönkökethömpölygető sodrásba vetni magát. Húgáért rebbenő hevenyrémületét feladta, amint megmentőjével odaát szárazon tudta.

– Futok a hídig – kiáltotta –, fussatok ti is, nehogy megfázzatok.S futásnak eredtek a két parton hazafelé, de a felhőszakadás

utolérte őket.A vashídtól együtt igyekeztek hazáig, egyformán bőrig ázva, a

Pihe szülők aggodalma számára maguk előtt tolták a reszkető-vacogókislányt. Nem kellett magyarázkodniuk, apa és anya riadalma láttánmegfeledkeztek Gizuska fuldoklásáról, összebeszélés nélkülhallgatva a halálos veszedelemről. Pityu járt elöl a hazugságban, hamár mentő, megmentőként nem nevezhette meg magát.

Még éjféltájt is kislánya didergésével foglalatoskodott Cikuska. Afiúk másnap is hallgattak menekülésük veszedelméről. Miklósharmadnap hazautazott Boksánba.

6



Nem beszéltek aztán sem hőstettéről, de a Berza alattomos,örvénylő támadását soha nem felejtették el. Bár mindhármanmásképpen.

* * *

Az érettségihez közelítő négy esztendőt aztán más középiskolábanvégezték a fiúk. Csak az önkéntesi évet töltötték együtt – ahadiérettségi után, a szarajevói orgyilkosság napjától.

Pihe István Volhíniába, Renoiu Miklós Doberdóra már zászlósként került.

Nicolae Renoiut főhadnagyul vette át a román királyi hadsereg.Horthy Miklós véderejében Budapesten Márton Pihe István isfőhadnagyságig vitte, noha bújtatott, polgári ruhás minőségben.Műszaki képzettségű lévén, nyilván a híradósoknál fejezte beháborús katonai pályáját.

* * *

„Szüleim 1919 virágvasárnapján esküdtek örök hűséget egymásnak.Az örök szót halálukig tartónak tudták és érezték, egymás kezétfogva.

A házasságkötés Jugoszláviában (akkor: szerb-horvát-szlovénkirályságban) történt, Martonoson, Szegedtől néhány kilométernyire.Anyám kitörölhetetlen áhítása volt, hogy apai nagyanyja, zilahi ésszekcsői Herczeg Rozália ott legyen az esküvői szertartáson atemplomban. De »drága Szülém« akkor már a hetven feléközeledvén hosszabb (de még rövidebb) utat sem vállalhatott aháború utáni, még mindig háborús-zavaros hónapokban. Resicán,ahol a megszerzett diszpenzáció soronkívülisége szerint azesketésnek történnie kellett volna, Szülém sosem járt, sem addig,sem azután, ezért a fiatal jegyespárnak kellett megtenni a kalandosutat Martonosig.

Anyám nagyon szeretett erről az útjukról mesélni, egész

lányságomat végigkísérte a fájdalmas-édes emlékezés, mert

7



örömében-bánatában mindig jól kisírta magát. Könnyen és szívbőlsírt. Utána mindig megkönnyebbült, s láthatólag boldognak mutattamagát.

Amikor szüleim, a jegyespár, a 17 éves Gizella és a 27 éves János

(Gizus és Jancsi) elindult a martonosi nagy útra, a háborút,Magyarország felbontását jelző új határok demarkációs, elválasztóvonalain már felálltak a román s a szerb határőrzők, de hírlett, hogyérvényes úti okmányok nélkül is át lehet jutni innen oda s onnan ide.Mert senki nem határozta meg az utazólevelek milyenségét, s aztsem, honnan lennének azok beszerezhetők.

A fiatal jegyespár úti levele a resicai plébánián beszerzettdiszpenzációs irat volt, s majdmár apám magyar vasutastisztiegyenruhája. Utólag nem bizonyítható, hogy katonatisztiuniformisban, fegyver nélkül veszélyes lett volna-e útra kelnie. Ám ahibátlan magyar MÁV-tiszti öltözék előtt még a civilek isszalutáltak.

Akadozó vonatokon, majd szekéren érték el az áradó TiszátÓkeresztúrnál, ennél a szerb községnél, amely nagy felbuzdulásábanszerbebb volt ekkor, mint bármikor eddig. Itt hosszas keresgélés után

találtak egy csónakost, aki a morajló folyón átalvinni hajlandó volt a jegyeseket. Magyar koronáért, mert érvényesebb pénzt még nemismert. Szemerkélő esőben szálltak be a nedvedző ladikba. A feketearcú ember a riadozó leányra kacsintott, s az ülés alól előrántottmerőlapáttal belemerített a padló bokáig érő vizébe. Háromlöttyintéssel és egy gonosz legyintéssel mutatta meg jóindulatahiábavalóságát, aztán Tiszára lökve maga is beugrott a csónak farába,s egy szál evezővel elkezdett kormányozni.

A menyasszony nem először találkozott a Tiszával, de ilyenfélelmesen örvénylőnek még nem látta. Szerepe volt ebben a fekete borostás csónakosnak is, aki úgy igazodott a tarajos hullámok ellenében, hogy utasaiban minél erősebb félelmet, ha lehetséges,halálfélelmet okozzon. A sárgán tajtékzó Tisza közepén, mintha azörvénylés tenné, a kötélidegű szerb Ókeresztúrnak fordítva acsónakot, halk szóval kétszeresére emelte a viteldíjat, mert ha nem...

8



Ebben az ajánlatban két lehetőség rejlett, s csak az enyhébb volt,hogy visszatérnek a bal partra.

János férfias rövidséggel s hidegen válaszolt: rendben van!Anyám, majdani anyám hosszan és komor, vészes sejtelmekkel

emlékezett vissza erre a negyedórára. Didergetően felidéződött aBerza hirtelen felhőszakadásos nyári áradása, a nyolcéves korifuldoklás. Ez ellen az emlék ellen tanult meg úszni, s most nem is ahideg folyó sodrásától riadozott, hanem a gonosznak hitt s gyilkostekintetű, bár igazából csak komisz, pénzéhes csónakostól.

A templomi esküvőt másnap tartották, virágvasárnapján, adélutáni litánia előtt, Martonos népe szemlélődő részvételével.

Szülém ült a templom első sorában, könnyeit törülgetve,szárítgatva keszkenőjével szüntelen.

Az oltár elől kifelé tartó fiatal párt illendőként a legközelebbirokon, a nagyanya: Szülém fogta fel. Unokáját szó szerint,unokavejének kézcsókra engedve át jobbját.

Anyám, majdani anyám csak a könnyfátyolos ismétlődő szavakraemlékezett: nagyon, nagyon, nagyon...

S még valamire, valakire: ő is itt van, itt volt... Anyám tudta,

Kormos Ferenc, Feri az az ő, aki itt volt, nyilván a hátsó sorok fedezékében, a harmincéves tanító, akinek Szülém két esztendejeodaígérte őt, aki egyszer ha szót váltott akkor, azon a nyáron ahuszonnyolc éves öregemberrel, s nem érzett, nem tapasztalt mást,mint az ámuló, sugárzó hódolatot. Amihez egyébként szokva volt.

Szülém, lám, megbékélt Jánossal (talán ékes, vasutastisztiegyenruhája is segített e megvigasztalódásban), de a nászvacsoránálmagához szorítva unokáját azt súgta: könnyezve mondta nekemtegnap, soha nem tud elfelejteni téged.

Anyám, majdani anyám emlékezetében még két félelem ragadtmeg. Az egyik ugyan átnyúlt a következő hajnalba.

Még az esketés tartott, s majd a litánia, amelyet az eskető plébános mondott, a káplán egy öreg parasztembert kísért utolsóútjára, mit sem törődve a templomban történtekkel, történőkkel, aszomszéd utca hosszán a temető felé.

9



Senki sem gondolt rá, hogy a két menet, a lakodalmas és ahalottas találkozhatik. Pedig a keresztutcában, amikor az ifjú pár odaért, éppen akkor bukkant fel másik felől a koporsóvivők káplánvezette kis csapata.

Szerencsére akadtak, akik abban a pillanatban észrevették azéletveszélyt: kabátok és kendők tucatja hullt az újasszonyra ésújemberre. Hiába kárpálódtak, hiába szabadkoztak, hiába próbálták elhárítani a takaróruha özön szelíd erőszakát: ne mozduljatok,Gizuska, amíg el nem takarodik a gyászkocsi, néktök takarva kölllönnötök, mer ha a halál möglát bennőtöket, vagy te, vagy az uradmöghal még az idén.

A vacsora éjfélig tartott, akkor az egyik sógorasszony»mögsúgta«: nagyon vigyázzál, el ne aluggy hajnalig, mer aki előbbalszik el közületek, előbb hal mög.

Történt aztán, hogy a jó szándékú figyelmeztetés ellenérekakaskukorékoláskor arra ébredt, hogy pillanatokra, talán percekre őmár elszenderült.

Ezért hajtogatta élete végéig: előbb halok meg apádnál. Úgy istörtént, másfél évvel megelőzte Jánost, Jancsit. Később Jancsi apát.

Ide kívánkozik a megjegyzés: férjem, akire ezeket az emlékeimet bíztam, jó harminc év múlva Juszt Zsigmond nyomában járvamegfordult Szenttornyán, segítségül az iskolaigazgatóhoz fordult. Azősz férfiú Kormos Ferencként mutatta be magát. Martonosról? Igen.Ebédre hívatván megismerte férjem az asszonyt, Kormos Ferencnét.»Szakasztott olyan volt, mint anyád – számolt be meglepődéséről –,külsőben, alakra, korra. Bőre fehér, szeme zöld, haja feketébőlőszülő. «”

* * *

Elérkezvén a gimnáziumba iratkozás ideje, 1930. szeptember végénTemesvárra költöztünk, végét vetendő a „vidéki” állomásokon töltöttnomád vasutaséletnek.

10



Anyám nem szerette volna, ha nagyszüleimnél, Resicán kezdem aközépiskolát, maga mellett akart tudni, s a maga számára megkívánta szerezni lakóhelyül kedves, rajongással vágyott városát.

Csakhogy nehéz volt lakáshoz jutni Temesvárott. A legszerényebb

lakást is igen drágán adták bérbe. Az idő meg sürgetett. Sándor bácsiintézte el, hogy apámat, kinek felajánlották Kölnököt (Resicamellett), inkább Temesvár központtal helyettesítésekre vezényeljék,míg a várost lakhatjuk.

Sándor Imre rejtélyes ember volt, de mi jó magyarnak tudtuk minden dolgai ellenére. Anyámnak még lánykorában hódolt Resicán,s tán miatta nem házasodott meg, s váratlanul fel-felbukkantcsaládunk életében.

Meglepődtünk? Talán nem is lepődtünk meg, amikor ez a szegedifiú, aki két pohár bor után mindig átváltott az őző tájszólásra, egyszép napon a vasút-igazgatóságon Emeric Sandru néven bukkant fel.

Számos, bár ritka jelentkezéseit kétszer Bukarestből istapasztalhattuk – nagyon is ellentétes oldalon –, egyszer a KisebbségiHivatal tanácsosaként román néven, máskor meg a magyar nagykövetség beosztásában, mint Sándor Imre.

Temesvár a történelmi Magyarország egyik legszebb városa volt.Különösen a belváros volt nagyvilági, elegáns és méltóságteljesenszép. Kerete: a kilencszöget alkotó hármas bástyával megerősítettvárfal. A kereten belül történelmi és nagyvilági kép: a Monarchiátidéző épületek, színház, templomok és fényes-gazdag üzletek. Avidám élet és a gazdagság légköre. Temesvár legszebb terei a Jenőherceg tér és a Szent György tér. A város szépségét megkoronázta aScudier park és a Bega folyó. A Scudier parkkal szemben, a kocsiútmásik oldalán, a Bega-parton tenisz- és sportpályák sorakoztak. Sok volt Temesvárott a cukrászda és a kávéház. A belvárosból jövet és aBega-hídon áthaladva az ember a Józsefvárosba ért, ahol talán mégtöbb volt az üzlet, de itt minden olcsóbb, és itt volt a mindennapmegújuló bőségek piaca is. Amit a magyar, szerb, német, románételízlés kialakított az évszázadok folyamán, az itt minden volt.Főként a svábság zöldségfelhozatala volt gazdag. A zöldpaprika a

legszelídebb ízűtől a tűzerősig, a kövér vastagbélűtől a karcsú csöves

11



paprikáig itt mindent lehetett kapni. De micsoda tejtermékválaszték volt! S micsoda gyümölcsök! Bánát földje termőképességének minden ereje megmutatkozott itt. Ezen a nagy területű piacon állandókirakodóvásár is volt, amely egyszer egy évben országos vásárrá is

duzzadt.Temes megyéért a románok és a szerbek vetélkedtek. Trianonban

megosztották közöttük, Temesvár a románoké lett. A város levegőjemégis a nyugati kultúra hordozója: földrajzilag sem Kelet-Európa.Közép-Európa. A keleti és nyugati kultúrák eszmei határvonalának anyugati oldalán van.

Mi a Józsefvárosban kaptunk lakást, a Zöldpázsit utcában. A ház,amelyben laktunk, az utcáról konszolidált polgári otthonnak látszott – itt béreltünk kétszoba-konyhás, előszobás részt. De a kapualjon túlkissé elkanyarodott az út, s hirtelen egy nyomortelep tárult az oda belépő elé. Soha nem mentünk hátra az „udvarba”, de a lakásunk ajtaja előtt rengeteg szegény ember jött-ment. Anyám sokat sírdogált,hogy ilyen helyen kell laknunk, s apám csak nyugtatta: keresünk jobbat, fő, hogy Temesvárott vagyunk!

A mi lakásunk utcára nézett, és így minden reggel, ha megszólalt

a péksegéd kis trombitája, anyám kinyitotta az ablakot, és máris televolt a kenyérkosár friss kiflivel. Csodakiflivel, mert olyat én többetaz életben máshol nem ettem, nem láttam. Még meleg volt, amikor meghozta a legény, könnyű, mint a pehely, és szívderítően ropogós.Temesvárott igazán csak egy pék volt, az Öszterreicher. Olyankenyere és péksüteménye volt, hogy más a nyomába sem léphetett.Öszterreicher volt a pékek fejedelme. Városszerte számtalankifutófiú dolgozott neki, ők korán reggel az iskolába és a munkábamenők reggelijéhez fürgén kiszállították naponta a friss kiflit,zsemlét. A mi utcánkba egy korosabb „kifutófiú” járt, akinek a nevétnem tudtuk, s mivel erősen lúdtalpú volt, anyám Tapetichnek becézte. Simléderes bőrsapkát viselt, és rövidesen hódolatteljes beszélgető viszonyba került anyámmal az utcai ablakon át. Dealkalmankint csak egy-két mondat erejéig, mindig a legfontosabb pletyka jellegű hírek gyors közlésével, mert tovább kellett sietnie. Az

idő nem tűrt semmiféle hosszas trafikálást. Ha az aznapi

12



mondanivalóját nem fejezhette be álltában, távozóban, elmenőben beszélt még egy-két mondatot vissza. Néha kitalálta, megtette,hatalmas kosara kiürültén felénk jön ismét visszafelé, kürtölés nélkül bekopog az ablakon, hogy befejezze anyámmal a megkezdett témát.

Nem kell másnapig várnia a fontos, de elfeledésre ítélt hírrel. Ígyaztán anyámnak új szórakozása akadt, megismerte a környék pletykáit, lakóit, legalábbis hírből.

Anyám engem a Carmen Silvába íratott. A Carmen Silva volt azegyik „legelőkelőbb” iskola Temesvárott. Abban az időbenTemesvárott még nagyon sok iskola volt: a Notre-Dame következett jelentőségben a Carmen Silva után, de anyám nem akart apácákhozadni: az apácák „drágák” voltak – a Notre Dame-ot nem győztük volna pénzzel. Volt német líceum, zsidó líceum, piarista gimnázium,katolikus magyar gimnázium, magyar állami gimnázium. Lehetettválogatni. Anyám azért választotta a Carmen Silvát, mert messzirenézett az időben. Azt akarta, hogy egyetemet végezzek, és azttartotta, hogy ahhoz kifogástalanul kell tudni az állam nyelvét. Ezt akonklúziót nagyon szomorú gyakorlati tanulságként vonta le:százakat és ezreket bocsátottak el állásukból Trianon után néhány

évvel, mert nem beszélték jól vagy csak nagyon gyengén beszélték az állam nyelvét. Akik egyáltalán nem tudtak románul, már el isvesztették állásukat. Anyám azt tartotta, ha valaki öntudatos magyar ember, megtanulja jól az uralkodó állam nyelvét, de legalábbugyanolyan jól a saját anyanyelvét is: a magyart, németet, szerbet.Anyám rajongott Kossuth Lajosért, és híve volt minden népek szabadságának. Azzal versengjenek a népek, hogy egymás kultúráját,vallását, hagyományait tiszteletben tartják, s akkor nincs szükséggyűlöletre, a politikusok gyűlöletére, mert mindenki azt választja,amit a legjobban szeret. Ezt akarta Kossuth apánk is! És ez volt már István korában is! De a más népek fölötti uralkodás vágyának gőgjemegmérgez mindent!

A Carmen Silva Leánylíceum nevét az első román király, I. Carolfeleségétől, pontosabban az ő, Erzsébet királyné költőnői nevérőlkapta. Természetesen a háború előtt ez is magyar iskola volt, más

13



néven. Elég messze laktunk tőle, de mivel át kellett haladnom aScudier ligeten, szívesen gyalogoltam az iskolához vezető úton.

Osztálytársaim nagyon vegyes nemzetiségűek és vallásúak voltak.A legtöbb gyereket Fräulein vagy Mademoiselle hozta-vitte az

iskolába.Későn érkezettként az utolsó padban kaptam helyet, ahol egy

kislány árválkodott addig, bizonyos Zărăneanţu. Megörültünk egymásnak s annak legfőképpen, hogy mindketten a Zöldpázsitutcában lakunk.

Lassan és szorongva ismerkedtem az új iskolával. Furcsa dolgokattapasztaltam. Tízpercben, amikor kitárult az osztályunk ajtaja éskitódultunk rajta, felső tagozatú nagylányok várakoztak ránk kutatószemmel és integetve felénk. Csak Zărăneanţunak és nekem nemintegetett senki. Kiderült, hogy a nagyszünetet mindenki „nagylány” protektorával tölti, akivel megbeszéli legfájóbb gondjait vagylegnagyobb örömeit, amelyeket az osztályban órák alatt szerzett, ők tanácsokat adnak, szükség esetén elmagyarázzák azt, amit a kicsik nem értenek. Ha kell, a tanárnőkkel is beszélnek.

Zărăneanţu szomorúan vallotta be, hogy neki azért nincs nagylány

protektora, mert serke volt a hajában. Én magamról tudtam, éreztem,hogy egy egész hónapot késtem.Az utolsó trimeszterben Zărăneanţu sokat hiányzott. Egyszer az

osztályfőnöknő elküldött hozzá, mivel tudta, hogy egy utcábanlakunk. Egy levelet kellett kézbesítenem, mert a postán küldöttekrenem kapott választ.

Zărăneanţu a trénkaszárnyában lakott. Ezt az épületkomplexumota magyar katonaság kivonulása után lumpen tömeg lepte el. Magastéglakerítése és hatalmas tölgyfa kapui mindent eltakartak. Akerítésen túli ősi gesztenyefák idilli világot sejtettek: tetszetőskatonai egyenruhákat, szép és zsenge katonákat, délceg tiszteket.Még lónyerítést is hallani véltem a trénkaszárnya felől.

Szorongó szívvel indultam a falakon túli sejtelmes világba. Akaszárnya falkerítése előtt gyep volt és viharvert padok. Anyámelkísért a kapuig, kicsit be is jött velem, megvárt, amíg megindulok a

14



központi épület márványlépcsőin, ott visszaintettem, aztán eltűntem anagy előcsarnokban.

Hatalmas oszlopok, széles lépcsősor fogadott. Továbbindultamfelfelé a lépcsőn, Zărăneanţu egyszer elmagyarázta, hol laknak. A

lépcsőház teljesen néptelen volt, ilyennek képzeltem el belülről egykirályi palotát. Fent az emeleten kétszárnyú ajtók sorakoztak, sahhoz, hogy elérjem a kígyófejű rézkilincset, pipiskednem kellett.Benyitottam a lépcsővel szemben levő ajtón. Úgy emlékszem, ígyírta le lakásukat pad- és osztálytársam. Furcsa látvány fogadott.Óriási terem, hatalmas ovális, barna, politúrozott fakeretes ablakok.A teremben kifeszített kötelek, a köteleken foltos lepedők. Ezek térelválasztó lepedők voltak, mert egy-egy teremben több család islakott.

Zărăneanţuék egy ablak melletti sarokrészben húzódtak meg, s eza lehető legjobb helynek látszott. Két oldalról teljesen védve voltak,és ügyesen kitörve az ablakot, viszonylag rövid csővel vezethették kisparhertjuk füstjét. Volt olyan család is, akiknél a füstcső 8-10méteres volt. Nem győztem ámulni. Hogy így is lehet lakni! Ésmilyen tisztaság volt! Talán a gyönyörű márványpadló miatt. De a

szagokat alig bírtam ki. Állandó hányingert éreztem, s ezért csak odanyújtottam a levelet, és már szaladtam volna el. De Zărăneanţunem engedett. Kedvesen átkarolt, és leültetett az ágyukra. Közbenállandóan fel-felugrott, és minden előmerészkedő kövér, sötétbarna bogarat agyontaposott. Zărăneanţu néni csak románul beszélt.Amikor megtudta, hogy az iskolából hoztam a levelet, felnyittatta éselolvastatta a leányával. (Zărăneanţu néni keresztnevére nememlékszem.) A néni nagyon szelíd asszony volt, fekete hajú, feketeszemű. A levél hallatán elpityeredett, és mentegetőzvemagyarázkodott nekem, hogy miért nem tanult meg olvasni. S hogyő mennyire szerette volna, ha Zărăneanţu nemcsak írni-olvasni tanulmeg, de felső iskolát is végezne... de hát nem megy...visszaköltöznek Moldvába, ahonnan idehozták őket dolgozni adohánygyárba... Zărăneanţu bácsi mindig is földművelő volt, éshiába szereti a dohányt, a dohánygyárat nem bírja, beteg lett a

dohányportól... visszamennek a falujukba. Ott fog Zărăneanţu a

15



közeli városban továbbtanulni, de nem líceumban, hanem tanítónőlesz... az még jobb.

Szinte repültem le a lépcsőkön, és tudtam, hogy többet oda nemmegyek!

Anyám kint, az egyik rozoga padon üldögélt, és ki volt sírva aszeme. Szomorúan kérdezte tőlem: miért kellett a kapu mellettimárványtáblát ilyen vandálul összevissza törni!? Ki tudja, mi voltrávésve?

Még a Zöldpázsit utcában történt egyik este, amikor mi kettenanyámmal lefekvéshez készülődtünk, egy román katonatisztkopogtatott be hozzánk. Apám szolgálatban volt. Amikor anyámmeglátta, nyakába ugrott, megölelték, megcsókolták egymást.„Miklóskám, de jól nézel ki!” – mondotta anyám, s ő hasonlólelkesedéssel válaszolt: „Éppen olyan szép vagy, mint kislánykorodban!”

A látogató nagybátyám gyerekkori és legjobb barátja volt, RenoiuMiklós kapitány.

Attól kezdve Renoiu kapitány látogatása többször ismegismétlődött. Kirívó és furcsa volt, hogy egy elegáns, francia

parfümtől szagos, igen-igen tekintélyes román „hivatalos” személy aZöldpázsit utcában megjelenjen. Az ilyenfajta, alig visszaköszönő,fényes-díszes férfiak főként este voltak láthatók a belvárosi Lloydsoron, ahol a kávéházak teraszán erősen kifestett és divatos nők társaságában pompáztak. Azon csodálkoztam, hogy anyám hogyanmeri ezt a lakkcsizmás, aranygombos, aranysujtásos katonátközvetlenül tegezni és miklóskámozni.

Anyám mindig akkor kezdett Renoiu látogatásairól apámnak beszámolni, amikor én iskolába indultam, de azért egy-egyfélmondatot elcsíptem. Például ezt: Miklós szeretné, ha Pestreutaznék... Ő nem levelezhet Pistával (a nagybátyámmal)... Nem,Annus, nem...

Apám ekkor már Temesvár helyettes állomásfőnöke volt, mindigéjjeli szolgálatban. Nicolae Bodea, a főnök igen kedvelte apámat, ésaz ő javaslatára került főnökhelyettesi beosztásba. Apám azt mondta,

nem baj, hogy mindig éjjeleznie kell, ő olyan típus, akinek nem árt,

16



és szereti is. Így mindenki nyugodt volt, csak az volt a baj, hogy énlassan azt kezdtem hinni, hogy a rendes apák nappal mindigalszanak. Különben nagyon tiszteltem. Előfordult, hogy elmentem aJózsefvárosi teherpályaudvaron átvezető hídra, és onnan néztem azt a

síntengert, amely fölött apám parancsnokol.Különösen egyik téli hőstettére voltam büszke, amikor az Orient

expressz Temesvártól néhány kilométerre elakadt a nagy havazásban,és a vonat utasait, személyzetét a fagyhalál fenyegette. Olyan nagyvolt a hó, hogy teljesen befedte a vonatot. Apámat nevezték ki amentőcsapat parancsnokának. Hatalmas hóekéről irányította ahóeltakarítást, a pályatest szabaddá tételét. Közben a hó nagy, nehéz pelyhekben szakadatlanul hullott. Egész éjjel folyt a küzdelem, dereggelre befutott az expressz Temesvár Józsefváros állomására.Apám, mint mesélte, a főnöki irodában pihente ki a kimerüléshezközeli fáradtságát, miközben az utasok sorban keresték és köszönték meg kitartó és bátor munkáját. Egy francia grófnő nagy cobolyboátvett le a nyakáról, és körültekerte vele apám vállát – kezévelmutogatta, hogy apámnak ajándékozza. Apám, mint aztszámtalanszor elmondta, mélyen meghajolt a grófnő előtt, kezet

csókolt neki, és a boát a szívéhez szorította. Ebből a grófnőmegértette, hogy apám megtisztelve elfogadta az ajándékot. Akik ottvoltak, megtapsolták a „feledhetetlen” jelenetet.

Ezt a józsefvárosi hidat azért is szerettem, mert nagy mulatságvolt az alatta elhaladó vonat feleresztett füstjébe néhány pillanatig beleburkolódzni és semmit sem látni. Erről a hídról lépcső vezetett lea síntenger közepe táján egy épületcsoporthoz, a vasutasok kultúrotthonához. Ott színpad volt és a Lyra mozi. Távolabb, ahatalmas fűtőháznál állandóan ki-be pöfögtek a mozdonyok.

Már tavasz volt, amikor anyám Budapestre utazott. Nagyon megvoltam sértődve, hogy engem nem vitt magával. Apám azzalkárpótolt, hogy egyik este elvitt színházba, és páholyba vett jegyet,hogy mindent jól lássak. A Cigányszerelem ment, s belőle csak egyetlen dallamtöredék maradt meg: Zórika, Zórika, jöjj haza már...Természetesen anyámra transzponáltam a szöveget, aki már nagyon

hiányzott, pedig csak harmadnapja hagyott magunkra.

17



Anyám néhány nap múlva aztán hazaérkezett. Vidám volt,folyamatosan jókedvű, és sokat énekelt. Tudtam, hogy nagyon szeretinagybátyámat, de én valami másféle furcsa örömet is éreztem rajta.Sorra került a lakásváltoztatás is. Anyám beszervezte kutatásába

Tapit is (Tapetich neve családiasult így): nem tud-e valahol kiadólakást. (Tapinak annyira tetszett az új becenév, hogy bevezette barátikörében is.)

Egyik reggel azzal jött Tapi, hogy van lakás, mégpedig nagyonszép... de majd visszafelé!

Tapi egy borítékot adott anyámnak, benne a kiadó lakás címe éskulcsa. A lakás üres volt, azonnal beköltözhető. Anyám rögtön megis nézte, s amikor megérkeztem az iskolából, ebéd után most már velem együtt még egyszer. A kiadó lakás a szomszédos Pacsirtautcában volt, közel a Kalla halkonzervgyárhoz. Igazi úri ház, kétnagy lakás volt benne. Az egyikben laktak, a másik üres volt, kiadó. Nem tudtam hova lenni a boldogságtól. Három szép nagy szoba,fürdőszoba, hatalmas terasz, ráboruló nagy diófasátorral. A konyha,az angolvécé és a spájz külön nyílt a teraszról. Táncolva mentünk hazafelé, olyan boldogok voltunk. Másnap, amikor anyám

megmondta Tapinak, hogy megfelel a lakás és lekötjük, Tapielpityeredett – persze műpityergéssel –, hogy akkor neki meg kellválnia tőlünk, mert a Pacsirta utcába más hordja a friss kiflit. Anyám boldogságmámorban élt. Meszeltetett, takaríttatott, polcoztatott anappaliban, mert végre kipakolhatta kedves könyveit! A Pacsirtautcai ház bankkezelésben volt, lefoglalt ingatlan, volt magyar tulajdon. A lakbér alig volt több, mint a Zöldpázsit utcában. Apámcsak hümmögött, simogatta a bajszát, és ha szóba került az új lakás, beletörődve ugyan, de azt hajtogatta: Te, Gizus, itt valahol kutya vanelásva.

* * *

A háromtagú család a Zöldpázsit utcában vagy a Pacsirta utcábanlakott-e, arról ne töprengjünk. S arról se, hogy még akkor, 1930-ban

ilyen magyar nevű utcák léteztek Temesvárott. Létezniök kellett,

18



mert a postások ezek szerint kézbesítették a levélküldeményeket. Demár akkor is meggondolandó volt, vajon bensőségesen megőrizendővagy éppen titkos üzeneteket érdemes, célszerű, vagy éppen okoselhatározás lett volna-e, volt volna-e a postakézbesítő hálózatra bízni.

Ennek a hálózatnak a csúcsán és derekán akkor már olyan románszármazású újsütetű postások álltak (többnyire), akik foglalkozásához, (szóban kapott) feladatához a titkok kifürkészése, atitkok terjedésének figyelemmel kísérése hozzátartozott.

A világérzékelés bölcsője a kilencéves leányka számára már nemcsupán Resica, a szülőváros, az apai nagyanya és nagyapakörnyezete, hanem a vasutasvándorlás élménye és tájvilága általBánát s a háromnégyféle nyelv.

Temesvárott a Zöldpázsit és a Pacsirta utca világába toppan a kétidegen férfi, közülök az egyik ráadásul vérrokon: anya bátyja. Deéppen azzal mutatkozik idegennek, hogy a másikkal, a románnalmagyarul beszél.

Az alkalmak egybemosódnak: először az aranysujtásos románkatonatiszt fogadása, meglepetten kitárt baráti karokkal: Miklóskám,semmit sem változtál – te meg, Gizuskám, szebb vagy, mint

nyolcéves korodban!És a hosszú lelkendezések (a lányka féltékenyen őrködő jelenlétében) a hozott és szűnni nem képes parfüm felhőjében, amelyanya finom kölnijéhez szokott szimatolása ellenében támadóan orrbaverő.

Mikor a vendég elmegy, anya elismeri, hogy szellőztetni kell, pedig már fűtve a kályha.

Más alkalom, tán későbbi őszi vagy tél eleji nap, amikor a kétférfi egyszerre érkezik.

Renoiu Miklós nemcsak csillogó, de karcsú is, nyúlánk is, izmosis. (Apa szerint – fűzőt visel.)

Pityu bácsi – most venni csak észre – mintha elmaradt volna kisséa növésben, s derékban fejlődött inkább. Mikor összeölelkeztek smegmérték egymást, ő erősebbnek látszott a románnál.

Miről beszélgettek ott a Zöldpázsit utcában? A kilencéves lányka

emlékezete megtorpan a visszaidézés lehetőségétől. Másfelől,

19



írásbeli hagyatékból közelítünk. Az egyik résztvevő – magyar tiszt – megmaradt aznapi feljegyzéseiből.

A magyar hazafiak keserű elégedetlenségéről beszélt hosszasanPityu bácsi, ifjabb Márton Pihe István százados. „Látod – panaszolta

–, civilben kell szülőföldemre jönnöm, hogy lássam apámat,anyámat, húgomat.”

– Szívemből sajnálom – mondta Miklós. – Az egész csonka ország készen áll, hogy visszavegye mindazt,

amit elveszített. – Készen áll? Fegyverben? – Miért kérded? – Minthogy te is katona vagy. – Úgy beszélsz, mintha nem tudnád, hogy nekünk 35 ezer

katonánk lehet, nektek meg... – Amennyit csak akarunk. – Igaz, én már a 35 ezer fölött vagyok, odaát is igen gyakran

civilben láthatnál. – Nem kapok útlevelet, s vízumot úgysem kapnék tőletek, hogytéged odaát láthassalak.

– Át-átszökhetnél, én is úgy járok át a határon gyalogszerrel,lopakodva. – Engemet a ti erős határőrségetek már az első próbálkozásnál

nyakon csípne. – Ne kacagtass! Nincs Európában gyérebb határőrizet a miénknél.

Magyarországnak nincs pénze az efféle hiábavalóságokra.Itt csodálkozásokkal, elképedésekkel, meglepett és hitetlenkedő

felkiáltásokkal, tiltakozó ellentmondásokkal megszakad a párbeszéd.Gizus likőrt hoz, hogy a vélhető nézetkülönbségeket tompítsa. Akilencéves leányka figyel.

– Ti nem féltek a román hadseregtől? – Miért félnénk, mindent elvettek tőlünk, amihez csak étvágyuk

támadt. – Ez a többiek véleménye? – Ez hát. S ahogy a költő mondja, visszavenni a mienk.

– Tehát nem féltek, épp ellenkezőleg.

20



– Félnünk kellene?Újabb szakadás a beszélgetésben. Kissé megrendülten Miklós

kapitány kezd mesélni merengve. – A törzstiszti tanfolyamon előadónk volt egy háromórás

belpolitikai és külügyi felvilágosításon Juliu Maniu – Maniu Gyula,ha magyar néven jobban ismered. Politikánk, a román politikaleglényegét fejtette ki, s tiszti-, törzstiszti karunk teljes együttérzésselhallgatta őt, megindulni, masírozni készen szavai szerint bármely pillanatban. Csak saját szavaimmal adhatom vissza, amit mondott – ha érdekel.

Tájékozatlanul, tudatlanul még a kilencéves leánygyermeket isérdekelte a visszaidézés.

„A béketárgyalások más határozatokat kényszerítettek arománságra, mint amit vártunk – mondta Juliu Maniu –, olyanhatárokat, amelyek kizárnak hazánkból százezreket és tízezreket ésfontos ősi román területeket, lelkünknek drágákat, s amelyek elengedhetetlenül szükségesek országunk biztonságához.”

– Tizennyolcezer román maradt Csonka-Magyarországon sszázszor annyi magyar Nagy-Romániában – kiáltott fel Gizuska.

„Most, hogy csalódottan ugyan, de elfogadtuk ezeket a határokat – folytatta Miklós –, nemcsak hogy az érdekeltek kezdik őketreklamálni, de fontos nemzetközi tényezők is vitatják a békekötésáltal megvont határokat. Ha fájó szívvel is...”

– A mi szívünk százszorosan fáj – kiáltotta Gizuska.„Ha fájó szívvel is – folytatta kegyetlenül Miklós Juliu Maniu

idézését –, de megbékéltünk a kreált helyzettel, a ránk erőszakolt jelenlegi határainkkal, ezeket csak azért fogadtuk el mégis, hogymeglegyen a jószomszédi viszony a velünk határos országokkal, smert áldozatot kellett hoznunk azért, hogy szövetségeseinknek, akik az európai békén munkálkodtak, ne okozzunk további fejtörést ésnagyobb nehézségeket.”

– Meddig akarjátok területeinket? A Tiszáig?„A trianoni béke által Románia – szólt Maniu visszhangja – nem

kapott magyar területeket, és ez a béke nem megnyúzta

Magyarországot, hanem hosszas és aprólékos mérlegelések alapján

21



etnikai és történelmi igazságszolgáltatás történt – ha nem is a teljesDacia értelmében, de amelyet már annyiszor vártunk mi, erdélyirománok.”

Itt Pityu bácsi sziszegve becsmérlő megjegyzést tett Maniu

édesanyjára, de Renoiu Miklós figyelmeztette, hogy Maniu Gyulafelmenői között s éppen anyai ágon magyar nők közvetítettek anemzedékek között. Majd így emlékezett ama törzstisztek előtt tettnyilatkozatra:

„Megingathatatlanul hiszem, hogy a mai határokkal nemzetiideálunk nem jutott el a beteljesüléshez. Mert jaj annak a nemzetnek,amely nem tud maga elé tűzni újabb és újabb nemes célokat ésmagasztos ideálokat, olyanokat, amelyekért érdemes gyötrődni,harcolni, áldozatokat hozni és ha szükséges, mártírrá válni.”

– Az anyja istenit! Egyetlen jó gondolata sincsen irántunk! – fakadt ki ifj. Márton Pihe István.

– Hallgasd csak – intette a román kapitány.„Mi nem vagyunk hibásak és a mai magyar nép nem hibás abban

– amely egyébként nagyon derék és hazafias nemzet –, hogy elődeik,aki sztyeppei nép voltak, a mi földjeinkre, a Duna és a Tisza

síkságaira telepedtek, de ezer év alatt nem tudták sem társadalmilag,sem etnográfiailag birtokba venni a lapályokat s még kevésbé asíkságokat kerítő, övező hegyeket és völgyeket.

– Együtt tanultuk a magyar történelmet. El tudtál volna-e képzelniilyen értelmezését távoli és közeli múltunknak, Miklóskám?

Fogytán a likőr, Gizuska új üveggel hozott. – Voltak ott a Monarchiából származott, maradt tisztek,

mindannyian ámultunk a közös történelem ilyen offenzívértelmezésén.

– Hadseregetek jövendő alkalmazása hasonlít tervekben ehhez atámadólagos feltételezéshez.

Renoiu kapitány szomorúan és kissé kapatosan bólintott. – Én, az ortodox román pap fia, hetedíziglen román oláh az

Osztrák-Magyar Monarchia szülötte is vagyok, s ezért tíz év alattnem tudtam megszokni, átélni, hogy olyanok parancsoljanak nekem,

akik alacsonyabb gondolkodásmódot hoztak át a hegyeken.

22



– Magyarul is érzel? – kérdezte Gizuska. – Ha magyar könyvet olvasok – titokban, s olyankor magyarul is

álmodok.Ettől valamennyien elérzékenyültek. A kilencéves kislány csupán

azt vette eszébe és tudomásul: aki magyar könyvet olvas, azmagyarul álmodik. Vajon ez természetes dolog-e? Ő merült kilegerősebben a hosszas, feléből-harmadából értett, idegen ember hangsúlyait utánzó párbeszédektől. S aztán az, hogy ha valakimagyarul olvas, az... Ő már akkor románul és németül is silabizált,ahhoz képest, hogy a vasúti állomás milyen nyelvű faluban fogadta avonatokat. De a Cimbora magyarul járt neki Elek apó kezéből,nehezen olvashatóan, mert a legtöbb lapoldalon a másik oldalnyomtatványát is látni lehetett, ha nem is akarta látni-olvasni agyermek.

A szomszéd szobában ruhástul szenderült el a fotelban, azonerőlködve, hogy a Cimbora valamely még felidézhető meséjéreemlékezve – magyarul álmodjon.

Néhány hét múlva anya eddigi szokása ellenére Budapestreutazott. Levelet vitt magával, ám erről a kislánynak nem volt szabad

tudnia.A második utazás szünidőre esett, Budapestre utazott a kislány is,de nem tudta, hová van elrejtve a levél. Bár tudott róla.

Akkoriban költöztek szebb, elegánsabb lakásba, a Pacsirta utcába.

* * *

A háromszobás, fürdőszobás lakást boldogan megszemlélték ugyan,de az nem számított. Az számított, amikor a bútorszállító kocsi a házelé érkezik. Akkor a nyitott ablakon egy macskát dobtak be,hozzájuk szoktatott kis kandúr macskát, akit evégett fogadtak be, denem túlságosan kedveltek még.

Mindez a resicai nagyanya (Cikuska), Márton Pihe Istvánnétanácsa szerint történt a martonosi hagyomány alapján: aki először megy be az új lakásba, az még abban az évben meghal.

23



A kismacskával aztán nem sokat törődtek, kóborolhatottakármerre, míg csak el nem ütötte valami.

Elmulasztottuk megemlíteni eddig S. Márton Pihe Gizellaolvasószenvedélyét. Öt-hat láda könyvet cipeltek mindig a család

után a költöztetők. Kapható magyar könyv s folyóirat nem maradtmegvásárolatlan, amerre Gizuska járt. Még rövid vonatra szállásairais olvasnivalóval bástyázta körül magát.

A tágas új lakás s a könyvtárnak berendezhető külön szoba adta azötletet, hogy a szenvedélyes szórakozást pénzkereső foglalkozássálehetne átalakítani – kölcsönkönyvtár formájában.

Ez kínálkozott elsőül, hogy a két évfolyamos – még magyar időkben elvégzett – felső kereskedelmi iskolai bizonyítványátkamatoztassa – bár a család színe előtt, ha már közhivatalban nemtehette eddig.

Azonos szövegű hirdetést tett közzé a két hírlapban. Egyazonnapon jelent meg a Déli Hírlap s a Temesvári Hírlap hirdetési oldalána Pacsirta utcai új kölcsönkönyvtárról szóló értesítés. Még aznapdélben egy rajzos kartonlap került a lakás ablakába, hogy a járókelők is közvetlenül értesüljenek az utca újdonságáról: „Kölcsönkönyvtár –

kölcsönzés naponta du. 4-6 óráig.”A „könyvtáros” függöny mögül kémlelte a járókelőket,felfigyelnek-e a szenzációra.

Csak most derült ki, hogy a reggeli munkába-iskolába menetel s adélutáni hazatérések idején kívül a Pacsirta utca forgalma nagyongyér.

Egy-egy téveteg napközi gyalogló még a túlsó oldalról isátbotorkált a szokatlan kiiratot megszemlélni. De hümmögésen ésértetlen fejcsóváláson kívül nem értékelték a látványt.

Természetesen kölcsönzési díjjal kellett működnie az olvasmány-szolgáltatásnak, de az összeg, a könyvenkénti s napjára szóló ár mégnem volt egészen megfontolva. Gyermekek magától értődően jóvalkevesebbre taksálódtak. S a díjszabás szándéka szerint a felnőttolvasójelölteket is különböző díjosztályokba tervezte sorozni – ruházat és viselkedés alapján – a vizsgálódó szem.

24



S hogy miért csupán délután négy és hat órák között? Mert agimnazista lány a Carmen Silváról elnevezett intézetből addigramindennap hazaért, hogy ő is részt vegyen a kölcsönzőműveletben,akár úgy, hogy a gyermekolvasmányokkal foglalatoskodik, akár úgy,

hogy a díjbeszedésben gyakorolja magát. Ez utóbbi ígérkezettugyanis az anya részére legsúlyosabb feladatnak.

Az első héten egy kíváncsi szomszédasszony az Aranyembertkölcsönözte Jókai Mór nevében – majd ha visszahozza, akkor kérjük meg a díját. A következő hétfőn egy szurtos magyar fiúcskának aCimbora tetszett meg, magával vitt (némi tukmálásra) vagy félévfolyamot – nevét elfeledték feljegyezni, s azt sem, hol laknak.

Megértette a család, hogy kölcsönkönyvtárat jóval forgalmasabblakónegyedben lehet eredményesen alapítani. Valahol talán a belvárosban valamely üzlethelyiséget bérelve, vagy trafikkal,dohányárudával társulva, mintegy árukapcsolással – egymáshozkötve a szenvedélyt a kultúrával. Akár így, akár úgy, belvárosihelyiséget bérelni, ahhoz sokkal elevenebb vállalkozó kedvre lettvolna szükség.

Azért a karton „cégtáblát” még hetekig szívta az utcai ablakban a

nap – hiába.Úgy a negyedik-ötödik hét egy délutánján fél négy tájt egy sudár fiatal (de már őszülő halántékú) férfi sétált könnyed botozással végigaz utcában. Előbb a túloldalon haladt szertetekintő figyelemmel,majd az utcát befejezve átballagott az innenső oldalra, s egyrelassúbb haladással végigrótta még egyszer a gyalogjárdát, a naptólfakult hirdetménynek rövid megállással néhány pillantást szentelt, deszarvasagancs fogantyús sétapálcáját meglendítve továbbhaladt.Egyre lassabban végigmérte, most már csak maga elé ámulva biztonságosan a Pacsirta utcát harmadszor is, majd megtérülve isméts éppen a ház előtt, elővonta mellénye zsebéből láncos aranyzsebóráját, rápillantott: éppen négy órát mutattak a mánusok. Akkor befordult a kapun – s bár névjegytáblát nem láthatott, jó ösztönnelrátalált arra az ajtóra, amelyet keresett.

Anya nyitott ajtót tökéletes délutáni öltözetben.

25



– Bocsánatot kérek – kezdte tiszteletteljes főhajtással az érkező,kalapját és botját a bal kezében tartva –, hogy a könyvtári órák első percében alkalmatlankodom, de már második hete időzömTemesváron, s igen ki vagyok éhezve magyar betűre.

Anya kedvesen nyújtva jobbját, Isten hoztát mondott, a vendég(igazából az első valódi könyvtárlátogató) kissé bajuszos arcáhozemelte a kapott, látogatófogadásra átadott kezet, de meg is hajoltkissé, s leheletszerű hódolattal csókolta meg.

A bajusz magyaros, az áll frissen borotvált.Hajsimítást kapott a leányka is, s szinte előlegben a minősítést: – Bűbájos gyermek!Elsüllyedni való pirulás a szokatlan dicsérettől. – Rokonaimnál lakom, nem messze innen, s mint mondtam volt,

már második hete nélkülözöm mindennapi kenyeremet, a magyar irodalmat. Nagy öröm számomra, hogy... ó, de pompás könyvtár...már látom, sok kedvemre szolgáló alkotást találhatok itt.

– Ó, ez csak kicsiny magángyűjtemény, de szeretnénk a magunk módján közkinccsé tenni.

Mielőtt a felkínált olvasófotelt elfoglalta volna, rövid böngésző

szemlét tartott a könyvespolcok között finom, elismerőcsettintésekkel az „első igazi olvasó”.Amint leült, élesre vasalt szürke csíkos nadrágját térdben

csippentve kissé megemelte.Rövid tétovázásán, mielőtt beszélgetni kezdett volna, a szobában

(a lakásban) való körültekintésből látszott, szeretne a könyvtárosnőcsaládi élete felől is tudakozódni, de nem tette, hanem saját olvasóiviselkedéséről tett ígéretet, megérdeklődve a kölcsönzésre szabotthatáridőt, az esetleges késedelmi bírságot, ami persze a magaszemélyét illetően elkerülendő lesz. Végül a kölcsönzési díjravonatkozóan is feltett egy nagyon udvarias, tétovázó kérdést, deéppen ezt nem erőltette válaszra, mert a kölcsönzés módjában isolyan engedékeny, sőt elhatározottan türelmes feleleteket kapott.

Majd ráérezve a háziasszony látható zavarára – amelyben azidegennek jutó köteles „úri” tartózkodásnak is része volt –,

engedelmet kérve az elviendő olvasmány után nézett.

26



Arra a kérdésre, hány kötetet „ragadhat” el egyszerre, kitárttenyerek válaszát láthatta, amire maga állított tilalomfát olvasóimohóságának.

– Fékeznem kell magamat, hiszen egyéb feladataim is vannak.

Volt ebben a kijelentésben egy csöpp rejtőzködés is, de csak egy biccentést kapott.

Három könyvet választott első „zsákmányul”: egy-egyMikszáthot, Erdős Renée-t és Szomaházyt.

A könyvállomány gyűjtőjére s az olvasó ízlésére egyaránt jellemző lehetett ez a döntés.

Könyvtáros és olvasó szemlátomást rendjénvalónak értékelte ezt akölcsönzési lehetőséget.

– Szeretném a vendégkönyvbe magam bejegyeznikötelezettségemet.

Vendégkönyv nem volt ugyan, de még afféle kölcsönzési füzetsem a kiadott művek számára, de gyorsan előkerült (a kislánytartalékából) egy érintetlen irka, amelynek első oldalán az Istennevében! kezdő szavak álltak.

Egyet lapozott az olvasó, majd ezt írta:

„Ezennel elismerem, hogy a mai napon a következő könyveketvettem kölcsön.” És beírta Mikszáth, Erdős Renée és SzomaházyIstván nevét, majd a sajátját: „Arzsóka Jenő, Magyarországról.”

– Ha megengedi, nagyságos asszony, a kölcsönzési díjat utólagtérítem meg az esetleges késedelmi bírsággal együtt, de nagyonkérem, az utóbbira ne méltóztassék számítani, minthogy szorgalmasés elszánt könyvfaló vagyok.

A családban napokig tartó beszédtéma volt a magyarországiember figurájának felidézése, kifogástalan úri viselkedésével együtt. Némi remény támadt általa a kölcsönkönyvtár jövőjében is.

Két nap múltán, tehát harmadnap, ismét a könyvtári óra első perceiben bekopogtatott Arzsóka Jenő. Kifogástalan állapotban tetteasztalra az elvitt köteteket, s mielőtt szemelgetni kezdett volna a polcokról, immár otthonosan leült az olvasófotelba.

27



– Bocsánatot kell kérnem, hogy magamról a legszükségesebbnélis kevesebbet árultam el eddig, de a kapott bizalomért, úgy érzem, énis bizalommal tartozom.

Elgondolkozó pillantását itt a figyelő leánykára vetette, mintha azt

mondaná, amit most hallhatnál, az nem tartozik reád, gyermekem.A leányka értett a pillantásból, unszolás nélkül átsomfordált a

szomszéd szobába, ahol az ajtó résén át a leghalkabb szót is hallhatta.Arzsóka ünnepélyes mozdulattal zakója belső zsebéből, a szíve

fölül kiemelte koronás címerű útlevelét, s felállva a háziasszonykezébe terjesztette.

Anya megilletődve vette át az útlevelet, kinyitotta az élethűfényképnél, s meglepetten csak ennyit mondott:

– Tehát ön nagykereskedő.Arzsóka már ismét ültében rövid, udvarias kacagással válaszolt: – Éppen hogy nem. Magyar királyi honvéd alezredes vagyok.A megdöbbent és hitetlen hallgatást újabb váratlan tárcába

nyúlással és felpattanással törte meg: a bríftasni rejtekéből egyfélalakos fényképet kerített elő, amely szolgálati díszben csakugyanArzsóka Jenőt mutatta két aranycsillagos törzstisztként.

Anya nem tudott mással, csak vallomással felelni: „Az én bátyámis magyar katonatiszt: százados.” – Magyar királyi honvéd százados? – helyesbített kérdezve az

alezredes. – Igen – mondta már kissé szeppenten anya, mint aki valami

tilosat beszélt ki.De Arzsóka nem látszott túlságosan meglepettnek. – Milyen fegyvernemnél?Fegyvernem? A szó elég szokatlanul hangzott. – Úgy értem, huszár, tüzér? Tán gyalogos. – Nem, nem, inkább valamilyen műszaki. Bár egészen biztos nem

vagyok benne. Nekem nem említette. – Jár ide? – I-igen, előfordul. De mostanában már nem nagyon sűrűn.Arzsóka nem mutatott a továbbiakban érdeklődést. Kis idő múlva

némi leereszkedő hangsúllyal így zárta le az információcserét:

28



– Igazán örvendek, hogy hazafias feladataim teljesítése közbenegy kedves tiszttársam családjában találok irodalomszomjamraenyhülést.

– Talán ismerik egymást?

– Nem, még nem találkoztunk.Csak jóval később gondoltak a családban arra, hogy ifj. Márton

Pihe István százados neve nem fordult elő a beszélgetésben. Őtmegnevezetlenül vette tudomásul Arzsóka alezredes.

Az első három kölcsönkönyv díja fejében olyan összeg került azirka mellé, amely minden elképzelt és eltervezett kölcsönzésiösszeget felülmúlt. Anya legszívesebben visszautasította, azazvisszaadta volna a tetemes lejsummát, ám csak akkor vette észre a pénzt, amikor a bőkezű és kellemesen társalgó „olvasó” újabb négykönyvvel bejegyezte magát a nyilvántartó irkába, nevét ismétodajegyezve az írók neve és műve alá, de most már nem rótta oda,honnan jött, s bővítményül azt sem, milyen rendfokozatban szolgál amagyar honvédségben.

Az első három olvasmányról félórácskát elcsevegtek. Anya büszke volt rá, hogy mindegyiket olvasta (természetesen), és

emlékezett is mindegyikre, sőt a könyv szerzőiről olyasmit is tudottközölni, ami a vendéget meglepte. Hogy Mikszáth szegényifjúságában elvált feleségétől, hogy nyomorát ne hárítsa a jobbmódhoz szokott nőre, majd amikor az írói siker utolérte, Mikszáthújra nőül vette a reá hűségesen várakozó asszonyt.

Nagyon tetszett Arzsókának az is, hogy Erdős Renée első férje amagyar jelenkor és közelmúlt legkiválóbb filozófusa, bizonyos FülepLajos, aki valami oknál fogva bölcselmi magányba vonult egydunántúli református parókián, miután elvált a szabados lelkűírónőtől, akivel évekig élt Olaszországban papok s tán főpapok társaságában.

Szomaházyról, bár személyes ismeretség híján, Arzsókának volthatározott véleménye: minden sorából sugárzik az igazi úrimagatartás.

A következő könyvtári órákon szándékos és öntudatlan újabb

vallomások estek – mindig a kisleány jelenlétében.

29



Az alezredes csak úgy mellékesen, mintha kotyogását a következő percben legszívesebben meg nem történtnek próbálná minősíteni:„Erről egy szót sem senkinek, nagyságos asszonyom!”

– Hogy mi az én rokonlátogatásaimnak, kereskedelmi

ügyleteimnek célja? Kipuhatolni a nép, a lakosság hangulatát, bizonyos szervezetek, testületek működését. Ezeknek a tényezőknek bizonyos elkövetkező időkben nagy jelentősége, hogy úgy mondjam,nagy harcértéke lehet.

– Szeretném, ha segíteni tudnék önnek – mondta egyszer könnyelműen anya. De az alezredes nem élt az ajánlattal, sőthatározottan elhárította a lehetőségét is annak, miszerint s azértlátogatná a „kölcsönkönyvtárat”, hogy munkatársat szervezzen behazafias megbízatásához.

– Leghelyesebb az – mondta máskor anya –, ha mindenki a magamódján és lehetőségei szerint segít szegény kis Magyarországon. Mi,ön és én megtesszük, ami ebből a nagy és magasztos feladatból ránk hárul.

Hat-nyolc látogatásnál, kölcsönzésnél több szerencse nem érteakkor a könyvtárat. Hódolatteljes kézcsókkal hozta vissza Arzsóka az

utolsó szállítmányt. Anya úgy érezte a beszámoló beszélgetésekből,hogy a „szorgalmas” olvasó csak végiglapozta a könyveket, sőt talánnémelyikbe nem is kukkantott bele.

A következő évben megismétlődött az alezredes szokott rokonilátogatása, s megismétlődtek a szívélyes kölcsönzések is.

Nem engedte volna a honleányi büszkeség, hogy legalábbegyszer, vagy utalásképpen másszor is, ne kerüljön szóba a temesvárifőnökhelyettes feleségének Budapestre tett ugyancsak rokonilátogatása és bizonyos bizalmas levelek kézbesítése.

A kölcsönkönyvtár hirdetőkartonja már régen bekerült azablakból.

A következő évben már csak Arzsóka alezredes kedvéértmaradtak meg a fogadóórák.

A beszélgetések egészen oldottakká váltak. Az illendőség határain belül már nem akadt olyan beszédtárgy, amit úriasszony, úriember

meg ne vitattak volna.

30



E második esztendőben is véget ért aztán az olvasói látogatások sorozata.

– Nagy megtiszteltetés volna számomra, ha legközelebbi budapesti útja alkalmával összehozna nagyságos asszonyom kedves

fivérével, hogy hazafias eszmét cseréljünk. Magam keresném meg őtmint fölöttese, de sajnos a rendelkezésemre álló beosztáslajstrombannem találkoztam a nevével.

– Ó – tapsolt kedvesen anya –, nem csodálkozom, mert ő bizonyos létszámfeletti beosztásban van.

A kérést azonban legközelebbi pesti levélvivő útja alkalmával,emlékezve a korrekt alezredes óhajára, megpróbálta teljesíteni, dePityu dühösen tiltakozott bármiféle találkozás ellen: – Azoknak aminisztériumi törzstiszt uraknak fogalmuk sincs a mi munkánkról!

– De hát Pistám, én úgy tudtam anyánktól, hogy te a háborúbanvalami műszaki csapatnál...

Ifj. Márton Pihe István ekkora tájékozatlanság fölött, még hogyhahúgánál tapasztalta is – vagy tán nála még inkább –, nagyon durvántudott nevetni, s mert szándékos volt ez, röhögésnek nemminősíthette, aki hallja.

– Gizus, Gizus! Hol van már a háború! Tudd meg, hírszerzővagyok és katonai kémelhárító. De majd utánanézek ennek a nagyolvasó alezredesnek.

– Tudod, mit mondott legutóbb, Pistám?! Hogy a hazáért bármilyen áldozatra kész az ember, az méltó és szent áldozat.

Pityu a haját tépte dühében. – Csak tán nem fecsegtél ki mindent!? – Tudok hallgatni, bátyám! Gondolhatod!

* * *

És valóban, Stürmerné Márton Pihe Gizella tudott hallgatni, amikor hallgatnia kellett.

1933 januárjának második hetében egy csütörtöki vagy péntekinapon (a heveny rémület eltakarta a naptárat) fekete, hatüléses

Daimler-Benz márkájú gépkocsi állt meg a Pacsirta utcában, nem

31



éppen a ház előtt, de nyilván tévedésből a túlsó oldal egy számtáblanélküli épület előtt. Két sötét kabátos, termetes férfi szállt ki akocsiból, s rövid érdeklődés után megindultak a keresett cím felé.

Letartóztatási parancsot mutattak fel, s némi időt adtak a gyors

öltözködésre. A románt tört magyarsággal vegyítették. Mígáldozatukra vártak, felületes házkutatást tartottak. Leginkább akönyvespolcok tartalmát borogatták a padlóra.

A lakás kulcsát a szomszédos lakás bérlői, Rabinovicsék vették át.A leány iskolában volt, a férj a pályaudvaron, ahonnan szolgálata

végeztével a meglepett és tanácstalan állomásfőnök (a jóindulatúBodea) azzal bocsátotta el: fel vagy függesztve, újabb intézkedésigne jöjj szolgálattételre.

Csak napok múlva jött a hír, hogy a katonai börtönben különrészleg van női kémek és kommunista nők fogva tartására.

Későbbi értesülés: naponta éjfélkor költötték fel és tuszkolták vallomástételre, vakító villanylámpák tüzébe ültetve vagy állítva.

Mindig azzal a szigorú kiáltással, üvöltéssel: „Tudtad, hogykatonai titkokat viszel Budapestre! Mi volt a levelekben!?”

Tegezték!

Gyakran elalélt, elájult a hajnalig tartó zaklatásban. Olyankor toltak oda egy széket neki. Nem akadt ügyvéd, aki vállalta volna a védelmet: a magyarok

féltökben, a románok ellenszenvből, talán a gyűlölet miatt.Végül a per tárgyalásához közeledve Emeric Sandru, a család

barátja, Sándor Imre „bácsi” által Temesvár egykori, magyar időkbeli polgármesterét sikerült megnyerni. Grofsorean Kornélmagát románnak vallotta, de még nem feledte egészen, hogyanlehetett ő a világháború előtt a város első embere, s talán az isműködött lelkében, hogy atyai felmenői között valaki örmény volt. Saz örmények magyar nyelvterületen azonosultak az állam lelkével.

Néhány nap múlva, hogy beleavatta magát a kémügyelőzményeibe, Grofsorean doktor közölte a családdal, hogy a vádlottügye nem reménytelen, tagadása a vád ellenében mindenmeggyötörtetése ellenére kitartó, az ítélet azon fog múlni, hogy az

első számú vádlottal, Renoiu kapitánnyal leendő szembesítésekor is

32



meg tudja-e őrizni eddigi magatartását. S aztán a koronatanú!Merthogy van egy koronatanú, aki a maga adataival, bizonyítékaivalmindent felboríthat.

Grofsorean sem a vélhető bizonyítékokat, sem a koronatanú

személyét nem tudta.E híreket hallva a leány fontos cselekvésre határozta magát.Megtudta, hogy a katonai börtön és a hadbíróság emeletes épülete

a vasúti töltés mögött van, feleútján a Józsefvárosi pályaudvar és aGyárváros felé tartó sínpárnak. Hallotta, hogy a nap bizonyos óráibana raboknak rövid sétát engedélyeznek a börtönudvaron. A nőiraboknak is. Azt pedig személyesen vizsgálta meg, a többszörösszögesdrótokkal körülzárt fegyintézet udvara, nyilván sétálóudvara avasúti töltésről belátható. Elhatározta, odakuporodik a töltésoldalába, és amikor megpillantja a sétáló női rabokat, odakiáltja:Anya! Tarts ki a vallomásodnál!

Vasárnap kezdte, aztán minden délután, majd dacolva az iskolaimulasztást követő megtorlással, napokat töltött ott a sínek alatt sétálórabokat lesve, hogy felpattanjon, s elkiáltsa a kigondolt buzdító,vigasztaló, bátorító szavakat.

És indultak az udvaron körbe rabruhás férfiak, s vagy kétszer mégnő formájú jelenségek is körülimbolyogták a börtönudvart, de anyátnem ismerte fel közöttük. Ezért a nyilvános kiáltás helyett, akkor is,ha senkit nem látott az udvaron, félhangosan, de szúrósan odanézve,konokul a sírással küzdve odagondolta, mondta: Anya! Anya! Anya!Tartsál ki! Tarts ki az utolsó percig!

* * *

Március 31-én reggel nyolc órakor kezdődött Renoiu Nicolaénak, atemesvári 5. vadászezred kapitányának hazaárulási pere. Vele együttkerült a hadbírák elé kémkedés és hazaárulás vádjával S. MártonPihe Gizella és Penkaláné – akik a kémjelentéseket közvetítették avádirat szerint.

Hogyan derült fény erre a román közvélemény által szörnyű

bűnnek minősített eseménysorra?

33



Renoiu kapitány ez év első napjaiban szabadságot kért és kapottezredétől, Bukarestbe utazott, ott kihallgatásra jelentkezett anagyvezérkarnál, s ott egy jelentékeny, illetékes személy előttfeljelentette magát. Előadta, hogy évek óta kémkedik Magyarország

részére, de ezt az első pillanattól kezdve azzal az elhatározássalcselekedte, hogy adandó alkalommal hazája, Nagy-Romániaérdekében fogja hasznosítani a kémkedés körül viszonossági alaponszerzett tapasztalatait. Azért találta meg sikeresen a magyar katonaikörökkel az érintkezést, mert egykor az osztrák-magyar hadseregbenszolgált, és így jól ismerte a katonai utat és személyeket, tudta, hováés kihez kell fordulnia az ajánlkozásnál. Két és fél éven át csupaolyan adatot gyűjtött és adott át, amelyekkel katonai vonatkozásbannem árthatott sem a hadseregnek, sem az országnak. Jelentéktelen,amúgy is közismert, könnyen hozzáférhető adatok voltak ezek. Ezt aharminc hónapot arra használta fel, hogy megtanulva a hírszerzéstechnikáját, maga iránt bizalmat ébresszen illetékes magyar hatóságokban avégett, hogy gyakori odautazásokat kieszközölveMagyarországon szerezzen be információkat, hozzájutva mindenadathoz, amely a következő időszakban érvényesíthető román

aspirációk számára fontosak lehetnek.Újév táján érezte úgy, hogy terveihez minden eszköznek,módszernek a birtokába jutott, s a nagyvezérkar megbízhatja őt avélhető nagy és nem veszélytelen feladattal – ő felajánlja magát afeladatra. Bírván a magyarországi katonai körök bizalmát, egy ilyenlehetséges munkában nagyobb és teljesebb eredményt érhet elmindenki másnál.

Az adatgyűjtés és adatküldés módjáról is részletesen vallva az őtfogadó és kihallgató tábornoknak, még egyszer kifejezte azt avéleményét, hogy midőn a nagyvezérkar elé terjeszti, mint katonaifelsőbbség kezébe, nemcsak hazafias terve, hanem saját sorsa fölöttkér megértő döntést.

Az illetékes és a perben végig meg nem nevezett tábornok úgyvélte, az illetékes (temesvári) hadbíróságnak kell megítélni akapitány szokatlan vállalkozását.

34



A vád képviselője mindjárt kezdetben megállapította, hogy a beismert kémkedéssel beigazoltnak tekinti a hazaárulást, smellékkörülményeket egyelőre nincs módjában figyelembe venni.Teljesen mellékes, hogy Renoiu kapitány mit állít arról, hogy mily

célzattal küldte idegen hatalomnak jelentéseit. Ha csakugyanhazafias okkal cselekedett, ahhoz előbb felettes katonai hatóságainak engedélyét kellett volna kikérnie.

Erősen tisztázatlan s nem érdektelen kérdés, vajon mennyi pénztkapott Renoiu kapitány az ő „hazafias” tevékenységéért? Ő magamintegy 300 ezer lejt ismert be. A pénzeket részben a kurírok hozták,részben átutalások formájában érkeztek az összegek.

Tisztázandó, csakugyan ártatlan adatok voltak-e azokban alevelekben. A levélvivők mindhárman azt vallják, fogalmuk semvolt, mit vittek magukkal Budapestre.

A katonai törvényszék ítélőtanácsát Simboteanu Ion ezredes,térparancsnok vezeti, Ionescu Gh. és Obogeanu Cornel őrnagyok ésPleşoianu és Răşcanu kapitányok mint tanácstagok részvételével.

Két kirendelt katonai védőn, Badiceanu és Budalanescukapitányon kívül négy polgári ügyvéd, Nicolescu Eusebiu dr.,

Iorgovan Száva dr., Dogariu Virgil dr. és Moravlescu dr. kísérlik Renoiu kapitány megmentését.A két futár védelmét Weiser Sebestyén ügyvéd vállalta,

Grofsorean Kornél Gizuskánk sz. Márton Pihe Gizella érdekébenfoglalt helyet a védők padján.

A vádlottak bemutatása és a vádirat elhangzása után IorgovanSzáva hosszan polemizál a vád képviselőivel, semmisségi panasztterjeszt elő, s miután egyetlen terhelő tanú szerepel az ügyben, annak bizonyítására, hogy nincs háborús helyzet s hogy Romániát nemfenyegetheti külhatalom, különösen Magyarország nem, annak dokumentáló bizonyítására kéri kihallgatni Juliu Maniu miniszter urat.

– Figyelmeztetem a védő urat – válaszol az előterjesztésrenyomban Simboteanu ezredes –, a kormány tagját csak a kormányelőzetes hozzájárulásával idézhetnénk meg tanúként. De ha ez meg is

történne, hetek múlnának el igenlő válasz esetén is, hogy Juliu Maniu

35



időt szakíthasson ügyünk számára. Ám a hadbíróság jelen ügyrendjenem tűrne ilyen méretű halasztást.

– Tökéletesen egyetértek ezredes úr észrevételével – várta meg azelnök válaszát állva s feleletre készen Iorgovan doktor –, nem

indítványoztam volna képtelennek látszó szavakkal megidézni akormány egy elfoglalt és tekintélyes tagját, ha nem lenne értesülésemarról, hogy Juliu Maniu tegnap óta Temesvárott tartózkodik, baráti ésüzleti látogatáson.

Szünetet tartott az ügyvéd, s hosszan kiélvezte a katonatisztek s azsúfolásig megtelt terem közönségének meglepődését.

– Igazán mondom, elnöki minőségemben is meglep ez a szituációs ez a különös véletlen. De ismétlem, nem áll módomban a kormány jeles tagját megidézni, az imént tett megjegyzésem szerint.

– Hacsak – emelte fel ujját Iorgovan –, hacsak nem hajlandóönként tanúságot tenni őmagassága.

Ekkor szólt közbe a katonai ügyész, Balsianu alezredes: – Nem áll módunkban még efféle kéréssel sem zaklatni őt. – Zaklatásról szó sincsen, és ne is legyen – folytatta a magáét

Iorgovan –, de közölhetem, hogy tegnap szerencsém volt társaságban

találkozni és eszmét cserélni Maniu Gyulával, s megemlítvén a maitárgyalás meritumát, bátorkodtam megkérdeni, volna-e az ügyről a priori véleménye, ő azt felelte, természetesen van. Mire én:lehetségesnek tartja-e, hogy e tekintélyes katonai grémium előttkifejtse ezt a véleményét. Válasza igenlő volt.

Több akadék ellenvélemény nem maradt. Simboteanu vállat vont: – Ha már egyszer tud rólunk... és teljesen önként... A tárgyalást

elnapolom, és hónapra a váratlan esemény miatt zárt ülést rendelek el, kérem a jegyző urat, nagyon udvarias, feltételes móddal írottlevélben hívjuk meg holnapra a miniszter urat. A tárgyalást berekesztem.

A tisztek másnap az adott időben legszebb díszruháikban jelentek meg – mind a bírák, mind a védők –, kitették összes rendjeleiket.

Maniu titkára kíséretében percnyi pontossággal jelent meg. Képrőlvalamennyien s személyesen is néhányan ismerték a jelenlevők.

Simboteanu felállva üdvözölte s hellyel kínálta a tanúk székében.

36



– Meg kell esküdnöm valamire? – kérdezte nagyon barátságosan. – Ó, nem, szükségtelen – udvariaskodott az elnök, majd a védőkre

mutatott. – Iorgovan Száva ügyvéd úr óhajtana néhány kérdéstfeltenni önnek a Magyarország viszonylatában várható támadás

lehetőségéről. Ha jól értettem.Iorgovan biccentett. – Lehetségesnek tartja-e excellenciád, hogy határainkat katonai

támadás érhetné Magyarország felől, illetve, hogy a magyar hatóságok több-kevesebb ismereteket eséllyel használhatnának felegy támadásnál? Egészen pontosan, megkockáztathat-e szomszédunk egy háborús kalandot ellenünk?

– Elnök úr, uraim! Elöljáróban hadd szögezzem le: ha a magyar hadügyi kormányzat birtokába kerülne – feltéve, de meg nemengedve – a mi teljes katonai készenlétünk ismeretének, nemcsak azért nem intézhetne határaink ellen támadást, mert az erőviszonyok eleve reménytelenné tennék minden efféle igyekezetét – de bármilyilyen akció a nemzetközi konstellációban teljességgel abszurd volna.

– A béketárgyalásra annak idején nagy bizonyító értékűérvrendszert halmoztak fel a magyar delegátusok.

– Igen – felelt az ügyvédnek Maniu. – A magyar propaganda aztterjeszti, hogy a béketárgyaláson határainak kérdését sohasemtárgyalták meg komolyan. Magyarországot kész tény elé állították, atrianoni béke egyszerűen parancs, diktátum. Van-e igazság ebben azállításban? Állítom, hogy Magyarország a békekonferencián egy páratlan értékű dokumentumgyűjteménnyel volt jelen, amelynek nagy része a mi Erdélyünkre vonatkozik. A magyar kutatók munkájaa népük tudományának egyedülálló kincse. Soha még egy országról,annak egyes területi részeiről hasonló alaposságú és hasonló értékűmunka nem jelent meg. Erdély vonatkozásában a jövő történészeiszámára alapmű.

Itt Simboteanu ezredes nagy tisztelettel közbeszól: – Bizonyára nem tekinti excellenciád okvetetlenkedésnek, ha itt

megjegyzem, hogy perünk vonatkozásában s főként az elsőrendűvádlott hazaárulása ügyében ezek a megállapítások nem

pozitívumok.

37



– Folytatom – biccentett kedves elnézéssel Maniu –, azzalfolytatom, hogy ezt az óriási dokumentumanyagot a magyar békedelegáció Párizsban csak késve terjesztette be, minthogy azon adöntő tárgyaláson, amelyen a győztes nagyhatalmak a határokat

megállapították, a magyarok küldöttei jelen sem voltak. Amikor ahatározatok tudomásulvétele végett a magyar békedelegációtPárizsba rendelték, s hogy a békedekrétumot aláírják, a beterjesztettcsodálatos tudományos irat-és térképanyagot a diplomaták egykivétellel el sem olvasták, át sem lapozták, kézbe sem vették.

– És ki lett volna az az egy? – hajolt meg udvariasan Iorgovandoktor.

– Az angol premier. Lloyd George, ő is a magyar delegációvezetőjének, Apponyi Albert grófnak szóbeli tájékoztatója alapjánfigyelt fel a magyar dokumentumok egyes részleteire. Az addigidöntések, a határvonalak megváltoztatását indítványozta, de midőnfigyelmeztették, hogy ő maga is saját kezű aláírásával vett részt avégleges elhatározásban már hónapokkal előbb, röstelkedveabbahagyta öreges protestálását. Nos, mélyen tisztelt elnök úr, ön aztkérdi, hogy az általam csodálatosnak aposztrofált, a maga idejében

meddő dokumentumgyűjtemény miképpen jelenthet pozitívumotIorgovan doktor védence számára? Úgy, hogy azt a hatalmasanyagot, amelyet a magyar hazafiak összehordtak s amelyet a békedelegátusok figyelembe sem vettek s meg sem ismertek, mi,román hazafiak megszereztük magunknak, minden betűjétmegtanultuk, minden térképét magunkévá tettük, s a magunk, a minépünk számára levontuk a szükséges és végső következtetést. Sennek merituma: az 1918-as Erdély 43 százalékát kitevő, több minthárommillió nem román fajú és ajkú népességet a román jövőérdekében evakuálnunk, illetve homogenizálnunk kell. A másfélévtized eredményei nem jelentéktelenek. Elég talán munkálkodásunk frontvonalán elért igyekezetünkre hívnom fel figyelmüket. A magyar revíziós törekvések egyik visszatérő állítása, amint tudjuk, a nyugatihatárainkra és környékükre vonatkozik. A magyarok azt állítják,hogy ezekben a városokban, Temesvárott, Aradon, Nagyváradon,

Szatmárnémetin a román elem a minoritás. Ez természetesen igaz –

38



volt. Másfél évtizedes szisztematikus telepítési politikánk eredménye, hogy ezekben a városokban a magyar elem váltkisebbséggé. E városok zsidó lakosságát kivontuk a magyarok vonzásköréből úgy is, hogy őket külön nemzetiségként előnyösebb

elbírálással kínáltuk meg.Maniu itt megpihent, akár abba is hagyta volna fejtegetéseit, de a

bírák, védők és vádlottak ernyedetlen figyelemmel várták továbbiszavait.

– Nem feledkezhetünk meg az ellenünk irányuló területi revízióolasz és magyar változatáról. A magyar revíziós törekvések alapelveérdemileg az, hogy mint minden emberi alkotás, a trianoni béke ismulandó. E törekvés objektív jellege, hogy a szomszéd országokatmeg akarja csonkítani, hogy megnagyobbítsa a jelenlegiMagyarországot. Az olasz revizionizmus nagylelkű, mert egy gyöngeországot pártfogol. A magyar revizionizmus karaktere egoista:évszázados irreverzíbilis tendenciákat akar visszafordítani. Az olasztéves indíttatású, csupán verbális, a magyar bűnös szándékú,agresszív dialektikájú. Eljön az az idő, midőn Olaszország ésRománia között tartós és egyetértő kapcsolat alakul ki. A verbális

magyar igyekezet belpolitikai igényt elégít ki – eredménnyel; s egyszándékot a mi népünk demoralizálására – eredménytelenül. Arevízió gyakorlatilag lehetetlen. S hogy miért, arra egy-kétészrevételt: külügyminiszterünk, Titulescu úr erőteljesenkonszolidálta a kisantant szövetséget, létrehozta a balkáni paktumot,mindkettő egész Európa és a békekötés biztonságát szolgálja. S ittvan Tardieu úr tavaly februárban publikált terve a dunai államok konföderációjáról. Ha ez megvalósul, régiónkban mindenhatármódosítás illuzórikus lesz. Mindezekkel együtt minden támadómagyar terv fokról fokra okát veszti. S már vesztette is.

Szokatlan módon megtapsolták Maniut. Még a vádlottak is. – Köszönöm, uraim, hogy meghallgattak. – Búcsúzóul, mintegy

mulasztást egyenlítve ki, a két női vádlott felé is meghajolt kissé.A jelenlevők Maniu megnyilatkozását – ki-ki a maga módján –

úgy értelmezték, hogy jelenleg, 1933-ban apró-cseprő

39



kémértesüléseknek igen csekély katonai és semmi stratégiai jelentőségük nincsen.

Fegyőrei között Renoiu kapitány emelt fővel hagyta el atárgyalótermet.

A következő napok nyílt tárgyalásai mintha nem vették volnafigyelembe a zárt tárgyalás „eredményét”. Ám erre nyilván azügyrend, a megszokott eljárás kötelezte a hadbíróságot.

Két őrnagyot hallgattak ki, mindketten azt vallották, hogy akapitány nagyon pontosan látta el szolgálatát. Az egyik elmondta,mint helyettesére Renoiu kapitányra bízta a titkos iratok szekrényének kulcsát. Az információs irodából csupán adósságaimiatt kellett távoznia, de később visszakerült oda. Egyszer éppen atitkos iratok olvasása közben lepte meg a kapitányt, ki azt felelte,mint információs tisztnek ismernie kell az ezredre vonatkozó összesiratokat.

Egy tanúként megidézett alezredes elismerte, hogy a kapitánykémgyanús kommunistákat jelentett neki, akiknek ügyét átadták aszigurancának.

Sztinkovics kapitány, a temesvári hadtesthez beosztott vezérkari

tiszt elmondta, hogy neki Renoiu nagy terveiről nyilatkozott, de adolog lényegéről nem szólt: – Állandóan az ellenségről beszélt nekem, s azt kérdezte tőlem,

nem tudnám-e megismertetni egy igen magas rangú tiszttel. Aztmondta, egészen magas rangúnak kell lennie, mert igen fontostervekről volna szó. Azt mondtam neki, ha csakugyan fontosdolgokról van szó, legjobb lesz valamelyik nagyvezérkaritábornokhoz fordulnia. Meglobogtatott egy gépiratos tervet,mondván, tanácsom szerint fog cselekedni.

Az ügyész iratokat mutat. – Ezek az ön tervei? – Igen – mondja Renoiu –, ez az én tervezetem, ezzel utaztam

Bukarestbe, hogy bemutassam a nagyvezérkarnak, hogy hazámhasznára lehessek. Itt azonban kedvezőtlenre fordult sorsom. Nem jutott nekem az a szerencse, hogy higgyenek nekem, s hogy

megmutathassam, miként tudom a tervezetem alapján a hazám ellen

40



törőket, az egész kém szervezetet felgombolyítani, hogy a vészt, amithazám ellen forralnak, az ő fejükre zúdíthassam.

– Én elismerem – szólt közbe az ügyész –, hogy ön kémkedésiügyekben nagyobb szakember nálam, de azt nem tudom elhinni,

hogy létezhet olyan terv, amellyel az összes efféle organizációkatemberestül le lehetne leplezni. Hogyan tudhatta ön meg, kik akémszervezet tagjai, mikor azok maguk sem ismerik, sőt olykor mégfőnökeik sem ismerik őket.

– Akciómmal én – replikázott a vádlott – mind ártalmatlannátettem volna őket. De nincs szerencsém.

– És mi történik, ha az ön adatainak hamarabb veszik hasznátodaát, mintsem ön bárkit is leleplezhetne? Mi történik, ha a kémek megfigyelés alatt is fontos adatokhoz jutnak, mielőtt leleplezhetnéőket?

– Efféle veszély csak háború esetén van, ezt pedig konfliktus előzimeg. Jutna idő bőven a leleplezéshez. Az én erkölcsi alapom...

– Az ön erkölcsi alapja az volt, hogy felvett 300 ezer lejt! – Egyetlen banit sem költöttem magamra, az ügy érdekében

költöttem el az egészet!

Az ötödik vadászezred parancsnoka, Danila Gh. ezredes nemtudott róla, hogy Renoiu kapitány iszik, kártyás és adósságailennének. A mozgósítási tervek pedig beosztásánál fogva kerülhettek a kezébe.

A vádbeszéd napján, a vádbeszéd szünetében, csak úgymellékesen, mint jelentéktelent, kiejtette Grofsorean Kornél annak akoronatanúnak a nevét, akire a hadbíróság vár S. Márton Pihe Gizellaügyében: valami Arzsóka...

Apa ráismert a nagy olvasóra, átlátta lehetséges szerepét, ésMárton Pihéék nevelt lányát, Annust még aznap vonatra ültette.

Balsianu alezredes vádbeszéde hatalmasan felépített, rendkívülátfogó és hatásos oráció volt. Vázolta a kapitány előéletét, sfelmutatta ismét azt a memorandumot, amit Renoiu Ténykedésemtörténete címmel a nagyvezérkarnak benyújtott. Ebben anegyvenoldalas gépiratban sok szó esett a Márton Pihe testvérekkel

kötött gyermekkori barátságról. Miként állapodtak meg a fitestvérrel,

41



aki a magyar katonai körökben járatos, maga is katonatiszt lévén,hogy híreket küld. S Márton Pihe Gizella eleinte nem akarta vállalnia futár szerepét, arra hivatkozott, hogy férje a román államvasutak megbecsült tisztviselője. De amikor ő, Renoiu Miklós

öngyilkossággal fenyegetőzött, mégis vállalkozott a feladatra. – Az emlékirat – hangzott a vádbeszéd – pontról pontra elmondja

a kémkedés történetét. Vajon mi a célja ennek a néhol marcangolóönvallomásnak? Nincs itt rejtély. A katonai büntető törvénykönyv13. szakasza úgy rendelkezik, hogy amennyiben a kém leleplezéseelőtt töredelmes és őszinte vallomást tesz, maradéktalanul leleplezi akémkedést, úgy büntetlen marad. Úgy, mint a polgári törvénykönyvis mentességet biztosít a hamis tanúnak, ha leleplezi hamisvallomását. Csakhogy Renoiu kapitány önvallomása nem volt semtöredelmes, sem teljes, s emiatt nem részesülhet a büntetlenséget biztosító szakasz védelmében.

Renoiu kapitány önvallomásában azt írja, mielőtt felvette volnaBudapesttel a kapcsolatot, a nagyvezérkar egy tábornokának jelentette szándékát. Erre nincs bizonyíték, de arra igen, hogynevezett tábornok abban az időben már nem volt tagja a

nagyvezérkarnak. Ő csodálkozva mondja: hát ezért nem kaptamválaszt! Ez nem menti őt az alól, hogy válasz nélkül, engedélynélkül, saját felelősségére elkezdett dolgozni, felvonulási ésmozgósítási terveket küldött, a támadási rendről adott jelentéstmindig az érkező megbízások alapján, amelyeket S. Márton PiheGizella hozott és vitt. A kapitány azt írja emlékiratában: „Láttam,hogy a nagy emberek a vezérkarnál nem állanak szóba a magamfajtakisemberrel, saját felelősségemre cselekedtem tovább. Gondoltam,vagy sikerül a nagy munkát véghezvinni és összeköttetésemkimélyítése által hazámnak majdan nagy szolgálatot tennem, vagylelepleznek, mielőtt valami hasznot tudnék hajtani, és akkor viselema következményeket.” Ilyen emelkedett szellemű ember ez akapitány, aki, míg a nagy emberek nem állnak szóba vele, akisemberrel, kész magát feláldozni a hazáért, és kész a kémkedésvádja árán is hazájának nagy szolgálatokat tenni. Idealista marad

végig, bár minden levélben pénzt kér.

42



Teljesen hamis Renoiu vallomásában az a rész, melybenfelsorolja, milyen iratokat és terveket küldött át. Abban sem mondigazat, mikor azt állítja, hamis títkosíráskulcsot küldött, hamis jelentéseket adott. Azt mondja, a régi titkosírás kulcsát küldte el.

Nem a hamisat, a régit. Ha leleplezik, védhesse magát. Itt: hogyhamisat küldött, ott: hogy tévedésből másikat küldött. És ez nagykülönbség, mert ezt saját biztonsága érdekében cselekedte. Ám bevallja, ő maga adott tanácsokat, miképp használják a kért iratokat.Sőt: maga ad tanácsot, milyen iratokat kérjenek tőle. Egy levélbenazt írja: „Ügyeteket igazságosnak tartom, azért állok teljesenrendelkezésetekre, ügyetek igazsága lelkesít, de pénz nélkül megvagyok bénulva.” Levelek vegytintával, állandó aláírás: Jani.Megfejtések éji órán, majd levélégetés. Az első kétszázötven dollártnem költi el, míg a nagyvezérkar nem válaszol. Aztán: havéghezviszem nagy tervemet, megérdemlem ezt a pénzt hazámtól is.Renoiu kapitány álnév alatt könyvet írt: A meggazdagodás kulcsacímen. A temesvári könyvpiacon a mű Ioner N. név alatt jelent megés fogyott el. Az álnév visszafelé olvasva kiadja a valódi nevet.Vajon a kémkedés benne van-e a könyvben mint a meggazdagodás

egyik módja? Az ítélkezés előtt nem szakítunk rá időt, hogy eztmegtudjuk. A múlt év nyarán parancsot kapott megbízóitól, hogyhelyeztesse át Kolozsvárra magát, evégett külön 500 dollárt kapott.De ő nem tudott megválni Temesvártól. Megbízói fenyegették, pressziót gyakoroltak rá. A fojtogató helyzetből akart szabadulni,mikor a nagyvezérkarhoz fordult. Bukarestbe menet azzal hencegettegy útitársának: „Ha visszajövök, tele leszek pénzzel, nevemetdicsőség fogja övezni.”

Balsianu alezredes ügyész bűnösség kimondását kéri Renoiukapitányra hazaárulás bűntettében, s ellene húszévi kényszermunkakimondását, rangvesztést, kitüntetéseinek visszavételét kéri, végül150 ezer lej anyagi kár megtérítését a kincstár javára.

Ugyanilyen büntetések kiszabását kéri a futárvádlottakra is, deúgy, hogy az enyhítő körülmények figyelembevétele után selehessenek öt évnél kevesebb ideig tartó szabadságvesztésre

ítélhetők.

43



Grofsorean Kornél S. Márton Pihe Gizella ártatlanságának kimondását kérte.

Iorgovan Száva dr. kelt elsőnek Renoiu kapitány védelmére. – A védői kar úgy véli, ha maguk választották volna ki a

hadbíróság tagjait, akkor sem tudtak volna igazságosabb bírákat jelölni. Szükséges, hogy a kölcsönös határtalan bizalom meglegyen,mert ez nem esküdtbíróság, ahol a rokonszenv és a hajlandóságszerepet játszik, ez rendes bíróság, melynek tagjai kötve vannak atörvény szigorú paragrafusaihoz ítélkezésükben. Kár, hogy az ügyiratait csak három nappal a tárgyalás előtt kaphattuk kézhez. Bár ígyis megállapítható, hogy a vádlott kapitány helyzetét és szerepétteljesen félreértve állította be a vád, de bízom benne, hogy a tanácsnem az egyoldalú beállítás alapján ítélkezik majd. Én nem árulótvédek, hanem egy megvádolt katonatisztet, akit még nem lehet becsmérlő szavakkal illetni. A vádbeszéd legnagyobb része Renoiukapitány memorandumának ismertetése. Csak olyan részleteketlehetett felolvasni, amelyeket az elnök engedélyezett. Ez határozott jogsértés. Töredékeket felolvasni egy önvallomásból, a legcsalfábbképet adhatja az egészről.

– Tisztázzuk – szólt közbe Balsianu alezredes –, Renoiut védi ön,vagy engem vádol? – Én a vizsgálat és a vád fölött gyakorlok tisztemhez képest

kritikát. Renoiu hazafiságához nem fér kétség. Minősítési lapja alegjobb, feljebbvalói soha nem csalatkoztak. Talán fantasztikussáfokozott hazaszeretete túlzásokra ragadtatta, hogy különös, nagyönfeláldozással járó feladatot szabjon ki magának: összeköttetéstkeres a külföldi kémszervezetekkel, hogy azokat kiismerve anagyvezérkar rendelkezésére bocsássa. Veszedelmesen ambiciózusterv ez. De vajon nem kötelessége-e a katonatisztnek, hogyambiciózus legyen? Szerinte a kémszervezetek felől fenyegeti alegnagyobb veszedelem hazáját.

Az elnök közbeszólt: – És a veszedelem idején idegen államnak szolgáltatott ki titkokat. – Kérem, Iorga éppen tegnap jelentette be a parlamentben, míg ő

kormányon volt, híre sem volt háborús veszedelemnek. És miután

44



megtalálta a kapcsolatot, a kapitány ha adott is, jelentéktelenadatokat adott. Az ezred vagy helyőrség katonai létszáma nyilvántitkos, de az effélét egyszerű valószínűségszámítással meg lehetállapítani. Az önfeljelentés mindennél jobban igazolja, hogy a

vallomástévő nem lehet áruló.A védelmet Nicolescu Eusebiu dr. veszi át: – Azzal kezdem, meg kell bontanunk a vád által teremtett

atmoszférát. Renoiu kapitány munteniai származású, családja kétszázéve vándorolt be Oravica vidékére, családi hagyomány náluk aromán érzés. Nagyapját 48-ban lefejezték. Mint szenvedő betegnek nyújtunk neki segélyt. Katonai múltja makulátlan, de nemtagadhatjuk, hogy ez az ember mindig egzaltált volt kissé, aháborúban súlyos sebet kapott, gránátszilánk sebezte meg a fején, sez nem volt alkalmas arra, hogy amúgy is feszült lelki egyensúlyáthelyrebillentse. Polgári bíróság előtt nyugodtan kérnék elmeorvosivéleményt, amely büntetlenséget biztosítana számára. Így ír memorandumában: „Ki akarok emelkedni a szürkeségből,tehetségem arra predesztinál, hogy nagy tetteket vigyek véghez,aztán felemelkedjem vagy elbukjak.” Veszélyt hallucinál,

veszedelmet vizionál. Hogy most itt ül és mereven önökre néz, eznem cinizmus, ez az őrület maga, mely nem tudja még felfogni, mitcselekedett. „Engem, a hazafit nem akarnak megérteni?” Senki más,csak ő, aki ideültette magát a vádlottak padjára. „Nem akarok kitüntetést, sem rangemelést, elég kitüntetés nekem lelkiismeretem,hogy megtettem kötelességem.” Nem volt normális, amikor tervezett,nem volt ép lelkű, amikor feljelentette magát, és őrült most is, önök előtt, bár lehetnek tiszta pillanatai is. Mindezeken túl pedig a katonaitörvény 13. szakasza büntetlenséget biztosít a tudatosankémkedőknek is, ha, mielőtt tette kiderül, leleplezi tettét. Ezt tetteRenoiu kapitány. És ha a törvény első paragrafusa értelmében büntetendő lenne is, a 13. szakasz büntetlenséget biztosít neki. Aközvélemény hangulata nem kedvez a felmentő ítéletnek, mert pusztán a hazaárulást látja. De az önök feladata, bíró urak, hogy atörvény parancsának érvényt szerezzenek.

Ezután Murărescu doktor folytatta a védelmet:

45



– A bűncselekményt mindig attól függően sújtották erősebbenvagy gyöngébben, milyen veszélyes volt. Közvetlenül a háború előtttöbbször változtattak a békében elkövetett kémkedés és hazaárulás bűntettének megfogalmazásán. Nem magát a tettet, hanem a

következményeket kell büntetni. Renoiu kapitány cselekedetének nem voltak következményei. Nem tehetünk más megkülönböztetést,mint amit a törvény tesz. Ha elfogadjuk a vád állításait, ki kellmondanunk: igenis, bűnös a kapitány, de a törvény büntetlenséget biztosít számára. Nem a bűn alól való felmentését kérem, hanemannak kimondását, hogy bűnössége esetén sem sújtható büntetéssel.

Bonnerth Rudolf dr. más aspektusból folytatta a védelmet. – Gyógyíthatatlan mániákusnak tartom Renoiut. A kémkedési

mánia tökéletesen ki van fejlődve benne: veszedelemről vizionál,fantasztikus eszközökben bízó hazája érdekében. Ez a mániaellenállhatatlan erővel hajtja betegét, hogy minden veszedelmek dacára kiélje szenvedélyét. Ha valamely ok esetleg akadályozná a 13. paragrafus alkalmazását, úgy kell megítélni, hogy a vádlott nem uratetteinek, és büntetése még a legrosszabb esetben is csak minimálislehet.

Ismét Grofsorean Kornél: – Ismételten S. Márton Pihe Gizellavédelmében szólok. Feladatom könnyűnek látszik, minthogy azellene emelt vád kizárólag az önvallomása alapján elmarasztalhatóRenoiu kapitány állításán épül. Ilyen egyoldalú vád alapjánlegfeljebb az inkvizíció idején hoztak ítéletet, de a modern jogszolgáltatás korában nem lehet ezen az alapon elítélni valakit. Avád nem alapulhat feltevéseken, hanem csak bizonyítékokon. S vanitt még egy lehetséges visszás mozzanat. Ha a 13. paragrafus alapjána kapitány mint főbűnös büntetlen marad – amire véleményemszerint esélye van –, nagyon furcsa lenne, hogy mint főbűnösmegmenekül, s az általa koholt „bűnrészesség” szerint is sokkalkevésbé vétkes személy esetleg súlyos ítéletet kapjon.

Hasonlóan nyilatkozott a másik két vádlott védője is.Ezután az ügyész válaszolt a védőknek. – Beismerem, hogy talán túl erős kifejezéseket használtam

vádbeszédemben, azok azonban mélyen átérzett felindulásomból

46



fakadtak, s hol van az a törvény, amely nekem az akár legvaskosabbkifejezések használatát megtiltaná. Nemcsak felolvastam Renoiuvallomását, hanem analizáltam is. Igaz, nem voltak más adataim,csak a tőle kapottak, de hát én nem mehettem Budapestre, nem

találkozhattam ott a külügyi tisztviselőkkel, nem tárgyalhattam ottcivil ruhába öltözött, magas rangú szőke tisztekkel, mert azt csak aző megbízása útján tehettem volna. Én csak az ő emlékiratai alapjándolgozhattam, s életet öntöttem az ő élettelen, száraz anyagába. Ami pedig a sokat emlegetett „mentesítő” 13. törvényszakaszt illeti: ez ami törvényünk teljesen azonos a hasonló francia törvénnyel, és lehet,hogy a miénk szerencsétlen fogalmazásban készült. Semmiképp semmentesíti a főtettest, éppen ellenkezőleg, a bűntársaknak nyújt módotarra, hogy büntetés nélkül szabaduljanak, ha a főtettest leleplezik. Eza törvény azért készült, hogy felbátorítsa a feljelentőket, nekik büntetlenséget ígérve salvus conductust biztosítson. Ám ha atörvényhozó szándékát keressük, vajon gondolhatunk-e arra, hogy atörvényt úgy akarta szövegezni, hogy a főtettes szabadulhasson és akisebb jelentőségű tettestársak bűnhődjenek. „Szabadul a büntetésalól, melyben részesülne...”, mondja a törvény, de nem jelöli meg,

hogy ki, mert azt mondja: „ha feljelenti...” Ebből grammatikailag isaz következik, hogy az szabadul, aki feljelent. Kit jelent fel?Természetesen őt – a főtettest. Vagyis a bűntárs szabadul, hafeljelenti őt, a főtettest. A védelem azt állítja, hogy a kémkedéstfolytatólagosan követte el Renoiu kapitány. Ha valaki hasábonkéntlop el egy vagon fát, az bizonyára folytatólagosan követte el a bűncselekményt. De a kémkedést nem lehet folytatólagosanelkövetni: a kémkedést minden egyes esetben újból elköveti a bűnös,valahányszor egy aktát átnyújt. A kémkedésnél vagy hazaárulásnálnem jelenti az összes bűncselekmény felderítését, ha az elkövetőközülük egyet vagy kettőt feljelent. Amikor Renoiu felutazottBukarestbe a nagyvezérkarhoz, csak négyoldalnyi „tervét” adta elő,korántsem leplezte le magát minden kémkedésével. Ennek anégyoldalnyi rendkívül látványos irománynak alapján utaztam elBukarestbe, ahol megkaptam az utasításokat a letartóztatásra és a

követendő vizsgálatra. Csak ezután kaptam meg tőle a terjedelmes

47



memorandumot. Elismerem, hogy a kapitány csakugyanmentesülhetne a 13. paragrafus alapján azoknak a hazaárulási bűncselekményeknek a következményei alól, melyeket elsőfeljelentésében felsorolt. De a vizsgálat után beismert ügyekben, a

vizsgálat során leleplezett kémkedési esetekben már semmiképp semvédheti őt a 13. szakasz. Mert minden kémkedési alkalom önálló bűncselekmény. Renoiu legsúlyosabb bűneit, a vizsgálatmegindulása után kiderülteket külön doszárban tárom önök elé.Viszont fenntartom, hogy a 13. szakasz szomorú kedvezéseit csak a bűntársak vehették volna igénybe, nem a főtettes. Mindannyiokra alegsúlyosabb büntetés kiszabását kérem!

A tárgyalóterem közönsége hosszan megtapsolta az ügyészt.Ezután ismét a védők kaptak szót.Cenchea Ion doktor kétségbe vonta, hogy többrendbéli

hazaárulásról beszélhetnénk, mint az ügyész állítja. – A kémkedési törvény megmondja, mi a kémkedés: ha valaki

rajzokat, fotográfiákat, dokumentumokat, titkos iratokat küld. Mit jelent ez? Azt, hogy ezek mind együttesen jelentik akémtevékenységet. A törvény nem büntet minden egyes gesztust

külön, hanem a kémkedés egészét bünteti. A védelem befejeztefeladatát akkor, midőn bebizonyította ennek az esetnek jogitermészetét, hogy tudniillik ez egy összefüggő bűncselekmény,melyet folytatólagosan követett el a vádlott. De nem is szükségesennyit foglalkozni az elmélettel: a törvény szövege egészen világos.A törvény amidőn azt mondja, hogy a kémkedési tevékenységértegyetlen büntetés szabandó ki, ezzel azt is megmondja, hogy akémtevékenység egységes bűncselekmény, melyet nem lehetalkotóelemeire bontani s az egyes cselekményrészeket külön büntetni. Renoiu kapitány első, tehát rövidebb önfeljelentése azegész kémkedésére vonatkozott. Tarthatatlan az a felfogás, hogy amentesség csak a bűntársakra vonatkozhat. A törvény bizonyoskörülmények fennforgása alapján állapítja meg a mentességet. Amentesség feltétele egyik esetben a szabad akarat hiánya, másesetekben egyéb. Esetünkben a mentesség feltétele: az önfeljelentés.

De a törvény nem tesz különbséget főtettes és tettestárs között. A vád

48



szerint a törvény csak a bűncselekmény elkövetése előtti leleplezések esetén biztosít mentességet. De kérdem én, mi szüksége vanmentességre annak, aki nem követett el bűncselekményt? Fontoskérdés, mikor kezdődik a hadbírósági eljárás? Vajon csak a második,

a negyvenoldalas vallomást tekinti a hadbíróság érvényesönfeljelentésnek? Ha a két önfeladás között a hatóság is leleplezettmár valamit, úgy a második emlékirat semmi esetre sem ád okotmentességre. A védelem azt állítja és bizonyítja, amennyiben ahatóságok a legkevesebbet kinyomoztak vagy lelepleztek, az csak Renoiu második önfeljelentése után történt. Kérem a bíróságot – fejezte be védőbeszédét Cenchea doktor –, ítélje el a bűnöst, demellőzze a büntetést.

A közönség a védőbeszédet hosszan és melegen megtapsolta,hosszabban és lelkesebben, mint a vádbeszédet. Sokan gratuláltak azalapos jogi fejtegetésekhez, még maga az ügyész is, aki ekkor mondta, még a védőügyvéd kezét szorítva: – Sajnálom, hogytörvényeink nem engedik szívből fakadó kívánságom teljesítését,hogy Temesvár legnépesebb közterén akasszák fel a vádlottat, ezért atörvény adta keretben megelégszem azzal, ha húszévi

kényszermunkát, sóbányát kérhetek neki mindössze.Hangok a közönség köréből: „Renoiu nagyapját negyvennyolcbanállítólag lefejezték. Ha ez igaz, miképp lehetséges, hogy az unokaéppen a magyarok érdekében?...” Aztán: „Egy orvosi könyvbenolvastam, a mániákus nem tűri, hogy bolondnak nevezzék, Renoiu pedig nyugodtan hallgatta, amikor egyik védője...”

Mielőtt a vádlottaknak megadta volna az elnök az utolsó, ítéletelőtti szólás lehetőségét, meglepetésszerűen Grofsorean Kornélvédence érdekében, de látszólag mintha ellene, követelt egyelodázott terhelő tanút:

– Mélyen tisztelt elnök úr, hadbíró uraim, tudomásom van róla,hogy az ügyész úr a vád támogatására, a fővádlott és védencemellenében még egy koronatanút jelentett be. Megelőzendő holmi perújrafelvételt, kérem a jelzett személy megidézését.

– Ilyen tanú, s főként koronatanú nincsen – kiáltott közbe az

alezredes ügyész.

49



– Már hogyne volna – mutatta a meglepődöttet az ügyvéd –,hiszen ön említette egyik zárt tárgyaláson Eugen Arjoca ezredesnevét!

Most az elnöklő Simboteanu ezredes pattant fel.

– Megtiltom az ügyvéd úrnak, hogy ezt a nevet még egyszer kimondja! – majd a jelen lévő hírlapírókhoz fordult halk, dekeményebb szóval: – az imént hallott állítólagos koronatanú nevéttöröljék jegyzeteikből! Ez államérdek!

Ezt a szóváltást mély csend követte. A közönség szinte semmitsem értett a hevülésből, de az ügyvéd elégedetten ült vissza helyére.

A vádlottak számára az ítélet előtti utolsó szó jogán Renoiukapitányt kérdezték meg elsőnek.

– Megvizsgáltam lelkiismeretemet – mondta –, nem találommagam bűnösnek. Nem voltam soha áruló, nem vagyok áruló – szavaitt elhalkult –, önöknek meg kell érteniök: iskoláimat és katonai pályámat magyar környezetben kezdtem, barátaim magyarok, lelkemfele magyar. Ott élek, ahol ifjúkoromban magyarként éltem. De aszívem s vérem román is. Nem tudok, s nem is akarok különbségettenni a két ország érdeke között. Egyik hazámnak sem akartam

ártani. S ha megtanultam a kémkedés módját, tudásomat egyharmadik s negyedik állam ellen szerettem volna hasznosítani – elcsukló hangon, kifogyva az érvekből. – Egyik hazámnak sem!...Soha egy pillanatig sem... minden lélegzetemmel – zokogva térdreesett.

Percek múlva került sor anyára. Ő húsz kilóval soványabban,hajában harmincegy évesen ősz hajszálak, szikáran, az elnökreszegezett tekintettel állt fel szólásra:

– Nem vagyok bűnös. Vittem leveleket a két diákkori barát között,hogy kikerülve a két postarendszer renyheségét megrövidítsük a barátkozás útját-idejét. Ennyi, amit tettem. A leveleket soha nem bontottam fel. Férjem van, a CFR, a román államvasutak tisztje, atemesvári pályaudvar főnökhelyettese. És gyermekem van, leányom,aki nélkülem el fog pusztulni...

S. Márton Pihe Gizella is magyarul mondta el végszavait. A

tolmácsot leintették. Az elnök, az ügyész, a bírák, a védők –

50



Temesvárott – akkor még valamennyien értették a magyar védekezést.

Simboteanu ezredes fennhangon olvasta az ítéletet: – A hadbíróság egyhangúan bűnösnek találja Renoiu Miklós

kapitányt kémkedés bűncselekményében, és ezért sóbányábanletöltendő kényszermunkára ítéli. A többi vádlottakra vonatkozólag,akik Renoiu kapitány feljelentése alapján kerültek a vádlottak padjára, a hadbíróság három szavazattal kettő ellenében úgy döntött,hogy nem bűnösek.

– Magamra hagytál, Gizus! – kiáltotta többször Renoiu kapitány,míg csak a fegyőrök el nem vitték. – Gizuska, ne hagyj magamra!Elpusztulok!

* * *

A magyar honvédelmi minisztériumban ezekben a napokban, szinteezekben az órákban „bejelentés” miatt vizsgálat indult meg avezérkarhoz beosztott (s a Monarchia hadseregéből magyar szolgálatba átvett) Arzsóka Jenő alezredes ellen. Eddig senki nem

firtatta származását s ehhez kapcsolható megbízhatóságát. Hogyromán lenne, azt a „bejelentés” gyanította. Véletlenül (vagy talánmégsem véletlenül) megtalálták nyomban a magyar katonai elhárításadattárában a román királyi hadsereg vezérkarának titkosan kezelttörzstiszti, tábornoki névjegyzékét, s ott bukkantak rá Eugen Arjocaezredesre.

Abban az órában a „magyar” Arzsóka Jenő alezredes megszűnt. Sel is tűnt.

Nem maradt nyoma, él-e, hal-e. De soha nem bukkant fel EugenArjoca ezredes sem, akit a román vezérkar nómenklatúrájából 1940- ben töröltek. A második bécsi döntés idején.

* * *

És a martonosi származású Márton Pihe Gizella sorsa hol

folytatódik? A kezdeteknél...

51



Az erdélyi fiú ivadékai

A martonosi fazekasmestert nem ragadta magával a magyarok szabadságharca. Ötven elmúlt, ősz szakállával hetvennek látszott.Ősztől tavaszig korongolt. Cserepeit az Erdélyi-érchegység falvaibanadta, cserélte el gyapjúfonalért, szőttesért, juhsajtért s pénzért, amígértéke volt a papírnak s amíg akadt ezüstöcske a népnél.

Nem nézte, kinek kell a portékája, tudott románul is annyit,

amennyi a vásárhoz szükségeltetett. Vásáridőben, amíg csak voltvásár, napra és helyre szekerezett.

Abból érezte a háborút, hogy a tavalyi, tavalyelőtti kalendáriumok jóslatai a vásárhelyekről kezdtek elmaradozni. S csodálkozott, haegyetlen lovát holmi katonák ki akarták fogni, hogy a maguk lesántult gebéjét kínálják cserébe, vagy éppen semmit, mert éppencsak ráuntak a gyaloglásra.

Jó ember vagy katona úr, kérem, nem sokra menő ló ez, merthogyvak és csak az én szavamat érti. Ilyenkor már régen leszállt volt azülésről, s marokra fogva a zablacsatlékot, úgy tett, mintha a lecsepültigavonó gazdája szava és irányítása nélkül meg sem merne és tudnamozdulni a bizonytalan úton. S aki nem hitte el a vakságot, annak amartonosi fazekas megmutatta, lova csakugyan hályogos félszemű, samint a másikra, az ép szemre esett a vizsgálódó tekintet, Zsuzsiszemérmesen leeresztette függönyszerű pilláját. A tizenkét éves,

szívós, öreg kancát tegezte a fazekas, csak idegenek előtt szólítottanéven.

Hogy háború van, abból is kiderült, hogy olykor német vagyosztrák katonacsapatokkal is szembekerült, vagy útjokba, midőnutolérték.

– Das Pferd ist blind! – kiáltotta már jó előre, amint a rúd elé álltvédőleg.

De tudta románul is a védőszavakat. – Calul ăsta e orb... domnule...

53



Az utolsó toprongyos útonállókat is leurazta, nem került az nekisemmibe, s nem esett ilyes szavai által csorba gölöncsér becsületén.

Éppen csak kifújta magát otthon, megrakta a szekeret bőségesszalmaágyazással, minden köcsögnek, minden tányérnak, tálnak

helyét megfészkelve, nehogy a gyakori döccenőknél darabokra,cserepekre törjön edénye. Valamikor augusztus hetedikén indult,mindjárt Makó felé, ne kényszerüljön letérni az ismert, járt útról Nagylak és Pécskán átal. Brádon és Körösbányán várták megrendelői, gyapjúfonallal, szőttessel, birkabőrrel fizetendő amostani portékát. A Kossuth-bankónak ezen a vidéken nem volt már foga. Nagyrészt – mondhatnók – kitöredeztek már a fogai, bár azércpénzt, különösen az ezüsthúszasokat még elfogadták, és adták is.Adták volna a papírforintokat is, de a fazekast óvatossá tette a népviselkedése.

Lassan halad a Zsuzsi vonta rakott szekér, az utat minduntalanhadi vontatmányok és menekülő vagy pihenő katonák torlaszolták el.Egész napjába került, míg Aradon átvergődött.

Rémülten észlelte a fazekas, hogy csatában kifáradt magyar hadsereg közepébe került, mely valahonnan visszavonul, valahová, s

némely csapatok egymással merőben ellenkező irányba. Ezek avisszavonulások sötétedés után, az éjszakában – midőn a cserepesszekérrel s a félvak lóval útszélre húzódott pihenni – szétszóródó,fejvesztett menekülésnek hallatszottak. Aztán amint hajnalban(abrakolás után) útra kelt, csak bámulta az eddig nem látott ezer ésezer harcedzett gyönyörű huszárokat és pozsgás honvédeket, kik avesztett csata után, a setét éji megzavarodott menekedés után,hadtestüktől elválva, egymással összevegyülve, szomorúan ültek sfeküdtek elhanyatolva a füvön, s pihentek iszonyatosszomorúságban. S alig lehetett menekülni közülök, mert Radna ésSoborsin között tarkállott, feketéllett tőlük az útmente. Egyhelythonvédcsődületbe kocogott be a fogat. Ezek nem pihentek, sőtnagyon is nyugtalanul emelgették öklüket egy kisebb, nőkből éstisztekből bekerített csoport körül, valami kút mellett. Meg is állítottaZsuzsit, hogy kérdezősködjék. Napok óta nem kaptak enni a

honvédek, bár kenyeret követeltek azoktól, akiknek élelmükről

54



gondoskodniuk kellett volna, a hadtáptisztektől s a markotányosoktól(hadtápnőktől), kik maguk is napok óta éheztek. Azzal vigasztalták alegénységet, hogy Lugosra érve ott minden bőven lesz.

Egy-két szót megértett fülheggyel némely tisztek halk beszédéből:

Csak Erdély felé van nyitva az út...Soborsin alatt az út mellett kétfelől hosszú sorban állami szekerek

álltak – lovak nélkül. Néhány szekéren gépek s hozzájuk tartozó másvastárgyak voltak. A továbbiakon temérdek megvasalt láda, ezeketfegyveres honvédek őrizték. A szekerész őrmestert megkérdezte afazekas: – Mit őriznek ezekben az irgalmatlan nagy és sok ládákban,nagy jó uram?

– Hát, apókám, azt igazából csak a nagyúristen tudná biztosan.Úgy hallottam a kapitányomtól, hogy a hátsó szekereken lennének amagyar kormány pénzsajtói, emitt elébb a többi vasalt ládákban a pénzügyminiszter és több tábornok holmijai meg iratai. Itt elölezekben a pántos csomagokban bizonyos bankópénz van, ez itten ni,kibomlott, s vadonatúj ötvenforintosok fordultak ki belőle, devisszatömettem, mert ezekhez senkinek sem szabad nyúlni.

Az őrmester bőbeszédűségét egy tömet pipadohánnyal sikerült

elérnie. Sőt, némi további dohány ígéretével – mutatóban – egyhulladék bankót is ujjasa zsebébe csúsztatott az őrség derék parancsnoka.

Nem telt odébb sem eseménytelenül a szekerezés. Még Soborsinalatt a feltorlódott több ezer lovas és gyalogos, valamint a velük menekülő nagyszámú polgárok kocsijai lesodródva a Maros árterére,a további várakozás miatt (s mert Erdély felé mégsem mertek továbbmenni) nekimentek a leapadt, de sebes folyónak, hogyfogatostul átgázoljanak vagy átússzanak. Csakhamar megtelt a Marosemberekkel, lovakkal és kocsikkal, iszonyú lárma, jajgatás,segélykiáltás hallatszott, úszott a víz felett, a sodrás több kocsitelkapott, lovak és emberek merültek el. Ám a menekvésre és halálraszánt tömeget mindez nem riasztotta vissza, folytatták az átkelést,mert a maguk mögött sejtett ellenség kardja-pikája elől menekültek.

Fél napba tellett, amíg Martonos fazekasa a rémült sokadalomból

célja felé előrejutott kelet felé.

55



Még aznap (ki mondhatná meg, augusztus mely napja volt az)estefelé Zám község határaiban puskalövések állították meg acserepes fogatot.

Menekülésre nem nyílt mód. A fazekas fogvacogva húzta meg a

gyeplőt, de félelme csakhamar elfoszlott: a harctéren, mely az útrólletekintve az úton haladók elé tárult, sertések százai és egy kisebbnyájnyi juh menekült kifelé a faluból, a víz előtt megtorlódvaiszonytató sivalkodást hallatva. Nekik szóltak a puskalövések, s azállati félelmet az „elesettek” vérszaga okozta. A széles utcában ahazavonuló konda és a másfelől érkező nyáj összekeveredtek, s akiéhezett honvédek számára váratlan (vagy elhatározott?)zsákmányul kínálkoztak.

A kondások s a pásztorok rimánkodva kérlelték a puskásokat,hagyják abba a mészárlást. Az éhes katonák fegyvereiket kilővénkönnyen hajlottak a békés viselkedésre, harminc-negyven melegsertéstetemmel bőven beérték, az elesett juhokkal eleinte mit semtörődve, szuronyaikkal koncolni-boncolni kezdték a kocákat,malacokat. Öten-hatan társultak egy-egy martalékhoz, csak miután azállatok belsőségeit kibuggyantották, kezdték sajnálni az elfolyt drága

vért s értették meg, hogy szőröstül-bőröstül nehezenosztozkodhatnak. Hamarosan tüzek gyúltak az ártér rétjén, gallyakathoztak a közeli erdőből, s kiszáradt uszadék fák is lángra lobbantak.A pörkölt disznókat kirángatták a tűzből, tábori fejszékkelszétdarabolták s szuronyukkal tovább szabdalták: combok, lapockák,orják és tarják kerültek késhegyre s a parázsló tuskók fölé.

Lovát kifogva, zabostarisznyával fején ott hagyta az útszélen, segy zacskó sóval egyik izzó és illatozó csoporthoz ereszkedett afazekas; tudva s bízva a maga sikerében, még mentében ágat metszettés hegyezett. A legények kapva kaptak a són, melyben szűkölködtek s mellyel éhökben nem is gondoltak, de úgy megörvendtek azelképzelt íznek, nemcsak a kiszemelt sertésdaraboló csapat osztottameg a pocsékolásig marcangolt húst, hanem a szomszéd tüzek népeis felajánlott némi koncot egy-egy kanál sóért.

A fazekas rendre megsütötte a sóval kiérdemelt combdarabokat,

egy jókorát maga mellé tett egy lapulevélre, a többit – vagy négy

56



derék szeletet – némelyrészt szenessé pörkölve iszákjába csúsztatta,csak úgy meztelen, zsíros-melegen.

Hogy a többiek ne lássák, némi kenyérdarabot csempészve fogaközé, a lapulevélen langyosodó sültet a csömörlésig zabáló társak

körében késsel falatozva bekebelezte. Valahonnan – nyilván rekvirált – bor is került, szájról szájra közlekedő kulacsból maga is húzottvagy kétszer, majd illendően búcsúzva szekeréhez-lovához tűnt el asötét ismeretlenségben.

Kenyerét nem felezhette meg vélük, lévén, hogy beosztássalkellett élnie, míg a hegyek között majd puliszkához jut.

Égő falvak füstje terült el a völgyeken, de a fazekas töretlenedényekkel célhoz ért. Pénzről szó sem esett, a cseréket megejtették: juhbőrök s néhány korong juhsajt került a kiüresedett szekérderékba.Gyapjút és szőttest valami okból nem kínáltak a körösbányaikereskedők. Klistyorban, ahová egy jóakarója küldte a közeledőnémet-osztrák csapatok elől, annyira jutott, hogy csűrben szállást,kétnapos puliszkát s túrót adtak a maradék korsókért.

Rosszabbul járt, mint gondolta, nem lelkesedett valamikorilegközelebbi útért. Értésére is adták: magyarnak veszélyes is errefelé.

El is hagyta ezekre a napokra a magyar szót – igen szűkszavúanrománul értette meg magát. Amire nem tudta a szót, arról hallgatott.Jóakarói és üzletfelei marasztalták volna, a kinti, lenti forrongó

világot emlegetve, de őt már negyednapja nem fogta a hely,felhámozta a félvak Zsuzsit, s megindultak hazafelé – a szokott úton,Brad-Déva irányában.

Két nagyobb lakott hely között azonban kutyáktól szétmarcangolt,ruhátlan holttestek hevertek s már éppen bűzlésnek indultak temetetlen, a környékbeliek irtózatos közönyében.

Kik lehetnek? A fazekas tudatlan volt az események zajlásában.Csak amikor szurtos-vad honvédöltözetben, csaholó szelindekek nyomában bozontos szőrzetű s románul éneklő szilaj csapat fogtaközre – akkor értette meg, a tépett húsú, oszladó holttestek honvédruháit gyilkosaik viselik. S az osztrák katonai lovas járőr tisztje, ahelyett hogy tisztelgett vagy biccentett volna a kivégzettek,

talán mártírok fölött – leköpte őket.

57



Igazolnia kellett a fazekasnak az osztrákok előtt, akik, bármint isesett, a behemót kutyákkal s bunkókkal, rablott fegyverekkelfelszerelt vad román csapattól mentették meg, pusztán azáltal, hogyútjok közös volt egy darabon.

Amint a főútról (ahol még számos mezítelen holttest melletthaladtak el) letért az osztrák járőr, a magányos utas is letért egynyugat felé kanyarodó, eddig ismeretlen mellékvölgybe.

A fazekas magának való ember volt. Kerülte a zajos csődületeketfalujában, Martonoson is. Ezért nem is járt korcsomába. Ha borraszomjazott, vagy egy csobolyóval hozatott magának. Azt remélte,ezen a számára járatlan völgyi úton a csöndes nyugalom felészekerezhet. S igaza is lett, amerre haladt, egy ideig az osztrák patruly nyomában, halotti csöndesség honolt. Az oldalakon szétszórtkalyibák falvacskái, távol fent legelésző juhok meg kecskék, sfonogató vagy tétlenül üldögélő asszonyok, lompos lányok, futkosókicsinyek.

S lent, az út mentén üres téglaházak, kőből emelt udvarházak lakatlanul, tetőtlenül, beomlott üszkös gerendázatokkal. Egy helytmegállította lovát a fazekas, hogy szétnézzen a füstszagú romok

között, nem szerzési szándékkal, a puszta kíváncsiság vezette.A szobákban minden éghető elégett s minden vihetőt elvittek,csak az vált szénné, amit maguknak meg nem mentettek a gyújtogatófosztogatók – vagy fosztogató gyújtogatók. A szobák kihűltsarkaiban még eleven ürülék bűzlött. Nem is akart beljebb hatolni afazekas, de vonta a kíváncsiság. Baltával kettőbe vágott fejű ember dőlt ott a falnak, s amott egy szétfeszített testes nő üszkös teteme.Elgondolható, mit cselekedtek itt a zsákmánnyal tovatűntek.

Más szobák is hallgattak halálos csöndben beljebb, demegszámolni nem kívánta, hány lakója volt a háznak, míg el nememésztették.

Hívogatólag feketéllettek még más hajlékok is a völgyi út kétoldalán, de az utasnak nem maradt kedve sem háztűz-, semhalottnézőre.

58



A döglegyek sűrű rajzása és a táj fölött kóválygó dögevő keselyűk menekvésre biztatták. Az út azonban, ha lejtett is, marasztalóan,fékezően göröngyös, gödrös volt.

Lassan haladt a terhétől megkönnyebbült szekér. Az utas

szemlélődve haladt, elméjében gombolygatta a megrágatlantörténelmet, ökrődhetnékje volt a tegnapi s mai látványoktól.Megéhezett, de nem nyúlt ételhez. Ezen a pokolbéli úton nem maradtvolna meg benne, kifordult volna szájából, gyomrából a falat.

Ilyen órában érte a látomásszerű rebbenés, mely élete maradék esztendeiben végigkísérte a fazekast.

Két fölperzselt omladék ház között, de tán egy harmadikhoz vagynegyedikhez tartozóan acsarkodó kutyák figyelmeztették, hogy lekell szállnia szekere üléséről. Gondolta, ehető gombákra leltek akóbor ebek, s táplálékul neki is megtenné néhány nyárson sültszarvasgomba vagy vargánya. Ezeket ismerte a fazekas. Aszétrebbenő acsarkodók körül azonban nyoma sem volt ehető vagymérges gombának.

Fenyő tövében, bokor tövében élettelen gyermek feküdt, de nemhalott. Szövetruhában, paszományos ködmönkében, puha szárú

csizmácskában. Nyári öltözéknek alkalmatlanul tetszett elsőránézésre, amint közel hajolt a fazekas. Nyilván az éjszaka,valamelyik közelmúlt éjszaka hűvösében indult, indították útjára agondos szülők. Mert nem kivetett gyermek, az látszott ápoltöltözékén. S ha kivetett, a szülők reménye szerint csakis életbekivetés volt az éjszakai gyors, gondos felöltöztetés oka.

– Hogy hívnak? Hány éves vagy?A fiúcska nyíló szemében rémület csillant, de láthatólag nem

ébredt még magához. – Lehetsz négyéves is, te apátlan, anyátlan.Ez volt a fazekas hite a völgyben látottak következtében. Nem

volt szokva a gyöngéd becézéshez, de megérezve a gyermek ájultriadalmát, közelebb, föléje hajolva suttogta:

– Csak én vagyok, ne féjjél...Ebből értenie kellett a gyermeknek, a hang bársonyából, hogy a

mozdulatok mögül nem intés következik.

59



– Mit tegyek veled – mondta hangosan, de már döntött iselméjében.

Felnyalábolta a gyermeket, s levitte az útra a szekérhez. Ott aszalmára eresztve ébredni hagyta, s közben a maga gyártotta

csobolyóból szilkéjébe vizet loccsantott s a gyermek szájáhoztartotta, öntőleg kínálva a kortyot. Az ajkak megéledtek a hűs víztől,a száj, a nyeldeklő magába fogadta az italt. A következő szilke iskiürült. Akkor a fiú felült, s szomorúan megszólalt: – Bácsi.

Ettől a fazekas elérzékenyülten hallgatott, s újabb ital vízzel felelt.A kisfiú kiszáradt szeméből könny indult: – Éhes vagyok – mondtaegészen elhaló halkan, de éledő reménnyel.

Darabka lágy sajtot kapott, és szikkadt puliszkaszeletekre„katonákat”, szalonnafalatokat. Mohón, szinte rágatlanul nyelte,falta.

Amikor látta, hogy kifogyott a puliszka, ennyit mondott: – Köszönöm.

– Merre? – kérdezte aztán a fazekas, de a gyermek értetlenül bámult a semmibe.

A szekér elindult, de nyugtalan kéz fogta a gyeplőt. A megújuló

kérdésekre, míg a szekér s ló pihent: Hogy hívnak? Mi a neved?Melyik az a ház? – a gyermek értetlenül meredt maga elé, csak annyit válaszolt értelme, hogy a két kérdés közt megingatta fejét, deazt, nem tudom vagy nem értem, nem ejtette ki, noha minden szavaaddig magyar volt.

Vitte a fiút a fazekas, s azon töprengett közben, hol tegye le, kinek adja át, ki az, akinél jobb kezekben lenne, mint őnála; végig, amígkijutott a pokol völgyéből, Soborsinban, Radnán, Aradon olyanfelfordulást tapasztalt s a német szónak olyan túlburjánzását, nemadhatta át senkinek és sehol védencét. Aztán Pécskán már úgyhatározott, hogy a rémületek csihadása után egy rakománycserépedénnyel s az „ismeretlen” fiúval végigjárja a félelmes utat,hátha ráismernek együtt legalább a házra, s a házból, valamianyakönyvekből előkerül majd a család nyoma, emléke, neve. S meglehet majd szólítani az árvát.

60



Gyermektelen lévén, Martonoson azt kezdték suttogni, hogy fiútlopott magának.

Ám a lopott fiút a plébános tanácsára egyelőre nevetlennek mondták. S meg nem keresztelték, hátha már keresztvíz alá tartották

valamikor. Amikor első havazás után nevetlen megbetegedett, mégismeggondolta magát a plébános, ne jusson a purgatóriumba azártatlan, hanem a mennyországba legyen menendő, ha súlyosabbrafordulna baja s meg talál halni. S a keresztségben akkor az István jutott a jövevénynek, minthogy a fazekas keresztneve is István volt.

Márton Pihe István, fazekasmester.Tavaly kinőtte ruháját Pista. Illett, hogy gondviselője újat

varrasson neki, s csizmát is újat, úgy indultak 1850. április havábanvissza a szülőföldre, a születési völgybe.

A gyermek, aki már vígan beszélt mindenféléről,vigasztalódottnak látszott, semmire nem emlékezett a tavalyiáprilisról s augusztusról, s elfogadta a Pista szólítást.

Hegyek közé érkezve nem tudott szavával semmiféle segítségetnyújtani a keresésben.

S ami szinte hihetetlen volt, Márton Pihe nem talált rá arra a

völgytorkolatra, amelyen át Soborsin felé kijutottak tavaly a Marosmentére. Újra és újra befordultak egy-egy völgybe, de egyiknek semnyílt feljárása a múlt esztendei borzalmak hasadékába, ahol a fiúotthonra találhatott volna, ha eszébe elevenül a szülői szeretetkörnyéke.

Márton Pihe megkerülte a hegységet, s Dévánál a szokott útonfelhatolt Körösbánya felé, ahol megbízható kereskedőként akár Halmágyig is elszekerezhetett edényeivel. Cserepei fogytán atavalyihoz képest nyugalmasan kereshette visszafelé azt avölgytorkolatot, ahol nyugat felé indult némi biztonsággal a tavalyiosztrák lovas járőr után.

Mintha elvarázsolták volna a tájat, mesébe foszlott az esztendősmúlt, sötét alvadt vérpatakjával, messziről szagló üszkeivel.

A járt utat idén nem hagyhatta el járatlanért a fazekas. Senki semhitte volna el pokoltörténetét a döglegyek fellegeivel s hullák felett

keringő keselyűkkel, ha a fiúval nem igazolja rémlátomásait.

61



Mert álomlátásaiban vissza-visszatért az átokvölgye, utóbb már maga is hajlott rá, puszta káprázat volt, amit a fölperzseltudvarházakban tapasztalt.

Pista a hűvös hajnalokon tejszagú szorongással bújt a fazekas úti

bundája alá. Ilyenkor vigyázni kellett, nehogy óvatlan, hirtelenmozdulattal felébressze.

Szőttesekkel, gyapjúfonallal, nyers sózott birkabőrökkel érkezetthaza Martonosra.

A lopott gyerek hírét helyre kellett ütni egy szabályosörökbefogadással.

Pista Márton Pihe Istvánként lépett a martonosi iskolamester elé,ahol minden ismeretet szivacsként szippantott be agya.

Ami aztán a tanítót s a vizitáló plébánost igazán csodálatba ejtette,a gyermek már az első tanév vége felé fejben megoldott olyanszámtani műveleteket, amelyeket a többedosztályos tanulók csak nyáluk csorgatásával s palatáblán tudtak úgy-ahogy létrehozni.

A cserépedényeknek azonban még az illatától is irtózott. Errőlnagy szomorúan vett tudomást a fazekas nevelőapa, ő azért is fogadtanevére a nevetlent, mert utódja híján reá akarta örökíteni a

korongolást.Tudományát látva, ideje elérkezvén a papok kezére adtaSzegedére a fiút.

Saját gyermekeként fizette évről évre a tandíjakat, bár erejerohamosan fogyott. Tizenöt éves volt Pista, amikor „apja” halálhíremegérkezett a városba. Sorvadás vitte sírba. A temetést a maradék cserepek árából a fiú intézte.

Amikor visszatért a papokhoz, éppen esedékes volt a hópénz. Aztremélte Pista, hogy az eddigiek árában további oktatást élvezhet.Rendben van, mondta a rektor, maradhatsz, ha elígérkezel az egyházszolgájának.

De Pista nem akart pappá válni. Nemcsak a köcsögök szagát nem szívelte.Rokonság? Hiszen ő jövevénynek számított, némely tekintetben

fattyúnak, ha nem is bitangnak.

62



A kubikosbanda fogadta be. Csikónak, húznia kellett kampóval arakott talicskákat a meredeken felfelé. Nehéz munka volt ésszokatlanul esett az egykori diáknak, de a férfi talicskások biztatták,hogy a kubikmunkán biztosítva lesz a jövője, mert a folyók és

csatornák gátépítéséhez örökkétig kell a munkás karok ereje. Nem sok időbe telt, míg a talicskások egyik ámulatból estek a

másikba, amikor egy nagyobb földmozgatás árát a bandagazda afőmérnökkel elszámolni próbálta.

Kettejük számítása erősen különbözött.Pista végighallgatta a számítások vitáját, s kezdettől fogva tudta,

hogy mindkét számadás téves, mert ő kora reggel lemérte amélységet, a hosszúságot, a szélességet s a meghagyott „földbabák”magasságát is, és papiros nélkül az ő számítása különbözik amazokétól. Gondolta, bajtársiasságból meg se mukkan, ha az őköbjei, forintjai a főmérnökéhez állnak közelebb, s a bandagazda„pénzét” csak akkor cáfolja, ha magasabb összeggel tud azöregebbek javára szólni. S így is történt, amikor az ellenkezővélemények már-már késhegyig fajultak, odaszólt a bandagazdának:

– Kedves bátyám, gödörgazda uram, itt meg itt 150 forinttal s

harminc köbméterrel alábecsülte merő feledékenységből a bandamunkáját.A gödörgazda sértetten legyintett, a főmérnök förmedve s

elhárítólag szólt, de a nép felhördült, számoljatok csak a diák után!S utánaszámoltak, s megkerült a harminc köbméter s a 150 forint

különbözet.Attól fogva Pistának aranyélete lett a Tisza-parton. Megnőtt a

becsülete.Még nem múlt húszéves, már vállalkozó gödörgazdaként kelt híre.Férfikorba fordulva azt gondolta egyszer, nem őrzi tovább a

paszomántos gyermekködmönt s a fonatos szattyáncsizmácskát, beviszi a szegedi múzeumba. Bevitte.

Ott megbecsüléssel fogadták az ajándékot, s ráírták egy kiállításicédulára: „REFORMKORI NEMESI GYERMEKVISELET,ERDÉLYBŐL.” Alatta egy 50 forintos Kossuth-bankó a

szabadságharc végnapjaiból.

63



* * *

Az erdélyi fiú ivadékai? Egy fia s egy lánya keletkezett, ne essék durván e szó, legfennebb leányválogató, huzamos agglegénységére

tett némi utalásként. Fia révén az ő unokája Gizella, akiről többetmár előbb szóltam és később is szólni fogok.A faluban, Martonoson sokáig megőrizte jövevény, nevetlen, talán

fattyú, talán lopott gyerek voltát. Hiába, hogy apránkint vagy húsz-holdnyi földet szerzett, vásárolt össze négy tagban – nem már agödörgazdai tevékenységből, hanem vállalkozóként. Mert a cél a földvolt, a „földbirtokos” minőség, s a fokról fokra, holdról holdraszaporodó szántókat mindig odaadta, kiadta feles művelésre, s őmaga inkább lovakkal foglalkozott már legényként is. A lovak beleillettek mozgalmas vállalkozói tevékenységébe. Hol s mintgyümölcsöztette, kamatoztatta a gyors fejben számolás képességét,annak utánajárni hosszadalmas és fölösleges lenne.

Suba a subához? Guba a gubához? A faluból nősülnie azért semsikerülhetett, mert a fazekasságtól eltávolodott erdélyi fiú ha utazásaisorán a hátsó ülésen (kocsist tartott) subát borított is magára télvíz

idején s bélelt csizmát hordott, vasárnap pantallósan lépett utcára,misére menet. Ha pappá nem is kívánt magasztosulni, malasztosulni,az a négy-öt esztendőnyi katolikus nevelődés nyomokat hagyottlelkében, Jézusnak meg az Isten atyának nem mulasztotta el megadnia heti tisztelkedést.

Katolikus leányt ugyan talált volna Martonoson is, de ő Szegedenkereste s találta meg, Szegeden, ahol őneki többféle vállalata lehetett – volt, vagy talán egy sem, de haszonrészesként teljesített

(munkaerőszerzéssel, gabonafelvásárlással, lovak közvetítésével)feladatokat.

Azt mondtam, Szegeden találta meg? Nem, Szegeden találták megőt, hogy egyengessék útját a házasságba.

Már harminc is elmúlt, az úri társaságban, a városban parasztnak nézték, vagy ha nem parasztnak, bizonytalan kupecfélének.

Algyő alatt vasútépítésen dolgozott egy csapat, annak ügyeit és

béreit Márton Pihe István intézte, képviselte a Magyar Államvasutakkal szemben.

64



Hétfőn a beosztott vasúti mérnökkel együtt kiosztották a hetifeladatokat, szombaton délben tartották a számadást: az elvégzettmunka számbavételét s a heti bért a csapatnak s az embereknek személy szerint.

Híre volt, s a vasúti elszámoltatók között rettegett híre, hogy ateljesítményeket s a fizetéseket annyira fejben tartotta, válaszadásramindig készen, hogy a vasúti pénzkezelők s mérnökök a sajátszámításaikra mindig rátettek néhány százaléknyit, nehogy Pihe úr, avállalkozó csaláson vagy akár csak szűkmarkúságon érje őketvétkesnek.

Ennek a rettegett számolónak (elszámolónak) hírére még aminisztériumban is felfigyeltek. Egyik szombat délre személyesenegy méltóságos úr (miniszteri osztályfőnök) utazott le Szegedre sonnan Algyő alá, az elszámolás a heti helyszínére. A nagyúr nevétegy nappal előbb hozta a hír: doktor Herczeg Ferenc méltóságos úr,de nem orvosként, hanem jogi doktorként kell tisztelni.

A vendég a MÁV-alkalmazottakkal együtt érkezett különvonaton.Keménykalapot és pálcát viselt. Biccentéssel köszöntötte a várakozómunkásokat, a bandagazda felé, aki egy lépéssel társai előtt állt,

kézlegyintéssel jelezte, hogy figyelemmel van a személye iránt. Afőmérnök ekkor bemutatta a vállalkozó urat. És István főhajtássaligazolta magát.

A méltóságos úr szándékos vagy véletlen figyelmetlenséggel nemereszti jobbjából a sétapálcát, jótékony mosollyal bal kezét nyújtjaüdvözlésül – bal keze középső és mutatóujját.

Ez nem kis kedvezmény, talán a főmérnöknek még ennyiben semvolt része.

Márton Pihe István méltányolja a mozdulatot, megismétli afőhajtást, kissé talán még mélyebben, mint elébb – majd váratlanlendítéssel ő is bal kezével válaszol, mutató- és középső ujjalközelítve.

A miniszteri osztályfőnök meghökken, visszavonja kezét, pillanatnyi töprengés után pálcáját átengedi a köszöntésre ajánlottkézbe – arca elvörösödik –, s jobb tenyerét nyújtja teljes

terjedelmével.

65



A kézfogás hosszabb, mint elvárható lett volna.A főmérnök előterjeszti a fizetési listát, a bandagazda a végzett

munkát sorolja, a hétfői tervek szerint. Nincs vitatható tétel. A pénzek átvétele és szétosztása előtt Pihe István a heti teljesítménynek

egy részleges módosítására hívja fel a figyelmet, amely a jövő hetitervben módosítást igényel. Szakmai, vasútmérnöki kérdés. Amérnökök ragaszkodnak eddigi elgondolásukhoz, papírjaikhoz.

A vendég kíváncsi, elgyalogolnak a problémát jelentőterepszakaszhoz. „Műtanrendőri bejárás” – mondja tréfásan avizsgálódásukról a méltóságos úr. S ha már vizsgálódnak, dönteniök is kell. Óhatatlan, hogy az ítéletet ne a vendég szájából akarnák hallani. Mit tehet? A nem egészen szakértő józan ész a fiatalvállalkozó javára dönt.

Aztán séta visszafelé a különvonathoz, néhány szó a földmozgatásnehézségeiről és fortélyairól.

Búcsúzás férfiasan, jobb kézzel. Mielőtt felkapaszkodna alépcsőre, szembefordul őméltósága.

– Mikor jár Pesten, barátom? – Éppen a jövő héten is – semmi elfogódottság.

– Mely napon? – Alighanem szerdán. – Nos, keressen fel. – A minisztériumban természetesen? – Természetesen? Nem, a lakásomon.Tárcájába nyúlt, s átadta névjegyét.S már fent a kocsi ablakából: – Délután ötkor várom.István kézmozdulattal jelzi az igent, mert a rövid szerelvény már

mozog.S elérkezett ama szerda, s mert Pihe István megtudakolta, hogy

őméltósága nőtlen, virág nélkül érkezett.Az előszobában bóbitás szobalány szedte kezéből ki kalapját,

tágas, foteles szobában a házigazda, otthoni kabátban, kitártkarokkal.

66



– Bocsásson meg nekem múlt heti idétlen kéznyújtásomért. Nemönnek szólt. Ami engem illet: Porta patet, cor magis.

A latin idézet csalétekként hangzott. István megértette, hogy ő ittvalami okból szívesen látott vendég, s tudta, hogy perceken belül

válaszolnia kell, ha lehet, latinul. – Azt hallottam, ön remek fejszámoló, mérnökeim legendákat

mesélnek az ön kapásból eszközölt ellenőrzéseiről. Én, bevallom, amatézisben nem jeleskedem. Ezért bámulom önt...

– Non omnia possumus omnes – ragadta ki emlékezetéből István alegegyszerűbb idekívánkozó mondatot.

A házigazda képe nagyon felderült. – Ha tudná, öcsém, mennyire így van. Mindég mondom

miniszteremnek, tehát felfelé, s beosztottaimnak adom gyakorlatban:mindenki csak képességeit valósítsa meg, de azt aztán maximálisan.

Néhány perc múlva egy nő jelent meg tálcával (a szobalánynyitott neki ajtót), koszorúba font haja eltakarta fülét, de magashomlokára szomorkás büszkeséget körített. A tálcán sütemények.

– Tedd le, Rózám, és ismerkedj meg ezzel a csodálatosfejszámolóval, ki a vasútépítésben nélkülözhetetlen emberünk.

Majd vendégéhez fordulva: – Ő az én drága húgom, háztartásom angyala. – Azt hiszem, méltóságod eltúlozza személyem jelentőségét.A nyújtott kéz finom volt, gyöngéd, de nem munkátlan tapintású.

Föléje kellett hajolni.Ettől láthatólag megriadt a lány, kérdőleg bátyjához fordult. – Ülj le, húgocskám, én még valami töményét kerítek. Néhány percbe tellett, míg konyak került az asztalra.Szótlanul néztek egymásra addig ketten.Utólag mindketten ugyanarra a gondolatra emlékeztek: vajon

mikor gondolta ki a báty, őméltósága ezt a helyzetet?A lányból szomorúság és meleg bizalom áradt. Meg kellett volna

fogni ismét a kezét.Midőn a házigazda, hogy időt adjon, üvegnyitó eszköz után járt, a

lány halkan azt mondta: – Szeretne Budapesten élni?

67



Ennek a szónak, igének, élni, valami rejtetten bizalmas hangsúlyatámadt most.

– Nekem a város Szeged, de ott sem bírnám ki egy hétnél tovább. – Nyaranta Füredre járunk – folytatta Rozália –, nekem Füred

jelenti a falut. Járt már ott?De Pihe István még nem látta a Balatont. – Nekem a Tisza a Füred. Kora diákkoromban már többször

átúsztam. – Az veszélyes lehetett. Ám biztosan szép is. A falusi élet

gyönyörű lehet. Az a nagy csönd, nyugalom. A város zajos,nyugtalan. Az a sok ember. Mind másfelé indul, mind mást akar,mind mást keres.

Megkerült a dugóhúzó. A konyakospoharak felemelkedtek.Koccantak.

– Szervusz, öcsém. – Tiszteletem. – Megbántasz, ha nem tegezel vissza. – Szervusz, méltóságos uram.A vendég szabadkozva, hogy máris sokáig alkalmatlankodott,

csakhamar menni készült. A marasztalás több volt udvarias szónál – vacsorameghívásba torkollt.Finom kacsintás után a húg szájából hangzott el az invitálás. – Akad valami harapnivaló? – kérdezte álszentül a házigazda. – Utána is nézek tüstént – kelt fel Rozália.Koccintások következtek, s olyasféle szakmai kérdések, hogy hol

volna kedved inkább, Pistám, kifejteni zsenialitásodat, a vasútnálvagy inkább a postánál?

Aztán intimus vallomás következett, de előbb kérdő formában. – Nem gondoltál még házasodásra? Bár inkább intenélek, ne siesd

el. Harmincöt vagyok én is már, s lásd, még eddig én sem gondoltamrá, hogy beköttessem a fejem... Úgy értsd: igába hajtsam. De azember soha nem tudhatja, mikor éri utol a végzet.

A korai vacsora egyszerű volt, de ízletes. Pihe Istvánra várt adicséret szava. Szerencsére eszébe jutott, hogy csettintések nélkül

68



egy „ej be finom, ej be jó” megjegyzést tegyen, elhallgatva aszakácsnő magasztalását.

– Van szakácsnőnk – szólt pirulva Rozália, Rozika –, de...Bátyja szigorú-kedvesen vágott feléje:

– No, folytasd, folytasd bátran.De ez alkalommal mindent magam állítottam elő. – Nagyon ízlett – erősítette meg őszintén előbbi dicséretét István.Könnyű vörösbor került a sült után. – Feketét nem iszunk ily későn – közölte Herczeg őméltósága.A lány süteményt kínált. – Nekem könnyű dolgom van veled – mondta szivarra gyújtva a

házigazda –, egyszerűen csak öcsémnek vagy petőfiesen Istvánöcsémnek nevezlek, de a húgocskám zavarban van amegszólításoddal.

– Nekem egyéb rangom nincsen a nevemen kívül, ezért csak azttudom ajánlani, nevezzen egyszerűen Istvánnak. Ha meg nem sértemvele.

– Ó, ne szerénykedj, és te, húgom, ki tudod mondani: István?A lány kacagva bólintott.

– Engem meg szólítson Rozikának, bátyám is így szól hozzám, ha jókedvű.Ezen aztán elévődtek kissé, hogy mennyire szigorú a miniszteri

osztályfőnök úr a hivatalában s mennyire idehaza.Búcsúzásnál: – Köszönöm a meghívást, kedves bátyám, és engedelmet kérek

kedves Rozikától, hogy huzamos jelenlétemmel fárasztottam. – Bármikor jössz, öcsém, szívesen látunk. Nem: várjál, nem

bármikor, mert az úgy hangzik, hogy sohanapján. Tegyük meg aszerdát fogadónapunkká. Nos, mely szerdán jössz ismét Pestre?

– Úgy gondolom, két hét múlva. – Nos, két hét múlva, hasonló időben, hasonló körülmények

között vendégünk vagy. – Jövök – hajtotta meg magát István –, jövök, ha nem lennék

terhére Rozikának.

69



Ők ketten zavart szótlanságba pirultak. A terhére szó miatt. Istvándurvának érezte, a lány valami vakmerő előlegezést gyanított benne.

A „szokott” szerdai órában pontosan érkezett István. Kalapját azelőszobában már könnyű mozdulattal adta át a szobalánynak.

Ferenc „bátyámat” még nem hozta haza a miniszteriális fogat, deRozália-Rozika már teljes fogadóöltözetben lépett be a szalonba.

Tartása, magatartása szinte fenséges volt, a kézcsókot nemkerülhette el István.

Bátyja késlekedése miatt szabadkozott a lány. (Egy kerek asztalkét oldalán foglaltak fotelt.) Közömbös, várakozó szavakkaltisztelték egymást.

– Örömhírt mondhatok – borult ki csakhamar a közölhetnék Rozikából –, de csak súgva, mert még titkos hír: Ferenc bátyámházasodik.

Istvánt őszintén meglepte a hír, s csak annyira futottameglepődéséből: – Igazán?

S az volt igazán különös, hogy amint az örömújságot közlő száj becsukódott, az arcra szürke szomorúság fátyla terült.

S ezt az őszinte, csaknem szomorú arcot István abban a

pillanatban nagyon kedvesnek érezte. Egész életét tolmácsolta ez amondat. Szeretni való őszinteség sugárzott az elhomályosulószemekből is.

Robajos lendülettel megérkezett a házigazda is. Mentegette magáta késés miatt, gondterhelt volt, csak amint az első pohárkávalfelhörpintve megült, higgadt le kissé.

Rozika némi bűntudatot mutatva rebegte: – Elújságoltam, kikotyogtam Istvánnak a titkot, az örömhírt. – Ó, te fecsegő – legyintett könnyedén a báty, s ebből megértette

István, hogy Rozikának előzetes engedelme volt a hír kikotyogására. Nem tudta, miért, karoló szorítást érzett a szíve táján. – Igazából csak annyit tudunk rólad, hogy matematikai zseni

vagy, de más egyebet alig. – S azt, hogy faluszerető ember – egészítette ki a hézagos

életrajzot Rozika.

– Beszélj magadról, kérlek.

70



Pihe Istvánnak el kellett mesélnie sorsát talált és hallottgyermekségétől végig, máig. Egészen a múzeumba ajándékozottruhácskákig.

Rozika elsírta magát. S könnyeit szárogatva szepegte: – Hogy

lehet valaki ennyire árva.Két hét múlva, töprengő gondolkodás, meggondolás után István

virágcsokorral állított be a szerdai „fogadónapon”.Mint szokta, még most sem volt otthon dr. Herczeg Ferenc

miniszteri osztályfőnök.A szalonban a szomorú arcú lány – fülét takaró hajkoszorúval –

most közvetlenebb, egyszerűbb mozdulattal nyújtotta kezét. Nem szoktam virágot kapni – de azért karjára vette –, és, és most

miért?István háromszor is belefogott, de harmadszor is abbahagyta a

mimet. – Nincs szava, István. – Nehéz, nem tudom, hogy mondjam, a következő virágot

Martonoson szeretném átadni.Rozika száraz szemmel nézte a csokrot.

– Huszonöt éves vagyok, István. – Én is huszonöt vagy huszonhét. Ebben bizonytalan vagyok.Tudja, miért.

Mindketten elnevették magukat. A komolykodás sora a lányonvolt.

– Két gyermeket szülök magának, István.

* * *

A házasságból csakugyan két gyermek született, egy leány s egy fiú.Eszter és István. Ezen a néven immár harmadik István.

Rozália dolgos volt és nagyasszony egyidejűleg, és okkal-joggalszámíthatott Ferenc bátyja segítségére, távoli támogatására.Budapestre többé nem utazott fel, a sógorasszonnyal nem áhították látni egymást.

71



Ferenc bátya egy Orczy bárólányt vett nőül, elszegényedettarisztokrata család sarját, ki azonban tartotta a rangot, a magáét is, aférjeuráét is. Neki a sógornője lesüllyedt személy volt, a sógor, amatematikai zseni nem igazán úr, akármilyen sikeres vagyonszerző.

Kit még a nagy szegedi árvíz is gyarapított, hiszen elsőként vett részta mentésben is, az építésben is.

Harmadik Pista kanos gyereknek sikerült, Eszterke szerényszépségű volt, olykor csúnyácskának tetszett.

A fiú nem akarta tudományban felülmúlni apját, a túlságosanhosszú iskoláztatást rühellette. Csépléskor, aratásban már növendék,nyilvánosan meghajszolta a sarlós marokszedő lányokat.

Rozália főztje hétfaluszerte ismert, még Rózsa Sándor ismegáhította. Üzent, többször üzent a rettegett betyár, hogy ekkor ésekkor ilyen és ilyen étel legyen ilyen és olyan fazekakban a tanya pitvarának gócára. De az adott, üzent időre senki se maradjon atanyán.

Ez megtörtént vagy háromszor. Másnap mindig egy üszőbornyúttaláltak az ágasfához kötve.

Herczeg Ferenc, a méltóságos úr nemcsak húgát segítette, de

fordulhatott hozzá nem rokon martonosi is. Ha számon tartotta volnavalaki azokban az esztendőkben a kezdő vasúti és postaalkalmazottak származási helyét, meglepődve tapasztalta volna,hogy lélekszámához képest Martonos község adott ennek a kétintézménynek legtöbb újoncot.

Volt úgy, hogy egyik-másik méltatlanról le kellett vennie a nagyminisztériumi patrónusnak a kezét. Az az ifjú martonosi illetőségűkalauz, aki Bajmok község állomásán így buzdította az utasokat:Bajmok, szálljatok ki, majmok – bizony még azon a héten röpültvissza kapához-kaszához.

Gazdalegénykedett Pista gyerek, a harmadik, s még akatonáskodás alól is mentesíteni lehetett, de huszonnégy éveskorában felcsinált egy nagyon szép árva leányt, bizonyos OláhEtelkát, aki nemcsak árva volt és igen szép, de igen-igen szegény is.Herczeg Rozália, akkor nagyon-nagyon Róza néni, vagy Rozi ángyó,

bár előbb ellenezte a rangon aluli frigyet, de miután megtekintette a

72



derekasodó Etelkát, ráparancsolt fiára, azonnal induljanak iratkozni a parókiára és a községházára.

Kettős esküvőt tartottak. Az eladhatatlannak látszó Eszter számárais sikerült vőlegényt, férjet, embert szerezni, mégpedig daliásat,

betyár eredetű, Csonka Sándor nevezetű legényt, aki sokra becsülte atízholdas móringot.

A következő évet már negyedik Istvánnal jelzi a családtörténet. Őaz, aki 1914 nyarán a resicai gimnázium padjából „egyévesönkéntesként” vonul be az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregébeés az utóbb elsőnek minősített világháborúba.

Két csecsemőkorban elhalt gyermek után és helyett aztán az ifjú párt egy ötkilós leánygyermekkel áldotta s kárpótolta a sors 1902- ben, a Gizella névre keresztelt óriás már kéthetes korában karonülővolt. Fekete haját fésülni, fonni lehetett, csodálkozó zöld szemeiszinte beszéltek, fehér bőrét nem fogta a nap.

Ettől az időtől kezdve Herczeg Rozália felvette a Szülém nevet,mely megszólítás a férjén kívül mindenki számára kötelező volt.

Márton Pihe István, a fejszámoló lángelme még karjára vehetteleányunokáját.

– Te, kicsi Gizus, teljesülése vagy minden földi reménységemnek,s kárpótlás minden e világi csalódásaimért és kudarcaimért.Majd Etelkához fordult. – Te, Etelka, anyád neve után, aki Árva Katalin volt, valóságos

árva voltál, akárcsak én. De ezt a leánykát tartva karombanmondhatom, vigasztalódjunk, mindketten kilábaltunk az árvaságból.

Ötvennyolc vagy ötvenkilenc éves volt a nagyapa, amikor egy ér megpattant az agyában és végzett vele.

73



Az apai ősök nyomában

A törökök elvonulása (kiverése) után a letarolt, felégetett és rommátett földön, mely a Marostól a Dunáig, a Tiszától Erdélyországhatáráig elterült, alig 25 000 lélek lakott. A déli és nyugati részekenszerbekből, a Maros mentén és Erdély felé románokból (akkorinevezet szerint oláhokból) állott. Ép magyar helység egy semlétezett, Lúgos, Facsét és Karánsebes környékén a török hódoltság

alatt eloláhosodtak, csak családneveik s katolikus vallásuk árulkodtak magyar eredetükről.

Ez a terület 1718. július 12-én diplomatikailag és népjogilag isIII. Károly kezébe került. Ezentúl 63 évig, 1781-ig viselte atartomány a Temesvári Bánság nevet.

S megkezdődött a telepítés. A Magyarországon letelepedni óhajtóvagy a hivatalból iderendelt gyarmatos, ki a német-római

birodalomból valamely császári hivatalnok által láttamozott rendesútlevelet mutatott fel Bécsben, azonnal útiköltséget kapott, és ingyendereglyés szállítást az Al-Dunáig.

Az 1760-as években Havasalföldről, Olténiából, sőtMoldvaországból tízezerszámra menekültek román családok azoszmán uralom alól Bánátba, a „szabadság” tartományába. Ezeket atelepítő kormány a számára hasznosabbnak ígérkező elzászi, pfalzi,württembergi és spanyol telepesek érdekében gyakran kiszorította a

legjobb földekről. Az áradások, dögvész, szárazsági pestis általmeglepett és megtizedelt gyarmatosok érkezésük első idejébenegyébként is hajlamosak maradtak helykereső vándorlásra.

A teljesen idegen születésű és fajú telepítvényesek özönében,tarka és szörnyű káoszában a földrajzi ingadozásoknak nem csoda,hogy ennek a valamikori magyar volta, tudata eltünedezett, s azegykori virágzó magyar vármegyék emléke még a tudósoknál és aműveltebb közönség körében is feledésbe ment. A régi magyar megyék közül 1778-ban három: Temes, Torontál, Krassó

74



felelevenítődött. Később Szörény is megújult, de például Orbácz megKövi elenyészett.

Magyaroknak nehéz volt a Bánságban megtelepedni, de rabokat, bűnözőket, latrokat kényszerrel telepítettek ide a császárság minden

országából. Szeretőikkel éjjel elfogott utcalányokat ültettek fent aDunán dereglyékre. Egyáltalán, a nők többségét nemi bűnök miatthajtották a Bánáti Szibériába.

II. József, akkor még trónörökös (de már 1764 óta megkoronázottnémet-római király), 1768. április 19-én érkezett Szegedre, bánátikörútján május 3-án érkezett Ó-Moldovára. Útjáról emlékiratotszerkesztett, ebből néhány megjegyzést:

„Nagyon megütközött a császár a görögkeleti papságműveletlenségén, a népen elkövetett zsarolásain, süllyedt erkölcsiállapotán. Akadt olyan pap, aki nemhogy írni nem tudott, de a szentszövegeket olvasni sem, s ezeket hívei előtt csak memorizálva,hadarászva adta elő. Papjai hatása alatt az egész illír népmeggyökeresült gyűlölettel és irtózattal viseltetik a magyar nép ellen.

A rendőrség szót nem ismerik itt. Biztonságot a zárak és pisztolyok szereznek. Az olcsóság rendkívüli, mert senki sem tud

jószágot eladni. A világítást a nap és hold adja, a tisztaságról az esőés száraz levegő gondoskodik. Akik a koldulás renyhe mesterségéreszánják magukat, szabadon űzik azt, és kórházak hiányában alegundorítóbb alakokban mutatkoznak.”

A törökökkel folytatott, 1788-ban kezdett háborút 1791. augusztus4-én asistovi béke fejezte be – a régi birtokálladék alapján. S amiannyi milliókba és oly sok ezer ember életébe került, ismét a törökök kezébe esett vissza. A Portának kellett átengedni Belgrádot, Új-Orsovát, Gradiskát, Dubiczát és Szabácsot.

Ó-Moldova a hároméves hadakozás során többször cserélt gazdát,nem lett volna érdemes ott a sistovi békekötés előtt földbirtokosnak,földesúrnak lenni.

A Stürmerek csak 1791 után telepedtek ott meg. S miért ott? Mertgenerációkon át képviselték a császárt a török portáninternuntiusként. S célszerű volt, hogy a Dunától délre regnáló pasák

valamelyikével vagy mindegyikével azonnal való érintkezést találjon

75



a császár követe, ha nem éppen Isztambulban vagy Bécsbentartózkodott. Tehát legyen Ó-Moldova s később Új-Moldova is. AzAdakaléban székelő pasa onnan bármikor elérhető.

A Stürmer család nürnbergi eredetű, fiai onnan származtak

Bécsbe, Pétervárra s Ó-Moldovára.Stürmer József Ádám már az 1700-as évek elején Bécsben honos,

mikor az első török megbízást kapja.Fia, az 1752-ben született Ignácz Lőrincz úgyszólván örökli a

fontos megbízást, az internuntiusságot.Első házasságából 1780-ban fia született. A trónra lépő császár

tiszteletére Józsefnek keresztelték.Az asszony gyermekágyban halt meg.A kisfiút szerb dajka szoptatta, örmény asszony nevelte.Jó öt évbe tellett, míg Ignácz Lőrincz korai gyászát kiheverte, s

feleségül vette báró Testa Erzsébetet.Ez a házasság gyümölcsöző volt. Öt gyermeke maradt életben

Erzsébetnek. Születésük sorrendjében: 1787-ben Bertalan, 1791-benTeréz, 1792-ben Károly, 1799-ben Filippa, 1801-ben Erzsébet, kétfiú, három lány.

A két, illetve három internuntius életútját, emelkedését érdemesemlegetnünk.Ignácz Lőrincz 1818 végéig ügyködött Konstantinápolyban.

Széchenyi még éppen ott találta a kedves, nem túlságosan érdekesöregurat, két eladó lánya társaság híján Bécsbe vágyakozott. Alegidősebb Stürmer lány már férjnél, apja beosztottjánál, báró Huszár Bálintnál. Ez a Bálint szerez szállást Széchenyinek meg festőművészkísérőjének, Endernek, s kalauzolja is a grófot a török fővárosban.

Tizennégy évig ezután két idegen „bitorolja” a már-már családidiplomáciai beosztást, de 1839-től a fiatalabbik fiú, Károly kerülismét az internuntiusi székbe. Ő egyívású lévén Széchenyivel smindenkor bizalmasa, hogy a török gőzhajózás fejlesztésének történetében számon tartják nevét, talán ennek a barátságnak következése. Érdemes megemlítenünk Károly feleségének nevét, báró Bedekovics Máriáét, aki a későbbi alkancellár leánya volt.

Midőn tábornoki rendfokozatban (mert katona volt eredetileg)

76



kinevezik a pozsonyi dandár parancsnokának, Isztambulban bátyja,Bertalan lép a helyébe.

Apjok, Ignácz Lőrincz császári és királyi valóságos belső titkostanácsosként elsők között kapta meg a Szent István-rendet, 1801-ben

az osztrák örökös tartományi lovagi rangra emelkedett, 1813-ban bárói rangot nyert. 1820-ban, illetve az 1827. évi magyar országgyűlésen magyar honosítást kapott.

Két év múltán gyermekeire hagyta a báróságot.A család címere: vörös udvarban aranypólya, melyen három

ezüstsisak látható.Bertalant 1842-ben gróffá ütik, ő 1850-ig maradt Isztambulban,

ahol képviselte a császári és királyi udvar érdekeit a magyar szabadságharc alatt és után.

Kossuth Lajos kézre kerítésére ő kapott utasítást Schwarzenberghercegtől, s üzenetét a kormányzó-elnök orvul leendőmeggyilkolására is, ha másként nem megy a „dolog”!

Stürmer Bertalan szorgalmasan eljárt Kossuth Kűtahyába történő bellebezésére, de az orgyilkosok kezét lefogta.

Szerepe a Stürmer névre így is végzetes volt: a magyar

arisztokrácia és tudományosság kiiktatta a maga emlékezetéből acsaládot, noha a Monarchia ó- és új-moldovai birtokukat meghagyta.S hogy a társadalmi mellőzés még a második világháború vége

táján is érvényben volt, azt igazolja Kovrig Béla kolozsvári professzor elutasító szava, amikor ezen a néven egy leányhallgatószigorlatra jelentkezett nála: „Ilyen néven nálam nem vizsgázhateredményesen Magyarországon egyetemi hallgató!”

Kovrig örmény eredetű izzó magyarként testesítette a bosszúállásangyalát, társadalomtudományt adott elő Cristianismus in praxicímen, majd néhány hónap múlva abbahagyta. Szerencsére egy bácska-bánáti származású másik professzornak, Kislégi NagyDénesnek különbözött az előítélete kollégájáétól, s szívesenelfogadta a leány Stürmer-ivadék szigorlatát, ki neki is hallgatójavolt. Ebben a döntésében támogatta Kislégit gróf Teleki Géza, agazdasági földrajz professzora, aki felismerve a Stürmer lány

77



társadalmi helyzetét, külön és tüntetően szólította szigorlattételre, snyilvános elismeréssel jutalmazta feleletét.

S ezzel a történeti előreugrással visszatérhetünk acsecsemőkorában félárvaságra jutott kisfiúhoz, akit szerb asszony

szoptatott, majd örmény-magyar nő nevelt magyarságra az otthoninémet beszéd tavában.

Testa Erzsébet bárónő mint afféle újasszony-fiatal nő igyekezettkedvességet mutatni, különösen férje jelenlétében, de amikor megszületett a saját kicsi Bertalanja, többé nem sok ügyet vetettmostohájára. Az ellen azonban nem tett semmit, hogy két esztendőre,amíg felsőbb iskolába megy a gyerek, francia nevelőnőt fogadjanak melléje.

Tízévesen katonai nevelőintézetbe küldték a fiút, mondván, elégérett már az önálló életre. Apja könnyes szemmel búcsúzott tőle, bárónő mostohája vidáman, biztatólag.

Tizenkilenc éves korában már ulánus hadnagyként szolgáljaFerenc császárt. Huszonöt évesen, 1805 őszén a Napóleon ellenharcoló osztrák seregben főhadnagy, amikor fogságba esik. Maga aseregvezér Mack tábornok is csak megtépetten mentheti magát Ulm

alól.„Szerencséjére” az utóvédként hátrahagyott kompánia parancsnokaként francia gyalogosokba ütközött, lovasaicserbenhagyták, és József főhadnagy csizmáját átdöfte egymegrettent francia szurony. Bokájába fúródott az éles szerszám, smert lova legázolta a védekező gyalogost, a megugrott hátas (meg acsizma) magával hurcolta puskástul a bajonétot.

Lovát épségben elkobozta az ellenség, őt magát a foglyok közécsapták, de néhány percnyi vonszolódás után leroskadt egy útszélikőre, s kérlelte fogolytársait, szabadítsák meg csizmájától. A franciakísérők puskatussal elkergették a volt feljebbvalónak engedelmeskedő katonákat, de a vérrel teli csizma lekerült jobblábáról.

A kísérő őrök közül egy már főbe is akarta kólintani a járásraképtelent, amikor odaért egy francia lovastiszt, s látva az út szélén

78



vergődő fogoly tiszt lovastiszt voltát, megkérdezte: – Mi történtönnel? Ön ulánus, nemde?

Tört németséggel hangzott a kérdés, de József a francia nevelőnőgyermekszavaival válaszolt.

Nem fejlődött barátság a beszélgetésből, de a francia tiszt egyodatévedt hadtápos szekérrel a kötözőhelyre vitette sebesült„kollégáját”, s onnan az ulmi ispotályba szállítani rendelte.

A kötözések alatt gyulladásnak, majd evesedésnek indult aroncsolt boka, s amikor úgy két hét múlva sebészorvosok járták körbe a bűzös kórtermeket s lehántották az ulánus főhadnagyelkoszlott, átvérzett, átgennyedt fásliját, már a lábszár is feketednikezdett.

„Szerencsére” az amputálást még a franciák végezték el, mert azulmi felcser utólag bevallotta, ő bizony soha nem csonkolt még praxisa alatt.

Annyit megtett azért ez az osztrák félorvos, hogy a fűrészelés előttegy üveg pálinkával leitatta Stürmer főhadnagyot, aki még így istöbbszöri eszméletvesztéssel élte meg jobb bokája elvesztését.

A rokonság bécsi ágának kedvezéséből évekig lábadozott (és

hányódott) a császárváros különböző kórodáiban.Amikor apja átvette a báróvá avatás díszítményeit, felkereste, éssiralmas állapotban találván elsőszülöttjét, így nyilatkozott:

– Neked, fiam, közöttünk a helyed Ó-Moldován. – S könnyeittörölve intézkedett, hogy egy alkalmas vízi járművön, dereglyénrázkódás és nagyobb testi fájdalmak nélkül hazajuttassa Józsefet.

Kedves vendégként fogadták Ó-Moldován, bár a két fiatalabbleány eleinte nem palástolhatta enyhe borzadását a hiányzó lábfejmiatt.

Erzsébet mama örömmámorban úszott a frissen szerzett báróságmiatt, rokonai előtt (kik nem voltak jelen) büszkén mondhatta, nemrangon alul ment férjhez huszonhét esztendeje.

Úgy tetszett, együtt a család, de a „háromnapos vendégeskedés”furcsán alakult, ősz közeledvén szétrebbentek a vendéglátók, s avendég házigazdaként érezte vállára zuhanni a birtok, a bánya

felelősségét.

79



Apa Erzsébet mamával s a két lánykával indult visszaIsztambulba, velük Terézia, ő már asszony, s a férje a „Család”helyett őrködik a portán. Báró Huszár Bálintot csak későbbismerhette meg József, ki mint a pók hálója közepén, életét tovább

szülőhelyén töltötte – mintegy áldozatul. Bertalan Bécsbe kocsizottvissza, a külügyminisztériumba, Károly pedig, már maga isfőhadnagy, tiroli garnizonjába.

Ignácz Lőrincz – 61 éves ekkor – elsőszülöttjére bízza az otthongondját (a gondokkal együtt egy titkár-gazdatisztet is), és megsúgja:mindhármatok nevére átíratom a báróságot is.

Hogy még mit? Természetesen a vagyont is, de arról majd későbbesik szó.

József magára maradván igyekszik megismerkedni a birtok ügyeivel, és mindenféle könyveket hozat magának, s ösztönösenművelődik.

Nagy szerencséje ez neki, mert amikor Széchenyi István gróf keleti útjai során s a Vaskapu építése, tervezése, szabályozása okánlehajózik, legtöbbször Ó-Moldován száll meg, s ha Károly vagyBertalan vagy éppen Ignácz Lőrincz nincs honn, vele kell beérnie a

(későbbi) legnagyobb magyarnak. S évei sokasodván, könyveiszaporodván József vált a Stürmer család legműveltebbjévé. Ha nemis a legkitűnőbb társalkodójává, kozőrjévé. Merthogy élete végéigszűkszavú maradt.

Talán a magányos élet, az agglegénység következése tette kevés beszédűvé.

Pedig több családon belüli s kívüli igyekezet, kommendálásmozdult nősítése érdekében, de sokáig eredménytelen.

Egyik nyáron (1836-ban), midőn a család szokás szerintösszegyűlt az al-dunai fészekben-otthonban, Stürmer Károlyaltábornagy nemcsak feleségestül, hanem az asszony BedekovicsMária Éva nevű unokahúgával érkezett, aki a közeli Oraviczárólcsatlakozott hozzájuk. A kedves, talán elragadó mosolyú, immár 32éves leány, kit már régen lebeszéltek férjhez jutási esélyeiről,szándék nélkül érkezett a sógor bácsi (az altábornagy – internuntius)

kocsiján.

80



Nem sértődött meg a koros (immár 56 éves) házigazda közönyösszótlanságán, mindjárt érkezésük másodnapján egy cselédlányközvetítésével bizonyos rác családok beteg gyermekeivel kötötte leházon kívüli óráit.

Este, még mindig közömbös érdeklődéssel, a féllábú gazda – aki anők körül maga is esélytelennek tartotta magát – beszámoltattaBedekovics Évát azokról a szomszédságában létező rác családi bajokról, amelyekről neki magának esztendőszám fogalma, tudomásasem volt.

Bizonyos betegségekről – tapintatosan – aztán magyarázott egyet-mást a vénlánynak.

Sőt, könyvtárába sietve egy magyar nyelvű könyvet választott kiÉvának, aki azt állította, magyarul is ért: Raszler orvosi munkáját.

Esti beszélgetéseik aztán megismétlődtek.József megdöbbenve tapasztalta: van itt egy nő, aki sokkal jobban

figyel az ő magyarázó megjegyzéseire, mint a gyakori udvariasvendég, gróf Széchenyi.

Az esküvőt szeptemberben tartották szűk családi körben, özvegyivisszavonultságából előlépett báró Testa Erzsébet (1829-ben halt

meg a honalapító Ignácz Lőrincz), s vállalta mostohafia oldalán akései örömanyaságot.Az ő haláláig, tíz éven át Bedekovics Éva megőrizte az

engedelmes meny szerepét, holott addigra már két gyermeket szült.Egy fiút már a következő évben; s mert Lőrincz József nehezen jött avilágra, anyját csaknem sírba vitte, mint apja egykor nagyanyját.Emiatt hat évnek kellett eltelnie, míg véletlenül ismét teherbe esett.1844-ben egy gyönyörű kislányt termett, akit az akaratlanházasságközvetítő után Máriának kereszteltek. Úgy is írta be amatrikulába a pap: Szép Mária Séne Schőne Marie Stürmer.

Két év múlva, mostohaanyósa halála után felemelte fejét Éva, shetek alatt nagyasszonnyá vált, annál is inkább, mert a másik kétcsaládban – Bertalanéban és Károlyéban – nem született fiúgyermek,de még leány sem, aki továbbvihette volna a nevet.

Szép Mária örökké vidám volt, minden gyermekként hallott dalt

újraénekelt, s maga is kitalált s dúdolt soha nem hallott melódiákat.

81



Ez a jókedv egész lányságát végigkísérte, s vidámságátasszonykorában is megőrizte.

Apja meghatott áhítattal nézte, hallgatta leányát. Gondolattalanulaz a boldogság járta át meg át elméjét, hogy ő, a rokkant ulánus-tiszt,

lám, 63 évesen ilyen csodalény, csodalány létrejöttének kezdeményezője tudott lenni. Élete végének közeledtét érezve azzaligyekezett megjutalmazni a teremtésnek ezt a mindig derűscsúcsteljesítményét, hogy fiúsította: ne szakadjon meg az ő ágán semmajdan a család.

A tizenhat éves leány kacagva fogadta a fiúsítás ajándékát, nemtudta s nem is gondolt rá, milyen haszna vagy előnye származik belőle most és mindörökké. Tizennyolc éves volt, amikor apja, az„öreg rokkant” nyolcvankét esztendős korában meghalt.

Amikor elmúlt a feje fölül az áldó és védelmező apai kéz,melynek létezését addig észbe sem vette, hiányával a családimennyből a négy évszakos kegyetlen földre zuhant vissza SéneMarie.

Csak akkor tudta meg, hogy bátyja a gazdaság részének tekinti őt.Hasznot nem hajtó, elhanyagolható részének.

Lőrincz József 1855-től két éven át a MosonMagyarÓváriCsászáriés Királyi Állami Gazdasági Intézetben tanulta a mezei és erdészetiföldművelést. Természetesen – németül. Amikor húszévesenhazakerült, mindentudóan leszólta az idősebb gazdatisztelhatározásait és javaslatait.

Míg az öreg József élt, a két „szakember” nézetkülönbségeit bölcsességével kiegyenlítette, de amint lehumta szemét, a huszonötéves új földesúr nem tűrt ellentmondást.

A gazdatiszt sem volt öreg, talán ha negyven, talán annyi sem, desaját gyakorlatát s a gyakorlathoz tartozó elveit védte, mert öreggazdája holta után védenie kellett.

Ő váltig vallotta, hogy a kasznárnak, juhásznak, lovásznak,tehenésznek jellembeli rátermettségén fejjül ismernie kell feladatát,mindig tudva, mit miért csinál, s mit fog csinálni holnap, holnapután.

Az ifjú gazda azt vallotta, a gazdatisztnél, tiszttartónál megszűnik

az átfogó szaktudás követelménye. Az ispántól, számadó juhásztól,

82



gulyástól s a mezőn dolgozó csapatok (bandák) vezetőitől csak hűséget, szorgalmat, pontosságot, megbízhatóságot kell elvárni, éskáros, ha sokat, a szükségesnél többet tudnak, mert ez gyakoriokvetetlenkedésre vezethet. Maradjanak a gazdaság

kötelességteljesítő altisztjei ők.Mindez hagyján, a két férfi közötti ellenszenv és megújuló

szakmai ellentétnek, ellenségeskedésnek gyökere történeti. Agazdatiszt a keszthelyi Georgikonban szívta magába a mezőgazdaságismeretét – magyar nyelven. Ez még talán feledhető lett volna, degazdatiszt, ki cseh családnévvel született, éppen elvégezvén azelvégezhető keszthelyi stúdiumokat, társával beállt egy alakulóhonvédő zászlóaljba, s első nekibuzdulásában Kossuth neve, zászlajaalatt eljutott mindjárt Bécs alá.

Lehetséges lett volna a teljes egyetértés gazda és gazdatisztközött, ha a szabadságharcban elkövetett vétkei miatt a Georgikonkapuit megnyitni nem halasztják, nem halogatják a kiegyezés utánig?Ha a 18 éves Lőrincz József nem Óvárra kerül német agrárszóra,hanem Keszthelyre magyarul?

A személyes vonzalmak és taszítások erőterében ezeknek a

történeti előzményeknek fontolgatása azonban utóbb fölöslegessékorcsosult.A haszontalan gazdasági tárgyként eltartott lány sorsához kissé

hasonlóan alakult a két „gyermek” anyjának, a férjét túlélőBedekovics Évának élete is. Férjére gyakorolt enyhítő hatásamegszűnt, mihelyt Lőrincz József vette át a gyeplőt.

Pedig-pedig anyja a fiát legalább annyira szerette, mint az idősapa szépséges leányát. Ha nem is tudta kimutatni rajongását, lévénszemérmes, visszahúzódó, még késve növesztett asszonyi,nagyasszonyi büszkesége éveiben is. Mert szépnek (sajátjának)tartotta fiát még türelmetlen, erőszakos gazdaminőségében is.

Az elveszett apa helyett utolsó ideje a családban azzal telt, hogylányát óvta bátyja becsmérlő, kicsinylő szózuhatagai ellen.

– Örülj, hogy vidám énekszó száll fel minden reggel a kastélyból.Addig tudja a világ, hogy boldog élet folyik itt nálunk.

83



A fiú dacosan, értetlenül meredt anyjára. Végül mégis kapott egynehezen fogadott orcasimítást.

– Te, te drága, komisz fiam!Éva asszony két évvel élte túl „öreg” férjét.

Halálával új világ kezdődött Ó-Moldován.A temetés másnapján, egy gyűlölködő összekülönbözés után a

gazda elküldte, elkergette a gazdatisztet.Mária életében először fúriaként viselkedett a megbántott férfi

védelmében. – Ha ő megy, én is megyek! – Takarodjatok mindketten – üvöltött Lőrincz József hatalmas

megdöbbenésében, mert nem tudta ugyan, hogy kettejük közöttérzelmek szövődtek, de gazdálkodó, végső terveibe villámszerűen bele illettek az indulatos szakító szavak.

Az anyai szülőhely plébániáján, Oraviczán eskették a földönfutó párt. A fiúsított lány megőrizte apja nevét, de szerepelt a gazdatisztneve is az okiraton.

Ügyvéd nélkül is kaptak némi pénzt Ő-Moldovából, a gazdatiszteleinte a járási hivatalnál kapott munkát.

Az együttélésből két kisfiú született: Mihály és Ferenc (Franzl).Stürmer Mihályból festő lett. Festőművész, freskókészítő.Oltárképei és freskói Bánát minden harmadik katolikus templomátdíszítik.

Franzl életművésszé képezte ki magát, noha szülei iskoláztatták,még Bécsbe is elkerült jogot tanulni. De Ferenc fiú jogérzéke nemszívelte a jogtudományt.

Vidám, életrevaló, talpraesett, életélvező anyja (immár aszegénység egy méltányolható állapotában) úgy döntött, a fiút megkell nősíteni, hogy legalább az ő fenyegető ínséges jövőjéből az ínségszáműzessék.

Élt abban az időben egy jó nevű bányatanácsos. Ez a jó név azÜlkei volt, ősi székely eredet, háromszéki, keresztnévül a Jánoscsatlakozott hozzá. Felesége Hervay Franciska, Udvarhely megyébőlugyancsak. Bár a család Csallóközből, Lögérpatonyból eredeztette

84



őseit. Két leányukkal gondjuk van, tudott dolog, mert rangjukhozméltó kérőnek szűkiben a város.

Emília és Erzsébet már túl a serdülőkoron, de még éppen innen a„vénlány” rangon. Igazi eladó lányok: bányajoggal, földbirtokkal,

szállodával a város szívében.Séne Marie szeme akadt meg rajtuk. Előbb Emíliára gondolt. Egy

farsangi maszkabálon biztatta Ferenc fiát, hogy közelítse meg amolettes leányt. A fiú kötélnek állt, egész éjjel, hajnalig buzgólkodotta széptevéssel, egy barna bőrű fiatalemberrel felváltva kérték táncraEmmát. A Franzl fiú nem vette észre, hogy táncostársa jegygyűrűtvisel, s ama barna fiú is, kivel három hét múlva tartották esküvőjüket. Ez a barna legény tiroli olasz származék, bizonyosGazoli Guidó, zenetanár, hegedűművész, iskolaigazgató.

A következő héten Séne Mária gazdatiszt férjével tette tiszteletétÜlkeiéknél, vidám beszélgetés során szerét ejtették megjegyezni,hogy Ferenc fiuk, aki mellesleg jogász, távoli tisztelője Erzsébetlányuknak, de noha báró is lenne, kissé gyámoltalan, ésfélénkségében tart a visszautasítástól. Bár rabul ejtette a karcsú leány bája.

A báróságot hallván Hervay Franciska – soha egyébkor nem tettevolna – előhozakodott a vargyasi Ülkei család rangos elődeivel: aBálint keresztnevű ős 1656 és 1683 között Bardócz szék főjegyzőjevolt, s azt követőleg 1690-ig a szék alkirálybírájaként tisztelték.

Séne Marie és élete párja úgy tettek, mintha a közlés nagyonmegnyugtatná őket. Szülői megállapodásuk után jó hangulatban,szinte nevetgélve távoztak az Ülkei-kúriából.

Nem telt két hónapba, örömmel közölte a helyi lap, hogygyermekeink, Erzsébet és Ferenc örök hűséget esküdtek és a többi ésa többi!

Ebből a frigyből két fiú származik: János és Sándor.Ennek a Jánosnak az életét még nyomon követjük.

85



Leányág a történelem sodrában

Menjünk vagy maradjunk. Merre, hová induljunk, s ha maradunk, milesz velünk.

Egész esztendő telt el a vívódással.A nagy fiú (István) még kallódott, tán olasz fogságban, tán

egyebütt, a nagylány, Resica legszebb lánya még itthon, éppen óvnivaló menyasszony. Hogy Gizust oltalmazni kell, akkor világosodott

meg, amikor a magyar csendőrség elhúzódása után szerb katonák jelentek meg a gyárváros birtoklásáért. Tettek-e kárt valakiben is akopott zubbonyú, buggyos nadrágú, lábtekercses szerb katonák néhány nap alatt – aligha derülhetett ki, de a német, román és magyar lakosságot megriasztotta az idegenség, amely a mindenféle törtnyelven próbálkozó férfiakból sütött.

A fegyverre fogható férfiak mind a gyárba sereglettek minden

reggeli műszakra, még akkor is, ha semmi közük nem volt egyébkénta vasöntéshez: felöltötték legavíttabb gönceiket, klumpába bújtatták lábaikat s csoportosodást keresve indultak a sihtába. Tengve-lengve sha lehet itt-ott magukat hasznossá téve töltötték a „munka”-időt, s aműszak végeztével együtt csattogtatták facipőjüket, fapapucsukat avalódi vasgyáriakkal hazafelé törekedve.

Az a hömpölygés a gyárkapun kitörve, az a csattogó menet azezres tömeg számára keskeny utca évtizedes kövein, áradás és

gépfegyverkattogás. Nem úgy haladt ez a zúduló menet, mint valamikatonai menetoszlop, hanem minden láb önállóan lépett, az ütemesegyütt hangzás igénye nélkül, valami súlyos-sűrű jégverés zenéjére.A resicai nép már tudta az órát (du. három) s a percet, amikor avaskapuk kinyíltak az özönlő fapapucsok előtt – bevonták azudvarokra a gyermekeket, az állatok szűkölve menekültek faltövek árnyékába a biztos agyontaposás elől.

A szerbek azonban az első nap tudatlanul indították háromszemélyes járőreiket.

86



A háromszemélyes szerb járőr éppen szembeigyekezett aförgeteges haladással, a járőrvezető megfutamodásnak vélte volna,ha valamely kapumélyedésbe húzódva kitér az elkerülhetetlentalálkozás ütközése elől. Ezért s mert azt hívén, hogy ellenük, a szerb

nép, a szerb megszállók ellen indul a tüntető tömör emberfolyam,csőre töltette puskáit, s terpeszállásban szembefordulva harsánysztojt kiáltott. A vasgyáriaknak azonban eszükbe sem jutott megállni.S ha mégis, az első sorokban némelyek megriadtak volna a fegyverek láttán, tudták, hogy a mögöttük torlódók nyomását nemtartóztathatná emberi erő.

A járőrparancsnok emelt puskacsővel tüzet vezényelt.A fapapucsok csattogása azonban oly gépfegyverszerű volt, hogy

egy hármas puskalövés egyszerűen belevegyült, beleolvadt azutcahossznyi zajba, dübörgésbe. A következő „sortüzet” már aközeledő tömeg feje fölé adta le a három katona.

Ekkor, vagy mert fény villant a járőrvezető fejében, vagy mertmaguk mentésére az eltipratás ellenében nem tehettek mást, gyorshátraarcot kiáltott. Épp annyi idejük maradt, hogy az emberár élérefordulhattak, mintha vezetni kívánnák a tüntető vonulást.

Puskáikat a szapora együtt lépés közben még szabályosan vállukraemelték.Amint a mellékutcákban jobbra és balra elpatakzottak a

vasgyáriak, megfogyatkozott a tömeg kényszerítő nyomása, de aszerb katonák a város széléig meneteltek, amíg egyetlen pár fapapucscsattogott mögöttük.

Bár a megszálló szerb katonáktól ettől fogva nem nagyon tartott alakosság, ottlétük utolsó előtti napján így szólt a postafőnök arománvárosi postamesterhez, Márton Pihe Istvánhoz:

– Nagyon magányosan érezzük magunkat itt a postapalotamásodik emeletén feleségemmel. Arra kérlek, Pistám, költözzetek ide az elsőre, ahol a titkos értékkamrát bíznunk kellene úgyisvalakire. No, nem azért mondom, de olyan idők következnek, amikor a ti szépséges Gizuskátok is olyan kincsnek számíthat, akinek értékétőriznetek kell majd. Merthogy a szerbek holnap elvonulnak, s ki

tudja, mifélék jönnek a nyakunkra helyettük.

87



Így történt, hogy a postamester még a szerbek csodálkozó szemeelőtt, bérelt fogattal a palotába költözött feleségével, leányával s alegszemélyesebb holmijaikkal.

A szerb kapitány francia főhadnagynak adta át a várost.

A francia században két őrmester kivételével fekete bőrű harcosok szolgáltak. Származásuk szerint szenegáliak.

Gizust, Márton Pihe Gizellát még aznap, tehát a csapatok váltásaközben belakoltatták szülei a titkos, a gyanútlan érkezők számárarejtett ajtójú értékkamrába, a letétbe helyezett maradék ékszerek s akifizetetlen pénzek mellé. Csak a nap legbiztonságosabb idején, ahajnali és kora reggeli órákban nyitottak rá táplálékkal éstisztálkodási eszközökkel.

Márton Pihéné született Oláh Etelka maga is alig túl a negyvenenvállalta az elképzelhető veszélyt, de szurtossá rontott öltözettel s őszvendéghajat tolva öregasszonyos fejkendője alá, koránál évtizedekkelvénebbre züllesztette magát, hiszen férje nappali távollétében nekikellett ajtót nyitni minden érkezőnek. A fekete katonák, kik párban járőröztek, összesen kétszer kopogtattak, de Etelka asszony percekreúgy el tudta csúfítani arcát és mutogatásaival az idegen nyelvű

kérdezősködésekre olyan riasztó elutasítást rögtönzött, hogy a néger fiúk sietve hátráltak a postapalota emeleti lakrészéből.Ám lehetett más oka is, hogy a szenegáliak harmadnaptól kezdve

elkerülték a postapalotát. A francia főhadnagy szórakozást ésélménykapcsolatokat keresve az úri családoknál látogatásokrakötelezte magát az európai illendőség nevében, s a postafőnöknénélszépen zongorázó asszonyra és némi francia nyelvtudásra talált. Deminthogy a férj, a postafőember jobban beszélte a franciát, jelenléteaz előre bejelentett látogatásokkor csaknem szükségesnek látszott.Hogy szövődött-e lelki kapocs a vendég és az asszony között, nemtudhatni meg már soha, bár a szóbeszéd utólag feltételezte.

A férj azonban sem neheztelő szót nem ejtett, sem féltékenységetnem mutatott az asszony előtt, akihez végig ragaszkodott.

A főhadnagy tán más úri házaknál, szalmaözvegy feleségeknélnagyobb eredményt ért el testi közeledésben, amit az is bizonyít,

88



hogy csapata nemi igényeiről már a harmadik-negyedik naponintézményesen gondoskodott.

A városszéli lupanárt, ahol hat nőszemély teljesítette aférfilakosság alant vállalt feladatát, kisajátította százada számára, a

francia hadsereg ellátmányából előre kifizetve néhány hétre azt avélhető jövedelmet, amely a polgári lakosság kitiltása miatt elmaradt.

Ez a francia pénzösszeg meghaladta az eddig szokványos hópénzt,és sem a lányok, sem a bordélytulajdonos házaspár nem zúgolódott.

A négy szakaszból álló század napi-, illetve hetirendjét afőhadnagy példásan szabályozta: váltógazdálkodásszerűen mindennapra másik csapatrészt rendelve a város szélére oly módon, hogyelőző napon a sorra következő emberek a városi közfürdőben teljestisztálkodásban, lemosdásban vegyenek részt.

Mutatja ez az utasításrendszer, hogy a jóképű és zeneilegérzékeny tiszt a hadi helyzetben is megőrizte európai igényességétmég katonái számára is.

Emelt létszámú katonai alakulatról lévén szó, egy-egy napra azötvenet meghaladta a bordélyban letanyázó barna arcú legények száma. Hópénzük kifizetve lévén a század gazdasági hivatala által,

jókedvvel és derűsen foglalkoztak a hat „leánnyal”, nem elsietve adolgot, élcelődve egymás teljesítményén és teljesítőképességén. Smert alkut nem tett előre a francia katonai hatóság, a fiúk reggeltőlestig maradtak a „házban” szinte étlen, de nem szomjan, italokkalugyanis ellátták magukat s a házbelieket is egész napra – kölcsönös jókedvben.

Aki egynél nem tudott megállapodni, az délben egy másiknál próbálkozott, délután egy harmadiknál. S nem is ennyi volt akísérletek legmagasabb átlaga.

Mire egy-egy szakasz másodjára következett a paradicsomban, alupanár hölgyeinek hangulata – bár a tetemesebb tiszteletdíjaknak már birtokába jutottak – nagyon megváltozott. Mégpedig és bizonyszenvedőleg.

A kilencedik napon már csak négy nő dolgozott az „üzletben”, atizenkettedik reggel már üresen találta a zárt rendben érkező

szenegáli szakasz a „házat”.

89



A főhadnagy gavallérnak mutatkozott ebben a helyzetben is: nemkövetelte vissza a tulajdonos házaspártól az előleg meg nem szolgáltrészét. S hogy baj ne történjék, szolgálatmentes katonáit alaktanyában tartotta, megelőzendő holmi nemi csínytevéseket. A

negyednaponkénti fürdéseket azonban meghagyta – szórakozásul.Hogy az iskolaépületből átalakított laktanyában mi történt ezután,

a francia tiszt azzal nem törődött, s jó ideig az sem jutott eszébe,hogy járőrei nem keresnek-e kárpótlást az elmaradt városszéliszórakozásért.

Műszak alatt a férfiak a vasgyárban (vagy éppen a háborúban), anők jelentős részét azonban – még ha gyermek vagy idősebb asszonyvédte is őket – meg lehetett találni, be lehetett cserkészni. Ha némierőszaktétel árán is, vagy megfélemlítéssel.

A földszintes házak mellékutcáiba asszonyi, női félelem költözött,s a közeli és távoli szomszédság állandó megfigyelése. Mindenkitudta – a tartózkodási idő volt a bizonyosság –, hol ért el sikert azaznapi járőr. A maga szégyenét minden lakás tagadta, hogy aszomszédét erősgethesse. A következő évben számos barna bőrűcsecsemő pusztult el már születése napján, egy sem érte meg a

második hetét, a beiratkozás, a megkeresztelés idejét.Sok rágalom érte a távol katonáskodó H. szabómester feleségét,Violát, akinél egy alkalommal jó félórát időzött egy délelőtti járőr. Aszomszédság úgy tartotta, hogy minden megtörtént Violával, ami akét fekete legénytől tellett.

Viola tagadott. A magyar katonaruhában két hét múlvahazaérkező szabómester mit sem hallott a pletykákból, nyomban bezárkózott feleségével a műhelyül is használt lakásba, s a járőrök időnkint megújuló dörömbölése ellenére napokig nem mutatkoztak.A kíváncsiskodó szomszédok szerint idejüket huzamosan az ágybantöltötték.

Már a szenegáliakat régen más csapatok váltották fel, s már H. szabómesterrel megismertették a Viola személye körül terjedőszóbeszédet – emiatt a hazaérkezést követő mézes napokat civódás,sőt veszekedés váltotta fel. És Viola tagadott. Tagadta, hogy vele bár

akár akaratlan hűtlenség történt volna a szenegáliak uralma idején.

90



Teherben járt (s volt bátorsága terhességét tovább viselni az utcaigunyoros tekintetek előtt is).

Csak akkor némult el a hamvadni nem akaró pletyka, amikor H. Viola háromkilós, rózsás arcú, szőke hajú kisleányt szült. Boldog

házaséletben Viola még három gyermeket hozott a világra akövetkező évtizedben.

Miért akasztotta fel magát 1938-ban H. szabómester?Imádva szeretett elsőszülöttjük 1937-ben férjhez ment egy román

katonatiszthez, s nyomban teherbe esvén a tapasztalatlanság szokásaiszerint, boldog anyaságnak nézett elébe. Mindjárt az elkövetkezőkilencedik hónap idusán – szerencsétlen nap –, február 13-a reggelénfiúgyermeket hozott a világra. Egészséges, fekete bőrű fiúcskát.

A katonatiszt férj még aznap megindította a válópert.

* * *

A postapalota udvarát sárga keramittégla borította. Ezt a keményégetésű, lukacs nélküli téglafélét útépítésnél, városi utcaburkolásnálhasználták Monarchia-szerte. Az udvartól a Berza folyóra rúgó,

szabadon tenyésző kertet szolgálóépületek (kocsiszín, altiszti lakás)választották el, szemek és orrok elől legtávolabb taszítva a négy lóraméretezett istállót. A lovak patkói a kemény keramitra érve szikrázvazengették meg a környéket befogáskor. A két kocsis hőkölve,curukkolva közelítette a felszerszámozott, telt horpaszú hámosokat a postakocsik elé. Csak így az udvar közepére kihúzatva rakták meg afogatok hatalmas zöld szekrényét, melynek mindkét oldalát koronásmagyar címeres postajelvénnyel díszítették. E zárt tárkocsik eresszelvédett kocsiülése alatt külön wertheimzáras tartályt alkalmaztak azértékküldemények biztonságos szállítása végett.

Híre terjedt, hogy a francia katonai megszállást hamarosan avéglegesnek szánt román katonai foglalás váltja fel. A postafőnök aszerbek és a franciák érkeztén is állandó izgalomban, honfiúi lázbanélte nappalait, de éjszakáit is, mert ha ő éppen elszenderült mégis(ruhástul feküdt le minden este), felesége álombéli sikoltására

91



nyomban felébredt, sőt fel is keltette legtöbbször a mélyen alvó,vergődő asszonyt.

Még a franciák (szenegáliak) idején állandó telefon-összeköttetésttartott Temesvárral. De eleinte még Budapesttel is, az események

hírét és utasításokat várva. A román katonaság közeledtét szóbeszéd jelezte, de egy temesvári kolléga hangja úgyszólván napra előreigazolta-ígérte.

A postafőnök izgalma azon a hajnalon mozgásviharrá fajult.Távozásra (menekülésre) határozta el magát, és egyszerre rendelt el pakolást saját lakásában és a postaközpont hivatali helyiségeiben.

A madárcsontú szépasszony a krasován szolgálóleánnyal – kitudja, hányadik gyötrelmes éjszakája után – kábultan hol ehhez, holamahhoz a holmihoz nyúlt csomagolás közben. Egész bőröndöttömött, tömetett meg kettejük viseltes cipőivel, s egy mást, egy fonottkosarat csupa avíttas konyhaedényekkel, s mikor a krasován lányfigyelmeztette, kétségbeesetten sírva fakadt.

Odalent a befogott postakocsikat a keramitra rendelte s a kétkocsist rakodásra sürgette a főnök: a posta elmozdítható értékeinek beszuszakolását a tárolókocsikba. A titkos kamra kincseit, még a

papírpénzeket is, ami a legutóbbi gyári fizetés után megmaradt, akocsik wertheimülése alá hordta, minden nyaláb érték odavitele utánlezárta a lassan telő ülést.

Biztatta a vendég postamestert, tartsanak velük, de Márton PiheIstván vonakodásának utóbb megörvendett: van kire hagynia a járási-városi postaközpont felelősségét.

– Segíthetnék? – kérdezte István. – Nem, te, Pistám, csak őrizd a telefont. Bármikor utasítás jöhet

akár Budapestről is, de Temesvárt félóránként hívjad. Ám ha Etelkasegítene a feleségemnek...

Etelka fel is ment a kezét tördelő asszonykához, s amit aszolgálóval ők ketten összezagyváltak, azt ő józan mozdulatokkalhelyére tette, becsomagolta. Nyugodt volt a postamesterné, mertleányát az immár heverő híján kiürített értékkamrában továbbra is biztonságban tudta.

92



A postafőnök házaspár legszükségesebb holmiját – ruhát ésételneműt – a két zöld postakocsi elnyelte. S ő maga, a főnök indulásra készen felkiáltott: – Jöjj le már, szívem, indulunk!

Etelka az első emeleti ablakból leszólt: – Egy kis meleg ételt még

indulás előtt! – Nem lehet, sietnünk kell! Déli harangszóra jelezték aromán katonák érkezését! Jere már, szívem, indulunk!

Az ablak kinyílt a másodikon, de az asszony nem mutatkozott.A férj üvöltve – halk beszédű egyébként – rohant fel. Felesége,

mintha csak ettől a váratlan dühkitöréstől félne, ijedne meg, sikoltólendülettel felkapaszkodott, felállt az ablak párkányára, s a keramitravetette magát. Sikoltás nélkül.

Az ember hihetőleg percekig kereste az asszonyt a néptelenlakásban. A krasován lány éppen indulni készült Etelkától a mégismeleg bucsúétellel, amikor a zuhanás zajára az udvarra nézett. Az ősikoltása hívta az ablakhoz a postafőnököt, aki meglepődésébenmaga is a legrövidebb utat választotta szinte. De aztán lépcsőn indultlefelé, kétszer csaknem előrebukva siettében. Felesége mozdulatlanfejét remegő kézzel próbálta maga felé fordítani: – Miért nem vártálmeg, szívem? – karja, tövig, egész testében reszketett.

Ez azonban egy percig sem tartott, s máris kiáltott az elsőemeletre: – Etelka! Frank doktort! Papot! Pistám! vegyél fel minden

utasítást Temesvárról s főként Pestről! Indulunk!A két kocsis már negyedóra óta kocsija eresze alatt fogta a

türelmetlen lovak gyeplőjét, s amint a főnök felszállt az első bakra,felszikrázott a patkós paták alatt a sárga keramit.

A cselédlány bolgár tájszólását magyarral keverve jajveszékelt.Egyébként teljes csönd.

Hallgatott a gyárváros, hallgatott a néptelen utca. Etelkateljesítette a „főnök” óhajparancsát.

Hívta az orvost, hívta a papot.Frank doktor táskástul abban a reményben jött az udvarra, hogy

még küzdhet a szőke úriasszony életéért, akinek háziorvoskéntminden testi titkát ismerte. De a mozdulatlan test körül már nagy, lila

szárnyú legyek gyülekeztek.

93



A plébános az utolsó kenet olajával érkezett. Hallva az orvosvisszafordíthatatlan megállapítását, néhány pillanatig tétovázott,aztán mégis úgy határozott, hogy a halottat felruházza a túlvilágraindulók szent jelével. A szükséges imákat hiánytalanul elmormolva a

temetkezési vállalkozó asztaloshoz indult koporsóért, lévén azelhunyt havi rendszeres gyónója-áldozója. Etelka és Istvánministráltak. Az orvos a szertartást keresztvetés nélkül szemlélte,elmenőben csak annyit mondott a papnak: – Sajnos, várható volt.

A plébános rövid hallgatás után: – Engem sem lepett meg...

* * *

Néhány hét múlva a hegyszorosban, árok szélére taszítva rátaláltak akét zöld postakocsira, ellenséges kezek már a magyar címertlehámozták, lebunkózták oldalukról. Minden értéktől megfosztva,kerekeik nélkül dőltek martnak, a szekrényes járművek egymástólalig ötven-méternyire, wertheimláda üléseiket is magukkal vitték a„menekülők”. Másfél év múlva nyájaikat követő pakulárok nyüszítőebeik hívására egy rejtett barlang mélyén találtak rá a postafőnök oszlott tetemére.

A kocsisoknak lovastul híre veszett. Visszahagyott családjaik amenekülést követő harmadik hónapban ismeretlen helyre távoztak Resicáról.

Amint a szőke asszonyt eltemették Márton Pihéék, a nagykapurafordították az erős keresztrudat s a telefon mellé ültek, s várták, hogyüzenjen valaki Budapestről, vagy akár Temesvárról. De nem üzent

senki.Úgy harmadnap erősen döngetni kezdték a nagykaput. István ésEtelka a nagy zajra együtt mentek le, hogy beengedjék atürelmetlenkedőt. Előbb a keresztrudat, aztán a hatalmas kulcsot! Akitárt kapun katonái előtt egy lakkcsizmás román kapitány lépett be.István tisztelegni próbált, de a kapitány egy nehéz pofonnal válaszolt.István a bal tenyerét a tett helyére emelte az esetleges ismétlés ellen.

Etelka egy rövidet sikoltott, és férje elé állt: – Ne bántsa, kérem!

Én is Oláh vagyok!

94



Erre a kapitány bal kezét emelte ütésre, de egy pillantásgondolattal félretolta az asszonyt, és István védtelen jobb arcárasújtott még egyet.

Etelka falhoz támaszkodva sírt, István védelmül jobb tenyerét is

képére tapasztotta és hallgatott. Tudta, most az elkövetkező időkbennagy türelemre lesz szüksége a magyarnak Resicán.

95



”Nevelt lányok”

Nyolcévesen, 1888-ban került a szegedi papneveldébe Etelka, s hakérdezték, mi az apád, vagy mi volt az apád, büszkén felelte: „Ács,mint Jézus Krisztus édesapja!”

Ezt a tudást még Martonosról hozta magával, pogány, pipázóférfiak ajkáról lesve el, kik hívők, jámborok jelenlétében szombatesténként szívesen riasztották efféle mondásaikkal a tátott szájú,

figyelő, éppen megmosdatott kicsinyeket.A gyermeki szó a prépost fülébe is eljutott, bár az ő dolga a

harminckét novícius lelki gondozása volt, s csak annyi köze lehetettEtelkához, hogy néhány hete egy kegyes legyintéssel megengedte jelenlétét a konviktusban Ilona nővér kérésére a kis árvának.

Maga elé rendelte a gyermeket, minthogy eddig szinte elé semkerülvén meg is feledkezett kicsiny személyéről.

Mosott, tiszta kántusban maga Ilona nővér egyengette a prépostkarszéke elé Etelkát. Ők ketten nem tudták, mi végre történik aszemrevételezés.

Az öreg pap szótlanul nézte a bátran szembenéző kislányt. – Hát te vagy az! – Én bizony. – Elhiszem neked, mert látom. – Nem szoktam hazudni.

– Ebben is biztos voltam, hallod-e.A lány erre nem válaszolt. – Etelkának hívnak, úgy tudom. – Meg Etuskának is. – Megmondanád nékem, mi volt boldogult édesapád, míg élt? – Oláh Sándor volt. – S mit dolgozott? – Ács volt. – Ács, csak ennyi?

96



– Nemcsak ennyi bizony, mert Jézus Krisztus édesapja is ács volt,s az nagy dolog.

A prépost Ilona nővérre emelte szemét, s mosolyát visszafogvahallgatott egy cseppet, élvezve a harmadrendbéli apáca vérvörös

zavarát is. – Édes gyermekem – magához intette s kézzel érintette a kislány

fejét –, neked én elárulom, hogy Jézus Krisztus édesapja maga azÚristen. De azért az ácsmesterség is szent dolog, mivelhogy SzentJózsef zúgolódás nélkül vállalta a kis Jézus nevelését, táplálását.

Etelka tágra nyílt szemmel nézett az öreg pap szájára, úgy tetszettneki, hogy valamit helyeselnie kell, megtartva az apai mesterség becsét.

– És ugye az is szent dolog, hogy keresett rá, ruházta. – Okos gyermek vagy, máskor is látni akarlak.Ilona nővérnek csupán ennyit mondott: – Nem kell szégyenkeznie unokahúga miatt.És azután szombat és vasárnap délutánonként gyakran hívatta a

prépost Etelkát. Nyári s derűs időben a szeminárium kertjébentalálkoztak, zimankós vagy télidőben szobájában fogadta a

gyermeket, hírlapját, könyvét ölébe ejtett érdeklődéssel.Az mindig szomorúan tetszett, ahogyan szüleiről beszélt akislány: előbb apja halt meg, emlékei róla illatok maradtak,gyaluforgács, fenyődeszkák gyantái, aztán hétéves kora múltán, nagyköhögések után, édesanyja, Árva Katalin is sírba szállt. A faluszokásai szerint mind a hat árvának ott kellett állni a ravatal mellett sa sírgödör szélén is. A legidősebb is alig múlt 12, s a hatodik, a kisfiúmég öt sem volt. Szerencse, hogy az anyai testvérek, az Árva-ivadékok is hatan maradtak a hétből, s mindegyik vállalhatott egyetaz apa-anya nélkül maradottakból.

Árva Ilona, a harmadrendű nővér (apáca) így kapta örökül Etelkáta falu törvényei szerint, bár az egyház szolgálóját a rend reguláifelmentették volna a népi szokásjog szigora alól. Ám a prépost beleegyező kézmozdulata ajtót nyitott a nyolcéves nőnemű személyelőtt a papi szemináriumba – ahol a másik Árva a papok háztartását

vezényelte.

97



A vén pap apai-nagyapai elragadtatással hallgatta kis vendégeminden szavát, szemlélte minden tűnődő és táncos mozdulatát.Martonosi énekek és mondatok tapadtak meg a szivacselmében, scsak arra kellett törekedni, hogy kezek-lábak táncai s a hozzájuk

tartozó dallamok előguruljanak a közlésre boldog szájból.Etelka énekelt és táncolt, ha a prépost biztatása alkalmat adott.Temetéseket, lakodalmas meneteket nem egyet látott a kislány, s

délutáni táncmulatságoknak is részese lehetett.„Aranybárány, aranykos / esküvőre megyünk most. / Álljunk meg

a lukas hídon / hadd pisáljon a menyasszony.”S közben úgy táncolt, ahogy a lakodalmas menet szegélyén

haladva gyermektársaival a vonuló zenekar mellett szökdécselt.Az agg pap szemeiből könny csordult, kacagva úgy élvezte a

martonosi lakodalmat, s remélte, még vaskosabb részleteknek istanúja lehet a legények csujgatásaiból.

S volt úgy, hogy intett: elég, még meghallja valaki!A martonosi életből fakadt minden vallomás, a társalkodás, az

eszegető szót szóba öltés közben. Sütemény egy asztalkán, s a beszélgetőtársnak élete, kora magasáról, tanultsága fönségéből

leleményesen kellett alászállnia, de éberen is, nehogy a fiatal elmeravaszkodáson érje, esetleg henyén elfuttassa füle mellett egy-egyfelbukkanó szó fényvillanását.

Éhes balha jobban csíp – mondta Etelka. S az öregúr látta amázolt földes szoba félhomályát, ahol a meztelen lábszárakrafelpattogtak azok az éhes balhák, de tudta a kezdő üzletelő kufárokatis. Akié a tehén, azé a bornyú is – bukkant fel a régi tapasztalat atapasztalatlan lény emlékezetéből, aki csak a tehenet meg a bornyút ismerte. Ám a pap (falun élte plébánosidejét vagy húsz évig) tudta, aszólás a bitang gyermekhez való „apai” jog törvényét foglalja össze.

Szégyönös kódisnak üresen marad a tarisnyája – bölcselkedettmáskor a csacsogó, mert ismerte a hangosan éneklő, követelődzőkéregetőket meg a halk szavú, rimánkodó házról házra járókat is.Társa meg arra gondolt: drága gyermekem, vajha szégyenedtakargatása nélkül mindig gondtalan élet jusson!

98



Akadt aztán olyan kinyilatkoztatás is, amelyet mindkettenegyformán érthettek, mert a kilencévesnek is megvolt már hozzá az„élettapasztalata”: A gazdagnak is kettő az orrlika, mint a szegénynek.

Erre aztán csak elgondolkozó bólintás jutott a reverenda felől.Ez a filozófia gyakran (minduntalan) előbukkant a martonosi

emlékvilágból, már-már felnőttes világnézetű, szinte kubikos-szocialista ülepedésű szemlélettel.

A kutya is oda szarik, ahol nagyobb rakás van – jelentette kiEtelka. A prépost böffent egyet meglepett gyönyörűségében.Gyöngéden kihessentette vendégét, nehogy valláserkölcsi prédikációra ragadtassa magát. S megkérdezhette volna-e:Lelkecském, láttál-e már kutyát szarni? S éppen oda, ahol már társaiürítkeztek? Ugye nem? Nahát... De a tanulságot mégsem fordíthattavisszájára, mert ami excrementumban valótlan, az idealiter nagyonigaz lehet.

Tizenegy éves korában polgári iskolába íratta a kislányt.A következő években annyira elővette az öregség a pártfogót,

hogy végrendelkezni kezdett, írásbeli és szóban tett hagyatkozásba

fogott.Paptársai előtt kijelentette, Oláh Etelkának, Árva Katalin s az ácsOláh Sándor árva leányának biztosíttassák az iskoláztatás, akár atanítói oklevélig a préposti hagyatékból.

Alig múlt el fél esztendő, a prépost meghalt.Hónapok sem múltak, a szeminárium új vezetője Árva Ilona

nővért eltávolította a papnevelde háztartásának vezetéséből.Vele együtt távoznia kellett Etuskának is, nemcsak a

szemináriumból, de az iskoláztatás kedvezményéből is. A szóbeliörökhagyásra, „prépost bácsi” végszavaira a körülötte álló papok közül senki sem emlékezett. S e feledékenységgel egy életre szóló jócselekedet semmisült meg.

Az új egyházi helyen, ahová Ilona nővér került, leánygyermeknek nem jutott hely. Etuska visszakerült Martonosra, a természetes,szókimondó emberek közé, a mázolt szobaföld bolhapattogtató

világába.

99



Tizenkét esztendős volt ekkor. Szolgálónak állt, de a martonosiközgyám szeme állandóan s hivatalból rajta volt a rohamosanszépülő gyermekleány sorsán.

Így telt három év egyre gyarapodó szépülésben, a jegyzőéknél – a

közgyám figyelme szerint –, majd a gyógyszerészéknél az egyévesikrek – Béla és Lilla – mellett pesztonkai minőségben. A szőkegyógyszerészné mellett teljesített hosszú szolgálatban a főzéstudományát is elsajátította az asszonytól, s azt a kegyet is elfogadvaaz ikrek rajongó ölelése mellett, abban a kedvezésben is részesült,hogy vélhető szabadsága nyári idejére marokszedőnek szegődhessék – kiegészítendő az „aratórész” árából gyér öltözékét, ruhaneműjét.

Tizenöt volt, mikor a gyógyszerészné egy délutáni, kora estigtartó bálba elengedte. Ez a táncalkalom vonta fel a falu elsőgazdalegényének, Márton Pihe Istvánnak figyelmét Etelkára. A tánc,amely más eladó lányokat szemlátomást boldogított, őneki nemhogyörömet nem okozott, inkább riadalmat. Nem is ment többet a bálnak még közelébe sem. Hanem a Márton Pihe fiú annál inkábbrimánkodott a gyógyszertár szárazbejárójában. Nemcsak bálok kezdőórája előtt, hanem minden olyan napestén, amikor Martonoson a

közillendőség megengedte az udvarlást. S minthogy agyógyszertárnak alkalmas, szemmel tartható udvara volt, munkájavégeztével Etelka elbeszélgetett Istvánnal asszonya engedelmével – mert a falu első legényének hetenkint való látogatása valamelyest a patikának is megtiszteltetésül esett. Kiderült az első esték után, hogya leánynéző fiatalember inkább kevés szavú, mint meggyőző beszédű. A maga hitelét szívós jelenlétével érvényesítette. Hanem smindjárt az első esték után bebizonyosodott, hogy Etelka kijátszva,kihasználva a legény beszédének egyre hosszabbodó szüneteit,kedves és sokasodóan tréfás megszólalásokkal késztette jókedvre ésmaradásra fel-felkacagó látogatóját. Esett úgy, hogy a hallgatódzógyógyszerészné is, a függöny mögül, elnevette magát, s utóbb aztánmár legtöbbször szintén kihajolt a gang ablakán, hogy hallja Etelkaszokatlanul megnyíló jókedvét. Az ikrek egy távoli szobában azigazak és ártatlanok álmát aludták. De az egyre közösebb igénnyé

erősödött, hogy ettől fogva az asszony is részt vegyen a társalgásban.

100



S így történt, hogy Pihe István neki, a gazdasszonynak mondta elkissé ügyetlen leánykérését.

– S édesanyja tudja-e már, István? – Ő még nem, mert félek, hogy lebeszélne.

A gyógyszerészné tudta, hogy Rozália asszonynak Budapestenfensőbb úri rokonai is vannak, többek között még bárónő sógornőjeis, az anyai lebeszélés veszélye hát igen valószínűnek látszott. S úgyis lett, amikor István hosszas biztatásra, de hiszen a maga szándékaszerint megnyilatkozott édesanyja színe előtt is, csak ennyit mondott: – Édes fiam, azt a leányt, akármilyen szép is, vesd ki a fejedből, mertkoldusszegény.

István nem volt kérlelős természetű, csak éppen agyógyszerésznénak panaszolta el bánatát, aki nem röstellte,felkereste kedves szolgálója érdekében Rozália asszonyt, de ő ishiába: – Hogy gondolod, kedvesem? Egy pesztonka?!

Etelkát senki nem kérdezte, s ő nem is válaszolt senkinek.Fél év telt így tétlen.Jöttek a leányszépség hírére még a szomszéd falvakból is kérők, s

mindjárt s mindannyian a gazdasszonyt kérlelték, jöhessenek

Etelkához szombat estenden. Messze földön híres próbált legények,Kanizsáról, Adorjánból, Zentáról, s még Csantavérről is. De kapu,szárazbejáró nem nyílt senki számára, miután István elmaradott.

Elmaradt, de figyelte erősen, az ő udvarbéli helyét elfoglalja,elfoglalta-e valaki Etelka mellett a lócán s tán a szívében.

Ám éppen ezek miatt egy szombat este ismét kopogtatott a patikakapuján. Arcán olyan bizalom sugárzott, mintha Rozália asszonymegváltoztatott tilalmának derűje pirítaná belülről. De csak úgy aharmadik szombaton bökte ki súgva jókedve eredetét: – Már bocsánat a szóért, patikusné asszony, de én azt gondoltam ki, hafelcsinálnám az Etuskát, hát édesanyám bizonyára beléegyesülne azesküvőbe.

Az asszony meghökkent, elszörnyedt, de mielőtt kimondta,megismételte volna azt a szót, hangosan elkacagta magát, s hogy afiú ne láthassa gondolatát, befordult a lakásba, leváltani a nyűgösen

hancúrozó Béla és Lilla mellől Etelkát.

101



Akkor este István nagyon megilletődötten bánt a lánnyal, snapokig meg a gyógyszerészné sem szólott az újféle házasságiajánlat felől. De mindenki tudta szótlan is, hogy Etelka igazánkedveli a Márton Pihe fiút.

A leány havibaja nem volt titok eddig sem asszonya előtt – ezutánfigyelte pontos napjainak szabályát is.

Mit szólnál hozzá, Etus, hogyha – így kezdte a környékezést aszent ügy érdekében az asszony.

A lány nagyon elszégyellte magát, s a papok nevelése után atiltakozása konok és szilárd maradt a szüzesség megőrzésében.

– De ha esküvel megígérné? – Az eskü elszáll, a poronty megmarad – válaszolt nyomban

felnőttes bölcsességgel Etelka, mint aki már maga is végiggondoltamindezt megkérdezetlen.

Az asszony s István összesúgtak, és tovább szőtték a becsületestervet.

– Te leány, ide süss: megbeszéltem a plébános úrral, adja áldásátreátok... előre!

Akkor még a fiatal plébános nem tudott a dologról, de mire Etelka

megadta magát, ő is hajlott előzetes egyházi áldását adni a szentszándék érdekében...Amikor Béla és Lilla ölelő ragaszkodása közben jelentette

asszonyának hószáma immár kéthetes elmaradását, az csak ennyitválaszolt higgadtan:

– Még várunk két hetet, s aztán viszlek a szigorú Márton Pihénéelé.

Úgy is lett. Rozália asszony a népszokás szigorú törvényeinek engedve beleegyezett a hamari esküvőbe. De már az eljegyzés napjánmegkérdezte:

– Hogy van az, Etel, hogy teutánad messze földről jártak híres,kipróbált legények, amint hírelték, Kanizsáról, Adorjánból, Zentáról,még Csantavérről is, és te mégis az én mazna Pista fiam mellettmaradtál?

Etelka boldog hasára tette két tenyerét, s tágra nyitva szemét csak

ennyit mondott:

102



– Gördülő kövön nem nő moha...Rozália mama (később Szülém) elcsodálkozott: – Ezt még soha nem hallottam, pedig már negyedszázada élek

Martonoson.

* * *

Brigittáról, Oláh Sándor és Árva Katalin elsőszülöttjéről meg kellemlékeznünk. Felcseperedvén, kiszépülvén, a maga idejében ő isférjhez ment Károlyi Györgyhöz, egy szegényből csinálva kettőt,majd hármat, négyet, ötöt, hatot, sőt hetet. Ez a György bizony nemtartozott a grófi ághoz, hanem a földhözragadt Károlyiakhoz. Be ishívták nyár közepén 1914-ben a szegedi gyalogezredbe, ki is vitték nyomban a frontra azzal az ígérettel, hogy „amikor a levek lehullnak...”. De bizony még télen sem engedték haza, hanem csak akövetkező őszön, két hétre. Erről a két hétről egy fotográfia maradt.Ott ül középen a hős gyalogos, egyenruhában, keresztbe dobottlábbal, mellette Brigitta, karonülő gyermekkel, előttük két fiútörökülésben, apja mellett egy nagylány szalagos hajfonattal, a

szülők között bátor ötévesen Anna, Károlyi Anna, az ő jövendőjeiránt érdeklődünk.Károlyi honvéd felfelé lendülő bal lábán, a szorosra sodort

lábszártekercs után fényesre suvickolt bakancs következik, de amegrendítő pillanatban a talp kettényílt: a hadibakancs laffogó talpátörökítette meg a vándorfényképész, mint egy kiáltást a hadiszállítók gazsága ellen.

A gyermekek öltözéke nem gazdag, de tiszta, az anyai gondosságdicsérete.

A következő évben jön a hír, hogy Károlyi György hősi halált halta galíciai mezőkön.

Még tart a háború, Brigittát elviszi a tüdővész.A gyermekek – a falu törvényei szerint – anyai-apai testvérekhez

kerülnek.Károlyi Anna hétesztendős leánygyermeket a nagynéni, Oláh

Etelka viszi magához Resicára, egész úton szipogva emlékezik a

103



maga szegedi esztendeire, szeme mindegyre unokahúgán, magábagyűri kislánykora örömét-bánatát, a gyantaszagú ácsműhelytől atömjénillatú papneveldéig.

Miért Resica? Ismételjük-e, hogy az anyai nagybácsi, doktor

Herczeg Ferenc miniszteri tanácsos, később osztályfőnök (talánállamtitkár is) kedvezésül húgának, Rozáliának új lakóhelyénalapítandó népszerűsége végett minden hozzája forduló martonosilegénynek az államvasútnál vagy a postánál szerzett állást, ezértaztán a martonosi vasutasok és postások behálózták Nagy-Magyarországot.

S éppen unokaöccse, Márton Pihe István maradt volna ki anyugdíjas állás kecsegtető áldásaiból?

Nem akarok paraszt maradni. Maradjon a föld Eszterkének sférjeurának, Csonka Sándornak.

Rövid tanfolyamok után a román resicai posta mestere lett az ifjúházas „harmadik” István.

A fogadott gyermeket Annusnak szólította a család élete végéig.Ő az, aki újszülött unokahúgát megfürdeti, tisztába teszi,

visszapólyálja, amikor félórácskára magukra hagyja őket Cikus és

Gizus. Ekkor (1920-ban) tízéves, hetekig figyelte a csecsemőápolásműveleteit, s amint szerét ejtheti, anyás ösztöneinek engedveeredményes kísérletet tesz, hogy majdani saját csecsemőit hasonló biztonsággal tisztogassa, dédelgesse.

Neki azonban nem lesznek majdani csecsemői, számos terhességeellenére.

Cikus? A gyermekek becézéséből keletkezett anyaelnevezés:Anya, Anyuci, Anyucika, Cika, Cikuska.

Gizus, ő a Pacsirta utcai könyvtáros, a temesvári hadbíróságfoglya.

S Annus az, aki viszi a hírt Budapestre, hogy Arzsóka Jenő, amagyar honvédelmi minisztérium Monarchiából maradt alezredese aromán vezérkar beépített embere Budapesten.

Annus, Annus, Annus!... Sok fejcsóválás életvidám természetemiatt és sok elismerés mindig segítőkész magatartásáért.

104



Ő az, aki Porta Orientalison a magányos havas éjszakában rálő avérszomjas farkasokra, noha soha nem volt még kezében puska – éstalál, és szétrebbenti a támadó ordasokat.

Csupa jó tulajdonság bomlik ki a lányból: okos, tanulékony,

házias, bátor, jó kedélyű, éneklésre, táncra, tréfára mindig kész.És az miféle érték, hogy szép, érett nő már tizenöt évesen?A férfinem iránt való szomjas vonzódás, Annus első

eszméletvesztésére így emlékezik a négyéves unokahúg:Anyám kedélye – talán éppen Mantuék miatt – egyre rosszabb

lett. Félelem környékezte. Félt ő maga, féltette apámat, féltett engem.Apám azt találta ki, hogy hívjuk meg, legalább télire, nagynénémet,Annust. Én őt Tantinak becéztem. Legnagyobb örömömre Tantinéhány nap múlva meg is érkezett. Apám ment el érte Resicára.Annus tíz évvel volt idősebb, mint én, jöttekor a tizenötödik évébenvolt. Annus jelenléte nagyon megnyugtatta anyámat. Újra vidámvolt, énekelt, kézimunkázott, ha elfogyott az olvasnivalója. Annussokat csavargott. Mindenkivel ismeretséget kötött. Sokszor láttam afűtőház környékén is, mint később kiderült, szerelmes lett egy bizonyos Romoşanba, mozdonyvezetőbe. Velem is sokat törődött az

én Tantim, nagyon büszke voltam rá, hogy nagylány és szép. Anyámegy idő után ráparancsolt, csak akkor mehet el hazulról, ha engem ismagával visz. Ezt nagyon kelletlenül fogadta Annus. Számomra afűtőház nagyon érdekes hely volt. Különösen a rámpa, amelyen anagy, behemót mozdonyokat fordították meg. Amelyik háttal állt, aztorral fordították kifelé, vagy fordítva. A hatalmas korongból, amelyetsín átalt s amelyre rápöfögött a mozdony, rudak nyúltak ki, ezeknek rugaszkodtak a fűtőházi munkások, és megindították a korongot. S amozdony megfordult! Lassan, ünnepélyesen mozdult a hatalmasvaskolosszus, s én ezt játéknak is meg csodának is tartottam.

Olyankor, amikor anyám reggel korán Orsovára utazott – mertTemesvárra mindig magával vitt –, hogy áthidaljam anyámtávollétét, visszabújtam a meleg dunyha alá, és újra elaludtam, hogyminél későbben ébredjek fel anyám hiányában. Most is így volt. Devalami azért másként történt, mint máskor. Az ebédlő felé, ahol

Annus aludt, nyitva maradt kissé az ajtó. Csak résnyire. Ezen a résen

105



egyszer csak furcsa nesz jött hozzám. Kimásztam az ágyból, és belestem az ajtórésen. Annus ágyában nagy mozgás volt, szintedulakodás. Megrémültem, mi ez? Ki ez? Bántják a Tantimat? Csak Annus hangját hallottam. Nyöszörgött, könyörgött, kicsiket visított,

hörgött, majd teljes csend lett. Kis idő múlva a hallgatásból a dunyhaalól Romoşan bújt elő. A mozdonyvezető.

Mintha áramütés ért volna. Kirohantam a kertbe, és hálóingbentérdig beálltam a hóba, és azt kívántam, hogy bárcsak mostmeghalhatnék! Többé nem tudtam elviselni Annus szagát. Többénem bújtam hozzá. Romoşan bűzét éreztem rajta. Annus iránticsodálatom és szeretetem megváltozott. Annus eltávolodott alelkemben, és sajnáltam és lenéztem. Négyévesen. Sajnáltam, hogymilyen buta, és lenéztem, hogy milyen buta. Négyévesen. De ezek azérzések csak érzéssejtelmek voltak. Hiszen akkor meg sem tudtamvolna fogalmazni, hogy mit érzek, de azt az egyet tudtam, hogy nem bízhatom magamat Annusra. Ezt nagyon határozottan éreztem.

Annus észrevette, hogy kimentem a hóba, és bevitt. Énmegnémultam, és anyámnak sem mondtam el, mit láttam. Egy életrea titkom maradt. Talán még Annus is csak sejtette tudásomat

mindvégig.

106



Az első évek – reményvesztés előtt

A maradék vasutasok – úgy érezvén, hűek maradtak a zászlóhoz, avasúthoz, s a MÁV-jelzéseket ideiglenesen cserélték fel CFR-re – sokat vívódtak, mérlegelvén az események jelenét s a lehetséges jövőt. Sándor Imrével, Bucával (az ÜV-ből) Stürmer Jánosösszedugta fejét. Hogyan történt, hogyan történhetett – s mi lesz afolytatás. A Stürmer név védelem lett. Emeric Sandru és Buca is

idomult, hogy időt nyerjen a töprengésre.A magyar területek birtokbavételét a románok már 1918-ban

megkezdték. Ezt a folyamatot az Erdélyben megalakult 15 tagúKormányzó Tanács (Consiliul Dirigent) készítette elő és hajtottavégre. Megtehette, hiszen Erdélyben nem volt magyar fegyveres erő.A Kormányzó Tanács székhelye Nagyszebenben volt, aholmegindította a Gazeta Oficială című hivatalos lapot, amelyen

keresztül közölte utasításait. Az első utasítás felszólította Erdélylakosságát, szakítson meg minden kapcsolatot a magyar hatóságokkal, és kizárólag csak a Szebenből jövő intézkedésekettartsa tiszteletben.

A Kormányzó Tanács politikai programját 1918. december l-jén,az erdélyi románok gyulafehérvári nemzetgyűlésén nyilvánították ki:

Teljes nemzeti szabadság minden együtt élő nép számára! Mindennép saját nyelvén, saját soraiból kikerülő egyének által szervezi meg

közigazgatását és saját nyelvén intézi bíráskodását. Minden népképviseleti jogot nyer a törvényhozó testületben, az országkormányzatában az őt alkotó egyének számarányának megfelelően.

Egyenlő jogok és teljes felekezeti szabadság az állam összesfelekezetei számára.

Tiszta demokratikus rendszer megvalósítása a közélet mindenterületén. Általános, közvetlen és titkos választójog községenkéntarányosan mindkét nem számára 21 éves kortól a községi, megyei és parlamenti képviseletre.

107



Korlátozás nélküli sajtószabadság, szervezkedési és gyülekezési jog, minden eszme szabad terjesztésének joga. Gyökeres földreform.Valamennyi nagybirtok összeírása és felosztása. A parasztságnak földjuttatás, legalább annyi, amennyit maga és családja meg tud

művelni.Az ipari munkásságnak ugyanolyan jogokat, mint amilyeneket a

leghaladottabb ipari államok biztosítanak.A gyulafehérvári rezolúció a román nép legnagyobb történelmi

pillanata volt. Általak lehetősége nyílt e népnek, hogy a Duna-medencében létrehozzon egy modern, demokratikus társadalmat.

A Kormányzó Tanács elnöke Maniu Gyula volt, románul JuliuManiu. Szilágysomlyón született 1863-ban. Iskoláit Zilahon,Kolozsvárt és Budapesten végezte. Mint román származású magyar parlamenti képviselőnek a magyar iskolapolitika, a választási jog és aközös hadsereg nyelve voltak támadásai célpontja. Messzire látó politikus volt, és felismerte a román érdekek kedvező alakulásának lehetőségeit. Maniu még 1893-ban esküt tett: Esküszöm istenemre,lelkiismeretemre és becsületemre, hogy életemet a román nép ügyegyőzelmének szentelem, és az általuk előkészítendő forradalomban

részt veszek.Az új kormányfő Averescu tábornok lett.Megindult az erdélyi román politikusok és a Kormányzó Tanács

elleni támadás. Az új Nagy-Romániában az erdélyi befolyástmérsékelni kellett. A támadó szerepét erdélyi román politikusraosztották: Octavian Gogára.

Octavian Goga középiskolai tanulmányait Szebenben ésBrassóban, egyetemi éveit Budapesten és Berlinben töltötte. Mégegyetemi hallgató korában megszervezte és megindította aLuceafărul című román irodalmi lapot. Goga még magyar időkbenigyekezett román hazafias érdemeket szerezni, ezért különbözőmagyar egyházi és világi körökbe furakodott be, hogy kikémleljetevékenységüket. Így találta magát szemben ezekben az időkbentöbbször is Maniu Gyulával.

Goga tisztában volt azzal, hogy az erdélyi románság tömegei – a

Korrmányzó Tanács hibái ellenére – kitartanak Maniu és Vaida

108



mellett. Ezért, hogy tömegbázist biztosítson magának, a magyarságfelé fordult. Averescu tábornok, Goga pártpolitikai társa is hajlottGoga elgondolására.

A magyarság ebben az időben Nagy-Romániában a lelki tetszhalál

állapotába került.A trianoni békediktátum aláírásáig Erdélyben két parlamenti

választás is volt, 1919 augusztusában és 1920 májusában. Amagyarság egyikben sem vett részt. Az indok: a békeszerződés mégaláíratlan, és így Erdély Romániához csatolása – jogilag – semtörténhetett meg.

Ennek az időszaknak egyik koronatanúja a róla és tőle megjelentírások alapján Gyárfás Elemér, romániai magyar politikus. Tudták róla, hogy magyar és román időkben egyaránt a két népmegbékélésén fáradozott. Gyárfás Elemér 1884-ben születettBorzáson. Kisküküllő főispánja volt, és a római katolikus Státuselnöke. A magyarság sokszor fölhánytorgatott passzivitását akövetkezőképpen fogalmazta meg:

„...éles kritikák hangzottak el passzivitásunk ellen, holott annak fontos erkölcsi és gyakorlati okai voltak.

A kritikusoknak igazuk van abban, hogy új rendszerben valóelhelyezkedésünkre ez lett volna a legkedvezőbb időpont.Elveszítettük a legfontosabb közéleti és gazdasági pozíciókat,tétlenül kellett néznünk, amint ezeket a románság rohammalelfoglalta. Kihasználatlanul maradt a lélektani pillanat, amikor az újuralomhoz való csatlakozásunk hálát és elismerést válthatott volnaki, és ez a két nép lelkét hosszú időre közelebb hozta volnaegymáshoz.

Ez mind igaz, és ennek dacára nem tehettünk egyebet, mint amittettünk. Kétségtelen, hogy a velünk együtt élő többi népeknek ezidőben aránytalanul megbízhatóbb értesüléseik voltak arról, hogy avilág hatalmasainak mi a szándéka azzal a földdarabbal, amelyenélünk. Tény az is, hogy a Budapesten uralkodó zűrzavar s az onnannagy kerülővel hozzánk érkező, ellentétes forrásokból eredő hírek ismegzavarták tiszta látásunkat.

109



Budapest felé le volt zárva a határ, sok ideig harci front isválasztott el, s különben sem volt olyan tényező, akinek különösebbgondja lett volna a mi irányításunkra.

Egy dolgot azonban tudtunk a bukaresti sajtóból is.

Tudtuk, hogy Közép-Európának új térképet rajzoltak anagyhatalmak. S tudtuk, hogy a megmaradt Magyarország kormányaemberfeletti erőfeszítéssel igyekszik megmenteni a régiMagyarország területéből, ami megmenthető. Bukarest és Szebenfelől felénk hangzó hívogatásokból láttuk azt is, hogy anagyhatalmak előtt döntésre váró perben Magyarország törekvéseivelszemben érvként fog felhasználódni minden olyanmegnyilatkozásunk, mely a dolgok új rendjét véglegesnek elfogadja.

A szászok meghozhatták Meggyesen csatlakozó határozatukat arománokhoz, a zsidóság egy része pedig megalakíthatta az új rendbe beilleszkedő Zsidó Nemzeti Pártot. Mindenki sietett olyan állástelfoglalni, mely legtöbb előnyt ígért neki a jövőre. Az erdélyimagyarságot azonban saját lelkének szigorú parancsa intettenémaságra s tökéletes tartózkodásra minden olyanmegnyilatkozástól, mely volt anyaországával állította volna szembe,

s mely az évszázados lelki közösség és rokonság megtagadása lettvolna.Egészen bizonyos, hogy a románság is megvetett volna minket, s

megvetne ma is még, ha a sorsfordulat eme időszakában odaállottunk volna azok közé vagy azok mögé, akik a régi Magyarország romjainúj nemzeti államokat akartak felépíteni.

Nekünk a vér- és faji közösség hallgatást parancsolt mindaddig,amíg a nagy vita a béketárgyalások asztalánál el nem dőlt.

Az erkölcsi kategorikus imperatívusz mellett gyakorlati okok ishallgatásra és passzivitásra kényszerítettek.

Ha a románság vezetői őszintén meg akarták volna valósítaniErdélyben azt a keleti Svájcot, melyet a magyar uralom idejénköveteltek, módjukban állott volna ennek a lelki előfeltételeitmegteremteni...”

Maniu már keményebben ítélte meg a magára maradt

magyarságot:

110



„...a magyarok a románokat kiszorították a hivatalokból, srákényszerítették a szabad foglalkozásokra. A magyar értelmiséget pedig (leültették az államtól függő jó hivatalokba. De 1918-ban ütöttaz igazság órája. A románok egy emberként csatlakoztak a nemzeti

forradalomhoz. Egyház, nép, papok, parasztok abban a gondolatbanegyesültek, hogy meghozva a gyulafehérvári határozatokat, átvegyék a hatalmat, és így máról holnapra független elemekkel betöltötték azösszes hivatalokat. Viszont a magyarok hozzászokva az államigyámkodáshoz, nem rendelkezve semmiféle energiával éstalálékonysággal, amelynek forrása egyedül a megszokottöntevékenység, tájékozatlanul állottak. Saját hibájuk folytán a teljes politikai tétlenségre voltak kárhoztatva. Nem voltak képesek ellenállást vagy komoly tevékenységet kifejteni, hanem utasításokatés tanácsokat onnan vártak, ahonnan sorsuk eddig is függött.”

Maniunak sajátos elképzelése volt a kisebbségi kérdésmegoldásáról, ezt a Kormányzó Tanács 1. számú dekrétuma ígyfogalmazta meg: a Romániához csatolt régi magyar területeken anemzetiségek egyenjogúsításáról szóló magyar törvényt kellalkalmazni (érvényesíteni) azzal a kiegészítéssel, hogy mindenhol,

ahol a törvény a magyar nyelv használatáról beszél, a románt kellérteni, s e törvénynek a nemzetiségekre vonatkozó intézkedéseit kellezentúl a magyarokkal és a többi kisebbségekkel szembenalkalmazni.

Ettől a csaknem méltányos szándéktól csakhamar elálltak. MagaManiu is.

Az idő múltával bebizonyosodott, hogy a magyar törvények messze emberségesebbek voltak és sokkal liberálisabbak, mint azegyre szigorodó román nacionalizmusé. A magyar törvények alkalmazása egy idő után már kedvezménynek hatott volna. Amagyarokkal szembeni „gyűlöletpolitika” feladása meghátrálást,gyengeséget jelentett volna a román politikusok körében. „Ori ei orinoi” – volt a jelszó, „vagy ők, vagy mi”! Tehát szó sem lehetsemmiféle megértésről.

111



Pedig a románság kapott egy nagy történelmi pillanatot, amikor küldetést teljesítve a Kárpát-medencében jobb hazát teremt az itt élőnépeknek.

A közhivatalok elfoglalásával szinte egy időben megindult a

román földreform is, amelynek elvi alapjait a gyulafehérvárirezolúciók képezték. A világnak meg kellett tanulnia, hogy arezolúció csak ígéret maradt, a valóságban teljesen ellentétes dolgok történtek. Vagyis egyszerűen csak zsákmányosztás az uralomra jutottnemzetnek. Az 1907-es ó-romániai parasztlázadás követeléseit atrianoni békével megszerzett magyar földekből elégítették ki.Egyidejűleg megtörtént a magyar parasztság elszegényítése is.

A XX. század elején Románia a nagybirtok és az erős feudálismaradványok országa volt. Ötezer bojár 4 millió holddal, vagyis aföldterület 49%-ával rendelkezett. A művelhető terület 40%-át 921ezer parasztcsalád birtokolta. A parasztságot súlyos adó nyomta. Aromán történelem legnagyobb erejű parasztfelkelése volt 1907-ben.A parasztság nagy részét éhhalál fenyegette. A vérbe fojtott felkeléssemmit sem oldott meg. A román uralkodó osztály a jövőben bízott,Erdély elfoglalásában.

Az első földreformról szóló rendelet 1919. február 8-án kelt, s ezttöbb kiegészítő és módosító rendelet követte.A román agrárreform a kényszerbérlettel indult el. Ez a közép- és

nagybirtokok kényszerű bérbe vételét jelentette képletes bérleti díjjal,vagy ha kisajátítás történt, képletes megváltási összegért.

Az erdélyi kisajátítások messze túlhaladták az igényjogosultak földszükségletét. Igényjogosultak hiányában a fennmaradt kisajátítottföldeket az agrárreform végrehajtása után „rezervák” címén az államvette birtokba. Sok helyen még a magyar kisbirtokokat is kisajátítottaa román állam, de elsősorban az egyházi birtokokat vették el, nemkímélve kulturális vagy szociális intézmények földjeit sem. Ez is beletartozott a magyarokat pauperizáló politikába. Ennek két fontoskövetkezménye lett: az egyik nem kívánatos a román állam számára,ez a termésmennyiségek jelentős visszaesése a mezőgazdaságban. Amásik éppen kívánatos: a magyar iskolák, kulturális intézmények

anyagi létalap nélkül maradtak. Gyakran előfordult, hogy a

112



kisajátított erdélyi magyar birtokokat jelképes összegért regátinagybirtokosoknak adták bérbe.

Scotus Viatornak (angol publicista, a Foreign Office tanácsadója,Balkán-szakértő), a románság nagy barátjának, Nagy-Románia egyik

térképrajzolójának a Pátria 1930. évi 114. számában megjelent cikkeszerint a román agrárreform nemcsak a magyar birtokosokat tettetönkre, hanem az egyházon keresztül az egész magyar értelmiségiosztályt, és olykor a nemzeti bosszú látszatát keltette.

113



Brazília – az ígéret földje?!

Stürmer János erdészetet tanult Temesvárott, majd Selmecbányán.Oda együtt utazott temesvári osztálytársával, Redl Károllyal, s ottvégezvén együtt is érkeztek vissza a bánáti erdőigazgatósághoz.Szomszédos beosztásba kérték magukat, az erdőigazgató teljesítettekívánságukat. Úgy tervezték, majd egyszerre nősülnek, egyszerreszületnek gyermekeik, s az asszonyok s valamennyi gyermekük is

testvéri barátságban fogják szeretni egymást. Ezekből atervezgetésekből sok teljesült. Még azután is, hogy a háborúközeledtével Ülkei nagyapa, de főként Hervay Franciska, a nagyanyaúgy vélték, a Jancsi gyereket ki kell menteni a katonaságveszedelmes környezetéből. Megtudták, megbizonyosodtak felőle,hogy csak a negyven éven felüli erdészek visszatartása lesz bizonyos,a fiatalokat, a húszéveseket bizonyosan oda kell adni majd a harcok

istenének.Ülkei nagyapa (szintén János), már csaknem vak bányatanácsos,kinek naponta olvasta unokája a hírlapok vezércikkeit s tudósításait,s noha ő egyengette erdészi jövőjét, szomorúan emlegette, milyen jólel tudott politizálni az újságolvasások közben és után már a tizenkétéves fiúval, s milyen sokat veszített ő maga is tájékozottságából,mióta Jancsit Temesvárra, majd Selmecre küldték, küldte.

A nagyanya, Hervay Franciska (lögérpatonyi!) intézte el az

oravicai állomásfőnöknél, hogy vegye fel a fiút gyakornokulegyelőre s tanfolyamra tovább – átigazolandó az erdészettől –,minthogy a vasúti tisztek katonai mentességet fognak élvezni, hakitör a háború.

S úgy is lett.Látszatra elszakadt egymástól a két testi-lelki jó barát.De mégsem igazán, mert vagy Károly úgy intézte körzetét

fensőbbségénél, vagy János az üzemvezetőségnél (ÜV) az

114



állomásokat, hogy szomszédok legyenek s találkozásaik neszakadjanak meg.

Amikor János 1919 húsvétján Martonoson örök hűséget esküdötta 17 éves Márton Pihe Gizellának, Redl Károly is néhány hét múlva

oltárhoz vezetett Temesvárott egy Juliska nevű tanítónőt. (Mellesleg:Gizella is legalább tanítónő szeretett volna lenni.)

Amikor a következő év áprilisának végén a resicai postahivatalmellett megszületett (Frank doktor segítségével) a Stürmerék Nórája,már Redléknél is kelepelt a gólya, Juliska mindennapos volt. Májusvége meghozta az ő kislányukat is, és lehetetlen volt, hogy az ő neveis ne Nóra legyen.

Redl Károly számára csakhamar szűk lett az erdő: nem volthajlandó nevét Redelura románosítani, ám hírét vette, hogy a brazíliai tropikus őserdőkbe szakembereket keresnek.

Titkos-, nem is annyira titkos ügynökök toborozták Bánát-szerte afiatal magyar fizikai és szakmai munkaerőt, eldorádót festve amunkanélküliségtől, állásvesztéstől rettegő családok képzeletébe.

Hányszor ültek össze Károly Jánossal, Juliska Gizellával (s talánmég a kétéves Nórák is), meghányni-vetni a kiutazás lehetőségét. Az

olcsó hajóút, a Brazíliában történő azonnali munkába állás biztosígérete, az ismeretlen csodás világ csábos igézete, a pálmafák világa,ahol soha nem kell fűteni, ahol nincs tél, mert örök tavasz és örök nyár honol.

Redlék már úti okmányaik birtokában – a resicai és oravicairokonság Stürmeréket visszafogta még – végül szívszakadva abbanállapodtak meg, most ezzel a hajóval útnak indulnak Károly ésJuliska a maguk Nórájával, s amint megfészkelődnek az Egyenlítőtőldélre, küldik hívó üzenetüket.

Alig indult el ama magyarokkal rakott hajó Konstancából, a DéliHírlapban tudósítások jelentek meg a kivándorlások,kivándoroltatások körülményeiről, s utóbb még arról is, a bukaresti parlamentben hogyan vélekednek a „mozgalom” érdemeiről. Íme:

Még 1922 februárjában egy dévai rendőrtisztviselő felhívta arendőrkapitány figyelmét arra, hogy a vidéken, de „kizáróan a

magyarok között erős kivándorlási propaganda folyik valami

115



Herberger nevű személy által. A propaganda arra támaszkodik, hogymegkezdődik a magyarság földjének a kisajátítása, és mindenneműmagyar tisztviselők és munkások is utcára kerülnek. Felhívom afigyelmét – jelentette a lelkiismeretes dévai rendőrtiszt – e

mozgalomra, amelynek esetleg káros következménye lesz, mert amagyarok nem fogják elmulasztani, hogy a dolgot ellenünk való propagandára felhasználják”.

A rendőrfőnök jelentést tett a belügyminisztériumba, ahonnantáviratot kapott: „Franasovici államtitkár tud arról, hogy a rendőrihatóságok akadályokat gördítenek Herberger munkája elé, jóllehetHerberger a belügyminiszterrel kötött megállapodás értelmébenműködik. Utasítom, hogy tegye meg a kellő intézkedéseket, hogyalárendelt közegek személyes előnyökért ne emeljenek Herbergernek nehézségeket.”

Herberger folytatta a toborzást.Herberger titkába azonban nem volt egész Erdély rendőri

személyzete beavatva. Pár héttel az eset után egy még buzgóbbrendőrtisztviselő letartóztatta Herbergert.

Herberger a vizsgálóbírónak a következő kijelentést tette:

„Minden működésem a brazíliai kivándorlással kapcsolatban nyíltanés a kormány ellenőrzése mellett történt, nekem felhatalmazásom vana belügyminisztertől, amelyet személyesen adott meg.”

Az elképedt bíró a belügyminiszterhez fordult felvilágosításért.Onnan a következő leiratot kapta (13 267-924. sz. alatt): „Herberger Gyula sem a belügyi, sem a közmunkák miniszterétől semmifélefelhatalmazást nem kapott, hogy kivándorlás érdekében propagandátfejtsen ki: arra sincs feljogosítva, hogy valami argentínai társaságrészvényeit árusítsa.” Egy következő szigorúan bizalmas táviratazonban így szólott (az 56 259-924 számú): „a 729-923. sz.átiratban foglalt kérdésére értesítem, hogy Herberger Gyulának szóbeli és időhöz kötött felhatalmazása van, hogy kivándorlókat toborozzon. A miniszter helyett: Olăraşu.”

A Herberger-, illetve a kivándorlásügy 1924 tavaszán a román parlament elé került. Az üggyel kapcsolatos vita a következő hangon

folyt le:

116



Maniu Gyula: Megenged egy kérdést, miniszter úr? Ismeri ön akivándorlási törvényt?

Vaitoianu belügyminiszter: Természetesen.Maniu: ...a 2. szakasza félreérthetetlenül megtiltja, hogy olyan

személyeknek kivándorlási ügynöksége legyen, akik idegen államkormányával állnak összeköttetésben.

A belügyminiszter ültéből felpattanva, dühtől vörös arccalkiáltotta:

– Természetesen ismerem a második szakaszt is, de kérdem én, azönkéntesen kivándorolni szándékozókat miért gátoljuk megelhatározásukban?

– Azért, mert önkéntességük csábításon, szédelgésen alapul. Smert a becsapottak mind magyarok.

– Miért bántja önt, hogy egy olyan népcsoport távozását elősegítivalaki, amely népcsoport esküdt ellensége a mi népünknek éshazánknak?

Ezt a kérdést hosszan megtapsolták a képviselők. – Ön elfelejti, miniszter úr – szólalt meg halkan utóbb Maniu –,

hogy a gyulafehérvári rezolúcióban állampolgári és politikai

egyenlőséget ígértünk ennek a népcsoportnak. – Eh – legyintett Vaitoianu –, hol van már az!Redléktől – hosszú hajóutat megtéve – vagy három levél érkezett.

Az első az utazás élményeiről számolt be, a második a forróéghajlathoz való nehéz alkalmazkodásról (a kislány állandóanhurutos), a harmadik levélből már határozott szomorúság csapott ki:Károlynak nem erdészeti szaktudását hasznosítják – merthogyközben a tropikus fák tulajdonságait is megtanulta –, hanem azőserdőirtáson kell felügyelnie, ahol vérzik a szíve minden kivágottfaóriás miatt.

Az utolsó levelet Juliska írta körülbelül akkor, amikor a románképviselőházban Maniu a belügyminisztert kérdőre vonta. „Károlytismeretlen fertőző betegség egy hét alatt megölte. Ott temették el azőserdőben, távol tőlünk, távollétünkben. Kaptam egy kevésvégkielégítést. Nem tudom, mi lesz velünk. Nórácska nem bírja a

klímát. Isten veletek.”

117



A brazíliai ígéretek földje ezzel a levéllel örökre megszűnt Jánosés Gizella számára.

És hiába írtak leveleket Redlné Júliának, válasz egyikre semérkezett.

118



Medvék, bárányok – Temes vize

Temességi emlékeim kis részben valódi emlékvillanások, nagyrészben anyám elbeszélései.

Temesságon apám helyettesítő állomásfőnök volt.Temesság Temesvár tőszomszédságában lévő sváb település, a

temesvár-resicai vasútvonalon és a Temes folyó partján.A Temes neve feltehetően dák eredetű, és mocsaras vizet jelent.

Így értelmezték a dákok után odatelepült szlávok is, akik a TemestThimisnek, sötét folyónak nevezték. A folyó román neve amagyarból származik.

Én a Temest egészen másként láttam: széles, lusta folyású víz, a parton bokáig érően sekély, hosszan be lehet gyalogolni, ragyogótisztán csillog és olyan átlátszó, hogy csak a mozgása jelzi, hogyfolyóvíz.

A vasúti szolgálati lakás, amelyben laktunk, nagyon közel volt afolyóhoz, szinte a kert alatt. Matyi kutyámmal (sima szőrű foxi,egyik füle és fél pofája fekete, a többi fehér) gyakran kiszöktem akertből és le a Temeshez. Mindketten belegázoltunk a bokáig, illetvea mancsig érő vízbe úgy, hogy én Matyi hátbőrébe kapaszkodtam. Őszomjasan lefetyelt a tiszta vízből, én egyensúlyoztam a nyálkás,csúszós köveken.

Matyi hamar otthagyott, én is kikecmeregtem a vízből. Már

teljesen átfagyott a lábam. Felcsendült anyám messze vivő énekes-csengő hangja: Nóóórííí... Matyííí... Szaladtunk mindketten, a bűntudat röpített bennünket. És jött a haddelhadd! Mindkettenkikaptunk: ha még egyszer lemerészkedtek a Temesre, hát jaj lesz!

Anyám ebéd után mindig elhelyezkedett kedvenc karosszékében,rágyújtott és olvasásba merült. Volt anyámnak egy szobarésze, amely polcokkal volt kibélelve és zsúfolásig tele volt könyvekkel. Akisasztalkáján púpozva álltak a folyóiratok s egy másik kisasztalkánaz újságok. Apám könyv után sohasem nyúlt, de a két-három

119



napilapot, ami járt, azt az utolsó betűig kiolvasta. Ez nagyapaiörökség volt. A sok gyerekkori felolvasás!

Anyám mesélte, hogy az irodalmat és a történelmet lelki, illetveszellemi édesanyjától, magyar nyelv- és történelem tanárnőjétől,

bizonyos Tóth nénitől tanulta meg szeretni. Tóth néni ébresztette fel benne azt az érdeklődést, amit Trianon csak fokozott, hogy imádotthazájáról mindent megtanuljon könyvekből, folyóiratokból. Avilágirodalom is érdekelte. Megvoltak a legjelentősebb és magyar nyelven megjelent orosz, német, francia, angol klasszikusok. De finnkönyvekre-írókra is emlékszem, pl. Maila Talvio. Anyám a könyveitkönyvügynököktől vásárolta részletfizetésre, nem csekélyösszegekért, aminek apám nem túlságosan örült.

Anyám és apai nagyanyám között soha fel nem oldható ellentétfeszült. Mindkettő merőben más világban élt. Anyám már afelvilágosult, a férfiakkal egyenrangú nőkhöz hasonlított, nagyanyámlelke mélyén az arisztokráciához tartozónak érezte magát. Világuk semmilyen módon nem volt összeegyeztethető.

Nagyanyám számára felháborító volt, hogy addig, amíg elérkezettRedlék indulásának ideje, szombatonként a két család bejárt a faluba

a nagykocsmába vacsorázni, ahol a sváb fúvószenekar szórakoztattaa vendégeket. Mindig volt tánc is, forgott ott kicsi, nagy, öreg, fiatal. Nem restelltek táncolni a nagymamák sem. Apám sohasem táncolt,anyám annál inkább. Mi ketten, a két Nóra, egy rejtett zugban babázkodtunk.

Emlékvillanás: apám ölében ülök. Anyám táncol, forog, Matyikutyánk úgy forog anyám lába körül, ahogyan anyám. Ha valakirálép a mancsára, nagyot vonyít, és iszkol hozzánk. Apámsejtelmesen mosolyog, és simogatja a bajszát. Nekem ez a sejtelmesmosoly nem tetszik. Sírni kezdek. Lerugaszkodok apám öléből,odaszaladok anyámhoz, és belekapaszkodok a ruhájába.

Nagyanyám fel volt háborodva ekkora ledérségtől. S ami mégnagyobb bűn volt a szemében: anyám cigarettázott. A cigaretta – amint azt később megtudtam – „akkor” a női emancipáció jele volt.

120



Temesságon csakhamar minden megváltozott. Akiket szerettem,Redlék, már nem voltak ott. Üres és sivár lett minden. Már a Temessem vonzott, ősz volt. Talán hideg is.

Egy napon azért mégis kisütött a nap. Egy vörös hajú,

pulykatojásképű kisfiú jelent meg az udvarunkban, örömmelfogadtam.

A kisfiú mindennap eljött. A déli harangozásig maradt, s akkor hazaszaladt. Sokszor a Temes partján homokoztunk, s anyám már nem féltett a víztől, mert olyan hideg volt, hogy már nem gázoltam bele A kisfiú svábul beszélt velem, és én válaszolgatni is tudtam,ugyancsak svábul. Igen, nem, gyere ide, add ide – és ilyeneket.

Egyik nap éppen homokvárat építettünk, amikor megjelent azördög. Hatalmas suba volt az ördögön, nagy piros nyelve és pirosszarva. Az arca fekete volt. Az én kis barátom elképedten pillantottameg, valósággal kővé dermedve a meglepetéstől. Az ördöghatározottan feléje tartott. Játszótársam felordított, és eliramodott afalu felé, haza. Én felkaptam egy száraz akácágat, és a hahotázóördög képébe vágtam. Az álarc lehullott, s kiderült, hogy az ördög azén kisbarátom apja.

Anyám elmondta, hogy Szepi – mert így hívták a kisfiút – már iskolás volt, első osztályos – anyám is ekkor tudta meg –, és amikor hozzánk jött, az iskola mellé járt.

Szepi többé nem jött hozzánk. Nem is jöhetett, hiszen nemsokáraelköltöztünk Teregovára, s már nem talált volna rám ott, ahol játszaniszoktunk.

Kora tavasszal költöztünk Teregovára. Itt románok közé kerültem,akik fehér vászon háziszőttes népviseletben jártak, báránybőr kozsokot viseltek, és lábukon bocskort. Harisnya helyett csíkosgyapjúszőttesbe bugyolálták a lábukat.

Teregova Krassó-Szörény vármegyében van a temesvár-orsovaivasútvonalon. Közel volt itt is a Temes, még patak formájában, deelfelé szaladt.

Apám itt is az állomásfőnököt helyettesítette.A faluban laktunk, egy sötét, piciny ablakos, földes szobában,

ahová ha megérkeztünk, szüleim csak lehajtott fejjel tudtak belépni

121



Anyám előtte mindig felemelte tekintetét az égre, és így emlékeztetteistent szenvedéseire. Aztán elővette csipkés szegélyű fehér zsebkendőjét, a retiküljében lévő parfümösüvegből megöntözte, azorrához szorította, aztán elszántan belépett a csikorgó, nehezen nyíló

ajtón. Otthon voltunk. Új otthonunk legnagyobb csodálkozásomraföldes volt. Lakásadóink román pásztor parasztok voltak, nagy juhnyájat tartottak. Mi őket „gazdáék”-nak hívtuk.

A gazdáék új házat építettek akkortájt, s így érhetett bennünket aszerencse, hogy lakást kaptunk Teregován. Azt a régi elhagyott éselavult egyszobás kis házikót, amit a gazdáék kinőttek.

Anyámmal ellentétben én nagyon jól éreztem ott magamat. Egésznap kint voltam a hatalmas udvaron, amelynek nagy része pázsitosvolt. Ha otthon volt a nyáj, a juhok között sündörögtem. VelemMatyi kutyánk is. Mindennap született kisbárány, több is. Tele voltaz udvar bégető csodával. Még most is érzem az ujjaimban a juhok gyapjának zsíros tapintását, és érzem azt a sajátosan furcsa melegillatot, amitől anyám ájulásig irtózott. A juhok is befogadtak engemMatyistul, miközben bátran spacíroztunk közöttük.

Amikor kihajtották a legelőre a nyájat, akadt másfajta mulatság is

számomra Teregován. Főként a medvebocs! A faluból egy magányosfiatal parasztember, aki nem messze lakott tőlünk, az erdőkerülő,magához fogadott egy elárvult medvebocsot, és házában nevelgette.A falu gyerekei mindig kikönyörögték a kedves állatot egy kis játékra, hancúrozásra, ami legtöbbször a gazdáék háza előtt zajlott.Én is, Matyi is udvarunk léckerítése mögül lesekedtünk, s élveztük alátványt. Én nagyokat sikongtam, Matyi tébolyultan ugatott,miközben a gyerekek belecsimpaszkodtak a medvébe és birkóztak vele.

Már mezítláb jártam az udvari pázsiton, olyan meleg volt, amikor egy nap váratlan dolog történt. A medvebocs – amely már jókoráramegnőtt – hancúrozás közben az egyik gyereket agyoncsapta.

Nagy riadalom keletkezett. Megbolydult az egész falu. Mintanyám utólag mesélte, meg akarták ölni a medvét a gazdájávalegyütt. De a medve nekiiramodott az erdőnek, a gazdája is

elbujdosott. Soha többé nem tértek vissza.

122



Teregovának két római kori emléke is van: a közelben, a Temes partján Gaganis castruma és az a katonai elbocsátólevél, amely – Antonius Pius idejéből, aki Kr. u. 138-161. uralkodott – CalpurianusAgricola és Claudius Julianus konzulok alatt Dacia Malvensis

helyőrségében 25 évig szolgált korosztálybeliek elbocsátásáttartalmazza. Az elbocsátólevél az 1828-as (tehát még magyar időkben) útépítés során, a castrum közelében került elő a földből.Most Bécsben van. Vajon mi lett a veteránokkal? Visszatérhettek-eotthonukba? Vagy véres és végzetes csatába kényszerültek több mintezernyolcszáz évvel ezelőtt? De kikkel? Antonius Piusnak mégkomoly gondot okozott a dákok megfékezése, mert ők voltak azellenfelek...

Legvilágosabb teregovai emlékem egy kisgyermek megszületése.A gazdáék Viorikája kisleányt szült, anyám is segédkezett azeseménynél, s rólam teljesen megfeledkeztek. Én egy sublódhozhasonló bútor mellé húzódtam, s onnan figyeltem. Festményszerűemlékkép: birkasubával letakart priccs, azon fehér vászonlepedő, alepedőn Viorika fájdalomtól vonagló teste. Odébb a hatalmas nyitottkémény, alatta vasláncon felfüggesztett nagy kondér, amelyben a

vizet izzó parázs forralja. Viorika nyöszörög, majd sikoltozik.Széttárt meztelen lába között, az alája terített lepedőn véres, mozgóvalami. A gazdáné a nagy birkanyíró ollóért nyúl, s elvág valamitViorika combja között. A sikoltás megszűnik, a nyöszörgés elhal. Agazdáné boldogan magasra emeli az újszülöttet, és anyámnak mondja: fată, vagyis leány. Én megdöbbenve látom, hogy most nemkisbárány született.

Húsvét volt. Valaki bekiáltott a kerítésen át: – Hristos a înviat! (Jézus megszületett!)A gazdáné visszakiáltott: – Adevărat a înviat! (Valóban megszületett!)Amikor Teregováról eljöttünk, már értettem románul, kedvenc

ételem a gazdáék kondérjában főtt puliszka, amiből gyakran kértemés kaptam.

Anyám román nyelvtudása egyetlen szóval sem gyarapodott.

123



Porta Orientalis – Keleti kapu

Ezt a helyet anyám egyszerűen csak Portának hívta. Román nevePoarta Orientală, vagyis keleti kapu, de anyám néha képtelen voltkimondani az oa-t. Így megmaradtunk a törökös portánál. Ez a helynemcsak nevében volt kapu, de természetes valóságában is. Itt kötiössze, illetve választja el Kelet-Európát a Balkántól a Temes és aCserna folyosója. A sziklafalat átvágva itt épült meg – abban az

időben – Európa egyik leghosszabb alagútja. Ősidők óta természetesés szabad út volt ez az első világháborúig. Ez az út vezet le aVaskapuig, a Kazán-szorosban a sziklák közé zárt Dunáig. Traianrómai császár, miután visszatért pannóniai szemleútjáról i. sz. 99-benRómába, kiadta a parancsot egy dunai híd megépítésére aVaskapunál és egy sziklafalba vájt út megépítésére a Duna föléemelkedő hegyek oldalában. Traian császár elérkezettnek látta az

időt, hogy leszámoljon Decebállal, a dákok királyával, aki ellenségesés harcias magatartásával állandóan nyugtalanította az amúgy is sok gonddal küszködő Rómát. Traian két hadjáratot viselt a dákok ellen,a második csatát a dákok elvesztették, Decebál saját kardjába dőlt,hogy ne kerüljön római fogságba.

Az elmúlt évszázadokban az itt vezető utak regionális jelentőségétaz erdélyi só alapozta meg, a Temes és Bisztra völgye állandó sóútvolt Erdélyből a Balkán felé. Ez volt egyik oka annak, hogy ezen az

útvonalon állandó települések alakultak ki már a római időkben, pl.Tibiscum (Karánsebes). Az itteni sebes folyású vizek különösenalkalmasak voltak malomtelepülésre. De telepítő erő volt agyepűrendszer is, amely ezen a tájon végződött Erdély és aSzörénység felé. Az országút építését 1828-ban kezdte el a magyar állam.

A portai vasútállomás a sötétben tátongó és a vonatnak félelmetesvisszhangot adó alagút szája közelében húzódott meg. Emeletesépület, a nagy sziklafal mellett mégis kicsinynek látszik. Apám itt

124



sohasem teljesített szolgálatot, de volt az állomás közelében egycsaládi házakból álló házsor, amelyek egyikében apám szolgálatilakást kapott. Ő továbbra is Teregován helyettesítette azállomásfőnököt.

Porta állomásfőnöke Buka bácsi volt, akiben apám, feleségébenanyám talált jó barátra. Nekik is volt gyermekük, egy pólyás kislány,akit Pipacsnak hívtak.

Porta Orientalis fontos vasútállomás volt, nagy fűtőházzal. Itt azexpresszvonatok is megálltak mozdonycserére, vízvételre vagykeresztezésre várva.

Portán nagyon kedves lakásunk volt. Az előszobából nyíló elsőszobát anyám „szalonnak” rendezte be azzal, hogy ott fogadjavendégeit. Persze ez csak vágyálom volt, mert Bukáékon kívül nemvolt más vendégünk, s ők anyám kis könyvtárszobájában, mely akonyha mellett nyílott, szerettek letelepedni, mert ott mindig akadtérdekes folyóirat s mindig vihettek el kölcsönbe könyveket.

Anyám szenvedélye a lakástextil volt. Itt is, mint minden más,későbbi, elcsüggesztő helyen anyám ízlése csodát művelt, és szép,kellemes, barátságos otthont varázsolt nekünk.

Sokat utazgattunk anyámmal. Ritkábban Temesvárra, gyakrabbanOrsovára. Temesvárra főként fogorvoshoz jártunk, és nagyobb bevásárlásra, Orsován inkább a piacra.

Sokat szégyenkeztem anyám romántudása miatt a piacon! Ha sótakart venni, napot kért így: Cum dai soare? A soare helyett csak sarétkellett volna mondania. Olyankor bezzeg, amikor nem kellett,kimondta az oa-t. Vagy ha tojást akart venni, juhot kért. Így: Cum daioi?, ahelyett hogy azt mondta volna: cum dai ouăle?, vagy csak úgy,hogy ouă. Rövid idő alatt már ismerték a kofák a piacon, ésmessziről nevetve fogadták, s végül megtanulták, hogy anyám mitakar.

Volt egy nagyon kedves helyünk Orsován, a Széchenyi-emléktábla. Még a Monarchia idején a város hálás románjaimegemlékeztek a magyar főúr mérhetetlen küzdelméről a Duna(pontosabban az Al-Duna) hajózhatóvá tétele ügyében. Ide járt

anyám panaszkodni, imádkozni, beszélgetni a nagy magyar

125



szellemmel, hogy fordítsa jobbra a magyarság sorsát. (Később, jóvalTrianon után, hálátlan románok leverték az emléktáblát.)

A közelben volt Herkulesfürdő, ahová gyakran kirándultunk Bukáékkal. A kirándulások mindig megihlették apámat, és amikor

hazaértünk, Bukáék nálunk vacsoráztak, és apám hegedűn eljátszottaa Herkulesfürdői emlék című dalt. Apám csak bezárkózva hegedült,és ritkán. Nagyon későn ért mindig haza, és nagyon korán ment el. Aszabadnapját inkább az erdőben töltötte vadászat címén. Az volt azelve, hogy nemes vadat sohasem lő, s csak akkor fog fegyvert avadra, ha az támad. Puskája (a nem tudom hány lövetű) mannlicher ott függött az ebédlő falán, mellette messzelátó. Nagyon becsestárgyak voltak! Így a hegedülésre alig jutott idő, de emlékszem rá,hogy apám egyszer-egyszer csak elvonult „cincogni”.

Lakásunk előtt bukszusbokorral szegélyezett virágoskert volt.Minden vonat elhaladt előttünk, az indulók még alig gyorsulva, a befutók már lassítva. Nagy szórakozás volt a vonatok nézéseszámunkra.

Nagy mulatság volt a szilvaérés ideje is! Minden szolgálatilakáshoz tartozott egy kis szilvás. A leszedett, földről összeszedett

gyümölcsöt erjesztés után egy Domaşneáról megfogadott ökrösszekérrel elvittük a pálinkafőzdébe, és cujka lett belőle. Bukáék mindenre kitanítottak, mert ők már két éve laktak ott, és mindennek ismerték a fortélyát. A szilvapálinka, románul cujka, balkáni népiital, olyan gyenge, hogy reggel, délben, este víz helyett itták. Avasutasok általában két-három literes demizsonnal jártak éjjeliszolgálatba. De hiába volt apám felháborodása, maga Buka bácsicsitította le, meggyőzvén őt arról, hogy ha valami általános szokássávált, azzal nem szabad szembeszállni, mert gyűlöletet ébreszt.

És a mi háztartásunkba is bevonult a cujka. Több demizsonnal isvolt a spájzban. És esténként apámat és anyámat is belengte az illata.

Bukáék nem sokáig maradtak Portán. Buka bácsit neve alapjánrománnak minősítették azzal, hogy nevét többé nem magyar k-val,hanem román k-val, azaz c-vel írja. Így: Buca. A kiejtés semmit semváltozott. (Buka ótörökül és török nyelveken bikát jelent.) A maradó

126



maradék magyar vasutasok nélkül Erdély közlekedése összeomlottvolna.

Buka bácsi osztályvezető lett a temesvári VasútiÜzletvezetőségben (ÜV), és ez apám sorsára a továbbiakban

jótékony hatással volt. Szüleim életük végéig szeretettel emlegették Bukáékat, az összejárás azonban akkor, ott a portai időkbenmegszakadt. Újra árvák lettünk. Ez az állapot valósággal elvetteanyám életkedvét. Annussal is sok baj volt. (Anyám észrevette, hogy bokorba bújik Romoşannal, a kackiás fiatal románmozdonyvezetővel.)

A ház mögött gazdasági udvar volt ólakkal, istállóval. Tizenkilenckutyánk volt. A háború után elmenekült magyarság (a fenyvesekbenelszórt nyaralókból) hagyta itt ezeket az ebeket, amelyek igensokfélék voltak, s utódaik még furcsábbak, még változatosabbak.Amikor odaköltöztünk, a kutyák a vonatoknál koldultak élelemért, éshallottuk, hogy el is gázolt már közülük néhányat a vonat. Anyámrendszeresen etette őket, ebéd után mindig került a disznóvályúbaélelem, és apám az istállóban csinált nekik szénával béleltfekvőhelyet. Jól jött nekünk a sok kutya, mert úgy hírlett, a közelben

tanyázik Mantu, a híres erdei haramia, bandájával. Figyelmeztettek arra is, hogy télen, ha nagyon hideg van, éjjel lejönnek a farkasok ahegyekből.

Ez a Mantu még a magyar uralom idején fészkelte be magát ahavasok barlangjaiba s a völgyben meghúzódó kis román falvacskák közelébe. De mégis inkább az utak mentén kellett tartani tőlük, ahola szekérrel vagy hintóval közlekedőket támadták meg s fosztották ki.Holmi gyilkolásoktól sem riadtak vissza, ha bukszájuk vagy szállítottértékeik miatt némelyek ellenállást tanúsítottak.

Fordulván a főhatalom, a hatalmi helyzet, saját fajtájuk uralomra jutása után sem változtatott a Mantu-banda megszokott életmódján.Miután az elhagyott hegyi villákat kifosztották s a maradék,menekülésre rest nyaralótulajdonosokat megfojtották, agyonverték,agyonlőtték, ahelyett hogy zsákmányukat a szegény pórnép között – mint az a jószívű zsiványokhoz illik, vagyis tőlük a regényes néphit

szerint elvárható lett volna – szétosztják, kisebb-nagyobb

127



szükségleteik végett a falvakat is megzsarolták. Ha magányosan vagy párban erdőt járó, gombát, szamócát, kökényt gyűjtögető nőkre bukkantak, a szerencsétlenek bizony nagy szégyenben maradtak. Haférfit is vittek magukkal „védelmül”, azt elkergették (a rossz hírt

viendő), vagy a bátrabb s a nők védelmére kelőt agyonlőtték.Mantut rettegték a havasok. Ellenük minden falusi ház pitvarában

vasvillát tartogattak éjten-éjjel a legszegényebb román parasztok is.Én Matyi kutyámmal gyakran jártam le az alattunk levő mély

völgybe a jéghideg patakhoz. Lehet, hogy ez a patak a térképenszereplő Hidegul, vagy régi nevén Hideg folyócska, vagy annak egyik ága. Csakugyan nagyon, rettentően hideg volt. Nem tudtam benne tartani a lábam. S mennyi élőlény nyüzsgött, mozgott mégisabban a kristálytiszta, hideg vízben! Nagyon izgalmas volt a vizetnézni, mindig is szerettem. Még Temesságon szoktam rá. Matyi, halementünk a patakhoz, eleinte körülszaglászta a kedvenc bokrunkat,ahová bevettük magunkat, aztán leült mellém, és türelmesen várt.Egy alkalommal valósággal elsötétült a bokor, árnyék borult rá, ésugyanakkor erős dübörgés rázta meg a csendet. Ahogyan félvefelpillantottam, megszámlálhatatlanul sok bocskoros lábat láttam

tovafutni a parti ösvényen, kicsivel felettünk. Rögtön tudtam, hogyezek Mantuék, a rettegett erdei haramiavezér és bandája. ÁtkaroltamMatyi nyakát, és pisszegve intettem, nehogy ugasson! Szót fogadottnekem, és remegve várta, mi történik. Amikor elvonult azárnyékmenet és újra csend lett, óvatosan kimerészkedtünk a bokorbólés hazalopakodtunk. Ghiţă Răzvan, a váltóőr, aki Domaşneáról jártPortára szolgálatba és tejet hordott nekünk, mesélte, hogy Mantuék Domaşneán egyik gazdánál öt juhot és három bárányt loptak aznap.A csendőrök azóta is keresik őket, de senki fia nem tud róluk. Aromán csendőrök is párban jártak, de messze elkerülték a tájat s ahavasokat, ahol Mantut sejtették.

Amikor elmeséltem anyámnak a bocskoros vonulást, anyámijedtében elsikoltotta magát és csaknem elájult: azok a Mantuék voltak! Majd a lelkemre kötötte: „Nem szabad többet lemenned a patakhoz!”

128



Utólag, később tudtam, tudtuk meg Mantuék sorsát, hogyanvégezték, meddig tartott erdei fejedelemségük.

Van der Neese (nyilván holland származású) csendőr századosmondta el: egy idő után a román közrend és közigazgatás növekvő

szégyenét, mely imitt-amott nemzetközivé szélesült, már tovább nemtűrhették – három ezredet vonultattak fel a banda gyűrűbeszorítására, lezárva menekülésük ösvényeit, közrefogva a működésük hegységeit-erdőrengetegeit.

Ha addig a Mantu fejére kitűzött vérdíjnak nem volt foganatja,most, egy vakmerő vonatrablás után, betelvén a pohár, a resicaicsendőrezred, a lugosi és dévai gyalogezredek megemelt létszámúteljes legénysége felsorakoztatásának meg kellett hoznia azeredményt: az évtizeden át uralkodó rettegett banda felszámolását.

A két hétig tartó vesztegzárszerű razzia csakugyan felszámolta arabló és gyilkos bandát: minden vagy majdnem minden tagjátelfogták – éppen a vezér, Mantu kivételével.

Ezután az erős megfigyelés Korpa községre szorítkozott, Mantuszülőfalujára, ártatlan vagy bűnösnek nem véleményezhetőrokonságának lakhelyére, ahol a „vezér” felbukkanása vélhető volt. S

ahol maga a pópa is tagjaként a bűnszövetségnek „védőőrizetben”maradt – csalétkül Mantu számára – parókiáján.De Mantu nyomtalanul eltűnt, s Korpán nem jelent meg. Nem vette számításba a rendőrség, hogy az egyik Mantu lány, a

bandafőnök húga Fogaras mellé ment férjhez, egy rejtett falucskába. Nos, Mantu a sógoréknál bújt meg degesz bukszájával.

Úgy tetszik, a bandafőnök sógora és rokonsága fölött is parancsnokolni akart, ahogy a havason megszokta engedelmes banditái között. A sógor vagy a családi felháborodás eszközeként,vagy mert beleunt a lelepleződés kétségeivel s a rablógyilkosrokonnal való együttélés rettegéseibe – egy alkalmas percben,valószínűleg álmában, agyonverte a nemkívánatos és a pénzébőlfogyatkozó rablóvezér sógort.

És, ha megkésve is, jelentkezett a kitűzött vérdíjért.

* * *

129



A váltóőr, a Domaşneáról való, ez a Ghiţă Răzvan, nagyon gézengúzfiú volt. Ha az éjszakai Orient expressz néhány percre vízfelvételvégett megpihent az alagút előtt, ez a Ghiţă szolgálati egyenruhábanvégigsietett a hálókocsik folyosóján, s a szellőzködő fülkékből

minden mozdíthatót megragadott s az ablakon kidobált az állomássötét oldalára, hogy virradatkor zsákba szedjen mindent. Buka bácsinem győzte Temesvárról és a Regátból beérkező panaszokat,feljelentéseket megfejteni. Más megtorlás – román államialkalmazottról lévén szó – nem volt lehetséges, mint csupán az, hogyGhiţăt nappali szolgálatba helyezték. Egy ideig szüneteltek a panaszok, de utóbb kiderült, hogy a buzgó váltóőr némely nyáriéjszakákon nem ment haza, hanem megvárta az éjféli expresszt amindenkori nagy zsákmány reményében.

Ez a Ghiţă Răzvan egyébként a nappali életben igen készséges,derék férfiúnak bizonyult: anyám iránt mély tiszteletet tanúsított,vízhordásra, tüzelőszállításra mindenkor önként jelentkezett.

Vártuk a karácsonyt, 1924 karácsonyát. Körös-körül mindent hó borított, vastag, puha, vattafehér hó. Egyik éjjel apám Teregovánmaradt. Nagy lármára ébredtem. Anyám és Annus már fent voltak. A

lárma az udvarból jött. Morgás, vonyítás, vicsorgás, verekedés.Anyám és Annus tanácstalanul és reszketve lestek ki az udvarra.Bennem csak a rendkívüli esemény láza vibrált. Még most is hallomanyám rémült hangját:

– Tele van az udvar farkassal!Magam is odamerészkedtem az ablak sarkához. A küzdő állatok

sokasága lenyűgöző látvány volt gyermeki képzeletemnek – pedigelképzelhetetlen valóságot láttunk a havas udvaron.

A tizenkilenc vendég kutya a megfutott magyarok helyett – íme – minket védett megannyi farkassal küzdve. Csak úgy hóporzott aholdvilágos fehér éjszaka udvarunkon. Látnunk kellett, a kutyák már nem minket védenek, hanem saját életükért harcolnak. A farkasok holmi juhok helyett az ő húsukra éhesek, vérükre szomjasak.

– Ne hagyjátok! – kiáltottam anyámra, Annusra.Meglepetten, sőt megdöbbenten néztek rám: ekkora

veszedelemben mit tehetne két nő?

130



Ekkor Annus odarohant a falhoz, ahol apám puskája függött,leemelte, töltényt tett bele és az ablakhoz ugrott.

Anyám kérlelte: – Ne nyiss ablakot! Berontanak a farkasok!

Annus kinézett az ablakon, és jeges hidegséggel megjegyezte: – A Bodrit már széttépték!Ekkor se szó, se beszéd, kinyitotta az ablakot, és villámsebesen

célzott, lőtt. Többször is. Töltött és újra lőtt. Mintha ki tudjahányadszor járt volna már kezében a puska. Pedig akkor éjjelelőször.

Másnap az udvaron négy széttépett kutyát találtunk és háromfarkastetemet. Odébb is voltak vérnyomok az erdő felé, többmegsebesült farkas vonszolódásának véres nyomaival.

Apám kora reggel, amikor megérkezett és mindent megtudott azéjszakai kalandunkról, megdöbbent, elgondolkodott és határozottanmegjegyezte:

– Ezen a helyzeten változtatni fogok.Arra a karácsonyra már nem emlékszem, semmi emlékezetes nem

maradt róla. De az előtte való napot soha az életben nem felejtem el!

Éppen vacsoráztunk, apám is otthon volt. Dörömböltek, majdfélelmes lánccsörgés következett. Máris nyílt az ajtó, mivel nem volt bezárva. Ijedtemben az asztal alá bújtam, anyám lábához. Az ajtóbanott állt az ördög! Kecskecsontváz feje volt, és rajta nagy birkasuba.Énekelni kezdett:

– Bună dimineaţa la Moş-ajun, ne daţi ori nu ne daţi... ne daţi orinu ne daţi...

Apám invitálása megnyugtatott, hogy nincs nagyobb veszély, éselőjöttem az asztal alól. Akkor vette le Romoşan mozdonyvezető akecskefejet a fejéről, és újra félelmesen megcsörgette felém a láncait.De már nem féltem, felismerve Romoşant a helyemre ültem.

A bekormozott mozdonyvezető előbbre hozta a karácsonydélelőtti regölést, mert szabadságra ment, s így akart kedveskedniszíve hölgyének, Annusnak.

131



A tél egyhangúan és szomorúan telt el. Anyám sokat olvasott,még ágyban is. Én mellé húzódtam, rátettem a fejemet a karjára, ésreggel az ágyamban találtam magamat.

A tavasz nagy meglepetést hozott számomra! Az állomással

szemközti villába egy kislány költözött a nevelőnőjével. Eleinte,néhány napig a kislány édesanyja is ott volt. Ővele beszélt apám.Ugyanis a CFR, vagyis a román vasutak vezérigazgatójának afelesége, a kislánya és a nevelőnő levegőváltozásra érkeztek Portára.Megtudták, hogy én létezem, s ezért a kislány mamája a villábakérette anyámat, s megbeszélték, hogy én naponta átmegyek játszaniGyetához, a kislányhoz. Délben a nevelőnő hazavisz, és újra értem jön. Én örömmel fogadtam ezt a szórakozást, csak anyám nem voltelragadtatva a dologtól. Azt mondta, nagyon hiányzom neki. Deapám csitította anyámat: a vezérigazgató felesége kérésének nemmondhat nemet! És a gyereknek is tetszik a dolog!

Igen tetszett nekem ez a szórakozás, mert Gyeta kedves kislányvolt, alig nagyobb, mint én, jól megértettük egymást. Gyarapíthattamromán tudásomat is. Csak egy baj volt. Számomra nagyongyötrelmes következménye lett ennek a barátkozásnak:

szamárköhögés. Ugyanis Gyetát a szamárköhögése miatt hozták levegőváltozásra Portára. Még most is emlékszem kínzó rohamaimra,amint belekapaszkodom a bukszusbokorba, és fulladásoshalálfélelmemben nem tudom visszatartani a pisilést.

Szüleim között akkor tapasztaltam addigi életemben a legnagyobbveszekedést.

– Odamegyek és megtépem a haját annak a ribancnak, aki sajátkölyke gyógyulása, sőt csupán szórakozása kedvéért az éngyerekemet veti halálos veszedelembe!

Apám is fel volt háborodva, de csillapítani igyekezett anyámat. – Vedd figyelembe, hogy a CFR vezérigazgatójának a feleségéről

van szó. Ha bármit teszünk ellene, tízszer kitekerik a nyakamat.Annyit tehetünk, hogy a gyereket nem engedjük oda játszani.

S mi történt? Az egykori elegáns magyar villából a román cselédazzal az üzenettel jött, a „doamna” megtiltotta, hogy másnap

Gyetához menjek játszani, mert úgy látja, szamárköhögésem van, s

132



nem szeretné, ha leánykáját megfertőzném valami magyar fertőzéssel.

Már elmúlt a szamárköhögésem, amikor elköltöztünk Portáról.Apám Karánsebesen kapott szolgálati lakást, és ott tovább is

tartalékos állományban maradt. Ebben Buka bácsi is segítette. Úgyemlékszem, szüleim meg voltak elégedve ezzel a változással. Deazért emlékezetembe vésődött anyám panaszos hangja is, amintapámnak mondja:

– Ezentúl sem leszel velünk soha, mert dobálni fognak állomásrólállomásra.

Így is lett, mindvégig.

133



Levelek a szerelemről,de nem szerelmes levelek

A négyéves kislány azt gondolta, tántijával, Annussal végzetes,helyrehozhatatlanul szörnyű dolog történt. Bár az eseménytermészete még sötét és érthetetlen maradt számára.

Sajátos módon anyja, a 21 éves asszony, a gyermekszülés

sorsfordító tapasztalatával idegrendszerében ugyanúgy gondolkodott,mint a tapasztalatlan gyermek, ugyanolyan érzéseket rögzítőszavakkal: szörnyű, végzetes, helyrehozhatatlan.

Vagyis csupán egy módon helyrehozható – kutyaharapástszőrivel. Aki elkövette, az forrassza be a szégyent.

Három levél maradt azokból a hónapokból, hogy Annustvisszazsuppolták Resicára.

Drága Cikuskám! Édes Mamuskám!Az áthelyezéssel sokat javult az anyagi helyzetünk (két fizetés!), ígyaz idén a disznót mi vesszük meg. Mi van azzal a szégyentelennel?Tata megtudta a dolgot? Jancsi beszélt Romoşannal, és ő hajlandóelvenni Annust. Elismerte, hogy ő volt az első, de azt is mondta,hogy jó feleség sohasem lesz belőle. Többet fogja verni, mintamennyi ennivalót ad majd neki! És én még azt reméltem, hogy egydiplomás veszi majd el! Hiszen olyan szép, hogy lámpával se lehetne

találni szebbet! S ha szűz maradt volna! De így? Így már semmiértéke. A foltot, ami a családon esett, jóvá kell tenni, de az is kérdés,hogy ez a házasság megoldja-e Annus életét. Így lesüllyedni!Gondolja meg jól, drága Mamuskám, mitévők legyünk, és sürgősválaszát várom.

Porta, 1925. január 5. Kezét csókolja szerető lánya,Gizus

Kedves Lányom, Gizus!

134



Tudatom veled, hogy leveledet, amelyben írod, hogy az a bizonyosRomoşan elvenné Annust feleségül, megkaptam. Apádnak mindentelmondtam, mert belátom, hogy az ilyesmit nem lehet sokáig titkolni.Apád se nem csodálkozott, se nem haragudott. Csak annyit mondott,

„hát így volnánk”. Annust is megkérdeztem, hogy hozzámenne-eahhoz a Romoşanhoz. Azt mondta, igen, és már pakolt is volna, shogy utazzék hozzátok. Ezért kérem Jancsit, akinek eddigi lépéseiértis nagyon hálás vagyok, tegye meg még ezt a családért, hogyközelebbről megbeszéli Romoşannal az esküvőt. Szégyellem Jancsielőtt, hogy ilyesmire kényszerül miattunk, és tudom, hogy ez nekedis véghetetlenül kellemetlen. De hát Jancsi tárgyalóképes ember, ésilyen esetekben nagyon kell a megfelelő fellépés. Csókoljuk, öleljük a mi kis unokánkat, titeket Jancsival csókolunk.

Resica, 1925. február 18. Cikus

Cikuskám,újabb áthelyezés, már mindent összecsomagoltam a költözködéshez.Csak a legfontosabb ruhadarabokat hagytam kint és néhány edényt.

Várjuk a vagont. Az örömben üröm. Örülök, hogy már nem töltünk itt több telet, és bánt, amit a következőkben leírok. Azt sumákoljaújabban Romoşan, csak akkor tűzi ki az esküvőt, ha megtudja pontosan, mi a hozomány. Van Domaşneán (a szomszéd falu, aholRomoşan született) egy szép nagy ház, eladó. Az kéne nekihozományul. De úgy, hogy mindjárt a nevére akarja íratni. A ház áranem végleges, még lehetne rá alkudni, de nem írom le az árát,nehogy felizgassa magát drága Mamuskám. Nekünk még álmunkban

sem lehet annyi pénzünk, mint amennyibe az a ház kerül. Azt a házatsem mi, sem maguk, de együtt sem tudnánk megvenni soha azéletben. De én már abban sem hiszek, hogy ez a Romoşan igazánakarja ezt a házasságot, mert azt mondják, egy módos parasztlánynak udvarol a fajtájából. Szóval komolytalannak tartom én ezt aRomoşant, drága Mamuskám, csak azt sajnálom, hogy Jancsileereszkedett hozzája. Amikor Maga, édes Mamuskám, örökbefogadta Brigyi nővére árváját, ezt az Annust, nagy felelősséget vettmagára. Apja vére. Sajnos ha valaki már nem érintetlen és úgy veszik

135



el feleségül, megmarad a férjnek a keserű szájíz holtáig. Éppen ezértnagyon fontos az, hogy Annus a jövőben hogyan viselkedik, hogy benőljön a feje lágya. Nem hiszem, hogy Jancsi hajlandó lennetovább kérlelni Romoşant. Elvégre ő egy hivatalnokember, és

Romoşan mégiscsak mozdonyvezető. Amit eddig tett, méltóságonaluli volt, és csodálom, hogy megtette, de hát megsajnálta Annust. Ésmégiscsak a testvérem, ha fogadott is!

Kívánok Maguknak jó egészséget, drága Szüleim,

Porta, 1925. május 4. Gizus

136



Eskük és paktumok

A magyaroknak, akik a kétszázezernyi elmenekülő „repatriáló”értelmiségi és egyéb állami alkalmazott után visszamaradtak Erdélyben (vagy az Erdéllyé előlépett Alföld széli területeken),heteken, hónapokon belül esküt kellett tenniök a román államra, aromán királyra, Ferdinándra.

A hivatalnokok Romániában maradt tízezrei jórészt egyházi

érdekeltségű intézményeknél igyekeztek elhelyezkedni. Sokan,tízezrek vándoroltak fizikai munkára Bukarestbe s más regátinagyvárosokba.

De az egyházak vagyoni helyzete, állapota a fordulatot követőévekben nagy veszélybe került a főpapok öntudatos magyar magatartása miatt.

Az Erdélyi Katolikus Státus közgyűlését például 1919 őszén már

nem tarthatták meg (intézményeit a Státus jelentős vagyonábóltáplálta a katolikus egyház Erdélyben).Majlath Gusztáv Károly (gróf) római katolikus püspök, Erdély

püspökének eskütétele után lényegesen enyhült az egyház helyzete.1921-ben a Hivatal engedélyezte a Státus-kongresszus

összehívását, de a gyűléstermet rendőrök és detektívek rohanták meg, igazoltattak és magyarországi lázítókat kerestek.

Nagy Károly református püspök és két főgondnoka csak ezután,

1921. április 9-én tette le az esküt, ezzel jelet adva a református papságnak a követendő magatartásra.

Az idős (81 éves) Boromissza Tibor szatmári és Széchenyi Miklósnagyváradi katolikus püspökök, valamint Ferencz József unitárius püspök csak később tették le a rájuk kényszerített esküt a nyakukraküldött királyi biztos előtt.

Aki (az alsóbb rendűek közül) nem tett esküt, azt állásvesztésselsújtották s lakását elkobozták. A Regátból áramló hivatalnok- és

137



katonaréteg számára így biztosítottak (többnyire jól felszerelt)lakásokat.

Márton Pihe Istvánéknak saját házuk, jól bútorozott lakásuk voltResicán, s mert ő maga családja nógatására maradni akart – a

gyulafehérvári püspök jeladása szerint letette az állampolgári esküt.El kellett azonban viselnie, hogy néhány hónap múlva saját magahelyettesévé süllyesztették oly módon, hogy egy olténiailevélkézbesítőt helyeztek föléje, aki a Resicán szükséges magyar ésnémet nyelvet nem ismerte, de nem ismervén a postahivatal (írásbeli)vezetését sem, mindenben helyettesére szorult.

És ekkor, ebben az egyébként is válságos helyzetben hivatalosértesítés érkezett június 2-án:

Kilakoltatási végzésMárton Pihe István

ResicaStr. Unirii No. 11.

Ezennel értesítem, hogy házát bocsássa rendelkezésemre, s e hó 30-ig költözzék ki belőle. Ellenkező esetben kilakoltatom. E határozat

ellen nincs fellebbezésnek helye. Aláírás: Elöljáró

A végzés természetesen román nyelvű volt.A lakásrendeletek súlyosodása s az, hogy bárkitől bútorostul el

lehetett rekvirálni magyar otthonát, sokasodó visszaélésekre adottlehetőséget – a haszonélvező és vagyont leső románoknak.

Ezért estétől reggelig – védekezésül – a magyarrá vált, de nem

magyar nyelvű resicaiak kicserélték névtábláikat, hátha az segítizavartalan lakhatásukat. Így lett a „magyaros hangzású” Ferk helyettcsehes hangzású Frk, vagy Babiákból Babiac és Delvó helyettfranciás (eredeti) Dellevaux.

Elviselhetetlenné tette volna kettejük „együttműködő”kapcsolatát, ha az elkobzott Márton Pihe-lakást az olténiai (feketearcú, tudatlan lelkű) ember kapja meg.

De szerencsére nem ő kapta meg, hanem egy őrvezetőbőlelőléptetett rendőrtiszt.

138



Mert az eskütétel csak az állás, de nem a saját ház megtartásáravolt elegendő.

Rövidesen sor került a katolikus státus vagyonának elkobzására is.A szászság vagyonának fókusza a szász Univerzitás volt. Ők azt

remélték, hogy a gyulafehérvári kinyilatkoztatáshoz való gyorscsatlakozásuk fejében vagyonuk és 700 éves „státusuk” érintetlenmarad. De a román politika már a húszas évek elején elkezdte 1224óta fennálló privilégiumuk megnyirbálását. Óvatosan folyt avisszaszorítás, mert a magyarság ellenében szükség volt a németelemmel való politikai játékra (libikókára).

(Végül is 1937-ben bátorodott meg annyira a román államvezetés,hogy az egységes erdélyi szász egyetem: a szászoknak a magyar királyok által adományozott királyföld, Segesvár, Meggyes, Szeben,Szászváros, Brassó székei, valamint a besztercei és barcaságiterületek – az Universitas Saxonum – vagyonát elkobozta.)

A román kormány által véghezvitt, a húszas években végrehajtottelső kisajátítási hullám következtében a szászok is elvesztettek már 35 ezer holdnyi erdőt, de a megmaradt vagyont a román hatóságok még mindig több száz millió lejre becsülték.

Erdélyben a két német etnikum, a szászok és a svábok Trianonután egymásra találtak. Rádöbbentek, hogy együtt milyen nagy erőtképviselnek. Azok az érzelmi szálak, amelyek a svábságot amagyarsághoz fűzték, lassan megsemmisültek. A svábság csalódott amagyarságban, mert tekintélyt és hatalmat vesztett nép lett. Érdekeik így a svábokat is a románok mellé állították. Ezt a románok eleintenagyon is méltányolták: választások előtt szinte teljhatalommalintézhették városaik, községeik ügyeit. A németek kivételezettségének jó példáját találhatjuk a földreformban is. AKormányzó Tanács ún. Averescu-törvénye, az első dekrétum (1921.évi VII. hó), amely a magyarságot tömegesen érintette, a németeketmegkímélte. Ez a törvény a magyar állami, községi és vármegyei javak elidegenítésére vonatkozott, azokra, amelyek 1880 utánkeletkeztek. A németek megkímélésében az év nagyon fontos volt,mert a bánsági német telepesek 1880 előtt érkeztek Magyarországra,

s így csak a bánsági magyar telepeseket érintette, akik viszont 1880

139



után települtek oda. Ez a magyar telepestársadalom 20 ezer lelket jelentett, és átlagosan 25-30 holdas középbirtokosok voltak. Ez aföldműves magyar réteg a középbirtokosságból átlagosan hatholdaskisbirtokossá szegényedett.

Ez az állapot csak pillanat volt. Nemsokára megindult a németek jogainak felszámolása is.De előbb a magyar tömböket kellett tovább gyengíteni. A

németség felé gesztusnak hatott a nagy erővel megindított németdisszimiláció, ami valójában az erdélyi kisebbségek elrománosításifolyamatában csak taktika volt.

Kisajátították özvegy Stürmer Ferencné született Ülkei Erzsébettanyaházát s minden öröklött földjét is Oravica határában, kieshegyek-völgyek-lankák-patakok-erdők szomszédságában.

Az első Ülkei – a szabadságharcos hadnagy, aki Isaszegnélsebesült –, a későbbi bányamérnök azzal a céllal szerezte a mintegy200 holdas birtokot, hogy oda utódai számára, akik orvosok legyenek, a remek levegő és gyógyító források fölé gyógyhelyetépíttet, s a birtok legelőinek hozamából s a kialakítandó szántók terményeiből fogják táplálni a gyógyulni, iperedni odasereglők

sokaságát. Ez a déd-Ülkei a maga nagy tervével csupán odajutott,hogy bent a város (Oravica) főterén harmincszobás szállodátemeltetett, s a kétemeletes ház földszintjén nagyvendéglőnek s egyáruháznak „szorított” helyet.

A nagyvendéglő emberemlékezet óta bérben, de az áruház még1890-ben hozomány a férjhez menendő Erzsébetnek, szállodástul.(Úgy rémlik, a szállodában Emma is részes, amivel Gazoli igazgatótanárhoz férjesül.)

A háború azonban elvitte a szállodát, az áruház kevéssel aszázadforduló után csúszott ki a család kezéből.

Ferenc, a két fiú – János és Sándor – apja, a szálloda igazgatóiszobájában még hajlandó volt bizonyos ügyfelekkel tárgyalni s a portás pénzelszámolásait fogadni, de a földszinti üzlet már derogáltaz ő (szerény büszkeséggel viselt és olykor felemlegetett) báróiméltóságának.

140



Ennek a méltóságnak része volt: amikor szülei (az idősödő SéneMari s az öreg gazdatiszt) ruháskosárral megjelentek, leüzent a boltba, részesítsék őket előzékeny kiszolgálásban – elszámoláskésőbb.

A ruháskosár elszállítása fiákeren történt. Utólagos elszámolásrasoha nem került sor.

A teljes vagyonelkobzás talán azért történt, mert Ülkei Erzsébetnem tett esküt a román királyi kormányra, de nem lévén hivatala snyilvános üzlete, erre őt senki fel nem kérte.

Mert miből élt az özvegy? Tehenészetéből, amelyet még aszanatóriumról álmodó déd-Ülkei létesített az emeletes kúriatanyaföldszintjén. Ez a tehenészet látta volna el friss tejjel s tejtermékkelnaponta a leendő gyógyüdülőt.

Tizenkét tehén fért el a svájci mintára épült istállóban, a legelőről behajtott teheneket naponta kétszer megfejték, s a városból érkezőkereskedők minden reggel bödönökben vitték el az eredményt.

Az elkobzás hetében a magányos özvegy nem tudott máshozfordulni, mint állomásfőnök fiához.

– Jöjj, Jancsi, segíts! Nyolc tehenet elkótyavetyéltem, négy

tehénnel hozzátok költözöm.És János vagont szerzett, s a megmentett bútorzatot s a négyállatot elszállíttatta Temesságra, ahol akkor ideiglenes megbízássalirányította a Temesvárra irányuló forgalmat.

Tehenészet a vasútállomáson? Ebből többrendbeli bonyodalmak keletkeztek, s csaknem mind főbenjárók. (A szereplők s az állatok fejében...)

A két asszony nézeti, világnézeti taszítása jelentkezett legelsőbb:az anyós és a meny (Márton Pihe Gizella) nagy-nagy különbözősége.

A menyecske nem tudott s nem is akart segíteni atehéngondozásban. S fejni éppen nem szándékozott. Már-már szakításra, kenyértörésre került sor, amikor Oravicáról segítségérkezett.

Felbukkant egy idős román ügyvéd, akinek létéről és vonzalmárólegyedül az özvegy tudott. Ez a férfi diákkorában (jogakadémiai

jogász) szerelmes volt a leány Ülkei Erzsébetbe, de mert vagy két

141



esztendővel fiatalabb volt nála s ráadásul román, a nagyon magyar,sőt székely családhoz nem mert közeledni, bár Erzsébettel tudattaérzelmeit s tétova közeledését.

Ez az ügyvéd maga is megházasodván, szótlanul, egyvárosnyi

távolból figyelemmel követte ifjúkori imádottja mindenéletfordulatát, valahogy úgy, bármikor segítségül siessen, haszükséges.

És most elérkezett az ideje a segítésnek. Román honfitársainak elmagyarázta, hogy a hetvenedik évét meghaladó magányosözvegyre semmiféle eskü kötelezettsége nem vonatkozik.

S lakóházát, amelyet csak a városszéli cigányok igényelnek,vissza kell neki származtatni istállóstul, minthogy az abban történőtehenészet az alapja (némi „háztáji” legelővel együtt) maradék életének.

Hivatalos papír hozta a hírt, vissza lehet vonatozni TemesságrólOravicára a négy tehénnel. Az áron alul elherdált nyolcat soha többénem sikerült visszaszerezni.

* * *

A magyarság vezetői 1922. február 5-én kimondták a politikaiaktivitást. Bíztak abban, hogy az alkotmányozó parlamentben azerdélyi magyarságnak is jut megfelelő hely, és a kisebbségi kérdéstemberséges módon rendezni fogják. Voltak olyanok is, akik nemhittek a magyar sors jobbra fordulásában, hanem bizonyosak voltak abban, hogy éppen az ellenkezője történik: visszaszorítják amagyarságot mind a politikai, mind a gazdasági életben, majdfelmorzsolják és beolvasztják.

Aki hitt, az Bernády György volt. Bethlenben született 1864-ben,Szolnok-Doboka vármegyében. Iskoláit Marosvásárhelyen,Kolozsvárt és Budapesten végezte. Képzettsége gyógyszerész és jogász. Bernády Györgynek jelentős szerepe volt az erdélyiközéletben, képviselőként és Marosvásárhely polgármestereként is.Az ő idejében emelkedett ki Marosvásárhely provinciális jellegéből

és indult meg benne az igazi városi élet. Legnagyobb büszkesége az

142



általa épített kultúrpalota volt, Erdély legszebb ilyenneműintézménye. Azt mondták róla, hogy kiskirály, és még azt is, hogyIonel Brătianu barátja, sőt bizalmi embere.

A látszat is ezt mutatta.

Brătianunak okvetlenül szüksége volt Erdély magyarlaktaterületeinek mandátumaira. Hogy ezt a területet megszerezhesse,kovácsolt egy elméletet, miszerint a Magyar Szövetség a románállam ellensége, és következésképpen jelöltjei is azok. A magasabbállamérdek azt követeli, hogy meg kell akadályozni e káros elemek bejutását a parlamentbe.

A kormány nyíltan kimondta 1922. július 6-án az államellenességvádját, és a Magyar Szövetséget feloszlatta.

Bernády Györgyöt választás nélkül megválasztott képviselőnek mondták ki, a magyar kerületekben pedig a leglehetetlenebbürügyekkel visszautasították a jelölteket, és ellenjelölt hiányában aliberális román jelölt lett a győztes.

Alexandra Marghiloman erről így ír:„...Erdélynek Romániával történt egyesítése következtében

kétmillió magyar lett román alattvalóvá, kétmillió idegen fajta lakos,

mind törvénytisztelő alattvaló, mely kétségtelenül különnemzetiséget alkot. Brătianu úr választási politikája azzal aveszedelmes eredménnyel végződött, hogy kétmillió lakosnak csak egyetlen képviselője van. Az erdélyi fennsík szívében van aszékelyek földje, ahol a lakosság egy százalékát sem teszik ki arománok, és a székelyek mégsem nyertek arra engedelmet, hogyképviselőjüket elküldhessék a román parlamentbe. Hogy Brătianu úr elérhesse ezt az eredményt, egy civilizált államhoz méltatlanürügyekhez és eszközökhöz kellett folyamodnia.”

Bernády Györgynek ellentéte volt Sándor József, ő még a magyar parlamentből tartott fenn kapcsolatot Maniu Gyulával, és mivelManiu és Brătianu között áthidalhatatlan ellentétek voltak, Sándor József ily módon szembekerült Brătianuval.

Természetesen egészen más a helyzet, ha román politikus kerülszembe románnal, vagy ha kisebbségi magyar politikus kerül szembe

a legerősebb román politikai tényezővel.

143



Bernádynak az volt a véleménye, hogy csakis Ionel Brătianuoldhatja meg a magyarkérdést. Így került szembe magyar amagyarral, hogy a román parlamentben egymást megsemmisítsék.

A temessági (majd karánsebesi) állomásfőnök naponta két lapot

olvasott, a Curentult és a Dimineaţát. Amint letette a szolgálatot,elsőbb a két vezércikket futotta át, majd az Oravicán megtanultítéletalkotó pillantással a többi politikai (esetleg világpolitikai)eseményeket. A pletykákra csak futólag figyelmeztette feleségét, akiazonban hézagosabb romántudása miatt magyarázatra szorult, séppen a legfrissebb bukaresti intim történetecskék pikantériájátgyakran fonákukon értelmezte.

Váratlanul bukkant fel a mindenkori állomáshelyeken EmericSandru (Sándor Imre), egyrészt, hogy Jánosban tartsa a lelket, s hogyvele a politikai rejtett fordulatokat, amelyeket még a hírlapok semközölhettek, megbeszélje, másrészt, hogy pillantást vethessenGizuskára, s ellenőrizze, kezdeti rajongását nem pazaroltaméltatlanra.

Imre ezekben az években a bukaresti politikai életben esélyessétette magát. Magyar, német és román tudását már a közlekedési

minisztériumban hasznosította.A liberális Brătianu Ionel véleménye szerint a magyarságtólévszázadokon át elszenvedett jogtalanságok miatt a románság és amagyarság egymással kibékíthetetlenek. Ezért a magyarokat nemszabad beengedni a közéletbe. A gyakorlatban ezt a magyarellenesdogmát Anghelescu kultuszminiszter valósítja meg (eredetifoglalkozása orvos), amikor megfogalmazza az új Romániakultúrpolitikai alapjait. Anghelescu megrögzött magyarellenes, ésgyakran fordítja politikustársait a magyarság ellen. Anghelescufelfogásában a magyarság olyan megtűrt kisebbség lett, amelytényezőként sem a politikai, sem a gazdasági, sem pedig a kulturáliséletben nem kaphat többé szerepet.

Sándor Imrének ezek a közlései szervesen egészítették ki aCurentul és a Diminaţa tudósításait.

Brătianu Ionel kormányzásával a magyarság számára nincs

feloldozás: minden erénye megszűnt, minden hibája óriásivá

144



növekedett. A magyarság kiszolgáltatottságában egyelőre segítségértsehová és senkihez nem fordulhat. Ghibu Oniszifor egyetemi tanár,akadémiai tag, a Kormányzó Tanácsban közoktatási államtitkár írásban viszi a szót a Státus ellen (egyben a Státus által támogatott

magyar iskolák és kulturális intézmények ellen).Ghibu szerint Erdélyben a római katolikus egyházat Róma és a

magyar királyok a világon egyedülálló módon támogatták. Ghibuelméletének vezérfonala, hogy az egyetemes keresztény egyház nema nyugati, a római, hanem a keleti, a bizantin.

A Ghibu-féle propaganda hatékonyan átment a közvéleménybe ésszelleme behatolt a parlamentbe.

A törvényhozásban már 1924-ben hangoztatni kezdték, hogy aStátus léte jogtalan, ellenkezik a román állam érdekeivel, és vagyonaátadandó a kormánynak. A magyar egyházmegyéket meg kellszüntetni.

A görögkeleti (ortodox) és a görög katolikus (unit) egyházakatromán egyházakká nyilvánították. Jelentős számú magyar görögkatolikusokat ezzel Románia kebelezett be.

Ezekben az időkben jött létre a román állam és Róma között az a

megegyezés, miszerint a Státus átalakul Egyházmegyei Tanáccsá.Ezzel a Státus 300 éves szerepe megszűnt. Ebben akompromisszumban az előnyös volt, hogy az egyháznak a magyar nyelvű iskolák fenntartására még néhány évre elegendő vagyonamegmaradt.

A magyar iskolák megszüntetésében fő szerepet játszott, hogyGhibu Oniszifor és harcostársa, Pop Valeriu Románia ellenelkövetett merényletnek nevezte a Rómával kötött egyezményt.

A nagy reménytelenségben mégis történt valami. Averescutábornok kinyújtotta kezét a lenézett nép felé. Ennek a lélektanihatása nem volt csekély, még ha érdek vezette is. (Egyes műveltrománok továbbra is elismerték a magyar értékeket.) Averescutábornok legközelebbi munkatársa Goga Octavian. Averescutábornok a Néppárt vezére, de tömegbázis nélkül. Ezt a bázist amagyarság segítségével remélte megszerezni. A magyarság

bizalommal fogadta a Néppárt ajánlatát. Az érdekeltek

145



megbeszélésekbe kezdtek. A megbeszélések a csucsai kastélybanfolytak. Mindezt hallomásból tudta Stürmer János, de a románlapokból hitványak voltak értesülései.

A Néppárt, abban az esetben, ha támogatást kap a Magyar Párttól,

a következő jogokat helyezte kilátásba: – az elbocsátott magyar tisztviselők és közalkalmazottak

visszahelyezése, illetve nyugdíjazása vagy végkielégítése. Akisebbségi iskolák számára állandó segély megállapítása és bizonyosösszegben azonnali kiutalás. A kisajátítás alá nem vonható tárgyak ésértékek visszaadása;

– az elvi megállapodások között szerepeltek; minden románállampolgár arra való joga, hogy nemzetiségét maga állapítsa meg, ésaz iskoláztatásra vonatkozó más kikötések. Ezzel szemben a Magyar Párt teljes erejével támogatja a Néppárt-listát, s kiköti 11vármegyében összesen 15 kamarai és szenátusi jelölt biztosítását.Csík-Udvarhely-Háromszék vármegyékben a tanácsok által betöltendő három szenátorság szintén a Magyar Pártot illeti. Ezt amegállapodást 1923 októberében szövegezték meg, de szövegét nemhozták nyilvánosságra.

Az akkori Magyar Párt vezetősége bevonta a paktumratifikálásának formaságaiba Bernády György magyar politikust is,aki viszont köztudomásúan Ionel Brătianu liberális pártját támogatta.Bernády meggyőződése volt, hogy a magyarok sorsán egyetlenember segíthet, és az Brătianu. Bernády a liberálisoknál a paktumbanszereplőkhöz hasonló jogokat igyekezett elérni a magyarság számára.E célból Tancred Constantinescuval folytatott tárgyalásokat. Aliberális párt engedékenynek mutatkozott, és általános politikaimegállapodást helyezett kilátásba Bernádyval. A tárgyalások létrejöttével a magyarság képviselői úgy határoztak, hogy Bernádyttámogatják a csucsai paktummal szemben, és Ugron István, aMagyar Párt elnöke a román fővárosba utazott.

Ugron István választási megállapodást kötött a liberális párttal, és1926. február l-jén felmondta a megállapodást Averescu tábornokkal.

146



Az 1927. évi közigazgatási választáson a liberális párt teljesmértékben élvezte a magyarság támogatását, és 49 erdélyi városközül 29-ben a Magyar Párt által támogatott lista győzött.

Bernády György Marosvásárhely polgármestere lett.

Alig egy hónappal a liberális párttal szövetségben lefolytatottközigazgatási választások után, 1927. március 27-én Brătianu Ionellemondott, és Ferdinánd király március 30-án Averescu tábornokotnevezte ki miniszterelnöknek. Az új kormányban Goga belügyminiszter lett. A magyar politikusok kínos helyzetbe kerültek.Brătianu Ionel sakk-mattot teremtett a magyarság számára: semerresem léphettek. Amikor az ország érdeke megkívánta, félreállt, samikor úgy ítélte, újra kezébe vette a hatalmat. Ekkor is. UgronIstván ugyancsak lemondott.

A Magyar Párt részéről Gyárfás Elemér kapott megbízástAverescu tábornok kiengesztelésére. (Averescu tábornok kiválókatona, de gyógyíthatatlan szenvedélye a politika.)

Averescunak és Gogának szüksége volt a magyar szavazatokra, ésújra szóba álltak a magyarokkal. A csucsai paktumot választásikartellé alakították át.

Az új megállapodás indokai: „A Magyar Párt ismeri a Néppártnak a kisebbségi problémákra vonatkozó álláspontját, mely az 1923. okt.23-án a Magyar Párt és a Néppárt között kötött egyezményben,valamint az 1925. nov. 8-án Brassóban felvett jegyzőkönyvben nyertkifejezést. A Magyar Párt azon reményben, hogy a fentiekben foglaltkívánságokat a Néppárt kormányra jutása után is elismeri ésteljesíteni kész, hajlandó a kormánnyal a választási törvény 127. paragrafusában említett választási kartellt létesíteni az 1926. évmájus havában tartandó választásokra vonatkozóan...”

A választások a legnagyobb egyértelműséggel folytak le.(A kartell lényeges pontjai: – a tisztviselőkérdés rendezése, a kisebbségi egyházaknak és

iskoláknak az államsegélyek folyósítása, a csíki magánjavak visszaadása;

– a kormány elismeri, hogy minden állampolgár maga jogosult

nemzetiségét megállapítani, minden szülő megválaszthatja az iskolát,

147



amelybe gyermekét járatni kívánja, és az iskolafenntartó állapítjameg az iskola nyelvét;

– néhány egyházi és pénzügyi kérdés kilátásba helyezése; – a választási kartell feltételeinek felsorolása, melynek értelmében

a Magyar Párt 15 képviselőt és 13 szenátori helyet kap atörvényhozásban.)

Goga elgondolása szerint a sok helyen kibontott és körülhordozott piros-fehér-zöld zászló is emelte a hangulatot, és mindenesetre bizonyítéka volt annak, hogy a kormánynak a magyarsághoz valóviszonyában lényeges enyhülés állt be.

Az események további összefüggése miatt vissza kell térnünk 1925 őszére, amikor Carol trónörökös Londonba utazott Alexandrakirályné temetésére. Carol a temetés után nem tért vissza Romániába,hanem Párizsba utazott, ahol találkozhatott végzetes szerelmével,Lupescu Mártával, a román királyi testőrségben szolgáló Lupescukapitány feleségével. A trónörökös szerelmét Milánóba vitte,ahonnan a királynak lemondólevelét küldte. Megindult a suttogás, ésarról is beszéltek, hogy a két szerelmes találkozása külföldön – Brătianu műve volt.

Brătianu 1926. január 4-én két törvényjavaslatot terjesztett aromán parlament elé: – Carol trónörökös lemondását és – Mihai, Carol fia trónörökössé nyilvánítását.A pártok között fellángolt a viszálykodás.Az első lépés Carol egyik leghűségesebb embere, Maniu pártjának

szétzilálása volt. A Nemzeti Parasztpárt egy része Averescuhozcsatlakozott, a másik része Vaida, Mihalache és Maniu ellentéteiközött sínylődött.

Averescu tábornokból teljes erővel tört elő a politikus:mindenkinek mindent megígért, ha belép a pártjába.

A verescu tábornokot 1927 júniusában váratlanul félreállították.A lassan haldokló király utasítására új választásokat írtak ki.Bernády György kilépett a Magyar Pártból, és néhány hívével

jelöltséget vállalt a liberális listán.

148



Bethlen György, az erdélyi politikai élet egyik akkori vezére ezidőben kötötte meg a Német Párttal az egyezményt, miszerint közöskisebbségi jel mellett együtt indul a Magyar és a Német Párt.

A választások eredménye a magyarok számára siralmas volt: egy

szenátor és nyolc képviselő.A magyarság abban az időben tanulta meg, hogy vigyáznia kell az

ígéretekkel. Az Averescu-kormány semmit nem teljesített a paktumból, s éppen ez a tapasztalat késztette a magyar politikusokatarra, hogy a többi kisebbség felé forduljon. Ilyen előzmények utánalakult meg a magyar és német kisebbségek blokkja.

A liberális kormány minden erejét latba vetette, hogy a magyar-német szövetséget megbontsa. A szétrobbantást Maniu végezte el,amikor a két német vezér közül nem Hans Otto Rothot támogatta,hanem Rudolf Brandschot, a magyarság esküdt ellenségét. Annak ellenére, hogy a németek nem jártak rosszul a magyar-német blokkal,a svábság is a szászok mellé állt, és Brandschot támogatta, vagyis arománokkal való szövetséget.

A németek mégis pórul jártak az elkövetkező választáson. Erről afeláldozott Hans Otto Roth a következőket nyilatkozta:

„Borzalommal kellett megismerni nekünk, németeknek egy olyanrendszert, amely ellen a mi népünk jogot és szabadságot tisztelőérzése teljes erővel fellázadt. A választásokon minden lehető módonalkalmazták velünk szemben az erőszakot. Majd jelöltjeinkettartóztatták le, majd egész községeket vetettek járványos betegségek ürügyén zárlat alá, majd a katonaság kergette el választóinkat azurnáktól, majd a választási eredményeket hamisították meg. Eválasztás tanulságai mélységesen megingatták népünknek a jogba ésaz erkölcsi rendbe vetett hitét...”

De a román lapok sincsenek mind megelégedve a választások törvényességével – szakította meg János Imre barátja fejtegetését. ADimineaţa (1927. VII. 9.) is elítélően ír ezekről a választásokról:

„A tegnap és az éjszaka lefolyt választások az erdélyi politikai életlegszégyenteljesebb fejezetét alkotják. Udvarhely megyébenkompakt tömegként zárták el az urnáktól a kisebbségi választókat.

Az elkobzott választási igazolványokkal a liberálisok ágensei

149



szavaztak. Ugyanígy folyt le a választás Csík és Háromszék megyében is. Az ellenzék embereit lefogták, lakóhelyükrőlkikergették. Fej- és kézsérülések százai keletkeztek. Brassóbanmagyar és szász választók hazulról hozott székeken várakoztak a

választás helyiségei közelében. Brassó város lakosait mélyelkeseredés tartja fogva. Elkeseredetten mondják: sohasem hittük volna, hogy tolvajokként és gonosztevőkként bánjanak velünk. Azerdélyi társadalmi és politikai élet vezetői mondják, hogy a magyar uralom legsúlyosabb éveiben sem dühöngött ilyen terror.”

A magyarságnak fontos tanulságot kell levonnia politikaimagatartását illetően: olyan vezetőséget kell választania, amelyik asaját, a magyar belső szempontokat tartja a politikai célkitűzések meghatározásánál elsődlegesnek. Ellentétben a Német Párttal s az őminden kormánypártot támogató taktikájával.

Brătianu váratlan halálával kapcsolatban sok mendemonda,suttogás volt forgalomban, hogy Carol titokban hazajött apjátólvégső búcsút venni, és Mária királyné jelenlétében rálőtt Brătianura,és ez okozta volna a liberálisok vezérének halálát. De soha semminem bizonyosodott be.

Ferdinánd halála után a gyermek Mihai lépett trónra, ahogyan aztBrătianu előkészítette. A régenstanács feje Miron Cristea pátriárkalett.

150



Karánsebesi évek

Karánsebes a római Tibiscum utóda. A Temes-Sebes teraszán azegykori vár. Karánsebes ott épült, ahol a nevezetes Vaskapu-hágóútja a Temes-medencére nyílik, ez adja vásárhely jellegét, mert ez itta magyar Alföld és a Havasalföld s Erdély természetes elágazóhelye.Itt jártak fel a Dunáról a kereskedők s mindenkor a Balkánról bevándorló pásztorok.

Itt végződik a Temes felső folyása, medre még kavicsos, vadpatak jellegű, nem mély, nagy kerekű kordékkal átgázolásra alkalmas víz.

Akácos domb ölelésében a Kishegy előtt Temesre tekintőkétemeletes házakban laktak a vasutasok, közel az állomáshoz.Ablakunkból két hidat láttunk. Egyiken a vonatok jártak, másikon agyalogos meg fogatos köznép.

A hidak alatt mélyült el meredeken a folyó, a halálörvényes

Specksteinről irtózattal beszéltek.Két híd között a Temes-parton a magyaroktól maradott villasor tette barátságossá a látványt.

A vasúti házakban a megtűrt maradvány személyzet és azújdonsült vasutasság minden rétege – nyugalmazott üzletigazgatótóla mozdonyvezető s mozdonyfűtőig, az alkoholista pénztárosnőig – jelen volt ezekben a századfordulói, akkori fogalmak szerintösszkomfortos épületekben.

Mellettünk Grozăvescuék laktak, a kalauz és családja: Ilonka néniés Pali.

Grozăvescu bácsit alig láttuk: vagy úton volt, vagy aludt. Ilonkanéni anyámmal, én Palival barátkoztam, három évvel idősebb voltnálam, de megértettük egymást.

Megtudtam, nem édesfia Grozăvescunak, s nem is Palinak keresztelték, hanem Henriknek. Grecsákovics Henriknek.

Monarchiából maradott tragikus életükről csak ennyit: Ilonka néniapja a „béke világában”, a Monarchia idején a báziási resti

151



tulajdonosa volt. Ilonka néni alig múlt tizenhárom éves, amikor „megesett” Palival. Az „illető” egy sebesült katonatiszt volt, akiBáziáson lábadozott sebesüléseiből. Ilonka néni bátyja is katonatisztvolt, és párbajban vett elégtételt a családon esett foltért, halálosan

megsebesítette Pali apját. Így Pali Henrikként félárvának született.Hogy a szégyent jóvátegyék, Ilonka nénit gyorsan férjhez adták Grozăvescu bácsihoz, aki mint kalauz gyakran megfordult Báziáson.Grozăvescu bácsinak az volt a kikötése, hogy a kisfiú nevétHenrikről Pavelre változtassák, a katolikus vallásról pedig térjen át agörögkeleti hitre. Külön kikötése volt még, hogy a harmadosztályúrestiben annyit ihasson, amennyit akar s bír. ItalozókészségétKaránsebesen is megőrizte.

Ilonka néni nagyon kedves asszony volt, haja szőke és szemevilágoskék, és egy kicsinyt bandzsított, ami nagyon tetszett nekem.Hasonlított a templomok festményein látható szép nagy, kövér madonnákhoz.

Naponta elpüfölte Palit, akit „éktelen rossz kölyöknek” nevezett,és akin mégis szerelmes imádattal csüggött. Ilonka néni azt mondta,hogy Grozăvescu minden rosszra megtanítja Palit, még a cujkaivásra

is. Volt nekik egy pianínójuk, amin anyám majd mindennapgyakorolt, és néha Ilonka nénivel négykezest játszottak. Pali aharmadik elemibe járt, amikor mi odakerültünk, de éppen ismételt. Nagyon imponált nekem, hogy az „aplicaţiá”-ba, vagyis atanítóképző gyakorlójába jár.

Amikor Karánsebesre kerültünk, én már az ötödik évembenvoltam, anyám augusztusban huszonnégy és apám harminchároméves lett. Boldogok voltunk. Ezt jelezte az a sok cserepes virág is,amivel anyám feldíszítette a lakásunkat. Biztonságos helyen voltunk:nem kellett félni sem a farkasoktól, sem a rablóktól. Városban járhattam iskolába. De az ősz még messze volt.

Szenvedélyesen belemerültem a játékba. Terem volt,szabadságom volt, és bőven voltak játszótársaim. Közben tanultuk egymástól a magyar, német és román nyelvet.

Pali tanított meg rá, hogyan kell a lépcsőház karvastagságú,

tükörsima politúrozott korlátján lesiklani. De hányszor kikaptunk

152



ezért! S micsoda mulatság volt! Szenvedélyünket még a pofonok semcsitították. Idővel valóságos kín volt lebaktatni a lépcsőkön. Valamitenyhített a dolgon Pali másik találmánya, hogy ki tud többlépcsőfokot átugorva lerobogni a falépcsőn. (Rézkarikák jelezték,

hogy valamikor szőnyeg borította.) Ilyenkor, ha játszani vagy a boltba rohantunk, a földszinten kinyílt egy ajtó, és borogatásokkal afején Anca néni, a pénztárosnő nézett ki szenvedőn, és néha utánunk vágta a seprűjét.

Egyik éjjel nagy kiabálásra ébredtünk: Grozăvescuéktól égzengéshallatszott. Az egész házban kigyulladt a villany a nagyodafigyeléstől.

Grozăvescu éjfél után váratlanul érkezett haza, Pali a kisszobában,Ilonka néni a hálóban. Csak hát nem egyedül. A szomszédmozdonyvezető villanyszerelő fia pihente ki mellette fáradalmaitmély álomban.

Grozăvescu üvöltve csatolta le nadrágszíját, s nekiesett a„vendégnek”, de az félrelökte a dühöngő házigazdát, s ahogy ébredt,gatyában megszökött.

Akkor a férj – állandó üvöltés közben – a kamrába fordult a

ruhaszárító kötélért.Ilonka néniről letépte a hálóinget, a szárítókötelet (nagy dulakodásközben) nyakára hurkolta, s maga előtt hajtva a nadrágszíj csatjávalösztönözte.

Próbálták többen is kiszabadítani Ilonka nénit, aki többször ismegbotlott, elesett, de Grozăvescu bácsi újra és újra felkorbácsolta.Közben lekergette a lépcsőkön, ki az utcára a két ház közé. Már mindkét házban égtek a villanyok. Az udvaron nappali világossághonolt. Senki sem mert a megvadult ember közelébe menni, mertidőnként a revolverével a levegőbe lőtt. Apám mentette meg ahelyzetet. Felvette egyenruháját, egyensapkáját fejébe nyomta, éshatározott léptekkel ment Grozăvescu felé. Amikor odaért, előtteszigorúan megállt, Grozăvescu szalutált és vigyázzba állt. Apámelvette tőle a kötelet, felsegítette Ilonka nénit, és felkísérte hozzánk.Grozăvescu bácsi leült egy kőre, és arcát kezébe temetve zokogott,

nyüszített, mint egy sebzett állat. Ilonka néni többé nem ment vissza

153



Grozăvescu bácsihoz. Nálunk várta meg, hogy bátyja Jugoszláviábóleljöjjön érte. Amíg nálunk volt, alig beszélt, egész napkézimunkázott és ápolta a sebeit. Nyakán a kötél által okozott kék foltok nem akartak elmúlni. Magával vitte Palit is, akiből nyilván

újra Henrik lett.Idővel anyám Anca nénivel is barátságot kötött. Talán úgy

kezdődhetett – ahogyan az később meg is történt –, hogy amikor beléptünk a lépcsőházba, kinyílt Anca néni ajtaja, és szenvedőnmegkérdezte: – Gizike, volna egy perce számomra?

Ilyenkor bementünk hozzá, és Anca néni elkezdett mindenfélévelkínálni, de én mindentől undorodtam. Mindenen pisiszagot éreztem,mivel egy rózsás díszítésű, nagy porcelánéjjeli kandikált ki az ágyalól. Alig volt betolva. Végül anyámat kínálta cigarettával,mindketten rágyújtottak, és a szétáramló cigarettafüstben meghitt beszélgetésbe kezdtek. Eleinte csendesen, szelíden folyt a társalgás,majd Anca néni egyre haragosabban, egyre vádlóbban átkozódnikezdett. A beszélgetés mindig egy férfiról szólt, akit Paicsnak hívtak és forgalmi hivatalnok volt a karánsebesi állomáson. A szörnyűség,amit Paics (románul Paici, mert román volt az illető, akárcsak Anca

néni) elkövetett, hogy nősülni készült. Főleg Anca néni beszélt,anyám csak hallgatta s nyugtatni próbálta. Idő múltával azonban ő issírásba kezdett, beleélte magát a férfihűtlenség szörnyűségeibe.

És megtörtént, aminek meg kellett történnie: Paics megnősült, egygazdag parasztlányt vett feleségül.

De mit tud, mit hall egy gyerek, akinek a betegségek sokaságának mineműségéről fogalma sem lehet.

Hogy Ancának franciabetegsége van!Azt is hallhatta s hallotta is, hogy ezt a kórt szifilisznek is hívják,

és meg is lehet tőle (vagy bele) vakulni. Nem tudni, mióta van meg ez a betegség Anca néninek. S azt sem

lehet tudni, mikor ragasztotta át Paicsra, aki annyi éveken átalházassági ígéretekkel szédítette azt a szegény, könnyes özvegyet.

Mennyire kétséges minden. Még az is lehet, hogy ezt a csúnya,hülyüléssel meg vakulással járó szörnyűséget ő már réges-régen

154



megszerezte és viselte, s amikor megismerkedtek, ő hozta Ancanéninek.

Nos, megvolt az esküvő. A menyasszony falujában hetedhétországra szóló lakodalmat csaptak, s már a hatalmas, gazdag

vacsorához közeledtek, sőt már oda is ült a népes nászsokaság a bőséges vacsorához a hosszú ünnepi sátorban, amikor egy postás,nem helyi ember, hanem egyenruhás karánsebesi valóságos postás jelent meg egy üdvözlő távirattal. Ezt a táviratot – mert szokatlan ésúri dolognak tetszett – kurjongató lelkesedéssel fogadta a bőlakodalmas rokonság, s biztatták az új embert:

– Olvasd fel! Olvasd fel!S a távirat így hangzott:„Legyél olyan boldogtalan, mint én, és vakulj meg minél előbb.

Anca”Paics magas hangon kezdte az olvasást, majd egészen halkan

próbálta folytatni, de a nógatás miatt nem hagyhatta abba.S az a hír járta – vagy két év telhetett el –, Paics csakugyan

megvakult.Egyik állandó és kedves barátnőm Motaş Lenuca volt. Apja

katonatiszt, kapitány. Nagyon csodáltam a tisztiszolgát, aki komolykatona létére házimunkát végez: mos, takarít, bevásárol. Volt ott egyfiú, aki tetszett nekem, ő az ikerházban lakott. Onnan tudtam, hogytetszik, mert mindig vérvörös és zavart lettem, ha megláttam. Palinálilyesmit nem éreztem. A fiút Miskának hívták. De őneki Lenucatetszett. Lenuca elmondta nekem, hogy ők, ha felnőnek,összeházasodnak. Ezért mindig papás-mamást játszanak. Nekem ismegmutatják majd egyszer.

Lenucáék az első Temes-parti villában laktak. Csak kétvulkánfíber bőrönddel költöztek oda, a teljesen bebútorozott lakásba.A tulajdonos még a háború alatt Magyarországra menekült. Volt egyszoba abban a villában, amitől megilletődtem. Vörös bársony volt benne minden. A bútorok huzata, a sötétítő függönyök, a szőnyegek.Csak egy volt benne hófehér, a zongora. Ez a szoba valósággal aTemes fölé épült. Az ember úgy érezte benne magát, mintha valami

csodahajón utazna. A zongora hangját is nagyon szerettem. Szabad

155



volt pötyögtetni rajta. Lenuca már jól tudott, járt hozzá naponta egyzongoratanárnő.

Anyám is sportolt. Úszott és turulozott. Egyszer leúszott astrandtól a zuhatagig, keresztül a Spekstein-szakaszon, amely nagyon

mély volt és tele örvénnyel. Nagy teljesítménynek számított. Azegész város napokig anyám bátorságáról és kitűnő úszótehetségéről beszélt. A turult, azt hiszem, anyám találta ki, de mindenesetre őkeresztelte el a városkában turulnak. Nem kellett a játékhoz se kisfehér szoknyácska, se tornacipő, csak a két turulütő, egy hosszúzsineg és egy teniszlabda. A turulütő egy kb. 60-70 cm hosszú nyélreerősített tányérszerű korong volt. A nyél illesztéshelye a korongközepére szólt, s szinte helyből üthettük vissza a labdát, még magassarkú cipőben is lehetett játszani. A hosszú zsineget két fa közöttkellett úgy 2 méter magasságban kifeszíteni, és máris indulhatott a játék. Micsoda remek ritmussal pattogott a teniszlabda anyám ésAnnus ütője között! A turulütőket Temesvölgyén esztergálták aThonet-gyárban. Tavaszi délutánokon és nyári kora estéken sok nézője akadt anyám és Annus játékának, és többen megtanultak turulozni.

Anyámnak volt egy másik szórakozása is. Műkedvelőszíntársulatot szervezett. A színkör a mi gazdasági udvarunkban volt,mert ott az elődünk nem tartott állatot, és tiszta, pázsitos volt azegész terület. Anyám főként verseket és rövid színdarabokat tanított be, Ilonka néni kis kórust hozott össze. Ha előadás volt, anyámmeghívókat ragasztott ki a két ház kapualjában és más, szemnek valóhelyeken.

Aki eljött, hozott magával ülőhelyet: széket vagy sámlit. Nagyszerű mulatság volt ez is.Egy alkalommal behívták anyámat a rendőrségre, és ott

felszólították, hagyja abba a színjátszást, mert soviniszta propagandának minősül. Azt is megkérdezték tőle, hogy mi az aturul. Anyám elmagyarázta, hogy egy sportjáték.

– Mit jelent az a szó, hogy turul? – kérdezte a rendőrtiszt.Anyám erre is megadta a választ, miközben a kezemet

szorongatta.

156



– Egy madár – mondta. – Egy madár, s azért hívják ezt a játékotturulnak, mert úgy repked a labda, mint egy madár!

– Igen, de mitológiai madár, magyar mitológiai madár – jegyeztemeg fenyegető közönnyel a rendőrtiszt. Jól beszélt magyarul, erdélyi

lehetett.Anyám azért tovább turulozott Annussal, de a színjátszás

abbamaradt.Annus több okból volt nálunk. Ismét. Egyik ok a megbocsátó

rokoni látogatás, a másik, hogy a tanítóképzőben román nyelvűgyors- és gépíró-tanfolyam indult, egybekötve külön román nyelv- ésirodalomoktatással. Annus titkárnő akart lenni az UDR-ben (Uzineleşi Domeniile Reşiţa), vagyis a resicai vas- és acélgyárban. Már beiratkozott, de még nem járt. Rettentően unatkozott. Egy naponmegismerkedett egy fiúval, Severrel, és attól a naptól kezdve nagyonérdekelte Karánsebes.

Annus a legtöbb idejét azzal töltötte, hogy az ablakban ült és lesteSevert. Sokszor én is vele együtt lesekedtem. Már akkor felismertük Severt, amikor a híd túlsó oldalára lépett. Magas, nagyon pattanásos,hatalmas orrú fiú volt, érettségi előtt állt. Mindig egy-két könyvet

tartott hanyag eleganciával a kezében.Amint megpillantottuk Severt, Annus fogta a kezemet, ésrohantunk le a lépcsőkön, mint a megvadult csikók. Annus csak az én jelenlétemben találkozhatott Severrel vagy más fiúval. Legtöbbször aKishegyre mentünk. Az volt a játékunk, hogy mi elszaladtunk, ésSever megfogott minket. Én mindig ügyesebb voltam, és így mindigAnnust fogta meg. Aztán egymás kezét fogva felmásztunk alegmagasabb dombtetőre. Itt megint fogócskáztunk egy ideig, aztánAnnus és Sever átölelték egymást, és összefonódva lehengergőztek adombról. Hol Annus volt felül, hol Sever. Rettentően tetszett nekemez a játék, mert Annus közben boldogan visítozott, Sever pedig még jobban hajtotta magukat lefelé. Sokáig gurultak így, amíg leértek. Énvagy mellettük szaladtam, vagy én is gurultam lefelé magamban, ésén is nagyokat rikkantgattam. Utána leheveredtünk, ahol a legszebbvolt a fű, és pihentünk. Sever nagyon sok mesét tudott románul, de

nem volt baj, mert mi jól értettük. Annus énekelt, s ő is románul,

157



románcokat főként. De magyarul is beszélgettünk. Tetszett, ahogySever magyarul beszélt, más hangsúllyal és néha nyelvtani hibával éssokszor keresgélve a szavakat. Volt úgy, hogy Sever csak velem játszott, főként labdáztunk. Néha anyám értünk jött, és hozott egy kis

kosárkában frissen sült lángost vagy más finomságot. Anyámnak varázslatos keze volt a tésztasütéshez.

Előfordult, hogy nem a Kishegyre mentünk játszani, hanemcsónakáztunk a Temesen, főként a duzzasztó előtti részen, ahol a víztóvá szélesült és nagyon lassú lett a folyása. Jó volt Severrel együttlenni, valóságos szövetség alakult ki közöttünk.

Sokat jöttünk-mentünk anyámmal ebben az időben. Gyakranutaztunk be Temesvárra, hiszen a gyorssal egy-kettő ott voltunk.Anyám táskája mindig tömve volt olvasnivalóval, a Színházi Élettőlkezdve az Áller-lapokig, a Déli Hírlap, a Temesvári Hírlap; egyéb budapesti lapok nemigen érkeztek. Én mindig megkaptam aCimborát, Annus olvasott fel nekem belőle hosszas könyörgés,nyaggatás után. Anyám különös gyengédséggel bánt az Új Idők címűfolyóirattal, mert részt vett egy novellapályázaton és elismerésbenrészesült. A könyvvásárlás, illetve -csere, az más volt. Erre a célra

anyám beszerzett egy kis bőröndöt, és ha könyvért mentünk, akkor más programunk nem volt. Ismerős könyvkereskedőhöz ésantikváriushoz jártunk. Anyám rájött arra, hogy nem minden könyvetkell megtartani, csereberélni is lehet őket, és így ez a passziójakevesebbe kerül.

Gyakran velünk utazott Temesvárra Lujza néni is. Egyik utazásunk alkalmával a vonatban ismertük meg. Kiderült, hogy őSever mamája. Később, ha meglátták anyámmal egymást akaránsebesi állomáson, örömmel integettek egymásnak, és egyfülkébe szálltunk. Lujza néni a tanítóképző igazgatójának a feleségevolt, nagyon elegáns, nagyon szép asszony. Néha egy kicsitirigykedtem rá a prémjei miatt anyám nevében, de különösen elegáns bőrkesztyűi nyűgöztek le. Mi igencsak cérnakesztyűt hordtunk. DeLujza néni is, mi is másodosztályon utaztunk, ami akkor nagyonelegáns dolog volt. Apámnak szabadjegy járt második osztályra,

személyre is, gyorsra is, még az expressz, vagyis rapid vonatokra is.

158



Az akkori vasúti kocsik nagyon tiszták voltak és az ülőhelyek plüsshuzata még ép.

Lujza néninek különös házassága volt. A két fiú: Livius és Sever,akkor tizenévesek, miután árván maradtak, megkérték apjukat, Nica

bácsit, hogy vegye el feleségül Lujza nénit. Amikor a két fiú anyjameghalt, Lujza néni naponta várta az árvákat az iskola előtt, éshazáig kísérte őket. Közben vigasztaló szavakat mondott. A fiúk nagyon megszerették, és beszéltek róla apjuknak, Nica bácsinak. Nemsokára megtartották az esküvőt, és nyolc hónapra rámegszületett Lolóbaba, aki egy évvel volt fiatalabb, mint én. Anyámtöbbször is megbeszélte Ilonka nénivel, hogy nincs nyolc hónaposkoraszülés. Lujza néni viszont megcsúszott a fürdőkádban, és akkor talán lehetséges.

Lujza néni azt mutatta, hogy rajongva szereti anyámat, de az éngyermeki ösztönöm azt súgta, hogy csak komédiázik. Sem őt, semLolót nem szerettem. Lolót azért utáltam, mert lenézett bennünket:nem laktunk villában, mint ők, és nem volt cselédünk. Nagyonkínosan emlékszem egyik születésnapjára, én is hivatalos voltam, svirágot és datolyát vittem neki. Amikor meglátta az ajándékomat,

elfintorította az orrát, hogy a datolyát utálja, a virágot megegyszerűen kidobta az ablakon azzal, hogy nekik szebb van akertben.

Egy napon, amikor Annus éppen a tanfolyamon volt, Lujza nénimeglátogatta anyámat. Anyám a vele való párbeszédet többször iselmesélte Ilonka néninek. Körülbelül így:

– Ugye tudod, Gizuskám, hogy Sever katonatisztnek készül? – Igen – válaszolta anyám, aztán gyanakvóan: – na és? – Hát ez az Annus! – Mi az, hogy hát ez az Annus? Ő először is nem „ez az” Annus!

Ó az én testvérem! Másodszor meg mi van vele? – Sever el akarja venni! Azt mondta, nem megy tiszti akadémiára,

tanár lesz, mert elveszi Annust! – És neked mi kifogásod van ellene? – támadott anyám. – Ez az Annus egy karriert tenne tönkre! És Sever román rokonai

soha nem egyeznének bele ebbe a házasságba.

159



– Majd meglátjuk – válaszolta anyám –, mindenesetre neked van alegkevesebb jogod ebbe beleszólni.

– Úgy – kacagott Lujza néni –, kíváncsi lennék, mit szól ehhezJancsi. Majd megkérdem tőle.

Anyámba belenyilallott, hogy ez az idegen nő Jancsizza az őférjét.

– Hagyd ki ebből az ügyből „Jancsit” – mondta végül anyám. – Ne keverjük őt bele ilyesmibe, nem tartozik rá.

– Vagy ki tudja – komolyodott el Lujza néni is.Apámat ekkortájt alig láttam. Este tíz körül érkezett az utolsó

gyorssal vagy Temesvárról, vagy egyéb kiküldetésből.Anyám tudta, hogy a szolgálat gyakran már délután véget ért, s

apám nem tudott elszámolni idejéről.Egy napon, amikor a játékból felmentem, apám már otthon volt.

Szokatlanul korán érkezett, és anyám sírt. Szóváltásukbólmegtudtam, hogy apám kirándulást tervez a közeli erdőbe Lujzanéniékkel. Annus se értette, miért kell ezen sírni. Én is jószórakozásra számítottam. Ahogyan visszaemlékszem, anyám már jócskán sejtette, hogy apám és Lujza néni... Ki is derült későbben,

hogy rendszeresen találkoznak Temesvárott. Lujza néninek volt egynővére, postatiszt felesége, és hozzájuk járt Lujza néni. S nyilván„Jancsi” is.

Apám szokása szerint, ha nézetkülönbsége volt anyámmal,sejtelmesen mosolygott, simogatta a bajszát és nem szólt semmit.Anyámat ez a magatartás szinte az őrületbe kergette. – Szólj valamit! – kiáltotta. Apám, ha megsokallta anyám nagyjeleneteit, közömböshangon megszólalt: – Egyszer már elmondtam mindent. Holnapkirándulunk Lujzáékkal a Teiuşba.

Mi Annussal ajtóra tapasztott füllel hallgatóztunk, mert engemközben kiküldtek, és ugrásra készen álltunk, ha segíteni kell. Ugyanisanyám, ha nem tudott apámmal zöld ágra vergődni, az ablakhozrohant, feltépte és le akart ugrani. Apám meg se mozdult. Színpadi jelenetnek tartotta, és azt mondta, csak ijesztgetés.

160



Most is megkezdődött a jelenet. Anyám már nyitotta az ablakot,amikor mi berohantunk. Én a ruhájába csimpaszkodtam, éskönyörögtem, hogy ne, Annus nyugtatta, simogatta.

Végre megszólalt apám: „Ne csinálj jeleneteket, Gizus! Tudod,

hogy szeretlek benneteket! Csak benneteket szeretlek. Egy kisugratás, ennyi az egész...”

Mint az idomított állat idomítója hangjára, anyám megnyugodott.Másnap korán reggel elindultunk a Teiuş nevű erdőbe. Az erdők

királynője volt Teiuş: hatalmas ősi fák, madarak milliói és sok kiserdei állat. Olyan vidám társaság kerekedett a két családból, minthaminden a legnagyobb rendben lenne. Én voltam a legboldogabb, smellettem Matyi kutyánk. Annus énekelt, Sever fütyülgetett, LiviusLolóbabát cipelte a hátán. Még anyám is jókedvűnek látszott. Nica bácsi nagyon szelíd, kedves ember volt, s látszott, neki az alegfontosabb, hogy a családja jól érezze magát. Apám és Lujza néni akirándulást egész napra tervezték. Bizonyos vagyok benne, Nica bácsi nem bánta volna, ha Sever elveszi Annust. Egy szép tisztásonletelepedtünk. Apám szakszerűen tüzet rakott, és a nők nekiláttak azételkészítésnek. Mindenki megéhezett.

Ebéd után a fiúk és Annus labdáztak, mi is Lolóvalkényszeredetten labdáztunk, virágot szedtünk. A felnőttek elheveredve beszélgettek. Nica bácsi egy idő után elszunyókált. Mi,gyerekek Annushoz és a fiúkhoz csatlakoztunk, és bekalandoztunk azerdőbe. Elég sok idő telhetett el, amikor a nevemet visszhangozta azerdő. Anyám hívott. Annus is jött.

Anyám éppen összepakolta a holminkat. – Megyünk haza! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – De miért? – duzzogott Annus –, és a többiek? – Hallgass és megyünk! – felelt anyám. – De most a legjobb! – könyörgött Annus. – Megyünk! – adta ki anyám a parancsot, és kiosztotta a

csomagokat. Nica bácsi mélyen aludt, a többieket eltakarta az erdő. – Jancsi hol van? – kockáztatta meg útközben Annus.

– Elmentek Lujzával gombázni... már legalább egy órája.

161



Fáradtan érkeztünk haza. Alig álltunk a lábunkon. Apám kedves,hízelgő és kárörvendő mosollyal várt bennünket. A konyhaasztalonnagy kosár gomba volt.

– Már megint megbolondított a féltékenység – mondta neheztelőn

anyámnak. – Hát most megittad a levét. Fiákert fogadtam, és azzal jöttünk haza. Lujzáékat is hazaszállítottam. Mondhatom, kisséröstelkedtem a viselkedésed miatt. De kimentettelek.

Anyám némán nézett egy darabig apámra, zöld szeme sárgaszikrákat szórt, berohant a hálószobába, és a vetetlen ágyra dobtamagát. Keservesen zokogott.

Apám nyugodt, kimért mozdulatokkal végezte esti szertartását.Megmosakodott, kikészítette másnap reggelre a ruháját, megágyazottmagának (ez anyám dolga volt) és lefeküdt. Már nem volt jelen aszámunkra, aludt. Legalábbis úgy tette magát.

Másnaptól kezdve mindig a késő délutáni gyorssal érkezett.Megjött az ősz, és én iskolás lettem. Román iskolába kellett

járnom, mert magyar iskola Karánsebesen nem volt. Naponta háromkilométert kellett gyalogolnom, másfelet oda, másfelet vissza.

Eleinte anyám elkísért, vagy velem jött, de amikor már jól

megismertem az utat, valamelyik házbeli gyerekkel mentem-jöttem.Tanítónőm vezetékneve Feneşan-Jumanca volt. Az Erdélymegszerzéséért folytatott román mozgalomban is szereplő név.Tanítónőm kitűnően tudott magyarul, de soha nem volt hajlandómagyarul beszélni. Kreol bőrű, fekete hajú nő volt. Drapp-barnacsíkos ruhájára emlékszem, a belőle áradó bódító parfümillatra,vörös körmére és arra a pofonra, amelyet egyszer azért kaptam, mertelakadtam az olvasásban. Éppen mellettem állt, amikor olvasnomkellett. Attól kezdve rettegtem, ha felszólított. Agyamra fátyolereszkedett, és nem tudtam kinyögni egy szót sem. Az iskolát ismegutáltam. Boldogtalan lettem tőle. Alig vártam, hogykirohanhassak az iskola kapuján.

A tanítónőmmel azért sikerült rendbe hozni a dolgomat.Közeledett május 10., Ó-Románia Erdéllyel való egyesülésének évfordulója. Az iskola nagy ünnepélyre készült. A mi osztályunkból

162



Orzescu Elicit, a tanfelügyelő lányát jelölték ki versmondásra. A verscíme: Zece mai (Május 10.).

Napi tanulásunk nagy része azzal telt el, hogy Feneşan-Jumancagyakorolta Elicivel a verset. Én már kívülről fújtam, s még hazafelé

mentemben is kattogott bennem a vers, mint egy felhúzott beszélőóra. Sőt az esti ima után is előjött az agyamban, és csak mondtam,mondtam.

Egyik nap, amikor Elici különösen indiszponált volt, s tanítónőnk magába roskadtan ült a katedránál, jelentkeztem, hogy elmondom averset. Úgy éreztem, gyönyörűen szavalok. Persze az egésznek azértelmét akkor, hétéves fejjel nem fogtam fel. Csak azt éreztem, hogyszépen, nagyon szépen mondom a verset. Tanítónőm többé nem volttürelmetlen velem. S én is bátrabban és egyre jobban feleltem.Másodikos koromra megbékéltem az iskolával.

Hogy mit élt át Sever Bukarestben a katonai akadémiaesztendeiben – Annus látása nélkül –, arra csak következtetni lehetettvisszaérkezése napjaiban. A tisztavatás előtt, vagy után, a végzősök nyilatkozhattak vagy nyilatkozniok kellett házasodási szándékaikról,esetleg választottjukról, jövendőbeli feleségükről. Ilyesféle lehetőség

(vagy kényszer) nyilván volt, mert a fiatal tiszt (tisztjelölt) biztos ésvégleges elhatározással érkezett családjához Karánsebesre. – Károlyi Annus lesz a feleségem, senki más! Már bejelentettem a

parancsnokságon, legyenek szívesek segítségemre lenni az iratok megszerzésében!

A családi megdöbbenés első tiltakozását elhárítva magától,egyenesen a vasúti házak felé indult.

Stürmeréket otthon találta, s a fogadott testvért, Gizus nénitfőként, s neki akadozó magyar mondatokban adta elő élete végsődöntését, s kérte a szükséges okiratok beszerzésében a segítségét.Annus már régen a resicai üzemben dolgozott, titkárnősködött, ő semhajlandóságot, sem elhárító közömbös mosolyt nem tudott hátnyilvánítani. Helyette s nevében a „testvér” csak annyit ígérhetett,hogy az iratok megszerzésének semmi akadálya.

A család a villasoron szüntelenül s már harmadnapja választását

forgatta-tárgyalta.

163



– Óriási hátrányod lesz a magyar feleségedből. Még akkor is, hafölötteseid akaratosságod miatt most beleegyeznek, hogy elvedd. Nem jöhettek Erdélybe, a Regátba lesztek száműzve egész életedre.Még szerencséd lesz, ha Bukarestbe kerülsz, de bizonyos, hogy

Dobrudzsa vár rátok, vagy Besszarábia.Az elveszem s a neveddel szavak cikáztak egymással szembe.A román cselédlány meg csak hallgatta, hallgatta a véget nem érő,

néha kiáltozásba torkolló, néha könnybe boruló kétségeket.Eleinte halkan folyt a vitatkozás, de utóbb a szolgáló jelenlétében

is hangosan, olykor rikoltozással.Ennek semmi következése nem lett volna, ha a lány történetesen

nem Domaşnea községből való. Dumitru Romoşan mozdonyvezetőfalujából.

Lehetett volna kalandja felől tájékozatlan mint falujabéli, ám – asors keserű véletlene – ő éppen húga volt a mozdonyvezetőnek, s hamásért nem, a jó modort és főzést szegült el tanulni az úri románházhoz.

Amikor ez a lány, úgy harmadnap, megbizonyosodott felőle, kilenne az arajelölt, aki fölött a családi háborúság folyik, egyszer csak

– a leves meg a rántott hús között – megszólalt: – Elveszem, neveddel, elveszem, neveddel? De hát az én Dumitru bátyám már régen elvehette volna, de móring nélkül nem volt hozzákedve.

Sever előbb nem akart hinni ennek az állításnak, de a cselédlányközlései annyira önkéntelenül buggyantak ki s az utólag innen-onnankinyomozott adatok oly pontosan igazolták a Romoşan lány szavait – a fiatal tiszt (tisztjelölt) összeroskadt. Többé nem ragaszkodottnősülési tervéhez. Csak hallgatott. Senki nem merte, nem tudtavigasztalni.

Ruhája zsebét kövekkel megtömve a vasúti hídról a Speksteinörvényeibe vetette magát. A család tudta, nem tanult meg úszni.

Már harmadszor bukkant fel hörögve a forgó hideg vízből, amikor egy közelben halászó magyar kimentette.

Tüdőgyulladással hetekig élet-halál között feküdt a kórházban.

Annus csak hónapok múlva tudta meg.

164



A „testvér” Gizus néni látogatta őt meg betegágyánál.Most már nem akarja elvenni Annust. Látni sem akarja többet

ebben a rohadt életben. De örökké szeretni fogja őt.Amint felépült, házassági iratok, nősülési szándék nélkül

visszautazott Bukarestbe Sever, hogy elfoglalja a számára kijelölthelyőrséget.

Évek múlva a resicai vezérigazgató titkárnője és a főhadnagySever a gyorsvonat másodosztályú folyosóján Temesvárra menetszembetalálkoztak.

Annus átölelte a fiút, megcsókolta.Sever mozdulatlanul nem vett részt az üdvözlésben. – Szeretsz még? – kérdezte Annus derűsen. – Tudja, hogy örökké szeretni fogom. – Akkor, ha leszálltunk Temesváron – mondta halkan Annus –,

keressünk egy helyet, és én mindent odaadok neked, amire csak feljogosíthat egy ilyen nagy szerelem.

Sever a fejét ingatta. – Én örökké szeretni akarom magát.A beszélgetés románul folyt.

165



Berzára lejtő udvarok

A lakásuktól, házuktól megfosztott magyarok a városszélinyomortelepekre szorultak. Még szerencsésnek tudhatta, érezhettemagát az a család, amely a folyóra rúgó hosszúházak valamelyikébenzugot kapott menedékül.

Ezek a házak a gyár után következtek a Berzán. Kívül tekintélyeshomlokkal néztek a főutcára: a fedett szárazbejárótól jobbra és balra

három ablak hunyorgott álszentesen, esetleg úgy, hogy egyfelőlablakok sorakoztak, s a kapu másik oldalán valamiféle üzlet,kereskedés.

A tekintélyes, komoly házarcok mögött hosszú udvarok nyíltak,nyúltak a Berza felé, amelyet, míg odaért, a gyár mindenféle mocskacsúnyán beszennyezett, bebüdösített. Ez a folyószakasz fürdésre,gyermekpancsolásra már alkalmatlanná vált. S a hosszúházak gazdái

(lakói) saját mindennapi ürülékükkel tetézték a szuroksötéten folyóvíz szégyenét: a partra építve sorakoztak a lábakra eszkábáltárnyékszékek – lyukas polcaik alatt fekete sodrással várta a reggeli-esteli megaláztatást a Berza.

Mikor látta Márton Pihe István postamester úr kapkodóhontalanságát, Petru Truia felajánlotta hosszú udvarának egyik szoba-konyhás lakását, melyből bér nem fizetés miatt akkoribandobott városszélre egy lézengő házaspárt.

– Miattunk ne tegye – emelt szót érdekükben az alpostamester, deTruia, az utcahosszant legendás hírű korcsmáros csak legyintett.

Ez a lakrész a kocsma oldalán az ötödik volt lefelé, s alulrólszámítva a harmadik. Minden lakáshoz a tetőről lefolyó csatornaszolgáltatta egy-egy hordóba az esővizet mosdáshoz-mosáshoz.Ivásra a közeli forrás jéghideg vizét hordták ötliteres korsókban.

Cikuska (Márton Pihe Istvánné) bejárónőt tartott, egy Maria nevűkrasován (bolgár) öreglányt, aki a szoba s a konyha deszkapadlójáthetenkint fehérre sikálta.

166



Ezért aztán Cikus úriasszonynak számított még e szerény (sőtnyomorúságos) körülmények között is.

Az unokahúg, a fogadott lány, Károlyi Annus is itt lakik az„öregekkel”, lábtól aluszik a kettős ágy előtt a sezlonyon.

Annus szégyelli ezt a helyet, ő már női szépsége és emelkedőtitkárnői szerepköre révén a gyár felső tisztviselői rétegévelérintkezik, él együtt – nappal. S ha délután hazatér, nagyon megnézi,kijár mögötte vagy előtte az utcában. Ha csak távoli felismertetéslehetőségét sejti, nem fordul be a Truia-udvarba, hanem a közeli patika iránt sétál tovább, mintha arrafelé lenne valami dolga, vagyoda várna valakit.

Végig a két tető hosszán a háztulajdonos futószőlőt nevelt, s afekete szőlő mustját-borát maga árusította, de a kocsmanevezetessége a cujka volt, amellyel a gyárból kiözönlő klumpás(fapapucsos) munkások egész napos szomjukat oltani Truiáhozsodródtak be a kattogó-pattogó talpú emberözönből, amikor a gyár dudái figyelmeztettek minden elevent, takarodjék el.

A gyerekek között Augusztin Maris volt a vezér. Disznó vicceketis tudott, vezérkedett, és megismétlődő története a schwitzende

Nagel volt. Ezt a kisebbek nem értették, csak röhögtek rajta,valahányszor elhangzott: egyik férfilakó lyukat fúrt a falba aszomszédok felé, s azon átpisált. Odaát azt hitték, izzad a szög.

Maris – gyári mester lánya – csak németül tudott. Ha a kishúgátmegkérdezték: – Was ests heute Heidi? – mindig azt felelte: – Tumpin mit Notelem.

Maris volt az, aki megleste Pannit, amikor lemegy a Berzára, aszámára kijelölt faalkotmányra, a lyukas székére.

Ez a Panni (jobbról a negyedik lakást bérelte) az udvar legérdekesebb jelensége: gyönyörűségesen tud kígyózni, vonaglani,amikor a budira igyekszik. Vonaglása olyan, mintha éppen nagyonvisszatartaná. Bronzos barna hajzuhataga körülomlik pipacsvirágosmatlaszé-pongyolájára, amely alul minden lépésnél combig szét-szétnyílik.

Augusztin Maris tudja, hogy Panni „olyan”.

167



Tehát kurva. S azt is tudja, az udvar nem engedné meg, hogyéjszaka idehozza a pasasait.

A kicsinyek nem értették, miért kellene Panninak idehoznia, éskiket?

Maris egész csapatot toborzott Panni meglesésére, előre elkészítvea szomszédos budifülkét, hogy a kerek ülőrésen aláhajolvameglessék, milyen „ott” egy „olyan”.

A bal oldali soron legalul laktak Falussyék. Magyar úri család. Azapa (járásbíró) a villalakás elkobzása órájában szívszélhűdésselösszeesett és meghalt. Visszamaradottjai négyen várták a csodát aszurtos Berza közelében. A megzavarodott és magatehetetlen anya,Klementin, Klemi, a nagylány, vállán a maradék család gondja,Lenke, a derűs kislány, s a huszonkét éves Géza, a festőművész, alegidősebb, a legszerencsétlenebb, mert paralitikusan sánta fiú.

Géza festett, de a családot Klemi tartotta el.Esténként kicsípte magát, hóna alá csapott egyet Géza festményei

közül – s hajnalban kép nélkül, némi pénzzel tért meg.Egyik őszön éppen szüretelték az ereszek alatt végigvonuló fekete

szőlőt, amikor váratlanul, a szőlőszedőkkel veszekedvén, holtan esett

össze Truia, a házigazda, a legendás cujkamérő.A kocsma udvari, térszerű tágulatában ravatalozták föl a halottat,szemfedő nélküli fekete koporsóban. Érett szőlők koszorújában.Darazsak dongták körül az udvart, az édes fürtökről megpihenniTruia mozdulatlan, sápadt arcára szálltak. De mintha szagát érezték volna, nyomban tova is röppentek.

Egyszer csak megtelt az udvar: díszes ruhában, aranyos palástbanóhitű papok jöttek, körülállták a koporsót, tömjént füstöltek, hosszanelnyújtva énekelték a „doamné’n dură despre noi”-t.

A négy Truia lány hangosan felzokogott.De a tömeg háta mögül, a Berza felől valaki előrefurakodott. A

gyászének elhalt, s utat engedtek a felfelé igyekvőnek, talán azthitték, gondolták, jelentkezése a gyászszertartás része lesz, mertdünnyögő éneklést hallatott.

Rongyos, foszlott-koszlott hálóingben a megbomlott lelkű

Falussyné énekelt – cirokseprűt lengetett, a tisztátalan cirokszálakba

168



piros, fehér és zöld rongydarabok voltak tűzve, s amikor a halott fejefölé lobbantotta a három színt, torkaszakadtából rázendített: – Boldogasszony anyánk, régi nagy pátrónánk, nagy ínségben lévén,így szólít meg hazánk...

Amikor ideért a rikácsolásban, két miseruhás szerpap tuszkolni próbálta vissza a tömegbe, valaki a szalagos seprűt kiragadta atébolyult nő kezéből, de a meghökkent gyásznép morajlásán istúlharsogott a lefelé taszított asszony hangja: – Magyarországról,édes hazánkról, ne feledkezzél meg szegény magyarokról...

Az őrült asszony ellen rendőri eljárás indult, hamarosan abba ismaradt. Még azon a télen meghalt Falussyné, meglehet, aszabadlábon átélt rendőri zaklatás siettette végzetét. Év sem telt bele,követte a sírba anyját Géza, a „festőművész” is. Lenke pesztonkának szegődött. Klementin családja fogytán nyíltan vállalta az utcalányhivatást.

Falussy Géza festményhagyatékáról még sokáig szólt a pletyka,merthogy senki nem volt birtokában a Klemi által oly ügyesenforgalmazott alkotásoknak.

A Truia lányok megférjesedvén építkezésbe fogtak, s akkor az

egyik romos pincében megtalálták az elhalálozott piktor egész„kótyára” vetett életművét. Klementin puszta kegyeletből pártjátfogta boldogult bátyja megnyirkult mázolmányainak – padlásrasegítette valamennyit.

Ezidőtt érkezett meg Amerikából egy anyai ágimásodunokatestvér, hogy magával vigye a családelszerencsétlenedett maradékát.

A család ősi okmányaival együtt csak a román tacskók gyámolításába belefáradt Lenkét vihette magával. A távoli rokon acsaládi iratok után kutatva rábukkant a festményhalomra. Egyiken-másikon megakadt a szeme. – Vigyed, kuzinom, valamennyit – toltael magától a meggyötört Klementina boldogtalansága emlékeit.

Később jött a hír, hogy a képek Amerikában értékesnek, sőtkapósnak bizonyultak. Géza életművének – állítólag – vagyont érődíjaiból Klemire is hárul fele rész.

De Klemi nem tudta odahagyni Resicát.

169



* * *

Tíz esztendő kellett ahhoz, hogy olténiai bevándorlók, kik eleinte„mint az éhes balhák”, nagyon csíptek, megértsék, Márton Pihe

István olyan része, olyan személyisége Resicának, akit nem szabadmegfosztott állapotban hagyni. Amikor azt a századost, aki számára aPihe-házat elrekvirálták ama háromsoros parancsirattal, áthelyezték,mert közben alezredessé emelkedett, egy kétsoros barátságosabbhangú levélkével visszajuttatták a házat. Az alezredes minden„akkor” kapott tárgyat magával vitt Ploeşti-be, tíz év alatt igazáneltulajdonítva a bútorokat – lelkében is. Ám a ház maradt. Egydarabban, elvihetetlenül: igazi ingatlan, a sok ingóságtól megfosztvais.

Így is hónapokba került, míg Pihe tata jóemberei lakhatóvá tették a három szobát tízévesnyi nomád ellakás után.

* * *

A következő lakhelyünk Gyertyámos volt. Valamikor nagy

kiterjedésű gyertyánerdők voltak itt, még a régi magyar elnevezéshelyett is értelemszerű változtatás történt, emlékezve a régifaállományra. A falu románul Carpinis maradt, vagyis a gyertyámoslatin carpinus elnevezését kapta.

A vasútállomás közelében a mi lakásunk udvarában két hatalmaseperfa állt. Apám első dolga az volt, hogy egy vastag farudat szereltközéjük, és hintát kapcsolt rá nekem.

Temesvár után a harmadik állomás Gyertyámos a zsombolyaivonalon, lakásunk itt szebb és jobb volt, mint Karánsebesen. De azthiszem, az onnan való eljövetelünk fő oka Lujza néni volt.

A harmadik elemit Gyertyámoson jártam sváb iskolában.Szerencse, hogy Resicán megtanultam úgy-ahogy németül. De ittmégis a román nyelvtudásom segített ki. Ha tanfelügyelő jött, mindigén feleltem, és így elnézte Martin tanító, aki egyben az iskolaigazgatója is volt, hogy nem tudok olyan kitűnően németül, mint a

többi színnémet gyerek. Német nevem mit sem számított, engem

170



magyarnak tartottak. A lányok nem vettek be maguk közé. Magányosvoltam. A kisebbik Martin fiú kedvelt engem, és sokszor hívott játszani. Ilyenkor a lányok kórusban csúfoltak: fiúkkal játszik!...fiúkkal játszik!... fiúkkal játszik!... megmondunk a tisztelendő úrnak!

Mindezt persze németül, vagyis svábul.Sokat jártunk anyámmal Temesvárra. A könyves bőrönd mindig

velünk jött. Mindketten félelmetesen magányosak voltunk. Az őkedélyállapota kezdett rám ragadni. A teljes pesszimizmusbanéltünk. Apám távolabbi helyeken helyettesített, csak ritkán járhatotthaza. Előfordult, hogy amikor hazaértem az iskolából, nem várt ebéd,és anyám a heverőn feküdt, arcát párnába temetve zokogott: miértver bennünket ennyire az isten? Mit vétettünk, hogy így megaláznak bennünket? Földönfutók vagyunk, se istenünk, se hazánk. Azistenünket azért mondta anyám, mert a falu plébánosa megtagadta,hogy magyarul oktassa nekem a hittant, holott jogom volt hozzá. Akövér, vörös képű pap azonban anyámmal vígan beszélt magyarul.

Egy napon, a tanítás ideje alatt a templomba kellett mennünk,hogy kitakarítsuk a templomot. Én nem értettem a takarításhoz, mertotthon nem végeztem házimunkát. Ügyetlenül, gyámoltalanul fogtam

a portörlő ruhát. Az volt a feladatom, hogy különböző szenttárgyakat letörölgessek. Amikor egy kehelyszerű edényt vettem akezembe, az valósággal összeroppant, és darabokban esett a földre.Rémülten néztem körül, s azt láttam, hogy a gyerekek fenyegetőengyűlnek körém, és szentséggyalázással vádolnak. Ekkor kiszakítottam magam a gyűrűből, és kiszaladtam a templomból. Hazaakartam menni. A gyerekek utánam eredtek, hogy megfogjanak és„agyonverjenek”, vagy ami még szörnyűbb, a plébános elé vigyenek.Talán meg is buktatnak és kicsapnak az iskolából, mint valamielkárhozottat. Minden erőmet összeszedtem, és megkerülve a falut,sikerült hazaérnem. Lakásunk közelében már nem üldöztek. Beestemaz ajtón és elájultam. Később tudtam meg, hogy anyámfelháborodottan tett szemrehányást az igazgatónak és a plébánosnak,és azzal fenyegetőzött, hogy református iskolába írat.

A plébános nagyon nyájas volt hozzám. Igaz, továbbra is németül

tanultam a hittant, de nagyobb figyelmet szentelt rá, hogy megértesse

171



velem magyarázatát. Azzal is megnyugtatott, hogy nem törtem elsemmit, ami kiesett a kezemből, az egy összeragasztott üvegserlegvolt, és nem okoztam semmiféle kárt.

Rettegésem azonban nem múlt el.

Anyám egy napon azzal fogadott, hogy nem érdemes tovább élni.Sokat gondolkodott azon, hogy velem is megbeszélje-e a dolgot, demindig odajutott, hogy engem nem tud árván itt hagyni, ő bármelyik pillanatban meg tudna halni, de mi lesz velem? Akarok-e én is veleegyütt meghalni? Világosan emlékszem a válaszomra: akarok!Őszintén és ellenkezés nélkül én is kész voltam vele együtt meghalni.Senkihez nem volt a legcsekélyebb emberi kapcsolatunk sem. Nemszólt hozzánk senki, nem volt kihez szólnunk. Lenéztek és elítéltek bennünket. Sehova nem hívtak játszani, sehol nem nyitottak kaputelőttem. Pedig milyen szép és gazdag házak voltak a gyertyámosi porták! S hogy tiszteltem ezeknek az embereknek a rend- éstisztaságszeretetét!

Elhatároztuk, hogy örökre elalszunk. Beveszünk sok-sok orvosságot, és többé nem fáj semmi. Így is történt. Anyámgyorsabban, én lassabban és nehezebben vettem be a pilulákat.

Lefeküdtünk a díványra, és mély álomba merültünk. Nagyon sokáigaludhattunk. Talán egy napig is, amikor rettenetes dörömbölésreébredtünk. Anyám első dolga volt megrázni engem: – Nóri! Élsz?! – kiáltotta, és boldogan, zokogva ölelt magához. De nem maradt sok ideje örülni annak, hogy mindketten életben vagyunk, újra erősendörömböltek. Anyám nagy nehezen az ablakhoz ment, és kinyitotta aspalettát, elképedve látta, hogy a dörömbölő Pityu bátyám Pestről.Micsoda örömsikoltás! Micsoda mámoros öröm fogta el anyámat!Rohant ajtót nyitni. Amikor nagybátyám magához ölelte,zuhatagként öntötte rá zokogását. Nagybátyám úgy fogta fel, hogy azörömtől sír.

– Nem értem, miért kell délben bespalettázott ablak mellettaludni? Tegnap délben érkeztem, és azt hittem, nem vagytok itthon,hogy ennyire bezárkóztatok!

– És hol töltötted az éjszakát? – szólalt meg végre anyám.

172



– Itt a szomszédban – felelte nagybátyám. S máris egy nagyonfiatal nő jelent meg az ajtónkban, arcán egy szerelmes éjszakavisszfényével, karján csecsemővel, ő volt a szomszédasszony,Magonyné, akivel nem voltunk beszélő viszonyban, mert nem akart

magyarul megszólalni. Náluk töltötte az éjszakát a nagybátyám.Magonyné véletlenül volt otthon, mert különben állandóan aszüleinél tartózkodott, mivel Magony bácsi – nyilván magyar –, akifékező volt, bejelentette az ÜV-ben, hogy román származású, ezértátképző tanfolyamra küldték, és Magony néni szerint lehet, hogyhivatalnok úr lesz belőle.

Nagybátyám egy hétig volt nálunk, és anyámat mintha kicserélték volna. Újra csupa életkedv volt, és munka közben újra énekelt. Mégnagybátyám elutazása sem szomorította el túlságosan, mivel Pityu bátyám megígérte, hogy nemsokára újra meglátogat bennünket.

Velem kellemes esemény történt az iskolában. Került egyosztálytársam, aki magántanuló volt ugyan, de az év vége felégyakran bejárt az órákra. Magyar lány volt, Pető Jutkának hívták.Övéké volt a gyertyámosi téglagyár és a téglagyár közelében egyszép villa. Mindenki körülrajongta, de ő főként velem akart játszani.

Nem félt attól se, hogy kigúnyolják, ha magyarul beszél. Őt sohasemgúnyolták. Még Dian Vera, a legbüszkébb lány, az állatorvos lánya is barátságos volt vele. Neki köszönhettem, hogy az osztálytársaimvégül is befogadtak. De amikor Jutka nem jött iskolába, újra jéggédermedt körülöttem a levegő.

Igazi, felemásul kedvező esemény számomra a „Zece mai”,vagyis a május tizedike volt. Itt, Gyertyámoson is meg kellettünnepelni ezt a napot. És verset is kellett mondani. Amelyet én már Karánsebesről tudtam. Jelentkeztem. Miután az egész osztályondiadalmaskodva elszavaltam Martin tanítónknak a Zece mai-t,megbízott az ünnepi versmondással is. Boldog voltam, és újraöntudatos. Otthon anyámmal gyakoroltam a deklamálást. Anyám egyszót sem értett belőle, mégis a hanglejtést, szüneteket remekül tudtairányítani. Álmomban is szavaltam, és várva vártam a napot, amikor majd kiállok és elmondom a verset.

Elérkezett a nagy nap.

173



Martin igazgató-tanító volt az ünnepség főrendezője. A falu egynagy dobogót ácsolt a templom előtti téren, és mindenki, aki aműsorban szerepelt, ott foglalt helyet, vagy állt, mint én. Azünnepség zenével kezdődött, a falubeliekből alakult plehmuzik

zenekar eljátszotta a himnuszt, szerintem valcerütemben, demindenesetre hasonlított a Karánsebesen megismert Trăiască regele,în pace şi onor -hoz, vagyis az Éljen a király békében és tiszteletben-hez. (A zenekar ezenkívül csak egy dalt tudott, a Gyere, te nímandot,amit olyan ritmusban játszott, amit az alkalom éppen megkívánt.Leglassabban a temetésen fújták, a lakásunkhoz közelikertvendéglőben pedig, bálban, hol polkát, hol valcert, hol csárdástcsináltak belőle.)

Az első szónok a jegyző volt, sokat beszélt és hosszan, mindenkimegtapsolta. Utána Martin igazgató beszélt, majd ismét zenekövetkezett. A Gyere te nímandot játszották – frissben. A plébános ahívek közé ment és áldást osztogatott. A zene után én következtem.Hangom erőteljes volt, ha nem gondoltam oda, akkor is mondtam averset. Nagy tapsot kaptam. Amikor lementem a dobogóról, anyámsírva ölelt meg, hozzánk csatlakozott a csendőr őrmester, és

hazakísért. Tudott magyarul, és egész úton engem dicsért.Otthon boldog meglepetés várt. Megérkezett apám. Nem egyedül jött, egy kedves vendéget is hozott. Sándor bácsit, aki fontos politikaihíreket hozott szüleimnek.

Hallgattam a felnőtteket. Amikor anyám mentegetőzött, hogy nemvagyok-e Sándor bácsi terhére, így felelt: – Ugyan, Gizike, egy ilyenagglegény, mint én, boldog, ha besüt az ablakán a napsugár!

Este vacsoránál elmondtuk apámnak, milyen nagy sikerem volt,hogy még a csendőr őrmester is hazakísért.

Apám bajszát simogatva azt mondta: – Halljam, kislányom, azt a verset.Boldogan álltam apám és Sándor bácsi elé, és szárnyaltattam

hangomat!Sándor bácsi csak hallgatott, és megsimogatta dicsőült fejemet.Apám nem dicsért meg, elgondolkodott, és szomorúan

megjegyezte:

174



– Ismerem ezt a verset, kár, hogy nem tudtam róla előbb...Az én gúnynevem attól kezdve Gyertyámoson „Ungarischer

Papagei” volt.A szünidő nagy örömmel kezdődött. Apámmal két hetet töltöttünk

az Érchegységben, Holdeán. Az állomásfőnök súlyos beteg volt, ésapám itt tartósan helyettesített. Újra erdőségben voltunk. Erdeilénynek éreztem magam, mert igazán erdőben vagy erdő közelébenszerettem volna élni. A szomszéd állomással, Dobrával voltunk szorosabb kapcsolatban. Dobra magyar időkben képviselő-választásikörzet volt. Dobra vizét, a kicsiny folyócskát régi nevén Jónak nevezték, ami régi magyar nyelven vizet jelentett, s az itt élőföldbirtokos család neve Jófői volt, de elrománosodva Herbairaváltoztatták.

Amikor vonat jött, mindig az ablakban voltam. Szerettem nézni anagy nyüzsgést az állomás peronján, és büszke voltam apámra,ahogy rövid időre megjelent, és délcegen, méltóságteljesen a főnökiiroda ajtaja előtt szalutált, ha köszöntötték, és hozzáértő pillantássalátfogva a helyzetet visszament irodájába. A vonat igazi fogadása aforgalmista feladata volt, aki kis piros zászlóval adott le különböző

jeleket, inkább csak a vonat indulásánál, különben a kis zászlócskát ahóna alá szorította. Az őrök is fontos szerepet töltöttek be a vonatérkezésekor, leginkább a paklikocsinál foglalatoskodtak. Tetszettnekem, ahogyan a kalauzok a vonat lépcsőjén állva szalutálnak.Vagyis köszönnek, titkos jelt küldve felénk: összetartozunk!

Itt Holdeán is volt alagút. De milyen félelmetes! Nemkívánkoztam a közelébe sem!

A falu színromán község volt, gyakran mentem valamelyik őrrelvásárolni a falusi szatócsüzletbe, ha anyámnak szüksége voltvalamire. Ilyenkor kíváncsian és barátságosan szóltak hozzám afalusiak.

Egyik este, amikor apám éppen váltóellenőrzésen volt,kopogtattak. Amikor kinyílt, meglepetésünkben nem tudtunk szólni.

Az ajtóban háziköntösben, papucsban ott állt Pityu bátyám. – Jézusisten – sikoltotta anyám –, megzavarodtam!

175



– Nem, nem zavarodtál meg! Megmondtam, hogy hamarosanviszontlátjuk egymást!

– Hogyhogy te itt és így? – Itt lakom – és felmutatott a feje fölé, az emeletre.

– De hiszen ott az állomásfőnökék laknak! – Igen, igen. Náluk lakom. Maga a főnökné hívott meg néhány

napra, Temesvárott ismerkedtem meg vele... nagyon kedves asszony. Nagybátyám távozni készült. Azzal búcsúzott anyámtól, hogy

most valóban hosszú ideig nem láthatják egymást. Kérte tőle is,tőlem is, hogy „senkinek”, tehát apámnak se szóljunk ittlétéről.

Anyám természetesen mindent elmondott apámnak, s apámnagyon gondterheltnek látszott.

– Ha újra megjelenne, mondd meg neki, kíméljen meg alátogatásaitól, az állásomba kerülhet!

Hangjából kivehettem, hogy nem túlságosan, sőt egyáltalán nemkedveli sógorát.

A hajnali temesvári vonattal elutazott a főnökné, és mindentlezárt. Más nem szállt fel a vonatra. Apám még a vonat érkezése előtt jóval lement az irodájába, és különös éberséggel figyelt. De

nagybátyámat sehol sem látta, és nem is adtak ki jegyet senkinek sem. Nagybátyám úgy tűnt el, mint a kámfor.Este sokat beszélgettek róla apám és anyám. Apám egyik

aggodalmas megjegyzése belém vésődött: Lehet, hogy Pistahírszerző?... Akkor nagy veszélyben vagyunk!

Én sokáig azt gyanítottam, hogy az alagút nyelte el anagybátyámat.

176



Végállomások – álom az „ősi” házban

A család anyám szerezte „bűnössége” előtt is nomád élet volt asorsunk, kissé még akkor is, amikor Temesvárott sikerültmegkapaszkodnunk ideig-óráig.

Elég, ha Lieblingről és Báziásról számolok el magammal ebből akoromból.

Liebling, mint neve is elárulja, német, sőt sváb falu, s a románok,

hogy a lakosságnak kedvezzenek, a maguk elnevezéséről – Briszt – egyelőre le is mondtak. Temesvár és Detta között a sztamora-moravicai szárnyvonal keleti végállomása Liebling. Kedvesek voltak valamikor, valakiknek, valahol az itteni lakosok, hogy vasúti(vég)állomást kaphattak.

A sűrű fekete föld évről évre bő terméssel jutalmazta a községevangélikus és katolikus vallásos parasztjait. A sajtgyár sokféle ezüst

és arany sztaniolba csomagolt sajtokkal delektálta a mindenkoriállomásfőnököt. Szüleim alig győzték fogyasztani a meg-megújulóajándékokat. Az ilyesmi általános szokás maradt még a magyar időkből. A vasúti hatóságok ennél vaskosabb megvesztegetések fölött is szemet hunytak.

A lieblingi sváb plébános akkoriban szabadulván a börtönből,valósággal rácsapott barátságunkra. Magyar bűne miatt marasztalták el kétévi börtönre: a templom padlásán összegöngyölt piros-fehér-

zöld Szent István-zászlót találtak. Hiába hajtogatta, hogy az oltárképis a templom védőszentjét, Szent Istvánt ábrázolja. (MelleslegStürmer festőművész alkotását.) Esküvel bizonygatta vádlói előtt a plébános, eszébe sem jutott, hogy augusztus 20-án (valamelyik SzentIstván-napon) kitűzze a bűnjelet a templom tornyaira.

A sváb katolikus papokba – nem tudni, mi okból, talán politikaivezetőik sugallatára – erős magyarellenes érzések szorultak,némelyikükben ez az érzés gyűlölségnek látszott. Elemi iskoláimban

177



a hit igéit egyik sem volt hajlandó számomra magyarul átadni. Bár anyámmal mindenütt magyarul társalogtak.

Egyedül Lieblingen kaptam egész életre szóló katolikushitoktatást és vallásunk erkölcstanának ismertetését – iskolán kívül –

magyarul e plébánostól. Hallgattam őt Jézus és a szentek életéről s amagunk életéről. Az ő szavai szerint emlékszem Aquinói SzentTamás tanítására: okosság a választásban, igazságosság az osztásban,erő a tűrésben és mértéktartás a dolgok használatában! Milyen erősenfészkelhették magukat ezek a nagyon felnőtt szavak a gyermeki elmeképzeletébe! És mindenekfölött azt tanította ez a börtönviselt nemmagyar, de magyar szívű plébános: az emberben a legnagyobb jó aszeretet és a legnagyobb rossz a gyűlölet. És szeretni sokkalnehezebb, mint gyűlölni. Sem a szeretet, sem a gyűlöletvonatkozásában soha ki nem ejtette népeink, a sváb-német vagy aromán nép nevét. Engedte, sőt sugallta, hogy elmémben magamhelyezzem ezt a jó vagy a rossz oldalra.

A plébános mindennapos barátja lett apámnak. Félig-meddigtartva hívei elégedetlenségétől, s hogy elkerülje a fölösleges vagyéppen veszélyes sváb megszólást, mindennap alkonyattal sétált ki

hozzánk az állomásra, többnyire velünk vacsorált. S míg apámra s avacsorára vártunk, nekem magyarázott. Késő este ment vissza a parókiára. Ilyenkor apám elkísérte őt egy darabon.

Lieblingi tartózkodásunk utolsó napján, nagyon szép este volt,anyámmal mi is elkísértük őt a faluig.

– Énekeljen nekünk ebben a gyönyörű éjszakában valami szépet,asszonyom – szólt őszinte óhajtással a plébános.

Szüleim tudták, mi az ő kedves dala. Szükség volt még apámhozzájáruló biztatására is. Akkor megálltunk a holdfényben, s anyámcsengő, halk hangon énekelni kezdett: „Gyere velem akáclombosfalumba...”, a férfiak vele dúdolták a dalt. A plébános hangjaészrevehetően elcsuklásokkal követte apám csöndes tenorját, majd azutolsó szavak után egy út menti eperfának dőlve hosszan zokogott.

* * *

178



A következő állomásunk is „végállomás” volt.Furcsa módon (szeszélyesen? ötletszerűen? igazságtalanul?ostobán?) húzták meg 1920-ban a trianoni határokat a magyarok ellen s egymás ellenében is a szövetségesek. Báziásra csak úgy

juthattunk el vonaton Temesvárról, ha előbb átkeltünk JugoszláviábaVersecen, Fehértemplomon keresztül. A magyar időkben a Dunaszépségére és forgalmára számító végállomásul épült a vasút – az újhelyzetben a báziási pompás állomás a zsákutca végét, egyféregnyúlvány gyönyörű, de haszontalan (mert fölösleges) csücskét jelentette.

A báziási vasútállomás a folyamra néz, úgy futnak eléje a vasútisínek, hogy az érkezők a Duna hatalmas látványátóllenyűgöződjenek, mielőtt még felállnának ültő helyükről. A múltszázadban a hajósok még szűzi állapotában ámulhattak el a kishalászfalu szélén a varázslatos perspektívától.

A Morava torkolatán túl kis tengerré tágul a Duna, s e tengerbenapró szigetek raktak fészket egy nagyobb, az Osztrov szárazulat köréhúzódva, mint gyermekei anyjok kebelére. Kétfelől a hatalmashegytömegek egymástól s a kék égtől válnak szét az érkező hajók

futása elől. Hatalmas kanyarral itt dől a Déli-Kárpátok tömbje aDunára. A hegység első gerince alatt kuporodik a vonzó tekintetűtelep – előterében a kiemelkedő emeletes vasútállomás, melyetminden hazánkbéli indóháztól valami nagyvilági eleganciakülönböztet meg. Szerencsés földrajzi pont Báziás, ahol a nagymagyar síkság déli sarka s a Déli-Kárpátok hegyvidéke meg a vízi ésa szárazföldi közlekedés ütőere: a Duna és a magyar államvasutak e„végvára” találkoznak egymással. A századvégi hozzáértők nem ok nélkül jósolták, ezen a néhány négyzetkilométeren évtizedek alattvilágüdülő s egy amerikai méretű világváros keletkezésének volnareménye és ígérete.

Báziástól a bal parti hegység egyre följebb emelkedve követi aDunát, a szerb magaslatok még tartózkodóan, némi ámulattalhomorítanak odaát, de vonzódásuk nyilvánvaló, és az ó-moldovainagy sziget alsó csücskén oly fenyegető eréllyel tör végre egyszerre

mindkét oldalról a sziklarengeteg a szorongó áradatra, hogy a

179



hatalmas folyót fojtogatva, leigázva eddig oly kényelmes ágyábanfelére szorítja össze.

Báziásnál kezdődik a Duna óriás szorosa, mely innét Orsováigvagy tizenkét mérföldnyi szakaszán évezredek óta olyan élénk képét

nyújtja az elemek harcának, amely csak a teremtés vajúdásávalmérhető.

Vajon évezredek múlva is ugyanez a gigászi látvány fogadja-emajd a kései hajóst?

A várakozó jövendölés, mely amerikai méretűt és nyüzsgésűtálmodott ide, a trianoni „békediktátum”-mal elveszítette ezt a tájat avilág számára.

A vízi erőmű, mely a két átellenes ország megegyezésévelmegemelte a vizek szintjét, az elemek küzdelmét villamos energiábasikkasztotta, s nemhogy világváros nem épült itt, hanem a meglévőfalvakat, városkákat is elnyelte a lustán ringó ár. A partokról amaradék szépségekben sem gyönyörködhetnek a turisták akár – ahatárőrök figyelmeztetés nélkül tüzelnek a vizet közelítőkre.

Traianus római császár emléktábláját húsz méterrel feljebbemelték a sziklahegyoldalra a szerb építők.

A Vaskapu újkori szabályozóinak emlékét hirdető kőtáblákat: aSzéchenyi és Baross Gábor nevét és cselekedetét megörökítőfeliratokat a dühös román „kegyelet” a mély víz feledésére ítélte.

Akkor, az én időmben, a mi időnkben a báziási elegáns vasútiállomás előtt a Dunára betonlépcsők, faragott kőlépcsők vezettek,egészen a beláthatatlan, sőt belátható mélyig.

A legfelső lépcső fölött, egymástól szabályos távolságragombafejű vascölöpök várták a kikötni szándékozó hajók pányvaköteleit.

Szomorkás hangulattal őrizte a közelmúltat s a nagy idők jövendőjét (a magyar tervezők fejében álomként szövődött jövőt) eza pazarlóan megépített lépcsősor. Csak nehezen képzelhettem vissza,milyen vidám és nagyvilági élet zajlott itt (a nagyvendéglő teraszaelőtt), üzenetként csupán a lépcsősor maradt: a kövek s avasoszlopok beszéltek.

180



A múltról s a jövőről beszélhettek, s arról panaszkodhattak, hogyörökre fölöslegessé váltak, többé nem használja őket senki, ide már nem kötnek ki sétamotorosok, s nem szállnak partra luxushajókrólnapernyős dámák és gáláns urak.

Hátat fordított az állomás is a kikötőnek: a szerelvények amögöttes szárazföld falvaiból és falvaiba szállította a terményeket,áruféleségeket s a gyér utazóközönséget.

A nagyvendéglő éttermeit és szállószobáit raktárként hasznosítottaa béna és kába utókor.

De a lépcsők, a mély vízbe ereszkedő lépcsők itt maradtak, s ha anapon átforrósodtak, elheveredtem rajtuk, mezítlen lábam a hűsfolyóra bízva. Lassú mozgású napozótársaimra eleinte ügyet semvetettem, de néha oly sokan araszoltak a meleg faragott köveken,vigyáznom kellett, el ne tapossam, el ne könyököljem őket. Pókszerűlények voltak ezek, de lábatlan potrohúk mégis megkülönböztetteőket az ismert pókoktól, s nem is szőttek fonalat vagy éppen hálót.Gyűrűs, hengeres potrohúk elkeskenyedő végét büszkén felfelétartották, nemcsak haladás közben, de napoztukban is.

Egyszer – hetek múlva – beszéltem róluk szüleimnek ebédnél.

Ebéd után lejött velem anyám, hogy megmutassam szemlélődőtársaimat. Összecsapta kezeit, s halálos rémületet mímelt: – Ezek skorpiók! Bármikor halálra szúrhatnak!El kellett hinnem, hogy rémülete valódi, s bár ezután óvatosabban

mozogtam „pókjaim” között a lépcsőn, de igazán nem tudtam félnitőlük.

Szerettem ezt a szemlélődő „unalmas” életet. Naponta mindössze két vonatszerelvény érkezett, s kettő indult

természetesen. Kora délelőtt indult Temesvárra a személy (Versecenkeresztül, ahogy mondták: Via Versec). Egy zömök első-második osztályos kocsiból s két harmadik osztályos vagonból állt avonatszerelvény, de nem emlékszem, hogy valaha is megtelt volnautassal azokban a hónapokban.

Délelőtt bepöfögött egy tehervonat, ez már hosszabb volt aszemélynél. Vagonjai üresen jöttek, egyben ha került valami

áruportéka a környező falvak boltjai részére.

181



Az állomáson várakozó s tegnap s ma szinte észrevétlenmegpakolt kocsikat maga után akasztotta a mozdony, s a délutánderekán szuszogva megindult a szerbeknek jutott Fehértemplom felé,amelyet akkoriban Béla Cerkvának szólítottak a román kalauzok.

Igazi várakozó embermozgást a késő délutáni személyvonatokozott. Egy-két kocsi (vagy hintó) érkezett az állomás mögé, sgyalogosan a hegyoldal villáiból is lemerészkedtek a kíváncsiak, avendéget lesők.

Ezek a vasúti események negyedórákig sem tartottak, s a környék újra néptelenné vált. Az a nap lett aztán emlékezetes, amikor ahalászok alászálltak Ó- és Új-Moldovából.

A Duna forgolódásai közben „zug”-okat hagy el maga mellett. Azugok csendesebb vizében tanyáztak a halak, a moldovai élteshalászok itt vetették ki szívesen hálójukat, s ha az állomás előtteveztek el – fel vagy alá – ladikjukkal, mindig kíváncsivágyakozással bámultam feléjük. Vezetőjük, az öreg halászmester észrevette áhító érdeklődésemet, s beszólított a maga ladikjába vagyháromszor. Az első alkalommal szülői engedély nélkül, s mert a napifogásból az ősz főhalász egy hatalmas kecsegét emelve jött

segítségemre az anyai-apai szidás elhárítására, a következőalkalmakkor már engedéllyel szálltam vízre, mintegy a várhatódézsmahal reményében.

Az öreg halász nehezen beszélt már magyarul, s örvendezett, hogynémetül is magyarázhat nekem. Mert be nem állt a szája, olyszívesen magyarázta, amit csináltak, s hosszan felelt mindenre, amitcsak kérdeztem.

S amint egy-egy zug fölé értünk, persze a kecsegékre irányítottatekintetemet s érdeklődésemet. A mély, tiszta vízben mindaztelevenen láthattam, amit ő nekem magyarázott.

Intett a másik csónaknak, amely követett minket, s az általunk hozott háló egyik ágát „kezükbe” adva s ismét szétválva kivetette ahálót. Azt mondta: ez különleges kecsegeháló, hetven méter hosszú skét méter széles. És bontottuk a hálót, mely finom léhésből-fonalbólkészült, de hogy mi lett volna egyéb különleges tulajdonsága, arra

már nem emlékszem. Csak a ladikba húzott félméteres kecsegékre,

182



akiket, bár csapkodtak az aljdeszkán, kézzel is megérinthettem.Megborzongott ujjam, amint végigfuttattam hátán a fűrészfogszerűensorakozó zománcpikkelyeken, s ilyen fűrészes pikkelyzománcdudorai futottak mindkét oldalán s még a hasán is, felső állkapcsa

hosszúra nyúlt hegyesen, ormányszerűen.Semmi ellenérzés nem keletkezett bennem, ha rágondoltam, hogy

ezt a csodálatos állatot konyhánkban anyám még ma finom falatokkálényegíti át.

A ladikban úgy második-harmadik „húzás” alkalmára annyiraközlékennyé barátódtunk a szakállas ó-moldovai halásszal, hogy megmertem kérdezni, ugyan emlékszik-e még azokra az időkre, amikor a báziási vendéglőben zajos-vidám élet folyt.

És Ilonka néniről és Henrikről (Pavel-Pali) szerettem volna hallanivalamit.

Már hogyne emlékezett volna, bár egy cseppet töprengenie kellett,hogyan adja elő, akár magyarul, akár németül a vendéglős családkegyetlen sorsát.

– Két lánya volt a restisnek, meg egy katonatiszt fia. Az egyik lány szőke és gömbölyded, olyan tizenöt éves forma, a másik barna

és vékonyka, kisebbforma, pedig ő volt idősebb. Tavasszal, amintmelegedett, s késő őszig mindennap átúszták a Dunát. Volt úgy, hogyvisszafelé nagyon elfáradtak, s éppen ott készültem kivetni a hálót,olyankor a ladik farába kapaszkodtak, s kihoztam, kivittem őket alépcsőkig. Mintha abba akarta volna hagyni. Biztattam aztán – felnőttesen – az öreget:

– Szomorú végük lett, azt beszélik. – Mit beszélnek? – förmedt rám barátkozásunk óta először, de

nyomban megenyhült – beszélnek mindenfélét, de hát szomorú azvolt, hogy elvették tőlük, ezektől a Grecsákovicséktól a restit, mertkellett ugye raktárnak. De ami a kislánnyal történt, az rettenetes volt(schrecklich). A Grecsákovics fiúnak egy sebesült katonatiszt barátjaitt lábadozott, s ezt a kedves, jól úszó gyermeket szerencsétlennétette. Ez a Grecsákovics fiú párbajban pisztollyal agyonlőtte sebesült barátját, akinek gyermeke már ott gömbölyödött a kislány hasában.

183



Erre mit tett ez az úri család? Odaadták fiastul lányukat egy részegesromán kalauznak.

Bár mindezt tudtam, a nyílt beszédtől megdermedtem. Kis időmúlva halászom, mielőtt kikötöttünk volna, tanulságot fűzött a

szomorú családhoz: – Ez még a háború alatt esett. De én akkor már, vagyis éppen

akkor értettem meg, nincsen jövője annak az országnak, amely így prédálja gyermekeit. El is vesztették a magyarok a háborút.

* * *

Egyik ebédhez apám nagyon izgatottan jött fel emeleti szállásunkra.Elmesélte, vagonrendelés végett egy elegáns, földbirtokos külsejű,nyírott bajuszú úriember jelent meg az irodában, s bemutatkozásnálmindketten ugyanazt a nevet mondták egymásnak. Kiderült, hogy avagonigénylő úr másod-unokatestvére, aki Új-Moldován gazdálkodik a maradék birtokon, mert az ó-moldovai nagyobb részt a románföldbirtokreform bagóért kisajátította.

Meghívást kaptunk a megmaradt birtok s az ősi családi fészek megtekintésére.

Anyám megriadt egy ilyen családi összetalálkozás lehetőségétől,tartott tőle, hogy a bárói rokonság hölgytagjai „lesznobolnák” őt, a postáslányt. Apám azonban örömmel tett eleget a meghívásnak.Megegyeztünk abban, hogy apám huzamos távollétünkkel ment ki bennünket a rokonok előtt.

Szüleim aztán nélkülem beszélték meg az új- és ó-moldovai

család helyzetét.Egyszernél többször talán nem is esett szó erről köztük sem.Apám magába temette apai felmenői múltját-jelenét. Talán arra isgondolt, valami örökrész után való szimatolásnak vélnék további jelentkezéseit, akár írásban, akár személyesen.

Erről évtizedekig nem beszéltünk.Apám halála előtt néhány héttel gyónta meg nekem az évtizedek

előtti látogatásának minden apró részletét. Unokatestvéreiről és a

hozzájuk tartozókról is emlékezett, de az ősi ház, ahol nagyanyja

184



nevelkedett, ragadta meg leginkább beszámoló képzeletét. Az ó-moldovai ház volt ez, amelyet a román földreform egy kevés parkrésszel akkorig, apám látogatásáig megkímélt.

E vallomást nemcsak a közelgő testi elmúlás serkentette,

ébreszthette apám öregedő agyában, hanem az az újságból kapott hír is, hogy Ó-Moldova egész területét templomostul, kastélyostul,falvastul elárasztják – s örökre víz alá ítélik.

Apám, mintha megfeledkezett volna kitárulkozó, részletes beszámolójáról, még kétszer megismételte régi „hazai” látogatásának minden mozzanatát. S mindig szóról szóra ugyanúgy.

Engem megdöbbentett az emlékezésnek ez a pontos és a magagazdagságában is korlátozott rögzülése, de annyi eredménye lettmeghökkenésemnek, agyamba valósággal átkopírozódtak a moldovailátomások.

S apám halála után, amikor már lehiggadt bennem az ő véglegestávozásának jelene, megmozdult elmémben az ő múltja s az ő eleinek múltja is. De mindezt álmomban már csak földrajzi fantáziávaltudtam megélni, azzal a képzelettel, melynek alapjait Báziásonnyertem el gyermekként, s apám kései beszámolójából.

Ebben a nyári álmomban magányosan meglátogattam a régi házat,a kastélyt. Áthaladtam az ismerős parkon, amelynek minden bokrát,minden egzótáját jól ismertem, a szebbnél szebb tujafajtákat, akanadai, a himalájai fenyőket latin nevükről is tudni véltem. Afőépület előtt két kifelé forduló ívben bukszusbokrok sora, mögöttük öreg tiszafák. A kastélyépület emeletes közepén tétováztam, vajon a jobb vagy a bal földszintes szárny felé induljak. Tudtam, az épület jobb oldalán magasodó karcsú torony, tetejéből messze ellátni azországútra, a kastély téglakerítése fölött és le egészen a Dunára, asaját kikötőig. Egyre jobban süllyedtem a vízben. Mintha csak mosttértem volna vissza sétámból, ösztöneimmel a bal szárny felé siettem.Egy kovácsoltvas korlátú csigalépcső vezetett a megszokottlakosztályba. Mielőtt a kis, remek faragású tölgyfa ajtón benyitottamvolna, a Duna felé néztem. Tekintetem a végtelenbe veszett, ahonnana Duna tükrével születtem, s ezt az emléket örököltem hatod-

hetedíziglen, és tovább fogom adni annak, aki majd tőlem származik.

185



Vagy már tovább is adtam? De ki építette ezt a kastélyt? Hogyanfelmenőm, ősöm nekem? Talán sohasem fogom megtudni, mert holvannak a régi anyakönyvek nevemmel, neveinkkel?

A szoba, amelybe léptem, olyan volt, amint megszoktam: a

rokokó szekrény az ablak mellett, s amikor kinyitottam, a felső polctele kalapokkal. Egyet felpróbáltam. Éppen illett a fejemre. Talánebben voltam a legutolsó húsvéti misén. Vagy a karácsonyin? Atükörben azt az arcot láttam viszont, aki valaha itt élt, és akit énsejtjeimben hordozok. Leültem a bájos kicsiny íróasztalhoz, éppenegy levelet fejeztem be. Vajon kiket szerettem „akkor”, és kiketnem? Talán megtudhattam volna, ha felnyitom a levelet, de már levolt pecsételve. Elvitelre készen. Sokáig időztem volna még. Nehezen mozdultam. Amikor elhagytam a szobát, utolsó pillantásoma vitrinre esett. Gyönyörű porcelán- és kristálykészlet ragyogott rám,s a vitrin felett egy festmény, amely engem ábrázolt... Én voltam!Mai tükörarcom ó öltözetben.

Sietnem kellett, hogy egyik férfi lakosztályt is meglátogathassam,hiszen éreztem, hogy nemsokára felébredek. Mert dédapáimként islaktam ott.

Határozottan tudtam, melyik ajtó kilincsét kell lenyomnom.Beléptem. Meglepődve láttam, hogy a fogason ott a kalapom. Hiszenez az én szobám! Ott a kerevetem, amelyen délutánonkintszunyókálni szoktam! S ott azon a falon a könyveim! A sétabotom akezemben volt. De ha sétálni voltam, miért nem tettem a fejemre akalapot? Ki vagyok itt én? A ház ura, vagy a ház úrnője, aki mostöreg napjait éli, és már nem szól bele birtokának ügyeibe? De kivezeti a birtokot? A lányom férje, vagy a fiam? S ki vagyok közülük én, aki most magamat álmodom? Kiléptem a szobából, és könnyedénfelúsztam a víz színére. Nehezen szoktam a levegőhöz, nehezenébredtem.

* * *

Egy tengerészkapitány ismerősöm mesélte, hogy amikor nemrégiben

a Fekete-tengerre járt a Dunán, figyelemmel kísérhette Vaskapunál

186



az erőműépítést. Egyik útja alkalmával még látszott őseim falvának templomtornya s a Vaskapu-építő emléktáblák felső szegélye – visszafelé jövet már teljesen sima volt a víz tükre. (Sem atemplomtorony, sem a Széchenyink nevét hirdető kőtábla nem

látszott már.) Hová süllyednek a történelem időtárolójába ezek azesemények? Bizonyára oda, ahová Traján hídjáról a rómailábnyomok, melyek a régi-régi hídon száraz lábbal jártak átErdélybe, s gyalog mentek vissza a Duna jobb partjára, a Balkánra.

187



Apám a román nagypolitika peremén

Hosszú élete során apám a saját múltbéli szerepét s mindazt, amibenfelelősen része volt vagy lehetett, titkolta előlünk, legalábbis előlem.Tartott tőle, hogy valakinek (esetleg épp nekünk) kára, bajaszármazhat az ő „felelőtlenül” elárult, kikotyogott adatismeretéből.

Élete végén nemcsak rejtegetett román-német nyelvűlapkivágásait szedte elő rejtekéből, de megnyitotta rejtett emlékeit is

arról az időről, amikor én gyermekként érdeklődést semtanúsíthattam olyanféle dolgok iránt, amelyek családunk mindennapjait nem érintették.

Még anyám sem tudta, apám miért tűnik el hosszú hetekreszolgálati ügyben, hivatalos megbízással. Asszonyi módon inkább aféltékenységet ébresztették fel benne ezek a hosszú és közelebbrőltöbbnyire megmagyarázatlanul hagyott távolmaradások. A családi

együttlétek nyugalmát az olyan 2-3 napos megszakítások azonban,amelyek talán mégis idegen nők csábításának estek áldozatul – máskor, később –, szinte nem is zavarták. Merthogy apámnak nemcsak rejtett politikai érdeklődése és becsvágya volt.

Anyámnak tudomására jutott egy-két ilyen rövidített „szolgálatiút” valódi célja, ám ő néhány hetes drámai erejű sírdogálás utántöbbször is arra az élet- és szexuálbölcseleti önnyugtatásra jutott:„Egyszeri kilengését a leghűségesebb férjnek is meg kell bocsátani.”

Apám – anyám elvesztése után – a maga elmúlásának küszöbéncsak a többhetes, magyarázatlanul hagyott távolléteire emlékezett,azokra a hetekre, amelyeket a politika ördögének oltárán töltött.

* * *

Nagy-Romániához a trianoni békediktátum többmilliós nem román

nemzetiségű népességet utalt. Néhány év alatt – sok ellentmondásosintézkedés után – rájöttek, pontosan szólva Maniu Gyula jött rá, hogy

188



valamiféle adminisztráció, ügykezelés nélkül a nemzetiségek (főkénta legnagyobb népcsoport, a magyar) körül a folyamatok kezelhetetlenné válnak. Ezért amikor a parasztpárt vezetőjekéntminiszterelnökösködött, Kisebbségi Hivatalt létesített. Az

egyházügyi hivatal vezetőjét, Zenobie Pâcleşeanut bízta meg az újintézmény vezetésével, aki vallási alapon úgyis szerzett már tapasztalatokat a „salak” vallások „salak” népei között.

Eleinte – 1930-ban – a vallásügyi minisztérium sajtóosztályának részeként szervezkedett Pâcleşeanu és kis csapata, mint önállóigazgatóságot a miniszterelnökség hatáskörébe csatolta Maniu.

Kezdettől fogva Bitay Árpád professzort alkalmazta a főnök Zenobie (pertuk voltak), s igyekezett meghallgatni az ő véleményét.

Bitay tanácsára, mint magyar ügyekben járatos „románt”, EmericSandrut felvették a Kisebbségi Hivatalba. E. Sandrunak első dolgavolt, hogy „bánáti német” megfigyelőként Stürmer Jánostól kérjenidőről időre szakvéleményt. Így mindhárman a magyar érdeket próbálták szolgálni.

Maniu és a másik két parasztpárti idején e törekvésnek lett is némifoganatja.

A nemzeti parasztpárt programja eleinte közel állt aszocialistákéhoz: demokráciát, gyökeres gazdasági és társadalmireformot ígért, valóságos agrárszocializmust, de erős nacionalistaszínezettel.

Maniu kormányalakítása után kisebbségi politikájáról ígynyilatkozott: a kisebbségi kérdés megoldását az ország lelkiegyesülése érdekében a kormányprogram részének tekintem.

Ebbe sok minden belefér...Maniut erősen foglalkoztatta a kelet-európai gazdasági kérdés

regionális szemléletű megoldása. Dunai Konföderációra is gondolt, akölcsönös együttműködés keretében. (Természetesen a románvezetés primátusával.)

Maniu rendkívül nehéz helyzetben jutott kormányra. Az öröklöttgazdasági gondokat még részlegesen sem tudta csökkenteni. Akorrupció és a panama tovább burjánzott. A kisebbségi kérdés

megoldásának még az ígéretei is elmaradtak. A soviniszta erők

189



csírájában gátoltak meg minden megbékélési kezdeményezést. Akisebbségi kérdés legcsekélyebb megközelítése is az ellenzék legdühödtebb kirohanásait robbantotta ki. Maniu híve volt agyulafehérvári rezolúciók tiszteletben tartásának. Erre a Vütorul

című liberális lap azt állította, hogy a románság nemcsak Ó-Romániában, de sehol sem tűrné meg, hogy a kisebbségi kérdést arezolúciók szellemében oldják meg.

A kisebbségi kérdés mégis elemi erővel került előtérbe.Maniu újra előhozakodott kedvenc gondolatával: a kisebbségben

élő népek jogviszonyát a román államhoz az 1868-as magyar nemzetiségi törvény szerint kell szabályozni – csak ott, ahol amagyar szó szerepel, románnal kell felcserélni.

Maniunak ezt a törekvését a parlamentben többen is elfogadták volna, köztük Stere Constantinescu, aki jól ismerte a kisebbségisorsot. Ő volt az, aki a Trianon előtti időkben titkos összekötő voltBratianuék liberális pártja és a Magyarországon működő románnemzetiségi párt között. Stere Constantinescu volt a besszarábiai parasztpárt egyik alapító tagja. Ő az, aki (Pâcleşeanu és Bitay által biztatva) azt javasolta, hogy a román kamara egyik alelnöki állását

töltsék be a Magyar Pártnak mint a legnagyobb ellenzéki pártnak egyik tagjával, vezetőjével. Vaida volt viszont az, aki a parasztpártnevében – Maniu ellenében – a képviselők nagy részét errőllebeszélte.

Nicolae Iorga közben gúnyosan figyelte Maniu politikaierőfeszítéseit és vergődését. Ezt így fogalmazta meg: „És elkezdődötta legnevetségesebb komédia. A palotában, amelyet a Cantacuzinók pajzsa díszített, a kormány feje audienciákat adott, akár egyköztársasági elnök, megígérve mindenkinek mindent. A miniszterek a régi regáti szokásokkal ellentétben jelentéstételre járulnak. Mindendolgot az elé az ember elé kellett vinni – micsoda katasztrófa –, akinem tudott semmit és nem akart semmit. Egyetlen gondolatot nemszült, egyetlen előadása nem világít, egyetlen törvény nem kötődik hozzá, a legfőbb főnökhöz, egyetlen intézmény nem őrzi munkáját.

Így múlt el mozdulatlanul drága ideje egy társadalomnak e

korszakban, hogy közben kielégülhessen egy gyermeki hiúság.”

190



Maniu pártjának történetében 1930. június 6. döntő fontosságúdátum. Ezen a napon érkezett meg külföldről repülőgépenKolozsvárra Carol trónörökös. Még az éj folyamán továbbindultBukarestbe.

Maniu azt nyilatkozta, hogy tudott a trónörökös hazatéréséről, sőtsegítséget is nyújtott neki. Ünnepélyesen bejelentette arégenstanácsnak a trónörökös Bukarestbe érkezését, és azt is, hogy atrónörökös kész olyan közjogi állást vállalni, amilyent anemzetgyűlés kijelöl számára. Mindez utóbb csupa részigazságnak bizonyult.

A román nép többsége annak ellenére óhajtotta a „trónörökös”trónra lépését, hogy a gyermekkirály volt a kedvenc. De hátmégiscsak gyermek, ugye...

Maniu megértette, hogy ő nem a trónörökös embere. ElképzeléseitCarol herceg nem fogadja, nem adaptálja. Egyre inkábbszembekerültek. Carol a parlament helyett döntött: elfoglalta a trónt.Mihály király trónfosztását Maniu államcsínynek minősítette éslemondott.

II. Carol a kormányzást Mironescura, Maniu külügyminiszterére

bízta.Az új király első fegyvertényeként a liberálisok behódoltak, amásodik „eredmény”: az erdélyi politika megsemmisítése.

II. Carol kifejezett kívánsága a nemzeti egység volt. Ez nemsikerült neki.

A liberálisok igazi vezér nélkül maradtak, befolyásuk az államigépezetre azonban még mindig döntő erejű volt. A liberális párt jól jövedelmező korrupciós rendszere befonta az egész országot. Ezzelviszont teljesen ellentétes volt Maniu közéleti aszkézise.

Nicolae Iorga nem szerette Maniut. Sértődöttséget érzett irántaelsősorban, de politikai szemléletük sem egyezett. Iorga ellenszenverégi keletű volt. Még abból az időből származott, amikor Maniu azelső világháború előtti években átjárt Budapestről Bukarestbetájékoztatni a román politikusokat a magyar helyzetről. Iorga nagyszívfájdalma ekkor az volt, hogy Maniu sem írásban, sem szóban

nem kereste őt meg – egyszer sem! „...ezt a Maniut nem láttam az

191



egyesülésig csak egy alkalommal, nem írt nekem egyetlen sort sem,és nem lépte át a házam küszöbét.”

Iorga hű embere volt a dinasztiának. I. Ferdinánd szerezte meg bizalmát és hódolatát ennek a rendkívül érzékeny és könnyen sértődő

tudósnak. Iorga sohasem bocsátotta meg Maniunak, hogy nem vettrészt az egyesülés után a királyi pár, I. Ferdinánd és Mária királynékoronázásán Gyulafehérvárott. Ezt tüntető magatartásnak minősítette, és azzal vádolta Maniut, hogy autonóm Erdélyt akar.

S ebben volt is valami.Iorgában óriási politikai becsvágy a zsenit megillető önérzetes

szerénységgel együtt lakott. Áhítozta a miniszterelnökséget, de akirálynál egy lépést sem tett a bársonyszék felé.

Végül a különböző nemzeti parasztpárti politikusokkal valókísérletezés után, s amikor már a mindenkori külügyminiszter semvállalta a kormányfői felelősséget, a király szeme végre-végremegakadt a magát önérzetesen nem kellető egykori professzorán.

A pártot és tömegeket nélkülöző Iorgát bízta meg 1931áprilisában kormányalakítással.

Nagy riadalmat okozott ez a megbízatás a Kisebbségi Hivatalban.

Még Pâcleşeanu is úgy vélte, hogy a kisebbségiek ügyét ezutánnem lehet még az eddigi „méltányossággal” sem intézni. Adákoromán elmélet kérlelhetetlen bajnoka: a magyarokat, kik befurakodtak az ősi román földre, Erdélybe, ki kell söpörni végreonnan – hirdette. A zsidóság százezreinek sem szánt más sorsot Nagy-Románia-szerte.

Már a híres Vălenii-de Munteni-i nyári szabadegyetemen – amelynek ifjú éveiben a mostani király tagja volt (akinek szemevégre rásugárzott a mesterre) –, már akkor, évtizedek előtt kifejtette:ami Erdélyt illeti, ott majd, ha uralkodunk, nem fogunk ismerni semrománt, sem szászt, csak erdélyit. Ezt már akkor minden hallgató úgyértette, hogy a felsoroltak nélkül csak erdélyi, dák-római őslakót,tehát románt.

Iorga rengeteg történeti, néprajzi munkát írt, hetenkint kerültek kikeze alól új és új elméleteket teremtő füzetek, könyvek.

192



Szakember olvasói gyakran kapták rajta, hogy saját előbbi,okadatolás nélküli feltételezéseire mint forrásművekre, kútfőkrehivatkozik.

Az új miniszterelnök első ténykedése gyökerében megváltoztatta

az addigi kisebbségi politikát: alminiszteri, államtitkári rangra emelteaz eddigi egyszerű, szerény hangzású intézetet, s egyidejűlegeltörölte az eddigi (nagyon mérsékelt) magyar érdekképviseletet.

Pâcleşeanut és Bitayt menesztette, s helyükre teljes hatáskörrel, újhatalommal Brandsch Rudolf szász képviselőt nevezte ki kisebbségiadminisztrátorként a kisebbségi ügyek közigazgatásivezérfelügyelőjévé.

Sajátos módon a románnak vélt Emeric Sandru megmaradhatott befolyástól megfosztott posztján, de Stürmer Jánost, akiről Brandschemberei csakhamar kiderítették, hogy a bánáti svábsággalfeltételezett érdekképviseleti kapcsolatai feltételezésnél iscsekélyebbek, törölték az új alminisztérium szaktanácsadóinak listájáról.

Brandsch Rudolf kinevezésével egy időben felhatalmazást kapotta belügyminisztériumtól egy német népszervezet előkészítő

bizottsága egybehívására. Nyilvánvaló volt, hogy a magyarok fanatikus ellensége, Brandschkinevezése a magyarok ellensúlyozására történt. Még csak remélnisem lehetett jóindulatát. Brandsch a németséget külföldön is mindiga magyarság ellen ingerelte. Megvoltak hozzá az eszközei: pénz éssajtóorgánum. Brandsch a Volk im Osten című szász folyóiratfőmunkatársa volt. Ez a propagandalap Romániában,Lengyelországban és Jugoszláviában jelent meg. Fő céljaMagyarország folyamatos támadása, rágalmazása volt.

Rudolf Brandsch szellemi atyja Daniel Roth volt, aki 1848-banröpiratot írt „Von der Union, und nebenbei ein Wort über einemögliche Dakoromanische Monarchie unter Oesterreichs Krone”címmel. Ez írásműben mondhatni felelevenítette II. József tervét,amely Erdélyt és a két oláh fejedelemséget egy közös állammá akartaegyesíteni a bécsi császár jogara alatt.

193



Daniel Roth 1848-as első magyarellenes hadjáratát a huszadik század harmadik évtizedében Brandsch Rudolf hadüzenete követte.Tábora tudatos pángermánokból állt.

Brandsch Rudolf még 1930 decemberében a Bucharester

Tagblatt -ban cikket írt „Veszedelmes barátság” címen. A cikk főmondanivalója, hogy „az egyik oldalon a többségi nép áll, hogy egykegyetlen történelmi múltban elnyomott fejlődést minden térenelőbbre hajtson”. A másik oldalon a kisebbségek állnak. Itt többcsoport van. Ide tartoznak a németek is, akiknek más céljuk nincsen,mint hogy egy konszolidált jogállamban nemzeti életüket szabadonés lehetőleg zavartalanul fejleszthessék. Egy másik kisebbségicsoportba tartoznak a magyarok, akik elsősorban külpolitikáraorientáltak és állandóan határrevízióra gondolnak, a kisebbségikérdés másodrendű számukra.

Hogy a kisebbségi államtitkárság megszervezéséről az erdélyimagyar politikusok miképp vélekedtek, azt Gyárfás Elemérnek, Csík vármegye szenátorának 1931. június 15-i felszólalása s a fölöttekialakult vita jól tükrözi. A képviselőházban akkor a következők hangzottak el:

Gyárfás Elemér: Elnök úr! Képviselő urak! Minthogy a kormánya hatalom átvételekor úgy nyilatkozott, hogy közeledő lépést akar tenni a kisebbségek felé, s ebből a célból felállított – bár elhibázottmódon – de mégis felállított egy kisebbségi államtitkárságot...

Iorga: Miért elhibázott módon?Goga: Miniszterelnök úr, mi osztjuk a Gyárfás úr véleményét.Gyárfás Elemér: Ha érdekli a miniszterelnök urat, hogy miért

mondom, hogy a kisebbségi alminiszterséget elhibázott módonállították fel, úgy elmondom, hogy mi elvben helyeseljük azt, hogyönök a kisebbségi ügyek intézésére alminiszterséget szerveztek, deelhibázottnak tekintjük azt az intézkedést, ahogyan önök ezt azalminiszteri tárcát betöltötték.

Iorga: Miért?Gyárfás Elemér: Azért, miniszterelnök úr, mert ha önök az

alminiszterség felállításával közeledő lépéseket akartak tenni a

kisebbségek felé, akkor, azt hiszem, helyes lett volna megkérdezniük

194



a kisebbségi pártokat, hogy miként szerveztessék meg azalminisztérium, és ki volna erre a legalkalmasabb személy, és melyik pártból és melyik kisebbségből volna veendő az, aki ezt az állást betöltse. Ésszerűnek látszott volna, hogy a legnagyobb létszámú

kisebbség köréből.Iorga: Megértettem, képviselő úr! (Derültség és taps a többség

padjaiban.)Willer József: Rosszul értette, miniszterelnök úr! Mert nincs szó

valamelyes ambíciók kielégítéséről!Iorga: Önt is megértettem! (Derültség és taps a többség soraiban.)Willer József: Miniszterelnök úr, megmondom őszintén, Brandsch

úr mindig a magyarság ellenségeként mutatkozott, mindig olyanmagatartást tanúsított, mely sértő volt reánk nézve, denunciált minketaz előző kormánynál, s ezért nekünk nincs bizalmunk az ő személyeiránt. Ez az egyedüli oka, amiért sértőnek tekintjük a mostanihelyzetet.

Iorga: Majd önök kiegészítik az ő nevelését!Goga: Miniszterelnök úr, a kisebbségek ezen eltérő nézetére való

tekintettel azt hiszem, hogy helyesebb lett volna románt kinevezni!

(Derültség.)Gyárfás Elemér: Meg kell még azt mondanom, uraim, hogyezenfelül Brandsch úr az összes kisebbségek ellenségekéntmutatkozott be, és az általános kisebbségi jogok iránt sem volt kellőérzéke, mely körülmény magát a német kisebbséget is arrakényszerítette, hogy állást foglaljon ellene, mely egy nyilvánosanközzétett párthatározatban meg is történt, és meg vagyok győződve,hogy ha legalább magát a Német Pártot megkérdezték volna akinevezendő személyre nézve, semmi esetre nem jelölte volna ki ecélra Brandsch urat még saját köréből sem.

Alexandra Lepădatu: De hát nem Roth úr és Bethlen úr nevezi ki aminisztereket, hanem a miniszterelnök az alkotmány nevében.

Gyárfás Elemér: De ha a kinevezésnek a kisebbségek megnyerésevolt a célja, akkor meg kellett volna őket kérdezni!

Alexandra Lepădatu: Nem lehetett ez a cél!

Iorga: Ilyen módon állandó kisebbségi miniszter lenne, aki nem

195



változna a kormánnyal, ha a kisebbségek megegyeznének egyállandó személyben, és rákényszerítenék őt mindegyik románkormányra. Én tudom, hogy miért fordultam Brandsch úrhoz. Azért,mert én szeretem a kisebbségeket, de én nem vehetek fel az én

kormányomba csak olyan embert, aki bebizonyította, hogy szeretiRomániát és a román népet! (Hosszas taps a többség körében.)

Gyárfás Elemér: Mindenesetre örvendetes reánk nézve,miniszterelnök úr, hogy ilyenformán azzal számolhatunk, hogy hamás kormány jön, más kisebbségek is számíthatnak arra, hogy aminiszteri padba jussanak. (Derültség és taps az ellenzékben.)

Iorga: Ezt várhatja ön!Gyárfás Elemér: Ami pedig a másik kérdést illeti, azt hiszem, nem

most van az ideje annak, hogy valaki bebizonyítsa, hogy őszinteszeretettel viseltetik a román kultúra és a román nép iránt, amikor most önök vannak hatalmon. Keresse meg azokat, akik idegenhatalom alatt tanúsítottak szeretetet a román kultúra iránt.

Iorga: Gyárfás úr azt akarja mondani, hogy nekünk kötelességeink vannak a kisebbségekkel szemben, tekintet nélkül arra, hogy milyenállást foglal el az az állam – Magyarország –, amelyben a

kisebbséghez fajilag tartozó nemzet többségben van. S azt állítja,hogy mi nem vagyunk igazságosak a kisebbségekkel szemben, mertmi csak abban az esetben akarjuk megadni a jogokat, ha az illetőállam bizonyos álláspontot foglal el a román állammal szemben. Már bocsánat!... egy állam, amelyben kisebbségek vannak, legyen az bármilyen bőkezű és nemes lelkű velük szemben, én azt hiszem, nemlehetnek elégedetlenek, ha egy elvi kérdésben megvetjük alábunkat... Mi nem vagyunk egy elv reprezentánsai, emberek vagyunk, s tőlünk, akik többségben vagyunk Romániában, nem lehetkövetelni, hogy kisebbségeinkkel szemben olyan álláspontotfoglaljunk el, mely ne volna befolyásolva attól a gyűlölettől, amely aháború óta – mely megadta új határainkat – mind a mai napig nyugatfelől ellenünk irányul. Én mint történettudós nem ismerek államot,mely annyira feláldozta volna érdekeit, hogy kielégítse azonnépekéit, amelyeket a sors erre a földre hozott. Azt hiszem, hogy

jobb lenne, ha minden törekvésüket hazafiasan ennek az államnak a

196



szolgálatába állítanák, hogy ha megértetnék a határon túliakkal, hogyegy ilyen revíziós terv, melyet ők akarnak, nem valósítható meganélkül, hogy az egész világ vérbe ne fulladjon, hogy önök nem alegszerencsétlenebbek ezen a földön, amelyen az önök és a mi

elődeink közösen éltek. Az önökéi volt a hatalom, a miénk aszenvedés teljességében. Ha megmondanák, hogy önök a béke híveiés a románok testvérei, akikkel közösen akarnak e földön élni, amagyar állam pedig törődjék mai nemzeti határai által adott problémáival s hagyjon békét szomszédainak, mely a háború óta nemcsinál egyebet, mint békülékeny kezet nyújtott neki, hogy mindigvisszautasításra találjon.

* * *

Iorga egyéves uralma nem volt egyéb, mint válságok sorozata.Pénzügyminisztere bármennyire is rendelkezett minden gyakorlattal,nem tudott megbirkózni a súlyos helyzettel. A Maniu által szerzetttetemes kölcsön semmi javulást nem hozott. Újabb kölcsönre voltszükség.

A május végi koronatanács témája az országos takarékosság volt. Nem sok eredményre jutottak. A tanácskozás után a király intettIorgának, hogy beszélni akar vele. A király egy ideig ötölt-hatolt,nem mert mondanivalójára térni. Iorga észrevette egykori tanítványaköntörfalazását: – Türelemmel hallgatom, felség – súgta biztatólag.

A király végül csak ennyit tudott kidadogni: – Ta-talán mégis Titulescu...Iorga megértette uralkodóját, meghajolt, hazament, leült

íróasztalához, és a következőket írta:

„Felség! Tekintve a pénzügyi nehézségeket, amelyeket nem tudom,hogy olyan kormány, amely nem támaszkodik egy hatalmas pártra,hogyan tudna azonnal és helyesen megoldani, kérem Felségedet,fogadja el a kabinet lemondását, amelynek elnöke lenni terheskötelességem volt. Kérem Felségedet, tekintsen továbbra islegalázatosabb szolgájának.

197



Bukarest, 1932. évi május 31. Nicolae Iorga”

Iorga bukása után a hatalom újra a parasztpártnak jutott. Előbb

ismét Maniu, majd Vaida került a miniszterelnöki székbe.Maniu takarékosságra hivatkozva feloszlatta a kisebbségialminisztériumot, és Brandschot menesztette. Visszaállt a KisebbségiHivatal, és élére ismét Zenobie Pâcleşeanu került. Megkaptadolgozószobáját Bitay Árpád is. Újra hívták a bánáti szakértőStürmer János CFR-főfelügyelőt is, mondjon véleményt,indítványozzon szülőföldje nevében javítani való teendőket,módokat, ott, ahol betelt a keserű pohár, ott, ahol szakadóban van aszenvedés, ahol pattanásig feszült a türelem húrja.

Titulescu nem vállalta Iorga nyomán az ország csődtömegét, ahatalom ideiglenesen ismét a parasztpártra szállt, de a királyi bizalomigazán ezáltal Vaidát illette.

A magyarság érdekeit a Kisebbségi Hivatal keretében a magyar saz álcázott magyar törekvések alig-alig képviselhették, védhették.

Alexandru Vaida-Voevod kormányzására – kisebbségi

szempontból – a „numerus valachicus” és az erőszakos asszimilációa jellemző. Vaida magyargyűlölő volt, és mégis, amikor romántestvéreivel már sehogyan sem boldogult, elkeseredésében egyszer kijelentette: „Magyarországon kezünkben volt a törvény pajzsa, ami bennünket, románokat is megvédett.”

Vaida adta ki a jelszót, hogy a magyar lányokat be kell olvasztani.„A vagyonos kisebbségeket fel kell házasítani” – mondta. Másik beolvasztási eszköze a névelemzés volt, elvenni a gyermektől a

nemzetiségét és az iskolával az anyanyelvét. Drasztikusasszimilációs eszköz volt Vaida országlása idején a közigazgatási beavatkozás a lakosság életébe: így a határszéli román betelepítés, avárosok elrománosítása, a magyar falvak román falvakhoz csatolása,a magyar értelmiség áthelyezése Regátba, vagyis ó-románterületekre. Vaida ideája volt a kultúrzóna-módszer is. Vaida amagyarságot nemcsak a románok, de a többi kisebbség mögé

helyezte.

198



A vegyes házasságokról sok vita volt, főként azok támadták, akik a román faj szempontjából károsnak minősítették az ilyenházasságokat. Az a vád is elhangzott, hogy a vegyes házasságokatmagyar oldalról elősegítik. A magyar népkisebbségek vezetői

visszautasították ezeket a vádakat azzal, hogy nem kívánnak sajátnemzetük sírásói lenni az elnemzetlenítés által. Hangsúlyozták, hogytudatában vannak annak, hogy a vegyes házasságokban mindkétfélnek olyan engedményeket kell tennie a mindennapi életben,amelyekre egyébként nem volna szükség, ezek sokszor a béke ésharmónia rovására mennek, aminek főként a gyerekek látják kárát.

Alexandru Vaida-Voevod működése, miniszterelnökségei alattnyert legalitást és erősödött meg az a nacionalista (későbbi minősítésszerint fasiszta) tömegmozgalom, amelyet eleinte Legiunea Mihail Arhangel néven emlegettek, később röviden Legiunea-Légiókénthivatkoztak rájuk s ők, magukra. A végleges átszerveződés után,hogy tompítsanak erősen vallásos képzeteket keltő nevükön, a Gardade Fier férfiasabb, keményebb, (utóbb kiderült) kegyetlenebbasszociációkra igényt tartó tömörüléscímet választották. Magyarultalán még tömörebb hangzással Vasgárdának hirdették magukat.

A Vasgárdának eleinte közéleti purifikátori céljai voltak – aromán egyházak nyíltan rokonszenveztek a mozgalommal. Vaidanemcsak útjukra engedte a vasöklű fiúkat, de személyesen, szóban istámogatta őket.

A mozgalom 1937-ig szabad utat, szabad terepet kapott – egyetlen1933-as hónap kivételével. Tehát Tătărescu egész egyhaviminiszterelnöksége idején.

II. Carol az országot a gazdasági válságból kiszabadítandó, 1933.november 14-én a liberális párt felé nyújtotta ki áldó és kérő fölségeskezét. I. G. Ducát, a nagy tekintélyű és tapasztalt politikust bízta mega kormányalakítással.

Duca nem utasította vissza a királyi megbízást, s bár sokat megéltférfiú volt, mind ez ideig ilyen önálló és országos feladathoz mégnem jutott.

199



Felvilágosult, európai látókörű férfiként arra vállalkozott, hogyRomániát a korrupt balkáni középkorból átvezeti a demokratikusországok körébe.

Gazdasági tervein kívül és előtt kinyilvánította a kisebbségi

kérdés humánus megoldását és – feloszlatta a Vasgárdát. Negyvenöt napos kormányzás után a sinaiai pályaudvaron, miután

a királynak jelentést adott megtett és készülő döntéseiről, a Vasgárdamegbízottjai agyonlőtték.

Amint ők bejelentették, végrehajtották rajta a Vasgárdavezetőségének ítéletét.

Torul pentru ţară (mindent a hazáért) volt végig a programadó jelszavuk. Lapjuk, az Axa 1933. 15. számában a pártnak akisebbségekre vonatkozó politikáját a következő gondolatokkalfogalmazta meg:

„...még csak el sem képzelhető egy olyan román állampolgárieszme, amely egyformán alkalmazható lehetne minden lakosra. Akisebbségeknek csak addig vannak a románokéval egyenlő jogaik,amíg a román állam és a román nép egzisztenciáját nemveszélyeztetik. A mi rendszerünkben csak azok kerülhetnek a

románokkal azonos színvonalra, akik keresztény legionáriusok lesznek, és szenvedve a Légióért és a románság újjászületéséértegyszer s mindenkorra belegyökeresednek a mi sorsunkba és a miföldünkbe. A többi kisebbség külön kategóriát alkot, és a valóságnak megfelelően élveznek jogokat azon föltételek mellett, hogy nesértsék a románság jogait és érdekeit.”

Mihail Polihroniade a kisebbségek megítélésében bővebbmagyarázatot is adott:

„A kisebbségek, amelyeknek nincsenek a román állammalellentétes érdekei – mint a német kisebbség –, a legtökéletesebb barátság és bizalom szellemében kezelendők. Azok, akik nyíltanellene vannak területi elhelyezkedésünknek, megfelelőenkezelendők. Elsősorban a magyarokat, bolgárokat és ukránokat kellszétbontani válogatott románokkal rendszeres telepítés által.Határaink román elemekkel való megerősítése létkérdés számunkra,

ugyanúgy a városok románosítása. Az idegen munkások, technikai

200



szakemberek, üzletemberek a lehetőség szerint eltávolítandók, ésrománokkal cserélendők ki. Ez már vonatkozik a zsidókra is, akiknek kérdése egymagában súlyosabb, mint az összes többi kisebbségeké....Bevezetendő a halálbüntetés, és azzal elsősorban azokat a zsidókat

kell büntetni, akik az államot megkárosítják, a hivatalnokokatmegvesztegetik és román nyelven írott újságaikkal a romángondolkodást és erkölcsi felfogást megrontják. A kisebbségek különböző jogú kategóriákba osztva, a gazdasági létből fokozatosankiszorítva, Románia tíz tartományába szétszórva küzdhetnek mégvalameddig. Középosztályuk lassan csak a papokra fogösszezsugorodni, mert hiszen a numerus claususból numerus nulluslesz.”

A korabeli román politika azzal próbálta leszerelni a Vasgárdát éshatását csökkenteni, hogy programjának egyes pontjait kisajátította.

* * *

– Anyád hónapokkal előbb befejeződött és felmentéssel végződött,de mégiscsak „hazaárulási” perének ódiumát – gyónt nekem apámnéhány héttel halála előtt – csak 1934 elején terhelték rám, aKisebbségi Hivatal tanácsadójára. Ekkor Bitay Árpád és Sándor Imre barátom (Emeric Sandru) még hazudhattak egy ideig, napról naprareménytelen küzdelmet folytatva a román és szász tisztviselők megújuló magyarellenes rendelkezéseivel szemben. A CFR-ben,mint tudod, kezdettől fogva ismerték a hadbíróságon anyád ellentámasztott vádakat. Nem bocsátottak el, mindössze felfüggesztettek.

Maradék fizetésem az ügyvédhez vándorolt. Sokat koplaltunk.Emlékezhetsz magad is.

201



Tanú a híd alatt

Míg anyám a temesvári hadbíróság börtönében raboskodott,elszegényedtünk. Bodea állomásfőnök kegyelméből, bár erre tilalmatkapott, apámat félfizetéssel felfüggesztették beosztásából. S e félpénzis, minden egyéb értéktárgyunk elkótyavetyélésével együtt, avédőügyvédnek jutott. Értékeink elseje volt az a nemesprém-boa,amelyet egy francia grófnő kanyarított apám nyakába egy orcacsók

kíséretében, hogy megmenekült az iszonyú havazásból az Orientexpressz az apám hősi vezényletével.

Nagy szerencsénk volt ismét, hogy a ház másik felébenRabinovicsék laktak, ortodox zsidó család. Ismét – mondom –, mertodaköltözésünk szerencséje is ők voltak: a kiváló és teljes kényelmetadó nagy lakás azért tátongott hónapokon, fél éveken át üresen, mertkeresztény úri családok – akiknek méretei és minősége miatt bérbe

adható lett volna – ezt az óhitű izraelita környezetet rajtunk kívül azelső terepszemlén mindig megorrontották. Nekünk csak akkor ötlött szemünkbe ez a „riasztó” környezet,

amikor a népes Rabinovics család rókamálas, kaftános állandóvendégjárásának tanúi lehettünk. A szülőkön kívül három leánytismerhettünk meg, de a két fiút végig nem tudtuk megkülönböztetni a jövő-menő tincses látogatóktól.

A legidősebb leány, Rezsin, csakhamar anyám barátnője lett,

barátkozásuk színhelye természetesen a mi lakásunk volt, ama híreskönyvtárszoba. Anyám főztjének illata hamar elcsábította az amúgyvallásos leányt, különösen a sertéspörkölt vált kedvenc ételévé,galuskával, uborkasalátával.

Ez a táplálék annyira szenvedélyévé vált Rezsinnek, hogy anyámkényszerű távollétében s amikor szülei hosszabb bécsi tartózkodásraelutaztak, maga is megkísérelte a pörkölt, a galuska, az uborkasalátaalkalmi társítását.

Szülei távollétében ezzel többször is kísérletezett, legutóbb

202



akkornap is, amidőn a Rabinovics házaspár váratlanul hazaérkezett.Rabinovicsné biztos szimattal leplezte le a tiltott étek háromféleösszetevőit. A galuskás meg az uborkasalátás edénnyel nem is lettvolna semmi baj, ha egymagukban találtatnak, a sertéspörkölt

szomszédságában azonban ők is gyanúba keveredtek mint tréfli ételtréfli edényben. S ez a két ártatlan lábas is – für alle Fälle – a bűnösharmadikkal a kert földjébe ásattak el kaserolás végett, legalább hathétig.

Rezsinke csínytevése családban maradt. Ha kiszivárog a házból atréfli-ügy, sokat rontott volna az ő üzleti hírnevén. Neki egy sajátoskóser bodegája volt a pályaudvar közelében, szemben a híresMetropol Szállóval. Azért sajátosnak nevezhető üzletet vezetettRezsin, mert a különböző keresztény utasokat is kiszolgálta a magafüstölt és gyorsfogyasztásra szánt kóser áruféleségeivel.

A középső lány vétkét más kilengéssel megtoldhatta volna Ilonka,a szép elsőszülött vénlány, a család büszkesége, mert városszertehíres német-francia levelezőként időnként gépkocsi jött érte, havalami sürgős üzletet kellett cégének közvetítenie. Anyámtávollétében apám sejtelmesen kereste vele a találkozást a ház körül.

Ám Ilonka megközelíthetetlennek bizonyult.Még tartott a kert földjében a bűnös edények purgatóriuma akóserré magasztalás felé, amikor anyámat fölmentette és szabadonengedte a hadbíróság.

Nagy öröm volt ez számunkra, s bár jövedelmünk egyetlen lejjelsem gyarapodott, tartós éhezésünk enyhült, ha nem is szűnt megegészen. Rezsin, a barátnő találta ki, hogy a kóser vágóhídonlemészárolt állatok, többnyire libák veszendő vérét ingyenmegkaphatnánk. Attól kezdve szüleim reggelenkint egy zárt bödönkével felváltva járultak a sakter keze ügyébe vérfelfogás végett – Rezsin bizalmas ajánlására. Vagy kétszer erős borzongással énrámis sor került, ha apámnak s anyámnak más dolga akadt. Ilyennapokon én nem bírtam enni anyám vérkészítményéből, amelytöbbnyire hagymás vérpörkölt volt.

A harmadik leány is szemrevalóan szép, Piroska, tizennyolc

évesen minden mellékszándék nélkül feleségnek készült.

203



Még hagymás libavér-életünk heteiben meg is valósult Piroskarégimódi életterve.

Egy szép nyár eleji délelőtt ortodox öltözetű barátai kíséretébenszmokingos, kamásnis eleganciával, nyakkendősen, mellényén arany

óralánccal díszítve megjelent a vőlegény, akiben legnagyobbcsodálatunkra a Zöldpázsit utcai kifliárust, a lakásszerző Tapitfedeztük fel. Kiderült róla, hogy milliomos, és hamarosan üzletet fognyitni a Lloyd-soron.

A temesvári CFR üzletvezetőségén ezekben a napokban derült ki,hogy a derék Bodea állomásfőnök, ha félfizetéssel is, továbbra, demegtartotta állományában apámat, a hazaárulással vádolt asszonyférjét.

Megfogalmazták apám elbocsátását és Bodea lefokozását valamividéki állomásra. Ekkor azonban megmozdult érdekünkben aKisebbségi Hivatal két magyarja (Bitay és Emeric Sandru)Bukarestben: a felmentő ítéletre hivatkozva apámat forgalmistávákisebbítve visszahelyezték a testületbe. S Bodea leminősítését egyhibás váltóállítás miatt történt vonat-összeütközéssel indokolták. Azigazi bűnösnek minősült központi blokkváltók villamos ellenőrző

készülékét viszont – mint fő bajokozót – leszerelték.

* * *

Új helyünk Valişoara lett. Ezt a kis állomást magyar időkben Temes-völgyének hívták. A két falut Karánsebesről már ismertük.

Lakás nem kínálkozott más, csak az állomás közelében

terpeszkedő útszéli parasztcsárda üres terme, amelyet hajdantáncteremként is használtak.Mert két falu tartozott az állomáshoz, Valişoarán kívül Bucoşniţa

is, mindkettő színromán. Innen Orsováig már csupa román és szerbtelepülés létezik, csupa olyan falu, amely a Timok völgye és Olténiafelől befogadta, felfogta az észak felé törekvő román(oláh)-szerbnéphullámokat.

Csárdaszállásunk ablakaiból nemcsak a vonatokat láthattuk (a

gyors nem állt meg, csak lassítva keresztülrobogott), de figyelhettük

204



az utasok érkezését és eltűnését a kőhídon át, az erdőn keresztülészak felé tartó keskeny és mély ágán, hogy azután a bozontosszigetről a széles Temes-ágra térjenek, melyet egy huszonnégyfapilléres gyalogos felüljáró híd hidalt át. Ezen a hídon

párhuzamosan két szál deszka vezetett át, hogy a szembetalálkozók kitérhessenek egymásnak.

Az erdőn keresztül érkező Temes-ágat bomlott avarrétegek bélelték mocsarasan, piócák környékezték lábszáram, ha belemerészkedtem térdig a partról, vízisikló kondorodott térdem köréviszolyogtató köszöntéssel. A fekete ágyon suhanó mély víz átlátszótisztán mutatta állatvilágát.

A másik ág a huszonnégy lábú híd alatt kristályos kövekencsillogott tova, de csupán kétpillérnyi széles mederben örvénylett, jókétszáz méter szélességben bokáig-szárközépig belegázolhattam.

Legszívesebben a hatodik hídláb alatt, egy alkalmas sziklántanyáztam félnaphosszat, sorsunk fölött elmélkedve, vagy éppengondolattalanul, a vízi természet elém táruló, előttem csörgedezőegyszerű csodáján ámulva. Rákok, halak, bogarak, apró víziszörny pókok világában gyönyörködtem, milyen pontosan és fontoskodva

intézik az átlátszó közegben áldozatos és ragadozó életüket.Fölöttem négy-öt méter magasban olykor mezítlábas vagy bocskoros utasok jöttek a faluból és igyekeztek hazafelé azállomásról, ha éppen vonat érkezett, amelyről itt a kényelmes szikláncsak a távoli zakatolás és sípolás hangja szerint értesültem.

A víz felszínét-mélyét az éles napsütésben a sokféle fénybenvillogó kövek-kavicsok tették változatossá. Az évezredek általcsiszolt ezerformájú és százszínű kavicsokat majd mindennap újra ésújra elkezdtem gyűjteni, de napi gyűjteményemet egyre aheverősziklám köré iktatva magukra hagytam.

Ha feltekintettem sziklámról, a falu fölött már a Kárpátok erdeimagasodtak, s a tiszta levegőt mintha csak számomra hozta volna lea szél.

A másik falu, Bucoşniţa a síneken túl volt, csak sejlett, detemploma tornya jól látszott, és harangozása is elhallatszott hozzánk

205



a csárdába. Nem jártam ott soha. Kevés szavú, békés román parasztok lakták. Ritkán utazgattak, nem úgy, mint a Valişoaraiak.

A mi csárdánk nem volt túlságosan forgalmas hely, de kedélyes.Zaharia bácsi, a tulajdonos mindig mosolygó, mindig kedves ember

volt, és Tasszi néni, a vadházastársa úgyszintén. Mindkettennépviseletben jártak, de már kicsit urasan. Zaharia bácsi fehér vászoninget és szőttes nadrágot viselt ugyan, de félcipővel, nem bocskorral, vagy – mint a jobb módú parasztok – bakanccsal. Tasszinéninek csak a blúza volt népviselet, a szoknyája már városikelméből készült, és díszes papucsot vagy finom városi cipőt hordott. Nagyon sokat adott a frizurájára. Elöl hajából cukros vízzel végighatosokat kunkorított a homlokán, amelyek úgy álltak, minthaodarajzolták volna őket, és fejét szebbnél szebb selyemkendőkkelkötötte be. Egyszer reggel áthívott, és megtanított a hatoskanyarításfifikájára, mennyi víz kell és mennyi cukor a frizurához, mert akeveréken múlik a szép kunkor. Azt is tanácsolta, hogy néhanapjánle kell mosni az arcot saját vizelettel, mert attól fiatal és szép maradaz arcbőr. Elnéző figyelemmel hallgattam jóakaratú tanácsait. Az énanyám még legelesettebb anyagi helyzetünkben is illatos francia

krémeket használt (igaz, ezek az árucikkek Romániában „baráti”áron voltak kaphatók). Zaharia bácsi és Tasszi néni, amíg ott laktunk,védőszárnyaik alá vettek bennünket, és segítettek, ha rászorultunk.

A csárda kertje óriási nagy volt, lenyúlt egészen a Kis-Temes-ágig. Ebben a kertben és egyben udvarban szénaprésgép állt, éshatalmas szénakazlak, mert a csárda tulajdonosa, Zaharia bácsiöccse, Petru bácsi préselt szénát szállított a hadseregnek. Petru bácsi jobb keze alsó karon túl fából volt, mert Doberdónál elveszítette avalódit, de ez a rövidülése nem akadályozta abban, hogy kiválóüzletember legyen.

A vasútállomástól két-háromszáz méternyire volt néhány vasútiszolgálati lakás, de itt már nemcsak vasutasok laktak. Közöttük Janya bácsi és családja, cseh származásúak, még a Monarchiából maradtak Valişoarán. Janya bácsi mozdonyvezető volt, ő parancsnokolt a fölötta két kismozdony fölött, amely egy iparvágányon közlekedett, és

vitte fel a kis teherszerelvényt, amely bent a hegyek mélyén lévő

206



gyárban gyártott Thonet-árut szállította lefelé a vasútállomásra.Természetesen még a Monarchiában alapították ezt a gyárat fent aKárpátokban, olyan zseniális elgondolással, hogy az egyenkéntkitűnő fékkel felszerelt kis vagonoknak lefelé nem kell mozdony a

lejtősen megépített síneken, hanem üzemanyag nélkül, némifékezéssel érkeztek meg akár egyenként az állomásra. Felfelé akismozdony szerelvénnyé összekapcsolva vitte fel a platós kisvagonokat a gyárba.

(Thonet; „A tömör hengeres farúd bükkből óriási variációslehetőséget ad, ha meghajlítják. A forró gőz a fát hajlíthatóvá teszi.Gőzölés után az anyag a hajlítóformák segítségével a kívánt formáraalakítható. Ez a hajlított bútor receptje, amit Michael Thonet osztrák bútorkészítő asztalosmester kikísérletezett a múlt század közepén. Aformára alakítás azonban még egy nagy, az iméntinél fontosabbtulajdonságot rejtett: a sorozatgyártás lehetőségét. Az 1851-eslondoni világkiállítás ezt a tulajdonságát is felfedezi, s ez időtőlkezdve a hajlított bútor sikere megállíthatatlan.”)

Egyszer nagy kirándulásra indultunk, fel az erdőbe. A Thonet-gyár vezetője meghívta családunkat egy gyárlátogatásra. Kalauzunk

Janya bácsi volt. A kismozdony mögött közvetlenül volt együlőhelyes, fedett-nyitott vagonocska, ezen utaztak fel a gyár emberei:az öreg pénztáros, Hajnal Jenő bácsi, akit vastag csula bajsza miattnagyon szerettem, mert nagyapámra emlékeztetett, valahányszor köszönésemet fogadta, barátságosan igazított vállra vetett kopott bőrtáskáján, amelyben minden fizetési napon annyi pénzt cipelt akaránsebesi bankból, amennyit egész életében nem birtokolt maga.Itt s ezen utaztak a munkások, Janya bácsi fiai is, akik szerelők,asztalosok voltak. Nem tudom, hány, de számtalan sok fia volt neki.Olyan is előfordult, hogy üres volt a személyszállító vagon. Amikor mi mentünk fel a gyárba, akkor is csak hárman ültünk benne: anya,apa és én. Janya bácsi időnként kinézett hátra a kisablakon amozdonyvezetői állásból, és kikiáltotta felénk: „Jól vannak?” – „Jól!” – kiáltotta vissza apám nevetve. Amikor beértünk a Kárpátok vonulatai közé, kis, apró román telepeket érintettünk. Olyanok voltak

ezek a falvacskák, mintha semmi közük sem lett volna a lenti széles

207



völgyhöz. Azt hiszem, alig szorultak a külvilágra. Juhot neveltek,tehenet tartottak, a kertekben kukorica, káposzta, tök termett. Élelem,ruházat, minden házilag készült.

Egyre sűrűbb lett az erdő, megszűntek a települések. Hirtelen

csípős hideget lehelt a hegység. A kismozdony füttye végigharsogott,-süvített a hegykoszorún. Ide már nem jutott napsugár.

Hosszúnak éreztem s egyre félelmetesebbnek az utazást: haMantu, a rablóvezér itt teremne, most könnyen fel tudna ugrani a mikis vonatunkra!... s végezhetne velünk.

Végre egy e világi szép fennsíkra érkeztünk, ahol újra kisütött anap.

– Végállomás, kiszállás! – kiáltotta Janya bácsi.Elénk toppant az igazgatóság két megbízottja.Úgy fogadtak, mintha valamiféle fontos személyiségek lennénk.

Én ezt akkor természetesnek tartottam, hiszen számomra apám ésanyám volt a világ két legfontosabb személyisége. Ott terítettasztalnál megebédeltünk a két fogadó személlyel, aztán a gyár vezetője, maga az igazgató végigkísért bennünket a gyáron.Szüleimmel németül beszélgetett, s természetesen én is sokat

megértettem, amit akkori eszemmel felfoghattam. Csupa gőzölgőhatalmas termeken haladtunk keresztül, de számomra a legélesebbenaz emlék maradt meg, ahogyan a hatalmas fatörzseket ráhelyezték egy görgős szalagra és rávezérelték egy fűrészsorra, amelyfüggőleges lemezekre vágta a fatörzset. Ez a fűrészrendszer pillanatok alatt deszkákká változtatta a hatalmas, évszázadoskoronátlan faóriásokat. Ma sem tudom, miért szorongatta a torkomata sírás, és miért érzem ma is azt a szörnyű érzést, amit akkor éreztem. Mintha eleven testeket, embereket szeleteltek volna alelketlen fűrészek.

Ami ezután következett, már nem nagyon érdekelt, olyan levertvoltam. De megmaradt még egy helyiség bennem, a tanácsterem, sannak is egy képe. A gyár vezetője nagyon fontoskodva vezetett bennünket a tanácsterembe, ahol a bejárattal szemben egy hatalmasfreskó világított. A gyár alapítását ábrázolta, a kép közepén fent nagy

fehér folttal. A gyár vezetője a foltra mutatott: – Ott a Monarchia

208



kettős címere volt, de lekapartatták és lefestették. Ám tudja, uram, kifestette ezt a freskót? Merthogy ezért hívtam meg, s ezért vezettemide önöket.

Apám a fejét rázta. – Nem – mondta egyszerűen –, fogalmam

sincs. – Stürmer, báró Stürmer. Bánátunk büszkesége, a nagy

freskófestő alkotása ez! De hiszen ön jól tudja, nemcsak templomokban festett a nagybátyja! Csoda volt azonban, hogy ezt afreskót elvállalta a Thonetéknek. Az ő emléke miatt hívtam megönöket. Köszönöm, hogy eljöttek, a nagybátyja jó barátom volt.

Meghatottan búcsúzott tőlünk, apám is meg volt illetődve.Visszafelé egy olyan kiskocsin mentünk, amely önműködő

fékrendszerével maga sietett le áruval megrakodva a vasútállomásra.Ezt a féket ember is kezelhette. Most Janya bácsi ült a fék fölé.Fenséges utazásunk volt. A gyerekek mindenkori álma: olyankocsiban ülni, amely hosszan, sokáig lefelé gurul a végtelen lejtőn.Janya bácsi a kisvagont egyik hegyi településen megállította a helyikocsma előtt. Kiszállás előtt elmondta, hogy a kocsmáros magyar, ésvan neki egy tizennyolc éves lánya, aki gyönyörű szép, és ő Erdei

Vadvirágnak hívja. Bementünk az ivóba, és magyarul beszélgettünk a kedves kocsmáros-családdal. Erdei Vadvirág csakugyan szép volt,s talán még tizennyolc éves sem. Valahogy az a sejtelem vágott belém, mi lesz a sorsa ennek a szép lánynak, szerencsétlen sorsaebben az elzárt idegenségben. Talán saját jövendőm fenyegetésefutott át agyamon.

* * *

Az állomásfőnök felesége, Mina néni szinte mindennapos vendégünk volt. Anyám kedvelte, de észrevettem, hogy nem anyám, hanemapám miatt jár hozzánk. Apám vicceket mesélt neki, és Mina néninagyokat kacagott. Volt apámnak egy visszatérő drasztikus vicce,amiért anyámmal összeszólalkoztak, amikor Mina néni elment. Minanénit anyám mindig teával és teasüteménnyel kínálta, s miközben beszélgettek, jóízűen kortyolgatták a teát. Apám olykor-olykor huncut mosollyal megkínálta teával Mina nénit a következő

209



szöveggel: Tessék, drága Minacsája!... mai, nem minapi... Azthiszem, Mina néni nem ismerte a tea nevének csája változatát.Szerencsére, mert ettől rettegett anyám.

És ott voltak anyámnak a valişoaraiak. Elsősorban Domilék. Az

öreg Domil volt a falu esperes papja, már igen öreg, és az alegnagyobb gondja, hogyha ő eltávozik az élők sorából, a családelveszíti a nagy birtokot, a szolgálati földet. Anyám az öreg Domillányával volt jóban, aki nem paphoz ment feleségül, hogy biztosíthatta volna a jogi folytonosságot a birtokhoz, hanem egytanítóhoz, akit szeretett. Nekik volt aztán egy lányuk, az Ica, de őmég nem mehetett férjhez, nálam egy évvel fiatalabb volt. Az is eléglett volna, ha egy teológus veszi el. Még azon az őszön jött a hír,hogy Ica férjhez ment egy végzős teológushoz, aki Valişoarán azöreg esperes, vagyis Domil bácsi helyére kerül. Anyámmal sehogyansem tudtuk felfogni, hogy egy alig tizenhárom éves kislány férjhezmenjen. A szülők s a nagyszülők beköltöztek a városba, s Ica már mint papné asszony meg sem ismert engem. Pedig nagyon isemlékezetes közös emlékeink voltak! Például, amikor egyszer kenyérsütéskor megsült a macskájuk is! Éppen náluk voltunk, és nem

ehettünk a macskával együtt sült kenyérből. Apám hazaszaladt, éselhozta a mi frissen sült kenyerünket... (akkor a pórul járt macskamiatt nem tudtam egy falatot lenyelni). Ica azt is elfelejtette,hányszor vezettünk együtt autót. Volt nekik egy Ford kocsijuk a színalatt, amely akkor mozgott utoljára, amikor megvásárolták ésodahozták. Soha többé senki nem gyújtotta be, de nagyon szerettek rajta és benne tanyázni a tyúkok. Mi, ha ábrándozni akartunk,letakarítottuk az első üléseket, és gondolatban elutaztunk mindenfelé,olyan tájakra, amelyekre földrajztudásunkból futotta. Ica még azesküvőjére sem hívott meg, és asszonyként elfordította a fejét, hatalálkoztunk.

Petru bácsi leánya, Vojkica is alig múlt tizenhárom, amikor férjhez adták. A vőlegény üzlettársa volt Petru bácsinak aszalmaüzletben. Craiováról származott.

Bár tudtuk, Vojkicát más legény kerülgette.

210



Petru bácsi lovas kocsit küldött értünk, hogy a harmadik faluba, azesküvő színhelyére vigyen. A szülőfaluba, ahol Zaharia bácsi igaziháza is állt és ahol igazi családja is lakott. (Akivel balkézről élt,Tasszi néni miatt tartotta nálunk a kocsmát.) Már a gyülekezés,

érkezésünk elején láttuk, valami baj van. Ebédhez az udvaronterítettek, a fél falu ott volt, már mindenki, aki számított, a helyén ült,érkezésünkkor csak a menyasszony nem mutatkozott, s csak ültünk, scsak vártunk, vártunk étlen. Suttogták, hogy a templomi szertartásalatt Vojkica elájult, és még mindig nem tért magához. Ezt anagynénje mondta ki végül anyámnak külön, aki mellettünk ült. Anagynéni pénztáros volt Temesváron, és tudott valamicskétmagyarul. Az ő szeme is ki volt sírva. Vojkica boldogtalanságátsiratta, tudta, hogy kishúgának volt már választottja, a gyerekkoriszerelme.

No, végre megérkezett a menyasszony, de olyan volt, mintha nemis esküvőn lenne, hanem temetésen hervadozna.

Az ebéd után a muzsikusok rázendítettek, és elkezdődött aszokásos hóra: az egész falu népe láncot alkotva egyet hátra-, kettőtelőretáncolva végigkígyózta a falut, meghívottak, hívatlanok. Elöl a

cigányok húzták, utánuk a nép, borospalackok ingyen jártak szájrólszájra.Vacsorához a házban terítettek, az egymásba nyíló szobákban. Ide

már sokkal kevesebb vendéget hívtak. Vojkica a vacsorához már elősem jött. Alig kezdtünk neki az evésnek, lélekszakadva egy vasutasérkezett és hozta a telefonon kapott hírt, hogy égnek Petru bácsikazlai Valişoarán, és a csárda is veszélyben van. A férfiak felugráltak, lovat s kocsit kerestek. Hirtelenében s vágtában nyolc-tízkocsi is útnak indult.

Félelmetesek voltak az éjszakában elkurjantott harci kiáltások.Valahol útközben, már közel Valişoarához megláttak valakit, tudták,kit kell meglátniok, nagy hógatással megálltunk, és a férfiak nagyrésze leugrált a kocsikról. Hajsza, ordítozások hallatszottak, majdegy megkötözött férfialakot hurcoltak az egyik kocsihoz ésfeldobták. Közben azzal biztatták egymást: Dă-i foc! Dă-i foc!

(Gyújtsd meg! Égesd meg!)

211



Egy dombhát kanyara után megpillantottuk a pirosló égalját.Messzire ellátszott a tűz. Ahogy közeledtünk, hatalmas lángokatláttunk. Tűztenger tárult a szemünk elé. A szénakazlak mindlángokban álltak, egy-egy tűztorony. Megégett Tasszi néniék kocája

is a kismalacaival, mert a kutrica az egyik kazal tövében húzódottmeg. A tűz még nem terjedt át a csárdára. Mindenki az oltással voltelfoglalva, bár ketten őrizték az összekötözött embert. Amikor meghallották a tűzoltószirénák közeledő hangját, eszükbe jutott azösszekötözött ember, s, gyorsan bedobták az egyik elhamvadt kazalzsarátnokába, parazsába. Szerencsére a tűzoltók megérkezvén rögtönkimentették, még mielőtt halálosan megégett volna. (Később a bíróságon mindenki azt vallotta, hogy nem akarták az illetőt tűzbedobni, véletlenül esett oda a nagy kavarodásban.)

Az összekötözött és gyújtogatással gyanúsított ember Vojkicaszerelme, titkos vőlegénye volt. Arcát oly csúnyán eltorzították azégési sebek, hogy Vojkica utóbb belenyugodottkényszerházasságába.

* * *

Nappali magányomat nem oldották, nem szüntették meg az „ünnepi”kirándulások társas élményei. Ha tehettem – s miért ne tehettemvolna –, átsétáltam a rövid kőhídon a fekete medrű Temes-ág fölött, s belelábaltam a köveket, sziklákat, kavicsokat halk csobogó beszéddelkerülgető napsütötte folyóba.

A hatodik tölgypillér tövében mozdulatlan hűséggel várt rám akényelmes öblű sziklatömb, amelyből fel és le szemmel tarthattam a

széles, sekély folyású Temest, s ahonnan Valişoara tornya fölöttfigyelhettem a völgy fölé magasodó hegység színeváltozásait – aminta nap fordult a táj fölött, a sötétzöld fenyvesek távoli rengetege bizonyos órában kékellő arcát mutatta.

Azon az augusztus végi délelőttön, amikor kezemben tartottszandálommal elfoglaltam helyemet kedvelt s megszokott sziklámon,még nem tudtam, hogy utolszor ülök a barátságos kőkagylóban. Anapsugaras ég alatt, ami gyakran megtörtént velem, kiestem azidőből – időtlenség költözött belém.

212



A Karánsebes felől érkező vonat közölte velem rövid sípjeleivel,nemsokára itt az ebéd ideje. Nem mozdultam, tudtam, van mégfélórácskám a szemlélődő merengésre. Már kipöfögött az állomásróla mozdony, s röviddel később szállingózni kezdtek fölöttem a

pallókra a valişoarai mezítlábak és csosszanó bocskorok. Hafelnézek, azonosíthattam volna egyik-másik gyakrabban utazófalubélit. Nem tettem. Csupán annyira jutott kedvem, hogymegszámoljam őket. Nyolcan haladtak át a pallóhídon – ki párban, kimagányosan. Hat férfi, két nő. Az asszonyok járását csalhatatlanulfelismertem.

Amikor az utolsó bocskor is áthaladt a huszonnegyedik pilléren, sa túlpart földje elnyelte léptei neszét, hosszú csend következett, biztos csend, amely már a falu házai között zárult a karánsebesi déliszemély utasaira.

Arra gondoltam, mozdulok magam is. Mielőtt azonbanelhatároztam volna, melyik lábbal lépjek a síkos kavicsok vizébe,kényelmes, kissé tántorgó járással cipős személy indult a pallón.Gondoltam, bizonytalanságában mindkét deszkát használja. Mostsem néztem fel, de tudtam, ő csakis Hajnal Jenő bácsi lehet, a

pénztáros, hiszen holnap fizetési nap lesz a gyárban. Honnan ez azingadozó járás? Tétovázása közben bizonyára mozog ősz bajusza kétszárnya.

Alig haladt át fölöttem, futva csizmák trappoltak a hídra. Minthakövette volna a cipős utas nyomát, de kiáltás nem hangzott el, hogy„várjon, öregem!” vagy ilyesmi.

A tizedik pillér fölött utolérte a csizmás a cipőst.Oda sem kellett néznem, tudtam, a faluban csak a csendőr

őrmester visel csizmát.Figyeltem: most beszélgetni fognak, lihegve, hangosan, s én

minden szavukat hallom majd, bármilyen fontos dologról lesz is szóközöttük.

De egyetlen szót hallottam csupán, egy nyögésbe foglalt jajt. Erreegy másféle szuszogás és nyögés válaszolt. S percek múlva egyfelöltözött test zuhant a tizedik pillér magasából, s elterült a sekély

vízben, fejét a kavicsos mederbe fúrva.

213



A csizmás ember – most felnéztem, csakugyan az őrmester volt – visszafelé rohant, s eltűnt a fekete víz melletti erdőségben.

Jól láttam, nyakában ott himbálódzott a súlyos pénztárostáska.Sikoltanom kellett volna, de megnémultam.

A vízbe zuhant test meg sem moccant. Körülötte a víz mély, sötétfátylat lengetett.

Mezítláb hazafutottam, s előbb anyámnak, aztán apámnak elzokogtam, mit láttam. Apám segítségért telefonált. Zaharia bácsiegy vendégével kirohant a vízhez, bevonszolták a csárdába az aliglélegző Hajnal bácsit.

Rémült siettemben szandálom a nagy kövön hagytam.Zaharia bácsi és apám az eszméletlen sebesültet próbálták

élesztgetni, majd Tasszi néni és anyám törölgették arcáról, tarkójárólaz alvadt vért. Én a lakásunkban vártam, hogy mi történik, intettek,ne mutatkozzam. Zaharia bácsi jött át hozzám kis idő múlva, és aztmondta reszkető hangon: – Te, kisasszony, nem láttál semmit! Nemláttál senkit! Ott sem voltál, ahol voltál! Érted?! Ott sem voltál! Nekem egy idegen hozta a hírt, őt én nem ismerek! Érted,kisasszonyka? – szinte parancsolt Zaharia bácsi, majd otthagyott.

Feldúltabbnak látszott, mint én magam.„De láttam! – akartam utánakiáltani –, világosan láttam, amint azőrmester a fák közé szalad egy nagy táskával!” Ekkor anyám jelentmeg az ajtóban, és én tovább nem szóltam semmit. Rémült arcamegnémított.

Nemsokára megérkezett az őrmester és az orvos. Az őrmester rögtön nekifogott a kihallgatásnak, s az ájult pénztáros jelenlétében;míg az orvos mentőautón el nem szállította Karánsebesre a kórházbaaz eszméletlent, senki nem mert emlékezni arra, hogy a fekete képűoltyán csendőr, aki félelmes buzgalommal vetette magát anyomozásba, ama vonatérkezés után mily hosszan és sikereseninvitálta majd félórán át cujkázni az áldozatot.

Az őrmester engem és anyámat nem hallgatott ki. Engem talánazért, mert kiskorú voltam, anyámat azért, mert nem tudott románul.

214



Hajnal bácsi, anélkül hogy eszméletre tért volna, harmadnap akórházban meghalt, a Thonet-gyár pénze, amelyet a nagy feketetáska rejtett, nyomtalanul eltűnt.

Nem lehetett biztosan meggátolni, hogy jelenlétem híre a híd alatt

az őrmester fülébe vagy eszébe ne jusson. Anyám e lehetőségektőléjeken át virrasztott, reszketett.

Amikor megjött a halálhír, aznap este szüleim és Zaharia bácsiék hosszan tanácskoztak a dologról és személyes szerepemről adologban. Arra a megállapodásra jutottak, hogy nekem már másnapreggel el kell utaznom, s egyelőre ne is jöjjek vissza Valişoarára.

A megállapodás szerint el is utaztam. Természetesennagyszüleimhez Resicára, hogy soha többé viszont ne láthassamValişoarát.

A gyilkos személyére soha nem derült fény. Szemtanú kellettvolna ahhoz, hogy Hajnal Jenő pénztáros élete és halála bíróság elékerüljön.

A Thonet-gyár hiába tűzött ki vérdíjat a gyilkos fejére, senki nem jelentkezett. Mert a csendőr őrmester örök hatállyal Valişoaránuralkodott. Beszélték, hogy Craiován házat vásárolt nyugdíjaséveire,

de ennek senki sem járt utána.Apámat saját kérésére (Nagyvárad környékét óhajtotta volna)áthelyezték, de büntetésül is anyám miatt – Dobrudzsa mocsarasvidékére.

Valahol aztán letanyázott családunk, jelezték, jelezték újra és újra,hogy egy sötét arcú csendőregyén ólálkodik körülöttünk.

Anyám attól tartott, hogy el akar pusztítani engem.Én azonban különböző helyeken tanultam. Hollétemről még apám

főnökei sem tudtak.

215



Osztálytársak – osztályos társak?

Az én időmben Temesvárott mindenki magyarul vagy németül beszélt.

A magyar gimnáziumban – ahová a Carmen Silvából át kellettiratkoznom anyám pere miatt – ez természetes volt, de már az nem,hogy nyelvvizsgák ürügyén a magyar tanárokat, tanárnőket egyik nyáron menesztették, s ősszel román tanárok, tanárnők özönlötték el

iskolánkat, s a földrajzot, történelmet, természetrajzot, matematikátelkezdték románul magyarázni. Aki értetlenségében magyarul tett felkérdést, annak román rendreutasító mondatokkal válaszoltak.Valamennyien Regátból érkeztek, s egy mukkot sem tudtak magyarul. Azt az esztendőt csak azok végezhettük eredményesen,tehát a kisérettségi évét, akik előzőleg s máshonnan már értettünk románul. Én resicai környezetemnek köszönhettem kivételes

helyzetemet. De beszélt románul Schwemm Trudi is, a fűtőháziszakszervezeti bizalmi éles eszű lánya, noha ők otthon németül beszéltek, ám az iskolázásban magyar tudományra szánták szülei.

A magyar nyelv és művelődés tekintélye vonzottagimnáziumunkba Ungern-Sternberg Verát, az orosz emigráns bárdlányt, aki egyedül engem hívott meg családi körükbe, aholMiklós cár utolsó miniszterelnökének, Stürmer bárónak neve szóbakerülvén – családnév-azonosságunk és távoli-távoli rokonságunk

okán – háramolhatott rám némi váratlan dicsfény.Padtársam és legjobb barátnőm, Pápaffy Évi, árva lány, nem

tudott románul, s csak úgy engedték át, ha megígérte, nemkísérletezik továbbtanulással. Évi tavaly óta megerősödött,kigömbölyödött, megszépült, nem is gondolt rá, hogytovábbtanuljon, nagyanyjával egyszobás lépcsőház alatti lakásukbanelhatározták, hogy Roth Fáni divatszalonjába masamódnak szegődik,ahol esetleg divatbemutató-modellségig is felviheti. (Akkoriban ateltkarcsú alak volt a divat.)

216



Pápaffy bácsi jó nevű ügyvédként amellett kardoskodott, hogyminden magyar maradjon a helyén, de ne tegyen hűségesküt, amíg avégleges döntés meg nem történik a két ország között – háromemeletes házukat elkobozták, s hűtlenség címén hazaárulási

pert készültek indítani ellene, amikor feleségestül megmérgeztemagát.

Évi s nagyanyja az egykori ház földszinti zugolyában tervezték további árva életüket.

Egy év Arad következett életemben.Arad szépsége nem kárpótolt Temesvár elvesztéséért.Arad a történelmi Magyarország egyik legvirágzóbb városa volt:

belvárosának épületei az ország hajdani sokszínűségéről sgazdagságáról tanúskodtak. Na és a gyönyörű Maros-part... Ésmégis...

Olcsó bentlakás (internátus) miatt töltöttem egy évet Aradon,illetve a görögkeleti püspökség intézetében, a Diecezanában. Itt csak a folyosókon csörgedezett a magyar beszéd, mert a tanítás románulfolyt. Bár mindenki tudott magyarul. Csak a Regátból származótanárok s a velük érkezett néhány növendék nem.

Már az első nap összebarátkoztam a kisjenői Toldy Erzsikével. Eza mindig jókedvű, fekete göndör hajú, barna szemű, pozsgás arcúlány nyomban bevallotta, hogy halálosan szerelmes Olosz Egonba,az egykori főszolgabíró Olosz Lajos fiába, s ha valaha megy, csakisőhozzá megy férjhez. Én sokszor gyötrődtem sorsunk miatt, ő sohanem engedett szomorkodni, örökké kitalált valami tréfás játékot, smáris kacagtunk. A hálószobában egyik ágyszomszédom volt, amásik Wáritz Nóra. Vele is összetartottunk, mert őt meg resicaiként,földimül szerettem – az UDR (Uzinele şi Domeniile Reşiţa)mérnökének lányát.

Egyébként nagyon egyformán mutattunk, sötét körgallérunk bokáig ért, fekete cipőnk és fekete harisnyás lábunk nemigenvonzotta a férfiszemet (amelyre némelyünk már számított volna), demohazöld egyensapkánkkal igyekeztünk csinosan keretezni arcunkat,személyiségünk egyéni látványát.

217



Pevszner Lici nem volt bennlakó, de óraszünetekben kereste barátságomat. Egyik vasárnap – szigorú engedéllyel – uzsonnáravendégül látott. Mintha a Pacsirta utcában találtam volna magam,Rabinovicsék környezetében. Pevszner bácsi szakállasan s igen

barátságosan kérdezgetett szüleim felől, főként apámról, selégedetten fogadta válaszaimat.

Lici még az első évharmadban kimaradt az iskolából, kiderült, azapja rabbi, sőt főrabbi, méghozzá ortodox, s ezt az iskola nemszívelhette.

Elgondolkoztam az egyoldalú bánásmód miatt, merthogy Wáritz Nóra nem szenvedett hátrányt vallása miatt. Igaz, az ő szülei nemnagyon tartották a vallást.

Osztályfőnöki óráink azzal teltek, hogy osztályfőnöknőnk elbeszélgetett mindig egy-két lánnyal úgy, hogy belevonta atársalgásba az egész osztályt. Magánbeszélgetést és történelmetegybefonva.

Például: felszólította Rodica (Rodika) Tátrait. Tátrai nagylangaléta lány volt, sehogyan sem fért a padba, ha felállt, kilépve a pad mellé kellett állnia. Tátrai durcásan mindig maga elé nézett.

A tanárnő megkérdezte: – Hogyhogy Rodica és hogyhogy Tátrai?Tátrai hallgatott. – Rodica egyike a legszebb román keresztneveknek, és mi az,

hogy Tátrai? Az magyar név!Tátrai eleinte mélyen hallgatott, aztán a türelmetlen kérdésekre azt

felelte: – Nem tudom. – Úgy látom, az édesanyád neve Mária Pop. Ő román? – Igen – felelte szűkszavúan Tátrai. – Édesanyád szüleit hogy hívják? – Elena Dăscal és Ion Pop. – Tehát tiszta románok! – Igen... – És édesapád szülei? – Ana Cojocaru és Gheorghe Tátrai. – Gheorghe Tátrai? A nagyapád magyar volt?

– Nem. Román.

218



– Akkor miért hívták Tátrainak? – Nem tudom.Ilyenformán mindenki sorra került. Mindenkinek el kellett

mondania szülei, nagyszülei – és ha tudta –, dédszülei származását,

családi körülményeit.Osztályfőnökünk újra és újra visszatért Tátrai esetére. Azt

magyarázta Tátrainak – és egyben nekünk is –, hogy egy tiszta fajúromán lány nem viselhet magyar nevet. A Tátrai felvett név, ésvissza kell románosítani. Se vége, se hossza nem volt azüzengetéseknek, míg egyik osztályfőnöki órán Tátrai azt mondta: – Édesapám azt üzeni, ha az ő apjának jó volt a Tátrai név, akkor nekiis jó lesz. Nem változtatja meg.

Amikor rám került a sor, akkor figyeltem fel először, hogy nekemnémet nevem van. De apám német nevén kívül a családban semmimás nem volt német. Teljesen gyanútlanul viseltem a Stürmer nevet,és eszembe sem jutott, hogy nem vagyok teljes értékű magyar. Német nevű nagyapámat sohasem ismerhettem meg, még fényképrőlsem, és apám sem emlékezett rá. Osztályfőnöknőm véleményeszerint én német vagyok, és azt a bejegyzést, hogy anyanyelve

magyar, át kell javítani németre.Osztályfőnöknőm velem is sokat foglalkozott, mígnem aztválaszoltam, hogy írok szüleimnek és megkérdezem tőlük.

Anyám válasza rövid és kategorikus volt: „Az »anyanyelve:magyar« marad, és soha, semmilyen körülmények között nem szabadmegváltoztatni!”

Osztályfőnöknőm csóválta a fejét, és azt mondta: – Megbánjátok még ti ezt, Stürmer! – Hogy azért némileg neki is teljesüljön azelgondolása, keresztnevemet, a Nórát (anyám éppen Ibsen-rajongóvolt születésem időszakában) Eleonórára javította át, mondván,legyek rá büszke, mert szép latin név, és hivatalosan csakis azEleonóra ismerhető el. A Nóra csupán becenév.

* * *

219



II. Carol király, úgy látszik, aggasztónak találta a Vasgárdamegerősödését és növekvő népszerűségét.

A Ferdinánd-lovagrend egyik ülésén a király megemlítetteSidorovici őrnagynak, hogy új ifjúsági szervezetre van szükség,

amely elvonná a Vasgárda ifjú híveit.Sidorovici elkészített egy tervezetet, amely alapján

megszülethetne az új szervezet, az Oficiul de Educaţie a TineretuluiRomân (OETR). Ennek a szervezetnek lenne a feladata az egészromán gondolkodás átalakítása. A szervezet vezetése a LegfelsőbbIrányító Tanács kezébe kerülne, amelynek elnöki tisztségét maga akirály vállalná. A szervezet előülése a bukaresti királyi palotábanvolt 1934. január l-jén, a második a sinaiai Peleş-kastélyban. Nemsokára vezetőképző tanfolyamok indultak a férfiak számáraPredealon, a nők számára Sepsiszentgyörgyön. Az új román nevelésiintézmény neve Straja Ţării, vagyis Országőrség lett. Ennek az újországos szervezetnek a keretébe tartoztak az összes OETR általelismert ifjúsági szervezetek és a cserkészek. A legnagyobb egységaz országos phalanx volt, majd a megyei phalanxok következtek ésígy tovább. Egy-egy iskolának, társaságnak, vállalatnak az ifjait a

stol, vagyis a raj fogta össze. A legkisebb egység a cuib (fészek) volt.A fészeknek legalább hat taggal kellett rendelkeznie. Az ifjú tag astrázsa nevet, címet viselte. Az országőrnek egyenruhája volt(ilyesmiben járt osztályfőnöknőnk is), és a kabátján jelvény. Harmincországőrnek volt egy parancsnoka. A parancsnokot országőri vagycserkészvezetői iskolán képezték ki. Az országőrhimnuszt bizonyosCyprian Porumbescu szerezte, s így kezdődött:

Trei culori cunosc pe lume... Három színt ismerek a világon…

Reggel mindig azzal kezdődött a tanítás, hogy felvontuk a zászlót,és elénekeltük az országőrhimnuszt. Új köszönést kellettmegszoknunk: Sănătate! Egészség!

A köszöntés kimondásával egy időben a kart római módramagasba kellett lendíteni.

220



Az ország hivatalos ünnepe június 8., II. Carol királyvisszatérésének napja lett. Az országos nevelési munkatervek lényege: hazafias nevelés, technika, gyakorlati ismeretek elsajátítása,társadalomtudományi és vallási nevelés, torna.

A foglalkozásokon mindhárom román királyról mindenalkalommal meg kellett emlékezni, a bölcs I. Carolról, a hősI. Ferdinándról és a kultúra királyáról, II. Carolról.

Amikor egyetlen férfi tanárunkat megpillantottam, azt hittem,elájulok. „Hózik” volt, Annus egyik legkitartóbb hódolója.Karánsebesi fiú, elég jól beszélt magyarul, csak az ikes igék használatát nem tudta helyesen. Hiába gyötrődött vele Annus, hogy„havazik” és nem „hózik”, sehogyan sem ment a fiatalember fejébe,hogy miért nem mondanak a magyarok is hózikot, mikor az szebb éslogikusabb is. És milyen zenéje van! Na, gondoltam magamban,most le fogok előtte égni matematikából, és örökre kompromittálomAnnust. Rettenetes felelősséget éreztem, hogy ne hozzak szégyentAnnus fejére. A kínok kínját álltam ki.

Egyik matekórán éppen Erzsikét akartam figyelmeztetni, hogy aHózik gyakran pislog felénk, ne játsszon a pad alatt. Keresztrejtvényt

fejtett. – Stürmer kisasszony, fáradjon ki! – hallom, mintha álmomban.Ahogyan felálltam, hirtelen olyan könnyűnek éreztem magam, mintha levegővé váltam volna. Kilebegtem a táblához, és Hózik feldiktáltegy algebraképletet, mosolyogva a táblára mutatott: – Kérem,vezesse le!

Kettős táblánk volt, s ha az egyik megtelt, egy lendülettel amagasba lehetett küldeni, s a másik, üres tábla ellensúlykéntkönnyedén leereszkedett.

Gyorsan és határozottan írt a krétám. Valaki más írta, nem én,csak írta a betűket és számokat, amíg csak tele lett a tábla, és annak avalakinek arra is volt gondja, hogy jól beossza a táblát, hogy azösszes számítás kiférjen rajta. Mintha csak előre látta volna azeredményt. Talán a csalhatatlan fejszámoló dédnagyapa költözött belém erre a néhány percre, vagy a képességei éledtek fel hirtelen...

221



Amikor befejeztem és letettem a krétát, Doiniţa Imbroane, alegjobb matekos olténiai lány jelentkezett: – Tanár úr, kérem, nem jóa levezetés!

– Kérem, Imbroane kisasszony, jöjjön ki a táblához, és mutassa

meg, hol a tévedés.Doinita Imbroane máris törölni akart. – Ne, ne törölje le! Itt a bot, mondj a el szóban, és mutassa meg,

hol a hiba!Doinita valósággal megnémult. Rájött, hogy én jól számoltam.Szó nélkül visszament a helyére, és csak annyit mondott,

tévedtem.Csillagos kitűnőt kaptam. Erzsike átölelt és megcsókolt. Boldog

voltam, mámorosan boldog.Amikor lehiggadtam, kijózanodtam, azt gondoltam magamban:

Jóisten! ezt én még egyszer nem tudom megismételni! Mielőbb elinnen!

Lassan az intézetben is megszoktam a körülményeket, s mintErzsikét, a román lányok engem is befogadtak.

Az én hálótermemben a legjobb helyen aludt Nuzzi Negruzzi

immár negyedik éve, végzős volt és menyasszony. A másik falnállévő ágyban aludt Felicia Crăciunescu, aki nemcsak arról volt híres,hogy a legjobb az egész Giba Birtában, de arról is, hogy jobbgörögből és héberből, mint a tanárok. Felicia volt az egyedüli, akikönyvet vihetett a hálóterembe, de mivel villanyoltás után senki semgyújthatott világot (zseblámpát sem), Felicia mindig virradatkor kelt,és akkor bújta a könyveit. Szerintem a legszebb lány is ő voltAradon, és vastag, sokdioptriás szemüvege csak jól állt neki.

Nuzzi egy hétfőn elmaradt az intézetből. Azt mondták, otthonmaradt egy közeli faluban, ahol apja igazgató-tanító és görögkeletikántor.

Amikor egy hétvégén ketten maradtunk a hálóteremben Wáritz Nórival, valósággal meggyónt nekem. Nuzzi vőlegénye meglátta őt,és szerelmes lett őbeléje annyira, hogy visszaküldte Nuzzinak agyűrűt. Wáritz Nóri külsőre Nuzzi ellentéte volt. Nuzzi szemei

villámló fekete gyémántok, a haja sötétbarna, Nóri szeme égszínkék,

222



a haja bronzvörös omló zuhatag. Bonyolította a helyzetet Nórivallása, mely a román görögkeleti teológus számára tilos. Nuzzi(volt) vőlegénye, hogy elhárítsa az akadályokat a házasság elől, kiakart lépni a teológiáról végzős papnövendék létére. De Nórit

mégsem adták volna férjhez oly fiatalon. Nóri elmondta, hogy Nuzzi nem otthon van, hanem az aradi

kórházban élet-halál között. Szerelmi bánatában belevetette magát aMarosba, meg akart halni. Amikor kimentették, már eszméletlenvolt, és csak nehezen tudták magához téríteni. Súlyos tüdőgyulladástkapott, ezért válságos az állapota.

Nórinak, druszámnak el kellett hagynia Aradot, senkivel semközölhette, hogy hová megy, hol tanul tovább.

223



Sziget a mocsárban

Apám kétágú menekülési kérelme találkozott a hatalommegsemmisítő szándékával, s a kegyetlen intézkedés a kegyelemruhájába öltözött.

A temesvári CFR üzletvezetőséghez benyújtott folyamodványtelküldtük a Kisebbségi Hivatalba is Sándor-Sandru bácsihoz is, hogyodafent (odalent) Bukarestben ellenőrizhesse a végső döntést.

Nem tudhattuk, vajon a család életmentő mozdulatára indult-emeg a katonai felügyelet (hadbíróság) s a sziguranca országosellenőrző központja intézkedő-sújtó gépezete, de működni kezdettanyám kémkedési ügye tárgyalásának felmentő ítélete után vagy kétévvel. Talán mert „alkalmas” helyet nem találtak számunkra addig,talán mert valami elképzelt – elképzelhetetlen – javulási időt iktattak be várakozásul. De az is lehet, csupán hanyag ügykezelés

szerencsései s áldozata voltunk temesvölgyi, valişoaraivesztegléseink idején.Dobrudzsába való telepítésünk (deportálásunk) után Sándor-

Sandru bácsi – aki ezúttal már nem tudott segíteni – megmagyarázta:a fokozatosság elvének vagyunk szenvedő részesei.

Elmagyarázta, mi lenne az az elv, amelyet fokozni lehet: az államszolgálatában maradt magyarokat, ha más bűnük nincsen is, mint az,hogy magyarnak vallják magukat, minthogy annak születtek, előbb

egy vagy két alkalommal olyan munkakörbe és helyre kell küldeni,ahol valamelyest komiszabbra fordul sorsuk, mint elébb. Azért, hogyedződjenek arra az időre és körülményre, amikor a testi vagy nemzetimegsemmisülés küszöbére jutnak.

Hónapok kellettek, amíg ezt a jövendölésszerű felvilágosítástmegértettük, azt is, ami belőle minket illetett.

A Dobrudzsában számunkra kijelölt hely a vidék közepe,Medzsidia volt.

Dobrudzsáról annyit tudtam földrajzból, hogy négyszegletes

224



tájnak nevezik a tudósok s a politikusok, Quadrilaternek, mert hatérképen keresi az ember, nyugaton és északon csakugyan aderékszöget megfutó Duna határolja, keleten a Fekete-tenger, csak délen bizonytalan a négyszög záróvonala – Bulgária felé bárhol meg

lehet húzni, ugyanis aszerint délre vagy északra tolódik el a határ. Enégyszög lakossága főként bolgár volt, ám a török uralomemlékeként sok török, de nem kevés tatár, ukrán, görög, sőt cserkeszés német is. A románság erősen kisebbségnek számított, de a berlinikongresszus – hogy tengerhez juttassa Romániát, s egyben kárpótoljaDél-Besszarábia elcsatolásáért – 1878-ban elvette az éppentápászkodó Bulgáriától.

Hosszú évtizedekbe tellett, míg sikerült Dobrudzsát valamelyestelrománosítani. Erdélyből nem akarván elvonni román etnikumot, aHavasalföldről szivárogtatták át a szegényebb, igénytelen s amódosabb vállalkozó népet.

Nagy költséggel a Timok völgyéből s Macedóniából igyekeztek Dobrudzsába telepíteni az ősi balkáni románságot, miután lemondtak róla, hogy szülőföldjeiket a megnagyobbodott Romániához hódítsák.Mert voltak olyan ábrándos tervek, hogy a Timok völgyén lefelé

Macedóniának és Trákiának gyér vlach településeit egy földszalaggalaz új nagy államhoz kapcsolják. De hát sem a bolgárok, sem aszerbek, sem a görögök nem lelkesedtek efféle behatolásért töröktőlvisszamentett országukba.

Búcsúztam, búcsúztunk nagyszüleimtől.Két napig maradtunk Resicán, anyám nem akarta hosszabb időre

magára hagyni új helyén apámat, aki egyre többet gyöngélkedett.A búcsú nagyszüleimtől szomorúbban esett, mint máskor. Most én

is sírtam. Nagyanyám őrhelyéről, a kapuból nézett utánam, utánunk. Nagyapám a járda szélén ballagott a nehéz bőröndökkel, amelyek tömve voltak hazaival.

– Hála isten, idén is vághattunk... nem halunk éhen – mondtanagyapám szomorúan –, remélem, jövőre is meglesz a betevő falat.

A vonat akkor is úgy indult, mint máskor, a mozdony nagyokatsóhajtott lassan fújtatva, majd egyre jobban felgyorsulva.

225



Leengedtem az ablakot, s amíg csak láttam, integettemnagyapámnak.

A fülkében jó meleg volt, mi az ablak mellé telepedtünk, ésanyám felhajtva a kisasztalt rápakolta a sok újságot, képes

folyóiratot, amit nagyapám gyűjtött össze neki. Nekiláttunk olvasni.Anyám cigarettafüstje kellemes illattal lengte be a fülkét. Egyelőremég egyedül voltunk. Akkoriban még nagyon kevesen utaztak második osztályon. A jól ismert vasútállomások egymás utánmaradtak el: Kölnök, Boksán, Berzovia, Gátaja, Voitek...

Temesváron alig volt fél óránk, hogy átszállhassunk a bukarestigyorsra.

A bukaresti gyorsban is találtunk üres fülkét. Nagy út álltelőttünk, s mivel nagyon gyenge volt a világítás, olvasni már nemtudtunk, anyám új otthonunkról mesélt. Medzsidián apám jegypénztárosi beosztást kapott, lejjebb már nem süllyedhettünk. Két jegypénztáros váltja egymást, a másik is magyar. A lakásunk csak átmeneti, amíg jobbat nem találunk. S hirtelen lelkesedéssel, hogy a„lakásról” ne essék több szó, hosszan beszélt török barátainkról, akik segítségünkre voltak a nagy otthonteremtő bajban. Apám s anyám

életét mentették meg a tél beállta előtt. Nem voltunk mindig egyedül a fülkében, s mivel egyre jobbanrohantunk bele az éjszakába, hol ülve – s ha leszálltak –, hol fekveszunyókáltunk. Számomra nagyon gyötrelmes volt az ilyenféle alvás.Másnap korán reggel befutott a vonatunk Bucureşti Gara de Nordra.A főpályaudvarra. Kialvatlanul, mosdatlanul, törődöttenkászálódtunk le a vonatról.

Rövid várakozás után felszálltunk a konstancai gyorsra. Anyámnyugtatott, hogy az út nagyobb részén túl vagyunk. A táj avonatablakból egyre szürkébb, szegényesebb lett. Természeti szépségsehol! Amikor azonban a Dunához közeledtünk, mintha varázslattörtént volna, a táj fenséges lett, s a csernavodai hídon áthaladvahosszan, kilométereken át gyönyörködhettem a még csak részben befagyott Dunában, illetve a Dunából átalakult Jalomica-tóban. Itt ameder kilométerekre kiszélesedik, és – mint tavasszal

tapasztalhattam – a jobb oldali part tavirózsatengerré alakul át, és

226



szebbnél szebb vízimadárfajok népesítik be. De most csak komor szépségében mutatkozott be a táj.

Apám bágyadt mosollyal, nagyon lesoványodva fogadott bennünket. Beesett szeme különösen megijesztett. Alig tudta

elviselni a medzsidiai éghajlatot. Mert ez a légkör egészen sajátos, ésnem jellemző egész Dobrudzsára. Medzsidia „város” a Dunától aFekete-tengerig húzódó földnyelven épült. A földnyelv, amelyetCarasu folyosónak hívnak, sekély tavakkal és irdatlan mocsarasnádtengerrel határos. Mindez a Duna műve, hagyatéka, mielőtt atengerbe ömlene. Apám nagyon szenvedett a mocsár kipárolgásától.Azt magyarázta, a levegő télen is tele van a mocsár párájával, amit ővilágosan lát és érez, s amitől – úgy érzi – meg kell fulladnia. Anyámezt nem hitte el apámnak, mert ő semmi olyat nem érzett, amirőlapám panaszkodott. Eleinte én sem éreztem a különös párát, amíg elnem jött a nyár...

„Lakásunk” egy gabonaraktár elkerített irodahelyisége volt. Araktár a Faik és Kazim fivérek tulajdona, éppen eladás alatt, mivel atörök család kivándorolni készült Törökországba. Erre állandó románösztönzést, olykor erőszakteljes nógatást kaptak. Ha nem jutunk e

sivár raktárhoz „átmeneti időre”, amiből másfél év lett, vagonbankellett volna laknunk: ha a CFR hozzájárult volna ilyesmihez, amirekevés reményünk lehetett volna.

Új, ideiglenes otthonunkban, apám gondoskodott róla, jó melegvárt. Amikor egy kicsit megszoktunk a furcsa helyen, láttam, hogyan próbálta meg anyám lakályossá tenni a nemrégiben még pockok,denevérek tanyáját. A konyha és a hálószoba egyben volt, s a kicsinyablak előtti részt a szalongarnitúra tette barátságossá. Itt „remek”hely kínálkozott olvasásra. Az ajtó előtt közvetlenül volt a kerekeskút, vizét csak forralva ihattuk, de így is érződött minden kortynál amocsár íze.

Kazim és Faik családja egyik hét végén meghívtak bennünketlátogatóba. Házukat embernél magasabb, fehérre meszeltvályogkerítés védte a világtól. A kapu is olyan zárt volt, hogy alegkisebb rés sem látszott rajta. Apám azonban nem jöhetett velünk.

Az udvar olyan volt, mint egy földes szoba mázolt, sima padlója,

227



egyetlen fa vagy bokor sem díszítette. Meleg, csupa szőnyeg szobábavezettek, miután levetettük cipőinket és házipapucsot húztak alábunkra. Párnákra ültettek, rahat és halva nevű édességekkelkínáltak, majd török kávét kaptunk, s a csészében maradt üledékből

egy öreg néne, valami nagynéni jósolt nekünk. Engem nagyonszerencsésnek mondott, és boldog életet ígért, ahogyan öregszem,úgy nő majd a boldogságom. Anyámnak szomorúságot,szomorúságot, szomorúságot... Apámnak pedig azt, hogy közelesenleselkedik rá a halál. Ami rám vonatkozott a jóslatból, azt szívesenfogadta anyám, a sötét jövendölést lerázta magáról.

Nem győztem csodálkozni, anyám milyen meghitten beszélget atörök asszonyokkal valami ismeretlen nyelven s jelbeszéddel, mertsokan voltak, még a szomszédból is átjöttek a nők kíváncsiskodni,hogy milyenek a magyar „testvérek”. Alig akartak elengedni. Anyámállandó vendégük lett. Kedves barátnőre talált Faik nővérében,Hadzsigülben. Szerették, ha anyám Magyarországról beszél.

Anyám és apám között visszatérő vitatéma volt, hogy bentlakólegyek-e Konstancán, vagy járjak be naponta vonattal, mint sok másgyerek. Apám azzal érvelt, hogy ha a drága intézetet nem kell

fizetniök, emberibb lakást tudnánk bérelni és mindennap velük lennék. Anyám hajthatatlan volt. Féltett a mocsártól, Konstancaegészséges klímájú hely, már nem maláriás körzet.

Végül is apám engedett.Medzsidia a magyarok számára szinte biztos halál. Hiszen – utóbb

kiderült – azért küldték ide a „bűnös” magyarokat. A maláriát,tudták, a jövevények nem kerülhetik el, kivételes az olyan szervezet,mint amilyen anyámé volt, mert rajta nem fogott a mocsári betegség.Pedig őt is megcsípték a kórterjesztő szúnyogok. Olyan volt, mint ahelybéli törökök, ők sem kapták meg a maláriát. Szeged környékénszületve, talán került felmenői ereibe némi török vér...

Amikor szüleim Medzsidiára költöztek, akkoriban temették elPrammer nénit. A malária vitte el. Prammer bácsit, amozdonyvezetőt, igaz magyar embert felesége miatt helyezték Medzsidiára. Prammer néni izzó szívű magyar tanítónő volt, és a

gyerekek, tanítványai egyszer arra kérték könyörögve, énekelje el

228



nekik a magyar Himnuszt. Ő engedett a kedves unszolásnak, snéhány hét múlva Aradról Medzsidián találták magukat. Az volt avélemény jövevény magyar körökben, hogy egyetlen orvosság van amalária ellen: alkohol. Így Prammer bácsi egyre többet ivott.

Hozzánk gyakran ellátogatott, anyám rumos teával és süteménnyelkínálta, ő meg csak mesélt és sírt. Három Prammer gyerek maradtanyjuk után: a legnagyobb egyetemi hallgató Bukarestben (Attila, deOctavianra románosította magát az egyetemen), ő eltartotta magát, ésnagyon megfontoltan csak románul volt hajlandó beszélni.Serdülőként levonta a tanulságot anyja „ballépése” után. Akövetkező gyermek is fiú volt: Petrişor. Ezt a nevet a bátyja adtaneki, mert eredetileg Gézának hívták. A harmadik gyerek Izabella,keresztneve Octavian parancsára Marioara lett.

Hétfőn reggel mindig a két Prammer gyerekkel utaztam visszaKonstancára. Mivel sok gyerek utazott még rajtunk kívül, mindigrománul beszélgettünk, és nem is mertünk volna magyarulmegszólalni, mert féltünk, beárulnak bennünket.

A bennszülött medzsidiai gyerekek, diákok mind csak hétfőinapon utaztak. Volt köztük azonban egy kislány, aki naponta utazott

– ő mindig a vonaton reggelizett. Kicsi szőttes iszákjából elővett egyvízzel töltött félliteres üveget, egy újságpapírba csomagolt jókora sósheringet és egy tenyérnyi darab puliszkát. Komótosan, lassaneszegetett, élvezettel ízlelgetve az ételt – majdnem háromnegyedórája volt rá –, közben meg-meghúzta az üveget. Jól kiszámítva,Konstancáig mindent elfogyasztott.

Ha Izabellával és Gézával véletlenül egyedül maradtunk,nyomban arra kértek, beszéljünk magyarul. Otthon nem szabad – súgták –, megtiltotta Octavian. Még a papának is.

Iskolám, a kereskedelmi líceum új iskolatípus volt, azzal a céllal,hogy művelt gazdasági szakembereket képezzen az ország számára.Odaérkezésem évében alapították. Hatalmas fehér villában rendezték be a tengerparton, közel az internátushoz. A négy alsó osztálybanharminc lány körül volt osztályonként a létszám, mi voltunk az elsőfelső tagozatú osztály, hetedmagammal indult az évfolyam.

229



Legelőször igazgatónőmmel ismerkedtem meg. Apám bevezetetthozzá és bemutatott, ő kezet nyújtott nekem, én alig érintettem megápolt kezét, fölé hajoltam és megcsókoltam. Így tanultam: olyanidősebb nőknek, akikkel szemben tiszteletet érzek, vagy kell

éreznem, bemutatkozáskor kezet kell csókolnom. Könnyenmegtettem, szeretetből, hálából, hódolatból anyámnak ésnagyanyámnak gyakran csókoltam kezet.

Osztálytársaim barátságosan fogadtak. Tanárnőim sokáig nemfeleltettek.

A padtársamat Sandu Marioarának hívták, összebarátkoztunk.A legjobb tanuló Dida Jordănescu, megvesztegethetetlen román.

Édesapja törzsőrmester, bátyja főhadnagy a román hadseregben. Azilyen lány idegenekkel nem parolázhatott. Méla undorral tűrt meg.Én sem törtem nagyon magam, hogy a kegyeibe fogadjon. Nemigenvettünk tudomást egymásról.

Érdekes lány volt Henriette Mamo. Angol származású. Mindenkidédelgette. Henriette nem foglalkozott a származásommal, de nem isközeledett felém. Dida barátnője volt.

Veronica Teodorescu volt a legrokonszenvesebb osztálytársam.

Szép, kedves, okos, szomorú lány. Édesanyja nemrég halt meg,édesapja ki sem várva a gyászév elteltét újra nősült. Keletkezett nekiegy féltestvér öccse. Veronica édesanyja besszarábiai lány volt ésnagyon gazdag. Az utána maradt vagyon jövedelmét a mostohaanyamagára költötte, és ez nagyon bántotta Veronicát.

Elena Gaman padtársam, Marioara Sandunak unokatestvére volt,de Elena lenézte Marioarát, darabosnak tartotta, és hogy ezen valamit javítson, elkeresztelte Marynek, angolosan ejtve. Marioara elfogadtaa Mary nevet, és ettől fogva így szólítottuk.

A világpolitika nagyon zavaros és szövevényes volt számomra,amikor apám magyarázni próbálta. Tudtam, az, hogy magyar vagyok, nem valami jó. De emiatt személyes sérelem – legalábbiseleinte – nem ért. A történelemben azonban tanultunk a magyarokról,akik Ázsiából jöttek és leigázták a szelíd dák–római és szlávőslakosságot s az évezredek óta Erdélyben élő vlahokat, és

évszázadokon át kizsákmányolták, elnyomták és gyötörték őket. A

230



honfoglaló, területrabló magyarság vad és gyilkos nép volt, s mainapig ellensége a románnak. A magyarság nagyon kevert nép,mindenféle fajta van benne. Jóformán nincs is. Nem rokonszenves,rosszindulatú, alacsonyrendű, s ma is ázsiai körülmények között

kóborolva él. Az alföldön sátrakban, úgynevezett jurtákban lakik anép. Maga a fővárosuk, Budapest is nagyrészt primitív sátrakból áll,s a nyomorult lakosság nyereg alatt puhított nyers húst eszik.

Állandó szorongásban éltem, féltem, magyarként nem felelek megaz iskola követelményeinek. Akinek néptársai országukban olyanázsiai viszonyok között élnek, cigány módra kóborolva.

A magyarok, a magyar nép ócsárlásában a jogot tanító CorneliaJipa (Zsipa) kisasszony volt a legádázabb. Valahányszor felelésreszólított, s ez minden órán megtörtént, eszembe juttatta népemalacsonyrendűségét s az én ebből fakadó alantas származásomat.Mindenkor maróan gúnyosan leckéztetett, erdélyies románmondataimban örökké hibát talált, ha jogi tudásomban hiába keresett botlást.

Az utolsó tanévünk kezdetén Jipa Cornelia az osztály színe előtt,felém fordulva közölte, hogy átutazóban Budapesten járt, ott töltött

néhány napot. Kellemesen csalódott eddigi hiedelmével szemben. Amagyar fővárosban nyomát sem találta holmi jurtaszerűsátortábornak, Budapest a Duna két partján épült igazi európainagyváros, nem röstelli kimondani, talán még Bukarestnél is szebb.És őt, noha román voltát nem tagadta, mindenütt barátságosanfogadták.

Ez a váratlan megnyilatkozás éppen a legellenségesebb oktatómrészéről sokat javított állandóan szorongó lelkiállapotomon.

Az igazgatónőm, Sireteanu asszony, doamna Sireteanu kezdettőligen jóindulatú volt velem szemben, bár rendkívül szigorú tanár. Őtanította a francia nyelvet. A lányok maguk között csak „armeancá”-nak hívták, mert örmény származású volt. Titokban kedvezett nekem,mint katolikus a katolikusnak. Férjével, aki a kereskedelmi fiúlíceumigazgatója volt, jelentős mértékben vettek részt új iskolatípusunk tananyagának kidolgozásában, ők szerezték meg gyönyörű

épületünket is iskolának a hercegi Stirbey-hagyatékból.

231



Angoltanárnőnk Papagoga kisasszony volt, már igen idős, görögszármazású és Oxfordban végzett. Többször kijelentette, hogy lenézia németeket, de ezt én nem vettem magamra. Jól tanított.

Német nyelvtanárnőnk – Danielescu kisasszony, német

anyanyelvű, szőke hajú, filigrán, majdnem vénkisasszony – nekemadta a legjobb jegyet német nyelvből, de két kifogást is emelt:Stürmer létemre azért nem beszélek perfektül, és követelte, hogyvetkőzzem le a sváb nyelvi hatást.

Egyik osztálytársunk, bizonyos Oancea, Paula Oancea még évközben távozott. Majdnem kicsapták, de mivel bejelentette, hogyönként távozik és anyja könyörgött, hogy ne büntetéssel, a tanári kar megkegyelmezett neki. Bűne az volt – a kézimunka-tanárnőnk láttameg egyik reggel –, hogy az út másik oldalára, a buszmegállóbanálló fiúnak csókot küldött egy kézmozdulat útján.

Maradtunk hatan.Annak ellenére, hogy mindennap mindenki minden tárgyból

felelt, jó volt iskolába járni. Úgyis mindig mindenből készültem,lassan már nem is feleltünk, hanem beszélgettünk a tanárnőkkel. Igenszigorú illemszabályaink voltak. Csakis állva szólalhattunk meg, és

sohasem előbb, mint a tanárnőnk. Mégis barátságos kapcsolatbanvoltunk.A magaviselet nagyon fontos volt. Volt egy állandó rendelkezés,

Anghelescu közoktatási miniszter rendelete, amelynek lényege, hogya diákok kötelesek karjukon számot viselni, és csakis egyensapkában járhatnak. Moziba nem mehettünk, és este szülők nélkül az utcánnem tartózkodhattunk. Tilos volt a hírlapok olvasása.

A karszám viselésének igen komoly előzményei voltak: 1934.február 27-én meggyilkolták Eusebiu Popovici képviselőt, a kétgyilkos a bukaresti Lazar Líceum két diákja volt, a tizenhat évesPetre Divescu és a 17 éves Jonel Răşcan.

Abban az időben Brăilában egy középiskolás diák lelőtte mindkétszülőjét; a bukaresti rendőrség elfogott egy rablóbandát, tagjaisorában az Eminescu és a Basarab Líceum diákjaival.

Egyenruhánkat igazgatónőnk, Sireteanu asszony tervezte. Mintha

leánytengerészek lettünk volna: sötétkék rakott szoknya, kék-fehér

232



csíkos blúz fehér piké bubigallérral. A karunkon természetesen aszemélyi szám. Fejünkön keskeny karimájú kis sötétkék kalap aziskola emblémájával: LDI.

Elena Gaman is barátságos volt hozzám. Az ő neve izgatta talán

legjobban román nyelv- és irodalomtanárnőnket. – Nem német? – kérdezte meg többször is. – Nem tudom – tért ki Elena, s nekünk bevallotta, hogy ő is német eredetre gyanakszik, de szülei ezthatározottan elutasítják. (A gaman szó kun eredetű. Ezt nem tudtuk.)

Konstanca római neve Tomi (török neve Küstendze), szép város.Lejtősen épült a tengerpart fölé, épületei egykori gazdagságáthirdetik. Az én időmben tarka, kavargó tengeri kikötőváros, mégmindig sok a gazdag görög kereskedő, még mindig a minaret tetejéna müezzin, s megtelt örmény hívőkkel a nagy katolikus templom.

Konstanca Dobrudzsa fővárosa is. Iorga Dobrogeából, inneneredeztette a román népet, de ezt a hipotézist még a romántörténészek jelentős része sem fogadta el.

Mindjárt az első időkben szövetségesre találtam Konstancán, lenta tengerpart közelében, a főtér közepén márványba dermedve állt aköltő: Ovidius. Templomba menet mindig elhaladtam előtte, és egyre

közelebb került lelkemhez. Anyám régi könyveiből idézni is tudtamtőle:

Ellenség közepén veszedelmek közt forog életem,és békességem drágahazámmal oda.

Ovidius-rajongó lettem. Sorstársnak éreztem, őt Itáliábólszáműzték életfogytiglan Konstancára, én az ózondús levegőjűErdélyből kerültem oda. Életrajzából: „...Gátaktól rettegni megszűntéletének 59-60. esztendejében, Krisztus után 17. évben,számkivetésben sínylődvén. Eltemettetett Hyeronymus szerintTomiban.” (Konstancában)

Ovidius közérzetének és rettegésének jellemzésére a következősoraira emlékezem szívem szerint:

Nincsen fa, se cserje,

233



Lomha telünket tél szoktakövetni megint,Már negyedik telem ez, hogy erősdsida nyíllal

s balsorssal küzdöm számkivetésem alatt nincs szünetje siralmamnak s csak szinte halálos fásulás a tunyaság hogyhaelállja tagom Boldog volt Niobé, ámbár minden fia meghalt Mert kővé válván, kínt sose érzetovább

A leányintézetben, internátusban Ovidius hozott nekem egykülönös barátságot. Négyen laktunk egy szobában. A velem szembenlévő ágy Despáé volt, mindig tetőtől talpig feketében járt. Hajátvarkocsban a tarkóján összefogta, és soha senkiről nem vett

tudomást. Feküdt az ágyán, vagy ült az íróasztal mellett, és olvasott.Egyszer Despa Caranica (ez volt a családneve) odament azéjjeliszekrényemhez, és felvette a legfelső könyvet. Ovidius Pontusilevelek-jét latinul (mellette a latin-román szótár).

– Te ezt olvasod? – Igen.Despa rám nézett kicsi, fekete gombszemével, mintha átvilágított

volna.

– Miért? – Mert szeretem.Despa fúriaszigorúsága megenyhült, és szavalni kezdett. Ovidiust,

vég nélkül. Akkor döbbentem rá, hogy milyen különös szépség ez aDespa. Gyönyörű volt, amint szavalt.

A szobánkban lakott Virginia, Despa unokatestvére is. Ő vidám,énekes lány volt.

Tőle tudtam meg, hogy a család áttelepült, a Bisztra völgyéből jöttek, a Balkánról, egy ősi kis román (vlach) faluból, közel az

234



Ohridi-tóhoz. A román kormány akkor gyűjtötte be a határokon kívülélő román testvéreket. Sok balkáni román család érkezett akkor Jugoszláviából, Bulgáriából, Görögországból. Minél nagyobbraigyekeztek növelni a román állam népességét.

Virginia (kivételes engedéllyel) vőlegénye látogatásai utánvégignyargalászva bakugrásokkal a szobánkon, eltáncolta éselénekelte a kecsketáncot: Astai capra adevărată şi la spate coadălată. Ţac... ţac... ţac căpriţă ţac. Ţac... ţac... ţac căpriţă ţac!

Ezt is az Ohrid mellől hozták.Ilyenkor hátul a szoknyáján zsinórral kis farkat kötött magának, és

ritmusszerűen időnként rántott egyet a „kecske”-farkon. (A dalocskaszövegének jelentése: ez az igazi kecske, hátul széles a farka.)

Virginia és Despa között furcsa kapcsolat volt. Despa lenézteVirginiát, mert csak elégséges tanuló, Virginia meg csak nevetettDespán, hogy megvakul a sok olvasásától és belebolondul a sok latinmemoriterbe.

Virginia nagylány volt, s menyasszony. Sürgősen férjhez akartmenni, és az iskolai dolgokon elnézően nevetett. Azt tervezte, hogysok, nagyon sok gyermeke lesz.

Amint azt Macedóniában is elvárták minden egészségesasszonytól.Intézetünk iskolánkkal átellenben volt. Egy admirális özvegye

hagyta az ATF-láncra iskolánkat, a tengerparti, kétemeletes,alagsoros villát. Az ATF, vagyis az Amicale Tinerelor Fete (Fiatalleányok barátnői) jótékonysági láncolat a veszélyeztetett fiatalleányok megmentésére. Központja Bukarestben volt, a királyi palotaközelében, a Barbu Catargiu utcában. A Barbu Catargiu rövidutcácska, épületei polgári magánpaloták, és a Calea Victorieibőlnyílik. Itt a legfontosabb épület a királyi palota. Az ATF nemcsak Konstancában, más nagyvárosokban is működött.

Az internátusban az első emeleten a kikötőben dolgozótisztviselőnők is laktak, hárman egy szobában. Ezek a tisztviselőnők „jó házból való úrilányok” voltak, dolgozó értelmiségi nők. Akadtközöttük orosz emigrált hercegnő is, aki perfekt angol és francia

lévén, levelező és fordító volt a kikötőben. De laktak ott fiatal

235



tanárnők is. A földszint lett a miénk, itt volt az igazgatónőnk lakásais. Folyosónkról csak egy kijárat vezetett a kapuhoz, ésmindannyiunknak felügyelő tanárnőnk ajtaja előtt kellett elhaladni.Felügyelő tanárnőnk, Stoe kisasszony számon tartotta, hová

megyünk. Azt szerették leginkább, ha ketten-hárman jöttünk-mentünk együtt.

Az alagsorban laktak azok a hajléktalan fiatal lányok, akiket Stoekisasszony főként esténként összehalászott az utcán vagy az érkezővonatokról. Ezek a fiatal leányok, amíg az intézetben maradtak,segítettek a konyhán, a takarításban, szóval a háztartásban. Amegmentett leánykák nem maradtak sokáig az intézetben, mert igengyorsan elhelyezték őket különféle módon: kit jó helyre szolgálónak,kit szakiskolába. Volt, aki gyári munkásnő lett, gyermekgondozónőstb. A különböző városokban lévő ATF-intézetek szoroskapcsolatban álltak egymással, segítették egymást a fiatal leányok elhelyezésében.

Az admirális özvegye egy személyi jogot is átruházottintézetünkre: örököltünk egy tisztiszolgát, egy tengerészt. Stoiant.Stoian tengerészlaktanyában lakott, és reggel 7-kor jelentkezett

szolgálatra igazgatónőnknél. Feladata szerint az igazgatónő pontosutasítása alapján a kikötőben a „marfa avariatá”-ból (sérültszállítmány) válogatott és szállított haza. Ez a jótékonyság egyik módja volt intézetünk patrónusai részéről. Egész télen volt frisszöldségfélénk Egyiptomból, Algériából, Tuniszból. De húsfélénk isvolt, főként hal.

Görög származású igazgatónőnk nagy tisztaságot tartott. Ő is patróna volt, s a tisztséget azért vállalta, hogy elfoglalja magát, shogy emberek között legyen. Katonás asszony volt, nem tűrte akétszínűséget. Mint egy idős görög istennő.

Egyszer én is kimehettem Stoéval a vasútállomásra a bukarestiszemélyvonathoz.

Két leánykát halászott ki Stoe, olyanokat, akik szerencsét próbálni jöttek a kikötőbe. Amíg a vonatot vártuk, tőlünk néhány lépésre egyrendőr állt készenlétben, hátha kell segítség. Az egyik kislány, az

Aglaia, meg akart szökni, amikor indultunk ki az állomásról.

236



Rendőrünk figyelmeztette, vagy az ATF, vagy a rendőrség. Aglaiaaztán évekig nálunk maradt, a konyhán dolgozott és onnan mentférjhez.

Az ATF legkedvesebb lakója Ţucălaş, a borjú nagyságú házőrző

volt. Nagyon hamar megtanulta, hogy ki tartozik az intézethez és kiidegen. Szöges nyakörv védte a nyakát, hogy más hasonlóan erőskutya ne tudja megmarni.

Intézetünk egy fennsík szélén volt, a tenger harmincméternyimélyen zúgott kertünk végében. Minden szoba ablakából a tengerreláthattunk. Félelmetesen szép viharokat nézhettem végig az ablakból.A hatalmas hullámok sehogyan sem érhettek fel hozzánk,nekicsapódva a magas partfalnak, habokként semmisültek meg, porlottak szét, felfelé félútjokban.

* * *

Szüleim közben Medzsidián tovább ismerkedtek a helyzettel. Anyámfelderítette a piacot, a nagy, ormótlan vasszerkezet alatt meghúzódóvásárcsarnokot. E rideg vashodályban csupán egy árusítóhelyen volt

mindig kiváló zöldségféle és egyéb őstermelői áru. Ez a stand egynémet házaspáré volt, akik egy távoli német településről jártak egyszer-kétszer hetente Medzsidiára a piacra. Ez a német településnem található a térképen, vagy mert oly kicsiny, vagy más okból, dea házaspár árukínálatából látszott, hogy falu nincs alacsonyabbszínvonalon, mint a bánáti sváb falvak.

Az asszonyt Anának hívták, az embert Josephnek. Anyámösszebarátkozott velük olyannyira, hogy amikor valamivel korábbanérkeztek reggel Medzsidiára, megálltak „lakásunk” előtt, behordták amegrendeltet, és leültek a konyhaasztal mellé és elszürcsöltek egyforró teát.

Anyám sokat tudott nekik mesélni Magyarországról, s főkéntarról, hogy az ő német őseik mikor kerültek-települtek Kelet-Európába. Erről nekik fogalmuk sem volt. Azt panaszolták, hogyfalujuk már nagyrészt román. Sokan települtek be újonnan, és

elfoglalják a kihalt családok házait. Félnek attól, hogy egy napon

237



nem lesz kihez szólniok németül. Nemrég halt meg a plébános is, azúj még nem érkezett meg.

Anyám a nagy magányban boldog volt, hogy tudott valakivelnémetül beszélni, ez majdnem annyit jelentett számára, mintha

imádott magyar nyelvén beszélt volna. A sváb házaspár pedig,mintha lelkipásztorukhoz érkeztek volna, azon ábrándozott, hogyvisszatelepül Németországba.

Apám olyan volt, mint az alvajáró, minden porcikája tiltakozott atáj ellen. Egyetlen vigasza az ablak volt, ahonnan szórakoztatódolgokat is lehetett látni. Például kora reggel és késő délutánelvonaglottak az ablak előtt az olasz leányok, vagyis név szerintPepina és Sebasta. Apám egyiket kígyó-, a másikat párductestűnek mondta. Hosszan nézett utánuk, és bajszát simogatta. Ilyenkor némi játékosság csillant meg szemében. Leggyakrabban a szalongarnitúraegyik foteljában ült, térdére könyökölve, fejét két tenyerébetámasztva monológokat mondott. Ilyesmit: Magyarországotmindenéből kiforgatták, kirabolták, és még mi vagyunk a bűnbakok is. Érthetetlen, hogy ellenünk a világba kikürtölt hazugságokatmindenki elhiszi, és a mi igazunknak a legkisebb ereje sincs! Ördögi

dolog a propaganda!Medzsidia lelkemtől nagyon távol maradt. Idegen maradtam benne. Az épületek szürkék és jellegtelenek, az utcákon szomorúságés szegénység. A város szívében a legnagyobb épület a vásárcsarnok,ahol felvágott helyett a mészáros a kampón lógó marhából vagy juhból 10-15 dekát lenyisszantott, s egy darab kenyér kíséretébenátnyújtotta a vevőnek, aki félrevonulva elmajszolta a nyers húst. Kismotyóik előtt kuporgó környékbeliek hervadt zöldségféléket,krumplit, hagymát, káposztát kínáltak. És szárított dohánylevelet.Jellegzetes áru volt a pásztráma: mumifikált juh- vagy kecskehús. Aleölt állatot besózták és megszárították, természetesen megnyúzva éskibelezve. A kiszáradt hús vízben megfőzve megduzzadt és ehetővévált. A csarnokban a kampókon sok aszalódott kecske- és juhtetemlógott. Nagyon jó konzerválási mód volt ez, mert jól bírta a meleget,több évig is elállt, s közben állandóan zsugorodott.

238



A Főtéren egyetlen vidám színfolt a sok török kávézó. Kicsinykávéfőzdék előtt piciny asztalkák és piciny székecskék. Az asztalok között – meleg időben – 15-17 éves pincérifjak cikáztak, kisujjukraháromágú réztálcát akasztva – tele forró feketekávés csészékkel –

száguldottak a megrendelőkhöz. Egyedül csak anyámnak volt bátorsága nőként ilyen kisasztalka mellé leülni. Félve egy picinykeszék szélére én is leültem, de mégis inkább guggolva, mint ülve.Anyámnak mindenki köszönt, ő némelyeknek vissza is integetett.Látszott, hogy hírünk van, mi voltunk a „magyar testvérek”.

Már második éve laktunk Medzsidián, amikor Georgina, afélszemű, törpévé aszalódott koldusasszony odament apám pénztárablakához és bekopogott. Apám hiába hárította el, ő csak kitartott amellett, hogy mondani akar valamit. Üzenetet hozott. „Egyúr Konstancáról azt üzeni, hogy kiadná a házát.”

Szinte pillanatok alatt új lakásba költöztünk. Egy elragadóankedves házat béreltünk ki, egy teljes házat. Nagyon olcsón. Ez a házegy kis szigeten volt a vasútállomás másik oldalán és a közelében. Aszigetre földnyelvtöltés vezetett, út a házhoz. Kellemes környezetbekerültünk. Igaz, körös-körül nádas volt, de rengeteg madár

népesítette be a környéket. A ház előtt hosszú, oszlopos tornác, a házalatt nagy pince. Négy szobánk lett hirtelen, egy nyári és egy télikonyha, s nagy baromfiudvar, épületekkel. A téli konyha mellettfürdőszoba. Micsoda boldog mámor kerített mindnyájunkathatalmába! Volt a háznak egy kedves lakója is, akit azonnalcsaládtaggá fogadtunk: Fetiţa, a fekete nőstény kutya. Faik és Kazimcsak csóválták a fejüket, amikor felmondtunk, de azt is mondták,hogy rövidesen indulnak Törökországba, és most már úgyis el kellettvolna adniok a raktárat.

Valami nagy sikerű mocsári vadászat után megpihenve gazdagzsákmányával e kies szigeten határozta el egy régi nagyúr, kúriát építs földnyelvet rakat megközelítésül. Ez a valahai dúsgazdag bojár csak pompás háza megépültén jutott el odáig, hogy a bármely szépvidék az ő boldogságához csak órákra, tán napokra tud társulni – azév ritka, talán soha meg nem ismétlődő pillanataiban. Azért adott túl

rajta lakatlanul – valamikor.

239



Anyám gyönyörű-barátságosra rendezte be az új lakást. Nemakartuk elhinni, hogy újra szép és teljes otthonunk van. Anyám aztmondta, így már társadalmi életet is élhetünk. Az első vendégünk apám pénztárostársa, Sárossfy Elek (aranysarkantyús vitéz) és

családja volt. A család három tagból állt: Elek bácsi, Hilda néni ésMucus, a lányuk. (Joseph és Ana nagyon kitettek magukért, mert avendéglátáshoz finom nyersanyagokat hoztak. És a szokásossá váltcujkát. Ők népesítették be időről időre a baromfiudvart is mindenféleszárnyassal.) Amikor az ebédlőasztaltól felálltunk, apám és Elek bácsi félrevonultak férfias dolgokról beszélni. Ahogyan fél füllelodafigyeltem, Elek bácsi állandóan a náluk otthon nagy becsbentartott aranysarkantyúról beszélt, apám meg arról, hogy milyen azigazán humánus vadászat. Mert neki meg az odahagyott erdészet volta kedvenc beszédgyakorlata.

Hilda néni és anyám nagy kínszenvedéssel társalogtak. Hol afőzésről volt szó, hol rólunk, gyerekekről. De Hilda néni láthatólagnem szívesen beszélt az én továbbtanulásomról, mivel az ő Mucusa anégy polgárinál megállt. – Mucuska férjhez fog menni, amit aligvárok – mondta Hilda néni. – Természetesen azt szeretném, ha

Temesvárra menne férjhez, hiszen odavalók vagyunk, és amint Elek nyugdíjba megy, vissza is költözünk.Mindig nehezen álltak fel, nehezen indultak.Amikor a kapuban elbúcsúztak, egy alkalommal Hilda néni

anyám füléhez hajolt és megkérdezte: – Mondd, Gizuskám, tudod, hogy becézik ezt a házat? – Nem – nézett rá kíváncsian anyám. – Halálház – mondta szánakozva Hilda néni. – Aki ide

beköltözött, az mind meghalt. Hiszen ez nyáron valóságosszúnyogbirodalom, és a mocsár kellős közepén van! A legközepén! Skörös-körül tenger mérges kígyó!

Anyám meghökkent s talán meg is rettent kissé, de a szép lakás, avégre elért kényelem s a baromfiakkal bebútorozható tágas udvar, aszigetszerű tágas biztonság órák, talán napok alatt elfeledtették vele anem éppen jó szándékú vészes közlést.

240



Nem sokkal később azonban olyan élményben lehetett személyestapasztalatom, amelyet ha megjósol vagy előre megsúg valaki, aszutykos Georgina lakásközvetítő „jó híre” előtt, talán szüleimhelyfoglalási örömének útját szegte, elejét vette volna – habár Faikék

távozása miatt talán mégsem.Egy vasárnap reggel, amikor leereszkedtem a pincébe (melyre oly

büszkék voltunk a hon- és házfoglalásunk napján), leugrottam atejért, hogy felvigyem a reggelihez, a félhomályban, amint alépcsősor aljáról felnyúlnék a polcra a tejeslábasért, lábasfületmarkoló kezem valami nyálkás, iszamós testű domború lénybekapaszkodott egy pillanatra: az edény körül többszörös hurokban egyóriáskígyó szunyókált, amely (aki) nyilván még az esti meleg tejhívására gömbölyödött lábasunk köré. Megdermedtem az életveszélylátványától s borzalmától. De érintésemre, s tán mert észlelte, hogy atej melege már régen elenyészett, a hatalmas, végenincs hideg állatkissé felemelte a fejét, majd lassú, egyáltalán nem sietős kúszássallevonaglott a polcról, és egy jókora közeli lyukban, téglahasadékbaneltűnt.

Nagyot visítottam, és egész testemben remegve felrohantam

anyámhoz. Aznap nem reggeliztünk, s én a pincébe többet nemsüllyedtem le.Apámnak – amikor ezt az állomáson elmesélte – azt mondták,

hogy ez itt természetes jelenség. Nem kell megijedni, ezek az ember közelét kereső hüllők ártalmatlan, szelíd óriáskígyók. Előfordult mégolyasmi is, hogy a vasútállomás emeletén a vendégszobában az ÜV-től érkezett ellenőr is egyszer arra ébredt egy őszi hajnalon, hogy jókora kígyó bújt takarója alá melegedni. Az már azutánközderültséget okozott, hogy a történetbeli ellenőr nagyon hiányosöltözetben, talán épp gatya nélkül menekült a peronra, a vonatravárakozók közé.

A nádrengetegben azonban s mindennek ellenére gyönyörű atavasz. Szebbnél szebb vízimadarak népesítik be a nádast, s a télifélelmetes csend egyszerre zengő hatalmas kórussá változik, samikor rejtekükből előjönnek a békák, esténként óceáni énekkar

harsan fel. Nagyon szerettem a békákat, nemcsak azért, mert

241



pusztították az özön szúnyogot, hanem mindig elvarázsolt emberilényeknek tekintettem őket. Kicsinyke kezüket és okos tekintetüketnagyon emberinek éreztem s érzem. S a baromfiudvar tele kacsával,csirkével, libával, hiszen ott a nádas vize körös-körül. A kacsák és a

libák számára valóságos paradicsom. És a hatalmas népesség – Anáék jóvoltából –, amely betöltötte a baromfiudvart, mind-mindértett, tudott magyarul. Anyám kiállt maggal teli nagyszakajtóval, ésmagyarul hívta szárnyasait, s azok jöttek repülve, tötyögve, gágogva.És anyám szórta a magot és beszélt hozzájuk magyarul, s hirtelenminden magyar lett, a levegő, a nádas, és még Fetiţa is megtanultmagyarul.

Gyönyörű húsvétunk volt! A kertben a gyümölcsfák virágba borultak, s a kizöldült pázsit mindent beborított. A szúnyogok csak ezután keltek ki.

Apám azt mondta, nem fél az új helytől, őt a maláriaDobrudzsában úgyis mindenütt megtalálja, legalább szép a lakásunk,szép helyen lakunk és a család boldog.

Anyám egyik napon újságolta, hogy itt, ebben a nádasban élEurópa egyik legszebb rókafajtája. Faik mesélte neki, hogy a rókabőr

nagyon jó üzlet, a törökök jól értenek a cserzéshez. Igaz, nem olcsó arókabőr, de a felvásárlók jól megfizetik. Hátha ott a mi hazánkban,ahonnan jöttünk, jó üzletet lehetne vele csinálni. Ez az értesülésnagyon megindította anyám fantáziáját, hogy talán valóban jó üzletlehetne belőle, de nagyon megijedt attól is, hogy a rókák bántanifogják a szárnyasainkat, s ez az aggodalma be is igazolódott. Egyik reggelre kacsáink közül több is eltűnt.

A rókabőrüzlethez azonban anyám annál inkább nagy reményeketfűzött. Kissé a bosszúállás indulatával is a rókák által elragadottkacsáink miatt. Vásárolt két remek kikészített irhát (én mindigirtóztam az állatbőröktől, akármilyen szépek is voltak), és elküldtePetra bácsinak Valişoarára azzal az elképzeléssel, hogy voltházigazdánk kitűnő üzletember, megbízható, hiszen a hadseregnek isszállított, ha csak szénát is. Telt-múlt az idő, anyám hiába leste a postást, Petru bácsitól nem jött válasz. Reklamáltuk a csomagot a

242



postán, de ott azt a választ adták, hogy a címzett a csomagot átvette.Anyám leveleire sem jött válasz. Így a rókabőrüzlet meghiúsult.

Egyik nyári vakáció kezdetén Sárosffy Elek bácsi elújságoltaapámnak, hogy Mucuska leánya menyasszony lett. Az egyik fiatal

forgalmista, besszarábiai, megkérte leánya kezét. Mucuskának istetszik a fiatalember, így hát igent mondtak. A fiú már tanul ismagyarul. Nagyon rokonszenves, amint egy-egy szót, ha nehezen is,de már kinyög. Attól kezdve, ha Mucuskával véletlenül messzirőlmegláttuk egymást, ő irányt változtatott, hogy ne kelljen velemtalálkoznia. Már karonfogva járt a vőlegényével. A fiú azt ígérte,hogy esküvő után első dolga lesz beadni áthelyezési kérelmétTemesvárra. Elek bácsi biztosra vette, hogy román veje visszaviszimajd őket szülőföldjükre, szülővárosukba.

A két jegypénztári iroda egymással szembe nyílt a nagyváróteremben, mondhatni farkasszemet néztek egymással. Mindigcsak az egyik volt nyitva, és a pénztárosok csak a váltásnáltalálkoztak rövid időre. Váltásuk idejére nem esett vonat, így aváróterem is üres volt. Csak az egyik padon kuporgott mindigGeorgina. A mi lakásszerző loncsos, púpos koldusasszonyunk.

Amikor apám a záráshoz készülődött, Elek bácsi kinyitotta aszembeni kisablakot, és átszólt apámnak: n’are! (nincs neki). Apámkisvártatva visszaszólt: are! (van neki). S kezdték az árét és a n’arétegymásnak adogatni, mint a teniszlabdát. Egy idő után Georginafelugrott, feldobta tacpangos szoknyáját a nyakába, és megmutatta,hogy igenis van neki. Ezt a szórakozást apám egyszer elmesélteanyámnak, s nem vette észre, hogy én is a közelben vagyok.Georgina azért nem járt rosszul, mert Elek bácsitól is, apámtól iskapott valamicske borravalót a mutatványért. Az én emlékezetembenis megmaradt Georgina, de főként meztelen pipaszárlába, amint ide-oda lötyög a hatalmas férfibakancsokban.

Készülődtem Resicára. A bizonyítványom olyan jó lett, hogy még jutalomkönyvet is kaptam. A könyvelést és a történelmet tanítótanárnők, Gaia kisasszony és Avramescu kisasszony megdicsértek,Danielescu kisasszony továbbra sem értette meg, hogy német

nyelvtudásom miért nem anyanyelvi szintű, igazgatónőnk tartózkodó

243



módon, de éreztette, hogy meg van velem elégedve. Capşakisasszonynak, a rajz-tanárnőnknek levegő maradtam. Mindigelégséges osztályzatot adott, csaknem kimondta, ez jár neked, bármitteszel, csakis elégséges lehetsz. Ő „történelmi” név viselője volt, a

híres bukaresti Capşa cukrászda tulajdonosának volt az unokahúga.A román múlt közéletében ez olyan nevezetes hely, mint nálunk aPilvax kávéház.

Hatodikosok voltunk, amikor meg kellett válnunk VeronicaTeodorescutól. Sokszor, látszólag ok nélkül a padra borulva sírt. Nagyon sokat sírt. Mary Sandu vigasztalta, mást nem tűrt megilyenkor, de ő is eredménytelenül tüsténkedett körülötte. Veronicacsak akkor nyugodott meg, amikor jól kisírta magát. Nagy bánataellenére Veronica olyan lány volt, hogy jutott ereje vigasztalásra, hamás rászorult. Ahogyan egyszer velem történt.

A görögkeleti (ortodox) hittanórán nem volt kötelező résztvennem, de az osztályban kellett maradnom. Az osztályunkbanegyedül én voltam katolikus, de énmiattam a katolikus pap soha nem jött el az iskolába. Furcsa is lett volna egy szem diáknak órát tartani.Semmi kapcsolatom nem volt a konstancai plébániával, oda az

internátusból senki sem járt, egyedül pedig nem szívesen mentem.Egyik ortodox hittanórán történt. Az óra befejeződött, és szokásszerint a kedves, művelt, fiatal pap a leányok felé intett. Mindenkifelállt, én is, mert tudtam, hogy az ima következik. A pap rám nézett,és mosolyogva mondta: kérem, Stürmer kisasszony, mondja el azimát németül.

Mint a villám cikázott végig bennem, én csak magyarulimádkozom! Tudom németül is a Miatyánkot, hiszen Resicánszámtalanszor hallottam, de én ott is magamban mindig magyarulmondtam.

– Németül nem tudom az imát – mondtam, szinte csak lehelve aválaszt.

– Nem? – csodálkozott a pap. – Hát milyen nyelven tudja? – Magyarul... – Azt a nyelvet nem ismerjük! – volt a pap szigorú hangú, rövid

válasza, és intett Dida Jordănescunak, hogy mondja el az imát.

244



Nem az elhangzottak aláztak meg, hanem az, ami mögötte volt. Amagyar nyelv elutasítása.

Az eset ráült az osztály kedélyére is, de senki nem beszélt róla.Talán egyedül Dida volt elégedett.

A hittanóraeset után néhány nappal a természet megtréfáltaKonstancát, éppen április elsején. Sűrű pelyhekben hullt a hó.Mindig elsőnek érkeztem az osztályba, de azon a napon Veronica ottállt már az ablak előtt, és láthatóan valósággal eksztázisba hozta ahóesés gyönyörű látványa. Amikor beléptem, odaszaladt hozzám ésátkarolt, az ablakhoz vitt, és azt mondta: – Mondd, Nóra, hogymondják magyarul, hogy „uite cum ninge”? „Nézd, hogy havazik!” – feleltem. Veronica felkacagott, és számtalanszor szinte énekelveismételte: – Nézd, hogy havazik! Nézd, hogy havazik! Ó, milyen pattogósan dallamos! Mondjál még több magyar szót!

A lányok érkezéséig azzal telt az időnk, hogy én magyar szavakatmondtam Veronicának – és meggyógyult az én lelkem.

Szeptember végén már kevés szúnyog maradt Medzsidián, apámmégis élethalálharcot vívott a maláriával. Az orvos – aki családunk jó barátja lett – mindennap eljött hozzánk, és nagyon aggódott

apámért. Azt mondta, attól függ az élete, mennyire bírja a szíve...Egyik nap rászánta magát, hogy néhány sort írjon azállomásfőnöknek, és apám áthelyezését kérje, hiszen így állandóéletveszélyben van. Ezt tilos volt megtennie, mégis megtette. S mintkésőbb megtudtuk, az állomásfőnök továbbította a levelet a bukarestiÜV-be. Apám ekkor már csont és bőr volt, s amikor Resicárólvisszatértem, nagyon megijedtem tőle. Anyám csak sírt, sírt...

Nemsokára én is megtudtam, hogy mi a malária. Túl voltunk már a szúnyoginváziós időszakon, amikor kitört rajtam. S később bárhovákerültem, egészen a mai napig rendszeresen visszatér.

A tünetek rossz közérzettel kezdődnek, az ember csak kóvályog ésundorodik az ételtől. Egyre jobban fázik, rázza a hideg, vacog, majdforróság lepi el. Gyötrelmesen kínzó éberség következik. A tarkóegyre jobban sajog, a testet egyre jobban elönti a hőség, elkezdődik az izzadás. Alig lehet a takaró alatt kibírni a tűzforró állapotot, de ha

hűtené magát az ember azzal, hogy levegőt enged a takaró alá, vagy

245



kidugná a lábát, még nagyobb gyötrelemnek tenné ki magát. Kezdenyhülni a hányinger, de egyre erősebb a fülzúgás a sok kinintől. Akisagy fájdalma egyre fokozódik, és a didergés ájulásig kimerítő,elviselhetetlenül fáj a hátgerinc, és a bőr érzékenysége is egyre

fokozódik. Az ember már olyan kimerült, hogy nem tud talpra állni.Három hét múlva, mire nagyanyám megérkezett, hogy még

utoljára lásson, anyám támogatásával már tudtam néhány lépéstmenni. Nagyanyám szeretetével és gondoskodásával egy hét múltánmár egészen jól éreztem magam. Kívánkoztam a világba, emberek közé. Hárman indultunk el, anyám, nagyanyám és én. Azt mondtaegyszer valaki, a síneken túl van egy ligetes rész. Nagyon szép. Ottlenne jó sétálni. Oda kívánkoztam. Egy darabig a töltésen haladtunk a mocsár és nád között, a talpfákon nagyokat lépegetve. Egyszer csak vonat rohant felénk. Nagyon megfeledkeztünk róla induláskor. A bukaresti gyors. Nem vehettük előbb észre, mert kanyarból bukkantelő. S az arra fúvó szél közeledése zaját nem hozta felénk. Nagyanyám villámgyorsan kirántott bennünket a sínek közül.Valamennyien a töltés apró köves lejtőjére zuhantunk. Én elájultam.Már közel jutottunk a ligethez, anyám és nagyanyám egy füves

helyre cipeltek, vonszoltak, lefektettek. Öntudatom lassan visszatért,de bénán és megnémultan mozdulatlan maradtam. Hallottam anyámés nagyanyám kétségbeesett, tehetetlen, tanácstalan beszélgetését. Denem segíthettem sem magamon, sem rajtuk. Csak azt éreztem, hogysüllyedek, süllyedek, és ha nem állítják meg a süllyedésemet, többénem térek magamhoz. – Ne engedjetek! – kiáltottam volna, de énmár egészen más világban léteztem. Egynek éreztem magam avilágegyetemmel, a nemlétezéssel. Ez lett volna a klinikai halál? – gondolom most. Nagyanyám átkarolt, magához ölelt, éshátgerincemet egész tenyérrel simogatta. Kétségbeesett erővel addig préselte hátamra halálos élet-akaratát, amíg éreztem, hogyszétáramlik bennem a vér, az élet. Visszaemelt a süllyedésből. Íme,másodszor találkoztam a halállal. Először akkor, Gyertyámoson,amikor nem bántam, hogy anyámmal együtt kell meghalnom.

Nagyanyám még körülbelül két hétig maradt nálunk, addig, hogy

még megláthatta a Panairt (török szó, nagyvásárt, országos vásárt

246



jelent). Azt mondták, ez lesz az utolsó Panair Medzsidián, mert haelmennek a törökök, teljesen megváltozik a táj, a város, a vásár jellege. Erre a vásárra még külföldről is jöttek árusok,vándorvásározók Törökországból, a Balkánról, és nézők is sokan,

kíváncsi európaiak.A Panair nemcsak nagyvásár volt, hanem hetedhét országra szóló

szórakozás is, meg olyan keleti csemegék bemutatóhelye,amelyeknek az íze egy egész életen át elkíséri a látogatót. Óriásihelyen berendezett népünnepély és kirakodóvásár, és egy álló hétigtartott. Egész éjjel égtek a lampionok és sült a forró olajokban akülönféle keleti édes tészta, hal, kecske- és szamárcomb, birkahús...Ez a Panair tulajdonképpen a pásztorélet, a paraszti és pásztoréletkézműipari alkotásainak legcsodálatosabb termékeit kínálta:mindenféle szebbnél szebb bőrárut, prémeket, agyagedényeket,faragványokat, ötvösmunkát, mindenféle testi ruházatot és lábbelit.Ételben a legízletesebb juhsajtféléket, szárított húsokat s halatmindenféle konzerválásban, és kínáltak megszámlálhatatlan sokféletörök édességet. S volt ott „serbet, füge, pálma, sok déligyümölcs... jó illatú fűszer és drága kenőcs” – amint a költő is mondja.

Faikék szerint a Panairt este is meg kell nézni. Egyik esteanyámmal és nagyanyámmal bebarangoltuk ezt az ezeregyéjszaka-világot. A leglenyűgözőbb szabadtéri színpad volt számomra. Avalódi színpadokon kivétel nélkül mindenhol csak férfiak ágáltak, anői szerepekben is. Rövid, sikamlós, kétértelmű jeleneteket adtak előtörökül és románul. De a nyelv nem is volt fontos, hisz ezek inkább pantomimjelenetek voltak. A nőnek öltözött férfiak mozdulatai ésöltözékei olyan vaskos erotikát és maró pikantériát és egyértelműdisznólkodást árasztottak, alig mertem odanézni, de mégisminduntalan odasandítottam azzal viaskodva, hogy ezt a látványtvajon meg kell-e gyónnom egy valamikori kínálkozó gyónásialkalommal. A sejtelmes Panair-világot a Panair-zene ritmusa lengte be, még most is fülemben cseng a cikornyás muzsika.

Anyám Bukarestig elkísérte nagyanyámat, segített neki azátszállásnál, hiszen nagyanyám még köszönni sem tanult meg

románul. Anyámat azért is vonzotta Bukarest, mert itt végre magyar

247



nyelvű friss olvasnivalókat vásárolhatott, egy egész halommal tértvissza. Főként képes lapokat vett, elsősorban a Színházi Életet,amelynek visszamenőleg mindig több számát is megvette. SzínháziÉletből egész könyvtárunk volt. Nem hiszem, hogy egyetlen szám is

hiányzott volna.Az iskolában és az intézetben minden jól ment. Nem tartoztam

ugyan igazgatónőnk kedvencei közé, de jól bánt velem is, és egyszer behívott, elbeszélgettünk Despáról.

– Nem tudtam, hogy Caranica Despa zseniális ember – kezdte –,olyan zárkózott és apácásan puritán, hogy azt hittem, szegénységeteszi ilyen visszavonulttá. Úgy tudom, Nóra, hogy egyedül veled állszóba. Nem tudod, miért gyászol?

Máig sem tudom, ellenem vagy Despa ellen szóltak kérdései.Mindenre nemmel kellett felelnem, mert az égvilágon semmit

nem tudtam Despáról azon kívül, amit az együtt lakás némaságábantapasztaltam. Politikailag a legteljesebb tudatlanságban éltem, s nemsejtettem, csak évekkel később tudtam meg, hogy I. G. Ducaminiszterelnök egyik merénylője Despa bátyja volt. Despávalazonban ezt már nem beszélhettem meg.

Ha történetesen a sok tanulnivaló miatt nem utazhattam hazaMedzsidiára, és vasárnap délelőtt mise után és ebéd előtt a lányokkalsem mentem el korzózni a tengerparti sétányra, akkor Despa rövid beszélgetésekre méltatott. A verseken kívül egyetlen témája volt: aromán őstörténet. A latin eredet. Amikor ezek a beszélgetések zajlottak, nem is gondoltam, hogy Despának köszönhetem majdcsillagos kitűnő érettségi történelemdolgozatomat. Despa ismerteminden román őstörténész munkáját, illetve elméletét a román néperedetéről, és olyan lehengerlő érveléssel és előadókészséggelismertette az „enigmatikus” történetet (Iorga professzor nevezte így).A román őstörténetet a görög vagy a latin történelem varázsávalfogadtam Despától.

Az ősromán történelem, amit dákoromán elméletnek is neveznek,egyszerű, meggyőző és szép. És olyan ereje volt, hogy magnetikusanegyesítette a huszadik századi Kelet-Európa és Balkán románjait.

Legjobb példa arra, hogy a mítoszok, történelmi hipotézisek és

248



mondák, mesék nagyobb lelkierőt adhatnak egy népnek, mint alegtárgyilagosabb ténytörténet. Egy nép, hogy öntudatát erősítse,nem is kíván tudományos bizonyítékokat. Eredetéről egyszerű hősitörténeteket akar hallani, olyanokat, amelyekre büszke lehet. Éppen

ilyen a dákoromán elmélet. Benne van a római birodalomhoz valókötődés, és benne van Erdély birtoklása. Röviden: Erdély, egészen aTiszáig, Dácia volt. Az itt lakó népet, amelynek királya a dák Decebál volt, a rómaiak 101 és 106 között Traján császár vezérletével legyőzték és az országot kolonializálták,gyarmatosították. A dákok és a rómaiak keveredéséből született amai román nép. Az eredettörténet ennyi, a többi már a romántörténészek bizonyítása vagy ellenbizonyítása. A tudományálláspontja már csak keveseket érdekel, szakterület. (A magyar történettudomány szerint a mai románság neve a középkorban vlachvolt, vagyis oláh, elsősorban pásztort jelentett. Közvetítő nyelvet beszéltek, a balkáni latint, a római katonák által leegyszerűsítettnyelvet, hiszen ezek a katonák is a birodalom minden tájárólszármaztak, és egy primitív latin nyelvet alakítottak ki. A vlach pásztoroknak is szükségük volt erre az egyszerű latin nyelvre, hiszen

óriási területeket kóboroltak be jobb legelőket keresve.) A lényeg,hogy az erdélyi dák mese világos, nagyon tetszetős és érthető.Annyira hihető és lelket erősítő, hogy a legnagyobb román szellemek is fanatikusan hittek benne minden időkben. Legalábbis azellenkezőjét elhallgatták, mint Marghiloman, a húszas évek minisztere. Azt vallotta, maradjon rejtve a valóság. Nemzetiöntudatuk tekintélyét jelentette és jelenti most is, hiszen ha nem igazez az eredetelmélet, akkor a román nép a középkori géta, dák, illír,gyűjtőnéven vlach pásztorok leszármazottjai, akik csak a magyar honfoglalás és államalapítás után néhány századdal alapítottak sajátállamot, és az Erdélyhez való történelmi jog is kétségessé, sőtsemmissé válik.

Nem Despától tudtam meg, s jóval később, hogy a romántörténészek, ahogyan Jon Nădejde mondja, a való igazságot ahazafiság és a rosszul felfogott nemzeti érdek miatt nem merik látni.

249



Nădejde szerint ami az oláh nyelvágak keletkezését illeti, nem állaz, amit Xenopol és más történetírók hisznek, hogy az oláh nyelv aszlávok VI-VII. századi, Erdély felőli beözönlésével szakadt szétágakra és húzódott le a Balkán-félszigetre. Megfordítva áll a dolog.

Az egyik oláh dialektus a macedóniai, vagyis kutzovlach,Thráciában és Macedóniában keletkezett.

A másik erdélyi és romániai, amely Ó-Szerbiában a Skutari-tókörnyékén alakult, hol szerb oklevelek 1200 és 1300-ban isemlegetnek oláh lakosokat.

A harmadik dialektus – ahol ma is beszélik – az Isztriai-félszigeten, Pola környékén született.

Az oláh dialektusok szétválása után történt az oláhság Erdély felévándorlása, mely több szakaszban zajlott. A legnagyobb rajok a X.,XI. és XIII. században özönlöttek Erdély felé, majd zömmel a XVII.és XVIII. században.

Despa bizonyára jól ismerhette Jon Nădejde álláspontját a románőstörténetről, sőt a görög Eudoxius Hurmuzakiét is, akihez közel állt Nădejde véleménye. Mi is tanultunk Hurmuzakirólirodalomtörténetben, de csak a Dávid zsoltárát tartalmazó kéziratáról,

amit a Román Tudományos Akadémiának ajándékozott, s amelyószláv nyelven íródott. Despa olvasta és értette az ószláv és ógörögnyelvet. Szenvedélyesen érdekelte a makedo-román ágkialakulásának története. Családjukban nem egy történész volt.Bizonyos volt a latin eredetben, és ezért eszményképei a „triász”tagjai (Gheorghe Şincai, Petru Maior és Samuil Micu-Klein, a „latiniskola” megalapítói) voltak.

(Şincai történetíró és nyelvész, 1755-ben született. KözépiskoláitMarosvásárhelyen kezdte, majd Kolozsvárott a jezsuitaszemináriumban folytatta. Innen kitiltották, és Besztercére ment a piaristákhoz. Ezután Balázsfalván történelmet tanít. 1774-benRómában végez kutatómunkát híres Kroniká-jához a PropagandaFide ösztöndíjasaként Rómából visszatérve 1782-ben a balázsfalviiskolák főigazgatója lesz. Szembekerül püspökével, ezért távozik Balázsfalváról, és Abaúj megyében Vas gróf fiainak nevelője lesz.

250



Élete utolsó szakaszát igen fontos feladattal tölti, Budán a románkönyvkiadás revizora.

A „triász” második tagja Petru Maior, Şincainál két évvelfiatalabb. Iskoláit úgyszintén Marosvásárhelyt, Kolozsvárott és

Balázsfalván végezte. Şincaival együtt volt a Propaganda Fidevendége, ő is történeti kutatásokat végzett, és 1809-től ő iskönyvrevizor Budán. Főműve: Istoria pentru începutul Românilor [arománok története], válaszként Engel történeti állítására, Engelugyanis tagadta a románok, vlachok bárminemű római származását.

A harmadik tag Samuil Micu-Klein volt, két társánálévtizednyivel idősebb. A Nagyszeben melletti Szádon született, sajátállítása szerint román fejedelmi családból. Balázsfalván végezte aszemináriumot, szerzetes lett, majd a rend feje. Tudását a bécsiPázmáneumban gazdagította. Élete igen hányatott volt, emelletttudományos munkáinak száma jelentős. Legfontosabb műve azElementa linguae Daco-Romanae sive valahice.

Az erdélyi románság öntudatra ébresztésében a „triász”-éhozmérhető jelentősége volt Ion Inocentie Klein püspöknek, akinagybátyja volt Samuil Micu-Kleinnek.

A római egyházhoz való csatlakozás lehetőséget adott az erdélyiegyesült [görög katolikus] papságnak arra, hogy papok és tanítók képzése céljából román iskolákat létesítsenek Erdély egész területén.Az iskolák alapítását Ion Inocentie Klein püspök kezdeményezte, ésígy az erdélyi görögkeleti papságok oktatási központokká váltak.

A római pápa az iskolák végzettjeinek lehetőséget adott arra, hogyRómában tökéletesíthessék teológiai és filológiai ismereteiket. Ezek a diákok Rómában ápolni kezdték a román nép latin eredetének elméletét, amit történeti és nyelvészeti munkákkal igyekeztek bizonyítani.)

A dákoromán eredetet a románok kicsiny koruktól tanulják, ésnagyobb fanatizmussal hiszik, mint vallásukat, a görögkeleti vagygörög katolikus vallást, pedig a román nép mélységesen vallásos. Alegnagyobb sértés, ami a románokat érheti, az a római eredetkétségbe vonása.

251



Despa szent megszállottsággal imádta vélt latinságát. Akkor mégmagam is hittem – akkor még miért kételkedtem volna benne –, hogya románok a rómaiaktól származnak, mert aki tökéletesen megtanuljaa román nyelvet és tanul latinul is, annak nem kétséges a két nyelv

közötti rokonság. Minden ellenbizonyítás fölöslegesnek érződik.Ezért én is „reservatio mentalis”, vagyis mellékgondolat nélkülfelelhettem ebből a román őstörténetből a tanórákon s végül azérettségin. Mert mint német nevű, magyar anyanyelvű magyarnak – nem éppen váratlanul – ezt a tételt adták. Az érettségit körzetesítvetömörítették, és mi a bukaresti körzetbe kerültünk. Az érettségiidején emiatt legalább egy hetet a fővárosban kellett tartózkodnunk.

Egyik napon váratlanul leváltották doamna Sireteanut. Továbbrais tanította ugyan a francia nyelvet, de már nem ő vezette az iskolát.Egy gunyoros, idős elvált asszony lett az igazgatónk, doamnaGhiţulescu. Gyakran összemosolyogtak Dida Jordănescuval.

Sireteanuné egyik franciaórán elveszítette híres önuralmát, ésnagyon „letolta” az osztályt. Elmondta, hogy a francia nyelv sajátoshanglejtése nélkül érthetetlen, az ő és az ű hang képzését meg kellmindenkinek tanulnia – kivéve annak, aki ezt nagyon jól és szépen

ejti, és itt elhallgatott és hosszan rám nézett. Ez még nem lett volnanagy baj, de a lányokat „parvenues”-nek nevezte. Dida Jordănescurákvörösen meredt maga elé, mi lélegzetünket visszatartvahallgattunk. Én is. Igazgatónőnk nem fejezte be az órát, vette azosztálykönyvet és elment. Dida nem maradt ott a többi órán,felöltözött és hazament. Később Elena Gaman elmondta, hogy Didatáviratilag hazahívta bátyját Bukarestből, és elmondta neki az esetet.Ezután váltották le igazgatónőnket. Érdemei nem ellensúlyozták azáltala okozott sértést, még férjéé sem, aki nem „armean”, hanemvalódi román volt. Az új igazgatónő erős xenofóbiában szenvedett,gyűlölt minden idegent, amit nagyon megéreztem, bár bennünketcsak nyolcadikban tanított.

Ekkor már csak négyen voltunk az osztályban, mert MamoHenriette közben kimaradt. Férjhez ment a sarki pék fiához, ésnéhány hónap múlva gyermeket szült. Henriette szülei fényes

252



péküzletet nyitottak a vőnek a Főutcában, ők visszamentek Angliába,mert lejárt a kiküldetésük a kikötőben.

* * *

Kora tavasz volt, 1938 tavasza. Március vége felé egy reggel olyansűrű havazás kezdődött, lépésnyire sem lehetett látni. Az éppenvirágba boruló gyümölcsfákat roskadásig beborította a hó. Vasárnapvolt. Kocsi állt meg a házunk előtt – a szigeten. Ana és Joseph avasárnap délelőtti piacra jöttek. Mostanában már naponta hoztak valamit a piacra, lassan mindenüket eladták. Megjött az áttelepülési

engedélyük Németországba. Letanyáztak a konyhában, és itták aforró rumos teát. Az áttelepülésről beszéltek, és sírtak. (Havisszagondolok, az én gyermekkoromban nagyon sokat sírtak azemberek. Anyám is, ha mesélt az életünkről, néhány mondat utánelsírta magát. És mások is sírtak. A románok soha, én azt hittem,azért, mert nagyobb a lelkierejük. Csak a kisebbségiek olyansírósak.) Anáék tulajdonképpen búcsúztak, mert házukat és mindentartozékát már eladták, s költözniök s utazniuk kell anyanyelvük idegen világába. Anyám velük együtt törölgette a szemét. Búcsúzóulegy hatalmas demizson seprőpálinkát kaptunk Anáéktól. Apáméppen verte le a havat a virágzó fákról, amikor Joseph meglátta, skérve kérte, ne tegye, mert jobb, ha a fákon marad a hó. ÉsJosephnek igaza volt. Amelyik fáról apám leverte a havat, azon nemtermett gyümölcs.

Apámat ezután kapta el igazán a malária. Élet-halál között

küzdött, az orvos olykor éjszakára sem hagyta magára, tőlünk hívták más beteghez. Valahogy mégis, ezután is talpra állt és elláttaszolgálatát.

Megérett az idő, hogy meneküljünk a mocsárvidék halálvilágából.Sándor bácsihoz magam utaztam Bukarestbe. Nem sokkal sajátmaláriarohamaim után, hogy hírt adjak apám siralmas állapotáról saz én kettős életveszedelmemről.

– S mi lenne a másik veszedelem? – kérdezte a Kisebbségi

Hivatalban román bőrt színlelő drága barátunk.

253



Meg kellett ismételnem Imre (Emeric) bácsinak, amit ő már régenelfelejtett, a valişoarai őrmestert, aki már kétszer is felbukkantmostanában Medzsidián, az állomás körül, s utánam érdeklődött, de avasutasok csak annyival tudósították, tudathatták hollétemről, hogy

néha látnak szüleim táján, de bizonytalan napokon ismét eltávozom – s vonattal.

Annyi igaz, hogy iskoláztatásom helyéről s az intézetről, aholtanulok, Medzsidián senkit nem tájékoztattunk. Egyszer apám is látta – s a váltókezelők vagy fél napig szenvedtek a messziről jött csendőr őrmester faggatásaitól.

Anyám erősen megrémült, s apámnak el is kellett hinnie, a gyilkosvalamilyen módon szabadulni akar bűne nagykorúsodószemtanújától, vagy el akarja törülni saját rettegésével együtt a hídalatti látvány emlékezetét, mert a Thonet-gyár továbbra is ébrentartja a kitűzött vérdíjat.

Sándor bácsi egy újabb kérvényt fogalmazott a medzsidiaiállomásfőnök nevében is, s szolgálati érdekként indokolta apámáthelyezési igényét, s valami körmönfont módon azt is belefűzte agyakorlott szövegbe, hogy a kérés megvalósulásával államérdek

teljesül. Ezt a Kisebbségi Hivatal bélyegzője hitelesítettemegbízhatóan. S az állomásfőnök a saját szavaival csak aztfüggesztette a beadványhoz, „annak ellenére támogatom az esetlegesdöntést, hogy értékes, megbízható munkaerőt veszítek el kedveskollégám személyében”. Az orvos, a városi egyetlen orvos nagyonhitelesen írta oda a beadvány függelékébe vészjósló diagnózisát.Szinte azt sugallta, még a hely- és klímaváltoztatás által sem vár néhány hónapnál több apámra.

Apám néhány hét múltával megkapta áthelyezését Armăşeşti-re.Utánanéztünk, Armăşeşti-nek még a közelében sem volt sem nádas,sem mocsár.

Anyám úgy döntött, hogy az alatt a néhány hét alatt, amígelköltözünk, személyes veszélyeztetettségem miatt ne járjak haza. Ezazért is kedvem szerint volt, mert már egyre többet kellett tanulnom,és míg a többiek sétáltak, moziban mulattak, mi Despával versenyt

tanultunk. Közeledtek a vizsgák, az év vége.

254



Egyik nap táviratot kaptam anyámtól, hogy másnap menjek haza.Temetésre hívott, Sárosffy Elek bácsit temették (az aranysarkantyúsvitézt). Hirtelen halt meg, szívrohamban. Kiderült, hogy Mucus már felesége a moldvai fiúnak. S teherben. Elek bácsi csak azzal a

feltétellel egyezett bele a házasságba, ha a veje mint megbízhatóregáti román Temesvárra helyezteti magát. Természetesnek látszott,hogy ez az óhaj megvalósul, sikerül. Hogy a családalapítási terv még biztosabb legyen, Elek bácsi beleegyezett, hogy születendő unokájátortodox vallásra kereszteljék, ő pedig ígéretet kapott, hogy agyermekek anyanyelvüket, tehát a magyart is megtanulhatják. Mégapám áthelyezése előtt Elek bácsi vejét is áthelyezték. De nemTemesvárra, hanem mert a vő visszakérte magát szülővárosába,Tecuciba, Besszarabiába. Amikor ezt Elek bácsi megtudta, olyanheves szívrohamot kapott, hogy az odasiető orvos már nem tudottsegíteni rajta. Mucus csak úgy ment férjével Tecuciba, ha édesanyjátis viheti. Hilda néni, Sárosffy néni megesküdött Elek bácsiravatalánál, hogy unokáit megtanítja magyarul.

Szüleim a vizsgáim idején költöztek el Armăşeşti-re. Búcsúzóulmég egy gyászhírt kaptunk: az a hajó, amelyen Faikék „haza”-

indultak Törökországba, elsüllyedt. Nem ez volt az első eset,ottlétünk ideje alatt több kivándorló román hajó süllyedt el a Fekete-tengeren. A román „kivándorló”-hajók nem állták ki a félelmetesfekete-tengeri viharokat.

255



Numerus valahicus=numerus nullus

A bánáti és erdélyi hivatalokban már mindenütt ott volt a tábla:VORBIŢI ROMÂNEŞTE (beszéljen románul).

Gheorghe Vaida-Voevod, a parasztpárt vezére 1935. február 15-énszólt az egész román néphez a kolozsvári operaházban, programothirdetett: a román népnek valahára el kell érnie, hogy Nagy-Romániane az idegeneké maradjon, hanem legyen végre az ősrománoké.

Etnikai arányt követelt a hivatalokban, a gyárakban, akereskedelemben, az egyetemeken. Ennek a programnak a nevenumerus valahicus volt. Benne foglaltatott az ősromán óhaj anumerus nullusra.

– Valahicus! – kiáltotta országgá Vaida. – Ezért a szóértszenvedtem hatéves koromtól kezdve, ezzel a szóval akartak bántania magyar iskolában, hívott vad oláhnak, büdös oláhnak tanár és

iskolás, ezért dolgoztam én egész életemen keresztül, hogy e szólealacsonyító értelmét dicsőséggé tegyem. Valah vagyok, oláhnak születtem. Oláh állam kell nekünk a Dnyesztertől a Tiszáig,Máramarostól a Dunáig. Nincs román állampolgár, csak etnikaivalah! Hozzuk létre a valahok nemzeti frontját!... – mondotta Vaidatöbbek között nagy beszédében. Vaida további szónoklati útjai,amelyeken a numerus valahicust hirdette, Temesvárra, Aradra,Szebenbe és Csernovicra vezettek.

Vaida a zsidóságról még hangsúlyozottabban beszélt, mint a többikisebbségről. Az Új Keletben ekként vélekedett: „A zsidók a magyar uralom alatt mindig a kormányt támogatták s mindig akormánypártba tartoztak. Most Romániában is szintén azokhoz a pártokhoz csatlakoznak, amelyek kormányképesek… Budapesten maa hazafiaskodó zsidó a mellét veri és revíziót kér, követel,Romániában a nemzeti és parasztpárti zsidók dicsekszenek románságukkal és antirevizionisták.”

(„A latinitás erőszakolt elmélete, amelynek következése, kifogása

256



a dákoromán elmélet – írja Mihail Roller, a kiváló román történetíró –, az erdélyi románokra nehezedő nemzeti és társadalmi elnyomásellenhatásaként jelent meg. Tudományos, történelmi,történetföldrajzi, régészeti adatokkal bizonyítható, dokumentálható

alapja azonban nincsen. A meglévő népesedési, etnográfiai túlsúlytörténelmi igazolására a mindenkori soviniszta politikusok használták ezeket az elméleteket reakciós politikájuk megtámogatására.”

Ezekért a soraiért még csak ellenségeit szaporította, de közvetlenéletveszélybe nem került Mihail Roller. Ám amikor megbízástkapott, hogy a doftánai börtön munkásmozgalmi hőseiről s főként azakkori román vezér és pártfőtitkár lelki nagyságáról és helytállásárólkönyvet írjon, komolyan sarokba szorult: 98 börtönviselt veteránmegfaggatása után a kívánt könyvet így fejezte be: „a régi elvtársak közül senki sem emlékezett rá, hogy Gheorghiu-Dej elvtársDoftánában raboskodott s hát szenvedett volna.”

Ez a mondat elkerülte a revizorok figyelmét. Amikor a könyv a boltokba s a pártfőtitkár asztalára került, annak másnapján MihailRollert lakásán az ablakkilincsre felakasztva találták.)

A magyar nyelvű oktatás eddig sem rózsás helyzete egyre romlott.A numerusok meghirdetése után az „Erdélyi iskola” szerint 1935-ben261 000 tanköteles magyar gyerek közül csak 75 000 járt felekezetimagyar iskolába, míg a többi számára a 4295 állami elemi iskolaközül csupán 220 magyar tagozatú állt rendelkezésre. Egy évvelkésőbben, 1936-ban a papíron állami magyar elemi iskolák közülcsak 112-ben folyik ténylegesen magyar nyelvű oktatás a 921(felekezeti iskolákkal együtt) iskolával szemben. A tanulók fele nemtanulhatott anyanyelvén, a magyar középiskolák közül csak afelekezetiek maradtak meg, összesen 53.

Az 1937. évi választások alapján egyik párt sem nyerte el a 40%-ot, nem keletkezett többségi párt, így a mandátumok az elértszavazatok arányában oszlottak meg: liberális párt 152, nemzeti parasztpárt 86, mindent a hazáért párt 66 és magyar párt 19mandátumot kapott.

257



A liberális pártot kétfelől érte nagy nyomás: a nemzeti parasztpártés a Vasgárda részéről. Mindkét mozgalom nagy tömegeket jelentett.

A király, II. Carol 1937. december 20-án Octavian Gogát nevezteki miniszterelnöknek. Kormányfői tisztsége csak negyven napig

tartott. Kormányzása alatt a közhangulat olyan sokat romlott, hogy akirály polgárháborútól félt és lemondatta.

Octavian Goga (Ady Endre „barátja”, Madách Ember tragédiájának román fordítója) a magyarságot megtűrt együtt élőknek tekintette, amit azzal is kifejezett, hogy „Románia a románoké!”. Deazért meg kell osztani a kenyeret azokkal – vallotta –, akikkel atörténelem kényszerűsége folytán együtt kell élni. Akik haszonlesésből jöttek az országba a világháború után, megérezve akereseti, gazdasági lehetőségeket, azokról meg kell állapítani, kihonnan jött, mit csinál, honnan van vagyona. A kalandorokat visszakell küldeni oda, ahonnan jöttek!

Goga szerint „a magyarokat a békeszerződés itt találta Erdélyben,nekik is adhatók jogok, de tudomásul kell venniök, hogy az országvezetése kizárólag az államfenntartó nemzeti többséget illeti meg”.

Nicolae Iorga professzor nem helyeselte Goga politikai

tevékenységét, költészetét többre becsülte, ezt így fejezte ki: „...ám a politika nyújtotta kielégülés hajszolása közepette az a hivatás,amelynek első esztendeit szentelte s le nem tagadhatott s mégkevésbé semmisíthetett meg, tovatűnő, egy idő múlva röstellni való játéknak tűnt előtte, annyira, hogy nem szerette, ha emlegették neki.A kiválasztottak karénekénél többre tartotta a dörgő tapsvihart, holottebben az igaz hívek már nem különböztethetők meg a diadalra és azsákmányra éhes csőcselék ordítozásaitól.”

Gogát a magyarokkal szemben mások is túlságosanengedékenynek találták. Romániában a magyar lakosságot akövetkező években újra a nyelvvizsga rettegése szállta meg, s ez méga bérkocsisokra is kiterjedt. Az Universul című napilap hírül adta,hogy a nyelvvizsgák eredményeként az impérium változása óta400 000 magyar munkahely üresedett meg. Az 1937-ben megjelentállami rendelet felszólítja az összes hivatalfőnököket, hogy küldjék

szeptember elején tartandó nyelvvizsgára mindazokat a kisebbségi

258



tisztviselőket, akiknek nyelvtudását nem tartják megfelelőnek, akár tettek már sikeres nyelvvizsgát, akár nem. Csak a három legjobbosztályzatot elért tisztviselők maradhatnak helyükön. A közepeseredménnyel vizsgázottakat az ókirályságba helyezik át, akik

megbuknak a vizsgán, azokat azonnali hatállyal elbocsátják.Ebben az évben jelentek meg olyan cikkek is, amelyek az

agrárreform felülvizsgálatát követelték a román etnikumú népesség javára, és a kisebbségi városi ingatlanok elkobzását is bejelentették.

Az asszimilálódás legnagyobb veszedelme aszórványmagyarságot fenyegette. A szórványban élő magyarokat1937-ben 290 ezer főre becsülték, és a magyar vezetők körébenállandó téma volt a szórványkataszter felállítása. A szórványkataszter azért is lett volna igen fontos, hogy meg lehessen állapítani azokat alegkisebb egységeket, amelyekben mint szórványokban a magyarságfenntartása remélhető, mert lehettek olyan helyek, ahol a magyarságmegtartása reménytelen.

Az akkori szórványkérdésnek három része volt: – állandó szórvány és a székelyföldi állandó kiszivárgás, amely

állandóan ontja az embereket a városok felé,

– kivándorlás a román ókirályság felé, – hivatali áthelyezés Ó-Románia területére.Abban az időben a romániai szórványhelyzetről Atzél Ede báró

véleménye volt az érvényes erről a kérdésről, amelyet a Magyar Pártszakosztályának ülésén, 1937. március 30-án így fogalmazott meg: anemzetiség megmaradása összefüggésben áll a rendelkezésre állóföldbirtok nagyságával. Ha a föld nem tudja eltartani a családot,menekülnek hazulról a családtagok, és az idegen környezetnyomtalanul felszívja őket.

259



A Baragán közepén

Apámat Armăşeşti-re forgalmistának helyezték, ez vasutasi pályafutásának csúcsához, a temesvári állomásfőnökséghez mérveolyan alacsony beosztás volt, hogy már nem is érzékelte, nem is bántotta a lefokozás. Minden harmadik éjjel szolgálatba került, mertmég két forgalmista volt rajta kívül ezen az állomáson. Azéjszakázást is erős lélekkel viselte, mondván, az a fontos, hogy

kikerültünk a maláriás körzetből.A másik két forgalmista közül az egyik magyar volt. Apámmal

körülbelül egyidős, büntetendő székely.A harmadik forgalmista Hubert Kurtz, dél-bukovinai német.

Nagyon fiatal ember még, nőtlenül került Armăşeşti-re, ott beleszeretett az állami gazdaság dohányfeldolgozójábanfoglalkoztatott román parasztlányba, Leanába. Anyám egyszer

megkérdezte: – Mondja, Kurtz úr, mi késztette, hogy Armăşeşti-en sígy megnősüljön? Hubert Kurtz azt válaszolta: – Ha Leana kintkorzózott a vasútállomás peronján s a lábát néztem, azt hittem,megőrülök a vágytól. Ezért vettem feleségül. – Leanának ólába volt,két vastag, görbe hurka. De hát az ízlés, főként a szerelmi ízlés az,amin vitatkozni nem szabad.

Amikor mi odakerültünk, a Kurtz családnak egy karonülő kisfiavolt, bizonyos Vasilica, aki már akkor jobban pöfékelt, mint bármely

felnőtt férfi (Kurtz nem dohányzott). Lica cucli helyett cigarettáértüvöltött, bőgött, amit mindig meg is kapott. Olyan ügyesen tartottakis ujjacskái között az égő cigarettát, hogy mindenkit elképesztett. Nagy élvezettel eregette ki kis orrlikain a füstöt. Leana, az anyja nemtudta leszoktatni a gyereket a dohányzásról, s hiábavalókísérletezések után metszőfoghíjas mosolyával beletörődött a fiúcskakorai szenvedélyébe. Neki magának is ott illegett ujjai között mindigaz égő cigaretta.

Apám nagyon meg volt elégedve az új főnökével, aki csángó

4



magyar származású volt, Moldvából. Még ötéves korában teljesenelárvult, s egy zsidó család nevelte fel és taníttatta ki. Az új szülők áttérítették hitükre, és új nevet is kapott: Mózes. Így a neve NagyJánosból Noghin Mózes lett, vagyis románosan elöl a keresztnév,

Moise Noghin. Noghin bácsi második anyanyelve a jiddis volt, sanyámmal a két tájnyelven beszélgettek, jiddisül és resicai bécsiesen.Természetesen Noghin Mózes tökéletesen beszélte a román nyelvetis. Nemigen emlegette, hogy valaha Nagy volt a családi neve.Magyar tudata csak a velünk való kapcsolat közben derengett fel.

Armăşeşti havasalföldi (Muntenia) település a Jalomica folyóközelében, de nem annyira közel, hogy rekkenő hőségben érdemeslett volna a folyóhoz gyalogolni. Ez a község még a Baragánhoztartozik, amelynek kegyetlen ura a Crivăţ nevű, télen dermesztőhideg szél. E fátlan és dombok nélküli síkságot nem védte se télen, senyáron semmiféle természetes szél- és viharfogó adottság, dombvagy erdő.

Két városba jártunk vásárolni: Urzicenibe, a szomszédba, a románcigányok fővárosába, és Ploeşti-be, a rokonszenves nagy olajvárosba,amely azonban Armăşeşti-től már jóval messzebb esett, de

ugyanazon a vasútvonalon. Vagyishogy nem kellett átszállni.Armăşeşti-nek volt egy kórháza is, egy színvonalas aggmenhellyelösszekapcsolva, ahová bukaresti úri családok fektették be elfekvésre,ápolásra szoruló felesleges szüleiket. A főorvos Bukarestből járt ide,különben két cselédkönyves fiatal orvos végezte a betegkezelést,gyógyítást.

A község dísze a mezőgazdasági főiskola volt, amelyhez államitangazdaság tartozott. Volt itt még egy mintagazdaság jellegűnagybirtok is, Ruzsinszky lengyel gróf tulajdona. Ruzsinszky gróf azt kívánta, hogy generálisnak titulálják, mivel ezt a rangot az elsővilágháborúban a román hadseregben szerezte a mărăşeşti-i csatában,a németek ellen. A Ruzsinszky-kúriához vezető út hosszan párhuzamosan haladt a vasútvonallal, és előfordult, hogy a generális bricskája még porfelhőt kavarva nagyban vágtatott az úton, amikor a ploeşti-i vonat már kiindult Armăşeşti állomásáról. Ilyenkor a

mozdonyvezető megállította a vonatot, hogy felvehesse a generálist.

5



Erre utasítása volt a bukaresti ÜV-ből. Ottlétünk alatt nagyon ritkánfordult elő ilyen eset, mert a generális többnyire már jóval a vonatérkezése előtt kiérkezett az állomásra, hogy apámmal elbeszélgessena kárpátokbeli vadászatokról. Ő is, akárcsak apám, nagyon szerette

az erdei vadakat, és inkább csak önvédelemből lőtt. Sokat tudtak beszélni arról is, hogy hol milyen tölgyféle van, hogy milyenfenyőfélék merre tenyésznek, s a topolyának meg a kőrisnek milyenek a tulajdonságai. Nosztalgiáiban gróf Ruzsinszky is erdeiembernek tartotta magát. (Mellesleg: grófi címét, rangját nemhasználta.)

Egyszer a generális megkérdezte apámat, hogy rokona-e neki azutolsó orosz cár utolsó miniszterelnöke. Elmondta, hogy ismerteszemélyesen az orosz Stürmer bárót. Báró nemigen volt addig cáriminiszterelnök az ő idejéig, ő, a báró azonban több volt, jelentősebbtudott lenni a szokásos nagyhercegeknél is; ő felvilágosultnagypolgár volt. Tragédiája az lett, hogy megelőzte korát.

Apám beszámolt a távoli-távoli rokonságról.Anyám nagyszámú magyarul tudó állatpopulációt hozott

Medzsidiáról. A feleslegessé vált szárnyasokat Joseph és Ana eladták

a piacon. A szolgálati lakás baromfiudvara itt is nemsokára benépesült, és anyámnak új passziója is támadt: a tangazdaságból pulykatojást vásárolt, és kotló tyúkjai kiköltötték őket. Folytattamedzsidiai szokását, a kisszakajtót hóna alá vette, és ide-oda sétált a baromfiak között, akik mindenhová követték, hallgatták szavát, a végnélküli magyar szöveget.

Armăşeşti-en apám valamelyest összeszedte magát, és sokáig nem jött elő a maláriája. Erőt adott neki az is, hogy Urziceniben rátaláltegy nagy cukrászdára, ahol italt is mértek, de nem kocsmai módra.És ennek a cukrászdának a tulajdonosai, egy házaspár, földijei voltak apámnak, németek Oravicáról. Annyira meghonosodtak azonbanUrziceniben, hogy nem is gondoltak már arra, hogy valaha isvisszatelepedjenek Bánátba, a szülőhazába. Azt hiszem, ez volt a főoka apám készségének, amivel a heti élelmiszer-bevásárlást vállaltaUrziceniben. Két vonat között menet-jövet éppen elegendő ideje

jutott arra, hogy bevásároljon és elbeszélgessen a cukrászékkal. A

6



cukrászék apámat gyakran habos kávéval lepték meg, egykoricsemegéjével. Apámba visszatért az életkedv. Éjjeli szolgálataidejére kialakult egy barátsága is, az ugyancsak azon a vonalonforgalmi szolgálatot teljesítő kollégájával, a lengyel gróf

Tarnovszkyval. ő is büntető beosztásban töltötte idejét állomásán.Amikor éjszaka már nem tudták álmukat mással elűzni, átcsörgettek telefonon egymásnak, és hosszan-hosszan elbeszélgettek saját ésnépeik sorsáról.

Noghin, a főnök egyszer megmutatta apámnak a bizalmasszemélyi lapját, azon minősítése nagyon jó volt. Minden főnöke jóvéleményt írt róla, jó szakembernek ítélték. A lap alján volt azonbanegy apró megjegyzés: Soţia suspect de spionaj (a feleségkémgyanús). Azt kérte Noghin bácsi, apám mesélje el, mi az alapjaennek a bejegyzésnek. Apám a Temesvári Hírlapból lefordította nekia hadbíróság peranyagát. Noghin a felmentő ítéletre többször isvisszatért. Végül azt mondta: „Ezt a bejegyzést a feleségérőltöröltetni kell! Majd meglátjuk, mit lehet csinálni, s ha ezmegtörténik, akkor a zsandarmeriának se kell magukat hetenkintellenőrizni. Mert hiszen felmentő ítéletet hoztak!”

Noghin bácsinak román felesége volt. Művelt, rátarti, büszkeasszony. Anyámmal azonban barátságot kötöttek. Az ő jóindulataoldotta fel anyám lelkében a bogot a román nyelv iránt, és ittmegtanult valamicskét románul. Szokássá vált, hogy egyszer mivacsoráztunk Noghinéknál román vacsorát, másszor pedig ők nálunk csirkepaprikást, mert mindig arra áhítoztak. Ekkor már alig lógottruha az akasztós szekrényünkben. Anyámnak még kitartott azoposszumprémes télikabátja, és volt egy ballonkabátja is, de aruhatára csupán egy sötétkék szoknyából és egy hozzá való sötétkék pepita selyemblúzból állott A többi ruhájából addigra már elnyűttháziruha lett. Apámat némileg kisegítette az egyenruhája, amit már sok éve viselt. Itt már nem volt érvényben a Monarchiából maradtszokás, hogy háromévenként első osztályú kamgarnszövetből kaptak a vasúttól jól szabott egyenruhát Apámnak is csak egy rend ruhájalógott a szekrényben, egy sötétkék civil ruha, amelynek anyagát még

nagymama küldte, anyám pere idején.

7



Ritkán jártam haza Armăşeşti-re. Viszonylag messze is volt, ésFeteşti-en át kellett szállni. De nem is nagyon volt időm hazautazni,minden percemet tanulással töltöttem, hiszen készültem azérettségire.

8



Vonzalmak és riadalmak

Nyolcadikban új szobatársakat kaptunk. Virginia Caranicamegtartotta ígéretét, férjhez ment. Helyére Victoria Luntre jött,határozott, katonás lány, aki csodálatos szépen énekelt románnépdalokat. Katonás tartását apjától tanulhatta, aki Csernavodánfőtörzsőrmester volt. A másik új lány szintén csernavodai, őt TiticaCipalának hívták; ellentétben Victoriával, szelíd kislány volt, és

nagyon szerelmes egy tengerészkadétba. Titicával egy újabb ágykerült a szobánkba, mert az addigi négyes létszám vele ötreszaporodott. De így sem éreztük magunkat kényelmetlenül, a szobaeléggé tágas volt. A szoba hangulata mit sem változott, az én barátnőm továbbra is Marta Marian, román orvos és bolgár anyalánya, nemrég települtek át délről bizonyos bolgár indulatok elől.Despa folytatta csigaházéletét, gyászba öltözve bújta a latin

klasszikusokat, és néha ki volt a szeme sírva. Csak velem állt szóba,röviden és utasításszerűen. Az iskolában már félelmetes híre volttudásának és okosságának. (Eddigi gyászánál feketébb lett a mostani,nemrég végezték ki a vasgárdista bátyját, aki a Duca-gyilkosságrészese volt.) Victoria nem sokat törődött velünk, eljárt valahovátanulni, és csak aludni jött haza. Titica még csak hatodikos volt, ésezért egy másik szobában, egy osztálytársánál töltötte idejét. MiMartával állandóan tanultunk, és Despa megdicsőülve a latin

mámortól, állandóan memoritert szavalt-szavalt, mert neki az iskolaianyag meg sem kottyant. A szobánkban egyébként mindig teljes voltmindenki magánya.

Ebben az esztendőben beköltözött közénk a politika, az iskolábais, az internátusba is. Amiről eddig fogalmam sem volt.

Tanárnőim úgy kezdtek viselkedni velem, mintha én lennék felelős valamiféle fejleményekért, amelyekről fogalmam semlehetett.

9



Azt sem értettem, miért keresi fel apám új-moldovaiunokatestvérét, hogy vele értekezzék, vagy tőle tanácsot kérjenvalami Hitler nevű személy felől.

És mit mondott, hogy vélekedett az új-moldovai tájékozott rokon?

Emlékszem, egyik otthon létemkor, szokott esti beszélgetéseink alkalmával apám előrehajolt kedvenc foteljában ülve, s fejét kéttenyerébe temetve sokatmondóan, szinte önfeledten ismételgette aDuna partján kapott ítéletszerű véleményt:

– Er ist ein Maulmacher... er ist ein Maulmacher...Kérdeztem apámat, hogyan kell ezt érteni, s egyáltalán mit jelent

az, amit olyan sóhajtásszerűen ismételgetett.Azt válaszolta, ne törődjek azzal, amit hallottam, leány vagyok s

még szinte gyermek, ez politika, s ne törődjem a politikával.Egyik vasárnap úgy éreztem, hogy magamban a katolikus

templomba kell mennem. Tömve volt a templom. A pap románul prédikált, de talán egyetlen román ember sem volt a misén, azimádkozók nagy része örmény s egyéb katolikus. A szent énekek isrománul zengtek. Mindenki énekelt, hangosan, szívből. Éndermedten álltam, és nem tudtam bekapcsolódni a szárnyaló éneklő

imába. A dallamot ismertem ugyan, magyaron kívül még latinul is alegtöbbjét, sőt németül is, de románul egyiket sem. Elképedvenéztem a mellettem álló fiatalemberre, akinek hatalmasan, egyedülszállóan dörgött a hangja, mert ő nem románul énekelt, hanem – hamarosan megértettem – örményül. Visszanézett némaságomra, bátorított tekintetével, s valósággal parancsolt. És én elkezdtemmagyarul énekelni, egyre hangosabban én is. Ő nekem énekeltörményül, én őneki magyarul. A lelkemben valóságos katarzistéreztem.

Soha még nem történt velem ilyesmi, de még csak hasonló sem.Szüleimen és nagyszüleimen kívül személyes érzelmi rezdüléseimlánytársaim megértéséhez fűződtek eddig csupán. S most íme, egyidegen (mindenképpen idegen) férfi hangjával, énekével s éppen atemplomban parancsol (még ha lelkemre parancsol is) nekem.Akinek a szűkebb családi körön s lánytársaimon kívül hangomat,

lelkemnek (legbenső egyéniségemnek) ezt a titokként őrzött

10



röpülését eddig soha nem hallhatta idegen s avatatlan. S most íme,szinte szándékom ellenére, vallomásszerűen harsogva énekelek. Smíg énekelek egészen nyitott lélekkel, közben felülről magamralátva, mint az isten, akinek nevében követem el ezt a magam ellen

hangzó vétket – érzem, hogy a felülről figyelő mindenhatóárnyékában titkos, csak kettőnk (hármunk) által ismerhető szövetségkeletkezik a templom ideiglenes alkalmának kövén. S miközbenrettenetes szégyen fogan bennem ön(én)feledt megnyilatkozásommiatt, testi valóm hangmámora által iszonyatos megtisztulást érzek,amíg csak az orgona búgásával szárnyalt anyámtól tanult magyar énekem. S benső megdicsőülésem perceiben megfeledkeztem arról,aki mellettem, közelemben zendített a maga lázadó – idegen – örmény dallamával, s engem is lázadásba sodort a magyar istenmellett, mellé, abban a rögtönzött éneklésem mögötti reményben,hogy egyedül fogok helytállni és maradni a templom tömjéneshangterében.

Boldogan, erősen és öntudatosan léptem ki a templom kapuján. Ésa fiatalember, a szomszédos éneklő, velem egyszerre hagyta ott avége felé tartó román misét. Velem egyszerre, de fél lépéssel

mögöttem. Szerettem volna véletlennek hinni az egyidejűséget. Azörmény énekes azonban némán, de érintetlen karnyújtásnyitisztelettel és ragaszkodással követett a vasárnap délelőtt sűrűforgalmában. A fiatalember fél lépéssel mögöttem haladva hazáig, azintézetig kísért. Megszeppentem „vétkemtől”.

S következményét hátranézetlen a kapuig bűnhődtem.Gaman néhány nap múlva üzenetet hozott: Vartamesian Nubar

mérnök szeretne megismerkedni velem. A templomból ismer.Válaszom elutasító volt.Elena több kísérletet is tett, hogy rábírjon az ismerkedésre, de én

nem voltam hajlandó. Azt hitte, túlzott női szeméremből. Igen, deegy másféle szeméremből is. Félek – mondtam Elenának – attól amegaláztatástól, amitől a legtöbb szegény lány fél, ha szüleiszegénységét lenézik. Tudtam, megtudtam, hogy a mérnöknek virágzó műszaki üzlete van, s hogy gazdag, s azt is tudtam, hogy én

mindig, minden esetben a szüleimet választom a gazdagsággal

11



szemben. Elena azt mondta, buta vagyok, mert a legszebb konstancailányok szívesen vennék Nubar közeledését, és nekem itt a szerencse,és én nem fogadom. És az sem hat meg engem, hogy Nubarnak egyragyogó navigációsműszer-üzlete van a Főtéren. Az üzlet nagyon jól

megy és Nubar gazdag fiú.(A hatvanas, hetvenes években Vartamesian az USA

leggazdagabb milliomosai közé emelkedett, merthogy a negyvenesévek elején emigrált Romániából. Emigrált, vagy megszökött.)

Az a pillanat, az a találkozás ott a templomban egyszeri volt, deörök maradt és megismételhetetlen. Határozottan éreztem, hogy a misorsunk nem tartozik össze. Csak egy pillanatra! Akkor és ott atemplomban.

Egyébkor különben a görögkeleti templomba jártam Victoriávalés Titicával. Istentisztelet után rendszerint elmentünk egy kicsitkorzózni a tengerparti sétányra. A Kaszinó előtt egyszer lefényképeztettük magunkat, hárman együtt, az utcai fényképésszel,ősz lehetett, átmeneti kabát van rajtunk. Mosolygunk. A kép birtokomban: mosolyunk máig tart. Bár Titica gyakran voltválságban, kadétja, vőlegényjelöltje miatt. A szülők is beleegyeztek

már házasságukba, de a nyilvánosság előtt nem mutatkozhattak mégegyütt, mert tiltotta az iskolai szabályzat. Nem tudom már pontosan,37-ben vagy 38-ban történt-e, hogy Mária királyné Balcsikban töltöttnéhány napot, és ilyenkor kiválasztották a legszebb tíz kadétot, akik a királynéval vacsoráztak. S vacsora után a királynénak legtöbbször páros vagy többes szórakozásra volt igénye. Egyszer a meghívottak között volt Titica vőlegénye is. Titica őrjöngött, tombolt a dühtől,hogy ilyen célból rendelkezhet valaki az ő vőlegénye felett. Éjjelzsebkendőjét lucskosra sírta és fogával szétmarcangolta. Máskor, ha jókedve volt, a tengerészkadét-indulót énekelte:

Veseli suntem ne’ncetat Vidámak vagyunk szüntelen Noi elevii marinarii Mi tengerész kadétok Şi pe bord, şi pe uscat Fedélzeten és szárazonVeseli suntem ne’ncetat Vidámak vagyunk mi szüntelen

Avem trecere’n saloane Szalonokban is menők vagyunk La dudui şi la cucoane Csitriknél és nagyságáknál

12



Noi elevii marinarii Mi tengerész kadétok

Ha Despa megkérdezte – úristen, hányadszor – a román etnikumágait, mindig csak azt feleltem: a Balkán-félszigeten éltek románok,

és az Alpokban és Ukrajnában is. – Akkor nagyon felületes a tudásod! – jelentette ki Despa újra ésújra. Amikor egyedül maradtunk a szobánkban, román őstörténetielőadások következtek, amikből Despa időnként visszakérdezett. Hanem tudtam valamit, öklével fejét verte, hogy nem vagyok különb,mint húga, a buta Virginia, akit csak a férjhezmenetel érdekel, pedigengem többre tartott. Hát újra és újra megembereltem magam, ésmég jobban odafigyeltem Despa tanításaira. Megjegyeztem, hogy aBalkánon vannak az arumanok, akik nemcsak a jugoszláv és görögMacedóniában élnek, élnek Albániában és kisebb csoportokbanBulgáriában is. Fő foglalkozásuk a pásztorkodás és a kereskedelem,ő az arumanok cincari-nak nevezett ágából származik. Másik fő ág amegleni románok, akik Görögországban a Moglena nevű termékenyvidéken laknak – ez a vidék is része Macedóniának. Az isztro-románok az Isztriai-félszigeten laknak és számuk fogyatkozó.

Körülbelül háromezren vannak. Ez a három ág képezi a balkánilatinság magvát. Despa legfőbb gondja az volt, hogy meggyőzzönarról, hogy a balkáni románok a dák-római keveredésből, az erdélyi,vagyis északi románoktól származnak, akik Bánáton keresztül jöttek le a Balkánra. Nem igaz az az állítás, hogy a románság a Balkánrólvándorolt fel Erdélybe – erősítgette ő.

Közben nézegettük a térképet, és diákszemmel is világosnak tűntszámomra, hogy igenis az albániai Ohridi-tótól kiindulva, a

vándoréletet élő pásztor számára természetes út vezet a völgyeken átfel Északra, a Vaskapuhoz, ahol a természet embere, a pásztor megtalálta a módját annak, hogyan vezesse át juhait a Dunán. Kitudja, milyen kézenfekvő egyszerűséggel? Tutaj? Traján hídja?Gázlók? Egy bizonyos, hogy pásztor és nyája átjutottak a Dunán.

Hogy pásztor és nyája átjutottak a Dunán, ezt azok sem tagadják,akik azt állítják, hogy a balkáni románság Bánátból, illetve Erdélyből

származik. Ez a tény úgy is elképzelhető, hogy csak a pásztor jutottáltal a Dunán, nyakában egy anyajuhval. A népáramlás tény, a vita a

13



középkori áramlás irányát illeti, délről északra történt-e vagyfordítva. A román nép politikai érdeke, hogy az észak-déli irányt bizonyítsa, vagyis őshonos jogát Erdélyre.

Despa latin-görög filológusnak készült. Az ógörögöt is már úgy

ismerte, mint a latint, anyanyelveként. Történésznek,archeológusnak, antropológusnak készült, hogy a román népőstörténetét minél világosabbá tegye. Ebben az időben Despa már azószláv nyelvet is nagy buzgalommal tanulta. Tőle tudtam meg, hogya Neszter-féle ószláv krónika külön kincsesbánya a vlach, azaz oláh,azaz román őstörténetet illetően.

Despa túlságosan nagy tehernek tartotta a román nyelven a szlávhatást, amely a szerbek, bolgárok, lengyelek részéről érte, majdamikor a román fejedelemségek a XVIII. század végén és a XIX.század elején orosz fennhatóság alá kerültek, az orosz hatott jelentősen a román nyelvre. Despa rendkívül fontosnak tartotta aromán nyelv megtisztítását a nem latin hatástól. Amikor nekem erről beszélt, eszembe jutott az első két esztendő, amikor az én erdélyiromán tájszólásos tudásomtól valósággal gurultak a lányok, de még atanárnők is. Én a teregovai gazdáék és Zaharia bácsi szláv és magyar

határán fejlődött román nyelvet beszéltem, amely elég távol járt aklasszikus latin nyelvtől.Egyik hétvégén hazamentem Armăşeşti-re. A kutyák vonító,

csaholó örömmel fogadtak, s anyám nagyon meghökkent, amikor beléptem. Nem tudtam, miért e furcsa fogadtatás. Apám természetesmosollyal simogatta meg fejemet, így szokott üdvözölni. Kiderült,szüleim éppen Noghinékhoz készülnek, vacsorára. Innen amegszokott-szokatlan köszöntés. Különben anyám első dolga voltmegkérdezni, éhes vagyok-e, s máris tett-vett körülöttem sszámomra, hogy addig is, amíg visszajönnek, jól érezzem magamat.Mindketten ígérték, hogy nagyon rövid ideig maradnak, és amintlehet, vissza- s hazajönnek. Alig cseréltem át úti ruházatomatotthonival, amikor váratlanul megjelent apám. Azt mondta, Noghinék kérik, menjek át én is hozzájuk – az természetes, hogyszüleimmel együtt én is meg vagyok híva. Gyorsan átöltöztem újra.

Noghinéknál kedves hangulat fogadott. A szüleimen kívül ült még az

14



asztalnál valaki, akit nem ismertem. Bemutatták. Dobrescu doktor, azarmăşeşti-i kórház igazgató főorvosa. Nagyon fiatal ember volt még,nagyon kedves és nagyon kövér. Olyan volt, mintha egy hatalmaslabdát ültettek volna a székre, és a nagy labda tetejére egy kisebbet, a

fejét. A társaságot éppen apám szórakoztatta millió vadásztörténeteiegyikével. Nagy kacagások, nevetések hálálták meg apámigyekezetét. Most a fejszés orvvadász volt soron, aki – amikor egyszer apám a Déli-Kárpátokban, Báziás közelében vadászott – alombok közül lépett ki. Apám kezében ott volt a vadászfegyver lövésre készen, mint minden útján. Felszólította az orvvadászt, hogyhaladjon előtte az erdészlak irányába. Az orvvadász csak vigyorgott,kezében fejszét szorongatott. Apám újra felszólította, hogy hátra arc,irány az erdészlak! Közben észrevette, hogy az orvvadász centikkelcsúszva-csosszanva bocskorával előre, feléje közeledik. Ez azorvvadászok sajátos fogása volt, mert mindig így közelítették megellenfelüket, hogy aztán a kellő távolságból hirtelen megcélozzák fejszéjükkel. Sohasem tévesztettek célt. Ezért egyedül nemigen jártsenki vadászni a Kárpátokba. Apám ismerte ezt a cselfogást. Amikor az orvvadász karja éppen lendült, apám a legközelebbi fa mögé

szökkent. A fejsze hajszálnyira a fejétől fúródott a fába. Azorvvadász látva célt tévesztő sikertelenségét, megfordult és fejszétleneliramodott. Apám aztán bevitte a baltát a községházára, ahol a„primar” arra intette, hogy máskor ilyen veszélyes helyekre nemerészkedjék. Az egyik váltóőr mesélte, hogy a primarián aznap egyszép nagy őzbakot osztottak szét a főbb emberek körében.

Késő estig maradtunk Noghinéknál. A hangulat olyan jó volt,hogy Dobrescu doktor énekelni kezdett, és buzdítottak, hogy azismerős dalokat énekeljem a doktorral. Victoria Luntrétól sok népdalthallottam, és magam is elcsodálkoztam, mennyi megragadt afejemben. Néha, amikor „románc” következett, Noghin néni isrázendített, s a férje dúdolt hozzá. Kellemes jókedvvel tértünk haza.Sajnos másnap délután már indulnom kellett vissza, Konstancára.

Egy nap röpdolgozatot írtunk matematikából.Matematikatanárnőm Pascu asszony, férje a fiúknál tanított,

ugyancsak számtant. Később kiderült, tesztdolgozatot írtunk,

15



országos felmérőt, az érettségire érvényeset. A dolgozat eredménye beleszámított az érettségi matematikaosztályzatba. Ezt akkor senkisem tudta, még a tanárok sem. Központilag irányított kísérlet volt,legalábbis a bukaresti körzetben. A tételt aznap reggel kézbesítették

az iskolának, a tanároknak.A fiúknál senki, a lányoknál egyedül én oldottam meg a feladatot.

Mivel mindhárom osztálytársam elégtelent kapott, nekem csak „jó”osztályzat jutott. A tanárnőm meg is indokolta: nem lehetséges, hogyvéletlen szerencse miatt egy magyar tanuló kapjon Konstancánegyedül kitűnőt. Elena Gamantól tudtam meg (ő a nővérétől hallotta),hogy a tanáriban sokáig nem tudtak napirendre térni kiválóanmegoldott tesztdolgozatom felett. De a tény tény volt, le nemtagadható, el nem titkolható.

Egy nap szokatlan dolog történt: Victoria Luntre és DespaCaranica felkerekedtek és elutaztak Erdélybe. Nagy titokzatosságvolt körülöttük, de az igazgatónőtől engedélyt kaptak.

Marta Marian, az intézeti barátnőm mesélt valami keveset erről azutazásról. Victoria Luntre Nagyváradra (Oradea) ment, hogy hozzonédesanyjának onnan valamiféle magyar csodakenyérből. Despa

útközben elvált tőle, a szamosújvári börtönt kereste fel, aholkivégzett bátyját eltemették. A kivégzettek politikai elítéltek voltak – mint már említettem, Duca gyilkos merénylői –, vasgárdisták.Halvány sejtelmem sem volt nekem arról, hogy mi az a Vasgárda.Marta sem tudta, de amennyi szót kiejtett róla, babonás félelemmeltette. Egyik nap megkérdeztem Sandu Maryt, hogy mi az a Vasgárda.„Ők fogják megváltani az országot a sok bűntől” – felelte, és láttam,hogy ő sem tud valami sokat róla. Intett, hogy én ne nagyonérdeklődjem erről a dologról, mert veszélyes. Ez nagyon titkosromán ügy, és nem jó szemmel nézik, ha más nemzetiségűek,kiváltképp magyar nagyon érdeklődik felőle.

– De kik? – ámultam el. – Azt sohasem lehet tudni, Nóra, ne törődj te ezzel a dologgal –

tanácsolta jóindulatúan Mary.

16



Victoria néhány nap múltán megérkezett, hozott varázskenyeret,és útközben megismerkedett egy Bukarestben tanuló magyar joghallgatóval, halálosan egymásba szerettek.

Despa jóval később jött meg. Fejét mély gyásza jeléül fekete

fátyollal kötötte be, ettől nem is vált meg többé. Gyászát így jobbanhangsúlyozta. Nem szólt senkihez, nem válaszolt senkinek, sírt,olvasott, sírt, olvasott...

Elérkezett a tanév vége. Hárman jeles rendűek lettünk, Dida,vagyis Smaranda Jordănescu kitűnő.

Gyönyörű tavasz volt. A tenger felől üdítően balzsamos illatothozott a szél, minden kizöldült. Nagylányok lettünk. Az érettségivizsgánkat Bukarestben tartották. Két hetet kell majd Bukarestbentöltenünk – halvány sejtelmem sem volt róla, hogyan tudommegoldani az ottlétet.

A végbizonyítvány kiosztása napján derűs, aranyosan szikrázónapsütés volt. Dida Jordănescu szokatlanul oldott volt, azt ajánlotta,menjünk le a tengerre egy búcsúcsónakázásra. Így is történt, ketten-ketten eveztünk felváltva. Csak eveztünk, eveztünk befelé azezüstösen ragyogó, alig fodrozódó vízen. Már alig látszott a part.

Bent a tengeren már nem eveztünk, pihentettük a lapátokat, ésélveztük a tavaszi napsütést. Semmilyen rossz érzés, gondolat nemválasztott el bennünket. Éreztem, Dida is megbocsátja most, hogymagyar vagyok.

Egyszer csak delfineket láttunk a csónak körül, tucatszámugrottak fel a vízből, egyre közelebb jöttek hozzánk, valósággal bekerítettek. Elképedve néztük őket és szűnni nem akarószökellésüket.

– Ki a partra! – kiáltott egyszer csak Mary, akinek, konstancailévén, volt valami képzete hallomásból a tengerparti segítő delfin-legendákról.

Megragadtuk az evezőket, és teljes erőnkből evezni kezdtünk,nagyon messze voltunk a parttól. A delfinek követtek, de most már félkörben fickándozva-repesve körülöttünk.

17



– Vihar lesz – kiabálta Mary –, értsétek meg! – De mi még mostsem hittünk neki, a konstancai őslakosnak, aki többet tudott a tenger természetéről nálunk.

Továbbra is felváltva, teljes erőnkből eveztünk, úgyszólván a

delfinek és Mary kedvéért. Egyetlen felhő sem látszott az égen.Határozottan emlékszem ma is arra az érzésre, amit a delfinek

ébresztettek bennem: ki, ki a tengerről! Jön a vihar!A lányok is ugyanazt érezték, amit én, és egyre jobban...Erőnket megfeszítve eveztünk a part felé, bár a hullámzás még

most sem erősödött. Amikor kimerülten partot értünk, akkor keletkezett mögöttünk az első hatalmas hullám, amely valósággal partra hajította csónakunkat. Gyorsan kiugráltunk, sorsára hagyva a bérelt ladikot, és szaladtunk felfelé a parton, nehogy utolérjenek azegyre erősödő, magasodó hullámok. Közben „villámgyorsan” feketefelhők borították be az eget, s máris dörgött, villámlott, de mimegmenekültünk. Életünk másodperceken múlott, és azon, hogymegértettük a delfinek figyelmeztetését.

Arcunkra, karunkra, lábunkra nedves homok tapadt,csuromvizesen, kimerülten vánszorogtunk haza.

* * *

A szenténeket szilajul harsogó örmény mérnök emlékezetembe sidegeimbe idézte s idézi mindig újra, hacsak rágondolok, azokat azélményeket, amelyek eszmélő gyermekségem óta amegnevezhetetlenről szólnak. A kimondhatatlanról, a nemek közötti

titokról, a szent és szégyentelen tudásról a családban, és elhallgatott,mert hallatlanná ítélt botrányról, a fiú és a lány, a férfi és a nő – sőtapa és anya megfejthetetlen, tehát nagyon is megfejtendővonzalmáról, kapcsolatáról, közeledéséről, egymás megközelítéséről.

Anyámtól származott a nagy tilalom, bár tudtam, hogyne tudtamvolna orcám pirulásáról is, hogy a beteljesülés elkerülhetetlen, demindig ott lebegett a találkozásszerű alkalmak szerint a méltatlan beteljesülés lehetősége – amely az egész életet hiábavalóvá tehette

volna.

18



Láttam, tapasztaltam vándorlásaink során, mennyimegaláztatásban volt részük a nőknek, akik eltévesztették az értük nyúló kezet – akiket megtévesztettek a feléjük táruló karok.

És serdülő lányságom óta, mióta tudatosult bennem, lelkemben a

két nem végzetesen kényszerű egymásrautaltsága, az elkerülendőtévedésekkel egyidejűleg, sőt talán egymás mellett inkább, feltámadt,egymás mellett élt, keletkezett valami bűntudatféle (s éppen a vétek elkerülése pillanatában), vajon nem bántom-e meg a felém közeledőtvégzetesen elutasításommal, s másfelől: nem követek-e (nemkövetünk-e) végzetes mulasztást az egymásra találás mellőzésével.

S ez az önmagammal szemben támasztott felelősségigény már legkorábban, tehát nagyon is fiatal korom idején is megébredt bennem. Talán azoknak a látványoknak tapasztalatai nyomán, aminta román leánykákat már 13 éves korukban szemem előtt (úgyszólvánmellőlem) férjhez menesztették. Vagyis választásuk lehetőségenélkül házasságba kényszerítették. Tudtam, szenvedniök kell, s harövid napokra is, átvettem, átéltem szenvedésük megaláztatását. Devajon szenvedtek-e ők? Mai eszemmel már nem tudhatom.

Csak arra emlékszem, mennyire fájt a néma búcsú attól a fiútól,

aki rajongásában még csak megszólítani sem mert.S évekkel később egy talán még tartósabban irántam tápláltszándékot – bár bennem is megvoltak már jelei – veszni hagytam.

Nem tehetem őket láthatatlanná, hallhatatlanná, meg nemtörténtté: Rácz Dezső, a diák, s Ferk Hugó, a hídépítő mérnök,mennyire különböző két emléktartomány!

* * *

Mindenekelőtt tizennégy éves korom temesvári vizuális látomásos„szerelmé”-ről kell szólnom. Magamban, olvasmányaim nyománezzel a szóval illettem ezt a felvillanását serdülő érzelmeimnek.

Tornaünnepélyen ismerkedtünk meg, azaz láttuk meg egymást.Az iskolák, gimnáziumok tornadresszben vonultak fel zeneszóra, zártmenetoszlopban, fiú- és lányintézetek természetesen külön-külön,

tehát elkülönítve. Ám az elkülönített csapatok szélső sorai néhány

19



méteres távközzel ugyan, de egymás mellé kerültek. A piaristafiúgimnázium hatodikos menetoszlopa az állj! vezényszó elhangzásaután úgy torpant meg, hogy a mi negyedik osztályosleánygimnáziumi vonulásunk mellé került. Nem átnézni a

szomszédba lehetetlen lett volna. Ő akkor látott meg engem s én őt.Én szem elől vesztettem volna, de ő engemet Sándorka osztálytársarévén azonosított.

Anyám pöre után én abban az évben Mihailovici-éknál laktamkvártélyban. A lakás névtábláján ez állt: Alexandru Mihailovici,Director CFR. Sándor bácsi románként a temesvári CFR ÜV(Üzletvezetőség) igazgatója, otthon a Nap utcában családostul izzómagyar, bár születése szerint apja után szerb származék. Felesége atemesrékási tanítóházaspár egyetlen lánya, Éva. Nekem Éva néni. ÉnKlárikával, a harmadikos lányukkal tanyáztam egy szobában (ötszobájuk egyikében), s a Notre-Dame-ban az apácáknál nevelődőkedves Klárit oktattam s kérdezgettem ki az énáltalam már elvégzetttavalyi tudományokból.

Sándorka, a piarista gimnázium növendéke a szülők állandógondos figyelme alatt a lakás túlsó traktusába volt internálva.

A családban izzó magyar öntudat s biztosan használt magyar nyelv uralkodott.Sándor némi bűntudattal közölte egy nap, hogy ő elárulta

osztálytársának, Rácz Dezsőnek az én születésem dátumát. Akkor tudtam meg annak a fiúnak a nevét, akivel a tornaünnepélyen egymagasságban álltam.

És csakugyan, már el is feledkeztem róla, hogy születésnapom„közismertté” vált, elbúcsúzva egyik osztálytársnőmtől, ideiglenes barátnőmtől, Zab Babitól, a szokott úton haladva a White House előtt bekanyarodtam a hazafelé vivő utcába, felbukkant előttem RáczDezső. Nyilván tudta szokott útvonalamat, csak rám villant a szeme,s nyomban elfordulva megindult előttem, vagy húszlépésnyire.Karján egy könnyű, de tömött hátizsákot vitt, s abba bele-belenyúlvahófehér pattogatott kukoricát szórt elém, utamat kivirágozva. Akapuig hintette fehérrel lépteim elé a hódolatot. Túl is ment a kapun

vagy tíz méterrel, ott megállt s szembefordult. Én mindent eszembe

20



vésve, rákvörösen közeledtem a kapuig s feléje, amikor odaértem,akkor emeltem rá arcomat. Ő is némán fogadta pillantásomat, sabban a pillanatban így szótlan oly sokat mondtunk egymásnak,mintha hosszas köszönettel háláltam volna meg a gyönyörű

születésnapi ajándék-ünneplést.Attól a naptól fogva Dezső minden délután ott állt a Bega-hídon,

amelyről fel lehetett látni a Mihailovici-ék emeleti ablakaira. Ez a hídnem messze a Nap utcai ház előtt vezetett át a folyón, s csak agyalogosok számára szolgált, s természetesen ablakunkból is lehetettlátni gyér forgalmát.

Eleinte azzal intettem magam, talán nem is miattam áll ott aDezső, hiszen nem is vagyok olyan igen szép, hogy egy ilyen nagyfiú (hatodikos!) ennyi hódolatot juttasson nekem. De aztán, mikor egyszer, mintha véletlenül, kinyitottam az ablakot s reá néztem – ővárta ezt a pillanatot –, mélyen meghajolt, s ezt többször megismételve hátrált elfelé a hídon, amíg csak be nem csuktam azablakot.

Már nem volt kétséges, hogy nekem hódol. Klárikát is beavattama mámorító titokba, s erre ő kitalálta, hogy nyissuk ki az ablakot, s ő

eljátssza a Chevalier farouch című darabot, amely a kedvencgyakorlata volt. Az „őrült vagy félénk lovag” vidám, dinamikuszongoradarab lehetett, de szerzőjét nem jegyeztem meg. Ez voltszámomra a legkevesebb. A legtöbb viszont, hogy naponta láthattamDezsőt, és ő kitartóan eljött. Közel egy óra hosszáig nézteablakunkat, a vizet s megint az ablakunkat. Nagyon boldog voltam.

Személyes, legalább kézfogásig terjedő megismerkedésünkre anagyvásár adott volna lehetőséget, alkalmat.

Osztálytársnőmmel korzóztunk fel s alá a vásár utcáiban. A fiúk meg csapatban, hordában, kezükben egy-egy frissen vásárolt festettfakanállal. Ezek a fakanalak egyes durvább legények markában arraszolgáltak, hogy lányismerőseik (vagy akár ismeretlen, többnyirecselédsorú lányok) lágyabb részeit gyöngéd vagy csípős suhintássalillessék.

21



Ha valaki, diák vagy egyéb, a korzózó diáklányok valamelyikére próbált sújtani, azt a gimnazista fiúk a helyszínen elpáholták, olykor kanalaik eltöréséig.

Nos, Dezső és barátai folyvást mögöttünk haladva szinte

védőfalként óvtak bennünket minden felelőtlen és illetéktelentámadástól.

Annyi volt akkor ott szokásos, hogy a fiú, aki egy leányt tetszésselakart kitüntetni, annak vállát gyengéden fakanállal megérintette.

Ilyen érintést korzózó leánysétánk közben én is kaptam. Nemnéztem hátra, hogy tetten érjem, de a mögöttünk felharsanó ujjongásszerint csakis Dezsőre gyanakodhattam. Leánytársaim nem is vettek észre semmit.

Túlságosan szép lett volna még egy évet Temesvárott tölteni. Semnekem, sem Dezsőnek nem adatott meg. A vészjelző Sándorka volt.Egyik nap előhúzott a zsebéből egy csipkés szélű fehér zsebkendőt.Ráismertem. Az én zsebkendőm volt, amit a nagyvásárbanvesztettem el.

– A Desiderius küldi – mondta felém nyújtva.Elképedtem. Hogy került a zsebkendő Dezsőhöz?

– Dezső azt üzeni – kezdte el Sándorka –, a zsebkendő kilógott aköpenyed zsebéből, te nem vetted észre, amikor egy fiú kirántotta ésa földre dobta. Dezső felvette, és a szíve fölött viselte mostanáig.Most visszaküldi, búcsúzóul. Elmennek végleg Magyarországra,többet nem jönnek vissza. Holnap délután utaznak, és arra kér,háromkor legyél az ablakban. El akar búcsúzni.

Másnap már fél háromkor az ablak közelében tettem-vettem.Háromkor csakugyan megjelent Dezső a hídon. Klárika kitárta azablakot, és zongorázni kezdett. Dezső a híd korlátjára borult, és úgymaradt sokáig. Mintha olykor megrázkódott volna, talán zokogott.Végül felnézett, sokáig néztük egymást, és Dezső elindult avasútállomás felé. Tudtuk, többé nem látjuk egymást. Úgy éreztem,megfulladok. Temesvár többé már nem volt fontos számomra.

Kell-e két év a szomorúság felszakadásához?Egészségem bizonyíthatja (ha emlékezetem nem csal), talán két

hét se kellett. De két hónapnál semmivel sem több!

22



Ezen a tavaszon töltöttem be a tizenhatodik évemet, 1936-ban.Még nem éreztem nagylánynak magamat, de azért szerettem volnamár selyemharisnyát viselni, de erre csak a nyolcadikosok kaptak engedélyt.

A nyarat, mint legtöbbször, Resicán éltem meg. Most nemkerestem fel a resicai barátnőket, reggeltől estig olvastam a kertinyugágyban. Nagyapám egyik fő tennivalója lett, hogy hozta-vitte akönyveket a Jentner-vendéglő pincéjéből, mert a magyar olvasókör teljesen megszűnt, és a megsemmisítés elől minden könyvetlepakoltak a pincébe, s tán hatósági utasítás szerint. Ezen a nyáronismerkedtem meg a világirodalom klasszikusaival és a magyar irodalommal is. Alig győztem olvasni. A lelkem mélyén éreztem,hogy életbevágóan fontos, amit csinálok, minél többet kellelolvasnom. És olvastam is – reggeltől estig.

Egy napon nagyapám báli híreket hozott azzal, hogy elég az itthonkuksolásból, most már egy kis szórakozás is kell. A bál Jentneréknéllesz, már foglalt is asztalt. Éfi, Jentner néni külön is üzentnagyanyámnak, hogy szeretettel várja.

Szombaton tehát bálba mentünk. Éfi néni is asztalunkhoz ült,

együtt vacsorázott velünk. A zenekar igencsak szordínóval játszott.A két nagyterem zsúfolásig megtelt, a harmadik, kisebb termettartották fenn a táncolóknak, más napokon itt, a söntéspult előtt azálló vendégek iszogattak. Így, aki tánc közben megszomjazott, asöntéspultnál nyomban innivalóhoz jutott most is.

Amikor a vendégek többsége megvacsorázott, a zenekar (plehmuzik) hirtelen felélénkült, és rázendített a tánczenére. Aligocsúdtam, egy mosolygós fiatalember hajolt meg előttem és táncrakért. A táncot általában nagyon szerettem, de ha rólam volt szó,valami céda dolognak éreztem mégis. Most valódi férfi állt előttem,nem korombéli diák, ettől még nehezebb lett a helyzetem, szószerint, mert úgy éreztem, mintha ólomsúlyokat aggattak volna rám. Nem lehettem udvariatlan, már nagyszüleim miatt sem, nemkosarazhattam ki az ismeretlen fiatalembert. Bemutatkozott: – Ferk Hugó vagyok – mondta –, mérnök. – Táncolni kezdtünk. Alig vettem

levegőt, majdnem megfulladtam. Mit szólhat mindehhez

23



nagyanyám? – gondoltam, és máris nagyon bűnösnek éreztemmagam. De amikor nagyanyám felé pislogtam, ő bátorítólagmosolygott felém, s ez némileg megnyugtatott.

– Meddig marad Resicán, kicsi lány? – kérdezte Ferk Hugó

kedvesen. Közben a dallamot együtt dúdolta a zenekarral: Őszi fekete fellegek, én most veletek elmegyek...

– A jövő hét végén utazom haza a szüleimhez – válaszoltamszabatos illedelemmel.

– Nórika... ugye, Nórikának hívják? – Igen... – Ugye, szólíthatom Nórikának, vagy kívánja, hogy Nóra

kisasszonynak nevezzem? – Lehet a becenevemen szólítani... mindenki így hív... – Tehát még egy hét... – révedt a semmibe táncpartnerem – nem

sok, hm... khm... még egy hét... ugye, iskolás még? – Igen. – Hetedikes? – Most megyek hetedikbe. – És hol laknak?

Ekkor vége lett a táncnak, a zenekar leállt. A zenekar némely tagjalevette zakóját, mások hangszerüket törölgették, tisztogatták. Ferk Hugó az asztalunkhoz kísért. Látszott, hogy nagyanyám alig várja ezta pillanatot, gyorsan közölte, hogy megfájdult nagyon a feje és már megyünk is haza.

Nagyapám hazakísért bennünket, majd visszatért a mulatságba, őnem táncolt soha, ő csak „részt vett”.

Otthon nagyanyám óvatosan, de nagyon határozottan kijelentette: – Nem akarom, hogy ez a vén legény feltolja magát hozzád! Ez

egy hétpróbás fráter! Krákog! Nem egészséges... lehet, hogy már valami gégebetegsége is van attól a sok cigarettától!

Mondott akkor még sok mindent a nagyanyám, hogy lebeszéljenFerk Hugóról, mert bizonyára ő is észrevette, amit én, hogy igenisFerk Hugónak nem vagyok közömbös, és még az is lehet, hogynagyon is fontos lettem neki. És nekem is ő. Talán, De akkor ebben

még nem voltam biztos.

24



Már csak két nap volt elutazásomig. Sokat gondoltam Ferk Hugóra. Vajon látom-e még? Furcsa módon teljesen bizonyos voltamafelől, hogy elutazásom előtt még találkozunk. A sors csakugyanmegint összehozott vele. Nagyanyám még rendbe akarta tétetni a

hajamat a fodrásznőjével, és megbeszélte vele, hogy másnapfogadjon. Amikor odamentem, azt mondta nekem, az üzletben már nem tud fogadni, menjek a lakására. A lakás bejárata előtt, a pázsitonállt egy tükrösasztalka és egy szék. Oda ültetett le a fodrásznő. Akkor jött divatba a dauer, vagyis a tartós hullám. Éppen elkészült a hajam becsavarásával, már kenegette rá a dauervizet, amikor megjelent atükör mögött Ferk Hugó. Ő is ugyanabban a házban lakott. Azthittem, elsüllyedek a székkel együtt. Éreztem, hogyan tódul arcombaa vér, és amint a tükörbe néztem, vérvörös volt a nyakam is. Ferk Hugó végignézte az egész műveletet, s mintha én nem is érdekelném,a fodrásznővel beszélgetett, aki nagyon udvarias volt a „háziúr”fiával.

Másnap délután becsengetett hozzánk Ferk Hugó. Nagyanyámleültette, és kínos beszélgetés következett. Hugó hamarosan felállt éselbúcsúzott. Kikísértem a kapuig. Amikor kezet nyújtottam, kezet

csókolt, és átadott egy fényképet, aztán sietve kilépett a kapun.Amikor a kapu bezárult, félve a képre pillantottam, a hátára ez voltírva: „Szíves megemlékezésül, Hugó.” És dátum.

Röstelkedve megfordítottam a képet, és bűntudattal pillantottamaz arcra. S akkor dalolni kezdett bennem a hangja: Őszi fekete fellegek…

Mit kezdjek a fényképpel? – riadoztam magamban, hiszen egyférfi arcképét őrizgetni már valóságos bűnjel. Sem otthon, sem azintézetben nem tarthattam.

A képet gyorsan zsebre tettem, és szaladtam nagyanyámhoz.Örültem, hogy nem hozza szóba a látogatót. Másnap korán reggel

indult a vonatom, s csomagolni kellett. Közben döntöttem a képsorsáról. Kerestem a kertben egy dió nagyságú követ, arrarákötöttem, hogy amikor a vonat áthalad a csernavodai hídon, aDunába dobhassam.

25



Örültem ennek az irántam való érzésnek, mert női diadalnak éreztem, hiszen felnőtt férfi szeretett belém, veszélytelen volt, mertcsak ábrándjaimban találkozhattam vele, s ezért tanulni is tudok majdtőle. …én most veletek elmegyek...

Nagyanyámtól ezúttal könnyen váltam el, hiszen megígérte, hogyrövidesen eljön hozzánk Medzsidiára.

Ekkortájt történt, hogy egy kapitány minden hét végén a mocsáriszigethez épített úton ellovagolt házunk előtt s körül, olykor kétszer-háromszor is. Szüleim csak akkor figyeltek fel erre a lovas jelenségre, amikor hétköznapi otthonléteimkor is megismétlődtek alátogatások.

Anyám egy alkalommal megkérdezte: – Ismered ezt az embertvalahonnan, kislányom?

Engem nagyon megszégyenített anyám kérdése, hiszen ha lenneilyen ismeretségem, azt már régen közöltem volna. De aztán mégiseszembe jutott, hogy Konstancából jövet egyszer beült a fülkébe egyehhez a személyhez talán hasonló katonatiszt, talán kapitány, samikor csomagjaimért nyúltam, segített s távozásomkor tisztelgett. Sigen, még közben is megkérdezte, nem zavar-e a dohányzása, de

aztán mégsem gyújtott rá.Egy reggel, amikor utaztam be Konstancára, a kupénkba – aholmár ott ült Marioara és Petrisor – benyitott egy közlegény, egycsokor virágot nyújtott át nekem, aztán sietve leugrott a már indulóvonatról. A csokorba egy levélke volt elrejtve. „Szeretnémmegismerni!” Üdvözlet, aláírás. Amint a vonat elindult, felálltam ésa levelet csokorral együtt kidobtam az ablakon. Ennek többkövetkezménye is lett, elsősorban az, hogy apámat magához hívattaaz állomásfőnök, és közölte vele, hogy a kisleánya nagyonmegsértette a „kapitány urat”, és nem tudni, mi lesz az egészből.

Tanulás közben sokat ábrándoztam. Messzire, Resicára röpültek agondolataim, s nemcsak nagyszüleim után vágytam, de reménykedvegondoltam arra, hogy a nyári szünetben viszontláthatom Ferk Hugót.Mit csinálhat? Hogyan halad a karánsebesi hídépítés? Visszatért-emár újra Resicára? Mert ha nem találkozhatom vele, nagyon, nagyon

bánatos leszek. Néha a vágy, hogy lássam Ferk Hugót, nem is

26



fogalmazódott meg bennem, csak azt éreztem, hogy testemlégszerűvé válik, egy fátyol átfogja és elrepíti Resicára.

Sandu Mary megoldotta az érettségi idejére bukarestitartózkodásom nehézségeit. Meghívott, lakjam vele együtt

nagybátyja lakásában, a lakás pillanatnyilag üresen állt, nagybátyjakülföldre utazott.

Mivel pontosan tudtuk az érettségi időpontját, még szóbanKonstancán, majd levélben újból rögzítettük, mikor találkozunk a bukaresti főpályaudvaron, a Gara de Nordon. Teljesen tapasztalatlanlévén, egymagamban nem tudtam volna eljutni a megadott címre.Ezért apám elkísért, és amikor megláttuk Mary kedves, vigyorgóképét, minden aggodalmunk eloszlott. Mary oltalmába vett, és apámmáris fordult vissza Armăşeşti-re.

Mary vezetett, villamosról villamosra szálltunk, rengetegetutaztunk, és még mindig nem érkeztünk meg. Aztán végre. Igentávoli negyedben volt a nagybácsi lakása. Ez a hely a Grivica vasútiműhelyek egyik munkáslakás-telepe volt. A vagyonától megfosztottresicai magyarság nem élt olyan szegénységben, mint ezek amunkáscsaládok. Mary nagybátyja albérlő volt. A lakás egy szobából

állt, a konyha szemben volt, egy sufniszerű építményben. Anagybácsi lakott a szobában, a konyhában a háromtagú család: az apa(vasúti munkás), az anya és a nagyleány, aki egyben a nagybácsiszerelme volt. Jóval később derült ki, hogy a nagybácsi nem iskülföldön tartózkodott, hanem bujkált, mert fontos és üldözött tagjavolt a földalatti kommunista pártnak. Még a főbérlők sem sejtették,hogy merre lehet.

Az érettségi vizsgák másnap kezdődtek. Néhány napig tartott azírásbeli, majd a szóbeli következett. Matematikából csak szóbelink volt, mert az a bizonyos év végi írásbeli felmérő számított azérettségi írásbelijének. Az elnök Jipa kisasszony volt, ennek nagyonörültem. Jó szívvel váltam el tőle Konstancán. A sok régi pikkelésután egy budapesti tartózkodás után megenyhült irántam.

Az írásbelin történelemből és román irodalomból kitűnőt és különdicséretet kaptam. Sem tartalmi, sem helyesírási hibám nem volt, és a

fogalmazást külön kitűnővel osztályozták. A sors! Azt a témát

27



kaptam – s ez tulajdonképpen magyar anyanyelvű német nevemmiatt várható volt –, amit Despa belém sulykolt. Román irodalombólaz erdélyi triász, Gheorghe Şincai, Petru Maior és Samuil Micu-Klein, vagyis a latin iskola munkásságát. Történelemből a román

őseredetet, ugyancsak Despa kedvenc témáját, a dáko-rómaikontinuitást. Csak ültem a padban és írtam. Mintha mellettem ülneDespa, és diktálna nekem.

A szóbelik tűrhetően sikerültek, kivéve a matematikát. Amikor kimentem a táblához és feldiktálták a tételt, beállt a rövidzárlat.Mégis elégségest kaptam a tesztdolgozatom miatt. Ott volt mind anégyünk dolgozata Jipa kisasszony dossziéjában. Ez volt az előírás.Ez mentett meg engem.

Igyekeztem minél előbb kiszabadulni a grivicai lakásból.Legfőképpen a szaga gyötört. Mary kissé meg is sértődött, hogy nemmaradtam még egy-két napig városbarangolásra Bukarestben. Azérettségi bizonyítványt postán küldték utánunk, de az eredménytazonnal kifüggesztették. Teljes volt a boldogságom. A bukások arányszáma minden évben nagyon magas volt. Magyar vizsgázók számára – Erdélyben – a numerus nullus érvényesült.

Anyám a boldogságtól sírva ölelt magához, amikor betoppantam,mert apám már előre kiáltotta: sikerült! sikerült!Csak néhány napig maradtam otthon, igyekeztem Resicára. Annál

is inkább, mert be akartam kerülni a közgazdasági egyetemre, ésahhoz egy hónap gyakorlati időt kellett eltöltenem valamilyengazdasági területen. Apám azt ígérte, mire visszatérek Resicáról,keres nekem valahol ilyen lehetőséget.

Siettem nagyszüleimhez, s ez alkalommal kettős várakozástringatott hazafelé, odafelé a vonat.

Túljutva a köteles rokoni, unokái beszámolókon s főként avizsgáim kalandos sikerének többszöri elismétlésén, egyre bővítve,színezve a történteket, magyarságunk miatt a leselkedő kudarcmegújuló hangoztatására a szomszédok számára is új, veszedelmesrészleteket kellett kitalálnom. De akárhányszor ismételtem megérettségim veszélyesre regényesített történetét, egyre arra gondoltam,

vajon hírül veszi-e ő hatóságilag bizonyított nagylányságom tényét, s

28



ha igen, mikor siet látásomra, üdvözlésemre. Vagy ha még mindig akaránsebesi vasúti híd építésén kell őrködnie, talán még vasárnap is,lehetetlen, hogy legalább egy vasárnapi üzenettel ne adja jelétindulatainak.

Vártam, vártam, gondolataim a képzeletbeli hídépítés körülkalandoztak, ha, ki tudja, hányadszor, a bukaresti nagy egzamentismételtem, immár ártatlan tódításokkal fűszerezve. Ám eljött azelső, elmúlt a második vasárnap is, de a karánsebesi híd állapota felőlsemmi hír nem érkezett.

Büszkeségem tiltotta, hogy akár sétaképpen megközelítsem resicaiházukat, szülei lakását.

És íme, egy hétköznapi napon, mintha én bűvöltem volnanagyszüleim házába, bekopogtatott az ünneplőbe öltözött Ferk Baba,Hugó leánytestvére, húga.

Nem tudtam, hová tegyem a repeső jókedvemet, de inkábbeltitkoltam, amint már-már rokonilag megcsókoltuk s alaposanszemügyre vettük egymást.

Ő hihetőleg arra számított, hogy én nyomban és mohón bátyjairánt érdeklődöm, én meg azt vártam, hogy érettségim sikere (vagy

kudarca) felől faggat.Én hallgattam, kérdezetten magamról is, ő meg inkábbnagyanyám egészségét kérdezte, majd egy éppen elkészült, frissenkisült, még illatozó sütemény elkészítési módját kezdte firtatni, már kóstolgató csámcsogás közben. Aztán úgy a második-harmadik szelet tészta bekebelezése után, száját s kezét az eléje tett szalvétábatörölgetve boldogan felsóhajtott:

– Nagyon boldog jó hírem van, Etelka néni!Öröme őszintének látszott, s amint reám is tekintett, abban a

pillanatban borzongva éreztem, hogy akármilyen jó hír is, amit Babahozott, engemet azért meg kellett volna kérdezniök.

Elpirulásomat szerencsére csak magam éreztem, s azt is csak énéltem át, azt a belső megrendülést, még mindig vérbe borult orcával,amikor a jó hír teljesen megfogalmazódott.

29



– Férjhez megyek, drága Etelka néni! Már a jövő hónapbanmegtartjuk az esküvőt. A nagy készülődés miatt nincsen éjjelem,nappalom.

– Sok szerencsét, kedves – kívánt nagyanyám illendően

boldogságot a számunkra közömbös értesítésre.És akkor Baba rendre elsorolta – egészen kérdezetten –, hogy az a

nagy előkészület, amelyben napjait tölti, mi lenne. Hét stafírungelőállítása: huszonnégy lepedő, tizenkét párna, huszonnégy párnahuzat, tizenkét hálóing... – és mondta, sorolta az utolsókonyharuháig.

És amint sűrűn reám tekintett, megértettem, értenem kellett, hogyaz ő tüzetes felsorolása nem hiábavaló üres fecsegés, a móringdarabjainak, tárgyainak pontos előszámlálása, s nem is egyszer valóelőadásban, mert mintha szórakozottságból, a legtetemesebb köteleshozománydarabokat kétszer, sőt némelyiket háromszor ismegismételte egyre erősödő hangsúllyal, az mind az én jövendő,köteles hozományom leltárát, előleltárát jelentette. Az ismétlődőhangerő-növekedés fenyegetéseivel kimondatlan valahogy így: – Hamindez nincs, vagyishogy nem lesz, akkor bizony egyéb sem lesz!...

A fenyegetés riasztó volt. Délelőtt még ábrándos elmém akaránsebesi épülő híd vastraverzei között lebegett, egymegfogalmazatlan, de érett bajuszos arcot keresve. És most délutánnéhány szelet frissen tálalt sütemény párájában, langyos, fűszeresillatában ez a férfiarc egyszerre oszlásnak indult.

Bár, vajon tud-e a köteles stafírung méreteiről, létszámáról ő?Szóba került-e a családban az ő jelenlétében? De ha a Ferk családegyszer megtárgyalta Baba irdatlan ágy- és ruhaneműjét s a bútorzatot – mert azt is felsorolta a boldog menyasszony. S aveszteség, amelyhez ő, Hugó is hozzá kellett járuljon, bizonnyalmegtérül azzal a következő esküvővel, házassággal, amelyet azérettségizett lánnyal lesz kötendő a báty, a család immár agglegényrendű elsőszülöttje által.

Nem volt semmi bizonyítékom rá, hogy Baba küldetésében Hugóis részes lenne. De a család számomra együttesen kialakított

véleményét jelentette, s az igény és az észjárás elborzasztott.

30



Nem a szegénység miatt, amelyben nagyszüleim tisztességben éstisztaságban úgy léteztek, hogy minden ágybéli, konyhába való éstesti ruhaneműjüket ha összeadták volna sem tenné ki Baba jövőhónapi életindulásának összegét.

S még akkor is, ha két családunk utolsó erőfeszítésével elő istudná teremteni a tizenkét és huszonnégy egységekből, darabokbólálló hozománytömeget.

Arcomból lefutott a vér. Konokul hallgattam búcsúzásig. Nemkérdeztem meg, amit heteken át forgattam eszemben: – Hogyanhalad Hugó a híddal? Szerencsére Baba sem mondta. Attól a perctőlfogva nem is érdekelt már.

S azóta sem, soha többé, még azután sem, hogy hosszú évek múlva jött a hír, hogy nem nősült meg. Az sem érdekelt, hogy talánmiattam nem. Már asszony voltam, amikor nagyanyámtólfényképemet kérte. Hiába.

A kitűnő bizonyítvány sem enyhítette azonban – akkor – lelkifájdalmamat.

* * *

Anyám és apám beszélgetéseik alkalmával egyre többször ejtették kiazt a szót, hogy revízió. Én csak passzív hallgatóság voltam, ebben adologban gyerekként kezeltek, aki nem értheti, miről van szó.Röviden és velősen azért tájékoztattak arról, hogy lehetséges, Erdélyújra visszakerül Magyarországhoz. Apám szavaival élve, „nagyonelmérgesedett a helyzet”. Alig tudtak napirendre térni a Curentulegyik cikke felett, amely 1939. július 22-én jelent meg, és DragoşVrânceanu újságíró többek között ezt írta: „...a székely városoknak haladék nélkül és végleg el kell veszíteniök székely városi jellegüket.Amíg ezen jelleg fennáll, bizonyítékokat nyújt a dolgok olyaténállására, amely a román nemzeti érdek politikájára kedvezőtlen...”

Anyám ilyenkor felindultan megkérdezte: – Na és az tilos, hogy amagyar nemzeti érdek érvényesüljön?

– Gizuskám, a román államban élünk, és itt nemkívánatos és tilos

a magyar nemzeti érdek érvényesítése.

31



Anyám képes lett volna a végtelenségig elvitatkozni apámmalazon, hogy azok az angolok, franciák, amerikaiak, japánok, olaszok,akik összeeszkábálták a trianoni békét, csak egyes nemzetek érdekeitismerik el? Hol itt az igazság? A magyart csak rugdosni lehet?

A Curentulból hírt kaptunk arról is, hogy II. Carol királyLondonban járt, sürgős segítséget kért a revizionista támadások,követelések ellen, majd Hitlert látogatta meg. Az is kiderült, hogyvégzetes nagy szerelme, Lupescuné miatt (aki zsidó származású volt)újra szembekerült a Vasgárdával.

Anyám alattvalóinak – a baromfiudvarban – etetés közben újra ésújra elmondta, amit velem beszélgetett az érettségiről. A libák,kacsák, tyúkok és pulykák mindent tudtak arról, mi történt velemBukarestben, hogyan érettségiztem.

Dobrescu doktor felajánlotta, hogy járjak be a kórházba, és annak gazdasági hivatalában töltsem el az egyetemi felvételhez szükségeskötelező gyakorlati időt. Tegyem rendbe a kórház könyvelését. Eztaz ajánlatot nagy örömmel fogadtuk. A vacsorák a főnökékkel(baromfiudvarunk állományának nagy kárára) gyakoribbá váltak és bővültek. Noghinné meghívta Armăşeşti-ről Ştefănescu

agrármérnököt, a főiskola igazgatóját, és Bukarestből Bonbonicanevű unokahúgát, aki egykorú volt velem. Toma Ştefănescu bátyja a bukaresti főkapitány volt, s ezért – mint később kiderült, Noghin bácsi kérésére – töröltetett apám személyi lapjáról a „feleségekémgyanús” megjegyzés. Ezért a helyi csendőr őrmester is ritkábban járt az állomásra, egyre kellemesebbé vált körülöttünk a légkör.

A derült eget azért mindig, előbb vagy utóbb ismét fellegek borítják. A borút egy öreg püspök hozta. Anyám elbeszélése szerintnagy méltóságteljesen, „pásztorbottal” szállt le a vonatról, ésegyenesen a főnöki irodába ment, s bemutatkozott: „Dobrescu doktor édesapja vagyok.” Kérte, hogy Noghinnéval, vagyis doamna Noghinnal beszélhessen.

Ahogyan azt Noghin néni mesélte, ő nagyon meg volt illetődve azöreg püspöktől, és azt sem tudta, hogyan viselkedjen vele. A püspök magas süvegével és fátylával a fején leült egy székre, és rögtön a

tárgyra tért: a fia nem vehet el katolikus, német vagy magyar vagy

32



keverék lányt, s főként szegényt nem. Ő és felesége már eldöntötték,hogy a fia kit fog elvenni. Szó sem lehet holmi eretnek házasságról.

– De hát szó sincs ilyesmiről – hüledezett Noghinné –, s haegyáltalán szóba jöhetne ilyen értelemben valaki, az csakis

Bonbonica lehetne, aki görögkeleti vallású és gazdag...Az öreg püspök csak legyintett, ő a fiától pontosabban értesült a

dolgok állásáról. Fiának komoly szándékai vannak egy idegenlánnyal, akinek apja itt Armăşeşti-en pénztáros. Kéri Noghinnét,hogy a vacsorák szűnjenek meg, mert ha nem, annak komolykövetkezményei lesznek, akár az állomásfőnökre vonatkozóan is.

Az első újabb vacsorameghívás akkor esett Noghinék részéről,amikor Dobrescu doktor bejelentette Noghin bácsinak, hogyigazgatói állást kapott egy bukaresti kórházban, amit ő nem kért, ésrövidesen végleg elmegy Armăşeşti-ről. A hírre Noghin néni egy búcsúvacsorát rendezett. A búcsúzkodásnál mindenki sírt.

Nemsokára új igazgatót kapott az armăşeşti-i kórház. Az újdoktort Bujoricának hívták, ő korosabb volt Dobrescu doktornál ésvőlegény, de szívesen fogadta Noghinék vacsorameghívását.Menyasszonya gyógyszerészkedett Urziceniben, és néha ő is átjött

onnan Noghinékhoz.Bujorica doktort rendkívüli embernek ismertük meg. Csak azértvállalta harmad- vagy negyedállásban az armăşeşti-i kórházat, mert amenyasszonya Urziceniben dolgozott. Bujorica, bár a legjobbsebészek egyike Bukarestben, egészségügyi tanácsosi és egyébállásai, tisztségei mellett az armăşeşti-i kórházat is nagyon gondosanvezette. Noghinék azt mesélték róla, hogy tizenéves korában vitték vidékről a fővárosba, és mint zseniális gyereket taníttatni kezdték.Eredeti foglalkozása szerint pásztor volt. Amikor együttvacsoráztunk Noghinéknál (anyám őt nem hívta meg soha), mindigkért egy fej fokhagymát, azt apróra feldarabolta, citromot facsart rá,megsózta és salátaként ette. Azt mondta, ennél jobb gyógyszer nincs.

Bujorica gyakran járt át Urzicenibe. Rendszerint a kora délutánivonattal ment, és olyankor én is eljöttem vele a kórházból, kihozott a bricskáján a vasútállomásra, amely több mint három kilométerre volt

a falutól.

33



Amikor gyalog mentem haza, Paraschiv Sergiu többször elkísért, besszarábiai fiú, cselédkönyves orvos a kórházban. Vele igazi jó barátok lettünk. Szerelmes volt egy chisinevi lányba, és néha beszélgettünk a szerelméről. Nagyon féltékeny volt, és jólesett neki,

ha megnyugtattam, a leány leveléből felolvasott részlet alapján nincssemmi baj. Nagyon érdekelték a női lélek jelenségei, ezekről adolgokról sokat beszélgettünk. És szenvedélyes szeretettel beszéltszülőföldjéről. Alig várta, hogy hazamehessen.

Előfordult, hogy Toma Ştefănescu kísért ki az állomásra,Dobrescu doktor legjobb barátja. Toma Ştefănescu igazgató volt azagrárfőiskolán – mint már említettem – és agrármérnök mellesleg azállami gazdaságban. Nemrégiben szerezte doktorátusátdohánytermesztésből.

Ştefănescu nagyon szemérmes fiatalember volt. Amikor beszélgettünk, mintha mindig egy kicsit zavarban lett volna.

Anyám különösen megkedvelte Toma Ştefănescut. Ha apámfigyelmeztetőleg eszébe juttatta, hogy „vigyázz, Gizus, vigyázz!”,anyám elhárította azzal, hogy ilyen kiváló fiatalembert nem szabadelriasztani.

Nekem mindennél nagyobb gondom az volt, hogy bekerüljek azegyetemre. Jövőmet nem holmi házasságban latolgattam.A nyár hamar elsuhant, jó volt otthon lenni. Anyám

kedélyállapota is sokat javult Armăşeşti-en, apám egyre éberebbenfigyelt a világpolitikára, amelyben felerősödtek a magyar hangok.

Az udvarunk tele volt szárnyassal. A kutyák – különösen a Mukinevű – olyan nagyra nőttek, mint a kisborjúk. Félelmetes volt, haugatni kezdtek. Egyszer egy furcsa idegen ólálkodott a kapunk körül,de akkor éppen Sándor bácsinál voltunk Bukarestben két napra,vendégségben. Apám tudni akarta pontosan, mi hír a nagyvilágban. Noghin bácsi csak később vallotta be – nehogy megijedjünk –, hogyValişoaráról keresett bennünket a csendőr őrmester. Civil ruhábanvolt, és főként irántam érdeklődött. Noghin bácsi úgy ítélte, hogy acsendőr őrmester valami rosszban sántikál, ezért azt füllentette neki,hogy apám kivette a szabadságát, és hosszabb időre Temesvárra

utaztunk. A csendőr őrmester még az éjszakai személlyel elment, de

34



megjegyezte, hogy majd visszatér, mert valami elszámolnivalója vanvelünk, s főként velem.

Attól kezdve minden vonatnál figyeltük, ki érkezik, és anyám aligvárta, hogy megkezdődjön az egyetem.

Egy napon hivatalos levelet kaptunk, az egyetemről érkezett.Visszautasították a felvételi kérelmemet. Noghin bácsi Bujoricadoktornak is elpanaszolta, hogy milyen szomorú, hogy engem nemvettek fel. Most mi lesz?

Bujorica nem szólt semmit, csak tudomásul vette a helyzetet,majd jó néhány nap múlva azt üzente, hogy ekkor és ekkor legyek Bukarestben az egyetem folyosóján a Questura ajtaja előtt. Ottvoltam. Úgy emlékszem, elég soká vártam. Egyszer csak nyílt azajtó, kilépett rajta Bujorica doktor, és kezembe nyomta a felvételiértesítést.

– Gratulálok, domnisoara Nóra – mondta –, ön ettől a perctőlegyetemi polgár!

Köszönt és elment. Még köszönetet sem mondhattam.Valósággal megsemmisültem a boldogságtól. Merre induljak? Se

mozdulni, se gondolkodni nem volt erőm a sokkoló örömtől.

Siettem a pályaudvarra és Armăşeşti-re. Apám nem jöhetettvelem, szolgálatban volt, amikor megérkeztem, láttam, az voltszámára a legfontosabb, hogy meglátott a leszálló utasok között.Anyám is ott volt, könyökölt őrhelyén, az ablakban.

Bujorica doktornak sohasem volt alkalmam megköszönni, hogyelintézte egyetemi felvételemet. Kinevezték tanszékvezető tanárnak az orvosi egyetemre, s így Armăşeşti kórháza megint új igazgatótkapott.

35



Egyetemi polgár – Bukarestben

A bukaresti közgazdasági egyetemre apám a felvételi kérvényt azelőírásoknak megfelelően nyújtotta be nyomban az érettségim után, akonstancai internátusi igazgatónőm ajánlására pedig helyet biztosítottak nekem a fővárosi ATF-ben. Pedig akkor még nemtörtént meg az egyetemi felvételem. De azért a helyet, ahol laknifogok, az internátust, leányotthont megnéztem magamnak. Nagyon

szép régi épület volt a jövendő „bentlakásunk”, régi, gazdag bojári, aCatargiu-villa. Bár érdeklődtem utána, de sohasem tudtam meg, kivolt Barbu Catargiu. Lascăr Catargiuról tanultunk a történelemben, ő1871 és 1876 között miniszterelnök volt és fejedelmi helynök. Hautcát is neveztek el róla, Barbu is bizonyára kiemelkedő ember volt,és gazdag is – legalábbis intézetünkről, az ő egykori házáról ítélve –,a legtöbb szobát gyönyörű faburkolat díszítette, a lépcsők

márványból voltak és a korlát míves fafaragás.Miután Bujorica közbenjárása révén megtörtént felvételem(pótfelvételem), beléptem az épületbe, amelyet kívülről már megszemléltem.

Az első emeleten jelöltek ki számomra ágyat, ha a felvételi sikerülaz egyetemen. Victoria Luntre és Mioriţa Voicu is ide készültek akonstancaiak közül. A fizetendő díj itt magasabb volt, mintKonstancán.

A bukaresti ATF-ben lényegében ugyanazok voltak a szabályok,mint a konstancaiban, azzal a különbséggel, hogy itt nem voltak bentlakó tisztviselőnők. Csak egyetemi hallgatók, és az alagsorban berendezett szobákban az állomáson, a Gara de Nordon begyűjtöttleánykák. Ezek a fiatal leányok takarították az egész intézetet,segédkeztek a konyhán, és idővel elfogytak, majd újak jöttek. Azitteni Stoe mindenki sorsát elrendezte, legalábbis elindította a jóúton.

36



Ebből az időből az egyik leánykával kapcsolatban maradt egyemlékem. Rettenetesen hosszú körmei széles fekete félkörbenvégződtek, s amikor a levest hozta, mindkét hüvelykujja mélyen belefürdött a levesbe. Szóltam a felügyelő tanárnőnek, hogy tegyen

valamit, mert nem tudom megenni a levest (lehet, hogy a konyhábankülönb dolgok is történtek, de azt legalább nem láttuk), azt a választkaptam, hogy Zoét nem szabad megsérteni. Minden maradt arégiben, csak én voltam finnyás, hiszen a többi lány is körmösenkapta a levest, de senki nem szólt ellene.

A szobánk óriási nagy terem volt. Ez lehetett a Catargiu családnagy fogadóterme. Húsz ágy volt benne, az ágyak között meglehetőstávolság, az ágynemű tiszta, simára vasalt, de durva szövésű.

Amikor első nap megérkeztem, éppen egy jelenet kellős közepébekerültem. Este volt, mindenki lefekvéshez készült. A hálószobaközepén nagy asztal, körülötte székek. Itt, az asztal közelébendulakodott Victoria Luntre egy másik lánnyal. Victoria erős, vaskosleány lévén könnyen lökdöste a terem másik vége felé azt a lányt. Nem értettem, mi történik. Victoria, a kedves, dalos lány verekszik?

A másik lány ágyára vetette magát, és zokogni kezdett, de

keservesen.Victoriával nagyon megörültünk egymásnak, s mivel ő már tudta,hogy én is ott fogok lakni, a vele szomszédos ágyat lefoglaltaszámomra. Neki sikerült fal melletti ágyat szerezni, én meg annak örültem, hogy az én ágyam az ablak mellett van. Csak aludnimehettünk fel a hálóterembe, nappal a földszinti szobákban tanultunk és tölthettük az időt a szép Cantacuzino-stílusú bútorok között. Ittvolt a nagyon elegáns fogadószoba is, ahol hosszan lehetettüldögélni, ha látogatónk érkezett. A szoba sarkában állt felügyelőtanárnőnk íróasztala, aki a vendégfogadás idején mindig jelen volt,könyvelési munkájába mélyedve.

Visszatérve érkezésemhez, miután köszöntöttük egymást aláthatóan feldúlt Victoriával és ő a többieknek bemutatott, óvatosanmegkérdeztem, hogy az a kislány miért sír. Victoria haragosanlegyintett és ágyazni kezdett, mondván, én is készülődjek a

lefekvéshez. A többiek is hangtalanul mélyedtek bele

37



elfoglaltságaikba. A síró leány egyszer csak felsikoltott és még jobban zokogott. Nem bírtam tovább, odamentem hozzá, melléültemés vigasztalni kezdtem. Egyedül őt nem mutatta be Victoria. Akislány felült, átkarolt és sírva a vállamra borult. Ekkor Victoria

odajött, megfogta a kezem, és az ágyamhoz vezetett. – Nem értem, mi van itt? – fordultam szembe Victoriával. – Miért

sír ez a lány? – Hagyd békén, és azt ajánlom, ne is foglalkozz vele! – mondta

parancsolóan Victoria.Jól ismerve Victoriát, tudtam, hogy viselkedésének igen komoly

oka lehet. Többet nem vettem tudomást arról a kislányról. Későbbkiderült róla, hogy színinövendék, nagyon nagy ígéret, az intézetbentartott ünnepségeken mindig ő szaval, gyönyörűen.

Rodicának hívták, s akkor még nem tudtam, hogy vanhomoszexualitás.

Az egyetemre gyalog mentünk mindig. Oda is, vissza is. Már nemis tudom, miért, talán azért, mert nem volt messze. Nem hiszem,hogy az örökös spórolás miatt, a villamos igazán olcsó volt.Átvágtunk a Cismigiu parkon, a világ egyik legszebb parkján. Tele

volt szebbnél szebb virágokkal, egzotákkal. Itt sosem féltünk, mindigsok volt a sétáló és a hozzánk hasonlóan siető gyalogos.Úgy emlékszem, az egyetem neobarokkos épület, sarokház.

Hatalmas kapuja kétfelé osztva: az egyik részén befelé áramlottak adiákok, a másikon pedig kifelé.

Az első évfolyam tanterme óriási amfiteátrum. A-tól L-ighatszázan délelőtt és M-től Z-ig ismét hatszázan délután. Egy hosszúfolyosón találkoztunk, az elválasztó korlát két oldalán hömpölygöttváltásnál a diákság elfelé és odafelé. A másik csoportban eleinte nemfedeztem fel ismerőst, az én csoportomban – M-től Z-ig – SanduMaryt. Nagy öröm! Egymás nyakába borulva sírtunk mindketten.Attól kezdve egymás mellett ültünk az órákon.

Volt olyan tanárunk, aki rettentően halkan beszélt, példáulPartenie professzor. Nála legfeljebb a harmadik padban ülhettünk,különben semmit nem hallottunk volna. Olyan rémhírek is terjedtek,

38



hogy az előadásait végig jegyzetelni kell, nincs tankönyve, semsokszorosított jegyzete.

Történelemtanárunk Jorga professzor volt, impozáns és lenyűgöző jelenség. Hatalmas görnyedt alakja, egész mellét beborító hosszú,

dús szakálla, hipnotizáló hatalmas szeme olyan volt, mint amegtestesült „szent nemzeti önzés” – saját szavai szerint. Előadásaitsokszor tanársegédjére bízta.

Szuggesztív szónokegyéniség volt Virgil Madgearu is, ő anemzeti parasztpárt vezérei közé tartozott, az egyetemi tanárságotcsak mellékesen élte meg. Nem tudhatom, hogy egyetemi előadásaimiatt volt szálka a vasgárdisták szemében, vagy parasztpártimegnyilatkozásai okán szenvedett golyó általi halált később.

Nagynevű, nagy hírű professzorom, Nicolae Jorga, aki a kétszázada megteremtett dákoromán kontinuitás patakját műveibenszéles folyammá dagasztotta a román értelmiség tudatában, úgygondoltuk, biztonságosan járhat-kelhet hazája terein. Népetörténészeinek kell megkutatni gondolatait, eszméinek azt a zugát,amellyel a halálos bűnt elkövette lángoló ifjú honfitársai ellen.Otthonában, álmában fojtották meg dús, hosszú szakálla által.

Ahogyan végignéztem s pillantásommal átfogtam az emelkedő padsorokat naponta többször is – Maryvel mindig az első padokbanültünk –, nagyon gazdag diákfiúkat láthattam. Unottan ültek elegáns, parfümtől illatozó öltözékükben, és figyelemre sem méltatták azokata kislányokat, akik láthatóan hozzájuk tartoztak. Unottan ültek elfoglalt helyükön, és a semmibe révedtek.

Ruhájukról ítélve voltak gazdag hallgatónők is, legtöbbjük kalapban ülte végig az órákat, a kalapcsodák a belváros exkluzívkalapszalonjaiból származtak. Ez a kalapügy azért ragadott megkülönösen, mert én a líceumban előírt egyenkalapon kívül soha máskalapot nem viseltem. Télen, ha nagyon hideg volt, kötött sapkát. Alányok mellett is állandó fiúk ültek, és látszott, hogy igazi életüket azegyetemen kívül élik.

Mary hozta a hírt, hogy Dida Jordănescut is látta, Elena Gamannalvolt. Én egy alkalommal Despát pillantottam meg, és csak annyi

időnk volt, hogy megkérdezzem, amikor elhaladtunk egymás mellett:

39



– Te itt? Hogyan? – Pénzt kell keresnem! – felelte, és már el is sodorta a tömeg.Mary egyszer beszélt Veronica Teodorescuról, találkozott vele. A

mi csoportunkhoz tartozott ő is, vagyis az M-től Z-ig, de én ott

sohasem láttam. Nem is láthattam. Mary mesélte, hogy a belvárosbanvan öröklakása, lovagol, sokat tartózkodik Franciaországban,életkörülményei nagyon gyanúsak, és már nem tud barátkozni vele.Veronicának az egyetemen is jó férfikapcsolatai voltak, így csak vizsgákra kellett bejárnia. Minél többet tudtunk meg a többiegyetemi hallgatóról, minél többet vettünk észre életükből, annálinkább éreztük, hogy az egyetemi polgári státus korántsem jelentegyenlőséget. Sőt. A társadalmi, világnézeti, vallási, nemzetiségikülönbség még jobban elválaszt bennünket egymástól, mint azegyetemen kívül az ország állampolgárait.

Még az év elején nagy, többnapos kirándulást szervezett aközgazdasági tanszék. Én erről a kirándulási lehetőségről nemértesültem, s mint ahogyan később megtudtam, Mary sem vett részt,velem való szolidaritásból.

Egyik nap a közgazdaságtan prof. tanársegédjének kedvence, egy

hatalmas szőke fiú, mondhatni emberkolosszus, a svájci követ fia,Scherer Arnold ült mellém, és megkérdezte: – Kisasszony, miért nem jött el a kirándulásra? – Amikor látta, hogy semmiről nem tudok,elmesélte, merre jártak, mit láttak, hogyan mulattak (németül beszéltünk).

„Én itt idegen vagyok. Idegen. Bármit is teszek, idegen maradok.”Ezek voltak a gondolataim, az érzéseim, miközben Scherer Arnoldothallgattam.

Egy alkalommal, amikor elfoglaltam helyem a második sorban,egy leányhallgató kiment a nagytáblához, és a következőket írta fel: Nóra Stürmert kérik, hogy hívja fel ezt és ezt a telefonszámot. Annyiidőm volt csak, hogy a számot gyorsan leírjam, a lány máris letöröltea táblát, és máris megérkezett az előadó.

Délután felhívtam a telefonszámot. Dobrescu doktor jelentkezett.Kérte, hogy másnap megvárhasson az egyetem előtt, és hogy

ebédeljünk együtt. Beleegyeztem. De másnap nem várt, pedig elég

40



hosszasan ott álldogáltam még az egyetem kapuja előtt, de nemtalálkoztunk. Néhány nap múltán levél érkezett a porta melletti postatáblán. Dobrescu írta, mentegetőzött, hogy váratlanul beteghezhívták. Kérte, hogy újra hívjam fel. Nem tettem meg.

Az idő múlt, elérkezett a november. Sandu Mary egy nap azzalfogadott, hogy meghívónk van egy exkluzív gólyabálra, amit a kétlegnagyobb olajtársaság rendez. Nagy dolog erre az ismerkedési estremeghívót kapni. A meghívót egyébként Elena nővérének köszönhetjük, aki főtisztviselőnő az Astra Română-nál.

A trianoni béketárgyalások értelmében a korábbi osztrák-magyar és német olajtársasági javakat is elkobozták. Az újraelosztási arányszerint 51% román, a többi angol, amerikai, francia stb. kézbe került.

Ezt a bált a Româno-Americana (főrészvényese a Standard Oil of New Yersey) és az Astra Română (főrészvényese az angol-hollandRoyal Dutch Shell) rendezte.

Elena azt mondta, ha van magunkhoz való eszünk, mostmegcsinálhatjuk a szerencsénket. Elena a nővérénél lakott, akielismert közgazdász volt, és karrierjét ő is az olajbálon kezdte. Elenamár nagyon elegánsan járt, különösen fekete perzsával díszített

szürke télikabátja tetszett nekünk, és bájos barettje, ami a kabátanyagából készült. Mi Maryvel nagyon nagy bajban voltunk, mertnem volt alkalmi holmink. Cipőnk se, ruhánk se, de mégvalamirevaló télikabátunk se. Végül is minden megoldódott, mertMary nagybátyja szerelmétől kapott egy pár magas sarkú cipőt ésegy világoskék selyemruhát kölcsön. A cipő kicsi, a ruha szűk volt,de végül is ráment. Engem Victoria öltöztetett fel, nem tudom, kik adták kölcsön mindazt, amit rám húzott. Engem is irgalmatlanulszorított a cipő, és az én ruhám is túl passzent volt. De elmentünk a bálba.

Úgy beszéltük meg Elenával, hogy a bálterem bejáratánáltalálkozunk, ő a nővérével lesz. Utána boldoguljunk magunk, mertnem istápolhat tovább, saját magával kell törődnie.

Minden úgy történt, ahogyan megbeszéltük. Elena gyönyörű volt,Mary és én rákvörösek a fájdalomtól, annyira szorította lábunkat a

cipő. De hát a fiatal akarat hegyeket is elmozdít. Alighogy beléptünk,

41



máris két fiatalember lépett hozzánk. Elena nővére bemutatta nekünk a két fiatalembert, majd Elenával együtt eltűnt. Azonnal táncolnikellett. Szerencsére a táncnak gyorsan vége lett, közben lekértek bennünket, és sikerült a bálterem olyan tájékára jutnunk, ahol székek

álltak. Meggyötörten roskadtunk le. Alig pihentünk egy kicsit, azenekar újra rázendített, és újra felkértek bennünket. Maryvel folytonegymás pillantását kerestük. Hősiesen táncoltunk szünetig, amikor ismegnyíltak az oldaltermek ajtajai, és terített asztalok vacsorátkínáltak. Ezt az alkalmat használtuk ki Maryvel, és a ruhatárhozóvakodtunk. Amint a kapun kiléptünk, nyomban levettük a cipőnket.Selyemharisnyában indultunk hazafelé. Mary bevallotta, hogy voltegy a táncosai között, aki felháborítóan magához szorította, s ha nemfájna annyira a lába, akkor is otthagyta volna a bált.

Amint később kiderült, a hatalmas olajtársaságok férfikara ittszerzett magának ifjú szeretőt. Ha a találkozás szerencsés volt, aleány egyetemi költségeit és minden kiadását fedezte a pártfogó.Elena mindkét nővére így tudta elvégezni az egyetemet, s még sokanmások is.

Mary sajnos megszakította tanulmányait. Nagybátyját – mint

kommunistát – letartóztatták, így a bukaresti ingyenes lakásmegszűnt. Mary visszament Konstancára és könyvelő lett. Én többetnem mentem el semmilyen bálba, és nagyon szomorkodtam Marytávozása miatt. Rettentően egyedül maradtam.

Karácsony táján új ágyat hoztak a hálószobánkba. A bent lévőketkissé összetolták, és az új ágy az enyém mellé került. Az új lakótMaria Zorescunak hívták, a kolozsvári egyetemről jött. Azt mondtamagáról, hogy menekült, amit sehogyan sem értettem, hogy mi elől,ki elől menekült. Tőle tudtam meg, hogy sokan költöztek rajtuk kívülErdélyből Ó-Romániába, mert olyan szelek fújtak, hogy Erdély újraMagyarország lesz. Maria Zorescu tudott magyarul, a beceneve Mukivolt, s azt mondta, ha nagyon kedves akarok hozzá lenni, néhaszólíthatom „karikaláb”-nak, mert így hívták őt a kolozsvári fiúk.Mukinak (zavart egy kicsit, hogy kedves kutyánkat is így hívják)vállig érő fekete haja volt, fekete gyémántszeme és szemtelenül pisze

orra. Rendkívül jó kedélyű lány volt, s egy szempillantás alatt

42



barátnők lettünk. Mindig kacagott, mindig sietett valahová. Nagyoncsinosan öltözött, és jól állt neki a karikaláb.

Valahogyan átbukdácsoltam a vizsgákon. Nem ismertem akönyvtárban tanulás lehetőségét, jegyzetekre, tankönyvekre nem volt

pénzem, csak a kölcsönkértekből tanultam. Volt olyan tárgy, példáula közgazdaságtan, ami ráadásul főtantárgy és a vizsgám jelesresikerült belőle, de a két választott nyelv közül, vagyis a német ésolasz közül csak a német sikerült, az olasz elégséges lett. Micsodaszamárság! A franciát elég jól beszéltem és a nyelvtantkifogástalanul tudtam, mégis az olaszt választottam, amelyhez aligkonyítottam. Menekültem a francia nyelvtől, pedig jóval később,évek múlva megszerettem, használtam.

Egy alkalommal, amikor hazaértem, a portás azzal fogadott,vendég várakozik rám a társalgóban. Ştefănescu volt, és egy kismagot nyújtott át. Anyám sütötte süteményt hozott. Miorica Voicutartotta szóval, amíg megérkeztem.

Mielőtt szétszéledtünk volna, elmentünk a Nemzeti Színházba.Victoria szervezte meg, egy esztrádműsort láttunk, amelyről alegélesebb emlékem a Tănase nevű komikus műsora és az, hogy

Maria Tănasét, talán minden idők legnagyobb románnépdalénekesnőjét először ott hallottam énekelni. Victoriahatározottan állította, hogy a két Tănase nem rokon, csupánnévrokonságról van szó.

43



Nemzeti Újjászületés FrontjaFrontul Renaşterii Naţionale

II. Carol királynak kitartó óhaja volt egy nemzeti front kialakítására.A zaklatott belpolitikai helyzetben szükség lett volna a nemzetiegyetértésre. Averescu tábornok vette legkomolyabban a királykívánságát, ezért 1937 áprilisában tanácskozásra hívta össze az 1919óta Nagy-Romániában hivatalban volt minisztereket, kamarai ésszenátusi elnököket. Ahogyan azt Vaida megjósolta, nem sok eredménnyel. A meghívottak közül sokan távol maradtak, és csak néhány bágyadt felszólaló jelentkezett.

Ebben az időben Románia gazdasági életében sajátos helyzetalakult ki, hatalmas centralizálási folyamat indult meg a kartellek kiterjesztésével és megerősödésével.

1938-ban 94 kartell létezett, amelyek az ország iparvállalatainak

majdnem felét ellenőrizték. 1939-ig Románia gazdaságalegnagyobbrészt francia, angol és amerikai tőke befolyása alatt állt.Az angol és csehszlovák tőke a román nehézipart tartotta kézben:

a „Resica” vasműveket, amit Románia Magyarországtól „örökölt”, azangol Vickers, úgyszintén a bukaresti „Malaxa” művek tőkéjének 1/5-ét.

Románia a saját és Erdéllyel megszerzett természeti kincsek ésipari létesítmények ellenére mégis mezőgazdasági ország maradt. Népességének zöme a mezőgazdaságban dolgozik (külterjesen), ésabból is él. Az ország jelentős része továbbra is a nagybirtokosok tulajdonában van. A földkérdés megoldatlan, erős hűbérimaradványokkal, vagyis jobbágyi és féljobbágyi részes munkával.

II. Carol 1938-ban bevezette a királyi diktatúrát, amely 1940-igtartott. Több kormány váltotta egymást: Miron Cristea, a főpap,Armand Călinescu, Gheorghe Tătărescu és Ion Gigurtu elnöklete

alatt.

44



II. Carol feloszlatta az összes politikai pártot és szakszervezetet,1939 februárjában új alkotmányt vezetett be. Megalakult az egyetlen párt, a Frontul Renaşterii Naţionale, a Nemzeti Újjászületés Pártja.

Miron Cristea román pátriárka lett a kormányfő – ő éveken át a

régenstanács tagja volt (I. Mihai gyermekkirály mellett), 1868-banszületett Erdélyben, jómódú parasztszülők gyermeke. A teológiátSzebenben, a filozófiát Budapesten végezte. 1909-ben Karánsebes püspöke, 1919-ben Bukarestbe megy, és elfoglalja a prímás-metropolitai széket. Magyarul is megjelent terjedelmesebbirodalomtörténeti tanulmánya „Eminescu és munkái” címen.

Miron Cristea pátriárka belügyminisztere Armand Călinescu volt,aki ilyen minőségében 1938 őszén letartóztatta Zelea Codreanut. Avád hazaárulás és terrorcselekmények. Romániában 1938-ban többszáz terrorcselekmény történt. A vasgárdisták minden jelentősszemélyt, aki ellenük mert nyilatkozni, meggyilkoltak. Nemegyszer megesett, hogy kisebb balesetet produkáltak a kiválasztottszeméllyel, majd amikor kórházban feküdt sérülten, betegen – ágyában fejszével szétverték, szétvágták a fejét.

Ez visszatérő módszerük volt.

Miron Cristea miniszterelnöki tisztében kénytelen voltátlényegülni papi mivoltából politikussá.Ebben az esztendőben alakult meg az igazságügy-

minisztériumban az állampolgárok igazolását végző bizottság. Ez aszélsőbal és a szélsőjobb pártállásúak ellen dolgozott.

Armand Călinescu 1939. január 11-én rádió-előadást tartott a Nemzeti Újjászületés Frontjáról, ismertette célkitűzéseit.Hangsúlyozta, hogy a Front nem tűri meg soraiban semmilyen titkosszervezet tagjait. Előadásának fő célja annak megindoklása, miértlátják szívesen ebben az alakulatban a kisebbségi népcsoportokat is.

A magyar politikusok új remény felvirradtát sejtették.Az erdélyi magyar kisebbség vezetői 1939-ben bejelentették

belépésüket a Nemzeti Újjászületés Frontja pártjába, ugyanakkor engedélyt kaptak a Magyar Népközösségnek mint a magyarságkulturális és gazdasági érdekképviseleti szervének megszervezésére.

45



A magyar kisebbség vezetői gróf Bánffy Miklós és Szász Pál ezidőben.

Belépéskor a magyarok követeléseket fogalmaztak meg, amelyek lényege az 1918-ban a románság által Gyulafehérváron önként

felajánlott kisebbségi jogok hatályba helyezése volt.Az okirat aláírói: Armand Călinescu, gr. Bánffy Miklós, Szász

Pál, dr. Gyárfás Elemér és gr. Bethlen György.Bánffy Miklós gróf levelet kapott Armand Călinescutól, a

belügyminisztertől, amelyben elnöklete alatt engedélyt ad egy olyansaját külön szervezetre, amely megteremti a Romániai Magyarok Népszövetsége címen a közművelődési, gazdasági, társadalmi célúalkotások képviseletét.

A Nemzeti Újjászületés Frontja direktóriuma 1939. május 21-énülést tartott a román fővárosban, az elnök Armand Călinescu volt. Amagyar közösséget gróf Bánffy Miklós képviselte. A direktóriumhozzájárulását adta 16 magyar képviselői és 5 szenátusimandátumhoz.

Cristea Miron politikus és főpap, aki támogatta belügyminiszteretörekvéseit, 1939 márciusában – szerencséjére –, 71 éves korában

egy parlamenti vita után ágynak esett és meghalt.1939 szeptemberében megölték Armand Călinescut, holttesteújságpapírral letakarva három napig hevert a Calea Victoriei egyik sarkán, ahol hivatali gépkocsijából kilépve a vasgárdisták pisztolylövés sorozata leterítette. Többen lőttek rá egyszerre. Szívétés fejét célozták a lövészek, kik nyomtalanul eltűntek az utcai járókelők tömegében. Senki sem mert emlékezni és tanúskodniellenük. Még a miniszter gépkocsivezetője sem.

Utam az egyetemre arra vitt mindennap. Szétvetett karokkalhevert ott vérében reggel a rendőrminiszter, de rendőr nem őrizte, éssenki sem, mintha nem merték volna a riasztó, fenyegető látványtmegszüntetni. Életében – az egyetemen – vagy kétszer láttamCălinescut. Jellegzetes arca véres nyers hússá torzult a lövések nyomán.

Jótékony kezek délutánra s másnapra nagy lepedőjű újságokkal,

főként Curentullal letakarták.

46



Napközben a szél lemeztelenítette a félelmes arcot, de mindigakadt bátor, aki betakarta ismét a véres újsággal.

Harmadnap már csak az alvadt vér hirdette Bukarest főútján aVasgárda dicsőségét.

47



Az utolsó nyár Havasalföldön1940

Bezárult az első egyetemi évem Bukarestben, 1940 tavasza volt. Évvégi vizsgáim sikerültek, szemináriumi munkámat elfogadták, beiratkozhattam a második évfolyamra. Az ezerkétszáz hallgatónak még a fele sem jelentkezett a második tanévre. Sokan önkéntmaradtak ki, többen más fakultásra mentek át, de a legtöbbje, aszámos tárgyból megbukott hallgató elkedvetlenedvén abbahagyta a„tudományt”.

Menekültem Bukarestből. Az egyetemi légkör egyre nyomasztóbblett, egyre többet hallottam a „numerus clausus”-ról.

A legfontosabb akkor az volt számomra, hogy jön a nyár, s énhazamehetek szüleimhez és majd Resicára.

Otthon Armăşeşti-en a kertünkben virágpompa fogadott.

Anyámnak az olvasáson kívül másik nagy szenvedélye avirágnevelés volt. Ilyen tobzódást a virágok sokféleségében ésszépségében még nem láttam. A nagy eperfa alatt anyám egy„nappalit” rendezett be szépen faragott kerti ülőalkalmatosságokkalés hozzáillő asztallal. A kerti fagarnitúrát egy urziceni vájómester alkotta anyám elképzelése szerint. Az ülőhelyek keresztben kettőbevágott, három lábon függőlegesre állított nagy kenyérdagasztóteknők voltak. Nagyon kényelmesen lehetett beléjük huppanni. Hanem esett az eső, reggeltől estig itt tartózkodtunk, ezekben afélbevágott dagasztóteknőkben.

Kialakult életformába cseppentem. Kurtz – a forgalmista – miután belépett a Volksbundba, behívták katonának, és elárvult családja,Leana és a kis Lica szinte mindennapos vendégünk volt. Leanasírdogálni jött anyámhoz, és tanácsért. Felszólítást kapott, hogyköltözzön ki a szolgálati lakásból. Másik rendszeres vendégünk

48



Toma Ştefănescu, ő látta el anyámat virágpalántával ésvirághagymával.

Ruzsinszky generális is szívesen várta – kényelmesen beleereszkedve az urziceni félteknők kagylójába – virágoskertünkben

a vonatot, amikor jóval korábban érkezett hintóján avonatinduláshoz. S ez egyre gyakoribb lett, mert szívesen társalgott amúltról apámmal, a jelenről anyámmal s egyszer-kétszer velem.Szüleimmel németül, velem románul.

A kerti vacsorázóasztalnál fogadtuk ismét Noghinékat is, aligmúlt este úgy, hogy Ştefănescu Toma is nálunk ne vacsorázott volna.Anyám csak Tamásnak szólította, mert igen kedvelte, bár társalognialig tudott vele gyér román szókincsével. Ştefănescu sokattartózkodott nálunk. Mindenki tudta, miattam. Apám egyre jobbansürgette, hogy minél előbb utazzam Resicára, mert ő meg, anyámmalellentétben, óvni akart engem minden romános érzelmi bonyodalomtól, és azt tervezte, visszafelé értem jön, ésmeglátogatjuk nagymamát Oravicán.

Válságos érzelemvilágunkat még nagyobb érzelem vihara kavartameg.

Egyik nap váratlanul meglátogatott bennünket Sándor bácsi. Azonaz emlékezetes napon, amikor a pulykáink elutaztak. Ugyanis jóval aszemélyvonat érkezése előtt kihaladt az állomásról egy tehervonat. Ami pulykáink a sínek között bogarásztak a réten. Egyszer csak huss,és felrepültek egy nyitott vagonba, az egyre gyorsuló vonatra. Apámazonnal telefonált a szomszéd állomásra, hogy zavarják le a pulykákat a vonatról, de a mi madaraink még útközben leszálltak avégtelen síkságon. Egyedül Bibi maradt meg, az egykor nyomorék árva, „aki” már egyenes lábú, jól fejlett szép pulyka lett, és aki igaziháziállattá nevelődve nem követte társait a Baragan végtelenjében, segymagában hazajött.

Nagy volt a bánatunk, hogy a népes fejlett csapatból egyet semvágtunk le, mert sajnáltuk őket, meg díszei is voltak az udvarnak, síme, hiába.

Sándor bácsi jövetele oldotta fel kesergésünket. Két napig maradt.

Merész elhatározással visszavette magyar nevét, s otthagyta a

49



Kisebbségi Hivatalt. Mint a bukaresti magyar követség tisztviselőjeúj osztályt szervezett, munkatársaival együtt ők intézték a határokonkívül élő és hazatérni kívánó magyarok kérelmeit.

Sándor bácsi hozta azt a hírt, hogy Magyarország és Románia

között tárgyalások folynak a trianoni hibák, bűnök kijavítására, és akét nép kéznyújtásra készül. Az Ó-Romániában élő magyarok minden valószínűség szerint nagy tömegekben akarnak majd „haza”-térni, és bennünket meg akar kímélni a hosszas várakozástól, éssoronkívüliséget akar biztosítani számunkra.

Apám nem volt olyan derűlátó, különösen a kéznyújtást illetően,mint Sándor bácsi. Csüggedten legyintett: – Sohasem fognak megegyezni! Mi a történelmi Magyarországot akarjuk, és a románok jelszava „nici o brazdă”, vagyis egy barázdát sem. Van egy másik jelszó is, amit a román politikusok nem hagynak elévülni: „Előre aTiszáig!” – Apám szerint a románok történelmi célja Bécs, majdtovább. Bíznak erős szaporodási hajlamukban, amely mindig issegítette őket történelmük folyamán, és Erdélyt is jórészt ezáltalkaparintották meg. Ők támadók, mi védekezünk. Az erdőben, avadak közt is az húzza a rövidebbet, amelyiknek a természete a

védekezés, ők expanzióban vannak, mi defenzívában. – De Jancsikám, hogy lehetsz ilyen pesszimista, éppen most,amikor növekvő reményeink lehetnek?

– Nem bízom a magyar-román barátságban – hajtogatta apám. – Akik közülük ilyet akartak a történelem folyamán, azt a románok maguk közül kiközösítették, megölték, hazaárulónak nevezték, bélyegezték.

– Ne haragudj, Jancsikám, de én a te defenzív-offenzívelméletedben sem hiszek! Az embernél ez másként van, mint a többiélőlénynél. A magyar-román együttélés a századok folyamánmeglehetősen békés volt olyankor, amikor a politikusok aztengedték.

– Ameddig magunkra vagyunk hagyatva, a románok semmiféleegyezkedésbe nem mennek bele! Gondold csak el: a románok azantanthatalmak teljes támogatását élvezik! Micsoda öntudatot ad ez

50



nekik! És az Egyesült Államok is a hátuk mögött van! Ha bármit isengednének, az csak taktika volna!

– De a németek! Ők támogatnak minket! – érvelt Sándor bácsi. – Gyulafehérváron, amikor Erdély sorsáról döntöttek 18-ban, az

erdélyi németek a románok mellé álltak! Az egy céltudatosanmegszervezett népszavazási demonstráció volt ellenünk! Pedig amagyar állam törvényessége és Ó-Románia közéleti korrupciójaközismert volt egész Európában, főként a németség körében!

Sándor bácsi türelmesen érvelt egészen hajnalig, végül ismeggyőzte apámat, hogy a román-magyar kapcsolatokban valamiféleújrarendeződés következik a kölcsönös belátás alapján. EzEurópának is jó lenne. A románoknak meg kell érteniök, hogynemcsak román, de magyar problémák is vannak, és viszont.

Apám végül is elfogadta Sándor bácsi abbéli véleményét, hogynekünk személyesen, a mi családunknak fel kell készülnünk arra,hogy Magyarországra mehetünk.

– Gizuskám, és a te lelkes magyarságod? – fordult Sándor bácsinagyon is hallgató anyámhoz.

– Nem akarok álmokat kergetni! Elég volt! – válaszolta anyám.

Én tudtam, mi van anyám válasza mögött, ő már elhatározta, hogyén Ştefănescu felesége legyek, s nem akart nagyszüleimtől semmegválni. Resica és környéke túlsúlyban román volt már, és kizártlett volna, hogy a világviszonylatban jelentős vasművekről arománok lemondjanak. És: Ştefănescu Tamás nemcsak rokonszenvesfőiskolai tanár, de gazdag, előkelő rokonsága révén nekem biztos, jómódú s színvonalas életet ígér.

Sándor bácsi az én véleményemre is kíváncsi volt.Akkor döbbentem rá, hogy az ember fiatalkorában vagy akár

gyermekkorában is bizonyos dolgokban nagyon határozott lehet.Ilyen határozottságot éreztem én akkor: magyar akarok lenni, és ettőla legnagyobb szerelem sem tántoríthat el. Ştefănescut egyre jobbanmegkedveltem ugyan, a román kultúrát befogadtam már, és mégis...a szülőföldemre vágytam, arra, hogy körülöttem magyarul beszéljenek, olyan szokások szerint éljek, amilyeneket anyámtól,

nagyanyámtól tanultam. Éppen a román kultúra, a román szellem

51



megismerése által győződtem meg arról, hogy nekünk a románok őszintén soha nem nyújthatnak baráti jobbot. Pedig hát... nem, hinniebben a barátságban csak önáltatás lenne. Akár egy egész elrontottéleten át.

S dolgozott lelkemben egy várakozás, amelyet talán nemmindenki ismer és ért meg, ha sorsa válaszútjára kerül: még leányakartam maradni. Még nem akartam férjhez menni. Még neméreztem magamban a parancsot. Azt azonban értettem, hogy nemszabad tévednem, amikor a sorsom felett döntök.

A Ştefănescu család román történelmi família. (Ion nagybátyBukarest rendőrfőkapitánya.) Elképzelhetetlen volt számomra, hogya bukaresti nagypolgári házban vagy a vidéki nagybirtokon apám,anyám és én úgy jelenjünk meg, hogy ne érezzük magunkatmegalázva! Szegények és magyarok! Ezt hallanám minden szómögé. Ha pedig szüleim nem jelenhetnének meg Ştefănescuék körében, akkor én mit keresnék ott? S a gyermekeim? Lopva kelleneőket anyanyelvükre tanítani… és ha elszólják magukat, hogy értik,sőt tudják a magyar szót?

Éjjel végiggondoltam a lehetőségeket. Akkor döbbentem rá, hogy

az ember számára legfontosabb a lélek és a test szabadsága. Azlehessen, aminek jólesik lennie! Lehet, hogy idővel kellett volna stán jólesett volna azonosulnom „férjem” világával, de előbb arra voltszükségem, hogy tudjam, rajtam múlik, mi akarok lenni, román,magyar vagy német!

Rendíthetetlenül és egyértelműen magyarnak éreztem magam.Sejtjeimben éreztem oravicai nagyanyám elárvult magyarságát,

martonosi őseim földből sarjadzó paraszti magyarságát, székelyőseim fenyőillatot idéző magyarságát… átöleltem általuk az egésztörténelmi Magyarországot, az egész Kárpát-medencét...

A földrengés után vált bizonyossá bennem, hogy vissza kelltérnünk hazánkba!

Egyik éjjel arra ébredtünk, hogy ágyunk úgy mozog, minthacsónakban ülnénk, a szekrények ide-oda dülöngélnek és a baromfiudvarban kísértetiesen rikácsolnak a tyúkok...

52



Apám éppen szolgálatban volt, sürgető zörgetéssel vert fel bennünket.

– Gyorsan, gyorsan! Gyertek ki a szabadba! – kiáltozta.Amikor kitámolyogtunk a kertbe, akkor érte el a földrengés a

tetőfokát. Valósággal hullámzott alattunk a föld, Sybill kutyánk lehasalt a földre, vonyított és remegett. Anyám kiengedte a tyúkokat,azok vaksin és rikácsolva szálltak ki az ólból. Az éjszakát a szabadég alatt töltöttük. Nemsokára aggódva megjelent Ştefănescu is afőiskoláról, és Noghinék is átjöttek hozzánk. Még mindig remegtünk valamennyien.

– Isteni jeladás – jegyezte meg anyám. Megértettem, hogy mostmár ő is menni akar. Menni, haza Magyarországra.

A következő napokban jöttek a szörnyű hírek: Bukarestbenösszedőlt egy szálloda és több ház, a halottak számát még nem tudni.Szörnyű volt az a hír is, hogy Doftánában, a hírhedt börtönben sok ahalott. A rabokat nem engedték ki, hiába könyörögtek, hiábaordítoztak. Ha kényszermunkára ítélik, sóbányára vagy egyébre,akkor anyám is talán Doftánába kerül.

Armăşeşti vasútállomásnak nem történt baja. Kisebb repedések

keletkeztek a falakon, de a kár nem volt számottevő. A baromfiólak is átvészelték a földmozgást. A szomszéd vasútállomás azonbanteljesen összeomlott. Szerencsére onnan is mindenki idejében kifutotta szabad ég alá, és így senki nem sérült meg.

Anyám nem volt hajlamos a misztikára, és az isteni jelt semkomolyan mondta, mert a földrengést nagyon is reális jelenségnek tartotta. A földrengés anyám lelkében mégis nagy fordulatot hozott.Egészen elhatalmasodott benne a vágy, „ha meg kell halni, otthon,magyar földön haljunk meg”. Ezeket az érzéseket csak olyan ember érzi gyötrő, parancsoló erővel, akinek el kellett szakadniaszülőhazájától, szülőföldjétől.

A földrengés után valósággal rögeszménkké vált a „hazatérés”.Apám azonnal írt Sándor bácsinak, és kérte, hogy amint biztoslehetőség van az indulásra, értesítse, hogy felmondja szolgálatát aromán vasutaknál, vagyis a CFR-nél.

53



A földrengés 1940. november 10-én volt. Utána Sándor bácsirövidesen megküldte a hazatérési útlevelünket, anyám újra bizonytalankodni kezdett, mert apám a bukaresti ÜV kérésére továbbteljesítette a szolgálatot – a magyarok megmozdulásakor hirtelen

olyan nagy lett a vasutashiány.A földrengés előtti hetekben igen jelentős eseményeket éltünk

meg, amelyeket csaknem öntudatlan, passzív, szenvedő állapotban, aromán lapok s a román rádió szitkozódásai közepett szinte fel semfoghattunk, s elhinnünk szinte lehetetlen volt: 1940. július 4-énmegalakult a Hitler-barát Ion Gigurtu-kormány.

1940. augusztus 30-án született meg a bécsi döntés, Észak-Erdélytvisszacsatolták, visszarendelték Magyarországhoz. (A román lapok tagadták, hogy ez véghezvihető háború nélkül.)

1940. szeptember 4-én II. Carol király Ion Antonescut bízta meg akormány vezetésével.

1940. szeptember 4-én II. Carolt arra kényszerítik, hogy mondjonle és hagyja el az országot. Carol király fia, I. Mihai lett ismét azutód, akiről a propaganda a Mihai Viteazul becenevet terjesztette.

1940. szeptember 6-án kikiáltják a „légionárius állam”

megalakulását. Az állam tényleges feje Antonescu. Mindenki arragondolt, hogy most aztán fegyvert fognak Mihály Arkangyal fiai.Csakhogy a vezér, Codreanu elmenekült. Teljes bizonytalanság afejekben.

Akkor alig értettem valamit abból, ami a politikai életben történt.Azt tanultuk az iskolában, hogy Nagy-Románia által megvalósult arománok ősi hazája, Dácia, igaz, még nem teljesen, mert nyugaton aTisza a határ, de teljesült az „évszázados álom”. Nem értettem, hogyegy ilyen költői frázis, mint az „évszázados álom”, más népek tudatában, azokéban, akik újrarendezték a Kárpát-medencét, hogyan jelenthetett érvelési erőt. Később sokat foglalkoztam ezzel akérdéssel. Fontos adatokra bukkantam. A románok évszázadok alatt – főként a Havasalföldről – szivárogtak be Erdélybe, telepedtek meg.Egy Constantin Mavrocordat idején készült havasalföldi összeírásszerint például 1745-ben 70 ezer adófizető család volt, ugyanakkor

az 1756-58-as összeírásban számuk már 35 ezerre csökkent. Hová

54



vándorolt ez a 35 ezer, az éhhalál küszöbén álló család? A Balkánra?Tudjuk, hogy az akkori történelmi viszonyok és gazdaságikörülmények miatt ez lehetetlen lett volna. Egy 1752-es moldvaifejedelem levelében C. Racoviţă a következőket írja:

„Meggyőződtem arról, hogy e föld lakói közül sokan – ki ilyen, kiolyan okból – más országba költözik.” Az adófizető lakosságnagyszámú csökkenését számos olyan fejedelmi levél bizonyítja,amelyet a fejedelmek a menekülteknek adtak ki, hogy visszaköltözéstengedélyezzenek nekik otthonukba. A hely, ahová az éhező román parasztok tömegei menekültek: Erdély.

A hazatérést december elsejére terveztük. Az események azonbanfelgyorsultak. A Hazatérési igazolványra a kilépést a román határon1940. november 21-i dátummal ütötték rá: România – Poliţia deFrontieră Curtici – JEŞIT (vagyis kilépett).

Hazatérési igazolványunkra Armăşeşti község jegyzője akövetkezőket írta rajzos, kiírt kalligráfiával: „Nu este urmărit pentrufapte criminale sau corecţionale” (Nem körözik bűntény vagy más,törvénybe ütköző cselekmény miatt). Ugyancsak olvashatószépírással a csendőrparancsnok is megerősítette, hogy bűn nem

terheli lelkünket.Eljövetelünket az gyorsította meg, hogy megindult a vasutasáradatÉszak-Erdélyből, vagyis azok, akiket Regátból Erdélybe helyeztek,most visszatértek. Kellett nekik a hely és a szolgálati lakás.

Kurtz, az SS-be vonult forgalmista helyét is egy visszatelepültromán vasutas foglalta el, és apám utódját is kinevezték már. Így azindulás időpontját előbbre kellett hozni.

Azokban a napokban érkezett Kurtz halálhíre is. Valamilyenhadműveleti területen, talán Norvégiában német katonaként hősihalált halt.

Leana amint megkapta a hivatalos hírt férje haláláról, nyombanfeketébe öltözött és megállás nélkül sírt. Jajveszékelve ismételte,öklével homlokát döngetve: Domnu Kurtz, miért mentél el, mérthagytál itt, mért haltál meg? – Kurtz, bár tanítógyerekként úrfinak született, bolondulásig – mint tudjuk – belehabarodott Leana

hurkaszerű görbe lábaiba. De Leana feleségként is az urat tisztelte

55



emberében, és váltig domnulénak, Domnu Kurtznak szólította férjét.A faluban kisfiával egy kis szobácskában húzta meg magát Leana, éssorsa teljesen kilátástalan volt a kilakoltatás után, mert nemalkalmazhatták tovább a dohányfeldolgozóban, mivel a férje őt is

felíratta a Volksbundba. A megoldás azonban mégis bekövetkezett.Kurtz szülei, ők is tán volksbundisták, egy napon teljes gyászbanmegérkeztek, ők bukovinai németek, eladták falujukban mindenüket,és Leanával és a kisfiú unokájukkal szándékoztak elutazni végleg Németországba. Az öreg Kurtzék és a menyük tolmácsa anyám volt,gyötrelmes feladat, anyám romántudása miatt is, és mert sehogyansem ment Leana fejébe, hogy neki és fiának miért kell Németországba mennie. Egyáltalán, mi az a Volksbund? És őneki, arománnak mi köze hozzá? Az öreg Kurtz házaspár meg azonszörnyedt el, hogy az alig tipegő kisunoka, Vasilica-Licaidegességében naponta harminc cigarettát szív. Mielőtt vonatraszálltak, Leana ledobta magát a földre, ott fetrengett, zokogott,csókolta a földet, a síneket, amelyek felett a férje parancsnokoltegykor, és Kurtz nevét sikoltozta: Domnu Kurtz! Hol vagy?! A kisLica immár nagyanyja karjaiban túlüvöltötte anyját.

– Nem! Nem akarok Németországba menni! – sikoltozta Leana, acsendőrparancsnok közben gyengéden csitította, hogy muszáj, mert őmár német állampolgár a kisfiával együtt.

Kurtzék szomorú sorsa figyelmeztető volt, hogy nagyszüleimhelyzete még teljesen bizonytalan. Mi lesz velük, ha mi elmegyünk?Búcsúzóul több napot töltöttünk Resicán és Oravicán. Az elszakadásolyan fájó volt, hogy nincs bátorságom és erőm emlékezni rá. Az agondolat lebegett búcsúzásunk fölött: soha többé az életben. Nagyapámat és oravicai nagyanyámat csakugyan akkor láttamutoljára. S ha elszoruló torokkal rájuk gondolok, látom, amintnagyapám szomorúan ballag mellettünk a vasútállomás felé vivőúton. Soha többé nem kísérhetett el. Oravicai nagyanyám még mostis integet utánunk a kapuból, s tudjuk, tudtuk, nem lesz többtalálkozás.

Anyám a drámai zokogásokból áttért a csendes sírdogálásra.

Nagyon fájt neki, hogy kedves állataitól meg kell válnia. A borjú

56



nagyságú és rettenthetetlen házőrző Mukit Noghinéknak ajándékoztuk, elég volt Sybill kutyánkkal bajlódni. A szárnyasokatszétosztottuk az ismerősök között, Bibit, az immár délceg pulykakakast Ştefănescu kapta ajándékba, aki rögtön kinevezte őt

főiskolai tangazdasága (farmja) pulykacsapata örökös urává. Noghin bácsi megrendelte apám számára a vagont, amit a raktár előttiholtvágányra toltak, hogy kényelmesebben tudjunk berakodni. Aköltözködés súlyosabb darabjait a váltóőrök segítették a vagonba.

Indulásunk egy havas, napsütötte kora délelőttön volt. Noghin bácsi kinyittatta a raktárát – amely éppen teljesen üres volt –, és egyasztalt megteríttetett ott étellel, itallal. Aki arra járt, odajött, ehetett,ihatott. Noghinék tölcséres gramofonja is az asztalra került. Szintemindenki megjelent ott, aki Armăşeşti-en ismert minket. Gróf Ruzsinszky, a lengyel származású tüzérgenerális, a mărăşeşti-i hős isodahintózott A csendőrparancsnok is, a jegyző, a primar is. Amikor az érkező személyvonat a bejárati váltóhoz ért, megindult a búcsúzkodás.

Ruzsinszky generális odajött hozzám, megfogta a kezemet,közelebb vitt Ştefănescuhoz, és megkérdezte tőle:

– Miért engeded elmenni?Ştefănescu leverten válaszolt: – Megpróbáltam, de nincs olyan erő, amely vissza tudná tartani!Ekkor Noghin néni megszólaltatta a gramofont. A tölcsérből egy

akkor divatos sláger harsogott:

A plecat un tren din gară Az állomásról elindult egy vonat Şi cu el iubirea mea s vele a szerelmem,

Şi-ţi voiu spune’n astă seară már csak azt mondhatom,Somn uşor nu mă uita... könnyű álmokat és ne feledj soha...

Ruzsinszky generális intésére a mozdonyvezető húsz percigkésleltette az indulást. Végül kocsinkat kíméletesen rákapcsolták aszerelvényre.

Apám vasutas módjára bátran kihajolt a vagon ajtaján, amíg csak el nem tűnt az állomás, s még látta, amint Ştefănescut betámogatják afőnöki irodába.

57



Utunk iránya: Kolozsvár!Az út a magyar határig végtelenül hosszúnak tűnt. Ploeşti-nél egy

tehervonatra kapcsolták vagonunkat. A tehervonatok mindig lassúak,sokat vesztegelnek, vagy rájuk kapcsolnak, vagy lekapcsolnak róluk

vagonokat, de minden esetben előnyt adnak a személyvonatoknak, haazok ellenvonatok.

Kolozsvárt csak nagy kerülővel közelíthettük meg, útirendelvényünk Curtici-on (Kürtösön) tette lehetővé kilépésünket aromán felségterületről.

Amikor megpillantottuk Lökösháza feliratát, mindhármankönnyeztünk: ez már Magyarország! Anyám elhatározta, hogy amintleszállunk a vagon lépcsőjéről, megcsókoljuk az édes Haza földjét.

Erre azonban nem jutott alkalmunk.Amint megállt a szerelvény, egyenruhás egészségügyi személyek

szólítottak minket név szerint, s amint leszálltunk, valamifertőtlenítőhelyiség felé próbáltak terelni bennünket.Megdöbbentünk. Apám legszebb egyenruhájában lépett elénk, smagából kikelve olyan harsány hangon tiltakozott, hogy a hivatalosszemélyek meghátráltak, s beérték annyival, hogy kabátunk

hajtókáján – csak a forma kedvéért – gyors mozdulattal ruhatetűtkerestek, s egy gyáva, de velem szemben bátor főorvosnő, hogykötelességteljesítését megmutassa, mutatóujjával beletúrt sapkátlanhajamba, mintha fejtetvek serkéit keresné.

De ez elég volt, hogy elfeledkezzünk a haza földjének csókolásáról, s hogy meghatott édes könnyeink a megbántottságkönnyeivé keseredjenek.

Amikor szerelvényünk Békéscsabán át Kolozsvár felé fordult, úgytettünk, mintha meg tudnánk feledkezni első hazai sérelmünkről.Visszabűvöltük magunkat a HAZATÉRÉS boldog kábulatába. Ígyfutott velünk a vonat Kolozsvárra. Még nem tudtuk, hogy Resicán sOravicán hagyott s elhagyott öregeink árvasága halálukig s tánhalálunkig kísérti majd lelki nyugalmunk békéjét.

58



Függelék Utószó a Kisebbségi Hivatalról

Első kolozsvári találkozásunk alkalmával Sándor Imre (mert ő isvisszatért Magyarországba) beszámolt arról, hogy milyen nehézfeladat hárult őrá a Kisebbségi Hivatalban román neve alá rejtőzve amagyar érdekek védelmében, egy olyan szervezetben, melyműködési (nyilvános) szabályai szerint az európai demokratikusvilágszemlélet számára gyűjtötte össze mindazt a magyarságról,amivel a Nyugatot el akarta kápráztatni – a maga mindenkori segítő jó szándékát mímelve.

Holott a Hivatal mindenkori vezetői rá voltak kényszerítve (hanem éppen önként vállalták), hogy a felgyűjtött, egész országrakiterjedő adatanyagot alkalmankint, sőt rendszeresen átadják a biztonsági szolgálat, a sziguranca kezébe.

Amíg léteztek magyar beosztottak s főként Bitay Árpád, ők igyekeztek a magyarokra terhelő adatokat elrejteni, elrekkenteni asziguranca érdeklődése elől. Ez nem mindig sikerült, mert a kártevés,az ártó szándék nem volt mindig látható, érzékelhető, észrevehető – előre. Bitay minden tőle telhetőt megtett mind 1934-ig, amígmegtűrték állásában. Egészen 1939-ig Emeric Sandru (Sándor Imrénk) olykor többet tehetett Bitaynál – románnak álcázva magát.

Maniu kormányzása idején, 1930-ban a vallásügyi minisztériumsajtóosztályában létesítették a kisebbségi tanulmányi hivatalt. Ennek vezetésére (erről már említést tettem) Pâcleşeanu Zenobie kapottmegbízást, aki akkor a vallásügyi minisztérium kisebbségi egyházaiigazgatóságának volt a vezetője.

Sándor bácsi ott Kolozsvárt tüzetesen beszámolt a hivatalszervezeti múltjáról, nem annyira apámnak, ki avatott volt(hallgatagon), hanem anyámnak s nekem.

59



1931-ben a kisebbségi tanulmányi hivatalt mint önállóigazgatóságot áthelyezték a miniszterelnökségre.

Ezt az igazgatóságot a Iorga-kormány kisebbségi államtitkársággáfejlesztette, helyesebben kisebbségi államtitkárságot állított fel, és

ebbe beleolvasztotta a kisebbségi igazgatóságot.Ebben a formában hosszabb ideig, de látszólag kellő hatáskör

nélkül s éppen a magyarság érdekében nem sok eredménnyelműködött a kisebbségnek ez az intézménye.

Sándor Imre elmagyarázta, esett úgy, hogy a sziguranca erőszakosérdeklődése miatt szándékosan visszafogták bizonyosvonatkozásokban az adatgyűjtést, de a felgyűjtött adatmennyiségáttekinthető és „állambiztonsági” szempontból valófelhasználhatóságát elég sokáig gátolni tudták a magyar érdekű-érzésű tisztviselők, Bitay vezetésével.

Amikor Iorga idejében a magyarfaló Brandsch Rudolf lett azalminisztérium vezetője, a negatív „felhasználhatóság” erősennövekedni kezdett, természetesen a magyarság hátrányára.

Sándor Imre elénk tette azokat a parlamenti feljegyzéseit,amelyekkel ő a bukaresti képviselőházban követte a magyar

képviselők Bransch-ellenes igyekezetét. Íme, hogyan folyt le egyilyen összecsapás a képviselők 1931. június 15-én tartott éjszakaiülésén, ahol Gyárfás Elemér udvarhelyi képviselő protestál a közeliválasztáson történt hivatali visszaélések miatt, ahol is a Magyar Pártlistavezetőjét, gróf Bethlen György országos elnököt igyekeztek megfosztani választási eredményétől 97%-osan magyar megyében:

„Gyárfás Elemér: A legfájdalmasabb volt azonban, hogy május25-re volt kitűzve Erdőszentgyörgyre magának pártelnökünknek programbeszédje, melyet a prefektus előzetesen írásbanengedélyezett. A csendőrség azonban mégis megakadályoztaelnökünket és kíséretét, hogy megtartsák a gyűlést, és arrakényszerítették, hogy elhagyják a községet.

Így jelöltjeink kénytelenek voltak lemondani arról, hogyfelvegyék az érintkezést a választókkal.

Al. Lapedatu: Miért nem tiltakoztak a belügyminiszternél?

Gyárfás Elemér: Tiltakoztunk. De nem akarom ezzel a vitát

60



nyújtani, csupán a további körülményeket akarom ismertetni...(Tiltakozás és nagy zaj a többség padjaiban.)

Uraim, egy vármegyéről van szó, és ennek 120 ezer lakosáról, sezek, azt hiszem, megérdemlik, hogy egy félórát szenteljenek önök

annak megvizsgálására, vajon ezeknek módjukban volt-e akaratukatkifejezni!

Ilie Câmpianu: A megye lakosságának legnagyobb része román.Még 1301-ben László király létesített ott román telepet. Udvarhelymegye lakosságának több mint a fele román, és ha ön akarja, bebizonyítom, hogy a lakosság jó részét önök magyarosították megerőszakkal... (Taps a többség padjaiban.)

Gyárfás Elemér: Ha a románok ott nagy többségben vannak,akkor miért volt önöknek szükségük arra, hogy megakadályozzák aszabad választást?

Ilie Câmpianu: Azért, mert önök erőszakkal megmagyarosították alakosságot, és nekünk gátját kell vetni annak, hogy ez tovább folyjon,és ennek ellene fogunk szegülni mindaddig, amíg csak Románia lesz!

Gyárfás Elemér: Nagyon szép dolog önöktől! De ha statisztikátcsinálunk arról, hogy hány magyar románosodott el s hány román

magyarosodott el a századok folyamán, ebből ki fog tűnni...Ilie Câmpianu: Olvassa el a régi román krónikákat, és ezekbőllátni fogja, hogy hogyan áll a helyzet a székelyföldi románközségekkel. Önöknek tudniok kell, hogy 1301-ben László királyküldött oda románokat, hogy védfal legyen a kunok ellen. Nem amagyarok, hanem a románok védték a határt a kunokkal szemben!(Taps.)

Gyárfás Elemér: Most nem arról beszélünk, hogy mi történtSzt. László idejében 700 évvel ezelőtt, hanem arról beszélünk, hogymi történt két héttel ezelőtt a választásokon.

Ilie Câmpianu: Kénytelen voltam önt félbeszakítani, hogyleszögezzem, hogy a lakosság többsége ott román eredetű, és ezeketmost mi vissza akarjuk vezetni a román édesanyához...

Gyárfás Elemér: Azt hiszik önök, hogy a csendőrszuronyokkalfogják a román édesanyához visszavezetni őket? Azt hiszik önök,

hogy ez a megfelelő eszköz? Nem! Csak a kultúrával nyerhetik meg,

61



s nem a szuronyokkal s azokkal a választási eszközökkel, melyeketottan alkalmaztak.

Iorga miniszterelnök: Lehetséges, hogy elloptak néhányszavazatot Udvarhelyen, de önök ellopták századokon át ennek a

népnek a lelkét! (Taps.) – Ha a magyar parlamentben beszélt volnaígy valaki, az ablakon át röpült volna ki! (Tombolás a többség padjaiban.) Nem engedhetem meg, hogy ön itt a román népetsértegesse!

Gyárfás Elemér: Miniszterelnök úr, engedje meg, hogyhivatkozzam a gyorsírói jegyzetekre. Soha, nemcsak erről a helyről,de soha sehol nem ejtettem ki egyetlen szót sem a román nép éskultúra ellen.

Mindössze azt mondtam, miniszterelnök úr, hogy nem ez azalkalmas idő és hely annak mérlegelésére, hogy vajon azelrománosodott magyarok vagy elmagyarosodott románok számavolt-e nagyobb.

Iorga miniszterelnök: Íme, megismétli! (Nagy taps a többség padjaiból.)”

Sándor Imre feljegyzései között ugyanerről az 1931. június 15-i

bukaresti parlamenti ülésről maradt egy olyan emlékfoszlánya is,amely jellemzően idézte fel számára azoknak a feladatoknak egyikét,amelyeket a Hivatal mindenkori vezetője, de főként Brandsch Rudolf kényszerített: a rendelkezésre jutott adattengerből kellettkiválasztaniuk a területileg illetékes „vétkes”, pettyes múltúmagyarok közül az újabb esetre, esetbe helyettesíthető bűnbakot.

Sok rendőri, titkosrendőri beugratásra kellett, kellett volnamegtalálni az ártatlan magyar bűnöst az adott megye valamelyik alkalmas községéből.

– Az efféle provokációkat igyekeztünk leleplezni főnökeink előtt – mesélte Sándor bácsi –, gyakran hiába. Ilyen esetben gyakran amagyarpárti képviselők által. S persze a nyilvánosság által próbáltuk megállítani a sújtásra készülő rendőröklöt.

„Gyárfás Elemér: Amikor a mi udvarhelyi plakátunk a nyomdábólkikerült, nyomban elrendelték annak elkobzását, és mindazokat,

akiknek ilyen plakát volt a birtokában, vagy csak ki volt ragasztva

62



házukra vagy kapujokra – letartóztatták. Mikor kinyomtatták a mi plakátunkat, amelyben mi, kik komoly párt vagyunk és tudjuk mérlegelni szavainkat, választóinkhoz fordultunk, amikor a plakátban nem volt semmi sértő, s annál kevésbé volt az büntetőjogi

szempontból kifogásolható...Bogdan-Duica: Mint például a brassói plakát!Gyárfás Elemér: Nagyon örülök, tanár úr, hogy ön szóvá tette a

brassói plakát ügyét, mert így alkalmam van nekem is erről szólni. A brassói plakátügy a kormány ágenseinek gyalázatos manővere volt.Elhiszik-e önök, el tudják-e önök azt képzelni, képviselő urak, hogymi, akik komoly emberek vagyunk, Nagy-Románia fennállásának tizenharmadik évében olyan plakátot adjunk ki, amelyben egyebek között háromszor szerepel az a kitétel, hogy: »büdös oláh!« Elhihetilyesmit valaki?

Mi követeljük, tisztelt tanár úr, hogy indítsanak vizsgálatot, mely be fogja igazolni, hogy ez gyalázatos rágalom s az egész egygyalázatos manőver. Önöknek rendelkezésére állnak a rendőrség és asziguranca összes ágensei. Azt a plakátot valahol nyomatták, a betűk típusáról meg lehet állapítani, hogy melyik nyomdában készült, a

nyomdában meg kell lennie a törvény értelmében a kéziratnak, s ígytisztázható, vajon tényleg a mi pártunkból való ember készítette-e ezta plakátot. S most már mi követeljük az illetővel szemben alegszigorúbb megtorló intézkedéseket! Az ellen azonban tiltakoznomkell a leghatározottabban, hogy pártunk bármely tagja olyan plakátot bocsátana ki, s általában a választók előtt olyan nyilatkozatot tenne,amelyek ne volnának teljes összhangban azzal, amit mi innen aszószékről mondunk.”

Gyárfás Elemér felszólalása alapján brassói polgárok egész soramentesült a zaklatások s a letartóztatás alól, mert mi, aminttudomásunkra jutott, hogy mely bukaresti nyomdában készültek ama brassói hamis plakátok, nyomban közöltük Gyárfással, s főnökeink sa velük cinkos szigurancaosztály előttünk lezajló bosszúságáraletettek a további magyarhajszáról – ebben az ügyben.

A Hivatal sorsa ezután? Sándor Imre elősorolta a maga kilépése

napjáig:

63



A nemzeti parasztpárt kormánya idejében Şerban Milant nevezték ki kisebbségügyi alminiszterré.

A Iorga-kormány alatt voltak a kisebbségi alminisztériumnak kisebbségi szaktanácsosai is. Magyar részről Bitay Árpád, a nemrég

elhunyt kiváló tudós viselte ezt a tisztséget: sajnos szintén nem azzala hatáskörrel és munkalehetőséggel, amely ezt a rendkívüli elmét ésmunkaerőt megfelelő módon foglalkoztathatta volna.

A kisebbségi államtitkárság megszűnése után a kisebbségitanulmányi hivatal ismét mint önálló igazgatóság folytatta működéséta miniszterelnökségen.

Duca volt miniszterelnök, aki mindig rendkívül jóakaratúérdeklődést mutatott a kisebbségi kérdések iránt, minisztériummáakarta fejleszteni ezt az igazgatóságot. De technikai, pénzügyi ésegyéb nehézségek miatt megbukott ez az elgondolás, és Tătărescumindent törölt.

1934 őszén a kisebbségi tanulmányi hivatalt kisebbségiigazgatóság elnevezéssel ismét a vallásügyi minisztériumhoz tették át, hogy Lăpedatu miniszter hatáskörét szélesítsék. De továbbra is aminiszterelnökség helyiségében maradt, mert a kultuszminisztérium

épületében nem volt hely a tényleges átköltöztetésére, s lényegébencsak Pâcleşeanu vezette minden helyen, ahol működött, és mindenelnevezés alatt.

38-ban, mint ismeretes, egy rendelettörvény ismét visszahozta aminiszterelnökségre ezt a hányt-vetett életű intézményt, ésfőbiztossággá alakította, aminek a vezetésével ideiglenesenPâcleşeanut bízták meg.

Külsőleg s feladatkörében is egyelőre nem volt észlelhető tehátsemmiféle változás. Ugyanúgy a miniszterelnökségmelléképületében működik, mint azelőtt. A vezető tényező most isPâcleşeanu, mint azelőtt. S mindaddig, míg a kisebbségi főbiztostvéglegesen ki nem nevezik, akár Pâcleşeanu lesz is az, akár pedigmás, az intézmény belső szervezetében, hivatalnoki karában,munkakörében nem fog változás, módosulás, fejlesztés vagyátszervezés bekövetkezni.

64



A közvélemény azonban most, hogy rangban ismét emelték akisebbségek ügyeivel foglalkozó intézményt, fokozottan érdekli, mivolt ennek a feladata a múltban és mi várható tőle a jövőben?

A Kisebbségi Hivatal – bárhogy nevezték is – állandóan

figyelemmel kísérte az országban lakó összes kisebbségek helyzetétközművelődési, gazdasági és társadalompolitikai szempontból,különös figyelemmel a kisebbségek sajtómegnyilatkozásaira.Kimutatásokat készített, s informálta a kormányköröket mindenolyan kérdésről, amely a kisebbségekkel kapcsolatban állhat.

Pâcleşeanu nyolcéves működésével oda fejlesztette ezt a hivatalt,hogy ma európai viszonylatban is előkelő helyet foglal el, sőt bizonyos tekintetben egyedülálló. Kifelé is – befelé is. Tűz és víz,menny és pokol.

A hivatal könyvtárában megtalálhatók mindazok a tanulmányok,folyóiratok, amelyek kisebbségi kérdéssel foglalkoznak, bármilynyelven, bárhol jelentek is meg azok.

Az országban megjelenő összes kisebbségi lapok beérkeznek ide,s azokat az arra kijelölt tisztviselők átolvassák, a jelentősebbcikkeket kivágják, feldolgozzák és az egész anyagot iratcsomókba

rendezik.Minden kisebbségnek megvan a maga művelődési, gazdasági-szociális és különösen sajtó-iratcsomója.

Ugyancsak a Kisebbségi Hivatal vizsgálta s vizsgálja felül azokata könyveket és sajtótermékeket, amelyek valamelyik romániaikisebbség nyelvén külföldön megjelenvén, az országba behozatnak.Itt véleményezik a Budapesten megjelenő magyar könyvek behozatali engedélyét is.

Pâcleşeanu 1930-33-ban havonta részletes, 60-80-100 oldalas bulletinben foglalta össze a kisebbségi kérdés fejlődését. Továbbátöbb olyan önálló munkát közölt, amelyek a kisebbségi problémák alakulását dolgozzák fel. Így a magyar kisebbségi pénzintézetekkelfoglalkozó tanulmányok mellett megjelent a szász pénzintézetekrőlszóló hasonló tanulmány, s éppúgy a magyar sajtókérdést tárgyalóterjedelmes ismertetések mellett az orosz, a bolgár, a zsidó sajtóügy

fejlődéséről szóló tanulmányok is.

65



Hasonlóképp nagy figyelemmel kísérte Pâcleşeanu a kisebbségi problémák fejlődését nemzetközi vonatkozásban. Többször vett részta Londonban, Párizsban s másutt tartott kisebbségi konferenciákon, saz ezeken felvetődött viták, határozatok tanulságait értékesítette a

vezetősége alatt álló hivatalban.E tevékenység mellett nem is meglepő, hogy néhány évvel ezelőtt

– Sándor Imre szavai – Ammende Ewald, a nemzetközi kisebbségikongresszusok megalakítója és titkára, legutóbb Bukarestbentartózkodása alkalmával azt a kijelentést tette, hogy irigyliPâcleşeanu kisebbségi hivatalát, és boldog lenne, ha a kisebbségikongresszusok annyi nemzet képviselőinek a hozzájárulásával ilyenintézményt tudnának létesíteni, aminőt Pâcleşeanu egyedül, a sajátszakértelmével és munkájával teremtett meg.

Amióta a Iorga-kormány bukásával Bitay távozott a KisebbségiHivatalból s 1934-ben Maurer Béla előadó – aki a Chestii Minoritarecímű folyóiratot adta ki – szintén kivált, a Kisebbségi Hivatalnak nincs, nem maradt egyetlen magyar alkalmazottja sem. Általábankisebbségi is mindössze egy van, egy orosz ajkú hivatalnok, aki aszláv nyelven megjelenő sajtótermékek lefordításával van megbízva.

– Csak én voltam – mondta Sándor Imre –, de román álnéven.A harmincas évek vége felé (1937-ben) jelent meg egy rendelet,hogy az összes diplomákat, amelyeket a háború óta aequivaleáltak,revízió alá kell vonni. Az orvosi, jogászi, mérnöki diplomákról voltszó elsősorban. Ez a rendelet természetesen csak a kisebbségieketillette.

A diplomásokat érintő első és általános rendelkezés szerint: „...ahatár menti megyékben hivatalos állást betöltő (elsősorban) orvosok és más egyetemi diplomával rendelkezők, akik az állam biztonságátveszélyeztetik, állásaikból eltávolítandók. Az orvosok ebben arendelkezésben azért kerültek az első helyre, mert annak ellenére,hogy a nagy-román egyesülés óta húsz év telt el, mégsem akarják megtanulni a román nyelvet.”

A zsidó orvosok tekintetében három kategóriát különböztettek meg:

– Ó-királyságbeli zsidó orvosok, akik a háborúban a

66



kötelességüket teljesítették, ugyanazokkal a jogokkal kell bírjanak,mint az etnikai román orvosok;

– az erdélyi orvosok nagy része lelkes magyar revizionista, míg a besszarábiaiak kommunista agitátorok, és

– a Németországból, Ausztriából és Lengyelországból kiüldözöttzsidókat semmi szín alatt sem szabad az országba beengedni. Akimégis bejött, azt vissza kell küldeni oda, ahonnan jött.

A kisebbségi ügyvédek az ügyvédszövetség 1937. május 9-iközgyűlésén tájékozódhattak politikai helyzetükről. A közgyűléstBukarestben, a Batiştei utcában tartották. Az utcát és a terem bejáratát már reggel hatkor elálltak a szélsőjobboldali érzelműügyvédek, s nem engedték be a kisebbségi küldötteket, akik nagyszámban érkeztek Erdélyből, de a román demokrata érzelműügyvédeket is megakadályozták a bejutásban.

A kongresszuson csak soviniszta beszédek hangzottak el.Istrate Micescu javasolta, hogy kizárólagosan csak a következő

pontok vétessenek figyelembe és kerüljenek megvitatásra: – az ország összes ügyvédi kamaráinak románosítása, – az összes ügyvédi bejegyzéseket 1918-tól felül kell vizsgálni,

– kisebbségi többé ne iratkozhasson be az ügyvédi kamarába.A gyűlés déli egy órakor a következő javaslatot fogadta el: Azügyvédi kamarák teljes egészükben fajrománokból állítandók össze!

A demokrata ügyvédek dr. D. Dobrescu – az armăşeşti-i főorvosnagybátyja – elnökletével külön ülést tartottak, amelyen több százfővárosi és vidéki ügyvéd vett részt. Ezen a gyűlésen felszólalt dr.Gyárfás Elemér, akit figyelmesen meghallgattak. Többek közöttezeket mondta: „Harminc éve vagyok a sibiui (szebeni) kamarának tagja, ott sohasem voltak nemzeti vagy vallási okból származónézeteltérések. A régi korszakban egy szász volt a dékán és egyromán az aldékán. Ma román a dékán és szász az aldékán, és senkinem képzelte, hogy nem bízhat a kollégájában, mivel az másnemzetiségű.”

A szebeni német ügyvédek nem vettek részt sem az egyik, sem amásik ügyvédi kamarai kongresszuson. Maguk helyett a következő

levelet küldték:

67



„Mélyen tisztelt Tomaziu Szenátor Úr!Értesültünk arról, hogy Ön szeretné az ország német ügyvédjeinek azállásfoglalását megismerni. A következőket közöljük:

A Romániában élő német nép lelkiismeretesen tudja kötelességét

a román állammal szemben. A mi népünk fiai együtt harcoltak aromán katonákkal a Tiszánál és a Dnyeszternél, tudván, hogy azállam határát védik, egyben saját földjüket, mely mindennapikenyerét adja annak, aki munkálja.

Egyenlők a kötelezettségek, de ugyanakkor egyenlők kelllegyenek az állampolgári jogok is, amelyeket nem lehet románszületésű állampolgároknak fenntartani.

Íme, ezért határoztuk el, hogy minden törvényes eszközzelharcolni fogunk minden ténykedés ellen, mely jogainkat és azalkotmány ismert és tiszta előírásait sértené, hiszen hivatali eskünk isarra kötelez bennünket, hogy tiszteljük és védjük az állam törvényeit.

Ezt az okfejtést, melyet a kongresszus elnökének adtak át, asajtóban is leközöljük.

dr. Hans Otto Roth, dr. Carol Gündisch,dr. Hans Bruckner”

A magyargyűlölet mellett már az antiszemitizmus is a levegőben,szinte természetes volt.

A légkörre igen jellemző a Revista Institutului Social Banat-Crişana című lap egyik cikke „A gazdasági helyzet és a nemzetiségikérdés Timişoara városában” címmel, szerzője C. Stoicanescu.

A tanulmány főbb megállapításai: – A románok száma Temesváron és a többi bánáti városban

természetesen növekszik, de nem tudnak maguknak állandó pozíciótszerezni,

– a németek meglepően fogyatkoznak, például Temesváron 1910- ben 29,6 ezer német volt, 1935-ben már csak 25,7 ezer fő,

– a magyarok a zsidósággal összefogva haladnak előre, – a zsidók pedig a háború és a demokratikus konjunktúra

következtében lélekszámban és a gazdasági életben játszott szerepük

tekintetében is impozánsan gyarapodtak. Az ő magyarbarátságuk nagy veszély lehet a románságra. Minő félelmetes szerepet töltenek

68



be olyan zsidók, mint Szana Zsigmond, Ungár Adolf, Hajdú Frigyes,Heller László és mások, nem hagyva ki a felsorolásból olyan jelentőscsaládokat, mint az Öszterreicher, Kecskeméti, Dénes, Pollák,Löffler, Lindner család.

Stoicanescu szerint azon abúzus, mely a magyar szó terén asajtóban vagy az utcán tapasztalható, s amely „Timişoarán” azt a benyomást kelti, hogy a város hatalmas magyar centrum – nem amagyaroknak, hanem a zsidóknak köszönhető, akik nagytöbbségükben csakis magyarul beszélnek.

A magyarság és a magyar nemzeti alapon álló zsidóság között barátságos, jó viszony áll fönn, a közös kisebbségi érdekek védelmeegy táborba vonta őket. Ez a tény nem szívesen látott jelenség arománok szemében. Dr. Pál Györgynek Stoicanescu cikkére írtválaszából:

„...Temesváron a román lakosság szüntelenül gyarapodott aRegátból betelepítettek számával. A román lakosság kézben tartja azösszes közhivatalokat, és élvezi annak minden előnyét. A magyarságmindenhonnan kiszorul, alig van munkalehetősége. Jelentősek azegzisztencia nélküli magyar tömegek.”

* * *

– Tudnám szaporítani a sérelmeket és a megtorlásokat napestig – legyintett a múltakra Sándor Imre –, de azzal a látható elégtétellel,hogy évtizeden át elhatározott alkalmazkodással, igazából senkitől,semmilyen magyar szervtől nem támogatva s biztatva, sajáterkölcsöm indítására sokat tettem a magyar népért. SenkiRomániában nem hálálhatja ezt meg nekem, aminthogytévedéseimért sem büntethet senki. Legfeljebb magam magamat. Samikor láttam, hogy megmozdulnak a közép-európai határok, jelentkeztem a bukaresti magyar nagykövetségen.

69



Tartalom

Bánáti nagy per............................................................................... 3Az erdélyi fiú ivadékai................................................................... 53Az apai ősök nyomában................................................................. 74Leányág a történelem sodrában...................................................... 86„Nevelt lányok”.............................................................................. 96Az első évek – reményvesztés előtt............................................... 107

Brazília – az ígéret földje?!............................................................ 114Medvék, bárányok – Temes vize................................................... 119Porta Orientalis – Keleti kapu........................................................ 124Levelek a szerelemről, de nem szerelmes levelek......................... 134Eskük és paktumok........................................................................ 137Karánsebesi évek........................................................................... 151Berzára lejtő udvarok..................................................................... 166

Végállomások – álom az „ősi” házban.......................................... 177Apám a román nagypolitika peremén............................................ 188Tanú a híd alatt.............................................................................. 202Osztálytársak – osztályos társak?.................................................. 216Sziget a mocsárban........................................................................ 224 Numerus valahicus = numerus nullus............................................ 256A Baragán közepén........................................................................ 260Vonzalmak és riadalmak................................................................ 265

Egyetemi polgár – Bukarestben..................................................... 292 Nemzeti Újjászületés Frontja......................................................... 300Az utolsó nyár Havasalföldön (1940)............................................ 304Függelék – Utószó a Kisebbségi Hivatalról.................................. 315

Documents

Cseres Tibor Oseink Kertje Erdely Hu Nncl2486-68ev1