CARL VON CLAUSEWITZ

A HÁBORÚRÓL

I. KÖTET

A mű eredeti címeVOM KRIEGE

Fordította és jegyzetekkel elláttaDr. RÉCZEY FERENC ny. vezérőrnagy

CLAUSEWITZ SZEREPE ÉS MŰVÉNEK JELENTŐSÉGE

A HADTUDOMÁNY TERÉN

Carl von Clausewitz porosz vezérőrnagy, a burzsoá hadtudomány legelismertebb tekintélye, korának legnagyobb katonai teoretikusa volt.

Viharos és mozgalmas időben, a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet idején élt, amikor a polgári forradalomban megújhodott Franciaország alapjában rázta meg a feudális Európát. Harcolt a forradalom ellen, de küzdött és harcolt Napóleon ellen is, aki a feudális elnyomás alól felszabadult milliós néptömegek forradalmi lendületét felhasználva, de inkább visszaélve vele, egész Európát leigázta és csatatérré változtatta. Ha felismerte is a forradalom hatását a hadművészet fejlődésére, korántsem volt forradalmár; de a maga módján, szenvedélyesen küzdött a porosz feudális-abszolu-tistatársadalmiviszonyok és hadügy megreformálásáért, országa függetlenségéért és főként a hadtudomány terén, a józan ész diadaláért.

Clausewitz munkásságának — haladó szellemi mesterei mellett — főként osztályhelyzete és a forradalmi, majd a napóleoni háborúk tapasztalatai szabtak irányt; őt és ,,A háborúról" szóló művét, érdemeit és hibát is, csak azok tükrében érthetjük meg.

*Clausewitz polgári családból származott; 1780-ban, egy kisfizetésű adóbeszedő, a hétéves háború obsitos tisztje ötödik gyermekeként született. Már tizenkét éves korában beáll katonának, és 1793-ban, a francia forradalom elleni harcokban, mint Fahnenjunker,* majd zászlós, megízleli a háborút is. Poroszországnak a franciák elleni szövetségből való kilépése után, 1795-től 1806 őszéig, a béke éveit, szolgálata mellett főként tanulással tölti el. Ezalatt, hadnagyi rendfokozatban, sikerrel végzi el a berlini hadi iskola tanfolyamát, és 1805-ben már mint katonai író és kritikus jelentkezik.

Elméleti tanulmányaival az elkövetkező gyakorlati időszakban, a tapasztalatszerzés idején sem hagyott fel; a tanulni- vágyás, a tudásszomj egész életén át elkísérte. Szellemi mesterei: mindenekelőtt a hadiiskola igazgatója és később atyai jó barátja, Scharnhorst,** azután Schiller, Montesquieu, Kant és Fichte voltak; életének és alkotásának különféle összefüggésében róluk emlékszik meg, vagy mások említik meg ekként őket.*** Arra, hogy Hegel műveivel is foglalkozott volna, nincs bizonyítékunk, de gondolkodásmódjából és dialektikájából ítélve, az fölöttébb valószínű.

Az időközben törzskapitánnyá előlépett Clausewitz számára az érett fejjel való tapasztalatszerzés első komoly alkalma az 1806—1807. évi negyedik koalíciós háború, s ebben a poroszok jenai és auerstedti kettős veresége volt. Napóleon, fél Európa meghódítása után, ekkor győzte le a hagyományok alapján legjobbnak tartott ellenfelét, és győzelme betetőzte a régi hadművészet csődjét.

Ahhoz, hogy az új és a régi hadművészet közötti eltéréstfelmérhessük, vessük össze e kettő lényegét.

*Az 1789-től 1794-ig tartó francia polgári forradalomnak a hadtudomány fejlődésére

is jelentékeny hatása volt; a fejlő dést gátló gazdasági és társadalmi korlátok ledöntésével megváltozott a francia hadsereg jellege, vele hadviselési módja és hadművészete is.

* Fahnenjunker altiszti rendfokozat a porosz hadseregben.** Gerhard Johann Dávid von Scharnhorst (1755—1813) porosz altábornagy és haladó katonai

teoretikus. Mint a berlini hadiiskola igazgatójának és tanárának a porosz tisztképzés terén majd mint a porosz hadügy megreformálására életrehfvott intézmények vezetőjének a hadsereg átszervezése terén, kiemelkedő, illetve vezető szerepe volt.

***Ottó Kortes: Olausewitznak A háborúról szóló műve és annak hatása című tanulmánya, az NDK által kiadott műben; 1957. LSIV. oldal.

Az általános védkötelezettség elvére való áttéréssel megnövekedett a haderő létszáma; a forradalmi háborúkban a nép széles tömege küzdött. E számbeli gyarapodás mellett a hadsereg erkölcsi ereje ugrásszerűen megnőtt és így minősége is megjavult. Az a tudat, hogy a feudalizmus igájával nemrégen felcserélt szabadságukat, a forradalom vívmányait védik, igazságos és nemes célokért harcolnak, s küzdelmük más, szabadságra vágyó népet is segít — megsokszorozta a harcosok erejét és vele a hadseregét is. A katonák a forradalom sikerét személyes ügyüknek tekintették. így a háborúban az ember, az egyedi harcos fontos szerephez jutott. Mindez a feudális-abszolutista államok sokszor idegen zsoldos seregeivel szemben roppant nagy és behozhatatlan előny volt. Ott a katonák nem a maguk társadalmi vagy nemzeti ügyéért harcoltak, tehát a háborúhoz voltaképpen semmi közük sem volt. Ami pedig a hallatlanul költséges zsoldosok létszámát illeti, az az államkincstár vagyonától függött.

A forradalmi hadsereg imént leírt jellege, de hiányos kiképzése is, valamint néhány fegyverzeti változás, különösképpen a záváros, hajlított tusájií és a célzott lövést elősegítő puska, továbbá a könnyű lövegtalppal mozgékonnyá tett tüzérség, más szervezést és más hadviselést kívánt. Ekképpen a milliós létszámú haderőnek vegyes fegyvernemből álló magasabb vezetési egységekbe: hadosztályokba és hadtestekbe való szervezésével, a vonalharcászatról a tirailleur*-harcászatra való áttéréssel, valamint a helyi beszerzésnek a hadsereg ellátásába való bekapcsolásával, s vele együtt az után- szállítás és a málha csökkentésével, a haderő manőverező és ütőképessége, az abszolutizmus hadseregeivel szemben, döntő fölénybe jutott. Azok a hadseregek nem bírtak a vonalharcászat kalodájából kitörni. Néhánysoros vonallá vékonyodott, és így egyszerre sok puska területtüzével ható zászlóaljai nagy veszteséget okoztak ugyan az ellenségnek, de mélység híján, nem volt átütő erejük. Mindez a harcrend lazítását, átcsoportosítását sürgette ugyan, de erre egyéb társadalmi okok miatt nem került sor. A zsoldosokat csak tisztjeik felügyelete és a merev harcrend tartotta össze, a lazítás kockázatos, sőt végzetes lett volna, hiszen a vonalak ellenséges tűzben való fel-bomlásának egyébként is többnyire szökés lett a vége. A francia forradalmi seregeknél ez merőben másként volt. Igaz ugyan, hogy a vonalharcászatban, hiányos kiképzésük miatt, alulmaradtak, de a forradalom harcosai nem futamodtak meg, és a terepen szétszóródva — később láncot alkotva — tovább harcoltak. Ez a harceljárás állandósult, és a lövészlánc, a hevenyészve kiképzett hadsereg alapvető harcrendi elemével, a biztonságérzetet és némi védelmet is adó oszloppal kombinálva, mihamar bevált harcrend lett. E harcrend elemeinek váltakozó alkalmazása — a tirailleur harcászat — révén, a tűz és a lökőerő a terep minden zugába eljutott, és minden ellenállást megtört. így természetes, hogy az ilyen forradalmi harcászatra támaszkodó hadászat is forradalmi lehetett, és inkább az ellenség megsemmisítésére csoportosította erőit, mint az utánszállítási vonalainak elvágását célzó manőverre. Mindez már a vezetés dolga volt, és a forradalom ezt is megoldotta.

Amikor a forradalmi háború Napóleonban arra az emberre akadt — írja Engels —, „aki a hadviselésnek . . . ezt az új módját" rendszerezte, és vele azt, ami a régi rendszerben még használható volt, kombinálta, amikor Napóleon „az új módszert nyomban a tökéletesség . . . fokára emelte, a franciák csaknem legyőzhetetlenek voltak . . ."1

* Tirailleur: lövész, aki ellentétben a feudális-abszolutista hadseregek zárt, vonalas harcrendben küzdő katonáival, laza alakzatban, lövész láncban harcolt.

1 .Engels Frigyes válogatott, katonai írásai, I. kötet, -i'il. oldal, Zrínyi Kiadó, 1960.

Ennyiben próbáltuk röviden összefoglalni az új és a régi hadművészet közötti eltérés lényegét. Nyilván hasonló következtetésre jutott Clausewitz is, amikor 1806-ban a vesztett csaták után francia hadifogságba jutott, és a harcok tanulságait latolgatta.

*A jena-auerstedti vereség és az 1807. évi tilsiti béke tanulságai bizonyos

reformtörekvéseket indítottak el Poroszországban. A társadalmi viszonyok és a hadügy megreformálására irányuló munkába a hadifogságból hazatért Clausewitz is bekapcsolódott. Sőt, amikor 1809-ben Napóleon Ausztria ellen újabb háborúra határozta el magát, a porosz hazafiak egy csoportja sikertelenül bár, de megkísérelte, hogy a porosz uralkodót az Ausztriához való csatlakozásra bírja. Ezzel egy egész Németországra kiterjedő nagy, Napóleon elleni háború kibontakozásának lehetősége lebegett a szemük előtt.

Clausewitz 1810-ben őrnagy és a hadiiskola tanára lett. Ebben az időben kísérelte meg először, hogy írásba foglalja hadtudományi felismeréseit. Nem sokáig dolgozhatott. Napóleonnak Oroszország ellen tervezett hódító hadjárata a tapasztalatszerzés újabb véres lehetőségét teremtette meg számára. A hazafiak orosz—porosz együttműködésre törekedtek; ezzel szemben az udvari körök behódoló politikájának eredményeként, Poroszország 1812-ben Oroszország ellen Napóleonnal lépett szövetségre. így a hazafiak közül többen nem láttak más megoldást, mint hogy Oroszország oldalán harcoljanak Napóleon ellen. Clausewitz is velük tartott. Elhatározását, a porosz szolgálatból távozó barátai nevében is, a „Három vallomás" című búcsúiratban a többi között így indokolja:

,,Nem vállalom ... az állam és a nép, a személyi és az emberi méltóság feláldozását. Hiszem és vallom,

hogy a népnek becsületénél és szabadságánál drágább kincse nincsen;hogy azt az utolsó csepp véréig védelmeznie kell; hogy a nép, szabadságáért

folytatott nagylelkű harcában többnyire legyőzhetetlen."*Az 1812. évi oroszországi hadjáratot az orosz hadsereg kötelékében különféle

beosztásban küzdötte végig.Clausewitz, orosz szolgálatba lépése miatt, uralkodójánál kegyvesztett lett, és csak

Napóleon elbai száműzetése után, 1814 tavaszán vették vissza a porosz hadseregbe. Igv" (Jarl von (ílausewitz: Politikai írások és levelek, 85. oldal (németül).

az 1813. évi hadjáratban is mint orosz tiszt vett részt. 1815 tavaszán azonban, Napóleon száznapos uralma alatt, már mint porosz ezredes, a 3. porosz hadtest vezérkari főnökeként vonult hadba; hadteste azonban nagyobb szerephez nem jutott.

Waterlooval befejeződött a napóleoni háborúk, a tapasztalatszerzés hosszú időszaka. A felismerésekben, tanulságokban és most már csalódásokban is gazdag katona kardját tollal cserélte fel, és 1816-tól 1830-ig, több más munkája mellett,* megírta ,,A háborúról" szóló főművét. Az idejéből bőven telt rá, mert a porosz reakció Franciaország legyőzése után, a reformereket igyekezett félreállítani, és őt is olyan beosztásba tette, ahol nem sok szava volt. így a vezérőrnaggyá előléptetett Clausewitzot 1818-ban a hadiiskola igazgatójának nevezték ki. E látszólagos kitüntetés valójában mellőzés volt, mert a pusztán igazgatási jellegű, tessék-lássék hatáskörrel, a tisztképzés voltaképpeni munkájából kirekesztették.

1830 novemberében felkelés tört ki Lengyelországban, a cári Oroszország ellen. Poroszország Oroszország támogatására a keleti határ mentén egy hadsereget helyezett készenlétbe. A hadsereg parancsnoka Gneisenau,** vezérkari főnöke Clausewitz lett. Ez volt utolsó beosztása. 1831-ben a hadseregparancsnok, és később volt vezérkari főnöke, Clausewitz is, kolerajárvány áldozata lett.

*

A forradalmi hadművészet nagy és váratlan sikerei Európa-szerte sok gondot és fejtörést okoztak; a győzelmek forrását sokan kutatták, de csak kevesen sejtették vagy értették meg, s azok se maradéktalanul. Ennek oka főként a titok megfejtésére vállalkozók osztály-hovatartozásában rejlett, de jelentős része volt benne a tudományok akkori állapotának,

a Clausewitz, mintegy ,,A háborúról" szóló főműye előtanulmányaként, Gusztáv Adolftól Napóleonig, számos háború és hadjárat történetanyagát dolgozta fel, illetve történelmét írta meg. így csupán a forradalmi és a napóleoni háborúkból: az 1796. évi olaszországi, valamint az 1799. évi német- és olaszországi hadjáratot; az 1806—1807. évi negyedik koalíciós háborút; Oroszország 1812. évi honvédő háborúját; a Napóleon elleni felszabadító háborúkból: az 1813. évi hadjáratot a fegyverszünetig, végül az 1814. és 1815. évi franciaországi és belgiumi had - járatot.

August, Wilhelm, Anion von Gneisenau gróf (1760—1831) porosz marsall és hazafi; a porosz hadseregreform terén jelentős szerepe volt. Az 1813—1815. évi Napóleon elleni felszabadító háborúban, mint Blücher vezérkari főnöke működött.illetve a tudományos vizsgálódás egyoldalúságának is. Ez alól a hadművészet sem volt kivétel.

A 18. században főként a meginduló kapitalista gépi termelés szükségleteit szolgáló egzakt tudományok lendültek fel. A kutatási eredmények pontossága és megbízhatósága iránti törekvésben fontos szerephez jutott a matematika; sok tudományt áthatott és maga is sokat fejlődött. A tudományok fényes teljesítményeinek azonban árnyoldala is volt: vizsgálódásukban és rendszerező munkájukban a mennyiségi vonat-kozáson alig terjedtek túl, a minőségi változás, a fejlődés vizsgálatát elhanyagolták. Mindez kihatott a társadalomtudományokra is, és a hadművészetben a mechanikus, metafizikus szemléletmód eluralkodásával járt: a jelenségeket többnyire nem fejlődésükben és összefüggésükben, hanem elszigetelten vizsgálták. A teoretikusok szemléletük korlátaitól később is csak nehezen és részben tudtak szabadulni, és az új hadművészet vizsgálatánál nem a fejlődés tényéből, a Franciaországban immár megváltozott gazdasági és társadalmi viszonyokból indultak ki. így nemegyszer a megoldást is örökérvényűnek vélt, a cselekvést megkötő, merev rendszerekben és dogmatikus szabályokban keresték. A matematikailag felmérhető tényezőket (pl. a számszerű fölényt) túlbecsülték, az erkölcsieket pedig elhanyagolták, vagy nem a társadalom anyagi életfeltételeivel kapcsolatban vizsgálták.

Clausewitznak ez a műve a mechanikus hadtudományi nézetek ellen irányuló vitairat is, ezért nem lesz hiábavaló, ha e nézetek legfőbb képviselőit néhány szóval jellemezzük, annál is inkább, mert a szerző nagyrészt névtelenül disputál velük.

Adam, Heinrieh Dietrich von Bülow* a hadtudomány fogalmának meghatározására törekedett; e tudományt harcászatra és hadászatra, ez utóbbit pedig politikai és katonai stratégiára osztotta fel. Néhány olyan új elméleti fogalmat is tisztázott, mint például a hadműveleti alap és a hadászati

# Bülow (1757—1807) porosz gárdatiszt volt; a katonai szolgálattól azonban hamar búcsút Tett. Hollandiában, később Amerikában mozgalmas, változatos és hányatott életet élt, majd visszatért Németországba. Bülow burzsoá nézeteket vallott, szimpatizált a köztársasági kormányíormával. Jelentősebb munkái: Az új katonai rendszer szelle'ne (17ÍK1); Az 1805. évi hadjáratról (1806).felvonulás stb. A mozgás, a menetek, a manőver híve volt; Napóleontól eltérő véleménye szerint, a támadó hadműveletnek nem az ellenség hadereje, hanem hátországa, a raktárak láncolatából álló hadműveleti alapja és szállítási vonalai ellen kell

irányulnia. „Már eleve hibát követtünk el — írja — ha szükségét látjuk annak, hogy csatát vívjunk."2

A hadművelet szerinte annál eredményesebb, minél nagyobb a hadműveleti alap végpontjaiból kiinduló és a hadművelet célját képező objektumban találkozó hadműveleti vonalak által bezárt szög (legalább 60°, sőt lehetőleg 90°-nál nagyobb legyen). Noha Clausewitz elismerte a hadműveleti alap fogalmának létjogosultságát, Bülow egyoldalúságra hajló és a háború sokrétűségét mértani formára leszűkítő, dogma-tikus nézetét elutasította.3

Ausztriában Károly főherceg4 volta 18—19. századforduló legnagyobb katonai teoretikusa. Szerinte a döntő helyen, kellő időben, döntő erőfölénnyel végrehajtott csapástól függ a győzelem; egyenlő szemben álló erőktől sikert nem várhatunk. Noha a főcsapás irányának kiválasztása és a döntő helyen való erőösszpontosítás problémáját jól közelítette meg, a feladatok megoldását helytelenül tisztán matematikai tételekre alapozza; emellett a földrajzi tényezők hatását is túlbecsülte, és az „országkulcsá"-nak5 elfoglalásában látta a háború célját. A háború szabályait örökérvényűeknek és változatlanoknak tekintette.

A francia Henri de Jomini báró6 munkásságának nagy hatása volt a burzsoá hadtudomány fejlődésére. Az új hadművészet lényegét legtöbb kortársánál jobban és teljesebben fogta fel.

A hadtudományt a hadművészettel azonosította, és hat részre: a háború politikájára, a hadászatra, az ütközetek és a harcok felsőbb harcászatára, a logisztikára (vagyis a had-sereg vezetésének gyakorlati művészetére), a műszaki művészetre és az elemi harcászatra osztotta fel. Jomini tehát a hadművészetnek (hadtudománynak) elődeinél mélyebb meghatározására törekedett. Noha a harcászat a fegyverek fejlődésével szerinte is változik, a hadászat elvei és a fegyverzet, valamint a csapatok szervezése között nem lát összefüggést; a hadászat alapvető elveit és szabályait változatlanoknak tartja, és megfogalmazásuknál elakad a formák régi kátyújában: a „hadműveleti vonaiakrendszeré"-ben. Szerinte Napóleon győzelmeinek titka abban rejlett, hogy a „belső hadműveleti vonal" előnyével élve egyenként verte meg ellenfeleit. Clausewitz elítélte Jomininek a mértani vonatkozásokat túlértékelő egyoldalúságát.*

Noha Jomini elismerte, hogy a csatának lényeges szerepe van a háborúban, a fő célt nem a haderő megsemmisítésében, hanem a terület meghódításában látta. Az erkölcsi tényezőnek, amely, szerinte, a morális alapból és a katonai szellemből áll, döntő szerepet tulajdonított; azt tartotta, hogy az előbbi a politikai és vallási meggyőződésen, valamint a hazaszereteten nyugszik, az utóbbit, a lakosság és a haderő katonai szellemét, a kormány és a hadvezér alakítja ki. Jominia népi jellegű háború ellenzője volt.

*Clausewitz nagy, nyolc könyvre tagozódó műve a háború minden vonatkozását

felöleli. Nem szoros értelemben vett katonai szakmai munka tehát, hanem a háború

2 Idézet OarI Tűn Clausewitz: Észrevételek von Bülow úr tiszta és alkalmazott hadászatához .. . című cikkéből, a Neue Bellona 9. évf. 1805. évi 3. számában a 274. oldalról.

3Lásd: a mű második könyve második fejezetének A hadműveleti alap című részét is.4 Károly (1771—1847) neves osztrák hadvezér és katonai teoretikus. A francia polgári forradalom

jelentőségét megértette, és a forradalom eredményeként a hadügy terén létrejött előnyöket felismerte; Napóleon ellen ismételten sikeresen harcolt. Főműve: A hadászat alapjai az 1796. évi németországi hadjárat tükrében. (1813.)

5Lásd: a második könyv, második fejezetének A számbeli fölény című részét és a hatodik könyv, huszonharmadik fejezetét is.

6*«»* Jomini (1779—1869) altábornagy Svájcban született. 1805-től 1812-ig a francia hadsereg szogálatában több hadjáratban, különféle beosztásban működött; így mint Nev marsall vezérkari főnöke, majd Napóleon vezérkarában is dolgozott. 1813-ban az ellene irányuló intrika miatt az orosz hadsereg szolgálatába lépett és I. Sándor, majd X. Miklós cár hadászati tanácsadója lett. Jelentősebb munkái: A magasabb harcászat elméleti és gyakorlati tanfolyama (1803); A hadművészet főbb elveiről (1807); A forradalmi háborúk hadtörténelmi bírálata (1811—1824); Nttpőleon politikai és katonai pályája Caesar, Sándor és Frigyes ítélőszéke előtt (1827); Főműve- A hadművészet alapvonalai (1837 —184V).

filozófiai alapjainak kutatása, valamint a háború és a politika kapcsolatainak fejtegetése révén, az olvasók szélesebb körének érdeklődésére is számot tarthat.

* Lásd a második könyv, második fejezetének A belső vonalak című részét ia.A mű a könyvek sorrendjében: a háború természetét, a háború elméletét, a

hadászatot, az ütközetet, a haderőt, a védelmet, a támadást, és végül a haditervet tárgyalja.

,,A háborúról" szóló mű kora helytelen nézeteinek kritikájából született, és idealista filozófiai alapra épült. Jellegét, illetve módszerét illetően vitatkozó, olcfejtő, bölcseleti munka; idealizmusát — szerencsére — a háborúk eleven gyakorlatából szűrt tanulságok erősen korlátozzák.

A szerző fő érdeme abban van, hogy elődeivel ellentétben, nem hódol be a „változatlan és örökérvényű igazságoknak"; a háború jelenségeit fejlődésükben és összefüggésükben dialektikusan szemléli, s ez úton sok, ma is helytálló következtetésre jut. Dialektikája azonban nem érvényesül maradéktalanul: hellyel-közzel idealista alapszemléletének korlátaiba ütközik.

A mű — tárgyának bonyolult összefüggéseiből és sajátosan filozofáló jellegéből eredően — nem könnyű olvasmány. A szerző igazi mondanivalója nem is a fejezetek vagy egy-egy könyv, hanem a mű egészének összefüggéseiből tárul csupán elénk. Gondolatait olykor szélsőségesen kiélezi, s nem is mindig illeszkednek elég csiszoltán egymásba; ez, valamint a mű helyenként erősen vázlatos volta, nemegyszer komoly feladatot ró az olvasóra.

Maga Clausewitz is tudatában volt ennek. Aggódva említi meg, hogyha elragadná a korai halál, munkája alaktalan gondolattömeg maradna csupán — minduntalan félreértenék. Nem tartotta befejezettnek művét; töredékek gyűjteményét látta csak benne, amely azonban, szerinte, lényegéhen a háborúra vonatkozó helyes nézeteket tartalmazza.

,,A háborúról" szóló művet, egy évszázadot jóval meghaladó időn át, világszerte olvasták, helyeselték és vitatták; jól, rosszul alkalmazták. Sőt a német imperialista katonai vezetés a mű összefüggéséből kiragadott és félremagyarázott egyes tételeit kisajátította és visszaélt velük. Ám ennek lehetősége már maga is Clausewitz művének nem teljes eszmei egységére, befejezetlenségére vall.

A marxizmus klasszikusai ismerték és tanulmányozták ezt a művet. Engels sajátosan, de lényegét tekintve, igen jól filozofáló, neves burzsoá katonai teoretikusnak tartotta Clau- sewitzot.7 Lenin ,,A háborúról" szóló művet gondosan tanulmányozta, kivonatot készített belőle, és megjegyzéseket fűzött hozzá. Lenin jegyzetei világosan mutatják, hogy őt e könyvnek nem csupán filozófiai és politikai, hanem éppen annyira katonai vonatkozásai is érdekelték. Lenin alapjában véve elismerően nyilatkozott Clausewitzról; mély gondolkodású katonai írók közé sorolta őt,8 „az egyik nagy katonai író"-nak nevezte,9 és a háború nagy teoretikusának tartotta, „akinek eszméit Hegel termékenyítette meg".10 Különösen Clausewitz dialektikus gondolatmenete vonzotta. A mű legfontosabb részének a háború lényegét, a politika és a háború összefüggését tárgyaló fejezeteit tartotta.

Clausewitz eszméi négy sarkalatos gondolat köré kristályosodtak ki:1. A háború, puszta fogalmából eredően, a végletekre törő erőszak ténye, hogy az

ellenséget leverjük, és akaratunk teljesítésére kényszerítsük. Ez az elméleti igazság azonban — hangsúlyozza a szerző —, a gyakorlattal való találkozása során lényegesen módosul. így csakhamar kiviláglik, hogy

7 Engels Válogatott Katonai Művei I. kötet 437. old. oroszul.8»« Lenin Művei 21. kötet. 307. old. Szikra 1951.

9•»» Ugyanott 27. kötet. 383. old. Szikra 1952.10"""" Ugyanott 21. kötet. 196. old. (4. kiadás oroszul) Vö. e tanulmány 6. éa 16. oldalán foglaltakkal ls.

2. a háború válójában a politika erőszakeszköze, nem más mint a 'politika erőszakos eszközökkél való folytatása, és ennek alárendeltségében, a politika intenzitásához mérten, hol többé, hol kevésbé „háború".

3. A háborúban a fizikai erő úgyszólván a kard fából készült hüvelyének tűnik, az erkölcsi erő azonban nemes acél, a voltaképpeni csillogó fegyver.

4. A hadművészetet, a háborúban érvényesülő fizikai, erkölcsi, szellemi egymásrahatások különfélesége és az adatok bizonytalansága miatt, nem lehet abszolút értékű, a cselekvést eleve meghatározó rendszerrel és szabályokkal „körülállványozni", hogy a vezető alkalomadtán rájuk támaszkod- hassék.

Ha kissé elemezzük Clausewitz e négy tételét, már az elsőből is nyomban kitűnik a szerző idealista alapszemlélete. A háború fogalmának meghatározásánál nem a valóságból, hanem fordítva, az eszmei, az „abszolút" háború fogalmából indul ki. Ehhez az erőszak alkalmazásában végletekre törő ideális háborúhoz viszonyítja a valóságot, és a valóságos háborúkban több-kevesebb teljességgel meg is találja az abszolút háború vonásait.

E szemlélet gyökere nyilvánvalóan a hegeli filozófiába nyúlik, amely szerint a valóság, a természet az abszolút eszme megnyilatkozása, degradációja csupán.

Clausewitzban azonban elevenen ólt, és oly maradandó nyomot hagyott a háborúk valósága, hogy idealista kiinduláspontja ellenére is, osztályhelyzetéhez mérten, helyes megoldásra jutott. Ehhez elmélyült tanulmányai mellett, a francia polgári forradalom és a forradalmi, majd napóleoni háborúk gyakorlata adott tanulságokban gazdag, szilárd alapot.

így rájött, hogy a háború nem eszmei fogalmának megfelelő, tehát elszigetelt, hirtelen keletkezett, egyetlen csapásból álló, és önmagában befejezett, abszolút döntést hozó művelet, hanem az adott társadalmi és politikai viszonyokból eredő társadalmi jelenség és olyan politikai aktus, amely már eleve méhében hordja az elkövetkező békeviszonyok csiráit is. Következésképpen a politikai szándék a cél, a háború pedig a cél elérésének eszköze csupán. A háború tehát egy egész része, és ez az egész maga a politika; a háború lényegében a politika törvényeinek engedelmeskedik.

A „végletekre törő erőszak" a valóságban így társult és idomult a politikához, s CJausewitznak a háború és a politika viszonyára vonatkozó szemlélete így vált éretté a megfogalmazásra: a háború a politika folytatása más, mégpedig erőszakos eszközökkel. A háború és a politika, nyilván, már előtte is ismert kapcsolatát tehát ő fogalmazta meg először helyesen, ha nem is maradéktalanul. Ezt maga Lenin is elismeri, mondván: „a marxisták Clausewitz e »híres« tételét mindenkor joggal vették . . . elméleti alapul minden egyes háború jelentőségének megítéléséhez. Marx és Engels mindig ebből a szempontból vizsgálták a , . . háborúkat."* Ez a tétel — írja ké- só'bb Lenin — „olyan írótól származik, aki tanulmányozta a háborúk történetét, és ebből a történelemből. . . filozófiai tanulságokat vont le. Ez az író, akinek alapeszméit napjainkban minden gondolkodó ember feltétlenül magáévá tette, már mintegy 80 esztendővel ezelőtt harcolt az ellen a nyárspolgári és ostoba előítélet ellen, amely szerint a háború elválasztható a . . . kormányok, az . . . osztályok politikájától".**

Clausewitz az akkor uralkodó nézetekből kiindulva politikán a társadalom összérdekét képviselő tevékenységet, és főként külpolitikát értett; a társadalom osztályokra tagozódását nem vette figyelembe. Elismerte ugyan, hogy a politika a kormányon levők becsvágyát, magánérdekét és hiúságát szolgálhatja, e politika osztályalapjára és így a politika által irányított háború osztályjellegére azonban nem gondolt. Nem gondolta végig, hogy ez a magánérdeken alapuló politika nem szolgálhatja a társadalom összességének érdekét, hanem csak egy hatalmon levő osztályét.

így a háború és a politika viszonyának maradéktalan feltárása, annak megállapítása, hogy a háború az osztálypolitika más eszközökkel való folytatása, a marxizmus—leni-nizmusra maradt.

Clausewitz azzal, hogy lemondott a nép többségének hasznos vagy káros politika megkülönböztetéséről, lényegében az igazságos és igazságtalan háborúk felismerésének lehetőségét szalasztotta el. Feszegette ugyan e problémát, de nem jutott dűlőre vele. Erről tanúskodik a porosz trónörökös számára oktatási célra készült írása is, amelyben a védelmi háborúról a többi között így szól: , /Politikai értelemben védelmi háború az olyan küzdelem, amelyet függetlenségünkért vívunk, hadászati értelemben vett védelmi háborúnak azt a hadjáratot nevezzük, amelyben az ellenségnek egy erre a célra berende-zett hadszíntéren való leküzdésére szorítkozunk; az, hogy ezen a hadszíntéren offenzív vagy defenzív csatát vívunk-e, mit sem változtat a dolgon."11 Az idézetből is kivehetően, a szerzőben egy töredékmondat erejéig felvillant ugyan a háborúk politikai értelemben vett osztályozásának gondolata, osztályszemléletéből azonban arra nem telt már, hogy e gondolatot elvi síkon továbbfejlessze és befejezze.

A politika követelményeihez idomult erőszak tényét — a háborút — elemezve, Clausewitz rámutat, hogy minél erősebb a háború indítóoka, minél inkább a nép léte forog benne kockán, annál jobban közeledik a maga elvont fogalmához, és annál inkább előtérbe lép az ellenség leverésére irányuló törekvés;12 minél gyengébb azonban a háború indítóoka és a feszültség, annál kevésbé illik az erőszak, a politika szabta irányvonalba, és annál inkább eltér a háború abszolút jellegétől. Mindent egybevetve tehát, a háború a politika kezében olyan eszközzé válik, „amely hol többé, hol pedig kevésbé háború". „Láthatjuk tehát, hogy a háborúban sok út vezethet célhoz. Nem kelt feltétlenül minden esetben az ellenfél teljes tönkretételére törni. Az ellenség haderejének megsemmisítése, valamely területrészének meghódítása, puszta megszállása vagy inváziója, közvetlen politikai hatású műveletek és végül az ellenfél csapásainak bevárása — megannyi módozat, amely alkalmas lehet a szemben álló fél akaratának megtörésére." (Első könyv, második fejezet, 66. old.) Az államférfi és hadvezér ítélőké-pességének éppen az az első és legnagyszerűbb feladata, hogy a célhoz vezető sokféle út közül kiválassza az egyedül helyes utat, vagyis ismerje fel a háború indítóokához mért jellegét. Mindemellett — hangsúlyozza, mintegy a választás megköny- nyítéséül, Clausewitz — a háború krízisének véres megoldása, vagyis az ellenséges haderő megsemmisítésére való törekvés, a háború elsőszülöttje.

Ezzel elérkeztünk Clausewitz hadászatának néhány jellegzetességéhez.Háborúban —- hangsúlyozza a szerző — egyetlen eszközünk van, és ez az ellenfél

megsemmisítésére irányuló fegyveres döntés „egységeibe":13 az ütközetekbe szervezett harc. Egyébként a fegyveres döntés gondolata, ha magára az aktusra nem is kerülne sor, minden kombinációnk alapja. Hiszen a be nem avatkozás vagy a látszólagos tétlenség, a harc nélkül való visszavonulás avagy megadás is végső fokon azon a megfontoláson alapszik, hogy egy esetleges harc kimenetele kedvezőtlen döntéssel járna.

Clausewitz felfogása érthető, hiszen korának háborúi azt mutatták, hogy a harcászati döntés jelentősége, a gazdasági és társadalmi viszonyok megváltozása, valamint a haditechnika fejlődése folytán, a 18. századi állapotokkal szemben, ismét előtérbe lépett; másrészt a hadászatnak még nem túl sok lehetősége volt ahhoz, hogy az ellenfél harcászati sikerlehetőségeit már eleve bármiképpen megtépázza. Nem csoda,

11 Oarl von Clausewitz: „Áttekintés a trónörökös . .. számára a szerző által. .. előadott katonai oktatási anyagról", A háborúról című műben, 804. oldal. Ministerium für Nationale Yerteitigung. Berlin 1957.

12 Clausewitz az ellenfél leverésén nemcsak hadereje megsemmisítését érti, hanem azzal együtt országának elfoglalását és akaratereje megtörését is.

13 Clausewitz a harcot, mint a közösség küzdelmét, egyrészt a harc megvívására alkalmazott kötelékek (egységek, harcászati magasabb egységek), másrészt a harc célja szerint ,,egységekre" bontja, és ezeket az egységeket „ütközeteknek" nevezi.

hogy Clauseu itznál minden az ütközet körül forog. Szerinte a harcászat a győzelem kivívásán munkálkodik, a hadászat pedig részben e harcászati győzelem előkészítésével és részben annak a háború érdekében való felhasználásával foglalkozik. Ezen belül ,,. . . csak nagy harcászati sikerek révén érhetünk el nagy hadászati eredményeket" — hangsúlyozza; ,, . . . a harcászati sikereknek döntő fontosságuk van a hadvezetésben'"-, a döntő csata maga pedig „a, koncentrált háború!"

Clausewitz túlértékelte a harcászati siker jelentőségét és ezzel túlterhelte a harcászatot.

Ennek logikus folyományaként általában többre tartja a csapást a manővernél.Szerinte ,,a geometriai elemek" hatásánál a valóban kivívott hatás hasznosabb, és

ezért a hadászatban a győzelmes ütközetek száma és kihatása fontosabb összefüggésük formai megoldásánál (a manővernél). Sőt magát a csapást illetően is — bár mindig a helyzethez mérten — inkább az egyszerű, mint a bonyolult kombinációk felé hajlik. A geometriai elemek ilyen mérsékelt becsülése lényegesen elüt a 18. század felfogásától, amikor is, a harc lebecsülése és a manőver túlértékelése dívott.

Van, aki — mindent összevetve — Clausewitzot inkább a közvetlen, a direkt hatások, s éppen ezért a kevésbé eredményes, nehezebb és drágább megoldások emberének tartja, és ugyanakkor — mint pl. Liddell Hart* — az ellenkező, az indirekt hatás előnyben részesítése mellett kardoskodik.

Véleményünk szerint minden megoldás jó lehet, ha a helyzethez és a körülményekhez szabták; azonban egyik mellett sem köthetjük le már eleve magunkat.

Clausewitz hadászatának imént vázolt jellegzetessége a forradalmi és napóleoni háborúk tapasztalatait tükrözi. így van ez a védelem és a támadás viszonyáról vallott nézetével is, melynek kialakításában jelentős része van az 1812. évi oroszországi hadjárat tanulságainak.

A védelmet, szerinte, a támadó csapásának bevárása jellemzi; mivel azonban az ellenséget pusztán bevárással nem győzhetjük le, a védelem csak relatív lehet, és szükségképpen több-kevesebb támadó elem is vegyül bele. így egy védő hadjáratban — mondja a szerző — támadólagosan harcolhatunk, egy védő csatában támadólagosan alkalmazhatjuk hadosztályainkat, sőt védő állásunkból támadó lövedékekkel áraszt-hatjuk el a felénk rohamra induló ellenséget. A védelemhez hasonlóan a támadás sem homogén, minduntalan védelmi elemek vegyülnek közé. Míg azonban a védelem támadó vissza- csapás, ellentámadásba való átmenet nélkül el sem képzelhető, tehát ez annak szerves tartozéka, addig a támadás védelmi elemei, úgymond, szükséges rosszként tapadnak hozzá. Szakadatlanul, tehát pihenés és a magunk mögött hagyott terület biztosításának megszervezése nélkül nem támadhatunk. Clausewitz eme következtetéseinek lényege, vagyis az, hogy a védelem és a támadás, különféle okokra visszavezethetően bár, de egymást kölcsönösen kiegészítve, dialektikus egységet alkot — feltétlenül helyes.

Van azonban a szerzőnek a védelem és a támadás viszo-nyával kapcsolatosan még egy másik következtetése is. A védelem könnyebb a

támadásnál — hangoztatja Clausewitz — mert általában a bevárás adta időnyereségből és a terep, valamint a földrajzi viszonyok kihasználásának előnyéből eredően, egyforma

* Liddell Hart, angol teoretikus: Az erők közvetett alkalmazása a hadászatban címűmüve.eszközöket feltételezve, könnyebb valamit megtartani, mint meghódítani. Ezen túlmenően — folytatja a szerző— mivel ,,. . . a védelemnek negatív célja van: a megtartás, és a támadásnak pozitív: a meghódítás, mivel ez utóbbi megsokszorozza harceszközeit, de az előbbi nem,14 a pontos

14 Mi a védelemre berendezett terepet — a szerzővel ellentétben — nem csupán előnynek, hanem a védelem sajátos eszközének is tartjuk (mint ahogyan az erődítményeket maga a szerző sorolja a védelem

meghatározás kedvéért azt kell mondanunk: a hadvezetés védelmi formája magában véve erősebb a támadó formánál." (Hatodik könyv, első fejezet, 2. pont.)

A támadás és a védelem viszonyának ezzel a megfogalmazásával nem érthetünk egyet.

Valóban, támadáshoz általában több erő és eszköz kell, mint védelemhez. Ámde nem azért, mert a támadás formája gyengébb, mint a védelemé, és ez viszont erősebb az előbbi formánál, hanem, mert a végrehajtás, illetve a forma tartalommal (főként erővel és eszközzel) való megtöltése támadásban — a helyzethez és a körülményekhez mérten — általában több erőt és eszközt kíván, mint védelemben. A forma erejét tehát alapvetően a tőle elválaszthatatlan tartalom határozza meg, a tartalom pedig a fejlődéshez mérten változik. íly módon a támadás és a védelem ereje (és azok egymáshoz való viszonya is), amelyik közül eredményében, a szerző által is elismerten, a támadás a döntő — időnként, sőt a helyzet és a körülmények szerint, alkalmanként is változik. Az eszközöket illetően például: a feudalizmusban a várerődök révén a védelem, a pasz- szív forma volt túlsúlyban, attól kezdve azonban, hogy a lövegek szétlőtték a várakat, fokozatosan a támadás kerekedett felül; a 18. század vonalharcászatát és kordonhadászatát is védelmi irányzat hatotta át, mert a védőnek ebben az időben sok előnye volt; amikor azonban — éppen Clausewitz idejében— a tüzérség és a puska tűzereje hatásosabbá vált, továbbá növekedett a mozgékonyság is, a támadás ismét fölénybe került.*

Clausewitz költői erejű hasonlatából tudjuk már, hogy az erkölcsi erőket a háború voltaképpeni fegyverének tartja. E meggyőződése egész művét áthatja, és minden alkalmat megragad, hogy az erkölcsi erők kiemelkedő szerepét a háború, a harc minden vonatkozásában feltárja.

Szerinte az erkölcsi erőknek, mint a háború alapvető tényezőinek, problémája, szorosan a háború és a hadművészet elméletéhez tartozik (harmadik könyv, harmadik fejezet).

Mivoltukat illetően-, a háborúban ható legfontosabb erkölcsi tényezőknek a hadvezér tehetségét, a hadsereg harci erényét és népi szellemét (az ügy iránti lelkesedést, a fanatikus hevületet, a hitet és a meggyőződést) tartja (harmadik könyv, negyedik fejezet); emellett a parancsnok kiemelkedő teljesítményét sajátos géniusznak tudja be.

A harcosok erkölcsi erejének mibenlétével kapcsolatban Clausewitznál bizonyos kettősséget tapasztalunk. Ez a kettősség a haderők megváltozó jellegéből ered: a letűnőben levő állandó hadseregek mellett, a népi erőket egyre fokozottabb mértékben vonják be a hadviselésbe. A harci erény, a szerző szerint, csak az állandó hadseregek sajátja, és azon olyan tulajdonságok összességét érti, amelyek, mint a bátorság, az állhatatosság, a kitartás, a fegyelem, a fegyverek kezelésében való jártasság és a fegyverbecsület — katonai szolgálatuk folyamán fejlődik ki a harcosokban. Az ügy iránti lelkesedés — szerinte — nem szükséges tartozéka a harci erénynek, noha életet visz belé és feltüzeli azt.

Népi felkelésnél és a népi háborúban kifejlődő természetes tulajdonságok azonban, mint amilyen a harcra eltökélt népnek az ügy iránti lelkesedése, bátorsága, ügyessége és edzettsége, pótolhatják a harci erényt (harmadik könyv, ötödik fejezet).

A harci géniusz Clausewitz szerint olyan képesség, amely sajátos magas fokú értelmi, érzelmi és erkölcsi adottságokból fakad, s rendkívüli teljesítményekben, a vezetés virtuozitásában nyilvánul meg. Noha a voltaképpeni géniusz névvel a történelem és az utókor a hadvezéreket illeti csupán, a kitűnő teljesítmény, beosztásához mérten, minden parancsnoknál bizonyos géniuszt feltételez (első könyv, harmadik fejezet).

eszközeihez).

Ami az erkölcsi erők alapját illeti, Clausewitz a harci erényre vonatkozóan nem tud másra hivatkozni, mint a közösen átélt fáradalmak, veszedelmek és győzelmek tudatára, amelyek a háborúk, a sikerek és a megerőltetések során, ilyen erkölcsi erővé lényegülnek át a harcosokban. A népi felkeléssel kapcsolatban nem kutatja, milyen jellegű is lehet az olyan ügy, amely felkelésre, háborúra lelkesít? A harci géniusz fejtegetésénél, de másutt is, ugyan fel-felcsillan benne a hazaszeretet, a koreszmék iránti rajongás, a gyűlölet és a lelkesedés gondolata is, de elsekélyesedik; szinte csak azért említi meg őket, hogy mellettük a dicsvágy és a becsvágy tettekre sarkalló hatását kiemelje, amely bizony — ő maga se tagadja — visszaélésre is kísért.Mindebből kiviláglik, hogy Clausewitznál az erkölcsi erők problémája végső fokon megoldatlan marad. Az erkölcsi tényezők szerepét és fontosságát, valamint a háború, illetve a hadművészet elméletében méltó helyét helyesen ítéli meg, de valódi forrásukat nem ismeri fel. Az erkölcsi erőket a társadalom anyagi életfeltételeitől, tehát voltaképpen a társadalmi rendtől, és így a háború jelegétől is, elvonatkoztatva vizsgálja. Ezzel nem állítjuk azt, hogy az államrend és így a háború megváltozott jellegében rejlő új erőforrásokat bizonyos fokig nem ismeri fel. Ha így lenne, nem hangsúlyozná, hogy a francia forradalom az eddigiekkel szemben, merőben más erőket állított sorompóba, más eszközöket adott, és ezáltal olyan energiával folytatott hadvezetést tett lehetővé, amely eddig elképzelhetetlen volt. Kérdve kiáltó szavával nem intené arra a még egyre vakoskodó teoretikusokat: vajon nem tört-e ránk a francia forradalom képzelt biztonságunk közepette, és nem űzött-e Chálontól Moszkváig?! Clausewitz tehát látja az új erők magasba szökését, de azok mibenlétét, valóságos osztálygyökereit már nem tárja fel. A mélyebb társadalompolitikai vonatkozások nem is érdekelték mindig, így például, amikor a széles néprétegek háborúba való bevonásával, a népi háború problémájával egy külön fejezetben* foglalkozik, azt csupán a hadviselés szempontjából értékeli, és poli-tikai vonatkozásait szembetűnően mellőzi. De vajon várhatunk- e mást osztályának és korának gyermekétől, Clausewitztól ?!

A vezető tehetsége, illetve géniusza és a sereg harci erénye, illetve népi szelleme egymáshoz való viszonyát vizsgálva, Clausewitz megállapítja: senki sem tudná eldönteni, melyik az értékesebb; legjobb ezért, ha egyiket se becsüljük le. Noha — fűzi hozzá — manapság a hadseregek kiképzés és vezetés szempontjából többé-kevésbé egyazon szinten vannak, következésképpen tagadhatatlan, hogy a népi szellemnek és a harcedzettségnek nagyobb szerepe van.

A vezető géniuszáról megjegyzi: ez azt jelenti az egészre nézve, amit a harci erény jelent a részek számára; az erők megosztott alkalmazásánál az utóbbinak, együttes alkalmazásánál pedig az előbbinek van nagyobb szerepe, és pótolja azt, ami a hadsereg harci erényéből netalán hiányozna. Általában — mondja a szerző — valahányszor a hadsereg harci erénye hiányzott, azt vagy a hadvezér fölényes értéke, vagy a nép lelkesedése pótolta.

Nem állíthatjuk tehát, hogy Clausewitz a személyiség szerepét egyértelműen túlértékelte volna. Szerinte a vezető és serege értékben valamiképpen kölcsönösen kiegészítik egymást. Igaz ugyan, hogy a géniusznak, vezetésbeli virtuozitása révén, bizonyos alkotó erőt tulajdonított, de nem vitatta a hadseregbe szervezett nép alkotó képességét sem. Sőt, a francia forradalommal — hangoztatja — a háború hirtelen a nép, mégpedig egy olyan 30 milliós nép ügyévé vált, amelyiknek minden tagja állampolgárnak tudta magát — és ezzel a kabinetek helyett a maga természetes súlyával a nép lépett a háború mérlegére. E találó történelmi megállapítások ellenére a felszínen marad. Nem bocsátkozik a néptömegek történelemformáló szerepének elemzésébe. Pedig éppen ez a hadseregek erkölcsi erejének alapja.

Utaltunk már Clausewitznak abban összegezhető nézetére, hogy a hadművészetet nem lehet a cselekvést eleve meghatározó, abszolút értékű elméleti rendszerrel és szabályokkal „körülállványozni".

E látszólag kézenfekvő nézet összefüggéseinek hullámai szélesebben gyűrűznek a műben, mintsem gondolnánk, és lehatolnak a hadtudomány és a hadművészet alapproblémájáig. Magát a nézetet a háborúk tapasztalatai alakították ki benne, és az lényegében helyes is. Amit azonban a szerző az ekként elvetett rossz helyébe ajánl, már nem maradéktalanul jó. Helyes, hogy Clausewitz a régi mechanikus hadművészet még egyre kísértő csökevényeit igyekezett kiirtani. Ilyenformán ha egyetértünk vele abban, hogy a háború nem csupán az anyag ellen, hanem élő és visszaható, sőt visszahatásukban nehezen felmérhető szellemi és erkölcsi erők ellen irányul, ha meggondoljuk, hogy a háborúban az általa oly szemléltetően kifejtett tényezőknek: a veszélynek, a véletlennek, a hírek bizonytalanságának és a súrlódásoknak, ha nem is uralkodó, de számottevő szerepük van — ha elfogadjuk, hogy a háború e lehetőségben, valószínűségben, szerencsében és balsikerekben bővelkedő nehéz környezetében csak fizikai és erkölcsi erőben gazdag csapat és tehetséges hadvezér boldogul, úgy feltétlenül egyet kell a szerzővel értenünk abban is, hogy ez a hadvezér nem dogmarendszerbe öntött, törvényerejű szabályok alkalmazásával, hanem egyedül a helyzethez és a körül-ményekhez mért rugalmas elvek segítségével oldhatja meg feladatát. Nem érthetünk azonban Clausewitzcal egyet abban, hogy e megoldás a helyzethez mért puszta ,,oalószlnűségszá- mltás"-on alapuljon, és a hadvezér a megoldás keresésekor egyedül természetes képességeivel egybeolvadt szemléletkincséből merítsen. Ennél több kell! A hadvezérnek ahhoz, hogy jól vezethessen, de a hadtudománynak is ahhoz, hogy valóban tudomány lehessen, olyan alapvető objektív törvényszerűségekre kell támaszkodnia, amelyek — más vonatkozásban említettük már — a háborúkat szülő társadalmi viszonyok objektív feltételeiben gyökereznek.

Clausewitz tehát a háborúban ható objektív törvények mellőzésével olyan útra tévedt, amely végső soron a hadtudomány és a hadművészet tagadásához vezet. Igaz, ez a tagadás nem egyértelmű!

Nem vitás, Clausewitz kutatja a törvényszerű összefüggéseket és maga is olyan lényeges összefüggésekre jött rá, mint a haditechnika fejlődésének hatása a harcászatra, vagy a társadalmi viszonyok befolyása a hadviselés módjára, avagy a politika és a háború összefüggése. Ezek igazi tartalmát azonban nem ismerte fel. Azt tartotta, hogy a dolgok kölcsönös viszonyára és egymásra hatására vonatkozó, s e függőséget rajtunk és a dolgokon kív ül állóan meghatározó törvénnyel nem jutunk sokkal tovább az egyszerű igazságnál. Alkalmasint azonban maga is érezte, hogy a hadvezetés művészetéhez a tehetségnél és a — nagyon is szubjektív — „ésszerű szemléletnél" több is kell. így nem volt ellene az olyan alapelveknek és szabályoknak, amelyekbe „az igazság" mintegy „önmagától kristályosodik ki".

Ami a hadtudományt illeti, a háborút, anélkül, hogy elméletének lehetőségét tagadta volna, voltaképpen nem tartotta tudománynak, de művészetnek sem.

Irodalmi hagyatéka utolsó, tehát műve megírása után kelt fogalmazványában azonban — mintegy rajtakapva önmagát — már rádöbben a szerző, hogy alkotásának puszta létrejötte is ellentmond a hadtudomány és a hadművészet tagadásának. A hadművészet filozófiai rendszerezését — mondja — magam is lehetetlennek tartanám, és felhagynék minden erre irányuló kísérlettel, ha számos olyan egészen evidens „tétel" nem akadna, mint például az, hogy a nagy sikerek kihatnak a kicsinyekre, következésképpen stratégiai hatást illetően súlypontokat kell képeznünk; ... a győzelemhez nem csupán a terület elfoglalása, hanem az ellenséges fizikai és erkölcsi erők megsemmisítése is szükséges, és ezt többnyire csak a megnyert csatát követő

üldözéssel érjük el — a siker hatása mindig ott a legnagyobb, ahol a győzelmet kivívtuk, tehát az irányváltoztatás csak szükséges rossz lehet . . . stb. stb.

Vajon mi más ez, mint a törvényszerűségek, illetve szükségességszerű összefüggések tapogatózó felismerése?! Az objektív törvényszerűségek és a tudományos elmélet kapcsolata itt a szerző búcsúírásában világosodott meg viszonylag legtisztábban. Többre nem telt tőle, de már az életéből sem.

*Annak ellenére, hogy Clausewitz a maga idejében valóban új és elődeinél mélyebb

barázdát szántott a burzsoá hadtudomány ugarában, harcászati elvei felett már jórészt eljárt az idő, s itt-ott hadászata is porosodik már. Számos gondolata, így mindenekelőtt a háború és a politika viszonyáról vallott nézetei azonban megtartották eleven frisseségüket.

Felvetődik hát a kérdés: érdemes-e foglalkoznunk Clausewitz művével a maga teljességében? Időszerű-e egyáltalán Clausewitz ?

Számunkra Clausewitz időszerűsége vagy időszerűtlensége nem olyan értelemben vetődik fel, mint a nyugati katonai szakirodalomban.

A korszerű hadtudomány viharos gyorsasággal fejlődik, rendre túlhaladja a korábbi elveket. Dialektikus értelemben megtagadja múltját, de az a tagadás nem jelenti azt, hogy a múlt katonai elméletének értékes, pozitív elemei a fejlődés magasabb szintjén ne élnének tovább, és ne gazdagítanák a katonai tudomány történelmi kincsestárát. Clausewitz a maga korában feudális-arisztokratikus és polgári korlátai ellenére is „időszerűbb" volt sok hadtndós társánál. Munkássága számottevően előrelendítette a hadtudományt. Mély gondolkodó, a hadtörténelem kiváló ismerője és tapasztalatainak elméleti összegezője volt. így bizonyos értelemben az is tanulságos, ami már elavult életművében, mert ez a polgári hadtudomány fejlődésének fontos útszakaszát jelzi.

A jelent, a korszerű háború kérdéseit igazi mélységükben csak úgy érthetjük meg, ha megismerjük a múltnak, a hadtudomány tegnapjának szellemi kincseit is. Ezért érdemes Clausewitzcal foglalkozni, ezért hasznos A háborúról című művel megismerkedni. Ilyen értelemben ma sem időszerűtlen Clausewitz.

Monoszlay Gyula

ÉRTESÍTÉS

A már letisztázott első hat könyvet újabb átdolgozásra váró alaktalan tömegnek tekintem csupán. Az átdolgozás során jobban kidomborodik majd a háború kettős jellege, ami gondolatainkat érthetőbbé, céltudatosabbá, alkalmazásuk módját pedig kézzelfoghatóbbá teszi. A háború kettős jellegéből folyóan célunk vagy az ellenség leverése, hogy politikailag megsemmisítsük, illetve védekezésre képtelenné tegyük, és így nekünk tetsző békére kényszerítsük, vagy csupán bizonyos területek meghódítása az ellenfél országának határán, hogy megtartsuk, illetve a békekötésnél ütőkártyaként játsszuk ki. Megmaradnak természetesen a két cél közötti átmenetek, ámde a kétféle törekvés eltérő jellegének mindenütt érvényesülnie kell, és el kell választania egymástól azt, ami összeférhetetlen.

Miután rögzítettük a háborúk kétféle jellegét, határozottan és pontosan érvényesítenünk kell azt az ugyancsak lényeges gyakorlati szempontot is, hogy a háború nem egyéb, mint az állampolitika folytatása más eszközökkel. Ha ez mindig szemünk előtt lebeg, szemléletünk egységesebb lesz, és rendet teremtünk gondolatainkban. Bár

felfogásunkat főként a nyolcadik könyvben gyümölcsöztetjük majd, már az első könyv-ben ki kell fejtenünk és hasznosítanunk kell az első hat könyv átdolgozásánál is. Az átdolgozással sok salak eltűnik az első hat könyvből. Összeszűkülnek a hézagok, és számos általános elv határozottabb gondolati formát ölt.

A támadásról szóló hetedik könyvnek — amelynek fejezeteit már felvázoltam — a hatodik könyv reflexiójaként folytatólagosan kell elkészülnie az imént meghatározott szempontok szerint; így újabb átdolgozása nem szükséges, hanem inkább mintául szolgálhat az első hat könyv átdolgozásánál. £

A haditervről vagyis az egész háború megtervezéséről szóló nyolcadik könyvből több fejezet vázlata elkészült már. Ez azonban még nem kész anyag, csupán a tárgy nyers halmaza, ami arra jó, hogy a lényeget leszűrjük belőle. Ezt a célt el is érte, és úgy gondolom, hogy a hetedik könyv befejezése után azonnal hozzálátok az említett szempont szerint a nyolcadik könyv kidolgozásához, ez mindent egyszerűbbé, de ugyanakkor eszmében gazdagabbá is tesz. Remélem, hogy ebben a könyvben leleplezhetem a hadászok és államférfiak hamis okoskodásait, s legalább megmutathatom mindenkinek, miről is van szó, és mit nem szabad szem elől téveszteni egy-egy háborúban.

Ha a nyolcadik könyv kidolgozásával tisztultak a gondolataim, és a háború nagy irányvonalai kellőképpen kirajzolódtak bennem, nem lesz nehéz ennek szellemében átdolgozni első hat könyvemet sem, hogy belőlük is mindenütt kicsillanjanak ezek az irányvonalak. Ily módon csak a nyolcadik könyv elkészülte után látok neki az első hat könyv átdolgozásának.

Ha munkámban megakadályozna a korai halál, hagyatékom természetesen csak alaktalan gondolattömeg maradna, amelyet minduntalan félreérthetnének, és így sok éretlen bírálatra adna alkalmat. Ilyen dolgokban ugyanis mindenki, aki tollat fog a kezébe, azt hiszi, hogy minden, ami eszébe jut, megérett a kinyilatkoztatásra és a nyomtatásra, s olyan igaz, mint ahogy kétszer kettő: négy. Ha azonban — hozzám hasonlóan — évekig elmélkednének erről a tárgyról, és elmélkedésük eredményét újra és újra összevetnék a hadtörténelemmel, óvatosabban bírálnának.

De azt hiszen, hogy az igazságot és meggyőzést szomjazó elfogulatlan olvasó, még a befejezetlenség ellenére is, megtalálja az első hat könyvben sok évi elmélkedésemnek és a háború szorgos tanulmányozásának gyümölcsét, s talán felismeri bennük a vezérlő gondolatokat, amelyek forradalmasíthatják a háború elméletét.

Berlin, 1827. július 10.*

Ezen az Értesítésen kívül a következő befejezetlen és nyilván jóval későbbi keletű fogalmazványt találták még a szerző hagyatékában.

„A nagy háború vezetéséről szóló, és halálom után előtalált kézirat, úgy, ahogyan van, csak töredékek gyűjteménye, amelyből fel kellene építeni a nagy háború elméletét. A legtöbbjével még nem vagyok megelégedve, és a hatodik könyv kísérlet csupán; teljesen átdolgoztam volna, és máshol keresném a kivezető utat.

Csak a háború szemléletének itt kifejtett főbb irányvonalait tartom helytállónak. A gyakorlati életet mindig szem előtt tartó, sokirányú elmélkedésem gyümölcse ez, és sohasem felejtettem el, amire a tapasztalat s a kiváló katonákkal való érintkezés tanított.

A hetedik könyvnek a támadás lenne a tárgya, az anyagát futólag vázoltam fel. A nyolcadik könyv a haditervvel foglalkoznék, és különösképpen kidomborítanám benne a háború politikai és emberi oldalát.

Egyedül az első könyv első fejezetét tekintem befejezettnek, és ez legalább szándékomnak megfelelő irányt ad az egész műnek.

A nagy háború elméletének vagy az úgynevezett hadászatnak, rendkívüli nehézségei vannak, és elmondhatjuk, hogy nagyon kevés embernek van az egyes dolgokról világos, kellően megalapozott, összefüggő elképzelése. A legtöbb ember cselekvését, zsenialitása kisebb-nagyobb fokának megfelelően, pusztán ítéletének finomsága irányítja többé-kevésbé helyesen.

így járt el minden nagy hadvezér, és nagyságuk, lángeszük részben abban rejlett, hogy kifinomult ítéletükkei mindig eltalálták, miként cselekedjenek helyesen. A cselek-vőt ítéletének tapintata mindig segíti, és az teljesen elegendő. Ha azonban nem mi cselekszünk, hanem másokat kell meggyőznünk egy tanácskozás folyamán, minden a világos fogalmaktól, a belső összefüggések feltárásától függ. Ebben még kevéssé vagyunk jártasak, ezért a legtöbb tanácskozás üres szócséplés csupán, amikor is mindenki vagy fenntartja a véleményét, vagy a puszta megalkuvás voltaképpen értéktelen középútra tereli őket.

A világos fogalmak itt tehát nagyon is hasznosak, hiszen az emberi szellem mindig a világosság felé törekszik, és mindenütt az összefüggéseket keresi.

A hadművészet filozófiai rendszerezése nagyon nehéz, és nem egy kísérlete kudarcot vallott; ezért a legtöbben kijelentették, hogy az efféle elmélet lehetetlen, mert olyan dolgokkal foglalkozik, amelyeknek nincsenek törvényei. Egyetértené*/ a véleményükkel, és felhagynánk minden elméletalkotó kísérlettel, ha temérdek tétel minden fejtörés nélkül nyilvánvaló nem volna, mint pl.: a védelem a negatív célú erősebb forma, míg a támadás a pozitív célú gyengébb forma; a nagy eredmények meghatározzák a kicsinyeket is; a hadászati hatások ily módon bizonyos súlypontokra vezethetők vissza; a színlelt támadás kisebb erővel történik, mint az igazi, ezért csak kellő feltételek mellett alkalmazható; a győzelem nem csupán a csatatér elfoglalásából áll, hanem a fizikai és erkölcsi erők szétzúzásából is, és ez többnyire csak az üldözés során érhető el; a siker mindig ott a legnagyobb, ahol a győzelmet kivívtuk, tehát az egyik vonalról és irányból a másikra való átugrás csak szükséges rossz; a megkerülés indokoltságának alapjí általános fölényünk vagy összekötő és visszavonulási utaink előnyösebb volta lehet; tehát az oldalállásoknak is ugyanezek a feltételei; minden támadás a térnyeréssel gyengül."

A SZERZŐ ELŐSZAVA

Ma már nem szorul magyarázatra, hogy a tudományosság fogalma nem egyedül vagy nem főként a rendszerezésben és a kész rendszerben gyökerezik. Ennek a műnek felszínén egyáltalán nem látható rendszer, ós a tudomány kész épületének csak a kövei vannak meg. A tudományos forma ab- \>an a törekvésemben rejlik, hogy felkutassam a háborús jelenségek lényegét, és megmutassam, e jelenségek kapcsolatát az őket alkotó elemek tulajdonságával. Sohasem tértem ki a filozófiai következtetés elől, amikor azonban túlontúl elvékonyult a fonala, elszakítottam inkább, és újból megfelelő tapasztalati jelenségekhez kötöttem. Miként némely növény csak akkor hoz gyümölcsöt, ha nem túl hosszú a szára, éppen úgy a gyakorlati művészeteknél sem szabad az elmélet leveleit és virágait túl magasra növeszteni. Ügyeljünk, hogy közel maradjanak termőtalajukhoz, a tapasztalathoz. Kétségtelen, hiba volna, ha a búzaszem vegyi összetételéből akarnók megállapítani a kalász alakját, hiszen csak ki kell menni a mezőre, és máris láthatjuk. Elmélkedés és megfigyelés, bölcselet és tapasztalat sohasem tagadhatja meg egymást; kölcsönösen jótállnak egymásért. E könyv tételei ezért belső 1

szükségszerűségük tömör boltozatával mint külső pontra, a tapasztalatra, illetve magára a háború fogalmára támaszkodnak; pillérekben tehát nincs hiány.*

Talán nem lehetetlen megírni a háborúnak rendszeresen felépített, jól megalapozott és minden lényegesre kiterjedő elméletét. Eddigi munkáink azonban távol állanak ettől az igénytől. Nem beszélve tudománytalan felfogásukról, az összefüggésre és rendszerük teljességére való igyekezetükben hemzsegnek az általánosságoktól, közhelyektől és az üres szólamoktól. Találó képet ad erről Lichtenberg tűzrendészeti utasításának kivonata.

„Ha egy ház ég, mindenekelőtt igyekeznünk kell a tőle balra levő ház jobb falát és a jobboldali ház bal falát fedezni, mert ha például a balra levő ház bal falát fedeznők, úgy e ház jobb fala jobbra esik a bal faltól, következésképpen a tűz attól a faltól és a jobboldali faltól is jobbra esik (hiszen feltételeztük, hogy a ház balra áll a tűztől), tehát a jobboldali fal közelebb van a tűzhöz a baloldalinál, és a ház jobb fala, oltalom híján, leéghetne, mielőtt a tűz elérné a fedezett baloldali falat; következésképpen, leéghetne valami, amit nem fedezünk, éspedig korábban, mint más valami, még ha ezt nem is fedezzük; következésképpen, ez utóbbit hagyni, és az előbbit fedezni kell. Hogy a dolgot emlékezetünkbe véssük, csak azt kell megjegyezni, hogyha a ház jobbra van a tűztől, úgy az a bal fal, és ha a ház balra van — a jobb fal."

Nem akarván ilyen közhelyekkel visszariasztani az érdemes olvasót, és híg lére eresztve élvezhetetlenné tenni a kevés jót is, elhatározta a szerző, hogy amit a háború sokéves tanulmányozása, haditapasztalattal bíró okos emberekkel való érintkezés és saját tapasztalatai útján leszűrt és megállapított, nemes fémek apró szemcséiként nyújtja át. így jöttek létre e könyv külsőleg kevéssé összefüggő fejezetei, melyek, remélhetően, mégsincsenek belső kapcsolat híján. Lehet, hogy nemsokára egy nagyobb elme bukkan majd fel, aki e szemcséket salak nélküli tiszta fém tömbbé olvasztja össze.

Sok példa bizonyítja, hogy több katonai írónál, különösen azoknál, akik tudományosan akarták tárgyalni magát a háborút, ez nem így vart, s hogy fejtegetésükben a pro és kontra érvek úgy elnyelik egymást, mint a két mesebeli oroszlán, melyeknek még a farkuk sem maradt meg.

ELSŐ KÖNYV

A HÁBORÚ TERMÉSZETE

E l s ő f e j e z e tMI A HÁBORÚ?

1. BevezetésÚGY gondoljuk, legcélszerűbb, ha először tárgykörünk alapelemeit, maj d egyes részeit vagy csoportjait és végül — belső összefüggésében — teljes egészét vizsgáljuk. Ily módon az egyszerűtől a bonyolult felé haladunk. De már eleve lebegjen szemünk előtt egész tárgykörünk lényege, mert az egyes részletek taglalásakor, az egésszel való összefüggésükre is gondolnunk kell.

2. MeghatározásNem kívánunk itt a háborúnak a publicisztikában szokásos, körülményes

meghatározásába bocsátkozni, csupán annak alapelemével, a párviadallal foglalkozunk;

a háború ugyanis nem egyéb kiterjedt párharcnál. De ahelyett, hogy a háború számtalan különálló párviadalát együttvéve néz- nők, helyesebb, ha két küzdő felet képzelünk magunk elé. Mindkét fél fizikai erőszakkal saját akarata teljesítésére igyekszik kényszeríteni a másikat; közvetlen célja, hogy ellenfelét leverje, és ezzel minden további ellenállásra képtelenné tegye.

A háború tehát erőszak alkalmazása, hogy ellenfelünket saját akaratunk teljesítésére kényszerítsük.

Az erőszak tudományos és műszaki vívmányokkal vértezi fel magát, hogy szembeszálljon az ellenfél erőszakával. Azok az alig észlelhető, jelentéktelen korlátok, amelyeket a nemzetközi jogerkölcs nevében önmaga állít céljai elé — nem csökkentik lényegesen.1 Az erőszak, helyesebben a fizikai erőszak (mert erkölcsi vonatkozásban az állam és a törvény fogalmán kívül ilyen nem létezik) tehát az eszköz, akaratunknak az ellenfélre való kényszerítése pedig a cél. Biztos elérése érdekében az ellenséget ellenállásra képtelenné kell tennünk. A háború fogalmából eredően ez tehát a hadviselés tulajdonképpeni célja. Ez utóbbi bizonyos fokig háttérbe szorítja az igazi célt, mintha az nem is tartoznék magához a háborúhoz.*

3. A végletekre törő erőszakEmberbaráti lelkek könnyen úgy képzelhetik, hogy az ellenfél vérontás nélkül is

lefegyverezhető vagy leverhető, így hát, szerintük, ez a hadművészet igazi hivatása. Bármily tetszetősen hangzik is, szét kell foszlatnunk ezt a téves felfogást, mert a veszéllyel járó dolgoknál — már pedig a háború ilyen — a jóhiszeműségből fakadó tévedések a legkárosabbak. Mivel a legteljesebb erőszak alkalmazása egyáltalán nem zárja ki az értelem működését, az a fél, amelyik az ilyen erőszakkal** kíméletlenül él, és a kiontott vérrel mitsem törődik, kétségtelenül fölényre tesz szert, ha ellenfele nem így cselekszik. A kíméletlenebb fél parancsoló törvényt szab a másik számára, és így egymással versengve erőfeszítéseiket a végletekig fokozzák. Versengésüknek csak lehetőségeik szabnak határt.

Ekként kell a dolgokat látnunk. Oktalanság, fonák dolog volna, ha a háború durva megnyilatkozása iránt érzett ellenszenvből mindezt szem elől tévesztenők.

Ha a művelt népek háborúi az elmaradottabb népekénél kevésbé kegyetlenek és rombolók is, ennek oka elsősorban az államok belső társadalmi és államközi viszonyaiban rejlik.

Az igazi cél: akaratunknak az ellenfélre való kényszerítése. — Szerk. Ti. az értelemmel párosult erőszakkal. — Szerk.

A társadalmi rendből és ezekből a viszonyokból ered a háború, ezek határozzák meg jellegét, szorítják bizonyos korlátok közé, vagy mérsékelik. Ebből azonban nem következik, hogy a mérséklet és a korlátozások a háború természetéből fakadnak; csupán hozzá szegődtek. Merő képtelenség volna, ha a háború filozófiájának területén mérséklő elveket keresnénk.

Az emberek egymásközti harcában tulajdonképpen két különböző elem: az ellenséges érzület és az ellenséges szándék nyilvánul meg. Meghatározásunknál közülük az utóbbit választottuk ismertetőjelül, mivel ez az általánosabb. A gyűlöletnek vad, szinte már az ösztönökből fakadó szenvedélye elképzelhetetlen ellenséges szándék nélkül. Ámde gyakran nyilvánulhat ellenséges szándék, amelyet jelentéktelen, vagy semmiféle ellenséges érzület sem kísér. A vad népeknél az érzelmekből fakadó, a műveltebbeknél az értelem szülte szándék van túlsúlyban; ez a különbség mégsem a kezdetlegesség, illetve a műveltség lényegében, hanem a velük együttjáró viszonyokban, berendezésekben stb. rejlik, és nem is minden egyes esetre, hanem csak azok többségére

jellemző. Egyszóval: a legműveltebb népek is lehetnek lángolóan szenvedélyes ellenfelek.

Ebből is láthatjuk, mennyire tévednénk, ha a művelt népek háborúit, csupán a kormányzatok rideg számításon alapuló, mind szenvedélytelenebb tevékenységének gondolnánk, amelynél csak a haderők egymáshoz való viszonyának mérlegelése fontos, s maga a fizikai tömeg szinte felesleges már. Ez a háborús tevékenység gépies szemlélete volna.

Az elmélet már-már oda jutott, hogy ebbe az irányba terelődjék, amikor a legutóbbi háborúk történései jobb belátásra bírták. Ha a háború az erőszak alkalmazása, akkor szükségszerűen együttjár az érzelemmel is. Ha nem ebből csírázott is ki, többé vagy kevésbé ide tér vissza. Ez pedig nem műveltség kérdése, hanem a szemben álló érdekek fontosságától és tartamától függ.

Ha olyasmit látunk, hogy művelt népek nem ölik meg foglyaikat vagy nem pusztítanak el országokat és városokat, ennek oka az, hogy hadviselésükben mindinkább az értelem kerekedik felül, és az erőszak szempontjából hatásosabb eszközöket találnak az ösztönök nyers megnyilvánulásánál.

A lőpor feltalálása, majd az egyre tökéletesedő tűzfegyverek eléggé mutatják, hogy az ellenség leverésére irányuló szándék, amely a háború fogalmától elválaszthatatlan, a szellemi fejlődés ellenére sem csökkent vagy terelődött más irányba.

Megismételjük tehát alapvető tételünket: a háború az erőszak ténye, és alkalmazása nem ismer korlátokat; mindegyik fél parancsolóan törvényt szab a másik számára, s ezzel olyan kölcsönhatás áll elő, amely szükségszerűen a végletekhez vezet. Ez az első kölcsönhatás és az első véglet, amellyel találkozunk.

(Első kölcsönhatás.)

4. Célunk; védtelenné tenni az ellenségetMondottuk már, hogy a hadviselés célja az ellenség védtelenné tétele. Nos,

bizonyítsuk be, hogy erre — legalábbis elméleti vonatkozásban — szükség van.; Ahhoz, hogy az ellenfél akaratunkat teljesítse, olyan helyzetbe kell juttatnunk, amely

súlyosabb a tőle követelt áldozatnál.* Hátrányos helyzete — legalább látszatra — nem lehet átmeneti, különben nem engedne, és kivárná a kedvezőbb időpontot. Sőt a hadműveletek folytatásával helyzetében beálló minden további változás reá nézve — elméletileg — csak hátrányosabb. A teljes védtelenség jelenti a legkilátástalanabb helyzetet, amelybe a hadviselő felek egyike kerülhet. Ha tehát az ellenséget hadviselésünk útján kívánjuk akaratunk teljesítésére kényszeríteni, teljesen védtelenné kell őt tennünk vagy pedig olyan helyzet elé kell állítanunk, hogy a védtelenné válás veszélye fenyegesse. A háború célja tehát mindig az ellenség lefegyverzése vagy leverése — nevezzük bármiképp is.

Ámde a háború nem az élőerőnek élettelen tömegre való hatása; mindig élőerők csapnak össze egymással. Az egyik fél teljes tétlensége egyébként sem jelentene hadviselést, a háború végső célja pedig mindkét félre vonatkozik. Megint csak kölcsönhatás áll elő. Amíg az ellenfelet nem vertük le teljesen, félő, hogy ő ver le bennünket. A végső győzelemig egyik fél sem a maga ura, mert a másik magatartása kény- szerítőleg hat reá. Ez a második kölcsönhatás, amely — másodszor is láthatjuk — ismét a végletekre irányul.

(Második kölcsönhatás.)

5. A végletekig menő erőfeszítés

Ha az ellenfelet le akarjuk verni, erőfeszítésünket ellenállásához kell mérnünk. Ellenállásának két egymástól elválaszthatatlan tényezője van: a rendelkezésre álló eszközök és az akaraterő nagysága.

A rendelkezésre álló eszközök felmérhetők, mivel (ha nem is egészen) számszerű adatokból állnak. Sokkal nehezebb meghatározni az akaraterő fokát, mivel az, az indítóokok nagyságához mérten csak becslésre alapozható.

Ha ily módon az ellenfél valószínű ellenállóereje megállapítható, hozzá szabhatjuk saját erőfeszítésünket, addig fokozva azt, amíg fölénybe nem kerülünk —,vagy ha erre nem volnánk képesek —, amíg csak bírjuk. Ám az ellenfél is ugyanezt teszi, és ebből újabb versengés támad, amely elméletileg, megint a végletekig fokozódik. Ez a harmadik kölcsönhatás, és harmadízben mutat ismét a végletek felé.

(Harmadik kölcsönhatás.)

6. Miképpen módosul mindez a valóságban?Látjuk tehát, hogy a kutató elme a csupasz, elvont fogalmak területén sehol sem tud

megpihenni, amíg a végletekhez nem érkezik. Itt valóban végletekkel, olyan erők összeütközésével van dolga, amelyek egyedül állva csak saját belső törvényeiknek engedelmeskednek. Ha tehát a háború puszta fogalmából a magunk elé tűzött célra, valamint az alkalmazott eszközökre nézve általános érvényű meghatározást kívánnánk adni: a folytonos kölcsönhatások miatt szélsőségekbe sodródnánk. Ez pedig nem volna egyéb a képzelet játékánál, amelyet a logikai szőrszálhasogatás gyenge szálaiból szőttünk össze. Ha az abszolút meghatározáshoz ragaszkodva, minden nehézséget egyetlen tollvonással akarnánk elintézni, és szigorú következetességgel kitartanánk amellett, hogy mindig a legvégsőkre kell számítanunk — tehát a legnagyobb erőfeszítést kell kifejtenünk, e próbálkozásunk írott malaszt lenne csupán, amelynek semmi köze a való élethez.

Tételezzük fel azt is, hogy az erőfeszítés végső határa abszolút mértékű, és könnyen elérhető. Még ez esetben is be kell ismernünk, hogy az emberi elme nehezen fogadná el ezt a logikai ábrándképet. Némely esetben olyan felesleges erőpazarlás keletkeznék, amelyet az államvezetés művészetének más területen kellene ellensúlyoznia. Az akaratnak akkora erőfeszítését követelné ez, amely nem állna arányban a kitűzött céllal, de nem is lenne megvalósítható. Az emberi akarat sohasem logikai furfangokból meríti erejét.

Másként alakul a dolog, ha az elméletről a valóságra térünk át. Amott mindent derűlátóan szemléltünk, és mindkét félről feltételeztük, hogy nemcsak törekszik a tökéletességre, hanem el is éri azt. De bekövetkezhet-e mindez a valóságban? Csak akkor,

* Arról az áldozatról Tan szó, amelyet az elleniéi a háborút megelőzően nem vállalt, — Szerk.1. ha a háború elszigetelt jelenség volna, váratlanul, hirtelen keletkeznék, és nem

függne össze az eddigi állami élettel;2. ha egyetlen vagy egyidejű döntések sorozatából állana;3. ha, végezetül is, teljes döntést hozna, és nem kellene már eleve számolni a

nyomában keletkező rá visszaható politikai helyzettel.

7. A háború nem elszigetelt eseményAmi az első pontot illeti, egyik ellenfél sem valamiféle elvont személy a másik

számára, mégha az ellenállásnak olyan belső tényezőjéről van is szó, mint az akarat. Az akarat korántsem valami megismerhetetlen dolog. Abból, amit ma elárul magáról, következtethetünk arra, mi lesz belőle később. A háború nem robban ki váratlanul, kibontakozása sem pillanatok műve. Az ellenfelek jórészt abból ítélik meg egymást,

hogy milyenek, és mit cselekszenek, nem pedig abból, hogy voltaképpen milyennek kellene lenniük, és mit kellene cselekedniük. Az ember azonban tökéletlensége folytán mindig elmarad az abszolút értelemben vett legjobb megoldástól, és ennek következtében a mindkét oldalon megmutatkozó hiányok mérséklő erőként hatnak.

8. A háború nem egyetlen, pillanatnyi összecsapásA második pont a következő meggondolásokra késztet:Ha a háború egyetlen döntésből vagy egyidejű döntések sorozatából állana, minden

előkészületnek szükségszerűen a végletekre kellene irányulnia. Az e téren elkövetett mulasztás semmiképpen sem volna helyrehozható. Előkészületünket a valóságban legfeljebb az ellenség előttünk ismert előkészületéhez mérhetnénk. Egyébként megint csak az elvont elmélet területére tévednénk. Ha azonban a döntés több egymást követő mozzanatból áll, mindegyik — valamennyi következményével együtt — lényegesen befolyásolja a rákövetkezőt. Ily módon a valóság lép itt is az elmélet helyébe, és mérsékli a végletekre irányuló szándékot.

Ha a harc megvívására szánt eszközöket egyszerre alkalmaznánk, vagy alkalmazhatnánk, szükségképpen minden háború egyetlen döntésből, vagy sorozatos, de egyidejű döntésekből állana. Mivel azonban a kedvezőtlen döntés az eszközök szükségszerű csökkenésével is jár — ha az első alkalommal már valamennyit felhasználtuk —, egy második döntésre valójában nem kerülhet sor. Minden következő hadművelet szerves tartozéka az elsőnek, és tulajdonképpen ennek tartamát hosszabbítja meg csupán.

Láttuk azonban, hogy már a háború előkészületénél a valóság lép az elmélet helyébe, és szinte kézzelfogható mértéket ad a végletekre törő, kétséges feltételezések helyett. Az ellenfelek már ezért is kölcsönösen mérséklik a végletekre törő szándékukat, és nem vetik be azonnal minden erejüket.

De az erők természetéből és alkalmazásuk jellegéből is következik, hogy nem léphetnek egyszerre működésbe. Ezek az erők: a tulajdonképpeni haderő, az ország — terepviszonyaival és lakosságával —, valamint a szövetségesek.

Az ország, terepviszonyaival ós népességével, amellett, hogy a haderő erőforrását képezi, önmagában is jelentős alkotórésze a háborús hatóerőknek, főleg a szorosan vett hadszíntéren, vagy ahol erre számottevő befolyása van.

Ha minden mozgóképes haderőrész egyszerre működésbe hozható is, az semmiképpen sem tehető az erődítményekkel, a folyókkal, hegyekkel, a lakossággal, szóval az egész országgal, kivéve, ha ez olyan kicsiny, hogy a háború áradata nyomban elönti. A szövetségesek közreműködése sem a hadviselők akaratától függ. A nemzetközi viszonyok természetéből folyik, hogy a szövetséges fél sokszor csak később lép közbe, vagy készül fel az elveszett egyensúly helyreállítására.

A következőkben majd bővebben kifejtjük, hogy az erőknek az a része, amely nem léphet azonnal működésbe, némelykor sokkal jelentősebb hányada a rendelkezésre álló egésznek? semmint azt első pillanatban gondolnánk. Ezért ott is helyre lehet állítani az erők egyensúlyát, ahol az első, nagy erőkkel elért döntés megingatta. Most elégedjünk meg annak megállapításával, hogy a háború természete nem engedi az erők egy időben történő egyesítését. Magában véve ez ugyan nem indokolná, hogy az első döntésre szánt erőfeszítéseket csökkentsük, mert egy kedvezőtlen döntés a megindulásnál mindig hátrányos, és ilyet szándékosan nem kockáztathatunk. Az első döntő lépésnek — ha nem marad is egymagában — annál nagyobb hatása van a következőkre.minél súlyosabb volt. Minthogy azonban egy későbbi döntésre is lehetőség kínálkozik, az emberi szellem — amely egyébként idegenkedik a roppant erőfeszítésektől — kapva kap ezen a lehetőségen, és az első döntő összecsapás idejére nem egyesíti és feszíti meg

erőit annyira, amennyire egyébként szükséges lenne. Amit az egyik fél gyengeségből elmulaszt —- az a másik számára tárgyi alap a mérséklésre. Ez a kölcsönhatás a végletekre irányuló szándékot bizonyos fokig ismét csökkenti.

9. A háború eredménye sohasem abszolút értékűMég az egész háború eredménye sem tekinthető mindig véglegesnek. A vesztes

állam gyakran csupán múló balsikert lát benne, amelyen politikai változások később még segíthetnek. Magától értetődik, hogy ez a körülmény is csökkenti a feszültséget és az erőfeszítések hevességét.

10. A végletek és abszolút fogalmak helyét az élet valószínűségei foglalják elA mondottakból látjuk, hogy a hadviselés nem követi a végletekre törő erőfeszítés

rideg törvényét. Ha tehát nem kell tartanunk tőle, és magunk sem törekszünk a végletekre, tőlünk függ, hogy az erőfeszítések józan határát megszabjuk. Mértékül — a valószínűség törvénye szerint — a gyakorlati élet jelenségei szolgálnak. Ha már egyik ellenfél sem puszta fogalom többé, hanem valóságban meglevő állam és kormányzat, a háború sem a képzelet szüleménye, hanem a cselekvések sajátos folyamata. A keresett ismeretlen: a várható események, a valóság tényein alapulnak majd.

Az ellenfél egyéniségéből, társadalmi berendezkedéséből, helyzetéből és jellegzetes viszonyaiból, a valószínűség törvényeit szem előtt tartva, mindkét fél következtetéseket von le, és ezekhez idomítja saját működését.

11. Ismét a politikai cél lép előtérbeMost újra az a tárgykör kerül vizsgáló tekintetünk elé, amelyet (a 2. pont alatt

mondottakból) eddig elhagytunk: a háború politikai célja. A végletek törvénye és az a szándék, hogy az ellenséget védtelenné tegyük és leverjük, ezt a célt némiképp háttérbe szorította. Ahogyan ez a törvény gyengül és szándékunk is mérséklődik — a háború politikai célja lép ismét előtérbe. Ha a valószínűségszámításra épülő egész szemléletünk adott személyekből és viszonyokból indul ki, a politikai cél, mint eredendő indítóok, nagyon is jelentékeny tényező ennél a számításnál. Minél kisebb áldozatot követelünk az ellenféltől, annál kevesebb erőfeszítést várhatunk tőle. Minél csekélyebb tehát az erőfeszítése, annál kisebb lehet a miénk is. Tovább fűzve a gondolatot: minél kisebb a saját politikai célunk — és ezért kisebb jelentőséget is tulajdonítunk neki —, annál könnyebben tudunk lemondani róla, következésképpen erőfeszítéseink is kisebbek lesznek..

Ezért válik zsinórmértékké a politikai cél. Eredendő indítóoka ez a háborúnak, mind a hadműveletek célja, mind pedig a szükséges erőfeszítések tekintetében. A politikai cél azonban a szemben álló államok egyikénél sem önmagáért való, hiszen nem üres fogalmakkal, hanem a valóság tényeivel van dolgunk. Ugyanaz a politikai cél különböző népeknél, sőt más-más időben ugyanannál a népnél is különböző hatást vált ki, és így csak a tömegekre gyakorolt hatásánál fogva lehet mértékadó. Következésképpen a néptömegek természetét is figyelembe kell vennünk. Könnyen érthető, hogy a politikai cél hatása aszerint változik, amint a tömegek tettvágya növekszik vagy csökken. Két népnél vagy két államban akkora ellenséges indulat halmozó dhatik fel egymással szemben, hogy egy önmagában jelentéktelen politikai ok jóval nagyobb hatást, valóságos robbanást válthat ki.2

Ez áll mindazokra az erőfeszítésekre, melyeket a politikai törekvés a két ellenséges államból kivált, mind pedig a hadviselés politika sugallta célkitűzésére. Lehet, hogy mindkettő azonos, például valamely terület meghódítása, de lehet, hogy a politikai

törekvés nem alkalmas arra, hogy egyben a hadviselés célja is legyen. Ilyenkor olyan hadicélt kell kitűzni, amelytől politikai szempontból is egyértékű eredmény várható, és a békekötésnél helyettesítheti azt. Ámde ilyenkor is figyelemmel kell lennünk a szemben álló államok sajátos viszonyaira. Vannak esetek, amikor a tulajdonképpeni politikai célhoz csak nagyobb hadicél elérésével lehet eljutni. A politikai cél akkor válik fontosabbá, sőt döntő jelentőségűvé, ha a tömegek érzelmei közömbösek, és a kölcsönös feszültség egyébként sem túl nagy; így vannak esetek, amikor a politikai cél majdnem egymagában dönt.

Ha a hadművelet célja fedi a politikai célt, akkor általában ez utóbbihoz alkalmazkodnak a hadműveletek, annál inkább, mennél nyomósabb a politikai célkitűzés. Ezzel magyarázható, hogyan folyhattak le — belső ellentmondás nélkül — a legkülönbözőbb jelentőségű és erejű háborúk, kezdve a puszta fegyveres kiállástól, az ellenség teljes megsemmisítéséig. Ez azonban már más kérdés, amelyre a későbbiekben válaszolunk majd.

12. Ezzel még nem magyaráztuk meg, lehet-e szünet hadműveletek közben

Vajon szünetelhetnek-e a hadműveletek egyetlen pillanatra is, ha még oly jelentéktelen is az ellenfelek politikai követelése, ha még oly gyengék a végrehajtás eszközei, illetve csekély a kitűzött hadicél? Ezzel a tárgykör lényegébe vágó kérdéshez érkeztünk.

Minden cselekvéshez időre, tartamra van szükség. Ez a végrehajtó igyekezetétől függően hosszabb vagy rövidebb lehet.

A hosszabb vagy rövidebb tartamot most nem kívánjuk érinteni. Mindenki a maga módján hajtja végre a dolgokat. A lassúbb egyéniség sem akar több időt fordítani munkájára, de természeténél fogva rákényszerül, mert gyorsabban kevésbé jól végezné. Ez az idő tehát belső okoktól függ; ez a cselekvés tulajdonképpeni tartama.

Ha háborúban minden ténykedésre kellő időt szánunk, azt kell feltételeznünk, hogy ennél több idő már felesleges, s így minden megállás a hadműveletekben — legalább első benyomásra — célszerűtlen. Persze nem szabad elfelejtenünk, hogy nem egyik vagy másik fél előrehaladásáról, hanem az egész háború lefolyásáról van szó.

13. Egyetlen oka lehet csupán a cselekvés beszüntetésének, de ez is csak az egyik félnél

Ha mindkét fél felkészült a harcra, akkor az ellenséges szándéknak mindvégig — egészen a békekötésig érvényesülnie kell. A cselekvés szünetelésének egyetlen indítóoka lehet: ha az egyik fél kedvezőbb időpontot akar bevárni. Azonnal meg-állapíthatjuk, hogy ilyen indítóok valójában mindig az egyik oldalon állhat fenn, a másikon eo ipso hiányzik. Ha egyiknek a cselekvés az érdeke, másiknak a bevárás.

Az erők teljes egyensúlya nem okozhat szünetet. Annak ugyanis, aki pozitív célt követ (a támadónak) folytatnia kell a hadicselekményt.

Ha azonban az egyensúlyt úgy fogjuk fel, hogy % pozitív céllal, tehát a nyomósabb indítóokkal rendelkező félnek kevesebb az ereje — és így az egyensúly az indítóok és az erők együttes eredményeként áll elő — azt kellene mondanunk, hogyha nem várható változás az egyensúlyi helyzetben, a két ellenfélnek békét kell kötnie. De ha valószínű a változát,0' akkor is csak az egyik oldalon jelent előnyt, és ezáltal f" másik fél cselekvésre kényszerül. Látjuk tehát, hogy ali egyensúly fogalma nem magyarázza a megállást; ezt ismét a kedvezőbb időpont bevárására kell visszavezetnünk'1 Tegyük fel, hogy két hadviselő állam közül az egyiknek va~" pozitív célja: el akarja foglalni az ellenfél területének egy részét, hogy ezt a hódítást a békekötésnél érvényesítse. A területhódítás

után elérte politikai célját, további cselekvésre nincs szüksége, megpihenhet. Ha az ellenfél is belenyugszik ebbe, békét kell kötnie; ha azonban nem — nekikell cselekednie. Ha feltételezzük például, hogy ennek megszervezéséhez négy heti időre van szüksége, elegendő oka van arra, hogy megindulását addig elhalassza.

Úgy tűnik azonban, hogy ettől kezdve a cselekvés folytatása értelemszerűen megint a másik félre hárul, nehogy a legyőzöttnek ideje legyen újból felkészülni. Természetesen fel kell tételeznünk azt is, hogy a felek mindegyike kölcsönösen tájékozott a helyzetről.

14. A hadműveletekben ily módon szakadatlan folytonosság állna elő, amely megint csak a végsőkig fokozódnék

Ha a hadműveletek valóban megszakítás nélkül folynának, ez ismét a végletekhez vezetne. Mert eltekintve attól, hogy az ilyenfajta szakadatlan ténykedés az érzelmi erőket még jobban felszítaná, és a feltüzelt szenvedélyeket elemi erejűvé fokozná, a cselekvés folyamatosságának következményei súlyosabbá válnának. Szakadatlan okozati láncolat állna ugyanis elő az egyes háborús cselekmények között, miáltal minden egyes művelet jelentősebbé, ennélfogva veszélyesebbé is válnék.

Tudjuk azonban, hogy a hadműveletek csak ritkán, sőt úgyszólván sohasem ennyire folyamatosak. Számos háborút ismerünk, amelyekben a cselekvésre jóval kevesebb idő jutott, mint a közöttük beálló szünetekre. Lehetetlen, hogy rzt mindig rendellenességnek tekintsük. Szünetek — igenis lehetségesek a hadműveletekben, és önmagukban nem jelentőnek ellentmondást. Be fogjuk mutatni, hogyan és miért rlakul így a dolog.

15. A következőkben a polaritás15 alapelvét alkalmazzukAmikor az egyik hadvezér érdekével szemben a másik fél hadvezérének

ugyanolyan nagy, de ellentétes érdekét tételeztük fel, a polaritás alapelve érvényesült. Szándékunkban áll, hogy ennek a továbbiakban külön fejezetet is szenteljünk, most a következőket jegyezzük meg.

A polaritás csak egyazon dologra vonatkozóan létezik, amikor a pozitív és a vele ellentétes negatív erő kölcsönösen megsemmisíti egymást. Az ütközetben mindkét fél győzni akar. Itt valóban a polaritás érvényesül, mert az egyik fél győzelme meghiúsítja a másikét. Ha azonban két különböző dologról van szó, amelyek közös vonatkozása rajtuk kívül áll — akkor a polaritás nem magukra a dolgokra, hanem vonatkozásukra érvényes.

16. A támadás és a védelem különböző és egyenlőtlen erejűjelenségek, ezért a polaritás elvét rájuk nem alkalmazhatjuk

Ha a hadviselésnek csak egyetlen formája volna, az ellenség megrohanása, és nem ismernénk a védekezést, más szóval: ha a támadás a védelemtől csak ez utóbbinál hiányzó pozitív indítóokban különböznék, s ha ennélfogva a harc mindig egyforma lenne, ebben a feltételezett esetben, az egyik fél oldalán jelentkező előny, ugyanakkora hátrányt jelentene a másik számára: fennállna a polaritás.

Ámde a hadviselésnek kétféle formáját ismerjük: a támadást és a védelmet, amelyek — ahogy a későbbiekben majd kellően megvilágítjuk — lényegükben és erejüket illetően is különböznek egymástól. A polaritás elve tehát közös vonatkozásukban: a döntésre irányuló szándékban, nem pedig magában a támadásban és a védelemben van. Ha egyik vezér későbbre várja a döntést, azonos harcmód esetén az ellenfélnek meg kell

15 A fizikában: a testek pólusain mutatkozó ellentétes erők hatása, amelyek egyesítve semlegesítik egymást

(pl. a mágnesség). Filozófiai értelemben: A jelenségekben megnyilvánuló ellentétesség; valameiy egységen

belül az ellentétes sajátosságok között fellépő feszültség. — Szerk.

előznie őt. Ha A nem most, hanem tegyük fel, csak négy hét múlva akarja megtámadni ellenfelét, akkor B-nek érdeke, hogy ne akkor, hanem most támadják meg. Ez közvetlen ellentét, de nem következik belőle, hogy B érdeke A azonnali megtámadása volna; ez nyilvánvalóan egészen más.

17. A védelem fölénye a támadással szemben gyakran hatálytalanítja a polaritást,és ez a hadműveletek szünetelését is megmagyarázza

Ha a védelem formája erősebb a támadásénál — ahogyan majd később kifejtjük —, akkor kérdéses, hogy a támadó fél későbbi döntésének előnye olyan értékes-e, mint a védelem előnye a másik félnél. Ha ez nem áll, akkor a támadó művelet nem jelent fölényt, és a harc folytatására nincs is hatással. Látható tehát, hogy az érdekek polaritásában megnyilvánuló ösztönző erő, a támadás és védelem ereje közti különbség miatt elenyészhet és ezáltal hatástalanná válhat.

Kedvező alkalom esetén sem mondhat le a védelem előnyéről az, aki gyengébb — bár kénytelen bizonytalan jövő elé nézni. Még mindig jobb ilyen bizonytalanságban védekezve várni, mint támadásra indulni, vagy akár békét kötni. Mivel meggyőződésünk szerint, a védelem helyesen értelmezett fölénye igen nagy, sőt sokkal nagyobb mint azt első pillanatban gondolnánk, a háborúban beálló szünetek jó része ezzel magyarázható. Ebből azonban nem kell belső ellentmondásra következtetnünk. Minél gyengébbek a cselekvés rugói, annál inkább elenyésznek és hatástalanná válnak a támadás és védelem különbségében, s annál gyakoribbak lesznek a hadműveletekben beálló szünetek is. Ezt mutatja a tapasztalat.

18. További ok: a hiányos helyzetismeretVan meg egy ok, amely a hadműveletek szüneteléséhez vezet. Ez a hadihelyzet

hiányos áttekintése. Minden vezető csak saját helyzetét ismeri, az ellenséges helyzetről bizonytalan értesülései vannak. A .hadvezér tévedhet, és azt hiheti, hogy a kezdeményezés sora az ellenségen van, holott neki kell cselekednie. A helyzet hiányos ismerete épp oly gyakran késztethet elhamarkodott cselekvésre, mint a megállás időpontjának rossz megválasztására. Gyorsíthatja vagy fékezheti az eseményeket, de mindig olyan természetes oknak kell tekintenünk, amely a hadműveletek belső ellentmondás nélküli megakasztását idézheti elő. Ha azonban arra gondolunk, hogy az ellenség erejét mindig inkább túlbecsüljük, mint kevesebbre tartjuk, belátjuk, hogy a hiányos helyzetismeret általában erősen hozzájárul a hadműveletek késleltetéséhez és elveinek mérsékléséhez.

A szünetek lehetősége újabb mérséklő erő a hadműveleteknél, mivel időtartamukat elnyújtja. Ezzel a várható veszély is csökken, és gyarapszanak az elvesztett egyensúly helyreállításának eszközei. Minél nagyobb a háborút kiváltó feszültség, és minél fokozottabb erővel folyik a háború, annál rövidebbek lesznek a szünetek. Ellenkező esetben viszont hosszabbak. Az erősebb indítóokok ugyanis növelik az akaraterőt, amely végeredményben, mint tudjuk, az erők lényeges összetevője.

19. A gyakori hadműveleti szünetek még jobban mérséklik a háború abszolút jellegét, és még inkább a valószínűségszámitás körébe utalják

Minél lassúbb a hadicselekmény, minél gyakoribbak a szünetek, annál több lehetőség kínálkozik, hogy az elkövetett tévedéseket jóvá tegyük; a vezető merészebben támaszkodhat feltételezéseire, amelyek így mind távolabb esnek a végletektől, s mindenben a valószínűségre és az elképzelt lehetőségekre építhet. A konkrét eset maga a helyzethez mért valószínűség számítást követel; a hadműveletek lassúbb, vagy gyorsabb üteme erre több, kevesebb időt is enged.

20. Csak a véletlen hiányzik m,ég, hogy — ami oly gyakori — a háború játszmává váljék

Láthatjuk, hogy a háború objektív sajátosságainál fogva mennyire a valószínűségszámítás területére kerül, s még egy tényezőre van csupán szükség, hogy szinte játszmává váljék. Ez a tényező valójában nem is hiányzik: a véletlen. Semmiféle más emberi tevékenység nem kerül oly szoros kapcsolatba a véletlennel, mint éppen a háború. Itt a véletlennel együtt azonban a kiszámíthatatlannak, ezzel pedig a szerencsének is tág tere nyílik.

21. Ahogyan objektív sajátosságaiból folyóan,úgy szubjektív vonásainál fogva is játszma a háború

Ha egy pillantást vetünk a háború szubjektív természetére, vagyis azokra az erőkre, amelyek a harcot irányítják, még szembetűnőbb játszmajellege. A veszély a háború állandó kísérője. De vajon veszélyek közepette melyik lelki tulajdonság a legnemesebb? A bátorság. Ez párosulhat ugyan bölcs megfontoltsággal, mindazonáltal ez is, az is a lelki mozgató erők különböző fajtájához tartozik. A merészség, a szerencsébe vetett bizalom, az elszántság és a vakmerőség ellenben csak megnyilvánulásai a bátorságnak és valamennyinek éltető eleme a véletlen.

Látható tehát, hogy a hadművészetben a biztosan lemér- hetőnek (az abszolútnak), a matematikailag kiszámíthatónak sehol sincs biztos talaja. Már eleve a különböző lehetőségek, a valószínűség, a szerencse és a balsiker szövevényes játékával kell számolnunk. Összefonódik a jelenségek erős és finom szálaival, és minden emberi ténykedés közül a háborút teszi a kártyajátékhoz leginkább hasonlóvá.

22. Mliképpen felel meg ez leginkább az emberi szellemnekBár értelmünk a világosság és a bizonyosság felé törekszik, gyakran vonzódunk az

ismeretlen felé is. Ahelyett, hogy a filozófiai vizsgálódás és a logikai következtetések szűk ösvényén törnénk ismeretlen területek felé, ahol szellemünk idegennek és elhagyottnak érzi magát, szívesebben kalandozik képzeletünk a véletlen és a szerencse honában. A silány kényszerűség helyett, a lehetőségek gazdagsága tárul itt elénk. Ezektől megmámorosodva bátorságunk erőre kap, s úgy veti magát elemébe: a kockázat és a veszély karjaiba, mint bátor úszó a hullámokba.

Vajon cserbenhagy-e ilyenkor az elmélet, hogy kevélyen a maga útját járva mindig érvényes következtetések és csalhatatlan szabályok után kutasson? Ha így volna, haszontalanná válnék a gyakorlati élet számára. Az elméletnek az emberi adottságokkal: a bátorsággal és a merészséggel, sőt a vakmerőséggel is számolnia kell. A hadművészetnek élő emberekkel és erkölcsi erőkkel van dolga, ezért sohasem juthat el az abszolúthoz, az előre lemérhető feltétlen bizonyossághoz. Mindig marad hézag a véletlen dolgok számára kis és nagy helyzetekben egyaránt. A véletlen szerepét a bátorsággal és az önbizalommal kell ellensúlyozni. Ezek lényeges tényezői a háborúnak. Az elmélet olyan tételeket állítson fel csupán, amelyekben a hadművészetnél megkívánt nemes emberi erények minden változatukban szabadon érvényesülhetnek. Még a merészségben is érvényesül a bölcsesség és az óvatosság, csakhogy más mértékkel kell mérnünk őket.

23. A háború mégis komoly célok érdekében alkalmazottkomoly eszköz. Közelebbi ismérvei

Bemutattuk a háborút, az irányító hadvezért, valamint a vezérlő elméletet. Ámde a háború nem puszta időtöltés, még kevésbé a kockázattal és a sikerrel való játék, de nem

is a fel-fellobbanó lelkesedés műve; a háború komoly célt szolgáló komoly eszköz. A szerencse színpompás játéka, a szenvedélyek hullámzása, a bátorság, a csapongó képzelet és a lelkesedés csak sajátos velejárói.

Valamely emberi közösség vagy nép — de különösen a művelt népek — háborúja egy adott politikai helyzetből ered, és csupán politikai ok váltja ki, tehát mindenképpen politikai jelenség. Ha a háború csak az erőszak korlátlan megnyilvánulása volna — ahogyan azt puszta fogalmából eddig levezettük —, attól a pillanattól kezdve, amint a politika megindította, az erőszak lépne az állampolitika helyébe. Mint merőben független tényező kiszorítaná a politikát, és csak saját törvényeihez igazodnék. Robbanó aknához lenne hasonló, amely más irányba hatni képtelen, mint amerre berendezése megindította. Valóban eddig így fogták fel a háborús jelenségeket, valahányszor a politika és a hadvezetés közötti összhang hiánya ilyenfajta elméleti megkülönböztetésekre vezetett. Nem így áll azonban a dolog, és az ilyen feltevés alapvetően hibás. A háború ugyanis, amint a valóságban tapasztaljuk, nem olyan szélsőséges jelenség, amelynek egyetlen robbanása minden feszültséget felold. Ellenkezőleg, a háború az erőknek nem egyformán és nem egyenletesen jelentkező hatásából áll. Hol felszaporodnak, hogy legyőzzék a tehetetlenség és súrlódások okozta ellenállást, hol meg gyengék és hatástalanok. Eképpen az erőszak lüktető mozgáshoz hasonlít, amely néha hevesebben, néha lassúbb ütemben oldja fel a feszült helyzeteket, és meríti ki az erőket. Más szóval, akár gyorsabban, akár lassabban tör célja felé a háború, a vezető értelmének mindig marad ideje, hogy menetére irányítólag hasson. Ha meggondoljuk, hogy a háború politikai cél szolgálatában áll, természetesnek találjuk, hogy indítóoka további menetében is elsődleges és legfőbb szempont marad. De a politikai cél mégsem tűz ki önkényes, megmásíthatatlan irányvonalat. Mindig az adott eszközhöz kell alkalmazkodnia, és ezért gyakran megváltozik, de mindig megőrzi elsődlegességét. A politika végigvonul tehát az egész háborús tevékenységen, és állandó hatással van rá, amennyire a háborúban robbanásszerűen feltörő erők természete ezt megengedi.

24. A háború nem egyéb, mint a politika folytatása más eszközökkelLátjuk tehát, hogy a háború nem csupán politikai művelet, hanem valóságos

politikai eszköz, a politikai érintkezés továbbfolytatása és annak végrehajtása más eszközökkel. Ami a háborút ezenkívül még jellemzi, az csupán eszközeinek sajátos adottságaiból folyik. A hadművészet általában, a hadvezér pedig minden egyes esetben elvárhatja, hogy a politikai irányvonal ne kerüljön ellentmondásba ezzel az eszközzel.3

Ez a követelmény valóban nem csekély, de bármily erősen hat is vissza esetenként az eszköz a politikai célra, csupán módosíthatja azt. Hiszen, mint mondottuk, a politikai érdek a cél, a háború pedig eszköz ennek szolgálatában. Cél nélküli eszköz alkalmazásának nem volna értelme.4

25. Különböző jellegű háborúkMinél mélyrehatóbbak és erősebbek a háború okai, minél inkább érintik a népek

létét, és minél nagyobb a háborút megelőző feszültség, annál jobban előtűnik a háború elvont jellege, annál erőteljesebb az ellenség leverésének szándéka, annál inkább találkozik a hadi és a politikai cél, annál inkább katonai és kevésbé politikai jellegű a háború. És ellenkezőleg, minél gyengébbek az okok és a feszültség tényezői, annál távolabb esik a háborús erőszak a politikától, annál inkább eltér a háború természetes irányától, annál különbözőbbek lesznek a politika és egy ideális háború céljai, annál szembetűnőbb a háború politikai jellege.

Hogy azonban minderről az olvasó téves képet ne alkosson, meg kell jegyeznünk: amikor a háború természetes voltát hangsúlyoztuk, csupán bölcseleti, logikai értelemben vett jellegére gondoltunk, nem pedig az összecsapásnál valóban kibontakozó erők jellegére, amelyeket, teszem, a harcban részvevők érzelemvilága és szenvedélye tükröz vissza.5 Bár, ha a szenvedélyek túláradnak, csak nehezen tarthatók a politikai érdek medrében, legtöbb esetben mégsem keletkezik ilyen ellentmondás, mert hatalmas indulatokkal nagyarányú politikai elképzelések és tervek járnak karöltve. Ahol az ilyen tervek viszonylag jelentéktelenek, és így alig hatnak a tömegek érzelmeire, inkább ösztönzésükre, mintsem fékezésükre van szükség.

26. Minden háborút politikai ténykedésnek tekinthetünkTérjünk újra a lényegre: habár úgy tűnik, vannak háborúk, amelyekben a politika

szerepe nem látható, másokban viszont határozottan szembeszökő', mégis állíthatjuk, hogy a háborúk mindkét fajtája politikai jellegű. Ha a politika a megszemélyesített állam bölcsességének a megnyilvánulása, mindent felölelő számításának azokra a körülmé-nyekre is ki kell terjednie, amelyekből a háborúk első fajtája támad. Ha azonban politikán nem a körültekintő bölcs belátást értjük, hanem csupán az erőszakot kerülő, óvatos, fortélyos, sőt rosszhiszemű okoskodás semmitmondó fogalmát, a háború második fajtája áll közelebb hozzá.

27. Mennyiben segíti ez a felfogás a hadtörténelem, és a háború elméletének megértését

Ebből először is azt láthatjuk, hogy a háború sohasem önálló jelenség, hanem a politika eszköze. Egyedül ez a felfogás óv meg attól, hogy ellentmondásba ne kerüljünk a had- történelemmel, és nyitja fel előttünk a tisztánlátás nagy könyvét. Másodsorban éppen ez a felismerés világítja meg számunkra, hogy indítóokuk és eredetük körülményei folytán mennyire különböző jellegűek a háborúk.

Az államférfi és hadvezér ítéletének az az első, legnagyszerűbb és döntő mozzanata, hogy háborúját ebben a vonatkozásban helyesen ítélje meg, és ne tartsa olyannak vagy ne akarja olyanná tenni, amilyen az a körülmények természete szerint nem lehet. Ez tehát valamennyi közül az első és legátfogóbb hadászati kérdés. A következőkben, a haditerv megalkotásánál ezt még behatóbban fogjuk taglalni.

Elégedjünk meg egyelőre azzal, hogy vizsgálandó tárgykörünk számára megállapítottuk azt a fő szempontot, amelyből levezetjük a háborút és annak elméletét.

28. Végső következtetés az elmélet számáraA háború tehát nemcsak azért változó, kaméleonhoz hasonló jelenség, mert jellegét

mindig az adott helyzethez idomítja, hanem azért is, mivel valamennyi megnyilvánulása, a bennük uralkodó irányzatok szerint, csodás hármasságot mutat. Ennek első alkotó eleme: az eredendő háborús erőszakból, a vak ösztönökből táplálkozó gyűlölet és az ellenséges érzület, a második: a véletlen és a valószínűség játéka, melynek folytán a háború a lelkierők próbájává válik, és végül a harmadik: a politikai eszköznek az értelem körébe vágó, de alárendelt szerepe.6

E hármas jelleg első oldala a hadat viselő népet, a második a hadvezért és a haderőt, a harmadik pedig az államvezetés körét érinti. A háborút kiváltó szenvedélynek már eleve ott kell izzania a nép lelkében; a hadvezértől és az alkalmazott haderő értékétől függ a véletlenadta lehetőségek bátor és eredményes kihasználása, de a politikai célokat az államvezetés tűzi ki.

Mindhárom irányzat a tárgy lényegében gyökerezik, s a maga területén határozott követelményeket támaszt, de jelentősége és hatóereje esetről esetre változik. Ha az

elmélet ezzel a különbséggel nem számolna, és valamiféle mesterséges viszonyt akarna közöttük állandósítani, legott ellentétbe kerülne a valósággal, és megdöntené önmagát is.

A feladat tehát az, hogy az elmélet számára e három irányzat vonzása között szabad mozgási lehetőséget biztosítsunk.

A háború elméletéről szóló könyvben kívánjuk majd feltárni, hogy ennek a nehéz feladatnak milyen módon lehet megfelelni, de mindenképpen a háború lényegéről itt alkotott meghatározásunk lesz az alap, amelyről a kérdést általánosságban, majd részleteiben is áttekintjük.

Második fejezetA HÁBORÚ CÉLJA ÉS ESZKÖZEI

Az előző fejezetben megismertük a háború bonyolult és változó jellegét. Most megvizsgáljuk, milyen hatása van ennek a háború céljára és eszközeire.

Nézzük először is a célt, amelyre a háború irányul, hogy a politikai célkitűzés hatásos eszköze legyen; látni fogjuk, hogy épp oly változó, mint maga a politikai cél, és amilyen változékonyak a háború sajátos körülményei.

Ha egyelőre ismét a háború tiszta fogalmát vesszük, azt kell mondanunk, hogy a politikai cél voltaképpen kívül esik a háborún. Hiszen, ha a háború nem egyéb erőszak alkalmazásánál, hogy az ellenséget akaratunknak alávessük, akkor minden törekvésünknek leverésére, illetve védtelenné tételére kellene irányulnia. Vizsgáljuk meg először tehát a háború célját ebben a fogalmazásban, amely a valósághoz számos esetben igen közel jár.

A későbbiekben a haditerv tárgyalásánál részletesebben taglaljuk még, hogy mit is jelent valójában az állam védtelenné tétele.

Már elöljáróban, három lényeges tényezőt kell kiemelnünk, amely magában foglalja a többit. Ezek: az ellenség hadereje, országa és akarata.

Az ellenséges haderőt meg kell semmisíteni, illetve képtelenné kell tenni a harc folytatására. Megjegyezzük, hogy a következőkben „az ellenséges haderő megsemmisítése" kifejezést csak ebben az értelemben használjuk,

Az ellenség országát el kell foglalni, mert itt újabb haderő alakulhat.Ha mindez megtörtént is, a háború, illetve a feszültség és az ellenséges erők hatása

mindaddig nem ér véget, amíg az ellenfél akaratát meg nem törtük. Ha a szemben álló államvezetés és szövetségesei békét nem kötnek vagy ha a nép teljesen meg nem hódolt, a harc — még a terület teljes birtokbavétele esetén is —- akár magában az országban, akár a szövetségesek segítségével újból fellángolhat. Persze megtörténhet ez a békekötés után is, de csupán azt bizonyítja, hogy nem minden háború jelent egyben végleges döntést és megoldást. Ámde az ellenállásnak számtalan szikrája alszik ki a békekötéssel, és csökken a feszültség. Minden népnél mindig vannak békére hajló irányzatok, amelyek készek feladni az ellenállást. Bárhogyan álljon is a dolog, a békekötéssel a célt elértnek, és a hadiérdeket megszűntnek kell tekintenünk.

Minthogy az említett három tényező közül a haderő védelmezi a területet is, sorrendben először a haderőt semmisítsük meg, utána foglaljuk el az ellenséges országot, és e kettős sikert, valamint ebből eredő helyzetünket kihasználva, kényszerítsük békekötésre az ellenfelet. A fegyveres erő megsemmisítése fokozatosan történik, és vele együtt halad az ország meghódítása is. Ez a két folyamat kölcsönhatásban áll egymással, mivel országrészek elvesztése gyengíti egyben a haderőt is. Ez a sorrend azonban

semmiképpen sem szabály, és nem is mindig így valósul meg. Az ellenséges haderő, mielőtt még láthatóan meggyengülne, visszavonulhat, sőt elhagyhatja az ország területét is. Ilyenkor a terület nagy része, esetleg az egész ország elfoglalható.

A háború elvont meghatározásánál megjelölt célra, a politikai cél szolgálatában álló végső eszközre, amelyben minden más törekvés egyesül — az ellenség védelemre képtelenné tétélére —, a valóságban nem minden esetben kerül sor. Nem feltétlen követelménye ez a békekötésnek, és az elmélet számára sem jelent törvényt. Számos esetben kötöttek már a történelem folyamán békét, még mielőtt valamelyik fél védelemre teljesen képtelenné vált volna vagy akár az egyensúly észrevehetően megváltozott volna. Mi több, ismerünk történelmi helyzeteket, amikor az ellenfél leverése, annak erőfölénye miatt, már eleve kilátástalan volt.

Az előbbi fejezetből ismerjük már, hogy a háború elméleti célja és a valóságos háború célja, a köztük levő különbségek miatt, általában nem fedi egymást. A háború puszta fogalmából folyóan, a szembetűnően különböző erejű államok közti háború eleve képtelenség volna. A fizikai erők különbsége legfeljebb addig terjedhetne, ameddig erkölcsi erőkkel még kiegyenlíthető. Ezzel azonban Európa mai társadalmi viszonyai között nem sokra mennénk. Ha tehát egyenlőtlen erejű államok közti háborúkat látunk — ez is bizonyítja, hogy a háború mennyire eltávolodott már eredeti fogalmától.

Két tényező létezik a valóságban, amely — a védelemre való képtelenné válás mellett — a békekötés okául szolgálhat. Az első a siker kétséges volta, a második a túlságosan nagy áldozat.

A megelőző fejezetben láttuk már, hogy a háborút nem korlátozzák a belső szükségszerűség szigorú törvényei, hanem a valószínűségszámítás elvei szerint alakul. Ez annál inkább így van, mennél alkalmasabbak erre a háborút kiváltó körülmények, vagyis minél kisebbek az indítóokok, és mennél enyhébb a megelőző feszültség. így talán érthető, hogy a valószínűségszámítás néha békére is ösztönözhet. Nem kell a háborút mindig az egyik fél teljes leveréséig folytatni. Gyenge indítóokok és enyhe feszültség esetén az egyik félnél mutatkozó siker halvány lehetősége is engedékenységre bírhatja a másikat. Ha az erősebb fél ennek bizonyosságáról eleve meggyőződött, megelégszik azzal, hogy csak a siker valószínűségére törekedjék, és ne keresse az ellenfél leverésének fárasztó útját.

A békekötésre irányuló készséget még jobban erősítheti a már megtett és a továbbiakban még szükséges erőfeszítések mérlegelése. A háború nem vak szenvedélyek megnyilvánulása, hiszen politikai célt szolgál, és ezért az áldozatvállalás mértékét is ez a cél szabja meg. Ez nemcsak az áldozatvállalás nagyságára, hanem annak időtartamára is áll. Amint az erőkifejtés meghaladja a politikai cél értékét, ne ragaszkodjunk hozzá, hanem kössünk békét.

Érthető tehát, hogyha egyik fél sem képes teljesen legyűrni a másikat, a békekötésre való hajlandóság mindegyiknél a várható eredmények és a még szükséges erőkifejtés valószínűsége szerint nőni vagy csökkenni fog. Ha a béke indítóokai mindkét részen egyformák volnának, a szemben álló felek valahol politikai ellentéteik fele útján találkoznának, az egyik félnél netalán erősebb indok a másiknál gyengébb lehet, de hatásuk végeredményeként a béke létrejöhet. Az ilyen béke persze előnyösebb annak, akinek az engedékenységre kevesebb oka van.*

Itt még szándékosan mellőzzük azt a tényt, hogy a politikai cél pozitív vagy negatív volta szükségképpen különböző cselekvést vált ki. Bár ennek, ahogy később még kimu-tatjuk, nagy jelentősége van, egyelőre elégedjünk meg ilyen általános következtetéssel. A politika eredeti céljai ugyanis a már elért sikerek és a további várható eredmények hatására a háború folyamán módosulhatnak, sőt egészen meg is változhatnak.

Mármost az a kérdés: mivel tehetjük a sikert még valószínűbbé? Mindenekelőtt azzal, amivel az ellenség leverésére is törekszünk, vagyis haderejének megsemmisítésével és országrészeinek elfoglalásával. De e két mód nem ugyanaz, mint a háború eredeti céljánál. Ha megtámadjuk az ellenséges haderőt, nem mindegy, hogy a csapások sorozatával zúzzuk-e össze vagy pedig megelégszünk egyetlen győzelmes csatával, hogy ellenfelünk biztonságérzetét megtörjük, éreztessük fölényünket, és megrendítsük a jövőbe vetett bizalmát. Ha ezt akarjuk, ellenállásának megtörésére csupán annyi erőt használunk fel, amennyi ehhez éppen szükséges. Ám az ország területének meghódítása is másfajta eljárást igényel, ha célunk nem az ellenfél teljes leverése. Az előbbi esetnél, a háború eredeti céljánál, a haderő megsemmisítése lenne célravezető, és a területfoglalás ennek csupán a következménye. Csak szükséges rossz, ha a területfoglalás megelőzi a haderő tönkrezúzását. Ha azonban nem az ellenséges haderő leveréséről van szó, és az a meggyőződésünk, hogy az ellenség maga sem keresi a véres döntést, sőt fél tőle, ebben az esetben valamely gyengén védett vagy védtelen országrész elfoglalása már egymagában is előnyt jelent. Ha pedig ez az előny elegendő, hogy megingassa ez ellenfélnek a végső győzelembe vetett hitét, a közeli béke útját is egyengeti.

Szólni kell még egy sajátságos eszközről, amely alkalmas lehet arra, hogy az ellenséges haderő leverése nélkül is növelje a siker valószínűségét. Olyan kezdeményezésekre gondolunk, amelyeknek közvetlen politikai vonatkozásuk van. Ha sikerül olyan folyamatokat elindítanunk, amellyel az ellenség szövetségi hálózatát megbontjuk vagy új szövetségeseket szerzünk, vagy még inkább javunkra szolgáló új politikai áramlatokat hozunk létre, világos, hogy ezen az úton a végső eredményhez is könnyebben eljuthatunk, mint az ellenséges haderő megsemmisítésével.

A második kérdés: melyek azok az eszközök, amelyek segítségével az ellenséget akkora erőfeszítésre kényszeríttetjük, hogy az esetleges siker túl sok áldozatába kerüljön.

Az ellenség erőkifejtése hadereje elhasználódásából, vagyis általunk történő megsemmisítéséből, valamint országrészeinek elvesztéséből, más szóval, általunk való meghódításából áll. Közelebbről vizsgálva kitűnik majd itt is, hogy e műveletek jelentősége célok szerint változó. Csekély különbségek ne tévesszenek meg; a valóságban, ha gyengék az indítóokok, az erőkifejtésnél finom árnyalati különbségek döntenek. Itt csupán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a körülményektől függően más úton is célhoz érhetünk. Ez nem jelent belső ellentmondást, nem képtelenség, de még hiba sem.

* Békekötésre kevesebb oka az erősebb félnek van, és ez kihat a békefeltételekre is. — Szerk.ft Ti. a haderő megsemmisítésén és az országrészek meghódításán kívül. —Szert

Az említetteken kívül* még három sajátos eszköz irányul az ellenség erőkifejtésének céljaink érdekében történő foko- zására. Az első az invázió * az ellenséges terület birtokba vétele, annak huzamos megtartása nélkül, pusztán hadisarc vagy területpusztítás céljából. A közvetlen szándék itt nem a terület meghódítása vagy az ellenséges haderő tönkretétele, hanem csupán a károkozás. A második eszközzel élve vállalkozásainkat kiváltképpen úgy irányítsuk, hogy az ellenségnek minél nagyobb kárt okozzunk. Mi sem könnyebb, minthogy haderőnk alkalmazásának kétféle lehetőségét képzeljük el. Az egyik akkor érdemel elsőbbséget, amikor az ellenség teljes leverése a cél; ha azonban erről nincs, vagy nem is lehet szó, a másik lehetőség több haszonnal jár. Azt is mondhatnók, az első inkább katonai, a másik inkább politikai eljárás. Magasabb szempontból ítélve, persze mindkettő katonai művelet, és alkalmazásuk csak akkor célszerű, ha megfelel az adott körülményeknek. A harmadik eszköz, amely

alkalmazásának gyakorisága folytán, messzemenően a legfontosabb: az ellenség kifárasztása. Ezt a kifejezést nemcsak azért választottuk, hogy tárgyunkat egyetlen szóval jelöljük meg, hanem azért is, mert hűen kifejezi a lényeget, és mégsem olyan jelképes megjelölés, amint első pillanatra látszik. A harccal való kifárasztás fogalma ugyanis magában foglalja az ellenség fizikai erőinek és akaratának a harci cselekmény időtartamával történő fokozatos kimerítését.

Ha a harc tartama révén akarunk az ellenség fölé kerekedni, a lehető legkisebb céllal kell megelégednünk, mert a dolog természetéből következik, hogy nagyobbszabású cél nagyobb erőkifejtést igényel, mint a kisebb. A legkisebb cél, amelyet magunk elé tűzhetünk: a puszta ellenállás, azaz a pozitív szándék nélküli harc. Ekkor érvényesülnek rendelkezésre álló eszközeink viszonylag legjobban, és ezzel biztosíthatjuk leginkább az eredményt. Milyen mértékű lehet ez a negatív magatartás? Nyilvánvaló, hogy nem maradhatunk teljesen tétlenek; a puszta tűrés nem volna többé harc. Ám az ellenállás már harci tevékenység, amely addig őrli az ellenség erejét, amíg eredeti szándékát fel nem adja. Minden alkalommal csak ennyit akarunk elérni, és ebben rejlik szándékunk negatív volta.

Vitathatatlan, hogy az ilyen negatív szándék, magában véve nem olyan hatásos, mintha ugyanebben a vonatkozásban pozitív célra törnénk, feltéve, hogy szándékunk sikerül. De éppen abban rejlik a kettő közti különbség, hogy a negatív szándék inkább sikerül, tehát biztosabb. Ami az egyes részmozzanatoknál hatásban elmarad, az a harc időtartamának meghosszabbításával megtérül. Ily módon a negatív szándék — a puszta ellenállás — szintén természetes eszköze annak, hogy a harc időtartama útján felül-kerekedjünk az ellenségen, és kifárasszuk.

Innen ered a háború egészét érintő nagy különbség a támadás és a védelem között. Nem akarjuk ezt itt tovább boncolgatni. Elégedjünk meg egyelőre annak megállapításá-val, hogy ebből a negatív szándékból származik minden előny és a harc erősebb formái. Ebben nyilvánul meg az eredmény nagysága és biztossága közti viszony filozófiai-dinamikai törvénye. Erről a továbbiakban még részletesen fogunk beszélni.

A negatív szándék, vagyis erőinknek pusztán az ellenállás érdekében való egyesítése, fölényt jelent a harcban; ha ez a fölény akkora, hogy az ellenfél esetleges erőbeni túlsúlyát is kiegyenlíti, a harc puszta tartama révén az ellenfél egyre inkább olyan helyzetbe kerül, hogy további erők elfecsérlése nem áll már arányban politikai céljával, és ésszerűbb, ha abbahagyja a harcot. Amikor a gyengébb fél erősebbel akar szembeszállni, többnyire ellenfele kifárasztá- sához folyamodik.

A hétéves háborúban Nagy Frigyes sohasem verhette volna le az osztrák monarchiát; ha XII. Károly7 példáját próbálja követni, bizonyosan rajtavesztett volna.

Kem azonos az invázió (elözönlés) korszerű értelmezésével. Lásd még a 2. kötet hetedik könyvének 21. fejezetét. — Szerfc.

Ő azonban nagyszerűen értett hozzá, hogy erőivel bölcsen gazdálkodva, hét esztendőn át dacoljon az ellene szövetkezett hatalmakkal, így ezek számára a hadjárat folytatása nagyobb erőpazarlást jelentett volna, mint ahogy kezdetben elképzelték, elhatározták, hogy békét kötnek vele.

Láthatjuk tehát, hogy a háborúban sok út vezethet célhoz. Nem kell feltétlenül minden esetben az ellenfél teljes tönkretételére törni. Az ellenség haderejének megsemmisítése, valamely területrészének meghódítása, puszta megszállása vagy inváziója, a közvetlen 'politikai hatású műveletek és végül az ellenfél csapásainak bevárása — megannyi módozat, amely alkalmas lehet a szemben álló fél akaratának megtörésére. Az esetek sajátosságából folyóan — hol az egyik, hol a másik jár jobb eredménnyel. Még sok célravezetőnek tűnő lehetőséget sorolhatnánk fel, és újabb ad

hominem* érvekkel támaszthatnánk alá. Vajon az emberek közötti érintkezés melyik területén nem fordulnak elő mintegy szikraként kipattanó nagy egyéni kezdeményezések? Éppen a háború lenne kivétel, amelynél az egyéniség szerepe az államvezetésben és a csatatéren egyaránt olyan nagy jelentőségű? Talán elegendő, ha minderre csak utalunk, mert osztályozásuk, felesleges körülményeskedés lenne. Bátran állíthatjuk, a célhoz vezető utak szinte megszámlálhatatlanok.

Ne becsüljük le ezeket a célhoz vezető rövidebb utakat, és ne tartsuk ritka kivételeknek, még kevésbé tekintsük lényegtelennek a hadviselésre gyakorolt hatásukat. Elég, ha a háborúhoz vezető politikai célok tarka változatosságára gondolunk vagy felmérjük az ország létét fenyegető támadás elleni küzdelem és az olyan háború közti különbséget, amelyet egy ránk kényszerített vagy ingatag politikai szövetség tesz kellemetlen kötelességgé. E kettő között a valóságban persze számtalan változat lehet. Ha az elmélet az elképzelhető változatok egyikével-másikával nem akarna számolni, ugyanúgy a többit is figyelmen kívül hagyhatná, s ezzel szem elől tévesztené a valóságot.

Általában ezek az elvek érvényesek a háború célkitűzéseire. Most pedig nézzük az eszközöket.

Egyetlen eszközünk van: a harc. Ha különböző formában jelentkezik is, ha bármennyire eltér is a gyűlölet és ellenségeskedés nyers megnyilvánulásától, az ökölharctól, ha sok olyan jelenség társul is hozzá, amely önmagában még nem harc, a háború fogalmától elválaszthatatlan, hogy minden megnyilvánulásának eredetileg a harcból kell kiindulnia.

Igen egyszerűen bizonyítható, hogy a legkülönbözőbb változatok, és azok minden bonyolultsága ellenére is ez mindig így van. Minden, ami a háborúban történik — had-erők ténykedése. A haderő pedig felfegyverzett emberekből áll, ennélfogva alkalmazása harcot tételez fel.

Mindaz, ami a haderő létrehozásával, fenntartásával és alkalmazásával kapcsolatos, a hadviseléshez tartozik.

A haderő létrehozása és fenntartása nyilvánvalóan csak az eszközök előteremtését jelenti — a cél azonban az alkalmazás.

A háborúban folyó harc nem egyedek párharca, hanem sokrétűen tagozott közösség küzdelme. Ebben a nagyszabású közösségben kétfajta egységet különböztethetünk meg: egyrészt a személyek, másrészt a követendő célok egységét. A hadseregben bizonyos számú harcos újabb és újabb egységet alkot, amelyek egy magasabb kötelék részei. A részek harca tehát maga is kisebb-nagyobb egységet képez. Végül a harc célja, vagyis tárgya alapján ugyancsak egység jön létre.

u Egyes emberek gondolkodásmódjához, értelmi fokához alkalmazkodó. — SzerkA harc egységeit ütközet névvel jelöljük.Ha tehát az erők alkalmazása minden esetben a harc elgondolásából indul ki, akkor

az alkalmazás nem egyéb, mint bizonyos számú ütközet elhatározása és a rájuk vonat-kozó intézkedés.*

Minden haditevékenység tehát közvetve vagy közvetlenül az ütközettel függ össze. A katonát besorozzák, felszerelik és kiképezik, közben eszik, iszik, menetel és pihen, de mindennek csak az a célja, hogy kellő helyen és kellő időben készen álljon a harcra.

Az ütközetben fut össze ily módon a haditevékenység minden szála. Ez lebegjen szemünk előtt, midőn az ütközeteket megtervezzük. A helyes tervezéstől és végrehajtástól függ az eredmény, és sohasem a közvetlenül megelőző körülményektől. Az ütközetben minden ténykedésnek az ellenség ö* megsemmisítésére, jobban mondva, harcképességének a megsemmisítésére kell irányulnia. Ez az ütközet fogalmából

következik. Mindig az ellenség megsemmisítése, mint eszköz, útján érjük el tehát az ütközet célját.

Az ütközet célja éppúgy az ellenség haderejének megsemmisítése is lehet — bár ez semmiképpen sem szükségszerű, lehet egészen más is. Mihelyt ugyanis — amint már rámutattunk — az ellenség leverése a politikai cél elérésének nem egyedüli eszköze, mihelyt más háborús célunk is lehet: ezek a célok egyben, értelemszerűen az egyes had-műveletek és így az ütközetek céljai is lehetnek.

Nem feltétlenül szükséges még az sem, hogy kifejezetten az ellenséges haderő leverésére irányuló ütközetek mindegyikének közvetlen célja a megsemmisítés legyen.

Gondoljunk egy nagy haderő változatos szervezetére és az alkalmazásánál számításba jövő sokféle körülményre, s könnyen megértjük, hogy ennek a hatalmas egységnek a harca, tagozódását és felépítését illetően, igen sokrétű és bonyolult. Természetesen a haderő egyes részeinek számos olyan célkitűzése lehet, és van is, amely nem irányul ugyan közvetlenül az ellenség megsemmisítésére, közvetve mégis nagymértékben ezt a célt szolgálja. Ha például valamely zászlóalj parancsot kap, hogy az ellenséget a hegyről, hídról stb. űzze el, a tulajdonképpeni cél rendszerint ezek birtokbavétele. Az ellenséges erő megsemmisítése itt csupán eszköz, esetleg egészen mellékes lehet. Ha az ellenséget egyszerűen tüntető művelettel megtévesztve is elűzhetjük — elérjük célunkat. De a hegyet, vagy hidat rendszerint azért foglaljuk el, hogy elősegítsük az ellenség teljes megsemmisítését. Ha ez így van a harcmezőn, mennyivel inkább így van a háború egész színterén, ahol nem hadseregek, hanem államok, népek és országok állnak egymással szemben. Itt a kapcsolatok sokoldalúsága miatt a kombinációk fölöttébb megszaporodnak, az intézkedések száma nő, és így az egymásból folyó célok és eszközök láncolata mind hosszabbra nyúlik.

Számtalan oka lehet tehát annak, hogy egy ütközetben nem az éppen szemben álló ellenséges harcierő megsemmisítése az igazi cél, hanem azt csupán eszköznek tekintjük. Ilyenkor a megsemmisítést nem is hajtjuk végre, hiszen az ütközet csak az erők felmérését jelenti, önmagában nincs értéke, és csak az eredmény, a döntés számít.

Ha az erőviszonyok túlságosan egyenlőtlenek, már becsléssel is megállapítható az erők különbsége. Ilyenkor ütközetre se kerül sor, hanem a gyengébb mindjárt enged.

Ha az ütközet célja nem mindig az ellenség megsemmisítése, sőt a cél gyakran harc nélkül, az ütközet puszta elhatározása és az így kialakuló helyzet révén is elérhető, érthetővé válik, hogy hadjáratok vezethetők nagy lendülettel anélkül, hogy bennük a valóságos ütközetek számottevő szerepet játszanának.

A hadtörténelmi példák százai bizonyítják, hogy ez valóban megtörténhet. Nem kívánjuk feszegetni, hány ilyen vérontás nélkül kikényszerített döntés volt valóban jogosult, vagyis belső ellentmondás nélkül való, azt sem firtatjuk, hogy egynémely híressé vált ilyen esemény mennyire állná meg az utólagos bírálatot. Célunk csupán az, hogy rámutassunk a háború lefolyásának ilyen lehetőségére.

Háborúban egyedüli eszközünk az ütközet. Alkalmazása azonban a célok változatossága folytán oly sok irányú, hogy ezzel* látszólag mitsem nyertünk. Valójában azonban nem így van, mert az eszköznek ezzel az egységes szemléletével olyan vezérfonalhoz jutunk, amely végighúzódik a háborús tevékenység egész szövevényén, és összetartja azt.

A háború számos célja között az ellenséges haderő megsemmisítését csupán egyik lehetséges célkitűzésnek tekintettük. Mellőztük annak vizsgálatát, hogy a többi célhoz viszonyítva, milyen fontosságot tulajdonítsunk neki. Jelentősége mindig a körülményektől függ, és értékét általánosságban eddig nem határoztuk meg. Most újból visszatérünk erre a kérdésre, és látni fogjuk, hogy szükségszerűen mily nagy jelentősége van.

A háborúban egyedül az ütközet hatásos. Az ütközetben a szemben álló harcierő megsemmisítése szolgál célunk eszkö zéül még akkor is, ha a gyakorlatban ütközetre nem kerül sor. A döntés ugyanis mindig annak feltételezésén alapszik, hogy a megsemmisítés kétségtelen. Minden haditevékenység alapja, ezek szerint, az ellenséges haderő szétzúzása, és végeredményben minden tervezés, mint boltozat a pillérekre, erre támaszkodik. Minden ténykedés abból a feltételezésből indul ki, hogy a fegyveres döntés — ha valóban bekövetkezik —kedvező lesz. A háború kisebb vagy nagyobb műveletei szempontjából a fegyveres döntésnek ugyanaz a jelentősége, mint kereskedelmi váltóügyletnél a készpénzfizetésnek. Bármily távoliak is ezek az összefüggések, bármily ritkán következzék is be a realizálás — valószínűsége sohasem hiányozhat teljesen.

Minden számítás alapja tehát a fegyveres döntés. Következésképpen az ellenfél szerencsés fegyveres döntése keresztülhúzhatja számításainkat; éspedig nemcsak az a döntése, amelyre számításunkat közvetlenül alapoztuk, hanem minden más jelentős döntése is. Minden számottevő fegyveres döntés — vagyis az ellenséges harci erők megsemmisítése — visszahat valamennyi megelőzőre, miként a folyadék felszíne kiegyenlítődésre törekszik.16

Ismételjük tehát, hogy az ellenfél harci erejének megsemmisítése a leghatásosabb eszköz, amely mellett minden más eszköz háttérbe szorul.

Ez az eszköz természetesen csak minden egyéb körülmény összhangja esetén jöhet szóba. Nagy hiba volna ezért, ha ebből arra következtethetnénk, hogy a vaktában való megrohanás eredményesebb a körültekintő eljárásnál. Az elhamarkodott megrohanás nem az ellenséget, hanem a saját erőinket teheti tönkre; erre tehát nem is gondolhatunk. A nagyobb hatást nem az eljárás módja, hanem a kitűzött cél szempontjából kell mérlegelnünk, és ezért egyik elért cél hatását csak a másikkal vethetjük össze.

Hangsúlyozzuk, hogy amikor az ellenséges haderő megsemmisítéséről beszélünk, nem pusztán a fizikai erőkre, hanem sokkal inkább az erkölcsi erőkre kell gondolnunk, hiszen ezek elválaszthatatlanul összefonódnak mindenütt. Mondottuk már, hogy egy nagy megsemmisítő művelet (nagy győzelem) feltétlenül hatással van a többi fegyveres döntésre is, s ezért itt az erkölcsi elem, ha szabad így kifejeznünk magunkat, úgyszólván a folyadék gyorsaságával árad szét mindenüvé. Az ellenséges erők megsemmisítésének minden mást felülmúló jelentőségével csak várható veszteségünk és kockázatunk áll szemben. Ha ezeket sokalljuk, más utat kell választanunk, hogy célunkat elérjük.

Magától értetődik, hogy az eszköz áldozattal jár, hiszen saját veszteségeink, egyenlő adottságok esetén is, annál nagyobbak lesznek, minél eltökéltebb az ellenség megsemmisítésére irányuló szándékunk.

Ez azonban azzal a veszéllyel is jár, hogy ha nagyobb hatásra törekszünk, balsiker esetén, annak káros visszahatása is nagyobb lesz ránk nézve.

A többi megoldás siker esetén kevesebb áldozatot követel, és kevesebb kockázattal jár, ha vállalkozásunk kudarcba is fullad. Mindez azonban csak akkor áll fenn, ha az ellenség is ugyanezt az utat választja. Abban az esetben ugyanis, ha az ellenfél nagyszabású döntésre törekszik, akaratunk ellenére nekünk is ehhez kell alkalmazkodnunk. A megsemmisítő művelet sikerén múlik ezután minden. Ámde világos, hogy ebben az esetben — megint csak egyforma körülményeket feltételezve — a helyzet mindenképpen hátrányunkra alakul, mert szándékunkat és eszközeinket részben másfelé irányítottuk, amit viszont az ellenség nem tett. Két különböző cél, amelyik közül az egyik nem része a másiknak, kölcsönösen kizárja egymást, s így az egyik cél érdekében ható erő nem szolgálhatja ugyanakkor a másikat is. Annak a

16 Egy hadtest vesztett ütközetét a hadsereg győzelme jóráteheti. Yö. a harmadik könyv 13. fejezetével.

— SzerJc.

hadviselő félnek van nagyobb kilátása a sikerre, amelyik nagyszabású fegyveres döntésre törekszik, ha ugyanakkor bizonyos abban, hogy a másiknál ilyen szándék nem áll fenn, és más utat keres. Nagyszabású fegyveres döntés helyett más eljárást alkalmazni viszont csak akkor ésszerű, ha feltételezhető, hogy az ellenfélnek is hasonló a terve.

Mindaz, amit itt a szándékokról és az erők alkalmazásáról mondottunk, csak azokra a pozitív célokra vonatkozik, amelyeket háborúban az ellenséges haderő megsemmisítésén kívül még kitűzhetünk. Semmi esetre sem vonatkozik a puszta ellenállásra, amikor csak az ellenség kimerítésére törekszünk. A puszta ellenállási szándékból hiányzik a pozitív cél, és erőink nem irányulhatnak másra, mint az ellenséges szándék meghiúsítására.

Itt meg kell még vizsgálnunk az ellenséges haderő megsemmisítésének negatív oldalát, vagyis saját erőink megtartásának kérdését. Ez a két törekvés mindig együtt lép fel, kölcsönhatásban áll egymással, hiszen egy és ugyanazon szándék alkotó részei . Most már csak azt kell szemügyre vennünk, milyen következménnyel jár, ha a kettő közül valamelyik túlsúlyba jut. Az ellenséges erő megsemmisítésére való törekvés pozitív célra irányul, siker esetén pozitív eredménnyel jár, végső következménye pedig az ellenfél leverése. Ezzel ellentétben saját erőink megtartásának negatív célja van csupán, az ellenség szándékának meghiúsítására szolgál, puszta ellenállást jelent, amelynek végső célja nem lehet más, mint a haditevékenység időtartamának meghosszabbítása az ellenség kimerítéséig.

A pozitív cél megteremti a megsemmisítésre irányuló fegyveres döntést, a negatív — bevárja azt.

Vajon meddig kell, helyesebben, meddig szabad, ennek a bevárásnak tartania? Erre a támadás és védelem tárgyalásánál — melynek eredetét itt újólag érintjük —, adunk majd részletes feleletet. Elégedjünk meg egyelőre annak megállapításával, hogy a bevárás semmiképpen sem fajulhat feltétlen eltűréssé, mert a bevárással egjaittjáró hadműveletek éppen úgy az ellenséges haderő tönkretételét is célozhatják, mint bármely más célt. Alapjában nagy tévedés lenne azt képzelni, hogy a negatív szándék nem irányulhat az öllenség hadierejének megsemmisítésére, és megelégszik a véráldozat nélküli döntéssel. Lehet ugyan, hogy a negatív törekvés túlsúlya erre általában alkalmat is ad, de ilyenkor mindig fennáll az a veszély, hogy elvétjük a helyes utat, és azok a körülmények döntenek, amelyek nem tőlünk, hanem az ellenségtől függnek. Semmi esetre sem természetes eljárás, ha erőinket annyira féltjük, hogy a véráldozat nélküli utat választjuk. Ellenkezőleg! Vállalkozásunk kudarcba fúlna, ha szándékunk nem felelne meg az adott körülményeknek. Sok hadvezér esett ebbe a tévedésbe, és bukott el miatta. A negatív törekvés túltengése szükségképpen a döntés halogatásával jár, és így a vezetés kapva-kap a döntő pillanatok elodázásán. Ez a cselekvésnek időbeni, és a körülményektől függően, esetleg térbeli feltartóztatását eredményezi. Abban a pillanatban azonban, midőn ennek túlnyomórészt csak a hátrányai mutatkoznak, a negatív jellegű szándék előnye is kimerül. Ismét az ellenséges haderő megsemmisítésére való törekvés lép előtérbe, melyet más irányú szándék időlegesen megakasztott ugyan, de el nem nyomott.

Láttuk tehát, hogy a háborúban sok út vezet a kitűzött cél, helyesebben, a politikai cél felé, de elérésének egyetlen eszköze van csupán — az ütközet. Ezért minden ténykedés a legfőbb törvénytől: a fegyveres döntéstől függ. Láttuk továbbá, hogyha az ellenség folyamodik ehhez az eszközhöz, nem térhetünk ki előle, kivéve, ha biztosak vagyunk, hogy vállalkozása nem jár majd sikerrel; más szóval: háborúban az ellenséges haderő megsemmisítése minden más hadicél felett áll.

A későbbiekben lépésről lépésre megismerjük majd, hogy másfajta megoldásoktól milyen eredményt várhatunk. Egyelőre megelégszünk azzal, hogy elismerjük az ilyen megoldások lehetőségét, amelyeknél a gyakorlat az adott helyzetben eltér a háború alapfogalmától. Mégse feledjük el, hogy az ellenséges haderő megsemmisítése, tehát a válságból való véres kibontakozás — a háború elsőszülöttje. Kis politikai célok, gyenge indítóokok és az erők csekély feszültsége esetén egy körültekintő hadvezér olyan utakat is találhat, amelyen az ellenfél gyengéit — akár a harcmezőn, akár a diplomáciában — ügyesen kihasználva nagyobb válság és véres megoldás nélkül is eléri a békét. Nincs okunk rá, hogy ezért elmarasztaljuk, ha elképzelései kellően indokoltak és sikert ígérőek. Ám megköveteljük tőle, ne tévessze szem elől, hogy olyan mellékutakon jár, amelyeken a hadak istene könnyen meglepheti. Szüntelenül tartsa szemmel az ellenséget, nehogy annak éles kardjával szemben csak hitvány játékpengét ránthasson elő.

Véssük jól emlékezetünkbe, és a későbbiekben elevenítsük fel újra mindazt, amit a háború lényegéről, a vele kapcsolatos célokról és eszközökről, valamint azokról a jelenségekről mondottunk, amelyek a valóságban távolodnak a háború eredeti fogalmától, majd közelednek hozzá, de mindig szigorú uralma alatt maradnak. Meg kell értenünk az igazi összefüggéseket, azok tényleges értelmét, hacsak nem akarunk minduntalan kiáltó ellentétbe kerülni a valósággal, s végezetül még önmagunkkal is.

H a r m a d i k f e j e z e tA HARCI GÉNIUSZ

Minden bizonyos fokú művészettel végzett emberi ténykedés sajátos értelmi és érzelmi adottságokat kíván. Az olyan szellemet, amelyben ezek az adottságok kimagaslóak, és teljesítményük is rendkívüli — géniusznak nevezzük.

Tudjuk jól, hogy ezt az elnevezést, sokféle vonatkozása miatt, különböző értelemben használják. Ezért nagyon nehéz a géniusz lényegének meghatározása. Nem lévén sem filozófusok, sem nyelvészek, engedtessék meg, hogy az általános szóhasználathoz folyamodjunk, és a lángész fogalmán bizonyos fajta ténykedéseknél megnyilvánuló rendkívüli szellemi erőt értsünk.

Egy pillanatra álljunk meg az emberi szellemnek ennél az előkelő rangjánál, hogy meghatározásunk jogosultságát és fogalmának tartalmát közelebbről is megismerjük. De nem időzhetünk sokáig a magasan szárnyaló tehetség, a lángelme tulajdonképpeni fogalmánál, mivel ennek nincsenek eleve megszabott határai. A lelkierőknek a haditevékenységre irányuló közös megnyilvánulásait, a harci géniusz lényegét kell felkutatnunk. Hangsúlyozzuk, összetett megnyilvánulásokról van szó, s éppen ez a harci géniusz alapja. Nem egyetlen erő, pl. a bátorság megnyilvánulása, amely mellől hiányozhatnak, vagy a háború szempontjából értéktelenek lehetnek az értelemnek és érzelmeknek egyéb erői. Valamennyi erő egybehangolt működéséről van itt szó, amelyek közül egyikmásik fölényben lehet ugyan, de ellentétes egyik sem lehet.

Ha megkívánnék, hogy a harcosok mindegyikét többé-kevésbé áthassa a harci géniusz szelleme — a mi hadseregeink bizonyára igen gyengék lennének. Ez érthető is, hiszen a harci géniusz a lelkierőknek egészen sajátos vonása, amely csak ritkán nyilvánul meg azoknál a népeknél, amelyeknél a lelkierőket sokfelé veszik igénybe, s így szétforgácsolódnak. Minél egyszerűbb körülmények között él és dolgozik valamely nép, és minél harciasabb, annál inkább áthatja a háború géniusza. Ez azonban csupán e

géniusz elterjedtségére, nem pedig színvonalára vonatkozik. Ez utóbbi ugyanis a népnek általános szellemi fejlődési fokától függ. Vad, harchoz szokott népeknél az egyének harciassága sokkal általánosabb, mint a művelt népeknél, amelyeknél a nagy tömeget inkább a kényszerűség, mintsem belső ösztönzés ragadja magával. Elmaradott népeknél mégsem akadunk valóban nagy hadvezérre, és harci lángészről csak nagyon ritkán lehet szó náluk. Ehhez ugyanis az értelmi erők nagyobb fejlettsége szükséges, ami viszont e népeknél még hiányzik. Magától értetődik azonban, hogy művelt népeknek is lehetnek többé-kevésbé fejlett harci adottságai, s minél nagyobbak, annál inkább megtalálható a harci szellem az egyénekben is. Ha a műveltség magas színvonala kiváló harci szellemmel párosul, ragyogó megnyilvánulásai lehetnek, amint a rómaiak és franciák példája is mutatja. Náluk és háborús hírnévvel dicsekvő más népeknél is, a legnagyobb nevek éppen a művelődés magasabb fejlettségének időszakában tűnnek fel.

Ebből már sejthetjük, hogy az igazi harci géniusz megteremtésében milyen jelentős részük van az értelmi erőknek. Vizsgáljuk meg ezt tüzetesebben.

A háború a veszély birodalma; a harcossal szemben támasztott legelső követelmény tehát: a bátorság.

Kétféle bátorság van: a személyes bátorság, amely a harcost egyénileg érintő veszéllyel szemben nyilvánul meg, és a felelősségvállalás bátorsága, akár valamely külső hatalmi tényező, akár a lelkiismeret ítélőszéke előtt. Most csak az elsőről szólunk.

Ám a személyes bátorság is kétféle. Az egyik — a veszéllyel szemben tanúsított közömbösség, amely alapulhat alkati adottságon, lialálmegvetésen, és eredhet megszokásból is. Mindenképpen tartós állapot az egyénnél.

A másik — pozitív tényezőkből: becsvágyból, hazaszeretetből vagy másfajta lelkesedésből fakad. Az ilyen bátorság nem tartós, inkább érzelmek hullámzása, érzelmi megnyilvánulás.

Érthető, hogy mindkét indítóoknak más és más a hatása. Az első biztosabb, mert vérré vált, és sohasem hagyja cserben az embert, de a második gyakran mégis nagyobb sikerre vezet; az első inkább az állhatatossággal, a második inkább a merészséggel párosul, az első hűvösen irányítja az értelmet, a második fokozza ugyan működését, de gyakran el is vakítja. A héttő találkozása révén válik tökéletessé a bátorság.

A háború a testi fáradalmak és szenvedések színhelye. Ahhoz, hogy elkerüljük a pusztulást, szükségünk van testünk, lelkünk ellenálló erejére; ez vagy alkati felépítés dolga, vagy gyakorlat révén szerezhető. E tulajdonságok birtokában az ember józan esze révén is alkalmas a háború megvívására. Elmaradott és félművelt népeknél általában fellelhetők ezek a képességek. Ha a háborúban részt vevőkkel szemben támasztott követelményeket tovább fokozzuk, az értelmi erők szerepe lép előtérbe. A háború a bizonytalanság birodalma; a cselekvésünk alapját képező dolgok háromnegyed részét többé-kevésbé a bizonytalanság köde borítja. Itt van legelsősorban is szükség az értelmi működés mindenen áthatoló erejére, hogy finom ítélőképességével megsejtse a valóságot.

Közepes észjárás is rátalálhat véletlenül az igazságra, máskor a rendkívüli bátorság kiköszörülheti a csorbát, de a helyzetek többségét tekintve, végső soron az értelem hiánya mindig kiütközik.

A háború a véletlen birodalma is. Semmiféle más emberi ténykedésnél sincs e tolakodó jövevény érvényesülésének olyan tág tere, mint éppen itt, ahol minden irányban állandó kapcsolatot talál. A véletlen csak fokozza a körülmények bizony-talanságát, és zavarja a helyzetek kibontakozását.

A véletlenek állandó közbejátszása, a beérkező hírek és feltevések bizonytalansága miatt a helyzet lépten-nyomon másképp alakul, mint aliogy a vezetés várta. Érthető tehát, hogy mindez a kialakított tervekre vagy legalábbis a velük kapcsolatos

elképzelésekre hatással van. Ha ez a hatás oly nagy, hogy az eredeti elhatározást el kell ejteni, akkor általában újjal kell pótolni. Ehhez azonban sokszor a szükséges adatok pillanatnyilag hiányoznak, mert harci tevékenység közben az elhatározás legtöbbször sürgető, és nem jut idő alapos tájékozódásra. Sőt, még gyakoribb, hogy a változó helyzet és a közbejött véletlenek felismerése nem borítja fel, hanem csak megingatja elhatározásunkat. Bár helyzetismeretünk kibővült, a bizonytalanság mégse csökkent, sőt növekedett. Ennek oka az, hogy a híreket és benyomásokat nem egyszerre kapjuk, azok egymást követve érnek bennünket, és szüntelenül ostromolják elhatározásunkat. Ezért értelmünknek — ha szabad így mondani — mindig „fegyverben!" kell állnia.

Ha a váratlannal vívott örökös harcból győztesként akarunk kikerülni, két tulajdonságra van múlhatatlanul szükségünk. Először is olyan értelemre, amely a legmélyebb sötétségben sincs minden belső világosság híján, és fényt vet a valóságra, másodszor pedig bátorságra, hogy ennek a derengő fénysugárnak irányát határozottan kövessük. Az elsőt jelképesen francia kifejezéssel coup d'oeil-nek* mondhatnók, a másik pedig a határozottság.

Háborúban elsősorban az ütközetek ragadják meg figyelmünket, s bennük tér és idő fontos elemek. Még inkább állt ez azokra az időszakokra, amikor a gyors mozgású lovasság működése hozta meg a döntést. Ezért a gyors és helyes elhatározás fogalma először a tér és az idő mérlegeléséből alakult ki, s olyan nevet kapott, amely csupán a helyes szemmértékre vonatkozott. És valóban a hadművészet számos tanára csak ilyen szűk értelemben használta ezt a fogalmat. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy később azokat a helyes elhatározásokat értették rajta, amelyek a végrehajtás pillanatában fogamzottak meg, mint pl. a helyes támadási cél felismerését. A „coup d'oeil" fogalmán, nem annyira a látás-

** Coup d'oeil — szempillantás, tekintet. Itt: ítélőképesség, vezéri szemmérték. — Ford.

adta, mint inkább az eszmei szemmérték értendő. A kifejezés, mint ahogy maga az egész tárgy is, inkább a harcászat köréhez tartozott, bár nem hiányozhat a hadászat területéről sem, hiszen itt is gyakran szükség van gyors elhatározásra. Hagyjuk el a fogalomból mindazt, ami jelképes és szűkített értelmezés, úgy nem jelent mást, mint a valóság gyors felismerését, amely a közönséges értelem előtt rejtve marad, vagy csak hosszas vizsgálódás és latolgatás után bukkan elő.

A határozottság, a bátorság esetenként való megnyilvánulása; ha jellemvonássá alakul, lelki alkattá válik. Itt most nem a személyes veszéllyel, hanem a felelősség kérdésével, tehát bizonyos mértékben a lelki veszéllyel szembeszálló bátorságra gondolunk. Ezt gyakran „courage d'esprit"-nek* hívták, mert az értelem működéséből fakad, bár nem értelmi működés, hanem érzelmi megnyilvánulás. Az értelem ön-magában még nem bátorság, igen okos emberek gyakran határozatlanok. Az értelemnek először a bátorság érzését kell felkeltenie, s ezt kell követnie, mert sürgető pillanatok hevében az embert inkább érzelmei, mint elméleti megfontolások vezérlik.

A határozottságnak jut tehát az a szerep, hogy elégséges indítóok hiányában, a kételyek és az ingadozás buktatóin átsegítsen. Nem szabatos szóhasználatban általában a vállalkozó kedvet, a merészséget és a vakmerőséget is így nevezik. Nem beszélhetünk azonban határozottságról, ha az egyén magatartásának szubjektív vagy objektív, helyes vagy helytelen, de elégséges indítóoka van. Ha ezt tennők, mi magunk vetnénk nem létező kételyeket a mérleg serpenyőjébe.**

Csak erős vagy gyenge egyéniségről lehet itt szó. Nem vagyunk annyira kicsinyesek, hogy felrójuk a köznapi szóhasználat e jelentéktelen hibáját; megjegyzésünk csak arra szolgál, hogy elejét vegye a téves ellenvetéseknek.

A határozottságot tehát, amely felülkerekedik a kétes helyzeteken, csak az értelmi működés egészen sajátos meg-

s Courage d'esprit — lelki bátorság, vállalkozó szellem. — Ford.ň** TJi. világos, indokolt esetben a határozottságnak nincs miben döntenie, nincs mit mérlegelnie. —

Szerk.nyilvánulása válthatja ki. Állítjuk, hogy a magasabb rendű értelem és az érzelmek összetalálkozásából még nem születik határozottság. Vannak emberek, akik a legnehezebb feladatokat pompásan felismerik, akiknél a vállalkozás bátorsága sem hiányzik, de súlyos helyzetekben mégsem tudnak elhatározásra jutni. Bátorságuk és helyzet-felismerő képességük külön-külön mutatkozik, és nem jön létre belőlük harmadik tényezőként a határozottság. A határozottságot csak olyan értelmi működés hozza létre, amely tudatossá teszi a kockázat szükségszerűségét, és ezzel irányítja az akaratot. Az értelemnek ez a sajátos működése, amely a tétovázástól és ingadozástól való félelmében legyűr minden más aggodalmat, teremti meg az erős lelkület határozottságát. Ezért a mi értelmezésünk szerint, gyengébb szellemi képességű ember nem lehet határozott. Nehéz helyzetekben képes talán habozás nélkül dönteni, de mivel megfontolás nélkül cselek szik, és így kételyei nincsenek, nem kell önmagával tusa-kodnia. Lehet, hogy olykor fején találja a szeget, de újra hangsúlyozzuk: a sorozatos siker8 — harci géniusz műve. Aki előtt ez a felfogásunk különösnek tűnik, mert ismer néhány határozott huszártisztet, aki nem tűnik ki elmélyült gondolkodásával — annak hadd idézzük emlékezetébe, hogy a határozottság esetében az értelem egészen sajátos működéséről, nem pedig bölcs elmélkedő-képességéről van szó.

Az a véleményünk tehát, hogy a határozottság, amely az értelem különös működéséből születik, inkább az erős egyéniségek, mint a ragyogó elmék tulajdonsága. A határozottságnak ezt a genealógiáját* olyan férfiakról szóló számos példával egészíthetjük még ki, akik alsóbb feladatkörükben nagy határozottságot tanúsítottak, de a magasabb beosztásban kudarcot vallottak. Bár szükségét érzik az elhatározásnak, de tartanak a veszélytől, amely téves döntésükből fakadhat, és mivel nem eléggé otthonosak a dolgukban, ítélőképességük ereje elvész, és annál tétovázóbbak, minél jobban érzik határozatlanságuk súlyát, és minél inkább megszokták egyébként a villámgyors cselekvést.

* Genealógia — származástan, leszármazás; itt: kialakulási folyamat. — Szerk.Ha már a ,,coup d'oeil"-nél és a határozottságnál tartunk, kézenfekvő, hogy a velük

rokon lélek jelenlétről is beszélnünk kell, amely a váratlan eshetőségek területén — már amilyen a háború is — nagy szerepet játszik. Nem egyéb ez, mint a váratlan fordulatok erőteljes legyőzése. Bámulatot kelt a lélekjelenlét, ha egy váratlan kérdésre találó feleletet adunk, mint ahogy megcsodáljuk a hirtelen veszélyben nyújtott gyors segítséget is. Nem szükséges, hogy az említett válasz vagy a gyors segítség rendkívülinek tűnjék, az a fő, hogy helyes legyen. Ami nyugodt megfontolás után közömbösen hatna ránk, az értelem váratlan megnyilvánulásaként tetszésünkre szolgál. A lélekjelenlét kifejezés igen találóan domborítja ki az értelem nyújtotta segítség közelségét és gyorsaságát.

A mindenkori helyzettől függ, hogy ez a bennünk rejlő nagyszerű tulajdonság értelmünk működésével vagy pedig érzelemvilágunk egyensúlyával kapcsolatos-e? Egyik sem hiányozhat egészen. Egy találó válasz inkább fürge észjárásra, a hirtelen veszélyben talált gyors megoldás pedig mindenekelőtt a kedély egyensúlyára vall.

Ha végül is kerek egészében tekintjük át a háború légkörét alkotó négy jellemző tényezőnek: a veszélynek, a testi fáradalmaknak, a bizonytalanságnak és a véletlennek a szerepét, könnyen megértjük, mily nagy érzelmi és értelmi erő szükséges ahhoz, hogy e nehéz légkörben biztosan ós sikerrel jussunk előre. Ez az erő — a körülmények adta változataiban —, majd mint erély, majd mint szilárdság és állhatatosság, majd pedig,

mint erős lelkület és jellem szerepel a háborús események leíróinak és tudósítóinak munkáiban. E hősi tulajdonságokat a körülményekhez alkalmazkodó akaraterő egyazon megnyilvánulásának tekinthetnők. Bármennyire közel állnak is azonban egymáshoz, mégsem azonosak. A lelki- erők játékát tehát kissé közelebbről kell megvizsgálnunk.

A fogalmak megértéséhez már eleve szorosan hozzátartozik az a felismerés, hogy a vezető lelkierejét közvetlenül legkevésbé az ellenség magatartása, ellenállása, és cselekvése állítja sorompóba. Az ellenség ténykedése közvetlenül csupán a parancsnok személyére van hatással, de nem érinti vezetői működését. Ha pl. az ellenfél két óra helyett négy óra hosszat áll ellent — a vezető két óra helyett négy órán át van szemé-lyesen is veszélyben. Ennek mérete persze a vezető magasabb beosztásával csökken, s a hadvezér szerepében majdnem elenyészik.

Másodsorban az ellenség hosszabb ellenállása miatt az eszközökben beálló veszteség és a vele járó felelősség az, aini még közvetlenül hat a vezetőre. Ezek a gondokkal terhes lelki vívódások teszik próbára, és emésztik valóban akaraterejét. Állítjuk azonban, hogy távolról sem ez a legsúlyosabb megterhelés, hiszen itt csak önmagával, saját személyével van dolga. Az ellenség ellenállásának minden más hatása már harcosaira irányul, és ezeken keresztül hat vissza reá.

Ameddig a csapatok lendülettel, kedvvel és könnyedén harcolnak, a tervek megvalósítása ritkán kíván nagy akaraterőt. Mi történik azonban, ha nehézzé válik a helyzet, ami pedig rendkívüli körülményeknél mindenkor bekövetkezik, ha nem gördülnek maguktól az események, mint a jól olajozott gépezet, ha a szerkezet akadozni kezd, s ennek leküzdéséhez a vezető akaraterejére van szükség? Nem fegyelmezet-lenségre vagy ellenszegülésre kell mindenáron gondolni, bár egyeseknél ilyesmi is előfordulhat, hanem a lassan kimerülő fizikai és erkölcsi erőkre, a véres áldozatok szívszaggató látványára, amelynek hatását a vezetőnek elsősorban önmagában kell elfojtania, hogy azt tehesse a többieknél is, akik közvetlenül vagy közvetve bár, de benyomásaikat, aggodalmaikat és kétségeiket reá származtatják át. Ahogy az akaraterő egyeseknél lankad, és nem kap tápot önmagától, úgy nehezedik a tömeg csüggedtségének teljes súlya a vezér akaratára. Az ő bensejében felizzó parázson, szellemének világító fényén kell újra lángra gyúlnia a remény már-már kialvó fáklyájá-nak. Csak ha erre képes — lesz úrrá újból a tömegen. Ha nincs ereje hozzá, ha saját bátorsága sem tudja serkenteni a többiek bátorságát, a tömeg magával rántja őt is az állati ösztönök világába, ahol szégyenérzet nélkül riadnak vissza a kockázat veszélyétől. Ezekkel a terhekkel kell a vezető bátorságának és lelkierejének a harcban megbirkóznia, ha valóban helyt akar állni. Az alárendelt katonatömegek nagyságával arányban csak sokasodnak feladatai. A vezető magasabb beosztásához mérten ezeknek az erőknek is növekedniük kell, hogy elbírják a fokozott megterhelést.

A cselekvésben megmutatkozó erély a cselekvést kiváltó indítóok erejét mutatja. Az indítóok vagy értelmi meggyőződésből vagy az érzelmekből fakad. Ez utóbbi aligha hiányozhat, ha nagy akaraterőre van szükség.

Azok között a nagyszerű érzelmek között, amelyek a harc hevében az ember keblét duzzasztják — valljuk be —, nincsen egy sem, amelyik oly hatalmas és tartós lenne, mint a léleknek a dicsőség és becsület utáni vágya. A német nyelv mostohán bánik e fogalmakkal, mert: Ehrgeiznek17 Ruhm- suchtnak.18 nevezvén, méltatlanul másodrendű szerepet szán nekik. Igaz ugyan, hogy éppen a háborúban éltek vissza az embernek e nemes vágyakozásával, és a leggaládabb igazságtalanságokat művelték az emberi nemmel. Ámde ezek az érzelmi törekvések mégis mindig természetünk legnemesebb megnyilatkozásai voltak, és a harcban ezek lehelnek életet a lomha testbe. Bármennyire

17 Becsvágy. — Ford.18Dicsszomj. — Ford.

általánosak is, más, látszólag magasabb rendű érzelmi jelenségek, mint pl. a hazaszeretet, a koreszmék iránti rajongás, a bosszúvágy vagy a lelkesültség számos fajtája, egyikük sem teszi feleslegessé a dicsőség és megbecsültetés vágyát. Tömegeket képesek lelkesíteni, és felhevíteni, de nem sarkallják eléggé a vezért, hogy a többiek közül kiemelkedjék, és hivatásához méltó nagyszerű tettekkel tündököljön. Csak a becsvágy útján nőnek szívéhez az egyes hadműveletek, amelyeket azután iparkodik legjobban hasznosítani, hogy bőségesen learathassa, amit fáradsággal szántott és vetett. Valamennyi parancsnoknak — kezdve a legalsóbbtól a legmagasabb beosztásiiig — ez a törekvése, iparkodása,9 a dicsőségért, a megbecsültetésért folytatott versenye és vetélkedése teszi kiváltképpen ütőképessé, és vezeti diadalra a hadseregeket. Ami pedig a legfőbb vezetőt, a hadvezért illeti, alig képzelhető, hogy vállalná ezt a szerepet becsvágy nélkül?

Szilárdságnak nevezzük az akarat ellenállását az ellenség valamely csapásával szemben — állhatatosságnak pedig ugyanezt a támadás tartamára vonatkoztatva.

E két meghatározás közel áll egymáshoz, és gyakran használjuk egyiket a másik helyett. Ám látnunk kell a köztük levő lényegbeli különbséget is. A csapással dacoló szilárdsághoz puszta érzelmi felbuzdulás is elegendő lehet, de az állhatatosság már értelmi beavatkozás műve. A cselekedet időtartamával növekszik az állhatatosság tervszerűsége is, s részben ebből meríti erejét.

Ha ezek után az érzelmi és lelkivilág erejét kívánjuk vizsgálni, először is azt kérdezzük: mit jelentenek ezek a fogalmak?

Bizonyára nem az érzelmek korlátlan hevességét és szenvedélyességét, aminthogy nem ezt érti a mindennapi szóhasználat sem. Inkább azt a képességet jelentik, hogy a leghevesebb indulatok és szenvedélyek forgatagában is az értelmünk szavára hallgatunk. Vajon ez a képesség egyedül az értelem erejéből származik-e? Ebben kételkedünk. Nem érvelünk azzal, hogy vannak kitűnő eszű egyének, akik nem tudnak uralkodni magukon, mert ellenvetésként azt mondhatnók, hogy a szóban forgó képességhez egészen sajátos, inkább mélyenszántó, mint átfogó értelemre van szükség. Talán közelebb kerülünk az igazsághoz, ha feltételezzük, hogy azt az erőt, amely az értelem vezető szerepét a leg-hevesebb érzelmi kitörések közepette is megőrzi: az önuralmat, az érzelem világában kell keresnünk. Van ugyanis egy olyan érzelem, amely az erős lelkületekben ellensúlyozni képes a felkorbácsolt szenvedélyeket, anélkül, hogy kioltaná őket, és egyensúlyt teremtve biztosítja az ész vezető szerepét. Emberi méltóságunk érzete az, amely helyrebillenti a megzavart egyensúlyt. E fennkölt, büszke érzelem lelki szük-ségletként lép fel, hogy magatartásunkat mindig és mindenütt a megfontoltság és az értélem vezérelje. Azt mondhatnók ezért, hogy az erős lelkület a leghevesebb megrázkódtatások között sem veszti el egyensúlyát.

Ha érzelmi beállítottságuk szempontjából vizsgáljuk az embereket, eló'ször is a szenvtelen, indulatba alig hozható emberek tűnnek szemünkbe, akiket egykedvűeknek vagy közönyöseknek nevezhetünk.

Másodszor olyan élénk természetű embereket látunk, akiknek érzései sohasem lépnek át egy bizonyos határt, és akiket érzelmekben gazdag, de nyugodt embereknek ismerünk.

Harmadsorban olyan szerfölött ingerlékeny embereket találunk, akiknek érzelmei a puskaporhoz hasonlóan gyorsan és hevesen fellobbannak, azonban nem tartósak.

Végül, negyedszer vannak olyan emberek, kiknél csekély okok nem váltanak ki érzelmeket, és általában csak lassan, fokozatosan jönnek indulatba, de érzéseik nagyerejűek, és igen tartósak. Ezek az erélyes, rejtett szenvedélyű egyének.

Az érzelmi adottságokban mutatkozó különbség, valószínűleg a fizikai erők határához közel, az emberi idegrendszerben rejlik; ez pedig — kétéltű természetének

megfelelően — egyik felével az anyag, másikkal a szellem felé fordul. Gyarló filozófiánk nem engedi meg, hogy e homályos területen tovább vizsgálódjunk. Feltétlenül vessünk azonban egy pillantást arra, miként viselkednek a különböző természetű emberek haditevékenység közben, és vizsgáljuk meg, menynyire várhatunk tőlük nagy lelkierőt.

A közönyös emberek nem egykönnyen zökkenthetők ki lelki egyensúlyukból; természetes azonban, hogy ahol nincs erőmegnyilvánulás, ott nem lehet szó lelkierőről sem. Tagadhatatlan ezért, hogy az ilyen emberek rendíthetetlen lelkiegyensúlyuk folytán a háborúban valamiféle egyoldalú rátermettséget árulnak el. Hiányzik ugyan belőlük gyakran a cselekvés pozitív indítéka, az ösztönzőerő, következésképp a tett is, de mégis ritkán hibáznak.

A második osztályba sorolt emberek sajátossága az, hogy apróságok is hamar cselekvésre késztetik őket, nagy horderejű dolgok terhe alatt azonban könnyen összeroskadnak. Az effajta emberek serényen tevékenykednek a szerencsétlenül jártak megsegítésén, az egésg nép szerencsétlensége azonban csali elszomorítja, de cselekvésre nem indítja őket.

Az ilyen férfiak tevékenyek a háborúban, és lelki egyensúlyuk sem hiányik, nagyszerű dolgokat azonban sohasem visznek végbe, hacsak ehhez fejlett értelmi képességükkel az indítóokot meg nem találják. Ritka eset azonban, hogy ilyen érzelmi beállítottság erős, független értelemmel párosuljon.

A fellángoló, fellobbanó érzések egymagukban nem hasznosak a gyakorlati életben, s így a háborúban sem. Erdemük a nagy ösztönzőerő, de ez nem elég tartós. Ha az ilyen egyének lobbanékonyságához tetterő, bátorság és becsvágy is járul, alacsonyabb beosztásban gyakran igen jól beválnak, azon egyszerű oknál fogva, mivel az alsóbb parancsnok harci működése jóval rövidebb ideig tart; gyakran egyetlen bátor elhatározás, a lelkierő egyetlen fellángolása is elegendő. Egy merész roham, egy erőteljes hajrá pár perc műve csak, holott a bátrak csatája egész napon át is eltart, a hadjáratba pedig egy esztendő is beletelik.

Az ilyen embereknek, érzéseik magával ragadó gyorsasága miatt, kétszeresen nehéz lelki egyensúlyukat megőrizni. Ezért gyakran elvesztik a fejüket, ami a hadviselés szempontjából a legrosszabb. Tapasztalataink ellen szólnánk azonban, ha azt állítanók, hogy az ingerlékeny kedélyek sohasem rendelkeznek lelkierővel; hiszen legnagyobb felindulásukban is megőrizhetik lelkiegyensúlyukat. Miért is ne lenne bennük méltóságtudat, amikor rendszerint a nemesebb egyéniségek közé tartoznak. E nemesebb érzés ritkán hiányzik belőlük, de nem futja az idejükből, hogy megnyilvánulhasson. Utólag többnyire szégyenérzet mardossa őket. Ha nevelésük, önmaguk megfigyelése és az élettapasztalat előbb vagy utóbb megtanítja őket arra, hogy magukkal szemben résen legyenek, és a kitörő heves indulatok pillanatában idejében sorompóba állítsák a keblükben szunnyadó ellensúlyozó erőket, nagy lelkierő kifejtésére képesek.

Végül itt vannak a kevésbé hevülékeny, de emellett mélyen érző emberek, akik úgy viszonyulnak az előbbiekhez, mint parázs a lánghoz. Ők alkalmasak leginkább arra, hogy titáni erejükkel elhárítsák a haditevékenység nehézségeinek irdatlan tömegét. Érzéseik hatása nagy tömeg mozgásához hasonlít, amely ha lassú is, annál lenyűgözőbb erejű.

Az ilyenfajta emberek nem válnak annyira érzéseik rabjává, és nem válik úrrá rajtuk a szégyenérzet, mint az előbbieken; mégis megint csak a tapasztalat ellen szólnánk, ha féltételeznők, hogy lelkierejüket nem veszíthetik el, és nem ragadhatja el őket a vak szenvedély. Ez mindig megtörténik, ha az önuralom nemes büszkesége hiányzik belőlük vagy ha nem elég erős. Ezt leginkább a vad népek nagyszerű férfiainál tapasztalhatjuk, akiknek csekély műveltsége mindig a szenvedély uralmának kedvez.

Még a művelt népeknél és azok legműveltebb rétegeinél is gyakran megesik, hogy az embereket nagy szenvedélyek tépdesik, mint valamikor a középkorban a rohanó szarvasra láncolt vadorzókat a vadon fái.

Ismételjük tehát, nem az az erős érzelem, amely csak erős felindulásra képes, hanem inkább az, amely a leghevesebb felindulás közepette is megőrzi egyensúlyát, úgy, hogy a belátás és meggyőződés legfinomabb rezdülése a szívben dúló viharok ellenére is érvényre jut, miként vihartól hányatott hajón az iránytű játéka.

Szilárd jellemű vagy általában jellemes az olyan ember, aki szilárdan kitart meggyőződése mellett, legyen az akár idegen befolyás, akár saját belátásának eredménye, nyugodjék alapelveken, nézeteken, pillanatnyi sugallaton, akár pedig értelmi működésén. Ilyen szilárdságról, sűrűn változó nézetek esetében, nem beszélhetünk. A nézetek gyakori változása nem okvetlenül idegen befolyás következménye, hanem fon-tolgatásunk eredménye is lehet, ami persze az értelem bizonytalanságára vall. Nyilvánvaló, hogy olyan emberről, aki nézetét minden pillanatban változtatja — még ha saját egyéniségéből folyóan is —, nem mondhatjuk, hogy szilárd jellemű. Ilyen tulajdonság csak azok sajátja, akiknek meggyőződésük állandó, akár azért, mert indokolt és világos, s ennélfogva változtatásra már eleve alig szorul, akár pedig azért, mert miként a közönyös embernél, az értelmi tevékenység, azaz a változtatás indítóokai hiányzanak: s végül azért, mert az értelem alapelveire támaszkodó akarat bizonyos fokig visszautasítja a vélemények cserélgetését.

Nos, a háborúban, sokkal inkább mint másutt a sok és eró's érzelmi benyomás, valamint a bizonytalanság letéríti az embert megkezdett útjáról, megtéveszti, s így maga is megtéveszt másokat.

A veszély és a szenvedések szívettépő jeleneteinek láttán, az érzelem könnyen felülkerekedik az értelmi meggyőződésen, és a jelenségek homályában szerfölött nehéz mélyrehatóan és tisztán látni. A meggyőződés változtatása így érthetőbb és megbocsáthatóbb, hiszen csak sejtés és a valóság megérzése alapján cselekszünk. Ezért sehol sem oly nagyok a véleménykülönbségek, mint a háborúban, ahol a meggyőződé-sünk ellen irányuló benyomások szakadatlan áradata ér. Ezek oly erősek és élénkek, sőt annyira hatnak mindig kedélyünkre, hogy még a leghiggadtabb értelem is alig véd meg ellenük.

A cselekvésünket magasabb szempontból vezérlő alapelvek és nézetek érlelhetik meg csupán tiszta és mély meggyőződésünket, és esetenként a véleményünk úgyszólván csak ezekre támaszkodhatik. De a nehézséget éppen az okozza, hogy a frissen felmerülő vélemények és jelenségek áradatával szemben ragaszkodunk korábbi megfontolásunk eredményéhez. Az egyedi esetek és az elv között nagy a távolság, és ezt a következtetések világos láncolatával nem mindig lehet áthidalni. Önbizalom kell ide, ami mellé jó, ha némi kételkedés is társul. Nem segít más, mint a töprengéseken felül-emelkedő elvi szempont: kétes esetekben tartsunk ki első véleményünk mellett, és ne tágítsunk előbb, amíg világos meggyőződésünk rá nem kényszerít. Erősen kell hinni a jól bevált alapelvek nagyobb igazában, és a gyorsan pergő jelenségek közepette se feledjük, hogy ez utóbbiak csak talmi igazságok. Korábbi meggyőződésünk a kétes esetekben elsőbbségi jogot élvez, ha kitartunk mellette, cselekedeteink szilárddá és következetessé válnak. Ez a jellem lényege.

Könnyen érthető, hogy az érzelmek egyensúlya támogatja a jellemszilárdságot; az erős lelkű emberek többnyire igen jellemesek.

A jellemszilárdság egyik torz változata a makacsság.Egy adott esetben igen nehéz megvonni a választóvonalat közöttük, bár a fogalmak

megkülönböztetése nem tűnik nehéznek.

A makacsság nem értelmi hiba. Ellenszegül a jobb belátásnak, és ezért benső ellentmondás nélkül nem állithatjuk, hogy köze volna az értelem belátóképességéhez. A makacsság érzelmi hiba. Az akarat ilyen hajthatatlansága, az idegen ellenvetésekkel szemben tanúsított ingerlékenység, az önzés egyik nemén alapszik, amely mindennél többre becsüli a belső kielégülés érzését, hogy szellemével önmagán és másokon uralkodhatik. A hiúság bizonyos fajtájának is nevezhetnénk, ha kétségtelenül nem volna valami jobb annál. A hiúság megelégszik a látszattal, a makacsságnak ezzel szemben öröme telik a dologban.

Megállapítjuk tehát, hogy a jellemszilárdság makacssággá válik, mihelyt az idegen meggyőzéssel való ellenkezés nem a jobb belátásból, nem is magasabb elven nyugvó bizalomból, hanem érzelmi ellenszenvből fakad. Noha e meghatározásnak, amint már láttuk, nem sok gyakorlati haszna van, mégis elejét veszi annak, hogy a makacsságot egyszerűen a jellemszilárdság magasabb fokának tartsuk, holott attól lényegesen különbözik. Bár közel áll hozzá, sőt határos is vele, mégsem a fokozása. Vannak ugyanis olyan makacs emberek, akiknek a kellő értelem hiánya miatt csekély a jellem-szilárdságuk.

Megismertük a kiváló vezető művészetének ama vonásait, amelyekben az érzelem és az értelem egyaránt közreműködik. Ezután a hadviselés olyan rendkívül jelentős — habár nem is legfontosabb — sajátosságára térünk át, amely független az érzelmektől, és egyedül a szellemi képességet veszi igénybe. Ez a sajátosság: a háborúnak a tereppel való kapcsolata.

Ez a kapcsolat először is szakadatlan, mert jól képzett seregeink hadműveletei mindig meghatározott területen folynak, másodsorban döntő fontosságú, mert módosítja, sőt olykor egészen megváltoztatja az erők hatását; harmadszor felöleli mind a távoli területeket, mind a környező terep legapróbb részleteit is.

A hadviselés tehát sajátos módon összefügg a terep jellegével. Ha összehasonlításképpen a tereppel kapcsolatos más emberi tevékenységre gondolunk, pl. a kertészetre, földművelésre, építészetre, vízszabályozásra, bányászatra, vadászatra és erdészetre, látjuk, hogy ezek körülhatárolt, könnyen és pontosan megismerhető területhez fűződnek. A parancsnok tevékenysége viszont akkora teret ölel fel, amekkorát nem képes egészen áttekinteni, amely a legnagyobb gondossággal sem deríthető fel mindig, és amelyet a helyzet állandó változása miatt valójában csak ritkán ismerhet meg. Bár általában az ellenségnél is fennállnak ugyanezek a nehézségek, a helyzeten mit sem változtatnak. Aki tehetségével, kellő gyakorlattal úrrá lesz rajtuk, nagy előnyre tesz szert. Emellett a nehézségek csak általánosságban egyformák. Különbözőek minden otyan esetben, amikor az egyik fél (a védő) jobban ismeri a terepet, mint a másik.

A különleges nehézséget különleges szellemi adottsággal lehet csak legyőzni, amelyet, szerényen szólva, tájékozódó képességnek nevezünk. E képességgel bármely terepről gyorsan helyes mértani képet alkotunk, következésképpen mindig könnyen tájé-kozódunk, ami kétségkívül a képzelőtehetség dolga. Ez a kép egyrészt látószervünk, másrészt értelmünk eredménye. Az értelem a tudományból és a tapasztalatból merített áttekintőképességével kiegészíti a hiányzó részleteket, s egységes egésszé fogja össze az észleletből eredő töredékeket. Ámde az, hogy ez a kép a lelkünkbe vésődjék, térképpé rajzolódva meg is maradjon, és egyes részletei ne hulljanak ismét szét, csak a Jcépzelőtehetségnek nevezett szellemi erő műve lehet. Egy nagy tehetségű költő vagy festő talán megsértődik, hogy istennőjének, a képzelőtehetségnek ilyen szerepet szánunk, vagy vállát vonogatja, ha azt állítjuk, hogy egj^ rátermett vadásznak is lehet kitűnő képzelőereje. Készségesen elismerjük hát, hogy itt csupán a képzelőtehetség korlátolt, valójában szolgai munkájáról van szó. Bármennyire így áll is azonban a dolog, mégis csak ebből a természetes adottságból kell merítenünk, mert annak híján, aligha

lehet a dolgokat alaki összefüggésükben, tisztán szemünk elé képzelni. Szívesen elismerjük, hogy a jó emlékezet itt nagy szerepet játszik. Azt a kérdést azonban, hogy az emlékezet külön szellemi erő-e, vagy pedig maga a képzelőerő segíti emlékezetünket a dolgok jobb rögzítésében, annál kevésbé tudjuk eldönteni, mivel nehéz e két tulajdonságot bizonyos vonatkozásokban egymástól függetlenül elképzelni.

Tagadhatatlan, hogy a gyakorlatnak és az értelmi belátásnak e téren döntő szerepe van. Puységur,10 a híres Luxemburg51 neves szállásmestere azt állítja, hogy eleinte alig-alig bízott magában, mert azt tapasztalta, hogyha a kiadott jelszót nagyobb távolságról kellett meghoznia, mindig eltévesztette az utat.

Természetesen az ilyen tehetség magasabb beosztásban jobban érvényesül. Egy huszár vagy vadász járőrparancsnok könnyen rátalál a helyes útra vagy ösvényre, és nem sok ismertetőjelre, felfogó- és képzelőerőre van szüksége. A hadvezérnek azonban ismernie kell a vidék vagy ország teljes földrajzi képét, sőt az utak, folyók és hegyek vonulatának is mindig élénken szeme előtt kell lebegnie, s emellett nem nélkülözheti a tájékozódóképességet sem. Bár az általános képet illetően különféle hírekre, térképekre, könyvekre és tudósításokra támaszkodik, a részletekben pedig környezete segíti, mégis bizton állíthatjuk, hogy az igazán nagy tehetség, az egész hadszínteret felölelő gyors és világos áttekintése révén könnyebben és biztosabban cselekszik. Ez megóvja a tanácstalanságtól és önállóvá teszi.

Ha ez a képzelőerő műve — akkor úgyszólván ez az egyetlen szolgálat, amelyet a haditevékenység ettől a pajkos istennőtől elvár, aki különben többet árt, mint használ.

Megvizsgáltuk tehát a haditevékenységtől elválaszthatatlan szellemi és lelkierők megnyilvánulásait. Az értelem mindenütt lényeges hatóerő, és így világos, hogy kitűnő értelmi képesség híján levő egyének még a háború valóban egyszerű, kevéssé bonyolult feladatait sem képesek jól megoldani.

Ha ebben egyetértünk, nem kell többé egy ellenséges hadállás alapjában véve oly egyszerű, immár ezerszer véghezvitt megkerülését és sok-sok még hasonló műveletet nagy szellemi erőfeszítésnek tartanunk.

Persze, megszoktuk, hogy az egyszerű, derék katonát, a mélyen gondolkodó, találékony, eszmékben gazdag és sokoldalúan pallérozott ragyogó szellemek ellentétének tartsuk. Ilyen ellentét valóban fennáll, de korántsem bizonyítja, hogy a katona rátermettsége kizárólag bátorságában áll, és hogy a jó harcosnak nincs szüksége sajátos szellemi tevékenységre, nincs szüksége értelemre. Újra és újra ismételnünk kell, hogy mi sem gyakoribb az olyan férfiak példájánál, akik vezető képességüket elvesztik mihelyt tehetségüket meghaladó magasabb beosztásba kerülnek. De ugyanakkor arra is emlékeztetnünk kell, hogyha kiváló teljesítményről beszélünk, a maga nemében messze kiemelkedő tettekre gondolunk. Ily módon a háborúban minden parancsnoki beosztás a szükséges szellemi erő, dicsőség és becsület egy-egy lépcsőfoka.

Mérhetetlen különbség van a hadvezér vagy valamely hadszíntér parancsnokló tábornoka és a neki közvetlen alárendelt parancsnok között, abból az egyszerű okból, mert ez utóbbi sokkal szorosabb vezetés és felügyelet alatt áll, tehát önálló szellemi tevékenysége jóval kisebb körben mozog. Ennélfogva a közvélemény csupán a legmagasabb parancsnoki beosztásban levők kiváló szellemi képességét értékeli, és alárendeltebb beosztásokra a közönséges értelmet is elegendőnek véli. Sőt arra is hajlamos, hogy bizonyos fokú szellemi korlátoltságot tételezzen fel, és a vitézségnek kijáró tisztelet mellett is mosolyogjon azon a csatákban megőszült alparancsnokon, akit egyoldalú tevékenysége nyilvánvaló szellemi szegénységre kárhoztatott. Nem szándékunk, hogy e derék emberek jobb sorsáért szálljunk síkra, ez mit sem érne, és aligha segítené boldogulásukat; csupán a valóságot mutattuk be, és óva intünk attól a hiedelemtől, hogy háborúban az esztelen virtuskodás kiváló eredménnyel járhat.

Ha az elismertetéshez a legalacsonyabb parancsnoki beosztásban is kiváló szellemi erő szükséges, és azt kívánjuk, hogy az minden magasabb fokozatnál növekedjék, magától értetődik, hogy más lesz a véleményünk azokról, akik a haderő másodrendű beosztásaiban hírnevet szereztek. Egybevetve munkájukat a tudós, a tollforgató üzletember vagy a vezető államférfi munkájával, ne feledkezzünk meg egyoldalú tevékenységük mögött meghúzódó kiváló szaktudásukról. Persze megtörténik néha, hogy hírnévvel övezett férfiak, alacsonyabb beosztásokban szerzett dicsőségüket érdemtelenül magasabb állásukba is átmentik. Ha itt nem esnek tűz- próba alá, nem árulják el gyenge felkészültségüket, és így nem lehet megítélni, milyen hírnév illeti meg őket. ők járatják le olyan emberek tekintélyét, akik bizonyos beosztásokban még kitűnően megállnák a helyüket.

Ilyenformán a kiváló háborús teljesítményekhez, mind az alacsonyabb, mind a magasabb beosztásokban, sajátos géniusz szükséges. A történelem és az utókor a tulajdonképpeni géniusz elnevezéssel azonban rendszerint csak azokat illeti, akik a legfelső helyen, tehát hadvezérként tűntek ki. Itt ugyanis az értelem, a szellem előtt minden esetben rendkívül nagy követelmények állnak.

Az egész háborúnak, illetve leghosszabb felvonásainak, a hadjáratoknak fényes sikeréhez a legfelső állami vezetésbe való mély betekintés szükséges. Hadviselés és politika egyesül itt, és a hadvezér egyben államférfivá válik.

XII. Károlyt nem tartják általában lángésznek, mivel haditetteit nem tudta magasabb szempontoknak és bölcsességnek alárendelni, s ily módon ragyogó eredményei sem lehettek. IV. Henriket12 sem mondjuk lángésznek, mert élete túl rövid volt ahhoz, hogy háborúival több állam sorsába beleszóljon, és olyan régiókban próbálkozzék, ahol a nemes érzelmek és a lovagias szellem kevésbé hat az ellenségre, mint a belső villongások letörésénél.

Mivel éreztetni akarjuk, hogy mi mindent kell egyetlen pillantással felmérni és megragadni, ezért első fejezetünkre utalunk.

Állítjuk, hogy a hadvezér államférfivá válik, de továbbra is hadvezérnek kell maradnia. Tekintse át egyrészt az egész államgépezetet, másrészt tudja pontosan, hogy mit érhet el a kezében tartott eszközökkel.

Az összefüggések sokoldalúsága és elmosódó határa folytán, igen sok tényezővel kell számolni. Emellett a legtöbb tényező csupán a valószínűség törvénye szerint értékelhető. Ha a katonai vezető nem tudná mindezt igazságot megsejtő szellemének egyetlen pillantásával felmérni, elveszne a vélemények és szempontok tömkelegében, és ítélőképessége semmiképpen sem találná meg a helyes utat. Ilyen értelemben találóan mondta Bonaparte, hogy a hadvezérre háruló döntések legtöbbje olyan matematikai feladat, amely még egy Newton13 és egy Eulerxi képességeihez sem volna méltatlan.

A kiváló értelmi képességtől nem kívánunk itt mást, mint azt, hogy bámulatosan éles áttekintő- és ítélőképességével röptében is számtalan olyan homályos elképzelést érintsen és vessen el, amelyet a közönséges értelem csak nagy fáradsággal derítene fel, és amely minden erejét kimerítené. Ez a magasabb rendű szellemi tevékenység, ez a lángeszű éleslátás azonban mégsem válnék történelmi erővé, ha nem támogatnák az előbbiekben tárgyalt érzelmi és jellembeli tulaj donságok.

Az igazság önmagában az embernél nagyon gyenge indító erő; ezért oly nagy a különbség a felismerés és az akarat, a tudás és a képesség között. Az embert cselekvésre legerősebben érzései ösztönzik; az erős kitartás az érzelmeknek és az értelemnek (ha szabad e kifejezést használnunk) ötvözetéből kovácsolódik ki, amelyet határozottság, szilárdság, állhatatosság, és jellemszilárdság formájában ismertünk meg.

Ha egyébként a hadvezérnek ezt a fokozott szellemi és érzelmi tevékenységét csupán jóhiszeműen feltételeznénk, és az nem cselekedeteinek teljes sikerében nyilvánulna meg, csak ritkán válnék történelmi hatóerővé.

Mindaz, ami a hadiesemények lefolyásáról ismertté válik, rendszerint igen egyszerű és egymáshoz nagyon hasonló. Az események puszta elbeszéléséből nem tűnnek ki a közben leküzdött nehézségek. Csak néha egy-egy hadvezérnek vagy bizalmasának emlékiratából, esetleg egyes eseményekre irányuló külön történelmi kutatásokból kerül napvilágra a lezajlott történések szövevényének néhány szála. A jelentős tetteket megelőző legtöbb megfontolást és szellemi tusakodást szándékosan titokban tartják, mivel politikai érdekeket érint, vagy pedig véletlenül. feledésbe megy, mert csak állványzatnak tekintik, amelyet az épület elkészülte után le kell bontani.

Ha végül is — anélkül, hogy a nagyobb lelkierő fogalmának pontosabb meghatározására vállalkoznánk — megszokott fogalmaink segítségével magán az értelmi képességen belül óhajtanánk valamiféle különbséget tenni, és megkér- deznők: az értelem melyik fajtája áll végtére is legközelebb a harci géniuszhoz, akkor mind az elméleti megfontolás, mind pedig a tapasztalat azt mondatná velünk, hogy inkább a vizsgálódó, mint az alkotó, inkább az átfogó, mint az egyoldalú értelem, inkább a hűvös, mint a forró koponyák azok, akikre a háborúban testvéreink és gyermekeink üdvét, hazánk becsületét és biztonságát rábízhatjuk.

N e g y e d i k f e j e z e tA VESZÉLY

Mielőtt a háborúszülte veszélyt megismernők, inkább vonzó, mint visszariasztó elképzelésünk van róla. Midőn a lelkesedés mámorában rohamléptekben rátörünk az ellenségre, vajon számoljuk-e a golyókat és az elesetteket? Vajon nehéz lehet-e röpke pillanatokig behunyt szemmel elébe menni a dermesztő halálnak, nem bánva, hogy magunkat vagy másokat ragad-e el, ha mindezt a győzelem ragyogó céljáért, a becsvágy szomját oltó gyümölcsért tesszük? Nem lesz nehéz, és még kevésbé látszik annak! Ámde az ilyen, korántsem szívdobbanásnyi pillanatok ritkábbak, mintsem gondolnánk, mert, mint összekotyvasztott gyógyszereket, felhígítja és elrontja az idő.

Kísérjük el az újdonsült katonát a harcmezőre. Ha megközelítjük a harcteret, az ágyúk mind jobban hallható dörgése, majd a golyók süvítése nyűgözi le a tapasztalatlan katona figyelmét. Mögöttünk és előttünk golyók csapódnak.. Felsietünk a dombra, ahol a parancsnokló tábornok és népes törzse tartózkodik. Itt az ágyúgolyók becsapódása, a gránátok robbanása már oly közeli és oly sűrű, hogy a fenyegető életveszély elnyomja az ifjúi fellángolást. Hirtelen összeesik egy ismerősünk, gránát vág a tömegbe, önkéntelenül beléremegünk; kezdjük érezni, hogy nem vagyunk már egészen nyugodtak és higgadtak; még a legbátrabb is bizonyos fokig elfogódottá válik. A tomboló csatában, amelyet eddig színjátékként szemléltünk, most gyerünk a legközelebbi had-osztályparancsnokhoz. Záporoznak a golyók, és saját ágyúink döreje csak fokozza a nyugtalanságot. A hadosztályparancsnoktól menjünk a dandárparancsnokhoz. Közismerten vitéz tábornokunk óvatosan a domb, ház vagy fák mögött tartózkodik, jeléül a növekvő veszélynek. Kartács zúg a háztetők és a mezők fölött, ágyúgolyók süvöltenek felettünk minden irányban, és mind gyakrabban hangzik a puskagolyók fütyülése. Most még egy lépés előre a csapatokhoz, az órákon át folyó tűzharcban bátran kitartó gyalogsághoz. Vészesen sziszegő golyók röpködnek mindenfelé, rövid éles

hangjuk jelzi, hogy fülünk, fejünk és lelkünk fölött alig hüvelyknyire járnak. Ráadásul a sebesültek és elesettek láttára a részvéttől elszorul hevesen dobogó szívünk.

A mindjobban torlódó veszély közepette az újdonsült harcos feltétlenül érzi, hogy gondolatvilágát más valami mozgatja ós irányítja, mint szemlélődés közben. Ember le-gyen a talpán, aki ezeknek az első benyomásoknak a hatására nem veszti el gyors elhatározó képességét. Igaz ugyan, a megszokás hamar eltompítja a benyomásokat. Alig fél óra múltán, kisebb-nagyobb mértékben majd mindennel szemben közömbösekké válunk, ami körülöttünk történik. Elfogódottságát azonban az átlagember sosem küzdi le teljesen, és lelke természetes rugalmasságát sem nyeri vissza. Rádöbbenünk tehát, hogy átlagos lelki adottsággal itt annál kevésbé boldogulunk, minél nagyobb a ránk ruházott hatáskör. Nagy-nagy, lelkesedésből és higgadtságból fakadó, velünk született hősiességre, sarkalló becsvágyra vagy a veszély tartós megszokására van szükség ahhoz, hogy e nyomasztó környezet hatása ne lépje túl a négy fal között megszokott mértéket.

A veszélyt a háborús súrlódások közé kell sorolnunk, és az igazság megismerésének tartozunk vele, hogy tiszta képet alkossunk felőle. Ezért beszéltünk itt róla.

Ötödik fejezet A TESTI FÁRADALMAK

Ha valakinek a háborús eseményeket csak abban a pillanatban kellene megítélnie, amikor fagytól meggémberedett, forróságtól és szomjúságtól eltikkadt, vagy amikor a nélkülözés és fáradtság letörte, tárgyilagos megítélésre aligha volna képes, ítélete szubjektív lenne, a tárgyhoz való viszonyát önmagából kiindulva ítélné meg. Belátjuk ennek igazságát, ha arra gondolunk, hogy a súlyos esetek szemtanúi mennyire lehangoltan, erőtlenül, sőt kishitűen ítélik meg a következményeket, különösen amíg az események sűrűjében vannak. Ez legyen számunkra irányadó, amikor a testi fáradalmak hatását mérlegeljük és megítéljük.

A háború dolgai közül főleg testi erőnk megfeszítésének mértékére nem adható rendszabály. Ha nem bánunk pazarlóan vele, minden más erőnk tényezőjévé válik; senki sem tudja pontosan megmondani, meddig fokozható. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy miként csak a vadász erős karja képes a nyíl húrját jobban megfeszíteni, éppúgy csak erős lelkületű embertől várhatjuk, hogy seregének harci erejét jobban megfeszítse. Egészen más az, ha egy hadsereg nagy vereségek következtében, veszélyektől körülvéve, roskatag falként omlik össze, és megmenekülését csupán testi erejének végső megfeszítésétől várhatja, mintha büszke érzésektől áthatva, diadalittasan minden erejével vezérének feltétlen akaratát követi. Ugyanaz az erőfeszítés, amely amott legfeljebb részvétre indíthat, itt csodálattal tölt el, mert sokkal nehezebb volt elérni.

A gyakorlatlan emberi szem itt tehát olyan jelenségeket Iái, amelyek a szellemi tevékenységet mintegy a bizonytalanság béklyóiba verik, és titkon elemésztik a lélek erőit.

Bár itt tulajdonképpen csak arról az erőfeszítésről van szó, amelyet a hadvezér a hadseregtől, a parancsnok alárendeltjeitől követel meg, illetve a vezető bátorságáról, amellyel számon kéri, és művészetéről, amellyel fenntartja azt, mégis a, parancsnok, sőt a hadvezér testi fáradalmait sem szabad ügyeimen kívül hagyni. Ha már a háború lelkiismeretes elemzése közben idáig jutottunk, végül még ennek az apróságnak a fontosságáról sem feledkezhetünk meg.

A testi fáradalmakról itt főként azért esik szó, mert ez - miként a veszély — a súrlódások legmélyebben fekvő okai közé tartozik, és mert bizonytalan mérete a rugalmas testekhez teszi hasonlóvá, amelyeknél a súrlódás, miként ismeretes, igen nehezen számítható ki.

Nehogy a háborút megnehezítő feltételek megítélése és felmérése tévútra vezessen, a természet ítélőképességünk irányítását az érzületre bízta. Senkinek sem válik előnyére, ha fogyatékosságaira hivatkozik, amikor ócsárolják vagy méltatlanul bánnak vele; de igenis megteheti ezt, ha a megalázást szerencsésen elutasította, és fényesen megtorolta. Éppen úgy egyetlen hadvezér és hadsereg sem enyhítheti a dicstelen vereség szégyenét a veszélyek, nélkülözések és erőfeszítések részletezésével, viszont győzelem esetén ezek növelik dicsőségét. A látszólagos méltányosság ellen, amelyre egyébként ítéletünk kapható lenne, érzületünk — mint felsőbb ítélőszék — tiltakozik.

H a t o d i k f e j e z e tA HÍREK

Híreken azoknak az értesüléseknek az összességét értjük, amelyeket az ellenségről és országáról szerzünk, és amelyek elgondolásaink és cselekedetünk alapját képezik. Ha már most ennek az alapnak mibenlétét vizsgáljuk: megbízhatatlan és változékony voltát látva, csakhamar az az érzésünk támad, hogy bizony a háború épülete fenyegetően veszélyes, könnyen összeomolhat, és bennünket is romjai alá temethet. Megtaláljuk minden tankönyvben, hogy csak biztos hírekben bízzunk, hogy mindig bizalmatlanok legyünk. Ez azonban papírízű sovány vigasz, olyan bölcsesség csupán, amelyhez a rendszerfaragók és kézikönyvgyártók sekélyes bölcsessége folyamodik.

A háborúban szerzett hírek jórészt ellentmondóak, nagyobb részük hamis, legtöbbjük pedig meglehetősen bizonytalan. Ezért a tiszttől csak azt követelhetjük meg, hogy többé-kevésbé különbséget tudjon tenni közöttük. Ez viszont nagy tárgyi, szakmai és emberismeretet, és jó ítélőképességet kíván tőle; közben mindig a valószínűség törvényeire kell támaszkodnia. Ezek a nehézségek már a tulajdonképpeni háborús körleten kívül, a négy fal között végzett első tervezésnél is jelentékenyek, de hasonlíthatatlanul nagyobbak ott, ahol a háború forgatagában egyik hír a másikat kergeti. Még szerencse, ha az ellentmondó hírek bizonyos fokig kiegyensúlyozzák egymást, és maguk hívják ki a bírálatot. De még nehezebb a sora a tapasztalatlan embernek, ha nem segíti így a véletlen, sőt az egyik hír a másikat megerősíti, igazolja, esetleg felnagyítja, és az általános képet mindig újra festi, de mikor azután villámgyorsan dönteni kell, az elhatározás ostobaságnak tűnik, a hírek pedig hazugságnak, túlzásnak, tévedésnek stb. bizonyulnak. Röviden: a legtöbb hír hamis, és a félelemből a hazugság és valótlanság új erőre kél. Általában a rosszat hamarabb hisszük el, mint a jót. Mindenki hajlamos arra, hogy a rosszat némileg felnagyítsa, és bár a túlzott veszély-hírek önmaguktól omlanak össze, mégis minden látható ok nélkül, mint a tenger hullámai, újból és újból visszatérnek. A hadvezér saját jobb meggyőződésébe vetett bizalma sziklaszirtként álljon, amelyen megtörnek a hullámok. Nem könnyű szerep ez. Akit a természet nem áldott meg kellő vérmérséklettel, vagy ítélőképességét nem szilárdították meg háborús tapasztalatok, az vésse jól emlékezetébe, hogy meggyőződése ellenére is inkább remélje a jót, mint félje, rettegje a rosszat. így őrizheti csak meg lelki egyensúlyát. A tisztánlátás nehézsége miatt, a dolgok egészen másként tűnnek fel, mint ahogyan elképzeltük; ez egyike azoknak a tényezőknek, amelyek háborúban a legnagyobb súrlódást okozzák. Az érzékek benyomása erősebb a megfontolt számításon nyugvó elgondolásnál, olyannyira, hogy nem volt még valamilyen jelentékenyebb vállalkozás, amelynél a parancsnok a

végrehajtás első pillanatában ne küzdött volna újabb kételyekkel. A befolyásolható egyszerű emberek a helyszínen többnyire tanácstalanná válnak. Azt hiszik, a körülmények másmilyenek, mint ahogy elképzelték, annál is inkább, mert újra idegen sugallatra bízzák magukat. De még aki maga készítette is a tervet, és most látja a valóságot, könnyen kételkedik korábbi véleményében. Rendíthetetlen önbizalom kell ahhoz, hogy felvértezve álljon a pillanatnyi benyomások látszólagos ostromával szemben. A helyzet alakulása során korábbi meggyőződése majd igazolódik, ha sikerül félretolnia a színfalakat, amelyeket a sors a veszély durván felnagyított alakjaival a harci jelenetek elé állít. így a látóhatár kitágul. íme, ilyen nagy szakadék tátong a tervezés és végrehajtás között.

H e t e d i k f e j e z e t A SÚRLÓDÁSOK

Amíg nem ismerjük a háborút, nem érthetjük meg, miben rejlenek azok a nehézségek, amelyekről mindig szó esik, és mit jelent a hadvezértől megkövetelt lángész és rendkívüli lelkierő szerepe. Minden kézenfekvőnek látszik, a megkívánt ismeretek oly egyszerűnek, a számítások pedig any- nyira jelentékteleneknek tűnnek, hogy velük szemben a legegyszerűbb felsőbb-matematikai feladat is nagy tudománynak látszik. Ha azonban láttuk már a háborút, sok mindent megértünk, de még így is szerfölött nehéz leírni e különbség okát, és ezt a láthatatlan, de mindenütt érvényesülő tényezőt.

A háborúban minden igen egyszerű, ámde még a legegyszerűbb dolog is nehéz. A nehézségek felhalmozódnak és súrlódásokat okoznak, amelyekről nem lehet helyes fogalma annak, aki nem látott még háborút. Képzeljünk el egy utast, aki napi útjának végén estére még két állomást óhajt elérni, ami postalovakkal négy-öt órai utazást jelent az országúton. Csekélység az egész. De midőn elérkezik az utolsó előtti állomásra, egyáltalán nem, vagy csak hitvány lovakat talál, majd meg hegyes vidék, rossz utak következnek. Késő éjszaka lesz, s utasunk örül, hogy nagy fáradsággal eléri a következő állomást, és ott szegényes szállást talál. Éppen így a háborúban is számtalan apró körülmény játszik közre, amelyet papíron sohasem lehetett előre számba venni, ami miatt aztán messze elmaradunk a céltól. A vasakarat legyőzi ezeket a súrlódásokat, ledönti az akadályokat, de ennek természetesen a hadigépezet is kárát vallja. Ezzel egyébként még többször találkozunk. Mint valami obeliszk, amelyhez a helység minden főútja vezet, áll a hadművészet középpontjában parancsolóan magasba emelkedve a büszke szellem szilárd akarata.

Súrlódás — csak így nevezhetjük ezt a fogalmat, amely megkülönbözteti a valódi harcot a térképen folyó háborútól. A katonai gépezet, a hadsereg és minden hozzátartozó szervezet alapjában véve igen egyszerű, és így könnyen kezelhetőnek látszik. Gondoljuk meg azonban, hogy egyetlen rész sem áll egy darabból, hanem egyedekből tevődik össze, kik önmaguk is minden iráilyban súrlódást okozhatnak. Elméletben egészen jól hangzik: a zászlóaljparancsnok felelős a kiadott parancs végrehajtásáért, és mivel zászlóalját a fegyelem egyetlen egésszé kovácsolta össze, ő maga pedig elismerten lelkes ember — a gerenda így egy csapszeg körül kevéske súrlódással forog. A valóságban azonban nem így van. A háborúban nyomban kiviláglik, ha elképzeléseink túlzottak és hibásak. A zászlóalj bizonyos számú emberből áll, akik közül a legjelentéktelenebb is okozhat véletlenül fennakadást és zavart. A háborúval együttjáró

veszélyek, testi fáradalmak a bajt annyira fokozzák, hogy annak legfőbb forrásává válnak.

Ez az iszonyú súrlódás nem összpontosul néhány pontra, mint a mechanikában,15

ezért mindig a véletlennel társul, és kiszámíthatatlan jelenségeket szül. Ilyen véletlen lehet, teszem, az időjárás. A köd megakadályozhatja, hogy az ellenséget időben felderítsük, hogy egy löveg kellő időben tüzeljen vagy egy jelentés a parancsnokhoz jusson. Esőben például egyik zászlóalj nem érkezik be, a másik is csak késve, mert három óra helyett talán nyolcat kellett menetelnie; vagy a lovasság nem képes eredményesen közbevágni, mert megreked a nagy sárban stb.Ez a néhány részlet csak arra szolgált, hogy a szerző világosan érzékeltesse az olvasóval, miről is van szó, mert egyébként e nehézségekről köteteket lehetne írni. Hogy ezt elkerüljük, és a háborúban fellépő kisebb nehézségek sokaságáról mégis helyes fogalmat alkossunk — bár tartunk attól, hogy fárasztóak leszünk —, bemutatunk még néhány példát. Ez még azok részére is tanulságos lesz, akik már régebben megértettek bennünket.

A haditevékenység nehéz viszonyok között végrehajtott mozgás. Amint képtelenek vagyunk a vízben természetesen és egyszerűen mozogni, könnyen és pontosan lépni, éppoly kevéssé tudunk a háborúban közönséges erővel még csak közepes eredményt is elérni. Ily módon a jó elméleti oktató olyan, mint az úszómester, aki szárazon gyakoroltatja a vízben szükséges mozdulatokat, noha azok így furcsának és természetellenesnek tűnnek is. Azok az oktatók, akik maguk sohasem merültek víz alá, vagy tapasztalataikból semmi általánosan használhatót nem tudnak leszűrni, ugyancsak híján vannak a gyakorlati érzéknek, és ostobák is, mert csak azt tanítják, amit mindenki amúgyis tud — a járást.

Megállapíthatjuk még, hogy mindenféle háborúban sűrűn fordulnak elő sajátos jelenségek, ennélfogva a háború olyan zátonyokkal teli ismeretlen tengerhez hasonlít, amelyet a hadvezér szelleme sejt ugyan, de szeme sohasem látott, és amelyen koromsötét éjszakában kell hajóznia. Ha hozzá még ellenszél is támad, tehát a véletlen is ellene fordul, a legnagyobb művészetre, lélekjelenlétre és eró'feszítésre van szüksége ott, ahol a távoli szemlélő azt gondolná, hogy minden simán megy. A súrlódások felismerése a legfőbb része annak a gyakran dicsért haditapasztalatnak, amelyet minden jó tábornoktól megkövetelhetünk. Természetesen nem az a jó tábornok, aki a súrlódásokról minél elevenebb képet alkot, s aki ezért leginkább a hatásuk alá kerül (a haditapasztalattal rendelkező aggályoskodó tábornokok népes csoportja ez), hanem, aki ismeri a súrlódásokat, hogy ahol csak lehet, úrrá legyen rajtuk, és ne várjon olyan pontos eredményeket, amelyek éppen emiatt nem érhetők el. A súrlódásokat egyébként elméletileg sohasem ismerhetjük meg eléggé. Ha képesek volnánk is rá, hiányoznék ítélőképességünknek az a gyakorlottsága, mely a hozzávaló érzéken is múlik, és amelyre a kicsiny, szerteágazó dolgoknál nagyobb szükség van, mint ahol a nagy, döntő eseteket önmagunkkal és másokkal előzőleg megtanácskozhatjuk. Miként a világfi, ítélőképességének immár szokássá vált tapintatával mindig illendően beszél, cselekszik és forog a világban, éppen úgy csak haditapasztalatokkal rendelkező tiszt tud, a nehezebb és könnyebb esetekben egyaránt — mondhatjuk, a háború minden érverésénél — megfelelően dönteni és határozottan intézkedni. Az ilyen tapasztalat és gyakorlat szinte önkéntelenül szüli a gondolatot: ez megy, amaz nem. így nem egykönnyen ad okot a megrovásra, ami a háborúban, ha gyakran megtörténik, alapjában rendíti meg a személye iránti bizalmat, és roppant veszélyessé válik.

104

A súrlódások, illetve az, amit így neveztünk, nehezítik meg a látszólag könnyű dolgokat. A továbbiakban erre még gyakran visszatérünk, és akkor kitűnik, hogy a tapasztalaton és az erős akaraton kívül még mennyi másfajta értékes szellemi tulajdonságra is szüksége van a jó hadvezérnek.

Nyolcadik fejezetZÁRÓ MEGJEGYZÉSEK AZ ELSŐ KÖNYVHÖZ

A veszéllyel, a testi fáradalmakkal, a hírekkel és a súrlódásokkal azoknak a dolgoknak adtunk nevet, amelyek a háború légkörének elemeiként torlódnak össze, és minden tevékenységet megnehezítenek. Gátló hatásuknál fogva ismét csak az általános súrlódások közös fogalmával fejezhetők ki. Vajon van-e ezekkel a gátló erőkkel szemben védőszerünk? Van egyetlen egy, de sem a hadvezérnek, sem pedig a hadba-vonult seregnek nem áll tetszés szerint rendelkezésére: a hadsereg harcedzettsége ez.

A megszokás edzetté teszi testünket a nagy fáradalmak elviselésére, megerősíti lelkünket a nagy veszélyekkel, ítélőképességünket pedig az első hirtelen benyomásokkal szemben. Általa hasznos megfontoltságra tesz szert a közhuszártól, lövésztől kezdve a hadosztálytábornokig mindenki, és a hadvezérnek is megkönnyíti munkáját.

Amint a sötét szobában szemünk bogara kitágul, és mintegy magába szívja a kevéske fényt, hogy a tárgyakat lassan-lassan megkülönböztethesse, és végül is jól eligazodjék, így van ez háborúban a gyakorlott katonával is, míg a kezdő vaksötét éjszakában tapogatódzik.

Egyetlen hadvezér sem teheti harcedzetté hadseregét, és a békében végrehajtott gyakorlatok sem sokat érnek, ha a haditapasztalattal vetjük össze, de javára dől el az összehasonlítás egy olyan hadsereggel szemben, amelynél még e gyakorlatok is csak gépies ügyeskedésből állanak. Ha már a békeidők gyakorlatainál megteremtjük a súrlódások egy részét, és így az próbaköve lesz az egyes vezetők ítélőképességének, körültekintésének és határozottságának is, sokkal többet ér, mintsem azok gondolnák, akik ezt tapasztalatból nem ismerik. Mindennél fontosabb, hogy a katona, akár alsóbb, akár magasabb beosztásban van, a háborúnak azokkal a jelenségeivel, amelyek első látásra nagyon meglepik és megzavarják, ne a háborúban találkozzék először. Ha velük egyszer is volt már dolga, félig-meddig ismerősek lesznek számára. Ugyanez vonatkozik a testi fáradalmakra is. Gyakorolni kell ezeket, nem annyira a test, mint inkább a lélek hozzászoktatása céljából. Háborúban az újdonsült katona hajlamos arra, hogy a szokatlan fáradalmakat a vezetés hibái, tévedései és zavarai következményének tartsa, ami kétszeres súllyal nehezedik kedélyére. Minderre nem kerül sor, ha már béke idején előkészítjük reá.

A harcedzettség békében való megszerzésének másik, nem ennyire általános, de mégis nagyon fontos eszköze: más hadsereg haditapasztalattal rendelkező tisztjeinek alkalmazása. Európában ritka a béke, és a háború más világrészeken sohasem szünetel. A hosszú békét élvező állam jól teszi hát, ha e harcterekről néhány olyan tisztet fogad fel, akik ott jól megállották a sarat vagy saját tisztjei közül párat odaküld, hogy megismerjék a háborút.

Bármily kevés is e tisztek száma a hadsereg létszámához képest, befolyásuk mégis igen érezhető. Tapasztalataik, szellemi beállítottságuk, jellemük nagy hatással van alárendeltjeikre és bajtársaikra. Még akkor is, ha vezetői hatáskör nem bízható rájuk, olyan szakértőnek bizonyulnak, akiknek véleményét legtöbbször érdemes meghallgatni.

M Á S O D I K K Ö N Y V

A HÁBORÚ ELMÉLETE

Első fejezetA HADMŰVÉSZET BEOSZTÁSA

A HÁBORÚ – tulajdonképpeni értelmében – harcot jelent; abban a sokrétű tevékenységben ugyanis, amit általában háborúnak nevezünk, a harc az egyetlen hatásos tényező. A harc: fizikai erőkifejtés útján létrejött szellemi és testi erőpróba. A lelkiállapotnak döntő hatása van a harci erőkre, s ezért magától értetődik, hogy a szellemi tényezők szerepét nem hagyhatjuk figyelmen kívül.

A harc az embereket már régen a különféle találmányok előnyeinek hasznosítására ösztönözte; ily módon a harc sokat változott. Bármint alakult is azonban, fogalma nem változott, és a háború lényege maradt.

A találmányok mindenekelőtt a harcosok fegyverzetére és felszerelésére szorítkoztak. Ezeket elő kell állítani, és használatukat még a háború előtt be kell gyakorolni. Mindez a harc természetéhez és törvényeihez igazodik, de nyilvánvaló, hogy tőle eltérő tevékenység; csupán előkészítését, nem pedig vezetését jelenti. Egyébként világos, hogy a fegyverzet és a felszerelés lényegileg nem tartozik a harc fogalmához, hiszen már a testnek test elleni küzdelme önmagában is harc.

A harc meghatározza a fegyvereket és a felszerelést, ezek viszont módosítják a harcot, a kettő között tehát kölcsönhatás áll fenn.

Maga a harc mégis sajátos tevékenység, annál is inkább, mivel egészen sajátos körülmények között: veszély közepette zajlik le.

Ha valahol, úgy itt kétségtelenül el kell határolnunk egymástól a különböző tevékenységeket. E gondolat gyakorlati jelentőségének megértéséhez elég, ha csak emlékeztetünk rá, hogy aki egyik munkakörben derekasan megállta a helyét, a másikban kicsinyességével sokszor hasznavehetetlennek bizonyult.

Az egyes tevékenységek elhatárolása semmi esetre sem nehéz, ha a felfegyverzett és felszerelt haderőt olyan adott eszköznek tekintjük, amelynek célszerű alkalmazásánál csupán az általa elérhető legfőbb eredményeket kell ismernünk.

A hadművészet tehát lényegében nem más, mint az adott eszközök harcban való alkalmazásának művészete, és erre nem találunk jobb megjelölést, mint a hadvezetés nevet. A tágabb értelemben vett hadművészet keretébe sorolható azonban a harc érdekét szolgáló minden tevékenység, tehát a haderő egész megszervezése: a sorozás, a felfegyverzés, a felszerelés és a kiképzés is.

Valamely elmélet használhatósága szempontjából igen lényeges, hogy különválasszuk a szervezést és az alkalmazást. Könnyen megérthetjük ugyanis, hogyha a hadművészet elmélete a haderők szervezésével kezdődne és a vezetés követelményeihez szabná azt, csak arra a néhány esetre alkalmazhatnánk, amikor a meglevő erők e követelményeknek éppen megfelelnek. Ha azonban az esetek nagy többségére alkal-mazható és többé-kevésbé mindig használható elméletet akarunk létrehozni, annak alapját csak az általában szokásos harci erők és eszközök, s csupán az általuk elérhető lényeges eredmények képezhetik.

A hadvezetés tehát nem más, mint a harcra vonatkozó intézkedés és a harc vezetése. Ha a harc csupán egyetlen cselekmény volna, további tagozásának nem lenne oka. Ámde a harc több-kevesebb önmagában zárt cselekményből — egységből — áll, amelyet ütközetnek nevezünk, amint arra az első könyv első fejezetében* rámutattunk. Ebből azután két egészen különböző tevékenység származik: az egyik intézkedik magára az ütközetre vonatkozóan, és vezeti azt, a másik összekapcsolja egymással az ütközeteket a háború célja érdekében. Az elsőt harcászatnak, a másodikat hadászatnak nevezzük.

Ez a felosztás a gyakorlatban ma már csaknem általánossá vált, és mindenki elég biztosan tudja, hová sorolja az egyes tényeket, anélkül, hogy a besorolás igazi okával tisztában volna. Mélyreható okának kell lennie azonban, hogy ezt a felosztást a gyakorlatban úgyszólván vakon követjük, és megmondhatjuk, a közhasználat vezetett rá. Egyes szerzők önkényes és a dolog természetétől idegen megállapításai viszont a gyakorlatban használhatatlannak bizonyultak.16

A mi felosztásunk szerint a harcászat a harci erőknek az ütközetben, a hadászat pedig az ütközeteknek a háború céljára való alkalmazását tanítja.

A behatóbb tárgyalás során tisztázzuk majd az ütközeteknek, mint egységeknek, közelebbi fogalmát és feltételeit. Egyelőre elégedjünk meg annak megállapításával, hogy

az egy időben vívott ütközeteknél az egység fogalma a térre vonatkoztatva addig terjed, ameddig a személyes parancs elér, időre vonatkoztatva — vagyis az egymást követő ütközeteknél — pedig addig tart, amíg az egyes ütközetek válsága el nem múlt.*

Persze adódhatnak olyan kétes esetek is, amelyeknél éppenséggel több ütközetet is egynek tekinthetünk. Ez nem felosztásunk hibája. A gyakorlatban mindig így van, ha a dolgok közti különbség fokozatos átmenetekben nyilvánul meg. Mindenesetre akadhatnak olyan cselekmények, amelyeket — nézőpontunk megváltoztatása nélkül — éppúgy sorolhatunk a hadászat, mint a harcászat körébe; ilyen pl. örsállásokhoz hasonló nagy kiterjedésű állások védelme vagy némelyik folyóátkelés stb.

Felosztásunk csupán a haderő alkalmazására vonatkozik, és ebben ki is merül. Van azonban sok olyan tevékenység, amely a háború szolgálatában áll ugyan, de mégis különbözik tőle, és majd közelebb áll hozzá, majd távolabb van tőle. Valamennyi a haderő fenntartására irányul. A szervezés, a kiképzés megelőzi a haderő alkalmazását, fenntartása viszont együttjár vele, és szükséges feltétele. Szorosan véve azonban, az erők* fenntartására irányuló minden tevékenységet a harcra való előkészületnek kell tekintenünk; természetesen a végrehajtáshoz közel álló olyan tevékenység ez, amely mintegy átvonul a hadműveleteken, és a haderő alkalmazásával váltakozik. Minden jogunk megvan rá, hogy a többi előkészítő tevékenységgel együtt kizárjuk a szűkebb értelemben vett hadművészet, vagyis a tulajdonképpeni hadvezetés köréből. Az elmélet főfeladatának, a különnemű dolgok szétválasztásának szempontjából, erre szükség is van. Ugyan ki akarná az élelmezési és közigazgatási szolgálat soksok ágát a tulajdonképpeni hadvezetéshez sorolni? Bár a csapatok alkalmazásával állandó kölcsönhatásban állnak, mégis lényegükben különböznek tőle.

Az első könyv harmadik fejezetében** mondottuk már, hogy egyedül a harcot, illetve az ütközetet tekintjük közvetlenül hatásos cselekménynek. Minden más tevékenység szálai benne futnak össze, vagyis a harc mutat számukra célt, amelyet azután saját törvényeik szerint igyekeznek elérni. Ezzel behatóbban kell még foglalkoznunk.

Az ütközeten kívüli tevékenységek különféle jellegűek:Egy részük, bizonyos vonatkozásban, még magához a harchoz tartozik, s azonos

vele, más vonatkozásban viszont a haderő fenntartását szolgálja. Más részük egyedül a haderő fenntartásához tartozik, ós csak eredményeinek kölcsönhatásával befolyásolja a harcot.

A menet, a táborozás és az elszállásolás bizonyos vonatkozásban a harchoz tartozó tevékenység, és a csapatok különböző állapotát jelenti; márpedig, ahol csapatokat tételezünk fel, ott az ütközet gondolatának is mindig fel kell merülnie.

Az élelmezés, a betegellátás, a fegyver- és felszereléspótlás pedig csupán a haderő fenntartását szolgálja.

A menetek fogalmilag a csapatok alkalmazásával azonosak. Bár az ütközet alatt végrehajtott menet, amelyet rend-Az erő fogalma, Clausewitznál általában az eszközöket is felöleli. — BZERK. *ffi A szerző e kérdéssel az első könyv második fejezetében foglalkozik. — SZEFK.szerint felfejlődésnek nevezünk, voltaképpen még nem harc, de annyira belső és szükségszerű kapcsolatban áll vele, hogy az ütközet szerves részét képezi. Az ütközeten kívüli menet viszont nem más, mint a hadászati rendeltetés végrehajtása, amely megszabja mikor, hol, és milyen harci erővél kell ütközetbe lépnünk. Ennek egyedüli eszköze a menet.

Az ütközeten kívüli menet tehát hadászati eszköz, de mégsem tartozik csupán a hadászathoz; végrehajtása harcászati és hadászati törvényekhez van kötve, minthogy a menetben levő harcierő minden pillanatban ütközetbe kerülhet. Ha a menetoszlop útját egy folyón vagy hegyvonulaton innen rendeljük el, annak hadászati célja van, mert szán-

dékunk az, hogy amennyiben menetközben ütközetre kerülne sor, inkább az innenső, mint a túloldalon vívjuk meg.

Ha azonban az oszlop, ahelyett, hogy a völgyben húzódó úton haladna, a szomszédos magaslat gerincén menetel vagy a kényelmesebb menet kedvéért több kisebb oszlopra tagozódik, már harcászati szempontok érvényesülnek, mert eleve megszabják, miként alkalmazzuk erőinket a várható harcban.17

A menetrend állandó kapcsolatban van a harckészültséggel, tehát harcászati jellegű, és tulajdonképpen nem más, mint a várható ütközetre kiadott első és előzetes intézkedés.

A menet — eszköz, amellyel a hadászat előkészíti hatóelemeit: az ütközeteket. Az ütközet hatása azonban sokszor csupán eredményében és nem lefolyásában nyilvánul meg. Ily módon gyakran megtörtént, hogy a szemlélet az eszközt és a ható-elemeket felcserélte. Döntő, mesterien vezetett menetekről beszélnek, és a belőlük kialakult ütközet-kombinációkat értik rajtuk. A fogalmaknak ez a substitutiója* oly természetes, és a kifejezés tömörsége olyannyira kívánatos, hogy nem lenne célszerű mellőzni, mindamellett ne feledjük el, hogy egymáshoz közel eső fogalmak soráról van szó, amelyek összecserélése könnyen tévútra vezethet.

Ilyen téves nézet pl. az, amely a hadászati tervezésnek a harcászati sikerektől független hatást tulajdonít. Előfordul- hat, hogy menetekkel és manőverekkel ütközet nélkül is elérjük célunkat. De szabad-e ebből azt következtetni, hogy ütközet nélkül is legyőzhetjük az ellenséget? E tévedés súlyos következményeire a későbbiekben még rámutatunk.

Ha a meneteket a harc alkotó részének tekinthetjük is, vannak olyan vonatkozásai, amelyek sem harcászati, sem hadászati szempontból nem tartoznak hozzá. Ide sorolhatjuk a csapatok kényelmét szolgáló berendezéseket, hidak és utak építését stb. Bár ezek csupán az előfeltételeket teremtik meg, bizonyos körülmények között, mint pl. az ellenség szeme láttára történő hídépítésnél, a csapatok alkalmazását egész közelről érintik, és azzal csaknem azonosnak tekinthetők. Lényegükben mégis mindig külön tevékenységnek számítanak, s így vizsgálatuk nem tartozik a hadvezetés elméletéhez.

Táborozások alatt, ellentétben a szállásokkal, a csapatok összpontosított és harckész elhelyezésben nyugszanak, pihennek. A táborozás helyének megválasztása egyúttal az ütközet hadászati beállítása, és a beállítás módjában benne van az ütközet alapja is. Ez egyébként minden védőütközet előfeltétele. A táborozás tehát lényeges része mind a hadászatnak, mind a harcászatnak.

A csapatok jobb pihentetése végett, a táborokat szállásokkal helyettesítjük. Ez utóbbiak — a táborhoz hasonlóan — fekvésüket és kiterjedésüket illetően a hadászathoz, a harckészültségre irányuló belső berendezésüket tekintve pedig a harcászathoz tartoznak.

A tábornak és a szállásnak a csapatok pihentetése mellett rendszerint más rendeltetése is van, mint pl. bizonyos terület fedezése, valamely állás megtartásának biztosítása; de szolgálhat pusztán csak a pihentetésre is. Emlékezzünk rá, hogy a hadászat céljai igen sokfélék lehetnek, mert mindent, amitől további előnyt várunk, az ütközet céljául tűzhetünk ki. Szükségképpen a hadviselés eszközének fenntartása is gyakran szerepel elgondolásának céljai között.19

Bár ilyen esetben a hadászat csupán a csapatok fenntartását szolgálja, mégis alkalmazásuk területén mozog, hiszen a haderőnek a hadszíntér bármely pontján való csoportosítása már alkalmazását jelenti.

Ha azonban a csapatoknak táborban és szállásban való elhelyezése olyan tevékenységgel jár, amelyet nem tekinthetünk az erők alkalmazásának, mint amilyen a

19 A pihent csapat ugyanis előnyt jelent az ütközetben. — Szerk.

kunyhóépítés, a sátorverés vagy a tábor és szállás élelmezési, egészségügyi szolgálata, nem sorolhatjuk őket sem a hadászat, sem a harcászat körébe.

Sőt, kivitélezését illetően maga a sáncolás sem tartozik a hadvezetés elméletéhez, ámbár a sáncok helye és berendezése, nyilván, az ütközetre vonatkozó intézkedések szerves részét képezi, tehát harcászati vonatkozású. A harcászat feltételezi, hogy a kiképzett csapat ért a sáncoláshoz.

Ama tevékenységek közül, amelyek csupán az erők fenntartását szolgálják, és semmiképpen sem függnek össze az ütközettel — hozzá legközelebb a csapatok élelmezése áll, mivel csaknem naponta ellátja a haderő minden tagját. Az élelmezés tehát, hadászati vonatkozásban, teljesen áthatja a hadműveleteket. Hangsúlyozzuk a dolog hadászati vonatkozását, mert az ütközet folyamán a csapatok élelmezése ritkán módosítja a tervet, noha ilyen eset is elképzelhető. A legszorosabb kölcsönhatás tehát a hadászat és a haderő ellátása között alakul ki, és közismert, hogy az ellátási szempontok egyúttal a hadjárat és a háború tervezését is lényegesen befolyásolják. Bármily gyakoriak és döntőek is ezek a szempontok, a csapatok ellátása mindig lényegesen elüt az erők alkalmazásától, és csupán eredménye számít.

Jóval távolabb áll a csapatok alkalmazásától a többi említett szolgálati ággal járó tevékenység. Az egészségügyi ellátás, bármily fontos is a hadsereg jólétére, állományának csupán egy kis részét érinti, s nagyobb részének alkalmazására csak csekély és közvetett befolyása van. A felszerelés pótlására, ha az a haderő szervezetének nem rendszeres és folyamatos tevékenysége, csak időszakonként kerül sor, ezért a hadászati tervezésnél csak ritkán esik latba.

De ne értsük félre, egyes esetekben ezek a szolgálati ágak valóban döntő fontosságúak. Elképzelhető, hogy a kórházak és lőszerkészletek nagy távolsága egymagában igen fontos hadászati elhatározások indítóoka lehet. Nem kívánjuk ezt sem tagadni, sem elhallgatni. Ámde nem egy adott esetről, hanem elvont elméletről van szó. Bízvást állítjuk, hogy az ilyen befolyás elenyésző ahhoz, hogy számottevő legyen a hadvezetés elmélete számára. Nem érdemes tehát vesződni vele, hogy a betegellátás, a lőszer- és fegyverzetpótlás elméleteinek rendszere, útjai és eredményei a hadvezetéselmélet részévé váljanak, mint ahogy a csapatok élelmezését illetően ez kétségkívül fennáll.

Vizsgálódásunk eredményét újra átgondolva megállapíthatjuk, hogy a háborúhoz tartozó tevékenység két főcsoportra osztható: egyrészt a háború előkészítésére, másrészt magára a háborúra. Az elméletnek is ezt kell szem előtt tartania.

Az előkészítést szolgáló ismeretek és készségek a haderő felállításán, kiképzésén és fenntartásán munkálkodnak. Mellékes, milyen gyűjtőnevet adunk nekik, elég, ha tudjuk, hogy a tüzérségi ismeret,* az erődítéstan, az úgynevezett elemi harcászat,** a haderő egész szervezése, közigazgatása, valamint minden hasonló dolog ide tartozik. Magának a háborúnak az elmélete ezzel szemben az előkészített eszközöknek a háború célja érdekében való alkalmazásával foglalkozik. Az előkészületekből csupán az eredményekre, pontosabban: az alkalmazásra átvett eszközök főbb tulajdonságainak ismeretére van szüksége. Ezt az elméletet nevezik aztán szűkebb értelemben hadművészetnek vagy a hadvezetés elméletének, illetve a haderő alkalmazása elméletének, ami mind ugyanazt jelenti.

Ez az elmélet tárgyalja tehát az ütközetet, a tulajdonképpeni harcot, továbbá a meneteket, táborozásokat és az elszállásolást, minthogy ezek a harccal többé-kevésbé azonos fogalomkörbe tartoznak. A csapatok élelmezését azonban elméleti körén kívül álló tevékenységnek tekinti, és az egyéb körülmények közé sorolva, csak eredményeivel számol,* Annak idején általában a fegyverek ismeretét ölelte fel. — Szerk.

« Yalóiizműleg a mai értelemben retf tiajseljárás. — Szerk,,A szorosabb értelemben vett hadművészet harcászatra és hadászatra oszlik. Az

előbbi az egyes ütközetek formáival, az utóbbi az ütközetek alkalmazásával foglalkozik. A menetekkel, a táborozásokkal és az elszállásolással mindkettő csupán az ütközet révén függ össze. Ezek harcászati vagy hadászati jellegűek, aszerint, hogy az ütközet formájával vagy hadászati jelentőségével kapcsolatosak.

Sok olvasónk bizonyára fölöslegesnek tartja a harcászatnak és hadászatnak — e két egymáshoz oly közel álló dolognak — éles elhatárolását, minthogy nincs közvetlen hatása a hadvezetésre. Természetesen oktalanság volna, ha ilyen elméleti beosztástól várnánk a csatatéren közvetlen eredményt.

Minden elmélet első feladata, hogy rendbeszedje az összekevert, sőt, mondhatjuk, összekuszált fogalmakat és képzeteket. Csak akkor érthetünk meg valamit könnyen és világosan, ha egyetértünk az elnevezésekben és fogalmakban. Csakis így juthatunk az olvasóval közös álláspontra. A harcászat és a hadászat időben és térben egymásba fonódó, de egymástól mégis lényegesen különböző tevékenység, és belső törvényszerűségeikre, egymáshoz való viszonyukra teljességgel csak akkor derül fény, ha fogalmukat pontosan határoztuk meg.

Aki mindezt semmibe veszi, ne foglalkozzék elmélettel. Annak gondolkozását nyilván nem sértik a kusza és zavartkeltő, ingatag és terméketlen képzetek, amelyek hol semmitmondóak, hol fellengzőek, hol meg üres általánosságban mozognak. Ilyenekről pedig sokszor hallunk és olvasunk, mert tudományos elmélyültséggel vajmi keveset foglalkoztak még a tulajdonképpeni hadvezetés tárgykörével.

Második fejezetA HÁBORÚ ELMÉLETE

Régente a hadművészet fogalmán csupán a haderőhadrafoghatóvá tételét értették

Régebben a „hadművészet" vagy „hadtudomány" elnevezés csupán olyan ismeretek és készségek összességét jelentette, amelyek anyagi dolgokkal foglalkoznak. Ezeknek az ismereteknek és készségeknek a tárgyköre a fegyverek szerkesztését, előállítását és kezelését, az erődök és sáncok építését, a hadsereg szervezését és mozgatás-mechanizmusát ölelte fel, és valamennyi a háborúban jól használható haderő megteremtését szolgálta; egyoldalú anyagi természetű tevékenység volt tehát. Alapjában véve nem volt más az egyszerű mesterségből lassanként gépies művészetté finomult tevékenységnél. Nem volt több köze a harchoz, mint a kard- művességnek a vívás művészetéhez. Szó sem volt még a haderőnek a veszély pillanatában és állandó kölcsönhatások közepette történő alkalmazásáról, éppúgy, az értelemnek és a bátorságnak egy adott irányba ható sajátos megnyilvánulásairól sem.

A várvívás művészete — alapjában véve a legelső háború

A harc vezetésének és a szellemi erők működésének első nyomaival a várvívás művészetében találkozunk. E megnyilvánulások azonban legtöbbször csak anyagi létesítményekben: approche-okban, tranche-okban, contreapproche- okban,

battériákban20 stb. öltöttek sebtében testet. A szellemi erők egyetlen sugara volt ez csupán, hogy nyomában felsorakozhassanak az ilyen anyagban fogant alkotások. Az effajta háborúkban az értelem úgyszólván mindig csak ilyen területen jutott szóhoz, ezért működése ezzel nagyjában ki is merült.

Majd valamelyest a harcászat is szóhoz jutKésőbb a harcászat megkísérelte, hogy mechanizmusát olyan jellegűvé tegye,

amely az eszköz sajátosságaira épült általános rendelkezésen alapszik. Ez persze már a csatatérre visz, bár még nem ér fel a szellem szabad tevékenységéig, de már eljut az alakzatok és a csatarend által önműködő gépezetté vált, tevékenységét puszta vezényszóra, óraműsze- rűen végző hadsereghez.

A hadvezetés maga csak alkalomadtán, mintegy inkognitó szerepelt

Azt tartották, hogy az igazi hadvezetés, a meglevő eszközöknek szabad — vagyis a helyzethez mért — alkalmazása, nem lehet elmélet tárgya, hanem egyedül a vérbeli tehetség dolga. Amint a háború a középkori ökölharcból lassan-lassan szabályosabb és bonyolultabb alakot kezd ölteni, a hadviselésről is kialakul az emberek fejében egy-egy nézet. Ám ezek főleg emlékiratokban és elbeszélésekben mellékesen, bizonyos mértékben inkognitó láttak napvilágot.

A hadiesemények vizsgálata szükségessé tette az elmélet megteremtését

Amint a hadviselésre vonatkozó nézetek és gondolatok mind jobban halmozódtak, a történelemtudomány pedig egyre inkább bíráló jelleget öltött, sürgetővé váltak olyan alapelvek és szabályok, amelyek segítségével közös nevezőre hozhatók a hadtörténelemben olyannyira természetes ellentmondások és viták. A véleményeknek minden szilárd alap és törvény nélküli kavargását az emberi szellem nem fogadhatta el.

Pozitív tanlételek felállítására törekedtekKialakult tehát az a törekvés, hogy a hadvezetés számára alapelveket, szabályokat,

sőt rendszereket alkossanak. Ez pozitív célkitűzés volt, de nem vette figyelembe a hadvezetés beláthatatlan nehézségeit. A hadvezetés ugyanis, amint már rámutattunk, csaknem minden irányban bizonytalan határok között mozog, márpedig minden rendszernek, minden tannak — mint szintézisnek21 — korlátozó jellege van, és így áthidalhatatlan ellentmondás keletkezik az elmélet és gyakorlat között.

Anyagi vonatkozású elméletekAz elméletírók már eleve érezték tárgyuk nehézségeit. Úgy akartak kitérni előle,

hogy alapelveiket és rendszerüket csupán anyagi dolgokra és egyoldalú tevékenységre vonatkoztatták. Miként a háború élőkészítésének tudományában, itt is biztos és pozitív eredményekre törekedtek, s csak azt vették figyelembe, ami kiszámítható.

A számbeli fölényA számbeli fölény anyagi jellegű dolog. A gj^őzelem valamennyi tényezője közül

tehát ezt ragadták ki, mert idővel és térrel összekapcsolva matematikai igazságnak

20 Approcho - futóárok; tranche — lövészárok; ccmtreapproche — előretolt sánc ; battéria — tüzelőállás. — Szerk.

21 A részek összefoglalása, egységes egésszé való kapcsolása. — Szeri;,

nyilváníthatták. Minden más körülményt mellőzhetőnek gondoltak, mivel — feltételezésük szerint — mindkét oldalon egyformák, és így semlegesítik egymást. Eljárásukkal egyetérthetnénk, ha az ideiglenes jellegű lett volna, és ha a számszerűség tényezőjének különböző körülmények között való megismerésére irányul. Ámde összeférhetetlen a valósággal, hogy a számbeli fölényt örökérvényűnek, egyedüli alaptörvénynek tartsák, és a hadtudomány minden titkát abban a szabályban lássák, hogy bizonyos időben és helyen számbéli fölényt kell létrehozni.

A csapatok ellátásaMég egy másik anyagi elemet is megpróbáltak elméletileg rendszerbe foglalni.

Kijelentették, hogy az egész hadvezetés egy előre megállapított szervezeten alapuló csapatellátás függvénye.

Ily módon persze megint csak olyan számokhoz jutottak, amelyeknek alapját temérdek önkényes feltételezés képezte, és ezért a gyakorlatban nem állták meg a helyüket.

A hadműveleti alap22

Egy elmés fő megkísérelte, hogy a tényezők egész tömegét — amelyek közé némi szellemi vonatkozás is vegyült — egyetlen fogalomba: a hadműveleti alap (bázis) fogalmába vonja össze. Ilyen tényezők: a hadsereg élelmezése, kiegészítése és felszerelésének pótlása, a hátországgal való összeköttetésének biztossága, végül esetleges visszavonulásának biztonsága, is. Az egységes fogalmat először is minden egyes tényezővel, majd az alap nagyságát (kiterjedését) magával az alappal, végül pedig a haderőnek az alappal képzett szögét ez utóbbi kiterjedésével helyettesítette, és mindezt csupán azért, hogy merőben értéktelen, tisztára geometriai eredményre jusson. Másra valóban nem is juthatott, ha meggondoljuk, hogy a helyettesítések egyike sem hajtható végre a valóság megsértése és az említett fogalom körébe eső dolgok egy részének kihagyása nélkül. A hadműveleti alap fogalmára a hadászatban valóban szükség van, és határozottan érdem, hogy erre rájöttek. Ily módon való felhasználása azonban elfogadhatatlan, hibás egyoldalú eredményekre vezetett, amit ráadásul az elmélet emberei egészen téves irányba tereltek azzal, hogy az átkaroló hadműveleteknek mindent felülmúló hatást tulajdonítottak.A belső vonalak

E hamis irányzat ellenhatásaként később egy másik mértani alapelv, az úgynevezett belső vonalak elmélete került uralomra. Annak ellenére, hogy maga az elv a valóságnak megfelelő helyes alapon nyugszik, nevezetesen, hogy a háború egyedül hatásos eszköze az ütközet, mégis tisztára mértani jellegénél fogva, ez is egyoldalú volt, és a valóságban semmiképpen sem játszhatott döntő szerepet.

El kell vetnünk ezeket a próbálkozásokatEzeknek az elméletalkotó próbálkozásoknak csupán analitikai* oldala jelent

haladást, szintetizáló** oldaluk, előírásaik és szabályaik azonban hasznavehetetlenek..Határozott, állandó értékű tényezőkre törekednek, holott a háborúban minden

bizonytalan, és csupa változó értékkel kell számolnunk.Szemléletük csak anyagi tényezőkre korlátozódik, holott a háborút szellemi erők és

azok megnyilvánulásai hatják át.

22 A hadműveleti alap kérdésével Clausewitz az ötödik könyv tizenötödik és tizenhatodik fejezetében foglalkozik behatóbban. A mű német eredetijében a fejezet címe egyszerűen „Ba- sis", a későbbi fejezet címo pedig „Operationsbasis". Az eltérő címek alatt lényegében azonos fogalmat tárgyal, és mivel nem látjuk az elnevezésbeli különbség okát, mindkét fejezet címét „hadműveleti alap" kifejezéssel fordítottuk. — Ford.

Csak az egyoldalú tevékenységet látják, márpedig a háborúban a szemben álló erők állandó kölcsönhatása érvényesül.

Szerintük a lángészre nem, vonatkoznak szabályokMindaz, amit egyoldalú szemléletük szegényes bölcsessége nem érhetett fel,

szerintük, kívül esett a tudomány keretein és már a szabályok fölött álló lángész tere volt.

De jaj annak a harcosnak, aki olyan silány szabályok között botorkál, amelyeket a lángész elvet, mellőz és talán ki is gúnyol! Hiszen éppen a lángész cselekedete az igazi szabály, és az elméletnek nem is lehet méltóbb feladata, mint, hogy bemutassa: miként és miért cselekedett a lángész éppen így.

Jaj annak az elméletnek, amely a szellem erejével kerül szembe! Önellentmondását semmiféle megalázkodással sem szüntetheti meg, és minél alázatosabb lesz, annál jobban sújtja az élő valóság gúnya és megvetése.Az elmélet nehézsége, ha a szellemi tényezők területére lép

Az elmélet dolga nehézzé válik, amint a szellemi tényezők területére lép Az építőművészet és a festészet pontosan tudja hányadán áll, amíg csak anyaggal

van dolga; a mechanikai és optikai szerkezetek felett nem merül fel vita. Amint azonban lelki benyomásokat vagy érzelmeket kell kifejezniük és létrehozniuk, amint műveik szellemi hatására kerül sor, elméletük minden törvénye ködös eszmékben oldódik fel.

A gyógyítás művészete leginkább testi jelenségekkel foglalkozik; olyan állati szervezettel van dolga, amely örökös mozgásnak lévén alávetve, szinte pillanatonként változik. Az orvos feladatát ez olyannyira megnehezíti, hogy ítélőképessége többet ér minden tudományánál. Mennyivel nehezebb az eset azonban, ha lelki hatások is közrejátszanak; ezért előbbrevaló a lelkibajok orvosa.

A szellemi tényezőket nem lehet a háború köréből kizárniNos, a haditevékenység sosem irányul csupán a puszta anyag ellen, hanem mindig

az azt éltető szellemi erők ellen is. Ezek egymástól elválaszthatatlanok. De a szellemi tényezőket csak lelki szemünkkel láthatjuk, és ez a meglátás minden embernél más; sőt gyakran különböző időben egyazon ember is különféleképpen látja a dolgokat.

Mivel a háború mindig veszély közepette zajlik, ítéletünket különösképpen erőnk érzete és bátorságunk alakítja. A bátorság bizonyos értelemben olyan kristálylencse, amelyen a képzetek tudatossá válásuk előtt áthaladnak.

Mégis kétségtelen, hogy a szellemi tényezőknek mái- maga a tapasztalat is bizonyos objektív vonást kölcsönöz.

Mindenki ismeri a rajtaütés, az oldal- és hátbatámadás erkölcsi hatását; nem sokra becsüljük a hátát mutató ellenség bátorságát, és mindenki merészebb, ha üldöz, mint amikor őt üldözik. Az ellenséget híréből, korából és tapasz- taltságából ítéljük meg, és ehhez igazodunk. Mindannyian gondosan mérlegeljük a saját és ellenséges csapatok szellemét, hangulatát. A szellemi élet ilyen megnyilvánulásait tapasztalatból jól ismerjük; egyre visszatérő jelenségek ezek, és jogosan tartjuk a maguk nemében hatásos tényezőknek. Hová jutna az olyan elmélet, amely figyelmen kívül hagyná mindezt?

Ezeknek az igazságoknak sarkköve természetesen a tapasztalat. Semmiféle elmélet, de egyetlen hadvezér se merüljön el lélektani és filozófiai okoskodásokban.

A hadvezetés elméletének legfőbb nehézsége

Meg kell tüzetesebben vizsgálnunk a haditevékenység főbb sajátosságait, hogy világosan lássuk a hadvezetés elméletének nehézségeit, és ebből megértsük az elmélet jellegét.

Első sajátosság: a szellemi erők és hatások.( A z ellenséges érzület)

Az első sajátosság a szellemi erőkben és hatásokban rejlik.A harc eredetileg ellenséges érzület megnyilatkozása. Manapság a háborúnak

nevezett nagy harcainkban ebből gyakran csak az ellenséges szándék marad. Legalábbis az egyes harcos semmiféle ellenséges érzülettel sem viseltetik a másikkal szemben. Ámde a harc sosem zajlik le érzelmi megnyilvánulások nélkül. A háborúinkból ritkán hiányzó nemzeti gyűlölet többé-kevésbé pótolja a személyes gyűlöletet. Ott azonban, ahol ez sincs, és kezdetben az elkeseredés is hiányzik, harc közben lobban fel az ellenséges érzület, mert az ellenünk parancsra irányuló erőszak, a megtorlás és bosszú érzését elsősorban nem annak értelmi szerzője, hanem végrehajtója ellen váltja ki. Ez emberi vagy — ha úgy tetszik — állati dolog, de mindenképpen igaz! Megszoktuk, hogy elméletben a harcot az erők elvont mérkőzésének tekintik, amelyben nincs részük az érzelmeknek. Ez is az ezernyi tévedés egyike, amelyet az elmélet szándékosan követ el, mert nem számol a következményekkel.18

A harc természetében gyökeredző érzelmi megnyilatkozásokon kívül vannak még más, lényegileg nem a harchoz tartozó, de vele könnyen társuló rokonérzések, mint a becs- vágy, uralomvágy, mindenfajta lelkesedés stb.

A veszély lelki hatása.(A bátorság)

A harc végül is a veszély elemét szüli. Ebben minden haditevékenység oly otthonos legyen, mint madár a levegőben, hal a vízben. A veszély vagy közvetlenül, tehát ösz-tönszerűen, vagy pedig az értelem útján hat kedélyállapotunkra. Menekülésre késztet, és amennyiben ez nem lehetséges, nyomában félelem és aggódás támad. Ha ösztöneinket a bátorság ellensúlyozza, ilyen hatás nem keletkezik. A bátorság azonban semmiképpen sem az értelem megnyilvánulása, hanem ugyanolyan érzés, mint a félelem. A félelem a fizikai létfenntartásra, a bátorság erkölcsi épségünk megőrzésére irányul. A bátorság nemes ösztön, ezért nem kezelhetjük élettelen eszközként, amelynek hatása pontosan kiszámítható. A bátorság nem pusztán a veszély hatását semlegesítő ellensúly, hanem sajátos tényező.

A veszély hatásának köreA veszélynek a harcban állókra gyakorolt hatását csak úgy értékelhetjük helyesen,

ha nem korlátozzuk a pillanatnyi fizikai veszélyre. A veszély nemcsak azzal hat, hogy bennünket fenyeget, hanem azzal is, hogy a vezetésünkre bízottakat is fenyegeti, és nem pusztán abban a pillanatban hat, amikor ránktör, hanem képzeletünk révén mindaddig, amíg benyomása tart; a veszély végül nemcsak közvetlenül önmagában hat, hanem közvetve a felelősségérzet útján is, amely tízszeres súllyal nehezedik lelkünkre. Vajon ki javasolna vagy határozna el egy nagy csatát anélkül, hogy ne hatna rá többé-kevésbé vagy ne rendítené meg lelkét az ily döntő cselekménnyel járó veszély és felelősség? Állíthatjuk, hogy a háború cselekményei — ha valóban cselekedetek, és nem merülnek ki a puszta jelenlétben* — mindig a veszély körében mozognak.

0 Ti. abban, hogy a szemben álló erők tétlenül farkasszemet néznek. — Szerk.

Egyéb érzelmi megnyilvánulásokHa az ellenségeskedés és veszély szülte érzelmi megnyilvánulásokat a háború

sajátosságának tekintjük is, nem rekeszthetjük ki abból az életutunkon kísérő többi érzelmet sem. Bőven jut szerep ezeknek is. Igaz, az életnek e nehéz megpróbáltatásában elnémul a szenvedélyek kicsinyes játéka. Ez persze a háborúban részt vevők alsó rétegére vonatkozik csupán, akikben a veszély és erőfeszítések közepette elhalványulnak az élet egyéb dolgai, leszoknak az álnokságról, amely a halál küszöbén elnémul, és így igaz harcoshoz méltó egyszerű katona-jellemmé válnak. A magasabb beosztásokban ez másképpen van, mert minél magasabb polcon áll valaki, annál körültekintőbbnek kell lennie. Itt az érdekek harcában a nemes és rossz szenvedélyek változatos játéka folyik. Irigység és nemeslelkűség, gőg és szerénység, harag és megindultság váltakozik, és válik a nagy dráma hatóerejévé.

Az értelem sajátosságaNemcsak az érzelemnek, de az értelemnek is nagy szerepe van a háborúban.

Ábrándokat kergető, hóbortos, éretlen főtől nem várhatjuk azt, amit a megfontolt és bölcs elmétől.

Ahány egyéniség, annyiféle a célhoz vezető útAz értelem egyénenként való különbözősége a magasabb beosztásokban fokozottan

érezteti hatását, és létrehozza — ahogyan első könyvünkben már megbeszéltük — a cél-hoz vezető utak sokféleségét. Ennek tulajdonítható, hogy a valószínűség és szerencse játékának egyszer kisebb, máskor nagyobb szerepe van az események alakulásában.

Második sajátosság: az állandó visszahatásA haditevékenység második sajátossága: az állandó visz- szahatás és az ebből eredő

kölcsönhatás. Nem beszélünk itt a visszahatás kiszámításának nehézségéről, amely amint már említettük, abban rejlik, hogy a szellemi erőket nem tekinthetjük határozott értékű tényezőknek, csupán arról szólunk, hogy a kölcsönhatásban — természetéből folyóan — nincs semmiféle tervszerűség. Valamely ténykedésünknek az ellenségre gyakorolt hatása, minden más hatásadat között a lehető legsajátosabb. Miután azonban az elmélet sohasem egyedi esetekkel, hanem a jelenségek bizonyos csoportjával foglalkozik, az ilyen esetek megítélését mindig a tehetségre bízza. Természetes tehát, hogy egy olyan tevékenységnél, mint a háború, amelynek az általános körülményekre épített tervét oly gyakran zavarják váratlan egyedi jelenségek, általában sok mindent a tehetségre kell bíznunk, és az elméleti utasítások kevésbé használhatók, mint bármely más területen.

A harmadik sajátosság: az adatok bizonytalanságaA háborúban különös nehézséget okoz az adatok nagy bizonytalansága, mert így

mindent bizonyos fokig homályban kell végeznünk. Ez ráadásul — mint ködben vagy holdvilágnál — gyakran nagyítva és torzítva mutatja a dolgokat. Amit a homály eltakar a tökéletes bepillantás elől, a tehetségnek kell felfednie vagy pedig a szerencse dolga marad. Tehát, objektív bölcsesség hiányában, ismét a tehetségben, sőt a véletlen jóindulatában kell bizakodnunk.

Pozitív tan létrehozása lehetetlenA tárgykör természete folytán így merő képtelenség volna a hadművészetet, mint valamiféle állványzattal, pozitív tantételekkel venni körül, amely a vezetőnek mindenkor külső támasztékul szolgálna. Valahányszor az ember egyedül a maga tehetségére volna

utalva, kívül rekedne a tantételek építményén, és szemben találná magát vele. Bármily sokoldalúnak gondoljuk is ezt az építményt, a végkövetkeztetés, mint mondottuk, mindig ugyanaz: a tehetség és a lángész törvények fölött áll, az elmélet pedig ellentétbe kerül a valósággal.

Az elmélet lehetőségei.(A nehézségek nem mindenütt egyformák)

E nehézségekből két kivezető út nyílik.Elsősorban is, amit a haditevékenység természetéről általában mondottunk, nem

vonatkozik egyformán minden beosztásra. Alsóbb beosztásokban inkább önfeláldozó bátorságot kell tanúsítani, viszont az értelem és ítélőképesség nehézségei jóval kisebbek. A jelenségek itt sokkal szűkebb térre szorulnak, a célok és eszközök száma korlátozottabb, az adatok biztosabbak, sőt többnyire láthatók a valóságban is. Minél feljebb megyünk azonban, a nehézségek annál nagyobbak, s végül a hadvezérnél oly magasra tornyosulnak, hogy csaknem mindent a lángészre kell bízni.

De tárgyi felosztás szerint sem mindenütt egyformák a nehézségek. Csökkennek, az anyagi hatások világában, és növekszenek, minél inkább lelki, akaratra ható indítékokká válnak. Ezért könnyebb elméleti tételekbe foglalni az ütközetek rendjét, tervét és vezetését, mint alkalmazásukat. Ott fizikai fegyverek küzdenek egymással, és bár a szellem sem liiányozhatik, az anyag az úr. Az ütközetek kihatásában azonban, amikor az anyagi sikerek indítékokká válnak, már csak szellemi természetű jelenségekkel van dolgunk. Egyszóval a harcászat sokkal kevesebb gondot okoz az elméletnek, mint a hadászat.

Az elmélet csupán szemlélet, ne pedig tan legyenAz elmélet második járható útja ahhoz a nézethez vezet, hogy nincs szükség pozitív

tantételekre, vagyis valamiféle végrehajtási utasításra. Mindenütt, ahol valamely tevékenység nagyjából mindig ugyanazokhoz a dolgokhoz, és kisebb eltérésekkel vagy a kombinációk bármily gazdag változatával is, de mindig ugyanazokhoz a célokhoz és eszközökhöz fűződik, ezek a dolgok, célok és eszközök ésszerű szemlélet tárgyai lehetnek. Minden elméletnek az ilyen szemlélet a leglényegesebb része, és elnevezésére éppen általa tarthat igényt. Az elmélet ugyanis a tárgykör elemző vizsgálata, s mint ilyen, pontos ismeretekre vezet, ha pedig a tapasztalatra, esetünkben a hadtörténelemre alkalmazzuk, otthonosak leszünk abban. Minél jobban megközelíti az elmélet ezt a célt, annál inkább levetkőzi az ismeretek objektív alakját, és a képesség szubjektív jellegét ölti fel, annál biztosabban érvényesül ott is, ahol a dolgok természeténél fogva, dönteni egyedül csak a tehetség képes. Ilyenkor az elmélet a tehetség útján valósul meg. Ha az elmélet a háború lényegét alkotó tényezőket vizsgálja, ha élesen megkülönbözteti az első tekintetre összefolyónak látszó dolgokat, továbbá, ha pontosan megjelöli az eszközök tulajdonságait, és rámutat valószínű hatásukra, végül, ha világosan meghatározza a célok jellegét, és mélyreható kritikai szemlélettel derít fényt a háború birodalmára — teljesítette fő feladatát. így azután vezetőjévé válik mindenkinek, aki könyvekből akarja megismerni a háborút, mert megvilágítja útját, irányítja lépteit, fejleszti ítélőképességét, ós megóvja a tévedésektől.

Ha egy szakember fél életét szenteli valamely homályos tárgykör feltárásának, bizonyára messzebb jut, mint aki rövid idő alatt akarja azt megismerni. Nem kell tehát mindenkinek mindent elejétől kezdeni, és mindenben elmélyülni, mert az elmélet feladata, hogy az ismereteket rendezve és tisztázva tárja elénk. Az elmélet nevelje a leendő hadvezér szellemét, vagyis irányítsa önképzését és nevelését, ám nem szükséges, hogy a csatamezőre is elkísérje; tegyen úgy

mint a bölcs nevelő, aki irányítja és egyengeti az ifjú szellemi fejlődését, anélkül, hogy egész életén át kézen fogva vezetné.

Ha az elméletből eredő szemlélet nyomán az alapelvek és szabályok úgyszólván önmaguktól alakulnak ki, és így kristályosodik ki magától az igazság is, az elmélet nem kerül szembe az értelem természetes törvényével, sőt alátámasztja azt ott, ahol a saját boltozata ilyen oszlopfőben végződik. Ámde ezt csak azért teszi, hogy a gondolkozás filozófiai törvényével összhangban megvilágítsa azt a pontot, amelyben minden vonal összefut, nem pedig azért, hogy ebből a csatatéren valamiféle algebrai forma alakuljon ki. Még az alapelvek és szabályok is inkább a gondolkodó értelem főirányvonalát mutassák, semmint, hogy a végrehajtás útját cövekeljék ki.

Az ilyen szempont lehetővé teszi a gyakorlattal összhangban álló elmélet létrejöttét

Ilyen nézőpont mellett a hadvezetés számára megnyugtató, hasznos és a valósággal soha ellentétbe nem kerülő elméletet teremthetünk. Helyes alkalmazásától függ csupán a cselekvéssel való összhangja. így szűnik meg az elmélet és a gyakorlat közti képtelen különbség, amelyet a gyakran ésszerűtlen elmélet idéz elő. Az egészséges emberi értelemtől elszakadt elméletet a szellemi korlátoltság és a tudatlanság sokszor ürügyül használta fel, hogy eredendő tökéletlenségét igazolja.

Az elmélet, ezek szerint, a célok és eszközök jellegét vizsgálja.Cél és eszköz a harcászatban

Az elméletnek tehát az eszközök és célok jellegét kell vizsgálnia.A harcászatban az eszközt a harcra hivatott, kiképzett csapatok alkotják. A cél: a

győzelem. Később, az ütközet tárgyalásánál alkalmunk lesz ezt a fogalmat még közelebbről is meghatározni. Itt megelégszünk annak megállapításával, hogy számunkra győzelmet jelent, ha az ellenség a harcteret kiüríti. Ezzel a győzelemmel a hadászat eléri az ütközet célját, és ebben van az ütközet tulajdonképpeni jelentősége, ami mindenképpen kihat a győzelem jellegére. Más az olyan győzelem, amely az ellenséges haderő meggyengítésére irányult, mint az, amelytől csupán egy állás birtokbavételét vártuk. Az ütközet jelentősége tehát érezhető hatással lehet annak tervezésére és vezetésére, következésképpen ez is a harcászat tárgyát képezi.

Az eszközök alkalmazását szüntelenül kísérő tényezőkVannak tényezők, amelyek állandó kísérői az ütközetnek, és több-kevesebb hatással

vannak reá. A haderő alkalmazása során ezeket szintén vizsgálat tárgyává kell tennünk.Ezek a tényezők: a terep, a napszak és az időjárás.

A terepA terep, amelyet inkább a táj és a földfelület fogalmára bontunk, szigorúan véve,

nem lehetne hatással az ütközetre, ha az teljesen sík területen, megműveletlen rónaságon folyna.

Steppéken ez valóban előfordul, megművelt európai vidéken azonban aligha lehetséges. Ennélfogva a kultúrnépek között nehezen képzelhető el olyan ütközet, amelyre a táj és a földfelület hatással ne volna.

A napszakA napszak hatása az ütközetre a nappal és az éjszaka különbségéből adódik, de

természetesen, ezen túlmenő vonatkozásai is vannak. Az ütközeteknek ugyanis bizonyos időtartamuk van, a nagyobbak sok-sok órán át is folynak. Lényegesen másképp

tervezünk egy nagy csatát, ha reggel kezdjük, mintha délután. Mindazonáltal sok ütközetnél a napszak szerepe egészen közömbös és befolyása általában igen csekély.

Az időjárásAz időjárásnak még ritkábban van lényeges hatása, és többnyire csak a köd játszik

szerepet.

A hadászat céljai és eszközeiA hadászatnak eredetileg csak a győzelem, vagyis a harcászati siker az eszköze, és

célja mind az, ami végső fokon közvetlenül békére vezet. Az eszközöknek a cél érdekében való alkalmazását kisebb-nagyobb hatású tényezők kísérik.Az eszközök alkalmazására kiható tényezők

Ilyen tényezők: a táj és a földfelület; az előbbi fogalma egyúttal a hadszínteret és lakosságot is felöleli. További tényezők: a napszak, de egyszersmind az évszak is, végül az időjárás, szokatlan jelenségeivel: a kemény fagyokkal stb.

Új eszközökMiután a hadászat az ütközet sikerét a felsorolt tényezőkkel kapcsolja össze, ezzel a

sikert — tehát az ütközetet is — sajátos vonással ruházza fel, külön célt is tűz eléje. Ameny- nyiben ez a cél nem vezet közvetlenül békére, hanem abban csak alárendelt szerepet játszik, maga is eszközzé válik. Ily módon az ütközetben aratott sikerek vagy győzelmek, mint hadászati eszközök, különböző jelentőségűek. Valamely hadállás elfoglalása a tereppel kapcsolatos ütközeti siker. Ámde nemcsak az egyes sajátos célú ütközeteket kell eszköznek tekintenünk, hanem az ütközetek közös célú kom-binációjának nagyobb egységét is. A téli hadjárat pl. az évszakkal kapcsolatos ilyen kombináció.

A hadászat célja tehát csak az lehet, ami közvetlenül békére vezet. A célokat és eszközöket az elmélet hatásuk és kölcsönös kapcsolatuk alapján vizsgálja.

A hadászat csak a tapasztalat álapján vizsgálja az eszközöket és a célokat

Első kérdésünk az, hogyan tárgyalja az elmélet ezeket a tényezőket? Ha a filozófiai vizsgálódástól várnánk eredményt, olyan nehézségekbe ütköznénk, amelyek egyébként az ésszerű hadvezetéstől és annak elméletétől idegenek. Ezért az elmélet a tapasztalathoz fordul, és szemléletét a hadtörténelem már ismert eseményeire alapozza. Ily módon leszűkített elméletté válik, amely csupán a hadtörténelem nyújtotta viszonyokra illik. Ez a leszűkítés azonban már eleve elkerülhetetlen, mert az elmélet minden tételét vagy a hadtörténelemből szűri le, vagy legalábbis összeveti azzal. Egyébként az ilyen korlátozás minden esetben inkább fogalmi, mint tárgyi jellegű.

Ennek az eljárásnak nagy előnye, hogy az elmélet nem vész el töprengésekben, szőrszálhasogatásban és agyrémekben, hanem gyakorlatias marad.

Meddig terjedjen az eszközök elemzése?A második kérdés: meddig menjen az elmélet az eszközök elemzésében?

Nyilvánvalóan csak addig, amíg azok sajátosságai alkalmazásuk szempontjából számításba jönnek. A különböző fegyverek lőtávolsága és hatása a harcászatban igen fontos, de szerkezetük érdektelen, bár hatásukat ennek köszönhetik. A hadvezetésnek nem szenet, ként és salétromot, rezet és ónt bocsátanak rendelkezésére, hogy lőport és ágyúkat gyártson belőlük, hanem olyan kész fegyvereket, melyek hatása már eleve adott. A hadászat felhasználja a térképet, anélkül, hogy törődnék a háromszögelő mérésekkel.

Nem vizsgálja, milyen az államrend, miként kell a népet nevelni és kormányozni, hogy a hadisikerek előfeltételeit legjobban biztosítsa. Olybá veszi ezeket, amilyennek az európai államok rendszerében találja, és csak akkor figyel fel rájuk, ha a nagyon eltérő társadalmi körülményeknek már számottevő hatása van a háborúra.

A tudás nagyfokú egyszerűsítéseKönnyen érthető, hogy ily módon az elmélet tárgyköre nagymértékben szűkül, és a

hadvezetéshez szükséges tudás is jóval kisebb. Miként az ország vizei, mielőtt a tengerbe ömlenének, folyamokká egyesülnek, a haditevékenység szolgálatában álló ismeretek és készségek nagy tömege, amelyre a hadseregnek hadbavonulása előtt szüksége van, mielőtt a háborúban elérné végső célját, végül is éppen úgy néhány nagy eredményben egyesül. Csupán ezeket, a háború tengerébe torkolló tevékenységeket kell ismernie annak, aki vezetni akar.

Ez magyarázza meg, hogyan lesz valakiből gyorsan nagy hadvezér,anélkül, hogy tudóssá válnék

Vizsgálódásunk szükségképpen ide vezet, és minden más magyarázat kétségeket hagy bennünk. így érthető, hogy a háborúban gyakran olyan magasabb beosztású parancsnokok, sőt hadvezérek aratnak nagy sikert, akik azelőtt más területen tevékenykedtek. Ez a magyarázata annak is, hogy a kitűnő hadvezérek sohasem a nagytudású, vagy éppen tudós tisztek sorából kerültek ki; helyzetüknél fogva nagy tudásra többnyire nem is tehettek szert. Ezért joggal tartották nevetséges kicsinyeskedőknek azokat, akik a leendő hadvezér neveléséhez minden részletismeretet szükségesnek vagy akár hasznosnak gondoltak. Könnyen bebizonyítható, hogy ez csak árthat, mert az embert a közölt ismeretek és eszmeirányok nevelik. Csak ami nagy, tesz naggyá, a kicsi csak kicsinyessé tehet, hacsak mint érdektelent el nem utasítjuk magunktól.

E g y korábbi ellentmondásMiután a hadvezetéshez szükséges tudás egyszerűségét nem vették figyelembe,

hanem ahhoz hozzácsapták a háborút szolgáló ismeretek és készségek egészét, nyilvánvaló ellentmondásba kerültek a való élet jelenségeivel. Nem maradt más hátra, mint hogy mindent a lángész javára írjanak, akinek, szerintük, nincs szüksége elméletre, ós akire nem érvényes az elmélet.

Ezért tagadták mindenfajta tudás hasznát, és mindent a tehetségnek tulajdonítottak

A józan eszű emberek belátták, mily óriási szakadék tátong még mindig a lángelme és a szobatudós között. Bizonyos szabadossággal elvetettek hát minden elméletet, és a hadvezetést olyan természetes ténykedésnek tekintették, amelyet, veleszületett tehetségéhez mérten, többé vagy kevésbé jól lát el az ember. Tagadhatatlan, hogy ez a felfogás jobban megközelítette a valóságot, mint azoké, akik a hadviselés szempontjából hasznavehetetlen tudás mellett szálltak síkra. Mindazonáltal erről is hamar kiderül, hogy mennyire túlzott. Értelmi tevékenységünk nem nélkülözhet bizonyos képzet- és fogalom-kincset, amely nagyrészt nem velünk született, hanem elsajátított tudás-anyag; csupán az a kérdés még, mire vonatkozzék? Állítjuk, hogy ennek a tudásanyagnak olyan dolgokra kell irányulnia, amelyekkel az embernek a háborúban közvetlenül dolga van.

A tudás jeleljen meg a beosztásnak

A haditevékenységhez szükséges tudás feleljen meg a vezető beosztásának: alsóbb beosztásban kisebb lehet és szűkebb körre terjedhet, magasabb beosztásban viszont nagyobb és átfogóbb legyen. Láttunk hadvezéreket, akik aligha tündököltek volna egy lovas ezred élén, és megfordítva.

A háborúban a tudás igen egyszerű, de mégsem könnyűNoha a haditevékenységhez szükséges tudás igen egyszerű, hiszen kevés tárgyra

irányul, és ezeknél is mindig csak a végeredmény fontos, a vezetés képessége mégsem könnyű. Már az első könyvben szólottunk róla, hogy a háborúban általában minden cselekvés nehézségbe ütközik. Itt most mellőzzük azokat a nehézségeket, amelyek csakis bátorsággal küzdhetők le, és hangsúlyozzuk, hogy a tulajdonképpeni tevékenység csak az alacsonyabb beosztásokban egyszerű és könnyű, a magasabb állásokban azonban mind nehezebbé válik, majd végül a legfelső helyen a hadvezérnél, az emberi szellem egyik legnagyobb erőpróbája.

Milyen legyen a tudás?A hadvezérnek sem történelemkutatónak, sem publicistának nem kell lennie, de

legyen jártas a magasabb államélet dolgaiban, ismerje az uralkodó irányzatokat, a szemben álló érdekeket, a napi politika kérdéseit, a vezető személyeket, és helyesen ítélje meg ezeket. Nem szükséges, hogy kitűnő emberismerő, az emberi jellem búvára legyen, ámde megköveteljük tőle, hogy ismerje alárendeltjeinek jellemét, gondolkodásmódját, erkölcsi felfogását, egyéni hibáit és erényeit. Nem fontos, hogy értsen a járművek málházásához, a hámos lovak befogásához, de egy hadoszlop különböző körülmények között végrehajtott menetének idejét már helyesen becsülje meg. Ezeket az ismereteket nem lehet tudományos formulák rendszerén át belénk önteni; úgy sajátíthatjuk el csupán, ha tisztán látjuk és helyesen ítéljük meg a való élet dolgait, és ebben megfelelő tehetség is támogat.

A magasabb rendű haditevékenységhez szükséges tudást az jellemzi, hogy szemlélet, tanulmányozás, gondolkodás útján és csak különleges tehetséggel sajátítható el. Az ilyen tehetség, miként a méh virágból a mézet, az élet jelenségeiből ösztönösen csupán azok értelmét vonja ki. Ehhez a tudáshoz a szemlélődésen és vizsgálódáson kívül a gyakorlati élet ismerete is szükséges. Az élet gazdag tanítása nem hoz létre egy Newtont vagy Eulert, viszont kialakíthatja egy Gondénak,19 vagy egy Frigyesnek mindennel számolni tudó képességét.

Nem szükséges tehát, hogy szellemi méltóságának védelmében a haditevékenység valótlansághoz és nevetséges ki- csinyességhez folyamodjék. Nem ismerünk olyan nagy és kiváló hadvezért, akinek közepes szellemi képessége lett volna; sok esetről tudunk azonban, amikor alsóbb beosztásukban a legnagyobb elismerést kiérdemelt férfiak a legfelső helyeken, kellő értelmi képesség híján, még a középszer mértékét sem ütötték meg. Az persze magától értetődik, hogy a betöltött hatáskörök szerint a hadvezérek között is lehet különbség.

A tudásnak képességgé kell válniaA hadvezetésnek még egy mindennél fontosabb feltétele van: a szükséges tudás oly

mélyen hassa át szellemünket, hogy úgyszólván elveszítse objektív jellegét. Csaknem valamennyi művészetnél és az élet mindenfajta tevékenységénél hasznát vehetjük a már megtanult, és beporosodott könyvekből felelevenített igazságoknak, noha szellemük és valódi értelmük már elhomályosult bennünk. így még a naponta előforduló és alkalmazott igazság is valami rajtunk kívül eső maradhat. Ha az építész tollal a kezében

bonyolult számítások útján meghatározza egy tartószerkezet teherbíró- képességét, az eredményként kapott igazságot nem tekintheti saját agya szüleményének. Először is nagy üggyelbajjal kikeresi az adatokat, majd olyan értelmi műveletnek veti alá, amelynek törvényét nem ő találta fel, és szükségességét pillanatnyilag részben nem is fogja fel, hanem nagyrészt gépiesen alkalmazza. Ilyesmi a háborúban sohasem fordul elő. A szellemi visszahatás és a dolgok állandó változása megköveteli, hogy a vezető tudásának egész kincsestárát magában hordja, és mindenütt és bármely pillanatban önállóan hozza meg a szükséges döntést. Az egyén szellemével és lényével egybeforrott tudásnak valóságos képességgé kell válnia. Ez az oka annak, hogy a háborúban kitűnt férfiaknak miért megy minden oly könnyen, és miért tulajdonítanak egyesek mindent a természetes tehetségnek; célzatosan mondjuk természetes tehetségnek, hogy megkülönböztessük a tanulmányokon és elmélkedésen érlelt tehetségtől.

Úgy gondoljuk, e megfontolások világosan megjelölték a hadvezetés elméletének feladatait, és sejtették megoldásuk módját.

Említettük már, hogy a hadvezetés két területe: a harcászat és hadászat közül, ez utóbbinak az elmélete kétségtelenül nagyobb nehézségekkel küzd. A harcászat ugyanis csaknem zárt tárgykörrel foglalkozik, míg a hadászat, közvetlenül a békére irányuló céljai folytán, a lehetőségek bizonytalan területén mozog. Mivel pedig elsősorban a had-vezérnek kell ezeket a célokat szem előtt tartania, a hadászatnak különösen ez a ráeső része nehéz.

A hadászat elmélete tehát, főként ott, ahol legnagyobbak a követelmények, sokkal inkább a dolgok puszta szemléletére szorítkozik, mint a harcászat. Megelégszik azzal, hogy segít a dolgok mélyreható megismerésében, ezzel megkönnyíti és biztosabbá teszi cselekvésünket. Sohasem kényszerít, hogy valamiféle objektív igazság nevében önmagunkat tagadjuk meg.

Harmadik fejezetHADMŰVÉSZET VAGY HADTUDOMÁNY?

1. A nyelvszokás még tétovázik.20 (Képesség és tudás. A tudomány tudás dolga csupán, a művészethez képesség kell)

Bármily egyszerű is a dolog, még sincs eldöntve a kérdés, sőt úgy látszik, mintha nem is tudnák eléggé, milyen alapon döntsék el. Mondottuk már, hogy a tudás más, mint a képesség. Egymástól annyira különböznek, hogy fogalmukat nem volna szabad összecserélni. A képességet tulajdonképpen nem lehet semmiféle könyvből elsajátítani, és így a művészetnek sem lehet tankönyve. Mivel azonban megszoktuk már, hogy vala-mely művészet gyakorlásához szükséges ismereteket (amelyek egyébként külön-külön teljes tudományágat képezhetnek), művészet-elmélet vagy egyszerűen művészet név alatt foglaljuk össze, csak következetesek maradunk, ha ezt a beosztási alapot átvesszük, és mindent művészetnek nevezünk, aminél alkotóképesség nyilvánul meg, mint pl. az építőművészetben, és viszont tudománynak mondjuk, ahol egyedül a tudás a cél, mint pl. a matematikában és a csillagászatnál. Magától értetődik tehát, hogy minden művészet-elméletben egész tudományágak szerepelhetnek, és ez ne tévesszen meg bennünket. Figyelemre méltó viszont, hogy minden tudományban van némi művészet is. A matematikában pl. maga a számolás és az algebra alkalmazása művészet, ez azonban még távolról sem pontos meghatározás. Az ember teljesítményeiben ugyanis bármily

kifejezett is a tudás és képesség közötti különbség, magában az emberben annál nehezebb a teljes elhatárolásuk.

Nehéz a felismerést az ítélettől megkülönböztetni.(A hadművészet)

Minden gondolkodás — művészet. Ahol a logika véget ér, ahol a felismerés eredménye: a logikai tételek megszűnnek, ahol az ítélet kezd működni — ott kezdődik a művészet. De az értelmi felismerés már maga is ítélet, tehát művészet, és végső fokon az érzéki felismerés is az. Egyszóval: amint puszta megismerő képesség nem létezhet ítéletalkotó képesség nélkül, vagy megfordítva, éppen úgy a művészet és a tudás sem választható el teljesen egymástól. De amint a szellem fényének e két alkotóeleme érzékelhető testet ölt, birodalmuk határai is élesebben kirajzolódnak. Még egyszer megállapíthatjuk: ahol teremtés, alkotás a cél, ott van a művészetek birodalma, a tudomány pedig ott uralkodik, ahol a kutatás és a tudás a cél. Ezek után nyilvánvaló, hogy a hadművészet elnevezés helyénvalóbb, mint a hadtudomány.

A legfontosabb fogalmak ismeretéhez ennyi elég is. Ezek után bátran állíthatjuk, hogy a háború, tulajdonképpeni értelmében, sem művészetnek, sem tudománynak nem mondható. Eleddig éppen az elképzelések helytelen kiindulópontja vezetett téves utakra. Ez volt az oka, hogy a háborút más művészetekkel, illetve tudományokkal önkéntelenül is egy sorba állították, amiből temérdek hibás összehasonlítás keletkezett.

Ezt már régen érezték, és ezért kijelentették, hogy a háború nem egyéb mesterségnél. Ez azonban többet ártott, mint használt, mert a mesterség csupán alacsony fokú művészet, és mint ilyen, szűkebb körre határolt törvényeknek van alávetve. A hadművészet egy ideig, a condottierekidejében, valóban a mesterség színvonalán mozgott. Ámde ennek nem belső, hanem külső okai voltak, és a hadtörténelem is bizonyítja, hogy ez az állapot mennyire nem volt természetes és kielégítő.

A háború is az emberi kapcsolatok megnyilvánulásaA háború tehát nem a művészetek és tudományok területére, hanem a társadalmi

élet körébe tartozik. A háború nagy érdekek összeütközése — véres megoldással, és csak ebben különbözik az összeütközések más fajtájától. Inkább hasonlítható a kereskedelemhez, mint a művészethez: a kereskedelemben szintén emberi érdekek és tevékenységek ütköznek, és az sokkal közelebb áll a politikához is, amely ismét csak a nagyobb méretekben folytatott kereskedelem egyik fajtája.22 Emellett a háború a politika méhében fejlődik ki, sejthetően benne rejlenek már körvonalai, miként az élőlények tulajdonságai a csírában.A különbség

A lényeges különbség abban rejlik, hogy a háború nem olyan akarati tevékenység, amely a mechanikus művészetek módjára holt anyagra vagy az ideális művészetekhez hasonlóan az élő, de engedelmes és formálható emberi értelemre és érzelemre hat, hanem olyan akarati megnyilvánulás, amely élő, de visszaható szervezet ellen irányul. Szembeötlő, hogy a hadviselésre mily kevéssé illik a művészetek és tudományok gondolat-sematizmusa, és egyben az is érthető, hogy csak tévutakra vezethetett az olyan törekvés, amely a hadviselés számára hasonló törvényeket keresett, mint amilyenek a holt anyagi világban érvényesülnek. A hadművészet mégis éppen a mechanikus művészeteket* akarta utánozni. Az ideális művészetek** utánzására azért nem kerülhetett sor, mert ezek maguk is híjával vannak a törvényeknek és szabályoknak, s a megalkotásukra irányuló kísérletek rendre elégtelennek és egyoldalúnak bizonyultak; a különféle nézetek, érzelmek és szokások árja mindig alámosta és elsodorta őket.

Ebben a könyvben kell egyrészt megvizsgálnunk, hogy az élőerők közötti összeütközés és annak megoldása általános törvényeknek engedelmeskedik-e, és vajon

ezek útmutatással szolgálnak-e a cselekvésre. Mint minden értelmünk körébe eső tárgyra, a kutató elme erre is fényt deríthet, és többé- kevésbé megvilágíthatja belső összefüggéseit. Ennyi már önmagában is elegendő az elmélet fogalmának tisztázásához.

N e g y e d i k f e j e z e l A METODIZMUS*

Ha meg akarjuk érteni a háborúban oly nagy szerepet játszó metódus és metodizmus fogalmát, egy futó pillantást kell vetnünk arra a logikai rangsorra, amely, mint valamilyen törvényes hatalom, ura a cselekvés világának.

A törvény a legáltalánosabb, a felismerés és cselekvés számára egyformán érvényes fogalom; szó szerinti értelemben nyilván, valami szubjektívet és önkényest jelent, és mégis éppen azt fejezi ki, amitől mi és a rajtunk kívül álló dolgok függnek. A törvény, mint a felismerés tárgya nem más, a dolgok és hatásuk egymáshoz való viszonyánál. Mint az akarat tárgya: a cselekvés megszabását, és így a parancsot, & tilalmat jelenti.

Az alapelv szintén törvény a cselekvés számára, de nem annak szó szerinti értelmében. Csak a törvény szellemét és értelmét tartalmazza, hogy amikor annak betűi a gyakorlati élet sokféleségét nem ölelhetik fel, az ítélőképességnek nagyobb szabadságot biztosítson. És mivel az ítéletnek magának kell eldöntenie, hogy az alapelv mikor nem alkalmazható, ily módon a cselekvés támaszává, vezérlő csillagává válik.

Az alapelv objektív jellegű, ha objektív igazság eredménye, s így minden emberre egyformán érvényes. De szubjektív — s ilyenkor rendszerint irányelvnek nevezzük —, ha benne szubjektív vonatkozások találhatók, és ezért csak annak értékes, aki azt önmaga számára megalkotta.

A metodizmus itt nem azonos a XVII—XVIII. század túlzottan óvatos, döntést kerülő, merev szabályolfat alkalmazó hadviselés énekmegjelölésére használt hasonló fogalommal. — Szerk.

A szabályt gyakran törvényként értelmezik, és mint ilyen, azonos jelentésű az alapelvvel. Azt mondjuk ugyanis: nincs szabály kivétel nélkül, de sohase mondjuk, hogy nincsen törvény kivétel nélkül. Ez azt mutatja, hogy a szabály szabadabban alkalmazható.

Máskor a szabályt eszköz értelemben használjuk, hogy a mélyebb igazságot egy közelebbi megjelölés útján ismerhessük fel, és hogy ehhez az ismertetőjelhez fűzzük cselekvésünknek az igazság egészére vonatkozó törvényét. Ilyenek a játékszabályok, a matematika rövidített eljárásai stb.

Az előírások és utasítások a cselekvés meghatározását tartalmazzák; sok olyan apró, részletkérdést érintenek, amelyek az általános törvények szempontjából túl aprólékosnak és jelentéktelennek tűnnének.

» Mechanikus művészet fogalmán Clausewitz nyilván az anyagi alkotásokban megnyilvánuló művészetet érti, mint amilyen pl. a festészet vagy a szobrászat. — Szerk.

*** Az ideális művészet fogalma a szerzőnél valószínűleg a főként szellemi eszközöket asználó, anyagtalan művészetet (költészetet, zenét) jelenti. — Szerk.

Végül, a metódus, az eljárásmód nem más, mint több lehetőség közül kiválasztott, állandóan ismétlődő eljárás; a metodizmus pedig a cselekvésnek általános alapelvek vagy egyes esetekre illő előírások helyett eljárásmóddal (metódussal) való meghatározása. Feltételezzük, hogy az ilyen eljárásmód alá sorolt esetek lényeges összetevőjükben szükségképpen azonosak; mivel ez nem mindegyiknél lehetséges, az a fő, hogy jó részük ilyen legyen, más szóval: a metódus a legvalószínűbb esetekre épüljön. A metodizmus tehát nem egyes meghatározott premisszákon,* hanem a hasonló

esetek átlagos valószínűségén alapszik, és ezért átlag-igazságra vezet; ha állandó alkalmazása beidegződött, végül öntudatlanul is helyesen cselekszünk.

A törvény fogalma, a felismerés vonatkozásában, bízvást mellőzhető a hadvezetésnél, mert a háború bonyolult jelenségei nem annyira szabályosak, a szabályszerű jelenségek viszont nem olyan bonyolultak, hogy e fogalommal messzebb jutnánk, mint az egyszerű igazsággal. Ha elég az egyszerű beszéd, mesterkéltté és szőrszálhasogatóvá válik az, ami bonyolult és dagályos. De a törvénynek a cselekvésre vonatkoztatott fogalma sem használható a hadvezetés elmé- letében, mert a jelenségek folytonos változása és sokfélesége miatt nem képes olyan meghatározást nyújtani, amely elég általános volna ahhoz, hogy megérdemelje a törvény nevet.

Az alapelvek, szabályok, előírások és metódusok azonban — ha pozitív tanokat tartalmaznak — nélkülözhetetlenek a hadvezetés elmélete számára; az igazság ugyanis csakis ezekben kristályosodhatik ki.

Miután a harcászat a hadvezetésnek az a része, amelyben az elmélet leginkább válhatik pozitív tanná, a felsorolt fogalmak leggyakrabban a harcászatban fordulnak elő. A lovasságot csak égető szükség esetén alkalmazzuk rendezett gyalogság ellen, csak akkor nyissunk tüzet, ha hatása már biztos, ütközetben minél több erőt tartalékoljunk a döntésre — mind harcászati alapelvek. E megállapítások nem alkalmazhatók ugyan minden esetre, de igazságukat szem előtt kell tartanunk, hogy szükség esetén hasznosíthassuk.

Ha egy ellenséges oszlop szokatlan időben történő étkezéséből annak elvonulására következtetünk, ha ütközet közben valamely csapat nyílt készülődése színlelt támadásra mutat, a valóság felismerésének e módját szabálynak nevezzük, mert egyes jelenségekből következtetünk a mögöttük rejlő szándékra.

Ha szabály az, hogy az ellenséget újult erővel kell támadnunk, midőn ütközet közben ütegeivel elvonulásba kezd, egyetlen áruló jelenségre alapozzuk cselekvésünket, és belőle az ellenség általános helyzetére következtetünk, nevezetesen arra, hogy az ütközetet fel akarja adni, visszavonulóban van, és ennek során sem tartós ellenállásra, sem pedig az üldözőktől való elszakadásra nem képes.

A háborút előkészítő elméletek előírások és metódusok útján valósulnak meg a hadvezetésben, ha azok elvei áthatják a kiképzett haderőt. Minden alaki, gyakorlati és harctéri szolgálatra vonatkozó szabályzat előírásokat és metódusokat tartalmaz. A gyakorlati szabályzatokban az előírások, a harctéri szolgálat szabályzatában a metódusok az uralkodók. Hozzájuk fűződik a tulajdonképpeni hadvezetés, adott eljárásmódként átveszi őket, és mint ilyenek szerepelnek a hadvezetés elméletében.

A haderő alkalmazására ezen túlmenően azonban előírások, azaz meghatározott utasítások már nem adhatók, mert kizárnák a szabad cselekvést. Ezzel szemben a metódusoknak helye van a hadvezetés elméletében. A metódus — amint már említettük — az adódó feladatoknak általános és a valószínűségre alapozott megoldási módozata, az alapelveknek, szabályoknak gyakorlati alkalmazása. Ám a metódusok ne jelentsenek mást, mint ami lényegük; ne váljanak a cselekvés abszolút értékű, nélkülözhetetlen rendszerévé, hanem maradjanak azok a legjobb általános formák, amelyek az egyéni megoldások egyszerűsítésére mindig rendelkezésre állanak.

A metódusok gyakori alkalmazása a hadvezetésben szintén fölöttébb fontosnak és elkerülhetetlennek látszik, ha meggondoljuk, hányszor kell puszta feltevés alapján vagy teljes bizonytalanságban cselekednünk. Egyrészt ugyanis az ellenség megakadályozza, hogy az intézkedésünket befolyásoló körülményeket egészen megismerhessük, másrészt elég időnk sincs rá. Még ha e körülmények valóban megismerhetők lennének is, már a dolgok hosszadalmassága és bonyolultsága; miatt sem volna lehetséges mindent kellően mérlegelni; vagyis intézkedéseinket mindig bizonyos számú lehetőségre kell

alapoznunk. Ha arra gondolunk, hogy adott esetben úgyszólván megszámlálhatatlan apró mellékkörülményt is mérlegelnünk kellene, nem áll más módunkban, mint az, hogy a részletkörülményeket egybevetve, rendelkezéseinket az általános és valószínű esetekre alapozzuk. Végül, ha nem feledjük el, hogy lefelé hatványozottan növekszik a parancsnokok száma, és minél alacsonyabb beosztásúak, annál kevésbé bízhatunk mély belátásukban és ítéletük fejlettségében, s így nem is várhatunk mást tőlük, mint a szolgálati szabályzaton és tapasztalaton alapuló belátást — érthetővé válik, hogy az ezekhez közel álló metodizmussal kell nekik segítséget nyújtanunk. Ez lesz elhatározásuk támasza, és egyben megakadályozza nézeteik kilengését és eltorzulását is. amitől kiváltképpen ott* kell óvakodnunk, ahol a tapasztalat any« nyira értékes.

Az oly nélkülözhetetlen metodizmusnak más pozitív előnye is van. Állandóan visszatérő formáinak gyakorlása révén ugyanis a csapatok vezetésében készségre, pontosságra és biztosságra teszünk szert. így a természetes súrlódások csökkennek, és a gépezet jobban működik.

A metódus tehát annál használatosabb, annál nélkülözhetetlenebb, mennél alacsonyabb fokú tevékenységről van szó. Felfelé mind ritkábban élnek vele, s végül a legmagasabb beosztásban már semmi szerepe sincs. Ezért sokkal inkább a harcászatban, mint a hadászatban otthonos.

A háború legfőbb értelmében, nem sokféle apró esemény egymásra halmozódó végtelen sorából áll, amelyek, jobb vagy rosszabb módszerrel, jól-rosszul irányíthatók, hanem egy-egy nagy, döntő eseményből, amellyel külön-külön kell foglalkoznunk. A háború nem kalásztermő mező, amelyet, tekintet nélkül a szárak nagyságára, jobb vagy rosszabb kaszával, így vagy úgy learatnak, hanem nagy szálfaerdőhöz hasonló, amelyben minden egyes fát törzsének növése szerint másként, jól megfontolva, döntenek.

Azt, hogy háborúban a metodizmus meddig terjedhet, természetesen nem a vezetői beosztások, hanem a dolgok alapján állapítjuk meg, és a legmagasabb beosztásokat csak azért érinti kevésbé, mivel azok cselekvési köre a legszélesebb. Az állandó csatarend, az elővédek és előőrsök állandó alkalmazása például olyan metódusok, amelyek nemcsak az alárendeltek, hanem esetenként a hadvezér kezét is megkötik. Ezek a metódusok, az adott helyzetből kiinduló saját elképzelései is lehetnek, de ha a csapatok és fegyverek általános tulajdonságaira vannak alapozva, az elmélet tárgyát is képezhetik. Ezekkel szemben már eleve el kell vetni minden olyan metódust, amelynek segítségével a háborúk és hadjáratok számára kész terveket akarnának gyártani.

Amíg a hadvezetés nem rendelkezik megbízható, ésszerű szemléletet biztosító elmélettel, a metodizmusnak a magasabb vezetésben is kelleténél jobban kell érvényesülnie. E hatáskörökben működő parancsnokok egy részének ugyanis, jobb életkörülmények hiányában, nem állott módjában kellő tanulmányokat folytatni. Eltévednek az elméletek és kritikák elvont és egymásnak ellentmondó okoskodásai között, józaneszük elveti őket, és így tapasztalatukon kívül nincs mire támaszkodniuk. Ezért egyéni elbírálást kívánó esetekben szívesen élnek a tapasztalat nyújtotta eszközökkel, vagyis a hadvezér sajátos eljárásmódját utánozzák, ebből pedig önmagától is metodizmus származik. Ha Nagy Frigyes tábornokai mindig az úgynevezett ferde csatarendet,23 a francia forradalom tábornokai pedig állandóan a széles csata- vonalakkal történő átkarolást alkalmazzák, Bonaparte alvezérei viszont összpontosított tömegek gyilkos lendületével rontanak az ellenségre — lehetetlen fel nem ismernünk, a mindig ismétlődő eljárásban egy-egy nyilvánvalóan átvett metódust, és láthatjuk azt is, hogy a metodizmus majdnem a legfelső vezetőig terjedhet. Ha jobb elmélet segíti majd a hadvezetés tanulmányozását, fejleszti és neveli a magasabb beosztásokra törekvő férfiak szellemét és ítélőképességét, a metodizmus sem fog oly magasra hatolni, és ahol még

szükség lesz is rá, nem pusztán utánzásból, hanem magából az elméletből ered majd. Bármily kitűnően működjön is egy nagy hadvezér, tevékenységének módja bizonyos fokig szubjektív jellegű, és egyénisége eljárásmódjaira is rányomja bélyegét; márpedig ez nem mindig egyezik annak az egyéniségével, aki mindezt utánozza.

Ámde mégsem lehet, és nem is volna helyes, a szubjektív metodizmust, vagy az egyéni eljárásmódot a hadvezetésből egészen száműzni. Inkább a háború egész jol]egének az egyes jelenségekre gyakorolt hatását kell látnunk benne. Ha az elmélet előre nem számolhatott vele, és nem vonhatta szemléletének körébe, csak ilyen metodizmussal érvényesülhet. Nyilvánvaló, hogy a forradalmi háborúnak sajátos metódusa volt. Melyik elmélet lett volna képes e sajátosságot előre látni? A baj csak az, hogy egy adott esetből eredő eljárásmód önmagát is könnyen túléli, mert megmarad, miközben a körülmények észrevétlenül megváltoznak; éppen ez az, amit az elméletnek világos és okos bírálattal meg kell akadályoznia. Amikor 1806-ban a porosz tábornokok, mint Lajos herceg Saalfeldnél, Tauentzien a Jena melletti Dornberg legyen Gra- wert Kapellendorf előtt és Rüchel Kapellendorf mögött, Nagy Frigyes ferde csatarendjével önmagukat pusztulásba kergették, az nemcsak idejétmúlt eljárás, hanem a leghatáro-zottabb balgaság is volt, amelyhez a metodizmus valaha is vezetett. Ennek lett végzetes következménye, hogy a Hohenlohe-hadsereg úgy tönkrement, mint más hadsereg még soha.

Ö t ö d i k f e j e z e tA BÍRÁLAT

Az elméleti igazságok a gyakorlati életben inkább a bírálat, mint tantételek útján érvényesülnek. Mivel a bírálat nem más, mint az elméleti igazságnak az eseményekre való alkalmazása, ily módon ezeket az igazságokat nemcsak hogy közelebb hozza az élethez, hanem — alkalmazásuk állandó ismétlésével — jobban bevési agyunkba is. Ezért tartjuk szükségesnek, hogy az elmélet után a bírálatra vonatkozó nézetünket is rögzítsük.

Valamely történelmi esemény egyszerű elbeszélése felsorolja csupán a dolgokat, és legfeljebb közvetlen okozati összefüggéseiket érinti. Ettől lényegesen különbözik a kritikai leírás.

A kritikai leírásban háromféle értelmi tevékenység nyilvánulhat meg.Először: feltárja és rögzíti a tisztázatlan történelmi tényeket. Ez a tulajdonképpeni

történelemkutatás, és semmi köze sincs az elmélethez.Másodszor: oknyomozást folytat. Ez a tulajdonképpeni kritikai kutatás. Az elmélet

számára nélkülözhetetlen; csak ez úton képes rögzíteni, indokolni vagy akárcsak megmagyarázni is azt, amit a tapasztalatból merít.

Harmadszor: vizsgálja az alkalmazott eszközöket. Ez a tulajdonképpeni bírálat, amely dicsér és megró; itt az elmélet a történelem vagy sokkal inkább a belőle levonható tanulság szolgálatában áll.

E két utóbbi tevékenységnél, clZciZ 9j történelemszemlélet tulajdonképpeni kritikai részében, minden attól függ, milyen mélyre hatolunk a dolgok elemzésében: vajon kétségtelen igazságokig jutunk-e el, és nem állunk-e meg, mint ahogy gyakran megtörténik, félúton valamilyen önkényes állításnál vagy feltevésnél.

Az oknyomozás gyakran leküzdhetetlen külső nehézségekkel jár, mert a valódi okokat egyáltalán nem ismerjük. Ez az élet semmilyen más körülményei között nem

fordul elő oly gyakran, mint a háborúban, ahol az eseményeket ritkán ismerjük teljességükben; még kevésbé ismerjük azokat az indítékokat, amelyeket az érdekelt fél szándékosan eltitkol vagy pedig, ha csak átmenetiek és véletlenek voltak, a történelem számára könnyen veszendőbe mennek. Ezért a kritikai leírásnak többnyire karöltve kell haladnia a történelemkutatással. Ámde az ok és okozat között még így is gyakran olyan ellentmondás áll fenn, hogy a bírálatnak nincsen jogcíme az okozatot az ismert okok szükségszerű következményének tekinteni. Kényszerű hézagok keletkeznek tehát, s így a történelmi eredmények tanulságul nem szolgálhatnak. Az elmélet mindössze arra tarthat igényt, hogy a vizsgálat egészen eddig a hézagig haladjon, és itt minden további következtetést szüntessen be. Baj akkor keletkezik valóban, ha az ismert tényeket elégségesnek képzelik az okozatok megmagyarázására, és ezáltal indokolatlan fontosságot tulajdonítanak nekik.

Az elmondottakon kívül a kritikai kutatásnak még egy roppant nagy belső nehézséggel is meg kell birkóznia: a háborúban ugyanis az okozatok ritkán vezethetők vissza egyetlen egyszerű okra, hanem több közös okból erednek. Korántsem elég ugyanis, hogy az események sorát elfogulatlan, becsületes szándékkal forrásukig kövessük, még azt is fel kell tárnunk, mi része volt bennük a közrejátszó okoknak. Ez viszont már jellegük beható vizsgálatát kívánja, s ezért a kritikai kutatás az elmélet területére lép át.

A kritikai szemlélet, vagyis az eszközök vizsgálata, azt a kérdést veti fel: mi volt az alkalmazott eszközök tulajdonképpeni hatása, és e hatások létrehozása szándékában állt-e a vezetőnek?

Az eszközök sajátos hatásának vizsgálata, e hatás természetének kutatásához, tehát újból az elmélet területére vezet.

Láttuk már, a bírálatnál mindig az a cél, hogy kétségtelen igazságokhoz jussunk, tehát ne álljunk meg önkényes következtetéseknél, amelyek másokra nem érvényesek, és amelyekkel éppoly önkényes állításokat szegezhetnek szembe. Ebből így meddő, tanulság és vég nélküli vita támad.

Láttuk továbbá, hogy mind az okok kutatása, mind pedig az eszközök vizsgálata az elmélet területére, vagyis olyan általános igazsághoz vezet, amelyet nem csupán egyet-len adott esetből nyertünk. Ha használható elmélet áll rendelkezésre, a szemlélet hivatkozhat rá, és vizsgálódását befejezheti. Amíg azonban ilyen elméleti igazság nincs a birtokunkban, a vizsgálatot az utolsó részecskéig folytatnunk kell. Ha ezt gyakran kell ismételni, a kutató — mint mondani szokták — ezerszeresen megdolgozik. Nem győzi a munkát és csaknem lehetetlen, hogy mindennel kellő alapossággal foglalkozzék. Következésképpen, hogy munkájának végére érjen: olyan megállapításokhoz folyamodik, amelyeket, ha ő maga nem is, mások önkényesnek találnak, mert nem ma-guktól értetődőek, és nincsenek kellően bizonyítva.

A helyes elmélet tehát a bírálat lényeges alapeleme. Elmélet nélkül a bírálat nem lehet tanulságos, nem lehet meggyőző erejű, sans replique23 bizonyíték.Hiú remény volna azonban olyan elmélet lehetőségében hinni, amely minden elvont igazságot felölelne, és így a bírálatnak más gondja se lenne, mint hogy az adott esetnek megfelelő törvényre hivatkozzék. Nevetséges kicsinyesség volna viszont, ha előírnók a bírálatnak, hogy a szent elmélet határán megálljon és visszaforduljon. Az analitikai vizsgálatnak ugyanaz a szelleme hassa át a bírálat munkáját is, amely az elméletet teremti. Megtörténhet, hogy a bírálat nemegyszer az elmélet területére csap át a számára különösen fontos dolgok tisztázása végett. Ez szükséges is. Viszont célját tévesztheti, ha az elméletet lélektelenül alkalmazza. Az elméleti kutatás minden pozitív eredménye, minden alapelv, szabály és metódus annál kevésbé általános, és annál távolabb áll az

23 Ellenvetés nélküli, vitathatatlan. — Hzcrlc,

abszolút igazságtól, minél inkább pozitív tanítássá válik. Ezek rendelkezésünkre állanak, és mindig megítélésünkre van bízva, megfelelnek-e vagy sem. Az ilyen elméleti eredményeket a bírálatnak sohasem szabad törvényként vagy szabályként használnia. Csupán annak tekintheti, amit a gyakorlatban valóban jelentenek: az ítéletalkotás támpontjainak. Ha a harcászatban elfogadott is az az elv, hogy a csatarendben a lovasságnak általában nem a gyalogság mellett, hanem mögötte van a helye, mégis balgaság volna, ha minden ettől eltérő rendelkezést helytelenítenénk. A bírálat az eltérés okait kutassa, és csak akkor hivatkozhatik elméleti tételekre, ha ezeket az okokat elégtelennek találja. Vagy például, habár az elmélet szerint a megosztott támadás csök-kenti a siker valószínűségét, ostobaság volna, ha minden ilyen támadással járó balsikert, további vizsgálat nélkül a megosztott támadás rovására írnánk, vagy viszont ha sikerült, abból az elméleti tétel helytelenségére következtetnénk. A bírálat kutató szelleme mindkét hibát kerülje, és elsősorban az elmélet analitikai vizsgálatának eredményeire támaszkodjék. Amit egyszer az elmélet már tisztázott, feleslegps újból bajlódnia vele, hiszen készen találja.

A bírálatnak az a feladata, hogy megvizsgálja, mifyen okozat eredt az okból, és az alkalmazott eszköz megfelelt-e céljának. Akkor lesz könnyű a dolga, ha ok és okozat, cél és eszköz közel esik egymáshoz.

Ha egy csapaton rajtaütnek és megfosztják erőinek rendes és célszerű használatától, a rajtaütés hatása nem lehet kétséges. Ha elméletben elfogadott tétel, hogy az átkaroló támadás a csatában nagyobb, de kevésbé biztos eredménnyel jár — felmerül a kérdés, hogy annak, aki az átkaroló támadást alkalmazza, célja elsősorban az eredmény növelése volt-e. Ha igen, jól választotta meg az eszközt. Ha azonban általa biztosabbá akarta tenni a sikert, és nem az adott helyzetre, hanem az átkaroló támadás általános elveire alapozta tervét, amint ez már százszor megtörtént, akkor az eszköz jellegét félreismerte, és hibát követett el.

A kritikai kutatás és vizsgálat könnyű, és mindig könnyű is lesz, ha csupán a közvetlen okozatokra és célokra szorítkozik. Tetszés szerint megteheti ezt, ha az egésszel való összefüggéstől eltekint, és a dolgokat csak ilyen vonatkozásban szemléli.

A háborúban azonban, mint általában a világon mindenütt, az egészhez tartozó részek összefüggnek egymással, így minden legkisebb ok okozataiban a háborús cselekmény végéig érvényesül, és a végeredmény — ha csekély mértékben is — ezeknek megfelelően alakul. Éppen így minden eszköz kihat a végső célig.

Egy adott ok hatását tehát addig követhetjük, amíg érdemes a jelenségeket megfigyelni. Hasonlóképpen az eszközt is nemcsak legközelebbi céljával kapcsolatban kell szemügyre vennünk, hanem meg kell vizsgálnunk magát a célt is, mint a rákövetkező magasabb cél eszközét. így kell haladnunk az egymásnak alárendelt célok láncolatán felfelé mindaddig, amíg olyan láncszemre nem bukkanunk, amelynek vizsgálata tovább már fölösleges, mert szükségszerűsége kétségtelen. Sok esetben, különösen, ha nagy és döntő intézkedésekről van szó, a vizsgálat addig a végső célig terjedjen, amely közvetlenül a békét szolgálja.

Kézenfekvő, hogy ítéletünk felfelé haladásunk minden újabb állomásán változik. Ugyanazt az eszközt, amelyet bizonyos szemszögből még előnyösnek látunk, a következő, magasabb álláspontról nézve már elvetendőnek találjuk.

A cselekmények kritikai szemléleténél a jelenségek okainak kutatása és az eszközök céljainak vizsgálata mindig karöltve jár, mert éppen az okok kutatása tár még fel olyan dolgokat, amelyek megérdemlik a további vizsgálatot. |

Az okok nyomon követése felfelé és lefelé nem kis nehézséggel jár. Minél távolabb áll egy eseménytől annak felkutatott oka, annál több más okot is figyelembe kell venni, hogy kibogozzuk és megállapítsuk: milyen részük volt az események felidézésében.

Minél távolabb esnek tehát a jelenségek okaiktól, annál több erő és körülmény hatásaként jönnek létre. Ha megállapítottuk egy csatavesztés okait, akkor természetesen a következmények okainak egy részét is feltártuk, amelyet az elveszett csata az egész hadjáratra nézve jelentett. Ámde, ismételjük, csak egy részét, mert a végeredmény kialakításában, a körülményeknek megfelelően, többé-kevésbé más okok és okozatok is közrejátszottak.

Ugyanilyen sokféleség tűnik szemünkbe, ha az eszközöket vizsgáljuk, és ez annál inkább fokozódik, minél magasabb a nézőpontunk, mert a cél jelentőségéhez mérten az eszközök is szaporodnak. A háború végső céljának elérésére minden hadsereg egyformán törekszik; meg kell tehát mindent vizsgálnunk, ami ennek érdekében történt vagy történhetett volna.

Láthatjuk, a vizsgálat messzi területekre vezethet, ahol könnyű eltévedni, és ahol még az a nehézség is fennforog, hogy temérdek olyan dolgot kell feltételeznünk, amely a valóságban ugyan nem történt meg, de megtörténhetett volna, és így szemléletünk sem ejtheti el.

Midőn Bonaparte 1797 márciusában az olaszországi hadsereggel a Tagliamento felől Károly főherceg ellen nyomult, az volt a célja, hogy döntésre kényszerítse őt, mielőtt a Rajna mellől várt erősítései megérkeznek. Ha csak a közvetlen döntést nézzük, Bonaparte az eszközt jól választotta meg, amint azt az eredmény is igazolta. A főherceg még olyan gyenge volt, hogy Tagliamentónál csak éppen hogy megkísérelte az ellenállást, és látva az ellenség erejét és elszántságát, átengedte a harcteret és a Nori-Alpesek hágóit. Vajon mit akart Bonaparte e szerencsés művelettel elérni? Nem mást, mint hogy előretörjön az Osztrák Monarchia szívébe, megkönnyítse a Moreau és Hoche vezérlete alatt álló két rajnai hadsereg előnyomulását, és velük összeköttetést teremtsen. így látta Bonaparte a helyzetet, és ebből a szempontból igaza volt. Ha azonban a bírálat magasabb nézőpontot foglal el, nevezetesen a francia direktórium álláspontjára helyezkedik, amely tudva-tudta, hogy a rajnai hadjárat csak hat héttel később kezdődik, akkor Bonaparténak a Nori-Alpokon való átkelése túl merésznek tűnik. Ha ugyanis az osztrákok Stájerországban, a Rajna felől tetemes tartalékokat vontak volna össze, amelyekkel a főherceg az olaszországi hadsereget megtámadja, akkor nemcsak ez pusztul el, hanem elvész az egész hadjárat. Bonaparte Villach környékén ébredt ennek tudatára, és ez indította arra, hogy oly készségesen hozzájáruljon a leobeni fegyverszünethez.

De ha a bírálat még tovább megy, és tudja, hogy Károly főherceg hadserege és Bécs között az osztrákoknak nem volt tartaléka, megállapíthatja, hogy az olaszországi hadsereg előnyomulása már magát Bécset fenyegette volna.

Tegyük fel, Bonaparte tudta, hogy a főváros védtelen, és hogy Stájerországban is döntő fölényben marad a főherceggel szemben, ez esetben az osztrák állam szíve felé tartó előrenyomulása már nem lett volna hiábavaló. Az előnyomulás értéke pusztán attól függött, mekkora jelentőséget tulajdonítanak az osztrákok Bécs birtoklásának. Ha ezt annyira értékelik, hogy inkább a Bonaparte által felkínált békefeltételeket fogadják el, akkor Bécs fenyegetése tekinthető a végső célnak. Ha pedig Bonaparte, valamely oknál fogva, tudta volna ezt — a kritikai kutatás is befejezheti munkáját; ha azonban ez még kérdéses, a bírálatot megint magasabb szintre kell emelni, megkérdezve: mi történt volna, ha az osztrákok Bécset feladják, és visszavonulnak, a birodalom még meglevő számos országába? Erre a kérdésre azonban — könnyen belátható — már nem válaszolhatunk anélkül, hogy a Rajnánál szemben álló hadseregekkel kapcsolatban várható eseményeket figyelembe ne vennénk. Tekintve a franciák döntő fölényét (130 000 ember 80 000 ellen), a siker aligha maradt volna el. Ismét felmerül azonban a kérdés: mire használta volna a francia direktórium ezt a sikert? El-e fölényével, s

előnyomulva az Osztrák Monarchia túlsó határáig, leveri-e, megsemmisíti-e azt a hatalmat, vagy a béke zálogaképpen csupán jelentékeny részének meghódítására törekszik? Fel kell tárnunk mindkét lehetőség várható eredményét, hogy megállapíthassuk a francia direktórium valószínű választását.Tételezzük fel, megállapításunk eredménye az lenne, hogy az osztrák állam teljes leverésére a francia haderő túl gyönge, így ilyen kísérlet során az eseményekben önmaguktól fordulat következett volna be, az osztrák birodalom jelentékeny részének meghódítása s megtartása olyan hadászati helyzet elé állította volna a franciákat, amelyet valószínűleg nem győznek erővel. Ez a várható eredmény szükségképpen kihat az olaszországi hadsereg helyzetének megítélésére, és csekély reménnyel kecsegtet csupán. Kétségtelenül ez késztette Bonapartét, hogy a campoformiói békét, bár ismerte a főherceg reménytelen helyzetét, olyan feltételekkel kösse meg, amelyek az osztrákoktól, egyes tartományok elvesztésén kívül nem követeltek nagyobb áldozatot; ezeket különben még a legszerencsésebb hadjárat után sem tarthatták meg. A franciák azonban még a mérsékelt campoformiói békére sem számíthattak volna, vagyis merész előnyomulásuk céljául sem tűzhették volna ki, ha nem tisztáznak két kérdést. Először is azt, miként értékelnék az osztrákok a rajnai francia hadsereg előnyomulásának már említett két lehetséges kimenetelét, és vajon a győzelmi esélyek ellenére érdemesnek találnák-e a háború folytatásával együttjáró áldozatokat, amelyeket egy nem túl hátrányos feltételű békével elkerülhetnek. A második kérdés: vajon az osztrák kormány kellően mérlegeli-e további ellenállásának várható eredményét, és a pillanatnyi balsiker hatására nem veszti-e el bátorságát?

Az első kérdésre vonatkozó megfontolás nem fölösleges szőrszálhasogatás, ós oly messzemenő gyakorlati jelentősége van, hogy mindannyiszor felmerül, valahányszor végsőkig folytatott harcra alapozzuk tervünket, s nemegyszer megakadályozza ilyen tervek megvalósítását.

A második szempont nem kevésbé szükséges; a háborút ugyanis nem képzelt, hanem valóságos ellenséggel vívjuk, akit mindig jól kell ismernünk. Kétségtelen, hogy a merész Bonaparte ezt a szempontot nem hagyta figyelmen kívül, bízott benne, hogy neve rémületet kelt. Ez az önbizalom vezette őt 1812-ben Moszkva ellen. Itt azonban számítása balul ütött ki. A rémület a gigantikus harcokban bizony megkopott. 1797-ben még friss volt, és a végletekig megfeszített ellenállás erejének titkát sem ismerték még fel. Merészsége 1797-ben is igen könnyen balsikerrel járt volna, ha nem választja, mondhatnánk: jó előérzettel, a campofor- miói békét.24

Vizsgálódásunkat itt meg kell szakítanunk. Ennyi elég ahhoz, hogy példaként megmutassuk a kritikai szemlélet terjedelmét, bonyolultságát és nehézségeit, ha a végső célig akar hatolni, vagyis, ha az ehhez szükséges nagy és döntő rendszabályok értékeléséről van szó. Kitűnik az is, hogy a helyes kritikai szemlélet kialakításában a tárgy elméleti ismeretén kívül a természet adta tehetségnek is nagy része van. Főleg ezen múlik, hogy a dolgok összefüggésére világosság derüljön, és az események számtalan kapcsolata közül a lényegeseket válasszuk ki.

A tehetségtől azonban még mást is kívánunk. A kritikai szemlélet nemcsak a valóban alkalmazott eszközöket vizsgálja, hanem minden más számításba jövő, tehát a még ajánlható, azaz felderítésre váró eszközöket is. Sosem helyteleníthetünk egy eljárást, amíg nem tudunk helyette jobbat ajánlani. A legtöbb esetben, bármily csekély is a lehetséges változatok száma, mégsem tagadhatjuk, hogy a nem alkalmazott eszközök felsorakoztatása korántsem az adott dolgok egyszerű elemzése, hanem öntevékeny alkotó művelet, amely a szellem szabad teremtő erejéből fakad.

Eszünk ágában sincs, hogy a lángész tevékenységét lássuk ott is, ahol gyakorlatilag mindent néhány egészen egyszerű kombinációra vezethetünk vissza. Fölöttébb nevet-

séges, bármily gyakori is, ha egy hadállás megkerülésének felötlő gondolatát lángeszű dolognak tartják. Kétségtelen azonban, hogy ehhez is alkotó öntevékenység szükséges, és ez lényegesen növeli a kritikai vizsgálat értékét. A fényes győzelem biztos útjának látszott, amidőn Bonaparte 1796. július 30-án elhatározta, hogy Mantau ostromát abbahagyva, egyesített erővel egyenként veri meg Wurmsernak a Garda-tó és a Miricio által szétválasztott hadoszlopait. A győzelem valóban be is követke- zett, és a későbbi felmentési kísérletek során ugyanúgy még ragyogóbban ismétlődött. Ez osztatlan csodálatot keltett.

Mindamellett Bonaparte július 30-án nem léphetett erre az útra anélkül, hogy fel ne adja Mantua ostromának gondolatát, mert lehetetlen volt az ostromtelepet megmenteni, és újabb előteremtésére ebben a hadjáratban már nem volt mód. A valóságban az ostrom egyszerű körülzárássá vált, és az erőd, amely további ostrom során igen hamar elesett volna, Bonaparténak a nyílt csatában aratott minden győzelme ellenére még hat hónapon át ellenállt.25

A kritika Bonaparte eljárását elkerülhetetlen rossznak tartotta, mert jobbat nem tudott ajánlani. Az a megoldás, hogy az ostromló a körülzáró vonalon folytasson ellenállást a felvonuló felmentő sereg ellen, eszükbe sem jutott, annyira hírhedt és megvetett eljárás volt. Pedig ez XIV. Lajos idejében gyakran jól bevált, és valóban csak az ekkor dívó felfogás rovására írhatjuk, hogy száz évvel később senki se gondolt rá. Ha számolnak ezzel a lehetőséggel, az erőviszonyok tüzetesebb vizsgálatából kitűnt volna, hogy a világ legjobb 40 000 gyalogosának, akiket Bonaparte a Mantua előtti körülzáró vonalban felállított, ha jól elsáncolja magát, kevés félnivalója van a felmentésre érkező, Wurmser vezette 50 000 osztráktól, akik még a vonalak megtámadását is alig kísé-relhették volna meg. Nem bocsátkozunk most e megállapítás beható indokolásába, úgy gondoljuk, eléggé bebizonyítottuk, hogy ezzel a lehetőséggel is számolni kellett volna. Nem akarjuk eldönteni, hogy Bonaparte gondolt-e rá; emlékirataiban és más nyomtatott forrásokban nyomát sem találjuk. A későbbi bírálat sem gondolt rá, mivel egészen elszokott ettől az eljárástól. Nem nagy érdem, hogy emlékeztetünk rá, és könnyen rájövünk, ha függetlenítjük magunkat a divatos nézetektől. Mégis kívánatos, hogy felvessük, és összehasonlítsuk Bonaparte eljárásával. A bírálatnak ezt az összehasonlítást meg kell tennie, bármi legyen is az eredménye.

Amikor Bonaparte 1814 februárjában Blücher hadseregét az Etoges, Chámpaubert, Montmirail melletti és más ütközetekben legyőzte, s útjára engedte, hogy ismét Schwarzen- berg ellen forduljon, akinek csapatait Montereau-nál és Mor- mant-nál megverte, mindenki bámulattal adózott neki, mert főerőinek más és más helyen történő bevetésével fényesen kiaknázta a szövetségesek megosztott előnyomulásában rejlő hibát.28 Ha ezek a minden irányba mért mesteri csapások mégsem mentették meg, ez, úgy mondják, nem az ő hibája volt. Senki sem vetette fel eddig a kérdést: mi lett volna, ha Blücher után nem fordul ismét Schwarzenberg ellen, hanem csapásait tovább is Blücherre méri, és a Rajnáig üldözi? Mi meg vagyunk győződve, hogy a hadjárat merőben másként alakul, és a nagy hadsereg, ahelyett, hogy Párizsba vonult, a Rajnán át tért volna vissza. Senkitől sem kívánjuk, hogy ossza meggyőződésünket, de nincs az a szakértő, aki kétségbe vonhatná, hogy a bírálatnak ei'ről a változatáról is beszélnünk kellett, ha már egyszer szóba került.

Ebben a példában összehasonlított megoldások és eszközök még közelebb állnak egymáshoz, mint az előbbiben. Mégis elmulasztották szóvá tenni, mert elfogultan és vakon hódoltak az egyoldalú felfogásnak.

Abból a törekvésből, hogy a rossznak tartott eszköz helyett jobbat találjanak, kerekedett felül az a kritikai gyakorlat, amely megelégszik a jobbnak vélt eljárás egyszerű megjelölésével, de a tulajdonképpeni bizonyítékkal adós marad. Ez a

gyakorlat, minthogy sokan utánozzák, viszont nem mindenkit győz meg, természetesen viták forrásává válik. A háborúk irodalmában se szeri se száma az ilyen eseteknek.

Bizonyítékra mindig szükség van, amikor a javasolt eszköz helyességéhez kétség férhet. E bizonyíték lényege az, hogy az eszközöket sajátosságuknak megfelelően külön- külön megvizsgáljuk, majd a céllal egybevetjük. Ha a dolgot ilyen egyszerű igazságokra vezetjük vissza, megszűnnek végre a viták, vagy legalábbis új eredményre vezetnek. A másik módszernél viszont a pro és contra érvek elsorvasztják egymást.

Ha, teszem azt, nem elégednénk meg ezzel, és a legutóbb említett esetben be akarnók bizonyítani, hogy a Schwarzen- 11* berg elleni támadás helyett jobb lett volna Blücher szakadatlan üldözése, akkor a következő egyszerű igazságoknak kellene a szemünk előtt lebegniük:

1) Általában előnyösebb a csapásokat ugyanabban az irányban mérni, mint az erőket ide-oda dobálni, mert ez időveszteséggel jár, és ott, ahol az erkölcsi erőt a nagy veszteségek már aláásták, könnyebb új sikereket aratni, és a már kivívott fölény nem vész egészen kárba.

2) Blücher, bár hadserege Schwarzenbergénél gyengébb volt, vállalkozó szelleme miatt a jelentékenyebb ellenfélnek bizonyult, és a háborúnak azt a súlypontját jelentette, amely a többi eseményt is magával ragadja.

3) Blücher veszteségei felértek a vereséggel. Bonaparte olyan fölénybe került, hogy ellenfelének a Rajnáig tartó visszavonulása alig lehetett kétséges, hiszen e vonalon nem volt számottevő erősítés.

4) Ezt a győzelmet a képzelet minden másnál ijesztőbbre és hatalmasabbra festette volna. Ez pedig az oly határozatlan és kishitű hadseregparancsnokságnál, mint Schwarzenbergé volt, rendkívül nagy hatást váltott volna ki. Schwarzenberg hercegnek jól kellett tudnia, milyen veszteség érte a württembergi trónörököst Montereau-nál és gróf Wittgensteint Mormant- nál, azokról a vereségekről azonban, amelyek az egészen elszigetelt, és külön irányban működő Blüchert a Marnetól a Rajnáig érhették, csak a hírek lavinájából értesült volna. Bonaparténak Vitry felé fordulása március végén nyilván megfélemlítésre alapozott kétségbeesett kísérlet volt, hogy kipuhatolja egy fenyegető hadászati átkarolás hatását a szövetségesekre; ámde a helyzet megváltozott: Laonnál és Arcisnál már nem volt sikere, és Blücher 100 000 emberével Schwarzenberghez csatlakozott.27

Ez az okfejtés bizonyára nem győz meg mindenkit, de nem vethetik ellene: „miközben Bonaparte a Rajna felé tartó előnyomulásával Schwarzenberg hadműveleti alapját veszélyeztette, Schwarzenberg viszont Párizst, tehát Bonaparte hadműveleti alapját fenyegette". Mi éppen a felsorolt okokkal kívántuk bizonyítani, Schwarzenberg nem is gondolt volna rá, hogy Párizs felé meneteljen.

Az 1796. évi hadjáratból vett példával kapcsolatban véleményünk a következő: Bonaparte az általa választott utat tartotta legbiztosabbnak az osztrákok megverésére. Ha igaza lett volna is, harci babérokon kívül számára mást nem termett, és Mantua elestére alig gyakorolhatott számottevő hatást. A felmentés megakadályozására sokkal biztosabbnak tűnik az általunk választott út. Ha azonban ezt az utat, a francia hadvezér elgondolásának megfelelően, nem is tartanok biztosnak, ós a siker biztosságának kisebb jelentőséget tulajdonítanánk, a kérdés lényege az maradna, hogy az egyik esetben valószínűbb, de szinte haszontalan, tehát igen csekély eredmény, a másik esetben pedig nem. egészen valószínű, de sokkal nagyobb siker kerülne a mérleg serpenyőjébe. Ha a dolgokat így látjuk, világos előttünk, hogy a merészségnek a második megoldás mellett kellett volna döntenie, ám felületesen szemlélve a helyzetet, éppen az ellenkezője történt. Bonaparténál bizonyára nem hiányzott a merész szándék, és ezért kétségtelen,

hogy nem ismerte eléggé a helyzetet, és nem számolt a következményekkel oly módon, mint ahogy arra most minket a tapasztalat megtanított.

Természetes, hogy a bírálat az eszközök vizsgálata közben gyakran hivatkozik a hadtörténelemre, mert a hadművészetben a tapasztalat minden bölcseleti igazságnál többet ér. A történelmi bizonyítékoknak persze megvannak a maguk feltételei, amelyeket külön fejezetben tárgyalunk majd. Sajnos, ezek a feltételek oly ritkán teljesülnek, hogy a történelmi hivatkozás még csak jobban összezavarja a fogalmakat.

Most még egy fontos kérdést kell szemügyre vennünk: mennyire szabad vagy kötelessége a bírálatnak, hogy az egyes esetek vizsgálatánál éljen tágabb látókörével és felhasználja az eredmény által is igazolt tényeket. Az is válaszra vár, mikor mellőzze őket, hogy egészen beleélhesse magát a cselekvő helyzetébe.

Ha a bírálat dicsérni vagy gáncsolni akar, törekedjék a cselekvő fél szempontjait megérteni, vagyis vegye számba mindazt, amiről annak tudomása volt, és ami tetteihez indítékul szolgált. Ezzel szemben mindent mellőznie kell, amit az nem tudhatott vagy nem is tudott, tehát mindenekelőtt a végeredményt. Mindez azonban csak magunk elé tűzött cél, amely sohasem érhető el egészen. Az események mozgató rugóit a bíráló sohasem látja pontosan úgy, mint a vezető, akinek az elhatározását befolyásoló temérdek apró körülmény a bíráló számára elkallódik, és sok szubjektív indok sohasem kerül napvilágra. Ez utóbbiakat csupán az érdekelt vagy bizalmasai emlékirataiból ismerjük. Az emlékiratok azonban a dolgokat gyakran túlontúl kiszínezik, sőt nem is őszinték. Ily módon a bírálatig sok minden lemorzsolódik, ami pedig a maga idejében még ismeretes volt.

Másrészt még nehezebb, hogy a bíráló eltekintsen attól, amiről sokat tud. A körülményektől nem indokolt, véletlen eseteknél ez könnyen megy, lényeges dolgoknál azonban roppant nehéz, és sohasem sikerül teljesen.

Szóljunk először is a végeredményről. Ha az nem véletlen műve volt, csaknem lehetetlen, hogy ismerete az előzmények megítélését ne befolyásolná, hiszen az egész folyamatot az eredmény fényében látjuk, nagyrészt általa ismerjük meg és értékeljük. A hadtörténelem, minden jelenségével együtt, maga is tanítás forrása a bírálat számára, és így természetes, hogy a bírálat a dolgokat ugyanazzal a fénnyel világítja meg, amelyet ő maga, egész tárgyának szemléletéből merített. Ha megkísérelné is néha, hogy ettől teljesen függetlenítse magát, sohasem sikerülne.

De ez nemcsak az eredményre, vagyis arra áll, ami csupán később következik be, hanem a meglevő, a cselekvést meghatározó adatokra is. A bírálat legtöbb esetben többet ismer belőlük, mint a vezető. Azt gondolhatnánk, könnyű eltekinteni tőlük, ez azonban nincs így. Az előző és egyidejű körülmények ismeretének alapját, ugyanis, nem csupán hírek képezik, hanem gyakran számos föltevés és sejtelem is. A véletlen dolgokat kivéve, a hírek között alig akad olyan, amelyet valamiféle föltevés vagy sejtés meg ne előzött volna, s így, ha a várt hírek elmaradnának, ezek helyettesítik. Nos, érthető, hogy a megelőző és egyidejű körülményeket valóban ismerő későbbi bírálatnak elfogulatlanul kellene válaszolnia arra a kérdésre, hogy a cselekvés pillanatában az ismeretlen körülmények közül mit tartott volna valószínűnek. Állítjuk, hogy a teljes elvonatkoztatás— miként az eredmény bírálatánál ugyanazon okok folytán— itt is lehetetlen.

Midőn tehát a bírálat egy cselekedetet dicsérni vagy hibáztatni akar, mindig csak bizonyos fokig sikerül beleélnie magát a cselekvő helyzetébe; nagyon sok esetben ez csak szükségképpen, de van úgy, hogy egyáltalán nem sikerül. Ezt ne tévesszük szem elől.

Nem szükséges, de nem is kívánatos, hogy a bíráló egészen azonosítsa magát a cselekvő személlyel. A háborúban, mint általában a fejlett készséget kívánó cselekvés területén, pallérozott természetes tehetségre, virtuozitásra van szükség. Ez kisebb vagy nagyobb lehet. Ha nagyobb, könnyen meghaladhatja a bíráló képességeit is, mert vajon melyik kritikus dicsekedhetik Nagy Frigyes vagy Bonaparte virtuozitásával! Minthogy a nagy tehetséget is bírálni kell, engedtessék meg a bírálatnak, hogy élhessen nagyobb látókörének előnyével. A bírálat ugyanis a számvetés megismétlésével nem ellenőrizheti a nagy hadvezért feladata megoldásában, amint a számtanpéldáknál szokásos. Először is csodálattal ismerje fel a sikerben, az események biztos egybekapcsolódásában a lángész magasabb rendű tevékenységét, majd pedig győződjék meg a dolgok szerves összefüg-géséről, amit a lángész előre megsejtett.

De még a legkisebb virtuozitás esetén is mindig magasabb szempontból kell bírálni, hogy az indoklás tárgyilagos, meggyőző és minél kevésbé szubjektív legyen, a bíráló pedig ne önmagáról vegyen mértéket.

A magas színvonalú kritika, a dolgok teljes áttekintése alapján osztott dicséret vagy hibáztatás, semmi olyat nem jelent, ami sérthetné érzésünket. Csak akkor bántó, ha a kritikus előtérbe tolja a személyét, és olyan hangnemben beszél, mintha az események áttekintése révén nyert bölcsessége saját tehetségéből fakadna. Bármily durva csalás is ez, a hiúság mégis könnyen tetszeleg vele, és csak természetes, hogy másoknál visszatetszést szül. Még gyakoribb, hogy ez a személyes tetszelgés egyáltalán nem szándéka a bírálónak, mégis, ha határozottan nem óvakodik tőle, az olvasó annak tartja, és nyomban az ítélőképesség hiányát érzi benne.

Ha tehát a bírálat Frigyesnél vagy Bonaparténál hibát talál, ez nem jelenti, hogy a bíráló ugyanazt a hibát nem követte volna el. Sőt, elismerheti, hogy e hadvezérek helyében még nagyobbat vétett volna. A hibákat a dolgok összefüggéséből ismeri, és csak a vezető éles elméjétől kívánja meg, hogy előre lássa őket.

íme, a dolgok összefüggése és egyben az eredmény alapján kialakult ítélet. Az eredménynek azonban az ítéletre más hatása is van: amikor ugyanis egy intézkedés helyességére vagy helytelenségére egyszerűen bizonyítékként fogadjuk el. Ezt eredmény szerinti ítéletnek nevezhetjük. Az ilyen ítélet az első pillanatra föltétlenül elvetendőnek tűnik, ám mégsem az.

Amikor Bonaparte 1812-ben Moszkvába vonult, minden attól függött, hogy a főváros meghódítása és a lefolyt események békére bírják-e Sándor cárt, amint az 1807-ben a friedlandi, 1805-ben és 1809-ben pedig Ferenc császárral az austerlitzi és wagrami csata után sikerült.28 Ha Moszkvában a béke nem jön létre, nem tehet mást, mint visszafordul, ami hadászati vereséget jelent. Nem kutatjuk, mi mindent tett Bonaparte, hogy Moszkváig jusson, és közben milyen mulasztások történtek, amelyek elkerülésével Sándor cárt békére lehetett volna késztetni; a visszavonulást kísérő pusztító körülményektől is eltekintünk, amelyeknek okát talán már az egész hadjárat vezetésében kellene keresnünk. A kérdés mindig ugyanaz marad; mert bármily ragyogó lett volna is a Moszkvára törő hadjárat eredménye, mindig kétséges, hogy Sándor cárt ez annyira megrémíti-e, hogy békét köt. Még ha a visszavonulásban nem is lappangnak a meg-semmisülés csírái, akkor sem lett volna nagy hadászati vereségnél egyéb. Ha Sándor cár elfogadja a hátrányos békét, az 1812. évi hadjáratot az austerlitzi, friedlandi és wagrami hadjáratok mellé sorolnók. Békekötés nélkül azonban ezek a hadjáratok is valószínűleg hasonló katasztrófára vezettek volna. Bármekkora erélyt, ügyességet és bölcsességet tanúsított is tehát a világhódító, a sorsdöntő kérdés mindig ugyanaz maradt. Mondhatjuk-e most már az 1812. évi hadjárat sikertelensége miatt, hogy az 1805., az 1807. és az 1809. évi hadjárat elhibázott és az oktalanság műve, mert a siker a dolgok rendje ellen való volt, míg végül is 1812-ben a hadászati igazság érvényesült a

vakszerencsével szemben. Ez nagyon erőltetett felfogás, önkényes ítélet lenne, amelyet félig sem bizonyíthatnánk. Az emberi értelem képtelen a dolgok szükségszerű összefüggését egészen a legyőzött államfők elhatározásáig követni.

Még kevésbé mondhatjuk, hogy az 1812. évi hadjárat a többihez hasonló sikert érdemelt volna. Elképesztő dolog volt talán, hogy nem járt eredménnyel? Hiszen Sándor cár kitartását nem tekintjük valami hallatlan cselekedetnek.

Mi sem természetesebb, mint, ha megállapítjuk: 1805- ben, 1807-ben és 1809-ben Bonaparte jól ítélte meg ellenségeit, de 1812-ben tévedett. Akkor igaza volt, ez alkalommal nem, amint éppen az eredmény tanúsítja.

Mondottuk már, hogy a háborúban minden ténykedés csak valószínű és nem biztos sikerre irányul. Ami a bizonyossághoz hiányzik, a sorsra — mondjuk úgy — a szeren-csére kell bíznunk. Elvárhatjuk ugyan, hogy ez a rész esetenként minél kisebb legyen. Oly keveset kell hát a sorsra bizni, amennyit egy-egy esetben csak lehet. Ámde óriási hiba lenne, ha mindig a legbiztosabb esetet részesítenénk előnyben; ez egyébként további elméleti megállapításunkból is kitűnik. Vannak helyzetek, amikor a legnagyobb merészség — a legnagyobb bölcsesség.

Űgy látszik, hogy mindabban, amit vezető a sorsra bíz, személyes közreműködése, tehát személyes felelőssége is megszűnik. Mégis megelégedéssel tölt el, ha a dolog várakozásunk szerint alakul, és viszont bánt a balsiker. Az eredmény szerint alkotott Ítéletünknek tehát csakis ilyen értelemben szabad megnyilatkozni.

De látnunk kell, hogy várakozásunk teljesülésén érzett elégedettségünk, és a balsiker okozta bántó érzés, azon a homályos megérzésen alapszik, hogy a szerencsés siker és a cselekvő géniusza között finom, még lelki szemmel se látható kapcsolat van. Ez az, ami eleve megelégedéssel tölt el. Erre vall az is, hogy együttérzésünk mindjobban fokozódik, ha ugyanannál a vezetőnél a siker vagy a balsiker gyakran ismétlődik. így válik érthetővé, hogy a hadiszerencse sokkal nemesebb, mint a játékszerencse. A szerencsés harcos pályafutását, ha érdekeinket egyébként nem sérti, mindig rokon-szenvvel kísérjük.

Miután a bírálat mindent mérlegelt, ami az emberi számítás és meggyőződés körébe tartozik, az eredményt szólaltatja meg, amikor a dolgok rejtett összefüggése nem látható. A bírálat egyrészt megvédi e magas ítélőszék halk szavát a bántó vélemények zűrzavarától, másrészt megakadályozza, hogy durván visszaélhessen a maga tekintélyével.

Az eredmény szava tehát hivatott pótolni mindazt, amit az emberi értelem nem tud kifürkészni. Elsősorban a szellemi erők és behatások terén élünk vele, egyrészt, mert ezek helyes megítélése a legnehezebb, másrészt, mert közvetlenül befolyásolják az akaratot. Ha a félelem vagy a bátorság magával ragadja az elhatározást, szó sem lehet többé tárgyilagosságról, tehát arról sem, hogy ésszel, megfontoltsággal milyen más eredményt érhettünk volna el.

Most pedig szemügyre kell még vennünk a bírálat eszközét, vagyis nyelvezetét, mert ez a hadicselekménnyel bizonyos fokig összefügg. A kritikai vizsgálódás ugyanis nem más, mint a cselekvést megelőző helyzet megítélése. Ezért fontos, hogy a bírálat ugyanolyan jellegű legyen, amilyen háborúban a helyzetmegítélés, különben nem volna gyakorlati értelme, és elszakadna az élettől.

A hadvezetés elméletének taglalásánál már mondottuk, hogy az elmélet hivatott a vezér szellemét nevelni vagy még inkább nevelését irányítani, de nem feladata, hogy olyan tanokkal és rendszerekkel fegyverezze fel, amelyeket gépiesen használhatna. Háborúban egy adott helyzet megítélésénél soha sincs szükség tudományos segédeszközökre; ilyenek nem is engedhetők meg. Az igazság ott nem rendszerbe foglaltan tárul fel, hanem szellemünk józan tekintete pillantja meg, nem közvetve

ismerjük fel, hanem közvetlenül találunk rá. Következésképpen így kell ennek lennie a kritikai szemléletnél is.

Láttuk, hogy ahol a dolgok lényegének megítélése túl bonyolult lenne, a kritikának már meglevő elméleti igazságokra kell támaszkodnia. Ámde miként a háborúban az elméleti igazságokat inkább akkor követjük, amikor szellemükben cselekszünk, mintsem, ha merev törvénynek tekintjük őket, éppen úgy a bírálat sem alkalmazhatja rideg törvény módjára számtani képletként; a bírálat ne új igazságot hirdessen, hanem utaljon a régi igazságra; a pontos és részletes bizonyítást bízza az elméletre. így kerülhető el a titokzatos, homályos nyelvezet, így alakul ki az egyszerű beszéd, a világos, mindig érzékelhető gondolatmenet.

Ha ez nem is érhető el mindig tökéletesen, a kritikai magyarázat törekedjék rá. Lehetőleg kerülje a bonyolult tételeket, és igazsága bizonyítására sohase használjon tudományos segédeszközöket, hanem mindent a szellem természetes, szabad pillantásával mérjen fel.

Be ez a jámbor törekvés — ha szabad e kifejezést használnunk — ez ideig, sajnos igen kevés bíráló szemléletében érvényesült; a hiúság legtöbbjüket az eszmei tetszelgés útjára sodorta.

Az első gyakori hiba: egyoldalú rendszereknek valóságos törvényként való ügyetlen és megengedhetetlen használata. Egy ilyen rendszer egyoldalúságát persze nem nehéz bebizonyítani, s egyszeri alkalmazása elég ahhoz, hogy ítéletének hitelét örökre elveszítse. Meghatározott tárgyról lévén szó, és végtére is a lehetséges rendszerekből nem lehet sok — ez még a kisebbik baj.

Sokkal nagyobb baj az, amit a rendszerhez tartozó terminológia, műszavak és metaforák* serege jelent, amely felelőtlen csőcselékként, a hadsereg szétzüllött szolgahada módjára szerteszét kóborol. Az a bíráló, aki egyik rendszernek sem híve — vagy azért, mert egyik sincs ínyére, vagy pedig, mert nem jutott odáig, hogy egyet is jól megismerjen —, hogy kimutathassa a hadvezérrel] árásának hibáit, kénytelen alkalmilag valamelyik rendszer egy részecskéjébe kapaszkodni. Legtöbbje szóhoz sem tud jutni anélkül, hogy itt-ott a tudományos hadielmélet valamilyen töredékére ne támaszkodjék. Nem egy ilyen bírálat műszavak és metaforák halmaza csupán, s gyakran nem egyéb a kritikai leírás sallang- jánál. Márpedig a dolog természetében rejlik, hogy egy rendszer minden műszava és terminológiája, még ha valóban helytálló volt is, értelmét veszti mihelyt abból kiragadva általános axiómaként24 használják vagy az igazság olyan apró szilánkjaként szerepel, amelynek bizonyító ereje nagyobb kíván lenni az egyszerű beszédnél.

Ily módon elméleti és kritikai műveinkben hemzsegnek a műszavak; és ahelyett, hogy a szerző legalábbis tudná, mit mond, az olvasó pedig értené, mit olvas, és egyenes, egyszerű megfontolások nyomán találkoznának, mint sötét útvesztőben, elkerülik egymást. Szóvirágok ezek, sokszor még ennél is rosszabbak: olyanok, mint a lyukas mogyoró. A szerző maga sem tudja már világosan mire gondol, és beéri a homályos fogalmakkal, amilyeneket a köznapi beszéd nem tűrne meg.

A bírálat harmadik hibája: a történelmi példákkal való visszaélés és az olvasottság fitogtatása. A hadművészet történetéről szólottunk már, a példákról és a hadtörténelemről általában még külön fejezetekben mondjuk el majd nézetünket. Egy — csak futólag érintett — tényt felhasználhatunk az ellentétes nézet bizonyítására is; a régi időkből vagy távoli országokból, más és más körülmények közül előcibált és összehordott néhány példa azonban többnyire megzavarja és megrontja ítéletünket,

24 Metafora — képes kifejezés, a költői hasonlat egyik neme. — Szerk. ** Axióma — sarkigazság,

toWibbi bizonyításra uein szoruló tétel. — Szerk,

anélkül, hogy a legcsekélyebb bizonyítékkal szolgálna. Ha tüzetesebben megvizsgáljuk, többnyire csak avult limlomnak találjuk, és azt látjuk, hogy a szerző csupán olvasottságával akar kérkedni.

Mit nyerhet mégis a gyakorlati élet ezekből a ködös féligazságokból, zavaros, önkényes elképzelésekből? Semmit, mert az ilyen elmélet szemben áll a gyakorlattal, és ezért bizony sokszor gúnyolják azok, akik a harcmezőn derekasan helytálltak.

Erre nem került volna sor, ha a bírálat világos beszédmódjával és a hadvezetést illető természetes szemléletével csak arra szorítkozik, ami valóban megállapítható, ha tudálékos formák és történelmi összehasonlítások hamis igénye és talmi pompája nélkül, szigorúan a tárgynál marad, és karöltve halad azokkal, akik szellemük természetes áttekintőképességénél fogva a csatatéren vezetésre hívatottak.

H a t o d i k f e j e z e tA PÉLDÁK

A történelmi példák mindent megvilágítanak, és emellett a tapasztalati tudományok területén a legnagyobb bizonyító erejük van. Ez különösen a hadművészetre áll. Scharnhorst tábornok, aki zsebkönyvében29 oly kiválóan értekezik a háborúról, azt írja, hogy a történelmi példák a legfontosabbak, és ő maga is bámulatos eredménnyel alkal-mazza azokat. Ha el nem esik a háborúban, a tüzérségről szóló átdolgozott írása negyedik részében még szebb bizonyítékát adhatta volna, hogy szemlélődő és tanító szelleme mily mélyre hatolt a tapasztalat talajába.

Az elméletírók azonban csak ritkán élnek így a történelmi példákkal. Módszerük többnyire kielégítetlenül hagy, sőt sérti felfogásunkat. Ezért szükségesnek tartjuk, hogy a példák helyes és helytelen használatával behatóbban foglalkozzunk.

Vitathatatlan, hogy a hadművészet alapját képező ismeretek a tapasztalati tudományok körébe tartoznak, mert bár nagyrészt a dolgok természetéből fakadnak, magát a természetet mégis többnyire csak a tapasztalatból ismerjük meg. Emellett az alkalmazás oly sok körülménytől függ, hogy az okozatok egyedül az eszközök természetéből sohasem ismerhetők fel teljesen.

A harci cselekményeknél oly fontos lőpor hatására csak a tapasztalat útján jöttek rá, és még ma is fáradhatatlanul kísérleteznek, hogy hatását pontosabban megismerjék. A másodpercenként 1000 láb* kezdősebességű golyó, röptében minden útjába kerülő élőlényt összezúz. Ez magától értetődő, és tapasztalat sem kell hozzá. A hatást azonban lényegében számos olyan mellékkörülmény határozza meg, amely részben szintén csak tapasztalat útján ismerhető fel. Emellett nem egyedül a fizikai hatást kutatjuk. Inkább az erkölcsi hatást keressük, amelynek megismerésére és értékelésére a tapasztalaton kívül más eszközünk nincsen. A középkorban, amikor a tűzfegyver még új találmány volt, fizikai hatása, a tökéletlen szerkezet miatt, sokkal kisebb volt a mostaninál, erkölcsi hatása azonban jóval nagyobb. Csak annak lehet fogalma róla, mire képes a veszélyben megacélozott sereg, aki látta roppant erős és tartós ágyútűzben azokat a rendületlenül kitartó csapatokat, amelyeket hódító hadjárataiban Bonaparte nevelt és vezetett; a győzelmek hosszú során át jutottak el a nemes elvig, hogy önmagukkal szemben is a legnagyobb követelményeket támasszák. Puszta leírás nyomán ezt sose hinnők el. Másrészt tapasztalatból tudjuk, hogy még ma is vannak az európai hadseregben olyan csapatok, mint a tatár, kozák, horvát egységek, amelyeket néhány ágyúlövés könnyen szétugraszt. De semmiféle tapasztalati tudomány, tehát a hadművészet elmélete sem

képes arra, hogy igazságait mindig történelmi példákkal támassza alá. Részben nehéz is lenne minden tapasztalatot példával igazolni. Ha a háborúban valamely, eszköz jól bevált, újra, meg újra élnek vele. Egyik utánozza a másikat, valóságos divattá válik, és ily módon a tapasztalatra támaszkodva tovább használják, majd elfoglalja helyét az elméletben. Az elmélet megelégszik azzal, hogy eredetét illetően általában a tapasz-talatra hivatkozzék, anélkül, hogy ezzel jogosultságát igazolná.

Másképp áll a dolog, ha azért hivatkozunk a tapasztalatra, hogy egy használt eszközt elvessünk, egy még kétes hatásút elbíráljunk, vagy egy újat bevezessünk. Ilyenkor bizonyítékképpen a történelemből kell példákat merítenünk.

Ha a történelmi példák alkalmazását közelebbről vizsgáljuk, négy világos szempont tűnik elénk:

• 1 porosz láb «, 0,314 10, 1 bécsi l;íb = 0,316 m. — SZERI.Először is, a történelmi példát csupán magyarázatként alkalmazhatjuk. Elvont

vizsgálódás közben ugyanis gyakori, hogy valamit nem értünk vagy rosszul értünk; mikor a szerző tart tőle, történelmi példával világítja meg gondolatmenetét, hogy felfogása az olvasóéval egybehangzó legyen.

Másodszor, a példa egy gondolat gyakorlati alkalmazásának szemléltetésére szolgálhat, módot nyújtva, hogy feltárjunk olyan lényegtelenebb körülményeket is, amelyeket a gondolat általános megfogalmazásába hiánytalanul nem sűríthettünk bele. Éppen ebben áll az elmélet és a tapasztalat közötti különbség.

Ez a két szempont a tulajdonképpeni példákra vonatkozik, a további kettő a történelmi bizonyítékok sorába való.

Harmadszor, ugyanis valamely történelmi tényre hivatkozhatunk, hogy azzal mondanivalónkat alátámasszuk. Ezt minden esetben bízvást megtehetjük, amikor csupán egy jelenség vagy hatás puszta lehetőségét akarjuk bemutatni.

Végül negyedszer, egy történelmi esemény részletes elemzéséből és több ilyen esemény összevetéséből bizonyos tanulság vonható le. Ebben az esetben maguk a történelmi események szolgálnak a tanulság bizonyítékául.

Az elsőnek említett alkalmazás során az esetet többnyire futólag idézzük, mert csupán egyoldalúan használjuk fel. Ilyenkor maga a történelmi igazság mellékes, hiszen egy képzelt példa is szolgálatot tehet. Valóságos történelmi példa mindig jobb, mert a magyarázott gondolatokat közelebb hozza a gyakorlati élethez.

A második szempontnál előfeltétel az esemény részletes ábrázolása. A példa történeti igazsága itt is másodrendű szerepet játszik; egyébként e vonatkozásban ugyanazt mondhatjuk, amit az első esetben.

A harmadik esetben többnyire elegendő egy kétségtelen tény puszta felemlítése. Ha pl. azt állítjuk, hogy elsáneolt állások bizonyos feltételek mellett célravezetők, érveink alátámasztására elégséges a bunzelwitzi30 állást említeni.

Ha azonban egy történelmi tény bemutatásával általános igazságot óhajtunk bizonyítani, akkor az esetet, az állítással kapcsolatos minden vonatkozásban, pontosan és részletesen kell kifejtenünk, s bizonyos fokig az olvasó szeme láttára kell gondosan felépítenünk. Minél kevésbé sikerül ez, annál gyengébb a bizonyíték, és annál inkább szükségessé válik, hogy az esetek sokaságával pótoljuk a még hiányzó bizonyító erőt. Joggal feltételezhető ugyanis, hogy azoknak a részletkörülményeknek a hatása, amelyeket nem tudtunk rögzíteni, bizonyos számú eset során kiegyenlítődik.

Amikor tapasztalatokkal akarjuk bizonyítani, hogy csatarendben jobb a lovasságot a gyalogság mögé, mint mellé állítani vagy, hogy döntő túlerő hiányában rendkívül veszélyes az ellenséget akár a csatában, akár pedig a hadszíntéren, tehát mind harcászatilag, mind pedig hadászatilag, megosztott erőkkel nagy kiterjedésben átkarolni, nem elég, ha az első esetben egyes vesztes csatákra hivatkozunk, ahol a lovasságot a

gyalogság mögé állították; ugyancsak nem elég az utóbbi esetre vonatkozóan, ha a rivoli, vagy a wagrami csatát,31 az osztrákoknak 1796-ban az olasz hadszíntéren végrehajtott támadásait, vagy ugyanabban az évben a franciáknak a német hadsereg elleni támadásait említjük, hanem pontosan követve az eseményeket és azok körülményeit, ki kell mutatnunk, hogy a csatarend és a támadás e formái miként járultak hozzá a balsikerhez. Ez esetben az is kitűnik, hogy meg kell határozni mennyiben kell e formákat elvetnünk, mert általában való elvetésük igazságtalan lenne.

Már említettük, hogyha az eseményt kellő részletességgel nem tudjuk bemutatni, a hiányzó bizonyító erőt nagyszámú példával pótolhatjuk. Tagadhatatlan azonban, hogy ez veszélyes kibúvó, amellyel gyakran visszaélnek. Egyetlen részletesen előadott eset helyett, megelégszenek három-négy eset felületes érintésével, és ezzel az alapos bizonyítás látszatát igyekszenek kelteni. Vannak azonban esetek, amikor a példák tucatja sem bizonyít semmit: ha ugyanis ezek gyakoriak, és épp olyan könnyű seregestől ellenük bizonyító példákat is felsorolni. Ha valaki akár egy tucat elvesztett csatát említ, amelyben a megvert ellenség megosztott erővel támadott, mi is tucatnyi olyan megnyert ütközetre hivatkozhatunk, amely - ben a támadás ugyanígy zajlott le. Láthatjuk tehát, hogy ez a módszer nem vezet eredményre.

Ha mindezt mérlegeljük, belátjuk, mily könnyű a példákkal visszaélni.Az az esemény, amelyet minden vonatkozásban nem tárunk fel gondosan, hanem

csak futólag érintünk, olyan mint a nagy távolságról vizsgált tárgy, amelyen az egyes részek helyzetét már nem lehet megkülönböztetni, és minden oldaláról egyformának tűnik. Ilyen példák valóban az egymásnak ellentmondó véleményeket támogatták. Egyeseknek Daun hadjáratai32 pl. a bölcs óvatosság példájának tűnnek, más viszont kishitűséget és határozatlanságot lát bennük. Bonaparténak 1797. évi előnyomulása a Nori Alpokon át az elszántság legfényesebb példájának, de meggondolatlanságnak is tűnhet, s 1812. évi hadászati veresége túlzott energiája, de erélytelensége következményének is tekinthető. Ilyen vélemények is elhangzottak, és keletkezésük könnyen érthető, mert hiszen a dolgok összefüggését mindenki másképp látta. Mindamellett ezek az ellentmondó vélemények nem férnek meg egymással, és egyikük szükségképpen helytelen.

Köszönettel tartozunk a kiváló Feuquiéres-nek33 az emlékirataiban felsorakoztatott sok-sok példáért. Egyrészt a történelmi adalékok egész tömegét szolgáltatta, amelyek egyébként ismeretlenek maradtak volna előttünk, másrészt adataival közelebb hozta a gyakorlati élethez az elvont elméleti fogalmakat. Ha azonban a felsorolt esetek valamely elméleti megállapítás magyarázatául és közelebbi meghatározásául kívánnak szolgálni, aligha sikerült elérnie elsődleges célját: az elméleti igazságok történelmi bizonyítását a mai elfogulatlan olvasónál. Ha az eseményeket hellyel-közzel részletesen beszéli is el, még sok kellene ahhoz, hogy belső összefüggésükből a következtetések szükségszerűen folyjanak.

A történelmi eseményekre való puszta hivatkozásnak további gyöngéje, hogy nem minden olvasó ismeri eléggé, vagy emlékszik rájuk, s így nem képes beleélni magát a szerző elgondolásába. Nem marad más hátra, minthogy vagy meghajol a szerző tekintélye előtt vagy pedig meggyőzés nélkül marad.

Roppant nehéz a történelmi eseményeket úgy szemléltetni vagy úgy előadni, hogy bizonyítékul szolgáljanak, mivel az írónak többnyire sem eszköze, sem ideje, sem lehetősége nincs hozzá. Mégis állíthatjuk, hogy valamely új vagy vitás elv meghatározásához egyetlen alaposan feltárt eset tanulságosabb tíz más, csupán futólag érintett eseménynél. A felületes hivatkozásban nem az a legrosszabb, hogy a szerző vele akar bizonyítani, hanem az, hogy az eseményeket önmaga sem ismeri eléggé, s a történelemnek ilyen felületes, könnyelmű magyarázatából százfajta hamis nézet és

elmélet keletkezhet. Erre sohasem kerülhetne sor, ha a szerző kötelességének érezné, hogy ami újat ad, és a történelemmel akar igazolni, a dolgok pontos összefüggéséből fejtse ki.

Meggyőződvén a történelmi példák szükségességéről és az alkalmazásukkal járó nehézségekről, megállapíthatjuk egyúttal azt is, hogy mindig a hadtörténelem legújabb eseményeiből kell merítenünk, ha eléggé ismertek, és feldolgozták már őket.

A régebbi korszakokban más viszonyok uralkodtak, más volt a hadvezetés is; a hadiesemények ezért kevésbé tanulságosak, és gyakorlati értékük is kisebb. Az is kézenfekvő, hogy a hadtörténelemben, mint általában a történelemben, lassanként sok-sok apró vonás és körülmény megy veszendőbe, amelynek kezdetben még nyoma volt. A történelem így egyre jobban veszít színéből és élethűségéből, éppúgy, mint az elmosódott, megfakult kép. Végül is csak a körvonalak és netalán egyes vonások maradnak meg, amelyek ilyképpen jelentőségükön felül esnek latba.

A hadviselés mai helyzetét tekintve megállapíthatjuk, hogy az osztrák örökösödési háború34 óta lezajlott háborúk, legalábbis fegyverzetüket illetően, leginkább hasonlítanak a mostaniakhoz. Bár azóta nagyban-kicsinyben sok minden megváltozott, korunk háborúihoz elég közel esnek még, hogy belőlük sok tanulságot meríthessünk. Másként áll a dolog a spanyol örökösödési háborúval,35 amelyben a tűzfegyverek még nem voltak annyira tökéletesek, és még a lovasság volt a főfegyvernem. Minél messzebb megyünk a múltba, a hadtörténelem egyre inkább veszít értékéből, és egyre avultabbá, szegényesebbé válik. Az ókori népek történelme a leghaszna- vehetctlenebb számunkra.

Persze, nem abszolút értelemben vett hasznavehetetlen- ség ez. Annyiban hasznavehetetlen, amennyiben olyan dolgokra vonatkozik, amelyekhez a körülmények pontos ismerete szükséges vagy amelyekben a hadvezetés azóta megváltozott. Bármily keveset tudunk is a svájciaknak az osztrákok, a burgundok és a franciák elleni csatáiról,36 mégis itt válik először nyilvánvalóvá, hogy a jó gyalogság a legjobb lovas-sággal szemben is határozott fölényben van. A condottiere- időkre vetett futó pillantás meggyőz róla, hogy a hadviselés mennyire függ eszközeitől. A háborúban alkalmazott haderő soha nem volt még annyira szerszám-jellegű, és sosem szakadt ínég el annyira az állam és a nép életének minden más területétől. Az a bámulatra méltó mód, ahogyan Róma a második pun háborúban37 hispániai és afrikai támadásával legyőzte Karthágót, míg Hannibál veretlenül állt Itáliában, igen tanulságos vizsgálódás tárgya lehet, mivel az államok és hadseregek általános helyzete, amelyre a rómaiak ellenállásuknak ezt a közvetett módját alapozták, még eléggé ismeretes.

Minél mélyebbre hatolunk azonban a részletekbe, minél jobban távolodunk az általános viszonyoktól, és minél távolabbi múltról van szó, annál kevésbé alkalmazhatjuk a régmúlt idők példáit és tapasztalatait, mert nem tudjuk a cselekmények értékét sem kellően felmérni, sem pedig megváltozott eszközeinknek megfelelően hasznosítani.

Sajnos, az írók mindig szerfölött hajlamosak voltak rá, hogy az ókorból vett példákkal éljenek. Nem kívánjuk most eldönteni, milyen része volt ebben a hiúságnak és a szemfényvesztésnek, ám mindenképpen hiányoljuk a tanításra, a meggyőzésre irányuló becsületes szándékot és buzgó törekvést. Az effajta példálózgatások csak a hézagok és hibák elfedésére szolgáló felesleges sallangok.

Hervadhatatlan érdemeket szerezne, aki a háborút csupa történelmi példán tanítaná, úgy, amint Feuquiéresnek szándékában volt. Ez persze egy egész emberélet műve, mert annak, aki vállalkozik rá, hosszú-hosszú idők háborús tapasztalatára van szüksége.Aki, belső sugallattól indíttatva, ilyen munkához lát, úgy készüljön fel magasztos vállalkozására, mintha messzi zarándokútra kelne. Ne kíméljen időt és fáradságot, ne féljen a hatalmi erőszaktól, hisz az mulandó, emelkedjék felül saját hiúságán és

álszemérmén, hogy a francia kódex szavaival élve, az igazságot hirdesse, csakis az igazságot, a színtiszta igazságot.

H A R M A D I K K Ö N Y V

A HADÁSZATáltalános rész

E l s ő f e j e z e tA HADÁSZAT

HADÁSZAT fogalmát második könyvünk második fejezetében meghatároztuk már.* Eszerint a hadászat nem más, mint az ütközetnek a háború célja érdekében való alkalmazása. A hadászat tulajdonképpen csak az ütközettel foglalkozik, de elméletének a haderőt és annak főbb vonatkozásait is meg kell vizsgálnia, mert a haderő vívja az ütközetet, az ütközet pedig visszahat reá. A hadászat elméletének az ütközettel várható eredményei, valamint az alkalmazásánál legjelentősebb szerepet játszó szellemi és érzelmi erők szempontjából kell foglalkoznia.

Mivel a hadászat az ütközet alkalmazása a háború célja érdekében, az egész haditevékenység irányát e célnak megfelelően kell megszabnia. El kell tehát készítenie a haditervet, és abba kell beleillesztenie a célhoz vezető cselekmények láncolatát, más szóval, ki kell dolgoznia a hadjáratok tervét, és rendeznie kell azok egyes ütközeteit. E feladatok többnyire nem mindig igazolódó feltevéseken alapszanak csupán, temérdek részletük pedig előre meg sem határozható. így természetes, a hadászat követi a háború menetét, hogy részleteire a helyszínen intézkedjék, és a szükséghez mérten módosítsa azt. Á hadászat tehát egy pillanatra sem szünetelhet.

A haditevékenység egészét illetően azonban nem voltak mindig ilyen nézeten. Ezt bizonyítja az a korábbi szokás is, hogy a hadászati vezetés nem a hadseregnél székelt, hanem a kabinetben, ami pedig csak akkor engedhető meg, ha ez a hadsereghez oly közel marad, mintha úgyszólván főhadiszállása volna.38

Az elmélet a tervezésnél nyomon követi tehát a hadászatot, vagy jobban mondva, megvilágítja a dolgokat és azok összefüggéseit, kiemelve azt a keveset, ami alapelvnek vagy szabálynak bizonyul.

Ha visszagondolunk a háborúnak az első könyv első fejezetében tárgyalt sok fontos összefüggésére, megértjük, hogy egészenrendkívüli szellemképes csak valamennyivel számot vetni.

Az a hadvezér vagy uralkodó, aki háborúját pontosan céljainak és eszközeinek megfelelően vezeti, s aki a kelleténél sem többet, sem kevesebbet nem tesz: valóban lángész. A lángész nem annyira a cselekvés új, nyomban szembeötlő formáiban nyilvánul meg, mint inkább a dolgok szerencsés befejezésében. Bámulatot kelt a hallgatag elképzelések pontos valóra válása és az egész tevékenység zajtalan összhangja, melyre csak a végeredmény figyelmeztet.

Az a kutató, aki ebben az összeredményben, ebben az összhangban nem leli meg a zsenialitás nyomát, könnyen abba a hibába esik, hogy ott keresi a lángészt, ahol nincs, és nem lehet.

A hadászat eszközei és formái ugyanis annyira egyszerűek, állandó ismétlődésük folytán pedig annyira ismertek, hogy a józan ész számára nevetségesnek tűnik, ha a bírálat minduntalan nagy hangon beszél róluk. Megkerülő műveletet ezerszer is alkalmazták már, a kritika mégis hol a lángész, hol a bölcs meglátás, hol meg a mindent átfogó tudás megnyilatkozásaként magasztalja. Van-e ízetlenebb túlzás ennél?

Még komolytalanabbnak találjuk ezt az eljárást, ha meggondoljuk, hogy az ilyenfajta silány bírálat kirekeszt minden erkölcsi értéket az elméletből, és csak anyagi tényezőkkel hajlandó foglalkozni, úgyannyira, hogy mindent csupán az erők egyensúlyának és túlsúlyának, az időnek és térnek matematikai viszonyára, néhány vonalra és szögre korlátoz. Ha csak ennyi volna az elmélet, kínos erőlködéséből egy valamennyire is tudományos iskolai feladatra sem futná.

Valljuk be, szó sincs itt tudományos formákról és feladatokról. Az anyagi dolgok összefüggései igen egyszerűek. Nehezebb azonban a működő szellemi erők megértése.

De a szellemi tényezők és összefüggéseik változatos sokaságával is csupán a legfelsőbb hadászatban találkozunk, amely már a politikával és az államvezetés művészetével határos, jobbanmondva, maga is azonosul vele. Itt pedig — mint mondottuk már — a szellemi erők inkább abba szólnak bele, hogy mi mindent kell tenni a cél érdekében; a végrehajtás formája* kevésbé fontos számukra. Ahol viszont a formák vannak túl-súlyban, mint a háboní kisebb-nagyobb eseményeinél, ott a szellemi tényezőknek már szerényebb szerep jut.

A hadászatban tehát minden nagyon egyszerű, de mégsem könnyű. Ha egy állam helyzete alapján megállapították már a háború célját ós lehetőségeit, könnyű megtalálni a célhoz vezető utat. Ahhoz azonban, hogy ezt az utat tántoríthatatlanul járjuk, megvalósítsuk a haditervet, és attól ezernyi kísértés se térítsen el, a jellemszilárdságon kívül világos és biztos ítélőképesség is kell. Ezer kiváló férfi közül talán egy sem egyesíti magában azokat a tulajdonságokat, amelyek a hadvezért a középszerűség fölé emelik, tűnjön ki közülük bárki szellemével vagy éleslátásával, bátorságával vagy aka-raterejével.

Különösnek látszik, de aki ismeri a háborút e vonatkozásban, tudja, hogy a hadászatban nagyobb akaraterő kell egy fontos elhatározáshoz, mint a harcászatban. Itt a pillanat ragad magával; érezzük, tovasodor a harc forgataga, és nem küzdhetünk ellene anélkül, hogy romlásba ne jussunk. Elnyomjuk hát felmerülő aggályainkat, és bátran vállaljuk a kockázatot. A hadászatban minden lassabban folyik; tágabb tere nyílik a magunk és mások aggályainak, ellenvetéseinek és elképzeléseinek, tehát az idő előtti megbánásnak is. A harcászatban a dolognak majd a felét saját szemünkkel látjuk, a hadászatban viszont mindig föltevésekre és sejtésekre vagyunk utalva, ezért a meggyőződésünk sem lehet elég

* Inkább: a végrehajtás módjáról van szó. Ol'iusewitz idejében a végrehajtás módjában még nagy szerepe voit a formának. — Ford,

szilárd. Ily módon a legtöbb tábornok, tettek helyett megreked a tétovázó aggodalmaskodásban.

Most vessünk egy pillantást a történelemre. Nagy Erigyes 1760. évi háborúja mintaszerű meneteiről és szép manővereiről híres; a bírálat is elismeri: mindmegannyi igazi hadászati mestermű volt. Nos, csodálkozzunk-e azon, hogy a király Daun csapatait, hol a jobb-, hol pedig a bal-, majd ismét a jobbszárnyán át akarta megkerülni? Valamiféle mély bölcsesség rejlik ebben? Nem állíthatjuk ezt, ha józan ésszel elfogu-latlanul ítéljük meg a dolgokat. A király bölcsességét azért kell inkább csodálnunk, hogy miután korlátozott lehetőségei ellenére nagy célt tűzött maga elé, sohasem fogott erejét meghaladó vállalkozásba, és éppen eleget cselekedett ahhoz, hogy célját elérje. A nagy király hadvezéri bölcsessége nemcsak ebben a hadjáratban tűnik ki, hanem mindhárom háborújában is.

Az volt a célja, hogy Sziléziát egy kellően szavatolt béke biztos révébe vezesse.39

Kis állam élén állt, amely más államokhoz viszonyítva, csupán közigazgatásának néhány ágában tűnt ki; Nagy Sándor nem válhatott belőle, ha pedig XII. Károly példáját követi, ugyancsak rajtavesztett volna. Ezért egész hadvezetésében megtaláljuk azt a mérsékletet, amely mindig egyensúlyra törekszik, de soha sincs kellő nyomaték híján, a nagy szorongattatások pillanatában csodálatra méltóvá fokozódik, hogy a következő pillanatban ismét nyugodtan tovább egyensúlyozzon, ós a legfinomabb politikai rezdülésekhez is alkalmazkodjék. Sem hiúság, sem dicsvágy, sem bosszúvágy nem térí-tette le útjáról, amelyen eljutott a küzdelem szerencsés befejezéséig.

E néhány szó alig méltathatja a nagy hadvezér érdemeit; csupán, ha tüzetesen megvizsgáljuk e harc bámulatos kimenetelét, és, ha feltárjuk okait, alakul ki bennünk az

a meggyőződés, hogy egyedül a király éleslátása vezethetett ily szerencsésen minden zátonyon át.

Egy részről ez az, amit e nagy hadvezérnél, valamennyi, de különösen az 1760. évi hadjáratában megcsodálunk, mert aránylag csekély áldozat árán itt őrizte meg leginkább egyensúlyát a fölényes erejű ellenséggel szemben.

Másrészről megcsodáljuk a végrehajtás nehézségei során tanúsított magatartását. Megkerülésre irányuló meneteket nem nehéz tervezni. Könnyen felötlik bennünk az erők együtt- tartásának gondolata is, hogy a szétszórt ellenséggel szemben mindenütt helytállhassunk, és azt sem nehéz megállapítanunk, hogy erőink megsokszorozása szempontjából nagy jelentősége van a gyors meneteknek. Mindebben tehát nincs semmi csodálni való, ós egyszerű dolgokról nem is mondhatunk mást, mint beismerjük, hogy egyszerűek.

De próbálja meg valaki hadvezér létére utánozni Nagy Frigyest. Jóval később egyes szemtanú írók veszélyesnek, sőt elővigyázatlannak minősítették a király táborozásait. Kétségtelen, a maga idejében háromszor nagyobbnak látszott a veszély.

Hasonlóan áll a dolog az ellenséges hadsereg szeme láttára, sőt ágyúi előtt végrehajtott menetekkel is. Nagy Frigyes táborozásai és menetei valóban veszélyesek voltak. Ámde Daun eljárásának és felállásának módja, felelősségérzete és jelleme biztosították, hogy e táborozások és menetek, ha kockázatosak is, ne váljanak meggondolatlanná. Alihoz már a király merészségére, elszántságára és akaraterejére volt szükség, hogy a helyzetet ekként lássa, és ne vezessék félre, ne rettentsék vissza a veszélyek, amelyekről még harminc évvel később is sokat írtak és beszéltek. Az adott helyzetben kevés hadvezér hitte volna, hogy sikerrel élhet a hadászat ily egyszerű eszközeivel.

A végrehajtás másik nehézsége ebben a hadjáratban a király hadseregének állandó mozgásában rejlett. Áz Elbától Sziléziáig (július és augusztus elején), Lacyval40 a sarká-ban, rossz mellékutakon két ízben is követi Daunt. Az állandó harckészültség és a mesterien megszervezett menetek szükségképpen szerfölött megerőltetőek. Annak ellenére, hogy kocsik ezrei kísérik, a hadsereg élelmezése mégis fölötte nyomorúságos. Sziléziában, a liegnitzi csata előtt,41 nyolc napon át tartó állandó éjjeli menetekbe bonyolódik, folyton az ellenséges arcvonal előtt manőverez, ami hatalmas erőfeszítéssel és nagy nélkülözéssel jár.

Vajon nem okozott-e mindez erős súrlódást a hadigépezetben? Vajon a hadvezér épp oly könnyen mozgatja-e a csapatokat, mint a mérnök az asztrolabiumot?25 Nem sajog-e a parancsnok és a hadvezér szíve éhező és szomjazó bajtársai szenvedését látva? Nem hallja-e panaszaikat és kétségeiket? Támaszthat-e hasonló követeléseket egy átlagember, és nem rontanák-e meg ezek a szenvedések a hadsereg szellemét, nem bontanák-e meg rendjét; röviden: nem ásná-e alá mindez a katonai erényeket, ha a harcosokban nem élne a hadvezér nagyságába és csalhatatlanságába vetett rendíthetetlen bizalom. Olyasvalami ez, ami tiszteletet parancsol. A végrehajtás csodája bennünket is ámulatba ejt, ám mindez csak akkor tárul fel egész jelentőségében előttünk, ha tapasz-talatból ismerjük már az ízét. Aki háborút csak könyvekből és gyakorlóterekről ismeri, képtelen felmérni a végrehajtás roppant nehézségeit. Ha nincsenek ilyen tapasztalatai — adjon hát a mi szavunknak hitelt!

E példával gondolatmenetünket kívántuk még jobban megvilágítani. Befejezésül megjegyezzük még: mindazzal, amit a hadászat tárgyalásánál fontosnak látunk — legyen akár anyagi, akár szellemi vonatkozású —, a következőkben oly módon

25 Asztrolabium: (régebbi alakjában) az égitestek állásának meghatározására szolgáló csillagászati műszer, (majd később) lejtméréshez használt készülék. — Szert.

foglalkozunk majd, hogy az egyszerűtől a bonyolult felé haladunk, és a haditevékenység egészének áttekintésével, a haditervvel és hadjárat-tervezéssel fejezzük be.

MegjegyzéS. A második könyv egy korábbi feldolgozásának kéziratában a szerző, e fejezet most következő részeire vonatkozóan, ezt írta: „A harmadik könyv első fejezeténél használandó fel." A fejezet tervezett átdolgozása elmaradt, ezért a részeket teljes tartalommal közöljük.

Ha a csapatokat felállítják26 valahol, sor kerülhet ugyan ütközetre, de a valóságban ez nem mindig következik be. Kérdés, hogy a lehetőséget már realitásnak, tehát meglevő- tényezőnek tekinthetjük-e ?

Igen, annak, mert mindig bizonyos következményekkel jár, és ez a hatás — amely sohase maradhat el — reális tényezővé emeli a lehetőséget.

Következménye miatt a le nem folyt ütközetet is megtörténtnek kell tekintenünk

Ha a menekülő ellenséget üldözve elvágjuk visszavonulásának útját, és ő harc nélkül megadja magát, nyilván a várható ütközet kényszerítette erre az elhatározásra.

Ha az ellenséget, országa valamely védtelen részének megszállásával, megfosztjuk erői jelentős részének utánpótlásától, csakis e terület visszaszerzésére irányuló ütközet lehetősége bírhatja rá, hogy azt meghagyja birtokunkban.

Mindkét esetben már az ütközet puszta lehetőségének is volt következménye, és a lehetőség ezáltal a valóságos dolgok sorába lépett. Tegyük fel, hogy az ellenség mindkét esetben olyan túlerőt állított velünk szembe, amellyel kilátástalan felvennünk a harcot, és célunk ütközet nélkül való feladására kényszerít. így célunkat ugyan nem értük el, de a felkínált ütközet mégsem maradt hatástalan, mert ellenséges erőket vont oda. Sőt még, ha az egész vállalkozás balul is üt ki számunkra, akkor sem mondhatjuk, hogy a felállások, az ütközetek lehetősége hatástalan maradt. Ez azonban már a vesztett ütközet hatásához hasonló.

Megállapíthatjuk tehát, hogy csak az ütközetek hatásával semmisíthetjük meg az ellenséges haderőt, és dönthetjük meg az ellenség hatalmát, akár megvívtuk az ütközetet, akár csupán felkínált, de valóban le nem folyt ütközetről van is szó.

Az ütközet kettős céljaAz ütközet hatása kétféle: közvetlen és közvetett. Közvetett hatásról akkor

beszélünk, ha közbeeső ütközet-célok elérésével, kerülő úton bár, de annál biztosabban sikerül az ellenséget megsemmisítenünk. Ezek a célok önmagukban még nem egyértelműek az ellenséges haderő megsemmisítésével.

Országrészek, városok, várak, utak, hidak, raktárak stb. elfoglalása csak legközelebbi célja lehet az ütközetnek, de semmiképpen sem a végcélja. Csak növekvő erőfölényünk eszközének tekintjük, hogy végül is olyan helyzetbe kénysze- ríthessük az ellenséget, amelyben már lehetetlen ütközetbe bocsátkoznia. Ezek az eljárások a megsemmisítés elvének egy-egy közbülső lépcsőfokát alkotják, de nem jelentik magát az elvet.

Íme egy példaAmikor 1814-ben elfoglalták Bonaparte fővárosát, elérték a háború célját. A

politikai ellentétek, melyek gyökere Párizsban volt, kirobbantak, és az imperátor hatalma

26s* írtsd: a csapatok harckész állapotban vannak. — Szak,

egy csapásra összeomlott. Mindezt abból a szempontból kell mérlegelnünk, hogy ezzel Bonaparte hadereje és ellenállóképessége hirtelen megcsappant, a szövetségesek fölénye pedig ugyanilyen mértékben megnőtt, így hát minden további ellenállás lehetetlenné vált. Ez adott békét Franciaországnak. Ám ha feltételezzük, hogy külső körülmények hatására a szövetséges had- ei'ők egyidejűleg ugyanily mértékben gyengülnek: megszűnt volna az erőfölény, és semmivé lett volna Párizs bevételének hatása és minden jelentősége is.

Futtában bemutattuk az ütközet-cél megítélésének egyedül helyes módját; ebből fontossága is nyilvánvalóvá vált. Állandóan visszatér tehát a kis és nagy ütközetek várható eredményének kérdése, s ez döntő fontosságú a háborúk, a hadjáratok tervezésénél ós az előkészületeknél.

Más felfogás tévútra vezetHa nem szoktuk meg, hogy a háborút és hadjáratait az egymást követő ütközetek

láncolatának tekintsük, amelyben egyik a másiknak következménye, ha azt képzeljük, hogy földrajzi pontok elfoglalása, vagy védtelen tartományok birtokbavétele önmagában is értékes, hajlamosak leszünk, hogy nagy haszonnak könyveljük el azt, ami mellesleg is könnyen megszerezhető. így nem láthatjuk a részleteket az eseménysorozat szerves tagjaként, sőt fel se merül bennünk a kérdés, hogy az ilyen területhódítás később nem válik-e hátrányunkra. A hadtörténelemben gyakori hiba ez. Miként a kereskedő nem teheti félre és nem helyezheti biztonságba egyes vállalkozásainak hasznát, éppúgy a háború egyes sikerei sem különíthetők el a végső eredménytől. Amint a kereskedő egyes üzleti vállalkozásainak eredménye egész vagyonától függ, éppúgy a közbeeső sikerek értékét a háborúban is a végeredmény dönti el. Ha mindig az ütközetek sora lebeg szemünk előtt, már amennyire az előre áttekinthető, egyenes úton haladunk a cél felé, s cselekvésünk önálló, gyors és erélyes lesz.

Második fejezetA HADÁSZAT ELEMEI

Az ütközet alkalmazását* meghatározó okokat a hadászatban erkölcsi, fizikai, matematikai, földrajzi és statisztikai elemekre bonthatjuk.

Az első csoportba tartoznak azok az elemek, amelyeket a szellemi tulajdonságok és hatások hoznak létre. A másik csoportba a haderő nagysága, szervezete, a fegyvernemek aránya stb., a harmadikba a hadműveleti vonalak szögei, a koncentrikus és excentrikus hadmozdulatok sorolhatók, amennyiben mértani jellegük számszerű értéket képvisel. A negyedik csoportba a terep befolyása, tehát az uralgó pontok, hegységek, folyók, erdők, utak tartoznak. Végül az ötödik az ellátás stb. eszközeit öleli fel. Jó, ha ezeket az ele -meket külön-külön vesszük szemügyre, mert így tisztább képet alkothatunk róluk, és egyúttal az egyes csoportok jelentőségét is nagyjából mindjárt meg tudjuk ítélni. Külön-választva ugyanis egyik-másik gyorsan leveti látszólagos fontosságát. Ha például a hadműveleti alapból kiinduló hadműveleti vonalak helyzetét vizsgáljuk csupán, nyomban kiviláglik, hogy ennek az alapnak az értéke sokkal kevésbé függ e vonalakkal bezárt szög mértani elemétől, mint az utak és a vidék állapotától, amelyen keresztül a hadműveleti vonalak vezetnek.

Nem volna szerencsés dolog azonban, ha a hadászatot a felsorolt elemek szerint tárgyalnék, minthogy azok a hadműveletekben többnyire sokszorosan és elválaszthatatlanul egymásba kapcsolódnak.

Elvesznénk a meddő elemzésben, és mintha rossz álom gyötörne, hiába erőlködnénk, hogy összehangoljuk az elvont alapelveket a valósággal. Az ég óvjon ettől minden teoretikust. Mi a maga teljességében vizsgáljuk a világot, és elemzésébe csak annyira bocsátkozunk, amennyire mondanivalónk megértéséhez szükséges, amelyet nem elvont vizsgálódás, hanem a háború egésze alakított ki.

Harmadik fejezetAZ ERKÖLCSI TÉNYEZŐK

Figyelemmel az erkölcsi tényezők fontosságára, még egyszer vissza kell térnünk arra, amiről a második könyv harmadik fejezetében* már szólottunk. Az erkölcsi tényezők át- meg áthatják az egész háboriit. Összefonódnak az erők egész tömegét mozgató ós irányító akarattal, hiszen az akarat maga is erkölcsi tényező. Könyvből merített bölcsességgel nem mérhetők fel, számokkal nem fejezhetők ki, nem osztá-lyozhatók — látni, érzékelni kell őket.

A hadsereg, a hadvezér, a kormányzat szelleme és egyéb erkölcsi tulajdonságai, a hadszíntér országrészeinek hangulata, a győzelem vagy vereség erkölcsi hatása, jelentőségük arányában másként és másként befolyásolhatják céljainkat.

Bár a könyvek róluk vajmi keveset vagy éppen semmit sem mondanak, mégis a hadművészet elméletéhez tartoznak, éppúgy, mint a háborúnak minden más alkotóeleme. Még egyszer hangsúlyozom: vérszegény filozófia az, amelyik szabályaiból és alapelveiből szokványos módon kirekeszt minden erkölcsi tényezőt, ahol pedig ilyen működik, rögtön a kivételeket keresi és rendszerezi, s így ezekből alkot szabályt, vagy pedig úgy segít magán, hogy a minden szabály fölött álló lángészre apellál. Lényegében tehát, nemcsak azt adja értésünkre, hogy a szabályokat ostobák részére írják, hanem, hogy maguk a szabályok is ostobák.Ha a hadművészet elmélete csupán annyit tenne, hogy emlékeztet minderre, és rávilágít az erkölcsi tényezők értékelésének és számbavételének szükségességére, már a szellemi tényezők birodalmába lépett, és ezzel eleve elítélte azokat, akik mindent egyedül a fizikai erőviszonyokkal akarnak igazolni.

Ámde az erkölcsi tényezőket már a többi, úgynevezett szabály kedvéért sem szabad az elméletből kirekeszteni, mert a fizikai erőhatások olyannyira egybeforrnak az erkölcsivel, hogy úgyszólván semmiféle vegyi eljárással sem választhatók szét. Az elméletnek tehát a fizikai erőkre vonatkozó minden szabályát az erkölcsi tényezők figyelembevételével kell megalkotnia, máskülönben olyan kategorikus tételekre ragad-tatja magát, amelyek majd félénk és korlátozott, majd pedig követelőző és túlméretezett igényeket támasztanak. Még a legsivárabb elmélet sem mellőzheti, öntudatlanul is él velük. Egyetlen győzelem hatását sem ítélhetjük meg anélkül, hogy az erkölcsi hatásokat figyelembe ne vennők. így tehát könyvünk majd minden tárgyát félig fizikai, félig erkölcsi okok és okozatok alkotják; azt mondhatnánk: a fizikai tényező csak a fából készült hüvely, az erkölcsi a nemes fém, maga a fényesre csiszolt kard.

A történelem bizonyítja legjobban az erkölcsi tényezők értékét és gyakran szinte hihetetlen hatását. A hadvezér számára ez a legtisztább bővizű történelmi forrás. Azt is jegyezzük meg, hogy a bölcsesség lelket megtermékenyítő magját nem annyira a tüntető

bizonyítások, a kritikai vizsgálatok és a tudós fejtegetések adják, mint inkább a meg-érzések, a lelki hatások egységes egésze és a szellem egyes kipattanó szikrái.

Sorba vehetnénk a háború főbb erkölcsi jelenségeit, és egy lelkiismeretes tanár gondosságával megkísérelhetnők el mondani, ami jót vagy rosszat tudunk róluk. így azonban mihamar csak közhelyekhez jutnánk, az elemzés szelleme gyorsan elsikkadna, és akaratlanul is közismert dolgokat tárgyalnánk. Ezért jobb, ha éppen itt elejtjük mondanivalónk fonalát, s megelégszünk azzal, hogy csak általánosságban figyelmeztessünk a kérdés fontosságára és arra, milyen szellem hatja át e könyvünk szemléletét.

Negyedik fejezetAZ ELSŐDLEGES ERKÖLCSI TÉNYEZŐK

A hadvezér tehetsége, a hadsereg harci erénye és népi szelleme — az elsődleges erkölcsi tényezők. Ki tudná eldönteni, melyik értékesebb közülük, hiszen értéküket külön-külön is nehéz felmérni, és annál nehezebb összehasonlítani. Legjobb, ha egyiket se becsüljük le, még ha szeszélyesen ingadozó ítéletünk egyébként hajlamos is rá. A történelmi bizonyítékok eléggé meggyőznek mindhárom tényező félreismerhetetlen hatásáról.

Újabban az európai államok hadseregei hadrafoghatóság szempontjából általában azonos szinten állnak, a hadvezetés pedig, a filozófusok kifejezésével élve, természetszerűen tökéletesedett, és módszere csaknem valamennyi hadseregben általánossá vált. Ily módon a hadvezérek úgynevezett mesterfogásai (mint pl. II. Frigyes ferde csatarendje42) már alig jöhetnek számításba. Tagadhatatlan tehát, hogy a hadsereg népi szellemének és harcedzettségének ma mind nagyobb szerep jut. Egy hosszú béke ezt persze újra megváltoztathatja.

A haderő népi szelleme (lelkesedése, fanatikus hevülete, hite, felfogása) legerősebben a hegyi háborúban nyilvánul meg, ahol egészen az egyes katonáig mindenki magára van hagyatva. Ezért a hegység a nép felkelésének legjobb küzdőtere.

A haderő mesteri harckészsége és acélos bátorsága, amely eggyé kovácsolja a tömegeket, főleg a nyílt síkságon mutatkozik meg.

A hadvezér tehetsége leginkább átszegdelt, dombos terepen érvényesül. Hegységben nem tud az egyes részek fölött úrrá lenni, valamennyi rész vezetésére pedig képtelen. A nyílt síkságon viszont a vezetés annyira egyszerű, hogy nem veszi igénybe képességeit.

A tervezésnek ezekhez a félre nem ismerhető körülményekhez kellene igazodnia.

Ötödik fejezet A HADSEREG HARCI ERÉNYE

Más, mint az egyszerű vitézség, és még kevésbé azonos a háború iránti lelkesedéssel. A vitézség szükséges alkotóeleme ugyan, de miként természetes adottsága lehet az embernek, a harcosnál, mint a hadsereg részecskéjénél, megszokásból és gyakorlatból is eredhet. A harcos bátorsága más, mint az embereké általában. Nem féktelen egyéni tettekre és erejének fitogtatására törekszik, hanem magasabb követelményeknek, a fegyelemnek, a rendnek, a szabályoknak és a metódusnak rendeli alá magát. Az ügy iránti lelkesedés életet önt a hadsereg harci erényébe és felhevíti azt, de nem szükséges alkotó része annak.

A háború minden más tevékenységtől eltérő, önálló ténykedés; az is marad mindig, bármily általánosan érinti is a társadalmat, és bár a nép minden fegyverfogható fia részt vesz is benne. A harcost hassa át a katonáskodás szelleme és egész mivolta, keltse életre, táplálja és fejlessze magában a háborúban érvényesülő erényeket, tegyen szert teljes elméleti és gyakorlati jártasságra, hogy biztosan és könnyedén végezhesse teendőit, s mintegy feloldódva, benne, egész egyéniségét kijelölt feladatának rendelje alá; ez a hadsereg harci erényének lényege az egyén számára.

Bármennyire azonosítani próbálnánk is a polgárt a harcossal, bármennyire nacionalizálódnának* is a háborúk, és bármily messzire távolodnánk az egykori condottierektől, a hadimesterség sajátos jellege sohasem szűnnék meg. Ha pedig ez így van, akik e foglalkozást folytatják — amíg az tart — mindig testületnek tekintik magukat, amelynek rendjén, törvényein és szokásain a háború szelleme uralkodik. És valóban, bármily szempontból vizsgáljuk is a háborút, vétenénk az igazság ellen, ha lebecsülnők a testületi szellemet, az esprit de corps-t, mert az ilyen szellem nemcsak lehetséges, de szükséges is a hadseregben. A testületi szellem a harci erény természetes erőinek kötőanyaga, amely megkönnyíti kikristályosodását.

Az olyan hadseregnek, amely pusztító tűzben is megőrzi szokott rendjét, amelyet képzelt veszedelem sohasem rettent meg, és komoly veszélyben is helyt áll, amely büszke győzelmeire, s a pusztulás és vereség közepette is van ereje, hogy vezetőinek engedelmeskedjék, sőt változatlanul tiszteli őket és bízik bennük, amelynek fizikai erőit a nélkülözéssel és fáradalmakkal szemben, az atléta izmaihoz hasonlóan, megacélozta a hosszas gyakorlat, amely az erőfeszítéseket a győzelemhez vezető útnak, nem pedig a zászlajára nehezedő átok súlyának tekinti, és amelyet e kötelességére és erényére egyetlen gondolat: fegyverének becsülete emlékeztet — az ilyen hadseregnek van harci szelleme.

Ámde harci erény nélkül is lehet harcolni, mondjuk úgy, mint a Vendée-beliek,43 és művelhetünk nagy dolgokat, mint a svájciak, amerikaiak, és spanyolok; sőt szerencse szegődhet állandó hadseregek vezetőihez is, mint Savoyai Jenőhöz44 és Marlborough-hoz,15 anélkül, hogy csapataik különösebb támogatásának örvendhettek volna. Nem állíthatjuk tehát, hogy szerencsés háború elképzelhetetlen harci erény nélkül. A szóban forgó fogalom pontosabb meghatározása érdekében erre külön is felhívjuk a figyelmet, nehogy általánosítsunk, és azt higgyük, hogy minden a harci erénytől függ. Nem így van. A hadsereg harci erénye — erkölcsi tényező, amelynek hatását éppúgy lemérhetjük, mint bármely más eszköz teljesítőképességét.

Jellemezvén a harci erényt, megkíséreljük, hogy hatását leírjuk, és rámutassunk a létrehozására alkalmas eszközökre.

A harci erénynek, a harci szellemnek a hadsereg egyes részeire vonatkoztatva ugyanolyan jelentősége van, mint a hadvezér géniuszainak az egész hadseregre nézve. A hadvezér csak a hadsereg egészét vezetheti, és nem minden részt külön-külön. Ahol nem képes vezetni, ott a harci szellemnek kell a vezér szerepét átvennie. A hadvezért kiváló tulajdonságai alapján, a nagyobb seregek vezetőit pedig gondos kipróbálás után választják ki. Ámde e kipróbálás lefelé egyre enyhébb, és ennek arányában az egyéni

képességekkel is mind kevésbé számolhatunk. Ami itt hiányzik, a harci erénynek kell pótolnia. A harcra kész nép természetadta tulajdonságai, amilyenek a vitézség, az ügyesség, az edzettség, a lelkesedés, éppen ilyen szerepet játszanak. A felsorolt tulajdon-ságok tehát pótolhatják a harci szellemet, és megfordítva. Ebből a következőket állapíthatjuk meg:

1. A harci erény csak állandó hadsereg sajátja lehet, s neki van legnagyobb szüksége rá. A nép felkelésénél és a háborúban ezt az erényt a gyorsan kifejlődő természetes tulajdonságok pótolják.

2. Állandó hadseregek egymással szemben inkább nélkülözhetik a harci erényt, mintha a nép felkelésével van dolguk, mert ilyenkor az erők megosztottak, és az egyes részek inkább magukra vannak utalva. Amikor a hadsereg együtt tartható, a hadvezér géniuszának jut nagyobb szerep, hogy pótolja azt, ami hiányzik a hadsereg szelleméből. Minél bonyolultabbá válik tehát a háború, és minél jobban szétszóródnak az erők a hadszíntéren, annál nagyobb szükség van a harci erényre.Az elmondottakból azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy ha egy hadseregből hiányzik

a harci erény, a háborút a lehető legegyszerűbb eszközökkel kell viselnie vagy pedig mindent e] kell követnie, hogy más megoldást találjon; ne várjuk tehát az állandó hadsereg puszta nevétől azt, amire csak az erkölcsi erő képes.

A hadsereg harci erénye tehát a háború egyik legjelentősebb erkölcsi tényezője. Amikor hiányzott, valami más pótolta, mint a hadvezér géniusza és a nép lelkesedése, ennek híján az erőfeszítésekkel arányban nem álló csekély eredményeket találunk. Az a hadsereg, amelynek erejét megacélozza a harci erény, nagyszerű teljesítményekre képes. Ezt láthatjuk a makedoniaiaknál Nagy Sándor idejében, a római légióknál Cézár alatt, a spanyol gyalogságnál Farnese Sándor,46 a svédeknél Gusztáv Adolf és XII. Károly, a poroszoknál Nagy Frigyes és a franciáknál Bonaparte idején. Semmibe vennénk a történelmi tényeket, ha nem ismernők fel, hogy ezek a hadvezérek csak harci erényben összeforrott hadsereggel arathatták bámulatos sikereiket, és csak ilyen hadseregek élén válhattak naggyá a nehéz körülmények között.

Ezt a szellemet két tényező hozhatja létre és fejlesztheti ki közösen. Az egyik a háborúk és a szerencsés győzelmek sorozata, a másik pedig a hadseregnek gyakran a legnagyobb erőfeszítésig fokozott tevékenysége. Ezek ébresztik a harcost erőinek tudatára. Minél inkább megszokja a hadvezér, hogy katonáival szemben követelményeket támasszon, annál biztosabb lehet benne, hogy teljesítik parancsait. A katona épp oly büszke a fáradalmak leküzdésére, mint a veszélyben való helytállására. A szüntelen tevékenység és a fáradalmak talajában csírázik ki tehát a harci erény, de csak ha a győzelem napja is melengeti; ha sudár fává fejlődött már, dacol a balszerencse és vereség minden viharával, sőt egy ideig a béke lomha nyugalmának is ellenáll; csak háborúban, és csak nagy hadvezérek alatt keletkezhet tehát, de természetesen középszerű vezérek alatt és béke idején is fennmaradhat több nemzedéken át.

A sebhelyes, harcedzett katonáknak ezt az elmélyült, megnemesedett testületi szellemét ne tévesszük össze olyan állandó hadseregek önérzetével és hivalkodásával, amelyeket csupán a szolgálati és gyakorlati szabályzat betűi tartanak össze. A fegyelem szigora és a szolgálat rendje, amelyek értékét bár elismerjük, nem szabad túlbecsülnünk, hosszabb időn át fenntarthatja ugyan a csapat harci erényét, de nem teremtheti meg. Rend, gyakorlottság, jóakarat, bizonyos fokú büszkeség és jó hangulat — a békében nevelt hadsereg olyan tulajdonságai, amelyeket becsülnünk kell, bár önálló hatást nem várhatunk tőlük. Csak együtt és egészben van értékük, de egyetlen repedés nyomán úgy hullnak szét, mint a hirtelen lehűtött üveg. Különösképpen a jó hangulat kényes; az első balsikerre a legjobb hangulat is könnyen kishitűségbe, mondhatnók, hangoskodó

félelembe csap át, amit a francia sauve qui peut-vel27 fejez ki. Az ilyen hadsereg csak hadvezére kezében képes valamire, önmagától tehetetlen. Kétszeres elővigyázattal kell vezetni, amíg a győzelmek ós fáradalmak lassan-lassan megedzik a háború nehéz vértezetének viselésére. Vigyázzunk, össze ne tévesszük a hadsereg szellemét annak hangulatával.

H a t o d i k f e j e z e t A MERÉSZSÉG

Abban a fejezetben, amelyben a siker biztosságáról szóltunk, elmondottuk már, hogy a merészségnek, mint az elővigyázat, és az óvatosság ellenlábasának, milyen helye és szerepe van az erők mozgásrendszerében, s ezzel igyekeztünk bebizonyítani, hogy az elméletnek nem szabad a merészséget szabályokkal korlátoznia.

Az emberi léleknek ez a nemes lendítőereje, amelynek segítségével felülemelkedünk a fenyegető veszélyen, a háborúnak is igen jelentékeny tényezője. S valóban, az emberi tevékenység melyik más területén érvényesülhetne a merészség jobban, mint éppen a háborúban?

A merészség, a tiszti szolgától és a dobostól kezdve egészen a hadvezérig, a legnemesebb erény; valódi acél, amely erőt és ragyogást ad a fegyvernek.

Sőt, valljuk be, a merészség a háborúban még előjogokat is élvez. Nemcsak az erő, a tér és az idő számbavételénél segít, hanem mindig némi rész illeti a sikerből, amikor az ellenség gyöngéin felülkerekedik. A merészség tehát igazi teremtőerő, s ez filozófiailag is könnyen kimutatható. Ha a merészség kishitűséggel áll szemben, mindig siker kecsegteti, mert a kishitűség már az elvesztett egyensúly megnyilvánulása. Csupán akkor kerül hátrányba, amikor megfontolt elővigyázat áll vele szemben, amely, mondhatnánk, éppoly merész, és ugyanolyan erős, mint maga a merészség. Ez azonban ritka eset. A legtöbb ember félénkségből elővigyázatos.

A katonatömegek merészsége, bármily nagyfokú is, sohasem mehet más erők rovására, mert a nagy tömeget a csatarend, a szolgálat rendje és kötelme magasabb vezetői akaratnak rendeli alá, tehát idegen belátás vezeti. Itt a merészség csupán pattanásig megfeszített rugó marad.

Minél magasabb polcon áll a vezető, merészségének annál inkább szellemi fölénnyel kell párosulnia, nehogy céltalanná váljék, és a szenvedély kitörésévé fajuljon. Magasabb helyen ugyanis a vezetés merészsége mind kevésbé jelent személyes önfeláldozást, s egyre inkább mások megtartásához és az egész csapat jólétéhez fűződik. A harcos tömegek cselekvését az immár második természetükké vált szolgálati rend szabályozza, a vezető viszont saját megfontolására van utalva; nála a merészség már könnyen hiba lehet, igaz, minden más hibától elütő, kevésbé rút hiba. Elismerés illeti azt a hadsereget, amelyben — még ha nem is mindig szükséges — gyakori a merészség. Buja hajtás bár, de jó talajból sarjad. Még a vakmerőséget, vagyis a céltalan merészséget se becsüljük le. Alapjában véve ugyanannak az érzelmi erőnek szenvedélytől fűtött vak megnyilvánulása. A merészség akkor ártalmas, ha fellázad és megtagadja a parancsot; nem önmagáért ítéljük el tehát, hanem az engedetlenség miatt, mert háborúban az engedelmesség mindennél előbbre való.

27 Sauve qui peut - általános menekülés, rendellenes, vad íutás. -

Állíthatjuk, hogy a háborúban, a szemben álló felek egyenlő bölcsessége esetén, a félénkség ezerszer többet árt a merészségnél, és bizonyosak vagyunk, hogy olvasóink helyeslik megállapításunkat.

Azt gondolhatnék, hogy ha a merészséghez ésszerű cél társul, megkönnyíti a dolgát és tehermentesíti. Ennek épp az ellenkezője igaz.

A világos gondolkodás, vagy éppen a szellem túlsúlya, minden érzelmi erőt csökkent. Ezért a merészség a magasabb beosztásokban egyre ritkább. Bár az áttekintő képesség és az értelem nem nő a beosztással együtt, a vezetőket rendfokozatuk arányában kívülről annyi objektív tényező, körülmény és szempont ostromolja, hogy azok súlya annál nyomasztóbban nehezedik rájuk, minél kisebb az áttekintésük. Főként ez az oka, hogy a háborúban oly gyakran beigazolódik a francia közmondás: Tel brille au second qui s'éclipse au premier.* Csaknem minden tábornok, akit a történelemben közópszerxí vagy éppen határozatlan hadvezérnek ismerünk, alacsonyabb beosztásban kitűnt merészségével és határozottságával.

A merész cselekedetek indítóokát kényszerítő hatásuk szempontjából osztályoznunk kell. A kényszerűségnek is vannak fokozatai; ha közel áll, és célunknak nagy veszély közepette való elérésére sürget, hogy más, nem kisebb veszélytől megmeneküljünk, csak a határozottságunkat csodálhatják, bár ez sem értéktelen. Ha egy ifjú lovas: ha mély szakadékon ugrat át, hogy ügyességét bemutassa, merész volt, de ha ugyanezt vérszomjas janicsároktól üldöztetve hajtja végre, csupán határozottságot tanúsított. Minél távolabb esik a kényszerűség a cselekvéstől, minél több körülményt kell értelmünknek fontolóra vennie, annál nagyobb szerepe van a merészségnek. Nagy Frigyes 1756-ban elkerülhetetlennek tartotta a háborút, és bukásának csak úgy vehette elejét, hogy ellenségét megelőzve, maga indított háborút. Ez tehát kényszerűség, de egyben igen merész cselekedet is volt, mert az ő helyzetében csak kevés ember szánta volna rá magát.47

A hadászat számára a hadsereg tagjainak merészsége éppoly fontos, mint többi harci erényük. Bátor nép fiaiból álló hadsereggel, amelyben a merészség szellemét mindig is ápolták, különb dolgokat lehet véghezvinni, mint amely híjával van ennek az erénynek. Ezért szólunk róla az egész hadsereg vezetésével kapcsolatban. Tulajdonképpen a hadvezér merészségéről kellene beszélnünk, de róla nincs sok mondanivalónk, miután e harci erényt általánosságban legjobb tudásunk szerint jellemeztük már.

Minél magasabb vezetésről van szó, annál nagyobb szerepet játszik a szellem, az értelem és az áttekintőképesség, annál inkább háttérbe szorul tehát az érzelemben gyökerező merészség. Azért oly ritka a legfelső vezetésben, de ha megvan, csodálatra méltó. A hős hadvezért a megfontolt merészség jellemzi. Ez a merészség nem oktalan kockázatvállalás és a valószínűség törvényének durva megsértése, hanem a lángész finom ítélőképességével villámgyorsan, szinte öntudatlanul végzett magasabb számvetésnek nyújtott hathatós segítség- amikor döntésre kerül a sor. A merészség ad szárnyakat a szellemnek és az áttekintőképességnek; minél magasabbra szárnyalnak, annál tökéletesebb az elhatározásuk; természetesen ez azt jelenti, hogy a nagyobb célok nagyobb veszélyekkel járnak. A közönséges ember — a gyengékről és határozatlanokról nem is szólva — elképzelt dolgokra vonatkozóan csupán minden veszélytől és felelősségtől távol, nyugodt magányában képes helyes elhatározásra jutni, ha ugyan ez átélés nélkül egyáltalán lehetséges. Veszélyben és felelősséggel a vállán azonban rögtön elveszti áttekintését, és ha mások segítségével meg is őrizné azt, mégsem jutna elhatározásra, mert ebben már senki se segíthet neki.

Meggyőződésünk, hogy merészség nélkül nincs kiváló hadvezér, vagyis hadvezérré csak olyan ember válhat, akivel- pályája első feltételeként — vele született ez az érzelmi erő. Az már más kérdés, hogy ebből a vele született, és a nevelés, valamint az élet által továbbfejlesztett és módosított erőből mi marad meg, ha az ember magas állásba kerül. Minél több marad belőle, annál magasabban szárnyal a lángész. A kockázat mind nagyobb lesz, de vele növekszik a cél is. A kritikai szemlélet szempontjából meglehetősen közömbös, hogy távoli szükségszerűség vagy pedig a dicsvágy váltja-e ki és irányítja a merészséget, hogy vajon Nagy Frigyesről vagy Nagy Sándorról van-e szó? Az utóbbi, a dicsvágy keltette merészség nagyobb fokú lévén, inkább a képzeletet sarkallja, az előbbi viszont, mert több benne a belső szükségszerűség, inkább az értelemre hat.

Most még egy fontos körülményről kell megemlékeznünk.A hadsereg merészsége; vagy a nép sajátossága vagy pedig merész vezetők alatt vívott

szerencsés háborúk eredménye, de ez esetben eleinte hiányzik.Napjainkban alig van más eszközünk a nép szellemének ilyen nevelésére, mint a

merészen vezetett háború. Csupán így ellensúlyozhatjuk a jólét emelkedésével és a népek fokozott érintkezésével együttjáró s őket megrontó érzelmi elpu- hulást és kényelemszeretetet.

Egy nép csak akkor állja meg szilárdan helyét a politikai életben, ha jelleme és harcedzettsége szüntelenül és kölcsönösen erősíti egymást.

H e t e d i k f e j e z e t A KITARTÁS

Olvasónk azt várja, hogy a következőkben szögekről és vonalakról lesz szó, s lám, a tudomány képviselői helyett csupán a mindennapi élet embereivel találkozik majd. A szerző mégsem teheti, hogy akár csak egy hajszállal is jobban közeledjék a matematikához, mint amennyire tárgya kívánja, még ha az olvasó netalán zokon venné is tőle.

A háborúban, sokkal inkább, mint másutt, az események nem úgy fejlődnek, amint elképzeltük, és közelről másként festenek, mint távolról. Az építész nyugodtan szemlélheti művének terve szerinti megvalósulását. Az orvos is, noha az építőmesternél jóval több kifürkészhetetlen hatással és véletlennel áll szemben, pontosan ismeri gyógyszereinek hatását és adagolását. A háborúban viszont a vezetőt állandóan ostromolja a való és hamis hírek, a félelemből, hanyagságból vagy elhamarkodásból eredő hibák áradata, és szüntelenül viaskodik a helyes és helytelen nézetekből, rosszakaratból, a jól vagy rosszul felfogott kötelességérzetből, sőt a restségből vagy kimerültségből eredő engedetlenség és a kiszámíthatatlan véletlenek hullámverésével is. Röviden: a százezernyi hatás legtöbbje aggasztó, és csak alig akad köztük bátorító. Hosszú haditapasztalat kell hozzá, hogy a jelenségeket gyorsan értékelhessük, és nagy bátorság, lelki erő, hogy ellenállhassunk hatásuknak, mint szikla a hullámverésnek. Aki e benyomásoknak engedne, egyetlen haditettét sem hajtaná végre. Ily módon, amíg nyomós okok nem szólnak ellene, eltökélt szándékunk mellett mindaddig állhatatosan tartsunk ki. Alig akad dicső haditett, amelynek ára ne végtelen erőfeszítés, fáradtság és nélkülözés lenne. Az ember teste és szelleme mindig hajlamos a gyöngeségre, ezért csak a kitartásban megnyilvánuló nagy akaraterő vezethet célhoz. Ezt méltán megcsodálja a kortárs és az utókor egyaránt.

N y o l c a d i k f e j e z e tA SZÁMBELI FÖLÉNY

Mind a harcászatban, mind pedig a hadászatban a számbeli fölény a győzelem legáltalánosabb elve; először tehát ebben az általános vonatkozásban vizsgáljuk meg.

A hadászat meghatározza az ütközet helyét, idejét és kijelöli a harchoz szükséges csapatokat. E hármas ténykedése útján lényeges befolyása van az ütközet kimenetelére. Ha pedig a harcászat — győzelemmel vagy vereséggel — megvívta az ütközetet, eredményét a háború céljának megfelelően, ismét a hadászat használja fel. A háborúnak általában igen távoli a végcélja, és csak egészen kivételes esetben van közel. Sok más cél szolgál eszközéül, amelyek — egyben magasabb célok eszközei is — különféle módon használhatók fel. A végcél: az egész háború célja, maga is csaknem minden háborúban más és más. Az egyes tárgyköröknél ezzel még bővebben is megismerkedünk, felsorolásuktól itt eltekintünk. Az ütközet alkalmazásának kérdését tehát egyelőre nem érintjük.

Azok a dolgok, amelyekkel a hadászat meghatározza (bizonyos mértékben rögzíti) az ütközeteket, és ezzel befolyásolja azok kimenetelét, nem olyan egyszerűek, hogy egyetlen pillantással fel lehetne őket mérni. A hadászat a gyakorlatban sokféleképpen intézkedhet az ütközet idejére, helyére és a csapatok erejére vonatkozóan, s ezzel másként és másként alapozza meg az ütközet kimenetelét, illetve sikerét. Ezt is csak lépésről lépésre ismerjük majd meg, a csapatok alkalmazásának taglalásánál.

Ha figyelmen kívül hagyjuk az ütközet rendeltetéséből és a körülményekből eredő módosulásokat, és eltekintünk a csapatok értékelésétől, mint adottságtól is, csak az ütközet csupasz fogalma, vagyis az alaktalan küzdelem áll előttünk, melynél csupán a harcosok száma mértékadó.

Ez a számszerűség döntené el tehát a győzelmet. Ámde, hogy eddig eljuthassunk, temérdek elvonatkoztatással kellett élnünk, s így nyilvánvaló, hogy a számbeli fölény csak egyike azoknak a tényezőknek, melyekből az ütközetben győzelem születik. A számbeli fölény tehát korántsem minden, nem is a legfőbb dolog sőt — a körülményekhez mérten — talán nagyon is keveset jelent.

A számbeli fölénynek persze fokozatai vannak: kétszeres, háromszoros, négyszeres, sőt többszörös is lehet, és érthető, hogy a nagyfokú fölény minden más tényezőt háttérbe szorít.48

Ha tehát a számbeli fölény akkora, hogy minden más tényezőt ellensúlyoz, kétségtelenül a legfontosabb szerepét játssza az ütközet sorsának eldöntésében. Következésképpen a lehető legtöbb csapatot a döntő helyen kell harcba vetni.

Ebben az esetben, akár elegendők a csapatok az ütközet megvívásához akar nem, a magunk részéről mindent megtettünk, ami a rendelkezésre álló eszközökhöz mérten lehetséges volt. Ez a hadászat első alapelve, és a maga általánosságában egyaránt alkalmazható görögökre és perzsákra, angolokra és a maharattokra,49 franciákra és németekre. Mi azonban pontosabb meghatározásra törekszünk, és ezért az európai hadiviszonyokat kell vizsgálnunk.

Az európai hadseregek fegyverzet, szervezés és harckészség szempontjából nagyon hasonlóak; csupán a harci erényük és hadvezérük tehetsége tekintetében térnek el itt-ott egymástól. Hiába kutatjuk át az újkori Európa egész hadtörténelmét, Marathonnak nem találjuk mását.

Nagy Frigyes Leuthennél kb. 30 000 emberrel vert meg 80 000 osztrákot, Rossbachnál pedig 25 000 emberrel mintegy 50 000 szövetségest, ámde több példa már nem akad a kétszeres erejű, vagy ennél is erősebb ellenség fölött aratott győzelemre. XII. Károly narvai győzelmét50 nem említhetjük itt. Az oroszok abban az időben még alig voltak európaiaknak tekinthetők, és a csata fő körülményeiről is túl keveset tudunk. Bonaparténak Drezdánál 120 000 embere állt 220 000- rel szemben, tehát a fölény még kétszeres se volt. Ko) innál Nagy Frigyesnek nem sikerült 30 000 emberrel 50 000 osztrákot legyőznie, éppúgy, amint Bonaparténak sem sikerült győznie az ádáz lipcsei csatában, ahol 160 000 embere állott 280 000-rel szemben, a fölény tehát korántsem volt kétszeres.

Mindebből kitűnik, hogy a mai Európában a még oly tehetséges hadvezér sem arathat egykönnyen győzelmet kétszeres erejű ellenségen. Ha tehát a kétszeres fölény a legnagyobb hadvezérekkel szemben is ilyen súlyosan esik latba, kétségtelen, hogy rendes körülmények között, a kétszerest meg se haladó fölény is elegendő kisebb-nagyobb ütközetek megnyeréséhez, bármily hátrányosak is az egyéb körülmények. Természetesen, elképzelhetünk egy olyan szűk hegyszorost, ahol a tízszeres túlerő sem elég, de ilyen esetben már egyáltalán nem beszélhetünk ütközetről.

Ügy gondoljuk tehát, hogy a mi viszonyaink, valamint a hozzá hasonló körülmények között, roppant fontos, sőt a legtöbb esetben, mindennél fontosabb, a döntő ponton elért számbeli fölény. Ez az erőfölény a hadsereg abszolút erejétől és a csapatok ügyes alkalmazásától függ.

Legfőbb szabály tehát: a lehető legerősebb hadsereggel vonulj háborúba! Ez közhelyként hangzik, de mégsem az.

Annak bizonyítására, hogy hosszti időn át mennyire nem tartották fontosnak a haderő nagyságát, megjegyezzük, hogy a tizennyolcadik század legtöbb, sőt legkimerítőbb hadtörténelmi műveiben a hadseregek létszámáról vagy egyáltalában nem vagy csak mellékesen esik szó, és sehol sem tulajdonítottak különösebb jelentőséget neki. Tempelhoff51 az első, aki a hétéves háborúról szóló történelmi művében rendszeresen, bár csak nagyon felületesen közli a hadseregek létszámadatait.

A Yogézekben folytatott 1793. és 1794. évi porosz hadjáratokról szóló kritikai értekezésében maga Massenbach52 sokat beszél hegyekről, völgyekről, utakról és ösvényekről, de a szemben álló hadseregek erejéről egy szava sincs.

A másik bizonyíték, az a néhány kritikus-író fejében kísértő csodálatos gondolat, mely szerint egy bizonyos eleve meghatározott nagyságú hadsereg a legjobb, és az ennél nagyobb létszámú haderő inkább káros, mint hasznos.28

Végül tömegével van rá példa, hogy a háborúban vagy a csatában nem vetettek be minden alkalmazható erőt, mert a számbeli fölénynek nem tulajdonítottak olyan fontosságot, mint amilyen a dolog természetéből folyóan megillette volna.

Ha határozottan meg vagyunk győződve, hogy jelentős fölénnyel mindent kivívhatunk, kétségtelen, hogy az visszahat a háború előkészületeire is. Igyekszünk a legnagyobb erővel fellépni, hogy vagy magunk kerüljünk fölénybe, vagy legalább megakadályozzuk, hogy az ellenség fölényre tehessen szert. Ennyit jegyezzünk meg a hadviselés abszolút erejéről.

A haderő abszolút számerejét az államvezetés állapítja meg. Ezt az erőt a hadvezér legtöbb esetben adott tényezőnek kénytelen tekinteni, noha az erők megállapítása tulajdonképpen már a haditevékenység körébe vág, és annak fölötte jelentős hadászati részét képezi. A hadvezérnek ugyanis nem volt része a haderő nagyságának megállapításában vagy éppen a körülmények akadályozták annak megfelelő növelését.

28 Elsősorban Tempelhoff és Montalembert53 jut az eszünkbe. Az előbbinél munkája első részenek 148. oldalán foglaltakra célzok, az utóbbinál pedig levelezésének az 1759, évi orosz haditervet érintő részére.

Ha tehát nem sikerült abszolút fölényt elérnünk, nem marad más, mint hogy a csapatok ügyes alkalmazásával viszonylagos fölényt teremtsünk a döntő pontokon.

Ezt úgy érhetjük el, ha helyesen vetünk számot a térrel és az idővel. így alakult ki az a felfogás, hogy a hadászatban az ilyen számítás jóformán a haderő egész alkalmazását felöleli. Sőt, feltételezték, hogy nagy hadvezéreknek mind a hadászatban, mind a harcászatban ehhez különös tehetségük van.

Ámde, a tér és az idő ilyen mérlegelése, bármennyire alapvető, és úgyszólván a hadászat mindennapi kenyere is, mégsem a legnehezebb, sőt nem is a legdöntőbb.

Ha elfogulatlanul szemléljük a hadtörténelmet, azt látjuk, hogy — legalábbis a hadászatban — ritka eset, amikor valóban az ilyen számításba csúszott hibák okoztak jelentékeny veszteséget. Ha pedig a tér és i dő ügyes kombinálására vezetnénk vissza minden olyan esetet, amikor egy határozott és tettre kész hadvezér gyors menetekkel, egyazon hadsereggel több ellenségét verte meg (Nagy Frigyes, Bonaparte), e kon-vencionális magyarázat révén súlyos tévedésbe esnénk. A világos és érthető fogalmak kedvéért a dolgokat valódi értelmüknek megfelelő névvel kell illetnünk. Az említett példákban a győzelmek alapját az ellenfelek (Daun, Schwarzenberg) helyes megítélése, bizonyos ideig csekély erőkkel való lekötésük kockázata, az erőltetett menetekbe sűrített energia, a váratlan rajtaütések merészsége, s a nagy szellemnek a veszély pillanatában megnyilatkozó fokozott tettereje jelentette. Mily csekély jelentősége van mindezzel szemben a tért és időt — e két egyszerű dolgot — helyesen mérlegelő képességnek.

A pontosság és világosság kedvéért meg kell jegyeznünk még, hogy az erőknek a példák szerinti neki-nekirugaszko- dása,51 amikor a Rossbach és Montmirail melletti győzelmek adtak további lendületet a lenthoni és montereau-i győzelemhez, ritka történelmi esemény, jóllehet nagy hadvezérek védelemben máskor is éltek vele.

A viszonylagos túlsúly, vagyis a döntő ponton túlerő képzése, többnyire e pontok helyes felismerésén, és ezáltal a csapatoknak már eleve helyesen történt irányításán alap-szik, valamint a határozottságon, amellyel a fontos érdekében elvetjük a lényegtelent, s így erőink zömét együtt tartjuk. Mindezek jellemzők Nagy Frigyesre és Bonapartéra.

íme, ebben rejlik a számbeli fölény fontossága. Tekintsük alapelvnek, s betartására eleve és mindenütt törekedjünk.

Fejtegetésünket teljesen félreértené az, aki ezek után a számbeli fölényt a győzelem nélkülözhetetlen feltételének tartaná. Mindössze arra akartunk rámutatni, hogy milyen jelentőséget tulajdonítsunk a haderő nagyságának az ütközetben. Ha az a lehető legnagyobb, akkor az alapelvnek már eleget tettünk, és valamennyi körülmény számbavétele dönti majd el, hogy a hiányzó erők miatt ütközetbe bocsátkozzunk-e vagy sem.

K i l e n c e d i k f e j e z e tA MEGLEPÉS

Az előző fejezet tárgyából, a viszonylagos fölényre irányuló általános törekvésből, egy másik hasonlóan általános jellegű törekvés, az ellenség meglepése bontakozik ki. A meglepés többé-kevésbé minden vállalkozás29 alapja, mert nélküle el sem képzelhető fölény a döntő ponton.

A meglepés tehát az erőfölény eszköze, de emellett — szellemi hatása révén — önálló tényező is. Ha a meglepés jól sikerül, az ellenség soraiban zavar és csüggedés

29 Itt nem korlátolt célú harcászati cselekményről van szó, hanem a haditevókenjségrőJ élteiában. — Szcrk.

támad, s elég példa bizonyítja, hogy ez mennyire hatványozza a másik fél sikerét. Nem a támadás tárgyköréhez tartozó tulajdonképpeni rajtaütésről van most szó, hanem arról a törekvésről, hogy általában rendszabályainkkal, főleg pedig erőink elosztásával, meglepjük az ellenséget, ami a védelemben úgyszintén elképzelhető, a harcászati védelemben pedig különösen fontos.

Állítjuk, hogy a meglepés kivétel nélkül minden vállalkozásunk alapja, mértéke azonban a vállalkozás jellegétől és a körülményektől függően más és más.

Ez a különbség már a hadsereg, a hadvezér, sőt az államvezetés tulajdonságaiból ered.

A meglepésnek két tényezője van: a titoktartás és a gyorsaság. Az államvezetéstől és a hadvezértől mindkettő egyaránt nagy erélyt, a hadseregtől pedig pontos szolgálat-kezelést követel. Gyönge kézzel és laza gondolkozásmóddal hasztalan törekszünk meglepésre. Bármennyire általános, sőt elengedhetetlen is azonban a meglepésre irányuló törekvés, és bármennyire igaz, hogy hatása sohasem marad el egészen, éppoly igaz az is, hogy a dolog természeténél fogva ritkán sikerül tökéletesen. Tévednénk tehát, ha azt hinnők, hogy ezzel az eszközzel a háborúban rendkívüli eredményeket érhetünk el. Bármily vonzó is az elgondolás, a végrehajtás többnyire elakad a súrlódásokon.

A meglepés sokkal gyakoribb a harcászatban, annál az egyszerű oknál fogva, mert itt általában rövidebb az idő és kisebb a tér. így a hadászatban annál könnyebb meglepetést elérni, minél közelebb esik a harcászathoz, és annál nehezebb, minél messzebbre tolódunk el a politika területe felé.

A háború előkészítése rendszerint több hónapba telik, a hadseregnek a felvonulási körletben való gyülekezése többnyire szertárak, raktárak létesítésével és nagy menetekkel jár együtt, amelyeknek iránya mihamar ismertté -válik.

Ezért rendkívül ritkán fordul elő, hogy egyik állam a másikat háborúval vagy hadereje alkalmazásának általános irányával meglepje. A tizenhetedik és tizennyolcadik században, amikor a háború nagyrészt erődített helyek ostromából állott, ezek meglepő körülzárása olyannyira bonyolult művelet volt, hogy a hadművészet egyik önálló fontos fejezetét képezte, mindamellett csak ritkán sikerült.

Ezzel szemben a máról holnapra végrehajtandó dolgoknál sokkal könnyebben megy a meglepés; így pl. legtöbbször nem nehéz, menettel megelőzve az ellenséget, egy állást, valamely fontos pontot vagy utat meglepetésszerűen birtokba venni. Magától értetődik azonban, hogy minél könnyebben sikerül az ilyenfajta meglepés, annál kisebb eredménnyel jár, mint ahogyan fordított esetben az eredmény növekednék. Elképzelhető bár, hogy egy kisebb arányú meglepéshez is nagy siker fűződik, pl. egy csatanyerés vagy valamely fontos raktár birtokbavétele, ám a történelem nem ezt bizonyítja, mert nagyon kevés példa van csak rá, hogy ilyen meglepés nagy eredménnyel járt. Ebből joggal következtethetünk arra, hogy a meglepésben nagy nehézségek rejlenek.

Aki ilyen dolgokban a történelemhez fordul, természetesen ne a történelmi kritika néhány hangzatos és öntetszelgő kinyilatkoztatásához igazodjék, hanem magát a tényt vizsgálja. Ebből a szempontból nevezetes pl. az 1761. évi sziléziai hadjárat egy napja, július 22-e, amikor is Nagy Frigyesnek sikerült, Laudon tábornokot55 megelőzve, a Neisse melletti Nossent elérnie, és ezzel, úgymond, meghiúsította az osztrák és orosz hadsereg felsősziléziai egyesülését, ami a királynak négyheti időnyerést jelentett. Aki azonban az eseményeknek a legjobb történetírók művében utánanéz,* és elfogulatlanul ítél, nem tulajdonít ekkora fontosságot a július 22-i menetnek; az erre vonatkozó, immár divattá vált okoskodásban általában csupa ellentmondást lát, Laudon manővereit pedig sokszor indokolatlannak találja. Igazságérzetünk és meggyőződésünk hogyan is fogadhatna el ilyen történelmi bizonyítékokat?

Egy hadjáratban meglepést erélyes tevékenységgel, gyors elhatározásokkal és erőltetett menetekkel érünk el. Bármily jól alkalmazzuk is azonban ezeket az eszközöket, mégsem váltják ki mindig a várt hatást. Legjobban bizonyítja ezt a meglepés két legnagyobb mesterének, Nagy Frigyesnek és Bonaparténak példája. Az előbbi 1760 júliusában semmit sem ért el azzal a közjátékkal, hogy Bautzentől jövet hirtelen megtámadta Lacy tábornokot, majd Drezda felé fordult, sőt helyzete észrevehetően rosszabbodott, mert Glatz vára közben elesett.

Bonaparte 181.3-ban Drezda felől kétszer is hirtelen Blücher ellen fordult, nem szólva az Oberlausitzból Csehországba történő betöréséről, de a várt siker mindkét esetben elmaradt. Idő- és erőfecsérléssel járó, levegőbe mért csapás volt mindkettő, és Drezdánál igen veszélyessé válhatott volna Bonapartéra nézve.

A valóban eredményes meglepésnek tehát nem egyedül a vezetői tevékenység, erély és határozottság a forrása, létrejöttéhez a körülmények kedvező alakulása is szükséges. Semmiképp sem akarjuk ezzel a siker lehetőségét tagadni, csupán kedvező feltételek szükségességéhez kötjük, amelyek természetesen nem túl gyakoriak, és a meglepő félnek ritkán van módjában ilyeneket teremteni.

Erre ismét a már említett két hadvezér szolgál jellegzetes példával. Kétnapi meglepő menettel aligha lehet nagyobb eredményt elérni, mint aminőt Bonaparte ért el 1814. évi, Blücher ellen indított híres támadása során, amidőn az a főseregtől elválasztva a Marne mentén lefelé vonult. A háromnapi menetre elnyúlt Blücher-hadsereg oszlopait egyenként verte meg, és teljes vereséggel felérő veszteséget okozott neki. Ez egyes- egyedül a meglepés hatásán múlott, mert Blücher bizonyára egészen másként rendezi menetét, ha Bonaparte rajtaütésének ily közeli lehetőségével számol. Blücher e hibá-jának köszönhette Bonaparte a sikert, amelynél, mivel nem ismerte a körülményeket, a szerencsés véletlen játszott közre.

Hasonló az 1760. évi liegnitzi csata57 példája is. Nagy Frigyes megnyerte ezt a szép csatát, mert nappal elfoglalt állását éjszaka ismét megváltoztatta. Ez Laudont teljesen meglepte, s 70 ágyút és 10 000 embert vesztett. Nagy Frigyes elve ez időben az volt, hogy ide-oda mozogva kitérjen a csata elől, vagy legalábbis megzavarja az ellenség terveit. A 14-éről 15-ére virradó éjszaka végrehajtott állásváltoztatás nem éppen ezzel a szándékkal történt, hanem — amint a király maga mondja — nem volt megelégedve a 14-én elfoglalt állással. Ez esetben tehát szintén nagy szerepet játszott a véletlen. Ha az éjszakai állásváltoztatás, és ezzel az ellenség számára alkalmatlan terep, nem játszik közre, más lett volna az eredmény.

A sikeres meglepésre a magasabb és legmagasabb hadászat körében is akad néhány példa. Most csupán a nagy Választófejedelemnek58 a svédek ellen Frankentól Pome- rániáig és Brandenburgtól a Prégelig vezetett fényes hadműveleteire, az 1757. évi hadjáratra, és Bonaparténak 1800-ban végrehajtott híres alpesi átkelésére emlékeztetünk. Az utóbbi esetben a meghódolt ellenséges hadsereg az egész hadszínteret átengedte, 1757-ben pedig egy másik, kevés híján, hadszíntere mellett önmagát is kiszolgáltatta volna. Végül a váratlanul indított liáború példájaként Nagy Frigyesnek Sziléziában történt betörésére hivatkozhatunk. Mindenütt nagy és átütő sikert látunk. Hasonló jelenség azonban csak kevés van a történelemben, hacsak nem számítjuk ide azokat az eseteket, amikor egy állam lassúsága és erélytelensége miatt (mint Szászország az 1756. és Oroszország az 1812. évben) a háborúra való előkészületeivel elkésik.

Még egy lényeges dolgot említünk meg. Meglepésre ugyanis csak az képes, aki akaratát ellenfelére kényszeríti, erre pedig csak az képes, aki helyesen intézkedik. Ha az ellenséget helytelen intézkedéssel lepjük meg, siker helyett esetleg súlyos kudarc ér. Az ilyen meglepéstől nincs mit tartania az ellenségnek, hiszen hibáink az elhárítás eszközévé válnak számára. Minthogy a támadásban több a kezdeményezés, mint a

védelemben, meglepéssel inkább a támadó él, bár ez, amint a következőkben látni fogjuk, semmiképpen sem szabály. Tehát a támadó és védő fél meglepésre irányuló törekvése szembe kerülhet egymással, és ilyenkor a sikernek ahhoz kell szegődnie, aki helyesebben intézkedett.

így kellene történnie, lm az élet ezt som tartja be pontosan, és ennek egyszerű oka van. A meglepetéssel járó lelki hatások gyakran a rosszat is jóra fordítják annál a félnél, akinek a meglepés kedvez, a másik fél viszont képtelen józan elhatározásra jutni. S ez elsősorban nem is csupán a vezetőkre vonatkozik, hanem inkább a harcosokra, mivel a meglepetés sajátos hatása könnyen megbontja soraikat, és felszínre hozza egyéni gyengeségeiket.

Sok függ e téren a felek egymáshoz való általános viszonyától. Ha az egyik fél erkölcsi fölényével már eleve bátortalanná teszi és túlszárnyalja a másikat, siker kecsegteti, és győzelmet arat, amikor más kudarcot vallana.

T i z e d i k f e j e z e t A CSEL

A csel rejtett szándékot feltételez; tehát ellentéte az egyenes, nyílt cselekvési módnak, éppúgy, amint a tréfa szemben áll a való ténnyel. Semmi köze sincs tehát a rábeszéléshez vagy az erőszakhoz, inkább a csalással rokon, amelynek szintén rejtett szándéka van. Sőt, a sikerült csel nem egyéb a csalásnál, ha különbözik is tőle annyiban, hogy nem egyenes szószegés. Önmagát csapja be ugyanis az, akit a cselvetés félrevezet, és hatása nyomán hirtelen másként látja a dolgok lényegét. Ezért elmondhatjuk, hogyha a tréfa: a gondolatokkal való elkápráztatás, a csel: a tettekkel való bűvészkedés.

Már eleve indokoltnak látszik, hogy a hadászat elnevezését a cseltől kapta,* s a háborúnak az ókori görögök óta végbement minden valódi és látszólagos változása mellett, ez a név utal ma is tulajdonképpeni lényegére.

Ha az erőszak alkalmazását, tehát magát az ütközetet, a harcászatnak engedjük át, és a hadászatot olyan művészetnek tekintjük, amely ügyesen tervez, és él a lehetőségekkel, úgy bizonyos, hogy az érzelmi erőkön kívül, aminők pl. az izzó becsvágy feszítő ereje vagy a meg nem alkuvó erős akarat stb. — nincs még egy természetes egyéni képesség, amely alkalmasabb lenne a hadászat irányítására és arra, hogy életet öntsön beléje, mint éppen a cselvetés. Már a meglepésre irányuló általános törekvés is, amelyről az előző fejezetben szólottunk, arra mutat, hogy minden meglepésnek kisebb- nagyobb mértékben cselfogás az alapja.

Bármennyire kívánatosnak tűnik is bizonyos fokig, hogy az ellenfelek ügyességben és fortélyosságban felülmúlják egymást, mégis el kell ismernünk, hogy e tulajdonságok csak ritkán mutatkoznak a háborúban, és csak hellyel-közzel érvényesülnek a viszonyok és körülmények tömkelegében.

Ennek nyilvánvaló oka többé-kevésbé ugyanazokban a körülményekben rejlik, mint amelyek a meglepés érvényesülésének is útjában állanak.

A hadászat ugyanis nem ismer más tevékenységet, mint az ütközetekre vonatkozó és a velük kapcsolatos intézkedéseket. Nem ismeri a hétköznapi élet üres szavakból álló és nyilatkozatokban, magyarázatokban stb. kimerülő cselekedeteit. Ezek nem kerülnek sokba, és kiválóan alkalmasak a cselvetésre.

Ami háborában ehhez hasonló: a látszattervek, a hamis parancsok, az ellenséghez juttatott koholt hírek stb., a hadászat terén rendszerint oly csekély hatásúak, hogy csak ritka, önként kínálkozó alkalmakkor élnek velük.

Ahhoz azonban, hogy az olyan cselekmény, mint amilyen pl. az ütközet elrendelése, a végrehajtás benyomását is keltse, már jelentős idő és erő szükséges, annál több, minél nagyobb arányú műveletről van szó. Miután pedig ilyenekért rendszerint nem óhajtunk nagy áldozatot hozni, az úgynevezett hadászati tüntetések csak ritkán eredményesek. Kockázatos dolog, hogy jelentékeny erőt hosszabb időn át pusztán tünte-tésre használjunk fel, mert mindig fennáll a veszély, hogy eljárásunk hiábavaló lesz, viszont ezt az erőt a döntő helyen nélkülözni fogjuk.

A vezetés ezt a kézenfekvő igazságot mindig átérzi, és nem leli kedvét abban, hogy az erők ravasz tologatásával játszadozzék. A komoly szükség többnyire közvetlen cselekvésre kényszeríti, és így nem marad mód ilyfajta játékokra. Más szóval: a hadászat sakktábláján hiányzik a figurák mozgékonysága, ami eleme a cselvetésnek és a ravasz-ságnak.

Következésképpen az éleslátás sokkal hasznosabb és nélkülözhetetlenebb tulajdonsága a hadvezérnek, mint a furfang, bár ez sem árt, ha nem megy a szükséges érzelmi tulajdonságok rovására, ami pedig gyakran előfordul.

Minél gyengébbek azonban a hadászati vezetés erői, annál hajlamosabb lesz a cselvetésre; az egészen gyenge fél, akin semmiféle óvatosság és bölcsesség nem segít már, amikor minden tudománya cserben hagyja, utolsó menedékként cselhez folyamodik. Minél reménytelenebb a vezető helyzete, minél inkább egyetlen kétségbeesett erőfeszítésre tesz fel mindent, annál kaphatóbb rá, hogy merészségét csellel párosítsa. Sutba dobva minden további mérlegelést, nem törődve mit kér számon a jövő, a merészség és a csel kölcsönösen erősítik egymást, és erőfeszítésüket egyetlen pontra egyesítve, lángra lobbanthatják a remény szikráját, amely éppenséggel még gyújthat is.

Tizenegyedik fejezetAZ ERÖK TÉRBELI EGYESÍTÉSE

A legjobb hadászati elv: legyünk mindig jó erősek, mindenekelőtt általában, majd a döntő ponton. Ezért a haderő létrehozását szolgáló erőfeszítésen kívül, amely nem mindig a hadvezértől függ, a hadászat legfőbb és legegyszerűbb törvénye: tartsuk együtt a rendelkezésre álló erőket. Semmit se különítsünk el a haderő zömétől, hacsak a cél sürgető volta nem parancsolja. Ragaszkodjunk ehhez az alapelvhez, és tekintsük megbízható vezetőnknek. Lassanként megismerjük majd, hogy az erők megosztásának milyen ésszerű okai lehetnek. Látni fogjuk azt is, hogy ennek az alapelvnek nem minden háborúban azonosak a következményei, hanem a háború célja és eszközei szerint változnak.

Bár hihetetlenül hangzik, mégis sokszor megtörtént, hogy a haderőt csupán megcsontosodott szokásból szétforgácsolták, anélkül, hogy okát adhatták volna.

Ha a haderő együtt-tartását szabálynak ismerjük el, és minden megosztást, szétválasztást mindig indokolásra szoruló kivételnek tekintünk, nemcsak az ilyen esztelen megosztást kerüljük el, hanem hamis indítóokának is elejét vesszük.

Tizenkettedik fejezetAZ ERŐK IDŐBELI EGYESÍTÉSE

Itt olyan fogalommal van dolgunk, amely a gyakorlati életben sok félreértésre ad alkalmat. Szükséges ezért, hogy elképzelésünket világosan rögzítsük és kifejtsük.

A háború ellentétes erők összecsapása; következésképpen, az erősebb nemcsak megsemmisíti a gyöngébbet, hanem mozgásában magával is ragadja. Ez alapjában véve lehetetlenné teszi az erők egymásutáni (successív) hatását, és így a háború sarkalatos alaptörvényének látszik, hogy egy összecsapásra szánt minden erőt egyidejűleg alkalmazzunk.

Ez valójában így is van, de csak amennyire a harc igazán mechanikai összeütközéshez hasonló; amikor azonban a harc az egymást megsemmisítő ellentétes erők tartós kölcsönhatásából áll, elképzelhető ezek egymást követő hatása is. Ez főként a harcászatra áll, mivel annak alapját a tűzharc képezi, de más okból is. Ha 1000 emberünk tűzharcot folytat az ellenség 500 emberével, a teljes veszteség mindkét fél veszteségéből tevődik össze. 1000 ember kétszer annyit lő, mint 500, viszont az 1000 embert több találat éri, mint az 500-at, mert feltehető, hogy sűrűbben állnak. Ha feltételezzük, hogy a találatok száma ugyancsak kétszeres, akkor a veszteség mindkét oldalon egyenlő. 500 főből pl. 200 válnék harcképtelenné, és 1000-ből ugyanannyi. Ha az 500 ember mögött ugyanannyi volna tartalékban, tűzhatáson kívül, akkor mindkét oldalon 800 harcképes ember állna, ebből azonban az egyik fél 500 embere friss, teljes lőszerkészlettel és teljes erőben, a másik 800 embere viszont már lehareoltan, kevés lőszerrel és meggyengülve. Az a feltevés, hogy 1000 embernek, pusztán nagyobb létszáma miatt, kétszeres vesztesége lenne, persze nemigen állja meg a helyét, mert azt, aki erejének felét tartalékban tartja, bizonyára nagyobb veszteség is éri.59 De a legtöbb esetben 1000 harcos talán már az első pillanatban fölénybe kerül, elűzi az ellenséget állásából, és visszavonulásra kényszeríti. Vajon e kétrendbeli előny ellensúlyozza-e azt a hátrányt, hogy a 800 főből álló, de a harc hatására bomlófélben levő erő olyan ellenséggel áll szemben, amely észrevehetően nem gyengébb, és 500 friss harcosból áll — további elemzéssel nem dönthetjük már el, s ezért a tapasztalatra kell támaszkodnunk. Minden valamelyes haditapasztalattal rendelkező tiszt általában annak ítéli a fölényt, akinek friss ereje van.

Ily módon kitűnik, miként vallhatjuk kárát, ha túlontúl nagy erőt vetünk az ütközetbe, mert bármily előnnyel járjon is a számbeli fölény az első pillanatban, a következőben talán már megbosszulja magát.

Ez a veszély azonban csak addig áll fenn, amíg a rendetlenség, a bomlás és a gyengülés állapota, tehát a válság tart; együttjár ez a győzelmes ütközettel is. Kellő számú viszonylag pihent csapat megjelenése ilyen állapotban döntő jelentőségű.

Mikor azonban a győzelem e válságos állapota megszűnik, és helyét a győzelemmel járó erkölcsi fölény foglalja el, a friss erő sem képes már jóvá tenni azt, ami a másik fél oldalán elveszett, és magával ragadja őt a vereség. A vert hadsereget másnap már erős tartalék sem bírja győzelemre segíteni. íme, itt a hadászat és a harcászat közti igen lényeges különbség forrása.

A harcászati — tehát az ütközet közben és az ütközet vége előtt elért — eredmények, nagyrészt a válság, vagyis a bomlás és gyengülés idején jönnek létre. Ezzel szemben a hadászati siker, vagyis az egész ütközet végeredménye, a befejezett győzelem — bármily nagy vagy kicsiny legyen is — már kívül esik a válság időszakán. Hadászati eredmény altkor jön létre, amikor a részütközetek eredménye már önálló egésszé alakul,

ekkor azonban megszűnik már a válság, az erők ismét 15* visszanyerik eredeti alakjukat,* és csak annyival gyengültek, amennyi valóban megsemmisült belőlük.

E különbségből következik, hogy a harcászat egymásután is alkalmazhatja az erőket, a hadászat viszont csak egyidejűleg.

Ha a harcászatban az első sikerrel nem érhetünk el döntő eredményt, és tartanunk kell tőle, mit hoz a következő pillanat, magától értetődik, hogy a kezdeti siker érdekében csak az éppen szükséges erőt vetjük be, a többit pedig mind a tűzhatás, mind pedig a közelharc megsemmisítő körletétől távol tartjuk, hogy friss erő ellenében mi is újat állíthassunk vagy friss erőnkkel leküzdhessük a meggyengült ellenséget. Ámde másként van ez a hadászatban. Egyrészt, ahogy rámutattunk, a hadászati siker után nem egykönnyen kerülhet sor visszahatásra, mert hiszen a sikerrel együtt a válság is meg-szűnik, másrészt, mert nem minden hadászati erő gyengül meg szükségképpen. Csupán az ellenséggel harcászati érintkezésben levő, vagyis a részütközetben harcoló csapat gyengül, tehát, ha a harcászat fölöslegesen nem pazarol: csak annyi, amennyi éppen elkerülhetetlen, de semmi esetre sem minden erő, amely az ellenféllel hadászati érintkezésben van. Azok a csapatok, amelyek erőfölényünk folytán, keveset vagy egyáltalán nem harcoltak, és csupán jelenlétükkel folytak be a döntésbe, utána ismét rendelkezésre állnak, s éppúgy alkalmazhatók új feladatokra, mintha eddig fölöslegesek lettek volna. Az ilyen fölényt biztosító csapatok nagyban hozzájárulhatnak a teljes győzelemhez, sőt könnyű belátnunk, hogy meglétük harcászati érintkezésben levő erőink veszteségét is tetemesen csökkentheti.

Ha tehát a hadászatban a veszteség nem növekszik a bevetett erők arányában, sőt nagyobb erő alkalmazása gyakran csökkenti a veszteségeket, és — amint magától értetődik — a sikert is jobban biztosítja számunkra, ebből az következik, hogy a hadászatban a működő haderő sohasem túl nagy, miért is erőinket egyidejűleg kell alkalmaznunk.

Értsd: a harc közben meglazult, megbomlott, összekeveredett kötelékeket ism^t rendezik. — Szerk.

Ezt a tételt más területen is érvényesítenünk kell. Eddig csupán magáról a harcról, a tulajdonképpeni hadi tevékenységről beszéltünk. Most még e tevékenység elemeit: az embereket, az időt és a teret, valamint ezek hatásának mértékét kell megvizsgálnunk.

A fáradalmak, az erőfeszítések és a nélkülözések a háború sajátos, pusztító hatású tényezői; lényegileg nem tartoznak a harchoz, de elválaszthatatlan kapcsolatban állnak vele, és főleg a hadászat terén lépnek fel. Megtaláljuk ugyan a harcászatban is, sőt talán itt a legnagyobbak, ámde a harcászati cselekmények időtartama rövidebb, s ezért az erőfeszítések és nélkülözések hatása is kisebb. Ezzel szemben a hadászatban, ahol hosszabb az idő és nagyobb a tér, e hatás nemcsak észlelhető, hanem sokszor döntő is lehet. A betegségek a győzelmes hadsereget gyakran inkább meggyöngítik, mint az ütközetek.

Ha a hadászat e pusztító hatású tényezőit olyannak tekintjük, mint a harcászatban a tűzhatást és a kézitusát, könnyen elképzelhető, hogy e tényezők hatásának kitett minden csapat meggyöngül a hadjárat, illetve egy hadműveleti szakasz végén, és így friss erők bevetése döntővé válik. Ebből viszont az következnék, hogy mind a hadászat, mind pedig a harcászat terén minél kevesebb erővel törekedjünk az első siker kivívására, és a friss erőt a döntésre tartalékoljuk.

Ez a gondolat általában az igazság látszatát kelti, ezért kellő értékelés céljából vegyük szemügyre a vele kapcsolatos elképzeléseket. Mindenekelőtt ne tévesszük össze az erősítő csapat fogalmát a még friss, érintetlen erőével. Kevés olyan hadjárat van, amelynek végén — győzőnél, legyőzöttnél egyaránt — új erő ne volna fölöttébb kívánatos, sőt döntő. Ám nem erről van itt szó, mert nincs szükségünk ilyen erő-

gyarapodásra, ha mindjárt kezdetben elég erősek vagyunk. Az pedig minden tapasztalat ellen szól, ha a harctérre újonnan érkezett hadsereg erkölcsi értékét — abból kiindulva, hogy a harcászati tartalék értéke valóban felette áll az ütközetben megviselt csapaténak — többre becsülnők a már ott levő csapatokénál.60 Ha ugyanis a harcteret járt sereg bátorságát és erkölcsi erejét csökkentik is a vereségek, épp annyira növelik a sikerek, tehát a hatások általánosságban kiegyenlítődnek, és ezenfelül a harcedzettség még tiszta nyereség marad. Egyébként is, itt inkább a győzelmes, mint a vesztett hadjáratokra gondolunk, mert ahol a vereség már eleve valószínű, az erők úgyis hiányoznak, tehát későbbi bevetés céljából való tartalékolásukra gondolni sem lehet.

Ezek után felmerül még a kérdés: vajon a fáradalmak és nélkülözések révén elszenvedett veszteségek a haderő nagyságának arányában úgy növekszenek-e, mint az ütközetnél láttuk? Erre határozott „nem"-mel kell felelnünk.

A fáradalmakat nagyrészt a veszély okozza, amely a hadműveletek minden mozzanatát többé-kevésbé áthatja. A hadsereg hadászati és harcászati szolgálatának lényege éppen abban rejlik, hogy mindenütt szembeszáll a veszéllyel, és mindig biztosan működik. Ez a szolgálat annál nehezebb, minél gyengébb a hadsereg, és annál könnyebb, minél nagyobb túlerőben vagyunk. Ki kételkedhetnék ebben? Sokkal gyengébb ellenséggel szemben a hadjárat jóval kevesebb fáradsággal jár, mint hasonló erejű vagy éppen erősebb hadsereggel szemben.

Ennyit a fáradalmakról. Valamivel másként áll a dolog a nélkülözésekkel, amelyeket főként az élelemhiány és a csapatok rossz elhelyezése okoz, akár szállásról, akár táborról legyen szó. Kétségtelenül mindkét hiány annál érezhetőbb, minél nagyobb egyazon területen a haderő. De vajon nem éppen az erőfölény a legjobb eszköz arra, hogy kiterjeszkedjünk, ós nagyobb területen jobb ellátást és szállást biztosítsunk?

Bonaparte 1812-ben, oroszországi előnyomulása során, hadseregét példátlan nagy tömegekben egy útra zsúfolta, és emiatt ugyancsak példátlan nélkülözésre kárhoztatta. Ezt azon alapelvének tulajdoníthatjuk, hogy a döntő ponton a hadsereg sohase lehet elég erős. Nem tartozik ide az a kérdés, hogy alapelvét itt túlzásba vitte-e vagy sem; bizonyos azonban, hogy e nélkülözéseket elkerülhette volna, ha nagyobb szélességben nyomul elő. Oroszországban volt ehhez terület, és az ritkán hiányzik másutt is. Ebből semmiképpen sem szabad olyan következtetéseket levonni, hogy hatalmas erőknek egyidejű alkalmazása gyengülést okoz. Nos, feltéve, hogy a zord időjárás, és a háború elkerülhetetlen fáradalmai azt a hadseregrészt is gyengítették, amelyet túlerőként későbbi alkalmazásra tartalékolhattak volna, jóllehet, ez a rész jelenlétével könnyített az egész helyzetén, mégis összefüggésében nézve a dolgot, fel kell vetnünk a kérdést, hogy vajon e gyengülés ellenére nem hasznosabb-e az erőnyereség, amelyet túlerőnkkel több irányban is elérhetünk.

Utalnunk kell még egy igen fontos körülményre. Egy részütközetben számottevő nehézség nélkül meg tudjuk határozni a tervezett nagyobb siker kivívásához szükséges hozzávetőleges erőt, tehát meg tudjuk állapítani azt is, mi válik fölöslegessé. A hadászatban ez lehetetlen, mert a hadászati sikert nem mérhetjük fel ilyen pontosan, és nem szabhatunk számára közeli határokat. Amit tehát a harcászatban erőfeleslegnek tekinthetünk, azt a hadászatban alkalomadtán a siker kimélyítésére kell felhasználnunk. A siker nagyságával ugyanis százalékosan nő a nyereség30 is, és az erőfölénnyel ily módon mihamar olyan eredményre tehetünk szert, amelyet a leggondosabb erőtakarékossággal sem érhettünk volna el.

Bonaparténak 1812-ben fölényes túlerejével sikerült Moszkváig előnyomulnia, és a fővárost elfoglalnia. Ha e túlerővel sikerül neki még az orosz hadsereget is szétzúzni,

30 A hadifoglyok és a hadizsákmány. Lásd bővebben a negyedik könyv negyedik fejezetében. — Szerk.

Moszkvában valószínűleg olyan békét köt, amelyet másként el nem érhetett volna. Ez a példa csak magyarázza a felvetett gondolatot, de nem bizonyítja; erre azonban nem is törekedtünk. A bizonyítás hosszabb fejtegetést igényelne, amelyhez itt nincs elég terünk.61

Mindezek a fejtegetések csupán az erők egymást követő alkalmazásának gondolatára vonatkoznak, s bár állandóan érintik a tartalék tulajdonképpeni fogalmát, minthogy az, amint látni fogjuk, még egy sor más fogalommal is kapcsolatos, nem képezi fejtegetésünk tárgyát.

Azt kívántuk csupán tisztázni, hogy míg a harcászatban a haderőt már alkalmazásának puszta időtartama is gyengíti, s ily módon az idő jelentős szerepet játszik, a hadászatban nem feltétlenül van így. Itt az idő romboló hatását részben az erők tömege csökkenti, részben más módon egyenlítődik ki. A hadászatnak nem lehet a szándéka, hogy az időt önmagáért tegye szövetségesévé azáltal, hogy az erőket egymásután alkalmazza.

Hangsúlyozzuk: „önmagáért", mert az időt a hozzá társuló más körülmények fölöttébb értékessé tehetik, sőt szükségképpen teszik is a felek egyike számára; ez azonban már valami más,* és nem kevésbé fontos lévén, más helyen beszélünk róla.

Az alapelv, amelyet megpróbáltunk kifejteni, tehát a következő: minden, bizonyos hadászati célra szánt és rendelkezésre álló erőt egy időben alkalmazzunk. Az erők alkalmazása annál tökéletesebb, minél inkább egyetlen hadműveletbe és egyetlen időpontra tömörítünk mindent.

Mégis, a hadászatban is van helye a fokozódó nyomásnak, a hadászat is él újabb és újabb erőbevetéssel, annál is inkább, mivel az erők állandó táplálása a végső siker fő eszköze. Ám ez is más fejezet tárgyát képezi, és itt csak azért említjük meg, hogy eleve megóvjuk olvasóinkat a téves elképzelésektől.

Most pedig az eddigi fejtegetéseinkhez közel álló és azt kiegészítő tárgyra: a hadászati tartalék kérdésére térünk át.

^ Itt a szerző az időtényezőnek főként a védelemben játszott szerepére céloz. Vö. a hatodik könyv, első fejezet,

T i z e n h a r m a d i k f e j e z e t A HADÁSZATI TARTALÉK

A tartaléknak jól megkülönböztethető kettős rendeltetése van. Az egyik, a harc időtartamának meghosszabbítása és a harc megújítása, a másik, előre nem látott eseményekkel szemben való alkalmazása. Az első az erők lépcsőzetes, egymás utáni alkalmazását tételezi fel, és ezért a hadászatban nincs helye. Amikor azonban egy hadtestet olyan pontra rendelnek, amelyet már-már elfoglal az ellenség, ilyenfajta alkal-mazása nyilván a másik rendeltetéshez tartozik, mert az ellenállás mértékét nem látták előre. Harcászati, és nem hadászati tartalék például az olyan hadtest, amely tűzkörleten kívül visszatartva az ütközet vezetőjének van alárendelve, és amelynek feladata pusztán a harc idejének meghosszabbítása.

A hadászatban is előfordulhat, hogy előre nem látott esetekre erőt kell készen tartanunk, tehát létezhet hadászati tartalék is, de csak ott, ahol ilyen esetekkel számolunk. A harcászatban, ahol az ellenség rendszabályairól többnyire megfigyeléssel szerzünk tudomást, ahol minden bokor és minden terephajlat ellenséget rejt, mindig készen kell lennünk előre nem látott eseményekre. Fel kell készülnünk rá, hogy

arcvonalunk gyengének mutatkozó pontjait utólagosan megerősítsük, és általában az ellenség intézkedéseinek megfelelően gazdálkodhassunk erőinkkel.

Ilyen alkalmaknak a hadászatban is kell adódniuk, mert a hadászati cselekmény közvetlenül kapcsolódik a harcászatihoz. Némely intézkedést a hadászatban is csak szemrevételezés alapján, egyik napról, sőt egyik óráról a másikra befutó, bizonytalan hírek és az ütközetek eredményei alapján adnak ki. Ezek szerint a hadászati vezetés egyik lényeges feltétele, hogy a helyzet bizonytalanságához mérten későbbi fel-használásra erőt tartalékoljon. A védelem általában, bizonyos terepszakaszok, mint folyók, hegyek stb. védelme pedig mindig megkívánja ezt. Minél jobban távolodik azonban a hadászati tevékenység a harcászattól, annál inkább csökken a helyzet bizonytalansága, és majdnem teljesen megszűnik ott, ahol a hadászat a politikával határos.

Megfigyeléssel állapíthatjuk meg csupán, hová vezeti csatába hadoszlopait az ellenség, csak nem sokkal előtte, gyér előkészületeiből tudjuk meg, hol kel át a folyón, de hogy melyik irányból akarja országunkat megtámadni, azt rendszerint már minden újság kikürtöli, mielőtt még az első pisztolylövés eldördülne. Minél nagyobb méretűek a rendszabályok, annál kevésbé sikerül meglepetést elérni velük; oly nagy időt és teret ölelnek fel, a cselekvés körülményei pedig annyira ismertek, és oly kevéssé változtathatók, hogy a várható eseményekről idejében értesülünk vagy biztosan kifürkészhetjük őket.

Másrészt a tartalék alkalmazása, ha ilyen valóban rendelkezésre állna, annál kevésbé hatásos, minél magasabb fokú hadászati műveletről van szó.

Láttuk, hogy a részütközet döntése önmagában mit sem ér, és csak a teljes ütközet hozza meg a végeredményt.

Ámde a teljes ütközet döntése is csak viszonylagos jelentőségű, aszerint, hogy a legyőzött ellenséges erő az egésznek kisebb vagy nagyobb, többé vagy kevésbé jelentős része. Egy hadtest vesztett ütközetét a hadsereg győzelme jóváteheti, sőt megtörténhet, hogy a hadsereg csatavesztését más jelentékenyebb győzelemmel nemcsak kiegyenlítjük, hanem szerencsés eseménnyé is változtathatjuk. (1813-ban két nap harcai Kulmnál.62) Ez kétségtelen, de éppoly kézenfekvő, hogy minden győzelem (a teljes ütközet szerencsés eredménye) önmagában is annál jelentékenyebb, minél nagyobb erő felett aratták, és így minél kevesebb lehetősége nyílik az ellenségnek, hogy ami elveszett, később ismét megtérüljön. Ezt majd más helyen vizsgáljuk meg tüzetesebben, itt elégséges, ha e fokozódás tényére figyelmeztetünk.

E két megállapításhoz fűzzünk végül is egy harmadikat. A harcászatban az erők egymásutáni alkalmazása a fődöntést mindig a harccselekmény vége felé tolja el, ezzel szemben se hadászatban, az egyidejű bevetés törvényének megfelelően, a fődöntés (amely nem feltétlenül végső döntés is), csaknem mindig a nagy cselekmény kezdetén jön létre. E három megállapításunk eléggé indokolja, hogy a hadászati tartalékot annál nélkülözhetőbbnek, annál fölöslegesebbnek és veszedelmesebbnek tartsuk, minél szélesebbkörű rendeltetése van.

Nem nehéz megállapítani, hogy a fődöntésnél hadászati tartalékra gondolni ellentmondást jelent. Minden erőt e döntés során kell alkalmaznunk, és ezért értelmetlenség, ha a harcra kész erőket későbbre tartalékoljuk.

A tartalék a harcászatnak tehát olyan eszköze, amellyel nemcsak ellensúlyozza az ellenség váratlan cselekményeit, hanem jóra is fordítja az ütközet kiszámíthatatlan menetét, ha netán rosszra fordulna. A hadászatnak azonban — legalábbis, ami a nagy döntést illeti — el kell ejtenie ezt az eszközt, mert az egyik helyen kialakult hátrányos helyzetet rendszerint csak a másik helyen elért előnnyel ellensúlyozhatja, és csak ritkán

úgy, hogy erőket irányít át egyik helyről a másikra. A hadászatnak soha eszébe se jusson, hogy az ilyen előre nem látható hátrány ellensúlyozására erőt tartalékoljon.

A fődöntésben közre nem működő hadászati tartalék gondolatát tehát értelmetlennek mondottuk, és ez olyannyira igaz, hogy nem elemeztük volna két fejezeten át, ha más formában és kissé tetszetősebben álcázva, nem kerülne újra meg újra napvilágra. Van, aki hadászati bölcsességet és óvatosságot lát benne, de van, aki elveti minden tartalék, következésképpen a harcászati tartalék gondolatát is. Ez az eszmei zűrzavar kihat a gyakorlati életre is. Egyik fényes példája ennek — amikor Poroszország 1806-ban 20 000 főnyi tartalékát Jenő, württembergi herceg vezénylete alatt Brandenburgban hagyta vissza, és így a Saalét idejében már nem érhette el; további 25 000 emberük Kelet- és Dél-Poroszországban maradt, és tartalékként csak később akarták hadra fogni őket.

Ezekből a példákból kiviláglik, hogy nem szélmalmok ellen harcoltunk.

Tizennegyedik fejezet AZ ERŐKKEL VALÓ GAZDÁLKODÁS

Az alapelvek és nézetek ritkán szűkítik egyetlen vonallá a megfontolások ösvényét. Mindig marad valamelyes mozgási tér. így van ez az élet minden gyakorlati művészeténél. A szépség vonalainak nincs abszcisszája, ós ordinátája, a kört és az ellipszist nem számtani képlete hozza létre. A vezetőnek tehát hol természetes éleslátásból eredő és elmélkedéssel kiművelt finom ítélőképességére kell bíznia magát, amely csaknem öntudatlanul rátalál a helyes útra, hol lényeges ismertető] eleire kell egyszerűsítenie a törvényt, hogy szabályként használhassa őket, hol pedig valamely bevált módszerhez kell igazodnia.

Ilyen egyszerűsített ismertető jelnek, ilyen szellemi mankónak tekintjük azt a szempontot, hogy őrködjünk minden erő közreműködésén, más szóval, szüntelenül ügyeljünk, hogy tétlen erő ne legyen. Akinek csapata van ott, ahol nem akad dolga, akinek a csapata menetel, vagyis parlagon hever, amikor az ellenség verekszik, az rosszul gazdálkodik. Ez erőpazarlás és rosszabb a célszerűtlen alkalmazásnál. Ha cselekedni kell, mindennél előbbrevaló, hogy min derűd cselekedjék, mert a legcélszerűtlenebb tevékenység is leköti részben az ellenséget, míg a tétlen erő semleges marad. E nézetünk szorosan összefügg a három utolsó fejezet alapelveivel. Ugyanazt az igazságot hirdeti, bár valamivel átfogóbb nézőpontból és egyetlen fogalomba sűrítve.

T i z e n ö t ö d i k f e j e z e t A MÉRTANI ELEM

A mértani elem, a csapatok felállításának formája, fontos tényezővé válhat a háborúban, amint az erődítés-művészetnél is látjuk, ahol a geometria mindennél előbbre való. A harcászatban is nagy szerepet játszik; alapja a szűkebb értelemben vett harcászatnak, a csapatok mozgását szabályozó tannak. A tábori erődítésben, valamint az állások építésének és megtámadásának elméletében törvény erejűek és döntőek a geo-

metria szögei és vonalai. A mértani elemeket gyakran rosz- szul alkalmazták, és sok minden puszta játék volt, mindamellett a mai harcászatban, amikor minden ütközetben az ellenség átkarolására törekszünk — bár igen egyszerű, de mindig ismétlődő formában —, újra nagy szerepet játszik a mértani elem. Ámde nem oly uralkodó mint a várharcbari, mert a harcászatban minden mozgékonyabb, az erkölcsi erő, az egyéni vonások és a véletlen jobban érvényesülnek. Még csekélyebb szerepe van a hadászatban. Bár a haderő felállítása formájának, az országok és államok földrajzi alakjának nagy jelentősége van, a mértani elem itt sem olyan döntő, mint az erődítés-művészetben, és korántsem oly fontos, mint a harcászatban. Arra a kérdésre, hogy miben nyilvánul meg a hatása, sorjában, a maga helyén válaszolunk majd. Itt inkább arra a különbségre hívjuk fel a figyelmet, amely e téren a harcászat és a hadászat között fennáll.

A harcászatban gyorsan kifogyunk a térből és az időből. Ha egy csapatot oldalba és hátba támad az ellenség, csakhamar elvágja visszavonulásának útját. Olyan helyzet áll elő, amikor már úgyszólván lehetetlen harcolnia, tehát vagy ki kell törnie, vagy meg kell előznie az ilyen helyzet kialakulását. Ez minden kombinációt már eleve nagyon hatásossá tesz, főleg mert gondot okoz az ellenfélnek a fejleményeket illetően. Ezért a csapatok mértani felállítása a siker jelentős tényezője.

Mindez a hadászatban — a nagy tér és idő miatt — alig érvényesül. Itt nem tüzelnek egyik hadszíntérről a másikra, és gyakran hetek és hónapok múlnak, míg a tervezett hadászati megkerülés megvalósul. Emellett a nagy térségben a legjobb intézkedés esetén is kevéssé valószínű, hogy végül is kellő helyre jutnak a megkerülő csapatok.

A hadászatban tehát a mértani elemekre alapozott kombinációk hatása jóval kisebb, és ezért az időközben valamely ponton valóban kivívott előny sokkal értékesebb, mert van elég idő, hogy hatása kibontakozzék mielőtt még bármi csökkentené vagy megsemmisítené. Megdönthetetlen igazság, hogy a hadászatban sokkal fontosabb a győzelmes ütközetek száma és mérete, mint láncolatuk formája.

Az újabb elmélet kedvenc témájává éppen az ellenkező nézet vált, mert úgy gondolták, hogy fokozzák vele a hadászat jelentőségét. Újfent magasabb szellemi működést láttak benne és azt hitték hogy a háborút nemesebbé, tudományosabbá teszik általa. A tökéletes elmélet egyik főfeladata, hogy leleplezze ezt az ostobaságot; mivel főleg a mértani elem ad neki tápot, nyomatékosan felhívtuk rá a figyelmet.

Tizenhatodik fejezetA HADMŰVELETEK SZÜNETELÉSE

Ha a háborút kölcsönös megsemmisítésre irányuló tevékenységnek tekintjük, akkor szükségképpen mindkét félt általában előnyomulásban levőnek kell képzelnünk. Ámde a körülmények sohasem egészen egyformák mindkét oldalon, és ezért pillanatnyilag — ugyancsak szükségképpen — az egyik félt előnyomulásban, a másikat bevárásban levőnek kell gondolnunk. Idővel persze változás áll be, következésképpen a pillanatnyi helyzet az egyiknek kedvezőbb, mint a másiknak. Ha feltételezzük, hogy mindkét hadvezér tökéletesen ismeri a helyzetet, ez az egyikből a cselekvés gondolatát váltja ki, a másikat ugyanakkor kedvezőbb időpont bevárására készteti. Az előnyomulás nem lehet egyszerre mindkettőnek érdeke, aminthogy a várakozás sem. A szándékok kölcsönös ellentétességének itt nem az általános polaritás az alapja s ezért nincs ellentmondásban a második könyv ötödik fejezetében foglaltakkal.* Inkább onnan származik, hogy mindkét

hadvezér szándékának ugyanaz az indítóoka: helyzetük várható javulása vagy rosszabbodása.

Ha egyforma körülmények lehetőségével számolnánk is vagy feltételeznők, hogy azokat a helyzet kölcsönös félreismerése folytán, egyformának láthatják a hadvezérek, a politikai célok különbözősége kizárja a hadműveleti szünetek lehetőségét. Politikai szempontból véve, az egyik félnek szükségképpen támadónak kell lennie, mert kölcsönös védekezési szándékból nem származhat háború. A támadónak pozitív, a védő félnek csupán negatív célja van; az előbbi folyamodik tehát a pozitív cselekvéshez, mert pozitív célját csak ezzel érheti el. Ha tehát egészen egyforma körülmények között lenne is mindkét fél, a támadót pozitív célja cselekvésre késztetné.

Ilyen elképzelés szerint a hadműveletekben beálló szünet, szigorúan véve, ellentmond a dolog természetének. Mindkét hadsereg, mint két ellenséges elem, szüntelenül egymás megsemmisítésére törekszik, épp úgy, amint a tűz és a víz sem lehet soha egyensúlyban, és addig küzd, amíg valamelyikük el nem enyészik. Mit szólnánk olyan birkózókhoz, akik órák hosszat mozdulatlanul átkarolva tartják egymást? A had-műveleteknek tehát, az óra járásához hasonlóan, megállás nélkül kellene folyniuk. Bármily kegyetlen is azonban a háború, mégis béklyóba veri az emberi gyöngeség, és így nem meglepő az az ellentmondás sem, hogy amikor veszélyt keres és teremt önmaga számára az ember, fél is tőle.

Ha a hadtörténelmet tanulmányozzuk, a szakadatlan célratörésnek általában éppen az ellenkezőjét látjuk; így a háborúban nyilván a tétlenség és a szünetelés a rendes állapot, a cselekvés pedig kivétel. Szinte már kételkedünk kialakult fogalmaink helyességében. Bár a hadtörténelem temérdek példája növeli kételyeinket, a legutóbbi események sora megerősít eredeti nézetünkben. A forradalmi háború megmutatta nézetünk realitását, és igazolta szükségességét. Ebben a háborúban, de különösen Bonaparte hadjárataiban a hadvezetés feltétlen erélye megfelelt a háború természetes törvényének.

Ilyen erély tehát lehetséges, ha pedig lehetséges, akkor szükséges is.Valóban, mi igazolná értelmünk előtt a háború erőfeszítéseit, ha nem cselekvés

volna a célunk? A pék csak akkor fűti be kemencéjét, ha kenyeret süt; a lovakat csak akkor fogjuk be, ha elutazunk; mire való volna a háború óriási erőpróbája, ha csupán azt akarnók, hogy az ellenség is hasonlóra kényszerüljön.

Ennyi elég az általános elv bizonyítására, most pedig lássuk az elvnek a dolog természetéből folyó és egyes esetektől független módosulásait.

Három olyan ok van, amely belső ellensúlyként megakadályozza, hogy az óramű túl gyorsan vagy megállás nélkül járjon.

Az első, ami folytonosan megállásra késztet, és ezáltal hátráltató tényezővé válik, az ember természetes félénksége és határozatlansága. Erkölcsi világunknak ezt a nehezékét nem vonzó, hanem taszító erők hozzák létre, nevezetesen a veszélytől és felelősségtől való idegenkedés.

A háború lángtengerében az átlagemberek nehézkesek, s így erősebb és egyre újabb indíték szükséges, hogy tevékenységük tartós legyen. A fegyveres kiállás céljának puszta hangoztatása ritkán elég renyheségük legyőzésére. Ha nem harcos és vállalkozó szellem áll az élükön, akinek eleme a háború, mint halnak a víz vagy ha nem kényszeríti őket felülről a felelősség, napirenden lesz a tétlenség, és kivétel számba megy az előnyomulás.

A másik ok az emberi belátás és ítélőképesség tökéletlensége, mely háborúban a legnagyobb. Még saját helyzetünket sem ismerjük minden pillanatban pontosan, az ellenség leplezett helyzetéről pedig kevés adatból kell képet nyernünk. Innen van gyakran, hogy mindkét fél ugyanazt a körülményt látja előnyösnek, holott az csak egyik

érdekeit szolgálja. Mindegyik úgy véli, hogy bölcsen cselekszik, ha kedvezőbb pillanatra vár.

A harmadik ok a védelem nagyobb ereje, mely mint valami zárószerkezet az óraműben, időnként teljes megállást hoz létre. Megtörténhetik, hogy ,,A" gyengének érzi magát, hogy megtámadja „B"-t, ebből azonban nem következik, hogy B elég erős A megtámadására. A védelem adta erőtöbblet nemcsak elvész támadás esetén, hanem az ellenséghez kerül, éppiigy, mint képletesen szólva a + b és a — b különbsége 26-vel egyenlő. Ezért megtörténhet, hogy nemcsak gyengének érzi magát mindkét fél támadásra, hanem valóban az is.

így az aggályoskodó értelem, a túl nagy veszélytől való irtózás magában a hadművészetben talál támaszt, hogy a háború természetes vadságát megszelídítse.

Igaz, hogy ezek az okok csak erőszakolt magyarázatát adnák a régebbi, nyomós érdektől nem fűtött háborúk hosszú szüneteinek, amikor tétlenséggel telt el az idő kilenctized része. Ez a jelenség — amint a háború lényegéről és céljáról szóló fejezetben említettük már — arra a hatásra vezethető vissza, melyet az egyik fél követelése és a másik fél helyzete és hangulata a hadvezetésre gyakorol.

Ez a hatás oly jelentékeny lehet, hogy a háború félmegoldássá válik. Gyakran nem egyéb fegyveres semlegességnél vagy csupán az alkudozások nyomatékául szolgáló fenyegető állásfoglalásnál, avagy gyenge kísérlet, hogy némi előnyre tegyünk szert, és azután kivárjuk az események végét, de lehet kellemetlen szövetségi kötelesség is, amelynek úgy ahogy eleget teszünk.

Valahányszor csekély az érdekellentét és gyengék az ellenségeskedés indítékai vagy nem akarnak sokat ártani az ellenségnek, és nincs is sok félni való tőle, röviden: amikor nagy érdekek nem forognak kockán, a kormányok sem kockáztatnak sokat. Ez a lanyha hadvezetés láncra veri az igazi háború szellemét.

Minél inkább félmegoldás ily módon a háború, annál bizonytalanabbá válik az elmélete, az esetlegességek száma növekszik, a szükséges dolgoké pedig fogy.

Mindamellett az ilyen hadvezetésben is van ésszerűség; sőt itt talán változatosabb és szétágazóbb a játszma, mint a másikban. Igaz, hogy az aranyért folyó hazárdjáték garasos társasjátékká alakul át. Némely teoretikus éppen azon a területen fedezi fel az igazi hadművészetet, ahol a hadvezetés kicsinyes pepecseléssel tölti idejét, mint félig komoly, félig komolytalan előőrs ütközetekkel vagy hosszú lére eresztett, de semmitmondó intézkedésekkel, avagy hadállások megválasztásával és menetek szervezésével, amelyeket utólag csak azért neveznek tudományosnak, mert józan ésszel nem indokolhatók. A régi háborúkból vett ilyen cselezésekben, közbe- 10* vágásokban, fél és negyed csapásokban látják az elmélet célját, a szellem fölényét az anyag felett; a mostani háborút durva ökölcsapásnak tekintik, amelyből nincs mit tanulni, mert csak visszalépés a barbárság felé. Ez a nézet éppoly kicsinyes, mint maga a tárgya! Ahol nincsenek nagy erők és szenvedélyek, természetesen könnyű dolga van az ügyességgel párosult észjárásnak. De vajon, nem magasabbrendű szellemi tevékenység-e nagy erők vezetése és a viharban és hullámverésben való kormányzás? Vajon a vívás művészetét nem öleli-e fel az igazi háború, és az nem érvényesül-e benne? Nem úgy aránylanak-e egymáshoz, mint a hajósok mozgása a hajóéhoz? Ilyen hadviselési mód csak olyan hallgatólagos feltételezés mellett lehetséges, hogy az ellenség sem cselekszik okosabban. Tudhatjuk-e, meddig válik be ez a feltételezésünk? Vajon nem támadt-e ránk a francia forradalom régi művészetünk képzelt biztonsága közepette és nem dobott-e Chá- lonstól Moszkváig? Vajon nem lepte-e meg hasonlóképpen Nagy Frigyes régi harcmodoruk nyugalmában az osztrákokat, és nem rendítette-e meg monarchiájukat? Jaj annak a kormánynak, amely félpolitikával és béklyókba vert hadtudománnyal olyan ellenségre talál, amelynek csupán saját ereje szab határt. Akkor minden tétlenség és elmulasztott

erőfeszítés az ellenség javára esik latba, mert nem könnyű a vívóból erőművésszé változni át, és gyakran a gyenge lökés is földre sújt.

Okadatolásunkból kitűnik, hogy a hadjáratok hadműveletei nem egyhuzamban folynak, hanem lökésszerűek, és ekképpen a véres mozzanatok a megfigyelés időszakaival változnak, amikor is mindkét fél védelemben van; kiviláglik továbbá, hogy az egyik félt magasabb célból a támadás elve általában előnyomulásra készteti, ami magatartásának némi megváltoztatásával jár.

T i z e n h e t e d i k f e j e z e t A MAI HÁBORÚK JELLEGE

A mai háborúk jellege különösen a hadászati tervezésre van erős hatással.Bonaparte szerencséje és merészsége minden megszokott eszközt sutba dobott, és

vezető államokat semmisített meg úgyszólván egyetlen csapással. A spanyolok szívós harca megmutatta, hogy a nemzeti és népi felkelés gyengesége és lazasága ellenére mily sokra képes. Oroszország 1812-i hadjárata megtanított először arra, hogy nagy kiterjedésű birodalom nem hódítható meg (amit megelőzően is tudhattunk volna), másodszor, hogy a siker valószínűsége nem mindig csökken a csaták, fővárosok, tartományok elvesztése arányában (ami azelőtt minden diplomata megdönthetetlen elve volt, s ezért rögtön készen állott rossz békekötésre), hanem gyakran saját országunk kellős közepén akkor vagyunk a legerősebbek, ha az ellenség támadó ereje már kimerült, és így a védelem óriási erővel támadásba csap át. Poroszország 1813-ban megmutatta, hogy a milícia-rendszer31 útján hirtelen erőfeszítéssel meghatszorózható a hadsereg ereje, és ez a milícia az országon kívül épp oly jól alkalmazható, mint magában az országban. Mindezek az esetek arról tanúskodnak, hogy az állam, a háború és a hadsereg erejét mérhetetlenül megnöveli a nemzet szíve és érzülete. Miután valamennyi kormány megismerte ezeket a segítő eszközöket, nem várható, hogy kihasználatlanul maradnak a legközelebbi háborúban, akár az ország léte forogjon kockán, akár heves becsvágy legyen a háború oka.

Könnyen beláthatjuk, hogy más alapelvek szerint kell terveznünk az olyan háborúkat, amelyeket kölcsönösen a nemzeti erők egész súlyával viselnek, mint azokat, amelyekben mindent az állandó hadseregek egymásközti arányára méreteztek. Ezelőtt egyébként az állandó hadsereg és a hajóhad, a szárazföldi és a tengeri haderő az államhoz való viszonyában hasonlatos volt egymáshoz. Ezért a szárazföldi had-művészetben volt valami a tengeri harcászatból; ez ma nincs így.

T i z e n n y o l c a d i k f e j e z e t NYUGALOM ÉS FESZÜLTSÉG

31 Polgárőrségek, területi és népfelkelő csapatok rendszere. Olyan keret-katonaság, amelyet lakóhelyén képeznek ki és csak rövid fegyvergyakorlatra vonul be; tagjai egyébként polgári foglalkozásukat folytatják, felszerelésüket részben otthon tartják. — Szerk,

A háború dinamikus törvényeE könyv tizenhatodik fejezetében láttuk, hogy a legtöbb hadjáratban sokkal

hosszabb volt a szünet és nyugalom időszaka, mint a cselekvésé. Ha a mai háborúk — amint a tizedik fejezetben32 mondottuk — más jellegűek is, kétségtelen, hogy a tulajdonképpeni cselekmények folyamatát mindig hosszabb- rövidebb szünet szakítja meg. Ez teszi szükségessé, hogy közelebbről megvizsgáljuk mindkét állapot lényegét.

Ha a hadműveletekben szünet áll be, vagyis egyik félnek sincs pozitív szándéka, nyugalom, következésképpen egyensúlyi állapot jön létre. Persze a legtágabb értelemben vett egyensúly ez, amelynél nemcsak a fizikai és erkölcsi erőket, hanem minden más körülményt és érdeket is figyelembe kell vennünk. Amint a felek egyike új pozitív célt tűz maga elé —, és — ha csak előkészületképpen is —, cselekvésbe kezd, a másik pedig ellenintézkedésekkel válaszol, létrejön az erők feszültsége. Ez addig tart, amíg a döntés be nem következik, vagyis, amíg az egyik fel nem adja a célját, illetve, a másik el nem éri azt.

Döntés után, amely mindig a felek által megtervezett ütközetek sorának eredménye, valamely irányban mozgás következik.

Ha ez a mozgás kimerül, akár a tornyosuló nehézségek, akár a belső súrlódások, akár pedig az újonnan kialakult egyensúly-helyzet folytán, ismét beáll a nyugalom vagy újra feszültség és döntés következik, majd utána — többnyire ellentétes irányban — ismét a mozgáson a sor.

Az egyensúlynak, a feszültségnek és mozgásnak ez a spekulatív33 megkülönböztetése a gyakorlati cselekvés számára fontosabb, mint az első pillanatra látszik.

A nyugalom és az egyensúly állapotában is történhet egy és más, ámde azt főként csak az alkalom szüli, nem pedig egy nagy változásra irányuló törekvés. Lehetnek ilyenkor is jelentős ütközetek, sőt csaták is, de ezek egészen más természetűek, és ezért többnyire más a hatásuk is.

Ha feszültség áll fenn, a döntés mindig hatékonyabb, egyrészt, mert ilyenkor nagyobb az akaraterő és fokozottabb a körülmények nyomása, másrészt, mert már mindent nagyarányú mozgásra készítettünk elő és állítottunk be. Az ilyen döntés a jól elzárt és tömített akna hatásához hasonló, míg a nyugalmi állapotban bekövetkezett talán épp ily nagy esemény, olyan, mint a szabad levegőn fellobbanó puskapor.

Magától értetődik, hogy a feszültségnek különböző fokozatai lehetnek, és olyannyira megközelítheti a nyugalmi állapotot, hogy végül is alig különbözik tőle.

E vizsgálódás haszna az a végső következtetés, hogy a feszültség állapotában tett minden intézkedés fontosabb, eredményesebb, mintha egyensúly-helyzetben tettük volna, és ez a feszültség fokozódásának arányában növekszik.

A valmyi ágyúzás63 döntőbb hatású volt, mint a hoch- kirchi csata.Ha az ellenség képtelen területének egy részét megvédeni, és így feladja, másként

rendezkedünk be rajta, mint amikor csak azért vonul vissza, hogy jobb körülmények között keresse a döntést. Folyamatban levő hadászati támadással szemben egy hibásan megválasztott állás, egyetlen rossz menet döntő következményekkel járhat, míg az egyensúly állapotában nagyon szembetűnőeknek kell lenniük, hogy egyáltalán tevékenységre ösztönözzék az ellenséget.

Mondottuk már, régente a legtöbb háború idejének nagy része egyensúlyi állapotban vagy legalábbis oly csekély, távoli feszültség légkörében telt el, hogy eseményei ritkán voltak nagy jelentőségűek; gyakran alkalmi ajándékul szolgáltak például egy uralkodónő születésnapjára (Hochkirch), máskor csupán a fegyverek

32 NviJv'i.-j a tizenhetedik fejezetre gondolt a szerző.33 Jtft nleraső, vizsgálódó, latolgató,

becsületén esett csorbát köszörülték ki (Eunersdorf), vagy pedig a hadvezér hiúságát legyezték (Freibcrg).

Fontos követelménynek tartjuk, hogy a hadvezér helyesen ismerje fel ezeket az állapotokat, és kellő érzékkel, azoknak megfelelően működjék. Az 1806. évi hadjárat megmutatta, mennyire hiányzott ez az érzék. Abban a hallatlan feszültségben, amikor minden a döntést kívánta, és annak minden következményével együtt át kellett volna hatnia a hadvezér egész lelkületét, olyan intézkedéseket javasoltak és hajtottak részben végre (mint a Frankén felé történő felderítés), amelyeknek legfeljebb egyensúly-helyzetben lett volna némi hatása. E megtévesztő, minden cselekvést megbénító intézke-dések és nézetek miatt veszendőbe ment az, ami szükséges volt, ami megmenthetett volna.64

E spekulatív megkülönböztetésre elméletünk továbbfejlesztése szempontjából is szükség van, mert mindaz, amit a támadás és védelem viszonyáról, s e két irányú tevékenység végrehajtásáról elmondunk, az erőknek a feszültség és mozgás közben fellépő válságállapotára vonatkozik; az egyensúlyhelyzetben folyó tevékenységet csupán az előzők kiegészítésének tekintjük, és igy is kezeljük, mert a válságállapot maga a tulajdonképpeni háború, az egyensúly csupán a háború visszfénye.

N E G Y E D I K K Ö N Y V

A Z Ü T K Ö Z E T

Első fejezet ÁTTEKINTÉS

Az elsö könyvben a háború ható elemeit taglaltuk most a tulajdonképpeni haditevékenységet, az ütközetet vesszük szemügyre, amelyben, fizikai és szellemi hatásai révén, majd egyszerű, majd bonyolult formában, benne rejlik az egész háború célja. Á haditevékenységben és hatásaiban tehát újból meg kell találnunk a háború em-lített elemeit.

Az ütközet, felépítését tekintve, harcászati jellegű, s itt csak egy futó pillantást vetünk rá, hogy jelenségeiről általános képet alkothassunk. A gyakorlatban minden ütközet, közelebbi céljától függően, másként és másként alakul. E célokat csak később ismerjük meg. Ezek a sajátosságok az ütközet általános jellegéhez képest többnyire jelentéktelenek, s így a legtöbb ütközet egymáshoz igen hasonló. Ezért, mielőtt még az ütközet közelebbi alkalmazásáról szólnánk, általános vonásait kell megvizsgálnunk, hogy azok állandó ismétlését elkerüljük.

A következő fejezetben mindenekelőtt a mai csata harcászati lefolyását jellemezzük néhány szóval, mert ez az alapja az ütközetről alkotott elgondolásunknak.

M á s o d i k f e j e z e t A MAI CSATA JELLEGE

A harcászatról és hadászatról alkotott fogalmainkból természetszerűen következik, hogy az előbbi jellegének megváltozása kihat az utóbbira is. Ha a harcászati jelenségek esetenként más és más jellegűek, értelemszerűen a hadászati jelenségeknek is következetesen alkalmazkodniuk kell hozzájuk. Ezért fontosnak tartjuk, hogy a döntő csata hadászati alkalmazásának további ismertetését a csata újabb formáinak jellemzésével kezdjük.

Hogyan zajlik le ma rendszerint egy nagy csata ? Nagy tömegekben, egymás mellé és egymás mögé rendezve, nyugodtan felsorakoznak a csapatok, majd viszonylag csekély részük harchoz fejlődik, és órák hosszat tűzharcban őrlődik. A tűzharcot olykor megszakítja egy-egy kisebb erejű szuronyroham, és lovastámadás, s ilyenformán hullámzik a harc ide-oda. Ha a küzdőkben így fokozatosan ellobban a harci tűz, és hasonlóvá váltak a kiégett salakhoz, kivonják őket a harcból, és újakkal pótolják.

Ily módon a csata elemi ereje csökken, és tüze nedves puskapor módjára lassan elég.05 Mikor azután az éj sötétje nyugalmat parancsol, mert már senki se lát, ós nem akarja magát a vak véletlenre bízni — megindul a latolgatás: vajon kinek-kinek, mennyi olyan használható ereje maradhatott, amely még nem roskadt össze, mint a kiégett vulkán. Számba veszik, mit nyertek vagy vesztettek területben, és hogyan áll a biztonság dolga a csapatok hátában. E számvetés eredménye, a bátorságnak és gyávaságnak, az okosságnak és az ostobaságnak mindkét félnél észlelni vélt megnyilvánulásaival együtt egyetlen benyomássá olvad össze. Ebből születik meg azután az elhatározás, hogy vagy kiürítik a csatateret, vagy másnap reggel újra kezdik az ütközetet.

Leírásunk nem részletes képe a mai csatának, csupán alapvonásait mutatja meg, és ráillik a támadóra, védőre egyaránt; kiegészíthetjük még a kitűzött cél, a terep stb. részleteivel, anélkül, hogy az alapvonások lényegesen megváltoznának.

A mai csaták nem véletlenül ilyenek, hiszen a felek háborúra való felkészültsége és hadművészete körülbelül azonos színvonalú, s a nagy népi érdekektől fűtött és utat tört harci elemet a maga természetes medrébe vezették. Amíg e két feltétel fennáll, a csaták mindig megőrzik leírt jellegüket.

Napjaink csatáiról alkotott általános elképzelésünk sokszor lesz még hasznunkra az egyes tényezőknek — pl. az erők nagyságának és a terepnek — az értékelésénél. Leírásunk csak a nagy és döntő, illetve az ezekhez közel álló csatákra érvényes, bár a kisebb ütközetek jellege is változott, de nem annyira, mint a nagyoké. Erre bizonyítékul a harcászat szolgál; különben is lesz alkalmunk a későbbiek során arra, hogy tárgyunkat néhány kiegészítéssel még érthetőbbé tegyük.

Harmadik fejezet AZ ÜTKÖZETRŐL ÁLTALÁBAN

Az ütközet jelenti a tulajdonképpeni haditevékenységet, s minden más tevékenység ennek szolgálatában áll. Vessünk hát egy figyelmes pillantást az ütközet sajátosságaira.

Az ütközet — harc, és célja az ellenség megsemmisítése vagy legyőzése. Az egyes ütközetekben a szemben álló harci erő az ellenfél.

íme, az ütközet egyszerű fogalma; még visszatérünk rá, előbb azonban ismerkedjünk meg több más fogalommal is.

Ha az államot és haderejét egy egységnek tekintjük, kézenfekvőnek látszik, hogy a háborút is egyetlen nagy ütközetnek képzeljük el, ami a vadnépek egyszerű viszonyai között általában, így is van. A mi háborúink azonban a kisebb- nagyobb egyidejű vagy egymást követő ütközetek sorából állnak, aminek oka a háborút létrehozó körülmények sokféleségében rejlik.

Már háborúink végcélja, a politikai cél, sem mindig egyszerű; de ha ez volna is, a haditevékenység oly temérdek feltételtől és szemponttól függ, hogy a cél egyetlen nagy csapással máj- nem érhető el, hanem csak az egy egészbe fűződő kisebb-nagyobb cselekmények sorozatával, amelyek mindegyike tehát része az egésznek, és következésképpen a maga külön célján át kapcsolódik össze vele.

Mondottuk már, hogy minden hadászati cselekmény az ütközet fogalmára vezethető vissza, nem lévén más a harci erő alkalmazásánál, amelynek alapját pedig mindig az ütközet gondolata képezi. A hadászat területén tehát minden tevékenységet ütközet-egységekre vezethetünk vissza, és ezért csupán ezek céljával kell foglalkoznunk. Az ütközetek külön célját egyenként ismerjük majd meg, amikor indítékaikat fogjuk tárgyalni. Itt elegendő, ha minden ütközetnek, legyen az nagy vagy kicsiny, megvan a maga külön, az egésznek alárendelt célja. Ha pedig ez így van, akkor az ellenség megsemmisítése vagy legyőzése mindenképpen csak eszköz e fő cél szolgálatában.66

Ez a következtetés azonban csak formailag igaz, és csupán azért fontos számunkra, hogy miután bem utattuk, el is vessük a fogalmak ilyen társítását.

Mit jelent az ellenség legyőzése? Nem mást, mint haderejének megsemmisítését, történjék halált vagy sebet osztó csapásokkal, vagy bármi más módon, teljesen vagy csupán annyira, hogy a harcot ne folytathassa. Az ellenség teljes vagy részleges megsemmisítését tekinthetjük tehát minden ütközet egyetlen céljának, amíg külön céljától eltekintünk.

Nos, állítjuk, hogy legtöbbször, főként nagy ütközetekben, a külön cél, amely az ütközetet sajátossá teszi, és az egészhez kapcsolja, csak gyenge módosulása az általános

célnak, vagy pedig csak a vele kapcsolatos mellék cél. Eléggé fontos, hogy sajátos jelleget adjon az ütközetnek, de mindig jelentéktelen az általános célhoz viszonyítva; úgyannyira, hogy e mellékcél elérésével az ütközet rendeltetésének csupán lényegtelen részét töltötte be. Ha ez igaz, beláthatjuk, hogy az a felfogás, amely szerint az ellenség megsemmisítése csupán eszköz, a cél pedig mindig valami más — csak alakilag helyes. Hamis következtetésekre vezetne, ha nem emlékeznénk rá, hogy az ellenség megsemmisítését már az általános cél magában foglalja és az egyes külön célok az előbbinek csak gyenge módosulásai.

A legutóbbi háborúkat* megelőző időben minderről megfeledkeztek, ami téves nézeteket szült, s hibás irányzatokat és rendszer-töredékeket hozott létre. Az elmélet úgy gondolta, annál inkább felülemelkedhetik a mesterség színvonalán, minél kevésbé szorul rá tulaj donképpeni eszközére, az ellenség megsemmisítésére.

Természetesen ilyenfajta elméleti rendszer nem keletkezhetett volna, ha nem támogatják egyéb hibás feltételezések is, és ha az ellenség megsemmisítésének elvét hamis elképzelésekkel nem cserélik fel. Küzdeni fogunk az ilyen elmélet ellen, valahányszor csak alkalmunk nyílik rá, ámde nem tárgyalhatjuk az ütközetet anélkül, hogy már eleve rá ne mutassunk fontosságára, igazi értéüére, és ne óvjak olvasóinkat a tisztán formai igazságok tévútjától.

De hogyan bizonyítsuk be, hogy az ellenséges haderő megsemmisítése, legtöbbször és a legfontosabb esetekben, a főfeladat? Hogyan cáfoljuk meg azt a fölöttébb elmés elképzelést, amely lehetőnek tartja, hogy valamiféle különös művészettel, csekély ellenséges erő közvetlen megsemmisítésével, közvetve nagyobb erőt küzdhetünk le, vagy pedig ügyesen osztott kis csapásokkal az ellenség erőit annyira megbéníthatjuk, akaratát úgy irányíthatjuk, hogy azzal a győzelemhez vezető út is megrövidül? Kétségtelen, hogy az egyik helyen többet ér az ütközet, mint a másikon, és igaz, hogy a hadászat művészi módon csoportosítja is az ütközeteket, sőt a hadászat nem más az ütközetek csoportosításának művészeténél. Távol áll tőlünk, hogy tagadjuk ezt, de állítjuk, hogy mindenütt az ellenséges haderő közvetlen megsemmisítése a döntő. A megsemmisítés elvének e döntő fontosságát akarjuk itt bizonyítani és semmi mást.

Ám ne felejtsük el, hogy hadászatról és nem harcászatról van szó, s ezért nem azokról az eszközökről beszélünk, amelyek segítségével a hadászat csekély erőmegfeszítéssel sok ellenséget semmisíthet meg. A közvetlen megsemmisítés fogal-mán mi a harcászati sikereket értjük. Állítjuk tehát, hogy csak nagy harcászati sikerek révén érhetünk el nagy hadászati eredményeket, vagy, amint egyszer már határozottab-ban kifejeztük, a harcászati sikereknek döntő fontosságuk van a hadvezetésben.

Megállapításunk bizonyítása egyszerűnek tűnik. Alapja az idő, amelyre minden bonyolult (művészi) kombinációnál szükségünk van. Amíg az ellenséget tétlennek képzeljük, kétségtelen, hogy a bonyohijfabb, művészibb támadás az egyszerűnél hatásosabb lehet. Ámde egy bonyolult művelethez szükséges hosszabb időt biztosítanunk is kell, anélkül, hogy egy valahová mért közbevágás már előkészületeiben megzavarná egész műveletünk hatását. Ha az ellenség rövid idő alatt végrehajtható egyszerűbb támadásra határozza el magát, előnyre tesz szert, és nagy tervünk hatását megzavarja. Tehát egy bonyolult támadás értékének mérlegelésénél minden veszéllyel számolnunk kell, amely előkészítése alatt közbejöhet, és csak akkor szabad alkalmaznunk, ha nem kell tartanunk tőle, hogy az ellenség rövidebb előkészületű támadással megzavarja. Ha ez bekövetkeznék, válasszuk mi magunk a rövidebb megoldást, amennyire az ellenség sajátosságai, viszonyai és egyéb körülményei szükségessé teszik. Ha az elvont fogalmak szürke "világából a való életbe lépünk, egy gyors, bátor és elszánt ellenség nem hagy időt körültekintő, művészi módon sokrétű hadműveletekre, holott éppen ellene volna leginkább ilyen művészetre szükségünk.

Lám, ez is eléggé bizonyítja, hogy az egyszerű és közvetlen művelet többet ér a bonyo-lultnál. Nem állítjuk, hogy legjobb az egyszerű csapás, de úgy véljük, sohasem szabad nagyobb feneket keríteni a dolognak, mint amilyet a lehetőségek megengednek. Minél harciasabb ugyanis az ellenfél, annál inkább számíthatunk közvetlen harcra már az előkészületek során. Ne törekedjünk tehát az ellenséget bonyolult tervekkel túlszárnyalni, mindig inkább az ellenkezőjével előzzük meg őt.

Ha a tárgyalt ellentétek gyökerét kutatjuk, egyik oldalon az okosságot, másikon a bátorságot találjuk. Nos, csábító az a gondolat, hogy a mérsékelt bátorsággal párosult nagy bölcsesség eredményesebb, mint a nagy bátorsághoz társult középszerű bölcsesség. Ha azonban ezeknek az elemeknek az arányát nem túlozzuk el, nincs jogunk, hogy a bölcsességet a bátorság fölé emeljük éppen a veszély birodalmában, ahol a valójában csak a bátorság lehet az úr.

Elméleti vizsgálódásunkhoz azt kívánjuk még hozzáfűzni, hogy a tapasztalat sem vezethet más következtetésre, 17* sőt éppen maga a tapasztalat terelte szemléletünket ebbe az irányba.

Aki elfogulatlanul tanulmányozza a történelmet, arra a meggyőződésre jut, hogy valamennyi harci erény közül a hadvezetés erélye járult hozzá leginkább a fegyverek dicsőségéhez és sikeréhez.

A következőkből kitűnik majd, hogy alapelvünket — amely szerint az ellenséges haderő megsemmisítése, nemcsak a háború egészében, de egyes ütközeteiben is mindennél fon- tosabb — miként juttatjuk érvényre, és egyeztetjük össze azokkal a formákkal és feltételekkel, amelyeket a háborút létrehozó viszonyok szükségképpen megkövetelnek.

Egyelőre csak alapelvünk általános fontosságára kívántunk rámutatni, és ezzel visszatérünk az ütközet tárgyalására.

Negyedik FejezetAZ ÜTKÖZETRŐL ÁLTALÁBAN

(Folytatás)

Az első fejezetben megállapítottuk, hogy az ütközet célja az ellenség megsemmisítése, és igyekeztünk bebizonyítani, hogy legtöbb esetben és a nagyobb ütközetekben ez valóban így is van, mert az ellenséges haderő megsemmisítése a hábo-rúban mindennél előbbre való. A megsemmisítéshez szegődő, és többé-kevésbé előtérbe lépő egj^éb célokat általánosságban a következő fejezetben jellemezzük és ismerjük majd meg szép sorjában. Itt figyelmen kívül hagyjuk ezeket a célokat, és az ellenség megsemmisítését tekintjük az ütközetek teljesen kielégítő céljának.

Nos, mit értünk az ellenséges haderő megsemmisítésén? A miénknél viszonylag nagyobb számbeli megfogyatkozását. Ha létszámban jóval erősebbek vagyunk az ellenségnél, természetes, hogy az egyforma abszolút veszteség számunkra kisebb lesz az ellenségénél, és ez már előnyünkre szolgál. Miután az ütközetet most minden más céltól elvonatkoztatva vizsgáljuk, azt az esetet is ki kell rekesztenünk, amikor csak közvetve alkalmazzuk az ellenség nagyobb fokú megsemmisítésére. Tehát csakis a kölcsönös megsemmisítő műveletben szerzett közvetlen nyereséget tekinthetjük célnak, mert ez abszolút nyereség, az egész hadjárat számadásában mindvégig szerepel, és a végén mindig tiszta haszonként mutatkozik. Minden másfajta győzelem vagy más

célkitűzéseken alapszik, amelyektől itt eltekintünk, vagy pedig csupán átmeneti, viszonylagos előnyt nyújt. Ezt példával világítjuk meg.

Ha az ellenséget ügyes intézkedésekkel oly hátrányos és olyannyira veszélyes helyzetbe sodortuk, hogy az rövid ellenállás után visszavonul, elmondhatjuk, hogy ebben az értelemben legyőztük. Ha azonban e győzelemért vívott harcban ugyanolyan arányú veszteséget szenvedtünk, mint az ellenség, a győzelemből — ha ugyan annak nevezhetjük —, a hadjárat zárszámadásában mi sem marad. Ezek szerint, az ellenség legyűrése, vagyis az ütközet feladására való kényszerítése, önmagában véve nem számít, és ezért a cél meghatározásában sem szerepel. Mint mondottuk tehát, nem marad más, a megsemmisítő művelet folyamán szerzett közvetlen nyereségnél. Ehhez azonban nemcsak az ütközet folyamán szenvedett veszteségek tartoznak, hanem azok is, amelyek a legyőzött fél visszavonulásának közvetlen következményei.

Ám a tapasztalatból tudjuk, hogy ütközetben a győző és a legyőzött fél fizikai erővesztesége között ritkán van nagy különbség, sőt gyakran egyáltalában nincs is, néha pedig a győztesnél nagyobbak a veszteségek. A legjelentékenyebb veszteség visszavonulás közben éri a legyőzöttet, és ebben a győző már nem osztozik vele. A szétugrasztott zászlóaljak gyenge maradványait kardélre hányja a lovasság, a kimerültek elterülnek, a széttört ágyúk és lőszerkocsik megrekednek, mások a rossz íítakon képtelenek elég gyorsan továbbjutni, s őket is eléri az ellenséges lovasság. Egyes csoportok eltévednek az éjszakában, és védtelenül az ellenség kezébe kerülnek. A győzelem így többnyire csak a döntés után válik valóra. Ez, ha nem magyaráznók meg, ellentmondásnak tűnne.

A harcoló feleket nem egyedül fizikai erőveszteség éri az ütközetben, hanem erkölcsi erőik is megrendülnek, megtörnek vagy megsemmisülnek. Nemcsak az emberben, lóban és ágyaiban elszenvedett veszteség dönti el, hogy az ütközet folytatható-e még vagy sem, hanem a rend, a bátorság, a bizakodás, a rendezettség és a tervszerűség terén fellépő bomlás is. Itt kiváltképpen az erkölcsi erők döntenek és valahányszor a győző éppen annyit vesztett,* mint a legyőzött, egyedül ezek döntenek.157

A fizikai veszteségek kölcsönös aránya ütközet közben különben is nehezen mérhető fel, az erkölcsieké azonban annál könnyebben; ehhez főleg két dolog nyújt támpontot: elsősorban a harcterület elvesztése, másodsorban pedig az ellenséges tartalékok túlsúlya. Minél jobban csökkennek tartalékaink az ellenségéhez viszonyítva, annál több erőre volt szükségünk az egyensúly fenntartásához. Már ez is érezhetően bizonyítja az ellenség erkölcsi fölényét; elkeseredést ébreszt a hadvezérben, és a lebecsülés érzetét kelti csapatai iránt. De mindennél többet nyom a latban az, hogy minden csapat, amely már huzamosan harcolt, kiégett salakhoz hasonlít, lőszere elfogyott, maga is megfogyatkozott, fizikai és erkölcsi ereje kimerült, s bizonyára bátorsága is megtört. Az ilyen csa.pat — mint szerves egész — számbeli megfogyatkozásától eltekintve, távolról sem az, mint ütközet előtt volt. Innen van, hogy az erkölcsi erők csökkenését, a felhasznált tartalékok mennyiségével, mérőléc pontosságával mérhetjük le.

Rendszerint tehát a területveszteség és a friss tartalékok hiánya a visszavonulás két fő oka. Ezzel azonban semmiképpen sem akarunk más, esetleg a részek rendezettségében, az egész tervben stb. rejlő okot kizárni vagy túlságosan háttérbe szorítani.

Minden ütközet tehát a fizikai és erkölcsi erők véres és pusztító összemérése; az győz, akinek a végén több marad belőlük.

Az ütközetben az erkölcsi erőveszteség volt a döntés legfőbb oka. A döntés bekövetkezése után ez a veszteség egyre növekszik, és csak az egész művelet végén éri el tetőpontját; ily módon az ütközet tulajdonképpeni célját képező fizikai megsemmisítés

fokozásának eszközévé válik. A megbomlott rend és egység gyakran megtöri az egyes harcos ellenállását is. Megingott az egész csapat bátorsága, megszűnt a veszélyt feledtető versengés a győzelemért. A legtöbb ember már nem a bátorság próbáját látja a veszélyben, hanem súlyos büntetésnek érzi azt. Az ellenséges győzelem első pillanatában az egész harci szerszám meggyengül és eltompul tehát, s nem alkalmas többé rá, hogy veszélyt veszéllyel toroljon meg.

Ezt az időt kell a győzőnek kihasználnia, hogy teljessé tegye a fizikai erők tulajdonképpeni megsemmisítését. Csak az marad meg számára biztosan, amit e téren elér. Az ellenség ugyanis lassan-lassan "visszanyeri erkölcsi erejét, helyreáll nála a rend, megjön újra a bátorsága, és így a kivívott fölényből többnyire csak igen kevés, néha semmi sem marad, sőt egyes esetekben, habár ritkán a bosszú és a fellángoló ellenséges érzület ellentétes hatást vált ki.* Ezzel szemben az ellenség halottai, sebesültjei, foglyai és elvesztett lövegei olyan nyereség számunkra, amely sohasem tűnik el a számvetésből.

A csata folyamán a veszteség többnyire halottakból és sebesültekből áll, a csata után inkább lövegekből és foglyokból. Az előbbi veszteségben a győző többé-kevésbé osztozik a legyőzöttel, az utóbbiban nem, ezért ez rendszerint, vagy túlnyomórészt, csak a vesztes félt sújtja.

Az ágyúkat és a foglyokat ezért mindenkor valódi győzelmi trófeának,** s egyben a győzelem biztos mértékének tekintették, mivel jobban megmutatja a győztes erkölcsi fölényének nagyságát bármely más összehasonlításnál, kivált, ha a halottak és sebesültek számával is egybevetjük. Ezzel újabb erkölcsi hatóerők jönnek létre.

Mondottuk már, hogy az ütközetben és annak első következményeként elpusztult erkölcsi erők lassanként ismét újraélednek és helyreállnak; gyakran nyoma sem marad pusztulásuknak. Ez leginkább a sereg kis egységeinél van így, a nagyoknál ritkább. A hadsereg is kiheverheti az ilyen veszteséget, az állam és a kormányzat azonban csak ritkán vagy sohasem. Itt a helyzetet kevesebb elfogultsággal és magasabb szempontból értékelik; az ellenség kezében maradt trófeákból, valamint azoknak az elesettekhez és sebesültekhez való arányából, könnyűszerrel és jól megállapítják gyengeségüknek, erejük elégtelenségének fokát.

Általában nem szabad lebecsülnünk az erkölcsi erők elvesztett egyensúlyának jelentőségét csak azért, mert nincs abszolút mértéke, és nem mutatkozik meg kétségtelenül a siker végeredményében. Hatása oly nagy lehet, hogy ellenállhatatlan erővel mindenen felülkerekedik, és éppen ezért gyakran cselekvésünk célját képezheti.34 Erről más helyen megemlékezünk még. Most néhány lényeges körülményét vesszük szemügyre.

A győzelem erkölcsi hatása a haderő nagyságával nemcsak egyenes arányban növekszik, hanem még hatványozódik is, vagyis nemcsak a terjedelmében nő, hanem az intenzitása is mind nagyobb lesz. Egy megvert hadosztályban könnyen helyreáll a rend. Miként egy végtag dermedtségét könnyen feloldja az egész test melege, éppen úgy a vert hadosztályba is könnyen új bátorságot önt a hadsereg bátorsága, amikor a hadosztály hozzá csatlakozik. Ha. tehát a kis győzelmek hatása nem is múlik el nyomtalanul, részben mégis elvesz az ellenség számára.35 Más a helyzet azonban, ha magát a hadsereget éri vereség a csatában; ilyenkor összeomlik minden. Nagy tűznek nagyobb a hőfoka, mint sok kicsinek külön-külön,

34* Ti. az ellenség jut erkölcsi fölényhez. — Szerk.Trófea --- hadizsákmány, győzelmi jelvény; az ellenségtől harcban zsákmányolt zászlók és ágyúk, amelyeket a nyert csata után diadalmenetben vonultattak fel a győzelem bizonyítékaként. Clausewitz a hadifoglyokat is a trófeák közé sorolja. — Szerk.? Az ellenséges erkölcsi erők egyensúlyának megbontása. — Szerk.

35'' Ti. a győző fél számára, mert a legyőzött fél kihevrn a vereséget. — Szerk.

A győzelem erkölcsi súlyát az ellenfelek haderejének számaránya is meghatározza. Kevéssel nagy erőt megverni nemcsak kétszeres nyereség, hanem oly nagy és általános fölényről tanúskodik, amelytől a legyőzöttnek a jövőben is tartania kell. Mégis ez az erkölcsi hatás a valóságban álig észlelhető. A cselekvés pillanatában ugyanis az ellenfél valódi erejéről nyert értesülés rendszerint annyira bizonytalan, a saját erőket pedig általában oly rosszul ítélik meg, hogy a számbeli fölényben levő fél az aránytalanságot 36 egyáltalában nem, vagy távolról sem a maga teljességében ismeri el, és így nagyrészt megszabadul az ebből eredő erkölcsi hátránytól. Csak a későbbi idők történetírásában kerül napvilágra a számbelileg kisebb fél erkölcsi ereje, amelyet a tudatlanság, a hiúság vagy akár a vezető okos megfontoltsága eltakart. Ekkor dicsőség övezi a győztes hadsereget és vezérét, de erkölcsi erejük többé mitsem változtat a tég lefolyt eseményeken.

Ha a győzelem főleg foglyokban és zsákmányolt ágyúkban ölt testet és kristályosodik ki, az ütközet terve is elsősorban erre fog irányulni; az ellenség halottakban és sebesültekben elszenvedett vesztesége pusztán a megsemmisítés eszközének látszik.

Nem tartozik a hadászatra, hogy mindez mennyiben befolyásolja az ütközet tervét és intézkedéseit, de az ütközetek beállítása már összefüggésben áll vele, éspedig a saját arcvonal hátának biztosítása és az ellenség hátának veszélyeztetése útján. Nagymértékben ettől függ a foglyok és a zsákmányolt ágyúk száma; ebben a vonatkozásban pedig a harcászat egyedül néha nem boldogul, különösen, ha a hadászati körülmény ok ellene szólnak.

Az a veszély, hogy kétirányban* kell harcolnunk, és ami még fenyegetőbb, hogy nincs visszavonulási lehetőségünk, megbénítja mozgásunkat és ellenállásunk erejét, de hatással van a győzelem és vereség esélyeire is, vereség esetén pedig gyakran egészen a megsemmisülésig fokozza veszteségünket. Valószínűbb és egyben döntőbb is tehát a vereség, ha a csapatok hátát veszélyeztetik.

Ebből azután az egész hadvezetést, különösen pedig a nagy és kis ütközeteket illetően, az a valójában ösztönös törekvés támad, hogy biztosítsuk arcvonalunk hátát, és kerüljünk az ellenség hátába. Ez a győzelem fogalmából következik, ami — miként láttuk — nemcsak pusztán az ellenség agyonverését jelenti.

Ebben a törekvésben látjuk tehát az ütközet első közelebbi, éspedig egészen általános rendeltetését. Nem képzelhetünk el ütközetet, amelyben az erőszak puszta csapásával karöltve ne találkoznánk ennek a törekvésnek kétoldalról érvényesülő vagy egyszerű alakjával is. A legkisebb csapat sem veti magát az ellenségre anélkül, hogy visszavonulásával ne számolna, és a legtöbb esetben az ellenség hátának veszélyeztetését is keresi.

Messzire vezetne annak'taglalása, hogy bonyolult esetek mily sokszor hátráltatják ennek az ösztönös törekvésnek a közvetlen érvényesülését, és hogy hányszor szorul háttérbe más, magasabb szempontból eredő nehézségek miatt. Megállapodhatunk abban, hogy e törekvést az ütközet általános természettörvényének tekintjük.

Mindenütt jelen van, természetes erejével hat, és ily módon olyan sarkponttá válik, amely körül csaknem minden harcászati és hadászati manőver forog.

Vessünk most még egy pillantást a gj'őzelem gyűjtőfogalmára. Azt találjuk, hogy annak három eleme van:

1) az ellenség nagyobb fizikai,

36* Egymásnak háttal két arcvonalon.***** A saját és az ellenséges erők közötti aránytalanságot. — Szerk.

2) nagyobb erkölcsi erővesztesége,3) e veszteségeknek nyílt beismerése, azzal, hogy felhagy további szándékával.A halottakról és sebesültekről szóló jelentések sohasem pontosak, ritkán igazak, és

sok bennük a szándékos ferdítés. Még a trófeákra vonatkozó számszerű közlés is csak ritkán megbízható, és ahol ez nem nagyon jelentős, a győzelem is kétséges. A trófeákon kívül nincs is más hiteles mértéke az erkölcsi erőveszteségnek; sok esetben tehát a harc feladása a győzelem egyetlen igaz bizonyítéka. Ez egyben a gyöngeség bevallása, az ellenség jogának és fölényének elismerése is az éppen lefolyt küzdelemben, amikor mintegy meghajtják előtte a hadilobogókat. Ez a megalázás és szégyenérzet a győzelem lényeges része, s meg kell különböztetnünk az egyensúly felborulásának egyéb erkölcsi következményeitől. Ez hat egyedül a hadseregen kívüli közvéleményre, a hadviselő és az érdekelt államok népére és kormányzatára.

Ámde a csatatér kiürítése nem mindig egyértelmű a szándék feladásával, még ott sem, ahol makacsul és szívósan harcoltak. Szívós ellenállás után visszavonuló előőrsökről senki sem mondja, hogy szándékukat feladták volna. Még olyan ütközetekben sem tekinthetjük a csatatérről való elvonulást mindig a szándék feladásának, ahol az ellenség megsemmisítése volt a cél, például az előre elhatározott visszavonulásoknál, amikor minden talpalatnyi földért harc folyik. Mindez oda tartozik., ahol majd az ütközet külön céljáról szólunk. Itt csupán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a legtöbb esetben a szándék feladása nem egykönnyen különböztethető meg a csatatér kiürítésétől, és ne kicsinyeljük le azt a hatást, amelyet az ilyen elvonulás a hadseregben és a hadseregen kívül előidéz.

Ez sajátos nehézsége, a körülményektől egyébként indokolt, némely eljárásmódnak a még hírnevessé nem vált hadvezérek és hadseregek számára. Ugyanis igen rossz hatást kelthet, ha több visszavonulással végződő ütközet a vereségek sorozatának látszik, mégha valójában nem is az. Lehetetlen, hogy ilyenkor a visszavonuló fél feltárja tulajdonképpeni szándékát, hogy ezzel elejét vegye a káros erkölcsi benyomásnak, hiszen ehhez teljesen fel kellene fednie a tervét, ami értelemszerűen ellentétben áll legfőbb érdekével.

Csupán a soori csatára hivatkozunk, hogy rámutassunk a győzelem fogalmának különleges fontosságára; itt nem voltak jelentős veszteségek (néhány ezer fogoly és húsz ágyú), s ezért Nagy Frigyes azzal akarta tudtul adni győzelmét, hogy még öt napig a csatatéren maradt, ámbár elhatározta már, hogy visszavonul Sziléziába, amit helyzete is indokolttá tett.68 Mint mondotta, azt hitte, hogy e győzelem erkölcsi súlyával közelebb jut a békéhez. Bár a békéhez még néhány más sikerre: a lausitzbeli katholisch-hennersdorfi ütközet és a kesselsclorfi csata győzelmére is szüksége volt, mégsem mondhatjuk, hogy a soori csatának ne lett volna erkölcsi hatása.

Ha a győzelem megrendítette az ellenség erkölcsi erejét, és ennélfogva a trófeák szokatlanul megsokasodnak, a vesztett ütközet teljes vereséggé válik, ami nem minden győzelem következménye. Teljes vereség esetén a legyőzött erkölcsi ereje nagymértékben megbomlik, gyakran képtelenné válik a további ellenállásra: kitér a harc elől, és menekül.

Jena és Belle-Alliance teljes vereség volt, Borodino ellenben nem.Ha bár szőrszálhasogatás volna kettőjük között pontos határvonalat húzni, mert

csupán fokozatban különböznek egymástól — a fogalmak rögzítése mégis igen fontos a világos elméleti gondolkodás számára. Terminológiánk hiányosságára vall, hogy a győzelmet egyetlen szóval tudjuk csak megjelölni, akár az ellenség teljes leverésével, akár egyszerű legyőzésével aratott győzelemről van szó.

Ötödik fejezetAZ ÜTKÖZET JELENTŐSÉGE

Az előző fejezetben az ütközetet a maga abszolút megjelenésében, mint az egész háború kicsinyített képét vettük szemügyre; most az ütközeteknek, mint a nagy egész részeinek kölcsönös kapcsolataira térünk át. Először az ütközet közvetlen jelentőségéről szólunk.

A háború nem egyéb kölcsönös megsemmisítésnél; ennélfogva fogalmilag, és talán a gyakorlatban is legtermészetesebbnek tűnik, hogy a felek mindegyike egyetlen tömegbe egyesíti erejét, és e tömeg egyetlen csapásától vár minden eredményt. Ebben az elképzelésben bizonyára sok igazság van, s általában helyesnek látszik, ha kitartunk mellette, és eleinte a kisebb ütközeteket csak szükséges lemorzsolódásnak, mint- egy a gyalulásnál lehulló forgácsnak tekintjük. A dolog azonban nem ilyen egyszerű.

Magától értetődik, hogy az ütközetek, a haderő megosztása folytán, szaporodnak, ezért az egyes ütközetek közelebbi céljával a haderő megosztásának tárgyalásánál foglalkozunk majd. E célok, és velük együtt az ütközetek egész sokasága azonban általában osztályokba sorolható, és fogalmaink tisztázását szolgálja, ha ezeket most megismerjük.

Természetes, hogy minden ütközet célja az ellenség megsemmisítése, ám ehhez más célok is járulhatnak, sőt túlsúlyba is kerülhetnek. Van eset tehát, amikor az ellenség megsemmisítése a főfeladat, más esetben viszont a megsemmisítés^ inkább csak eszköz. E két esetet meg kell egymástól kjitíí'ivböztetnünk. Az ellenség megsemmisítése mellett az ütközet általános rendeltetése lehet valamely helység vagy objektum birtokbavétele is. Ezek különálló vagy együttes célok lehetnek. Az utóbbi esetben az egyik cél rendszerint az ütközet fő célja. A háború két főformája: a támadás és a védelem, amelyekről rövidesen szó esik majd, nem módosítja az első célt, de mindenképpen módosítja a másik kettőt. Az erre vonatkozó táblázat a következő:

Űgy tűnik azonban, hogy ez a felsorolás, ha pl. a felderítő és tüntető műveletekre gondolunk, nem méri fel pontosan a tárgykört, s a három cél közül nyilván egyik sem illik rájuk. Ennélfogva még egy negyedik csoportra is szükség van. Szorosan véve ugyancsak közvetve, a felsorolt három cél valamelyikére, rendszerint a másodikra irányuló látszatkeltéssel érjük el, hogy felderítés alkalmával megmutatkozzék az ellenség,* vagy í'iasztás révén kifáradjon, avagy tüntető műveleteknél ne mozduljon valahonnan, illetve másfelé forduljon — mert aki felderítéshez fog, úgy lásson hozzá, mintha valóban támadni és leverni, vagy elűzni akarná az ellenséget stb. Egyedül a látszatkeltés azonban még nem az igazi cél, márpedig csak ezt keressük. A támadó fél három célját tehát még egy negyedikkel kell megtoldanunk, amellyel az ellenséget téves

Támadó ütközet Védelmi ütközet

1. az ellenséges harci erők meg 1. az ellenséges harci erők meg

semmisítése; semmisítése;2. valamely helység elfoglalása; 2. valamely helység védelme;

3. valamely objektum elfoglalása. 3. valamely objektum védelme.

intézkedésekre csábítja, más szóval, színlelt ütközetbe bocsátkozik. Természetes, hogy ez a cél csak támadó jellegűnek képzelhető el.

Másfelől meg kell jegyeznünk, hogy egy helység védelme kétféle lehet; vagy abszolút jellegű, mikor a helységet nem szabad feladnunk, vagy relatív, amikor csak bizonyos ideig van rá szükségünk. Ilyenek az előőrs és utóvéd ütközetek.

Nyilvánvaló, hogy az ütközetre vonatkozó intézkedéseket lényegesen befolyásolja a célok mineműsége. Másként járunk el, havaiamely helységet mindenáron meg kell védenünk, mintha csupán egy ideig kell az ellenséget feltartóztatnunk. Az első esetben keveset törődünk a visszavonulással, az utóbbiban ez a fődolog.

E megfontolások a harcászat keretébe tartoznak, és itt csupán az érthetőség kedvéért példaként említjük őket. Az ütközet céljainak hadászati vonatkozásait a következő fejezetek tartalmazzák. Itt csupán néhány általános megjegyzésünk van még:

Először is, a célok fontossága körülbelül felsorolásuk sorrendjében csökken; továbbá, a döntő csatában e célok közül az elsőnek kellene mindig előtérben állania, és végül a két utolsó cél védelmi ütközetben tulajdonképpen nem sok haszonnal jár. Negatív voltuknál fogva ugyanis csak közvetve válhatnak hasznossá, azáltal, hogy más pozitív célt megkönnyí- tenek. Ezért rossz fényt vet a hadászati helyzetre, ha az ilyen-fajta ütközetek túl gyakoriak.

Hatodik fejezet AZ ÜTKÖZET IDŐTARTAMA

Ha az ütközetet már nem önmagában, hanem az erőkhöz való viszonyában vizsgáljuk, időtartamának jelentősége különösképpen megnő.

Az ütközet időtartama maga is bizonyos fokig másodrendű sikernek számít. A győztes számára sohasem dőlhet el elég gyorsan az ütközet, a legyőzött viszont azt szeretné, hogy minél később következzék be a döntés. A gyors győzelem hatványozza a sikert, a kései vereség kárpótol a kudarcért.

Ez az általános igazság, olyan ütközeteknél válik gyakorlatilag fontossá, amelyeknek jelentősége a relatív védelemben van. Ilyenkor a siker gyakran csak az időtartamtól függ. Ezért soroltuk ezt a tényezőt a hadászati elemek közé.

Az ütközet időtartama szükségképpen összefüggésben áll az ütközet lényeges körülményeivel: a haderő abszolút nagyságával, az erők és a fegyverzet kölcsönös viszonyával, valamint a terep jellegével. 20 000 ember nem őrli fel egymást oly gyorsan, mint 2000 ember. Kétszeres vagy háromszoros túlerőben levő ellenségnek nem tudunk oly sokáig ellenállni, mint a velünk egyforma erejűnek. A lovasság ütközete gyorsabban eldől, mint a gyalogságé, és a pusztán gyalogsággal vívott harc gyorsabban zajlik le, mintha tüzérség is van mellette. Kézenfekvő, hogy hegységben és erdőkben lassúbb az előnyomulás, mint a síkságon.

Következésképpen, ha az ütközet időtartama révén akarjuk valóra váltani szándékunkat, tekintettel kell lennünk az erők és a fegyvernemek viszonyára, valamint a felállítás helyére is. De itt nem is annyira maga a szabály fontos számunkra, mint inkább az, hogy nyomban kapcsolatba hozzuk ezt a tapasztalat legfőbb tanulságaival.

Egy 8000—10 000 főt számláló, minden fegyvernemet felölelő hadosztály ellenállása jelentős túlsúlyban levő ellenséggel szemben, és nem éppen kedvező terepen, több órán át, ha pedig nem nagy az ellenség fölénye, akár félnapig is eltart. Három-négy hadosztályból álló hadtest még egyszer annyi ideig, egy 80 000—100 000 főből álló

hadsereg pedig háromszor-négyszer annyi időn át ellenáll. Ennyi ideig hagyhatók tehát magukra a csapatok anélkül, hogy az ütközet folyamatossága megszakadna, feltéve, hogy ez idő alatt további erőket sikerül bevetnünk, hogy tevékenységük gyorsan egybe-olvadjon az eddigi ütközet sikerével.

A fenti számokat a tapasztalatból merítettük. Most fontosnak tartjuk, hogy a döntést és következésképpen az ütközet befejezését közelebbről is megismerjük.69

Hetedik fejezetAZ ÜTKÖZET ELDÖNTÉSE

Az ütközet nem dől el egyetlen perc alatt, bár minden ütközetben vannak a döntés szempontjából nagy fontosságú pillanatok. Az ütközet elvesztése tehát hasonlóan a mérleg serpenyőjének süllyedéséhez, fokozatosan megy végbe. Ámde minden ütközetben van egy időpont, amikor már eldön- töttnek tekinthető, úgyhogy újrakezdése már nem a régi folytatása, hanem új ütközet lenne. Nagyon fontos, hogy erről az időpontról világos fogalmunk legyen, és így eldönthessük, vajon friss erőkkel még sikerrel megújítható-e az ütközet.

Kilátástalan ütközeteknél sokszor hasztalan áldoznak fel újabb erőket; gyakran viszont elmulasztjuk megfordítani az ütközet sorsát, amikor erre még mód volna. Két csattanós példával szolgálunk.

Midőn Hohenlohe herceg 1806-ban Jenánál 35 000 emberrel csatába bocsátkozott Bonaparte 60—70 000 emberével, a csatát olyannyira elvesztette, hogy 35 000 főnyi serege szétvertnek volt tekinthető. Rüchel tábornok megkísérelte, hogy 12 000 emberével a csatát megújítsa, de ennek az lett a vége, hogy úgyszólván pillanatok alatt ez az erő is elpusztult.

Ezzel szemben ugyanazon a napon Auerstadtnél Davout 28 000 emberével szemben, 25 000 fő küzdött. Bár délig sikertelenül harcoltak a túlerővel, a rend mégse bomlott fel, sőt veszteségük sem volt több Davout-énál, akinek, ráadásul, lovassága se volt; ennek ellenére elmulasztották Kalckreuth tábornok 18 000 főnyi tartalékát felhasználni, hogy megfordítsák a hadiszerencsét, pedig így semmiképpen sem vesztet-ték volna el a csatát.70

Minden ütközet részütközetekből álló egész; ezekből a részekből alakul ki a végeredmény, és cz az eredmény dönti el az ütközetet. Nem szükséges, hogy az eredmény — amint a hatodik fejezetben rámutattunk — éppen győzelem legyen, mert gyakran nincsenek meg a feltételei, gyakran pedig, ha az ellenség túl korán kitér, nincs is rá alkalom, és a legtöbb esetben, még szívós ellenállás után is, hamarabb bekövetkezik a döntés, mint az a siker, amely igazán fedi a győzelem fogalmát.

Kérdés tehát, mikor következik be rendszerint a döntés, vagyis az az időpont, amikor egy új, természetesen nem aránytalan harci erő, már nem képes többé jóra fordítani a vesztésre álló ütközet sorsát?

Ha mellőzzük a színlelt ütközeteket, amelyekben — jellegükből folyóan — tulajdonképpen nincs döntés, a következő eredményre jutunk:1) Ha a cél valamely helyhez nem kötött, mozgó tárgy71 birtokbavétele volt, ennek

elvesztése mindenkor eldönti az ütközetet.2) Ha az ütközet célja valamely terület birtokbavétele, elvesztésével többnyire

bekövetkezik a döntés; ám mégse mindig, hanem csak akkor, ha e terület birtoklása

nagy erőt jelent; egykönnyen hozzáférhető — egyébként bármity fontos — terület nagyobb veszély nélkül ismét visszafoglalható.

3) Minden más esetben azonban, amikor az előző két körülmény az ütközetet nem döntötte el, tehát amikor az ellenséges harci erő megsemmisítése a főcél — a döntés abban a pillanatban következik be, amidőn a győztes elernyedésének állapota megszűnik, és ütőképességét visszanyeri, amikor tehát az egymást követő erőfeszítések, amelyekről a harmadik könyv tizenkettedik fejezetében szóltunk — nem jelentenek többé előnyt.* Ezért az ütközet hadászati egységét erre a pontra helyeztük.

Az olyan ütközet tehát, amelyben az előnyomuló fél mindvégig rendben és ütőképes állapotában marad vagy erejének csak kisebb része lazult meg, amíg a saját erők többé- kevésbé felbomlottak, épp annyira kilátástalan, mint az az ütközet, amelyben az ellenség már újra összeszedte az erejét.Minél kisebb tehát a haderőnknek az a része, mely valóban harcolt, és minél nagyobb a tartalék, amely puszta jelenlétével járult hozzá a döntéshez, annál kevésbé csavarhatja ki kezünkből a győzelmet az ellenség új ereje. Az a hadvezér járja hadseregével a győzelem legbiztosabb útját, aki az ütközetet a legnagyobb erőtakarékossággal vezeti, és mindenütt érvényesíti az erős tartalékok erkölcsi hatását. Ehhez az újabb időkben mesterien értettek a franciák, különösen, ha Bonaparte vezette őket.Az ütközet válsága a győztes félnél annál hamarabb szűnik meg, és ő maga annál gyorsabban kap újra erőre, mennél kisebb az egész csapat. Néhány percen múlik csupán, hogy az ellenséget árkon-bokron át üldöző lovas járőr ismét visszanyerje régi rendjét, és a fellépett válság sem tart tovább. Egy lovasezrednek ugyanehhez már több időre van szüksége, és még tovább tart a lövészláncba fejlődött gyalogságnál, még ennél is tovább a különböző fegyvernemből álló csapatnál, ha részei más és más irányba széledtek el; az ütközet tehát megbontja a rendet, és rendszerint súlyosbítja a helyzetet, mivel egyik rész sem tudja, hol van a másik. így következik majd be az időpont, amikor a győztes szerteszéjjel levő, összekeveredett harci eszközeit ismét összeszedi, kissé rendezi, a maga helyére állítja, és ezzel megint helyr eáll a harci műhely rendje. Ismételjük, ez a pillanat annál később köszönt ránk, minél nagyobb az egéiz erő.

Később következik be ez a pillanat akkor is, ha az éjszaka a válság állapotában éri a győztest, és végül, ha a terep átszegdelt és erősen fedett. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az éjszaka egyben jó VÉDELMET is nyújt, mert a körülmények ritkán alkalmasak rá, hogy éjszakai támadások jelentős sikerrel kecsegtessenek. Jól ideillő példa az 1814. március 10-én Laonnál lefolyt ütközet,72 amelyben York herceg Marmonttal állott szemben. Hasonlóképpen védelmet nyújt a fedett és átszegdelt terep is az elhúzódó győzelmi válságba került fél számára az ellenség esetleges visszacsapásával szemben. Az éjszaka tehát éppúgy, mint az átszegdelt és fedett terep, ahelyett, hogy megkönnyítené, inkább megnehezíti az ütközet megújítását.

Eddig a vesztésre álló fél megsegítését az erők puszta gyarapodásának, tehát egyenesen az arcvonala mögül érkező erősítésnek tekintettük. Merőben más azonban a helyzet, ha ez az erősítés az ellenséget oldalba vagy hátba támadja.

Az oldal- és hátbatámadások hatásáról, amennyiben azok a hadászat körébe tartoznak, más helyen fogunk beszélni. Itt főként a harcászat körébe tartozó olyan oldal- és hátbatámadás lebeg a szemünk előtt, amely az ütközet sorsának megfordítására irányul, és éppen azért került szóba, mert most harcászati eredményekről beszélünk, a harcászat területén mozgunk.

Az ellenség oldalába és hátába irányuló támadás bár nagymértékben fokozhatja a harci erők hatását, de éppen úgy gyöngítheti is. Az irány megszabása, hasonlóan az

ütközet megszervezésének minden más részéhez, az adott helyzettől függ; ezzel most nem foglalkozhatunk bővebben. Számunkra itt két körülmény fontos:

Először, hogy az oldal- és hátbatámadásnak rendszerint kedvezőbb hatása van a döntés utáni eredményekre, mint magára a döntésre. Márpedig a veszendőben levő ütközet sorsának jobbrafordításánál mindenekelőtt a kedvező döntést kell keresnünk, nem pedig a siker nagyságát. Ezért azt hihetnők, hogy kevésbé célravezető, ha az ilyenkor érkező segítség oldalba és hátba támadja az ellenséget — tehát külön működik tőlünk —, mint hogyha egyesülve támadunk Bizonyára vannak ilyen esetek is, mégis azt kell mondanunk, hogy az esetek többségében éppen ez az előnyös, figyelemmel a nekünk itt oly fontos második körülményre.

E második korulmény a meglepetés erkölcsi ereje. Ebben rejlik rendszerint a siker helyreállítására érkező segítség hatása.

Az oldal- és hátbatámadás okozta meglepetésnek mindig nagy hatása van, és a győzelem válságában levő fél elnyúlt, szétszórt helyzetében alig képes kivédeni. Ki ne érezné, hogy az ilyen támadásnak mennyire más hatása "van az ütközet utolsó pillanatában, mint az elején, amikor az erők még együtt vannak, és az ilyen eseménnyel mindig számolni kell.

Határozottan meg kell állapítanunk, hogy az ellenséget oldalba vagy hátba támadó segítség többnyire sokkal hatásosabb, mint ahogyan hosszabb emelőkarral könnyebben mozdítjuk ugyanazt a súlyt; ilyen körülmények között olyan erővel vállalkozhatunk az ütközet helyreállítására, amely arctámadásnál nem volna elegendő. Ilyenkor, amidőn az erkölcsi erők felülkerekedése folytán szinte minden hatás kiszámíthatatlan, a merészség és a kockázat kerül előtérbe.

Ha kétes esetekben el akarjuk dönteni, hogy egy hátrányosan fejlődő ütközet helyrebillenthető-e még vagy sem, valamennyi ismertetett tényezőt és az együttműködő erők minden hatását figyelembe kell vennünk.

Ha az ütközet még nem dőlt el, a megérkező segítség révén megújuló harc, közös eredménybe olvad össze a régivel, és a korábbi hátrányT elenyészik. Nem így van azonban, ha a döntés már bekövetkezett. Ilyenkor két, különálló eredmény jön létre. Ha a segítség csak viszonylagos erejű, vagyis magában véve nem állja meg a helyét az ellenséggel szemben, nehezen -várható eredmény ettől a második ütközettől; ha azonban olyan erős, hogy a megelőző ütközetre való tekintet nélkül új ütközetre vállalkozhat, kedvező eredménnyel kiköszörülheti ugyan a csorbát és felü'kerekedhetik, de a veszteségnek a végső számvetésben mindig nyoma marad.

Nagy Frigyes a kunersdorfi csatában első rohamával elfoglalta az orosz állások balszárnyit, és 70 löveget zsákmányolt. A csata végén mindez elveszett, és nyoma sem maradt az első ütközet sikerének.73 Ha itt szünetet tarthatott volna, és a csata második részét a következő napra halasztja, ha veszít is a király, az első nap eredményével kiegyenlíthette volna veszteségeit.

Amennyiben azonban egy ütközet baljós alakulását még befejezése előtt idejében megállítjuk, majd javunkra fordítjuk, nemcsak számvetésünk hiánya tűnik el, hanem egy nagyobb győzelem alapját is megvethetjük vele. Az ütközet harcászati lefolyását pontosan szem előtt tartva könnyen rájövünk ugyanis, hogy egészen az ütközet befejezéséig a részütközetek minden sikere csak feltételes, és a végeredménytől függően nemcsak semmivé válhat, hanem balsikerré is változhat. Minél több saját erőnk semmisül meg, annál több ellenség őrlődik fel, annál nagyobb lesz tehát a válság az ellenségnél is, és annál nagyobb lesz frissen harcba lépő erőink fölénye. Ha már most a végső siker javunkra fordul, visszahódítjuk a csatateret és a trófeákat, az ellenség minden áldozata tiszta nyereség lesz számunkra, korábbi vereségünk pedig egy nagyobb diadal lépcsőfokává válik. A legfényesebb haditettekből, amelyeket az ellenség győ-

zelem esetén a veszteségekkel mit sem törődve oly nagyra becsült volna, nem marad más a hasztalan áldozat fölötti bánatnál. így változtatja meg a győzelem varázsa és a vereség átka a tényezők sajátos szerepét.Tehát, akkor is, ha határozott fölényben vagyunk, és az ellenség győzelmét egy nagyobb győzelemmel torolhatnánk meg, még mindig helyesebb, ha elébevágunk egy hátrányunkra fejlődő, viszonylag is jelentős ütközet befejezésének, hogy javunkra fordítsuk azt, mintha második ütközetbe bocsátkozunk.

Daun tábornagy Liegnitznél 1760-ban megkísérelte, hogy még az ütközet folyamán segítségére siessen Laudon tábornoknak;74 mikor ez nem sikerült, a következő napon már nem vállalkozott rá, hogy megtámadja a porosz királyt, jóllehet lett volna hozzá elég ereje.Ezért a csatákat megelőző, véres elővéd-ütközeteket csak szükséges rossznak tekintsük, és ha nem szükségesek, kerüljük.

Még egy másik következtetést is meg kell vizsgálnunk.Ha egy ütközetet befejeztünk, ez önmagában nem ok, hogy új ütközetbe fogjunk.

Ilyen elhatározásunknak a körülményekből kell kialakulnia. Nem téveszthetjük azonban szem elől, hogy ezzel a következtetéssel szemben egy olyan erkölcsi tényező áll, mint a bosszú és a megtorlás vágyba. A hadvezértől az utolsó dobosig mindenki érzi, és ezért soha sincs a csapat lelkesebb hangulatban, mint amikor egy csorbát kell kiköszörülni. Ilyenkor azonban, a megvert csapat nem lehet túl nagy része az egésznek, mert különben a bosszú érzése tehetetlenségbe fullad.Egészen természetes törekvés, ha ezt az erkölcsi erőt nyomban a veszteség jóvátételére használjuk fel, kiváltképp, ha a többi körülmény is amellett szól, hogy újabb ütközetbe bocsátkozzunk. Magától értetődik, hogy ennek az ütközetnek többnyire támadó jellegűnek kell lennie.Az alárendelt jelentőségű ütközetek sorában sok példát találunk ilyen megtorlásra. A nagy csatáknak azonban rendszerint sokkal több más indítóoka is van, semhogy ez a gyengébb erő érvényesülhetne.

Kétségtelen, ilyen érzés vezette a nemes Blüchert 1814. február 14-én harmadik hadtestével is a montmiraili csatatérre, miután két hadtestét három nappal ezelőtt ott megverték. Ha tudta volna, hogy magával Bonapartéval is találkozik, természetesen minden oka meglett volna, hogy bosszúját elhalassza. De Marmonton remélt bosszút állni, és ahelyett, hogy learatta volna nemes bosszúvágyának gyümölcsét, tévedésének áldozata lett.Az ütközet időtartamától és a döntés időpontjától függ az együttműködésre rendelt erőknek egymástól való távolsága. Az erők felállítása a harcászat körébe tartoznék, amennyiben egy és ugyanazon ütközetről van szó. De ez csak arra az esetre áll, amikor a csapatok oly közel állnak egymáshoz, hogy két különálló ütközet el sem képzelhető, vagyis ha működésük terét hadászatilag csupán egyetlen pontnak tekinthetjük. A háborúban azonban az együttműködésre rendelt erőket gyakran oly messzire kell állítanunk egymástól, hogy bár az ütközetre való egyesítésük legfőbb szándékunk marad, különálló ütközetek is lehetségesek. Az erők ilyen felállításának tehát hadászati jellege van.Hasonló jellegűek még a különálló oszlopokban végzett menetek, az előretolt elővédek és oldalba kikülönített hadtestek, több hadászati pont biztosítására rendelt tartalékok, a hadtestek gyülekeztetése szétszórt szállásokból stb. Látjuk, hogy erre37 minduntalan sor kerül, bizonyos mértékben a hadászati háztartás váltópénze ez, míg a döntő csata és min-den ami vele egyenértékű, az arany és ezüst tallér szerepét játssza.

37 Ti. a megosztott felállásra. — Szerk.

Nyolcadik fejezetMINDKÉT FÉL HOZZÁJÁRUL AZ ÜTKÖZETHEZ

Nincs ütközet kölcsönös hozzájárulás nélkül. A párharc alapját kifejező e gondolatra támaszkodik a történetírók bizonyos fajta szóhasználata, mely sok bizonytalan és téves elképzelést szült.

Az írók ugyanis gyakran elmélkednek afölött, hogy az egyik hadvezér felajánlotta a másiknak a csatát, de az nem fogadta el.

Az ütközet azonban nagyon is módosult párharc, s alapja nem csupán a kölcsönös harci kedv, vagyis a kölcsönös szándék, hanem az ütközet céljai is. Ezek mindig egy nagyobb egész részei, annál is inkább, mert magának az egész háborúnak, mint a harc legnagyobb egységének, politikai céljai és feltételei vannak, amelyek egy még nagyobb egészhez tartoznak.

így az egymás legyőzésére irányuló puszta harci kedv alárendelt jelentőségűvé válik, jobban mondva, mit sem jelent önmagában, és csupán az akaratot mozgató ideg szerepét játssza.

Az ókori népeknél és azután az állandó hadseregek első időszakában több értelme volt annak a megállapításnak, hogy hasztalan kínáltak csatát az ellenségnek, mint manapság. Régen ugyanis minden arra irányult, hogy nyílt, akadálymentes területen mérjék össze erejüket, és egész hadművészetük a hadsereg szervezésére és felállítására, vagyis a csatarendre szorítkozott.

Ütközetre csak akkor kerülhetett sor, amikor az ellenfél szabályosan körülsáncolt és érinthetetlennek tartott táborát elhagyta, és hozzáférhető terepen, mintegy sorompóba állott.

Ha tehát azt olvassuk, hogy Hannibál hiába kínálta fel Fabiusnak a csatát, ez Fabiust illetően nem jelent mást, minthogy nem volt szándékában csatázni, s önmagában még nem bizonyítja Hannibálnak sem fizikai, sem erkölcsi fölényét. Hannibált illetően mégis helyes ez a kifejezés, mert kitűnik belőle, hogy valóban csatát akart vívni.75

Az újabb hadseregek kezdeti időszakában hasonló viszonyokat találunk a nagyobb ütközeteknél és csatáknál. A nagy tömegeket csatarendbe állították és így vezették a harcban is; e nagy, tehetetlen tömbnek többé-kevésbé sík terepre volt szüksége, az erősen átszegdelt, fedett, vagy éppen hegyes terep sem támadásra, sem védelemre nem volt alkalmas. A védekező fél tehát itt is megtalálta bizonyos fokig a módját, hogy kitérjen a csata elől. Ezek a viszonyok, bár mind kisebb mértékben — az első sziléziai háborúig — fennállottak, és csak a hétéves háborúban vált mindinkább lehetővé és szo-kássá, hogy járhatatlan terepen is megtámadják az ellenséget. Noha a terep továbbra is erősítette azt, aki értett felhasználásához, de nem volt többé az a bűvös kör, amely megbénította a háború természetes erőit.

Az utóbbi harminc év alatt a háború mindinkább fejlődött ebben a vonatkozásban. Ma már annak, aki valóban döntést akar az ütközettel elérni, mi sem áll útjában, hogy felkutassa és megtámadja ellenfelét. Ha ezt elmulasztja, nem mondhatja, hogy akarta az ütközetet, az az állítás, hogy felkínálta az ütközetet, de az ellenség nem fogadta el, csak annyit jelent, hogy nem találta eléggé előnyösnek az ütközet körülményeit. Ez pedig olyan beismerés, amelyre az előbbi állítás nem illik, mert csak leplezi a valóságot.

A védekező fél ha nem is utasíthatja vissza az ütközetet, de még ma is elkerülheti, ha feladja a védelem területét és azzal kapcsolatos szerepét. Ez azonban már fél győzelem a támadó számára, és ideiglenes fölényének elismerését jelenti.

Az előnyomulásban levő, a támadó fél tehát már nem támaszkodhat hagyományos elképzelésekre, és nem szépítheti hangzatos szavakkal veszteglését. Amíg a védő vissza nem vonul, fel kell tennünk, hogy csatába akar bocsátkozni; mindenesetre ha nem támadják meg, amennyiben az nem nyilvánvaló, azt állíthatja, hogy felkínálta ellenfelének a csatát.

Másrészt azonban ma már nem könnyű ütközetre kényszeríteni azt, aki ki akar és ki is tud térni. Minthogy pedig a támadó fél gyakran nem elégszik meg az ilyen kitérés által nyert előnyökkel és igazi győzelemre lesz sürgősen szüksége, némelykor különös művészettel kutatja fel és alkalmazza azt a rendelkezésre álló kevés eszközt, amellyel még az ilyen ellenség is ütközetre kényszeríthető.

Ehhez két fő út vezet. Az első az ellenség bekerítése, amellyel lehetetlenné vagy annyira nehézzé tesszük visszavonulását, hogy inkább megverekszik. A második út az ellenség meglepése. Ezt korábban a hadmozdulatok nehézkessége tette lehetővé, újabban jobbára hatástalanná vált. A mai hadseregek hajlékonysága és mozgékonysága attól sem riaszt vissza, hogy az ellenség szeme láttára kezdjenek visszavonulásba, és csupán különösen rossz terepviszonyok okozhatnak jelentősebb nehézséget.

Példaként említhetjük a neresheimi csatát, amelyet Károly főherceg vívott 1796. augusztus 11-én az Alpesekben Moreau ellen, pusztán abból a célból, hogy megkönnyítse saját erőinek visszavonulását, noha őszintén be kell vallanunk, sohasem értettük meg egészen a kiváló hadvezér és történetíró ezzel kapcsolatos gondolkodásmódját.76

A másik példa a rossbachi csata,77 ha ugyan a szövetséges hadak hadvezérének valóban nem volt szándékában, hogy megtámadja Nagy Frigyest.

Soort illetően maga a király mondja, hogy csak azért fogadta el a csatát, mert kockázatosnak tartotta a visszavonulást az ellenség szeme láttára; elhatározását azonban még mással is indokolja.78

Általában azonban — kivéve az éjszakai rajtaütéseket — mindig ritkák az ilyen esetek, és bekerítéssel főleg csak egy- egy hadtest-erejű ellenséget kényszerítettek ütközetre, amint az például Finck hadtestével történt Maxen-nél.79

K i l e n c e d i k f e j e z e t A DÖNTŐ CSATA

A döntésMi a döntő csata? A főerők harca, de természetesen nem jelentéktelen, alárendelt

célért folyó harc, nem is puszta kísérlet; amellyel felhagyunk, mihelyt idejében észrevesszük, hogy nehezen érjük el célunkat. A döntő csata: az igazi győzelemért minden erőnk megfeszítésével vívott küzdelem.

A döntő csatában is szegődhetnek mellékcélok a főcélhoz. A csatát kiváltó körülmények jó néhány színárnyalatát is átveszi majd ez a küzdelem, hiszen a döntő csata is csak része egy nagyobb egésznek. Mindazonáltal a háború súlypontját kell alkotnia, mert a háború lényege a harc, és a döntő csata a főerők harca; ezért főismérve, hogy minden más ütközetnél inkább önmagáért vívják.

Ez a szempont rányomja bélyegét a csata eldöntésének módjára, az általa kivívott győzelem hatására, és meghatározza, hogy az elmélet, mint a célt szolgáló eszköznek, milyen értéket tulajdonítson neki. A döntő csatát már itt beható vizsgálat alá vetjük, mielőtt még a vele netán kapcsolatos külön célokról szólnánk, amelyek azonban egy valóban döntő csata jellegét nem változtatják meg lényegesen.

Ha a döntő csata főként önmagáért van, akkor a döntés tényezői is magában a csatában rejlenek, más szavakkal, mindaddig ki kell tartanunk a győzelem mellett, amíg

csak lehet, és bármint kényszerítenek is a külső körülmények, egyesegyedül az erők teljes elégtelensége esetén adhatjuk fel a csatát.

Miként lehet ezt a pillanatot közelebbről meghatározni?Ha — amint az újabbkori hadművészetben hosszú ideig szokás volt — a

hadseregnek bizonyos mesteri rendjét és felépítését tekintjük főfeltételnek, amelynek keretében a hadsereg vitézsége a győzelmet kivívhatja, akkor ennek a rendnek a felbomlása jelenti a döntést. A harci erők egyik megvert, eresztékeiben széteső szárnya eldönti a helytálló másik szárny sorsát is. Ha máskor a védelem lényege az erőknek és a terepnek, valamint akadályainak szoros szövetségéből állott, úgyannyira, hogy az erők és azok állása szinte egyet jelentett — a döntés az állás egyik lényeges pontjának az elfoglalásával következett be. Azt mondták: elveszett az állás kulcspontja, tehát nem védhető, a csata nem folytatható tovább. A megvert hadsereg mindkét esetben hasonló volt a hangszer elszakadt húrjaihoz, amelyek felmondták a szolgálatot.

Mind az előbbi mértani, mind pedig utóbbi földrajzi* alapelvnek az volt a célja, hogy a harcoló sereget mintegy megjegecesedett állapotba helyezze, mely megakadályozta a meglevő erőknek az utolsó emberig való felhasználását. Ez az irányzat azonban oly sokat veszített hatásából, hogy ma már nem uralkodó. A hadsereget ma is meghatározott rendben vezetik a harcba, ez azonban már nem döntő. Ma is felhasználják a terepakadályokat az ellenállás fokozására, de ennek már nem ezek az egyedüli támaszai.

E könyv második fejezetében megkíséreltük leírni a mai csata általános jellegét. Az ott kialakult kép szerint a csatarend csupán az erők célszerű csoportosítása jobb alkalmazásuk céljából, és a csata lefolyása nem más, mint az erők lassú kölcsönös felemésztése, hogy kitűnjék, ki meríti ki hamarabb ellenfelét.

Az ütközet feladásának elhatározása a döntő csatában tehát, inkább mint bármely más ütközetben, a megmaradt friss tartalékok számarányából indul ki. Csak ezek erkölcsi ereje érintetlen még, az összelőtt és visszavetett zászlóaljak roncsait nem állíthatjuk egy sorba velük. Mondottuk már másutt, hogy az elvesztett területtel is felmérhető az erkölcsi érők csökkenése; ily módon figyelemmel kell lennünk erre is, ámde inkább az elszenvedett veszteség jelképét kell látnunk benne, mintsem a tulajdonképpeni veszteséget. így mindkét hadvezér figyelme főleg a friss tartalékokra irányul.

A csata, habár kevéssé észlelhető módon, de már eleve bizonyos irányba halad. Iránya gyakran már a kiadott intézkedések során is egészen határozottan felismerhető. Ilyenkor a hadvezér hibás, hogy ilyen rossz feltételek mellett, meggondolatlanul csatába bocsátkozik. De még ha nem is ez az eset forog fenn, természetes, hogy a csaták alakulása inkább az egyensúly lassú felborulása, amely mint mondottuk, kezdetben alig észlelhetően, de csakhamar megindul, és ezután percről percre erősebb és szembetűnőbb lesz, semmint valamilyen oszcilláló* mozgás, ahogyan valótlan csataleírásoktól félrevezetve, rendszerint elképzeljük.

Ha megtörténik is, hogy az egyensúly hosszú időn át úgyszólván zavartalan vagy olykor meg-meginog, mégis bizonyos, hogy legtöbb esetben a legyőzött hadvezér már elvonulása előtt régen tudatára ébred helyzetének. Akik azt mondják, hogy valamely különleges körülmény hatott váratlanul az események egész menetére, többnyire csak a vesztett csata kudarcát akarják kendőzni.

E téren csak tapasztalt, elfogulatlan férfiak véleményére hivatkozhatunk, akik bizonyára egyetértenek velünk, és szószólóink lesznek azoknál az olvasóinknál, akik nem ismerik a háborút a maguk tapasztalásából. Annak kifejtése, hogy ez a folyamat miként következik szükségképpen a dolog természetéből, túl messze vezetne a harcászat területére, holott mi csupán a harcászat eredményeivel foglalkozunk.

Midőn megállapítjuk, hogy a legyőzött hadvezér rendszerint már jóval előbb látja a csata balsikerű kimenetelét, mielőtt még elhatározná annak feladását, azt is elismerjük, hogy lehetnek ellenkező esetek is, mert ha ezt nem tennők, önmagának ellentmondó tételt hangoztatnánk. Ha a csata határozott irányának kialakulásával minden csatát elveszettnek tekintenénk, sorsának megfordítására erőt se kellene már

* Oszcilláló = rezgő, lengő, ingadozó.

bevetnünk, következésképpen a csata irányának kialakulását nemsokára követné a visszavonulás. Persze vannak esetek, amikor a csata már egy határozott irányba halad, és mégis ellenkező irányba dől el. Bár az ilyen esetek nem általánosak, inkább ritkák, mégis minden hadvezér ilyenekre számít, és kell számítania, amikor elfordult tőle a szerencse, amíg csak lehetősége marad a csata menetének megfordítására. Reméli, hogy nagyobb erőfeszítéssel és a megmaradt erkölcsi erők fokozásával önmagát felülmúlva vagy a szerencsés véletlen közbejöttével még megfordíthatja az ütközet sorsát. Ezt teszi mindaddig, amíg bátorsága és belátása engedi. Erről még több mondanivalónk is lesz, előbb azonban felsoroljuk a felboruló egyensúly ismertető jeleit. A teljes ütközet eredménye a részütközetek eredményének összegéből áll. Ezek az eredmények három különféle tényezőben nyilvánulnak meg.

Először is: a vezető öntudatában rejlő erkölcsi erőben. Ha pl. egy hadosztály-tábornok szeme láttára zászlóaljai alul maradnak a harcban, ez kihat magatartására és jelentéseire, s ezeken át a hadvezér intézkedéseire is. Tehát még a balsikerű, bár látszatra ismét jóvátehető részütközetek eredményei sem tűnnek el nyomtalanul, és benyomásai anélkül, hogy gondolna rájuk, sőt akaratlanul is felgyülemlenek a hadvezér lelkében.

Másodszor: csapataink létszámának gyorsabb apadásában; ütközeteink lassú, kevéssé viharos lefolyásánál ez igen jól felmérhető.

Harmadszor: az elvesztett területben. Mindez a hadvezér iránytűje legyen, hogy felismerje a csata hajójának irányát. Ha egész ütegek odavesznek, és egyet sem zsákmányolunk, ha zászlóaljainkat letiporja az ellenséges lovasság, az övéi pedig áthatolhatatlan tömegekben mindenütt helytállanak, ha csapataink tűzvonala hátrálni kényszerül, ha bizonyos pontok elfoglalását hasztalan erőszakoljuk, és előnyomuló zászlóaljainkat mindannyiszor jól irányzott kartácseső szórja szét, ha tüzérségünk ellanyhul az ellenséges tüzérség tüzében, és harcoló zászlóaljaink szokatlanul gyorsan összezsugorodnak, mert a sebesültekkel tömegesen hátramennek az egészségesek is, ha a csataterv felborulása miatt egyes részeket elvágnak és elfognak, s már visszavonulásunk is veszélyben van — mindebből a hadvezérnek fel kell ismernie csatája menetének irányát. Minél hosszan tartóbb, minél határozottabbá válik ez az irány, annál nehezebb változtatni rajta, és annál közelebb a pillanat, amikor a csatát fel kell adnia. Most ezt a pillanatot vesszük szemügyre.

Nemegyszer mondottuk már, hogy többnyire a megmaradó friss tartalékok számarányától függ a végleges döntés. Ha a hadvezér látja, hogy ebben az ellenség határozott túlsúlyban van, szánja rá magát a visszavonulásra. Az újabbkori csatáknak éppen az a jellegzetessége, hogy a harc folyamán elszenvedett minden kudarcot és veszteséget friss erőkkel jóvá- tehetünk, mert az újabb csatarend felépítése és a csapatok harcban való vezetésének módja csaknem mindenütt és minden helyzetben lehetővé teszi a tartalékok alkalmazását. Amíg tehát fölényes erejű tartalékaink vannak, ne adjuk fel a csatát, még ha úgy tűnik is, hogy hátrányunkra alakul. Attól a jaillanattól kezdve azonban, amikor tartalékaink az ellenségénél gyengébbekké válnak, megtörténtnek tekintjük a döntést. Amit a vezér még tehet, az egyrészt a körülményektől, másrészt bátorságának és kitartásának fokától függ, amely ugyan oktalan makacssággá is fajulhat.

A végrehajtás ügyességén múlik, miként tudja a hadvezér a tartalékok kölcsönös arányát helyesen felmérni, ez azonban már semmiképpen sem tartozik ide. Mi azt az eredményt vesszük figyelembe, amelyet a hadvezér állapít meg. De még ez sem hozza meg a döntés tulajdonképpeni pillanatát, mert a csak fokozatosan kialakuló indíték nem alkalmas rá. Ez csupán megalapozza az elhatározást, de magához az elhatározáshoz még külön indíték is szükséges. Főként két, ilyen mindig ismétlődő, indítóok van: a veszélyeztetett visszavonulás és a beálló éjszaka.

Ha a csata menetének minden lépése egyre jobban veszélyezteti a visszavonulást, és a megcsappant tartalékok már nem elegendők rá, hogy újra lélegzethez jussunk, nem marad más hátra, mint hogy sorsunkba beletörődve, rendezett \ isszavonulással mentsük azt, ami további veszteglésünk miatt a fejvesztett menekülés és vereség során veszendőbe menne.

Az éjszaka pedig rendszerint véget vet minden ütközetnek, mert az éjszakai ütközet csak különös feltételek mellett lehet előnyös. Mivel az éjszaka alkalmasabb a visszavonulásra, mint a nappal, az éjszakát az a fél részesíti előnyben, aki a visszavonulást elkerülhetetlennek vagy igen valószínűnek tartja.

Magától érthető, hogy e két általános és elsődleges indítóokon kívül lehet még sok más olyan kisebb, egyéni jellegű indítóok is, amelyeket nem tudunk áttekinteni. Minél inkább felborulóban van a csata egyensúlya, annál érzékenyebben hat minden részeredmény is. Elég egy üteg elvesztése, néhány lovas ezred sikeres betörése stb., és máris megszületett a visszavonulás addig érlelődő elhatározása.

Befejezésül álljunk meg még egy pillanatra annál a küzdelemnél, amelyet a bátorság és a belátás vív egymással a hadvezér lelkében.

Ha egyfelől az egyik a győzelmes hódító büszkeségének parancsszava, a másik a makacsságból fakadó hajthatatlan akarat, a harmadik nemes lelkesedésének görcsös ellenszegülése miatt, becsületének kockáztatása nélkül nem hátrálhat a csatatérről, másfelől a józan ész azt mondja, hogy ne játsszuk ki az utolsó lapunkat is, ne kockáztassunk mindent, hanem legalább annyit tartsunk meg, amennyi a rendezett visszavonuláshoz szükséges. Bármily nagyra kell is becsülnünk a háborúban a bátorságot és az állhatatosságot, bármily kevés kilátása van is a győzelemre annak, aki nem tudja rászánni magát, hogy teljes erőfeszítéssel küzdjön érte, mégis van határ, amelyen túl a kitartás már csak kétségbeesett ostobaság, tehát semmiféle kritikával szemben nem állja meg a helyét. Minden csaták leghíresebbjében, Belle-alliance-nál, Bonaparte bevetette utolsó erőit is, hogy jóvátegye a már jóvátehetetlent; kiadta utolsó fillérjét, és koldusként menekült a csatatérről, majd az országból is.80

T i z e d i k f e j e z e tA DÖNTŐ CSATA

(Folytatás)

A győzelem hatásaEzek után éppúgy elcsodálkozhatunk némely nagy csata rendkívüli eredményén,

mint azon, hogy mások eredménytelenek maradnak. Álljunk hát meg egy pillanatra és vegyük szemügyre egy nagy győzelem hatását.

Minden nehézség nélkül három hatást különböztethetünk meg: magukra az eszközökre, vagyis a hadvezérre és seregére, a részt vevő államokra, és végül a háború további alakulására gyakorolt hatást; ez utóbbi a tulajdonképpeni eredmény.

Magán a harcmezőn jelentéktelen különbség van a halottak, sebesültek, foglyok és elveszett ágyúk számát illetően a győző és a legyőzött között; ha csak erre gondolunk gyakran felfoghatatlanok e lényegtelen különbségből kifejlődő következmények, bár minden a maga rendjén játszódik le.

Már a hetedik fejezetben mondottuk, hogy a győzelem nemcsak a megvert erők nagyságának arányában, hanem hatványozottabb mértékben növekszik. Egy nagy ütközet kimenetelének nagyobb erkölcsi hatása van a legyőzöttre, mint a győzőre, és nagyobb fizikai erőveszteség okává válik, amely aztán ismét visszahat az erkölcsi erőkre; így kölcsönösen kiegészítik és fokozzák egymást. Az erkölcsi hatásra tehát különös figyelmet kell fordítanunk. Ellenkezően hat az egyik félnél, mint a másiknál; aláássa a legyőzött erőit, 19* ugyanakkor növeli a győző erejét és tevékenységét. De mégis főként a legyőzöttnél érvényesül, mert közvetlenül új veszteségeket okoz neki, és emellett, mivel rokon természetű a veszéllyel, az erőfeszítésekkel és a fáradalmakkal, valamint általában a háború nyomasztó körülményeivel, szövetkezik velük, és azok mindinkább fokozzák, míg a győző bátorságának szárnyalását csak megnehezítik. Látjuk tehát, hogy a legyőzött sokkal mélyebbre süllyed, mint amennyire a győző emelkedik az eredeti egyensúlyi helyzethez viszonyítva. Ezért, ha a győzelem hatásáról beszélünk, főleg a legyőzött hadsereg lebeg a szemünk előtt. Ha ez a hatás nagy ütközetben erősebb, mint a kisebben, a döntő csatában sokkal nagyobb lesz, mint a kevésbé jelentősben. A döntő csatát önmagáért a győzelemért vívjuk, és minden erőfeszítésünket rá összpontosítjuk. A haditerv minden szála abba a szándékba fut össze, hogy ezen a helyen, ebben az órában győzzük le az ellenséget, minden távoli reményünk, a jövőt illető homályos elképzelésünk benne találkozik. Elibénk áll hát a sors, hogy válaszoljon merész kérdésünkre. Ez nem csupán a hadvezér szellemi erőit feszíti, hanem — bár erejében és jelentőségében csökkenő mértékben — az egész hadseregét egészen az utolsó tisztiszolgáig. A döntő csata, a dolgok természeténél fogva, sosem volt előkészületlen, váratlan, vaktában végzett szolgálati ténykedés, hanem nagyszerű csele-kedet, amely a mindennapi tevékenység tömegéből részben önmagától, részben pedig a vezér szándékának nagyságával kimagaslik, és így általánosan fokozza az érzelmek feszültségét. Márpedig minél nagyobb a csata kimenetelét illető feszültség, annál nagyobb a hatása is.

Csatáinkban a győzelem erkölcsi hatása ma ismét nagyobb, mint az újabbkori hadtörténelem kezdetén volt. Ha a mostani csaták, amint már leírtuk, az erők végkimerü-lésig folytatott küzdelme, a fizikai és erkölcsi erők többet nyomnak a latban egyes intézkedéseknél vagy akár a véletlennél.

A hibát alkalomadtán jóvátehetjük, máskor jobban kedvezhet a szerencse és a véletlen, de az erkölcsi és fizikai erők összessége nem változik ilyen gyorsan, és ezért tűnik úgy, hogy amit a győzelem eldöntött, annak a jövőre nézve elhatározó jelentősége van. Ezen a különbségen vajmi kevesen gondolkoztak el ugyan a csatában részes hadseregen belül, és a kívülállók közül, ám a csata maga rányomja ennek bélyegét a részvevők kedélyére, és a csata hivatalos leírásából is, az bármiként kényszerüljön szépítgetni a dolgot, többé-kevésbé nyilvánvalóvá válik, hogy az okok inkább a dolgok egészében, mint a részletekben rejlettek.

Aki még sohasem élt át nagy vesztett csatát, nehéz róla eleven képet, tehát helyes fogalmat alkotnia. Kisebb veszteségek puszta elképzelése sohasem teszi teljessé a vesztett csata tulajdonképpeni fogalmát. Maradjunk egy pillanatra ennél a képnél.

A szerencsétlen kimenetelű csatában először is a harcoló tömegek megfogyatkozása, majd a többé-kevésbé mindig, tehát a visszavert támadásnál is bekövetkező területveszteség ragadja meg a képzeletet, sőt mondhatjuk, magát az értelmet is; azután a rend felbomlása, a csapatrészek zűrzavara és a visszavonulás, különösképpen az éjszakai visszavonulás veszélye hat, ami kisebb-nagyobb fokban rendszerint minden vereség velejárója. Mindjárt az első menetnél a kimerültek és szétszéledtek tömegét kényszerülünk visszahagyni, gyakran éppen a legderekabbakat, akik legelöl voltak a csatában, akik legtovább kitartottak. A vereség érzése a csatatéren

csak a magasabb beosztású tisztekre volt nyomasztó, most áthatja a sereg minden tagját egészen a közkatonáig, és növeli a keserves tudat, hogy sok derék bajtársat kell vissza-hagynunk az ellenség kezében, akiket éppen a harcban tanultunk meg becsülni. A vereség érzete a vezetéssel szemben ébredő bizalmatlansággal párosul. Többé-kevésbé minden alárendelt a vezetés hibájának tulajdonítja a hasztalan erőfeszítést. A legyőzetés érzete nem csupán képzelet dolga, amelyet leküzdhetünk. Megdönthetetlen tény, hogy az ellenség fölénk kerekedett, olyan valóság ez, amelyet okaiban mélyen elrejtve előre nem láthattunk, de a harc végén mindig tisztán és meggyőzően kiviláglik; talán eleve is felismertük már, de reálisabb dolog híján, a véletlenre alapozott reményünket, a szerencsébe és gondviselésbe vetett bizalmunkat s a kockázat bátor vállalását kellett szembeállítanunk vele. Most mindez kevésnek bizonyul, és keményen, parancsolóan elénk áll a rideg valóság.

Mindezek a benyomások még távol vannak a páni rémülettől, amely sohasem lesz úrrá egy harci erénytől áthatott hadseregen, és minden más hadseregnél is csak vesztett csaták kivételes következményeként lép fel. A legjobb hadseregnél is megnratatkoznak ezek a lelki hatások, és ha a harcedzettség, a kivívott győzelmek hosszú sora s a had-vezérbe vetett bizalom itt-ott enyhítik is kissé, mégsem hiányoznak egészen az első pillanatban. Nem állíthatjuk, hogy az elvesztett trófeák puszta következménye volna, hiszen azok rendszerint csak később mennek veszendőbe, és a veszteség is csak lassan válik általánosan ismertté. Mindazonáltal még az egyensúly lassú és fokozatos felboru-lása esetén is mindig számolnunk kell a győzelem* ilyen hatásaival.

Mondottuk már, hogy a trófeák sokasága fokozza ezt a hatást.Mennyire meggyengült harci eszköz ilyen állapotban a hadsereg! Mily kevés a

remény, hogy ilyen helyzetben új erőfeszítéssel visszaszerezzük azt, ami elveszett, amikor — mondottuk már — a nehézségekben lépten-nyomon új ellenségre bukkan a hadvezetés! A csata előtt mindkét fél valóságos vagy képzelt egyensúlyi állapotban volt; ez most elveszett, és visszaszerzésére külső erőforrásra van szükség; csak újabb veszteségekre vezet minden olyan erőfeszítés, amely híján van az ilyen külső támasznak.

így tehát a főerők legkisebb győzelme is elegendő ahhoz, hogy állandóan süllyedjen a mérleg, amíg új, külső körülmények hatására fordulat nem áll be. Ha ezek távol vannak, ha a győztes nagy célokat hajszoló, dicsőségre szomjas, fáradhatatlan ellenfél, csak kiváló hadvezér és a hadsereg megbízható, számos hadjáratban megacélozott harci szelleme akadályozhatja meg, hogy az erőfölény felduzzadt áradata ne törje át a gátat, és kisebb, megsokszorozott ellenállással mérsékelje annak lefolyását, amíg a győzelem ereje ki nem tombolja magát.

Most lássuk a győzelem hatását, a hadseregen kívül álló lakosságra és a kormányzatra. Hirtelen szertefoszlanak a vérmes remények, oda az önérzet! E megsemmisült erők helyébe — kitöltendő a nyomukban támadt űrt — elsöprő erővel a félelem lép, és megbénít mindent. A döntő csata villamos szikrájának ütése valósággal megbénítja a küzdő atléták egyikének idegeit. Ez a hatás bármily változó legyen is, sohasem marad el egészen. Ahelyett, hogy ki-ki a szerencsétlenség enyhítésén fáradoznék, attól tart, hogy erőfeszítése hiábavaló, és tétovázik, amikor sietnie kellene, vagy bátortalanul lehanyatlik karja, és mindent a sorsra bíz.

A győzelem hatása a háború további menetére részben a győzelmes hadvezér jellemétől és tehetségétől, főleg azonban a győzelmet előidéző és az abból kifejlődő körülményektől függ. A hadvezér merészsége és vállalkozó szelleme nélkül, a legfényesebb győzelemnek sincs nagy eredménye, a g,yő- zelem ereje mihamar kimerül, ha a körülmények útjába tornyosulnak. Mennyire másként használta volna fel Nagy Frigyes a kolini győzelmet, mint Daun, és mennyire másképpen élt volna egy leutheni csata győzelmével Franciaország, mint Poroszország.

Azokat a feltételeket, melyek folytán a nagy győzelemtől nagy eredményeket is várhatunk, a velük kapcsolatos tárgyköröknél fogjuk megismerni, és csak ott derül majd világosság arra az aránytalanságra is, amely a győzelem nagysága és eredményei között fennállhat, s amelyet előszeretettel a győztes erélytelenségének tulajdonítunk. Most, midőn magáról a döntő csatáról szólunk, elég, ha kijelentjük, hogy a győzelem leírt hatása sohasem marad el; a győzelem nagyságával együtt annál erősebb, mennél döntőbb a csata, vagyis mennél inkább részt vesz benne az egész haderő, mennél inkább képviseli ez az egész hadviselő hatalmat, a hadviselő hatalom pedig az egész államot.

Vajon szükségszerűnek tekintse-e az elmélet a győzelem leírt hatását, és ne törekedjék-e inkább azoknak az eszközöknek a felkutatására, amelyekkel ellensúlyozhatja ezt a hatást? Természetesnek látszik, hogy igennel feleljünk erre a kérdésre, ám az ég óvjon minket, hogy az elméletek tév- útjaira lépjünk, ahol az egymásnak ellentmondó érvek kölcsönösen felőrlik egymást.

Ez a hatás elmaradhatatlan, mert a dolog természetében gyökerezik, és megvan akkor is, ha módját ejtjük ellensúlyozásának, éppúgy, mint ahogy az ágyúgolyó akkor is mozog a föld forgásirányában, ha keletről nyugat felé lövik ki, noha ellentétes irányú mozgása következtében általános sebességének egy része megsemmisül.

Az egész háború emberi gyöngeségeket feltételez, és ilyenek ellen irányul.Ha tehát ezek után egy más alkalommal azt mérlegeljük majd, hogy mi a teendő az

elvesztett döntő csata után, ha megvizsgáljuk azokat az eszközöket, amelyek e kétségbe-esett helyzetben még rendelkezésünkre állhatnak, és ha úgy találjuk, hogy még ilyen körülmények között is mindent jóvátehetünk, ezzel nem azt mondjuk, hogy az ilyen vereség hatása lassanként elenyészik, mert az egyensúly helyre- billentésére fordított erőket és eszközöket — erkölcsieket és anyagiakat egyaránt — pozitív célok szolgálatába állíthattuk volna.

Más kérdés az, hogy a döntő csata elvesztése nem hív-e életre olyan erőket, amelyek különben létre se jöttek volna. Ez mindenesetre elképzelhető, és valóban előfordult már sok nép életében. Ámde ennek az erős visszahatásnak a létrehozása már nem tartozik a hadművészet körébe, csupán figyelemmel lehet rá, ahol ilyennel számolni kell.

Ha vannak esetek, amikor a győzelem eredményei az általuk életre keltett erők visszahatása folytán veszedelmessé válhatnak, bár az ilyen esetek természetesen ritka kivételek, annál biztosabb, hogy ugyanaz a győzelem a legyőzött nép vagy állam jellemétől függően más-más következményekkel jár.

T i z e n e g y e d i k f e j e z e t A DÖNTÖ CSATA

(Folytatás)

A csaták szerepe*Bárhogyan alakul is esetenként a háború vezetése, és bármit tartsunk is belőle ezek

után feltétlenül megszívlelendőnek, a háború fogalmára kell csupán gondolnunk, hogy az alábbi meggyőződésre jussunk:

1)Az ellenséges haderő megsemmisítése a háború legfőbb elve és minden pozitív cselekvés főútja a cél elérésére.

2)A haderőt főként ütközetekben semmisítik meg.3)Csak nagy és általános ütközetek járnak nagy sikerrel.4)A siker akkor a legnagyobb, ha az ütközetek egy nagy csatában egyesülnek.5)A hadvezér csak a nagy csatában kormányozza saját kezével a harci gépezetet, és

természetes, hogy ezt legszívesebben a magáéra bízza.

Ezekből az igazságokból kettős törvény következik, amelynek részei kölcsönösen kiegészítik egymást. Először is az ellenséges haderő megsemmisítését főként nagy csatákban és azok sikereiben kell keresnünk, másodszor, a nagy csaták főcélja az ellenséges haderő megsemmisítése legyen.

Természetesen más eszközök is szolgálják többé-kevésbé a megsemmisítés elvét. Persze megtörténik, hogy a kedvező körülmények folytán kis ütközetben is aránytalanul nagy* A. fejezet címét tartalma alapján értelemszerűen fordítottuk. Szó szerinti, a tartalmat nem eléggé kifejező címe: A csata alkalmazása. — Ford.

ellenséges erőt semmisíthetünk meg (Maxen),81 viszont egy nagy csatának gyakran lényeges célja lehet valamely terület elfoglalása vagy megtartása is, de általában nyilvánvaló igazság, hogy a döntő csatát csak az ellenséges haderő megsemmisítéséért vívják, és ez csak nagy csata eredménye lehet.

A döntő csata tehát koncentrált háború, az egész háború vagy hadjárat súlypontja. Mint ahogy a homorú tükör gyújtópontjában a napsugarak egész heve egyesül, éppen úgy összpontosulnak a háború erői és körülményei is a döntő csatában, hogy ily módon a legnagyobb hatást fejtsék ki.

A haderőnek többé-kevésbé minden háborúban megtörténő gyülekeztetése és egyesítése már arra vall, hogy döntésre készülünk, akár önként, mint támadó, akár rákényszerítve, mint védő. Ahol erre a döntésre nem kerül sor, ott az ellenségeskedés eredeti indítékához más, mérséklő vagy gátló körülmények szegődtek, és meggyengítették, megváltoztatták vagy megakasztották a műveleteket. De még a köl-csönös tétlenség állapotában is, amely oly sok háború alapvonása volt, irányelv mindkét félnél a döntő csata lehetőségének gondolata marad, mint követendő útjuk távoli csomó-pontja. A háború minél inkább valóságos háború, minél inkább az ellenségeskedés és a gyűlölet szülötte, minél inkább kölcsönös végső leszámolás, annál inkább a véres harcban egyesül minden tevékenység, és annál határozottabban lép előtérbe a döntő csata.

Mindenütt, ahol a cél nagy és pozitív, tehát mélyen az ellenfél érdekeibe vág, a döntő csata egészen természetes eszközként kínálkozik. Ezért — amint a következőkben még részletesebben látni fogjuk — ez a legjobb eszköz is, és rendszerint megbosszulja magát, ha valamelyik fél idegenkedvén a nagy döntéstol, megkerüli azt.

Pozitív célja a támadónak van, és így a döntő csata is főként az ő eszköze. De anélkül, hogy a támadás és védelem fogalmát itt pontosabban meghatározhatnánk, meg kell mondanunk, hogy legtöbb esetben magának a védőnek sincs más hatásos eszköze, és így a helyzetéből adódó feladatokat előbb-utóbb ugyanezzel oldja meg.

A döntő csata a megoldás legvéresebb útja. Ámbár ez nem csupán kölcsönös öldöklés, és — amint a következő fejezetben még közelebbről is látni fogjuk — nem annyira az ellenséges harcost akarjuk megölni, mint inkább az ellenség bátorságát, mégis ennek vér az ára és öldöklés a jellege; ettől pedig irtózik a hadvezérben az ember.

De még inkább visszaretten az emberi szellem az egyetlen csapással mért döntés gondolatától. Itt a térnek és az időnek egyetlen pontjában találkozik minden cselekvés; ilyenkor valahogy úgy rémlik, mintha erőink e szűk térben képtelenek volnának harchoz fejlődni és működni, s úgy érezzük, mintha már pusztán az idővel is sokat nyerhetnénk, noha eddig mit sem vártunk tőle. Ez csalóka kép csupán, de mégsem lehet közömbös, mert az a bizonytalanság, mely minden nagy döntés előtt elfogja az embert, a hadvezérre még inkább hatással lehet, amikor ily roppant nagy horderejű dologban kell döntenie.

így minden időben akadtak kormányok és hadvezérek, akik kerülgették a döntő csatát, hogy vagy nélküle érjék el céljukat, vagy észrevétlenül lemondjanak róla. Majd a történet- és elméletírók azon fáradoztak, hogy a hadjáratok és háborúk elmulasztott

csatadöntését a döntő csatákkal valamilyen úton-módon ne csak egyenértékűnek, hanem még magasabb művészetnek is kiáltsák ki. A mi időnkben ily módon közel álltunk hozzá, hogy a döntő csatát a háború gazdálkodásában elkövetett hibák miatt szükségessé vált rossznak tekintsük, beteges tünetet lássunk benne, amelyre egy rendes elővigyázatos háborúban nem is kerülhetne sor. Eszerint csak azok a hadvezérek érdemelnének babért, akik értik a módját, miként kell a háborút vérontás nélkül vezetni, és a háború elmélete, valóságos brahmin-szolgálat* módjára, csak arra való, hogy megtanítson rá.

Az idő szétzúzta ezt a tévhitet, de senki sem kezeskedhet, hogy itt-ott nem tér vissza hosszabb-rövidebb időre, és a

* Brahmínok = a papi kaszt tagjai a régi Indiában. Ciausewitz e kifejezéssel nyilván a háború Téres valóságától elforduló, erőszakos eszközeit és megoldásait elvető, ájtatoskodó, papi magatartásra céloz. — Szerk.

hadműveletek vezetőit nem készteti olyan visszásságokra, amelyek a gyengeségnek kedveznek, tehát közelebb esnek az emberhez. Talán egyszer Bonaparte hadjáratait és csatáit durvaságnak és félig-meddig ostobaságnak fogják tartani, s újra kedvvel és bizalommal veszik elő az idejétmúlt, ócska intézmények és szokások díszkardját. Ha az elmélet megóv ettől, nagy szolgálatot tett azoknak, akik megszívlelték intelmét. Bár sikerülne kezet nyújtanom azoknak, akiknek véleménye drága hazánkban mértékadó, hogy vezetőjükül szegődve a kérdés becsületes megvizsgálására kérjem fel őket.

Nem csupán a háború fogalma, hanem a tapasztalat is amellett szól, hogy nagy döntést csak nagy csatában keressünk. Nagy eredményekre mindig csak nagy győzelmek vezettek, a támadónál minden esetben, de a védőnél se ritkán.

A maga nemében egyedülálló ulmi sikert82 még maga Bonaparte sem érhette volna el, ha irtózik a vérontástól; ez inkább előző győzelmes hadjáratainak másodaratása volt. Nemcsak a merész, a vakmerő, a harcos hadvezérek, hanem a szerencsések is valamennyien döntő csaták nagy kockázatával igyekeztek megoldani feladatukat. Az ő válaszukat bizonyára elfogadjuk ilyen jelentős kérdésben.

Nem akarunk hallani olyan hadvezérekről, akik vér nélkül győznek. Ha a véres öldöklés borzalmas színjáték is, csupán a háború jobb méltánylására késztessen, de ne engedjük, hogy kardunk emberiességből lassan eltompuljon, míg egyszer valaki ismét éles karddal tör ránk, és levágja tőből a karunkat.

Egy nagy csata döntő lehet, de természetesen egyetlen ilyen csata nem elég a háborúban vagy hadjáratban. Csak az utóbbi időben fordult elő gyakrabban, hogy nagy csata megpecsételte az egész hadjárat sorsát, az olyan csata viszont, amelyik az egész háború sorsát eldönti, ritka kivétel.

Egy nagy csatadöntés természetesen nem pusztán magától a csatától függ, vagyis nemcsak a részvevő haderők tömegétől és a győzelem nagyságától, hanem a szemben álló haderők és államok temérdek más körülményétől is. Mindamellett, midőn a haderő zömét a nagy párviadalra vezetik, előkészítik a döntő fordulatot is; bár ennek méretei nem láthatók minden vonatkozásban, és nem is az egyetlen döntésről van szó, mégis mint legelső, kihat a következőkre is. Ezért a döntő csata a körülményekhez képest többé-kevésbé, bizonyos mértékben azonban mindig, ideiglenes közép- és súlypontja az egész rendszernek. Minél jobban áthatja a hadvezért a háború ügye iránti lelkesedés, minél inkább azzal az érzéssel és gondolattal, tehát azzal a tudattal vonul hadba, hogy ellenfelét le kell és le fogja verni, annál inkább az első csata mérlegére tesz fel mindent — ebben remél és akar elérni mindent. Bonaparte alighanem valamennyi háborújához azzal a gondolattal fogott hozzá, hogy ellenfelét mindjárt az első csatában leveri.

Nagy Frigyes — szerényebb körülmények és kisebb válságok között — ugyanígy gondolkodott, amidőn kis hadserege élén, az oroszok vagy a birodalmi hadsereg ellen küzdve, biztosítani akarta a hátát.

Mondottuk már, hogy a főcsata döntése részben magától a csatától, vagyis a részvevő erők tömegétől és a siker nagyságától függ.

Az első tényezőt illetően világos, hogy miként fokozhatja a hadvezér a döntés jelentőségét; megjegyezzük csupán, hogy a döntő csata nagyságával növekszik a vele eldöntött esetek száma is, és ezért önbizalommal telt, nagy döntéseket kedvelő hadvezérek mindig módját ejtették, hogy ilyenkor alkalmazzák haderejük zömét, anélkül, hogy ezzel más pontokon lényegeset mulasztanának.

A siker, pontosabban a győzelem átütő ereje főként négy körülménytől függ:1) A harcászati alakzattól, amelyben a csata lefolyik;2) a terep jellegétől;3) a fegyvernemek számarányától és4) az erőviszonyoktól.

Arctámadás, megkerülés nélkül, ritkán jár olyan nagy sikerrel, mint amikor a vesztes félt megkerülték, vagy amikor többé-kevésbé két arcvonalon kényszerült harcolni. Átszegdelt vagy dombos terepen kisebb a siker, mert mindenütt gyengül a lökőerő.

Ha a legyőzöttnek hasonló vagy nagyobb erejű lovassága van, az üldözés hatása és ezzel együtt a győzelmi eredmény is jórészt elmarad.

Végül magától értetődik, hogy a túlerővel kivívott győzelem, ha ezt az erőt megkerülésre vagy arcvonalváltoztatásra alkalmazták, nagyobb eredménnyel jár, mint amikor a győző gyengébb volt a legyőzöttnél. Á leutheni csata83 kétkedést támaszt ugyan bennünk eme alapelv gyakorlati helyességét illetően, de engedtessék meg most az egyszer, hogy éljünk az egyébként nekünk sem kedves mondással: nincsen szabály kivétel nélkül.

Ezek azok az utak, amelyeken a hadvezér döntő jellegűvé teheti csatáját, természetesen, ezzel együtt növekszik a veszély kockázata is, de minden ténykedése az erkölcsi világ e dinamikai törvényének van alárendelve.

A háborúban tehát nincs fontosabb a döntő csatánál, és a hadászat legnagyobb bölcsessége abban rejlik, hogy előteremti a megvívásához szükséges eszközöket, megállapítja a csata helyét, idejét és az erők alkalmazásának irányát, s kihasználja a sikert.

A dolgok fontosságából nem következik azonban, hogy valami túl bonyolultak és rejtettek volnának, nagyonis egyszerű itt minden, s nem nagy tere van a művészeti kom-binációknak, ám a jelenségek éles megítélésével, az eréllyel, a szilárd következetességgel és a fiatalos vállalkozó szellemmel szemben nagyok a követelmények. Olyan hősi tulajdonságok ezek, amelyekkel gyakran találkozunk még. Itt tehát kevés könyvből elsajátítható dologra van szükség, inkább sok olyanra, amire, ha megtanulható is, nem a könyv betűi vezetik rá a hadvezért.

A döntő csatára való impulzusnak, a reá irányuló nyílt, magabiztos törekvésnek saját erőnk érzetéből és a szükségszerűség világos tudatából, más szavakkal: vérbeli bátorságból és nagy eseményekben gazdag élet során kifejlődött éleslátásból kell fakadnia.

A nagy példa a legjobb tanítómester, persze baj, ha eltakarja az elméleti előítéletek felhője; hiszen még a napsugár is megtörik és elszíneződik a fellegeken. Az elmélet sürgető feladata, hogy megsemmisítse ezeket az időnként miazma-szerűen keletkező és terjedő előítéleteket, mert amit az értelem hibája szült, a józan ész meg is semmisítheti.

T i z e n k e t t e d i k f e j e z e tA GYŐZELEM KIAKNÁZÁSÁNAK HADÁSZATI ESZKÖZEI

A hadászat csendes, de nehezebbik munkájának érdemét, a győzelem feltételeinek lehető legjobb megteremtését alig méltatják. Ámde ragyogónak és dicsőségesnek tűnik, amikor kiaknázza a kivívott győzelmet.

A csata külön céljával, a háború egész rendszerébe való bekapcsolódásával, a győzelemnek a körülményektől függő alakulásával, tetőpontjával csak később foglalkozhatunk. De minden körülmények között igaz marad, hogy üldözés nélkül a győzelemnek nem lehet nagy eredménye, és bármily rövid legyen is a győzelem útja, mindig túl kell vezetnie az üldözés első lépésein. Nehogy minden alkalommal ismétlésre kényszerüljünk, álljunk meg egy pillanatra és vizsgáljuk meg általánosságban az ellenség legyőzésének e szükséges tartozékát.

A megvert ellenség üldözése abban a pillanatban kezdődik, amikor az ütközetet feladva elhagyja a helyét. A harc ezt megelőző hullámzó mozgása nem számítható ide, hanem magához a csata fejlődéséhez tartozik. Bár az említett pillanatban már kétségtelen a győzelem, mégis rendszerint oly csekély és gyenge, hogy nem sok pozitív előnye volna az események folyamán, ha nem tenné teljessé az üldözés már az első napon. A trófeákat — mondottuk már — főként csak akkor szerezzük. Most erről az üldözésről lesz szó.

Mindkét fél rendszerint testi erejében alaposan meggyengülve kerül a csatába, mert a közvetlenül megelőző menetek többnyire sürgős jellegűek. A hosszú harc fáradalmai teljessé teszik a kimerülést. Ráadásul a győző félnél sem sokkal kisebb a rendetlenség, eredeti rendje sern sokkal kevésbé fordult ki sarkából, mint a legyőzötté. Tehát szükséges, hogy a győztes is rendezze sorait, összegyűjtse a szétszórtakat, és pótolja az eltüzelt lőszert. Mindezek a győztesnél is kiváltják a már említett válságot. Ha már most a legyőzött erő az egésznek csupán alárendelt jelentőségű része volt, amelyet magukba olvaszthatnak más csapatok, vagy valamilyen jelentős erősítésre van kilátása, könnyen kockán forog a győzelem. Az ilyen megfontolás hamar véget vet az üldözésnek, vagy legalábbis erősen fékezi azt. De még ha nem is kell tartani tőle, hogy a megvert fél számottevő erősítést kap,"az említett körülmények erősen hátráltatják a győztest a gyors üldözésben. Nem csavarhatják ki ugyan kezéből a győzelem zászlaját, hátrányos ütközetek azonban mégis lehetségesek, és gyöngíthetik eddigi eredményeit. Emellett a gyarló emberek minden vágya és gyengesége ólomsúllyal nehezedik a hadvezér akaratára. Az alárendeltek ezreinek nyugalomra és erősödésre van szükségük; azt kívánják, hogy vége szakadjon a veszélynek és a fáradalmaknak. Csak kivételképpen akad valaki, aki messzebbre lát, és érzése felülemelkedik a pillanatnyi helyzeten. Csak ezekben a kevesekben marad még annyi bátorság, hogy miután megtették azt, amit kell, olyan eredményekre is gondoljanak, amelyek pillanatnyilag a győzelem puszta csinosításának és a diadal fényűzésének látszanak csupán. Az alárendeltek ezreinek pedig szavuk van a hadvezér tanácsában, a gyarló emberi érdek utat tör a közbeeső parancsnokok során a hadvezér szívéig. A szellemi és testi fáradalmak az ő tfselekvő erejét is többé- kevésbé meggyengítik, s ily módon tisztán ebből az emberi gyengeségből eredően többnyire kevesebb történik, mint amennyi történhetne, és hogy egyáltalán történik valami, az a legfelsőbb parancsnok dicsőségvágyától, erélyétől s bizony hajthatatlanságától is függ. Ezzel magyarázható, hogy számos hadvezér erőfölénnyel szerzett győzelmét lanyha üldözés követi. Szerintünk, az első üldözésnek általában a győzelem napján és az ezt követő éjszakán kell megtörténnie, mert ezen túl a szükséges pihenés mindenképpen megállást parancsol.

Az első üldözésnek természetes fokozatai vannak.

Az első fokozat, amikor csupán lovasság üldöz; ez inkább ijesztés és megfigyelés, mint igazi üldözés, mert rendszerint a legkisebb terepakadály is elegendő, hogy meg-állítsa az üldözőt.84 Bármily sikerrel alkalmazható is a lovasság megrendült és meggyengült csapatok egyes csoportjai ellen, mégis az egésszel szemben mindig csak segédfegyvernem marad, mert a hátráló visszavonulásának fedezésére alkalmazhatja friss tartalékait, és így a legközelebbi, bármily jelentéktelen terepszakaszon is, valamennyi fegyvernemének együttműködése útján, sikerrel ellenállhat. Ebben csak a menekülő és teljes felbomlásban levő ellenség kivétel.

Az üldözés második fokozatát, a minden fegyvernemből álló erős elővéd hajtja végre; ide kerül természetesen a lovasság legnagyobb része is. Az ilyen üldözés, utóvédjének következő erős állásáig vagy hadserege legközelebbi felállásáig* szorítja vissza az ellenséget. Rendszerint egyikre sincs mindjárt alkalom, s ezért tovább tart az üldözés, ám nem tovább néhány órányi távolságnál, különben az elővéd nem érez elég támogatást.

A harmadik és legerősebb fokozat, amikor maga a győztes hadsereg nyomul elő mindaddig, amíg bírja erővel. Ez esetben a megvert fél már a támadás vagy megkerülés puszta kísérletére is feladja az ellenállás legtöbb terepnyújtotta lehetőségét, és utóvédje még kevésbé bocsátkozik makacs ellenállásba.

Mindhárom esetben rendszerint az éjszaka vet véget az üldözésnek, ha ugyan addig meg nem szűnt volna. Az éjszakán át folytatott üldözést ritka, különösen erőteljes fokozatnak kell tekintenünk.

Ha meggondoljuk, hogy éjszakai ütközetben nagyjában- egészében mindent a véletlenre bízunk, és a csata végén amúgyis bomlásnak indul a rend, s a harc menete akadozik,

■ Harchoz, hürlművolethez való fejlődése terepszakaszáig. — Szerk

könnyen megértjük, hogy mindkét hadvezér visszariad az éjszakai harctól. Ha a legyőzött fél teljes felbomlása vagy a győzelmes hadsereg kiváló harci erényei nem biztosítják a sikert, a győztes ilyenkor majdnem mindent a sorsra bízott, ami a legmerészebb hadvezérnek sem lehet érdeke. Az éjszaka tehát rendszerint véget vet az üldözésnek, még akkor is, ha a csata csak röviddel a sötétség beállta előtt fejeződött be. Az éjszaka nyugalmat ad a legyőzöttnek, és oltalma alatt gyülekezhet, vagy előnyt biztosít, ha az éjszakát visszavonulásra használja fel. Utána ismét észrevehetően jobb állapotba kerül. A szétugrasztottak és elszéledtek közül sokan összesereglenek, a lőszert kiegészítik és helyreáll újra a rend. A győztessel szemben való következő kiállás már új ütközet és nem a régi folytatása, s ha nem kecsegtet is feltétlen sikerrel, mégis új küzdelem, és a győztes számára sem csupán a szétesett roncsok felszedése.

A győzelem hatása tehát rendkívül fokozódik, amikor a győztes éjszakán át is képes folytatni az üldözést, ha csak egy minden fegyvernemből álló elővéddel is. Példa erre a leutheni és belle-alliance-i ütközet.

Az üldözés alapjában véve harcászati cselekmény, s csupán azért foglalkozunk vele tovább is, hogy meggyőződjünk róla, mennyire fokozhatja a győzelem hatását.

A legközelebbi álláspontig tartó első üldözés minden győztes joga, és alig függ további terveitől és körülményeitől, amelyek erősen csökkenthetik ugyan a főerővel kivívott győzelem pozitív eredményeit, de nem akadályozhatják meg a győzelemnek ezt az első kiaknázását. Ha számolhatnánk is ilyfajta esetekkel, azok oly ritkák, .hogy nem lehetne észrevehető befolyásuk az elméletre. És ezen a helyen meg kell jegyeznünk, hogy az erély megnyilvánulásának egészen új területe nyílott az újabb háborúk példái nyomán. A régebbi, alapjaiban korlátozottabb és szűkebb határok között folyó háborúkban, az üldözést illetően is, mint sok más vonatkozásban, szükségtelen

megkötöttség vált szokássá. A győzelem, dicsőségének fogálma olyannyira a legfőbb dolognak tűnt a hadvezérek szemében, hogy vajmi keveset törődtek az ellen- 20* ség tulajdonképpeni megsemmisítésével. A haderő megsemmisítését ugyanis csak a háború egyik, mégcsak nem is fő eszközének tekintették, nem szólva róla, hogy egyetlen eszkö-zének tartották volna. Szívesen hüvelyébe dugták kardjukat, ha az ellenség leeresztette a magáét. Mi sem látszott természetesebbnek, minthogy a döntés után beszüntessék a harcot, és minden további vérontást céltalan kegyetlenségnek tekintsenek. Ha elhatározásuk nem is csupán ezen a hamis okoskodáson nyugodott, ez mégis olyan felfogáshoz vezetett, melynek révén könnyűszerrel érvényesülhettek és kerülhettek előtérbe az erők teljes kimerüléséről és a harc továbbfolytatásának fizikai lehetetlenségéről alkotott elképzelések. Természetesen saját győzelmi eszközeink kímélése elég nyomós indok, kiváltképpen, ha nincs belőlük több, és előrelátó, hogy közel az idő, amikor majd amúgy sem futja minden tennivalóra, amint az a támadó hadműveletek folyamán rendszerint bekövetkezik. Mindamellett ez a számítás hibás volt, mert az üldözés során várható további veszteségek, nyilván távolról sem állottak arányban az ellenség veszteségeivel. Ez a felfogás tehát csak úgy keletkezhetett, hogy a haderőt nem tekintették a legfőbb dolognak. A régebbi háborúkban csak az olyan igazi héroszok, mint XII. Károly, Marlborough, Jenő és Nagy Frigyes tették teljessé győ-zelmüket erőteljes üldözéssel, míg más hadvezérek rendszerint megelégedtek a csatatér birtoklásával. Az újabb idők nagyobb arányú háborúiból kifejlődött erőteljes hadvezetés ledöntötte ezeket a merev korlátokat. Az üldözés a győztes főfeladata lett, és ezért a trófeák igen megsokasodtak. Ha pedig az újabbkori csatákban ez kivételesen nincs így, azt mindig a sajátos körülmények indokolják.

Görschennél és Bautzennál csupán a szövetséges lovasság fölénye, Grossbeerennél és Dennewitznél a svéd trónörökös rosszindulata, Laonnál pedig az öreg Blücher törő- döttsége gátolta meg a teljes vereséget.85

Borodino is idevaló példa, és nem mulaszthatjuk el, hogy még néhány szót ne szenteljünk neki, részben, mert nem hisszük, hogy a dolog Bonaparte puszta hibáztatásával elintézett lenne, részben, mert azt a látszatot kelthetné, hogy ez és több más hasonló csata, a már említett ritka esetek közé tartozik, amikor az általános viszonyok már a csata elején megkötötték a hadvezér kezét. Néhány francia író és nagy Napóleon-tisztelő (Vaudoncourt, Chambray, Ségur)86 határozottan hibáztatta Bonapartét, hogy nem űzte el teljesen a harcmezőről az orosz hadsereget, és utolsó erejét nem fordította az ellenség teljes szétzúzására. Szerintük a vesztett csata így teljes vereséggé válhatott volna. Messzire vezetne a két hadsereg kölcsönös helyzetének részletes ismer-tetése, de annyi bizonyos, hogy a Nyemen átlépésekor Bonaparténak azok a hadtestei, amelyekkel később megvívta a borodinói csatát 300 000 embert számláltak, és belőlük ekkorra már csak 120 000 maradt. Ezért joggal tarthatott tőle, nem lesz elég ereje, hogy Moszkvába vonulhasson, ami pedig sorsdöntő volt. Az így kivívott győzelem kellőképpen biztosította a főváros bevételét, mert nagyon valószínűtlennek látszott, hogy az oroszok nyolc napon belül újabb csatára képesek, Moszkvában viszont már békekötést remélt.87 Igaz, egy összezúzott orosz hadsereg sokkal biztosabbá tette volna ezt a békét. Ámde ennek főfeltétele mégiscsak az volt, hogy eljusson a fővárosig, illetve, olyan erővel érjen oda, hogy ezzel a fővárosnak, s általa a birodalomnak és a kormányzatnak megmutathassa hatalmát. A következményekből kitűnt, hogy amit Moszkvába hozott, már nem volt elegendő ehhez, és még kevésbé lett volna elég, ha az orosz hadsereg megsemmisítésével szétzúzza a magáét is. Bonaparte ugyancsak érezte ezt, és szerintünk ez teljesen igazolja őt. Ez az eset mégsem sorolható azok közé, amikor az általános körülmények folytán már a győzelmet köVető első üldözéssel sem élhet a hadvezér. Itt ugyanis még szó sem volt üldözésről. A győzelem délután 4 órakor dőlt el,

az oroszok azonban a harcmező legnagyobb részét birtokukban tartották még, és nem is akarták kiüríteni, sőt ha megújítják ellenük a támadást, még makacsabban ellenálltak volna; ez ugyan teljes vereségükkel járt volna, de az ellenségnek is sok véráldozatába kerül. A borodinói csatát tehát, éppúgy mint a bautzenit, ama csaták közé kell sorolnunk, amelyeket nem harcoltak végig. Bautzennál a legyőzött fél hamarább hagyta el a csatateret, Borodinónál a győztes érte be fél győzelemmel, de nem azért, mert a győzelem kétségesnek látszott, hanem mert nem állott már módjában, hogy a teljes diadal árát megfizesse.

Visszatérve tárgyunkhoz, az első üldözésre vonatkozó szemlélődésünk eredményét így foglalhatjuk össze: a győzelem nagysága főként az első üldözés erélyességétől függ; ez az üldözés a győzelem második felvonása, sok esetben fontosabb még az elsőnél is; amikor tehát a hadászat a harcászathoz közeledik, hogy a befejezett művet átvegye tőle, tekintélyét latba vetve a győzelem teljessétételét követeli az üldözéstől.

A győzelem hatása az első üldözéssel csak ritkán ér véget, és tulajdonképpeni pályafutása csak ezután kezdődik, amelyhez a győzelem lendítő erőként szolgál. Ennek a pályának, amint már mondottuk, más körülmények is határt szabnak, amelyekről később lesz majd szó. Ámde már most szólnunk kell az üldözés általános jellegéről, nehogy minden alkalommal ismétlésbe bocsátkozzunk.

A további üldözésnek ismét három fokozata van: az ellenség követése, a tulajdonképpeni üldözés és végül a párhuzamos menet a visszavonulás elvágása céljából.

A puszta követés nyomására addig vonul vissza az ellenség, amíg úgy véli, hogy újra ütközetbe bocsátkozhatok velünk. A követés ily módon elegendő ahhoz, hogy fölényünket kihasználjuk, és emellett kezünkbe juttatja mindazt, amit a megvert fél kénytelen hátrahagyni, mint a sebesülteket, betegeket, kimerülteket, mindenfajta málhát és járműveket. Az ellenség puszta nyomon követése azonban — ellentétben a következő két fokozattal — nem sietteti az ellenfél felbomlását.

Ha ugyanis nem elégszünk meg mindig az ellenség elhagyott táborhelyeivel, és a jóvoltából éppen átengedett területtel, hanem egyre többet és többet kívánunk tőle, s jól megszervezett elővéddel minden alkalommal megtámadjuk utóvédjét, valahányszor megkísérli, hogy harchoz fejlődjön, úgy mind gyorsabb mozgásra kényszerítjük őt, tehát elősegítjük a felbomlását. Erre főként akkor kerül sor, amikor a visszavonulás pihenésnélküli menekülés jellegét ölti. A katonára semmi sincs oly leverő hatással, mint ha erőltetett menet után és a remélt pihenő helyett újra az ellenséges ütegeket hallja; ha ez napokon át tart, páni rémület lehet úrrá rajta. Ebben benne rejlik az ellenség akarata előtti meghajlás és a tartós ellenállásra való képtelenség beismerése, ami pedig roppant módon gyöngíti a hadsereg erkölcsi erejét. Az üldözés hatása akkor a legnagyobb, ha az ellenséget éjjeli menetre kényszerítjük. Ha a győztes a megvert hadsereget vagy annak utóvédjét, naplementekor ismét elűzi táborából, a legyőzött éjjeli menetre vagy legalábbis állásváltoztatásra kényszerül, ami végtére egyremegy, míg a győztes nyugodtan töltheti az éjszakát.

A menetek elrendelése és az állások megválasztása ebben az esetben is oly sok más körülménytől — különösen az élelmezéstől, nehéz terepszakasztól, nagy városok közel-ségétől stb. — függ, hogy nevetséges kicsinyesség lenne, ha mértani magyarázatát akarnók adni, miként tudja az üldöző a visszavonulót mindig éjjeli menetre kényszeríteni, amíg ő maga éjszaka pihen. Mindamellett igaz, hogy az ilyen szándékkal megszervezett üldöző menetek nagymértékben növelhetik az üldözés hatását, és ezért jól beválnak. Ezt az eljárást mégis ritkán alkalmazzák, mert az üldöző hadseregre nézve is nehezebb, mint a megállások és a napszakok rendszeres betartása. Kora reggel felkerekedni, hogy délben táborba szállhassunk, a nap hátralevő részét pedig beszerzésre és az éjszakát pihenésre használni fel, sokkal kényelmesebb módszer, mint amikor

mozgásunkkal pontosan az ellenségéhez igazodunk. Ez azzal jár, hogy elhatározásunkat mindig az utolsó pillanatra kell halasztanunk, hol reggel, hol meg este útra kelnünk, naponta több órán át, tüzérségi párbaj és csatározások közepette farkasszemet nézni az ellenséggel, megkerülő műveleteket végezni, röviden: működtetni kell az egész szükséges harcászati gépezetet. Ez természetesen jelentős megterhelés az üldöző számára, és a háborúban, ahol oly sok a teher, mindig hajlamos rá az ember, hogy kibújjon az alól, ami nem éppen szükséges. E megállapítások igazsága az egész hadseregre, de rendszerint az erős elővédre vonatkozik. Az imént említett okoknál fogva meglehetősen ritkán kerül sor a tovább üldözés második fokozatára, a legyőzött folytatólagos üldözésére. Az 1812. évi orosz hadjáratban maga Bonaparte is keveset alkalmazta ezt az eljá rást, mivel a különösen szembeszökő nehézségek és fáradalmak hadseregét már amúgy is teljes megsemmisüléssel fenyegették, mielőtt célját elérJiette volna. Ezzel szemben más hadjárataikban a franciák ezen a téren is kitűntek nagy energiájukkal.

Végül a tovább üldözés harmadik és leghatásosabb fokozata, a visszavonulás legközelebbi célja felé tartó párhuzamos menet.

Minden megvert hadsereg háta mögött van olyan közelebbi vagy távolabbi pont, amelyet mindenekelőtt el szeretne érni, vagy azért, mert további visszavonulását veszélyezteti, mint pl. egy útszoros vagy nagyon fontos számára, hogy ezt a pontot — nagy várost, raktárakat stb. — elérje az ellenség előtt, és végül, mert úgy érzi, hogy a hadsereg ott, mint pl. egy megerődített állásban, más hadtestekkel való egyesülés stb. útján újra visszanyerheti ellenálló képességét.

Ha már most a győztes mellékúton tör e pont elérésére, nyilvánvaló, hogy a legyőzött visszavonulását veszedelmesen meggyorsíthatja, sietésre, végül menekülésre kényszerítheti. A legyőzött ezt csak háromféle módon ellensúlyozhatja. Először, ha ráveti magát az ellenségre, hogy váratlan támadással tegye valószínűvé a sikert, amelyről helyzete folytán, általánosságban le kellene mondania. Ehhez nyilvánvalóan vállalkozó szellemű, merész hadvezér és kitűnő hadsereg kell, amelyet legyőztek ugyan, de nem vertek meg teljesen. Ezt az eljárást tehát a legyőzött csak a legritkább esetben alkalmazhatja.

Másodszor, ha meggyorsítja a visszavonulást. Ámde éppen azt akarja a győztes is, ami könnyen túlerőlteti a csapatokat, az elmaradozókban, az összetört lövegekben és mindenféle járműben pedig roppant veszteségekkel jár.

Harmadszor, ha kitérővel a visszavonulás elvágásának legközelebbi pontját megkerüli, és az ellenségtől távolabb, kisebb erőfeszítéssel menetel, hogy így a sietés kisebb kárral járjon. Ez egyben a legrosszabb megoldás is, mert rendszerint olyan, mint a fizetésképtelen adósnak nyújtott újabb kölcsön; még nagyobb zavart okoz. Adódnak ugyan esetek, amikor ez célravezető, máskor viszont elkerülhetetlen; vannak példák rá, amikor sikerrel járt, de általánosságban az igazság az, hogy kiválasztásánál nem annyira a célszerűségébe vetett meggyőződés dönt, mint inkább más, alaptalan ok: az ellenséggel való összecsapás félelme kényszerít rá. Jaj annak a hadvezérnek, akit elragad ez az érzés. Bármily megpróbáltatás érte is a hadsereg erkölcsi erejét, és bármennyire indokolt is az aggodalom, hogy kárunkra lehet az ellenséggel való minden találkozás, a baj csak nagyobb lesz, ha félve kerülünk minden alkalmat. Bonaparte se vezethette volna 1813-ban a Rajnán túlra a hanaui csata88 után megmaradt 30 000—40 000 emberét, ha elkerüli a csatát, és Mannheimnél vagy Koblenznál kel át a Rajnán. A hadsereg erkölcsi erejét éppen a gondosan megindított és vezetett kis ütközetekkel állíthatjuk ismét talpra, amikor a terep is mindig a legyőzöttnek segít, lévén ő a védekező fél.

Szinte hihetetlen, hogy a legkisebb sikernek is mily jótékony hatása van. Csakhogy az ilyen kísérlethez a legtöbb hadvezérnek nagy önuralomra van szüksége, mert a másik

út, a kitérés az első pillanatra könnyebbnek látszik és ezért többnyire előnyben részesítik. Pedig rendszerint éppen a kitérés segíti a győző szándékát, és gyakran a legyőzött fél teljes pusztulásával végződik. Emlékeztetnünk kell azonban rá, hogy az egész hadseregről, nem pedig" egy osztagról van szó, amelynek elvágták az útját, és kerülő úton igyekszik egyesülni a többiekkel. Itt mások a körülmények, és a siker se szokatlan. Ennek a versenyfutásnak* azonban a feltétele az, hogy az üldöző hadsereg egy különítménye egyenes úton nyomon kövesse a visszavonulót, felszedje ami visszamaradt, és gondja legyen rá, hogy az üldözött szüntelenül érezze az

A párhuzamos menettel való üldözés esetén, — Szerk.

ellenség jelenlétét. Blücher ezt elmulasztotta az egyébként mintaképül szolgáló belle-alliance-i üldözésnél.

Az ilyen menetek természetesen az üldözőt is gyengítik, és nem célszerűek, ha az ellenséges hadsereget egy másik jelentős sereg olvasztja magába, ha kitűnő hadvezér áll az élén és az ellenség megsemmisítése nincs jól előkészítve. Ahol azonban ez az eszköz beválik, hatalmas gépezetként hat. A sok beteg és kimerült miatt a megvert hadseregnek ilyenkor aránytalanul nagyok a veszteségei és szelleme a vesztett ügy miatt való állandó aggodalomban olyannyira gyengül és romlik, hogy végül alig gondolhat szervezett ellenállásra, hiszen az ellenség naponta ezernyi foglyot ejt kardcsapás nélkül. A szerencsének e fényes napján a győztes ne riadjon vissza erőinek semmiféle megosztásától, hogy amit elérhet, a pusztulás örvényébe rántson, különvált csoportokat elvágjon, készületlen erődítéseket elfoglaljon, és nagy városokat szálljon meg stb. Mindent megtehet amíg csak új helyzet nem áll elő, és minél többet merészel, az új helyzet annál inkább késik.

Bonaparte háborúiban a nagy, döntő győzelmek és nagyszerű üldözések fényes eredményére sok példát találunk. Elég, ha Jenára, Regensburgra, Lipcsére és Belle-Alliance-ra emlékeztetünk.

Tizenharmadik fejezet VISSZAVONULÁS A VESZTETT CSATA UTÁN

Az elvesztett csatában a hadsereg ereje, főleg erkölcsi ereje megtört. Egy újabb csata új, kedvező körülmények közrejátszása nélkül teljes vereséghez, talán pusztuláshoz vezetne. Ez katonai axióma. A dolog természeténél fogva a visszavonulás az erőegyensúly helyreálltáig tart, történjék ez a csapat erősítésével vagy jelentősebb erődítmények, nagyobb terepszakaszok oltalma alatt, akár pedig az ellenséges haderő nagy széthúzódása miatt.38 Az egyensúlynak ezt a pillanatát közelebb hozhatja vagy késleltetheti a veszteség mértéke, a vereség nagysága, de még inkább a visszavonuló ellenség jelleme. Sok példa van rá, hogy a megvert hadsereg nem nagy távolságra újból harcba szállt, anélkül, hogy körülményei a csata óta a legkevésbé is változtak volna. Ennek oka vagy a győztes erkölcsi gyengeségében rejlik, vagy pedig a csatában kivívott fölénye nem elég nagy, hogy még újabb csapásra is teljék belőle.

Ahhoz, hogy az ellenség gyengéit és hibáit kihasználjuk, hogy tapodtat se hátráljunk a körülmények kényszerítő hatása nélkül, főként azonban, hogy erkölcsi erőinket legjobban megőrizzük, lassú, mindig ellenszegülű visszavonulásra, merész és

38 A haderő nagyságával arányban nem álló túl nagy kiterjedésről van szó. — Szeri.

bátor szembeszállásra van szükség valahányszor az üldöző fölényének túlzott kiaknázására törekszik. A nagy hadvezérek és harcedzett hadseregek visszavonulása mindig a megsebesült oroszlán hátrálásához hasonló, és vitathatatlanul ez a legjobb elméleti tanács is.

Igaz, hogy veszélyes helyzetekből való kijutás pillanatában gyakran hiú formaságokat láttunk érvényesülni, mely időfecsérléssel járt, és így veszélyessé is vált, holott ilyenkor minden a gyors elvonulástól függ. A gyakorlott hadvezérek ezt az alapelvet igen megszívlelik. Az ilyen eseteket persze ne tévesszük össze a vesztett csata utáni általános visszavonulással. Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy néhány gyors menettel előnyre tesz szert, és így könnyen újból szilárdan megállhat. Először minél kisebb távolságra hátráljunk, és általános elvünk legyen: ne engedjük, hogy az ellenség akaratát ránk erőszakolja. Ezt az elvet csak az utánunk nyomuló ellenséggel vívott véres ütközetek árán tarthatjuk be, de megéri az áldozatot. Különben mozgásunk mindjobban meggyorsul, és csakhamar rohanássá fajul, amikor is csupán az elmaradozókban több lesz a veszteségünk, mint amennyibe az utóvéd-harcok kerültek volna, s ráadásul még a bátorság utolsó nyomai is eltűnnek.

Ezt az elvünket akkor követjük igazán, ha a legjobb csapatokból a legbátrabb tábornok vezetése alatt erős utóvédet alakítunk, amelyet a legfontosabb pillanatokban az egész hadsereg támogat, ha gondosan kihasználjuk a terepet, és szívós utővédharcokat vívunk, valahányszor az ellenség merészsége és a kedvező terep alkalmat kínál rá, röviden, ha valóságos kis csatákat indítunk és tervezünk.

A visszavonulás természetesen kisebb-nagyobb nehézségekkel jár, aszerint, hogy a csatát mennyire kedvező viszonyok között vívták, és meddig tartottak ki benne. A jenai és a belle-alliance-i csaták megmutatták, miként vesz el a tervszerű visszavonulás minden lehetősége, ha a fölényben levő ellenséggel szemben az utolsó emberig védekeznek.

Olykor azt tanácsolták,* hogy a visszavonuláshoz meg kell osztani a hadsereget, tehát külön-külön csoportban vagy éppen excentrikusan kell végrehajtani azt. Itt nem a pusztán kényelmi szempontból történt megosztásra, és arra az esetre gondolunk, amikor az együttes harc lehetősége és szándéka továbbra is megmarad, hanem olyan esetekre, amikor a megosztás fölöttébb veszélyes, természetellenes, tehát nagy hiba is. Minden elvesztett csatának gyengítő, bomlasztó hatása van, ós ezért mindennél előbbrevaló, hogy gyülekezzünk, s ezzel helyreállítsuk ismét a rendet, a bátorságot, és bizalmat merítsünk belőle. Visszás az a gondolat, hogy az ellenséget győzelmének kiaknázása közben, megosztott erőkkel két oldalról nyugtalanítsuk. Félénk és kicsinyes ellenségre lehetne ugyan hatni vele, és ilyenkor, ám legyen, alkalmazzuk, ha azonban nem vagyunk bizonyosak az ellenfél e gyengéjében, hagyjuk a dolgot. Ha a csata utáni hadászati viszonyok megkívánják, hogy kikülönített csoportokkal jobbról és balról fedezzük magunkat, tegyük meg, ami a körülményekhez mérten a legszükségesebb; de látnunk kell, hogy az ilyen megosztás mindig baj, és ritkán leszünk olyan helyzetben, hogy már a csatát követő napon végrehajtsuk.

Nagy Frigyes a kolini csata és Prága ostromának felhagyása után nem önszántából vonult vissza három oszlopban, hanem mert csapatainak helyzete és Szászország fedezése miatt nem tehetett mást. Bonaparte a brienne-i csata90 után Marmont-t az Aube-ra vonultatta vissza, ő maga pedig a Szajnán át Troyes felé fordult. Csak azért nem járt pórul ezzel, mert a szövetségesek üldözés helyett szintén megosztották erőiket; egyik részükkel (Blücher) a Marne felé fordultak, a másikkal pedig (Schwarzenberg), attól való félelmükben, hogy túl gyengék, csak nagyon lassan nyomultak elő.

T i z e n n e g y e d i k f e j e z e tAZ ÉJJELI ÜTKÖZET

Az éjjeli ütközet vezetésének módja és lefolyásának sajátossága a harcászat körébe tartozik; itt csak, mint a hadászat sajátos eszközét vesszük szemügyre.

Alapjában véve minden éjszakai támadás csak fokozott rajtaütés. Az első pillanatra fölöttébb hatásosnak tetszik, mert úgy látjuk, hogy a védőn rajtaütnek, és a támadó természetesen felkészült a teendőkre. Mily egyenlőtlenség! A képzelet a teljes zűrzavar képét festi az egyik oldalon, míg a másikon a támadó csak azzal foglalkozik, hogy szüreteli a meglepetés gyümölcseit. Ezért gyakori az éjszakai rajtaütés gondolata azoknál, akiknek vállát nem nyomja a vezetés és a felelősség súlya, a valóságban azonban ritkák az éjszakai támadások.

Mindezek az elképzelések feltételezik, hogy a támadó ismeri a védő intézkedéseit, mert megszerezte, mert előre elfecsegték neki, és megfigyelése, valamint a felderítése is hozzásegítette; ellenben a támadó rendszabályok, amelyeket csupán a végrehajtása pillanatában foganatosítanak, a védő előtt ismeretlenek maradtak. De már az utóbbi feltevés se mindig válik valóra, még kevésbé az első. Ha nem állunk olyan közel az ellenfélhez, hogy közvetlenül szemmel tarthassuk, mint Nagy Frigyest az osztrákok a hochkirchi csata előtt, megfigyelésen, felderítő járőrök jelentésén, foglyok vallomásán és kémek adatain alapuló hiányos tájékozottságunk lesz csupán a helyzetéről. Mindez azért sem eléggé megbízható, mert a hírek többé-kevésbé mindig elavultak, s közben megváltozhatott az ellenfél helyzete. Egyébként a hajdani harcászatnál és táborozási módnál sokkal könnyebb volt az ellenség állásának felderítése, mint most. Egy sátorsor köny- nyebben felismerhető, mint a kunyhó-táborok vagy kiváltképpen a szállások, és a fejlődött, szabályos arcvonalakkal történő táborozás szembeötlőbb, mint most a gyakran oszlopszerűen táborozó hadosztályok. Ilyenkor, ha jól látjuk is a táborozás területét, nincs tiszta képünk helyzetéről.

Az ellenfél helyzetének ismerete azonban még nem minden, amit tudnunk kell; ütközet közben alkalmazott rendszabályai éppoly fontosak, hiszen nem pusztán a tüzelés megindításából állanak. Az újabb háborúkban ezek túlsúlyban vannak a már megtett intézkedésekkel szemben, és inkább megnehezítik az éjszakai rajtaütéseket, mint régen. Ütközeteinkben a védő felállítása inkább ideiglenes, mint végleges jellegű, és azért a mai háborúkban inkább meglepheti ellenfelét váratlan csapásával, mint valaha.

Amit tehát a támadó a védőről éjszakai támadás alkalmával tud, ritkán vagy sohasem pótolja a közvetlen megfigyelést.

A védőnek még abban is van némi előnye, hogy otthonosabb az állását képező terepen mint a támadó, hasonlóan a szoba lakójához, aki a sötétben könnyebben eligazodik az idegennél. A védő tehát gyorsabban megtalálja, és könnyebben elérheti övéit, mint a támadó.

Ebből következik, hogy a támadónak éppoly ébernek kell lennie az éjszakai ütközeteknél, mint a védőnek, és hogy csupán különös okok késztethetnek éjszakai támadásra. Ezek az okok többnyire a hadsereg alárendelt részeire vonatkoznak, és csak ritkán magára a hadseregre. Következésképpen éjszakai rajtaütésre is rendszerint csak alárendelt jelentőségű ütközetekben kerül sor, nagy csatákban ritkán.

Az ellenséges hadsereg egy alárendelt részét nagy fölénnyel, tehát átkarolólag megtámadhatjuk, hogy elfogjuk vagy számára hátrányos ütközetben nagy veszteséget okozzunk neki, feltéve persze, hogy ehhez az egyéb körülmények is kedvezőek. Szándékunk azonban csak meglepetésszerűen sikerülhet, mert ilyen hátrányos ütközetbe az ellenséges hadsereg egyik alárendelt része sem bocsátkoznék, hanem kitérne. Nagy

meglepetés azonban csak éjjel sikerülhet, kivéve az erősen fedett terepen nyíló ritka alkalmakat. Ha tehát valamely alárendelt ellenséges erő hibás állásából ilyen előnyt akarunk húzni, az éjszakát kell felhasználnunk; legalább az előkészületeket tegyük meg éjjel, ha magát az ütközetet csak reggel felé kezdenők is meg. így jönnek létre tehát az előőrsök vagy inás kisebb csapatok elleni éjszakai vállalkozások, amelyeknek mindig az a lényege, hogy fölénnyel és átkarolás- sal váratlanul oly hátrányos ütközetbe sodorjuk az ellenséget, amelyből nem menekülhet nagy veszteség nélkül.

Minél nagyobb a megtámadott erő, annál nehezebb a vállalkozás, mert nagyobb erejű ellenségnek mindig több belső segédeszköze van, hogy védekezzék, amíg segítség nem érkezik. Ezért rendes körülmények között maga az ellenséges hadsereg így meg sem támadható. Bár nem számíthat külső segítségre, önmagának is elegendő segélyforrása van a több oldalról jövő támadás elhárítására, különösen a mi időnkben, amikor már eleve felkészült mindenki a támadásnak e megszokott formájára. Rendszerint nem a meglepéstől, hanem egészen más feltételektől függ, hogy vajon sikerrel támadhat-e meg bennünket több oldalról az ellenség. Anélkül, hogy már itt e feltételek taglalásába bocsátkoznánk, megállapítjuk, hogy a megkerüléssel nagy siker, de nagy veszély is jár, tehát, eltekintve a sajátos körülményektől, csupán nagy, akkora fölény jogosít fel rá, amilyet az ellenséges hadseregnek éppen egy alárendelt részével szemben érhetünk el.

Kisebb ellenséges erő átkarolása különösen az éj sötétjében, már azért is lehetségesebb, mert valószínűleg hadseregünknek csak alárendelt részét köti le, bármily nagy erőfölénnyel hajtjuk is végre, és ezt inkább kockáztathatjuk egy merész játszmára, mint az egészet. Emellett rendszerint a hadsereg egy nagyobb része vagy talán éppen az egész haderő készen áll az előre nierészkedők támogatására és felvételére, ami ismét csökkenti a vállalkozás veszélyét.

Az éjszakai vállalkozások erejét azonban a kockázaton kívül a végrehajtás nehézségei is korlátozzák. A vállalkozás nyitja a meglepés, ezért végrehajtásának főfeltétele az átlopód- zás. Ez könnyebb kis erővel, mint naggyal, és egy egész hadsereg oszlopaival alig keresztülvihető. A vállalkozás ezért többnyire csak egyes előőrsök ellen irányul, nagyobb erők ellen csak akkor alkalmazható, ha nem biztosítják magukat kel-lően, mint Nagy Frigyes Hochkirchnél.91 Magánál a hadseregnél ilyesmi ritkábban fordul elő, mint alárendelt részeknél.

Az újabb időkben, mióta a háború gyorsabbá és erőteljesebbé vált, szükségképpen gyakran megtörtént, hogy a hadseregek igen közel táboroztak egymáshoz, anélkül, hogy erős előőrs-rendszerük lett volna. Ez a döntést röviddel megelőző válság állapotában fordul elő, amikor a felek harckészültsége is nagyobb. Ezzel szemben a régebbi háborúkban szokás volt, hogy a hadseregek tábort ütöttek egymással szemben akkor is, ha éppen nem volt más szándékuk, mint egymás sakkbantartása hosszabb időn át. Nagy Frigyes heteken át ágyúlövésnyire táborozott az osztrákoktól.

Ezt az éjjeli rajtaütések számára mindenesetre kedvezőbb módszert az újabb háborúkban elhagyták, és a hadseregek, amelyek élelmezés és elszállásolás szempontjából már nem oly önmagukban teljes, önálló testek, szükségesnek tartják, hogy közöttük és az ellenség között rendszerint egy napi járóföld maradjon. Ha a hadsereg éjszakai rajtaütését még egyszer alaposan szemügyre vesszük, kiviláglik, hogy csak ritkán, az alábbi alkalmakkor lehet rá elégséges ok:

1. Az ellenség nagy vigyázatlansága vagy hetyke merészsége; ami ritka, de ha előfordul, rendszerint ellensúlyozza nagy erkölcsi fölénye.

2. Vakrémület az ellenséges hadseregben vagy saját hadseregünk olyan fokú általános erkölcsi fölénye, amely egymagában is szinte már vezetni képes.

3. Körülzárásból való kitörés, fölényes erejű ellenséges hadseregen át, amikor is minden a meglepetéstől függ, és már pusztán a menekülés szándéka is fokozott erőösszpontosítást tesz lehetővé.

4. Végül a kétségbeejtő helyzetek, amikor a saját és az ellenséges erők között hátrányunkra oly nagy az aránytalanság, hogy csak rendkívüli kockázat árán érhetünk el sikert.

Ezekben az esetekben azonban mindig feltétel marad, hogy az ellenséges hadsereg szemünk előtt legyen, és ne biztosítsa elővéd.

Egyébként a legtöbb éjszakai ütközetet úgy állítják be, hogy virradatkor véget ér, és csupán a megközelítés és rajtaütés történik a sötétség leple alatt. így a támadó jobban kihasználhatja az ellenfél zavarának következményeit. Az olyan ütközetek, amelyek csak virradatkor kezdődnek, amikor tehát az éjszakát csupán megközelítésre használják fel, nem sorolhatók az éjszakai ütközetek közé.