-
-
42
schauer identifiziert sich mit dem Artisten, lebt in dem sich
ihm dargebotenen Schauspiel seine eigenen spielerischen Instinkte
aus. Daneben gibt jede Kunst die Illusion, als ob sie die
hindernden und beschränkenden Kräfte der Natur besie-gen würde.
Neben dem Spielinstinkt ist die primäre Auflehnung gegen die Kräfte
der Schwerkraft eine der tiefsten Ursachen dessen, dass die A
lassen uon jeher eine Vorliebe für die Artistenproduktionen hegten.
Die Illusion des Sieges über die Naturkräfte unterstreicht der
heutige Artist noch dadurch, dass er den schwer-sten Produktionen
den Anschein der Leichtigkeit gibt. Die Kunst des Artisten be-steht
heute nichtmehr nur aus körperlicher Gewandheit, die neuesten
Errungen-schaften der Technik und der Chemie werden auch
angewendet. Das Wesentliche und das Ziel bleiben aber immer
unverändert: das Spiel, und /im \Anschein iler Mühelosigkeit etwas
zu zeigen, das scheinbar die Möglichkeiten und Fähigkeiten des
menschlichen Körpers weit übersteigt.
BUDAI SZÍNÉSZET Ebben az esztendőben lesz másfél évszázada, hogy
II. József a kar-
meliták budavári templomának színházzá alakítását elhatározta.
Három évvel előbb, 1783-ban helyezte át a kormányhivatalokat
Pozsonyból Bu-dára és nem akarta, hogy az áthelyezett tisztviselők
ú j állomáshelyükön nélkülözzék a Pozsonyban megszokott
szórakozást. Illendőnek is látszott, hogy az ily fontos
hivatalokkal biró városnak színháza is legyen. És ma? A város
lakossága megtizszereződött és Budának az év nagy részében
semmiféle színháza sincsen.
A Várszínház kapui több mint egy évtizede bezárultak s hivatalos
részről erősen sürgetik a krisztinavárosi színkör lebontását. Ezzel
kap-csolatiban fölmerült egy állandó budai színház felállításának
terve is. És valóban gondolkodóba ejt, hogy Budának
kétszáznegyvenötezer lakosa mellett nemcsakhogy állandó színháza
nincsen, de legutolsó időkig még elsőhetes mozija sem volt. Mi
ennek az oka? Mikor kezdődik Pestnek ez a túlsúlya a színügyek
terén? El tudna-e tartani Buda egy állandó szín-házat s ha
megépülne, hol álljon és milyen legyen, hogy meg tudjon itt élná?
Ezek azok a kérdések, melyekre feleletet próbálunk kapni a
múlt-ból.
Buda sohasem volt színházi város. A lakosság magva ma is a
nem-zedékek óta ittlakó családok sarjaiból kerül ki s aki újonnan
idejön, ha-marosan hozzájuk hasonul. Buda és Pest sok szempontból
két város ma-rad örökké. A budai polgár konzervatívabb, otthonülőbb
és nehezebben lelkesedő, mint a pesti. A budaiak
hagyományszeretetét mutatja már az is, hogy a budai színi élet
másfél századon át alig néhány játszó-helyen zajlik le. Az első
budai színház Reischl budai ácsmester faszinháza, me-lyet 1783
körül épített a mai Várkert-kioszk helyén. Utána a templomból
átalakított Várszínház következik 1787-ben s ettől fogva nincs
változás 1843-ig, azaz több mint 50 esztendeig. Ekkor építi fel
Huber Ignác budai német színigazgató a Horváth-kertben az akkor
Arénának nevezett és ma is fennálló nyári színházat. Egyenesen
magyar színház céljaira csak egy budai színház készült, a rövid
életülbudai Népszínház. Azt is egy, a
-
13
mai kereskedelmi minisztérium helyén álló katonai magtárból
alakították át s 1870-ben le is bontották, úgy, hogy a budai
színházi épületek leg-újabbja 1843-ból való. De mindanégy
színházépületben egy közös végzet lebeg csaknem állandóan a
színigazgatók feje felett: a bukás réme. Buk-nak a magyarok és
buknak a németek, buknak a Várban, a Vízivárosban és a Krisztinában
egyformán. Sőt buknak Óbudán is. De erről itt nem szólunk. Óbuda
ismét külön város külön lélekkel.
A sok bukás között azonban mégis akad egy pár sikeres kísérlet
is, mindössze talán kettő. S ha a sok sötétség helyett erre a két
fény-pontra szegezzük szemünket, talán mégis kihámozzuk, hogy mit
is kí-vánt ez a nehezen kimozduló, konzervatív és kényes budai
közönség?
Alighogy II. József rendelete folytán a Várszínházban
megkezdőd-tek az előadások, már jelentkeztek a nehézségek is. A
bennszülött budai polgárok nem igen jártak színházba. A
kormányszékek tisztviselői, akik-nek a kedvéért a színház megépült,
jártak ugyan, de a messzemenő feje-delmi gondoskodás olcsó
bérleteket biztosított nekik. Emiatt a potom pénzért járó bérletért
évtizedekig sopánkodnak a színigazgatók, rátolva kudarcaikat. Pedig
ezek tovább tartanak, mint a kedvezmények. II. Jó-zsef látva, hogy
a budai színház magára utalva nem megy, hatalmi szó-val a pestihez
kapcsolta. Az egyesített színházakban azután meg tudott élni az
igazgató, mert hisz egyazon személyzettel és azonos műsorral
tar-totta fenn a két színházat. Csak télen akadt meg kissé a dolog,
mikor a jégzajlás folytán a hajóhidat fel kellett szedni s a
közlekedés Pest és Buda közt lehetetlenné vált. Ekkor a
színigazgatónak néhány színészt Budán kellett tartania. A
szerződésben köteleznie kellett magát, hogy a Budán rekedt
színészek számára megfelelő lakást tart. Ilyenkor aztán Budán nem
voltak operaelőadások, mert az énekesek valamennyien Pes-ten
maradtak. Ez lett volna a kisebbik baj. A nagyobbik az volt,
hog> nem is a színészek legjava maradt Budán, csak néhány
kiérdemesült ve-terán ágált télen a Várszínház deszkáin. Ez a
módszer aztán nem volt alkalmas a színház megkedveltetésére.
Az 1790-ben megalakult magyar színtársulat a Várszínházban is
ki-köt magának hat előadást, míg párhuzamosan Pesten játszik. Két
évvel később már tartósabban telepszenek meg Budán a magyar
színészek, ki-bérelve a hajóhíd mellett üresen álló Reischl-féle
faszínházat, melyben áprilistól augusztusig játszanak. De ez csak
muszájból budai színház, mert Pesten nem tudott helyet szerezni.
Látogatói nem is a budaiak. Csak addig van közönsége, míg az
országgyűlés tart s a vidékről idese-reglett követek nagyoibbára
hazafiúi lelkesedésből látogatják. Budán még sokkal kevesebb
reménysége lehetett akkor egy magyar színtársulatnak, mint a sokkal
magyarabb Pesten.
De mostoha volt akkor itt a német színészet helyzete is. fis még
sokkal mostohább lett, mikor a pestiek büszkesége, a 3000 embert
befo-gadó nagy német színház, a mai Vörösmarty-téren megépült. Most
már erre a házra összpontosult a színigazgatók minden gondja és
becsvágya s a szerződéssel rájukkényszerített kis budai Várszínház
emellett csak felesleges koloncnak tetszett. Nehéz dolog is volt a
két házat közös ne-vezőre hozni. A pompás kiállítású heroikus
operák, a látványos, tömeg-
-
44
hatásokra épített tündéries vígjátékok, melyek a rossz
akusztikájú pesti színházkolosszus műsorán uralkodtak, nem
érvényesültek a kisszínpadú budai színháziban, amely
függelék-voltában nem is számíthatott új dísz-letekre. Még egy kis
tatarozást is sajnáltak tőle. A pesti színészek, akik a nagy
színházban megszokták, hogy torkukszakadtából kiabáljanak, ne-hezen
tudták magukat Budán áthangolni. De végül is ebben a
lerongyolt-ságban és elhanyagoltságban bekövetkezett a váratlan
fordulat: egyszerre olyasvalaki került a pestbudai színügyek élére,
aki először értette meg, hogy máskép kell színházat játszani Budán
mint Pesten s hogy a kedves, már akkor is ódon Várszínházat nem
lehet Hamupipőke szerepére kár-hoztatni. Ez Ráday Pál gróf volt,
Rákóczi hívének, a Recrudescunt fi-nomtollú szövegezőjének, a költő
és diplomata Ráday Pálnak dédunokája és unokája Ráday Gedeonnak, a
fínomízlésű könyvgyűjtőnek és nagy-műveltségű írónak, ösi magyar
családból származik, Keleten nőtt fájának törzsöke, de mint minden
igazán nagy magyar, fogékony a nyugati kul-túra iránt. Kuruc
dédapjának szobrot emeltet a ludányi park kőrisfái alatt komor
célzásul az elnyomatás idejáben: de mint barátja, Kazinczy, a német
irodalom rajongója s mikor a magyar színészet pártolása nem jár
eredménnyel, a német színház élére áll. 1792-ben megbukik a magyar
színészettel és ekkor az az ötlete támad, hogy egyesíti Pest-Budán
a né-met színészetet a magyarral s a német színház hasznából
eltartja a ma-gyar társulatot, mint tervezetében mondja: „Első
történet miolta a világ ál, hogy a német tartsa a Magyart." Tervét
elgáncsolják s 1814-ben csak a német színházak bérletét kapja meg.
De ha már a pesti színház haszná-ból a magyart nem tarthatja, tart
ja belőle a kedves Várszínházat, ö az első pestbudai igazgató, ki
programot ad s ennek a programnak egyik fő pontja a budai előadások
színvonalának emelése. Mindenekelőtt tataroz-tatja a budai házat.
Finom stílusérzékkel rájön, hogy nem lehet ugyanazt játszani Pesten
és Budán. A darabot a színházhoz kell szabni. Budára a társalgási
darabok valók, a XVIII. század polgári drámája, az egyszerű, de
finom vígjátékok és klasszikus darabok, mindaz, amiben a szó nemes
veretű művészete érvényesülhet. Ezeket nehezen birja el a
túlméretezett pesti színház, melynek nagy terében úgyis elhal a
szó. Ráday ebben a programban korát messze meghaladva a
kamaraszínház gondolatát veti fel, ha ez a szó még nem is született
meg akkor. A budai színházat ka-maraszínháznak szánta a tömegvonzó
pesti mellé, drámai színháznak a pesti operához. Itt aztán lehet
finoman, halkan, intimen játszani, tömeg-hatásokra nem kell
törekedni, hisz a színház kicsi és a közönség váloga-tott. Most már
a pestieken a zúgolódás sora, hogy Ráday télen jégzajlás idején a
legjobb drámai színészeket költözteti Budára. Ilyenkor a drámai
műsor bővül és mélyül. Kotzebue ötletes vígjátékai, a divatos
lovagdrá-mák, a bécsi bohózatok finomabbja mellett egyre többet
szerepel Sha-kespeare és Calderon, Racine és Moliére, Ráday
mintaképének. Lessing-nek csaknem valamennyi darabja — az Einilia
Galotti gonddal készített szcenáriumát ma is őrzi a Ráday könyvtár
—, Goethe és Schiller drámái és lépést tartva a korral,
Grillparzernak 1817-ben feltűnt első darabja, az Ahnfrau. És — ime,
a budai színház megy. 42 páholya közül 41 bérlet-ben kel el s a
ibérlök közt megtaláljuk az ország legfényesebb neveit, a
-
45
Nádasdy, Széchen, Wcnkhcim, Majláth, Almássy, Brunszvik, Sándor,
Batthyány, Teleki, Mednyánszky, Hadik, Gerliczy, Bereczky, Nyitray,
Semsey, Végh családokét és bérel Eötvös Ignác báró, a költő a tyja
is. Ráday stílusa megfelelt a budaiak ízlésének s ez az ízlés főbb
vonásaiban ugyanaz maradt másfél évszázadon keresztül. Ráday
ismerte kisszámú, de állandó közönségét, és jó színvonalú,
változatos műsorral még jobban a színházba szoktatta. De már
közvetlen utódai, Bodor Mihály és Brunszvik Ferenc gróf, akik a
pestbudai színházakat 1818-ban átvették, letértek a Ráday kijelölte
útról és egyáltalában nem voltak tekintettel a budai közönség
sajátos ízlésére, ök újra csak a pesti nagy házzal törőd-nek és
Budán folyik minden a régi recept szerint: ugyanazt adni, mint
Pesten, csak hanyagul, kedvetlenül és rossz kiállításban. Ez annál
inkább szomorú a budai színházra nézve, mert az ő pesti műsoruk
súlypontja a látványos darabokon és bécsi bohózatokon van. A drámai
előadások Budán is jóformán a jégzajlás idejére korlátozódnak,
amikor a drámai személyzet egy része Budán reked. Ilyenkor a XVIII.
század vége éled újra, Iffland járja és Kotzebue, Jünger és Spiess,
de a Hamlettel és Mo-reto Donna Dianájával is találkozunk
egyszer-egyszer. Látványosság nincs és nincs bécsi bohózatujdonság
sem. Mert dehogy is adnák oda a Pestiek ennyi időre táncos
komikusaikat, vagy pláne az imádott kupié-énekesnőt, Walla Júliát!
De lovasmutatványok és új díszletek, kuplék és Paródiák nélkül is
megtelik ilyenkor a színház, mert olyasvalami kerül •színre, ami
Pesten már nem látható s ami olyan jól illik a kedves
Vár-színházhoz. öreg budaiak gondolnak elmúlt ifjúságukra, mikor
kevesebb 2 a j és több bensőség és finomság volt a színpadon.
Végre 1824-ben teljesül a pesti színigazgatók régi vágya:
sikerül megszabadulniok a töhbé-kevésbbé valamennyiüktől koloncnak
érzett bu-dai színháztól. A pesti színigazgatóknak ez a
mostohagyermeke most magáramaradva, lerongyoltan várja, hogy a
budai tanács pártfogásába ^ g y e . A tanács urai ugyan szép
reményekkel kecsegtetik magukat: job-ban fog menni a színház, mert
most nem hanyagolják majd el úgy, mint a Pesti igazgatás idején;
nem adják itt majd az ott régesrégen megunt darabokat, nem tartják
ott a legjobb színészeket, nem koptatják a budai felszerelést. De a
remények csalfák és szegény budai színigazgatók sorsa a létért való
küzdelem. Köztámogatás híjján mindegyik ezer adósságba bonyolódik.
Mint örök refrén ismétlődik folyton a fizetésképtelenség és
végrehajtás, óriási aktacsomók őrzik ennek a folytonos anyagi
vergődés-e k az emlékét. Itt vannak a végrehajtók leltárai a
színigazgatók magán-yagyonáról: megannyi ablak, amelyen benézhetünk
az otthonukba, az életükbe. Zöllner igazgató kispolgári lakásába, a
Laddev-házaspár öt-szobás, virágos, függönyös, hímzésekkel teli
ötszobás lakásába, amely 'nind a budai színház áldozata lesz. A
tanács nem támogatja a vállalko-z ó t - A prudentes ac circumspecti
domini, amint az akták nevezik, sem-m i v e l sem törődnek, csak
máról-holnapra legyen valamilyen színház, m e r t ez a város
tekintélyéhez tartozik. Ha a pestieknek van színházuk, hát nekik is
legyen. Különben is felesleges, hogy a budaiak Pestre vigyék a
Pénzt. Ki is kötik minden szerződésiben, hogy a budai színészeknek
»udán kell lakniok. Olykor tanácskoznak is, hogy hogyan lehetne a
la-
-
46
kosság és a közpénztár megterhelése nélkül támogatni ezt a
haldokló vállalatot. Első helyen szerepel a tervek közt egy nyári
színház építé-se, amivel fején találják a szeget. De ez befektetést
igényelne s így a terv-nek pihennie kell még két évtizedig, míg a
Krisztinaváros színháza föl-épül. Az első budai igazgató, Zöllner
Fülöp, aki a bérletet 1824-ben át-veszd, csak egy évig birja. Igaz,
hogy ez a „Lokalkomiker" nem is sejti, hogy milyen lehet a budai
közönség ízlése, mikor látványos darabokkal és bécsi bohózatokkal
kísérletezik s játékában egymást érik a durva és pórias
rögtönzések. Zöllner négyszer játszik hetenkint, drámát, énekes
bohózatot és operát vegyesen. Az utóbbi ugyan nagyon szomorú kis
opera: van hozzá két énekesnő, az énekest az igazgató képviseli.
Meg-késve jön egy basszista, aki nem tud játszani és egy tenorista,
aki vi-szont énekelni nem tud. Csak az év végén jelenik meg a bukás
árjában mentő deszkaszál gyanánt Melchior, a hajdani pesti drámai
hős, aki az Élet álom Rodrigóját és Teli Vilmost játssza nagy
sikerrel. De jól is esik a budaiaknak olyan darabot is látni
olykor, mint hajdan a jégzajlás ide-jén, mikor Budán volt a nagy
pesti társulat java. Most csak epizód az ilyesmi és el kell tűrni a
pestiek csipkelődését amiatt, hogy a Rinaldo Rinaldini és Carolo
Carolini című rablódráma-ciklus mind a hat részét színrehozzák a
XIX. század harmadik évtizedében. A budaiak ugyan visszaadják a
kölcsönt mondván, hogy a rablók még mindig különbek, mint a
bestiák, célozván ezzel Mayerhoferre, a Pesten szereplő
állat-művészre; Schiller és Grillparzer — mondják — rablókról írták
első da-rabjaikat, de azt még nem hallotta senki, hogy nagy
drámaírók leopár-dokat, kutyákat vagy medvéket választottak volna
hősökül. Ezt vetik oda szegény budaiak, bár maguk is tudják, hogy
Zöllnernek nincs sem ízlése, sem műveltsége. Utódai aztán hiába
próbálják drámai színházzá tenni, hiába érik egymást klasszikus
drámák jó előadásai, a közönség el-szokott a színháztól s csak
lassan édesgetik vissza Raimund költői tün-dérjátékai. Az igazgatók
nem tudnak megküzdeni a tőkehiánnyal és Pest versenyével, amely
minden jobb erőt elhódít tőlük. így esik meg aztán, hogy 1833-ban,
félszázaddal az első budai színház megnyílta után a Vár-színház
becsukja kapuit. Ugylátszik, hogy a budai színészetnek mind-örökre
vége. Mikor aztán nem akad német vállalkozó, aki tőkéjét elvessze
rajta, magyarok próbálnak szerencsét Budán; a Vácott vendégszereplő
kassai társulat meghallván, hogy a Várszínház üresen áll, Budára
siet, hogy az ígéret földjének, Pestnek kapujában megtelepedjék,
míg az meg-nyílik számára. Ez szabja meg az egész társulat
helyzetét a budai színé-szet szempontjából. A magyar társulatnak
nem is szándéka itt gyökeret verni, csak őrt akar állni. Tekintete
Pestre szegzett s onnan jön közön-sége is: a lelkes pesti ifjúság.
Télen, jégzajlás idején, ami úgyse szezon a fűtetlen színházak
korában, alig lézeng egy-két ember a nézőtéren. A budai magyar
színészetnek még nincs itt az ideje. A pesti magyar szín-háznak
1837 húsvétjára kellene megnyílnia s így a budai magyar színé-szek
1837-re már meg sem újít ják szerződésüket. A Várszínházba újra
bevonul a német igazgató, Nötzl Fülöp személyében. Neki öt évig
sike-rül a színházat nagyobb baj nélkül vezetni, mert lemond az
operáról és az énekes bohózatról s a kevésibé költséges drámai
előadásokra össz-
-
47
pontosít ja erejét. Nagy küzdelmébe kerül ez, mert vidéki
vándortársula-tokból összeverődött tagjai már énekes bohózatokon
tanulták játékstílu-sukat és ezzel a drasztikus modorral époly
idegenül áll szemben a budai közönség, akárcsak Nestroy
szarkazmusával. Nötzl közepes színészekkel dolgozik — hisz a javát
elviszi Pest — de mégis vannak sikerei, mert kö-zepes színészeit jó
összjátékra neveli. Utóda, Huber Ignác, ízlés és a bu-dai tradíciók
ismerete nélkül csinál színházat Budán. De mégis van egy
elévülhetetlen érdeme, hogy 1843-ban felépíti az akkor Arénának
neve-zett krisztinavárosi színkört a Horváth-kert árnyas fái alat t
. Ságody Jó-zsefnek ez az alkotása tetszetős épület, csak kissé
túlméretezett az ak-kori viszonyokhoz képest. Eleinte csak a
nézőtér fedett, a színpad masa nyitott. A következő esztendőben
azonban már befedik a színpadot is. A szép nyári színház azonlban
nem hozza be az árát, úgy, hogy a bérlet Huber legnagyobb
hitelezőjének, Michel János pesti lakatosmesternek a kezére jut,
aki egészen durva, faragatlan ember s akitől ízlést nem is várhat a
budai közönség. 1847-ben a leégett pesti színház koldúsbotra
ju-tott színészei Budán találnak menedéket. A színház megér még egy
rö-vid virágzást, de a következő év harcai ennek is véget
vetnek.
A Bach korszakban virul a német színészet a Várban és a
Kriszti-nában, de a közönség, amely a színházakat zsúfolásig tölti,
nem a regi budai lakosok sorálból kerül ki. Az ú j hatalomtól
idehelyezett idegen tisztviselők a színház látogatói. A bennszülött
budaiak, ha lehet, még jobban elbástyázzák magukat otthonukban, a
színházak pedig olyan Pro-vinztheaterek! aminők a monarchia többi
városaiban, Lembergben vagy Klagenfurtban, Csernowitzban vagy
Triesztben vannak, minden helyi szín és zamat nélkül.
Az abszolutizmus envhülése ismét meghozza Budán a magyar
színészetet, ezúttal ú j színházban; Molnár György a maga
Népszínhá-zát a Lánchídfőnél építi fel. Talán talált volna más
helyet is. De neki főszempontja volt, hogy ha már nem lehet Pesten,
hat legyen Pest ka-pujában. Ez a nyugtaíanvérű zseni nem tudott
sehol második lenni. A Nemzeti Színházban pedig csak az lehetett
volna így hat építet t ma-gának színházat, ahol első lehessen. A
nemzeti lelkesedes pedag v i t t e magával ezt a hatalmi vágvat,
mert a sodrába esett. Kozlelkesedessel, közadakozásból, mesékbe Ülő
gyorsasággal létrejött az u j színház, me-lyet 1861-ben nyitottak
meg. Keletkezése tüneményes, de bukasa gyors. Három esztendő múlva
rengeteg anyagi baj, polémia es civakodás utan megszűnik a nagy
lelkesedéssel emelt színház. A gyors végben nem kis része van annak
is. hogy Molnár György nem is akart budai színhazat. A budai
közönséggel, annak különleges ízlesevel cs ohajaval nem toro-dött.
Először ahelyett, hogy a németekkel konkurralt volna, a Nemzeti
Színházzal versengett. Mikor ez a törekvése csodot mondott, a
látvá-nyos operettekre vetette magát. Dunanan apó utazasa nagy
sikert is aratot t , mert mindenki sietett át Pestről
megbotránkozni a benne evő frivol kánkán-táncon. A hírhedt francia
látványosság, Azordog pilulát száznál több előadást ér meg és
sokszor megtölti a színhazat a nyug-taíanvérű pesti ifjúság, mert a
budai Népszínház gyakran hazafias tün-tetések színhelye. De
mindezekre nem lehet Budán színházat építeni. A
-
48
budai közönség nem szenzációkra éhes és újdonságból is jobban
szereti az olyat, amit Pesten már kipróbáltak. A tüneményes
bohóságok szá-zas előadásai is alig hozzák be a befektetéseket és
nagyon kevés éri meg az előadások nagy számát. Állandó biztos
közönséget pedig nem tud toborozni. Háromévi színjátszásra háromévi
szünet következik, az-tán ismét háromévi színjátszás, most már a
Népszínházban és a krisz-tinavárosi színkörben, amelyet megosztanak
a magyar és német szín-társulat között. Molnár itt is új rendezői
ötletekkel vonja magára a közfigyelmet. Egy francia látványosságot
az első magyar színészek be-vált receptje szerint honosít és Bem
apó címmel előadat a színkörben úgy, hogy hátul kinyittatja a
színpadot s a Gellérthegyet is bevonja a színtérbe. Egész
hadseregek vonulnak fel, ágyúzásokkal nagy lelkesedést keltve. De
ez a bengáli tűz hamar ellobban s utána még fakóbb a hét-köznapok
szürkesége. A budaiaknak nem kell a Népszínház. De egy eredménye
mégis marad: Buda város színházait ezután már csak ma-gyar
társulatnak adja bérbe.
Népszínházat akart csinálni a budai színházakból Aradi Gerő is,
de olyan sikertelenséggel, hogy társulatának a botrány elkerülése
vé-gett titokban kellett távoznia. Feleki Miklós 1884-ben kibérli a
Vár-színházat. ö is ragaszkodik az immár hagyományossá lett, de
mindig csődöt mondott népszínházi elgondoláshoz. Pedig, hogy ez
mennyire nem felel meg a budai közönségnek, azt legkirívóbban ép
Feleki példája mutatja, ö aztán igazán legjobbat nyújtotta, amit e
nemben nyújtani le-het. Újdonságokkal szolgál: bemutatja Margittay
Dezső Ezres bankó és Deréki Antal Búzavirág c. népszínműveit, Konti
József budai kar-nagy eredeti magyar operettjét, az Eleven ördögöt
és ami fő, szerződ-teti Blaha Lujzát. De a színház Blaha Lujzával
sem megy. A diadalok-hoz szokott primadonna elsőnek menekül a
sülyedő hajóról s a sze-zon végét be sem várja, hanem aláírja
szerződését a pesti Népszínház-zal, ahol ismét diadalt diadalra
halmoz. Blaha Lujza nem tudta szín-házba csábítani a budaiakat; de
mikor a Nemzeti Színház tart előadá-sokat a Várszínházban, előbb a
Népszínházzal, majd az Operaházzal felváltva, kiderül, hogy mégis
van Budán közönség. A budaiak megkap-ják dióhéjban mindazt, amit a
pestiek és Budán kezd bontonná válni a várszínházi bérelt páholy.
Ezzel a megoldással a háborúig nyugvó-pontra jutott a Várszínház
ügye. A krisztinavárosi nyári színház pedig szép virágzást ért el a
legkitűnőbb vidéki színigazgató, krecsányi Ignác keze alatt. Vidéki
színház lett a szó legnemesebb értelmében változa-tos, sok műfajt
átfogó műsorral és állandó közönséggel, a százas szé-riák átfutó
publikuma helyett. Mikor Jókai 1887-ben Helvila c. drámá-ját nem a
Nemzeti Színháznak nyújtotta be előadásra, hanem a budai
színkörnek, a kritika abban kereste okát, hogy a nagy író nincs
megelé-gedve a Nemzeti Színház ügyvezetésével és színészeivel.
Jókai hírlapi nyilatkozata azonban egész mással indokolja
elpártolását. „Mikor a bu-dai nyári színházban történik meg egy
darabomnak az előadása, akkor bizonyos vagyok felőle, hogy azok
mind, de mind, akik a páholyokat és a zártszéksorokat megtöltik,
még a karzatok látogatói is, de még a szolgálattevő rendőrök és
tűzoltók is az én őszinte jó barátaim, akik
-
56
engem szeretnek, akik azért jöttek ide, hogy meghallgassák
elejétől vé-gig, amit én megírtam s végül egy lelkes üdvözléssel
jutalmazzanak, ami nekem megvallom, hogy jól esik. Ellenben a
Nemzeti Színház látoga-tó i , . . . az a blazirt, elegáns világ,
amelynek már semmi sem jó; amely-nek a lelkesedés shoking, a
tapsolás botrány, a pisszegés chic, ameíy lenézi az írót is, a
színészt is és fanyar allűrjeivel elsavanyítja még az élvezni
hajlandó közönséget is." A nagy regényíró éles szemmel látta meg a
különbséget Krecsányi közönsége és a többi színházakéi közt. De
ennek a közönségnek a megnyerése, összefogása és megtartása nagy
műveltség, tervszerű és céltudatos munka együttes eredménye volt.
Krecsányi első budai évadja az 1883-as nagy és váratlan diadal
volt. Előtte Latabár Endre, Aradi Gerő, Fehérváry Vilmos
színigazgatók buktak bele a vállalatba, közvetlen elődje, Bogyó
Alajos botránnyal tá-vozott. Mikor ezt Krecsányi az újságban
olvasta, ellenállhatatlan vágy támadt fel benne, hogy megkísértse a
lehetetlent. Mindenki igyekezett eltéríteni ettől a botornak látszó
szándéktól, de ő tántoríthatatlan ma-radt. Előadásait Váradi Antal
prológjával nyitotta meg, melyben a kö-vetkező párbeszéd hangzott
el:
Krecsányi, egy a színpadra lépő rongyos alakot megpillantva:
Színigazgató (betegen, megtörten): H á t . . . színigazgató
voltam Budán . . .
Krecsányi (a színigazgató kezéből kiragadja a koldúsbotot s azt
meghatottan magasra emeli):
És úgy is lett. Az évadzáró előadás epilógusában méltán
mond-hatta a rombolás szellemének a nézőteret zsúfolásig megtöltő
közönség előtt:
A közönség felállott s mintegy intésre tapsolt és percekig
éljen-zett. Buda meg volt hódítva a magyar színészetnek. 1888-tól a
világ-háborúig megszakítás nélkül Krecsányi vezette a budai
színkört. Az-óta néhány meddő kísérlet után 1924-ben megszűntek a
Várszínház elő-adásai s a krisztinavárosi színkör is csak
látszat-életet él. Hisz műsora évente egy, legfeljebb két operettre
szorítkozik, ami semmicsetre sem jelentheti a budai
színészetet.
Ráday, Krecsányi példája, a Nemzeti Színház várbeli
fiókelőadá-sai megmutatták, hogy lehet Budán is színházat játszani.
Talán még ma is lehet. Mindenesetre nehezebb, mint valaha. A
színvonalat a ha-
j ó barátom, mi lelt, hogy úgy nézel ki Mint sötét felhő dúló
vihar után?
És én emberségemre fogadom, Hogy e koldúsbotot
kivirágoztatom!
Amint megfogadám, A koldúsbotot kivirágoztatám.
4
-
50
ladó Pest nagy színházi kultúrája szabja meg. A jobboldalon egy
szín-háznak kell nyújtania mindannak a javát, amit Pesten
színházaknak egész sora kínál, ha nem is sztárokkal, de
mindenesetre jó előadásban. Pest pedig egyre közelebb jön, egyre
több híddal nyújt kezet Budának. És ha valamikor átmentek Pestre a
jobb előadásért és gyalogszerrel ballagtak a sötét Lánchídon,
melyet még az ötvenes években sem vilá-gítottak holdtöltekor, még
inkább átmennek ma, mikor gépkocsival percek alatt át lehet
röpülni. És hol lenne ez a budai színház? Már a mult század végén
felmerült egy budai színház terve s már akkor ver-sengett érte
történeti jogán a Vár és a Krisztinaváros és fejlettsége ré-vén a
Víziváros, ma pedig méltán tarthatna rá igényt a fejlődő
Kelen-föld. Mindenesetre nehéz volna olyan pontot találni Budán,
amely Buda minden pontjához közelebb lenne Pestnél.
Lehet, hogy ezeket a kérdéseket megoldja a jövő. Annyi azon-ban
bizonyos, hogy a budai színháznak, ha élni akar, nagyon gazdag
műsorú és magas színvonalú vállalkozásnak kell lennie.
Pukánszkyné Kádár Jolán
Irodalom: A budai nemet színházakra nézve v. ö. Kádár Jolán: A
budai és pesti színészet története 1812-ig. Bp. 1914. és A pesti és
budai német színé-szet története 1812—1847. Bp. 1923. c. műveit. —
\ magyar színészek budai szerepléséről 1. Bayer József: A nemzeti
játékszín története. Bp. 1887. — Pataki József: A magyar színészet
története, Bp. 1922 — Badics Ferenc: Fáy András életrajza, Bp.
1890. — Molnár Györgyről 1. Emlékiratai t : Vilá-gostól Világosig,
Arad 1881. — Galamb Sándor: Népszínházak és Népszín-ház. Napkelet
1925. — Feleki vállalkozásáról: Verő György: A Népszínház Budapest
szini életében, Bp. 1925. — Krecsányiról: Kádár Jolán: Krecsányi
Ignác hagyatéka a Nemzeti Muzeum könyvtárában. Magyar Könyvszemle,
1925. — A budai színházi törekvésekről: Ország Sándor: Budai
színházak és játékszín. Bp. 1895.
Theaterwesen in Ofen. Von Jolantha Pukánszky—Kádár .
Der an dem rechten Donauufer gelegene Stadtteil der ungarischen
Haupt-stadt Budapest, ungarisch Buda (deutsch Ofen) genannt,
besitzt bei einer Einwoh-nerzahl von 250.000 Seelen kein ständiges
Theater, was bei der hohen und regen Theaterkultur des Stadtteiles
an dem linken Donauufer — in Pest spielen IS Theater — kaum zu
verstehen ist. Verfasserin glaubt die Ursachen dieser Er-scheinung
einesteils in der konservativen und kritischen Haltung der
Einwohner-schaft, andernteils aber in dem Umstand gefunden zu
haben, dass die Theater-unternehmer Ofen dem besonderen Geschmack
und dem eigenartigen Charakter ihres Publikums nicht Rechnung
trugen. 1787—1825 stand das damals noch deut-sche Theaterwesen
beider Städte (Buda und Pest wurden erst 187.1 zu einer Stadt
vereinigt) unter gemeinsamer I^eitung. Man bot in Ofen dasselbe wie
in Pest, nur in schlechterer und weniger sorgfältiger Ausführung.
Daher stand das Theater meist leer und wurde von den Pester
Direktoren nur als Last empfunden, die sie jedoch vertragsmässig zu
tragen hatten. Der einzige Direktor, der für das Ofner
-
51
Theater ein Verständnis besass, war der hochgebildtete Paul Graf
von Räday, der das kleine Festungstheater neben dem grossen Pester
Theater, das sich mehr zur Aufführung von Opern und
Ausstattungsstücken eignete, zu einer Art von Kammerspielen
verwandte. 1825 trennte man das Pester Theater vom Ofnert doch
erwies sich dieses bald als lebensunfähig und fristete ein
kümmerliches Dasein. 1843 wurde neben dem Festungstheater in der
Christinenstadt das noch heute ste-hende Sommertheater erbaut und
dadurch dem Theaterwesen ein neuer Schwung gegeben. 1860 enstand
als drittes Unternehmen ein ungarisches Volkstheater, doch auch
dieses entsprach nicht dem Geschmack des Ofner Publikums, das sich
eben mit einem Volkstheater nicht begnügen wollte. Seit 1810 wird
in Ofen nur unga-risch gespielt. Aber auch den Ungarn erging es
nicht besser als den Deutschen. Der einzige Direktor, der sich im
Sommertheater in der Christinenstadt behaup-ten konnte, war Ignaz
Krecsänyi, der das Theater 1888—19 Ii leitete. Er machte daraus ein
Provinztheater im besten Sinne des Wortes mit ständigem Publikum
und abwechslungsreichem Spielplan. Dies ist die einzige Form des
Theaters, die sich in Ofen als lebensfähig erwiesen hat.
A SZINÉSZKÉPZÉS MINT NEVELÉSTUDOMÁNYI FELADAT*
A szinészképzés színházi kultúránk legégetőbb kérdése.
Különö-sen fontossá teszik az évtizedek óta újaibb irányban
fejlődő, s a natu-ralizmussal mindinkább szembeforduló színpadi
áramlatok. Szinész-iskoláink a naturalizmus fellépése idején
születtek és néhány kisebb újítástól eltekintve még mindig a
multszázadi tanterv alapján működ-nek. A szakadás rendkívül nagy a
szinésziskolák szelleme és az élő színészet művészi világa között.
Hiába igyekeznek egyes kiváló mű-vésztanárok modern szellemben
nevelni növendékeiket, működésük elszigetelt jelenség marad
szinészképzésünk elavult rendszerében. Szi-nészképzésünk
elmaradottsága szorosan összefügg azzal a különös je-lenséggel,
hogy a modern pedagógia alapvető gondolatai sohasem ta-lálták meg
az utat szinésziskoláink gondolatvilágához.
A szinészképzés nemcsak technikai, hanem kulturális-esztétikai
szempontból is újításra szorul. Nemcsak a módszerek elavultak,
ha-nem az a művészi álláspont is, amelyre a szinésziskolák tanterve
fel-épült. A művészi nevelés feladata mindig kettős: 1. Hogyan
idomítsuk a növendéket az új művészi követelményekhez és 2. hogyan
mentsük át szinészi hagyományainkat ebbe az új nemzedékbe? Mindezek
a kérdések szerves egységgé tömörülnek a szinészpedagógia
rend-szerében.
* Szinészképzésünk rövidesen sorrakerülő átszervezésével
kapcsolatban fel-merülő aktuális kérdések tárgyalását következő
számunkban folytat juk.
Szerk.
i*
