Hálózatok” világuralmaAvagy

Globális háborúk rejtett dimenziói a XXI. század első évtizedeiben.

A kissé hatásvadász(nak látszó) cím alatt egy hipotézis-füzért szeretnék kifejteni összesen öt

tételben.

Az első tétel megkísérli újrafogalmazni azokat a teoretikus felismeréseket, amelyek az

eufémisztikus önbemutatása során magát „globalizációként” megnevező lét-mód

működésével kapcsolatban megszülettek. Ennek lényege, hogy szemünk láttára van

kibontakozóban egy, a „valóság leváltására” irányuló folyamat, amelynek sem okait, sem

következményeit nem látjuk tisztán, de az egyre valószínűbbnek látszik, hogy drámai

fordulatot jelenthet mind az emberi társadalmak, mind a földi bioszféra jövője szempontjából.

A második tétel azokat a tapasztalatokat igyekszik összefoglalni, amelyek a globalitás

létmódját felépíteni igyekvő „birodalom” 2001. szeptember 11.-i ”akciója” óta jellemzik a

világ folyamatait. Mi húzódik meg a „civilizációk összecsapása” teória mitológiai rétegei

alatt, mit jelent Kína, India és az iszlám kulturális univerzumainak egyre nyilvánvalóbb

kísérlete a Nyugattal szembeni történelmi pozíció-előnyük visszaszerzésére? Hogyan érinti

ezt a gigantikus küzdelmet az a folyamat, melynek során kiderülni látszik, hogy a nyugatias

modernitás lét-módjának ökológiai alapjait jelentő fosszilis energiahordozókkal való

rablógazdálkodás korszaka a végéhez közelít?

A harmadik tétel azokat a tendenciákat igyekszik feltárni, amelyek Európa válasz-reakcióit

jellemzik. Azon válasz-reakciókét természetesen, amelyek a fenti nem lényegtelen

kihívásokra való reagálásként értelmezhetők. Először Nyugat Európa, illetve az Európai Unió

nevű „metafora” viselkedés-mintáit vizsgáljuk, majd a „rendszerváltott” Kelet és Közép

Európáét. Ez utóbbi esetében igyekszünk felvázolni annak a válságfelhalmozó folyamatnak a

főbb jellemzőit, amelyek viszonylag rövid időn belül a „rendszerváltás rendszerének”, mint

inadekvát kísérletnek a teljes összeomlásával járhatnak.

A negyedik tétel az addig leírt folyamatoknak egy Magyarország nevű „lokalitás” érték-

mezőiben zajló pusztító következményeit igyekszik számba venni. Igyekszünk beazonosítani

az elmélyülőben lévő válság különböző rétegeit, azt az évtizedek óta (lassan egy évszázada!)

fennálló „szocietális lejtőt”, amely e lokalitást egyre képtelenebbé teszi önmaga „egyszerű

újratermelésére” is, és persze azokat az egyre hamisabb válaszokat, amelyeket komprádor

elitjei adnak erre a kihívásra.

Végül az ötödik tételben megkíséreljük összefoglalni azokat a lehetséges „forgatókönyveket”,

amelyek az itt vázolt jelenből a jövővel kapcsolatban megfogalmazhatók. Igyekszünk

világossá tenni azt is, hogy a kialakult helyzet komplexitása minden képzeletet felülmúl, ezért

aligha hihető, hogy viszonylag gyors, sikeres és „olcsó” választ találunk egyre súlyosabb lét-

dilemmáinkra. Ráadásul, ahogy mondani szokás, „az idő nem nekünk dolgozik”!

Első tétel, avagy a „megvalósult abszurditás” világa.

Ma már unalmas közhely és bágyadt tréfák tárgya, hogy az emberiség saját élőhelyét, a

Földet, mint végfelszámolási fázisban lévő, csődbe jutott vállalkozást kezeli. Pontosan látja

már lét-roncsoló tetteinek fenyegető következményeit, ám makacs, perverz

következetességgel folytatja mindezt, sőt valami rejtélyes oknál fogva hajlamos önpusztítását

a „haladás”, a „fejlődés” és más hamis meta-fogalmakkal illetni. Ami tehát „van”, annak nem

szabadna léteznie, de mégis létezik. Pontosabban, következetesen alkalmazva Hegel

dialektikáját „nem létezik, csak fennáll”, de ez éppen elég ahhoz, hogy igen súlyos

következményekkel járjon az egész földi lét számára.

Az is evidencia ma már, hogy mindennek végső oka a nyugatias modernizáció planetáris

dimenziójú diktatúrája, de az is egyre inkább látszik, hogy ez a létmód a XX. században

kritikus elágazási ponthoz érkezett, és az itt megfogalmazódó dilemmára végzetes választ

készül adni. Az a sajátos komplexum, amely tehát félrevezető önbemutatása során magát

„globalizációként” nevezte meg, olyan új lét-mód az emberiség történetében, amely, ha

lényegét nem értjük meg, és legalább nem korrigáljuk, egyúttal bizonyosan az emberiség

utolsó lét-módja is lesz.

A XX. század első évtizede világossá tette, hogy a nyugatias modernizáció felélte öko-szocio-

kulturális tartalékait, és csak olyan brutális lét-kifosztással tarthatja fenn világuralmát, ami

elkerülhetetlenné teszi a permanens globális polgárháború kialakulását. Erre a súlyos

dilemmára a lét-mód urai logikailag két féle választ adhattak. Az egyik lehetséges válaszmód

szerint az akkor már évszázadok óta egyre mélyebbre hatoló „de-szakralizációs” folyamatot

visszafordítva, a világot a lassú „re-szakralizáció” felé terelve próbálják a létezés veszélyesen

megbomlott legbelső egyensúlyát helyreállítani. (Begyógyítva azokat a „lét-sebeket”,

amelyeket a „business of the business is the business” logika ütött rajta.). A másik lehetőség

az „előre menekülés” volt, vagyis a de-szakralizációs lét-roncsolás kvázi-végtelen

mélységekig való kiterjesztése.

A XX. század közepének félévszázada alatt mindkét alternatíva megvalósítási kísérleteire

láthattunk példákat. A de-szakralizáció brutális elmélyítésére épülő planetáris diktatúrák

„prototípusai” voltak Hitler és Sztálin konstrukciói, amelyeket aztán „visszavontak” a

modernizáció urai. Megjelentek azonban a re-szakralizáció óvatos és ellentmondásos

kísérletei is, Roosevelt New Deal-je, illetve a „szociális piacgazdaság” eszméjére épülő

nyugat európai „welfare state” képében.

A 70-es évek végétől azonban egyre világosabbá vált, hogy a techno-evolúció eddig

elképzelhetetlen(nek hitt) „vívmányai” segítségével a modernitás urai egy eddig ismeretlen

logikájú új lét-mód felépítése felé indultak el, amelyet dezinformatív módon

„globalizációnak” neveztek el. Az új létmód úgy próbálja elkerülni a planetáris globális

polgárháborús lázadás rémét, hogy egyszerűen „leváltja” a lázadni próbáló valóságot. És ezzel

kezdetét veszi a „mesterséges valóság” felépítésének eddig elképzelhetetlen korszaka.

Az emberi civilizáció, születése pillanatától kezdve három alapkérdésre keresi a választ. Mi

az anyag, mi az élet, és mi a lélek? A háromnak látszó kérdés persze valójában egy, mi a

létezés e három dimenziójának közös „gravitációs központja”, a káosz-elmélet titokzatos

„attraktora”, a mikro-kozmosz mínusz végtelenétől a makro-kozmosz plusz végtelenéig tartó

tér „közepe”? Ha tehát a létezés e három alapdimenziójának megjelenési formáit (anyag, élet

és lélek) mesterséges konstrukciókkal helyettesítjük, felszámolhatóvá válik a modernitás de-

szakralizációja ellen forduló lét lázadási potenciálja.

Az elmúlt három-négy évtized során a technológiai és „pszicho-szocio-technológiai” evolúció

valóban olyan lét-tereket látszik megnyitni, amelyek az emberiség számára eddig

elképzelhetetlennek látszottak, lévén mesze túl a létező tudások horizontján.

Az „anyag-tudományok” egész sora ontja az eddig felfoghatatlan tulajdonság-együttesekkel

bíró mesterséges anyagok tízezreit. A globalitás „titánja” az anyag legmélyebb szerveződési

szintjeire is behatol, és olyan brutális lendületességgel tépi fel a szerveződési szinteket védő

ontológiai burkokat, hogy közben teljesen perifériára szorul néhány fenyegető kérdés. A

műanyagok (és ebben az értelemben a maghasadás elvén működő atombomba és „békés célú”

atom-reaktor is „műanyag”) olyan technológiákat alkalmaznak, amelyeknek veszélyessége

hihetetlen gyorsasággal nő. Nem is lehet másként, hiszen minél erőszakosabban tépjük fel a

lét-szintek védőburkait, annál nagyobb és kockázatosabb energiákat kell felhasználni e

beavatkozásokhoz. És ez csak a folyamatok „input” oldala, de értelemszerűen legalább ilyen

súlyú dilemmát vet fel az „output” oldal is. A természet (a „valóságos” valóság) egyszerűen

„nem ismeri fel” ezeket az anyagokat, és így nem is tudja őket visszafogadni örök

körforgásába. És talán a legnagyobb, ráadásul egyelőre ismeretlen súlyú fenyegetést éppen a

kettő közötti fázis, e termékek használata jelenti. Az evolúció ugyanis nem képes ilyen

rendkívül rövid idő alatt alkalmazkodni ahhoz, hogy néhány évtized alatt, több százezer évnyi

„változás-potenciált” kell feldolgoznia. Az életünket megkeserítő allergiáktól a rákig számos

betegség legmélyebb okát nagy valószínűséggel a végtelenségig fokozódó brutális

alkalmazkodási kényszer jelenti. Akár metaforának is tekinthetnénk, hogy a fogamzásgátlók

többsége a női szervezetből kiürülve még évtizedekig változatlan formában kering a

vízkörzési rendszerekben, és az ivóvíz kiszűrhetetlen „tartozékaként” kerül vissza az állati és

emberi szervezetekbe, a tengernyi egyéb gyógyszer és vegyszer maradvánnyal együtt. Talán

nem kell részletezni e folyamat lehetséges következményeit.

A „műanyagok” már ma is áttekinthetetlen rendszere önmagában fokozódó „tömegével” is, de

főként egymásra-hatásuk ismeretlen és feltáratlan „interferenciáinak” hatványozott

gyorsasággal növekvő számával szédítő iramban és követhetetlenül növeli a „kockázatok és

mellékhatások” veszélyét. És ez még mindig csak az a szint, ahol feltételezzük a maximális

figyelmet, fegyelmet és jó szándékot. Mai világunkban azonban nem kell paranoiás

gyanakvónak lenni ahhoz, hogy elképzeljük, a figyelmetlenség, fegyelmezetlenség,

hanyagság, nyereségvágy, cinizmus, vagy éppen gonosz szándék az eddig említett

kockázatokat végleg a kezelhetetlenség szintjére emelheti.

Mindezzel analóg tendenciák vannak kibontakozóban a lét-szerveződés következő szintjén is,

ott, ahol a globalitás titánja, egyfajta genetikai „hackerként”, az élet kódjait tépi fel. A

genetikailag módosított élőszervezetek létrehozásával az emberiség újabb ontológiai határokat

készül átlépni. Teszi ezt nagyjából ugyanolyan „körültekintő” módon, mint ahogyan az imént

a műanyagoknál láttuk. (Ontológiai értelemben egyébként a genetikailag módosított élőlények

is „mű” anyagoknak minősülnek, hiszen a lényeg ugyanaz, a lét „védőburkának” a nélkül

zajló brutális feltépése, hogy megismernénk a folyamatok valóságos természetét.) Anélkül,

hogy elmerülnénk e folyamatok mélyszerkezetében, csak néhány összefüggést említenénk

meg. Az emberiség tehát úgy fogott bele a most már rutinszerű génmódosított élő „termékek”

előállításába, hogy az alábbi kérdésekre nem ismeri a választ.

Az un. „génsebészet” (Artificial Genetical Recombination) ma úgy juttat idegen géneket egy

élőszervezetben, hogy nincs pontos képe arról, hogy az adott gén-szekvencia hová fog

beépülni. Márpedig egyre több jel utal arra, ez kezdettől fogva sejthető volt, hogy ez nagyon

nem mindegy! Vagyis ma még ismeretlen mechanizmusok egészen más következményeket

válthatnak ki aszerint, hogy hová épül be a mesterségesen bejuttatott elem. A másik vészjósló

mozzanat, hogy a természetben egy gén-szekvencia soha nincs „állandóan bekapcsolva”.

Vagyis egy ma még ismeretlen mechanizmus, csak akkor „aktiválja” az adott génszakaszt, ha

arra a szervezet egésze számára szükség van. Tekintettel azonban arra, hogy egyelőre

egyáltalán nem ismerjük ezeket a szabályozó folyamatokat, ezért egy erőszakos

beavatkozással minden bejuttatott gén állandóan „be van kapcsolva”. Mivel ez az evolúció

milliárd éves történetében soha nem fordult elő, csak találgathatjuk, mik lesznek a lehetséges

következmények! Ezekhez szorosan kapcsolódik az, az új felismerés, hogy a genetikai

állomány döntő többségéről eddig úgy vélték, teljesen feleslegesen létezik, a régmúlt idők

régen használhatatlanná vált maradványának, vagy „túlbiztosításnak” vélték. Most van

kiderülőben, hogy ez a „hallgatag mély”, vagyis az állomány nagyobbik része valójában a

„finom szabályozás” ma még teljesen ismeretlen mechanizmusok alapján működő komplex

rendszere.

Akár ennyi is elég lenne, hogy szembesüljünk azzal, hogy minden genetikailag módosított élő

anyag biológiai pokolgép, amelynek időzítéséről fogalmunk sincs, és legfeljebb

reménykedhetünk, hogy nem akkor és nem ott lép majd működésbe, ahol a pusztító

következményekre a legkevésbé számítunk .

Ráadásul mindez csak a folyamatok „belseje”! A külső hatásoknál teljesen tisztázatlan, hogy a

nem génkezelt élőlényekkel való interakciók és interferenciák során milyen következmények

szabadulnak el. Hogy az örökítő anyagok spontán keveredése hogyan alakíthat át egész

élőhelyeket, vagy láncreakciószerűen akár az egész öko-szisztémát. Mint ahogyan az is

feltáratlan, hogy a manipulált élő anyagot elfogyasztó élő szervezetek hosszú távon hogyan

reagálnak majd minderre. Az időzített bomba metaforája tehát mind a belső, mind a külső

terekre egyenként is igaz, együttes hatásuk pedig jelentősen tovább fokozza az amúgy is óriási

kockázatokat.

A létszerveződés harmadik szintjét a „lélek”, az emberi tudat, tágabb értelemben az „emberi

természet” jelenti. Az ember „biológiai teste”, mint élő-anyag már az előző szerveződési

szinten a manipuláció tárgyává vált, itt most a mesterséges „identitás-felépítő”

mechanizmusok gépezeteivel, és e masinériák lét-roncsoló tevékenységének lehetséges

következményeivel foglalkozunk.

Az emberi evolúció az elmúlt tízezer év során kettős szerkezetűvé vált. A „természeti”

evolúció első rétegének sok millió éves folyamata tovább halad az eredeti medrében, hisz azt

a civilizációt építő ember kultúra-teremtő képességének kialakulása nem befolyásolja. Az új

„spirituális evolúció” azonban a lét új minőségét teremtette meg. Kinyílik a lehetőség arra,

hogy az emberi kultúra megértve a létbe rejtett rétegeit, segítsen „lét-esülni” olyan

folyamatoknak is, amelyek ugyan a lét-potencialitások, de emberi beavatkozás nélkül nem

valósulhatnának meg. Az ember spirituális lényege ezzel felismeri a szakrális harmónia

lehetőségét, ennek gondozására való hivatását. Felismeri, és gondozni kezdi a lét-szervező

értelmet, és ezzel kinyílik a lét-harmónia folyamatos újratermelésének lehetősége, hiszen a

kultúra eredeti fogalma gondozást, ápolást, befogadást jelent.

A modernitás azonban máig is beazonosíthatatlan folyamatok eredménye nyomán

szembefordul ezzel a szakralitással, és kezdetét veszi a nyugatias modernizáció de-

szakralizációs korszaka. A „the business of the business is the business” szakralitással

szembeforduló, pusztító lét-programja azonban csak úgy valósulhat meg, ha olyan rejtett

pszicho-szociális arzenált hoz létre, amelynek segítségével képessé válik az emberben

természet-adta módon benne lévő szakrális identitás észrevétlen „lecserélésére”. Ennek az

identitás-cserének a gépezetét jelenti a globális média értelmező és tematizációs hatalma,

beleértve a „szükséglet-termelés” egész reklám-marketing masinériáját is. A tematizációs

hatalom kettős szerkezetű. Egy felől mérhetetlen rejtett hatalmat tart a kezében az, aki

eldöntheti, hogy a világ végtelen történés-folyamából mi válik „hírré” és mi nem. Más felől

óriási rejtett lélektani hatása van annak a sugallatnak, amit az fejez ki, hogy a hír-

hierarchiában melyik hír hol foglal helyet, sugallva ezzel a világ figyelemre méltatott

történés-folyamának belső fontossági hierarchiáját. Az értelmező hatalom talán még ezeknél

is nagyobb jelentőséggel bír, hiszen az, hogy milyen értelmezési keretben és milyen fogalom-

készlettel írjuk le a hírré váló történéseket, az a mit sem sejtő befogadó számára eleve eldönti

a világ-szervező értelem általa felfogott minőségét. Mindez egyformán érvényes a verbális és

a vizuális „képi-értelmező” hatalom minden megnyílvánulására.

A globalitás lét-módja ezzel a tetszés szerinti identitás-cserével lehetőséget kap a mesterséges

lélek felépítésére. Megnyílik előtte az út az engedelmes „tudat-cserélt” munkaerő és

fogyasztóerő állatok gigantikus csordáinak „legyártására”. Ez a folyamat hasonlít a vírus

patogenezisére. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe „az első dolga”,

hogy a sejtmag örökítő anyagában átépítse a genetikai kódokat, így a sejt ettől kezdve nem a

saját szervezete specifikus fehérjéit fogja szintetizálni, hanem a víruséit, a gazdaszervezet

sejtjei tehát „vírus-gyárakká” válnak. A „nyálfolyós konzum-idióta” legyártott létkaraktere

így válik a tőke forgási sebessége gyorsításának biológiai „kellékévé”, akinek, mint egy

sajátos „bél-traktusnak” mindössze annyi a feladata, hogy minél gyorsabban és engedelmesen

átpréselje magán azt a „junk food” tömeget, amely már termelése pillanatában veszélyes

hulladékként tételezhető.

A globalitás tehát olyan új lét-mód az emberiség történetében, amelynek stratégiai célja a

fentiekben vázolt „mesterséges valóság” legyártása és üzemeltetése, annak érdekében, hogy

egyszer és mindenkorra kiküszöbölje azt az öko-szocio-kulturális lázadást, amelyet a

modernitás létroncsolása váltott és vált ki a világ „lokalitásainak” érték-mezőiben.

Ez a lét-mód az elmúlt évtizedek folyamán komplex intézményrendszert épített fel, amelynek

kiterjeszkedését hatalmas mértékben segítik azok a gigantikus techno-evolúciós változások,

amelyek éppen az elmúlt évtizedek során gyorsultak fel szinte követhetetlen tempójúvá. A

terjeszkedés kulcs-szavai a liberalizálás, deregulálás és privatizálás. Ezek azok a planetáris

hatalom-technikák, amelynek segítségével a „globalitás” felnyitja a „lokalitások” védőzárait,

hogy korlátlan hozzáférést nyerjen annak értékmezőihez. Mindez a „hálózat” kifejezéssel

írható le, amely egyúttal egy vészjósló metaforát idéz elénk. Van ugyanis korunknak egy sötét

és fenyegető főszereplője, amelynek stratégiáját pontosan a liberalizálás, deregulálás,

privatizálás hármas jelszavának hálózati törekvéseivel lehet a legpontosabban megjeleníteni.

Ha „perszonifikáljuk” e szereplőt, valószínűleg a következő, logikailag hibátlan levezetést

hallhatnánk tőle.

„Teljes liberalizálást akarok, tehát semmi és senki ne korlátozza a sejtek teljesen szabad

szaporodását, teljes deregulációt akarok, tehát a szervezet neuro-endokrin szabályozó-

rendszere nekem ne szabja meg, hogy mit és hogyan teszek. És végül teljes privatizációt

akarok, hisz mindenki tudja, hogy a szervezet legrosszabb tulajdonosa az immun-rendszer,

tessék tehát privatizálni a tulajdonában lévő szervezetet, például az én javamra.” És már ki is

találta a nyájas olvasó, a rák-sejtről van szó. A globalitás lét-módjának planetáris dimenziójú

hatalmi rendszere a rák metaforája. Hogy aztán a globalitás urai tudják-e, és cinikus

gátlástalansággal mégis „teszik”, vagy esetleg a végzetes tudatlanság okozza mindezt, az igen

nehezen megválaszolható kérdés. Talleyrand híres mondása, miszerint „Ez több mint bűn,

hiba” szellemesen mutat rá erre a dilemmára, amellyel még számos alkalommal kell, hogy

szembenézzünk ebben a dolgozatban. Arra a dilemmára, amely választ adhatna, hogy a

felvilágosodás két kulcs-fogalma, az Ész és Erény melyikének vannak inkább híján az új lét-

mód globális és lokális kollaboráns szereplői. (Az persze más kérdés, hogy elfogadjuk-e a

híres francia sugallatát, miszerint az nem baj, ha gazember vagy, az a baj, ha tisztesség ne

essék szólván, hülye vagy.)

A planetáris hálózatok e „szép új világa” három nagy intézmény-komplexum talapzatán

nyugszik, a kényszerítő hatalom, a fegyelmező hatalom és az értelmező hatalom pillérein.

A kényszerítő hatalmat, kissé leegyszerűsítve, a transznacionális, multinacionális vállalatok

„gazdaságinak látszó” intézményi-hálózata jelenti. A modernitás tőke-viszonyának

megélhetési, „testi” kényszerét ez a komplexum gyakorolja a munkaerő és fogyasztóerő

állatok tömegei felett. A munkaerő tulajdonosok egy kisebb hányada közvetlenül az ő

alkalmazásukban áll, egy további jelentős hányada a beszállítóiknál, végül a maradék tömeg

azokban a terekben, amelyeket közvetve úgy foszt ki ez a hatalmi-intézmény, hogy ehhez a

lokalitások megfélemlített-korrumpált elitjeit használja közvetítőként. Az így kifosztottak

sanyarú helyzetére hivatkozva szokták a globalitás apologétái felhívni a figyelmet arra, hogy

milyen szomorú sors vár mindazokra, akik, szerintük, „kimaradnak a globalizációból”. (Pedig

ez a globális „roncs-társadalom” a globalitás legjellemzőbb „anyagcsere végterméke”, tehát

nagyon is „belül” van a globalitáson, csak mivel a globalitás urai „odakinn” tárolják őket, így

sugallható a kívül maradottság hamis látszata..). A kényszerítő hatalom szabad hozzáférést

(„open acces”) követel a lokalitások értékmezőihez, és minél alacsonyabb adót és bért kíván

fizetni, illetve a lehető legalacsonyabban akarja tartani a szabályozási szintet, a lokalitás

terében érvényesülő ökológiai és szociális normákat. Viszonylag könnyű belátni, hogy az a

patologikus, perverz helyzet, hogy éppen ők azok, akik sikeresen „versenyeztetik meg” a

lokalitásokat, hogy azok maguk szorítsák le minél alacsonyabb szintre a saját elemi szintű

újratermelésükre még megmaradó erőforrásaikat, az egész világ gyorsuló ütemű

lepusztulásához vezet.

A globalitás hatalmi intézményi rendszerének másik fő eleme a fegyelmező hatalmak világa.

Az IMF, a Világbank, a WTO, a nagy hitelminősítő intézetek, illetve auditáló óriáscégek

képezik e döntő jelentőségű institúció részeit. A fő feladatuk, hogy a ők termeljék meg azt az

ideológiát, amely a lokalitások alávetését megalapozza. Aligha véletlen, hogy a liberalizálás,

deregulálás, privatizálás hármas jelszava 1989 nyarán az IMF székházában tartott

konferencián, Washingtoni Konszenzus néven éppen e szervezetek vezetői által

fogalmazódott meg. A stratégia lényege, hogy a lokalitások elitjeinek indoktrinációja

segítségével a kompádor-kollaboráns viselkedési mintákat tegyék az egyetlen lehetséges

kritériummá. És, hogy természetesen szigorúan büntessenek minden „elhajlást” az ideológiai

kánontól. A figyelmeztetés először csak az ideológiai megbélyegzés szintjén zajlik, és, ha ez

nem éri el célját, akkor kerülnek elő a fenyegetés-fegyelmezés eszközei. (A megbélyegzési

fázisban, mint látni fogjuk, a fő feladat a harmadik intézmény-együttesnek, a globális

értelmező hatalomnak jut.). Ezek egyik klasszikus eszköze a „leminősítés”. A hitelminősítő

intézetek tehát tevékenységükkel, akár már csak a leminősítés kilátásba helyezésével

pillanatok alatt milliárddolláros összegek kiszivattyúzását tehetik lehetővé a lokalitások

értékmezőiből. A hatalmas auditáló cégek részben ellenőrző funkciókat látnak el, részben

pedig igyekeznek azt a (hamis) látszatot kelteni, hogy a kényszerítő hatalmakként működő

multinacionális óriások tökéletes és megkérdőjelezhetetlen kontroll alatt állnak általuk. Az

elmúlt évek során kirobbant globális botrányok, sok milliárddolláros csalárd csődök azonban

azt látszanak bizonyítani, hogy a nagy consulting cégek ugyanolyan gátlástalanul

asszisztálnak a mérlegek meghamisításához, mint ahogyan a multinacionálisok hamisítják azt.

És végül a globalitás hatalom-szerkezetének harmadik intézményi elemét az értelmező

hatalmak jelentik, amelyek lényegében a globális média rendszerén keresztül nyilvánul meg.

A fő feladata, hogy létrehozza, illetve folyamatosan újraalkossa és üzemeltesse azt az

értelmezési keretet és fogalom-készletet (összefoglaló néven: ”narratívát”), amely a globalitás

hatalmi rendjét, mint „természeti törvényt” tünteti fel. És amelyben minden ezzel való

szembeszegülés csakis a tudatlanságot, vagy destruktív törekvéseket takar, így vagy a

„pedagógia”, vagy a legitim erőszak eszközeivel kell fellépni ellene. Ez a masinéria teszi

lehetővé, hogy gyanús „populista, nacionalista, protekcionista stb.” elemként legyen

megbélyegezhető bárki, aki csupán az adott lokalitás, mint közösség alapvető stratégiai

érdekeit kívánja megfogalmazni, esetleg képviselni. És fordítva, mintaszerű „reformer,

szabadelvű, demokrata stb” elemként legyen felmagasztalható mindenki, aki a globális

hatalom-szerkezet urainak stratégiai érdekeit minél cinikusabb és gátlástalanabb módon

komprádor-kollaboránsként kiszolgálja. Az értelmező hatalmi komplexum belső tagoltsága

lehetővé teszi, hogy a folyamatos „identitás-csere” mindenkinél alkalmazkodjon a leépülési

lejtő aktuális színvonalához. Tekintettel arra, hogy éppen a tudatos leépítés (dekonstrukció”)

nyomán egyre nagyobb az aránya a már teljesen „szétbontottaknak”, így számukra az „elemi

ösztönök” minél primitívebb kiélhetőségének megteremtésével válhat önmagát erősítő

örvényléssé mindez. A „reality show”, a primitíven és harsányan roncsoló „bulvár”, az

agresszivitást és alig leplezett pornográfiát terjesztő „talk show” a létkaraktert formáló lejtőn

egyre mélyebbre viszi a puszta fogyasztó-gépezetté tett, valóságos közösségeitől és

identitásától megfosztott egyént. Mindez az engedelmes globalo-karakter létrehozásával

kiküszöbölni látszik a lázadási potenciált.

A három intézményi pillér finom hangolását végzik azok a diszkrét beszélgető hálózatok

(Trilaterális Bizottság, Bielderberg Csoport stb), amelyek a globalitás lét-módjának hatalmi

berendezkedését az üzemeltetés szintjén is zökkenőmentessé teszik. Az 1971 és 2001 közötti

három évtized során látszólag semmi nem állt tehát ennek a Nobel díjas amerikai közgazdász

Milton Friedman már többször idézett szlogenjére épülő („The business of the business is the

business”) létroncsoló stratégia „hálózati terjeszkedésének” az útjába. 2001. szeptember 11.-

től kezdve azonban a világ folyamatai máig sem feltárt fordulatot vettek. Ennek rövid

kifejtésével folytatjuk.

Második tétel, avagy „civilizációk összecsapása”?

A szeptember 11.-éhez hasonló történések valóságos mozgatórúgóit és mélyszerkezetét a

dolog természetéből adódóan, soha nem tudjuk meg. Máig is így vagyunk például a Reistag

felgyújtásával, vagy a Kennedy gyilkossággal. Két fontos támpontunk azonban általában

lehet: az egyik, hogy ami történt, az, bizonyosan nem úgy történt, mint ahogyan azt a

hivatalos verzió állítja, a másik pedig, hogy a hosszú távú következmények egyszer mégis

csak „kirajzolják” azokat a mélyben meghúzódó okokat, indítékokat és szereplőket, amelyek

közelebb vihetnek minket a valóság megértéséhez.

Hogy a 2001. szeptember 11.-i események „úgy” bizonyosan nem történhettek meg, ahogyan

azt az „official version” állítja, az, ma már közhely. Nyilvánvaló képtelenség, hogy egy több

száz, vagy akár több ezer ember több évig tartó hatalmas anyagi erőforrások koncentrálását

igénylő és legalább három kontinensre kiterjedő összeesküvését néhány fanatikus irányíthatja

egy afganisztáni barlangból egy szál mobil telefonnal, és, hogy mindez teljesen kívül marad a

dollár tíz milliárdokért éppen mindennek elhárítása céljából üzemeltett szervezetek látókörén.

És akkor még nem is említettük az akció-sorozat befejező aktusának roppant bonyolultságú

tudást, logisztikai összehangolást igénylő feladatait, amelyeknek precíz végrehajtása még

akkor is hihetetlen bravúr, ha mindezt az amerikai intézményi rendszer „belsejéből” sokan és

folyamatosan segítik. (Ráadásul a hivatalos verzió erre nemcsak, hogy nem utal, de

teljességgel ki is zárja!)

A rövidesen kifejtésre kerülő következményekből viszont az, ma már egyértelműen

kirajzolódik, hogy a globalitás birodalma számára e merényletekre múlhatatlanul szükség

volt, mert a birodalom-építésének soron következő feladatai végrehajtásához olyan

felhatalmazásokat kellett szereznie, amelyeket csak egy ilyen megrendítő erejű csapásra

hivatkozva remélhetett megkapni. Hogy a történés „casus belli”, azt különösebben nem is

tagadta a birodalom már az esemény után sem, sőt máig is a „terrorizmus elleni háború” a

hivatalos neve mindannak, ami az óta zajlik. Az tehát, hogy ma világháború folyik, az nem

egy alaptalan dramatizálás, hanem a korszak „hivatalos” megnevezése. A továbbiakban arra

teszünk kísérletet, hogy felvázoljuk, miért vett új fordulatot a hipotézisünk szerint Földünkön

egyébként is zajló permanens planetáris polgárháború.

Mielőtt azonban ebbe belekezdenénk egy terminológiai kitérőt, kell tennünk. Amikor a

„birodalom” kifejezést használjuk, az nem automatikusan „Amerikát” jelenti. A globalitást,

mint új lét-módot igazgató „birodalom” ugyanis, szemben a történelem eddig megismert

birodalmaival nem, vagy nem elsősorban a földrajzi térhez kötődő fogalom, hanem egy

szimbolikus térben létező konstrukció. Az kétségtelen, hogy a földrajzi értelemben vett

„Amerika” e szimbolikus térben létező birodalom szempontjából kitüntetett „műveleti

terület”, de a birodalom fontos elemei, hálózatai, intézményei nem feltétlenül itt találhatók,

sőt a földrajzi térben való konkrét elhelyezkedésük egyre inkább indifferens. Amerika tehát

kettős szerkezetű, egyrészt a „nemzet-államként” létező USA, másrészt a globalitás

birodalma, amely történetesen egy USA nevű helyi társadalom fizikai terét használja „hálózati

központként”. Hogy a kettő mennyire nem azonos, az jól kiderül abból például, hogy ez a

„birodalmi” Amerika gátlástalanul rabló-gazdálkodik akár saját „nemzet-testével” is. Ennek

drámai bizonyítéka az afrikai szinten élő amerikai „underclass”, amelynek iszonyú helyzetéről

a Katrina hurrikán következményei során, mintegy „véletlenül” értesülhettünk. És történik

mindez a világ leggazdagabb országában, amelyet így aligha az erőforrások hiánya akadályoz

meg a helyzet „konszolidációjában”.

Bár a globalitás lét-módjának stratégiai célja a „valóságos” valóság lázadásának

kiküszöbölése volt a mesterséges valóság megteremtésével, a „projekt” sikerességét az utóbbi

időben egyre több mozzanat kezdi kétségessé tenni. A két legfontosabb ökológiai és szocio-

kulturális okot az alábbiakban részletesen is kifejtjük.

A nyugatias modernitás látszólagos sikerességét és erre épülő világuralmát két fontos

tényezőnek köszönheti. Az egyik, hogy az agresszív de-szakralizációjával szemben a világ

más kultúrái sokáig teljesen védtelennek bizonyultak. A másik, eddig talán kevésbé

feldolgozott mozzanat, hogy felívelésének ökológiai alapját a fosszilis energia-források

felszabadítása jelentette. Először ez utóbbit érdemes alaposabban szemügyre venni.

A modernitás kapitalizmusának expanziója semmiképpen nem épülhetett az emberiség által

addig használt energia-források talapzatára. Az ugyanis, az emberi és állati izomerő, illetve az

igen gyenge hatásfokkal használt szél és vízenergia, a kapitalizmus világméretű

terjeszkedésének sem össz-energia igényét, sem fajlagos energia felhasználás-intenzitási

igényét meg sem közelítette. Egész egyszerűen hiányzott a „kritikus tömeg”! Bármilyen

furcsán is hangzik, de, ha a Nyugat nem talál rá a fosszilis energiákra és nem tanulja meg az

azokkal való rablógazdálkodást, akkor a kapitalizmus a már a 18. század során elmerül a saját

maga keltette reprodukciós katasztrófák lét-örvényeiben. A két elem úgy kapcsolódik össze,

hogy a kultúrák leigázásához energia kellett, és a kultúrák leigázása szolgáltatta az

erőforrásokat az energia-rablógazdálkodás felépítésére, vagyis lét-roncsoló szinergia

alakulhatott ki.

A ma létező szén, kőolaj és földgáz készletek nagyjából kétszáz millió év alatt jöttek létre, és

a nyugatias modernizáció kapitalizmusa kb. kétszáz év alatt tüzeli el őket. A techno-evolúció

tehát képes volt milliószorosára gyorsítani a természeti evolúciót, és ez az öngerjesztő

dinamika 1850 és 2050 között folyamatos gyorsulást követően feltehetőleg lassítás nélkül

rohan neki a „lét falának”. A fosszilis energiák ilyen módon való felhasználása ugyanis mind

az „input”, mind az „output” oldalon abszolút fizikai korlátokba ütközik. A mennyiségük

véges, hisz keletkezésük százmillió éve befejeződött, és néhány ezer éven belül bizonyosan

nem indul újra, vagy, ha mégis, az, az emberiség számára sokkal fenyegetőbb hír lenne, mint

a teljes kimerülésük. Ennél is drámaibb az „output” oldal, az emberiség ugyanis ezzel az egy

milliószoros gyorsítással olyan brutálisan avatkozott be a Föld nagy cirkulációs rendszereibe,

aminek potenciálisan végzetes következményeit csak most kezdjük megérteni. A szén-körzés

bonyolult komplexuma több százmillió év alatt formálódott ki, és vált az elmúlt néhány

tízezer év alatt egy igen finom és kényes egyensúlyokra épülő struktúrává. Egymással

hihetetlenül bonyolult kapcsolatban lévő visszacsatolásos mechanizmusok, „termosztátok”,

egész rendszere gondoskodik arról, hogy a példátlanul meleg és rendkívül kiegyensúlyozott

klimatikus viszonyok fennmaradjanak. A modernitás és az ezt eltipró globalitás e

termosztátok jelentős részét máris összeroncsolta, és jó úton van a teljes megsemmisítésük

felé. A szénkörzési rendszer egyensúlyának felborulása hihetetlenül rövid idő alatt magával

ránthatja a víz és lég-körzési rendszereket is, és ennek akár egy emberöltő alatt megmutatkozó

következményei a legsötétebb katasztrófafilmek jóslatait is messze túlszárnyalhatják.

Mindez tehát arra utal, hogy ez a gigantikus techno-evolúciós „krematórium”, hiszen végül is

valaha élt élőlény-testvéreink holtesteit égetjük el a közvetlen anyagi haszonszerzéstől hajtott

önpusztítóan cinikus gátlástalansággal, végzetesnek bizonyulhat. A globalitás „mesterséges

(nem lázadó) valóság” felépítésére irányuló mega-projektje tehát a „külső természet”

ellenállásán meghiúsulni látszik. De hasonló következmények mutatkoznak az emberi „belső

természet” tereiben is.

Ha az ökológiai értelemben vett bukás végső oka a de-szakralizációval szemben spontán

keletkező lázadás, akkor ez még inkább igaz a szocio-kulturális belső természeti rendszerekre,

így most röviden ezeket tekintjük át.

A nyugatias modernizáció kapitalizmusának világméretű diktatúrája tehát történelmileg a

kettős lét-agresszióra épül. Mind a világ ökológiai, mind szocio-kulturális értékmezőit

kiaknázandó nyersanyaglelőhelyként, illetve hulladék-tárolóként kezelte és kezeli ma is.

Mindeközben olyan kultúrákat roncsolt szét, esetenként semmisített meg, amelyeknek

„üledékei” ma már igen súlyos fenyegetést jelentenek. Afrika és részben Latin Amerika

gigantikus latrinává változott.

A három legerősebb és kulturális talapzatát mélységében tagoltan megvédeni képes három

civilizáció azonban, bár egészen eltérő stratégiákkal, de megkezdte védekezését, sőt részben

ellentámadását, amit a „re-szakralizáció” első, bár egyelőre elég fenyegető megjelenéseként

értelmezhetünk. Az alábbiakban tehát Kína, India és az iszlám szembefordulási kísérleteit

próbáljuk áttekinteni. Mindjárt elöljáróban nem árt rögzíteni, hogy e három civilizációnak

„személyes elszámolni valója” is van a Nyugattal. Eltérő történelmi tér-időkben, de

mindhármuk esetében az alávetés olyan brutális és megalázó módjait használta velük szemben

a Nyugat, hogy ez feltehetőleg igen mély nyomokat hagyott, amelynek következményei

nehezen kiszámíthatók. Ráadásul azt sem árt felidézni, hogy mindhármuk olyan szocietális

univerzumokkal rendelkeztek évszázadokon, sőt évezredeken át, amelyek társadalmi,

gazdasági és kulturális teljesítménye, demográfiai potenciálja meghaladta az akkori Nyugatét,

sőt az annak „előd-szervezeteként” felfogható Római Birodalomét is.

A XXI. század döntő jelentőségű fejleménye éppen az, hogy ezek a szakrális

mélyszerkezetüket tekintve a nyugatias létszerveződési módot messze meghaladó onto-

szociális értékekkel rendelkező kultúrák most mégis a nyugatias modernizáció és globalizáció

lét-módját használják fel…hogy mire is? Ezt pontosan ma még aligha lehet megmondani.

Egyelőre csak azt látjuk, hogy az őket hihetetlen brutalitással kifosztó és megalázó Nyugat

lét-roncsoló eszközeinek, techno-evolúciós intézményeinek virtuóz alkalmazásával mintegy

saját fegyverét fordítják kifosztójuk ellen még hozzá olyan sikeresen, ami minden képzeletet

felülmúl. Közben persze az is kiderülni látszik, hogy mindez roppant intenzitású lét-

szerveződési feszültségeket is kelt, hiszen mindhármuk esetében egy szakrális talapzatát még

mindig örző szocietális univerzum alkalmazza elképesztő lendülettel a de-szakralizálás

pusztító, nyugatias technológiai értelemben vett, valamint pszicho- és szocio-technikáit.

Mindennek nyomán hatalmas dimenziójú környezet-pusztítás, és vészjósló szocio-kulturális

lepusztulás is végbemegy értéktereikben. Az a tény például, hogy Kína a világ népességének

20%-át adja, de az üzemi balesetekben az egész világon elhunytak több, mint fele Kínában hal

meg, a bányaszerencsétlenségben elpusztultaknak pedig majdnem a 70%-a, az látszik

megrendítő módon igazolni, hogy bármi lesz is a gigantikus „lét-mód játszma”

végeredménye, ezek a Nyugat ellen a Nyugat fegyvereivel lázadó szocietális univerzumok

iszonyú árat fizetnek a játszma megnyerése érdekében.

Kína gazdasági növekedése most már gazdaságtörténeti kuriózum, mert soha egyetlen ország

modernizációs folyamatának „take-off” periódusa nem produkált ilyen hosszú ideig ilyen

magas növekedési ütemet. Mindez a Nyugat uralta világgazdaság hatalmi rendszerét

fergeteges gyorsasággal alakítja át. Óriási import keresletet teremt minden nyersanyag és

energiahordozó iránt, és szinte letarolja a világ export piacait, leírhatatlan feszültségeket

teremtve a világkereskedelem eddig fennálló rendszerében. A világtörténelem legnagyobb

deviza-tartalékát felhalmozva Kína több mint ezermilliárd dollárnyi amerikai államkötvényt

birtokol, így aligha véletlen, hogy a Wall Street utca táblája elé a Great szót biggyesztve az

Economist már a címlapján utal az új világ-pénz-hatalmi komplexum létrejöttének tényére.

Demográfiai súlya és hatalom-gazdasági térnyerése akár egy-két évtizeden belül is Nyugat

globális birodalmának kihívójává teszi Kínát, visszaadva számára azokat a világhatalmi

pozíciókat, amelyeket a XIX. század elejéig a Nyugattal szemben elfoglalt. Ráadásul globális

hatalmi tényezővé válásának van egy olyan dimenziója is, ahol a Nyugat tökéletesen

eszköztelen a kínai szocietális iniverzum térnyerésével szemben. Ez a jobb híján „mikro-

globalizációnak” nevezhető folyamat, amelynek során, kihasználva a már egy évszázada

meglévő alapszerkezeteket, Kína sikeresen épített ki egy rejtett világhatalmi struktúrát, a

családi mikro-vállalkozások ma már egész Földünket átszövő hálózatát. A legszerényebb

becslések szerint is legalább tíz millió kínai család él ma már az öt kontinens szinte

valamennyi országába, beleértve Fekete Afrika „legsötétebb” zugait, vagy éppen Amazónia

őserdeit. Az is egyre nyílvánvalóbb, hogy a Mennyei Birodalom évezredes tudásait

rekonstruálhatatlanul finom hálózatokon keresztül professzionális módon használja fel e

gigantikus rendszer tökéletes összehangolására, arra, hogy mindenütt képesek legyenek

komplex társadalmi-gazdasági-kulturális értelemben egységes egészként fellépni a

világhatalmi törekvéseik eszközeiként. Akár egyetlen évtizeden belül kiderülhet, hogy a világ

teljes termék- és szolgáltatás igényét Kína, akár egyedül is képes kielégíteni (de Indiával

együtt egész biztosan!) a jelenlegi átlagos árak töredékét jelentő ellenértékért. Ez azonban a

Nyugat munkavállalói számára végzetes következményekkel járna. Aligha véletlenül

fogalmaz úgy az Economist, hogy a „világ kapitalistái paradox módon egy kommunista

diktatúrának köszönhetik jó szerencséjüket”. Vagyis az átlagos nyugati bérek kevesebb, mint

egy tizedéért a kínai munkás szinte minden, a világpiacok számára szükséges terméket, vagy

szolgáltatást képes előállítani.

Bár a három nagy komplexum közül egészen biztosan India Nyugat általi kifosztása volt a

legalaposabb, ehhez képest ez a szocietális univerzum mutatja a leginkább „low profil”

lázadást kifosztói ellen. Sőt, egyelőre legalább is nem látszanak nyomai a másik két rivális

(különösen az iszlám!) esetében már felsejlő tektonikus törésvonalaknak. Ennek részben az

lehet az oka, hogy spirituális értelemben ez a roppant méretű, és mélységű univerzum mindig

is bölcs derűvel szemlélte az izgága fehér ember diadalmas előrenyomulásnak álcázott

kétségbeesett menekülését a benne növekvő spirituális űr elől. India politikai elitjei számára

részben nyílván taktikailag is célszerű az, egy másik dimenzióban szintén riválisként feltűnő,

iszlámmal szemben árnyaltabb stratégiában lázadni a Nyugattal. A szubkontinens geopolitikai

helyzete, elképesztő erejű demográfiai potenciálja, és hatalmas lendületű elektronikai-

informatikai térnyerése, kutatás-fejlesztési dinamikája, sőt egyes hagyományos nehézipari

globalo-pozíciók megszerzése, és végül, de nem utolsó sorban intenzív hagyományos és

nukleáris fegyverkezése azonban összességében azt jelzi, hogy a XXI. század végére

feltehetőleg visszanyeri a világtérben a XVII. század előtti évezred során elfoglalt pozícióit.

India nagyjából éppen a közepén fekszik annak a roppant méretű civilizációs övezetnek,

amely Marokkótól Pápua Új Guineáig húzódva az iszlám kulturális dinamikáját testesíti meg.

Bár az iszlám soha sem volt képes arra, amire két imént említett riválisa, hogy civilizációs

univerzumát egyetlen országként „üzemeltethető” komplexummá szervezze, de világ-

stratégiai törekvéseinek teljesítését mindez nem nagyon látszik megakadályozni. (Tegyük

hozzá, ha ez valaha is sikerült volna, vagy sikerülne a jövőben, ezt követően már aligha

lehetne riválisa a Földön.) Az övezet, és ez akár metafora is lehetne, mint egy varázslatos

„perzsa szőnyeg” hihetetlenül színes, tarka képet mutat. Elitjei és népei, bár a Nyugat általi

kifosztásuk mélysége meg sem közelíti azt, amit Kína és különösen India elszenvedett, a

Nyugattal szembeni igen erős és növekvő gyanakvásuk és vagy legalább is averziójuk

valójában folyamatosan nő. Ezt ugyan a legkülönbözőbb taktikai lépésekkel igyekeznek

együttműködésnek álcázni, és alapvető áramlataik egyes „tér-időkben” egymás ellen is ádáz

csatákat vívnak, az azonban egyre világosabban látszik, hogy a nyugatias modernitás, és az

erre épülő globalitás létmódjának legmilitánsabb kihívója az iszlám. Sőt, minél inkább

sikeres(nek látszik) e lét-mód benyomulása az iszlám szocio-kulturális létének hétköznapi

mikro-struktúráiba, annál hatalmasabb erők ébrednek a tektonikus mély-szerkezetekben. A

Nyugat iszlámmal kapcsolatos végzetes tévedésének lényege abból a tényből ered, hogy a

Nyugat valóban elhinni látszik saját hatalmi ideológiáját arról, hogy a liberális demokrácia,

jogállam, piacgazdaság hamis meta-fogalmaival leírható rejtett de-szakralizációra épülő

erőszak és diktatúra „minden világok legjobbika”. Ahogyan, Hegel és Kant után „szabadon”

Francis Fukuyama fogalmazta, az emberiség a globális liberális kapitalizmussal eljutott végső

fejlettségi fokára, beköszönt az örök béke és jólét korszaka, vagyis, művének címével élve

eljött „A történelem vége”. Szó se róla 2001. szeptember 11.-én egy pillanatra valóban úgy

látszott, hogy vége a történelemnek, de tartok tőle, Fukuyama és követői ezt nem egészen így

képzelték el. A nyugati ember súlyos, végzetes tévedése, hogy elhinni látszik, lét-módja neki

magának, de egyúttal az egész emberiségnek a „természetes” állapota, és minél hamarabb éri

ezt el a Föld többi része, annál jobb. Mint eddig bizonyítani igyekeztem, ez feltehetőleg nem

egészen így van, sőt.

Az iszlám számára mindez az emberi létezés belső egyensúlyait elpusztító lét-roncsoló

szerveződési mód, és mi tagadás, ebben igaza is van. A nyugati embernek, még ha önmagát

mélyen vallásosnak tartja is, a vallás legfeljebb egy „érdekes hobbi”, a többségnek pedig még

ezt sem jelenti. Ez a szemléleti korlátoltság teszi lehetetlenné, hogy megértse, vagy legalább

átérezze, hogy más kultúrák esetében ez nem így van. A nyugati embernek eszébe sem jut,

hogy vallásának „világ-szervező értelmét” és az ebből származtatható morális parancsokat a

hétköznapok során betartsa, így aztán nem tudja elképzelni, hogy vannak olyan kultúrák, ahol

viszont ezek be nem tartása az elképzelhetetlen.

Aminek tehát tanúi vagyunk, az nem más, mint az iszlám, és elmosódó pasztell színekkel

ugyan, de Kína és India ősi kultúráinak re-szakralizációs kísérlete az emberiséget evolúciós

zsákutcába hajszoló Nyugat lét-rontó de-szakralizációjával szemben.

Összefoglalva most már az eddigieket, a XX. század második harmadától kezdve a nyugatias

modernitás a permanens világ-polgárháború fenyegetésével nézett szembe, és így evolúciós

válaszút elé került. A választás ontológiai lényege, hogy vagy egy re-szakralizációs kísérletbe

fog bele, vagy a de-szakralizációt visszi kvázi végtelen mélységekbe. A válaszok nyalábja

meglehetősen ellentmondásos képet rajzol ki. A Roosevelt féle New Deal és a II. világháború

utáni nyugat európai jóléti állam óvatos tájékozódás a re-szakralizáció felé. Ám ezzel

párhuzamosan a Nyugat „belsejéből” vezérelve és finanszírozva két szuper de-szakralizációs

globális diktatúra felépítése is elkezdődött, a fasizmusé és a kommunizmusé. Ez volt tehát a

globalitás „Első Birodalmának” konfúz ön-felépítési kísérlete, amely a II világháború végével

le is zárult. A „Második Birodalom” nagyjából a 80-as évekig tartott, és ennek keretei között

„Euramerika” folytatta óvatos re-szakralizációs kísérletét „Amerópa” azonban már elkezdte

felépíteni a „valóság leváltására” alapozódó lét-modelljét. Ám miután a 80-as évektől ez

utóbbira látszólag minden készen állt, a „szocializmus” oligarchikus politikai kapitalizmusa

elvégezte feladatát, vagyis brutálisan letarolta a Kelet Európát még védő szakrális lét-zárakat,

védtelenné tette ennek érték-tereit, előkészítve így a kifosztó hidraulika felhelyezésére, amely

aztán „rendszerváltás” néven végbe is ment, elkezdődhetett a „Harmadik Birodalom”

létrehozása. Kína és India hosszas előkészítés után alkalmassá vált az akkor legalább is úgy

látszott teljesen „kézben-tartható” felnyitásra, és az iszlám is, a szovjet birodalom afganisztáni

kalandba való ügyes belerángatásával a nyugatias globalitás jól kézben tartott eszközének tűnt

fel.

Tehát elérkezni látszott az idő a „reformra”. Vagyis arra, hogy a „valóság leváltása” nyomán

úgy lehessen vissza-alakítani (RE-FORM!) a kapitalizmus eredeti brutalitását az egész

Földön, hogy ezt már semmilyen lázadás ne kísérje. A tőke ugyanis soha nem lesz képes

megszabadulni a 24 órás napi munkaidő nulla bérért konstrukció bűvöletétől, ez ugyanis a

„versenyképesség” (profitábilitás) legvégső fizikai határa. A tőke tehát felesleges erőforrás

pazarlásnak tart minden ettől „szoftabb” megoldást. A 80-as évek neo-liberális „re-formjai”

tehát a valóság leváltásával ezeket a „reformokat” kívánták elindítani.

2001. szeptember 11.-ével azonban elkezdődött a „Negyedik Birodalom” felépítése, a

globalitás urai ugyanis idő-zavarba kerültek. (Aligha véletlen, hogy a Mátrix típusú

„kibeszélő” filmek, és a Michael Crichton „Negyedik Birodalom” című „globalo-krimije”

segítségével a globalitás urai igyekeznek ezeken a csatornákon keresztül is „elengedni a

gőzt”. De ebbe a vonulatba tartozik most már 23. nyelven magyarul is megjelenő bestseller,

John Perkins „Egy gazdasági bérgyilkos vallomása” című könyve is, amelyben a szerző több

évtizedes CIA múltját feltárva részletezi, hogy a globális birodalom hogyan folytatja

„üzemszerűen” a világ „lokalitásainak” szétroncsolását, a helyi elitek megfélemlítésével

és/vagy korrumpálásával.). Kiderült, hogy a valóság-leváltási projekt technológiai feltételei

még nem igazán adottak, és a valóság lázadási potenciálja sokkal nagyobb, sőt növekvő

mértékű, mind ökológiai, mind szocietális értelemben. E kettős lázadás főbb szerkezeti

elemeit próbáltuk az előzőekben felvázolni.

A fosszilis energiák kettős szorítása, az inputok (források kimerülése), és az outputok

(környezeti terhelhetőség, üvegház hatás, globális felmelegedés), másrészt a nyugati

globalizáció ellen lázadó, a Nyugatot saját fegyvereivel legyőzni akaró, új re-szakralitást

hírdető három rivális. A nyugati globalitás urainak, ha ki akartak lépni az időzavar

csapdájából, lépniük kellett. Szeptember 11.-e diszkrét megtörténni engedése („let it happen”)

éppen ezt a célt szolgálta. A korlátlan cselekvési szabadságra adott globális-egyetemes

legitimitás. A „terrorizmus elleni háború” meghirdetésével azt is jelezte, hogy ez valóban a

„JÓ” apokaliptikus küzdelme a „ROSSZ” ellen, új Armageddon tehát.

Irak és Afganisztán, majd a távlati célok szerint Irán és Szíria agresszív megszállása azért

látszott elkerülhetetlennek, mert ezzel átmenetileg mindkét probléma megoldódik, vagy

legalább is „kezelve van”. Az egyik a három rivális (Kína, India, iszlám) közvetlen

fenyegetésre épülő ellenőrzése. A Boszporusz és India közötti tér feletti totális ellenőrzés azt

jelenti, hogy innen nem csak kényelmesen „belőhető” mindhárom rivális, hanem azt is, hogy

egyúttal a fosszilis energiaforrások kimerülésének korszakában a legmilitánsabb rivális, az

iszlám kezében lévő leggazdagabb lelőhelyeket nyers katonai erővel is kontroll alatt tartja.

Ebben a pontban ugyanis a nyugatias lét-szerveződés leggyengébb elemét ismerhetjük fel. Ha

ugyanis a szakrális értelemben vett legfőbb onto-szociális ellenfele ráadásul még az egész

modernitást ökológiai oldalról is megalapozó fossziliákat is a kezében tartja, ráadásul az élet

legnyersebb alapját jelentő demográfiai dimenzióban is letarolja a Nyugatot, akkor az egész

félévezredes játszma fél évszázad alatt a Nyugat, és ezzel együtt modernitásból globalitásba

átmenő lét-szerveződési módjának látványos és teljes bukásával járhat együtt.

A Negyedik Birodalom” szeptember tizenegyedikével kezdődő felépülése tehát egy olyan

soha nem látott bonyolultságú és kegyetlenségű planetáris dimenziójú globális háború

kialakulásához vezetett, amely Irakban most egy fenyegető mindent elnyelő „fekete lyukká”

kezd válni a Birodalom számára. Anyagi és erkölcsi deficitjét pedig igyekszik a világra,

főként riválisaira áthárítani.

A továbbiakban azt tekintjük át, hogy hogyan érinti mindez szűkebb hazánkat, Európát, és azt

a zavaros konfliktusok örvényeiben elmerülni látszó „lokalitást”, amelyet a hétköznapi

diskurzusban egyelőre „Magyarország” néven szoktunk említeni.

Harmadik tétel, avagy Európa elrablása.

Amint azt már említettük a történelmi zsákutcába jutott nyugatias modernizáció óvatos re-

szakralizációs kísérletbe kezdett a számára iszonyatos áldozatokkal járó II. világháború után.

Ezt kezdetben szociális piacgazdaságnak, majd jóléti államnak nevezték, amelyben legalább

annyira hangsúlyos volt az ökológiai elem is, mint a szocietális harmoniára való törekvés. Az

európai integrációs kísérletek az ötvenes évek során Roosevelt New Deal nevű stratégiájához

hasonló módon megpróbálták meggyőzni a de-szakralizáció végtelen elmélyítése felé

tájékozódó globális tőke-struktúrákat, hogy van más lét-szerveződési alternatíva is, és, hogy

Európa megfelelő terepnek látszik egy ilyen modell kikísérletezésére, majd világméretű

elterjesztésére.

Ma sem tudjuk pontosan beazonosítani, hogy melyek voltak azok az erők, amelyek mind az

USA-ban, mind Európában végül is meghiúsították ezt a történelmi kísérletet. Az azonban

egyértelműnek látszik, hogy már a dollár rögzített aranyparitásának 1971-es felmondása, majd

az 1974-81 közötti két menetben lezajló energia árrobban(t)ás jelezte, hogy megkezdődött a

történelmi színpad (vagy inkább mutatványos-bódé) átrendezése. Majd Reagan és Thatcher

hatalomra kerülése világossá tette, hogy a szépreményű próbálkozásnak vége, elkezdődött a

„reform”. Hogy minek a „vissza-formálásáról” van szó? Hát természetesen annak a

kísérletnek, amely a tőke de-szakralizáció lét-szerveződési logikáját próbálta volna meg

visszafordítani. Az új hatalom-gazdasági ideológia, amelyet neoliberális közgazdaságtanként

szoktak említeni elméleti téziseiben világossá teszi, hogy a fő ellenfél az állam. A késő

modernitás állama, amely, mintegy puffer-zóna megpróbálta a „tőke” és „munka” permanens

planetáris polgárháborúval fenyegető konfliktusát „kompromisszumos” megoldással

enyhíteni. A nem rég elhunyt Nobel díjas amerikai közgazdász Milton Friedman, aki annak a

„Chikagói iskola” nevű világhatalmi központnak a vezéralakja lett, amelyet a II. világháború

után az a Hitler elől az USA-ba menekülő Leon Straus alapozott meg, aki mielőtt elhagyta

Németországot még teljesen összebékíthetőnek vélte Lev Davidovics Bronstein („Trockíj”) és

Adolf Schikelgruber („Hitler”) törekvéseit. Az USA mai uralmi elitjének fő bázisát jelentő

„neo-konzervatívok” most már két nemzedéke máig is őt tekinti törekvései történelmi

talapzatának. Friedman híres, szellemesen cinikus szlogenje, miszerint „The business of the

businesss is the business” e lét-szerveződési modell lényegét minden elméletnél

frappánsabban és őszintébben fogalmazza meg. Azt jelenti ugyanis, hogy, ha a tőke képes

üzemgazdasági szinten profitot termelni, akkor tökéletesen érdektelen, hogy egy, esetleg két

nagyságrenddel nagyobb lét-roncsolást okoz az emberi létezés külső (ökológiai) és (belső)

természetében. Akárhogyan is próbálja a globalitás világhatalmi rendszere és az annak

ideológiai talapzataként működő neoliberális „main-stream” közgazdaságtan mindezt a világ

hatékony üzemeltetése egyetlen üdvözítő feltételeként beállítani, a világ folyamatai inkább

ennek az ellenkezőjét látszanak alátámasztani. A liberalizálj, deregulálj, privatizálj

neoliberális parancsa, mint már jeleztük a mindent elpusztító burjánzás metaforája.

Európa és Amerika meghasítottá vált ebben az összecsapásban, amit jól szemléltet az, az

Economist címlap, amelyen egy hatalmas tektonikus törésvonal választja ketté az eddig

egységes(nek látszó”) Nyugatot, azzal a drámai kérdéssel, hogy „How deep is the rift?”,

vagyis „Milyen mély a törés?”

Ez az egyre mélyülő törés egyúttal azt a régóta gyanítható tényt is világossá tette, hogy a

„jobb és baloldal” megkülönböztetés egyre alkalmatlanabb arra, hogy segítségével a

politizációs térben tájékozódni legyünk képesek. Az elmúlt két-három évtized során ugyanis a

nyugat európai politikai térnek mind a „baloldali”, mind a „jobboldali” szereplői között

egyaránt megtalálhatók azok, akik a globalitás apologetikáját fesztelenül kapcsolják össze a

gátlástalan, cinikus kollaboráns-komprádor attitűddel, de olyanok is, aki az adott „lokalitás”

stratégiai érdekeinek és értékeinek képviseletét vélik törekvéseik alapjának.

Ezt az ideológiai téren is tükröződő meghasítottságot jól tükrözi a már többször említett

Economist, amely szívesen tünteti fel magát a független és tárgyilagos újságírás történelmi

csúcspontjaként, ám ez nem nagyon akadályozza meg abban, hogy rendszeresen a következő

kifejezésekkel írja le ezt az összeütközést. Hogy a törésvonal két oldalán álló komlexumokat a

„traditional statist dogmatism” és az „unavoidable economic facts” fogalmakkal illesse,

vagyis tradicionalista etatikus dogmák rabjának minősítse az egyik oldalt, míg nemes

egyszerűséggel a „kétségbevonhatatlan gazdasági tényekre” épülő hibátlan logikával

gondolkodónak állítsa be a másikat. Nem marad el mögötte persze a globalitás értelmező-

hatalmának másik „zászlós hajója” a Financial Times sem. Egy nappal az MSZP 2004.

szeptemberi miniszterelnök-jelöltet választó kongresszusa előtt budapesti tudósítója úgy

fogalmazott, hogy „a szocialisták holnap a magyar Tony Blair és Leonyid Brezsnyev között

választhatnak majd”. Nehéz elképzelni, hogy ilyen finom, differenciált és persze tárgyszerű

megközelítés nyomán ne lenne képes bárki az „adekvát” vélemény kialakítására.

Lássuk most röviden az időzavarba került „Negyedik Birodalom” urai által „strukturális

reformoknak”, a magyar kollaboráns elitek által inkább „államháztartási reformnak” nevezett

brutális hatalom-gazdasági erőszak-intézmény fő „toposzait”, amelyeknek stratégiai lényege a

valóság ellenállása következtében rohamosan növekvő birodalom-üzemeltetési fajlagos

költségek fedezetének kíméletlen kiszivattyúzása a világ valamennyi lokalitásából. Annyira

valamennyiből, hogy ez alól, mint említettük, maga az USA földrajzi értelemben vett „teste”

sem kivétel. Ha nem lenne a „két Amerika” között különbség, elég nehéz volna

megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy a világ leggazdagabb „országában”, a földrajzi

értelemben vett USA-ban közel tíz millió ember él afrikai körülmények közötti elképesztő

nyomorban, ahol a pl. a férfiak mortalitási és morbiditási mutatói az Ugandai szintet sem érik

el. A Katrina hurrikán ideológiai értelemben vett „collateral dammage”-ként fellibbentette a

fátylat erről az iszonyú világról, és néhány nyers adat világossá is teszi, hogy nincs

„kivételezés”. Az USA-ban a minimálbér kb. havi 700 dollár, miközben mai áron számolva a

70-es évek elején kb. 1200 dollár lehetett, és utoljára valamikor az ötvenes évek elején volt

ilyen alacsony, mint ma.

A másik „pólus” minőségét jelzi, hogy a Bush kormányzat adócsökkentései nyomán az

adózóknál maradó összeg 40%-a a felső 1%-nak jutott. Pedig aligha gondolhatjuk komolyan,

hogy ennek a rétegnek e nélkül a 3 ezermilliárd dolláros plusz nélkül megélhetési gondjai

támadtak volna. Már csak, azért sem mert míg az ötvenes években egy CEO (vezérigazgató)

átlagosan 50-szer keresett többet, mint a minimálbéren lévők, ma kb. 3000-szer(!).

A „strukturális reformok” fő célja a „lokalitások” védekező képességének végleges

szétroncsolása annak érdekében, hogy lehetőség szerint semmi ne akadályozza az erőforrások

szabad kiszivattyúzását. Vagyis a globalitás erői szabad hozzáférést („open acces”)

követelnek a helyi választók által a lokalitások értékmezőinek megvédésére és gondozására

felhatalmazott elitektől, amelyet fenyegetés-fegyelmezéssel, vagy korrumpálással („stick and

carrot”) általában nehézség nélkül el is érnek. A liberalizálás, deregulálást, privatizálás

általános parancsai mellett van néhány olyan nagy erejű kérdés is, amelyre már itt fel kell

hívni a figyelmet, noha részletesebb kifejtésükre majd a magyar helyzet elemzésénél kerítünk

sort. Mivel a tőke lappangó örök törekvése, a 24 órás napi munkaidő nulla bérért, konstrukció

megváltoztathatatlan fiziológiai korlátokba ütközik, alkalmazása csak „minőségi” értelemben

képzelhető el. Vagyis úgy, hogy a „munkaerő állat” dimenziójában a munkaerő árát

folyamatos eróziónak teszik ki, ám az újratermelésének árát a „piacosító reformok”

segítségével folyamatosan és gyors ütemben emelik. Az ebbe a harapófogóba egyre inkább

beszorított „munkaerő állat” ráadásul a növekvő nyomás következtében kénytelen állandó

„stand by” állapotban lenni, tehát demonstratívan jelezni, hogy minden túlmunka-végzésre

„készségesen” hajlandó, mert, ha nem ezt teszi, értelemszerűen ő lehet az első áldozata a

következő „racionalizálás”, „out-sourcing” stb. fogalommal illetett alig leplezett erőszaknak.

Az oktatás, az egészségügy és az egész nyugdíj rendszer „globalo-privatizálásának”, tehát az

„államháztartási reform” fő elemeinek éppen az a célja, hogy ez a csapda minél hamarabb

bezáruljon a munkaerő állatok körül. A „fogyasztóerő-állat” dimenziójában is hasonló

folyamatok mennek végbe. A globális értelmező-, és tematizációs hatalmak „soft” terrorja

által precízen távirányított engedelmes fogyasztó a „tudat-bővítők” hatására térben és időben

végtelen felé tágítja fogyasztó-képességét, és ezzel lényegében a pénz forgási sebességét

növelő „biológiai nyúlvánnyá” válik. Térben, vagyis akkor is fogyaszt, és azt is, amikor és

amire semmi szüksége nincs (sőt, ami akár pusztítja épségét és egészségét!), de a

karakterében raffináltan előállított hamis-szükségletek hajtó-erejének már képtelen ellenállni.

Időben, vagyis, akkor is fogyaszt, ha ennek már, éppen a munkaerő állatként való növekvő

arányú kifosztása következtében, nincs meg a fedezete. Erre szolgál a korlátlan hitel-felvétel,

a rohamos gyorsaságú eladósodás a hatalmasra fújt „bubble economy”.

A nyugat európai társadalmak és elitjeik láthatólag egyre kevésbé képesek a növekvő öko-

szocio-kulturális feszültségeknek akárcsak a megfogalmazására is, a megoldásról nem is

beszélve. Mindez növekvő frusztrációt, elégedetlenséget okoz, ami még tovább rontja a

konstruktív diskurzus-mezők felépítésének esélyét. Nyugat Európában ez még nem vezetett el

a Kelet Európában és különösen Magyarországon már vészjóslóan mélyülő „verbális

polgárháborúhoz”, de ennek kockázata láthatólag Nyugaton is növekszik. A helyzet döntő

fontosságú eleme, hogy az Európai Unió elitjei egyre távolabb látszanak kerülni az „adekvát

narratíva” megteremtésétől. Az elitek nagy része ugyan érzi, hogy a main-stream neoliberális

„elbeszélési mód” folyamatos használata egyre több „kockázattal és mellékhatással” jár, de

vagy belső meggyőződésből, vagy cinikus számításból, kitart e diszfunkcionális

megközelítési-mód mellett. Ráadásul a 2001. szeptember 11.-ét követő új birodalmi építkezés

„elbeszélésére” való képtelenség kezd végzetes következményekkel járni. A német-francia

tengely nemcsak, hogy képtelen volt megakadályozni, hogy az akkor még formálisan az

Európai Unióba fel sem vett országok uralkodó csoportjai fesztelen és cinikus

természetességgel csatlakozzanak a „Negyedik Birodalomhoz” a „nyolcak levelében”, de

valójában még a helyzet felismerésére is képtelennek bizonyult. Arról nem is beszélve, hogy

döntéseiből ítélve változatlanul képtelen a kelet és közép európai társadalmak valóságos

állapotának a megértésére. Mindezt jól mutatják azok a reakciók is, amelyeket a

Magyarországon kialakult helyzetre adtak az elmúlt hónapok során.

Európa tehát elveszteni látszik szinte minden előnyét, amelyet a világ re-szakralizációs

fordulatának esélyeit illetően a XX. század folyamán felhalmozott. Bár időnként mutatja jeleit

annak, hogy képes felmérni a „Negyedik Birodalom” pusztító lét-stratégiájának végzetes

következményeit, hisz az iraki invázió elleni tiltakozása, mind a neoliberális roncsolás

elutasítása, vagy legalább is térnyerésének lassítása erre látszanak utalni, de a hibás narratíva

újra és újra hamis irányokba tereli. Hisz nincs koherens stratégiája sem a Birodalom három

riválisának kezelésére, sem a neoliberális globalo-szivattyú hidraulikájának gyilkos

logikájával szemben. Sőt például a Lisszaboni folyamat nevű „reform” kezdeményezésével

éppen ő maga rögzíti azt a manipulált hamis logikát, hogy Európa „van lemaradva” a

neoliberális globalo-reformok terén, és ezek gyors bevezetése jelentheti Európa

„felzárkózását”. Ez a tragikomikus, de hosszú távon egyértelműen öngyilkos stratégia is jól

jelzi, hogy Európa nem képes kitörni a részben általa is gerjesztett hamis értelmezési keret

ketrecéből. Pedig súlyosbodó népesedési helyzete, és az ezzel szorosan összefüggő

bevándorlás által kiváltott roppant méretű szocio-kulturális konfliktusok olyan időzített

szerkezeteknek bizonyulhatnak, amelyeknek lehetséges következményei végzetesek.

Ráadásul Kelet és Közép Európa nemcsak hogy nem jutott túl a „rendszerváltás nehezén”,

hanem, mint azt a továbbiakban bizonyítani igyekszünk pusztító válság közepette éppen most

kezdődött el a „rendszerváltás hamis rendszerének” az összeomlása.

Ennek felvázolása érdekében előbb egy futó pillantást vetünk térségbeli sorstársainkra, majd

kicsit részletesebben a magyar helyzetet tekintjük át.

A kelet és közép európai rendszerváltás csődje ma már közhely a régió társadalmaiban, de a

hamis narratívák „ketrecébe” zárt térség népei számára ez egyelőre elbeszélhetetlennek

bizonyul. Az ugyan persze logikus lépés a birodalom urai részéről, hogy ilyen ketrec

megkonstruálásával próbálták/próbálják elkerülni a számukra veszedelmes narratívák

elterjedését, ám ezzel a „fojtással” csak a várható robbanás erejét növelik. A rendszer

valójában soha nem is volt legitim abban az értelemben, hogy ezek a társadalmak az „első

szabad választásokon” csupán egy meglehetősen primitív, inkoherens és kissé

„túldimenzionált” ígéret-halmazzal kapcsolatban szavazhattak arról, hogy a nagyjából

ugyanazt (szabadságot, demokráciát, jogállamot, felemelkedést, jólétet és egyéb hamis meta-

konstrukciókat) vizionáló elit-csoportok közül melyikük programját tartják a leginkább

vonzónak, vagy talán inkább legkevésbé taszítónak. A rendszer „minőségéről” és távlati

esélyeiről azonban nemcsak, hogy nem kezdődött akkoriban nyílt felelős diskurzus, de ma

egy ilyen közbeszéd kialakulásától távolabb is vagyunk, mint 1990 óta bármikor.

A térség országai közötti történelmileg kódolt civilizáció törésvonalak és az ezek mentén

kialakult különbségek szinte semmi sem változtak, vagyis a térségen belüli általános pozíciója

minden országnak ugyanaz, mint amilyen a XX. század elején volt. Európában azonban 5-7

helyet, a világban 15-20 helyet estek vissza a térség országai. Magyarország még 1938-ban is

magabiztosan előzte meg Írországot és Finnországot, Spanyolországról és pláne Portugáliáról

és Görögországról nem is beszélve, most pedig még a távlati esélyei sem látszanak annak,

hogy bármelyiküket utolérje. Már csak azért sem, mert 1988 és 2008 között a magyar GDP

növekedési üteme pontosan akkora volt, mint az európai integráció átlagos növekedése.

Vagyis húsz év alatt semmit sem közelítettünk még a GDP-vel mérve sem, ha pedig a külföldi

vállalatok repatriált profitját leszámítjuk, akkor a rendelkezésre álló jövedelem (GNI) terén

még távolodtunk is „Európától”, mint ahogyan a mortalitási és morbiditási mutatók terén, a

korrupcióban, bűnözésben, tehát az életminőség szinte minden lényeges elemében. De mivel

Magyarországról majd úgyis részletesen szólunk, most lássuk röviden a térség általános

válságának néhány főbb jellemvonását.

Egy ország talán azért emelhető ki a régióból, mert civilizatórikus értelemben ez az ország a

Habsburg Birodalom felbomlása óta eltelt idők során sem szakadt ki igazán a nyugatias

létszerveződési módból. Szlovéniáról van szó, amely elitjei történelmi teljesítményének

köszönhetően 1918 és 1991 között is megmaradt Ausztria egy elegáns „déli tartományának”,

majd másfél évtized alatt ezt a státust az euró bevezetésével, Schengennel, és az imponáló

életminőség mutatókkal maradéktalanul helyre is állította. Ez azonban inkább szabályt erősítő

kivétel, mert a régió egésze számára a megpróbáltatások korszaka még csak most következik,

szemben a tőlük „rugalmasan elszakadó” Szlovéniával.

Érdemes először rövid pillantást vetni arra a két országra, amelyeknek történelmileg akár

Szlovénia pálya-íve is nyitva állt volna, de a jelek szerint nem voltak képesek élni ezzel a

most már elmúlni látszó lehetőséggel. Az egyik ország Csehország, a másik Kelet

Németország. Azért illendő ez utóbbival kezdeni, mert indokolni kellene az „egységes”

Németországtól való elválasztását. A tények önmagukért beszélnek, lassan húsz évvel a

Berlini Fal „leomlása” után a történelmi anyagi és szocio-kulturális törésvonal mélysége és

komplexitása Németország nyugati és keleti része között lényegében semmit sem változott.

Egyre nagyobb a valószínűsége, hogy, akárcsak Olaszország esetében a Dél és Észak között,

itt Kelet és Nyugat között marad fenn egy olyan különbség, amely nemcsak statisztikailag

megragadható mutatók együttese, hanem egyfajta „lét-minőség” szerinti eltérés, és amelynek

meghaladása egyelőre történelmileg nem is nagyon értelmezhető. Azzal a nem csekély

különbséggel, hogy Olaszország esetében ezt most már egyik oldal sem igazán „tartja

napirenden”, Németországban viszont az idő multával inkább folyamatosan növekedőben van

a zavar, a csalódottság és a frusztráció. Pedig feltehetőleg a világtörténelem egyik legnagyobb

intenzitású erőforrás-transzferje bonyolódott le ez alatt a két évtized alatt, ám a jelek szerint

csekély eredménnyel. Kelet Németország tehát vészjósló mementó Nyugat Európa számára.

Folyamatosan azzal szembesíti, hogy ha még ilyen elképesztő méretű „segélyezéssel” sem

sikerült egy jellegzetesen kelet-közép európai entitás integrációját megvalósítani, akkor mire

számíthatnak a „maradékkal” kapcsolatban. Nos lássuk röviden, mire?

Szlovénia és Kelet Németország mellett talán Csehország előtt nyíltak, legalább is a

történelmi determinációk szintjén, a legbiztatóbb esélyek. Ma már látható, hogy bár az elit-

csoportok, részben a „nemzeti karakterből” is eredő bölcs és kedélyes derűvel és kellő

óvatossággal fogadták a rendszerváltás „felszabadítási” hadműveletét, az alapvető csapdák

elkerülésére végül is képtelennek bizonyultak. (Az 1948-ban és az 1968-ban átélt két

„oszvobozsdényije” feltehetőleg 1988-ban is mozgásba hozta az egészséges gyanakvás

ösztöneit azzal kapcsolatban, hogy Európa közepének birodalmi függési-hálókkal sűrűn

átszőtt világában a „szabadság” elmélete és gyakorlata milyen „megszorításokkal”

értelmezhető. Újabb húsz év elteltével, 2008-ból visszatekintve elég kietlen kép bontakozik ki

előttünk.)

A cseh elitek a globalitás birodalmi diktátumait igyekeztek lendületes verbalitással

„túlteljesíteni”, hogy közben úgy ahogy, de megvédjék értéktereiket. Ez azonban csak részben

sikerült, mert az elitek közötti bizalmi hidak itt sem épültek ki, bár talán itt volt mindez a

térségben a legsikeresebb. Az utóbbi évek során egyre inkább a globális stratégiát kiszolgáló

komprádor-kollaboráns karakter került előtérbe, és az ebben való patologikus versengés vált

uralkodóvá. A tartalékok fogytán, és a lassú leépülés itt is elkezdődni látszik. A jelenleg

kialakuló patt-helyzet a „jobb és baloldali” oligarchiák között az általános kelet-közép európai

helyzetet látszik tükrözni.

Szlovákia elit csoportjainak cselekvési mintái követik a közép európai térségben leginkább a

szovjet utódállamok alap-sémáit. Az utódpártok részben a maffia-társadalmakkal kötött

„üzleti-szövetségek” irányába fordultak, részben viszont a globalitás birodalmával szembeni

„nemzeti ellenállás” bázisaivá váltak. Ez utóbbi inkább egy sajátos „by product” („accidental

hero”), amelynek fő oka, hogy a saját népének szocializációja inkább erre fogékony, másrészt,

hogy a lokális modernitás-kori piacaik megvédése igényli is e vesztes többségnek a szinten

tartását, vagy inkább lepusztulásának lassítását. Az un. „jobb oldal” a globális érdekek buzgón

túlteljesítő kollaboránsává válván a legradikálisabb „reformok” végrehajtásába belebukott

ugyan, de a konfúz „baloldalnak” láthatóan nincs sem ereje, sem elszántsága e reformok

„vissza-csinálására”. Így aztán Szlovákia „siker-országgá” vált, a „reformok” szocietális

pusztítása még nem jelentkezett, a globális spekulatív tőke még ömlik befelé, így az összkép a

main-stream szerint kitűnő. A robbanás azonban elkerülhetetlennek látszik, és nagy

valószínűséggel hirtelen fog bekövetkezni. A nemzeti erők nyers és átgondolatlan

nacionalizmusa hatalmas rombolást végez, hiszen primitív magyar-ellenességük lehetetlenné

teszi, hogy a vesztes többség stratégiai védekezése az etnikai ellentéteket áthidalva legyen

megszervezhető. Az ott élő magyarok számára így kényszerűen a kollaboráns jobboldal

mellett való végsőkig való kitartás végzetes csapdája marad az egyetlen lehetőség.

Lengyelország a térség egyetlen olyan országa, amely a regionális közép-hatalom státusát

elérheti. A rendszerváltás Lengyelországának történelmileg kódolt súlyos ellentmondásai

azonban időzített bombává látszanak változtatni az országot. A globalitást kiszolgáló erők

mindkét „politikai holdingot” (az un. jobb és baloldalt) egyaránt uralják. Az utódpárt olyan

készséges eszközzé vált, és végleges zsákmányszerző berendezkedését olyan biztosnak érezte,

hogy a gátlástalan korrupció olyan szintjét érte el, amely már a globális hatalom-gazdaság

helyi rezidentúrája számára is tolerálhatatlanná vált. Ezért aztán „hagyták” őket megbukni, sőt

szétrobbanni abban a biztos tudatban, hogy a „jobb oldal” meghatározója úgy is a szélsőséges

globalo-liberokrata elit lesz, amely képes maga alá rendelni a nemzeti törekvéseit elvakult

antikommunista és anti-russzista indulatai miatt megvalósítani amúgy is képtelen, ezért jól

manipulálható másik, nemzeti, áramlatot. De nem így történt, és ezzel elkezdődött a

rendszerváltás regionális folyamatainak első olyan kísérlete, amely megpróbálja az eredetileg

fel sem tett, alapvető társadalom-újratermelési, nemzet-stratégiai kérdéseket a térségben

először nyíltan megfogalmazni. Bár aligha lehet kétségünk arról, hogy a globális főhatalom

helyi rezidentúrája rövidesen megbuktatja ezt a kísérletet, de ez nem változtat a

rendszerváltozás egyre súlyosbodó válságán, és közeledő összeomlásán. Teszi ezt a globalitás

birodalma annak ellenére, hogy a németek és oroszok iránti történelmileg érthető, de nem

menthető hisztérikus fóbia a térség leginkább Amerika-barát rezsimjévé teszi a jelenlegi

nemzeti-keresztény erőket. A lengyel társadalom alsó két harmadának életminősége, és

különösen perspektívái ugyanolyan rosszak, mint a 80-as évek elejének robbanásokkal teli

világában voltak, így a következmények aligha kétségesek. A politikai tér hiszterizálódása

pedig csak elodázza az ennek következményeivel való szembenézést.

A Balti államok a formális makro-gazdasági viszonyaikat tekintve ugyan rendkívül sikeresnek

tűnnek fel, de a mortalitási és morbiditási mutatók, a demográfiai reprodukció szinte teljes

összeomlása arról árulkodik, hogy beteg és elgyötört társadalmakról van szó, amelyeknek

szétroncsolt spiritualis szerkezetén mit sem változtat, a harsány amerikanizált felszín látszat

csillogása. A politizációs szerkezet részben hasonlít a lengyelországihoz, azzal a

különbséggel, hogy itt a keresztény, nemzeti törekvések sokkal kevésbé voltak sikeresek.

Mind a jobb oldal, mind a baloldal az ultraliberális globalo-komprádor erők ellenőrzése alatt

áll, így a választásoknak semmilyen valóságos tétje nincs. A rendszer válságának felszínre

törését hosszú ideig eredményesen fojthatja le, hogy az amerikai geopoltikai stratégia

szempontjából kulcsfontosságú térségről van szó, így a konfliktusok artikulálódását a

globalitás értelmező hatalmai eredményesen akadályozták meg.

A két új uniós tag, Románia és Bulgária, ugyan a régió siker-országainak számítanak, ám

ennek oka logikusan az, hogy a vesztes többség teljesen képtelen bármilyen ellenállásra, így a

globalizációs birodalmi „reformok” akadálytalan könnyedséggel hajthatók végre, amelynek

nyomán persze dinamikusan áramlik be a multinacionális tőke. A két ország politikai

struktúrája valójában a harmadik világbeli globalo-konform diktatúrákat idézi, ahol a

demokráciának és jogállamnak álcázott felszín alatt a kollaboráns elitek alig leplezett

gátlástalan diktatúrája valósul meg.

Érdemes még ezt a képet kiegészíteni a két „maradék” régióval. Mindkét esetben történelmi

„törmelék-kupacról” van szó, az egyik a volt Szovjetunió európai utódállamainak „közel-

külföldje”, a másik a volt Jugoszlávia „maradéka”.

A Belorusszia, Ukrajna és a Kaukázus egy részét jelentő heterogén térség a káosz és

társadalmi reprodukciós katasztrófa állapotában van. A kollaboráns komprádor elitek itt a

nekik hullajtott „globalo-morzsákért” cserében olyan brutálisan kiszolgáltatták érték-

mezőiket, és így a vesztes többséget az eleve gyors lerablásra berendezkedő nyugati

globalitásnak, hogy a helyzet bizonyos értelemben a XX. század első felének kataklizmáitól is

rosszabb. Ukrajnában például már kb. kétszer annyian halnak meg minden évben, mint

amennyin születnek. A demográfiai main-stream elméletei ( kettős demográfiai átmenet)

tökéletesen képtelennek is bizonyulnak ennek az állapotnak a teoretikus értelmezésére, ilyen

helyzet ugyanis békeidőben egy nyugatias lét-szerveződésű társadalomban még nem fordult

elő.

Mindennek az „előképét” valójában a Gorbacsov „tereprendezése” nyomán színre lépő Jelcin

uralma jelentette, és Oroszország általános állapota alig különbözik ettől. Az elmúlt évek

során, a térségen végigsöprő „színes forradalmak” nagyjából annyit értek el, hogy az addigi

korrupt és gátlástalan oroszbarát diktatúrákat, korrupt és gátlástalan Amerika-barát diktatúrák

váltották fel, ennek minden következményével. Ukrajnában azonban már látványosan össze is

omlott ez a kísérlet, és hasonló sors vár a grúziaira is. Mindeközben folyamatos támadások

érik a fehérorosz rezsimet, amely a jelek szerint nem mutathat hajlandóságot az összeomlásra,

sőt a népesség általános életminősége lényegesen jobb, és kevésbé romlott az elmúlt két

évtizedben, mint bármely más utód-államban.

És végül az iszlám, az ortodox és a nyugati kereszténység az elmúlt évszázadok során mindig

is legérzékenyebbnek számító érintkezési pontja, a „Nyugat Balkán”. Hogy milyen intenzitású

tektonikus erők dolgoznak e civilizációs ütközési térben, azt jól jellemzi a következő két, a

„main-stream” által tökéletesen megmagyarázhatatlan, összefüggés. Milosevics, Mladics és

Karadzsics rezsimje elleni háborúnak két igen kényes elemére figyelhetünk fel. A globális

birodalom a II. világháború óta először bombázott európai földön, méghozzá nem is

akárhogyan. A B1-es szuperbombázók, darabja kb 100 milliárd forint, Missouri államban

szálltak fel nap, mint nap, az Atlanti óceán felett átrepülve ledobták „smart” bombáikat

Budapesttől alig 300 kilométerre, délre, majd leszállás nélkül visszarepültek az USA-ba. No

comment! A másik, hogy az USA nemcsak beleegyezett, de logisztikailag segítette is, hogy

kb. 3 ezer főnnyi álig felfegyverzett, (az USA fő ellenségének számító) mindenre elszánt

mudzsaheddin harcos amerikai szövetségesként harcoljon a Balkánon élő moszlim

testvéreikért. No comment! De, ha mégis megpróbálnánk értelmezni mindezt, akkor röviden a

következőket mondhatnánk. A Balkán szocietális mélyszerkezetének legbelső rétegeiben a

„birodalom” saját ontológiai „inverzével” szembesült. Egy olyan „lokalitással”, amely a jelek

szerint még az iszlámnál is veszélyesebb és eltökéltebb módon képes megvédeni érték-tereit, s

teszi mindezt ráadásul Európa közvetlen perifériáján. A planetáris liberalizációt követelő

birodalom, amely a lokalitások érték-mezőihez való abszolút szabad hozzáférést tekinti az

egyetlen lehetséges világértelmezési logikának, brutális egyértelműséggel kívánta jelezni,

hogy akár Európa belsejében is teljes fegyver-arzenáljával torol meg minden ehhez hasonló

„elhajlást” a globális normáktól.

Kelet és Közép Európa tehát egy java részt egészen újfajta fegyverekkel vívott globális

háború hadszíntere, vagy legalább is „műveleti területe”. Ennek pusztító következményei

nemcsak, hogy a „régi-új” eleitek minden csoportja által beígért felemelkedést, szabadságot és

jólétet nem hozta el, de az itt élő társadalmak 60-80%-a véglegesen az átalakulás vesztesévé

vált. Ezen belül az alsó 30% egyre elroncsoltabb állapotba kerül, az alsó 10% pedig a

harmadik világbeli pária-lét felé halad feltartóztathatatlanul. A térség onto-szociális

metaforája egyre inkább a „lejtő”, a lejtőn való lecsúszás nyomasztó fenyegető élménye. A

Magyarország nevű lokalitás lepusztulása az egész térségen belül is a legmegrendítőbbnek

tűnik fel. Ennek körülményeiről és valószínű okairól a következő fejezetben szólunk.

Negyedik tétel, avagy a „magyar beteg”

Azt a történelmi válságot, amit a magyar társadalom most átél, négy „lét-rétegben” próbáljuk

ábrázolni.

Amit a felszínhez legközelebb eső rétegben mindnyájan átélhetünk, az a közbeszéd válsága,

az elemi szintű társadalmi kommunikáció szétesése. Talán a „verbális polgárháború” kifejezés

illik leginkább arra az egyre hisztérikusabb küzdelemre, amelyet a mind zavarosabbá váló

„narratívák” vívnak egymással. A pszichológia romboló-konfliktusnak, a játék-elmélet

negatív végösszegű játszmának nevezi az ilyen helyzeteket. Fő jellemzője, hogy mindenki

veszít, sőt mindenki tudja is már, hogy mindenki veszít, de már nincs kiszállás a destruktív

örvénylésből. Mivel mindennek az átélése súlyos kognitív disszonanciát okozna, ezt

elkerülendő a szereplőkben eluralkodik egy igen veszélyesen patologikus logika, miszerint, ha

én nagyobb kárt tudok okozni a másiknak, mint ő nekem, akkor az, számomra „nyereség”.

Rég óta tudjuk, hogy egy közösség önmaga által való elpusztításának ez a legbiztosabb

módja. Nehéz ma már pontosan beazonosítani, hogy mikor és hogyan kezdődött mindez, hisz

valamennyi szereplő szerint a „másik” a felelős, hisz „ő kezdte”. Az elemzés végén még

visszatérünk erre a kérdésre, amikor a 2006 őszi „sajnálatos események” feldolgozása során a

válság-rétegek áttekintése alapján teszünk kísérletet a „hazugság”, mint központi toposz

szerkezeti elemzésére. Most elöljáróban csak azt a munka-hipotézist kockáztatjuk meg, hogy

egy olyan globális birodalmi alávetettségben létező „lokalitás”, mint Magyarország, a

politizációs rendszerben a hazugság eleve strukturálisan kódolva van. Ez azt jelenti, hogy a

saját lokalitásuk stratégiai érdektörekvései („lét-érdekei”!) és a birodalmi diktátumok

kényszerítő hatalmi mechanizmusai közé szorult elitek lét-eleme a hazugság (a „színlelés”, ha

így jobban tetszik). Az adott lokalitás hosszú távú érdekeiből kiindulva azonban nagyon nem

mindegy, hogy a „hazugság” inkább a lokalitás érdekeinek jobb érvényesítése érdekében

irányul a birodalom ellen, vagy fordítva a birodalom „komfortos” kiszolgálása érdekében

irányul a saját lokalitásának lét-érdekei ellen. A verbális polgárháború mai állapotában

azonban mindennek a nyílt diskurzusban való megjelenítése egyelőre lényegében teljesen

kizárható.

Maga a közbeszéd válsága csupán a válság-tér felszíni rétege, de önmagában is képes arra,

hogy lehetetlenné tegyen minden olyan válság-kezelő mechanizmust, amely esélyt adhatna a

krízisből való kikeveredésre.

A válság második rétege maga a „rendszer-válság”, a „rendszer-váltás rendszerének” a

válsága. Már önmagában az is árulkodó jel, hogy mindezt csak ilyen bonyolultan lehet

kifejezni, hogy „a rendszer-váltás rendszere”. Arról árulkodik, hogy a rendszer-váltási

mitológia legyártóink az elmúlt húsz év során még egy soványka kis „-izmusra” sem futotta

az erejükből, szemben az előző rendszerrel, amely büszkén „szocializmusnak” nevezte

önmagát, noha ontológiai értelemben szinte semmi köze nem volt saját elnevezéséhez. (A

cinikusok szerint a mai rendszer összebarkácsolói tudták, hogy nem is érdemes „izmust”

kiagyalni arra a kis időre… ) Nyílván jó oka lehetett a rendszer urainak arra, hogy a

„kapitalizmus” kifejezést lehetőleg kerüljék, és a közbeszédben való rögzülését

megakadályozzák, pedig talán valóban ez a kifejezés állna a legközelebb a rendszer

minőségéhez. Ám a magyar társdalom nagyobbik fele számára a kapitalizmus szó rejtett

konnotatív üzenete már a „rendszer-váltás hajnalán” is inkább negatív volt, és ma még sokkal

inkább az. Mint azt már jeleztük, magát a „rendszert” egyébként a társadalom soha nem is

fogadta el, és már csak azért sem fogadhatta el, mert, hogy erről soha senki nem kérdezte

meg. Az „első szabad választásokon” ugyanis csupán a nagyjából ugyanazt ígérő, önmagukat

„kinevező” pártvezetőségek között választhattak, így döntésük aligha lehetett megalapozott.

Így aztán a mai magyar társadalom nagy része úgy van ezzel, mint az idevágó viccben

szereplő ember, akit 1952-ben bevittek az ÁVÓ-ra. „Megcsíptünk komám”-mondják neki az

ávósok, „azt hallottuk, hogy te visszakívánod a régi rendszert”. „Én?!”-méltatlankodik

emberünk, „hát alig várom, hogy ez is elmúljon!”

Mivel ma már nyílván való, hogy a társadalom legalább két harmada véglegesen vesztese a

változásoknak, és az alsó egy harmad pedig a történelemből kilökött réslakók roncs-, illetve

pária-társadalmává vált, így a rendszer-váltás rendszere nem egyszerűen most bukik meg,

hanem csak most derül ki róla, hogy „ab start meg van bukva”. A bukás fő oka éppen az, hogy

a változások megtervezéséből és kivitelezéséből tökéletesen „kihagyott” többség olyan

társadalom újratermelési „lejtőre” került, amely végzetes következményekkel járhat. A

rendszert így „egyedül összebarkácsoló” elitek egy olyan konstrukciót hoztak létre, amely

szinte teljesen képtelen volt a magyar társdalom hosszú távú reprodukciós problémáinak nem

csak a megoldására, de még a stratégiai célok megnevezésére is. És mivel a rendszer-váltás

kudarca egyelőre elbeszélhetetlen az egymással egyébként gyilkos csatát vívó elit-

csoportokat, gyilok ide, vagy oda, cinkos érdek-egyezség kapcsolja össze a rendszer-válság

eltitkolását illetően. Sőt, változatlanul éppen azon versengenek egymással, hogy melyikük

tudja önmagát a rendszerváltás „igazi örökösének” feltüntetni. Ez azért tragikomikus, mert

miközben hanyatt-homlok menekülniük kellene a bukott rendszer „szerzőségének” kétes

dicsőségétől, éppen e kétes dicsőség megszerzéséért készek akár elpusztítani is egymást.

Ebből az aspektusból szemlélve a válság első szintjeként elemzett „diskurzus-krízis” egy

diszkrét ködfüggöny szerepét játssza, amely segít a közös érdekeltség pikáns tényének

elfedésében. Az elitek ugyanis azt pontosan tudják, hogy a rendszer bukása most már

visszavonhatatlanul az ő kollektív bukásukat is jelentené.

A válság igazán meghatározó harmadik szintje azoknak a fő társadalom-újratermelési

problémáknak a bonyolult rendszere, amelyeket a rendszer-váltó elitek nem, hogy megoldani

nem tudtak, de lényegében értelmesen megnevezni sem. Bukásukat, amelyet persze még igen

sokáig képesek lehetnek elodázni, éppen az erre való alkalmatlanságuk és képtelenségük

okozza.

Lássuk akkor most már, hogy melyek is lennének ezek a nagy erejű társadalom-reprodukciós

problémák, először csak listaszerűen, aztán egyenként részletesen is elemezve. Az első és

legalapvetőbb kérdés a nemzet spirituális talapzatának helyreállítása. A második a magyar

társadalom demográfiai egyensúlyának a visszaszerzése. A harmadik a népesség komplex

értelemben vett testi-lelki egészségének a helyreállítása. A negyedik a generációk közötti

elemi szolidaritási kötések helyreállítása, a társadalmi kohézió erősítése, amelynek fontos

eleme az a kérdés, amely általában nyugdíj-kérdéssé szokott egyszerűsödni.

Mielőtt a részletes kifejtésbe belekezdenénk, egy rövid megjegyzés arról, hogy miért nem

szerepel a „gazdaság” kérdésköre az első négy nagy erejű megoldandó kérdés között. Ahogy

azt már a bevezetőben is említettem, ennek döntő oka az, hogy amit gazdaságnak szokás

nevezni, az csupán derivátuma a fenti komplexumoknak. A gazdaság csak akkor lesz sikeres,

ha előbb hosszú távú átfogó választ adunk ezekre a kihívásokra. Amíg ez nem történik meg,

addig csak illúzió minden olyan elképzelés, amely éppen fordítva, az elvont, semmiben

lebegő „gazdaságtól” várja az egyre romló társadalom-reprodukciós folyamatok

jobbrafordulását. Ez egyúttal arra is ráirányítja a figyelmet, hogy milyen veszélyes

leegyszerűsítés a „versenyképességet” a meghatározó gazdasági szereplők profitabilitásával

azonosítani, mint ahogyan azt az uralkodó közbeszéd ma teszi.

A megoldandó társadalom újratermelési kérdések között első helyen kell tehát értelmeznünk

azt, amit az imént a nemzet spirituális talapzata helyreállításaként említettem. Bár a

spiritualitás megroppanása a globalitásba forduló nyugatias modernizáció világszerte

jelentkező következménye, a magyar társadalom számára ez még súlyosabb kérdésként merül

fel. Ennek fő okai között szerepel az a tény, hogy az 1918 és 1956 között eltelt időszak során

több olyan hatalmas erejű trauma érte a nemzetet, amelyből évszázadonként egy is elég volna

a spirituális talapzat megroggyanásához: Trianon, a Holokauszt, a világháborús pusztítás,

kitelepítések és végül maga 1956. Ezeknek a megrendítő történéseknek nemcsak a

feldolgozása nem történt meg, hanem ezt színlelve valójában pusztító elfojtások, elhallgatások

egymásra torlódó rétegei mérgezik ma is a „kollektív tudattalant”. A neuro-immuno-biológiai

kutatások ma már meglehetősen egyértelmű összefüggést tudnak kimutatni az ilyen típusú

elfojtások és a morbiditási és mortalitási ráták alakulása között. Ha egy közösség nem élheti át

szabadon saját azonosságát, tehát nincs „eredet-mítosza”, „üdv-története” és „szenvedés-

története”, akkor az előbb, vagy utóbb az egész társadalom-reprodukciós rendszer

meggyengüléséhez, hanyatlásához és végül pusztulásához vezethet. Az elmúlt évszázad során

a magyar nemzet szinte teljesen elvesztette ezeket a spirituális pilléreit, e komplexum fő

elemeinek átélését tiltották, megbélyegezték, megalázták, vagy egyszerűen csak nevetség

tárgyává tették a nyílt, vagy napjainkban inkább rejtett „értelmező és tematizációs” hatalmak.

A destruktív folyamatok megállítása és a spirituális talapzat helyreállítása természetesen a

lehető legkedvezőbb feltételek között is több évtizedig tartó türelmes munkát igényel, és

egyelőre e munka megkezdésének szinte minden feltétele hiányzik. Azonban minél később

kezdődik el, annál hatalmasabb erőfeszítéseket igényel majd, ezért döntő jelentősége van

mindennek, ami ezen a téren történik.

A társadalom-reprodukciós kérdések összes többi eleme valójában a spirituális talapzat

megrendülésével hozható összefüggésbe, és közvetlenül kimutatható a második kérdéskörnél,

a demográfiai-reprodukció komplexumánál. Ben Wattenberg amerikai demográfus kissé

cinikus, de találó szállóigéje szerint „The capitalism is the best contraception.”, vagyis a

legjobb fogamzásgátló, maga a kapitalizmus. Az elmúlt évszázad története kétségtelenül

alátámasztani látszik mindezt, hiszen a termékenységi ráták visszaesése annál gyorsabb volt

minél viharosabban zajlott le az adott társadalom westernizálása. Ahhoz, hogy egy társadalom

népessége egyensúlyban legyen, a teljes termékenységi mutatónak 2,2 és 2,1 között kell

mozognia. Magyarországon először a Trianon utáni évtizedben zuhant a termékenység 4,5-5.0

körüli értékről 2,5-2,8-re, és utoljára az ötvenes évek „Ratkó nemzedékénél” maradt stabilan

az egyensúlyi érték felett. 1956 óta azonban mindössze két olyan év volt a hetvenes évek

közepén, amikor 2,0 fölé tudott kerülni. Folyamatos süllyedés nyomán, mai értéke 1,2 körül

van, és részben ennek köszönhető, hogy ma már több mint 50%-kal többen halnak meg

Magyarországon, mint, amennyin születnek. Csekély vigasz, hogy a nyugatosodás mindenütt

hasonló következményekkel jár. Ma már néhány ország kivételével mindenütt hasonló a

helyzet Nyugat Európában, csak ezt egyelőre elfedni látszik az a tény, hogy ott egyelőre

lényegesen jobbak a halálozási mutatók. A fő ok a nyugatias létmódban rejlik, amelynek

lényege, hogy a gyermek-vállalás, vagy „öröm-jószág szerzésként”, vagy piaci tranzakcióként

tételeződik, tehát, vagy egzotikus hóbort, vagy deficites vállalkozás, és, mint ilyen a

kalkulatív mentalitás számára elfogadhatatlan. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy

szétverődőben van a gyermek „természetes élőhelye” a család is. A globalizálódó gazdaság a

pénzforgási sebesség gyorsítása érdekében a fogyasztást irreálisan kiterjeszteni igyekszik,

mind térben, mind időben. Ez azt jelenti, hogy az engedelmes „fogyasztóerő” (a munkaerő

mintájára), azt is elfogyasztja, amire nincs szüksége (térbeli dimenzió), és (hitelben) akkor is

fogyaszt, ha nincs jövedelem-fedezete, és ezzel a jövőjét éli fel (idő dimenzió). Mindez

értelemszerűen hatalmas ösztönző erőt jelent a családnak, mint intézménynek a

visszaszorítására. A spirituális talapzat megroppanásától a globális pénzhatalmi érdekeken át

a minket körülvevő lét minden eleme szembe megy tehát a demográfiai egyensúly

helyreállítására irányuló erőfeszítésekkel, így itt is hatalmas energiáknak kellene

megmozdulni ennek érdekében. És az idő sürget, az emberi világ ugyanis nem ismeri a

demográfiai „űr” fogalmát. A történelem során a fogyó népességű térségekbe a demográfiai

vákuum kikerülhetetlenül beszippantotta azokat a kultúrákat, amelyekben népesedési

„túltermelés” zajlik.

A harmadik nagy kérdéskör az egyszer már érintett egészség-komplexum. Azért nem

szerencsés mindezt egészségügyi kérdésként kezelni, mert az egészségügy, mint funkcionális

alrendszer csupán kb. 10%-ban járul hozzá egy társadalom testi-lelki, vagyis mentális

intellektuális, morális, spirituális „lét-teljességéhez”, vagyis egészségéhez. A magyar

társadalom a 60-as évek vége óta folyamatosan igen rossz reprodukciós teljesítményt nyújt

ezen a téren. A születéskor várható élettartam és a megbetegedési, valamint halálozási

mutatók egyaránt jelentősen romlottak a 90-es évek közepéig. Azóta ugyan érzékelhető

szerény javulás, de ennek fő oka, hogy az elit-csoportok általános egészségi állapota

jelentősen javult, míg a többség megrekedt a ma már nemzetközi összehasonlításban is

tűrhetetlenül alacsony szinten. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem azt jelenti, mint amit a main-

stream narratíva sújkolni igyekszik, hogy tudni illik „az egészségügy alacsony hatékonyságú

ágazat”. Erre a kérdésre egyébként egyelőre nem is lehet pontos választ adni, hiszen az

egészségügyre fordított összegeket azzal a pénzben is kifejezhető „output”-tal kellene

összevetni, amit a sok ezer megmentett élet, illetve a sok százezer meggyógyított betegség

gazdaságilag is kifejezhető hozadéka. A vita azonban, jellemző módon a nélkül zajlik, hogy

kidolgoztuk volna ezeket az „egészség-vagyon” reprodukciójával összefüggő alapkérdéseket.

És, ha már van egészség-vagyon, akkor van valamilyen „amortizációs” rátája is, márpedig

szinte biztosra vehető, hogy a ma Magyarországon az egészségügyre fordított teljes összeg

legfeljebb a felét teszi ki ennek az amortizációnak, vagyis évtizedek óta „szűkített

újratermelés” folyik az egészség-vagyon területén, ennek minden nyilvánvaló

következményével. A jövőben tehát teljesen új alapokra kell helyezni a nemzet egészség

vagyonának hosszú távú reprodukciós kérdéseit, mert ennek elmaradása „üzemgazdasági”

értelemben is folyamatosan olyan veszteségek forrása, amelyek önmagukban is lehetetlenné

tehetik társadalmi fejlődésünket.

A negyedik kérdéskör a társadalom belső kohéziója, azon belül is a generációk közötti elemi

szolidaritási kötelékek megerősítése, e bonyolult háló történelmi újraszövése. Dolgozatunk

terjedelme nem teszi lehetővé, hogy a kérdéskör minden rétegét részletesen elemezzük, így

csak egy fontos, általában legtöbbször vita tárgyát képező elemét, a nyugdíjrendszer ügyét

emeljük ki. A nyugdíj jellegzetesen a modernitás intézménye. A tradicionális társadalmakban

ugyanis a közösségek a nagy-család keretei között működtették azokat a komplex

mechanizmusokat, amelyek szabályozták a munkavégzésre már nem képes időskorúak méltó

életfeltételeinek biztosítását. A modernitás ipari tömegtermelési rendszere azonban

szétroncsolta ezeket a mechanizmusokat és intézményeket, így egy sok szenvedéssel járó

anarchikus átmenet után kialakult az a struktúra, amit az óta általában csak

nyugdíjrendszerként szokás említeni. A rendszer lényege az volt, hogy a mindenkori aktív

generációk lemondanak a fogyasztásuk egy részéről, és az így felhalmozódó összeg lesz majd

a fedezete annak a nyugdíjnak, amelyet aktív koruk lezárulta után kapnak. Minden ilyen

logikára épülő rendszer azonban csak addig működtethető, amíg a népesség bővített

újratermelése tartósan fennmarad. Tekintettel azonban a demográfiai részben már említett

szlogenre, miszerint a kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló, a Nyugat társadalom-

reprodukciós rendszerének egyik legsúlyosabb kihívását e rendszerek kikerülhetetlennek

látszó megrendülése, esetleg akár összeomlása jelenti, a probléma sokkal mélyebb. Fontos

azonban rögzíteni, hogy nem magával a nyugdíj-rendszerrel és annak belső logikájával van a

baj, hanem a globalitás-kori western társadalmak végleg felborulni látszó népesedési

egyensúlyával. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert e nélkül tovább élhet az a nagyon veszélyes

illúzió, amely úgy véli, hogy a piaci alapú magán nyugdíjrendszerek megoldást kínálnak a

klasszikus, helytelenül és félrevezető módon „felosztó-kirovónak” nevezett rendszerekkel

szemben. Ez azért nem lehet igaz, mert a demográfiai válság ezeket a rendszereket ugyanúgy

érinti, hisz éppen a piaci mechanizmusok értékelik le a keresleti –kínálati változásokon

keresztül a magán-pénztári rendszerek nyugdíj ígérvényeit is. Az illúzió valószínűleg abból

táplálkozik, hogy a globális nyugdíj biztosítók olyan multinacionális vállalatok részvényeibe

fektetve, amelyek a világ olyan tereiben tevékenykednek, ahol éppen demográfiai túltermelés

van, a munkaerő olcsó, és így extraprofit nyerhető, ennek egy részét engedik át azoknak a

nyugdíjasoknak, akiknek ígérvényei a Nyugat belső tereiben folyamatosan

elértéktelenednének. Ez azonban csak addig járható út, amíg ez a strukturális erőszakra épülő

világhatalmi rendszer fennáll, és, hogy ez meddig lesz így, arra ma csak igen bizonytalan

válasz adható. A generációk közötti elemi szolidaritási kötések helyreállításának egyetlen

módja csak a demográfiai egyensúly helyreállítása lehet.

Az eddig vázolt négy kérdéskomplexum valójában ugyanannak az összefüggésnek a

különböző aspektusból való vizsgálatát jelenti. Az emberi létezés „belső természetének”

harmóniája nélkül minden emberi közösség széthullik, lét-teljesítménye hanyatlik, és végül

elpusztul. A magyar társadalom szerencsére még nem tart itt, de a hosszú távú trendjei

komoly aggodalomra adnak okot.

A bevezetőben említett négyrétegű válság-tér negyedik, legmélyebb rétegét az, az

összefüggés-rendszer fejezi ki, amelyről az első fejezetben szóltunk részletesen. A magyar

társadalom lassan egy évszázada mélyülő reprodukciós válsága ugyanis csupán

visszatükröződése mindannak, amit a „globalitás lét-módjaként” írhatunk le. Ennek újabb

részletes kifejtése helyett, most azt igyekszünk áttekinteni, hogy a „sajnálatos őszi

eseményekben” hogyan tükröződnek ezek a válság-szintek, és végül az ötödik, záró-

fejezetben a jövő kritikus elágazási pontjait próbáljuk összefoglalni.

Amint azt már említettük, az elmúlt két hónap kaotikusan örvénylő eseményinek központi

toposzává a „hazugság” vált, ezért akár ebből a fogalomból is kiindulhatunk. Az ember

nagyjából 3 és 5 éves kora között tanulja meg a hazugság képességét, és az ezt követő kb. 70

év során átlagosan száz ezer alkalommal hazudunk életünk során. Minden jel arra utal, hogy a

tudatos félrevezetés, színlelelés képessége már a fejlett szociábilitással rendelkező emlősöknél

kialakul, így e tulajdonságunkat evolúciós örökségnek tekinthetjük. Bármilyen különös is, e

képességünknek fontos agresszió mérséklő hatása van a közösségen belül, mert ennek

segítségével késleltethetjük reakcióinkat, vagyis bármilyen kellemetlen is ezzel szembesülni,

a hazugságra való képesség az evolúció során szelekciós előnnyé vált. Az a populáció,

amelynek tagjai kizárólag nyers és közvetlen igazságokkal kommunikálnak, lényegesen

magasabb konfliktus-nívón „üzemel”, mint amely virtuóz módon alkalmazza a

hazugság/elfojtás különböző eljárásmódjait. A hazugság morális elítélése mégis döntő

jelentőségű, mert e társadalom-lélektani „fék” nélkül viszont ez roncsolná, sőt akár dönthetné

romba a közösség elemi szintű együttműködési rendszerét. Vagyis újra csak ahhoz az evidens

felismeréshez jutunk, hogy egy komplex rendszer egyensúlyát az egymással ellentétes irányú

hajtóerők dinamikus együttes jelenléte adja.

A mai magyar társadalomban a társadalmi cselekvési tér hazugság-struktúráinak lényegi

elemét az adja a rendszerváltást övező hazug mitológiai szerkezet adja.

Az a tény, hogy aki „alacsonyabb konfliktus nívót” akar, az, jobban teszi, ha hallgatólagosan

elfogadja azt a nyilvánvalóan hamis állítást, hogy a rendszerváltás a szabadság, felemelkedés,

jólét stb. irányába tett történelmi lépés, amelynek fő irányaival és elveivel a társadalom

többsége egyetért, sőt kezdettől fogva cselekvően támogatja azok valóra váltását, eleve

meghatározza a hazugság rendszereink lényegét.

Az igazság ugyanis az, hogy valójában csupán a függés, alávetés, elnyomás, kizsákmányolás

stb. konkrét formái, eszközei és intézményei változtak, vagyis egy új birodalmi „szuverenitás-

gazda” uralja társadalom-újratermelési tereinket. Ráadásul az is kiderült, és ennek okait már a

bevezetőben igyekeztünk feltárni, hogy az új szuverenitás-gazda eszközei és intézményei

sokkal hatékonyabbak és veszélyesebbek. Veszélyességüket evidens módon éppen az adja,

hogy az álcázási, színlelési technikáik, manipulációs gépezetük identitás-cserélő potenciáljuk

összehasonlíthatatlanul szofisztikáltabb, mint az előző rezsimé volt. Az egyén és a kisebb,

nagyobb közösségek túlélési stratégiája tehát, mint az elmúlt néhány évszázad során

annyiszor, a birodalmi hazugság-gépezet manipulatív állításaihoz való színlelt formális

alkalmazkodásnak, és az ezzel való rejtett hétköznapi mikro-szembefordulások sűrű

szövedékének összekapcsolására épül.

Ha a „nyers igazságot” akarjuk kimondani, ez nagyjából annyi, hogy Magyarországon a 80-as

évek vége óta kiépülőben van a globalitás birodalmi hatalom-gazdaságának diktatúrája, amely

a kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszak konkrét, közvetlen alkalmazását a kollaboráns

komprádor elitekre bízza. Valójában tehát, ami eddig történt, az annak a bonyolult „szivattyú-

rendszernek” a felépítése és beüzemelése volt, amely lehetővé teszi, hogy ez a hatalom-

gazdasági komplexum a birodalom működtetéséhez szükséges erőforrásoknak a

Magyarország nevű „lokalitásra” kivetett „sarcként” értelmezhető részét kíméletlenül kiszívja

innen. Ezt az alábbi három elemből álló számsor pontosan szemlélteti.

A magyar társadalom döntő többségét kitevő „munkaerő tulajdonosok” reálbérei az 1988 és

2008 közötti húsz év során évente mindössze 0,7%-kal növekedtek, ami még szimbolikusnak

is alig mondható, hisz általában évi 2%-os szint alatt a növekedés lélektanilag nem is

érzékelhető. Az összjövedelem, tehát a GDP éves növekedése is kifejezetten szerény ugyan,

2,3%, de azért mégis több mint háromszorosa a bérből és fizetésből élő többség pozíció-

javulásának. (Ebből persze az is kiderül, hogy e két évtized során a magyar gazdaság

egyáltalán nem közeledett az európai átlaghoz, tehát minden ellenkező híreszteléssel szemben

semmilyen felzárkózás nem történt. Arról nem is beszélve, hogy ráadásul a GDP még

„felfelé” is torzít, hisz a repatriált profitokat is tartalmazza, a valóságban tehát még ezen a

formális gazdaság-technikai szinten is lemaradóban vagyunk.). Helyzetünk lényegét azonban

a harmadik adat fejezi ki, mely szerint az itt tevékenykedő külföldi tulajdonú, döntően

transznacionális vállalatok adózás utáni profitjának éves átlagos növekedési üteme kb. 23%

volt! A rendszer egyetlen szereplőjének ilyen kirívóan magas részesedése csak úgy képzelhető

el, ha nagy és rohamosan növekvő erőfölénye van, és ezzel gátlástalanul vissza is él.

Jóhiszeműen azt gondolhatnánk, hogy ez az elképesztő dinamika csak a folyamat kezdetén

volt nagyon magas, és az óta csillapodóban van, a helyzet azonban ennek éppen a fordítottja.

2005-ben például ez az adat 35% volt, és 2006-ban valószínűleg ennél is magasabb lesz. Az

előttünk álló két év során a multinacionálisok tiszta profitja lényegében megkétszereződik,

míg a fizetésből élő többség reálbérei kb. 10%-kal csökkenni fognak.

Történik mindez olyan körülmények között, amikor e tőke-struktúrák képviselői minden

megnyilatkozásukban arra panaszkodnak, hogy összeroppannak a rendkívüli adóterhek súlya

alatt, miközben, legalább is szerintük, az állam és a lakosság éppen az ő

pénzükből túlfogyaszt, pazarol, hedonizál, ami így tovább nem mehet, sürgős és radikális

változásokra van tehát szükség. Nagyjából tehát így fest ma az a hazug mitológiai háttér,

amelybe „berobbantak” az őszi történések.

A globális értelmező erőszak hamis narratívája szerint tehát a „gazdaság jól teljesít”, de az

állam és annak polgárai súlyosan eladósodtak, mert pazarolnak és túlfogyasztanak, s

mindezért drasztikus erőforrás-megvonással kell őket büntetni. És, hogy ez többé ne

fordulhasson elő olyan „reformokat” kell bevezetni, amelyek végleg rögzítik is az új elosztási

rendet. Egyensúly és Reform lettek tehát az új kormánystratégiai fő pillérei.

Ami igazán abszurddá teszi mindezt, az, az, hogy az egymással gyilkos küzdelmet vívó „jobb

és baloldal” között a lényeget illetően valójában nincs különbség, hisz a hamis logika lényegét

mindketten evidenciaként kezelik. Csak éppen egy hamis meta-nyelven zajló verbális

polgárháborúban kölcsönösen egymást teszik a soha nem látott súlyosságú egyensúly-vesztés

okává. Az ellenzék azt állítja, hogy a kormányoldal hibái és bűnei vezettek a helyzethez, a

kormányoldal meg egy kicsit bonyolultabb logikával azt, hogy ő már eddig is belevágott

volna a megszorításokba és reformokba, ha a cinikus-gátlástalan ellenzék nem hajszolta volna

bele a pazarló jóléti intézkedésekbe, és…igen, a hazugságokba!

Azt most már soha nem tudjuk meg, hogy az öszödi beszéd tudatos stratégián alapult-e,

véletlen, vagy ellenzéki akció volt-e, ennek azonban most már nincs is igazán jelentősége.

Hiszen csak annyi történt, hogy közvetlen „bizonyíték” keletkezett arról, amit egyébként

előtte is tudott már mindenki. Arról tudni illik, hogy egy birodalmi függésben lévő ország,

komprádor elitek által dominált uralmi terében a hazugság a napi rutin alapeleme. A

kollaboráns elit állandóan hazudik részben saját népének, részben „kitartóinak”, a globális

gazdáknak, e nélkül ugyanis egyszerűen nem lehet kormányra kerülni.

A valóságos folyamatok „elbeszélhetetlenek”, a nép már nem értené, a globalo-gazdi viszont

nagyon is értené, és azonnal megsemmisítene minden olyan politikai erőt, amely nyíltan ezzel

próbálkozna. Pedig ez a lényeg nagyon egyszerű.

Arról van szó, hogy az állam és polgárai nem „túl-felhasználók”, hanem „alul-

finanszírozottak”.

A multinacionális tőke-struktúrák ugyanis minden lokalitás értékmezőit úgy akarják használni

profit-termelésre, hogy ezért a lehető legalacsonyabb „használati díjat” akarják fizetni.

Úgy használják tehát a „lakosság-üzem” termelvényét, a jól képzett, fegyelmezett, innovatív,

kreatív, hogy azonos teljesítményért harmad, negyed annyi bért fizetnek, mint amennyi a

nyugati kultúrában az ilyen minőségű munkaerő egyensúlyi ára.

És úgy használják az „állam-üzem” termelvényeit, az egész komplex infrastruktúrát, amely

részben a munkaerő megtermelését, részben a jogrend, közrend, környezet stb. reprodukcióját

foglalja magába, hogy azért sokkal alacsonyabb adó és járulék-tömeget fizetnek be, mint,

amennyit ebből a rendszerből nap, mint nap elhasználnak.Ha pedig e két „üzem” tartósan nem

kapja meg tőlük az egész „lokalitás” egyszerű újratermelésének minimális fedezetét sem,

akkor két dolgot tehetnek, vagy folyamatosan lepusztulnak, vagy éppen ezt a lepusztulást

elkerülendő, rohamos gyorsasággal eladósodnak, annak érdekében, hogy a globális tőke-

struktúrák által való kifoszthatóságukat a jövőben is fenntartsák. És valóban éppen e két

stratégia roncsoló kombinációját igyekezett megvalósítani a mindenkori állam és annak

polgárai.

Ami most „egyensúly és reform” címén elkezdődött, az nem más, mint amikor a kifosztók

arra kényszerítik az általuk eddig is kifosztottakat, hogy azonnal fizessék vissza azokat a

hiteleket, amelyeket éppen azért kényszerültek felvenni, mert a kifosztók az általuk termelt

„jószágok” ellenértékét tartósan nem fizették meg.

A munkaerő tulajdonosok reálbéreit láthatólag végleg rögzítik a 70-es évek végének szintjén,

hisz 2008-ban az egy keresőre eső reálbér pontosan azonos lesz az 1978-assal. A másik

oldalon viszont a munkaerő-újratermelést végző intézmény-rendszer privatizálásával a

humán-reprodukció költségeit globális piaci szintre viszik fel néhány éven belül. Az

„öngondoskodás” hamis és gonosz mítoszával biztatják az így harapófogóba került vesztes

többséget arra, hogy a jelenlegi Kádár kori szintű béreivel most szíveskedjék a „pénztárhoz

fáradni” és üzleti alapon fedezni maga és családja oktatási, kulturális és egészségügyi

szükségleteit. (Azokat a szükségleteket, amelyeknek fedezetét a Kádár korszakban egyszer

már levonták tőle, anélkül, hogy erről értesítették volna!) Ha pedig erre valami rejtélyes okból

nem lenne képes, akkor ezért csak magát okolhatja, hisz világosan „meg lett mondva”, a

Kádár korszak véget ért, „nincs több ingyen ebéd”. Nos, „mindössze” ennyit kellene a

nyilvánosság elé tárni, hogy a magyar társadalomnak esélye legyen arra, hogy élve kerüljön ki

abból a társadalom-reprodukciós kataklizmából, amibe elitjeinek hála, az elmúlt évtizedek

folyamán belesodródott.

Az öszödi beszéd és annak fogadtatása azért tragikomikus, mert a legvadabb bírálók is

mindössze a lényeget vétik el. Azt tudni illik, hogy a miniszterelnök éppen akkor hazudik

igazán ebben a beszédben, amikor látszólag igazat mond a megszorítások és „reformok”

szükségességét illetően. Mint ahogy az is mulatságos, hogy óriási felháborodást váltott ki,

hogy „másfél évig nem csináltunk semmit”. „Még szerencse”- mondhatnánk, hisz a

kollaboráns liberális elitek szótárában a „csinálni valamit”, az azt jelenti, hogy „reformokat”

hajtanak végre. A „reform”, meg a helyreállítását jelenti, mindannak amit a XIX. századi

kapitalizmus pusztító világával már végleg meghaladottnak vélt a nyugati ember. Hasonlóan

groteszk persze az is, hogy a választásokon győztes liberokrata oligarchia kizárólag azokat

csapta be, akik rászavaztak, mert hittek neki, de ezek aligha tüntettek utólag ellene. A

társadalmi tiltakozás részvevői kizárólag azok voltak, akik már a választások előtt is pontosan

tudták, hogy szemfényvesztés az egész, így felháborodásuk hitelessége nem látszik igazán

megalapozottnak. Íme a hazugság-örvények és fortélyos félelmek kegyetlen logikájának

kikerülhetetlen következménye. A nemzet döntő többségének megalázott szomorú és

reménytelen „némasága” nagyon is „beszédes” jel.

Az 1956 ötvenedik évfordulójára „rácsúszó” felháborodási hullám alaktalan, zavaros,

megformálatlan lázadása látványosan mutatta meg, hogy sem a magyar társadalom kifosztott,

vesztes többsége, sem az ezek nemzet-stratégiai felemelését ígérő politikai erők nemcsak

ilyen stratégiával nem rendelkeznek, de nem is értik az egész folyamat lényegét. Vagy, ami

még rosszabb, nagyon is értik, de ők is a globális gazdával való „együttműködés” lehetőségét

keresik, hogy mind eközben saját oligarchiájuk jólétét a nemzet felemelkedéseként

ünnepelhessék. Így aztán 1956 tragikomikus „újratöltése” egyszerre volt silány paródia és

vészjósló „dance macabre”. Hogy mi olvasható ki ebből a nem túl bíztató keverékből, azt a

most következő zárófejezetben igyekszünk felvázolni.

A most már majdnem egy évszázada megoldatlanul egymásra torlódó válság-ciklusok a

magyar társadalmat egyre mélyebb és veszélyesebb szintekre sodorják. Ez az önteljesítő

jóslatként magát erősítő folyamat egyre lejjebb taszít minket azon az általános társadalom-

reprodukciós lejtőn, amelyet egyelőre megérteni és feldolgozni sem tudunk, nem, hogy

megváltozatni. Azt kellene tehát tisztázni, hogy mi lehetne az a pont, amelyből kiindulva

emberségesebb irányba fordíthatnánk jövőnket.

Ha a válság legmélyebb szintjéről indítjuk a megoldásokról való töprengésünket, nem túl sok

biztatót mondhatunk. A globalitás birodalom-építési folyamatai most a lét-roncsolás

elkerülhetetlennek látszó gyorsulását valószínűsítik. A globális világháború valamennyi

frontja csak igen bizonytalanul prognosztizálható. Bár a Nyugat globalizációs birodalma

egyre látványosabban mutatja fel alkalmatlanságát és képtelenségét a világ és benne saját

helyzetének megértésére, de ez az állapot egyúttal eddig elképzelhetetlen „világ-egyezségek”

megkötése felé mutató kényszereket is létrehozhat. Olyan eurázsiai léptékű koalíciókat, amely

Párizstól Pekingig húzódó íven kísérelné meg a nyugatias lét-mód lassú és ellenőrzött

korrekcióját. Ma még nagyon nehéz lenne az ilyen koalíciók esélyeit megjósolni, de a

civilizációs ellensúlyok új rendszere döbbentheti rá a nyugatias globalizáció uralmi

struktúráit, hogy csak a világ valamennyi nagy kultúrájának a re-szakralizálódás irányába tett

összehangolt lépései adhatnak esélyt az emberiségnek a túlélésre.

Ha századunk során ez az új egyezség nem tud elkezdődni, az megpecsételheti az emberiség

sorsát, és a harmadik évezred első évszázada egyben az emberiség utolsó évszázadává válhat.

Mindez ma már nem pusztán sötét vízió, hanem az öko-szocio-kulturális lebomlás-szétesés

megannyi jelével alátámasztható, kézzel fogható tény.

A globális lét-mód kényszerítő, fegyelmező és értelmező erőszakra épülő rombolását

megállítani azért nem egyszerű feladat, mert e struktúra számos intézménye és reprezentánsa

ma már maga is nyíltan hangoztatja súlyos aggályait, vagy legalább is fenntartásait az egész

rendszerrel kapcsolatban. A leghatalmasabb transznacionális vállalat-óriások vezetői, a

Valutaalap és Világbank volt és jelenlegi irányítói, köztük Nobel díjas közgazdászok, a

legtekintélyesebb értelmező-hatalmi komplexumok, mint például az Economist egyre

szélesebb nyilvánosságot adnak az egyre mélyebb kritikáknak. A lét-berendezkedés egésze

tehát mutatja jelét a konstruktív tanulásnak is. Az egész masinéria azonban részben

tehetetlenségénél fogva, részben azért, mert a fenti önkritikák sokszor inkább taktikai

lépéseknek bizonyulnak, mint például a Corporate Social Responsibility nevű kezdeményezés

esetében, a világ folyamatainak alapvető iránya változatlanul az egyre erősödő önpusztítás.

A másik súlyos ezzel közvetlenül összekapcsolódó probléma, hogy a globális birodalmi

függés gyakorlatilag teljesen ehhez igazította a „lokalitások” elitjeinek egész rekrutációs

bázisát. Logikus ugyanis, hogy az egész világ valamennyi lokalitásához „szabad hozzáférést”

követelő fenti uralmi hármas az elmúlt évtizedek során professzionális szintre fejlesztette a

kollaboráns elitek „megkonstruálását”. És mivel mindez túl jól sikerült, könnyen lehet, hogy

ez önmagában is súlyos gátja lehet a lét-mód korrekciójának. A helyi komprádor rétegek

ugyanis a lokalitások egész komplex újratermelési rendszerét olyan mértékben torzították

hozzá a globalitás lét-roncsolásához, hogy minden beavatkozás nyomán a rendszer újra és újra

visszaállna az eredeti állapotába. A Bibó István által „hamis realizmusnak” nevezett

beállítódás olyan mélyen rögzült már, hogy nagyon nehéz elképzelni minden ellenkező irányú

változást. Érdemes tehát kicsit hosszabban is idézni, hogyan is írt minderrő közel hatvan évvel

ezelőtt:

„A politikai és társadalmi zsákutcáknak ezen a sorozatán bukdácsolt végig a magyar nemzet,

amíg végül a maga fikciókból, feltevésekből, követelésekből és vágyképekből álló

államépítményének a romjai között újra szembekerült a valósággal. Ez alatt az időszak alatt a

magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a

maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, de nem is volt szabad. Ahol a tényeket nem

az okok és okozatok egyszerű láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások

jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erőket, s

ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat. Ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra

való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek

helyességének az objektív mértéke, s helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere

szerepelt erkölcsi értékmérőként. Minden eltorzulás, ami ez alatt az idő alatt a magyar

közösségi élet különböző területein megmutatkozott, valamilyen módon visszavezethető az

alapvető politikai és társadalmi konstrukció hamisságára. Egy hamis konstrukció, akármilyen

területen, közjogi, politikai, ideológiai, társadalmi vagy gazdasági területen épül is ki, ha

egyszer valamilyen szerencsétlen okból beépül az illető közösség szerkezetébe, akkor abban

megindít egy fordított kiválasztást. Hosszú lejáratra pedig ez a fordított kiválasztás az egész

közösség vezető rétegét kicseréli és logikusan vezet az egész uralmi szféra erkölcsi és értelmi

lezülléséhez.

Közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz, két dolog szükséges:

a ténylegesen keresztülvihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus, és a feladatok

belső törvényeit jól felismerő lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságoknak valamiféle

zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál egyszerre realista és

lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias

embereket, akik számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenek

felett, és ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság

fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy

alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis

feltételei között való ide-oda tologatásában merül ki. A másik oldalon a lényeglátás

adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb

közösségekbe vonulnak vissza, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba,

sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és

ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják.”

Ezeket a sorokat Bibó István 1948-ban fogalmazta meg, és elemzésének „célpontja” a

kiegyezés hamis rendszere. Gondolatainak megrendítő „lényeglátása” azonban minden

bizonnyal hasonlókat mondhatott volna ki az ún. „szocializmus”, de az ún. „rendszerváltozás”

rendszerének hazug konstrukciójáról is. A helyzet tehát abszurdnak látszik, hiszen olyan

elemek lennének a változás alapfeltételei, amelyekhez éppen a változások nyomán juthatnánk

el. Ráadásul a lokalitások szintjén a politizációs tér hiszterizálása, mint nálunk is, olyan

szintre jutott, hogy ez önmagában is megbénít minden korrekciót, pontosabban az abszolút

erőfölényben lévő, a globális „hidraulikát” működtető erők számára tesz teljesen szabaddá a

további rombolást „reformok” címén.

Az egyetlen esélyt csak az adhatná, ha az Európai Unió legmagasabb hatalmi struktúrái

maguk kezdeményeznék a lét-mód világméretű korrekcióját, és egyúttal összehangolt

stratégia keretében hozzá is látnának a re-szakralizáció reformokhoz. Ezek a változások éppen

ellentétes irányba mutatnának, mint a globarokrata erők neoliberális reformjai napjainkban.

Egy újabb európai identitásra épülő „New Deal” megkötésére épülne mindez, amelynek

lényege hasonló volna Roosevelt és a háború utáni európai jóléti állam és szociális

piacgazdaság stratégiáihoz. A liberalizáció, dereguláció, privatizáció indoktrinációjának a

rosszindulatú burjánzás metaforája helyett az élet szabályozásra és önszabályozására kellene

épülnie. A helyi cselekvés, önszabályozó öko-szociális egyensúlyra épülő lokális piacok

erőfölényt és az azzal való fenyegetést eleve kizáró integrációjára épülő szerves rendszer

megteremtése lehet az egyetlen kiút. Az EU-nak teljes anyagi és erkölcsi támogatást kellene

adnia a lokalitások sokszínű koalícióinak, és az open acces volna aritka kivétel és nem a

szabály. A nacionalista, populista, protekcionista megbélyegző jelzők helyett a lokalitások

helyi társadalmai egyenjogúságra épülő öntudatának pozitív jelzői lennének, hiszen eredeti

jelentésük „hazaszerető, népakaratot követő, és védelmező”, csak a globális értelmező erőszak

fordította ellentétébe ezt az eredeti jelentést.

A folyamat egyik legkényesebb eleme a belső „kiegyezés”. A fő nehézségét az adja, hogy az

elitek döntő többsége olyan mértékben azonosult már a kollaboráns-komprádor mintákkal,

hogy, még ha be is következne a fent vázolt globális fordulat, a lokális szintű szocializációs

determinációk, sőt fixációk újra és újra visszaterelnék a folyamatokat jelenlegi patologikus

medrükbe. Ma még nagyon nehéz elképzelni, hogy a kóros beállítódás, és a verbális

polgárháború során okozott sérelmek talapzatán hogyan is épülne fel az új lokális lét-mód.

Aligha túlzás tehát azt állítani, hogy merő utópia a megoldási stratégia minden eleme. Ennél

azonban csak az volna még utópisztikusabb, ha bárki azt képzelné, hogy a jelenlegi

szerveződési mód hosszú távon is fenntartható. Hiszen paradox módon ma egyetlen dologban

a végletesen hiszterizált diskurzus tér minden szereplője tökéletesen egyetért. Ez pedig az,

hogy „ez így tovább nem mehet”! Mindössze egy igen jelentéktelen apróság maradt

tisztázatlan még, hogy, ha így nem, akkor hogyan mehet tovább?

Aligha lehet persze kétségünk afelől, hogy rövidtávon a létezés szuper-makro szintjeitől a

szub-mikro szintekig bezárólag a válság-hullámok további elmélyülésére a káosz-örvények

további súlyosbodására számíthatunk. A csapdába került emberi létezés egyetlen esélye, ha

pánik helyett bölcs derűvel neki látunk, hogy megismerjük „csapdáink természetét”. Ez a

töprengés-sor e munkához kívánt hozzájárulni.