Benina - Szélcsend és Hurrikán

5/16/2018 Benina - Szélcsend és Hurrikán - slidepdf.com

http://slidepdf.com/reader/full/benina-szelcsend-es-hurrikan 1/235

BENINA

SZÉLCSEND ÉS HURRIKÁN



Prológus

– Igaz, hogy visszavonultan élek, Diandra,de biztos vagyok benne, hogy az, amit azimént javasoltál, még azon a helyen isőrültségnek nevezik, ahol te élsz! – jegyeztemmeg csöndesen, és próbáltam nem mutatni,mennyire feldúltak ikerhúgom szavai. – Oh, ugyan már, Destinee! Végre

kimozdulhatnál. Élhetnél! – csattant fel

Diandra, hangosabban, mint illett volna. Eztazonban senki nem rótta fel neki, hisz csupánketten voltunk a napsütötte teraszon.

Szerettem a békét, a csöndes magányt, amikörülvett, és cseppet sem örültem, amikor mindössze egy órával ezelőtt megjelent ahúgom, hogy az ostoba ötleteivel felforgassaaz életemet. Húsz évesek voltunk, a szüleink évekkel ezelőtt meghaltak. Mielőtt édesapánk

2



is távozott volna, elrendezte a sorsunkat, ésengem nőül adott egy barátjához, amikor tizennyolc éves voltam.

Paxton Brightmore vérbeli úriember volt, ésházasságunk egyetlen éve alatt végig alányaként bánt velem. Amikor eltávozott azélők sorából, őszintén meggyászoltam, mint

legjobb barátomat, és visszavonultam a birtokra, melyet rám hagyott. – Soha nem bírnék megfelelni a városi

elvárásoknak, ezt te is tudod. Fogalmamsincs, hogyan kell illendően viselkedni –

próbálkoztam újra a legelfogadhatóbbindokkal, ami hirtelen eszembe jutott.

Történetesen tudtam, hogyan illik viselkedni, tisztában voltam az etikettel, és

igazán a hideg futkosott tőle a hátamon. Míga szüleink éltek, addig a saját, később aBrightmore birtokon éltem, olyan emberek társaságában, akik megengedték nekem aszabad életet. Gyűlöltem a kötöttséget,

3



viszont szerettem a parkban mezítlábszaladni, legurulni a dombról, ésmegmártózni a közeli tavacskában.

Ahogy belenéztem a nővérem óceánkék szemeibe, láttam, hogy mindezzel ő istökéletesen tisztában van. Idegesen mászkáltelőttem, krémszínű, virágmintás ruhája, mely

a melle alatt volt szorosra fűzve, mindenfordulatnál lobogott utána. Fűzőt a mai divatszerint már egyetlen nő sem hordott, akrinolint, a rizsporozott parókákat is mind aszemétre hajították. Bár hasonló divat szerint

öltözködtünk, Diandra ruhájának mélydekoltázsa, érzésem szerint, mégis hagyottnémi kívánnivalót maga után. – Csak két hónap, és visszajöhetsz az

egérlyukadba... – esdekelt tovább, szinte már vártam, mikor veti térdre magát előttem ahatás kedvéért. – A vőlegényed rá fog jönni a cserénkre. Ha

más nem, ő biztosan – tiltakoztam.4



– A vőlegényem nem ismer engem.Greenfield hercege semmit nem tud rólam. – Akkor hogy lett a vőlegényed? – néztem

fel rá csodálkozva. Ez volt az egyetlen,amiben nem hasonlítottunk: tíz centiméter.Diandra ennyivel volt magasabb nálam, ésnem volt az a cipősarok, ami ezt elfedte

volna. Kisebb korunkban mindig csúfoltemiatt, de mostanra már felhagyott ezzel akellemetlen szokásával. – Flinttel épp félreérthető helyzetben

voltunk, amikor Elsegood bácsikánk

benyitott, és meglátott minket – affektáltaDiandra unottan, mintha már sokadszorraismételt történetet mesélne. – Flint ügyes volt,és gyorsan kisurrant, mielőtt a bácsi

észrevehette volna, ki is ő valójában.Gondolod, mekkora ribillió lett volna, harájön, hogy a lovászommal... – Diandra, a pikáns részletek közlését

megtarthatod a bizalmasabb barátnőidnek – 5



szakítottam félbe, mielőtt egyéb intiminformációkat is a fülembe juttathatott volna.Tudtam a Flinthez fűződő viszonyáról, és

nem támogattam a kapcsolatukat, ha eztegyáltalán lehet annak nevezni. Diandra ígyhívta, én pedig csak egyszerűen viszonynak.

Egy pillanatra összehúzta kifestett szemeit,

mintha azon töprengene, megérdemlem-eegyáltalán, hogy beavasson. Kihúztam aderekamat, és bátran álltam a pillantását.Végül is ő jött el hozzám szívességet kérni, ésnem fordítva.

Egy hosszú másodpercet követően,láthatóan ő is rádöbbent erre, mert folytatta. – Tehát a drága Buckminster Elsegood

bácsi csak egy férfit látott, de nem tudta, ki

az. Berángatott a bálterembe, és követelte,hogy mondjak egy nevet. – Atyaég! Rettentő kínos lehetett! – Az volt neki, én remekül szórakoztam.

Vicces volt látni azt a rengeteg6



megrökönyödött arcot, ahogy várják, mitmondok. – Diandra!

– Igazán az volt. Nos, a bácsi nevet akart,én pedig mondtam neki egy olyan nevet, aminekem is megfelelt – vonta meg a válláthanyagul.

Ahogy lassan felfogtam a szavai értelmét,döbbenten meredtem rá. – Nem is ismerted előtte a herceget? Jó ég,

Diandra! Mégis mit gondoltál? – Azt, hogy így két vasat tarthatok a tűzbe.

A tervem kitűnő volt, és működött is volna.Ha egy hónapon belül odaérek, és aláírom a

papírokat, az enyém lehet az az örökség, amitaz a távoli rokon hagyott rám. Nem furcsa,

Destinee? Csak énrám hagyott, és rád nem...Türelmesen elmosolyodtam. – Nem furcsa, mivel megírta, hogy arra

hagyja a vagyonát, aki még nem ment férjhez.Én pedig már özvegy is vagyok.

7



Diandra gúnyosan pillantott rám. – Hát ilyen özvegyet sem látni minden nap,

az biztos. – Gyilkos tekintetet vetettem rá,

mire észbe kapott, és visszaterelte az eredetigondolatához a beszélgetést. – Tehátelmegyek hajóval, megszerzem az örökséget,aztán felbontom az eljegyzést azzal a

herceggel. A másik variáció vésztartaléknak lett volna fenntartva, miszerint, ha lekésem ahatáridőt, hazajövök, és hercegné lesz

belőlem. – Hozzá mennél a vagyonáért?

– Te is férjhez mentél a vagyonért. – Azért az egy kicsit más – suttogtam

megbántottan.Lesütöttem a szemem, mire azonnal lágy

érintést éreztem a karomon. – Ne haragudj! Tudod, hogy nem úgyértettem.

Persze, hogy tudtam. Pontosan tudtam,mennyire hálás nekem, amiért feláldoztam

8



magam. Lényegében apánk kártyaadósságátfizettem ki magammal, és nem csupán azértén, mert Diandra tizenöt perccel később jött a

világra. Nem neki való volt a házasság, eztmindketten tudtuk. – Tudom! Semmi baj – nyugtattam meg

végül halvány mosollyal ajkamon. – És mi

történt, hogy szükséged van rám? – Wenham! – felelte, mintha ezzelmagyarázatot adott volna mindenre. – Ki az a Wenham? – A vőlegényem, Destinee! Lord Wenham

Greenfield. Ő a probléma! Miután kimondtama nevét, Elsegood bácsi párbajra hívta, de aherceg nem állt ki ellene. Azt javasolta,inkább házasodjunk össze, de mielőtt erre sort

kerítenénk, látogassam meg őt a Greenfield birtokon.Diandra várakozón nézett rám, de

fogalmam sem volt, mit vár tőlem.

9



– Még mindig nem értem, miért ütközik eza terved a másikkal. – Mert a hajóm éppen akkor indul, amikor

meg kellene érkeznem White Cragbe... – Mi az a White Crag? – A herceg otthona. – Oh – bólintottam, hogy értem, aztán

lassan átjárt az igazság, és döbbentenkerekedett el a szemem. – Oooh, Diandra,hogy fogsz megérkezni White Cragbe, haéppen elhajózol innen?

10



Els fejezető

– Őszintén, fogalmam sincs, miért hagytammagam rábeszélni erre az őrültségre! –

panaszkodtam fennhangon, amikor már útban

voltunk White Crag felé.Útitársam, Ailith Brightmore, csöndesaggodalommal telten mosolygott rám. – Amiért mindig: a hatalmas szíved az oka.

Képtelen vagy nemet mondani.

– Én tudok nemet mondani – tiltakoztam,de ahogy visszagondoltam az eddigi életemre,hirtelen egy alkalmat sem tudtam volnafelhozni a védelmemre. A tenyerembe

temettem az arcomat. – Mi lesz, ha valakiészreveszi a különbséget, Ailith?Ailith lefejtette az arcomról az ujjaimat, és

kedvesen végigsimított a kézfejemen.

11



– Akkor visszatérünk a birtokra, és élünk úgy, ahogy eddig, visszavonultan.

Elkeseredetten néztem Ailithre.

– És hogy fogjuk túlélni az arisztokráciát?Ezek az emberek nem őszinték! Egyszer Paxton kénytelen volt magával vinni egyilyen eseményre, és semmi nem az volt,

aminek látszott... senki nem az volt, akinek mutatta magát. – Ezért jöttem én is veled. Biztos lehetsz

benne, hogy én mindig én maradok. És perszeHeard is.

Heard Swanson, néhai férjem testőre volt.Amikor Paxton meghalt, felajánlottamHeardnak egy bizonyos összeget, és

javasoltam, hogy vonuljon vissza, alapítson

családot, Heard azonban megköszönte, demellettem maradt. – Igen, örülök, hogy végül engedtem, hogy

velem gyertek – mosolyodtam el végül, mireAilith csöndesen felnevetett.

12



– Ne haragudj, Destinee, de ez egyetlen percig sem volt kérdéses!

– A-a! Nem Destinee. Diandra! – javítottam

ki szomorkás-huncut mosollyal. – Erről jut eszembe. Heard maradhat a

testőröd, azonban én jobb szeretném, ha aWhite Crag-i tartózkodásunk ideje alatt nem

fednénk fel a kilétemet – hadarta Ailith.Döbbenten néztem rá. Néhai férjem elsőházasságából származott, három évvel voltidősebb nálam, emiatt a bejelentés, miszerintaz özvegy Paxton engem vesz feleségül nagy

felfordulást okozott. Ailith-szel azonban sohanem voltak problémáink egymással. Olyanvolt mindig, mintha kaptam volna egy olyannővért, akire a változatosság kedvéért nem

nekem kell vigyáznom.Magasabb volt nálam, legalább egy fejjel,tehát a húgommal egy magas lehetett.Hosszú, hollófekete haja bájos csigákbanomlott le a hátán egész a derekáig, éles

13



kontrasztot alkotva tejfehér bőrével. Teltebbvolt minden tekintetben a vele egykorúlányoknál, ő ezzel magyarázta meg, hogy

elkerülik a kérők. Pedig nem ez volt az oka.Én ott voltam, láttam, ahogy éppannyira

bezárkózik apja halála után, mint én.Rettegett minden férfitól, aki közeledett

hozzá, mert félt, hogy pusztán mesésvagyonára áhítoznak őhelyette. – Akkor milyen titulust óhajtasz magadnak

eme őrületnek az idejére? – kérdeztem féligmókásan félig kíváncsian, mire Ailith vállat

vont. – Társalkodónő.Tudatában voltam, hogy nem illik, mégis

két napon belül másodszorra tátottam el a

számat ámulatomban. – Az édesapád ezt... – nem helyeselné,akartam befejezni, de Ailith gyorsanfélbeszakított, és másként folytatta amondatot.

14



– Nagyon büszke lenne, ha tudná, hogyhelytálltam az életben efféle karakterként is – Komoly álarca lehullott, és esdekelve,

kétségbeesetten nézett rám. – Kérlek! – Számítasz olyan férfi társaságra, aki miatt

ezt így helyesnek látod? – tudakoltamkíváncsian, de barátnőm tagadóan intett a

fejével. Talán szabadságra vágyik, véltemmagamban, és végül rábólintottam. – Nos, haettől jobban érzed magad, akkor rendben.Mostantól te vagy Miss Diandra Crusader társalkodónője, Miss Ailith... Oh, mi legyen a

neved? Mégsem tarthatod meg a Brightmore-t, ha lefokozod magad társalkodónőnek! – Miss Ailith More – vágta rá azonnal.Sejtelmes mosoly vonult végig kerek arcán,

én pedig elnézően csettintettem anyelvemmel. – Látom, nem először gondolkodtál el ezen.Egymásra mosolyogtunk, majd zárkózott

hallgatásba borultunk. Mindkettőnknek 15



megvoltak a maga démonai, a saját problémáink, félelmeink, mégis valahogyszámomra könnyebbé tette az egész

eseménysorozatot, hogy magam melletttudhattam Ailith-t. Gyakorlatilag amostohalányom volt, mégis kebelbarátnőkkéváltunk az évek során.

Tudta a titkomat, ahogy Diandra is, de senkimás nem. Végzetes lehetett volna rám nézve,emiatt hallgatott mindenki. Apró hazugságvolt csupán, amivel senkinek nem ártottunk.Most azonban, ahogy egy új hely felé

kényszerültünk álcázottszemélyazonossággal, hirtelen félni kezdtem.A hazugság újabb hazugságot szül, míg végülaz egész halom elborít, és ha egyszer az egyik

megmutatja a valóját, sodorja magával atöbbit is.Óvatos koppanás hallatszott a hintó

oldaláról.

16



– Megérkeztünk, hölgyeim! – hallatszottHeard mély, rekedt hangja kintről, miremindketten összerezzentünk.

Csak egy pillantást vetettünk egymásra,Ailithé izgatott, az enyém félelmekkel teli.Egyszerre mozdultunk, hogy kinézzünk ahintó ablakán, és csaknem egyszerre akadt el

a lélegzetünk a látványtól.Egy völgyön haladtunk át, nem olyanmessze tőlünk hatalmas domb magasodott éselőtte, mint ahogy a neve is mutatja, fehér

sziklaként állt White Crag. Ámulatba ejtő

látványt nyújtott a fehér falak mögöttvégigvonuló sötét domboldallal, és a kétoldalát díszítő fenyősorral. Az elénk tárulólátvány festői volt, mintha csak egy képet

néznénk, mielőtt a falra akasztjuk. A domb, afák, a mező, mind úgy néztek ki, mintha csak körbeölelnék a fehér falú házat, melyelegánsan húzódott végig a völgy szívében.

17



– Talán nem is lesz ez olyan szörnyű – suttogta Ailith meghatódottan, majdfelkötötte az aktuális divatnak megfelelő

kalapját fekete fürtökkel borított fejére. Nem néztem rá, míg a kocsi meg nem állt

velünk, képtelen voltam elszakítani a pillantásomat a látványtól. Valóban gyönyörű

volt, de kénytelen voltam emlékeztetnimagam, hogy mindez Diandra tulajdona lesz.Az ő élete függ attól, hogyan teljesítek mátólszámítva nagyjából két hónapon keresztül.

Mély levegőt vettem, mikor nyílt az ajtó, és

Heard benyújtotta hatalmas kezét, hogykisegítsen bennünket. Ailith bátran lépett ki,semmi vesztenivalója nem volt, és élete nagykalandjakét fogta fel az eseményeket.

Bizonytalanul helyeztem a kezemet Heardtenyerébe, aki türelmesen megvárta, amígmagamtól lépek a kocsi lépcsőjére. – Köszönöm! – fordultam a férfihoz,

amikor már a hintó elhajtott az épület nyugati18



szárnya felé. – Egy kis változás történt atervünkben, Heard. – Bizalmasan közelebbhajoltam, mire a férfi derékban megdöntve

magát, ahogy szokás volt, felém hajolt. – Ailith úgy határozott, hogy az itttartózkodásunk alatt a társalkodónőmnek adjaki magát. Tudom, hogy ez némi nehézséget

okozhat, de kérem, tegyünk eleget akérésének!Heard, ahogy számítottam is rá, biccentett.

– Nem lesz semmi probléma, asszonyom! – dörmögte mély hangján a férfi, mire rosszalló

pillantást vetettem rá. – Heard, én most nem asszony vagyok,

csupán hajadon. Ne feledkezzen meg erről,kérem!

A férfi zavartan nézett rám. Arcának nagyrészét divatosra borotvált szakáll fedte,hatalmas barkóval, csupán égszínkék szemeivilágítottak sötét bőrén. Legalább két fejjelvolt magasabb nálam, bár ha nagyon kihúzta

19



medvéket megszégyenítő szélességű vállait,akkor talán három is. Igazi óriás volt, most anegyvenes évei végén járhatott. Hatalmas test

vajpuhaságú szívvel.Ailith dorgálón rázta meg az ujját a férfi

előtt, de zöld szemeiben huncut fénycsillogott.

– Ha elárul, Heard, kénytelen leszek némaságra kárhoztatni egész életére!Heard ezúttal mélyebben hajolt meg

előttünk. – Minden igyekezetemmel azon leszek,

hogy mindkettejük titkát megtartsam, MissBright... – More! – szakította félbe Ailith

kétségbeesett suttogással. – Miss Ailith More!

Heard elkeseredett, segélykérő pillantástlövellt felém.Mielőtt bármelyikünk válaszolhatott volna,

a főbejárat ajtajának mindkét szárnya kitárult,és három elegáns öltözetű úr sétált ki rajta

20



hanyag eleganciával. Az egyikük egy vékony,nagyon magas fiatalember, krémszínűnadrágja és fekete felöltője volt. A kezében

vastag papírpaksamétát szorongatott,miközben beszállt a számára hívott hintóba.

Ránk sem hederített, mintha ott sem lettünk volna. Heard magunkra hagyott bennünket,

hogy a mási két úrhoz siessen a lépcsőtetején, és tájékoztassa őket az érkezésünkről. – Mit gondolsz, melyikük lehet a

vőlegényed? – kérdezte mellettem állvaAilith, és hallottam, ahogy próbálja

visszafojtani a nevetését.A két férfi, akikkel Heard beszélgetett épp,

nem is lehettek volna különbözőbbek.Egyikük magas volt, világosbarna haját

elegánsan hátrafésülte, és laza varkocsbanfogta össze a tarkóján. Arca tökéletesenmegfelelt az arisztokrata szépségnek.Szabályos vonásai, tiszta arcbőre volt,melyeken szokatlanul sötét szempár

21



uralkodott. Bár ilyen távolságból nehéz voltmegállapítani a pontos színét, de szintefeketének látszott, és kitágult

meglepetésében, amikor felénk nézett.A másik úriember férfiak közt alacsonynak

számított, egyébként olyan magas lehetett,mint én. Valamivel testesebb, a hasa kissé

kiemelkedett a mellényével. Vörös, hullámoshaját oldalra kényszerítette, kiemelve ezzelszeplős arcának kerekségét, melyen apró,világos színű szempár csillogott. Fitymáló

pillantást lövellt felénk, majd szó nélkül

sarkon fordult, és beviharzott a házba. – Diandra érdekében bízom benne, hogy

egyik sem – súgtam vissza, majd vettem egymély levegőt, és elindultam a férfiak felé.

Heard a férfi mellett állt, és barátságtalanulvizsgálgatta, mintha nem tudta volna mit iskezdjen vele.

22



– Üdvözlöm Önöket, White Cragben! – köszöntött bennünket, miközben udvariasanmeghajolt előttünk.

Ailith idegesen, és viszont nyugalmaterőltetve magamra, higgadtan fogadtam a

biccentését egy elegáns pukedlivel. Amikor felnéztem a férfira, és láttam sötét szemeiben

a fagyosságot, azonnal tudtam, hogy Diandramár találkozott vele. Kétségbeesettenkutattam valami módra, hogy megtudjam,kivel állok szemben, amikor váratlanul Ailithsietett a segítségemre.

– Köszönjük! White Crag valóban olyancsodálatos hely, ahogy hallottunk róla – mosolygott a férfire. Kezével íves kört írt le,hogy így is erősítse a mondani valóját, de

közben egy pillanatra sem vette le a szemét azidegenről. – Később örülnénk, hasétálhatnánk egyet, de most meg tudnámondani, uram, hogy hol van lehetőségünk

23



felfrissíteni magunkat? Tudja, elég hosszú útáll mögöttünk.

A férfi egy pillanatra még bambán nézett

Ailith-re, majd mintha hirtelen észbe kapottvolna, újra meghajolt előttünk. – Elnézést az udvariatlanságomért! Még be

sem mutatkoztam. – Habár kétségtelenül

jóképű volt, mégis egyfolytában ugyanazvisszhangzott a gondolataim között: "Ne Te! Ne Te! Kérlek, ne Te legyél a herceg!" – Eadric Wyard, szolgálatukra! Miss Crusader,megtiszteltetés, hogy megismerhetem

Greenfield új hercegnéjét!Megkönnyebbülésem nem ismert határokat,

és minden önuralmamra szükség volt, nehogykimutassam.

– Még nem vagyok hercegné, Mr. Wyard – jegyeztem meg óvatosan, majd mielőttmélyebben belemerülhettünk volna ennek atémának a boncolgatásában, Ailith-remutattam. – Engedje meg, hogy bemutassam

24



a társalkodónőmet, Miss Br... More-t. MissAilith More!

Ailith rémült pillantást vetett rám, Heard

viszont köhögésnek álcázta a nevetését,amikor észrevette a botlásomat. – Nem számítottunk rá, hogy kísérete lesz,

Miss Crusader.

– Sosem utazom nélkülük, Mr. Wyard. Megtudná mondani, hogy hol frissíthetjük felmagunkat? Az út valóban hosszú volt, és énnem szeretnék ilyen állapotomban találkoznia vőlegényemmel – affektáltam kicsit talán

túljátszva a szerepemet, de úgy tűnt, Wyardértett a finom célzásból. – Biztosíthatom, hogy a szépségük nem

szenvedett kárt az út során – felelte,

miközben beinvitált bennünket a házba. Azelőtérben két szobalány és egy inasvárakoztak türelmesen. Wyard csöndesenutasította őket, hogy mutassák meg aszobáinkat, aztán hozzánk fordult és

25



látványosan a mellényéből előhúzottzsebórájára pillantott. – A vacsorát egy óramúlva tálalják. Remélem, ez elegendő idő,

hogy kipihenjék az út fáradalmait. Wenham isvisszatér a vacsorára, ebben biztos vagyok. Nem feleltünk, csak követtük a cselédeket

végig a hosszú folyosókon, a végtelen

lépcsőkön és a kanyarulatokban, míg végremegérkeztünk a saját szobáinkhoz. Ailith azenyémmel egybenyíló lakosztályt kapta,Heard viszont valahol a hosszú folyosólegvégén.

Szótlanul engedtem, hogy a cselédek fölöslegesen világító petróleumlámpáttegyenek a fésülködőasztal mellé,elrendezzék a tüzet a kandallóban, és csak

akkor mertem megszólalni, amikor végremind távoztak a szobából. – Ez igazán, nagyon rémes volt, Ailith! – Rémes? Igazán üdítő volt. Felejthetetlen

volt az egész jelenet, és én mélyen az26



emlékezetembe véstem minden pillanatát,hogy amikor visszatérünk a sivár magányba,legyen mit felidéznem – magyarázta

mosolyogva, és finom mozdulattalmegérintette a halántékát.

Összefontam a karjaimat magam előtt, éscsak ekkor döbbentem rá, hogy reszketek.

Bezárva éreztem magam, ki akartam törni.Kiszabadulni, hogy érezzem, élek. A szobagyönyörű volt. A falakat sötétkék kárpittal

borították, az ablakokon krémszínűvászonfüggönyök díszelegtek világoszöld

virágokkal. Minden tökéletes volt, mégisszabadulni akartam.

Ailith levette a kalapját, és az ágyam széléreejtette. Odalépett hozzám, és kioldotta a

szalagot, hogy levegye az enyémet is. Aztán afejem tetejére tűzött kontyomból kezdte addighúzogatni a tűket, míg mézszőke hajsátramszabadon nem omlott a hátamra.

27



Kérdőn néztem fel rá, és kedves arcánmegértő mosoly táncolt. – Menj, és sétálj egyet! Keress valami

zugot, ahol még egyetlen helybéli sem járt! – Megláthatnak...Ailith mosolya kiszélesedett, ahogy fejével

a cipellőm felé intett.

– Akkor tégy róla, hogy egy tündértlássanak!A meghatottságtól könnyek szöktek a

szemembe. Megöleltem, ő pedig vigasztalónmeglapogatta a hátamat. Soha nem ismert

senki annyira, mint ő vagy Heard. Senki másnem értette volna meg, hogy mekkoraszükségem van a szabadság érzésére. Arra,hogy érezzem a természetet, amint körülvesz,

és megérint.Amikor a nap már vörösre festette azégboltot, én már a közeli dombról figyeltem aWhite Cragben zajló életet. Míg kiértem azudvarból, három cseléddel, és egy

28



lovászfiúval találkoztam. Lehetetlen voltészrevétlenül kisurranni, de amikor végreelértem a tisztást a ház mögött, már le mertem

venni a cipőmet is.A fojtogató bemutatkozást követően

boldoggá tett a séta, és, hogy senki előtt nemkell megjátszanom magam. Kellemes idő

volt, nyár végéhez talán kicsit meleg, deahhoz kitűnő, hogy mezítláb, kiengedetthajjal sétáljak körbe a birtokon.

A nap eltűnése a távoli hegyek mögött jelezte számomra az idő múlását, így

sajnálkozva bár, de némileg megtisztulvaindultam el lefelé a dombról. Félútonmegálltam, és széttárt karokkal néztem fel azégre. Először lassan, majd egyre gyorsabban

forogtam körbe, és engedtem a feszültségnek,hogy nevetéssel távozzon meredt testemből.Felemelő érzés volt, míg meg nem

hallottam a vacsorát jelző, kijózanító gongot.Riadtan álltam meg, mintha gyökerek nyúltak

29



volna fel a földből, hogy mozdulatlanságrakényszerítsenek. A vacsora... Aholtalálkoznom kell Diandra vőlegényével, aki

minden valószínűség szerint megveti őt,amiért belekényszeríti egy házasságba.

Magam mögött hagyva a kényelmes pillanatot, szaladni kezdtem lefelé a dombról.

Csak remélni mertem, hogy a fészer mögöttlesz valami, ami felfogja a sebességemet,mert magamtól már képtelen voltam megállnikomolyabb esés nélkül.

Ahogy leértem, kinéztem magamnak egy

nagyobb hordót, ami ideálisnak tűnt fékezésszempontjából. Viszont mielőtt elérhettemvolna, egy férfi lépett ki a fészer fala mögül,én pedig egyenesen nekirohantam. Az idegen

ösztönösen elkapott, de akkora volt alendületem, hogy mindketten a földrezuhantunk. A férfi nyögve terült el a hátán, én

pedig a mellkasára estem.

30



– Oh, istenem, ne haragudjon! – szabadkoztam azonnal, és próbáltamszabadulni, nehogy még jobban

összenyomjam az illetőt.Gyorsan felálltam, a férfi pedig hófehér

lovaglónadrágját porolva követte a példámat. – Amikor a legutóbb találkoztunk, azon

kaptam magam, hogy vőlegény vagyok, MissCrusader, most pedig az életemre tör – szólaltmeg a férfi anélkül, hogy akár egyetlen

pillantást is vetett volna rám. – Van még bármilyen meglepetése a számomra?

Döbbenten néztem a férfira, mert a szavaiértelme szerint nem másba ütköztem, mintDiandra vőlegényébe, Mr. WenhamGreenfieldbe.

31



2. fejezet

Az első meglepődést követően végigszaladta gerincemen a rémület, és pánik lett úrrárajtam. A ruhám összegyűrődött, a hajam

kócosan omlott a hátamra, a lábam pedigtökéletesen lecsupaszítva – egy úrinő soha,semmilyen körülmények között nem jelennemeg így, különösen nem a jövendőbelijeelőtt. Kétségbeesetten kutattam a fejemben

valami magyarázat után, amivelkimenthetném magam ebből a szorulthelyzetből, de semmi elfogadható nem jutottaz eszembe.

– Én igazán nagyon sajnálom... – rebegtemmegszeppenten. – Én csak... Meghallottam avacsorát jelző gongot, és...

A befejezetlenül hagyott gondolatfennhangon való megosztása szintén rettentő

32



illetlen dolog, de amikor a férfi végreméltóztatott rám nézni, a szemében és azarcán tapasztalt mélységes megvetés a

torkomra forrasztották a befejezést. LordGreenfield nagyjából Heard magasságávalegyezett, és bár karcsúbb volt, keskenycsípője, széles vállai mégis láthatatlan erőt

sugalltak felém. Nem volt az a tipikus szépség, mint példáulEadric Wyard, akinek nem lehetett találni azarcán egyetlen oda nem illő vonást sem.Persze Lord Greenfielden is fellelhető volt az

arisztokratikus bágyadtság, mégis látnivéltem valami megfoghatatlan vadságotvilágosszürke szemeiben, mely fölöttfenyegető vonalként húzódott egyenes

szemöldöke. Orra akár egy sas csőre,megtörve szelte ketté szögletes vonásait, sötéthaját pedig a divatnak megfelelően oldalrafésülte.

33



Vonzó megjelenése volt, bár az úri réteghezkissé nyers és vad. Nem is értettem, Diandrahogy volt képes éppen ezt a férfit

megnevezni, cseppet sem volt az ízléséhezméltó. Mindenesetre megtette, és ezzelkivívta magának – és nekem – a haragját. – Nem vagyok benne biztos, hogy

szeretném tudni, hol járkált ezt megelőzően,Miss Crusader – jegyezte meg, miközbenszemeit résnyire szűkítve nézett végig rajtam.A szája vékony volt, és ebben a pillanatban azundortól görbült lefelé a sarka. – A

megjelenése kétséget sem hagy afelől, hogyigen sietősen kellett távoznia... akárhonnan.

Eddig a pillanatig fogalmam sem volt róla,hogy a megvetés ennyire szikrázó és

érzékelhető is lehet. Azt gondoltam, csupánlényegtelen megnyilvánulás, melyet gyakranészre sem veszünk. Én azonban mostmegtapasztaltam a saját bőrömön, hogy eznagyon is intenzív érzelem, melyet, ha ilyen

34



közelségből érzékelünk, felperzseli alelkünket... – A célozgatásai ez esetben, uram, egy

cseppet sem helyén valóak, ráadásul nem ishelytállóak – mutattam rá sértetten, ésigyekeztem minél inkább kihúzni magam,hogy megalázottságomban legalább királynői

legyek.A férfi szertartásosan meghajolt, de azarcáról képtelen volt eltörölni az ellenszenvet. – Ez esetben az elnézését kérem, Miss

Crusader!

A fészer oldalánál feltűnt egy hófehér ló,rajta a legelegánsabb nővel, akit életembenláttam. Nem tudtam megállapítani, milyenmagas lehet, de tekintve az adottságaimat,

biztosan tudtam, hogy függetlenül a lótól,mindenképpen fel kell rá néznem akésőbbiekben is.

A bőre, akár a porcelán, olyan finomnak ésfehérnek tűnt, arcát bájos keretbe foglalta

35



gesztenyebarna haja, melyet kétoldalt göndör fürtökben tűzött fel. Ajkai érzékien duzzadtak voltak, és pirosak, mintha csak festve lettek

volna egy buja festményen, ami azonban mégennél is feltűnőbben kitűnt tökéletes arcából,az a szeme volt. Első ránézésre igencsak macskaszerű, hatalmas, szinte világítóan

világoskék szempár, melynél beszédesebbetmég nem láttam. Ezek a szemek ebben a percben éppen engem vizsgáltak a piszkoslábujjaimtól a kócos fejem búbjáig.

A hölgy igazi előkelőség lehetett, látszott a

tartásán, ahogy tökéletesen egyenes háttal ültemeg a kancát. Én jobban szerettem nyeregnélkül lovagolni, de tekintve az illendőség ésa társadalom szabályait, ennek a

szenvedélyemnek kizárólag a saját birtokomon hódolhattam. – Lord Greenfield! Nem is említette, hogy

ma vendége érkezik – rótta meg a férfit ahozzá illő kényeskedéssel a hangjában.

36



A férfi hátra sem fordult, csupán elnézettvalamerre a fejem fölött a hátam mögé, úgyválaszolt.

– Biztos vagyok benne, hogy említettemÖnnek a menyasszonyom érkezését, MissElsey.

A nő arcán meglepettség suhant keresztül,

de gyorsabban rendezte a vonásait, mint énvalaha. – Valóban, Lord Greenfield! – felelte végül

higgadtan, és zavartságot színlelve mutatottvégig rajtam egy elegáns kézmozdulattal. –

Csupán nem számítottam rá, hogy aválasztottját ilyen... khm, természetesviseletben fogom megismerni.

Éreztem, ahogy az arcom felforrósodik.

Soha életemben még ilyen kínos jelenet nemért, de persze mindig akadt valaki, akigondoskodott róla, nehogy közszemlére tárt

bazári látványosság legyek. Már láttam, hogya lord felelni akar a kérdésre, és tudtam, hogy

37



semmi jó nem származna ebből rám nézve,mégsem voltam képes semmit mentségemülfelhozni.

Aztán váratlanul lépéseket hallottam, éséreztem, ahogy egy hatalmas, nehézköpönyeg beborítja a vállamat, elfedve amegjelenésemet a további kínos

pillantásoktól. Csodálkozva fordultam hátra,és csaknem engedtem, hogy a hála, amitéreztem, az arcomra költözzön. Csupán Heardfigyelmeztető pillantásának köszönhetőenőriztem meg maradék tekintélyemet.

– Elnézést, hogy késtem, kisasszony, defeltartottak – szabadkozott mindenki számára

jól hallhatóan Heard, majd a herceghezfordult, aki csupán futó, vizsgálódó

pillantással mérte végig. – Ha nem bánják,visszakísérem Miss Crusadert a szobájába. Atársalkodónője már nagyon aggódott ahosszúra nyúlt sétája miatt.

38



Heard mélyen meghajolt, majd a karjátnyújtotta felém. Hálás mosollyal karoltam

belé, és már indultunk volna, amikor Lord

Greenfield utánunk szólt. – A ma esti vacsorán az édesanyám is részt

vesz. Boldoggá tenne, Miss Crusader, hamegfelelő megjelenéssel és társadalmilag

elfogadott öltözékével tisztelné meg őt ésminket egyaránt – amíg beszélt, nem nézettrám, de még Heardre sem, a tekintetét végig aföldre irányította, vagy éppen el a fejem felettvalamerre, de soha egyszer sem nézett a

szemembe.Micsoda öntelt, basáskodó, bosszantó alak...

– Természetesen, Lord Greenfield.Biztosíthatom, hogy ez kivételes alkalom

volt, ami többé nem fog megismétlődni – mosolyogtam a férfira egy rövid pukedlikíséretében, majd Heard oldalán elsétáltam afészertől magasra tartott fejjel.

39



Heard semmit nem szólt egész úton, devégig éreztem a neheztelését. Így utólag

belegondolva botorság volt tőlem egyedül

nekivágni az ismeretlennek, mégsem bántam.Ailith közel sem volt olyan csöndes ésmegértő, mint amilyen állapotban aszobánkban hagytam. Mire beértem, már

vacsorához volt öltözve, és zöld szemeiszikrákat hánytak felháborodásukban. – Azt azért nem gondoltam volna, hogy

órákra eltűnsz! – rontott nekem azonnal,miközben lesegítette Heard nehéz

köpönyegét, és kiadta neki az ajtón. – Mindjárt vacsora, Destinee! Mr. Eadric már itt járt, hogy megnézze, minden rendben van-e veled. Azt mondta, hogy a lord édesanyja is

jelen lesz a vacsorán, ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy késve érkezzünk... – Tudom – vágtam közbe kissé

ingerültebben, mint szerettem volna.

40



Ailith csak ekkor vette a fáradtságot, hogyalaposabban szemügyre vegyen. Nem tudtam,hogy a viseltes öltözékem, vagy a kócos

hajam, esetleg az arcomra kiült döbbenetijesztette meg a legjobban. – Mi a baj? Úgy nézel ki, mintha kísértetet

láttál volna – kuncogott fel kedvesen az

abszurd feltételezésre, miközben lesegítetterólam a ruhát.Egy lavórban már odakészítette a vizet, én

pedig gépiesen mosakodtam meg először felülről, majd átfagyott lábaimról is

leöblítettem a ráragadt piszkot. A kezem mégmindig remegett, de nem tudtam pontosan,hogy a hidegtől vagy a haragtól. – Találkoztam vele – mondtam Ailithnek,

mire csodálkozva nézett rám. – Kísértettel? – A herceggel. Találkoztam Wenham

Greenfielddel! – csattantam fel türelmetlenül,és belebújtam az aznap estére kikészített

41



halvány krémszínű ruhába, mely hasonlóan atöbbihez mell alatt szorosabbra fűzött,megfelelően mélyre vágott dekoltázs, és

puffos rövid ujjak jellemezték.Ailith eltátotta a száját döbbenetében.

– Meglátott... úgy? – szisszent fel ijedten,majd sajnálkozva nézett rám. Mielőtt

felelhettem volna, a fejét csóválva lépettmögém, hogy befűzze a ruha nyakát. – Diandra soha nem mutatkozott volna cipellőnélkül, és leengedett hajjal. – Azt hiszed, én nem tudom? Ráadásul

véletlenül nekiszaladtam, és a földre estünk mind a ketten. Ha pedig mindez nem lettvolna elég, a teljes kudarcomatmegkoronázta, hogy az egész eseményt

megcsodálhatta Miss Elsey, gyönyörűlovának a hátáról – hadartam bosszankodva,és a legszívesebben dobbantottam volna alábammal mérgemben.

42



Ailith elrejtette a szalagot, amely összefogtaa ruhámat, és bár nem hittem volna, hogy ezlehetséges, de még jobban elkerekítette a

szemeit a csodálkozástól. – Miss Mildred Elsey? – Nem mutattak be minket egymásnak –

ráncoltam a szemöldököm, mire Ailith

óvatosan felvilágosított. – Miss Elsey lett volna Lord Greenfield jegyese. Állítólag az üzleti ügyei miatt hagytael az úr a birtokot, mert egyébként soha nemszokta, és szándékában állt a visszatérése után

megtartani az eljegyzési bált. A bált, ami ígyis meg lesz tartva hamarosan, csupán amenyasszony kiléte változott időközben.

Döbbenten meredtem rá.

– Oh, Diandra, mibe kevertél minket... – suttogtam elhalóan.Ailith egészen belemelegedett a

pletykálkodásba, amit egyébként mindkettenmegvetettünk, ezúttal azonban kifejezetten

43



hasznosnak találtam. Leültem afésülködőasztal elé, és szótlanul figyeltem,ahogy Ailith tincsekre bontva szép sorban,

hátrafelé haladva feltűzi a hajam. – Akire még számítanod kell, nem más,

mint Miss Elsey nővére, Mrs. KathrineBurward, valamint a férje, Sutton Burward.

Mr. Burward és a herceg rokoni kapcsolatbanvannak, ha jól vettem ki a szolgák elbeszéléséből, másod-unokatestvérek.

Zsongott a fejem a sok új információtól,fogalmam sem volt, hogyan fogom

megjegyezni a neveket így hirtelen, ésátkoztam a húgomat, aki ki tudja, hol járt, ésmilyen körülmények között mulatott éppenvalahol a szeretőjével. Szerettem volna, ha

csak egy pillanatra felbukkan. Épp csak annyiidőre, hogy ki tudjam tekerni a nyakát, melyképes volt megtartani azt a bajkeverő fejét.

Idegesen néztem Ailithre a tükörből. – Igen jól értesült lettél, míg sétáltam.

44



Ailith szeme izgatott fénnyel csillogott. – El sem hinnéd! A szolgák, cselédek,

szobalányok, inasok, és egyáltalán azok az

emberek, akikről gyakran tudomást semveszek, mind sokkal beszédesebbek,közvetlenebbek velem így, hogy nem vagyok egy figyelemreméltó vagyon hajadon

örökösnője – magyarázta, majd hirtelen rámnézett a tükörben. – Tudom, hogy ez nekedkevésbé meglepő, hiszen az összes szolgávalváltottál néhány közvetlen szót otthon is, deén... Én soha nem csináltam még ilyesmit,

Destinee.Erre már nem tudtam mit mondani,

végszónak tökéletesen megfelelt. Atükörképemre vetett futó pillantással

nyugtáztam, hogy Ailith nagyszerűenmegcsinálta a hajamat. Úgy tűzdelte fel, hogynéhol egy-egy tincs szabadon kunkorodjon,hátul pedig hosszabban engedte a hátamra

45



omlani. Nagyjából a divatnak is megfelelt, deaz én ízlésemnek mindenképpen. – Köszönöm – mosolyogtam rá, aztán

fogtam a legyezőmet, és az ajtó felé indultam.Meglepődtem, amikor nem mozdult. – Te is

jössz, nem?Ailith csodálkozva viszonozta a

pillantásomat. – Persze, de... Destinee, én most nemúrilány minőségemben vagyok itt... – De attól étkezhetsz velünk egy asztalnál –

vágtam közbe egyre nagyobb

kétségbeeséssel.Ailith megnyugtató, anyai mosolyt

varázsolt az arcára, miközben megsimogattareszkető kezemet.

– Persze, hogy együtt étkezünk, de nemegyszerre érkezünk a vacsorához. Én Mrs.Burward társalkodónőjével fogok lemenni.Érted pedig... – kopogás szakította félbe, mire

46



célzatos pillantást vetett az ajtóra. – ...Érkezik valaki, aki lekísér.

Elkeseredetten néztem rá, aztán

összeszedtem magam. Miközben máris az estvégéért sikoltoztam belülről, a felszínremosolyt varázsoltam, és ajtót nyitottam. Mr.Wyard állt a folyosón egyenes háttal,

tökéletes gesztenyebarna frizurával,kávébarna kabátot viselt a hozzá illő hófehér magasított gallérú inggel, valamint fehér nadrággal. Sötét pillantása végigszaladtrajtam, és közönye csak akkor szűnt meg,

amikor a hátam mögött tétován ácsorgóAilith-t meglátta. – Miss Crusader, engedje meg, hogy a

többiekhez kísérjem – hajolt meg, udvariasan

a karját nyújtva felém.Segélykérő pillantással néztem hátraAilithre, aki viszont egy megnyugtató mosolykíséretében intett, hogy induljak.

47



– Nagyon kedves Öntől, Mr. Wyard! – pukedliztem, és elfogadtam a karját.

Végigkísért ott, ahol nem olyan rég még

Hearddel jöttem, de a lépcső aljáig ő semszólt hozzám, mintha a gondolatai egészmáshol jártak volna. Úgy tűnt, érdekes esteelé nézek, ha mindenki annyira elmerül a

gondolataiban, mint én. Amikor leértünk,megtörte a már lassan kínossá váló csendet. – A nagybátyja már alig várja, hogy újra

láthassa Önt! Inkább maradt volna csendben!

– A... nagybátyám? – nyögtem, ésakaratlanul megtorpantam. – Lord Elsegood. Sokat mesélt nekünk

Önről. Szórakoztató volt hallgatni... Jól érzi

magát, Miss Crusader?Szédültem, és hányingerem volt. Hirtelenúgy éreztem, egyetlen falat sem menne le atorkomon. Menekülni akartam, elszaladni,mielőtt a lelepleződésem bekövetkezne.

48



Buckminster Elsegood bácsi azon kevesek közé tartozott, akik első pillantásrakülönbséget tudtak tenni a húgom és

énköztem. – Igen, köszönöm – találtam rá a hangomra.

– Egy pillanatra megszédültem... Elnézésétkérem, csak tudja, kifárasztott a hosszú

utazás.Mielőtt felelhetett volna, közeledő lépések zajára lettünk figyelmesek. Mire észbekaptam, már a lépcsőről hallottam, és miremegfordultam, szembetaláltam magam

Greenfield hercegével. A férfi magasabb volt,mint először gondoltam, fekete pantallót, éscipőt viselt, a hozzá illő frakkal, valamintsötétbarna mellényt, és hófehér inget. A haja

oldalra fésülve, csupán néhány rakoncátlantincs ugrott hullámosan széles homlokába,ami még vadabb megjelenést kölcsönzöttneki.

49



Odaért hozzánk, és meghajlását pukedlivelköszöntöttem. Nem kerülte el a figyelmemet,hogy csupán egyetlen futó pillantásra

méltatott, mielőtt elfordult volna tőlem. – Valami baj van, Eadric? – kérdezte

feszülten a barátjától, engem tökéletesenkirekesztve a társalgásból.

Felbosszantott a modora, és a látványosudvariatlansága, de igyekeztem meggyőznimagam, hogy ez nem nekem szól, hanemDiandrának. – Miss Crusader megszédült, de már jobban

van. Épp be akartam kísérni a szalonba,ahonnan már hallom is Miss Elsey tökéletesénekét – magyarázta Wyard, és az arcángúnyos mosoly ragyogott fel. – Nehéz esténk

lesz, ugyebár? – Minden valószínűség szerint – bólintottkomoran a herceg, majd felém fordult. – MissCrusader! Örömmel látom, hogy az erdeitündér, akivel nemrég találkoztam, képes

50



emberi mércével is elfogadható módonmegjelenni.

Igyekeztem leküzdeni a döbbenetem, és a

kényszert, hogy arcul üssek egy herceget.Elővettem a legcsábosabb mosolyomat, amitDiandra arcán véltem látni néhányszor,amikor magas rangú személynél próbált

megnyerő lenni. – Vigyázzon, Lord Greenfield, mert még avégén bóknak veszem, amit az iméntmondott, és akkor összetörne a magárólkialakított kép az elmémben.

– Meséljen, Miss Crusader, miféle képalakult már ki Önben az én kedves

barátomról! – mosolygott rám kedvesen Mr.Wyard. Látszott, hogy átérezte a helyzet

súlyát, és remekül szórakozott. – Azt hiszem, a megfelelő kifejezés amodortalan fráter lehetne.

És végre! Az első érzelem a megvetés után,amit ki tudtam csikarni belőle. Greenfield

51



hercegének szürke szemeiben harag villantfel. Igaz, csupán egyetlen pillanatra, mielőttelfedhette volna a számára előírásos gőggel

és gúnnyal. Mielőtt azonban válaszolhatottvolna, a folyosó felől egy női hang csendültfel. – A folyosón fogunk vacsorázni, vagy

egyszerűen olyan szörnyen énekel az a nő ott benn, hogy nem akartok csatlakozni?Az asszony a negyvenes évei végén

járhatott, éjsötét hajába már ezüstszálak vegyültek, nem csökkentve ezzel a hajdani

szépséget. Elegáns barna ruhát viselt karcsú, bár kissé telt alakján, amiről akaratlanulAilith jutott eszembe. Az arca hibátlannak tűnt, leszámítva néhány szarkalábat és

nevetőráncot, viszont a szemei azonnalelárulták, kivel állok szemben. – Anyám! Épp érted indultam – szólalt meg

rövid, zavart csendet követően LordGreenfield, és azonnal a karját nyújtotta felé.

52



– Nem szükséges, Wenham, majd Eadric bekísér. Te csak foglalkozz a vendégeddel – mondta a nő, és javaslata nem tanácsnak,

inkább kérlelhetetlen parancsnak tűnt.Ahogy végigmért a fiáéhoz annyira

hasonlító szürke szemeivel, hirtelen úgyéreztem, mintha lecsupaszított volna egész a

lelkem legmélyéig, és nem tetszett volna neki,amit ott talált.Lord Greenfield egy megvető pillantás

kíséretében a karját nyújtotta, én pedigkénytelen-kelletlen elfogadtam. Jobb

kezemben szorongattam a legyezőt, a ballal pedig Lord Greenfieldbe karoltam. Szinteazonnal vissza is akartam rántani, olyanintenzíven érzékeltem a belőle áradó erőt.

Ruháin keresztül is éreztem izmainak feszülését, melyek görcsösen összerándultak az érintésemre.

Felnéztem a hercegre, de az arcánsemminemű kifejezést nem láttam

53



tükröződni. Szürke szemeit mereven előreszegezte, állkapcsát összeszorította, fejétmagasra tartotta, úgy léptünk be a szalonba,

ahol már szinte mindenki jelen volt.Bemutattak Miss Elsey nővérének, Mrs.

Kathrine Burwardnak, valamint férjének,Sutton Burwardnak, akik rendkívül

megnyerőnek és barátságosnak mutatkoztak.Mrs. Burward nagyon hasonlított a húgára,annyi különbség volt köztük csupán, hogyMildred kirívóbb ruhákat hordott, ésmerészebb dekoltázst engedett meg magának,

mint nővére.Sutton Burward volt az az alacsonyabb,

velem mégis egyforma magas férfi, aki azérkezésünkkor olyan modortalanul,

bemutatkozás nélkül távozott a lépcsőről.Vörös, hullámos haját oldalra fésülte,kiemelve arcának kerekded formáját, és bár igyekezett egyenes derékkal állni,

54



gömbölyödő hasát így sem sikerültláthatatlanná varázsolnia. – Lady Deorwynn! – csendült Miss Elsey

tiszta hangja azonnal, és sugárzó mosollyalköszöntötte a hölgyet. – Minden rendbenÖnnel? Már kezdtünk aggódni, hátha azegészsége nem engedi, hogy velünk tartson a

vacsoránál.Alig bírtam elrejteni a csodálkozásomat.Mildred úgy beszélt Lady Deorwynnel,mintha legalábbis már a nyolcvanadik életévét taposná. Elnyomtam egy csípős

megjegyzést magamban, de úgy tűnt, hogynem csak engem ingerelt fel Miss Elseymegnyilvánulása. – Biztosíthatom, Miss Elsey, hogy az

egészségem éppoly kitűnő állapotban van,mint az öné. De ígérem Önnek, hogy ha már göthös leszek, és illetlen hangokat adok kievés közben, akkor már megkímélek

55



mindenkit a látványomtól, és a szobámbanfogyasztom el a vacsorámat.

A legyezőmet az utolsó pillanatban

legyintettem az arcom elé, de így sem voltam benne biztos, hogy a mosolyom mindenkielőtt rejtve maradt. Lord Greenfield fürkésző

pillantást vetett rám, amikor meghajolva a

székemnél hagyott, de nem szólt semmit.Miss Elsey arcára fagyott mosollyal próbálta áthidalni a számára kínossá válócsöndet, és míg a kandallónál a férfiak

beszélgetésbe elegyedtek, ő hozzám fordult.

– Miss Crusader, micsoda öröm újratalálkozni Önnel konszolidált körülmények között is – gúnyos mosolya a megjegyzésévelcélba talált. Éreztem, ahogy az arcomat elönti

a forróság, de mielőtt felelhettem volna azetikettnek megfelelően, Mildred újra a nőhözfordult. – Ladységednek látnia kellett volna,milyen ügyesen tudott Miss Crusader teljesenmezítláb sétálni a kemény, kavicsos talajon.

56



Őszintén ámulatba ejtett, és csodálkoztam,hogy nem sértette fel a lábát.

Lady Deorwynn nem felelt a hallottakra,

bár nyilvánvalóan nem is azért hangzott el ezaz információ, hogy bárki is reagáljon rá,csupán legyen sejtésük róla, mennyirelezüllött személyiség vagyok. Jó ég,

Diandra! Hogy bírtad ezt elviselni nap, mint nap?Ajtónyílás mentett meg az újabb

válaszadástól, de elsápadva választottamvolna még inkább Mildred szurkálódásait,

amikor megláttam, ki érkezett meg. – Jó estét, Mr. Elsegood! Boldoggá tesz

bennünket, hogy csatlakozik hozzánk! – köszöntötte a bácsikámat Lady Deorwynn

szívélyesen. – Találkozott már azunokahúgával?Bosszankodva éreztem, hogy újra

elpirultam, de felemeltem a fejem, hogy bátorságot színlelve nézzek a nagybátyám

57



szemébe. Buckminster bácsira mindig is úgyemlékeztem, hogy magas, rátermett férfi, deahogy most megpillantottam, szinte

betegesnek tűnt. Bár magas volt, közel semannyira, mint a herceg, vagy a barátja, Mr.Wyard. – Még nem. Kellemes utad volt, Diandra? –

fordult hozzám a bácsikám, és ahogykimondta a nevet, abban a pillanatban tudtam,hogy máris lelepleződtem.

Buckminster közelebb lépett hozzám, ésatyai csókot lehelt a homlokomra. Vékony

volt, szinte betegesen sovány, azonbanmindig kifogástalan öltözéket varázsoltatott aszabójával. Válláig érő, barna hajátegyszerűen hátrafésülve hordta, ami ugyan

mentes volt mindentől, amit divatosnak lehetett nevezni, viszont jellegzetessé tettemindig barátságos arcát. Szemei akár azolvasztott csokoládé, és ebben a pillanatbanvádló pillantással méregettek.

58



Ahogy lenézett rám, szégyenembenelpirultam. – Igen, bácsikám. Bár megvallom, kicsit

kimerített az utazás – feleltem a kérdésérecsöndesen. – Milyen kár. Pedig meg akartalak kérni,

hogy vacsora után sétálj egyet velem a

kertben – árnyalt fenyegetést hordozottmagában.Akaratlanul is megborzongtam.

– Persze, természetesen. – Remek! – csattant fel élesen Buckminster,

mire a hölgyek közül többen összerezzentek.Hogy csorbítsa a hangulatot, amitkirohanásával keltett, kedélyes mosollyalfolytatta. – Tehát, eldőlt már, hogy ma kik

fognak szórakoztatni bennünket? – Nos, kedves Buckminster, ha engemkérdez, akkor a fiamra bíznám a választást.Kíváncsi vagyok, vajon a már megszokott,vagy a még betöretlen kanca mellett döntene!

59



– nézett szúrósan a hercegre Lady Deorwynn,miközben helyet foglalt az egyik zongoráhozközel eső széken.

Nem mertem felemelni a pillantásomat. Nem bírtam elviselni sem Mildred Elseygyőzedelmes, gúnyos mosolyát, sem LordGreenfield megvető pillantását, de a

legkevésbé sem a nagybátyám csalódottábrázatát. Hallottam, hogy nyílik az ajtó, ésmielőtt a herceg választhatott volna, hallottamelakadni Buckminster lélegzetét.

Erre már felkaptam a fejem, és láttam, hogy

az ingerültségtől vörösödni kezd a feje. Atársalkodónők léptek a szalonba, és vonultak oldalra, hogy ne zavarjanak bennünket.Buckminster elhűlve figyelte, ahogy Ailith

követi őket, és letelepedik közéjük. – Bácsikám! – szólaltam meg hirtelen,mielőtt kitört volna belőle, ami az arcára voltírva ebben a pillanatban. – Emlékszel még atársalkodónőmre? Ailith More.

60



– Ailith More? – visszhangozta dühtőlelvörösödve Buckminster, miközbenrámarkolt a kandallópárkányra. Az ujjai

elfehéredtek az erőtől, de úgy tűnt, ez segítneki lecsillapodni.

Ailith kicsit megszeppenve figyelte a jelenetet, a többi társalkodónő pedig

érdektelenül várták a helyzet végkimenetelét.Végül a bácsikám összeszedte magát, és intettAilithnek. – Igen... Khm... Igen, már emlékszem a

hölgyre. Igen sajátos, kifinomult az ízlése –

mondta, és annyi neheztelés volt a hangjában,hogy a szívem egészen belesajdult.

Ismét Diandrára voltam mérges, amiértilyen helyzetbe hozta szegény bácsikánkat. És

magamra, amiért megint segédkéz voltam egy piszkos kis tervében. A történéseknek sohanem lesz olyan békés kimenetele, mintamilyenre Diandra elképzelte, ebben

bizonyos voltam. A veszélyt jelző érzékelőim61



működésbe léptek, és nem akartak nyugovóratérni. – Ha valóban annyira ügyes, csatlakozhatna

hozzánk – jegyezte meg némi lenéző éllelMiss Elsey. – Valóban – szólalt meg az este folyamán

először Mr. Burward, és rá kellett

döbbennem, hogy a külseje után már csak ahangja visszataszítóbb.Sehogy nem fért a fejembe, miként lehetett

egy ilyen jelentéktelen, ellenszenves külsejűembernek egy olyan tüneményes felesége,

mint Kathrine. Amikor Mr. Burward biztatóan rám mosolygott, a gyomromfelkavarodott izzadt homlokának alátványától.

– Üdítő változatosságot hoztak anapjainkba, Miss Crusader! – bókolt a férfikivillantva sárga fogsorát.

Óvatos mosollyal biccentettem felé.

62



– Biztos vagyok benne, Sutton, hogy MissCrusader nagyon is tudatában van annak,hogy kiből miféle érzelmet váltott ki a

jelenléte – vetette közbe Lord Greenfield.Ahogy rá néztem, rá kellett döbbennem,

hogy pillantásra sem méltat. Kihívó pillantását elengedte mellettem, mintha a

válaszom éppoly kevésbé érdekelné, mint areakcióm. Megalázó volt, és dühítő. Sosemtalálkoztam még Greenfieldnél bosszantóbbalakkal.

Ailith időközben odasétált hozzánk, és

megállt tőlem nem messze. A bácsikám vadhallgatásba burkolózott, Lady Deorwynnviszont, ha észre is vette a fagyos hangulatot,remekül szórakozott rajta.

– Wenham, döntöttél már, kit ér az ahálátlan feladat, hogy szórakoztassa ezt a jónépet? – fordult ültében a fia felé, és bár a pillantása lágy volt, szinte cirógatta a férfiarcát, szavaiban mégis ott rejtőzött a gonosz

63



él, amitől kirázott a hideg. Elgondolkoztam,hogy ha a Lady ilyen, amikor szeret valakit,akkor milyen lehet, ha ellenséggel beszélget.

A hercegre néztem, és kivételesentalálkozott a pillantásunk. Szürke szemei,mint az olvasztott ezüst, úgy ragyogtak,szögletes vonásai miatt kegyetlennek tűnt,

vagy csupán a gyertyák rá vetülő fénye miattláttam annak. Vékony szája szigorúan görbültlefelé. – Úgy vélem, anyám, mind kíváncsiak

vagyunk Miss Crusader előadására –

jelentette ki végül ellentmondást nem tűrőhangon.

Rémült pillantást vetettem Buckminster bácsira. Mindketten tudtuk, hogy lehetetlen

ma este énekelnem. Egyáltalán bármikor azittlétem alatt. Reméltem, hogy a bácsikámszíve megesik rajtam, de ahogy ránéztem,láttam barna szemeiben az elszántságot, és

64



biztos voltam benne, hogy szeretné meglátni,miként is boldogulok egyedül.

Figyelemre sem méltattam Lord

Greenfieldet, akit láthatóan nem érdekelt aválaszom, ezért inkább Lady Deorwynn feléintéztem a szavaimat. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom,

Ladységednek, de sajnos nem vagyok megáldva az éneklés tehetségével. – Viszont a kisasszony kitűnően zongorázik

– sietett a segítségemre Ailith.Lady Deorwynn szúrós pillantást vetett rá,

amiért engedély nélkül megszólalt, végülazonban nem szólt semmit, csak intett, hogyüljek a zongorához. Pukedliztem felé, majdodasiettem a hatalmas hangszerhez. A zene

volt az egyik dolog, amit szerettem a társaságiéletben. Énekelni, táncolni, zongorázni, ezek mind a részemmé váltak, és újraemlékeztetnem kellett maga, hogy én mostnem én vagyok. Hanem Diandra.

65



A nővérem sosem volt oda különösebbenezekért az általam egekig magasztaltdolgokért. Időpocsékolásnak, és fölösleges

energia levezetőnek tartotta őket. Persze,legalább zongorázni megtanult olyan szinten,amennyire az előkelő úrilányoknak szokásvolt.

Elhelyezkedtem a zongoránál, a lábaimat a pedálokra helyeztem, és egy röpkefelpillantással felmértem, kezdhetem-e. LadyDeorwynn legelöl foglalt helyet, tőle jobbraMiss Elsey, balra pedig Buckminster bácsi. A

trió mögött ült Mr. és Mrs. Burward, akik különösen feszültnek tűntek. Lord Greenfieldnem foglalt helyet, továbbra is mozdulatlanulállt a kandallópárkánynak támaszkodva, és

zord ábrázattal a tűzbe bámult. Szívesenodavetettem volna neki néhány keresetlenmegjegyzést az udvariasságról, de inkábbnyeltem egy nagyot.

66



Amikor az ujjaim ráfeküdtek a billentyűkre,el is felejtettem, hol vagyok, vagy kinek

játszom. Egy olyan dallamot választottam,

amit még Buckminster bácsi néhai feleségeszerzett. Szerettem volna, ha a bácsikámtudja, így kérek bocsánatot tőle, amiérthazugságra kényszerítjük őt. A zongora életre

kelt az ujjaim alatt, és körbetáncolta aszobában jelenlévőket.Leszámítva Lord Greenfieldet, akit

ugyanabban a pozícióban találtam, amikor adal végén felnéztem, mint amikor elkezdtem

játszani. Elpirultam haragomban anyilvánvaló udvariatlansága láttán, de nemtettem megjegyzést. Helyette a buzgóntapsoló Buckminster bácsi felé fordultam.

– Ez gyönyörű volt, kedvesem! – mondta,és végre először láttam őt úgy, amilyennek mindig ismertem. Megenyhülve mosolygottrám nem csak az arcával, hanem meleg barnaszemeivel is.

67



– Köszönöm, bácsikám! – Ez még nekem is igazán tetszett –

jegyezte meg Lady Deorwynn, majd ültében

félig hátrafelé fordul a fiához. – Mitgondolsz, Wenham? A mennyasszonyodegészen rendkívüli tehetség.

A herceg továbbra sem fordította el a

tekintetét a kandallóban melegen pattogótűzről, miközben válaszolt. – Sosem vetemednék arra, hogy

ellentmondjak neked, anyám! – szólalt megvégül egy hosszú, néma percet követően.

Szavait fagyos csend fogadta. Azudvariatlansága arcátlan volt, és nyilvánvalóellenséges hozzáállása a jelenlétemhez. Nemtudtam eldönteni, hogy sírva fakadjak, vagy

fogjam a topánkámat és ütlegelni kezdjem azta konok fejét. Végül úgy döntöttem, egyik örömet sem adom meg neki. A szalonban egytűt is el lehetett volna ejteni, ebben a percbenmindenki hallotta volna a földre esni. A

68



jelenlévők visszafojtott lélegzettel várták, mitreagálok.

Szétnyitottam a legyezőmet, és elővettem a

legbájosabb mosolyomat, amit ismertem asaját mimikáim közül. Lady Deorwynnhezintéztem a szavaimat, és reménykedtem, hogykellő határozottságot sugárzok magamból.

– Köszönöm, Ladységednek, de ez nemtehetség. Benne van az "Úrilányok kézikönyvében", hogy milyen módszerrellehet elfogadhatóan zongorán játszani.Közvetlenül a " Miként fogjunk magas rangú

őstulkot férjnek" fejezetet követően – mielőtt bárki válaszolhatott volna, gyorsan a bácsikámhoz fordultam. – Odakísérnél azasztalhoz, bácsikám?

– Persze, ez... khm... természetes – vágta rátúl gyorsan ahhoz, hogy ne legyen feltűnőmindenkinek, mi is a szándékunk.

Mielőtt elhagytuk volna a szalont, röpke pillantással felmértem, hogy a sértésem, mely

69



válasz volt a sértésére, semmiféle nyomotnem hagyott a hercegen. Továbbra is akandallónál állt, kezeit a háta mögött

összefűzve, és szenvtelenül nézett maga elé.Csalódott voltam. Szerettem volna valami

reakciót, valami érzelmet kicsikarni belőle, dea tökéletesen felépített modora, az

arisztokratikus érinthetetlensége tökéletesfalat vont köré. És haragudtam magamra,amiért vágytam az elismerésére.

70



3. fejezet

A vacsora tökéletes, higgadt csendben telt. Nem hallatszott más, csak az evőeszközök szolid csörrenése a tányérokon, illetve Mr.

Burward kényszeres szipogása – ilyenkor elővette csipkés zsebkendőjét, az orráhozérintette, de anélkül, hogy különösebbenhasználta volna, a csuklójánál begyűrte azingujjába.

A menü fenséges volt, és más esetben bizonyára nekiestem volna a fogásoknak.Ailith-t az asztal végében ültették le, de úgyláttam, kifejezetten a kedvére van ez az új

helyzet, mivel még soha nem foglalt helyetevés közben. Lady Deorwynn ült az asztalfőn,a bal oldalán a bácsikám, közvetlenül a

jobbján pedig Greenfield hercege. Miss Elseykerült Lord Greenfield mellé, így velem

71



szembe, mivel én a bácsikám oldalán kaptamhelyet. Mr. és Mrs. Burward egymás mellettültek, így Mr. Wyard Ailith mellett foglalt

helyet.Egy falat sem ment le a torkomon. Akarva

akaratlanul a pillantásom folytonvisszavándorolt a herceg felé, aki viszont

kizárólag az asztal hófehér terítőjét fixírozta,és elzárkózott a beszélgetések elől. Tudatábanvoltam a ténynek, miszerint ez a hatalmasellenszenv nem nekem szól, hanem azikerhúgomnak, mégis személyes

bántalomként éltem át minden egyes pillanatot vele egy társaságban.

Már a desszertnél tartottunk, amikor LadyDeorwynn váratlanul megszólalt.

– Miss Crusader! Holnap, míg lovagolnimegy a fiammal, kölcsönadhatná atársalkodónőjét.

Hallottam, ahogy Ailith félrenyeli, majdfelköhögi a süteményt, aztán a szemem

72



sarkából láttam, ahogy elnézést mormolvanyúl a szalvétájáért. – Nem tudtam, hogy lovagolni megyek

Lord Greenfielddel – jegyeztem megkitérően, óvatos pillantást vetve a férfira, de őezúttal az édesanyját figyelte. A tekintetébenlázadás izzott, mégsem szólt egy szót sem.

– Hát, most már tudja – vágta rá a Lady,majd várakozón nézett rám. – Tehát,kölcsönadja? – Természetesen, Lady Deorwynn, ha

Ailithnek sincs kifogása ellene, csatlakozhat

önhöz.A szavaimra Miss Elsey kezéből kiesett a

kis desszertvilla, amire épp fel akart nyársalniegy darabka süteményt. Felkaptam a fejem a

zajra, és csodálkozva vettem észre, hogymindenki döbbenten néz rám.Összezavarodva fordultam Ailith felé, akielnéző pillantással válaszolt. Igazán

73



fogalmam sem volt, mit mondhattam, amiilyen reakciót váltott ki mindenkiből. – Valami rosszat mondtam? – muszáj volt

megkérdeznem, nehogy később elkövessemugyanezt a hibát. – Dehogy, kedvesem, semmit! – paskolta

meg barátságosan a kézfejemet Buckminster

bácsi, de az ő pillantása is olyan volt, mintAilithé. Mintha... meghatottam volna őket.Sehogy nem fért a fejembe, mi üthetettmindenkibe.

Miss Elseyre számíthattam...

– Abszurd feltételezés, hogy egy egyszerűtársalkodónőnek nem az egyik legnagyobbmegtiszteltetés, ha Lady Deorwynnal tölthetegy délutánt. Különösnek találjuk, hogy ön,

Miss Crusader a döntést, melyetkiváltságának köszönhetően meghozhatnahelyette, inkább rá bízza, hogy válasszon.

Így már értettem a magyarázatot, de borzalmas érzés volt, mert sehogy nem

74



sikerült egyetértenem vele. Diandra talánráparancsolt volna bárkire? Nem voltam

benne biztos, így hangot adtam az

álláspontomnak. – Miss Elsey, a rabszolgaságot eltörölték

már rég. Azért, mert Miss More azalkalmazásomban áll, nem jelenti azt, hogy

rákényszeríthetem az akaratomat. Úgy helyes,ha rá bízom a döntést, arra vonatkozóan például, hogy kivel töltse a holnap délutánját.

– Nos, Miss More! – csendült fel a Ladyhangja erélyesebben, mint szükséges volt,

emiatt úgy gondoltam, véget akar vetni avitának. – Ebben az új megvilágításban Öntőlkérdezem hát, volna-e kedve csatlakoznihozzám, míg Miss Crusader lovagolni megy.

Ailith hófehér arcán vörös rózsa nyílt,miközben válaszolt Lady Deorwynnek. – Örömmel csatlakozom Önhöz... – Úgy látom, Ön idealista, Miss Crusader –

vágott közbe Miss Elsey gúnyos mosollyal. – 75



Talán még a szolgái nevét is tudja? Igazánnem tudom, mire számítsak Önnelkapcsolatban. Még csak néhány órája

ismerem, de minduntalan meglep valamivel.Legközelebb a testőrét is ideülteti azasztalunkhoz?

A tréfán, mert láthatóan annak szánta,

egyedül ő nevetett és Mr. Burward, mindenkimás némán figyelte az eseményeket. Mr.Wyard viszont erre az utolsó megjegyzésrefelkapta a fejét. – Miért van szüksége testőrre, Miss

Crusader? Talán baj érte Önt a közelmúltban?A poharamhoz nyúltam, hogy több időm

maradjon kigondolni a megfelelő választ. Azigazság az volt, hogy néhai férjem, Paxton a

befolyása révén nem csupán barátokra, deigen sok haragosra is szert tett. Néhány férfi,akik a vagyonára áhítoztak, a halála után

betörtek hozzám. Nem számítottak rá, hogyPaxton emberei mellettem maradnak

76



gazdájuk halála után is. Már hónapok óta nemért semmiféle inzultus, nem lett volnaszükségem testőrre, de Heard ragaszkodott a

munkájához.Mr. Wyard kitartóan várta, mit felelek, de

amikor letettem a poharamat, továbbra sem jutott eszembe semmiféle nyomós indok,

amiért Diandrának testőr kellett volna. – Miattam van szüksége az unokahúgomnak testőrre – jelentette ki a bácsikám egyszerűen,mintha ez lenne a világ legtermészetesebbdolga.

Csodálkozva néztem fel rá, de ő csupánmegnyugtató mosolyával felelt a kimondatlankérdésemre. A szívem csordultig telt az irántaérzett szeretettel, és kimondhatatlanul hálás

voltam neki. – Ön miatt, Mr. Elsegood? – nézett felkíváncsian Miss Elsey, és láttam az arcán,hogy szaftos pletykát remél kerekíteni abból,amit a bácsikám akart megosztani velük.

77



– Be kell vallanom, nagyon féltem azunokahúgomat, hogy esetleg valami baj éri,míg nem vagyok mellette. De nem csak vele,

hanem szinte minden rokonommal ígyvagyok – nevetett fel zavartságot mímelve a

bácsikám, mire húzta magával a társaságot, ésegy emberként mosolyogtak vele. – Tehát,

amikor kitört rajtam ez a védelmező ösztön,felfogadtam embereket, és elküldtem őket amegfelelő családtagjaimhoz. – Ez nagyon kedves gesztus volt Öntől! –

jegyezte meg Lady Deorwynn.

– Ugyanakkor, ha az a bizonyos testőr, akiszolgálatban volt egy ominózus estén, jólvégezte volna a dolgát, most nem kelleneegymás nem kívánt társaságában

feszengenünk – vetette közbe LordGreenfield.Szinte megfagyott a levegő, úgy éreztem,

mintha arcul ütöttek volna.

78



– Wenham, egy mosómedvébe több jómodor szorult, mint beléd – sziszegte LadyDeorwynn, és villámló szemekkel nézett a

fiára. – Maradhatunk a másik lehetőségnél is,

Greenfield! – mondta fenyegetően halk hangon a bácsikám.

Barna szemeiben megdermedt a melegség,arcára rideg kifejezés költözött, ahogy ahercegre nézett. Sosem láttam még ilyennek.Úgy nézett ki, mint aki valóban képes lenne

párbajozni a – nála jóval – fiatalabb

herceggel, még akkor is, ha egyértelműen azélete lenne az ára.

Diandra túl messzire ment ezzel az egészőrülettel. Nem engedhettem, hogy párbaj

legyen a történet vége, ezért gyorsanBuckminster bácsi ökölbe szorított kezéretettem az enyémet. – Semmi baj, Bácsikám! Lord Greenfield

csupán egy helyzetet elemzett, hozzá méltó79



nyíltsággal. Nincs ebben semmi kivetni való – véltem, és reméltem, hogy nem hallja ki ahangomban bujkáló feszültséget. Küzdöttem

a könnyeim ellen, gyorsan felálltam ahelyemről, és elhúztam a kezemet, mielőttBuckminster megérezte volna a remegésemet.

– Elnézésüket kell kérnem, de az utazás

jobban kimerített, mint gondoltam. Ha nem bánják, visszavonulok. – Természetesen mindenki megérti, Miss

Crusader! – szólalt meg az este folyamánelőször Mrs. Burward, és kedvesen rám

mosolygott, amikor meglepetten ránéztem. – Menjen csak, és pihenjen le! Holnapralecsillapodnak a kedélyek, és mindent jobbszínben látunk majd.

Bár a szavaiban jószívűség volt, mégsemtudta úgy előadni, hogy el is higgyem, amitmondott. Mindenesetre kaptam atámogatásán, illedelmes pukedli kíséretében

jó éjt kívántam, aztán szinte kirohantam az80



étkezőből. A hátam mögött hallottam Ailithhangját. Biztos voltam benne, hogy követi a

példámat, és utánam jön. Még a lépcső

felénél járhattam, amikor meghallottam LadyDeorwynn hangját. – Drága Wenham! Még mindig értesz

hozzá, hogyan kell kiüríteni egy

vacsoraasztalt stílusosan, ráadásul...A mondat befejezése már a semmibe veszettmögöttem, ahogy felértem a lépcső tetejére,majd végigrohantam a hosszú, kanyargósfolyosókon, és végül rátaláltam a szobánkra.

Zihálva szedtem a levegőt, gyorsanlecseréltem a ruhámat egy fehér,csipkeszegélyes hálóingre, a cipellőimet

pedig a szoba sarkába hajítottam. Ailith épp

akkor lépett be, amikor már a második cipőmet repítettem, csaknem eltalálva a fejét. Nem szólt semmit, csak elnézően

elmosolyodott, majd nekiállt összeszedni aszétdobált holmimat.

81



– Nem kell ezt csinálnod! Nem vagy acselédem!

Ailith abbahagyta a pakolást, odasétált

hozzám, és megállt közvetlenül előttem. – Tudom! – mondta egyszerűen, és

megragadta a kezemet. – Amit ma estecsináltál a vacsoránál, számomra

felbecsülhetetlen volt. Miss Elsey a velejéigromlott nőszemély, nem is lehet egy laponemlíteni veled.

Könnyeim egyre sűrűbb fátyolán keresztülnéztem fel rá, és értetlenkedve csóváltam meg

a fejemet. – Miért? Miért ilyenek? Én... Én ezt nem

értem, Ailith! Miért baj, ha tudom a cselédek nevét? Nem állatok, akiket csak úgy tartunk,

hanem érző emberek, mint te vagy én. – Jaj, drága Destinee! Tudom! Tudom! – ismételgette, hogy nyomatékosítsa bennem,nem ő az, akit meg kell győznöm azigazamról.

82



Mélyet sóhajtva lenyeltem azaklatottságomat, majd letöröltem akönnyeket az arcomról.

– Sajnálom – motyogtam a felfordultszobára mutatva. – Semmiség. Jobban érzed magad? –

kérdezte, és az aggodalma megmelengette a

szívemet. Bólintottam, mire elfordult tőlem,és újra pakolni kezdett. – Egyébként, hahiszed, ha nem, én nagyon élvezem az egészeddigi ittlétünket.

Úgy néztem rá, mintha azt mondta volna,

holnaptól férfinadrágot fog hordani. Éppolyabszurdnak tűnt mindkét kijelentés. Látva azarckifejezésemet, hangosan felnevetett. – Igazán szórakoztató társalkodónőnek

lenni. Mr. Wyard nagyon figyelmes voltvelem egész vacsora alatt. Udvariasanérdeklődött, miként választottam magamnak ezt a hivatást.

83



– Mr. Wyard? – visszhangoztamgyanakodva. – Igen, ő – bólintott Ailith, és bár éppen

elfordult, nem kerülte el a figyelmemetszemének élénk csillogása, és a pír, melyelöntötte az arcát a fiatalember nevének említésére. – Van egy fia, Maxwell. Holnap

szeretne bemutatni neki is. Azt mondta,felkeres, míg Lady Deorwynnál leszek. – Oh – nyögtem fel kínomban, mert

eszembe jutott, hol is kell lennem abban azidőpontban. – Örömmel cserélnék veled!

– Azt meghiszem!Ailith gyöngyözőn felkacagott. Látszott,

hogy bár együtt érez velem, azért önfeledtvolt, és igazán remekül érezte magát. Nem

akartam elrontani a boldogságát, ezért ásításttettettem. – Álmos vagy? – nézett rám meglepetten,

aztán letette a ruháimat egy kupacba a székre,

84



és a szobáinkat elválasztó ajtó felé indult. – Akkor reggel találkozunk! – Jó éjt! – mosolyogtam rá búcsúzóul.

Amikor egyedül maradtam, az ablakhozléptem, és szélesre tártam mindkét szárnyát.Az éjszakai levegő hűvösen áramlott be aszobába, az ezüstszínű telihold pedig

tányérszerűen ragyogott a sötét égbolton.Teljesen összezavartak ezek az emberek.Miss Elsey a rideg gőgjével, Mrs. Burward acsöndes tartózkodásával, ami az utolsó

pillanatban mutatkozott meg kedvesség

formájában, és persze Lord Greenfield, akinélellenségesebbet még sosem tapasztaltam.

Bezártam az ablakot, és befeküdtem ahatalmas, baldachinos ágyba, de hiába. A

ropogós, illatos ágynemű nem tudta elűzni amegvetést és a lenézést, amely a fejembenkavargott, és valahányszor lehunytam aszemem, folyamatosan Greenfield acélos,

85



szürke szemeit láttam magam előtt, ahogymegvetően, gyűlölettel telve néz rám.

Bosszúsan felsóhajtottam, és lerúgtam a

takarót magamról. Mivel az álom úgy tűnt,tartósan elkerül, úgy határoztam, hogy éjjelifelfedezőútra indulok. Belebújtam világosköntösömbe, de nem fűztem össze magam

előtt, mivel a házban nem volt hideg.Hátrahagytam a papucsomat is, nem akartam,hogy a csoszogásom felverjen bárkit is békésálmából.

Kidugtam a fejem az ajtómon, és

körbekémleltem a folyosón. Csupán egyetlengyertyát vittem magammal, ami mutatta azutamat a lábaim előtt, de kiderült, erre semlett volna szükség, mivel a folyosó falain éjjel

is világítottak a lámpások.Hatalmas épület volt, tucatnyioldalszárnnyal, végtelen egyediséggelmegtervezve minden egyes festmény, kép,ami a falakat díszítette. Faltól a plafonig érő

86



tükrök, aranydíszes portrék, értékes kövekkelkirakott vázák. Gyönyörű volt, tökéleteslátvány kíváncsi szemeimnek.

Az egész ház békésen aludt, és hirtelenizgatott lettem, hogy egyedül én vagyok ébren. Elkószáltam, néhányszor el istévedtem, de mindig visszataláltam arra a

folyosóra, amelyről érkeztem. Ahogy belevesztem a házba, úgy vettem észre, egyreinkább elhagyatott részen jártam.

Már épp azon voltam, hogy ráveszemmagam a visszatérésre a szobámba, amikor az

éjszaka csendjét egy fojtott sikoly zavartameg. Rémülten lapultam a falhoz, ésösztönösen elfújtam a gyertyámat. Letettem aföldre, majd követtem a sikoly hangját, hátha

tudok segíteni. A lépcsőfordulónál járhattam,amikor gyors suhintást hallottam, amit élescsattanás követett, majd ismét az a fojtottsikoly. Ezúttal azonban hangosabb volt, és én

87



akaratlanul is felismertem benne Mrs.Burward hangját.

A szobájukból jöhetett a hang, de Mr.

Burwardot nem hallottam. Csak azt a rémescsattanást, amit elkínzott kiáltás követett.Megverte őt? Miért tenne ilyet valaki a sajátfeleségével? Elszörnyedve meredtem az

ajtóra, és azzal a határozott szándékkalindultam el, hogy véget vetek ennek arémtettnek. – Elárulná nekem, Miss Crusader, hogy mit

keres az épületnek ebben a szárnyában? –

szólalt meg mögöttem egy mély férfihang, éscsupán két heves szívdobbanásnyi időbe telt,hogy felismerjem Lord Greenfieldet.

Megpördültem, és valóban ott állt hanyagul

az egyik oszlopnak támaszodva. A hátamögött nyitva volt egy ajtó, úgy gondoltam,minden bizonnyal a hálószobája lehetett, vagya dolgozószobája, mivel csupán a nadrágja ésaz inge volt rajta, kigombolva a mellkasáig.

88



– Lord Greenfield! Elnézést, hamegzavartam, én csak... – tétovánfélbehagytam, és zavart pillantást vetettem az

ajtóra.Közelebb lépett hozzám, egyetlen

lépésnyire állt meg tőlem. Sötét hajaingerlően kunkorodott a nyakánál, és néhány

makacs tincs csábítóan hullott a homlokába.Eltörpültem a magassága mellett, és egy teljessóhajtásnyi időre nem tudtam elvenni a

pillantásomat csupaszon hagyott mellkasának látványától.

– Ön nem hallotta...? – mutattam az ajtóra,amikor valamennyire sikerült összeszednemmagam rendezetlen kinézetétől.

Legnagyobb megdöbbenésemre flegmán

megvonta széles vállát. – Sutton egy vadállat. Rendszeresen veriszerencsétlen feleségét, persze csak olyanhelyeken, ahol senki nem láthatja –

89



világosított fel, majd zsebre dugta a kezeit, ésvárakozásteljes pillantással mért végig. – És nem akar semmit csinálni? – néztem

fel rá megrökönyödve.Szürke szemeiben vad haragot láttam

felvillanni, melyet nyomban el is törölt, hogyfelvegye a szokásos megközelíthetetlen

álarcát. – Arra gondol, hogy betörjek a szobájukba,és párbaj által kérjek elégtételt? – Például... Miért is ne lehetne? Hiszen

megveri őt! – próbáltam suttogni, de a

mondat végére a hangom kissé felerősödött azérzelmeim miatt. – A felesége! Azt tesz vele, amit akar! – De hát... – kezdtem ingerülten, de végül

mégsem fejeztem be. Kihívóan néztem ahercegre. – Ha Ön képtelen tenni valamit,akkor majd én...

Még be sem fejeztem a mondatot, márisindultam a szoba felé, ahonnan már csak

90



csöndes zokogást lehetett hallani. Olyan volt,mintha egy esőben felejtett kiskutyanyüszített volna, rémült és zaklatott.

Két lépést sem tettem, Lord Greenfieldmegragadta a karomat, és visszarántott. Hiába

próbáltam szabadulni, erős szorítása satubafogta a karjaimat.

– Elment az esze? Ha most rájuk tör, azzaltöbbet árt, mint használ! – Jobb, mint itt állni tétlenül, és hallgatni,

ahogy... – Legközelebb azért fogja megverni, mert

túl hangosan tűrt – súgta mély baritonján aférfi, mire abbahagytam az ellenkezést. – Nem... – leheltem, és döbbenten néztem

fel rá.

Miféle elkorcsosult világ ez, hogy engedilyesmit megtörténni?Lépéseket hallottam, és úgy tűnt, Lord

Greenfield is, mert berántott a közeli oszlopmögé, és szinte nekem feszülve kényszerített,

91



hogy maradjak nyugton. Hallottam egy ajtótnyílni, és még a lélegzetem is visszafojtottam,nehogy lelepleződjünk.

Greenfield mozdulatlanul állt, beszorítvaengem a teste és az oszlop közé. Nem tudtam,rá milyen hatással van pontosan ez a helyzet,de én képtelen voltam figyelmen kívül hagyni

testének forróságát. Hogy valamekkoratávolságot tartsak a kezeimet a mellkasáratámasztottam, de így csak még rosszabb lett.Éreztem az erejét, férfias illata pedig mintha

beköltözött volna az orromba. Minden egyes

légvétellel emelkedtek a kezeim is. Soha mégférfi ilyen közel nem állt hozzám. Nem tudtam, mennyi ideig álltunk ott ilyen

bizalmas közelségben, de fellélegeztem,

amikor hallottam becsukódni ugyanazt azajtót. Megköszörültem a torkomat, de nemmertem felnézni a hercegre. – Most... most már elengedhet – suttogtam

elhalóan.92



Csupán egyetlen másodperccel tartotttovább a karjaiban, mint szükséges volt,aztán, mint akit megégettek, hátrált egy

lépést. Fázósan húztam össze magamon aköntösömet, mert testének forrósága utánkörbevett a folyosó hidege. Észrevettem,hogy a pillantása a csupasz lábamra esik, és

ezzel egy időben szürke szemeiből eltűntminden kedvesség is. – Éjszakai sétára indult, vagy éjszakai

találkára?Döbbenten néztem rá.

– A kérdés felháborító és újfent azt tudommondai, amit legutóbb: alaptalan a célzás,ami mögötte megbújik!

Figyelmen kívül hagyta a válaszomat. Úgy

tűnt, megválaszolja helyettem a kérdéseit és amegjegyzéseit is. – Nem tudom, miféle játékot űz,

kisasszony, de biztosíthatom, egyetlen pillanatra sem vagyok hajlandó bedőlni a

93



kisded játékainak. Talán rá tudja szedni azanyámat, vagy Mrs. Burwardot, mertmindketten elég magányosak ahhoz, hogy ne

akarják meglátni a maga hibáit. – Ön viszont tisztán látja minden hibámat,

igaz, Lord Greenfield? – kérdeztemgúnyosan, és legnagyobb meglepetésemre

biccentett. – Tudom, hogy hazug, és tudom, hogy nemolyan ártatlan, mint amilyennek mutatjamagát.

Igyekeztem nem mutatni, mennyire

felzaklatnak a vádjai. Diandra volt, akitgyűlölt, nem én. Diandrára haragudott, és tőle

próbálja óvni az édesanyját és saját magát.Tudtam ezt, mégis rossz érzés volt, hogy

Diandrának gondolt engem. Hogy ez pontosan mit is jelentett, igyekeztem nemgondolni rá.

94



– Hazug, és csaló – mormoltam ironikusan. – Hmm... Van még valami a listán, vagyegyelőre nem talált többet a rovásomon?

Szürke szeme összeszűkült, és tudtam, hogyennél nagyobb gyűlölettel már képtelen lennerám tekinteni. – Mindkét tulajdonságát megvetendőnek, és

mélyen elítélendőnek tartom. Biztosíthatom,hogy soha nem fogok többet látni magából,mint amiket ez a két billog maga után vonz.Kétlem, hogy ezek mellett megférne

bármilyen jó tulajdonság is.

Komolyan néztem fel rá, és kényszerítettemmagam, hogy a hangom ne remegjen, amikor megszólalok. – Úgy hiszem, Ön nem ismer engem, Lord

Greenfield. – Én pedig úgy hiszem, hogy csupánnévleges lesz a házasságunk, Miss Crusander.

Keserű mosoly jelent meg a szám sarkában,ahogy átfutott az elmémen, ha én lennék

95



valóban Diandra helyében az esküvőn, akkor ez már a második érintetlen házasságomlenne.

– Ennek történetesen a tudatában voltammár a megérkezésem előtt is. – Akkor maradhatunk ennyiben. Jó éjt,

kisasszony!

Nem adott esélyt, hogy viszonozzam,egyszerűen sarkon fordult és visszasietettabba a szobába, ahonnan érkezett. Egy kicsitmég remegve ácsorogtam, és bámultam ahelyet, ahol eltűnt, majd hirtelen észbe

kaptam, és visszaindultam a szobámba. Afelfedező körutam előtt reméltem, hogy avisszatérésemkor ólmos fáradtság lesz úrrárajtam, de rá kellett döbbennem, hogy épp

ellenkezőleg történt.Egészen hajnalig forgolódtam, mire végregyőzött a fáradtság. Nyugtalan álom kísértakkor is végig, amiben egy ezüstszeműsólyom elől menekültem.

96



4. fejezet

Azt hinné az ember, hogy egy ilyen szörnyűestét és álmatlan, izgalmakkal teli éjszakátkövetően már egy kellemes reggel dukálna.

De nem így történt.Mire leértem a reggelihez, a legtöbben már távoztak az ebédlőből. Lady Deorwynn volt

jelen, Mr.Wyard, és Mrs. Burward, akitminden igyekezetemmel próbáltam nem

bámulni. Az éjjel szerzett tapasztalataimat a pokolra kívántam, mert képtelen voltam úgyránézni a törékeny asszonyra, hogy ne jutottvolna az eszembe a szenvedése.

– Jó reggelt, Miss Crusader! – üdvözölt barátságos mosollyal Mr. Wyard, de nemkerülte el a figyelmemet csalódott pillantása,amikor észrevette, hogy egyedül érkeztem.

97



– Önnek is jó reggelt, Mr. Wyard! Hogy teltaz éjszakája? – Bevallom, igencsak lassan.

Végignéztem a kis társaságunkon azasztalnál, és bólintottam. – Azt hiszem, ezzel mind így voltunk –

állapítottam meg csöndesen.

Lady Deorwynnre esett a pillantásom, denem mertem volna szóba hozni a sápadtságát.Viszont valóban az volt, és láthatóan areggelijéhez sem nyúlt. Rosszabbul nézett ki,mint Mrs. Burward, aki viszont minden

figyelmét a reggelijének szentelte. – Egyedül érkezett reggelizni, Miss

Crusader? – érdeklődött Mr. Wyard, mirecsodálkozva néztem rá az asztal fölött.

– Teljesen egyértelmű, hogy egyedülérkezett, Eadric! – csattant fel ingerülten, defeltűnően gyenge hangon Lady Deorwynn.Mr. Wyard arca egy csodásan nyíló rózsaszínére emlékeztetett, de a Lady már nem

98



kímélte. – Miért nem kérdezi azt, amitvalójában tudni szeretne? Hogy hol hagyta afeltűnően szép társalkodónőjét? Hiszen egész

reggel őrá várt, nemde?Mr. Wyard idegesen feszengett a székén,

láthatóan küzdött a zavarával és akíváncsiságával egyszerre.

– Oh, Ailith minden reggelét a kertben tölti – világosítottam fel mosolyogva a férfit, akihálás biccentéssel fogadta, hogy a segítségéresiettem. – Sétával indítja a napját, ami igenkellemes szokás, így néha én is szoktam

csatlakozni hozzá. – Köszönöm, Miss Crusader. Akkor én

most megyek... és megnézem... mit csinál a ...a fiam – hebegte a férfi, majd felállt, és

láthatóan távozni kívánt, az utolsó pillanatbanazonban visszafordult. – Később bemutatnámÖnnek, ha nincs ellenére. Hallotta ezt a sok vendéget, és rettentő kíváncsi, kik érkeztek. – Örömmel venném, Mr. Wyard.

99



A férfi meghajolt, majd távozott a kertbevezető ajtón át. Lady Deorwynn a fejétcsóválta, miközben utána nézett.

– Csak tudnám, mire jó ez a színjáték... – Mire gondol, Lady Deorwynn? – nézett

fel kérdőn Mrs. Burward. Láthatóanmegkönnyebbült, hogy az utolsó férfi is

kisétált a helyiségből.A Lady arrafelé intett a fejével, amerre azimént Mr. Wyardot láthattuk távozni. – Eadric már évek óta ellátogat hozzánk,

heteket tölt ebben a házban. Megmondaná

nekem valaki, hogy mégis miért ment a kertfelé, amikor pontosan tudja, hogy a fia azemeleten tanul? Nem feleltünk, csupán elmosolyodtunk a

megjegyzésén. Hirtelen olyan kellemes érzésöntött el. Valahogy békét találtam ebben a pillanatban, a tea kellemes íze, a pirítós illata,és a hölgyek társasága... Rádöbbentem,

100



mennyire elszigetelt, magányos életrekárhoztattam magam az elmúlt években. – Lady Deorwynn, kérem, bocsássa meg a

tolakodásomat, nem áll szándékombanmegsérteni Önt, de... kissé sápadtnak tűnik ma reggel – hadartam el idegesen, mielőttészbe kaphattam volna.

A Lady kifürkészhetetlen tekintettelviszonozta a pillantásomat, és egyelőre nemúgy látszott, hogy válaszolni kíván. Mrs.Burward félretolta a tányérját, kortyolt egyeta gőzölgő teájából, végül úgy döntött,

belefolyik a társalgásba. – Miss Crusadernek igaza van. Valóban

sápadtnak tűnik. Jól érzi magát?A Lady tekintete megkeményedett, és

szigorúan nézett az asszonyra. – Sokkal jobban érzem magam, mint Ön,nemde bár?

Mrs. Burward arca megrándult ezekre aszavakra, mintha megütötték volna.

101



Ledöbbentem. Ha már a ház úrnője is tudja,mi történik, miért nem találnak ki valamit,hogy ne történhessen meg az, amit előző éjjel

tapasztaltam.Mrs. Burwardnak hirtelen mehetnékje

támadt. Elnézést mormolt, majd láthatóannem olyan gyorsan, mint szeretett volna,

távozott az étkezőből.Megtört csend telepedett körénk, amitkétségbeesetten szerettem volna áthidalni.Azonban már megint cserbenhagyott afantáziám, mert semmi érdekfeszítőbb téma

nem jutott az eszembe. Váratlanul Heard jelent meg az ajtóban. Nem mondott semmit,nem nézett a Ladyre, csak némán megállt azajtóban, mint valami veszedelem, amit csupán

a józanész tart kordában. És ahogy ez átsiklottaz agyamon, hirtelen megvilágosodtam. – Lady Deorwynn, lehetne egy különös

kérésem? – fordultam a hölgyhöz izgatottan.

102



Aggasztott a sápadtsága, de úgy döntöttem,ezzel most nem foglalkozom. – Azt hiszem, ennél már csak jobb

véleménnyel lehetünk magáról, nemgondolja? – jegyezte meg a Lady szúrós

pillantással, és biztos voltam benne, hogy akirályi többest ebben az esetben magára és a

fiára érti. Fáradtan legyintett. – Ne isfigyeljen egy öregasszony fecsegésére, MissCrusader! Folytassa! – Nos, tudja, a testőrömről van szó –

kezdtem bele óvatosan. A szemem sarkából

láttam, hogy Heard hatalmas testemegmerevedik, de tudtam, hogy ha ellene islesz a tervem, akkor is ki fog tartani mellette. – A testőréről? – nézett rám meglepetten

Lady Deorwynn, majd a pillantása Heardreesett.Gyorsan bólintottam.

– Igen. Tudja, arra gondoltam, hogy amíg ittvendégeskedem az otthonában,

103



szabadságolnám Heardet. Ugyan ki akarnaártani nekem ebben a gyönyörű kastélyban? – mosolyogtam a Ladyre barátságosan, de

mivel nem viszonozta, zavartanmegköszörültem a torkomat, és folytattam. – A kérésem az lenne, hogy helyezzék el őt egymásik szobában, ami az enyémtől a lehető

legtávolabb van, nehogy kísértésbe essen, éstovább őrködjön felettem fölöslegesen. – Gondolom, már a szintet is kiválasztotta,

Miss Crusader – vetette közbe a Lady, és bár igyekezett a tőle elvárható érdektelenséget

mutatni, láttam szürke szemeiben felcsillanniaz izgatottságot. – Be kell vallanom, hogy már az éjjel

körbekémleltem a kastélyban, és találtam egy

részt, ami kitűnően alkalmas lenne Heardnek,ha megengedi.Lady Deorwynn a felső ajkát kezdte

harapdálni. Olyan sokáig ült csöndben, hogymár azt hittem, semmilyen választ nem ad,

104



csupán figyelmen kívül hagyja a kérésemet.Megtehette volna. Bizonytalan pillantástvetettem Heardre, és örültem, hogy

szemeiben megértést láttam, és nem haragot.Végül a Lady tűnődve nézett rám.

– Maga nem is olyan rossz parti, mintamilyennek hallottam, Miss Crusader –

jegyezte meg már majdnem kedvesen, demielőtt magamhoz térhettem volna ameglepettségemből, folytatta. – Rendben,tegye a testőrét oda, ahová szeretné. – Oh, köszönöm, Lady Deorwynn! Ígérem,

nem fogja megbánni! – Hát azt nagyon remélem! Most pedig,

keresse meg a fiamat, és mondja meg neki,hogy kéretem a szobámba. Valóban kissé

különösen érzem magam már napok óta, ésegyre csak rosszabb lesz – intett, mirefelálltam, hogy távozzak, de az ajtóbanmegállított. – Adjunk a két szerencsésnek még némi időt egymás társaságában, de aztán

105



szeretném, ha a hőn áhított Miss Morevalóban meglátogatna.

Kétszer ismételtem el magamban az

elhangzott mondatot, mire meggyőződtemróla, hogy valóban azt mondta a Lady, amithallani véltem. Leküzdöttem a mosoly, melyvalamiért az arcomra kívánkozott, aztán

sarkon fordultam, és hölgyhöz nem illősietséggel távoztam. Végigsiettem a folyosón,és bár teljesen nesztelen volt, mégis tudtam,hogy Heard néhány lépéssel lemaradva követ. – Tudod, miért akarom ezt? – kérdeztem

hátra sem nézve. Csak meneteltem előre,mintha pontosan tudnám, merre keressem aherceget. Annak viszont nagyon is atudatában voltam, hogy a legkevésbé sem

kívánok vele találkozni. Semmi szükségemnem volt az arroganciájára, és a megvető pillantására, ami miatt nem éreztem többnek magam egy örömlánynál.

106



– Igen – felelte tömören Heard mély,rekedtes hangján. – Nem kell csinálnod, ha...

– Mindig megvetettem a Burwardhozhasonlókat. Ne aggódjon miattam,asszonyom! – biztosított Heard, én pedigelnézően elmosolyodtam.

– Kisasszony, Heard. Csak kisasszony. – Jobb helyen leszek az Öntől legtávolabbiszobában, kisasszony! – jegyezte megfeszengve, mire csöndesen fölnevettem.

Megtorpantam, és a hatalmas férfi felé

fordultam. Ekkora ember, és milyen hatalmasszíve van. Megragadtam a kezét, és melegenmegszorítottam. Elképzelni sem tudtam nálanagyszerűbb testőrt.

– Köszönöm! – szóltam hálásan.Mielőtt válaszolni tudott volna, cipők kongását verték vissza az ódon falak. Hátrasem kellett volna fordulnom, hogy tudjam ahosszú, határozott léptek gazdája nem más,

107



mint a herceg. Mégis felé fordultam, hiszenérte indultam. Elengedtem Heard kezét, akiahogy már megszokta, próbált beleivódni a

környezetébe. – Jó reggelt, Lord Greenfield! –

köszöntöttem a férfit illedelmes pukedlivel.Természetesen, úriemberhez méltón

meghajolt előttem, de ezt ezúttal olyanhanyagsággal végezte, mintha kutya lennék,melyet épp a bolháitól kíván megszabadítani. – Úgy látom, Önnek már jó reggele van,

Miss Crusader – jegyezte meg gúnyosan, és

amikor értetlen pillantásommal találkozott aző acélos tekintete, magyarázatképpen Heardfelé intett. Pontosabban a keze felé. – Mindencselédjét bizalmas érintéssel köszönti

reggelente, vagy ez csak bizonyos tagjaikravonatkoztatja. Elnézést a tolakodó kérdésért, bizonyára megérti, tudnom kell, mireszámítsak a házasságunk alatt.

108



Már meg sem kellett volna lepődnöm.Annyira fennhéjázó és arrogáns volt, ráadásulhihetetlen magasságokból tekintett le rám,

nekem mégis egy-egy újabb tüske voltminden megjegyzése. Azt az örömet azonban,hogy ezt meglássa, már nem voltam hajlandómegadni neki.

– Nos, Lord Greenfield, ez esetben...semmiképp ne döfje le a kardjával aszerencsétlen kertészt, amikor megköszönömneki a gyönyörű virágokat! – bűbájosmosollyal néztem fel a herceg tökéletesen

komor, áthatolhatatlan arcába. Az egyetlenérzelem, amit sikerült kiváltanom belőle, amegvetés volt. Csalódottan sóhajtottam, ésmielőtt újabb sértést vághatott volna a

fejemhez, folytattam a mondandómat. – Éppen Önt kerestem. Az édesanyja kéreti,mert nem érzi jól magát.

Ámulva néztem a változást a vonásain. Azarca távol állt a bájgúnárok finom

109



eleganciájától, inkább volt erőteljesen férfias,mégis vonzónak találtam. Korholtam magamezért a felfedezésemért, mégis ámulva

figyeltem, ahogy az ellenem alkalmazottmerev, ellenséges maszk az édesanyjaemlítésére lehull, hogy átadja helyét azőszinte aggodalomnak.

– Történt vele valami? – kérdezte, és hátráltegy lépést.Gyorsan nemet intetem, nehogy még jobban

ráijesszek. – Csupán bátorkodtam megjegyezni,

mennyire sápadt, és a reggelijét is érintetlenülhagyta. Kérte, hogy keressem meg Önt, ésszóljak, hogy látni kívánja.

Lord Greenfield egy hosszú pillanatra

töprengve nézett le rám. Szürke szemeikifürkészhetetlenek voltak, és nem tudtamvolna pontosan megmondani, hogy mi zajlik le benne ebben a pillanatban. Bebeszéltem

110



magamnak, hogy ez már csaknem hálás pillantás volt.

Aztán a pillanat megtört, a herceg még egy

lépést hátrált, meghajolt, majd nagy léptekkelelviharzott. Megszeppenve, döbbenten

bámultam utána. – Biztos benne, hogy csak Burwardot kell

elintéznem? – szólalt meg mögöttem Heard, ahangja remegett a fojtott indulattól.Hát, igen. Legalább egy köszönetnyilvánítás

jólesett volna. Faragatlanságra vallott, hogyegyetlen szó nélkül magamra hagyott, én

mégsem voltam rá dühös. Magamra annálinkább, amiért elnéztem neki amodortalanságát, és betudtam az édesanyjairánt érzett féktelen aggodalma rovására.

Heard gondoskodása viszont jólesett, és azelnéző mosoly azonnal megjelent az arcomon,amikor már némiképp alábbhagyott aremegésem.

111



– Senkit nem kell elintézned, drága Heard!Csupán át kell költöznöd egy másik szobába,ami történetesen Mr. és Mrs. Burward

szintjén található – magyaráztam illedelmeshanglejtéssel, de láttam öreg barátomon, hogy

pontosan tud olvasni a sorok között. – Most pedig csomagolj össze, megmutatom, melyik

lesz az új szobád. Utána megkeresem Ailitht.Szavaimat követve kísértem új lakhelyére aférfit, és szinte könyörögnöm kellett, hogymaradjon ott, nekem nem fog bajom esni.Persze újra felrótta nekem, amiért az éjjel az

ő felügyelete nélkül kószáltam a házban, ésújra a szavamat vette, hogy többé nemteszem. Heard nagyon ragaszkodó volt, néhatúlságosan is, ezért olyan volt számomra,

mint egy kedves nagybácsi.Mint Elsegood bácsi, akire a szalonban bukkantam rá annak a fiatalembernek atársaságában, akit az érkezésünkkor láttunk oly sietve távozni. Felismertem fehér bőréről,

112



tökéletesen finom vonásairól. A férfi nagyonmagas volt, talán még a hercegnél ismagasabb, ehhez mérten rettentő vékony,

kevésbé atletikus alkat, mint Lord Greenfield.Jóképű megjelenésével bizonyára biztosítottamagának a fiatal lányok rajongó pillantását.

Hirtelen elgondolkoztam, miért

hasonlítgatom ezt az idegent a herceghez, ésmiért éppen a herceg a mércém? Nemakartam továbbvinni ezt a gondolatot, ígyengedtem kisiklani a memóriám ujjai közül. – Bácsikám. Megejthetnénk azt a sétát, amit

tegnap javasoltál. Most épp nincs semmidolgom – léptem hozzá mosolyogva aszalonban.

Rutinszerűen csókolt homlokon, és egy

pillanatnál észrevehetően tovább tartotta mega karomat, amikor átölelt. Vékony arcán már nyoma sem volt neheztelésnek, és barnaszemeiben is csak az a szeretet fénylett, amitmár megszokhattam tőle.

113



– Előtte engedd meg, hogy bemutassam Dr.Edmund Litwint! – Úgy emlékszem, már találkoztunk, bár

kissé sietős volt a dolga.A fiatalember meghajolt, és rám

mosolygott. Sötétbarna frakkot és aranyszínűmellényt viselt világos pantallójához. Kezeit

kesztyű fedte, de biztos voltam benne, hogykivételesen finom bőre lehet. Olyan, amelysoha nem tapasztalt kétkezi munkát. – Miss Crusader, örülök, hogy

megismerhetem személyesen is. Már nagyon

sokat hallottam Önről.Elsápadva vetettem egy pillantást a

bácsikámra, aki alig láthatóan vállat vont.Mosolyt erőltettem az arcomra, miközben

helyet foglaltam az egyik bársonyhuzatosszéken. A két férfi követte a példámat, ésnemsokára megjelentek a cselédek is, hogyfelszolgálják a teát. – Remélem, csupa jót, Dr. Litwin!

114



Dr. Litwin zavart pillantásából rájöttem,hogy nem pusztán jókat, sőt, kifejezettenrosszakat hallhatott Diandráról. Újra

bosszankodtam, miért élt ennyire feslett életeta húgom, amikor sokkal különb hírnévre isszert tehetett volna. – Úgy fogalmaznék, hogy érdekes dolgokat

– vágta ki magát ügyesen a férfi. – Biztosvagyok benne, hogy a legtöbbször pletykákkal találkoztam.

Kortyoltam egy nagyot a gőzölgő teámból,hogy elrejtsem a mosolyomat, amit Elsegood

bácsikám fintora váltott ki belőlem. – Dr. Litwin – szólaltam meg, amikor már

összeszedtem magam. Ízlelgettem a nevét,majd kérdőn fordultam a férfi felé. – Minek a

doktora? Az orvoslásé?Dr. Litwin csöndesen felnevetett afeltételezésre. – Dehogy. Ügyvéd vagyok – kérdő

pillantásomra kelletlenül folytatta. – Tudja, a115



Greenfield vagyon hatalmas. Túlságosannagy ahhoz, hogy házassági szerződés neirattassék még azelőtt, hogy Ön és Lord

Greenfield egy életre összekötnék egymássalaz életüket.

Higgadtan vettem tudomásul azinformációt. Már átgondoltam a helyzetet, és

Greenfield hercegét ismerve ez a lépéslogikus volt.Úgy tűnt, a csöndes reakcióm a hírre

meglepte Dr. Litwint, mire elgondolkoztam,nem kellett volna kicsit hangosabban

tiltakoznom. Már késő volt eljátszani bármiféle színdarabot, így jobbnak láttamcsöndben maradni. – Meséljen, Edmund! – törte meg a

meglepett csendet Buckminster bácsi. – Miújság a nagyvárosban? Siggers jobban érzimár magát?

116



– Mármint a legutóbbi párbaja óta, amikor megsérült a bal vállán, vagy a legutóbbi

balesete óta, amikor eltört a csuklója?

A két férfi öblösen felnevetett, én pedigidegesen mosolyogtam, és a csészémbetemettem az arcomat. Fogalmam sem volt,kiről beszélnek, de rendkívül udvariatlannak

találtam kinevetni egy másik ember szerencsétlenségét. – Ezek szerint még mindig ő a

legérdekesebb gazember egész Londonban – jegyezte meg a bácsikám, és Dr. Litwin

helyeslőn bólintott.Ekkor egy cseléd lépett hozzánk szürke

parókában, hogy egy tálcán átnyújtsonBuckminster bácsinak egy üzenetet. A bácsi

biccentett, közben Dr. Litwin kérdezett tőlemvalamit, amire csak fél füllel figyeltem, majd bólintottam.

– Valami baj van, Buckminster bácsi?

117



– Lady Deorwynn kéretett magához. A fiaorvost hívatott hozzá, de túl sokáig tart, mígideér, ezért megkért, hogy szórakoztassam.

– Ailith nincs ott vele? – kérdeztemcsodálkozva.

A bácsikám megvonta keskeny vállát, majdfelállt.

– Attól tartok, el kell halasztanunk asétánkat újra – mondta, majd hozzá illő mélymeghajlás után távozott. – Tehát, Miss Crusader, árulja már el

nekem, milyen ismeretségbe keveredett a

lókötő Siggers-szel! – vonta magára afigyelmem Dr. Litwin, és várakozásteljes

pillantása elárulta, hogy valószínűleg már nem először tette fel ezt a kérdést.

Annyit hibáztam már Diandra jellemévelkapcsolatban. Nem akartam ezt is elrontani.Ha Diandra kacér és feslett, akkor ennek megfelelően kell az emlékeit is tálalnom.

118



– Nos, meglehetősen intim közelségbekerültünk, amikor legutóbb találkoztunk –

jelentettem ki, és közben legyezővel

próbáltam eltávolítani az égő érzést azarcomról. Hogy tudnak az emberek ilyenszégyenletesen beszélni ilyen dolgokról,fogalmam sem volt.

Úgy tűnt, a válaszom a férfit is meglepte,mert döbbenten nézett rám. Olyan hosszúideig bámult, ami már cselédek között isudvariatlanságnak számít, de úgy tettem,mintha nem érdekelne. Felálltam és a

hatalmas panorámaablakhoz léptem, közben pedig úgy legyeztem magam, hogy a csuklómmajd' beleroppant. – Úgy hiszem, Miss Crusader, hogy Ön

nem mond igazat – szólalt meg a hosszúhallgatás végén a férfi.Te jó isten! Mit rontottam el? Diandra meg

fog ölni, ha lebuktatom, mielőtt visszatérne.

119



– Hazugnak nevez, Dr. Litwin? – kérdeztemhiggadtságot erőltetve a hangomra, de nemfordultam a férfi felé.

– Hazug és csaló – javított ki, mire már muszáj volt megfordulnom, hogy a szemébenézhessek. Legnagyobb megdöbbenésemremosolygott, világoskék szemeiben huncut

fény táncolt. – Nem mintha bármelyik ellenkifogásom lenne. Szeretem a hazárdjátékot.A szívem a torkomban dobogott, az arcom

égett. Az ügyvéd úrral ellentétben én mindigis elleneztem a hazárdjátékot, és nem pusztán

azért, mert sosem volt szerencsém... – Megtudhatnám, milyen okból kifolyólag

ragasztotta rám ezeket a nem túl hízelgő jelzőket?

– Maga nem lehetett Siggers szeretője – jelentette ki magától értetődően.Leplezi próbáltam a döbbenetemet, amit

nyers szavai okoztak, de az arcom szintelángolt. Látszott, hogy ezt ő is észrevette, és

120



így akaratlanul is megerősítettem a hitébenvelem kapcsolatban. – Talán nem vagyok elég vonzó a számára?

– vontam föl kérdőn a szemöldökömet, mireújra felkuncogott.

Elismerő pillantása végigsiklott rajtamolívzöld ruhám aljától a fejem tetejéig.

– Ön bármely férfi számára több mintvonzó.Figyelmen kívül hagytam a bókot, ideges

voltam még ahhoz is észrevegyem. – Bevallom, összezavart, Dr. Litwin.

Csupán azért gondol csalónak, mert állításomszerint intim viszonyt fojtattam Mr. Siggers-szel? – Pontosan! Mivel, ha csupán egyetlen

egyszer is találkozott volna Mr. Siggers-szel,akkor tudatában lenne a köztudott ténynek,miszerint Mr. Siggers nem a hölgyek kegyeitrészesíti előnyben, ha együttalvásról van szó

121



– felelte a férfi, és úgy tűnt, roppantul élvezi akínos helyzetemet. – Oh... – nyögtem kétségbeesetten,

miközben éreztem, hogy a tökéletesenfelépített álarcom lassan darabokra hullEdmund Litwin szeme láttára. – Csak azértmondja, hogy megbotránkoztasson!

A férfi sértődötten húzta fel az orrát. – Dehogy. Én is kaptam már félreérthetetlenajánlatot, de fájó, el kellett, hogy utasítsam. Néma csend telepedett a szobára. Vártam,

hogy mondjon valamit, vártam, hogy

kijelentse, máris indul a herceg keresésére,hogy leleplezzen, vagy megírja azújságoknak, vagy világgá kürtölje aszenzációt. Azonban semmi ilyesmi nem

történt. Csak állt mellettem a hatalmasablaknál a hófehér kesztyűjében, a tökéleteskinézetével, és bosszantó némaságba

burkolózva nézett kifelé a kertbe.

122



– Mi a szándéka ezzel a fél információval,Dr. Litwin? – buktak ki belőlem a szavak végül. Sosem bírtam a patthelyzeteket

kitartóan elviselni, és ezfélreértelmezhetetlenül az volt.

A férfi finom metszésű ajkain némiképpironikus mosoly játszott, ahogy rám nézett.

– Szerintem ebben a különleges helyzetbenmár szólíthatnánk egymást a keresztnevünkönis. Így szólítson hát nyugodtan Edmundnak,én pedig használhatnám a... Destinee-t? – elakadt a lélegzetem, a legyező csaknem

kiesett a kezemből. Edmund, látva a döbbentábrázatomat, még szélesebben mosolygott,majd sietve kijavította magát. – IlletveDiandra, ugyebár.

– Le akar leplezni...?Tettetett szörnyűséggel nézett le rám. – Már miért is tennék ilyet? Wenhamre

ráfér már egy ilyen lecke, a Lady pedigimádja az efféle szórakozást – értetlen

123



pillantásomat látva hozzátette. – Ahogy én is.Most viszont, bocsásson meg, kisasszony, demeg kell látogatnom az említett személyeket

bizonyos ügyekben.Meghajolt, cinkosan rám kacsintott, és már

az ajtónál járt, amikor megállítottam. – Ha nem szólom el magam Mr. Siggers-

szel, akkor is rájött volna, hogy...Edmund égszínkék szemei ravaszul, kicsitgúnyosan szűkültek össze, ahogy a vállafölött visszanézett. – Abban a pillanatban tudtam, hogy Ön nem

Diandra, amikor az érkezésekor nem ismertfel engem. – Hogyhogy?Visszafordult, és már nem is próbálta

leplezni a mosolyát. – Nem fér a fejembe, kegyed hogy lehetennyire ártatlan özvegy lévén... – jegyeztemeg, mire először elsápadtam a felismerésemiatt, aztán elvörösödtem, amikor

124



rádöbbentem, miről beszél. Edmund remekülmulatott a reakcióimon. – Azt hiszem,maradok néhány napig. Remek szórakozás

lesz. – Ebben biztos vagyok! – mormoltam

bosszúsan, mire hangosan felnevetett, majdtávozott.

Alig lépett ki az ajtón, hallottam, ahogyösszetalálkozik valakivel. Nem ismertem fel,ki volt az, de nem is érdekelt. Túl sok mindentörtént az elmúlt tíz percben ahhoz, hogy

bárkinek a társaságára vágynék.

Visszavonultam a szobámba, és a naphátralevő részét ott töltöttem.

Ailith az elkövetkezendő napokban egyretöbb időt töltött tőlem távol. Amikor

visszatért hozzám, mindig tele voltélményekkel, én pedig készséggel, ésvégtelen örömmel hallgattam meg, mitcsináltak aznap Eadric-kel és Maxwellel akertben, a könyvtárban, a kocsikázás alatt.

125



Néha szúró nyilallást éreztem, amiért nekiilyen szép, élményekben gazdag pillanataivoltak a Greenfield birtokon, míg nekem még

csak hasonló sem. Ailith elfoglaltsága miattén kezdtem bejárni Lady Deorwynnhez, hogy

betöltsem a társalkodónő szerepét. A Lady,mint utólag kiderült, elutasította az orvosi

segítséget, de azért ágyban maradt a biztonsága kedvéért.Lord Greenfield gyakran jött meglátogatni,

amikor biztosan tudta, hogy én nem lehetek ott. A másik, ami feldobta a napjaimat,

Edmund volt. A vele lefolytatott társalgásaink felettébb üdítően hatottak rám. Rendszerint akertben ejtettük meg, és én boldogan sétáltamilyenkor mezítláb, mert nem kellett

megjátszanom magam.Mivel a herceg kerülte a társaságomat, avacsora alatt sem tüntetett ki a figyelmével,így azok csöndes hallgatásban folytatódtak le.

Nem akartam ezt érezni, mégis egyre inkább126



bántott a bánásmódja. A legutolsó cseléd isnagyobb figyelmet kapott tőle, mint én.

Két héttel az érkezésünk után épp a

szalonban teáztam tökéletes magányomban,amikor észrevettem, hogy Ailith teljesenkivirulva állt a küszöbön. Intett, hogykövessem.

Ahogy utánamentem a kertbe, rájöttem,hogy neki valóban jót tesz ez a kiruccanás.Máskor hófehér arca most orcáinrózsafoltokkal jelezte az izgatottságát,szomorú szemei pedig élénken csillogtak.

Fölösleges mozdulatokat tett gyakrabban,mint illett volna, és néhány piszkosabb jelzőtis eltanult a cselédfiúktól, mégis... Annyira

pozitív volt, hogy nem mertem elmondani,

hamarosan végünk. – Mondhatok valamit Dr. Litwinnelkapcsolatban? – kérdezte Ailith, és meglepetta bizonytalanságával.

127



Karöltve sétáltunk a szögletesre nyírtsövények, és az apróbb virágágyások között,melyekben a szivárvány minden színében

pompázó virágok díszelegtek.Bólintottam, mire Ailith körülnézett, nem

hallgatózik-e valaki. Amikor úgy véltemegállapítani, hogy egyedül vagyunk,

bizalmasan közelebb hajolt. – Olyan kevesen vannak, akik ismerik, amita felszín alatt rejtegetünk magunkból, ésmeglepődünk, ha valaki meglátja anélkül,hogy megmutatnánk neki. Ha ez a valaki ezek

után is melletted marad, már biztos lehetsz benne, hogy barátra leltél.

– Edmund nem lehet a barátom, nem lehet a bizalmasom, mert éppen elég bizalmas

viszonyba került Diandrával! – világosítottamfel, de én lepődtem meg a legjobban azon,hogy ő még csak megilletődöttséget semmutatott. – Te tudtad...

128



– Nem volt alkalmam figyelmeztetni.Azonnal rohantam, amikor megtudtam, hogyhívják, de már késő volt. Igazán szerencsések

vagyunk, amiért megőrzi a titkot – ecsetelteAilith lelkesen. – Nem akarlak kiábrándítani,Destinee, de a húgod fél Londonnal efféleviszonyba keveredett.

– Hol voltam ez alatt, Ailith? – suttogtamelveszetten. – Hol voltam, miközben Diandraezt művelte magával? Észre kellett volnavennem... Segíthettem volna... Kiemelhettemvolna ebből a...

– Miről beszélsz, Destinee? – szakítottfélbe, miközben megtorpant. – Nem voltrászorulva erre az életmódra. Diandra nemszajha, ő nem pénzért csinálta ezt!

– Nem értem... – Ő azért csinálta, mert ehhez volt kedve! Őegyszerűen ilyen, ezt el kell fogadnod! Eztválasztotta... – kis szünetet tartott, majd, mint

129



akinek szóltak, a ház felé fordult. – Mennemkell. Később még beszélünk, rendben?

Bólintottam, és hosszasan néztem utána.

Amikor felért a lépcsőn, ami a kertbőlvezetett a ház teraszára, akkor vettem észre,hogy Mr. Wyard már ott várja. Az arcukatnem láttam ebből a távolságból, mégis biztos

voltam benne, hogy mosolyognak.Örültem Ailith boldogságának, mégishirtelen rettentő elhagyatottnak éreztemmagam. A húgom bőrébe bújva élek avőlegénye házában, mint nem kívánt

mennyasszony. A házi ügyvéd leleplezett, denem akar beárulni, a mostohalányomtársalkodónőként rátalál a szerelemre, ahúgom pedig épp átszeli az óceánt a

vagyonáért az egyik szeretőjével.És váratlanul ért a felismerés, hogymindebben az egész zűrzavarban nem találomönmagam. Hol voltam én ezekben a

130



dolgokban. Hol volt Destinee? Kétségbeejtett, hogy nem találtam a saját válaszaimat.

Elsétáltam az egyik sárga rózsabokor

mellett, majd megtorpantam ésvisszafordultam. A piros és a sárga némelyik virágon összeolvadtak, és egészen olyanszínhatást váltottak ki, mintha lángolnának.

Tűnődve simítottam végig az egyik szirmon,miközben a szél hátrasöpörte a hajamat avállamról. – Hol van Destinee? – súgtam a virágnak

szomorúan, majd elmosolyodtam a saját

butaságomon. – Már a virágokkal is beszélget, Miss

Crusader? – csattant fel mögöttem a hercegmély baritonja.

Ezer közül is felismertem volna már rideg,komor hangját, mégis ijedten rezzentem összetőle. Tudtam, mit fogok látni, amikor megfordultam mégis csodálkozva néztem felrá. Veszedelmesen vonzó volt a szememben,

131



kerülve minden finomságot, ami Edmundbanmegvolt. – Hát már emiatt is haragszik rám? –

kérdeztem beletörődötten, de szelíden. Ebbena pillanatban nem volt erőm a harchoz,melyet megkívánt tőlem.

Egy hosszú percig csak figyelt, de nem

felelt. Hirtelen visszasírtam azokat a kezdeti pillanatokat, amikor még rám nézni sem volthajlandó. Ahogy itt állt előttem, hátratettkézzel, egyenes tartással, sötét haját ahomlokába fújta a lágy nyáresti szellő. Ajka

kemény és megingathatatlan, akárcsak szürkeszemei, melyek haragosan pillantottak rám,mint az égbolt a nyári vihar előtt. – Még nem döntöttem el – felelte

hajlíthatatlan arroganciával.Sosem találkoztam még ilyen emberrel, akiennyire mérhetetlenül, kitartóan tudnagyűlölni. Igazán figyelemreméltó volt.

132



– Meddig fog még neheztelni rám, LordGreenfield? – érdeklődtem udvariastávolságtartással, és végtelen fáradtsággal.

Lord Greenfield töprengve nézett, majdhatározottan így szólt. – Ön, kisasszony, a szememben hazugként

ismertetett meg, így annak is fog

megmaradni, mindegy, mennyi idő telik el.Ha abban reménykedik, hogy az évek majdcsökkentik mindazt az ellenszenvet, amit Öniránt érzek, akkor ki kell ábrándítanom.

Keserűen elmosolyodtam.

– Biztosíthatom, hogy nincsenek efféleábrándjaim. – Helyes! – csattant fel ingerültebben, mint

amire számítottam. – Ne feledje soha, hogy

az ismeretségünk hazugságon alapszik. AzÖn által kreált hazugságon, ami kihat akésőbbi életünkre is. Az ilyesmit nem szokáselfelejteni, még akkor sem, ha...*

133



Félbehagyta a mondatot, én pedig értetlenülnéztem fel rá. Pillanatnyi gyöngédség suhantkeresztül szigorú vonásain, de szinte azonnal

el is tűnt, mintha soha nem is létezett volna.Tisztában voltam vele, hogy nem fogommegismerni a mondat befejezését soha.

Lord Greenfield sarkon fordult, és nagy

lépteivel visszaviharzott a házba.Szívdobogva, csalódottan, fájó mellkassalnéztem, ahogy újra magamra hagy...

*(... a késztetés, amit érzek, egyreerősebb.)

134



5. fejezet

Teltek a napok, nekem pedig úgy tűnt,mintha Greenfield hercege egyre inkábbeltávolodna tőlem. Annyira igyekeztem, hogy

megkedveltessem magam vele, legalább egykicsit. Legalább annyira, hogy képesek legyünk végigülni egy étkezést komolyabbvita, vagy fagyos hangulat nélkül. Azonbanúgy tűnt, minél inkább próbálkozom, annál

messzebb taszít magától.Mrs. Burward kivirult, mióta Heard egy

szintre költözött vele. Még aznap éjjel Mr.Burwardot különös baleset érte, ráborult a

hálószobájukban a szekrény. Heard aztállította, hogy alva járt, így esett, hogy betévedt Burwardék hálószobájába, ahol nagytermete miatt feldöntötte az ódon szekrényt.

135



– Igazán szörnyen sajnálom, amit történt! – mondta másnap a reggelinél Heard, mindeztolyan pléhpofával, hogy muszáj voltam a

legyezőm mögé bújni, nehogy meglássák amosolyomat.

Heard szavai inkább hatottak fenyegetésnek, mint őszinte

bocsánatkérésnek, és úgy tűnt, ez senkit nemzavar. Még a herceg is érdektelenül hallgattavégig a történteket, kezeit összefogva a hátamögött, arccal a kert felé fordulva. Amikor Burward látta, hogy tőle sem számíthat

támogatásra, még aznap éjjel átköltözött egymásik szintre.

Az eset óta Kathrine mondhatni a barátnőmmé avanzsált. Sétált, teázott velem,

rengeteget mosolygott, viszont keveset beszélt. Nagyszerű asszony volt, és kitűnőkertész. Minden levelet, gazt, virágot megtudott nevezni a birtokon, és Maxwellelnagyon sokat tanultunk tőle.

136



Lady Deorwynn egyre rosszabbul volt, egyidő után már az étkezésekhez sem jött lehozzánk. Egyszer azt merészeltem javasolni

Lord Greenfieldnek, hogy nézesse meg egymásik orvossal. Ő persze közölte, hogy a

javaslatom sértő a doktorra nézve, ésteljességgel fölösleges, mivel a háziorvosuk

hosszú évek óta szolgálja őket hűségesen.Újra csatát vesztettem, és miközben ő újramagamra hagyott, én forronghattam alekezelő stílusa miatt.

Különösen nagy boldogság volt a számomra

Maxwell Wyard, aki hétéves kora ellenéretöbb józanságot volt képes felmutatni, mint azúriemberek többsége a házban. Gyakranmegesett, hogy míg Ailith és Eadric sétálni

mentek, őt rám bízták, nehogy a herceg vagy bárki rájöjjön a kapcsolatukra.Másfél hónapja éltünk a Greenfield

birtokon, amikor egy napsütéses késő délutánMaxwell sietett oda hozzám. A fiú korához

137



képest magas volt, már csaknem az államigért. A haja világosabb volt, mint az apjának,csaknem szőkébe hajlott, viszont a szeme

éppoly sötéten csillogott fehér arcán, mintEadricnek. Már most látszott rajta, hogyfelnőtt korában tökéletes úriemberként fogjameghódítani a világot.

A viselkedése már most is kifogásolhatatlanvolt. Mindig meghajolt, amikor találkoztunk,soha nem rohangált, vagy kiabált, mintDiandra és én – leginkább én –, amikor kicsik voltunk. Szinte már ijesztő volt, mennyire

kontroll alatt tartja a gyermeket önmagában. – Jó reggelt, Miss Crusader! – üdvözölt

ezen a délutánon is szertartásosan.Akaratlanul is elmosolyodtam. Már

többször kértem, hogy használja akeresztnevemet – pontosabban a nővéremét –,de ő kereken elutasította ezt, mivel akeresztapja szerint nem úriemberhez méltó

138



viselkedés lenne. Történetesen a herceg volt akeresztapja... – Szervusz, Maxwell!

– Apám küldött, hogy keressem meg Önt – világosított fel komoly ábrázattal. – Valóban? Ő pedig...? – Ailith-szel kikocsikáztak.

Sokatmondóan összemosolyogtunk, mert bár ifjú volt még, azonban ő is tudta,mennyire kedvelik egymást az édesapja és atársalkodónőm. – Miért van az, hogy Ailith-t a keresztnevén

szólítod, engem viszont nem akarsz? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal, miközbenfelálltam, és intettem, hogy kövessen akertbe.

Nagyokat lépett, akár a keresztapja, a kezeita háta mögött összekulcsolta, és szigorúarccal okítani kezdett. – Ailith, legyen bármilyen kedves is

számomra, csak társalkodónő. Nem szegem139



meg a normákat azzal, hogy a keresztnevénszólítom. Te viszont magasabb rangú vagy,muszáj...

– Ki dönti el, ki a magasabb rangú, ésmennyi tiszteletet érdemel? – szakítottamfélbe bosszúsan.

Őrület, mikkel tele nem tömték ennek a

gyereknek a fejét. De legalább arra rá tudtamvenni, hogy a magázódást hanyagolja.Igazából megfenyegettem, hogy ha továbbrasem tegez, nem fogok hozzászólni. Ekkor annyira megszeppent, hogy azonnal tegezni

kezdett. Azt a csatánkat megnyertem, deazóta egyet sem.

A fiú a homlokát ráncolta néhány pillanatig.Látszott, komolyan fontolóra veszi, mi a

helyes válasz. – Az etikett – felelte végül elégedetten. – Maxwell, kérhetek tőled valamit? –

torpantam meg hirtelen, és mélyen a szemébenéztem.

140



– Bármit. – Kérlek, hagyjuk ennek a háznak az

udvarán az etikettet!

– Ezt nem értem...Látszott rajta, hogy valóban nem. Hevesen

megragadtam a kezét, és magammal húztam akert végébe, ami után már csak a cselédek

által ismert hátsó udvar volt, valamint azistállók felé vezető kis ösvény. – Látod ezt a kaput? – Persze. – Gyere velem sétálni úgy, hogy a kapun

belül hagyjuk a ladységet és lordságot! Csak sétáljunk, mint Maxwell és... Diandra!

Talán a lelkesedésem, talán a hév, amivelmagammal rángattam, így utólag már nem

tudtam volna megállapítani, hogy mi, devégül meggyőzte. – Nem hiszem, hogy Wenham bácsi ezt

helyeselné – kezdte óvatosan, majd ravasz

141



mosoly derült fel az arcán –, de majd nemárulom el neki.

Cinkosan összemosolyogtunk, aztán kézen

fogtam, és kivezettem arra a dombra, amit azelső estémen meglátogattam. Azóta már

jártam itt néhányszor kizárólag illedelmeskülsővel, és Heard kíséretében.

Maxwell egészen felszabadult, mirefelértünk a dombra. Tetszett neki az a rész,ahol egy kiáltással visszhangot tudott csiholnia környékből. Mosolyogva figyeltem, ahogyaz úriember-palánta megtanult gyerekmód

kiabálni. Nyár végi virágokat szedtünk, éslekuporodtunk a domb tetején. Míg énkoszorút fontam a virágokból, addig őelmesélte, milyen formákat lát a

bárányfelhőkben, amelyek elegánsak nyújtóztak a fejünk felett. – Az ott olyan, mint egy cilinder – mutatott

egy kalapformájú felhőpamacsra hosszúkarjával.

142



Befejeztem a koszorú fonását, ésdiadalmasan a magasba emeltem, hogymegcsodálhassa. Nevetve a fejére illesztette,

és hanyatt vetődött a friss fűben. Ahogyfelnéztem az égre, megpillantottam két

bárányfelhőt, amelyek egy ponton egymásbakapaszkodtak.

– Látod ott azt a kettőt? – mutattam fel, ő pedig bólintott. – Olyanok, mint mi.Gubbasztunk a fűben, mint két mezei nyúl. Nevetett a hasonlatomon, aztán lehunyta a

szemét, és mosolygott. Újabb kupac virágért

nyúltam, és bár nem akartam, dúdolnikezdtem egy régi gyerekdalt. Már nagyon régénekeltem, és ezt a dalt csak olyan kivételesalkalmakkor szoktam elővenni, mint például

Diandra többhetes lázas betegsége. Mindigmegnyugtatta a hangom. – Apa azt mondta, nem tudsz énekelni –

jegyezte meg továbbra is csukott szemmel

143



Maxwell. – De nekem nagyon tetszik ahangod. Mintha egy angyal énekelne.

Elmosolyodtam, de nem feleltem egy

hosszú percig. Engedtem neki, hogy magátóltérjen vissza a valóságba néhány hűvösebbszellő segítségével. Ekkor felült, és sötétszemeivel furcsán nézett rám.

– Mi a baj? – kérdeztem. – Még sosem éreztem ilyen jól magam,mint ezen a délutánon – mondta, éscsalódottan állapítottam meg, hogy újramagára öltötte a jól nevelt álarcát. Már

majdnem megemlítettem neki, amikor hirtelen átölelte a derekamat, és a hasambafúrta az arcát. – Köszönöm!

Meghatottan szorítottam magamhoz, és

mosolyogva simítottam végig sötétszőkefürtjein. A vacsora hívó hangjára mindkettenösszerezzentünk, aztán nevetve szaladtunk lea dombról. Reméltem, hogy WenhamGreenfield nincs a közelben, leginkább

144



valamerre az épület másik oldalánfoglalatoskodik. Mindenesetre ezúttal nem

botlottunk belé, Maxwellt is biztonságban

visszakísértem a szobájához. Megállt azajtóban, én pedig tétován csavargattam aruhám szegélyét, ahogy lenéztem rá. – Nem szeretnélek arra biztatni, hogy

hazudj a kedvemért, de boldoggá tennél, hameghagynád a ház lakóit abban a hitükben,hogy nem tudok énekelni. – Egy úriember mindig megőrzi egy hölgy

titkait – mosolyodott el Maxwell, majd

kacsintott, és bement a szobájába.Visszaindultam a sajátomba, de annyira

magával ragadott a jókedv, hogy muszáj voltengedelmeskednem a testem zenéjének, ezért

ugrándozva haladtam végig az ódon falak között. Némelyik festmény előttmeghajoltam, egy másik előtt pukedliztem,aztán megpördültem a folyosó közepén

145



legalább háromszor, mígnem valamikeménynek ütköztem.

Rémültem kaptam fel a fejem, és halálra

váltan vettem észre, hogy WenhamGreenfieldbe botlottam. Sötétkék frakkot, ésaranyszínű mellényt viselt világos nadrággal.A haja nem volt varkocsba fogva, szabadon

nyaldosták a tincsei széles vállát. – Lord Greenfield! – üdvözöltem ügyetlen pukedlivel, de ő arra sem vette a fáradtságot,hogy egyáltalán észrevegye, nemhogyviszonozza.

– Miss Crusader – szólalt meg vontatottan,de a szemei most valahogy mások voltak.Hiányzott belőlük a megszokott gyűlölet,amivel kizárólag engem tudott megtisztelni.

most érzések lobogtak a szürke szempárban,de nem mertem megállapítani, hogy mifélék. – Éppen Önt kerestem.

146



– Valóban? – néztem rá meglepetten. Kinem dobhat a házából, de akkor meg miértkereshetett? – Tehetek valamit önért?

Idegesnek tűnt! A kezei a háta mögött,ahogy lenni szokott, sötét haja csábítóan ahomlokában, az öltözéke kifogástalan, azarcán cseppnyi érzelem nem volt, mégis...

Úgy éreztem, ideges. – Igazság szerint Lord Elsegood kívántelbúcsúzni. Sajnos nem tudta megvárni,azonnal el kellett utaznia. – Hogyhogy?

– Kapott egy üzenetet bizonyosBrightmore-ból, de nem közölte velünk atartalmát. Felpattant, és kijelentette, hogyhaladéktalanul el kell hagynia a birtokot –

ecsetelte a férfi, mire belenyugodva bólintottam. – Meg sem lepődik? – Tudja, a bácsikám mindig is hirtelen

ember volt. Ha üzenete jött, bizonyáranyomós okkal hagyott hátra engem –

147



magyaráztam érdektelenül, majd kíváncsiannéztem fel rá. Olyan ritkán volt ilyenalkalom, amikor éppen nem azt fejezi ki,

hogy mennyire léha vagyok, és könnyűvérű,ki akartam használni minden pillanatát. – ÉsÖn miért van így meglepve? Egy ilyenhatalmas vagyon örököseként bizonyára

hozzá van szokva, hogy gyakran kell hirtelenelutaznia bárhová. – Egyáltalán nem így van. Csak a

legszükségesebb alkalmakkor hagyom el a birtokot, nagyon ritkán.

– Érdekes – tűnődtem. – Miért?A pillantása elnehezült, szürke szemei

megteltek fájdalommal, és újra lángra kapottaz a bizonyos harag, amit táplált irányomban.

– A kinti világban semmi nincs számomra,ami vonzó lenne. Bármerre nézek, csupáncsalást látok hazugság hátán, vagy ámítást.Valótlanságok halmazát, és igaztalanembereket, akiknek még a kérdéseikben sem

148



lehet megbízni – keményen nézett aszemembe, és hirtelen úgy tűnt, sokkal inkábbsaját magát próbálja meggyőzni, mint engem.

– Soha nem hagyom el a Greenfield birtokot,hacsak nincs rá valami olyan indokom, amiméltó a figyelmemre... vagy a bizalmamra. Nem akartam harcolni vele. Ma nem.

Semmiképp nem egy ilyen csodálatosdélutánt követően. – Tudja mit, Lord Greenfield? – várakozón

nézett rám, egyéb jelét nem adta, hogyérdekelné, mit akarok mondani. – Azt hiszem,

ez esetben, Önnél magányosabb emberrelmég soha nem találkoztam. – A kijelentése magyarázatot követel maga

után, Miss Crusader – jegyezte meg

összezavarodva. – Körül vagyok véverengeteg emberrel nap, mint nap. Többel,mint ahánnyal talán szánalmas kis élete sorántalálkozhatott. Hogy lehetnék, mindezek

birtokában, magányos?149



Közelebb léptem hozzá, szinte egykarnyújtásnyira állt tőlem. Késztetéstéreztem, hogy kisimítsam a homlokán időző,

minduntalan visszatérő aggodalmas ráncokat,vagy a homlokába hulló tincseit... – Ön nem bízik senkiben! – feleltem

halkan, a szavaim mégis keményen csattantak

a néma folyosón. Egy pillanatra megrettentemszemének éles villanásától, mégis folytattam. – Nem nyitja meg a szívét, nem engedi, hogy bárki meglássa az igazi WenhamGreenfieldet! Emiatt olyan magányos, akár

egy fűszál a sivatagban. És magánál fafejűbbalakkal még soha nem találkoztam! Nos, ennyit arról, hogy nem veszekszem

vele. Már mindegy, gondoltam, aztán vállat

vontam, és elsiettem mellette. A folyosóvégén jártam, amikor megállított. – Miss, Crusader! Ha éppen nincs semmi

dolga, és a kedve úgy tartja, meglátogathatná

150



anyámat. A társalkodónőjét nem találták sehol. Van fogalma róla, merre járhat?

Megálltam, de nem fordultam felé. Míg

beszélt nyilvánvalóvá vált, hogy lassanlépked közelebb hozzám, aztán nem mozdult.Csalódott sóhaj hagyta el a számat. – Az édesanyja jó ember, Lord Greenfield –

mondtam csöndesen, szándékosan figyelmenkívül hagyva a kérdését. – Természetesenmindig örömmel állok szolgálatára.

Meg sem várva a válaszát elsiettem. Csak aharmadik kanyarnál vettem észre, hogy rossz

irányba haladtam, de már ezt sem bántam. Néhány fölösleges kanyar után végrerátaláltam a Lady szobájára. Kopogtam, mireLizzy, az egyik szobalány nyitott ajtót.

Emlékeztem rá az első időkből, és gyakranosontam le éjjelente, hogy egy pohár melegtejet az ő társaságában fogyasszak el.

Amikor meglátott, telt arcán hálás mosolyragyogott fel.

151



– Micsoda végtelen szerencse, hogy az úrfiéppen Önt küldte – hadarta idegesen tördelvevaskos ujjait. Lizzy egészen telt volt. Nem

afféle, mint Ailith, aki csupán az úri normákatdöntötte meg talán tízfontnyi pluszsúllyal.Lizzy valóban kövér volt, de olyan sok kedvesség szorult belé, hogy a külseje

eltörpült mellette. A szemei élénkebb zöldencsillogtak, mint a tavasszal felfrissülő mező,és kerek arcán gödröcskék nyíltak, ahogymosolygott. – Hogy van a Lady? – kérdeztem, miközben

hátrébbléptem az ajtótól, hogy ki tudjon jönni.

Csöndesen becsukta maga mögött az ajtót,majd aggodalmas ábrázattal nézett rám.

– Egyre rosszabbul lehet, kisasszony! Nem viseltettem előítélettel semelyik cseléddel szemben, ezt a kijelentését mégiscsodálkozva felhúzott szemöldökkel díjaztam.Biztos voltam benne, hogy ezt azért még én

152



sem tudnám megállapítani komolyabbszakmai előélet nélkül. – Miből gondolod, Lizzy?

– Hát, tudja, látom én, hiszen sokat jövök-megyek. Ladysége igazi hárpia, ha elemébenvan. Ezt ne így csináld, Lizzy, azt nem úgykell, na, majd én megmutatom... Nem mintha

valaha is csinálta volna, amit én, de mégis...És most nem is beszél már szinte.Az asszony már olyan arcot vágott, mintha

az utolsó kenetet akarná feltetetni aszerencsétlenre. Annyira csak nem lehet rossz

a helyzet, gondoltam, majd rosszalló pillantással állítottam félre Lizzyt, és benyitottam a szobába.

Lady Deorwynn akkora ágyon feküdt,

amibe még rajta kívül elfért volna legalább tízember kényelmesen. A szélén helyezkedett el,és eltűnt a hófehér ágyneműben. Sápadt arcánrózsapiros foltok égtek, a szája teljesenkiszáradva, szürke szemei pedig

153



elhomályosulva csillogtak. Első ránézésrelátszott, hogy nagy a baj.

Oda sem léptem az ágyához, Lizzyhez

fordultam. – Menj, és mondd meg Lord Greenfieldnek,

hogy ha nem akarja megrendezni LadyDeorwynn temetését, azonnal küldessen

másik orvosért! – Lizzy elsápadva nézett rám.Tudtam, mennyire retteg a férfitól, de mostnem volt alkalmam finomabbnak lenni,később is ápolgathatom a lelkét. – Menj!Mondd meg neki szó szerint, amit hallottál, és

mondd neki, hogy én üzentem. – Igen, Miss Crusader!Mennyire gyűlöltem ezt a nevet már.

Különösen, ha Greenfield hercegétől

hallottam. De nem volt idő most rajtaelmélkedni. Lady Deorwynn ágyához léptem,aki fel sem ismert, annyira magával ragadta aláz.

154



– Ejnye, Lady Deorwynn! Nem szabadelhagynia magát! Ön az egyetlen barátomebben a családban! – mormoltam az öreg

hölgynek, és közben próbáltam lecibálni rólaa hálóingjét.

Lizzy szinte azonnal visszatért, delegnagyobb megdöbbenésemre a herceg nem

volt a sarkában. Arra számítottam, hogyidesiet ordibálni, vagy elegánsan a pokolrakívánni engem, ehelyett azonban csupánannyit üzent, hogy azonnal teljesíti a

javaslatomat.

– Ezt mondta? – tátottam el a számatámulatomban.

Lizzy hevesen bólintott. – Ezt! És még csak nem is kiabált, és nem

volt udvariatlan, sőt, talán mondhatni még,hogy... kedves volt. – Kedves??

155



Lizzy izgatottan bólogatott, miközben tisztaágyneműt, és hálóinget hozott az állig

betakart Ladynek.

– A végén még meg is köszönte, hogyátadtam az üzenetét. Biztos vagyok benne,hogy mióta itt dolgozom, soha nem köszöntemeg, amit éppen csináltam – magyarázta

Lizzy bizalmasan közelebb hajolva. – Úgytűnt, valóban megrendíti, ami a Ladységgeltörténik.

Kábán helyeseltem, de nem tudtamelképzelni, hogy milyen lehet a herceg kedves

magatartással. Egyszerűen nem passzolthozzá. Automatizált mozdulatokkalöltöztettük fel a hölgyet, aztán segítettemáthúzni az ágyneműt, amíg Lizzy megtartotta.

Mire végeztünk, megérkezett az orvos.Alacsony, jelentéktelen figura volt, de úgytűnt, nagyon érti a szakmáját. Megvizsgálta aLadyt, addig a herceg odakinn tartózkodott. A

156



félig nyitott ajtón keresztül, együttérzésselhallgattam idegesen koppanó lépteit.

Az orvos, Dr. Hauseyer megkopogtatta a

hátát, megnézte a torkát, amennyire sikerültneki, végül megnyomkodta a füle mögött és anyakánál is. A Lady csak nyöszörgött, minthakomolyabb fájdalmai lennének, de a doktor

szenvtelenül végigvizsgálta tetőtől talpig,majd intett, hogy kövessem. Lizzy a Ladyvelmaradt, amíg mi hárman a folyosónkonzultáltunk. – Elszomorít, hogy ezt kell mondanom,

Lord Greenfield, de sajnos el kell különíteniaz édesanyját! – szólalt meg a doktor hosszútétovázás után. Félve várta a hercegreakcióját, bizonyára már tudomására jutott,

hogy milyen hirtelen indulatú ember. – Mi oka lenne ilyet javasolni, Dr.Hauseyer? – kérdezte nyugalmat erőltetvemagára a férfi, de úgy látszott, hogy

bármelyik pillanatban rákiabál a kis emberre.157



– Nos, amennyire a tudásom engedimegállapítani, az édesanyja mumpszos! – elakadt a lélegzetem, mire a doktor megértő

pillantással válaszolt. – Keresnie kell valakit,akinek gyermekkorában már volt ilyen

betegsége, és majd az illető el tudja látnianélkül, hogy elkapná a betegséget.

– Majd én ápolom. Ritkán vagyok beteg – jelentette ki fölényesen Lord Greenfield, deaz orvos a fejét csóválta. – Ön volt már mumpszos, Lord? – a herceg

nemet intett, Dr. Hauseyer pedig még

erőteljesebben csóválta a fejét. – Csak olyanápolhatja, aki már átesett ezen... – Ha elkapom, hát elkapom, majd

kigyógyulok belőle – csattant fel ingerülten.

A doktor egészen kicsire húzta össze magát.Látszott, hogy volt valami, amit képtelen voltelmondani, én azonban már tudtam, hogy miaz. Mindent tudtam, mert gyerekkorombanmár átestem ezen a szörnyűségen.

158



Előrébb léptem, és nyugtatóan a doktor karjára tettem a kezemet. – Csak mondja el, mit kell tennem!

– Hogy mi? Csak nem képzeli, hogyengedem... – kezdte Lord Greenfield, deezúttal én vágtam az ő szavába. – Biztos vagyok benne, hogy bárkit

szívesebben látna az anyja közelében, mintengem, én azonban már átestem a betegségen,és nem vagyok olyan kegyetlen, hogy ártsak egy olyan hölgynek, vagy akárkinek, mintamilyen ő – jelentettem ki kihúzott derékkal,

majd célzatos pillantással folytattam. – Biztosvagyok benne, hogy Lady Deorwynn magatávolítaná el a közeléből, ha tudná, hogy egyférfinál egészen másképpen zajlik le a

folyamat. – Mire próbál célozgatni? – Nem célozgatok, csupán kijelentek, uram!

– replikáztam tovább. – A nemzőképtelenségaz ön pozíciójában bizonyára

159



megengedhetetlen kockázatot jelent, ha jóltudom!

Szavaimat döbbent csend fogadta. A herceg

megütközve nézett rám, majd az orvosra,hogy megerősítést halljon. Dr. Hauseyer mélyen ülő, fekete szemei döbbentenelkerekedve néztek rám, és bizonyára azon

jártatta túlképzett agyát, hogy miért isengedhetek meg magamnak ilyen modortalanmegjegyzést egy herceg jelenlétében. Sőt...vele szemben.

Lord Greenfield megköszörülte a torkát, és

türelmetlen pillantást vetett a doktorra. – Oh, igen... Khm, igen – kapott észbe az

öreg, majd a hajtókáján kezdett figyelnivalamit nagy koncentrációval, miközben

válaszolt. – A kisasszonynak teljesen igazavan.Lord Greenfield bosszúsan felsóhajtott.

Még nem láttam ennyire megmutatniönmagát. Állandóan a higgadt úriembert

160



láttam, erre most itt állt egy férfi, akitökéletesen összeomlott, amiért az édesanyjaolyan betegségben szenvedett, ami távol

tartotta tőle. – Nézze, Lord Greenfield! – kezdtem

óvatosan. Nem nézett rám, mert a doktor feléfordult, de hiába nézte a másik férfit,

valahogy éreztem, ezúttal minden figyelme azenyém. – Tudom, hogy Önnél jobban senkinem lenne képes ellátni Lady Deorwynnt, degondolnia kell minden eshetőségre. Afelelősség, ami a vállát nyomja, hatalmas.

Megértem, hogy aggódik, de gondolnia kellarra is, hogy itt nem csak az utódnemzésrőlvan szó. – Így van, Lord Greenfield! – csatlakozott a

doktor is, amiért áldottam a nevét, mert már semmi nem jutott az eszembe, amivelmeggyőzhetném a herceget. – A betegségigen nagy százalékban sajnos azt kell, hogymondjam, halálos kimenetelű.

161



Wenham Greenfield ekkor rám nézett, éstudtam, hogy megadta magát. A pillantásávalküldte a beleegyezését, hogy talán az egyetlen

embernek a földön, akit szeret, rám bízza azéletét. Nem hajolt meg, és én nem

pukedliztem, mielőtt magára hagytam afolyosón.

Egy hétig nem láttam ezek után. A betegségmég aznap éjjel felütötte a fejét több helyen.Cselédeket küldtek haza, köztük szegény

Lizzyt is. Szerencsére nem olyan sokaknállehetett tapasztalni, hogy járványról kellettvolna beszélni.

Egész éjjel a Lady mellett maradtam. Az

ágya mellé húztam a hatalmas karosszéket, ésfelolvastam neki az ágya mellett találtShakespeare kötetből. Néha dobálta magát,ilyenkor ijedten próbáltam vizes ruházni ahomlokát, aztán olyan mély álomba merült,

162



hogy gyakran odahajoltam és ellenőriztem,hogy lélegzik-e még egyáltalán.

Így telt az éjszakám, és a másnapom is, de a

Lady állapotában semmi változás nem történt. Néha elszundítottam a karosszékben, deazonnal felriadtam, ha valami mozgásthallottam. A herceg kerített olyan cselédeket,

akik már megküzdöttek ezzel a betegséggel,és velük küldette fel az ételeimet. Biztosítottaszámomra, hogy fürdőt vehessek, és tisztaruhákat. Csak ki kellett ejtenem a számon, ő

pedig máris teljesítette.

A második éjjel a kis Maxwell került aszomszéd szobába. Jobb híján éjjel velemaradtam, mert senki mást nem tűrt megmaga mellett. Ailith a következő nap reggelén

csatlakozott hozzánk, én pedig végtelenülörültem a társaságának.Mégis ingáztam. Hol Lady Deorwynn

homlokát vizes ruháztam, hol Maxwellhezrohantam, hogy csillapítsam a fájdalmát a

163



jelenlétemmel. Kockáztatva, hogy elárulommagam, gyakran énekeltem neki, és úgy tűnt,mintha valóban megnyugtatná. Kevésbé

dobálta magát, és könnyebben belétuszkoltuk a gyógyszereit.

Egy éjjel hallottuk, ahogy a herceg ésEadric a lezárt folyosónk túlsó végén

veszekednek. Eadric ide akart jönni, hogyegyütt legyen a fiával, de a herceg nemengedte neki. Szörnyű dolgokat vágtak egymás fejéhez, a végén pedig Ailithnek kellett kimennie, hogy rendet tegyen

közöttük, mintha oktalan csibészek lettek volna.

Egy egész hét telt el így, míg végre LadyDeorwynn láza lement. Nyár végi könnyed

zápor hullott az ablakra, de még alig bukott lea nap a látóhatáron. Lady Deorwynnablakából figyeltem, ahogy Lord Greenfield ahátsó udvaron körbekerített területen egyfoltos, középtermetű lovat próbál betörni.

164



Csupán egy hófehér inget viselt, mely aköldökéig láttatni engedte tökéletes felépítésűfelsőtestét. Az eső nem agresszívan hullott,

inkább finom permetként nedvesítette át azingét, mely néhol ingerlőn tapadt a bőréhez, ahaját pedig harmatcseppes hullámokbaengedte a vállára. Az alsó ajkamat beharapva

figyeltem, ahogy leveti magáról amerevséget, és mint aki világéletében eztcsinálta, felpattan a ló hátára. – Menj csak, és mondd el neki, hogy még

egy darabig itt maradok a nyakán – szólalt

meg mögöttem Lady Deorwynn gyöngehangon.

Ijedten fordultam meg, mint akit rajtakaptak valami tisztességtelen dolgon. Mérgesen

korholtam magam, hisz semmi illetlent nemcsináltam. Pontosabban semmi olyat, amivelártottam volna bárkinek is.

165



Odasiettem az ágyhoz, és egy pohárbólvízzel kínáltam a Ladyt, aki viszont

bosszúsan legyintett.

– Eredj már, és küld ide Ailith-t egy kicsit,ha Maxwell alszik! Szeretnék vele is

beszélgetni! – Rendben, de eszébe se jusson felkelni! –

mutattam rá szigorúan az ujjammal, aztán aszomszéd szobába szóltam.Ailith csöndesen surrant ki a szobából.

Maxwell még lázas volt, de már látszott rajtais, hogy a nehezén már túl van.

– Negyed óra múlva jövök – mondtam neki – Addig ne engedd felkelni! Mindegy, mivelfenyegetőzik, ne higgy neki!

Ailith bólintott, cinkosan,

megkönnyebbülten összemosolyogtunk, aztánkisétáltam a szobából. Végigsiettem afolyosón, szaladtam lefelé a lépcsőn, ésközben próbáltam nem keresni magyarázatotaz izgatottságomra.

166



Amikor kiléptem a hátsó kertbe, a hercegazonnal észrevett. A foltos ló már nemficánkolt alatta, Lord Greenfield erősen

tartotta izmos lábaival. Amikor észrevett,azonnal felém irányította a lovat. Elakadt alélegzetem a látványától. Fürgén lepattant anyeregből, én pedig kiléptem a szabadba a

tető alól, és engedtem, hogy a permetkénthulló eső felfrissítse bekábult arcomat.Kinyitottam végül a szemem, és

felmosolyogtam a férfira. – Lord Greenfield, az édesanyja jobban érzi

magát, ahogy a keresztfia is – jelentettem beneki ünnepélyesen.

Legnagyobb csalódottságomra sehogy nemreagált. A kantárszárat az egyik istállófiú

kezébe dobta, majd elindult a bejárat felé.Láttam az arcán a megkönnyebbülést, és arragondoltam, talán ettől akar megfosztani.Hogy lássam a boldogságát.

167



Elöntött az együttérzés. Bár pokolianfáradtnak éreztem magam, elképzelni semtudtam, ő mit érezhetett az elmúlt egy hétben.

Együtt szenvedni a szeretteinkkel lényegesen jobb, mint végignézni a szenvedésüketmessziről... tehetetlenül.

Szerettem volna megvigasztalni. Azt

akartam, hogy borítsa rám a világ fájdalmát,vagy épp a boldogságát. De ő elsétáltmellettem. Hallottam hosszú lépteit csattognia nedves, pocsolyás talajon, és éreztem,ahogy a könnyeim összekeverednek az

esővel.Elengedhettem volna. Diandra hagyta volna

elmenni, de én már nem voltam képes.Egyszerűen szerettem ezt a férfit a maga

különcségével együtt. Utána fordultam, denem tudtam, mit mondhatnék. – Wenham... – szóltam végül halkan.Magam sem voltam biztos benne, hogy

kimondtam, de úgy tűnt, ő meghallotta, mert168



megtorpant. Egy hosszú percig csak állt,mintha nem tudná eldönteni, mit akar. Felémfordult, és a pillantásunk összefonódott az

egyre sűrűbben hulló esőben. Szürkeszemeiben nyoma sem volt gyűlöletnek, azarca maga volt a megtestesült megindultság.

Feleszmélni is alig volt időm, máris

megindult felém. Mint valami sötétveszedelem, nedves inge lobogott mögötte, ahaja sötéten örvénylett, mintha fenyegetéslenne... vagy ígéret. Nem mondott semmit, szinte siklott felém,

majd a karjaiba zárt. Egyetlen hang nélkül,mintha előre megbeszéltük volna, szinteegymásnak estünk. Ajka falta az enyémet,nedvesen és édesen az esőtől, mégis kicsit

sósan a könnyeimtől. Kétségbeesett csók volt,melyben benne volt az elmúlt időszak mindenfeszültsége.

Az eső hideg volt, és egyre sűrűbbenhullott, mégsem bántuk. Csak álltunk egymás

169



ölelésében, és tobzódtunk a frissen szerzett békénkben. Soha ilyen boldogságot még csak elképzelni sem tudtam.

170



6. fejezet

Elvesztem az ölelésében, és belevesztem acsókjába. Önfeledten szorítottam magamhoz,és túrtam bele nedves hajába. Magához

szorított, és kicsit megemelt. Nem volt olyan porcikánk, amely ne érintkezett volna amásikkal.

Végül a sokkhatásra, ami egyetlen pillanatban ért, megborzongtam. Ő is

észrevette, mire sajnálkozva elengedett.Abban a pillanatban, ahogy a lábam a földdelérintkezett, visszatért a józan eszem.

Te jó isten! Mit tettem? – Tökéletesen

sikerült összezavarni a dolgokat.Végigsimított esőtől nedves arcomon, éskomolyan nézett a szemembe. Nem tudtam,mit mondhatnék. Egész testembenreszkettem, de hogy a felismeréstől vagy a

171



hidegtől, már nem tudtam biztosan. Őmindenesetre ez utóbbira gondolhatott. – Vegyünk valami szárazat. Aztán az

orvosért küldetek. Utána folytathatjuk ezt a beszélgetést – rendelkezett, de a hangjábanannyi gyöngédség volt, az arcán olyanmosoly, hogy a lélegzetem elakadt tőle, így

képtelen lettem volna haragudni rá azutasítgatás miatt.Bólintottam, aztán lassan elhátráltam tőle.

Megfordultam, és besiettem arra, amerről jöttem. Nem néztem hátra, de biztos voltam

benne, hogy ugyanott áll és engem figyel,mert éreztem a pillantását a hátamban.

Újra és újra lepörgettem magamban a pillanatot, újraelemeztem az arcát, az

érintését, a szorítását, és engedtem a pillangókat szárnyra kapni a gyomromban.Mosoly terült szét az arcomon, és a szerelem,amit Wenham iránt éreztem, átjártamindenem.

172



Diandrával majd megbeszélem ezt a dolgot,Buckminster bácsi meg fogja érteni, ésreméltem, hogy Wenham is elfogadja a tényt,

miszerint nem az vagyok, akinek eddiggondolt. Bármi történhetett volna, semmi nemtudta elvenni a kedvemet. Belibbentem aszobámba, lecseréltem a nedves ruhámat egy

napsárga, apró pillangómintásra. Az egyik szobalány, Mary segített befűzni a szalagokat,aztán ragaszkodott hozzá, hogy a hajamat iselrendezze.

Engedtem, hogy megszárítsa, és kifésülje,

de amikor forró sütővasakat emlegetett, már felpattantam. Oldalról feltűztem, de a többithagytam szabadon a hátamra omlani.Megköszöntem Marynek a segítségét, aztán

kisiettem a szobámból. Vissza akartam menniLady Deorwynnhez, de ahogy elsétáltam aszalon mellett, megláttam Edmund Litwint azablak mellett ácsorogni.

173



– Jó estét, Edmund! – üdvözöltem a férfit,aki csodálkozó mosollyal fogadott. – Önnek is – hajolt meg derékban, majd

végigmutatott rajtam. – Egyébként isragyogóan szokott festeni, de ma estekülönösen gyönyörű. – Elpirultam, amit

persze azonnal észrevett, és rajtam ütött. –

Van ennek valami különösebb oka? – Talán. – Értem – bólintott sejtelmes mosollyal. –

Köze van ennek esetleg egy meglehetősenzord herceghez, akivel egyfolytában egymás

haját tépik?Furcsa jellemzése volt Wenhamnek, főleg

azok után, ahogy láttam lehullani azt a mereválarcát. A mosolyomat nem tudtam eltűntetni

az arcomról, és úgy tűnt, Edmund beéri ezzela válasszal.Válaszolni sem lett volna időm, mert az

ajtóban váratlanul megjelent Wenham.Átöltözött ő is, tiszta inget, világosbarna

174



mellényt, és sötétkék frakkot viselt feketenadrággal. Vonzóbbnak láttam, mint eddig

bármikor. A legszívesebben a karjaiba

vetettem volna magam, de nem tudtam,mekkora megrökönyödést váltanék ki ezzel ahúzásommal belőle, így inkább illedelmes

pukedlivel üdvözöltem.

– Anyám hívat, Litwin – fordultEdmundhoz komolyan, de szemének ezüstöscsillogása elárulta jó hangulatát. – Bemehetszhozzá, gyorsan csináld meg, amit akar, de nemaradj tovább tíz percnél!

Edmund gúnyosan meghajolt. – Még valamit, hercegem? Nem várt választ, de kapott egy

figyelmeztető pillantást, aztán hanyag

eleganciával kisétált a szalonból. Az ajtótWenham zárta be utána, mintha nem bízna benne, hogy valóban kettesben vagyunk.

A szívem vitustáncba kezdett, ahogy lassanközeledett felém.

175



– El sem hiszem, hogy egy helyiségbenvagyunk, és nem vágunk egymás fejéhezsértéseket – jegyeztem meg, csak hogy

mondjak valamit.Lordhoz nem méltóan húzta el a száját.

– Arra gondoltam, inkább elmondanám,mekkorát tévedtem Önnel kapcsolatban.

Ritkán mondom, hogy tévedek, mert szintesoha nem fordult velem elő ilyesmi, de Önnelkapcsolatban igazán tévedtem – mondta, én

pedig szótlanul hallgattam.A lelkiismeret furdalás elemi erővel söpört

végig rajtam, de képtelen voltam megszólalni,annyira jó volt hallani, amit mondott. Odaérthozzám, megfogta a kezeimet, és picitelőrehajolva folytatta a mondandóját.

– A kezdetektől fogva elutasítottam mindenolyan érzelmet, amit kiváltott belőlem, mertfeslettnek és hazugnak tartottam. Beismerem,hogy ezekkel még mindig nem tudok mitkezdeni, de amióta a birtokra érkezett

176



teljesen... más lett minden. Nem tudnék olyanembert mondani, akire ne lett volna hatással a

jelenléte.

– Wenham... – próbáltam félbeszakítani, deerősebben szorította a kezem, közelebb lépett,és egész lényével elnyelte az enyémet. – Valamit el kell mondanom...

– Majd később – mormolta, és kezeimet amellkasára helyezte.Előrehajolt, és ajkai lágyan érintették az

enyémet. A korábbi vadság eltűnt, ezúttalmintha kóstolgatott volna. Szívem őrülten

verte a mellkasomat, amikor megéreztem,ahogy a szája lágyan végigsimítja az alsóajkamat. Sóhajtottam, ő pedig kapott azalkalmon, és a nyelvével merészen behatolt a

számba. Összeolvadtunk, hallottam alégzését, ahogy egyre inkább elmélyül.Csak egy picit kellett elfordítanom a fejem,

hogy véget vessek a mámornak. Muszáj volt. Nem engedhettem ezt sem neki, sem

177



magamnak, amíg legalább egyszer nemhallottam a saját nevemet a szájából.Felnéztem rá, és a szívem belesajdult a

szerelembe. Szemei melegen csillogtak,szigorú vonásai egészen meglágyultak, ahogyviszonozta a pillantásomat.

A szalon ajtaja ekkor hangosan kicsapódott.

– Most már abbahagyhatod, Destinee! Nincs szükség több színjátékra, sikerültmegszereznem az örökséget! – trilláztamosolyogva Diandra, és belibegett a szobába.

Mint valami megzavart gnúcsorda, úgy

dübörgött a fülemben a pánik. Wenham kezelassan elengedte az enyémet, ahogy felismertea helyzetet. A csókja még ott égett azajkaimon, nem mertem felnézni rá. Tudtam,

mit látnék. Ott lenne a ridegség a vonásaiban,vagy ami még rosszabb, a csalódottság.Eadric és Ailith léptek szorosan a

nyomában a szalonba. A döbbenet mindenkiarcán jól látható volt, a csendet pedig hasítani

178



lehetett a levegőben. Lehunytam a szemem,és átkoztam a pillanatot, amikor engedtem atestvéremnek, hogy rábeszéljen a

szerepcserére.Egyedül Diandra volt az, akinek nem tűnt

fel, micsoda káoszt okozott a megjelenésével. – Ailith! Ne vágj már ilyen képet. És mi ez

a cselédruha rajtad? Mit szólna Mr.Brightmore, ha így látna?Ailith láthatóan elsápadt, az arca még

fehérebb lett, mint egyébként. Szégyenkezvesütötte le a szemét. Mélységesen együtt

éreztem vele, amikor láttam, hogy éppúgyképtelen Eadricre nézni, ahogy én Wenhamre. – Mr. Brightmore? – kérdezett vissza Eadric

értetlenül.

A kérdést Ailithnek intézte, de Diandra voltaz, aki a legyezője mögül válaszolt. – Ailith édesapja. – Paxton Brightmore? De neki hatalmas

vagyona volt, nem? – kíváncsiskodott tovább179



Eadric, és látta Ailitht, aki azt sem tudta, hoválegyen zavarában. A férfi már tudta a választ,mielőtt Diandra félvállról odavetette volna.

– Persze. És ez kettéosztódott a lánya – ittAilithre mutatott összecsapott legyezőjével,majd közvetlenül utána rám –, és az özvegyeközött.

Eadric arcát néztem, és biztos voltam benne, hogy ha nem is mutatja, de Wenham iséppen úgy érezheti magát, mint ő.Összezavarodva, aztán a felismeréstőlharagosan, elárulva.

– Özvegye? – suttogta Wenham, nekem pedig égett az arcom.

Nem bírtam tovább. Muszáj volt ránéznem.Felkaptam a fejem, de azonnal meg is

bántam. A pillantása több volt, mint amit el bírtam viselni. Mindaz, amit nagy nehezenfelépítettünk, az, hogy bízni kezdett bennemannak ellenére, aminek gondolt, vagy tudnivélt, minden összeomlott.

180



– Meg tudom magyarázni – suttogtamelveszetten. – Ebben biztos vagyok, Mrs. Brightmore! –

csattant fel Miss Elsey ingerült hangja azajtóból.

Ahogy ránéztem, úgy tűnt, ő is éppannyirameg van döbbenve, mint a többiek, azonban ő

egészen máshogy reagálta le az újinformációkat. Persze boldog volt. Boldog éselégedett, mégis próbált feltűnőenfelháborodottnak tűnni. Wenham mellé sétált,mintha máris jogosan vehetné át a helyemet.

Azt a helyet, mely igazán sosem illetett meg. – Nagyot csalódtam Önben. Visszaélt

mindannyiunk bizalmával. Ezmegbocsájthatatlan. Lord Greenfield, azonnal

ki kell dobnia ezeket a csalókat a birtokáról – fordult a férfihez panaszos hangon, és kezétmintegy véletlenszerűen a karjára tette.

Wenham felvette rideg úriember modorát,és a továbbiakban nem nézett rám.

181



– Természetesen, Miss Crusader, MissBrightmore és... Mrs. Brightmore azonnalösszecsomagolnak. Egy kocsit a szolgálatukra

bocsájtok, hogy biztonságbanhazatérhessenek – jelentette ki monotonhangon, mintha egy könyvből olvasott volnavalami unalmas felvonást.

Nem akartam megszólalni, nem akartammég mélyebbre süllyedni a szánalmasmocsárban, ahová önként és dalolva sétáltam,de a szavai és a közönye olyan mély sebetejtettek, hogy képtelen voltam továbblépni.

– Ennyi? – kérdeztem döbbenten. – Elenged, hogy meg sem hallgatta amagyarázatomat? – Destinee... – súgta Ailith, mire a herceg

összerezzent. Először hallotta a valódinevemet. – Menjünk. Nem vagyunk szívesenlátott vendégek itt.

Rádöbbentem, hogy Ailith is szenvedett. Őtéppúgy nem hallgatta meg Eadric, mint ahogy

182



engem sem Wenham. Könnyek szöktek aszemembe, ahogy felnéztem rá. Magasratartotta a fejét, az állkapcsát összeszorította,

csupán az állán rángatózó ideg árulta el a bensőjében dúló harcot.

– Hallani akarom! – jelentettem ki,miközben a könnyeim makacsul

homályosították el a látásomat. – Nézzenrám! Azt akarom, hogy a szemembe mondja,nem jelentett magának semmit, ami közöttünk történt. Mondania kell, különben képtelenleszek elhinni...

– Mrs. Brightmore! – csattant fel végül, ésez a név az ő szájából felért egy ítélettel.Pislogás nélkül nézett a szemembe, olyanmélyre elrejtve a valós érzelmeit, hogy

hirtelen kételkedni kezdtem, léteztek-eegyáltalán valaha. – Ön csalással került azotthonomba, a bizalmába férkőzött olyanembereknek, akiket az életemnél is többre

becsülök, és visszaélt ezzel a bizalommal! Ön183



csaló és hazug, ahogy azt az első pillanattólkezdve sejtettem, és nem érdemes arra sem,hogy akár egyetlen percét is megőrizzem az

emlékeimben az ismeretségünkről! Hagyja ela birtokomat! Távozzon az életemből!

Leforrázva álltam, lehunytam a szemem, ésaz eddig felgyülemlett könnycseppek

fájdalmasan folytak végig az arcomon. Aszavai vitriolként maródtak a szívembe, véresemléket hagyva maguk után.

Valaki köhintett, mire magamhoz tértem.Lenyeltem a bánatomat, kihúztam a

derekamat, majd anélkül, hogy bárkire is egy pillantást vetettem volna, Ailithhez sétáltam.Belém karolt, és kivonultunk a szalonból. Azajtón kívül Edmund várakozott, jóképű arcán

együttérző kifejezés ült, de nem szólt semmit.Mit is mondhatott volna, amivelmegkönnyítheti a dolgunkat?

Gyorsabban csomagoltunk össze, mintamikor megérkezésünkkor kipakoltunk.

184



Csöndes megegyezéssel úgy döntöttünk, hogysenkitől nem búcsúzunk el. Amikor LadyDeorwynn értem küldte Maryt, sajgó szívvel,

de határozottan néztem a szolgálólányra. – Mondd meg neki, hogy már elmentünk!A lány távozott, de szinte a kezébe adta a

kilincset a húgomnak, aki épp a távozása után

lépett a szobámba. Annyira fásult voltam,annyira csalódott, hogy már veszekedni semmaradt erőm. Keresztbe fontam amellkasomon a karomat, és oldalra fordulvaálltam meg az ablakomnál.

– Mit akarsz, Diandra? Nem okoztál már éppen elég bajt? – Emlékszel, amikor mumpszos voltál? –

kérdezett vissza elmélázva. Mellém állt, és

míg én ránéztem furcsállva, addig ő kibámultaz ablakon. A tájat nézte, de a múltunkatlátta. – Soha életemben nem féltem semmitőlannyira, mint akkor.

185



Továbbra is értetlenül néztem rá, mireelnéző mosoly suhant át az arcán. – Nem emlékezhetsz rá, mert a láz miatt

alig voltál magadnál, de egyetlen percre semvoltam hajlandó elmenni az ágyad mellől.Orvosi csodának tartották, hogy én nemkaptam el tőled a nyavalyát.

– Tényleg nem emlékszem.Megértően bólintott, majd zavartanfolytatta. – Végig ott maradtam. Két dadus, és egy

szobalány dőlt ki mellőled, olyan sokáig

voltál beteg, de én végig ott voltam. Nemmertelek magadra hagyni, mert féltem, hogytöbbé nem foglak látni. Rettegtem, hogyelveszítelek, Destinee! – Meghatottan néztem

rá, de nem értettem, mire akar ezzelkilyukadni. – Így szeretnél bocsánatot kérni? –

érdeklődtem kicsit gúnyosan.Fitymálón elhúzta a száját.

186



– Nem voltam túl jó testvér, ugye? Csak aztakarom ezzel elmondani, hogy a betegségedóta nem éreztem azt, amit akkor. Kivéve ezt a

mostani alkalmat... – Beletenyereltél, Diandra – bólintottam

szigorúan, de aztán legyintettem. – De akkor is a testvérem vagy. Nem számít, mennyi

őrültséget kell még elszenvednem tőled.Óceánkék szemei elkerekedve meredtek rám. – Úgy érted, megbocsájtasz? Nem is

mertem remélni... De a herceg?

Megrándult az arcom, mintha megütöttvolna. Felnyögött az ostobasága miatt, aztángyorsan magához ölelt. Sóhajtottam ésátadtam magam a vigasznak, amit nyújtott

nekem. – A hercegnek igaza van. Elárultam, és becsaptam őt.

– De... – Semmi baj, Diandra!

187



– Miss Crusader! – szólalt meg az ajtóbólMary, mire mindketten felkaptuk a fejünket. – Igen?

Nevetve töröltem le a könnyeket azarcomról, Diandra pedig megragadta akezemet. Kicsit felszabadultabban néztem azajtóban tétován várakozó szobalányra.

– Mi a baj, Mary? – Lady Deorwynn zavart vissza együzenettel... – feszengett a lány, és vastagujjait tördelte idegességében. – Mondd csak nyugodtan!

– Lady Deorwynn üzenete így szólt: Azelejétől kezdve tudtam, hogy nem létezik olyan magas cipő, ami ekkoramagasságkülönbséget okoz. Ráadásul több

éve élek ebben a házban, mint amennyiidősek a kisasszonyok, így pontosan tudom,hogy mikor jönnek vagy mennek kocsik abirtokon. Tehát a kisebbik Crusader

porontyot várom a szobámba azonnal!188



Mary arca olyan vörös lett, mint egy tál rák,rögtön miután kiszedték a forró vízből,halálra váltan toporgott egyik lábáról a

másikra. Diandra szája tátva maradt, de éncsak elmosolyodtam a Lady üzenetén. – Mondd meg a Ladynek, Mary, hogy...

mindent köszönök!

Mary elsápadva pukedlizett, aztán távozott.Tudtam, hogy a herceg után LadyDeorwynnek volt még olyan híre, hogy arossz hír hozójának a fejét veszik. Reméltem,hogy nem ijeszti meg nagyon szegény lányt.

Diandra elnézően csóválta a fejét, miközbensegített feltenni a kalapomat. – Te vagy az egyetlen az egész

földkerekségen, aki tudja a szolgálójának a

nevét, pedig gazdagabb, mint amiről alegtöbben álmodhatnak – jegyezte meg.Szomorú mosoly terült el az ajkaimon.

– Nézz meg, Diandra! Nézz meg jólmagadnak, és áruld el, hogy mihez kezdjek én

189



most a vagyonommal? – kérdeztemironikusan.

Befűzte a kalapom szalagját, eligazgatta a

hajamat, és őszinte megbánással nézett lerám. Belém karolt, aztán lekísért a lépcsőn,ahol Heard már várt rám. – A csomagjaim a szobámban vannak,

Heard. Sétálunk egyet a kertben, mígelkészül. Diandra, a tiéd...? – Oh, én nem tartok veled.Megütközve néztem rá.

– Azt hittem...

– Nos, nem jól hitted – intett le kedvesen,de sürgetően. Látszott, hogy nem akar

beszélni erről a témáról. Újra belém karolt, ésmaga után húzott a kertbe. – Majd utánad

megyek, amint itt elvégeztem a dolgom.Elsegood bácsikánkkal találkoztam idefelé jövet, aki éppen azért igyekezett, mert valamivégrehajtó értesítette néhány fejleményrőllevélben.

190



– Végrehajtó? – Igen, de ne beszéljünk erről. Tudod, hogy

nem értek az üzlethez. – Megemeltem a

szemöldökömet erre a kijelentésre, ahúgomnak ugyanis olyan üzleti érzéke volt,amit sok férfi megirigyelt volna.

A ház mellett sétáltunk. Úgy számoltam,

mire körbeérünk, addigra Heard is felpakoljaAilith és az én csomagjaimat is. Az éjszakakellemesen hűvös volt, alig akartam elhinni,hogy valóban el kell hagynom Greenfieldet.Kényszerítettem magam, hogy visszatereljem

a gondolataimat a húgomhoz. – Igazán itt maradsz? Wenham

megparancsolta, hogy el kell hagynunk a birtokot.

– Wenham neked parancsolt. Rám csupáncélzott, és ne haragudj, de egy úriembernél ez bizony nagy különbség.

191



Kérdőn vontam fel a szemöldököm. Nagyon bátornak tűnt, de én már elég jól ismertemahhoz, hogy lássam, nem így van.

– Ha gondolod, megkérem Heardöt, hogymaradjon veled – javasoltam, mire felkapta afejét, megragadta a kezemet, és hevesen

bólogatott.

– Kérd! Igen! Az nagyszerű lenne!Felnevettem a hevességén. – Úgyis szívesebben maradna, hogy tovább

vigyázhasson Mrs. Burwardra. – Oh, róluk már hallottam. Sutton Burward

az egyik legnagyobb balek, akit ismerek.Azzal kompenzálja az apró férfiasságát, hogyagresszívan viselkedik a nőkkel. – Na, de Diandra! – suttogtam

felháborodottan, de nem bírtam visszafojtania mosolyomat.A húgom elgondolkozva nézett le rám a

teraszon világító gyertyák gyönge fényénél.

192



– Ezt már jobban szeretem. Ha mosolyogsz,nem néz ki úgy a szemed, mintha tele lenne avilág fájdalmával. – Néhány percig

némaságba burkolózva sétáltunk, aztánDiandra halkan kifakadt. – Annyira sajnálom,hogy mindent elrontottam! – Semmi baj – motyogtam berögzülten.

– De igen. Szólhattam volna, hogy jövök,hogy el tudj mindent rendezni, de...Komolyan Destinee, soha nem hittem volna,hogy éppen te és éppen a herceg... – hitetlenkedve csóválta a fejét. Kivételesen

egyetértettem vele. – Mi sem hittük volna. De elmúlt. Szóra

sem, sőt hallhattad, emlékekre sem érdemestörténet volt ez.

Mielőtt felelhetett volna, hirtelenüvegcsörömpölésre lettünk figyelmesek.Előttünk néhány méterrel az egyik szobábólhangos szóváltás szűrődött ki. Diandrahuncutul a szája elé tette a mutatóujját, így

193



jelezve, hogy maradjak csendben, aztánóvatosan, bizonyára lábujjhegyen odaosont azaj forrásának ablakához.

– Diandra! – Csss!! – intett le azonnal, majd miután

bekukucskált, izgatottan hátralesett felém. – A herceged és az a bájgúnár!

Gyerekkorunkban is mindig ő volt adominánsabb személy, ez azóta sem változott.Pontosan tudta, mivel tud odacsalogatni, ésmikor a tiltott helyekre. Wenham! Már agondolatra, hogy láthatom, beleborzongtam.

Amilyen csöndesen tőlem telt a suhogóruhában, odasiettem az ablakhoz és belestemDiandra feje fölött. Az első pillantásomWenhamre esett, aki az íróasztala mögött állt.

Feldúltnak tűnt, mert a szokásos merevtesttartás helyett az asztalára támaszkodott,sötét tincsei pedig ziláltan hullottak ahomlokába.

194



Ahogy felnézett, gyilkos pillantássalméregette a kandalló mellett hasonlóan dühöskinézetű Edmund Litwint, akinek a lábinál

törött üvegdarabok jelezték, hogy ittvalószínűleg néhány perce egy pohár repült a

párkánynak. – Teljesen elment az eszetek! Mint két

imbecillis idióta itt ültök, és engeditek, hogya nők, akiket állítólag szerettek, kisétáljanak az életetekből!

Diandra a szája elé kapta a kezét, nehogykitörjön belőle a nevetés. Nekem azonban

nem volt kedvem nevetni. Láttam Wenhamarcát, és ebben a pillanatban Eadric iselőlépett az árnyékból. Egyikük sem úgyfestett, mint aki díjazza Edmund

szókimondását ebben a helyzetben. – Az istenért, Edmund! – fakadt ki Eadric bosszúsan. – Ez nem ilyen egyszerű. A bolondját járatták velünk. Ailith vagyonosörökösnő, és egyszerű társalkodónőnek adta

195



ki magát. Az ördögbe is, nagyobb a vagyona,mint nekem. – Igen, ez a vigasztaló gondolat majd

biztosan megmelegít téged magányoséjszakáidon – jegyezte meg pikírt mosollyalEdmund, mire a húgom válla már veszélyesenrázkódott a visszafojtott nevetéstől.

– Menjünk innen! – súgtam neki.Egyáltalán nem volt ínyemre azt hallgatni,hogy Wenhamet egy barátja győzi meg arról,mennyire helyes szeretnie engem. – Várj még!

Eadric valamit mormolt, majd nagyléptekkel elhagyta a helyiséget. Wenham ésEdmund egy pillanatig csak néztek utána.Már sajnáltam, hogy nem figyeltem jobban,

így lemaradtam róla, hogy miért távozottilyen sietve. Talán Ailithhez rohant? Mennyeitudat lett volna, bíztam benne, hogy ígytörténjen. Ailith igazán megérdemelte a

boldogságot.196



– És mi van a kedves özveggyel? – folytattaEdmund.

Wenham szürke szemeiben veszedelmes

fény villant, aztán olyan halkan szólalt meg,hogy koncentrálnom kellett, hogymeghalljam. – Ne ingerelj, Ed! Nem érdekel az a

nőszemély! – Igazán nem? – Igazán. Te mit tennél? A lábai elé vetnéd

magad mezítláb, hogy biztosítsd aszerelmedről, amit ő galád módon kihasznált?

– Wenham szavai újabb tőrdöfés voltak egyébként is sajgó szívemre. Figyeltem,ahogy engem ócsárolva lépked fel, s alá azíróasztala mögött. – Megbocsájtható, amit

tett, de nem elfelejthető. Minden, amit irántaéreztem hazug talapzatra épült. Semmi nemvolt igaz. Semmi! – De szereted!

197



– A történések ilyetén kavalkádjában azérzelem már csupán összegyűrt papírlapnak látszik, amelyet soha nem lehet már

kisimítani. A gyűrődések örökké nyomothagytak rajta. – A hangja egészen elhalkult avégére. Már csaknem beestünk az ablakon,annyira igyekeztünk minden szót meghallani.

– Nos, drága barátom, amennyiben valóbanígy gondolod, bizonyára nem lesz ellenedre,ha utána utazom, és megkérem én a kezét – fordult szembe a herceggel Edmund.

Wenham úgy nézett ki, mint aki ott helyben

meg akarja fojtani a férfit. – Ha csak háromlépésnyire is

megközelíted... – kezdte ingerültségtől fojtotthangon, de mintha ráharapott volna a saját

nyelvére, nehogy be tudja fejezni. – Hogy mondtad? – kérdezte Edmund olyan pléhpofával, hogy ha más helyzetben látom őtígy, akkor biztosan elnevetem magam.

198



– Azt mondtam... – szólalt meg Wenhamingerülten, de aztán visszafogta az indulatait.

– Nem tartozik hozzám a hölgy, így annak

mond igent, aki igazán odafigyel rá. Hogy eza szerencsétlen te leszel, vagy más, teljesenmindegy. Bizonyára éppen olyan hosszú a sor a kezéért, mint amilyen hosszú az ágyánál...

Elakadt a lélegzetem erre a mondatra.Döbbenten kaptam a kezem a szám elé,nehogy feltörjön belőlem a felháborodás.Diandra már nem volt ennyire előrelátó, ésajkait döbbent kiáltás hagyta el.

– Css, Dia...Késő volt. A szoba teraszhoz vezető ajtaja

kinyílt. Mielőtt bárki kiléphetett volna rajta,már sarkon is fordultam, és rohanni kezdtem.

Az arcom égett a megaláztatástól, soha nemhittem volna, hogy valakit ennyire félre lehetismerni. Wenham mondatai, minden vád éssértés, amit kiejtett a száján a szívembenyilalltak.

199



– Hogy merészeli? Kinek képzeli magát...Maga... Ártatlanabb bármiben, mint egy maszületett csecsemő... Nem érdemli meg őt!

Nem érdemli meg... – Diandra kiabálásaegyre messzebbről visszhangzott felém.Elnyomta a ruhám suhogása, a lépteim sietőskoppanásai a padlón, és a zokogásom,

melyről már nem emlékeztem, mikor kezdődött pontosan.Hála Heardnek, a kocsi már előállt, a

tetejére rögzítve a csomagokkal. Ailith, Mrs.Burward a feljárónál várakoztak, Heard

társaságában. Amikor megláttam őket,gyorsan letöröltem a könnyeimet, és

próbáltam elfojtani felcsukló zokogásomat. – Destinee, mi történt? – csodálkozott el

Ailith, amikor meglátott. – Semmi. Indulhatnánk? – kérdeztem.Lépteket, nehéz döngéseket hallottamközeledni, és hirtelen nagyon sürgető lett atávozás. Összeroppantam, és képtelen lettem

200



volna bárkivel is udvariaskodni. Kathrine-hezfordultam, aki sajnálkozó pillantássalválaszolt. Rövid, kapkodó pukedlit vágtam. –

Mrs. Burward, nagyon örülök, hogymegismerhettem.

Amíg Heard besegítette Ailitht a kocsiba,addig az asszony megragadta egy pillanatra a

kezem. – Köszönöm – lehelte, hogy csak énhalljam.

Elhúztam a kezem, és udvariatlanul,segítség nélkül menekültem fel a kocsira.

Alighogy leültem, Heard még az ajtót semzárta be, amikor kiáltást hallottunk. – Destinee! – Wenham...Soha nem mondta ki egyik nevemet sem,

leszámítva a Miss Crusadert, és most, hogymeghallottam, alapjaimban rázott meg. Ahangjába kétségbeesést képzeltem, mirefelzokogtam. Heard tétovázott, ezért sajátkezemmel nyúltam az ajtó után, és olyan

201



erővel csaptam be, amilyennel csak bírtam.Ailith kopogtatott a kocsisnak, mire a hintómeglódult alattunk.

Újabb kiáltást hallottam, de sírva zártamössze a szemeimet, és az öklömet a füleimreszorítottam, hogy ne is halljam. Mégishallottam. Sokáig hallottam, mintha rohant

volna a kocsi után, kétségbeesetten kiáltozvaa nevemet. Végül Ailith átölelt, és csak ekkor vettem észre, hogy az ő arca is könnyes. Afájdalmunk ugyanaz volt, épp csak a személyvolt más, aki miatt szenvedtünk.

202



7. fejezet

Keserű élettel szembesültünk, miutánvisszatértünk a Brightmore birtokra. MégGreenfieldben megfogadtam, hogy amint

hazajutok, azonnal elmegyek lovagolni, ésszőrén fogom megülni, hogy dacbólközfelháborodást keltsek olyan emberek előtt,akik sosem fognak meglátni. Azonban ahogyhazaértünk, ez a vágyam elmúlt. Itt olyan

emberek éltek, akik szerettek és elfogadtak olyannak, amilyen voltam. Így, ha szőrénültem volna meg a lovat a szemük láttára,akkor minden bizonnyal csupán egy kedves,

elnéző mosolyt mutattak volna irányomban.Így a lázadásom elveszítette az értelmét.Ailith éppoly elveszettnek tűnt.

Buckminster bácsi nem volt meglepve, hogyitthon talált bennünket. Kiderült, hogy akkor

203



üzenetet kapott, és idesietett, hogymeggyőzze Diandrát, ne jöjjön a birtokra,amíg nem tudatja velem, hogy megérkezett. A

nővérem persze nem várta meg, míg a bácsikám hazaérkezik, így éppen elkerülték egymást. Utána Diandra a városban időzöttnéhány napig, mielőtt megeresztette volna

dicsőséges belépőjét Greenfieldbe.Az egész kaotikus volt, és végtelenvéletlenek borzalmas sorozatának tűnt.Azonban mindez mit sem számított, hiszenitthon voltunk összetörten, távol azoktól,

akikre vágytunk. Egy egész nap telt el így.Miután elrendezkedtünk a szobánkban,Grethy, Ailith öreg dajkája ragaszkodotthozzá, hogy mindenről részletesen

beszámoljunk neki. Le tudtuk volna erről beszélni, de aztán megérkezett Buckminster bácsi, aki támogatta a mesélést.

Ailith kihagyta a romantikus vonalat,viszont ízekre cincálta a herceget minden

204



megjegyzésével, amikor szóba került. A bácsikánk szótlanul hallgatott végig bennünket, néhol sovány arcán meglepettség,

néhol pedig bosszússág suhant keresztül.Grethy hangosan kommentálta az őkisasszonykájának minden megszólalását,míg végül Ailitht éjfél körül ágyba

parancsolta.Szomorú pillantást váltottunk, aztánengedelmes kislányként felsétált a szobájába,ahol már gőzölgő fürdő várta. Épp indulnikészültem, amikor Buckminster bácsi

megállított, és visszainvitált a szalonba. – Valami baj van, bácsikám? – kérdeztem,

miután helyet foglaltunk. – Amíg itt voltam, Ailith folyamatosan írt

nekem. Mesélt Eadricről és a fiáról... ahercegről, és rólad. – Oh. – Nem tartozik rám. Felnőtt özvegyasszony

vagy – mondta gyorsan, de szemei óhatatlan205



aggodalmat sugalltak. – Én csak aggódomérted. Ailith nem mondott el mindent, aztlátom, és ahogy elnézlek, te sem leszel

közlendőbb hangulatban. Nem faggatlak, deszeretném, ha tudnád, hogy én mindig ittleszek neked. Ameddig csak bírja ez a véntestem.

Vigasztaló nevetése könnyeket csalt aszemembe, de visszanyeltem őket, ésmegkönnyebbülten viszonoztam a mosolyát. – Köszönöm! – Van itt még valami, Destinee – szólalt

meg újra, amikor látta, hogy menni készülök. – Beszéltem Diandrával is erről, de nemakarta, hogy tudj erről bármit is. Amikor visszatért, szüksége volt egy bizonyos

összegre, hogy ki tudja fizetni a hajóútját. Azaz örökség csekélyke volt, még az utat semtudta volna állni belőle. Ráadásul a szeretőjemagával vitte azt a kis vagyont is. Diandra

206



csaknem komolyan bajba került, ezért iskellett olyan sietve távoznom Greenfieldből.

Elhűlve néztem Buckminster arcába.

Értettem, amit mondott, de nem állt bennemössze az ok és az okozati összefüggés. – Én ezt nem értem. Akkor Diandra miért

mondta azt, hogy minden rendben?

– Fogalmam sincs – csóválta tanácstalanul afejét Buckminster. – Talán...Bármit is akart mondani, a zaj, amit

hallottunk, a torkára forrasztotta a szavait.Csodálkozva néztünk egymásra, aztán

felpattantunk és az ablakhoz rohantunk. Egykocsi érkezett. – Ilyen kései órán... – morgolódott

Buckmindter bácsi, de rosszallás helyett

kíváncsiságot hallottam kicsendülni aszavaiból. – Ki lehet az?Vállat vontam, és én is kihajoltam a nyitott

ablakon, mely éppen a ház bejárata felénézett. Legnagyobb ámulatomra Diandra volt,

207



akit először kisegítettek a kocsiból, aztánMaxwell ugrott le, utána pedig az apja,Eadric. A férfi valamit belerakott a fia

kezébe, kedvesen megborzolta a fejét, aztán beküldte. Diandra fejcsóválva követte, deEadric nem moccant a kocsi mellől.

Mivel Grethy épp Ailithszel volt, így a

komornyikunk, Bernard nyitott ajtót, ésvezette be hozzánk a kisfiút, és a húgomat. – Maxwell, hát te hogy kerültél ide? –

üdvözölte őt barátságos kézfogással a bácsikám, én pedig elnézően elmosolyodtam.

– Nem ágyban lenne már a helyed? – kérdeztem, amikor láttam a karikákat a szemealatt.

Maxwell komolyan nézett rám, aztán egy

pillanatra elfeledve a gentleman szerepet,odalépett hozzám, és átölelte a derekamat.Csupán egy pillanat volt az egész, időm semvolt viszonozni a kedvességét, már vége isszakadt. Tudtam, milyen erőfeszítésébe került

208



a bácsikám előtt ilyet megengedni magának,ezért illedelmes pukedlivel háláltam meg.

Diandra szó nélkül lépett oda hozzám, arcán

sejtelmes mosollyal, aztán az ablakhoz lépett,és levette a kalapját. Azt hittem, hogyEadricet figyeli, aki továbbra sem mozdultkintről, és nem is úgy nézett ki, mintha be

akarna jönni, Diandra viszont nem őt nézte.Pillantása elkalandozott valamerre a távolisötétségbe. – Apám egy üzenettel küldött Miss Ailith

számára – jelentette be ünnepélyes

komolysággal Maxwell. – Lehet, hogy egy kicsit várnod kell. Most

ment el fürdeni – világosítottam fel, de őmereven tartva magát, bólintott.

– Apám azt mondta, ha kell, reggeligvárunk!Döbbenten néztem rá.

– Lehet, hogy apád megérdemli azéjszakázást, de neked pihenned kell! –

209



fakadtam ki, de aztán rájöttem, mekkora büszkeség lehet ez a számára. Ekkorafeladattal megbízni, hogy átadjon, egy ki

tudja, milyen fontos üzenetet... Megértőmosolyt engedtem az arcomra. – Megyek, és megnézem... – Itt vagyok – szólalt meg az ajtóból

köntösben Ailith. Hosszú, ébenfekete fürtjeinedvesen hullottak le a hátán egész aderekáig. Csodálkozástól elkerekedettszemekkel méregette a kisfiút, aki amintmeglátta, odasétált hozzá. Maxwell

szertartásosan meghajolt, majd átnyújtotta akis ezüsttálcát, amire egy borítékot helyeztek.

Ailith átvette, de mielőtt kinyitotta volna,magához húzta a kisfiút, és míg átölelte,

megpuszilta kócos feje búbját. – Köszönöm. Most pedig menj, és... – Nem! Szeretném tudni, hogy mit

válaszolsz – tiltakozott hevesen Maxwell,mire mindketten értetlenül meredtünk rá. –

210



Én nem bírom nézni, ahogy szenvednek. Nemtudom, mit rontottak el, de ha én hibázok,mindig azt mondják, kérjek bocsánatot.

– Miről beszélsz, Maxwell? – kérdezteAilith, miközben lassan kibontogatta a súlyos

pecséttel ellátott levelet.Lélegzetvisszafojtva vártuk, mi fog ebből

kisülni. Ailith hol mosolyogva, holmeghatódva, hol a könnyei törölgetve olvastaa levelet. Közben kilestem az ablakon, aholEadric legalább háromszor indult el az ajtófelé, majd bosszankodva, vagy észbe kapva

megtorpant, és visszaaraszolt a kocsihoz.Az egész kezdett nagyon kedves arcot

ölteni, amikor Ailith felnézett a levélből.Lépett egyet az ajtó felé, majd kettőt vissza.

– Oh, istenem, Destinee, tényleg akar engem – motyogta könnyeivel az arcán. – Aztírja, hogy sajnálja az első döbbenet hevébenhozzám vágott mondatait, és hogy nagyonmegbánta. Azt írja, hogy nem bánja, ha

211



társalkodónő vagyok, vagy gazdagörökösnő... még házassági szerződést isírhatok, ha úgy jobban érzem magam. És...

– Ailith... – próbálkoztam segíteni, valamitmondani, de még ha eszembe jutott volna,sem tudtam volna elmondani, mert szintefolyamatosan beszélt.

– Nem bánja, hogy a súlyom nem adivathoz mért fontban van. És kér, hogymenjek hozzá... – sírt megint, aztán hirtelenfélbehagyta, és rohanni kezdett kifelé. Azajtónál megtorpant, és kérdőn nézett vissza

ránk. – Váratnom kellene, ugye? Legalábbegy éjszakát kéne várnia, amiért... Úrilányhozillő lenne, de... Mi nem igazán vagyunk hétköznapi úrilányok, igaz, Destinee?

Mielőtt válaszolhattam volna, feltépte azajtót, és kirohant rajta. – Na, végre! Egy pillanatig azt hittem, apád

tényleg kosarat kap, Maxi! – szólalt megDiandra gúnyosan, de hiába állt az egyik

212



ablaknál, még mindig nem a kint zajlóeseményeket figyelte.

Maxwell mellém szaladt, így együtt néztük

végig, ahogy Eadric megtorpan a fel-alásétálgatásban a bejárati ajtó nyílására, és félve

pillant fel Ailithre. Hosszú pillanatig bírták csak nézni egymást... Beletelt legalább három

másodpercbe, míg Eadric megszólalt. Nemértettük, mit mondott, de nagy hatássallehetett Ailithre, mert lerohant a lépcsőn, és

belevetette magát Eadric karjaiba. – Ez gondolom, igent jelent – jegyezte meg

tűnődve Maxwell.Buckminster bácsi hangosan felnevetett, és

végre a feszültség engedni kezdett. – Nos... kinek van kedve egy kései

vacsorához? – fordultam Maxwellhez, ésláttam sötét szemeit felcsillanni. – Én nem bánnám – vigyorodott el, és

megfogta a nővérem kezét. – Te is jösszvelünk?

213



Diandra bólintott, és elindultak a konyhafelé.

Buckminster bácsi tudálékos pillantást

vetett rám. – Azt ajánlom, most faggasd ki! Fogadni

mernék egy nagy adag szivarba, hogyholnapra megint hűlt helyét találjuk.

– Buckminster bácsi! – róttam meg tettetettszigorral.A bácsikám védekező mosollyal indult a

lépcső felé. – Elteszem magam holnapra. Nem nekem

valóak ezek az éjszakázások már.Én még néhány másodpercig szomorkásan

mosolyogva figyeltem a kinn csókolózó párt,aztán a konyha felé indultam. A legtöbb

cselédünk ilyenkor már aludt, Diandra pedignem ismerte ki magát a konyhában, ezért énmelegítettem Maxwellnek tejet, éselőkotortam Grethy rejtekhelyéről egy adag

214



kalácsot. A fiú már nagyon fáradt volt, mégistömte magába az ételt. – Deorwynn néni is jönni akart. Wenham

bácsinak kiabálnia kellett vele, hogy kárbavész a rengeteg idő és fáradtság, amit

beleöltél – mesélte a fiú teli szájjal.Összenéztünk Diandrával, és furcsállón

összevontam a szemöldököm. – Igazán? A herceg kiabált? – Bizony. De nem annyira, mint amikor

Diandrával beszélt. Habár... ha jobban belegondolok, akkor inkább te kiabáltál

többet – motyogta az állát és a szemétvakargatva Maxwell, és csúfondáros

pillantást vetett a húgomra. – Azt hittem, már alszol – vonta meg a

vállát közömbösen Diandra, mire a fiú teli pofával rávigyorgott. – Mindenki azt hitte, de olyan lármában

lehetetlen aludni.

215



– A Lady jól mondta! Igazi csibész vagy! – szidta meg nevetve Diandra.

Roppant elégedettnek tűnt önmagával, de a

következő falat után már elkomolyodvafordult hozzám. – Sajnálom, hogy neked nem kellett

üzenetet hoznom! – mondta, és bár tudtam,

hogy nem szándékosan hozza fel a témát,mégis fájdalmasan érintett. Maxwell szememár majdnem leragadt, amikor folytatta. – Énakartam... – Css! Elhiszem – simítottam végig a haján,

ahogy a fejét az asztalon pihenő karjárafektette. – Tényleg akartam. – Tudom.

– De Wenham bácsi azt mondta, majdszemélyesen mondja el, amit szeretne... – Csss, aludj csak! – suttogtam, majd egész

testemben megmerevedtem. – Mit mondtál?

216



Maxwell nem felelt, a szuszogásaegyenletessé vált. Döbbenten figyeltem,ahogy elalszik, ilyen fontos információközlés

közben. – Hallottad. A herceged bizony idejön –

mosolygott rám Diandra, és tudtammagamról, hogy ez egy ugye, megmondtam

mosoly. – Pontosabban, már útban van,ugyanis egyszerre indultunk el a városból. – Nem értem... Ha egyszerre indultatok,

hogyhogy nincs még itt? – lehalkítottam ahangomat, nehogy felébresszem Maxwellt.

Kinéztem a folyosóra, ahol éppen Eadricközeledett, arcán olyan végtelen

boldogsággal, ami bárkit felvidított volna,akivel találkozik. Ailith a háttérben adott

utasításokat Grethynek, aki nagyon boldognak tűnt, bármit is mondott neki akisasszonykája. – Miss Destinee, örülök, hogy újra

találkozunk! – üdvözölt Eadric kedvesen,217



majd elnézést kérő mosollyal felnyalábolta afiát a székről, és Ailitht követve eltűnt azemeleten.

Amikor ketten maradtunk, Diandra belémkarolt, s húzni kezdett a terasz felé. Azéjszaka kellemesen hűsítő volt a forró napután, a ruháinkat lágyan lengedeztette az

éjszakai szellő. – Gondolom, nem akarsz beszélni róla, hiszakkor már korábban megtetted volna. Mégisszeretném, hogy elmeséld, miért állítottad,hogy minden rendben, amikor semmi nem

volt rendben – fakadtam ki hosszú csendetkövetően. – Férjhez mentél, hogy nekem ne kelljen.

Járhattál volna sokkal rosszabbul is – jegyezte

meg, majd huncutul vihogva hozzátette. – Aherceg nem akarta elhinni, hogy még ártatlanvagy! – Te elmondtad neki? – néztem fel rá

elképedten.218



– Hát persze. – Elment az eszed? – Hát persze!

Végül is, már mindegy, gondoltam, ésmindketten elmosolyodtunk. Senkivel nemlehettem ennyire nyitott és felszabadult, mintDiandrával. Talán ezért is néztem el neki a

sok őrültségét. – De ez még mindig nem válasz akérdésemre – mutattam rá, mire megvonta avállát. – Dehogynem. Férjhez mentél, most meg

szerepcserében is részt vettél. Nem akartammár a nyakadon lógni. Olyan akartam lenni,aki bátor, és akire nem kell mindigfelvigyázni...

Megtorpantam, így ő is kénytelen voltmegállni. Nem engedte, hogy bármit ismondjak. Csak ő beszélt, és sötétkék szemeiizgatottan csillogtak a gyertyák haloványfényében. A távolban a nap első sugarai

219



áttörték a látóhatárt. Meglepve tapasztaltam,hogy máris hajnalodik. – Hazudtam, igaz, de azóta tényleg minden

helyrejött. Wenham... – Wenham? – Igen, Wenham! – mosolygott csúfolódva,

és megszorította a kezemet. – Tehát Wenham

volt olyan kedves, és megajándékozott évi bizonyos jövedelemmel, és némihozománnyal. Így már emelt fővelvonulhatok be bármelyik társaságba, és nemleszek a nyakadon.

– Jaj, hagyd már békén a nyakamat! – mosolyodtam el idegesen, aztán értetlenülnéztem fel rá. – Idejön? – Diandra bólintott,mire megráztam a fejem. – Nem jöhet ide! Ez

képtelenség... Azt mondta, soha nem hagyjael a birtokot. Semmilyen körülmények között... Neszt hallottam a terasz – udvar felé vezető

– lépcsője felől, mire rémülten fordultam220



arra. A szám illetlenül tátva maradt, amikor megpillantottam Wenham Greenfieldet, kissézilált állapotban, és... és tökéletesen mezítláb!

– Azt mondtam, hogy: "Soha nem hagyomel a Greenfield birtokot, hacsak nincs rávalami olyan indokom, ami méltó a

figyelmemre, vagy a bizalmamra" – javított

ki óvatosan, majd hozzátette. – Ez esetbenmindkettő cáfolásra méltó, így muszáj volteljönnöm. – Azt hittem, már odaveszett a földeken –

jegyezte meg gőgösen Diandra, de amikor

ránéztem, az arcán barátságos mosolyt láttamragyogni. – Most magatokra hagylak

benneteket. – Mr. Litwin várja Önt, kisasszony a

szalonban – állította meg Wenham, és szürkeszemeiben különös fényt láttam felcsillanni. – Érdekes mondandót tartogat az Ön számára. – Mr. Litwinnek nem lehet olyan mondani

valója, ami engem érdekelne – dobta vissza a221



labdát Diandra, de azért elindult a bejáratfelé.

Ahogy belépett a terasz ajtaján, a maga után

hagyott fülsiketítő csöndben nem mertem ahercegre nézni. Egyszerűen eszembe jutott aza sok szörnyűség, amit mind a fejemhezvágott, és a legszívesebben kiabáltam volna

vele. De ahogy lesütöttem a szemeimet, nemláttam mást, csak a piszkos, néhol véresrekarcolódott, csupasz lábait.

Már épp meg akartam kérdezni tőle, amikor ő is megszólalt.

– Azért jöttem, hogy elmondjam Önnek,mekkorát tévedtem – mondta, és ahogyránéztem, idegesnek tűnt. Zavartan kereste a

pillantásomat, és őszinte sajnálatot olvastam

le az arcáról. – Mindennel kapcsolatbanrosszul ítélkeztem, és ezt borzasztóansajnálom! – Azért jött el idáig mezítláb, hogy ezt

elmondja? – vontam fel kérdőn a222



szemöldökömet. – Ezt levélben is megírhattavolna.

Gúnyos voltam, de mintha fel sem vette

volna. Sötét haját a lágy szellő hátrasöpörte,markáns arcára aranyló árnyalatot vont afelkelő nap első sugara. Lélegzetelállítóannézett ki, és bár folyamatosan néztem

mindenfelé, a pillantásom minduntalanvisszatért számomra oly kedves arcára.Közelebb lépett, fölém magasodott, és forró

pillantásával rabul ejtette az enyémet. – Igen, tudom – bólintott, aztán hirtelen

kitört, mintha eddig visszafogta volna magát. – Szerettem volna esedezni a bocsánatáért.Aztán könyörögni, hogy fogadjon el engemtársaként ebben az életben.

– Nem! – csúszott ki a számon hirtelen,mielőtt átgondolhattam volna.Döbbenten nézett rám, de hamar

összeszedte magát. Úgy tűnt, minthaszámított volna erre a válaszra, sőt... mintha

223



csak erre számított volna, mégis rosszul esettneki. Sosem láttam nála kényszeres mozgást,a karjait mindig tétlenül lógatta a teste

mellett, vagy a háta mögött elegánsan fűzteössze, de most idegesen forgatta a kalapját akezében.

Bólintott a válaszomra, de a tekintetét

kitartóan rám szegezte. – Tudom, sokat ártottam Önnek. A húgaelmesélte... Mesélt nekem a házasságáról, ésszeretném, ha tudná, mennyire tisztelemmagát emiatt a tette miatt – mondta, és az

arca egészen ellágyult. Elnézett mellettem, dea pillantása nem vezetett sehová. Látott, denem itt, hanem az emlékeiben. – És nem csak emiatt. Amikor először találkoztunk...

– Oh, azt én nem emlegetném – jegyeztemmeg elvörösödve, de mintha meg sem hallottvolna.

Arcán mély, zavarba ejtő áhítattal folytatta.

224



– Már akkor is olyan bájosnak találtam,ahogy a haját szabadon engedve, cipő nélkülszalad. Sosem láttam még úrilányt szaladni,

és meg kell, hogy mondjam, nagyon üdítőhatással volt rám. Amikor a földre estünk, éséreztem, ahogy a teste az enyémhez feszül... – mélyet sóhajtott, és a pillantása

visszavándorolt rám. Szürke szemeibenszenvedély lobbant. Soha nem hittem volna,hogy bármilyen érzelmet kicsikarhatok belőlea haragon kívül, különösképpen nem az érzéstökéletes ellentettjét. – Aztán láttam, milyen

ügyesen segített Kathrine-nek, aki egyébkénthálás üdvözletét küldi, amiért engedte, hogy atestőre ott maradjon. – Ennek örülök... – kezdtem volna a

köszönetnyilvánítást, de nem engedett beszélni.Még egyet lépett, és már egészen előttem

állt. Hátrálni akartam, elrohanni messzire, deannyira boldoggá tett a közelsége, hogy már

225



arra sem akartam figyelni, amit ő annyira elakart mondani. – És annyi szörnyűség után képes volt

fenntartások nélkül ápolni az anyámat, aztána keresztfiamat – szinte már suttogott, mégisminden szót értettem. Azt hittem, álmodom,és egy valóra vált vízió tesz csúffá. Egy

nagyon is valóságosnak tűnő vízió. Wenhamegyik kezével elengedte a kalapját, és mélyérzéssel, végtelen gyöngédséggel felemelteegy tincsemet, hogy hátrasimítsa ahomlokomból. – Hallgattam, ahogy énekelt

nekik. Akkor már tudnom kellett volna, hogynem az, akinek mondja magát, de... Annyiramegbabonázott, hogy minden józangondolatot kiűzött a fejemből. Csak ültem a

lépcsőn, és hallgattam a hangját, és... semminem volt akkor, amit szívesebben hallottamvolna.

Meglepve néztem fel rá. Fogalmam semvolt, hogy egyáltalán arrafelé járt akkoriban,

226



hiszen az orvos megmondta, messzire kerüljeel a környékét is annak a szárnynak.

Észrevette a csodálkozásomat, és gyöngéd

mosoly terült szét az arcán. Nem láttamgyakran mosolyogni, ritka pillanatokratartogatta, amelyekben nekem nem sok szerep

jutott. Ez a mosoly átváltoztatta az egész

arcberendezését, egészen kisfiús lett. Olyankisfiú, akinek semmi gondja, és nem nyomjaezernyi gond a vállát. – Nem gondolta? Aggódtam anyámért. A

szabad szájával azt gondoltam, haragban

lesznek, erre csaknem kitagadott, amikor megtudta, hogy engedtem magát elmenni – csöndesen fölnevetett, én pedig egy pillanatraengedtem, hogy a mosoly, mely a

gyomromban időzött, felköltözzön azarcomra egy pillanatra. Wenham észrevette,és szabad kezével lassan, mintha attól félne,hogy elrepülök, akár egy pillangó,végigsimított az állam vonalán.

227



– Az édesanyja küldte tehát? – érdeklődtemtüskésen, de a hangom megbicsaklott. – Igen. És nem. Nem tudott volna

visszatartani – lehelte, és az ajka már olyanközel volt az enyémhez, hogy éreztem aleheletét az arcomon. – Mondja, hogy hozzám

jön!

A kérdésre tágra nyílt a szemem, és gyorsanhátráltam egy lépést. – Nem!Elkeseredett pillantása eltörölte minden

sérelmemet, mégsem voltam képes rácáfolni

az elhangzottakra. – Megkérdezhetem, miért nem? – kérdezte

végül önhatalmúan, de meg is válaszoltamagának. – Tudom, megsértettem,

inzultáltam az összes elképzelhető módon, éstudom, hogy megbocsájthatatlan... – Nem erről van szó, Wenham! – suttogtam

kétségbeesetten, önmagamra dühösen, amiértnem éreztem a jogos haragomat.

228



– Életem hátralévő napjait azzal töltöm,hogy vezeklem a tetteimért Önnek, csak... – Ön herceg! – fakadtam ki kétségbeesetten,

mert már nem bírtam tovább figyelni azönostorozását. Hevesen gesztikulálva

próbáltam a tudtára adni a nyilvánvalót. – Olyan nőt kell feleségül vennie, mint Miss

Elsey, aki soha nem hozna szégyent magárasemmivel!Tanácstalanul ráncolta össze a szemöldökét.

– Nem értem...Bosszúsan sóhajtottam, és igazán mérges

voltam. – Én szőrén ülöm meg a lovat! – kiáltottam

úgy, mintha egy gyilkosságot ismertem volna be váratlanul.

Wenham értetlen, tétova pillantással nézettfélre, majd ismét rám. – Azét nem akar hozzám jönni, mert...

szőrén üli meg a lovat?

229



Istenem! Ez mennyire ostobán hangzott ígyaz ő szájából. – És mezítláb mászkálok! – tettem hozzá, és

gondolatban homlokon csaptam magam.Elnéző, zavart mosoly suhant át az arcán.

– Drága Destinee, jelenleg én vagyok mezítláb.

Erről eszembe jutott, amit már az elejénkérdezni akartam. – Miért van mezítláb?Megvonta a vállát.

– Azért, hogy érezzem, amit maga.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy értetlenülnézzek rá. – És azt érzi, amit én?Közelebb lépett. Leküzdöttem a menekülési

kényszeremet, nehogy még nagyobb bolondotcsináljak magamból. Álltam előtte felszegettfejjel, és elkövettem azt a végzetes

balgaságot, hogy belenéztem a szemébe. Újraazzal az ellágyult pillantással nézett le rám,

230



majd fogta az egyik kezemet, és hatalmaskezébe temette. – Igazság szerint fogalmam sincs, mit

érezhet, Destinee – mondta csöndesen, majdmiután a kalapját a földre ejtette, felszabadultkezével végigsimított a tenyeremen. – Avárostól idáig gyalogoltam cipő nélkül...

Beleléptem az összes létező éles kavicsba, ésazt hiszem, sikerült néhány csalánt ismegzavarnom, hogy a bogáncsokról ne is

beszéljek.Ahogy elképzeltem, amint az elegáns Lord

Greenfield végigbukdácsol a mezőn, hirtelennevethetnékem támadt. Elmosolyodtam, de a

jókedvemet a pillangók mellett tartottam agyomrom tájékán.

Wenham szemeiben azt a szerelmet láttamcsillogni, amit én éreztem, és ez kezdtetökéletesen elfeledtetni velem, milyen sok szörnyűséget vágtunk egymás fejéhez. Mégseengedhettem át magam ennek az érzésnek,

231



hiszen ha ezt sikerül is tisztáznunk, akkor ismaradt még rengeteg dolog, amibenkülönböztünk.

– Mégis megérte, mert minden egyeslépésnél közelebb éreztem magam Önhöz.Bármekkora fájdalmat képes lennék elviselni,csak azt nem, ha távol kell tudnom magamtól

– jelentette ki szenvedélyesen, és hevesenmegszorította a kezem.A kezemet a mellkasára téve próbáltam

hátrébb tolni. Kicsit messzebb, hogy neérezzem testének vonzását, mert így képtelen

voltam tisztán gondolkodni. – Nem akarom, hogy közelebb jöjjön

hozzám! – Miért ne?

– Mert akkor... – tétováztam, de már éreztem, hogy csatát vesztettem.Ailith megtalálta a boldogságát Eadric

oldalán, és ki tudja, talán Diandra is rátalálEdmund mellett. Ebben a mi kis családi

232



történetünkben a konvenciókat legyőzik azérzelmek, és a szerelem győzedelmeskedik arang fölött. Miért ne adhatnám át magam én

is mindannak, amit érzek. Ez egyszer tehetnék úgy, mintha csak én számítanék...

Felnéztem Wenham világosszürkeszemeibe, megszorítottam a kezét, és ezúttal

én voltam, aki közelebb lépett hozzá. – Mert akkor képtelen lennék többé nemetmondani... – leheltem. – Szeretem.

Arcán a megkönnyebbülés suhant keresztül,aztán elnéző mosollyal ajkain a tenyerébe

temette az arcomat, és egy hosszú pillanatigcsak nézett. Figyelt, mintha festmény lennék,amelynek az utolsó ecsetvonásáig a tudatábaakar rejteni.

– Ez esetben megígérhetem, hogy akésőbbiekben soha többé nem mozdulok Önmellől, egyetlen tapodtat sem. Ugyanis én isszeretem Önt, jobban, mint bárki illőnek találhatná.

233



– Ez képtelenség – csóváltam meg a fejem atenyerében, de az arcomrafeltartóztathatatlanul tört fel a mosoly, mely

eddig meghúzta magát.Wenham nem felelt, csak mosolygott.

Micsoda boldogság volt látni, ahogymegmutatja nekem ezt a mosolyt. A szívem

vitustáncot járt, ő pedig elkomolyodva hajoltfelém. Ajka végre rátalált az enyémre, ésegyik keze szabadon engedte az arcomat.Magához szorított, egyre hevesebben csókolt,én pedig tobzódtam az érzésben. Beletúrtam

selymes, sötét hajába, karomat a nyaka köréfontam, és elvesztem az ölelésében.

Éles, és hangos csörömpölésre váltunk elegymástól. Összerezzentem, és rémülten

kaptam a fejem a szalon irányába. Már éppindulni akartam, hogy ellenőrizzem, mi leheta baj, azonban Wenham ajkain a sejtelmesmosoly megállított.

234



– Ez már egy másik történet – felelte akimondatlan kérdésemre, és mielőttkomolyabb faggatózásba kezdhettem volna,

ajkait újra az enyémre tapasztotta. Nem bántam én már semmit. Nem érdekelt,

ha a világ felfordul körülöttem, csak mindigígy öleljen. Erős karjai körülöttem, az illata

az orromban, a neve a szívemben. Mindenmásodrangúvá törpült ezek mellett, én pedigelőször életemben átadtam magam a

boldogságomnak.

• "Olyan kevesen vannak, akik ismerik,amit a felszín alatt rejtegetünk magunkból, ésmeglepődünk, ha valaki meglátja anélkül,

hogy megmutatnánk neki. Ha ez a valaki ezek után is melletted marad, már biztos lehetsz benne, hogy barátra leltél!"(Szélcsend és Hurrikán - Ailith Brightmore)

235

Documents

Benina - Szélcsend és Hurrikán