BÁNYAVÁROSOK A LEGKEGYELMESEBB KIRÁLYOK

URALKODÁSA ALATT

SELMECBÁNYA

BÉL MÁTYÁS

LEÍRÁSÁBAN

Központi Bányászati Múzeum 4. Sopron, 2006

2

Sorozatszerkesztı Bircher Erzsébet

Fordította Tóth Péter

Kiadó

Központi Bányászati Múzeum Alapítvány, 2006. Az Alapítvány munkáját és a kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Magyar Bányászati

Hivatal támogatta.

Az illusztrációk Leupold, Jacob: Theatrum machinarum hydraulicarum és Weidler, Johann Friedrich: Tractatus de machinis hydraulicis címő mővébıl származnak. E kötete-ket a Miskolci Egyetem Központi Könyvtárában a Selmeci

Mőemlékkönyvtár ırzi.

ISBN 963 229 551X ISSN 1589-9799

Nyomdai elıkészítés: Alphyn Bt.

Készült: Szociális Foglalkoztató, 9400 Sopron, Fraknói u. 22. Felelıs vezetı: Földes Tamás

3

AJÁNLÁS „Selmecbánya” – a magyar bányászattörténet európai hírő városa. Azon kevés történeti múltú települések egyike, amelynek utcái, házai a mai napig ırzik az elmúlt évszázadok emlékét, a közép- és újkor ércbányászatának, bányászainak, kultúrájának számos izgalmas, vagy épp gyönyörő, épített vagy tárgyi örökségét.

Arról azonban, hogy milyen is volt ez a város a fénykorában – a 18. században –, csak néhány, valljuk be, kevéssé olvasmányos iro-dalom volt magyarul hozzáférhetı. A kiadó most ezt a hiányt próbál-ja pótolni.

Bél Mátyás a 18. század leghíresebb pietista írója volt. Latin nyelven írt országleírásában, az 1735 és 1742 között megjelent Notitia Hungariae novae historico-geographica c. munkájában szá-mos bányavárosról közöl részletes ismereteket.

A Központi Bányászati Múzeum 2004-ben jelentette meg ma-gyar fordításban azt a válogatást, melybıl Bél Mátyás tollából az al-só-magyarországi leghíresebb bányavárosok történetét, embereit, szo-kásait ismerhettük meg. Az összeállításból azonban kimaradt Sel-mecbánya, melynek leírása szétfeszítette volna a kötet kereteit.

A most kézbevett kötet azonban pótolja a hiányt. Mindent, amit a mővelt, a történelemben és a bányászatban egyaránt járatos Bél Mátyás fontosnak tartott leírni Selmecbányáról, most magyarul is ol-vashatják.

Bél szerencsés kutató volt. Számos olyan iratot még eredetiben ol-vashatott, amit a késıbbi korok kutatói csak hallomásból ismerhet-tek. Szerencsés volt azért is, mert történelmi idıket élhetett meg. A

4

18. század elsı felében élık szemtanúi lehettek a török utáni újjáépí-tés gazdasági és kulturális fellendülésének, a függetlenségi mozgal-maknak, a szabadságharcnak, de emlékezetük még ırizhette a török elleni harcokat is. Számos mondát, történetet, korabeli szokást onnan ismerünk, hogy Bél Mátyás városleírásában megırizte számunkra.

De – épp a város különleges értékei miatt – sok tekintetben olyan ez a könyv, mintha kortársunk írta volna. Elolvasva az épületek le-írását – s itt had utaljak a városhoz főzıdı személyes kötıdésemre is: közöttük húzódik anyai dédapám, Csermely Woditska István aka-démiai tanár háza, amely egyben édesanyám szülıháza –, a váraktól a templomokig, a kamaraháztól a városházáig úgy érezzük, a szer-zıvel együtt sétálunk a gyönyörő hegyek ölelte völgy titokzatos utcáin. Érezzék jó Magukat!

Dr. Esztó Péter

a Magyar Bányászati Hivatal elnöke

5

SELMECBÁNYA

TÖRTÉNETE

6

Áttekintés A város Selmec neve új: a régi Bánya volt, a közép-

kori pedig Sebenic; a régi Bánya név Kun László király oklevelében van leírva

I. § A Bánya név szláv eredető, mint ahogyan a selmeci

bányák is azok; mikor kezdték el Sebnicnek vagy Sebenicnek nevezni a várost? Ezen elneve-zés mesés magyarázata

II. § A szerzı véleménye errıl; hogyan lett ebbıl a Selmec

név? A város kora a selmeciek feljegyzéseiben ré-gebbi, mint ahogyan az hihetı

III. § Megvizsgáljuk e lapokat történeti és idırendi hitelük

tekintetében

IV. § Selmec elsı lakosai a szlávok; vita tárgya azonban,

hogy milyen szlávok; mikor szivárogtak be ide a szászok? A szerzı kutatása; ezek ellenségeske-dései és viszálykodásai az itt született szlávok-kal; a szlávok megtörnek lelkükben és kiköl-tözni kezdenek a városból

V. § Ezen elvándorlás idıpontját kutatjuk; a szászok-

nak a szlávokkal szemben való megmagyaráz-hatatlan győlölete, amelyet végül köztörvény út-ján töröltek el; Magyarország királyainak haj-landósága a szász bányászok iránt; a város sor-sa IV. Béla király alatt, a tatár betörés idején; elpusztul Selmec a bányákkal együtt

VI. §

7

A városnak és hasonlóképpen a bányamőveknek a

nehéz helyreállítása; Béla király bölcsessége e do-logban; az oklevelet, amellyel Selmec szabadsá-gát helyreállította, németül íratta meg; ennek az oklevélnek az ama korponai oklevéllel megegyezı argumentuma; ez selmeci helyhatósági törvénnyé vált

VII. § Atyjának, Bélának a kegyelmességét megtetézi a fiú,

István és az unoka, Kun László; a következı királyok kegyelmessége a selmeciek iránt és a bányák megszemlélése; milyen haszna szárma-zott mindebbıl a közösségnek? I. Károly jóaka-rata a bányászat iránt; I. Lajos falvakkal ado-mányozza meg Selmecet; ezek között sorolják fel Bélabányát, vagyis Dilnát is

VIII. § Az azután trónra lépı királyok oklevelei, amelyek-

kel megerısítették a selmeciek jogait; Zsigmond uralkodása alatt a husziták beütései rémísztik a várost; romlásba döntik azok a felfordulások, amelyek Albert halálát követték; Bonfini szava-ival mondjuk el ennek az idıszaknak a bajait; Selmec bajainak a forrása: Rozgonyi Simon egri püspöknek Erzsébet pártjáról Lengyel Ulászló oldalára történt átállása; rátör a városra, a pol-gárokat kifosztja és elnyomja, a házakat felégeti; a gaztettnek a város levéltárából elıvett leírása; a Rozgonyi-féle támadás okozta nyomorúságot nö-

8

velte egy rendkívül nagy erejő földrengés; a város szánandó mivolta

IX. §

Azt állítják, hogy az óváros, vagyis a régi Selmec romjai jelentették a kezdeteit az új városnak, amely ma is fennáll; a régi város fekvése; mikor kezdıdött az új város építése? Az építkezés elı-rehaladása; a fekvés és az épületek rendje

X. § Vita tárgya, hogy vajon valóban volt-e valamiféle ré-

gi Selmec? A pártatlan szerzı álláspontja; az a régi rom valamiféle ısi erıdítménynek a marad-ványa, nem pedig a városé; a várnak a Richter által pontosan leírt fekvése; az ott lévı temetıben hamvvedrek vannak és szokatlan nagyságú cson-tok

XI. § A selmeciek küzdelme a saskıi parancsnokokkal és

ezek ellenségeskedéseivel; Zubonya László jogta-lanságai; a polgárokkal kezdett harc és ezek le-mészárlása; I. Lajos haragja Zubonya iránt; miután ı meghalt, növekedett a saskıiek féktelen kapzsisága; Köhler Péter erıszakoskodásai és a Zsigmond király elıtti cselszövések bajt okoz-nak a selmecieknek; Upory László nyughatat-lankodása Mátyás alatt a selmeciek ellen és az általa okozott károk; ezek bírák közbelépése által csendesednek le; Beatrix királyné kemény-sége a selmeciekkel szemben; a selmeciek semmi-lyen sérelmeit sem orvosolják; Mátyás jövetele a városba a királynéval együtt

XII. §

9

Ismét megújulnak a selmecieket ért jogtalanságok; a polgárok panaszai és könyörgései Ulászló király elıtt; az ı szeretete a selmeciek iránt; bírák ré-vén szerez ismereteket a polgárokat ért jogtalan-ságokról; a környékbeliek vallomástétele az ügy-gyel kapcsolatban; csalatkoznak a jobb ered-ményben

XIII. § A selmeciek iparkodása a fémek bányászatában

még a legnagyobb viszontagságok közepette is; a felügyelıknek a gondok által táplált bölcsessége; a Thurzók hathatós gondoskodása a bányavá-rosokról és az azokban lévı bányamővekrıl; a Fuggereknek a Hieronymus Balbus révén a Thurzókkal létesített bányásztársasága; Balbus-nak az ebben az ügyben Fugger Jakabhoz írott, emlékezetre méltó levele

XIV. § II. Lajos jóakarata a selmeci bányászok iránt; meg-

gátolja a cseh Bernardnak, a kamara prefektu-sának a jogtalanságait; Selmec városának az ez alkalommal való kiváló megbecsülése; a város szegénysége II. Lajos korában

XV. § Selmec sorsa II. Lajos halála után; Szapolyai János

ellenében Ferdinándhoz csatlakozik; az ı haj-landósága a selmeci bányászok iránt; a törökök betörései; ezeket hısiesen visszaverik a selmeciek; katonai rendtartásaik; ezeknek a városra és a környékre nézve hasznos eredményei; a törökök-nek a bányavárosokkal szemben való veszedel-

10

mes nyughatatlankodása és kapzsisága; mindezt Gabelman verseivel írjuk le; a selmeciek hadi erényeinek egy jeles példája; Ferdinánd kegyelmes jóakarata

XVI. § Miután Szolimán Budát megszállta, a selmeciek

igyekeznek fegyvert is forgatni és fémeket is bá-nyászni; a város végvár lesz, miután a régi várat valamilyen módon megerısítették; ennek kapitá-nyai milyen esküvel kötelezték magukat a városi tisztségviselık elıtt?

XVII. § A selmeciek részvétele a törökökkel való bajviada-

lokban; Gabelman verse errıl a dologról; meg-romlanak a selmeciek ügyei a Bocskai-felkelés idején; a Bethlen-féle lázadás alatt szerencsésebb volt a bányászat is és a város is; Rákóczy György mozgalma idején mi következett Selmec-bányára?

XVIII. § A Thököly-felkelés alatt a városnak és a bányák-

nak okozott veszedelmek; vitatható, hogy vajon önként csatlakoztak-e a bányavárosok Thö-kölyhez; Thökölyt kiverik a bányavárosokból; Selmecrıl kezeseket hurcol magával; gyalázatos tervei a bányavárosok eladására; egy pestisjár-vány pusztítja el Selmecbányát

XIX. § A Thököly-pártiak új jogtalanságai a selmeciekkel

szemben; az ezekre való alkalom és szerzıik: Józsa, Szepessy és Bakossy; Tollius elbeszélésé-bıl megismerjük a város szánandó mivoltát;

11

Józsa története; visszatérése a császáriakhoz; ha-lálra adja magát; az erre való alkalom

XX. §

Fülek elfoglalása után visszatér Thököly; a császá-riak lemészárlásával újra elfoglalja Selmecet; a történet elbeszélése; a magyarok önmérséklete a város elfoglalása után; Jánoky elsietett tervei a bányatisztségek újjászervezésében; a császáriak által az 1683. esztendıben visszafoglalt város nyomorúságai; ezek jutalma

XXI. § Ismét megfertıztetik Selmec boldogsága, miután a

földalatti vizek elöntötték a tárnákat; hogyan és milyen eredménnyel állták útját akkor a vízbetö-résnek; a városra veszedelmes és rosszat jelentı kettıs földrengés; Selmecnek a földrengés megin-dulására kiváltképpen alkalmas helyzete

XXII. § A Rákóczi-forradalom rátör a városra; a magyarok

féktelensége a polgárokkal szemben; ennek véget vetett a gyızedelmes Schlieck közbelépése; mit cselekedett ı? Bercsényinek a császáriak elleni szerencsés kimenetelő hadi vállalkozása; Schlieck enged a szerencsének és megfutamodván, üresen hagyja a bányavárosokat; átengedi a helyet a magyaroknak és a bányavárosok ismét arra kényszerülnek, hogy megadják elıttük magukat; ezek között van Selmec is

XXIII. § Megerısödvén a felkelés, Hellenbach bárót állítják a

bányászat és a pénzverészet élére; a rézpénzek túlságosan sok volta zavargásokat idézett elı a

12

selmeciek bányáiban; a zavargásokat a katona-ság fékezi meg, Hellenbach nagy fájdalmára nem minden vérontás nélkül

XXIV. § A császárnak a Rákóczival való fegyverszünete teszi

nevezetessé Selmecet; Wagner alapján elmondjuk az erre szolgáló alkalmat és felsoroljuk a két részrıl kiküldött segítıket; a szerzı részleteseb-ben is elmondja ezt az egész ügyet; a fegyverszü-net nehézségei és ezek ürügyei; a császár igazsá-gossága semmivé teszi ezeket az ürügyeket; a fegyverszünetnek a császáriak által hozott ren-delkezései; a Rákóczi-pártiak visszautasítják ezeket és másokat hoznak; végre helyreáll a bé-kesség

XXV. § Kijelölik a békekötés helyét és idıpontját; a követek

Selmecre érkezése; a kölcsönös tanácskozás; a békekötés zátonya; hiábavaló lévén a császár tö-rekvése, meghiúsul a békekötés

XXVI. § A város egyéb, a Rákóczi-pártiak uralmából követ-

kezett bajai; Hellenbach bölcsessége és tevékeny-kedése ezek elhárításában; az ı Rákóczival való kapcsolata miatti szerencsétlensége; a császárnak visszaadott várost pestisjárvány sújtja; I. József halála után a Spanyolországba induló III. Ká-roly anyjának, Eleonórának ajánlja az országot és a bányavárosokat; onnét visszatérvén, kegyel-mesen a párfogása alá veszi Selmecet; Thavo-nathnak, a bányák fıfelügyelıjének hosszú kor-

13

mányzását a halála szakítja meg; utána Stern-bach bárót, ezt a minden dicséretre érdemes férfi-út nevezi ki a császár; eltávozik az élık sorá-ból; most Mitrowsky báró kormányozza a bá-nyaügyet

XXVII. § Mondanivalónk további sora: Selmec mai lakosai

németek és többen vannak a szlávoknál; nyelvjá-rásuk; erkölcseik szépségét Richter szavaival ír-juk le

XXVIII. § Milyen vérmérsékletőek a bányavárosok polgárai?

A selmeciek természete és szokásai; az idege-nekkel szemben tanúsított jószívő emberségüket Tollius szavaival és tapasztalataival bizonyítjuk

XXIX. § A selmeci családok mivolta; kicsinységüknek az

okai vajon az effajta életvitelben keresendık? A selmeci családok között a régi és új hírességek; a családok jeles érdemei a bányákkal kapcsolat-ban; Tollius helye és dicsérete a tulajdonságaik-ról; Rauscher mőveltsége kivívta Tollius csodála-tát; a szerzı véleménye róla és az ıt övezı dicsı-ségrıl; e tanult férfiú kiváló könyvtárát és fel-jegyzéseit az örökösök csúnyán szertehordják

XXX. § A selmeci lakosok három rendje; ezek közül a legel-

sı az urburáriusoké; ezeknek milyen kiváltságai és elıjogai vannak?

XXXI. §

14

Az urburáriusok tisztikara; a bányásztanács elnö-

ke és ülnökei; kik kapnak tıle jogokat; a tekin-télye; innen a bányaprefektus legfıbb bírósága elé van fellebbvitel

XXXII. § A kincstár felügyelıinek a névsora XXXIII. § A többi tisztség; a bányászok rendje; ezek számát

nem lehet meghatározni; nem valami dicséretre méltó természetük és erkölcseik; hiábavaló ıket munkabérük késıbbi kifizetésével megzaboláz-ni; egyesek közülük császári bányászok, mások pedig az urburáriusok szolgálatában állnak

XXXIV. § A város épületeit és teljes kinézetét Tollius alapján

írjuk le; Selmecnek a Richter szavaival megraj-zolt arculata; rosszul határozta meg Tollius az épületek és a lakosok számát

XXXV. § A város egyházi épületei; a Boldogságos Szőz Mária

templom bizonytalan alapítási idıpontja; a szer-zı véleménye errıl; plébániatemplom lesz; erı-dítménnyé alakítják át; megszőnik plébánia-templom lenni

XXXVI. § Várának erıdítményei és egyéb jellegzetességei XXXVII. § Az új vár és annak kinézete; minden hírneve az

alapítójától származik: ez Roesel Borbála volt, egy igen gonosz élető asszony; Richter által leírt jelleme; egyéb gonosztettei; felépítteti a várat, hogy eltávolítsa az általa győlölt helyen lévı akasztó-fát; nem lett tisztes temetése

XXXVIII. §

15

A régi vár egyéb egyházi épületei és közöttük Szent Mihály arkangyal kápolnája; az alapítók okle-vele; ennek szövege latinul és kivonatosan visz-szaadva; milyen fénysugár világít be ebbıl a selmeciek ügyeibe?

XXXIX. § A torony ugyanebben a várban, valamint az ércha-

rang

XL. § A Szent Katalin templomot Richter szavaival írjuk

le; egy következtetés a korára; a régi mővő oltár; báró Sternbach állít helyette új oltárt; a templom belsı és külsı kinézete; mikor és kiknek a költ-ségén építették; a városházához épített Szent András templom; a Havas Boldogasszony temp-lom a temetıvel

XLI. § A Szent Miklós kápolna, a régi bányai polgárok

munkája; jeles ünnepélyességgel adják át a do-monkosok rendjének; a selmeciek régi kegyúri joga; ezt különös oklevelével II. Ulászló király erısíti meg

XLII. § Az itteni domonkosok története; a rend fejlıdése;

megzavarja ezt a Rozgonyi-féle betörés; a rend-ház elpusztulását a városi feljegyzések alapján írjuk le

XLIII. § A rendház és a Szent Miklós kápolna további sor-

sa; II. Lajos özvegye, Mária királyné fényes templomot építtet a helyére; meddig tartozott a Szent Erzsébet ispotályhoz; Lipót császár átad-ja a jezsuita rendnek; ma is ez a székhelyük

XLIV. §

16

A középületek; a királyi kincstár és elıjogai; fekvé-sének alkalmatosságai; vendégházai; még a mi korunkban is ásványkémlészeti mőhely volt benne; ennek leírása Richter szavaival; a többi épület; Parschitzius állítja, hogy valaha pénzverı mőhely volt itt

XLV. § A városháza; milyen a fekvése; mely korban épült;

magának az épületnek a tömege és benne a helyi-ségek megoszlása; az igazság és a jog megtartója, a szenátori rend; Ptolemaeus Arphasisnak a ta-nácsterem elıszobájában felfüggesztett táblája, amely a teljes jogegyenlıséget magyarázza

XLVI. § A selmeciek címere másoknak, de legfıképpen Rich-

ternek a szavaival leírva; ennek használata a kétféle pecséten, amelyek közül az egyik kisebb, a másik nagyobb; a pecsétet vörös viaszba nyom-ják; Ulászló oklevele ezzel kapcsolatban

XLVII. § Ugyanez a címer ezüstbıl kiöntve a városházán ta-

lálható; a bányász rend számára ez olyan, mintha valamiféle méltóságjelvény lenne; a csá-kány és a kalapács; a címer felmutatása a bá-nyászok ünnepségein; milyen a kinézete; a bá-nyászok által készített dolgokon fı díszítmény gyanánt használják; e dolog miatt egy per, ame-lyet a városi tanács indított; a császár ügyvédjei elsimítják ezt

XLVIII. § A várost övezı falak kinézete; egy mostani író téve-

sen írja le ezeket; Richter már pontosabban; a

17

falak alkalmatlanná válnak Selmec megvédésére; a kapuk közül a legfontosabb az Alsókapu; a bányászok másik kapuja; a bányákban dolgo-zók számára szánt jelzéseket innét adják; Rich-ter szavai mindezekrıl

XLIX. § A selmeci tárnák számbavétele; a hodrusiak a legré-

gebbiek; Hodrusbánya leírása; a polgárok termé-szete és nagy száma; a városi tanács által meg-zabolázott szabadosságuk; a hodrusbányaiak szerencsésen alakuló dolgai idecsalogatták a vá-rosi tanács egy részét; az ebbıl következett ba-jok; Tollius is említést tesz Hodrusról

L. § Windschacht ércbányái; ezek dicsérete; a név eredete;

Windschacht, vagyis az itteni Piber-féle akna a selmeci bányák között a legelsı; ennek kinézeté-rıl Richter, valamint Tollius

LI. § E fı bányának a járatai, vagyis a telérei; közöttük

legfontosabb az Ispotály-tárna; az itt felfedezett, rendkívül nagy hasznot hozó ólomérc; a munká-latok nehéz volta a bányák sötét tekervényeiben; már puskaport is alkalmaznak a sziklák szét-zúzására; az ács- és kovácsmunkások foglala-tossága

LII. § Az ilyesfajta bányák gépezetei; az ausztriai kirá-

lyoknak a bölcsessége az ezekrıl való gondosko-dásban; a különbözı módon vájt aknák és tár-nák; ezek nevei; mélységük; az egészséges levegı befújásának a gyakorlata; a vizek kimerésének

18

a gyakorlata; a földalatti vizek betöréseinek a kezdetei és megszaporodása; az elvezetésükre szolgáló különféle, de hiábavaló intézkedések; a lovaknak a hiábavaló felhasználása a vágatok belsejében; végre a csehországi, késıbb pedig a szászországi bányászok a szabad ég alatt építe-nek fel vízkiemelı gépeket

LIII. § A tőzgépeknek az új fajtája; szerzıjük, az angol

Potter; kijavítójuk, Fischer báró; ezek leírása; a legtöbb belılük a windschachti tárnáknál mőkö-dik

LIV. § Az egykor rendkívül gazdag Piber-féle bánya jöve-

delmei; e jövedelmek elszámolása régi feljegyzések alapján; a bányakönyvek hitele e dolog tekinte-tében; a Piber-féle aranybánya nagy mővészi gonddal megformált modellje; ennek két példánya

LV. § A selmeciek többi aranybányája; ezek fekvése és te-

rületei; Galison iparkodása; Voikh folytatja ezt; az oly sok ráfizetés és veszteség utáni módfelett sikeres eredmény; egy mese a Roesel-féle tárnáról; az angol Brown elbeszélése

LVI. § A régi tárnák elnevezései; miért akarja a szerzı

megoltalmazni ezeket az elfeledéstıl? Utószava ehhez a hosszas felsoroláshoz

LVII. §

19

A selmeciek egyéb földterületeinek a természete; a kerteknek az egykori igen szorgalmas mővelése; ezek csalogató volta; sajátos okok miatt lassan-ként felhagynak velük; milyen alkalmatlanságok gyötrik a selmeci határt? A földfelszíni vizekben való szőkösség; hogyan akartak segíteni ezen a bányászat elöljárói? Az erdıkben való szegény-ség; a város történetének a befejezése

LVIII. §

20

21

I. § Selmec bányavárosnak a neve újabb annál, mintsem azt a Magyarország régiségei iránt érdeklıdı talán gondolná. Ama régi korban ugyanis Bányának nevezték, a polgárokat pedig, akik a várost lakták, bányaiaknak: míg aztán elıbb Sebenicnek, késıbb pedig Selmecnek mondták, nemcsak közönségesen, hanem a királyok okleveleiben is. Legyen szabad minden egyes elnevezést mélyebben kifejteni. Ami Bányát, a város legrégebbi nevét illeti, errıl nem hagy két-séget számunkra Kun László oklevele,1 amellyel a polgárok által alapított Szent Miklós kápolnát a prédikáló barátoknak adományozta. Jónak láttam másolatot készíteni róla, amikor a kezemben volt, az olvasó számára, legfıképpen azért, mert azon rend magyarországi tartománya történetének író-ja, Ferrarius Zsigmond sem ismerte. 2 Így hangzik tehát:

1 Ezt a város levéltárában ırzik és kívül a következı emlékeztetı fel-

jegyzés van ráírva: „Eine Capelae zu Schebnitz die zunor Bana ge-

heissen, in der Kirche S. Niclas, den Prediger München übergeben

vom König Ladislao, anno 1275.”

2 A IV. könyvben, az 525. és következı lapokon. Ennek a selmeci

konventnek ezenkívül Johannes Michael Pius Bononensis mővében,

amelyet Pázmány idéz az esztergomi zsinathoz főzött II. függelék-

ben, a 115. és következı lapokon, sem fordul elı semmiféle említése.

Ennélfogva sem az érsek nem említi, sem pedig Szentiványi a

Dissertatio Paralipomena XLV. katalógusában, hacsak nem gondol-

juk említésének azokat a hibákat, amikor Szécséniensis-t írtak, talán a

22

„László, Isten kegyelmébıl Magyarország királya mind-azoknak, akik ezt a jelen levelünket látni fogják, üdvöt és minden jót. Lelkünkbıl elımozdítani kívánván városaink-ban és a királyi helyeken az igaz értelmő hitnek a gyümöl-csözı elterjedését, szerzetes kolostorokat alapítani és épít-tetni törekszünk és akarunk, hogy az azokban lakozó szent társaságoktól és gyülekezetektıl alkalmatosabb módon lángra gyulladjanak a hívek szívei az isteni tiszteletnek a ki-terjesztése iránt. Ezért van, hogy Péter testvér, a prédikáló barátok rendje magyarországi és dalmáciai tartományának perjele alázatosan és állhatatosan kérte tılünk, hogy nyil-vánítsuk hozzájárulásunkat ahhoz az adományozáshoz és ajándékozáshoz, amelyet Benedek mester megválasztott esztergomi érsek és az ı káptalana, valamint Renald mester, a Szent Tamás hegy3 prépostja és az esztergomi egyházme-gye Wana4

nevő helyének a plébánosa tett a prédikáló bará-tok számára a bányai polgárok által Szent Miklós tiszteletére alapított kápolnával kapcsolatban, s amely adományozás semmiféle különös gondot, vagyis figyelmet nem fordított ama kegyúri jogra, amellyel mi rendelkezünk e kápolna te-kintetében. Ennélfogva a vallás iránti hőségtıl és szeretettıl

Schemniciensis helyett. Hogy ez így történt, én inkább csak hiszem

és nem gondolom.

3 Az olvasat romlott; helyettesítsük be a „ministris” szó helyére a

„montis” szót, mivel az illetı ilyen nevezető prépostságot bírt: lásd

Pázmány I. függelékében a 87. lapot.

4 Olvasd Bányának, azért, mert – ahogyan az nem ritkán megtörtént –

az írnok W betővel helyettesítette a B betőt.

23

vezéreltetvén, a nevezett rendbéli barátok számára tett adományozást és ajándékozást mi is kegyelmesen elismer-tük és elismerjük, egyetértvén 5

mindazokkal a jogokkal, amelyekkel az ilyesfajta adományozásokban rendelkezünk. Az Úr 1275. esztendejében.” – Eddig az oklevél.

II. §

Itt van tehát neked, mővelt olvasó, Selmec eredeti Bánya elnevezése, vagy azon korszak németjeinek az ajkán: Wana. Hogy ez a szó szláv eredető, azt senki sem tagadja, aki is-meri ama nyelvet.6 Ma is bányászati alépítményeket, vagyis bányákat jelent, amelyeket részint aknák mélyítése révén, ré-szint pedig tárnák hajtása révén, földalatti járatok gyanánt vájnak ki különféle módon. Mindebbıl kikövetkeztethetjük, hogy több, mint valószínőleg a szlávok voltak azok, akik Selmecen a bányászati munkálatokat elkezdték. A bánya-mővelés nyomai azoknak a falvaknak a neveiben maradtak fenn, amelyek Selmec környékén fekszenek, s amelyek a következıek: Banka, Steffoltova, valamint a város legré-gebbi faluja, Hodrusbánya. – Lassanként elavulván a Bánya szó, új név keletkezett, mégpedig a XIV. század elején: ek-

5 A „consentientes” szó helyett inkább a „conferentes” szó kellene ide;

az ünnepélyes formula értelme ugyanis ezt hozná magával.

6 A magyarok adták ezt a nevet a városoknak, hiszen az ı számukra

ugyanazt jelenti. Innét van Selmecbánya, Körmöcbánya, Beszterce-

bánya, Libetbánya és a többi bányaváros magyar elnevezése.

24

kor kezdték el Sebnicnek, vagy nem ritkán Sebenicnek hívni a várost. Vannak, akik ezt a szót a németországi szászoktól eredeztetik – akiknek a településeit tudniillik a fémekbıl várható gazdag jövedelmek híre hívta életre –, de attól tar-tok, nem eléggé helyesen, mivel ez a név is világosan szláv eredetet mutat. A ’sebe nic’ ugyanis ezen a nyelven annyit jelent, hogy ’neked semmit’ – sem használ tudniillik, vagyis nem jövedelmez. Egy bájos kis mesével vették körül ezt az eredetet, s errıl a mesérıl a köznép közül némelyek azt bi-zonygatják, hogy igaz. Azt mondják tudniillik, hogy egy ju-hász, aki kóborló nyájával a városnak ezen a területén kere-sett legelıket, két sütkérezı és játékos kedvő gyíkra buk-kant, amidın a pázsitos völgyet járta. E kicsiny állatkák a juhász lépteinek a zajára szétszaladtak, ı pedig a helyüket figyelmesebben megvizsgálta és váratlanul ezüst ágacskákat talált, amelyek az ott nıtt növények hajtásait utánozták. El-csodálkozott a szokatlan leleten, amelyrıl azt gondolta, hogy a gyíkok hagyták ott, s a helyet átkutatva felfedezte a földalatti kincs jeleit. Megörülvén tehát ennek, visszatért a juhakolhoz és a juhokhoz, a dolgot pedig jelentette a bányá-szoknak és szívesen elmondta nekik a hely fekvését is. A bányászok megköszönték a juhász fáradozását, s mert elhit-ték neki, hogy ezüsttel tömött teléreket fedezhetnek fel a mélyben, aknát mélyítettek azon a helyen és addig ástak mindenfelé, amíg végre rábukkantak az igen gazdag jöve-delmő ezüsttelérekre. S mivel megtalálták ott az ezüstöt, a gyíkokat, mint ama hatalmas kincsek megmutatóit címertar-tó állatok gyanánt felvették bányászkalapácsokat ábrázoló

25

címerükbe, az új – vagyis ama régi, Bányának nevezett – te-lepülésnek pedig a Sebenic nevet adták. – Ezt a történetet mindenki ismeri és meséli, aki kedvét leli a dolgok csodála-tos és mesés eredetében.

III. § Ha van valami igazság ebben az elbeszélésben, akkor azt kell hinnünk, hogy ez a juhász szláv volt, s amint az ennek a népnek az esetében lenni szokott, együgyő és ıszinte em-ber, aki nem törıdvén saját érdekeivel, felfedte a szászok, e harácsoló népség elıtt a jelet, amelyet a gyíkok mutattak meg neki, s ezért semmiféle jutalmat sem kapván – hacsak nem ezzel az anekdotával jutalmazták meg a szerencsétlent –, mintegy ’neki semmi’, vagyis ’sebe nic’ haszna sem szár-mazott ebbıl a véletlen és szerencsés esetbıl: nem kétel-kednek abban a polgárok, sıt a környékbeli lakosok sem, hogy innen ragadt rá arra a helyre a Sebenic név, oly mó-don, hogy az ott létrejött várost is ezzel a névvel jelölték. Ebbıl alakult ki végül a Schemnitz, vagy latin megnevezés-sel a Schemnizium név is. A magyarok Selmecnek, vagy tel-jesebb néven Selmecbányának mondják: a szlávoknál ez torzult Stiavnicára, mint ahogyan az nyilvánvaló, írásban és kiejtésben is. Akik pedig máshonnét származtatják ezt a ne-vet és azt mondják, hogy az vagy egy férfiú neve volt,7 vagy

7 Ezek egy nagy vagyonú és szerte a bányákban munkásokat alkalmazó

Sebenicet képzelnek el.

26

nem tudom, miféle „savanyú” szót 8 hívnak segítségül – ezek sikamlós területre teszik a lábukat, ha ugyan nem töké-letesen hiábavaló dolgokat cselekednek. Bárhogyan is van azonban, nehéz az ilyesféle szavak eredetét kinyomozni, amikor hiányoznak az oklevelek, a történelmi tények ama védıbástyái. Örömmel szóltam azonban ezekrıl a dolgok-ról, s azért is, hogy az olvasónak legyen mit elvetnie vagy helyeselnie. – Ami pedig a város keletkezését és az elıször felfedezett fémeket – amelyek okot szolgáltattak a város megalapítására – illeti, a helybéli selmeci feljegyzések igen régi idıkre teszik azt: tudniillik a dionysosi korszak 745. esztendejére. Így szólnak ugyanis ezek a feljegyzések: „Alt-Schemnitz war anno DCCXLV. erbaut; Cremnitz, anno DCCLXX; Neüsohl anno MCCCXLV. Ist also die Stadt Schemnitz die älteste Berg-Stadt, und zwar älter als Cremnitz, XXV Jahr; als Neüsohl, DC. Jahr.” Ezt magyarra így fordítjuk: „A régi Selmecet a 745. esztendıben alapítot-ták, Körmöcöt a 770. esztendıben, Besztercebányát pedig az 1345. évben.” A bányavárosok közül tehát Selmec a leg-régebbi: Körmöcbányánál 25, Besztercebányánál pedig 600 évvel idısebb.” – Az alábbiakban elmondom, hogy mit gondolok ezekrıl a városok korával kapcsolatos feltételezé-sekrıl, s ezt – amint az szokásom – nyíltan és az igazsághoz híven teszem.

8 Mások ugyanis a ’stava’ szóból vezetik le a Stiavnicát, amely szóval a

szlávok egy bizonyos savanyú füvet jelölnek.

27

IV. § Ha a magyarok évkönyveinek hinni lehet, mint ahogyan hinni is kell akkor, amikor a külországbeli írók oly mély hallgatásba burkolóznak: abban az idıben, amelyre Selmec kezdeteit teszik a most említett cédulák, jött ki Álmos, a magyarok elsı fejedelme Szkíthiából Erdélyországba hatal-mas hadseregével, s itt felépítvén a hét várat, arra adta elmé-jét, hogy a Dunán innen és túl terjedı, s egykor Attila által birtokolt Magyarországot fegyverrel megvegye és visszasze-rezze. De amidın a leigázott népekbıl való orgyilkosok még ez elıtt a hadjárat elıtt megölték ıt, csak a fia, Árpád – a magyarok között szolgák és kincsek tekintetében a legha-talmasabb úr – hajtotta végre az elhatározást és legyızvén Szvatoplukot, uralma alá hajtotta az innensı és a túlsó Ma-gyarországot, amelyet aztán olyan módon osztott fel egy-más között a hét vezér, hogy azt a területet, amelyen a bá-nyavárosokat találjuk, Lélnek adták – vagy sorshúzással, vagy pedig elhatározott szándék szerint. „Az ötödik vezért Lélnek nevezték, azt tudniillik, aki elkergette a cseh messia-nusokat a golgathai részekrıl és, mint mondják, hosszabb idın keresztül táborozott azon a helyen” – ezek Thuróczi szavai.9 Hogy Golgatha a mai Galgóc volt, a messianusok, vagyis a cseh keresztények pedig a morvák, errıl a maga he-

9 Chronica Hungarorum, II. rész, VII. fejezet, 32. lap.

28

lyén már szóltunk. 10 Mármost mindezekhez azt tesszük hozzá, hogy azon az egész területen, amely a Vág és az Ipoly folyók között fekszik, Lél telepedett meg, székhelyét pedig Galgócra tette. Ezek az események azonban a 747. és a 750. esztendı között történtek – s nem kevésbé kegyetle-nül, mint amennyire a terület és a lakosok szenvedésével zajlottak le. Azt mondja ugyanis a történetíró: „kiőzték a cseh messianusokat”, s nehéz elhinni, hogy a halálra gyötört lakosok még csak gondolkodtak volna is város alapításáról, hogy ne mondjam: nekiláttak volna várost építeni – hacsak valaki nem azt akarja gondolni, hogy a hegyvidéki kuny-hókban szétszórtan lakó bányászok az ellenségtıl való féle-lem következtében az erdıségekben mintegy polgári közös-ségekbe tömörültek, mivel nyilvánvaló, hogy sok városnak és várnak az eredetét ilyesféle szomorú alkalmatosságnak lehet tulajdonítani. Ha azonban errıl akarjuk meggyızni magunkat, akkor arra az álláspontra kell jutnunk, hogy már sokkal a 745. esztendı elıtt bányászták itt a fémeket a cse-hek, vagyis a morvák – az ı uralmuk alá tartozott ugyanis akkor ez a vidék –, mégpedig mindenütt akkora számú munkással, hogy azok közösségbe tömörülvén, képesek voltak egy eléggé nagy városnak megvetni az alapjait: és ép-pen ez az, amit én nem tudok elfogadni. Talán helyesebb lenne – ha egyáltalán állítani akarunk valamit ebben a bi-zonytalan dologban – Bányának, vagyis Selmecnek a kezde-

10 Nyitra vármegye története, Különös rész, IV. fejezet, I. szakasz,

VIII. szám, II. §.

29

teit a következı évtized elejére helyezni. Említést tesznek ugyanis ezek az évkönyvek arról, hogy miután felosztották maguk között a két Magyarországot, hat esztendın keresz-tül nyugalomban voltak a dolgok új urai, s csak azután özönlöttek ki részint a csehek és a morvák, részint pedig a stájerek és a karinthiaiak kifosztására. De bizony még ez az álláspont sem húz ki bennünket a csávából: hiszen a magya-rok inkább a máshonnét rabolt aranyból és ezüstbıl, vala-mint egyéb fémekbıl akartak meggazdagodni, mintsem vagy segíteni, vagy éppen fáradsággal végezni egy bizonyta-lan hasznú és szokatlan munkát. Csak az marad tehát, hogy Selmec kezdeteit késıbbi és boldogabb idıkre tegyük és ezt az idıpontot akkorra határoztuk meg, amikorra azt az okle-velek vagy a kipróbált hitelő történetírók más munkái bizo-nyítják a számunkra. Azok a nehézségek, amelyeket kifejtet-tünk, Körmöcbánya eredetét is terhelik, amennyiben azt ama selmeci feljegyzésekkel együtt a 770. esztendıre tesz-szük: jóllehet a magyarok, miután feldúlták a longobárd ır-grófságot, csaknem tíz esztendın keresztül nyugalomban voltak, amint azt az okiratokban olvastuk; ezek az okiratok azonban azt a nyugalmat nem a békességre való törekvés-nek, vagy a terület mővelés alá vételének tulajdonítják, ha-nem inkább annak, hogy ekkor győjtötték össze erıiket, amelyekkel késıbb a szomszédaikat fenyegették. – Végül Besztercebánya korának helyes meghatározásával kapcso-latban nincsen most semmi gondunk: ezt megjelöltük a vá-

30

ros történetében,11 itt legyen elegendı csupán mentegetni a selmecbányai emléket; úgy kell gondolnunk ugyanis, hogy az nem a város keletkezésére, hanem talán csak ama fejlı-désének megindulására vonatkozik, amelyben I. Lajos ural-kodásának a kezdetén, vagyis I. Károly király halálozási éve, azaz 1342 után volt része a városnak. Bármit is mondanak a bányászatnak a magyaroknál való kezdeteirıl, ennek bizony a történelemben régebbi említését nem találom, csak olyat, amelyik Szent István korára utal. A következıket olvasom ugyanis Balbinusnál 12 Bratisláv történetében a Morvaor-szágban legyızött lengyelekrıl: „Amikor a harmadik csatá-ban gyızött [Bratisláv], élvén szerencséjével, az összes len-gyelt kiőzte Morvaországból, s ezért Udalriktól megkapta Morvaországot és Morvaország fejedelmeként tisztelték. És amidın háborút viselt a császár ellen, azon alkalmat kihasz-nálva a lengyelek ismét elözönlötték Morvaországot, de ezeket csatában újra csak legyızte Bratisláv és az elfogotta-kat – ezeknek a száma volt a legnagyobb: azt mondják ugyanis, hogy több ezer lengyel esett fogságba – vagy atyjá-hoz küldte Csehországba, vagy pedig a fémek kibányászása végett eladta Magyarországra.” – Íme, a magyarországi bá-nyászoknak egy jeles említése 1026 után! Mind a háborút és a gyızelmet, mind pedig a magyaroknak eladott lengyeleket

11 Munkánk II. kötetében, a 411. és következı lapokon.

12 Epitome rerum Bohemicarum, III. könyv, I. fejezet, 163. lap.

31

említi Bonfini,13 ámde a fémekrıl nem beszél. „Odalricus – írja – fiát, Bratislávot a lengyelek által nagyobb részben el-foglalt Morvaország élére állította, amelyet az, miután kiőzte az ellenséget, uralma alá is vetett, sıt a lengyelek megszám-lálhatatlan sokaságát, akik a háborúban fogságba estek, Ma-gyarországra hajtotta, hogy ott eladja ıket.” – Virágzott te-hát Szent István uralkodása alatt Magyarország bányászata, hiszen ekkor már tudtak venni és alkalmazni rabszolgákat a munkálatokhoz: és a fémeket valamennyi király közül vagy István kezdte el bányásztatni, vagy pedig atyja, Géza. Ezek a dolgok bizonyosak: minden egyébben pedig van valami valószínőség ugyan, de mégis bizonytalanok és minden ol-dalról kétségbe vonhatóak.

V. § Selmecbánya bizonytalan eredetérıl legyen elegendı annyi, amennyit elmondtunk: most azt kell kinyomoznunk, hogy kik voltak elsı lakosai. Ennek dicsıségét a szlávoknak kell tulajdonítanunk – ezt nem merészelik tagadni még a mosta-ni szászok sem, akik a várost lakják. De felteszem a kérdést: milyen szlávoknak? A vélemények két irányba vezetnek bennünket. Bizonyos tudniillik, hogy ama régi idıkben egé-

13 II. dekád, II. könyv, 193. lap, 30. – Dubravius is hallgat a bányászok-

ról, elmondja azonban, hogy a lengyeleket „százasával, miként a

barmokat, úgy adták el Magyarországra.” (Historia Bohemiae, VIII.

könyv, 49. lap, 3.)

32

szen idáig terjeszkedtek a metanasta jazygok, amely nép – mint másutt elmondottuk14 – szarmata volt, a nyelve pedig olyan, mint késıbb a szláv. Mindez kétségen kívül való: csak azt nehéz bizonyítani, hogy ez a nomád népség foglal-kozott-e valaha is a bányászattal? Ha ez igaz lenne, akkor valamennyi bányavárosnak, de különösen Selmecnek a ki-alakulását régebbre és amaz ısi idıkre lehetne visszavezet-ni. De mivel a dolog nem nyilvánvaló, aligha tudunk vala-mit is állítani a tévedés veszedelme nélkül. Ezért van szük-ség arra, hogy egy másik álláspontot kövessünk: ez pedig oda vezet bennünket, hogy úgy vélekedjünk, a maharák né-pe, akiket késıbb morváknak neveztek – ez a marko-mannokból, kvádokból és késıbb szlávokból kialakult nép – volt az, amely mint ahogyan hatalmas volt a háborúkban, olyanképpen nagyon erıs azokban a mesterségekben is, amelyek az élet bátran és alkalmatosan való élésével kapcso-latosak. Ki kételkedhetnék ugyanis abban, hogy akkor kezd-tek el a hegyek félreesı helyein kutatni az arany és az ezüst teléreinek a jelei után, amikor e területen már mindenütt ık uralkodtak? S mivel meg is figyelték ezeket a jeleket, köny-nyő kikövetkeztetni, hogy nem kímélték sem a fáradságot, sem a költségeket: hiszen azt az egy dolgot cselekedték, hogy harcoltak a szomszédaik ellen, nem kegyelmezvén senkinek, s ezen törekvéseik következtében kincsekre volt szükségük, részint olyanokra, amelyeket otthon termeltek,

14 Liptó vármegye története, általános rész, II. szakasz, I. §. Lásd jelen

munkánk II. kötetében, az 546. lapon.

33

de olyanokra is, amelyeket máshonnét szereztek meg. Azt mondják, hogy a szászokat késıbb csalogatta ide a bányák mővelésének a vágya, azután, hogy rendre visszaszorították a morva szlávokat; de a beköltözésük idejét még azok sem jelölik meg, akik teljes igyekezetükkel kutatják a szászok it-teni gyökereit. Vannak, akik azt hiszik, hogy Nagy Károly őzte ıket ide számkivetésbe, miután megzabolázta ezt a na-gyon vad és egyre-másra fellázadó népet – de van miért ké-telkednünk abban, hogy vajon lehetséges volt-e egyáltalán ez akkor, amikor az egész Európa nagy veszedelmére az avarok, vagyis a magyarok lakták ezt a területet? Késıbb vándoroltak be tehát a szászok és a fémbányászat kedvéért: s talán éppen akkor, amidın országukat megalapítván, Krisztus hitét is felvették a magyarok és a kölcsönös keres-kedés, sıt a rokoni kapcsolatok révén elkezdtek barátkozni a németekkel. Ez azonban egyrészt nem hirtelen történt, másrészt pedig a betelepülıknek nem akkora tömegével, hogy az elegendı lett volna a városoknak a szokásos mó-don való megalapítására: megtartották tehát régi helyeiket ama bányászkodó szlávok és végezték a munkájukat nem-csak szorgalommal, hanem jeles haszonnal is egészen addig, amíg a szászok meg nem erısödtek és fel nem emelték a fe-jüket. Ezért történt, hogy nem kevésbé heves, mint ameny-nyire állandó viszálykodás tört ki e két nép között. Mővelt-ségük, vagyonuk és a bányászatban való jártasságuk tekinte-tében a szászok megelızték a szlávokat: ezek viszont a munkában való türelmükkel, a vidékhez és az életmódhoz való alkalmazkodásukkal, erkölcseiknek bizonyos nemes

34

egyszerőségével tőntek ki, mint olyanok, akik nem kívánják a másét, elégedettek lévén ama saját kincsekkel, amelyeket kibányásztak. Mindezeket a tulajdonságokat azonban gú-nyolódásra fordították a szászok, akik egyébként is azt gon-dolták, hogy ezek a szlávok beszédük hasonlósága miatt azonosak a venétek népével, akiket ık oly nagyon győlöltek és köztörvények által már régóta ki is rekesztettek a közös-ségeikbıl. És egészen odáig fajult ez az ellenséges vetélke-dés, hogy nyilvánvalóan éles jogtalanságokban tört ki. Az ısi lakhelyükhöz ragaszkodó és a nemzetükbıl származó embereknek, akik köröskörül az egész vidéket lakták, a so-kaságától és erejétıl fellelkesedı szlávok elhatározták, hogy elkergetik a bányáktól a más helyekrıl csak nemrégiben be-szivárgott szászokat: ez a dolog a lelkük mélyébıl eredt és titokban is, nyílt erıszakkal is rátörtek a betelepülıkre. Csak kevéssé haladtak, sıt félbe is szakadtak a bányászati munká-latok, amidın a szászok a szlávok társaságait és munkáskö-zösségeit, ezek pedig a szászokéit győlölték, még a kutyánál és a kígyónál is jobban. Ennélfogva a bányahivatalok olyan módon intézték el a dolgokat, hogy elrendelték: a két nép bányaterületei különüljenek el egymástól és a munkák fajtái is váljanak el. A hirtelen határozat alkalmas volt arra, hogy valahogyan lecsendesítse a háborgó hullámokat – de nem arra, hogy egymás felé hajlítsa a viszálykodó lelkeket. S hogy ne kényszerüljenek a szlávok elıtt fejet hajtani, a szászok idıközben azon iparkodtak, hogy településeik újabb növe-lésével a vidéken belül is, kívül is megerısödjenek. Elmon-dani is nehéz, hogy mennyire megtörte ez a dolog a szlávok

35

lelkét: ezután már nem arra volt gondjuk, hogy megtartsák elsıségüket a városban és a bányákban, hanem megmaradá-sukra és a sorsuk megóvására kellett ügyelniük. Megunván a győlölködést és az abból származó bajokat, sokan elvándo-roltak a városból, legfıképpen az elöljárók közül a zúgoló-dók, s magukkal vitték azt a tömeget is, amely – e nép szo-kása szerint – nem tőrte a szász kevélységet.

VI. § Így tehát miután a szlávok elvándoroltak a városból, a dol-gok egyedüli birtokosai a szászok lettek. Csak azt sajnálom, hogy e viszálykodásnak az idıpontját senki nem tudta ne-künk megmondani, jóllehet magát a történetet gyakran és hitelt érdemlıen is elmesélték az olyan emberek, akik igen jól ismerik Selmecbánya múltját. Én úgy vélekedem tehát, hogy ezt a viszálykodást Jeruzsálemi András király korára, vagyis a XIII. század elejére kell tenni. Lajosnak, Thüringia tartománygrófjának az Erzsébettel, András király leányával való házassága következtében ugyanis ekkor indult meg a szászoknak a magyarokkal való nagy összebarátkozása: itt is, ott is telepeket hívtak életre, legfıképpen olyan embe-rekbıl, akik járatosak voltak a bányászkodásban. És mivel ezek a telepek egészen a szlávokkal kezdıdött győlölködé-sekig sikeres eredményekrıl adtak hírt saját népüknek, ha-marosan érkeztek az új telepesek nemcsak a munkások, ha-nem a vagyonosabb családok számának a bıvítéseképpen is. A szászoknak a szlávokkal szemben való győlölködése

36

odáig fajult, hogy nem haboztak tanácsi határozatokat kiad-ni, amelyekkel nemcsak a polgárság közé való fogadás jogá-tól tiltották el igen szigorúan ıket, hanem még a városi hi-vatalok viselésétıl is, ha valamilyen módon elnyerték volna azokat. Az utódok pedig csodálatra méltó igyekezettel és még ama Lycurgosénál is nagyobb szigorúsággal tartották be atyáiknak eme határozatait. Még a mesterembereknek a nem valami nagyon magas rangú társaságaiba15 sem szabad

15 Itt adom közre ennek a szigorúságnak jeles okmányait, amelyeket –

miként a közlevéltárakból kiszedegetett egyéb okleveleket – szülı-

földje történetének éles elméjő kutatója, Richter József selmecbányai

urburárius, ez a nem kevésbé tudós, mint amilyen szorgalmatos fér-

fiú közölt velünk. „Anno 1551. die 12. Sept. Ist den Schustern zuge-

lassen worden, dass sie zur Verhütung mehreres Zanks, keinen

Wenden in ihre Zeche nehmen sollen.” A határozat azt jelenti, hogy

a viszálykodás elkerülése végett a jövıben a szlávok közül senkit sem

lehet a csizmadiák céhébe beengedni. – „Anno 1554. d. 19. Januarii.

Ist der Schuster Zeche, wegen den Slatky Schusters, so Wendischer

Nation gewesen, dieser Bescheid erfolget: dieweil er Slatki von der

Zech angenommen, ehe sie die Freyheit bekommen; so sollen sie

einem ehrsamen Rath so viel zu gefallen thun, und ihn auff Lebezeit

gedulden: nachmals aber soll kein Wende, zu ewigen Zeiten, in die

Zech genommen werden.” Vagyis: a csizmadiák céhébe beengedett

Szlatkyt ott kell tartani, amíg az élık sorában lesz, azután pedig soha

senkit sem szabad a szlávok közül ebbe a céhbe felvenni. „Anno

1574. d. 12. Novemb. Ist Georgen aus der An, sonst Gregussowitz,

weil er rant und Zins reichlicher giebet, als andere Mit-Bürger, und

Bergwerck bauet, doch der Stadt Freyheit nichts benommen, weil er

Windischer Art ist, wergünstiget worden, wenn er will, zehen stuck

Bau-Wein, ausszuschenken.” Stb.

37

a szlávokat bebocsátani – vélekedtek. És a szászok az ezzel a nagyon serény néppel szemben való utálatukat egészen a XVI. század elejéig erısen megtartották. Végül az 1608. esztendei országgyőlésen hozták meg azt a törvényt,16 amely a szlávokat – a magyarokkal együtt – mind a városi jogok elnyerésére, mind pedig a tisztségeknek a felváltva való vise-lésére alkalmasaknak ítélte. A szlávok eltávozása után egyébiránt csodálatra méltó módon segítette a szászok dol-gait a királyoknak a telepesek iránt tanúsított jóindulata: ész-revették ugyanis, hogy a szászok bányászati tevékenységénél semmit sem lehet gyümölcsözıbben az állam hasznára és a terület általános gazdagítására fordítani. Ennélfogva kivált-ságokkal is megadományozták a várost, s amikor alkalom adódott rá, egyéb javakkal is ellátták – hogy mindez mennyi elımenetelt jelentett mind a magán, mind pedig a közva-gyon gyarapítása tekintetében a dolgok iparkodással való végzésére, azt nem szükséges most újra az eszünkbe idézni. – Ilyen módon indultak meg tehát a minap alapított város kezdetei akkor, amikor II. András király uralkodott. És nem folytak rosszabbul a selmeciek dolgai IV. Béla király uralko-dásának a kezdetekor sem; de azután alig telt el tizenkét esztendı, s a tatárok ama hatalmas betörése Magyarországra nemcsak a király vezetése alatt a Sajó mellett összegyőlt hadsereget, hanem csaknem az egész nemzetet is elpusztí-totta. Egészen a selmeci bányákig eljutott ez a vérszomjas

16 A koronázás elıtti XIII. törvénycikkelyben, amelyet mindenestül ol-

vass végig.

38

nép és nem csupán a várost pusztította el tőzzel, hanem a kunyhókat és a bányagépeket is mindenfelé felégette. Hal-lottam valakitıl, akinek régi írások vannak a birtokában – és gondosan ırzi is azokat –, hogy a legtöbb bányász, sıt a polgároknak a nagyobb része is, akik szerte a tárnákban és az aknákban rejtıztek el, megmenekült az ütközetbıl és pusztán azok vesztették életüket a mészárlásban, akiket – váratlan lévén az ellenség beözönlése – kegyetlenül kirán-gattak ama rejtekhelyekrıl. Mindebbıl könnyen kikövetkez-tethetjük, hogy milyen sors jutott osztályrészéül Selmecnek és a bányamőveknek az alatt a három esztendı alatt, amíg a barbár horda az egész vidéket végigdúlta. Az tudniillik, hogy megszakadt az ásványok kibányászásával való törıdés részint az ellenségtıl való félelem miatt, részint pedig az éhínség következtében: ez utóbbi ugyanis – ha hitelt lehet adni az évkönyveknek – az 1245. esztendıben szerte Ma-gyarországon nagyobb pusztítást vitt véghez az emberek között, mint a tatároknak a kegyetlenkedése.

VII. § Megakadt tehát a város növekedése és meglassultak a bá-nyamunkák is, vagy legalábbis kevésbé törıdtek velük, hi-szen amikor a város helyreállításán kellett munkálkodni, a polgáraitól megfosztott Selmec egyik szükségre sem volt elegendı. Az volt ugyanis ama korszak sajátossága, hogy egyedül csak a városi sokaságnak – és nem egyszersmind a királyi kincstárnak is – volt gondja és törekvése a fémek ki-

39

bányászása iránt. Lassú lépésekkel kellett tehát haladni mind a város, mind pedig a bányászat tekintetében a minapi hír-név felé. Hogy ezeken a nehézségeken túl tudtak jutni a mi-eink, azt a jobb helyzetbe került Béla király bölcsessége tet-te. Az azokkal a jutalmakkal, amelyekkel a telepesek létszá-mát kiegészítı új betelepülıket szokták ellátni, becsaloga-tott szászok végre tömegestül vándoroltak be ide. Ezt a re-ményteljes állapotot azonban az Ottokár ellen vívott sze-rencsétlen háború nagy mértékben akadályozta, még ha tel-jesen nem is vetett véget neki. Méltó az írásban való emlí-tésre az, hogy amikor a magyarok ellenséges lélekkel voltak a németek iránt Ausztriai Frigyesnek ama jogtalan cseleke-detei miatt, amelyeket bıven mővelt Bélával és a Dunán túli Magyarországgal szemben a legnehezebb idıszakban, ami-dın a tatárok büntetlenül garázdálkodtak, a magyar király még akkor is – szokatlan példa gyanánt! – német nyelven való megírását parancsolta meg annak az oklevélnek, ame-lyet a szászok védelmezése és megadományozása céljából adott ki. Ezt a szokást késıbb a királyok közül többen is a magukévá tették. A pusztító tatárdúlás után a király elsı jó-indulata Selmec iránt akkor tetszett ki, amikor Magyaror-szág elpusztított és új jogokkal megadományozott városait teljes igyekezettel helyreállította. Ténylegesen és legelsısor-ban arra törekedett ugyanis, hogy Selmec minapi hírnevét visszaállítsa, s hogy állandóan újabb betelepülıket késztes-sen a fémek kibányászására. A szabadságjog-megadásnak

40

azon közönséges formuláján kívül tehát, amelyet a korponai oklevél17 módjára írt meg, azzal a különös joggal is felruház-ta a polgárokat, hogy „valamennyien szászok legyenek mindazok, akik részint vagyonukkal és tanácsadásukkal, ré-szint pedig munkájuk befektetésével segíthetik és segíteni akarják a bányászatot”. Az oklevél többi fejezete pedig visz-szatér oda, hogy „soha máshol törvény alá ne essenek, csak-is városi elöljárójuk elıtt; idegen helyen megkötözni vagy ırizetbe venni nem lehet ıket; az ide és oda utazók örökre szólóan legyenek mentesek a vámok és az adók alól; az er-dıket – beleértve azokat is, amelyek a királyok tulajdonában vannak – szabadon használják az aknák és a tárnák építmé-nyeinek a fenntartására,” stb. Béla királynak ebbıl a ke-gyelmébıl következett, hogy nemcsak a városi lakosság erı-södött meg az újonnan betelepülı szászokkal, hanem a fé-mek után is nagyobb alapossággal és állhatatossággal kutat-tak annál, mint ahogyan azelıtt történt. És a Selmechez tar-tozó falvaknak, tudniillik Hodrusnak, valamint Bankának, vagyis Schüttersbergnek és Fuchslochnak is itt kell keresni az eredetét: azt kell ugyanis hinnünk, hogy ezeket akkor ala-kították ki, amikor a város már nem tudta teljesen magába fogadni a nagy számban érkezı telepeseket. Egyébiránt Béla királyi oklevelét helyhatósági törvénnyé változtatták a pol-gárok, mégpedig azon rendelkezésének a nagy fokú szem elıtt tartásával, hogy késıbb senkit sem fogadtak be a pol-

17 Bemutattuk ezt munkánk II. kötetében, Korpona történetének III. §-

ában, a 247. és következı oldalakon – onnét ismerhetjük meg tehát.

41

gárság közé, csak akkor, ha szász volt az illetı és azt is csak akkor, ha idegen pénz nem tapadt a kezéhez.18 Én úgy gon-dolom, ezt a törvényt abból a célból hozták a szászok, hogy elejét vegyék annak, hogy az olvasztók eltékozolják a fé-mekbıl származó jövedelmeket: s mindez egyenesen követ-kezik Alexandrus Severus ítéletébıl, aki kijelentette, hogy „a tolvajokat ki kell őzni a közösségbıl, elsısorban a bányász-közösségekbıl és meg kell fosztani ıket a javaiktól”.19 A bányászat ügyének olyan polgárokra van szüksége ugyanis, akiknek elég vagyonuk van ahhoz, hogy belıle életüket go-nosz cselekedetek nélkül fenntartsák; akik a kemény mun-kálatokra, a bizonytalan és csalóka jövedelmekre részint bosszankodás nélkül tudnak költeni, részint pedig a károkat helyre tudják állítani, hogy aztán a jobb érctelérekbıl ismét meggazdagodjanak.

VIII. §

Atyjának a selmeciek iránti ezen jóndulatát megtetézte a fiú, István király, amidın nem csupán érvényesnek fogadta el az ı oklevelét, hanem a kor szokásának megfelelıen még ki is bıvítette azt nem egy különös joggal: és a város iránti jó-

18 Bölcsen mondja Kálmán király törvényei I. könyvének IV. fejezeté-

ben: „Egyetlen jövevényt se fogadjanak be kezesség nélkül.” Ezt ké-

sıbb a magyar városok ha néha még tekintetbe is vették, már kevés-

bé tartották be.

19 Lampridius, XXII. fejezet.

42

akaratának még több tanúbizonyságát is akarta volna adni, ha a korai halál nem vette volna elejét szándékainak. István király fiának, Lászlónak a selmeciek iránti jóakaratáról fen-tebb20 már szóltunk, amikor azon szavak után kutattunk, amelyekkel valamikor a várost megnevezték. Az ı koráig ugyanis Selmecet Civitas de Banyanak, vagyis bányavárosnak hívták. – Azok a királyok, akik ıutána következtek a tró-non, semmit sem mulasztottak el megtenni, amirıl úgy gondolták, hogy a város gyarapítását vagy ékesítését szolgál-ja. Nem tartották ugyanis királyi méltóságukhoz nem illı dolognak, hogy meglátogassák Selmecet, megszemléljék és megcsodálják a bányamőveket, sıt – hívogatván ıket a ter-mészet és az emberi mesterség csodái – még az aknák mé-lyébe is leereszkedtek, hogy szemügyre vegyék azokat. Könnyen meg lehet ítélni, hogy milyen sokat jelentett ez a dolog az egyedül csak a fémekkel dolgozó polgárok fellelke-sítése, valamint a szorgalom és az iparkodás megerısítése tekintetében. Bizonyosan ebbıl következett, hogy saját ta-pasztalataikból okulván, a királyok rájöttek arra, hogy mi szükséges a fémekbıl származó jövedelmek növelése érde-kében, s ezt okleveleikbe is belefoglalták és egyrészt biztosí-tották a polgárokat a környékbeli lakosok jogtalan cseleke-detei ellen, másrészt pedig serényekké is tették ıket: annál nagyobb állhatatossággal végezték ugyanis a kemény mun-kát, mennél jelesebb bizonyságait kapták annak a jóindulat-nak, amely a királyok részérıl irántuk megnyilvánult. És az

20 Lásd újra az I. §-t.

43

is ezeknek a dolgoknak a következményeképpen történt, hogy a selmeci bányászok még akkor is háborgattatás nélkül dolgozhattak, amikor III. András király halála után az or-szág trónjáért vetélkedık miatt rosszra fordult Magyaror-szág sorsa. Tíz esztendınyi21 háborús idıszak telt el a cseh Vencesláv és a bajor Ottó alatt, míg végre Nápolyi Károly magához ragadta a hatalmat. Benne, miután Trencsényi Má-té leverésével visszaállította az ország rendjét, a bányászat-ról való csodálatra méltó gondoskodás csillant fel: ezt köny-nyen megtudjuk részint okleveleibıl, amelyekkel kegyelme-sen megadományozta csaknem az összes bányavárost, ré-szint pedig abból a törvényébıl, amely egyetlenként maradt fenn tıle.22 De legelsısorban I. Lajos királynak lenne, amit megköszönjön Selmec, ha a polgárok iránti jóindulata folt-talanul megmaradt volna. İ adományozta ugyanis a város-nak azokat a falvakat, amelyeket az örökösödési jogon bir-tokolt, azzal az oklevelével, amelyet 1355-ben, a Húsvét utáni legközelebbi szombaton adott ki. E falvak a követ-kezıek voltak: Gerod, Kárlik, Sieglsberg, Diln, Sekken és Kulpah – ahogyan a királyi oklevél nevezi ıket; mai nevük pedig a következı: Grad, vagyis Kopanicza, Kherling,

21 Nem tudom, vajon erre a korszakra, vagy talán IV. Béla királyéra

kell-e vonatkoztatni azt, amit Parschitzius Kristóf ír kéziratában:

hogy tudniillik Selmecnek valamikor pénzverı mőhelye is volt, ame-

lyet végül a városnak a vízben való szőkölködése miatt Körmöcbá-

nyára helyeztek át.

22 Ezt az 1342. esztendıben adta ki: lásd a Decretum regum 45. és kö-

vetkezı lapjait.

44

Sieglsberg, Sekil és Goldbach. Vegyük még hozzá mind-ezekhez a város végénél elterülı Kis-Iblye pusztát, amely li-getekkel, rétekkel és szántóföldekkel van ellátva: némelyek azt mondják, hogy ez is egy sajátos jogokkal felruházott vá-rosi birtok volt. Érdemes megjegyezni azt, hogy Bélabányát is a selmeciek örök jogon való birtokai közé sorolták: téve-désen kapjuk tehát rajta Fröhlichet, amikor azt írja, hogy a bányavárosok közül ez a legrégebbi. „Tyllen mezıvárosá-ban – írja23 – már kimerültek a bányák, s e város a régiség tekintetében felülmúlja a többit.” Ez ugyanis nem így van, hiszen eléggé nyilvánvaló, hogy még a XV. század vége felé is csak egy falu – ha nem akarunk inkább mezıvárost mon-dani – volt a selmeciek birtokában. A városi iratokon kívül, amelyek a város levéltárában találhatóak, hitet tesz e dolog mellett Parschitzius Kristóf is: „A mostani bányaváros, Bé-la 24 a selmeci anyaegyház leányegyháza volt egészen az 1468. esztendıig, amikor a sebnici (valamikor ugyanis így ír-ták a város nevét) plébános és fıbíró, továbbá az esküdt polgárok egyetértésével különféle viták és viszálykodások után, igen sok jóakaratú ember engedelmébıl a dilnai egy-ház, amely tehát, mint mondottuk, a selmeciek leányegyhá-za volt, plébániává lett, azzal a feltétellel, hogy a tizedet,

23 A Medulla geographiae practicae címő munkájának 357. lapján. A

könyv Bártfán jelent meg 1639-ben, nyolcadrét alakban.

24 Dilnát tudniillik magyarul Bélabányának, szláv nyelven pedig egysze-

rően csak Bélának mondják – de nem IV. Béla királyról nevezték el

így, akinek köszönhetıen kezdték el bányászni itt a fémeket.

45

amelyet korábban a selmeci plébános szedett be, ezután már a bélabányai plébános kapja meg és ı fizessen két esz-tendı idıtartam alatt az érseknek aranyban 9 forintot. Szint-úgy ennyi idıtartamra a selmeci plébános is csak 9 forintot tartozott adni.” – Mindezek az események már Korvin Má-tyás alatt történtek és arra szolgálnak bizonyságul elıttünk, hogy ekkor már egyenjogúvá lett Bélabánya és a királyi vá-rosok közé számíttatott; de errıl majd a maga helyén beszé-lünk.

IX. § A selmeciek különleges jogait, amelyekrıl már szóltunk, ok-leveleket adván ki róluk, egymással vetekedve erısítették meg az azután trónra lépı királyok. A legfontosabbak kö-zött tartjuk számon ezek közül Zsigmond királynak ama két oklevelét, amelyeket 1405-ben, illetve 1425-ben adott ki; to-vábbá Hunyadi János oklevelét 1447-bıl, azután a fiának, Mátyásnak az okleveleit 1467-bıl, 1471-bıl és 1479-bıl; va-lamint II. Ulászló okleveleit 1496-ból, 1500-ból és 1507-bıl, végül II. Lajos király oklevelét az 1520. esztendıbıl. És bizony Zsigmond király elhunytakor minden boldogsága megvolt a városnak, ha nem számítjuk a husziták beütéseit, akik egyszer is, másszor is rémületbe ejtették részint a többi bányavárost, de legelsısorban Selmecet. De miután Zsig-mond meghalt, fordulni kezdett a város szerencséje és egy-részt a szomszédok irigykedése miatt kezdett szenvedni, másrészt pedig egyéb viszályok kavarták fel: egészen addig,

46

míg végül Albert király özvegyének, Erzsébetnek az uralko-dása alatt minden fenekestül felfordult. A dolgot az elején kell kezdeni. Miután Albert – ahogyan az köztudott – eltá-vozott az élık sorából és Erzsébet nem ellenkezett, a ma-gyar fıurak a lengyel Ulászlót választották meg az ország trónjára, de – ahogyan ez is nyilvánvaló – igazán érett meg-fontolás nélkül: hiszen ezzel a választással a késıbb egy fiú-gyermeknek életet adó királynét is és nem kevés fıurat is megbántottak. Két pártra szakadván tehát Magyarország, egyesek a csecsemıt, mások pedig az idegen földrıl idesza-kadt királyt támogatták állhatatos igyekezettel. A bányavá-rosok azok közé tartoztak, akik az utószülöttet támogatták – s ezt vagy önként cselekedték, vagy pedig Giskrának a pa-rancsára, akit Erzsébet királyné állított ennek az érctermı területnek az élére. Ennek az idıszaknak a csapásait Bonfini mondja el részletesen, 25 ennélfogva ıt kell idézni, hogy Selmec pusztulását annál szemléletesebben adjuk vissza. A következıket írja: „Ebbıl (Ulászló felkenését említette) az egész Magyarországra elmondhatatlan háborúság követke-zett; ezután bomlott fel minden egyetértés és léptek fel mindjárt az áldatlan viszálykodások, keletkeztek az ellensé-geskedések és győlölködések. Elhallgattak a törvények és lábbal tiportatván a jog, mindenki aszerint viselkedett, aho-gyan hajtotta tulajdon vágya: mindenki saját magának a bí-rája volt, mindenfelé erıszakot, rablásokat és gyilkosságokat követtek el, súlyos ellenségeskedések törtek ki mindenhol –

25 III. dekád, IV. könyv, 424. lap, 32.

47

úgy látszott, hogy annál inkább gyakorolta a törvénytelensé-get mindenki, mennél kevésbé tehette volna egyébként. Másnak a jószágait szégyentelenül elfoglalták, a templomok jogait erıszakkal megsértették; semmiféle egyházi vagy vilá-gi hatalom nem tartotta vissza magát a törvénytelenségek-tıl.” Stb. És legelsısorban ezt az utolsó dolgot érezte meg mélységesen Selmecbánya. Erzsébet pártján volt elıbb Rozgonyi Simon egri püspök, ez a még annál is keményebb és katonásabb férfiú, mint gondolhatnánk; aki azonban ép-pen akkor állott át fivéreivel együtt Lengyel Ulászló oldalára, amikor az a legalkalmatlanabb volt: e dolog okát Bonfini26 a királynéban látta: „Rozgonyi átállásának az oka Erzsébet volt: ı ugyanis Simont, amikor ez veszprémi püspök volt és erısen kérte az esztergomi érsekséget, visszautasította és azt válaszolta neki, hogy amíg Erzsébet uralkodik, addig Simon sohasem lesz érsek. Erre azt felelte: amíg ı él, Erzsébet sem fog uralkodni. A királyné parancsára tehát Dénesnek ado-mányozták az érsekséget.” – Növelte a sértést, hogy Giskra,27 aki kassai fıkapitány is volt, azért, hogy Simonnak bosszúságot okozzon, rátört a Rozgonyi-nemzetség azon falvaira és birtokaira, amelyek Magyarország ama vidékein helyezkedtek el szétszórtan. Hogy tehát a királynén is bosz- 26 Ugyanott, 422. lap, 47.

27 Az ı ellenségeskedésérıl ugyanott, 426. lap, 41. „Az árulók által

megismerte az összes nemest, aki csak fenekedett a csecsemı király

pártjára és tőzzel-vassal pusztította ıket.” – Ezzel szemben Giskra

dicséretét Balbinusnál olvashatjuk az Epitome rerum Bohemicarum

címő munkája V. könyvének III. fejezetében, az 504. lapon.

48

szút álljon és Giskrán is elégtételt vegyen, Simon a magya-roknak és a lengyeleknek egy erıs csapatával megrohanta az akkor Giskra zólyomi kapitánysága alá tartozó Selmecet, ki-rabolta és a polgárok közül igen sokakat legyilkolván, rútul felégette. A gyászos mészárlás emlékezetét a következı sza-vakkal örökítette meg egy, a városi levéltárban fennmaradt, kézzel írott jegyzıkönyv: „Az 1442. esztendıben jöttek a hamisság gyermekei: Rozgon nembéli Simon, az egri püs-pök és Cseh László,28 Lévai Cseh Péter fia Selmecre rontott négyezer magyarral és lengyellel, a nevezett várost teljesen felégették, miközben mindkét részrıl igen sokan elestek. A selmeciek ily módon vesztették el egyházukat sok jószáguk-kal egyetemben, amelyet az ellenség minden módon össze-rabolt, valamint az egyház és a kolostor javaival, a kelyhek-kel, feszületekkel és a szentek sok ereklyéivel együtt. Mind-ez a mondott esztendıben történt,29 a Pünkösd utáni leg-közelebbi pénteken. És elhamvasztották a tisztelendı Oltá-riszentséget mindkét egyházban, és összetörték az oltáro-kat.” Ezt a valóban kegyetlen és a háborúban szokásos vad-

28 A Csehek nemzetségét, amely abban az idıszakban virágzott és ame-

lyet magyarul Zéch-nek vagy Szécsinek is kezdtek nevezni, akkoriban

három fivér ékesítette: Tamás komáromi és Péter lévai kapitányok,

valamint Dénes, akinek Erzsébet kegyelmébıl az esztergomi érsek-

séget adományozták. Hogy László Péternek a fia volt, az magából az

idézett részletbıl derül ki. A család egyébiránt csehországi eredető

volt.

29 Egyesek az 1443. esztendıre, a Pünkösd utáni keddre teszik ezt a

pusztítást, de tévesen: mi ama városi feljegyzést követjük.

49

ságot is meghaladóan szentségtörı támadást legelsısorban az tette undorítóvá, hogy az úrnapi szokásoknak megfelelı-en – amely nap akkor a legszentebb Szentháromság ünnepe volt – az istentiszteleten lévı polgárokat támadták meg a rablók. Cselbıl késı estétıl az erdık barlangjaiban lap-pangván ugyanis, csak akkor rohanták meg végül a várost, amikor már fényes nappal lévén, a veszélyt nem is sejtı tö-meg a harangszóra már összegyülekezett a templomokban. És nem kegyelmeztek sem kornak, sem nemnek, tehát

„It clamor coelo, resonat plangoribus aether”

– vagyis a kiáltozás az égig tör és a levegı visszhangzik a jajveszékeléstıl. Azok a polgárok és bányászok, akik az elsı roham elıl elmenekültek, gyorsan fegyvert ragadtak, csapa-tokat szerveztek és tömegesen estek rá az ellenségre; mi-közben a zsákmányoló katonaság a köz- és magánépülete-ket, legelsısorban a templomokat verte fel, fosztotta ki és tüzet vetvén reájuk, égette fel, majd zsákmánnyal megra-kodva a hosszú mészárlás után visszavonult Lévára, oda, ahonnét jött. A városnak ez az elpusztítása bosszulatlan maradt, a vagyonuktól és mindazon felszereléseiktıl, ame-lyek a fémek kutatásában szükségesek, megfosztott polgá-rokat és munkásokat pedig akkora nyomorúságra vetette, hogy egész esztendıben faluról-falura járva, koldulással és kenyérért való könyörgéssel kényszerültek életüket fenntar-tani. De ezzel még nem lett vége a nyomorúságnak: a kö-vetkezı esztendıben ugyanis, amelyik az 1443. volt, egy rendkívül heves földrengés döntötte tökéletesen romba mindazt, ami a városból megmaradt. Elpusztultak tehát

50

azok az épületek, amelyeket az elızı évben megkímélt a tőzvész, a bányákat pedig, valamint ezek aknáit és tárnáit hatalmas hasadékok és a sziklák leszakadozott rakásai ron-gálták meg rútul és olyannyira, hogy az egyik helyen igen kemény dombok, másutt pedig mély völgyek jöttek létre hirtelen. És mindenfelé semmi más,

Quam chaos et nigro squallentia pumice saxa ferali circum tumulata ruina

– azaz csak káosz és fekete habkıtıl szennyes sziklák, ame-lyeket gyászos omladék vesz körül. A városi levéltárnak az a bizonyos emlékirata, amelyrıl szóltunk, így ír errıl: „A kö-vetkezı esztendıben továbbá, a Pünkösd ünnepe elıtti leg-közelebbi pénteken heves földrengés volt, olyannyira, hogy valamennyi bánya, a legtöbb kastély és kıfallal kerített ház összeomlott.” – Ez a földrengés, amint azt könnyő kikövet-keztetni, nem történhetett az emberek pusztulása nélkül: sıt bizony látták is, hogy nemcsak a várost, hanem az embere-ket is eltemette.

X. § Azt hihetnénk, hogy ettıl a két gyászos eseménytıl elpusz-tult Selmec; ha csak nem úgy lett volna megírva a sors könyvében, hogy az elpusztult régi város jelentse a kezdeteit egy másik, új városnak, amely még ma is fennáll. Azt mond-ják, hogy a régi város romjai, amelyek a földrengés idején a hegy lejtıjérıl a mély völgybe hullottak le, szolgáltattak al-kalmatosságot egy ekkora dologra. Ama régi Selmec ugyanis

51

egy eléggé magas fekvéső helyen, észak és nyugat között te-lepült, s így a lejtı tetején lévén, az összeomlott falak és azok kövei az alattuk fekvı völgy mélyére zuhantak le. S ezeket a köveket használták fel végül az új város felépítésére a polgárok, akik rettegtek a minap történt gyászos esemé-nyek következtében elpusztult régi várostól. Az esztendıt, amelyben az építés megkezdıdött, egyesek – ha egyáltalán hinni lehet nekik – ugyanannak mondják, mint amelyiket az utókor elıtt a földrengés tett nevezetessé: vagyis 1443-nak. De ez, ha szabad róla véleményt mondani, egy ekkora vál-lalkozásnak csupán sovány alapja kellett, hogy legyen, ré-szint a polgároknak és bányamunkásoknak az ismételt pusz-tulásban megfogyatkozott száma miatt, részint pedig az ama rendkívül zőrzavaros korszak nyomorúsága következtében, amelytıl akkoriban szenvedett Magyarország. Jóllehet Er-zsébet királynénak az elızı esztendıben bekövetkezett ha-lála után megköttetett a béke Amurát szultánnal és ebben az évben már jól kezében tartotta I. Ulászló király a magyaror-szági dolgokat – de amikor Julianus kardinális nagyon-nagyon haszontalan tanácsára ezt a békét felbontotta és ve-szedelmes háborút indított Amurát ellen, azzal olyan nagy nyomorúságba taszította Magyarországot, hogy az vala-mennyi közül a legnagyobb és a legkártékonyabb volt IV. Béla királynak a tatároktól elszenvedett veresége óta. A ki-rály ugyanis a teljes hadsereggel együtt elpusztult Várna alatt és a legnagyobb veszedelem fenyegette volna az egész nem-zetet, ha a kedvezıbb szerencse ki nem mentette volna ab-ból az ütközetbıl Hunyadi Jánost – de errıl már nem aka-

52

rok újra beszélni.30 Bármennyire is szerencsétlen volt azon-ban ez az idıszak, a selmeciek erıltették az elkezdett mun-kát, mégpedig annál sikeresebb eredménnyel, mennél gaz-dagabb teléreket fedeztek fel ismét és napról-napra. Fel-gyorsulván tehát a fejlıdés, éppen akkorra nıtt nagyra a vá-ros, amikor a királyát vesztett Magyarország az egyik olda-lon Frigyes, a rómaiak császára ellen, a másik oldalon pedig a törökök ellen küzdött váltakozó hadiszerencsével. Hu-nyadi János egyébként, aki a gyermek király távolléte követ-keztében került az ország kormányzójának a méltóságába az egész Magyarország nagy hasznára, tekintetbe véve a sel-meciek minap történt pusztulását, különös oklevéllel 31 adományozta meg a polgárokat és abban nem csupán jóvá-hagyta mindazt, amit az elızı királyok adományoztak a szá-szoknak, hanem még hozzá is tett olyan dolgokat, amilye-neket Selmec akkori állapota megkívánni látszott. – A pol-gárok pedig abban a hosszú és mély völgyben rakták le a

30 Olvasd el ennek az igen szomorú ütközetnek a leírását Bonfininél, a

III. dekád VI. könyvében, a 460. lapon, a vége felé. – Ebben a csatá-

ban esett el Rozgonyi Simon is, a selmeciek minapi lemészárlásának a

szerzıje (463. lap, 33.) Íme, soha nem szőnik meg fenyegetni a go-

nosztevıket a büntetı isteni akarat! Vedd mindehhez Philippus Calli-

machust (De rebus gestis Wladislai, III. könyv, 352. lap, 10.) és Thu-

róczi Jánost (Chronica, második rész, XLII. fejezet, 150. és követke-

zı lapok).

31 Errıl fentebb, a IX. §-ban már történt említés; ha az oklevelet elol-

vashattuk volna, sok minden megtudhattunk volna belıle Selmec ak-

kori állapotának a megvilágítására.

53

város alapjait, amelyik a régi város alatt délnyugatról napke-let felé nyúlik; s a völgy mindkét oldalán épületeket emelve, két piactérrel – ezeket a szászok a maguk szóhasználatával Ringnek nevezték el – látták el a várost, oly módon, hogy fekvésüknek megfelelıen az egyikre a felsı, a másikra pedig az alsó elnevezés ragadt rá. Itt, vagyis az alsó piacon szilárd módon, ama kor szelleméhez illıen és az építészet gótikus modora szerint, ennélfogva eléggé szépen megépített háza-kat látunk, így egyedül csak a fekvés egyenetlenségét lehet kárhoztatni: ez okozza tudniillik, hogy az épületek sora az egyik helyen kicsavarodik, másutt pedig megszakad. A felsı piac épületei azonban szépen megfelelnek egymásnak és egy nem kicsiny terület marad szabadon közöttük, amely las-sanként egy lejtıben végzıdik. Itt a régiek, akik ilyen foga-dalmat tettek, egy vizet csorgató Szentháromság-oszlopot állítottak fel, azért, mert a nép megmenekült a pestisjárvány-tól. Hallomásból tudjuk, hogy a városnak a napnyugat felıli legszélsı utcájában két stádium távolságnál is tovább be volt kıházakkal építve az a városi völgy, amelyiken keresz-tül vezet a királyi út és amely keleti irányba nyúlik; ez a völgy a fémek kiolvasztása és megtisztítása céljából épült mőhelyekben végzıdik. Innen lehet fogalmat alkotni arról, hogy mekkora is a kerülete az egész városnak. A völgy mé-lyétıl kezdıdve ugyanis mindkét hegyoldalon, egészen a ge-rincekig állnak minden rendszer nélkül, szétszórtan és mintegy fürtökben csüngve az épületek; felülrıl nézve bor-zasztó látvány, ahogyan a házak és a viskók – úgy tőnik – romba dıléssel fenyegetik egymást. A bányamunkások tele-

54

pei is itt találhatóak, s ezek nem ritkán annyira zsúfoltak, hogy egy-egy, ráadásul kicsiny házikó húsz zsellért is befo-gad anélkül, hogy bármiféle járványos betegség fellépne. Az alaposabbak ezernyi ilyesfajta kis épületet is összeszámláltak, amelyekben alig laknak mások, mint bányászok – az embe-reknek ez a rendkívüli módon szegény fajtája. Bizony, ami-dın a város sokszor látott arculatát felidézem a lelkemben, úgy gondolom, hogy ha valamilyen egyenletesen sík terüle-ten épült volna meg mindez a tömeg, hogy hosszúságban és szélességben is kiterjedhetett volna, akkor nagyság tekinte-tében Magyarország egyetlen városa sem elızhetné meg. A többi bányavárost pedig bizonyosan felülmúlja mind nagy-ságára és mind a bányamunkások számára nézve.

XI. § Ezeket kellett tehát elmondani az új Selmecbánya eredetérıl és növekedésérıl; jóllehet nem hiányoznak az olyanok, akik a régi városnak bizony még csak az említését sem szenved-hetik. Legyen elegendı közülük csupán Parschitzius Kristó-fot, az itteni líceumnak a volt igazgatóját idézni. İ írja a következıket:32 „A szomszédos Scharffenberg nevő dom-bon az ellenség betöréseinek a megfigyelésére van egy ır-hely. Egy másik szomszédos dombon pedig, amelyik északi irányban fekszik, láthatóak egy vár, vagyis egy bástya romjai – egyesek azt állítják, de tévesen, hogy itt feküdt a régi

32 A Historia comitatuum címő kéziratában.

55

Selmec.” – Bárcsak leírta volna itt azt is, hogy kételkedésé-nek milyen érvei voltak, hogy tüzetesen szemügyre véve azokat, vagy visszautasíthatnánk, vagy elfogadhatnánk a mindenki elıtt ismeretes hitet vagy vélekedést a régi és az új Selmecrıl! Szokásom szerint, vagyis ıszintén és vitatkozó szándék nélkül akarván elmondani, hogy nekem mi a véle-ményem errıl az egész dologról: úgy gondolom, hogy ha lé-tezetett valamilyen régi Selmec, akkor annak pusztulását ko-rábbra kell tenni, mint a XV. század 43. esztendeje. Ekkor pedig az új városnak, amely ma is fennáll, az eredete annyi-val lesz korábbi, amennyivel régebbinek állítjuk a régi város korát és pusztulását. A városnak a Rozgonyi Simon által történt feldúlása például alig, vagy egyáltalán nem vág össze a régi Selmec kinézetével: a régi városban tudniillik egyetlen templom sem volt, amelyet tőzzel égettek volna el ama szentségtörı rablók – ahogyan ezt sem haboznak vallani azok, akik a leginkább jártasak a selmeci régiségekben. Selmec történetének legszorgalmasabb összeállítója, Richter József 33 írja a következıket: „Erıs kételkedésnek marad hely, hogy vajon volt-e valamikor szentegyház ennek a vá-rosnak a területén: hiszen nyilvánvalóan világos, hogy a

33 A Meletema historicum de libera regia montanaque civitate Schemni-

ciensi címő munkájának a XIV. §-ában. İ azon szüntelen való tö-

rekvésünket, amellyel hazánk leírása céljából munkálkodtunk, nem

kevésbé tudósan, mint amennyire szívesen támogatni akarva írta meg

ezt a munkát és – hazánkfiai körében szokatlan példa gyanánt –

örömest meg is küldte nekünk, hogy vele a tanulmányunkat teljeseb-

bé tegyük.

56

polgárok által mindig látogatott plébániatemplom abban a régi várban volt, amelyet Leányvárnak nevezünk.” Márpe-dig, ha ennek a városnak nem volt egyetlen egyháza sem, akkor kifosztani és felgyújtani sem lehetett egyet sem. De miért is? Hiszen amikor a Szent Miklós kápolna 1275-ben Kun László király kegyelmébıl a prédikáló barátok kezébe adatott, a régi várban, amely ma is megvan a város nyugati dombján, már akkor fennállott a Szent Szőz tiszteletére szentelt plébániatemplom. S ha ez így van – mint ahogyan tökéletesen így is van és lentebb még bizonyítani is fogjuk –, a régi várhoz, amely ma is megvan, már akkor hozzá volt építve Selmec. De akkor mihez kezdjünk azokkal a régi om-ladékokkal, amelyeket közönségesen Óváros néven nevez-nek? Mi a német elnevezés szavai alapján azt gondoljuk, hogy legyen ez számunkra valóban die alte Burg – a németek ugyanis így nevezik ama falmaradványokat és romokat. Vár volt ez tehát valamikor, amelynek eredete és kora ismeret-len, s amelyet vagy a tatár betörések, vagy más háborús események pusztítottak el. Úgy gondoljuk továbbá, hogy azért építették, hogy az alatta fekvı völgyben és a hegyolda-lakon szanaszét épült és erıdítmények nélküli város védel-méül szolgáljon. Ez a mi álláspontunk a régi Selmeccel kap-csolatban: de mint ahogyan senkire nem akarjuk ezt ráerıl-tetni, olyanképpen nem is ragaszkodunk hozzá annyira, hogy ne engednénk szívesen azoknak, akik jobbakkal vagy bizonyosabbakkal állnak majd elı. – Hogy pedig ne marad-jon ismeretlen e legrégebbi vár fekvése, röviden felvázoljuk annak kinézetét a most idézett Richter szavaival, aki a kö-

57

vetkezıket írja: „A régi Selmec, jóllehet magas helyen fek-szik és sziklák között építették fel, mégis mintegy összezsu-gorodva jön a tekintetünk elé. Észak és napnyugat között magasodik fel és nyúlik el az a szirt, amelynek lemetszett gerincére települt a régi városnak nevezendı hely. Arra az oldalra, amely a várostól napnyugat felé esik, egy megmász-hatatlan sziklát vetett oda a nagy Földanya, amely szikla azért keleti irányban szelídebb lejtéső. Ebben az egyébként terméketlen kovakı szirtben vizek vannak és források fa-kadnak fel rajta, hogy mindig tiszta és friss vizükkel igen nagy hasznára legyenek a városnak. Ezek a források még ma is láthatóak, ahogyan ragyogó színő vizükkel csörgedez-nek. A hely kies volta virágzó tájat varázsolt a hegyoromra, amely szerte mindenfelé nagyon szép kilátást kínál, amikor kellemes a levegı hımérséklete. Fáradságos munkával és nagy mesterségbeli tudással is védmőveket hoztak itt létre, amelyek ama kornak megfelelıen csodálatra méltóak voltak: tömegük nagyszerően magasodott föl és kerítette körül a várost. Falak és bástyák vették ezt körbe, amelyeket végül ásott árkok öveztek, amint azt eléggé világosan ki lehet kö-vetkeztetni az omladékokból.” – Ezeket írja ı.34 De bárcsak meg is mérte volna ez az igen alapos férfiú, hogy milyen hosszúságban és szélességben települt ez a város: abból le-hetne tudniillik valamilyen fogódzót szerezni ahhoz, hogy vajon egy vár, vagy inkább egy város romjainak kell-e minı-síteni ezeket az omladékokat? Ugyancsak ı említi, hogy a

34 Ugyanott és ugyanabban a §-ban, amelyet már idéztünk.

58

romok mellett egy temetı is volt, amelyet bizony még ma-napság sem szőntek meg titkos árkokkal át- meg átkutatni a kincsek után vágyódók. Nem ritkán egyébként hamvvedre-ket és szokatlan nagyságú csontokat ásnak itt ki. Egyedülál-ló dolog, amelyrıl szintén Richter tesz említést: egy titokza-tos mővő, ónból készült edényt ástak itt ki, amelyet aztán a Reüterek nevezetes családjához szállítottak. Ez gondosan be volt dugaszolva és amikor kibontották, a száját egy bor-kıbıl képzıdött kéreg védte, oly módon, hogy sem az edény nem ment tönkre, sem pedig a több évszázad óta el-ásott bor nem veszítette el az ízét. – Ezek a dolgok arra is bizonyságul szolgálnak, hogy ezt a várat vagy várost egyko-ron olyan nemzetek lakták, akik Krisztus hitétıl idegenek voltak.35 – De térjünk immár vissza a város történetének további ismertetéséhez.

35 Azt pedig, hogy ennek a temetınek a szomszédságában valamikor

egy aranybánya volt, a következıkbıl olvashatjuk ki ugyanott:

„Mondják, hogy mellette volt egy aranybánya, amelyben a bányászok

ruháira olyan üledék tapadt, amely lekaparva nem kevés aranyat szol-

gáltatott. Ez a bánya ettıl a lekaparástól kapta a Schabab nevet. És

hogy ez az arany egészen kiváló volt, azt a széltében elterjedt szóbe-

széd is igazolja.” – Én a sírok szomszédos voltából és a németek kö-

rében elterjedt következı mondásból: „Ein Tuch ins Grab damit

Schabab” gondolom ennek a névnek a keletkezését.

59

60

XII. § Igen régi győlölködései és perlekedései voltak a városnak a saskıi vár – amely a Szentkereszt szentély fölött a Garam fölé magasodik – parancsnokaival. Ennek a várnak a birto-kosai uralták mindenfelé ezt a hegyvidéki területet és nem tudták megbékélt lélekkel eltőrni a bányavárosoknak, elsı-sorban Selmecnek a gyarapodását. Elıbb tehát a győlölkö-désük nehezedett rá a városra, majd mondvacsinált ürü-gyekkel jogtalanságokat követtek el ellene, végül pedig nyílt erıszakkal kezdték el támadni a polgárokat. Régtıl fogva tartott ez a veszedelmes állapot, amely már akkor is hatal-mas erıket emésztett fel, amikor I. Lajos király uralkodott; s mivel a selmeciek elégtelennek látták magukat, hogy ezt el-hárítsák, arra kényszerültek, hogy a királytól kérjenek segít-séget – amit ı meg is adott azzal az oklevelével, amelyet 1352. esztendıben, a Húsvét nyolcada után következı szombaton íratott meg. Akkor a várat egy bizonyos Zubo-nya László36 kormányozta, egy kegyetlen férfiú, aki a ke-gyetlenkedés hosszú gyakorlata alapján borzasztóan vakme-rı volt a szomszédos lakosság bosszantásában. A maga uralma alá hajtotta azokat a pusztákat és falvakat, amelyeket a királyok különleges joggal a selmecieknek adományoztak. Mivel ezt nem akarták tőrni a polgárok, elhatározták, hogy

36 Végzetszerő és győlöletes ez a vezetéknév. Szláv nyelven ugyanis „fo-

gas” a jelentése, s bizony ez a „fogas” ember marcangolta is a selme-

ciek ügyeit.

61

erıszakkal verik vissza az erıszakot: fegyvert ragadtak tehát és a rabló ellen vonultak. De Zubonya sem volt restebb ná-luk: martalóc hadával megtámadta a polgárokat, akik talán egy Kherling nevő falu 37 mellett ütöttek tábort. Mindkét részrıl keményen és nagy igyekezettel harcoltak, de a sel-meciek számára kedvezıtlenebb volt a hadiszerencse; majd a mészárlás elindítója, miután gyızött, de ı is sok embert veszített, visszavonulót fúvatott, még mielıtt a városbeli sokaság segítséget vihetett volna harcoló övéinek. Az eleset-tek halomba rakott holttetemei adtak nevet ennek a csata-mezınek: még manapság is úgy nevezik tudniillik a helyet, hogy „Zu den todten Beinen”, vagyis „Halott csontoknál”, s a halmot fel is bontotta az ott kincseket keresı kutatók kapzsisága. – Amikor aztán e jogtalanságok miatt a polgá-rok panaszt emeltek I. Lajos király elıtt – azért ıelıtte, mert így követelte meg a dolog súlyossága –, ı nemcsak a városi birtokokból, hanem a saskıi uradalomból is elzavarta ama Zubonya Lászlót és megparancsolta, hogy a selmeciek háborgatás nélkül éljenek mindazokkal a jogokkal, amelyek-nek azelıtt örvendtek. A királynak ez a szigorúsága elérte, hogy Zubonya utódai már békésebben viselkedtek a sel-meciekkel szemben. Amikor azonban Lajos király meghalt, ismét újra kezdıdtek ama régi jogtalanságok, olyannyira, hogy bizony még a közvetlenül a város mellett fekvı földe-ket sem tudták öldöklés nélkül megoltalmazni a polgárok. Olyan idık következtek tehát, amelyeket utálatosakká tettek

37 Ennek a falunak még csak a nyomai sem maradtak fenn mostanra.

62

a kölcsönös zsákmányolások. A mieink azonban mégsem tántorodtak el a jogaiktól: egyszer is és másszor is fegyvert ragadtak és nem haboztak harcba szállni a betolakodókkal, különösen, amikor végszükségre jutván, már nem a falvak visszaszerzésérıl, hanem magának a városnak és a körülötte fekvı földnek a megtartásáról és megvédésérıl kényszerül-tek gondoskodni. Ennélfogva tehát egyedül azokban a kö-nyörgésekben kerestek védelmet a polgárok, amelyekkel a királyt terhelték – ezek azonban, bár gyakran megismételték ıket, haszontalanok voltak: a saskıi parancsnok, Köhler Péter ugyanis nem szőnt meg mondvacsinált ürügyekkel a maga oldalán tartani Zsigmondot, s így semmi menedékük nem volt a selmecieknek, mint hogy esztendınként újra meg újra tiltakozásokkal – amelyeket protestációknak38 ne-vezünk – menjenek Zsigmond király elé régi jogaik megerı-sítése érdekében. És bármennyire is haszon nélkül való volt az ilyesfajta gondoskodás a városról, arra mindenesetre mégis következtethetni lehet belıle, hogy bizony még akkor sem lehettek biztonságban a selmeciek, amikor szerte Ma-gyarországon az éltetı béke táplált mindent. – Az 1469. esztendıben Upory László állott a saskıi vár élén: egy olyan férfiú, aki, mint az nyilvánvalóan kiderült, nem is annyira az ellenségeskedést kereste, mint inkább foggal-körömmel megtartani akarta azokat a javakat, amelyek az elıtte volt uraktól szállottak reája. Ezeknek az uraknak – amint azt

38 E korszak írásos emlékei tudósítanak arról bennünket, hogy öt alka-

lommal terjesztettek elı ilyeneket a szerencsétlen polgárok.

63

már láttuk is – az volt a szokása, hogy amikor alkalom adó-dott rá, a selmeciek jószágait kisebbítették, a sajátjaikat el-lenben nagyobbakká tették. İ sem engedte megszőnni ezt a város számára gonosz szokást: egyszer az erdıktıl, másszor pedig a rétektıl és a szántóföldektıl tiltotta el a polgárokat, sıt még az utakon is zaklatni kezdte ıket. Addig-addig ha-ladt egyre jobban elıre ez a gonoszság, hogy végül válasz-tott bírák útján kellett lecsendesíttetni az összes perlekedést és az azokból származott viszálykodásokat, akkor, amikor Mátyás király Morvaországba készült a hadsereggel és ezért nem tudta gyorsan orvosolni a selmeciek megromlott ügyeit. Ezek között a bírák között volt a bányavárosoknak, vagyis Körmöcbányának, Besztercebányának, Újbányának, Baka-bányának és Bélabányának a követein kívül Zólyom kapitá-nya, Mühlstein Vid és Lietava kapitánya, Horváth Péter, va-lamint Koschaticzi Szaniszló. A kölcsönös egyetértéssel megerısített ítélet így hangzik: „Dass die Herren von der Schebnitz und gemein, alle Gerechtigkeit haben sullen, in Welden, Wysmath, Eckern, Strewchen, Wegen und Stegen, als sie die vormahls gehabt habn: und zal Herr Uppori Las-law, nu und zukunfftigen Zeiten niechts handelen noch thuen in keinerley Weyse.” Ez magyarra fordítva a követke-zıket jelenti: „A sebnici urak és a város közönsége kell, hogy rendelkezzék az erdık, a rétek, a földek, a ligetek, az utak és az ösvények tekintetében mindazokkal a jogokkal, amelyeknek azelıtt örvendtek, s ezek ellen a jogok ellen Upory László úr semmit sem tehet és cselekedhet sem most, sem pedig az eljövendı idıkben semmiféle módon sem.”

64

Jeles ítéletet hoztak tehát! – Beatrix39 királyné eközben azo-kat a falvakat, amelyeknek a birtokában már korábban is háborgatták a selmecieket a saskıi urak, egy bizonyos Damjánnak adományozta saját jogán, aki – úgy hiszem – Upory Lászlónak volt az utódja. És ekkor szállt el teljesen a városi uradalom visszaszerzésének a reménysége: örökös jogú jószágaiból a város már semmit sem birtokolt a rétek-ben és gabonatermı szántóföldekben gazdag Kis-Iblye pusztán kívül, amelyet aztán ötven esztendıvel késıbb szintén elveszített. Én csak azon csodálkozom, hogy ami-dın az 1478. esztendıben maga Mátyás és az ı Beatrixe Selmecre és a többi bányavárosba érkezett, akkor nem ve-tett véget a polgárok eme bajainak. A királynak és a király-nénak a selmeciekhez való jövetelérıl Baksai Ábrahám ír:40 „Eltávozott Mátyás Ausztriából és miután visszahívta Ma-gyarországra a hadsereget, udvari embereinek igen nagy csapatával és a királynéval, az ı Beatricéjével együtt lelkének felüdítése végett felkereste a városokat és a kiválóbb helye-ket, s feleségének megmutatta azokat. A bányavárosokat is meglátogatták, ahol megcsodálták az arany és ezüst bányák-ból való kihozatalának, valamint zúzásának, szétválasztásá-nak és felolvasztásának az általuk azelıtt még soha nem lá-

39 Beatrix királyné tudniillik a bányavárosok birtokosaként viselkedett –

gondolom, hogy házassága jogcímén.

40 A Chronologia regum Hungariae címő munkájának a 927. lapján.

Vegyük ehhez Bonfinit is: IV. dekád, V. könyv, 600. lap, 27 – de Sel-

mecbánya említése nélkül.

65

tott módszerét: elsısorban Selmec városában, amely híres az igazságosságáról, királya iránti hőségérıl, állhatatosságá-ról, kincseirıl, tekintélyérıl, dicsıségérıl és méltóságáról.” – Úgy szokta ugyanis hozni a sors, hogy nem szőnnek meg ártani addig azoknak, akiket egyszer elkezdtek javaikból ki-forgatni, amíg teljesen a végsı szükségre nem juttatják ıket.

XIII. § Azt kell tehát hinnünk, hogy addig kegyetlenkedtek azok a viharok, amelyeket a szomszédok sokszoros rosszindulata zúdított a selmeciekre, míg végül semmilyük sem maradt a meggyötört polgároknak, amit irigyelni lehetett volna tılük, a föld mélységeiben rejtızı fémeken kívül. De még akkor – fıként Korvin Mátyás királynak az élık sorából való eltávo-zása után – sem vesztek ki az ártó szándékú és kárt okozó emberek, akik ıseiknek a rendelkezéseibıl tanulták meg, hogy ilyesmit cselekedjenek; úgy látszott, hogy annál veszet-tebbül acsarkodnak, mennél inkább vélték azt, hogy Len-gyel Ulászló király nemtörıdömsége kedvezı a számukra. Meggyötörte ez a szabadosság a legmagasabb és a legala-csonyabb rendőeket egyaránt és bosszúállásra serkentette ıket: arra tudniillik, hogy nem szőntek meg könyörgéseikkel ostromolni a királyt, hogy vagy ı maga állja az útját az acsarkodásnak, vagy nekik engedje meg, hogy ha törvények útján nem lehet, akkor valamiféle magánháború segítségével kíséreljék meg legyızni ellenségeiket. Ulászló király végül az 1501. esztendıben hatalmazta fel erre a polgárokat: de én

66

úgy gondolom, aligha éltek ezzel a felhatalmazással a selme-ciek, hiszen amikor kívül kedvezıtlenekké fordulnak a dol-gok, otthon sem lehet soha biztonságban élni. Ulászló király egyébként igen nagy szeretettel volt a selmeciek iránt részint saját jószántából, részint pedig a bányaügyek felügyelıinek a tanácsára: ezek számára ugyanis semmi nem volt sem elıbbvaló, sem fontosabb annál, hogy nemcsak sértetlenek-ké és biztonságban lévıkké tegyék a bányavárosokat, ha-nem olyanokká is, amelyek állandó fejlıdésnek örvendenek. Ama Rozgonyi-féle mészárlás után, amely – mint elmond-tuk – Utószülött László király uralkodása alatt sújtotta a vá-rost, Selmecbánya nem volt képes korábbi állapotának meg-felelıen felvirágozni, jóllehet Hunyadi János és Mátyás min-dent megtett a helyreállítása érdekében. Eltelvén tudniillik a XV. század, Ulászló király ismereteket szerzett mindazokról a jogtalanságokról, amelyeket vagy magánemberekként a szomszédoktól, vagy pedig közönségesen a garázdálkodók-tól szenvedtek el a polgárok. Össze kellett tehát hívni ki-hallgatás végett egyrészt a közbiztonság megsértıit, más-részt pedig azoknak a nyomorúságoknak a szemtanúit, ame-lyek az igen gonosz szándékú emberek nyughatatlansága miatt tönkretették a várost. A bírák közé sorolták Radványi Györgyöt, ezt a rendkívüli módon igazságos férfiút, aki ré-szint vagyonos is volt, részint pedig sok hőséges emberrel is rendelkezett. Mindenki egyetértett tehát és meggyızıdött végül arról, hogy egyrészt a környékbeli lakosok győlölkö-dése és betörései következtében, másrészt pedig az ellenség gonoszságai miatt jutottak tönkre a selmeciek magán- és

67

közdolgai. Közreadjuk itt a vallomástételnek egy töredékét: „Sebechleb mezıváros bírája és esküdtjei, valamint a dob-ronivai, a németbubaczéki, a szentantali, a princzfalvai, a pergi, stb. polgárok és némelyek közülük azt vallották, hogy Selmecbányán megégtek és a tőz mohósága által elemészt-tettek nemcsak ezen város polgárainak a saját kiváltságleve-lei, hanem némely nemesek kiváltságlevelei is, amelyeket ugyanott, a prédikáló barátok kolostorában tartottak a biz-tonságosabb megırzés okáért. Stb. Treütler Bálint korponai esküdt polgár ugyanilyen módon vallotta, hogy tudja, hogy azok a zavargások és háborúságok, amelyek a mondott né-hai Albert király úr halála után támadtak ebben az ország-ban, többé-kevésbé harminckét esztendın keresztül tartot-tak és a várost nyomorúságba döntötték.” – De már késı volt a régi sérelmeket orvosolni akkor, amikor mindenkinek az együttes és külön-külön való vétke miatt Magyarország immár nem lassan haladt, hanem mintegy fejjel elırebukva zuhant a végpusztulásba.

XIV. § Csodálatra méltó dolog, hogy a fémek bányászatának a gondját és az ebben való iparkodást még annyi viszontagság közepette sem hanyagolták el a minden oldalról szoronga-tott polgárok, sem pedig azok, akik a bányák költségeit – ki-ki sajátja gyanánt – szerzıdés szerint viselték. Úgy gondo-lom tudniillik, hogy a bányák felügyelıi – akik ekkor amennyire nagytekintélyő férfiak voltak, éppen úgy tökéle-

68

tesen kötıdtek is a bányaügyekhez – vigyáztak köteles munkával arra, hogy ilyesmi ne történjék. Ezek pedig a XV. század végén és a XVI. század kezdetén, vagyis az 1498. esztendıtıl az 1503. esztendıig Schneider Péter és Teuzler Mátyás voltak; utánuk, talán csak egyetlen éven keresztül, Piesch Seifrid vagy Severin következett, s végül az 1504. esztendıben és az azután következıkben Thurzó János,41 ez a király elıtt kegyben álló és mind személyi javait, mind pedig az általa viselt köztisztségeket tekintve hatalmas – ha-talmasabb, mint gondolnánk! – férfiú. Ezeknek az embe-reknek tehát részint a tanácsai, részint pedig az elırelátása következtében még akkor is igen nagy iparkodással láttak neki a munkának a mieink, amikor a szomszédjaik egyre nagyobb győlölettel viseltettek irántuk. Így tehát Ulászló ki-rály uralkodásának a még hátra lévı idejében eléggé boldo-gan éltek a selmeciek. A Thurzók ugyanis megerısödtek a király elıtti kegyelemben, legfıképpen Elek és György, va-lamint az a János, akit az elıbb dicsértünk; s miután társa-ságot alapítottak a Fuggerekkel, ezekkel az igen nagy va-gyonú kereskedıkkel, s késıbb grófi ranggal adományoztat-tak meg, együttesen és külön-külön is részint elırelátó mó-don gondoskodtak a bányászat ügyérıl, részint pedig bıke-zően támogatták az ahhoz kapcsolódó dolgokat. Azután is igyekeztek így cselekedni, hogy az 1516. esztendıben Ulász-

41 Errıl a Thurzó Jánosról már szóltunk jelen munkánkban, Árva vár-

megye történetében az ugyanilyen nevő várral kapcsolatban, a XXI.

§-ban: ezt lásd lentebb, ugyanebben a IV. kötetben.

69

ló király eltávozott az élık sorából. De amikor a serdülı ki-rály kezébe vette az ország kormányzását, kevés hiányzott ahhoz, hogy fel ne bomoljék a Fuggereknek és a Thurzók-nak ez a bányatársasága. És valóban így is történt volna a dolog, ha Balbus Jeromos42 vissza nem tartotta volna a már-már feloszlani készülıket és meg nem erısítette volna ezt a bányamővelés és kereskedés érdekében létesített társaságot. Nem restellem leírni ide azt a levelet, amelyet ebben a tárgyban küldött Balbus Fugger Jakab augsburgi kereskedı-nek, hogy nyilvánvalóvá váljék: részint milyen tettekkel vé-delmezték a bányákat, részint pedig, hogy mekkora iparko-dással foglalkoztak azokkal. Így hangzik tehát a levél: „Nagyságos uram, tiszteletre méltó barátom! A Thurzó urakkal és a többi tisztségviselıvel való régi kapcsolatom minden részrıl megerısítve maradt – hiszem, hogy ez a do-log a legkevésbé sem ismeretlen uraságod elıtt és úgy gon-dolom, ık sem fogják elhallgatni, hogy én a legnehezebb idıkben is gyakran voltam a hasznukra és segítségükre mindazokban az ügyekben, amelyeket a Magyarországon lé-vı bányák mővelésével kapcsolatban tárgyaltak és semmi-lyen idıt vagy alkalmat nem mulasztottam el azok elımoz-dítására és méltó állapotba való hozatalára. İk pedig részint az atyafiság, részint a sógorság sok-sok szálával vannak ura-

42 Balbus Jeromosról, errıl a rendkívül nevezetes férfiúról, a késıbbi

pozsonyi prépostról terjedelmesen és alaposan értekeztünk jelen

munkánk I. kötetében: lásd Pozsony város története, V. fejezet, VII.

cikkely, VI. §. X. az 550. lapon.

70

ságodhoz kapcsolva; 43 meg vagyok tehát gyızıdve arról, hogy bármiféle engedelmességet is gyakoroltam az irányuk-ban, az uraságod számára is hathatós volt. Ezért jóllehet nekem semmilyen személyes kapcsolatom sem volt urasá-goddal, s csupán csak arcról és egy bizonyos rövid beszélge-tésbıl – annak is immár több, mint két esztendeje – isme-rem uraságodat, én mégis úgy vélekedem, hogy mindazok a baráti szálak, amelyek a Thurzó urakkal összekötnek, urasá-godhoz is szorosan kapcsolnak engem. Annál is kevésbé kell azon csodálkozni, ha ıszinte és nyílt szavakkal jelezni fogom levelemben azt, hogy honnét tudom, hogy nem ki-csiny jelentısége van ennek az ügynek a magyarországi ke-reskedelemben. Biztos értesülésem van arról, hogy Thurzó Elek úrnak az az álláspontja, hogy teljesen kiválik és eltávo-zik abból a társaságból, amelyet fivéreivel és uraságoddal együtt a bányák mővelése céljából szervezett: és hogy így fog cselekedni, azt teljesen biztos dokumentumokból tu-dom nyilvánvalóan. Ha pedig ez megtörténik, akkor a ke-reskedelem, amelyet uraságod folytat Magyarországon, a legnagyobb bajba és veszedelembe jut. Hiszen a legköze-lébb elmúlt esztendıkben is, annyi vihar és háborgás köze-pette, amelyek az országot fenyegették, aligha maradtak volna meg épségben és bántatlanul ezek a dolgok, ha az ı munkája, iparkodása és tekintélye nem segítette volna azo-

43 Említést tettünk errıl a sógorságról a Thurzók történetével kapcso-

latban az Árva vármegyében lévı ugyanilyen nevő vár leírásánál, a

XVII. és XXI. §§-ban.

71

kat. A jelen alkalmatossággal pedig, amikor Lajos király, az én legkegyelmesebb uram még gyermeki korban van, azt kellett észrevennem, hogy mennyi és mekkora veszedelem, mennyi forrongás és ellenségeskedés készül kitörni napról-napra, egyre inkább és inkább ebben az országban, s hogy mennyi nehézség akad a fémek kibányászásának emez ügyében is, amely nehézségek eltávoztatására és távoltartá-sára a fivérek közül senki nem lesz alkalmas Elek úron kí-vül: ı ugyanis érti a magyar nyelvet és igen sokszor megfor-dult az udvarban is, könnyen tudja magát alkalmazni bárki-nek a törekvéseihez és akaratához, s máris nem kevés tekin-télyt és megbecsülést szerzett magának. És nemcsak én tar-tom végveszélyben lévınek a helyzetet: pécsi tisztelendı társam44 ugyanis, akinek a kezében van ebben az idıben a dolgok legfıbb irányítása, mihelyt látni fogja, hogy a sógora, aki kiemelkedı gondjául és törıdéséül vállalta ennek az ügynek a megóvását, kiválik ebbıl a társaságból, akkor vagy teljesen leveti a vállairól ezt a terhet, vagy pedig kevesebb törıdéssel és lagymatagabbul fogja azt végezni. És hogy e két dolog közül bármelyik is mennyire veszedelmes ezekben az ügyekben, azt uraságod különös bölcsességével könnye-dén ki tudja következtetni. Ezért az én javaslatom az, hogy uraságod, akitıl függ ez a társaság, térítse el Elek urat a szándékától és fordítsa vissza korábbi álláspontjához. S azt

44 İ Szakmári György volt, akirıl majd Baranya vármegye történetében

kell beszélnünk: lásd Pécsnél a püspökök névjegyzékében, a XXX.

szám alatt.

72

gondolom, hogy egy ilyen jelentıs dologban vigyázással kell lenni, jóllehet következni fog belıle uraságod számára olyasmi, ami valamiféle könnyő alkalmatlansággal jár: elıbbre való ugyanis felvállalni némi kényelmetlenséget, mint megengedni, hogy egy ilyen fontos ügyet a nyilvánvaló veszedelembe vigyenek. – Mindezekrıl a dolgokról bıveb-ben és tehetségem szerint írtam uraságodnak, s akár helyesli, akár nem, mégis tudja meg uraságod, hogy legjobb és leg-ıszintébb barátjától, aki uraságod dicsıségét és elımenete-lét kívánja, származnak ezek: azt pedig majd a végkifejlet fogja megmutatni, hogy én valóban igaz és kipróbált dolgo-kat írtam le. Ha pedig valami történnék, akkor meglátja majd uraságod, hogy én képes vagyok uraságodnak vagy övéinek a szavát megfogadni (ha jelentik nekem), s csekély tehetségem szerint minden munkát és igyekezetet ki fogok fejteni, hogy a legıszintébb és uraságodnak teljesen felaján-lott lélek teljes tisztét betöltsem; e dolog kapcsán pedig ta-pasztalja majd uraságod, hogy semmi sem inkább kívánatos a számomra, mint uraságodnak felajánlani legnagyobb tisz-teletemet és jóakaratomat. Kelt Budán, május 27. napján, az 1517. esztendıben.” – Eddig Balbus levele, amelybıl meg lehet tudni, hogy mennyit ért akkoriban Thurzó Elek a bá-nyászat ügyének támogatásában mind szakértelme, mind pedig vagyona következtében, s hogy kik voltak azok abban a korszakban, akiknek atyai gondviselését nem kevésbé él-vezte Selmec, mint a többi bányaváros.

73

74

XV. § Egyébiránt hogy maga Lajos király általánosságban is támo-gatta a bányászat ügyét, azt nem csupán egyetlen oklevél-bıl45 tudjuk. A bányák elöljárója akkoriban a cseh Bernard volt, egy, a jövedelmekre való gondviselés tekintetében eléggé éles elméjő férfiú, de azokkal a társaságokkal46 szem-ben, amelyek a költségeket adják a munkálatokhoz, nem minden tekintetben igazságos ember, aki ráadásul különféle módon fenyegette is a legtiszteletreméltóbb rend kiváltsága-it és szabadságát. Egy régi jogszokás alapján az urburáriu-sok47 hatalmában volt ugyanis részint egyéb bányászati hiva-talokat, részint pedig és legelsısorban a kémlészeti48 hivatalt azok számára rendelni, akiket az ilyesfajta munkák elvégzé-sére a legalkalmasabbaknak hittek. Ezt a hatalmat nem is egyszer, de legfıképpen az 1524. esztendıben erıszakosan elvette tılük, hogy mint sajátját, egyedül gyakorolja azt. Ki-sebb győlést tartván tehát, a bányavárosok elhatározták, hogy a király elé terjesztik ezt a jogtiprást. Lajos király ke-gyelmesen fogadta a panaszt és parancsba adta a csehnek,

45 Ez az az oklevél, amelyet az 1520. esztendıben írt át kegyelmesen.

46 Németül die Gewerckschafft; a latinok ezt Apuliusszal együtt talán co-

operatoresnak mondanák. Nekünk görög szóval synergousnak tetszik

nevezni ıket.

47 Ezeket Wald-Bürgereknek nevezték.

48 Ez egy jeles hivatal, mivel ezt rendelték arra, hogy tőz segítségével

vizsgálat alá vegye az ércteléreket.

75

hogy a jövendıben ettıl is és másfajta jogtalanságoktól is tartóztassa meg magát: „Megparancsoljuk nektek, hívünk-nek, a nemes cseh Bernardnak, kamaránk jelenlegi grófjá-nak, hogy az elıbb mondott bányavárosaink, tudniillik Sel-mecbánya, Körmöcbánya, Besztercebánya, Bakabánya, Ki-rályhegy, Újbánya és Breznóbánya városok fent említett alattvalóit semmilyen módon ne akarjátok megakadályozni abban, hogy maguk közül bárkit megválasszanak a probator tisztségére” – így hangzanak a királyi oklevél szavai. És fi-gyelje meg az olvasó, hogy az oklevél Selmecbányát a bá-nyavárosok közül az elsı helyre teszi: ez éppen különleges megbecsülésének a bizonyítéka. Ezt a sorrendet azután a ki-rályok49 késıbb is igen gyakran megtartották, ha valami kü-lönös dolgot akartak átírni vagy elrendelni a bányavárosok számára; mindez egyébiránt semmit sem vont le a körmöc-bányaiak elıjogából, amely várost a régi szokásjog a bánya-városok metropoliszává emelt. – Egyébként a város már akkor, Lajos király korában is rendkívül szegény volt a sas-kıi parancsnokok jogtalanságai következtében: erre onnét lehet következtetni, hogy az egész szőkebb vidék az uzsorá-sok ellen oklevéllel50 védte meg magát, hogy a polgároknak meglegyen mindaz, ami életük fenntartásához szükséges; az

49 Így például I. Ferdinánd király az 1544. esztendıben: „Selmec váro-

sunk és a többi bányavárosunk okos és körültekintı bíráinak és es-

küdt polgárainak,” stb.

50 Ezt az 1526. esztendıben írták át.

76

ilyesfajta oklevelet a hazai jog moratoriumnak nevezi, a néme-tek pedig Eisenbrieffnek.

XVI. § Végül miután Lajos király Mohácsnál meghalt, a rendkívül vérszomjas ellenségtıl való félelem bizony átjárta Selmecet: a hazai évkönyvek említést tesznek arról, hogy a többi bá-nyavárossal való kölcsönös egyetértésbıl Selmec Szapolyai János ellenében idejekorán Ferdinánd pártjához csatlako-zott – csak az nem szerepel bennük, hogy a város vagy a bányamővek valamilyen károkat szenvedtek volna emiatt, s hogy e szomorú átállásból inkább a szabadság új kiteljese-dése származott-e mind a város, mind pedig a bányászok egész rendje számára. Ha ugyanis valaki a királyok közül, akkor pontosan Ferdinánd volt az, aki a lehetı legnagyobb mértékben támogatta a bányákat. És a selmeciek iránti ezen jóindulatának mindenestül megvannak a jeles dokumentu-mai: nem kevésbé azok, amelyeket valamennyi polgár szá-mára közönségesen és nyílt formában adott ki, mint azok, amelyeket bizonyos magánemberek számára íratott, olyanok számára, akiknek a fémek kibányászásában végzett munká-ját elismerte. S mennél jelesebb volt ennek a legjobb király-nak a város iránt és a város fáradhatatlan munkái iránt való hajlandósága, annál veszedelmesebb idık fenyegették ré-szint az egész Magyarországot, részint pedig és legelsısor-ban magát Selmecbányát. Túl azon ugyanis, hogy a két ki-rály között hosszú idın keresztül és a vidék nagy kárvallásá-

77

ra polgárháború dúlt, a törökök rendkívül vérszomjas népe is alig hagyta abba a garázdálkodást; magukat az aranybá-nyákat rejtı völgyekre is rá akartak törni, ha a köröskörül lévı erıs várak51 egyrészt nem késleltették volna rendkívül kegyetlen és halálosan veszedelmes betöréseiket, másrészt nem verték volna vissza az ellenség sőrő kegyetlenkedéseit. Selmecbánya városának, amelyet semmiféle erıdítmények sem védelmeztek, bizonyosan szüksége volt arra, hogy a spártaiak rendszabályait érvényesítse magára: vagyis, hogy férfiakat alkalmazzon a falak helyett. Ezért tehát nemcsak a polgárokat és azokat szerelték fel fegyverekkel, akik hőséget tanúsítottak, hanem az egész föld alatt dolgozó néptömeget, és szorgalmatosan hozzászoktatták ıket ahhoz is, hogy jól kezeljék e fegyvereket. S következett a szükség által paran-csolt katonai gyakorlatozás: ekkor a bányákban folytatott kemény munkákban megedzıdött fiatalság semmit sem tar-tott dicsıségesebbnek annál, hogy ebben a kétféle veszede-lemben – egyrészt a vak üregekben, másrészt pedig a nyílt mezıkön – kipróbálja erejét és szerencséjét. A kétfajta szükség következtében pedig felváltva szólították ıket fegyverbe, úgy, ahogyan a polgárok és a munkálatok megkí-vánták. A bányászati munkák számára rendelt teljes napot három részre osztották és minden egyes részt nyolc órában határoztak meg. Akik tehát elvégezték a bányákban a kisza-bott munkát, azoknak, amikor a mélységbıl feljöttek, nyolc

51 Valamikor ezek közé számított Bakabánya, Léva, Csábrág, Korpona,

Kékkı, Nógrád, Ipolygyarmat, Szécsény, stb.

78

órát adtak pihenésre és testük ápolása céljából; miután pe-dig ez az idı eltelt, ki-ki páncélt öltve és fegyvert ragadva a kijelölt állomáshelyre ment. Így folytak a dolgok, amikor semmilyen félelmetes esemény sem fenyegetett. De amikor az ıröknek a szokás szerint elkiáltott jelszavai azt adták hí-rül, hogy közeleg az ellenség, vagyis, hogy „Hannibal ad portas” (Hannibál a kapuknál), akkor nemcsak azok rohan-tak teljes számban az ellenségre, akik az ırhelyek szállásain készenlétben voltak, hanem mindenki, akik a bányák rejte-kein vagy a városban alkalmasak voltak a fegyverforgatásra. S azért, hogy elsısorban a bányamunkások mindig készek és felkészültek legyenek az ilyesfajta hirtelen eseményekre, az emberek fegyveresen szálltak le a bányákba: az egyik ke-zükben kalapácsot, a másikban pedig valamiféle dárdát vi-seltek. És valóban sokat is ért a selmecieknek ez az ilyesfajta gyakorlat révén kialakított katonai rendje: olyannyira, hogy nemcsak a várost, hanem a környéket is biztonságossá tette ez a helybéli katonaság az ellenséges betörésektıl és az el-lenség fenekedéseivel szemben. Soha nem szakadt ugyanis vége az ellenség nyughatatlankodásának és a betöréseknek, amíg végre megköttetvén a béke, nem lett szabad mindkét félnek élvezni a fegyverek nyugvását. Elsısorban a bánya-városokat volt szokása fenyegetni erre az aranyra éppen olyan éhes, mint amennyire vérszomjas népnek. Megénekel-te ezeket a veszedelmeket Gabelman Miklós52 nem kevésbé ékesen, mint amennyire híven a valósághoz; ezért tehát

52 Monomachia Hungaro-Turcica, I. könyv, 1. lap.

79

idézni szeretném itt az ı panaszait, valamint a mieink hısi-ességének a dicsıítését.

Est locus Hungariae in medio, sub montibus altis Carpathi, in immensum qui tangit lustra Getarum. Hoc in septenae quaerentes aera metalli Urbes atque aliquot diversis firma supersunt Propugnacula locis: quae se tutantur ab hoste, Spemque suam. Anfractu valles hinc undique curvo, Turcarum dolis, nostrumque accomodae ad usum, Rara per occultos ducit quoque semita calles: Fauces angustae, insidiis aditusque maligni: Undique sic dumis ac densis sentibus horret. Hunc inter quoties sublustri noctis in umbra, Thraces, instructo veniunt bene marte silentes, Per tacitos sibi rimantes vestigia lucos. Saepe dato, ignari sunt, retro vertere gressus, Tergo: sic raptis concurrunt undique telis Indomiti agricolae, misti peditesque equitesque.

– Azaz: Van egy hely Magyarország közepén, a Kárpátok magas hegyei alatt, amely nagyon régi és története a géták korára nyúlik vissza. Itt hét város található, amelyek a bá-nyák érceit kutatják, s különféle helyeken fennmaradt né-hány erıs védmő, amelyek magukat és reménységüket vé-delmezték az ellenséggel szemben. Itt is és ott is görbe haj-latú völgyek vannak, amelyek alkalmasak a törökök cselve-téseire és a mi használatunkra, s a homályos helyeken ke-resztül ritkán ösvény is vezet; szők völgytorkolatok bor-zasztnak leshelyekkel mindenfelé és a gonosz útja bozótok-

80

kal és sőrő tövisbokrokkal. Ezek között hányszor osonnak a sötét éjszaka homályában fegyverrel kezükben a hallgató tö-rökök, akik a néma berkekben keresgélik a nyomokat. De gyakran nem tudnak visszafordulva elmenekülni ezek: ilyenkor fegyvert ragadva mindenhonnét összefutnak a le-igázhatatlan földmővesek, vegyesen a gyalogosok és a lova-sok. – Mindez pontosan így is volt és a mi embereink ma-gukból a veszedelmekbıl merítettek bátorságot részint a be-törések visszaverésére, részint pedig arra, hogy kemény üt-közettel rárontsanak az ellenségre. Ezt panaszolja egy török, aki abban a korban esztergomi bég volt és akit az idézett Gabelmann53 így szólaltat meg az egyik jelenetben:

… tercenti millibus audent, Nostrorum absque metu, patulis occurrere campis. Atque etiam cedit optatis victoria velox Auspiciis. Quoties ad nos sub nocte silenti Egressi superant aditus? Mox caede peracta Ingenti, reduces referunt spolia ampla decusque.

– Azaz: Félelem nélkül meg merik rohanni háromszázezer emberünket a nyílt mezıkön. És a gyors gyızelem is enged a kívánt elıjeleknek. A csendes éjszakában hány alkalommal rohannak rá a mieinkre és gyızik le ıket? Majd hatalmas mészárlást mővelvén, visszavonulnak, s nagy és ékes zsák-mányt hurcolnak el magukkal. – Az ilyesfajta katonai eré-nyeknek egy jeles bizonyságát akkor adták a selmeciek, ami-kor a Szapolyai-párti garázdálkodók a törökökkel társulva –

53 Ugyanott, 2. lap, 16. vers.

81

akik az aranytermı völgyeket akarták megkaparintani – el-határozták a Garam fölötti Szent Benedek rendház elfogla-lását. Mihelyst ugyanis az ellenség terveirıl bizonyságot sze-reztek a mieink, összegyőlt egy ötszáz polgárból álló csapat, amely maga mellé fogadván az újbányai és bakabányai se-gédcsapatokat, egy szenátori rendbıl való férfiú, bizonyos Stesinger Mihály vezetésével még azelıtt bevette magát a kolostorba, mielıtt a Szapolyai-pártiak meg tudták volna valósítani a szándékaikat. Ezt a híres cselekedetet az 1528. esztendı Húsvétja utáni harmadik vasárnapra teszik a sel-mecbányai jegyzıkönyvek; szerintünk azonban helyesebb azt a következı évre tenni, amikor lengyelországi számőze-tésébıl visszatérvén, a meghódoló János király a mohácsi mezın találkozott Szolimánnal: ekkor ugyanis, miután mintegy leáldozott a szerencsecsillaga, ismét új dolgok kez-dıdtek Magyarországon. Annyi bizonyos, hogy a kolostort vitézül megvédelmezték a selmecbányaiak; de nem engedték át azelıtt a Ferdinánd seregeivel érkezı Thurzó Eleknek, mielıtt a bátor katonaság el nem nyerte méltó jutalmát. Ezt bıségesen meg is kapták és Ferdinánd elıtt azt a dicsıséget is kiérdemelték, hogy nyíltan a bányavárosok védelmezıi-nek, sıt megmentıinek tartották ıket.

82

83

XVII. §

Végül miután Szolimán gonosz csellel elvette Budát Izabella királynénak, János király özvegyének a kezébıl, s némelyik közvetlen közelben lévı várat pogány ırséggel erısítettek meg, a selmeciek állandó jelleggel úgy éltek, hogy nem ke-vésbé tőntek ki a hadi dicsıség tekintetében, mint a fémek kibányászására irányuló állhatatos szorgalomban. A várost tehát azok közé a helyek közé sorolták, amelyeket akkor végváraknak, vagy helyesebben határváraknak és határerı-dítményeknek neveztek. Erre a dologra részint a selmeciek hadi erénye adott alkalmat, részint pedig az a tény, hogy a régi vár valamiféle menedékszámba ment. Ennek a pa-rancsnokait pedig, akik a szenátori rendbıl valók voltak és akiket kapitányoknak neveztek, úgy kötelezték katonai es-küvéssel, amikor a vár élére állították ıket, hogy a várost és a várat is védelmezzék, s ha a dolgok úgy kívánják, tartsák távol az ellenséget a bányamővektıl. Közrebocsátom itt azt az esküszöveget, amelyet az 1564. esztendı júniusának idu-sán mondott el Márkus Mátyás, amikor a városi tisztségvi-selık a vár parancsnokává tették. Ez az eskü németül így hangzik: „Ich Mathias Markus, gelobe und schwöre zu Gott, dass ich das Schloss oder Festung, hier auff Schemnicz gelegen, darinnen mich Herr Richter und Ehrsame Rath zum Hauptmann und Verwalter verordnet haben, treülich bewahren, allen Schaden darinnen, so viel mir möglich, verhütten, sein bestes befördern, auch dasselbe ohne Befehl Herrn Richters, und eines Ehrsamen Raths, niemanden

84

weder Freind noch Freind übergeben; auch das Gott gnä-diglich verhütten wolle, wo etwa eine Gewalt davor käme, solch Schloss, treülich, so lang mein Leben wehret, neben Richter und Rath, und einer ehrbaren Gemeine bewahren will. Als helff mir Gott der Altmächtige.” – Nem hiszem, hogy szigorúbb esküformulára lett volna szükség akkor, ha ez a jóember Buda visszafoglalását vállalta volna magára. Fordítsuk le most ezt magyarra: „Én, Márkus Mátyás, eskü-szöm Istenre és fogadom, hogy ezt a várat, vagyis erıdít-ményt, amely itt, Selmecen van és amelynek élére engem a bíró úr és a tiszteletre méltó tanács parancsnokul és gondvi-selıül állított, hőségesen meg fogom védelmezni, minden károkozást, amennyiben az rajtam áll, el fogok hárítani és a vár alkalmatosabbá tételét elı fogom mozdítani; azt a bíró úr és a tiszteletre méltó tanács parancsa nélkül senkinek – legyen bár barát vagy ellenség – nem fogom általadni, sıt – amit Isten távoztasson el –, ha történetesen ostromolni kez-denék, ezt a várat hőségesen fogom védelmezni a bíróval, a tanáccsal és az egész tiszteletre méltó közönséggel egye-temben egészen addig, amíg csak az élık sorában leszek. A mindenható Isten engem úgy segéljen.” – Ezt a katonai es-küt mondták el tehát a szabály szerint a selmeci vár pa-rancsnokai. Úgy gondolom ugyanis, hogy többen megelız-ték és késıbb követték is ezt a Márkus Mátyást, akik úgy haltak meg, hogy ugyanerre a tisztségre kötelezték esküvel magukat. A várparancsnokok között sorolják fel a régiek jegyzıkönyvei Siteliust, Schwabiust, Tacznert, Rubigall Pált, az apát és a fiát, Tódort, akik mindketten megérdemlik a

85

borostyánkoszorút: csodálatra méltóan mőveltek voltak tudniillik és ugyanakkor szerfelett járatosak a hadi tudomá-nyokban is.

XVIII. §

A selmeciek a hadi erénynek ezt a dicsıségét nem csupán megtartották, hanem még növelték is, amidın vitézi dolgo-kat vittek véghez részint otthon, a bányák védelmében és részint otthonuktól távol, az ellenséggel szemben. Ez a ka-tonai erkölcs a törökök túlságos közelségének a következ-tében még akkor is erısödött, amikor megbékéltek ugyan már a dolgok, de a békekötést megszegvén, a mieink és a törökök egymást adott napra és helyre bajviadalokra hívták ki. Ez egy különleges harcforma volt, amelyet a német Ga-belmann Miklós az 1581. esztendıben, május hónapnak ka-lendáján Korponánál54 részint maga is látott, részint pedig késıbb, Padovában egy hıskölteményben meg is énekelt. Ez alkalommal is kitetszett a selmeciek csodálatra méltó harciassága; ıket egyébként ekkor Rubigall Tódor, ama rendkívül mővelt férfiúnak, Rubigall Pálnak a fia vezette ki-

54 Ennek a bajviadalnak teljesebb történetét munkánk II. kötetében,

Korpona város leírásánál adtuk közre: lásd a VI. §-t az 578. és követ-

kezı oldalakon.

86

váló készültséggel ebbe a küzdelembe. Legyen most szabad meghallgatni a költıt, aki oly kedves a város számára.55

Quos misit ductore suo, signoque volanti Schemnicium, argenti atque auri generosa metallo. Hos inter iuvenes, doctique rudesque senesque. Visendi studio tantum, peditesque equitesque: Quos inter puro ac fulget carbunculus auro, Insignem forma ac generoso sanguine clarum, Te, Rubigalle! Decorem omnem, quem pellis obibat Candida vestitu, ne sis bene cognitus hosti, Vidi in equo titubare solo, gressusque superbos Calce fatigatum in gyro glomerare caballum. Immixtusque aliis, animum imperterritus, acrem Addebas socium, non inferiora secutus.

– Azaz: „İket saját vezérével és lobogó zászlaja alatt az ezüst- és aranyércérıl nevezetes Selmecbánya küldte. Vol-tak közöttük ifjak és öregek, mőveltek és tanulatlanok, még látványnak is szép lovasok és gyalogos katonák. És közöt-tük – amiként a drágakı kiragyog a tiszta aranyból – meg-láttalak téged, Rubigall, a termetre kiváló és nemes vérét te-kintve híres férfiút, akinek ruháján minden díszt betakart a ragyogó bırvért, hogy ne legyél jól ismert az ellenség szá-mára. Láttalak a ló hátán ülni, amint a sarkantyúval büszke járásra kényszerített paripát körbe forgatod. És a többiekkel elvegyülvén, nem megrettenve erısítetted társaid lelkét,

55 A Monomachia Hungaro-Turcica II. könyvében, a 16. lapon, az utol-

só elıtti verssortól.

87

nem figyelve az alantasabb dolgokra.” – A hadi erényeknek ez a gyakorlása kitartott a selmecieknél egészen azokig az idıkig, amíg a XVII. század elején el nem kezdték felütni a fejüket ama bizonyos polgárháborús megmozdulások. El-sıként az 1605. esztendıben Bocskai István romboltatta le a várost harcias hajdúival és zavarta meg a bányamunkákat. Rédey Ferenc volt az, aki akkor a lázadó tömeget vezérelte és sokkalta nagyobb károkat okozott volna a polgároknak, ha emberi kapzsiságát nagy pénzösszegekkel bölcsen ki nem elégítették volna. Hogy végül mi is történt, amikor Nyitrát elfoglalták, azt egy jezsuita rendbıl való szerzı, Kazy Ferenc 56 beszéli el: „Az aranytermı völgyekbe be-nyomuló Rédey a nagyobb erıdítményekkel megerısített Nyitrát és az egyébként védtelen, hegyek közötti városokat könnyen a hatalma alá hajtotta, s a királyi kincstár kincseivel cselekedetének helyességét igen jól bebizonyította.” – Azu-tán kezdett nyugalmat élvezni Selmec, amikor megköttetvén a bécsi béke, a vidéknek visszaadatott a nyugalom, a bányá-szoknak pedig a saját munkájuk. De Magyarország sorsának már csak az maradt a jellemzıje, hogy jóllehet biztonságban volt a külsı ellenségtıl, akadt azért idehaza kivel viszály-kodni. A zivataroknak – sıt, inkább igen kegyetlen viharok voltak ezek – a kiinduló helye Erdély volt, az erdélyi feje-delmek pedig ezeknek a zivataroknak a legserényebb szítói. Még tizenöt esztendı sem telt el ugyanis ama Bocskai-féle

56 Magyarország története, I. könyv, a 47. oldal végén. A könyvet Nagy-

szombatban adták ki, az 1737. esztendıben, ívrét alakban.

88

lázadás óta, amidın Bethlen Gábor háborút indítván II. Ferdinánd ellen, legelsısorban arra fordította a figyelmét, hogy hatalma alá kerítse a bányavárosokat és késıbb is bir-tokolja azokat, hogy tılük a háborúzás lényegét – a fegyvert tudniillik és a pénzt – megszerezze. Hogy mi történt akkor Besztercebányán és Körmöcbányán, azt a maga helyén már elmondtuk. Úgy vélték az emberek, hogy Selmecbánya azért volt szerencsés, mert a Bethlen-pártiak nem találtak benne ırsereget, a polgárok pedig nem merészeltek szembeszállni a fegyveres sokasággal, vagy legalábbis nem akarták haragra gerjeszteni az ellenséget, hogy az erıszakot alkalmazzon a bányák ellen és tőzzel-vassal kegyetlenkedjék a munkásokon. Így tehát egész idı alatt, amíg Bethlen Magyarországot ural-ta, munkavégzésre kényszerítették a polgároknak a köz- és magánbányászait egyaránt. Miután pedig a nikolsburgi béke visszaszorította Bethlent Felsı-Magyarország határain be-lülre, Selmec a bányákkal együtt visszatért II. Ferdinánd joghatósága alá és késıbb annál inkább boldogult, mennél nagyobb gondossággal segítették a bányászat ügyét az ausztriai munkások. S mind a vagyon, mind pedig a boldog-ság egyéb tartozékai tekintetében tovább gazdagodtak volna a selmeciek, ha a dolgaikat nem forgatta volna ismét fel egy új, szintén Erdélyországból támadt megmozdulás. Rákóczy György volt az, aki midın megindult a császár ellen, a mintegy vadászhálóval körbekerített bányavárosokat annál könnyebben elfoglalta, mennél jogosabb volt a polgárok fé-lelme, hogy ha ellenállni merészelnek, akkor a bányákban késıbb nehezen helyrehozható károkat tesz majd az ellen-

89

ség. Mindez az 1644. esztendıben történt és a selmecieknek annál is nagyobb kárvallására, mennél nagyobb nyereségek-re akartak szert tenni a bányákból Rákóczy hívei: mindenek felett azt cselekedték ugyanis, hogy nekik kedvezvén a sze-rencse, kártékony adót vetettek ki saját bányaügyeikre.

XIX. §

És mindeddig bizony még szelídebb dolgok is történtek Selmecbányával, ha ezeket a korábbi eseményeket a Thö-köly-féle felkelés jogtalanságaival vetjük össze. Nem tudom, hogy ez a sors vajon a saját hibájukból jutott-e osztályrészül a többi bányavárosnak is, de legelsısorban Selmecbányá-nak? Ebben egyébként egyáltalán nem kételkedik Wagner, amikor azt állítja,57 hogy „az aranytermı völgy lakosai – va-lamennyi bányász közül, akik csak Magyarországon élnek, a legokosabbak és a legkeményebbek – magukhoz hívják a si-kerei következtében hírnévre szert tett Thökölyt. Könnyő gyızelmet és nagy kincseket mutatnak fel neki és megígérik, hogy mindent megtesznek majd érte.” Ha ez valóban így történt, akkor a bányászok bizony rossz tanácsra hallgattak saját sorsukkal kapcsolatban. Azt hihetném ugyanis, hogy Thökölynek semmi szüksége sem volt a meghívásra, hiszen mindenki közül ı volt az, aki messze a legjobban vágyott a lázadás kiterjesztésére és megszilárdítására, s nagyon is jól tudta, hogy mennyire megerısíti az ügyét, ha Bocskai, Beth-

57 A VIII. könyvben, az 557. lapon.

90

len és Rákóczy példáját követve a bányáikkal együtt a maga uralma alá hajtja a bányavárosokat. Bizonyos, hogy ha hív-ták volna ide, akkor aligha akarta volna Thököly kirabolni Selmecet – legalábbis így gondolhatnánk; s hogy ezt mégis megcselekedte, azt maga Wagner állítja ugyanott: „Selmec-bánya és Körmöcbánya, ez a két túlságosan is védtelen vá-ros önként kínálta magát a kirablásra. Az itteni gyızelem hatalmas mértékben megnövelte a pártütık erejét és lelke-sedését. Rendkívül gazdag zsákmányra tettek szert: csak vert pénzben száznyolcvanezer aranyat zsákmányoltak, amelyet a lázadásnak mintegy velejéül és éltetı véréül hasz-náltak fel.” – Csodálatra méltó dolog, hogy az író egyáltalán nem tett említést könyvében sem a selmecieknek az alat-tomban való elpártolásáról, sem pedig arról a prédáról, amelyet a városokból hordtak el, jóllehet abban az idıszak-ban ı maga is Selmecen élt. Pusztán csak a történtekrıl em-lékezik meg:58 „Az 1678. esztendıben a Thököly Imrének és Christopher Bohaim-nek, a francia csapatok parancsno-kának a hadereje által bekerített Selmecbánya elesett.” Más-hol pedig 59 a következıket írja: „Thököly Bohaim-mel együtt kitartott a szándékában és mintegy rohanó áradat-ként átkelve a Patics folyón, keresztül-kasul járva Sáros, Szepes, Liptó, Árva, Turóc, Trencsény és Nyitra vármegyé-ket, miután tőzzel felégette Németpróna és Privigye mezı-

58 A Historia comitatuum Hungariae címő kéziratos munkájában, a

238. lapon.

59 A Tabella Hungariae címő munkájában, a 195. lapon.

91

városokat, eljutott Bars, Zólyom és Hont vármegyék terüle-tére. Zólyom várát, valamint Besztercebánya, Körmöcbánya és Selmecbánya bányavárosokat a saját ırcsapataival erısí-tette meg.” – Thökölynek ezt a bányavárosok ellen irányuló elsı támadását a császáriak kiváló hadvezérének, Wurmnak a hadereje verte vissza. Ahogyan a történetíró Wagner írja:60 „Hogy a gazdaságnak ezt az ütıerét kiragadja Thököly ke-zébıl, Wurm egy közepes nagyságú hadsereget győjtött ösz-sze és a völgyeknek a kijáratánál támadta meg a lázadókat. Mindkét részrıl igen nagy elszántsággal harcoltak és az üt-közet sok órán keresztül bizonytalan kimenetelő volt, míg végül azok az új segédcsapatok, amelyek a németek oldalára érkeztek, biztossá tették a gyızelmet. Thököly folytonos fu-tással menekült el Besztercebánya falai alól.” – Nem csinál titkot a magyarok veszedelmébıl Parschitius sem, a gyı-zelmet azonban kisebbíti. A következıket írja: „Több dol-got is meg akart kísérelni Thököly, ha a Bars megyei Neü-Heü falu mellett szétszórtan állomásozó haderıit Wurm tá-bornok, valamint Dünewald és Pálffy Károly szét nem verte volna.” És hozzáteszi a selmeciek veszedelméhez: „Miután ilyen balszerencsésen alakultak a dolgai, Thököly Bohaim-mel együtt maga mellé vette Balassa Imrét, valamint a kö-vetkezı selmecbányai polgárokat: Reüter Mihály, Schneider Tóbiás és Zwittinger János szenátorokat, továbbá Kayser Mátyás, Wenger Ferdinánd és Schader János urburáriuso-kat; ezután kivonván ırcsapatait a bányavárosokból, lassú

60 Ugyanott, az 558. lapon.

92

menetelésben visszavonult Felsı-Magyarország részeire, semmi mást, csak szomorú és siralmas terhet rakván a meg-gyötört lakosok vállaira. S kegyetlenül el is bántak ekkor azokkal, akik megadták magukat: Korponát kirabolta Düne-wald parancsnok, a bányavárosokat pedig várak módjára megerısítették.” Thököly tehát szolgálatában tartotta Balas-sa Imrét, aki módfelett ellenségesen viselkedett a németek-kel szemben, a polgárokat pedig magával hurcolta, mint tú-szokat: azért, hogy ennyi záloggal térvén majd vissza, a selmeciek annál is készségesebben fogadják be. A visszaté-rés valamiféle jogáért cserébe akarta tehát visszaadni a keze-seket. Való igaz pedig az is, hogy Thökölynek ebbıl az el-vonulásából vagy elmenekülésébıl nem származhatott sem-mi kedvezı dolog a bányavárosok számára. Olyan terveket kezdett el ugyanis forgatni Thököly a lelkében, hogy a bá-nyavárosokat eladja a törököknek, hogy az értük kapott pénzbıl folytatni tudja a megindított háborút. Nyilvánvaló-an, jóllehet egy kicsit bátortalanul erısíti meg ezt Wagner: „Hogy (a Thököly-féle lázadás) ezen embereinek a hőségét megismerjük: az esztergomi béketárgyalások ideje alatt a bányavárosok eladásáról kezdtek tárgyalni a budai pasával; azért tudniillik, hogy legyen mibıl fenntartani a lengyelek-nek és a tatároknak amaz áradatát. Vagy esetleg csak azért, mert így akartak félelmet kelteni és ezáltal szelídebbé tenni maguk iránt az udvart: hiszen megtörténhetett volna, hogy a pogányok helyrehozhatatlan károkat okozva tönkreteszik az aranytermı völgyeknek ama bányászati építményeit.” Én, ha egyáltalán van valami igazság a dologban, úgy gondolom,

93

ez a törekvés csak arra irányult, hogy a dolog nyélbeütésére igyekezetet keltsen Szécsényi György esztergomi érsekben, aki akkoriban a császárnak a békekötés ügyében Thököly mellett tartózkodó követe volt. – A következı esztendıben egy pestisjárvány, amelynél veszedelmesebb aligha tört be valaha is Keletrıl Európába, olyannyira elpusztította Sel-mecbányát, hogy kevés hiányzott ahhoz, hogy még a bá-nyamővek is tönkre ne jussanak.

XX. §

Az ez által a két veszedelem által meggyötört városra még egy harmadik csapás is következett, amely ha kegyetlenebb nem is, de bizonyos, hogy enyhébb sem volt semmivel a korábbiaknál. A Felsı-Magyarországra visszaszorított Thö-köly ugyanis nem szőnt meg nyugtalanítani portyázó csapa-taival az aranytermı hegyeket: azért, hogy a németek, akik azokat elfoglalva tartották, nehogy azt gondolják róla, hogy megtört a lelkében. Nyughatatlankodásai pedig éppen Sel-mecbánya városának okozták a legnagyobb bajokat. A csá-szári hadvezérek ostrom alá vették Balassa Imrének a Zó-lyom vármegye határánál, de még Nógrád vármegyében lé-vı, Diviny nevezető várát. Hogy tehát övéit kimentse a ve-szedelembıl, Balassa Imre a Thököly-pártiaknak egy jeles csapata élén nagy utat megtéve idesietett Felsı-Magyaror-szágról. De hiábavaló volt az igyekezete: kémei által meg-tudta ugyanis, hogy a várat már azelıtt elfoglalták, mielıtt még ı az utak járhatatlansága miatt akadályoztatván, segít-

94

séget vihetett volna. Hogy azért ne legyen teljesen haszonta-lan a hadjárat és az erıltetett menetelésben kimerült kato-naság is megkapja fáradalmainak valamiféle jutalmát, Józsa atyát és Szepessy Pált Bakossi kapitánnyal együtt Hont vármegye bányavárosaira küldte zsákmányszerzés céljából. „Miután Divinyt elfoglalták a császáriak, Balassa katonasága április hónap 22. napján rátört a Hont vármegyében fekvı bányavárosokra: ez alkalommal Selmecbányát nagyobb részben kirabolták, a királyi kamarát sok jeles épülettel együtt, valamint az alsó templomot felégették és jeles kin-cseket zsákmányoltak: s mindezt nem éppen a polgárok le-mészárlása és vérük kiontása nélkül tették.” Ezt a szemtanú Parschitius írta.61 Másutt pedig62 hozzáteszi: „E mészárlás és fosztogatás során nagy mennyiségő veretlen aranyat és ezüstöt raboltak el a polgároktól, de sok ezer vert aranyat is. Azt a kincstári szekeret, amelyikkel – talán véletlenül – ép-pen akkor készültek ezüstöt és aranyat szállítani Körmöc-bányára, azért, hogy pénzt verjenek belıle, rátévén kezüket, szintén elragadták. Egy egész napon keresztül, a reggeli nyolcadik órától az esti ötödik óráig garázdálkodtak, s mi-dın már elég vérontást és rablást mőveltek, lassanként elju-tottak egészen Pilsnáig, úgy, hogy senki sem vette üldözıbe ıket: ott részekre osztották a zsákmányt és visszatértek az

61 A Tabella regni Hungariae címő munkájában, az 1680. esztendınél, a

197. lapon.

62 A Historia comitatuum Hungariae címő munkájának a fentebb idé-

zett helyén, a 239. lapon.

95

övéikhez.” – A városnak ezt a szomorú pusztulását nem sokkal késıbb önmaga halálával torolta meg Józsa atya, „amikor elnyerte erıszakos és álnok természetének” – Par-schitius szavait idézem – „méltó büntetését Újhelyben, Pa-tak mellett, a Bodrog folyó partján, mégpedig a mondás ér-telmének megfelelıen: aki kardot ragad, az kard által vész el. Ti tehát ne tegyetek így! – szólt tanítványaihoz az isteni igazság.” Legyen szabad Józsa atya ezen gonosztettét Tol-liusnak,63 ennek a tanult utazónak a szavaival is megismerni, hogy annál világosabbá váljék a történet; ı ugyanis amikor az 1687. esztendıben errefelé megfordult, minden dologról azoknak az akkor még életben lévı embereknek a szavaiból szerzett tudomást, akik a károkat elszenvedték, s végül mindent részletesen és fıleg latinul el is beszélt abban a le-velében, amelyet barátjának, Kniphausennek címzett. „Jó-zsa atya – írja –, a fellázadt magyaroknak ama nevezetes ve-zére néhány esztendıvel ezelıtt nagy érvágást tett az erszé-nyükön. Azon a kijelölt napon ugyanis, amikor a császári ezüstöt szokták Körmöcbányára szállítani pénzzé verés cél-jából – és ez az ezüst akkor olyan nagy mennyiségő volt, hogy talán két- vagy háromszázezer márkányi összegre is rúgott –, az általa jól ismert, vagy e terv szerzıitıl és kitalá-lóitól neki megmutatott úton hatszáz vagy még több kato-nájával hirtelen megrohanta a menetet, s amikor a halálra rémült császári felügyelık szétfutottak, nemcsak a teljes ezüstkészletet ragadta el, hanem a császár valamennyi mő-

63 V. úti levelében, a 156. lapon.

96

helyét, sıt a polgárok házait is felgyújtotta, javaikat pedig el-rabolta. Minderre könnyő alkalmat biztosított számára a császáriak pánikszerő félelme. Könnyen el lehetett volna hárítani ezt a kárt akkor, ha hitelt adnak annak a parasztem-bernek, aki hírül hozta az ellenség közeledését; ám ezt a minden halandók közül a legszerencsétlenebb embert töm-löcbe vetették, mivel a dolog hihetetlennek látszott és úgy gondolták, hogy csak a városbeliek megzavarása céljából koholta a hírt – késıbb pedig, amikor a császáriak elmene-kültek, a tömlöccel együtt ı maga is a tőz áldozatául esett. A rémület ugyanis, amely elvette a polgárok eszét, ennek a szerencsétlen embernek az emlékét is kiverte a fejükbıl. Mert ha a helyén lett volna a szívük – és ezt maguk sem merték tagadni –, könnyőszerrel vissza tudták volna verni Józsa atyát, különösen az ötven katonából álló helyırség se-gítségével: ezeknek a parancsnoka azonban, ahogy egy vitéz férfiúhoz illett, visszavonult a régi várba és ezzel megadta az ellenségnek a lehetıséget arra, hogy mindent kiraboljon. És azt a császári ezüstöt sem fenyegette volna semmi ve-szedelem, amely a másik, vagyis az új várban volt felhal-mozva, ha nem szállították volna át azt a császári bányába, amelynek eldugott járataiban néhány bányatisztviselı is el-rejtette csekélyke vagyonát: de hiába, mivel azok a munká-sok, akiket itt alkalmaztak, mindent elárultak az ellenségnek. Így tehát Józsa atya bántatlanul vonult el a zsákmánnyal és csak a saját, valamint a kurucok64 nevének szomorú emlé-

64 A következıket teszi még hozzá az elbeszéléshez a kuruc szó magya-

97

kezetét hagyta hátra maga után.” – Eddig Tollius. Józsa egyébként egy valamelyik szerzetesrendbıl kilépett férfiú volt, aki késıbb nagy rabló lett és ezzel érdemelte ki azt, hogy Thököly legfıbb hadvezetıi közé választották. Más-különben nem kevés tanúbizonyságát adta katonai erényei-

rázatával kapcsolatban: „A kuruc lázadókat szerte Magyarországon

nem nevezték más névvel; az elnevezés pedig a latin crux (kereszt)

szótól ragadt reájuk és azt akarták ezzel a szóval jelezni, hogy a csá-

száriak a keresztre feszítés és az üldözés minden kegyetlenségével

gyötrik ıket.” – Valóban így van: ez a győlöletes szó a cruxból vette

eredetét, de nem olyan módon, ahogyan azt Tollius képzeli, hanem

attól a kereszttıl, amelyet Lengyel Ulászló király uralkodása alatt, az

1514. esztendıben mintegy jövendölésképpen jelölte meg magát az a

kegyetlen paraszttömeg, amely a török ellen készült vonulni. Errıl a

dologról részletesen értekeztünk jelen munkánk III. kötetében, Pest

város történeténél, az I. fejezet XI. §-ában, a 49. és következı lapo-

kon. De nem jobb az sem, amit a labanc szónak – amellyel a császári-

akat jelölték gyalázkodva – az eredetérıl mond, amikor azt bizony-

gatja, hogy ezt a szót a Laban és Jakab történetébıl való, az annyi-

szor bemocskolt adott szóra vonatkozó példázattal kell kapcsolatba

hozni. Ez ugyanis nem így van! Én inkább akarom hinni azt, hogy e

latin csúfnevet a labans (eltántorodó) melléknévi igenévbıl kell leve-

zetni, s hogy ezzel a névvel – talán véletlenül – néhány latinul tudó

magyar ember látta el a kurucok ellenségeit, akik mintegy eltántorod-

tak a haza iránti köteles szeretetüktıl és hőségüktıl. A léleknek ezzel

az állapotával kapcsolatban mondta Vergilius (Aeneis, XII. ének,

223. sor): variare labentia corda (változtatni az eltántorodó szíveket), va-

lamint Iustinius (XIV. könyv, I. fejezet, 13): Labentium animos deterruit

(elborzasztotta az eltántorodók lelkét). Lásd még más szerzıknél is

ezt a szót.

98

nek és okosan kigondolt haditerveinek; késıbb pedig – ta-lán azért, mert vezekelni akart a rend elhagyása, vagy azon ok miatt, amelyért addig harcolt – átállott a császár pártjára. A halálával kapcsolatban tett említést Wagner errıl a dolog-ról.65 „Méltó az említésre még annak a Józsa atyának, akirıl beszéltünk, az átpártolása – ha ugyan átpártolásnak kell ne-vezni azt, amikor valaki megbánja a lázadását. És hogy nem csak színleg pártolt el Thökölytıl, azt egy inkább jeles és ka-tonai, semmint keresztényi cselekedettel bizonyította be. A Thököly-pártiak ugyanis sok cselvetéssel üldözték, míg vé-gül egy kis falucskában ezek a hírhedt gonosztevık be is ke-rítették és felszólították a visszapártolásra: ı azonban in-kább akart meghalni, mintsem hamisan esküdni. Saját kezé-vel vetett tehát tüzet egy puskaporos hordóba és így repítet-te a levegıbe önmagát és társait.” Egyébként egy másik, a bányavárosok ellen irányuló új támadást is ı indított meg, hogy utat biztosítson a teljes hadsereggel utána vonuló Thököly számára. „Gyötörte ugyanis Thökölyt az arany-termı völgyek elvesztése. Elıreküldött tehát egy bizonyos Józsa atya nevő embert – akit a bajtársai azért neveztek így közönségesen, mert valami kolostorból szökött meg –, hogy ı majd utána vonul a teljes hadsereggel. Miután azon-ban Szerencs mellett elfoglalta az állásait, Leslie visszaszorí-totta Józsát; kijátszván tehát a cselvetéseket, megszabadítot-ta a veszedelmes rajtaütéstıl ezeket az igen nagy hasznot hozó völgyeket.” És éppen ez a balszerencsés kimenetelő

65 A VIII. könyvben, az 561. lapon.

99

hadi vállalkozás volt az, amely arra kényszerítette Józsa atyát – vagy talán alkalmat szolgáltatott neki? –, hogy Thö-köly pártjáról átálljon a császáréra: voltak ugyanis olyan emberek, akik az ütközet elvállalása miatt meggyőlölvén ıt, ellenségesen beszéltek róla Thököly elıtt és egyrészt a tu-datlanság, másrészt pedig a gyarló hit vétkét vetették a sze-mére. A rágalmazásokhoz pedig egyáltalán nem volt Józsa hozzászokva: hiszen nevezetes gaztettei következtében tel-jesen maga mellett tudta Thökölyt, aki most hirtelen elhide-gült tıle; megszökött tehát és átállt a császáriakhoz, ezzel is, mintegy a saját végzete szerint, gyorsítva a bőneire követke-zı büntetést, mint ahogyan azt már említettük. – Legyen elegendı ennyit mondani errıl a gonosz emberrıl, azért, hogy mindez bizonyságul szolgáljon a selmeciek számára: nem pusztult el bosszulatlanul az a gonosztevı, aki kifosz-totta ıket.

XXI. §

Még be sem hegedt a városon ütött seb, amikor új csapá-sokkal sújtották Thököly párthívei. Rendkívül kedvezıtlen dolog volt, hogy a császáriak elhanyagolván a város ırzését, mintegy tárva-nyitva hagyták azt ama zsákmányra éhes had-sereg elıtt. Hogy tehát a jövıben ne történjék ilyen, a had-vezérek azt akarták, hogy némi ırsereget küldvén ide, a gróf Traun alezredes által irányított katonai parancsnokság biz-tosítsa a várost; de mert a nevezett parancsnok nem kevés-bé álmos módon vigyázta a várost, mint katonáinak a csapa-

100

ta – éppenséggel nem úgy, ahogyan a dolog megkívánta volna –, ismét csak új vihar csapott le a selmeciek ügyeire. Thökölynek ugyanis a török segédcsapatokkal megnövelt serege elfoglalta Fülek várát és miután nyomorultul meg-szaggatta a falakat, teljesen lerombolta az erısséget. Ennek az eseménynek – hogy tudniillik Fülek, amely a bányavá-rosoknak mintegy a kapuja volt, erıszakosan elesett – lett a következménye, hogy a bányavárosokat és a bennük lévı bányamőveket is új veszedelmek fenyegették. Thököly por-tyázói ugyanis gyorsan elhatározásra jutottak és minden irányban szétszóródva egyes csapatok Besztercebányát, má-sok Körmöcbányát, megint mások pedig Selmecbányát tá-madták meg és foglalták el mohó kapzsisággal. Körmöcbá-nyát és Besztercebányát vérontás nélkül hajtották az ural-muk alá; ez a szomorú fordulat egyedül csak Selmecbányán járt vérontással. Az események történetét Parschitius szavai-val mondjuk el. „Az 1682. esztendıben – írja –, miután Fü-leket bevették, kirabolták és lerontották Thököly csapatai, Selmecbánya, amelyet átjárt a félelem és a rettegés, ismét át-állott Thököly oldalára; itt, a város hegye alatt, az újonnan épített ırtoronynál, észak felé, ahol Körmöcbányára és Hodrusbányára vezet az út, igen kegyetlen csatát vívtak egymással a Thököly-pártiak és a császáriak; ebben a csatá-ban Traun gróf puskagolyótól találva esett el, Katonszky atya karddal keresztülszúrva halt meg, a csapatbeli katona-ságból pedig harminc embert lövedékekkel öltek meg: a többiek számára a torony, vagyis az erıdítmény szolgált menedékhely gyanánt.” Ezt a csatavesztést bizonyos kora-

101

beli feljegyzések, sıt a közönséges szóbeszéd is Traun pa-rancsnoknak rója fel bőnül: oly módon tudniillik, hogy va-lamilyen bátor cselekedetet hajthatott volna végre, vagy a város átadásáról megfelelı feltételekkel tárgyalhatott volna, ha okosan megelızi az ellenséget, úgy, hogy a Szentkereszt völgybıl felfelé jövı ösvényeken feltartóztatja, amennyire csak a katonai vitézség engedi. De – mint mondják – akkora késlekedésben volt Traun, hogy bár az ellenséges csapatok betörésérıl igen sőrőn jöttek a hírek és már fegyvert ragad-tak a polgárok is, a bányamunkások pedig mindenfelé elrej-tıztek a tárnákban és az aknákban – ı, nem tudom, miféle gyönyörőségektıl (némelyek azt állítják, hogy valamilyen gonosz élető asszonyszemély bőnös szerelme volt az) nem hagyta addig elszakítani magát, amíg Thököly csapatai el-foglalván állásaikat azon a hegyen, amelyik északról maga-sodik a város fölé, meg nem mutatták magukat. Ekkor az-tán végre ı is fegyvert fogott és felkapaszkodott a hegyre, majd amikor összecsapott a két sereg, rárohant az ellenség-re és eléggé keményen vett részt a küzdelemben addig, amíg el nem találta egy puskagolyó: ekkor a gyızelmet is és a védtelen várost is egyaránt az ellenség martalékául hagyta. A várost birtokukba vevı magyarok szokatlanul emberségesen viselték magukat, s miután megkapták a nekik járó katonai jutalmat, amely bıséges volt és a polgárok sok-sok kárával járt, elegendı volt számukra az, hogy a város meghódoljon Thököly elıtt. Gyorsan elıjöttek tehát rejtekhelyeikrıl a bányamunkások: a gyıztesek pedig megparancsolták nekik, hogy jó reménységgel legyenek és mindenki térjen vissza a

102

munkájához, nehogy a munkálatok megszakadása károkat okozzon. Majd Besztercebányáról, amelyet már teljesen új-jászervezett, megérkezett ide Jánoky Zsigmond, akit Thö-köly a bányaügyek fıfelügyelıjévé tette meg. És ı tökélete-sen úgy is viselkedett, mint egy kamaragróf: pedig nagyon is ostoba módon cselekedett, amikor inkább indulatból, mint-sem tervszerőségbıl elkergette innét az idegen származású embereket és amennyi hivatal csak volt a bányaügyek igaz-gatására, azokat mind az evangélikus vallású polgárok kö-zött osztotta szét; visszaállította továbbá a templomokat és az iskolákat, s nem szőnt meg elıbb rögvest követni vagy Thökölynek a parancsait, vagy pedig a nyughatatlankodó emberek sugalmazásait, csak amikor már mindenütt teljesen új kinézetet adott a városnak is és a bányászat hivatalnoki karának is. S ez a dolog, amiképpen nem hiányzott belıle a győlölködés, késıbb a könyörtelen viszály magvait is elhin-tette a polgárok között. Egy teljes esztendı telt el olyan vi-szontagságok közepette, amelyeket a magyarok fel és alá vonuló csapatai, illetve közülük is fıleg azok az átkozottak okoztak, akiket korábban csodálatra méltó kedvességgel fo-gadtak itt. Végül Bécsnek az 1683. esztendei török ostrom alól való felszabadítása, a törököknek a Párkány alá történt visszavonulása és Esztergom visszafoglalása után került is-mét Selmecbánya a császáriak hatalma alá – de ekkor is újra csak új bajokat kellett elszenvednie a városnak. Amikor ugyanis a császári csapatok és a velük szövetséges lengyel hadak bevonultak Selmecre, nem lehet elmondani, hogy mennyire szabadosan bántak mindennel. S bizony könyör-

103

gésekkel kellett zaklatni Lipót császárt, hogy szabjon mérté-ket katonái mohóságának, ha nem akarja, hogy elpusztulja-nak a selmeciek bányái. Ez meg is történt. Elmúlván ugyan-is a tél, a császári katonaság kivonult a hadszínterekre és ha-zaindultak a lengyel hadak is: a polgárok és a bányák fel-ügyelıi pedig mintegy új életre keltek. A hosszú nyomorú-ságnak végül meglett a jutalma is: nemcsak azáltal, hogy a bányák jövedelmébıl helyreállították az oly sok alkalommal elszenvedett károkat, hanem egyszersmind végre a császár is tökéletesen a kegyelmébe fogadta a polgárokat; s tette mindezt leginkább azért, mert minden esztendıben igen gazdagok voltak a selmeciek bányáiból származó, a köz ja-vát tekintve hasznos és az akkoriban egyedülálló módon szükséges jövedelmek.

XXII. §

Úgy alakultak tehát ekkor a selmeciek dolgai, hogy aligha képzelhetnénk el azoknál boldogabbakat, ha változatlanok maradtak volna ama szép idık. De akképen volt megírva a sors könyvében, hogy ezt a saturnusi aranykort ismét csak újabb veszedelmek váltsák fel. Amikor tudniillik leginkább virágoztak a bányák és a reájuk fordított költségeket kétsze-res haszonnal adták vissza, éppen akkor törtek be a föld-alatti vizek legelsısorban a bányáknak azokba a részeibe, amelyek bıvelkedtek a különösen gazdag telérekben. E do-lognak lett aztán a következménye, hogy a legtöbb aknának – elsısorban a windschachtiaknak – a legmélyebb részeit

104

elöntötte a víz, amelyet késıbb semmiféle módon sem lehe-tett kiszivattyúzni onnét. S jóllehet nagy fáradságot fordított arra részint közönségesen valamennyi urburárius, részint pedig és mindenki közül legelsısorban maga a császár, hogy kimervén onnan a vízáradatot, ismét helye legyen a bányá-szati munkálatoknak, de a mégoly állhatatos igyekezettel sem értek el semmit – olyannyira, hogy azt hihettük volna, magát a feneketlen mélységet ingerelték fel az emberek egy özönvíz létrehozására: egyrészt úgy növekedett folytonosan a víztömeg, másrészt pedig olyan nagy munkára volt szük-ség a leapasztásához. Vízkiemelı gépezeteket is felállítottak részint kint, a szabad ég alatt, részint pedig bent, a bányák alkalmatos helyein; az elıbbieket, vagyis a szabad ég alatt lévıket a reájuk vezetett víz hajtotta, az utóbbiakat pedig a körbe-körbe járók nagy fáradságával végzett kétkezi munka mozgatta. Mindezen dolgok érdekében pedig költségekre volt szükség, nemegyszer nagyobbakra, mint amekkorák maguk a bányajövedelmek voltak. És majdnem az történt, hogy inkább kényszerbıl, mintsem a bányamővelık akara-tából itt is és ott is már-már abbahagyták a munkát, ha a jobb eredmény reményében nem kezdtek volna a bányá-szatban jártas emberek érett megfontolásai alapján új vága-tokat hajtani: ez az elszántság eredményezte végül azt, hogy rövidesen ismét nem megvetendıek lettek a bányajövedel-mek, ha a korábbiakkal nem is voltak még egyenlıek. Még sokkal késıbb is ezek a telér-megszakadások vagy alkalma-tos megújulások jelentettek gondot a selmeci bányákban, hiszen ezek szoros kapcsolatban álltak a polgárok sorsával –

105

s közben mintegy az egész világra visszatérvén a veszedel-mek, az egyik nyomorúság tolta elıre a másikat. Az a kettıs földrengés, amely heves volt és veszedelmes a városra néz-ve, részint elıre jelezni látszott az elkövetkezendı vesze-delmeket, részint pedig megerısíteni az akkoriakat. Az egyik földmozgás az 1689. esztendı szeptember havának 24. napján, az éjszaka elsı és második órája között történt, a másik pedig az 1692. esztendı január havának 21. napján, virradatkor. A köznép, amely hajlamos mindenben elıjelet látni, részint a bányák romba dılését – ami nem egy helyen be is következett –, részint pedig az egész város pusztulását jósolta ekkor értelmetlen jóslatokkal és azért, mert a város alatt széltében és hosszában mindenütt bányajáratok voltak. Azonban egyik dolog sem következett be: még most is megvannak a bányák, sıt sokkal kiterjedtebbek, mint akkor voltak és fennáll a város is, az egyik helyen magas, másutt pedig alacsony fekvésével és nem kevésbé erıs, mint amennyire szép. Miért is ne? Hiszen a borzalom, amely ak-kor a hegyvidékre rátört, semmi mást nem jövendölt, csu-pán azt, hogy megfelel a természetnek: vagyis, hogy a he-gyek mélyében megszorult szelek okozzák ezt a borzalmat, amikor nem képesek kitörni a szabad levegıre – bármi mi-att is következzék be ez. Inkább azt tarthatjuk csodálatra méltónak, hogy az ilyesfajta elıjelek nem gyakoribbak a sel-mecieknél, amikor nemcsak a város helyzete olyan, hogy alá van ásva és lenn ki van vájva, hanem az egész környéke üre-ges belül és a hegyeket az egyik helyen aknák és tárnák fúr-ják keresztül-kasul, másutt pedig tágas barlangok nyílnak

106

bennük; ez a föld alatti állapot pedig amiképpen könnyen befogadja magába a föld felszínén fújdogáló szeleket, vagy erısen magába zárva tartja azokat, amelyek a mélységbıl törnek a magasba, éppen annyira egyedülálló módon alkal-mas arra, hogy földmozgásokat keltsen és megmozgassa a föld felszínét. Innét származik a közbeszéd és a nép félelme. „Megtörténik majd egyszer – mondják –, hogy az alul üre-ges Selmecbánya, miután gyámolai összedıltek, magától el-süllyed, vagy ha földrengések törnek ki, akkor összeomlik!” Minderre én azt felelem: „S ha az egek boltozata leszakad is?”

XXIII. §

De adjuk meg azt a köznép véleményének, hogy nagyon is lehetséges, hogy tényleg valami baljóslatú és szerencsétlen eseményt jövendölt meg ezekbıl a csodajelekbıl: ez pedig talán az volt, hogy rögtön a tizennyolcadik század kezdete után, vagyis az 1703. esztendıben ama Rákóczi-féle mozga-lom, amely az egész Magyarországot átjárta, egyszersmind Selmecbányára is rátört. Amikor már a vége felé járt szep-tember, két irányból is elözönlötték ezek a fosztogató csa-patok az aranytermı völgyeket. A jobbszárny a gömöri vé-gekrıl indulván ki azon a völgyön keresztül, amelyikben a Garam vize folyik, Besztercebányát és Körmöcbányát fog-lalta el; a balszárny pedig Nógrád és Hont vármegyékbıl felbukkanva, majd a Zólyom vármegyei Korpona várost el-pusztítva a város kirablásának igen heves vágyától vezérel-

107

tetvén kényszerítette arra Selmecbányát, hogy felesküdjön Rákóczi hőségére. Mindebbıl azután a bajoknak olyan ára-data következett, hogy azt elmondani is alig lehet. Túl azon ugyanis, hogy a rosszul felfegyverzett katonatömeg a polgá-roktól igen kegyetlen fenyegetésekkel kicsikart fegyverekkel szerelte fel itt magát, bizony még a rongyos ruházatú kato-nák is a kereskedıktıl elrabolt árukból öltöztek ki egészen a fényőzésig – hogy arról a hatalmas mennyiségő pénzrıl ne is beszéljek, amelyet nem kevésbé a királyi kincstárból, mint a polgároktól ragadtak el. Különféle és súlyos jogtalanságo-kat okoztak a városnak, amelyeket talán még el is lehetett volna türelemmel viselni, ha egyedül csak az elıhadak te-szik: de amikor ezeket a zsákmányszedıket mások követték, akiket azután ismét mások, és sokkal inkább égett is bennük a zsákmányolás utáni vágy, mint azokban, akik elıttük jár-tak: akkor mindez már elviselhetetlen, sıt iszonyú volt a vá-rosi lakosság számára. A katonák egyik esztelen ırültsége az volt, hogy bár ık maguk is német ruházatot viseltek, a szé-les karimájú német süvegeket nem akarták eltőrni: mintha ennek a ruhadarabnak a vétke lett volna, hogy dühöngésbe kényszerültek. Ha tehát megláttak valakit, aki idegen módon öltözködött és fıleg nem magyar süvege volt, vagy másmi-lyen lábbelit hordott, mint amilyen bocskort, csizmát vagy kalpagot ık viseltek, azt mindenféle szidalmakkal gyalázták, sıt arra kényszerítették, hogy az ütlegek és halálos fenyege-tések elıl valamiféle búvóhely után nézzen. Másfél hónap telt el ilyesféle viszontagságok közepette, míg végül Schlieck Léva mellett rajtaütött a hazának ezeken az új, kéretlen fel-

108

szabadítóin, s szétszórta és levágta ıket. Azután pedig el-foglalta Léva várát és Bátra, majd onnét Korponára vezette hadseregét: nem akarta ugyanis azelıtt megrohanni Selmec-bányát, mielıtt biztos tudomást nem szerzett kémei révén arról, hogy ama győlöletes népség eltávozott a bányákból, nehogy a völgyekbe bezárt és kétségbeesésbe kergetett em-berek megrongálják a bányaépítményeket és felgyújtsák a várost. Amikor végre tudomást szerzett az ellenség elmene-külésérıl, gyorsan Selmecre sietett, a polgárokat hőségre es-kette és megparancsolta nekik, hogy fennakadás nélkül és biztonságosan viseljék gondját a bányáknak. Ennek a gyıze-lemnek és Selmecbánya visszafoglalásának az említése meg-található a történetíró Wagnernél is:66 „Hamarjában győjtött hadseregével Schlieck Pozsonyba (Felsı-Ausztriából szólít-tatván ugyanis ki, ide érkezett), onnét pedig Léva alá vonult és ott Ocskayt, a lázadók vezérét – aki éppen azt a völgy-szorost tartotta megszállva, amelyen átkelt – könnyő ütkö-zetben megverte; Lévát sok-sok zsákmánnyal, ágyúkkal és zászlókkal együtt elfoglalta, majd Selmecre sietett.” – Azt hihetnénk, hogy a magyarok felhagytak a vakmerıen meg-indított háborúval, miután az ezen a vidéken rögtön elıször megvívott ütközetbıl legyızetve távoztak, azonban más-képpen történt a dolog és ezt maga Wagner sem titkolja el. „Schliecknek az aranytermı völgyekbe érkezett katonáit elıször hatszáz felkelı támadta meg, majd megérkezvén Bercsényi és vele a hadsereg is, a császáriak – kisebb lévén a

66 VIII. könyv, 749. lap.

109

számuk – harcolva és ágyúikkal együtt Zólyom várába hú-zódtak vissza.” Ám egy kicsit másképpen történt a dolog. Miután tudniillik Selmecbányát nem is annyira hirtelen, mint inkább okosan elfoglalta, Schlieck Besztercebányának az ellenségtıl való megmentését tőzte ki célul maga elé. Ide vonult tehát a Neresznica völgyén keresztül – ahol egy kes-keny és meredek út vezet Dobroniváról Zólyomra – és miután senki nem tartóztatta fel, november 14-én elfoglalta Zólyomban az állomáshelyét, ı maga pedig onnét Szent Li-pót napján hatszáz lovassal és meglehetısen tervszerőtlenül Besztercebányára vonult, lehetıséget adván ezzel Bercsé-nyinek, hogy megostromolja azt a kicsiny haderıt, amelyet ı Zólyomba hagyott. Bercsényi ugyanis, miután hírét vette Ocskay Léva mellett elszenvedett vereségének, csapataival együtt gyors meneteléssel Losoncra sietett, hogy onnét, mint valami leshelyrıl figyelje, merrefelé vonul majd el Schlieck. Mihelyt azután a tudomására jutott, hogy Korpo-nát és Selmecbányát elfoglalta Schlieck, majd pedig teljes hadi felszerelésével együtt bevonult Zólyomba, a legnehe-zebb utakat választva, a fırészi kapun keresztül vonulva Gyetvánál, Zólyom vármegye leggazdagabb falujánál buk-kant fel hadseregével együtt és levágván az ırcsapatokat, az onnét két mérföld távolságra fekvı Zólyom várának a megostromolására sietett. Amikor ide megérkezett, seregé-nek egy része a leszkóci mezın vert tábort, ı maga pedig legkipróbáltabb alvezéreivel, Ocskayval tudniillik és Bertó-thyval megtámadta az ellenséges zászlókkal a falakon kívül-re kirohanó császáriakat, visszaőzte ıket a városba és miu-

110

tán igen sokakat levágott közülük, felégette az északi elıvá-rost – ahová a menekülık egy része visszahúzódott –, a vá-rost és a várat pedig ostrom alá vette. Ez a hír kényszerítet-te végül menekülésre az akkor éppen Besztercebányán tar-tózkodó Schliecket és kényszerítette továbbá a császári ka-tonaság által kiürített bányavárosokat is arra, hogy ismétel-ten meghódoljanak a magyarok katonasága elıtt.67 De mi mást is tehettek volna az ettıl a még olyan hitvány gyıze-lemtıl is fennhéjázóvá lett ellenséggel szemben? Hogy tehát ne hívjanak ki maguk ellen még borzasztóbb sorsot, mind a bányavárosok, mind pedig Selmec követeket küldött Ber-csényihez a Zólyom melletti táborba, akik biztonságért kö-nyörögtek a városok és a bányák számára – s el is nyerték azt. Ennek a november 18-ra és 19-re kirendelt követség-nek én magam is tagja voltam: azért, hogy megtudjam, mi van benne ebben az újra indult felkelésben, merrefelé irá-nyul és kicsodák azok az emberek, akik fenntartják; s végül, hogy ne csak a hallott vagy olvasott dolgokról számoljak be, hanem azokról is, amelyeket megtapasztaltam és a saját szememmel láttam. A követek közül, akikrıl szóltunk, a selmeciek voltak az utolsók és éppen ezért meg is dorgálta ıket Bercsényi; de amikor végre már kihallgatásra járultak

67 Említést tettünk errıl a hadi vállalkozásról munkánk II. kötetében,

Zólyom város történetében, a VI. §-ában, a 468. lapon és ugyanott,

Besztercebánya történetében, a XIII. §-ban, a 429. lapon; e helyütt is

meg akartunk azonban ismételni belıle annyit, amennyi Selmecbá-

nyára vonatkozik, azért, hogy mindenki elıtt nyilvánvaló legyen az ez

alatt az idı alatt lezajlott események rendje.

111

elébe, szelídebben fogadta ıket. A selmeciek követe pedig, amennyire vissza tudok emlékezni, a bányászok felügyelıin kívül Johann Godofred à Hellenbach szabad báró és lovag volt, valamint még néhány ember a polgárok rendjébıl. Ek-kor elıször is Hellenbach kormányzása alá ajánlotta Ber-csényi a bányavárosokat addig is, amíg arra teljes felhatal-mazást nem ad Rákóczi; a dolgoknak eme zőrzavaros álla-potában dicséretre méltó intézkedés volt ez és azt a célt szolgálta, hogy ha elmenekülnek is a császári bányafelügye-lık, azért még ne szakadjanak félbe a bányászati munkála-tok. Ilyen módon került tehát akkor ismét vissza Rákóczi hatalma alá Selmecbánya és ilyen módon viselték gondját a bányáknak.

XXIV. §

Kiterjesztvén késıbb fegyvereit és a felkelést az egész Ma-gyarországra, semmire sem volt nagyobb gondja Rákóczi-nak, mint arra, hogy magához kösse a bányavárosokat és így rátegye a kezét a bennük lévı királyi kincsekre, amelyekre oly nagy szüksége volt az általa támasztott felkelésnek a táp-lálása céljából. A bányavárosok, a bányák és a körmöci pénzverı kamara legfıbb felügyelıi tisztségével, a kamara-grófi hivatallal – amelyet megelılegezve Bercsényi már át-adott neki és ezt a döntést maga Rákóczi is megerısítette – Hellenbachot ruházták fel. És ez egy rendkívül hasznos in-tézkedés lett volna az aranytermı völgyek számára, ha a magyarok késıbb nem élnek vissza vele: ez az a dolog,

112

amelyet Körmöcbányánál68 már egyszer felpanaszoltunk, de aligha eléggé a zőrzavar nagyságához képest. Amidın tudni-illik a felkelés vezérei cselekedeteik okául a haza felszabadí-tásának a gondját és az arra való törekvést adták, az „arany szabadságot” valójában „réz szabadsággá” tették: akkora mennyiségben verettek ugyanis rézbıl pénzt, hogy azt az elme alig képes még csak felfogni is. Megcsapta, sıt megfer-tızte ez a gonosz erkölcs Selmecbányát is. A bányászok és a bányamunkások ugyanis – ez a rendkívül veszélyes munká-tól meggyötört, de ugyanakkor ha kell, vakmerıen és fékez-hetetlenül szabados népség – egy zendülés során összees-küvést szıve visszautasították ezeket a rézbıl vert pénzeket és gyalázkodva szitkozódtak, mondván, hogy nekik, akik arannyal és ezüsttel, vagyis a legnemesebb fémekkel dol-goznak, ezekbıl kell a fizetést is kapniuk, s valamennyien egy tömegben a jelvényeknél összegyőlvén, olcsóbb gabo-nát követeltek, majd már feldühödvén, halálra keresték az igazságosabb felügyelıket és lázadó szavakkal fenyegetése-ket kezdtek el kiabálni: azt tudniillik, hogy egyik vagy másik felügyelı meggyilkolásával vetnek véget szenvedéseiknek, vagy ha ezt nem tehetik, akkor otthagyják a bányákat és amilyen módon csak tudják, elpusztítják a bányaépítménye-ket. E zendülés alkalmával egyáltalán nem mulasztották el a lázadók, hogy Hellenbachot és tisztségviselıit is ne keressék. İ pedig szép szavakat mondott: kérlelt, figyelmeztetett és buzdított, sıt még azáltal is csillapította a lázongást, hogy

68 Körmöcbánya város történetében, ezen IV. kötet VIII. §-ában.

113

gabonát, húst és kenyeret osztott szét a zendülık között. Úgy járt el tehát, ahogyan a tisztében kellett: megígérte, hogy lesz majd arany- és ezüstpénz, s azt is, hogy gondja lesz majd az ellátás ügyére, csak törıdjenek a munkájukkal és ne engedjenek meg egy kis megszakítást sem. De se-mennyire sem tudta megengesztelni ıket ezekkel az ígére-tekkel: olyannyira, hogy azt hihetnénk, valamiféle ırület tört ki rajtuk.69 Mit is tehetett volna tehát Hellenbach, akit kö-rülvett a kétséges kimenetelő zendülés? Gyors hírvivıket küldött tehát Rákóczihoz és jelentést tett neki a lázadásból fakadó veszedelmekrıl. Rákóczi pedig egy pillanatot sem késlekedve parancsba adta Neümann kapitánynak, hogy egy válogatott csapat élén vonuljon a zendülık ellen, s ha más-képpen nem tudja, akkor erıszakot alkalmazva csendesítse le ama bányásztömeget. Amikor Neümann Windschachtra érkezett, fıbenjáró büntetésekkel ijesztette meg a lázadás szerzıit, a többi sokaságot pedig akasztófával fenyegette. És ekkor végre már nem a munkájuk értékét és nem az ellá-tásukat, hanem életüket és boldogságukat kellett a szemük elıtt tartaniuk a bányászoknak; elébe mentek tehát azoknak, akik fenyegették ıket és nagy ordítozással, rendetlen kiabá-

69 Negyvenezer mérı gabonát osztott ki saját magtáraiból ezekben a

nehéz idıkben Hellenbach báró a bányászok között, hogy a mérhe-

tetlen mennyiségő vágómarháról és a teli kemence kenyerekrıl ne is

beszéljünk. E férfiúnak a bányák megmentése tekintetében tanúsított

hathatós bölcsességét késıbb nemcsak kegyelmesen fogadta Károly

császár, hanem pénzt adván neki, vissza is térítette Hellenbachnak a

kiosztott gabona árát.

114

lással zajongani, majd pedig cselekedni kezdtek: puskákat sütöttek a fenyegetızı kapitány csapatára. De Neümann kapitány sem volt rest: ı is a zendülık tömegére szegeztette elıbb a csak lıporral megtöltött pisztolyokat, majd amikor látta, hogy ez semmit sem használ, megparancsolta, hogy süssék el azokat is, amelyek golyóval voltak megtöltve. Ek-kor néhányan meghaltak, nem kevesen megsebesültek, a többiek pedig fejvesztetten szétszaladtak arra, amerre csak a szerencséjük vezette ıket; ezeket késıbb alig vagy egyálta-lán nem, vagy csak igen nehezen lehetett megszokott mun-kájukhoz visszaparancsolni. Hellenbach rendkívüli módon fájlalta ezt a gyászos eseményt: azért, mert ennek lett a kö-vetkezménye, hogy míg korábban a bányászok az atyjuknak nevezték ıt, addig ezután nem haboztak zsarnoknak mon-dani, jóllehet nagyon törvénytisztelı és igazságszeretı férfiú volt és éppen ezért nem is annyira az ı akaratából, mint in-kább Rákóczi igen szigorú parancsára történt ama mészárlás. Azt állították nekem azok az emberek, akik bensıségesebb viszonyban álltak Hellenbach báróval, hogy soha nem tu-dott erre a gyászos eseményre másképpen visszagondolni, csak lelkének igen nagy fájdalmával. – Így van az, amikor valaki hamis emberek hamis tanácsai következtében lesz bőnössé.

115

116

XXV. §

Ezekben a zőrzavaros idıkben az a dolog tette nevezetessé Selmecbányát, amelyet most fogunk elmondani. A franciák elleni háborúval lefoglalt császár egy bármiféle módon bé-kességes Magyarországot kívánt. Sokáig hiábavaló volt azonban minden törekvése, míg végül a szövetségesek höchstädti gyızelme után, amelyet a franciák fölött arattak, helyt adott Rákóczi is a fegyverszüneti tárgyalásoknak: vagy azért, hogy valóban békét adjon az általa fellázított Magyar-országnak, vagy pedig inkább azért, hogy – amint az késıbb magukból az eseményekbıl kiderült – a békekötés segítsé-gével idıt nyerjen helyzetének a mind jobban és jobban va-ló megerısítése céljából. Így ír minderrıl Wagner: 70 „A höchstädti gyızelem után visszatért valamennyi mértékle-tesség a magyarokba és szeptember legutolsó napjától ok-tóber közepéig fegyvernyugvásra léptek, amely idı alatt a békekötésrıl folytak a tárgyalások. A tárgyalásra kijelölt hely Selmecbánya volt. A császár részérıl gróf Koháry, Seiller alkancellár, gróf Lamberg Zsigmond, Szécsényi György ka-locsai püspök és Szirmay ítélımester; az elégedetlenek ré-szérıl Bercsényi és Károlyi; az angolok és hollandok képvi-seletében Stapney követ voltak jelen. A császáriak a közke-gyelem megadása mellett rendkívül kedvezı és a magyar nemzet számára elfogadható feltételeket terjesztettek elı; a magyarok viszont szerénytelenül és elmondani is méltatlan

70 VIII. könyv, 760. lap.

117

módon követelıztek, makacsul kitartottak a legszélsısége-sebb dolgok mellett és nem akartak hallani sem a középút-ról, sem pedig a józan észrıl.” – Ezeket írja röviden Wag-ner. Nekünk azonban úgy tetszik, hogy részletesebben is beszéljünk mindezekrıl a dolgokról: részint azért, hogy ez-által is nevezetesebbé tegyük Selmec városát, részint pedig azért, hogy hadd tudja meg az utókor, milyen rossz szolgá-latot tettek Magyarországnak a haza amaz álorcás felszaba-dítói akkor, amikor elutasították a megbékélést. Szirmay István és Okolicsányi Pál munkálkodott sokáig azon, hogy igazságos törvényekbıl álljon végre össze a fegyverszünet. Ám semmi eredményt sem hozott ezeknek az igen szor-galmatos megbékéltetıknek a szüntelen való igyekezete. Csak abban az esetben akart tudniillik egyetérteni Rákóczi a fegyverszünettel, ha Heistert, aki akkor a császári haderı élén állott, lemondatják errıl a katonai tisztségrıl: ez a fér-fiú ugyanis még a háború törvényein túl is kemény és ke-gyetlen volt a hadifoglyokkal szemben, s ezért nagy és en-gesztelhetetlen győlöletet szerzett magának az egész nép elıtt. A császáriak nem is tagadhatták el Heister manliusi kegyetlenségő parancsait: úgy vélekedtek azonban, hogy szenvedélyességének és szigorának a mentségét abban kell keresni, hogy neki nem rendes katonasággal, hanem felkelı és lázadó néptömeggel volt dolga, amely ellen nem annyira a hadtudomány elıírásai szerint, hanem inkább a magyarok rendkívüli módon ravasz harcmodorának megfelelıen kel-lett hadakoznia. Ez kemény vádaskodásnak látszott nem-csak Rákóczival, hanem az egész magyar nemzettel szem-

118

ben. Azt akarták tehát, hogy hagyják el a rebellis (lázadó) és perduellio (felségárulás) kifejezéseket, s ha egyáltalán bőnükül lehet felróni nekik valamit, akkor a franciák szokása szerint és vétkük lényegébıl következıen nevezzék ıket maleconten-tinek (elégedetleneknek). A császár még ennek a makacs-ságnak is engedett, azért, hogy Magyarország lecsendesíté-sének és megbékéltetésének üdvös terve ne fusson zátonyra ilyesfajta kifejezéseken; nagyon bölcs elhatározással elren-delte tehát, hogy töröljék a szövegbıl a sérelmezett szavakat és egyszersmind igazságos békével vessenek véget a kölcsö-nös sértegetéseknek: így adták a Rákóczi-pártiaknak az „elé-gedetlenkedık” elnevezést. Ekkor végre ígéretet tettek a magyarok arra, hogy meg fogják hallgatni és át fogják gon-dolni a békekötésnek a császártól átveendı pontjait. Ezek a békepontok pedig a következıképpen hangzottak: „A csá-szár háromhavi idıszakot engedélyez, amely idıszak általá-ban az egész országra vonatkozik; ez alatt a három hónap alatt az elégedetlenkedık sem a Dunán inneni Magyaror-szágra, sem pedig arra a területre, amelyik a Morava és a Vág folyók között fekszik, nem teszik a lábukat; az ostrom alá vett városoktól egy mérföldnyi távolságra vonulnak visz-sza; a német katonaságnak szabad lesz továbbá felszerelé-sekbıl és emberekbıl annyi segedelmet vinni a várakba, amennyi szükségesnek látszik.” – Azt gondoltuk volna, hogy ezekkel a feltételekkel nem szegülnek szembe a ma-gyarok: fıleg azért nem, mert tudták, hogy már nem a kalo-csai püspök és nem Szirmay vagy Okolicsányi, hanem maga a császár foglalkozik komolyan a dologgal, Bruynincx pedig,

119

a hollandusoknak az udvarnál tartózkodó követe idejekorán jelentette Rákóczinak az egyezség lényegét – azonban telje-sen másként történt a dolog. Rákóczi és Bercsényi ugyanis, akik híveikkel együtt megrészegedtek a jó szerencsétıl, amely eddig melléjük szegıdött, s emellett még túlságosan is bíztak a franciák segítségében, sıt tudomással bírtak arról is, hogy a császár dolgai bizonytalanul alakultak Itáliában és Németországban, elfogadhatatlan feltételeket támasztottak: „Heister és Rabutin vonuljon vissza az ország határairól; a német katonaságot és a jezsuitákat távolítsák el valamennyi városból. A svéd és lengyel király legyen továbbá kezese és jótállója ezeknek az egyezményeknek.” – Nem történhetett tehát másképpen a dolog, csak úgy, hogy a magyarok pana-szaival megterhelve ugyan, de minden egyebet tekintve üres kézzel tért vissza Bruynincx Bécsbe. És már tökéletesen semmivé foszlott volna minden reménység, amelyet a béke-kötésbe vetettek, ha a császárnak a magyarokkal és magával Rákóczival szemben tanúsított új kegyelmessége nem tar-totta volna fenn azt. Részint ugyanis Szécsényi, részint Szirmay, részint pedig Visa, a neszterfehérvári püspök és pécsi prépost, valamint Okolicsányi, akiket a magyarok is kedveltek és gyanúsaknak sem találtak, utazgatott szakadat-lanul oda és vissza egyre csak újabb parancsolatokkal; míg végre ezek Rákóczit, amazok pedig Bercsényit – akiknek a szívébe belopózott a höchstädti gyızelem miatt való féle-lem – vették rá arra, hogy elfogadják a békekötés határoza-

120

tait. Már engedett volna Rákóczi, amidın vagy magától, vagy pedig követıinek a sugalmazására 71 vitát támasztott azzal a formulával kapcsolatban, amellyel az egész tárgyalás során mind szóban, mind pedig írásban akarta magát nevez-tetni. A bécsi udvar számára méltóságához – ha volt neki ilyen egyáltalán – elegendınek látszott, hogy az elégedetle-nek vezérének nevezzék. Rákóczi visszautasította a tanács-kozásnak ezt a határozatát: de nem azért, mintha nem akart volna nemzetének a vezére lenni, hanem inkább azért, mert akkor már Erdély fejedelmeként viselkedett; mindenek fe-lett vágyódott tehát arra, hogy ezt a szót is beírják a címei közé és ha ezt nem tették volna meg a császáriak, inkább félbe akarta szakítani a béketárgyalásokat, semmint hogy jo-gaiból bármit is elvegyenek. Elhárult azonban végül még ez az akadály is akkor, amikor Lipót császár oly nagy önmér-sékletet tanúsított, hogy semmit sem habozott egészen ad-dig engedni az emberi kevélység elıtt, amíg az vagy vissza nem tér a józan észhez, vagy pedig a megkötendı béke ha-tározatai alapján más méltóságokkal ki nem elégítik.

71 Egyesek azt akarják állítani, hogy a fegyverszüneti tárgyalások alatt

indult meg a perlekedés és ott vitáztak minderrıl; mi azonban úgy

hallottuk – és el is hisszük –, hogy azt megelızıen történt a dolog.

121

XXVI. §

Ennélfogva tehát szeptember havát jelölték ki a békekötés idıpontjául; de mivel az idı kevésnek látszott a császáriak számára ahhoz, hogy egy ilyen nagy vállalkozáshoz – mint hitték – elegendı legyen, kölcsönös megegyezés alapján mindkét fél számára az látszott jónak, hogy a határnapot egészen október közepéig meghosszabbítsák. Nem született azonban még megegyezés a békekötés helyszínérıl. A csá-szár a Bocskaival történt békekötés példájától indíttatván Bécset javasolta; az angol és hollandus közvetítık pedig Pozsonyt nevezték meg, azért, hogy hazai földön tanács-kozzanak a haza üdvérıl – Rákóczinak azonban egyik hely-szín sem tetszett: vagy azért, mert saját követeit féltette, hogy messze lesznek tıle, vagy pedig azért, mert kevélysé-gében úgy vélekedett, hogy még egy ilyen apró dologban is nála kell lennie a döntés jogának. A magyarok akaratából tehát – miután azt a császár sem utasította vissza – Selmec-bányát jelölték ki a békekötés helyszínéül. Gyors utazás után elıször Bruynincx, a hollandus követ érkezett meg ide, Selmecre, majd Stapney is, aki az angolok követe volt a csá-szárnál – az elıbbi október 5-én, az utóbbi október 6-án –; mindkettıjüket olyan nagy ünnepélyességgel fogadták, ami-lyen méltó volt az ilyen fontos közvetítık személyéhez. Itt tartózkodott ugyanis akkor már Selmecbányán a békekötés-sel megbízott Bercsényi Miklós, ez a ravasz és bőnös szán-dékaiban állhatatos ember, valamint a kisebb tehetségő, de harcias és a nemzetét nagyon szeretı Károlyi Sándor, to-

122

vábbá Jánoky Zsigmond, Rákóczi kancellárja és Ráday Pál, aki akkor titkár volt. Néhány nap telt el kölcsönös mulato-zások és hízelkedésekkel teli beszélgetések közepette, amíg végre megérkezhettek Selmecbányára a császári követek, akik eddig a menlevélre várakoztak Pozsonyban; a menleve-let október 7. napján kapták a kezükhöz Okolicsányi Pál se-gítségével és négy nappal késıbb már maguk is Selmecen voltak. Itt a megbecsülésnek mindazon jeleivel fogadták ıket, amelyek teljes joggal megillették a császár követeit. E követek pedig a következık voltak: Szécsényi György kalo-csai érsek, Koháry István, báró Seiller alkancellár, gróf Lamberg, valamint báró Szirmay István ítélımester. Az ér-kezésük utáni második napon indultak a tanácskozások helyszínére, amikor a béke megkötésére irányuló teljhatalmú megbízásukról biztosították Rákóczi párthíveit, ezek pedig a császáriakat. A császári követek voltak az elsık, akik bölcs beszédet tartván a tanácskozók elıtt, ékesszólóan kifejtették azokat a törvényeket, amelyek szem elıtt tartásával kell majd megkötni a békét. Azután a Rákóczi-pártiak is elıho-zakodtak az oly sokszor visszautasított feltételeikkel: ezek amennyire módfelett szokatlanok voltak, annyira pusztán csak azon okból fabrikálták ıket, hogy ne történjék meg a békekötés. Törvényszerzıknek gondolhatnánk ıket, nem pedig békeszerzıknek. Ezekbe a zátonyokba ütközött tehát bele a megbékélésnek az oly nagy erıfeszítéssel vállalt teljes ügye és ezeken szenvedett röviddel késıbb hajótörést is. Jóllehet ugyanis semmi egyebet nem cselekedtek sem a közvetítık, sem pedig a császár követei, csak azt, hogy a

123

magyarokat elfordítsák ama nevetséges követelésektıl és ál-láspontjaikat méltányosabbakká változtassák, oly nagy volt Bercsényi makacssága, hogy sem a törvényeknek, sem az igazságnak semmiféle érveitıl nem hagyta magát meglágyí-tani. S miközben ezeket a dolgokat tárgyalták Selmecbányán, megérkezett ide Thököly Imre követe is, aki a kincstárra szállott, százezer birodalmi tallér jövedelmő jószágokat kö-vetelte vissza keményen az ura számára: Thököly tudniillik Rákóczi kisebbik fiára, mint mostohafiától született unoká-jára hagyta örök jogon ezeket a jószágokat. Bercsényi egy ideig teljes erıvel támogatta ennek az alkalmatlan embernek a követelését, amelyet azonban nemcsak a császáriak nem hallgattak meg, hanem még az angol és hollandus követ is visszautasított: annál is inkább, mert nem Thökölynek, ha-nem Rákóczinak a császárral való megegyezésének és Ma-gyarország békéjének az ügyét vállalták magukra. Ily módon tehát november elsejénél tovább elhúzódván a béketárgya-lás, miután sem a császári követek, sem pedig az angol és hollandus közvetítık nem tudtak semmit sem elérni, s újabb sérelmekre adván alkalmat, saját nagy kárvallásukra a magyarok megszakították azt. És ekkor mi mást is tehettek volna a követek? Miután az elızı napon maga Bercsényi is eltávozott, november 6-án dolguk végezetlenül, de legalább sértetlenül visszatértek Pozsonyba, majd onnét tovább utazván Bécsbe, jelentették a császárnak a sikertelen ügyet; Rákóczi pedig eközben – hiszen mindenki tudja, mekkora nagyravágyás élt benne és híveiben – november 12-én ost-rom alá vette Érsekújvárt és árulás révén rövidesen el is

124

foglalta azt. – Ezek a balsikerő, Magyarország számára pe-dig, amint azt látni fogjuk, éppenséggel veszedelmes kime-netelő dolgok történtek tehát akkor Selmecbányán.

XXVII. §

Négy esztendı telt el ezután, míg végre – miután Rákóczit Trencsény mellett legyızték – Selmecbányát visszaszerez-hették a császáriak az ellenség hatalma alól. Hıseposzt kel-lene írnunk, ha fel akarnánk sorolni mindazokat a szenve-déseket, amelyekkel a Rákóczi-pártiak uralma gyötörte meg a várost. Hogy nem pusztult el teljesen Selmecbánya, azt Hellenbach bölcsessége, s ami még sokkal többet ért Rákó-czi elıtt, a tekintélye tette. Jóllehet az a zendülés, amelyrıl már szóltunk, elıvigyázatosabbá tette ıt, azért semmire sem vigyázott nagyobb gondossággal, mint arra, hogy a bányák építményei és a hozzájuk tartozó gépezetek ne menjenek tönkre, hogy a meghatározott helyeken folyamatos legyen a munka és hogy semmi olyan dolog ne történjék, amibıl bármiféle károkat is szenvedhetnének a bányák. Ezért is lett késıbb szerencsétlen a sorsa: amikor ugyanis a magyarok elmenekültek innét és Löffelholtz Érsekújvár meghiúsult ostroma után, már az 1708. esztendı szeptemberében a bá-nyavárosok felé vezényelte a hadsereget, arra kényszerült, hogy kövesse Rákóczit. Távollétében pedig megtalálták és a kincstár számára elkobozták a javait, amelyeket a bányák sö-tét járataiban rejtett el; s ennek az azelıtt oly gazdag em-bernek a kincseit annyira eltékozolták, hogy akkor sem tud-

125

ta visszaszerezni azokat, miután visszatért, jóllehet mindent megtett annak érdekében és a birtokait vissza is szerezte. – Eközben szépen és mindenki megelégedésére ismét felvi-rágzott a város és felvirágoztak a mind a császár, mind pe-dig a polgárok bányái, amelyeket – minthogy azok ismét a fennhatósága alá kerültek – viszontláthatott Ludwig Albert de Thavonat báró, a bányaügyek fıfelügyelıje. És még in-kább jóra fordulhatott volna a város és a bányák sorsa, ha egy heves pestisjárvány – amely az 1710. esztendıben dü-höngött – nem apasztja le a polgárok számát és nem sújtja különösen a bányamunkásokat: úgy hallottuk, hogy a holt-testek száma meghaladta a hatezret. Egészen bizonyos, hogy emiatt nagy károkat szenvedtek mind a hatalmas bá-nyaépítmények, mind pedig a bányavágatok, hiszen kevesen maradtak, akik helyreállíthatták volna a tárnákat és az akná-kat, vagy akik felkutathatták volna a teléreket. Így állottak tehát a selmecbányaiak dolgai, amidın – nem lévén még békesség az egész Magyarországon – úgy látszott, hogy a legkegyelmesebb I. József császár és király korai halála új veszedelmeket jövendöl az egész országban és a bányászat ügyeiben is. És bizonyosan vissza is tértek volna ezek a mi-napi veszedelmek, ha az akkor Spanyolországért küzdı III. Károly király egy kitőnı rendelkezést hozva nem legkedve-sebb édesanyjára, Eleonóra császárnéra bízza országainak, s közöttük Magyarországnak is a kormányzását. A bányavá-rosokkal szemben tanúsított jóindulatának nem egy emléke fennmaradt: ezekkel akarta ı részint a jogtalanságoktól megvédelmezni, részint pedig fiának, aki a legközelebbi jö-

126

vendıben király lesz, a kegyelmérıl biztosítani a bányavá-rosokat. Károly pedig amint Spanyolországból visszatért és már mint a szent római birodalom császára, az 1712. esz-tendıben kezébe vette Magyarország jogarát, kiválóan be is biztosította a bányavárosoknak és köztük Selmecnek a fennmaradását. Túl azon ugyanis, hogy jóváhagyta Eleonóra császárné valamennyi felséges intézkedését, amelyekkel ko-rábban gondoskodott a bányákról, még arra is gondot for-dított, hogy az urburáriusokat részint megerısítse korábbi jogaikban, részint pedig újabb jogok megadásával késztesse ıket a bányáknak gondos és annál is szorgalmatosabb mő-velésére, mennél nagyobbak voltak azok a károk, amelyek-kel a Rákóczi-féle felkelés sújtotta a királyi kincstárt. Ezek-nek az igazságos rendelkezéseknek engedelmeskedett Tha-vonat fıfelügyelı is és rövid idın belül annyira helyreállított mindent, hogy a bányászok könnyen elfeledhették mind-azokat a jogtalanságokat, amelyeket el kellett szenvedniük. Azután Thavonatot, aki oly serényen tevékenykedett ebben az ügyben és akit az öregség és a jól végzett munkának a di-csısége megterhelt, elragadta a halál; s hogy ebbıl ne szár-mazzék semmi kára Selmecbányának, a császár által felha-talmazott küldöttek érkeztek a városba, azzal a megbízatás-sal, hogy olyan alaposan, amennyire csak tudják, ismerjék meg a bányák állapotát és azt, hogy hogyan viselik a gond-jukat; ismerjék meg továbbá a munkásokat és azok felügye-lıit; tapasztalják ki tökéletesen, hogy milyen módon lehet nagyobbá tenni a jövedelmeket; s hogy mindezeknek a dol-goknak a véghezvitelére mi kívántatott volna meg már ed-

127

dig is és milyen rendelkezéseket kell majd hozni ezután? Hosszú idın keresztül és nagy igyekezettel végezték a dol-gukat a kiküldöttek, de alig valami egyéb haszonnal, mint azzal, hogy megértette a császár: ismét új fıfelügyelıt kell kineveznie a bányaügyek irányítására, mégpedig egy olyan embert, aki maga is jártas a bányászatban és szereti is azt, továbbá képes az urburáriusokat iparkodásra serkenteni és ha dolgoznak, képes ıket józan értelemmel és nem törvény-telen cselekedetekkel irányítani. Joseph Andreas Wenzel de Sternbach bárót küldte tehát ebbe a tartományba, miután elszólította Tirolból, a saját bányái mellıl, s ı engedelmes-kedett is a parancsolatnak és amaz egész idı alatt, amíg hi-vatalában volt, olyan kiválóan mőködött, hogy a császár sem kívánhatott volna nála szorgalmatosabb tisztségviselıt, de az urburáriusok sem jobbat. Megfigyelték vele kapcso-latban, hogy szinte soha máskor nem dolgozott lelkesebben az urburáriusoknak az egyébként is fáradhatatlan rendje sem a régi bányák mővelésében, sem pedig az újak felkuta-tásában: ennyire tudta ı irányítani arra, amerre csak akarta az embereket, egyeseket azzal, hogy feltárta elıttük a jöve-delmek reményét, másokat pedig azzal, hogy hivatalának sú-lyával kényszerítette ıket. Megirigyelte azonban a végzet ezt a férfiút, aki oly igen szorgalmatosan dolgozott a hazai bá-nyászat ügyében, amikor virágzó férfikorában felváltotta életét a halállal: elvitték ıt azok a betegségek, amelyeket a túlságosan sok munka következtében szerzett, hiszen még azon felül is magára vállalta a munkákat, ahogy azt kellett volna. De olyan nagy volt a császár bölcsessége, hogy erıt

128

vett még ennek az igen kiváló férfiúnak a halálán is: lett te-hát miért örvendeznie Selmecbányának is. Amikor ugyanis elıbb mint megbízottat, azután pedig mint a bányaügyek fıfelügyelıjét ide rendelte Johann Mitrowsky bárót, azáltal mindent megtett, ami szükségesnek vagy kellınek látszott a munkálatok megújítása, az urburáriusokban a kutatás szen-vedélyének a megerısítése, a bányák jövedelmének a gyara-pítása és minden embernek a becsületben való megtartása szempontjából. Így legyen!

XXVIII. §

Eddig a város történetérıl beszéltünk; a továbbiakban pe-dig a lakosokat, a bányák állapotát és felügyelıit, továbbá a középületeket és a magánházakat kell sorra vennünk. Sel-mecbánya régi lakosairól és azoknak az ideköltözésérıl fen-tebb72 már szóltunk: az van tehát most hátra, hogy a maiak-ról is beszéljünk. Ezek tudniillik manapság is németek, de vannak közöttük szlávok is, ámde jóval kevesebben. A né-metek nyelve igen közel állna a szász dialektus szépségéhez, ha az Ausztriából és Tirolból ide bevándorolt jövevények-nek a nyelvhasználata és annak utánzása következtében már korábban magába nem szívott volna valamit, ami idegen a szász beszédmód bájától. Túl azon ugyanis, hogy a köznép mintegy mérsékeli a kiejtést, ezenfelül még meg is csonkítja a szavakat és azt mondja: Vate, Mutte, ahelyett, hogy Vater,

72 Az V. és VI. §§-ban.

129

Mutter – hogy az egész, a selmecbányaiak számára saját, de az idegenek füle számára durva és csúnya beszédmódról hallgassunk. Ám azok, akik nemesebb helyen születtek és jobb neveltetésben részesültek, mőveltebb beszéddel élnek és nem idegenkednek az ékes szász beszédmódtól, ha elte-kintünk fıleg a kényesebb nık esetében megfigyelhetı hangsúlybeli különbségektıl. Akik pedig Németországot is meglátogatták, azoknak a beszédében minden más megvan: akár írniuk kell ugyanis, akár beszédet szerkeszteniük, min-dent el tudnak mondani úgy, ahogyan azt a dolog megkí-vánja, vagyis nem kevésbé ékesszólóan, mint amilyen gaz-dagon. Nyelvüknek eme szépségét díszes erkölcsök ékesítik, amelyekre tisztességes és a fáradalmak elviselésére teremtett természetük vigyáz. Erkölcseiket a mi Richterünk írta le szépen. 73 „A hányavetiségnek, a hamiskás tekintetnek, a csalárd hízelkedéseknek nem hagynak helyet, hanem mind-annyiuknak komoly a gondolkodásmódja, csak a szők és igen nehezen járható bányavágatokkal törıdnek, gyémánt-hoz hasonlóan kemény emberek és bölcs gondjaik vannak. Erkölcseik, jóllehet az itteni lakosok nagymértékben külön-böznek egymástól, pontosan megfelelnek a vidéknek. Mind-annyian erısen kötve vannak ugyanis a munkájukhoz és nem szerzik meg másképpen annak biztos jutalmát, csak verejtékük árán. Az ilyen nyomorúságos életben pedig még a vad és zabolátlan emberek is megszelídülnek és ékes be-szédőekké, emberségesekké lesznek. Innét származik az

73 A Meletema, stb. címő kéziratos munkájában, a XXIII. §-ban.

130

igen gyakran idelátogató vendégekkel szemben való jóindu-latuk, valamint haragos homlokuknak és hasonlóképpen ha-ragos indulataiknak a minden dologgal szemben való általá-nos türelmetlensége. Nem érinti és nem gyötri ıket az azon dolgok utáni vágy, amelyek a városon kívül történnek; csak-is arról szoktak gondolkodni, vitatkozni, beszélgetni, abban kételkednek és gyönyörködnek, azt gyászolják és remélik, amit a városon belül terjengı és körbejáró közhír hoz ma-gával. Állandóan és éjjel-nappal velük vannak a bányászattal kapcsolatos gondok. Ilyen és nem másféle beszélgetésekkel szokták az új hírek után vágyódókat tanítani; illik hozzájuk, hogy fáradhatatlanok és mihelyt a munkából hazatérnek, otthon rögvest új foglalatosságokba kezdenek. Örökké csak azt lehet hallani, hogy a veszedelmekrıl, a vigasztaló re-ménységrıl, az igen kemény szikláknak a részben meghasa-dozott teléreirıl, a telérek közötti földrıl, a jelzéseket adó bányamanókról és még hatszáz más efféle dologról mesél-nek. E tulajdonságaik késztetik arra azokat, akik csodálják ıket, hogy dicsıítı költeményeket írjanak róluk. Ebbıl a természetbıl fakad továbbá, hogy az elme születı képzetei különféle módon hatnak a bányászokra és alakítják ıket: egyesek közülük vidámak, mások ellenben kicsit szomorúak vagy aggodalmaskodók és búslakodók, nem ritkán pedig olyan sápadtak, mintha csak Triphón barlangjából léptek volna elı – mintha csak maga az elszáradás sorvasztotta volna el ıket. Egyesek megfigyelték, hogy a mieink közül mintegy magukról megfeledkezve lehajtott fejjel, maguk elé meredve járkálnak, úgy, mintha egy elıttük lévı földalatti

131

pincére figyelnének erısen, vagy mintha azon igyekeznének, hogy még a szabad ég alatt is az elıttük heverı sziklákat ke-rülgessék. E szokás hatalmából következik az, hogy jól em-lékeznek mindenkire, akiktıl sértéseket vagy sebeket kaptak. És általában erre kell visszavezetni azt is, hogy győlölködés és rágalmazás szokta elemészteni dicsıségük hírét. A mér-ges kigızölgések és a herkulesi munkák következtében egyébként elgyötörtek lévén, amikor a szılı nedője melen-geti ıket, messze kell, hogy legyenek azoktól, akik semmit-tevésben élik le a boldogan növekvı szılıtı alatt az életü-ket, megrészegülve annak édességétıl, fejükön koszorút és kezükben bacchusi botot viselve.” – Ezeket írja tehát ı és ismerjük el, nem kevésbé okosan, mint amennyire híven a valósághoz.

XXIX. §

Másutt már elmondottuk, hogy a természet különbözıkép-pen alakította ki a bányavárosok polgárait: és lehetetlen, hogy ne ebbıl származzék a testalkat és a tulajdonságok, valamint a vérmérséklet különbözısége. A körmöcbányaiak vérmérséklete (távol legyen a mondottaktól a gyalázkodás) szangvinikus-flegmatikus, a besztercebányaiaké szangvini-kus-melankolikus, a selmecbányaiaké pedig kolerikus-szang-vinikus. Hogy az ilyesfajta vérmérsékletek mit jelentenek a halandó emberek erkölcsei tekintetében, azt jól tudják azok, akiknek megadatott, hogy behatóbban és az egyes vérmér-sékletekkel összhangban vizsgálják az emberek erkölcseit és

132

tulajdonságait. Nincs most semmi szükség arra, hogy újra foglalkozzunk a körmöcbányaiakkal és a besztercebányaiak-kal. A selmeciek számára pedig természetüknek eme mér-sékletébıl egyfajta állhatatos jellem adatott, amely nemcsak arra teszi alkalmatossá ıket, hogy belefogjanak a nehéz dol-gokba, hanem arra is, hogy teljesen véghezvigyék és be is fejezzék azokat. Ebbıl fakad aztán, hogy könnyen, de egy-általán nem értelem nélkül reménykednek, sıt hisznek a gazdagságban és a számukra nagyon is megfelelı életben. Ezt a kényszert követik ık kiválóan a bányák mővelésében is, és minden cselekedetükkel eszerint élnek. És bizony még akkor sem távolodnak el a legjobb eredmények reményétıl, amikor a legjobban haragszik reájuk Plutus, vagyis kimerül-tek a telérek. Ilyenkor azonban a szomorúság előzése céljá-ból szeretik egymást kölcsönösen vigasztalni és részint vi-dám mulatozásokban, részint pedig mulatságos beszélgeté-sekben keresnek valami védekezést. Hozzáveszik az öröm-höz Bacchus atyát is: egyszer a házak ebédlıiben, másszor pedig kinn, a kerti lugasokban – ahogyan az évszakok rend-je hozza magával – lakomáznak, nemcsak vidáman és viga-dozva, hanem szépen és nagy hozzákészülıdéssel is. Ami-kor még a bányák megfeleltek a várakozásoknak, megtör-tént, hogy a városban vagy az elıvárosban nem egy ház asz-talai mellett folyt a mulatozás: úgy hallatszott mindenfelé a kürtök, fuvolák és hegedők, dobok hangja, mintha egymás-sal vetélkednének a hangszerek. Az akkor még boldog völ-gyek tehát és az itt is, ott is elszórt szép virágoskertek zeng-tek az éneklı embereknek a sokféle hangjától és a zajongá-

133

sától. Az idegen utazók csodálatosnak látták a dolgot és olyannak, ami illett ama saturnusi aranykornak a gazdagsá-gához. Legelsısorban az utasembereket fogadták ugyanis nemcsak pompázatosan, hanem jóakaratuknak a megszám-lálhatatlan bizonyítékaival, tolongva és mintegy mulatságo-kat rendezve. Meg kell hallgatni Tolliust,74 aki hosszasan beszél a selmecbányaiaknak errıl az ékes nyájasságáról: „Ehhez a gyönyörőséghez” (amelyet tudniillik a megszem-lélt bányagazdaságból merített) „egy másik is járult, amely nem is annyira az ételek miatt – ámbátor ezen és a rákövet-kezı napon is rendkívül bıségesen hordták ezeket az aszta-lokra –, mint inkább a vendéglátók vidám és nyájas hajlan-dósága miatt rendkívüli módon tetszett.” – És ismét: „Ami-kor feljöttem a bányából ezeknek a zsákmányoknak örven-dezve” (ezek a bányászok ajándékai voltak, amelyekkel megtisztelték ıt), „úgy gondolták azok, akiknek azt Glau-schinck, a sáfár feladatukul adta, hogy egy másfajta gyönyö-rőséggel is megörvendeztetnek. Egy igen bıséges ebédet szolgáltak fel tehát, amelybıl nem hiányzott a boldogság adományozója, Bacchus sem; de még ennél is sokkal pom-pázatosabb és kitőnıbb volt az az ebéd, amellyel a követke-zı napon fogadott engem a házánál Glauschinck, olyannyi-ra, hogy elcsodálkoztam: honnét tudott ennyi friss ételt ösz-szeszedni ezekben a bányavárosokban? Nagyobb részben azonban és inkább ennek a rendkívül emberséges és min-den tekintetben választékos férfiúnak az igaz lelkesedését

74 V. úti levelében, a 160. lapon.

134

éreztem és a legkevésbé sem valamiféle hamis nyájaskodás bıséges kimutatását.” – És bizony még a mai napig is a selmecbányaiak dicséretére kell mondani azt, hogy a jeles emberségnek minden fajtájával elhalmozzák azokat, akik idegen földrıl érkeznek ide. Gyakran megtörténik tudniillik akkor, amikor békességben él Magyarország, hogy még a tengeren túli országokból is – Angliából, Svédországból, Dániából, hogy Németországot ne is említsem – érkeznek ide, a bányavárosokba tanult utazók, akik szeretik a bányá-szatot. Ezeknek akár a tanításában, akár pedig a vidám és bıséges lakomákkal való, nyájas fogadásában mindent meg-tesznek a selmecbányaiak, s még többféle ércdarabokat is ajándékoznak nekik, hogy még majd otthon is legyen valami, amirıl az emlékezetükbe idézhetik vendéglátóiknak a jóin-dulatát. Mivel ezek a dolgok valóban így történnek, én egy-általán nem félek reménykedni abban, hogy hőséggel és szí-ves indulattal vannak Selmecbánya iránt mindazok az uta-zók, akik valaha is megfordultak itt. Tollius is dicséri ké-sıbb részint általában a bányaügy valamennyi felügyelıjé-nek, részint pedig másoknak is az iránta tanúsított jóindula-tát: például Rauscherét, Pillárik Istvánét, a lutheránusok lel-kipásztoráét és ennek András nevezető testvéréét, továbbá a bányafelügyelı Gruberét, az aranyválató Seidsét, Hellen-bachét – aki akkor orvosdoktor volt itt –, valamint Reüterét és másokét. „Így tehát – írja75 – alig vagy szinte egyáltalán nem tudtam elszakadni barátaimtól és eltávozni Selmecrıl,

75 Ugyanott, a 169. lapon.

135

annyira megragadott engem nyájas emberségük és a bá-nyákban felfedezendı dolgok édessége.”

XXX. §

Ilyen tehát a selmeciek természete: arra van tudniillik te-remtve, hogy teljes erıvel törekedjék mindenre, ami ékes és tisztességes. A családok között kevés olyan van, amely a nagyatyák vagy az ısök nevével tudna dicsekedni; ez a ma-gyarországi városok általános sorsának a következménye. Azért azonban nem mondhatjuk különbségtétel nélkül vala-mennyiüket új embereknek: vagy azért, mert még azelıtt, hogy Magyarországra beköltöztek volna, nemesekké tették ıket címeik és érdemeik, vagy pedig azért, mert ama jeles cselekedetek, amelyeket már ezekben a völgyekben vittek véghez, egyenlıvé tették ıket bármelyik, még a legısibbek közül való családdal is. Kis számuknak az okát könnyő megmagyarázni. A régi szászok ugyanis, akik elsıként kezd-tek ezeken a területeken fémeket bányászni, az idegen ég alatt lassanként kihaltak, s jóllehet utódaik fennmaradtak, mégis, mivel a vidéket részint a külsı ellenségnek, részint pedig az ország lakóinak a nyughatatlankodása állandóan háborgatta és ık nem tudták megszokni a veszedelmeket, vagy visszavándoroltak a hazájukba övéikhez, vagy pedig megtörtek a szerencsétlenségek során, mielıtt még nemzet-ségüket – mint valamiféle erısebb szılıvesszıt – képesek lettek volna tovább szaporítani. S ezekben az esetekben nem ritkán megtörtént, hogy ama bevándorlók után mások

136

következtek, akik már teljesen elfeledték elıdeik emlékét az ilyen módon újjáalakult településeken. Nem voltak tehát képesek gyökeret verni a családok: mégpedig azért nem, mert elıbb kihaltak, mintsem vagy saját felvirágzásuk révén, vagy pedig rokoni kapcsolatok által megerısödtek volna. Nem tudom, vajon oda kell-e figyelni azoknak a szóbeszé-dére, akik a bányászcsaládok e rövid ideig tartó megmaradá-sának az okát magában az életmódban keresik és úgy gon-dolják, hogy meg is találják benne? Azt mondják tudniillik ezek az emberek, hogy amiképpen a bányák jövedelmébıl származó kincsek elfolytak és ritkán maradtak meg sokáig, vagyis származtak át az örökösök harmadik nemzedékére, éppen úgy a családok is kihaltak akkor, amikor a majdani sok és kései utódban reménykedtek. Én nem bocsátkozom vitába mindezzel kapcsolatban. Sohasem hiányoztak ugyan-is, még a mi korunkig tartó zőrzavaros idıkben sem az olyan selmeci nevek, amelyek ne szereztek volna a városnak is díszt, valamint a bányáknak is kiváló fejlıdést és ékessé-get. Ezek az emberek nagyon gyakran kiérdemelték, hogy vagy a császár sorolja be ıket udvari emberei közé, vagy a nemesek, sıt mágnások soraiba kerüljenek, vagy pedig bı-séges adományokat nyerjenek; némelyek követségbe való já-rásokkal, némelyek pedig különféle és nehéz ügyek elintézé-sével jutottak így elıre. Soroljuk fel most ama régi neveket, amelyeknek híre az utóbbi három évszázadon keresztül egé-szen a mi korunkig terjed. Érdemeik alapján ezek közé ve-hetjük Cerendel Györgyöt, Resel Erazmust, Prenner Jánost, Sal Jánost és Mihályt, Sicel Mihályt, Rubigall Pát – aki az

137

1610. esztendıben királyoknak volt a követe – és a fiát, Tó-dort, Moldner Jeromost, Slaher Quirint, Kunzot, Schall Konrádot, Weltzer Zsigmondot, a Nadlereket, a Lorbereket, a Rittmüllereket, a Fichtereket, a Frischowitzokat, a Bauereket, a Keysereket, a Reütereket, az Ehrenreütereket, a Hainrichokat, a Limpachokat, a Wengereket, a Lansékat, a Hohenbergereket, az Armbrustereket, az Újfalusyakat, a Jánokyakat, a Schmideggeket, a Zwittingereket és a többie-ket. Elhinni is nehéz, hogy ezek a családok összességükben és külön-külön is mennyi érdemet szereztek a selmeci bá-nyákkal kapcsolatban. Egyazon idıszak alatt tudniillik és megszakítás nélkül, hatalmas költségek ráfordításával mő-veltek ezek hetven bányát – mint például a Reüterek és a Sicelek –, vagy százkilencvenet – mint például a Moldnerek és a Slaherek –, vagy kétszázat és még többet is. Ahány név volt, csaknem ugyanannyi bányatársaság is alakult, amelyek-nek saját levéltáraik voltak; ezeket a levéltárakat a németek Schreibstubennek nevezték. A bányatársaságok közül még ma is a legkiválóbb hírnevet érdemli a Prenner-, a Sal-, a Schal-ler-, a Weltzer-, az Oeder-, a Kunz- és a Sicel-féle társaság. Óh, bárcsak lennének mostanában is olyanok, akik eredmé-nyesen tudnának vagy akarnának vetekedni ezekkel az oly dicsı nevekkel és oly hatalmas törekvésekkel! A bányajogok alapján, amelyeket betartanak, talán ezek közé lehet sorolni Montecuccoli grófot, Rottal és Hellenbach bárókat, s mos-tanság a Spilenbergeket, mint saját korszakunk kiváló dísze-it. És ıket kell azok közé az elöljárók közé is sorolni, akik igen dicséretre méltó módon tudják összeházasítani a bá-

138

nyászati tudományok mővelését más tudományokéval. Az ı, valamint a hozzájuk hasonló emberek tulajdonságairól Tol-liust76 kell meghallgatnunk. „A lakosok természete – mond-ja – minden emberségre hajlandó és rendkívüli módon ki van mővelve a legértékesebb tudományokban és mestersé-gekben. De közülük is – úgy tapasztaltam – Hellenbach or-vosdoktor a legkiválóbb férfiú, aki messze a leggazdagabb ezüstérceket mutatta meg nekem. Továbbá Rauscher János Kristófnak, ennek a mindkét jogban jártas és teljesen a ba-rátságra teremtett férfiúnak az igen szép és várakozáson fe-lüli mőveltsége hozott számomra igen sok gyönyörőséget, már csak érdeklıdésünknek hasonló volta miatt is.” – Már a régi és elmúlt idıkben is szokásban volt tudniillik a selmec-bányaiaknál, hogy az itteni ifjakat idegen országokba küld-jék részint a hasznos tudományok elsajátítása céljából, ré-szint pedig azért, hogy tüzetesen megismerjék Németország bányáit, s hogy beszámoljanak itthon az ércek olvasztásának, válatásának és öntésének ottani módszereirıl. Sohasem volt tehát híján Selmecbánya a kimővelt emberfıknek, s ez a tény magát Tolliust is csodálattal töltötte el. „Legközelebb hozzá” – ezen az emberen Glauschinket érti – „az irántam való jótétemények és a kitőnı emberség tekintetében Rau-scher állott, aki igen sok és válogatottan szép arany- és ezüstérc darabkákkal, valamint más, ritkább ásványokkal ajándékozott meg engem, nemcsak akkor, amikor megláto-gattam otthonában, hanem még a szálláshelyemre is sok

76 Az oly sokszor idézett levelében, a 152. oldalon.

139

ilyesmit átküldött néha, továbbá aki minden szempontból okos és a bölcsészeti tudományok összes szépségében bı-velkedı beszélgetésekkel üdített fel, hogy ne mondjam: tett okosabbá engemet. Bizony, engemet, aki azt gondoltam, hogy ezen a vidéken csak igen keveset fogok látni, sok író-val kapcsolatban – régiekkel és újakkal egyaránt – sok min-denre megtanított: láttam például Thomasiusnak a De pla-gio litterario címő munkáját, a Placciusnak a De scriptis cí-mő könyvéhez írott, nem megvetendı toldalékot, valamint a Tabula Chorographica Regni Hungariae címő munkát, amely sokkal pontosabb és kiválóbb annál, amelyet Hartung adott ki már korábban Bécsben. Írtam ezzel a dologgal kap-csolatban hollandiai barátaimnak is és nem kételkedem ab-ban, hogy ezt a mővet közölni fogják a hozzája írott kiegé-szítésekkel együtt, úgy, ahogyan azt ama nagyon mővelt fér-fiú megígérte: hiszen rendkívül méltánytalan dolog lenne, ha egy ekkora munka hosszú idın keresztül sem látna napvilá-got.” – Ezeket írta ı: tudniillik „habitarunt Dii quoque sil-vas”, vagyis az erdıkben is laknak istenek. S mindez való-ban így is van: Rauscher csodával határos módon mővelt volt és egy olyan férfiú, aki minden idejét, ami a közhivata-lából fakadó elfoglaltságok után fennmaradt, a tudományok mővelésére, jövedelmeit pedig a legjobb könyvek megvásár-lására fordította. Mivel pedig – ahogyan ı maga mondta – „akadályoztatás nélkül”, vagyis nıtlen emberként élt, a Mú-zsákat nemcsak úgy tudta társaságába fogadni, hogy nem

140

kellett tartania attól, hogy valakit megbánt, 77 hanem úgy tudta mővelni a tudományokat, hogy kétségessé tette: vajon ı a méltóbb-e a Múzsákhoz, vagy pedig a Múzsák Rau-scherhez? Ez a Rauscher hátrahagyott egy könyvtárat, amely nemcsak a nagyságát tekintve volt jeles, hanem a tu-dományok minden válfaját mővelı, válogatott szerzıket is kiválóan bemutatta. A könyvek lapjainak a margójára ı ma-ga írt jegyzeteket, amelyek részint nagyon bölcsek voltak, részint pedig igen megnövelték a könyvek értékét. Nem tu-dom nem fájlalni azt, hogy örököseire jutott a könyveknek eme kincstára és az igen értékes jegyzetanyag, amelyet szer-teágazó mőveltségével ı maga írt: az örökösök ugyanis, amennyire idegen volt tılük a mőveltség, annyira gondatla-nul bántak ezzel a hatalmas kinccsel. Azok a könyvek tehát, amelyek különféleképpen szerteszóródtak az örökösök kö-zött, csaknem teljesen el is vesztek; azok a kéziratok pedig, amelyeket saját kezével írt Raucher,78 vagy összerohadtak a

77 Nem ritka dolog ugyanis, hogy a tudós emberek feleségei neheztelni

szoktak férjeikre, ha azok túlságosan elmerülnek a tanulmányaikban,

vagy ha olyan sokat költenek könyvekre, ami már több, mint az asz-

szonyok akarata engedné. Erre vonatkozik Iuvenalisnak ama helye:

„nihil haec si nolet emetur”, vagyis ha nem akar, semmit sem vásárol

meg (VI. szatíra, 213. sor, de olvasd végig az egészet).

78 A jószerencse a kezünkhöz juttatott némely ilyen töredéket, s ezek-

bıl is bizonyosságot szereztünk szokatlan mőveltségérıl és fáradha-

tatlan szorgalmáról, amit meg is bámultunk és tisztelünk is mindany-

nyiszor, ahányszor csak a szemünk elé került ennek a férfiúnak a tu-

lajdonunkban lévı, igen szépen megfestett arcképe. Kövér ember

141

nemtörıdöm módon való kezeléstıl, vagy pedig szétszag-gatva – óh, gaztett! – mocskos dolgokra használták fel azo-kat. – Menjetek most, Múzsák, s ha van bennetek valami érzés, sirassátok meg ıt, aki csakis a tiétek volt! Bizony, mi sem tudtunk hallgatni – hiszen vétek lett volna – errıl a fér-fiúról, aki méltó az örök emlékezetre. Óh, bárcsak több Rauscherrel kedveskedne nekünk a sors!

XXXI. §

Ennyit az elıkelıbb emberekrıl. A selmecbányai lakosok egyéb tömegeit pedig három részre szokták felosztani: az urburáriusokra tudniillik, továbbá a polgárokra és a bánya-munkásokra. A polgárokról nincs túlságosan sok mondani-valónk: ezek mesterségeket őznek és kereskedéssel foglal-koznak, hasonlóan valamennyi más város lakosaihoz. Az urburáriusoknak79 a becsülete a legkiválóbb, mégpedig an-nál nagyobb, mennél több iparkodással, hajlandósággal és befektetésekkel fordítanak gondot a bányák mővelésére. Sa-ját jogaik és törvényeik vannak, amelyeket a régi királyoktól nyertek és amelyekre mind a mai napig a lehetı legnagyobb gonddal és alapossággal vigyáznak. S bizony maga a dolog követeli meg, hogy ezeknek a kemény és a köz számára

volt ı, még azon túl is, ami ülı életmódjából következett volna, de a

tekintete mindent visszaadott abból, hogy milyen volt a lelkialkata.

79 A szó eredetérıl már beszéltünk Körmöcbánya város történetében, a

IX. §-ban.

142

hasznos munkában dolgozó embereknek a számára ne csu-pán biztonságos legyen minden, hanem még mentességek-kel is fel legyenek ruházva, amely mentességeket senki sem sérthet meg, hacsak nem akar törvényszegı lenni. Ebbe a legnagyobb tekintélyő rendbe mindenkit felvesznek, akinek a számára gyönyörőségül szolgál a föld mélyeit kutatni és aki mind a remény, mind pedig a befektetés bizonytalansá-gát vállalja; de csak bizonyos törvények alapján, amely tör-vényeket a bányajogi törvénykönyv80 tartalmazza. Tetszik nekünk a mi Richterünknek az urburáriusokról írott rövid összefoglalása; éppen ezért közöljük itt ezt, bár lerövidítve. „Az urburáriusok neve – írja –, jóllehet nem teljességgel egyedülálló elnevezés minálunk, legelsısorban mégis a sel-mecbányaiaknál él és úgy szokott történni, hogy amikor másutt a bányavárosokban ismeretlen, akkor latinul adomá-nyozzák azt a városnak. Maguktól az urburáriusoktól meg-kívántatik, hogy mindenre gondjuk legyen: arra vannak tud-niillik kényszerítve, hogy minden egyes dolgot, ami csak kapcsolatban van a fémek bányászatával, a legszigorúbb törvények szerint kivizsgáljanak és az azokban foglalt elı-

80 Németül: die Berg-Ordnung. Mivel ezt Miksa császár, Magyarország

királya újította meg, azért die Neüe, vagyis Maximilianische Berg-

Ordnungnak is nevezik, „mit der Cremnitzerischen und Schemnitze-

rischen Erlaüterung”, vagyis körmöcbányai és selmecbányai magya-

rázatokkal. Ezt a kódexet, vagyis bányatörvénykönyvet a király kö-

zönséges parancsára az 1571. esztendıben vezették be; azelıtt pedig

részint a királyok okleveleivel, részint pedig az elfogadott szokásjog

alapján igazgatták a bányászat ügyét.

143

írásoknak megfelelıen megítéljenek. Teléreket kibányászni, vagy elhagyott teléreket ismét felkutatni, vagy a bányákban új aknákat létesíteni senki másnak nem engedtetik meg, csak annak, akinek a nevét a felügyelık elıtt bejelentették; az ilyen helyeket pedig, miután a szabad ég alatt cölöpöket ver-tek le, területekre mérik szét, 81 s ezeket a felügyelınek megmutatván, minden esztendıben újra felkérik, máskü-lönben nem maradhatnak meg a birtokában; továbbá az összes ércet, amelyet itt kibányásznak, a bányász jelével je-lölik meg. Mihelyst pedig a bányákból származó jövedelmek biztosak és folyamatosak lesznek, azoknak egy bizonyos meghatározott hányadát a királyok saját jogukon a kincstár-ba szállíttatni rendelik: ezt a fajta adót nevezik urburának és akik ezt szolgáltatják, azokat urburáriusoknak. Kezdetben a fém heted részét szállították be a kincstárba, s ezért is ne-vezték a kamara hasznának az urburát; ma azonban csupán a huszad része jut a kamarának. Sıt, rendelkezések kiadásá-val és felajánlásokat vállalva gondoskodtak arról is, hogy az esztergomi érsek egy bizonyos súlyú részesedést kapjon a fémekbıl: ezt pedig pisetumnak, azaz pénzvámnak nevezték el. Emiatt az urbura miatt pisetariusoknak is nevezték a bá-nyászokat.” – Mindezt azonban másutt82 már tárgyaltuk. Így

81 Ekkor pedig a bánya-tisztviselıség elıtt írással bizonyítják, hogy

mely területen és mely cölöpökkel kiknek a birtokát jelölték ki és

adományozták oda; ezt az okiratot ünnepélyes szóhasználattal die

Fristung-nak, vagy das Fristungs-Zettlnek nevezik.

82 Körmöcbánya város történetében, a VI. §-ban.

144

folytatja tovább az idézett Richter: „Az urburáriusok rend-szabályait és a bányaügyekkel való foglalkozás módszerét a jog elıírásainak megfelelıen alakítják ki; az erre vonatkozó törvényt, amelyet II. Miksa, az oly dicsıséges nevő király szentesített, mind a mai napig tiszteletben tartják. Ezeknek az urburáriusoknak egyébiránt több kiváltságuk is van és ezek közé tartozik a korcsmáltatás sajátos joga, amelyet a haza legfelségesebb atyja erısített meg számukra legke-gyelmesebb kiváltságlevelével.83 Egyébiránt az urburáriusok közül bárki mennél nagyobb költségeket fektet a bányákba, annál nagyobb lesz a tisztelete és a megbecsülése. Túl azon ugyanis, hogy a bányászati tisztségek viselıi, ha a dolog úgy kívánja, tanácskozásokra hívják ıket, még a városi tanácsba is belépnek és ott tekintélyesebb helyeket kapván, döntése-ket hozhatnak a köz számára.” – így Richter. És nem sza-bad elfeledkezni, hogy az urburáriusoknak nincs szüksége arra, hogy megkapják a városi jogokat, mivel azok nélkül is tudnak élni a szabadságaikkal: ámbár nem kevesen vannak az olyanok, akiknek a számára ama városi joggal közös ez az urburáriusi kiváltság.

83 Ezt a németek die neüe Wein-Ordnung-nak nevezik. Ez az új intéz-

kedés pedig az 1718. esztendı június havának 10. napjától vette kez-

detét és ma már annál is szigorúbban betartják, mennél inkább érde-

kében áll az urburáriusoknak, hogy ez a jövedelmezı elıjog ne szen-

vedjen sérelmet és ne fordítsák haszontalanságra.

145

146

XXXII. §

Sıt, az urburáriusoknak saját bányász tisztikara is van, amely a pereket megismeri, megvitatja és saját törvényeik alapján a lehetı leggondosabban békességet teremt a perle-kedık között; a tisztikar ügyel a bányavágatokra és az azok-ban folyó bányamunkákra, nehogy restségbıl vagy rosszin-dulatból valami baj történjék, hanem ellenkezıleg: arra szolgáljon minden, amit a törvény szigora, a király iránti hő-ség és a közjóra való ıszinte törekvés megkíván. Ha ugyanis másutt, a helyesen igazgatott emberi közösségekben meg-követeltetik a figyelmesség és a hőséggel összekapcsolt iparkodás, akkor nemcsak szükséges, de kötelezı is, hogy az mindenekfelett a bányaügy igazgatásában jelen legyen. Az itteni bányásztanácsot a bányászok felügyelıje irányítja, együtt a melléje rendelt ülnökökkel. Ez utóbbiakat a bánya-kamara legfıbb elnöke választja ki, mégpedig a dolgok állá-sának megfelelıen több vagy kevesebb embert, úgy, aho-gyan azt maga az ügy a bányászati dolgok megtárgyalásának tekintetében megkívánni látszik. És ezeknek az ülnököknek olyan férfiaknak kell lenniük, akik amennyire jártasak mind-azokban a dolgokban, amelyek a bányákra, a vágatokra és minden ezekkel kapcsolatos munkálatra – legyenek azok földalattiak vagy földfelettiek – vonatkoznak, éppen annyira állhatatosak a jogban és az igazságban: szolgáljon tehát számukra gyönyörőségül, ha a bányajogokat védelmezik, továbbá, ha egyformán valamennyi és minden egyes ember javára és sértetlensége érdekében cselekednek. Ettıl a bá-

147

nyásztanácstól pedig megkapják a jogaikat mindazok, akik-nek az érdekei valamilyen módon össze vannak kötve a bá-nyáknak a köz- és magánúton való mővelésével. Szükséges tehát, hogy függésben legyenek tıle mindazok, akik vagy valamilyen hivatalt viselnek a bányáknál, vagy benne vannak az urburáriusok legtiszteletreméltóbb rendjében, vagy pedig munkát végeznek a bányákban. Mindebbıl kitőnik, hogy sok munkával jár ez az ítélıbírói hivatal: hiszen alig múlik el az idınek egyetlen pillanata is, hogy ne merülnének fel any-nyi ezer munkás között és irányítóik között perlekedések, mégpedig olyanok, hogy egyik súlyosabb a másiknál: és az ítélıbírónak illik figyelemmel lenni és érdeklıdést tanúsítani valamennyinek a meghallgatásában. Ha az ügyek jelentékte-lenek és semmi fontossággal sem bírnak, akkor az ítélıbíró elıtt szokták azokat megismerni és megvitatni; ha azonban van bennük valami, ami vagy behatóbb nyomozást kíván, vagy valamilyen igen nagy bőnnel kapcsolatos, vagy éppen-séggel másokkal szemben jogtalan lévén, ellenkezik a törvé-nyekkel is, vagy pedig megzavarja a bányászati módszereket és bányamunkákat – akkor a teljes bányászati tanács elé szokták azokat terjeszteni és ott szoktak bennük ítélkezni. S a bíráskodásnak ez a fajtája nem valamiféle alattomos dolog, hanem ahogyan Miksa császár és király – mint mondottuk – rendkívül üdvös törvényekkel meghatározta azt, úgy a mi korunkban is egy, az 1723. esztendıben hozott köztörvény-nyel megerısítették; ennek szövege a következı:84 „A bá-

84 A CVIII. törvénycikkely.

148

nyabíróságok azoknak a sajátos törvényeknek megfelelıen, amelyek már századok óta érvényben vannak, meg fognak maradni a maguk mivoltában.” Ezzel a törvénnyel tehát nem csupán helybenhagyták azt az említett Miksa-féle bá-nyatörvénykönyvet, hanem annak elıírásai alapján állították össze az ítélkezési formát és állapították meg a bányabíróság elé kerülı ügyek jelentıségét. Azok számára pedig, akik pa-nasszal élnek – mert a jogaikból netán megvontak valamit, vagy mert az ügyüket nem aszerint tárgyalták és ítélték meg, ahogyan azt a bányatörvények magukkal hozzák –, ama bi-zonyos legfelsıbb bíróság elé engedtetik meg a fellebbvitel, amelyben a bányaügyek legfıbb felügyelıje, vagyis a kama-ragróf ismeri meg az ügyeket és ítélkezik bennük a teljes ta-nácsával együtt. Mindenki elıtt nagy a tisztelete ennek a bí-róságnak, a bíróság alapossága és szigora sem kisebb azon-ban az egyes ügyek eldöntésében. De mindkettınek ilyen-nek is kell lennie: hiszen ennek a bíróságnak az ítélete ellen sem máshová fellebbezni nem lehet, sem pedig azt megvál-toztatni – így következik ugyanis a bányajogból.85 S ennek a legmagasabb fokú bíróságnak a dicsısége csaknem teljes egészében a selmecbányaiakat illeti meg: azért, mert a bá-nyakamara fıfelügyelıi a fontosabb ügyekben itt szoktak a leggyakrabban törvényszéki üléseket tartani.

85 Neüe Berg-Ordnung, XXXVII. törvénycikkely, II. §.

149

XXXIII. §

Az a tény, hogy említést tettünk a bányakamara felügyelıi-rıl – sıt, magának a hivatalnak a méltósága is – megkövete-li tılünk, hogy felidézzük azoknak a nevét, akiknek az em-lékezete leírva fennmaradt és olvasható részint a könyvek-ben, részint pedig a közlevéltárakban vagy más iratokban. Ezek a felügyelık pedig a következıek voltak:

1478: Cerndelius – németül Körndl – György. 1483: Dettelbacher János. 1493: Schaider Péter, Körmöcbányán és Selmecbányán is. 1497: Resel Erazmus. 1498: Schaider Péter ismét, valamint Tentzler Mátyás. 1503: Piesch Seiffried, akit Szeverinnek is neveztek. 1504: Thurzó János fıkamarás. 1520: Öder Vid. 1524: Cseh Bernard. 1529: Dubrawiczky János fıkamarás. 1536: Cseh Bernard, ismételten. 1537: Gin-i Péter Máté fıkamarás. 1540: Hilteprant Péter 1542: Bartfelder Tádé. 1543: Scharberger János. 1557: Roll Farkas. 1560: Kreüsl Miklós. 1565: Hartmann Pál. 1567: Ritschard György. 1579: Scheyerstuhl Vilmos.

150

1589: Egger György. 1596: Rottendorfer Lırinc királyi küldött és biztos. 1597: Hagen Dávid. 1599: Sommer Lırinc. 1600: Rappach Kristóf, Prunn bárója. 1608: Poenstein Mátyás fıkamarás. 1626: Wendenstein János. 1633: Gábor, Ditrichstein és Rabenstein szabad bárója. 1634: Schok János körmöcbányai és selmecbányai al-

kamarás. 1649: Poppel Ulrik Ádám, Lobkowitz bárója, az udvari

tanács kiküldötte. 1650: Sonnau György András, Reicheesbach bárója, udvari

tanácsos és a bányavárosok felügyelıje. – Steiffeneg-ger Venceszláv, aki Sonnau felügyelı alatt mint kamarás igazgatta a bányaügyet.

1658: Richthausen János Konrád, Chaos bárója, ausztri-ai fı- és örökös pénzverı, udvari tanácsos és ka-marás.

1663: Ioanelli János András, Telvana bárója, Szentpéter és Stein ura, udvari tanácsos.

1671: Vichter András, Grub bárója, udvari tanácsos. 1693: Ludwig Albert Thavonath báró, udvari tanácsos és

a bányák fıkamarása. 1723: Joseph Andreas Wentzel de Sternbach báró, udva-

ri tanácsos és fıkamarás.

151

1735: Mitrowszky János báró, a kassai kamara elsı ta-nácsosa, az udvari kamara tanácsosa, a bánya-ügyek igazgatója, aki az

1738. esztendıtıl fogva fıkamarás. Boldogságot neki a bányákból származó jövedelmek jeles növekedé-sével együtt!

XXXIV. §

Ezek az emberek voltak tehát az egész bányaügynek a fı-felügyelıi: a többi tisztség pedig csaknem ugyanaz, mint amelyeket Körmöcbányával kapcsolatban már felsoroltunk. Minden egyes ilyen tisztséget – segítıikkel és a munka megosztásával együtt – leírt német nyelven és alaposan, de nem minden tévedés nélkül Tollius86 és ezt a leírást Hen-nin87 fordította le latinra, de olyan módon, hogy a szerzı tévedéseit még saját tévedéseivel is megtetézte. Ezzel azon-ban itt nem foglalkozunk: a bányászok rendjét kell ugyanis most szemügyre vennünk. A bányászoknak olyan nagy a száma, hogy azt – különösen, mivel a telérek gazdagabb vagy szegényebb voltának a következtében még változik is – nem lehet biztosan meghatározni. Amikor Selmecbányán megfordult, abban az idıben Tollius kétezer-száznegyvenöt bányamunkást vett számba, akik nyolc-nyolc órányi idıtar-tamon keresztül végezték munkájukat a bányákon kívül és

86 Az V. úti levelében, a 159. oldalon.

87 Az ugyanehhez a levélhez írott jegyzeteiben, a 207. oldalon.

152

belül. Manapság azonban már bizonyosan többen vannak, már csak a bányák számának a növekedése következtében is. Akkor, amikor én a legutolsó alkalommal felkerestem a selmeci bányákat, ha nem csal meg az emlékezetem, hatezer bányamunkásról hallottam. Ezek többnyire valamennyien itteni lakosok, a németek többen, a szlávok kevesebben vannak közöttük. Másfél évtizeddel ezelıtt jobbágyainak teljes telepeit költöztette ide Tirolból Sternbach báró: talán azért, mert azt hitte, hogy az a népség inkább gazdag lesz majd itt, mert megszokta, hogy kevésbıl és mértékletesen éljen. Csalatkoznia kellett azonban reményeiben: nem tud-ván ugyanis megszokni a magyar ételeket, lassanként kihal-tak ezek az emberek; akik pedig fennmaradtak közülük, azok a mi embereink viselkedését és erkölcseit követvén, teljesen eltávolodtak a tiroli természettıl. Azt kell ugyanis a leginkább kárhoztatni ezekben a bányamunkásokban, hogy bár lényegébıl következıen kemény és fenyegetı vesze-delmekkel teli életet élnek, ennek az ínszaggató és fáradsá-gos munkának a díjaként mégis csak kevés pénz jut a ke-zükhöz: s ennek ellenére módfelett szilajok és a szabados-ságnak és a gyönyörök hajszolásának minden fajtájába bele-vetik magukat, amikor megszabadulnak ettıl az igen nehéz munkától. Ekkor ugyanis nem csupán elköltik, hanem mintha valamiféle ellenségtıl elragadott zsákmányt áldoz-nának fel Bacchus és Venus oltárán és tékozolnának el amaz ocsmány szertartásokon, úgy verik el mindazt, amit egy hét verejtékével megkerestek. Mihelyst tudniillik felvir-rad a vasárnap vagy valamelyik másik ünnepnap, s ık vala-

153

milyen módon részt vettek az istentiszteleteken, egy sovány reggeli véve magukhoz, feleségeikkel és gyermekeikkel – il-letve a nıtlenek a kedveseikkel – együtt csapatostul a bor-kimérésekbe sietnek. Itt pedig mindenki a többinél szor-galmatosabban ürítgeti a boroskancsót, s ordibálások és szemérmetlen nóták éneklése közepette olyan hosszú idın keresztül dorbézolnak, míg végre elveszítik a józan eszüket és szinte ırült dühben törvén ki, egyesek elıbb veszekedni, majd verekedni kezdenek, mások pedig, ha a tisztségek en-gedik, beugranak a zenészek közé. Ha valaki, aki nem tarto-zik a rendjükhöz, vissza akarná tartani ıket ezektıl a gyö-nyörőségektıl vagy ki akarná békíteni az egymással civó-dókat, az ügyeljen, nehogy öklöktıl és furkósbotoktól kap-jon nem ritkán kék daganatokkal, vérrel, sıt sebesüléssel já-ró jutalmat. Végül a bortól elnehezülve távoznak el onnét – vagyis inkább vonszolják el ıket – a szálláshelyeikre, de nem ám korábban, hanem csakis akkor, amikor már annak az órának az ütése őzi el ıket, amelynek hangjára a városi tanács elıírásai alapján be kell zárni a borkiméréseket. A hét többi napját pedig éhezések közepette élik le, 88 hiszen egyetlen nap elvitte tılük azt, amit mértékletességgel több napra kellett volna beosztaniuk, hogy annál jobban elvisel-jék amaz igen kemény munkájukat. Nem tudom, vajon nem ennek a dolognak az eltávoztatása céljából született-e az a

88 A bányászoknak eme züllöttségét már felpanaszoltuk munkánk Pro-

dromusában, a vihnyei fürdıvel kapcsolatban, a fürdı leírásának III.

részében, az V. §-ban, a 149. lapon.

154

terv, amely szerint nem olyan régóta hosszabb idıtartamra halasztják el annak a munkabérnek a kifizetését, amelyet az-elıtt hetenként szoktak kifizetni: talán azért, hogy szokja meg ez az ostoba és pazarló népség, hogy ügyeljen vagyo-nának a figyelmesebb megırzésére. Eddig azonban még semmiféle eredményt sem értek el ezzel a késıbbi kifizetés-sel sem a takarékosság, sem pedig a munkások erkölcseinek a tisztábbá tétele szempontjából, sıt ellenkezıleg: sokkal gondatlanabbak lettek családi dolgaikkal kapcsolatban a munkások, mint azelıtt voltak, hiszen amikor nem engedi az erszénye valakinek, akkor is szokott költekezni a kocs-mákban és a húskimérésekben, még azon túl is hiteleztetvén magának, mint amennyit egyébként fizetni tudna. Ebbıl következik aztán, hogy alig van olyan ember, aki a saját pénzébıl élne: majdnem mindig csak a másokét költik. De akiknek józanabb az esze, gondot tudnak viselni magukra és a bevételekkel és kiadásokkal gondosabban vetnek számot, azok eléggé megfelelıen élnek és anélkül, hogy panaszko-dásra lenne okuk. – Egyébként pedig a bányászok egész tömege két részre oszlik, oly módon, hogy egyesek közülük a császári bányákban dolgoznak, mások pedig az urburáriu-sok bányáiban; mindkét csoportra azonban ugyanazok a törvények vonatkoznak. Ámde fölösleges dolog lenne ismét említést tenni ezekrıl a törvényekrıl.

155

156

XXXV. §

Láttuk tehát, hogy kik lakják Selmecbányát és most az van hátra, hogy leírjuk magát a várost, annak egyházi és világi épületeit, tereit, utcáit, falait és kapuit. A város fekvésérıl már beszéltünk fentebb:89 akkor, amikor inkább mások vé-leménye, mintsem a sajátunk alapján említést tettünk a régi város pusztulásáról és az új város létrejöttérıl. Most legyen elegendı felidézni azt, amit Tollius 90 jegyzett meg róla. „Ami magát Selmecbányát illeti – mondja –, ezt a várost igen magas hegyek veszik körül és egyenlıtlen fekvésével a völgyeket foglalja el itt, másutt pedig lassanként felkúszik a hegyek lábaira; szerényebb mérető város ez, lakosainak a számát tekintve azonban elég nagy ahhoz, hogy kiszolgálja a bányákat, amelyekbıl igen sok található itt. Ezek a bányák fıleg ezüstben gazdagok nagyon és nem megvetendı jöve-delmeket biztosítanak birtokosaiknak, legelsısorban pedig magának a császárnak.” – Ha pedig szabad Homérost ide vonatkoztatni: bizonyára megénekelhette volna Selmecbá-nyáról is azt, amit a sziklás és hegyes-völgyes országról, Eritreáról írt versében:91

89 Lásd Selmecbánya város ezen történetének a X. §-át.

90 Az oly sokszor idézett helyen, a 156. oldalon.

91 Hérodotos: Homéros élete, 562. lap, b. Kiadta Jakob Gronovius

1715-ben, Leydenben, levél alakban.

157

O sacra multorum largitrix terra bonorum! Quam tu plana aliis et parte aequalis ab omni; Aspera contra aliis.

– Azaz: Ó, szent föld, bıséges adományozója a sok jónak! Milyen sík és minden oldalról sima vagy te egyesek számára, s ezzel szemben mások számára milyen meredek! – A me-redek fekvés tudniillik egyáltalán nem tiltja meg, hogy gaz-dag jövedelmeket árasszon Selmecbánya a bányáiból; ezért tarthatják tehát úgy azok, akik meggazdagodnak itt, hogy egy kies és egyenletes fekvéső területen települt, míg ezzel szemben mások, akik nem tesznek szert bányajövedelmekre, módfelett meredeknek hiszik. Egyébiránt igaza van Tollius-nak akkor, amikor szerény mérető városnak nevezi, de csak úgy, ha Hágára vagy más hollandiai városra gondol: nagyon is lehetséges tudniillik, hogy az ide, a mi Magyarországunkra látogatók kicsinek és kevésbé méltónak látják azt, amire a tekintetüket vetik, s ami a mi számunkra nagy és népes. Bi-zonyos, hogy ha tágasabb területen épülhettek volna fel a házak, sokkal felségesebb látványt nyújtana Selmecbánya, mint így, hogy völgyek mélyeibe van bezárva: szélesebbek lennének ugyanis a terei és tágasabbak az utcái is, ha mind-egyiket a saját vonala és szabályos elrendezése határozná meg. Így azonban mély és egyenlıtlen a város fıutcája, mi-vel lent, a völgy mélyén fut végig; a többi utca pedig csak-nem minden rendszer nélkül kúszik ide-oda a hegyek olda-lain. Alig akad valami is az ember szeme elé, ami a várost felette igen ajánlaná, fıleg annak számára,

158

qui mores hominum multorum vidit et urbes,92

vagyis, „aki sok embernek a szokásait és városait látta.” Hogy a város kinézetét olvasóinak a lelkébe annál hatható-sabban belevésse, a mi Richterünk azt mondja, hogy Sel-mecbánya egy ágas-bogas fához hasonlít, s a következı sza-vakkal írja le: „Valamennyi utca együtt úgy kínálja magát a lélek számára – és nem is alkalmatlanul –, mint egy fa képe: oly módon, hogy ama legújabb kaputól, amely az Alsó-kapu névnek örvend,93 az egyik irányba futván az alsó és a felsı cirkulus, a másik irányba pedig a Vörös kút utcája,94 ezek együtt a fának a törzsét utánozhatják egészen a csúcsáig. A jobb oldalt a régi Csilik-féle bányadombok foglalják el, ame-lyek a macskadombi kıbányától kölcsönzik nevüket: ezek-tıl egyetlen házsorával egészen a régi városig nyúlik el az Új utca.95 A bal oldali ágakat a következı utcák utánozzák: az újabb96 közülük az, amelyik annál a háznál kezdıdik, amely valamikor a hóhéré volt, továbbá a jezsuita atyák utcája, va-

92 Horatius, Ars poetica, 142. vers.

93 Das untere Tor.

94 Die Rothe Brunner, Mohrer, vagy Teich-Gasse.

95 Ezek neve németül: der Katzen-Hübel, Stein-Grube, Csiliker-Gasse,

der Neüe Weg.

96 Ezeknek a közhasználatú neve a következı: die Neüe, und Hencker,

die Iesuiter und Frauenberger Gasse; das Rössl, bis an das Paradeiss;

und unterhalb der Finckenbusch, Natter-Grund, die Peltschen und

Herren-Gasse; továbbá die Rosen-Gasse, amelyik a Hellenbach-féle

ház mögött húzódik.

159

lamint a temetıi utca. Ez mellett van a bányászok kapuja, amelytıl ismét dombok húzódnak egészen a paradicsomi bányáig; e dombok a lovaktól és a pintyıke madárkáktól kapták a nevüket. Ezek között, a másik oldalon húzódik a viperák völgye, az ostyasütık utcája és az urak utcája. – Nincs értelme felsorolni a többi számtalan, keskeny kis si-kátort: nem kell ugyanis megismerni ıket, mivel csak a fület terhelik és nem kellemesek a szemnek sem. Ezekben szinte semmi szépség nincsen, kicsik és sivárak, s csak a fıteret és a circulusokat – ezekrıl már szóltunk – futják körbe. A többi utca néhány órányi távolságba ágazik ki a városból; ezek meredekek és dimbes-dombosak.” Már ez a sok utca, valamint a kettıs fıtér is arra enged következtetni, hogy Selmecbányának mind az épületek, mind pedig a lakosok számát tekintve nagyobbnak kellett lennie annál, mint azt Tollius megállapította. Ezzel a hellyel kapcsolatban magya-rázója, Hennin97 – Tolliustól véve az adatokat – a követke-zıket mondja: „Selmecbányán mindössze ötszáz ház van, a lakosok száma pedig körülbelül háromezer, ha hozzájuk vesszük azokat is, akik a császári kamarához – ezt ık Cam-merhofnak mondják – tartoznak. Magam hallottam ezt így Tolliustól.” Túlságosan is kicsi ez a szám. Ha ugyanis ötszáz épületbıl áll a város és az épületek mindegyikében csak hat ember lakik, az épületek számát megszorozván a bennük lakó emberek számával, az eredmény valóban háromezer

97 Az V. úti levélhez írott jegyzeteiben, a XXII. szám alatt, a 207. lapon.

160

lesz – holott nyilvánvaló és meg is említettük fentebb,98 hogy egy-egy kicsiny kunyhócska gyakran húsz embert is magába szokott fogadni. Mit gondoljunk továbbá azokról a földesúri házakról, amelyeket Tollius korában is gazdag csa-ládok laktak a háziszolgák és a cselédek egész hadseregével együtt? Vagy mit gondoljunk a különféle kézmőves mester-ségeket őzı polgárok közönséges épületeirıl? Hiszen ezek-ben annál több a lakos, mennél hasznosabbak és szüksége-sebbek az általuk gyakorolt mesterségek. S végül önnön magáról is teljesen megfeledkezett Tollius: ı állapította meg ugyanis ugyanebben a levelében 99 a bányákban dolgozó munkások számát, hogy tudniillik csak ezek az emberek kétezer-száznegyvenöten vannak. Ha pedig ez igaz, akkor az urburáriusoknak és a polgári rendő embereknek a töme-gét nyolcszázötvenöt fıre kell tennünk: ez a szám pedig módfelett eltér a valóságtól, sıt ellenkezik azzal. Ha csak azoknak a vásároknak a látogatottságára figyelt és ügyelt volna az utazó Tollius, amelyeket minden szombati napon tartanak itt, akkor könnyőszerrel észrevehette volna, hogy csaknem háromezer ember nyüzsög a piactéren és vásárolja meg magának a következı hétre való élelmiszert. Más sza-vakkal: nem tudta a mi Tolliusunk a teljes városi lakosságot egyszerre megfigyelni, hiszen két Selmecbánya létezik, az egyik a földfelszíni, amelyik a szabad ég alatt van és a sze-

98 A város történetének a X. §-ában.

99 Lásd a 160. lapot és vedd hozzá a most hivatkozott helyen olvasható

kis magyarázatunkat.

161

münk elé tárul; a másik pedig a földalatti Selmec, az tudniil-lik, amely az aknákban, az üregekben és szerte a bányák tár-náiban, a föld mélységeiben terül el hosszan és szélesen. De mindkettı a lakosok számára szolgál: a földalatti a bánya-munkások és ezek felügyelıi számára, a földfelszíni pedig a polgároknak ama három fajtája számára, akikrıl fentebb már szóltunk. A polgárok egyik része tehát a várost lakja, a másik rész pedig a bányákban fáradozik, a sötét járatokban rejtızvén el a többi ember tekintete elıl. Ez utóbbiak egy meghatározott számú óra elteltével, amely idı alatt dolgoz-niuk kell, ismét a szabad ég alá sietnek és gyorsan megtér-nek házaikba, hogy pihentessék testüket addig, amíg újra munkába nem szólítja ıket az a fatábla, amellyel jelzést szoktak nekik adni. Szőkebbre van szabva tehát számukra a pihenés ideje annál, hogy azt – fıleg a dolgos hétköznapo-kon – az utcákon való ácsorgással töltsék el. – Mindezt azért kellett elmondani, hogy az olvasók ne adjanak hitelt a Tollius-féle jelentésnek. Én úgy gondolom, hogy Selmecbá-nyát Pozsony, Buda és Debrecen – tehát a legnagyobb lé-lekszámnak örvendı magyar városok – után Magyarország legnépesebb városai közé kell sorolni.

XXXVI. §

Miután leírtuk a város fekvését és az utcák tekervényeit, maga a dolog is megköveteli tılünk, hogy a középületeket tekintsük át. Ezek részint egyházi, részint pedig világi épüle-tek. Az elıbbiek közül mindenekelıtt és legelsısorban a

162

templomokról kell említést tenni, azért, hogy megtiszteljük a szent dolgokat. Valamennyi templom közül az a legrégeb-bi, amelyik a régi várban áll és amelyet alapítói a Boldogsá-gos Szőz Mária tiszteletére szenteltek – azt azonban, hogy kik voltak és mely korban éltek ezek az alapítók, a régesrégi ódonság már elfeledtette. Ez az oka annak, hogy két, egy-mástól teljesen eltérı vélekedés is van a dologgal kapcsolat-ban: némelyek a templáriusok rendjének, némelyek pedig valamilyen más szerzetesrendnek tulajdonítják a templom alapításának és fenntartásának a dicsıségét. Mindez azon-ban senki számára sem kielégítı: hiszen a templomosokkal kapcsolatban, akiknek a közhiedelem nem egy romot és ıs-régi épületet tulajdonít, még azon is vitatkoznak, hogy lak-tak-e egyáltalán Magyarországon; 100 a domonkosok kívül nem ismert más szerzeteseket ama korszak. Homályban kell tehát, hogy maradjon ennek az igen régi templomnak az eredete, mivel nincsenek okleveles emlékeink és nem siet-nek segítségünkre a történeti tárgyú munkák tanúbizonysá-gai sem. Ha én egyáltalán véleményt mernék nyilvánítani, akkor mindazon dolgok alapján, amelyeket eddig a városról

100 Nem idızünk sokat a selmecbányai tanács azon oklevelénél, amelyet

1536-ban adott ki Bartfelder Tádé városi bíró, s amely a következı-

képpen hangzik: „Es ist männiglich zu wissen, dass Kloster hier in

unserer Stadt gelegen, das vor Zeiten wie man saget, die Templares

gebauet sollen haben.” (Mindenkinek tudni kell, hogy a kolostor a mi

városunkban volt található és mint mondják, a templomosok építet-

ték a régi idıkben.) A „wie man saget” és a „gebauet haben sollen”

formulák ugyanis az egész dolgot kétségessé teszik.

163

elmondtam, a szentegyház épületének megalapítását arra a korszakra tenném, amikor maga Bánya, vagyis Sebenic vá-rosa is keletkezett. Úgy hiszem tudniillik, hogy ez az épület azoknak a szászoknak a munkája, akiket Jeruzsálemi András király uralkodása alatt a bányák mővelése céljából ide behív-tak. Mind maga a vallás, mind pedig a szászok ájtatossága megkövetelte ugyanis, hogy akik várost alapítanak, ne hagy-ják azt a szentségekrıl való gondoskodás nélkül: lehetetlen tehát, hogy ez a bölcs elırelátás nem ültette el ebben a gaz-dag településben egy szentegyház építésének a szükségessé-gét. És mint ahogyan erre több, mint valószínően következ-tetni tudunk, éppen úgy nyilvánvaló lehet az is, hogy miért szentelték a már felépült templomot a Boldogságos Szőz Mária tiszteletére: részint azért tudniillik, hogy ezt a telepü-lést is Magyarország védasszonyának az oltalma alá ajánlják, részint pedig azért, hogy elnyerjék a kegyelmét amaz ércte-lérekkel kapcsolatban, amelyeket itt felkutattak. Arról azon-ban egyáltalán nem tudom meggyızni magamat, hogy a szlávoknak – akikrıl fentebb már elmondottuk, hogy a szá-szok betelepülése elıtt mővelték itt a bányákat – tulajdonít-sam a templom alapítását: mégpedig azért nem, mert sokkal fenségesebb ez az épület annál, mintsem az ama korszak szlávjainak a természetébıl következnék. Nem voltak ugyanis ennek a dolgos, ámde mégis szegény népségnek oly nagy kincsei akkoriban, hogy templom alapításáról csak gondolkodni is merhettek volna, hogy ne mondjam: ekkora vállalkozásba fogni. Ilyen következtetésekre jutottunk tehát és nem is teljes híjával a józan értelemnek; ám ezek mégsem

164

rendelkeznek azzal a bizonyossággal, hogy véleményünket bárkire is rá akarjuk erıltetni. – Miután a templomot felépí-tették és szabályszerően felszentelték, Bánya város plébániá-ja címmel ruházták fel és plébánost is neveztek ki beléje. Már az 1275. esztendıben említést tesz errıl a méltóságról, sıt Renald bányai plébános nevét is megemlíti Kun László királynak az az oklevele, amelyet jelen munkánk elején be-mutattunk. Renald plébános pedig sehol másutt nem mő-ködhetett ebben a tisztségben, csakis a Boldogságos Szőz Mária templomban: azért tudniillik, mert a Szent Miklós kápolnát – amint majd lentebb elmondjuk – ı maga bocsá-totta ünnepélyes keretek között, a város tanácsának a bele-egyezésével a domonkosok rendjének a kezéhez. És a templomnak ez a kiváltságjoga igen hosszú idın keresztül érvényben is volt. Több helyen is fennmaradtak ugyanis azoknak a plébánosoknak a nevei, akik a XV. században101 ebben az épületben végezték az istentiszteleteket. Végül pedig, amidın mind rosszabbra fordultak Magyarország dolgai és elıbb a husziták, azután a törökök beütései még ezeket a félreesı helyen fekvı bányavárosokat is kimerítet-ték, a templom, miután erıdítményekkel vették körül, las-sanként a város fellegvárává változott: fıleg azért, mert a város egész területén nem volt nála alkalmatosabb hely, 101 Így például egy bizonyos megbékéltetı irat a következıket tartalmaz-

za: „In dem Haus des Ehrwürdigen Herrn Pfarrers derselben Zeit,

Peter Creüsche, und Herrn Greger Prediger.” (Ezen idı plébánosá-

nak, tisztelendı Creüsche Péter úrnak és Greger prédikátor úrnak a

házában.)

165

amely fenyegetı veszedelem esetén menedékül szolgálha-tott volna a városi sokaság számára. A mi Richterünk azon-ban kárhoztatja – mégpedig híven az igazsághoz – a temp-lom fekvését és védekezésre való alkalmatosságát. „Ez a templom – írja –, amely a város közepén áll, egy meredeken fölfelé emelkedı völgybe van építve, oly módon, hogy egy-általán nem alkalmas fellegvárnak, mivel a föléje magasodó hegyek miatt ki van téve a golyózápornak és mindenféle vi-szontagságnak.” És ez pontosan így is van. A templomnak a várrá való alakításáról és a plébánosi tisztség megszőnésé-rıl pedig a következıket írja: „Miután egy teljes évszázadon keresztül rettegés és öldöklés fertızte meg az egész hazát, amelyet lángba borított a háborúskodás, Selmecbánya vá-rosa is tanyahelye lett a veszedelemnek: hogy tehát saját dolgai érdekében e bajok elıl menedékre leljen a város, ezt a szentegyházat, amelynél alkalmatosabb és jobban megerı-sített hely nem volt, jelölték ki menedékhelyül és amennyire lehetett, körülvették sáncokkal. Vár gyanánt elıször a XVI. század hatvanegyedik102 esztendejében használták. S ez volt az oka annak, hogy ezt a nagyszerően megépített templo-mot végképpen elhanyagolták: kapui, boltozatai és pádi-mentuma tekintetében ekkor jutott olyan méltatlan állapotra, mint amilyenben ma is látható. Így veszett el plébániatemp-lomi rangja is, amely a Szent Katalin templomra szállott át.

102 Olvasd el ismét a XVI. §-ban leírtakat: ott tettünk említést a vár pa-

rancsnokáról és arról az esküszövegrıl is, amellyel parancsnoki tiszt-

ségébe beiktatták.

166

Hogy ez az utóbbi mikor lett plébániatemplommá, azt egy, a falába beépített emlékkı mondja el, amelybe a következı szavakat vésték: «In dem Gericht Lorencz Krayzl ist das ge-bawt worden» (Krayzl Lırinc bíróságában építették).” – Eddig a szerzınk.

XXXVII. §

Most magát a várat és annak jelenlegi kinézetét kell alapo-sabban leírnunk. A falnak, amely körülveszi, csak egyetlen kapuja van; ez azon torony alá van építve, amelyik könnyő-szerrel uralkodik az egész város fölött. A toronynak a tetejét egy óra ékesíti. A rajta lévı körerkély pedig fuvolások zene-karának ad helyet, amely a napnak bizonyos meghatározott szakaszaiban zenét ad elı a szent dallamok mintájára és az ide belépı polgárok ájtatosságának a növelése céljából. Reggel ugyanis és déltájban, sıt akkor is, amikor közeleg az alkonyi félhomály, nem kevésbé szép, mint a vallásos érzü-let felkeltésére alkalmas zenéket játszanak itt: és ez az egyet-len dolog, amely dicséretre méltó az olyan fajta emberekben, akik istentelen módon többnyire csak visszaélni szoktak a zene legszentebb adományával. S én úgy gondolom, hogy a városnak az ilyesfajta romlottságtól való félelme tartotta vissza ama régi és nagy gazdagságú szászokat attól, hogy be akarják venni a városi tisztségek közé a trombitásokat. Az ellátásukra vonatkozó rendelkezés ugyanis új: csak az 1571. esztendı április havának 1. napján született meg, amint az a városi jegyzıkönyvben olvasható. – Az említett kapu elé,

167

miután megszüntették annak eredeti jellegét, az 1600. esz-tendıben építették a helyreállított vár ırhelyét, ama közis-mert mondásnak megfelelıen, amely a megerısített váro-sokra vonatkozik: „Szerencsés az a város, amelyik béke ide-jén is gondol a háborúra.” Rögtön a kapuszárnyak mögött egy síremlék tőnik a várba belépık szeme elé, amely egy szerzetest ábrázol, aki a domonkosok rendjének a szabály-zatát követi. Az elmosódott és kopott betőkön kívül csak a körben reája vésett halotti fogadalom maradt fenn rajta: „Legtermékenyebb szılıtı, hajnalnál fényesebb, könyörögj szüntelen érettünk.” Évszám vagy bıvebb ismertetés nincs rajta. Nem kevesen vannak, akik annak a bizonyítékát látják ebben a síremlékben, hogy valamikor szerzetesek tartották fenn a várat is és a templomot is: ezek a szerzetesek pedig vagy templomosok voltak, vagy más rendbeliek. De hiába-való ez az okoskodás: hiszen nem egy bizonyíték alapján nyilvánvaló, hogy abban a régi korban, amikor a domonko-sok a Szent Miklós kápolna mellet laktak és nem voltak na-gyon sokan, akkor a Boldogságos Szőz Mária templom mel-lett volt nekik saját temetıjük. – A kapu szárnyaival átellen-ben, a szentegyház falába építve látható egy márványtábla: ez Cerndel György halotti emlékmőve, amelyet – mint azt a körben bevésett feliratból olvashatjuk – az utódai állítottak. Egy pajzs látszik rajta, amely úgy van kivésve, hogy egy, a nyakánál levágott emberfejet mutat és egy fodrot, amely mintegy elfolyó és újra felmerülı liliomokkal van ékesítve.

168

Mindenki jól tudja, hogy ez volt Cerndel György címere, s hogy a rajta látható levágott pogány fej103 a hadi vitézség jel-képe, mint ahogyan a körbefutó és felemelkedı liliomok, amelyekre a fej néz, a virágzó állam dicséretre méltó szolgá-latát jelentik. És annyi bizonyos is, hogy amíg élt, Cerndel György dísze és ékessége volt Selmecbánya városának: hosszú idın keresztül és mindenkinek, de legelsısorban magának Mátyás királynak a megelégedettségére viselte ugyanis a belsı kincstartói, valamint a bányafelügyelıi hiva-talt. Végrendeletet tévı levele, amely még ma is megvan a városi levéltárban, nyilván vall arról, hogy legfıbb érdemei közé kell sorolni Isten iránti tiszteletét és azt, ami ebbıl fo-lyik: kegyes és adakozó bıkezőségét. Meg kell tehát adni e férfiú érdemeinek, hogy a kegyes utókor is lássa síremlékét, amely tehát a következıképpen néz ki:

103 Az egykorú iratokból kiderül, hogy az ilyen módon ábrázolt fejben

akkora gyönyörőségét lelte Cerndel György, hogy nagy súlyú ezüst-

bıl is kiönttette azt. E kincs végül Korvin Mátyás király kincstárába

került azután, hogy Cerndel György eltávozott az élık sorából.

169

Van itt egy másik márvány is, amely kisebb értékő, feketés színő és hasonlít a porfírhoz. Jellege is bizonyítja, hogy ezt mint Renato György síremlékét helyezték el itt. İ valami-kor az 1467. esztendıben volt a selmecbányaiak plébánosa és az 1516. esztendıben távozott el az élık sorából, aho-gyan az a márványba vésett feliratból kiderül. – A kapu bolthajtása alatt egy szokatlan nagyságú csontot láthatnak azok, akik ide belépnek: három mérnöki láb hosszú ugyanis és ennek arányában rendkívüli módon vaskos. A selmecbá-nyaiak között azok, akik saját szász népüknek hízelegnek, azt tartják, hogy e valamiféle német Typhoeusnak104 a láb-szárcsontja volt. Én azonban inkább a természet játékának, vagy ha ezt valaki nem engedi meg nekem, akkor az igen hí-res Scheützerrel együtt valamiféle özönvíz elıtti marad-ványnak gondolnám azt. Nem szokatlan ugyanis ezen a vi-déken, hogy ilyesfajta csodálatos dolgokat ásnak ki a földbıl. Amikor például az 1737. esztendıben, augusztus hónapban a Kizova völgyben felnyitottak és megtisztítottak egy régóta romokban heverı bányaaknát, egy csontvázat találtak ben-ne, amely sokkal nagyobb és csodálatosabb volt a maiaknál. Onnét alkothatunk fogalmat a nagyságáról, hogy amikor egyetlen zápfogát – amely ma is megvan a mi Richterünk tulajdonában – megmérték, az öt és fél unciányi súlyúnak 104 Typhoeusról, errıl a szokatlan nagyságú gigászról Ovidius írt a

Metamorphoses V. könyvének 321. és következı soraiban. Lásd még

az ahhoz a helyhez főzött magyarázatokat és azoknak az íróknak az

ott felsorolt hadseregét, akik említést tettek ennek a gigásznak a láza-

dásáról.

170

bizonyult. De minderrıl csak futólag tettem itt említést. – Néhány lépésnyi távolságra a kaputól, a bástyák egyike mel-lett van az úgynevezett Gemonia-lépcsı, amelyet talán a rómaiakat utánozva építettek meg itt: a rómaiak voltak ugyanis azok, akik az Aventinuson, Iuno temploma mellett felállították ezt a bizonyos lépcsıt, amelyrıl késıbb oly so-kat írtak az írók. A németek talán azért, hogy iszonyatos voltát kisebbítsék, a Mennyek országának nevezték el ezt a gyászos és a kínvallatások jajkiáltásai által meggyalázott he-lyet, úgy vélekedvén, hogy a gonosztevı embereket a kínzá-sokkal itt készítik fel az égi boldogság elnyerésére – hacsak nem inkább éppen a pokoli fájdalmakba való belekóstolást akarták jelezni ezzel az ellentétes értelmő elnevezéssel. Itt szokás tömlöcbe zárni azokat is, akik bőnnel fertıztették meg magukat: vagy valami utálatos bőnnel, vagy pedig olyannal, amit az emberi közösséggel szemben követtek el. Könnyő lenne ilyen példákat említeni, ha mások gonoszsá-gának gyalázatos utálatosságát kívánnánk papírra vetni. – A falakon belül vannak csontkamrák és halotti kripták is, ame-lyeket valamikor egészen fényőzı módon a halál enyhítése céljából építettek; de ezeket az idık viszontagsága és a min-den dolgokat elemésztı régiség már régen vagy romba dön-tötte, vagy pedig betemette. A fegyvertárban, amely még ma is fennáll, tollas buzogányokat, bitumennel és kénnel átita-tott dárdákat, valamint nyílvesszıkkel tömött tegezeket lát-hatunk – ezek vagy a magyarok régi fegyverzetének a ma-radványai, vagy pedig a tatár kegyetlenség emlékei. Minden más pusztulófélben van itt és nem is annyira a hírnevet ol-

171

talmazza, mint inkább a köznép vélekedését táplálja, ame-lyet az elıdök elbeszélései ültettek el az emberekben errıl az itteni Pergamonról e hatalmas romokkal kapcsolatban. – Ennyit a régi várról.

XXXVIII. §

A várak közül a másikat – hogy ne hallgassunk róla sem, ha már itt jártunk – új várnak nevezik, azért, mert egy késıbbi korszakban épült. A következıket írja róla Richter: „Ez a vár kelet felé néz és egy dombon emelkedik, amely azonban csak az egyik részén meredek és sem a hegyek lábainál lévı mély völgyek nem erısítik, sem kısziklák nem meredeznek rajta. A falak négyszög alakban magasodnak és egyazon te-tızet borítja ıket. A belsı teret négy, egymástól kis távol-ságra lévı födém választja el, s végül a tetızet alatt van egy ércharang, amelyet óra gyanánt használnak, oly módon, hogy az ır az órák számának megfelelıen megkondítja: en-nek hangját mindenütt meghallják széltében az alant elterü-lı városban és a hegyi házikókban. Nagyon kis fáradsággal emelték ezt az egész építményt, amely sem nem kastély, sem nem torony, sem pedig valamiféle, az ellenséggel szemben körülkerített hely, soha nem vették körül ezt sán-cok,105 sem árkok, sem földhányások, sem pedig egyéb erı-

105 Én magam bizony 1726. augusztusában, amikor itt megfordultam,

láttam a sáncok nyomait és azt is, hogy ezek a sáncok a katonai mér-

nöki elıírásoknak megfelelıen vették körül ezt a várat; de a sáncokat

172

dítmények. Ebbıl az ırtoronyból inkább csak szemlélni le-het a közelgı veszedelmet, nem pedig elhárítani.” És ez így is van: inkább ırtoronynak mondhatjuk ezt az épületet, amelybıl kissé messzebbre lehet széttekinteni ezen a he-gyes-völgyes vidéken, semmint várnak, amely alkalmas len-ne az ellenség távoltartására vagy a város megvédésére. Nem tagadom persze, meg lehetne olyan módon erısíteni, hogy védhetı legyen – bármennyire is alkalmatos azonban a fekvése, hiábavalóvá teszi azt a vízhiányban szenvedı domb. Nincsen ugyanis rajta kút, sıt még kútásásra sem nyújt egy-általán lehetıséget a felül kopár, belül pedig kavicsos és kı-sziklákkal elegyes föld. – Bármilyen legyen is maga az épület, az az asszony szerzett neki hírnevet, aki alapította: ı pedig nem egy Minerva volt, akirıl tudniillik azt tartják, hogy Athén városát alapította, hanem, ha hihetünk a köznép mendemondáinak, fajtájának és nemének a gyalázata, a ne-mes és tisztes családban született Roesel Borbála. Atyja Roesel Erazmus volt, egy nagy vagyonú és nagy méltóságú férfiú: nemcsak II. Ulászló király ruházta ıt fel ugyanis a bányafelügyelıi tisztséggel, hanem a saját tulajdonában lévı, irigylésre méltóan gazdag aranybányákból akkora vagyont győjtött, amekkorát – úgy gondolnánk – aligha képes össze-szedni egy magánember szerencséje. Miután pedig ez a Roesel Erazmus, amint a végrendelete mutatja, az 1520. esztendıben eltávozott az élık sorából, a fia, Lırinc és en-

késıbb betemette vagy az idık viszontagsága, vagy pedig az elıreha-

ladása.

173

nek húga, Borbála került bele a gazdag örökségbe; az elıbbi már elırehaladottabb korban volt ekkor, az utóbbi azonban még csak serdületlen gyermek volt. Lırincnek atyja halála után csak rövidke élet adatott osztályrészül. Így tehát Bor-bála lett az egyetlen örököse mind a vert- és termésarany-nak, mind az ezüstnek, aminek szinte megmérhetetlen mennyisége volt felhalmozva a titkos kamrákban, mind pe-dig az abban az idıben gazdag jövedelmeket adó aranybá-nyáknak. A serdülı leány azonban, mivel élni nem tudott vele, elkezdett visszaélni az oly gazdag örökséggel. Tudniil-lik

Effodiuntur opes irritamenta malorum,

– azaz: Kincseket bányásznak ki, a bajoknak gerjesztıit.106 Richter a következıképpen festette le a buja leány rettene-tesen megromlott erkölcseit: „Beléje folyt a fényőzés és be-léje siklott a bujaság, s napról-napra egyre jobban átengedte magát ezeknek. Ezután a bőnök áradata: a pajzán tekintet, az egyre csak új vágyat keresı szem, a hírhedt és mindenre kiterjedı fényőzés, a csábításra való különféle törekvések révén elragadtatott lélek az ırületbe kergette ıt, aki ke-ménnyé vált Ceres, Bacchus és Venus örökös csatáiban.” – Ennyi elég is a legrosszabb élethez és hírhez. Petronius Ar-biter107 Quartillájának mondhattuk volna, annyira rohant ez

106 Publius Ovidius: Metamorphoses, I. könyv, 140. sor.

107 Ó, bárcsak soha ne látta volna meg a nap világát ez az író, aki, ha a

stílusát tekintjük, a leginkább latin volt, ezzel szemben a legtrágárabb,

ha az ocsmányságát; ezeket az ocsmányságokat írta ı le szép és a

174

a rendkívül buja asszony minden ocsmányságba, nagy igye-kezettel rázván le magáról a józan értelem parancsát és úgy gondolván, hogy akkor használja fel a legjobban önmagát, a kincseit, a nemét és az életkorát, ha a lehetı legmélyebben és a gyönyör minden fajtáját kipróbálva merül bele az élve-zetekbe. Mindehhez járult még testének szép alakja és ereje, amely férfias volt, túl azon, ahogyan a nık esetében meg-szokott, s ez az erı legelsısorban arra volt alkalmas, hogy hordozza az asszonyi szenvedélyt. Helyet talált tehát benne mindaz, amit az egyik római író 108 a római erkölcsökkel kapcsolatban felpanaszolt:

… Rara est adeo concordia formae Atque pudicitiae: sanctos licet horrida mores Tradiderit domus ac veteres imitata Sabinas

– azaz: Annyira ritka az alak és a szemérem megegyezése, jóllehet a borzasztó és a régi szabinokat utánzó ház109 átadta az erkölcsöket. S bizony teljesen úgy szokott lenni, hogy „a szemérem perlekedik a nagyszerő alakkal”, elsısorban ak-kor, ha a szabadossággal együtt jelen van az alkalom és még a veszett vágyak táplálói is segítségül sietnek. Mondják, hogy amikor a barátai figyelmeztették: hagyjon fel teljesen a

dolgok milyenségéhez szabott stílusban. Quartillának az igen rút és

istentelen cselekedeteit több, mint 16 fejezetben győjtötte össze: lásd

Burman kiadásában az 56. és következı oldalakat. „Ettıl óvakodj, ó,

római!”

108 Iuvenalis, X. szatíra, IV. könyv, a 297. és következı sorok.

109 Úgy hallottuk, hogy ilyen volt a Roesel-féle ház is.

175

bujálkodással és szabjon lassanként határt a pazarlásnak, akkor vadul így felelt: „a szépséggel addig kell élni, amíg le-het!” S amikor mondták, hogy a kincsek majd hiányozni fognak neki ahhoz az életmódhoz, amelyet követ, akkor ı azt az igen értékes győrőt, amelyet az ujján viselt, készakar-va az itt rendkívüli sebességgel rohanó Garam folyóba ve-tette, hogy az ismét kikerüljön majd a zúgó áradatból és visszakerüljön a kincsei közé. Azt beszélik, hogy ez a dolog a következıképpen történt: az a hal szolgáltatta vissza vélet-lenül a lenyelt győrőt az asszony tiltakozó kezeihez, amelyet ebbıl a folyóból kifogva vittek a konyhájára és a szokás szerint a fızéshez felvágtak. Ez a dolog – ha ugyan nem az emberek találták ki az egészet – figyelmeztethette volna az asszonyt, hogy térjen eszéhez és legyen mértékletes; de oly-annyira nem ez lett az eredménye, hogy még újabbakkal is kezdte megtetézni a gonosztetteit ez a borzasztó nıszemély, azért, hogy annál szokatlanabb módon tékozolja el azt, ami kincseibıl megmaradt, mennél nehezebben viselik el az övéi. Azt beszélik, hogy egy, az ölebekhez hasonló kiskutyát, amelyet a gyönyörőség kedvéért tartott, pontosan úgy be-cézgetett és gondozott, mint ahogyan az anyák szokták pi-ciny gyermekeiket. Nemcsak selyemruhákba öltöztette és nemcsak finom falatokkal etette tehát, hanem még a szolgá-lóinak is feladatul adta, hogy a lehetı legszorgalmatosabban táplálják ezt a hájas kis állatot – ugyanakkor a szőkölködı, rongyos ruhájú és éhségtıl szenvedı emberekkel szemben a kısziklánál is keményebb volt. Ezeknek az embereknek az átkai következtében, amelyekkel a halálát kívánták, a kisku-

176

tya – annyi gyönyörőség forrása – hirtelen elpusztult; ı pe-dig megparancsolta a szolgáinak, hogy nagy értékő arany-lánccal felékesítve, puha vánkosokra fektetve, illatszerekkel bekenve és virágokkal behintve, gyászpompával tegyék ko-porsóba. Még manapság is nagyon határozottan állítják az emberek, hogy a kutya sírja késıbb a gonosz szellemek tán-cának a helye lett – és aki egyszer elhitte ezt, nehezen tánto-ríthatjuk el a véleményétıl. A cselekedetek közül, amelyeket ez a nyomorult asszony véghezvitt, az lett volna a legjobb, hogy a saját költségén alapjaitól felépítette a várat, amelyrıl most beszélünk – ha nem az elkövetett bőnök miatt nyugta-lan lelkiismerete késztette volna erre és nem mocskolta vol-na be késıbb azt is. Annak a dombnak a tetején, ahol most a vár áll, helyezték el az akasztófát a selmecbányaiak, hogy az a városi sokaság szeme elıtt legyen és hogy távol tartsa a gonosztevıket attól, hogy bőnöket kövessenek el. Az akasz-tófa árnyéka elérte az asszony házát és a fényőzésig felsze-relt szobáit, s nemcsak estefelé, hanem éjnek idején is, ami-kor a hold fénye megvilágította azt. A kétségbeesett asszony nehezen és nem minden iszonyodás nélkül viselte el a lát-ványt, különösen akkor, ha az akasztott emberek holttesté-vel terhelt iszonyú fa vagy nappal a szeme elé került, vagy pedig éjszaka árnyékot vetett. Azt beszélik tehát, hogy az asszony hosszas könyörgések után elérte a városi tanács elıtt, hogy máshová helyezzék át ama szerencsétlen akasz-tófát, neki pedig szabad legyen várat építeni azon a helyen. S bizony hamarosan fel is épült ott ez az építmény, erıtelje-sen, de kisebb formában, mint ahogyan azt a dolog megkí-

177

vánta volna, hiszen – mint ahogyan mondottuk is – nem annyira vár, mint inkább ırtorony. Miután tehát Borbála ilyen módon eleget tett a fogadalmának, ismét belemerült a fajtalankodásba és az új vágyaktól csalogattatván, részint önmagát pusztította, részint pedig belekeverte ebbe a szol-gáit is, akik társai voltak a gonoszságban – míg végül feltá-madván a büntetı isteni akarat és ı eltékozolván a kincseit, elıbb szegénységre, majd a teljes nélkülözésre jutott, végül pedig betegségekbe és ezer más bajba esett. Gonosz csele-kedeteitıl körülvéve tehát, végül az 1570. esztendıben, au-gusztus 18-án váltotta fel halállal az életét, amelyet oly bor-zasztó módon eltékozolt. Fennmaradtak annak a korszak-nak a jegyzıkönyvei és bennük le van írva, hogy amikor holttestét a szokásnak megfelelıen az ısök halotti kriptájá-ba vitték eltemetni, hirtelen vihar tört ki, s a jégesı és a zi-vatar olyan hevesen zúdult le a koporsót kísérıkre, hogy azok nem törıdvén a holttest szállításával, arra kényszerül-tek, hogy a koporsót az utcán hagyják és életüket mentve fussanak, amerre a szerencséjük vezeti ıket. Amíg tehát a kutyája számára oly szokatlan módon készítette el a sírhe-lyet, addig ı maga nem találta meg azt. Jóllehet tehát

Esse aliquot manes et subterranea regna, Et contum et stygio ranas in gurgite nigras,

Ac una transire vadum tot millia cymba, Nec pueri credunt nisi qui nondum aere lavantur: Sed tu vera puta!

– azaz: A gyermekek sem hiszik, hacsak még nem füröszt-tettek meg az ércmedencében, hogy vannak halotti szelle-

178

mek és vannak földalatti birodalmak, hogy van csáklya és az alvilági örvénylésben vannak fekete békák, s hogy annyi ezer ember számára csak egy csónak van átkelni – te azon-ban tudd, hogy mindez igaz! – Így figyelmeztet bennünket az ékesen szóló Iuvenalisszal110 együtt ez a nyomorult asz-szony, akinek a történetét ha nem adtuk volna közre, úgy hisszük, nagy mulasztást követtünk volna el azokkal szem-ben, akik az ilyesfajta szörnyőségekrıl azt tartják – és nem is minden ok nélkül –, hogy nagy jelentıséggel bírnak a ha-landó emberek elméjének az elrettentésében.

XXXIX. §

Most elhagyván az új várat, térjünk ismét vissza a régihez: azért, hogy a korabeli okleveles emlékekbıl kimutassuk, mi-lyen egyházi épületek álltak ott valamikor. A selmecbányai-ak a Boldogságos Szőz Mária templom mellé egy kápolnát építettek, amelyet Szent Mihály arkangyal tiszteletére szen-teltek és késıbb olyan adománnyal láttak el, amelyet ele-gendınek hittek ahhoz, hogy a papját eltartsa. Ezt a dolgot egy nem közönséges oklevél bizonyítja, amelyet tehát éppen ezért egyáltalán nem habozunk itt bemutatni, abban a for-mában, ahogyan azt ama korszak szokásának megfelelıen megírták. Ez a következıképpen hangzik: „Anno Domini millesimo quadringentesimo septuagesimo octavo in dem Gericht des nahmhafften und weysen Mannes Johannes

110 II. szatíra, I. könyv, 149. és következı sorok.

179

Resch, und in Kegenwurtigkeit Nicolai Schweingrätl, Gilg Hartlob, Paul Mathes, Pauli Kronstinll, Valtein Scmid, Jo-hanni Prodatz, Petri Richter, Andres Hyllprant, Iacob Or-nolt, Gilg Steyrer und Matthes, geschworner Purger, hat der Erber und furschichtig Man Herr Niclos Zygenpacher, dy Zeit ein Mittwoner in der Neustad, dy Kornmüel an der Stanprück zu nagst oben der staynen Huttn gepauet und gelegen, von dem Herrn Giorig Korndl unserem Mittwoh-ner und dy tzeit Kuniglichr Kormgrof unser Stad, um Gul-den siebenhundert verkauffet und ym dy mit brayten Gul-den an alle Abgane, gantz und gar hat betzalet. Dornoch hat der vor genante Herr Tzygenpachr mehr gekaufft und lossen machen, ein Meltzhaus und Preyhaus zu nagst dem Stollen gemauert ober der Stanbrück gelegen, und der Kornmüel, und hat auch dartzu ein Haus und Gartn, under de Rebrin gelegn gekaufft, und hat dornoch Gottes ere und seiner Eldern selen und seligkeit betrachtet zue meren. Und hat dy vorgenante Kornmüel, Meltzhaus, Preuhaus, Haus und Gartn miteinander zue dem Altar des Hayligen sand Michaelis des Ertzengels in der Cappelin und Freithoff der Pfarkyrchen unser Frauen gepauet, geben und geschaffn, welche Altar er auch mit altertuchern Messgewant Kellich und Messtpuch und auch mit einer Thaffl tzyrlich hat bega-bet, alzo das ein Priester den man dy Stifftung und Pfrimpt und Altar wurd vorleihen, zol von den tzynsn und zustentn, dy von dem vorgemeltetem Erben Kornmüel, Meltzhaus, Preyhaus und von dem anderd Haus und Gartn gevalln und kumen jerlich zol ein auskumen und genigen haben, vor

180

den vorgenanten zelen zu pieten und auf den genanten Altar sand Michaelis Mess lesn, und hat einen Erbrn Man Herrn Urielem zum erstn der von genantten Stifftung und Pfrint einen Ehlichen altaristen gemacht, geordnet, und ge-stifftet, und hat uns gepetn, das wir dy Manung und Ord-nung der obgemelteten Stifftung und Pfrimt solten von besserer Sicherhait und Gedächtnus wiln yn unser Stadbuch lassn schreibn. Dornoch hat er den Richter und den gantzn Roth zu sollichn tzeitn der vorgenanten Stifftung und Pfrint geordnet und gemacht Ehliche Patronen und Vorlei-chen zu ewigen tzeiten, nach ihrn freyen muet und willn, noch abgang eines Altaristen einen andrn Erbern Prister wider zu vorleichn. Welche zolche ordnung ist geschehen an dem Iahr des Herrn und in dem Gericht alz oben steet geschriben.” – Az oklevél szövege, hogy azt magyarul és ki-vonatosan adjuk vissza, a következı. Az elırelátó férfiú, Resch János fıbírósága alatt, valamint a teljes szenátori rendnek a jelenlétében – a szenátorok neve is le van itt írva – egy tekintetes férfiú, az új város polgára, Zygenpacher Miklós a kıhídnál épített malmot hétszáz forintért megvá-sárolta Cerndel Györgytıl, a bányakamara felügyelıjétıl olyanképpen, hogy az egész összeget készpénzben tette le; ezenkívül felépített egy árpanevelı és egy serfızı házat, vagyis mőhelyt, továbbá építtetett néhány más házat is, kertet ad-ván hozzájuk, s mindezt abból a célból tette, hogy annak a Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt kápolnának ado-mányozza, amely a Boldogságos Szőz Mária plébániatemp-lom temetıkertjében van oltárával együtt felépítve, s hogy a

181

kápolna papjának adni tudjon valamit, aki pedig viszonzás gyanánt köteles lesz az ı lelkéért és szüleinek a lelkéért is-tentiszteletet végezni, s mindezek okáért Istenhez könyö-rögni ott. Elsıként tehát egy Uriel nevő papot neveztetett ki oda, aki szorgalmatosan mőködött ebben a hivatalában és nagyon jól megélt azokból a jövedelmekbıl, amelyeket a malom, az árpanevelı ház és a serfızı mőhely biztosított neki, beleértvén az azokhoz tartozó házat és kertet is. Az ezekrıl a dolgokról való gondoskodást – tudniillik a patro-nátust, vagyis a kegyúri jogot – a városi tanácsra ruházta át, oly módon, hogy a tanács akarata és tetszése szerint, örök idıkig kezelje a javadalmat. – Sok dolgot kibányászhatunk mindebbıl, ami világosabbá teszi a Selmecbányáról írott jegyzeteinket. Ezek között van például az is, hogy Korvin Mátyás király uralkodása alatt már megvolt a Boldogságos Szőz Mária egyház plébániatemplomi joga, s hogy nem sok-kal a templom megalapítása után e mellett az egyház mellett felépítették a Szent Mihály kápolnát, s hogy ez akkor szőnt meg végül, amikor lassanként a plébániatemplomi jog is elenyészett azon idık viszontagságainak a következtében, amelyek beköszöntöttek. A város valamelyik részét továbbá újvárosnak nevezték abban a korban – de nem azért, mert ama régi város, amelyrıl fentebb vitáztunk, adott helyet en-nek az elnevezésnek, hanem azért, mert a Rozgonyi-féle csata után elpusztult Selmecbánya az új utcák kiépülésével egyre nagyobb kezdett lenni: a városnak ezt az új részét kezdték el tehát közönségesen újváros elnevezéssel illetni. Stb.

182

183

XL. §

Ezek az egyházi épületek voltak tehát a régi várban. Azt sem szabad azonban elhallgatnunk, hogy a várhoz épített toronynak van egy ércharangja: ennek a harangnak a meg-kondításával szokás jelezni azt, hogy elérkezett az istentisz-teletre való menetel idıpontja, vagy pedig azt, hogy kezde-tét veszi valamilyen más ájtatosság vagy könyörgés. Hosszú idıvel ezelıtt három harang függött itt, amelyek mindegyi-ke saját korára volt jellemzı. Közülük a legrégebbi egy kö-zepes súlyú harang, amelynek a felsı peremén a következı, gótikus írással írott szöveg olvasható: „Anno Domini Mille-simo CCCCLXX. O Rex Glorie veni cum pace. Amen” (Az Úr 1470. esztendejében. Ó, dicsıség királya, jöjj békével. Ámen.) – A középsı harangon van egy kép, amely az em-beri nemnek az Üdvözítıjét ábrázolja keresztre feszítve; körben a legalsó szegélyen pedig a harangöntı mester neve olvasható és némely ünnepélyes szavak: „Haec campana fusa est per magistrum Petrum. Iesus, Maria. Sum campana Dei. Septembris fusa Kalendas.” (Ezt a harangot Péter mes-ter öntötte. Jézus, Mária. Isten harangja vagyok. Öntetett szeptember Kalendáján.) Amaz elsı, a békéért való kegyes fogadalmi ajándékul adott harang a csehországi háborúk – amelyeket Mátyás király viselt – következtében kimerült Magyarország sorsáról beszél. Az 1470. esztendıben ugyan-is, amikor Podebrágy György meghalt, Mátyás király még jobban vágyódott a cseh korona után; a törökök pedig tu-domást szerezvén a király távollétérıl, a Szávának a szerém-

184

ségi mezıkkel szemben lévı partján álló Szabács111 várának ostromához fogtak, hogy legyen számukra egy hely, ahon-nét az egész vidéket annyiszor támadhatják, ahányszor csak akarják. – Hogy a másik harangot tíz esztendıvel késıbb öntötték, annak bizonyságául az 1480-as évszám szolgál, va-lamint a három címer, amelyet a harang nem túlságosan nagy tömegébe véstek. Ezek a címerek tudniillik Cerndel György, Cerndel Zsigmond és Resch János címerei: ennek a három férfiúnak, akik igen nagy emberek voltak a korukban, az emlékét akarták így fenntartani azok, akik jól ismerték ama veszélyekkel teli idıszak elöljáróit – hiszen az ı bıke-zőségükbıl nyert minden adományt a város közönsége. Azt mondják, hogy a harmadik harangot az 1510. esztendıben helyezték a másik kettı mellé, s hogy ezt elsısorban a bá-nyászok költségén készíttették. Aztán nyolcvan esztendın keresztül szolgált, míg végül egy erısebb ütéstıl repedés ke-letkezett rajta. Az 1591. esztendıben tehát újraöntötték, ugyancsak a bányászok költségén, de több fémet is adtak még hozzá: azért, hogy nagyobb legyen a tömege és erı-sebb a hangja. A bányászok pedig ezen áldozatkészségük-nek a következtében kiérdemelték, hogy ahányszor csak utolsó útjára kísérnek közülük valakit, ez a harang mindany-nyiszor ingyen szól a gyászszertartás alatt. Ezt a harango-zást der Haüer-Pulsnak mondják. Ámde az újjáöntött harang is tönkrement lassanként azoktól a repedésektıl, amelyek az idık során keletkeztek rajta, s mivel ezért torz és rossz lett a

111 Bonfini, IV. dekád, II. könyv, 562. lap, 21.

185

hangzása, az 1731. esztendıben ismét meg kellett újítani. Az újraöntés olyan sikeres eredménnyel történt, hogy ami-kor a többivel egyszerre kondítják meg ezt a harangot, úgy halljuk, mintha számtalanszor visszhangozná az ütést.

XLI. §

A várnak az említett temploma, valamint a hozzája épített Szent Mihály kápolna után a Szent Katalin egyházról kell beszélnünk. Ez a templom egy szabad és a városi házaktól elválasztott helyen áll, s úgy van megépítve, ahogyan a régi-ek szoktak építkezni: olyan építmény tehát, amely már ön-magában is eléggé nyilvánvalóan mutatja, hogy nem mosta-nában alapították. Hallgassuk meg róla Richter szavait: „A pogány idık építészetét idézi – mondja ı –, alakja szabály-talan sokszög. A város legfontosabb részén emelkedik, sza-bad helyen, s úgy van megépítve, hogy a hozzá közel álló épületek nem takarják el: a piactéren épült tudniillik, ame-lyet győrőnek neveznek. Méltóságát és a reája fordított költ-ségeket tekintve bizonyos, hogy sokkal megelızi a többi templomot. Plébániatemplomnak használják; ezt a rangot akkor nyerte el, amikor a régi vár miatt megszőnt a Boldog-ságos Szőz Mária templom. A polgárok bizonyosan városi templomnak tekintik.” – Arról, hogy mikor alapították ezt a templomot, semmit sem tudunk mondani, hiszen a háborúk és tőzvészek következtében már korábban megsemmisültek azok a régi oklevelek, amelyek megjelölhetnék az alapítás idıpontját. A régi jegyzıkönyvek pedig az 1445. esztendı-

186

nél tesznek említést a papjáról, akit oltárigazgatónak mon-danak és akinek Leugoviai (én úgy gondolom, hogy ezt Leu-tschoviai-nak, vagyis Lıcseinek kell olvasni) Kraysel Péter volt a neve. Ebbıl következtethetünk arra, hogy sok-sok esztendıvel a Rozgonyi-féle pusztítás elıtt, sıt talán már Zsigmond király idejében is állt ez a templom. Annak a fı-oltárnak, amelyet elsı alapítói építettek fel benne, még a mi korunkban is igen nagy volt a becsülete. Volt ugyanis a vá-ros határában egy rendkívüli módon ágas-bogas és csodála-tos magasságú hársfa, amelyet a nép magából a dologból következıen „szép hársfa” névvel illetett, mivel módfelett terjedelmes és gyönyörőséges volt a lombja és sokak örö-mére nagy árnyékot adott. Azt tartották errıl a kedves és gyönyörőséget adó fáról, hogy már több évszázados. Egy-szer aztán vagy a városi tisztségviselık, vagy a templom alapítói úgy határoztak, hogy ki kell vágni, mivel már öreg-szik és kissé lassabban sarjad; így legalább faanyagot fog szolgáltatni az oltárhoz és azokhoz a mővészi módon kifa-ragandó szobrokhoz és egyéb ékességekhez, amelyek az ol-tár részeit képezik majd. És bizony fel is épült ez az igen nagy magasságú oltár, amelynek mindkét oldalán jelesen fa-ragott mővő, szélesen kitáruló szárnyai vannak, a középsı részét pedig Szent Katalinnak a mővészi módon megalko-tott szobra foglalja el – és nem is valamilyen idegen fát használtak fel erre a munkára, mivel ott volt az a bizonyos, rendkívül különleges hársfa. Egyébiránt nagyszerő és tiszte-letet parancsoló látványt nyújtott az oltár, s mindenütt arannyal dúsan elborítva tündökölt. Csaknem három évszá-

187

zada állott már, amikor anyaga az ódonságtól megromolván, eresztékei engedni kezdtek és az egész oltár összedıléssel fenyegetett. Ekkor Joseph Andreas Wenzel à Sternbach bá-ró, akit a kamara fıfelügyelıi között említettünk, a városi tanáccsal – amelyet az egyház feletti kegyúri jog megillet – a régi oltárt eltávolíttatván, újat építtetett, azért, hogy a sel-mecbányaiak az utókorra hagyományozzák kegyességének az emlékezetét; ez az új oltár nem kevésbé értékes és nem kevésbé csillog az aranytól, s a lehetı legszebben van kidol-gozva, oly módon, ahogyan az a mai kor szokásainak meg-felel. – A magától értetıdıen eléggé tágas épületnek a bel-sejében mindkét oldalon kettıs padozatú karzat emelkedik, hogy legyen helye a tömegnek; ilyet nem könnyen figyelhe-tünk meg másutt. Tetızetét, amelyet ama régen történt ala-pításától fogva teljes egészében fazsindely, ez a rendkívül tőzveszélyes anyag fedett, az 1656. esztendıben rézleme-zekkel borították be. Ez a polgárok adakozásának volt kö-szönhetı: ık hordták össze tudniillik a befedéshez szüksé-ges 10 250 font súlyú rezet, mégpedig szívesen és mintegy versengve egymással a bıkezőségben. Errıl az adakozásról ugyanezen esztendı február havának 7. napjánál tesznek említést a jegyzıkönyvek, vagyis prothokollumok. Hat esz-tendıvel késıbb pedig, amikor már kívül is és belül is leko-pott a régi festés, a városi tanács újrafesttette az egész épü-letet. Úgy vélem, hogy ekkor csináltatták meg a templom-ban azokat a magas kettıs üléseket is: ezek anyaga ugyanis újabb, mint ahogyan az a többi berendezési tárgy anyagának a régiségéhez illenék. Vannak, akik azt állítják, hogy ugyan-

188

ezen munkálatok során építették a templom elé az elıcsar-nokot is, hogy elférjen a nagyobbá vált gyülekezet. Az azonban bizonyos, hogy ekkor helyezték el a templom homlokzatán a város címerét, azért, hogy ezzel is jelezzék a város különleges jogait az újjáépített templomhoz. Így néz ki tehát a Szent Katalin tiszteletére szentelt templom. – Egy másik, kisebb mérető templomról, amely az elıbbi közelé-ben áll és Szent András tiszteletére van szentelve, Richter az alábbi szavakkal tesz említést: „Nem messze ettıl (tudniillik a Szent Katalin templomtól) áll a Szent András templom, amelyet szők határok kerítenek körül és amely nem is tör a magasba: alacsony épület tehát és kicsiny. Alapítása ugyan-azokra az idıkre tehetı, mint a városháza alapítása: annak nagyobb részét is magának követeli és a bejárata is a tör-vénykezı helyre mutat.” Ez egy valóban szép és kegyes do-log: hiszen nemcsak a városi tanács tagjai emlékeznek meg kötelességeikrıl akkor, amikor a templomon keresztül a ta-nácsterembe belépnek, hanem azok is, akiket vagy bőnö-sökként, vagy tanúkként, vagy pedig igazságukat keresık-ként a tisztségviselık ide rendelnek, vagy akik kéréseikkel jönnek ide, mert ügyeik sürgetik ıket – az isteni akarat tisz-telete már azelıtt áthatja ezeket, mielıtt még bíráik elé áll-nának. Ebbıl a célból helyezték el itt ama régi emberek a törvény istennıjének a szobrát is a szokott figyelmeztetés-sel: „suum cuique” (mindenkinek a magáét). „Megtanította az istenfélı régi korszak – folytatja szerzınk –, hogy az is-teni akarat félelme és a jámbor könyörgés szolgáljon egyen-lı mértékéül a büntetésnek és jutalmazásnak. Melegedjenek

189

meg tehát elıbb a szent tőzhelyeknél és könyörögjenek – így kell, hogy cselekedjenek azok, akik az igazság szent rej-tekeibe készülnek belépni. Eusebia nélkül ugyanis hideg marad Themis.” – Van egy olyan templom is, amely gyász-szertartások céljaira szolgál és amelyet a Hegyi vagy Havas Boldogasszony tiszteletére ajánlottak, vagy inkább – aho-gyan hallottuk – ama római templomot utánozva így nevez-tek el. Keleti irányban, egy kiemelkedı helyen áll, körülötte pedig temetı van halotti kriptákkal és mindenfelé elhelye-zett síremlékekkel. Hosszú idın keresztül nem használták, talán azért, mert ama kor emberei számára kellemetlen volt emlékezni a halandóságra; míg végre elıbb 1564-ben a tor-nyát hozták rendbe olyan módon, hogy teljesen újjáépítet-ték, majd pedig néhány esztendıvel késıbb, vagyis 1570-ben tágasabbá tették és jobban felszerelték egyházi ékessé-gekkel.

XLII. §

A selmecbányai templomok közül utoljára a változatos sor-sot megélt Szent Miklós kápolnáról kell megemlékeznünk. Ez a régi bányai polgárok munkája volt és a városlakók ájta-tosságának a növelése végett, közköltségen építették, s talán akkor, amikor IV. Béla király uralkodott; késıbb pedig, va-gyis az 1275. esztendıben Kun László király egy ünnepélyes szertartás keretében átengedte a domonkos rendbéli szerze-teseknek – errıl ı is és a városi tanács is oklevelet adott ki. A királyi oklevelet már felhasználtuk jelen munkánk elején,

190

akkor, amikor a város régi nevének a kinyomozására tettünk kísérletet: most a város által kiadott oklevelet kell idéznünk, hogy az egész ügy pontosabb legyen. Az oklevél a követke-zıképpen hangzik: „Mi, Halmann bíró, a tizenkét esküdt, valamint az összes bányai polgár jelentjük mindazoknak, akik a jelen oklevelünket látni fogják, hogy a Vízkereszt ün-nepének nyolcadán belüli szombaton (január 12-én) a bá-nyai plébániatemplomban, tudniillik a Boldogságos Szőz tiszteletére szentelt egyházban megjelentek a prédikáló ba-rátok közül azok a testvérek, akiket tartományi perjelük, Pé-ter testvér külön erre a dologra kijelölt, hogy tudniillik átve-gyék a bányai Szent Miklós kápolnát, amelyet a jó emlékeze-tő István király úrnak az adományából kegyúri jogon és épí-tésünk saját jogán birtokoltunk, s amelyet Renold mester, ugyanezen város plébánosa a felszentelés jogcímén a neve-zett egyházhoz kapcsolt; s végbemenvén az átadás, ugyan-azon a helyen a mi kérésünkre és a prédikáló testvérek kéré-sére Renold mester a jogot, amellyel a mondott kápolna te-kintetében rendelkezett, levévén fejérıl a vállpalástját,112 át-adta azt a jogot a szerzetesek kezéhez és a következıket mondotta: mostantól fogva reátok ruházom a Szent Miklós kápolnát, amelyet tinektek adományozok és engedek örökös

112 Az almucium, almucia, vagy aumucia egy öltözet, vagyis ruhaféleség,

amellyel az egyházi emberek – a kanonokok és szerzetesek – a fejü-

ket és vállukat fedték be. Lásd Charles du Frèsne szótárának párizsi

kiadását, amely 1733-ban jelent meg, s annak is az I. kötetében a 325.

lapot. Renold mester tehát hajadonfıvel végezte el a szertartást, hogy

az átadás még ünnepélyesebb legyen.

191

birtoklásra. Ami joggal ebben a kápolnában rendelkeztünk, azt mi is ahogyan korábban, úgy most is nekik adtuk, ado-mányoztuk és engedtük, egyetértvén a fent mondott Renold mester adományozásával és átengedésével, egyszersmind helyeselvén is azt. E dolog bizonyságául helyeztük rá pecsé-tünket a jelen oklevélre. Kelt Bányán, az Úr 1275. esztende-jében.” – Mindebbıl következtetni lehet arra is, hogy Bánya, vagyis Sebenic városában ama korszak elıtt egyetlen szerze-tes sem élt: hiszen az oklevél világosan elmondja, hogy a Boldogságos Szőz Mária templom plébánosa adta át a Szent Miklós plébániát a domonkos rendbéli szerzeteseknek; ez-zel szemben a templomosokról, akiket némelyek erıvel visznek be ama korszakban a régi várba, semmiféle említés sem található ebben az oklevélben – pedig nem hallgatta volna el a városi tanács, ha a dolgok akkori urai, a templo-mosok bármiféle jogcímmel is rendelkeztek volna abban az idıben vagy a várral, vagy pedig a Szent Miklós kápolnával kapcsolatban. De hogyan is rendelkezhettek volna? Hiszen a kegyúri jogot még V. István király uralkodása alatt ado-mányozták a selmecbányai polgároknak, akik ugyanennek a királynak a kegyelmébıl rendelkeztek azzal a hatalommal, hogy a kápolnát átadják a szerzeteseknek, s éltek is ezzel a hatalommal, mégpedig úgy, hogy senki nem mondott ellene az átadásnak. És eme kiváltság sértetlenül meg is maradt a selmecbányaiak számára: a késıbb trónra lépı királyok tud-niillik szorgalmatosan megerısítették benne a polgárokat, valahányszor csak a szükség úgy kívánta. Fennmaradt egy ilyen tárgyú oklevél, amelyet II. Ulászló király íratott meg az

192

1515. esztendıben és amelyet – úgy gondoljuk – alkalmas lehet itt idézni: „Mi, Ulászló, stb. tekintetbe vévén híveink-nek, Selmecbánya városunk bírájának és esküdtjeinek, va-lamint összes polgárának a hőségét és hőséges szolgálatait, amelyeket különféle helyeken és idıkben tanúsítottak elsı-sorban ezen ország szent koronája, azután pedig felségünk iránt is; tehát részint ezért, részint pedig, mivel maga a vá-ros, a polgárok ısei régtıl fogva rendelkeztek a jószágok-nak – tudniillik a plébániának, az oltártisztségnek, valamint a plébániatemplomban és a fent nevezett városunkban lévı kápolnák és ispotályok irányításának – az adományozási jo-gával, s a polgárok állítják, hogy jelenleg is rendelkeznek az-zal: megújítván tehát ezt a jogot, biztonságuk és nyugalmuk végett újra adományozni kívántuk az elıbb nevezett Sel-mecbánya városunk bírájának, esküdtjeinek és összes polgá-rának, a jelenben élıknek tudniillik és azoknak, akik az eljö-vendıben élni fognak, valamint ezek utódainak és vala-mennyi örökösüknek. Továbbá királyi hatalmunk teljessé-génél fogva jóváhagyjuk és megengedjük nekik, hogy ami-képpen azelıtt, úgy a jövendıben is valahányszor csak tör-vényesen meg találna üresedni valamelyik ilyesféle javada-lom, mindannyiszor alkalmatos személyeket választhassa-nak meg arra és állíthassanak azok, akiknek ez az érdekében áll. Oly módon azonban, hogy a bíró és a többi mondott polgár, valamint ezek utódai és örökösei ennek a jognak az ürügyén az ilyesfajta javadalmak jószágainak és jogainak az ügyeibe ne avatkozzanak bele azon túl, amennyire az a kegyuraknak illik, vagy ne merészeljenek azokból valamit is

193

elvenni, mert tudják meg, hogy ha ilyet cselekednének, ak-kor önmagukat fosztják meg a kegyúri jogtól. Stb.” – Ilyen módon erısítette meg tehát Ulászló a régi királyok adomá-nyát.

XLIII. §

De térjünk most vissza a domonkosokra. Kezdetben sző-kösebb körülmények között élték itt életüket és mintegy magánházakban, de elegendıen voltak már akkor is ahhoz, hogy a Magyarországon csak a minap megtelepülı rendet113 gyarapítani tudják ezzel a még oly kicsiny növekedéssel is. Nem kevésbé fejlıdött, mégpedig eléggé szerencsés ered-ménnyel az ügyük is és lassanként olyan tekintélyre tettek szert nemcsak a polgárok, hanem a városi tisztségviselık elıtt is, hogy ama rendkívül zőrzavaros idıkben, amelyek I. Lajos király halála után kezdıdtek, senki sem habozott bízni e szerzetesekben és mint valami hiteles helyen, a ko-lostorukban elhelyezni a kiváltságleveleiket, nehogy azok a garázdálkodó husziták prédájává, vagy a lángok martalékává legyenek. Ez a gyakorlat egészen a várnai csatáig érvényben volt: de amikor ezután ismét új felfordulás zavarta össze a

113 A domonkosoknak a Magyarországra való elsı betelepülésérıl ol-

vasd, ha tetszik Ferrari Zsigmond testvér De rebus Hungaricae pro-

vinciae ordinis címő munkájának I. részében a II. és III. fejezetet a

23. és a következı lapokon. Itt ı Jeruzsálemi András király uralkodá-

sának az idejére teszi ezt a betelepülést, vagyis az 1221. esztendıre.

Selmecbányára tehát 54 esztendıvel azután bocsátották be a rendet.

194

magyar dolgokat, lehetetlenné vált, hogy ama viszontagsá-gos idıszak ne rontsa meg Selmecbányát is. Ez a veszede-lem tudniillik az volt, amelyet Rozgonyi, az egri püspök zú-dított a városra igen kegyetlen módon az 1442. esztendıben – amint azt fentebb már elmondtuk.114 Ekkor ugyanis nem-csak a rendházat, hanem a Szent Miklós templomot is el-pusztították a lángok és – amit a legjobban fájlalunk – eb-ben a tőzvészben megsemmisültek azok az oklevelek is, amelyeket ott ıriztek. Ekkor pusztult el tehát a kolostor, amely a megalapításától fogva körülbelül 187 esztendın ke-resztül virágzott. A károkat, amelyeket ezen igen kegyetlen betörés következtében szenvedtek el, nemcsak helyrehozni nem tudták a szerzetesek, hanem ezután még rosszabbra is fordult a sorsuk. Ezeknek az eseményeknek a következmé-nyeképpen történt, hogy a földeket és szılıket, amelyeknek nem egy kiváltság erejénél fogva a birtokában voltak, részint elzálogosítani kényszerültek, részint pedig átadni az uzsorá-soknak: míg végül elfogyván a vagyonuk, némelyek meghal-tak, némelyek pedig máshová vándoroltak el innét. A rend-háznak ezt a pusztulását az 1489. esztendıre teszik a város jegyzıkönyvei. Az ugyanebben az esztendıben végzett dol-gokról szóló feljegyzésekben a következıket olvashatjuk: „Megíratott az egyezséglevél a sebnici plébános, valamint az ugyanottani prédikáló barátok között Ranzano Péter luzerni püspök elıtt.” Ebbıl nem minden ok nélkül következtethe-

114 A város történetének IX. §-ában.

195

tünk arra, hogy a domonkosok Ranzano115 beleegyezésével az elköltözést tervezték ekkor és azt, hogy a még megma-radt javaik gondozását a város plébánosára bízzák valamifé-le feltételek mellett. Ugyanezek a jegyzıkönyvek tudniillik a következıkrıl is említést tesznek: „Solch Closter haben die Brüder Ordinis Dominici, eine lange Zeit, mit aller seiner Zugehörung, inne gehabt, biss so lang dasselbe in Abneh-men ist kommen: haben auch die Aecker, Felder und Wein-garten zum meisten Theil versetzet und verkaufft; zu einzi-gen abgestorben, weggezogen, und zulezt solch Closter gantz öde gelassen.” Mi így fordítjuk le ezeket a mondato-kat: „Ezt a rendházat a teljes uradalommal együtt hosszú idın keresztül birtokolták a domonkos rendbéli atyák, míg végül a kolostor fogyatkozni kezdett: miután ugyanis a szántóföldeket, a réteket és a szılıket részint bérbe adták, részint pedig áruba bocsátották és egyes szerzetesek meg-haltak, mások pedig elköltöztek innét, a rendházat üresen hagyták.” – Mindebbıl arra a következtetésre juthatunk, hogy eléggé ostoba módon jártak el dolgaikban a domon-kos atyák, amikor az egyházi rendek szokásával ellentétben egyáltalán nem haboztak elidegeníteni a telkeiket, hiszen mindezt annak a Korvin Mátyás királynak az uralkodása alatt cselekedték, akit lefoglalt ugyan az állandó háborúsko-

115 İ volt három teljes esztendın keresztül Ferdinánd király követe Má-

tyás udvarában. Lásd errıl Bonfinit: IV. dekád, VIII. könyv, 647. lap,

13. Gyászbeszédet is mondott Korvin Mátyás király fölött: ugyanott,

653. lap, 2.

196

dás, de azért részint maga is gondot viselt a szent gyüleke-zetekre, részint pedig szorgalmatosan ügyelt arra, hogy az ı példamutatásának megfelelıen mások is ugyanezt tegyék. Akárhogyan is történt a dolog, annyi bizonyos, hogy hiba csúszott a kolostor megsegítésébe; a város levéltárát és a környéken lakó nemesség kiváltságait pedig magukkal vitték a pusztulásba a szerencsétlen szerzetesek, jóllehet nem ön-nön hibájukból, hanem inkább a sors kegyetlensége folytán, vagyis Rozgonyinak, akit most említettünk, ama rendkívüli gaztette következtében. A selmecbányaiaknak okozott ká-rokat II. Ulászló király is nyomoztatta, abból a célból, hogy helyre lehessen hozni azokat. Így tehát olyan férfiúkat kül-dött ki, akik szerették a jogot és az igazságot; ezek pedig mindent pontosan meg is tudtak részint a várost ért sérel-mekrıl, részint pedig a levéltár pusztulásáról – mindezt azonban már kifejtettük Ulászló király korának a leírása al-kalmával.116

XLIV. §

Ezek után az idık után több, mint 42 esztendın keresztül pusztulófélben állott a rendház is és a kápolna is, ez a régi stílusú, kicsiny épület, amely végül teljesen romba is dılt. Végül Mária királyné, a Mohácsnál elesett II. Lajos király özvegye – aki ugyan ekkor már Belgiumban élt, de még bir-tokosa volt a bányavárosoknak – a saját költségén egy fé-

116 Fentebb, a XIII. §-ban.

197

nyes és tágas templomot építtetett a kápolna helyére: azt, amelyet most is használnak. E templom felépítését az 1532. esztendıre teszik a jegyzıkönyvek. S hogy ez az egyház he-lyet adjon az istentiszteleteknek és nagy sokaság látogassa, a városi tanács bölcs elhatározásából, de – ahogyan hinnünk kell – a királyné jóakaratú beleegyezésével az 1536. eszten-dıben áthozták ide a Szent Erzsébet-ispotályban élıket; minderrıl szintén a jegyzıkönyvek tesznek említést. Ilyen jelleggel állott fenn tehát a templom és táplálta az emberek kegyes adományaiból származó jövedelmeivel a szőkölködı és beteg embereket. Végül az 1671. esztendıben a nagy Li-pót császár kegyelmébıl egy különös oklevélben megírt adományozás erejével átadták a jezsuita rendnek, azért, hogy ez a templom legyen a székhelyük. De még alig állítot-ták helyre az épületet a rend által megkövetelt szépségnek megfelelıen, amidın a Józsa atya vezette felkelık gonosz-tettének következtében az 1680. esztendı május havának 22. napján a királyi kincstár épületével és a város nagyobb részével együtt leégett, miután istentelen módon tüzet ve-tettek reá. Mennél nagyobb volt azonban a jezsuita rend idehelyezetett székhelyének a veszedelme, annál jelesebb módon nyilvánult meg a jótevık bıkezősége a rendház mostani lakói iránt. Amellett ugyanis, hogy a templomot al-kalmatosan befedték a szükséges tetızettel, a rezidencia – ahogyan a rendházat nevezik – is évrıl-évre gyarapodott: egyesek tudniillik elhárították azokat az alkalmatlanságokat, amelyek a szerzeteseket szorongatták, mások pedig arra tö-rekedtek, hogy felségesebbé tegyék nem kevésbé a templo-

198

mot, mint magának a rendháznak az épületét. Ezért lesz örök az emlékezete a jezsuiták elıtt az oly sokszor említett Sternbach bárónak: ı volt az tudniillik, aki részint adomá-nyok sokaságával ékesítette a templomot, részint pedig se-rényen elintézte, hogy a rendtagokat, akik eddig szőkös kö-rülmények között éltek, egy nagy és tágas épület fogadja be: ezt a házat korábbi tulajdonosai után Sailer-féle háznak ne-vezték. – Ennyit az egyházi épületekrıl.

XLV. §

Maga a dolog kívánja most meg, hogy említést tegyünk a középületekrıl, mégpedig olyan alaposan, amennyire csak tudunk. Ezek közül a legfontosabb a királyi kincstár számá-ra kijelölt ház, vagy ahogyan közönségesen nevezzük, a ka-mara; de nem azért, mert fekvése, nagysága vagy szépsége tekintetében sokkal felülmúlja a többi épületet, hanem azért, mert részint a bányák fıfelügyelıjének a székhelye, részint pedig azoknak a dolgoknak a központja, amelyek a fémek megszerzéséhez, kiolvasztásához és válatásához szüksége-sek. Ennélfogva tehát

Tantum alias inter caput extulit aedes, Quantum lenta solent inter viburna cupressi

– azaz: Annyira emeli ki fejét a többi épület között, ameny-nyire a ciprusok szokták a szívós ostorménfák között. – A kincstár épületei az alsó piactér – amelyet a szászok szokása szerint ringnek is neveznek – szélén állnak és úgy vannak megépítve, hogy nemcsak a bányaügyek elnökét tudják al-

199

kalmatosan befogadni elülsı részükben, hanem a bányászat felügyelıit és ezek személyzetét is abban a részben, amely beljebb van. Itt jelöltek ki egy jeles kis tanácstermet is a fon-tosabb tanácsülések megtartására. Azokat az épületrészeket, amelyek ezen túl vannak, a bányászat tisztségviselıinek a hivataluk méltósága szerint való befogadására használják. Az egyik szárnyat ugyanis, amelyik széles lépcsıirıl neveze-tes, a kamara kincstartója lakja, a másik szárny pedig a számadókat és a számvevıket, vagyis a levéltárat foglalja magában, felügyelıjükkel együtt. Mindkét hivatal rendkívüli megbecsülésnek örvend, de igen nagy felelısséggel is jár. Az ı feladatuk tudniillik, hogy felügyelıjük elnöklete alatt komolyan tanácskozzanak a bányászat ügyérıl, s hogy átte-kintsék és meghatározzák mindazt, amirıl józan megfonto-lással úgy gondolják, hogy a bányászat elımeneteléhez tar-tozik. Legelsısorban a nevezetes és igen nagy jövedelmet adó Piber-tárna van a gondviselésükre és a bölcsességükre bízva. Ezenkívül ami nyers, pörkölt vagy kiolvasztott fémet az összes bányák jövedelmébıl meghatározott idıközön-ként ideszállítanak, az mind az ı számvevıségükhöz érkezik és nekik kell azt a legnagyobb hitelességgel kezelni és gon-dozni. De ama bizonyos bányaadó-fajtát, az urburát is ezek a tisztségviselık számolják el. Ezért aztán méltóság tekinte-tében ık következnek a kamaragróf után, s emellett még teljhatalommal mőködnek azokban a hivatalokban is, ame-lyekre a királyi kegyelem nevezte ki ıket a többi bányavá-rosban. – Ezek hivatali szobáinak a szomszédságában dol-gozik a fémek kémlésze. Ez is egy nagyon fontos tisztség a

200

bányászatban: a kémlész feladata tudniillik, hogy részint ki-kutassa a fémek természetét – vagyis azt, hogy melyik érc miféle értékes fémet tartalmaz –, részint pedig az, hogy pontosan elválassza az ezüsttıl az azzal összevegyült ara-nyat. Mindeddig az épületek leghátulsó része adott egy mő-helyt ezeknek a rendkívül nagy figyelmet kívánó munkála-toknak – ezt a mőhelyt a németek Scheid-Gadennak nevez-ték –; de az 1738. esztendıben szántszándékkal áthelyezték azt Körmöcbányára. Arról, hogy milyen munkálatok is foly-tak ebben a mőhelyben, Richter tudósít bennünket. „Az épületek hátulsó része – írja – kémlészeti mőhely gyanánt szolgál; e mőhely kemencéjében tisztítják meg a tőz segítsé-gével az aranyat tartalmazó ezüstöt, majd kicsiny golyócs-kákat csinálván belıle, választóvíz – amelyet királyvíznek vagy erıs víznek is mondanak – ráöntésével feloldják, ami látványnak is érdekes és bámulatra méltó. Ezt a folyadékot, amely olyan, mint az egyszerő víz, forró homokra helyezett üvegedénykékbe töltik. Az edénykékben a feketés színő arany lassanként leülepszik a fenékre, az ezüst pedig benne marad az oldatban. Maga az épület tágasan és alkalmatosan épült: olyan nagy területet foglal el, hogy amidın régen a bányák még bıkezőbben ontották a kincseiket, vagyis az 1677. és az azt követı esztendıkben, gyakran és csaknem minden héten háromezer pénzváltói font súlyú idehordott ezüstöt is befogadott egyazon válatási munkára.” – Ezután a telérekkel való kísérletezéseket említi meg a szerzınk: „Ezek mellett a telérekkel való kísérletezés céljaira szolgáló kis kemencék világítanak erıs tüzükkel, amelyekben a meg-

201

ırölt sziklákat hevítik, hogy belılük a súly megállapítása vé-gett kiolvasszák az ezüstöt; e kemencéket egy ebben a mes-terségben járatos mesterember főti. İt kémlésznek nevezik, ami nem egy utolsó név és tekintély. Véleményére és ítéleté-re ugyanis nagyon odafigyelnek az urburáriusok, amikor a fémek kiolvasztására fordítanak munkát: ı az tudniillik, aki vizsgálat alá veszi a bányákból kifejtett és elıbb tőzzel meg-próbálandó ércdarabokat, amelyeket a bányászok kötelesek beszállítani ebbe a kincstári mőhelybe.” – A kémlészek hi-vatala tehát kettıs: azé a fontosabb, aki az aranyat az ezüst-tıl elválasztja és akit a németek Gold-Scheidernek nevez-nek; ezzel szemben azé a kevésbé fontos, akinek a feladata a telérek természetét kitapasztalni és akit ezért Probirernek neveznek; de mindkettıt a legfontosabb hivatalok közé kell sorolni. – A többi helyiséget, amelyekbıl sok van az épüle-tek mélyében és amelyek tágasak, azon dolgok tárházainak is mondhatnánk, amelyek véleményünk szerint a fémek ki-bányászásában, felszínre hozatalában, ırlésében és kipróbá-lásában szükségesek. Nem tudom, vajon hitelt kell-e adni annak a véleménynek, amely szerint valamikor pénzverı mőhely is volt itt. Ezt Parschitius állítja:117 „Valamikor nagy mennyiségő pénzt is vertek itt abból az aranyból és ezüstbıl, amelyet a környéken fekvı bányákból szállítottak ide; de ezt a mőhelyt késıbb a vízhiány miatt áthelyezték Körmöcbá-nyára. Annyira kevés ugyanis ezen a helyen a víz, hogy ami

117 A Historia comitatuum címő kéziratos munkájában, amelyre már

többször is hivatkoztunk.

202

van, az is alig elegendı a mindennapi felhasználásra: tudniil-lik a gabonaırlı malmok meghajtására és a mőhelyekben a kerekek forgatására.” – Hogy vízhiány van itt, az bizonyos dolog és mindenki tudja, aki valaha is megfordult Selmec-bányán: mi azonban még soha nem láttunk olyan pénzdara-bot, amelyet egy itteni pénzverı mőhelyben készítettek vol-na; hacsak nem azokban az idıkben történt mindez, ame-lyek a körmöcbányai kamara alapítását messze megelızték. De fölösleges dolog is errıl vitázni.

XLVI. §

A középületek sorában a királyi kincstár után a városháza következik, amelyrıl azért nem szabad hallgatni, mert ami-képpen a bányászok az elıbbire figyelnek, éppen úgy a pol-gárok az utóbbira. Ez az épület az alsó győrő oldalába épít-ve áll, szemben a Szent Katalin templommal, tıle majdnem pontosan kelet felé és a helvét hitvallást követı hívek ima-házának a közvetlen szomszédságában. Úgy látom, hogy ezen épület alapításának az idıpontját az 1448. esztendıre teszik a városi levéltárban ırzött iratok bizonysága szerint is, már amennyiben ezek helyesen vannak megírva. Én nem is mondanék ellene ennek az általános hiedelemnek, legfeljebb annyiban, hogy ki kellene javítani az itt megállapított év-számot, mégpedig Korvin Mátyás király özvegyének, Beat-rix királynénak a már említett kegyessége miatt. „Az 1498. esztendıben – mondják az oklevelek – Beatrix megparan-csolja a Bécsben, augusztus 20-án kelt levelével kamarásá-

203

nak, Schaider Péternek, hogy ne akadályozza a selmecbá-nyaiakat abban, hogy a mondott kápolna megépítésére használják fel azt a házat, amelyet ı városháza, a város pe-dig a kápolna építésének céljából akart megszerezni.” Ha ugyanis az esztendık számát összeadjuk, Mátyás már nyolc esztendıvel azelıtt meghalt; Beatrix pedig, miután Fehér-várra kísérte a halottat, aligha tért vissza valaha is Bécsbe: sıt éppen az 1498. esztendıben ha akarta volna, sem tudta volna ezt cselekedni, hiszen miután az országgyőlés által hozott határozat118 megfosztotta az Ulászlóval kötendı há-zasság reményétıl, már az 1497. esztendıben eltávozott az országból. Más sorrendbe kell tehát rakni a számokat és a 98. esztendı helyett a 89-iket kell érteni, amely esztendı éppen megelızte Mátyás király halálának az évét. Eközben pedig abból az iratból, amelyre hivatkoztunk, megtudhatjuk azt is, hogy ugyanabban az idıpontban és ugyanannak a háznak a helyén alapították a Szent Anna-kápolnát: ez a do-log tehetett eleget a városi tanács szándékának és Schaider akaratának. S a vele egyszerre felépített Szent Anna-egyház szorította szőkebb helyre a városházát, hogy hozzája illı ki-nézetet mutasson. Valamivel több, mint kétszáz esztendın keresztül meg is tartotta azt az arculatot, amelyet alapítói adtak neki, s mivel ez az eltelt idı hosszú volta következté-ben elcsúfult, már a mi korunkban, tudniillik az 1731. esz-

118 Ezt a dolgot munkánk III. kötetében, Buda város történetében adtuk

elı, az I. szakasz XXVIII. §-ában, a 235. és következı lapokon; oda

igazítjuk tehát az olvasót.

204

tendıben felújították: a hozzája épített tornyot új tetızettel ékesítették, s ennek a rézbıl formált, gömb alakú csúcsába, úgy hallottuk, a szokás szerint belerakták az akkori tanácso-soknak a neveit, hogy az utókorra hagyományozzák a felújí-tók emlékezetét. A torony lábánál egy kıbe vájt véka látha-tó, valamint egy hat láb hosszú mérırúd, azért, hogy az adásvételben mintegy a város valamiféle mintáiul szolgálja-nak. Magának az épületnek a tömege három szintben maga-sodik, s ezeket ama régi emberek olyan módon osztották fel, hogy az alsó szint a levéltárat fogadja magába, a felsı szin-tet pedig a városi kincstartó foglalja el az alája beosztottak-kal együtt. Ide hozzák be a közpénzeket, valamint a kiadá-sokról és a bevételekrıl való számadásokat, sıt itt bocsátják árverésre azoknak a polgároknak a megmaradt dolgait is, akik vagyonukat elpazarolták, vagy akik a nehéz idık követ-keztében tönkre jutottak. Középen egy kicsiny, közepes pompával kialakított tanácsterem van, amelyet az 1737. esz-tendıben újítottak fel, ahogyan azt az esztendınek a követ-kezı régi felirattal: HVETE DICH, TREV IST SELCZAM az ajtó fölé írott számjegyei elmondják. A sajátos hivatalok szerint elválasztott és a többi bányavárosban élı szokástól eltérı tanács olyan módon van felosztva, hogy a közösség irányí-tásában az elsı helyet a fıbíró foglalja el, a másodikat a kincstartó, a harmadikat a Hodrus nevezető városrész adó-szedıje, a negyediket pedig a bányamester, akinek a bánya-törvény119 adományozta ezt a hivatalt. A tanács többi része

119 Lásd Miksa császár bányatörvényében az I. cikkely IV. §-át.

205

nyolc férfiúból áll, az egész testület tehát tizenkét fıt szám-lál. Mindegyik hivatalnak, amelyeket említettünk, megvan-nak a maga terhei: de aligha van olyan bajos vagy veszedel-mes bármelyik is, mint a hodrusi adószedıé. Ezért történt meg nagyon gyakran, hogy a hodrusiak szertelensége és makacs erkölcsei – ezek elbeszélésére majd az alsóvárosok leírásában lesz hely – miatt még a legrátermettebb tanácso-sok is lemondtak errıl a hivatalról. A tisztségviselık megvá-lasztásának egyébiránt ugyanaz a módja itt is, mint amit Körmöcbánya esetében elbeszéltünk, ha a szertartások né-melyikét nem számítjuk: ennek azonban alig van valami je-lentısége. Az viszont egyedülálló dolog, ahogyan a selmec-bányaiak tartják magukat a városi törvényhatósági jogukhoz, amely hosszú-hosszú esztendık során a gyakorlatból és a különféle tapasztalatok alapján alakult ki. Ezenfelül a sel-mecbányai tanács tagjai azok, akik a legnagyobb mértékben ragaszkodnak Magyarország köztörvényeihez. Ahogyan Richter írja: „A jegyzık emelvénye elıtt egy igen régi, kinyi-tott kézirat van, amely mélyebb kutatásra és nagyobb érvé-nyességre szolgál, mint ahogyan azt a puszta ránézésbıl gondolhatnánk: a régi szokást és jogot tartalmazza, amely-nek nyomait a mi városi törvényhatósági jogunkban120 lát-hatjuk meg.” – Senkinek sem, de mindenki közül a tanácso-soknak és a szenátori rendbıl való többi férfiaknak nem szabad tehát büntetlenül véteni a törvényes és tisztességes magatartás ellen: hanem mindenki, aki azt megérdemli, vagy

120 Schemnitzer Stadt-Gericht, VII. §.

206

hivatalának elvesztésével, vagy pénzbüntetéssel, vagy életé-vel és vagyonával bőnhıdik. Ennek a szigornak sok és di-cséretre méltó példáját adták egykoron, hogy legyen majd, amit utánozzon és amitıl ırizkedjék az erényességre törek-vı utókor. – Így folytatja szerzınk: „A kis tanácsterem egyik oldalában egy tábla tőnik a szemünk elé, amely az ál-dást hozó és a köztársaság üdvére szolgáló feladatokat is-merteti. Amely elöljárók ugyanis ezekre vigyáztak, azok a reájuk bízott várost a kiváló törvények – melyeket saját vá-rosi törvényhatósági joguknak neveztek – által szilárdabbá akarták tenni, valamint a tisztes erkölcsökkel és minden egyéb olyan ékességgel, ami a hírnévre vonatkozik, olyanná, hogy a kiváló polgárok jól érezzék magukat tisztességes erényeikben. Ezért függesztette ki tehát itt az 1575. eszten-dıben Salius János fıbíró az ebbıl a célból megalkotott törvényeket.” – A tiszteletre méltó tanácsot, amelyrıl eddig beszéltünk, 24 férfiú egészíti ki, akiknek a kiváltság elıírásai alapján a hatalmukban áll a tisztségviselık esztendınként való újraválasztása. İket másutt külsı tanácsnak nevezik, amelynek tagjait a jeles polgárok közül szokták kiválasztani. Közülük aztán a legméltóbbakat, ha a szükség úgy hozza magával, a város lakosságának a közös akaratával felveszik abba a belsıbb tanácsba is, amelyik csak tizenkét férfiúból áll. – A városháza elıcsarnokában egyébiránt a palloson kí-vül, amely az istentelen bőnöknek a megtorlója, látható egy tábla is: ez a tanácsosi igazságosságról és a törvény elıtti egyenlıségrıl beszél ékesszólóan, s ahogyan ez a felirat

207

mindenfelé megtalálható, éppen úgy itt sem szabad hallgatni róla. A következıket olvashatjuk rajta:

Ptolemaios Arphasisnak, az egyiptomiak

királyának a táblája

Soha nem magasztaltam dicsıítve a gazdag zsarnokot és nem viseltettem győlölettel az igaz szegény iránt.

Soha nem halasztottam el a törvénykezés idejét a sze-gény számára és nem kíméltem a gazdagot, megeny-hülve a bıséges ajándékoktól.

Soha nem kegyelmeztem meg senkinek kedvezésbıl és nem büntettem meg senkit haragból.

Soha nem hagytam büntetlenül a bőnt és viszonzás nél-kül sem a jót.

Soha nem bíztam másra a nyilvánvalóan törvényes ügy tárgyalását és nem ítélkeztem egyedül a homályos ügyben.

Soha nem tagadtam meg a törvényt attól, aki kérte, sem a könyörületet attól, aki megérdemelte.

Soha nem büntettem meg senkit haragból, sem örö-mömben nem ígértem fennhéjázóan ajándékokat.

Soha nem viselkedtem meggondolatlanul a sikerben és nem estem kétségbe a balszerencsében.

Soha nem okoztam győlölködéstıl indíttatván kárt sen-kinek és nem követtem el kapzsiság miatt becstelen-séget.

208

Soha nem szédített meg a hízelkedık szeretete és nem tartottam oda fülemet a rágalmazóknak.

Mindig azt kívántam, hogy szeressenek a jók, s hogy fél-jenek a gonoszok.

És röviden: pártfogoltam a szegényeket és a pártfogást nélkülözı idegeneket.

Végre, ami minden dolog közül a legnagyobb: szerettek a nagyhatalmú istenek.

Íme tehát az aranynál és cédrusnál is értékesebb tábla, ame-lyet – így kívánjuk – ne csak a nyilvános tanácstermekben, hanem a magánemberek házaiban, sıt lelkük legbelsejébe vésve olvassanak és tartsanak a szemük elıtt mindazok, akikre rá van bízva a közösség igazgatásának valamely része és akik életüket emberi társadalomban akarják leélni, mente-sen az adott és a kapott bőnöktıl.

XLVII. §

Szokásunkhoz híven nem szabad hallgatnunk a város címe-rérıl sem. Már ezen értekezésünk elején figyelmeztettünk arra, hogy ezt a címert Selmecbánya kezdeteitıl kell eredez-tetni. Mindehhez most, úgy gondoljuk, még annyit kell hoz-zátenni, hogy a címer kezdetben egyszerőbb volt: tudniillik csak két vasszerszámból, azaz keresztben egymásra helye-zett, s így egy kereszt alakját utánzó bányászkalapácsból és ékbıl állt, valamint két, pajzstartóként alkalmazott gyíkból, amelyek olyan módon vették körbe a címert, hogy felül az

209

egymás felé forduló fejükkel egymásra néztek, a farkuk pe-dig a címer alsó részére lógott. Hogy ezt milyen mesének kell tulajdonítani, fentebb már elmondottuk. Miután pedig elkezdték falakkal körbevenni és tornyokkal megerısíteni a várost, maga a címer is pompázatosabb kinézetet kapott. Magyarország fontosabb városainak – tudniillik Egernek, Fehérvárnak, Budának, Komáromnak, Kıszegnek, Pestnek, Pozsonynak, Sopronnak és Esztergomnak – a jelképeit ugyanis onnét kell származtatnunk, hogy már több évszá-zadokkal ezelıtt is erıdítményekkel voltak körbevéve, s va-lamennyiük címere az ilyesfajta, de más és más módon megrajzolt kaputorony lett. A selmecbányaiak címerérıl így ír egy mostani tudós szerzı:121 „Selmec a saját eredetét, a bányavárosok legfıbb ékességei közé számítandó elsı, he-gyen épült falakat tette meg dicsıséges címerévé, a kapu mindkét oldalán elıre nyúló kapákkal egyfelıl, másfelıl ka-lapácsokkal.” Sokkal részletesebben szól errıl a mi Richterünk. „A város címere – mondja – az elsı falakkal ékesített és körülvett tornyot foglalja magában. Ennek a falban lévı és csapóhíddal ellátott kapunak a jobb oldalában ásót, bal oldalában bányászkapát ábrázolnak. Továbbá ahol a torony felmagasodik, ott az egyik oldalról ék, a másik ol-dalról bányászkalapács függ nyéllel együtt. A szépség ked-véért mindehhez pajzstartó gyíkok járulnak, amelyek kinyúj-tott nyelvüket kereszt alakban összefonják, s amelyek S bető formájában hajolnak meg.” És hozzáteszi még a kép ma-

121 Cereographia Hungarica, a 183. lapon.

210

gyarázatát is: „A torony a németek erkölcsét és szokásjogát jelenti, akik településeiket és megalapított városaikat falak-kal és kapukkal szokták körülvenni. A gyíkok – a csúszómá-szóknak ez a fajtája – a városnak a jelképét és a megtaláló-nak a nevét mutatják. Nem a Piber-féle bánya hódjai tehát és nem is ırök, vagy vigyázók, ahogyan némelyek akarják: erre biztosan következtethetünk részint kinyújtott nyelvük-bıl, részint pedig a hegyes farkukból.” – A többi, ugyanerre a tárgyra vonatkozó dolgot, amit ez a mai szerzı leír, már csak azért sem szabad elhallgatnunk, mert a földrengés által lerombolt régi városról próbál meg véleményt alkotni. „A városnak ezt a régi védıfalát, ahogyan az ódon oklevelekbıl ki lehet kutatni, már az 1244. esztendıben felépítették. Azt mondják, hogy valamely Sebenicz nevő pásztor adott neki nevet, aki miközben a nyáját legeltette, egy gazdag aranyte-lérre bukkant véletlenül ezen a helyen. Történt pedig, hogy az 1441. esztendıben egy váratlan földrengés miatt össze-dıltek annak a régi városnak az épületei: ezért a város lako-sai alacsonyabb helyre tették át a lakásukat és a völgyben elıbb sietıs munkával felépítették az új Selmecbányát, majd miután ez mind jobban kiépült, védmővek gyanánt két kı-sziklára két várat emeltek melléje, amelyek közül az egyik kelet, a másik pedig dél felé néz.” – Nincs idı most az itt elmondottakat egyenként vizsgálat alá venni, már csak azért sem, mert fentebb már eléggé sokrétően és mértéktartóan megvitattuk, hogy mit tartunk a régi és az új városról: szán-dékosan oda irányítjuk tehát az olvasót. – A címernek ezen ábrázolása, amelyet leírtunk, pecsétre vésve is megvan a

211

selmecbányaiaknak. Két ilyen pecsét is létezik: az egyik ki-sebb és vas pecsétnyomóba van belevésve. Ezt akkor hasz-nálják, amikor kisebb jelentıségő ügyekben kell írás útján bizonyságot tenni. A másik pecsét nagyszerőbb formájú, amint hogy összességében valamennyi feliratot is tartalmaz-za: ennélfogva a régi szokásnak megfelelıen akkor szokták használni a tisztségviselık, amikor súlyosabb ügyekben kell hitelt és érvényességet szerezni; egyébiránt mindkét pecsét-nek egyforma a hitelessége. A pecsétet vörös viaszba nyom-ják, s ez a szokás nem csupán régi dolog a selmecbányaiak-nál, hanem királyok oklevelei által adományozott kiváltság-jog is. Legyen elegendı itt egyedül csak Ulászló királynak a polgárok kiváló dicsıségével összekapcsolt jóakaratát fel-idézni. Az oklevél egy része így hangzik: „Ulászló, stb. Meg-fontolván Selmecbánya városunk polgárai, népei és lakosai kedves hőségének sokféle tisztaságát és irántunk való fedd-hetetlen tiszteletük állandóságát, amelyet ık elıbb ezen or-szágunk szent koronája, azután pedig felségünk iránt az ezen Magyarországunk fölötti uralkodásra való szerencsés megválasztásunk kezdetétıl fogva minden dolgainkban, tudniillik a kedvezıkben és a kedvezıtlenekben egyaránt mindig a legnagyobb állhatatossággal tanúsítottak, stb. En-nélfogva tehát mint arra kiváltképpen érdemeseket, kimerí-tıbben meg akarván ıket a királyi bıkezőség adományával jutalmazni, hogy amiként eddig, úgy ezentúl is ıszinte hő-ségük buzgalma és szenvedélyük készsége által összeforrja-nak, nekik és utódaiknak különös kegyelmünk azon kivált-ságát kívántuk adni és adományozni, s meg is engedjük ne-

212

kik a jelen oklevelünk által, hogy az ezután eljövendı örök idıkben az elıbb mondott városuk pecsétjével, amelyet je-lenleg használnak a bármiféle, közöttük folyó ügyben ki-adandó oklevelek megpecsételésére, vörös színő viaszba pe-csételhessenek a többi bányaváros példájára, amelyek ha-sonló módon vörös színő viaszt használnak a pecsétjükben. És annak a pecsétnek, amelyet ezen viaszban bármelyik ok-levelükre függesztenek, éppen és pontosan ugyanúgy, mint ahogyan más, a pecsételésben hasonló színő viaszt használó városaink által kiadott okleveleken lévı pecséteknek, ér-vényt és hitelt kell adni, stb. – Eddig Ulászló király oklevele.

XLVIII. §

Ennyi elegendı is a város pecsétjének a kiváltságáról. Nem fejezıdik azonban be a dolog pusztán a képekkel, amelyeket a pecsétek ábrázolnak: úgyszintén a tiszteletükhöz tartozik ugyanis, hogy néhány font súlyú, tiszta és vegyítetlen ezüst-bıl már az elmúlt évszázadokban kiöntve a város házában oly figyelmes vigyázattal ırzik ezeket, amilyennel csak lehet-séges. A bányász rend szentképének is gondolhatnánk, ak-kora tisztelettel veszik körül közönségesen ezeket a jelképe-ket. Régies, kidolgozatlan mővőek voltak ezek és nem szép-ségük, hanem inkább a súlyuk miatt értékesek, ami éppen a régi voltukat bizonyítja. Egyébiránt egy kalapácsról és egy bányász-ékrıl van szó, amelyeket külön-külön öntöttek ki és láttak el a megfelelı módon nyéllel. Az ısi szokásnak megfelelıen ez a jelvény legelsısorban a bányászok testüle-

213

tének az ékességéhez és ünnepélyességéhez tartozott. Vala-hányszor csak elérkeztek ugyanis az évrıl-évre beköszöntı ünnepnapjaik, ünnepélyes szertartással kihozták a városhá-záról és mint a bányászok ısi szabadságának a jelképét, örömük nagyfokú kimutatásával körbehordozták. Úgy gon-dolták tehát ezek a minden halandó közül a legállhatatosabb emberek, hogy sem a nyilvános táncmulatságokat, sem pe-dig az esztendınként tartani szokott egyéb játékokat nem lehet a megfelelı módon megünnepelni, csak akkor, ha azok e jelképtıl méltóságot és védelmet kapnak, valamint a vidámság növekedését. Ezt a szertelen szokást hosszú idın keresztül gyakorolták, s bizonyos, hogy az ilyesféle haszná-lattól kopott meg a jelvény annyira, hogy pompásabb kivi-telben fel kellett újítani, nehogy úgy lássék, hogy a hajdani tiszteletbıl elveszett valami. Az iratok, amelyek a városi le-véltárban találhatóak, az 1538. esztendıre teszik ezt a felújí-tást.122 Ekkor látták el új feliratokkal is ezeket a szent kin-cseket, amint azt a kalapács még ma is mutatja: „Gott mit wns. Trav schav wem.” Vagyis: Isten velünk. „Higgyél, de nézd meg, kinek.” Ehhez járulnak még a következı, emlé-kezetre szolgáló betők: „DI. HM. NR. Michael Lebester”, amelyek talán a tanács, vagy a bányász rend elsı embereire

122 Ezekkel a szavakkal tudniillik: az 1538. esztendıben a bölcs és körül-

tekintı férfiú, Markusch Bálint bírósága alatt Pünkösd ünnepe elıtt

„Schlägel und Eisen den Haüren zum Tantz gebraüchig verneüert,

zum Lohn fl. 7. 41 den.” Szentháromság ünnepe után „Schlägel und

Eisen verguldet fl. 7. 27 den.” – A Schlägel kalapácsot, az Eisen bá-

nyász-éket jelent.

214

utalnak. Az ékre ezzel szemben a következı van írva: „Ver-bum Domini manet in aeternum. Wer Gott vertravt, der Wohl gebavt. Gvt macht mvth, mvth bringt armvth. Wo der Pfennig wendt, daselbst auch die Lieb endt. 1538.” Ezeknek az értelme így hangzik: „Isten szava örökre meg-marad. Istenben bízzál a legjobban. A gazdagság vakmerı-séget, ez pedig szegénységet szül. Ahol a pénz elfogy, vége szakad a barátságnak.” – Úgy gondoltuk, le kellett írni eze-ket a dolgokat, nehogy azt higgyék rólunk, hogy nem tisz-teltük meg a bányászoknak ama szentképét. Továbbá azért, hogy ne maradjon tudatlanságban az olvasó, milyen az a jelkép, amelyrıl értekezünk, íme, bemutatjuk annak rézbe metszett ábráját: A kalapács az a szerszám, amellyel az igen kemény heggyel kiélesített éket, vagyis bányászeszközt be szokták verni a köves telérekbe, hogy onnét darabonként kizúzzák a ková-val összekeveredett ércet. Rendkívül szükséges szerszámok ezek tehát a fémek kibányászásában: ezért nemcsak sokra becsülik a bányászok ıket, hanem meg is jelenítik azokon a díszítményeken, amelyeken részint rendjüknek az ékessége, részint a lélek felvidításának a hatalma alapul. Röviden: ami Mercuriusnak a caduceus, az Plutus eme fiainak az ı kala-

215

pácsuk az ékkel. Az egész dolgot így fejtette ki szerzınk: „Ezeket a bányász ékességeket, amelyek igen nagy díszéül látszottak lenni a bányászoknak, a legerısebb és legszen-tebb bizonyságok között tartották számon, mint amik a leg-fontosabb szabadságot viszik és adják nekik. A tanács hatá-rozata alapján kapták pedig meg ezeket, ahányszor csak a kitőzött ünnepek megkövetelték, vagy amikor a vidámabb lelkeket az örömre szentelt napokon a nagyon kemény és veszedelmes munkától való megkönnyebbülésre és a gyö-nyörőségre szólították. Akkor ugyanis menetet szerveztek és táncoltak, s a tánc szervezıje vidáman ugrálva vitte elöl a kezében ezeket az egymáson keresztbe fektetett jelképeket. Midın azonban ezt a szokást a szabadosság követte és be-szennyezte, ritkábban engedtetvén meg az ünnepség, elıbb visszaszorulván, azután lassanként el is homályosulván a fe-ledés által, odáig jutott, hogy a nyomai is alig maradtak vol-na fenn, ha a bizonytalan és csapongó elbeszélés által felkel-tett figyelmő utódok komolyabban nem kutattak volna ama régi elıjog után. A koholt és hiábavaló szóbeszéd elıbb fél-tékenykedést keltett, azt állítva, hogy valamikor egy táncve-zetı, aki a táncolók elıtt haladt, egy véletlenül szembe jövı szarvasmarhát a bányászkalapáccsal megütve hajtott el az útból; ezt a szentségtörı vétket bőnhıdte meg a táncolók szerencsétlen csapata, miután megtiltották a táncot és elvet-ték a jelvényt.” Akár mesebeszéd ez, akár egy tényleg dicste-lenül történt dolog, annyi bizonyos, hogy az egy évszázad-nyi idı eltelte után felserkent bányászok ezek miatt a kin-csek miatt sok bosszúságot okoztak a városi tisztségvise-

216

lıknek, amikor vita támadván, hogy vajon a tanács joggal vagy jogtalanul sajátította-e ki a maga számára ezen jelvé-nyek ırzésének a hatalmát, a lelkeknek akkora indulatával folytatták a perlekedést több évtizeden keresztül, hogy nem ritkán úgy látszott, lázadással végzıdik a dolog. Azt mond-ják, hogy a veszekedı tömegnek a lázítója valaki Matels-berger Rupert volt, a bányáknak egy nagyon is gondos fel-ügyelıje. A tanács azonban nem mondott le a jogáról, hogy ezek a bányászszerszámok a város régi címerének a megje-lenítıi, amelyeket sok-sok évszázaddal ezelıtt a legkegyel-mesebb királyok adtak és adományoztak a polgárságnak; ebbıl pedig annak is következnie kell, hogy nem a bánya-munkásokat, hanem egyedül és teljes jogon a város tanácsát illeti meg ezeknek a kincseknek a gondozása. Semmit sem ért el azonban a tanács, sıt a forrongó tömeg dühe ezután olyannyira megnıtt, hogy nem haboztak fenyegetızni is: el-jön egyszer még az alkalom arra, hogy saját jelvényeiket bármilyen módon is tudják, de végre visszaszerezzék ma-guknak. A perlekedés végül a császár követei elıtt szőnt meg, akik az 1648. esztendıben érkeztek a városba, talán azzal a paranccsal, hogy ismerjék meg a bányákat. Gyızött a tanács álláspontja, a perlekedésnek pedig oly módon lett vége, hogy a táncokat, mint minden szabadosság és féktelen bujaság legkártékonyabb csábításait teljesen eltörölték, de a bányászoknak szabad lett használni a jelvényeket a szent ünnepségeknek a vallással együtt való megtisztelésére, ıri-zetüknek a gondja azonban örökre és vita nélkül megma-radt a városi magisztrátusnál. Ahogyan lenni szokott, virág-

217

zott tehát sokáig ez a szokás, amíg aztán vagy az emberek-nek, vagy az idıknek a bőne következtében ismét elcsende-sült. Végül Sternbach azt látta a leginkább megfelelınek, hogy ismét újíttassék fel a ceremónia, ami így is történt az 1681. esztendıben, a június kalendája elıtti 6. napon. Ak-kor kezdték el ugyanis nyilvánosan hordozni a bányászok testülete elıtt ezeket a bányászjelvényeket, amikor egyházi körmenetet rendeztek. De minderrıl legyen elegendı ennyi.

XLIX. §

A címernek, amelyrıl beszéltünk, a kinézetébıl valamilyen módon bizonyságot nyerhetünk azoknak a falaknak az ere-jérıl, amelyeknek övezniük kellett a várost; de alig van va-lami, ami itt hitelt érdemelne. Ezekrıl a címernek ama most idézett leírója így beszél: „Védmő gyanánt két vár helyezke-dik el ugyanennyi sziklán, amelyek közül az egyik napkeletre, a másik délre néz. Maguk az ezüstöt és aranyat termı he-gyek falak gyanánt szolgálnak, azon a részen pedig, ahol a völgy bejáratot képez a városba, a házakkal együtt egészen a hegyig magasodó, szilárd falak oltalmaznak.” Azonban sem a várak nem sziklákon helyezkednek el, ahogyan elmondot-tuk, sem a város fölé magasodó hegyek nem szolgálnak egyáltalán falak gyanánt. Úgy emelkednek ugyanis körben nyugat, észak és kelet felıl, hogy nem annyira a város vé-delmére, mint inkább a zaklatására alkalmasak, s így éppen nagyon is könnyő lenne akár csak kövek hajigálásával vagy a hegyek csúcsairól való legörgetésével módfelett zaklatni a

218

városnak a tereit is és az útjait is. Nem tagadja el Richter sem a fekvésnek ezen rossz természetét. „A város körül a hegyek rendszer nélkül emelkednek és csak ritkán párhu-zamosan, s nem is övezik azt folytonos gerincekkel. Ame-lyek a város szélét érintik és zárják körül, inkább a lesben ál-ló ellenségnek és nem a mieinknek adnak nagyobb bizton-ságot. Más védmővekkel sem rendelkeznek azonban a pol-gárok, akik ha az elsı rohamot vagy betörést nagy nehezen vissza is vernék, örökös félelemben kell, hogy éljenek. Bi-zony, a város nem nehezen hozzáférhetı és az ostrom ve-szedelmeitıl sem mentes. Nyitva áll tehát mindenki számá-ra, akik félelmet keltve megadásra akarják kényszeríteni.” S ez teljesen így is van. Igazságtalanok tehát a polgárok hősé-gét és állhatatosságát illetıen azok, akik nem haboznak a lá-zadás vétkét ráfogni a tehetetlenekre, hiszen mivel nem tudnak ellenállni az ellenségnek, ezért kényszerülnek sietve meghódolni. Sıt, éppen hogy nem szabad kisebbíteni a selmeciek dicsıségét, hiszen a város történetének a tárgyalá-sakor láttuk hadi erényeiket. Nem is hallgatja el azt szer-zınk. „A régi – mondja – és igen zőrzavaros esztendıkben a spártaiak falait és terveit utánozták a selmeciek. Annak a városnak ugyanis olyan polgárai voltak, akiket a szenvedély és hőség lelkesítvén, semmiféle tehetetlen lankadás nem tett asszonyokká: ezeket állította tehát a falak helyébe.” Amit tudniillik a hely alkalmatossága a polgároktól megtagadott, azt az erényükkel tették erıssé. Majd így folytatja ı: „A vá-ros számára falak, mint mondják, még barázdával sem vol-tak kijelölve, kapuja azonban több volt, mint Thébának,

219

vagy mint torkolata a Nílusnak. Nem köröskörül helyezked-tek el, hanem amilyen szélesen és hosszan kiterjed a város, szétszórva, a házak közé is beékelıdve, velük összekötve és egybekapcsolva, hogy a hadi útra a legjobban ügyeljenek. Az ezek alkotta zár csak keveseknek a bejövetelét késlelteti, hiszen sokan be tudnak hatolni a városba a mellékutakon, ösvényeken és csapásokon.” A selmeciek ezen kapui tudni-illik nincsenek összekapcsolva falakkal és védmővekkel, amint az másutt szokás volt, mivel ezt sem a fekvésnek a módja nem tőri, sem pedig a hegyek oldalain rendszer nél-kül, szétszórtan álló polgári épületek. Ámde ha ez is meg-szőnne, alig maradna valami alkalmatosság a város védelmé-re. A falaknak ama tömegérıl, amelyet a Thököly-féle láza-dás idején emeltek a polgárok, így vélekedik Richter: „A fal, amelyik az újabb vártól vezetett keresztül a városon, az 1680. esztendıben épült több, mint negyvenezer forint költségen a napról-napra mind jobban eláradó gonosztevık ellen, négy kapuval rendelkezik sokak számára; alapítóik reménysége azonban hiábavalóságba hullott. Ezzel a gon-doskodással az utat kellett volna biztosítani és gátat vetni a katonaság elé, hogy biztonságba tegyék a királyi kincstárat, amelyet kamarának mondunk, s amelyen akkor a haza üdve állott. Ez az elıvigyázatosság azonban csak keményebbé tette az ellenséget, olyannyira, hogy ugyanabban az eszten-dıben elhatározta minden felprédálását, s félreesı oldalös-vényeken nagy sereget zúdított a városra. Thököly csapatai voltak ezek, amelyek közül az egyik Józsa atya, a másik Bakossy kapitány vezérlete alatt állt és a Diviny mellett ví-

220

vott csata miatt fellángolt dühvel az egész várost tőzzel és vassal elpusztították, s nem is vetettek elıbb véget a mé-szárlásnak, csak miután alaposan kifosztották és feldúlták a kamarát, igen kegyetlen módon zsákmányt szedtek a polgá-rok javaiból, s kürtszóval jelt adván, szántszándékkal tüzet vetettek a templomokra.”123 Ennyire hiábavalóak voltak a fáradozások és költségek Selmecbánya megerısítésére. Nem hét domb, mint Rómát, hanem kétszer annyi kell ugyanis, hogy körülvegye ezt a hegyek különféle kanyarulatai miatt kiszolgáltatott várost. – A kapuk közül a legfontosabb az, amelynek a fekvése után Alsókapu, az út után pedig, amely itt vezet, Korponai kapu neve: de nem azért, mert tömegét tekintve kiválóbb a többinél, hanem azért, mert a Szent Er-zsébet kápolnából alakították át erıdítménnyé akkor, ami-kor a védtelen várost még a felszentelt helyek feláldozásával is meg kellett védelmezni az ellenség betöréseitıl. Azok, akik mindenfelé klastromok nyomait vélik megtalálni, úgy gondolják, hogy olyan apácák lakóhelye volt itt, akik életü-ket Szent Erzsébet regulái szerint élték. Ez azonban nem így van. Túl azon ugyanis, hogy ama régi intézmény alapja kisebb annál, mintsem hogy egy még oly középszerő kolos-tornak is alkalmas helye legyen, nem egy jelbıl nyilvánvaló, hogy egy kórház állott itt, amelyet Szent Erzsébet, Jeruzsá-lemi András leánya alapított és azon idı lehetıségei szerint látott el úgy adományokkal, hogy eléggé alkalmatos módon megfelelı legyen a szőkölködık táplálására. A szent ezen

123 Ezt a gyalázatos gaztettet fentebb, a XIX. §-ban beszéltük el.

221

kegyességét felülmúlni akaró selmeciek a szegényház jöve-delmeit nem egy hozzájárulással gazdagították; nincs idı most ezek mindegyikét megismertetni. 124 Azt mondják, hogy a kápolna erıdítménnyé alakításának az esztendeje 1574 volt. Nemcsak a karthágóiaknak vált tudniillik a be-csületére, hogy amikor a dolgok mindenfelıl nyugtalanítóak lettek, a haza védelme érdekében erıdítményeket építettek a szentélyekbıl: a selmecieknek is el kellett sajátítaniuk ezt az elırelátást. – Említésre méltó a Bányászok kapuja is, ame-lyet ık maguk emeltek saját költségükön az 1681. eszten-dıben a városfal egy magasabban fekvı részén. Építésének okát egy németül vésett felirat mondja el: „Der gantzen löblichen Brüderschaft Thor.” Ha ugyanis a dolog úgy kí-vánta meg, ennek az egész rendnek itt kellett fegyverben gyülekeznie, hogy aztán csapatokra felosztván, innét küldjék ıket katonai szokás szerint az egyes állomáshelyekre. Ami-kor egyébiránt mind a városban, mind a bányákban béke

124 Megvannak még a város levéltárában azok az iratok, amelyekkel ado-

mányt juttattak a Szent Erzsébet kórháznak. Így például az 1433. év-

ben ezt a bejegyzést találjuk: „Unter dem Gericht Hennricks Frank

und der beswornen Purger Hans Pebel, Hans Rerulwansy, Hans

Gmodler, Christel Koler, Hans Meüskonig, Hans Haubner, Stephan

Hoyer, Klug Nicl, Clesl Pogel, Albrecht Büd, Jekel Schuster, Mert

Dund hat der Erbar man Xlesl Pogl geben zum Spital, etc.” És ismét

Körndelius Zsigmondnak, György fivérének a bıkezőségébıl az

1481. esztendınél ezt tették írásba: „Dass er dem Spital zu S. Elisa-

beth zu einer Pfrind, vier hundert Komr Gulden, eine Mess und Al-

taristen zu unterhalten geslifftet” – hogy a többirıl hallgassunk.

222

van, innét adnak szent jeleket az órák megállapított rendjé-ben az egész város számára, hogy elszólítsák a bányamun-kásokat a pihenéstıl. Hogy mi legyen ez a dolog, arra Rich-ter tanít meg bennünket. „Ezen kapu teteje alatt két lábnyi, mindkét oldalán kötelekre akasztott deszka függ keresztben a szabad levegıben. Könnyő fának tőnik, ámde fontos fel-adatra van alkalmazva: ez a fa ugyanis azt adja a bányászok-nak, amit az ércharang az istentiszteletre szólítandó gyüle-kezetnek, sıt még többet is. Amikor ugyanis egy fakalapács-csal szám és mérték szerint ütögetik, akkor a könyörgéseket és a munkát jelzi az ütésekkel a bányász sokaságnak. Nem minden gyönyörködés nélkül látjuk, ahogy a megütögetett fának a város minden zegét-zugát átjáró, mondott hangja után mindenfelé csapatostul jönnek elı a kunyhókból és házakból a munkások, s végül oszlanak szét az állomáshe-lyeiken, ahol szükség van a munkára. Itt a bányák és a tár-nák felügyelıi, amott az elöljárók és bányászok, valamint a különleges munkákra rendelt szorgos munkások, a teher-hordók, a fuvarosok, s az inasok sőrő csapatban vonulnak serényen és gyorsabban, mint hinnénk, a saját rendjeikhez. Nem mulasztják el kötelességeiket a vízemelı gépezetek irányítói sem, akiknek igyekvı gondoskodása alá legfıkép-pen az ezüstbányák vannak bízva, nehogy valami akadály gördüljön a dolgozó munkások elé, hanem a helyet, amelyet elfoglalnak, szorgalmatosan és eredményesen fúrják. Mások a talicskákhoz, az aknák területe alá sietnek, hogy a sziklát és az iszapot kihordják; s amit az aknákon keresztül kihord-tak, a takarítók távolítják és söprik el. Ezek történnek a sza-

223

bad ég alatt. Ez a megütögetett fa az aknáknál is, ahol eme-lıgépek segítségével szállnak le a föld alá, hangos, a bányák mélyén is eláradó zengésével hathatósan figyelmezteti az üregekben munkát végzıket, hogy a fenyegetı veszedelmek között gondoljanak a bármikor bekövetkezhetı halálra, s térdre ereszkedve és az ég felé emelt kézzel könyörögjenek a kegyelmes isteni akaratért. Az embereknek ez a fajtája eb-ben a foglalatosságban és rémisztı munkában verejtékezik.” – Ennyit a munkások összehívásának a szokásáról.

L. §

Már maga a dolog méltó volta megköveteli, hogy mivel Selmecbánya teljes joggal büszkélkedik a bányavárosi kivált-ságokkal, a bányáiról is – már amelyek egészen a mi korun-kig megmaradtak – elmondjuk mindazt, ami szükséges: ha ugyanis mindent írásba foglalnák, amit róluk ki lehet kutatni, akkor a leírások olyan tömegővé növekednének, hogy em-lékezetbe vésésükre több emberöltı sem lenne elegendı. A bányászoknak ezen a selmeci földön nyitott elsı vágatairól, s hogy ezeket milyen korszakra kell vagy lehet tenni, ezen írásunk elején már értekeztünk.125 Most az igen alapos Rich-ter elbeszélését fogjuk teljességgel követni, de mivel az írás-nak ez a fajtája csak kevéssé képes a szép beszédre, bocsá-natot kérve e nagyon kiváló férfiútól, azzal a szabadsággal élünk, hogy munkájából bizonyos részeket szőkszavúbban,

125 Fentebb, a III. és IV. §§-ban.

224

másokat bıbeszédőbben és saját stílusunkban, de mindent úgy, ahogy azt nekünk sugalmazza és valóban a legponto-sabban fejtünk ki. Ennek a földalatti világnak a legrégebbi helyeit, mondja ı, az óvárossal szemben lévı hegyekben ta-láljuk, s ezek az északi, nyolc stádiumnyi, egészen Hodrus-bányáig, sıt tovább is terjedı területen mutatják és tárják a szemünk elé az alul megbolygatott, felforgatott, összepör-kölıdött és feldúlt belsejüket. Annak, hogy itt tárták fel az elsı, fémmel teli érceket, a földhányásoknak, aknáknak és tárnáknak – amelyek nevét már régen elfeledtette az ódon-ságuk – igen nagy száma szolgál a legbiztosabb jele gyanánt; s a bányászok egyetlen társasága sem állítja magáról a leg-utóbbi idıben, hogy azt a területet látogatta volna. Ezért van, hogy mivel amaz érctermı hegyeknek és völgyeknek hasznosságot és szépséget tulajdonítottak, a régi bányászok egyáltalán nem haboztak ıket a Paradicsom, Avernus és Mennyeknek országa elnevezésekkel illetni. Hodrusbánya megemlítése arra figyelmeztet bennünket, hogy itt is mond-junk valamit róla. A város igen régi részei között ugyanis van egy fontos, amelyet valamikor igen nagy számban lakott a munkás, ámde zabolátlan és vad nép. Ezek az igen sokat tőrı munkások nemcsak maguk mélyítették tanultan és gyakorlottan a bányákat, hanem gyermekeiket is már zsenge koruktól fogva hozzászoktatták ama bányamunkához. Ezek gyakorlatra téve szert az igen kemény leckék által, amikor a dolgok lelkük kívánsága szerint alakultak, erıs társaságot hoztak létre, amelynek létszáma a háromezret is könnyen meghaladta. Ennek a dolognak bıséges bizonyságait adják a

225

települést körülvevı hegyekben mindenfelé lemélyített ak-nák és a már korábban felhagyott tárnák. De a munkások számával együtt a nép szabadossága is növekedett, olyany-nyira, hogy az az ércek válogatásában dolgozó leányok csa-patait is megfertızte. Tudomására jutott a tanácsnak is ez a bujálkodás és szigorú rendelettel számtalan szolgálólányt el-őzött az asztaloktól, amelyeknél az érceket válogatták, ne-hogy hely maradjon a bőnök számára, amelyeket ama sze-mérmetlenek a többi munkás ellen erkölcseik nagy romlásá-val elkövettek. Zúgolódott e szigorúság miatt a bányászok tömege és bizonyosan folytatta volna a zabla rángatását, ha három esztendıvel késıbb, tudniillik az 1572. esztendıben egy ragályos betegség által megzaboláztatván, nem kénysze-rültek volna az észre térésre. A polgároknak a talán hatszáz embernyi vesztesége azonban könnyen pótoltatott, amikor a hodrusiak kedvezı helyzetében behívatván, a tanács egyik része is ide költözött. Sıt, azt mondják, a hatalomnak ez a növekedése ismét új mozgalmakra szolgáltatott alkalmat a nép és az elöljárók között. Fényőzıen élvén ugyanis jó dol-gukban, valamint számban és tekintélyben jelentısen meg-növekedvén, nemcsak a gyalázatos tetteknek minden nemét kezdték elkövetni nyíltan és büntetlenül, hanem esztelen vakmerıségbıl és nem minden keménység nélkül Selmec-bányával is vitába bocsátkoztak az elsıségrıl és az elıjo-gokról. Mivel ugyanis a hodrusiak közül a legtöbben a régi szokás szerint a selmecieknél kapták meg a városi jogot, nem haboztak már nem is higgadtsággal, hanem dühös in-dulattal maguknak követelni az elöljárói méltóságot is,

226

amelynek székhelye mindig is a városban volt. Ebbıl a ve-télkedésbıl csak annyit engedtek, hogy a hivatalt felváltva töltsék be a selmeciek és a hodrusiak. Miután ahogyan he-lyénvaló volt, visszautasították ıket, kártékony összeeskü-véssel lelkesítvén kölcsönösen egymást, fegyveresen nyugta-lanították és nem egy gonosztettel szemtelenül háborgatták a selmecieket. Hogy tehát ne legyenek büntetlenül hitszegı-ek és bosszulatlanul ne zaklassák a selmeciek dolgait, fegy-verbe szólították a polgárokat és felemelt zászlókkal meg-támadták a hodrusiakat, az ellenállni merészelıket levágták, a többieket elfogták és vagy bebörtönözéssel, vagy kínzással alaposan megbüntették. Úgy hallottuk, hogy a lázongás szerzıit a város nyilvános vesztıhelyén karddal kivégezték, 1600 embert pedig, miután esküt tettek, felmentettek a go-nosztett vétke alól, míg a maradék tömegnek, amely a láza-dás oldalára állt, eltörölték a városi jogát és ezt az utódok sem kapták vissza elıbb, csak miután a gyalázatos gaztett emlékezetét a hosszú idı elfeledtette. A mára már kis szá-múra apadt hodrusiaknak a sorsukkal együtt a természete is megváltozott. – Ezek közé az elıvárosi bányásztelepülések közé tartozik Hodrusbányán kívül Banka vagy Schütters-berg, továbbá Steffeltowa és Fuchsloch is délre és napnyu-gatra, egyesek nyolc, mások négy stádiumnyi távolságra a városon kívül. Látta Hodrusbányát Tollius is,126 s nem úgy hagyta el, hogy ne mondott volna dicséretet róla. „Félúton – mondja – (Zernovicsról tartott Selmecbányára) megnéz-

126 V. úti levelében, a 155. lapon.

227

tem Hodrust, a három helyiséggel felosztott császári olvasz-tómőhelyt, ahol a különféle ércek voltak megfelelıen szét-válogatva a saját helyeiken aszerint, hogy mennyire voltak gazdagok ezüstben, azaz, hogy egy-egy mázsa 8, 10, 12, 16, vagy több unciát tartalmazott. Itt sok dolgot megtanultam, ami az ezüstérc olvasztását illeti, s meg is ajándékoztak né-hány darabbal, mégpedig eléggé gazdagokkal, olyannyira, hogy egy mázsa ércbıl hetven félunciányi tiszta ezüstöt le-hetett kinyerni.” Stb.

LI. §

De térjünk most rá a selmeci bányák közül a legfontosabbra. Ez pedig az, amelyeket Windschachtnak és Oberpiber-stollennek neveznek: rendkívül híresek e nevek a külföldiek elıtt is és ezek azok a vágatok, amelyeket vagy a munkála-tok nagysága, vagy a telérek gazdagsága miatt az egész eu-rópai világban érdemük szerint hosszú idık óta a legkivá-lóbbak között tartottak számon. Az biztos, hogy itthon nem egy feljegyzésbıl hallottuk, hogy a bányák fejedelme-ként magasztalták ezt, s most is úgy üdvözlik, mint a többi bánya termékeny szülıanyját, mint a haza nehéz idıszakai-nak a helyreállítóját, mint a most ismét boldog Magyaror-szág oszlopát és a pannóniai gazdagság kimeríthetetlen kin-csestárát. S hogy ez a dicséret nem túlzottabb annál, mint ami valójában megilleti, azt maga a dolog, de a most elmúlt XVII. század régi bányászati jelentései is eléggé bizonyít-

228

ják.127 A Windschacht (Puteus Spiritualis) név magából a dologból, azaz, hogy a levegı szabadabban áramlik be a vá-gatok mélyére, ragadt rá a bányára. De hogy a Piber-féle bánya elnevezése honnét származik, errıl valamennyire kü-lönböznek a vélemények. Közönségesen a hódtól, amelyet a németek Bibernek neveznek, ettıl a Magyarország folyói-ban nem ismeretlen víziállattól eredeztetik ezt a nevet: mintha ez az élılény, amelyet szokása ellenére egyik üregé-ben fogtak meg, szolgáltatta volna szerencsét hozó nevével az elıjelet ezen hely számára, ahol fémeket kerestek. Nincs azonban szükség arra, hogy az ezek között a víz után szom-jazó hegyek között szokatlan állatot itt keressük és tıle ve-zessük le ezen mindenfelé leghíresebb érctermı hely elne-vezésének az eredetét. Egy férfiúnak az iparkodása volt az, amely a kezdeteket is adta ennek a bányának, s kívánsága szerinti abban a névben is részeltette, amelyet mind a mai napig visel. A bányászati levéltár jegyzıkönyveibıl kiderül ugyanis, hogy az 1497. esztendıben élt egy bizonyos Piber György, egyike azoknak a polgároknak, akik a fémek kibá-nyászásában kiváló munkát fejtettek ki. Akkor már itt állot-tak az ı tulajdon zúzómalmai, amelyekkel lisztté ırölték a rendkívül kemény teléreket: ezért ha nem ezen mővek elsı alapítójának, akkor nagyobbakká fejlesztıjének kell ıt tar-tani és ahhoz a családhoz sorolni, amelyet illet az oly nagy

127 Németül ezeket Berg-Berichtének mondják. Voltak ilyenek az 1652.

és következı esztendıbıl, valamint az 1622. és késıbbi esztendıbıl.

229

épületek felépítésének a dicsısége.128 Lassanként növeked-vén a mővek, ezeket az aknákat és tárnákat a XVI. század közepére vájták ki olyan nagyságúakra, hogy már egy na-gyobb társaság által összeadandó költségeket igényeltek, amint hogy ez mind a mai napig a magánszemélyek befekte-tése révén így is van. Ez a Biber-féle bánya tehát az egész selmeci határ bányamőveinek a feje, amelyet a németek Haupt Handl-nak mondanak. A bányászat történetének a kommentárjai az ehhez az elıjoghoz való jutását a XVII. század éveire teszik. Azokra az idıkre esett tehát, amelyeket részint a polgárháborúk, részint pedig a török háborúk tet-tek veszedelmesekké, olyannyira, hogy szükségessé vált fal-lal körülvenni a szabad ég alatt összeszerelt gépezeteket, va-lamint az aknák bejáratait és munkások mindenfelé elhe-lyezkedı házacskáit. Ezért történt, hogy városka módjára kezdték lakni Windschacht területét. Így beszél errıl szer-zınk: „A királyi birtok királyi mővelésével város alakját és kinézetét vette fel, egy részét fallal övezték, a kapuját pedig kis bástyák erısítették meg. A körben álló hegyeket alacso-nyabb épületek borították be, amelyek száma könnyen elér-te a háromszázat. Belül gépezetek vívták ki a tiszteletet,

128 Nagyon biztosan következtetnek azok, mondja Richter, akik úgy vé-

lekednek, hogy a Biber-féle tárna együtt keletkezett az új várossal. A

Biber nevet ugyanis a régebbi katalógus nem tartalmazza és a bánya

kezdetei jelentéktelenek, bıvebb költségekre, amelyeket azonban a

régtıl fogva való mővelése igényelt, a XVI. század közepén került

sor; ekkor keletkeztek a tervek a mélységben való bıvítésére és az

aknák mélyítésére.

230

amelyeket egyedülálló és különféle mesterségbeli tudással építettek, valamint egy tanácsház, amelynek, mivel már her-cegek és grófok felügyelték, határozott szándékkal jelesebb külsıt adtak, hiszen minden hét egy-egy napján itt folytattak buzgó tanácskozásokat annak érdekében, nehogy valami kár érje a bányászatot. A vallás életre hívott egy kápolnát, jólle-het szerényet, ámde amelybe mégis nap, mint nap nagy számú nép áramlott, hogy könyörögjön az isteni segítségért élete és vagyona veszedelmének az eltávoztatása érdekében. Legújabban Szent Jeromos rendjének a városba érkezett és onnét a hegyekbe költözött szerzetesei által növekedett na-gyobbra a szentek tisztelete;129 ez a közösség a Sternbach névnek tartozik köszönettel, valamint az ájtatos és vallási elkötelezettségének azért, hogy behívatott, az elırelátásának, hogy állandó lakóhelyet nyert itt, továbbá a bıkezőségének, hogy gyarapodott és fejlıdött. S hogy el ne homályosíttas-sék a fényes méltóság, hetipiacokat is tartanak ezen a helyen, annál is sőrőbben látogatottakat, hogy itt vezet át az or-szágút; az eladásra szánt árucikkek után pedig sem adót, sem részesedést nem szednek; a munkások között kiosztott munkabérbıl pedig bıven jut az embereknek a portékák beszerzésére.” Ilyen tehát annak a mai Windschacht kinéze-te, amelynek, s ez köztudott, minden fejlıdése a bányák 129 Arra, hogy VI. Károly császár és király kegyelme 1734. július 26. nap-

ján adományozott itt székhelyet ennek az új rendnek, azért is nagyon

jól emlékezünk, mert ugyanabban az évben és napon erısítette meg

kegyelmesen a császár ezt a mi munkánkat a jóváhagyásával és okle-

velével, valamint a magyar kancellária közremőködése által.

231

gazdagságától függ. Módfelett kellemesen érezte itt magát két napon keresztül való tartózkodása során az igen tanult Tollius.130 „Jóllehet ezek – mondta, amikor a telérek megta-pasztalásának a tudományáról beszélt – nekem már a legke-vésbé sem jelentettek újdonságot, a bányamunka teljes és csodálatra méltó gazdasága, amely a polgári igazgatásban és irányításban áll, mégis bámulatosan gyönyörködtetett. A fa-lakkal és sáncokkal megerısített hely, az összes épület biz-tonságos volta egy kisváros valamiféle képét mutatta; min-denütt nyüzsgött a munkások sokasága, akik közül ki-ki a maga dolga elvégzésére sietett.” Hozzáteszi még ehhez egy pompás lakoma gyönyörőségeit: „Ehhez az élvezethez járult egy másik, amely nem annyira az ételek tömege – jóllehet ezen és a következı napon igen nagy bıségben kerültek ezek az asztalra – miatt tetszett nekem rendkívüli módon, hanem inkább az azokat adók örömteli és nyájas vendégsze-retete miatt.” Megemlékezik aztán a bányászati csemegékrıl is: „Ami pedig inkább a lélek, mintsem a test csábítgatására látszott nekem szolgálni, azok az ebédlıteremben bemuta-tott, három vagy több láb magas, két láb széles ezüstérc da-rabok voltak: azt hozza ugyanis magával a bányászok szo-kása, hogy bármelyik telérnek, amelyet találtak, az elsı da-rabjait ide győjtik össze az isteni jóakarat bizonyítására.” – Ennyit ezekrıl a dolgokról.

130 Az idézett helyen, a 160. lapon.

232

233

LII. §

Ezen ezüstbánya telérei közül a két nagyobbik, mint el-mondtuk, Piberrıl, ahogyan az ispotályról is kapta a nevét. Ezek termékenységéhez járulnak azok, amelyek közül az egyiket a bevésett jelekrıl131 Siegelsbergnek, a másikat a hét asszonyról Sieben Weibernek, vagy Theresia Schachter-Gangnak neveznek. Végül ezeket az összevegyült és össze-keveredett teléreket az egyedüli Windschacht, vagy Piber-stolln elnevezés fogja össze. Eddig a pálmát az Ispotály-telér nyerte el, amely a természet bámulni való játéka és jó-téteménye gyanánt az érc közönséges természetétıl eltérve mennél mélyebbre megy észak felé és köszönti a mélyben a várost, annál inkább gazdaggá válik arannyal terhes ólom-ércben és cinóberben, amibıl elegendıt ad igen széles öb-lében a bányászoknak. Ez minden másnál jobban gazdagítja a kincstárat és kipótolja a többi bánya szőkös voltát. Ide tar-tozik még, hogy a fémek kiolvasztásában és öntésében egyedülálló módon szükséges ólmot is gazdagon adja ezek-hez igen értékes munkálatokhoz a bıkezőség valamiféle új fajtája gyanánt. Ama mennyei sáfár a bányák megnyitásától kezdve rejtve tartotta ezt a selmeciek elıtt, bármennyire is tapasztaltak voltak ık a bányászatban: olyannyira, hogy esz-telen költséggel külsı országokból kellett ólmot hozni erre

131 Azt mondják, hogy az ebbıl a vágatból kibányászott, módfelett gaz-

dag érceket gondosan megjelölt bırzsákokban szállítják az olvasztás-

ra, s ez a körülmény adta a telérnek a nevet.

234

a felhasználásra, míg végre az 1709. esztendıben a zúzás és mosás során felfedezték ezt a szaturnuszi gazdagságot. Azok a régi emberek, akiknek pedig szokása volt a termé-szet bármilyen eléjük vetett kincsével is élni és azt hasznosí-tani, ahányszor csak ilyen tulajdonságú telérekre bukkantak, bizony abbahagyták a munkát, elvetvén a jobb eredmény reménységét. De ebben is megfigyelhetjük az isteni bölcses-ség nagyon is szembetőnı nyomait. A legjóságosabb isteni szándék nem akarta ugyanis egyetlen korszak számára fel-tárni az összes kincset, jóllehet az emberek kezükkel és lá-bukkal is érintették azt, hanem meg kellett ırizni a késı utókor számára is valami készletet, amely nemcsak helyre-hozza az idık okozta nehézségeket, hanem a bányászok munkás iparkodását is sarkallja. S bizony, nehéz a munká-sok dolga ama vak járatokban, amelyek örök éjszakáit tudni-illik nem kevésbé költséges, mint amennyire nagy számú lámpással kell megvilágítani. Úgy hallottuk, hogy százszor száz font, azaz közönségesen mondva ötszáz mázsa, sıt olykor még ennél is több kiolvasztott faggyút kell minden esztendıben biztosítani az ilyesfajta mécsesek számára. Ezek mellett a földalatti és bolyongó csillagok mellett hódít-ják meg tehát a teléreket, amelyek annyira ide és oda kanya-rognak, hogy ezer tévúttal ellátott labirintusoknak hihetnék ıket, amelyeket nem lehet másképpen legyızni, hacsak nem Ariadné fonalával. Ezen korszak elıtt, amelyben élünk, puszta vassal, azaz a sziklákra helyezett ékekre mért kala-pácsütésekkel zúzták össze az ércteléreket: ami, miként a legtöbb munkálat, kevesebb veszedelemmel járt, ámde nem

235

is volt annyira gyümölcsözı. Manapság, hogy a munkálato-kat lerövidítsék és egyszersmind a jövedelmek is nagyobbak legyenek, puskapor töltetet alkalmaznak, úgy hiszem, a kı-fejtıket utánozva. Ahol ugyanis az öblös, egyenes, ferde, haránt és szétterülı járatokban keményebbek a telérek, semmint vasszerszámokkal ki lehetne azokat nyerni, össze-zúzzák a sziklákat, olyan módon, hogy a beléjük vájt és mé-lyített lyukakat a lehetı legjobban megtömik kénes porral, nem másképpen, mint ahogyan azt a puskákkal szokták cse-lekedni. Miután ezt a bányászmesterség elıírásai szerint megtették, gyújtózsinórt vezetnek távolabbra akkora meny-nyiségő porral megszórva, amennyit elegendınek gondol-nak a robbanás elıidézésére, miközben ık maguk biztonsá-gos helyen el tudnak rejtızködni. Majd amikor lángra kap az így összeállított szerkezet, hirtelen megtörténik a robba-nás, mégpedig akkora erıvel, hogy azt hihetnénk: az azon járatok fölött lévı hegyek és sziklák egy pillanat alatt össze fognak omlani. Ez nem ritkán meg is történik, amikor egyik helyen a sziklák, másutt a gerendák alapjai összetörvén, a fent lévı tömeg hirtelen leomlik és nemcsak a munkásokat borítja el szomorú látványként, hanem olyannyira elárasztja a bányavágatokat is, hogy igen fáradságos kutatásra van szükség, amíg ismét meg lehet nyitni és munkák ráfordítá-sával alkalmassá tenni azokat. Úgy mondták nekünk, hogy minden egyes esztendıben annyi puskaport használnak fel erre a célra, amennyit a legkeményebb török háborúkban is alig: ennek igazát mi már nem vizsgáljuk. Az azonban való-ban úgy van, hogy az ilyesfajta terjedelmes vájatok akkora

236

mennyiségő kézmőves munkát kívánnak meg, hogy úgy lát-szik: Ilva, „a chalybsok e vasban dús, hirhedt szigete”132 sem kívánt meg többet. – Bajos dolog lenne és talán a latin beszédre csak kevéssé alkalmas, ha minden, ehhez a mun-kához kellı szerszámot a használata és a szükségessége sze-rint fel akarnánk sorolni. Legyen elegendı Vergiliusszal133 elmondani:

Mint amidın cyclópsok gyors keze mennykövet olvaszt Lágy vasból, mialatt ez hol teleszívja a fúvót, Hol kiereszti, amaz sziszegı vasat enged a vízbe, És a felállított üllıktıl búg-nyög az Aetna; İk meg csapkodják karjuk roppant erejével S forgatják felváltva fogókkal az ércet ütemre.134

Nem kevésbé fontosak az ácsok munkái sem, akik a bá-nyáknak a sziklák boltozatai által nem eléggé megszilárdított járatait támasztják alá és erısítik meg örökös, éjjel és nappal folyó munkával. İk ugyanis részint karókat vernek le és deszkákkal fedik be mindenütt az aknák és tárnák falait, ré-szint pedig néhol létrákat állítanak fel, amelyeken a bányá-szoknak mászniuk kell, mégpedig oly módon, hogy ne hi-bázzanak és meg ne tévesszék a felszállók és a leszállók lé-péseit. Ugyanakkor ık ügyelnek a szivattyúkra is, amelyek-kel a bányavizeket elvezetik, oly módon, hogy részint itt is és ott is újakat helyeznek el a szabálynak megfelelıen, ré- 132 Vergilius: Aeneis, X. ének, 174. sor.

133 Aeneis, VIII. ének, 481. sor.

134 Ugyanı: Georgicon, IV. ének, 174–179. sor.

237

szint pedig megjavítják a régieket, hogy szakadatlanul vé-gezhessék a feladatukat. Ezek a munkálatok a bányák sötét rejtekeiben folynak: a szabad ég alatt pedig sem sora, sem vége nincsen a kétkezi ácsmunkáknak. Itt egyszer gátak kö-zé kell szorítani és csatornákba vezetni a folyó vizét, mász-szor meg kell javítani azokat a keresztgerendákat,135 ame-lyek néhány száz lépésen keresztül hajtják hatalmas robajjal a víznek a mélybıl való kiemelése céljából kiváló mester-ségbeli tudással szerkesztett gépezeteket – hogy a hatszáz más munkáról ne is beszéljünk. Ha számba vesszük az any-nyi eltelt évszázad idıtartamát és meggondoljuk magunk-ban, hogy hétrıl-hétre hány gerendát bocsátanak le a vága-tokba és illesztenek alkalmatosan a maga helyére, mennyit hasogatnak fel és használnak fel az építkezésekre kívül, azt hihetnénk: az erdıvel borított Kárpátok hegyei sem lehet-tek elegendıek ezekhez az igen sok munkát igénylı építke-zésekhez. Elegendıek voltak azonban csak maguk a Kárpá-tok hegylábai is, és amit remélünk, nem is fogy ki onnét a fa, ha felhagynak a tüzes gépezetekkel.

135 Ezek nagy mesterségbeli tudással való egybeszerkesztésével – amit a

németek Wasserkünstének mondanak – a hegy kopasz lejtıjén hosz-

szan vezetnek a csatornák.

238

239

LIII. §

Egyébiránt ezek a földalatti munkálatok kívül és belül is el vannak látva számos gépezettel, amelyek segítségével meg-szakítás nélkül végzik mindazt, ami szükséges az ekkora fel-adatok ellátásához. Azok, amelyek a szabad ég alatt látható-ak, az aknák fölé vannak építve és többnyire olyan módon kialakítva, hogy csodaszámba mennek. Nincsen összhang-ban a szándékainkkal, hogy vagy szavakkal leírjunk, vagy képekkel ábrázoljunk minden egyes gépet; ezt mások szor-galmára hagyjuk.136 Helyénvaló azonban, hogy ne hallgassuk el: az ausztriai királyok bölcs elırelátása intézte, hogy Ma-gyarország többi bányái, de legelsısorban a selmeci bányák számára ne hiányozzék az alapos gondoskodás. Ennélfogva ha a német középhegység, Szászország, Svédország vagy Csehország bányái haszonnal építettek meg valamilyen gé-pezetet, ezek a legjobb királyok azt akarták, hogy azokat ha-talmas költségek kiadásával ide is elhozzák hol nagyobb, hol kisebb eredménnyel. A bányászat ügyérıl való ilyesfajta gondoskodásnak tulajdoníthatjuk, hogy hatalmas munkával aknákat és tárnákat fúrtak a bányák mélységeibe és nem egy helyen alkalmas gépezetekkel látták el azokat. Ezek között van a Boldogságos Istenanya-tárna,137 amely dél felıl épült

136 Lásd Leupold: Theatrum machinarum és Johann Friedrich Weidler:

Tractatum de machinis hydraulicis toto orbe maximis (Wittemberg,

1728.) címő munkáját.

137 Marien Mutter Gottes-Schacht.

240

az Ispotály-telérre; ezzel észak felıl szomszédos az, amelyet Eleonóra-tárnának138 mondtak, de már összeomlott. Hoz-zájuk járul még a Szent Lipót-, Károly-, József-tárna és napkelet felé az Erzsébet-, György-, Zsigmond- és András-tárna139 magában a városnak az ölében, valamint az, amelyik a kereskedıház mellett van.140 Mindezek az Ispotály- és a Szentlélek-akna szolgálatához tartoznak. A Piber-féle bá-nyához a szilárd sziklába mélyített akna fölé épült saját gé-pezetén kívül a III. Ferdinándról és a felséges Amáliáról el-nevezett tárnák szolgálnak munkával és más alkalmatosság-gal, valamint az a tárna, amelyik a főzfáktól kapta az elneve-zését.141 Vannak gépezetek és vágatok ahhoz a bányához is, amely a pecsétektıl kölcsönözte a nevét:142 az egyik régi vá-gat, a másik a felséges Krisztináról, ahogyan a hét bánya közül is az egyik a Terézia névrıl ismert.143 Az aknák ezek-kel a gépezetekkel nagy mélységet érnek el: ámde a Mag-dolna- és a Károly-aknáknál egyik sem mélyebb, mivel ez 158, amaz pedig 165 bányamértéket tesz ki. A legtöbb a gé-pezetek közül azt a szolgálatot teszi, hogy segítségükkel hordják ki az ásványokat, földet, iszapot és sziklákat, mások

138 Eleonora-Schacht.

139 Mindegyikük szentekrıl kapta a német elnevezését. Leopoldschacht,

Karlschacht, Josephschacht, stb. néven nevezik ugyanis ezeket.

140 Kauff-Hauss-Schacht.

141 Ferdinand-, Amelien- und Weiden-Schacht.

142 Siegelsberg az egyik, s a Krisztina-tárna.

143 Sieben-Weiber oder Theresien-Schacht.

241

azonban levegıztetık vagy légfrissítık: a József- és a Mag-dolna-tárnában a szabad ég alatt befogadott friss levegıt az aknákba fújják és a vágatok kanyarulataiban szétárasztják, hogy ne hiányozzék a munkásoknak a lélegzetvétel lehetı-sége; végül a fémes kigızölgésektıl terhes levegıt az Ispo-tály-telérre épült Lipót- és Károly-tárnákon át kiszívatják és a szabadba fújják. Kiváló hasznuk van továbbá az ilyesfajta aknáknak a bányavizek kimerésében: ha ugyanis megtörté-nik, hogy ezek elárasztják a bányákat, akkor nemcsak a bá-nyamővek számára módfelett károsak, hanem az urburá-riusoknak is sok nehézséget és költséget okoznak, amint az az utóbbi másfél évszázadban megtörtént. A XVI. század végzıdött tudniillik úgy, hogy a vizek elıbb csendes felfa-kadásokkal, majd hullámzóbb folyásokkal itt is és ott is, de legelsısorban a Piber-bányában elárasztották a vágatok mé-lyét, előzték a munkásokat, a teléreket pedig, még a leggaz-dagabbakat is teljesen elnyelték. Mivel ez a hirtelen és leg-fıképpen veszedelmes vízáradat gyors segítséget kívánt, korra és nemre való tekintet nélkül éjjel és nappal össze-győltek az emberek, hogy minden eszközzel, de leginkább csigákkal kimerjék a földalatti vizeket. Ámde ezzel a sietıs és inkább nekibuzdulással, mintsem megfontoltsággal vég-zett munka semmi eredménnyel sem járt, sıt ellenkezıleg: a mintegy megbolygatott mélység már nem fakasztotta, ha-nem okádta a vizeket, s félı volt, hogy teljesen elönti a bá-nyáknak ezt a legkiválóbb területét és lehetetlenné teszi, mégpedig örökre az összes jövendıbeli munkát. S már na-gyon nagyra nıtt ama szerencsétlen árvíz, amikor végre a

242

XVII. század kezdetén a szükség, mint tanítómester által ki-taníttatván és a vizek is kevésbé fakadván fel, a munkafel-ügyelık valamely vízelvezetı kis tárnához144 egy gépezetet építettek, amelynek mőködésével a szivattyúk révén kivezet-ték a szabadba ama bányavizeket. Bármennyire is hasznos volt azonban ez a kiváló találmány akkor, amikor a vizet, amelyet a bányák mélyébıl a kétkezi munkások kimertek, ennek segítségével és mintegy váltakozó munkával kivezet-ték a szabadba, egyáltalán nem volt elegendı ahhoz, hogy kiszárítsa a nagy mélységeket. Hogy tehát nagyobb erıfeszí-tést tegyenek a mélység kiürítésére, az emberek fáradhatat-lan munkájához hozzáadták a lovak segítségét is. Akkor még nem ismerték a módját azoknak a szabad ég alatti gé-pezeteknek, amilyeneket most a lovak forgatnak. Vezetı-láncokon a bánya azon területeire bocsátották tehát le a bırzsákokba varrott lovakat,145 ahol egyáltalán kínálkozott alkalom az állatok felhasználására és a víz elvezetésére: ezek aztán soha többé nem jöttek fel onnét, hacsak az ínszaggató munkában elpusztultakat fel nem húzták, hogy a kutyák te-messék el ıket. Hiábavaló lett ugyanis ez a rosszul kigon-dolt segítség, mégpedig azért, mert nem maradhattak meg a szabad levegıtıl elzárva az állatok, sıt ama földalatti kigı-

144 A németek ezt Schmidt-Rinnennek mondják.

145 Ezért adták akkor ennek az aknának az Eyserne Sayl-Schacht nevet.

A bányász jegyzıkönyvek mondják el, hogy ez az emlékezetes segít-

séget az 1615. esztendıben, a március elseje elıtti kilencedik napon

kísérelték meg.

243

zölgések már azelıtt megmérgezték ıket, még mielıtt hoz-zászokhattak volna az addig nem tapasztalt és kemény munkához. Aztán még ugyanabban az esztendıben a Cseh-ország bányáiból behívott mesteremberek a szabad ég alatt felállították azokat a vízzel hajtott gépezeteket, amelyeket a mieink rossz helyen, azaz a vágatok üregeiben akartak meg-építeni; s amit ezektıl kívánni lehetett, azt a szászok késıbb ki is javították és tovább is fejlesztették. Mind a mai napig megvan a gépezeteknek ez a hasznos, ámde rendkívül költ-séges fajtája, amelyeknek ha nem is a teljes kiiktatására, de hogy a költségeket kíméljék, a számuk csökkentésére a fel-ügyelık – akiket kamaragrófoknak neveznek – mindegyike sok munkát fordít: a mi korunkban legfıképpen Sternbach, s miközben mindezeket papírra vetjük, Mitrowsky, ez a bá-nyák szerencséjének a helyreállítására született férfiú.

LIV. § Ama hidraulikus gépezetek után, amelyek eddig részint a lovak segítségével, részint pedig a megfelelı módon sorban elhelyezett medencékben felfogott víz hajtóerejével végez-ték munkájukat, most már tőz erejével mőködı gépezeteket is felállítottak, mégpedig olyan jó eredménnyel, hogy az a csodával határos. E gépezeteknek a Magyarországon való elsı megjelenésérıl vázlatosan már szóltunk a Bars várme-gyei bányaváros, Újbánya történetében. Az angol nemzetbıl való Potter – aki egyébiránt sem tanult ember nem volt, sem pedig jártas a bányászatban – elıször Bécsbe vitte el

244

ezt a gépet, azután pedig, mivel a császár így parancsolta meg, talán az 1722. esztendıben az újbányai bányák újra mővelés alá vételére. Mivel azonban a gyakori meghibáso-dások miatt nem volt elegendı ahhoz, hogy kimerje az ott a régi aknába már régóta állandóan belefolyó vizet, leszerelték onnét annak az új társaságnak a hatalmas kárával, amely a költségek megfizetésére szervezıdött. Hogy pedig ez a szo-katlanul nagy értékő és nagy munkával felépített gépezet ne jusson pusztulásra haszon nélkül, nem kevesen voltak, akik azt gondolták, hogy Selmecbányára kell szállítani és ott a windschachti munkálatoknál kell hasznosítani. Másokat azonban visszarettentett ettıl az Újbányán történt szeren-csétlen igyekezet, sıt teljesen vissza is tartott az elhatározás-tól az, hogy Selmecbánya környékén rendkívül nagy volt a hiány tőzifában. Végre miután szabályosan számba vették az érveket, arra az álláspontra jutottak, hogy kijavítván az angol gépezet hibáit, tegyenek vele próbát Selmecbányán. Megparancsolták tehát Joseph Emanuel Fischer szabad bá-rónak, a felséges császár udvari építészének – aki már ko-rábban megismerte az összes hibát – a gépezet jobbá való alakítását. És mindenki megelégedésére teljes sikerrel járt a sokat és sokáig vitatott elhatározás, amikor már a Piber-akna gépezetei között kiemelkedett ez a gép és nagy kor-tyokkal annyi vizet merített ki minden egyes percben, hogy az, aki szemével nem tapasztalta, a lelkében nem is tudta el-képzelni. Közreadjuk most a kinézetét és sajátos természe-tét a víz kimerítésében úgy, ahogyan azt valaki szavakkal le-írta: „Az izzó, gızölgı kemence fölött, arra pontosan rá-

245

építve egy hatalmas üst fekszik, amelynek kétharmad részét víz tölti meg; ebbe van belezárva egy gömbölyő fedıvel a gız, hogy mindig megtartsa hasonló kiterjedését. Ennek fel-sı nyílását egy rézhenger veszi körül, tágabb vagy szőkebb átmérıvel, ahogyan mélyebb vagy bıségesebb vizet kell fel-vezetni a mélybıl, s összenyomott levegı- vagy vízoszlopot kell kihajtani. Egy csövet lehet itt megfigyelni, amelyen ke-resztül a gız az üstbıl belép a hengerbe. Ennek száját az üst belsejében vezérlı tengely vagy dugattyú nyitja és zárja, s ezzel irányítja az egész gépezet mozgását: azt teszi ugyanis, hogy a víz párolgása szétárad és a dugattyú a hengerben fel-emelkedik, majd a hideg víz beengedésével a gız összesőrő-södik és üres teret hagy hátra, hogy a levegı súlyával nehe-zített beszívással a dugattyú lesüllyedjen. Erre egy ólom nyelvecske szolgál, amely az üstbıl elıtörı gızt irányítja, amikor kijön onnét. A dugattyú alsó része pedig egy körkö-rös lemez, amely egyenlı a henger üregével és mindenütt be van vonva bırrel. A dugattyú fölé mindig be van öntve né-hány hüvelyknyi víz, nehogy a hengeren belül a levegı felül-rıl bejusson. Ily módon pedig amikor a gız felemelkedik a hengerbe, akkor a légnyomás legyızetvén, egy vízszintesen elhelyezett gerenda egyik karja megemelkedik és mivel ismét légüres tér keletkezik, újra leereszkedik és az összenyomó levegı súlya vezérli, hogy ezután a gız mozgató ereje meg-emelje a dugattyút, a levegı súlya pedig helyreállítsa és visz-szavigye” – és így tovább. Ennyi elég is: ha tudod, kérdezd meg, olvasó, Oedipust, aki megfejti neked ezt a rejtvényt. Mi, mivel akkoriban Újbányán volt dolgunk, egyszer is,

246

másszor is szorgalmatosan megszemléltük ezt a gépezetet és bizony szükség volt a figyelemre, mégpedig nem is fel-színesre, hogy egy mester magyarázata által elménkben fel-fogjuk mőködését. Ma már Windschacht ezen vágataiban többet is látni belılük a megfelelı helyekre építve. Közülük az elsı, amely huszonötezer forintba került, az 1724. esz-tendı január havában kezdte meg mőködését irányítóinak olyan jártasságával és munkájának olyan eredményességével, hogy semmit nem haboztak négy másikat adni mellé társul azok, akikre tartozik az ekkora gépekrıl való gondoskodás. És nem csupán állnak még ma is, hanem a sáros és iszapos víz hatalmas mennyiségét is kiemelik az aknáknak ama szörnyő mélységébıl a kivezetı csatorna területére; ezt a kis patakként folydogáló vizet aztán innét egy szabad ég alatti mederbe vezetik és a malmokra bocsátják, amelyek a telérek zúzása végett vannak mindenfelé a völgy lejtıjén elhelyezve; majd azoktól elfolyva nagyobb kanyarokkal az Ipolyba öm-lik. Ezért a lakosok Selmeci víznek nevezik, s miután más patakok is belefolynak, esıs idıben vagy a hó olvadásakor akkorára duzzad, hogy kártékony áradásaival nem máskép-pen teszi tönkre a mezıt, ahol az alacsonyabb részeken el-folyik, hanem úgy, ahogyan a bıviző folyók szokták tenni. – De milyen összefoglalást adhatok e gépezetekrıl? Richter ezt mondja: „Megmérve a vizet, hetente 18 600 meszely fo-lyik ki.” A vízzel hajtott gépezetekrıl és a költségekrıl így beszél: „Ezeknek tudniillik négyezer lat kivert ezüstöt tesz ki az éves költségük; e költséget a tőz által hajtott gépek na-gyon lecsökkentették.”

247

248

LV. §

Aligha van valaki, aki képes lenne akár csak elképzelni is, hogy ezek a Plutust is háborúval fenyegetı, hatalmas törek-vések és szokatlan munkák a homályos emlékezető idık óta mekkora kincseket adtak. Ha hitelt adunk a régi feljegyzé-seknek, az arany és az ezüst teljes mennyiségét a kezdetek-tıl fogva egyedül a Piber-féle bánya ontotta. A jövedelmek leírásában a mi Richterünk szavait használom, nehogy azt higgyék azok, akiknek ez kedvére való, hogy abba a hibába esem, hogy nem adok hitelt annak, amit mások mondanak. „A Piber-féle ezüstbánya mindig is a jövedelmek legbizto-sabb reménységét nyújtotta, a XVII. század pedig kitárta és kiszabadította a teléreit, s mint királyi kincsekben gazdagot, híressé tette. Születése után, csecsemıkorában az 1602. esz-tendıtıl tápláló földje az évek során keresztül minden nap 170 fontot adott. Felnıtt korában, az 1648. esztendıtıl fogva 15 éven keresztül nagyon virágzó állapotban marad-ván, az arany és az ezüst hatalmas mennyiségét adta a köz-nek. És amidın életkorát tekintve megöregedett és elerıtle-nedve hitványabbá vált, meg akarván kímélni magát a gyalá-zattól, fémben bıvelkedınek mutatta magát: gazdagabbnak, mint azelıtt bármikor; húsz esztendınyi idıszak alatt, ami-nek 1693-ban lett vége, napi 150 unciával gazdagította a ki-rályi kincstárat.” Íme, a Krızus kincstárával vetekedı gaz-dagság, amit bizony én még a bármelyik amerikai bányáénál is sok szempontból többre tartok: mégpedig azért, mert bárkinek a megtámadása és kifosztása nélkül, egyedül csak

249

az anyatermészet kegyessége juttatta ezt az igaz munkával való megtalálóknak. Hitelt kell azonban adni az elmondot-taknak. A selmecieknél a bányászati könyvek korunk – hogy a régiekrıl ne is szóljunk – bıségérıl ezeket foglalták írás-ba: „Am allermeisten aber anno MDCXC. Is Schemnitzer Gold gefallen 1872 Marck, eim und ein halbes Piset: wel-ches 132 425 Ducaten gegeben. Item, aus der Silber-Müntz sind gefallen 121 517 Marck, 37 Piset, oder Gulden 2 851 815 ohne der minderen Gewerckschafft, so sich we-nigstens auf 40 000 Ducaten und 800 000 Gulden erstre-cket hat.” – És egy kevés közbevetése után: „Die Gewercke haben bey Ober-Pieberstolln auf 164 in einem Jahr bis 60 000 Thaler überschuss und solches bey drey Jahr nach einander genossen.” Ezt latinul is közreadom polgáraink közül azoknak a kedvéért, akik mint ahogyan más városokat, éppen úgy a bányavárosokat is szinte csak a föld haszonta-lan terhei között tartják számon, hogy ık is megértsék, egyedül csak Selmecbánya mennyi kinccsel halmozta el egy-kor Magyarországot és halmozhatná el még ma is, ha vétke-ink a végzet haragját kihívván, már régen el nem mozdítot-ták volna a griffeket ama kincstárak ırzésétıl. „Elıször is – mondják a selmeci emlékek – az 1690. esztendıben a sel-mecieknél 1872 márka146 és fél nehezék arany termett, ami 146 A magyar aranymárkáról lásd a Hármaskönyv II. részében, a LXXIII.

címben leírtakat, valamint mindazt, amit a du Fresne-féle szótár igen

szorgalmas kiadói általánosságban a márkáról összegyőjtöttek a IV.

kötet 501. és következı lapjain (párizsi kiadás, az 1733. esztendıben,

levél méretben).

250

132 425 dukátot adott. Továbbá ezüstpénzbıl 121 517 márka és 37 nehezék jövedelem jött be, azaz 2 851 815 fo-rint, nem számítván ide a kisebb bányásztársaságokat, ame-lyek legkevesebb 40 000 arany és 800 000 forint nyereségre tettek szert.” És kevéssel késıbb: „A felsı Piber-féle bá-nyánál lévı bányásztársaság 164 részre egyetlen esztendı-ben 60 000 tallér nyereséget szerzett és három teljes éven keresztül ugyanilyen jövedelmezıséggel mőködött.” Ide kell még szıni azt, amit egy szemétbıl kimentett számadás-könyvben írtak le az udódok számára az 1672. évtıl az 1680. évig a selmeciek gazdag teléreirıl: „Az áldott Piber-féle bá-nya tudniillik éves jövedelem gyanánt négyszázhuszonhét-ezer és hatszáz font ezüstöt, aranyat pedig ötezer-három-száztizenöt félfontot adott bıkezően.” Ilyen nagy jelentısé-gő dolog tehát mővelni ezeknek a hegyeknek az arannyal te-li ölét tanultan, állhatatosan és gondosan, s ami a legfonto-sabb: örökkévaló bizalommal Isten iránt, aki ura és sáfára ezeknek a föld mélyében lévı, elrejtett kincseknek. Méltó-nak látszott egyébiránt, hogy ezt a Piber-féle ezüstbányát, amelyet Mitrowszky vezetése alatt jeles munkálkodással ki-építettek, most a mi korunk is nyíltan megtekintse és meg-csodálja a benne folyó munkálatoknak végtelen sorával együtt, amelyek már eddig is annyi kincset ontottak és ígérik, hogy a jövendıben is ontani fognak, ha olyanok akarunk lenni, akik biztosan és haszonnal hinni tudnak a gazdagság emez adományaiban. Johann Baptist Gallnak, ugyanazon bánya felügyelıjének a mővészien és úgy megalkotott mőve ez, amely a legnyilvánvalóbban bemutatja az ércszálak egy-

251

másba szövıdésével együtt a bánya teljes rendszerét, még-pedig csodálatos látványként, mivel akik megnézik, a sze-müket is legeltethetik rajta, de a lelküket is jóllakathatják. Láthatjuk ugyanis a telérek összes kanyargós elırehaladását, amint itt összehúzódnak, amott pedig szétválnak, továbbá az egyenes, haránt, elhajló és egymást keresztezı járatokat, valamint minden egyes tárnát és aknát, minden lábat a tize-dére kicsinyítve és a legaprólékosabb pontossággal megraj-zolva, hogy akik belıle ismerték meg Plutusnak ezen szen-télyeit, úgy érzik, hogy benne bolyonganak; akik pedig még sohasem jártak ott, a munkálatoknak a teljes nagyságát ké-pesek elképzelni a lelkükben és gyönyörködéssel szemlélni mindazt, ami csak bármelyik helyen méltó a megtekintésre. Felül a hegyek megrajzolt kinézetét is megmutatja, amint meredeken vagy lejtısen, játékos gerinceikkel különféle-képpen összekapcsolódnak. Ennek a rendkívül alapos mun-kának két példánya is van: az egyiket az 1738. esztendıben szállították be a felséges császár mővészeti győjteményébe, a másikat pedig a selmeci bánya kincsei között helyezték el.

LVI. §

Egyébiránt nem ez a Piber-féle vágat az egyetlen, amely a bányászati munkálatokat igényli, hanem több olyan van manapság is, amelyek mővelésébe sok munkát és költséget fektetnek. Fentebb már két részre osztottuk ezeket. Egye-sek ugyanis a Piber-féle bányával, mások pedig Ispotály-bányával határosok. Annak környéke a Siegelsberget, a

252

Wasser-Schachtot, a Theresia-schachtot, a Klingelstollent, a Pachrnstolln-Tieffét és a Glantzenberget foglalja magába. Ezen pedig, ahol észak felé a város mellett elterül, a Szent-háromság-bánya, a Háromkirályok-bánya és a Pacher-féle társaság aknája van, majd ahol magasabban terjed ki észak-nak, a Szent Mihály-, a Szent György-, a Jerubin- és a Mora-tárna. Innét a nyugati terület irányában van minden bánya-mő, mégpedig jobbra a Windischleüten telep alatti bánya, az Újjászületı Isteni Reménység és a Szent Antal nevezető bá-nya, továbbá a Szent Pál-, a Szent Jakab-, a Szent József- és a Mindenszentek elnevezéső bánya – hogy jó szerencsét hozzon a név –, valamint a Sötét Barlang és a Szent János nevezető bánya, amelyek közül egyesek gazdagabbak, má-sok kevésbé gazdagok. Nem szabad elhallgatni Galison Vilmos múlt századi vállalkozását sem, amelyet a németek által Starcker-Waldnak nevezett rengeteg erdıben147 kezdett el nagy elszánással és még nagyobb reménységtıl eltöltve. A tárnának, amelyet megnyitott, Szent András nevét adta; ezt ma közönségesen Andreas-Stolln in Galisonnak mondják. Hosszú idın keresztül fáradozott a munkálatokkal Galison, lelkében a legkiválóbb nyereségrıl fogant hittel, míg legvé-gül a hiábavaló reménység nemcsak a pénzétıl fosztotta meg ezt a jámbor embert, hanem a jó egészségétıl is. Ne-hogy teljesen a legnagyobb szükségre jusson tehát, akkor állt el a munkálatoktól, amikor úgy gondolta, hogy az a leg-

147 Ezt az erdıt már régen teljesen kiirtották, az elnevezése azonban

mind a mai napig fennmaradt.

253

inkább idıszerő. Egyáltalán nem rettenvén vissza attól, hogy Galison nyomába lépjen, Johann Baptist Voikh, a kincstárnál az aranynak az ezüsttıl való elválasztója felújí-totta a munkálatokat, s nehogy ı is kárt szenvedjen, jobb eredménnyel és sokkal állhatatosabb erıfeszítéssel látott a feladathoz, mint Galison. De bizony amidın már elég hosz-szú idın keresztül dolgozott, a haszonvétel szerencséje mostohán bánván vele, semmi mást nem ért el a fáradozá-sával, csak azt, hogy atyai örökségét lassanként eltékozolván, otthoni dolgaiban is a legnagyobb szükségre jutott, miköz-ben a felesége is átkozta. De ı a gyalázatos szegénységig is kitartván szándékában, nemcsak nem hagyta abba a munká-latokat, hanem ahol csak tudott, kölcsönpénzt kéregetvén, semmit sem mulasztott el a tárna kihajtásában. Minden tö-rekvése hiábavaló lett azonban és már a bányamunkások ál-tal is magára hagyatván, alig maradt valamije, amivel nyo-morultként az életét fenntartsa: ekkor a pecsétgyőrőjét, amely vagyonának amaz eltékozlásából egyedül megmaradt, zálogba csapta és összehívta a bányászokat a munka újra felvételére, s a jövıt a szerencsésebb eredményrıl elıre sej-tı elmével nagy gazdagságot ígért nekik. Alig láttak hozzá a munkához, amikor íme, feltárultak a nemcsak gazdag, ha-nem olyan minıségben is húzódó telérek, hogy állandó bı-séget ígértek. S bizony napról-napra növekedett a kibányá-szott fémbıl való jövedelem, mégpedig olyan gazdagsággal, hogy az 1647. esztendıben nemcsak a kölcsönnek, amibe keveredett, a hatalmas összegét fizette ki teljesen, hanem a családi vagyont ért károsodást is szerencsésen helyreállította.

254

Életének a hátralévı részét aztán kényelemben élte le, s hogy szerencséjének és az azt jobbá tevı isteni kegyelem-nek a bizonysága fennmaradjon az utókor számára, bıkező adományával kiválóan gazdagította azt a szerzetesrendet, amely Bécsben, a Szent Miklós monostorban lakott. Ilyen szokott lenni a sorsa azoknak, akik teljesen átengedik ma-gukat a bányászattal való foglalatosságoknak: hogy tudniillik egyszer egészen porrá lesznek, máskor pedig hirtelen meg-gazdagodnak – ritkán ırzik meg azonban a késı unokák számára a vagyonnak a szakadatlanságát. Galison ezen cso-dálatos bányája után a másik a Roesel-féle bánya, amelyet meg kell említeni a hiszékeny és kincsvágyó köznép köré-ben való nagy várakozás okán. Ezt egykor ama Roesel Bor-bála mővelte, akirıl már említést tettünk; azon út mellett feküdt, amely Selmcbányáról a szklenói fürdıhöz vezet. Hosszú idın keresztül meglehetısen nagy haszonnal bá-nyásztak benne az örökösök, míg végül a Bethlen-féle moz-galomtól való félelmükben eltömték a bejáratát és teljesen el is hagyták, hogy a majdani utódokra maradjanak a kincsek, ha felfedezik a bányát. Azt mondják, hogy a bánya szájához görgetett követ egy emberi arc képével jelölték meg azok, akik a telért elrejtették, hogy akik majd ezt a jelet megtalál-ják, könnyen ráakadjanak az aranybányára is és gazdagodja-nak annak jövedelmébıl. Jóllehet pedig ez a dolog igen ha-sonlatos a meséhez, az ısök elbeszéléseibıl eljutván az utó-dokhoz, sokak kincsvágyát még ma is ingerli, akik ha alka-lom adódik, mohón kutatnak, hátha véletlenül rábukkan-hatnának a tárna bejáratára. Az angol Edward Brown is

255

magáévá tette ezt a kis mesét, amit ugyan másutt148 már közreadtunk, nem tudjuk azonban erre a helyre is nem ide-szıni. „Az üvegkészítı mőhely – mondja –, vagyis Glas-Hütten egy magyar, azaz hét angol mérföld távolságra fek-szik Selmecbányától. Ezen a helyen egykor aranytelérek vol-tak, amelyeket azonban Bethlen Gábor betörése óta az idık viszontagsága úgy kitörölt az emlékezetbıl, hogy a lakosok elfeledni kényszerültek az aknákat és a tárnákat. Azt mond-ják ugyanis, hogy ama telérek tulajdonosa gondosan eltömte a bejáratot, miután bemetszette a fák kérgébe azoknak a szerszámoknak a jelét, amelyekkel az érceket bányásszák, hogy annak jeléül szolgáljanak, nem messze innét bányák vannak. Azt is biztosra mondják, hogy ha valahol kiásnának egy emberi arccal megjelölt követ, akkor attól nem messze, egy nagyobb kı alatt kellene keresni a bánya bejáratát.” Ezt győjtötte össze ı a bányászok mindennapi beszélgetései-bıl.149 Tollius ezen fürdı szomszédságában egy másik tár-nát nemcsak megtalált, hanem be is járt: ezt a Brown-féle munka nem említi. „És itt – mondja150 – bementem egy földalatti járatba, amelyet az arany kibányászására hoztak

148 A Hungaria Nova Prodromusában, a III. könyvben, a szklenói für-

dırıl írott természetrajzi fejezet I. §-ában, a 129. lapon.

149 A Nürnbergben, 1686-ban, negyedrét formában megjelent úti be-

számolójának – amelyet elıször angolul, majd flamandul, végül pedig

németül is kiadott – a II. könyvében, az V. rész IV. fejezetében, a

173. lapon.

150 Az annyiszor idézett helyen, a 170. lapon.

256

létre: de kárhoztatni kell a lakosok kapzsiságát, akik a meleg vizek alkalmatosságával igen hanyagul bánván, aranyat ke-restek ezen az attól teljesen idegen helyen. Mit csináljunk ezekkel az emberekkel, akik semmi mást, csakis aranyat kí-vánnak és kutatnak? Bizony, szomorúsággal töltött el a hely természete és nem is tudtam áldásért könyörögni az itt az aranyat hiába kutató bányászok számára.” Tollius tehát úgy ítélte meg, hogy az ilyen kinézető hegyek nem teremnek te-léreket: ezt teszik a bányászatban tapasztalt selmeciek is. Bi-zonyosan nem egy jel van ugyanis, amibıl a bányászok íté-letet tudnak alkotni a hegy természetérıl: hogy vajon meg-találhatóak-e bennük a telérek járatai, vagy sem? E dologgal kapcsolatban Georg Agricolához kell tanácsért fordulniuk azoknak, akik gyönyörőséget lelnek az ilyesfajta titkok kuta-tásában.

LVII. § Nincs már idı arra, de nem is tartozik kitőzött célunkhoz, hogy írásban adjuk közre mindazt, ami még figyelemre mél-tó a selmeciek bányáiban. Inkább azt kell tennünk, hogy megmentjük a feledéstıl azoknak a még az elızı században is mővelt bányáknak az elnevezését, amelyekrıl az írásba foglalt bányászati jelentések említést tesznek. Ezeknek szá-ma háromszáznál is nagyobb, s azért is kell mennél ponto-sabban felsorolni ezeket, mert mind itthon az utódoknak, mind pedig külföldön az idegeneknek érdekében áll többet tudni arról, hogy milyen helyeken és mekkora területeken

257

mővelték és jelölték ki egykoron a selmeci bányákat. Így fogják biztosan tudni korunk emberei, hogy hol kell elkez-deniük a munkát, ha újra mővelés alá akarják venni a régiek bányáit. A külsı országbeliek pedig akkor tudnak majd vég-re helyesen ítéletet alkotni a selmeci bányák kiválóságáról és nagyságáról, amikor figyelmesen elolvassák akár csak a ne-veit is ezeknek az oly hatalmas vállalkozásoknak. Leírásuk-ban pedig a szászok itt honos nyelvét fogjuk használni, ne-hogy az idegenszerőség vádját vonjuk magunkra, ha latinul adjuk közre – amit valamiképpen meg lehetett volna tenni – ezeket a közönséges neveket, amelyek igen jól ismertek a köznép számára. Legyen szabad ezenkívül a fekvések rend-jét követni, hogy kiderüljön, milyen módon kapcsolódnak össze vagy különülnek el egymástól kölcsönösen a telérek. Az alaposság most azt követeli meg, hogy felsoroljuk a bá-nyahatárokat, amelyek az egyes bányák területét meghatá-rozzák és amelyeket a németek Schürffnek mondanak, to-vábbá az aknákat és a tárnákat. Legyen tehát!

∗

1. Klein Glantzberg a víz fölött, a Sattlers

Hausnál. 3 1 1

2. Elendt, a Lorberische Elendt fölött fek-szik, a Pockens-Gart kert fölötti telken, a víz után, az Óvár felé.

7 1 1

3. Hasenfuss az Elenddel szemben, ahol a 6 1 –

∗ A számok közül az elsı a bányahatárok (Schurff), a második az ak-

nák, a harmadik a tárnák számát jelöli. (A fordító megjegyzése.)

258

Prenner-féle udvarházhoz vezet a víz. 4. Goldene Sonne a Gruebete Wiese fölött,

a Scharffen-Berg mellett. 3 1 1

5. Grubete Wiese, a Goldene Sonn és a Scharffen-Berg alatt.

10 2 –

6. Szent Mózes a Teichnél, az Óvárral szem-ben.

15 1 1

7. Neu-Weeg vagy Bärn-Tatzen: az Óvár alatt, a Neu-Weegnél fekszik.

5 2 –

8. Hindtere Mohr, a Creutzens Garten fö-lött fekszik.

8 3 1

9. Gülden Einhorn, Pern Péter kertjében fekszik, ahol a sörház van.

3 – 1

10. Marcus-Schacht, a Rosen-Strauch alatt 5 2 – 11. Ober Gott-Helff: a Sieglsbergben, a Loch

fölött fekszik. 15 4 1

12. Az Alten-Handl-on, a Steinern-Schacht-nál.

6 – –

13. A Puchen alatt, az Ebenen. 18 – – 14. Szent Oszvald, a Grünstoln és a Hintern

Rössl között, a Pieberstollner Cram-mal szemben fekszik..

6 1 1

15. A Hinter Rössl, a Gericht fölött, a Szent Oszvaldnál fekszik.

5 4 –

16. Szent György a Ziegen-Grund-ban, a Hansen-udvarházzal szemben.

7 – 1

17. Wasser Stoln: a Ziegen-Grund-ban, a György-tárna alatt, a Wentzel Wittich

3 – 1

259

kertjénél. 18. Aich-Ruck, a Ross-Grund-ban fekszik. 14 12 1 19. Gross-Puchen, a Fuchs-Löcher-Höhe alatt,

a Starcken Wald-dal szemben fekszik. 5 – 1

20. Neufang, a Ross-Grundéban, a Haasen-Sprung és a Stadt-Wiese között.

5 – 1

21. Ross-Grunder-Erb-Stolln, a Stadt-Wiese alatt és a Haasen-Sprung fölött, a Schütters-bergnél.

20 3 1

22. Az Eisen-Steinen, a Ross-Grundéban, a Reppisch-sel szemben.

4 – 1

23. Unter-Engl-Schar, a Kirschen-Baum-nál, a Schütters-Berg fölött, a Rummlstolln alatt.

14 1 1

24. Nahmen-Gottes a Habersbergen. 6 1 1 25. Tárna a Kunabin Haus mellett, a Schüt-

tersbergben. 5 2 –

26. Fluding Pál altárója. 5 1 1 27. Hoffnung, a Grossen Aichennél és a Vogl-

Hübl-nél. 4 – 1

28. A Kukus-Berg fölött. 4 – – 29. Herzogs-Wiese, a főrészmalomnál. 3 – 1 30. Küt-Stolln a Höllben. 4 – 1 31. Rumblstolln, a Hof és a Schüttersberg

között, Gapl Menyhért alatt. 12 – 2

32. Löwen-Fuss, a Kirschenbaum és a Ku-kusberg között.

4 1 –

33. Kirschenbaum, a Rabensteinnél. 4 – 1

260

34. Gulden Huffeisen, a Hoff mögött, a Weeg alatt, ahol az ember Hodrusba lo-vagol, az Eisensteiner Weeg elıtt.

4 – 1

35. Himmelreich, a Windviess alatt, a Fins-tern Kher-ben.

9 1 1

36. Falckenstein, a Herrenloch fölött fek-szik.

75 1 1

37. Alt Stolln, a Hintern Schwell-nél. 5 – – 38. Heilig Dreyfaltigkeit a Hoffon, Gapl

Menyhért és Rumblstolln fölött, a me-zın.

5 1 1

39. Hoffer-Erbstolln, a Hoff-on a Birn-baumnál, az alsó Weeg-en.

8 5 1

40. Kühl-Berg, a Peltscher Gassén, Georg Putschen kertjében.

6 1 1

41. Natter-Grund a Steinfels mellett, a Küsel-Bergnél.

3 – 1

42. Thomas-Goldschmied-Stolln a Peltscher Gassén, a Pacharcky-házban.

4 1 1

43. Natter-Grund, a Bleygang-nál, a Kühl-berg alatt, a Piereklin-háznál, a Peltscher Gassén.

3 – –

44. Ober Sackwein, a Paradeiss alatt fekszik. 4 – 1 45. Lilyen-Schacht, a Paradeiss alatt, a Sack-

Wein mellett 3 1 1

46. Scwalben-Schacht, a Tränck-Trognál, a Weiden fölött.

5 2 –

47. Sieben-Gruben, a Tränck-Trog fölött 9 – –

261

fekvı részen. 48. Rosenkrantzer Einigkeit, a Szent Jakab-

akna fölött. 10 5 1

49. Lilyen-Krantz, a Szent Jakab-akna fölött. 9 1 1 50. Klingen-Schacht, a Rosenstrauch mel-

lett. 6 – –

51. Glantzenbergi altáró. 1 – – 52. A Kluffton, a Glantzenbergen. 4 – – 53. Herren-Loch, a Leger-Grundon, a Vich-

terischen Mühl fölött, a vízen fölül, a bal oldalon.

10 2 1

54. Pleygang a Glantzenbergen 4 – – 55. Rispenck, a Peltsche-Gassén. 4 – – 56. Rispenck, a Neuhandl-akna mögött. 4 – – 57. Rispenck a Hangetben, ez is ugyanott

fekszik. 4 – –

58. Bei der weissen Waiden, a Pachrstolln fölött.

4 – –

59. Ober-Weyden, a Tränck-Trog-nál, a Weidner Schacht mögött.

4 – 1

60. Fleyscher Bergwerck, a Rosen-Strauch alatt.

4 2 –

61. Rosen-Strauch, a Fleischer Berg-Werck fölött.

5 2 1

62. Ober-Weiden, a Neuhanget-aknánál. 4 – – 63. Az Ebendt-en. 4 – – 64. Az Ebendt alatt. 4 – – 65. A Tannatig-Kram alatt. 4 – –

262

66. Kleinhardt äspen Rabenstein, a Hoff mö-gött, a Weyden fölött, a Hangetschacht mögött van.

5 – 2

67. Klein vagy Mitter Gotthelff, a Siegels-bergen, a Loch fölött.

4 – 1

68. Spitaler Höhe. 9 – – 69. Küe Stolln, a Fuchsen Loch-ban, a

Weisslichen mögött. 24 – –

70. Vogl-Hübl a Starcken-Wald-nál, a Fley-scher bányamőnél, a Rosenstrauch alatt.

24 2 –

71. Ruhe Stolln, a Klingenstolln fölött, a Bründl-nél.

5 1 –

72. Weyden és Grün-Stolln, Saltzer Gergely kertje alatt, a Schmiden fölött.

15 – 2

73. Rachn-Stolln, utóbb majdnem meg-szőnt, ahogy 1648-ban is alig találták meg az akna száját, akkor azt Johann August Ehrnreiter felnyitotta. A Pieber-stollen-Kram alatt van.

– – 2

74. Heilig Drey-König-Stolln a Pachen-Stolln szomszédságában, egy régi bá-nyamő és 1660 körül nyitották meg is-mét, mivel 1631-tıl omladozott.

14 – –

75. Trost Gottes, a Klingen-Stolln felé fek-szik és Saltzer György kertje mellett, a Steig alatt.

4 – 1

76. Unter Grün-Steig, a régi Pachnstolln-Kram mellett

4 – –

263

77. Baym Stein, a Rössl-ön, a Pachenstolln fölött

5 – –

78. Paradeiss, nagyon magas hegyen van, egy ısrégi bányamő sok kivájt bányával. Miután teljesen elzárták, különféle sze-gény bányászok 1660 körül megnyitották és élvezik az áldását.

– – –

79. Ober Rössl, a Gericht fölött a Khernél, a Trost-Gottes fölött fekszik.

4 3 –

80. Krampen-Schacht, a Trost Gottes fölött, a Pieberstolln-nal szemben, az Ober-Rössl alatt.

4 1 –

81. Hans Salischach, a nagy Rössl alatt fek-szik.

3 1 –

82. Unter Rössel, a Sali-Schacht mellett. 10 – 1

83. Vorder Rössel, az Unter Rössel mögött, a Frauen-Berger Thornál.

9 2 1

84. Quirini Stolln, a Heiligen Drey-König-Stolln fölött.

12 – –

85. Öscher-Hübl, a Höll-ben, a Stübl-nél. 8 3 –

86. Ober-Öscher-Hübl, az Aich-Wald-ban, a Höll-ben.

18 3 1

87. Apffel-Baum-Stolln. 2 – –

88. Unter Stephani-Stolln. 3 – 1

89. Füllen-Beütl, a Finster Orth-nál, Hod-rusban, a Petzichen Haus fölött.

12 – 2

90. Überm Sommer. 5 – 1

91. Klein-Urban-Hübl, a Petrinckin fölött, a 5 1 1

264

Riegl-ben, a Lincken Hand-on fekszik. 92. Gross-Urban-Höbl. 5 – 1

93. Urban-Hübel, a Teich-nél. 5 1 –

94. Handl Hodritsch és Puesen-Loch. 20 10 1

95. Gottes-Berath, a Schüttersbergen, a Birn-Baum fölött, a Höhén.

8 – –

96. Seegen-Gottes, a Gottes-Berath alatt 3 – –

97. Seegen-Gotes, a Haasen-Sprunggal szem-ben, a Gottes-Berath fölött.

20 – –

98. Birn-Garten. 35 – –

99. Klug Albrecht Erbstolln a Schüttersberg-ben.

18 17 1

100. Szent Anna tárna, a Kupfer-Ertz-en, a Höll-ben.

84 – –

101. Szent Lóránt-tárna. 57 – –

102. Szent János-tárna a Ross-Grundban. 18 1 2

103. Szent János, a Ross-Grunddal szem-ben.

18 – –

104. Ober-Brunn-Wies, a Hoff, a Schütters-berg és a Haberberg között fekszik.

2 – –

105. Eichenstein-Küss, a Tanne-nál. 15 – –

106. Graffen-Schacht. 2 1 –

107. Wilden-Mann, a Höll-ben. 1 – –

108. Rosen-Stolln, Kiessbergwerck, a Ross-Grundban, a Kranichstolln alatt fek-szik.

4 1 1

109. Kuntzen-Stolln. 9 – –

110. Klein-Papl, Hodrusban, a Krumpmau- 3 1 –

265

lin Haus elıtt. 111. Szent Katalin, a Klein-Papl151 fölött. 3 – –

112. Tann-Reiss. 3 1 –

113. Finster-Orter lange Höhe, a Finster-Orter-Erbstolln fölött fekszik.

4 1 1

114. A Klufft-on, a Fischer-Stolln alatt, a Weit Carls Stolln-nál, a Finster Orth fö-lött, a Schwabens Garten-ben.

3 1 –

115. Ober Harlas, Schiess-Haus-nál, Hod-rusban.

5 – –

116. Aich-Gran-Ruck, a Rossgrundban fek-szik.

15 1 1

117. Vogl-Hübl, a Kirschenbaum-nál, a Wey-den alatt.

3 – –

118. Thier-Garten, a Vogl-Hübl alatt. 11 1 1

119. Röhren-Stolln, az Altallerheiligen fö-lött.

9 4 1

120. Nitschen-Stolln, az Aichruck-kal szem-ben, Hodrusban.

9 – –

121. Erdbeer-Erbstolln. 28 – –

122. Teütsch-Leüten, a Ross-Grundban. 140 – –

123. Ober-Pieber-Stolln. 51 – –

124. Matthias Stolln, a Fordern Gang-on. 105 – –

125. Ugyanaz a Gräffischen Gang-on. 62 – –

151 Szent Katalin, Rettling-Shacht, König-Schacht, Klein-Papl, Tann-

reiss, Szent Miklós: valamennyi a Puesenloch fölött fekszik, ugyan-

abban a teljes hegyoldalban.

266

126. Finster Orth. 82 – –

127. Krebs-Grund, 16 ölre a Brenner-tárna fölött

117 – –

128. Dilner Erbstolln és a Leopold Wilhelm-Schacht.

40 – –

129. Heilig Dreyfaltigkeit Erb-Stolln, az 1549. esztendıben megnyitva.

30 – –

130. A Jerubin-Stolln. 13 – –

131. A Dávid-Stolln 168 – –

132. Az István-Stolln. 25 5 2

133. Allerheiligen Neürath-Schacht Hodrus-ban.

4 3 1

134. A Hülff-Gottes, a Höll-ben. 108 – –

135. A Seegen-Gottes, a Ross-Grundban. 99 – –

136. A Kornberg. 18 – –

137. A Schmitten Rinn. 15 – –

138. A Mohr a Jerubin-tárna fölött, ez egy altárna, van négy szellızıje és a

– – 1

139. Linden-Stolln.

140. A Sicoua-Stolln. 38 – – 141. A Vorder-Papl. 52 2 2 142. A Plöscher. 90 – – 143. A Kieser Erbstolln. 38 – – 144. A Kherling a Nuss- és Birn-Baum-nál,

az István-tárna közelében. 6 6 2

150. A Thier-Stolln és az Alt Sieben Gruben a Peltschen Gassén.

13 2 2

151. A Hart Aspen, a Loch fölött a Sieglers- 1 2 –

267

berg-ben, az Alten Wolff-Schacht fö-lött, a Steinern-aknával szemben.

152. A Wetter-Ring. 18 9 2 153. Rosen-Stolln, a Kiess-bányamő a Ross-

grundon. 2 1 1

154. Mitter-Mohr. 10 1 – 155. Prenner-Schacht, a Hoffon, a Lorber-

ische-Schacht mellett. 10 – –

156. Gotthelf, az arany Huffeisen mellett. 12 – 1 157. A Mitter Engel-Schaar. 3 1 – 158. A Kukus-Berg. 2 1 1 159. A Gross Rabenstein, a Kirschbaum

alatt, a jobb oldalon. 4 – –

160. Scheider-bányamő, a Kukus-Berg fö-lött.

– 3 1

161. Papl Menyhért, a Hof és a Schütterberg között, a Rumblstolln fölött.

2 2 –

162. A Glantzenberg a Hanget-ben, a Klein Haasen-Fuss fölött.

– 5 1

163. A Mitter Tannatig. 2 1 – 164. Az Erlein-Grund. 10 – – 165. Az Ober Sommer-en, Hodrusban, a

Mihály-aknánál. 7 2 1

166. A Gallander, Hickel György kertje mel-lett fekszik.

9 2 1

167. A Rieb. 3 3 2 168. Capaun-Wiesen, a Kuntzen-Stolln mel-

lett. 6 1 –

268

169. A Kuntzen-Stolln. 9 7 2 170. A Christels-Bergwerck. 2 1 1 171. A Klein Galander. 3 1 1 172. Az Ober és Unter Rieb. 3 – – 173. Az Unter dem alten Kherling. 3 1 1 174. A Kherling, a régi Steig-en és Papl-on. 2 1 1 175. Alt Aichruck, a Nitschen mellett. 1 – 1 176. A Paurlaufferin-Schacht, a Tannen Reiss

alatt. 1 1 1

177. A Schwalben Heerd. 1 1 – 178. A Gründl-ben, szemben az Aichruck-

kal. 2 – 1

179. Az Aichen-ben. 2 – 1 180. A Kapaun-Wiesen, az Iglshofferinn-tıl,

a Kuntzen-tárna mellett. 3 – –

181. A Schützwand, a Matyaschischen és a Rosenberger fölött.

3 1 –

182. A Rollen-ben, a Schütz-Wand mellett 3 – –

183. A Hohe Nacht, a Szent Miklós mellett. 3 1 –

184. Warinsky Lukács, Eisenstein, a régi Kherling alatt.

2 1 1

185. Reulingschacht. 1 3 –

186. Küniginschacht. 3 1 –

187. A Glücks-Rad, a Tannreiss mellett. 3 1 –

188. A Szent Miklós, a Szent Katalin fölött. 3 1 1

189. Trostberg, az Alten Mann és a Lorberi-sche alatt .

9 1 2

190. A Freüdenstolln, a Szent Farkassal szem- 3 – –

269

ben, az Unverzagt-Stolln fölött. 191. A Kiesse-Bergwercknél, a Rossgrund-

ban, a Kiesgrund mellett.

5 2 1

192. Az Ackern mellett, az Istvánival szem-ben, a Riegl fölött

3 – 1

193. A Klug Albrecht-Stolln, a Höll-ben 3 1 2

195. Trentscher Eisenstein der Untere, a Flórián fölött fekszik

3 3 –

196. A Weit Károly-tárna a Finstern Orth fölött, a Scwaben-Gartenben.

1 1 –

197. A Hülff-Gottes. 9 2 1

198. Az Ebers Baum. 3 2 1

199. A Schrantzenberg. 3 2 1

200. A Grosspuchen. 4 – 1

201. A Fürstenkopff, a Stadt-Wiese fölött fekszik

9 1 1

202. A Roth Tsubernick.

203. Az Unter Tsuhubernik.

204. Erdbeer-tárna. Három bányamő. Ezen a területen nincs engedélyezve a más aknába való bemenetel.

28 6 6

205. A Zakariás-akna. 9 1 –

206. A Szent Pál, a Gilgenstolln fölött, a Kroppe-Grund-ban.

9 – 3

207. A Mitter Fuchsen-Loch. – 9 1

208. A Kraut-Garten, a Tailler Boldizsár bányamester kertjében.

3 – –

209. Bärnkopf, az Óvár mögött fekszik. 5 – 1

270

210. A Letten-en, a sőrő erdıben, az Ober Pieberstollner Kram-mal szemben, a Pachenstolln fölött.

13 1 2

211. Lilgelnstolln és Lilgelnchacht, a Siegels-berg mögött fekszik

24 7 1

212. Jakab-akna, a Lindenen, a Szent Anna-akna fölött, a várossal szemben

6 1 1

213. A Freüdenberg, a Wilhelmstolln fölött, a Ross-Grund-ban, a Singer-akna alatt

3 – 1

214. Kratz-Beer-Leüten, a Meel-Beer-Leü-ten-nel szemben, a hodrusi Apfflbaum között.

9 – 1

215. A Ritter-akna, Wittiberstolln-nal szem-ben.

3 – 1

216. A Kranich-tárna a Ross-Grund-ban, Heubold malmánál, rögtön a Brucken-nél, jobb kéz felé.

1 – 1

217. A Wittiber-tárna, szemben a Reichl-beerstolln-nal a Grund után, a Khalen-berggel is szemben, felül.

3 – 1

218. Az István-akna, a Schüttersbergben a Hirtenhäusl fölött, Hickl György háza fölött.

12 1 –

219. Habersberg, az Oberbrunn-Wiese fö-lött fekszik, a Hoff fölött, a Prennerischen Wiesével szemben.

3 1 –

220. Glückhs-Rad, a Finstern Kher-ben, a Weeg fölött.

1 1 –

271

221. Aichhorn, a Kukus-Berg mellett. 2 1 1

222. Neü-Geboth, a Habersberg mellett. 9 – 1

223. Singer-akna, a Rossgrundtban, a Ro-senstrauch alatt.

3 1 –

224. Gans-akna, a Schüttersberg-ben a Leüt-Haus fölött

2 2 –

225. Birnbaumer Erbstolln, a Schüttersberg fölött, a városi út mellett.

9 – 1

226. A Schurff a Hoff-on, a nagy hányónál, a Hoffon.

3 2 1

227. Kratz-Beer-Leuten. 3 – –

228. Finster Kher. 3 – 1

229. A Szent Miklós, a Prennerischen Wie-sénél, a Szentháromság fölött, a Hoffon.

3 – 1

230. A Gross-Rabenstein a Weyde-Wiess alatt, a Mindenszentek fölött.

1 – –

231. A Habersberg a Hoffon, az alsó Brunn-Wiese fölött

1 – –

232. A Jungfrau Kopff. 3 – –

233. A Hoffon, a Bretschneiderin Haus mögött.

3 – 1

234. A Tannatig az Eisernen Sayl fölött fek-szik, a Szent Jakab-akna alatt.

22 2 2

235. Fevelfahrt, a Fordern Mohr-nál. 4 1 1

236. Ober Mohr 15 2 1

237. A Jupiter, a Ross-Grunddal és az Erb-stolln-nal szemben, a másik oldalon.

8 – 2

272

238. A Klein Haasenfuss a Lorberisch E-lendt fölött, a Glantzenberggel szem-ben, felfelé.

5 – 1

239. Mitter Glantzen-Berg, a Wasser-Manns Haus alatt.

1 1 -

240. Ziegen-Rock, a Leonárd udvarháznál 9 – 1

241. Schutz-Wand, a Schabab alatt a Leger-Grundban, a Herren-Loch fölött, a víz után, fölfelé

3 1 1

242. Vorder-Mohr. 6 4 –

243. Eschen-Hübl. 3 – –

244. Nicusch Stempfen Bergwerck. 1 – 1

245. Alt Eisenstein. 3 1 1

246. Schüttersberger-Leüten. 2 1 1

247. Ross-Grund a Kiesén. 3 – 1

248. A Sieben Weibern-nél. 50 1 2

249. Az Elendt-ben. 15 1 1

250. Unterm Kirschen-Baum, a Klopff-nál.

251. Küttl-Stolln, az Eben-en, a Rieberstolln fölött, a Vogl-Hübl alatt.

1 2 –

252. Az Eben-en, Pieberstolln fölött, a Vogl-Hübl alatt.

6 2 –

253. Haasen-Fuss, a Fuchsen-Lochban. 2 2 –

254. A Kiesel-Bergwercken, a Nachtigall-Stolln mellett.

3 1 –

255. Az Erbstoll-ban a Hohenberg kertjé-ben.

3 – 1

256. Keilling, a Paradeysnál. 3 1 –

273

257. A Szent Jakab-akna, az Eisern Sayl fö-lött van.

6 2 –

258. Vorder sieben Gruben, a Scharffen-Berg alatt fekszik.

3 1 –

259. Wein-Reben. 18 – –

260. Ober Marcus-Feld. – – –

261. A Fuchs-Löcher-Höhe és a Nachtigall-Stolln.

3 – 1

262. Auff der Klufft, Maurer Ágoston mö-gött.

3 – 1

263. Unter der Gross-Mauer, az Óvárban, a Teich fölött.

3 – –

264. Harten-akna, a Paradeiss alatt fekszik. 3 1 –

265. Stadt-Schrancken, a Schendelbergen fekszik, egy Kiess-bányamő.

3 – –

266. Nachtigall-Stolln, a két Mohrn között van, az Ochsenkopffs fölött.

4 – 1

267. Quitten-akna, a Rosenstolln és a Neü-Handlungs-Schacht között.

4 1 –

268. A Natter-Grund a régi kastély mögött, a Kiessel-bányamővel szemben fekszik.

6 1 1

269. Fronna-tárna, a Kherling alatt. 3 – 1

270. Aich-Ruck. 4 – –

271. Fladen, az András-akna alatt, a Pren-ner-tárnával szemben

3 – 1

272. Vorder-Grund, a soltész kertnek a lö-völdéje mögött.

3 – 1

273. Farkas, a Marter mögött, a Freuden- 3 1 1

274

tárnával szemben. 274. Unverzagt Eisenstein, a Hütten fölött,

a másik lejtın, lefelé.

9 – 1

275. Wilhelmschacht, a Finsterorther-Kram mellett, a Christopher-Schacht alatt.

2 2 –

276. Erdbeer-Weixel. 5 3 1

277. Szent Anna-akna. 5 2 1

278. Mond-Schein. 2 1 –

279. Gross-Weyden. 3 3 –

280. Klein Soll-Weyden. 1 1 –

281. Mohr, a Lehen mellett, a Vogl-Hüblen. 3 3 –

282. Fischer-Bergwerck, ıfelsége Puchwerckje fölött.

2 – 1

283. Az Alt Allerheiligen Hodrusban, a Gal-lander fölött.

15 8 2

284. Straka-Stolln, az István-tárna mellett fekszik, az Eisengrund és a Klein Gapl fölött.

6 1 2

285. Klein Gapl, a Weeg mellett fekszik, mivel a nagy útra megy, az István-tárna fölött

6 – 2

286. Az új únál, a Finstern Orth alatt, a Tränck alatt.

6 3 1

287. A Luchsen-tárna, az Erdbeer-Weixel és a Leiten között, a Prenner-tárna fölött.

4 1 1

288. Himmelreich, a Finster Kher-ben fek-szik.

3 1 2

289. Altmann, a Trostberg fölött van, a Kherling mellett

6 1 1

275

290. Proschoffszky, az Altenmann és a Lor-berisch fölött, a Kherling-nél.

3 1 2

291. Klein Urban-Hübel, a Petrikken fölött, bal kéz felé, a Riegel-ben.

2 1 1

292. Küss-Grund a Samson-bányamővel, az alsó Küss-szel szemben.

9 2 2.

293. A Quitten-Stolln az útnál, a nagy Rössl alatt

– 1 2

294. György-tárna, Hodrusban. 3 – –

295. Nicusch Leonárd altáró, a Vogel-Hübl alatt

27 1 2

296. Gross Urban-Hübl, a Lukács-akna és a Petrik fölött, a jobb kéz felé.

3 1 1

297. A Henn-en. 3 1 1

298. A következı a Fladen mellett. 12 1 2

299. Sommer Erbstolln. 44 1 2

300. A felsı Trentscher Erbstolln a másik Eisenstein fölött van, így a Flórián fö-lött

49 2 1

301. A Sommer-Stolln mellett Bratwurst Mátyás vágata.

9 – 1

302. Unverzagt és Siwisch Eisenstein, ıfel-sége Schmeltz-Hüttenje fölött, Hodrus-ban.

3 – 1

303. Az alsó Sikora-tárna. 3 – 1

304. Greiffen-Stolln, a Haasensprung és a Reichlbeer-Stolln között, a bal kéz felé, a várossal szemben.

9 – 1

276

305. Gugus-Berg, a Hoff alatt, szemben a Rabenstein-nel.

15 1 1

306. A Jerubin-Stolln. 10 – –

307. A Mitter Fuchsenloch. 9 – 1

308. Finsterkher, most József-tárna.

309. Windischleüten.

310. Prenner-Stolln, a Krebs-Grund-ban.

311. Fischer-Stolln, a Krebs-Grund-ban.

312. Gross-Gang és Kayser-Stolln ugyanott

313. Szent Mária-tárna, a Ross-Grund-ban

314. Szent Mária Mennybemenetele, vagy Kysla Hodrus alatt.

315. Lang Tamás bányamőve, vagyis a Me-lanka-Bana.

Ezek azok a bányák tehát, amelyekkel nemcsak Selmecbá-nya határa, hanem maga a város is részint dicsekedett egy-koron, részint még ma is dicsekszik: úgy láttuk, munkánk-hoz tartozik számba venni ezeket. Mit kell tehát gondol-nunk az igen nagy munkával járó mővelésükrıl? Azt hihet-nénk, hogy nemcsak egyetlen várost és annak polgárait, ha-nem szinte az egész világot kimeríthették volna ezek az igen nagy és költséges munkálatok. Akárhogyan legyen is, ezek bizonyságul szolgálnak mind a javaikkal nem ritkán rosszul bánó magyarok, mind pedig a magyar dolgok iránt érdeklı-dı külsı országbeliek számára, hogy ha valamelyik város, akkor Selmecbánya bizonyosan igen nagy érdemeket szer-zett Magyarországnak ama rég elmúlt korok óta egészen a

277

mi idınkig. Most, hogy ne hálátlanul távozzunk el a gazdag-ságnak ettıl a színterétıl, szándékunk szerint ide szıjük Rotterdami Erazmus kegyes ajánlását: 152 „Ó, bárcsak – mondja ı – lelkünkben azzal a törekvéssel vágyódnánk az ég felé, amellyel a földet kutatjuk! Nem, mintha megveten-dı lenne ez az iparkodás: bármit terem ugyanis a föld, ne-künk termi azt. Hanem, mert bármennyire termékenyek le-gyenek is ezek a telérek, olyannyira nem képesek boldoggá tenni az embert, hogy nem kevesek fáradozása és pénze bánta már. Egyedül csak a Szentírás telére teszi igazán gaz-daggá az embert!”

LVIII. §

A selmeciek többi földje amint hogy szerte a hegyek lejtıin fekszik, éppen így semmilyen más alkalmatossággal sem rendelkezik, csak azokkal, amelyek a telérekbıl származnak. Szőkösek tehát itt a gabonatermı mezık és annyira gyaláza-tosak, hogy teljesen terméketlenek, hacsak sok trágyázással termıvé nem teszik ıket. A rétek ott, ahol a völgyekben alacsony és egyenletes fekvésőek, eléggé bıségesen zöldell-nek ugyan és legfıképpen a téli takarmányozásra alkalmas szénát teremnek, de ennek mennyisége oly csekély, hogy alig néhány gazda istállója számára, hogy ne is mondjam a

152 A Cronitz-testvérekhez 1529-ben írott levelében, amely Georg

Agricola Bermannusa elé van téve: lásd az 1546. évi bázeli, levél mé-

rető kiadást.

278

bányászokét, elegendıek. Ezzel szemben a kertek mővelése sokkal kiválóbb és nagyszerőbb annál, mintsem gondol-nánk: ami ezen a mostoha vidéken annyival is több csodála-tot érdemel, amennyivel kevésbé táplálja a fákat akár Flora idıjárása, akár a kiszikkadt föld. E barátságtalan területen azonban a kertek mégis szépen teremnek, mivel igen nagy törıdéssel gondozzák azokat. Egyszer már megcsodáltuk a hegyek lejtıin olyan módon kialakított kerteket, hogy egy kiegyengetett síkságon sem tudnának sem szemet gyönyör-ködtetıbben, sem rendezettebben kinézni. A hegybıl ki-ásott földdel ugyanis elegyengették a szakaszokra felosztott és lépcsıkkel összekapcsolt területeket, amelyeket aztán itt szép rendben, másutt szétszórva elültetett, sudár fákkal te-lepítettek be, vagy ágyásokra osztottak, amelyeket virágok és illatos füvek különféle fajtái öltöztetnek fel csodálatra méltó változatossággal. Ezekhez járulnak még nemcsak a kerti házikók, amelyekben elheverednek a mulatozni vagy lakomázni készülık, hanem a raktárak és téli tárolóhelyek is, amelyekben nem annyira a külsı országbeli fafajtákat helye-zik el, mint inkább a hazai virágok gyökereit és töveit: ezek akkor is, amikor a tél dühöng, nem másképpen virágoznak, mint az lenni szokott,

Omnia dum florent, dum formosissimus annus

– azaz amikor minden virágzik, amikor az év a legszebb. A virágokról való ezen gondviselés a mi korunkban már fény-őzıvé lett volna, ha az idık viszontagsága nem folyatta vol-na el máshová a város számára felesleges, de az ezekre a he-

279

lyekre megkívántató pénzeket. Az ilyesfajta rejtekhelyeket, ahányszor csak alkalom adódott rá, a selmeciek fıbb ünne-pein akkor látogatták ünnepi lakomákkal, amikor a bányák bıvelkedtek a nyereségben. Alig múlt el egy derősebb nap, hogy több kertben is ne szolgáltak volna fel részint uzson-nát az összegyőlt vendégeknek, részint pompás vacsorát, amelyet aztán zenészek játéka tett még vidámabbá. Amikor ilyesmi történt, egyesek kockát játszottak az árnyékban, má-sok pedig a játéknak ama kemény fajtáját gyakorolták nem kevésbé nyereségesen, mint a férfiaknak valamiféle kiváló vetélkedésével, amely fából készült tekék ledöntésébıl áll; végre a késı és már a mély éjszakába hajló este oszlatta fel a baráti társaságokat, de oly módon, hogy a következı napra is vagy lakomákat, vagy más mulatságokat ígértek kölcsönö-sen egymásnak. Mára már, miután lassanként elenyésznek a családok, a kerteknek ez a korábbi dísze is megszakad, s a dolgoknak a szőkösebb állapota is arra szólítja az embereket, hogy nagyobb gonddal mőveljék a bányákat és nagyobb igyekezettel tegyék tőrhetıvé az életüket. – A selmeci határ alkalmatlanságait arra a káros dologra vezethetjük vissza, hogy a fekvését tekintve nagyobb szőkösségében van a víz-nek, mint azt a bányák mővelésének a módja megköveteli. Az egyébként igen kedvezı természetnek ezt a fösvénységét részint maguk a selmeciek is kárhoztatják, részint azok a külországbeliek is, akik járatosak a bányászatban. Hallgas-suk meg Tolliust:153 „Szenvednek annak a felszíni víznek a

153 A gyakran idézett helyen, a 162. lapon.

280

hiányától – mondja –, amely a malmokat hajtja: ezért felül a lovak, belül az emberek helyettesítı, s igencsak költséges munkáját kell igénybe venni. Ez a vízhiány pedig leginkább télen, de nyáron is gyakori, ahogyan vagy a fagy, vagy a hı-ség megnı. Tavasszal tehát és ısszel, amikor a legjobban forr itt a munka, az olvadó hó vagy a záporesık által meg-duzzadnak a patakok; a vízhiány pedig azt okozza, hogy a víz nagy részét a kiásott bányák legközelebbi helyeire kell vinniük, vagy győjtımedencékben tárolniuk.” Az ezüstbá-nyák felügyelıi nem kicsiny, de a hiábavalóságba hajló gonddal dolgoztak azon, hogy ezt a város számára káros vízhiányt csökkenthessék a vizeknek a máshonnét való ide-vezetésével. S ezt Tollius is megemlíti ugyanott: „A bá-nyásztanácsban gyakran, de hiába tárgyaltak arról, hogy a körmöci vizeket idevezessék a selmeci bányákba: nem a nép elöljárói hiúsították meg ezt, hanem akik náluk sokkal na-gyobb tekintéllyel és hatalommal rendelkeznek, a köröskö-rül lévı, igen magas hegyek.” A mi korunkban a vízügyi dolgokban nem járatlan emberek azt tanácsolták, hogy a besztercebányai folyót, amelynek neve Bisztrica és amely nagyon magas hegyek között ered, vezessék ide egy meder-rel, amíg még magasan folyik: észrevették azonban, hogy a selmeciek bányáinak magasabb a fekvése annál, hogy a Bisztrica ide való folyásának helye lehetne. Késıbb a bányá-szat ügyét pártoló emberek úgy vélekedtek, hogy a dobro-nyai patakot kell hosszú kerülı utakon idevezetni: ez a terv is meghiúsult azonban azon okok miatt, amelyekrıl most szóltunk. – A vizeknek ezen hiánya mellett a selmeciek fı

281

alkalmatlanságai közé sorolhatjuk még az erdıkben és a ki-vágható fában való szegénységet. Ezt már nincs is szükség részletezni: a szén máshonnét való ideszállítása ugyanis so-kat elvesz a bányák jövedelmébıl és a fémek olvasztásának a munkálatait nemcsak nehézzé, hanem költségessé is teszi. De ki vetné a szemére a bıkező anyatermészetnek ezeket a dolgokat anélkül, hogy bőnt követne el?

Mi pedig vegyük le végre a kezünket könyvrıl! S ezt szí-vesen meg is tesszük, miután ilyen nagy terjedelmő lett az írás, ha Istentıl a városnak és a selmeci bányáknak gazdag teléreket, ezeknek pedig a város boldogulásával egybekötött állandóságot kértünk teljes lelkünkkel. Áldást reá!