Bán Mór

JÉG és VÉR Az első KÁRPÁTHIA-regény!

CHERUBION KÖNYVKIADÓ 2003

CARPATHIA – Ice and Blood by Bán Mór

Copyright © Bán János, 2003

Sorozatszerkesztő: Nemes István A címlap

Szendrei Tibor festményének felhasználásával készült

ISBN 963 9346 84 5 ISSN 1215-8518

Hungarian edition © 2003 by Cherubion Kft.

Felelős kiadó: Nemes István és Nemes Judit ügyvezető igazgatók

Műszaki szerkesztő: Bihonné Király Edit Szedte és tördelte a Cherubion Könyvkiadó

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző

ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6509.49.01 Készült 2003-ban

Kazy Árpádnak remélve, hogy nem magányosan töltötte

a hosszú napokat a hó fogságában „odakint”.

Figyelem! A regény az izsori háború mozzanatait

s annak bizonyos következményeit a maga brutális valóságában ábrázolja!

4

ELŐSZÓ

Éppen három esztendeje, hogy megjelent Az ezeréves háború, a Kárpáthia világán játszódó regénysorozat elsőként megírt története. Akkoriban – mint utóbb őszintén bevallották – kézbe véve a még nyomdafriss kötetet, és egy futó pillantást vetve a címlapon vágtázó, íjazó harcosokra, a kettős keresztes lobogóra, esetleg az első oldalak egyikén szereplő, „gyanúsan” Nagy-Magyarországot idéző térképre, néhányan azzal a szilárd meggyőződéssel helyezték vissza a polcra a könyvet, hogy íme, itt egy ősmagyarkodó, irredenta akármi, aminek elolvasásához a legcsekélyebb kedvet sem érezték.

Ám szerencsémre sokkal többen akadtak, akik félretették esetle-ges előítéleteiket, és bátran nekivágtak a regénynek, ők aztán hamar meggyőződhettek róla, hogy itt valami egészen másról van szó, mint amit a címlap és a térkép első ránézésre sugallt. Ők voltak azok, akik ismerőseiknek, barátaiknak és ellenségeiknek egyaránt jó szívvel ajánlották a könyvet, majd annak három folytatását, és a később nap-világot látott, egyéb Kárpáthia-történeteket. Hála legyen nekik, mert elsősorban ennek köszönhető, hogy az eltelt három esztendő alatt a regényciklus mind többekhez jutott el, és bizonyos tekintélyt is szer-zett magának a hazai fantasy-piacon.

Az első Kárpáthia-történet hosszú idő alatt vált rövid, néhány hét eseményeit elbeszélő kisregényből hömpölygő regényciklussá. Há-rom év távlatából is köszönet illeti Nemes Istvánt, a Cherubion kiadó tulajdonosát, szerkesztőjét és mindenesét, aki – ismerve a hazai könyvkiadás helyzetét –, vette a bátorságot, hogy Hüse Lali kezde-ményezésére kiadja ezeket a köteteket, és aki azóta is bátorít, biztat, járjak tovább a megkezdett úton. Azóta a Cherubion kiadó újabb so-rozataimat is elindította: a DARK SPACE és a GOTHIC SPACE vi-lága szintén kibontakozó, terjeszkedő szériákká nőtték ki magukat. De mindezek mellett a Kárpáthia megmaradt annak, amit kezdetben is jelentett számomra: második otthont a mondák, mítoszok és kalan-

5

dok világában. Olyan világot, amely nemcsak a fantasy jól ismert elemeiből építkezik, de jócskán merít a magyar és más kelet-európai népek mitológiájának nemes hagyományaiból is.

Befejezésül csak annyit, a Kárpáthia világán játszódó történetek nem végtelenített, epizódszerű kalandok. A mesének megvan a kez-dőpontja, és – ha egyelőre csak jegyzeteimben is, de – megvan már a vége. A Jég és vér mellesleg remek kezdőpont a sorozat megismeré-séhez, annak is, aki eddig egyetlen Kárpáthia-regényt, novellát sem olvasott. Cselekménye időrendben messze megelőzi a Nomádkirály-ciklus történeteit és a későbbi Kán Morgare-kalandokat. Reményeim szerint e kötet olyan színes mozaikdarabkája a nemsokára teljességé-ben kibontakozó, hatalmas képnek, amely önmagában is szemet gyö-nyörködtető és egész.

Jó szórakozást! Bán Mór

6

Ezer évvel a mindent elpusztító végítélet után, a Kárpátok közt kö-zépkori szintre süllyedt királyságok, fejedelemségek küzdenek egy-mással a területekért és a hatalomért. Mindegyikük felett áll azonban a Hor-papok titokzatos rendje, mely erőd-katedrálisok falai mögül uralja a világot.

Az elnyomottak időtlen idők óta várják az eljövendő királyt, aki – felövezve egy hajdan volt uralkodó ékeivel – egyesíti majd Kárpáthia népeit, és megszabadítja őket a Hor-papok átkos uralmától...

PROLÓGUS

Kolema kagán uralkodásának harmadik esztendejében, néhány nap-pal az ércjég beállása előtt, három könnyű ugor kogge vitorlázott be Narva öblébe. A hajók napkelte előtt érték el a partot, fedélzetükön állig felfegyverzett, vörös prémekbe burkolózó harcosokkal, akik a romos kikötőre meredő katapulták fedezete mellett szóródtak szét a környéken. Ahogy belegázoltak, fehér fodrok kavarogtak a part men-ti vízben, s felhágva a meredek emelkedőre, lépteik nyomán jégfor-gácsok záporoztak szerteszét.

Nesztelenül, s fürgén, mint a hópárduc, sziklától szikláig osontak az alkony leple alatt. Felajzott íjpuskáikat lövésre készen szorongat-ták, de nem feledkeztek meg arról sem, hogy baljukkal szorosan ma-guk előtt tartsák vasszegecses pajzsaikat.

Előttük irdatlan, hóval fedett romhalmaz terült, szánalmas mara-dékaként a múlt dicsőségének: betemetett emlékek, omladozó falsza-kaszok, néhol egy-egy boltív, vagy bástyatám, kőcsontvázak, üszkös sziklakripták mindenütt. Ember nehezen képzelhette, hogy itt valaha virágzó város állt, büszke falakkal és tornyokkal, nyüzsgő piactérrel, fegyverraktárakkal, sikátorokkal és széles utakkal, s természetesen gyűlölködéssel és szerelemmel, haraggal és megbocsátással töltve

7

meg ezt a földdarabkát a tenger és a Dérmező között. A hó jótékony halotti szemfödele pedig csak még rémisztőbbé és gyászosabbá tette a nyomorúságos maradványokat.

Amikor a vörösprémesek első egysége elérte a kikötő fölé maga-sodó, valaha legszélesebb toronynak számító Szarvkürt romjait, pa-rancsnokuk a hajók felé intett. A jelre újabb harcosok rontottak elő a mellvédek mögül, s belegázolva a vízbe, követték társaikat.

Az érkezők kőhalomról kőhalomra, hóbuckáról hóbuckára vizs-gálták át a környéket, feszült figyelemmel, mintha a jeges párából bármely pillanatban előbukkanhatott volna valami fenyegető és ve-szedelmes. Ha bárki idegen szemtanúja lett volna e partraszállásnak, bizonyára értetlenül bámulja, azon tűnődve, vajh, miféle teremtmény közelsége indokolja háromtucatnyi ugor harcos ily fokozott óvatos-ságát a kopár, kísérteties sziklák között?

Ha létezett is ilyen lény, ezen az estén nem mutatkozott. Élő em-ber pedig nem lakta e romokat, hosszú évek óta már.

A vörösprémes férfiak szuhaguk felderítők voltak, akik Kolema kagán parancsára hajóztak be a mélyvizű öbölbe, s szálltak partra a kikötőben, mely valaha az izsori nagyhercegség északi fővárosa és legfontosabb kereskedelmi bázisa volt. Az öbölbe a szárazföld felől a gyors folyású Narvazan folyó hozott édesvizet, az a folyó, amely dé-len a Csúd-tóval kötötte össze a tengert. Ezen szerencsés körülmény tette alkalmassá az öblöt arra, hogy az itt kiépítendő új város igazi kalmárközpont legyen. Kolema kagán nem véletlenül döntött úgy, hogy e szent helyen fogja kiépíteni a Jégbirodalom legújabb határ-erődítményét és legnyugatibb kereskedővárosát, hisz’ ennél alkalma-sabb helyet déli támaszpontnak keresve sem találhatott volna.

A szuhaguk felderítők tehát partra szálltak, és megilletődötten vet-ték szemügyre mindazt, ami megmaradt Narva néhai héttornyú várá-ból. Jeges szél süvített a vidék felett, és a tapasztalt harcosok szinte hallani vélték a sok-sok évtizeddel korábban megvívott, véres ütkö-zet halálsikolyait a szélben.

Észak talán legismertebb, legendáktól övezett helyén álltak, ott,

8

ahol a Hor-papok által feltüzelt sztrelec hordák megostromolták Izsor utolsó védőbástyáját. A romok még pusztuló állapotukban is arról árulkodtak, hogy Narva vára gigászi építmény lehetett.

A regék hét tornya... A Vízikapu... A Keleti bástya... A Narvazan mentén sorakozó házak, paloták üszkös maradványai...

Az öböl... A leomlott falakat javarészt hó borította, de itt-ott csonka tornyok

és omladozó bástyák törtek az ónszínű égbolt felé. Enyészet és végzet... Az elmúlás fájdalmas sóhajai. Mindent beleptek, minden felett ott lebegtek a múlt szomorú ár-

nyai. A vörösprémes felderítőkkel érkezett egy ugor tudósember is, aki

rögvest a partra szállás után ásni kezdett a vár területén, valahol ott, ahol a néhai külső falat sejtette.

Nem kellett sokáig ásnia. Alig néhány öl mélységben, a fagyos földből fehérlő csontvázak

bukkantak elő. A tömegsír óriási lehetett, kagán tudósa úgy vélte, akár körbe is áshatnák a falak vonalát, mindenütt csontokat találná-nak.

Leszállt már az este, amikor a szuhaguk felderítők parancsnoka el-rendelte, hogy verjenek tábort a romok között.

Komor, baljóslatú éjszaka telepedett rájuk, a tenger felett vad sze-lek száguldottak, s a szárazföld belseje, a Derjedző-hegyek felől mintha meg nem született gyermekek zokogását sodorta volna felé-jük a vihar.

A zord, északi harcosok körbeülték a tüzet, és hallgatták a gyászo-san süvítő éneket, miközben a hó alól előkerült kardmarkolatokat, fejszedarabokat forgatták elgémberedett ujjaik között. Hallgattak, s mindannyian a nagy csatára gondoltak. Képzeletükben megelevene-dett a legendák ostroma: Narva viadalának minden apró részlete.

Kevesen aludtak közülük azon az éjjelen. A szél kitartóan vonított a romok között, sírt, zokogott, átkozódott és kacagott, s a közelben

9

mintha egy elrozsdásodott zsalujú ajtót csapkodott volna. A kagán tudósembere, ki a felderítőktől kissé távolabb kucorgott a

hóban, mást is hallani vélt. Nem sokkal éjfél után puha léptek nesze költötte fel. Felült, s látta, hogy a többiek bóbiskolva, maguk elé meredve bá-

mulnak a tűzbe. – Halljátok? – kérdezte riadtan, de azok csak nemet intettek. – Valakik járnak itt a romok között! Puha léptek tapodják a ha-

vat... A többiek azonban nem hallottak semmit. A tudósember nyugtalanul visszazárkózott gondolataiba, de haj-

nalhasadtáig kísértették a hangok. A léptek neszébe később halk sut-togás is vegyült, de ezt már meg sem merte említeni senkinek, össze-szorított szájjal, reszketve várta, hogy a kísértetjárta romokat halo-vány derengéssel világítsa meg az első napfény.

A harcosok hajnalban, fáradtan szedelőzködtek, hogy a kagán pa-rancsai szerint ellenőrizzék a romokon túl elterülő jégmezőt, és a lát-határon magasodó Derjedző-hegyek szélső vonulatát. Tudniuk kel-lett, rejtőzködik-e ember a környéken, mert az új város felépítését csak akkor kezdhették el a horizonton túl már közeledő hajók mun-kásai, ha nem fenyegette őket semmi és senki ezen a megátkozott földön.

A jégmező és a hegyek átkutatása azonban egész napos küldetés-nek ígérkezett kemény, emberpróbáló útnak.

A tengerbe ömlő, s a régi várost kettészelő Narvazan folyó mentén indultak visszafelé. Amikor áthaladtak a romokon, a düledező falma-radványokon, felhágtak a vasdombra, azon a vonalon, ahol valaha az erőd falai húzódhattak, önkéntelenül is szorosabban markolták meg fegyvereiket.

Itt állt a fal... A fal, melyet a sztrelec hordák ostromoltak, a fal, amely tövében

annyi vér folyt el azokban a reménytelen napokban... A vasdomb legmagasabb pontjáról aztán elébük tárult az igéző

10

látvány, melyről önkéntelenül is az izsori regősök oly szívhez szólón énekei jutottak az ugor tudósember eszébe.

Hideg bércedről, magánynak ezer orma, Észak veszedelme sereget okád, Hogy ős falaid leomolva, A végzet lepelét vesse reád.

A kiterjedt síkságot a Narvazan folyó szelte ketté, amely egészen a láthatárnál terpeszkedő, havas süvegű hegyekig kanyargott fehéren, méltóságteljes hömpölygéssel. Ott kettévált, egyik ágát, mely a Glava-láp irányában, a hegyek közé ékelődve kiszélesedett, de nem vezetett sehová, a Kígyó nyelvének nevezték. Másik ágát, amely szintén kiszélesedve futott tovább dél felé, Csúd-kígyónak hívták, mivel ez a víz innen egyenest a Csúd-tóba csobogott.

Ahol a két ág elvált, csaknem teljesen szemben az erőd romjaival, égbe szökő hegyek fehérlettek a reggeli ködben.

A vörös prémekbe burkolózó felderítők három oszlopban lassan, megfontoltan indultak előre a folyó nyugati partján, a Dérmezőn. Lépteik friss havon ropogtak, s ha a harcosokban felmerült, hogy csizmáik alatt csontok tízezrei porladnak a rozsdás acélréteg alatt nem is oly mélyen, minduntalan megborzongtak a gondolatra.

A Dérmező középső részén – egy bizarr alakú, mély kráterben – tetemeket találtak. Nem rothadtak szét, a jég és a fagy megőrizte őket emberi formájukban. Megannyi, hófehér, mozdulatlanságba torzult arc, összeaszott, szoborrá vált test.

A felderítők borzadva haladtak tovább. Kora délután, a magukkal hozott csónakokkal átkeltek a Narvazan

folyón, s elérték a hegyek vonalát. Ott álltak a Derjedző lábánál, előt-tük komor, szürkésfehér ormok magasodtak. A harcosok vezetője a Cronica Isoriae Magna leírása alapján beazonosította azt a csúcsot, amely felett valaha, az ostrom idején a Tanker palotahajó lebegett.

Beesteledett, mire megmásztak a jeges bérceket, és felértek a ki-ugró sziklapárkányra. Úgy döntöttek, hogy itt éjszakáznak, még ha

11

egyiküknek sem volt igazán ínyére a gondolat. Ezen az éjszakán senki sem aludt közülük, mert amint álomra haj-

tották volna fejüket, furcsa, kaparászó hangot hallottak a hegy belseje felől.

Ezúttal mindannyian hallották. Tisztán, élesen. A szuhaguk felderítők rögvest elővették a magukkal hozott csáká-

nyokat, és dühödt erővel hasogatni kezdték a sziklákat. A kaparászó hang erre elhalkult, majd végképp elnémult. Néhány perccel később a vörösprémesek csapásai nyomán a szik-

lafal megingott, s egy bűzhödt sziklaodú tárult fel előttük. Ki tudja, mily régen falazhatták be...

Amint a fáklyákkal bevilágították a kamrát, s a rőt derengés kitöl-tötte a helyiséget, a harcedzett férfiak rémülten hőköltek hátra.

Egy csaknem tíz láb magas, gigászi embertest hevert odabent. Ember volt, bizonyosan, még ha majd’ kétakkora is, mint egy át-

lagos termetű férfi. Félig fagyottan, félig oszló állapotban támasztot-ta hátával a sírkamra falát. Begörbített, elkopott ujjai arról tanúskod-tak, hogy elkeseredetten kaparta a sziklafalat, amíg élt. Ki tudja, a le-vegője fogyott-e el előbb, vagy a hideg végzett vele...?

Esetleg a közelgő halál iszonyata...? A felderítők lopva egymásra pillantottak. Egyvalami kétségtelennek tűnt: a gigászi embert szándékosan fa-

lazták be a sírkamrába. Hosszan bámulták a testet, s amikor az váratlanul megmoccant a

reszketeg fáklyafényben, a felderítők vezetője rémülten parancsolt embereire:

– Falazzátok vissza! A mélység urának nevére, falazzátok vissza! A harcosok lázasan munkához láttak, de közben időről időre a ki-

dülledt szemgolyóit folyamatosan rájuk szegező és koponyájából rá-juk vicsorgó lényre sandítottak. Zihálásuk betöltötte a sírkamrát, rep-kedve visszhangzott a falak között.

Szaporán dolgoztak, de vezetőjük szerint mégsem elég gyorsan. A

12

harcos idegesen felmászott a sziklahányás tetejére, hogy lássa, meny-nyit kell még embereinek visszagörgetnie, amíg eltüntetik a kamra kijáratát.

Amikor belesett a sötétbe, a hatalmas test újból megmoccant las-san, rothadó ujjait felemelte, és egyenesen rámutatott.

– Igyekezzetek! Falazzátok már vissza! – nyögte halálra váltan a szuhaguk, miközben botladozva hátrált a kamrától.

De a harcosokat nem kellett biztatni. Tudták, kit rejtett a sírkamra. És azt is, hogy mi vár rájuk, amiért felébresztették...

13

ELSŐ RÉSZ

ÉSZAK VESZEDELME

1.

Vokoj Aguf, a sztrelec hordák fővezérének rendkívüli követe tü-relmesen álldogált a trónterem bejárata előtt. Tudta, hogy a nagyher-ceg, kinek színe elé bebocsátást kért, pontosabban követelt, nem fog-ja sokáig várakoztatni. Ogancev egyszerűen nem volt abban a hely-zetben, hogy az időt húzza, de a követ számára az is kétségtelennek tűnt, hogy néhány percig azért még odakint ácsorogtatják a hideg, fű-tetlen folyosón, a megtermett izsori testőrök sorfala előtt.

Vokoj Aguf magában mosolygott a nagyhercegi protokoll eme os-tobaságán, s arra gondolt, mennyire változatlanok maradtak a szoká-sok az izsori udvarban az elmúlt évtizedek alatt. Ismert itt mindent: a falakat, a kárpitokat, a folyosón sorakozó páncélok darabjait, a díszes faliszőttesek legapróbb részleteit. Ismerte a folyosó kőkockáit, s ahogy tűnődve figyelte a márvány erezett mintázatát, arra gondolt, vajon hány milliószor koptatta lába korábban ezeket a köveket. Hányszor, de hányszor rótta fel s alá ezt a folyosót, miközben külön-böző hatalmak követeire várakozott! Most már legalább azt is tudja, milyen érzés egy nagyhatalom követének lenni. Vokoj Aguf teleszív-ta tüdejét az ablakon beáramló, hideg levegővel. Igen. Ez egészen mámoros érzés. Részegítő.

Immár nem az a Vokoj Aguf volt, aki görcsbe ránduló gyomorral figyelte az ugor kagán, a moscovai cár, avagy a kijevoi ruse képvise-lőjének fenyegető vagy éppen biztató szavait.

Nem. Most odabenn, a nagyherceg emberei várakoznak idegesen, resz-

ketve, mert jól tudják, hogy a szavak, melyek perceken belül elhagy-ják ajkát, döntenek majd háború és béke kérdéséről. Fordult a kocka,

14

kétségtelenül: Vokoj Aguf lelkét maradéktalan elégedettségérzés töl-tötte el, amiért a sors hagyta, hogy életében legalább egyszer megta-pasztalja, mit érezhet a másik oldal.

Aztán lehunyta szemét, és megpróbálta maga elé képzelni egykori ura, Ogancev nagyherceg arcát.

Az öreg. A daliás Ogancev. Hogyan gondol most vajon őrá, a néhai írnokra, a fejedelmi udvar

kétbalkezes ceremóniamesterére? Vokoj Aguf alig várta már, hogy szemtől szembe láthassa a nagy-

herceg megtört tekintetét. Mert a hír, amit hozott néhai urának, min-den bizonnyal megtöri majd!

Miközben gondolataiba mélyedt, és szórakozottan kibámult a fo-lyosó ablakán, szemügyre vette a masszív várpalota alatt elterülő székvárost.

Potok... Izsor szárazföldi fővárosa... Én imádott szülővárosom... Elhoztam a végzetedet! Én! Én! A követ csaknem ötven esztendős, szikár, és minden tekintetben

kígyószerű férfi volt. Arcát simára borotválta, boltozatos homlokán ragacsos verejtékcseppek csillogtak, s szürke szemében vad, bosszú-szomjas fény izzott, ahogy az ismerős házakat nézte.

Nocsak! Ki jön ott? A palota lépcsőjén két díszes öltözékű izsori sietett felfelé, övük-

ről lecsüngő kardjukat markolatnál emelve fel, nehogy a hüvelybe csúsztatott pengék beleakadjanak a márványlépcső fokaiba.

A követ mindkettőt jól ismerte, régről. Stepa Sokoff, a nagyherceg testőrségének parancsnoka és Jasa

Warsowszkij, az udvari arisztokrácia díszpapagája! A két fontoskodó bajkeverő! Ogancev talpnyalói, a gyermekkoruk óta elválaszthatatlan

15

két jó barát! Most aggodalmas arccal, gondterhelten igyekeztek a trónterem hátsó bejáratának irányába.

– Van is miért aggódnotok! – suttogta maga elé a követ, s ajka gúnyosan megrendült. – Izsor az ilyenek miatt vált gyengévé és ki-szolgáltatottá. Hol vannak már a legendás hősök? Potok falait is csu-pán jöttment zsoldosok védik! Szerencsére! – tette hozzá magában Vokoj Aguf.

Ekkor valaki diszkréten a háta mögé lépett. A követ nem fordult meg, továbbra is a potoki háztetőket és a tá-

voli, ködbe vesző hegyeket bámulta. Ahogy tekintete megakadt a pa-lota közelében, egy szépen díszített házon, szíve hirtelen elszorult.

Nem akart gondolni arra, amit ez a ház jelentett számára, leg-alábbis korábbi életében, hosszú évtizedekkel ezelőtt.

Mert abban a házban... Azon az éjszakán... Forró, szerelmes ölelés... meghitt, szenvedélyes suttogás... Egy kí-

gyószerű, semmibe vett írnok és az a gyönyörű, nemes lány... És aztán... Hónapokkal később a megaláztatás, a meghurcolás... Nem! Potok városának meg kell bűnhődnie mindenért! Mindenért! Zavart köhécselés. Vokoj Aguf úgy döntött, most már igazán figyelmet szentelhet a

szemlélődését megzavaróra, és egy lesújtó pillantást vethet a nagy-herceg ceremóniamesterére. Nem kellett csalódnia: ki tudja, hánya-dik utódja tökéletesen alkalmatlannak tűnt szerepére. Jelentéktelen, zavart kis fickó volt, aki fültől fülig elvörösödött, ahogy a követre emelte tekintetét.

Vokoj Aguf tudta, hogy mit lát most a másik, és lelke mélyén va-lahol meg is szánta. A sztrelecek követe farkasszürke prémekbe öl-tözve, arany sisakkal és arany övcsattal díszítve, norsk szablyával felövezve állt az izsori előtt, kígyószerű arcán pökhendi, lenéző kife-jezés ült.

16

Igen. Ilyennek kell lennie egy sztrelec követnek. – Mit akarsz, kutya? – förmedt a ceremóniamesterre. – Őfensége, Ogancev Arhangelsk-Motah, Izsor nagyhercege, Po-

tok és Narva ura, a tengermellék sztarosztája várja a sztrelec törzsek követét!

A követ kajánul elmosolyodott. A „sztrelec törzsek követét”! Tisztában volt vele, hogy az izsoriak legenyhébb és legkevésbé

sértő kifejezése a törzsek tagjaira a sztrelec patkány, avagy a sztrelec kutya volt. A helyzet azonban az, hogy többé egyetlen izsori sem ejt-het ki sértő szót a sztrelec harcosokra. Azaz – pontosított magában Vokoj Aguf – egyetlen izsori rabszolga sem.

– Már kezdtem azt hinni, a nagyherceg arra sem méltatja Zaid Haram követét, hogy a színe elé bocsássa – sziszegte. – Ez nagyon sajnálatos fejleménynek minősült volna, mert ebben az esetben még ma utolér a halál, ceremóniamester!

A fickó szinte földig görnyedt, úgy mutatta az utat a trónterem fe-lé. A követ azonban félrelökte útjából: nem volt szüksége kalauzra, nála senki sem ismerte jobban a palotát.

Jószerivel mindenre felkészítette magát, mégis, ahogy belépett, nagyon meglepődött. A nagyhercegi trónus mellett ott sorakozott az uralkodói család valamennyi tagjának trónja.

– Úgy, hát mind itt vagytok! – sziszegte a követ, miközben hatá-rozott léptekkel átszelte a termet.

Ott voltak, valóban. Pontosan vele szemben Ogancev nagyherceg. Vokoj Aguf döbbenten tapasztalta, hogy miközben közelít felé,

szíve ismét a torkában dobog, csakúgy, mint rég. A felismerés bosz-szússá tette, nem hitte volna, hogy Ogancev ilyen hatással lehet még rá. A nagyherceg szálfaegyenesen ült trónján, hosszú, homlokán ezüstpánttal összefogott, hófehér haja izmos vállait verdeste. Arca fenséges volt, mint mindig, legfeljebb a magabiztosság olvadt le róla, hogy helyet adjon valaminek, amit a követ legnagyobb sajnálatára

17

nem tudott félelemmel azonosítani. Igazi uralkodó volt, tartása feje-delmi erőt és büszkeséget sugárzott, és akadt valami a tekintetében, ami megremegtette, valahányszor csak e hideg szempár végigmérte őt.

– Ogancev! – sziszegte Vokoj Aguf összeszedve magát. Nem vesztegetett figyelmet a formaságokra: nem hajolt meg, még csak térdet sem hajtott Potok ura előtt, és feleslegesnek tartotta a nagyher-cegi cím használatát is. – Örültem volna, ha ezúttal nem várakoztatsz meg! Végtére is már réges-rég nem vagyok az alattvalód!

A nagyherceg ráncoktól barázdált arcán békés mosoly jelent meg. – Hisz’ ismered a regulát, Aguf. Vagy elfelejtetted már, mi a szo-

kás a potoki udvarban? Ez a bosszantó vigyor! A követ keze remegni kezdett. Úgy jött ide, hogy tisztában volt

vele, mindenki rettegi a szavát. És most mégis, torka kezdett össze-szorulni, nyelve kiszáradni, csak mert korábbi parancsolója színe elé került.

– A helyedben én nem fölényeskednék! – vetette oda dühösen. – Tudd meg, Ogancev, nem más, mint a nagy Zaid Haram küldött hoz-zád!

– Mindjárt gondoltam! Ki más küldött volna? Megint ugyanaz a fölényes vigyor! Vokoj Aguf vére lobot vetett, érezte, hogy menten elveszti türel-

mét. A legjobb, ha azonnal közli a lényeget. – Ogancev! Szeretném, ha tudnád, hogy Zaid Haram nagyúr, az

egyesített sztrelec törzsek vezére néhány napja hetvenezer harcost indított útnak Potok felé, Petersburgból és Vezawjacból. Nincs más választásod, meg kell adnod magad. Itt és most.

A nagyherceg felvonta ősz szemöldökét. – Talán neked, Aguf? – Nekem. Valaki gúnyosan felnevetett Ogancev mellett. A követ dühödten

rávillantotta tekintetét.

18

Ó, a nagyhercegné! A messze földön híres szépség, a dúskeblű Opala... Vokoj Aguf keze ökölbe szorult. Valahogy nem így képzelte ezt a találkozást Opala nagyhercegné

ott ült férje mellett, a nagyasszonyi tónuson, de a hasán feszülő bíbor köpeny kétségtelenné tette, hogy legalább a kilencedik hónapban van. Arca ragyogó volt mint mindig, hosszú, hófehér haja a háta kö-zepét verdeste, de igéző alakját elkerülhetetlenül elformálta a terhes-ség.

A követ elmormolt magában egy ősi, izsori átkot. Pedig jó lett volna! Milyen jó lett volna! – A helyedben nem nevetnék, hercegné! – kiáltotta oda Opalának

a lépcső aljáról. – De nevess csak, ha akarsz, amint közlöm veled Zaid Haram nagyúr feltételeit biztosíthatlak, hogy leolvad arcodról a mosoly!

– Az irántad érzett megvetésemet semmi sem tüntetheti el az ar-comról – riposztolt Opala fagyosan. – Nem érdemelsz mást, mint megvetést, Aguf. Elárultad népedet és uralkodódat! Rongy ember vagy!

– Igazán? A követ hirtelen furcsa megnyugvást érzett. Felesleges aggódnia. Teljesen felesleges. Néhány nap még, és ha

akarja, a nagyhercegné ott rimánkodik majd kegyelemért az ágyán, miután százszor meggyalázta, miután azt tett vele, amit csak akart, amit annyiszor, de annyiszor elképzelt már, szolgálatának hosszú évei alatt.

Most már valóban csak néhány nap! Aguf igyekezett hát alázatos kifejezést erőltetni arcára, csak úgy, a

móka kedvéért, és sorra szemügyre vette a nagyhercegi család többi tagját is.

Először a csenevész Inut herceget. A követ fintorogva fejet hajtott az alig tizenhét éves trónörökös

19

felé. Inut. Keskeny arcú, mélabús Inut. Vékonydongájú, sápkóros le-gény, hosszú, hollófekete hajával, beesett mellkasával nem úgy fes-tett, mint Izsor büszke trónjának várományosa. Mondják, mióta Aguf megszökött Potokból, a kis Inut is összeszedte magát, éjt nappallá té-ve edzette testét, tanulta a fegyverforgatás csínját-bínját, de...

… az eredmény még mindig szánalmasnak tűnt. Aztán... Ó, micsoda meglepetés! A követ szemügyre vette a hercegné karjához simuló, bájos te-

remtményt. Arany hajzuhatag és igéző, kék szemek, akárcsak az any-jáé volna!

Ez nem lehet más, mint a kis Orme hercegnő! Hány éves is volt, amikor utoljára láttam? – tűnődött Aguf. – Tíz? Tizenegy? Most sem lehet több mint tizenöt, de csaknem kész nővé cseperedett. Igaz, az alakja még inkább gyerekes, de arca máris egy kibomlott bimbójú vi-rág pírjában tündöklik. Jószerivel semmi sem domborodik még mel-léből, és nyilván a lábai is pipaszárak, de azért…

Aguf meghajolt a lány felé. – Orme hercegnő... bízom benne, hogy fenséged képes lesz befo-

lyással bírni makacs szüleire a... béke érdekében. – Sejtelmem sincs, milyen békéről beszélsz! – csattant fel a lány,

korát meghazudtoló élességgel. – Sztrelec barátaid egymás után ége-tik fel városainkat, falvainkat! Békét hoznak talán?

– Erről majd még elbeszélgetünk, négyszemközt – bájolgott a kö-vet. – Rád is lesz gondom, ne félj! – Aguf, és visszafordult a nagy-herceg felé. – Jól van. Azt javaslom, beszéljünk értelmes ember mód-ján, Ogancev!

– Próbáld meg, de legyél rövid! A türelmemnek is van határa, Aguf.

– Ogancev, az ég kegyes hozzád, mert az én uram úgy döntött, most még megmentheted Potokot. Ahogy már említettem, a szmirnij gur száznegyvenenezer sztrelec harcost indított útnak, hogy térdre kényszerítse szánalmas országod!

20

– Igen, ezt már valóban említetted, Aguf. Hálás lennék, ha arról ejtenél néhány szót, mit akar Zaid Haram cserébe a békéért.

A követ sokatmondón dörzsölni kezdte a tenyerét. – Mit is, mit is...? Ami azt illeti, Potok bevétele néhány nap kérdé-

se volna csupán, aztán már csak Narva marad, vagyis... Talán egy hét, vagy legyen inkább két hét, és Izsor nincs többé. Az én hatalmas uram, Zaid Haram, a szmirnij gur azonban hajlandó egy jelképes szerződés aláírására, melynek értelmében megkíméltetik a két feje-delmi székváros, és természetesen a családod, s a te magad élete is.

– Jelképes szerződés? – kérdezte gyanakodva Ogancev, de Opala hercegné máris lefogta a feszülő izmoktól dagadó karját.

– Be kell látnod, Ogancev, hogy olyasfajta behódolásról lehet csak szó, ami méltóképpen emlékeztet mindenkit Izsorban és a környező tartományokban arra, hogy nincs más választásotok, mint a szolgaság vagy halál.

– Ki vele! – A nagyherceg hirtelen haraggal ugrott talpra. – Mit akar az a sztrelec kutya?

– Ó, mit kell hallanom? – pironkodott kaján örömmel a követ – Zaid Haram nagyúr boldogtalan lesz, ha tolmácsolnom kell számára meggondolatlan szavaidat, Ogancev! De lássuk csak... A szmirnij gur úgy véli, megadásod feltételei a következők lehetnek:

Pillanatnyi, jelentőségteljes szünetet tartott. – Először is minden izsori katona le kell, hogy tegye a fegyvert,

úgy Potokban, mint Narva várában, és az uralmad alatt álló, összes többi városban és kisebb erősségben is. A szmirnij gur napokon belül elküldi helytartóit ezen helyekre, és gondoskodik róla, hogy minden-ki, aki méltó arra, hogy sztrelec lobogók alatt vonuljon hadba, lehe-tőséget kapjon erre.

Ogancev arcán mindössze egy rándulás jelezte, tisztában van vele, mit jelent ez. A sztrelecek a meghódított területek fegyverforgatóit az újabb és újabb ellenségekkel vívott csaták első soraiba terelik. Meg-lehetősen dúsan arat a halál az újonnan „besorozott” egységek sorai-ban...

21

– Aztán? – A nagyúr ragaszkodik hozzá, hogy Potok és Narva férfiai vonul-

janak ki otthonaikból, és gyűljenek össze a Witok-félszigeti tábor-ban. Sorsukról a szmirnij gur később dönt majd.

– No és a nők, asszonyok, gyermekek? Vokoj Aguf meglepődni látszott. – Azt hittem, ez egyértelmű, Ogancev. A sztrelec harcosok még a

szerződés aláírásának napján bevonulnak a felsorolt városokba. Szükségük lesz szajhákra és ágyasokra. A nőknek és a gyermekek-nek ezért maradniuk kell.

Ogancev büszke arca elsötétült. – No és mit akar még a te hatalmas urad? – Mivel nyilvánvaló, hogy szükséges a személyes megalázkodá-

sod is, Ogancev, a békeszerződés értelmében ezentúl a fenséges szmirnij gur lovásza leszel, a petersburgi Tanker palotahajó istállójá-ban fogsz lakni. Ami azt illeti, sok jóval nem biztatlak ezzel kapcso-latban: a sztrelecek urának lovászmestere történetesen a férfiakat kedveli, s ami számodra még nagyobb szerencsétlenség, az összes embere is osztja ízlését. Azt mondják, az alá beosztott lovászok igen rövid idő alatt... nos, hogyan is fogalmazzak, kedves Ogancev... Elég hamar elhasználódnak.

– Valóban? – A nagyherceg fenyegetőn, morogva kivillantotta hó-fehér fogait.

– Ezen felül – folytatta Aguf hivatalos hangon –, hogy az izsoriak valóban biztosak lehessenek benne, hogy a folytonosság jegyében az Arhangelsk-Motah-ház bizonyos szempontból nem tűnik el a történe-lem színpadáról, az én nagyuram azt tervezte, hogy ágyasházába en-gedi Opala nagyhercegnét...

A nagyhercegné eddig bírta türelemmel; most maga is felpattant helyéről, s dacára domborodó hasának, a követ elé penderült.

– Ezt akarja a te mocskos parancsolod? Hát mondd meg neki, hogy arról ne is álmodozzon!

– Sajnálattal kell azonban látnom – folytatta a követ, fintorogva

22

elhárítva a felé sziszegő szavakat –, hogy a nagyhercegné jelenlegi állapotában nem alkalmas arra, hogy az én nagyuram vágyait kielé-gítse. Ezért attól tartok, Ogancev, a békeszerződés ezen pontján min-denképpen módosítanunk kell.

– Valóban? És hogyan? – szűrte ki lassan fogai közt a nagyherceg, miközben jobbja lassan kardmarkolatára siklott.

– Úgy vélem, ha a nagyhercegné már nem is oly vonzó, hogy a szmirnij gur és hű emberei a kedvüket töltsék a testében... talán a lá-nyod, Orme... Igen, talán a kis hercegnő még képes volna néhány ér-dekes órát szerezni nekünk Petersburgban. Igaz, még nem nevezhető nőnek, de mi majd gondoskodunk róla, hogy hamarosan megtanuljon mindent, amit egy szajhának tudnia kell...

Nem folytathatta, mert egyszerre ketten ugrottak felé. Az egyik a vézna, sötét tekintetű Inut herceg volt, aki gyengécske testfelépítését meghazudtolva bámulatos ügyességgel vetette magát a követre. A másik, a percekkel ezelőtt érkező, s eddig a háttérbe húzódó testőr-tiszt volt; Vokoj Aguf elszörnyülködve látta, hogy támadója nem más, mint Stepa Sokoff, a potoki udvar legnevesebb kardforgatója. Éles, férfias arc, villámló, kék szemek...

– Megálljatok! Mielőtt a herceg és a testőrtiszt előszisszenő szablyája elmetszhet-

te volna a követ torkát, a tróntermet váratlanul Ogancev öblös hangja remegtette meg.

– Ne bántsátok! Aguf szuszogva pillantott fel a trónra. Ogancev gigászi, fehér is-

tenségként tornyosult odafenn, noha nem volt magasabb egy meg-termett harcosnál, mégis, nagyobbnak tűnt, mint petersburgi palota-hajóban maga Zaid Haram, aki pedig...

– Ne bántsátok! A nagyherceg lassan elindult lefelé, lépcsőfokról lépcsőfokra,

majd megállt, közvetlenül a remegő követ előtt. – Szóval ezek lennének a békefeltételek, Aguf... – Nagy vonalakban – felelte sápadtan a renegát – Van még néhány

23

záradék, de... – Értem – bólintott a nagyherceg, és csípőre tette kezét. – Nagyon

is értem. Most pedig arra felelj nekem, hogy ilyen feltételek mellett miért kellene megadnunk magunkat? Végtére is ugyanez lenne a sor-sunk akkor is, ha az új uraid legyőznek bennünket, nem?

– Úgy véled? – kérdezett vissza vigyorogva Aguf. – Mert ha igen, akkor tévedsz. Ezek a feltételek könyöradománynak tűnnek mind-azok mellett, melyek rátok várnának, ha a sztrelecek fegyverrel győznek le bennetek! Higgy nekem! Akkor aztán sokkal kegyetle-nebb sorsotok lesz!

Ogancev megrázta hófehér üstökét, és csak legyintett. – Aljas kis áruló vagy, Aguf. Az ellenség kezére játszol. – Az ellenség megbecsüli a szolgálataimat, nagyúr! Megbecsül

engem is. Most már én is sztrelec vagyok, részesülök a zsákmányból. Befogadtak. Semmi közöm hozzátok többé, és nagyon remélem, mie-lőtt megdöglötök, ezerszer megkeserülitek, hogy úgy bántatok velem annak idején.

A nagyherceg fáradtan elmosolyodott, és megigazította a követ összegyűrődött szőrmekabátját, s máris intett vézna fiának és a test-őrtisztnek, hogy lépjenek hátrébb.

Inut és Stepa Sokoff fújtatva engedelmeskedtek. – Várom a válaszod, Ogancev! – sziszegte meghajtva, fejét oldalra

fordítva a követ. – De gondold meg, mit beszélsz! Ha elfogadod a fenséges szmirnij gur feltételeit, legalább házad nőtagjai életben ma-radhatnak. Egészséges fiákat szülnek majd a sztrelec harcosoknak. Élni fognak!

– Ne folytasd! – emelte fel kezét a nagyherceg. – Már döntöttem. – Apám! – A borús tekintetű Inut a nagyherceg felé lépett, de az

ismét megálljt parancsolt neki. – Már döntöttem. Hallgasd hát a válaszomat, Aguf, te kutya!

Mondd meg annak a hatalmasra nőtt féregnek, aki magát a sztrelecek urának nevezi, hogy soha, de soha nem látja megalázkodni Ogance-vet! Soha, de soha nem láthatja Izsor népét kegyelemért könyörögni!

24

A válaszom: NEM! Ha Zaid Haram akar tőlünk valamit, jöjjön ide, és vegye el! Nem kétlem, hogy százszor több harcosa van, mint ne-kem! Tudom, hogy nincs esélyünk! Tudom, hogy mind meghalunk! De könyörögni nem lát minket akkor sem.

Vokoj Aguf néhány pillanatig elhűlve hallgatta a nagyherceg sza-vait. Túlságosan hozzászokott már ahhoz, hogy az északi Jeges-tenger partvidékén élő népek nem merészelnek ellenszegülni a szmirnij gur akaratának, még akkor sem, ha keze által legfeljebb a kegyes halálban reménykedhetnek.

– Úgy... – mormolta sápadtan, amikor megértette, hogy Ogancev nem tréfál. – Ahogy akarod.

Körbepillantott a trónteremben, vékony szája mosolyra rándult. – Ez hát Izsor pusztulásának kezdete. Ez a perc... – Rendkívül hálásak lennénk – vágott közbe Opala hercegné –, ha

elkotródnál a palotánkból, Aguf. Elvégezted a feladatot, amit rád bíz-tak. Takarodj innen!

– Miért nem koncoljuk fel azonnal? – kérdezte a dühtől remegve Inut herceg, és fenyegetőn előrelépett. – Zaid Haram csak hálás le-hetne nekünk, amiért megszabadítjuk ettől a kétszínű kutyától!

– Ugyan! – mosolygott Ogancev, s visszalépett a trónjához. – Semmi pénzért nem fosztanám meg az ellenségemet egy ilyen féreg-től. Ott a helye, a sztreleceknél! Aguf! Hallottad, mit mondott a nagyhercegné, nem? Takarodj a palotából, mert ha itt talállak, mire kiiszom ezt a kancsó bort, véged van!

Vokoj Aguf arca megrándult. Dermedten bámulta a nagyherceget, amint az a felé nyújtott ivó-

kupáért nyúlt. Ogancev inni kezdett. A követ nem moccant, szeme sarkából az ugrani kész kis Inut her-

ceget figyelte, aki lassan megint kivonta szablyáját Ugyanezt tette Stepa Sokoff is, a testőrtiszt, valamint a háttérben álldogáló Jasa Warsowszkij, az udvar pávája, s még jó páran az izsori harcosok és nemesek közül.

25

– De én... Ogancev szeme vidáman villant a kupa pereme felett. A kupából

már legalább egyharmada hiányzott a gyöngyöző bornak. – Én... ezt nem tehetitek...! A dicső sztrelec törzsek követe va-

gyok! – hebegte Aguf, miközben önkéntelenül is az ajtó felé hátrált. – Nem tehetitek...

Ogancev nagyokat nyeldekelve itta a bort, bivalyvastag nyakán széles csíkokban csörgött le a vörös lé.

– Én... – Aguf hirtelen sarkon perdült, és ina szakadtából rohanni kezdett kifelé. Nem nézett hátra, végigszáguldott a folyosókon, levi-harzott a palota lépcsőin, mit sem törődve a csodálkozva bámuló pa-lotaőrökkel és cselédekkel. Mire leért a páncélterembe, már hétrét görnyedve röhögött rajta mindenki.

Íme, így takarodik el Potokból a sztrelec kutyák követe!

2.

A trónteremben csend támadt, amikor Ogancev lecsapta a tálcára a kupát, és elégedetten megtörölte száját.

– Nos? – kérdezte szinte vidáman. – Eltűnt – felelte a délceg Stepa Sokoff. – Sajnos. Szívesen meg-

kóstoltattam volna vele a pengémet! – Jól van. – A nagyherceg elgondolkodva bólogatott, majd vissza-

fordulva asszonya felé, Opala hercegné kezéért nyúlt. – Nos hát... Hallottátok, kedveseim. Mindent hallottatok. Ez a vég.

– Talán még nem... – kezdte a hercegné, domborodó hasára szo-rítva balját. – Talán még van remény...

– Ugyan... – Ogancev szeretetteli mozdulattal megsimította, mint-ha ezzel a kis gyengédséggel akarná szertefoszlatni a fejük felett le-begő, sötét felhőket. – Nincs esélyünk... Zaid Haram elsöpör minket.

– Elfelejtetted talán? – Opala szemében könnycsepp csillant. – A prófécia... Az idegenből jött sztalkerről, aki a vész óráiban Izsor se-

26

gítségére kél... Aki fekete sólyom szárnyán érkezik, hogy szétzúzza ellenségeinket!

– Ez csupán rege... Gyermekmese, kedvesem. Nem. Végünk van. Viszont, ha meg kell halnunk, azt akarom, legalább úgy haljunk meg, ahogy éltünk. Most menjetek, szedjétek össze a legszükségesebb holmitokat.

– Miért? – Orme, a kis hercegnő rosszat sejtve fordult felé. – Ne próbálj elküldeni minket! Itt maradunk veled, apám, a sorsunk közös.

Ogancev felnevetett, fásult, száraz nevetéssel, miközben a trónjá-hoz lépett.

– Anyád és te azonnal indultok Moscovába! Magatokkal visztek annyi aranyat, amennyi szükséges, hogy rangotokhoz méltó módon bánjanak veletek. Nem lesztek a sztrelecek ágyasai, ezt az egyet megígérhetem!

Opala és Orme egymásra pillantottak, s szinte egyszerre moso-lyodtak el.

– Nem! Ezt is egyszerre mondták. – Nem megyünk sehová. Ha meghalunk, együtt halunk meg! Ogancev türelmét vesztve felpattant, arca elsötétedett, ahogy fe-

nyegetve megindult hitvese felé, félúton azonban Orme akaszkodott a nyakába.

– Apus... apus... ne dühöngj! Maradunk. Hová is mehetnénk, apácska?

– Amit mondtam, megmondtam! – mennydörögte a nagyúr. – Akkor felelj! Hová mehetnénk? Miért is mennénk? Hogy aztán

szégyenben éljünk, száműzetésben, megtűrt idegenként? Hát ezért tanítottál harcolni minket? Hogy elfussunk, amikor minden kardra szükség van?

– De nem az én... – De igen, apus! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon

Orme. – De igen. És én sem akarok erről többé egy szót sem hallani! Így aztán, mielőtt Izsor nagyhercege egyetlen mukkot is szólhatott

27

volna, Orme hátat fordított, és kisietett a trónteremből. Opala nagy-hercegné egy sokatmondó pillantást vetett urára, majd kimérten, óva-tosan hátrahajolva, ahogy a terhes nők járnak, követte lányát.

A beálló csöndet Stepa Sokoff köhintése törte meg. – Nos, nagyuram... Talán... talán nézzük meg a bástyákat és fala-

kat. Itt-ott elkelne egy kis támasz a védvonalakon. – Igen – hebegte még mindig kábán Ogancev. – Egy kis támasz

valóban elkélne. Csak akkor mosolyodott el, amikor odakünn, a haragvó, szürke

égbolt alatt felkapaszkodtak az első bástyára. – Az én lányom! – fordult elégedetten a testőrtiszt felé. – Most

mondd meg, Stepa! Az én lányom! Láttad? – Láttam! – biztosította Sokoff kapitány. – Talpraesett teremtés,

annyi szent! Ogancev bólintott. – Az én vérem! Helyén van a szíve! – Néhány pillanattal később

komoran hozzátette. – Úgy látszik, éppen ezért kell meghalnia. Stepa nem felelt. Valami elszorította a torkát, hogy percekig képtelen volt bármit is

mondani.

3.

Inut herceg, Izsor ifjú trónörököse sápadtan állt szobája ablakában, és a bástyákon nyüzsgő, szorgoskodó zsoldosokat figyelte. Odakünn erős, északi szél fútt, két hatalmas, arany-vörös izsori lobogót csat-togtatva a felső torony ormán.

Harci lobogók voltak: Izsor újra hadban állt. Talán utoljára. A herceg lehunyta szemét, és rosszulléttel küszködve nekitámasz-

totta hátát a kőkeretnek. Háború.

28

A szónak még az említése is beteggé tette. A háború vért, kiontott beleket, ragályt és szenvedést jelentett számára. A háborúból csak a hideg vasakat látta, kényelmetlen páncélokat és pengeéles kardokat, harci szekercéket, alattomosan sebet ütő nyílvesszőket, suhogva le-sújtó csatacsillagok koponyazúzó acélmagjait, vörösen lobogó lán-gokat, elűzöttek tíz- és százezreit. A háború egyúttal azt is jelentette, hogy kényelmes, kandalló fűtötte könyvtárszobáját hosszú időre, ta-lán örökre el kell hagynia, szépen szabott bársonyruhájának búcsút mondva páncélt kell öltenie, szattyánbőr csizmája helyett ormótlan vascsizmát húznia, és fegyvereit oldalára kötve kilovagolni a város-falakon túlra, a nagyherceggel és az uralkodóház többi tagjával egye-temben.

Mert ezt követelte a becsület. Izsor és az Arhangelsk-Motah-ház becsülete. Inut remegve összehúzta sovány testén a ruhát, de nem bírta ki-

nyitni a szemét. Hátán érezte még a szoba jóleső melegét, s tudta, elég két lépést hátrálnia, hogy elterülhessen ágyán. A kis szekrény-kén ott hevert kedves olvasmánya, Fatolij atya pontos leírása a vég-ítélet előtti világról, de az ifjú most már bizonyosan tudta, hogy sem ma éjjel, sem az elkövetkező éjjeleken nem olvasgathatja többé.

Vár rá a háború. Esőáztatta, hó és jégborította harcmezők. Harcmezők? Ugyan, talán már rögtön, az első összecsapás után

holtan hever majd a mocsokban. Inut megrázta fejét, de szemét továbbra sem bírta kinyitni. Nem. Túlságosan közel érezte magához a halált. Itt van már, lesekszik rá az éjszakán túlról, a csipkés szélű felhők

mögül, a Hold sápadt maszkján keresztül. Jönnek. Néhány nap múlva ideérnek Potok alá a sztrelec hordák. Jönnek,

rettentő nagy hadinéppel, harci szekerekkel, ölni, pusztítani kész martalócokkal, körbeveszik a várost, és...

29

Nem, nem! Ha csak a kint nyargaló, jeges szélre gondolt, Inut gyomra össze-

rándult. Most is fázik itt az ablakban, pedig hátát a zsarátnokból fel-párálló hő melengeti! Hogyan bírhatná akkor hosszú napokon, hete-ken át a haditábort, ahol a mosdatlan, durva katonák irtózatos bűzben fetrengenek a sárban és vérben!?

Nem! Inut arra gondolt, Syjatovid, a szlávok istene kegyetlenül megbün-

tette apját a délceg Ogancev nagyherceget. Egy ilyen harcosnak, egy ilyen férfinak inkább erős, büszke tartású fiút adhattak volna az égi-ek! Nem ilyen vézna, szobalakó könyvmolyt! Egy ilyen embernek hozzá illő, sólyomtekintetű, robusztus izomzatú kardforgató utód du-kált volna, nem én...

Inut kényszerítette magát hogy visszacsapja az ablak spalettáját és szembeforduljon az asztalka felett díszelgő tükörrel.

Nézd csak, nézd! Ez vagy te! A félelmetes hírű Ogancev nagyherceg fia: a petersburgi győző, a

volkahiniai hős egyetlen, féltett, mindentől óvott fiacskája! Szánalmas! Inutra egy beesett arcú, halottsápadt fiú nézett vissza, a hosszú,

fekete hajzat alól lázasan csillogó szempár fürkészte önnön tükör-képét. Ez a szempár csaknem vaksi volt. Mi más lehetett volna a haj-nalokig tartó olvasásoktól? Az egyetlen szál pisla mécses fénye ha-mar tönkretette amúgy sem túl jó látását.

Micsoda csökevény! Micsoda korcs! Válla alig volt szélesebb fejénél, pedig az utóbbi hónapokban apja

szigorú parancsára idegenből jött zsoldosok segítségével edzette tes-tét. Mellkasa horpadt, háta görbe. Vékonyka lábai tovább torzítottak alkata aránytalanságán: az övére kötött kard csak még nevetségeseb-bé tette az összképet.

– Itt van – suttogta tükörképének Inut. – Bárhogy is szeretnél me-nekülni előle, itt van.

30

Hogy elhessegesse nyugtalan és egyre baljósabb gondolatait, Inut kivonta kardját, és megsuhintotta a levegőben. A fegyver nehéz volt, s amikor a herceg baljával végigsimította a meztelen pengét, ujjait fájdalmas, hideg sercenéssel karcolta meg a penge éle.

Undorító vasdarab! – borzadt össze Inut, és ebben a pillanatban egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy ezt a kardot egy másik embe-ri lény testébe márthatja, hogy ezzel a pengével bárkinek a koponyá-ját hasíthatja.

Nem, ez teljesen kizárt! Egyszerűen nem történhet meg. A herceg szórakozottan visszacsúsztatta hát kardját a hüvelyébe,

és elindult kifelé. Az ajtóból még visszanézett, búcsúpillantást vetett a kandallóban lobogó tűzre, a kis asztalkára, az asztalkán a Fatolij atya leírásait és rajzait tartalmazó vaskos kötetre.

Isten veletek! – sóhajtotta nehéz szívvel, és kisurrant a folyosóra. Halkan mozgott; a palotában mindenki néma rókának nevezte.

4.

A folyosó kihalt volt, a falakon lobogó fáklyák szenvtelen egyhangú-sággal sercegtek. Amint elhaladt az egyik vaskos ajtó előtt, Inut her-ceg váratlanul suttogásra figyelt fel.

Megtorpant. Ez Orme szobája! A fiú elvigyorodott, körbepillantott a kihalt folyosón, aztán a rés-

nyire nyitott ajtó mögé lopakodva hallgatózni kezdett. Ketten suttogtak odabenn, a sötétben. Inut mindkét hangot jól ismerte. – Nem! – zihálta az egyik, egy vékonyka női hang. – Nem! Mond-

tam, hogy nem! Maradok! – Ostobaság! – csitította a másik. Erős, nyugodt férfibariton. Inut

szeme felcsillant: ez Stepa Sokoff, a testőrség kapitánya! – Apádnak

31

igaza van, Orme! Menekülj el innen! Azzal senkinek sem segítesz, ha itt maradsz velünk!

– Nem hagylak itt, Stepa! Elfelejtetted, mit ígértünk egymásnak? – Dehogy... dehogy, kedvesem! Hogyan felejthettem volna? Néhány pillanatra a suttogás elhalt, helyette egymáshoz simuló se-

lyemruhák sóhaja hallatszott csupán, s néhány csók visszhangja. Inut nem tudta megállni, hogy magában ne kuncogjon. Nocsak!

Stepa és Orme! Szerelmesek a sötétben! – Együtt akarok lenni veled, kedvesem! Együtt a vész óráiban is! – Ennek semmi értelme, Orme! – Azt akarod, hogy itt hagyjalak? Hogy Moscovába fussak

anyámmal? Azt akarod, hogy néhány év múlva, amikor már csak a csontjaid porladnak a hó alatt, én valaki másé legyek? Tényleg ezt akarod?

Stepa erre halkan felnevetett. – Gyerekes vagy Orme. Engem csak az érdekel, hogy életben ma-

radj! – Talán életben maradunk mindketten! Tudom, hogy teljesülni fog

a prófécia! Amikor a legnagyobb szükség lesz rá, eljön közénk az idegen vándor, a sztalker, és megmenti Izsort! A regék nem hazud-nak!

– A regék csak regék! – dünnyögte Stepa – Potok várát pedig semmiféle mesebeli hős meg nem mentheti. Ezt te is tudod.

– Akkor is maradok! – jelentette ki a hercegnő olyan csökönyös-séggel hangjában, ami valóban csak gyerekesnek volt nevezhető.

A következő pillanatban halkan megreccsent az ajtó. – Van itt valaki? – sikoltott fel Orme, de a testőrkapitány máris ott

termett, és nyakon ragadta Inut herceget. – Ki vagy, átkozott? Inut megszólalni sem tudott a nevetéstől. Amikor nagy nehezen

levegőhöz jutott végre, hétrét görnyedve magyarázta. – Elnézést! Én... nem hallgatóztam, csak...

A tiszt elvörösödött, igyekezett elfordítani arcát az ifjútól. – Én kérek elnézést, herceg... Én... én csak... erre jártam, és benéz-

32

tem, hogy... – Kérlek! Ne szabadkozz, Stepa! A palotában mindenki tudja,

hogy te és Orme...! – Micsoda? – csattant fel döbbenten a lány. – Azt hittétek, titokban maradhat itt bármi? Húgom! Hetek óta

mindenki csak rólatok beszél! A hercegnő értetlenül bámult hol az egyikükre, hol a másikukra. Aztán úgy döntött, legjobban teszi, ha ideiglenesen mindkettejüket

faképnél hagyja. Kirohant a szobából, távolodó léptei hisztérikusan csattogtak a folyosó kövén.

– Menjünk Stepa! – mondta Inut, amikor kettesben maradtak, még mindig rázkódva a nevetéstől, noha maga sem tudta, miért nevet. – Apám már vár ránk.

Nyugalmat erőltetett magára, s csak aztán mérte végig a testőrtisz-tet.

Stepa – mint mindig – most is úgy festett, mint egy született hős: a testőrség páncélzatát viselte, vállát vörös tiszti köpeny takarta. Kar-jának szálkás izmait élesen kirajzolták a fáklya táncoló fényei. Éles arcvonásai megfeszültek, kék szeme haragosan izzott a félhomály-ban.

Apám titkon bizonyára mindig ilyen fiúra vágyott – futott át a gondolat Inut agyán, s ez máris rosszkedvre hangolta. – Pontosan ilyenre, mint Stepa. De csak ilyen kapott, mint én...

Egymás mellett indultak fel, a palota legmagasabb bástyáira, ahol a nagyherceg már türelmetlenül várt rájuk. Meg kellett beszélniük a haditervet.

5.

A sötét kazamatákból egyenest egy csarnokba vezették. Még sohasem járt itt. Két oldalán megtermett sztrelec harcosok kísérték, szemét pedig a

33

biztonság kedvéért bekötötték, hisz’ ahol vártak rá, oda csak a nagy-úr legbizalmasabb emberei nyertek szabad bebocsátást.

Vokoj Aguf nem tartozott közéjük. Nem tartozott, annak ellenére, hogy hosszú évek óta a sztrelecek

szolgálatában állt már, ahogy az izsori erődök gyenge pontjainak el-árulásával többszörösen bizonyította ezt.

Most azonban... Kísérői durván előrependerítették, és Vokoj Aguf tarkóján hirtelen

hideg fuvallat borzolta fel a szőrszálakat. Érezte, hogy nagy kiterje-désű helyiségben állhat, valószínűleg egy csarnokban. És szinte bi-zonyosan tudta azt is, hogy a szmirnij gur színe elé került. A távolból kiáltások jeges visszhangját verték vissza a falak.

Aguf minden ízében remegett. Még sohasem állt szemtől szemben Zaid Haram nagyúrral, de ahogy alvezéreinek gesztusaiból, elejtett szavaiból korábban minden alkalommal kivette, ennek csak örülhe-tett.

– Vegyétek le róla a kendőt! – harsant egy hang, és a követ meg-könnyebbülten ismerte fel tulajdonosában Leisko Asifant, a sztrelec sárkányos hajóhad rettegett parancsnokát. – Hozzátok közelebb!

– Jaj, Leisko, drága barátom, nem is hinnéd, milyen boldog va-gyok, hogy itt...

– Hallgass! A következő pillanatban lehullott Vokoj Aguf szeméről a szövet,

és ő vaksin tapogatózva körbepillantott. Egy csarnokban volt való-ban, oly hatalmas, vélhetően acélfalú teremben, melynek szemközti végét nem láthatta a sötétségben. Közvetlenül előtte Leisko állt. Leisko magas, testes, északi volt, sárga, vállig érő hajjal, csorba, or-mótlan, odvas fogakkal, melyek girbegurba rácsozatként meredeztek elő szájából. Halpikkely-páncélt, fekete köpenyt viselt, és csípőre tett kézzel, undorral az arcán méregette őt.

– Jobban teszed, ha térdre borulsz Zaid Haram nagyúr előtt! – Igen! Igen! – hebegte Aguf, és már térdre is roskadt, felpillanta-

ni sem mert. Nem is volt rá szükség, anélkül is érzékelte annak a te-

34

remtménynek a jelenlétét. Egy trónuson tornyosult a magasban, s az egyetlen, amit Aguf

csalhatatlan bizonyossággal érzékelt a félelemre leginkább ható ha-todik érzékével, az volt, hogy a teremtmény igazán hatalmas.

– Szóval ő az! – dübörgött egy hang a magasból. Aguf összeszorította szemét, mintha soha többé nem akarná ki-

nyitni! Ó ez a hang! Csontig hatoló, velőtrázó dörej! – Én vagyok... nagyúr... engedelmes szolgád... eszközöd... – Halljuk, kutya! Mit végeztél Potokban? Vokoj Aguf bizonyos volt benne, hogy pillanatokon belül megful-

lad. Görcsös fájdalom mardosta belülről, legszívesebben azonnal a föld alá bújt volna ijedtében.

– Nagyuram... én... átadtam üzeneted, de... – De? A követ hirtelen elhatározással felemelte fejét. Zaid Haram nagyúr szinte álmosan, félig leeresztett szempillák

alól méregette. És igen... Hatalmas volt. Egy átlagos ember testmagasságának kétszeresére nőtt, mondják,

ritka és kegyetlen kór következtében, mellyel a Hor-papok fertőzték meg anyját. Brutális alkat, széles, rémisztő koponya.

– De... – hebegte sápadtan Aguf. – De... nem... Ogancev nem adja meg magát, hatalmas szmirnij gur!

Egy hosszú, végtelenül hosszúnak tűnő pillanatra csend támadt. Aztán... A nagyúr felnevetett. Gyűlölettel teli, morajló nevetése mind han-

gosabban visszhangzott a csarnok acélfalai között. – Nem adja meg magát... Ostoba féreg! Megmondtad neki, me-

lyek a feltételeim? – Mindent pontosan úgy mondtam, hatalmas szmirnij gur, ahogy

tudtomra hoztad, embereid által! – hajlongott a követ. – Mindent

35

pontosan úgy...! – Jól van! – A hatalmas test váratlanul felegyenesedett; Zaid

Haram koponyája szinte elveszett a csarnok sötét homályában, a kö-vet most csupán aranykapcsos saruját és vörös tógájának szegélyét láthatta.

– Jól van! Így is jó. Vokoj Aguf észbe kapott, és mereven a földet kezdte fürkészni.

Nem tanácsos a nagyurat ilyen szemtelenül megbámulni! Egyáltalán nem tanácsos!

– Leisko! – mennydörögte Zaid Haram. – Mintha azt mondtad volna, ez a féreg képes meggyőzni Ogancevet arról, hogy nincs ér-telme semmiféle ellenállásnak!

– Ogancev ostoba és makacs, nagyúr! – fröcsögte odvas fogainak kerítése mögül a sztrelec sárkányoshajók parancsnoka, és bátran a sötétből parázsló, vörös szemekre függesztette tekintetét. – Csak a tűz és a vas szavát érti!

Az óriás dünnyögött magában valamit. Aztán tisztán érthetően azt mondta:

– Ha csak abból ért, akkor megkaphatja! – Nagyuram! – csattant fel egy hang hirtelen. Vokoj Aguf dermedten vette tudomásul, hogy a saját hangja volt

az. – Nagyuram! Adj egy lehetőséget, hogy helyrehozzam hibámat! –

kiáltotta a szmirnij gur felé. – Csak egy lehetőséget kérek! Csak egyetlenegyet!

Az óriás szótlanul méregette a sötétből. – A halál nem elégséges büntetés számukra! Ha életben maradnak

az ostrom után, neked magadnak kell kiszabnod rájuk a büntetést. Engedd meg, hogy engedelmes eszközöd legyek, és idehozzam őket, a színed elé!

Halk nevetés. – Kérlek, nagyuram! Könyörögve kérlek! Hosszú, néhány szívdobbanásnyi időre mélységes csend támadt a

36

csarnokban. – Tetszik nekem ez a féreg – szólalt meg aztán a nagyúr. – Gyűlö-

let hajtja. Tetszik nekem. Vokoj Aguf boldogan elvigyorodott, már tudta, hogy nyert ügye

van. – Menj! Hozd ide őket! Szeretnék egy kicsit elszórakozni velük,

mielőtt... – Kedvedet töltheted bennük, kegyes szmirnij gur – hajlongott a

követ, de Leisko máris kifelé taszigálta. Az ajtóban aztán megint bekötötték a szemét, és lökdösni kezdték

kifelé, a végtelennek tűnő, tekervényes folyosókon. Vokoj Aguf bol-dogan vonított a Holdra, amikor kipenderítették a Tanker palotahajó elé.

6.

A domb magasáról már jól látszott a partvidék szaggatott, jégcsipkés vonala. A két érkező férfi tekintetét fel, egészen a ködpárába burko-lózó horizontig vezette az az éles kanyarulat, mely kettészelte a hó-födte szárazföldet és a kristályos kásába dermedt tengert. A hó itt is húgysárgán szikrázott a sápadt napfényben, akárcsak lentebb, az izsori nagyhercegség országútjai mentén, páncélja alól saras foltok éktelenkedtek elő mindenütt. Az óceán ezzel szemben acélkéken, lomhán hullámzott, ringatta színén az északról leszakadt jégtáblákat, melyek csikorogva, döngve ütődtek egymásnak, ahogy partközelbe sodródtak, hogy aztán lassan olvadjanak bele a sekély vízbe.

A dombra felkapaszkodó két alak hosszú perceken át bámulta a partot. Arra gondoltak, amire mindenki, aki megállt itt a végítélet óta: arra, hogy bizonyára a mélyből felemelkedő óriáshal, Akula tépte ki a félszigetből azt a darabot, amit most Wjastowjak-öbölként is-mernek az izsoriak. Még a zuzmós meredélybe hasító, hatalmas fo-gak helyei jól látszottak a partvonalon: sziklákat őröltek azok a fo-

37

gak, és töméntelen földet habzsolt az a száj, ami eltűntette a Somskorij falucskát, itt, közvetlenül a tenger szélén.

Az egyik férfi megtörölte homlokát, és elismerően társára pillan-tott.

– Pontosan úgy van, ahogy mondtad, Zawako. Még a tenger színe is sötétebb ott, ahol a falu elmerült!

Magas, izmos férfi volt, egész testét vastag prémek borították, csak hollófekete haja lobogott szabadon a szélben. Messziről lerítt róla, hogy nem idevalósi, arcát barnára cserzette a déli napsütés, szi-kár, csontos vonásai a nomád puszták népeinek jellegzetességeit tük-rözték. És a tekintete...

Parázsló, sötét tekintete volt. Más, mint az izsoriaké, nem halszür-ke, vizenyős, inkább átható, szenvedélyes és baljós. Fekete tekintet.

– Régen jártam itt – mondta a másik, és fázósan megremegett a tenger felett végigsöprő, hideg szélben. – De semmi sem változott, Kán, semmi. Illetve csak egy – kinyújtotta karját, és a parthoz közel horgonyzó, hófehér vitorláshajóra mutatott. – Látod, itt van. Még itt van.

Zawako pontosan az ellentéte volt a nomádnak. Töpörödött, vé-konyka termete miatt inkább gyermeknek tűnt, pedig már harminc te-let és nyarat látott itt, a Hammoselka-tenger partvidékén. Koráról egyedül gyűrött arca tanúskodott, melynek jelentős részéről hiányzott a bőr. A foltokat élőmohával és nyírfakéreggel tapasztotta be, mint oly sokan a Csúd-tótól keletre eső területen, ahol a savas esők még évről évre beköszöntöttek és kíméletet nem ismerve gyilkoltak. Zawako szeme kéken ragyogott, mintha a végítélet istenei egyedül e szemek megalkotásával igyekeztek volna kárpótolni minden gonosz-ságukért, amit elkövettek ellene. De nem akadt semmi más, ami em-berinek tűnt volna szerencsétlenen. Karjai sokkal rövidebbek voltak a szokásosnál, s kézfején három-három elfeketedett, túlontúl vaskos ujj tekergőzött. Teste tömzsi volt, szennyes rongyok takarták, de első pillantásra nem lehetett megállapítani, hol végződik a szövet és hol kezdődik a repedezett, fekete bőr. Legfeltűnőbbnek azonban kétség-

38

telenül tar koponyája tűnt, melyet haj helyett szintén eleven, mély-zöld moha borított. Ahogy a nomád rápillantott, a moha puhán, alat-tomosan hullámzott az aláfészkelő férgektől: a férgek legalább mele-gen tartották szüntelen mocorgásukkal az izsori fejbőrét.

– Nagy itt a csend – mondta a hatalmas férfi. – Túlságosan nagy. Valóban. Az öböl felett csak a Narva felöl fúvó szél süvített, de odalent, az

öböl partján nem moccant semmi. A nyomorúságos faházak kémé-nyeiből nem bodorodott füst az ónszín fellegek felé, a saras utcákon egyetlen teremtmény sem mutatkozott.

– Remélem, nem késtünk el! – nyöszörögte az erdőlakó, és bele-szagolt a levegőbe. – Nem érzek semmit. Te?

A nomád komoran végigpillantott a partvidéken, s tekintete meg-állapodott a vagy száz öllel kintebb horgonyzó, fehér hajón.

– Talán ott van valami – mormolta – De a házak halottak, Zawako. Fagyottak és halottak.

– Jobb lenne, ha inkább tovább mennénk – jegyezte meg sipítva Zawako, és aggodalmasan megrángatta a nomád prémkabátját. – Itt nyüzsögnie kellene mindennek, Kán! A hajónak még ma ki kellene futnia Port Ogurba, ilyenkor százak merészkednek le a voloszovói és a kingispei barlangokból, hogy talán most... De itt nincs senki... Attól tartok, a jégpestis kiirtott mindenkit! Inkább menjünk innen, Kán! Menjünk, amíg nem késő!

A nomád megrázta fejét; fekete haját az arcába tapasztotta a szél. – Ha akarsz, maradj idefenn. Én lemegyek. Hátat fordított, és döngő léptekkel megindult a hátrébb hagyott

lovak felé. Az izsori nem vitatkozott, nem könyörgött megszokta már, hogy értelmetlen ellentmondani a nomádnak. Ha Kán Morgare a fejébe vette, hogy lemegy az öbölbe, és felkapaszkodik a fehér hajó-ra, akkor meg is fogja tenni. Akkor pedig jobb, ha ő is vele tart. El-lenkező esetben itt maradhat egyedül, a domb oldalán, ahol a fagyott földben kőkeresztek sorakoztak egymás mellett, végig, ameddig a szem ellátott. Nem! Inkább az erdőlakó is a nomád után iramodott, és

39

még a cserjésnél utolérte, hogy aztán egyszerre kapaszkodjanak fel lovaik nyergébe.

Néhány perccel később már elértek a szélső barakkok vonalát. A tenger felől jeges szél kerekedett, és sárga hókását sodort az arcukba. Zawako lehajtotta fejét, mert az arcmohába tapadt hókristályok éles fajdalmát okoztak, mintha odvas fogba mart volna a kín. Az izsori egy rege néhány sorára gondolt: alig pár napja, hogy maga költötte e sorokat, még a rowagói tábortűz mellett.

Csikorgó vihar szárnyai alatt Hófehér lepel borul házamra Elfutni, menni nincs már idő Csak a dögvész bűze marad,

S jussom a rút kínhalál.

Jöjj, végezz velem gyorsan, Ne gyötörj, ne átkozz, csak ölj!

Rothaszd el szívem fehér sóhajoddal S lélektelen szobrom

Jégbe faragva Hagyd hátra síromul

7.

Kán komoran ügetett a szélső házak felé, s közben arra gondolt, hogy vajon mit érezhettek a falu lakói, amikor a jeges tengervízből annak idején kiemelkedett az Akula. A fehér szörnyeteg eljövetele óta eltelt már legalább húsz esztendő, de a környékbeliek még mindig nap mint nap emlegették. Kevesen akadtak ugyan, akik a saját szeműkkel látták, legtöbben csak apáik elbeszéléséből tudtak létezéséről. Aki vi-szont akár csak egyetlen pillantást is vetett az öböl szaggatott partvi-dékére, maga is úgy érezte, nem mendemonda az, s valóban az Akula

40

nyelte el a falunak a tenger mellett épült, régi részét. Azoknak a gi-gászi fogaknak a nyoma ékesebben beszélt megannyi, suttogva kiej-tett szónál.

A nomád eleinte szórakozottan hallgatta a rettenetes históriákat, de aztán, ahogy egyre északabbra jutott, úgy döbbent rá, hogy a tör-ténetek java része igaz kell, legyen. A végítélet utáni zűrzavaros év-századok kegyetlen szabályokat kényszeríttettek észak népeire. A tá-voli jégmezőkről soha nem látott ragadozók ereszkedtek le a sodródó jégtáblákon a partvidék falvaiba, és a bátor hajósok maradékai, akik hébe-hóba még kimerészkedtek a tengerre, olyasfajta szörnyetegek-ről számoltak be, melyek felülmúlták minden korábbi rémálmukat. Ők látták odakint, amint több száz öl hosszúságú, hófehér ráják úsz-nak a jégtáblák alatt, egyenest a partok felé.

Kánt ennél is jobban érdekelte mindaz, amit az Akuláról regéltek a halászok. Igaz lehet, hogy fészkel odakünn, a jéghegyek alatt egy ak-kora tengeri szörnyeteg, amely tíz cetféreggel ér fel, hófehér, sima bőrű, és szája akkora, mint a Csorda-hágó, a Rif-hegyek ormai kö-zött?

Kán beleborzongott, valahányszor megpróbálta elképzelni ezt a teremtményt, s amikor Zawako említette neki, hogy akad egy falu a közelben, melynek egy részét éppen az Akula nyelte el, haladéktala-nul arra vették az irányt. Persze, akkor a nomád még nem tudta, hogy a környéken jégpestis ütötte fel a fejét.

8.

Beügettek a barakkok közötti utcára, s itt már védve voltak a széltől. Kán Morgare itt megállította széles hátú lovát, és a földre huppant a hókasás sár széles cseppekben fröccsent szét csizmája alól.

– Bemegyek oda! – Egy nyikorgó ajtajú kunyhóra mutatott Zawako szólni akart valamit, de valami más belátásra bírta: háta mö-gött mintha elsuhant volna egy ködszerű árnyalak.

41

– Kán, mi ez...? A nomád nem fordult hátra, kimért léptekkel a barakkhoz ért, és

berúgta a ki-be libegő ajtót. Csattanás. Aztán csend. Csak a szélsüvítés. Tengermorajlás. A nomád belépett. Szoknia kellett a sötétséget, a barakk zsalui

zárva maradtak. Odabent nem volt büdös, mégis mindent belepett az elmúlás lehelete.

A férfiak, akik napokkal elébb még a fehér hajóra vártak, ott ültek mind, egy hosszú asztal körül. Némelyek szálfaegyenesen, maguk elé meredve, mások az asztallapra borulva.

Csend. Csak a szélsüvítés odakünn... Kán az arca elé emelte kezét, de tudta, lehet, hogy későn: ha a

jégpestist belélegezte, akkor úgyis mindegy már. Tett még egy lépést előre, s közvetlen közelről vette szemügyre a jéggé dermedt arcokat.

Az iszonyat ült mindegyiken, megkövesedett, halálos rémület. Mintha a jégpestis egyetlen perc alatt végzett volna valamennyiük-kel, de persze Kán tudta, hogy ez lehetetlenség. Fejcsóválva kilépett a barakkból, és rövid gondolkodás után benyitott a következőbe.

Jéggé fogyott tetemek ott is, legalább harminc. A következőben szintén. Az öböl menti kunyhókban összesen vagy kétszáz fagyott test:

mozdulatlan jégszobrok mindenütt. A szélsüvítés odakünn. Néhány perccel később, amikor Kán Morgare kilépett a falucska

főterén épült, utolsó kunyhóból is, a szél újult erővel söpört végig a partvidék felett. A nomádnak eszébe jutott, hogy a környékbeliek hi-te szerint ilyenkor a Hammoselka tenger szigetein életre kelnek a vastag jégpáncél alá költözött és örök téli álmukat alvó óriások. Az ő sóhajuk süvít így az izsoriak földje felett.

42

Rossz jel. Nagyon rossz. Kán aggodalmasan körbepillantott. – Itt vannak valahol – mondta aztán suttogva. – Kik? – A lovak kantárját markolászó erdőlakó idegesen forgatta

fejét. – A többiek. Zawako bármerre nézett, csak jeges párát és hófödte házakat lá-

tott. – Nincsenek többiek. Itt mindenki meghalt, Kán. A nomád azonban csak a fejét rázta. – Nem, nem mindenki. Csend. Szélsüvítés. A kunyhók között hóförgeteg söpört végig. Aztán, mintha fehér

árnyak moccantak volna itt is, ott is. Hangtalanul lépkedtek a hóban, megannyi ködbe burkolózó kísértetalak.

– Mondtam, már jönnek – jegyezte meg Kán egykedvűen, és las-san kihúzta nomád samsírját. – Gyere közelebb Zawako! Túlságosan sokan vannak.

Az erdőjáró azonnal engedelmeskedett, és a lovat kötőféken ve-zetve a nomád mellé sietett. Most ő maga is hallotta azokat a lépte-ket.

A jéghártyán rebbenő léptek neszét. – Állj mögém! – utasította Kán, és jobbjából harcra készen dobta

át baljába a fegyvert. – Amikor jelt adok, nyeregbe! Zawako vinnyogott valamit, de a félelem ekkor már felülkereke-

dett egészséges ösztönein, úgy markolta a nomád prémkabátjának szélét, mintha élete múlna rajta.

Nem is tévedett oly nagyot: a következő pillanatban a ködpárából lassan támolygó kísértetalakok bontakoztak ki. Havas arcukon a halál maszkja feszült, hófehér szemük kifejezéstelenül meredt a két élőre. Egészen körbevették őket, széles karéjban kerítve közeledtek köze-

43

lebb, egyre közelebb. Nők és gyerekek. Élőholtak a jeges vermekből. Akkor kapaszkodtak ki a fagyott

földből, amikor a két idegen leügetett a magaslatról. Mondják, az élőholtak a hó alól is meghallják a közeledő élők neszeit.

Zawako vadul hányta magára a kereszteket, és magában szaporán fohászkodott Syjatovidhez, akit az izsoriak gyakorta neveztek Csornamirnek is. De a szlávok istene, ha hallotta is az erdőlakót, nem segített neki e percben. Csipkés felhőtrónusából legfeljebb azt láthat-ta, hogy az élőholtak köre hogyan szűkül a két ember körül.

– Kán! Kán, ezek... – Nyughass! – mordult rá a nomád, és harcra készen előrelendítet-

te samsírját. – A kárhozat földje ez! Holtak birodalma! A fehér tetemek rezzenéstelenül bámulták őket, s ahogy még kö-

zelebb csoszogtak, vértelen ajkuk alól csillogó fogak villantak. Sóvár tekintetek. Éhes pillantások. Csupa gyermek, csupa aszott, keményre fagyott testű asszony.

Csikorgó, halott mozdulatok. Amikor egyikük karnyújtásnyi közel-ségbe került, s halotti maszk-arcán mocskos vigyor jelent meg, Kán hirtelen megpördült, és alig követhető mozdulattal lesújtott. A penge csengve csattant a testen, de nem ejtett rajta sebet. Mielőtt a nomád újra próbálkozhatott volna, háta mögül kinyúlt egy gyermekkéz, és keményen a bokájára kulcsolódott.

Fájdalom! Kán felszisszent, a fagyott kéz érintése égette húsát. Ösztönösen

csapott oda, de a samsír pengéje csak néhány aprócska ujjat szelt le a kőkemény kézről. Az apró élőholt mohón felhördült, szájából jeges párát okádott a nomád felé. Mintha százfejű kígyó sziszegett volna a jég alatt.

Kezek. Mindenhonnan kezek nyúltak feléjük, tapogatózva, kutat-va. A halott ujjak már-már elérték őket, amikor Kán dühödten elta-szította magától az élőholtakat, és minden erejét összeszedve meg-

44

próbált átdöfni egy vékonyka kislányt. A penge küszködve belehatolt a belül már mumifikálódott testbe,

aztán – akárha jégrétegen törne át – kibukkant a lángoló szemű gyermek hátából.

Sziszegés. Dühödt suttogás a jégpára mögül; újabb élőholtak közeledtek felé-

jük. Kán tudta, csak akkor van esélyük, ha egyik irányba utat tud vágni

a kísértetalakok között. Lehunyta szemét, és úgy cselekedett, ahogy Kara Mor mester tanította annak idején, a kietlen ormok között.

Csak a penge maradt és tulajdon szíve lüktetése. Ez adta a harc ritmusát, pörögve, kaszabolva rontott előre, egymás után torkon döf-ve három élőholtat.

– Nyeregbe! – kiáltotta aztán, s maga is hátrakapott, a kantár után. Zawakót nem kellett biztatni, már lendült is pomerániai ménjére, és közben odahajította a másik ló szíját a nomádnak.

A rés csaknem összezárult előttük, amikor az utolsó pillanatban keresztültörtek a kísértetek egyre népesebb seregén. Eszelős igyeke-zettel, zihálva vágtattak fel, a magaslat irányába, és csak akkor pil-lantottak vissza, amikor biztonságos messzeségbe tudták maguk mö-gött a falut.

A köd foszlott fátylakban gomolygott a partvidék felett, és odalent látszólag nem mozdult semmi.

Látszólag. Valójában a kunyhók között, az összetaposott havon vicsorgó, ve-

remlakó élőholtak bámultak vissza rájuk. Amikor a két lovas már el-tűnt a domb hajlata megett, lassan, egyik a másik után, visszaolda-logtak fagyott gödreikbe, és bevackolták magukat a dögbűzt árasztó jégbordák közé.

Meredt tekintettel bámulták most egymást: rég halott anyák go-nosz gyermekeiket.

Éhségük nem csillapodott, mióta a kárhozat angyala megfertezte őket.

45

Ha nem akad elébük eleven élelem, nem marad más számukra, mint tulajdon gyermekük húsa. A fagy démona síron túli életre kár-hoztatta őket, de ehhez táplálékra volt szükségük.

És az anyák torz vicsorral kezdték hívogatni holtukban is enge-delmes magzataikat.

– Gyertek! Gyertek! Jöjjetek közelebb!

9.

Úgy hírlett, Narva kikötője, a tán legerősebb izsori vár köré ostrom-gyűrűt vontak a sztrelec hordák. Ezzel azonban elvágták az utat a nomád elöl a tengerpart utolsó, még szóba jöhető kikötőjéhez. Vagy ellenséges csapatok vagy a jégpestis akadályozta meg, hogy eredeti terve szerint hajót béreljen, és útra keljen Port Ogurba. A késedelem bosszantotta, ugyanakkor ésszerűnek tűnt az erdőlakó javaslata, hogy ügessenek be Potokba, Izsor szárazföldi fővárosába, s másnap, Petersburg megkerülésével folytassák útjukat észak felé.

Alkonyodott, mire elérték Potok külső falait. Ahogy közeledtek, megritkultak az erdők, végül eltünedezett mellőlük az utolsó fa is. Sík terepen lovagoltak, ahol mindent hó és jég borított. A mezőkön itt-ott csenevész bokrok feketéllettek, másutt elrothadt emberi tete-mek hevertek, de szétszóródott, elsötétedett csontjaikat szinte semmi nem különböztette meg a bokrok ágbogaitól.

Órákon át vágtattak a pusztulat földjén. Nagy ritkán távoli, elmo-sódott kiáltásokat sodort feléjük a szél. Nem álltak meg, s nem tértek el útirányuktól. Lovaik patája alatt jégforgács és hófelhő záporozott ahogy törtettek kitartóan kelet felé.

Sok-sok mérföldre a tengerparttól végre kibontakoztak Potok kör-vonalai a ködből. Komor cölöpök sora hirdette az izsori nagyherceg téli székvárosának erejét, elterülő, zömök falak sokaságával, sárral és agyaggal tapasztott bástyákkal, náddal fűzött palánkokkal. Maga a vár nem magaslaton épült, de kőépületei, tornyai anélkül is masszív-

46

nak tűntek. – Úgy látom, ők is ostromra készülnek – sóhajtotta Zawako, amint

megpillantották a falakon lobogó fáklyákat. – Igyekeznünk kell, hogy még napnyugta előtt bebocsátást nyerjünk!

Kán nem válaszolt. Az erődöt nézte kitartóan, és arra gondolt, hogy két nomád tumán néhány óra alatt megtörné a védők ellenállá-sát, tüzes nyilaikkal felgyújtanák a raktárakat, lángtengerbe borítanák a piacteret, s aztán egyetlen rohammal bevennék az erődöt, lemészá-rolva minden harcosát.

Vajon a sztreleceknek mennyi időbe telik majd mindez? Szerencséjük volt, a rácsos kapu felett őrködő katona csak egy

méla pillantást vetett rájuk, és szó nélkül beengedte őket. Kán úgy vélte, az utóbbi napokban bizonyára több tucat idegen zsoldos érkez-hetett a falak közé, hogy Ogancev nagyherceg zászlai alatt harcolja-nak a hódítók ellen. Kettejüket is szerencsevadásznak nézhették. A nomád biztos volt benne, hogy ilyen óvatlanság mellett Potok máris nyüzsöghet az ellenség kémeitől.

– Ma éjszaka megalszunk itt – mondta a nomád, amint végiglép-tettek a saras utcácskákon, egyenest egy fogadó felé tartva, amit Zawako állítólag jól ismert. – De napkelte után továbbmegyünk. Nem akarom bevárni a sztreleceket.

Zawako hunyorogva forgatta fejét. – És ha mégis maradnánk? Kán mosolygott már várta a kérdést. – Igyekeznem kell tovább, mondtam már neked. – Csakhogy Petersburgtól délre – úgy tűnik –, nem juthatsz mesz-

szebb, nomád. A sztrelecek végigrabolták a duseva birtokait, le, egé-szen a moscovai határig. Csak északnak folytathatod az utadat, ke-resztül Petersburgon és a karéliai földeken.

– Még kijuthatok a gyűrűből – vetette oda Kán. – De ha története-sen valóban csak az északi ösvények maradnak, akkor sem várom meg, amíg a sztrelecek lángba borítják ezt a várost.

– Ogancev nagyhercegnek minden fegyverforgatóra szüksége van

47

– jegyezte meg Zawako. – A népünk elvérzik, ha Potok is elvész! – Semmi közöm hozzá. Ez a ti háborútok, nem az enyém. Az erdőlakó hallgatott. Körülöttük nyugtalan tömeg hömpölygött az erőd központja felé,

megannyi páncélos, pallosokkal és íjakkal felszerelt fegyverforgató. A sarat dagasztva meneteltek, mögöttük koldusok és utcalányok hada tolongott. A nomád figyelmét nem kerülte el, hogy a belső várfalak mentén legalább húsz ölenként emelvényt ácsoltattak, hogy a védők azokról szórhassák kifelé nyilaikat ott is, ahol a mellvéd esetleg meg-sérül a katapulták találatai nyomán. Valahol a város házai felett a potoki vár égbe nyúló tornyain ragyogtak a fáklyafények, dárdás har-cosok százainak árnya imbolygott a magasban.

Kán megtörölte homlokát. Pontosan ismerte az izgalmat, ami a várban a harcra készülő

potokiakat keríthette hatalmába ezekben az órákban. Az ostrom előtti órák feszült izgalma. A közelgő halál és a közelgő fájdalom izgalma, amikor minden idegszál, minden izomrost a várt összecsapásra ké-szül.

Zawako némán figyelte a nomádot, s talán abban reménykedett, hogy a látvány meggondolásra készteti. Ha erre számított, csalódnia kellett.

– Hol van már az a nyomorult fogadó? – mormolta Kán. Épp egy, a sártengerben lassan feléjük vánszorgó zsoldoscsapatot figyelt, melynek harcosai szemlátomást részegen dülöngéltek előre egy siká-torból, úgy, mintha egyenest a Potokot fenyegető ellenségre akarná-nak rögvest rontani. Nagydarab norsk jött elől, övén széles pengéjű pallossal, hátán hatalmas harci fejszével, mellette és mögötte az északi partvidék szinte valamennyi népéből összeverődött, szedett-vedett csapat caplatott. A Kán és az erdőlakó közelében lévő férfiak és nők fejvesztve igyekeztek menekülni előlük, elvégre jobb a békes-ség, ezek a martalócok tán néhány óra múlva nem is élnek, elvérez-nek mind a városért vívott csatában, fenn, a falakon. Aztán addig sem volna jó, ha épp az ő kezüktől hullna el bárki is Potok békés la-

48

kói közül. Kán ügyet sem vetett a közeledőkre. – Hajnalban indulok tovább, még mielőtt a sztrelecek megkezdik

az ostromot – mondta az erdőlakónak. – Ha egy kis szerencsénk lesz, délre elérhetjük a kisevói országutat. Már persze, ha te is velem tar-tasz, barátom...

Zawako válaszra nyitotta száját, de mielőtt megszólalhatott volna, a közelgő csapat élén haladó norsk harcos felemelte páncélkesztyűs kezét, és rájuk mordult.

– Megálljatok! Hová mentek? Zawako a nomádra pillantott, de az csak vállat vont. – Hová mentek? – üvöltötte újra a harcos, s szemei felszikráztak

sisakja arclemezeinek résén át. – Másfelé, mint ti – bökte ki végre hosszas hallgatás után a no-

mád, és tekintete máris az utcácska végét fürkészte. – Ti a halált ke-resitek. Én nem.

– Ezt hogy érted? – hörögte a zsoldosvezér. – Ahogy mondtam. Engedj utunkra! – Sajnos, azt nem tehetem! – vigyorodott el gúnyosan a norsk, s

egyetlen intésére a mögötte ácsorgó csapat tagjai fenyegetőn megin-dultak a falak mentén, hogy bekerítsék a két lovast.

– Gondold meg, mit csinálsz! – Kán szinte suttogott. – Nem a fa-lakon kellene már lennetek? A sztrelecek bármelyik órában megin-díthatják a támadást.

– Honnan tudjuk, hogy nem az ő kémjük vagy, mocsok? – Nem az vagyok. És most engedjetek utunkra. Elfáradtunk a

hosszú út alatt. A széles norsk pallos kiszisszent hüvelyéből, és hegye máris a

nomád torkának meredt. – Tán nem hallottad, hogy Potok veszélyben van? Ha nem a

sztrelecek kémei vagytok, akkor a falakon a helyetek! Velünk jöttök! Most!

Tömény pálinka és rothadt hal bűze csapta meg a nomád orrát.

49

Kán ajkán megvető mosoly jelent meg. – Minden várost a saját lakóinak kell megvédenie. Te is csak

zsoldos vagy, északi. Pénzért ölsz. Én azonban nem. A harcos felhorkant aztán dühödt mozdulattal még közelebb tolta

a pallos hegyét a nomád torkához Az acélhegy vékonyan megkarcol-ta Kán bőrét.

– Márpedig követni fogsz, idegen! Azt mondtam, mindenkinek a falakon a helye! Senki sem henyélhet, míg a férfiak a falakon ontják vérüket!

A nomád fáradtan megcsóválta a fejét. – Kár a fáradtságért. Mennyit kapsz egy emberért? Egy aranyat?

Felet? A zsoldosvezér válasz helyett támadott. Villámgyorsan előrelen-

dült, pallosával nyílegyenesen szúrva a nomád mellkasa felé. Kán más nem tehetett, egy jól irányzott rúgással félretaszította a kardot, s ugyanazzal a mozdulattal levetette magát a nyeregből. Készen állt ar-ra, hogy megvédje magát és az erdőlakót, noha a zsoldos emberei immár körbevették őket. Tudta, kevés ideje maradt arra, hogy elve-gye a kedvüket gyorsan kellett cselekednie, nagyon gyorsan.

Kikapta a nyeregre erősített, láncos buzogányt, minden erejét be-leadva megpörgette feje felett. A zsoldosvezér koponyája a követke-ző pillanatban szétloccsant a roppant fémgömb, illetve a belőle tüskédző szögek csattanása nyomán. A fenyegetőn közeledő kato-nákra vér- és agyvelőcafatok fröccsentek, de ez csak egy pillanatra vette el kedvüket a rohamtól. Szemük sarkából egymásra sandítottak, aztán veszett kutyákként vetették magukat a nomádra.

Kán nem várta meg, míg mind kardot emelnek rá. Megforgatta fe-je felett a buzogányt, és egyetlen suhintással újabb két harcos kopo-nyáját zúzta péppé. A többieket ez végre mintha kijózanította volna; legalább annyira, hogy óvatosabban hátrébb húzódtak, de csak, hogy aztán utat nyissanak egy hatalmas, tar moscovainak, aki széles muszlimán handzsárt forgatott a jobbjában, és vészjós arckifejezés-sel, döngve lépkedett a nomád felé.

50

Kán igyekezett megőrizni izmai feszességét, védekező állásba he-lyezkedett, s közben azt leste, a csőcselék nem támad-e Zawakóra, aki még mindig lova hátán várta, mi fog történni. A helyzet rosszabb-ra fordult, mint várta, a zsoldosok egy kisebb csapata – a kőfalak mentén lapulva – már-már Kán lovához ért, s onnan már csak néhány lépés volt Zawako hátasa.

Villámgyors mozdulattal Kán megpördült tengelye körül, és le-csapott. A láncos buzogány fémgömbje sziszegve süvített keresztül közöttük, hogy aztán a már véres szegek éhesen haraphassanak bele a legközelebb álló harcos mellvértjébe. Egy üvöltés, és a harcos nyaka alatt hatalmas foltban ömlött szét a vér. Nem szenvedett sokáig, mert a nomád baljában szorongatott samsír mélyen a szívébe döfött Ugyanazzal a lendülettel Kán combon rúgta a másik zsoldost, aki egyensúlyát vesztve tántorodott a falnak.

Shaaaaaaaahhh Shaaaahhhhhh A láncos buzogány fémgömbje mintha önálló életre kelt volna,

ide-oda cikázott a falakra aggatott fáklyák vörös fényében, s acélsze-geinek csapásai nyomán forró vérzápor permetezett szerteszét.

Aztán, ahogy Kán lélegzetvételnyi szünethez jutott, már csak azt látta, hogy a szétzúzott koponyával szerteszét heverő tetemektől ho-gyan távolodnak a soron következő zsoldosok.

– Mi a..? Bár minden okuk meglett volna rá, nem tőle ijedtek meg, s amikor

Kán ennek tudatára ébredt, már érezte is a háta mögött feszülő, vibrá-ló jelentétet. Olyasvalaki jelenlétét, aki más volt.

Egészen más. Lassan megfordult, s leeresztette fegyvereit. Néhány pillanatig

csak zihálása visszhangzott a falak közt, szinte még a fáklyák serce-gését is hallani lehetett. Aztán harangok kondultak meg odafönn, a várban, tompán, fájdalmasan.

– Nagyuram... – morogta Kán kelletlenül, és fejet hajtott. Mögötte egy hófehér köpenyt és fehér szörmekészítésű sisakot vi-

51

selő, koros férfi tornyosult harci ménje nyergében. Bozontos szemöl-döke alól szúrós tekintettel figyelte az iménti összecsapás minden mozzanatát. Szikár, csontos arcán most szomorú kifejezés jelent meg.

– Miért kell látnom, hogy a legnagyobb vész óráján e falak közt egymást pusztítják, kiknek minden erejére szükségem lesz? – fárad-tan megrázta fejét, és intett a háta mögött várakozó fegyveres lova-soknak.

– Fogjátok el azt az embert! Nem tűröm, hogy bárki is zsoldosaim vérét ontsa!

Kán egyetlen mozdulattal visszacsúsztatta fegyverét a nyereg ká-pájára erősített tokba, és komoran végigmérte a nagyherceget. Ő volt, ehhez kétség sem férhetett: Ogancev Arhangelsk-Motah, Izsor nagy-hercege, Potok és Narva ura, a tengermellék sztarosztája.

„És nemsokára halott” – tette hozzá magában Kán. – Engem nem fogathatsz le – szólt halkan, folyékonyan az izsori-

ak nyelvén, miközben a herceg zsoldosai melléléptek. – Futár va-gyok, uram.

– Kinek a futára? – pillantott vissza rá Ogancev. – Tar Ogulé. – A nomád egy aranyozott, szarvast ábrázoló tarsoly-

lemezt mutatott fel, mely köré magyar rúnákkal véstek szöveget. A herceg néhány pillanatig összevont szemöldökkel méregette

Kánt, aztán intett embereinek, hogy hagyják, forduljanak vissza lova-ikhoz.

– Úgy hát Kárpáthiából jöttél...? Megtudhatnám, hogy... – Port Ogurba tartok, uram. – Az ugor kagánhoz? – Talán. – Üzenettel? – Azzal is. – Értem. – Ogancev arcán szomorú kifejezés suhant át. – Tiszte-

letben tartom a küldetésed, de meg kell, hogy büntesselek azért, amit tettél. Mégiscsak megölted az embereimet.

52

– Engedelmet, nagyúr... – szólalt meg ebben a pillanatban Zawako, aki mindeddig a többiek mögé sodródva várta, mi fog tör-ténni. – Engedelmet, de zsoldosaid voltak azok, akik ránk támadtak.

Ogancev egy pillanatig az erdőlakó torz arcát fürkészte, aztán egy éles pillantást vetett a közelben várakozó Stepa Sokoffra. A testőr-tiszt erre bizonytalanul bólintott.

– Értem. Nos, ez sem lep meg igazán. Szedett-vedett zsoldosok, igaz, de egyáltalán őrülhetek, hogy a szolgálatomba szegődtek. – Visszafordult a nomád felé. – Úgy hát nem mondhatok mást, menj békében utadra. Semmire sem jutnék, ha most megöletnének. Leg-alább... legalább a te küldetésed sikerrel járhat még. Ehhez azonban igyekezned kell, a sztrelecek nemsokára bezárják az ostromgyűrűt Potok körül.

Mintha csak szavainak akarna nyomatékot adni, a sötétlő égboltra hirtelen néhány tűzcsík röppent fel. A lángoló lövedékek pár pillana-tig mozdulatlanná dermedtek odafönn, aztán sziszegve, sisteregve zuhanni kezdtek, s mindössze néhány utcával arrébb csapódtak be. A detonáció nyomán kékesvörös lángnyelvek csaptak az ég felé, s a szerteröppenő kőforgácsok zápora beterítette a környéket.

– Kezdődik – jegyezte meg feszülten Ogancev. – Mi lenne, ha ve-lem tartanál, nomád? Talán éppen te vagy az a sztalker, akiről a re-gék szólnak.

– Sztalker? – Eh, ne törődj vele! Ostobaságokat beszélek. Menj csak utadra,

ne is nézz hátra! – Sajnálom – vont vállat Kán. – Ez nem az én háborúm. Legjobb

lesz, ha azonnal indulok. A nagyherceg ajka kicsinylőn lebiggyedt, de Ogancev egyéb jelét

nem adta csalódottságának. Intett embereinek, s már tovább is vágta-tott a szűk utcácskákon. A zsoldoscsapat maradéka késlekedés nélkül követte, a tömeg utat nyitott nekik. Néhány pillanat múlva a fejedel-mi kíséret eltűnt a sikátorokban.

– Jó lett volna pihenni kicsit – mormolta Kán, miközben visszaka-

53

paszkodott nyergébe, mintha az egész iménti jelenet meg sem történt volna. – Nem így terveztem, de azonnal indulnunk kell.

Zawako nem válaszolt, de arcáról lerítt, hogy nagyon bántja vala-mi. A nomád szeme sarkából egy pillantást vetett rá, aztán jobbnak látta közelebb léptetni az erdőlakóhoz.

– Nézd, tudom, hogy a tieidnek segítségre van szüksége. De ezen a városon már nem segíthet senki, még a mesebeli sztalker sem. Ezt a várost az istenek pusztulásra ítélték.

Zawako zavartan motyogott valamit, de nem szólt. Amikor Kán ügetésre ösztökélte ménjét, árnyékként követte.

10.

Odafönn, Potok erődjének tán legmagasabb tornyában egyetlen, ha-lovány gyertya pislákolt. Nem világította be a szoba egészét, a sar-kok sötétben maradtak, mint ahogy sűrű árnyakba burkolózott a to-rony síkjából kiugró mélyedés is. A tágra nyitott ablakon át jeges szél süvített be a helyiségbe, s meglebbentette a puha selyemből szőtt függönyöket és a szoba magányos lakójának karmazsin köpenyét.

A köpeny az izsori nagyherceg seregének tiszti páncélját fedte, a gyertya fénye a mellvért fényesített vasán táncolt, ahogy viselője iz-gatottan megpróbált övére csatolni egy hosszú, egyenes pengéjű kar-dot. Csakhogy ujjai, vékony, törékeny ujjak voltak, nem szokták a fegyver hüvelylemezének hideg érintését, és nem találták a rögzítőkapocs szíját sem. Pedig a többivel már végzett: lábára prém-borítású csizmát húzott, olyat, melynek szíjai egészen combjáig teke-redtek. A tiszti vértezet ugyan kissé rendezetlenül állt rajta, de ahogy belepillantott az asztalka felett álló tükörbe, elégedetten állapíthatta meg, hogy többé-kevésbé úgy fest, mint Ogancev bármely tisztje a palotában.

Többé-kevésbé. Az összképet ugyanis sokban rontotta a sisak alól alázúduló, hosz-

54

szú, aranyszín hajzuhatag, a homloklemez alól kivillanó, égszínkék tekintet és a szinte gyermeki, pirospozsgás arc.

Ez így nem jó! Abban a pillanatban, amikor a lány megpróbálta a sisak tarkóvédő

lemezéről alábocsátani a finom sodrású láncfüggönyt, hogy legalább haja egy részét elrejtse mögé, valaki kopogott az ajtón.

– Ki az? – riadtan rettent hátra, majd pillanatnyi gondolkodás után bependerült a baldachinos ágy mellett álló öltözőfal mögé.

– Csak én – ideges, feszült férfihang jött válaszként. – Oh... Mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, egy megtermett alak

surrant a szobába. Éppolyan öltözéket viselt, mint a lány, vörös kö-penye alól megcsillant a mellvért vasa.

– Orme...? Hol vagy? – gyanakodva körbepillantott, s a gyertya fénye most már egy kivont kard pengéjén táncolt.

A lány megkönnyebbült sóhajtással lépett ki a fal mögül, és egye-nesen az érkező karjaiba vetette magát.

– Stepa! Az istenért, már azt hittem...! Átölelte a jövevényt, aztán hosszan és szenvedélyesen megcsókol-

ta, s így sisakja lehullott fejéről, és hangos csattanással gurult odébb. – Orme, mi ez a maskara rajtad...? Teljesen elment az eszed? –

Amint elszakadt ajkáról, Stepa Sokoff, Ogancev testőrségének pa-rancsnoka döbbenten mérte végig a harcosnak öltözött lányt. Éles vonásai most még jobban megnyúltak, szigorú tekintetében felhábo-rodás és értetlenség villant. – Mit jelentsen ez?

– Ugyan mit jelentene? – Orme arcán fájdalmas kifejezés suhant át. – Nézd, nézd meg magad is!

Az ablak felé intett, s ahogy a feltámadó szél félrelibbentette a függönyt Stepa láthatta a távoli, csipkés hegyek felöl közeledő ellen-séges sereg fekete tömbjeit. Messze jártak még, de a távolság nem tette kevésbé rémisztővé a látványt. Sztrelec kohorsok voltak, hatal-mas lángszekerek közt zúdultak le a hegyoldalakon, amott meg, a smereteci falvak felől gyorsan vágtató lovascsapatok közeledtek a

55

város felé, fennen hordozva a szmirnij gur csontagyaras harci lobo-góit.

Stepa elsápadt, s még jobban kezdte szorongatni kardja markola-tát.

– Látom. De neked akkor is elment az eszed! – Ott a helyem apám oldalán! – Nem! Az asszonyoknak nincs keresnivalója a falakon. Ezt bízd

csak ránk, Orme! Ogancev nagyherceg lánya szomorú mosollyal megrázta fejét. – Hogyan bízhatnám rátok, szerelmem? Kikre bízhatnám? Alig

pár ezer emberünk van! Stepa válaszolni akart azon melegében, de rá kellett döbbennie,

hogy kifogyott az érvekből. Ugyan mit is mondhatott volna? Nem maradt más választása, újra magához ölelte a lányt, és gyengéden megcsókolta.

– Ma éjjel úgyis mind meghalunk – magyarázta Orme, miközben a harcos a haját simította. – S ha így van, akkor én veled akarok meghalni!

Stepa csak bólintott Igen. A lánynak igaza volt, ma éjjel mind odavesznek majd. Ogancev nagyherceg is tudta ezt Opala nagyher-cegné is tudta, mégis, egész nap, szinte vidáman suhant egyik bástyá-tól a másikig, biztatva a katonákat, próbálva lelket önteni a szorongó, reszkető harcosok szívébe. Aki csak látta, amint a kilencedik hónap-ban lévő nagyasszony végiglépked a csatafolyosókon, sisakkal a fe-jén, karddal a kezében, az megérthette: mindenre elszánt harc lesz az előttük álló.

Végtére Orme is csak azt teszi, amit anyjától látott. Ha a nagyher-cegné fegyverrel a kezében mutatkozhat, akkor leánya is megteheti ugyanezt.

Stepa komoran bámulta néhány napja még titkosnak számító je-gyesét.

– Orme... ígérem neked, nem hagyom, hogy... – Sssshh. Hallgass, szerelmem, ne fogadkozz! Nem szükséges, tu-

56

dom, hogy nem engeded... Stepa úgy ölelte magához a lányt, hogy tudta, talán utoljára teszi.

Gyengének és elesettnek érezte magát, s noha mindketten vértezet-ben álltak a szoba közepén, hallani vélte Orme szíve dobbanását. Kintről csend ereszkedett rájuk, a távolban, a hegyek felöl menny-dörgött. A rémisztő hang pontosan abból az irányból jött, amerről Zaid Haram sztrelecei zúdultak le az ormokról.

Jönnek már, jönnek... Az éjszakába időről időre néhány, sebtiben felállított katapulta lö-

vedékének fénye hasított. Az izzó csóvák kecses ívet írtak le, hogy aztán rémisztő süvítessél robbanjanak be Potok utcái és házai közé. Amott, túl a falakon pedig dübörögve, fenyegető rendben gyülekez-tek a sztrelec hadtestek. Zaid Haram alvezérei, úgy tűnik, előbb be akarták várni a késlekedő csapatokat is, és teljes létszámmal kívánták megindítani az ostromot.

Zaid Haram! A gyilkos... Azért jön, hogy magával ragadja Ormét! „Az én gyönyörű Ormémat!” – Stepa megköszörülte torkát, aztán

gyengéden eltolta magától a lány reszkető testét, és mélyen a szemé-be nézett.

– Kérlek, eszedbe ne jusson kitenni innen a lábad! Ez a vár legbiz-tonságosabb része. Ha megroppan a védelmünk odalenn, a falakon, csak erre hátrálhatunk. És akkor... ha valóban úgy rendeltetett, egy-más oldalán halunk meg, akár akarjuk, akár nem. De addig...

– Nem ülhetek idebenn, amíg ti... Te és apám... Stepa elmosolyodott. A bátor, kis Orme. A lány alig volt több

mint tizenöt, karcsú, vékony teste alapján szinte még gyermeknek is nézhették volna. A harcos mégis tudta, hogy egyedül Orme tölti ki életét, ő ad értelmet létezésének, semmi más. – Mennem kell! – sut-togta, és utoljára még megcsókolta a lányt. – Atyád megbízott egy feladattal. Meg kell keresnem valakit...

– Menj! Találkozni fogunk még! – felelte könnyes szemmel

57

Orme. – Tudom. Érzem. A férfi elmosolyodott, aztán búcsút intett, és kisurrant a folyosóra. A nagyherceg lánya egyedül maradt. Belebámult az asztalkán álló tükörbe, nézte a csillogó mellvért

cifra díszítését, a vörös köpeny különös ráncait, és az oldalán fityegő, hozzá nem illő kard markolatgombjának hideg csillogását, közben hallgatta az éjszaka zajait, a mind nyugtalanítóbb dübörgést, csikor-dulásokat, melyek az ellenséges hadsereg közeledtéről tanúskodtak.

Aztán Orme Arhangelsk-Motah hercegnő lehunyta szemét, de így sem akadályozhatta meg, hogy egy könnycsepp le ne hulljon kézfejé-re.

11.

Kán Morgare felpillantott a vár tán legmagasabb tornyára, ahol eb-ben a pillanatban aludt ki egy gyertya halovány fénye. Szinte ugyan-ekkor haragos, vörös lángnyelvek csaptak fel a piactérhez legköze-lebbi bástya fokán: egy katapulta-lövedék telibe találta a nagyherceg salétrompor-hordóit. Ahogy a robaj elhalkult, láthatóvá vált a várfa-lon rohanó zsoldosok kisebb csapata, amint a csaknem teljesen leom-lott bástyáról igyekeznek kimenteni a sebesülteket.

A nomád elkomoruló tekintettel pillantott körbe. Idelenn, a város utcáin mostanra teljes fejetlenség lett úrrá. Bár

nyilvánvaló volt, hogy a kapukon immár senki sem juthat ki élve, a potokiak mintha csak most fogták volna fel, milyen veszedelem fe-nyegeti őket, s fejvesztve igyekeztek menekülni, akár a patkányok a süllyedő hajóról. Ezzel ugyan semmire sem mentek, de csaknem le-hetetlenné tették, hogy a nomád és kísérője eljussanak a város északi kapujához. Mire mégis átvergődtek a tömegen, és elérték a külső fa-lat, olyasmi történt, amire Kán sem számított.

A sötét égbolton ijesztő árnyak suhantak el a házak felett. A leve-gő megtelt hátborzongató szárnysuhogással, miközben a messzeség-

58

ből olyasfajta rikoltás harsant, amit Kán kizárólag valami pokolbéli fajzat sikolyának tulajdoníthatott.

– Hallottad? – kapta fel a fejét Zawako, és mohával borított arcára rémült grimasz ült ki. – Ugye, ez nem...?

– De igen... – sóhajtotta Kán. Nem kellett újra felemelnie a fejét, anélkül is tudta, hogy miféle teremtmények köröznek a magasban. A felismeréssel pedig mintha soha nem látott nyugalom lett volna úrrá rajta. – Elkéstünk, barátom. Most már nem jutunk ki innen egyha-mar...

– De... Ebben a szempillantásban már Zawako is látta őket. A vakító fényvillanás – egy, a levegőben felrobbant katapulta-

lövedék lángcsóvája – megvilágította a pikkelyes testet, ami a láng-csóvát követte a fellegek között.

– Ó, istenek… Hatalmas madár volt, vagy legalábbis olyasmi, ami leginkább ma-

dárra emlékeztetett. Hosszan elnyúló fejét ide-oda forgatta, az éjsza-kában megcsillantak gonosz szemei. Szárnyait lassan mozgatva su-hant előre a sötétben, mint valami pokolbéli démon.

– Dögköpők... – sziszegte undorodva Kán. – Kíváncsi vagyok, va-jon a sztrelecek szelídítették-e meg őket, vagy...?

– A Hor-papok ajándékozták nekik – jegyzete meg keserűen Zawako. – Ők bőszítik ellenünk a sztreleceket, az ő érdekükben áll leginkább, hogy Izsor összeomoljon. Úgy tűnik, Zaid Haram kapott tőlük néhány szörnyeteget...

Ebben a pillanatban, alig néhány ölnyire felettük suhant el egy ha-talmas éjmadár. A nomád és az erdőlakó arcát jéghideg fuvallat csap-ta meg, s mintha... igen, mintha megpillantottak volna a dögköpő nyergében ülő sztrelec harcosokat is. A lény alacsonyan repült, és amikor elhúzott egy zsúfolt tér felett, süvítve kiokádta mindazt, amit felszállás előtt a pofájába gyűjtött. Az emberek odalent sikoltozva próbáltak menekülni, de már nem volt hová. A szörnyeteg pofájából alázúduló, tekergőző dögférgek rájuk potyogtak, s amint megérezték

59

az élő, friss hús illatát azonnal marcangolni kezdték őket. A fáklyák csillogó fényében Kán látta, hogy a sárgán, nyálkásan

csillogó dögférgek izgatottan csusszannak szét a kupacokból, és te-kergőznek a fejvesztve menekülők felé. A téren vonagló embereket néhány perc alatt belepték. Aztán, néhány szívdobbanásnyi idővel később, ahogy a madár már a citadella felé suhant elemi erejű robba-nás rázta meg a közeli, romos házakat.

– Földre! – kiáltotta Kán, és Zawakót magával rántva bevetette magát egy kőrakás mögé. Ahogy a házak fülsiketítő robajjal össze-omlottak, törmelék- és cserépzivatar zúdult rájuk.

A nomád felemelte fejét, de a füstfelhőn keresztül egy újabb dög-köpő körvonalait vélte felfedezni a magasban.

– Felderítik a várat! A magasból mindent láthatnak az átkozottak! – És fekete halált okádnak! – nyögte Zawako remegve. – Ragályt

és kórt terjesztenek. Mi lesz velünk Kán? – Ne aggódj! – A nomád feltápászkodott, és leporolta ruháját. –

Megtalálom a kiutat innen. Mielőtt azonban bármit tehetett volna, a palota felöl egy lovas

bukkant fel, aki szitkozódva kerülgette az előtte, a földön fetrengő haldoklókat. Büszke ménjének acélpatái fürge, kövérre hízott dög-férgeket tapostak szét a kövön.

– Nézd! – mondta idegesen Zawako. – Ez a katona téged keres! Kán bólintott, kihúzta magát, és bevárta, amíg a testőrtiszt észre-

veszi őket a mind sűrűbben gomolygó füstfelhőn keresztül. A házak recsegve-ropogva lángoltak az utca két oldalán, de ez a hang így sem nyomta el a fejük felett újra elhúzó dögköpők süvöltését.

– Hé, nomád! – kiáltotta Stepa Sokoff, amikor végre megpillantot-ta Kánt. – Velem kell jönnöd! – megsarkantyúzta ménjét, és átugra-tott néhány férfin és nőn, akiknek hasfalát több tucat, hájas dögféreg rágta keresztül.

– Kell? – kérdezte Kán, miközben egyre csak hátrált a tér sarka fe-lé. – Ugyan, miért kellene?

Stepa lehuppant előtte lováról, és megtörölte verejtékező homlo-

60

kát. – Elnézésed kérem! Ez természetesen nem parancs. Nagyuram

csupán kéret téged... – Hol van most a nagyurad? – Odafenn, a palotában – mutatta a vár legmagasabb tornyára

Stepa. – Beszélni szeretne veled, még mielőtt megindul a támadás. – És mi van, ha én nem akarok beszélni vele? – kérdezte Kán. – Kérlek, uram! – Stepa meghajolt Kán előtt, de keze kitartóan

mutatta az utat a palota felé. A nomád Zawakóra pillantott, de az er-dőlakó mohával borított arca kifejezéstelen maradt.

– Van egy titkos járat – bökte ki végül Stepa, de úgy, mintha szí-vesebben tépette volna ki a nyelvét, minthogy ezt az információt megossza a nomáddal. – Ogancev nagyherceg úgy véli, azon a jára-ton biztonságosan kijuthatsz a városból. A folyosó túlsó vége a Koloma-erdőben van, egy sziklabarlang mélyén.

Kán igyekezte palástolni meglepetését. – Miért mondod ezt nekem? – A nagyherceg úr azt akarja, hogy bántódás nélkül kijuss a vá-

rosból, és minél hamarabb folytathasd utad észak felé. – Valóban ezt akarja? Stepa összeszűkült tekintete a nomádra villant. – Ezt. És én azt ajánlom neked, hogy igyekezz, mielőtt meggon-

dolja magát. Akármilyen jó harcos is vagy, a sztreleceken, az ost-romgyűrűn át nem verekedheted magad keresztül!

Kán elmosolyodott. – Meggyőztél – mondta lassan.

12.

A nomád óvatosan kihajolt a bástya mellvédjén. A látvány, ami fo-gadta, egyáltalán nem lepte meg. Odalenn, a megerősített városfala-kon túl, ameddig a szem ellátott, sztrelec harcosok sorai hullámzottak

61

az éjszakában. Sokan közülük páncélt viseltek, mások tetőtől-talpig hóköpennyel borították testüket. A lovasok sisakját fehér jégtaraj dí-szítette: a magasból úgy tűnt, jégszobrok végtelen sorai nyomakod-nak mind közelebb a falakhoz. A sztrelecek négyzetekbe rendeződött hadtömbjeit lángszekerek választották el egymástól, melyek tetején földöntúli, kék izzással lobogott észak tüze, és lobogtak a szmirnij gur csontagyaras zászlai.

Stepa, a testőrség parancsnoka alig néhány perccel ezelőtt hagyta magukra őket, azzal, hogy bejelenti érkeztüket a nagyhercegnek. Ogancev haditanácsa immár folyamatosan, megszakítás nélkül tar-tott, hisz’ minden percben újabb és újabb hírek érkeztek a várfalak-ról.

Kán nem türelmetlenkedett, csak nézte, egyre nézte a falakon túl gyülekező ellenséges sereget.

– Látod, Zawako? – kérdezte elgondolkodva Kán. – Látod őket? Ezek a harcosok döntik meg néhány éven belül észak fejedelemségeit Egymás után hódol be előttük minden és mindenki...

Az erdőlakó nem válaszolt, szót sem pazarolt arra, ami amúgy is nyilvánvalónak látszott. Néhány héttel ezelőtt ugyan összevitatkoztak azon, mi hoz előbb végzetet Izsorra, az ugor lovasok betörései, vagy a sztrelecek, de akkor még sem Zawako, sem Kán nem tudhattak Zaid Haram új hadjáratáról.

A nomád amúgy is bizonyosságot szerzett már arról utazásai so-rán, hogy észak népei számára nem az Ugor jégbirodalom terjeszke-dése jelenti a legnagyobb fenyegetést, nem is a Polon hercegség fé-lelmetes lovas-lándzsásai, sem Moscova szálfa termetű harcosai. Nem. A végítélet mostohagyermekei számára az északi szigetekről beáramló fosztogatók, a sztrelecek hozták el az igazi vészt.

És persze a sztrelecek által behurcolt jégpestis. A kór azon a napon pusztította el az első izsorit amikor az első

sztrelec sárkányoshajók kikötöttek valahol, a Wjastowjak-öböl kör-nyékén. A jégpestis a hajóikon jött, azokkal a masszív, könyörtelen harcosokkal, akik a járvány nélkül is bősz pusztítást vittek végbe a

62

partvidék halászai között. Ők maguk rég immúnissá váltak a kórral szemben, nem hullottak tőle, de testükben hordoztak a pusztulás csí-ráit.

Sztrelecek. Kán elgondolkodva figyelte a falak felé menetelő, fegyelmezett

egységekből, s imitt-amott rendezetlen sorokból is álló sokaságot. Sztrelecek. Állítólag a Fehér-öböl túlsó partjainál szálltak hajóra, mások sze-

rint a szigetekről jöttek. Aland, Naissaar, Gotland, Ösel, Osmussaar, Vormsi hadinépe rég-

től fogva a partvidék fosztogatásából tartotta fenn magát, hol erő-sebb, hol gyengébb vezérek irányítása alatt, ám egy napon, a hírek szerint Suoma fjordjain túlról veszett, náluk is kegyetlenebb hajósok érkeztek közibük, és kiölték belőlük a könyörület utolsó szikráit is.

Hogy kik voltak ők? A partvidéken az a hír járta, hogy évszázadokkal előbb, az egye-

sült moscovai birodalom bukása után, a nagy sztrelecfelkelés leveré-sét követően száműzött testőrtisztek leszármazottai jöttek vissza. A nagycár ellen szervezkedő hadurak – a korábbi vélekedéssel ellentét-ben – ezek szerint életben maradtak a messzi, kietlen jégpusztákon, sőt, még kegyetlenebb és még céltudatosabb fiakat nemzettek a jég-sivatag zord amazonjainak. Az ő fiaiknak fiai, s ezek kései utódai – nemzedékekkel később látták elérkezettnek az időt a nagy visszaté-résre.

A legenda makacsul tartotta magát, s időnként híre jött nagy, északon megvívott csatáknak is, olyan eltorzult népek ellen, melyek-ről sem az izsoriak, sem az észtek nem is hallottak korábban. A sztrelec testőrség, a rettegett hadurak leszármazottai mindenesetre visszatértek, és néhány év alatt, tűzzel-vassal uralmuk alá hajtották a szigetek martalóc törzseit. A hódítók és a kalózok keveredéséből új nép kovácsolódott a szigeteken, vad és kegyetlen nép, melyet követ-kezetesen sztreleceknek neveztek a déliek. Csaknem negyven esz-tendeig készültek északon, gyűjtötték erőiket a szigetek sziklái kö-

63

zött, s várták a lehetőséget, hogy a háborús szelek szárnyán végre ki-hajózzanak a nagy hadjáratra.

Fokozatosan haladtak nyugat és kelet felé egyaránt. Némelyik Hansa kikötőt ugyan súlyos véráldozatok árán sikerült csak elfoglal-niuk, de a zsákmány tovább fokozta étvágyukat. A Polon tengermel-lék már jóval könnyebb prédának ígérkezett, s a sztrelecek először íz-lelték meg a könnyű hódítás bódító élményét. Nyugat és észak irá-nyában a világvégfal állta útjukat, de keleten végtelen területek kí-nálták magukat zsákmányként.

Már csak egy biztonságos és jó fekvésű flottabázisra volt szüksé-gük, ahonnan tavaszról-tavaszra útnak indíthatták sárkányoshajóikat Az alkalom nem sokat késlekedett. Az elfogott kereskedők mind be-számoltak egy valaha virágzó, ám mára már az enyészet honává zül-lött, hatalmas városról, Petersburgról. A sztrelecek ezt a várost akar-ták maguknak, minden áron. Csakhogy ahhoz, hogy biztosítsák ma-guknak a korlátlan uralmat a Jeges tengeren, még le kellett gyűrniük két kisebb ország, Csúd és Izsor seregeit.

Maga a hadjárat rövid volt, és véres. A sztrelec sárkányoshajók felbukkantak a jégpárából, és mire a csúdiak és az izsoriak észbe kaphattak volna, a vörös képű, fekete fogú harcosok már rájuk is ron-tottak. Ezeken a partokon először harsant fel a torokhangú csatakiál-tás, s először villantak meg a sápadt napsütésben a sztrelec szablyák. Nem kegyelmeztek a férfiaknak, és nem akadt szemrevaló asszony, leány, kit ne erőszakoltak volna meg. Sillmae és Ropsa az első héten elesett, a köztük elterülő halászfalvak napokon belül elnéptelenedtek. A sztrelecek kardját halászok és part menti szőrmekereskedők vére festette vörösre, de a hódítók nem hatoltak mélyebben a Csúd arkhan földjére, megelégedtek a gazdag, partvidéki zsákmánnyal. Mire az arkhan – ki maga az Ugor kagán távoli rokonaként számottevő had-erőt volt képes zászlaja alá gyűjteni – felkészítette harcosait, és meg-indította őket észak felé, a jégpestis máris utolérte táborát.

És a fehér halál aratni kezdett. Az arkhannak három nappal később már egyetlen katonája sem

64

maradt korábbi partvidéki hadseregéből: a zúzmarás ösvények men-tén jéggé fagyott szobrok hevertek, sok ezer mozdulatlanságba der-medt harcos. A pestis néhány hét alatt elharapózott, Pskovig és Poto-kig, nyugaton Viljandiig, keleten Lugáig.

A sztrelecek tovább nyomultak dél és kelet felé, egyik hadseregük megkerülte a Csúd-tavat, majd gondolkodás nélkül nekirontott Izsor szárazföldi falvainak és városainak. Ogancev nagyherceg – okulva a Csúd arkhan seregének sorsából – igyekezett összevonni a rendelke-zésére álló erőket, és hogy a teljes megsemmisülést elkerülje, fokoza-tosan hátrált a sztrelecek elől, a nagyobb várak irányába. Ezzel per-sze megkönnyítette Zaid Haram és alvezéreinek dolgát: így csak né-hány faluban maradt annyi férfiember, amennyi ellenállni merészelt a vörös förgetegnek.

Sötét napok következtek, a Jeges-tenger mentén élő népek egymás után jutottak rabszolgasorba. Az Ugor jégbirodalom kagánja több-ször ígért ugyan segítséget Ogancev nagyhercegek, de sereget külde-ni mégsem tudott, mert más, sokkal fenyegetőbb veszély kötötte le figyelmét. Akkoriban messze északról, az örök sötétség hónából egy-re nyugtalanítóbb hírek érkeztek, a beszámolók szerint soha nem lá-tott seregek gyülekeztek a jégmezőkön túl, Ilmen Tarak erődje újra benépesült, és a Fekete Mesterek szervezkedése nyomán új ellenség állt készen, túl a Halál tengerén, hogy elárassza az Ugor birodalom kikötőit.

Néhány héttel azelőtt, hogy Kán Morgare elérte volna a Jeges ten-gert, egy csöndes izsori fogadó hátsó szobájában újabb, különös hírt hallott. A vén csuhás, ki valaha a Kelet Istenét imádta, beszámolt ró-la, hogy Ilmen Tarak felől eltorzult, állati teremtmények menetelnek Narjan Mar kikötője felé, és hogy a Pecsora menti telepeket a kagán kénytelenségből kiüríttette. A nomád szeme különösen akkor csillant fel, amikor a csuhás hozzátette: a Fekete Mesterek az ugor felderítők szerint a nyugatról érkező Hor-papoknak engedelmeskednek.

– És vajon hová tartanak az Ilmen Tarak-i hordák? – kérdezte Kán.

65

– Hová, hová? Hát dél felé! Előbb az Ugor telepeket pusztítják el, aztán tovább menetelnek Moscova irányába. A felderítők szerint ott egyesülnek Smrsha vérszláv hordáival, és megindulnak nyugatnak.

– Nyugatnak – ízlelgette a szót sápadtan a nomád. – Nyugatnak... Tudta, hogy ez mit jelent. Nagyon jól tudta. Mégsem fordult vissza azonnal, hitte, hogyha a sötét erők valóban

az ugor kikötőkre támadnak, azok hosszú ideig, szerencsés esetben akár évekig is képesek lesznek ellenállni a hódítóknak. Tovább foly-tatta hát útját, gondolván, hogy nincs fontosabb küldetése végrehajtá-sánál.

Aztán, ahogy előre sejtette, híre jött a titokzatos északi mozgoló-dás egyre szaporodó következményeinek is. A sztreleceket bujtogatni kezdték, hogy fejezzék be, amit megkezdték, ne elégedjenek meg a csúdi és izsori partvidék megkaparintásával, és Petersburg gyors el-foglalásával, hanem verjék szét az izsori hercegség megmaradt sere-geit, s öljék meg magát Ogancevet is. Zaid Haram, a hódítók vezére mind sürgetőbb és mind egyértelműbb utasításokat kapott a Hor-papoktól.

Tovább, tovább, dél és kelet felé! Előbb meg kellett erősítenie Petersburg erődjét, és amíg az észa-

kiak, az egyelőre csak hallomásból ismert Ilmen Tarak-i hordák megérkeznek, meg kell döntenie Izsor zsugorodó hatalmát. A szmirnij gur valószínűleg csak ezekben a napokban döbbent rá, hogy a Hor-papok nem elégszenek meg az eddigi zűrzavarral, s terveikben, melyekben a sztrelec csapatok mindössze mellékszerepeket játszot-tak, egy átfogóbb és grandiózusabb elképzelés körvonalai kezdenek felsejleni.

Ha mindez nyugtalanította is Zaid Haramot, ennek jelét nem ad-hatta. Egy dologban bizonyos volt: ha ellenszegülnek, a sztrelec tör-zsek egyik napról a másikra eltűnnek a föld színéről, s a Hor-papok könnyűszerrel találnak helyettük más hódítókat, akikkel elvégeztetik a piszkos munkát.

Minderről az izsoriak ezekben a napokban még keveset tudhattak

66

Kán Morgare számára azonban egyre inkább összeállt a kép. Az sem volt kétséges, kik állnak az események hátterében: a menekülő izsoriak mindenhol Hor-gályákat láttak lebegni a sztrelec táborok fe-lett. Kán ekkor már komolyan fontolgatta, hogy megszakítja küldeté-sét, és hazatér Nomádiába az aggasztó hírekkel, de aztán úgy döntött, tesz egy kísérletet, hogy még az északi hordák megérkezése és az ostromzár bezárulta előtt eljusson az ugor kagánhoz. A Hor-papok titkos szervezkedése ugyanis kétségtelenül a jégmezők legerősebb hatalma ellen irányult: északról az Ilmen Tarak-i hadak fenyegették, dél felől az Izsor romjain élősködő sztrelec csapatok, keleten pedig Smrsha vérszláv hordái.

A kép valóban kezdett összeállni, s mind több darabka illeszkedett a többihez, annál rémisztőbbé vált az egész: Gadur és Ilmen Tarak urai úgy tűnik, elérkezettnek látták az időt az Ugor Jégbirodalom megdöntésére. Ennek első lépése, ha tetszik, előzménye volt az izsori nagyherceg elsöprése. Kán pedig már azt is sejtette, mit jelent mind-ez: kelet után a Hor-papok figyelje elkerülhetetlenül nyugat felé irá-nyul.

Sötét gondolatok kergették egymást a nomád fejében, amint a környező hegyek vadonjaiból Potok felé menetelő sztrelec csapatokat bámulta. Az égen, sodródó fellegek felett dögköpők köröztek, alant, az északi harcosok sorai között lángszekerek dübörögtek.

Potok körül bezáródott az ostromgyűrű, gondolta Kán. Néhány nap múlva ugyanerre a sorsra jut a tengerparti főváros, Narva is, da-cára annak, hogy egyik oldalról víz védi, a szárazföld felől pedig megmagasított falrendszer, hét zömök bástyával. A hírek szerint azonban csak meglepően kevés harcos vigyázta ezeket a falakat. Ha Ogancev hamarabb eszmél, futott át a gondolat Kán agyán, ha kiürít-teti Potokot, és harc nélkül feladja az ország belsejét, majd minden katonájával észak felé vonul az erdőségen keresztül, talán nagyobb eséllyel szállhat szembe a sztrelecekkel. Igen! Narvára kellett volna összpontosítania!

– Nézd! – kiáltotta hirtelen Zawako, kiragadva a nomádot gondo-

67

lataiból. – Szerinted mik azok? Az éjszakában, messze, a sztrelec csapatok sorain túl, megtermett,

fekete árnyak imbolyogtak. – Ostromkígyók... – suttogta Kán. – Legalább öt ostromkígyó. Az erdőlakó nem felelt, csak kidülledt szemekkel bámulta az egy-

előre még kivehetetlen körvonalú szörnyetegeket. – Biztos vagy benne? – Biztos. Láttam ilyet Stettin ostrománál. – De akkor ez... ez... – suttogta Zawako, de Kán közbevágott. – Ez pontosan azt jelenti, hogy Ogancev jobban tenné, ha azonnal

feladná a várost így talán még elkerülheti a vérengzést. – Ez csupán illúzió! – csattant egy türelmetlen hang a hátuk mö-

gött. Kán megfordult, de Stepa már mutatott is a torony felé. – A nagyherceg vár téged, nomád. Igyekezz! – Várj meg itt kint – súgta oda Kán Zawakónak. – Mindjárt visz-

szajövök!

13.

Ogancev görnyedten ült egy tölgyfa asztal mögött, s arcát tenyerébe temetve masszírozta homlokát. Előtte a várat és a várost ábrázoló térkép hevert, rajta vörössel berajzolva a sztrelec csapatok néhány órával ezelőtti állásai. A falakat minden oldalról sűrű, vörös vonalak vették körül. A nagyherceg mellett a potoki testőrség és zsoldos-csapatok parancsnokai álltak, kifejezéstelen tekintettel bámultak a sa-rokba, a kandalló lobogó tüzébe. Kán szemügyre vette őket.

Stepa Sokoff mellett egy idős tiszt álldogált, ő volt az egyetlen, aki biccentett a nomád felé. Kán látta rajta, hogy veterán harcos, de azt csak jóval később tudta meg, hogy az ütött-kopott páncél alatt Theimuz Rappe, a nagyhercegi család közeli rokona feszít, testvére a legendás Nestor Rappe kormányzónak, aki ezekben a napokban már

68

Narva erődjének védelmét szervezte északon. Aztán... Kán nem kis megrökönyödésére megpillantott egy szintén páncélt

öltött, nagyon fiatal lányt is a férfiak között A lány igézően szép volt, kipirosodott arcán gyermeki vonások keveredtek egy felnőtt nő el-szántságának és szenvedélyének vonásaival.

– Jöjj közelebb! – dörmögte Ogancev, anélkül, hogy felpillantott volna. – Köszönöm, hogy eljöttél.

Kán engedelmeskedett. – Nem azért hívattalak, hogy megpróbáljalak rábeszélni, maradj

velünk, és harcolj az oldalunkon! Tudom, hogy ez úgyis hiábavaló lenne.

– Így igaz – bólintott a nomád. – Tudnod kell ugyanakkor, hogy népünk legendái szerint, midőn

idegen hódítók tiporják földünket, s midőn Izsor összeomlani látszik, érkezik hozzánk egy idegen, nyugatról.

– És gondolom, megmenti Izsort – húzta el a száját kelletlenül Kán.

– Pontosan. – A legendák mindenütt ugyanolyanok. – A legendák mindenütt reményt adnak a reményteleneknek. És

az én népem makacsul hisz bennük. – Csakhogy nem én vagyok a megmentőtök. – mondta halkan

Kán. – Sőt, attól tartok, nincsen ember, aki megmenthetné lépedet, legyen valóságos vagy mesebeli teremtmény.

– Talán nincs. Talán elpusztulunk, valóban. De akkor sem adom fel a várost. Nem adhatom fel.

– Bár az én véleményem itt nem sokat számít – kezdte a nomád –, de úgy hiszem, nagyherceg, megvan az ideje a hősi harcnak, és meg-van az ideje a bölcs belátásnak is. Megvan az ideje a harcnak, és megvan a békének.

– És szerinted most melyiknek van itt az ideje? – A jó megoldásról lekéstél, a rosszat pedig... tartok tőle... már el

69

nem kerülheted. Ugyanakkor talán megkímélheted embereid egy ré-szének életét, ha haladéktalanul feladod Potokot.

– Úgy van, ahogy gondoltam! – csattant fel a nagyherceg mellett álló, vértes amazon. – Ez az ember egyszerűen gyáva! Nem értem, apám, miért pazarolunk rá drága perceket!?

Kán végigmérte a lányt. Sok asszonyt látott már, fegyverrel a ke-zében, úgy öltözve, mint a harcosok, de kevés szemében fedezte fel azt a fényt, ami most Orme hercegnő szemében csillogott. Ez a lány képes lett volna azonnal rátámadni, egy szál karddal a kezében! Kán lassan elmosolyodott.

– Ha Izsor férfiai ilyen bátran szállnának szembe az ellenséggel, akkor most nem kellene aggódnod, nagyherceg.

Egy pillanatra csend támadt, Stepa önkéntelenül is kardja után ka-pott. Mi akart ez lenni? Sértés?

– Biztosíthatlak, nomád, hogy bátran fogunk szembeszállni az el-lenségeinkkel! – mormolta Ogancev.

– Nem kétlem. De... Vajon nem késő-e már mindehhez? Hány izsori harcos állt fegyverben, amikor Zaid Haram megtámadta Izsort? Hány izsori várta az ellenséget az ország határán?

– A miénk békés ország – emelte fel hangját türelmetlenül a nagyherceg. – Nekünk már nincs szükségünk nagy seregre. Az izsoriak kereskedő és halászó nép. Éppen ezért fogadtunk fel zsoldo-sokat.

– Akkor ugyanarról beszélünk – vont vállat Kán. – Ebben a világ-ban csak kétféle nép létezik. Olyan, amelyik képes megvédeni magát, és olyan, amelyik illúziókba ringatja magát.

– Illúziókba? – Azt mondtad, Izsornak nincs szüksége seregre. – Kán egyked-

vűen az ablakhoz lépett, és kimutatott a hegyoldalakon lefelé özönlő sztrelec csapatokra. – Valóban nincs?

– Talán igazad van. Talán valóban tévedtem. – Ogancev fáradtan elmosolyodott. – Nagyra becsülöm az őszinteséget. Az embereim nem mernek így beszélni előttem.

70

– A helyükben talán én sem tenném – mondta Kán. – De térjünk a lényegre, mert egyikünknek sem maradt sok ideje. A tiszted valami-féle titkos alagútról beszélt. Ezért hívattál?

– Igen, ezért. Alkut ajánlok. – Miféle alkut? – Te futár vagy. Törzsed ura titkos küldetésre indított Port Ogurba. – Igaz. El kell jutnom oda, bármi áron. – Jól van. Én nem is kérem, hogy a kedvünkért szakítsd meg uta-

dat. Sőt, segítséget adok ahhoz, hogy élve kijuss Potokból. – Gondolod, hogy segítség nélkül ez nem sikerülne? – Úgy sejtem, lenne esélyed anélkül is. Erős vagy, és tapasztalt

harcos. Ugyanakkor... – Ogancev felemelkedett székéről. – Ugyan-akkor nem bízhatsz semmit a véletlenre. A te feladatod nem az, hogy verekedj, hanem hogy elkerülj minden veszedelmet. Tehát, várom a válaszod: elfogadod az ajánlatomat?

– Egyelőre nem hallottam semmiféle ajánlatot – felelte Kán. – Azt mondod, kijuthatok Potokból egy titkos járaton, de ezért nyilván vársz tőlem valamit.

– Csupán egy apróságról van szó. – Mindjárt sejtettem. Hallgatlak. Ogancev egy futó pillantást vetett lányára, aztán így szólt: – Néhány napja még azt akartam, hogy a családom biztonságban

elmenekülhessen Potokból. Most viszont már látom, hogy erre nincs esély. Fiam, Inut mellettem kell hogy harcoljon, és ha szükséges, mellettem esik majd el, gyáva lenne, ha nem ezt tenné. Lányom, Orme... úgy látom, az én véremet örökölte, és büszke vagyok rá, amiért úgy döntött, hogy ő is marad.

Kán bólintott. – Azonban hitvesem... a nagyhercegné gyermeket vár – fogta sut-

togóra önkéntelenül is hangját Ogancev. – Ő maga soha nem hagyna cserben, és én sem várnám, hogy magamra hagyjon. De a gyerme-kem... a gyermekem még meg sem született. Ő nem tehet semmiről. Neki adnom kell egy esélyt. Azt szeretném, ha maradna valaki a vé-

71

remből, aki talán egy napon visszatérhet erre a megátkozott földre. Valaki, aki magában őrzi népem reményét. Ugye, ezt megérted?

– Megértem – bólintott komoran Kán. – Azt akarod, hogy vigyem magammal asszonyodat?

Ogancev lehajtotta fejét, szemmel láthatóan nehezére esett volna bármit is mondani.

– Másra nem bízhatom... – De hisz nem is ismersz. – Igaz. Azt azonban tudom, hogy Nomádiából épségben eljutottál

ide, ezernyi veszedelmen keresztül. Attól tartok, erre egyetlen embe-rem sem lett volna képes... Igazad van, nomád... túlságosan elké-nyelmesedtünk. Hamis illúziókba ringattuk magunkat. A világ ke-gyetlen, még ha barátságos arcát mutatja is sokáig nekünk. Te azon-ban... Te megmentheted asszonyom és gyermekem életét. Ha valaki, akkor te képes vagy rá, hogy biztonságban elkísérd Moscovába!

A nomád végigpillantott a zavartan ácsorgó testőrtiszteken és zsoldosokon. Valami ilyesmitől tartott. Pontosan ilyen lehetetlen és csak nyűgöt jelentő kéréstől.

Ugyanakkor... Ogancevnek részben igaza volt. Az ostromgyűrű villámgyorsan

bezáródott a város körül, s Kán nem lehetett biztos benne, hogy élve kijut a sztrelec vonalakon keresztül. Pontosabban... Nem volt abban a helyzetben, hogy kockáztasson.

– Azt mondtad, asszonyod gyermeket vár... – kezdte, miközben a gondolatok lázasan kergették egymást fejében. – Hányadik hónapban van?

– A kilencedikben. – Értem... – Kínos csend ereszkedett a szobára. Kán pedig már tudta a választ. – Nem. Nem fog menni. Egy viselős asszony... A jeges rengeteg-

ben... – Tudom. Mégis ezt kell kérnem tőled. – A nagyherceg megállt

Kán előtt, s hatalmas, súlyos kezét annak vállára helyezte. – Kérlek,

72

fiam! Ne akard, hogy könyörögjek neked! Kán nagyot nyelt Ez így nagyon nehéz lesz. Elviselhetetlenül ne-

héz. Vannak helyzetek, amikor olyan arcát kell mutatnia, amit maga is

gyűlölt. – Sajnálom – mondta szárazon, néhány pillanatnyi gondolkodás

után. – Amit kérsz, nem teljesíthetem. Tudom, hogy a kétségbeesés határán állasz, és nem is hibáztatlak ezért. De... asszonyod csak hát-ráltatna a küldetésemben.

– Micsoda? – hördült fel Ogancev mögött Stepa, és kardja szi-szegve elindul kifelé hüvelyéből. A nagyherceg azonban egyetlen mozdulattal leintette.

– A titkos járatokon valószínűleg könnyen kijuthatnánk – folytatta Kán leverten. – De a Koloma-erdőtől még nagyon hosszú út várna ránk, javarészt ellenséges területen. A vadonban idegen törzsek le-selkednek az utazóra, s a hírek szerint napok kérdése a vérszlávok felbukkanása is ezen a vidéken. Magad is tudod, hogy... talán nem is érnénk el élve Moscova határát. Akkor pedig asszonyod és gyerme-ked ugyanúgy halott lenne, mint ha itt maradnak. A küldetésem pe-dig... bizonyosan kudarcot vallana...

Kán hangja elcsuklott. Legszívesebben maradt volna. Normális esetben nem kellett volna győzködni, hisz’ nagyon vá-

gyott már a harcra. Amióta átlépte az ormosi határt a Kárpátok gerin-cén, úgy kellett haladnia a rengetegben, alig taposott ösvényeken ke-resztül a betemetett erődök földjén át, a lengyelek pusztáin, az északi utakon, mintha bujkálna. Gyáván, kerülve minden összecsapást.

És ez egyáltalán nem volt az ínyére. A szobában újra csend támadt, csak a tűz recsegtette a belévetett

fahasábokat a kandallóban. – Sajnálom – suttogta a nomád lehajtott fejjel. Ogancev nem felelt, csak az arca rándult meg az elfojtott indulat-

tól. Kán előtt egy legendás, nagy uralkodó állt, görnyedten a fájda-

73

lom és a felelősség súlya alatt. Ogancev talán csak most fogta fel, hogy mindent elveszíthet, s e tudat megfosztotta büszkesége utolsó foszlányaitól is, melyek eddig óvó palástként borították vállát.

– Én sajnálom, hogy egyáltalán kértelek – ingatta a fejét Ogancev. – Ormének igaza volt. Megkímélhettem volna magam ettől a szé-gyentől.

– Én... – kezdte volna Kán, de a nagyherceg dühösen ráförmedt. – Takarodj a szemem elől, gyáva féreg! Takarodj, vidd az urad

üzenetét északi rokonaidhoz, és út közben fordítsd el az arcod, ha lángoló izsori falvakat látsz, tapaszd be a füled, ha asszonyok és gyermekek sikolyát hallod a távolban! Tűnj innen!

Kán megremegett az indulattól. Nem a félelemtől, hisz’ egyáltalán nem tartott itt senkitől és semmitől, annak ellenére sem, hogy az izsori testőrtisztek pillantása nem sok jóval kecsegtetett. Kán tudta, hogy meg tudná védeni magát, talán komolyabban megsebezni sem tudnák, akármennyien szoronganak is e szobában. Nem. Ez a bor-zongás más volt. Úgy érezte, hogy egész teste elzsibbad, valami megmagyarázhatatlan szorongástól, valami saját maga előtt is isme-retlen belső tűztől.

Nehéz döntés volt. Mégis azt kellett tennie, amit tett. – Nagyuram! – fejet hajtott a nagyherceg előtt, és lángoló orcával

elindult az ajtó felé. Elhaladt Orme hercegnő előtt, aki leplezetlen, gyűlölködő pillantásaival csaknem keresztüldöfte.

– Várj! Kán megdermedt. Ogancev hangja hosszú pillanatokig ott visszhangzott a falak kö-

zött. De ez a hang már fásult volt, nem indulatos. – Elragadott a harag. Természetesen nem vállalhatsz kockázatot.

Futár vagy. Teljesítened kell urad parancsát, bármi történjék is... Kán lehunyta a szemét. – Bizonyára igazad van. A feleségem nagyobb veszélyt jelentene

rád, mint kijutni Potokból. – Sajnálom – ismételte a nomád anélkül, hogy megfordult volna.

74

– Stepa! – harsogta Ogancev. – Vezesd ezt az embert a titkos járat nyílásához. Ha már semmi más kiút nem marad, a járatot megnyitjuk mindenki számára, aki bír, próbáljon menekülni a föld alatt. Végtére is, a biztos halálnál jobb a bizonytalan halál. Most intézd úgy, hogy senki ne lássa, honnan nyílik a kapu... Menj, nomád, menj isten híré-vel!

– De nagyuram! – kiáltotta felháborodottan a testőrtiszt, és a zsol-dosok is felmordultak a parancs hallatán.

– Hallottad, mit mondtam! Engedelmeskedj! Aztán igyekezz visz-sza, mert dolgunk van!

Kán lassan megfordult. Szívesen mondott volna valamit. Szívesen mondta volna azt, hogy marad, mégis marad. Vagy azt,

hogy meggondolta magát, és elviszi a nagyhercegnét Moscovába. Akkor lelke megkönnyebbül, és újra szabadnak érzi magát, még

akkor is, ha ezzel aláírja saját halálos ítéletét. De nem mondhatta ezt. Nem mondhatott semmit. Csak állt, és nézte Ogancev meggyötört arcát. Aztán fejet hajtott, mélyen, őszinte tisztelettel szívében. Ahogy még nem tette egyetlen idegen uralkodó előtt sem.

14.

Meghajolt akkor is, amikor saját törzsének ura előtt állt. Meghajolt, ha nem is mélyen.

Tar Ogul jurtáját otthonos tüzek melengették, a falakat vastag szőrmék borították, mintha nem is a Hadak Ura élt volna itt, hanem valami nagyasszony, ki kényelemhez és békéhez szokott. A széles mellkasú, megtermett harcos, ki a jurta közepén trónolt, szőrmés bőrökbül emelt halmon, egyáltalán nem is illett ide. Mogorva, zord férfi volt, nagyjából ötvenedik esztendejét taposhatta. Barna arcából enyhén ferde vágású szeme csillogott, s csaknem ugyanily fényesen

75

virítottak a sebek és forradások is arcán, melyeket számos csatában szerzett, s melyekre büszkébb volt a falakra, szőrmékre aggatott kop-jáknál, íjaknál és samsíroknál, valamint az idegen népektől zsákmá-nyolt bronz és acél pajzsoknál is.

Tar Ogul. Csaknem teljesen megkopaszodott már, csupán egyetlen, varkocs-

ba font fonat díszítette koponyáját. Akaratos, vastag ajkai határozott-ságról és könyörtelenségről tanúskodtak. A nomád törzsszövetség ura, a Csete törzs vezére úgy méregette a jurtájába bebocsátást nyert, izmos ifjút mintha valami porszemet fútt volna színe elé a szél.

Kán sokáig állt ott, lehajtott fejjel. – Jöjj közelebb, Csák nembéli Kán Morgare! – mordult fel Tar

Ogul, és intett, hogy az ifjú leülhet a magasított szőrmehalom lábá-nál. – Kara Mor mester már sokat beszélt rólad, fiam.

Kán nem felelt, nem tudta, mit mondhatna a szokatlan dicséretre. Tumánsahun tisztet kapott, és ezzel a Csák törzs tagjává vált. Kara Mor uzadnak köszönhette mindezt, holott az ő tiszteletét és megbe-csülését nehezen érdemelte ki. De kiérdemelte, s rá is szolgált való-ban: a mester keze alá került alzánok között nem akadt senki, aki ve-tekedhetett volna az ifjú Kán Morgare ügyességével és erejével. El-eddig azonban olyan környezet vette körül, ami kedvére való volt: Kara Mor táborai, rideg és kényelmetlen sátrai, földbe vájt szállásai megedzették a testét, de legalább megmentették attól, amitől legin-kább viszolygott.

Nem kellett idegenek közé mennie. A táborokban hozzá hasonlatos alzánok vették körül, ifjú harcosok

akiknek még sokat kellett tanulniuk hogy szabad lovasok lehessenek a nomád tumánok valamelyikében. De az ő társaságukat megszokta már, még akkor is, ha kezdetben több gúnyszót és mocskolódást ka-pott tőlük, mint dicséretet. Aztán, ahogy múlták a hetek hónapok, évek, a többiek megtanulták becsülni Kán Morgare jellemét.

Most viszont... Őrtüzek Lángja végtelennek tűnő jurtaerdeje ismeretlen félelem-

76

mel töltötte el a fiú szívét. – Kara Mor szerint kérted, hogy csatlakozhass morvagyepüi sere-

günkhöz! – törte meg a már-már hosszúra nyúló csendet Tar Ogul. – Kértem. Tumánsahun vagyok és ott szükség lesz jó harcosokra. – Kérted, de nem engedélyezem – felelte rögtön a Hadak Ura. –

Másutt van rád szükségem. Kán Morgare. – Rendelkezz velem – hajtott fejet Kán, ügyesen palástolva csaló-

dottságát. – Jól van, ezt már szeretem! Tar Ogul oldalra nyúlt, és egy kezdetleges térképet húzott elő bőr-

tokjából. – Gyere ide, fiam, nézd ezt meg jól! Kán engedelmesen odalépett az emelvény mellé, és egy pillantást

vetett a térképre. – Ez északon van – jegyezte megfurcsállva. – Úgy bizony, északon. Ez itten az Ugor Jégbirodalom, távoli

atyafiainknak országa. Ez itt Moscova, Kievo, Norsk és a többi, messzi-messzi ország.

– Kara Mor mester beszélt róluk. – Helyes. Tudom, hogy Hradzsinban megálltad a helyed, fiam.

Hajlandó vagyok így feledni kudarcod Ruadisztánban. Kudarcom… Kán homlokán egy ér lüktetése jelezte csak, micsoda feszültség

munkál ott, legbelül. Kudarcom... Ada kalud halála. – Téged választottalak e küldetésre – hallotta az emlékek fátylán

keresztültörni Tar Ogul hangját. A fájó emlék visszasüllyedt a múltba, a lüktető seb Kán szívében

azonban éppúgy sajgott, mint akkor, azon a forró, nyárvégi napon. – Küldetés? Mi lesz az, nagyúr? – Követségbe mégy Port Ogurba. A kagán udvarába. – Ahogy kívánod. – Nagyon fontos feladatot bízok rád, tumánsahun. Mindenfélekép-

77

pen el kell jutnod a Jégbirodalomba, történjen bármi! – Eljutok. – Hosszú az út, át kell hatolnod a betemetett várak vadonján, a kí-

sértetek lápján, és mivel Kijevóba most túlontúl veszedelmesek az utak, jobban teszed ha Horask erődjétől északnak fordulsz, és egy Hansa hajón folytatod az utat. Megértetted?

– Meg, uram. – Tudtam, hogy Kara Mor jól választott. És most ülj közelebb! El

kell mondanom neked mi a küldetésed célja. Figyelj jól, mert csak egyszer beszélem el!

Kán Morgare engedelmesen közelebb hajolt, és figyelt. Rezzenés-telen arccal hallgatta Tar Ogul szavait, amitől bármely földi halandó megborzadt volna.

– Érted-e? – kérdezte a Hadak Ura, amint végzett mondandójával. – Értem. – Akkor készülj fel, fiam! Az öreg Tonuzoba már vár téged, mielőtt

útra kelnél, beszélni akar veled. Aztán hajnalban indulsz. Ne feledd, szükség van mindarra, amivel megbíztalak!

Kán Morgare fejet hajtott. Tisztelte a törzsszövetség vezérét, azt tette, amit parancsolt neki. Annál is inkább, mivel így teljesült titkos vágya, amiről még Kara Mor mesternek sem beszélt.

Világot látni... Azt akart. Másnap hajnalban útra kelt. Nem búcsúzott el senkitől, felnyergel-

te lovát, magához vette legjobb fegyvereit, és kilovagolt a jurtavá-rosból. A kopjadombról visszapillantva tekintetével Tar Ogul díszes sátorpalotáját kereste. Annak előtte a törzsszövetség harci lobogót csattogtatott a hideg, nomádiai szél: a Csele nemzetség arany szar-vasos lobogóját, az Apphony, a Vászoly, a Kazur, a Csák az Uderik, a Tomics Toguz, a Mojmir törzs hadi zászlait.

Kán nagy lélegzetet vett, és megsarkantyúzta lovát.

78

15.

– Mi történt? – kérdezte izgatottan Zawako, aki fázósan toporogva várakozott odakint, a torony mellett. – Mondd már!

Kán nem válaszolt, de annál többet mondott elsötétült arca és megfeszülő testtartása. Az erdőlakó ismerte már ezeket a csalhatatlan jeleket, s jobbnak látta hallgatni.

Stepa sem szólt semmit, de az ő arcára legalább kiült valami, amit Zawako leginkább undorral tudott azonosítani.

Mi történhetett? A testőrtiszt felvetett fejjel sietett egy kapu felé, melyen keresztül

bejuthattak a vár belső tömbjébe. Befelé megyünk? – kérdezte magában nem kis riadalommal

Zawako. Alig vergődtek át egy, városlakókkal zsúfolásig megtelt fo-lyosón, amikor egy vézna, feketébe öltözött fiú érkezett velük szem-ben.

– Inut herceg! – hajtott fejet Stepa. – Véget ért a haditanács? – kérdezte Inut, miközben végigmérte a

nála csaknem egy fejjel magasabb nomádot. – Véget. – A sztrelecek íjazni kezdték a külső negyedet – hadarta a fiú. – Jó

lenne, ha apám tüstént érkezne! – Menj, herceg, beszélj vele magad! – morogta Stepa. – Nekem

dolgom van. Azzal faképnél hagyta a fiút, s tovább vezette Kánt és Zawakót a

vár belsejébe. Inut néhány pillanatig utánuk bámult, aztán szédelegve folytatta

útját a torony felé. Néhány pillanattal később megrázkódott körülöttük minden: egy

katapultából kilőtt szikladarab csapódott a főtorony melletti épületbe, beszakította a tetőt, és megölt tíz embert odabent. Mire Inut felért a mellvértre, a sztrelec nyílvesszők már ott kopogtak a falak külső ol-dalán.

79

A herceg minden bátorságát összeszedte, és kilesett két bástyafok között. Odalent, a város házai között, a lángnyelvektől megvilágítva rémült potokiak rohangáltak, menedéket keresve, legtöbben a vár fa-lai felé tartva. A külső kapun túl azonban, ameddig a szem ellátott, sztrelec katonák sorakoztak a város körül a dombokat kővető-szerkezetekkel és dárdahajítókkal koronázva meg. Mögöttük lomha árnyak dülöngéltek a sötétben.

– Kezdődik! – suttogta megborzongva Inut. Aztán megperdült: a toronyból Ogancev érkezett sebes léptekkel

kíséretével. A testőrtisztek mellett csaknem eltörpült Orme törékeny, acélba bújtatott alakja.

– Fiam! – kiáltott Inut felé a nagyherceg. – Jöjj! Maradj mellet-tem, mert eljött az idő! Vár ránk az ütközet!

Inut sápadtan bólintott, s mielőtt apja mellé lépett volna, egyszer még felpillantott az égboltra. A fekete fellegek hártyavékony rétegén keresztül néhány távoli csillag fénye ragyogott az éjszakában.

– Csillagfényben halunk meg – suttogta magában a herceg. – Ahogyan születtünk.

80

MÁSODIK RÉSZ

SZÁRNYAK AZ ÉJSZAKÁBAN

1.

A fáradt izsori lovasok egyre sűrűbben tekintgettek a láthatáron ki-bontakozó város felé, levegő után kapkodva, mintha már a körkörös romok közt magasodó torony puszta látványa is fojtogatni kezdte volna őket.

A szürke acélkolosszus egyelőre párafellegbe burkolózott, körvo-nalai elmosódtak, mégis, egyre fenyegetőbben uralta a tájat Zaid Haram nagyúr tornya.

A Tanker palotahajó... Amott, a tenger felé eső részen Petersburg ősi városának beteme-

tett betonrengetege sötétlett, megannyi fekete sírhalomként. A hal-mok némelyike meredeken a romok fölé magasodott, de még így is eltörpült az égbe törő, kissé megdőlt palotahajó mellett.

Inut herceg szívszorongva pillantott fel az égre. Ahol a napnak kellett volna lennie, szürke felhők sodródtak lomhán. A tenger felett bizonyára friss, ólmos hó hullott, mert az égbolt elsötétült az egy-másra sodródó, súlyos fellegektől. Hideg volt, a lovak patája alól szétcsapó sárcafatokba itt-ott már jégkristályok is keveredtek.

– Nemsokára megérkezünk – mondta halkan a herceg, és félig hát-rafordult nyergében. A rozoga, ám selyempárnákkal kibélelt batáron két nő szorongott szorosan egymáshoz préselődve. Most mindketten Inutra pillantottak, s tekintetük elárulta, mit is jelent ez a „nemsoká-ra”.

„Nemsokára megérkezünk.” Nemsokára eldől, hogy élhetünk, vagy... ...vagy végünk van. Inut egy kényszeredett mosolyt préselt ki magából, hogy biztassa

81

őket, hogy némi erőt adjon nekik, de mindhiába: a batáron hánykoló-dó, középkorú asszony szemében újabb könnycseppek csillantak meg.

Nemsokára... A herceg inkább mereven előreszegezte tekintetét. Nem szabad

kimutatnia sem félelmét, sem elcsigázottságát. Csaknem három napja talpon volt már, háta mögött a rettenetes ostrommal, és az éjszakai meneküléssel, mégis igyekezett kiegyenesedni a nyeregben, mintha nem sajogna minden porcikája, mintha nem égne a szeme a megda-gadt szemhéja alatt, s mintha nem kínoznák a sztrelec pengék által vágott sebek a nyakán és a bokáján.

Egyenesen, egyenesen abban a nyeregben! Egyenesen, ahogy egy uralkodóhoz illik! Inut Arhangelsk-Motah herceg mégsem vonulhat az ellenség színe elé úgy, mint egy kivert, ázott kutya. Még akkor sem, ha az volt valójában: kivert, megfélemlített eb, akinek új ura csizmáját kell fényesre nyalnia, hogy egyáltalán életben maradhas-son.

Inut, tizenhét éve ellenére is reménytelenül pillantott az előttük tornyosuló palotahajóra.

A sztrelec csapatok előző nap kora reggel végezték be véres mun-kájukat Potok városának falai között. Az izsori zsoldossereg nem lé-tezett többé. A nagyhercegség fegyveres ereje – eltekintve az utolsó mentsvár, Narva kikötőjében állomásozó négyezer harcosától – mindössze a batárt kísérő könnyűpáncélos lovasokra korlátozódott immár.

Inut szeme sarkából a mellette és mögötte, a batár két oldalán zötykölődő katonákra pillantott. Ennyien maradtak fáradt, fásult fér-fiak gyülevész csapata, sebekből vérző, mocskos és kialvatlan embe-rek. Tíz lovas.

Megrázta a fejét. Nem szabad gondolkodni! Most nem! A behódolási ceremónia, ami rá várt, véget vet majd mindennek,

ezzel tisztában volt. Igen, ha kell, fényesre nyalja a rettegett Zaid

82

Haram csizmáját, ha ez az ára annak, hogy anyja és húga életben ma-radjanak. Hogy az utolsó izsori várost, Narvát megkímélje a sztrelec martalóc sereg. Ha egy herceg a harcmezőn nem képes többé megvé-deni népét, nem tehet mást, mint hogy megalázkodik az ellenség előtt...

Ez az utolsó, amivel tartozik még az izsoriaknak. Nem mintha a gesztus önmagában biztosíték lenne arra, hogy Zaid

Haram megkíméli emberei életét. Mégsincs más választása... A szánalmas csapat nemrég érte el Petersburg külvárosát: a mocs-

kos táj láttán Inut torka újra elszorult. Kicsit távolabb füstölgő kémé-nyek magasodtak az ég felé, közöttük ősi betonromok, melyek üreges ablakmélyedéseiből emberre már egyáltalán nem hasonlító szörnye-tegek lestek az érkezők minden mozdulatát. A házak megfeketedett falain a végítélet előtti világ bűnös üzenetei vöröslöttek, a falak elő-terében, a sártengerré olvadt hóra települve a külvárosok koldusainak jurtái sorakoztak az út mentén. Ahogy a menet tovább haladt Zaid Haram Tanker palotahajója felé, egyre többen merészkedtek elő, hogy szemügyre vegyék Izsor megvert hercegének és a hercegi csa-ládnak bevonulását. Rongyos, szürke képű teremtmények voltak, szájukban sárga fogak rothadtak, s pikkelyes, megnyúlt nyelvükkel máris nyalogatni kezdték felsebzett ajkaikat, mintha a lovak látványa megindította volna nyálelválasztásukat. Állatias árnyak dülöngéltek elő a jurták mélyéből, tekintetükben az értelemnek semmiféle szikrá-ja nem csillogott.

Inut észrevette, hogy a tíz lovas önkéntelenül is közelebb húzódik a batárhoz.

– Igyekezzünk! – kiáltotta idegesen. Az égbolt váratlanul tovább sötétült, s valahol a tenger felett hara-

gos villámok cikáztak át a fellegek mögött. A jurtáknál rozsdás vas-hordókban lobogó tüzek kísérteties füzérrel vezettek egészen a palo-tahajóig.

Petersburg szívéig.

83

„Nemsokára.” Inut lehunyta szemét, hogy ne kelljen látni a koldusok, sikátorla-

kók förtelmes pillantását. De belső magányában azonnal megjelent a kép, amint térdet hajt a győzedelmes sztrelec vezér előtt, és lehor-gasztott fővel átnyújtja neki húga, Orme kezét. Szegény lány! Ő lesz az esetleges kegyelem záloga. Nem kétséges, mi vár rá ezen az éj-szakán!

Ott, a palotahajó tövében nemsokára véget ér Izsor sok száz éves, büszke történelme. Inut legszívesebben saját körmeivel szaggatta volna fel sajgó sebeit, melyeket a csatamezőn szerzett.

Sajogjanak csak! Lángoljanak! Semmi sem fájhat jobban, mint a most következő megaláztatás.

Amikor a sztrelec hordák légiói bevették Potokot, s amikor már az öreg nagyherceg kihűlt teste ott hevert a város főterén, megcsonkítva, meggyalázva, Inut bánta, hogy ő maga nem hevert a holtak között. A sztrelecek alvezére, Fry Fynegann, brutális óriás, messze északról, szétvetett lábbal megállt Ogancev összekaszabolt teteme előtt, aztán vigyorogva sorolni kezdte a szmirnij gur feltételeit.

Potokot azonnal el kell hagynia az összes izsori férfinak! Ki kell üríteni a nagyherceg összes déli falvát és városát, egészen a moscovai határig.

– És Narva? – kérdezte sápadtan Inut herceg. Fynegann gúnyos vigyorral folytatta: – A városnak két napon belül meg kell adnia magát! De hogy ez

valóban megtörténjen, és az utolsó izsori város se dacoljon a hódí-tókkal, az új nagyhercegnek még ma Petersburgba kell lovagolnia, a hercegi család minden megmaradt tagjával egyetemben, és a dicső szmirnij gur kénye-kedvére bíznia magát!

A sztrelec kapitány közelebb lépett a palota lépcsőjén állókhoz, s Inut hiába próbálta az útját állni, egészen Orme hercegnőig csörtetett. Végigmérte, és elégedetten bólintott.

– Igaz, amit Vokoj Aguf mondott róla. Fiatal, de kívánatos. Zaid

84

Haram nagyúr abban a megtiszteltetésben részesíti, hogy ágyasháza szolgálója lehet.

Inut szédelegve bólintott. Ez azt jelentette, hogy Orme legalább életben marad. Aztán né-

hány perc múlva megtudta azt is, hogy rá szolgasors vár a nagyúr udvarában, anyjuk pedig, Opala hercegnő...

Nos, róla a feltételekben egyetlen szó sem esett. „Nemsokára... kiderül az is, számára mit tartogatnak a

sztrelecek.” Inut hátrasandított a batárra: anyja fájdalmak között hánykolódott

a súlyos párnák közt, a feszülő prémek még jobban kidomborították hasát.

„Nemsokára szülni fog...” – futott át a gondolat a fiú agyán. – „Svjatovid nevére, nemsokára...”

Baljós gondolataiból váratlan esemény riasztotta fel. Valami csat-tant az arcán. Inut ijedten odakapott, és érezte, hogy ujjai között bűz-lő fekália csorog nyakvértjére. A jurták között ácsorgó, emberi ször-nyetegek hangosan felröhögtek, s most már felbátorodva kezdtek el hajigálni mindent, ami a kezük ügyébe került.

Inut a katonákra pillantott, de még az öreg veterán, Theimuz Rappe is lesütötte a szemét, magát összehúzva igyekezett tudomást sem venni a feléje záporozó, rothadó ételmaradékról és egyéb mo-csokról.

A herceg haragosan felkiáltott, és a batárhoz ugratott, hogy védeni próbálja anyját és húgát. Orme pillantása azonban meggyőzte, hogy teljesen felesleges minden igyekezet. A legszebb, legbájosabb arc, amit valaha látott, most szomorúan fordult felé, miközben egy hetyke köpet végigcsorgott szemei között.

– Átkozottak! – sziszegte Inut, és kivonta kardját. A jurták közt imbolygók kárálva ugrottak vissza a tüzek mögé, de

csak azért, hogy a következő pillanatban újra sárral és trágyával haji-gálhassák őket.

Inut azt kívánta, minél előbb érjék el annak az átkozott palotaha-

85

jónak a tornyát. És egyre jobban kezdte sajnálni, hogy apjával, Ogancev nagyher-

ceggel együtt nem esett el ő is Potok falai alatt.

2.

A torony. A Tanker palotahajó tornya... Bizarr acélförmedvény meredezett a fém- és betonromok kusza ren-getegéből. Közvetlenül a tövéből jól látszott, hogy valaha egy gigászi hajóóriás teste lehetett, olyan hajóé, mely talán még a végítélet előtt szerte a tengerek habjait. Hogy aztán a hajótest hogyan került sok száz öl távolságra a tengerparttól, milyen erő fúrta a földbe, s miféle, földöntúli hatalom tartotta azóta is egyben, azt csak a végítélet iste-nei, vagy tán maguk a Hor-papok tudhatták.

Nagyjából csak a fele látszott ki a romok közül, az a fele, amely valaha a tat volt. Megdőlve ágaskodott a komor felhők felé, sok száz-ezer tonnányi halott fém, kusza sodronyrengeteggel.

Kapaszkodva a környező romok, házak csapjaiba és a réges-régi acélhorgonyokba.

A torony körül vigasztalan látványt nyújtó épületek sorakoztak. A petersbuigiak – míg a város Moscova északi fővárosának számított – kerülték ezt a helyet, azt tartották róla, hogy a Hor-papok fészkelték be magukat a város alatti járatokba, nem sokkal a nagy kataklizma után. Később, amikor a város a határvidék villongásainak esett áldo-zatául, és még jobban elnéptelenedett, a palotahajó körüli kísértetvá-ros megint megelevenedett. A fémfalak közt kéken izzó lángok lob-bantak fel, a beköltöző árnyak birtokba vették a Hor-papok titkos szállásait, a föld alatti üregekkel egyetemben.

Eltelt néhány száz év, és Petersburg többi része elenyészett. A szlávok délebbre vándoroltak, Moscova és Kijevo biztonságos város-aiba, az északiak pedig az Ugor Jégbirodalom határain belül kerestek

86

maguknak menedéket. Petersburgban csak a kitaszítottak, az ember-állatok és a förtelmesek maradtak, akiket minden más település falai-tól igyekeztek messzire űzni, s akiket figyelmeztetés nélkül felkon-colhatott bárki, bárhol.

A városban csupán néhány csenevész lélek kóborolt, élelem után szaglászva, egészen addig, amíg a sztrelec hordák el nem árasztották a Jeges tenger partvidékét. Miután végigdúlták a pomeránok, lengye-lek és izsoriak kikötőit, falvait, sárkányoshajóik bázisát Petersburg kísértetjárta dokkjaiba telepítették. Zaid Haram ekkor pillantotta meg a város közepén meredező ősi hajóroncsot, és azonnal úgy döntött, hogy ott rendezi be udvartartását.

A sztrelecek onnantól Petersburgba hordták összerabolt kincsei-ket, ide hurcolták rabszolgáikat, akikkel néhány hónap alatt benépe-sítették a romos külvárosokat. A szolgák városában, az örökké felet-tük trónoló, ónszín fellegek és a mocskos, sárga hó hazájában a gyöt-relem és szenvedés vert tanyát Petersburg a bűn és könyörtelenség, az acél és erőszak hónává lett.

3.

A batár megtorpant az irdatlan torony tövében. Az acélmonstrum fa-laira aggatott fáklyák vörös fényhálójában minden oly valószínűtlen-nek, oly túlviláginak tűnt: a romok közül feléjük villanó gonosz és fürkész tekintetek, a sztrelecek és a körülöttük nyüzsgő förtelmesek árnyszerű csordái, a gúnyos vicsorba torzult, kavargó tömegből elő-merülő arcok, s a tüzek vörösében tükröződő acélpengék sokasága.

Inut herceg intett katonáinak, hogy kísérjék anyját és húgát a palo-tahajó kapujához, s maga is a földre huppant. Azonnal meg kellett persze kapaszkodnia, nehogy összeessen: lábai már kezdték felmon-dani a szolgálatot, a bokáján ejtett seb heves fajdalommal reagált minden mozdulatra.

– Jól vagy, uram? – ugrott oda hozzá a veterán Theimuz Rappe,

87

de a herceg leintette. Nem akarta, hogy a sztrelec horda lássa, úgy kell eltámogatni a kapuig. Ha már ennyit kibírt, azt a keveset, ami még hátra maradt, fogcsikorgatva is ki kell bírnia! Odabicegett hát a batárhoz, és erejétől tellően segített Orménak lekászálódni. A lány is fáradt volt, de arca parázslott a haragtól és a szégyentől. Inut jól látta, hogy prémövéből egy hosszú vadásztőr markolata kandikál elő, és az Orme szemében izzó gyűlölet elárulta azt is, hogy bármikor kész használni a fegyvert, ha szükséges.

– Majd én vezetlek, húgom – mondta a herceg, de Orme eltolta a felé nyújtott kezet.

– Hagyj! Tudok én egyedül menni. Inut nem válaszolt, inkább anyja felé fordult, aki fújtatva próbált

megkapaszkodni a jármű szélében. – Óvatosan. – Mindjárt megfulladok ebben a bűzben – nyögte Opala hercegné,

és megtörölte verejtékező arcát. – Embert égetnek azokban a hor-dókban, fiam?

Az ifjú herceg beleszagolt a levegőbe, aztán egykedvűen biccentett. – Igen, embert. A sztrelec katonák, akik kíváncsian közelebb nyomakodtak, felrö-

högtek, és egy hosszú lándzsával darabokat döftek fel az égetett hús-ból, és a terhes asszony felé nyújtogatták.

– Egyél, egyél! Opala elfordította fejét, és könnyeivel küszködve leereszkedett a

batárról. Inut megigazította aranyszín palástját, úgy mérte végig. Anyja is alig állt a lábán, végtére hordoznia kellett magzata súlyát

is. Két katona támogatta meg, hogy elvánszorogjon valahogy a kapu-ig. De miközben aprókat nyögve lépdelt, az arca érzéketlen maradt, mintha halott volna máris. Túlságosan sok mindent látott, túlságosan sok borzalmat kellett átélnie rövid idő alatt. Tegnap végignézte, hogy a bevonuló sztrelec harcosok halálra szurkálják az amúgy is mozgás-képtelen, sok sebből vérző nagyherceget, aztán levágják a fejét és férfiasságát

88

azt a hímtagot, amivel Inutot, Ormét és a méhében mocorgó mag-zatot nemzette...

és látta, ahogy a sebesült zsoldosokat sorra ölik halomra az idege-nek, sorra gyalázzak meg a városban maradt asszonyokat. Potok vér-ben úszott...

– Anyám? – Igen... – suttogta Opala hercegné. – Hallom. Bírni fogom, ne

aggódj! Inut bólintott. Féregnek érezte magát. Azaz még annak sem: senkinek. Azért

hozta ide a húgát, hogy a toronyban lakozó szörnyeteg ma éjjel meg-hágja, és azután is bármikor, amikor kedve támad rá. Orme még alig tizenöt éves, és... Ó, istenek, nem ezt a sorsot érdemli!

Ahogy ők sem... Maga miatt nem aggódott, tudta, hogy nem lesz sokáig Zaid

Haram szolgája. A halál megváltás lesz számára, hisz’ a gyalázatnál nincs rosszabb. Miközben a palotahajó körül mind szűkebb kört szo-rító sztrelecek gúnyos sértéseket vágtak a fejükhöz, Inut megdöngette a kaput.

Odabentről harsány röhögés volt a válasz. – Ki az? – Inut vagyok, Izsor hercege. – Kicsoda? – kérdezte egy borízű hang. – Inut Arhangelsk-Mohat, Izsor hercege. – Hazudsz, kutya! – röhögött az őr a kapun belül. – Izsor hercege

nem más, mint Zaid Haram, a kegyes szmirnij gur, Észak Fejedelme. Nem tudtad?

– De igen – felelte alig hallhatóan Inut. – Azért jöttem, hogy az új herceg védelmét kérjem.

– A védelmét? A sztrelec katonák fulladozva nyerítettek, és néhányan már oly

közel nyomakodtak, hogy fogdosni kezdték az özvegy hercegné pa-lástjának szegélyét. Opala felkiáltott, de a tíz lovas közül csak az

89

öreg Theimuz Rappe volt az, aki a segítségére mert sietni. – El innen, mocskos csőcselék! – Óvatosan beljebb húzta az izsori

zsoldosok körébe az asszonyt. – Nyissátok ki a kaput! – kérte újra Inut, és fáradtan az ajtónak

támaszkodott. Sebei elviselhetetlenül sajogtak, és érezte, hogy vézna, elgyengült teste nemsokára feladja a hiábavaló küzdelmet.

– Azért jöttél, kutya... – kérdezte most az őr odabentről –, hogy kegyelemért könyörögj a sztrelecek hatalmas urától, Észak Fejedel-métől?

– Azért... – suttogta Inut. – Azért, hogy a kedvére tegyél mindenben, amit parancsol neked? – Megteszek bármit, amit kér, csak könyörüljön a népemen! – fe-

lelte a herceg, mire a harcosok nyerítve felröhögtek megint. Abban a pillanatban, amikor a kapu nyikorogva kitárult, és a herceg belépett rajta, a leghátul haladó izsori katona térdre rogyott. Inut felé fordult, de csak a férfi nyakából kikandikáló dárdahegyet látta. De mielőtt bármit is tehetett volna, Theimuz Rappe elrángatta onnan, és való-sággal betaszította a kapun.

A Tanker palotahajó falai közé így már egyel kevesebben léptek.

4.

Zaid Haránt. A sztrelec hordák ura, ki magát előszeretettel nevezte Észak Feje-delmének, egy széles trónuson terpeszkedett, egyik kezében arany serleget, a másikban zsíros húsdarabot szorongatott, s arcán részeg vigyorral figyelte, hogyan mulatnak emberei.

Remekül szórakozott: a palotahajó felső termében, a néhai fémha-jó gyomrában ugyanis kedvére való, fékevesztett orgia tombolt. Az acélpadlón vér és vörösbor gyöngyözött, s amerre a szem ellátott a félhomályos helyiségben, részeg sztrelec harcosok élvezték hódítá-suk gyalázatos gyümölcseit. Szilaj nevetésük a már korábban beterelt

90

rabszolganők sikolyával elegyedett. A teremben egyszerre folyt la-koma, nyers erőszak és könyörtelen kivégzés.

Amikor a szmirnij gur katonái bevezették Inutot, az első, amit meglátott, egy szerencsétlen, lemeztelenített izsori nő volt, akit az asztal lapjához kötöztek, s akit egyszerre három, szőrmékbe burkoló-zó sztrelec gyömködött. A herceg elsápadt, mert pillantása egy léleg-zetvételnyi időre találkozott annak a nőnek a pillantásával. Aztán gyorsan elkapta a fejét. Keze önkéntelenül is ökölbe szorult.

Nem tehetett semmit. A terem durva bútorainak nagy részét felborigatták a részeg mar-

talócok, s egyáltalán nem zavarta őket, hogy a kivégzett asszonyok vére a még gőzölgő, frissen tálalt sültekre fröccsen.

– Uram isten! – suttogta Opala hercegné, és szédelegve megka-paszkodott fia gyenge vállaiban.

Igyekeztek nem szétnézni, de szemük sarkából így is látták, mi fo-lyik körülöttük, amint a szmirnij gur felé taszigálták őket. A sztrelecek puszta kézzel zabáltak, miközben a rabszolganőkkel és néhány kisfiúval szórakoztak. A halovány fáklyafényben másképp vöröslött a kiontott vér és a szertefröccsent bor színe, de mégis ugyanazzal az eszelős köddel borította be a tivornyázók agyát. Norsk trágárságok röpködtek a levegőben, melyekből szerencsére a herceg-né nem értett egy szót sem.

Mégis tudta, elérkezett a végső megalázkodás ideje. – Erre! – toppant eléjük hirtelen egy kígyószerű, ismerős alak. –

Erre méltóztassanak! – Vokoj Aguf! – kiáltotta undorodva Opala hercegné. – Remélem,

most boldog vagy, te féreg! A renegát nem válaszolt, csak titokzatos mosollyal verejtékező ar-

cán fejet hajtott. – A nagyságos szmirnij gur már vár benneteket! Utána lesz még

alkalmunk elbeszélgetni erről-arról, kedves... hercegné. Akár négy-szemközt is!

Inut megállt a trónushoz vezető lépcső aljánál, és tekintetét a

91

nagyúrra emelte. Zaid Haram valóságos óriás volt, kétszer magasabb, mint bárki

más. Izmai vaskos kötegekben dagadoztak boltozatos mellkasán és karjain. Bőre bronzbarna volt, mintha nem is a kies észak szülötte lett volna. Cölöpszerű lábait szőrmeszegéllyel díszített, fekete csizma véd-te, testén övekkel összefűzött szőrmekabátot és bőr mellvértet viselt, melyet arany és ezüst szegek ékítettek. Széles vállán, igazi bivalynya-kon bozontos koponya billegett. Mocskos, sötéten csillogó haja göndö-rödve omlott hátára, csapott homloka alól alattomos szemek villantak az érkezőkre. A legfeltűnőbb azonban az orra volt, pontosabban annak hiánya: helyén csupán egy rothadó szegélyű lyuk sötétlett, melyet fer-de vágás kötött össze függőlegesen, vaskos ajkaival.

A ferde vágás idegesen megrándult, amikor a szmirnij gur elvi-gyorodott.

– Nocsak – böfögte –, vendégek jöttek! A herceg jókora ütést érzett a hátán, jobbnak látta hát, ha térdre

rogy a sztrelecek vezére előtt. Mereven a padlót bámulta: közvetlenül előtte egy darab hús úszott a földet borító mocsokban. Aztán lassan, minden szavát meggondolva megszólalt:

– Azért jöttem Zaid Haram, hogy a kezedbe tegyem az életünket. Megadom magam.

Halkan beszélt, színtelen hangon. A nagyúr kissé előrehajolt tró-nusában, és szemügyre vette a herceg mögött várakozókat. A terhes hercegnét és a fiatal szüzet.

– Légy üdvözölve Petersburgban, fiam, Inut! – hörögte aztán, és feltápászkodott. – Szívem szomorú. Hallom a szavaidat, de nem ér-zem belőle az alázatot, ami megilletne engem.

– A kezedbe tettem az életünket – ismételte Inut. – Mit akarsz még?

– Nem, nem jó! – röhögött fel az óriás, hogy beléremegtek az iz-mai. – De elnézem ezt neked, hisz’ most először járulsz új urad színe elé. Hercegné...

Zaid Haram most a fiára támaszkodó asszonyra pillantott, színlelt

92

udvariassággal. – Úgy látom, közel már az óra, hogy a vitéz Ogancev fia megszü-

lessen. Opala hercegnő meglepetten felemelte fejét. „Vitéz Ogancev?” A vitéz Ogancev tegnap reggel megcsonkítva, lemeztelenítve he-

vert a potoki palota előtt, és nem akadt senki, aki az éj leple alatt ki-merészkedett volna érte, hogy megadja számára a végtisztességet.

Senki. – Ó, és te miért nézel rám ilyen dühösen? – nevetett a nagyúr

Inutra. – Ne félj, jó sorod lesz itt nálunk. A sztrelecek szeretik az ilyen bájos fiúkat, mint te vagy! – A szmirnij gur alvezéreire kacsin-tott, akik néhány lépéssel mögötte várakoztak. A válasz nem hagyott kétséget afelől, hogy miféle szeretetről is lehet itt szó.

– És te, bájos kedvesem... – A szmirnij gur közelebb lépett, fekete csizmái alatt döngött a padló, ahogy lassan botladozott az Inut árnyé-kába húzódó Orme felé, hatalmas tenyerét szőrmekabátjába törölget-ve. A lány igyekezett elhúzódni tőle, de a nagyúr megragadta karját, és megszorította.

– No, ne menekülj, csak meg akarlak nézni magamnak, kincsem! Ne félj annyira tőlem!

Orme nem pillantott fel rá, két karját ösztönös mozdulattal fűzte össze teste előtt, s megpróbálta bátyja vézna alakját pajzsként hasz-nálni.

– Eh, félre az utamból! – A nagyúr bömbölve lökte félre Inutot, és csak akkor vigyorodott el megint, amikor lehajolt, hogy karjaiba zár-hassa a lányt, mint valami rongybabát. – Ó, ez pompás! – beleszagolt Orme mézszínű hajába, és elégedetten alvezérei felé pillantott. – Mindig mondtam nektek, kutyák, hogy az izsoriak tiszta és illatos népek. Ez tetszik nekem. Szeretem a tiszta és illatos nőket. Nagyon szeretem.

Az alvezérek röhögtek, s velük röhögött a teremben valamennyi sztrelec harcos is: mostanra mindenki azt figyelte, mi zajlik a

93

szmirnij gur trónusa előtt. Inut remegett. Szeme sarkából figyelte, hogyan fogdossa a húgát ez a szörnyeteg az ő tiszta, gyönyörű húgát... és látta azt is, hogy anyjuk fájdalmasan elfordítja róluk az arcát. – Valami nem tetszik? – förmedt rá hirtelen Zaid Haram, és el-

eresztette a lányt. Inut magában már emiatt is fellélegzett. – Egy szót sem szóltam – mondta halkan. – Nekem viszont nem tetszik, ahogy nézel rám, kölyök – lehelt

egészen közelről a képébe a nagyúr. – Valami azt súgja nekem, hogy nem tisztelsz engem tiszta szívedből.

– Mondtam már, életünk a kezedben van – suttogta Inut nagyot nyelve, és reménykedett benne, hogy ez így nem tűnik túlságosan sértőnek.

Zaid Haram megvakargatta a hasát. – Ez kevés. Tessék – pillanatnyi habozás után lenyújtotta tőrét a

fiúnak. – Látom szemedben a gyűlöletet, és tudod, mit? Meg is ér-tem. Ne feledd, hogy az én parancsomra belezték ki tegnap az apá-dat.

Inut szemében gyilkos fény parázslott fel, keze ökölbe szorult. – Látom én, látom! – sóhajtott vigyorogva a szmirnij gur, és meg-

veregette a herceg csapott vállait. – Ne habozz, hát! Fogd, és döfd belém!

Inut a felé nyújtott tőrre sandított. Olyan egyszerű lenne... Csak ki kellene nyúlnia érte, és... Akármilyen alacsony is a nagy-

úrhoz képest, még éppen belemárthatná a tőrt az ágyékába! Persze... Amint megmoccanna, a sztrelec alvezérek egyszerre vetnék rá

magukat. Nem beszélve Zaid Haramról. Veszett gyilkos hírében áll, talán nem is lenne ideje szúrni.

Meg aztán... Ha sikerülne is... Ha beledöfné a tőrt tövig, akkor is mire menne

94

vele? Anyja és szép húga... Az izsori foglyok ezrei... a népe... Hiába. Inut megremegett, és lassan nemet intett fejével. Zaid Haram arca egyszeriben elsötétült, aztán a szmirnij gur teljes

erejével pofon csapta. Inut megszédült, elvágódott a mocskos padlón, arcára hosszú, véres csíkot szántottak a vezér gyűrűi. Néhány pillana-tig azt hitte, elveszíti eszméletét az ütés erejétől.

– Gyűlölöm a gyáva férgeket! – köpött felé a nagyúr, majd dühöd-ten elterült trónusán, miközben Inut szédelegve talpra vergődött az agg Theimuz Rappe segítségével. – Szolgának vagy való, semmi másnak, fiú! De az embereim majd megtanítanak arra, milyen egy igazi férfi! Mivel ez a tartomány reád szállt volna Ogancev halála után, megadom neked a kellő tiszteletet! Neked és a szajha anyádnak is. Ha nem kavarsz magadnak bajt, nem is lesz semmi baj! De ha csak egyszer is hírét veszem, hogy valami ravaszságon töröd a fejed, hogy csak egyszer is Izsor trónja után nyújtózkodsz, házad népének minden tagját kivégeztetem. Megértetted? Most pedig takarodjatok a szemem elöl!

Inut szipogva bólintott, és fel sem mert pillantani többé, egyre csak a kavargó vér- és borhányadékot bámulta a padlón.

Sorsuk bevégeztetett. Szolgák lettek, alávaló, megvetett senkik. Ez volt az ára annak,

hogy Izsor maradék népe életben maradhasson. Ám Inut most gondolt először arra, vajon jót cselekszenek-e a

néppel, amikor a sztrelecek igája alá hajtják őket? A halál talán jobb megoldás lett volna mindőjük számára.

5.

Hosszú, hideg folyosón lépkedtek szállásaik felé. A menet élén Vokoj Aguf haladt, fontoskodva, kezét dörzsölve. Amióta beléptek Zaid Haram palotahajójába, le sem vette szemet Opaláról és a kis

95

hercegnőről. Bízott benne, hogy ha a szmirnij gur és emberei már kedvüket lelték a terhes asszonyban és a csaknem gyermeki testben, neki is jut néhány perc, hogy kielégítse legmocskosabb vágyait.

Vokoj Aguf mellett a megtermett Fry Fynegann lépdelt, a nagyúr egyik alvezére. Oldalán széles pengéjű, dorong méretű pallos bille-gett, s a testét borító halpikkelyes vért úgy bűzlött, mintha valóban egy igazi hal rohadt volna alatta. Mivel nem beszélte az izsorit, Inut meg sem próbált szóba elegyedni vele. A lovas kísérők többségének odafönn, a palotán kívül kerestek szállást, bár Inut nem mert volna megesküdni, hogy egyáltalán viszontlátja még őket valaha. Egyedül a tapasztalt veterán, Theimuz Rappe ragaszkodott hozzá, hogy velük tartson; képtelen lett volna elszakadni az őseihez megtért Ogancev családtagjaitól. Testvéreivel egyetemben egész életét a nagyhercegi udvar szolgálatában töltötte, egy pillanatig sem jutott eszébe aggódni maga miatt.

Valahol a Tanker palotahajó mélyéből nyíló, ősi katakombákban járhattak, nyirkos, fagyos járatokon, ám nyilvánvalóan az ősi acélha-jó teste alatt. Amikor a menet megállt, Vokoj Aguf undorodva a her-ceg felé fordult, és így szólt:

– Szabadon járhattok a palotában, izsori kutyák! Ahol őrök állnak, oda nem tehetitek be a lábatokat. Pihenjétek ki magatokat, mert reg-gel indultok az első vonalakba, hogy a szmirnij gur zászlai alatt har-coljatok ellenségeinkkel!

Inut bólintott, és anyjára nézett. „Itt vagyunk, anyám. Foglyok, mindörökké...”

Vokoj Aguf intett az embereinek, és máris elviharzott a folyosón. A hercegi család magára maradt. – Erre! Inut kinyitotta a cella ajtaját, és egy fáklyát leakasztva a falról be-

lépett. Bűzös, ablaktalan helyiség volt az. A puszta kőfalak repedése-iből sűrű, sárga lé csorgott lefelé, mintha gennyes váladékot verejté-kezne a palota méhe. A padló is sivár kő volt, a szoba sarkaiban pe-nészes szalma rohadt. Bútor gyanánt egyetlen gyalulatlan derékalj és

96

egy lóca szolgált. – Az új otthonunk – suttogta leverten Opala hercegné. – A koporsónk – felelte élettelen hangon Orme. Némán ténferegtek, az ajtót nyitva hagyták. Igyekeztek nem egy-

másra pillantani, tudták jól, úgysem mondhatnának egymásnak sem-mit. Opala hercegné nyögve lerogyott a derékaljra, és azonnal le-hunyta a szemét, mintha aludna.

Inut néhány perccel később úgy döntött, körülnéz a folyosón. Né-hány forduló után jutott el a járat végére, ahol egy keskeny, de magas ablakot talált. Összehúzta maga előtt ruháját, és beleborzongva a hi-degbe, kitekintett.

Egy föld alatti csarnok tárult a szeme elé, egy mesterségesen lét-rehozott, irdatlan akna. A távoli, felfelé ívelő falakon megszámolha-tatlanul sok fáklya lobogott, megvilágítva a mélyben összezsúfoló-dott, ezer és ezer foglyot. Innen, a messzeségből parányi kis férgek-nek tűntek valamennyien. Izsori és pomerániai nők, gyerekek voltak, megkínzott mozdulatokkal hajladoztak a föld alatti csarnok hidegé-ben.

– Egy napon talán kiszabadulnak innen. Inut meglepetten hátraperdült. Orme állt előtte a folyosón, törékeny, karcsú testén hófehér krém-

kabátjával. Gyönyörűbb volt, mint valaha, nagy, kék szemében könny csillogott.

Inut visszafordult az ablak felé. – Soha. Soha nem szabadulnak meg a sztrelecek rabsága alól.

Csak a halálban találnak megnyugvást. – Ha nem képesek megvédeni a szabadságukat, akkor megérdem-

lik a sorsukat – sóhajtotta a lány. – Ahogy mi is, igaz? – Ahogy mi is. Inut keserűen bólintott. – Kérlek, ne vess meg engem, húgom! Mindent megtettem, ami

tőlem telt, de én nem vagyok apánk. Ő... Ő soha nem hajtott volna

97

fejet azelőtt a vadállat előtt... – Nem vetlek meg, Inut. Nincs miért mentegetőznöd. – Csak szeretném, ha megértenéd. Mindössze azt tettem, amit ten-

nem kellett. Ne hidd, hogy nem lett volna könnyebb nekem is meg-halni ott, a harcmezőn. Semmi mást nem kívántam jobban, mint meghalni. Akkor legalább nem kellene látnom mindezt... De mi lett volna akkor veletek?

Orme bágyadtan elmosolyodott. – Miért? Így mi lett velünk? Mielőtt Inut bármit válaszolhatott volna, Orme megragadta a ke-

zét. – Ne aggódj, bátyám! Úgy van, ahogy mondod: nem tehettél

semmi egyebet. Ez a mi sorsunk. – Ma éjjel... – kezdte bizonytalanul Inut, de a hercegnő közbevá-

gott. – Tudom. Az ágyasházába visznek. Bármit tesznek is velem, én

már nem látom meg a felkelő nap fényét! Inut egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Pillantását végighordta az

odalenn, a mélyben összemosódó, alaktalan tömegen. – Talán én sem. – Tévedsz. Neked élned kell. Tűrnöd a megaláztatásokat. Szen-

vedned. Isteneink haragra gyúltak irántunk, de egy napon, ha eleget vezekeltünk vétkeinkért, megküzdhetünk szabadságunkért! Ezért kell életben maradnod! Nincs más, aki a túlélők élére álljon! Neked kell az izsoriakat megszervezned, és neked kell kiűzni a megszállókat! Tanulj meg harcolni alattuk, hogy egyszer majd harcolhass ellenük, Inut! Vedd vissza apánk örökségét! Semmi mást nem kérek tőled, csak ezt. Ígérd meg nekem!

A herceg lehajtotta fejét, és különösebb meggyőződés nélkül mondta:

– Harcolni fogok. Egy hosszú pillanatra csend támadt. Inut érezte, hogy a lány még

mondani akar valamit. Igen. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy mit.

98

– Kérlek, mondd meg Stepának... – Igen? – Csak annyit, hogy szerettem. Nagyon szerettem. És rá gondol-

tam, amikor... szóval, amikor... – Megmondom. Inut nagyot nyelt, és minden erejét össze kellett szednie, hogy

könnyei ne árasszák el az arcát. Ereje végére járt, és nagyon közel sodródott a végső összeomláshoz. Testét sebek borították, de egyik sem vetekedhetett a lelkét égető sérülésekkel.

Stepa... A bátor, lobbanékony Stepa Sokoff. Orme hercegnő lovagja, a legőszintébb ember, akit Inut valaha

ismert. Most talán még mindig aléltan fekszik a potoki palota jég-kertjében, a romok alatt: Orme altatót adott neki az indulás előtt, mert tudta, anélkül ifjú szerelmesét nem lehetett volna lebeszélni ar-ról, hogy velük jöjjön. És akkor...

– Megmondom neki, Orme. – Akkor jó. – A lány gyengéden megsimította bátyja arcát, és utol-

jára szemügyre vette magának a fáklyák vörös fényhálójában. Inut még mindig szinte gyermeknek tűnt, törékeny, sápadt fiúcs-

kának. Vézna testén nevetségesen festett a harci öltözék, búskomor vonásait pedig fáradtság és fájdalom torzította. Orme egy pillanatra görcsösen felzokogott magában.

Nem lesz képes rá. Inut nem lesz képes megszervezni a felkelést... De akkor ki? Csak ő. Csak ő teheti... Hinnie kell ebben. Egymást átölelve mentek vissza a cellába. Amikor beléptek,

Theimuz Rappe perdült eléjük, rémült arccal. – Hol van anyám? – kérdezte dermedten Inut. – Elvitték. Megkezdődött a szülés!

99

6.

A terem, ahová Opala hercegnét vezették, hideg volt, akár a Tanker palotahajó többi helyisége, de itt állt az acéltorony egyetlen valami-revaló ágya. Régi, baldachinos alkalmatosság volt, uralta az egész termet, mint valami gonosz, nagy koporsó, cifra halotti leplekkel a két oldalán.

Amikor beléptek, a nyitott ablakokon át metsző szél csapott az ar-cukba.

– Jaj, mindjárt kezdődik! – zokogta a nagyasszony. Eddig egy Ösel szigeti sztrelec katona vállára támaszkodott: a fájdalom túlságo-san hirtelen tört rá, és már nem maradt idő arra, hogy Inut keresésére induljon.

A teremben, ahová beléptek, mindenki baljóslatú némasággal várt rá. Kétoldalt, a baldachinos ágy mellett fekete köpenyes Hor-papok ácsorogtak, az ágy előtt pedig egy töpörödött, göcsörtös arcú vén nő állt. Opala elfojtott egy sikolyt, amikor megpillantotta.

Egy svian-boszorkány! Itt nem fogom megszülni! Itt nem! – Eljött az időd! – nyöszörögte a boszorkány, és közelebb lépett.

Dögletes búz csapta meg az érkezőket, Opala hercegné hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább. A fájdalom már elviselhetetlen volt, remegő lábain végigfolyt valami

meleg és forró. Vér. – Segítsenek! Fektessék le! – kiáltotta a boszorkány. – Még a vé-

gén itt döglik meg! Opala hercegné egy pillanatra elveszítette az eszméletét. Arra éb-

redt, hogy az ágyon hever, körülötte, a sűrűsödő sötétség falából ho-mályos arcok tülekednek felé.

Viaszkos maszkok. És a fajdalom. Eszelős, izzó fájdalom. Valami lüktetett a méhében. – Kezdődik! – rikácsolta a svian-boszorka. – Hozzatok a fogókat!

100

A Hor-papok suttogva hátrébb léptek, hogy helyet adjanak a vén-ségnek. Fekete kéz. Opala hercegné csak a boszorkány ráncos, földfekete karmait látta, amint reszketve megindulnak felé.

– Neeee... Csak most kezdte felfogni, hogy mindez nem rémálom, nagyon is

valóságos minden. Mintha a pokol elevenedett volna meg körülötte, a szétolvadó, majd fokozatosan egybemosódó arcok torz mozaikképpé töredeztek szét megint.

– Inut... – hörögte minden erejét összeszedve, s nem tudta, hogy nem hallja senki. – Inut... segíts! Segíts!

Léptek. A falakon lobogó fáklyák fénye megrebbent, amint valaki szélesre

tárta az ajtót. Egy gigászi alak állt ott. – Kezdődik? – Csak ennyit kérdezett mennydörögve. A svian-boszorka kárálva felé fordította arcát; görcsös vonásai

vicsorba fagytak. – Kezdődik, nagyuram! Éppen időben érkeztél! Opala agya lázasan dolgozott: zsibbadt végtagjai összerándultak a

fajdalomtól, de a kín falán keresztül is tudatosult benne, hogy a jöve-vény tiszteletlenül közel lépett hozzá, és szemérmetlenül bámulja őt. Magatehetetlennek, megalázottnak érezte magát: a Hor-papok lefog-ták, szétfeszítették lábát, úgy, hogy csupasz szemérme most a jöve-vény elé tárult.

– Azért jöttem – harsogta negédes mosollyal arcán Zaid Haram –, hogy a segítségedre legyek, asszonyom. Férjed helyett... mint ifjú, új hitvesem anyjára... nekem kell vigyáznom rád!

– Takarodj innen! – zihálta a fájdalomtól eltorzult hangon a her-cegné, de az arcát már nem fordíthatta a szmirnij gur felé, mert a Hor-papok leszorították fejét a párnára. – A fiamat hívd ide! A fia-mat!

– Őt nem akarom zavarni most. Attól tartok – nevetett Zaid Haram –, hogy akad más gondja is, elég. A kicsiny rokon érkezését éppen ezért én felügyelem. Nagyon a szívemre venném, ha bármi ba-

101

ja is történne szegénynek... Opala beharapta ajkát, hogy ne sikoltson fel a fajdalomtól. Ha raj-

ta múlik, legszívesebben véget vet ennek az egésznek, mindenképpen megállította volna a szülést, de immár semmi sem múlott rajta. A fajdalom egyre elviselhetetlenebb hullámokban tört rá, elborította egész testét. Érezte, hogy a gyermek nem vár tovább. Néhány perc még, néhány iszonytató perc, és...

A svian-boszorka ott sündörgött mellette, egy piszkos réztálban fortyogó lé körül, időnként az asszony domborodó hasára sercintve néhány cseppet belőle. Aztán, amikor Opala felsikoltott, biztatóan a nagyúrra vigyorgott fogatlan szájával.

– Útban van már a kicsike! Mindjárt! Mindjárt! A szmirnij gur lassan, aprókat bólintott, rézszín arcbőrén alatto-

mos fény csillogott. Aztán letelepedett egy kis székre, pontosan a hercegné szétfeszített, márványszerű lábai között, lehajolt és alapo-san szemügyre vette a szélesre tárult szeméremtestet, aztán komóto-san felgyűrte mocskos köpenye ujjait.

– Felőlem kezdhetjük!

7.

Inut végigrohant a kihalt folyosón, de a következő fordulóhoz érve rádöbbent, hogy sejtelme sincs, merre kell mennie.

Tudta, tudta, hogy ez lesz! Azt viszont nem sejtette, hogy ilyen hamar megtörténik. Vigyáznia kellett volna anyjára, és ehelyett...! Megtorpant, bevárta a sarkában loholó Theimuz Rappét. Az öreg

katona zihálva kapkodott levegő után. – Nem ismerem ezt az átkozott palotahajót! Merre vihettek? – Nem tudom, herceg! – Az öreg veterán kilesett egy fémsarok

mögül. – De a környék nyüzsög a sztrelecektől. Félek, ha felfedez-nek, azonnal végeznek velünk!

102

Inut bólintott. Még csak egy kardjuk sem maradt, hogy megvédjék magukat. Tanácstalanul körbepillantott, de a folyosón, ahol álltak, mindössze néhány zsírszagú fáklyát látott, semmi mást.

– Jól van. Nyugalom! Nyugalom! De bárhogy igyekezett lehiggadni, szíve egyre hevesebben dobo-

gott, a fiút valósággal fizikai rosszullét környékezte. A torony belse-jében jeges, hideg fuvallat nyargalt végig.

Elvesztünk, gondolta Inut. ANYÁM!!!! Kétségbeesetten megragadta a veterán karját. – Theimuz! Mit tegyek? Hol keressem? Az öreg lassan megcsóválta fejét, szemét szégyenszemre lesütötte. – Sajnálom, herceg uram. Nincs mit tenni! Nincs mit tenni! – De igen! – Inut már csaknem zokogott. – Megkeressük! Meg

kell keresnünk! Theimuz Rappe váratlanul, minden előzetes figyelmeztetés nélkül

berántotta, vissza, az acélfal mellé. A folyosón léptek közeledtek.

8.

Orme egyedül maradt a szállásul kijelölt patkányukban. Nem esett kétségbe, már a könnyei is régen kiapadtak. Inkább egyfajta révült fásultság vett erőt rajta. Leroskadt a mocskos szalmára, és bámult maga elé.

Hallgatott, hallgatta az irdatlan palotahajó neszeit. Körülötte csend volt, de a távolból üvöltések, izgatott kiáltások

foszlányait sodorta felé a belső térben süvítő szél. E hangok megbor-zongatták, mert felsejtettek előtte valamit, amitől iszonyodott, amiről immár tudni sem akart.

Léptek dobogtak, valahol valaki nyerítve felnevetett. Orme minden ízében remegett, sejtette, mi vár rá, és úgy döntött,

ezekben az utolsó pillanatokban, amíg még egyedül lehet, Stepára

103

gondol. Képzeletben máris repült, száguldott egy nem létező, mégis oly kedves világba.

Lehunyt szemmel látta Potok büszke palotáját Az égbolt kéken ragyogott a csillogó tornyok felett, a kert zöld útvesztőjében pedig, a szökőkút felöl egy makulátlan tiszta egyenruhát viselő, délceg férfi közeledett felé.

– Stepa! – nevetett Orme vidáman. – Megvárakoztattál! A testőrtiszt elmosolyodott, s máris nyújtotta karját. – Bocsáss meg hercegnőm! Indulnunk kell! Már várnak minket! Odabenn, a palota függőkertjenek közepén minden készen állt a

szertartásra. A levegőben rózsaillat úszott, s minden megtelt valami magasztos tisztasággal. Mintha még a tárgyak körvonalai is éleseb-bek lettek volna, a színek elevenebbek.

Ogancev nagyherceg fehér prémes uralkodói díszben intett felé, aztán megölelte testőrsége parancsnokát.

– Stepa Sokoff! Örülök, hogy itt vagy, fiam! Orme nevetett, még soha nem érezte ilyen boldognak magát. Lép-

tek kopogtak a háta mögül, és ő szökkenve fordult meg, hogy lássa, ki érkezett...

de a sötétben... a rothadó bűzben...

csak fekete árnyakat látott. Összerezzent. A kamra félhomályában, rothadó szalmán hevert, könnyei ráfagy-

tak az arcára. Az ajtóban állók őrá vártak, röhögve, köteleket szoron-gatva.

Máris? Orme rémülten felzokogott, könnyek nélkül. Szíve görcsösen be-

lesajdult a gondolatba... – Na mi lesz, szajha? – kiáltotta be Vokoj Aguf az ajtón. – Ki-

jössz, vagy bemenjünk érted? Orme remegve feltápászkodott.

104

Stepa! Stepa! Bosszulj meg egy napon! Kérlek, kérlek!

9.

Opala hercegné az életéért küzdött. Érezte, hogy a szülés megindult, a fajdalom őrjítő hullámokban járta át egész testét. Már nem volt sok hátra. A svian-boszorka ott sündörgött körülötte, de ő inkább Zaid Haramra figyelt, nem a vénségre. A nagyúr a két lába között matatott vaskos ujjaival.

– Mindjárt! Mindjárt! A hercegné arra gondolt, most meg fog halni. De ehhez kevés a

gondolat: az elviselhetetlen kín és a megaláztatás nem akart múlni, nőttön-nőtt és mind kínzóbb és kínzóbb lett. Aztán...

Amikor a fájdalom már... betöltött mindent… izzó, vakítóan fehér koronával égetve körbe koponyáját, és lángo-

ló fogókkal szaggatva testét apró darabokra... hirtelen kiszakadt vergődő porhüvelyéből valami… valami eleven. Üvöltés – ez a saját üvöltése volt, és sírás. Vékonyka, esetlen hang, mint egy nyávogó macska nyüszítése,

mégis... bár a fájdalom még nem csillapodott, továbbra is mardosta min-

den porcikáját, mégis, immár tudta, hogy vége. Vége.

105

Vége. Megszült, s az a valami megszületett. Az a kis valami, vörös, lük-

tető test ott sírt, ott ordított alig egy karnyújtásnyira tőle. Élt. Opala hercegné reszketett az örömtől. Még most, ebben a remény-

telen helyzetben is örülni tudott, ha csak néhány múló és fájdalmas pillanatra is. Életet adott egy gyermeknek, és ezt az érzést nem vehet-ték el tőle. Erre a néhány pillanatra megszűnt körülötte minden, nem érezte már az ablakokon az éjszakából besüvítő hideget, sem a kínt, nem látta maga körül sem a Hor-papokat, sem a svian-boszorkát, sem Zaid Haramot, senkit...

Összeszűkült látókörében egyedül az a kicsiny élet látszott, semmi más, csak az a vörös, vérmázos kis gyermek, amint levegőért küsz-ködve, lényének minden erőfeszítésével rugdal, és életért kiált.

– Fiú! – törte át a boldogság törékeny burkát a szmirnij gur érdes hangja. – Látod, szuka, fiad született.

És akkor... A hercegné vére jéggé fagyott... mert... Egy hatalmas kéz váratlanul benyúlt ebbe a parányi, lüktető élettel

teli képbe, durván megragadta a gyermek lábacskáit, és valósággal letépte a lepedőről.

Opala sikoltott, lelke összerándult. A nagyúr hatalmas, bűzös árnya tornyosult fölé, kezében ott tar-

totta azt a parányi valamit ami még sírt, hangosan zokogott az életéért, de hiába. Zaid Haram lassan az asszony felé fordult, elmosolyodott, majd

egyetlen erőteljes mozdulattal meglendítette a gyermeket a levegő-ben.

– Hol van...? Hol van...? – zihálta Opala eszelős hangon, s a kicsi után kapott, de csak a Svian-boszorka gúnyos nevetése jött válasz-képpen.

106

Aztán egy puha loccsanás... mintha túlérett dinnye mállott volna szét a kőfalon... A nagyhercegné lelki szemei előtt látni vélte, ahogy a magatehetetlen, kis test élettelenül, felismerhetetlenségig roncsolva csusszan a földre, az odahányt rongyok közé.

– NEEEEE! ADJÁTOK VISSSZA!!! – üvöltötte Opala. – Hoppá! – dünnyögte a nagyúr. – Attól tartok, szuka, egy kis baj

történt. Opala félig ülve, félig az ágyon heverve megdermedt. Nem bírt

moccanni, érezte, hogy szíve nem ver, vére nem kering testében, az idő belefagyott a fájdalomba és a döbbenetbe.

Aztán... Szeme sarkából megpillantott egy Hor-papot, amint egy aprócska

csomaggal siet ki a szobából. Szíve hevesen megdobbant megint. Hát mégis...? – Adjátok visssza! Ő az enyém! Zaid Haram a falhoz lépett, és csizmás lábát beletörölte egy

ugyanolyan véres gyolcs csomagba, mint amilyet a Hor-pap vitt ki az imént.

Minden oly hirtelen történt… Oly kegyetlenül gyorsan... Opala értetlenül bámult a nagyúrra, aztán az ajtóra, ahol a fekete

csuhás eltűnt. A FIAM!!! Hol a fiam? A kín, amiről azt hitte, ismeri, amiről azt hitte, talán a szövetsége-

se is már, most újult erővel és soha nem érzett dühvel áradt szét a tes-tében.

A világ forogni kezdett körülötte. Aztán lassan elsötétült. Nem hallotta már az éles, bántó hangon kacagó svian-boszorkát,

sem a falnál ácsorgó sztrelec harcosokat, akik harsányan röhögtek rajta.

107

– Ogancev fattya sajnos, rövid életű volt e földön! – harsogta vi-gyorogva Zaid Haram, miközben véres kezét szőrmekabátjába töröl-gette, hogy eltüntesse a csecsemő magzatburkának utolsó darabkáit is róla. – Most pedig, barátaim...!

Intett, mire a boszorkány és a Hor-papok elindultak kifelé a szo-bából egy oldalajtón át, egy sötét kamrába.

– Most pedig barátaim... – A nagyúr visszafordult a mozdulatlanul a semmibe meredő asszonyhoz, és oldani kezdte övét. – Meglátjuk, hogyan vigasztalhatnánk meg ezt a szajhát! Azt akarom, hogy ne le-gyen oka panaszra!

A sztrelec harcosok röhögve indultak a baldachinos ágy felé, s közben sorra lehányták magukról bűzös gönceiket.

– Én kezdem! – kurjantotta Zaid Haram, és nehézkesen elhelyez-kedett Opala lábai között. – Aztán a többiek szórakoztatják el, drága hercegné! És most lássuk, ringyó, mit tudtál nyújtani a te adni a drá-galátos Ogancevednek! Biztosan ismersz néhány trükköt!

Opala ujjai rákulcsolódtak az ágy fagyos oszlopaira. Megüvege-sedett szemein, jéggé dermedt könnyein keresztül immár csak egy távoli fáklyafényt látott néhány pillanatig, egy halovány, széltől ci-bált kis meleg pontot, ami hite szerint egy néhány pillanatig élt lélek számára mutatta az utat a nemlét ösvényein.

Gyors halálért imádkozott, de nem adatott meg számára ez a kegy. Csak hajnalban lehelte ki lelkét, amikor már órák óta ott hevert, ahol a részeg, kedvüket kitöltő harcosok hagyták, meggyalázva, összetör-ve, sebek tucatjaiból vérezve.

Opala hercegné utolsó gondolata az volt, hogy kínzói talán egytől-egyig emlékezni fognak erre az éjszakára azokban a percekben, ami-kor pokoli kínok közt múlnak el ők is e világból, de aztán egy kósza, fájdalmas gondolat kioltotta a bosszúvágy utolsó lángját is a lelkéből, és Izsor büszke nagyhercegnéje, az Ogancev-ház asszonya átlépett a sötétségbe, hogy megkeresse alig élt magzatát.

108

10.

A felfegyverzett sztrelec katonák már rég elvonultak a folyosó vége felé, de Inut és az öreg Theimuz Rappe csak hosszú pillanatokkal ké-sőbb bújtak elő a falak súlyos árnyékából.

– Én továbbmegyek – suttogta a herceg, s beleremegett a gondo-latba, hogy egyedül kell folytatnia anyja felkutatását ebben a megát-kozott, hatalmas toronyban. Mégsem tehetett mást, meg kellett embe-relnie magát. – Te keresd meg a katonákat! Tudod, hol szállásolták el őket?

A veterán szánakozva pillantott Inutra. Elszállásolni őket? – Hercegem... nem hiszem, hogy életben vannak még... A

sztrelecek… – Menj, és keresd meg őket! – sziszegte Inut dühösen. Theimuz

vállat vont, aztán lassan beleolvadt megint a fal masszív árnyékába. A következő pillanatban már csak léptei surranó hangját lehetett hal-lani.

Inut magára maradt. Lehunyta szemét, és saját szíve dobogását hallgatva igyekezett ki-

eszelni valami okosat, ám a félelem, mely egyre jobban eluralta el-méjét, megakadályozta bármiféle használható terv összekovácsolásá-ban. Egyedül volt, az ellenség fészkének szívében.

Magára hagytam Ormét! – futott át agyán a gondolat hirtelen. – Előbb anyámat, aztán Ormét! Micsoda ostoba, könnyelmű senki va-gyok!

– A kezét tördelte, s arra gondolt, ha élne, apja hitetlenkedve rácolná homlokát.

Nem lettem volna méltó Izsor fejedelmi trónjára, kínozta magát gondolatban a fiú. Talán jobb is, hogy így alakult. Meg kell halnom...

A folyosón hideg volt, Inut csontjában érezte a fagyos leheletet, mely mintha a palotahajó mélye felől kerekedett volna.

Annyira idegen itt minden... Annyira... Hirtelen ötlettől vezérelve továbbosont a fáklyáktól megvilágított

109

folyosón. Nem tudta, merre tart, igazán azt sem, hogy mi célból. Fegyver nélkül, terv nélkül bolyongott Zaid Haram tornyában, s nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ami történt, az végérvényesen az ő bűne marad.

Aztán, amikor kiért egy tágas, belső tér öbléhez, valami az eszébe villant. Néhány pillanatra lázas igyekezettel próbálta összeállítani a hevenyészett terv részleteit, aztán anélkül, hogy az esetleges bukta-tókat számba vette volna, kisurrant az árnyékok közé.

11.

Sápadt Hold ragyogott a hómezők felett. Kán kilépett a barlang szá-ján, és szemügyre vette a kristálytiszta fénypompában ragyogó tájat.

A hasadék egy hegy oldalából nyílt, alatta bokros, sziklás lejtő ereszkedett egészen a széles síkságig. Jobbról a Koloma-erdő végte-len rengetege húzódott, egészen a messzeségbe burkolózó hegyek láncolatáig, bal kéz felől pedig kietlen, hóval borított mezők és hófe-hér köntöst öltött facsoportok váltogatták egymást.

Éjszaka volt, és a Hold mindent ezüstös mázba burkolt, milliónyi jeges csillámmal díszítve az elhagyatott földeket. Csend és kárhozat, gondolta Kán.

Csaknem egy teljes napon át meneteltek kitartóan a titkos járat-ban, egymás után hajítva el a csonkig égetett fáklyákat. A nomád so-ha sem gondolta volna, hogy emberkéz ilyen hosszú járatot képes építeni a föld mélyén. Amikor Stepa Sokoff, a testőrtiszt megnyitotta előttük a bejáratát a potoki vár mélyén, Kán még úgy sejtette, talán egy mérföld hosszú alagút vezethet kifelé a város alatti üregekben.

Az első percekben úgy tűnt, nem jutnak messzire. Alighogy elin-dultak, iszonytató robaj rázta meg a járat falait, s rögvest tömény füstfelhő burjánzott utánuk. Valószínűleg katapulta-találat érte a be-járatot, és beszakította a boltozatos kaput. Kán attól tartott, az egész alagút beomlik mögöttük, de aggodalma feleslegesnek bizonyult: a

110

falak kitartottak, ám az kétségtelenné vált, hogy ebben a járatban utánuk már senki nem hagyhatja el Potok városát.

Amikor már több mint két órája törtettek előre a hengeres járat-ban, kezdték felfogni, hogy Ogancev földmélyi csatornái sokkal messzebbre nyúlnak, mint korábban sejtették. A fáklyák sercegve lo-bogtak a sötétben, s a dohos, bűzös járat mélyén a nomád nemegy-szer érezte úgy, hogy pillanatokon belül megfullad. Szerencsére az-tán újra és újra kiderült, hogy az alagútba szűk ereken keresztül friss levegő áramlik odafentről.

Mire végül másnap kikecmeregtek a járatból, s egy vaksötét bar-lang üregében találták magukat, Zawako hosszas hálaadó imába kez-dett, térdre rogyott, és nyöszörögve kérlelte isteneit, hogy soha többé ne vezéreljék még egyszer ilyen helyre.

Éjszaka volt, s ők ketten úgy döntöttek, nem várják meg a napkel-tét, rövid pihenő után nekivágnak az előttük álló, hosszú útnak. A sö-tétből távoli hangokat sodort feléjük a szél, de ezek megszokott han-gok voltak ezen a környéken, farkasvonítás és medvebömbölés.

A nomád csöndesen figyelte pihegő útitársát, aztán megkérdezte tőle:

– Mondd csak, Zawako, hová valósi vagy tulajdonképpen? Azt hittem, Potok az otthonod...

Az erdőlakó abbahagyta imáját, és szemrehányóan a nomádra pil-lantott.

– Potokban születtem, ha tudni akarod, de nem otthonom egyetlen város sem Izsorban. Miért kérded, zavar, hogy nem maradtam ott, hogy a sztrelecek kardélre hányjanak, és kibelezzenek?

Kán szárazon nevetett. – Dehogy zavar, barátom! Amíg nem lassítod a haladásomat, ve-

lem maradhatsz, akár ha Port Ugorba is kell jönnöd ezért. Csupán azért kérdeztem, mert úgy hittem, utad a városban véget ér, s végleg a tieiddel maradsz!

Zawako feszengve megvakarta moharéteggel borított arcát. – Sajnálom őket, nomád. Mostanra legtöbbjük már bizonnyal ha-

111

lott, a többiek pedig rabszolgasorban senyvednek. Nem érdemelték ezt a sorsot, még akkor sem, ha oly sokszor kigúnyoltak és megcsú-foltak!

Kán elgondolkodva bámulta a barlang kijáratát, és a táj felett ra-gyogó ezüstkék Holdat.

– Él valahol valakid? Barátok, rokonok? Bárki? Zawako tiszta szemében szomorú fény csillant. – Apám megtagadott, amikor megszülettem. Egy fanatikus szekta

rendházában nevelkedtem, ahová apám adott be. Senki sem tudhatta, hogy kinek a fia vagyok, torz kis korcsnak tekintett mindenki, árva szörnyszülöttnek, akivel azt tehetnek, amit csak akarnak...

– És... – kezdte Kán, de inkább gyorsan elhallgatott. – Azt kérdezed, anyám ki volt? – nevetett gúnyosan az erdőlakó. –

Kérdezd csak meg nyugodtan! Soha sem láttam. A rendház-atyák szerint Potok egyik legnemesebb, leggazdagabb családjának sarja volt. Gyönyörű és büszke asszony, akit apám elcsábított, és teherbe ejtett. Anyámat... így mesélték az atyák... szülei egy titkos palota pincéjébe zárták, amíg meg nem szült engem. Azt akarták, hogy ma-radjon titokban még a terhessége is! Amikor aztán vajúdásának gyü-mölcseként megszülettem, állítólag felsikoltott és elájult. Soha többé nem akart látni. Üzent apámnak, hogy vigyen, ahová akar.

– Őrá sem emlékszel? Az erdőlakó felhorkant, a puha moharéteg alatt, a fejbőrén izgő-

mozgó férgek furcsa árnyakat vetettek a holdfényben. – Nem. Csak egy nagy, fekete köpenyre emlékszem. Éjszaka volt,

viharos éjszaka. Eljött értem, undorodva megragadott, és vitt, vitt, míg a rendház kapujához nem ért velem. Dörömbölt, és amikor az egyik atya ajtót nyitott, egyszerűen a kezébe nyomott, és ott hagyott.

– Nem emlékezhetsz erre – jegyezte meg a nomád. – Talán csak álmodtad később, amikor az atyák elbeszélték az esetet.

– Lehet – bólogatott Zawako. – Talán tényleg csak álmodtam. Mégis, annyira valóságosnak tűnik minden... A vihar... Az éjszakai égbolt... A rendház kapuja... Apám fekete maszkja. Később, évekkel

112

később, amikor az atyák küldöttségben jártak Ogancevnél, valami, a rendházat érintő ügyben, magukkal vittek engem is. Az emberek úgy bámultak rám, mint valami csodabogárra, mint valaki iszonytató szörnyetegre. De akkor... ott a palotában... az atyák rámutattak egy férfira, és azt mondták: Látod, Zawako? Az ott az apád. Hallani sem akar rólad, most is elfordítja a fejét, csak hogy ne kelljen észrevennie téged. Számára nem létezel többé. De jegyezd meg jól, ki ő!... Ne fe-ledd soha!

– Ha akarod, velem tarthatsz Port Ogurba – ismételte meg ajánla-tát néhány pillanattal később Kán, egyrészt, hogy megtörje a közéjük ereszkedő, kínos csendet, másrészt pedig, hogy elterelje a torzszülött gondolatait a szomorú múltról.

– Majd meglátjuk – legyintett Zawako. – Potok már a sztreleceké, és néhány napon belül Narva is elesik. Akkor aztán Izsor évszázad-okra szolgasorba süllyed.

– A Jégbirodalomban megtalálnád a helyed. Hatalmas erdők van-nak ott, ahol vadászhatsz, prémeket gyűjthetsz – mondta Kán. – Nincs már miért itt maradnod.

Az erdőlakó odavánszorgott a barlang szájához, és kipillantott az éjszakába.

– Kelet felé nem jutunk tovább, mindenütt sztrelecek nyüzsögnek. Északnak tartva néhány nap múlva elérjük a tengert, Kán. Ha sikerül hajót szereznünk, lehet, hogy veled megyek tovább, Port Ogurba... De az is lehet, hogy visszafordulok, és meghúzom magam valame-lyik barlangban. Talán éppen itt. Egy napon talán eltűnnek innen a sztrelecek. Talán...

– Ha így is lesz, addigra a jégpestis mindenkivel végez – ingatta a fejét a nomád. – Én mondom neked, barátom, jobban járnál, ha ve-lem jönnél. Hallgass rám!

Elköltötték az utolsó morzsákat az élelemből, amit magukkal hoz-tak, s felkészültek az út további részére. Odakint fagyos hideg fogad-ta őket, a Hold jégmezőkön és behavazott erdők koronáján csillogott.

– Leereszkedünk a hegyoldalon – javasolta Kán. – Aztán bevetjük

113

magunkat a Koloma-erdőbe, és gyorsított menetben haladunk észak felé.

– Nem, az erdő veszélyes – ingatta torz fejét Zawako. – Rémisztő lények kószálnak a mélyén, már akkor ajánlatos volt elkerülni, ami-kor a sztrelecekről még senki sem hallott a környéken. Jobb lesz, ha a mezőkön haladunk, közei az erdő széléhez, hogy ha kell...

– Ahogy akarod. Te ismered a környéket – vont vállat a nomád. Leereszkedtek hát a meredek hegyoldalon, és a friss, csontkemény

héjú hóban törtettek előre a rengeteg széléig. Csizmába és vastag prémekbe bugyolált lábuk néhány perc alatt átfagyott.

– Lassan fogunk így haladni – csikorgatta fogát Kán. – Az erdő-ben nincsen ekkora hó!

– Hó nincs, de van más, ami végez veled! Én nem megyek az er-dőbe!

Nem sokkal később egy dombra kaptattak fel, ahonnan belátták az egész környéket. Jórészt a korábbihoz hasonlatos táj tárult a szemük elé, de Kán hirtelen észrevett valamit a láthatáron.

A tengerpart irányában hosszan elnyúló, fekete csík hullámzott. – Svjatovid nevére! – kiáltotta az erdőlakó. – Miféle szörnyszülött

ez? – Ha jól látom, egy népesebb seregtest – mormolta a nomád.

Petersburgból indulhatott, és... Narva felé tart. – Sztrelecek... – Igen, azok. Ezek szerint Potok elesett. Zawako hallgatott, fejét ingatva bámulta a messzeségben masíro-

zó gyalogosokat, melyek lándzsáin időről időre megcsillant a Hold fénye.

– Nincs más választásunk – sóhajtotta Kán. – Be kell vetnünk ma-gunkat az erdőbe. A vadon elrejt. Megvéd. Idekinn, a jeges pusztasá-gokon messziről észrevehetnek minket.

Zawako lehunyta szemét. – Még így is nagyobb biztonságban vagyunk itt – suttogta. – Én már döntöttem, barátom. Nem kockáztathatom a küldetése-

114

met. Lehet, hogy az erdőben fenevadak tanyáznak, de mellettük talán észrevétlenül elsurranhatunk. Azok a sztrelecek ott – mutatott a látó-határ peremére – végeznek velünk, ha felfedeznek. Ha akarsz, gyere utánam. Ha nem, óvjanak az istenek!

Azzal vállára vette szőrmébe göngyölt samsírját, és lépteit a va-don felé irányítva belevetette magát a térdig érő hóba. Zawako hosz-szan, lesunyt fejjel bámulta, aztán szitkozódva utána rohant.

Kán lábnyomaiban botorkált különben ellepte volna a hó.

12.

Inut herceg már csaknem elérte a palotahajó azon részét, ahonnan acélfolyosók nyílnak a külső kapuk felé, amikor váratlanul árnyala-kok jelentek meg előtte.

– Nocsak! – horkant fel egy óriás, amint egy fáklyát nyomott az arcába. – Hát te mit keresel itt, te kis féreg?

Inutnak csaknem elállt a szívverése. Zaid Haram tornyosult előtte, mellette megtermett sztrelec kato-

nák sorakoztak. Köztük volt Vokoj Aguf és Fry Fynegann is, éppen fennhangon ecseteltek valamit norsk nyelven.

– Csak nem anyádat keresed, kölyök? – röhögött fel a nagyúr, lát-va Inut dermedt rémületét és pörölyszerű kezét annak vállára ejtette.

A herceg csak most vette észre, hogy Zaid Haram ujjai véresek. – Mi történt anyámmal? – kérdezte suttogva, erőt véve magán,

igyekezve leküzdeni pánikszerű félelmét. – Ó, hát te még nem is tudod? Akkor rossz hírem vannak számod-

ra! – harsogta a szmirnij gur. – Anyád és a kölke belehaltak a szülés-be. Végük van, érted? Fogadd őszinte részvétemet fiam!

Inut lábai megroggyantak. Nem Zaid Haram szavai döbbentették meg, legbelül már felké-

szült mindenre. Ám a nagyúr szavaiban csengő kegyetlen részvétlen-ség megdöbbentette. A cinikus szavak mögött gonoszság lappangott.

115

Inut legszívesebben üvöltött volna fájdalmában, de újra, immár so-kadszor erőt kellett vennie magán.

– Nagyúr! Kérlek... könyörgöm... – A rátörő fájdalomtól és két-ségbeeséstől térdre rogyott. – Könyörgöm... Vigyél a húgomhoz. Ne-kem már csak ő maradt! Könyörülj az életének!

– Ez volna a másik rossz hírem, nyomorult! – nevetett Zaid Haram, és lehajolt az előtte térdeplő, vézna alakhoz. – Az a kis szaj-ha eltűnt! Talán nem bírta kivárni, amíg megmutathatom neki, hogy milyen is egy igazi férfi, és máris a katonáimmal szajhálkodik, vala-hol a palota mélyén! Ezek az izsori nők nagy kurvák! Mind sztrelec férfira vágyik, tudtad?

– Eltűnt? – rebegte hitetlenkedve Inut. – Ejnye, nem tudsz vigyázni a családodra? Semmire sem vagy jó?

Nos, akkor majd én megkeresem! – A nagyúr félrelökte a fiút, és kí-séretével együtt, gúnyos kacajjal elviharzott a folyosón.

Inut azt hitte, egyedül maradt. Zokogva a padlóra omlott, és könnyeivel áztatta a rideg köveket.

Nem vette észre, hogy valaki mögé lopakodik. – Ne sírj, hercegem! – kárálta egy negédes, sziszegő hang. Inut rémülten felpillantott. – Vokoj Aguf! Mit akarsz? Hát nem volt elég a gyalázat? – Ne ítélj, hogy ne ítéltess! – emelte fel göcsörtös mutatóujját a

renegát vicsorogva. – Bocsáss meg nekem, hercegem, de el kell ve-zesselek új lakhelyedre! A palotahajó istállójában lesz ezentúl a he-lyed! Igaz, hajnalban útra kelsz, hogy harcolj a szmirnij gur zászlai alatt Narvánál, de ma éjszaka vár még rád az istállóban egy s más...

Inut képtelen volt megszólalni, egyre csak az egykori udvarmester kárörvendő arcát bámulta, mintha onnan remélne bármiféle magya-rázatot mindarra a szörnyűségre, ami hirtelenjében ráomlott.

– Istállóban? – Nem emlékszel? Igaz, apádnak szántuk ezt a fontos feladatot, de

talán te is jó leszel oda. Persze... nem is a lovakon van itt a lényeg. A lovászmester és a legényei már epekedve várnak! Szeretik a fiatal,

116

csontos fiúcskákat, mint te vagy! Azzal megragadta Inut köpenyét, és nyerítve maga után vonszolta

a folyosón. A herceg nem érzett már elég erőt ahhoz sem, hogy ellenkezzen.

Megadóan tűrte, hogy Vokoj Aguf kárálva húzza maga után, egye-nest végzete felé.

13.

Zaid Haramnak le kellett hajolnia, hogy átférjen a föld alatti tömlöc-csarnok íves kapuja alatt.

Egyből megcsapta az égett emberhús és az ürülék szaga, de nem törődött vele: a palotahajó tornyában ez a bűz nem számított szokat-lannak. Az viszont, amit belépve a kínzókamrába megérzett, már an-nál inkább. A nagyúr megtorpant az ajtó előtt, beleszagolt a levegő-be, az orra helyén rothadó lyukak szélei finoman megremegtek.

– Ó, micsoda illat! Ó, micsoda gyönyör! A mellette álló Fry Fynegann vállára csapott. – Hiába, az izsori nők jó szagúak! Döngő léptekkel bemasírozott a csarnok közepére, ahol vagy fél-

tucatnyi katona karéjában egy megkötözött, fiatal nő vonaglott a föl-dön. Ahogy egy pillantást vetett rá, Zaid Haram bronzszín pofáján kéjes vigyor terült szét.

– Az én imádott arám! Micsoda méltánytalanság ért téged!? Ki tette ezt veled?

Orme hercegnőben a gyűlölet és az undor azonnal felülkerekedett a félelmen. Arany hajzuhataga alól villámló pillantást vetett a felette tornyosuló szörnyetegre, aztán felé köpött.

A sztrelec katonák elnémultak. – Szóval, így állunk? – Zaid Haram intett, mire ketten megragad-

ták a rúgkapáló lányt, és talpra penderítették. A nagyúr közelebb lé-pett, s hörögve lehajolt hozzá, majd egyetlen, hirtelen mozdulattal le-

117

tépte róla a ruhát. Orme összerándult, ösztönösen vézna teste elé kapta volna a ke-

zét, de két oldalról erősen szorították. – Fúj, micsoda girhes, kis ringyó vagy te! – mennydörögte a

szmirnij gur. – És még te akarod bekönyörögni magad az ágyamba? A legmocskosabb embereimnek sem kellesz, giliszta!

A sztrelec harcosok újra mertek röhögni, és alig észrevehetően közelebb nyomakodtak. A kör szűkült a lemeztelenített lány körül.

– Ruhában sokkal többet mutattál! – méltatlankodott még mindig Zaid Haram. – Most mit csináljak veled? Anyád legalább be tudott fogadni, és el kell, hogy áruljam, meglehetősen szolgálatkésznek mu-tatkozott! De egy ilyen kis vakarcs...

– Ölj meg, te állat! – üvöltötte zokogva Orme, és ha nem fogják le, a hatalmas teremtményre veti magát – Mire vársz? Ölj meg! Ezt akarod, nem?

– Ó, dehogy! – mosolygott szinte ártatlan képpel a szmirnij gur. – Ugyan, ugyan. Elfelejtetted, kedvesem, milyen kevélyen elutasítottá-tok az ajánlatomat? Rühes Ogancev, és az ő büszke családja? Elfelej-tettétek volna, hogy ki vagyok én? Azt hiszed talán, hogy a halál ele-gendő büntetés számodra ezek után?

Orme zokogva lehajtotta a fejét. – Nem, nem, imádott kedvesem. A halál még várhat. Van időnk.

A tieitek szánalmas maradéka visszamenekült Narva rozzant falai közé, de rájuk is lesz még gondom! Addig fel kell avatni a potoki lá-nyokat és asszonyokat!

A sztrelecek még közelebb nyomakodtak, egyikük egy durván összeácsolt széket tolt a hatalmas termetű vezér alá.

– Lássuk csak! – folytatta Zaid Haram. – Mit is kezdhetnénk elő-ször is veled!?

A katonák egymást túllicitálva kiabáltak feléjük, mocskosabbnál mocskosabb ötletekkel bombázva őket.

– Hallod ezt? – kérdezte a szmirnij gur. – Hallod, hogy mit csinál-nának legszívesebben veled? No hát! Nem szeretnék csalódást okoz-

118

ni a fiaimnak, végtére is alaposan megdolgoztak egy kis szórakozá-sért, nem igaz?

Intett, mire a katonák a földre döntötték a zokogó Ormét, és né-gyen négyfelé feszítették végtagjait. A hercegnő ott hevert Zaid Haram előtt, kiszolgáltatva.

– Ugyan nem sok kedvet érzek hozzá...! – fintorgott a nagyúr, és lomhán lecsusszant a székről. – De azt hiszem, Ogancev lányát ne-kem kell először boldoggá tennem! Ennyivel tartozom annak a nyo-morultnak!

Azzal a lány elé állt. – Egy jó vezérnek illik példát mutatni az emberei előtt, vagy nem? Rátérdelt a lány lábaira, baljával megmarkolta aprócska melleit,

karmait a húsába mélyesztve, majd némi matatás után belenyomult a testébe. Orme felsikoltott, a kín eleven tűzként áramlott végig belse-jében.

– Ó, te még szűz vagy! – utálkozott a szmirnij gur, s bronzvörösen csillogó arcán vigyor jelent meg. – Hát, nem mondom, meg kell egy kicsit dolgoznom veled!

Orme a következő pillanatban elveszítette eszméletét. Amikor magához tért, Zaid Haram éppen feltápászkodott róla, ha-

talmas kezével megpaskolta összevérzett, márványfehér lábait, és in-tett a katonáinak.

– Csak sorban! Azt akarom, hogy senki se maradjon ki ma éjjel! Szóljatok a többieknek is!

Dülöngélő, elégedett léptekkel elindult a kínzókamra ajtaja felé. Fáklyafény sercent, Orme arcába forró faggyú csöpögött. Fájdalom. Az idő feloldódott a kín savas masszájában, és gyötrő fájdalom-

hullámokkal ostromolta az ébrenlét partjait. Amint a nagyúr magukra hagyta őket, a sztrelec katonák nyüszítve

vetették magukat a vézna, mozdulatlan testre. Ami a lányra várt az elkövetkező órákban, azt a legtöbben az ő korában nem élték volna túl. De ő szinte kikapcsolta tudatát, és tekintetét mereven a kínzó-

119

kamra plafonjára szegezte. Valahonnan, távolról érezte, hogy durva, koszos férfikezek markolják.

Nem törődött vele. Különös nyugalom szállta meg. A fájdalmat agyának egy távoli, gyűlölt szigetére száműzte, s hiá-

ba akart az onnan kitörni, nem engedte. Csak bámulta a plafon egy aprócska szegletét, mintha azon túl látna mindent, messzi, messzi partokat, feledésbe merült és nagyon is eleven arcokat.

Akkor is látta őket amikor már összevissza forgatták, és egy kés-sel vagdosni kezdték aranyszínű haját. A plafon helyett hol a mocs-kos köveket látta, hol a falakat hol pedig gyötrői vadállatias arcát.

Ezek lebegtek előtte, de lélekben már egészen másutt járt. Valami gyülemlett benne, olyasvalami, aminek létezéséről addig

maga sem tudott. Harag és gyűlölet, eltemetett erő... Hagyta. Valami homályosan azt súgta neki szavak nélkül, hogy ez az erő

csak tovább növekszik, mert haraggal és gyűlölettel táplálkozik, s hagynia kell, még, még, hadd fortyogjon, hadd izzón a mélyben!

Hát hagyta. Várt. Átmenekült egy nem létező világba, s miközben arcán pergő

könnyei a katonák testnedveivel keveredtek, egyelőre homályosan, még alaktalanul, valami körvonalat öltött a mélyben.

És akkor megrémült, de csak egy pillanatra. Mi ez? Mi lett belőlem? Mi növekszik bennem? Aztán csak legyintett magában. Mit számít ez már? Még néhányszor visszaszorította a fájdalom makacs rohamait, az-

tán elérkezettnek látta az időt, hogy kitapogassa tudata mélyén a be-léfészkelt gonoszság kérgét.

Ott volt, jól tapinthatóan. Orme magában elmosolyodott.

120

A halál fogant meg a lelkében. Amikor az utolsó sztrelec martalóc is beléélvezett a testébe, majd

unottan félrelökte, Orme sokáig hevert ott, bemocskolva, magányosan. Jóval később, újabb katona jött hozzá, néhány percig csak bámulta

őt az ajtóból, aztán odasettenkedett hozzá, és sutyorogva ő is vetkőz-ni kezdett.

– Drága hercegnő! – sziszegte. – Rám vártál, igaz? Orme eközben felé fordult, és lábait széttárva elmosolyodott. – Gyere! – hörögte túlvilági hangon. – Mire vársz, gyere már! A sztrelec gyanakodva fölé hajolt. Amit látott, az szemmel láthatóan lelohasztotta férfikedvét. Előtte

egy lemeztelenített, kopaszra borotvált, vézna, szinte gyermeki test hevert, tele égett sebekkel. Széttárt lábaira fekete foltokban száradt a vér, s mindenütt mocsok, szenny borította bőrét.

– GYERE! – kiáltotta a lány, és remegő lábaival megragadta a ka-tona derekát, s lerántotta maga mellé.

A palotahajó föld alatti labirintusában különös zihálás visszhang-zott. Aki hallotta, tudni vélte, mi okozza ezt a hangot. De bármit is hitt, tévedett.

14.

Egész álló nap kitartóan meneteltek a hóban, a fák zúzmarás árkádjai alatt. Alig vették észre, mikor világosodott ki, a rengeteg mélyére csak kevéske fény csordogált le. Félig vakon tapogatóztak a homály-ban, s bár a hó nem volt túlságosan vastag, lábuk lépten-nyomon be-leakadt az aljnövényzet kusza hálójába.

Aztán a Koloma-erdőre ismét éj telepedett, s ők ketten kényszerű-ségből letáboroztak. Kán tüzet csiholt, s néhány fagyott, élettelennek tűnő fahasábból gúlát emelt egy megtisztított kör közepébe.

Éhesek voltak. Több mint egy napja nem ettek semmit, s a nomád meglepetésére

121

a vadonban még csak nyomát sem látták életnek. Sehol egy fürge nyúl, prémes vad, de még rovarok, férgek sem mutatkoztak. Amikor megpróbáltak kérget tépni a fák vaskos törzséről, döbbenten tapasz-talták, hogy a fáknak nincs kérge, a vékony héj alól viszont sűrű, fe-kete lé szivárog, ami savként marta a bőrüket.

– Én mondom, gonosz erdő ez! – jegyezte meg borzongva Zawako. – Bolond voltam, hogy hallgattam rád!

– Most már késő – vont erre vállat Kán. – Különben sem tehettünk mást. A sztrelec hadoszlopok ellepték az egész vidéket. Ide nem jön-nek utánunk!

– Arra mérget vehetsz! Több eszük van annál! – Látod, minden rosszban van valami jó – vigyorodott el a nomád. – Akkor áruld el, mi jó van abban, hogy felkopik az állunk? – Az, hogy éberek maradunk! Az éhező éber! De még mennyire! Zawako legyintett, és összekuporodott a mind elevenebben lobogó

láng mellett. Kán ezalatt sorra letette maga mellé a fegyvereit, és egyiket a má-

sik után tisztogatni kezdte.

– Az éhező éber! Kara Mor mester összeszűkült szemmel nézte az előtte felsorako-

zott alzánokat. Az ifjú harcosok három napja nem ettek semmit, és egyetlen ágyékkötőben vacogtak a vaskos hóban.

– Több erő lakozik bennetek, mintsem gondolnátok! – folytatta az uzad, s léptei alatt friss hó ropogott. – Többet tudtok elviselni, mint képzelitek! Erősek vagytok! Kitartóak! Eleven tűz lobog bennetek és én azon vagyok, hogy sem az izmaitok, sem az ösztöneitek ne hagyja-nak cserben titeket, soha!

Kán és a többiek szálfaegyenes tartással álltak az öreg előtt, de legszívesebben összeroskadtak volna, hogy a hideggel mit sem törőd-ve legyengült testüket a hóba temessék. Többen közülük, így Kán is lázzal küszködött, fogai vacogtak, ezért határozottan igaznak érezte a mester szavait, különösképp, amit a belül lobogó, eleven tűzről mon-

122

dott. Érezte ezt a tüzet, a koponyáját belülről nyaldosó, vaskos fájda-lomlángokat. Szeme, torka sajgott, a láz vékony idegszálakat tépke-dett karjában és combjában.

Ám Kán azt is tudta, hogy ha összeesik, ha csak csekélyke tanújel-ét is mutatja a kimerültségének, azonnal vége mindennek. Kara Mor csak a legkitartóbb és legszívósabb harcosokat tűrte meg maga kö-rül. Akik kikerültek a kezei alól, megkérdőjelezhetetlenül a legjobbak voltak a törzsszövetség fiai közt.

– Az ember sok mindent kibír. Nem a hideg az ellenségünk, nem is az éhezés. Nem a fájdalom, és nem is a szomjúság! – sorolta az uzad oly halkan, hogy Kánnak hegyeznie kellett a fülét, hogy a szél süvíté-sén keresztül meghallja szavait. – Legnagyobb ellenségünk… a ké-nyelem.

Elhallgatott, hagyott egy kis időt, hogy az előtte vacogó, fáradt harcosok végiggondolják, amit mondott.

– Mindannyian jól tudjátok, milyen jó egy meleg jurta, a lobogó tűz odabenn, a jurta mélyében, milyen jó a frissen sülő hús illata! Ér-zitek? Érzitek a tűz melengető simítását a bőrötökön?

Kara Mor hátratett kézzel megállt előttük miközben a fennsík felett minden eddiginél hidegebb szél söpört végig.

– Érzitek a sült hús fűszeres ízét? Érzitek nyelveteken a forralt bor csípését? Érzitek testetek alatt a kényelmes szőrmék simuló halmát? A homlokotokat cirógató, édes fáradtságot? Érzitek az asszonyi test melegét, ölelő karjait?

A sorban egy alzán alig észrevehetően megremegett. Kara Mor úgy tett, mintha észre sem venné.

– Hát ez a kényelem. Ez mind a kényelem. Én magam is szeretem a tüzet, a sült hús illatát, a fűszeres bor csípését, a párnák kényelmét és a tüzes asszonyok ölelését! Csakhogy néha mindez veszedelem le-het egy harcos számára!

A sorban egy újabb ifjú lábai remegtek meg. Szemhéja lassan le-csukódott, amint a fennsíkon fagyos széllökés söpört végig, éles hószilánkokat csapva az arcukba.

123

– Ha majd kiöregedtek s leteszitek a szablyát, elég időtök lesz még minderre. Elég időtök enni, inni, elhízni, gyermekeket nemzeni és he-verészni! Ne aggódjatok, aki megéli közületek jól fog élni! De amíg harcosok vagytok..! Mindez... Maga a kényelem... a veszteteket okoz-hatja.

Valaki halkan felnyögött a sorból. Kara Mor lassan odalépett elé, és szemügyre vette magának a szenvedőt. A Kán mellett álló alzán volt, arca már elszürkült a fájdalomtól és a kíntól, minden ízében va-cogott. Ahogy a mester lepillantott mezítelen lábára, látta, hogy né-hány ujja már elfagyott.

– No persze mindannyian eszünk, iszunk és gyermekeket nemzünk addig is, míg ki nem vénhedünk! – folytatta zavartalanul az uzad. Az ifjú harcosok még sohasem hallották egyfolytában ilyen sokat beszél-ni. – A kérdés csak az, mennyire engedjük hogy a kényelem elural-kodjon a testünkön, a lelkünkön? Mennyire engedjük hogy ébersé-günk eltompuljon? Ha most véget ér ez a tél, és befejezzük kiképzése-teket itt, a hegyekben, és visszatérünk Őrtüzek Lángjába, mind jurtá-ban alusztok majd. Bizonyára bőséges étellel, bódító borral várnak benneteket! És bizonnyal akad majd néhány jóvérű leány, aki hajlan-dó megosztani veletek nyoszolyáját egy-két éjszakára!

Kán összepréselte ajkát. Nehezen bírta már, és a mester szavai mintha csak tetézték volna

szenvedéseit. Meddig kell még ezt a kínt elviselnünk? – kérdezte ma-gában, természetesen választ nem várva sehonnan.

– Így fog eltelni az első éjszakátok: kényelemben, bőségben. Aztán a második is. A harmadik. A negyedik... És így tovább – folytatta las-sú sétáját Kara Mor. – Míg egy napon azon kapjátok magatokat, hogy egy kicsit ellazulnak az izmaitok. Egy kicsit, éppen csak egy ki-csit többet alszotok, mint addig. Vékony, ölig észrevehető hájréteg gyűlik a hasatokon. Aztán egy hajnalon fáradtságos nyűgnek érzitek fölkelni egy illatos asszonyi test mellől, s kimenni a csípős hidegbe. Aztán egy hajnalon azt kívánjátok majd, bárcsak ne lennétek harco-sok!... Ne várjátok azt a hajnalt!... Amit most kaptok tőlem, az a leg-

124

rosszabb, amit harcos átélhet! Hideg... ínség... fájdalom. Most már mind jól tudjátok, milyen...

Valaki fulladozva, köhögve kizuhant a sorból, és térdre roskadt a hóban. Senki sem hajolt le segíteni neki.

– Amikor visszatérünk... – suttogta maga elé meredve az uzad. – Élvezzétek nyugodtan az életet! Megérdemlitek! De soha ne feledjé-tek, hogy ha a kényelem rabul ejti a testeteket, és végleg átmelengeti a lelketeket, akkor megszűntök igazi harcosok lenni.

Egy másik ifjú is megremegett a sorban, de az utolsó pillanatban visszanyerte egyensúlyát, és nem vágódott el.

– Csak azt mondhatom nektek legyetek mindig éhesek! – kiáltotta Kara Mor, túlharsogva a szél zúgását. – Érezzétek mindig ezt a jeges fuvallatot a csontjaitokban! Érezzétek a szomjúság pokoli kínját! Érezzétek a fáradság gyötrő kínjait! Érezzétek a sajgó fájdalmat minden izmotokban! Ne engedjétek hogy a kényelem bilincsbe verjen benneteket!

Fiaira pillantott, végighordozta tekintetét a felsorakozott legjob-bakon, majd egy vállrándítással elindult jégkunyhója felé.

– Úgy döntöttem – kiáltott hátra –, hogy még egy napot idekint maradunk a fennsíkon. Most menjetek vissza az őrhelyeitekre!

A felsorakozott alzánok egyetlen pisszenéssel sem adták tudtul el-keseredésüket, de a szemükben csillogó, tompa, fájdalmas fény sok mindent elmondott szavak nélkül is.

Még egy nap, a hóban, csaknem mezítelenül, éhesen?! Kán nagyot nyelt. Ki kell bírni! Mindent ki kell bírni! Támolyogva elindultak vissza, a hóba vájt őrlikak felé. A sorból kidőlt társukat otthagyták de Kara Mor intésére a két

megtántorodó is kénytelen volt kilépni a többiek közül. A többiek nem búcsúztak el tőlük. Hónapokon át együtt edzették testüket és lelküket, a legmostohább körülmények között, s most, egyetlen megingás ele-gendőnek bizonyult ahhoz, hogy számukra véget érjen egy álom. Ők

125

hárman, miután átmelegedtek a tűz mellett, és csillapították éhségü-ket, azonnal indultak haza, Őrtüzek Lángjába.

Kán arra gondolt, talán jobb lenne közöttük lenni. Aztán elszántan belevigyorodott a süvítő, fagyos éjszakába, és

megtörölte láztól lüktető homlokát. – Nem. Azért sem! Magában már tudta, hogy ez az egy szó különbözteti meg a har-

cost a közönséges halandótól.

Az éhező éber! Kán nem aludt egész éjszaka. Hallgatta Zawako nyugtalan horko-

lását, és hallgatta a vadon rémisztő neszeit. Nagyon mélyen járhattak az erdőben, számításai szerint legalább további két nap járóút állt előttük észak felé, s legalább még egy keletnek vagy nyugatnak, attól függően, hogy merre tudnak továbbhaladni a tengerpart mentén. Mi-vel visszafordulni nem akart, tudomásul kellett vennie, hogy legalább négy napon keresztül kénytelen elviselni a vadon fojtogató, rosszin-dulatú nyirkosságát és hidegét.

A tűz időközben lassan kihunyt, de a nomád feleslegesnek tartotta újabb hasábokat hajítani a parázsra. Nemsokára úgyis újra megvir-rad, és akkor útra kelnek! Ücsörgött hát, lábait maga alá hajtva, s fel-emelt fejjel figyelte az éjszakai hangokat.

Neszek... Zörejek... Kán lépteket hallott a közelben, noha egész nap nem látott egyet-

len állatot sem a környéken. Apró léptek surrantak a hóban, néha pe-dig, mintha suttogás kélt volna a vaskos fák mögül.

A férfi nem volt különösebben ijedős; négy évvel korábban csak-nem egy héten át őrizte Sírkővár romjait, fenn, a Rif-hegyek között, s csak Kara Mor tűzjelzésére hagyta el őrhelyét. Az a hét maga volt a pokol, mégis kibírta. Eleven kísértetek lakták azt a helyet, sokan csak néhány percig képesek elviselni az egyedüllétet odafenn, mások pe-

126

dig örökre elveszítik elméjük épségét a romok közt. Nem ok nélkül. Ha azt kibírta, ezt az éjszakát is játszva kibírja.

Azonban nem sokkal pirkadat előtt Kán valami olyasmit hallott, ami egyetlen pillanat alatt megfagyasztotta ereiben a vért. A közel-ben újabb léptek ropogtak a kéregszerű hóban, de ezek – a korábbi-akkal ellentétben – kimért léptek voltak, óvatos léptek. Harcosok kö-zeledtek a hóban.

A nomád megdermedt, átfagyott ujjai máris kardja markolatára csúsztak.

Legalább húszan jártak a fák mögött. Kán halkan feltápászkodott, ügyelve rá, hogy térde meg ne recs-

csenjen, aztán rendkívül óvatosan a legközelebbi fáig surrant. Valahol a magasban halovány holdfény sápadozott, de mire átver-

gődött a toronymagas fák koronáján, alig tudta tejszínűre festeni a gyémánt tisztaságában ragyogó hókérget.

Léptek... Egyre közelebb... Kán feszülten figyelt, nagyjából sejtette, hogy az idegenek egyelő-

re még mintegy harminc öl távolságra járnak, és a sűrűben nem lát-hatják meg őt. Óvatosan hátrapillantott, hogy megbizonyosodjon ró-la, elhamvadt-e a tűz teljesen.

Elhamvadt, már fényt sem adott. Most már csak minden azon múlik, hogy a közeledők... Kán elsápadt, amikor szemét erőltetve megpillantotta a legelöl ha-

ladó harcost. Sztrelec katonákra számított, vagy legfeljebb a vadon mélyét járó

martalócokra. De ezek mások voltak. A sápadt holdfényben először csak hosszú, fekete körvonalait lát-

hatta. Aztán megpillantotta az élen haladó idegen arcát is. A félho-mályban csontos vonások sejtetek fel a pergamenszerű bőrből. Mint-ha egy halott koponyáján csillant volna a Hold fénye. A vékony, ha-sított száj felett horgas orr meredt. Szembogár nélküli, hófehér sze-

127

mei meg-megvillantak, amint görnyedten, szaglászva közeledett. Mögötte még legalább kéttucatnyi, éjfekete ruhába bújt alak lépdelt a hóban. Most már a bűz is megcsapta Kán orrát: rothadó hús és nyers bőr szaga.

A nomád szívszorongva húzódott vissza egy fa mögé. Az idegenek nem pontosan feléjük tartottak, de kétségtelennek

tűnt, ha tartják mostani irányukat, alig tíz ölnyire haladnak el mellet-tük. Kizárt, hogy ne figyeljenek fel a szunnyadó tűzrakásra és a kö-zelben lapuló két emberi testre!

Kán visszaosont, és felrázta Zawakót. Tudta, hogy az erdőlakó egy pisszenés nélkül ébred majd, a vadonban ez alapvető feltétele volt az életben maradásnak.

– Arra! – mutatta a nomád, és néhány villámgyors kézmozdulattal jelezte, hogy idegenek közelednek.

Zawako talpra szökkent, és gyakorlott mozdulattal a tűzrakásra te-rítette koszos köpenyét Aztán hasonló gyorsasággal rákotort egy nagy adag havat. Felfelé intett, s Kán elértette, hogy mit akar. Meg-ragadta a teremtményt, és felemelte, amíg az el nem érte a legköze-lebbi fa alsó ágait, majd utána húzta magát. Talán a némán elrebegett fohászok segítettek, talán csak a vakszerencse, de sikerült csaknem hangtalanul felmászni a fa csontszerűen kopár, de legalább sűrű ágai közé.

Vártak. Most már tisztán, egészen közelről lehetett hallani a hó ropogását.

Az idegenek néhány facsoporttal odébb meneteltek. Amikor Zawako is megpillantotta őket, görcsösen megragadta

Kán karját, de nyikkanni nem mert. A nomád bólintott. Az ő szíve is hevesebben dobogott a kelleténél, de tudta, hogy

nem engedheti elhatalmasodni tudatán a növekvő félelmet. Nem küzdött ellene, hagyta, hogy megfagyassza vérét ereiben, csak éppen arra figyelt, hogy ne bénítsa meg teljesen az akaratát. A félelem nem szégyen. A félelem inspirál... – szinte hallotta Kara Mor szavait. –

128

Nem az a jó harcos, aki nem fél, vagy letagadja, hogy fél, hanem az, aki együtt tud élni, és együtt tud harcolni a félelmével.

Igen, bólintott komoran a nomád a fa ágai között. Mindjárt kide-rül, együtt tudok-e élni vele...

A fekete alakok már nagyon közel jártak. Valóban csak néhány facsoport választotta el őket a fa magasában kuporgó két alaktól.

És akkor... Amitől Kán tartott, bekövetkezett. Az élen haladó idegen harcos hirtelen megtorpant, gyanakodva

beleszagolt a levegőbe, majd felemelt kézzel intett a többieknek. Most látszott csak, milyen rémisztő a pofája: beesett, halotti maszkra emlékeztető arca és vérvörös, vékony ajkai kétségtelenné tették, hogy a végítélet démonai közül a vérzabálók közé tartozik. Izgatott moraj hullámzott végig a soron, s a nomád a magasból előszisszenő, tűvékony acélpengék villanását látta.

Aztán megint elnémult minden. Azok odalent nem moccantak, hangtalanul szimatoltak, sápadt pofájukat beletartották a fák közt sü-vítő, jeges szélbe, és hallgatóztak.

Kán tudta, hogy most eldől minden, de úgy döntött, megvárja, amíg a harcosok odagyűlnek a tábortűz köré, s csak akkor veti rájuk magát. Esélye sem maradt a kéttucatnyi idegennel szemben. Nem sejtette ugyan, hogy milyen harci erőt képviselnek, de valami azt súgta neki, hogy egytől-egyig kiváló harcosok.

Néhány pillanattal később az élen haladó, fekete alak megmoc-cant, és lassan, nagyon lassan elindult a tábortűz irányába, miközben folyamatosan szaglászott az éjszakában. A többiek követték.

Mindjárt... – gondolta kábán a nomád. A küldetésemnek vége... Ám ekkor Zawako újra megragadta a karját, és minden eddiginél

görcsösebben megrántotta. Kán követte az erdőlakó rémült tekintetét. Zawako felfelé emelte a fejét, de a sűrű ág-bogak között csak a

Hold távoli sarlója fénylett, semmi más nem moccant. Vagy mégis?

129

Valami közeledett. Odafenn, a fák göcsörtös, karokként égnek meredő ágai felett egy

kiterjedt, fekete árny suhant el a Hold előtt. Kán előbb azt hitte, egy hatalmas felleg, de aztán megpillantotta a csillagfényben feszülő vi-torlát és a hajó orrában álló shadomult, amint előrehajolva fürkészi a vadont.

Egy Hor-gálya! Kán hitetlenkedve ingatta a fejét. Odahaza, a nomád törzsek szál-

lásterületén nem számított ritka látványnak egy-egy elsuhanó gálya a levegőben, hisz’ a nagy nomádfelkelés leverése óta a Hor-papok ép-pen a Holdtenger nyugati partján építették fel legnagyobb erődítmé-nyüket, Gadurt. Onnan játszi könnyedséggel ellenőrzésük alatt tart-hatták a lázongó törzseket éppúgy, mint Dunavát és Adrion északi részét.

De itt, a senki földjén? A gálya lassan sodródott a fejük felett, sebességéből fokozatosan

veszítve, majd amikor csaknem föléjük ért, megállt. A tábortűzhöz már igen közel járó, fekete harcosok felkapták a fejüket, és szitko-zódva vitatkozni kezdtek.

Az éjszakába vakító fénysávok hasítottak, éles ösvényeket téve láthatóvá a fekete vadonban. Szinte ugyanebben a pillanatban felhar-sant egy mély, hívó kürt hangja. A harcosok gondolkodás nélkül is-mét csatasorba rendeződtek, és gyorsított iramban elindultak vissza, arra a csapásra, amelyről jöttek.

Az egész nem tartott sokáig... A gálya lomhán újra megmoccant, és sodródni kezdett tovább,

észak felé, felügyelve a szinte rohanó fekete harcosok menetét. A hóban ropogó léptek egyre távolodtak, s Kán csak most érezte

meg, hogy a jeges hideg ellenére forró verejtékcseppek sorjáztak a hátán.

– Kik voltak ezek? – kérdezte később, amikor már újra csend ereszkedett a vadonra.

Zawako csak a fejét ingatta, és szomorúan meredt maga elé.

130

– Mondtam neked, Kán... Gonosz erdő ez... Veszedelmes... – Emlékszel a nyugtalanító hírekre? – faggatta tovább a nomád. –

Arról, hogy miféle seregek gyülekeznek északon és keleten...? – Emlékszem. Ezek bizonyára közülük valók. A Hor-papok rette-

netes erőket vonnak össze. Hadba hívják a fertőzött földek eltorzult hordáit, és az emberekre uszítják őket Ez azt jelenti, hogy...

– Sokkal nagyobb háború készül, mint gondoltuk – bólogatott a nomád. – Itt nemcsak Izsorról van szó. A sztrelecek jelentéktelen szerepet játszanak ebben a nagy színjátékban, mindössze annyi a dolguk, hogy megtisztítsák egy kicsit a terepet, mielőtt az igazi ellen-ség felbukkan. Mielőtt az igazi háború elkezdődik...

Zawako zavartan rápillantott. Odafönn, az égbolton már óvatosan előbukkantak a kelő nap első, bizonytalan sugarai.

– Ezek a harcosok Smrsha carün hordáiból valók... Eddig még nem hatoltak Moscova rónáitól nyugatabbra, de most úgy látszik... Mi lesz, ha Moscova és Izsor is elesik? Gondolod, hogy a Jégbiroda-lom...

– A Jégbirodalom halálos veszedelemben van... – suttogta Kán. – Északról és délről, keletről és nyugatról is ellenséges hordák veszik majd körül néhány hónapon belül. Valami készül, Zawako... Valami rettenetes. Ha az Ugor birodalom megroggyan, semmi sem állja ezeknek a hordáknak útját... egészen... Istenemre, egészen a Kárpá-tokig...

– Láthattad – ingatta a fejét az erdőlakó. – Hor-papok vezérlik őket. Ott vannak mindenütt. Kezükben tartják a hatalmat. Azt tesz-nek, amit akarnak, ha úgy döntöttek, hogy véget vetnek az ember uralmának a Földön, akkor...

– Figyelmeztetnem kell az enyéimet! – tűnődött a nomád. – De előbb, teljesítenem kell a küldetést. Majd csak aztán. Mindjárt kivi-lágosodik, ideje, hogy folytassuk az utunkat, barátom!

Óvatosan lekecmeregtek a fáról, és bevetették magukat a vadonba. Majdhogynem ugyanazon az ösvényen haladtak tovább, mint az éj-

131

szakai csapat harcosai. Ahogy Kán utálkozva lépdelt hatalmas láb-nyomaikban, egyre csak a fejét csóválta.

Azon törte a fejét, hogyan lehetne valahogy lelassítani a fekete felhők gyülekezését az égen...

15.

Inut magához tért. Első pillanatban azt sem tudta, hol van, csodálatosképpen a fájdalom is késve ébredezett, s mire észbe kapott, hogy tovább kínozza az eszmélőt, a herceg már nélküle is szembesült a kegyetlen valósággal.

Hatalmas, sötét helyiségben hevert, rozsdás rácsokon. Fölötte, egy kiterjedt, fából ácsolt platón nehéz paták kapartak

nyugtalanul. Az istálló... Lassan felült, és sajgó homlokára tapasztotta kezét. Miféle hely ez? Körbepillantott, és szédelegve állapította meg, hogy a palotahajó

belső kürtőjét látja maga előtt a mélyben. Odalent fekete víz kavar-gott, hátán kisebb-nagyobb jégtáblákkal és különös, apró tárgyakkal, melyek leginkább dinnyéhez hasonlítottak, egymásra torlódva lebeg-tek valami szürke szőnyegen. A kürtő egyik oldalán, ötven ölenként egy-egy réteg húzódott, ezek közül a legalsón, a vasrácsokon hevert Inut. Feje felett lovak horkanását hallotta, s bizonyos volt benne, hogy fentebb újabb és újabb szintek következnek.

Szédelegve feltápászkodott, de amint megemelkedett, egyik lába becsusszant a rácsok közé. Remegő kézzel próbált kapaszkodni, és most már úgy állt talpra, hogy ne ismétlődhessen meg az iménti jele-net.

Ebben a pillanatban vette észre, hogy figyelik.

132

Azt hitte, a háta mögül, a csarnok sötétségbe burkolózó részéből lesi valaki, de aztán rá kellett jönnie, hogy a kürtő szemközti fala fe-lől villannak rá a gonosz tekintetek.

Az acélfalhoz láncolva néhány hatalmas teremtmény kapaszkodott az ottani rácsokba. Kiterjedt bőrszárnyaikat összecsukták megnyúlt fejük felett, halk, sziszegő hangot hallattak. Őt bámulták. – Dögköpők – suttogta maga elé Inut, és megremegett a rátörő

emlékektől. Potok ostromakor az égboltot elborították a dögköpők, nyergükben sztrelec katonákkal, s egyre csak szórták rájuk a halált. Ott köröztek vijjogva a lángoló város felett, és a szörnyetegek egyre csak okádtak a dögférgeket pofájukból.

Inut megtörölte homlokát. A gondolatok lázasan kergették egymást fejében, s ahogy Potokra,

a nagyhercegi palotára gondolt, meglepetésére, néhány pillanatra sa-ját szobájának képe rémlett fel előtte. A jóleső meleg, a falakat borító állatbőrök, kedves könyvei, s színes üvegablakon beszűrődő lágy fé-nyek...

Aztán körbepillantott még egyszer, és amit itt látott, szinte fizikai fájdalommal ébresztette a valóságra. Legszívesebben beleüvöltött volna a csarnok félhomályába.

Nem... Össze kell szednie magát... El kell menekülnie innen... Innen? Csaknem felnevetett magában: ugyan, hogyan menekülhetne meg

Zaid Haram nagyúr palotahajójából? Hiszen a fél sztrelec sereg a tornyot őrzi, s szerte Petersburgban további tízezrek gyülekeznek, hogy bevégezzék az izsori hadjáratot... Megszökni innen?

Ugyan... Nem kellett volna idejönni... Nem lett volna szabad hinni Vokoj

Aguf mézes-mázos ígéreteinek... Tőrbe csalták, becsapták őket. Any-ja és húga azóta már bizonyára halottak...

133

Kijutni innen? Lázasan igyekezett visszaemlékezni, mi történt az elmúlt órákban,

s amikor felrémlett előtte, hogy Vokoj Aguf cipelte ide, rögtön eszé-be jutott az is, hogy miért...

Igen... Az istálló... Az istállómester, aki a fiúkat szereti... Nemsokára érte jönnek! Menekülni! Most! Még mindig csodálkozott magán, amiért ilyen őrültséget forgat a

fejében. Semmi esélye. Csak két választása maradt Az egyik: beletö-rődni mindenbe, hagyni, hogy amint az istállómester és legényei megérkeznek, kedvükre megalázzák, aztán engedelmeskedni nekik, a kedvükben járni, kiszolgálni őket, a legapróbb óhajukat is úgy lesni, mint a legutolsó csahos kutya... Aztán pedig... talán már holnap... az első sorokban menetelni a sztrelecek seregében. Mi is lesz a követke-ző meghódítandó város? Talán épp Narva... Ha Nestor Rappe kor-mányzónak, a várparancsnoknak egy kis esze van, nem adja fel a tengerparti metropoliszt. Már bizonyára hírét vette, hogy mi történt Potokkal és népével, s milyen gyalázat lett a nagyhercegi család sor-sa...

Ha egy kis esze van... De nekem maradt-e egy kevés? Hogy magam is harcoljak Zaid Haramért, a sajátjaim ellen? Nem... Akkor pedig... Inut lepillantott a mélybe... A fekete víz színén, a jégtáblák közt a

zavaros masszában dinnyeszerű gömbök billegtek ide-oda. Igen. Ez a másik megoldás... Csak egy zuhanás... Hamar vége lenne, talán még a testét sem találnák meg...

134

Inut elmosolyodott. Igen. Ez lesz az. Nem akart többé gondolni semmire és senkire. Megtörölte orrát,

és térdre rogyott a rácsokon, közvetlenül a peremnél. A melyből je-ges légáramlat csapta meg az arcát.

Igen... Már régen meg kellett volna tennem... Mindannyiunknak meg kellett volna tennünk… Lassan előredőlt, miközben lehunyta szemét, és utolsó gondolatá-

val megpróbálta felidézni a Potok felett szikrázó nap arany fényzuha-tagát.

Karjait kitárta, és most már egyensúlyát vesztve dőlt előre... amikor... Valaki megragadta köpenyét, és egyetlen, erőteljes rántással visz-

szahúzta a peremre. Inut felháborodottan nyitotta ki a szemét, de az a valaki megmar-

kolta, és belökte a rácsok közepére. – Ki... ki merészeli? A herceg döbbenten meredt a mellérogyó, megtört alakra. Az izsori testőrség egyenruháját viselte, s teste legalább öt sebből

vérzett. Meggyötört arcát is mély vágás csúfította el. – Theimuz... – suttogta Inut. – Öreg, jó rokon! Theimuz Rappe...

Te élsz? A veterán levegő után kapkodott, jobbját az oldalára szorította,

hogy legalább valamelyest lassítsa az oldalából felbugyborékoló vér folyamát.

– Hercegem... én... Inut megfeledkezett iménti szándékáról, odaugrott az öreghez, és

gyengéden megvizsgálta sebeit. – Az istenekre, Theimuz... hogyan... hogyan?

135

– Levágták a mieinket... – suttogta akadozva a harcos. – Mindet... Láttam a testüket amikor behajították őket a kürtőbe. – Mutatott re-megő ujjal az alant hullámzó fekete vízre.

Inut hitetlenkedve bámult lefelé. Csak most értette meg, hogy a vízben, a jégtáblák közt lebegő dinnyék valójában emberfejek.

– Kerestelek... – Theimuz megpróbált gyorsabban beszélni, ide időről-időre pokoli kín torzította el az arcát. – Mindenütt kerestelek...

– Ne beszélj, most pihenned kell... – Ehhh! – A veterán dühösen a levegőbe öklözött, immár a halál

szélén nem kellett adnia az illemre. – Hallgass! Nincs énnekem már mit pihenni! Inkább... figyelj... A palotában egyre kevesebb... a sztrelec csapatok egymás után indulnak... Zaid Haram parancsára... Már alaposan kiszórakozták magukat a foglyokon...

– A húgom? – ragadta meg Inut az öreg vállát. – Tudom, hol van... De... már késő... Anyád... és a kicsi... halot-

tak... A herceg minden erejét összeszedte, hogy visszatartsa rátörő zo-

kogását. – Hogy érted azt, hogy már késő? Orme is meghalt? – Még... él... de... meggyalázták... megkínozták... – Azt mondod, még él? – Ha itt leereszkedsz... – mutatott gyengén a kürtőre Theimuz. –

Egy járat… egy járatban... eljutsz hozzá... – Talán eljutok... – hajtotta le a fejét Inut. – De innen nincs me-

nekvés, öreg. – De van! – A veterán szemében megint ugyanaz a haragos fény

villant. – Szedd már össze magad! Ogancev fia vagy, az istenért! – Akkor azt mondd meg, hogyan juthatok ki innen? – rivallt rá el-

keseredetten a fiú. – Ezek a falak acélból vannak, és odakint gyüle-kezik Zaid Haram serege!

Hirtelen görcsös köhögési roham tört az öregre, képtelen volt megszólalni. De ahogy egy kicsit összeszedte magát, remegő kézzel a szemközt kapaszkodó dögköpőkre mutatott.

136

Nem kellett egy szót sem szólnia már. Inut izmai megrándultak: az ötlet oly vakmerőnek, ugyanakkor

oly lehetetlennek tűnt, hogy első pillanatban bizonyos volt benne, hogy kár is megpróbálni.

De aztán... – Azt mondtad, itt kell leereszkednem? – kérdezte. Theimuz bólintott. – Ha... ha kijutsz... Mondd meg a testvérem-

nek... Nestornak... Védje meg Narvát... Narva az utolsó... Elmosolyodott mielőtt meghalt volna. Amikor Inut gyengéden leeresztette testét a rácsokra, már hallotta

is a közelgő, döngő lépteket. Odafenn, az istálló deszkázatán csizmás férfiak közeledtek a lejáró felé, a csarnok gúnyos röhögéstől vissz-hangzott.

Inut felszökkent az öreg teteme mellől, és egészen a rácsok széléig hátrált.

Amikor a lejárón felbukkant a lovászmester a legényeivel, hirtelen megint rátört a páni félelem.

– Nocsak! – horkant fel az élen haladó, hájas férfi, amint megpil-lantotta. – Itt van a mi gyönyörű, kis hercegünk! Agufnak igaza volt! Zamatos kis fürjecske... Gyere csak ide!

A lovászlegények mosolyogva közeledtek felé, s szemérmetlen pillantásaikkal már le is vetkőztették Inutot.

A fiú már nem tudott hátrálni, mögötte a kürtő mélysége nyílt. – Nehogy leugorj, drágaságom! – tárta szét karját a lovászmester

hitetlenkedve. – Igaz, hogy én a nagydarab, erős férfiakat részesítem előnyben, ezért igazán örültem volna az apádnak, de senki sem mondhatja rólam, hogy megvetem a zsenge fiúk húsát! Egy kicsit fájni fog ugyan, de pár nap alatt megszokod, meglásd! Gyere! Gyere közelebb, és térdelj le elém!

A legények már csupán alig két ölnyire álltak tőle, éppen átlépték Theimuz tetemét.

Inut testét – éppoly hirtelen, ahogy korábban elöntötte – most ma-ga mögött hagyta a félelem. Ott állt a rács szélén, és nem remegett

137

többé. Utolsó pillantást vetett a veterán összekaszabolt maradványai-ra, aztán mosolyogva hátravetette magát.

A legények utána kaptak, de már nem érték el. Csak nézték, ahogy a víz hatalmas csobbanással elnyeli a mély-

ben.

16.

A jeges hullámok összecsaptak a feje felett, s óriási erőfeszítésébe telt, hogy azonnal a felszínre tudjon vergődni. Szíve csaknem fel-mondta a szolgálatot, s úgy érezte, ereiben ugyanaz a hideg lé csor-dogál, mint ami körülvette a sötétben. De valahogy mégiscsak fellök-te magát a jégtáblák közé.

Fulladozva kapkodott levegő után. Nem látott semmit, kapálózva keresett magának fogódzót. Ujjai

rögtön bele is akadtak valami hínáros, kusza szövevénybe. Inut megrázta fejét, hogy lássa, mi az, de ijedtében rögtön el is

eresztette. Egy koponya volt, levágott emberfej, melynek sötét haja az ujjaira fonódva kitépődött a rothadó fejbőrből.

Ahogy körbepillantott, Inut látta, hogy a víz színen több száz, osz-lásnak indult fej és egyéb testrész lebeg. És volt ott még valami... A bűzös, fagyos hullámok közt apró lények nyüzsögtek, millió sárgás-fehér dögkukac.

Inut zihálva előrelökte magát, egészen addig a láncig, ami a kürtő faláról lógott a víz fölé, aztán mászni kezdett, szinte magánkívül a rémülettől és a rátörő rosszulléttől.

Fel! Fel! Magasabbra! Nem érezte izmait, sem a hideget, sem a fájdalmat, szíve sebesen

zakatolt, s vére pillanatok alatt felforrt az igyekezettől. Fel!

138

Fel! Még magasabbra! Valahonnan a rácsok szintjéről harsány röhögés visszhangzott, de

Inut nem törődött vele. Tudta, hogy nem kell olyan magasra másznia, ha igaz, amit Theimuz mondott, elég lesz...

Lába remegve tapogatta ki a falból nyíló, sötét üreg szélét. Igen... Az öreg, jó Theimuz... Igaza volt... Itt a járat. Megkapaszkodott a peremben, és második nekifeszülésre sikerült

átlendülnie a járat szájába. Enyhe, langyos levegő csapta meg bent-ről.

A mélyben a dögférgek izgatottak tekeregtek a jeges vízben, a ko-ponyák közt, de a friss falatokról ezúttal lekéstek.

Inut összeszorította fogát, és vacogva elindult a vaksötétbe.

17.

Theimuznak abban is igaza volt, hogy a palotahajó csaknem kiürült ezekben az órákban. Az éjszaka közepén, a szállására visszatérő Zaid Haram kiadta a parancsot a gyülekezőre. Biztos volt benne, hogy mostanára már a katonái is kitombolták magukat, és több pihenőt semmiképpen sem akart engedélyezni számukra. Már csak azért sem, mert a Hor-papok egyik veres vitorlás gályája szállt le ezekben az órákban a palota felső szintjein, s a fedélzetén érkező gocsamul, aki a rettegett lidérc grif szolgája volt, szigorú parancsot hozott Ilmen Ta-rak erődjéből.

Irány az északi erőd! Irány Narva! A palotahajó körül gyülekező csapatok sorban, egymás után moz-

gásba lendültek, és az éjszakai óra dacára erőltetett menetben megin-dultak az izsori kikötő felé. A folyosók is kiürültek, a félreszeg és

139

magukról már nem tudó katonákat szekerekre hányták, és a hadosz-lopokkal együtt őket is útnak indították.

A Tanker palotahajóra, Zaid Haram tornyára régen nem tapasztalt csend ereszkedett. Néhonnan fájdalmas kiáltások harsantak, elgyötört asszonyok és gyermekek sikolya visszhangzott az acélfalak között.

Aztán ezek a hangok is elhaltak. És Petersburgra baljós némaság borult.

18.

Inut kipillantott a járat szájából. A fáklyáktól megvilágított helyiség kétségkívül kínzókamra lehetett, ám most csupán egy fogoly hevert a köveken.

Ahogy meglátta, a herceg elfordította tekintetét. – Ó, kegyes istenek, ne! Meddig még? Meddig kell még viselnie a sors csapásait? Aztán, mintha a már halott Theimuz szólította volna a túlvilágról;

hangokat hallott az elméjéből. „Ez miattad történt! Jobb lett volna, ha te ölöd meg őket. Anyá-

dat, húgodat, és aztán végezhettél volna magaddal is. Miben remény-kedtél? Vagy egyszerűen csak féltél?”

Inut reszketve kimászott a járat szájából, és lehuppant a kínzó-kamra padlójára.

– Nem, nincs menekvés – suttogta a hang elméjében. – Nézz csak oda!

NÉZD! Ez miattad történt! Összeszedte minden lelki erejét, és felemelt fővel közelebb lépett. A kínzókamra közepén egy csaknem teljesen mezítelen lány he-

vert, bemocskolt, meggyalázott testét sebek borították, haját életlen késsel leborotválták.

140

– Orme... – Inut összerezzent a saját hangja hallatán. – Orme. El-jöttem érted!

A lány, ki eddig mereven maga elé szegezte tekintetét, most las-san felemelte fejét.

Meggyötört arcára sátáni mosoly ült ki. – Kicsit elkéstél, nem gondolod, bátyám? Inut még közelebb lépett, de aztán, amikor szembefordult a her-

cegnővel, csaknem felkiáltott döbbenetében. A lány csupasz, véres lábai között egy tetem feküdt. Inut öklendezni kezdett, hétrét görnyedve a földre omlott. Amit lá-

tott, minden bizonnyal egy edzett harcosnak is sok lett volna, nem-hogy neki. A holttestet ugyanis már nehéz lett volna azonosítani, fe-jét gyakorlatilag leszelte egy éles kínzószerszám, ami épp ott hevert, nem messze a meggyalázott lánytól, üveges tekintetét a távoli, látha-tatlan égboltra emelte. Kezét és lábfejét szintén lemetszették, ezek is ott sorakoztak a közelben széthajigálva. A férfi levágott nemi szerve még mindig a lány lábai előtt vöröslött.

– Orme... – kezdte a herceg, amint annyira összeszedte magát, hogy megszólaljon. – El kell mennünk innen.

– Hová? – suttogta a lány torz, éneklő hangon. – Elviszlek északra. Narva falai még állnak. – Harcolni akarsz? – Igen. Bosszút állunk. Kegyetlen bosszút – jelentette ki Inut oly

egyszerűséggel és oly magától értetődő hangon, hogy maga is meg-borzongott. – De ehhez előbb el kell tűnnünk innen.

Orme feltápászkodott combjain vaskos, friss vércsíkok csorogtak lefelé, a földre.

– Gyere, támaszkodj rám! – lépett közelebb Inut. A lány ráemelte üveges tekintetét. – Csak ketten maradtunk? – kérdezte kísérteties hangon. – Csak ketten.

141

Inut nem mert újra ránézni. Az imént mintha egy elmeháborodott nézett volna vissza rá. Ugyanakkor, ahogy meggyötört testének sú-lyát átvette, megérzett valami idegent, valami

gonoszat testvérében, amit eddig még soha nem érzett. De már egy pillanatra sem ütközött meg rajta, örült neki, mint

ahogy örült minden apró rezdülésnek, melyet saját lelkében talpasz-talt, és ami az őrjöngő, gyilkos vágyat erősítette ott, legbelül.

Mély lélegzetet vett, azzal az elhatározással, hogy utolsó csepp erejével megkísérli valóra váltani a vén Theimuz sugallta, eszelős tervet.

Végül is miért ne sikerülne? Elvonszolta húgát a járat szájáig, utoljára visszanézett a sztrelec

katona megcsonkított maradványaira, aztán óvatosan, gyengédséggel telve felemelte Ormét az üregbe.

– Nincs messze... – suttogta. – Tarts ki egy kicsit! Holdkórosként botorkáltak visszafelé, ugyanazon az úton, amin

Inut idáig jött. Amikor kiértek a palotahajó belső kürtőjéhez, a fiú a falnak támasztotta Orme alélt testét.

– Várj itt! Mászni kezdett felfelé, makacs, megmásíthatatlan elhatározással,

egyenest a feje felett, a keskeny rácsokra láncolt hatalmas dögköpő madarak felé. A szörnyetegek azonnal észrevették a hozzájuk képest aprócska teremtmény közeledését, és dühös kárálásba fogtak. Csak akkor hallgattak el, amikor Inut gondolkodás nélkül kitépte a falból az egyik láncait tartó fémgyűrűt. Fel sem merült benne, hogy a moz-dulat esetleg kudarccal is végződhet, fogait csikorgatva, minden ere-jét beleadta a mozdulatba, s úgy érezte, ha kell, magát a láncot is el tudná tépni ebben a pillanatban. Életében először emelkedett felül önmagán, először tett olyat, ami normális esetben nyilvánvalóan meghaladta volna képességeit.

Ahogy ezzel megvolt, zihálva felpillantott a szárnyait a feje felett bontogató szörnyetegre. A dögköpőn csak egy nyereg volt, de a pik-

142

kelyes hátra erősített kapaszkodók is ott csillogtak a fáklyák fényé-ben. Inut magasabbra mászott a kiálló köveken, aztán amikor egy vonalba került a zavartan vonagló lénnyel, átlendült a hátára.

Rögtön másnak érezte magát, az állat vergődése a lábai között bi-zsergető magabiztossággal töltötte el. Ezen kívül nem érzett semmi mást, csak az egyelőre még formálódó, gyilkos haragot, ami még messze volt attól, hogy feltörjön, kirobbanjon a mélyből, de már lük-tetni, gerjedni kezdett elméjében. A menekülés lehetősége karnyúj-tásnyira volt!

Lábait durván belevágta a dögköpő oldalába, arra kényszerítve ez-zel az állatot, hogy szárnyait kiterjesztve ellökje magát a rácstól. A következő pillanatban már a kürtő sötét levegőjében siklottak.

Inut tudta, hogy a lénynek mire van szüksége ahhoz, hogy egy hosszabb utat is kibírjon. Megragadta a fej két oldalára erősített szí-jakat, és azokat rángatva az alattuk hullámzó, jeges víz felé irányítot-ta az állatot. Amikor közvetlenül a felszín felett siklottak, a lény kitá-totta széles pofáját, hogy repülés közben a szájába vegyen egy jókora adag dögférget a víz felszínéről.

– Zabálj csak! – veregette meg pikkelyes hátát Inut. – Érleld őket! Tudta, hogy a szörnyeteg néhány óra alatt mérgező, halált terjesz-

tő lényekké alakítja a pofájában nyüzsgő dögkukacokat. Csakhogy ezúttal nem izsoriakra fogja köpködni őket, hanem a

sztrelec kutyákra! – Fel! Fel! – kiáltotta a herceg, és a szíj néhány erőteljes rándítá-

sával rávette a lényt, hogy felfelé csattogtassa hatalmas szárnyait. A következő pillanatban már ott lebegtek, közvetlenül a járat szája előtt. Inut óvatosan átnyúlt önkívületbe révedt húgáért, és átemelte maga mellé, a szörnyeteg hátára.

Váratlanul néhány nyílvessző suhant el sziszegve mellettük. Orme, mintha csak most tért volna magához mély kábulatából,

felemelte fejét, és a fentebbi rácsokról íjazó sztrelecekre pillantott. Valami megmoccant ekkor körülöttük a levegőben, valami mélyről jövő, és

143

gonosz, ami megérintette a férfiakat is, akik onnan lődözték őket, ahol

Theimuz teteme hevert. A nyílvesszők a következő pillanatban el-apadtak, és a dögköpő energikus, terebélyes szárnycsapásokkal elsu-hant előttük.

Inut körül forgott a világ, fél kezével Onnét szorította, hogy a lány le ne zuhanjon, másik kezével a dögköpő szíját markolta görcsösen. Elsuhant mellettük néhány szint, melyekből gyakorlatilag semmit sem láttak, aztán...

A kürtő felső nyílásán keresztül, majd’ minden átmenet nélkül ki-robbantak a csillagfényes éjszakába.

Inut diadalmasan felkiáltott, mert látta, hogy alattuk a szmirnij gur palotahajója egyre kisebbre zsugorodik. És látta, hogy szerte a kör-nyéken, Petersburg acélból, betonból és csontból emelt negyedeiben fáklyák ezrei, tízezrei lobognak. És látta, amint lángoló hernyóként menetelnek észak felé a sztrelec hadoszlopok, és azt is, hogy újabb és újabb embertömegek hömpölyögnek ugyanabba az irányba a déli or-szágutak felől. És látta, hogy ameddig a szem ellát, egészen a Csúd-tó befagyott jegéig ellenséges lángszekerek sorakoznak a hadoszlop-ok mellett.

És végül látta, hogy nem is olyan messze tőlük, a sötét égbolton néhány veres vitorlás Hor-gálya lebeg a magasban, a Vérszemű csil-laggal uralva a fellegeket.

– Már csak egyetlen reményünk maradt – próbálta túlharsogni a szél zúgását.

Orme nem felelt. – Észak! Fel, északnak! Izsor nem veszett még el! Állnak még

Narva falai! És amíg állnak, addig maradt egy kicsi remény! – Nem érdekel a remény... – hörögte alig hallhatóan Orme. – Tudom. – Egy valami érdekel... A bosszú.

144

– Tudom – bólogatott Inut, és a csillagok felé emelte tekintetét. – Pihenj, kis húgom! Hosszú út áll előttünk, és amikor megérkezünk Narva várába... véres munka vár ránk.

Orme hang nélkül nevetett vele, és az éjszakában sötéten felpa-rázslott a szeme, földöntúli, tébolyult fénnyel.

145

HARMADIK RÉSZ

A FEHÉR KÜRT

1.

Összerezzent, valahányszor lépteket hallott a romok túloldaláról. Pe-dig egyre gyakrabban kélt nesz onnan, az ostromot követő, dermedt csendet fokozatosan felváltotta a bizonytalan suttogás, a sebesültek jajgatása és a keserves panaszszavak összevisszasága. A levegőben terjengő füst még a nagy ütközet gyászos emlékéről tanúskodott, csakúgy, mint az utcákon heverő, temetetlen holtak és a mind re-ménytelenebből kiáltozó sebesültek ezrei.

Aztán lassan életre kelt mindaz, ami az ostromot követően meg-maradt Potokból. A megszállók még nem vették be magukat nagy számban a falakon belülre, megelégeltek azzal, hogy kettőzött járőre-ik rendszeresen róják az utcákat. Az üszkös házak kőzött a kétség-beesés és a bizonytalanság vert tanyát, izsori és szláv nyelveken harsantak a hiábavaló átkozódások és a szűnni nem akaró fájdalomkiáltások.

Stepa Sokoff e neszeket hallgatta. Sebei nem bizonyultak túlságo-san súlyosnak. Még a sztrelec támadás legelején sérült meg, amikor a palotából nyíló titkos járat kapuját katapulta-találat érte, és a ráomló törmelék maga alá temette a testőrség ifjú parancsnokát. Csak arra emlékezett, hogy néhányan odaugrottak mellé, legörgették a lábára zuhant hatalmas faldarabot, aztán lassan, kíméletesen felemelték a földről.

Kivonszolták a szabadba. Nem érzett fajdalmát, kicsit csodálkoz-va bámulta a kormos eget, melyen tüzes nyílvesszők százai cikáztak mindkét irányba. Csodálatos látvány volt, egy pillanatra meg is hök-kent, miért nem vette észre eddig ezt senki rajta kívül, miért nem

146

bámulják a vörös lángcsóvákat és a vékony koromcsíkot húzó löve-dékeket az alkonyi égen...

Miért? Enyhe zsibbadtság ömlött szét a testében, mintha agyát bor nehe-

zítette volna el; érezte a bőrét cirógató, szokatlanul szelíd szelet, de amikor ujjai az oldalán tátongó sebhez tévedtek, a kín csodálatos-képp elmaradt. Leginkább mégis az zavarta, hogy nem hall semmit. Homályos alakok táncoltak körülötte, valaki közvetlen közel elüvöl-tötte magát, és Stepa látta a harcos homlokán virító vágást, de nem hallott semmit, pedig a férfi egyenesen ránézett, neki üvöltött.

Egyszerre minden elsötétült előtte. Bizarr, egyre nyomasztóbb képek váltogatták egymást hagymázas

álmában. A falakra felkapaszkodó sztrelec harcosokat látta, miközben láza-

san kihajolt a bástyák lőrésein. Valaki megragadta szakadt ruháját, és rákiáltott, de ő csak értetlenül rázta megint a fejét.

Arcát váratlanul hideg széllökés csapta meg, s csak néhány pilla-nattal később tudatosult benne, hogy nyílvesszők suhannak el közvet-lenül mellette. Tanácstalanul, dülöngélve abba az irányba fordult, amerről a lövedékek érkeztek. Egy beszakadt falszakaszon sztrelec katonák másztak be, és azonnal elárasztották nyilaikkal a védők meg-lepett sorait.

Szólni akart, figyelmeztetni a többieket, de nem bírt megszólalni, térdre rogyott, ujjai tapogatózva kerestek fegyvert a vérmocskos kö-veken, miközben nyílvesszők tucatjai suhantak el mellette. Mintha valami láthatatlan erőtér védte volna...

Aztán... Lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, egy fölé hajoló, angyali

arcot látott. Orme. Elmosolyodott, mert oly távol érezte magától a háborút, az ostro-

mot, hogy fel sem merült benne, még mindig ott hever a vár egyik folyosóján. Csak amikor Orme mellett felbukkant Ogancev aggo-

147

dalmas, verejtéktől csillogó arca, akkor tudatosult benne, hogy hol is van valójában. Körbepillantott, és a folyosón végig sebesülteket lá-tott, üvöltő, önkívületbe ájuló sebesülteket. A varmesterek lábakat csonkoltak nem is olyan messze tőle, egy szerencsétlen, fiatal férfi kiomlott beleit próbálta visszagyömöszölni hasfala mögé.

Aztán... Olyasmit érzett, mintha kitaszították volna a vár legmagasabb tor-

nyából, meglódult körülötte a világ, és ő csak zuhant, egyre csak zu-hant.

Nyüzsgő, izgatott alakokat látott, arcukat fáklyafény világította meg, de rá ügyet sem vetettek. Stepa szédelegve felkönyökölt, hogy lássa, mi történik körülötte. Nehéz vérszag csapta meg az orrát. Kö-zépütt, egy kőrakáson Ogancev állt, kivont pallossal, és lelkesen ma-gyarázott valamit harcosainak. Stepa tudatára ébredt, hogy a körülöt-te állók kitörésre készülnek. Anélkül, hogy sejtette volna, hogy mit csinál, feltápászkodott, és tántorogva fegyvert keresett magának.

Hirtelen beleütközött Orméba. – Hát magadhoz tértél? – A lány pirospozsgás arca felragyogott az

örömtől. Megölelte a férfit, és Stepa megérezte, hogy Orme vértet vi-sel.

– Ne... – suttogta alig hallhatóan. – Ne menj velük... bajod eshet... A lány elmosolyodott, intett egy közelben elsuhanó asszonynak,

aki kisvártatva bort hozott. – Idd meg, kedvesem! Nemsokára megindul az utolsó roham.

Utoljára igyál egyet. Én is iszom, lásd! A kedvemért! Stepa értetlenül a kupába bámult, aztán nyeldekelve inni kezdett. A bor édes volt, és sűrű. Amikor felhajtotta, sokkal erősebbnek érezte magát. – Nem mozdulok mellőled... – hebegte akadozó nyelvvel. – Nem

eshet bajod... kedvesem... Orme megsimította arcát, szemében egy könnycsepp csillant. – Isten veled! – suttogta. – Hová... Hová mégy? – kérdezte Stepa.

148

– Isten veled... A férfi hirtelen haragra gyúlt, arra gondolt: mégsem rázhatják le

ilyen könnyen! Utána akart kapni, de Orme fürge halként kisiklott a kezei közül. Nem nézett hátra.

Amikor Stepa egy tétova lépést tett utána, rádöbbent, hogy lábai cserbenhagyták. Egy végtelennek tűnő pillanatig értetlenül bámulta egyre távolodó csizmáit, melyek mintha a földbe gyökereztek volna, aztán...

Eldőlt, mint egy darab fa. Szolgák ugrottak mellé, és óvatosan lefektették a fal tövébe. Orme ekkor ért oda apja mellé, ahol a beesett arcú Inut, a teljes,

nemesi díszbe felcicomázott Jasa Warsowszkij gróf és az öreg Theimuz Rappe már vártak rá. Tekintetével még akkor is szerelmét kereste, de Stepát már eltakarta a tömeg, a kitöréshez készülő, meg-fáradt izsoriak sokasága.

Stepa csak másfél nappal később tért magához, akkor, amikor a városban már a döghalál aratott.

Néhány hű szolga rejtegette és ápolta a palota jégkertjében, a ro-mok között, pontosabban egy templom megroggyant kereszthajója alatt. Ellátták sebeit, cserélgették a kötést, enni adtak neki, holott maguknak sem maradt sok táplálékuk.

Amikor elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy maga is talpra áll-jon, Stepa feltápászkodott, és eldülöngélt a romok széléig, ahonnan beláthatta a város nagy részét.

Pontosabban azt, ami a városból maradt. Amikor a kép a szeme elé tárult, elszorult a szíve. Ez volna mindaz, ami Potok volt még néhány nappal ezelőtt? Az

izsori nagyherceg büszke szárazföldi fővárosa? EZ? Körös-körül üszkös romok, beszakadt tetők, omladozó falak. Az

utcákon elszenesedett tetemek hevertek, a sarkokon halmokba hány-ták a hullákat, és meggyújtották. Égő, emberi hús förtelmes bűze ter-jengett a város felett, beleitta magát mindenbe. Amikor felemelte fe-

149

jét, Stepa a palota helyén csupán néhány roggyant házfalat látott, és vakon tátongó ablakokat. De nem voltak tornyok, nem voltak bás-tyák...

Mintha földöntúli erő söpört volna el mindent a felszínről... Stepát utólag is megdöbbentette a csata hevessége. Ogancev és a védők bátran harcolhattak... Bátran... De nélküle. A férfi lehajtott fejjel állt ott sokáig, de a palotaszolgák jobbnak

látták visszarángatni a romok biztos menedékébe. Alkonyodott, és a sztrelecek őrjáratai ilyenkor kezdték meg ellenőrző körútjaikat a vá-ros utcáin. Ha megpillantottak volna bárkit, aki az izsori testőrök egyenruháját viseli, azonnal végeznek vele.

Stepa a fájdalomtól kábán hevert, mintha nem akarná felfogni, hogy mi történt. A szolgák fojtott hangon, sápadtan beszélték el neki a csata eseményeit, mi, s hogyan esett meg, miután ő elvesztette az eszméletét. Ogancev és kis csapata kitört a palotából, de a város falai között előrenyomuló sztrelecek alig néhány perc alatt lemészárolták őket. A nagyherceg fejét levágták, testét megszabdalták, és hasonló-képpen meggyalázták a legtöbb hős maradványait is.

A túlélők azonban rosszabbul jártak. Bár még sokan bujkáltak a romok alatt, biztosnak tűnő pincék mélyén, akit az egyre nagyobb számban felbukkanó sztrelecek megtaláltak, azt azonnal megölték, vagy magukkal cipelték. A nőket megerőszakolták, és a gyermekek-kel együtt rabszíjra fűzve északkelet felé terelték, Petersburg irányá-ba, míg az életben maradt férfiakat a Witok-félszigeten kiépített tá-borba indították útnak, erős, fegyveres kíséret mellett.

– És a nagyherceg családja? – kérdezte szárazon Stepa, előre ret-tegve a választól.

– Élnek – felelték a palotaszolgák. – Orme hercegnő, Inut herceg és a nagyhercegné a csata másnapján indultak útnak Petersburg felé. Vokoj Aguf nagyúr állítólag kegyelmet ígért nekik... Ennek az volt az ára, hogy...

150

A szolgák elhallgattak. Nem volt szükség rá, hogy folytassák, a testőrparancsnok anélkül is tudta, miféle árat szabtok a sztrelecek szerelme számára.

Nagyon is jól tudta. Nem szólt többet egy szót sem. Komoran bámult maga elé, hall-

gatta a romokon túlról jövő neszeket, és már akkor sem rezzent ösz-sze, amikor sztrelec katonák kiabálását hallotta a közelből.

Tudta, hogy friss hírekre itt hiába is várna, és azt is, hogy minden egyes óra, amit a romok között tölt, csak annak esélyét növeli, hogy megtalálják és felkoncolják.

De hát mit tegyen? Választ akkor kapott, amikor egyik este, a szokás szerint sötétbe

és némaságba burkolózó romok közé váratlan látogató kúszott be. Jasa Warsowszkij gróf volt az. A gróf együtt nőtt fel Stepa

Sokoffal, volt idő, amikor elválaszthatatlan barátoknak számítottak. Együtt fedezték fel az ifjúság majd’ minden örömét. Ahogy felbuk-kant a romok között, valószínűtlenül tiszta, díszes grófi öltözetben, fényes karddal az oldalán, a szolgák úgy bámultak rá, mintha kísérte-tet látnának.

– Hát igaz a hír! – sóhajtotta Warsowszkij, miközben hófehér kesztyűjét rángatta le ujjanként kezéről. – Stepa Sokoff, a nagyher-ceg testőrségének kapitánya szolgálólányok szoknyája mögé bújt és ott siratja magát. Ezt nem gondoltam volna. Mit csinálsz te itt, bará-tom?

Stepa csak vállat vont, egyáltalán nem érzett kedvet a társalgás-hoz, és kimondottan idegesítette a jövevény már-már derűs hangszí-ne.

– Lapulsz? – Jasa Warsowszkij felháborodottan ragadta meg sza-kadozott gallérját. – Itt henyélsz, miközben már minden jóérzésű izsori a következő csatára készül? Hallatlan!

Stepa értetlenül pillantott rá. – Miről beszélsz, szerencsétlen? Hisz’ mindennek vége!

151

Warsowszkij felnevetett, de az a nevetés olyannyira nem illett a romok komor, üszkös szomorúságához és ahhoz a végtelen gyász-hoz, ami a városra telepedett, hogy Stepa eltátotta száját a csodálko-zástól. De ez Warsowszkijt egy cseppet sem hozta zavarba.

– Már hogy lenne vége? Narva falai állnak! Oda tart most minden izsori férfi, aki csak képes még megemelni a kardot! Te meg itt heve-részel? Hát, csalódnom kell benned, Sokoff kapitány?

– Minden túlélő izsori? Nocsak? Hányan vagytok? – kérdezte bá-gyadtan Stepa. – Tízen?

– Micsoda beszéd ez? – Warsowszkij csípőre tette kezét, aztán megpödörte a bajszát. – Kedves barátom, reggel már huszonhármán gyülekeztünk a kereskedők palotájának pincéjében. Várjunk csak... Igaz, Geszojar Poerkin délben meghalt. Nos, akkor csak huszon-ketten.

– Valóban? – Stepa arcára sápadt mosoly ült ki. Nem hitte volna, hogy lesz még bármi a világon, amin mosolyogni tud. – És mondd csak, hogyan akartok Narva várába menetelni, ti, huszonketten? Az országutakat ellepték a sztrelecek.

– Igen, erre már én is gondoltam, barátocskám! Úgy tervezzük, a mocsarakon, erdőkön keresztül megyünk. Éjjel haladunk, lappal meglapulunk. A lápokban biztosan menekültek rejtőznek: útközben szép kis csapatot gyűjthetünk magunknak!

– Ha nem vigyázol, a végén még akár negyvenen is lesztek majd! – legyintett gúnyosan Sokoff. – Ugyan, Jasa! Nincsen ennek semmi értelme! Izsor pusztulásra ítéltetett.

– No, az látod, meglehet! – húzta ki magát Warsowszkij oly vi-dáman, mintha csak egy könnyed vadászatról csevegne. – Magunk között szólva, barátom, nem vagyok biztos benne, hogy sikerül meg-védenünk Narvát. Egy kicsit sokan vannak ezek a nyomorultak, és ha jól tudom, a várat viszonylag kevesen védik...

– Viszonylag kevesen? Nestor Rappe kormányzónak alig négy-ezer katonája van. Bocsánat. Ha valóban végigjárjátok a lápvidéket, lesztek négyezer-negyvenen. Remek!

152

– Ejh, te búval bélelt szerelmes, te! Nem az itt a lényeg, hogy há-nyan vagyunk, hanem az, hogy megmutatjuk a kutyáknak, hogy Izsor nem könnyű falat!

– Sajnos az, Jasa. – Ezer ördögöt! Mi ütött beléd, barátocskám? Lógatod itt az orrod,

mint valami pojáca! Igen, tudom... – Warsowszkij arca egy pillanatra furcsán megkomolyodott. De csak egy pillanatra. – Hallottam, mi történt. Szegény, kicsi hercegnő. Hogy Zaid Haram és ő... szóval... Hm. Tudom, ez... érzékenyen érint, de hidd el, kár ezen búslakodni.

– Te már csak tudod! – Én csak azt tudom, hogy ha lógatod az orrod, ha nem, úgyis

meghalsz. Ahogy én is, meg a többiek huszonkettőn. Na már most, ha úgyis elpatkolunk, akkor már ott patkoljunk el, Narva falain, nem igaz? Mi mást tehetünk, ha az ördög valamilyen érthetetlen szeszé-lyéből kifolyólag nem Potokból vitt minket el. No, mit szólsz ehhez?

A testőrkapitány fáradtan végigmérte a grófot, aztán megrázta a fejét.

– Ahogy így hallgatlak, te vadember, a végén még kedvem támad egy utolsót verekedni.

– Hát éppen erről van szó! Akad még pár száz nyomorult sztrelec kutya, akiket magammal vinnék a túlvilágra. Ha pedig Svjatovid megadja nekem azt az örömet, hogy egy vagy két Hor-papot is velük szalasszak a pokolba, hát elmondhatom, hogy nem éltem hiába! No, mi lesz? Itt maradsz a romok közt siránkozó patkánynak, vagy ve-lünk jössz meghalni Narva várába?

Stepa felegyenesedett, néhány pillanatig hitetlenkedve fürkészte barátja arcát, mintha nem akarná felfogni, amit hallott.

– Ahol bujkáltok, van-e ott bor? – Amennyit csak akarsz! A kereskedők palotájának pincéjében ne

lenne bor? – Hihetetlen vagy. – Na, most már elég a szócséplésből! – Warsowszkij lekushadt, és

kilesett a romok közül. Egy közeli utcácskában megerősített sztrelec

153

őrjárat közeledett. – Ha jönni akarsz, akkor ideje indulni. Igaz is... tudom, hogy te

most… gyászolsz, de... befelé jövet láttam itt néhány csinoska szoba-lányt... Nem bánnád, ha ők is velünk jönnének a kereskedők palotá-jába?

Stepa összevonta szemét, Warsowszkij kénytelen volt gyorsan visszakozni.

– Jól van, jól van, csak kérdeztem! Néhány perc múlva mindketten kisurrantak a templom maradvá-

nyai alól.

2.

Petersburg felett haragos füstgomolyagok feketéllettek. A Tanker pa-lotahajó közelében égetőgödrök okádták magukból a szénporos ha-lált, beterítve a csupa acél, csupa sár környéket.

A sztrelec csapatok újabb egységei akkor indultak útnak nyugat felé a bokáig érő, szürke hóban, amikor Zaid Haram nagyúr felöltötte hatalmas vaskesztyűjét, és szolgáival felerősíttette robusztus testére fekete csatavértjét. Bronzszín testén csak úgy dagadoztak az izmok, arcát vörösre festtette, mint mindig, ha újabb hadjáratba indult.

Odafenn állt a palotahajó legmagasabb pontján, ahonnan elég volt egyetlen pillantást vetnie a mélybe, a kürtőbe, hogy lássa, katonái éppen egy testet cipelnek a peremhez, Opala nagyhercegné csaknem felismerhetetlen tetemét. A szmirnij gur elmosolyodott. Eszébe vil-lantak az előző éjszaka eseményei: ha a nagyhercegné meggyalázása nem is okozott számottevő testi örömet, lelki kielégülést annál in-kább. Csupán az árnyékolta be elégedettségét, hogy Ogancev már nem nézhette végig, amint katonái sorban megerőszakolják a felesé-gét és a lányát.

De hát Ogancev már nem fog végignézni semmit – gondolta a nagyúr.

154

A katonák feszülten figyelték urukat, jelet vártak, hogy lelökhes-sék a holttestet az alant hullámzó, jeges vízbe. Zaid Haram azonban nem adott semmiféle jelet, értetlenül nézte embereit, aztán hirtelen mozdulattal maga mellé intette a közelben várakozó Leisko Asifant, kedvenc alvezérét.

– Hol van a lány? És az ifjú herceg? Leisko csorba, ormótlan fogai összekoccantak a rémillettől. Órák

óta sejtette, hogy baj lesz, de egészen mostanáig, az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy sikerül megakadályozni az elkerülhetet-lent.

– Nagyuram... – kezdte alig hallhatóan. De nem folytathatta, mert Zaid Haram felhördült, és dühödten ka-

pott alvezére torka felé. Túlontúl jól ismerte már ezt az elhaló, színte-len hangot. Akkor szóltak így hozzá, ha valami helyrehozhatatlan hi-ba történt, ha emberei olyasvalamit cselekedtek, ami a részéről azon-nali, brutális megtorlást igényelt. Az utolsó pillanatban most még visszarántotta kezét, karmos ujjai tehetetlen dühvel szorultak ökölbe.

– Nagyuram... – kezdett bele megint Leisko, miután összeszedte maradék bátorságát. – Nagyuram, nem találjuk őket.

Csend. A szmirnij gur mozdulatlanul tornyosult a kürtő pereménél, a ha-

jópalota felett száguldó, északi szél belekapott fekete köpenyébe, és csattogva, lobogóként megcibálta. A vörösre festett fej mozdulatlan-ná merevedett.

– Kerestük mindenütt mind a kettőt, de... – nyögte tovább az alve-zér, s felbátorodva már-már azt hitte, a nagyúr hallgatása egyben en-gedély is a folytatásra.

Tévedett. – A lányt az embereim a kínzókamrában hagyták. De onnan meg-

szökött, minden bizonnyal a bátyja segítségével. – Megszökött? – morzsolta a fogai között értetlenül Zaid Haram. –

Hogy érted azt, hogy megszökött?

155

– Egy dögköpő hátán... de biztosíthatlak, nagyuram, nem juthat-nak messzire...

– A bátyja segítségével? Megszöktek? – ismételte a kérdést, ízlel-getve, hitetlenkedve a nagyúr, mintha nem lenne tisztában a jelenté-sével. – És most hol vannak?

Leisko remegve széttárta karjait. – De... meg fogjuk találni őket, nagyuram... Bizonyára dél felé

menekültek... – Ostoba – sziszegte a szmirnij gur. – Egyetlen hely van, ahol még

ideig-óráig elrejtőzhetnek előlem! – Úgy hiszi, nagyuram, hogy... – Leisko kétszer is meggondolta,

hogy kimondja-e a vár nevét, de aztán úgy döntött, semmivel nem könnyít a helyzetén, ha néma marad. – Úgy véli, Narva felé... mene-külhettek?

Zaid Haram most egészen alvezére felé fordult. – Tudod, mit jelent ez, ostoba? Tisztában vagy vele, mivel jár, ha

kicsúszik a kezeink közül? – Az életük fabatkát sem ér, nagyuram... – A te életed még annyit sem! Ha a herceg és a hercegnő a fog-

lyunk, akkor könnyedén megállapodhattunk volna Rappe kormány-zóval! Két napon belül feladta volna Narvát, csak hogy kíméljük meg az életüket! Tudod te, mi történik, ha az utolsó pillanatban felbukkan Izsor törvényes trónörököse Narva falai között?

Leisko értetlenül megrázta a fejét, de nem azért, mert képtelen volt választ adni a szmirnij gur kérdésére, sokkal inkább azért, mert nem akarta felfogni, hogy ez itt a vég.

Zaid Haram arca elfeketedett, levágott orrának széle megremegett a dühtől.

Leisko kivégzése gyors volt, s a nagyúr ebben sem lelte örömét. Szokása szerint most is áldozata ágyékába döfött pallosával, és egyetlen, erőteljes rántással felfelé szelte ketté a testet. Általában ér-deklődve figyelte, a fej a kettévágott test jobb, avagy bal oldalán ma-rad-e, ám ezúttal már ez sem érdekelte, egy jól irányzott rúgással a

156

kürtőbe taszította alvezére rángatózó, vérpermetet fröcskölő marad-ványait. Aztán odalépett a nagyhercegné teteméhez, és azt is a mély-be lökte.

Nézte, ahogy zuhan a kürtő falai mentén, majd fekete víztölcsért keltve belemerül a jeges vízbe. Nem létezett semmi e pillanatban, ami csillapítani tudta volna eszeveszett dühét. Amikor intésére a sztrelecek eloldották a dögköpők láncait, a szárnyas szörnyetegek vijjogva ereszkedtek alá a vízre, hogy kitátott pofájukba gyűjtsék a friss hullákkal gazdagodott medence férgeit.

– Készüljetek! – mormolta Zaid Haram. – Nemsokára mi is indu-lunk!

3.

– Itt vannak! Kán Morgare bosszúsan megrázta fejét, ujjai önkéntelenül is samsírja markolatára csúsztak. A magaslatról elétáruló látvány nyugtalanítóbb volt, mint amire számított. A Narva felé vezető út végén jártak, de még most sem a kereskedők és katonák által használt, egyenest a tengerpartnak tartó országúton haladtak, inkább a jégmezők alig jár-ható, erőszéli határán, fenyvesek és mocsarak bizonytalan, vesze-delmes ösvényein.

A nomád kemény ütemet diktált, így egynapi távolságra jutottak az utolsó, még izsori kézen lévő erődítményhez. Köröskörül fenyve-sek sorakoztak a magaslat szelíd lankáin, azon túl pedig egy széles, hóval borított lapály, s a jégpáncélba öltözött északi tenger.

Eddig sikerült elkerülniük a sztrelec csapatokat és az őket kísérő, gyanús fegyveres bandákat, melyek minden bizonnyal a had után maradt, félig felprédált falvakra fenték a fogukat.

Eddig... Most azonban...

157

– Itt vannak – ismételte meg Kán, és a tengerparton megbúvó, nyomorúságos halászfalura mutatott.

Zawako csak néhány pillanattal később tudott felkaptatni a magas-latra, de már így is sejtette, hogy mit lát a nomád. Odalenn, a falu viskói között a fosztogató sztrelec katonák sorban hajítottak tűzcsó-vákat a nádtetőkre. Nem voltak sokan, talán tucatnyian, de egytől egyig vértet viseltek, és – már amennyire abból a távolságból az megállapítható volt – kiváló fegyverekkel rendelkeztek.

– Forduljunk vissza! – hebegte Zawako. – Talán még nem vettek észre minket!

Kán a fejét rázta. – Élelemre van szükségünk. Közvetlenül a vár előtt akadályokba

ütközhetünk, az sem lehetetlen, hogy a sztrelecek már befejezték az erőd bekerítését. Ahhoz, hogy áttörhessünk, előbb-utóbb ennünk kell.

– De... Kán! – kezdte volna az erdőlakó, ám a nomád nem hallgat-ta meg, kivont samsírral egykedvűen elindult lefelé a térdig érő hó-ban.

Zawako kétségbeesetten követte. A csontkérgű, fehér takaró recsegett-ropogott a nomád csizmája

alatt, mégsem figyelt fel rá senki, csak amikor az elérte a legszélső halászkunyhót. A házat felgyújtani készülő sztrelec harcos – vörösre maszkolt arcú, feketefogú norsk – elkerekedett szemmel bámult rá, nem értette, honnan kerülhetett elő hirtelen egy ismeretlen fegyveres. Így azonban arra sem maradt ideje, hogy figyelmeztesse társait: Kán egyetlen suhintással levágta a fejét, majd kilépett a házaktól ölelt, sa-ras térre.

A hozzá legközelebb álló fosztogató katona felhorkant, torokhan-gon odakiáltott valamit a mellette állónak.

Kán kifejezéstelen arccal bevárta, míg mindketten támadásba len-dülnek, majd fürgén lebukott a fejének irányzott csapás elől, s ugyanazzal a mozdulattal elvágta a két harcos lábinait. Azok üvöltve rogytak térdre, de gyorsan torkukra fagyott a sikoly, egy-egy villa-nás, és a sárba vérpermet fröccsent.

158

Kán lélegzetvételnyi szünethez jutott, amit arra használt ki, hogy felmérje, melyik irányból várhatja a következő támadást. Félfordula-tot véve hárított egy szúrást, majd megakasztotta a másodikként rá-rontó lándzsás harcos lendületét. Ezúttal azonban nem számolt vele, hogy a már lángoló halászkunyhók felől érkező sztrelecek egyikének elegendő ideje maradt célba venni őt nyilával.

Miközben haragos lendülettel lecsapta a karddal hadonászó harcos karját, és már fordult volna a lándzsás felé, megpendült valami a le-vegőben, és Kán a nyílvessző sziszegésével csaknem egy időben megérezte a lábikrájába maró fájdalmat is.

Bosszúsan oldalazott el a nekirontó két újabb sztrelec elől: rögtön az összecsapás kezdetén sebet kapott, olyan sebet, ami könnyen el-fertőződhet, s ami akár harcképtelenné is teheti.

Össze kellett szednie magát. A fájdalmat kiszorítva tudatából a legközelebbi kunyhó felé pör-

dült, és villámgyorsan osztogatni kezdte háríthatatlan csapásait. Az első szilánkokra törte a sztrelec védekezésül a feje fölé emelt lán-dzsáját, és kettéhasította a koponyáját is, akár egy túlérett dinnyét.

Acél csendült acélon, a zihálás szaggatott ritmusát csontok recs-csenése és hús sercenése kísérte. A sebesülten tántorgók, a földre hullok nem kiáltottak fájdalmukban, amint Kán kardja vért fakasztott testükből, hangtalanul összerogytak mindannyian. A nomád vadál-latként harcolt, s csak akkor eszmélt őrjöngéséből, amikor egy újabb, ezúttal könnyebb sebet ejtett rajta egyik támadója. Hátrált egy lépést, és arra gondolt, hogy haragból, elvakult dühből cselekszik.

A felismerést különös, belső közönnyel fogadta. Önmagára volt dühös. Most, hogy nem kontrollálhatta gondolatait, de izmai szabadon

dolgozhattak, tudata alattomosan elkezdte visszapörgetni a képeket: Ogancev előtt állt, a becsületben megöregedett, legendás nagyherceg előtt, aki csaknem könyörgött neki, hogy mentse meg viselős asszo-nyát.

159

Önmagát látta, amint rezzenéstelen arccal nemet mond. Aztán az asszony csalódott, könnyes tekintetét, Ogancev vádló, fájdalmas pil-lantását.

Ugyanolyan pillantás volt... Ugyanolyan, mint az a másik, a Delebát forró sivatagjában... Nem! Nem én vagyok az, akiről a legendáitok szólnak – visszhangoztak

agyában saját gondolatai. Nem én vagyok! Ki vagyok én? Szent küldetése mögé búvó, érzéketlen senki. Újra lecsapott, és a szemét kétségbeesetten eltakaró sztrelec karjá-

val együtt levágta a fejét is. A kifröccsenő vér vastag sugárban terí-tette be a nomádot.

Dühe nem párolgott, sőt – amire eddig még nem volt példa –, egy-re fokozódott. Úgy érezte, megbocsáthatatlan hibát követett el, ami-kor elfogadta Tar Ogul felkérését Ha harcos marad, tumánsahun, most nem gyötörné semmi a lelkiismeretét, nem lenne más dolga, mint ölni, ölni és ölni.

Így azonban újabb és újabb hibákat követhet el. Nem volt elég egyszer, ott a messzi-messzi Delebátban? Nem volt elég látni a lángoló homokra fröccsenő vért? Csak ölni... Milyen egyszerű volna! Így küldetésének minden egyes napján kísérteni fogják azok a te-

kintetek. A csalódott és a vádló tekintetek... Újabb sztrelecet vágott le, de több megölésére már nem volt szük-

ség. Az öt, még életben maradt fosztogató katona ebben a pillanatban jobbnak látta kereket oldali. Kán nem várta meg, míg ismét olyan tá-vol kerülnek tőle, hogy nyugodtan lenyilazhassák: odaugrott az egyik sztrelec elejtett íjához, vesszőt rántott elő a földön heverő tegezből, és szinte célzás nélkül lőtt. Az egyik menekülő nyílvesszővel a hátá-

160

ban terült el. Újabb vessző rezdült a húron, újabb katona bukott el a mind jobban elharapózó tűzben. A nomádnak még arra jutott ideje, hogy a harmadikkal is végezzen, de kettőnek így is sikerült eltűnnie a legszélső viskó mögött.

Úgy döntött, nem üldözi őket. Körülpillantott a hevenyészett csatatéren: tíz sztrelec hevert ösz-

szekaszabolva, lenyilazva a sárban, arcra borulva, vagy üveges sze-mekkel bámulva az ónszínű fellegeket.

Zawako ebben a pillanatban ért ki utána a házak közé, fújtatva ne-kitámaszkodott az egyik falnak.

– Gyorsan! Talán akad még valahol ennivaló! – kiáltotta Kán, és berúgta a legközelebbi kunyhó ajtaját. A gerendákról már izzó zsa-rátnokok hullottak a döngölt padlóra, a hő erőteljes hullámként taszí-totta hátra a nomádot. Elég volt egyetlen pillantást vetnie odabentre, hogy megállapítsa: a viskóban már csak halottak maradtak.

Ott ültek, az asztal körül, arcukon halotti maszkba fagyott fajd-alommal és reménytelenséggel.

Az öregistenre és a hétpoklok összes ördögére! Jégpestis! Kán szíve nagyot dobbant, rosszat sejtve hátrálni kezdett, de már

későn... Nem kerülhette el, hogy ne hallja, hogy ne lássa... A jégpestis szoborba fagyasztotta szerencsétleneket, de a kunyhó-

ban lobogó, embermagas lángok pokoli forrósága – ha csak néhány pillanatra is –, felolvasztotta a testüket.

Az utolsó pillanatokra. Egy sikoly... Az ajtóhoz legközelebb ülő öregasszony megremegett. A mozdu-

latlan bábuból vonagló, irtózatos kínok közt vergődő test lett, majd hirtelen felüvöltött, eszelős fájdalommal kapott volna fejéhez. A ko-ponyája a fehér halotti maszkból egyszeriben megfeketedett, zsugorí-tott torzóvá aszott, ahogy a jégpestis bilincse leolvadt róla.

161

A következő pillanatban már újra halott volt, ezúttal végérvénye-sen: megperzselődve terült el a földön. A többiek néhány pillanatnyi késéssel fagytak ki a kór halálos rabságából, de ők azonnal követték az öregasszonyt a kínhalába.

Kán a szája elé szorított kézzel kihátrált, és csaknem beleütközött Zawakóba.

– Mind halottak – suttogta. – Nem! Nem! – Az erdőlakó izgatottan megrángatta a nomád

szőrmekabátjának szélét. – Nézd! Kán megfordult. A lángoló házak között, az elesett sztrelec katonákat vizsgálgatva

egy halász állt. Amikor felemelte fejét, és pillantása találkozott a nomádéval, csak ennyit mondott:

– Biztosan éhesek vagytok. Gyertek velem.

4.

Sűrű köd ereszkedett a partvidékre. A magasban felszerszámozott dögköpők köröztek, de a nyergeikben fagyoskodó sztrelec felderítők nem sokat láttak a tájékból.

Jég, jég, mindenütt jég. A tengeren fehér jégszigetek billegtek, milliónyi, töredezett pajzs,

ami alatt a mélység teremtményei úsztak némán távoli úti céljaik felé. Bentebb, a parton cikkcakkos szélű sziklák, aprócska öblök válto-

gatták egymást. Mérföldeken keresztül még csak falvak sem voltak ezen a partszakaszon. Kicsit nyugatabbra azonban, ahol a partvonal merész ívben befelé fordult, és kiterebélyesedő kikötőt formált, a ködből büszke falak emelkedtek az ég felé.

A dögköpők nyergében gubbasztó felderítők aprócska emberala-kokat láttak a falakon nyüzsögni. Az ormokon Izsor arany-vörös har-ci lobogója csattogott.

Narva történetének legnagyobb ostromára készült.

162

5.

Nestor Rappe kormányzó, Narva teljhatalmú ura bosszúsan tekintett szét az erőd legmagasabb tornyának, a Hídőrzőnek bástyafokai kö-zül. Hideg szél fujt, és a hajlott hátú parancsnok minden csontjában érezte a fagy feszítő erejét.

A messzeségből vijjogás kélt: Rappe kormányzó bosszúsan pillan-tott a sztrelec dögköpők után. Közeledett az ércjég hava, amikor a tenger az erőd háta mögött hosszú hónapokra befagy, s a Derjedző-hegyek csúcsain a fenyvest is belepi a szürke hó. Rappe kormányzó hatvan hosszú, kemény telet élt meg Narva várában, soha nem jutott messzebb a várostól Petersburg határánál, s most, hogy köszvényes lábával felkapaszkodott a Hídőrző bástyára, valami sejtelmes bizo-nyosság érintette meg lelkét: tudta, hogy ez lesz az utolsó tél, ami ezen a világon köszönti őt.

Nem bánta már ezt sem, magába fordulva, megcsömörlötten az élet hiábavaló és fájdalmas küzdelmeitől, csak a halált várta. Fáradt-nak érezte magát, megtörtnek, s bár az erődben négyezer fegyveres és hétezer menekült izsori leste szavait, egyedül maradt, magányos sziklaként dacolva a lassan mindenen úrrá levő káosszal.

Néhány héttel ezelőtt – amikor élt fia és testvére – még remény-kedve tekintett a sztrelecek mozgolódása elé. Mostanra azonban bi-zonyos lehetett benne, hogy senkije sem maradt. Fia kétségtelenül el-esett Potok ostrománál, hisz’ reggel hozta a hírt a futár: a szárazföldi főváros véres és kegyetlen harcot követően elesett, a sztrelecek fel-koncoltak csaknem minden fegyveres izsorit. Bátyja, Theimuz Rappe, a nagyherceg veterán zsoldosa – kósza hírek szerint Petersburgba kísérte Inut herceget, s a kormányzó szerint ezzel meg is pecsételődött sorsa.

A nemes Rappe család valaha oly dicső és terebélyes fája immár kiszáradt, ágait sorban elhullajtotta. Ő maradt csak.

163

Az utolsó Rappe, vénségére, megfáradtan... Az utolsó izsori erőd parancsnokaként.

És a végzet közeledett immár Narva felé is, ehhez sem férhetett semmiféle kétség. Közeledett, oly sebesen, ahogy a Narvazan folyó sodorja a jégtáblákat a Hídőrző és az Acélmorzsoló bástyák között. Ahogy a kormányzó széttekintett a magasból, csalódottan kellett megállapítania, hogy a helyzet este óta is csak romlott, sokkal re-ménytelenebb lett. Előtte, a kiterjedt Dérmezőn, egészen a Csúd-kígyó nagy kanyarulatáig egyetlen lélek sem mutatkozott ugyan, de távolabb, ahová vén szemei csak homályosan láttak el, apró ember-alakok ezrei nyüzsögtek a hegyek lábainál. A téli nap tompa fénye fegyvervasak erdején csillant.

Katonák... Sztrelecek... Amott meg, a Narvazan folyó hegyek közé bekanyargó holtágán,

a Kígyó nyelvén túl feketébe öltözött, ismeretlen eredetű harcosok meneteltek lefelé a kanyargó, hegyi ösvényeken, le, egészen a Derjedző lábához, ahol mozdulatlanul megálltak, és egyre csak néz-ték a láthatáron tornyosuló, masszív falakat és bástyákat. Sokan vol-tak már napnyugtakor is, de most, mintha kétszer annyian lettek vol-na. Egész éjjel kaphatták az utánpótlást a hegyeken túlról, és még ki tudja, mennyien érkeznek ma, holnap, és addig, amíg Zaid Haram el nem rendeli az ostrom megindítását.

A kormányzó fáradtan megdörzsölte szemét. A jeges szél csípte, könnyei ott duzzadtak már nagy táskákban,

hogy kicsurranjanak, és mély barázdákat vésve, kérges bőrére fagy-janak rögvest.

Nestor Rappe kormányzó megfordult, hogy felmérje a tenger felő-li oldalt. Előtte a vár, a masszív védfalak és a hét zömök körbástya közé ékelődött, örök árnyékban meghúzódó utcácskák, a templomok, a házak, a raktárak kusza szövevénye.

Egy egész város. Az utolsó szabad város Izsorban.

164

A házak mélyén, a templomokban gyertyák százai világították meg a szentélyében imádkozó, reszkető narvaiakat és a menekültek sokaságát, akik számára ezek a falak jelentették az utolsó esélyt.

A kormányzó nehezen, akadozva vette a levegőt. Ha legalább néhány évvel fiatalabb lehetne! Csak tíz... tizenöt esztendővel! Ha cseppnyi esélyt látna arra, hogy visszaverik a rettentő ellensé-

get! Felemelte fejét. Nem. Ez a vég. A biztos, elkerülhetetlen vég. Túl az északi falakon, messze, a láthatárig a hófehéren hullámzó,

tiszta óceán húzódott, fenséges morajjal. A tenger. A tenger, ami oly sokáig megélhetést és kaput jelentett Narva, s

rajta keresztül Izsor számára. A tenger, ami most éppúgy a vesztüket okozza, mint a délen elterülő havasok, a jégmezők és a mocsarak, amelyek már bizonnyal ellenséges katonák tíz- és tízezreit rejtik.

Menekülni? Odalenn, a kikötőben még mindig többtucatnyi part menti nava és

gelloa vesztegelt; hiába várta a kifutási engedélyt a menekültek soka-sága, s hiába várták a gelloák kapitányai, az előző nap délelőttjén fel-tűnt sztrelec sárkányoshajók elzárták a menekülési útvonalakat. Né-hányan ugyan elkeseredésükben megkockáztatták volna a kitörést, de Nestor Rappe tudta, hogy ez felesleges emberáldozat lenne. Inkább parancsba adta, hogy zárják le a kikötőt, és a hajósokat a menekültek ezreivel egyetemben tereljék be a biztonságot nyújtó falak mögé.

Viszont... Előző nap hajnalban, még éppen az azelőtt, hogy az ellenség be-

zárta volna a tengeri ostromgyűrűt, egy kisebb, part menti nave futott ki a falak alól, hogy elvigye északra, a Fredrikshaven tengeri erődjé-be a kormányzó személyes segítségkérését. Az Ugor Jégbirodalom legközelebbi kikötőjében most is kisebb hadiflotta állomásozott, és ha a nave idejében odaér, talán van egy kis esély, hogy Otak Hanse,

165

az ugor helytartó – régi barátságukra tekintettel – elküld majd néhány hajót az ostromzár széttörésére.

Csak küldené mihamarabb! Rappe kormányzó egyik percben szentül hitte, hogy a nave elju-

tott az Ugor felségvizekre, s Otak Hanse máris lázas igyekezettel sze-reli fel a hajóit, a másik pillanatban pedig meg volt róla győződve, hogy a sztrelec sárkányoshajók rajtaütöttek, és elsüllyesztették a futárnavét, már nem sokkal kifutása után.

Ha ez utóbbi történt, akkor a menekültek és a narvaiak számára még remény sem maradt, hogy közülük néhányan életben maradhat-nak. Narva erődjében az utóbbi napokban sok ezer menekült duz-zasztotta hétezerre a városlakók létszámát, emellett a megerősített védősereg négyezer katonájának is gondoskodnia kellett az ellátásá-ról. Mindez töméntelen élelmet jelentett. Vagy legalábbis kellett vol-na jelentenie. A raktárakban ugyanis meglehetősen szegényes készle-tek maradtak.

– Kormányzó! – Nestor Rappe körülményesen az érkező felé for-dult, aki ebben a pillanatban lépett ki a bástya kövezetére. Vörös kö-peny fedte testét, amibe azonnal belekapaszkodott a város felett süví-tő szél. Köpenye alatt halpikkelyes páncélruhát viselt, vastag övvel fogta össze a derekán. A régi izsoriak példáját követve ezüst fejpánt-tal szorította le hollófekete fürtjeit. Arca ragyogott a lelkesedéstől, tengerkék szemében öröm fénye csillant. – Kormányzó! Megérkezett a felderítő!

Rappe végigmérte a fiatal harcost. Lev Geichakov hadnagy egyike volt az erőd fiatal, tettre kész tisztjeinek, s szemmel láthatóan alig várta, hogy a sztrelecek megindítsák végre a támadásukat.

A kormányzó lemondóan biggyesztette ajkát. – A felderítő? Miféle felderítő? Geichakov megtanulta már leplezni meglepetését. – Amit nagyságod küldött ki a sztrelecek felderítésére. Elfelejtet-

te, kormányzó uram?

166

– Nem! – legyintett fejét rázva Rappe. – Dehogy... Jól van... Küldd ide fel! Hozd ide, délelőtt itt akarok maradni, a Hídőrzőn. Jó ez a friss levegő... – tűnődve körbepillantott megint a tengertől, a ha-vasokig. – Érzem, hogy jót tesz.

A hadnagy bólintott, aztán eliramodott. Amíg távol volt, Nestor Rappe igyekezett minden erejét össze-

szedni. Tudta: az utolsó erőfeszítések várnak rá, s legbelül rettegett, hogy méltatlanul kell távoznia e világból. Negyven évig hűen és vi-tézül szolgálta Izsor nagyhercegeit soha nem tört magasabbra, az éle-te célja és egyetlen értelme az volt, hogy kormányozza a nagyherceg-ség északi kapuját, felügyelje a kikötőt, irányítsa a várost, és védje az erődöt.

Eddig... Eddig mindent jól csinált... De most... Szeme sarkából a hegyek lábánál gyülekező, soha nem látott, ide-

gen katonákra pillantott. Az ellenség most csupán egyetlen, elmosó-dó, sötét foltnak tűnt a hómezők előterében...

Gonosz erők gyülekeznek... Félelmetes erők… Rappe megrázta magát. A keserves mindenit! Mindjárt visszajön

ez a fürgelábú Geichakov, hozza a felderítőt, és biztosan velük jön-nek a fiatal tisztek is! Lángol az arcuk az izgalomtól, a szemük éles, mint a sasé, és izmaik feszesek, dagadnak, mint a hegyi medvéké.

A kormányzó magában mosolyogva próbálta visszaidézni a kort, amikor maga is ilyen fiatal tiszt volt. Régi, szép idők! Csakhogy neki hosszú élet adatott meg, ezeknek a szerencsétleneknek pedig... Az el-ső csatájuk egyben az utolsó is lesz.

„Szedd össze magad, vénember!” Néhány perccel később, a bástya lépcsőjén, szapora léptekkel

megjelent Geichakov. Magával hozta a felderítőt: Rappe tűnődve, rosszkedvűen vette tudomásul, hogy egyáltalán nem emlékszik a har-

167

cos arcára. Egyre többször fordult elő vele ilyesmi, s ez egyre jobban bosszantotta.

– Kormányzó uram! – A fiatal férfi térdet hajtott előtte. – Éjjel ki-szöktem a várból a nyugati rejtett kapun. Parancsodra felderítettem a Dérmezőn túl, az erdőknél és a mocsaraknál gyülekező sztreleceket, aztán átúsztam a Csúd-kígyón, és megkerülve a szélső Derjedző-hegyet, kikémleltem azokat az ismeretlen csapatokat is a keleti falak félé.

– Helyes... helyes... Mondd el, mit láttál. Sorban... A felderítő arca előtt sötét felleg suhant át. – Kormányzó uram... rossz hírem van... – Mondd már, az istenért! – A Dérmezőn túl, az erdőben sok tízezer sztrelec gyülekezik, és

egyre jönnek újabbak a láp melletti országúton, Petersburgból és Reval irányából. Sűrű hadoszlopokban menetelnek, jól felszerelve, lángszekerekkel és ostromgépekkel kísérve.

– Sok tízezren? – Ellepték az egész erdőt és a Kogge-mocsarat. Lehet, hogy töb-

ben is vannak... – Százezren? – Talán, uram. Talán annál is többen. – És a keleti pusztán? A Derjedző-hegyek lábánál? Miféle harco-

sok azok? – Nem mertem a közelükbe menni. Kihallgattam a sztreleceket, és

megtudtam, hogy ők is tartanak tőlük. Mondják, nem is engedik át azokat az ördögöket a Narvazan nyugati partjára, mert ha ölni kezde-nek, nem ismernek sem istent, sem embert. Vérszlávoknak mondják őket.

– Sokan vannak? – Nem. Alig pár ezren. Csak amennyit innen is látsz, uram. A he-

gyekből már csak néhány ereszkedik lefelé. Messziről figyeltem őket...

– No és?

168

– Feketék... A bőrük, mint pergamen... A szemük lángol... Élőhol-tak azok, uram... vérszívók!

Rappe a bástya kőfalára csapott kesztyűs öklével. – Fattyú sztrelece! Zaid Haram megbánja még, hogy ilyen pokol-

béli fajzatokat uszít ránk! Mondd tovább, fiú, mit láttál még? – Ennyit láttam, uram. A sztrelecek azt beszélték az erdei tábo-

rukban, hogy – bár sokan még úton vannak Petersburgból, amint megérkeznek –, ma vagy legkésőbb holnap megindítják a támadást. És...

– És? – És mintha arról is beszéltek volna, hogy... – No, ki vele! Miről? – Engedelmet… – A felderítő lesütötte a szemét. – Arról, hogy

kormányzó uram esetleg feladja a várat. Hogy... nincs más választá-sa... különben Inut herceg és Orme hercegnő halál fiai.

Rappe lassan bólintott miközben végigmérte a körülötte sorakozó, fiatal tiszteket.

– Tehát arra számít. Sebaj. Ti mit mondtok, urak? – Harcoljunk! – harsogta Lev Geichakov lelkesen. – Azt mondom,

jöjjenek csak! – Harcoljunk! – csaptak kardjukra a többiek is. Rappe fáradtan bólintott. Hát persze. Erre számított. Lelkesedés... Aztán majd az első, ostrommal töltött, pokoli nap után... Akkor véget ér majd a lelkesedés... – Készüljetek! – mondta alig hallhatóan, amikor a köréjük eresz-

kedő csend már kezdett túlságosan feszélyezetté válni. – Az emberek hordják a falakra a fegyvereket! Mindenki, aki él és mozog! Délre készen álljon az erőd az ostromra!

169

6.

Vendéglátójuk kunyhója a többiekétől kicsit távolabb, közvetlenül a tenger partján állt. Roskatag halászviskó volt ez is, mint a többi, de legalább a tűz nem terjedt át rá. Bejáratából lenyűgöző kilátás nyílt az érkezők szeme elé. A tenger haragosan hullámzott, szürke, olaj-szerűen lusta vizén kövér jégtáblák sodródtak.

– Lépjetek be – hajolt meg az ismeretlen, és tisztelettudón lekapta fejéről szőrmekucsmáját. – A vendégeim vagytok.

Kán és Zawako óvatosan, ugrásra készen léptek be. Orrukat hal és zsírszag csapta meg.

– A nevem Kale. Úgy tűnik, egyedül maradtam a faluban – mor-molta a halász, miközben mindannyian elhelyezkedtek a középen pislákoló tűz körül.

– A többiek mind meghaltak, csak te élsz. Hogyan lehetséges ez? A démonokkal cimborálsz talán? – nézett rá Kán. – Úgy tudtam, a jégpestis elpusztít mindenkit a környéken. Csak a sztreleceket hagyja életben, mert ők cipelték be a kórt, és már rég alkalmazkodtak a fe-hér halálhoz...

– Így van – bólogatott Kale. – Ne csodálkozz, idegen: sztrelec volnék magam is! Harminc esztendeje vándoroltam keletre a szige-tekről, és itt találtam magamnak asszonyt, azóta izsori alattvaló va-gyok. De a jégpestis rajtam sem fog...

Kán bólintott, és átvette a feléje nyújtott, fából faragott kupát, amiben forró pálinka gőzölgött barátságosan.

– Köszönöm. – Az utolsó cseppek. Nem maradt már semmim és senkim. – Miért vagy még akkor mindig itt? – Nem tudom... – A halász üres tekintettel bámult a tűzbe. – Az

ember azt hiszi, tartozik valahová... De amikor a többiek eltűnnek, sorra meghalnak körülötte, akkor jön rá, hogy nem valahová tartozik, hanem valakihez. Engem már semmi és senki nem köt ide. Láttátok, falu sem maradt, csak por és hamu. A sztrelecek viszont itt vannak.

170

Nem lesz már sokáig élet a tengermelléken... Hihettek nekem, isme-rem őket, magam is közöttük nőttem fel...

Kán bólintott, de arcizma sem rándult. – Sok sztrelec katonát láttál errefelé? – Sokat. Mind Narva falai alá vonulnak... Sok ezren vannak, talán

tízezren is... Az utolsó erőd ostromára készülnek. És te idegen? Hová visz utad? Nem vagy izsori... Sem moscovai. Lengyel lennél?

– A Kárpátokon túlról jöttem. Kale bólintott. – Akkor biztosan az ugorokhoz tartasz. Nehéz lesz átvergődni a

sztreleceken, teljesen körülvették már Narvát. – Tudom. Mégis éppen oda igyekszünk. Talán sikerül egy hajót

találnom, ami elvisz Port Ogurba. – Azt ugyan nem! Narvában nem maradt szabad hajó, az összes

kifutott már a menekültekkel, ki, a szigetekre és át, a túlpartra. El tu-dod képzelni, milyen sokan rekedtek az erődben? Ha engem kérde-zel, velük előbb meggyűlik a baja Rappe kormányzónak, mint a sztrelecekkel.

Kán figyelmesen szemlélte az öreget. – Valamit majd csak találunk. Mindenképpen folytatnom kell az

utamat. A halász arcán különös kifejezés suhant át, ami természetesen

nem kerülte el a nomád figyelmét sem. – No? Valamit mondani akartál? – Semmit. – Ki vele! Mi az? – Csak a tenger, nomád. Csak a tenger... – Mi van vele? – Ha találsz is véletlenül hajót Narva várában, kockázatos lenne

nekivágni az útnak A tenger haragos mostanság. Akula ébredezik. – Akula? – Tudom, milyen, amikor felébred. Sokszor öt, tíz éven át is alusz-

sza odalent az álmát. Tudod, hol a fészke? Északon, ahol örök jég

171

borítja a tengert. Ahol a világvégfal húzódik. Annak lábánál van a fészke: ott pihen, nem is moccan, csak bámul maga kelé, és készül a következő ébredésre.

Kán izgatottan közelebb hajolt. – Ezt meg honnan tudod, öreg? – Én ne tudnám? Harminc éven át jártam a tengert, harcos! Har-

minc éven át! Elhajóztunk mi a Cellyre szigetekig, meg egészen Vladivojskig. Sok mindent láttam, és sok mindenről hallottam. Egy-szer találkoztam magával Akulával is!

– No és... milyen volt? Valóban olyan hatalmas, mint mondják? – A leggyilkosabb és leghatalmasabb állat, ami valaha a tengerek-

ben úszott. Van egy pópa Smerjovodskban, aki azt mondja, a végíté-let előtt sokkal kisebbek voltak a hozzá hasonló pokolfajzatok. De szerintem akkor is volt Akula, csak legfeljebb egy nagyon mély árokban aludt, az iszap alatt...

– Láttam egy falut, amelynek a partjait Akula harapta ki – jegyezte meg a nomád.

– Nem kell elhinni minden mesét, amit ezek a halásznépek szaj-kóznak róla. – Kale elmosolyodott, és egyhuzamra felhajtotta a pá-linkáját. – Akula nem harapdál sziklákat. Ugyan, miért is tenné? – göcögött. – Ő az embereket gyűlöli. Amikor ébren van, megérzi, ha egy hajó úszik el felette, lassan feljő a felszínre, és lesben áll. Én már láttam, milyen az, amikor kiemelkedik a vízből. Láttam... – hangja elfúlt úgy bámult a tűzbe, mintha egy pillanatra valóban megeleve-nedett volna előtte az iszonyat.

– Láttad a világvégfalat is? – kérdezte most Kán, de olyan különös hangsúllyal, hogy Zawako is felkapta rá a fejét.

– Hogyne... Ott húzódik, fenn, északon... Túl a Norsk jégmező-kön, túl a Halál tengerén. Túl a suomar törzsek határvidéken, a senkiföldjén... De te bizonyára ismered az embereket nomád! Nem szeretnek a fal közelében meglenni. A suomarok is egyre csak köl-töznek le, délre, az Ugor Jégbirodalomba. Maguk mögött hagyják

172

temetőiket, földjeiket... azt mondják, annál jobban érzik magukat, minél messzebb vannak attól az átkozott faltól...

– Nálunk azt beszélik, élt errefelé egy bátor hajós... – terelte félig-meddig másra a szót nagy óvatosan Kán –, egy bátor hajós, aki a fe-jébe vette, hogy elhajózik északra, és ahol már befagy a tenger, szán-nal megy tovább. Ez a hajós... úgy szól a történet... azért indult út-nak, hogy megláthassa, hol ér véget a világvégfal… Azt beszélik...

– Hallgass! – förmedt rá hirtelen a halász, de úgy, hogy hangjából inkább kérlelés, mintsem parancsolás csengett ki. – Hallgass! Nem akarom, hogy erről beszélj!

– Pedig engem érdekelne, mit tudsz erről a hajósról. Ismerted őt? Mondják, izsori volt...

– Nem az volt. De megbocsáss, nem akarok róla egyetlen szót sem szólni. Istenkáromlás, amit tett! És az az ember, bizonyos lehetsz benne, ó, nagyon is bizonyos, hogy alaposan megbűnhődött azért, amire vetemedett!

– Ki büntette meg? – Nem mindegy az neked? – Nem. – Pedig nincs jelentősége! A Hor-papok voltak, vagy maguk, a

végítélet istenei!? Oly mindegy! A világvégfal azért húzódik ott, ahol van, hogy kirekessze a mi világunkból a démonokat és a pusztulás angyalait! Azért építették a Hor-papok, hogy megvédjenek bennün-ket az örök halál szelétől és az odakint kóborló kísértetektől... Hogy békében élhessünk... Aki a fal mögé akar pillantani, annak csak a ha-lál lehet méltó büntetése!

– Én azt hiszem, mindig voltak és lesznek is emberek, akik látni akarják, mi van a falakon túl. Akik nem szeretik, ha titkokat rejtenek előlük.

– Ostobaság! Láttalak harcolni az előbb. Neked aztán igazán tud-nod kell, milyen könnyen arat a halál ebben a világban, nomád! Mi-ért nem becsülhetnénk meg akkor azt a keveset, amink van? Miért kellene a fal mögé pillantanunk? Engem egyáltalán nem érdekel, mi

173

van mögötte. És helyesen teszi mindenki, ha hasonlóképpen gondol-kodik.

– Értem – vont vállat Kán. – Mindenesetre köszönjük, hogy meg-osztod velünk kunyhód melegét és a pálinkádat. Hálásak vagyunk mindkettőért.

Kale zavartan biccentett. – Semmiség. Csak nem akartam, hogy fosztogató sztrelecek le-

gyenek az utolsó emberek, akiket látok az életemben. Pihenjétek ki magatokat! Rátok fér.

Miután jóllaktak Kale szárított halával, a nomád és az erdőlakó le-telepedtek a kunyhó sarkába. Jóleső ernyedtség ömlött szét tagjaikban.

Odakünn süvített a szél, a jég alatt vad táncát járta a tenger.

7.

Akula... Álmában a mélység szörnyetegét látta maga előtt, amint az lomhán úszott felfelé, iszonytató hegyként közeledve a felszínhez. Sima, fe-hér bőre körül aprócska légbuborékok örvénylettek, s az acélszürke hullámzáson áttörve Akula lassan elérte a tenger színét. A jeges ha-bokon egy aprócska tutaj hánykolódott, benne néhány halálra vált férfival és nővel.

Már ők is látták a közeledő árnyat, mégsem tehettek ellene sem-mit.

Látták... Érezték... Valóban óriási volt. Ott úszott felfelé, éppen alattuk, és lassan ki-

tátotta hatalmas pofáját A tenger ekkor meglódult vad örvények kar-jai forgatták a tutajt…

– Ez a kürt? Kán megrázkódott gondolatai tompán éledeztek az álom fagyos

béklyójából.

174

A szörnyeteg árnya szertefoszlott, a jeges derengés villámgyorsan felolvadt a meleg tűzfényben, ami körülvette. Beletelt néhány pilla-natba, mire felfogta, hogy Kale kunyhójában hever még mindig, jól-lakottan, de éppoly kimerülten, mint amikor elnyomta az álom. Odaküntről dacos vihar hangjai szűrődtek be.

Vihar... Kán fáradtan megdörzsölte az arcát, miközben valaki hangosan

felnevetett, közvetlenül mellette. – Ez a kürt? Lassan felült, és bágyadtan a tűz mellett kucorgó Kale-re pillan-

tott. Talán néhány órát aludhatott, s a halász ezalatt fát hordott be a kunyhóba, hogy táplálja a lanyhadó lángokat.

– Igen, ez a kürt – bólogatott Kale. Kán értetlenül figyelte őket. – Miféle kürt? Zawako vidáman felé fordította mohával tapasztott, torz arcát. – Felébredtél, barátom? – A falra mutatott. – Arról beszéltünk, ni!

Felettébb érdekel, miféle jószág az! A nomád fásultan biccentett. A kunyhó falán, lyukacsos varsák és

réges-rég foltozott hálók szövevénye felett egy jókora, fehér kürt dí-szelgett felakasztva.

– Szép – mondta Kán. – Csontból készült, ha nem tévedek. – Jól látod... – Kale titokzatos mosollyal melengette kezét a tűz

fölött. – Egészen pontosan egy hatalmas cet csontjából. – Ki vele! – kérlelte Zawako, aki a jelek szerint az utóbbi órákat,

míg Kán aludt, végigbeszélgette a halásszal. – Ki vele, honnan sze-rezted?

Kale továbbra is csak mosolygott. – Mit számít, honnan szereztem? Sokkal fontosabb, hogy mi min-

denre használhatom! – Na és mi mindenre? – Hm... – Kale félrehajtotta a kunyhó bejáratát védő vaskos ne-

mezlapot, és kipillantott a jeges óceánra. – Nemsokára véget ér a vi-

175

har és folytathatjátok utatokat! Még egy óra... Talán annyi sem. Ad-dig is elmesélek nektek egy történetet erről a kürtről.

– Remek! – lelkendezett Zawako, és izgatottan Kánra pillantott. – Imádom a történeteket!

– Réges-régen esett meg – mormolta Kale, miközben száraz ke-nyeret és forró bort tett a vendégei elé. – Oly régen, hogy néha már magam is kételkedem benne, hogy egyáltalán megtörtént.

Kán és Zawako figyelmesen követték a halász alakját, aki fel-alá járkálva idézte fel a történet részleteit:

– Azokban a napokban nehéz idők jártak a Hammoselka-tenger partvidékén. A halászfalvak népe éhezett, mert az óceán nem adott elég halat. Egyik rossz esztendőt követte a másik, s a hálókban egyre kevesebb és kevesebb hal ficánkolt. Aztán egy nap... a halászcsónak-ok zsákmány nélkül tértek vissza a part menti vizekről... Így telt az ősz, és amikor beköszöntött a tavasz, a halászok abban reményked-tek, most majd megfordul a szerencséjük.

De nem... Svjatovid és a tenger istenei nem így akarták... Mert mintha eltűntek volna a halak a vizekből... Mintha a halál

költözött volna a mélybe... Akkor, a halászok összegyűltek a faluban, hogy eldöntsék, mit tegyenek. Akadt, aki azt mondta, hagyják ott há-zaikat, hagyják ott a csónakokat, a bárkákat, és mindannyian menje-nek délre, ahol zsíros földek várják, hogy megműveljék őket. De a többieknek nem tetszett ez a terv, mert hisz, mint mondták, nem ér-tettek semmi máshoz, mint a halászathoz.

Ekkor az egyik halász így szólt: – Menjünk el az öreghez, aki a falu szélén lakik, abban a magá-

nyos kunyhóban! Mondják, ő ismeri a tenger titkait! Beszéljünk vele, kérjünk tőle tanácsot, hogyan foghatnánk megint halat a tengerből!

– Igen! – helyeseltek a többiek, akik közül páran emlékeztek rá, hogy már apjuk is bölcsnek tartotta az öreget, aki mindent, de min-dent tud a tengerről.

Így aztán elzarándokoltak mind az öreg kunyhójához, amely, mint mondtam, a falu szélén állt, magányosan. Ez az ember valaha híres-

176

neves halász volt, a leggazdagabb a partvidéken; állítólag kifogott egyszer valamit a mélyből, ami vagyonossá tette. Sokáig találgatták az emberek, mi lehetett az, miféle kincs vagy miféle élőlény, de nem tudták kideríteni a titkát. Nos, tény, hogy amikor a többiek elmentek hozzá, már jó ideje nem foglalkozott halfogással, magányosan élde-gélt viskójában, még a kutya sem ugatta meg a környéken.

– Tudom, miért jöttetek, barátaim – nyitott ajtót, mielőtt a halászok kopoghattak volna rajta. – Üres a hálótok, és az egész falu éhezik.

– Igen, így van – bólogattak meglepetten a halászok. – Gyertek be! – Az öreg egy kürtöt mutatott nekik, amely a kuny-

hója falán díszelgett: hófehér kürt volt, egy valaha élt, hatalmas, ten-geri szörny csontjából faragva.

– A jó halász csak ösztöneiben bízhat – magyarázta a többieknek, miközben nagy óvatosan leemelte a kürtöt a falról. – De most sötét erők mérgezték meg a tengert, és úgy illik, hogy mi is szunnyadó ha-talmak segítségét kérjük. Én megfogadtam, hogy soha többé nem te-szem a lábam hajóra, nem futok ki a tengerre, és tudván tudom, hogy ha eskümet megszegném, azonnal halállal lakolnék. De azért segítek nektek. Fogjátok ezt a kürtöt, barátaim, és holnap hajnalban, amikor újra kihajóztok, vigyétek magatokkal. Nem közönséges kürt ez, sok-kal több annál.

– Mit tegyünk vele? – kérdezték értetlenül a halászok. – Amikor kiértek a nyílt vizekre, és kivetitek hálóitokat – magya-

rázta az öreg –, egyikőtök fújja meg jó erősen úgy, hogy az égbolt belerendüljön zengzetes hangjába! Erre féktelen szél kerekedik majd, de ne törődjetek vele! Inkább fújjátok meg másodszor is e kürtöt, de úgy, hogy az égbolt megint belerendüljön zengzetes hangjába! Ek-kor, meglátjátok, barátaim, a kivetett hálóitok mind megtelnek nagy, kövér halakkal. Nem lesz más dolgotok, mint bevonni őket a hajóba, és a gazdag zsákmánnyal hazahajózni.

A halászok gyanakodva pislogtak egymásra, no meg az öregre. – Figyelmeztetlek azonban benneteket – folytatta szemöldökét

összevonva a vénség –, hogy soha, semmilyen körülmények között

177

se fújjátok meg harmadszor a kürtöt! Értitek, barátaim? Soha, sem-milyen körülmények között se! Elégedjetek meg azzal, ami a hálói-tokba akad, legyen az bármi, ne vessétek ki újra őket, hanem hala-déktalanul induljatok vissza a partok felé, míg el nem apad a szél!

– Jól van, úgy teszünk majd – bizonygatták a halászok. – Nem szegjük meg a szavunkat, ígérjük! – Azzal fogták a kürtőt, megkö-szönték, és már vitték is. Ezt követően egész éjjel a halászcsónakokat készítették elő, s amikor pirkadni kezdett, azonnal kifutottak a nyílt tengerre.

Szellő sem rezdült, s amikor a halászok kieveztek, vezetőjük fel-emelte a fehér kürtöt, és belefújt Olyan zengzetes hangja volt a kürt-nek, hogy az égbolt valóban belerendült, elhallatszott az tán a világvégfalon túlra is.

És feltámadott a szél, oly erősen, hogy csaknem leszaggatta a vi-torlákat a halászcsónakokról, és néhány pillanat alatt kirepítette őket egy távoli helyre, ahol még sohasem jártak. Itt a szél hirtelen abba-maradt.

– Jól van – bólogattak boldogan a halászok. – Úgy látszik, még-sem hazudott a vénség. Lássuk, mi történik, ha másodszor is megfúj-juk a fehér kürtöt...

És másodszor is megfúrták, hogy az égbolt megint belerendült, valósággal rájuk szakadt. No, most meg látják, hogy azonnal megtel-nek a hálóik, ott ficánkolt bennük sok ezer ezüstös, kövér hal. Nevet-ve, erőlködve rángatták be a hálókat, soha még ilyen bőséges zsák-mány nem terhelte a hajóikat, érthető, ha magukon kívül voltak a boldogságtól. De ekkor azt mondta az egyikük:

– Ugyan, miért nem vetjük ki másodszor is a hálókat? Akkor csordultig telnének a csónakok, és a falu nagyon sokáig nem éhezne többé.

– Nem lehet – hurrogták le a józanabb gondolkodásúak. – Emlé-kezz, mit ígértünk az öregnek! Csak egyszer vetjük ki a hálókat, és megelégszünk azzal, amit a tenger ád. Ne kívánjunk sokat, inkább hajózzunk vissza, amíg lehet!

178

De a többség nem hallgatott a józan szóra, és úgy döntöttek, újra kivetik a hálókat. Így is tettek. Csakhogy ezúttal nem akadt beléjük egyetlen, árva hal sem. A halászok nem értették, hogyan történhetett ez, végül arra jutottak, hogy legjobb lesz, ha még egyszer megfújják a fehér kürtöt.

– Megőrültetek? – riadoztak a józan gondolkodásúak. – Az öreg külön a lelkünkre kötötte, hogy soha, semmilyen körülmények között ne fújjuk meg harmadszor a kürtöt! Be kell tartanunk, amit ígértünk!

De a többiek csak legyintettek, és egyikük nagy bátran megfútta harmadszor is. Az égbolt megint belerendült a zengzetes hangba, de ezúttal valóban alázuhant az égbolt.

És akkor... Ahogy a köd eloszlott a tenger felől, a láthatáron egy hófehér,

végtelen fal tűnt fel. A halászok azonban nem csodálkozhattak ezen sokáig, mert megrendült alattuk a mélység is, és valami nagyon nagy reszkettette meg az óceán fenekét.

Ez volt a harmadik kürtszó... a kürtszó, amely felébresztette a világvégfal alatt fészkelő Akulát. Évszázadokon át aludt, figyelt, le-sett felfelé, de most, hogy meghallotta a harmadik kürtszót, lassan el-indult felfelé.

Amikor kibukkant a vízből, a halászok jéggé dermedtek döbbene-tükben, mert még sohasem láttak ily irdatlan szörnyeteget.

Kale elhallgatott, sokáig szótlanul meredt a tűzbe. Csend telepe-dett köréjük, csak a tűz ropogását és a szél zúgását lehetett hallani.

– És aztán? – kérdezte izgatottan Zawako. – Mi történt azután? Kale elmosolyodott. – A halászok soha többé nem tértek vissza a faluba... Soha többé...

A fehér kürtöt állítólag megtalálta valaki, kihalászta a mélyből, és visszaadta az öregnek, de mások úgy tudják, ő maga merült le érte a tenger fenekére.

– Ez volt az a kürt? – kérdezte rezzenéstelen arccal Kán a falra mutatva. – Ez itt?

179

– Mondjuk úgy – bólogatott Kale –, hogy éppen ilyen volt, mint ez. Éppen ilyen.

Újra csend ereszkedett közéjük. A nomád és az erdőlakó a hallot-takat emésztgette, miközben a halász kilesett a kunyhó nemezlapja mögé.

– Úgy tűnik, most már indulhattok. Csakugyan elállt a vihar! Kán elmosolyodott. – Jó szívvel emlékszünk majd rád. Hála neked az ételért, az italért

és a tanulságos történetért. – Nemsokára hasznát veszed annak, amit hallottál – bólogatott ti-

tokzatosan Kale. – Tudod, ezeknek a bolond izsoriaknak van egy régi legendájuk, valami sztalkerről, vándorról, aki messzi földről jön ide, és a legnagyobb vész órájában megmenti Izsort a veszedelmektől. Fekete szárnyakon érkezik, és szétzúzza ellenségeinket...

– Nem kell elhinni minden mesét, amit ezek a halásznépek szaj-kóznak – viszonozta a mosolyt Kán. – A legendák mindenütt egy-formák.

– Én hiszek bennük. – Én nem. – Nem is kell hinned. Ha te vagy az, akkor úgysem kerülheted el a

sorsodat. A nomád bólintott. – Ideje indulnunk. – Vigyázzatok a jégpestissel! – mondta az eddiginél jóval élén-

kebb hangon Kale, mintha csak most kapott volna észbe, hogy el ne feledje legfontosabb jó tanácsait. – Ha belétek költözik a kór, hetekig semmit sem éreztek még... De aztán... egyik percről a másikra... jég-gé fagy a véretek, ti pedig... jégszoborrá! És vigyázzatok az élőhol-takkal! A gyorsan elkapart tetemek kiássák magukat! Éhesek, csak arra várnak, hogy...

– Tudom – mosolygott Kán. – Volt már szerencsénk hozzájuk.

180

– És ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, nomád... – A halász óvato-san leemelte a fehér kürtöt a falról. – Soha... soha ne menj a fal köze-lébe...

– Ezt nem ígérhetem meg – felelte komoran Kán, tekintetét le sem véve a fehér csontfelületről.

– Vidd! Ha véletlenül mégis oda sodor a sors... tudod, mit kell tenned!

A nomád szeme hálásan a halászra villant. Nem volt szükség szavakra, megölelte az öreget aztán óvatosan

felcsatolta övére a kürtöt. Egy búcsúintés, gesztus olyasvalakinek, akit soha többé nem láthat viszont.

Azzal kilépett a jeges, csikorgó szélbe. Zawako, aki mindvégig dermedten figyelte őket alig győzött utána

iparkodni.

8.

A bűzlő, jeges láp szélén húsz-harminc lerongyolódott férfi szoron-gott. Éhesek voltak és kimerültek, mégsem gyújthattak tüzet a körü-löttük susogó nádas elrejtette ugyan őket a közeli országúton menete-lő sztrelecek elől, de az ég felé gomolygó füst elárulta volna őket. Közel járt már a lopakodó hajnal, az ég alján halovány, sárga és szürke fénycsíkok derengtek fel. Amikor az első pírral teli napsugár végigcirógatta a nádtenger tetejét, a komor férfiak nekiláttak, hogy elköltsék nyers gyík- és kígyóhúsból álló reggelijüket.

– Mennyit tettünk meg ma? – kérdezte Stepa Sokoff a fiatal íjász-tól, aki Potok romjai óta makacsul követte, mellészegődött, ahogy egy fegyverhordozó szegődik ura mellé.

– Tíz mérföldet, kapitány – felelte a fiú, akit a többiek Ceborov-nak hívtak.

– Nem sok. – Nem sok?

181

Kissé finnyáskodó hang. – Ilyen kellemetlen, mocsáron keresztül vezető, úttalan utakon? –

kérdezte szemöldökét felvonva a mellettük ücsörgő Jasa War-sowszkij. Ő volt az egyetlen a csapatban, akinek kifogástalan, túl-cicomázott nemesi ruháját nem szaggatták meg a bokrok út közben. Stepának úgy tűnt, még hullámos haja is úgy simult homlokára, hetyke bajsza is úgy penderedett, mintha csak az esti, nagyhercegi bálba készülődne.

– Nem lehetünk tekintettel a körülményekre. Időben kell odaér-nünk – ingatta a fejét elgondolkodva a testőrkapitány. – Ne felejtsd, hogy Inut herceg a sztrelecek kezében van. Megkínozhatják... bármi-vel zsarolhatják...

Ahogy megkínozhatják Ormét is – sajdult a gondolat a férfi agyá-ba, de rögtön igyekezett is elhessegetni magától a fájdalmas képeket.

– Arra gondolsz – kérdezte kedélyesen Warsowszkij, miközben egy nyers gyíkot ropogtatott hófehér fogai között –, hogy Inut pa-rancsba adhatja a kormányzónak a vár feladását?

– Rappét zsarolni fogják – ismerte be Stepa. – A végén még nekünk kell megostromolni a sztrelecekkel teli

Narvát! – vont vállat erre a nemes, és kissé bambán bámult maga elé, mintha csak azon tanakodna, hogy nincs-e túl sok különbség a két hadművelet között.

Stepa erre az eshetőségre még csak gondolni sem akart, semmi-képpen sem lett volna ínyére, hogy harminc emberrel megrohamozza Izsor legmasszívabb, tengerparti várát, amit történetesen majd’ száz-ezer sztrelec véd. Az erőviszonyok anélkül is elkeserítőnek tűntek.

– Napnyugtáig itt maradunk – mondta hosszú hallgatás után. A nádas széléről csak embereik fáradt nyöszörgését lehetett hallani. Megannyi rongyos katona, akik nem rég túlélték Potok vérgőzös ost-romát. – A következő éjszaka pedig tovább indulunk. Ez jó hely.

Warsowszkij arcán finnyás kifejezés suhant át.

182

– Különös az ízlésed, barátocskám. Ezt nevezed te jó helynek? Nyugodtan elszállásolhattuk volna magunkat abban a faluban, ott Koloncovce mellett.

– Jasa, abban a faluban nyüzsögtek a sztrelecek! – nyögte türel-metlenül Stepa.

– Ez igaz. De azt be kell látnod, hogy ez a mocsár... ez a mocsár... Egyszerűen büdös!

– Belátom! – A kapitány megadón felsóhajtott. – Ceborov, állíts őröket!

A fiú boldogan eliramodott. – Remélem, ahhoz, hogy bejussunk Narva várába, át kell törnünk

néhány sztrelec egységen – mélázott Warsowszkij, aztán köpenyének zsebébe nyúlt, hogy előhúzza pipáját.

Stepa kikapta a kezéből, és jó messzire hajította a mocsárba. – Megőrültél? – Jól van, no, ne idegeskedj! – mondta a gróf békítőleg. – Próbálj

egy kicsit lazítani! Próbálj egy kicsit nem gondolni rá! – Kire? – kapta fel a fejét feszülten Stepa. – Tudod te, hogy kire. Orme hercegnő halott, barátom. Vagy ha

nem halott, hát... Stepa elfordult Warsowszkijtól, mert szégyenszemre – amint a

hercegnő nevét meghallotta, megint egy könnycsepp buggyant ki a szeme sarkából. Nagyon hiányzott neki a lány: a mosolya, az érinté-se, a bársonyos hangja...

– Ó, hogy az a... – Ejnye... Ejnye, no... – Warsowszkij odahajolt hozzá, és gyengé-

den oldalba bökte. – Ilyen a háború. Gondolj inkább a bosszúra! – Egyfolytában csak arra gondolok! – Helyes. Nekem két fiamat és a feleségemet ölték meg Potokban.

Tudtad? Stepa döbbenten pillantott Warsowszkijra. – Nem... ezt nem tudtam, testvér...

183

– Hát igen... Mindannyian elvesztettünk szinte mindent, Stepa. De ez még nem ok a teljes összeomlásra.

– Te nagyon erős ember vagy – mondta halkan a testőrtiszt. – El se hiszed, mennyire csodállak ezért.

– Akkor hogy csodálsz majd, amikor a sztreleceket aprítom! – fe-lelte Warsowszkij. – Ejh, pihenjünk, barátom. Holnap éjjel oda aka-rok érni Narvába. Holnap éjjel már nemcsak bujkálni akarok, hanem harcolni is.

Stepa bólintott. Igen, holnap összecsapunk velük! Ez a gondolat még az álmát is megédesítette.

9.

Közeledtek Narva felé. Kán és Zawako immár nagyon lassan halad-tak, hisz’ nemcsak az országúton, de a környező erdőkben és mező-kön is mind gyakrabban bukkantak fel a Petersburgból érkező sztrelec hadoszlopok és utánpótlást szállító társzekerek Ha jobban ismerték volna a vidéket, bizonyára gyorsabban elérik Narvát, de gyakran óriási kerülőket kellett tenniük óvatosságból, nehogy egy-egy népesebb sztrelec csapatba botoljanak.

Egy havas magaslatról aztán, ahonnan a vándor beláthatta az erődbe vezető, széles országutat, nehéz ostromgépeket figyeltek meg: megtermett ökrök vontatták őket, s erős fegyveres kíséret fedezete mellett néhány Hor-pap is ott feszített körülöttük.

Kán a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Naplementekor aztán meglepő dolgot tapasztaltak. Egy dús, töviseit meregető bokorban lapultak meg, csaknem fél

ölnyi, hóval borított mélyedésben. Ahogy szürkült, úgy ereszkedett alá valami sűrű, nyálkás pára is, így aztán minden reményük megvolt rá, hogy az esetleg közelben lopakodó ellenséges felderítők ne ve-hessék őket észre.

184

A két utazó már éppen álomra hajtotta volna fejét, amikor az erő-sen alkonyodó égbolton egyszer csak egy sebesen suhanó, fekete ár-nyék húzott el a fejük felett.

Sssssshhhhhhhh A nomád talpra szökkent, mert csak a szeme sarkából látta a külö-

nös jelenséget. – Mi volt ez? Zawako a fejét rázta, nem mert volna megesküdni rá, de mintha

egy jókorára nőtt denevért látott volna. A következő pillanatban, ki-csit távolabb tőlük fájdalmasan felvijjogott valami, majd immár fül-siketítő recsegés-ropogás verte fel a környék csendjét.

Akármi is volt az, amit egy pillanatra láttak, éppen most zuhant le. Kán kivonta samsírját, és óvatosan megindult a hang irányába.

Amikor közel ért a facsoporthoz, meglepetten eresztette le fegyverét Nem hitt a szememnek. Ekkorra már Zawako is ott nyomakodott a háta mögött, s a látvány őt legalább annyira elképesztette, mint úti-társát.

A fák között ugyanis egy összetört, felhasogatott szárnyú dögköpő vergődött, a hátára erősített nyeregből pedig egy fekete ruhás, vézna fiú próbált kikászálódni, mielőtt a szörnyeteg végső kínjában valame-lyik fához csapta volna őt, vagy...

...vagy a már így is élettelennek tűnő, törékeny lányt, aki a fekete ruhás előtt a dögköpő hátára omlott.

– Az Öregistenre! Kán néhány szökelléssel mellettük termett. Éppen jókor érkezett,

mivel a szörnyeteg ekkor próbálta rájuk okádni a pofájában össze-gyűjtött dögférgeket. Először csak oldalra fordította csúf koponyáját, és kidülledt szemekkel kereste, hol vannak iménti utasai, miközben pofahólyagjait lassan felfútta, a készülő támadás biztos jeleként. Az áttetsző, hártyavékony bőrön keresztül jól lehetett látni a nyüzsgő, vaskos kukacok tömkelegét.

Kán gondolkodás nélkül felé döfött kardjával, de nem tudta meg-sebezni az állatot, a penge ugyanis egyszerűen lesiklott a dögköpő fe-

185

jét védő pikkelyekről. Így azonban csak arra maradt ideje, hogy elte-relje a lény figyelmét annak korábbi célpontjairól. Oldalra gurult, és villámgyorsan talpra szökkent, hogy lássa, mikor hányja rá a halált a szörnyeteg.

Nem kellett sokáig várnia. A dögköpő előrenyújtotta fejét, és minden erejével a nomádra

okádta a pofájában érlelt férgeket. Zawako felkiáltott a fák között, mert nem láthatta, hogyan veti

magát oldalra Kán, és hogyan hemperedik ki a förtelmes kupacban nyüzsgő, tekerőző kukacok elől.

– Szedd le róla! – kiáltotta oda a feketeruhásnak, aki csak mostan-ra tudta kiszabadítani lábát a kezdetleges sztrelec kengyelből, és még legalább három szívdobbanásnyi időre volt szüksége ahhoz, hogy az alélt lányt elcibálja a szörnyeteg közvetlen közelségéből.

Ez a három szívdobbanásnyi idő állt Kán rendelkezésére, hogy döntsön: menekülési utat keres maga is, vagy támadásba lendül, amíg a dögköpő rá nem okádja a pofájában maradt férgeket is. Noha a dögköpő szárnyát átszurkálták, valósággal felnyársalták a fák, erősen korlátozva ezzel mozgásszabadságát, még így is veszedelmes és ha-lálos ellenfélnek bizonyulhatott volna, ha a nomád a rossz megoldást választja... Kán úgy döntött, további menekülési időt biztosít a két szerencsétlennek.

Alaposan meghempergőzve a szürke hóban, először átvetette ma-gát a féregkupacon, majd közvetlenül a lény koponyája alá gurult.

Végre döfhetett. Jól irányzott, erőteljes szúrás volt, a penge recsegve behatolt a

dögköpő torkánál, és átdöfve annak nyelvét, szájpadlását, egészen az agyig hatolt. A teremtmény felüvöltött, süvítése messzire szállt az al-konyi vidék felett Kán küszködve kirántotta a samsírt, és már ugrott is oldalra, nehogy a lehanyatló fej agyonnyomja.

A dögköpőtől már nem kellett tartaniuk, de... A férgek lassan, céltudatos mohósággal szétcsusszantak a kupac-

ból, és tekeregve, izgatottan megindultak feléjük.

186

– Gyorsan! El innen! – kiáltotta Kán a fekete ruhásnak, aki tíz öl-lel arrébb egy fa alá rogyott. Levegő után kapkodott, zihált, ezért Kán bosszúsan odaugrott hozzá, hogy felkapja az eszméletlenül he-verő lányt, s úgy meneküljenek tovább.

– Ne nyúlj hozzá! – A fiú szemei felparázslottak a sűrűsödő fél-homályban. Kán csak most ismerte fel.

– Inut herceg? – oldalt fordította fejét, hogy lássa... Igen... Az alélt lány, mocskos, szakadozott rongyokba bugyolálj megtört

teremtés, akinek kopaszra nyírták valaha oly dús és csillogó haját... Orme hercegnő volt. Kán döbbenten eresztette le fekete vértől csöpögő samsírját. Nem kellett megkérdeznie, ki tette mindezt, tudta nagyon jól. És ebben a pillanatban valami megmoccant a szívében, fájdalma-

san, mintha egy régi emlék ébredezett volna, amit korábban elvisel-hetetlen kínok között temetett el jó mélyre.

– El innen! – suttogta alig hallhatóan, és a hóban feléjük csussza-nó dögférgek felé mutatott. – Engedd, hogy én vigyem a lányt! – ki-nyújtotta feléjük a kezét.

Inut herceg elnehezülő szemhéjai alól végigmérte a nomádot. Hozzá képest hatalmas, csupa izom férfi volt, nyílt, de erőszakos te-kintettel.

Az a harcos, aki cserbenhagyta őket, aki nem segített nekik, és aki miatt az anyja most...

halott. – Hagyd békén! – sziszegte, és ellökte Kán karját. A nomád csak egy futó pillantást vetett a közeledő férgekre,

egyetlen, jól irányzott ökölcsapással leterítette a herceget. – Zawako! Fuss előttem! Felkapta Ormét és Inutot, egyiket a bal, másikat a jobb vállára ve-

tette, majd döngő léptekkel, nagy ívben kikerülve a férgeket, rohanni kezdett az erdőlakó mögött. A háromszoros súly azonban alaposan lelassította, így képtelen volt megakadályozni, hogy néhány kövér és

187

kellőképpen kiéhezett kukac fel ne csusszanjon a csizmájára. Ereiben megfagyott a vér, amikor érezte, hogy immár csupasz combján siklik felfelé egy nyálkás féreg. Pokoli érzés volt, csaknem eszét vette, de mivel egyik keze sem volt szabad, hirtelenjében nem tehetett semmit.

– Zawako! – kiáltotta, de az erdőlakó nem hallotta, minden erejét beleadva csörtetett előre a bokrok, fák közt majd’ derékig süllyedve a hóban.

A féreg már lágyéka felé tapogatózott, amikor Kán – utolsó két-ségbeesésében – egy fatörzsnek csapta lábát combja belső oldalát a kéregnek dörzsölve. Undorodva, ugyanakkor túláradó örömmel vette tudomásul, hogy a féreg undorító, pukkanásszerű hangot hallat mi-közben kifröccsen belőle minden.

Mielőtt továbbfutott volna, a nomád hátrasandított a vállán himbá-lózó testek alatt: a dögférgek kitartóan csusszantak felé a hókéreg színén, gondosan kerülgetve az előttük mélyülő lábnyomokat.

– Tovább! Tovább! Összeszorított foggal törtetett Zawako nyomában. Csak néhány lépéssel később ötlött eszébe, hogy az iménti kiáltá-

sokat és a szörnyeteg sivítását több mérföldes körzetben meghallhat-ták. Ha pedig ez így van... akkor máris sztrelec harcosok százai tart-hatnak ebbe az irányba!

10.

A csarnokra nyomasztó csend ereszkedett. Zaid Haram nagyúr dús szemöldöke alól pillantott körbe, és amit látott, az csak tovább fokoz-ta a lelkében háborgó aggodalmat. A palotahajó belső nagyterme most majdnem üres volt, az acélpadlón elhajigált kupák és ezüst tá-nyérok hevertek a mocsokban, a kiömlött bor és vértócsák szeszélyes szigetei között. A falak árnyékában, ahová már a fáklyák fénye sem jutott el, néhány mozdulatlan tetem hevert.

A harcosok szórakoztak az éjszaka... – gondolta a nagyúr.

188

Alaposan benyakaltak, s számos rabszolgalányt és gyermeket gya-láztak meg...

Úgy tűnik, az izsori kutyák közül néhány nem is élte meg ezt a reggelt.

A szmirnij gur nem szerette ezeket a reggeleket. A nap Ladoga fe-lett kélt, és lassan, görcsösen kúszott fel a szürke égboltra, mintha nem akarná újra megvilágítani mindazt, ami Petersburg acélrengete-gében éledezett ezekben a percekben.

A szmirnij gur fázott. Ahogy a tivornya helyszínét nézte bágyadtan, és az éjjel elköve-

tett, tömérdek gyalázatra gondolt, akaratlanul is felidéződött benne egy másik, jó pár évvel ezelőtti éjszaka képe.

Azé az éjszakáé. Zaid Haram hatalmas teste vacogva összerándult magányos trónu-

sán. Az az éjszaka volt az utolsó Vormsi szigetén, amit békében töltött

el a sárgavitorlák törzsének népe. Azon a tavaszon ugyanis fürge ka-lózhajóik – összeszedve minden bátorságukat – az ínséges tél miatt érzett elkeseredésük okán megtámadtak és kifosztottak néhány ke-reskedőhajót, melyek Vyborba tartottak Narvából. Izsori hajók vol-tak; a legénységet kardélre hányták, és a raktérben talált finom izsori kelmékkel asszonyaikat bugyolálták körbe, arról nem is beszélve, hogy hetekig csak az izsoriak borát vedelték.

Zaid Haram jól emlékezett azokra a vidám és gondtalan éjszakák-ra, mint ahogy arra a kevésbé vidám éjszakára is, amikor kelet felől váratlanul széles, erős építésű hadigályák érkeztek az éj leple alatt Vormsi partjaihoz. Nem sok idő maradt felriasztani a részegen fet-rengő harcosokat, mert a gályák fedélzetéről sok száz izsori zsoldos özönlött szét a parton. Gyilkolni jöttek, megbüntetni a szigeteken meglapuló, kalóz törzsek népét.

Az az éjszaka volt az utolsó. Zaid Haram leginkább arra emlékezett, hogy egy megtermett,

arany szakállú harcos közelgett, döngő léptekkel, a többiek sor fala

189

között. Érkeztére elcsitultak a fájdalomkiáltások, a szitkok és fenye-getések, mindenki lélegzetvisszafojtva várta, mi fog történni. Az ide-gen zsoldosok tisztelettel hajtottak előtte fejet, de Zaid Haram meg-lepetésére még a sárgavitorlák törzsének foglyul ejtett tagjai is.

Ez a most érkezett harcos aranyvértet viselt, és illatos víz felhője lengte körül, mint valami hosszú, lebegő glória. Körbepillantott a fa-lu felgyújtott házai között, s egyenesen a sztarosztához lépett, de csak, hogy egyetlen csapással levágja a fejét. Aztán a többiek követ-keztek, az idegen egymás után, a saját kezével végezte ki a kalóz-törzs legjobb harcosait. Amikor Zaid Haramhoz ért, és felemelte a kardját, egy asszony felsikoltott a foglyok közül.

– Ne bántsd, Ogancev, hisz’ ő még csak gyermek! Az aranyszakállú meglepetten nézett rá. – Ez? Gyermek? – Nem látod, hogy beteg? – zokogta az asszony, aki... Zaid Haram

úgy emlékezett rá... talán a dajkája lehetett – Nem látod, hogy megfertezték a Hor-papok? Még csak hároméves!

Az idegen harcos szeme még jobban elkerekedett. Az előtte álló fiú csaknem egymagas volt vele, s bár arcvonása valóban gyermeki-en szelídnek tűntek, az már a józan ész minden szabályával ellenke-zett, hogy valóban háromesztendős lett volna.

– Hazudsz! – sziszegte az aranyszakállú, és intésére az izsori zsol-dosok néhány döféssel végeztek a tiltakozó asszonnyal is.

– Hazugok vagytok, mind! – Az idegen kiköpött a földre. Aztán... Odalépett elé, és mélyen belenézett a szemébe. Hosszan fürkészte, vajon miféle értelem csillanhat meg benne, s

amikor rájött, hogy valóban gyermekkel van dolga, nem felnőttel, lassan leeresztette kardját.

Zaid Haram tisztán hallotta, ahogy a pengéről éles vércseppek csattantak a földön gyűlő tócsába.

Soha nem feledheti azt az iszonytató hangot...

190

– Indulnunk kell, nagyherceg! – kiáltotta egy izsori katona vala-honnan a lángoló kunyhók közül.

Az aranyszakállú férfi, akit Ogancevnek hívtak, még egyszer, utoljára felé fordult.

– Gyermek... – suttogta –, emlékezz rá, hogyan jártak a tieid, ami-ért izsori hajókra merészeltek támadni! Ne feledd soha, hogy meg-ölünk mindenkit, aki Izsor ellen emel fegyvert!

Az idegen szeme haragos villámokat szórt, s a homlokát övező ezüstabroncsban Zaid Haram egy pillanatra meglátta saját, rémült te-kintetét.

Az öldöklés gyorsan véget ért. Amikor a zsoldosok elhajóztak, a lángoló partokon csak néhányan maradtak a sárga vitorlák törzsének népéből. Köztük egy hajlott hátú, torz módon megnyúlt gyermek, akit születésekor Hor-papok ferteztek meg.

Nézte a távolodó vitorlásokat, és keze ökölbe szorult. Ugyanez a szempár most a palotahajó távoli zugait fürkészte, mintha a sötét-ségből keresne választ valamire, amire sehol másutt nem talált eddig.

– Indulnunk kell, nagyúr! Az éles hang felszaggatta, szétoszlatta az emlékek szürke szöve-

tét. A szmirnij gur most újra mindent élesen és tisztán látott maga kö-

rül. – Nagyúr? Zaid Haram oldalra fordította eltorzult koponyáját. Fry Fynegann

közeledett felé, alvezére, teljes harci díszben, halpikkely-vértben, ol-dalán hosszú norsk pallosával.

– Igen... – mormolta a szmirnij gur lassan. – Tudom. Indulnunk kell.

– Még húszezer harcos nem indult el, egy részük itt van, a palota-hajóban. – Fynegann arca kipirult a sietségtől, bizonyára rohant, hogy meghozza a hírt a sztrelecek urának.

De Zaid Haram még nem mozdult, lángoló tekintete a terem távoli sarkát fürkészte.

191

– Arra gondolok... – kezdte aztán hörögve. – Arra gondolok, hogy Izsor déli része még csaknem érintetlen. Le, egészen a moscovai ha-tárig...

– Nincsenek arra városok, nagyúr... – felelte Fynegann. – Nincs mit kifosztani.

– Csak falvak vannak. Sok-sok izsori falu. Sok-sok izsorival. – Miért mondod ezt, nagyuram? – kérdezte rosszat sejtve

Fynegann. – Megváltoztattad a tervet? – Arra gondoltam... – A szmirnij gur felemelkedett trónusáról, és

alvezére fölé tornyosult. – Mi lenne, ha vérbe borítanánk Izsort és Moscovát is? Mi lenne, ha kiirtanánk őket? Mindet…

– Mi haszna lenne annak? – tárta szét karjait csodálkozva a har-cos, nem tudva, hogy zavarában nevessen, vagy komolyan vegye Zaid Haram szavait. – Nyomorult falvak azok, tele bugrisokkal, akiknek még állataik sincsenek...

– Arra gondoltam, miután kiirtottuk őket, áthajózhatnánk a szige-tekről a többieket – folytatta a nagyúr a semmibe meredve.

– Az asszonyokat és gyerekeket is. Letelepednénk itt. Mostantól lehetne ez a mi földünk. Mit szólsz, Fynegann?

– Attól tartok, nagyuram – csóválta a fejét az alvezér –, hogy a Hor-papok... de hisz’ tudod... nem értenének egyet az elképzeléseid-del... már megbocsáss... Határozott parancsba adták, hogy...

– Csakhogy a sztrelecek nagyurának, Észak fejedelmének nem pa-rancsol senki! – kiáltotta hirtelen a szmirnij gur, és dühösen a leve-gőbe csapott. – Érted, nyomorult? Senki!

Fynegann mondani akart valamit halkan, egészen halkan, hogy ne hergelje tovább a nagyurat, de már nem maradt ideje rá.

A következő pillanatban ugyanis megremegett körülöttük minden. Az acélfalak nyikorogni, nyögni, csikorogni kezdtek, vészjós hul-

lámzással, mintha egy láthatatlan, gigászi kéz össze akarta volna roppantani kívülről az egész palotahajót, akár egy kagylóhéjat.

Aztán...

192

A remegés tovább fokozódott, s a mélyből fülsiketítő dörej kísére-tében újabb hullámok gyűrűztek fel a magasba.

Mintha... Mintha a Tanker palotahajót valami nagy... igazán nagy egyszerűen kitépte volna a földből, ahová a végítélet-

kor fúródott. Zaid Haram rémülten emelte fel tekintetét, de csak azt látta, hogy

a magasból acél és kőeső záporozik alá. – Valami felemel minket..! – suttogta halálra váltan Fynegann,

szédelegve, kapaszkodó után kapkodva. Zaid Haram válaszképpen dühösen sziszegett valamit maga elé,

azzal nagy kínnal, keservvel elindult fel, a csarnok kijárata irányába. Csakhogy néhány pillanat alatt minden a feje tetejére állt; nem kis erőfeszítésükbe került, hogy a fedélzetre vergődjenek.

A hajnali hideg arcul csapta őket. A magasban lebegtek, a palotahajó – immár kiszakadva földi bör-

tönéből, a sötét fellegek között billegett, rozsdamarta aljáról tömbnyi földdarabok zuhantak alá, a hatalmas gödörbe, amit maga után ha-gyott a felszínen.

Fry Fynegann megszédült a látványtól: a mélységben sok tízezer acélkunyhó sorakozott a látóhatár pereméig, nyomorúságos viskók, melyek mélyén elvadult teremtmények várták, hogy újra elszabadul-janak a végítélet démonai.

Zaid Haram hörögve megkapaszkodott a hajóóriás korlátjába, s ahogy ő is végigpásztázta tekintetével az alant elterülő tájat, már nyoma sem volt arcán az iménti tűnődő elszántságnak, helyében vi-szont megjelent valami földöntúli rettegés, ami csak azokon vesz így erőt, akik parancsoláshoz szoktak, s ahhoz, hogy minden mozdulatuk félelmet vált ki az emberekből, ám egyszer csak találkoznak egy ná-luk is nagyobb, félelmetesebb erővel...

– Nagyuram, ott! Fynegann egy, az égen gyorsan feléjük közeledő pontra mutatott.

193

A fellegek mögül vörös Hor-gálya közeledett, de oly bizarr alakú, amilyet még egyikük sem látott. Hosszan elnyúló, fémtestű hajó volt, több, háromszögletű vitorlával, melyek mindegyikén a Vérszemű csillag jele csúfoskodott. A hajó szakrith-acél oldalpalánkjai mögül evezők sora hullámzott, ahogy a gálya meglepően sebesen szelte az égboltot.

Zaid Haram kiegyenesedett, és torz koponyáját előrenyújtva, a le-vegőbe szagolva vizslatta, ki áll az érkező gálya hídján.

Nem kellett sokáig várnia, hogy ez is kiderüljön. A kormánymű mögött sorakozó gocsamulok gyűrűjében egy vele

csaknem egymagas teremtmény tornyosult, Aib megszentelt köpe-nyében, arca előtt szakrális maszkkal.

– Végünk van... – suttogta Fynegann, és fél térdre ereszkedett, hogy aztán fel sem pillantva, magában fohászkodva várja, hogy a jö-vevény egyetlen szökelléssel átugorjon a palotahajó fedélzetére.

Zaid Haram remegve követte példáját, fejét mélyen lehorgasztva várt, amíg a lidérc grif elé nem lépett, és...

Hallotta... Érezte szaggatott lélegzését. Érezte a testéből kipárolgó tömény gonoszság bűzét. – Rendelkezz velem! – hörögte, és megadása jeléül előrenyújtotta

kezét. Élete semmit sem ért ebben a pillanatban. Hor papjai egy lidérc grifet küldtek el hozzá! A büntetőt! A gyűlöltet! A szmirnij gur nem ismerte korábbról a jövevényt, de sejtette,

hogy a nem evilágból származó teremtmény csak maga Gayagh le-het. Gayagh, kinek nevét rettegték a Kárpátoktól az Uralig, az északi Jeges-tengertől Afrika arany sivatagjaiig, mind az embertörzsek. Zaid Haram abban is bizonyos volt hogy a Hor-szövetség tán legin-kább embergyűlölő főpapjának érkezése nem jó ómen itt senki szá-mára sem.

194

– Tudomásomra jutott – mennydörögte a jövevény, s hangja lükte-tő fájdalomként hullámzott végig a palotahajó felett –, hogy késle-kedsz végrehajtani parancsainkat! Igaz ez?

– Nem igaz... Zaid Haram csontjaiban érezte a rettegés minden borzalmát. Vére

jéggé fagyott, az előtte tornyosuló lény számára ugyanis az emberi élet tökéletesen értéktelennek tűnt, legyen szó akár ellenségről, akár szövetségesről.

– Már csak egy erőd áll ellen nekünk, parancsolóm! – Egyetlenegy? – Gayagh érdeklődve félrefordította hosszúkás

koponyáját, aztán karmos ujjaival gyengéden felemelte a szmirnij gur fejét. Zaid Haram biztos volt benne, hogy kínzójának pofája torz vi-gyorba rándul a szakrális maszk alatt. – Te tréfát űzöl belőlem, sztrelec! Narva vára a legnagyobb erődítmény a Névától nyugatra! Bevenni csaknem lehetetlen! És te még mindig itt késlekedsz!? Szükségünk van az egész tengermellékre, nem maradhat egyetlen izsori fészek sem a hátunkban!

– Hamar utolérem a csapataimat, fenséges Gayagh! Magam irá-nyítom az ostromot!

– Valóban? – A lidérc grif karmos ujjai most Zaid Haram torkát kaparászták. – Én pedig már azt hittem, meggondoltad magad! Már azt hittem, délnek akarsz fordulni, az izsori falvak ellen!

– Nem... nem, fenséges Gayagh! – Pedig én már tényleg azt gondoltam, elment az eszed! A hata-

lom sokakat beteggé tesz! A hatalom, amit mi adunk a kezükbe! Egy röpke pillanatra már valóban azt hittem, szembe akarsz szegülni aka-ratunkkal, te ostoba féreg!

– Nem merészelnék ilyet tenni, fenséges Gayagh! – suttogta a nagyúr, és lehunyt, vaskos szemhéja mögött ide-oda cikáztak szem-golyói, mintha a belső sötétségből keresne valami fogódzót az előtte tornyosuló szörnyeteg ellen.

– Nem sok időd maradt, hogy bevedd Narva erődjét! – A lidérc grif hirtelen hangnemet változtatott, mintha eddig csak tréfálkozott

195

volna, s most ezzel az aprósággal is jelezni szeretné, hogy komolyra fordította a szót. – Egy napot adok! Jól teszed, ha minden emberedet összevonod a vár előtt, és nem kíméled őket, és nem kíméled maga-dat sem!

– Nem fogom, parancsolóm! – Amennyiben Narva egy napon belül nincs a kezeden, nyomorú-

ságos hadinépedre rabszolgaság vár, messze keleten. Rád pedig... olyan halál, amit az ellenségeidnek sem kívánsz! Arról pedig magam gondoskodom, hogy biztosan odaérj a maradék csapataiddal együtt! Ez az acélhajó – akaratom szerint – azonnal útnak indul Narva felé!

– Értem, parancsolóm! – A sztrelec térdei megremegtek. – Hatal-mad végtelen... Holnap már a Vérszemű csillag zászlai lobognak Narva ormain! Ígérem!

A lidérc grif elégedetten bólintott. Aztán lehajolt a térdeplő férfihoz, és egyetlen mozdulattal lerán-

totta arcáról a szakrális maszkot. – Gyere, nézz a szemeimbe, és láss! Lásd, mi vár rád, ha kudarcot

vallasz! Zaid Haram, a sztrelecek ura, kit sokan Észak fejedelmének ne-

veznek, sikoltva omlott a lebegő palotahajó fedélzetére, midőn bele-nézett azokba a szemekbe.

Gayagh elégedetten felnevetett, visszaillesztette arca elé a masz-kot, és egy megvető pillantás kíséretében átvetette magát a hosszúkás Hor-gálya hídjára.

A következő pillanatban a vörös vitorlás hajó megfordult, és egyre gyorsabban távolodni kezdett tőlük.

Amikor Zaid Haram felemelte fejét, szemei vérben úsztak, csak-nem kirobbantak a helyükből, koponyájában elviselhetetlen fajdalom lüktetett.

– Narva! – hörögte a hétrét görnyedő embereinek. – Mind indu-lunk! Narva vár minket!

Tudta, hogy a Hor-papok hatalma és tudása valóban elegendő ah-hoz, hogy a palotahajót a fellegek közt repítse egyenest a tengerig, s

196

ha kell, azon is túl. Amikor alig néhány órával később, az olajbűzű acélszörnyeteg – beleiben a maradék néhány tízezer sztrelec katoná-val – készen állt az indulásra, a palotahajó – irdatlan árnyékként az ónszín égen – nekilódult a távoli erőd felé.

11.

Narva! Egy mocsár szélén pihentek meg, Kán számításai szerint utolsó alka-lommal, mielőtt – átkelve a Derjedző-hegyeken – megpillanthatták volna Narva tornyait a láthatáron. Már közel jártak, a hideg, északi szél a tenger friss sóhaját sodorta feléjük, s ez újabb erőt öntött átfa-gyott, elgémberedett tagjaikba.

Itt, a láp peremén kifújták magukat, silány gombákat és csúszó-mászókat ettek, csakhogy csillapítsák valamivel éhségüket.

Hallgattak, de a közébük telepedő némaságot megtörte az ágakból összetákolt hordágyon forgolódó lány nyögdécselése.

Kán elborzadt, valahányszor csak rápillantott. Aztán, hogy Orme hercegnő hirtelen, minden eddiginél élesebben kiáltott fel fajdalmá-ban, a nomád odalépett mellé, hogy komolyabban szemügyre vegye sebeit.

– Ne merj hozzányúlni! – sziszegte Inut vele szemben. – Nyugodj meg! Nem akarom bántani. De lehet, hogy a sebei túl

mélyek, és nem éli túl az út utolsó szakaszát! – Akkor se merd megérinteni! – suttogta a herceg, és sötét szem-

öldöke alól villámló pillantást vetett Kánra. A nomád ismerte az ilyen pillantásokat. Bármikor máskor, bárhol

másutt gyorsan összeroppanthatta volna a vézna, görnyedt fiút, ám tudta, hogy azt most emberfeletti erő feszíti, és aki ilyen erőből táp-lálkozik, az gyakorlatilag bármire képes.

Nem félt tőle, de mégis ajánlatosabbnak tűnt visszalépni a helyére, és lehuppanni a hóba. Egy nyírfaágat rágcsált, és úgy döntött magá-

197

ban, nem foglalkozik többet a két izsorival, de valami annyira feszí-tette a lelkét, hogy önkéntelenül is visszapillantott a lányra.

Orme úgy nézett ki, valóban a halálán van. A sebei... Mocskos, meggyalázott teste... – Sajnálom – mormolta komoran Kán, csak hogy megtörje a csen-

det. – Dehogy sajnálod! – Inut felemelte a hangját. – Mit sajnálsz? Mit

érdekel téged, hogy a sztrelecek mit művelnek velünk? Idegen vagy itt, téged csak egy dolog érdekel: a nyomorult küldetésed!

– Ez igaz. De mondd csak, jobban tettem volna, ha otthagylak benneteket a dögköpő zsákmányául?

Inut morgolódva elfordította a fejét. – Az életben maradáshoz hideg fej kell – vont vállat Kán. – Nem

mindig tehetjük azt, amihez kedvünk van. Most már te is tudod, mi-lyen az, amikor a rád ruházott felelősség nyomja a vállad.

– Legszívesebben megölnélek! – Remélem, nem próbálod meg, mert akkor gondolkodás nélkül

végzek veled – felelte Kán neheztelés nélkül. – Jó lenne, ha megérte-néd, hogy az életed a kezemben van. Nem akarok ezzel visszaélni, de attól ez még tény marad.

A fiú most nem felelt. – Kérlek, herceg, ne neheztelj ránk! – Zawako, aki eddig elgon-

dolkodva figyelte őket, most lehuppant Inut mellé. – Potokot nem menthette meg senki és semmi, még a legendák sztalkere sem. Kán Morgare a barátom. Ismerem jól, ő jó ember!

– Nem érdekel, milyen ember... – A herceg vállrándítva elfordult tőlük, s fejét térdére hajtotta.

– Mind be akarunk jutni Narva várába. Csakhogy az erődöt már körbevették a sztrelecek – mondta ekkor Kán. – Nem lesz egyszerű áttörni a vonalaikon, csak úgy sikerülhet, ha pontosan azt teszed, amit mondok!

198

– Nem parancsolhatsz nekem... Én Izsor hercege vagyok... – szi-szegte Inut.

Kán nem felelt rögtön, szánakozva végigmérte a fiú törékeny alakját, aztán felsóhajtott.

– Nekem mindegy. Én így is, úgy is bejutok, mert tovább kell ha-józnom Port Ogurba! De te itt maradhatsz a szerencsétlen húgoddal. Ha azt akarod, hogy meghaljon, makacskodj csak!

Hosszan hallgattak, aztán lepihentek a hóba, hogy ha csak néhány órácskára is, de erőt gyűjtsenek. Inut hamar mély álomba merült, a szökés Petersburgból alaposan megviselte. Zawakót is elnyomta az álom, de Kán éberen őrködött a láp szélén, és hallgatta a Narva felől kelő, ijesztő neszeket.

Amikor Orme újra felnyögött, odalépett hozzá, és gyengéden letö-rölte a hercegnő homlokáról a forró verejtékcseppeket. A lány bőre szinte lüktetett.

Aztán szemei hirtelen tágra nyíltak. Rémülten a nomádra nézett, de nem volt ereje felsikoltani. Kán a kicserepesedett szájra helyezte ujját. – Nyugodj meg! Nem akarlak bántani! Orme csak bámult rá, aláfutásos, bemocskolt arcáról csak nagyon

lassan olvadt le a félelem. Hirtelen felnyüszített a fájdalomtól, s ahogy ismét Kánra pillantott, ujjai görcsösen a férfi vállaira fonód-tak. Ebben a pillanatban felszikrázott valami a szemében, ami meg-hökkentette a nomádot. Mélyen lobogó tűz volt ez, ami azzal fenye-getett, hogy bármikor kilobbanhat, és életre kelthet valamit, amiről jobb nem is tudni...

De ez a fény éppen csak felszikrázott néhány pillanatra, s máris kihunyt.

Kán nem moccant mellőle ezután sem. Sok hasonló lányt és asz-szonyt látott már, megerőszakolt és bántalmazott szerencsétleneket. Ott voltak mindenütt, ahol háború tombolt. De minden megszokott-sága ellenérc is most valahogy másképpen érintette a látvány.

Pedig...

199

Amikor legutóbb találkoztak, Orme megvetően nézett rá. Igaz, joggal. Kán összerándult a gondolatra, miképp utasította el Ogancev kérését, hogy mentse meg a várandós hercegnét.

Orme haragtól csillogó szemét villantotta akkor rá, és... – Az istenekre... – suttogta a nomád. – Olyan gyönyörű volt. Magán érezte a lány vad pillantását. Aztán a kép kifakult, s helyébe ismét Orme kopaszra borotvált, el-

csúfított arca derengett fel. Szél süvített a halott láp felett, a keményre fagyott hómezőkön

nem moccant semmi. Kán pedig, anélkül, hogy tudatában lett volna, hogy mit cselek-

szik, lassan magához ölelte az elgyengült, lázas hercegnőt hogy tu-lajdon testével védje a jeges süvítéstől.

Aztán lehunyta a szemét. Mi bajod van? – dübörgött agyában egy hang. – Ilyen a háború.

Mindig ilyen. Mindig! Mindig! Mocskos és kegyetlen. Mi ebben a meglepő?

– Semmi – suttogta maga elé Kán. – Semmi. Mégis, nem tehetett róla, Kara Mor kiképzett tumánsahunja leg-

szívesebben felüvöltött volna fájdalmában. Ha bárki látja akkor, ott, a Narva melletti láp szélén, ahogy a seb-

lázba merült lányt magához ölelve ringatózik a sarkán, azt hihette volna, valami rázza a testét.

Lehet, csupán a hideg rázta. Mi más?

12.

A foglyok egymás mellett álltak, derékig a lángoló homokba ásva, a forró napsütésben. A hófehér burnuszos ruádok, akik hosszú lándzsá-ikkal sakkban tartották őket, zokszó nélkül tűrték a delebáti nap per-zselő sugarait, akár hosszú órákon keresztül is; nem zavarta őket, hisz életük java részét az arannyá izzott fénysugaraknak kitéve élték

200

le. Az elfogott nomádok számára ellenben nem létezett ennél kegyet-lenebb kínzás, friss sebeikbe sós verejtékcseppek olvadtak, kínzó fáj-dalommal gyengítve tovább erőtlen testüket.

Sancijew bej, a huran lovasok vezetője hosszú ideje bámulta őket kék árnyalóernyője alól, s magában azon tanakodott, vajon melyikük törik meg először? Leginkább úgy tűnt, egyikük sem. Mintha összees-küdtek volna ellene, összeszorított szájjal fürkészték a látóhatárt, és nem feleltek kérdéseire.

Pedig a bej csupán egyetlen apróságot szeretett volna megtudni tőlük.

Azt, hogy melyikük a futár... Tudta, hogy a tizenhat elfogott harcos között kell lennie Tar Ogul

követének, aki titkos üzenettel tartott éppen a Cara Slava-i felkelők-höz.

De melyikük lehet az? Sancijew jól ismerte ezeket a makacs kutyákat, ismerte a fajtáju-

kat, éppen elég ideig harcolt ellenük a Dráva és a Duna mentén, a folytonos határvillongások, kisebb-nagyobb háborúk során.

Nomádok... Tisztában volt vele, hogy nem szed ki belőlük semmit; már az is

óriási csodának számított, hogy ennyit sikerült elfogni közülük a Kazquaza mecsetnél vívott összecsapásnál.

Egyedül a futár nevét tudta... Sebed aga egy Kán Morgare nevű, ifjú tumánsahunra bízta a tit-

kos üzenetet. De melyik lehet az? Talán az a beesett arcú, alacsony íjász? – latolgatta a lehetősége-

ket a bej, miközben újra, immár századszor szemügyre vette a deré-kig homokba ásott férfiakat. – Vagy az a magas, szakállas lovastiszt? Az a mogorva képű, fekete adrioni?

Legszívesebben valamennyit azonnal kivégeztette volna, csak-hogy...

... csakhogy akkor soha nem tudja már meg, hogy hol rejtették el a felkelők Sanamis kincseit.

201

A vár bevétele után a kincsek eltűntek, egyes hírek szerint a vere-séget szenvedett Cara Slavaiak menekítették ki az utolsó pillanatban valamennyit, de a bej úgy sejtette, sokkal valószínűbb, hogy a dia-dalmaskodó nomád tumánok vitték magukkal őket. Sebed aga harco-sai eredetileg ruád zsoldban portyáztak Radomir cár földjén, de az események váratlan fordulatot vettek, amikor az aga néhány héttel Sanamis bevétele után a szlávok mellé állt, és az utolsó pillanatban megmentette Radomir életét, országának maradékával egyetemben.

A ruád kémek egyetlen dologban biztosak voltak: a Sanamis tor-nyaiban őrzött, mesés kincsek hollétéről egyedül az a nomád futár tudhatott, a Kán Morgare nevezetű, aki most itt állt, homokba ásva, tizenöt társa között.

Csak éppen azt nem tudhatták, melyikük az. Nem ölheti hát meg őket, míg ki nem deríti...

Szüksége volt azokra az aranyakra, gyémántokra. Lássuk csak! Intett, s erre a huran archbej máris elővezette a dunavaiaktól ér-

tékes dukátokért cserélt foglyot. Ez majd megoldja a nyelvét, bármelyik legyen is... A fehér burnuszosok egy megtört, vénséges nomád asszonyt lök-

döstek maguk előtt. A nőt valahol északon fogták el a dunavai kato-nák. Aranyoskapu közelében. Hogy hogyan került ellenségei kezei közé, egyáltalán miért ejtették foglyul, minderről a bejnek sejtelme sem volt, de nem is igazán érdekelték a részletek. Sancijew nagyúr egyetlen dolgot tudott róla, mégpedig azt, hogy ez az asszony viselte gondját éveken át amaz Kán Morgare nevű alzánnak, s ez az egyetlen információ számára többet ért mindennél.

Ha fenyegetés, kínzás nem készteti nyelve megoldására a titkos fu-tárt, majd annak látványa, ki anyja helyett anyja volt, bizonnyal fog-ja!

A ruád lándzsások a homokba ásott nomádok elé penderítették a meggyötört, szemmel láthatóan súlyos beteg asszonyt.

– Mi a neved? – kérdezte magyarul a bej.

202

– Ada kalud. – Az asszony lehajtotta fejét, mintha röstellné, hogy a nomád foglyok előtt kell mutatkoznia ilyen csapzottan.

A bej a foglyok felé fordult. – Elhoztam neked, aki talán a legfontosabb számodra! Elhoztam

Ada kaludot! – kiáltotta. – Kán Morgare, hallod? Sancijew izgatottan figyelte a nomádok arcát, melyiken jelenik

meg a szánalom, a féltés legkisebb jele is, melyik szemében csillan a szeretet fénye...

A foglyok azonban némán, érzéketlenül végigmérték az asszonyt, aztán megint a látóhatár peremét kezdték fürkészni.

A bej magában elnyomott egy ősi ruád átkot. – Kán Morgare! Hallasz engem? Ez az asszony itt az anyád! A némber erre a fejét rázta. – Nem az anyja vagyok... megmondtam. Én csak gondját viseltem

éveken át, amíg Kara Mor mester... A bej bosszúsan legyintett. – Meg fogom ölni! Ha nem áruljátok el, melyikőtök Kán Morgare,

meg fogom ölni ezt a nőt! Árgus szemekkel leste a foglyokat. Sziklakemény, érzéketlen pillantások meredtek a semmibe tovább-

ra is. A bej nagyot nyelt. Lehet, hogy tévedtek? Lehet, hogy Kán

Morgare valójában nincs is köztük? – Melyik a fiad? – kérdezte ingerülten az asszony félé fordulva. –

Melyik kutyafattyat nevelted? – javította magát rögvest. Az ősz hajú vénség csak nevetett, csikorogva, szárazon, ahogy a

homok pereg Gheitor dzsámijának üvegkoporsóiban. – Rossz a szemem, hogyan ismerhetném meg az én drágaságo-

mat? S különben is, nem én neveltem. Csak gondját viseltem... meg-mondtam neked, hogy a dögvész rohassza ki a szívedet!

A ruád nem tudta tovább türtőztetni magát, korbácsával végigcsa-pott az asszony hátán.

– Mutass rá! Melyikük Kán Morgare?

203

Ada kalud úgy tett, mintha a foglyokat nézte volna. – Egyik sem. Nincs köztük. – Nincs? – csikorgatta fogát a bej. – Jól van, ahogy akarod.

Egyenként nyúzatom meg őket a szemed láttára, ha kell! Akkor sem árulod el, hogy melyikük az? Tudom, hogy itt van köztük! Tudom!

– Akkor többet tudsz, mint én! – vont vállat az asszony. – Mert én ugyan nem ismerem ezeket az alzánokat.

Sancijew megragadta Ada kalud karját, és durván a sor elejére penderítette.

– Egyenként nézd meg őket! Ha nem lesz köztük, azonnal levága-tom mindnek a fejét!

Magában tovább szitkozódott, mert tudta, hogy ha az öregasszony nem ad feleletet, akkor sem tehet semmit. Legfőképpen – s különösen ez viselte meg legjobban –, nem végeztethet ki egyet sem a foglyok közül, mert esetleg éppen a futárt ölné meg.

– Ez ugyan nem az – kárálta az öregasszony az első harcost vé-gigmérve. – Ezer közül is megismerném az én drágaságomat!

– Üsd meg! – nyomta kezébe a korbácsot a bej. – Üsd meg! Ada kalud pillanatnyi habozás után megsuhogtatta a korbácsot,

mire a szíj hosszú, véres csíkot szántott a harcos mezítelen testén. A férfi fel sem pillantott, összeszorított foggal viselte a csapást.

– Jól van. A következőt. – Ez sem az... Nem biztosan nem. – Üsd meg! Újabb suhintás, újabb korbácsütés. – A következőt! Ada kalud szíve egyre hevesebben kezdett kalimpálni, ahogy ha-

ladt előre a soron. Szeme sarkából látta, hogy mind közelebb jut Kánhoz, s már a fiú jelenléte is gyengédséggel töltötte el. Gyengéd-séggel és féltéssel; még akkor is, ha tudta, nem szabad kimutatnia semmiféle érzelmet iránta, mert az nyomban megpecsételné a fiú sor-sát.

204

– Nem. Ő sem az. Nem is hasonlít rá – kárálta, amikor Kán Morgare elé ért.

A szíve most mintha megszűnt volna dobogni. Kán állt előtte, arcára fagyva merev, közömbös vonásokkal. Ezt kell tennie – nyugtatgatta magát Ada kalud rémülten. – Neki

sem szabad megismernie engem! – Üsd meg! – harsant a bej parancsa, és az asszony már suhintot-

ta is a korbácsot, gyorsan, nehogy a ruád gyanút fogjon. Csakhogy az istenek úgy akarták hogy ez az ütés az eddigieknél jóval gyen-gébbre sikerüljön. A korbács szíjai így is véres csíkot szabtak az iz-mos, fekete hajú férfi mellkasába, de mégis…

Nem tudott erősebbet ütni. Sancijew bej kéjesen elvigyorodott; remek érzéke volt az ilyesfajta

apróságokhoz. – Ó, az érző anyai szív! Milyen megható! – Megvesztél, rühes kutya? – villantotta rá félig rémült, félig fel-

háborodott tekintetét Ada kalud. – Még hogy ez a nyápic senkiházi lenne az én fiam? Az én drágaságom?

– Ismered ezt az asszonyt? – kérdezte a bej, közvetlenül Kán előtt állva meg.

– Nem ismerem – vont vállat a nomád. – Sohasem láttam. – Valóban? Akkor üsd meg te is! Azzal kitépte az asszony kezéből a korbácsot, és áthajította a fo-

goly kezébe. – Győzz meg engem! Kán egykedvűen Ada kaludra pillantott, akinek szürke szemeiben

egy pillanatra mintha különös fényt izzott volna fel. – Mire vársz? Üsd meg! Kán úgy szorította a korbács nyelét, mintha szét akarta volna pré-

selni ujjai közt. Legbelül fékevesztett vihar tombolt lelkében, de tud-ta, hogy kifelé nem mutathat semmit.

Minden azon múlik, hogy sikerül-e titokban tartani kilétét, és el tudja-e juttatni a Hadak Ura üzenetét Radomir cárhoz? Ha igen...

205

Ha igen, néhány héten belül szövetségre léphetnek a Cara Slavaiakkal, és így két oldalról támadhatják meg Ruadisztánt. Akkor pedig hosszú évek óta először nyílna lehetőség arra, hogy a Delebát magyar törzsei csatlakozzanak Őrtüzek Lángja szövetségéhez.

A tét túlságosan nagy volt, ugyanakkor... ... ugyanakkor a derékig forró homokba ásva nyilvánvalóvá vált

számára, hogy most azonnal döntenie kell: Sebed aga parancsát teljesíti-e, s megőrzi az üzene-

tet, vagy megmenti Ada kalud életét. – Üss már, kutya! Kán már így is attól tartott, túl sokat habozott: összeszorította fo-

gát, és megsuhogtatva a korbácsot, nagyot húzott az öregasszony tes-tére.

Ada kalud térdre rogyott a fájdalomtól, s a földről nézett fel a tumánsahunra értetlenül, nehezen leplezhető csalódottsággal.

Sancijew közelebb lépett hozzájuk, s most, hogy újra szemügyre vette a kiváló felépítésű nomád harcos arcát, kicsit elbizonytalano-dott.

Egy fiú képtelen lett volna ekkorát ütni arra, aki felnevelte. Vagy mégsem? – Szóval azt mondod, nem ismered ezt az asszonyt – suttogta a bej

gyanakodva. – Nem ismerem. – Jó. Akkor öld meg! Kán a ruádra kapta izzó tekintetét. – Azt mondtam, öld meg! – A bej egy rövid tőrt nyújtott felé. – Ha

nem te vagy a titkos futár, akkor nyugodtan megteheted, hisz nem is-mered ezt az asszonyt. De ha te vagy Kán Morgare, nem fogod meg-tenni. Igaz?

Kán a kezébe nyomott tőrre pillantott, aztán az előtte jajongó, megtört asszonyra.

Ada kalud...

206

Hirtelen akaratlanul is felrémlettek előtte a gyermekévek, amikor az asszony rajongó szeretete ölelte körül. Tíz éves lehetett, amikor megtudta, hogy Ada kalud több, mint egy találomra kiválasztott öz-vegy a törzsből, akit arra jelöltek ki, hogy gondját viselje. Kara Mor mester elmondta, hogyan talált rá az asszony a csecsemőre egy szik-labarlang szájában, odafenn, a Rif-hegyek között.

Elmondta, hogy ő mentette meg az életét. Ő táplálta, amíg Kara Mor a védőszárnyai alá nem vette... Anyja helyett anyja volt... És most. Meg kell ölnie, hogy teljesítse a Hadak Ura parancsát, hogy népe

érdekét szolgálja, ahogy harcoshoz illik. Lassan lehajtotta fejét. Nem. Nem fog menni. Tudta, hogy az öregasszony percei meg vannak számlálva, de ő

akkor sem képes megtenni. Előrehajolt és gyengéden a karjaiba zárta a földön zokogó öreg-

asszonyt. Ada kalud reszkető kézzel ölelte át a nyakát. – Bocsáss meg! Bocsáss meg nekem! – Cssssss. Nincs semmi baj, anyám. Kán megsimította az ősz asszony haját. Életében először szólította ezt az egyszerű, magának való, bolond

némbert az anyjának. Ada kalud könnyektől áztatott, ráncos arcán boldog mosoly su-

hant át. – Fiam... Kán izmai megfeszültek. Amikor lassan engedni kezdte a föld felé a testet, azt hitte, elveszti

az eszét. Ada kalud lehanyatló feje felett a vigyorgó bej állt, szétter-pesztett lábakkal, és véres handzsárját törölgette éppen buggyos nad-rágja szárába.

– Hát így állunk, Kán Morgare! Te volnál a titkos futár.

207

Kán minden erejét összeszedte, hogy ne robbanjon ki belőle az esztelen düh. Még mindig óvatosan, szinte angyali gyengédséggel eresztette alá az asszony tetemét a homokra, majd, amikor elrendezte ernyedt végtagjait, lefogta a szemét is.

Aztán… Lassan kiegyenesedett. – Én vagyok – mondta vészjós hangon. – Igen, én vagyok Kán

Morgare, a titkos futár. És ettől a pillanattól kezdve nincs se éjjeled, se nappalod, bej, mert halott vagy! Meg foglak ölni.

Sancijew gúnyosan elvigyorodott. – Azt kötve hinném! Bagada piacterén fogsz lógni, a Cara Slava-i

lázadó cimboráiddal együtt! De addig még elárulod hová rejtettétek Sanamis kincseit!

Kán viszonozta a farkasvicsort. – Szóval ez érdekel... – Ki vele! – Gyenge voltam... de ígérem neked, bej, soha többé nem leszek

az. A ruád undorodva a nomád felé köpött, aztán intett embereinek,

hogy végezzenek a többiekkel. A fehér humuszosok gyorsan cselekedtek; az aranyszínű dűnék

közt forró vér csorgott a homokba. Az alzánok egyetlen jajkiáltás, vagy könyörgő szó nélkül haltak meg. Kán lehorgasztott fővel állt a tetemek között, egészen addig, amíg a ruádok ki nem ásták, és lök-dösni nem kezdték a Pengék mecsetje felé.

Egy magaslatról még visszanézett, hogy elbúcsúzzon társaitól, akik zokszó nélkül haltak meg csak azért, mert ő elgyengült egy pil-lanatra.

Meg kellett volna tennem...! – visszhangzott agyában a kiáltás. – Neki már úgy is vége volt... Mindenképpen meghalt volna...

Hibázott. A titkos szövetségnek – mielőtt létrejöhetett volna, máris vége...

Radomir sohasem kapja meg a Hadak Ura üzenetét...

208

Kán Morgare akkor, ott megfogadta, hogy soha többé nem lesz te-kintettel senkire és semmire. Csak a küldetés számit.

Semmi más.

13.

– Itt az idő. Kán kinyitotta szemét. Zawako állt előtte, indulásra készen. – Tudom – mondta, és óvatosan visszaeresztette az ágakból esz-

kábált hordágyra Orme testét. – Nehéz lesz magunkkal vinnünk – jegyezte meg az erdőlakó. – A

sebesültek mindig nehezek. – Neked aztán tudnod kell! – mosolyodott el a nomád, és Zawako

vállára helyezte kezét. – Emlékszel, barátom? A Vadvidéken har-minc mérföldön vonszoltál engem, míg én magamon kívül hevertem attól a sebtől, amit...

– Na igen... ott kellett volna, hogy hagyjalak... Hirtelen elnémult, fülét hegyezve felszegte fejét. – Hallottad ezt? Kán arca elkomorult. Nád susogott a szélben. Nem tűnt ez szokatlannak a láp közvetlen szomszédságában, még-

is... Újabb nesz. Ezúttal valami más. Valami... Suttogás? Megint suhogás, susogás. Egyre hangosabban, egyre közelebbről. Valakik közeledtek feléjük a mocsár sűrején keresztül. – Jobb lenne azonnal indulni – motyogta sápadtan Zawako. – Attól tartok... – Én is attól tartok.

209

Kán talpra szökkent, felnyalábolta Orme alélt testét, hogy a vállá-ra emelje.

– Inut! Ébredj! A herceg felriadt az éles kiáltásra, zavartan körbepillantott, de

ahogy meglátta Kánt és annak vállán az eszméletlen hercegnőt, gon-dolkodás nélkül, reszketeg ujjakkal kapott a nomád torka felé. Kán elkapta a kezet, és gyengéden megcsavarta.

– Kérlek, Inut! Meg kell mentenünk a húgod életét! Bízz bennem! A herceg sötéten végigmérte, aztán késlekedés nélkül összeszedte

magát, és bevetette magát a mocsár sűrű nádrengetegébe. Suhogás... Suttogás... – Itt vannak... – Itt vannak... Közel... Közel... Elhaló hörgések a szürke levegőben, hideg, síron túli kaparászás. Ahogy Kán döngő léptekkel rohant Zawako és Inut után, hirtelen

egy árnyalak tántorgott ki elé a sűrűből. Pergamenfehér, foszló bőrű gyermek volt, amint lehorgasztott fejét felemelte, szemében pokoli fény izzott fel.

– Élőholtak! – kiáltotta bőszen Kán. A gyermek vicsorogva felé kapott, rothadó ujjai csaknem a nomád

combját karcolták végig. – Előbújtak a mocsár mélyéből! – Zawako páni félelemmel ugrott

egyik jéggel borított mocsárszigetről a másikra. Tudta, bármelyik pil-lanatban elvétheti az ugrást, s a hóréteg alatt mélységes mély üregek, sűrű, lápos aknák kavarognak.

Kán ezalatt hátrált egy lépést, de aztán látta, hogy immár nem tér-het ki a vinnyogva felé közeledő élőholt gyermek útjából. Más vá-lasztása nem lévén, nagy levegőt vett, és lendületből megsemmisítő erejű rúgással próbálta félretaszítani a lényt a vékonykaösvényről. A fiú megtántorodott, mellkasából húscafatok záporoztak szerteszét.

210

A nomádnak ezt a rövidke megingást kellett kihasználnia: a többi-ek után futott, miközben hallotta, hogy mögüle újabb élőholtak tánto-rognak ki a nádas sűrűjéből.

Hallotta a hörgésüket és a mocsárban cuppogó, nyálkás lépteiket. Felébredtek! Mind, kik e lápban lelték halálukat, most egymás után tapogatóztak feléjük, hogy magukkal rántsák őket, lehúzzák a mocsár fullasztó, éjfekete mélyére...

– Ki az útra! – harsogta Kán, de Zawako és Inut addigra már közel értek a kaptatóhoz, melynek túloldalán a Narvába vezető országút kanyargott.

Ebben a pillanatban sötét, kísértetszerű árnyak jelentek meg a töl-tés tetején. Megálltak odafenn, és a dülöngélve várták a feléjük köze-ledőket, maguk elé motyogva rég elhalt káromlásokat, fohászokat, melyek az életen túl már elveszítették jelentésüket.

Éhesek voltak. Kán növekvő aggodalommal pillantott körbe, kiutat keresve a

mind szorosabb gyűrűből. A nádasból erősödött a cuppogó, csussza-nó hang, ahogy az élőholtak minden irányokból egyre közelebb ér-tek.

– Vigyél... ki innen! Orme félig öntudatlanul nyögött a fülébe, s gyenge kezeit a nomád

nyaka köré fonta. Kán nyugtatólag a lány homlokára tette kezét, de ez a pillanatnyi figyelemkiesés csaknem végzetesnek bizonyult. Bár egy viszonylag biztosnak tűnő, kis mocsárszigeten álltak, egyik pil-lanatról a másikra rothadó kezek nyúltak ki feléjük a mélyből, és éhes igyekezettel tapogatóztak a nomád lábai után.

Jéghideg ujjak fonódtak Kán bokájára, és iszonytató erővel szorí-tották, húzták a mélység felé.

– Zawako! – bődült fel a nomád, s elkeseredetten próbálta fél kéz-zel a magasba emelni Orme ernyedt testét miközben jobbjával kardja markolatát kereste.

211

Az erdőlakó csak ekkor vette észre, hogy az élőholtak egy újabb, népes csoportja vár rájuk a töltés tetején. Megtorpant, és visszarán-totta a sápadtan botladozó Inutot is.

Aztán... Mindketten megszédültek, amint a lápsziget alól feketévé rothadt

élőholtak igyekeztek kiszabadulni, csaknem közvetlenül alóluk. – Kán! A nomád kardja villámként csapott le a feléjük tapogatózó kezek-

re: a könyökből lemetszett testdarabok undorító fröccsenéssel merül-tek el a mocsárban, de máris újabbak tapogatóztak értük.

Kán vagdalkozva törtetett tovább előre, félretaszítva az elé tántor-gó élőholtakat, de már látta, hogy nem éri el a töltés alját, ahol Zawakót ebben a pillanatban ragadta meg néhány árnyszerű teremt-mény.

A legválságosabb pillanatban elbotlott a fortyogó mocsárban. Közvetlen közelről hallotta az élőholtak mohó suttogását, érezte a

felé tapogatózó kezek nyálkás érintését, amikor... Suhanás... Fröccsenő hangok, súlyos puffanások... Felspriccelő mocsárcafatok és hideg húsdarabok zápora... Ezek... nyílvesszők – futott át a gondolat a nomád agyán, s ahogy minden

erejét összeszedve oldalra fordította fejét, látta, amint a magasból su-hogó nyílvesszők egymás után csapódnak be az élőholtak testébe.

Nem ölték meg őket, de... ...pillanatnyi egérutat nyitottak számukra. A szűk ösvényen aztán

gyorsan felkaptathattak a töltés oldalára, ahol immár nem élőholtak álltak, hanem...

– A hétpoklok összes ördögére! Kán magasabbra csúsztatta vállán Orme összebicsaklott testét, de

így sem jutott előbbre egy arasznyit sem, a mocsár dögletes masszája körbeölelte csizmáját, és húzta, rángatta vissza.

212

Újabb nyílvesszők suhantak a magasból, dühösen sziszegve, csap-kodva körös-körül az élettelen húsba.

Kán lendületet vett, hogy kiszakadjon a mind alattomosabban rá-akaszkodó masszából, de csak annyit sikerült elérnie, hogy Ormét feltornázta egy mocsárszigetre.

A következő pillanatban fürge árnyak bukkantak fel a nádasból. Valaki megragadta a kezét. Nem élőholt érintése volt; Kán megadón tűrte hát, hogy az idegenek megfeszített erővel rángassa ki a biztos-nak tűnő halálból.

14.

Narva büszke ormain sok száz fáklya lobogott. Káprázatos látványt nyújtott a vörös fényárban úszó erőd, a tenger felől éppúgy, mint a Derjedző-hegyek hófödte csúcsairól nézve. A tenger irányából, a sztrelec sárkányoshajók harcosai – szemügyre vé-ve a várat – arra gondoltak, hogy e falak reggelre leomlanak, a bás-tyák egytől egyig a tengerbe süllyednek, midőn megindul az általá-nos támadás, és a kővetők tűz alá veszik Narvát.

A hadihajók feladata egyértelmű volt: Zaid Haram parancsa ér-telmében, a megadott jelre kifeszített vitorlákkal támadnak, szétszór-ják az öbölben bennszorult izsori hajókat, aztán áttörve a folyó feletti Vízikaput, behajóznak az erőd területére. Addigra a túlsó oldalról ér-kező rohamnak is sikerrel kell járnia, így a szárazföldi egységekkel és a vérszláv harcosokkal Narva utcáin találkoznak majd. És akkor kezdetét veheti a mészárlás...

A Derjedző-hegyek csúcsairól, ahová a sztrelec alvezérek felka-paszkodtak, hasonlóképpen pompázatos látvány tárult a kémlelő te-kintetek elé. Onnan a vár déli falait lehetett látni, középütt a két ha-talmas bástyával, a Hídőrzővel és az Acélmorzsolóval, melyek közt, egy roppant kapu alatt a Narvazan folyt be egyenest az erőd területé-re. A folyó, mely a Csúd-tavat kötötte össze a tengerrel, a két bástya

213

közt hömpölygött kikövezett medrében a várba, hogy aztán áthaladva a házak és a terek közt, a tengerbe folyjon, édesvizű, meleg áramlatot kavarva az öbölben. Egyedül ennek volt köszönhető, hogy a kikötő-ben csak az év néhány hónapjában állt be az ércjég.

S hogy mit láthattak az erőd védői ugyanezen éjszakán? Odakünn, a Dérmező felett a Tanker palotahajó lebegett, gigászi,

sötét árnyként, csaknem az egész Dérmező felett elnyújtózva. A vi-dék felett pállott olaj- és földszag terjengett.

Magán a mezőn százhúszezer sztrelec gyalogos sorakozott fel, há-tukat az erdőnek és a lápvidéknek vetve, oldalt egészen a Narvazan folyó kanyarulatáig húzódva. Vezéreik húszszor húszas falanxokba állították őket, a négyzeteket egymástól alig két lándzsahossz távol-ságban. Legelöl a vörösre maszkírozott arcú, könnyű vértezetű har-cosok néztek farkasszemet az erőd falaival. Bronz sisakjaikon eleven tűzfény csillogott dárdaerdejük vasa pedig lángolni látszott a sötét-ségben. Mögöttük íjászok következtek, háromszor százas sorokban, majd – kissé távolabb tőlük – a könnyű ostromgépeket ásták be. Ezek, és a nehéz ostromgépek girbegurba sorai között gotlandi bar-bárok várakoztak türelmetlenül a rohamra. Ők a legnagyobb hideg ellenére is félmeztelenül gyülekeztek, egész testüket vörösre mázol-va, s csak ágyékukat fedte vastag szőrme, s lábukat bújtatták szőrme-csizmákba. Soraik rendezetlenül, egymásba omolva hullámoztak, üvöltésükbe beleremegett az éjszaka. Részegek voltak valamennyien, és friss vérre szomjaztak.

Utánuk nem sokkal Ösel szigetének farkasai sorakoztak. Nevüket a fejükről egészen a derekukig leérő, szürke farkasprémekről kapták, melyek szemlyukain át vad pillantásokkal méregették Narva védőit. Ők a gotlandiaknál jóval csendesebben vártak, és megvető pillantá-sokat vetettek a félmeztelen harcosokra éppúgy, mint az erőd felé.

Mögöttük újabb, húszszor húszas négyzetekbe állított sztrelec gyalogoscsapatok következtek, de ezek már nehezebb fegyverzettel és vértezettél felszerelkezve. Sisakjukat csaknem mind öklelőszar-vakkal díszítették, földig érő, kék köpenyük alatt ezüstös pikkely-

214

páncélt viseltek. Lábvértjükre és vasveretekkel erősített fapajzsukra sárga vitorlákat pingáltak, törzsük ősi jelképét. Ezt a jelet hordozta hatalmas acélpajzsán Zaid Haram is.

A mezőnek a Kogge-mocsár felé eső részén lángszekerek gyüle-keztek, nyilván azzal a céllal, hogy amint rés nyílik a falakon, gyil-kos rohammal száguldhassanak be a város utcáira.

Önmagában ez a látvány is meglehetősen fenyegetőnek tűnt, ám ami a folyóág túlsó partján sötétlett, még elrettentőbb volt. A Derjedző-hegyektől a tengerig húzódó sík terepen Glava-láp mellett néhány ezer, fekete köpenyes, mozdulatlan harcos állt. A sztrele-cekhez képest kis számú csapatnak tűntek, de volt valami fenyegető, valami megfoghatatlanul nyugtalanító abban, ahogy csak álltak ott, már hosszú órák óta, és éhes tekintettel bámulták az előttük magaso-dó falakat.

A Narvazan folyó két partján két sereg készült arra, hogy egyet-len, gyilkos rohammal bevegye az erődöt.

Összesen csaknem százhúszezer harcos. – Ennyi elég lesz – sziszegte Gayagh, a mellette tornyosuló

szmirnij gur felé. – Ennyi harcossal a világvégfalig eljuthatnál! Zaid Haram tisztelettudóan fejet hajtott. – Hatalmas űr, láthatod, ez az erőd szinte bevehetetlen. Szüksé-

gem van minden egyes emberre. – Mire felkel a nap... – a lidérc grif hangja torzan remegett a szak-

rális maszk mögül. – Azt akarom, hogy az a vár a miénk legyen! Bármi áron! Nincs időm ilyen jelentéktelen erődökkel foglalkozni!

Zaid Haram felpillantott a fejük felett lebegő palotahajóra, amin a lidérc grif idáig repítette őket. Ha ideje lenne rá, újabb húszezer északi harcost hozhatna a falak alá a Tanker belsejében, és akkor sokkal magabiztosabban kezdhetne az ostromhoz. De tudta, erre esé-lye sincs: Gayagh türelmetlen volt és fölöttébb bosszús a késedelem miatt.

– Narvát nyugodt szívvel rám bízhatod! Reggelre a miénk lesz! – hajolt meg nagyot nyelve. – Talán harc nélkül is.

215

Gayagh ezzel sem tűnt elégedetlennek. Egy jól védett sziklapárkány alatt álltak, a Derjedző-hegyek egyik

északnak néző oldalában. Lábuk előtt szakadék nyílt, azon túl a Narvazan folyó elágazása csillogott a fáklyák fényében.

És azon is túl... Az erőd falai. Gayagh választotta ki ezt a helyet, mert innen beláthatták az egész

harcmezőt, a Kogge-mocsártól, keleten a Glava-lápig. A lidérc grif hatalmas, bizarr alakú fekete gályájáról léptek át a párkány alá. Ide az erőd falaira állított kővetők sem képesek elhányni lövedékeiket, és a nyílvesszők sem sziszeghetnek ekkora távolságba.

Zaid Haram – minden látszólagos magabiztossága ellenére – resz-ketve várta a fejleményeket. Seregei és a vérszláv segédcsapatok már felsorakoztak a rohamhoz, mégsem rendelte el egyelőre a támadást.

Várt. Tudta, hogy a lidérc grif percről percre türelmetlenebb lesz, de

volt még a tarsolyában egy utolsó adu, amivel reményei szerint egy csapásra az ölébe hullhat Narva büszke vára.

És az idő elérkezett az utolsó lapok kiteregetésére is. A szmirnij gur lassan előrelépett, egészen a szakadék pereméig,

hogy az odalent, a Dérmezőn, a csapatok mellett várakozó emberei jól láthassák. Tudta, hogy sokan figyelik őket a szemük sarkából: a sziklapárkány közelében, szorosan a meredek hegyoldalhoz simulva, a palotahajó árnyékában meghúzódva ott lebegett Gayagh hosszú, fekete gályája, háromszögletű vitorláin a Vérszemű csillag vörös jel-képével.

A sztrelecek tisztában voltak vele, hogy ezúttal nemcsak saját uruk figyeli majd, hogyan harcolnak. És a lidérc grif jelenléte meg-kétszerezi majd erejüket!

Zaid Haram kivárt még néhány pillanatig. Fagyos szél süvített a mező felett, jószerivel csak a csontagyaras

harci lobogók vásznainak csattogását lehetett hallani. Odalent százhúszezer harcos várta a jelet.

216

De előbb még... egy utolsó kísérlet, hogy komolyabb vérveszteség nélkül bevegye Narvát. Igen. Erre még szükség lesz: a gyilkos ost-romban embereinek fele odaveszhet, akkor pedig hatalma megrogy-gyan, a Hor-papok könnyűszerrel félredobhatják későbbi játszmáik útjából, mint egy elhasznált rongybabát.

Zaid Haram pedig nagyon szerette volna megőrizni serege java ré-szét, mint ahogy szerepét is az eljövendő nagy hadjáratban.

A nagyúr intett az első sorok mellett várakozó három lovasnak, akik e jelre vágtában indultak meg az erőd felé. A sztrelec had felmo-rajlott, de nyomban izgatott kiáltások keltek Narva falairól is.

Követek! Követek! Gayagh csak most figyelt fel a váratlan fordulatra, és hitetlenked-

ve fordult a szmirnij gur felé. – Szóval ebben reménykedsz még mindig, kutya? Félted az embe-

reidet! Zaid Haram szíve a torkában dobogott. – Bizonyos vagyok benne, nagyuram, hogy nem lesz szükség

harcra. Az izsoriak meg fogják adni magukat! Akkor pedig lemészá-rolom őket, az utolsó emberig!

A lidérc grif nem válaszolt, de karmos keze ökölbe szorult, s ez nem kerülte el Zaid Haram figyelmét. Nagyon remélte, hogy igaza lesz. Ellenkező esetben nem sok jóra számíthatott.

15.

Lev Geichakov hadnagy gondterhelten sietett a kormányzói szállás felé. Mindent megtett ugyan, hogy a mellette elsuhanó katonák, és a menekültek ne olvashassanak le arcáról semmit, de attól tartott, azok anélkül is halálra rémülten figyelték minden mozdulatát.

Egy pillanatra megtorpant.

217

Körülötte néma százak és ezrek álltak az erőd belső falainak tövé-ben. Harcosok, parasztok, kereskedők, iparosok... Izsor minden szeg-letéből idesereglett, nincstelenné vált férfiak és nők...

Látta a szemükben. A legsötétebb rettegést látta. Legszívesebben rájuk üvöltött volna: – Ne féljetek! De tudta, ez hiábavaló ostobaság lenne a részéről. Hogyan is

nyugtathatná meg ezeket a szerencsétleneket? Mivel? Hogyan adhat-na át akár csak egy szikrányit is a lelkét megremegtető izgatott vára-kozásból? Hisz alig várta, hogy harcolhasson, tenyere már viszketett a kard markolata után.

Egy pillanatig még azon tanakodott magában, hogy legalább egy lelkesítő mondatot odavet nekik, de aztán csak legyintett. Ők is érezni fogják...! – gondolta. – Amint eldördülnek a katapul-

ták, ők is érezni fogják... Arra persze álmában sem gondolt volna, hogy ő lesz az, aki más-

képp látja majd a világot néhány óra múlva...

16.

Stepa Sokoff sápadtan figyelte az öntudatba merült lány arcvonásait. Fájdalom... Kín... Gyalázat... Ezt tükrözte Orme meggyötört arca. Sokoff nem kérdezte, Inut pedig egy szóval sem említette, mi tör-

tént velük Petersburgban, a Tanker palotahajó acéllabirintusában. A testőrkapitány enélkül is sejtett mindent. Közel jártak már Narvához, de esélyük sem maradt, hogy bejussa-

nak a falak mögé a sztrelec ostromseregen keresztül. E pillanatban minden oly kilátástalannak tűnt, hogy Stepa Sokoff legszívesebben belefojtotta volna magát a mocsárba. Amikor kimentették a nomádot,

218

Inutot és Ormét az élőholtak karmai közül, még boldogabbnak érezte magát, mint bárki más a földkerekségen. Micsoda szerencse is az, hogy a sors egyenest a karjába sodorta elveszettnek hitt szerelmét...

Aztán... Meglátta, mi történt Orméval... Meglátta a sötét, fenyegető fényt Inut szemében, és tudta, hogy... ... vége. Valami mindörökre megváltozott önmagában is. Most ott gubbasztott Orme felett, mellette a nomád figyelte min-

den mozdulatát, mintha ő is a kelleténél jobban aggódna a lány életé-ért.

Stepa e pillanatban gyűlöletet érzett mindenki iránt a világon. Túl sok fajdalom emésztette belülről, túl sok mindent kellett volna

elviselnie ahhoz, hogy tovább léphessen. – Nemsokára indulnunk kell – suttogta Kán. Mióta a potokiak

megmentek őket, egy szót sem váltott még a testőrtiszttel. De most itt volt az ideje, hogy megtörje a hallgatást.

– Indulni? Hová? A nomád felpillantott az előttük magasodó Derjedző havas csú-

csaira. A túloldalon ott terült a Dérmező, és azon túl Marva falai húzód-

tak. – Nem megyek sehová – ingatta a fejét Stepa. – Itt maradok Or-

méval. Itt akarok meghalni vele. – Nem. – Kán türelmesen a vállára tette a kezét. – Nem fogtok

meghalni. Szereted őt, igaz? Stepa bólintott. – Szeretni tudod azután is, ami történt vele? – Ő a mindenem... – suttogta a testőrtiszt. – Ő már nem ugyanaz, aki volt – felelte komoran a nomád. –

Nincs szüksége senkire. Sem rád, sem... énrám. Csönd támadt, a hegyen túlról a sztrelec sereg üvöltését sodorta

feléjük a szél.

219

– Indulnunk kell! – Kán talpra szökkent, és otthagyta őket. Tudta, hogy Narva sorsa e pillanattól fogva egyedül az ő kezében

van. Intett a közelben várakozóknak: Warsowszkijnak, Inut hercegnek,

Zawakónak és a potoki katonáknak. Aztán mászni kezdett felfelé, a meredek hegyoldalban.

A sors úgy akarta, hogy csak akkor folytathatja küldetését, ha be-jut Narva falai közé.

A sors, vagy bármi más.

17.

– Kormányzó! Kormányzó! A falakon izgatott kiáltások hullámzottak végig. Nestor Rappe örege-sen felcsoszogott a Hídőrző bástyafokaihoz, hogy a saját szemével lássa, igaz-e a hír.

Igaz volt. A sztrelec sereg felől három lovas közeledett vágtában; éppen

most haladtak át a felhők közt lebegő palotahajó árnyvonalán. – Követek – mormolta maga elé a kormányzó mellett álló

Geichakov. Rappe némi csalódottságot vélt kiszűrődni a hangjából. – Csak egyet akarhatnak – tette hozzá a fiatal hadnagy magyarázatkép-pen. – Hogy adjuk meg magunkat.

– Nyilvánvaló. De azért csak hallgassuk meg a feltételeiket. Miután lekecmeregtek a toronyból, szemügyre vették a falakon

szorongó harcosokat Most mindannyiuk tekintete a kormányzó felé fordult, mintha csak abban reménykednének még mindig, hogy elke-rülhetik az elkerülhetetlent. Az utóbbi napok feszült várakozása las-san, de biztosan felőrölte idegeiket, s a Dérmezőn és a Glava-láp mentén felsorakozó, soha nem látott méretű seregek látványa a legbi-zakodóbbak lelkéből is kiölte a remény utolsó szikráját.

A legbátrabbak sem láttak mást, ahogy kipillantottak az erőd bás-

220

tyáiról, mint tömény, vad halált: százhúszezer éles pengét, nehéz csa-tabuzogányokat, íjakat, ostromgépeket, és a távolabb, a Derjedző csúcsai felett köröző dögköpőket, no meg...

...nem utolsósorban a hajógigászt a magasban. Árnyéka szemfedő volt, ami Narvára borult. Odalent ebben a pillanatban csikordultak meg a Kapuőrző bástya

láncai, és a csapóhíd lassan leereszkedett, hogy a három követ belép-tethessen a várba.

Rappe éppen leért, mire azok lekászálódtak a nyeregből. Egyikük sem vesztegette idejét udvarias formaságokra. – Add fel a várat, Nestor Rappe! – vicsorgott a kormányzóra a

sztrelecek küldötte, egy nyeszlett, kígyószerű férfi. – Semmi esélyed sincs.

– Látom, jó színben vagy, Vokoj Aguf – dörmögte a kormányzó kedvetlenül. – Ezek szerint jól tartanak az új gazdáid!

– A sztrelecek néhány órán belül mindenkit lemészárolnak itt – harsogta a renegát, ügyet sem vetve a kormányzó gúnyos szavaira. – Mindenkit: katonákat, nőket, gyermekeket. Bizonyára hírét vetted már, mi történt Potokban. Ogancev visszautasította az ajánlatomat, és... Potok elpusztult. Ha jól tudom, ott volt a fiad, és ott voltak az unokáid is. A testvéred, Theimuz tetemét magam láttam Petersburg-ban! Most téged figyelmeztetlek. Ha hallgatsz rám, élve elhagyhatjá-tok az erődöt. Ha nem, ugyanaz lesz sorsotok, mint a potokiaké.

– Valóban? – Rappe szívét egy rég eltemetett érzés kezdte melen-getni, ahogy az áruló szavait hallgatta.

Meghalunk – gondolta magában fásultan, s most először érezte felemelőnek a gondolatot. – Meghalunk, de nem adjuk könnyen a bő-rünket!

Elmosolyodott. Nem érzett kísértést, noha az utóbbi három napban szinte minden

percben ezen az utolsó lehetőségen törte a fejét. Nem magát féltette, hanem a várban szorult menekülteket, az ártatlan áldozatokat...

Feladni...

221

Feladni a várat? Ugyanakkor... Lelke mélyen tudta, ebben az esetben sem lenne remény. Zaid Haram ígéretei fabatkát sem érnek. Ha feladja az erődöt, a

védőket a menekültekkel egyetemben lemészárolják, talán már rög-tön a falak előtt, amikor kilépnek a várkapun. Nem... Nincs remény. Egyetlen megoldás maradt: a dicső halál.

– Abban az esetben – sziszegte Vokoj Aguf –, ha valami hősies ostobaságon törnéd a fejed, el kell mondjam, hogy a sztrelecek kezé-ben van Inut herceg és Orme hercegnő élete. Ha én innen eredmény nélkül térek vissza, haladéktalanul kivégzik őket!

Rappe ősz szemöldöke összefutott homloka közepére. Inut herceg? Orme hercegnő? Mint túszok? – Rajtuk már senki sem segíthet – ingatta fejét. – Bármit is ígértek

nekünk vagy nekik, úgysem tartjátok meg. Úgyhogy egyetlen választ adhatok neked, Vokoj Aguf!

És Nestor Rappe kormányzó, Narva veterán parancsnoka csaknem ugyanazon mosollyal az arcán felelt a renegátnak, mint néhány nap-pal korábban Ogancev nagyherceg, Izsor első embere.

– Menj vissza a gazdáidhoz, és mondd meg nekik, hogy Narva nem adja meg magát. Erős falak ezek, tudhatod jól! Sokan, nagyon sokan megdöglötök, mire beveszitek. Legalábbis mindent meg fogok tenni, hogy így legyen!

Vokoj Aguf elsápadt hitetlenkedve megrázta a fejét, s néhány pil-lanatig szemmel láthatóan azon tűnődött, feleljen-e erre bármit is. De aztán csak dühödten hátat fordított, és felugrott lova nyergébe. Kísé-rői követték példáját.

– Ezek a falak – pillantott körbe utoljára. – Ezek a falak reggelre leomlanak. És ti mind... – üvöltötte torkaszakadtából – ti mind el-pusztultok! Dögöljetek meg!

Azzal kísérőivel a nyomában kivágtatott a kapun.

222

Rappe sokáig bámult utána, egészen addig, amíg a felvonóhidat csikorogva fel nem húzták ismét.

– Jobb lesz, ha visszamegyünk a bástyára! – mondta boldogságtól túláradó hangon Geichakov. – Nem akarok lemaradni az elejéről, uram!

Nestor Rappe vállat vont. Soha nem értette, miért siettetik a fiatalok a halálukat.

18.

Gayagh arca nem látszott a szakrális maszk alatt, de a szmirnij gur megesküdött volna rá, hogy éppen rávicsorog. Mintha csak azt sugallná: „én megmondtam!”

„Én tudtam...” Zaid Haram zavartan megköszörülte torkát. – Azonnal megindítom a támadást nagyuram! Intett, s még be sem fejezhette mozdulatát a Dérmezőn felsorako-

zott ostromgépek fülsiketítő sivítás, dübörgés közepette felugattak. Az éjszakába ugyanezen pillanatban vörös lángnyelvek hasítottak,

ahogy a meggyújtott lövedékek fürgén felröppentek az égboltra. Megremegett az éj, a levegő egy csapásra megtelt fojtogató, kénes bűzzel.

Az ostromsereg százhúszezer katonája gyönyörű látványban ré-szesült.

A katapulták és a lángköpők lövedékei fényes röppályát leírva húztak a falak felé, s amikor becsapódtak...

...rettenetes dörejjel robbantak szét rombolták, zúzták a falat. A sztrelec katapulták célmesterei értették a dolgukat: a lángoló

szikladarabok szinte mindegyike az erőd falaira csapódott be, csak néhány zuhant pörögve mögé, a város házaira, s egyetlen egy sem akadt amely a célvonal előtt robbant volna.

Shhhhhhhhaaaaa

223

Shhhhhhhhaaaaaaa DAAAMMMM! DAAAMMMMMMMM! A föld egyfolytában remegett, s néhány perccel azután, hogy a

kővetők okádni kezdték lövedékeiket a vár felé, a Dérmezőről úgy tűnt Narva legmagasabb falai máris megroggyannak. Egyedül csak a masszív tornyok és bástyák állták jól a sarat sem a Hídőrző, sem az Acélmorzsoló nem sérült meg komolyabban.

Zaid Haram szűkölve pillantott Gayaghra. – Ez majd elveszi a bátorságukat, nagyuram! A lidérc grif némán bólogatott, de közben lerítt róla, hogy valamin

töri a fejét. Hol a magasban lebegő palotahajóra emelte tekintetét, hol pedig a meredek sziklafal mellett várakozó Hor-gályára. Aztán úgy tűnt hirtelen megszületett egy elhatározás...

– Jól van – sziszegte a szmirnij gur felé. – Még egy órán át löve-ted a falakat. Puhítsd meg őket! Azután... az én gályámon indulsz támadásra! A folyó felett, annak vonalát követve egyenest a Narvazan-kapunak rontasz! Add parancsba az alvezéreidnek, hogy a gálya megindulása a jel az általános rohamra! Ha látják, hogy meg-indulsz, ők is támadjanak! És akkor kő kövön ne maradjon!

– Én vezessem a hajódat, nagyuram? – kérdezte értetlenkedve a bronzszínű óriás.

– Azt akarom, hogy a beszakított Narvazan-kapun át a vérszlávok nyomuljanak be először a városba. Látni akarom, hogyan harcolnak Smrsha vérszopói. Meg kell győződnöm a saját szememmel is róla, hogy megérik a pénzűket!

– Úgy lesz, ahogy parancsolod, nagyuram! – A sztreleceid pedig vívják csak meg a nyugati és a déli falakat!

De ne feledd! A Narvazantól keletre nem tehetik be a lábukat! A vá-rosnak az a része a vérszlávoké!

Zaid Haram engedelmesen fejet hajtott. Tudta, mit jelent a parancs, amit most kapott. Embereinek kétharmada odavész, mire a nap felkel.

224

Narva az övé lesz, pontosabban a Hor-papoké. Csak magát okolhatta. Csak magát átkozhatta. Most már nem tehetett mást, engedelmeskedett. Vagy... Talán maradt más lehetőség is? Legbelül újra fellángolt az ellenállás gondolata, mely egyre in-

kább a palotahajóval kapcsolatban öltött testet De aztán nyomban eszébe ötlött, hogy a Hor-papok kegyetlenül megbosszulnának min-den önálló akciót. Végtére a sztrelecek is könnyen úgy járhatnak, mint az izsoriak, akiknek nemsokára írmagja sem marad.

Egy óra múlva, gondolta megadóan a szmirnij gur, és üveges szemekkel gyönyörködött tovább Narva falaiban, melyeken most már megszakítás nélkül robbantak a katapulták találatai.

19.

A falak lángban álltak. Az átkozottak pokoli jól céloztak, a bástya tetején szikla- és csontda-rabok záporoztak szerteszét a becsapódások nyomán. A vár alapjai-ban remegett meg minden egyes újabb találattól, a levegő megtelt kénbűzös füsttel és a sebesültek fülsiketítő sikolyaival.

És ez utóbbi volt a legborzalmasabb. Narva falait mindössze négyezer fegyveres védte, a többiek, több-

nyire menekültek, békés városlakók, parasztok, egyáltalán nem értet-tek a kardforgatáshoz. Az első becsapódás nyomán sorra hullottak az emberek, üvöltve zuhantak a mélybe, repültek hátra, a házak közé. Széttépett, véres emberi testrészek záporoztak mindenfelé, beterítve a döbbent, a sokktól mozdulatlanná dermedő társaikat.

A mód, ahogy az ostrom megkezdődött, meghaladta legszörnyűbb várakozásaikat is. Füst, sebesültek, halottak mindenütt.

Amint a salétromízű köd kezdett valamennyire oszladozni, s a fa-

225

lakon támolygó, köhögő férfiak kipillantottak a Dérmezőre, látták, ahogy az ostromgépeket már az újabb sorozatra készítik elő. Az alant hullámzó, százezres tömeg nyüszítve dobolt a pajzsokon, üvöltésük majd’ széthasította az éjszakai égboltot.

– Megkezdődött! – sóhajtotta Rappe kormányzó a Hídőrző mell-védjén, miközben segédei testére csatolták díszvértjét. Az ezüst be-rakásokkal ékesített páncél úgy csillogott a fáklyák fényében, mintha folyékony fémbe öltöztették volna az öreget. Csodálatosképpen, ahogy a lábvasak és a karvédők is felkerültek rá, Rappe mintha ki-egyenesedett volna, mintha a vért önmagában is képes lett volna megfiatalítani. Apródja – az öltöztetés utolsó szertartásaként – kezé-be adta legendás, hosszú pallosát.

– Hát itt vagy! – suttogta elérzékenyülten az öreg. Nézte a Pengét, amely Izsornak annyi, de annyi ellenségére hozott halált, nézte a fé-men csordogáló fényt.

– Nemsokára vértől fogsz vörösödni... – A kormányzó hirtelen a magasba emelte a pallost – Most az egyszer, utoljára... ne hozz rám szégyent!

Amint a falakról meglátták, hogy uruk teljes harci öltözékben, délceg tartással magasodik a bástyafokok fölé, üdvrivalgás harsant néhonnan.

A kormányzó mögött álló fiatal tisztek az örömtől megrészegedet-ten kiáltoztak.

– Jól van ez így... – sóhajtotta magában Rappe. – Néhány perc múlva tudni fogják, hogy az ölésben nincs semmi mámorító. És meg is jegyzik, erre a kis időre, amíg még élnek...

Ebben a pillanatban újra felugattak a sztrelec katapulták. A föld ismét megremegett, mintha a mélyből akarna feltörni egy

eltemetett vulkán lávafolyama. Az égbolt sötét kárpitjára vörös fény-karmok hasítottak csíkokat, hogy aztán ezek a csíkok fenyegető ívet leírva, egyre sebesebben húzzanak a falak felé.

Robbanások rázták meg Narva erődjét: falak omlottak, sziklarepe-szek süvítettek, sebeket hasítva az eleven emberi húsba.

226

A levegő – úgy tűnt – végérvényesen megtelt fojtogató füsttel... Tény, hogy ez a sortűz hosszabbnak bizonyult az előzőnél, és ta-

lán még pontosabbnak is. Több ostromgép a Hídőrző bástyát vette célba, hisz” Rappe csillogó alakját odalentről is észrevették – ám a lövedékek csak a bástya külső mellvédjét rombolták szét.

A kormányzó felszökkent az egyik bástyafokra, s közben észre sem vette, hogy ilyen fürge mozdulatra hosszú évek óta nem volt ké-pes.

– Ha készen vagytok, akkor tűz! – üvöltötte abban reménykedve, hogy hangja túlharsogja a folyamatosan morajló és dübörgő ostrom-gépeke.

Túlharsogta. Az erőd falán felsorakoztatott, alig tucatnyi, közepes méretű kőve-

tő mellett a következő pillanatban megélénkült a sürgésforgás, hogy aztán...

...hirtelen mindenki oldalt ugorjon a gépektől, és végre felugassa-nak ezek az ördögi szerkezetek is.

Most már Narva felöl szökkentek az égboltra a vörös csíkok, sü-vítve, sikoltva, sziszegve, éhes igyekezettel, hogy a mázsás sziklada-rabokat kísérve mihamarabb becsapódhassanak az alant nyüszítő tö-megbe.

Rappe elégedetten bólintott. Egy szava sem lehetett az izsori mesterekre: a katapulták sziklái

és robbanóporral teletöltött koloncai kivétel nélkül a lent hullámzó ostromsereg tömött soraiba találtak.

Mintha a föld tüzet okádott volna a becsapódások helyén, lángvö-rös gejzírek oszlopai lövelltek a magasba, játszi könnyedséggel szór-va a többiek fejére széttépett emberi testrészeket és meggörbült, megolvadt fegyverdarabokat, valamint töméntelen jégszilánkot.

Üvöltés, moraj... A lövedékek java része a gotlandi barbárok sorait ritkította meg, a

többi a könnyű ostromgépek közé zuhant. A falakról úgy tűnt, leg-alább három ellenséges katapulta vált azonnal használhatatlanná, és

227

további kettő sérült meg könnyebben. – A következőt a falanxokra! – üvöltötte Rappe, aztán intett, hogy

Lev Geichakov azonnal nyargaljon a kővetők személyzetéhez, hogy biztosan megkapják a parancsot.

– Több katapultájuk van, mint nekünk... – suttogta maga elé, ami-kor visszafordult a mellvédhez, remegő karjaival támaszkodva meg a köveken. – Több? Legalább tízszer annyi...

Még néhány sortűz, és... Mintha szavait akarnák igazolni, újra feldübörögtek a sztrelec ost-

romgépek. Narva falai ezúttal úgy remegtek meg, mintha menten össze akarnának omlani. Eleven tűz és halál söpört végig a bástyá-kon, odalent, a városban már több tucat ház teteje lángolt.

Az éjszaka oszladozni kezdett, de mintha még ez a rőt izzás is ke-vésnek bizonyult volna...

Valami felcsikordult a mennyekben... A gigászi fekete felhő, a magasban lebegő palotahajó lassan ol-

dalra fordult, hogy aztán a következő pillanatban... Mintha új napkorong gyúlt volna a magasban. A palotahajó valaha földbe mélyedt felépítményéről pokoli fé-

nyek izzottak fel. A távolból úgy tűnt, Hor-papok nyüzsögnek az acélfedélzeteken, és ördögi tükröket irányítanak a vár felé. Lángvö-rös fénycsóvák hasították az éjszakát, aztán, néhány pillanattal ké-sőbb a Dérmező és Narva füstös falai mintha vérszínű Palástba öltöz-tek volna.

A százhúszezres sereg felmordult, aztán látva, hogy a fény a palo-tahajóból árad rájuk, mint valami ördögi áldás, felüvöltöttek örö-mükben.

Narva védői viszont megbabonázva, reszketve próbálták eltakarni szemüket a váratlanul jött éjszakai világosságtól.

Ebben a fényben még a katapulta-találatok nyomán szertefreccse-nő, forró vércseppek is más színben csillogtak...

228

20.

Immár csaknem szakadatlanul dübörögtek az ostromgépek odalenn, a Dérmezőn csakúgy, mint Narva falain. Az egyenlőtlen erőviszonyok miatt azonban az izsoriak harci gépeit sorra, egymás után érte találat. Az elhulló védők helyére – halálmegvető bátorságról tanúbizonysá-got téve – újabb és újabb férfiak és nők álltak, olyan emberek, akik korábban nem merészeltek még csak gondolni sem az erőszakos ha-lálra. Veszteségeik azonban egyre elkeserítőbbek lettek, dacára, hogy a sztrelec sereg még meg sem moccant odalenn, a Dérmezőn. Az igazi ostrom váratott magára, ha nem is sokáig...

A katapulták után a könnyűvértes falanxok mögött felsorakozott sztrelec íjászok léptek akcióba. Felajzották íjaikat, és a következő pillanatban eleresztették nyílvesszőiket. Vérfagyasztó suhogással, a lövedékek egymással versengve, acélhegyű halált víve száguldottak a falak felé, aztán eleven húsba csaptak, sercegve, csontot roppantva...

A találatok legyezőszerűen megtizedelték a falakon sürgölődő vé-dők sorait.

Alig fertályórával azután, hogy a katapulták feldübörögtek, rémült kiáltás harsant a vár északi falairól.

Rappe azonnal odaküldte Lev Geichakovot, aki azzal a hírrel tért vissza, hogy az éjszakai ködből sztrelec sárkányoshajók úsztak ki, és most egyenest az öböl felé tartanak.

A kormányzó elsápadt a hír hallatán. Az öböl védelmére néhány vízbe nyúló torony és bástya is szol-

gált, ám az eredetileg odatelepített követőket még hetekkel ezelőtt átvontatták a déli falakra. Rappe sejtette, mi lehet a sztrelecek célja: ha sikerül betörniük hajókkal a Narvazan medrébe, akkor bejutnak a városba, és a hajókról partra szállva hátba támadhatják a védőket.

Úgy döntött, amíg a roham meg nem indul a Dérmezőről, maga is az északi falra siet. Kétszáz gyakorlott harcost vitt oda, hogy meg-erősítse a kikötőre néző falakat.

Mire átlovagolt a városon, a Vízikapu feletti falról már látni lehe-

229

tett a dagadó vitorlákkal az öbölbe úszó sztrelec hajókat Egysorevezős, erős felépítésű sárkányoshajók voltak, legalább har-minc, vitorlánként ötven, nyolcvan harcossal.

– A kapuhoz! – kiáltotta Nestor Rappe. – Be akarnak hajózni a Narvazanra! Mindenki a kapuhoz!

A következő pillanatban felugattak a sárkányoshajók követői is.

21.

Két emberalak állt a legszélső Derjedző-hegy ormán. Nem törődtek vele, hogy csaknem fejük felett lebeg a palotahajó, amely évszázad-okon át Petersburg földjéből nőtt az ég felé, és nem törődtek azzal sem, hogy odalentről, a Dérmezőről is bárki megláthatta volna őket.

Ugyan ki foglalkozott most a sztrelecek közül azzal, hogy a he-gyek sötétségbe burkolózó láncait lessé, amikor elöl a vár felett káp-rázatos tűzijáték festette veresre az eget, és a palotahajóból kilövellő fénycsóvák is mind a falakra irányultak.

Azok ketten nem moccantak, tépett, rongyos ruhájukat vad szél cibálta. Egy törékeny, vézna fiú és a lány, aki bátyja vállára hajtotta fejét. Haját kopaszra borotválták, arcát véres sebek csúfították.

Mindketten Narva várát nézték, különös, bágyadt kifejezéssel. Inut herceg és Orme úgy tekintettek végig megmaradt örökségükön, mintha az éppen nem utolsó óráit élte volna.

– Harcolni fogunk – suttogta Inut. – Tudom. – A lány hangja egészen más volt mint néhány nappal

ezelőtt, megmélyült s rezgett benne valami megfoghatatlan fenyege-tés, mintha egy másik lény költözött volna meggyalázott testébe. – Akarok harcolni.

Egy harmadik alak bukkant fel a sziklák között, s amikor megpil-lantotta, hogy a herceg és testvére milyen óvatlanul állnak a mere-dély szélén, dühösen odaugrott hozzájuk.

– Megörültetek? Bárki...

230

Orme szelíden felé fordult, és jeges ujjait a testőrkapitány forró kezére csúsztatta.

– Nincs semmi baj, Stepa. Sokoff gyengéden a lányra terítette köpenyét, és vezetni kezdte

vissza, a sziklavájatba, amelyben most legalább negyvenen lapultak, egymáshoz préselődve, feszülten, Inut szótlanul követte.

Amikor visszahúzódtak fedezékükbe, Kán sokatmondó pillantást vetett Jasa Warsowszkijra, akivel már órák óta igyekeztek összeütni valami használható haditervet, aminek segítségével bejuthatnak a várba.

A sziklaperem széléről látták az erődöt, hallották a szüntelenül dübörgő ostromgépeket, s fáradt arcukat a katapulták lövedékeinek vörös csíkjai festették vérszínűre.

– Tehát? Warsowszkij a homlokát ráncolta, és arról kezdett beszélni, hogy

ha leereszkednének a keleti lejtökön, megkerülve a Kígyónyelvet, ta-lán észrevétlenül ellopakodhatnának a falakig.

– Ez lehetetlen – ingatta fejét Kán. – Igaz, hogy nincsenek sokan, de láthattad, azok a fekete köpenyesek nem tűnnek túl bizalomger-jesztőnek. Kötve hiszem, hogy bármi is átsurranhatna mellettük a fa-lakig.

Warsowszkij kényszeredetten bólintott. – Akkor már csak egy lehetőség maradt, barátocskáim. – A kime-

rült potoki katonákra, és az útközben hozzájuk csatlakozott férfiakra pillantott.

– Éspedig? – kérdezte rosszat sejtve Sokoff. – Éspedig, hogy a nyugati lankákon ereszkedünk le, valahogy

szerzünk egy csónakot, és átevezünk a Narvazan túlpartjára. – Minek? – Hogy hátba támadjuk a sztreleceket. Kán csodálkozva nézett az izsori nemesre, de Warsowszkijnak az

arcizma sem rándult. – Hátba támadni őket?

231

– Igen. Kán elvigyorodott. – Én igazán nagyra becsülöm a bátorságot gróf, de... mi negyve-

nen nem sokat érnénk százezernyi sztrelec hátában. – Na-na! – emelte fel mutatóujját Warsowszkij. – Az én Sokoff

barátom már azt is lehetetlennek tartotta, hogy a lápokon keresztül sikerül elvergődnünk idáig! És tessék! Itt vagyunk, nem?

– Be akarok jutni a várba – szólalt meg hirtelen Inut, aki idáig hallgatott.

Most egyszeriben minden tekintet felé fordult. – Harcolni akarok. Bosszút állni – suttogta a herceg, és beesett ar-

cán egy pillanatra rémítő maszkot öltött egy égre röppenő katapulta-lövedék rőt fénye. – Mi lenne, ha., a hegyeken át elvergődnénk a tengerig, valahol keleten. Onnan a part mentén eveznénk be az öböl-be...

– Nem tudunk – ingatta a fejét Kán. – Mielőtt s füst eltakarta vol-na, látni lehetett, hogy a sztrelecek összeszedték a sárkányoshajóikat, és a víz felöl is támadást indítottak. A kikötőn át sem jutnánk be ép bőrrel.

– Akkor marad a gróf javaslata – bólintott komoran Inut. – Ha nem juthatok be a várba akkor is harcolni akarok.

Kán gondolataiba mélyedve pillantott körbe. Az arcokon a feszült várakozás nem tüntette el végleg az alig leplezett reményvesztettség jeleit. Az utóbbi napokban végigmeneteltek a nagyhercegség két fő-városa között, úttalan utakon, mocsarakon, miközben alig ettek, élő-holtakkal és elkószált sztrelec katonákkal viaskodtak.

Most itt voltak, alig karnyújtásnyira az erődtől, de közöttük és a falak között ott sorakozott egy százhúszezres ostromsereg.

– Léteznie kell valami megoldásnak! – csapott a sziklára Sokoff. – Tudom, hogy léteznie kell!

– A folyó – mormolta egy ijesztően mély hang. A kapitány meglepetten pillantott a takarókba bugyolált hercegnő-

re.

232

– Hogyan? – A folyó – Orme maga elé meredt mintha tekintetével egy másik

világot fürkészne. – A legrövidebb út. Kán szeme megcsillant a sötétben. – Igaza van! – suttogta. Itt ágazik el a Narvazan az orrunk előtt.

Előttünk, éppen szemben velünk a Folyókapu, a két nagy torony kő-zött!

– A Hídőrző és az Acélmorzsoló – jegyezte meg tudálékosan Warsowszkij.

– Várjunk, várjunk! – Sokoff érezte, hogy egy lehetséges megol-dás közelébe jutottak, de valami nagyon aggasztotta. – A Narvazan vize jeges. Nem leszünk képesek ilyen fáradtan felúszni a falakig. Orme, Inut és többen közülünk sebesültek, és mind, kivétel nélkül kimerültek vagyunk. Ráadásul észrevesznek minket, és lőni fognak ránk.

– Pedig nincs más megoldás. – Csak gondoljuk át még egyszer... – Időnk sincs – rázta a fejét Inut. – Én vagyok a hercegetek. Úszni

fogunk. – Nem. Mély, parancsoláshoz szokott hang visszhangzott a sziklák közt. Kán megkapaszkodott a kőpárkányban, és kilesett a fejük felett

lebegő palotahajóra. – Van egy jobb ötletem!

233

NEGYEDIK RÉSZ

NARVA OSTROMA

1.

– Támadjatok már! – kiáltotta türelmetlenül az éjszakába Geichakov. Tehetetlen düh tombolt a lelkében, mert látta, hogyan hullanak körü-lötte az emberek, miközben képtelenek voltak méltó választ adni a masszív bombázásra és a fekete fellegekben rájuk omló nyílvesszők-re.

Odalent, a Dérmezőn a sztrelec sereg még mindig mozdulatlanul állt, csak a gotlandi barbárok rázták üvöltve fegyvereiket a falak felé. Ők – akárcsak a fiatal tisztek ideát – alig várták, hogy Zaid Haram jelt adjon a támadásra. Az ostromlétrás rohamcsapatok és a Narvazan másik partján, a vérszláv démonalakok már ugrásra készen álltak.

De a szmirnij gur még nem adott jelt. – Miért nem támadnak már? – kérdezte kétségbeesetten a had-

nagy, miközben egy újabb katapulta-találat robbant a Hídőrző bástya oldalán. Rappe nem felelt, fejét hol az öbölbe éppen beúszó sztrelec sárkányoshajók, hol pedig a magasban lebegő palotahajó felé fordí-totta.

Valami készült... Ő is érezte. Narva falaira mindkét oldalról mázsás szikladarabok, robbanó

hordók és lángoló nyílvesszők százai hullottak. Aratott a halál. – Valami készül... Az öreg idegesen számolgatta magában a perceket, és arra gondolt

vajon a segítségül hívott ugor hajók megérkeznek-e időben, s egyál-talán, megérkeznek-e valaha is? Fredrikshaven kikötőjéből a gyorsjá-ratú ugor hadihajók elvileg két három nap alatt be kell, hogy fussa-nak.

234

Ha elindultak egyáltalán... Rappe hirtelen felfigyelt valamire. Megtörölte verejtékező homlo-

kát, és megpróbálta kivenni, hogy a messzeségben, a Derjedző-hegyek oldalában mi az a fénylő kis pont ott, a sziklaperem alatt.

– Fiam! – intette magához Geichakov hadnagyot, aki már most sem tűnt oly lelkesnek, mint fertályórával ezelőtt. – A te látásod jobb, mint az enyém! Mondd, mi az ott?

A fiatal tiszt megtorpant, s szemét meresztgetve leste a túloldalt, a hegyeket. Aztán elhaló hangon azt mondta:

– Egy hatalmas ember és... egy... Hor-pap... – Zaid Haram és a parancsolója – bólogatott komoran a kormány-

zó. – Mit látsz még? Geichakov a fejét ingatta. – A palotahajó... a palotahajóból felszáll valami... sok... sok feke-

te madár... Talán... – Dögköpők – jegyezte meg egykedvűen Rappe. – A támadás előtt

még megszórnak minket. A hadnagy sápadtan hátrált egy lépést. Hátuk mögött, a sztrelecek soraiból kilőtt nyílvesszők egymás

után csapódtak be a védők közé. Sokan halálos sebekkel zuhantak el a bástyafokok között.

– Mire megindítják a rohamot, nem sokan maradunk a falakon – jegyezte meg Nestor Rappe. – Rövid ostrom lesz ez, fiam. Tán egyi-künk sem éri meg a reggelt.

2.

A sziklaodúban lapuló potoki katonák felkészültek, hogy teljesítsék Kán parancsait. Maradt néhány percük, amíg Warsowszkij és Sokoff előrekúsztak a meredély széléig, kikémlelni, milyen mélyen lehet alattuk a sziklapárkány. A hangok alapján egyértelműnek tűnt, hogy Zaid Haram és a lidérc grif tőlük alig néhány ölnyire figyelték a csata

235

alakulását. A palotahajóból ezekben a percekben röppentek ki a dögköpők, s

szárnysuhogva megindultak a máris megroggyant falak felé. Mögöt-tük sötétségbe burkolózott a hegytető. A potoki katonák – mintha csak erre vártak volna – óvatosan, egyikük a másik után megindultak a meredély széle felé. Mindössze négyen maradtak csak a sziklák rej-tekében: Inut és Orme valamint a nomád az erdőlakóval.

A hercegnő dúdolt valamit magában, előre-hátra ringva a sarkán. Kán a dallamot követte, de aztán arra lett figyelmes, hogy Zawako

feszülten motyog maga elé. – Mi a baj, barátom? – kérdezte azzal a felszínes könnyedséggel,

melyet ütközetek előtt erőltetett magára. – Nincs ínyedre a tervem? Az erdőlakó nem válaszolt. – Zawako? – Kán közelebb húzódott a torzfigurához, aki össze-

rezzent az érintésére. – Nyugalom! Ne félj, jó esélyünk van rá, hogy élve megússzuk!

– Nem félek én – suttogta Zawako sápadtan. Mohával borított arca alatt izgatottan hullámzott a bőr. – Én végtére is semmit sem veszít-hetek. Te viszont annál többet.

Kán vállat vont. Legfeljebb kudarcot vallok a küldetésemmel. – Ilyen könnyedén veszed? – villant a félhomályban Zawako apró

szeme. – Mintha nem küzdöttél volna már eddig is oly sokat ezért a küldetésért!

– Az istenek akarata ellen semmit sem tehetünk. Legfeljebb any-nyit, hogy megpróbálunk életben maradni.

– Kán... – húzódott közelebb az erdőlakó. – Sok kalandon keresz-tülmentünk már... de még sohasem éreztem ilyen közel magunkhoz a halált. Félek, elveszítelek... barátom...

A nomád arca megfeszült. – Mit akarsz ezzel? – Úgy döntöttem – sütötte le szemét az erdőlakó –, hogy ha veled

bármi is történne... szóval...

236

– Ki vele! Mindjárt indulnunk kell! – Hát csak az... hogy én szívesen folytatnám a küldetésedet! Gon-

dold csak el! – hadarta tovább, amint meglátta a Kán arcára kiülő ér-tetlenséget. – Rólam senki sem feltételezné, hogy a nomádok követe vagyok... Ha veled... bármi is történne, barátom... én tovább viszem az üzenetet Port Ogurba.

– Ki mondta neked, hogy létezik bármiféle üzenet? – kérdezte halkan Kán.

– Ha nem üzenet, mondd csak el bátran, mi az, mit kell tennem, és én megteszem! – Zawako fekete, görcsös ujjai a nomád vállára ta-padtak.

– Ez igazán nemes gesztus tőled... – felelte óvatosan Kán. – Hálás vagyok érte. De tudnod kell, hogy... nem mondhatom el senkinek a küldetésem igazi célját. Ha én meghalok, akkor vége. Senki más nem teljesítheti...

– Értem – vont vállat sértődötten Zawako. – Te mondtad... – Kán mosolyogva kilesett a sziklarejtekből. A

perem felől Sokoff és Warsowszkij már éppen visszafelé kúsztak. – Te mesélted, hogy nem ismerted sem apádat, sem anyádat. Hogy magányosan nőttél fel... Látod, emlékszem minden szavadra. De... tudnod kell, barátom, hogy ebben közös a sorsunk. Nekem sincs apám, anyám. Úgy találtak rám, egy jégbarlangban, a Rif-hegyek mélyén... Akárki szült e világra, nem akarta, hogy életben maradjak. Aki gyermekként nevelt, nekem köszönhette a halálát. Akárcsak te, én is úgy nőttem fel, hogy gúnyoltak, megvetettek. Meg kellett küz-denem azért is, ami másnak természetesképpen megadatott. Aki így nő fel, az nem bízik senkiben. Meg ne sértődj, de a barátokban sem!

Zawako tekintete furcsán villant, ahogy végigmérte a nomádot. – Szót se róla többet! – suttogta, és elmosolyodott. – Nem gondol-

tam komolyan! Semmi közöm az ostoba küldetésedhez! A következő pillanatban Sokoff és Warsowszkij feje jelent meg az

odú bejáratában. – Egy keveset másznunk kell lefelé! – suttogta a testőrkapitány. –

237

A Hor-gálya itt lebeg, a meredély oldalánál. Felkészültetek? Inut bólintott, és kézen fogta Ormét hogy kivezesse az éjszakába. Kán felkapta samsírját, és mielőtt még kiosont volna, tekintete az

erdőlakóra tévedt. Zawako vicsorogva figyelte minden mozdulatát, és a nomádban

hirtelen feltámadt a lelkiismeret-furdalás. De nem volt ideje most ez-zel foglalkozni, intett a többieknek, akik kúszva követték a havas sziklákon át.

3.

– Itt az idő! – sziszegte a lidérc grif kissé előrehajolva a sziklapár-kány alatt. – Indulj! Most bizonyosan áttörhetitek a védelmet! Azok odabenn rémültek és reményvesztettek.

Zaid Haram bólintott. Igen. Rémültek és reményvesztettek. A vérengzés pedig azzal zárul majd, hogy emberei kiirtanak min-

den izsorit Narvából. Ha mást nem, hát bosszúját kitöltheti rajtuk... Ahogy a szmirnij gur dülöngélve elindult a sziklaperem szele felé,

arra gondolt hogy ma bevégzi mindazt, amit azon a napon kezdett el, amikor faluját az izsoriak lerombolták.

Úgy tűnik, ezen a világon mindenkinek megvan a feladata, a maga szerepe, amit az istenek ráosztottak. Az övé – most már bizonyos – nem az, hogy részt vállaljon a Hor-papok praktikáiból. Nem érdekel-te már a lidérc grif ármánya, sem a nagy hadjárat, amelyről annyi szóbeszéd járt észak szigetei között. Nem... mindehhez az ő tehetsége és felkészültsége kevés... Talán majd Smrsha... Ő nagyobb, hatalma-sabb... A vérszlávok százszor, ezerszer annyian vannak, mint a sztrelecek.

Egyetlen dolog maradt, amibe ő maga még megkapaszkodhatott,

238

amit már senki sem vehetett el tőle. És ez a bosszú volt. Zaid Haram leszegett fővel lépkedett a sziklaperem felé, hogy el-

játssza a véres szerepet, amit az istenek, pontosabban a Hor-papok ráosztottak.

4.

Kán Morgare és Warsowszkij óvatosan, egymás után kilestek a me-redély széléről.

Alattuk, vagy tíz öllel egy különös formájú Hor-gálya lebegett, szorosan a sziklafalhoz simulva. Hosszabb volt, mint amit eddig va-laha bárhol is láttak a végítélet világán. Karcsú, fekete testéből a túl-só oldalon bizarr evezősorok nyúltak ki, melyeket láthatatlan, rég ha-lott kezek húztak a hajó sötét gyomrában. Három árboca is volt, mindegyiken háromszög alakú vitorlákkal. Innen, a magasból jól ki lehetett venni a szakrith döfőorr hegyes végződését, és a vitorlákon a Vérszemű csillag jelképét.

– Kevesen vannak rajta – suttogta a gróf. – Most kell cseleked-nünk!

A nomád bólintott. A fedélzeten néhány Hor-pap sürgölődött, többnyire gocsamulok, de szemlátomást már a gályát készítették elő valakinek az érkezésére.

Vajon hányan lehetnek a fedélközben? – Nézzétek! – Sokoff megragadta Kán karját. – Jönnek! Odalent, a sziklapárkány pereméről egymás után érkeztek a Hor-

papok, s egy vékony pallón a lebegő gálya fedélzetére léptek. – Akkor ne várjuk meg, amíg több is jön! Rajta! A nomád felpattant, megpörgette kezében a samsírt, hogy annak

markolata pontosan illeszkedjék a tenyerébe, aztán hátraintett a szik-lák közt lapuló potoki katonáknak.

– Ugrás!

239

Maga járt elöl jó példával. Egyetlen lendülettel levetette magát a meredély mentén.

Az éjszaka süvítve meglódult körülötte, aztán egy erőteljes rándu-lást érzett: csizmás lába nagyot dobbant a gálya fedélzetén. A közel-ben álló Hor-papok döbbenten perdültek felé, de mielőtt felfoghatták volna, hogy mi történt, Kán pengéje megvillant a rőt színű éjszaká-ban. Fekete vér fröccsent az arcába, de nem maradt ideje letörölni, samsírja széles ívet leírva vágott a következő fekete csuklyás kopo-nyájába.

Reccsenés... Halálsikoly... Amikor a gálya orrában álló shadomul is felé fordult, már nem

volt egyedül. Warsowszkij gróf és Sokoff zuhantak mellé, s azonnal talpra szökkenve várták a rájuk zúduló támadást.

A shadomul felemelte karját, hogy izzó fénygömböt röppentsen feléjük, de a magasból érkező potoki katonák megelőzték; egyikük közvetlenül mögötte dobbant a fedélzetre, s a következő pillanatban a shadomul testét már egy hosszú lándzsa járta át.

Egymás után érkeztek a magasból a gróf emberei, s néhány léleg-zetvételnyi idő múlva a gálya fedélzetén máris több potoki nyüzsgött, mint Hor-pap. A hajó ide-oda himbálózott a fekete lapokon dobbanó csizmák lendületétől, s a palló is a mélybe hullott, amelyen a többi csuklyás, kámzsás kísértetalak átléphetett volna.

Az éjszakában pengék villantak, itt-ott fellobbant ugyan néhány tűzgömb, és fülsiketítő perzseléssel csapódott a szerencsétlenebbül járt potokiak testébe, de a közelharc kétségtelenül a támadóknak kedvezett.

Kán megállás nélkül osztogatta csapásait, bonyolult tánccal köze-ledett a gálya kormányművéhez, amikor szeme sarkából megpillan-totta a párkány felől közeledő gigászi emberalakot.

– Gyorsan! Dobjátok vissza a köteleket! – kiáltott, és a kormány-hoz ugrott, hogy félrelökje az ott álló és a rémülettől megbénuló gocsamult. A férfi nem ellenkezett, így Kán egyetlen, erőteljes moz-

240

dulattal elfordította a szakrith döfőorrot a meredély falától. A gálya lassan sodródni kezdett kifelé. – Várj! – zihálta Sokoff, és ügyet sem vetve a döngő léptekkel kö-

zeledő szmirnij gurra, a magasba emelte tekintetét. – Igyekezzetek! A hegy felső ormairól egy vézna fiú ereszkedett alá egy kötélen,

karjaiban Orme testét tartva görcsösen. – Igyekezzetek már, az istenért! Kán odaugrott, megragadta a kötél végét, nehogy az érkezők alól

kicsússzon a fedélzet. Valahonnan a sötétségbe borult tatfedélzetről ebben a pillanatban

újabb csuklyás Hor-papok rontottak rájuk, de Kán és Sokoff az útju-kat állta.

Inut elengedte a kötelet, és húgával együtt a fedélzetre zuhant. Gyengéden lefektette a lányt a középső árboc tövéhez, melyet potoki katonák őriztek ezekben a percekben, aztán felkapott egy kardot, és némán, vészjós villanással szemében megindult a Hor-papok felé. Valósággal kirobbant Kán és a testőrkapitány közül, fürgén megpör-gette a pengét, és villámgyorsan lesújtott.

A nomád dermedten nézte: még sohasem látott így harcolni sen-kit. A szomorú tekintetű fiúból egyszeriben fekete démon lett, a töré-kenynek tűnő, de végtelen gyűlölettől hajtott hercegből megállítha-tatlanul vagdalkozó szörnyeteg, aki máris a gálya oldalsó korlátja fe-lé szorította vissza a csuhásokat.

Immár nem állt az útjába senki, az utolsó két Hor-pap sikoltva zu-hant a mélybe a herceg egyetlen, erőteljes csapásától.

Inut megtorpant a korlátnál, és éppen farkasszemet nézett a szik-lapárkány széléhez érő, hatalmas emberalakkal.

– Zaid Haram! – üvöltötte bele az éjszakába. A potoki katonák mind felkapták fejüket e hangra; látták, amint a szmirnij gur felemelt fővel bámul a lassan elsodródó, veres vitorlás gálya után.

Inut fejében egy röpke pillanatra megfordult, hogy átveti magát a mélységen, de aztán felülkerekedett benne a józan ész. Utolsó, gyil-

241

kos pillantást vetett a szmirnij gur felé, aztán visszarohant Orméhoz. A fedélzetet nagyjából ekkorra sikerült megtisztítani az utolsó

Hor-paptól is: Warsowszkij hat embert veszített, viszont cserébe si-került megkaparintaniuk egy Hor-gályát!

Nem is akármilyet! Gayagh hajója masszívabbnak és gyorsabbnak tűnt valamennyinél. Lassan úsztak előre a levegőben, eltávolodva a hegytől, éppen a Narvazan elágazása felé sodródva. A sziklapárkány, ahol Zaid Haram és mögötte jó pár öllel Gayagh állt dermedten, a sö-tétségbe olvadt. Ők pedig fokozatosan belesodródtak a magasban úszó palotahajó vörös fényhálójába, s most már mindenki felfigyelt rájuk odalentről is.

A Dérmezőn tomboló, százhúszezres sereg egy emberként üvöl-tött fel, amint megpillantották a vitorláján a Vérszemű csillaggal dí-szelgő Hor-gályát az erőd felé fordulni.

Aztán... Haragos lángok lobbantak a felsorakozott sorok végein, csont-

agyaras harci lobogók emelkedtek a magasba, amint a roppant had lassan megmoccant. Fülsiketítő hangon csontkürtök harsantak fel az éjszakában, és a Narva előtt felsorakozó sztrelec tömeg futva megin-dult a falak felé. A föld megremegett csizmás talpuk alatt A folyó túloldalán, a fekete köpenyes vérszlávok – ezt látva – némán, fe-gyelmezett tömbökben indultak neki.

A magasból mindez ijesztő látványt nyújtott. Kán a gálya kor-mányművéhez ugrott, hogy elfordítsa a hajót.

– Gyerünk! – kiáltotta a remegő gocsamulra, akit a nomád paran-csára életben hagytak. – Irányítsd, különben véged van!

A valaha emberként született Hor-pap némán engedelmeskedett, és a gálya máris a kívánt irányba fordult.

– Ezek odalent megindultak! – kiáltotta a nomád felé zihálva Sokoff. – Elkéstünk!

– De ki vezeti őket? – kérdezte rosszat sejtve a gróf, miközben át-hajolt a gálya korlátján. Alatta százhúszezer üvöltő harcos dübörgött a karmazsin fényhálóba bilincselt Narva felé.

242

– Attól tartok – sóhajtotta Kán –, hogy mi. Némi üggyel-bajjal sikerült magasabbra emelni a hajót, és irány-

ban tartani a Narvazan felett. Közvetlenül előttük a Hídőrző és az Acélmorzsoló bástyák közt, a hatalmas Folyókapu közeledett feléjük. Immár szabad szemmel is látták a falakon nyüzsgő, apró emberala-kokat; a hátuk megért lángoló város vörös párája tökéletesen kiemel-te körvonalaikat.

Kán megtörölte verejtékező homlokát de csak akkor vette észre, hogy nem izzadságcseppek azok, amikor kezére pillantott.

Vér festette sötétre ujjait. – Egyszerre érünk a falakhoz – suttogta Inut. A nomád észre sem

vette, mikor lépett mellé. – Én is éppen ettől tartok! Sokoff sápadtan megragadott egy élő, tekergőző sodronyt, és elő-

remutatott, a vár felé. A Hídőrző bástyán ebben a pillanatban fordították feléjük a legna-

gyobb, még működő kővetőt. Egyenesen rájuk céloztak...

5.

– Vissza a déli falakra! – kiáltotta Lev Geichakov torkaszakadtából. A legrosszabbkor tette. A sztrelec sárkányoshajók elérték a partvonalat, ahol meg kellett küzdeniük a Narvazan sodró, tengerbe ömlő áramlatával. De ezt az akadályt is legyűrték, és a hajók fedélzetéről egymás után özönlöttek kifelé a mólókra a sztrelec gyalogosok. A vár irányából eddig nem ütköztek ellenállásba. Attól tartottak egyedül, hogy a falakról, a kő-vetők segítségével az izsoriak elsüllyesztik néhány hajójukat, de erre valamiért nem került sor.

Most nehéz, fémabroncsokkal összefogott fapajzsot tartva maguk elé, eszelős üvöltéssel rohamozták meg a tengerparti bástyákat. A magasból feléjük lőtt nyílvesszők java része rezegve áll meg e paj-

243

zsokban, s csak elvétve tettek kárt bennük. Nestor Rappe kormányzó felkapaszkodott a mellvédre, hogy lássa,

amint az első ostromlétra lassan nekizuhan a falnak. Nem ez aggasz-totta leginkább, hanem az, hogy a sárkányoshajók legnagyobbika odalent komótosan oldalra fordult a Vízikapu előtt, majd a fedélzetén tornyosuló gigászi katapultával a sztrelecek megcélozták a Narvazan torkolatát védő rácsokat és a felette húzódó bástyát.

– Be akarnak törni a városba! – kiáltotta oda Rappe a hadnagynak. – Hívj még embereket a déli falról!

Geichakov fejét rázva hajolt közelebb. – Nem lehet, uram! Nézze! Megragadta a kormányzó vállát, és csaknem hátrarántotta, hogy

az láthassa a dél felöl közeledő Hor-gályát. Az öreg fülét a nehéz sisakon keresztül csak most ütötte meg az

odaátról érkező, mindenen átható dübörgés, csak most érezte meg gyomrában a remegést, ami végighullámzott

a falakon. – Jönnek! – suttogta maga elé. – Onnan is megindultak! CSATTTTT CSATTTTTTT Egymás után két ostromlétra vaskapcsa csapódott a bástya foká-

nak. Rappe a hadnagyra villantotta tekintetét. – Fiam! Itt maradsz! Be fogják robbantani a Vízikaput, hogy be-

hajózzanak! De nem jöhetnek be! Ismétlem: nem haladhat át a kapun egyetlen sztrelec hajó sem, különben végünk, érted?!

Lev Geichakov komoran bólintott. Férfivá érett ezen az éjszakán, semmi sem emlékeztetett már arra

az ifjúra, aki repesve várta, hogy harcolhasson. – Kétszáz ember marad veled – sóhajtotta a kormányzó, és intett a

mellette várakozó többi tisztnek. – Utánam! A hadnagy elkerekedett szemmel bámult utána. Kétszáz? Úgy érezte, ereiben megfagy a vér, tagjai nem engedelmeskednek

244

akaratának. Mindössze kétszáz ember? Révetegen kinézett a bástyán; az ostromlétrákon máris sztrelec

harcosok tucatjai kúsztak felfelé, bronz sisakjaikon megcsillantak a torony fáklyafényei. A kormányzó és a katonák többsége rohamlép-tekkel távolodott a vár déli falai felé.

Geichakov remegve kifújta levegőjét, és igyekezett csitítani lázas gondolatait. Szerencséjére nem maradt idő gondolkodásra.

A következő pillanatban – alig karnyújtásnyira tőle – a két bástya-fok között megjelent egy vicsorgó, vörösre festett arc, egy sisakos fej, fogai között széles kardot szorongatva.

A hadnagy ösztönösen előredöfött, s pengéje recsegve hasította át a sztrelec koponyáját. Geichakov magában felujjongott; ez volt az el-ső ember, akit megölt, és ez – minden izgalma ellenére – különös, bi-zsergető érzéssel töltötte el. De aztán egészen valószínűtlenül meg-remegett lába alatt a fal, és mindent sűrű, fekete füst öntött el.

Amikor köhögve, fulladozva ismét látott már, két baljós ténnyel kellett szembesülnie.

Az egyik a falakon immár folyamatosan ugráltak befelé a sztrelecek, a másik pedig: néhány tucat öllel arrébb a Vízikapu rácsa-it eltüntette egy rendkívül pontos katapulta-találat.

A sztrelec sárkányoshajók lomhán megindultak, hogy behajózza-nak a vár területére.

6.

Fülsiketítő hanggal egy lángoló szikladarab suhant el mellettük. Kán eltaszította onnan a gocsamult, és minden erejét beleadta, hogy oldal-ra kormányozza a fekete gályát, de így is csak néhány öllel sikerült elkerülniük a katasztrófát.

Egy dolog biztosnak tűnt: a Hídőrző bástyán a célzó-mestereknek nem lesz ideje újra tölteni a kővetőt, hisz’ addigra a Hor-hajóval el

245

kellett érniük a Narvazan folyókapuját. E pillanatban azonban nem is ezt tűnt a legfenyegetőbb veszedelemnek.

Alattuk százhúszezer sztrelec harcos dübörgött a komor várfalak felé, egetrengető üvöltéssel. Első soraikban a felbomlott falanxok lándzsásai, mögöttük a félmeztelen gotlandi barbárok, a vonító öseli farkasok, végül a nehézvértes sztrelec gyalogosok tízezrei.

A Dérmező hullámozni látszott a vörös félhomályban. És ekkor... Kán felkapta a fejét. Fejük felett sötét szárnyak csattogtak, ahogy a dögköpők raja át-

húzott a vitorlák felett. Egyenest a falak felé suhantak, vijjogva, sur-rogva, felfújt pofájukban az eleven halált hordozva.

Kán kétségbeesetten pillantott körbe. Tekintete megakadt valamin: az orrnál egy szigonyszerű fémszer-

kezet magasodott, forgatható talpon. Igen... – Vedd át! – adta át a kormányt Sokoffnak, azzal végigrohant a

fedélzeten, és meg sem állt a Hor-papok bizarr fegyveréig. A potoki harcosok engedelmesen utat nyitottak neki, inkább arra figyelve, hogy fejüket behúzzák a Narva falai felől érkező nyílvesszők útjából.

A nomád nem törődött a nyílvesszőkkel, megragadta a forgatható szigony irányítókarját, és felfelé rántotta a fegyver csövét. Meglepe-tésére sokkal könnyebben ment, mint amire számított. A karnak hi-deg, fémes érintése volt. Nem sokat kellett vacakolnia célzással, a dögköpők sűrű felhőben úsztak a fejük felett.

Ujjai tapogatózva kikeresték a fényszigony elsütőbillentyűzetét, és máris tüzet nyitott A szigony csövéből öblös, forró fénysugár csapott ki, és pillanatok alatt pernyévé égette néhány dögköpő szárnyát.

Kán elégedetten vigyorodott el, hátrafordult, és intett War-sowszkijnak.

– Ennek még hasznát vesszük! Néhány pillanattal később a Hor-gálya már oly közel ért az erőd

falaihoz, hogy kivehették a védők arcvonásait is. Inut ezt a pillanatot

246

választotta, hogy felugorjon a szakrith döfőorra, és magasba emelt kardjával integetni kezdett feléjük.

– Ne lőjetek! Én vagyok, Inut Arhangelsk-Motah, Izsor nagyher-cege! Ne lőjetek!

Kán csak egy pillanatig élvezhette a védők arcára kiülő döbbenet látványát, aztán jobbnak látta, ha újra tüzet nyit a fejük felett suhanó dögköpőkre. A kék fénysugarak további szörnyetegeket szedtek le, de még így is túlságosan sok szárnyalt be, a város fölé.

Aztán már nem maradt idő ilyesmire, a nomád csaknem átzuhant az oldalkorláton, amikor Sokoff félfordulattal a Narvazan folyó felet-ti rácsoknak irányította a gálya orrát.

– Óvatosabban, a hétpoklok összes ördögére! – kiáltotta Kán, mi-közben megpróbált feltápászkodni a palánk mellett.

A képek innentől összemosódtak előtte. A körülötte kapaszkodó potoki katonák rémült arca... A vészesen megdőlő szakrith-acél árbocok, egy hatalmas, sötét

árnyék a magasban, a vörös vitorla felett… talán a palotahajó ereszkedett lejjebb? aztán egy villanásnyi időre Narva sziklafala, mintha nyílegyene-

sen nekiszáguldottak volna, de aztán már rácsokat látott, rácsokat melyek a szeme láttára görbültek be a gálya nyomására,

majd roppantak el, mintha csak pálcikák lennének... az alant morajló Narvazan... szerteröppenő tégla- és kődarabok... hideg-sötét alagút, a folyómeder itt lépett be az erőd területére, és végül... Lángoló vörös fény áradt szét mindenen, ahogy a nomád felemelte

fejét, látta, hogy immár Narva városában, a falakon belül suhannak a folyómeder felett alig néhány öl magasan.

Idebenn minden tűzbe borult... Igen! Valaki megveregette a vállát, aztán nevető, vidám arcok kavarog-

tak körülötte.

247

A Hor-gályával áttörték a folyó feletti kaput, és behajóztak Narva falai közé...

Kán azt hitte, ezzel túl vannak a nehezen. De a neheze még csak most kezdődött.

7.

Lev Geichakov vitézül küzdött az északi falakon. Több sebből vér-zett már, de fogát összeszorítva vagdalkozott az első vonalakban.

A Vízikapu feletti falszakasz védelme összeomlani látszott, de nem akadt egyetlen izsori sem, aki a visszavonulásra gondolt volna. A szorongatott helyzetben csak elszántságuk nőtt, s félelmeik mintha végképp szertefoszlottak volna. Pedig a falakhoz egyre több ostrom-létra csapódott, s ezeken a létrákon sztrelecek százai kapaszkodtak fel a bástyákra. Ám amint előrevetették magukat, oroszlánként küzdő védőkkel találkoztak, s onnantól kezdve minden lépésért véres kö-zelharcot kellett vívniuk.

Geichakov vadul osztogatta csapásait, kardjának már a markolata is lucskos volt a sűrű vértől, de nem maradt ideje, hogy akárcsak pil-lanatnyi szünetet is tarthasson, s kifúrja magát. A falakra újabb és újabb harcosok kúsztak fel, de még meg kellett küzdeniük a sebesül-tekből és holtakból emelkedő testhalommal, mely bizonytalanul in-gott alattuk, förtelmes húsmasszába ragasztva lábukat.

A kétségbeesett kiáltások kaotikus hangzavarát acélcsörgés és nyílvesszősuhogás festette alá. Ember feszült embernek, penge a pengének; a suhogó csapások nyomán vér freccsent, csont tört. A hadnagy ugyanazon mozdulattal hajolt el egy suhogva közeledő bu-zogány agya elöl, és perdült újabb támadásba. Kardja végtagokat ka-szabolt, beleket omlasztott ki, a rémült és fajdalomtól eltorzul arcok kavalkádja immár egyetlen, összemosódott képpé forrt össze, egy ezerfejű, a halál legváltozatosabb pofáit mutogató szörnyeteggé.

Geichakov egyszer csak arra eszmélt, hogy a kitartó zihálás, az

248

üvöltések, a fegyvercsörgés fülsiketítő hangmasszába olvad: olyan bizarr szimfóniába, amely kizárólag a halálról szólt, semmi másról. A sziszegő nyílvesszők közt tántorgó hadnagy fáradtan törtetett a fal széle felé, hogy lássa, mi folyik a Vízikapunál. A sztrelec hajók ép-pen ekkor hagyták abba a tüzelést, hisz’ már elérték céljukat. Az élen haladó, könnyű nave már be is úszott az imént áttört kapun, ponto-sabban annak romos boltíve alatt.

Geichakov hallotta, amint odalentről bőszült kiáltások harsannak: hárított néhány felé irányuló csapást, aztán egyetlen ugrással levetet-te magát a kapu melletti kőrakásra. Az ellenséges katapulták csak-nem az egész rácsozatot megsemmisítették, de az így keletkező rés éppen csak arra volt elég, hogy a kisebb és közepes sárkányoshajók beúszhassanak rajta. Az élen haladó navét ráadásul már csak a vitor-láiban ragadt szél hajtotta tovább, hisz’ az evezőket sorra, egymás után darálták le kétoldalt a sziklák.

– Ide! – kiáltotta Geichakov, miután felmérte a helyzetet – Tá-madjátok meg őket! Nem jöhetnek bentebb!

Vagy háromtucatnyi harcos engedelmeskedett hívásának, de ahogy a hadnagy egyetlen pillantást vetett rájuk, látta, hogy szinte mindannyian több sebből véreznek már, kimerültek, ólmos léptekkel, dülöngélve közeledtek az omlatag falakról. Nem is mindannyian ér-tek oda, sokukat nyílvesszők terítették le, hisz’ ahonnan eljöttek, a falakon rés támadt az amúgy is törékeny védelmi vonalban.

– Ide! Ide! A hadnagy megvárta, míg néhányan hozzásodródnak, azzal átug-

rott a sziklamederben éppen mellette elsikló sárkányoshajóra. Már várták őt. Legalább ötven, állig felfegyverzett sztrelec nézett farkasszemet

vele és az őt követő harcosokkal, embermagas pajzsok mögé bújva. A fogadtatás megrémítette az embereit s Geichakov csak annyit

érzékelt, hogy míg ő felemelt karddal, üvöltve rohan a fémfal felé, a többiek megtorpannak a hajó korlátjánál.

Néhány haragos szisszenés... A pajzsok mögül nyílvesszők suhan-

249

tak ki, rövid, acélhegyű lövedékek. Geichakov lendülete megtört, valami megcsapta a mellkasát. Cso-

dálkozva bámult a sárkányoshajó árboca alá tömörülő sztrelecek ren-díthetetlen falára, aztán saját mellkasára, és látta, hogy vértjéből egy tömpe nyílvessző kandikál ki.

– De... Mondani akart valamit, de csak forró vérfolyam tört elő szájából. Megtántorodott, félig hátrafordult, hogy lássa, számíthat-e a töb-

biektől segítségre. De már nem állt mögötte senki, társai holtan he-vertek a hajódeszkákon. Geichakov felemelte fejét a magasban, az erőd falai egyre távolabbra sodródtak, a hajó immár bent úszott, a vá-rosban. A Narvazan folyó mesterséges sziklamedrét kétoldalt komor falak és békés házak határolták. A hadnagy jól látta a rémülten ro-hangáló várvédőket és a menekültek tömegeit is.

Az ellenség behatolt Narva falai mögé... – futott át agyán a gondo-lat.

Elvesztünk... Tudata lassan felolvadt a hirtelen rátörő forróságban, gondolatai

elveszítették élességüket, s már csak képeket látott maga körül, anél-kül, hogy a képek gondolatokká formálódtak volna. Kezek nyomul-tak felé, fémkesztyűs, durva kezek, megragadták, és a levegőbe emelték. A magasban az éjszakai égbolt egy aprócska szeletét látta, talán csillagokat a sötét fellegek mögött…

Falakat, lángnyelveket, rohanó emberalakokat... És hirtelen, mintha viasz olvadt volna ki füléből, iszonytató hang-

orkán szabadult rá, üvöltésekből, tűzropogásból, sikolyokból, össze-csendülő acélok zajából és diadalittas röhögésekből szőtt förtelmes kakofónia.

Aztán minden elmosódott körülötte, zuhant... és... HIDEG... HIDEG… HIDEG...

250

hideg... éles... fájó... teste elernyedt, de szíve oly hevesen zakatolt, hogy majd’ kiugrott

a helyéből, s a körülötte áramló víz váratlanul újra eszméletére térí-tette.

A Narvazan medrében süllyedt a sziklatalapzat felé. Hirtelen megint érezte végtagjait, és

a fájdalmat is a mellkasában... Felpillantott, látta a feje felett lassan úszó sztrelec sárkányoshajó

hasának öblös, fekete árnyát. Vízbe hajították... Megrázta magát, és lassan, még dermedten a sokktól, úszni kez-

dett felfelé. Vértje húzta, rángatta vissza, de nem tudta leoldani ma-gáról a szíjakat. Tudta, ha most hagyja magát, ha enged a mélység vonzásának, akkor vége van... Úsznia kellett, a földöntúli fajdalom-mal és a fáradtsággal is dacolva.

A vörös árnyak, melyek a hullámzó víz színén imbolyogtak, egyre határozottabb körvonalakat öltöttek, aztán amikor nagy nehezen a felszínre küzdötte magát, a hangorkán ismét teljes erővel

fájdalommal hasított a fülébe. Reszketve kievickélt a partra, ahol csaknem visszahanyatlott, visz-

szacsúszott a folyóba. De minden erejét összeszedve végül kimászott a Narvazan töltésére, és elterült a kövek között. Néhányan, akik nem messze tőle álltak egy romos ház mellett, és a sztrelec hajót nyilaz-ták, csodálkozva rábámultak.

– Segítsetek! – hörögte Geichakov, de beletelt még néhány pilla-natba, míg azok észbe kaptak, és felé lendültek. Valaki egy pokrócot dobott a hátára, ám miközben gyengéden felültették a kövekre, egy kéz véletlenül beleakadt a mellkasából kiálló nyílvesszőbe. A fájda-lom

FÁJDALOM

251

azonnal eszelős erővel mart tudatába, rögvest el is sötétült előtte minden.

– Vigyázzatok vele, az istenért! – mondta valaki, és a hadnagy szájába egy üveget csúsztatták. Büdös lé ömlött a nyelvére, de csak akkor ismerte fel a fenyőpálinka jellegzetes ízét, amikor nyelőcsövét végigforrázta az ital.

– Hagyjatok! – nyögte, és eltolta magától a felé nyúló kezeket. Látása megint kitisztult, de most mindent vaskos, vörös függö-

nyön keresztül látott. Szédelegve feltápászkodott, és megpróbálta be-azonosítani, hol állhat. Amikor ez sikerült, elkeseredetten állapította meg, hogy a Vízikapun már a második sárkányoshajó próbál keresz-tülhaladni. Az első nem messze tőle, az erőd kisebb temploma mel-lett úszott, miközben kétoldalról nyílvessző-fellegek röppentek felé, megállítani vagy legalább lelassítani egy pillanatra sem sikerült.

– Jöjjetek velem… – hörögte a hadnagy, s fel akarta emelni a kardját, de csak most ébredt rá, hogy semmi sincs már a kezében.

– Fegyvert! – nyögte, de saját hangja idegenül csengett fülében. – Adjon valaki egy kardot!

Kívülről látta magát, amint szédelegve, kóvályogva kiabál a körü-lötte állókra.

– Mind vissza, a kapuhoz! Mire vártok? Nem jöhet be több hajó a kapun!

Valaki megragadta a vállát, és mutatta, hogy a falakon, a Vízikapu feletti hídon, melynek birtoklásáért most hágott csúcspontjára a kö-zelharc, a védők egy kis csoportja készült valamire.

– Mi a...? Geichakov a fajdalmát is leküzdve elvigyorodott. Emberei odafönn egy, a torony ledőlt falából fennmaradt hatalmas

szakaszt igyekeztek a mélybe taszítani, éppen a kapu alatt sikló el-lenséges sárkányoshajóra.

Valószínűleg a sztrelecek is észrevették, hogy miben mesterked-nek, mert hirtelen eszelős nyílzáporral szórták meg a csoportosulást. Többen a mélybe zuhantak az izsoriak közül, de még mindig marad-

252

tak annyian odafenn, hogy bevégezzék a munkát. A romos falmaradvány egyszeriben megingott, s a következő pil-

lanatban a narvaiak örömkiáltásai közepette a mélybe zuhant. Éppen a középső árbocnál találta el a sárkányoshajót. A vitorla rongyolódva, az árboc recsegve-ropogva hullott a fedél-

zetre a keresztrudakkal együtt. A deszkákon véres péppé zúzott em-beri maradványok vöröslöttek a becsapódás helyén, s ahogy a füst és a por is eloszlott, a védők ujjongva látták, hogy a hajó megtorpan, el-zárva a folyómedret a mögötte érkező egységek elöl.

Geichakov boldogan vigyorgott a közelben állókra, s amikor a ta-lálatot kapott hajóról az utcákra ugráltak a túlélő sztrelec harcosok, maga is bicegni kezdett abba az irányba, hogy kivehesse részét a ki-alakuló közelharcból.

Tüdeje sípolt, s csak most tűnt fel neki, hogy képtelen az egyik lá-bára állni, de ez jószerivel nem is érdekelte. Egyszerre vagy harmin-can rohantak az új összecsapás irányába, egymást lehagyva, fejszé-ket, kardokat és buzogányokat forgatva. A leggyorsabbak már össze is csaptak a sztrelecekkel: a lesújtó, sziszegő pengék nyomán csontok reccsentek, puha hús sercent és a deszkákat rögvest vér festette vö-rösre.

Geichakov felemelte kardját, és egyenest egy kiszemelt sztrelec felé dülöngélt amikor...

DRAAAUMMMM! Hirtelen elemi erejű lökést érzett a mellkasában, a vértjéből kiálló

nyílvessző hevesen beremegett, kegyetlen fájdalomhullámokat keltve a húsában. Aztán csak repült a robbanás csaknem visszarepítette a Narvazan medrébe.

Mindent beterített a bodorodó füstfelhő, a szerteröppenő forgács- és csontszilánkok fütyülve csapódtak a közel állók testébe.

Amint oszladozni kezdett a gomolyag, a hadnagy rémülten látta, hogy a kapun túlról, a soron következő sárkányoshajó egészen egy-szerűen félresöpörte az útból a megrekedt navét nem törődve a még élő sztrelec harcosok sorsával sem.

253

A roncs, legalábbis, ami megmaradt belőle, azonnal elsüllyedt a mély folyómeder aljára, így a nyomában nyomakodó új hajó, máris beúszhatott a kapu alatti ívbe.

Csakhogy odafönn nem maradt falszakasz, amit rázúdíthattak vol-na, pontosabban, ha marad is valami, nem akadt narvai, aki ledöntse, hisz’ ezekben a pillanatokban a Vízikapu felett gyilokjárót elözönlöt-te vagy háromtucatnyi sztrelec. Egytől-egyig fejszéket suhintgattak; odafentről néhány percig csak csontrecsegést és üvöltést lehetett hal-lani, aztán...

Hirtelen elnémult minden. A Vízikapu és a felette húzódó falszakasz egyaránt az ostromlók

kezébe került. Geichakov szédelegve tápászkodott fel, de már nem érzett erőt

ahhoz, hogy maga köré gyűjtve néhány embert, ellentámadást vezé-nyeljen. Körülötte mindenki menekült, rohant a város belseje felé, ahol a tűzvész már átterjedt a raktárakra is.

A sztrelec hajók pedig egymás után, méltóságteljesen úsztak be a Narvazanra, s amint bentre kerültek, fedélzetükről vörös képű sztrelec harcosok ugráltak le, hogy megkezdjék a menekülő védők lemészárlását.

Geichakov elhatározta, hogy nem fut a többiekkel, dülöngélve megállt a folyó partján, hogy bevárja a felé rohanó ellenséget de né-hányan ekkor megragadták, és mire észbekapott, már magukkal is sodorták a lángoló házak közé...

8.

Nestor Rappe kormányzó lehunyta a szemét. Felkészült. Magában egy ősi, talán még gyermekkorában hallott orosz dalocskát dúdolt, hogy megtisztítsa gondolatait. Nagyon rég nem forgatott ke-zében fegyvert, és sejtelme sem volt, milyen érzés lesz megint lesúj-

254

tani vele. Viszketett a tenyere, és egész lényén, valami bizsergő, fe-szült várakozás lett úrrá.

Miután visszatért a Vízikaputól, ott állt teljes vértezetben Narva nevezetes bástyáján, a Hídözön, s csak arra vart, hogy a létrán, ami a közelben csapódott a falnak, felbukkanjon végre az első sztrelec.

Az ellenség százhúszezres serege ezekben a pillanatokban érte el a vár falait. Egetrengető üvöltéssel rohantak végig a Dérmezőn, a nyu-gati lankákon száguldó lángszekerek vad, zabolátlan tömeget világí-tottak meg, villanó, fehér tekinteteket, millió fémpengét, kardok, fej-szék, buzogányok csillogó acélját, pajzsok, vértek pikkelyeit, rézsi-sakok aranyló lemezeit.

Jöttek, egyre csak jöttek... A falakon álló izsori íjászok fáradhatatlanul lődözték nyilaikat le-

felé, de nem bírták szusszal; a még egyedül működő kővető szinte megállás nélkül hajította a mélybe mázsás lövedékeit, de mindez nem számított már semmit.

Amikor az első ostromlétrák a magasba emelkedtek, s nekicsattan-tak a falnak, Rappe szíve hevesen megdobbant.

Itt vannak...! Most aztán tényleg itt...! Az üvöltés és sikolyok közepette persze nem hallhatta, amint a va-

salt csizmák egymás után csikordulnak a létrák fokain, de szíve do-bogása mind hevesebben jelezte, hogy egyre közelebb érnek hozzá és a kezében ficánkoló, makulátlanul tiszta pengéhez...

Rappe ott állt tehát, a vár fokán, lehunyt szemmel, felemelt pallos-sal, s várta, hogy az első felbukkanjon. Valaki a fülébe súgta, hogy a Hor-gálya áttörte a Folyókaput, és behatolt a várba, de most nem akart foglalkozni a zavaró gondolatokkal. Valaki Inut herceg nevét kiáltotta, s ahogy egy pillanatra félig kinyitotta szemét, mintha öröm-től ittas arcokat látott elsuhanni maga mellett, de...

...már ez sem számított... Az idő megfagyott, s Rappe látta magát, amint mozdulatlan szoborból varázsütésre

255

vagdalkozó őrültté változik. Egy suhintás... Minden erejét beleadta, a pallos pengéje zúgva, süvítve szelte a

levegőt, és éppen a nyakánál találta a létra legfelső fokára hágó sztrelec harcost. A vad vicsorba torzult arcra érteden kifejezés fa-gyott. A szisszenés elhalt, és a harcos feje pörögve zuhant a mélybe. A létrát markoló ujjak néhány pillanatig még ott szorongatták a fát, de aztán, a nyomában nyomakodó, következő sztrelec máris félreta-szította a lefejezett testet, és felfelé döfött a jobbjában szorongatott lándzsával, a két bástyafok közé.

Rappe fürgén elhajolt, és lecsapott a lándzsára, hogy az szilánkok-ra törve hullott ki az érkező kezéből. Egy újabb suhintás, és még egy fej röppent a mélybe.

A kormányzó nevetve kihúzta magát. – Gyertek! Gyertek csak, szukafattyak! Ti még nem láttátok har-

colni a nagy Nestor Rappét! Nem vette észre, hogy néhány öllel arrébb, ahol egymás mellett

hat ostromlétra csapódott a falnak, már vagy tíz sztrelec nyomult be a gyilokjáróra, és néhány csapással lemészárolták az ott vagdalkozó, szinte még gyermekszámba menő katonákat. Azt sem vette észre, hogy mögöttük számszeríjas öseli farkasok toppannak a bástyára, és azonnal lődözni kezdenek a közelben hadakozó izsoriakra.

Egy lövedék közvetlenül mellette porzott a köveken, egy másik pedig a baljában szorongatott pajzson csattant. Noha az előtte álló létrán is újabb harcos lihegett felfelé, Rappe mégis odaugrott, és megsuhintotta pallosát. Az egyik számszeríjászt derékban szelte ket-té, a másiknak mélyen belevágott a karjába. Alig fejezhette be azon-ban a mozdulatot, rögtön hárman támadtak rá, egy félmeztelen, vi-csorgó gotlandi barbár és két halpikkely-vértes sztrelec. Rappe gyor-san feje fölé emelte pallosát, hogy legalább a sisakjára mért csapáso-kat hárítani tudja. A fémen fém csendült, szikrákat hányva az éjsza-kába, de szinte ezzel egy időben egy másik vas merült a kormányzó oldalába.

256

Szúró fajdalom... Rappe lélegzete csaknem bennszakadt. Oldalra hemperedett, érezte, hogyan csusszan ki testéből az ide-

gen penge, s hogyan ömlik utána forró vére. Elhajította pajzsát, és balját a sebre tapasztotta, miközben vakon előreszúrt. Húst talált, pal-losa játszi könnyedséggel nyársalta fel az előtte álló gotlandit. A két sztrelec zihálva támadott megint, megállás nélkül döfködtek felé.

Rappe gyorsan kifáradt, minden erejével azon volt, hogy valahogy hárítsa az ellenséges pengéket, de közben maradék ereje is gyorsan cserbenhagyta. Váratlanul megbotlott egy holttestben, és csaknem elvágódott. A válságos pillanatban ketten, hárman ugrottak oda hoz-zá, izsori katonák, és pontos, jól irányzott csapásokkal lekaszabolták a sztreleceket.

A kormányzó lihegve tápászkodott fel, csak most lattá, hogy idő-közben vagy harminc harcosa érkezett hátulról, erősítésképpen a megroggyant falszakaszra. Szükség is volt rájuk, mert az alig húsz ölnyi bástyavonalon már valósággal nyüzsögtek a sztrelecek.

Elkeseredett küzdelem vette kezdetét, de ezalatt a katonák hátrébb lökdöstek Rappét, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kimentsék az első vonalból.

A kormányzó nem bánta, oldala szúrt, sebéből még mindig vasta-gon buzgott fel a vér, s úgy érezte, menten összerogyik.

Nekitámasztotta hátát egy kőfalnak, és zihálva bámulta Narva fa-lait.

Mindenütt, amíg ellátott, a bástyákon és a falakon gyilkos közel-harc tombolt. Sok száz ostromlétrán egyre csak özönlöttek a sztrelecek, kardokkal, fejszékkel csapkodva, míg a védők összeszorí-tott foggal, fáradhatatlan hevességgel igyekeztek letaszítani őket, vagy ha már feljutottak a falakra, lemészárolni közülük amennyit csak tudtak.

A Dérmező felett, a lebegő palotahajóból még mindig földöntúli, vörös fény sugárzott az erdőre, de a kormányzó úgy sejtette, anélkül is minden vörösben úszott volna. Vér patakzott a száraz kövek kö-

257

zött, vastagon csordogált, meggyült a mélyedésekben és bűzlő pata-kokká duzzadva kanyargott tovább. A háttérben eddigre oszlopmagas lángtenger lobogott a város felett, már-már nappali világosságot kelt-ve, élesen kiemelve a harcosok körvonalait, kik egymást lerántva, szabdalva, kaszabolva forgolódtak a gyilokjáró vékony pallóján.

Fekete és rőt árnyak táncoltak a sötétben, iszonytató haláltáncot járva, őrjöngve, visongva, miközben a mélyből, a falak tövéből egy-folytában üvöltött felfelé az ostromló sereg százezres hordája.

Rappe kardot tartó kezének fejével törölte meg arcát, és érezte, hogy homloka vériszamós lett tőle.

Szédült, hirtelen hányinger fogta el. – Hiába... – motyogta magában, miközben hétrét görnyedt, és

megpróbálta balját még szorosabban rátapasztani sebére. – Hiába... nem vagy már fiatal... Eljött az időd...

Ekkor eszébe jutott, hogy meg kellene bizonyosodnia róla, mi tör-ténik a város túlsó felén, a Vízikapunál, illetve a tengerre néző bás-tyákon. Szédelegve felkapaszkodott egy omladozó falszakaszra, de a háztömbök felett gomolygó, sűrű füstfelhő miatt nem látott semmit.

Azaz csaknem semmit. Ahogy ugyanis kissé oldalra fordította fejét, mintha sztrelec

sárkányoshajókat látott volna felfelé úszni a várost kettészelő Narvazanon.

Áttörtek volna? – kérdezte magától az öreg remegve. – Az istenek nevére... akkor mindjárt a hátunkba kerülnek...

Vissza akart fordulni az emberei felé, azzal a szilárd meggyőző-déssel, hogy összeszedi magát, és belevett a küzdelembe meggyötört testét, de csak egy félfordulatra telt tőle.

Szeme megakadt valamin... A Narvazan túlsó partján, a Glava-láp előteréből eltűntek a titok-

zatos, fekete köpenyes katonák, s most egymás után hágtak fel az Acélmorzsoló bástya falaira. Egészen másképpen mozogtak, mint a sztrelecek, sokkal céltudatosabban, olajozottabban,

„mint a hóleopárd éjjel”

258

– futott át a gondolat Rappe agyán, de érezte, hogy a hasonlat nem jó, nem tökéletes. Szédelegve bámulta a szomszédos bástyára felkú-szó figurákat, hátha jobban kiveszi a részleteket. Amikor aztán meg-pillantotta egyikük arcvonásait a fáklyák rőt fényében, szíve nagyot dobbant.

A fekete köpenyesek nem közönséges emberek voltak. Sárgán iz-zó, ferde vágású szemük gyűlölettől parázslott, beesett arcuk csontos árnyai pedig leginkább az élőholtak koponyájára emlékeztette a kor-mányzót.

– Uramisten... – hörögte Rappe maga elé. – Miféle szörnyetegeket eresztettek ránk?

Mintha csak szavaira érkezne válasz, valami alacsonyan elsuhant a feje felett. Nagy, kiterjedt szárnyak suhogtak, és a magasból apró, puha testek potyogtak rögtön ezután.

– Dögköpők! – kiáltotta valaki rémülten a falakon, s nyomban utána már több száz torokból harsant fel a halálra vált üvöltés: – Dögköpők!

A gyorsan suhanó teremtmények olyan alacsonyra ereszkedtek, amennyire csak tudtak, és teli pofájukból egyenest a falakra okádták a sok ezer dögférget.

Rappe úgy érezte, most már hiábavaló minden erőfeszítésük. A dögférgek fürgén kitekergőztek egymásból, és nyüzsögve

csusszantak máris a halálra fáradt emberek felé. Először a magatehe-tetlen sebesülteket vették célba, mohón rájuk siklottak, és máris el-kezdték berágni magukat a húsukba.

Szerencsétlenek kétségbeesett üvöltése túlharsogott mindent, a fegyverek csörgését, a harcosok zihálását és a lángoló város robaját a hátuk mögött.

Aztán, alig néhány perccel később, amikor a magasból hullott pa-raziták egy része már birtokba vette a sebesülteket, az élők következ-tek. A dögférgek nem válogattak, izsorit, sztrelecet egyformán meg-támadtak. Az egymással viaskodók csak azt érezték, hogy a puhates-tű, undorító kis szörnyetegek felcsusszannak csizmás lábukon, és

259

ágyéktájon elkezdik befúrni magukat a vértezet résein, át a ruhák szövetén, majd végül a bőr pórusain.

Egymás után egyre többen hajították el fegyvereiket, és zuhantak őrjöngve a kövekre: a kín, amit a testükben kiéhezve előrenyomako-dó férgek okoztak, leírhatatlan volt.

Rappe elsötétülő tekintettel pillantott körbe: amit látott, az már meghaladt mindent, amit ember ép ésszel felfoghat. Mindaz ellen, amit az ellenség felvonultatott elpusztításukra, már nem harcolhattak.

A magasban ráadásul újabb dögköpők közeledtek suhanva, felfújt pofájukban további tíz- és tízezer dögférget hozva.

A kormányzó lassan felemelte kardját. Jól van. Ha így kell lennie, hát legyen így! Haljunk meg méltóképpen! Rogyadozó lábakkal megindult vissza, az ostromlétrák felé, a for-

gatagba, ahol sztrelec és izsori egymásba akaszkodva viaskodott. Ki-került néhány földön fetrengő szerencsétlent – ki tudja, támadók vol-tak-e vagy védők –, akiknek testéből már villámgyorsan kövérre hí-zott dögférgek lakmároztak, és nekirontott a hozzá legközelebb álló gotlandi barbárnak.

Csapása azonban sokkal erőtlenebbre sikeredett, mint amilyennek szánta: a gotlandit éppen csak megsebezte ily csekélyke lendülettel. A harcos csodálkozva felé fordult, aztán vigyorogva felemelte kard-ját.

Az öreg felkészült rá, hogy a visszacsapás végez vele, és nem is bánta már igazán azt, aminek történnie kellett, lehunyta megfáradt szemét.

Gyorsan... gyorsan – dohogta fejében egy hang. – Essünk túl raj-ta...

De aztán... A hideg penge csak nem akart a nyaka felé suhanni. Rappe felpillantott, és immár ő is látta azt, ami a gotlandit mozdu-

latlanságba dermesztette. A látvány valóban dermesztő erejű volt...

260

A falak fölé, odabentről egy hatalmas, karcsú Hor-gálya lebegett. Ugyanaz a gálya, ami néhány perccel korábban nekiszáguldott a

Folyókapunak. Szakrith döfőorra mindent porrá zúzott, ami csak az útjába került.

Nestor Rappe térdre rogyva bámulta a magasban, a gálya vörös vi-torláin díszelgő Vérszemű csillagot.

9.

Kán futó pillantást vetett a fedélzetre. A hajó jobb állapotban volt, mintsem remélte: az idegen anyag bámulatosan ellenállt mindennek. Pedig, miközben áttörték a Folyókaput, és a Narvazan felett néhány öllel besiklottak az erőd területére, a sziklák minden irányból alapo-san végigcsikorgatták a palánkokat, és a fekete evezők java részét sorban ledarálták.

A legjobbkor érkeztek. Ahogy a nomád felpillantott a falakra, nyilvánvalóvá vált számára, hogy az izsoriak nem tarthatnak ki né-hány percnél tovább. Szinte minden bástyán, falszakaszon a feltóduló sztrelecek kerekedtek fölénybe, s innentől kezdve már csak rövid idő kérdése volt, hogy összeroppantsák a védelmet, és megadják a szá-mukra a kegyelemdöfést.

Hacsak... A nomád odaintette magához az iménti robbanássorozattól még

mindig kába Warsowszkijt, és a gálya orrában álló fényszigony mellé szegezte.

– Nagyon egyszerű a működtetése. Csak megfogod itt... – Láttam – bólintott a gróf. – Meglehetősen hasznos jószág, ami

azt illeti! – Én visszamegyek a kormányhoz. Megtisztítjuk egy kicsit a fala-

kat, ha ez nincsen uraságod kedve ellen! – Felőlem kezdhetjük! – Várjatok!

261

Egy vézna, fekete alak ugrott melléjük, mögötte, mintha árnyék-ként gomolygott volna egy kísértetszerű teremtmény: koszos ron-gyokba öltözött, kopaszra borotvált fejű lány, kezében most csillogó, éles Hor-szablya villant.

– Várjatok! – Inut is egészen megváltozott: arcán a harag pírja lángolt, szemei izzottak a bosszúvágytól. – Tegyetek ki ott!

– Engem pedig a másik bástyánál – suttogta Orme. – Dolgunk van itt. Ez a mi városunk!

Kán megborzongott a lány hangjának hallatán. Volt valami ebben a hangban, ami idegennek tűnt, és fenyegetőnek.

Mi történt veled, szerencsétlen gyermek? Milyen démonok kerítet-tek hatalmukba?

A gálya alól ekkor egetrengető üdvrivalgás harsant: a feléjük ro-hanó narvaiak megpillantották ifjú hercegüket, s mostanra mindenki számára egyértelművé vált, hogy a Hor-gálya nem ellenségeket, ha-nem jó barátokat hozott a falak közé. A palánkon át Warsowszkij potoki katonái integettek honfitársaiknak.

– Rendben – mondta Kán, és már rohant is vissza a kormánymű-höz, hogy rákényszerítse a gocsamult az irányváltásra. Amikor az lassan fentebb emelte a folyó vize felett, majd megfordította a gályát, Inut felugrott a szakrith döfőorra, és beleüvöltötte a lángoló éjszaká-ba.

– Itt vagyok! Halált hoztam Izsor ellenségeinek! Narva szabad! Néhány pillanattal később a gálya elérte a Hídőrző bástya magas-

ságát, s a fedélzeten szorongók megpillantották a viaskodók közt a behunyt szemű Rappe kormányzót, amint éppen a gotlandi barbár ha-lálos csapását várta.

Kán intett a fényszigonynál álló Warsowszkijnak, aki elégedett vigyorral az ajkán viszonozta a biccentést, és megragadta a fegyver karját, hogy célba vehesse a falakon nyomakodó sztreleceket.

Rappe csak most nyitotta ki szemét, hisz’ egészen addig hiába várta a halált. Rájuk nézett, és nem akart hinni a szemének.

– Most! – kiáltotta Kán. A gálya orra egészen közel lebegett a fa-

262

lakhoz. A következő pillanatban Warsowszkij tüzet nyitott: a fényszigony

csövéből sistergő, kék halálsugarak csaptak ki, és verték végig az alig néhány ölre nyüzsgő sztrelec tömeget. A grófnak sem kellett so-kat vacakolnia a célzással: egyes falszakaszokon már nem is lehetett látni izsorit, csak a létrákról beugráló és tömött sorokban tovább-nyomuló ellenséges harcosokat Warsowszkij az első néhány sortüzet ilyen gócpontokra irányította, aztán reflexszerűen felfelé rántotta a fényszigony csövét, és a közelben elhúzó dögköpőket vette célba.

– A falakat! – kiáltotta türelmetlenül Kán. – A falakat! Az újabb fényköpetek vakító robbanással csapódtak a sztrelecek

közé. Az éjszakában húscafatok és sziklaforgácsok záporoztak, forró vércseppesőt és kopogó kőzivatart kavarva maguk után. A lövedékek nyomán forró gőz sistergett elő a fényszigony csövéből.

– Most rajtunk a sor! – Inut hátracsapta fekete köpenyét, és egyet-len ugrással átvetette magát a falakra. A potoki katonák többsége gondolkodás nélkül követte, s diadalittas üvöltéssel rontottak a sztrelecekre.

Kán döbbenten figyelte, mi történik odaát. Az ifjú herceg – önmagát meghazudtolva – eleven ördögként csa-

pott le az ellenségre. Kezében szinte követhetetlen gyorsasággal tán-colt a kard, mozdulataiban nem volt semmi kecsesség, semmi ele-gancia, vívótudása is nélkülözött majd’ minden ügyességet. Ám egész lényéből izzott a gyűlölet, s ez olyan erőt kölcsönzött izmai-nak, mozdulatainak és akaratának, aminek az útjába nem állhatott semmi. Nagyobbnak, magasabbnak tűnt, mint amekkora volt, arcán elszánt haraggal törtetett előre, félresöpörve, letaszítva mindenkit, aki az útjába került. Pengéje folyékony fémmé olvadt a lángok fé-nyében, ki-be csapódott az elékerülő testekbe, koponyákat hasított be, végtagokat szabdalt le és beleket ontott ki. Mint egy ördögi gépe-zet, úgy nyomult tovább, a potoki katonák és a gálya érkeztével új erőre kapó izsoriak alig győztek lépést tartani vele.

Nestor Rappe kormányzó hitetlenkedve bámult utána, aztán tekin-

263

tete egy pillanatra találkozott a Hor-gálya kormányművénél álló, is-meretlen nomádéval.

Kán biccentett a kormányzó felé, aztán máris megfordíttatta a ha-jót, és a szomszédos bástya mellé irányította. Valaki állt a szakrith döfőorr végén: egy kísértetalak, rongyos lebernyegben, mely töré-keny, meggyalázott teste mögött lebegett az éjszakában.

Kán úgy kormányozta a gályát, hogy Orme át tudjon ugrani a fal-ra, noha az utolsó pillanatban Sokoff mellélépett, és megpróbálta ke-zét lefejteni a kormányról.

– Hagyd! – suttogta Kán. – Őt már nem állíthatja meg a világon semmi és senki!

Sokoff fájdalmas pillantást vetett Orméra, a lány éppen ebben a pillanatban vetette át magát a védők közé. Aztán a testőrtiszt is csak vállat vont, s mindenre felkészülve követte őt, a fedélzeten maradt potoki katonákkal együtt.

Ezen a falszakaszon talán még a Hídőrző bástyánál is rosszabb volt a helyzet. Az ostromlétrákon felkúszó, fekete köpenyes vérszlá-vok szinte hang nélkül nyomultak előre. Nem ordítottak, nem kiál-toztak egymásnak, sem az ellenség felé, nem ziháltak az erőlködés-től, és nem biztatták magukat istenkáromló igékkel. Csak némán for-gatták pengéiket. Sárgán izzó szemükből földöntúli fény sugárzott, s amint összecsaptak a kis számú izsorival, kiderült, hogy fizikai ere-jük felülmúlja a sztrelecekét. Játszi könnyedséggel hatoltak át a töré-keny védelmi vonalon, és szinte senkit sem vesztve haladtak a bástya felé.

Orme ekkor toppant elébük. Pontosabban... az a teremtmény, aki váratlanul felbukkant, már

nem az az Orme volt, akit Sokoff ismert. Ez az Orme fékevesztett szörnyeteggé változott. Belülről eleven

tűz táplálta, engesztelhetetlen harag és bosszúvágy, csakúgy, mint testvérét, aki a szomszédos bástyától távolodva irtotta, aprította a las-san menekülni kezdő sztreleceket.

Ez az Orme nem törődött semmivel, nem védte magát, csak táma-

264

dott. Meghökkentő erővel osztogatta csapásait, s közben nem táncolt előre-hátra, ahogy a vívók harc közben teszik, határozott, kimért lép-tekkel haladt, mint aki nem akar megtorpanni soha többé.

A vérszlávok vámpírpofáján először valamiféle megrökönyödés tükröződött, de aztán megjelentek a felismerés félreérthetetlen je-gyei: megértették, hogy a kísértetszerű lány már éppúgy nem ember, mint ahogy ők maguk sem voltak azok.

De önmagában Orme gyilkos dühe semmit sem ért volna, ha Warsowszkij gróf meg nem teszi ezúttal is a magáét. A fényszigony a Hor-gálya orrában felsistergett, a haragos, kék tűzköpetek fürgén csapkodtak az árnyékemberek soraiba, lángoló fénygleccserrel és vérpermettel borítva be őket. Égett hús bűze csapott fel a találatok nyomán, s a falakon végigsöprő vörös hőhullám valósággal félreta-szította az imént még éhes magabiztossággal előrenyomulókat. Sora-ik megrendültek, s a Hor-fegyver nem hallgatott el egy pillanatra sem, egyre csak okádta rájuk izzó magmáját, könyörtelenül, mintha tisztítótüzet hányna a tisztátalanokra.

Aztán, amikor a fényszigony Kán intésére elhallgatott, a piszkos munka hátramaradt részét elvégezték az izsoriak maguk.

Orme és Sokoff vezetésével újult roham hátráltatta meg a betola-kodókat. Az ostromlétrán felfelé nyomakodók csak azt látták, hogy vakító, kék robbanások rázzák meg a falakat, és a magasból halott, széttépett testű társaik zuhannak alá, a forró, fekete vér pedig immár szakadatlanul záporozik rájuk.

Amott, a Hídőrző bástyán túl is hasonló küzdelem tombolt. Inut harci démonként vezette az izsoriak rohamát, átugrálva a sziklákon tekergőző dögférgek fészkeit, a már elhullott és felpuffadt tetemeket, s továbbra is megállíthatatlanul nyomult a Kapuőrző bástya felé. Emberei ezalatt – kihasználva a pillanatnyi csendet – megkezdték az ostromlétrák ellökését a falaktól.

A hadiszerencse – a Hor-gálya felbukkanása után – villámgyorsan megfordult.

Kán felemelte a gályát a küzdök fölé, és kissé oldalra libbentve

265

szabad kilövést biztosított a grófnak. Warsowszkij nem késlekedett, tüzet nyitott a létrákon megszorult, és a falakon felfelé kúszó sztrelecekre, majd miután mindenkit lepörkölt onnan, akit csak ebből a szögből le tudott, az alant tülekedő, százezres tömeget célozta meg.

A fényszigony akár hosszú órákon át okádhatta volna kék tűzköpe-teit az ostromló hadra, ám azokon előbb lett úrrá a páni félelem. So-raik összekuszálódtak, amikor néhányan fejüket vesztve elkezdtek visszafelé nyomakodni, szemben a tömeggel. Őket azonnal eltapos-ták, de amikor néhány pillanattal később még többen próbáltak el-menekülni a folyékony tűztenger útjából, egy nagyobb tömeg moc-cant visszafelé. Ez a tömeg szépen lassan magával sodorta a közel-ben álló és rémülten bámuló harcosokat, s mire Warsowszkij újabb sorozattal ritkította meg az egymáshoz préselődök masszáját, már va-lóságos áradat lódult meg hátra, a Dérmező irányába.

Csizmás lábak tiportak a hóba, és amilyen gyorsan megrohanták Narva falait, oly gyorsan takarodtak el alóla.

A gróf rettentő élvezettel forgatta a fényszigonyt ide-oda, de egy-előre abba kellett hagynia, mivel Kán észrevett valamit.

A Hídőrző bástyáról, melyet már teljesen megtisztítottak az ost-romló sztrelecektől, eszeveszetten integettek feléjük a csapzott narvaiak. Kán nagyon sóhajtva visszairányította a hajót a fal fölé, hogy hallja, mit kiáltoznak.

– A folyón! A folyón! – visszhangozták a falak. – A Narvazanon! A nomád követte az irányt, amerre mutattak. A lángfalon át már ő

is látta a folyón felfelé úszó, sztrelec sárkányoshajókat és a két par-ton törtető ellenséges harcosokat.

– Remélem, nem fáradt grófságod! – vetette oda Warsowszkijnak, aki reszkető kézzel törölgette homlokát.

– Nem, dehogy – felelte vigyorogva a nemes. – Bár meg kell mondanom, barátocskám, nem különösebben lovagias fegyver ez az izé... Egy kicsit olyan... olyan...

– Ezt majd később megvitatjuk – biccentett Kán. – Most pedig ra-gadd meg azt az akármit, mert ahogy elnézem, vár még ránk egy kis

266

munka. Warsowszkij csak most fedezte fel a vízen közeledő sárkányosha-

jókat. Beleköpött a tenyerébe, és ujjait ropogtatta, mintha csak egy kifinomult csembaló-darab eljátszásába kezdene, megragadta a fegy-ver irányítókarját.

– Felőlem folytathatjuk!

10.

A Derjedző sziklaormára néma csend borult. A lidérc grif nem moc-cant azóta, hogy a magasból leugráló ismeretlenek hatalmukba kerí-tették a gályát

az ő saját gályáját, a Ezkyl Sharamot… és elvitorláztak vele az erőd irányába. Innen, a messzeségből ma-

ga az ostrom csupán bizarr színjátéknak tűnt, noha kétségtelenül lát-ványos színjátéknak Gayagh mégsem mozdult, csak bámult előre, s szakrális maszkja mögül hat szeme villant, amikor megpillantotta a hajójából kicsapó és a rohamozó sztreleceket megtizedelő fénygöm-böket és kék sugarakat.

Tudata érzékelte, hogy a szmirnij gur lassan visszalép mellé, és maga is szótlanul bámulja emberei gyors pusztulását. A sziklapere-men maradt Hor-papok nem merészeltek a közelükbe menni, meghú-zódtak a mélyedés árnyas oldalán, ahová nem hatolt be a fejük felett lebegő, irdatlan palotahajó vörös fényhálója.

Az ellenség kezébe került Hor-gálya éppen megtisztította Narva falait, amikor hirtelen feltámadt a szél, és haragosan megcibálta a li-dérc grif köpenyét.

Gayagh lassan Zaid Haram felé fordult. – Az embereid visszavonulnak – sziszegte alig hallhatóan. Az óriás nem tudta, mit mondjon. Az események őt is meglepe-

tésként érték, különösen az, hogy Inut herceget és a meggyalázott hercegnőt ott látta az izsori katonák között.

267

Hogyan történhetett ez meg? Hogyan? – A gályád félelmetes fegyver, nagyuram... – suttogta azután bi-

zonytalanul, de a lidérc grif egyetlen intésére elhallgatott. – Reggelre rendezd ennek a csőcseléknek a sorait! – mutatott a

hegyek felé visszamenekülő sztrelecek felbomlott, fejvesztett töme-gére. – Reggel új rohamra vezeted őket. Beveszed a falakat, és visz-szaszerzed a hajómat! Érted?

Zaid Haram remegve fejet hajtott. A lidérc grif jóval alacsonyabb volt nála, de oly erő sugárzott för-

telmes lényéből, ami félelemmel töltötte el a szmirnij gur szívét Mégis, miután összeszedte minden bátorságát, reszkető hangon fel-tette a kérdést, ami azóta foglalkoztatta, mióta megtörtént a „kataszt-rófa”.

– Nagyuram... én... szívesen vezérelném a többi Hor-gályát a falak ellen. Eredményesebb lenne... – Tétova mozdulattal a Dérmező túlsó pereme felett lebegő, kisebb, vörös vitorlás hajók felé mutatott.

– Nem! Az Ezkyl Sharamnak nem eshet baja! – hajolt közelebb Gayagh, és egyetlen rántással letépte arca elöl a szakrális maszkot. Zaid Haram hátrahőkölt, amikor újból megpillantotta az iszonytató pofából kivillanó, sok száz, tűhegyes fogat. – Csak nem képzeled, hogy tüzet nyittatok a saját hajómra? Nem! Az embereid vére fog hullani, nem kapsz több segítséget tőlem! Vissza fogod szerezni ne-kem azt a gályát! Nincs más választásod!

A szmirnij gur oldalra pillantott, a Dérmezőn most már a teljes sztrelec ostromsereg visszafelé áramlott Narva megroggyant, lángo-ló, füstölgő falai fölött Gayagh gályája lassan megfordult, és eltűnt a tenger irányába.

Nincs más választásod! Zaid Haram még egy pillantást vetett a lidérc grif torz pofájára,

aztán megrázkódott az iszonyattól. Nem volt értelme tovább marad-nia, döngő léptekkel elindult hát lefelé a sziklaperemről. Egyre keve-sebb esélyt adott önmagának az életben maradáshoz. Amikor erősen

268

verejtékezve leért a hegy lábához, odafönn, az ormokon túl egy hal-vány napsugár szikrázott fel.

S beköszöntött a nap, amire az idők végezetéig emlékezni fognak a Jeges-tenger partján élő népek.

11.

Lev Geichakov tompán, vérszín ködön keresztül látta, hogy mi törté-nik. Egy maroknyi narvai katonával kört alkottak, és fokozatosan hátrálva igyekeztek megállásra kényszeríteni a sárkányoshajókról le-ugráló sztrelec harcosokat. Elkeseredett küzdelem volt a lángba bo-rult város utcáin, a móló kövei között. Egyre többen hullottak ki so-raik közül, s egyre kevesebb hely maradt, ahová még visszavonulhat-tak. Arra az egyre törekedtek, hogy ne távolodjanak el túlságosan a Narvazan partjától, a folyótól, melyen immár a hatodik sztrelec hajó siklott be lángot és sziklákat köpő katapultákkal a fedélzetén.

A hadnagy tudta, hogy közel járhatnak már az erőd déli falaihoz, és az üvöltéseken, fémcsikordulásokon túl mintha hallani vélte volna a bástyákat ostromló sztrelecek harci kiáltásait is. Hátuk mögött a vár tenger felöli falain eddigre véget ért a küzdelem, a hátramaradt sztrelecek megkezdték a sebesült izsoriak legyilkolását a romok kö-zött. A helyzet egyre reménytelenebbnek tűnt.

Már nem sokáig hátrálhatunk, gondolta csüggedten Geichakov, miközben fáradtan hárította egy sztrelec csapásait. Ám ekkor valami egészen elképesztő dolog történt. A magasból dübörögve lecsapott egy hatalmas fekete árny

hosszú, karcsú acélszörnyeteg és villámló, kék tűzcsóvákat okádva nekirontott az élen haladó

sarkányoshajónak. Mintha héja csapott volna le a vízen sikló kígyóra. Geichakov szédelegve eresztette le kardját. Micsoda?

269

Egy Hor-gálya? A levegő megtelt fülsiketítő dübörgéssel, süvítessél, ahogy a gálya

feltartóztathatatlanul nekirepült a sárkányoshajónak, és kék lángsuga-rakat köpve azonnal tűzbe borította annak fedélzetét. A vörös gomo-lyagból üvöltő sztrelecek próbáltak menekülni, belevetették magukat a folyóba, de azzal nem számoltak, hogy a parton izsoriak várnak rá-juk.

Eközben a Hor-gálya már csaknem leereszkedett a folyó szintjére, és szemtől szemben öklelte fel a lángoló roncsot. Éles recsegés-ropogás kíséretében a sárkányoshajó darabjaira hullott, izzó szilánk-jai és fekete koromfellege beterítettek mindent a környéken.

A mindeddig a folyó két oldalán előrenyomuló sztrelec vértesek most megtorpantak, és értetlenkedve hátrálni kezdtek a tenger irá-nyába. Amikor a vörös vitorlás Hor-gálya nekirepült a második hajó-nak, már futottak visszafelé.

A narvaiak legalább ennyire megdöbbentek, s ahogy a déli falak felé pillantottak, a lángokon át látták, hogy ott mi történt, hogy az el-lenség szinte teljesen eltűnt onnan. A Hídőrző bástya irányából máris több száz izsori harcos rohant feléjük segítségül.

Geichakov hitetlenkedve megrázta fejét, de ettől csak eszelős fajdalom hasított a koponyájába. Több sebből vérzett, és még csak gondolni sem mert arra, milyen súlyosak lehetnek azok a sebek, me-lyek a homlokán és az oldalán éktelenkedtek. Végtagjai elnehezültek, de ahogy az újonnan érkezett társak elrohantak mellettük, ő is gépie-sen követte őket. A narvaiak csapzott maradéka egyszeriben erőre kapott, és gondolkodás nélkül ellentámadásba lendült át. Az üldözöt-tekből üldözők lettek. Nem tudtak ugyan lépést tartani a Kán irányí-totta Hor-gályával, mely sebesen siklott előre a víz felett, egymás után semmisítve meg a felé úszó sárkányoshajókat, de a hirtelen fel-támadt győzelem reményében minden erejüket összeszedve igyekez-tek megtisztítani a folyó két partját. Mindannyian érezték, hogy az utolsó erőfeszítések várnak rájuk, és így nem maradt más céljuk, csak az, hogy minél több sztrelecet megöljenek.

270

Ami következett, az az ellenség által megkezdett, eszelős véreng-zés folytatása volt, azzal a különbséggel, hogy ezúttal immár az ost-romlók hullottak, mint a legyek.

Kán Morgare feszült figyelemmel tartotta irányban a gályát, és ügyelt rá, hogy Warsowszkij előbb megszórhassa kék tűzköpetekkel a sárkányoshajókat, s csak azután öklelte fel a lángoló roncsokat a gálya szakrith döfőorrával.

A lángok közt a halál tombolt. Kardok villantak a folyékony tűzförgeteg vörös előterében, vasak

döftek a vértlemezek közé, hús sercegett, és csont tört a lesújtó pen-gék alatt.

Geichakov hosszan bámult a távolodó Hor-gálya után, aztán las-san a földre, a romok közé omlott.

Hát mégis... Hát mégis van remény... Leszámolt már mindennel, és most mégis... Lepillantott remegő kezére, és látta, hogy a kard lassan kifordul

véres ujjai közül. Nem érezte a karját, nem érezte a kezét, és volta-képpen a teste más részeit sem. Különös zsibbadás vett erőt rajta, gyomra összerándult, mintha belül görcs facsarta volna. Tulajdon szívdobogása a dobhártyáján lüktetett, és szemébe most már folya-matosan csorgott sűrű vére a homlokáról.

A hadnagy felemelte fejét, és beletartotta a lángokat felszító, hi-deg szélbe. Szédült, alig volt már magánál, gondolatai ólomlábakon jártak, de mégsem tudott másra gondolni, mint arra,

hogy... ...az istenek kegyelméből elérhető közelségbe került a győzelem. A Hor-gálya eközben rendületlenül okádta a tüzet a sarkányosha-

jókra; a Narvazan vizét lángoló roncsok és megfeketedett holttestek borították.

Geichakov a fogát összeszorítva felemelkedett, azzal a szándék-kal, hogy kiveszi még részét az utolsó összecsapásokból, de lábai már nem engedelmeskedtek akaratának.

271

Összeesett, és egy lefejezett izsori, valamint egy félig már meg-perzselődött, gyomorforgató bűzt árasztó sztrelec hullája közé zu-hant.

Hirtelen furcsa csend ereszkedett rá. Békés, hallgatag magány. Így találtak rá órákkal később a sebesültek után kutatók: megra-

gadták, és óvatosan gyékényágyra helyezték, s már vitték is az ideig-lenesen felállított orvosi sátrak felé.

12.

A csend nyomasztó és fájdalmas volt. A falak felett összefüggő, zsírszagú füstfellegek gomolyogtak a pirka-dó ég felé. A falak és a tenger közé zárt város még lángolt ugyan, de a tűz eddigre elemésztett csaknem minden éghetőt: a puszta, megfekete-dett falak közt már csak kósza tűznyelvek nyaldosták a tetemeket, s itt-ott eleven lobogással falták a robbanások során szerteröppenő, na-gyobb fadarabokat. A tűzvész már veszített mohóságából, jóllakott, s inkább felperzselt zsákmánya emésztgetésével foglalatoskodott.

Narva romos, szétdúlt falairól vérző emberek kullogtak lefelé, de még nem tértek magukhoz az iszonyat révületéből. Körülöttük a megolvadt hó színére kocsonyás tömeget vontak a tetemek, a sebe-sültek: a néhol előbukkanó jégkristályokat megfeketedett vérpermet mocskolta. A földön, a kövek közt elszórt fegyverek, elmeháborodott összevisszaságban emberi testrészek hevertek, kiontott belek tekered-tek egy-egy lábra, másutt koponyákból emelkedett gúla a leomlott fa-lak tövénél. Néhol még nyüzsgő, tekergőző dögféreg-fészkek fehér-lettek, de a legtöbb kis szörnyeteg már befészkelte magát a tetemek testébe, és csak arra vártak, hogy lerakhassák petéiket.

A túlélők azonnal megkezdték a holttestek elégetését, azzal a ke-véske reménnyel, hogy így talán elkerülhetik a járványt. Mintha a végzet ökle sújtott volna le az erődre.

272

A hajnali levegőt égett emberhús bűze töltötte be. A túlélőknek csak most nyílt először alkalmuk szembesülni azzal, hogy a megle-pően rövid roham milyen áldozatot követelt tőlük és a támadóktól. A halál bőséggel aratott ezen az éjszakán. Az esztelen pusztítás nyomán a falak megroggyantak, a legtöbb déli bástya végzetesen omladozni látszott. A Folyókapu megsemmisült, éppúgy, mint a Vízikapu, s a Narvazan vérrel duzzasztott vize egybefüggő hulla- és roncsszőnye-get sodort vissza a tenger felé.

Inut herceg odafönn állt az Acélmorzsoló bástya fokán, kibomlott, vérmocskos haját cafatokban lobogtatta a szél. A vézna fiú Ormét ölelte magához, aki mostanra visszaváltozott azzá a fájdalomtól fél-őrült lánnyá, aki néhány órával korábban volt. Mindketten iszonyod-va gondoltak arra, amit az előző órákban műveltek. Kezükre vasta-gon tapadt a megalvadt vér, képtelenek voltak arra, hogy ujjukat be-hajlítsák. Szinte egyszerre vették a levegőt, s ahogy a látóhatáron gyülekező, soraikat rendező sztreleceket figyelték, a közelben vára-kozó, legalább annyira csapzott Sokoff megborzongott.

Volt valami kettejük szemében... Valami, ami félelemmel töltötte el a testőrtiszt szívét. Bátortalanul odalépett a hercegi testvérpárhoz, és megérintette

Ormét. A lány lassan ráemelte tekintetét, de úgy tűnt, meg sem ismeri. – Orme... Orme, hallasz? – Hagyd! – tolta el a kezét csendesen Inut. – Hagyd őt most, bará-

tom. – Szeretem... – Sokoff megrázta a fejét. – Szeretem őt, Inut. Bármi

is történt, szeretem... Szüksége van a vigasztalásra... tudom, hogy szüksége van rám.

– Nem hiszem – a herceg lehajtotta fejét. – Sajnálom. Nekünk többé nincs szükségünk senkire. Senki szeretetére.

Sokoff hitetlenkedve kedvesére bámult de annak báva tekintetéből nem olvasott ki semmit.

Idő kell, sóhajtotta a tiszt magában.

273

Idő kell nekik... Sok idő. Bólintott, igyekezett megértőnek mutatkozni, de legszívesebben

beleüvöltött volna a fagyos reggelbe. Lehet hogy a lánynak nincs szüksége vigasztalásra, gyengédségre. De neki szüksége lett volna. Megtörölte homlokát aztán a halottakat és az emberi testrészeket

kerülgetve elindult a poraiból ébredező város felé.

13.

A Hor-gálya kisiklott a néhai Vízikapu helyén, majd fokozatosan las-sulva megtorpant a jeges öböl felett.

A láthatáron néhány sztrelec sárkányoshajó vitorlája fehérlett, azon hajóké, melyeknek elég ideje maradt kihajózni az öbölből.

Kán Morgare a mellette álló gocsamulra pillantott. – Elég volt – mondta. – Megállunk. A kámzsás engedelmeskedett, a hajó lassan megfordult, és

döfőorral a vár felé nézve megállt a levegőben. A nomád lehuppant a gálya palánkjára. Előttük a totális pusztulás

képei. Füstfelhők, lángoló házak, leomlott falak, jajveszékelő sebe-sültek, holdkórosként tántorgó túlélők. Kán még soha nem látott ilyen tomboló összecsapást, pedig számos csatát megélt már, fiatal kora ellenére is.

Egy pillantást vetett az orrban pihegő Warsowszkijra: a gróf maga elé meredve, gondolataiba zuhant, szemmel láthatóan semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy megszólaljon.

Kán békén hagyta, intett a gocsamulnak, hogy nyissa ki a fedélzeti lejárat ajtaját.

A kámzsás egész testében remegett, de rövid habozás után enge-delmeskedett.

A nomád követte, de minden eshetőségre felkészülve samsírját

274

előrenyújtotta, amint belépett a sötét fedélközbe. Idegen, jeges bűz csapta meg az orrát.

Itt voltak az evezősorok... És itt görnyedtek mind... Izzó tekintetű, embertelenségükben is szánalmas élőholtak. Kán megborzongott. Legszívesebben azonnal felgyújtotta volna a gályát, hogy legalább

ezek a szerencsétlenek megszabaduljanak az örök átok alól. Mégsem tette ezt. Undorodva elfordította a fejét, de ekkor megakadt valamin a szeme. Az élőholtak evezősorai mögött, a karcsú gálya középső traktusá-

ban valami elzárta a folyosón az utat. – Mi az ott? A gocsamul remegve nemet intett fejével, de aztán gyorsan jobb-

nak látta előresurranni a mozdulatlanná dermedt éjrabszolgák sorai között.

– Ez... ez... – Félre az utamból! Kán határozottan elindult a fekete függönyökkel borított, jókora,

koporsószerű emelvény felé. Az élőholtak egykedvűen bámultak maguk elé. – Mi ez? A gocsamul csuklyás fejét rázva hátrálni kezdett, de aztán meg-

torpant a nomád egyetlen intésére. – Akkor majd megnézem magam... Szövet sikolya. A fekete függöny lehullt, és Kán máris döbbenten emelhette fel

samsírját, még éppen időben ahhoz, hogy... ... A svian boszorka fülsiketítő üvöltéssel vetette magát rá, de Kán

pengéje megvillant a bűzös félhomályban. Az ösztönös mozdulat nyomán a boszorkány koponyája tompa kongassál csapódott a gálya belső falának.

– Zis szüzeire! – nyögte a nomád, és kiejtette kezéből a fegyvert.

275

Erre nem számított. Átlépett a Svian-boszorka még rángatózó testén, és megállt a ko-

porsóra emlékeztető ágy szélénél. Néhány végtelennek tűnő pillana-tig bámulta az önfeledten rúgkapáló kis testet, aztán gyengéden fel-emelte a fehér, de még mindig vérfoltos leplekből.

Igen... – gondolta dermedt boldogsággal. – A sors néha megfeled-kezik magáról és azoknak is juttat egy cseppnyi reményt, akiknek már semmi más nem maradt.

Szinte megszédült a felismeréstől. Az a teher, ami a lelkét nyomta, mióta Ada kalud a karjaiba om-

lott, átdöfött, vérző testtel, ott, a messzi-messzi Delebátban, csak e pillanatban gördült le róla. Valamit mégis visszaadhat az életnek, a reményt vesztetteknek.

Magához ölelte az alig néhány napos gyermeket, és óvatosan visz-szaindult a fedélzet feljárójához.

A vörös vitorlák alatt nagy levegőt vett. Kifújta magát, aztán parancsot adott a gocsamulnak, hogy lassan

irányítsa vissza a gályát az erőd középső része felé. – Warsowszkij gróf! – kiáltotta a némán maga elé meredő nemes-

nek. – Ha leszálltunk, szerezz ennek a kis nyomorultnak egy asz-szonyt, aki ideig-óráig gondját viseli! Még éhen hal itt nekem!

A gróf értetlenül pillantott fel, de aztán, ahogy meglátta, mit szo-rongat a karjában a nomád, hitetlenkedve talpra vergődött.

A gálya siklott visszafelé. Amerre elhaladtak a romok között, fá-sult narvaiak intettek feléjük. Az arcuk azonban éppoly kifejezéstelen volt, mint a fedélközben görnyedő élőholtaké.

14.

Halálbűzű nap virradt rájuk, Inut herceg megnyittatta az erőd föld-alatti raktárait hogy a túlélők – talán életükben utoljára – élelemhez juthassanak. Bár megszámlálni őket lehetetlen feladatnak tűnt, Stepa

276

Sokoff úgy vélte, mintegy hétszáz katona és háromezer menekült élte túl az első ostromot.

Nem sokkal virradat után a herceg az erőd központi részébe, a szinte érthetetlen okból épen maradt Motah-palotába vonult húgával együtt. Sokoff, Warsowszkij, a súlyosan sebesült Rappe kormányzó, Geichakov, valamint Kán és Zawako követték őket. Egy jól fűtött, kényelmes teremben várakoztak, míg a vár különböző negyedeiből sorra befutottak a lehangoló jelentések.

A helyzet súlyos volt. A Narvazan két kapuja megsemmisült, hajókkal bármikor bárki

behatolhatott Narva területére. A hét bástya közül három gyakorlati-lag leomlott, a Hídőrző és az Acélmorzsoló életveszélyes állapotban roskadozott. Elpusztult az összes követő, az erőd területén épült há-zak, raktárak szinte kivétel nélkül leégtek. A temetetlen holtakat a katonák nem győzték máglyára vetni, de kínosan lassan haladtak, hisz’ a harc kimerítette mindőjüket. Arra is számítaniuk kellett, hogy a sztrelecek rövid időn belül rendezik soraikat egy újabb, mindent el-döntő rohamra.

Kán elgyötört végtagjait melengette a terem kandallója előtt, ami-kor nyílt a belső szoba ajtaja, és a halálsápadt Inut jelent meg benne. Vérmocskos, fekete köpenye úgy simult testére, mint egy csapzott denevérre az összecsukott szárnyak.

Nem szólt semmit, csak intett Kánnak, hogy kövesse. A nomád kifejezéstelen arccal lépett a szobába, de amikor az izga-

tott Sokoff utána indult, a herceg útját állta. Odabent, egy gyékényágyon a mozdulatlan Orme hevert, szeme a

kiismerhetetlen magasságokat kémlelte. – Beszélni akarok veled – mondta komoran Inut. Kán fejet hajtott. – Megmentetted az erődöt. Fekete sólyomszárnyakon érkeztél. Te

vagy a legendák sztalkere... Igazak a regék. – Én... – kezdte volna a nomád, de a herceg leintette. – Mindegy,

te mit hiszel... A sors ellen semmit sem tehetünk. Ami történt meg-

277

történt. De az ostrom ma folytatódik. – Kétségtelen – ismerte be Kán. Inut elgondolkodva a szoba márványkandallójához lépett, és ke-

zébe vett egy vaskos kódexet, mely addig a kandalló párkányán pi-hent.

– Ez a könyv a legkedvesebb számomra mind közül – mondta a herceg. – Minden palotánkban tartok egy példányt belőle. Ez... Fatolij atya Geographicája. Benne foglaltatik minden, a végítélet előtti világról és a végítélet országairól, a Hor-papokról, az ősök há-borúiról...

Kán érdeklődve figyelte a könyvet. Gyönyörűen kötött, megsár-gult lapú kódex volt, oldalain színes térképekkel, rajzokkal.

– Neked köszönhetjük, hogy élünk – folytatta színtelen hangon a herceg, s úgy tűnt, nehezére esik minden egyes szó. – Úgy illik, hogy megháláljam.

– Nincs mit meghálálnod... Inut váratlanul kitépett egy oldalt Fatolij atya kódexéből, s elmé-

lyülten bámulta rajta a színes rajzolatot. Kán csak annyit látott, hogy valószínűleg egy térkép az, melyet vaskos, vörös vonal szel ketté.

– Bár megőrizted küldetésed titkát – suttogta a herceg –, én tu-dom, hogy miért tartasz északra. Tudom, mi az igazi küldetésed.

Kán hitetlenkedve, elkerekedett szemekkel bámult rá. Csakugyan tudod? – Sokan akadnak nálatok, túl a Kárpátokon, akik titkos álmokat

dédelgetnek egy új világról. Egy olyan világról, amelyben az ember nem a Hor-papok rabja többé, egy olyan világról, amiben a régiek tudása újra a miénk lehet.

Kán arca megfeszült. – Fiatal vagyok... ez igaz – Inut haloványan elmosolyodott, kese-

rű, fájdalmas mosollyal. – De nyitott szemmel járom a világot. Azt hittem... igen, azt hittem, a tudás a válasz... És nem az erőszak... – beesett arcán fanyar kifejezés suhant át. – Mi néhányan, itt Izsorban is sejtettük, hogy egy napon nagy háború kerekedik... Háború, mely-

278

ben az embertörzsek hadai megütköznek a csillagokból érkezett hó-dítókkal... De úgy tűnik, a dolgok másképp alakulnak, nomád... A Hor-papok figyelnek... mindent és mindenkit... És most lecsaptak. Kelet hordáit gyűjtik össze, és elsöpörnek mindent, ami az útjukba kerül. Izsor csak a kezdet. Moscova lesz a következő... aztán az Ugor Jégbirodalom... És ne legyenek kétségeid... Kárpáthia tartományai következnek... Dunava... aztán a ti földetek...

Kán elernyedt, lassan kieresztette a bennakadt levegőt. – Ha teljesítettem a küldetésemet azonnal visszatérek Nomádiába

– mondta. – Hírét viszem annak, ami ellenünk készül keleten... Hírét viszem a közelgő förgetegnek.

Inut hosszan, elgondolkodva fürkészte a nomád arcát. – Azt akarom, hogy küldetésed mihamarabb sikerrel bevégezd –

mondta aztán. – Hogy mihamarabb térj vissza a tieidhez. Tessék. Ezt vedd el!

Átnyújtotta a kitépett kódexlapot, a térképpel. – Ez pontosan mutatja azt, amit ki kell kémlelned. És azt is, hol

van... hol van az a pont, ahol áthatolhatsz rajta. A nomád futó pillantást vetett a rajzolatra. Szíve hevesen meg-

dobbant... A vörös vonal... A vörös vonal volt az! A végítélet földjeit átszelő világvégfal vo-

nala! Kán döbbenten emelte tekintetét Inutra. – Köszönöm – suttogta. – Ez felbecsülhetetlen kincs számomra... – Tudom – bólintott a herceg. – És szívesen adom. Tedd, amit

tenned kell! Hatolj be oda, ahová még senki sem hatolt előtted! Nem mondta ki, de magában borzongva ejtette ki a szavakat. Nézz a fal mögé, nomád! És vidd hírül a világnak, mi van a falon

túl! Most, hogy a kódexlapot átadta, Inut mintha összeroskadt volna.

Tűnődve kézbe vette a könyvet, aztán hirtelen mozdulattal a tűz felé lendítette.

279

– Ne! – Kán elkapta a kezét – Ne tedd! – Ugyan miért ne? – A herceg bágyadtan viszonozta a nomád pil-

lantását. – Egész életemben ebben hittem. A könyv hatalmában... A tudásban. És most... Nézd meg, mit tettek a családommal, a hazám-mal! Nem... Csak az erőszak útja járható. Az acél útja... Minden más csak hazugság.

Kán gyengéden kicsavarta a fiú kezéből a kódexet, aztán óvatosan visszahelyezte a kandalló márványperemére.

– Tévedsz, herceg... Most csalódott vagy, és a kudarc könnyen tévútra vezethet. De hidd el, megvan az ideje a harcnak, és megvan az ideje a békének...

Inut felemelte a fejét. Ezt mintha már hallotta volna. – Az én népem számára sokáig nem lesz ideje a békének – felelte. – De egy napon újra rátok köszönt. – Talán. – Tedd el a könyvet, herceg! Lásd, egyetlen lapja mily sokat je-

lenthet a megfelelő időben, a megfelelő ember kezében. A könyvek többet érnek az acélnál.

– Kétlem. Kán tűnődve a tűzbe bámult. – Létezik egy régi, nomád legenda. Egy királyról, ki valaha a né-

pemet vezérelte. A királynak volt három éke: egy korona, egy kard és egy könyv. Úgy szól a legenda, hogy aki egy napon ezeket az ékeket megtalálja, azé lesz a hatalom, az erő és a bölcsesség. Külön-külön sokat érnek, de együtt... Együtt jelentik a teljességet.

Inut lehajtotta a fejét. – Mikor indulsz? – kérdezte. – Holnap. – Holnap? – Ma még akad egy kis dolgom itt... Kán mosolya a lángok vörösében titokzatos árnyalatot öltött. – De előtte pihennem kell!

280

15.

Az ingatag falakra egy torz emberalak mászott egyre magasabbra. Senki sem törődött vele, senkit sem érdekelt, mit keres ott, miért ke-rülgeti a hullákat és nyeldekli az égett emberhúsbűzt és a zsíros ko-romfelhőket.

Zawako csak magányt keresett, egy kis helyet, ahol egyedül lehet néhány percre. Mohával borított arcbőre alatt fájdalmas alagutakban mocorgott az élet, és ez a fájdalom már átitatta a lelkét is.

Közeledett az idő. Ahogy felért a kövek tetejére, szemügyre vette a távolban, a he-

gyek lábánál újra gyülekező sztrelec sereget. Igen. Akit keresett, ott volt köztük. Szíve nagyot dobbant. Mintha csak most világosodott volna meg

előtte minden. Ő az... Gondolatai sebesen kavarogni kezdtek, át kellett értékelnie magá-

ban a legfontosabb dolgokat. Suttogás visszhangzott a fülében. A szavak ébredezni kezdtek, s

az erdőlakó úgy érezte magát mintha mély álomból riadt volna. Mintha... egészen idáig csak álomban létezett volna, eltemetve, élő-holtként…

Zawako lehajtotta fejét, és remegve tűrte, hogy a szél körbenyal-dossa testét.

Közel az idő. Hátrasandított válla felett a mozdulatlannak tűnő erődre. Az övéi a

halálra készültek, s minden bizonnyal az lenne tisztességes, ha ezt tenné ő is. Vagy van valami más megoldás is?

Suttogás visszhangzott a fülében. A szavak ébredezni kezdtek... Bőrén a soha nem létezett otthon melegét érezte, és ezekben a pil-

lanatokban végleges elhatározás érlelődött meg elméjében. Mindenkinek tartoznia kell valahová... – gondolta.

281

A suttogó szavak is ezt mondták. Bárki is ültette el őket elméjébe, jó munkát végzett. A torz, kis te-

remtmény nem is sejthette, miféle terv végső eszközének szánták, biztonsági tartaléknak, arra az esetre, ha a dolgok végképp rosszra fordulnak... Ő mindenből csak annyit érzékelt, hogy a suttogó szavak, melye-

ket a látvány élesztett fel agyában, gondolatokká állnak össze. Nem akarta, hogy úgy élje le az életét, mint Kán; magányosan, ki-

taszítva a sajátjai közül. Mindenki titkokat melenget a keblében, és mindenkinek eljön az ideje.

Az enyém ma jön el – suttogta maga elé szomorúan. Az életére gondolt, a megalázottság, a bujdosás magányos éveire,

a reménytelenségre. Nem is baj, ha az út ma véget ér... Zawako mosolyogva indult lefelé, kőről-kőre szikláról-sziklára

ereszkedve vissza a dögszagú romok közé.

16.

Ott aludt el, a külső terem kandallója előtt. Amikor Zawako ébreszt-getni kezdte, először azt sem tudta, hol van.

– Kán! Kán! – zihálta az erdőlakó. – Jönnek! Megindultak! A nomád felült, és fásultan bámult maga elé. – Máris? Nem hallok semmit! Valóban, körülöttük szinte teljes csend honolt. A többiek mégis

izgatottan szedegették össze fegyvereiket, s lódultak kifelé a déli fa-lak irányába.

A nomád mellett éppen Warsowszkij szerencsétlenkedett, ám amikor övét próbálta felrángatni, a rácsatolt hosszú karddal együtt, a penge beleakadt egy márványdíszítésbe, és hangos csilingeléssel ket-té törött.

– Az ördögbe! – Nézett ostobán maga elé a gróf. – Tessék! Az

282

egész napom el van rontva! Kán futtában vállon veregette, aztán rohant hogy ne maradjon le a

többiektől. Amikor Sokoff kíséretében felkapaszkodtak a roskatag falakra, hátborzongató látvány tárult a szemük elé.

Az ellenség már megindult, hogy újabb rohammal vegye be Narva erődjét. A Dérmezőn a sztrelecek előreszegezett dárdákkal, hang nél-kül közeledtek. Nem dübörögtek csizmáik, nem harsantak kiáltások a sötét sereg felett, egy pisszenés nélkül tapodták a lucskos havat, sűrű, tömött sorokban. Csak jöttek, komor elszántsággal.

Kán egy pillantást vetett a Narvazan túlsó partjára: a fekete köpe-nyes rémalakok ugyanilyen lassan, kimérten lépkedtek a vár felé.

A magasban, a Dérmező és a folyó felett pedig még mindig ott le-begett a Tanker palotahajó masszív acélteste, uralva, beborítva az égboltot.

Mindez megrémítette az izsori harcosokat. Ellenségeik – legalább nyolcvanezren – feltartóztathatatlan tömegként nyomultak feléjük.

Inut ebben a pillanatban érkezett, oldalán a halálsápadt Orméval. Amint meglátta őket, Sokoff oda akart sietni hozzájuk, de a nomád intésére visszakozott.

– Szeretném, ha most segítenél! – suttogta Kán. – Később még be-szélhetsz vele.

– Később? Nem látod, mi készül itt? Nem lesz később! El kell bú-csúznom tőle.

– Nem kell. Azt mondtam, Stepa, gyere! Higgy nekem! Lesz még alkalmad együtt lenni vele!

Sokoff furcsán méregette a nomádot, aztán hirtelen élet villant fel a szemében.

– Ha nem tévedek, van egy terved! – Ebben biztos lehetsz. Kán a hátára csatolta samsírját, aztán a falnak támaszkodó

Zawako vállára tette kezét. – Gyere, barátom. Indulnunk kell. Ám az erdőlakó bágyadtan nemet intett.

283

– Az én utam itt véget ér... Maradok, Kán... Elég volt a vándorlás-ból, a kalandokból.

A nomád arcán bosszús kifejezés suhant át. – Nincs erre időm, Zawako. Kérlek, gyere! – Nem... Az én utam itt véget ér... Ma találkozni fogok az atyával. A nomád vállat vont, s nem is figyelt különösebben az erdőlakó

szavaira, sem arra a görcsös vállrándításra, amivel Zawako lerázta magáról a kezét. Pedig, ha akkor észreveszi, ha akkor felfigyel a te-remtmény szemében megvillanó fényre...

Amíg a többiek némán bámulták a Dérmezőn feléjük közeledő tömeget. Kán és Sokoff hangtalanul mászni kezdtek lefelé a romo-kon.

A Narvazan partján, közvetlenül a víz felett lebegett a Hor-gálya. Warsowszkij már messziről intett nekik a fényszigony mellől; a gocsamul magába roskadva, mindennel leszámolva ücsörgött a lába-inál.

– Gyertek barátocskáim, itt nemsokára túl forró lesz a talaj! Igye-keznünk kell!

Kán és a testőrtiszt felkúsztak egy kötélen, és elhelyezkedtek a gá-lya kormányműve mögött.

A következő pillanatban a gocsamul – Warsowszkij nem éppen barátságos taszítására – működésbe hozta a hajót, mély, torokhangú kántálása nyomán lassan emelkedni kezdtek felfelé.

Kán ott állt a tatnál, és szinte egyvonalban a megfeszülő, vörös vi-torlákkal megpillantotta Inut arcát. A herceg felé fordult, mintha meglepődni látszott volna a gyors és búcsú nélküli felszálláson, de aztán mégis intett feléjük kardjával.

Isten veletek! Kán biccentett, s a gálya egyre gyorsulva suhant a tenger irányá-

ba, majd elérve az öböl feletti vizet, dübörögve keletnek fordult.

284

17.

Odalenn, a nyolcvanezres, néma sereg élén egy gigászi, tetőtől-talpig vértbe öltözött ember haladt, kezében háromgöbű láncos buzogányt, másikban hatalmas pajzsot szorongatva.

Mellette egy jóval jelentéktelenebb, hiányos vértezettel és szok-ványos fegyverekkel felszerelkezett férfi haladt, igyekezve tartani a lépést parancsolójával.

– ...Bizonyos lehetsz benne, nagyuram! – suttogta a hatalmasság felé. – A tervnek működnie kell... Nem számítottunk ugyan rá, hogy így alakul, de tudja, hogy mit kell tennie! A megfelelő helyen van, a megfelelő időben!

– Ajánlom is, hogy úgy legyen! – mennydörögte kedvtelenül Zaid Haram. – Ez az utolsó esélyünk az életben maradásra!

– Az embereidnek a kapu közelében kell maradnia – folytatta iz-galomtól elcsukló hangon, a kezét tördelve Vokoj Aguf. – A többi már egyszerű lesz... jól ismerem Narva minden zegét-zugát... Hihetsz nekem! Hihetsz nekem!

A szmirnij gur válaszra sem méltatta. Ahogy döngő léptekkel ha-ladt az égnek törő falak felé, szemét le sem tudta venni a sápadtan ki-felé bámuló izsoriakról.

Vajon tudják? Tudják, hogy nincs tovább? Magában elégedetten elvigyorodott. A bosszú édes öröme. Ezt az egyet senki sem veheti el tőle. Igaz, tervei kudarcot vallottak, nem mentheti meg seregét, a mö-

götte menetelők biztosan elpusztulnak, mire beveszik a falakat, de... kiirtják az összes izsorit!

Bevégzem, amit a Hor-papok rám bíztak... Engedelmes eszközük leszek... Csak ez számít... A bosszú...

285

Összeszorított foggal menetelt tovább, s hatalmas ujjaival jó szo-rosan megmarkolta a láncos buzogány nyelét.

Lelki szemei előtt megjelentek a képek, melyek egész életében bosszúra sarkallták...

...Az izsori harcos megállt vele szemben... Csaknem egy magasak voltak, noha a fényes páncélt és ezüst homlokpántot viselő izsori ere-je teljében lévő férfi volt, míg ő... csupán hároméves gyermek.

– Hazudsz! – sziszegte az aranyszakállú idegen, és intésére az izsori zsoldosok néhány döféssel megölték a tiltakozó asszonyt is.

– Hazugok vagytok, mind! – Az idegen kiköpött a földre. Aztán... Odalépett elé, és mélyen belenézett Zaid Haram szemébe. Hosszan fürkészte, vajon miféle értelem csillanhat meg benne, s

amikor rájött, hogy valóban gyermekkel van dolga, nem felnőttel, lassan leeresztette kardját.

Zaid Haram tisztán hallotta, ahogy a pengéről éles vércseppek csattantak a földön gyűlő tócsában.

– Indulnunk kell, nagyherceg! – kiáltotta egy izsori katona vala-honnan a lángoló kunyhók közül.

Az aranyszakállú férfi, akit Ogancevnek hívtak még egyszer, utol-jára felé fordult.

– Gyermek... – suttogta –, emlékezz rá, hogyan jártak a tieid ami-ért izsori hajókra merészeltek támadni! Ne feledd soha, hogy meg-ölünk mindenkit, aki Izsor ellen emel fegyvert!

– Én pedig elpusztítom Izsort! – suttogta Zaid Haram. A rettentő sereg megtorpant a háta mögött. Szél süvített a holtakkal borított Dérmező felett. Itt az idő! A szmirnij gur hátrafordult, és a sztrelec had végtelennek tűnő so-

raira emelte súlyos pillantását. Nem kellett mondania semmit nekik, tudták ők is. Forrott a vérük a gyűlölettől és a győzelem vágyától.

Amott, a Narvazan elágazásán túl, a Derjedző-hegyek sziklaorma alatt a lidérc grif állt, és figyelte a sereget, mely a palotahajó vörös

286

árnyékában néhány pillanatra mozdulatlanná dermedt. Aztán Zaid Haram lassan a magasba emelte láncos buzogányát.

Amikor megsuhintotta a fegyvert, a nyolcvanezres tömeg üvöltve meglódult. A sereg háta mögött felugattak a kővetők, és mázsás lö-vedékeket okádtak a rogyadozó falakra. Néhány percig egyfolytában tüzeltek, aztán elhallgattak, és átadták a terepet a várnak feszülő ost-romseregnek. A falakra máris ostromlétrák erdeje csattant.

És elkezdődött megint...

18.

A sztrelecek és a fekete köpenyes démonalakok nekizúdultak az erődnek, s ezúttal sokkal gyorsabban, sokkal olajozottabban átvere-kedték magukat az első védelmi vonalon, mint az éjszaka. A védők fáradtan, enerváltan igyekeztek ugyan feltartóztatni őket, de mozdu-lataikban nem volt már lendület mint ahogy szívükben sem maradt remény, sem hit.

A tompa napfényben acélpengék villantak, s a gyilokjáróra be-özönlő sztrelecek azonnal nekiláttak a kisszámú izsori lemészárolá-sának. Néhány pillanat alatt hárman, négyen vettek körül egy narvait, s ez az arány rögvest tovább romlott. Seregük csaknem egésze oda-lenn tolongott még, a vár tövében, s arra várt, hogy felkúszhasson a létrák fokán, de egyre inkább úgy tűnt, a csata sorsa eldöntetett.

Amikor a falakon felbukkant Zaid Haram, az izsoriak jószerivel fel is adták a küzdelmet. A szmirnij gur megsuhintotta feje felett a háromagyú láncos buzogányt, és elemi erővel sújtott le az útjából időben ki nem térő katonákra.

A csapás nyomán koponyák préselődtek össze, vér záporozott az ezüst páncélokra. A harcosok élettelen bábuként omlottak a nagyúr lábaihoz.

Az utolsó narvai ellentámadási hullámot Inut és Orme vezették, egy alig kétszáz fős csapat élén. Elkeseredett, de félelmet nem isme-

287

rő roham volt. Mint két nekiveszekedett ördög, egyszer csak felbukkantak a köd-

ből, és lecsaptak a belső oldalon már leereszkedni készülő sztrelecek-re. Katonáik alig győzték tartani velük az iramot s miután Geichakov is sebesülten esett össze egy nyílvesszőtalálat nyomán, a kis csapat gyakorlatilag kettészakadt.

Nem sokkal később egy kormos képű gyerek odarohant a had-nagyhoz, és a fülébe üvöltötte:

– Jönnek! Ugor hajók a láthatáron! Felmentősereg Fredrikshaven-ből, uram!

– Ugor hajók? Mennyi? – Tíz kogge. Tele ugor íjászokkal... Geichakov értetlenül bámult maga elé. – Tíz? Csak tíz? Legfeljebb ötszáz íjász... nem sokra megyünk ve-

lük ennyi ellen... – De uram... – Különben is – sóhajtotta a tiszt. – Mire behajóznak az öbölbe...

– körbemutatott a romok között –, itt már mindennek vége lesz...

19.

A déli falakon két árnyalak rontott a tömegnek. Villámló pengékkel szabdalták az előttük sűrűsödő sorokat, s az ostromlók lassan, már-már babonás félelemmel tértek ki az útjukból. Inut, a fekete herceg – vézna, megtört testalkata dacára – megtáltosodott, s bár egymás után csapódtak a nyílvesszők lábába, oldalába, lendületéből egy cseppnyit sem veszített. Amerre járt, csontok reccsentek, vérpermet fröccsent szerte. Fáradhatatlan gyilkológépként, pontos és kimert mozdulatok-kal osztogatta a halált. Arca egyetlen, vörös maszk volt már, de még így is emberibb maradt, mint a mellette, összeszorított szájjal viasko-dó Orme.

A lány démonként tört utat magának, halálosabb és gyorsabb volt

288

testvérénél. Megszállott, fanatikus angyalként tiport az előtte viny-nyogva elhulló sztrelec testekre, és kíméletlen döfésekkel, csapások-kal tisztította maga előtt az utat. Ha penge érte, nyílvessző találta, mintha nem is érezte volna a fajdalmát; úgy tűnt, őket kettejüket va-lóban nem fogja semmiféle fegyver.

Amikor már valóságos folyosó nyílt előttük az ostromló seregben, egy hatalmas árny jelent meg velük szemközt a falon. Zaid Haram kéjes gyönyörrel suhintotta meg a láncos buzogányt.

– Nocsak! Te tetves kis ribanc! Nem volt elég, amit legutóbb kap-tál? Még több emberemnek kell keresztülmennie rajtad?

Inut meg sem várta, hogy a szmirnij gur befejezze, felemelt kard-dal, eltorzult arccal indult meg felé. A sztrelecek tisztelettudón kitér-tek útjából, s hirtelen mindenki elnémult a közelükben.

Ám ekkor... Orme megragadta fivérét, és egyetlen rántással visszahúzta maga

mögé. – Majd én! – suttogta. Azzal lassan elindult az óriás felé.

20.

Odalenn, a Hidörző és a Kapuőrző bástya között rengeni kezdett a föld. Az erőd nagykapuját odakintről faltörő kos csapkodta, s leg-alább negyvenezer sztrelec várta, hogy a kapu betörjön, átszakadjon végre. Hiába várták.

Az erőd védelmének tán legrendíthetetlenebb pontja volt a nagy-kapu, és nem létezett olyan faltörő kos, ami keresztülszakíthatta vol-na azt.

Amikor Rappe kormányzó, kisszámú és felettébb viharvert csapa-ta élén elrohant a kapu előtt, hogy a herceg és a hercegnő segítségére mind felhágjanak a bástyákra, szeme sarkából egy aprócska ember-alakot pillantott meg a nagykapu előtt.

289

– Mi a... Ki az ott? A csapat megtorpant, a katonák egyszerre abba az irányba fordul-

tak. – Mit csinálsz ott? – üvöltötte Rappe, de az erdőlakó ügyet sem

vetett rá. Ugyan a nagykapu védelmi retesze nem volt túl bonyolult, már percek óta babrált vele, mire...

– Megvan! Zawako átszellemült arccal megfordult, és úgy kattintotta ki a ha-

talmas keresztfát rögzítő alapbilincset, hogy azt a narvai katonák jól lássák.

Aztán... A következő pillanatban a kapunak csapódó faltörő kos iszonyatos

lendülettel zúgott a deszkáknak. A keresztgerenda kibillent a vájatból, s rögvest utána a kapu csi-

korogva, nyikorogva kitárult. Mintha tengerár zúdult volna a száraz mélyföldre: az üvöltve elő-

retörő sztrelecek egymást tolva, nyomva tódultak befelé. Közöttük mozdulatlan árnyékként állt az a férfi, akihez Zawako azonnal oda-ugrott, nehogy a rettentő tömeg elsöpörje.

– Apám! – kiáltotta, és a jövevény lábaihoz omlott, megragadva annak köpenyét, a mocskos, vérlucskos szövetet kezdte csókolgatni.

– Apám! Vokoj Aguf elégedetten helyezte kezét a torzszülött fejére. – Jól van... Jól van. Most már minden rendben lesz... fiam...

21.

Gayagh már-már elfordult az erődtől, hogy magához kéresse a kö-zelben várakozó kisebb Hor-gályák egyikét, amikor valami történt a levegőben.

Először csak egy villámgyors árnyék volt, mely elsuhant a felle-gek közt, de aztán...

290

A lidérc grif először azt hitte, a hegyek és a Dérmező felett lebegő palotahajóból özönlik ki a néhány megmaradt dögköpő, de ez az ár-nyék nagyobb volt, és mindenekelőtt...

...gyorsabb... Gayagh felemelte koponyáját, hogy mind a hat szemével láthassa,

mi történik odafent. Amit látott, megrettentette, nekihátrált a sziklaorom falának. – Ez nem... lehet... – suttogta maga elé.

22.

Abban a pillanatban, amikor Orme és a hatalmas Zaid Haram össze-csaphatott volna, valaki a sztrelec tömegben artikulálatlan hangon felüvöltött.

Szinte egyszerre kapta fel mindenki a fejét. A magasban valami történt... Valami... egy villámgyors... karcsú, fekete árny bukkant elő a Derjedző-hegyek gomolygó fellegei közül, és egye-

nesen a magasban nyújtózkodó Tanker palotahajó felé suhant. A szmirnij gur nem akarta levenni tekintetét a lányról, attól tartott,

hogy a támadás mozdulatlanságba fagyott lendülete bármely pilla-natban ráomolhat, de hirtelen feltűnt neki, hogy egyre hangosabb, egyre rémültebb moraj hullámzik végig emberein.

– Mi az? Orme fújtatva tágra nyitotta szemét, íriszében a közelmúlt iszo-

nyatainak képe lobbant fel a pillanat törtrésze alatt A meggyalázása képei... A palotahajó mélyének képei...

A kínzókamra falán lobogó fáklyák... Anyja utolsó, kétségbeesett pillantása... A bűn fészke, ahol életét tönkretették, ott sötétlett az égen.

291

Gyomorforgató olajbűzt érzett. Odalenn, a százezres tömeg hirtelen elnémult az iszonyattól.

23.

– Uraim, itt a vége! – kiáltotta Kán, túlharsogva a szél zúgását. – Ug-rás!

A Hor-gálya elképesztő sebességgel száguldott a palotahajó felé, mely pillanatról pillanatra hatalmasabbnak tűnt előttük, az ónszín fel-legek ködéből kibontakozva.

– Ugrás! Sokoff lepillantott a mélybe: alattuk éppen az erőddel szemközti,

utolsó hegycsúcsok suhantak el. Intett, azzal átvetette magát a palán-kon.

– Gróf! Gyerünk! – kiáltotta most a nomád. Semmi válasz. Kán utálta ezt. – Warsowszkij! Ugorj már! A nemes csak ekkor sandított rá a kormánymű mellől. – Én maradok! Te menj csak! Kán lepillantott: az utolsó hegycsúcs közeledett. Ha tovább késle-

kednek, elvéthetik az utolsó magaslatot, és legjobb esetben is a Narvazan fagyos vizébe zuhannak, ha ugyan nem a Dérmezőre.

– Megvesztél? Ugorj már! Warsowszkij a fejét rázta. – Mondtam: maradok. Ez a biztos megoldás, hogy telibe kapjuk.

Nincs semmi baj, ez a napom már amúgy is el lett rontva! A nomád az izsorira vigyorgott, s egy utolsó búcsúintéssel levetet-

te magát a mélybe.

292

24.

Mindenki látta. Mindenki ezt bámulta, az erőd falairól, a sziklaorom mélyéről...

A Hor-gálya teljes sebességgel nekiszáguldott a palotahajónak. Vakító fénylobbanás bontott gomolygó vörös tűzvirágokat az

acélhajó oldalán, aztán fülsiketítő égzengés harsant. Mintha földrengés rázta volna meg a környéket. Mintha millió hegy omlott volna össze egyszerre. Izzó fémszilánkok záporoztak a magasból, fost és korom burján-

zott a hegyek felett. Aztán... A vár falai előtt tolongó sztrelec ostromsereg felhördült. Mert a gigászi palotahajó lomhán megmoccant, és oldalra kezdett

dőlni. Testét, különösen ott, ahol a Hor-gálya belecsapódott, még mindig robbanások sorozata rázta, lángok ömlöttek a mélybe, olvadt fém csorgott a sztrelec tömeg nyakába.

A palotahajó lassan süllyedt. Orrát méltóságteli nyugalommal fordította a Dérmező felé, aztán

hirtelen, ahogy újabb robbanások tépázták meg belsejét, felgyorsult s egetrengető dördüléssel csapódott a földnek.

Most valóban, mintha millió hegy omlott volna össze. Mintha a föld legbelseje is megrázkódott volna, felnyögött a

mélység... A palotahajó lezuhant sok ezer tonnás teste bömbölve szakadt da-

rabokra... ...rá a Dérmezőre, rá a nyolcvanezres tömegre... a földbe préselve mindent és mindenkit. Narva falai megmozdultak. Aztán mindent elborított a tűz és a füst.

293

EPILÓGUS

1.

Magányosan álldogált a függőkért peremén, nyíló orgonabokrok és rózsafák között. Az égbolt kéken ragyogott a csillogó tornyok felett, a kert zöld útvesztőjében pedig a szökőkút felől egy makulátlan tiszta egyenruhát viselő, délceg férfi közeledett felé.

– Stepa! – nevetett Orme vidáman. – Megvárakoztattál! A testőrtiszt elmosolyodott, s máris nyújtotta karját. – Bocsáss meg hercegnőm! Indulnunk kell! Már várnak minket! Odabenn, a palota függőkertjének közepén minden készen állt a

szertartásra. A levegőben rózsaillat úszott, s minden megtelt valami magasztos tisztasággal. Mintha még a tárgyak körvonalai is éleseb-bek lettek volna, a színek elevenebbek.

Ogancev nagyherceg fehér prémes uralkodói díszben intett felé, aztán megölelte testőrsége parancsnokát.

– Stepa Sokoff! Örülök, hogy itt vagy, fiam! Orme nevetett, még soha nem érezte ilyen boldognak magát. Lép-

tek kopogtak a háta mögül, és ő szökkenve fordult meg, hogy lássa, ki érkezett...

– Inut... – suttogta a hercegnő erőtlenül, amikor a félhomályból testvére vézna alakja bontakozott ki. – Megint láttam őket...

– Ugyanaz az álom? – Mindig ugyanaz. A herceg lehuppant a kőre, ami Orme gyékényágya mellett feke-

téllett. Fejük felett szürke égbolton kergették egymást a fellegek, a szétroncsolódott tetőzet néhány deszkája csorba fogsorként keretezte a szürkeséget. Mindig ugyanaz...

Inut most mindenesetre reménykedő pillantásokkal méregette a lányt; mióta az ostrom véget ér, nem látta még ilyen jó állapotban. Arcát sebek borították, de a testén ejtett sebek meglepően gyorsan

294

gyógyultak. Akárcsak az ő sebei... És ez nem volt természetes. Egyáltalán nem – ezt tudta ő is. – Stepa vár téged odakinn, a parton – mondta, és gyengéden húga

vállára tette kezét. – Lehetnél hozzá egy kicsit kedvesebb... Belebe-tegszik, hogy egy szavad sincs hozzá.

Orme sápadtan bólintott. Az álomképekbe, a függőkért tavaszi ragyogásába oly természe-

tességgel merült el újra és újra, mintha az a világ létezett volna már csak számára, s mintha e mesevilágból csak erőszakkal lehetett volna visszarángatni a valótlanság nyomasztó szürkeségébe.

Nem szerette az ébrenlét óráit, nem akarta, hogy gondolatai újra elvetemedjenek

a sötétségbe... Akkor már ezerszer inkább az álom... A függőkért, és az időtlen

ábrándok színei. Lehunyta szemét, de Inut ezúttal nem engedte, hogy visszahulljon a másik világba.

– Túl kell tenned magad rajta. Mindannyiunknak túl kell tennünk magunkat.

– Kell? – Ami megtörtént, azon már nem tudunk változtatni, Orme. A vi-

lág kegyetlen... Későn ébredtünk rá. – Akkor mi is kegyetlenek leszünk, igaz? – Igaz – ismerte be Inut. – Valami történt velem... – suttogta a lány révetegen, ahogy a ma-

gasban sodródó gyászfelhőket bámulta. – Valami rossz... – Láttam. Nem vagyunk már azok, akik voltunk, Orme. – És te nem félsz ettől, Inut? Nem félsz attól a démontól, amivé

változtál? – Miért félnék? Nem mi tettük magunkat ilyenné. – De én nem akarok ilyen lenni. – Nincs többé „akarok”. Nincs többé választási lehetőségünk.

Ezek vagyunk, és kész.

295

Orme nem felelt. Arra gondolt, hogy nincs ereje többé felkelni in-nen, nincs ereje beszélni másokhoz, nincs ereje szeretni senkit. Úgy érezte, döntése immár végleges.

– Mondd meg Stepának, hogy felejtsen el. Nem akarhat engem azok után.

– Stepa szeret téged. Jobban, mint gondolnád. – Bennem nincs többé szeretet. – Talán egy napon lesz megint. – Nem akarom, hogy szenvedjen. Ha velem marad, kín és gyötre-

lem lesz az élete. Az az Orme, akit ő szeretett, meghalt. Inut bólintott. Valóban csak ketten maradtak. Testvérek... Démonok. – Megmondom neki – bólintott aztán. Talpra segítette Onnét, és némán bámulták a romokat. A szél süví-

tése mindent elmondott helyettük. Szavak nélkül is.

2.

Stepa Sokoff felkötötte kardját, és kipillantott a romok közül az öböl-re. Nem sok ideje maradt, most kellett elbúcsúznia az indulóktól, még ha semmi kedvet nem is érzett ahhoz, hogy emberekkel talál-kozzon. Az utóbbi éjszaka magánya némi megnyugvást hozott há-borgó lelkének, de már azt kezdte sejteni, hogy csak akkor csillap-szik el végleg az a fájó seb a szívén, amikor maguk mögött hagyhat-ják Narva romjait.

Vagy talán akkor sem... Reggel megmosta arcát a Narvazariban, és talán csak képzelődött,

de még mindig úgy tűnt neki, hogy a folyó vize véres. Ahhoz már nem érzett semmiféle késztetést, hogy szakadozott, koszos ruhája he-lyett valamivel jobbat keressen az épen maradt épületek közt. Nem baj. Így is jó lesz...

296

A testőrkapitány sokaktól már elbúcsúzott, főképp azoktól, akik soha többé nem hagyják el az erődöt. Valahol a falak tövében követ állított Warsowszkij gróf emlékére, s magában szomorú mosollyal mondott istenhozzádot halott barátjának.

– Légy jó, Jasa! Odaát találkozunk! Stepa Sokoff készen állt, odalent, a parton néhány ugor harcos ki-

áltását sodorta a szél. Akkor hát… Essünk túl rajta!

3.

Ugyanebben az órában Inut herceg azokon a köveken ücsörgött, me-lyek valaha a Vízikapu ívét alkották.

Hideg szél söpört végig az öböl felett, néhány nappal álltak csu-pán a teljes ércjég beállta élőn. A már most is csaknem befagyott tenger a látóhatárra simult, kocsonyás, tejfehér ragyogással tükrözve a lemenő nap fényét.

Az öbölben ugor koggék ringtak békésen, immár hat napja, sely-mes vitorláikon keresztül bágyadt fénysugarak simították a fiú arcát.

A koggék nemsokára vitorlát bontanak, és elindulnak vissza, a nem is oly távoli, északi partok felé, Fredrikshaven megerősített ki-kötőjébe. Inut elhajított egy kavicsot, és kifejezéstelen arccal figyel-te, hogyan koppan a kő a part menti jégtáblákon.

Hideg, érzéketlen hangot hallott. Vége. Amint ezek a hajók is kifutnak, itt nem marad semmi. Talán csak néhány árny. Élőholtak, egy valaha virágzó és gazdag ország utolsó hírmondói-

ként tántorognak a pusztulás romjai között. Inut Arhangelsk-Motah, az izsori nagyhercegség utolsó nagyher-

cege nyögve feltápászkodott a kőről, és úgy bámult bele a lemenő

297

napba, mintha ettől a mesebéli országtól búcsúzkodna. Isten veled, szépséges Izsor! Isten veled! Fásultan megfordult, hogy istenhozzádot mondjon azoknak is,

akik még behajózásra vártak. A parton őrködő ugor íjászok tisztelegtek neki, egy már nem léte-

ző ország nincstelen uralkodójának. Inut rájuk pillantott, és minden erejét összeszedve intett feléjük. Próbált udvarias lenni, próbálta ki-mutatni, mennyire hálás az idegeneknek.

Végtére is az ugor íjászok kitettek magukért. Háromszáz hullott el közülük, mire sikerült halomra öldösni a

várba betört sztrelecek ezreit. A vérontás egész álló nap tartott, még azután is, hogy a palotahajó rázuhant a sztrelec seregre.

Az ostromlók utolsó egységei egészen a tengerpartig verekedtek magukat. Amikor már semmi esélyük nem maradt a győzelemre, ösz-szeszorított foggal, gyűlölettől izzó szemmel harcoltak tovább, őrült értelem nélküli öldöklés volt ez, majd’ mindenki odaveszett. Inut sorban látta maga előtt elsuhanni az arcokat. Halottak, sebesültek ar-cát...

Aztán látta az azóta eltelt, rémálomszerű napok eseményeit... Orrában érezte az oszló hullák bűzét... Lángok lobogtak mindenütt. Jajveszékelt a halál a romok alatt. Inut látta maga előtt a foglyok érzéketlen kivégzését... Látott egy renegátot és egy torzszülött erdőlakót, akiket együtt

égettek meg a palota romjainak helyén. Apa és fia... Az árulás lángjai... Látta maga előtt a napokig jajveszékelő sebesültek rimánkodó te-

kintetét s látta szemükben a pokoli felismerést, hogy senki, de senki nem segíthet már rajtuk.

És látta a romok közt bóklászó, félőrült asszonyokat és gyermeke-ket, akik a még mindig sebesült katonák számára adták meg a kegye-lemdöfést.

298

Mi mást tehettek volna? Hisz’ nem maradt élelem... Nem maradt semmi... És látta a déli égbolton gyülekező újabb viharfelhőket. Inut megállt, és reszketve felemelte fejét. Előtte, hol néhány nappal ezelőtt a büszke, magas falú Narva állt,

most jószerivel csak üszkös romok, düledező falmaradványok sötét-lettek a pernye és a sok helyütt még mindig parázsló tűzfészkek közt. Meg aztán... A lezuhant palotahajó szétterülő, összepréselődött acél-roncsai...

S azokon túl a hegyek. Igen. A falak leomlottak, és ezzel ellenségeik eltörölték az emlékét

mindennek, aki volt. – Herceg? Inut a nomád felé pillantott, aki a romok közül lépkedett felé. – Nem gondoltad meg magad? – Nem – sóhajtotta Inut. – Maradunk. Elég, ha a többiek... ők ta-

lán... Bizonytalanul intett, hátra, az ugor partok felé. Az elhullott ugor

íjászok helyét az a néhány száz túlélő izsori foglalta el, akik enge-délyt kaptak a kagántól, hogy elhagyhassák átoksújtotta szülőföldjü-ket, és letelepedjenek a Jégbirodalomban.

Mást nemigen tehettek. A Derjedző-hegyek felett máris gyülekeztek az újabb Hor-gályák,

és a távolban, a lápvidék felől mintha újabb sztrelec hadoszlopok hömpölyögtek volna a romok felé.

Megvédtük Narvát... – gondolta bágyadtan a herceg. – Amíg volt valami, ami még Narvát jelentette.

A harc véget ért. – Mihez kezdesz most? – kérdezte rosszat sejtve a nomád. – Mihez? Ne aggódj! – Inut felemelte a kezében tartott kódexet. –

Megjegyeztem, amit mondtál. Nem adom fel. Orme, Sokoff és én

299

bevetjük magunkat a hegyek közé. Ha kell, bujdosunk, ha kell, farka-sok módjára élünk... És ahol csak lehet, lecsapunk a sztrelecekre és a vérszlávokra... Talán egy napon... – elmosolyodott, és kezet nyújtott a nomádnak. – Egy napon eljön megint a béke ideje.

– Talán. – Addig is... – Inut az oldalára kötött kard markolatára csapott. –

Addig is az acél idejét éljük... Isten veletek! Kán titokzatosan rámosolygott, aztán intett egy közelben téblábo-

ló, kormos képű izsori asszonynak. A nő tartott valamit a karjaiban, valamit, ami felettébb rugdalózott a már mocskos, de valaha fehér gyolcsban, amibe alig pár napja csomagolták.

Inut értetlenül pillantott Kánra. – Mi ez? – Valaki, aki talán megéri a béke idejét! – A nomád még megvár-

ta, amíg Orme hirtelen életre kel, megpillantva a kisgyermeket. Mintha álomból ébredt volna, tántorgó léptekkel az izsori nő elé ro-hant, és szinte kitépte kezéből a kicsit.

– Vigyázzatok rá! – mondta Kán, megölelte Inutot, azzal a sánti-káló Geichakov kíséretében elindult a jégtáblák közt hánykolódó csónak felé.

Amikor beszállt, még egyszer visszapillantott a romokra. Százhúszezer temetetlen halott. Füst és üszök. Halál. És egy aprócska, élelemért üvöltő, csupa csont és bőr újszülött. Egy új élet. Maga a remény. Kán ujjai önkéntelenül is kitapogatták az övébe rejtett kódexlapot

és az övre akasztott fehér csontkürtöt. Igen, a remény. Végső búcsút intett a parton álló, még mindig hitetlenkedő, de

már tiszta szívből mosolygó Inutnak és a gyermeket görcsösen ma-gához szorító, semmi mással nem törődő Orménak. A lány mellé eb-

300

ben a pillanatban lépett Sokoff, és amikor a hercegnő megérezte kö-zelségét ösztönösen a vállára hajtotta fejét.

Az emberekből démonokat csinál a sötétség. És a démonok csak ritkán változnak vissza emberré. Kán megfordult és beletartotta arcát a friss, északi szélbe. Dagadó

vitorlákkal néhány napon belül elérhetik Fredrikshavent aztán Port Ogurt. Elmosolyodott. Tudta, hogy túl az ugor partokon, túl a végte-len birodalmon,

túl a jégmezőkön... ...vár rá a világvégfal. És mindaz, ami mögötte van.

4.

Gayagh tűnődve nézte a tenger távoli csíkját a romok felett. Bevégeztetett, gondolta.

– ...Pontosabban elkezdődött – tette hozzá aztán ördögi vigyorral pofáján. – A partvidék néhány napon belül a kezünkbe kerül. A túl-élőkkel pedig a jégpestis végez, s akkor a tájban csupán mozdulatlan jégszobrok figyelhetik, amint megkezdődik a seregek felvonultatá-sa...

A lidérc grif a jeges hullámokon távolodó ugor hajókra pillantott Igen... Még nem is tudjátok, de a jégpestist viszitek északnak... Vi-gyétek csak! Nagy szükség lesz rá Fredrikshavenben is... Nemsokára fél kontinensnyi felvonulási terület válik szabaddá. A népek, aki még nem rég lakták, addigra kiirtják egymást. És akik túlélik a vérengzést azokkal a jégpestis végez. Kell a hely... Sok hely... Smrsha főseregei napokon belül megérkeznek keletről. És akkor... Moscova követke-zik... Az Ugor Jégbirodalom... és Kárpáthia tartományai...

Minden. Egész a világvégfalig... ...és azon túl.

301

A lidérc grif megfordult, hogy szemügyre vegye, hogyan haladnak a gocsamulok azzal az aprócska feladattal, amivel megbízta őket.

Ez volt az első dolga, ahogy az erősítésként érkezett egységek el-érték a romok vonalát.

Megkerestette velük. Még élt. És most... Dermedten bámult vissza rá, miközben a gocsamulok szorgalma-

san rakosgatták egymásra a szikladarabokat. Gayagh tudta, hogy a másik mire gondol: ezeket a köveket ekkora testtel játszi könnyed-séggel félretaszíthatja. De a sziklaréteget, amit utána omlaszt elé, már nem!

Valamivel később, amikor már csak néhány jókora kődarab hi-ányzott, hogy teljesen befalazzák, Zaid Haram, legalábbis az a csupa vér, csupa seb szörnyeteg, ami belőle maradt, rémülten bámult vissza rá a kőrakás túlsó oldaláról.

– Könyörgöm – hörögte alig felismerhető hangon. – Könyörgöm, nagyuram, ne...

Gayagh nem felelt, és a következő pillanatban az utolsó sziklada-rab is a helyére került.

Miközben a lidérc grif átszállt a sziklaperem oldalán lebegő gályá-ra

mely természetesen sokkal kisebb és gyengébb volt, mint a csodá-latos Ezkyl Sharam...

egyfolytában hallotta a sziklafal mögül üvöltő teremtmény velőt-rázó sikolyát. Akkor is hallotta, amikor az újabb sziklaréteg lezúdult a befalazott fülke elé.

Akkor is, amikor a gálya siklani kezdett vissza, északnak, Ilmen Tarak irányába.

És még nagyon sokáig azután is...