B Ä C H E R I V Á N

Az elhagyott falu

ABOVo

© Bächer Iván, 2001, 2010 2., javított kiadás

Felelős kiadó az Ab Ovo Kiadó igazgatója

Szerkesztő Nagy Mercedes

A borítót Teknős Miklós fotójának felhasználásával Kánvási Krisztián tervezte

Tipográfia és tördelés Arany Imre - Layout Factory Grafikai Stúdió

ISBN 978-963-9378-73-5

MENEKÜLÉS

- Valami Szauder...

Ezt hallotta, amikor lábával kirúgta a vizesblokk ajtaját, és két karjával

átölelve kezdte feleségét támogatni az ágy felé.

Csend volt a kórteremben, csend lett hirtelen, tudta, mindenki őket figyeli, és

tudta, rutinból tudta már, miféle kérdésre volt válasz ez a valami Szauder. Egyik

beteg szánakozva mondta: milyen fiatal asszony, istenem, hány éves? Mire a

másik, a régebbi: nincsen még negyven szegény. Istenem, mondhatta az első,

szegényke, istenem, hogy hívják?

Aznap, azon a szombaton reggel kilencre ért fel.

Mindennap kilencre ért fel egyébként. Csak vasárnap nem. Akkor este

kilencre ért be leginkább.

Most a folyosón végigmenve beköszönt a nővérszobába, mint mindig,

megnézte, ki van benn, mi újság, ki hogy s mint van aznap.

Aztán ment a folyosó, végén lévő kórterem felé. Rögtön az ajtóval szemben

állt a felesége ágya.

Vera félig keresztben feküdt. Görcsösen kitámasztotta magát a fémkeretre,

amit az ágy szélére kellett erősíteni; mert az első éjszakákon még

neki-nekiindult és hatalmasakat esett. De akkor már nem indult volna neki.

Tágra nyílt fekete szemével mereven nézte őt. Kezében egy rongyos újságlapot

gyürkészett, amelyen valami reklámfotón egy fekete macska volt.

Gold Jenő gondosan, kimérten, szertartásosan leengedte a keretet, s leült az

ágy szélére.

- Mi van? - kérdezte.

- Semmi.

A szatyorból kipakolta a két, sárga dobozos tonikot, a gyümölcsrizst, a

banánt, a tiszta hálóingeket. A szennyest kivette a szekrény alsó polcáról, ahová

anyósa gyűrte, és a felsőre betette a két tisztát. A harmadikat elöl hagyta az

ágyon.

- Előbb eszel, vagy inkább előbb fürödjünk?

- Ahogy akarod.

- Akkor kapsz egy falatot, aztán fürdünk, és utána eszel rendesen.

Vera olyan képet vágott, ami azt jelentette: mindegy ez őneki.

A falat után kimentek, lassan csoszogva, egymást ölelve a vizesblokkba.

Még háromszor tudnak majd kimenni így, lábon, aztán még néhányszor a

kocsival. A kórteremben csend honolt, amíg ők vonultak. Egy öregasszony,

Katika, sírt a sarokban. Itt egyszerű szentként tisztelték Gold Jenőt, aki naponta

jött. A betegek többségét nem látogatta senki napokig, hetekig.

A vécében nekitámasztotta Jenő asszonyát a falnak, felhúzta a hálóinget,

leguggolt, letolta a neccbugyit a pelenkával együtt. Mivel ez kétkezes munka

volt, közben a homlokával, feje tetejével Vera hasához szorította a hálóinget.

Aztán átölelte, és letette a vécére szépen. Vera félredűlt kicsit, egyik kezével

tartotta tehát, de közben elfordult, és nézett a vécé ablakából kifelé. Szép fák

voltak, főleg fenyők; madarak, verebek, gerlék, rigók és varjak, és persze

macskák, kórházi macskák odalenn. Gold Jenő betéve tudta már ezt a látást,

belevésődött talán örökre ebből az ablakból a fa, a madár, a macska.

Aztán zuhanyoztak, mosdatott talptól tetőig, közben véletlenül megütötte

Vera orrát. Az asszony följajdult, ő átölelt, hozzásimult, Vera lihegett,

remegett.

Letette aztán a székre, gyorsan törölt, nehogy megfázás legyen, Vera

mondta most is, mint mindig:

- Jaj, de fázom. Föladta a

hálóinget.

- Jaj, de fázom.

Fölállította, alágyűrte a radiátorra készített pelenkát, azt fejével tartotta

megint, amíg ráhúzta a neccet.

- Kérem a pöttyöt! - mondta Vera ekkor, és Jenő odatartotta képén a pöttyöt

engedelmesen. Az volt Veráé.

Indultak befele, s mikor Jenő kirúgta az ajtót - mindkét keze Verával lévén

teli -, akkor ütötte meg ez a fülét:

- Valami Szauder.

Eljutottak az ágyig nagy nehezen, s ott tette Jenő, amit tennie kellett, és amit

tett akkor hat éve már: etetett, itatott, beszélt, pakolt, nővérekkel, orvosokkal

diskurált. Aztán elköszönt, és ment a lépcsőn, a lépcsőházon, a kerten, újabb

lépcsőkön és az osztályokat összekötő végeláthatatlan, százéves fedett

folyosókon ment lefelé.

A főkijáratnál beszállt a kocsiba.

Két óra múlva kiszállt, megérkezett falura.

Kinyitogatott, rendezkedett, kipakolt, aztán bement az ő szobájába kicsit,

ami az úgynevezett tisztaszoba volt egykoron, és amit időközben szépen

berendezett. Leült az asztalához, mert már asztala is volt itt, leült, és nézett

ablakán kifele.

Az ablakból az utcára látott, a falu főutcájára, ahogy itt mondták: a

kövesútra, amelyből épp ablaka előtt három földút is ágazott a dombra fölfelé.

Balra, az ablakával szemben, a kövesút túloldalán tekintélyes épület

magasodott. Arról már tudta, hogy varrodaként szolgál. Jobbra viszont egy

furcsa, lakatlan és meglehetősen romos parasztházra esett tekintete. A ház

homlokzatán is volt egy ajtó a két obligát ablak között. Az ajtóhoz két oldalról

lépcső vezetett fölfelé.

A furcsa házra jó volt néznie Gold Jenőnek.

Nézett is rá hosszasan, és arra gondolt, hogy ő most már évekig, évtizedekig

talán ezt a házat látja majd minden percben, órában, amikor az ő asztalánál ül és

dolgozik. Ez a ház lesz neki a menekülés háza. A kipihenésé. Az erőgyűjtésé.

Délután útra kélt, átment szomszédjához, Lizi nénihez, akivel első perctől

értették egymást.

Lizi néni aztán visszakísérte őt egy surcnyi tojással. Jenő kezében pléhveder

volt, teli krumplival. Megálltak a kapu előtt, még diskuráltak. Gold Jenő mohón

kérdezett, úgy tervezte, hogy ő utána majd a faluról fog írni, a faluról, ahol

nincsen senkihez, semmihez sem köze. Gyógyírként ír majd a faluról, csak a

faluról, ahová a véletlen vetette. Kérdezett hát jó riporterként már akkor is.

- Mi volt az a ház, Lizi néni? - mutatott rá a varrodára.

- Az? Polgári olvasókör, édes kisszívem.

Gold Jenő elmeséltette magának, hogy mit csináltak a polgárok az ő

olvasókörükben, amikor még volt ez is, és az is. Majd rámutatott a másik házra,

a furcsa parasztházra, amire az ő ablaka nézett, hogy az mi volt.

- Az lakóház, édes kisszívem. Meg bolt. Néha volt benne bolt is, édes

kisszívem.

- Bolt? Milyen bolt?

- Hát ilyen vegyes. Áfész-bolt. Azelőtt meg maszek. De az nagyon régen

volt. Még a háború előtt. Egy zsidó próbált itt boldogulni, édes kisszívem.

- Éltek itt zsidók?

- Nemigen, édes kisszívem. A németek megcsinálták a kereskedést is

maguk. Itt nem élt meg zsidó. Csak ez próbálkozott itt valamikor a harmincas

években, épp abban a házban, édes kisszívem. Ő vágta azt az ajtót.

Gyerekkoromban még nem volt ajtó ottan, édes kisszívem. De aztán egy év

múlva elment ő is innen. Pincehelyi volt, azt hiszem, édes kisszívem.

- Igen? És hogy hívták?

- Nem emlékszem már rá pontosan, talán valami... valami... Aztán ezt

mondta persze:

- Valami Szauder, édes kisszívem.

TÖNKREVADÁSZOTT TARTOMÁNY

Szomorú század volt a tizenhetedik szerte Európában. Szomorú század volt az

is. Szenvedett az egész kontinens szinte feszt. A német föld közepén elterülő

Hessen-Cassel népének azonban e korban, ha lehet, még a többinél is több jutott

ki.

Ez a Hessen-Cassel kicsiny (9581 négyzetkilométeres) német fejedelemség

volt, egy a több száz közül.

Bölcs, más néven negyedik Vilmos alapította a tizenhatodik század derekán.

Ez a Bölcs Vilmos még arról is nevezetes, hogy az ő unokájának, V. Vilmosnak

(1624-1637) legifjabb testvérétől, bizonyos Ernőtől ered a hessen-rheinfelsi ág,

amely később a rotenburgi és wanfriedi ágra oszlott. Nos, ez utóbbi famíliából

választott - nagyon helyesen - asszonyt magának II. Rákóczi Ferenc.

Az ekkor már vagy ezredéve a hesseni tájon élő, az ezerötszázas években

protestáns - északon Luthert, délen Kálvint követő - hitre tért népnek előbb a

harmincéves háború (1627-1647) borzalmait kellett átvészelnie; majd az

egymást menetrend szerint és sűrűn követő öldöklések kapcsán erre bóklászó

francia, porosz, és ki tudja még, miféle fejedelmi, zsoldos, hivatásos vagy

műkedvelő, de egyként gyülevész, rabló és gyilkoló hadak szakadatlan és

szisztematikus pusztítása következett.

A tizenhetedik századi Hessen a hordák országútja volt.

Ehhez jöttek aztán a felvilágosult abszolutizmus áldásai, a mértéktelen adók,

a kötelező ajándékok, az akkoriban illően túlméretezett hadsereg költségei, az

igencsak kényelmetlen katonai beszál-lásolás, és mindennek tetejébe, és

mindenekelőtt: a Parforcejagd, a hajtóvadászat.

Hessennek 1688 és 1739 között bizonyos Ernő Lajos volt a fejedelme. Ez az

Ernő (vagy Lajos) oly szenvedélyesen rajongott ezért az amúgy nyilván

valóban szép szabadtéri sportért, hogy pár röpke év alatt szabályosan és szó

szerint tönkrevadászta a birodalmát.

A napi két hajtóvadászat nem csupán a hajtóknak hajtott parasztok ezreit

vonta el a földtől, hanem évről évre maradéktalanul elpusztította a vetést. Az

iparkodástól erővel elzavart parasztokat az még kevéssé zavarta, hogy a kapatos

hesseni urak hatalmas pusztítást végeztek saját értékes hajtókutyáik között, de

az már több mint bosszantó volt, hogy az úri vadászok nemegyszer őket, a

parasztokat ejtegették el.

Meglehet, hogy voltak a fejedelmi hóbortnak pozitív következményei is,

mint néhány csinos vadászkastély, vagy a vadászatok közötti idő töltését

színesíteni hivatott darmstadti színház, de az összeredmény tragikus volt.

Hogy a fejedelmi vadászatok mekkora bajjal jártak, azt mindennél jobban

jelzi, hogy be kellett szüntetni azokat. Ernő Lajos - történelmi unikumként -

1718-ban felhagyott szenvedélyével.

De akkor már késő volt.

Ahogyan az lenni szokott, a bajok kiküszöbölése újabb bajok sorozatát

idézte elő.

Mindenekelőtt: ahogy elhallgattak a vadászfegyverek, Hessenben tüstént

elszaporodott a vad.

Szegény német parasztok földjét, friss vetését hercegi paripák és

vadászkopók után most szarvasok, őzek, vaddisznók és bölények ezrei taposták

szét. Ráadásul a határt és a falvakat hihetetlen mértékben lepték el az egerek,

föléve minden maradék takarmányt, magot. A rágcsálók beleették magukat a

szegényes lakokba, megrágták a ruhát, a bútort, a házfalat, a födémet, még a

kisdedeket is. Azt már mondani sem kell, hogy évente menetrendszerűen

végigdübörgött a tájon a dögvész, néhány hesseni falu és kisváros minden

évben maradéktalanul lett a lángok martaléka, a tűztől megmenekült telepü-

léseket rendesen a vízár vitte el, 1709 telén pedig oly hihetetlen harmincfokos

fagyot jegyeztek, hogy a szobákba menekített maradék malacok, marhák

gazdáikkal együtt dermedtek ezrével halálra.

És amit már a bajokba őrült képzelet látomásának hinnénk, az is való volt:

ugyanekkor - Hitchcock előtt kétszáz évvel - egy titokzatos madárfaj is ellepte

Hessen egét és földjét, és lezabált mindent, mi még megmaradt.

Ez már a jámbor hesseni népnek is sok volt.

Hozzá kell tenni azt is, hogy a hesseniek nem csupán anyagi boldogulásra

szomjúhoztak nagyon, de némi szabadságra is. Ernő Lajos fejedelem az akut

vadászszenvedélyből kigyógyult ugyan, de aztán másik baj kerítette hatalmába:

a mindenáron való segíteni vágyás.

Ezért aztán nemcsak bankokat alapított, nemcsak különféle privilégiumokat

adományozott, hanem aprólékos rendeletekkel próbált birodalmában

szabályozni mindent a világon: a gyümölcsfaoltástól a féregirtásig, a

kapanyélmérettől a méhtípus-rangsorolásig.

Ettől teljesedett aztán abszolút tökélyre a hesseni káosz.

Az 1700-as évek elején megindult a nép.

Az első csoport 1709-ben a Karolina-szigetek felé vette útját, de a

következő, még mindig kisebb és szervezetlenebb kontingens már kelet felé

menetelt.

Aztán az európai - és magyarországi - háborúk elültével szervezetten,

ezrével, tízezrével kerekedtek föl a telepesek.

Alighanem hosszú időre utoljára fordult ez elő: a Kelet csábítóbb volt a

barbarizmusba hanyatlott Nyugatnál.

Az akkori Hessennél még Magyarország is jobbnak ígérkezett.

És - legalább két évszázadra - jobbnak is bizonyult.

HÁROM SZÁL GYUFA

Falun komótosabban jár az óra.

Több az idő. Nehezebb a dolgokat lekésni. Ha van mit - akkor azt lehet

gondosabban csinálni. Jobban lehet figyelni. Elballagni, megülni, diskurálni.

Itt előbb fekszik az ember és előbb kel. Nyilván a több mozgás is teszi - nem

rohanás, kapkodás, de mégis szakadatlan tötyörészés, ténykedés, szomszédolás,

kocsmavizit, favágás, behordás, latyakseprés, felmosás, folytonos ki-be

maszka.

Ehhez jön aztán a falusi lég, a levegő, a felhagyott földek, gazdátlan legelők,

a közeli, még csak eztán kipusztítandó erdőségek szaga, amely gyárkémény

füstjével, kipufogók gázködével itt össze nem vegyül.

Itt még az idevetődött városi vendég - ahogy mondják, a vidéki - is átveszi a

falu, ha nyomokban is, de élő, százados ritmusát, az etetés és evés, a munka és

pihenés, az ünnep s dolognap, az élet és halál, és más efféle dolgok folytonosan

lüktető ütését. Azon az estén ledőltek tíz körül.

Hárman voltak a házban. A gyerek, Gold Jenő kisebbik nevelt lánya, azon

az éjszakán nem aludt a helyén, anyjával aludt és Gold Jenővel. Mert félt a

gyerek.

Sok oka volt félni. Neki is.

De csak egyről beszélt. Arról se sokat.

A faluban bezzeg annál több szó esett a dologról.

Hogy ugyanis a faluba cigányok vették be magukat.

Cigány itt eddig nem lakott. Állítólag nem is élt soha. Legalábbis olyan,

tipikus, vagy hogy is kell mondani ezt. Ha kell, mint ahogy nem kell.

A Kútvölgy végén régóta lakatlanul állt egy öreg ház. Tóska háza.

Tóska éppen a börtönben ült. Félholtra vertek testvéreivel egy cimborát,

nemigen tudni, miért.

Tóska házába költöztek be a cigányok. Sokan.

Hogy hogyan neszelték meg a helyet, az üresedést, hogy pontosan mikor

jöttek, nem tudta senki. Egyszer csak megjelentek és elkezdtek lakni.

Felbolydult a falu.

Mindenki a cigányokról beszélt.

A polgármester mondta, hogy az apa, az öreg, a főnök bement a hivatalba, és

letett az asztalra személyi igazolványt, ilyen stósszal, és mutatta, hogy volt vagy

kétarasznyi magas a halom.

Hiába persze, bejelentőlap nem akadt sehol.

A boltban - miközben kicserélték a szódásüvegeket - határozottan állították,

hogy tizenheten vannak.

Tizenhét cigány.

A Csárdában mesélték, hogy nem tudnak fűteni. Saját gőzükben melegednek

a kicsiny szobában.

Mindenki spekulált: mit ehetnek... Kitől...? Honnan szerzik majd a fát...

Kitől...? Mondták, látták őket erre is, arra is, kisebb csoportokban fel-alá

masíroztak a faluban.

Bealkonyult, lement a nap, leszállt az éj - Gold Jenő nem találkozott velük.

Ettek, ittak, ledőltek.

A tiszta szoba nem volt még fűthető, az - akárcsak a parasztoknál -

raktárként szolgált hidegben.

A harmadik szobában melegített a kályha, a gyerek mégsem aludt ott.

Máskor ott aludt, a helyén, de most nem. Hiába mondták neki, hogy nem kell

félni.

A középső szobában aludtak, együtt.

Ketten a két nagy, cirkalmas támlájú sváb ágyban, lábuknál a dikón a

gyerek.

Csönd volt. Feneketlen falusi csönd.

Sokszor kiment a tornácra Gold Jenő, ahogy itt mondják, a gangra, és

belehallgatott ebbe a csöndbe. Olyan tud lenni ez a csönd néha, ha nincsen szél,

olyan tud lenni ez a csönd, hogy nem hallatszik benne semmi. Süketítő csönd

van. Nemhogy villamos- vagy trolizaj nem szüremlik sehonnan, nemhogy

autózúgás nem szivárog valami messzi útról át, de nem vakkant kutya, kakas

nem téveszt időt, nem kotor bóklászó macska sem semerre. Olyan csend tud

lenni néha, hogy a csöndön kívül semmi sincs. Csak csönd.

Ilyen csönd volt azon az éjszakán.

Elaludtak talán.

És jöttek a holtak, persze. Jöttek sokáig, sokáig minden falusi éjjelen.

Jobban, mint a városiakban, talán mert kiengedett az ember, talán mert

feneketlen volt a csönd, mert messze voltak, mert nem gondoltak annyit rájuk

napközben - a falusi éjeken jöttek biztosan.

Nem lehetett menekülni, bújni előlük.

Recsegtek a rövid, támlás sváb parasztágyak, a dermesztő falusi csendben

röpködtek, mászkáltak, ruganyos vizslaléptekkel hullámoztak, merev lábbal

lépdeltek a holtak, vádló szeretettel szegeződött kék gyerektekintet,

mindentudó éjgombszem szomorodott, acélkék apaszem villant, mélységes,

mindent látó anyatekintetek kapaszkodtak föl a kórházi párna mélyéről.

A megszokott, kétségbeesett, tehetetlen rohanás, ajtócsapkodás,

szirénavijjogás, ébren még soha szabadjára nem engedett kétségbeesés verte föl

a hideg falusi éjszaka fagyott csendjét.

És akkor az udvar közepéről kiáltás harsant, hatalmas.

- Jóreggeeelt!

Kuszán gomolyognak még a képek. Menni kell haza... Hétre a kórház...

Rendőrség... Sebek...

- Jóreggeeelt!

A büdös francba, mi ez?

- Jóreggeeelt!

Kotorászott, gyújtott kislámpát.

- Jóreggeeelt!

Nézte az órát. Hajnali négy.

- Jóreggeeelt!

Kászálódott kifele. Félt. Mi ez?

- Jóreggeeelt! Húzott föl gatyát.

- Jóreggeeeelt!

Nyitott belső, üveges ajtót.

- Jóreggeeelt!

Nyitott külső, kulcsra zárt faajtót. Kilépett.

Állt a gangon, gatyában, baromi hidegben, és nézett.

Benn az udvaron odalenn kísértetet világított meg a fej fölül a falról fityegő

negyvenes izzó.

Rongyokba bugyolált hatalmas alak, valami bocskorszerűségben. A

félméteres kucsma alól, óriás bajusz, centis borosta közül bömbölő bariton

rezegteti a vályogfalat.

- Mikor indul?

- Micsoda?

- Mikor indul?!

- De hát micsoda, uram?

- A busz.

- Milyen busz?

- A busz!

- Nem tudom... Nyolckor, azt hiszem...

- Most nem?

- Nem tudom... Nem hiszem, de...

- Azt mondták, most is indul!

- Nem tudom, uram, de négy óra van...

- Nem megy busz?

- Én úgy tudom, nyolckor.

- Nyolckor...

- Nem tudom, uram, de...

- Na jó... Akkor adjon három szál gyufát!

Torkaszakadtából kiabált bele a pirkadatba.

- Nem adok! Négy óra van, uram! Nem adok!

A kísértet elhallgatott. Nézett. Nézett ő is. És belefagyott a szusz. Apja

haragos kékeszöld szeme világított a kucsma alól.

- Na jó - mondta a kísértet, és eltűnt.

Ő bement a házba. Ledőlt. Öt perc múlva, hallotta, fordul a busz a ház előtt.

Nem tudta még, hogy négykor is van busz. Honnan is tudhatta volna. Mit

csináljon, ha nem tudta.

Reggel mondták a boltban, nincsen semmi baj, még a rendőrt se kellett

kihívni, mind elmentek a cigányok a hajnali busszal.

ŐSMAGYAROK

Jártak erre már kelták, avarok, rómaiak. Hol nem jártak ezek? Maradt utánuk

pár csont, cserép.

Az Árpádok alatt a Szák nemzetség birtokolta a tájat, majd Beatrix királyné

tudhatta magáénak a fő útvonalaktól kieső, dombok és erdőségek közé bútt kis

települést, amely nevét a korábban - talán még a hon végleges foglalása előtt -

erre is szerencsét próbáló, de végül helyét Erdélyben meglelő székelységtől

nyerte el.

Az ősi falu - szemben a tolnai, baranyai falvak többségével -a török alatt

nem pusztult el maradéktalanul. Viszont rögtön az elején, az 1550-es években

áttért a református hitre.

1720 körül, amikor a német telepesek megérkeztek, 360 magyar lélek lakott

itt.

Az errefelé igencsak mozgalmas kuruc időkben rácok is keveregtek itt, s

rögtön rémes harcokba keveredtek a környékbeli lakosság egy részével. A

közeli Tamási rácjai fogták el és adták ki Béri Balogh Ádám brigadérost is, akit

aztán 1711 februárjában Pálffy János Budán le is fejeztetett.

A rácoknak a faluban már csak a szomszédos Lőrinc felé eső

Rácvölgy-Ratzground elnevezés őrzi emlékét.

A német település előtti magyar világnak viszont ma is álló monumentuma a

18. század legvégén épült nagytemplom hónaljában megbúvó kicsiny, román

tömegű, gótíves ajtajú, belül középkori freskómaradványokat rejtő kistemplom,

az egykori „magyar" egyház.

Tulajdonképpen lehetett volna ez vegyes falu is, a magyarok szívesen

fogadták a velük egyvallású és körülbelül egyszámú jövevényeket. A maradék

őslakosság a hatalmas, több középkori települést (Csillag, Kusta) is magában

foglaló határ töredékét sem tudta volna megművelni akkor.

De a Rákóczi-szabadságharc egyik közeli csatájában kiveszett a magyar

férfilakosság fele, a napóleoni látogatás alatt is eltűnt vagy hetven magyar, és

hozzájárult egy-két alaposabb kolera és két hatalmas tűzvész is ahhoz, hogy a

tizenkilencedik századra a németség abszolút túlsúlyba kerüljön.

De az Oláhok, Hamarok, Répások maradtak nyugodtan, igaz, németül

megtanultak, hisz német tannyelvű iskolába jártak, de a falu egyenrangú

polgárai voltak, akik teljes békében éltek német testvéreikkel két évszázadon át.

De a „testvérszerelem" tiltva volt.

Vegyes házasság nem fordult elő soha. Német csak némettel házasodhatott.

így aztán a szinte csak egy nagycsaládnyira fogyatkozott, jobbadán az

úgynevezett Magyar utcában, a többitől eltérő építésű házakban élő magyarság

megoldást keresett és talált. Az Oláhok mind és mindig csak a szomszéd

magyar faluból, Miszláról, a Ha-marok és Répások mind és mindig a szintén

színmagyar Pálfáról hoztak maguknak asszonyt. Talán ezt is a németektől

tanulták el. A rendet. A csudás és félelmetes rendet. A mindent szabályozó,

mindent a helyére tevő és tétető, mindent átfogó, átható rendet.

Aminek már nyoma nincsen.

Legfeljebb a nyomnak van nyoma, némi.

TÁJSZÓLÁS

Gold Jenő fát vágott éppen. Pontosabban ténykedett a fa körül. Falun a fa nagy

gond.

Valamikor, a rendes világban ennek is rendje volt. (A rendes világ itt

meglehetős pontossággal datálható: 1714-től, a német betelepedéstől 1938-ig, a

Volksbund elszabadulásáig tartott.)

A falu, pontosabban a falu polgárainak összessége saját - vagyis közös -

erdővel bírt. Nem is épp kicsivel. A jobbágyfelszabadításig ez ugyan a

földbirtokos tulajdonában volt, de akkor is a közösség döntött felőle.

A még a feudalizmus előtti korban gyökerező erdőjog intézménye, más

szóval faizás volt hivatott szabályozni ezen erdő használatának rendjét.

Amennyire értem, a parasztok a birtokolt földterület nagyságának arányában

részesedtek a fából, tehát - mondjuk - húsz hold után három erdőjog illette meg

a gazdát.

Na most egy-egy szép őszi napon, a nagy munkák végeztével a választott

tanács erre szakosodott tagjának, az erdőgazdának a vezetésével kivonultak,

pontosabban kikocsiztak egy-egy utca parasztjai az erdőbe, és szépen

bandukolva, tanakodva kijelölték, hogy ki melyik fát viszi el. Nem taroltak,

pusztítottak, mindig ritkítottak csupán. Egy gazdának elég volt három-négy

nagyobb fa, hisz a lehullott gallyak fölszedése - erre, az erdő akkurátus

kitakarítására évente két-három napot rászánt a falu népe - szintén jócskán

hozott tűzrevalót télire.

Két és fél évszázadon át nem volt gond a fával.

Azóta van. Azóta a fát szerezni kell. Mikor honnan, mikor hogyan, hol

téesztől, hol erdőből, hol ezért, hol azért, a legrosszabb esetben pénzért, de

szerezni kell a fát.

Gold Jenő a maga részéről a disznóólat aprította fel éppen.

Gazdag falu volt ez, sok malaccal, a vaskos, korhadt gerenda, sáros,

százados rászáradt trágyával borított palló, szögekkel kivert lécek erdeje az

udvar közepén hatalmas halomban állt.

Gondosan járt el, mindenekelőtt az egész fatornyot a kert sarkába igyekezett

eltüntetni, mert itt középen nem mutat jól, de közben szortírozott is, a pallókat

félretette, szárítva, tisztítva, csiszolva jók lesznek majd valami galériának a

színbe, a jobb gerendákat megint másik sarokba gyűjtötte kerítésnek, néha

elvonult a kiszolgált budi tövébe, és az odakészített kárpitozott széken - azon

nem csúszik el a fa - egy primitív barkácslapfűrésszel el-elszelt egy-egy

karvastagságú darabot.

Néha nekiveselkedett korhadó gerendának is, egyszóval elvolt a fával éppen,

amikor hatalmas kiáltás harsant az utca felől:

- Jaúú napot!

Elejtett egy ólajtót Gold Jenő, és ijedten igyekezett a kapu felé.

- Jó napot...

Borostás, bajszos, szemüveges, kalapos, munkásruhás, gumicsizmás,

köpcös paraszt lépett be a kapun.

- Bászéni ákárok mágáva! - üvöltött velőtrázón.

- Tessék parancsolni.

- Há mágá dogozik á lápnááá?

Na, gondolta, itt van. Máris megbántottam valamivel valakit. Nemhiába

mondogatják odabenn a szerkesztőségben, hogy hagyjam abba, nem nekem

való ez a falu.

- Igen.

- Há hogy lehe illye hirdetést feladni! - ripakodott rá az ember dühtől

rekedten.

Na, gondolta, nyilván a cikket nevezi hirdetésnek.

- Mi... mi... mi a baj?

- Há! Há csák áz, hogy hogy lehe illye hirdetést feladni! Há! Illye hirdetést

hogy lehe, mondja!? Ná! Mondja csák! Há!

Az istenit, spekulált, ha ez az úr most pofán veri, vissza sem üthet, városi

jöttment ő, vidéken vendég, kuss van neki itt.

- De uram... Én nem adtam fel semmilyen hirdetést.

- Há! Nem is mágá! Én ákárok hirdetést felánni! Há! El ákárom adni á

háázat!

Megkönnyebbült nagyon. Hiába no, sokat kell még itt tanyázni, mászkálni,

figyelni, diskurálni, hogy megértsen mindenkit, hogy megszokja a gesztusokat,

a hanghordozást, hogy érezze, hogy ez az ember itt például nem rá mérges,

hanem a világra, és nyilván minden oka meg is van erre, ki tudja, mi mindenen

ment keresztül, kivagy betelepítésen, fronton, fogságon, javak elvesztésén,

hogy az itt meghökkentően gyakori „magánéleti" gondokról, válásról, ivásról,

betegségről, korai halálról már ne is beszéljünk.

Mondta az úrnak könnyeden, hogy adja csak ide a szöveget, majd föladja

otthon.

Mindenesetre egy órával később átsétált a túlutcába, megnézte a szóban

forgó házat.

Az úr barátságos üvöltözéssel meg is mutatott mindent, a hideg tisztaszobát,

a lakókonyhát, amiben feleségével, egy kedves, örökösen sürgő-forgó

parasztasszonnyal kettesben húzzák meg magukat, a sparheltot, a minden

házban ma is meglévő Singer varrógépet, a konyhából leválasztott, enkézzel

barkácsolt fürdőszobácskát, a következő helyiségben a meglehetősen

eklektikus, de azért csak-csak falusias bútorzatot, lócával, nagytükörrel, dupla

ággyal, aztán odakinn, hátul a gazdaságot, az istállót, amiben három malac

szuszogott, a két kutyát, hat macskát, tucatnyi baromfit, tyúkot, libát, kacsát, a

kukoricával félig telt górét, a kert végében a negyedholdnyi felszántott, zsíros,

fekete földet.

Meg is kérdezte Gold az urat, mivel szánt.

- Há lúva!

Végül megtekintette a fáskamrát is. Volt bőven fa, léc, tuskó előtte, odabenn

pedig szépen felstószolva a vágott tüzelő.

- Há! Ezze dógozom e! Há! - kiáltott az öreg, és rámutatott egy patinás

barkácsfűrészgépre.

- Há! Ruszki! De jaú!

Ösztönösen rápillantott Gold Jenő a paraszt kezére. Bizony, elég sok híja

volt az ujjnak.

- Há! Mút héten is eszáát egy - dugott a falusi gazda egy sötétveres csonkot

a városi orr elé. - Há! De nágyo hámá beforrt. Nekem mindig hámá beforr! Há!

Miközben vizitált Gold Jenő, egyvégtében azon törte fejét, vajon

vendéglátója miféle vidékről keveredett ide a faluba.

Az rögtön nyilvánvaló volt, hogy őslakos német nem lehet. Ők másféle

magyart beszélnek, a porta is rendezettebb szokott lenni, itt a szín teljesen

romos, ilyesmit „sváb" nemigen engedhet meg magának.

Felvidéki telepes talán? Az ő beszédük zavarosabb, ne vegye sértésnek

senki, de alig érteni szavukat.

Bukovinai sem lehet; szép, szép, de azért ez nem az ősi székely népballadák

nyelve.

Délvidékről is sodort ide ez a szégyentelen század néhány családot, de

ösztönei azt súgták, hogy ez a bácsi mégiscsak alföldi kell hogy legyen.

Nagy csapatban jöttek alföldi kubikosok ide negyvenötben, nem mind

viselkedett talpig úriemberként, de hát ez régen volt, a németek se, a többiek se

szeretnek beszélni erről, ami volt, az volt, együtt kell élni már.

Rákérdezett végül ott, hátul, a farakás tövében.

- Aztán, ha nem sértem meg, hová valósi az úr?

- Kicsoda?

- Há maga!

- Há-ha-ha...

- Szentandrásról, ugye?

- Há! A rossebet! Csák négy éve gyöttünk ide. Pesti gyárek vágyok én! Há!

Terézvárosi! Kárek nágyvánöt esztendőn át ki se mocorogtam biz én a

Szinnnyei Merse uccábó! Há!

HONFOGLALÁS

A falu földje a török utáni időben előbb Botka Ferencnek - a pápai lovasőrség

fővajdájának -, később Styrum-Lymburg, másként Stierheim-Lymburg Miksa

Vilmos grófnak volt kezén.

Ez a derék hadfi, a Budát felszabadító Badeni Lajos seregének egyik

parancsnoka volt az első idegen, aki - huszonnyolc éves kiváló szolgálatáért - a

császártól birtokot kapott a frissen felszabadított, szétpusztult, félholt magyar

vidéken.

O telepített először németeket birtokainak központjába, Simontornyára, még

a tizenhetedik század utolsó éveiben. A környék benépesítésében szorosan

együttműködött katona kollégájával, a nagy telepítővel, Mercyvel.

Mercy Kolos Florimund lotaringiai francia katonacsalád sarja volt. A bánáti

kormányzóság tisztét vitézségéért kapta III. Károlytól jutalmul - azzal a

mellesleges megbízatással, hogy az elárvult vidékre kerítsen valaminő

lakosságot is, azért ha lehet, németet.

A harcias hadfi békeidőben bölcs birtokosnak bizonyult, mindazonáltal

csatában esett el 1734-ben Mantua mellett, Crocettánál, olasz fegyver által.

Hivatalát és birtokait unokaöccse örökölte, Mercy Antal Ignác Károly

Ágoston, aki 1760-tól generálfeldmarsall is volt, de inkább tiszteljük azért,

amiért egy fél országrészt lökött Európa felé el. Tizenhárom év alatt

huszonhárom települést hozott létre, 1564 parasztnak és 746 kézművesnek talált

hazát, száz évvel a jobbágyfelszabadítás előtt már elengedte a robotot, és

birtokainak központját, Hőgyészt valóságos kézműipari vég- vagy inkább

fellegvárrá fejlesztette föl.

1767-ben halt meg. Sírja Hőgyészen domborul. Őt a birtokosságban fia,

Claudius Florimundus követte, aki aztán végül 1773-ban az összes tolnai

birtokot eladta Apponyi Györgynek.

Kár.

Ezektől a kozmopolita katonáktól bizony példát vehetett volna a későbbi

századok minden felszabadítója, telepítője, felkért vagy kéretlen

népköltöztetője.

Ők még nem vitték, de hozták a népet.

Az ő népvándoroltatásuk még a teljes önkéntesség elvén nyugodott,

meghökkentőn szervezett és eredményes volt, és jótékony hatását két századon

át egyénre, térségre, országra, nemzetre egyként sugározta.

Az egész betelepítés egy nagy összbirodalmi projekt része volt.

Mindenekelőtt az uralkodó, III. Károly fölállított egy hivatalt, bizonyos

Telepítési Bizottságot. Annak az élére aztán megtette Mercyt.

A hivatal koordinálta a telepítéseket, szervezte a toborzást, biztosította a

személyi és anyagi feltételeket, rendelkezésre bocsátotta propagandaeszközeit,

vezette a nyilvántartásokat, vette föl a rendeléseket, bonyolította az utaztatást.

Mercy irodákat nyitott azokon a helyeken, ahonnan telepeseket remélt

toborozni, s rámenős ügynököket küldött oda és szerteszét.

A hesseni szervező például bizonyos Krausz János Albert volt, akit Flech

János Ferenc követett. Lehet, hogy ez nekünk már mindegy, de nekik nem volt

az - ők szép fejpénzt kaptak minden egyes agitált lélek után.

Persze a hesseni uralkodó nem igazán örült az akciónak, nagy

levelezgetésbe is bonyolódott formális felettesével, III. Károllyal, de végül

komoly akadályt nem tudott gördíteni a kivándorlás elé.

A piacokra, kocsmákba, fogadókba, de még a parasztházakba is kivonuló

ügynökök mindenekelőtt tudnivalóval, papírral és igen kecsegtető ígéretekkel

árasztották el a balsorsba fáradt németeket.

A szabadság rámenős vigécei ígértek, ha fűt nem is, de fát sokat, tűzifát,

építőanyagot és erdőhasználati jogot, továbbá gondtalan utazást, földet,

házhelyet, típusterveket, néha kész lakóházakat is, vetőmagot, jó pár év

adómentességet, továbbá vallásszabadságot, önkormányzati jogokat, bírónak,

lelkésznek szabad választását. A legtöbb szerződés tartalmazta azt a kitételt is,

mely szerint a telepesek beleegyezése nélkül zsidó nem költözhet be majd

közéjük.

Ki kellett fizetni persze az odahagyott fölbirtokost is.

Egy útnak induló német családnak körülbelül kétszáz forintjába volt egy új

haza. Ezenfelül bírni kellett úti ellátmánnyal, és legtöbben hozták bútoraikat is.

A pionírok ősszel eladogatták házukat, pénzzé tehető ingóságaikat, a telet

kihúzták valahogy ismerősöknél, rokonoknál, aztán körbenéztek, sírdogáltak,

elbúcsúztak az ősi földtől, és fölkerekedtek.

Persze nem csak úgy összevissza, bele a világba.

A kivándorlókat az ügynökök, a pátenseket lobogtató patenserek gondosan

szortírozták eredet, vallás és - ha kellett - szakmák szerint is, csapatokba

sorolták őket, ellátták okmányokkal, Kolonisten-passéval, amely nem csupán a

testmagasságot, haj- és szemszínt, ruházatot rögzítette, de utalt még a fontosabb

jellemvonásokra is. Például: „őszinte, közlékeny, megbízható".

A csoportok kísérővel indultak útnak, legtöbbször az Ulm, Regensburg,

Bécs, Pozsony útvonalon.

Akadtak telepesek, akik nem vállalták a vízi utat, féltek a Dunától, elő is

adódtak balesetek, kisebb vízbe vészesek, amelyeknek a nagyított híre bejárta a

német földet, és a paraszt rosszul úszik, ugye. A többség mégis hajóval jött

egészen Tolnáig, Paksig.

A hajón kellemesen telt az idő, a földmívesek danoltak, olyannyira, hogy

még népdalgyűjtők is vízre szálltak velők, akik kimondottan a messzire úszó

hagyományokat próbálták még egyszer, utoljára rögzíteni.

A telepesek az általában velük azonos vallású őslakókkal - ha voltak ilyenek

- azonos jogállásba is kerültek: az uradalom szabad telkes jobbágyai lettek.

Ha adódtak konfliktusok a régiek és újak között, azokat a földbirtokos, a

közös egyház és a józan belátás segedelmével általában sikerült elsimítani.

Természetesen voltak nyugtalan lelkek is, akik nehezebben találtak

maguknak helyet, több stációt is végigpróbáltak, amíg meglelték a végsőt. A

faluból is sokan rajzottak át - mint ez a nevekből kikövetkeztethető -

Bonyhádra, Balmazújvárosba, Soltvadkertre és Polányba.

De amikorra az utolsó dédi is elment, aki még az ősi hesseni földön, a

Vaterlandban látta meg a napvilágot, a tizennyolcadik század végére, lassan

minden és mindenki helyre és jó helyre, otthonra, hazára lelt, amelyben nem

csupán megélni, élni lehetett, hanem gondosan őrizni minden hozott nyelvet,

emléket, hagyományt.

Rend lett.

KOLBÁSZ

Gold Jenőnek tora lett. Január végén,

disznó, saját.

A malacot persze nem maga nevelte, de egyébként mindent az ő emberei:

barátai, barátnői, szomszédai, ismerősei intéztek, szúrtak, szeltek, kutyultak,

vágtak, sóztak, töltöttek, hoztak, vittek, csináltak.

A malac is jó családból volt való, a patinás Becker-istállóban látta meg az

ólvilágot, és ott is cseperedett majd százhetven kilóssá.

Az ölés szomorú aktusa még a malac szülőföldjén történt.

Hajnali hétkor négyen skodáztak a tetthely felé: Gold Jenő, Imre, aki

anyjának tanítványából lett barát, Tata, a saját tanítványból lett barát és Édes

Pali, aki mostani munkahelyi szobatársból lett barát.

A helyszínen csatlakozott a csapathoz a ház és a malac gazdája, továbbá

Jóska, a gyors kezű, bivalyerős böllér.

Megannyi egészséges, nagydarab, vidám magyar ember dobta be a féldecit.

Az ölés simán ment, már amennyire egy ölés simán mehet.

Csak a - papír szerint pedig vidéki származék - Pali lába remegett erősen,

amivel szegény rángatózó malacon térdepelt.

A kultúrrovatban azért finomabban ölnek.

Ezért Pali az azonnal útnak induló vérszállító transzportba került. Tata

vezetett a sáros, hepehupás földúton, a finom lelkű kultúros pedig szorongatta

ölében a friss, meleg, habos, gőzölgő vérrel teli lábast.

Pál kiszállt a kocsiból, átadta a küldeményt, és - mert mindig választékosan

fogalmaz - azt mondta: „Kész!" Aztán ledőlt, és föl sem kelt többé az ágyból.

Három napon át csak némi alkoholt és gondosan adagolt és válogatott gyengéd

női gesztusokat volt hajlandó magához venni nagy kegyesen.

Később még egyszer megpróbált fölvenni egy szálat a munkafolyamatok

kusza szövevényéből, de akkor sem járt nagyobb szerencsével. Az üstből

öntötte volna ki az abalét, már fogta is a forró, zsíros folyadékkal teli dögnehéz

vájdlingot, amikor vita kerekedett fölötte, pontosabban az abalé fölött. Imre azt

mondta, hogy ki kell önteni, az Öreg pedig, aki Pestről hozott magával tíz kést,

két fejszét, egy üstöt, sőt még egy kevés húst is, váltig állította, hogy az abalét

föl kell tenni főni, mert abból tíz-tizenkét óra alatt isteni zsír képződik.

Szegény, épp csak lábadozó Édes Pál húsz percig állt az udvaron, pofával

ráhajolva húsz liter májszagú, zavaros abalére. Aztán azt mondta: „kész", letette

az üstöt, bement a házba, visszafeküdt az ágyba, és ünnepélyesen megfogadta,

hogy ő soha többé nem megy sehova, ezután mindig mindent telefonon fog

intézni.

Mindez a hatalmi vákuum kritikus perceiben történt.

Derék böllér barátunk ugyanis egy kis időre tartalékállományba került.

Nemcsak ő dolgozott nagy hatékonysággal és bámulatos gyorsasággal, de az a

két liter pálinka is, amiről pedig megmondták, hogy vigyázni kell vele egy

kicsit.

Nem baj, mentek a dolgok.

Délre megjött Pestről fél tucat szociológus, gyorsan megcsinálták a

jelenlévők szociotérképét, összedobtak egy kivisalátát, hisz a fokhagymás főtt

fejhez az való, aztán elmentek borért. Az Öreg pedig föltette az abalevet a

sparheltre diadalmasan, úgyhogy ha nincsen a gázrezsó, aznap biztosan hideg

étel kerül az asztalra.

Délutánra, mire a malac is már többé-kevésbé félkész lett, megtelt a ház, az

udvar és a szín.

Mindenki csinált valamit, és mindent csinált valaki. Gold Jenő például

téblábolt és nézte, milyen flottul mennek a dolgok.

Jó tor volt.

A kolbász húsát hárman is kavarták.

Éledő böllér barátunk a helyi hagyományokat képviselte volna - ha tüke lett

volna. De hiába született ő már itt, a faluban, sőt apja is hiába - ő nem tüke, nem

őslakos, nem német őslakos. Ami persze lehet, hogy a kolbász szempontjából

nem is tragédia.

A tüke ugyanis a kolbászba a darált hús, a fokhagyma, a fűszerek mellé

passzírozott főtt krumplit kevert. És mi ez ahhoz képest, hogy a helyi németség

sajtot, hálót sem csinált soha, nem ismerte a véres hurkát, a májasat se, abba,

amit hurkának nevezett, zsírkockákat aprított, és végül meg is füstölte.

Szép dolog a hagyomány, de a kolbász az legyen csak kolbász.

Kiváltképp, ha első kolbász az a kolbász. Az első saját.

A felvidéki származású cigányteknőben csillogón vereslő kolbászhúsban

keleméri, gödöllői, bajai, zuglói és pasaréti ízek vegyültek a tolnai zamatokkal.

Aztán jött az Újvilág. A hurkatöltő.

Ami Lizi nénitől került kölcsön az egyéb alkalmatosságokkal, üstkályhával,

üsttel, darálóval, miegymással együtt.

A hatalmas, masszív, öntöttvas darabnak oldalát a következő felirat ékesíti:

ENTERPRISE MFG Co. PHILA USA.

Na?

Lizi néni nagyapjától örökölte ezt.

A századelőn számos falusi őslakos kerekedett fel, hogy áthajózva az óceánon

pár hónapot, évet valami amerikai gyárban ledolgozva, málnájában a kis dollár

mellett ilyen alkalmatossággal térjen vissza a tolnai dombok közé.

Bizony itt a derék Hainbuchok, Lohmanok, Tippelek, Beckerek már száz

éve nem a hasukkal nyomták bele a fadugóval a primitív kályhacsőtöltőn át a

kolbászmasszát a bélbe, nem is a szokott, magyaros direkte tekerőt alkalmazták,

hanem ezt a csodamasinát - ők nemhogy Európához, de egyenesen az

Újvilághoz zárkóztak már annak idején.

Minden elromlott mára itt, de ezek az áthajóztatott hurkatöltők

rendíthetetlenül működnek ma is.

Hát ezzel töltetett Gold kolbásza, az első.

Szép lett a kolbász, nagyon szép.

Másnap reggel fölkerült a füstre.

Négy nap után hazaszállították.

Gondosan fölakasztotta Gold az igazi helyére.

A kamrába. Ez egy kis különálló épület, szemben a hosszú házzal.

Nem lett bezárva nagyon. A háznak például egész nyáron nem volt fala,

mégsem kélt lába semminek. Nem lett a kolbász elfogyasztva sem. Egy ilyen,

igazi, saját kolbásznak szikkadnia kell.

Minden hét végén Gold első útja a kamrába vezetett. Nézte a szikkadást.

Szikkadt a kolbász, mind a kilenc szál szikkadt gyönyörűen, száradt, ért,

sötétedett, és olyan szaga volt, mint egy mennyei... egyszóval jó kolbászszaga

volt.

A hatodik hét végén sietett hátra Gold, mint a nyíl, akasztotta a kampót,

vette le a vasfület, nyitotta a hűvös helyiség nehéz ajtaját, nézett fölfelé, és látta

azonnal, hogy ott van mind - a rúd.

Üresen.

Kolbásztalanul.

A KÉT LlZI

A két Lizi, anya és lánya, egész nap az estét várta csak. Különösen télen, azon a

télen, azon a - Liziéknek utolsó - télen. Nem lehetett a tornácra kimenni, kiülni,

kiélni.

Kora tavasztól késő nyárig a tornácon, a gangon élt a két Lizi. Májusban

még a rezsót is kivitték a palackkal a tornác végibe, oda, ahol más vidékeken a

kemence tapad a ház falához. A konyhából nyíló kétszárnyú és dupla - belül

üveges, kívül fatámlás - ajtóval szemben kiugrik a tornác, kiugrik a tető is

felette. A kis fedett teraszon - amely szinte valamennyi falubéli ház fontos helye

- elfér egy konyhaasztal, egy pad, néhány szék, hokedli. Liziéknél még egy kis

kredenc is áll odakint, benne liszttel, sóval, krumplival, pár szem hagymával,

néhány edénnyel, ne kelljen bemászkálni, csak kint kelljen lenni, odakinn,

amikor jó az idő. Lizi mama kinn ült a hokedlin egész nap, ott ült, csak néha állt

föl, s tett pár lépést a két bottal, de most már csak odafönn, az utcára soha ki

nem nyíló ajtóval lezárt gang kövén. Az az ajtó csak akkor lett kinyitva, ha

utolsó útra indult valaki a ház lakói közül. De ma már nem háztól temetnek,

nem is szabad temetni úgy.

Az öreg Lizi, a mama, nyolc évvel azelőtt esett el. Azóta nem járt az utcán.

Pár évig hátra tudott menni az ólak melletti kisházig, csirkékig, malacokig is, de

két éve már lábát a tornácról nem tette le. Odafönn ücsörög naphosszat csupán,

nagy kerek szemével néz a vaskos üvegek mögül a világba szomorún bele. Ha

jó az idő.

De ilyenkor télen, télutón az öreg Lizi a tornácra se lépett ki, mert nagyon

csúszik ott a kő. Ült csak a konyhában, lánya ágyának szélén, a két zöld

kiskredenc, a kredencek üvegei közé szorított fényképek, a viaszosvászonnal

takart konyhaasztal, a három paraszt tonettszék, az ilyenkor nem használt

gáztűzhely, a hajnaltól meleg sparhelt, a mellette lévő kosárnyi kukoricacsutka,

a két-három nagyobb fadarab, a moslékos veder, a képeslapból kiemelt naptár, a

lavórtartóban lévő lavór, az annak alján fehérlő kevés víz mellett. Ült az öreg

Lizi az ágyszegélyen, nagy, tiszta, kék szemével nézte a vastag üveg mögül a

sparheltet, ült és várta az estét.

Ő hetvenöt éves volt ekkor, lánya, Lizi néni, hatvan.

Lizi, a fiatal, még ténykedett egész nap.

Kihamuzott, begyújtott, megmosdott, öltözött, mosdatott, öltöztetett,

kiültetett, vödröt cipelt, moslékot melegített, etetett, itatott, havat lapátolt, fát

vágott, fát hordott, átment a postára, szomszédba, boltba, megfőzött, fölsepert,

etetett, evett, mosogatott, mosott, tisztába tett, és etetett, mosogatott, felsepert

megint.

Rengeteg a dolog egy ekkora házban. Hát még ha azt mind egynek kell

csinálni. Pedig ilyenkor, télen csak a konyhát és a belőle nyíló kisszobát

használták, az azután következő nagy középső szobának és az abból nyíló, két

ablakával az utcára, eggyel az udvarra néző tisztaszobának ajtai csukva voltak

hónapokon át. Leszámítva a szellőztetés idejét, persze.

A két nagy és lakatlan szoba teli volt holmival.

A középső szobában, amely egy kétszárnyú dupla ajtóval nyílt volna a

tornácra is, ha nyílt volna ilyenkor, állt két kredenc, három szekrény, vagy hat

szék, két-három asztal és egy hatalmas dupla ágy. Felette kép. Lizi néni

lányának a képe. Akit elvitt a rák huszonhat évesen.

Lizi néni nagy házát a halál lengte át szüntelen.

Itt, ebben a középső szobában volt a televízió is. Hetvenes évek elejiből való

fekete-fehér. Tetejin terítő, azon vázácska, azon szép művirág.

Mert itt jött be az antenna az ablakon. Az antenna

kritikus kérdés volt errefelé.

A tolnai dombok közé bújt faluban közönséges szobaantennával még az

egyes is csak mákosán jön be. Hosszú póznát szokás állítani az udvaron, és

annak tetejébe buherálni valami alkalmatosságot, ami leszedi a képet

úgy-ahogy aztán. A kép még így is mákos egy kicsit, de legalább a hang az jól

bejön.

Ebből a középső, ilyenkor télen dermesztőn hideg szobából, ahol az antenna

bejön, nyílik egy még hidegebb szoba, az utca felőli egykori tisztaszoba. Itt is

volt minden, kredenc, szekrény kettő, ágy négy, asztal is kettő, számos szék,

nagy tükör. Mindenütt, tálban, szekrényben, annak a tetején, széken, asztalon,

még az ágyon is alma szaglott mázsaszám.

És ebben a szobában is, akárcsak a többiben, majd minden falon keretezve

ragyogott a rózsaszínre retusált gyerek- vagy asszonyarc, Lizi néni lányának

keretezett képe.

Tizenöt éves volt az öreg Lizi mama, mikor Lizi nénit szülte, s tizenöt éves

volt Lizi néni is, mikor az egyetlen lánya lett.

Fuvalomként lengett a halál a házban mindenütt.

A két nagy hideg, lakatlan szobában, a konyha melletti piciben és persze a

konyhában is.

Mikor szürkülni kezdett, megszólalt az öreg Lizi svábul.

- Levehetned a függönyt, fiam.

- Együnk előbb, édes kisszívem.

Ettek krumplit, almát, ilyenkor került hurka is, kolbász is, majoránnás,

citromos. Boltból csak a tej, kenyér jött, hiába, hogy csak a két piciny

helyiségben tüzeltek, nagyon fogyott a fa, féltek, tán kell lesz venni még.

Kettejük nyugdíja volt tizennégyezer.

1993 szomorú telén.

Aztán Lizi néni, aki még fürge volt és erős, átment a középső, hideg

nagyszobába, benyomta a túlvégi sarokban álló tévét, a legnagyobb hangerőre

tekerte föl, visszajött a kicsiny, meleg szobába, betette maga mögött az üveges

ajtót, levette az ajtó üvegjéről a függönyt, a betett ajtó elé rendezett két

hokedlit, az egyikre rásegítette anyját, a botos, öreg Lizit, a másikra letelepedett

maga.

S aztán ott kucorgott kilencig, tízig is a két Lizi a meleg kisszobában, orrukat

a betett ajtó üvegéhez szorítva, száraz, tiszta, kék szemekkel meredve át a másik

szoba túlvégén lévő mákos képernyő felé.

A KÉP

Sötét téli délután volt, esett a hó is.

Gold Jenő Oláh Juliskához volt igyekvő.

Kabátjának nagy zsebében hét szép régi kép másolata lapult.

A Néprajzi Múzeum tárában talált rá az 1927-ben a falu néhány akkori

házáról, lakosáról készült fotográfiákra.

Csináltatott másolatokat, átvitte Lizi nénihez, és ott persze megkapta a

szükséges fölvilágosításokat.

A képekkel bandukolt most végig a Rákóczi - egykor Magyar - utcán, vagyis

Unggassén a vizitre, amit megbeszélt már napokkal elébb.

Ültek aztán a konyhaasztal körül a háziakkal; Juliska nénivel, a férjével,

Laci bácsival, és a mamával, Juliska anyjával. Böngészték a képet, böngészték

erősen. Alaposan mind a hetet. Csóváltak fejet, morogtak. Ez nem a mi falunk...

nem bizony... Ez nem is idevalósi viselet - mutattak az asszonyra, aki magyaros

ruhában áll egy kisded mellett és egy - németes - disznóól előtt.

- Ilyenben mink nem jártunk.

De Gold Jenő makacskodott. Neki Lizi néni mondta, hogy kit ábrázolt a kép.

Juliska köhintett egyet.

- Persze az ól...

- Az igen...

- Egy kicsit...

- Igen... A mienk is jobbra nyílik...

- És itt van mellette a tyúkól a létrával...

- Igen... És itt a hordó is...

- Igen, a hordó.

Elmondták, hogy ez másutt nem volt szokásban. Ez csak itt volt kötelező.

1895, a nagy tűz óta. Mindig kellett tartani az udvaron egy vízzel teli hordót.

- De hát a viselet, az nem...

- Az nem...

- Csak az ól...

- Igen. Az ól az igen...

Nem értették a dolgot sehogy sem.

- Papa, gyere csak!

Papa odapapucsolt. Juliska néni nagyítót kotort elő. Összehajolva

böngészték a képet.

- Az ól...

- A hordó...

- És itt a fa is.

- Meg az ólajtó...

- És nézze a szomszéd ház tetejét! Az istálló náddal van lefedve. Éppen,

mint itt volt.

- Tényleg!

- Nézze... A tűzifatartó...

- Olyan, mint a mienk.

- És az ól is...

- Hát ez a mi ólunk!

- És a mi fánk!

- A mi hordónk!

- A tuskó is olyan!

- Itt áll most is az ajtó előtt!

- A tető!

- Az ól!

- A hordó! - A fa!

Felkiált Juliska végül:

- Gyerekek! Ez a mama! És a mama

rábólint:

- Ez tényleg én vagyok.

MAGYAROK

Az a ház, ahová a képet vitte Gold Jenő, kicsit más volt, mint a többi ház a

faluban.

Például a többi ház tisztaszobájában és a többi helyiségben a mennyezeti

gerendázat le van takarva és festve - úgy mondják ezt a dolgot, hogy

Wickelboden, vagyis vikli. Itt viszont - s még néhány Magyar utcai házban -

becsületes, magyaros tölgyfa gerendázat barnállott a fejek felett, amelyek

összehajoltak éppen a kép, a mama fényképe felett.

A szomszédos falu magyaros viseletében feszítő Oláh Istvánné, született

Vince Zsófia nem véletlenül volt elszottyanva az 1927-ben készült fotográfián.

Egy idegen világba volt belecsöppenve éppen, mikor levették. Egy idegen

világba, ahol az őslakosoknak még a nyelvét sem értette.

A fényképen lévő Zsófi mama felmenői tolna megyei kisnemesi családból

parasztosodtak alá. Akkor már nemzedékek óta a szomszéd faluban, Miszlán

éltek. Ott, ahonnan a német faluban zárványkodó magyar fiúk lányt választottak

már századok óta.

Úgy lett áthozva a német világba Zsófi mama tehát.

Ezért idegen a viselete a képen - mert magyar.

Igaz, akkor még az itteni magyarok - például Zsófi kérője, Oláh István - is bő

szárú, fehér magyar gatyában, nyáron bőrpapucsban, télen csizmában taposták a

löszös homokot, a sarat, havat.

De a fiuk - a két magyarnak németek közt nevelkedő fia tehát - már németes,

szűk nadrágra szokott rá, és - akárcsak a német parasztkollégák - kötött-talpalt

tutyit viselt. Ha pedig bejött a hideg, térdig érő, fekete alapon szép színesre

kivarrt, jól talpalt meleg kapcát húzott. Mikor pedig sarat volt dagasztani

muszáj, akkor lábát már ő is csak koppanó faklumpába dugta.

Oláh István a német parasztokkal egyazon nívón élt. Szép tizenhét holdja

volt, hat-nyolc nagyobb barma, húsz-harminc disznaja, baromfija amennyi

kellett, annyi.

A szomszédokkal, az utca- és falubéliekkel, a tízszeres többségben lévő

németséggel mindig baráti volt a nexus.

A legöregebbek a másik nyelvét alig-alig bírták, de egymást megértették

tökéletesen.

Ha jött át Ami néni, és mondta: „hurkalikas kénekü", mindenki

elcsodálkozott, csak Zsófi mama hozta a hurkatöltőt azonnal.

Amikor a német világba ütött a Volksbund, a magyarokat ez még eleinte

csak messziről zavarta.

De azért tán az idegesség, a szorongás, a közösség felbomlása felett való

szomorúság is belejátszott, hogy a nagypapát negyvenben, egy, még békebeli

vasárnapi ebéd közben elvitte az agyérgörcs.

A falun végigsöprő háborút, a felszabadulást, illetve annak szomorú,

kegyetlen következményeit ügyeskedve, menekülve, partba, pincébe búva, de

végül is átvészelte a család.

A hamar - és bizony hívatlanul - betoppanó alföldi telepesek egyelőre nem

zörögtek a kapun; az Oláh családot nehezen lehetett lesvábozni, no meg az ő

házuknál is akadt jó néhány szebb, gazdagabb, nagyobb.

A gyerekek miatt szögezzük le újra és újra: a németek kitelepítése, csakúgy,

mint a zsidóság kipusztítása kivételekkel enyhített, összmagyar rablással

párosult.

Az ősmagyarok keserűen és tehetetlenül nézték, amikor német ajkú

szomszédaikat, barátaikat teherautó-platóra terelték.

Dolgoztak a földön, ameddig lehetett. Közben az Oláh-házba is

bekvártélyozta magát néhány „idegen". Az egyik közülük meg is maradt,

istennek hála, halálig. Laci bácsi.

Mikor Gold Jenő vizitált ott, már sok baja volt szegény Laci bácsinak.

Köszvény kínozta példának okáért. Hiába, nem kellett volna annyit feredőzni a

jéghideg Volgában Szaratovnál annak idején.

A fene akart fürdőzni ott.

A visszacsatolt Komárom melletti Megyercsből magyar honvédnak behívott

parasztfiú negyvenöt tavaszán Passau mellett úgy döntött, hogy a maga részéről

ezt a háborút befejezettnek tekinti akkor. Vízre szállt hát, és ladikkal igyekezett

szülőföldje, szülővize felé.

Bécs előtt davajozták ki a partra, és tették vagonba rögtön.

Nyolcszáznyolcvan napot töltött odakinn.

Aztán - így tartja a néphit - Rákosi megbeszélte Sztálinnal, hogy a magyar

hadifoglyok hazamehetnek. Igen ám, de közben a csallóköziek csehszlovákok

lettek újra. Reájuk nem állt a paktum.

Laci bácsit összes hazája kinn hagyta Nagyoroszországban.

Maga erejéből vergődött vissza végül Kijev, Máramaros, Debrecen,

Budapest vonalon a komáromi hídig, ahol már megint egy határt talált. A

magyar és cseh határőrök meglátták a negyvenkilós embert, és behunyták a

szemet.

Laci bácsi hazatért.

Csak éppen az otthoniak nem voltak már sehol.

A szülők már elmentek akkorra, talán jobb is volt nekik. Az egyik nővért a

németlenített Szudétaföldre deportálták, ahol meg is halt gyermekágyban

szegény, kétéves kisfiút hagyva hátra.

A másik testvért viszont „magyarba" rakták át, ide, a szintén éppen

németektől tisztogatott Tolnába, ebbe a faluba, és Juliska néniék házába éppen.

Laci bácsi őutána jött hát.

Juliskát 1949-ben vette el.

Dolgoztak a földön, amíg lehetett. Egy napon arra riadtak aztán, hogy

kulákok lettek. Hiába volt csak tizenhét a hold, a szőlőt mindenféle szorzókkal

fölkerekítették a pártosok.

Jöttek a padlásleseprések, büntetgetések, fenyegetőzések.

Aztán a betelepült alföldi kubikosok az otthona előtt ásóval agyonütötték

Juliska néni apját.

Lehet, hogy nem is őt akarták, lehet, hogy igen, nem sok minden derült ki,

agyonütős idők voltak, hiába. A gyilkost a bíróságon a védő avval mentegette,

hogy az a parasztság legöntudatosabb rétegéből való, az áldozat pedig

mégiscsak egy kulák volt.

Ötvenegyben beléptek hát a Dózsába.

Ötvenkettőben kivágták őket onnan. Persze föld, jószág, vagyon mind

bennmaradt.

Az állami gazdaságban és a termékforgalminál zsákoltak mind a ketten.

Ötvenháromban visszajött három egész hold. Ötvenhatban került két csikó is.

Aztán szétesett a Dózsa.

Már majdnem jobb lett.

Megvolt még az ősi ház, meg a házat mindmáig őrző, szintén Miszláról

származó, férjét sirató mama, erős volt még Laci bácsi, mindent kibírt Juliska,

és hál' istennek egészségben cseperedett a két leány is.

Aztán ötvenkilenc tavaszán kiszállt a járási párt, Laci bácsit bevitte a

tanácsra, és csak akkor engedte ki onnan, mikor aláírt.

Laci bácsi dolgozgatott hát a téeszben, Juliska pedig fölment Pestre, az

angolkisasszonyok egykori klastromába, és kitanulta a szülésznőséget. Így

állást kapott a pincehelyi szülészeten, ahol e lassan mégiscsak javulgató világra

segített sok száz újszülöttet.

Később megpróbálták Pakson is, de nem bírták a blokkot.

Visszajöttek a mama által őrzött régi házba újra.

Ez volt.

Elment az élet lassan.

Jött a rendszerváltás, a kárpótlás, ha akadozva is. Az elvett földekért és a

fogságért járó jegyeket eladták, a pénzért rendbe hozták a házat.

Ücsörgött aztán a három, háromfelől érkezett ember a konyha melegében és

mesélt Gold Jenőnek.

1994-ben a három nyugdíj együtt nem tett ki húszezer forintot.

De volt kert, volt két malac, gyöngytyúk, liba, nyúl, csibe, és volt mivel

etetnie is Laci bácsinak.

Mert Laci bácsi, ha nem etethetne, hát belebolondulna abba.

Esténként ülnek a konyha melegében.

Várják a hétvégét.

Akkor jönnek a lányok, a vők, az unokák. Juliskának megadatott a

legnagyobb öröm is. A jó vő, mi több, kettő jó. Az egyik mérnök Pakson, a

másik Érden felelős a tisztaságért. Mindkettő nagydarab, szakállas, erős és

rendes nagyon. És hozzák az unokákat, a kisebbeket nyáron hetekre ott is

felejtik.

Mi kell még?

FALUSI KOSZTOK

Gold Jenő átment kicsit diskurálni Lizi nénihez. Káposztát vagdalt be éppen.

Két hete borsót fejtett boldog-boldogtalan, két hét múlva a töknek lesz

szezonja, most a káposzta volt soron. Lizi néni nem cifrázta. Bevágta,

megsózta, lábasba tette, vízzel felöntötte, mellédobott pár babért, és kész.

Kész volt a Kraut. Savanyú gyanánt ették a németek, néha füstölt csülökkel

főzték össze, máskor csak úgy, magában, kenyérrel vacsorázták.

Ilyesféle volt a német konyha egykor.

Egyszerű, laktató, spórolós. Minden paraszti konyha ilyen volt, nyilván.

Nincsen semmi kunsztolás, fantázia nem repked féktelen. A konyha nem

laboratoár.

A német konyha persze a németség sorsára jutott. Legföljebb ha nyoma van.

A németekért nagyon nagy kár, konyhájukért - elnézést, Lizi néni - kevésbé.

Ébredéskor - a föld minden művese így csinál - egy stampedli lecsúszott

biztosan. De kávé, tea nem volt szokásban.

Früstökre - nyáridőben, odakinn a határban - szalonna, kolbász, hagyma és

kenyér került.

Vittek ki savanyú uborkát - Koment -, nagy palackba készítettek fröccsöt.

Ezt svábul is csak fröccsnek itták.

Az ebédre beszekerezett férfinépet az öreg mama várta meleg kanállal.

Leves - Sope - mindig volt, ilyen szakban zöldségből főzve főként.

Ez úgy készült, hogy vízben megfőzték a zöldséget, sózták és ették. Nem

cifrázták. Nem bolondították, nem rántották, habarták, legírozták, staubolták,

savanyították, hússal, csonttal nem dúsították - nem. Minek?

Második fogásként viszont hétköznapon is gyakran akadt hús - jómódú volt

a falu népe -, zsírban lesütött malacdarabka, mészárosnál fellelt marhakonc,

véletlenül eltrafált csirke (Hinge). Gyakori volt a főzelék, a tészta, a bab (Puné),

a krumpli (Katofel), a lecsó is.

Minden a lehető legegyszerűbben volt elkészítve.

Húsból sült, főtt, pörkölt került csak. Más soha. Nem ismerték se a vadast, se

a tejfeles paprikást, nem ízesítettek gombával, nem szórtak meg sajttal, nem

bíbelődtek mártásokkal, megfőzték, megsütötték, kész.

Az egy túrós tésztát nem számítva, a tejfölt nem használták.

A bélszín á la Rossinihez vagy az Esterházy-rostélyoshoz mindig minden

rendelkezésre állt. Állítólag még a szarvasgomba is megterem a tájon. Csak épp

az ilyesmi nem volt szokásban.

Köretnek főzelék ment és krumpli, és persze otthon sült kenyér, a Brut.

Savanyú uborka, káposzta mindig akadt a kamrában.

Ha sütöttek - ez már inkább az ünnepnapokhoz tartozik - akkor csak kelt

tésztát, kalácsot.

A faluban nem ismerték a krémest, a dobostortát, a lúdlábat, egyáltalán

semmiféle krémes süteményt.

Helyi, a sváb konyhán amúgy általános specialitásként került az asztalra -

főként jelesebb napokon - a színes kalács, a Kuhe, amely olyan volt, mint a

kalács, csak színes.

Kelttészta-csíkokat megfestettek különféle színre, egymásba tekerték,

vagyis fonták, és megsütötték. Kiment a szokásból. Boltban vesz a jónép islert.

Hacsak valahol Kanadában vagy Kaliforniában még sor nem kerül a tarka

kalácsra néhanap.

A Pankröppel vízben kelesztett kifliség volt.

Lisztet, tojássárgáját, élesztőt, tejfelt elkevertek, az összegyúrt tésztát

szakajtóruhába kötötték és mindaddig vízben tartották, amíg föl nem jött a víz

színére. Akkor volt jó.

Gyümölcs, az Obst, az nem számított. Télen aszalva, befőzve, nyáron

aszalatlan és korlátlan. Azt beszélte Lizi néni, régen sokkal több gyümölcsfa élt

meg és jobban, egészségesebben, boldogabban és tovább, mint manapság.

(Mint ahogy nem kellett permetezni a krumplit sem egykor, mint ma, szinte

hetente. Nem volt még így elrontva a világ.)

Minden tehát póriasan készíttetett el. Nem voltak kunsztok, fogások,

mellbevágó ízek, különös csemegék.

Nem volt hal, nem voltak furcsás fűszerek, nem használtak köményt,

majoránnát, tárkonyt, miegymást.

Aztán minden összezavarodott.

A szikár német koszt visszafogott szagába hirtelen új, messziről idevetődött

étkek illatárja vegyült.

Egyik-másik házból a Felvidék savanykás, tejfeles, juhtúrós

sztrapacskafelheje, a knédli tésztáján átszüremlő víznek finom gőze, a túrós

haluskának friss szaga csapott fel, hogy összevegyüljön egy szomszédos

hajlékból szivárgó, jól bezöldségelt, húsgombócokkal gyarapított, lestyánnal,

tejfellel, citromlével megfogott erdélyi csorba vagy a legkülönfélébb feltéttel -

hagymatokánnyal, káposztával, csirkepaprikással - kísért puliszka kellemes

szagával, és együtt lengedezzen a pesti nép flekkensütőjéből fölsistergő

fűszeres léggomollyal.

A KÉTHÁZAS EGYHÁZ

A falunak három temploma van, de abból a malommal szemben lévő katolikus

nemigen érdemes a szóra.

Nem is templomnak épült eredetileg, magtár volt, abból léptették jobb híján

elő.

A két „igazi", református templom, ami tulajdonképpen egy, egy ház, a falu

jelképe, legszebb, mélyen szimbolikus épülete, az igen, az templom. Majdnem

minden benne van, múlt, jelen... csak a jövő, az az egy, ami hibádzik belőle, de

az nagyon.

A két, szorosan egymáshoz simuló, egymásba növő egyház közül a kisebbet

valamikor a tatárjárás után emelték. Tömege, lőrésszerű ablaka a román, íves

ajtaja a gót stíl jegyeit mutatja.

A falu népe az 1550-es évek folyamán lett reformátussá. E hitében

megmaradt a török megszállás ideje alatt is. (A falu ekkor a simontornyai

szandzsák fontos települése volt. Hetvenen adóztak a töröknek innen - és

ugyanennyien a jogait fenntartó magyar birtokosnak is.)

A háborúk elültével, a fölszabadulás és a német betelepülés után még

évtizedekig jól szolgált a kis egyház. Felváltva tartottak benne német, illetve

magyar nyelven istentiszteleteket.

A németek 1722-ig a helyi lelkész, Hollósi Ádám szolgálatait vették

igénybe, de amint tehették, hozattak maguknak lelkipásztort az ősi hesseni

földről, amellyel ezek szerint még sokáig ápolták a kapcsolatokat.

1764-ben érkezett a faluba öt gyermekével és asszonyával Johann Jacob

Keck, akivel egy valóságos lelkészdinasztia és ugyanakkor egy valóságos és

szép lelki, kulturális föllendülés vette kezdetét.

A lelkész az egyik - ha nem a - legtekintélyesebb ember volt a faluban.

A messzi, általában debreceni, illetve svájci és hollandi iskolákban szerzett

tudás és lelki jóravalóság mellett a lelkészi respekt fundamentuma az

ötvenholdnyi illetményföld s a különféle ajándékok, szolgáltatások hosszú sora

volt, mellyel a falu polgárai tiszteletüket meghatározott rend szerint kifejezésre

juttatták.

Szintén komoly szellemi és anyagi alapokon nyugodott a mindenkori tanító,

illetve kántortanító tekintélye is, amit ráadásul egy célszerű nádpálca és két

hatalmas, kemény tenyér még tovább növelt.

Térjünk vissza a lelkészdinasztiára.

Miután Johann Jakob Keck 1786-ban szélütés következtében megbénult, a

lelkészi feladatokat fia, a még szintén német földön született, s tanulmányait

akkoriban bevégző Heinrich Dániel vette át. Az ő több mint húszesztendős

ténykedése alatt épült fel a ma is álló hatalmas és gyönyörű barokk

templomépület, ő építette az erőt sugárzó, zömök lelkészlakot, s ő létesítette azt

a gimnáziumot, ami pár évvel később, 1812-ben végül Gyönkre telepedett át,

hogy ott működjön eredményesen mind a mai napig.

Az ő fia is lelkész lett, Keck Dániel, s annak a fia is, Endre.

És így tovább, kisebb-nagyobb megszakításokkal százötven éven át

lelkészkedtek a Keckek itt.

Az anyagiakban és lélekben is - jóval a kétezres szám fölé - gyarapodó és

szinte teljes egészében németté vált lakosság azonban a XIX. századra kinőtte

az Árpád-kori templomot. Ennek közvetlen szomszédságában, s szentélyének

elbontásával 1801-re készült el a ma is álló impozáns barokk egyház.

A felszentelés napja ünnepnappá vált, ez volt a Kirchveich.

A tizenkilencedik század folyamán a két egyház párhuzamosan működött,

ténykedvén a faluban német és magyar nyelvű lelkipásztor is. A kisebb épület

szolgált a magyarok, a nagyobbik a németek számára. Sokan még ma is magyar,

illetve német templomként különböztetik meg a két házat. 1905-ben a két

közösséget egyesítették - aki kevés magyar maradt, az is tökéletesen beszélte a

németet, nem volt sem mód, sem szükség a különállásra már.

A gyülekezet és a falu évszázadokon át egy volt.

Az egyházi ünnepek mindig a falu nagy eseményei voltak, és semmiféle

falusi eseményből nem maradhatott ki az egyház.

Mindennek rendje volt.

Minden ugyanabban az időben történt, példának okáért: keresztelés mindig

pontosan egy héttel a szülés után. Konfirmálni mindig pünkösdkor jöttek a 12.

évüket betöltött ifjak. Az esküvő tavaszra, vagy pláne nyárra nem eshetett soha:

csakis a szüreti bál után, a böjt első vasárnapjáig kerülhetett arra sor.

Azon belül pedig annak mindig a kedd volt a napja. Soha nem hétfő, nem

szerda, nem szombat, csakis kedd.

Hiába no, rend volt.

Aztán véget értek a németek, véget a Keckek és véget a rend.

Hosszú szünet után, abban az évben, mikor Gold Jenőék házat vettek itt,

kapott lelkipásztort a falu újra.

A bolgár származású tiszteletes asszony, Jordánka nagy elánnal veselkedett

a munkának neki, sok mindent el is ért az évek folyamán. De a lelkek

közösségét és rendjét ő sem tudhatta többé helyreállítani.

KARCSI

Nem volt fa valahogy. Legalábbis fölvágva nem volt.

A lányok, akik falun időztek már napok óta éppen, mondták a frissen

érkezett aggodalmaskodónak, cseppet se féljen. Találtak új barátot, csuda pofát,

a Karcsit. Mindjárt szólnak neki, és fölvág ő majd bármi fát, mi van.

A Szauder-ház után lakott, szemben, fenn a kicsi dombon. Erzsivel,

Krisztiánnal, Tinussal.

Onnan ereszkedett alá, kezében, markában pontosabban a fűrészmasinával

és bemutatkozott: „Karcsi vagyok."

Onnantól kezdve, mint Zoro és Huru, járták a falut együtt: Karcsi és Gold

Jenő.

Innentől kezdve minden másképp lett falun, mint addig volt. Gold Jenő és az

övéi otthonra leltek itt.

Miért van ez, hogy van, ez nem tudható, de nem is fontos ezt tudni.

Fontos, hogy vannak dolgok, és kész. Karcsi teli volt erővel.

A téeszben dolgozott, keverte, zsákolta, tette ide-oda a tápot, otthon pedig a

jószágra ügyelt, mert az a legfontosabb, a jószág, abból is különösen az,

amelynek van sok húsa.

És kezdődtek a szép falusi torok.

Karcsi a torba nem fáradt bele akkor még soha.

Hiába vágott már múlt héten is kettő kétszázötven kilósat magának, hiába

vágott kedden is kettőt a rokonoknak, hiába vág majd vasárnap is, jövő

hétvégen is, hiába vág februárig minden hétvégén és hét közben is gyakran,

hiába, hogy a malacok mellé be-becsúszik néhány kecske, birka, nyúl is, hiába a

munka a téeszmaradékban, a házban és a ház körül, hiába segít boldognak, nem

annak, hiába ezer a dolog, sőt ezerhatszáz, hiába - Karcsi a torba sosem fáradt

bele.

A torba se.

Mert Karcsi: Karcsi.

Előeste megült lazán, eldiskurált a lassan, szórványosan érkező pesti néppel.

Fél kettőkor még ereje teljében intette le az aggodalmaskodókat: „Ne

idegeskedjetek, meglesz minden lazán, hisz tudjátok: Karcsi vagyok."

Reggel megérkezett, alig félórácskát késve, de ki tehet arról, ha elromlik a

vekker, de lazán jött, elbőgte magát: „Sec-perc megleszünk, hiszen ismertek:

Karcsi vagyok!"

És megcsinálta lazán.

Mert hiába sertepertéltek körötte megannyian, a böllér maga marad a

malaccal, amíg csak a kolbász a füstre nem kerül.

Maga megy be az ólba reggel, még visszanéz legföljebb, hogy ez van,

gyerekek, ez vagyok én, ha tetszik, ha nem: Karcsi vagyok.

Aztán maga csalogatja, majd cibálja ki a jószágot, maga üvölti el magát,

amikor tapasztalja odakinn, hogy egyedül térdel a testen, a többiek zsebre

vágott kézzel pislognak a dombok felé, maga döf, maga vezényli a pörzsölést, a

csutakolást, a rénfa fölállítását, maga keveri meg az odakapott abalét, maga

halássza ki a csuszmákosra főtt rizsát onnan, amikor kiderül, hogy a zsákja

szétszakadt, maga zavarja ki a ganéra a gyereket, mert persze hogy a sajtnak

való gyomrot is odavágták bölcsen, maga teszi vissza a krumplit főni, mert csak

levették kőkeményen, maga van a böllér, aki el is fáradhatna estére akár, ha nem

Karcsi lenne.

De Karcsi: Karcsi.

Meg is volt tehát minden lazán, délutánra fenn lógott a rúdon mind a

kolbász, a hurka - mert itt az is füstre ment -, a szalámi, a jóféle sajt, kisült a zsír

is, lehetett már bátrabban nyúlni a pohárhoz, oldódhatott a feszültség, és

belebőghette végre az ember a falusi éjbe, hogy asszongya, hogy asszongya,

lehullott a, lehullott a rezgő-nyáháháhárfa leveeeele, lehetett mulatni, míg csak

a többiek ki nem dőlnek, mert ő persze nem fáradt el soha, amikor már

mindenki jobbra-balra hanyatlott, ő akkor ment haza, beszállt az ágyba, kiszállt

és kiment még háromkor is a ház elé, megállni és nézni, hogy mi van, és csak

akkor, amikor látta, hogy semmi, csak akkor ment be aludni végre, békésen,

nyugodtan, lazán.

FÉNYKÉPFAL

A ház szép volt, nagy, hosszú, hideg és vizes.

A most Petőfi, régen Malom utcában, igazándiból Mühlgassén áll - vagy ahogy

itt ejtették: Mielkasén.

Átalakítás után az utcától számolva volt benne három szép szoba - a

középsőnek ajtaja a gangra nyílt -, majd következett egy L alakú konyha-étkező.

Annak végéből is nyílott egy ajtó a gangra, mely az ajtóval szemben egy kis

fedett kiugróval szélesedett meg. A ház folytatódott tovább is, de belül ajtó nem

vezetett már a következő helyiségbe, az egykori istállóba, amely a városi

uralom alatt lomtárul szolgált. A hosszú házat a hatalmas, templomléptékű

kocsiszín zárta, amely a pingpongasztalnak és a nyári esték eltöltésének lett jó

helye.

A régi lakók sok mindent hagytak a házban.

Maradt régi bútor - gyönyörű szép, nem egy -, kovácsműhely kemencével,

töméntelen vasneművel, rozsdás szeggel, fúróval, fogóval, lánccal, mindenféle

rozsdás vasanyaggal, maradt szerszám, maradt taliga, tragacs, a padláson

szétszedett és korhadó egész szekér, puttony és méhkaptár, gyerekszék és

rokka, vetőgép és borona, lószerszám és marhaszájkosár.

És maradt a házban rengeteg kép.

Százával lapult a fénykép a nagyszekrények - három is maradt ilyenből -

aljában, konyhaasztalok - szintén három, jó masszív járt a házhoz - kulcsos

fiókjában és a három kredenc zugaiban.

Az újonnan kiképzett nagy konyhában pedig, a régen vágyott öreg sparhelt

körül - amit pár évvel később még jobb alkalmatosság, egy igazi sparhelttel

kombinált kályha-kemence vált majd föl -, a konyha falán pedig hatalmas, sötét

keretekből szigorú tekintetű parasztok néztek az új gazdákra le.

Hét nagy kép volt összesen.

Kétszer három összetartozó pár és egy esküvői kép.

Az első képpár a fiatal, fess Neidert Jánost és feleségét, Schott Katalint

örökítette.

Neidert-ház volt ez eredendőn, később lett Fenyvesi-ház belőle.

Kovács volt Neidert János, itt dolgozott, patkolt, szegecselt már a

századfordulón a nagy házzal szemben álló kovácsműhelyben, amely később, a

végén, a városi korszakban, kipucolván úgy-ahogy, a cseperedő lányok helye

lesz - míg össze nem dől a fele majd.

Neidert Jánost János bácsiként őrizte meg a falu fogyó emlékezete. A képen

még szép, erős, tiszta tekintetű fiatalember, negyvenes éveitől fájó, folyó nyílt

sebekkel borított lábbal botozott ki a ház előtt lévő padig, ahol fájdalmasan

ücsörgött napestig szegény.

Bajának köszönhette viszont, hogy a kitelepítéskor őt nem lökték a platóra.

Kilencvenöt éves korában így János bácsi a szülőföldjén akaszthatta föl

magát.

Feleségéről, Schott Katalinról annyi tudható, mint általában a német

parasztcsaládok asszonyairól. Dolgos volt, szorgos és kemény.

A Neidert házaspárnak két lánya lett: Dorottya, tehát Ritát és Katalin, ahogy

itt mondták, Káthi.

A második képpár a finoman mosolygós Ritát nénit ábrázolja és urát,

Schneider Andrást katonaruhában, aki - micsoda szerencsés véletlen - szintén

kovács volt. Nem maradt így sem a lány, sem a műhely árván.

A fiatal, öntudatos polgár-paraszt-iparos pár szépen végigcsinálta a közös és

igencsak bajos életet, az iparkodást, a háborút, a német, majd szovjet

megszállást, a kitelepítést, a marhavagonozást, a lágert Regensburgban, hogy

idegen földön, majd idegen földben nyugodjanak meg a végire.

Az ötödik nagy keretezett üveg mögül a másik Neidert lánynak, Katinak

második férje néz le szúrós szemével a konyhában ülőre. A kerek fejű, tüskés

hajú, hegyesre pödrött vastag bajuszú paraszt, Fenyvesi - eredeti nevén: Ferter -

Henrik.

Kemény férfi volt enyhén szólva is.

Első asszonyát, fiának édesanyját elcsapta a háztól. Gyanúba hozta a

szolgálófiúval, a Knechtével - Lizi néni szerint alaptalanul.

A tizenhét évesen elvert asszonyról csak egy kép maradt, a hatodik.

A második feleségnek, Kati néninek szintén volt férje előző, s attól

gyermeke neki is. Ennek a Kati néninek az első férjét úgy hívták: Hainbuch. A

gyerek neve volt Hainbuch Illés tehát.

Na most a Henrik bácsi első - kivert - asszonyától való fiú, Imre és a második

asszony első emberétől való fiú, Illés, a két féltestvér tehát, akinek sem apjuk,

sem anyjuk nem volt közös - ők egy testvérpárt vettek el, a Lohman lányokat.

Nem is érdemes részletezni tovább.

Falubéli kétszázötven éven át mással, „vidékivel" nem keveredett, nem

házasodott kifelé. Mindenki mindenkinek rokona volt.

És 1947-48-ban három család kivételével mindenkit vagonra raktak és

elindítottak a lepusztult német föld felé.

Az Imre gyerek és asszonya már 1949-ben, az öreg kovács, Fenyvesi-Ferter

Henrik és sokat szenvedett asszonya, Kati néni csak 1957-ben tértek haza.

1960-ban visszavásárolták az anyai házat, amelyben Kati néni született, és

amelybe akkor már egy Szlovákiából idetelepített szintén kovács lakott,

bizonyos Jakab bácsi.

Fölkerültek a nagy, régi képek a falra újra.

Henrik bácsi 1986-ban halt meg ágyban, párnák közt, szó szerint, ugyanis

beleesett az ágyba arccal, s nem tudott fölkelni többé. Igaz, nagyon zsémbes is

volt, és folyton harákolt, krákogott is.

Felesége, fia, menye a közeli kisvárosba költöztek, s a ház két éven át várt

elhagyottan vevőre.

Aki lett Gold Jenő.

A képeket Fenyvesiek hátrahagyták, azok a városi lakásban sehogy sem

fértek volna el.

KUTYADOLGOK

Kutyaoltás volt a faluban.

Na és, gondolta volna Gold Jenő.

Ha nem lett volna kutyás hirtelen.

De 1994 áprilisában megállt a kapu előtt az autó.

S kirepült belőle a kutya.

A kutya históriája szomorú, szomorú is, mindenesetre most nem tartozik

ide. A lényeg itt csak annyi, hogy a kutya megérkezett, s maradt, attól kezdve

hét éven át a kutya hozzátartozott a faluhoz.

Fél életének felét a kutya falun élte le.

Mert hétéves volt már, mikor odakerült.

Úgyhogy ha kutyaoltás volt, fölkerekedett Gold Jenő is az ebbel.

Csuda látvány a falu kutyaoltás napjának reggelén.

Ahová csak téved a tekintet, kutya van. De egészen más ez a kutyasokaság,

mint mondjuk a pesti Klauzál téri, vagy a Szent István parki a délutáni

csúcsforgalom idején.

A falusi kutya nem szokott pórázhoz.

Mit nem szokott! Nincs is neki ilyenje. Zsinóron, láncon, spárgán,

nadrágszíjon, hálóköntösöv-kötőféken húzzák-vonják a lepett ebeket a

polgármesteri hivatal udvara felé, ahol már, mint valami vidám henteslegény

vagy inkább főinkvizítor, fehér kötényében ott áll a doktor úr a tűvel, mellette

alkalmi segédje egy jókora villás vasfogóval. (A tű egyszer használatosnak

bizonyult - ez egyszer beoltottak vele vagy kétszáz kutyát.)

Persze vonakodtak a kutyák az úton, ki-kiszabadultak az eszkábált hurokból,

hazarohant, ki tudott, üvöltözés, ugatás, vinnyogás, kiáltozás, füttyögés verte

föl a falut.

Hiába, nincs szokva a falusi kutya a sétáltatáshoz. A kutyasétáltatás itt

egészen mást jelent. Az egy meglehetősen szigorú kutya-penitencia, melyet

általában a házi jószágok vagy a háziak fölfalásával lehet „kiérdemelni": a

vétkes kutyát a nyakára hurkolt kötélen egy motor után kötik, és elindulnak vele

a kövesúton...

Hiába, falun másképp fogják föl ezeket az állati dolgokat. Ahogy Karcsi

mondogatta volt: itt csirke jön, csirke megy, malac jön, malac megy, macska

jön, aztán csak bele-belehull a kútba, kutya jön és megy bizony, amint haszna

nincs, amint nem alkalmatos.

De ezek a falusi kutyák még élnek, gyűlnek, seregelnek, hozzák őket főként

gyalogszerrel, de autóban, utánfutón, talicskán, furikon, tragacson és ölben is.

Az udvaron sorban állnak, meglehetősen kusza a sor, ügyelni is kell, némely

kutya alattomban oda-odakap a sorban előtte állónak, Gold városi ebe persze

már remeg az ijedtségtől, hát még ő hogy remeg, még csak az a vas nyakfogó

hiányzott volna nekik, ölbe kapta a kutyát, úgy tartotta oda, bele is kapta kis

híján karjába a tűt.

Menekültek haza aztán, egyik hanyatt, homlok a másik, két öreg városi

korcs.

FORRÓ NYOM

Betörtek a boltba.

A faluban e mondatnak annyi hírértéke van, mintha azt mondanánk: vásároltak

a boltban.

Két év alatt kilencszer törtek be. Csak a boltba. Mert különben betörtek

többször a kocsmába, a polgármesteri hivatalba, az iskolába és az óvodába.

Jártak persze hívatlanul néhány lakóházban is.

Ez azonban más.

Ez éhlop.

Van a faluban pár ember, aki megéhezik néha, és különösen télen, amikor

nincs semmi napszám, nincs gyümölcs, semmi sincsen, akkor az éhségét csak a

máséból tudja csillapítani.

Barátomat is meglátogatták télen, de semmit se vittek el, csak jól

beszalonnáztak, kolbászoztak, megittak egy palack bort, és távoztak. Az ilyen

betörés, az éhlop, ártalmatlan dolog, gasztrokleptománia.

De a bolti, a hivatali betörés az egészen más dolog. Ez ipari lopás. Ez

pontosan tervezett, szervezett munka, helybéliek nem is foglalkoznak vele.

Legföljebb van egy-két informátor, aki tudja, súgja, hol a rács, mikor jött áru, de

hát ezt nem tudni biztosan.

Általában: semmit se tudni biztosan, látni nem lát senki semmit soha,

részben mert éjjel a falusi ember aluszik, részben mert - úgy mondják - ezek a

bandák állig föl vannak fegyverezve, a legutóbbi esetben például nyílpuskát

láttak annál az álarcos úrnál, aki felügyelte a terepet a munkavégzés alatt.

Most is erről volt szó tehát, ipari lopásról, kipakoltak a boltból szépen,

szisztematikusan mindent, ami mozdítható volt. Azaz majdnem mindent. Mert

amikor reggel a dolgozók jöttek nyitni a boltot, és konstatálták, hogy betörtek,

hogy betörtek megint, körbejárva a terepet az udvaron találtak egy egész rúd

szalámit.

Föl akarták venni, de a főnök szólt, hogy hagyják, ne nyúljanak hozzá, amíg

a rendőrség meg nem érkezik. Az a szalámi forró nyom.

Örült ennek mindenki nagyon. Van forró nyom.

A faluban nincsen rendőrőrs, nem is kell, a telefonhívástól számított

nyolcadik percben már megjött a kocsi most is. A boltosok büszkén hívták hátra

a nyomozókat a szalámihoz, hogy eldicsekedjenek az ő forró nyomukkal.

De annak bizony csak hűlt helye volt.

Ritka dolog történt.

Egyszerre volt tanulmányozható a két lopástípus: az éhlop és az ipari.

A KNECHTE

Meghalt a mama.

Ezzel fogadta Lizi néni Bélát, amikor az a fél egyes buszról leszállt. Lizi néni

mindennap fél egy előtt kiállt a gang végibe. Megnézni, ki jött a busszal.

Az az igazság, hogy nem csak fél egykor áll ki. Kilesett reggel fél nyolckor

is, fél háromkor is, de még a félhatos busz érkezésekor is úgy intézte, hogy

valami dolga legyen a kapunál. Még szerencse, hogy nem jön több busz be a

faluba, nem lehetne azt győzni már lesessél.

Persze mindenki figyel.

Ráadásul a dombos, tágas, jól átlátható faluban könnyen kószálhat a tekintet.

Például Henrik bácsi is épp lelát a tornácáról a buszmegállóhoz. És odalát a

másik Lizi néni is, odalátnak a túlvégről Marikáék, odalátni a postáról is, és

figyelheti, ha akarja, ki érkezik és ki kerekedik fel s mikor, a tiszteletes asszony

is, aki csak pár hónapja érkezett meg ide a faluba, új állomáshelyére.

Kevés mozgás maradhat titokban itt.

De azért és mégis: mindig mindenütt van titok.

Csak vonat nincs.

Az a baj.

Sokak szerint a falu minden bajának ez az egyik fő oka. Nincsen semmi

mozgás. Nem jön áru, nem jön ember. Nincsen átutazás sem, hisz zsák a falu,

minden utcája poros földútba vész.

A busz is leginkább négy-öt embert hoz-visz.

Új ember pedig végképp ritkán kászálódik le róla.

De akkor, azon a hideg téli délben ismeretlen, „vidéki" férfi szállt le a

buszról, és indult el Lizi néni hosszú háza felé.

Ő volt Béla. A Knechte.

Lizi néni nézte a gang végiről a zömök, jól öltözött, ruganyos járású,

mosolygós, kopaszodó embert, és azt gondolta hirtelen: „Be kell a szobában

gyújtani."

December 23-a volt.

Mind elolvadt a novemberi hó.

- Meghalt a mama - mondta Lizi néni, mielőtt jobbról-balról megcsókolták

volna egymást a férfival.

Végigmentek a gangon. Beléptek a konyhába. Béla leült a székre.

Lizi néni rakott pár csutkát a tűzre, aztán ő is leült és elmesélte, hogyan halt meg

a mama. Másfél hónapja, végbélrákban, otthon. A faluban otthon haltak

jobbadán. Keservesen, de otthon.

- Látod, látod - mondta Béla, és levette sportos, kékeszöld kabátját.

Táskájából egy dobozt szedett elő.

- Fogadd szeretettel.

Lizi néni kibontogatta a dobozt. Egy csillogó óra volt benne. Béla felhúzta.

A szerkezet hosszasan zenélt.

- Óránként csinálja, de este kilenctől reggel hatig nem. Majd májusban

eljövök, és átállítom, hogy reggel négytől zenéljen.

Lizi néni nappal élt. Villanyszámlája akkor volt 131 forint.

Béla kiment az istállóba, ahol tíz éve már csak a tűzifa, a hagyma és

mindenekelőtt a lom - ócska bútor, szekérroncs, edény, bödön, mindenféle

csetresz - lakik. Kalapáccsal és szeggel tért vissza. Fölszerelte az órát a konyha

falára ügyesen, a dikó fölé, a szakadozott, rajzszögelt fényképek közé.

- Van egy kis levesem - mondta Lizi néni.

Jó leves volt, kicsit zsíros, de jó. Toros malacból maradt. Két héttel elébb

öltek Lizi néni unokájával, annak apjával. Ritkán jöttek, de ölésre legalább

jöttek.

Délután Béla begyújtott a középső szobába, megjavította az egyik széket,

amelynek billegett a lába, meghosszabbította a tévé antennájának zsinórját, és

áttelepítette a tévét a kis, meleg szobába, ahol a mama aludt - és halt meg -, és

ahol Lizi néni alszik azóta. Aztán elmesélte, hogyan halt meg a fia húszévesen.

Régen történt, Béla elmesélte sokszor, de azért elmesélte most is Lizi

néninek. Taxizott a gyerek, rossz társaságba sodródott, rákapott erre-arra, aztán

kötélre ítélte önmagát.

Miután Béla ezzel végzett, Lizi néni is elmesélte újból, hogyan halt meg az

apja, hogyan a két férje, a lánya, és - még egyszer - hogyan a mama, szegény.

Sírtak egy kicsit, aztán Béla azt indítványozta, hogy kerekedjenek fel,

nézzék meg a falut.

- Nem megyek, kisszívem, mindjárt sötét lesz. Be kell zárnom a tyúkokat,

meg kell etetnem... meg aztán...

Béla elment egyedül.

A kapun kilépve balra fordult a kövesúton, amely a falu főutcája egyben,

kisétált a nagy, tágas térségre, ahol a baromvásárokat is tartották sok-sok évvel

elébb, ahol az itatókútnak maradványiba ma is csordogál a víz, ahol a kocsma

van, és ahol a leggazdagabb házak sorakoztak egykor. A kereszteződésnél

jobbra fordult, és kaptatott fölfelé a dombra épült templompár felé.

Megvizitálta a romos, bedűlt, leütött, elhagyott falut.

Ami az ő faluja volt egykor.

Fönn a templomdombon, a masszív iskolaépület alatti furcsa - mert

homlokzatán háromablakú - régi ház is várt valami jobbra. Még nem sejti a ház,

hogy pár hónap múlva gazdára lel, megmentik majd derék pestiek.

Ez volt a református árvaház.

Ide került Béla Zuglóból, harminckilencben.

Innen kérte ki János bácsi, Lizi néni édesapja, és vette magához.

Szokás volt ez a faluban. Egy fiú nem bírta volna a rengeteg munkát a

komoly parasztgazdaságban, márpedig egy fiú volt, minden családban szigorún

csak egy. Ráadásul János bácsinak még annyi fia se volt, csak húsz holdja,

tucatnyi marhája, félszáz disznaja és persze egy lánya, a Lizi.

Szolgagyerek volt Béla tehát. Megbecsülték, a családi asztalnál ehetett, de

mégiscsak szolgagyerek volt. Cseléd. Knechte. Vidéki. Magyar.

Miközben Béla megállt a ház előtt, ahonnan őt János bácsi kivette egykor,

odalenn Lizi néni kiszedett a zsírból két szál krumplis kolbászt, kis hurkát,

pecsenyét. Hűvös uborkával adta.

Vacsora után Bélával a konyhában ültek.

- Miért nem mentél el az unokádhoz télre? - kérdezte Béla.

- Itt a malac, kisszívem. Ki etesse?

- Miért nem kértél meg valakit?

- Kit, kisszívem?

- Imre bácsit.

- Van annak is baja elég a maga asszonyával - mondta Lizi néni, aki nem

sejtette akkor, hogy a baj pár hét múlva olyannyira elhatalmasodik, hogy Imre

bácsi nem is győzi majd. Ő, Lizi néni fog hónapokon át feljárni, tisztába tenni a

rákos Ami nénit, és kimosni a szörnyű fölfekvéses sebeket naponta.

Hétkor feküdtek. Lizi, ahol szokott, amióta a mama meghalt, a konyha

melletti kisszobában, Béla pedig a középső nagyban, amelyben a tévé állott

addig, amelyből külön kétszárnyú ajtó is nyílott a gangra, és amelyet most

befűtötték kivételesen.

Amikor Béla odakerült a házhoz, nyaranta mindig kinn aludt a gangon.

Télen pedig az istállóban, a barmok társaságában, akárcsak mindenütt a paraszti

világban a nagyfiú. Nem volt ez büntetés tehát, sőt, kimondottan jó hely volt az,

az istálló. Meleg volt, élettel teli, és főként szabad.

Mégis szeretett volna aludni Béla másutt, benn a házban.

Negyvenkettőben János bácsi Bélát elzavarta.

Lizi néninek pedig lett húszholdas férje, német, a megbonthatatlan ősi rend

szerint. Ami pár év és megbomlik, és többé össze nem áll soha.

Mert aztán János bácsit elvitték az oroszok.

A faluba 1944. december 2-án jött be három kozák, és borzasztó pusztítást

végeztek. Sok lányt, asszonyt megerőszakoltak és tízet megöltek, csak úgy,

miheztartás végett.

Aztán az utánuk jövő regulárisok 1945. június l-jén szedtek össze

harminc-egynéhány embert kétheti munkára. Ebbe a csoportba került János

bácsi is.

De a maradtak sem jártak sokkal jobban.

1947 szeptemberében és 1948 nyarán teherautóra rakták, majd Pincehelyen

vagonba átterelték - három család kivételével - az egész falut.

A Szovjetunióból visszatértek éppen elérték a második transzportot

egyébként.

De Lizi néniéknek sehogy sem akaródzott a Vaterlandba menni vissza.

Kikéredzkedtek, elbújtak a szomszéd faluban, majd később visszavették a

telepesektől saját házukat.

Sokáig nem járt Béla erre. Megnősült, elvált, fiát eltemette. Amikor Lizi

néni első férje meghalt, egyszer csak megjelent Béla. Megkérte Lizi néni kezét

megint. Még éltek az öregek. A tisztaszobában vetettek Bélának ágyat. Másnap

reggel elköszöntek tőle illedelmesen, de határozottan.

Miután meghalt János bácsi, s később Lizi néni második férje is, Béla évente

jött már. A középső szobában volt állandó helye. A mama aludt a kisszobában

ugye, közte és a konyhában ledőlő Lizi között mindig gondosan.

Lizi és Béla a nagy házban most voltak először ketten éjszaka.

Reggel fél hétkor Lizi néni levágott egy tyúkot gyorsan. A pincéből

kihomokozott egy jó maréknyi repedezett répát. Zöldsége nem volt, az abban az

évben nem sikerült. Nem baj, tett még a levesbe hagymát, krumplit. A

combjából, melléből pörköltet csinált.

Délben ettek.

Az óra óránként hosszasan zenélt.

Ebéd után, amíg Lizi mosogatott, Béla fölszerelte a leesett törlőkendőtartót

a sparhelt fölé, megszegezte az árnyékszék ajtaját odakinn, és behozott annyi

csutkát, hasábfát, amennyi négy napra is elég.

- Mit tudnék csinálni még?

- Semmit, édes kisszívem. Három után indult a busz.

- Majd májusban eljövök. Átállítom az órát - búcsúzott Béla. Lizi néni nem

kísérte ki. Még csak a gang végéig se ment el. Hiába, persze.

Odalát mindenki. Henrik bácsi, a másik Lizi néni, odalátnak a túlvégről

Marikáék, odalátni a postáról, és figyelheti, ha akarja, ki érkezik, és ki

kerekedik fel s mikor, a tiszteletes asszony is.

Lizi néni leült a konyhában kicsit.

Huszonnegyedike volt, december.

Az első szentestéje egymagában. Még szerencse, hogy őnáluk ez nem volt

akkora nap. Még karácsonyfát sem állított soha senki. Négykor hosszasan

zenélt az óra.

Lizi néni fejéhez kapott, gyorsan föltette a vájdlingot a meleg lapra, csutkát

dobott a tűzre, kiszaladt a tyúkokat bezárni.

- Jó, hogy elment - mondta később, amikor belökte a tápot a malacnak.

EGÉR

Ősszel két hetet töltött Gold Jenő falun, jórészt maga. Jó egyedül lenni pár

napot, különösen úgy jó, hogy ha tudja az ember, pár nap ez a jó csupán,

továbbá úgy, hogy jó falusi barátok enyhítik délutánonként, esténként a

magányt. És ha az emberi társaságot mégiscsak nélkülöznie kellett pár órára,

este, éjszaka, délelőtt, akkor sem maradt egyedül a házban - ott volt a kutya. És

az egér.

A kutyát maga vitte, az egér már ott várta.

Nem örült neki túlzottan, de gondolta, majdcsak elkapja a kutya, ahogy

elkapta tavaly, üvöltött is azonnal, amikor először látta elsuhanni a

konyhaasztalon. „Dorisz, egér! Hol az egér! Hol az egér?!", mire a kutya ott

termett, rohant összevissza eszeveszetten, szuszogva szagolt minden sarokba,

zugba, felugrott az ágyakra, pillanat alatt szétkapta a tűzhely mellé stószolt

tűzifát, de mindhiába - az egér már messze járt.

Ez aztán megismétlődött még naponta kétszer, háromszor, ahányszor csak

megpillantotta az egeret. „Dorisz, hol az egér?", mire a kutya szétszedte a

lakást, de egeret csak nem fogott.

Közben kifigyelte, hogy az egér kiindulási pontja, magyarán az egérlyuk az

úgynevezett tékában van, amely az egyméteres vályogfalba illesztett

szekrényecske a konyha végiben.

Attól kezdve figyelte a konzervekkel, befőttekkel megrakott polcokat

nagyon, s amikor megpillantotta ott az egeret, ölbe kapta a kutyát legott,

fölemelte és dugta, gyömöszölte a falba szegényt: „Hol az egér, Dorisz? Fogd

meg az egeret, az anyád ne sirasson!" Mire az egér kirohant a faliszekrényből, át

a frizsider tetejére, Gold föllódította utána a húszkilós kutyát, közben levertek

vagy hat üveget, a konyhakövet ellepte a bab, és ami még rosszabb, a mák,

ráadásul az egér már a mosogatónál járt, rohant utána, ölében a döbbent ebbel,

dugta az orrát a tűzhely mögé, asztal alá, megjárta a kutya a nagyasztalt, a

komódot, a szekrény tetejét is...

Másnap, mikor meglátta az egeret és kiáltotta, „Dorisz! Hol az egér?!", a

kutya fölemelte fejét, ránézett azzal a szomorú szemével, sóhajtott egyet,

föltápászkodott, és elvonult a legutolsó szoba legutolsó sarkában lévő zongora

alá.

Kész; tudta, hogy többé egérügyben nem számíthat rá.

De tévedett.

Másnap méreggel kezdett kísérletezni. Gusztusos, piros színű mérgezett

búzát szórt szét a tékában két jó marékkal.

Következő reggel a kutya ébresztette. Nagy vehemenciával, farkát a

bútorokba verve, szinte ujjongva ment az ágyhoz. A szájában ott volt az egér.

„Köpöd ki, marha, köpöd ki!", üvöltött a szeppent kutyára, aki már végképp

nem értett semmit.

Gyorsan összeseperte hát a mérget, mert kutyát nem állt szándékában irtani,

különben is, közben megtudta, hogy minden száz egérből egy rezisztens lesz a

méregre, sőt kimondottan megkedveli, igényli s követeli azt. Új módszerhez

folyamodott.

A tékában, az egérlyuk elé egy fél dióra szájával lefelé fordított

dunsztosüveget helyezett.

Másnap reggel ment ki, nyitotta a téka ajtaját, látja: nincs dió, de nincs egér

sem. Az újabb kísérlet eredménye: nincs dió, nincs egér.

Harmadik reggel nincs dió, van egér.

Benne a dunsztos üvegben. „No, csak elhibáztad!", mondta kárörvendően, és

levette róla az üveget. Az egér elfutott azonnal. Érezte, hogy most meg ő

követett el hibát.

Egy kemény kartonlapot tett az újra felállított csapda alá. Két nap múlva

megvolt az egér megint. De élt. Óvatosan megfogta a lapot alulról, az üveget

felülről, és kiment a kert végibe. Ott elengedte az egeret.

Visszament a konyhába. Gondolta, kitakarítja a tékát. Nyitotta az ajtaját. A

polcról a képébe vigyorgott egy egér. „Nem lesz ez így jó, gyerekek", csóválta

meg a fejét, és kirakott két újabb üvegcsapdát. Másnap mindkettőben volt egér.

Hívta azonnal Karcsi fiát, aki az udvaron földhöz csapkodta mindkettőt.

Ez még megismétlődött párszor, de aztán már röstellte magát, beszerzett hát

egy igazi egérfogót. Sajtot tett bele, és elhelyezte a lyuk elé. Másnap, ahogy

megy kifelé, már messziről látja, hogy a téka csukott ajtaja alól egy vékony

vércsík folyik le a falon.

Hatalmas egeret csapott le a csapda, az egérnek szájából, füléből folyt a vér,

ráadásul az egér még élt, rohant segítségért kétségbeesve.

Karcsi - miután elvégezte, amit el kell - ekkor egy tubussal ajándékozta meg.

Új típusú, olasz egérfogó volt.

Nyúlós, ragacsos massza, melyet egy lapra kell kenni, és elhelyezni a lyuk

elé.

Megcselekedte Gold a dolgot.

Este rémes ricsajra eszmélt. A tékából jött a zaj. Nyitja az ajtót, hát mit kell

látnia.

Az egér ráragadt a papírra, de csak a két hátsó lába, meg a feneke, az első

lábaival tudott mozogni, összevissza vergődött a tékában, amikor Gold

kinyitotta az ajtót, és egy percig döbbenten állt, az egér le is esett, a

konyhakövön ment ide-oda a papírral, no erre már a kutya is reaktiválta magát,

odarohant, és máris ott volt az egér a papírral a kutya pofáján, kétségbeesve

ugrott a gazda, próbálta lehúzni róla, de a ragasztó már nem engedett, tudnak

ezek az olaszok, húzta a kutya szőrét, a kutya vonított, az egér visított, ugrott

ollóért, körbevágta a kétségbeesett kutya képén a szőrt, a kutya elrohant, a

konyhakövön ott ugrabugrált egy visító, szőrös, ragacsos papírdarab, Gold két

szemétlapáttal összefogta, kirohant a kert végibe, a fémlapáttal egy hatalmasat

csapott a szőrpapírra, elhajított mindent, menekült a kocsmába, megivott öt

sört, és másnap visszahurcolkodott Budapestre.

FALUROSSZA

- Milyen a közbiztonság itt, Lizi néni?

- Most jó, édes kisszívem. Mert most a Balogok benn vannak, édes kisszívem -

mondta Lizi néni 1993 telén. Aztán egy év múlva kinn volt Balog Jóska. Gold

Jenő pedig elsétált Balog romos lakába.

Balog Jocó - vagyis Bocó - 1961 decemberében látta meg a pincehelyi nap

világát.

Szigorú, gazdálkodó nagyszülők nevelték. Tízéves, mikor meghal a

nagymama.

Szülőkhöz került vissza, a faluba, édes szülőkhöz. Akik nemigen nevelték. S

ha igen, jobb nem tudni azt, mire. Szabadjára hagyták egészen. Éppen csak

meg-megverték hetente párszor. Meg ki tudja, mi történt még vele. Jobb nem

tudni, na.

Bocó hatodikos korában tudott már elkésni otthonról két napot. De azért

nem kapott.

Felsőbe már megint más faluba járt - a körzetesítés is tette, hogy teljesen

eltűnt a szem elől.

Hetedikben már gyakran ért órára egyenesen buliból.

A nyolc osztály meglett azért.

Pestre keveredett azután. Tizenhat éves volt, mikor a Batthyány térről

elvitték először. Harminc tököli napot kapott közveszélyes munkakerülésért,

mert akkor még volt ilyen.

Ezután segédkezett egy kanizsai kőmívesnek, majd Várpalotán, később

Péten rakodott vagont.

A ruhára valón túl minden pénz italra ment el. De balhé még nem esett

akkoriban. „Még nem volt beszennyezve a lélek", mondta Bocó Gold Jenőnek

egyszer.

Élettársa is lett, szép siófoki lány. Odaköltöztek albérletbe egy öreghez,

kötöttek eltartásit is.

Cimbora is került, jó, sajnos.

Mert egyszer csak ennek a cimborának az apját elverték a kocsmában, de

nagyon. Lábát törték, fejét beverték, száját szakították. Bocó éppen a végire

toppant oda, kérdezte, mi történt, Feri bá?

De már jöttek is rá.

A banda feje nagyon erős volt. Nagyon. Nagyon. Nem lehetett

megverni csak úgy.

Le kellett vasszékkel ütni rendesen. De akkor is magához tért.

Bevágott Feri bácsinak még egyet, szegénynek.

Nagyon kellett verni, hogy ne tegye többé, az összes széket el kellett

használni rajta, olyannyira, hogy maradandóra sikerült végül is a sérülés.

Három évet és hét hónapot kapott Bocó.

Sándorfalván elvégzett egy csomó tanfolyamot, darukezelőit, meg ilyest. És

rákapott az olvasásra is. És még sok minden egyébre a huszonnégy ágyas

teremben, sok mindenre, nagyon sokra, elmondani is bajos lenne azt mind.

Szabadulás után megfogadta, hogy több balhéba ő bele nem kerül.

Ózdon viszont talált egy csinos hölgyet magának.

Csak éppen hely nemigen volt lenni hol.

Ha ide jöttek, itt lecigányozták a lányt. Ha ahhoz mentek, ott Bocót

büdösmagyarozták.

Próbálkoztak itt és ott, dolgozott Bocó Vegyépszernél, Temaforg-nál, majd

téglagyárban, de fedél sehogy se bírt kerülni. Hiába volt együtt valami pénz, a

tanácsok nem adtak házat őneki kétszer annyiért sem. Nem bírt a billogtól

szabadulni többé. Húzta az megint a mélybe vissza. Kezdeni kellett iddogálni

újra.

Megjelent az após is, elvette a pénzt, és elvitt mindenféle rossz híreket,

rágalmakat is.

El kellett menni az apóshoz - ki is esett annak a legtöbb foga, alig maradt, ha

kettő.

Hozzácsaptak pár hónapot abból is, ami Sándorfalváról elraktározódott - így

jött ki két év Szekszárdon.

Nyolc hónapos terhes volt ekkor a lány. Fél évig tartott ki. Aztán vízre tette

Bocót, akit nem engedtek el közben az apja temetésére sem.

Mikor - nyolcvannyolcban - szabadult, találkoztak, volt egy kis jelenet,

huzavona - s aztán Bocó nem látta többé sem az asszonyt, sem a gyereket.

A szekszárdi TOTÉV-nál következett egy kis asztaloskodás.

Jól ment a munka, olyan jól, hogy még a szállóról sem küldték el Bocót,

pedig ott támadtak némi differenciák hébe-korba, de nem mindig ő volt a hibás,

volt úgy, hogy ő volt, de legalább annyiszor volt úgy, hogy nem ő.

Aztán - öreg asztalosbaj ez - csak-csak koptak az ujjak.

Táppénzzel, kis tartalékkal visszakerült a faluba Bocó. Az üresen álló anyai

házba költözött maga. Az alkalmi cimborákon túl került szamár, kecske, nyúl, a

csacsival fuvarozott is, jó időszak volt ez.

Aztán anyja kizavarta a házból, s ő a csacsit elcserélte egy romos lakra.

Már intézte az újrakezdési kölcsönt, amikor hírét vette, hogy volt

szomszédja be-bejár a felhagyott régi házba, mire ő átment szólni, hogy ezt

mégse kéne; három tanú igazolta, hogy magánlakot sértett.

Mindent eladott gondosan, mielőtt bevonult volna Bernátkútra.

Nyolc hónapos volt ez a penzum.

Mire hazatért, szét volt verve az ő romja is egészen.

Ott állt a nullánál megint.

Téblábolt. Ha bántották, tűrte. Tudta, ha visszaüt, menten lesittelik megint.

Kilencven karácsonya körül csak megtörtént. Régi dolgok lettek fölmelegítve,

vagy mi történt, ki tudhatja azt, legyen elég, hogy hárman kapták el, lecsapták,

kivágták a kerítés alá. Magához tért, visszament. Előkerült mindenféle

segédeszköz ekkor, lánc, székláb, vasdorong. Az egyik ellenfél nem lesz már jó

lábú soha.

Ő jó, és szabadlábon védekezhetett.

Augusztusban, egy héttel a tárgyalás előtt jöttek csak érte. Minden mindegy

volt, magára vett még egypár balhét, például, hogy Goldék házából ő vitte volna

el a szép sarokpadot. 1994 tavaszán járt le a három év. Bocó igyekezett több

balhét nem csinálni. Végigtetoválta a fél falut mindenesetre.

Aztán csak-csak belekeveredett egy verésbe. Aztán egy olyanba, hogy

megskalpolták, de szó szerint. Igaz, ő egy téglát vágott tiszta erővel a fejhez.

Aztán eltörte állcsontját Balázsnak, aztán föltörött jó néhány pince, ház.

Aztán a szekszárdi börtön jött megint.

És így ment ez, és így megy tán ma is Bocóval.

Egyszer kinn, egyszer benn, megint kinn, megint benn.

Tulajdonképpen rend van az ő életében is.

ABLAK

Nem gondolná a városi ember, hogy falun ősszel van az ablaknak szezonja.

Ilyenkor lopják az ablakot ugyanis.

Lopni mindenütt lopnak persze mindent. Városon is, falun is. így alakult

történelmileg: lopás van. Lop a magyar. Megszokásból, műkedvelésből,

hivatásszerűen, szenvedéllyel, flegmán, alkalomszerűen és mindenekelőtt

persze: szükségből. Az ember lop.

De amíg városon összevissza szokás lopni mindent, addig falun rendje van

ennek is.

Tavasszal például, különösen ballagások idején a virág, főleg az orgona

ritkul. Nyár végén meg, amikor kitisztítják a lekvárfőző lábasokat, üstöket, a

közös gazdaságok maradék gyümölcsöseiben lesz nagy mozgás szürkület

idején. Aztán például az emberi fogyasztásra alkalmas kukoricára falusi még

pénzt ki nem adott. És ott van a fa... azt aztán mindenki „csinálja".

Ősszel pedig az ablak fogy.

Belepi a házat, a kertet, az utat, a tájat a hó, behúzódik vackába az ember,

bekészít tüzelőt előre, felhalmoz kenyeret, lisztet, különösen, ha megvolt már

az ölés is. Ne kelljen mozogni kifele, elég gond a fűtés, reggel, még félálomban

hamuzni, készíteni a gyújtóst, löty-tyinteni a gázolajat, amitől aztán támad füst

pillanatok alatt, jó sűrű, fojtó, gomolygó, kell nyitni az ablakot sebesen, aztán

indulni etetni, tenni-venni.

Aztán megtér az ember az utcára néző egykori tisztaszobába, látja, szépen

duruzsol a kályha, nincsen semmi füst már, csukná is be az ablakot hamar, nyúl

kifelé, de csak hűvös, csípős, üres légbe kapkod a kéz.

Hínnye, az anyja keservit! Ellopták az ablakot megint!

Ott ment el a járdán valaki, látta, hogy nyitva az ablak, ami nagy kincs

errefelé, hiába, ilyenkor veszi csak észre az ember, ha hiányzik, nyáron rá se

rántott, ha szobából, kamrából, partoldalba vágott nyári konyhából elenyészett

az ablak, szétrohadt, elégett, vagy ami a leggyakoribb: ellopták tavaly ilyenkor,

aztán rögtön kapcsol az ember, ha útja egy nyitott ablak előtt-alatt visz el, hát

csak megbillenti vállát egy kicsit, és már benn is van az ablak a hón alatt.

Mert bizony ilyen százéves szabványablakot akkor is hiába keresne az

ember, ha lenne megvenni miből.

Ilyen ablakot csak szerezni lehet.

Bizony, szegény károsult sem tehet mást, fölhúzza a csizmát, bekecset és

hátraszól: „Mindjárt jövök, csak kolbászolok a faluban kicsinyt. .."

LALI

A harmadik napra lett meg Lali végre.

Rendes, csendes ember volt Lali. Valahonnan Lacházáról vetődött ide. Közeli

kisvárosból való asszonyra lelt. A téeszben dolgozott sokáig, rendesen,

csendesen. Mert rendes ember volt és csendes. Csak iddogált néhanap. Nem

sokat, de iddogált.

De azért mindenki szerette, hisz rendes volt, csendes.

Lett két gyerek, egy időben telt egy öreg Wartburgra is, a kert végiben tyúk

tolongott, disznó is volt kettő-három, megéltek tehát csendesen, rendesen.

Jól dolgozott Lali, aztán történt valami galiba, ő elkerült a téesz-ből, de nem

volt nagy a veszteség, mert a téesz tönkrement úgyis.

Munkanélkülire került Lali.

Csendes maradt, rendes is, sokat segített otthon, főzött, mosott, vásárolt, persze

iddogált is délután, de hát nem oly sokat. Úgyhogy mindenki szerette.

Aztán egy szép napon elment a két gyerekkel az asszony. Kezdték vonni a

munkanélküli felét.

Csendes maradt Lali, rendes is, ivott, persze nem sokat, de iddogált, de hát

szerették úgyis, hisz jó gyerek maradt.

Aztán jött a baj, betegség, nyugdíjas lett Lali harminc-egynéhány éves

korára. Nyugdíjból lehetett most már vonni.

Hamar kopik a pénz, hát még a félpénz, kölcsön-kölcsönkért Lali. Adtak

neki szomszédok, barátok, fölírtak neki kocsmában, boltban, miért ne adtak és

írtak volna, amikor jó gyerek volt és szerették.

Munka nem került, az asszony új emberre lelt, az adósság pedig mindegyre

nőtt.

Három egész nyugdíj se lett volna elég visszafizetni mind.

Csütörtök délután szólt a gyerekeknek Lali, ne látogassák meg a hétvégén,

mert elutazik messzire.

Aztán elment a kocsmába Lali, ivott, nem sokat, csak amennyit szokott.

Pénteken vitte nyugdíját Sándor, a postás.

Az ajtót tárva találta. Konyhaasztalra tette a cédulát.

Hétfőn vitte újra a pénzt, látta, senki nem nyúlt a cédulához. Szólt a

polgármesternek, hogy nem stimmel valami. A polgármester végigjárt a házon,

fölment a padlásra, és látta rögtön, hogy ott a Lali.

Most aztán mindenki haragszik Lalira.

Elment anélkül, hogy a kiegyenlítetlen számlákat rendezte volna. És bizony

egy temetés sem olcsó mulatság. Legalább azt az utolsó nyugdíjat fölvehette

volna.

CSÁRDÁS

Pár hónappal azután, hogy Gold Jenőék a faluba kerültek, új kocsma nyílt meg,

a Csárda.

A „Főtéren", a falu tágas térséggé szélesedő háromszög alakú főutcája egyik

oldalának közepén álló, ötszobás, hatalmas istállóban, színben, ólrendszerben

folytatódó, úgynevezett hajtott ház első két összenyitott utcai szobája szolgált a

célra.

Az utolsó nekilendülés idején, 1928-ban emelt, klinkertéglával burkolt,

kúria méretű parasztházat a legmódosabb német gazda lakta egykor.

Leszármazottjai - mert ő elbujdokolt a kitelepítés elől - a szomszédos

kisvárosban élnek. Szlovákiából zsuppolt család költözött a házba, majd pár

évre rá alföldi telepesek következtek. Bizony, a házak is így hányódtak,

gazdátlanodtak kézről kézre el.

A nyolcvanas évek közepén hirdetésre jött Gádorosról a csárdáscsalád,

amely persze nem csárdáscsalád volt.

A fő a tömzsi, erős, százhatvan centire jó százkilós parasztember. Amíg az

emlékezet győzi a visszakeresést, jószágból éltek, senki nem keveredett semmi

közösbe soha. Az ő apja ötvenkettőben szerzett két jó lovat, kölcsönből vett

hozzá egy gumikerekű kocsit, s azzal átfuvarozta a nehéz időket.

A hatvanas években már több száz birka, ló, tehén, disznó, szárnyas között

cseperedhetett a kis Laci föl.

Neki aztán első asszonyától lett két fia. A Gyomáról való második asszony

egyet hozott a házhoz. Arra még csináltak plusz hármat együtt.

A nyolcvanas évekre az Alföldön elfogyott a legelő valahogy. Ők pedig

mindenképpen állattal akartak vesződni. Átjöttek a tolnai dombok közé.

Rendbe hozták a megfáradt házat. Telirakták az óriás istállót jószággal.

Építettek még istállót, barkácsoltak ügyes fejőmasinát tőgyszipkával,

vezetékkel, mindennel, ami kell. 1990-ben harminc marha adott havonta vagy

tizenegyezer liter tejet. A tej sok volt, csak amit érte adtak, az volt kevés.

A tejcsarnokban állandó volt a vita. Hogy ugyanis mennyi a zsírtartalma a

tejnek, három és feles vagy négyes. Persze, hogy három és felesnek vették

mindig át.

Volt még tizenkét növendék bika, birka, csacsi, ló, malac is tucatnyi -

mindhiába. Hiába keresték mindenütt, a számítás sehogy se lett meg.

Még a legtöbb hasznot hozó jó bernáthegyit is ellopta valaki. Belevágtak a

vendéglátásba hirtelen.

Összehúzták magukat, kipucolták az első két szobát, invesztáltak egy milliót

is, és kilencvenhárom karácsonyakor megnyílt a Csárda.

Persze ezt a nagylány csinálta, meg pár kicsi - az öregeknek ott maradt a szép

baj továbbra is: a rengeteg állat.

A Csárdában volt biliárd, sör, fröccs, ami kell.

Konyha persze nem épült, a faluban vendéglőre nincs nagy igény.

De azért az első hónap végén a háborús veteránok összejövetelén adtak egy

jó pörköltvacsorát.

De - kell-e mondani - csak akadt egykori harcos, aki miután kitunkolta

tányérjából a finom, sűrű, piros zaftját a kosztnak, letörölte bajsza szegélyét,

megköszönte a vendéglátást illedelmesen, vette kalapját, és elbattyogott a

Köjálhoz.

Több vacsora nem esett.

De több baj annál inkább.

Bekopogtatott és tartósan maradt is a legrosszabb vendég, a betegség.

Laci bácsinak ötvennégy éves korára öt-hat tüdőgyulladás jutott ki egy

szezonban. A nagyját persze bakon hordta ki. Végül az orvos megmondta

kereken, vagy a jószág marad meg, vagy az ember.

Budakeszin megreparálták a szitává likacsosodott tüdőt úgy-ahogy, de hát a

tüdő mindig rámegy a szívre. A polcon ott sorakozott azután a sok Diaphyllin,

Nitromint, Corinfar, Tenormin, Furosemid, Kálium és ki tudja még, miféle

fiola.

Vízhajtani reggelente már maréknyi pirula sem volt elég. Kiadós injekcióval

történt az ébresztő.

Nem mentek a dolgok sehogy sem.

A nyolcadikos fiú nem tudott a közelben kívánatos szakmát tanulni.

Beteg lett az asszony is. Hiába, amelyik szervezet az Alföldhöz szokott, az

nem bírja a tolnai leget.

A Csárda pedig nem ment és egyre nem ment. Egy év alatt a felére csökkent

a forgalom.

Volt, hogy egy nap nem jött össze ezerforintnyi bevétel sem.

A hatalmas istállókból is elfogyott a tehén, mutatóba maradt kettő a végire.

Az öreg még el-elment a vásárokba, cserélgette a lovakat, de az már csak a vér

szava volt.

Értelme nem maradt semminek.

Egy szép napon bezárt a kocsma, és pár hónap múlva a ház is kiürült.

Üresen romlott aztán évekig.

Végül János, a falu nagygazdája megvette, és használta afféle raktár,

telephely gyanánt.

A Csárda létének egyetlen komoly konzekvenciája volt: Krisztit, a nagylányt

egy fess fiú kiemelte a pult mögül. El is költöztek Pestre gyorsan.

Gold Jenő pedig onnantól az Egységbe járt el, ami negyedik osztályú volt, de

igazán csak papírforma szerint.

TÉLI LÉGY

Legye lett Goldnak. Legye is.

Elég sok időt töltött falun már idén, itt élte meg, szinte megszakítás nélkül, hogy

a mínusz húsz fokból plusz harminc legyen.

Fűtött persze rendületlenül, alig múlott el egy-két hete, hogy a fásdobozokat

kitakarította a szobákból.

Nem sajnálta a fát, nem is fázott, olyan meleget csinált, hogy még egy légy is

föltámadott belé.

Erre nem számított.

Azt hitte, hogy a legyek a tél beálltával az utolsó szálig megdöglenek. Aztán,

ha jön a meleg, lesznek új legyek valahogy.

Nem tudta, hogy a légy téli álmot aluszik csupán. Hogy a jó idők múltával

nem múlik együtt ő is, hanem meghúzza magát, elbújik valahová. Hová?

Deszkafa résébe, falrepedésbe, pincébe, padlásra, kamrába, pajtába, szúette

fába, ládafiába, fásládába, lomtárába, polc sarkába, surc korcába,

ablakszárnyak közé begyűrt pokrócok ráncába, és ott kivárja, amíg eljön az ő

ideje újra. Közben nem eszik, nem iszik, nem röpköd, nem zizeg, nem mászik

rá az asztalra, kosztra, ember pofájára.

És a monitorra sem.

Nyáron ugyanis lett egy legye, amelyiknek ez volt a szokása.

A szövegcsináló masina képernyőjére ülni.

Szezonban mindig betéved légy egy-kettő a szobába, már nem is nagyon

hadakozott velők, tudta, hogy estére lenyugosznak úgyis, aludni általában

hagyják az embert, az a kis zümmögés, mozgolódás napközben már nem

feszélyezte. De hogy a képernyőre másszon a légy, az eleinte meghökkentette.

Ráadásul a légy mindig ugyanoda ült, a monitor jobb felső sarkába, a kis ábra

alá, melyen, ha ráhúzza a kurzort, a Microsoft Office fölirat jelenik meg alatta,

de nem húzta rá, részben, mert nem szorult semmiféle office-ra, nem is tudta, mi

az, részben, mert nem akarta zavarni a legyet. Az ő legyét.

Rájött ugyanis, hogy mindig ugyanaz a légy jön. Egy lába hiányzott, meg a

pofája is olyan jellegzetes volt, ferde. Alighanem már odacsapott neki valaki.

Az is lehet, hogy ő. Mindenesetre némi szemrehányást fölfedezni vélt rengeteg

szemének rengeteg tekintetében. Nem bántotta tehát, eleinte talán

lelkiismeret-furdalástól vezettetve, később meg, mert már megszokta őt, a

legyét, alighanem jólesett a ragaszkodása, adott neki nevet is, Jenőnek nevezte

el, az ilyen furcsás, balfácán, megvert lényeket általában Jenőnek hívta,

mégiscsak ez a leghülyébb név minden név között.

No de aztán jött a november, Goldot visszatelepítették a városba, el is

felejtkezett a légyről.

Így amikor januárban visszatért, és befűtött, és megjelent a légy, meghökkent

igencsak. Nem hitte volna ezt. Hogy nem mind döglik a légy.

Mert az döglik, a nagyja döglik feszt azért. Nem győzi az ember nyári

naponta összeseperni a hullt legyeket az ablakpárkányról. S azok még csak nem

is lefújt vagy csapott legyek, azok csak azok, kik a maguk természetes

légyhalálával lakoltak.

De a legszívósabbja mindent kibír.

Még - ami alig hihető - a telet is.

Mert amikor, úgy január közepén, Gold jól átmelegítette a házat és leült

asztalához, a masinához, gyanútlanul, úgy gondolván, hogy ilyen időben csak

az egerekkel kellhet küzdenie, akkor váratlanul furcsa, ám mégis ismerős

hangra lett figyelmes.

A durva anyját, mondotta, mert itt falun amúgy sem épp pallérozott beszéde

egyszerűsödik kicsinyt, no meg különben is, maga volt, legalábbis azt hitte

addig, a durva anyját, csak nem egy légy!?

Az volt. Nem is akármilyen légy. De az ő legye. Mert ő volt az, megismerte

ezer légy közül. Az ő áttelelt legye. Jenő, a téli légy.

Már ott is gubbasztott a képernyő jobb felső sarkában, az Office rajzocska

alatt. A Jenő. Megismerte rögtön arról a buta pofájáról.

És aztán egész télen, ha jól fűtött, előkerült. Nem mindennap, de egy héten

háromszor biztosan felhangzott a szobában a Gold fülének immár ismerős

zúgás, majd miután párszor fejét körülrepülte, feltűnt a képernyőn a tohonya

test is.

Nem bántotta, megszokta, ő a legye, legyen.

Azóta is kitart hűségesen.

Megjelentek már a többiek is, de a monitorra rá csak ő repül, csak ő néz rá

avval a szemével úgy, hogy nem is igen bírja megállni szó nélkül.

Most is itt ül példának okáért, most is, amikor ezeket írja, itt ül a képernyő

sarkán és nézi, ahogy írja őt. Gold meg mondja neki, mert most már általában

hozzá szokott beszélni, a kutya már unja őt, mondja neki:

- Mit bámulsz, Jenő, már megint. Téged írlak, te marha légy. Hogy milyen jó

neked. Neked nincs bajod semmi sem. Csak élsz. Nem szomorkodsz a többi

légy miatt, és veled se törődnek ők. Ha megszületsz, nincs öröm; ha meghalsz,

nincs szomor. Nem ismered apádat, anyádat, nincsen párod, nincsen kölköd,

nem gondolsz semmire. Nincsenek fájó emlékeid, vigaszra, támaszra nem

szorulsz. Még a jó szó is hidegen hagy, látszik a közönyös képeden. Te csak

zabálsz, röpülsz, megülsz. Mit ettél ma? Kotykosztot, vagy valami jó kis érett

dögbe kóstoltál bele? Most meg itt dörzsölöd le kezeidről a maradékot?

Mindegy, Jenő. Légy vagy, légy légy, ameddig lehetsz.

Na, mit bámulsz, Jenő? Hát nem így van? Nincs harag, ne félj. Végül is nem

is vagy te olyan rossz. Te legfeljebb csak zavarsz, de nem bántasz. Bosszantasz,

de fájdalmat nem okozol. Ha agyoncsapnak, hát annyi. Senki könnyet hullajtani

nem fog utánad. Legföljebb ha én. Az pedig nem sok. Avval még én sem

törődöm sokat. Különben is légy nyugodt. Nem bántalak. Más dolgom van

éppen. Látod, neked erre sincsen gondod. Nem kell folyton írnod. Nem kell

fecsegned, amikor hallgatni vágysz. Nem kell mondanod valamit, amikor

nincsen közölni valód az égvilágon semmi senkivel, akkor is.

Nem kell úgy járnod-kelned naponta, hogy csak azt lesed, hol kerül egy téma

utadba. Nem kell fölkapnod, ellopnod más gondját, baját, életét, nem kell

eladnod anyádat is egy jónak vélt mondatért, nem kell ragadozó állattá,

írólénnyé válnod. Nem kell anyagnak használnod, gyúrnod, faragnod,

formáznod életet, halált. Nem kell ötletet ötölnöd, jó címet eszelned, vázat

bütykölnöd, szót csűrnöd-csavarnod, kikínlódnod elejét, közepét, végét,

ráadásnak valami csattanót agyalnod.

Jó neked, Jenő. Csak ülsz itt, és bámulsz avval az ezernyi bevert szemeddel.

Nem kell semmit se csinálnod. Legfeljebb arra kell ügyelned, hogy életben

maradj. Nem kell vesződnöd ezzel sem - fogta kezébe Gold a tegnapi lapot.

Nem hívnak föl, hogy hol az anyag, nem baltáznak le ezért-azért, még olvasnod

se kell ezt, nemhogy írnod. Neked az újsággal kapcsolatosan csak arra kell

vigyáznod, hogy ha így kétrét hajtják, és hosszában összetekerik, akkor ne

sújtsanak le hirtelen reád vele; így, bocsesz!

A FLIPPERES FIÚ

Gold Jenő leült a kora délutáni biliárdozás utánra jól megérdemelt szieszta előtt,

a kocsma asztalához, belekapaszkodott egy sárga címkés Arany Hordó sörbe, és

nézte a flipperező fiút. Lacit.

Akkor még volt biliárd, volt Arany Hordó, és volt flipper is.

Később a biliárdot elvitték, az Arany Hordót Soproni Ászok, a flippert pedig

félkarú rabló váltotta fel. Hiába, minden változik. Csak Laci maradt a régi.

Húszéves lehetett Laci akkor. Mint a húszévesek többségének a faluban,

munkája nem volt neki sem. Régen volt talán, de az régen volt. Lehet, hogy ő is

tehet róla, de hát ki nem hibás ezen a világon.

Anyja már nagyon régen, apja egy évvel elébb halt meg.

Hatalmas faluszéli - természetesen romos - házban lakott Laci, egyedül.

Nem minden este ért el haza.

Mindegy; másnap ritkán kelt korán. Maga ura volt Laci.

Életbiztosítás konzekvenciájaként húszezer körüli havi fixe is volt neki.

Elvállalt mindenféle munkát, ha olyan kedve volt. A kocsmában ő vitte a

rekeszeket ki-be, készített szódát, fejtett le bort, segítőkész, rendes fiú volt.

Öltözékre sokat nem adott, küllemre, hajra, higiéniára sem. Flipperezett

éppen, azt nézte Gold.

Maga a flipper masszív alkotmány volt, ne lehessen rángatni, cibálni,

ráadásul hozzá volt hegesztve egy támaszkodó alkalmatosság is, hogy

megvethesse fenekét jól, aki flipperezik éppen.

A flipper a folyosón állt, egy ajtó mellett.

Az ajtó egy különterembe nyílott. Pár asztal volt ott néhány székkel, de nem

ment be oda soha senki. Valamikor ez a helyiség fürdőszoba volt, süllyesztett -

talán márvány - káddal.

Az egész - méreteiben ma is impozáns, inkább városias, eklektikus épület -

hotel volt egykoron. A Hainbuch, illetve az abba beházasodott Hirt családé. Pár

szoba volt benne, a fürdő, kis bolt, hatalmas bálterem, söntés, étterem, lakás,

mindenféle kiszolgáló helyiségek, hatalmas pince és persze rend, tisztaság,

elegancia. Polgári sör.

Negyven év teltével az egész rom jószerivel.

A pincében évtizedek óta áll a víz, méteres.

A hatalmas házban kocsma működött és egy bolt.

Az Áfész kezén romlott mind a kettő. Bérbe adták jó forintért, de egy rossz

fillért sem költöttek a házra.

Hát ez van. Az Egység. Negyedosztályú, de egység legalább. Legalább van.

Valamikor volt polgári olvasókör, volt iparos olvasókör, volt kocsma is három,

női egylet, dalárda, fúvószenekar, és ki tudja, még mi. Most mindenki tudja, mi

van. Egy van: az Egység. Laci tehát ott flipperezett.

A flipper kemény muzsikát hallatott, villogott, csillogott, szirénált, röhögött,

életet élt a flipper, reagált, válaszolt és főleg: villogott, kemény és határozott

volt a flipper.

Laci flipperezett. Minden idegszála megfeszült, arca merevült, szeme

pulzálva szűkült-kerekült.

Vaskos középső ujjával nyomogatta Laci a gombot, sőt aztán egész

kézfejével csapott a gombra, erőből, izomból, szinte haraggal. Arca minden

egyes gombnyomásnál vagy inkább gombütésnél összerándult, szemöldöke

fölugrott, minden ütésnél rángott Laci arca, és nem csupán az arca, de egész

teste megfeszült, erős karján játszottak az izmok, félmeztelenül állt a flippernél

Laci - általános viselet ez nyáridőn, a bőring -, de nem is a flippernél állt, hanem

a flipperrel állt, szinte egyek voltak ők már, a flipper és a flipperező, egy test,

egy lélek, mint a zongorista és hangszere, mintha csak zongorázott volna

magának és a zenének, a külvilággal mit sem törődve már, flipperezett Laci

önfeledten, észre sem véve, hogy figyelik, nyomogatta a gombot

kétségbeesetten, se látva, se hallva, csak a fémes golyóra figyelve, csak az a

fémes golyó létezett már a világból Laci számára, csak az volt a fontos, hogy

visszapattanjon a golyó, hogy fönn maradjon, a fölső részen, mert az a jó, mert

ha lejön, akkor egy párszor még föl lehet pofozni, de előbb-utóbb belehull a

lyukba biztosan, vigyázni kellett, hogy ne essen a lyukba bele az a csillogó

golyó, és hogy adjon még egy golyót a gép, és hogy legyen hatszázezer, sőt

hétszázezer, hogy sikerüljön, hogy végre jó legyen, hogy végre sikerüljön

valami ebben az elfuserált, elátkozott, szétrohadt életben...

MEGJÖTT ÖDÖN!

Megjöttek a fecskék.

Bizony, a Gold-féle városi ember alig bírta visszafogni meghatottságát

ilyenkor.

Amikor látta, hogy megjönnek a fecskék.

Egészen más dolog tudni, mint látni, hogy megjöttek a fecskék.

Ült a falusi gangon, és látta, hogy az eresz alá tapasztott fészkeikhez

megjönnek a fecskék.

Csuda dolog látni ezt. Hogy oly messziről, tengeren, sivatagokon, hegyeken

által hazataláltak. Micsoda ragaszkodás munkál bennük a szülőereszhez. Hisz

hány és hány ország, hány és hány falu, hány és hány eresz esett útközben.

De ők mégis oda tértek vissza, ahonnan ősszel fölkerekedtek.

Nemcsak tudta ezt Gold, már látta is. Megismerte az egyik fecskét ugyanis.

Az egyik szárnya teljesen fekete volt annak. A többinek mind volt fehér csík a

szárnyán. Ez a feketeszárnyú fecske ott volt már tavaly is. Ödönnek hívta őt,

olyan hülye képe volt ugyanis, mint egy Ödönnek.

Szerette Ödönt Gold.

Ült a gangon, és csudának volt tanúja.

Megjöttek a fecskék!

Ráadásul az almafák rózsaszín virágainak illatárja terült szét a tájon,

szárnyalt a nyitnikék a dombok felett, a természet felöltötte legszebbik,

élénkzöld ruháját.

Itt volt a tavasz!

Megjöttek a fecskék!

Megjött Ödön!

A szerencsétlen.

Mert sajnos, onnan a gangról azt is lehetett látni, hogy teljesen hiába jöttek

meg a fecskék, inkluzíve Ödönt.

A fecskefészkekben ugyanis időközben verebek vertek tanyát.

Ült a gangon és nézte Gold, ahogy jön Ödön, sok ezer kilométer szárnyalás

után, megérkezik végre, fáradt, elcsigázott, hót redva szegény, de megjön,

megérkezik haza.

Bújik be boldogan tavaly encsőrrel épített fészkének kicsiny lyukán.

Aztán éktelen csivitelés, vijjogás, madárordítás hallatszik ki a fészekből, és

már penderül is ki szegény Ödön.

Pár napig még tart a csetepaté, de végül győzedelmeskedik a veréb.

A fecske pár napot spekulál, nyilván azon, hogy visszamenjen-é a jó kis

Afrikába, ahonnan hogy eljött, nyilván ezerszer megbánta már.

Aztán sóhajt egy nagyot a fecske, és valahol hátul, a gang végében új fészek

építésébe kezd.

Megjött Ödön - és most meg van sértve nagyon. Nem elég, hogy elvették

otthonát, amelyet nehéz munkával teremtett tavaly, de még össze is pofozták,

amikor reklamált.

Ült a gangon Gold Jenő, és próbálta kicsinyt vigasztalni a madarat: „Ne

búsulj, Ödön! Volt egy jó fél éved. Oszd be azt! Valahogy majd csak kihúzod

ezt a másikat. Élsz addig az emlékeidből."

Megjöttek újra a fecskék.

A fecskék szépek, finomak, szelídek és hűségesek. Hűségesek,

mert visszajöttek.

De a verebek még hűségesebbek. Mert ők el se mentek. Igaz, hogy a verebek

rondák, hangosak, erőszakosak, skrupulus nélkül bitorolják a másét - de hát

különben hogyan is bírták volna ki? Itten.

CSALLÓKÖZIEK

Pista bácsi csallóközi, Megyercsen, pontosabban a falutól másfél ki-

lométernyire, a komáromi vasútnál, egy tanyán született 1931-ben.

Módos parasztgazdálkodók voltak az ősök, húsz egy tagban lévő saját, és

még tizenkét holdnyi bérelt földet műveltek, neveltek jószágot, gyereket,

szépen, ahogy kell, ahogyan szokás volt századok óta.

Azt kell mondani, hogy a szokott ritmust még az első háború, sőt még

Trianon sem borította föl, legalábbis nem fenekestül. A cseh éra alatt mindenki

maradt helyén, tette dolgát tovább, a gyerekek jártak magyar iskolába,

legfeljebb az volt változás, hogy a meglehetős magyar vidékre szlovák kolóniák

is települtek, no meg, hogy a papát Prágába hívták be katonának.

Onnan azonban a csatoláskor elbocsátották, magyar honvédként, légvédelmi

tüzérként vonult már Munkácsra, Kolozsvárra, Szabadkára be.

Közben a gyerek járt a tótokkal együtt fölszámolt - tehát egykori - tót iskola

épületébe, és végezte testvérével, árva unokatestvérével a paraszti férfimunkát,

háborús gyakorlat szerint. Ez a gyakorlat olyannyira általános volt, hogy a

gazdátlan mezőgazdaság érdekében a vége felé még valamiféle

parasztleszerelésre is sor került, így úszta meg a papa a hadifogságot. Mivel

véletlenül a gyerekeket sem hurcolták leventének el, együtt volt a család az

átmeneti idők alatt, amikor egyszerre háromféle pénz volt forgalomban: a cseh

korona, a magyar, és a szovjetek által behozott úgynevezett vörös pengő.

Persze indult, pontosabban folytatódott a bolydulás, „büdös magyarozás",

visszatértek az elzavartak, elzavarták az őket elzavarókat, de elébb még

kifizettették velük a költségeket, a lakbért, a kárt. Aztán polgári dekrétumok

szellemében a szegényebb, kisbirtokos magyar gazdákat terelték össze és

deportálták a németlenített Szudétaföldre, zavartakat zavarva a zavartak

helyére. Aztán megjött Pista bácsiékhoz is a papír, hogy menni kell.

A csehszlovák embertelenség mégsem volt olyas, mint a német vagy

magyar, a cseh, ha barbár, akkor is polgári barbár - legalább mindent lehetett

vinni, mindent, de mindent fölpakoltak a magyar katonai teherautókra, majd

onnan Komáromban a vagonba, három marhát, négy lovat, csikókat, borjakat,

szekeret, szerszámot, ekét, malacot, tyúkot, gerlét, méhcsaládot - tizenegyet

szám szerint -, kutyát, macskát, bútort, ruhát, ágyneműt, terményt, lábast,

eszcájgot, mindent, mit rejtett a kamra, kolbászt, sódart, lekvárt, befőttet,

tavalyról megmaradt kis lecsót.

Tizenegy teljes vagont töltött meg a családi cókmók.

Tűzifát különösen sokat pakoltak, úgy hallották, az Alföld lesz az úti cél,

Tótkomlós jelesül, de végül Keszőhidegkúton állt meg a szerelvény, rengeteg

erdő szélinél.

Gyalogmenetben értek a faluba, ide, ahol az Európában ekkoriban általános

munka már lassan bevégeztetett, megtörtént az alföldi és bukovinai telepesek

bevonulása, németek összeverése, elzavarása, részleges visszaszivárgása,

megtörténtek a fontosabb verekedések, gyilkolások, ki-ki elvette akkurátusan,

ami a másé volt egykoron - Pista bácsiék az utolsó felvonásra érkeztek meg.

Mindenesetre le lettek mocskoscseszkózva azonnal, nyilván, hogy otthon

érezzék magukat.

Kicsit kezdett összerázódni a falu, a kétezres lakosság, ha lélekre nem is, de

számra a régi lett, sok fiatal volt, nagy élni akarás, egymást érték a bulik, a

bálok, a pinceszerek, két kocsmából szólt a danolás hajnalig, és persze beindult

a munka is, Pista bácsiéknak tizenöt hold jutott a házzal, Pista bácsinak még

asszony is került, csinos, fiatal telepeslány.

Aztán akik voltak büdös magyarok, mocskos cseszkók, lettek rohadt

kulákok hirtelen. A nem kellőn beszolgáltató papát bíróság ítélte

kényszermunkára, a katona fiútól elvették fegyverét, apa is, fia is rab lett,

rabmunkás, egyik építette Várpalotát, másik Újpestet. Mellesleg Pista bácsi

kommunistává kupált apósa volt a fő ellenség, ő jelentgette fölfelé ennen

családjának tagjait. Közben folyt szép szóval, szép bezárásokkal, szép lábra

taposásokkal, szép pofonokkal a közösbe szervezés is falun, ahol a többség még

sokáig ellenállt, 1956-ban széthordták, ami mégis közös lett, de 1960-ra már

nem volt apelláta - aki paraszt volt, annak falun nem volt maradása több. Pista

bácsi nekiindult építeni a szocializmust, elébb a 31-esekkel, majd a 43-asokkal

húzta és húzta fölfele Nagytétény, Kazincbarcika, a Vizafogó, a Centenáriumi

lakótelep és legvégül Káposztásmegyer házait.

Családi életet élni így persze nehéz, hiába volt a két gyerek, az asszony

elhidegült, majd elfáradt, és leesett a felsőkertről, az úgynevezett hostelről

végül. Új asszony került, de őt pár évre rá a szíve vitte el. Általában

meglehetősen általános lett a meghalás: papa, mama, testvér - kiszaggatott

gyökerekkel élni bajosabb, hiába.

Pista bácsi 1991-ben ment nyugdíjba, 5200 forinttal.

Végigcsinálta a kárpótlási hercehurcát ezután, persze nemigen maradt kellő

papír, kétévente tagosítgattak itt, aztán, amikor mégis került nyom, akkor a

testvér jussát nem adták ki Pista bácsinak, azt rótták föl a hivatalban, miért nem

készített végrendeletet az öcs arra az esetre, ha példának okáért halála után még

egy kárpótlás beütne.

A kapott jegyeket hetven százalékért adta Pista bácsi el, az egész

fürdőszobára persze nem futotta a hetvennégyezer forintból, ennyi lett húsz

holdból, sőt harminckettőből, ökörből, borjúból, bikából, lóból, szekérből,

házból, papából, mamából, egymást követő parasztnemzedékek egész életéből,

ennyi: két ágy, egy kád és néhány csaptelep.

Pista bácsi öt körül kel, kicsit kapálgat, bogarászgat a kertben, elkészül, és

útra kél. Jó húsz perc, míg leér, megveszi, amit kell, fél kenyeret kell. Beül

aztán szokott helyére, háttal a pultnak, onnan jól látni mindent s hallani. Dél

előtt visszasétál, falatozik kicsit, ledől, fölkel és indul vissza lassan. Hátát a

pultnak veti, hallgat, figyel, diskurál. Arcán mindig mosoly, szívében nincsen

harag, csak Gyulával szemben, csak Gyulával nem állnak szóba, Gyulával, aki

ott ül mindig a sarokban, éppen vele szemben a helyén, nem szólnak egymás-

hoz, nem is köszönnek.

Talán valami múltbéli sérelem lapul a harag mögött, kérdezte Gold Jenő, tán

bántotta egykor egyik a másikát, egyiknek apja a másiknak apját, egyik komisz

volt, elfoglalta a házát amannak, lenémetezte, komcsizta tán? Ugyan, mondta

Pista bácsi erre, földik vagyunk, Gyula is csallóközi, Megyercsről, jól ismerem

kölyökkorából, szüleink, nagyszüleink is jóban voltak, ismertem anyját, apját,

asztalos volt, olyan ágyban alszom most is, amit ő csinált, közös a sorsunk,

együtt lettünk kiebrudalva, platóra, vagonba téve, lemagyarozva, lecseszkózva,

lekulákozva, kisemmizve, jóban is voltunk évtizedeken át. De most nem

vagyunk. De miért? Kérdezte Gold, mire ő mondja: nem tudom, csak. És ezt

mondja fojtottan sziszegve Gyula is, miközben öklével a levegőbe csap: nem

tudom, de utálom, ha csak meglátom, a gyomrom összeszorul, utálom, utálom,

utálom ezt a...

És így ül egymással szemben, köztük két asztal, vagy egy, így ül a két öreg, a

két csallóközi, egyik a saroknak, másik a pultnak vetve hátát, így ül mindennap,

kora reggeltől délig, és déltől estelig.

GÁRDONYI

Falun olvasni is többet olvasott. Hál' istennek volt mit. A lapnál ugyanis, ahol

immár tíz éve állt alkalmazásban, a fél évszázados, páratlan történeti értéket

képviselő archívum után a több tízezer kötetes könyvtárat is a szemétre

hányták.

A földszinti folyosón napokon át lehetett járni térdig Karinthyban,

Mórában, Molnár Ferencben, Juhász Gyulában, Pap Károlyban, Thomas

Mannban, Balzacban és a többiben.

Az internetes világ nem tartott igényt például a magyar írók kötetbe gyűjtött

újságcikkeire sem. Amit bírt, igyekezett begyűjteni belőlük.

Szinte megrészegedve lapozgatta az egykori kollégákat.

Egyszer éppen Gárdonyi gyermekkorra való visszaemlékezéseit olvasta.

Ilyen mondatok vannak benne: Nekem összesen hat testvérem volt, de sosem élt

több háromnál. Erre a mondatra mondják a maiak: rendben van.

A borsodi Sály falusi iskolájára való emlékezésekben írja Gárdonyi, hogy

telente minden gyerek a hóna alatt vitt egy hasábfát az iskolai kályhába.

Lúdtollal írtak, mindenki vitt tollat is tehát, amit a tanító metszett meg ügyesen,

és tintát se kellett venniök, mert azt meg bodzából főzték.

Fölemelte fejét a könyvből.

Az asztalon a műanyag tolltartóban dédapja lúdtolla meredt, amit később

valami bronzba mártott a családi kegyelet. Nem adott a relikviákra sokat, de ez

valahogy mindig ott volt, szem előtt.

Aztán kinézett az ablakon.

Lizi néni - a másik Lizi - kertjére látott, ahol hat jókora liba gágogott.

Pontosabban csak a hangjukat hallotta, mert eltakarta őket a hatalmas

bodzabokor, amelynek tányérjain már lassan kezdtek érni, sötétedni a bogyók.

Eddig is megnyugtató érzés volt, hogy ha majd nem lesz semmi sem sehol,

se villany, se víz, se semmi, akkor itt lesz, mert van még fa, van kút, van kályha

- de erre nem gondolt eddig: hogy írni is tud majd.

Megkönnyebbülését belepötyögte a gépbe gyorsan, és már küldte is

Óbudára fel.

FEKETE FÜZET

Kis fekete füzettel lepte meg egyik kedves falusi barátja Gold Jenőt. Talált a

füzet, ki tudja, hol, miért, hogyan, legyen elég annyi, hogy talált.

Könnyű találni akármit is egy olyan faluban, amelynek ötszáz lakosa közül

talán ha tíz lakik olyan házban, amelyben született, amelyben atyja, nagyatyja is

lakott.

A házról, jószágról most nem is beszélve rengeteg dolog, bútor, anyag, lom,

papír maradt az egykor kiebrudalt őslakosok után.

Ez a talált kis fekete füzetke naptár, pontosabban orvosi naptár 1941-ből.

Kiadta a Chinoin Gyógyszer- és Vegyészeti Termékek Gyára, Újpest, Tó utca

1-3.

Első nyolcvan oldalán gyógyszerek, orvosi készítmények soroltatnak föl, a

köszvényre jó Aciphentől a cukorbetegségekre ajánlott Zink-Protinsulinig,

szépen, négy hasábban a csomagolás, hatóanyag, javallat és az adagolás

föltüntetésével.

Utána az „indicatiós táblázat" következik, amelyből kiderül, hogy milyen

bajra milyen készítmény az alkalmas: fülzúgásra Albroman, impotenciára

Testosit, bőrgumókórra Rubrophen, és így tovább.

Ezután - mint minden efféle füzetben - a naptári rész következik: január

l-jétől december 31-ig.

De furcsamód e részben nem ügyes-bajos dolgait jegyezte elő a naptár

tulajdonosa, hogy például Lajos bácsinak névnapja lesz, vagy be kell az adót

fizetni, hanem valami egészen mást.

Az első pár lapon nevek, mégpedig vezetéknevek sorjáznak ábécérendbe

szedve, minden betűhöz hat-nyolc, de gyakran húsz-harminc név:

Abonyi, Ábrányi, Alvinczi, Ambrózi, Adorján stb.-től egészen Vadkerti,

Vadnai, Vasvári, Vaszariig, összesen vagy négyszáz szép, hangzatos magyar

vezetéknév.

Aztán, szépen megszámozva 1-től 78-ig, minden oldal tetején csak egy név

van föltüntetve, az is szép, az is hangzatos, de német: Neitling, Lohman, Ferter

stb., a születési év, a családtagok, majd minden német név alatt pár azonos

betűvel kezdődő magyar név, Neitlingnél például Nádasdi, Nádasi, Nádori,

ebből aztán az egyik piros ceruzával bekarikázva.

A lap tetején még két bejegyzés szerepel. Az egyik minden esetben ennyi:

kész, elvitte, a másik változatosabb: 1/2 kg mák vagy 1 db cirokseprő vagy 11

bor vagy 20 tojás vagy 1 fuvar az erdőbe.

Nem volt nehéz kitalálni ötven év távolából sem, miről van szó, de Lizi néni

végképp pontosította a föltételezéseket.

A kis fekete füzet a kétségbeesett németség maradni vágyásának szomorú

dokumentuma.

Pro Memória Patriae.

A szálkás betűket fölismerte Lizi néni azonnal.

Szilárd tanítóé volt a kis füzet. A derék pedagógus valahonnét a Bácskából

keveredett ide a háború idején, elődje, Pfaff, a térképmutogató pálca

forgatásának legendás bajnoka, 1941-ben vonult nyugdíjba. Szilárd tanár úr az

iskola alatt lévő kollégiumi épületben lakott, a házat nemrégiben vették meg

pestiek.

Hogy a füzetkét miért nem használta öt éven át, arra már nemigen derülhet

fény, biztos volt neki másik füzete, az mindenesetre bizonyos, hogy a tömeges

névadás, újrakeresztelés 1946-ban történhetett.

Ekkor jött a híre annak, hogy névmagyarosítással talán elejét lehet venni a

kitelepítésnek.

Szilárd tanító úr tehát segített a névadásban, ő ügyelt arra, hogy jó legyen az

új név, ne legyen ugyanabból kettő, és alighanem ő juttatta el Pestre a

kérelmeket, a Bem rakpartra, dr. Zarubai ügyvéd úrhoz, aki elintézte a

Belügyminisztériumnál a dolgot. (Az ügyvéd úr innét származott el, édesanyja,

Bözsi néni, derűs, kedves asszony, bevárta itt az orosz csapatokat, „azok is csak

emberek", mondogatta, majd miután tucatnyian megerőszakolták, mérget vett

be gyorsan.)

A napló oldalainak tetején lévő megjegyzések jelzik az adminisztráció

honoráriumát: fél kiló mákot, liter bort ért egy magyar név akkoriban tehát.

De hát nem ért az meg sajnos, annyit sem.

Még a nemzetiség megváltoztatása sem segített a szülőföldhöz ragaszkodó

magyar németeken.

1946-ban sokan, nemzetiséget is váltandó, fölutaztak Pestre, amihez tudni

kell, hogy az 1941-es népszámlálásnál három rubrikát kellett kitöltenie

mindenkinek: állampolgárság, nemzetiség és anyanyelv.

Az elsőnél nem volt különösebb gond, de a másik kettő problémát jelentett:

ők ugyan parasztok szerettek volna lenni mindenekelőtt, mégpedig jómódú,

erős, szorgos parasztok, de hát az nem volt már elég.

Ki tudhatta, mikor milyen döntés könnyíti, vagy nehezíti meg az alapcél

elérését. Volt, aki németet írt mindkét rubrikába, de sokan vallották magukat

német anyanyelvű magyar nemzetiségűnek is.

Ki tudhatta volna, hogy minden mindegy volt.

1947. szeptember 2-án, majd 1948 júniusában három család kivételével

elvittek mindenkit.

A nácikkal cimborálok, a volksbundisták, SS-harcosok elmentek a német

csapatokkal még 1944-ben. (Jobban is jártak, ha megmaradtak; és megmaradtak

sokan.) A többség, amely itt maradt, hazájának tekintette Magyarországot. Az

SS-sorozás idején sok férfi szökve jelentkezett önként Dombóváron a magyar

honvédségnél, mert magyar katonák akartak lenni. Horthy Miklós hitvány

tisztjei őket kivétel nélkül átadták a „szövetségeseknek". Nem is tért vissza

senki közülük.

Most, amikor oly sok féltő szó esik azokról, akiknek nem engedik, vagy

nehezítik, hogy nyíltan gyakorolhassák magyarságukat, mindig emlékezzünk

azokra is, akiket a magyar állam taszított el magától, akiket a magyar nem

engedett magyarnak lenni.

Hiába voltak hűek a hazához, hiába öltöttek szép magyar nevet, hiába

cseréltek nemzetiséget is - elvitték őket innét. (Persze jelentős különbség, hogy

németországi vállalkozó, kanadai marhafarmer lesz a deportáltból, vagy füst,

hamu és lámpaernyő - de most nem erről van szó.) Elvittek innét nem csupán

szorgos embereket, iparosokat, de elvittek kultúrát, nyelvtudást, egy darab

polgári Magyarországot, népet, nemzetet.

Akárcsak a zsidók deportálása, mélységesen magyarellenes tett volt ez is.

Odakinn aztán mindenekelőtt lehetett fordítani a neveket németre vissza -

talán Regensburgban is lapul egy kis fekete füzet -, aztán hozzá kellett kezdeni a

nehéz munkához, végül lehetett gazdagodni biztosan és szépen.

Itt pedig maradt pár visszaszökő, - költöző őshonos család, némi tárgyi

emlék: pár tágas parasztház, hajópadlóval, kétszárnyú üvegajtókkal,

keramitkockával kirakott istállóval, és itt maradt mindenekelőtt a gyűlölet és a

szegénység.

A gyűlöletet mára fölszívta, szétszórta, porlasztotta talán az idő - csak a

szegénység, az van meg.

És egy kis fekete füzet.

DlSZNÓTEMETÉS

Fölkel a falusi ember szegény, jó korán, ahogy szokott máskor is, öt körül,

kimegy a gangra azonnal, belehallgat a világba, és rögtön érzi: baj van.

Honnan érzi a szegény ember a bajt? A jó isten tudja azt csak. De érzi. Érzi

azonnal.

Csönd van még az udvaron, csönd a kertben, az utcán, csönd az egész

faluban, csönd van mindenütt.

De valahogy más ez a csönd, mint amilyen lenni szokott. Az ember megérzi

azonnal: valami bajnak a csöndje ez.

A szegény ember indul, indul azonnal, ösztönösen a disznóól felé.

Mindenünnen csönd jön, de onnét jön a legnagyobb.

Odacuppog a sárban, mert sár van, mert nincsen pénz betonra, lesz majd

talán, de még nem volt, sok szó esik a betonról, a betonról is, talán, ha majd

sikerül pár malacot eladni, abból kijön pár zsák cement is, kevés sóder, és lesz

beton, lesz. De még nincs.

Odacuppog az ébredő, oldalról benéz.

És nem szól egy szót sem.

Csöndben van ő is, olyan csöndben, mint amilyen csönd van odabenn.

Ahol a hárommázsás anyakoca döglötten hever.

Ha nem is kilenc, de hét malacával.

A háromnapos malacok bújnak a tetemhez.

A gazda áll csak, majd betántorog a házba, kelti az asszonyt.

Egy óra múlva az egész falu tudja: megdöglött az anyadisznó.

Szomszédok, barátok jönnek, ők veszik el gyorsan a malacokat a dögtől, ők

ocsúdnak előbb, teszik azonnal, amit kell, a gazda még béna a taglózó bajtól, de

a szomszédok, barátok, akik máskor csak ugratják, heccelik az embert, nem is

épp finoman, mit nem finoman, durván, gorombán, akár az állat, most ők is

sápadtak, ők is csöndesek, ők is tudják, és főleg érzik, hogy nagy a kár, nagy a

baj.

Ha csak százhatvannal számoljuk kilóját, akkor is vagy ötvenezret ért a

koca.

És hiába szalajtottak már cumiért, nyilván a malacok is megdöglenek majd.

Pedig szép malac mind a hét, de hát nagy szerencse kell ahhoz, hogy

megmaradjanak, miért is lenne szerencséje a szegény embernek? Miért is

maradnának meg, amikor meg is tudnak dögleni?

Tanakodás kezdődik: mi legyen?

Szabály szerint állatorvost kellene hívni - no de erről szó nem lehet. Az csak

azért, hogy kidugja az orrát, elkér kétezer forintot. Aztán még föl is bontja talán,

és akkor úgy lehet kivinni - mert eldőlt, hogy viszik -, hogy lóg a disznónak

szanaszét mindene. Így sem lesz kis munka.

Nem kell ide orvos - úgyis látja mindenki, hogy a szíve vitte el.

Ha meg nem az? Nem mindegy már?

Nemcsak az állatorvosért kellene fizetni, még külön a szállításért is. Dögkút

már nincsen a faluban. Csak dög van, a szentségit neki.

Az emberhez sem igen hívnak itt már orvost, nemhogy a jószághoz. A gazda

enkézzel búgatja, maga elleti, maga heréli, maga operálja a maga malacát.

Maga is temeti most.

Köteleket kötnek a disznó lábaira, négy ember nehezen kivonszolja az ólból.

Van ember elég, csak be kellett a kocsmába szólni.

Szívszorító látvány egy ilyen döglött állat.

Pedig ugyanilyen döglött lett volna decemberben is, akkor véres nyakkal

heverne a hóban, mellette már állna a meleg vízzel telt kandliban a gázpalack,

körötte toporognának az emberek, kezükben a forralt boros pohárral, odabenn

pedig már sülne a hagyma a vér alá.

Mennyire más ez!

Jön a téesz riasztott traktora, mögötte a harmadik szomszédtól rácsatolt

utánfutó.

Nagy nehezen, ferde ólajtón felhúzzák a disznót a platóra. Mellé száll hat

ember ásóval, lapáttal. Közben esik szó.

Hatkolostornyi pap kevés lenne hozzá, ha a káromkodást mind meg kéne

gyónni.

Útközben számba veszik a bajokat, hisz ha csak ez lenne az első! Ez csak

minden bajoknak megkoronázása.Ebben az évben már megdöglött száz csirke,

a kutya is megzabált ugyanannyit, egy kutyával is kevesebb van tehát, megholt

két kecske is, birka is, vész söpört végig az udvaron.

Persze állatorvost kéne kihívni, nem csupán a holthoz, de az élőkhöz is,

beoltani a jószágot, valamennyit, megnézetni, de hát nincsen pénz.

Azért is kell az állatot tartani, mert csak a fizetésből nem lenne hús. Hús

sem.

Nincs is már hentes a faluban. Csütörtök délelőtt volt korábban, de most már

csütörtökön sincs.

A faluban, amelyben három mészáros élt még ötven évvel ezelőtt, nincs

hentes, mert nincsen pénz a húsra.

Pedig dolgozik az ember is, asszony is, nem is parasztok ők már, falun élő

munkások inkább. Saját földjük alig van. Nincs is úgy benne a vérükben a

jószággal való törődés talán. De hát nincs is rá idő.

Ketten nem keresnek húszezret nettóban. Az a húszezer is valami, dolgozni

kell, nincs hát elég idő és erő a jószágra, de jószág is kell, hisz különben nem

lenne mit enni. Mindig csak a pénz, a pénz, a pénz.

Csak a táp ezerötszáz, és az nem tart ki egy hétig. És akkor a rezsi, a

gyerekek, a cukor, a kenyér és a többi.

Jószágot kell tartani, mert nincsen pénz, és a jószág megdöglik, mert nincsen

pénz. így lesz minden egyre kevesebb. Így lesz aki szegény, a legszegényebb.

Ilyen egyszerű ez. Szegény ember egyszeregye.

Készül a sír közben.

Kettő kiássa egy nyomra, odébbáll, másik kettő lapáttal kihányja. Belép

megint kettő utána, másik kettő lapátol.

Gyorsan megy, mindenki dolgozik szótlanul, félóra múlva kész is a gödör.

Belezuhan a hatalmas tetem.

Dühvel kotorják, hányják rá a földet.

Mindenki haragszik, maga sem tudja, kire, istenre, emberre, világra.

Üvöltene az ember legszívesebben, de üvölteni, bőgni sem szabadna.

Még megneszelik a disznótemetést.

Ha a polgármester fülébe jut, tízezer forintra bünteti az embert.

És akkor valaki közbeveti, hogy a tizenhatmilliós végkielégítéssel

elbocsátott minisztert is megbüntették húszezer forintra, amiért elhallgatta a

volt bankjának átutalt tizenkétmilliárdot...

És akkor ott, a disznóhant fölött elszabadult a pokol.

RENDÜLETLENÜL

Leér falura az ember péntek este.

Már sötét van, már sötétben kellett jönni végig, emléke sincsen már annak az

időnek, amikor kilenckor, fél tízkor is lehetett még érkezés után a tornácra

kiülni, és nézni a romos malom mögül kikandikáló lankás domboldalt, a régi

temető pár megmaradt, furcsa fejfacsonk-ját rejtő akácost, mellette a téesz pár

kóbor marhájának otthont adó major fehérlő istállóit, a falu túlvégin a

polgármesteri hivatal fehér, méltóságteljes házát, amelyet még a derék németek

építettek maguk választotta tanácsuk számára, valamikor a század fordulóján,

és lehetett nézni, kézben a meg-, a hazaérkezést nyugtázó párás boros pohárral a

szürkülő szántó mögött lassan alámerülő hatalmas, vörös napkorongot.

Nem, most már sötét van este, vaksötét.

Nem látni semmit sem.

Hűvös is van, metsz a lég, fiókban porosodik már a sort, mackót ölt az

érkező, flanelinget, pulóvert, esetleg még egy pokrócot is kanyarint hátára.

Itt van az ősz.

Igen. Azért beleszív a friss levegőbe az érkező, igyekszik örülni az ősznek is,

beleharap szinte, érzi, ahogy átjárja benzingőzzel itatott hörgőit a tiszta lég.

Viszont már fűteni kell, a vályogfalakban évek, évtizedek, talán egy

évszázad óta felgyülemlett szívós, alattomos hideg előmerészkedik, rácsap

annak a hátára, fejére, csontjára, aki nem vigyáz.

Szerencsére a gondos gazda jó korán nekikészült a dolognak, a kályhák

kitisztítva, bekészítve várnak, mellettük a ládában szép kis halomban az éppen

alkalmas méretre hasogatott gyertyán, akác. Csak a gyufát kell belelobbantani,

aztán lehet körbevizslatni, hogy mi van, mi történt, mi változás esett múlt

hétvége óta, mi folyt ki, mi szakadt le, ki tört be, mit vitt el. Mi van, mi nincs.

Rögtön látni, hogy a faliszekrényben egér járt, hoppá, végig is rohan az

ember lábán, lehet üvölteni a kutyának, gyorsan elhúzni a frizsidert, stelázsit,

szemetest, hokedlit, hoppá, na ez megvan, jó kutya.

Aztán az ember, miután begyújtott, ölt is, magát nyugtatandó kibotorkál,

nézi, mi van odakinn.

Ahogy megy a gangon az ember, hátra a pingpongteremként használatos

egykori szín felé, furcsa zajra lesz figyelmes.

Mi ez?

Mintha csak valami finom csiripelés szüremlene odafentről, az eresz alól.

Szokott zaj ez, hozzátartozik a falusi nyárhoz, különösen, ha nem is egy,

hanem hat fészke van az embernek, igaz, hogy abból idén csak négyet laktak, de

az is vagy tizenöt kis állat, lehetett nézni egész évben, ahogy zajlik az élet

odafönn.

Kezdődik májusban egy rövid, de heves tusával, ki kell verni ugyanis a télen

önkényesen beköltözködő verebeket, aztán lehet figyelni a renoválás

munkálatait, aztán tovább, a kotlás, költés, nevelés, tanítás, a fecskelét

megannyi fázisát.

Hozzászokik hát az ember a fecskeciccegéshez, surrogáshoz, éles

kiáltozáshoz.

De most mégis megütközve kapja föl fejét: hogyan? Ezek még itt vannak?

A többiek ugyanis elmentek a héten. Már két hete készültek, edzettek,

gyülekeztek a villanydrótokon, ahogyan az a nagy olvasókönyvekben írva van.

Aztán elmentek. Mondhatni: huss!

Ezek meg itt vannak.

Másnap reggel első útja az embernek a fészek alá visz, igen, itt vannak, ők

itt, a többi fészek mind némán, üresen kapaszkodik a fehér vakolatba, de ebből

a fészekből nyugtatóan hallatszik a szüntelen csivit, ki-be cikáznak az öregek,

láthatóan jó erőben vannak, elszántak, eltökéltek, szinte érződik röptükön a

büszkeség, a dac.

Föl is kapaszkodik valami létrára az ember, bekukucskál, egy fióka van

odabenn, de hát nem fióka az már, épp akkora, mint a szülők, nyugodtan

röpülhetett volna a többiekkel el.

De nem, ők maradtak.

Ha akarja, ha nem, az ember elérzékenyül.

Ritka dolog a hűség a mai csapodár világban.

Ritka dolog konok szeretete otthonnak, enkézzel tapasztott háznak,

dimbes-dombos, lágyan ölelő kis hazának.

Itt maradtak, mégiscsak itt maradtak, itt, honn.

Biztosan spekuláltak előtte sokat, hogy menniök kéne, hogy menni szokás,

hogy ez a világ rendje, a kerekedés, menés, menekülés a kellemetlenségek, a

bajok, a zordabb idők elől.

Látták, hogy készülődnek a többiek, edzenek, összetartanak a hosszú út

előtt.

De ők úgy döntöttek, maradnak.

Maradunk, mondták. Itt a helyünk.

Talán nem is lesz olyan hideg, mint arra számítanak évszázadok, évezredek

óta a többiek. Hisz ki látta azt? Mindenki csak úgy érzi a bajt. De hiteles

szemtanúval még nem akadt össze senki. Lehet, hogy ez az egész tél nem is

igaz. Az a tél csak egy előítélet. Hogy nincs szúnyog, nincsen légy, nincsen

eleség, hogy valami hideg van, meg hó, meg más efféle furcsaság.

És akárhogy is van, ha baj is támadna lenni, majd megoldjuk, leküzdjük,

kibírjuk. De mi akkor is maradunk - mondták, és utána se néztek a múlt héten

meginduló fecskerajnak.

Nem oldódtak a tömegben, nem sodródtak a nyájjal, nem csatlakoztak a

hadhoz. Nem: ők döntöttek. Vállalták a magányt, a megvetést, a

számkivetettséget. Mert itthon akartak maradni.

Ül az ember a fészek alatt, hallgatja a szüntelen fecskecsivitelést odafenn,

figyeli a sürgést-forgást, ki-bejövést, érzi az erőt, a büszkeséget, elszántságot

odafönn, és az embernek a szívét melegség tölti el, és szégyenkezik is kicsit az

ember, aki ott ücsörög a tornácon, az eresz alatt, mackóban, pulóverben,

pokrócba csavartan, ücsörög benne már a hűvös őszben, tiszta, éles éjszakában,

kezében a békét, biztonságot, bátorságot és bölcsességet adó párás boros

pohárral, nézi a remegő csillagok miriádját odafönn, és hallgatja a hűség halk

ciccegését.

Aztán beül a kocsiba, visszamegy a városba, a következő pénteken érkezik,

megy hátra az eresz alá azonnal, aztán a kamrába, hozza a lapátot, egyetlen

ügyes mozdulattal összekanalazza a három kis tetemet és indul a kert végibe

hátra.

JANKA ÉS DODÓ

Dodó bácsi még otthon született, Prágában.

Anyja szepességi német, magyarul cipszer családból volt való, úgy hívták, hogy

Zwick.

Amúgy nagy magyarok voltak. (A Monarchiában, amely rossz volt, de

amely mégiscsak az e tájon fönnállt államalakulatok legjobbika volt, a nevek is

gyönyörűek tudtak lenni. Előreugorva időben, vegyük például Dodó bácsi

feleségeit: Szép Ilona, Zöld Margit, Rozsos Janka.) A Zwick família ősidők óta

adta a Késmárk melletti Leibnitz kádármestereit.

Az élő emlékezet tizenhat segédet őrzött meg az utolsó időből.

Azonban szegény Zwick korán és váratlanul meghalt, a gyerekeket

szétszórták a gyámokhoz a birodalomba. így került az egyik Zwick lány

Prágába föl.

Itt ismerkedett meg a derék, ősprágai szobafestő-mázolóval, Hubatsek

Frigyessel.

1912-ben helyes fiúgyermeket kreáltak, és boldogan éltek volna az Arany

Városban talán, ha közbe nem jön az első háború, és annak rögtön az elején

Hubatsek bácsi el nem esik.

Ráadásul nem is voltak összeesküdve a mamával, a gyerek az anyja nevét

viselte, ezt - és az Eduárdot - magyarosította később Lehelre és Edére.

Ekkor már Budán, közelebbről a Vízivárosban éltek a mamával, aki úri

házaknál szakácsnősködött, ami bennlakással járt természetesen.

A kis Dodót Donáti utcai nevelőszülőkhöz adták, akik becsülettel föl is

nevelték.

Dodó bácsi a Török utcai Kvilla mesternél tanulta ki a bádogos és

vízvezeték-szerelő mesterséget, majd, mivel a szakmában elhelyezkedni nem

tudott, kifutó lett Adler Miksa Fő utcai csemegés-boltjában.

1932-ben hívták be először, és aztán kisebb megszakításokkal katonáskodott

Dodó tizenkét éven át.

1942-ben megházasodott, fia is született, Péterke, aki meghalt, és akinek

sírját Dodó bácsi ötven éven át látogatta - ha Farkasrét közelében volt.

Nem volt mindig ott.

Ugyan frontra nem került, mert a térképészetnél szolgált az Olasz fasorban.

Jutalmul vezényelték ide, amiért - ez volt első találmánya - kidolgozott egy

ügyes kis hüvelyfogót a golyószóróhoz, amiből így nem röpködtek föl a

napsütésben csillogni a hüvelyek, nem vette észre az ellen, honnan szóródik a

golyó rá.

Viszont a menekülő térképészeti intézettel mennie kellett.

1944-ben Grazban esett fogságba Dodó bácsi.

Harminckilenc hónapig vágta a fát a brjanszki erdőben.

Itt is voltak találmányai - a saját készítésű varrótűért 3-4 rubelt is megadtak.

1948 októberében kapott papírt, maláriát - és indulhatott haza.

A Fő utca 40.-be érkezett a mamához.

Tervezővállalatnál lett hivatalsegéd, majd expedíciós, hajtogatták össze és

vitték a terveket szerteszét.

1968-ban visszament a szakmába, a zuglóiak ma is visszasírják az IKV

aranyos Dodó bácsiját.

De előbb még, 1957-ben Dodó bácsi kiment az állatkertbe is.

Janka néni az erdélyi Várfalván született, Torda mellett.

Géplakatos apja, az öreg Rozsos mester ősei a szomszédos Aranyosrákos

kovácsai voltak századokon át. Az anyai nagypapája is kovács családból való

volt Uzsonban.

Janka papája Szebenben tanult - persze német nyelven -, majd hét éven

keresztül szolgált tengerészként, fölvéve a magyar, német mellé az olaszt és

horvátot.

Egy ízben Horthy Miklós is meglátogatta az Orient torpedórombolót,

amelyen szolgált a papa, szép fénykép készült az eseményről.

Aztán a papa hazatért Erdélybe, elvette a mamát, és alapított szép családot.

Tordán a harmincas években alakult át a Tompa-féle virágcserépgyár

porcelánüzemmé.

A papa a medgyesi kályhagyárban talált egy alkalmas dobmalmot, áthozatta,

fölszereltette, és nemsokára ő lett a főgépész az új gyárban.

A kislány Janka - kilenc testvére volt - a tordai német tannyelvű evangélikus

elemiben sajátította el a gót betűk vetését, majd román állami iskolában

képződött tovább.

A papa révén 1934-1935-ben került Janka a Tordai Porcelángyárba,

festőnek.

Torda 1940-ben, a bécsi döntés után román maradt. A család áthurcolkodott a

visszakerült Kolozsvárra, a papa és Janka beálltak a Zsolnay átvette írisz

gyárba. 1944-ben menni kellett innen is.

Ekkor előkerült a régi fénykép, elküldték a kormányzóhoz a Várba egy kis

kérelem kíséretében, miszerint hadd lehessen a papa vasutas.

Egy hónap múlva a papa beállt a MÁV-hoz, és szolgált 1955-ig becsülettel.

Eleinte az elvágott Székelyföldet az anyaországgal összekötő

Szeretfalva-Déda vonalon lett szivattyúkezelő.

Aztán leszerelték az egész miskulanciát, és elhozták a szabolcsi Balkányba.

Janka néni közben megesküdött egy katonával.

Csak egyházi szertartásra került sor a napkori görög katolikus templomban,

a polgári ceremónia elmaradt, mert nagyon lőttek.

Aztán Janka beszerzett egy kiadós tífuszt is, különféle kórházakban múlatta

a viharos időt, végül salgótarjáni bányászok borospincéjében hozta össze a sors

az első szovjet katonával. (Egyikőjüknek sem történt baja, legalábbis akkor.) A

férj mindenféle maga varrta karszalagokkal kevergeti az országban, végül 1945

februárjában a budai Lenke téren kapott a lábába egy golyót, úgyhogy nem

tudták hadifogságba vinni.

Mindenesetre elkallódott jó időre.

Közben Janka a püspökladányi községházára került. A papája pedig

Debrecenbe, ahol továbbra is szivattyúkat kezelt. Majd mindketten eljöttek

Pestre.

Fölbukkant a férj is, megpróbáltak együtt élni Janka nénivel a Sobieski

János utcában, de a férj újra eltűnt, később megkerült, úgyhogy próbáltak élni

Kispesten, de a férj eltűnt onnan is, de mivel újból megkerült, hát próbálkoztak

együtt Érden.

Aztán egy szép reggelen, mint máskor, fölvonatoztak Kelenföldig, ott

villamosra szálltak, mint máskor, a Kálvin téren leszálltak, mint máskor,

mondták egymásnak: „Szervusz, szívem!", mint máskor, és Janka néni indult

Kőbánya felé, a férj pedig a Lehel útra, ahonnan többé nem tért vissza soha.

Igaz, közben nagy dolgok történtek Janka nénivel.

1949-ben a Kőbányai Porcelángyárba került, amelyet egy frissen kinevezett

Beszkárt-kalauz igazgatott, akinek első dolga volt a régi, évtizedeken át

megőrzött mintákat kidobáltatni a második emeletről, és átállítani a gyárat a

műszaki porcelángyártásra.

Viszont nagyon komoly faliújság került a falra, amelynek dekorálása Janka

tiszte lett. így került kapcsolatba a kultúrmunkával, és így kapta a megbízást,

hogy készítse el a díszletet a Duda Gyurihoz, amelyet a gyár együttese állított

színpadra a Samottosok Kultúrotthonában. A díszlet frenetikus sikert aratott, a

kultúros fölfigyelt Jankára, és elirányította az Iparművészetire, ahol 1950-ben

Janka néni elkezdte tanulmányait.

Végzés után a Budapesti Porcelángyárba került, ahol tervezett, festett,

vezetett és oktatott egészen a nyugdíjig.

Közben - ha tetszik ma, ha nem - pár évet mélyedt a marxista esztétikában is,

és végigült több tízezer órányi taggyűlést, értekezletet, tanácskozást és más

efféle ülős dolgot.

De előtte még elment az Állatkertbe.

Mint főiskolásnak hetente kellett odamennie.

Egy fátyolhalat mintázott plasztilinből éppen, amikor rálépett a lábára

valaki.

Dodó bácsi ugyanis szintén hetente járt az Állatkertbe, mert szerette az

állatokat.

Harmincnyolc éve együtt élnek. Együtt szeretik az állatokat.

Hetvenötben huszonötezerért vették a parasztházat a falu szélén. A vállalat

által építtetett lakásukat Pesten egyszobásra cserélték. Leköltöztek falura.

Volt kemence is, agyag is, sok hely mindenféle állatnak, nagy kert, jó

levegő, jó nyugdíj - gondolták, jó lesz.

Jól is indult, jó is volt sokáig. Még egy csacsi is volt.

Csak a kutyák szaporodtak kicsit túlságosan el.

Előbb öt volt, aztán tíz, aztán tizenöt. Nem volt szívük a kutyát ritkítani. De

egyre nehezebben ment a tartása a rendnek.

Némi reményt jelentett ez a kárpótlási hercehurcaság. Dodó bácsi 429 ezer

forintnyi jegyet kapott a 39 hónapért.

Csináltattak kerítést, vettek színes tévét, mosógépet és két pár gumicsizmát.

A többi jegyet, több mint negyedmilliónyit, odaadták a Biztonságos

Befektetések Nemzetközi Szervezetének, amelyik azt ígérte nekik, hogy 80

százalékot ad érte és 25 százalék kamatot egy évre rá.

Egy év múlva mentek a pénzért, ám a cég már nem volt sehol se.

A rendőrségen mondták nekik, hogy ne is reménykedjenek.

Pedig szerettek volna Késmárkra még elmenni egyszer, megnézni a

nagyszülők sírját.

Most már nem mennek sehova.

Valami megszakadt, megpattant, vagy mi a csoda történt.

Hiába lövettek agyon egy tucat kiskutyát tavasszal - a házat, a kertet

elborították az elemek.

Janka néni és Dodó bácsi mintha föladták volna a harcot. Fürdőszoba már

nem épül, lavóroznak, gázrezsó sincsen, egyetlen villany-platnin készül a tök.

Dodó bácsi naphosszat ki sem mozdul a sötét szobából - egy nagy

találmányon töri a fejét, amely a tenger hatalmas hullámait állítja majd az ember

szolgálatába. Azt mondja, ha elkészül, majd akkor kaszál.

A kertben már alig lehet mozogni, őserdei lián lóg a fákról, combvastagságú

a bogáncsbokor szára. Hatalmas cserepek, törött, mázas, égetett ibrikek,

köcsögök, korsók, tégelyek hevernek a gazban mindenfelé. És rengeteg a kutya

kint is.

Alig lehetett már lépni, egyszerűbb kinyitni a gangnak sehova nyíló ajtaját,

és kinézni néha ebbe a furcsa, fölfordult, elfáradt világba.

KURBLIS TELEFON

- Mit tekeri annyit, itt vagyok!

- Bocsánat, de nem vette föl...

- Óriási a forgalom ma.

- Nyár van.

- Nyár. Na, mondja...

- Kérek egy R-beszélgetést...

- Ne is mondja, tudom már kívülről... De egy kicsit várni kell, mindkét

vonalam foglalt.

- Letegyem?

- Ne tegye le, már régóta beszélnek.

- Tudok várni, van idő, most már nincsen annyira meleg sem.

- Itt még mindig nagyon meleg van.

- Fáradtnak is tűnik most a hangja.

- Fáradt vagyok, ma nagyon sokat dolgoztunk.

- Beszélgetnek az emberek.

- Beszélgetnek...

- Igen.

- No, de már nem tart sokáig.

- Hogy érti?

- Pár nap és bekapcsolják a falut. Itt van már mellettem a fülke, és otthon

már a kisasztalon a telefon. Alig várjuk...

- Hát, igen.

- Magának is könnyebb lesz akkor.

- Hát nekünk könnyebb lesz, mert azon a napon kirúgnak...

- Ajjaj!... Ne haragudjon...

- Nem haragszom, miért haragudnék.

- Majd csak adódik valami...

- Mi adódna? Ezt csinálom tizenhét éve. Nem is értek máshoz. Van otthon egy

kis kertem, két malacom, de hát a kisebbik fiam csak tizenöt éves, ráadásul a

férjem is munkanélkülin van, pontosabban lenne, ha nem hagyott volna ott

tavaly... anyám cukorbeteg, én veszem a gyógyszereket neki... nem tudom, mi

lesz velünk... tizenhét éve...

- Ne tessék sírni...

- És tudja, az a legszörnyűbb, hogy szeretem csinálni, hogy szeretek

beszélgetni, szeretek telefonálni, örülök, amikor az emberek megtalálják

egymást, és valamit én is segítek nekik, kicsit olyan ez, mintha én érinteném

össze a kezüket az éjszakában, ismerem is már a legtöbb telefonálót, pedig nem

szoktam belehallgatni, higgye el, legföljebb, amikor megnézem, hogy

beszélnek-e még, akkor üti meg pár szó a fülemet, de hát valahogy kiderülnek a

dolgok, maga is már harmadik éve telefonál, néha úgy érzem, mintha régtől

ismernénk egymást, mintha összetartoznánk kicsit, és a kedves feleségét is

szeretem, igazán nem panaszkodhat, szerencséje van és a gyerekek is

végtelenül kedvesek... boldog ember lehet maga, és anyagilag sem állhatnak

olyan rosszul, már bocsásson meg, ha megengedheti magának, hogy naponta

telefonáljon, minden este tíz, tizenöt, harminc percen át, ráadásul olyan

dolgokról, hogy rántani vagy habarni kell a zöldbablevest, a magam részéről

egyébként meg szoktam dinsztelni a petrezselymet előbb, azt staubolom...

hoppá, itt a vonal! Lehet beszélni!

PARASZTREGGELI

És akkor szeptember közepén leesett az eső.

Két nap, két éjjel esett. Egész augusztusban nem esett, júliusban is alig, és akkor

most tessék, szeptemberben leesik, akkor persze, amikor már nem jó semmire.

Még augusztusban is jó lett volna a kukoricára legalább, de ez most már nem

kell semmire. Ez csak arra jó, hogy ne lehessen semmit se csinálni, hogy ne

lehessen még a krumplit se fölszedni, hogy csak a kocsmába lehessen menni.

Szentségeit, mérgelődött is a földművelő nép ott.

Csak Karcsi hallgatott, szokott helyén, a kocsma közepén levő

törzsasztalánál, persze csak akkor hallgatott, ha az esőre terelődött a szó,

különben hozzászólt ő mindenhez, a maga egyszerű, parasztos módján, mert

megvan mindenről a véleménye, és nem rejti a véka alá soha, elharsogja a maga

kemény, férfias szavával mindig azt. Falun mindenki kiabál egyébként, nincsen

presszó, ahol össze lehet hajolni a kis kerek asztal fölött, kertek vannak,

kerítések, földek, ilyesmiket kell átüvöltözni mindig, falun mindenki üvölt hát,

de Karcsi nagyon.

Csak erről a szeptemberi esőről, erről nem akaródzott neki beszélnie most.

Arra pedig gyakran terelődött a beszéd, mert már második napja esett.

Aztán elállt az eső a harmadik napon.

Akkor dolgozni kellett mennie Karcsinak, amit nem is bánt, mert akkor még

dolga nem volt, mehetett dolgozni is akár.

A téeszben, a szétrombolt téeszben dolgozik, ahová csak hetente kétszer néz

be, teljesítményben keveri a tápot, megcsinálja a normát két nap alatt, persze

olyan is a pénze, de legalább jut idő a kertre, jószágra, erre-arra, és

mindenekelőtt az életre.

Mert az életben azt szeret Karcsi a legjobban - élni.

Csak hát nem olyan egyszerű dolog az. Mert meglenne hozzá szinte minden,

csak egy dolog hiányzik, de az nagyon: a pénz.

Az asszonnyal ketten alig hoznak haza havonta húszezret.

Ha nem lenne bátyja Pesten Karcsinak, bizony nagy bajban lettek volna

nemegyszer: az új házat nem tudták volna megvenni. Simsonnal se mozoghatna

föl s alá, és persze Pestet sem látták volna, nem tudhatták volna meg soha, hogy

mi van ott.

De szerencséjére Karcsinak van egy bátyja is, Péter, akinek fölvitte a jóisten

a dolgát, mert Budán csinált belőle panzióst.

Kőművesnek ment föl Pestre még a hetvenes évek elején, aztán

anyagbeszerző lett vagy micsoda, kapott a főnökétől kocsit, azzal furikázott,

intézett, szerzett, ki tudja, mit csinált, pár évre rá építkezni kezdett

Rákosligeten, aztán újabb pár év teltével nyitott egy kis panziót valahol Budán,

nem tudja azt Karcsi, őket kocsival viszik oda, két-három évente egyszer, ha

viszik.

Persze néhanap Péter is hazalátogat kicsiny falujába megmutatni magát, a

családot, a kocsit, ilyenkor mindig ad is valami zsebpénzt, ha pedig - falusi

mértékkel - komolyabb összeggel kell segíteni, Péter jó testvérnek bizonyul

akkor is.

De azért - mi tagadás - feszélyezte ez a dolog Karcsit, nem örült ennek a

testvérdolognak, idegennek érezte már Péter világát az övétől, hisz mit lehet

kezdeni azzal, hogy Péter új kocsijáért havi nyolcvanezer törlesztést fizet,

vagyis éppen négyszer annyit, mint amennyit a falusi család együtt, összesen

keres.

Nehéz dolgok ezek, Karcsi nem is igen tudta őket megemészteni.

De persze nem is emésztett sokat, volt neki dolga elég: házzal, kerttel,

jószággal, ezzel, azzal, amazzal.

A sok dolog között akadt persze szép is, gondoljunk csak a pálinkafőzés

macerás, de mégiscsak lélekmelegítő éjszakáira, vagy a bálok förgetegére, vagy

a disznótorok ünnepi hajnalaira.

De olyan ünnepi dolog, mint amilyen ennek a senkinek nem hiányzó

szeptemberi esőnek utána került, olyan ünnepi dolog egyszer-kétszer ha adódik

egy évben.

Azon a csütörtöki reggelen Karcsi még korábban kelt, mint szokott, nem

hatkor, de ötkor, gyorsan megetetett, majd összekapott három hatalmas

lengyelszatyrot, fölpattant a Simsonra, és amilyen nesztelenül csak egy

Simsonnal osonni lehet, úgy osont ki gyorsan a faluból.

Félúton a fölhagyott bánya felé, a horgásztó előtt egy kilométerrel, ott, ahol a

nagyerdő indul, ott állt meg.

A motort betolta a bokrok közé, és elindult befelé.

Jobban ismerte az erdőt, mint a tenyerét, többet böngészte azt, és többet is

talált benne már.

Most alig kellett keresgélnie. Szinte fehérlett az avar az őzlábtól.

És micsoda őzláb volt az mind: babakocsikerék méretű, friss, roppanó és

mindenekelőtt: rengeteg.

Lázasan kezdte szedni a gombát, csak a kalapját, a tönkkel nem is törődött,

pillanatokon belül teliszedett két hatalmas szatyorral, legalább tizenöt kilónyit,

persze csak a legszebbeket, a legépebbeket, a legfrissebbeket.

Mikor ezzel végzett, szusszant egyet, és így szólt magában: na, nézzünk

valami komolyabb dolgot is.

A két teli szatyrot magával cipelve indult befelé, majd fölfelé, majd lefelé,

keresztül árkon, bokron, csalánoson, vaddohányon, vízmosáson, vadcsapáson,

mindenen.

Legelébb egy kis folt csiperkét talált, úgy kétlevesnyire valót szedett, ami

nem volt sok ugye, de az apraját meghagyta, azért majd még visszatér -

gondolta - másnap.

Aztán a dohányosban két pöfetegre lelt, az egyik kisebb dinnye nagyságú

volt már, azt leszedte, a másikat azonban kicsinyellte, úgyhogy azt gondosan

letakarta lapulevéllel, gizzel-gazzal, hadd nőjön egy napot még őneki.

Pár lépést tett csak, amikor egy kissé elszáradt levélkötegre, kitépett fű- és

gazcsomóra lett figyelmes. Félretolta a föltornyozott vegetációt, és majdnem

fölkiáltott örömében:

Hatalmas pöfeteg lapult a lapu alatt.

Óriáspöfeteg!

És azon túl, hogy pöfeteg, azon túl, hogy óriási, ráadásul a másé!

Gombát még ilyen kéjes boldogsággal le nem tört Karcsi, mint ezt a

csodálatos pöfeteget.

Aztán gondosan visszaigazgatta a gaz- és levélcsomót, és látta közben arcát

a kollégának, aki majd pár óra múlva ugyanitt lehajol.

Ritkán adódnak ilyen felhőtlen örömök az ember életében.

De ezzel még nem volt vége.

Nemhiába hallgatott Karcsi, amikor a többiek a haszontalan szeptemberi

esőről beszéltek a faluban. Érezte ő, hogy jó eső lesz ez. Mert mikor már dugig

teli volt mindhárom szatyra, és indult vissza a Simsonhoz, persze más

útvonalon, mint ahogy jött, egy korhadt tuskó takarásában valami sárgára

figyelt föl akkor.

Bizony vargánya volt az, más nevén tinóru. Egy, egyetlenegy darab tinóru, de

valami gyönyörű példány, egy kézilabdányi, friss, bódító erdőillatú, épp egy

reggelire való. Hétre ért haza.

Otthon nem várta senki, a gyerekek iskolába mentek, az asszony dolgozott,

de nem bánta ezt Karcsi, szépen nekiült a dolognak.

Az őzláb egy kisebb részét, a legszebb tányérokat kikészítette rántani, más

részét szépen, gondosan fölaprította, az aprított gomba hatalmas halmát négy

részre osztotta, egyet aznapi pörköltnek, másodikat fagyasztani való

pörköltnek, harmadikat kicsit forrázva, de nyersen fagyasztásra, negyediket

szárításra szánva.

Rögtön föl is tette a zsírt, a hagymát, nem sokat, ne menjen el a gomba íze,

másik kandliban vizet forrni, aztán félretette a levesnek való csiperkét, azzal

bajmolódjon majd az asszony, ha hazajön, majd gondosan fölszelte az egyik

pöfeteg felét, rengeteg lett, legalább harminc szelet, olyan könnyű szelet, akár a

felhő, és fehér, akár a hó, és ráadásul a másé is volt ez a pöfeteg!

Rotyogott már három kondér is a konyhában, amelyet betöltött teljesen a

friss, erdei gomba átható szaga, és ellepte az asztalt, a széket, a padot, a

kredencet, a dikót, jutott a kőre is, a tengernyi egészben hagyott, fölszeletelt

vagy apróra vagdosott gomba már, amikor Karcsi kezébe fogta az egy szem

vargányát, fölszeletelte, és beletette egy lábaskába, nem tett alá sem zsírt, sem

olajat, sem vizet, sem vajat, nem sózta, nem borsozta, nem fűszerezte semmivel,

csak úgy magában, egyes-egyedül önmagában tette föl azt az egy szem

vargányát, épp csak megvárta, hogy kis levet eresszen, kiszedte egy tányérra,

csinált helyet az asztalon, letette a tányért, és fölvette a kagylót.

Egy hete kötötték be a faluba a telefont, Péter fizette persze, Péter számát is

tárcsázta, nem is tudott egyéb számot, azt is elég gond volt neki megjegyezni

betéve.

Péter felesége vette föl, az éppen jó volt Karcsinak, aki tudta, hogy az

asszonyt minden hétnek csütörtök reggelén zavarja el Péter arra a budai piacra,

ahol Karcsi is megfordult tavaly.

- Halló! Na! Van gomba? - üvöltött a kagylóba Karcsi.

- Jézusom! Hol? Milyen gomba? Ki az?

Rövid negyedóra alatt megértette magát Karcsi és megkapta a vágyott

információkat is, miszerint aznap a Fény utcai piacon az őzláb kilója ötszáz

volt, a pöfetegé nyolcszáz, a szép vargányáé pedig több mint ezer.

Miután letette a kagylót, Karcsi körülnézett a gombával borított konyhán.

Úgy saccolta, kettejük kéthavi fizetését szedte össze egy óra alatt.

- Na, látjátok a hülye parasztját! - mondta elégedetten, és beleszúrta a villát

egy vargányaszelet sárgásbarna húsába.

Odakinn komótosan megeredt az eső.

HAZASZÁLLÍTÁS

Meghal a falu télen.

Lehet, sőt bizonyos, hogy más, szerencsésebb, boldogabb falvak élnek ilyenkor

is, de ebben az eldugott, elveszett, sokszorosan vert faluban alig van élet.

Ez jó volt Gold Jenőnek, de azoknak, akiknek ez a falu az első és egyetlen

hona, azoknak nem volt jó.

Évtizedek óta nincsen olvasókör, mozi, fonó, na, az épp volt, kosár,

kosárfonó-tanfolyam, Pista bácsi vezényletével, hetente egyszer, de hát arra is

jártak négyen talán. Fel is oszlott hamar a szakkör.

És a kocsma sem volt hangos bezzeg.

Hacsak nem történt valami rendkívüli esemény, be is zárt este hatkor.

Minden perc nyitva tartás ráfizetés. Nincsen pénze a népnek. Máskor sincs,

de télvíz idején nagyon nincs. Nincs napszám, nincs mit csinálni az

erdőgazdaságban, a vízügyesek sem tudnak árkot ásni ilyenkor, a tucatnyi

téesztag otthon ül, a két-három nagygazdánál is - egyenként nagyobbak a

téesznél immár, s több embernek is adnak kenyeret - csak szöszmötölni kell

most, egységesen havi húszezerért. De a téesz még ennyit sem fizet. Vannak

még a munkanélküliek, tizenötezret ha kézhez kapnak, és a jövedelempótlósok

nyolcezer havi fixszel.

Húsz-harmincezer forintjával a faluban a nyugdíjas volt a császár.

Csöndesedik, fárad, fogy a falu. Tavaly tizenheten mentek hegyre, költöztek

a falu feletti domboldalra föl. Viszont hogy a szomszéd község kis kórházában

bezárt a szülészet - tavaly nem tűnt föl senkinek. Tíz év alatt csaknem százzal

csökkent a lélekszám.

Nincs munka, nincs pénz, semmi sincs.

Az Egység, az volt még, de az is nehezen.

Még a délutáni csúcsidőben is alig lézengett néhány vendég. Attila is csak

unatkozott naphosszat.

Legfeljebb, ha hazaszállítás történt, az jelentett némi változatosságot.

Néha haza kellett vinni egy-egy vendéget ugyanis. Ilyenkor télen. Nyáron,

aki elpilled, megpihenhet úton, útfélen, árokparton nyugodtan. Télen is

megpihenhet ott, de hajnalra meg is fagy. Nem teória ez, volt már példa rá.

Azt gondolná a hazaszállításban járatlan, hogy nem olyan nagy dolog az,

hazavinni valakit.

Aki látott már hazaszállítást, vagy pláne részt is vett abban, az tudja, hogy ez

óriási tévedés. Az önjárást felfüggesztő vendég hazaszállítása kemény,

emberpróbáló feladat, jó mulatság, férfimunka a javából.

Azon a télen Gold is részt vett egy hazaszállításban. Ödön bácsit kellett

hazavinni akkor.

Ödön bácsi - jellegzetes hanghordozására utalva mindenki Bödönbának

hívja - vékony, inas, hórihorgas ember, a téeszben volt csődörös, amíg volt

téesz és abban voltak csődörök, mire egyik sem lett, addigra Bödönbá

szerencsére épp becsúszott a nyugdíjaskorba. Békésen éldegélt hát,

délelőttönként kisétált a szőlőbe, így télen is, fejtegetett, kóstolgatott, és ha az

utóbbi ténykedés került túlsúlyba, akkor bizony néha túlalapozta magát, mire

délutánra a kocsmába ért. Ez történt akkor is, alighanem.

Mert eleinte alig látszott rajta valami. Az, hogy szavát nemigen lehetett

érteni, nem volt föltűnő, a csődörök között eltöltött évtizedek alatt belterjes,

csak a jószágok által érthető nyelvet alakított ki magának, az sem keltett nagy

csodálkozást, hogy hamar dalra fakadt, jellegzetes, rezes hangjától rezegtek az

ablaküvegek, de hát előadódott ilyesmi már máskor is, nem Bödönbá volt az

egyetlen dalos kedvű vendég.

Úgyhogy mindenkit meglepetésszerűen ért, amikor Bödönbá odalépett a

pulthoz, kikért egy nagyfröccsöt, mikor kézhez kapta, megemelte a poharat,

eltartotta jobb kezével a magasba, felüvöltött, hogy aszongya: Vauá, vá, váá,

váá, vauá, vá, vá - ami egy közismert népies műdal első sora volt a csődörök

nyelvére átültetve -, és aztán úgy, ahogy volt, magasba tartott kézzel, ballal sem

támasztva ki, mint valami oszlop, Bödönbá végigvágódott a kövön, arccal

előre.

Nagy csönd lett.

És szinte abban a minutában Bödönbá mozdulatlan feje körül nagy vértócsa

is.

- Ez kinyiffant - mondta valaki, de már az ajtóban, és már benn sem volt.

Négyen maradtak összesen a helyiségben.

Attila, a korcsmáros, Karcsi és Gold Jenő.

És Bödönbá a földön, vérében, mozdulatlanul.

- Hívjak mentőt? - kérdezte Attila bizonytalanul.

Tudható volt, mi a bizonytalanság oka. Ha kijön a mentő, akkor ugye

jegyzőkönyv készül, rendőr is érkezik esetleg, fölmerül az ittas ember

kiszolgálásának gyanúja is, márpedig ugye, ha nem lenne ittas ember

kiszolgálva itt, akkor nem lenne senki se, szóval mentőt csak a legeslegvégső

esetben kell hívni, de Gold, a városi aggódó mondta, hogy persze, tárcsázza

azonnal, mire tárcsázta is a mentőt Attila.

Karcsi odalépett Bödönbához, fölemelte és elfordította fejét. A fej nyögött.

Karcsi kétes tisztaságú papír zsebkendőt halászott zsebéből elő, és beletörölt a

véres arcba.

- Csak a szemöldöke repedt föl a hülyének - szolgált diagnózissal azonnal.

Ketten fölemelték Bödönbát, és nekitámasztották a pultnak.

Bödönbá csak ekkor kezdte pislogva nyitogatni amúgy is résnyi szemét,

persze csak a balt, a jobb ugyanis merő vér volt.

Közben Attila már tárgyalt a mentővel, kiabálta, magyarázta, hogy valaki

elesett, vérzik.

Bödönbá pedig lassan megkapaszkodott baljával a pult peremében, jobbját,

mintha még mindig benne lenne a fröccsös pohár, fölemelte ferdén megint, és a

csurom vér arcból hörögve bőgött fel a megkezdett nóta második sora: Vaö-vö,

vö, vö, avö, vö, vö, vőőőőőőőőőő!

Erre mondják úri körökben, hogy nagy a művészet hatalma.

Attila hebegni kezdett a telefonba:

- Hogy ki üvölt? Hát, izé... a sérült... igen... de vérzik... szemöldöke. .. igen...

jó... jó... - s letette a kagylót. - Azt mondják, hogy ha akarjuk, vigyük be

magunk.

- Ugyan, minek! Haza kell vinni, és kész - mondta Karcsi, aki közben

visszaült a söréhez.

- De csak össze kéne varrni, csúnya marad a pofája esetleg - vetette közbe a

maga szokott városi óvatoskodását Gold Jenő.

- Ennél csúnyább? Ugyan! Ennek csak szebb lehet! Miközben tanakodtak,

Bödönbá vérzett és danolt. És kezdett dőlni újra. Látszott, hogy a hazaszállítást

nem lehet megúszni. Karcsi fölállt, odalépett Bödönbához, megragadta a

grabancát, odaszólt Attilához:

- Adj egy rongyot!

Attila körbenézett, a mosogató mellől vette a rongyot, ami hosszú évek óta

szolgál az asztalok letörlésére hasznosan, kicsinyt átmosta jó, friss hideg vízzel,

kicsavarta, nyújtotta.

Karcsi a ronggyal lemosta Bödönbá arcát, körbe a sebet, a rongyot bevágta a

mosogatóba, újabb papír zsebkendőt vett elő, azt rátette a sebre, rányomta, és

úgy tartotta:

- Ne mozogj most, lökd meg, Attila, adj egy sört.

Amíg Karcsi megitta a sört, addig kezével tartotta a papír zsebkendőt a

seben. Bödönbá elhallgatott kicsit a hideg víztől, de aztán újból danolni kezdett.

Attila összepakolt, nyolc óra is elmúlt, lehetett zárni.

És hazaszállítani.

Mert tízcentis hó volt odakinn, és ugyanannyi fok hideg.

Ha Bödönbát elengedik, akkor három eset volt elképzelhető: vagy elesik és

összetöri magát, vagy elesik és megfagy, vagy - és ez tűnt a legvalószínűbbnek

- elesik, összetöri magát és megfagy.

Attila kérés nélkül kitöltött három stampedlit - neki kellett készülni a

munkának.

Aztán két oldalról belékaroltak Bödönbába, és indultak.

Azaz indultak volna csak.

De Bödönbá megmakacsolta magát, két kézzel kapaszkodott a pultba,

váratlanul hatalmas erő költözött belé.

- Hová megyünk? Nem megyek sehová! Mulatunk! Mulatunk! - üvöltötte,

miközben sűrűn nyaldosta szája szegletét, ahová homlokából lecsordogált a

vér.

- Majd otthon mulatsz, azanyádat! Fogjuk! Húzták az ajtó felé.

Bödönbá ekkor elhallgatott, használható szeme ijedten kikerekedett:

- Miért, hova visztek?

- Haza, Bödönbá, haza.

Pillanatnyi csend után a véres fejből kiszakadt az üvöltés:

- Haza?! Neeee! Csak haza ne!!! Csak haza ne!!!

Már az ajtóban voltak, Bödönbá kitámasztott két kezével, és kifelé üvöltötte

a falusi éjbe:

- Csak haza ne!!! Csak haza ne!!!

- Bújj át a hóna alatt, és kapd el, ha dől - mondta Karcsi. Átbújt Gold, és

várta a dőlést. Karcsi két oly sebes mozdulattal, hogy az szinte egy volt, kiütötte

kezét Bödönbának, és azonnalosan hátulról belerúgott. Bödönbá Gold nyakába

röpült. Persze nem bírta tartani, belezuhantak a hóba, a lépcső tetején álló két

kolléga legnagyobb megelégedésére.

- Elmegyek a kocsiért - mondta Attila, miközben tápászkodtak -, ti addig

hozzátok, ameddig tudjátok.

Nemigen bírtak haladni. Ekkor egy asszonyi alak tűnt föl a sötétből.

Bödönbáné. Megérezhette, hogy valami gond lehet. Finom dolog az asszonyi

megérzés.

- Hát ne is gyere haza, te - hallatszott hitvesi hangja már messziről -, hát

hogy nézel ki már megint! Na gyere csak, majd kapsz, majd faszolsz megint,

majd kiigazítom én a másik szemedet is! Legyenek szívesek, segítsenek -

intézett szót a szállítókhoz is.

Két oldalról fogták Bödönbát, miközben az asszony mögöttük ment, és

hatalmas rúgásokkal ösztökélte emberét. Képzelhetni, hogy szorongtak a

szállítók, el ne vétse a célzást az asszony, de nem vétette el, nyilván be volt már

gyakorolva jól. Szegény Bödönbá pedig csak mondta a magáét:

- Csak haza ne!!! Csak haza ne!!!

Száz métert tehettek meg így, mikor megjött a kocsi.

Adva volt az újabb feladat. A bevagonírozás. Bödönbá persze megint

kitámasztott, megint le kellett verni a kezét, aztán, mivel betuszkolni nem bírták

sehogyan sem, Karcsi két karját is lefogva átölelte, megemelte, hosszába

fordította, és mint valami gerendát, behajította a hátsó ülésre. Bödönbá leesett

persze az ülések közé, hosszú lába kilógott, de azzal nemigen törődtek,

beszuszakolta magát Gold, és tartotta az ajtót, amelynek réséből egy fél méterre

lógott ki Bödönbá.

Egy perc múlva megérkeztek. Persze, Bödönbá akkor meg kiszállni nem

akart. De kiszállt végül, hogy csak úgy nyekkent.

De aztán rögtön ordított:

- Csak haza ne!!! Csak haza ne!!!

A hazaszállítók leadták Bödönbát, és gyorsan távoztak, nem akartak zavarni.

Visszamentek a kocsmába még, ami kinyitott, és odabenn régi szép

hazaszállításokat elevenítettek föl.

Attila például arra az esetre emlékezett vissza elérzékenyedve, mikor a

szállítandó állapotba került vendég elgázolta saját magát kistraktorával, aztán

mikor bedobták az utánfutóba és hazazötyögtek vele, merő vér lett a keze,

sokallta ugyanis a tempót, és egész úton fékezte a gumit a tenyerével. Aztán

pedig a szerencsétlent asszonya még a gangon lemosta slaggal.

Aztán megnyugodva tért ki-ki haza, megvolt az az évi hazaszállítás is, egy

szezonban ritkán esik kettő.

FAGYOTT FALU

Ember nem emlékezett ennyi hóra.

Lassan három hónapja nem olvadott el. Sokan vélték az Egységben - mert a

vélekedések zöme itt vált közkinccsé -, hogy ez a hó már nem is fog elolvadni

soha. Úgy odafagyott a földhöz. Nem is hó ez már, nem is jég, hanem kő.

Pedig tavaly ilyenkor már lehetett metszeni, ásni, dugdosni a földbe a salátát,

a hagymát.

Most meg nem lehetett csinálni semmit.

Még az Egységbe is csak módjával lehetett menni.

Ahhoz ugyanis pénz kell. Az meg nem volt. Mert a pénzhez munka kell. Az

meg pláne nem volt. Télen még annak sem, akinek nyáron akadt.

A vízügyeseket hónapok óta fagyszabadságon jegelték. Kaptak havi hetet.

Kézhez: hatezerötöt. Tessék azzal az Egységbe menni! Tessék avval bármit is

csinálni.

Ugyanez volt a helyzet az erdőgazdaság néhány kósza munkásával is.

A magángazdák nem tudtak adni munkát, az egyház építkezései is szüneteltek

ilyenkor, nem volt napszám, fusizás, semmi. Tél volt. Kutya tél.

Az ötszázból jó, ha harminc dolgozott ilyenkor. Kilencven százalékos

munkanélküliséggel indult ez a falu Európa felé.

A betelepedők, pontosabban a betelepedők gyermekei, unokái, akik persze

törzsökösök már - nem tehettek róla -, de nem tudják, hogy nem volt mindig

így.

Valamikor télen is akadt dolog.

És persze télre is jutott tartalék, a legtöbb német gazdának nem volt gond

járni a kocsmába, egyikbe a négy közül, vagy a két olvasókör valamelyikébe,

vagy a vendéglőbe, nem csupán iddogálni, biliárdozni, hanem sakkozni, ultizni,

újságot olvasni, danolni.

És persze egy héten kétszer-háromszor a pincébe is ki kellett nézni.

Az asszonyok pedig ilyenkor veselkedtek a ruhának.

Hisz a csizmán, a klumpán és talán a kendőn kívül - ezt mindig kezében

nyoszorgatta a fehérnép, ha nem dolgozott - minden otthon készült.

Az enkézzel nyírt birka gyapját ekkorra már kimosták, a kártolómestertől is

visszajött az régen. A fonásra alkalmassá tett matériát ilyenkor, télvíz idején

fogták munka alá.

Szép, társas ténykedés volt a fonás, céljára külön tér nem szolgált, hol az

egyik, hol a másik házban gyűltek össze az asszonyok, eszegettek szárított

gyümölcsöt, sós vízben főztek kukoricát, néha pattogtatták is a szemeket, és

beszéltek mindenekelőtt, képzelhetni, mit, és mennyit főleg...

Az elkészült fonalat diófalevéllel festették barnára, ha más színre vágytak,

akkor boltban vett ruhafesték segített.

Ebből kötötték aztán, ilyenkor, télen a lábbelit, a tutyit, a kapcát, a harisnyát,

a zoknit, a kötött kabátot, vagyis Shuracot, a vállkendőt, magyarul

Imbengstamot és minden egyebet.

Persze szépen ki is cifrázták, még a kapcák felső sávját is tizenöt centis

színes csipkemintával.

De télen bíbelődtek a vászonholmival is.

A vásznat maguk termesztette kenderből csinálták, nyűtték, áztatták -

áztatószoknyát öltöttek ehhez -, szárították, tilolták, fésülték, tisztították,

elegyengették, megfonták, és aztán a férfiak szőtték, talán még Hessenből

származó székkel.

A durvább vászonból kapcatalp, a finomabból lepedő, a még finomabból ing,

törülköző lett.

Ez utóbbit színes szálakkal kombinálva szőtték.

A vászoningek csípőig finom szálból készültek, a szoknyarész

lepedővászonból, a nyakat, az ujjat slingeléssel mintázták. A ruhadarabok

széleit hímzőfonállal - pikésorral - behorgolták.

És ez mind télen volt, egykoron. Legalábbis így mesélték.

Egy dolgot lehetett csinálni csupán: enni.

Bár akadt, akinek gond, nagy gond volt ez is, de azért a többségnek teli volt a

kamrája legalább.

A disznótorok után vagyunk. Aki ad magára, kettőt is ölt.

Február elejére beérett minden. Már a hatalmas sódarok is lemásztak a

füstről. Öröm volt kibóklászni reggel-este, fölnézni a vaskos kolbászok, csípős

szalámik fejjel lefele lógó rengetegébe, amelyikben mint megannyi fehér szikla

sorakozott a jól pácolt, húsos szalonna, és persze diadalmasan hatalmasodtak a

sonkák, a fűszeres hússal töltött katikönyökék, a német szokás szerint felfüstölt

hurkák, a gondosan őrzött sajtok, és odalenn teli volt az ötvenliteres

zsírosbödön, kettő, és még tepertő is zörgött a vájdling alján vagy nyolc-tíz

marékkal.

Tél volt, hát ettek.

Váltották a zsírt a hússal, a húst a zsírral, a kenyérrel spóroltak, ott volt a

savanyú, jól termett az uborka.

Márciusra egy tonnát hízott a falu, biztosan.

Nem baj, majd leadja tavasszal. Ha az élet beindul.

De akkor még nem volt mit csinálni. A téli sportok közül is csak egy dívott:

a szánkó.

Ebből kétféle típus volt ismeretes.

Az egyik a kert végiből, téeszcsűrből elővakart lovasszán-maradék. Ehhez

kellett vagy hat-nyolc teljesen mákos félsportoló, aki föltolta, vonta a

pincedomb tetejibe, ott aztán mind rákapaszkodott, vigyázva, nehogy csak egy

is lemaradjon, mert ezzel a szánnal egy szezonban csak egy menet volt, de az az

egy aztán olyan volt, hogy aki tudott még emlékezni utána, az nem felejtette el

soha.

Mesélték, hogy pár éve valaki rendes, csehszlovák gyári szánkóval is

megpróbálkozott, vagy ötezer forintba kerül az ilyen, persze az első menetben

ripityára tört, és nem is volt olyan jó, mint a másik szántípus, az ártalmatlanabb:

a szalmakó, a szalmával megtömött nejlonzsák.

Ügyesen kellett tömni, hogy kemény legyen, de mégis alakítható,

mindenkinek testre kellett formázni pár lecsúszás alatt, lehetett rajt ülni is, de

jobb volt hason, kormányzás szempontjából mindegy, mert ez sem volt

kormányozható, de az nem is fontos, fontos, hogy csúszott, ment, mint az állat,

és el nem romlott, nem törött, ha szakadt is, volt belőle másik, lehetett újra

húzni föl, a pince kitárt ajtaja előtt megpihenve persze, mert muszáj volt a kitett

bográcsból egy kis forralt bort kortyintani, esetleg odabent valami házi

vegyessel bátorítani, tájborral esetleg a torkot marni, hogy aztán induljon föl a

téli sportra újból az ember, és zúduljon zsákján, hasán, hátán, pörögve, forogva,

a fagyott havon, vagyis sziklakemény jégen alá, és aztán indulni újra föl, míg

csak el nem fogy a pálinka, a forralt bor és a bőr a sajgó karról, a véres pofáról,

de kit érdekel az már akkor, mikor bealkonyul, és az ember boldogan üvölt a

pince előtt, hogy egyszer élünk, a jó édes istenit, csak egyszer élünk.

Nyilván ezt mondta magában Öcsi is, amikor pár nappal előbb kikérte a

tizedik meleg bort, mielőtt hazaindult a tízfokos hidegben.

Másnap reggel az iskolába igyekvő gyerekek találtak rá.

Nem siratták sokan, de bólintott rá maga elé meredve egy pillanatra

mindenki: szép, szenvedésmentes távozás az ilyen, szegény Öcsi szenvedett

úgyis eleget odabent a hűvösön, ahová emberölésből kifolyólag került szegény.

Nem is mondott rosszat róla senki.

Csak akik odafönn a dombon kezdték a munkát délután - itt ugyanis

nincsenek hivatásosok, itt egymást viszik ki és teszik gödörbe az emberek -,

azok szentségeltek: ötven centi mélyen fagyott át a föld.

Hiába, ember nem emlékezett ekkora télre. Tavaly ilyenkor már lehetett

metszeni, ásni, dugdosni a földbe a salátát, a hagymát. Most meg még semmi

nem került a földbe. Csak szegény Öcsi.

A KISHÁZ ÖSSZEDŐL

Több részletben falun töltötte Gold Jenő annak az évnek jó felét. Gondolta, a

téli falu közepén álló háza, különösen a tél közepén, végén alkalmasabb lesz

magányos ténykedésre, ráadásul a kutyát sem kell levinni, mert itt már eleve

lenn van, még szabadságot is kivett, biztosabban elérendő kitűzött célját.

Elszigetelte magát itt a külvilágtól, újságba csak belenézett délután, a

tévéből - csakúgy, mint városon - kizárólag a híradót nézte, Pesten az összes

lehető mételyez, falun hál' istennek csak az egyes és az RTL fogható.

Falun volt a nagy hó idején is, szép volt, mindenki szentségeit ugyan, de a

polgármester úr traktorja felvonszolta a nyolc kilométeres, jókora emelkedővel

nehezített úton a zsákfaluba a tejet, kenyeret szállító kocsikat és az iskolabuszt

is, nem volt szükség semmiben itt, legalábbis nem jobban, mint máskor. És

persze mindent ellepett a hó, nemigen lehetett mozogni.

Számára épp ez volt a jó, ugye, ha akart volna, se mászkálhatott el, még a

kertbe is bajos volt kimenni, de hát minek is ment volna oda, nem volt a

kisházban dolga semmi se.

Ugyanis neki tulajdonképpen két háza van falun. A ház, a nagy, hosszú,

háromszobás, konyhás, istállós, kocsiszínes nagyház kovácsmestereké volt

három nemzedéken át, így a kertben áll vele szemben egy kovácsműhely.

A kisház hátsó, hosszanti fala a kerítés folytatása egyben, de nem szomszéd

kertre, hanem egy két utcát összekötő hosszú közre néz, amelyen meglehetős

nagy a forgalom, tekintve, hogy az elején a szomszéd - a köz túloldalán lévő -

egykori parasztház oldalába vágott ajtó egy kicsi, ám nagy forgalmú boltba

nyílik.

Tulajdonképpen jókora épület a kovácsműhely is, van vagy negyven

négyzetméteres „nagyszoba" benne, utána fedett teraszszerűség, és újabb,

kisebb helyiségek hozzátapasztva, kamra, egykor fürdőként szolgáló kisszoba,

most ifjaknak berendezett „szeparé", és fáskamra végül.

A kovácsműhely is igen elhanyagolt állapotban került Goldhoz, kovács már

nem működött benne az ötvenes évek óta, vaskos, ám rozzanó vályogfalait

vastag koszréteg borította, amit több heti munkával lehetett volna drótkefével

levakarni és - vályogházról lévén szó - kézzel újrasarazni, majd meszelni. A

padlatot betonozni kellett volna, számos beázás nyomát eltüntetni, ablakokat

üvegezni, tokokat reparálni, festeni, és azután is, az egészet piszkálni, igazgatni,

renoválni folyton.

Értelme persze az egésznek alig.

Az ifjúságnak van az berendezve, de fűtés benne nem lévén, csak nyári

hétvégeken lakott, akkor is ritkán, csak ha van gyerek és a nagyházban sokan

hálnak épp, mostanság a kovácsműhely bútorraktárul szolgál, mindenféle

költözködések, ide-oda mozgások hordaléka rakódott le benne, ágyak, polcok,

miegymások, legutoljára pár száz könyv is került bele, vagy tán ezer is.

Most februárban a kisháznak ezen a tároláson túl nem volt más funkciója,

mint hogy nézni lehessen. Mert hercig a ház, szép arányú, múltat idéző, téglával

kirakott ablakszegélyei kékre vannak meszelve; jó nézni.

Reggel fölkelt Gold hét körül, kiment a konyhába, gyorsan rakott a

megvakart parázsra, benyomta a tévét, látta, hogy megint árad a belvíz, aztán

kiment a gangra, balra nézett előbb, az utca felé, hogy lássa, mi van, majd

középre a boltajtó felé, hogy azt is lássa, ott mi van, aztán végiglegeltette

tekintetét a hóval borított kerten, fákon, bokrokon, fakerítésen, majd

megpihentette végül jobbra a kisházon, és megnyugodott mindig olyankor, oly

szép az a ház, persze mindig eszébe jutott, hogy valamit kell vele csinálni majd

tavasszal, láthatóan nedves a fala, a kerti csap vize jó pár nyáron át

alácsurdogált, hibádzik az ereszcsatornája is, ráadásul ez a rengeteg hó sem

hiányzott, látszott is, ahogy kúszik föl a kisház falain a nedv, repedéseket is

fölfedezhetett az éber tekintet imitt-amott, aztán ebben maradva magával,

bevitte az aprófát, begyújtott, elkészült, és a melegedő szobában asztalhoz,

masinához ült.

Így ment ez lenntartózkodása harmadik napjáig.

Február 8-áról 9-ére virradó éjjel rosszul aludt Gold, egyedül volt a hatalmas

házban, no meg a kutya, persze, az első éjszaka így mindig furcsa szokott lenni,

tudni kell, hogy a falusi éj nagyon más, mint a városi, olyan csönd van ugyanis,

hogy az most is meghökkenti, ha belehallgat, hogy az a csönd mekkora, annyi

év, annyi falusi éj után is, szinte bele bír süketülni a falusi csöndbe, amit a néha

végigseperő kutyaugatás nem tör meg, sőt csak még inkább csönddé tesz. A

sötét is sötétebb, az éj is éjebb falun. Rosszul aludt tehát azon az éjjelen,

föl-fölriadt, ki-kiverte a víz is.

Aztán úgy két óra körül teljesen fölébredt valami furcsa zajra és arra, hogy a

konyhában rémesen ugat a kutya. A zaj félálomban érte, de semmihez sem volt

fogható, végül, miközben tápászkodott az ágyból kifelé, abban maradt magával,

hogy egy autó kereke pöröghetett ki hosszasan és nagyon talán, rögtön el is

döntötte, hogy ugyan ki nem megy, ugyanis autó erre jó járatban nem lehet, a

boltokat minden évben menetrend szerint feltörő bandák szoktak ilyenkor

legfeljebb mozogni, úgy beszélik, nemcsak géppisztollyal, csöndes íjpuskával

is dolgoznak, nem mondható, hogy félt, mert röstellené mondani, mindenesetre

ki nem ment, kukkolt az ablakokon kifelé, de mit se látott, csönd volt,

elhallgatott a kutya is, visszadőlt, és immár meglehetősen jóízűn aludt reggel

hét óráig.

Akkor kezdte a szokott ténykedést, kicsoszogást, parázsvakarást, rárakást,

tévékapcsolást, árvíz- és belvízkonstatálást, kávéföltevést.

Aztán, ahogy szokta, kiment a gangra.

Nézett balra, látta, hogy mozognak a népek, nézett középre, látta, hogy szép

a forgalma a boltnak, nézett jobbra, és látta, hogy össze van dűlve a

kovácsműhely.

Össze van dűlve, de nagyon.

Mint egy hatalmas, térde rogyott állat, olyan volt a ház.

Fele megmaradt, első fele viszont lerogyott, az oromfal helyén csak egy lyuk

maradt, a fal, a tető a két fémkeretes ablakot harmonikaként gyűrte össze, a

ferdén lelógó mestergerendát egy üveges Lingel-könyvespolc tartotta,

bútorromok, törmelék, és porral, sárral lepett könyvek hevertek mindenfelé.

A fal egy része kidőlt a közre, a maradék is fenyegetőn készülődött lefelé, a

polgármester már intézkedett, éppen jöttek serény közhasznú polgárok

lécekkel, zsinórokkal, rongyokkal megakadályozni a járást.

Állt a gangon, nézte a romot, és első gondolata - mi tagadás - az volt, hogy

na, lőttek a szobai ténykedésnek.

De a második az volt, hogy ez rémesen összedűlt. Soha nem hitte volna,

hogy valami ennyire össze bír dőlni. És akkor elszégyellte magát.

Hisz ez mégiscsak egy afféle víkendháznak a víkendháza volt, abszolúte

luxusépület, milyen érzés lehet az, ha valakinek az egyetlen házával történik

ugyanez, ha valakinek az élet során összekuporgatott, - kapargatott óvó otthona

omlik össze. Hisz még neki is milyen fájó ez a kovácsműhely, pedig itt a

nagyház, van városban is szép laka, no meg van munkahelye is egyelőre, van

dolga, nem él egyedül, nem szenved ínséget semmiben - és hogy fáj mégis lát-

nia a romot.

Napok, hetek óta mást se hallott, látott, mint lemosott, összedűlt házakat.

Lám, mit tesz a bőr. Ha az ember a bajt a bőrén érzi. Amikor mi ázunk bőrig,

amikor a mi bőrünkre megy a játék, amikor nem kell már a másik bőrébe bújni.

Nagy dolog a bőr.

És ott reggel, a gangon, arra gondolt, hogy a politikusokat, képviselőket,

tótumfaktumokat, hatalomból szájalókat, bajban helikopterrel le-levizitálókat

így kéne kondicionálni valahogy: ha árvíz van, akkor azonnal el kell árasztani

valamennyi parlamenti képviselő és kormánytag házát. Ha tűzvész pusztít,

akkor föl kell gyújtani legott. Ha háború tör ki, akkor az első bombát a

hadügyminiszter házára kell pottyantani le.

Aztán persze nem spekulálhatott tovább.

Biciklire kapott, rohant a barátaiért, és egy óra múlva tucatnyi segítő kéz

bontotta a romot, szedte a cserepet, mentette a menthetőt, ő pedig kezdte a

könyveket bontani a törmelék alól.

Az első kötet, amit kivakart a porból, egy francia nyelvű Cicero volt, amelyet

1927-ben jelentettek meg a Garnier testvérek (6, rue des Saints-Péres), és amely

a belső lapra rótt gyöngybetűk tanúsága szerint családi kézre 1942-ben került,

Algírban.

MŰEMLÉKNYELV

Gold Jenő majd mindennap német szóra ébredt. Lizi néni diskurált odaát Ami

nénivel vagy Imre bácsival, aki Henrik volt, mert minden német Imre Henrik is

volt titokban. Németül beszéltek, pontosabban nem is németül, hanem egy

tizenhetedik századi Hessen környéki német dialektusban.

Persze Gold egy szót sem értett belőle, mint ahogy nem értett a többi falubéli

sem, sőt, nem értettek a németül tudók sem, sőt alighanem a mai hesseniek sem

értenék, mit tárgyaltak minden reggel Lizi néniék. De ez a dialektus idegen volt

két faluval odébb is, nemigen értették meg a gyönki, bonyhádi, hőgyészi

németek sem, hisz oda a német föld Hessentől több száz, vagy több ezer

kilométerre lévő helyeiről telepedtek a németek annak idején.

Gold idején az ötszáz lakosból tizenöt tudott még németül, pontosabban

ilyen németül. Volt még szerte az országban pár elszármazott öreg, néhányan

éltek Németországban, Kanadában, Amerikában. És kész.

Minden reggel arra ébredt, hogy ablaka alatt egy olyan nyelven beszélnek,

amely nyelvet a hatmilliárdból húsz-harminc ember, ha még ért e földön.

PANASZKÖNYV

Kilépett a házból Gold Jenő, ráüvöltött a süket kutyára: „Mindjárt jövök, itt

maradsz!", és indult. Nem zárta be, de még be sem hajtotta az ajtót, csak a kaput

tette be. A láncot ügyesen kívülről átvetette a merev kilincsen, nem azért, hogy

aki akar, ne tudjon bemenni, hanem csak hogy jelezzen. Kilépett a kövesútra,

elhaladt Lizi néni háza előtt, ha Lizi néni kinn ült a gangon, akkor megállt

persze, és lefolytatatta az obligát diskurzust:

- Csókolom, Lizi néni! Hogy van?

- Csak lassan, édes kisszívem, csak lassan. Hova megy, édes kisszívem?

- A kocsmába, Lizi néni! Megiszom egy sört.

- Csak menjen, édes kisszívem.

- Megyek, Lizi néni, csókolom!

- Isten áldja, édes kisszívem.

Elment a buszgarázs előtt, átkelt a keskeny fahídon a koszos patak felett,

elhaladt az egykori bálterem vak ablakai előtt, és aztán belépett az Egységbe.

Lekezelt mindenkivel, majd kivett a hűtőből egy üveg Soproni Ászok sört,

azt letette a pultra Attila elé, aki kinyitotta a palackot. Gold elvett egy poharat,

kétdecis vizespoharat, mert azt szerette, és leült a bejárattal szemben, úgy, hogy

a nyitott ajtón kilásson.

Mögötte általában Gyula ücsörgött, a túlsarokban Jani, ha úgy adódott,

asztalánál ült Karcsi, Attila keresztrejtvényt fejtett a pult mögött, és nemigen

szólt senki egy szót sem.

A nyitott ajtón kilátott az útra, látta, ki megy, ki jön, és honnan és hová. Fönn

pedig, mint valami tökéletes kép a keretben, a kék ég hátterében az összenőtt

templomok kettős tornya magasodott méltóságteljesen.

Töltött a poharába az üvegből, s pontosan tudta, hogy ő már soha többé sehol

nem lesz ennyire otthon. Itt általában állt az idő. De azért történt valami mindig.

Ha más nem, valami apróság. Ülnek az asztalnál, csöndben.

Jóska képe fancsali. Napok óta fájt a foga szörnyen. Mutatja, mozog is már

némiképp, de kiszedni nem tudja sehogy se. Karcsi megunja a nyavalygást.

Elővesz zsebéből egy alig használt papír zsebkendőt, tömzsi kezével

belenyúl társa pofájába, csavarint egyet, és már koppan is a fog a Doharak

mellett az asztalon.

- Nesze. Hülyeforma!

Már csak egy kicsit öblögetni kellett, egy-két fél barackkal.

Egyszer megakadt valamin Gold Jenő szeme.

Ült a megszokott helyén, megszokott asztalánál, a megszokott hideg széken,

kezében melengette megszokott hideg sörét, nézte, nézegette a megszokott

arcokat, megszokott dolgokat, ahogy tette azt, ha tehette, minden délután.

Nézegette szórakozottan a szokott dolgokat, nem volt nehéz, hisz abban az

Egységben minden szokott volt Gold Jenő szemének, a zöldre pettyezett fal,

rajta az elszánt pofával bosszút állni induló Charles Bronson-plakát, a

foszforeszkáló fekete párduc, a fehér csempével borított pult, a búgó

fagylaltgép, a sörrel telipakolt kólás frizsider, és a vendég, valamennyi persze,

ismerős és megszokott volt minden.

Ám azon a délutánon mégiscsak megakadt a szeme valamin, valamin, amit

már látott, százszor, ezerszer, de amit nem méltatott komolyabb figyelemre

addig soha.

A pult mellett, az üres sörösüvegeket tartalmazó rekeszek felett egy sárga

füzet lógott egy szegen.

Gold Jenő fölállt akkor, és - engedélyt nyerve rá - kezébe vette azt. Sárgás,

gyűrött, foltos füzet volt.

Fedőlapján fekete betűkkel a cím: Vásárlók könyve.

Panaszkönyv.

- Már nem kell tartani ilyet - világosította fel Attila -, csak lusta voltam

levenni.

Gold alaposan tanulmányozta az értékes leletet.

Még mindig a címlapon, rögtön a cím alatt egy fontos információ állt: Ez a

zsineggel lezárt, lepecsételt vásárlók könyve 25 x 3 lapot tartalmaz.

Ez alatt még egy figyelmeztetés:

FIGYELEM! A vásárlók könyvébe történő bejegyzés nem helyettesíti az

igény hatósági (bírói, tanácsi) úton történő érvényesítését. /11/1977V.18. BkM

sz. rendelet 11§ /3/ bek.

Kedves vásárlónk! Ez a tömb indigó nélkül használható! Kérjük, hogy

kitöltés előtt az alsó fedéllaphoz erősített kartonlapot a bejegyzésének céljára

szolgáló azonos sorszámú harmadik lap alá helyezni szíveskedjék, hogy ezzel

megakadályozza a következő sorszámú lapra történő átírást.

A továbbiakból kiviláglott, hogy a bejelentés egyik példányát a panaszos

teszi el, a másikat a bepanaszolt üzlet vezetője, a harmadikat pedig az üzlet

vezetője a vállalat, illetőleg a szövetkezet vezetőjének, a kisiparos pedig a

tanács illetékes szakigazgatási szervének továbbítja.

A panaszost bejelentésének elintézéséről legkésőbb 30 napon belül írásban

tájékoztatni kell. Ha ő az elintézés módjával nem ért egyet, vagy azt nem tartja

kielégítőnek, panaszával az intézkedő felettes szervekhez fordulhat.

Az üzlet vezetője köteles gondoskodni arról, hogy a vásárlók könyve mellett

állandóan használható írószer legyen.

- Tollad van?

- Na hallod.

Lássuk a bejegyzéseket, gondolta Gold Jenő, s lapozott egyet.

Az első 068341-es sorszámú, rögtön és automatikusan három példányban

készült bejegyzés ekként szólt:

Az italboltvezető felesége nem volt hajlandó átvenni a sörösüvegeket, mert

Pannónia Aranya feliratú címke volt az üvegen.

És az aláírás.

Elgondolkodott egy kicsit Gold Jenő. Lám, mennyi rosszat elmondanak az

elmúlt berendezkedésről, pedig íme, volt itt igyekvés. Például mennyi munka

van egy ilyen kis füzetecskében is. Összejött minisztériumi grémium

nemegyszer, készítettek plánokat, projekteket, ha még nem is így hívták ezeket

akkor, talán még tanácsadókat is fölkértek, bár azok sem mozogtak még ilyen

sűrűn a kaszával. De mégis, hogy körül volt itt bástyázva érdeke a

fogyasztónak, micsoda alaposság, körültekintés, pontosság, precizitás süt e

sárgult lapokból elő.

Igen ám - konstatálta közben Gold Jenő -, a bejegyzés alatt lévő rubrikák már

üresek maradtak mind. Nem került a Felügy. Szerv. Int. alá és A bejelentés

elintézésének módja alá se semmi.

Gold Jenő megnézte a bejegyzés dátumát, majd odafordult kocsmárosához:

- Te Attila, probléma van itten.

- Ne viccelj! Micsoda?

- Lejárt a harminc nap.

- Ne mondd! És mennyivel?

- Hát, úgy számolom, huszonkét évvel.

- Jézusom.

- És még mindig nem történt intézkedés.

- Nem?

- Nem.

- Dehogynem. Te nagyon tévedsz. Azonnal intézkedés történt. Nem kellett

várni nemhogy harminc napot, de még harminc másodpercet sem arra.

- Igen?

- Igen.

- És mi volt az intézkedés?

- Azonnal elküldtem őt a jó durva anyjába.

Belepörgetett a füzetbe Gold Jenő. Látta, több beírás nincsen az 1978.

augusztus elsejei első és így egyben utolsó óta.

- Te, Attila. Itt lóg a füzet több mint huszonkét éve, és senki nem írt bele?

Széttárta karját a derék csapos:

- Mit csináljunk? Azóta nem volt több panasz.

ABLAK VAN

Sok minden nincsen falun. Sok minden viszont van. Például az összedőlt

épületet renoválván hirtelen nagy szükség támadt egy ablakra. Egy egyszerű,

régi ablakra, kétszárnyú, fölül külön is nyitható, dupla parasztablakra, tokkal.

Ilyent már úgy száz éve nemigen gyártanak, úgy kellett tehát szerezni.

Elsétált hát Gold a kocsmába, és megállt a pultnál.

Heten ültek odabenn éppen. Mindenki külön asztalnál. Kivárta, amíg egy kis

csönd támad, és belekérdezett a légtérbe: „Nincsen valakinek egy fölös ablaka

véletlenül?" Hosszas csönd után az egyik vendég megvakarta fejét: „Nekem

talán van egy. Vagy kettő is." A másik szájához emelte poharát, de mielőtt

kortyolt volna, odadörmögött: „Megnézem majd. Mintha a pincében lenne

ablak." „Majd körülnézek", szólt a harmadik. „Azt hiszem, én sem tüzeltem el,

amit az anyós házából kiszedtem", csatlakozott a következő. Mind a hét

vendégnek volt ablaka. Azon túl, ami a házába beépítve volt.

Próbálná valaki Lipóciában kérdeni a kocsmában ugyanezt.

Ezért jó falun.

Mert sok minden nincs ugyan, de például ablak van bőven. Végül egyébként

nem kellett kérni senkitől. Talált Gold is a pincéjében egyet.

FEUER BLUMEN

Átment Gold Jenő egy fej fokhagymát kérni Lizi nénitől. Látta, hogy Lizi néni a

kert végiben van és szöszmötöl. Odament hozzá hátra hát.

- Csókolom, Lizi néni.

- Jó napot, kisszívem.

- Hogy van, Lizi néni?

- Hát csak lassan, édes kisszívem, csak lassan.

- Mit csinál, Lizi néni?

- Kicsit kapáltam a kertben. Most meg itt állok és nézem ezt az izét, édes

kisszívem.

- Micsodát, Lizi néni?

- Ezt a gazt - mutatott Lizi néni a kerítés tövibe.

- Mit néz ezen a gazon?

- Tudja, mi ez, édes kisszívem?

- Gaz. Micsoda?

- Ez a Feuer Blumen. Mink így mondjuk. Minden udvar végiben volt.

Csodálkozom, hogy most itt van. Nem láttam évek óta. Ezen csodálkozom, édes

kisszívem. Már nagyon régen nem tettünk ilyent.

- Miért, ez mire volt jó?

Lizi néni szégyenkezve, de ugyanakkor kicsit huncut mosollyal nézett Gold

Jenő szemébe. Mindig oda nézett egyébként.

- Ez, édes kisszívem, ez ilyen izé. Méreg volt. Ha valakinek valaki asszony

megesett, édes kisszívem, és nem akarták.

- Mert már volt gyerek?

- Mert már volt fiú, édes kisszívem. Csak az számított.

- És mit csináltak ezzel?

- Hát főzetet, édes kisszívem.

- És azt megitatták.

Lizi néni nevetett hangosan.

- Dehogy, édes kisszívem. Abba meg lehetett volna halni. Hát úgy, édes

kisszívem... alulról...

- Kiöblítették az asszonyt...

- Úgy van, édes kisszívem.

- És abba nem lehetett belehalni, Lizi néni?

- Dehogynem, édes kisszívem.

FÖLDTÖRTÉNET

Aztán megszűnt a téesz is.

Egy fél évszázados történet ért véget ezzel. Vagy negyed évezredes is tán.

Egy álom - szép álom? rémálom? - foszlott szerte végleg.

Sok mindenhez nem ért Gold, de a földhöz nagyon nem. Csordogálhat

ereiben a mindféle közt némi parasztvér is, de az már teljesen el van vegyülve.

De nem csak Gold nem paraszt a faluban - a helyiek döntő többsége sem az.

„Nincs becsülete a földnek - panaszolja a polgármester -, a legtöbbje nem is

tudja, hogy van neki. S ha megtudja, akkor szabadulni akar tőle azonnal."

A harmadik ciklusát szolgáló Péter a kevés őslakos egyike, s bár szülei,

nagyszülei nyelvét, a középkori Hessen tájainak ízét megőrző németet inkább

csak érti, mint beszéli már, de itt született, itt bújt, itt bírt ki, itt kapaszkodott

meg, itt lett önálló kisgazdaságnak gazdája újra. Becsülete ebből is fakad:

ismeri a földet, tudja, hol, merre, mennyi van és kinek a kezén. Tudja a földet,

még most is, amikor pedig tekintélyes a káosz.

Amikor ez a falu még falu volt, akkor föld volt a föld is.

Az volt minden tehát.

Fontosabb volt az az ember életénél.

Egy gyerek született egy családban. Második gyerek sose került. Minden

kert végében ott zöldellt a Feuer Blumen. Amelyik paraszthölgynek abból

főzött teával adtak öblítést, az aligha szült meg szegény. S ha mégis, az titokban

maradt. Megoldódott. Maradjon az már az ő dolguk, hogyan. Mindenesetre

Gold Jenő a saját szemével látta, hogy a malac valóban mindenevő állat. Egy

élő libát úgy pusztított el néhány perc alatt, hogy egy toll nem maradt a sárban

utána.

De az egykekorszak régen volt.

Amikor még a paraszt paraszt volt.

Vagyis földje volt neki, saját és akkora, amiből ő és családja jól megélt.

Az 1714-től betelepülő németek földet, kertet, szőlőt, házhelyet és

mindenféle kedvezményeket kaptak, és részben tartottak is meg két és fél

századon át. A jobbágyság intézménye sem lett túlságos itt, s nagyon korán, a

reformkor hajnalán - önkéntes örökváltság formájában - veszett teljesen nyoma.

Földesúr nem is lakott a faluban, nincs is kastély, nem is volt soha.

Öntudatos polgár-parasztok éltek itt.

Viszont e polgári világot nemhogy feudális, de bizony faluközösségi,

őskommunisztikus vonások is átszőtték keresztbe-kasul.

Virágkorában a faluhoz háromezer-hétszáz hektár föld tartozott.

Ennek háromnegyede volt paraszti tulajdonban, negyede volt közös. De a

magántulajdont is átszőtték az ősi közösség kötelékei:

egy-egy parasztgazdaság tizenöt-huszonöt holdja átlag negyven darabban

helyezkedett el szétszórva mindenfelé, a szőlőt, esetleg szőlőket nem is

számítva.

Természetes, hogy a maga földdarabjába nem vethetett ki-ki kénye-kedve

szerint: meg kellett beszélni, egyeztetni, közösen eldönteni mindent.

Ezen túl pedig közös tulajdon volt az erdő, közös a legelő, melyek

igazgatását megfelelő és választott hivatalok intézték. A legelőkét például az

úgynevezett Legeltetési Bizottság, amely ellentétben mindenféle központi

bizottságokkal, érdemi munkát végzett: megszabta, hol legeljen a marha, az a

több mint kétezer, amelyből mára egy tucatnyi sem maradt.

Az erdőt is közösen gondozták, évente pár napra kivonult a falu népe azt

kitakarítani. Fűteni egyébként fával nemigen fűtöttek, a rengeteg állat zabálta

rengeteg kukorica csutájával tüzelt a kemencében a rengeteg nagyanyó.

Közös föld, közös intézmények, közös ingatlanok - mint például a máig álló

bikaistálló, melyben a jószág is közös volt -, közös vallás, közös egyház, közös

szokások, ünnepek, hagyományok egészítették ki, komplettírozták, és

feltételezték azt a szigorúan individuális polgár-paraszt világot, amelyben a

magántulajdon szentségénél a mélyen tisztelt atyaúristen összes - református

faluról lévén szó mindösszesen kettő - szentsége sem lehetett szentebb.

Több mint kétszázötven éven keresztül működött a rendszer.

Biztosan csikorgott néha, biztosan voltak bajok, biztosan soknak nem

tetszett ez vagy az - de a rendszer működött.

A huszadik századnak kellett eljönnie ahhoz, hogy minden ledűljön.

Előbb a Volksbund repesztette szét a közösséget, majd jött a német

településeken szokott verkli. SS, front, oroszok, betelepülés, kitelepítés.

Minden fölborult, minden megszűnt, minden más lett hirtelen. Csak a

földtulajdon-szerkezet, az nem változott.

A telekbeosztás megmaradt, a telkek gazdát cseréltek „csupán".

A betelepített felvidéki, alföldi, bukovinai magyar a kiebrudalt német

házával együtt annak minden tartozékát, javadalmát megkapta. Aki házat

fogott, az kapott telket, földet, szőlőt is azzal.

A birtokviszonyok maradtak tehát.

Csak a hagyomány, az fakult.

És persze kopott a paraszti tudás.

Például az alföldi kubikosvidékről jöttek, akik tehát nem voltak parasztok

soha, nehezen szokták a parasztközösség világát. Beszélik, hogy akadt telepes,

aki gyúródeszkát kötött a hátára, úgy masírozott a barázdák között, mögötte

pedig az asszony marékkal dobálta a háti deszkának a kukoricát - ez volt a vetés.

A telepesek egy része tovább is állt, fölszippantotta őket a szocialista

nagyipar.

De bizonyos dolgok még megmaradtak, például a Legeltetési Bizottság

1951-ig működött.

A kollektivizálás 1949-ben vette kezdetét, a szokásos metódus szerint, jó

szóval, rosszal, lehetetlenítéssel, behívással, benntartással, pofonnal.

Öt gazda volt makacs és maradt kinn. Ők egy-két holdat tudtak megőrizni,

ahhoz béreltek aztán.

Elébb egy, majd két téesz alakult a falu földjein: a Dózsa és a Petőfi, majd

ezek egyesültek a nagy Egyetértésben.

A hatvanas évek második felétől és különösen a hetvenes években

mégiscsak mentek a dolgok valahogy. Létbiztonság volt, olcsóság, s nem volt

annyi malac, amennyit föl ne vett volna a nagy Szovjetunió. A hetvenes évek

végén a falu 1300 lakójának többsége akkor se ment volna panaszra talán, ha

lett volna hova menni. A Kádár-korszak delelőjén hetente hétszáz-nyolcszáz

disznót vettek át innen.

De a falut már ekkor sem a föld éltette igazán, hanem a háztáji.

A földdel ekkor már senki nem törődött. Az közös volt. Tehát senkié. Nem is

adott senki névre, papírra, dokumentre. Senki se hitte, hogy jöhet idő, mikor ez

fontos lehet.

A hetvenes évek derekától aztán kezdtek jönni sorban a gondok: a

szomszédos - tizenöt kilométerrel odébb lévő, ám nagyobb és erősebb -

település szövetkezetébe beleolvadt az Egyetértés. Mai szemmel - mondják -

lehetett volna ellene tenni, nem volt abszolúte muszáj a dolog, de nemigen volt

ellenakarat.

A falu népe ekkorra már megszokta, hogy történnek a dolgok. Es az is igaz,

hogy egy olyan települést, ahonnan nem visz út tovább, ahol nincsen vasút,

amelyhez nemigen fűződik magasabb érdek - az ilyent könnyű fojtani.

Így viszont az öngyilkosság választva lett.

Még pár évig pörgött a lendkerék tovább, legföljebb az szúrhatott szemet,

hogy az egykori téeszépületek pusztulni kezdtek, a szebb kerítéseket leszedték,

házakat bontottak egyre-másra. Pusztult a falu csöndesen.

Azután beütött a rendszerváltás.

Összeomlott a keleti piac, hirtelen nem kellett, és nem kell ma sem, a

kutyának sem a malac. A baj javát persze a szomszéd falubeliek igyekeztek az

itteniekre hárítani.

Ekkor még a falu ősi földjeivel kiválhatott volna a nagy közösből - de a

megebédeltetett, megkirándultatott és persze megtévesztett nyugdíjas többség

nem szavazta meg a kezdeményezést.

Aztán jött a kárpótlás.

Amelynek kára alig túlbecsülhető.

A téesz, az Erdészet, az Állami Gazdaság földjeiből jelölték ki a kárpótlási

alapokat. Nemigen kellett a föld senkinek. Csak egynek, kettőnek. A jegyeket

néhány nagygazda - mára nagygazdává vált polgár - fölvásárolta szépen. Egy

porszívó, egy frizsider lett a százados paraszttelekből. Ami nem kelt el, az

szétfolyt tíz év alatt. A téesz eladósodott, és szép lassan eladogatta mindenét,

előbb földjeit, aztán gépet, telepet, istállót, sok száz szép állatot. Pár éve

tizenhétmillió forintra taksálták még a falu vagyonát. Ez se sok. De mára ebből

sem maradt semmi se. Mostanra egy kis részvénytársaságot, vagy micsodát

csinált a téeszfőnökség magamagából. Köztük nincsen e falubéli egy se már.

Egy-két volt tagnak fölajánlottak kegyesen száztíz forintos órabért. És önerőből

megoldandó napi harminc kilométeres utazást. A falu földjei zömmel idegen

kézbe kerültek. A zűrzavarból három-négy nagygazda látszik kiemelkedni.

Köztük a legtekintélyesebb több mint háromszáz hektárral bír pillanatnyilag -

amennyire ez tudható. Övé a volt téeszistálló, a gépállomás. Innen származik

egyébként, nagyapja bíró volt a német világban. Ő már agrárdiplomás, egy nagy

állami gazdaságban volt középvezető sokáig. Szorgos, derék ember. Ő lett az

úr.

Tucatnyi dolgozót be is jelentett már.

A többi kézhez veheti az első munkanélkülit. Aztán fél év múlva végképp nem

marad más, csak a napszám. Bevégeztetett. Beköszöntött a cselédvilág.

MŰVÉSZÉLET

Furcsa figurák tünedeztek föl a falu verőfényben úszó utcáin. Szótlan, fog közül

köszönő, ha egyáltalában köszönő, városi - vagy ahogy itt mondják: vidéki -

nézetű fiatalok masíroztak föl s alá, kezükben nagyobb skatulyával, hátukon

jókora pakkal, festőállvánnyal, keretre feszített vászonnal.

Egyik egy düledező ház előtt, másik a templomtorony alatt, harmadik valami

szántás szegletén fogott magának helyet, tette szét állványának három lábát és

látott munkához.

Festőtábor vert tanyát.

Kultúrember számára ez nagy öröm, márpedig itt más ember nem él, tehát

általános elégedettség, kíváncsiság, szellemi és erkölcsi tám adott a művészi

ténykedésnek biztos hátteret.

Barátjával Gold föl is kerekedett az egyik délután, személyes tapasztalást

szerzendő a művészek életéről, amúgy is régi és kedves szokásuk néhanap útra

kelni. Különféle típusú sétáik vannak, egyszer a rokonokat köszöntik sorra,

másszor a pestieket, harmadszor egzotikus állatoknak erednek nyomába, és

persze évente egy-kétszer pincetúrára is sor kerül - ám művészsereget még nem

vizitáltak, gondolták, eljött az ideje ennek is.

Persze az efféle sétaprogram nincs híján némi veszélynek, de hát ami az

életben szép, az általában veszélyes is, gondolták, majd csak bírják ezt is, a

művészélettel való szembetalálkozást, ha esetleg komolyabb konzekvenciákkal

jár, akkor is.

A tábor az egyik mellékutcában, egy városi hölgy kezében fölvirult egykori

parasztház helyiségeiben, melléképületeiben, udvarán, kertjében működött,

működött nagyon is, pezsgett, nyüzsgött, mikor betoppantak, mindenütt volt

valaki, akinek bemutatkozhattak, a tízágyas hálóteremmé formált

tisztaszobában, a konyhában, a verandán, a disznóólból kiképzett műteremben,

az udvaron, a vizesblokkok körül, mindenütt mozgott a művésznép.

Ahogy körbejártak, föltűnt valami furcsaság a tábor lakóinak összetételében,

észrevételezték is azonnal a dolgot.

- Hát igen - mosolyodott el a házi-gazdasszony, és mosolya nem volt híján

némi szomorúságnak sem -, húsz lány van a táborban és két férfi, abból is az

egyik az atya.

- Mitya?

- Lajos atya. A pap. Vagy ahogy szólítják: Latya. Megtudták hamar, hogy a

társaságot nem csupán a művészet szent aurája abroncsolja egybe, hanem a hit

is: reggel-este istentiszteletek alapozzák meg az alkotó munkát, amelynek

komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint a ház falára kifüggesztett

napirend, melyen nagy nyomtatott betűkkel a hét minden napjánál ott piroslott:

reggel 9-től 13 h-ig ALKOTÁS.

Odaóvatoskodtak Goldék a tűzhöz ezután, érdeklődtek barátin és - mi

tagadás - értőn, mi készül majd vacsorára rajt.

- Semmi - révedt a lángokba két fiatal hölgy. - Már ettünk.

- Az óvodába vannak befizetve ebédre, a többit ki-ki maga oldja meg -

világosított föl háziasszonyunk -, egyszer kaptunk nyolc tököt, akkor csináltam

tökfőzeléket nekik.

- Azt szép munka lehetett legyalulni.

- Legyalulta a Jani.

- Egyedül?

- Egyedül, persze. A lányok alkottak azalatt.

Barátjára pillantott Gold, aki a női emancipációnak híve ugyan, de csak

addig a természetes mértékig, míg a férfiúi méltóság csorbát nem szenved attól.

- Na, menjünk - mondta Karcsi. És látta Gold az arcán, lesütött szemén

azonnal: egy egész nem nevében pironkodik a Jani helyett, aki húsz nő között

gyalult le egymaga nyolc tököt.

- És mi volt a feltét a tökhöz?

- Semmi se. Nem esznek húst.

- Na, menjünk.

- Nyugi - súgta Gold -, nem bánthatjuk meg őket azzal, hogy nem fogadunk

el tőlük semmit.

Továbbsétálva a gangon, megfigyelhettek egy művészhölgyet, aki a

vacsoráját állította éppen össze: két deci tejbe beleöntött egy deci narancslevet,

abba belevagdosott két sárgabarackot, és az egészet megbolondította egy jó

maréknyival abból a korpából, amelyből Karcsi a disznóknak való elegyet

szokta összelögybölni a pléh-vederben.

Hiába, tudta Gold, olvasott róla eleget, hogy a művész élete keserves. De azt

azért nem hitte volna, hogy ennyire.

- Na, menjünk!

- Nem lehetünk ilyen faragatlanok - dolgozott Goldban a pedagógusvér -,

művészek közül már csak nem megyünk el így...

Látta, hogy barackból egy szakajtónyi van az asztalon.

- Hát a gyümölcs honnan való? - húzta az időt, hátha történik velük valami.

- A Béláéktól szedték. De már nem szedik.

- Miért nem?

- Mert összevesztek.

- Miért?

- Mert a Béla azt kérte, hogy a fiát fessék le cserébe, de azt nem engedte a

művészeti vezető, mert a fiúnak „nem jó az arca".

A művészek közben eltünedeztek a kertből, odabenn kezdetét vette az esti

ájtatosság.

Kinn maradtak Goldék a ház gazdasszonyával.

- Meglehetős meleg van - jegyezte meg ekkor Gold.

- Igen.

- Nagyon ki tud száradni az emberi torok ilyenkor - próbált Karcsi

konkrétabban közelíteni.

- Nincs egy korty pia sem, fiúk - tárta szét kezét értőn barátnőnk -, nem

isznak.

- Szeszt nem isznak, húst nem esznek, fiút kettőt tartanak, egy papot és

egyet, ki a tököt gyalulja. Hát akkor mit csinálnak?

- Festenek.

- Mit?

- Virágot, faágat és felhőket.

- Aktot nem?

- Áh.

- Arcokat?

- Milyen arcokat?

- Hát emberarcokat. Tudod, olyat, mint a mienké vagy a tied. Isteni arcok

vannak a faluban - mondta Gold, mert tényleg vannak, és eszébe is jutott

gyorsan vagy egy tucatnyi arc, az öreg Csoszáé például, az ezernyi ráncból

tavaly még mindig ravasz résnyire nyíló szemekkel, amelyeket mára már

elfakított a hályog egészen, vagy a nyáron félmeztelenül ágáló Bandi arca,

amint fölemelt mutatóujjal, fölhúzott szemöldökkel magyaráz éppen, vagy a

kocsma pléhpultjára könyöklő Attila fáradt arca, amikor a délelőtti csöndben a

boldog kispesti ifjúságra réved vissza, és sorjáztak az arcok előtte, a kínzott,

titokzatos, életerős, beteg, elázott, bamba és bölcs, vagyis festeni való arcok,

amelyből annyi, de annyi van, sok minden nincsen a faluban, nagyon sok

minden nincsen itt, de egyvalami van bőségesen: emberarc.

- Köcsögöt festenek - volt a válasz.

Ekkor a házból rémült kiabálás hallatszott kifele, köhögés, harákolás, majd

falfehéren szaladtak ki a lányok a kertbe, s futottak vissza kancsó vízzel.

Hamarosan kiderült, mi történt.

Az atya, miután végzett az áldozással, maga is bekapott egy darabka ostyát,

de mivel - a gyülekezet ugye absztinens lévén - borral nem öblíthetett, föltapadt

a torkára az ostya, úgyhogy majdnem ott fulladt meg a nyáj kellős közepén

szegény.

Ekkor már mentek valóban, sőt kimondottan siettek Goldék, hogy gyorsan

helyette is áldozhassanak az úrnak azzal, amivel Lajos atya nem áldozott.

- Látod, Karcsi - okoskodott útközben Gold -, rokonszakma a papé és a

művészemberé.

- Na mért?

- Egyrészt, mert mindkettő az istent szolgálja, másrészt pedig, mert hivatalát

ellátni bor nélkül egyik se bírhatja becsülettel.

HÁZIZENE

Gold Jenő gondolta, elmegy unokatestvérével orgonázni a templomba kicsinyt.

A lelkész asszony nyaralt valahol a családdal. A lelkészlakban egy fiatal

lány tartózkodott csak, a faluból valóktól származó pécsi egyetemista, aki az

egyházi anyakönyvek segedelmével készítgette szakdolgozatát.

Regisztrált a lány.

Nincsen fontosabb ennél: regisztrálni a dolgokat. Megmarad hát valami,

rögzül, regisztráltatik a faluból is. A faluból, ami nincs már.

Odaadta a kulcsot, pontosabban elment velük a lelkészlaktól nyolcvan

méterrel följebb lévő templomig a lány.

A legenda szerint hajdan alagút kötötte össze a két házat.

Barátaikkal valának Jenőék, mint hétvégeken rendesen, s összeszedtek egy

fiatal muzsikuspárt is, akik a pestiek megvette egykori árvaházban nyaraltak

éppen, ott, ahonnan Bélát, a Knechtét, kiemelte Lizi néni apja egykor.

Vitte a négykezes Bach-partiták kottáját Gold Jenő, és előzékenyen átadta

azt és az orgonaszéket is, a nálánál értőbbeknek.

Akik elkezdtek az üres templomban Bachot játszani.

Gold Jenő mászkált közben odabenn.

Gold Jenő hökkenten és halkan ment a padok közt, benézett az úrasztalába,

fölment a szószékre is, föl aztán az egyik karzatra, le onnan, s át a másikra, és

döbbenten konstatálta, hogy az egész hatalmas hófehér templombensőben nem

volt semmi, ami ne lett volna szép.

Egyetlen egy részlete nem volt a templomnak, amely ne lett volna szép,

míves, gonddal munkált, pontos, szerves, természetes.

A fa barnáján, a terítők kékjén, pirosán és a fal hófehérjén kívül nem volt

más szín benne. Ami fából készült, a gyönyörű szószék, az úrasztala, a faragott

padok, a karzat, de még a durvább lépcsők és a padlat is tökéletes munka mind.

És - Jordánka, a tiszteletes asszony dicséretére legyen mondva - a

lehetőségekhez mérten rendbe hozva, karbantartva minden.

Állt Gold Jenő az orgonazúgásban, állt minden zenék közül a leginkább

közösségi zenében, állt a Bach-fúgák és -korálok közepette, és elképzelte, mert

el tudta képzelni, a nyájat. Először tudta átérezni a nyájat, amit nem szeretett

amúgy. De amit nem szeretett, az nem az volt, nem az a nyáj volt, ami itt

fogadta magába egy pillanatra.

Gold először érezte át, milyen lehetett ez a templom akkor, amikor színültig

tele volt.

Teli voltak a padsorok, s mindenki ott ült, ahol tegnap, a múlt héten, a

tavalyi ünnepen, a maga helyén, hisz mindenkinek megvolt pontosan a maga

helye. A gyerekek, az asszonyok álltak jobbadán a padsorok között, a fal

mellett, az előtérben, mindenütt, voltak, akik ki is szorultak, hisz ezer embernek

is kellett itt lennie néha, ezer torok is dörmögte a korálokat, ha nem is a

lutheránus Bachot, de néha azt is talán.

A közösségnek lett része egy pillanatra Gold Jenő, amely nincsen immár,

amiből semmi nem maradt, ami nem is lesz többé soha, amiből nem maradt

semmi, semmi, semmi.

Csak a ház és a zene.

ZÁSZLÓSZENTELÉS

Országzászlaja lett a falunak.

A zászló átadásának ünnepélyes aktusa a hősök napján történt, a két háborúban

elesett falubeliek emléknapján, amelyet nemigen tartottak számon évtizedeken

át.

Az ünnepre meghívót kapott a falu valamennyi lakosa.

A magaslaton lévő templompár előtt fél háromkor már gyülekezett a nyárias

ünneplőbe - vasalt nadrágba, szép ingbe, ritkábban öltönybe; illetve szoknyába,

világos nadrágba, blúzba - öltözött nép.

Pontosan háromra, mikor már mindenki együtt volt, felgördült a

országzászlót átadó miniszter asszonynak, a környék országgyűlési

képviselőjének metálzöld Audija is.

A miniszter asszony szép, térden felül érő, rövid ujjú, világoskék

kiskosztümben, elegáns, fekete, magas sarkú szandálban, egyszerű hajzattal,

puritán ékszerezettséggel, tekintélyt parancsoló férjjel és néhány biztonsági

úrral érkezett.

Köszönések után bevonult a lenn, a templommal szemben lévő

iskolaépületbe, ahonnan tíz perc elteltével hosszasabb – esküvőire emlékeztető

- menet élén indult föl a templomba, amelynek kosáríves kapuja felett

márványtábla kopott gót betűi emlékeztettek a falu múltjára.

Persze arra más is emlékeztetett. Például a notabilitások mögött, de még a

menetet fölvezetve párban vonuló gyerekek, akiket színpompás népviseletbe

öltöztettek gondos kezek. A fiatalok egyik fele magyaros - csizmás, bő gatyás,

illetve tarka szoknyás, pártás viseletben -, a másik fele viszont német ruhában

vonult föl. Ez utóbbinak jellegzetessége az enkézzel varrott és szépen

kimintázott lábbeli, a tutyi, a fehér harisnya, a számos hófehér alsószoknya,

díszes, slingelt nyakú vászoning, hímzett mellényke, az ünnepi, fekete selyem

kötény, valamint a vállkendő, az Imbengstam.

A kettős viselet történetileg is hiteles volt, ugyanis a német időben is két

rend ünneplője volt mindenkinek. A szüreti mulatság idején - szemben a többi

ünnepnappal - magyaros díszruhába öltözött itt is a nép, a kettős - a magyar

hazához és német nemzetiséghez való - hűséget ezzel is jelezve.

Valamennyi ruha eredeti volt, rég elporladt német parasztpolgárok

készítették, nem csupán azokat, de az alapanyagukat, a gyapjút, fonalat, vásznat

is száz, százötven évvel ezelőtt.

A faluban egyébként fél évszázada nem öltött magára népviseletet senki,

semmilyent. Szekrények, ládák őrizték a csudás darabokat máig.

A méltóságteljes, nemesen egyszerű, belül hófehér falú, egyhajós barokk

nagytemplom is régen telt meg így.

A középen oldalt lévő szószék alatt, illetve azzal szemben az első sorokban

foglaltak helyet a notabilitások, mögöttük és a karzaton ültek, álltak a többiek.

A színpompás gyerekcsapat a bejárattal szemben, a padsorok közé lett

fölsorakoztatva. Állniuk kellett majd egy óra hosszat, ami még nem lett volna

baj, de a tutyisok lába a hideg kövön fázott kegyetlenül.

Nyitányként a Himnuszt énekelték az egybegyűltek el, sajnos a felújított

barokk orgona kísérete nélkül, mert a villanyra átállított masina fölmondta a

szolgálatot, a csodálatos, két kézzel, két lábbal működtethető fújtató szerkezet

beüzemelése pedig nem jutott eszébe senkinek.

A ceremóniamester a falu négyosztályos iskolájának fiatal, szépen szóló,

elegáns, fekete ruhát viselő „tanár bácsija" volt, aki előbb üdvözölte az

egybegyűlteket, a miniszter asszonyt, a katolikus, az evangélikus és a hazai

pályán lévő református egyház képviselőit, majd, rövid bevezető után, átadta a

szót az esperes úrnak.

Az esperes úr, miután fölkapaszkodott a szószékre, mindenekelőtt az

államalapítás ezer, illetve a kereszténység kétezer éves jubileumának

jelentőségét ecsetelte, mondván, hogy ilyes alkalom ritkán adatik, jó, ha ezer

évben egyszer.

Majd fölhívta a figyelmet az ünnepség helyszínére, a templomra, amelynek

különlegessége, hogy helyén, tehát azon a helyen például, ahol ez a templom

van, nincsen más, csak ez a templom.

Ezután beszédében a zászlóra mint olyanra tért rá az egyházi méltóság. A

zászló jel - intett -, amely azt jelzi, hogy ide tartozol, hogy magyar vagy és hogy

e magyarságodért föláldozod éltedet bármikor. Soha magyar a zászlót idegen

kézbe nem engedte át - mondta az esperes úr, és rögtön példával is élt, Titusz

Dugovics hősiességére emlékeztetve a hallgatóságot.

Végezetül az esperes úr kiemelte a fontosságát annak is, hogy a zászlót

igen-igen magas poszton lévő testvérünk adja a falunak át.

A miniszter asszony, aki nemrégiben még a szomszédos kisvárosban sikeres

ügyvédnőként működött, beszédét fejből, csak egy kis kézírásos vázlatra

támaszkodva mondta el az úrasztala mellől, amely pár éve még elhagyott, gót

betűs bibliákkal volt teli.

Mindenekelőtt az ünnep és az ünneplés fontosságáról beszélt, arról, hogy

szabadon és boldogan ünnepelni titkos és évtizedes álom volt, ami mára

valóssággá vált. Majd utalt arra, hogy nekünk Szent István példáját kell

követnünk, aki az általános világvégevárás hangulatával dacolva ténykedett.

Majd egy rövid idézetet olvasott fel a miniszter asszony a 2000. év tiszteletére

alkotott veretes országgyűlési artikulusokból, aztán a hűségről beszélt,

emlékeztetve arra, hogy a falu ősi lakói a török világ alatt kitartottak itt, a tolnai

dombok között, megőrizték hitüket és meg magyarságukat.

Ezután az Európai Unióhoz való csatlakozás szükségességét nyo-

matékosította a szónok, amely csak a szomszédos országokkal egyetemben

mehet végbe eredményesen, s végül azon ősi hagyományt elevenítette föl,

miszerint a zászlótartók a csata előtt levetették sarkantyúikat, hogy

menekülésre, még ha akarják, se ösztökélhessék maguk alatt a lovat.

Beszéde végeztével a miniszter asszony átadta az országzászlót a falu

polgármesterének, aki megköszönte azt, és ígéretet tett annak méltó

elhelyezésére. A zászló fehér volt, a közepén lévő magyar címert a Magyar

Millennium 2000 fölírás keretezte.

A zászlót a katolikus egyházfi megszentelte, a két protestáns egy-házfi

megáldotta, a zászlósanya, Babi pedig még rákötözött a végére egy kis zászlót.

Ezután az ünneplő tömeg zászlóstul kivonult a templom előtti térségre, ahol

a hősök emlékműve áll. Az 1923-ban emelt monumentumra később rávésték a

második világháborúban elesettek nevét is. Még később,, 1992-ben örökíttetett

meg ugyanitt annak a tíz falubelinek - köztük nagyanyjával együtt lelőtt apró

gyereknek - emléke is, akit a szovjet katonák első kontingense ölt meg.

Az áldozatokra a huszonéves tanár úr emlékezett. Ő már részletesen kitért

arra az előtte szólók által nemigen hangsúlyozott tényre, hogy ez a falu német

nemzetiségű volt egykoron. A beszédet azzal a gondolattal zárta, miszerint neki

minden áldozat fájdalmas, nemcsak a falubeli, sőt nem is csak a magyar, ő most,

itt, a német nevű magyar hősök emlékművénél minden ártatlanul legyilkoltra

gondol, legyen az bosnyák, szerb vagy tamil.

Beszéde közben a tanár úr tanítványai mondtak verseket, utoljára a tizenegy

éves, édesapját pár hónapja elvesztő Éva szavalta Juhász Gyula „Himnusz az

emberhez" című költeményét.

Ezután a külön meghívottak a polgármesteri hivatalban rendezett fogadásra

vonultak, a többség pedig vagy a faluban e napra megnyílott kiállítások

valamelyikét tekintette meg, vagy pedig csatlakozott azon polgártársakhoz,

akik az országzászló avatását mindvégig messziről, hűsről figyelték.

MACKÓ

Volt a faluban mindenféle eb: kicsiny, nagy, bundás, kopasz, mintás, tarka,

egyszínű. Fajtatiszta talán ha az összesnek huszada lehetett, pár rotweiler,

doberman. Vizsla egy szem. Kétféle kutya dívott értelemszerűn.

Egy farkas vagy arra hajazó - a rossz emberek ellen. S egy kicsiny,

karikalábú, kotorékos, harcias hurkakutya, tacskóféleség - aki a jobbféle

patkányok ellensége főleg.

Ilyen volt Lizi néni kutyája is, a Mackó.

Egyetlen, utolsó, becsületes társ.

Rossz szokása volt Mackónak, hogy ha nyitva felejtődött a kapu, akkor

sétára indult.

Lehet, hogy megkapott valami tyúkot, nem tudni biztosan, mindenesetre

falun nem szeretik a sétálgató kutyát.

Szegény Mackó egy januári napon csuromvéresen tért haza. Kiherélték.

Fölépült még valahogy. Útra kelt megint, s többé nem került elő.

Lizi néninek nem maradt senkije.

MAGYAR ÚT

Elmúlt az ősz, a tél, és immár a tavasz is anélkül, hogy egyetlen házba betörtek,

pincét feltörtek volna, nem volt lopás, garázdaság, még csak egy jó kis

verekedés sem - tombolt a közbiztonság a faluban.

Egyszerű oka van ennek: mindhárom polgár, aki potenciálisan - és

valóságosan is - veszélyeztetni szokta azt, a megyei börtön lakója volt, és

pillanatnyilag az is még, bár már csak pár hónapig.

Két éve télen szaladt el a fiúkkal a szekér, végiglátogattak több mint fél tucat

házat, pincét, elég nagy pusztítást végezve, végül egy erre tévedt rendőrautó

belebotlott az éppen Goldéktól pakkal forduló egyik legénybe, föl lett aztán

göngyölítve a kis csapat, rossz nyelvek szerint ilyenkor még azt is nyakukba

lőcsölik, amit nem is ők követtek el, az viszont bizonyos, hogy régebben esett

verekedésből csaptak hozzá az újabb sorozathoz, s visszaesőkről lévén szó, jó

pár év leesett egy bicikli, pár szál kolbász, néhány liter bor eltulajdonításáért.

Goldéktól egyébként egy hosszabbítót, hat üveg szódáspalackot - nagy érték! -

és néhány kézimunkát vittek el, a rendőrségen később mindent visszaadtak,

igaz, a hosszabbító egy másik hosszabbító volt, de az áramot vezette az is.

Persze mindennek ára van - így a nyugalomnak az, hogy lehetett bíróságra

járni. A bíróság pedig a falutól bő harminc kilométerre van, vasút oda nem visz,

busszal is át kell szállni hozzá kétszer.

Az első tárgyalásra mégis megjelent a fél falu.

Csak éppen Isti, az elsőrendű nem ért rá az ő perére - mint utóbb kiderült,

birkákat őrzött az Alföldön éppen.

Képzelhetni, mi mindent mondott az összecsődített sértett és tanúnép.

Mindazonáltal ki-ki meghallgatást nyert, csak ítélet nem született, nem lévén

elítélni kit.

De tél végire begyűjtötték az alkalmi juhászt, úgyhogy nem volt akadálya az

ítélkezésnek.

A második fordulóra már csupán néhány fölperes, tanú, miegymás kapott

idézést, így Karcsi is, akit Gold elkísért az útra.

Odafelé szerencséjük volt, a terepjáróval fölszerelt falugazda, Csabi beteget

vitt a városba, s még befértek ők is, igaz, reggel fél nyolcra így az egykori

járásszékhely főutcáján toporogtak.

Volt még több mint két órájuk a tárgyalás kezdetéig.

Be is járták az egész várost ez alatt az idő alatt, végigszemlézték a

henteseket, nem lévén napja, a kihalt piacot, az edény- és ruhaboltokat s végül a

felvégen lévő „ócskás", valójában nagyban dolgozó és spekuláló, jól menő

kereskedő telepét.

Itt Európa és Amerika összes létező és főleg létezett hadseregének

egyenruhája beszerezhető. Az egykori ellenségek katonáinak kimenőcipői,

surranói, tornacsukái a legnagyobb békés egymás mellett élésben hevernek

tonnaszám egymáson.

Egyenruhában is jár az egész városka, eleinte hökkentő látvány a sok

kommandós kisiskolás, vegyvédelmis bácsika, de aztán megszokja az ember. A

piacon elfogyasztott sült kolbász után fél tízkor már a bíróság folyosóján

toporogtak.

Nevezetes hely ez. Számtalanszor megfordult itt az igazságügynek miniszter

asszonya, aki e kisvárosba való, lépten-nyomon bele is ütköztek nevébe, ő a

védnöke a helyi fúvószenekarnak, ő nyitja a bált, ő avat itt minden avatnivalót.

A bíróság olyan, amilyen a magyar igazság: romos, koszos, elhanyagolt. A

vizesblokk keletmoldován pályaudvarok azonos rendeltetésű intézményeire

hajaz.

Láncpórázon ide-oda vezetett urak és hölgyek között ácsorogtak tizenegyig.

Tizenegy után bevonult a terembe a bíró úr és a slepp, és bepórázozták a

vádlottakat is.

Fél tizenkettőkor szólították Karcsit, aki egy, azaz 1 percet időzött odabenn.

A bíró úr megkérdezte tőle, fenntartja-e nyáron tett vallomását, Karcsi

fenntartott, köszönt, és jöhetett.

Gondolták, indulhatnak haza.

Mikor kiléptek a bíróság kapuján, egy busz suhant el az úton. Karcsi ismerős

arcokat vélt látni odafönn. A néptelen buszmegálló látványa sem volt lelkesítő.

Menetrendet nem leltek sehol, végül egy ékszerüzlet kirakatában bekeretezve

találtak egyet, amelyen nyilvánvalóan minden második, harmadik viszonylat

volt föltüntetve csak.

Hosszas nyomozás, ismerősök és idegenek kikérdezése után szembe kellett

nézniük a ténnyel: nyertek újabb két szabad órát.

Álltak a városka főutcáján, és furcsa érzés kerítette hatalmába Goldot.

Sokszor állt itt ugyanis.

Minden hónapban eljöttek ide vásárolni, a faluban nem lévén hentes, pék,

zöldséges és patika sem. Mindig jól érezte itt magát, kedves kis város ez,

mentek, jöttek, mentek, jöttek, ahogy kedvük szottyant.

Most viszont be volt ide szorulva.

Mert nem volt autó.

A kiszolgáltatottság szörnyű érzése tört rá: be volt szorítva, zárva, nem

tudott hazamenni, el volt cseszve az egész napja - mert nem volt autója.

Jobb híján lesétáltak a vasútig.

A vasútállomásig pontosabban. A kísértet-vasútállomásig. A vas-

úthálózatból a kisvárost kikapcsolták ugyanis. Szomorú látvány egy ilyen

vasútállomás, vasúttalanul. Van épület, bakterház, van virágoskert, vannak

sínek, padok, ívlámpák, fehér kerítés, minden van - csak vasút nincs.

A restit is megvizitálták, mert az megvan, igaz, az étteremrésze zárva, a

söntésrészéről pedig elég legyen annyit mondani, hogy mellékhelyiségének

állapota alulmúlja még a bíróságét is.

Vasút nincs, van viszont MÁV-busz, mint kiderült - fölírás, tábla, cédulka

persze nem tudatja e tényt.

Indulnak innen egyéb viszonylatok is, s - falubéli fiatalokkal - kezdődhet

izgalmas kalkuláció, melyikkel lehetséges elérni a hazafelé tartó csatlakozást.

A naponta utazók szkeptikusak: mondják, hogy két sofőr szolgál a másik, az

elérendő járaton, az egyik rendes, mert bevárja a csatlakozást, a másik is

rendes, mert az viszont a menetrendhez ragaszkodik szigorún.

MÁV-buszra kapaszkodtak hát, amit a megszüntetett vonat helyett

üzemeltet a vasúttársaság, harmincéves, ütött-kopott, koszlott, szakadt

csotrogányra. Gyerekkel, diákkal van a busz teli, úton-útfélen megáll, a

gyerekek egy része kapu előtt száll le, ami rendjén is lenne, különösen, mert

különben hajt a sofőr, ahogy csak bír - de mindhiába: ahogy a nagyközség

vasútállomásának kisutcájába fordulnak, szembe velük már fordul ki a faluba

tartó másik busz.

Harminc másodpercet kellett volna csak várnia a menetrendes sofőrnek, aki

legyen átkozott, vagyis szégyellje magát.

Mert most már idegesek voltak mind a ketten.

Hetedik órája voltak úton.

Önhibából nem maradtak le semmiről - ezt hangsúlyozni kell, mert volt már

úgy, hogy történt önhiba.

Karcsinak aznap éjjel ellett a disznaja, és Gold is ideges volt, mert a kutyát

bezárta a házba.

Két óra múlva cihelődtek föl a buszra.

Kilenc órát utaztak egyetlenegy perc miatt.

Otthon ki-ki etetett, majd találkoztak az Egységben, leöblíteni az út porát,

kidühöngeni magukat.

Az egyik asztalnál ott ült már Bozsó, a másodrendű, Isti bátyja, a nagy

hármasnak egyik jelese.

Első fokon két év hat hónapot kapott. Fellebbezett, mire kiengedték legott.

Disznósajtot evett kenyérrel.

A VILLANYSZERELŐ

Kiment a villany.

Falun ez nem oly nagy tragédia, ott kevésbé van kiszolgáltatva az ember a

civilizáció vívmányainak, nem kell szomjan halni például, ha nincs víz, mindig

ott a kút, ép még a vedre is, kutya, macska nem hullott bele, századokig szolgált

a kút, jól jöhet még, ha nem lesz majd víz, példának okáért.

De víz volt éppen, az áram ment ki most.

Az sem akkora baj, mint mondjuk blokkházban, körúti gangosban, itt nem

kapsz szívgörcsöt a liftben rekedve, alkony után sem kell vakoskodni, akad

kézügyben petróleumlámpa nem is egy, petróleum, bél, bura is akad az istálló

zugában elég.

De csütörtök volt, másnap Dallas, idegesség lett úrrá a háznépen, ballagott

Gold a kapcsolóhoz, látta rögtön, hogy lecsapta, kattintottá fölfelé, de nem

ment, lecsapta, újra és újra lecsapta.

Nem csoda, építkezés volt, falcsere történt, a vezetékek napokig lengtek

szabadon az aládúcolt födém alatt, meg lett piszkálva minden, gondolta Gold,

vissza kell piszkálni.

Jött Karcsi gyereke, kőmívestanonc, bár a szakmunkásképzőben még

véletlenül sem okítanak villanyszerelést, de hát a falusi gyerek mindenhez ért,

bütykölt is vagy másfél órát, de csak nem lett villany, jött a gyerek apja is,

lebarmolta a gyereket azonnal, és hozzáfogott, elszöszölt ő is egy fertályórát, de

csak nem boldogult, jött aztán még szomszéd, jött pesti nyaraló, hozzányúlt,

hozzászólt mind a dologhoz, de villany nem akart lenni sehogy se.

Alkonyult. Ekkor Karcsi, aki imád telefonozni, nekiült a készüléknek, de

nyár volt, minden környékbeli mester - a faluban villanyszerelő nincs, az sincs -

elvolt valahol, nyaralni, kukoricát kapálni, fene tudja, hol.

- Nincs más hátra - tárta szét karját Karcsi -, el kell menni Janiért.

Elmondta gyorsan, Jani kolléga volt a gazdaságban, a szomszéd faluban

lakik.

- Tudod, hol?

- Nem kell tudni. Nem otthon kell keresni, pontosabban nem kell keresni.

A kocsi előállt, és elment Janiért. Este nyolcra megjött a mester.

A járműből nemigen bírt kiszállni, de végül valahogy kicibálták.

- Jani vagyok, hö-hö - nyújtotta kezét, és nekiesett a kapufélfának.

Betámogatták a gangra. Vázolták röviden a tényállást.

- Na jó - mondta -, akkor kérek egy létrát és egy fröccsöt, hö-hö - és nekiállt.

- Ki kötötte ezt be, hö-hö - kérdezte az ingó létra tetejéről.

- Hát valamikor valami szerelő... de aztán kőműves, segéderő, szomszéd,

barát, mindenki kötött rajta, aki erre járt...

Szépen, komótosan kötötte újra a dobozokba gyömöszölt veze-

tékgubancokat. Minden dobozhoz elhasznált egy fröccsöt.

Néha visszaállt az áramszolgáltatás, de aztán újra és újra leverte. Közben

Janit többször is megütötte az áram.

- Nem ráz? - érdeklődtek a szemlélődök.

- Ez? Csipked... hö-hö...

Komótosan haladt végig a házon, végig a gangon, szobákon, mel-

lékhelyiségeken, mire a konyhához ért, legalább másfél tucatnyi fröccsöt

dobozolt be.

A konyhában, ahol előző nap barkácsolt Gold kicsinyt, lekérdezett

odafentről:

- Öreg, hö-hö... ezt a szöget ki verte be, hö-hö...?

- Én - mondta Gold.

- És nem rázott meg az áram?

- Nem.

- Mert ezt pont beletrafáltad a vezetékbe, hö-hö...

- El is patkolhatott volna - sopánkodtak a többiek.

- Áh... hö-hö... az áram nem ráz... az csak csipked legföljebb... hö-hö...

Kihúzta a szöget, valamit elrendezett a falban, lett áram. Nem végzett ezzel

persze még, szépen, komótosan, visszafelé haladva el kellett még kötnie az

összes dobozban az összes vezetéket.

- Lecsapjam addig? - kérdezte Gold.

- Áh, minek, hö-hö... inkább egy fröccsöt, ha lennél szíves, hö-hö. .. csak

vigyázz, hogy ne érj most hozzám...

Járni végül a földön már alig, de a létrán biztosan állt, és keze sem remegett

- ha az árammal babrált. Mert a fröccsöt mindig kilötybölte már. Míg szépen

visszarendezte, elszigetelte az összes dobozban a drótok végeit, gyakorlatilag

mindvégig áram alatt volt. Közben megtudtunk róla egyet s mást, ő is elejtett

megjegyzéseket magáról, Karcsi is mesélt kicsinyt.

Este tizenegyre végzett, pénzt nem akart elfogadni, végül valamit a zsebébe

gyűrtek, hazafuvarozták a falujába, ott még nyitva volt az egység, becibálta a

szállítókat, persze nem engedett fizetni, elköltötte az összes keresményét Jani, a

villanyszerelő, akinek csak baja volt sok, munkahelye, a téesz dögrováson,

családja hullófélben, pénze kevés, munkája alig van, a villanyszerelő, akinek se

kutyája, se macskája, se társa, akit az alkohol tart úgy-ahogy még meg e zűrös,

piszkos világ habjai felett, a villanyszerelő, akinek egyetlen biztos,

kiszámítható, hűséges barátja van csak, akivel szavak nélkül is megértik

egymást, akitől nem kell félnie, aki nem árt neki, át nem veri, meg nem vágja

már soha - az áram.

KECSKEHERÉLÉS

A városi ember azt gondolná, a kecskét úgy kell herélni, hogy az ember

telefonál az állatorvosnak, mire az jön, és kiheréli a kecskét. Rosszul gondolja,

aki így gondolja.

A hostel, ahová a löszfalba vájt valamiféle lépcsőn vagy beépített lajtorján,

vagy pedig - és ez a gyakoribb, a lépcső és létra ugyanis mára jobbadán ledőlt -

jó néhány házat, gyakran fél utcát is megkerülve lehet feljutni. Az elnevezés

egyébként nyilván a kolozsvári hostátok rokona, és a német Höhe-ből eredhet.

A Karcsi udvarából a hostelhez fölvezető létra is szétrohadt már

évtizedekkel előbb, az utcán három szomszéd házat megkerülve vezet csak föl

ösvény a ház fölé, ahol a hagyma volt. Nem csuda, hogy nem vette észre sem

ember, sem kutya, mikor a hagymát kiásták.

Ebben az évben viszont elhatározta Karcsi, hogy ő bizony nem hagyja, hogy

ellopják a hagymáját. Így szólt az asszonyhoz tehát:

- Bekerítem a hostelt, öreg!

- Kerítsd, öreg! - mondta erre az asszony.

- Csak tudod, mitől félek - vakarta meg fejét Karcsi.

- Mitől, öreg?

- Hogy kérek kölcsön benzint a fűrészbe, kimegyek az erdőbe, vágok

oszlopnak valót, megkérek valakit, aki behozza, pár nap múlva be is jön az

oszlop, újabb pár nap múlva szakítok is rá időt, felviszem az oszlopokat,

beásom, akkor kiderül, hogy két oszloppal kevesebbet hoztam. Akkor mehetek

ki az erdőbe megint. Kimegyek, behozom a két oszlopot, leásom. Megveszem

vagy megszerzem a drótot, fölviszem, fölteszem a drótot. Hát akkor kiderül,

hogy öt méter hiányzik belőle. Eltart jó pár napig, két hétig is tán, mire

megveszem vagy megszerzem a hiányzó drótot. Azt fölteszem, akkor rájövök,

hogy kell kapu is, mert nem tudok bemenni különben. Akkor kihagyom a kapu

helyét. Pár nap, esetleg hét múlva elkészül a kapu. Akkor rájövök, hogy kell rá

lakat is. Megint eltelik egy darab idő, amíg oda jutok, hogy vegyek vagy

szerezzek lakatot. Akkor belakatolom a kaput végre. Aztán megyek föl kapálni,

és csak odafönn jut eszembe, hogy lenn hagytam a kulcsot. A partról leüvöltök,

hogy dobd fel a kulcsot, öreg, a jó édes anyádat, mire te feldobod, de hogyan,

öreg, hogyan!? Persze úgy, hogy a kulcs visszahull, fönnakad a part oldalán

valami gazban. Én megpróbálom fölpiszkálni a kapával, mire a kapa leesik.

Próbálok lenyúlkálni, akkor meg leesek magam is, rá a kapára. Mire felépülök,

már teljesen benőtte a gaz a kulcsot, nem találjuk meg soha. Le kell verni a

lakatot, megint kell várni, amíg veszek vagy szerzek újat. De nem veszek és

nem is szerzek, hisz akkorra már rég ellopták megint a hagymát. És akkor

kiszámolom, hogy ezért a rengeteg pénzért, benzinért, fuvarért, drótért,

lakatért, orvosért menynyit fizettem, és hogy mennyi hagymát vehettem volna

azért.

- Hát akkor vegyél hagymát, öreg - hagyta rá az asszony.

- Miből vegyek - förmedt rá Karcsi -, tudod jól, hogy nincs egy vasunk sem!

Még morgott kicsinyt, aztán átment a szomszédba, kért két liter benzint,

vette a fűrészt, és indult az erdőbe oszlopért.

BABFEJTÉS

Augusztusban történt, hogy nem jelentkezett Lizi néni kerek négy napon át.

Falun időzött Gold akkortájt pár hetet, és mint mindig, hamarosan

akklimatizálódott, fölvette a békés falusi ritmust, amelyet nem a kutya tagol,

mint városon, hanem a természet maga, a napszakok váltakozása, no meg a bolt

és a kocsma nyitva tartása, Karcsi elfoglaltsága, és Lizi néni.

Mindenesetre délelőtt - akárcsak Pesten - azért megpróbálta Gold valami

székhez, asztalhoz, szöveggyártó masinériához szorítani magát.

Reggel és délelőtt nem ment a boltba sem, lehetőleg nem ment, ha nem

muszáj, az mindig veszélyes, találkozik az ember, szóba elegyedik, adódik

valami megnézni-, csinálni- és mindenekelőtt mennivaló, menni pedig mindig

szívesen megy, nem szeret ülni, legtöbbször még a kertbe, sőt még a gangra sem

megy ki, nehogy észrevegyen valakit, nehogy fölkerekedjen véletlenül.

A helyi barátok, ismerősök, szomszédok is megszokták, hogy kettőig nem

kell jönni, ha nem muszáj, persze ő lesi az ablakon át az utcát, hátha valakinek

mégis muszáj, és bizony adódik úgy nemegyszer, hogy jön valaki, akivel hál'

istennek menni kell.

De azért öt napból három-négy délelőttöt csak benn tölt a szobában. De

kettőt biztosan. Hacsak nem tud egy alatt végezni.

De akármi is van, kettőkor nyikordul a kapu, fölugat a kutya - jön Lizi néni.

Minden délután pontban kettőkor.

Órát lehet igazítani hozzá.

Bebotozik a kapun, a kutya mindig ugatja szegényt, a bot miatt, de azért nem

bántja.

Lizi néni nehezen jár, nagyon nehezen.

Mikor föllép a két lépcsőn a gangra, már igyekszik Gold elébe, mert mindig

hoz valamit, mikor minek van szezonja, zacskó borsót, vödör uborkát, krumplit,

répát, fölfogott surcban tucat tojást, megy segíteni Gold, végigkíséri a gangon,

aztán az asztalnál leülnek szépen, Gold ilyenkor már bemehet gyorsan egy

fröccsért, őt nem is nagyon kínálja már, mert tudja, hogy úgysem kér.

Lizi néni szervezetében még nem vendégeskedett alkohol.

De nem kér mást sem, szörpöt sem, vizet sem, Lizi néni nem kér semmit.

Csak szót.

Szót kér.

Egyedül él Lizi néni, egészen egyedül, nagyon-nagyon egyedül - szomjas

hát a szóra.

Leülnek, és Gold azt kérdezi tőle:

- Hogy van, Lizi néni? Mire ő azt mondja:

- Lassan, kisszívem, csak lassan.

Ezzel kezdenek el beszélgetni, minden alkalommal ezzel kezdenek, és aztán

diskurálnak egy félórácskát, legtöbbször betegségről, rákról, halálról, mert

mindketten konyítanak az efféle dologhoz, de beszélteti Gold néha régi

dolgokról is, csak régi dolgokról, mert új dolgok nincsenek, ha pedig vannak is,

azok nem érdemesek a szóra.

Lizi néni hozzátartozik a falusi naphoz, mint a hajnali kakasszó, a déli

harangszó, az esti békakruttyogás.

Ezért is lepte meg Goldot, mikor Lizi néni egyszer csak elmaradt.

Hiába lett két óra, fél három, négy, nyolc - nem jött Lizi néni egész nap, és

nem jött másnap és harmadnapon sem.

Szerdán, délután négy körül átment megnézni, mi van.

Lizi néni ült az ő gangján, az asztal mellett egy hokedlin, és babot fejtett.

- Hogy van, Lizi néni?

- Lassan, kisszívem, csak lassan.

- És mit csinál, Lizi néni?

- Babot fejtek, kisszívem.

- És miért nem jön át?

- Mert babot fejtek, kisszívem.

- És akkor már nem is jön át? Bocsánatkérő mosoly szaladt szét arcán.

- Ezt már megcsinálom, kisszívem. Nem szeretem itt hagyni.

Kikérdezte, kifigyelte Gold, hogy is van Lizi néni evvel a babbal.

Lizi néni éppúgy fél hatkor kelt ezekben a napokban is, mint máskor, elkészült,

kiengedte a tyúkokat, aztán szép lassan, nyögve, egyik kezében a bottal,

másikban a gereblyével hátracsoszogott a kertbe.

A gereblyével nagy nehezen összekapirgált egy kicsiny boglyányi babot,

ami ebben az állapotában egy bokornyi kusza gezemice.

Akkor visszament a kosárért, mert azt nem tudta kivinni az első fordulóval, a

kosárral visszament a kertbe a fölszedett babhoz, azt beleügyeskedte a kosárba,

és nehezen, alig hogy, a bottal, kosárral visszakeveredett a gangra.

Ott lehányta a babot a hokedli mellé a kőre, leült, és elkezdte a babfejtést.

Belemarkolt a babkócba - az előző nap szedett babhalomba, mert egy napot

szárította a leszedett babot -, föltett az asztalra egy porciót, szépen leszedte a

gezemicéről a hüvelyeket, a gazt ledobta a hokedli túloldalára, a halványzöld

mintás, évtizedes viaszosvászonnal fedett asztalon lévő babot gondosan

szétválogatta, a zsengébb darabokat félretette, a többit szépen kifejtette egy kis

vájdlingba.

Mikor egy adaggal végzett, markolta a következőt.

Mikor a kis vájdling megtelt, beleöntötte egy nagy vájdlingba.

Ezt csinálta Lizi néni reggel hattól este nyolcig három napon át.

Közben kettőkor talán eszébe jutott Gold Lizi néninek, de a babfejtést persze

nem hagyta, nem hagyhatta abba. Mert különben nem végzett volna vele.

Megcsinálhatta volna csütörtökön is, pénteken is, következő héten is, nem

romlik az a bab, ha megcsinálhatta volna. De mégsem csinálhatta volna meg.

Mert akkor elmaradt volna. Ő pedig nem maradhat el.

Mondta neki Gold, hogy csütörtökön átmegy, segít neki, kifejti a maradék

babot, de mikor csütörtök délelőtt átment, Lizi néni már végzett.

Félig lett teli a nagy vájdling szép, tiszta, kisszemű, fehér babbal. Lehetett az

egész talán nyolc kiló.

Csütörtökön már mehetett volna Lizi néni át a szomszédba kettőkor, de nem

bírt, annyira elfáradt a babfejtésben. Alig tudott fölkelni az ágyból. Alig tudott

járni.

De megvolt. De nem maradt el. Nagyon rosszul érezte Gold magát.

Haragudott őseire.

Annyiféle keveredést produkáltak ők, annyiféle fajból való Gold, ebből a

vérből miért nem jutott egy kicsi legalább.

Kapott mindenféle jót, zsidóságtól, tótságtól, székelységtől, csak ezt az

egyet nem kapta senkitől: a „sváb" erkölcsét a munkának.

Délután, gondolta, nekiül, ír valamit legalább, de akkor nyikordult a kapu,

szaladt az eb, a fene egye meg, megint jöttek, hál' istennek, kellett menni

segíteni, valami rönköt emelni odébb, aztán meg kellett beszélni a dolgokat,

aztán kellett csinálni lecsót, elszaladt a nap megint, és nem írt meg semmit.

A KULCS

Fél hatkor kelt Gold Jenő azon a napon.

Régen kelt ily korán. De most kelnie kellett - halaszthatatlan kaszálnivalója volt

a határban. Karcsi kis földjét kellett megszabadítani némi lucernától.

Péntek volt, eredetileg ezen a napon nem akart menni Gold sehová, estére

várta övéit, gondolta, takarít egész nap, rendbe teszi a házat, a kertet, csinál egy

isteni lencselevest, egyszóval nem kívánt ezen a pénteken kimozdulni a házból,

tapasztalatból tudta, hogy a legkisebb kimenetel is kimenetelét tekintve

kétesélyes, és egész héten fülébe búgott egy meleg asszonyi hang:

- Csak arra az egyre kérlek, hogy kivételesen, amikor megjövök, viszonylag

emberi állapotban légy...

De hirtelen támadt ez a kaszálás, Karcsi mondta persze, hogy legyen

nyugodt, mert reggel nyolcra végeznek biztosan, azután mehet lencselevest

csinálni, amúgy neki is sok dolga lesz, kell a barátjának, Pók Petinek a

pincéjébe menni, egy órára biliárd van megbeszélve, háromkor jönnek a kecske

végett, és mindenekelőtt ki kell ganyézni, mert az már négy napja elmaradt,

egyszóval legyen Gold nyugodt, csinálhatja a lencselevest egész nap.

Be is áztatta a lencsét Gold, amint kikelt az ágyból, beledobott pár babért,

felöltözött, biciklire szállt, és indult kaszálni.

Biciklizett végig a falun, bár elsősorban arra ügyelt, hogy föl ne nyársalja

magát a kaszával, közben pislantgatott körbe is, és csodálkozott, hogy milyen

kihalt a falu, a kocsma is, bolt is zárva még, köszönni is csak kétszer kellett

csupán.

Mire fölért a temető alá, Karcsi és testvére, Gabi, már lekaszálták a lucerna

nagyját. Két rend maradt Goldnak. Amíg kaszált, a testvérek csak álltak, és

nagy érdeklődéssel nézték, hogy mit csinál.

Pontban negyed hétkor mindhárman beléptek az Egység immáron kitárt

ajtaján.

A helyiség tömve volt.

Az Egység hajnalban az elosztó tisztét tölti be.

Aki férfi a faluban dolgozni indul, az a rajtot mind innen veszi.

Kisebb-nagyobb pohárkákkal a kézben, kisebb-nagyobb csoportokban ült és

állt a nép. Mindenki csak nézett. Nézett kifelé, a főtérre kitárt ajtón, és várta a

kocsit. A vízügyesek várták a maguk Barkasát, a téeszesek az erdei földúton

érkező buszt, az erdőgazdaságba igyekvők a Nivát, a falu legnagyobb

újbirtokosának a szolgálatába szegődök az Opelt, a fát csinálok a traktort, a

közösségi házon szorgoskodók pedig a lelkész asszonyt.

Este mindenki sörrel vagy fröccsel mossa magába a fáradtságot, reggel

viszont ki-ki más és más folyadékból vél erőt meríteni. Van, akit fél kevert,

mást rum, konyak, vodka tud csak útra téríteni, pár kifinomultabb kubikos az

Unicumra esküszik, sokaknak sokévi munkával kikísérletezett egyedi elegy

tárja csak föl a munka világába vezető kaput.

Goldék csak sört ittak, hisz munka állt még előttük. Meg egy kis cherryt,

hisz mégiscsak reggel volt.

Aztán szépen, sorban érkeztek a járművek, a lelkész asszony is átintegetett a

főtér túlvégéről, kinyitott a három bolt is, csuda nyüzsgés támadt az utcán,

traktorok, autók, gépek zörögtek mindenfelé, ahol volt járda, azt mind elöntötte

a nép, mindenki jött-ment, az asszonyok siettek a varrodába, a földművesek a

határba, akiknek meg nem akadt dolguk éppen, azok gondoskodtak arról, hogy

betöltődjék az Egységben a távozottak nyomán támadt űr.

Megnézték Goldék, hogy indul el a falu napja, aztán mentek a másik táblára

kaszálni ők is.

Végeztek hamar, Csabi szomszéd is segített, kilenckor már mind a négyen a

jól végzett munka utáni békével lelkükben térhettek az Egységbe vissza.

- No, akkor én megyek - mondta Jenő tíz körül.

- Köszönöm a munkát - mondta Karcsi, a kocsma lépcsején megszorították

egymás kezét, és indultak, egyik jobbra, másik a motor felé. Két lépés után

megtorpantak valahogy.

- Egy fél óra az egész - köhécselt Karcsi. - Fölülsz, ott vagyunk két perc

alatt, megnézzük, mi van, és hazahozlak...

Jenő belátta, hogy fél órán nem múlhat semmi se, fölszállt a Simson végibe.

Útközben persze még magukhoz kellett venniük a pincekulcsot. Azt Pók

Petiék Karcsinál tartják hét közben. Hatalmas kulcsokat csináltak a derék

németek pincéikhez egykor, huszonöt centis, majd egykilós volt ez is.

Fölmotoroztak Pók Petiék pincéjéhez, a kulccsal kinyitották a vaskos ajtót,

és megnézték, hogy forr-e már a must.

Forrt. Nem is must volt már, hanem murci. Ezt persze ránézésre nehéz

megállapítani, de hát ők nem is ránézésre állapították meg.

Megállapítás közben kiültek a pince elé, élvezni a gyönyörű októberi

napsütést.

Egyszer csak távoli kiáltásra figyeltek föl.

- Na, gyertek át, az anyátok istenit, gyertek át!

- Öt percre át kell mennünk - sóhajtott Karcsi. - Nem bánthatjuk meg az

öreget.

Bezárták a Pók-pincét, Gold zsebre tette a kulcsot, motorra ültek, és

áthullámvasutaztak a szemközti domboldalra Pali bához, aki már ki is töltötte a

törkölyt, mire ők beléptek a présház hűvösébe.

Pali bá pedig, aki mindennap kijön, tenni, venni, lesni, hogy ki jön, Pali bá

pedig, mint mindig, mesélt.

Sok mindenről szokása mesélni, de előbb-utóbb mindig a csendőrre kerül

szava, alföldi cselédsoron gyerekeskedett tizedmagával, és minden héten, akár

az óra, jött a csendőr, és szépen végigverte a gyerekeket, persze úgy, hogy

fájjon, hogy fájjon rettenetesen, mert a csendőr úgy tudott ütni, úgy tanították

ütni a csendőrt, hogy amikor Pali bá átverekedett a Dunán, és itt talált magának

megürült házat, megneszelte, hogy a csendőr, az ő csendőrje itt él a közeli vá-

roskában, és aztán évekig kereste Pali bá az ő csendőrét, kéthavonta utazott el

csendőrkeresőbe, de sajnos nem járt sikerrel, pedig igazán nem akart semmi

különöset a csendőrtől, csak éppen megölni...

Most is, amikor a harmadik pohár után Pali bá a csendőrhöz ért, keze ökölbe

szürkült, arca kipirult, szeme kékje hidegen kezdett izzani.

Dél volt, mire fölkapaszkodtak a motorra a kaszások. Gondolták, egyig nem

érdemes különválniuk, bekapnak addig valamit, mert megéhezik az, aki csinál

valamit, Karcsiékhoz mentek hát.

Ott Gold kitette a kulcsot, amely már nagyon húzta a zsebét, kitette az

ablakpárkányra, és nekiugrott egy kis lecsónak, jó sok hagymával, tanakodtak,

hogy galuskát is szaggassanak-e bele, hogy laktatóbb legyen, de mivel

szaggatásra egyikőjüknek sem volt érkezése, rizs került a lecsóba, ami jó lett,

mondhatni isteni, meg is szomjaztak rá, de hát ez csak természetes, egy ilyen

lecsóra.

Fél kettőre az Egységbe értek, ahol gondolták, biliárdoznak fél háromig,

aztán megy ki-ki a dolgára majd, Gold pihenni, takarítani, mosni, főzni, lencsét

csinálni, Karcsi pedig a kecskét búgatni, ganézni.

Fél háromkor kinn álltak az Egység lépcsején, köszöntek, indultak,

megálltak.

- Te, Karcsi... - mondta Gold -, még nem láttam soha kecskebúgatást...

- Na látod, a fenébe - harsant Karcsi hangja -, egy perc az egész. Csak jól

kell figyelni...

Karcsi kapuja előtt Knopp Sanyi éppen emelte ki a Zsiguli csomagtartójából

a kecses kecskekisasszonyt.

Hátramentek az udvarba valamennyien. A csigaszarvú bakkecske, Elek -

úgy mondják itt: kos - felajzva várta őket. Nagy rohangászás vette kezdetét,

nemcsak a kos, hanem a többiek, kecskék, birkák kergették, döfködték a

szerencsétlen vendéget, aki ijedtében azt se tudta, fiú-e vagy lány. Eleinte úgy

tűnt, a kos se tudja.

- Vedd föl! Vedd föl, az anyádat! - buzdították a gazdák. Aztán Jenő

kiengedett, mélázó tekintete egy az égen köröző héjára tévedt, amikor hatalmas

üvöltés harsant:

- Fölvette, az anyját!

Mire Gold odanézett, a kos már tíz méterre volt a kecskehölgytől, akin a

megelégedettségnek legkisebb jele sem mutatkozott, ellentétben a kossal és

Knopp Sanyival, aki, hogy örömének még inkább kifejezést adjon, előhalászott

szatyrából egy jókora flaskát, amihez csak azt kell tudni, hogy neki van a

faluban az egyik legjobb bora.

Hatkor le is feküdt gyorsan Gold Jenő. Lencselevessel álmodott, sok

zöldséggel, kolbásszal, ám harsány kiáltás akadályozta meg abban, hogy egy

kis mustárral komplettírozhassa a művet:

- Pincekulcs! A francba! Nincs meg a pincekulcs! Itt vannak Pók Petiék, és

kérik a pincekulcsot! A te zsebedben volt, Jenő!

Ugrott Jenő, nézte a zsebét, rohantak végig a házon, keresték a pincekulcsot,

de sehol sem találták.

Nem volt mit tenni, leültek és - egy kis gyógysörrel segítve - megpróbálták

rekonstruálni a pincekulcs útját.

Aztán mi mást tehettek volna - elindultak ezen az úton újra.

Először a Pók-pince körül néztek szét, aztán átszáguldoztak Pali bácsihoz,

szerencsére kinn volt még az öreg, a hordók közé is benéztek, még szívtak is

egy keveset, hátha épp ennél a mozdulatnál esett a kulcs ki, de nem lett meg a

kulcs, az Egységbe pedig többször is betértek, annyira akarták, hogy

meglegyen.

Karcsiékhoz persze nem mentek, ott volt Pók Peti, várta a kulcsot. Ami nem

volt meg, ugye.

Este tízkor állítottak be Goldékhoz, ahol várta őket egy lábas hideg víz,

amelyben egy kiló kőkemény lencse úszkált, és persze kisírt szem:

- Egy dolgot kértem csupán...

Röstellték a dolgot Goldék nagyon, ráadásul ott volt még a pincekulcs, ami

nem volt sehol. Egész este kétségbeesve próbálták valahogy elviselhetővé tenni

a bajt, egészen addig, míg úgy éjjel egy körül kétségbeesett kiáltás nem zavarta

meg őket a ténykedésben.

- Karcsi! Te piszok! Öt percet adok, hogy hazagyere! Ki se ganéztál, te

szemét!

Kikísérte hát Gold barátját, fölsegítette a motorra.

- Látod! - fakadt föl Karcsiból a fájdalom. - A rosseb verje meg ezt az

átkozott világot! Ilyen ez az élet! Hiába csinálunk akármit, hiába gürcölünk

napestig, hiába kaszálunk, kapálunk, ganyézunk, búgatunk, hiába akarjuk a jót,

mindig csak a jót, hogy jó legyen, csak azt, hogy jó legyen, hogy mindenkinek

jó legyen, hiába, látod, mégis rossz lesz, az asszonyok haragszanak, a többiek

röhögnek, nem sikerül semmi se, nincsen pénz, nincsen munka, nincsen semmi,

és akkor még ez az állat pincekulcs, az se nincsen sehol...

- Ne búsulj, Karcsikám - ölelte át Jenő a vasvállakat. - Holnap reggel jó

korán fölmegyek, indulunk és megkeressük azt a pincekulcsot. ..

Gyönyörű, holdfényes éjszaka volt. Karcsi arcán csillogtak a könnyek, de

szája már a szokott ádáz mosolyra mozdult.

- Megkeressük? Az jó lesz. Megkeressük! Marhára megkeressük!

Megkeressük, mint az állat!

Boldog kacaj verte föl a falu csöndjét, aztán fölberregett a motor, és a

hozzánőtt zömök alakkal egy pillantás alatt eltűnt a kanyarban.

ÉJI FA

Ötéves volt, amikor szülei szobájában felrobbant a cserépkályha, és szép,

finom, hajszálvékony koromréteg lepett be egyenletesen szőnyeget, padlót,

bútorokat, vagy háromezer könyvet és két zongorát.

Még azon a nyáron a pincébe gázkazán került, és neki azóta nem volt dolga

avval, amivel annyit kínlódtak szülei és nagyszülei, dédszülei és egyéb ősei

mindig, a fával.

Most lett.

Most fázott.

Pár hétre lehúzódott falusi lakába. Kinn igen hideg volt. Bizony, ha maga

volt, akkor is legalább három cserépkályhát fűtött, de néha négyet is. Fázott,

hogy ne fázzon.

Pesten a kutya tagolta napját, falun a fa.

Hajnali háromkor, fél négykor ébredt először, ilyenkor spekulált kicsinyt,

milyenek is voltak az éji fái, kitartanak, kitarthatnak-e még, s mivel általában a

szorongás erősebb volt benne a fába vetett bizalomnál, fölkelt, és legalább egy,

de inkább két kályhát megnézett - a harmadikat nemigen, arról tudta, hogy már

úgyis kialudt. De a másik kettőben parázs mindig volt bőségesen ilyenkor, sőt

előadódott, hogy rá sem tudta tenni még az odakészített az éji fát, csak a féléjit,

olyan szépen égett még a tűz.

Megnyugodva visszafeküdt, aludt tovább, mint a tej, aztán hét, fél nyolc

körül fölkelt másodszor is, aznapra utoljára.

Helyből ugrott a kályha elé, amely oda tartozott, ott volt a házban, csak egy

szobával odébb. Jó kályha volt, fehér, egy nap alatt befűtötte az igen tágas,

háromablakos egykori tisztaszobát. Leguggolt tehát és megkurkászta alaposan a

parazsat, hogy csak a nagyobb, izzó darabkák maradjanak a rostélyon. Aztán

kiszemezgette a ládából a vékonyabb ágakat, lehetett közte pár vastagabb is.

Megrakta a kályhát színültig. Becsukta a nagyajtót, kinyitotta alul a kicsit, és

már hallotta is, amint vuuuummmm, belobbant.

Botorkált aztán kifelé két hideg, no nem olyan nagyon hideg, mindenesetre

hidegebb szobán keresztül a konyha-ebédlő-nappali helyisége felé.

Megismételte az előbbi műveletet a Keleti Károly utcából ideszármazott

cserepekből építtetett tömzsi, ló alakú, csodálatos kályha-sparhelttel is. Aztán a

platnira föltette melegedni a már este lefőzött kávét. Mellé helyezett egy kanna

teavizet. Aztán a középső szoba kialudt kályhájába - falusi ház padlásáról lett

véve kétezerért, gyönyörű, türkizkék, tetején hatalmas miacsoda-dísszel -

átóvatoskodott a konyhai kályhából két lapát jó parazsat, rádobott fát, és már

duruzsolt ez is - egy hete nem volt szüksége gyufára. Aztán már gyorsan

beindította a negyedik samottos vaskályhát is, nadrágra, mellényre kapott, és

indult az udvar túloldalán, jó hátul lévő fáskamrába fáért.

Ezen túl kellett esni gyorsan és mindenekelőtt, hogy aztán egész nap ne

legyen vele gond.

Három kosara volt, és vitte a hamus vedret is, amelyet - miután a kert végibe

öntötte tartalmát - szintén befogott. Abba, és egy ócska bevásárlókosárba az

apraját válogatta, a két nagyobb kosárba a vastagját, a rövidebb kosárba a

rövidebb vastagot, az ment a szobai kályhába, a hosszabb kosárba pedig a

hosszabb vastagot, ami a konyhai, hatalmas tűzterű alkalmatosságba volt jó.

Közben persze a stószban ráakadt egy-egy oly vastag fára, amely semelyik

kályhaajtón be nem fért. Azt kihajigálta a tönk mellé, s miután összegyűlt

kettő-három, szépen elhasogatta. Aztán behordta a fát, és gondosan szortírozva,

válogatva telirakta vele a kályhák mellett lévő ládákat púposán, hogy ne kelljen

aznap már foglalkozni vele. Majd újra hátrament a fáskamrába, telirakta újra a

kosarakat, és szépen felsorakoztatta azokat a gangra, egy nagy kosár mellé,

amely mindig színültig teli van fával, ab ovo, hogy ha valamilyen okból

kifolyólag nem tudna hátramenni fáért, akkor is legyen fa.

Akkor például hirtelen hatalmas hó támadt, nem is tudott hátramenni, áldotta

is jó eszét, igaz, nem sokáig, mert ösvényt lapátolt hátrafele a hóba, mert

idegesítette, hogy nincs kéznél elég fa, hogy fogytán a vésztartalék, egy kis hó

még nem akkora vész, hogy hozzányúljunk a tartalékhoz.

Aztán indult az éji fákért. Főéjiért, aléjiért és féléjiért.

Ezeket kiválogatni már komoly odafigyelést igénylő dolog volt.

Az éji fa olyan rönk volt, szaknyelven szólva kugli, amelyet közvetlenül az

ágyba való bemászás előtt kell a kályhába helyezni. Az éji fa arra hivatott, hogy

lehetőleg reggelig melegen tartsa a szobát, reggelig égjen, izzón, parazsoljon.

Az éji fának a lehető legnagyobbnak kell tehát lennie, pont akkorának, hogy

még beférjen a kályha tűzterének nyílásán, és mivel ez a nyílás mindhárom,

illetve mind a négy kályhánál más és más méretű, érthető, hogy nem kis munka

a válogatás.

Az éji fa hajnali párja az aléji fa, ez lehet kisebb valamivel, ezt kell rátenni a

hajnali ébredéskor az éji fa izzó hamvára. A féléji lehet hasított fa is, de azért

ennek is méretesnek kell lennie, erre akkor van szükség, ha nem fér még a

kályhába az aléji fa.

Összességében tehát tíz-tizenkettő éji fát kellett kimazsoláznia minden

reggel. Tíz-tizenöt perc alatt el is készült vele.

Behordta akkor egy-két fordulással az éji fákat.

Kályhánként mindhárom éjifa-fajból értelemszerűen egyet-egyet, összesen

tehát hármat külön a láda mellé állítgatott, nehogy elkeveredjenek a többivel,

hisz az éji fákra csak éjfél, illetve hajnali négy-öt körül lesz szükség.

Mire mindezzel végzett, akkorra persze már kezdtek a kályhák leégni,

úgyhogy gyorsan rakott rájuk, persze nem a benn felstószoltból, hanem a

folyosón elhelyezettből, hogy a benti ne fogyjon, hogy minél kevesebb dolog

legyen aztán a fával, de mivel így egy kosár máris kiürült, sőt esetleg kettő is,

gyorsan hátraszaladt megtölteni azt, illetve azokat.

Aztán már alig volt gondja a fával, csak negyedóránként végignézegette a

kályhákat, hogy hogyan égnek, aztán ahogy helyesnek ítélte, akként

cselekedett, ha kellett, kinyitotta kicsinyt az ajtó résit, ha kellett, becsukta, ha

kellett, apró fát vetett rá, hogy fölmelegedjen, ha kellett, vastagabbat, hogy a

már elért meleget tartsa. Sötétedés után már hátra nem ment, lassan el is fogyott

a gangon felhalmozott fa, ilyenkor kezdett átcsoportosítani, rájött, hogy

amelyik fát a konyhába szánta, az tulajdonképpen hasznosabban szolgál majd a

középső szobában, ahonnan viszont áthordott pár hasábot a belső szobába, ahol

azonban a vékonyat találta fölösen soknak, így azokat vitte a konyhába ki.

Közben egy-egy éji fát lefokozott aléji fává, egy-egy aléji fa pedig besorolt a

faközlegények közé, és tűzbe vettetett.

Ilyenkor az istállóban gondosan már napokkal előbb fölhalmozott titkos

éjifa-vésztartalékból pótolta a hiányt. (Persze a tartalékot másnap reggel

azonnal pótolni kellett.)

Lényeg az volt, hogy ne legyen gond a fával.

Tíz óra után már erősen meggondolta, hogy rakjon-e még a tűzre, mert ha

nem égne már le, akkor nem fér be az éji fa, azokat pedig mind többet

nézegette, méregette, spekulált, hogy megfelelőek lesznek-é.

Egy-egy éji fával közelebbi, szinte már bensőséges kapcsolata alakult ki, ha

lehet, rá se tette az ilyet, a kedvenc éji fái gyakran hetekig álltak a szobában.

Gyertyán volt legtöbbször az ilyen, mert nem volt mindegy ám, milyen fából

volt az a fa, a legsilányabb volt a bodza, jobb az akác, még jobb a fenyő, de a

gyertyán, az valami fenomenális, abból bedobott egy hasábbal, és már csak úgy

sütött a kályha. Persze hogy nem pocsékolt el egy ilyen remek - és sajnos

nagyon ritka - gyertyánkuglit, azt arra az esetre tartogatta, amikor majd valami

nagy baj talál lenni.

Éjfélkor ünnepélyesen rátette az összes tüzekre az éji fákat, és álomra

hajtotta fejét.

Ha álmodott, mindig fával álmodott, mindenféle fával, mert sokféle tud

lenni a fa, végtelenül sokféle, vannak huncut fák és vannak görcsösek, vannak

alamuszi fák és vannak simák, vannak könnyűek, hökkentőn súlyosak, vannak

érdesek, kemények, rohadtak, szépek, sérültek, kicsik, nagyok, jók, és álmában

néha tett a tűzre rosszat is, de persze leginkább az éji fáról álmodott, hatalmas,

kőkemény, gyertyán éji fáról, amely magabiztosan őrködik a sarokban, vigyáz

rá, amíg csak föl nem robban a kályha.

A DOMBON

Fönn voltak a dombon.

Így mondták a faluban: „Fölmegyek lassan a dombra." „Kivisznek majd a

dombra." „Ráérek pihenni majd fönn a dombon."

Jól ki volt találva ez a domb.

Erdélyben vannak így a temetők.

A falu szinte minden pontjáról föl lehetett látni ide. Ahonnan viszont belátni

az egész falut.

Látszik Janka és Dodó háza. Annak maradéka. Ok már pihennek

Keresztúron. A kutyák agyonlőve, a ház fala kidűlve. Kinézett a maradt

szekrény, az ágy és a bolharengeteg az erdő felé.

Látszik a főtér is.

A gyönyörűen rendbe hozott Ferter-ház, ami már szinte teljesen összedűlt,

mikor egy budai kazános megvette és - falusi viszonylatban - hihetetlen pénzért

rendbe szedte.

Vele szemben húzódik a kövesút mellett hosszan Wilhelm János egykori

háza, amely az alapítványé lett, s így megmenekült az enyészettől. Kiállító

terem, fazekasműhely van most benne.

Látszik a posta, egykor Hoin-ház. Hóin Katica talán még tanítónő Érden. Őt

nagyszülei nevelték fel, mert édesanyját málenkij robotra vitték. Odabenn

Sándor ül a számítógép előtt, Babi tán kerámiázik, vagy a Kati lánynak főz

valamit. A mellettük lévő fél ház, melyben, mikor még egész volt, Jusztákék

laktak, majd a Felvidékről jött Szűcs család költözött oda. Azután Beck

Henrikék házának már csak a helye van meg. Ép a Liszkai-ház, a valamikori

Csárda is, de nem lakik benne senki.

És így tovább, sorakoznak a házak, a történetek, a sorsok, a holtak odalenn.

Látszott a dombról Gold Jenő háza, és látszott mellette Lizi nénié. A

temetésre már el is lett adva az.

Mikor Lizi néni ott született, a falu gazdag volt, büszke és erős. Hibátlan volt

benne a tisztaság és a rend. Lehet, hogy szigorú, sőt kegyetlen volt néhanap, de

rend volt. Mindenkinek megvolt a maga helye, szerepe, dolga. Megvolt a rendje

születésnek, házasságnak, gyereknek, öregnek, bajnak, halálnak.

Hétköznapoknak és az ünnepeknek. És ami az egészet szabályozta, az volt a

hagyomány, a vallás, a munka és tulajdon mindenekelőtt. Német volt a falu,

kálvinista német, és gazdag. „Kulák" falu, mondták volna egykor, polgár-pa-

raszt falu, mondanánk ma.

A falunak akkor gyökere volt.

Messzi német földbe vezettek azok a gyökerek, és messze-messze

évszázadokig vissza, talán még addig a korig, amikor nem volt magánbirtok

sem a világon, és a falu közössége együtt volt a gazda.

Ebbe született Lizi néni bele. És ez borult, foszlott szerteszét lány korában.

A rend odakinn borult, de ő magában őrizte azt. Amikor a nap lement, akkor

Lizi néni nyugovóra tért. Amikor a nap fölkelt, akkor fölkelt ő is. Mert ez az élet

rendje. Villanyt csak a tévére pazarolt a végén.

Álltak a Goldok fenn a dombon.

S tudták - a falu most ér véget éppen.

Látszott Lizi néni háza onnan.

Meg mellette az övék.

Hátramegy fát vágni Gold Jenő. A maga módján persze. Csapogat párat,

aztán megunja, van vágva fa elég, csak gondolja, egészséges dolog vágni egy

kicsit, hát vág, szigorúan kicsit, aztán fölegyenesedik, és már várja, hogy a

kerítés felől megszólaljon a jól ismert, reszketés hang:

- Mit csinál, édes kisszívem? Mire ő:

- Fát vágok, Lizi néni.

Tudja, hogy Lizi néni már régóta figyel, fülel odafenn a gangon, lesi, mikor jön

valami zaj a kertből, és akkor siet hátra. Odamegy a kerítéshez:

- Hogy van, Lizi néni?

- Csak lassan, édes kisszívem, csak lassan.

- Jöjjön át, Lizi néni, délután.

- Jó, édes kisszívem - mondja ő, és kettő körül, az asztalnál ülve látja Gold

Jenő, ahogy az utcára nyíló egykori tisztaszoba ablaka előtt feltűnik Lizi néni

fekete kendős feje.

Álltak fönn a dombon. Látszott minden onnan. A templom tornya pont velök

egy magasságban. Látszik a főtér, az egykori Csárda háza, a romos kocsma, a

sok romos ház, a sok üres házhely, a sok romos ember, fájdalom, szegénység,

betegség, nyomor. Lizi néni majd mindennap jött.

Mindennap jött, és surcába kötve vagy lábaskában hozott tíz tojást és hozott

mindent, ami neki adatott, szomorúságot, fájdalmat, betegségeket, halált.

Elmesélt mindent, mindent, ami volt, és eltűnt mára nyomtalanul. És

elmesélte az életét.

1933-ban született. Apja nem egyszerűen német paraszt volt, hanem kupec.

Harminckettőben vette el Lizi néni anyját, Nagylizit, aki tizenöt éves volt

akkor. Beütött a Volksbund, aztán a front. A gázkamrát leszámítva nem lehet

olyan e században előadódó bajt elképzelni, ami ebben a szűk családban ne

köszöntött volna be: front és katonaszökés, Voronyezs, SS-be sorozás,

fagyhalál és tífusz, hadifogság, málenkij robot, nemi erőszak, gyermekek,

nagyapók egyszerű leölése, kitelepítés, bujkálás, kollektivizálás és aztán a

betegségek, halálok sora: Lizi néni a papát ápolta, temette elébb, aztán és köz-

ben két férjet, egyetlen leányát, huszonhat évesen, s végül a mamát. Majd még

végigápolt két nagynénit is, afféle bonusz gyanánt.

Álltak fenn a dombon, és próbáltak gondolni az erős Lizi nénire. Még éppen

sikerült elkapniuk nyolc évvel elébb.

Ötvenkilenc éves volt akkor.

Karbantartotta beteg anyját, és az egész nyarat nála töltő unokát, továbbá a

házat, a hozzá tartozó kertet, egy jókora kukoricást. A baromfi mellett volt

disznó még az ólban, három is tán. Aztán a következő évben kettő, aztán már

csak egy.

Az utóbbi öt évben üres lett az ól, pontosabban valóságos ólrendszer, ahol

ötven-hatvan malac is elférhetne, mint ahogy el is fért annak idején. Aztán nem

bírt a kukoricával, aztán a kerttel se már. Aztán nem ment a boltba sem, aztán

jártak hozzá a segítők.

De még átjött néhanap akkor is, és mesélt.

Lizi néni mindent tudott mindenről és mindenkiről.

Minden apró kis történés tudomására jutott még akkor is, amikor már

hetekig ki se mozdult a házából, legfeljebb a gangra csoszogott ki.

Aztán orvosi papírokat hozott át, mind nagyobb köteggel, azt silabizálták

Gold asszonyával, Marival, aki Lizi néninek lánya, gyóntató lelkész asszonya,

orvosa, és ki tudja még, mije lett az idők alatt.

- Nézze, édes kisszívem, azt mondják, valami parkinzon, vagy mi ez az izé,

kisszívem...

Mind többet esett el.

Egyszer Karcsi szedte össze a kertben, egyszer pedig az éppen lenn lévő

Gold gyerek.

Mikor aztán egyszer odaállt a már hetek óta lelakatolt kapu elé, ott állt Lizi

néni kétségbeesve, egyik kezében a bot, másikban teli tányér fánk, és kiabált:

Mária! Mária! - akkor kihívták a mentőt.

Lizi néni profi betegápoló volt, nem csupán az övéit gondozta mindvégig, de

karbantartotta a távolabbi rászoruló rokonokat, amikor már férj, feleség,

édesgyermek se bírta a dolgot, ő zokszó nélkül ment naponta és tett tisztába,

ágytálazott, pelenkázott, forgatott, mosdatott, tisztított, kezelt fölfekvéseket,

bűzös keléseket, be soha már nem gyógyuló iszonyatos sebeket.

Aki azt hiszi, hogy cserébe a jóisten megajándékozta Lizi nénit azzal, hogy

mellette is legyen valaki, aki ápolja, aki fogja a kezét, aki eteti, tisztába teszi őt a

végén - aki ezt hiszi, az a jóistent nagyon nem ismeri.

Álltak fenn a dombon.

Temették Lizi nénit.

A fiúk, a sírásók, Karcsi és barátai félrehúzódtak a ravatalozó oldala mögé

addig, míg a lelkész asszony mondta beszédét. Gold Jenő odament hozzájuk, és

ahogy azt már előző nap megbeszélték Karcsival - kivette zsebéből a

laposüveget.

- Mi van, te bőgsz? - kérdezte Karcsi Goldot.

A fiúk nem bőgtek. Ők fáztak. És ástak egész délelőtt. Nehéz volt, fagyos

még a földje a dombnak.

Meghalt egy öregasszony. Istenem. Macska jön, macska megy. Kutya jön,

kutya megy. Ember jön, ember megy. Ez a falu rendje. Ezt érezni kell. Nem

bőgni rajta.

Gold érzéketlen, városi korcs. De igyekszik leplezni persze. Körbeadja a kis

üveget. Jólesik, hideg van.

Álltak fenn a dombon.

Temették Lizi nénit.

Temették a falut.

Lizi néninek persze az asszonyneve volt a koporsón. Élt hatvanhét évet, ez

stimmel.

De Gold Jenő hirtelen nagyon megörült annak, hogy ő tudja Lizi néni igazi

nevét is. Azt mormolgatta magában, amíg botorkált a sor végén a sír felé:

Elizabeth Hainbuch. Elizabeth Hainbuch. Elizabeth Hainbuch.

ÚJ HELY

Megáll az ablaknál, és áll, és áll, és néz kifele.

Elnéző ember. Szereti ezt: állni az ablaknál és nézni kifelé. Szereti, szerette

mindig, nézett is hát mindig mindegyik ablakából kifelé sokat.

Látott már ablakából templomot és női klinikát, cseresznyefát és

szomszédok udvarát, iskolaudvart és este, meccs idején stadion felett felfénylő

eget, sarokszobából csillogó Dunát, erzsébetvárosi szétlőtt házfalat, belső

udvart, hűsítő újlipót platánt, és persze több mint nyolc éven át falusi utcát,

házakat, dombocskán magasodó varrodát, ahonnan pontban négykor rajzottak

ki és pattantak biciklire a lányok, asszonyok.

Új ablak előtt áll pár hete. Hatalmas, háromosztatú, félköríves ablak ez,

egyszerű, de csak szecessziós ablak, amely a Dunára néz, a Dunára néz megint,

a mindennap és minden napszakban más arcú Dunára, persze előbb kertre,

hatalmas fákra, vasútállomásra, távolabb a falu házteteire, és csak azon túl a

vízre. És a túlparton a szigetre, felette hegyekre, Nagyvillámra, várra, s végül a

végtelen egekre.

Volt már ablakából szép látása, de ehhez fogható nem volt és többé nem is

lehet.

Nézi egy darabig a látást, az ő látását. Aztán fölkerekedik. Indul a faluba

lefelé.

Délután négy óra van. Lejárt a műszak. Ilyenkor szokott indulni. Mióta

otthonülő, vidéken is, Pesten is ilyenkor.

Felölti utcai nadrágját, cipőjét, a pulóvert, kabátot - olvasótól kapott ujjatlan

mellényt -, veszi a kosarat, beleteszi az üres üvegeket. Megszámolja a

macskákat, üvöltözve biztosítja az öreg és már töksüket kutyát, hogy

aggodalomra nincsen ok, mert visszatér hamar. A ház egyik ajtaját bezárja

belülről gondosan, a másikat pedig kívülről ugyanígy. Elmegy a ház előtt,

közben lenéz, nézi a hegyeket, a vizet, nem győzi még a nézéssel ezeket.

Kinyitja a kaput, beteszi maga után, s bezárja.

Fél éve, az ő falujában még nem tett effélét.

Ha elment, ha kiment, nem zárt se házat, se kertet. Biztonságban érezte

magát. Honn volt.

Most bandukolt az ösvényen lefele mélázva.

Az ösvényen túl a betonra - úgy mondták: a kövesútra - érve majd mindegyik

porta előtt kapargatja valaki az éjjel leesett, de már olvadó, tavaszi havat.

Haj-haj... az ő helyén nem érne célba tán soha most. Mert meg kéne állnia

minden stációnál és végigvinni a beszélgetést: „Jó munkát, köszönöm, megvan,

hát ez most igazán nem hiányzott, bolond az idő idén, biztos az atom miatt van

ez is, meg amiatt az ózonlik miatt. Bolond a világ, én mondom." S ezt

húszméterenként elismételni aztán. Egyáltalán, ott nem is szabadott

munkálkodás előtt a kapun kilépni. A visszaérkezés terminusa abszolúte

bizonytalan volt ugyanis.

De itt most nincs veszély. Itt még csak köszönés van. Erre ügyel. A

mellékutakon köszönni kell. Neki. A kisgyereknek is neki előre.

Ő az új. A főúton, a boltokban már nemigen köszön. Az már városias vidék,

városias néppel.

Jönnek szembe az emberek, s ő nem ismer senkit. Csuda dolog ez. És tudja,

pár hónap, év - már ha adatik persze ennyi -, és ismerni fogja mind az idegent, ki

most szembe jő.

Kritikus barátja látogatta meg pár hete, útbaigazítást kért egy öregtől, aki be

is mutatkozott illőn. A derék kritikus alkalmi kalauzától így búcsúzott: „Pista

bácsi, maga még nem is tudja, mennyire meg lesz maga írva nemsoká." Nem

úgy van az, vicces ember a kritikus, a kritikusok mind viccesek, de nem úgy van

az. Az ő gondolatai messzire járnak.

Közben a boltba megy, a boltokba pontosan. Annyit már kitapasztalt, hogy

muszáj több boltba járni. Ami az egyikben van, az a másikból hibádzik.

Palackos szódavíz példának okáért kettőben van, de a harmadikban nincsen.

Viszont jó, napokig elálló kenyér csak itt kapható. A legközelebbi üzletben

nincsen újság. Amott viszont szebb a parizer. És így tovább.

Mindegyik üzletben látja, érzi, hogy gyanakodva lesik, méregetik: ki lehet ő,

az új ember, aki jön naponta, hétköznap is. Szinte hallja, mikor kilép az utcára,

ahogy valaki hátrakiált: „Ki ez?"

A körutat az egyik egységben csengeti le.

Itt abból is több van. Bezzeg ott nem kellett spekulálni, hova menjen az

ember.

Belép, köszön hangosan, de nem jár körbe lekezelni.

A fiatalember kiteszi a pultra a bontott palackot. Poharat mellékel. Mennyi

lesz? - kérdi ő. Százhatvan, mondja a fiú, és kotorászni kezd a pult oldalán lévő

fiókban. Valahonnan a feneketlen mélységből viseletes blokktömböt halász elő.

Kisimítja, a kék papírra lassú, darabos írással fölvési az összeget, letépi a

blokkról, és odalöki az üveg mellé.

Ő nem nyúl a fecnihez, csak bólint szomorún, és magában mondja: blokkot

ad.

Hiába, az idegennek ez jár. A blokk. Az idegen akárki lehet. Akár még

apehes is.

Fizet, megragadja a palackot, poharat, s leül. Csöndesen szemléz. Miközben

az idegen arcokat nézi, ismerős arcokat lát.

Délután van. Messze innét, kétszáz kilométerrel odébb, a tolnai dombok

között, az ő odahagyott kis falujában benépesül most a hely, az ő helye, ahol

otthon volt, biztonságban, ahol nem csupán mindenkit ismert, de a szívéhez nőtt

mindenki. Nyilván mindenki most is ott van már a helyén. Attila vagy Jolika áll

a pult mögött, adják és fogják a híreket. Gyula új helyen, mert az ő sarkába

kályhát tettek be télen. Pali bácsi középen nevetgél, a bottal a kezében. Laci a

pultnál ácsorog, hacsak nem kapott valami kis feladatot, rekeszpakolást,

szódacsinálást, mimást. A Gyurik, a Sanyik, a Janik ott dörmögnek mind. És ott

ül tán Karcsi is, akinek néha odamondogatják a többiek: „Na, szépen itt hagyott

téged a te barátod..."

Ül az idegen helyen, nézi az idegen arcokat, látja az ismerősöket, és

egyszerre érzi magát hűtelennek és hűségesnek mégis, ahogy az már megesett

vele nemegyszer.

Ekkor nyílik az ajtó, egy úr lép be rajta, körbenéz, meglátván őt, egyenesen

hozzásiet, megfogja vállát, és izgatottan mondja: „Most jött friss sütemény a

boltba, gondoltam, ha meglátlak, szólok neked, fantasztikus sütemény, egy

órája még a sütőben volt... ide ülhetek?..."

Aztán az úr, akit nem látott addig, legalábbis nem emlékezett rá, elmeséli az

életét gyorsan, kikérdezi őt, s öt perc múlva már vállát átkarolva suttogja:

„Vigyázz az itteniekkel, nagyon vigyázz, simlisek nagyon. Különösen arra

ügyelj, hogy semmit ne vegyél itt senkitől. Senkitől semmit, érted... Egyébként

van egy felújított láncfűrészem negyvenezerért, de neked odaadom

harmincötért is..."

Aztán battyog a cekkerekkel fölfele, kinyit, bezár, kipakol s megáll az ablak

előtt, és csak néz kifele, a kertre, a fákra, szigetre, hegyekre s a csillogó, szürke

Dunára.

TARTALOM

Menekülés

Tönkrevadászott tartomány

Három szál gyufa

Ősmagyarok

Tájszólás

Honfoglalás

Kolbász

A két Lizi

A kép

Magyarok

Falusi kosztok

A kétházas egyház

Karcsi

Fényképfal

Kutyadolgok

Forró nyom

A Knechte

Egér

Falurossza

Ablak

Lali

Csárdás

Téli légy

A flipperes fiú

Megjött Ödön!

Csallóköziek

Gárdonyi

Fekete füzet

Disznótemetés

Rendületlenül

Janka és Dodó

Kurblis telefon

Parasztreggeli

Hazaszállítás

Fagyott falu

A kisház összedől

Műemléknyelv

Panaszkönyv

Ablak van

Feuer Blumen

Földtörténet

Művészélet

Házizene

Zászlószentelés

Mackó

Magyar út

A villanyszerelő

Kecskeherélés

Szegény ember kerítése

Babfejtés

A kulcs

Éji fa

A dombon

Új hely