1

LászLó András

A filozófiáról és A szolipszizmusról

milyen jelentõsége lehet a filozófiának a magasabb spiritualitás vonatkozásában, gnósztikusan meghatározott dimenziók szerint? Nyilvánvaló, hogy a metafizikai szellemiség vonatkozásában a filo-zófia propedeutikánál több nem lehet. Ez egy olyan minimum és olyan maximum – ebben az esetben a minimum és a maximum egybeesik – ami nagyjából a filozófia jelentõségét és figyelembe-vehetõségét meghatározza. Tehát propedeutika lehet, bevezetéstan lehet, a megközelítés elõsegítõje lehet – általában.

mint tudjuk, igen sok – ha nem is adekvát, de ›legitim‹ – filozó-fiai irányzat gondolható el. sõt azt is mondhatjuk, hogy teljesen illegitim filozófiai irányzat talán nincs is. A rengeteg legitim filozó-fiai irányzat mindegyikének megvan a maga saját – többnyire igen korlátozott – értéke, ezeknek a figyelembe vétele bizonyos tekin-tetben (csekély) jelentõséggel is bírhat. Az, ami adekvát, azonban nagyon különbözik ettõl.

Ha a filozófiát osztályoznók, meglehetõs mértékben el kellene szakadni az idealista filozófia és materialista filozófia marxista fel-osztásától. A filozófiatörténet ezt a felosztást korábban soha nem alkalmazta, sokkal inkább a realista filozófia és az idealista filozó-fia kategóriáiban gondolkozott. Ez a megkülönböztetés sem teljesen érvényes és »égre lángbetûkkel felírt« felosztás, vagy olyan, aminek nagyon nagy értéke lenne, de tulajdonképpen ez a klasszikus fel-osztás, és lényegében elfogadható a tekintetben, hogy milyen filo-zófiák lehetségesek.

2

lászló ANdrás

A realista irányzatnak van egy olyan variánsa, amit naiv realiz-musnak nevezünk. (Ebben az esetben a francia eredetû ›naiv‹ szót nem vezetjük vissza az eredeti latinra, ami a nativitással függ össze, mert az teljesen félrevezetõ lenne.) A naiv realizmus – mint ahogy ezt már többször elmondtuk – a filozófiára képtelen ember filozófiá-ja, annak a filozófiája, aki képtelen filozofálni, mégis valamit dereng-ve mond a világról: minden olyan, amilyen, amilyennek látom.

Egy másik nagyobb csoport a realizmuson belül a re�lismus posi t�­visticus, a pozitivista realizmus, ennek számos elágazásával együtt. A pozitivista realizmus egyik elágazása a materializmus, aminek szin-tén vannak változatai. Vannak egészen más elágazások, különbözõ empirizmusok és empirizmus-meghaladások, az empirio-kriticizmus, amely idõnként csaknem szolipszisztikus hangvételû volt (lásd Ernst MAch és christiAn AvEnArius híres elméletét).

Beszélhetünk még kritikai realizmusról, amely a mérsékelt rea-lizmusok körébe tartozik, és ezen belül az ún. logiko-kritiko-rea-lizmusról, tehát egy olyan kritikai realizmusról, amely bázisát és kritikai erejét a logicitásban találja meg, abban gyökerezteti, abból vezeti le, vagyis a logikusság lesz a kritérium, a megítélés legfõbb esz-köze és biztosítéka. ilyen típusú realizmusok – mint mérsékelt rea-lizmusok – körébe tartozik tulajdonképpen a philosophia scholastica is, duns scotus, de fõleg Aquinói szEnt tAMás skolasztikus meg-alapozottságú filozófiája, az ezekbõl létrejövõ neoskolasztika, és így tovább. Ezek tulajdonképpen mérsékelt realista irányzatok, mérsé-kelt realizmusnak pedig azt nevezzük, amikor a realizmus közelít az objektív idealizmushoz.

Az objektív idealizmus – mert az idealizmus is két csoportba osztha-tó: objektív és szubjektív idealizmusra – (legmarkánsabb képviselõje minden bizonnyal GEorG FriEdrich WiLhELM hEGEL volt) nem azt jelenti, hogy az objektív idealizmus tisztán objektivisztikus szem-pontokat tart szem elõtt; nem, az objektív idealizmusnak vannak erõsen szubjektív aspektusai is. Hiszen ha nem lennének, akkor az nem objektív idealizmus lenne, hanem realizmus, méghozzá eléggé pozitivisztikus realizmus. Tehát minden idealizmusnak van egy erõs szubjektív aláfestettsége; kétségtelen, hogy az objektív idealizmus esetében ez kevésbé markáns, mint a szubjektív idealizmuséban.

3

A filozófiáról és A szolipszizmusról

A szubjektív idealizmus legmeghatározóbb nyugati képviselõi BErkELEy, késõbb FichtE, bizonyos tekintetben krAusE, schopEn-hAuEr, EduArd von hArtMAnn és mások. kAnt egy sajátos függõ helyzetben volt a realizmus és az idealizmus között, és idealista vo-natkozásában is sajátos helyzetben az objektív és a szubjektív idealiz-mus között. A szubjektív idealizmusnak van egy ága, amit extremo-szubjektív idealizmusnak neveznek – ide�lismus extr�m�­subiect�vus (vagy subiect�visticus) – és ez felel meg annak, amit szolipszizmusnak nevezhetünk.

A szolipszizmusnak is voltak árnyalatai, voltak olyan szolip-szisz tikusnak nevezett irányzatok, amelyek tulajdonképpen nem szolipszisztikus irányzatok voltak. például MAx stirnEr filozófiai egoizmusát némelyek szolipszizmusnak vélték, de ez nem igaz. MAx stirnEr filozófiai egoizmust hirdetett, de nála ez nem világfelfogás, hanem magatartásbeli ösztönzõ. Azoknak a filozófusoknak a száma igen kevés, akik nyíltan és egyértelmûen a szolipszizmus álláspont-jára helyezkedtek. Egy neo-kantiánus elágazásból, az úgynevezett immanentizmusból vált ki néhány ember, mindenekelõtt richArd von schuBErt-soLdErn, akik önmagukat nyíltan az is me ret elméleti szolipszizmus híveinek vallották. Egy nagyon kevéssé ismert fran-cia filozófus, JEAn-MAriE Guyot szintén ezt az álláspontot fogad-ta el. otto WEininGEr utolsó mûvében, a végsõ dolgokról szóló mûvében – Über die letzte Dingen – ellentétben korábbi felfogásá-val, szintén a szolipszizmushoz közelített. WittGEnstEin a Tractatus logico­philosophicusban, szintén szolipszisztikusan fogja fel az észleleti világot, késõbbi mûveiben eltávolodott ettõl az állásponttól.

JuLius EvoLA filozófiai mûveiben – a Saggi sul idealismo magicóban és a Teoria e fenomenologia del individuo assolutóban – erõsen szolipszisztikus álláspontot foglal el, noha deklaráltan egyetlen feje-zetben, a Sul solipsismo címû fejezetben foglalkozik ezzel a kérdéssel, de a szolipszisztikus hozzáállás tulajdonképpen átlengi–átfesti egész munkásságát.

A helyesen felfogott, mágikusan orientálódó szolipszizmus meg-gyõ zõdésünk szerint az egyetlen adekvát és legitim filozófiai irány-zat a legitim filozófiai irányzatok között, tehát adekvát irányzat is. legitim, értékes, figyelemre méltó irányzat bõven volt. Az adekvát

4

lászló ANdrás

irányvonal, mondjuk úgy, hogy kizárólag a mágikusan orientálódó szolipszizmus.

Hogyha ezt a világnézetet nem filozófiai síkon vizsgáljuk, ha-nem mondjuk egy hüperfilozófiai vagy metafilozófiai síkon, akkor megállapíthatjuk, hogy a nagy tradícióknak a szofiatikus vonulatai igen közel álltak ehhez a felfogáshoz, különösen közel állt ehhez a Ved�nta, a Ved�nta-v�da, ezen belül is az Advaita-Ved�nta-v�da, és az advaita iskolák közül is a Keval�dvaita-Ved�nta-v�da. A kevala jelentése ›egyedül‹ vagy ›egyedüli‹, ugyanazt jelenti, mint a s�lum. Te-hát a Keval�dvaita-Ved�nta-v�da metafilozófiai szinten megfelelõje a filozófiai szolipszizmusnak. de ha az észak-indiai, nevezetesen kashmíri �aiva-Tantra-V�dát vesszük szemügyre, ott ugyancsak en-nek megfelelõ nézetekkel találkozunk, ahogyan a Vajra-y�nának szinte minden irányzata implicite és explicite is szolipszisztikus. Va-lamilyen mértékben és értelemben joggal mondhatjuk azt, hogy az egész tradicionális doktrinalitás voltaképpen ennek a közvetlen vagy közvetett megjelenése.

Emeljük ki újból: a filozófiai szolipszizmust úgy határoztuk meg, mint ami a számos legitim irányzat között egy olyan legitim irány-zat, amely egyedül adekvát. A filozófia szintje felett definiálhatunk egy hyperphilosophiai szintet, aminek az a feladata, hogy a filozófi-ai eszmélést összekösse a Sophia Perennis szellemiségével, vagyis a betetõzött, megvalósított bölcsességgel. A hyperphilosophiának vagy metaphilosophiának nincsenek irányzatai, egyetlen irányvonal van, a metafilozófiai szintre emelt szolipszizmus.

Ha a szolipszizmust nem vennõk figyelembe, az egész tradíció ér-telmezhetetlenné válnék, a megvalósítás – úgymond a közvetlen gya-korlatok elmélete, a praxeológia – e nélkül teljesen értelmét veszítené. Nem lehetne semmiféle, akár közepesen elfogadható praxeológiai meghatározást sem elérni. Tehát ez tulajdonképpen az egyetlen lehet-séges, érvényes és mûködõképes megvalósítás-értelmezés.

A megvalósítást nem lehet úgy felfogni, hogy én ›babrálok‹ a vi-lágban, ›babrálok‹ a testemmel vagy a lelkemmel, hanem csakis úgy, hogy a centrum is, a periféria is én-önmagam vagyok. A meg nem valósítás éppúgy én-önmagam vagyok, mint a megvalósítás teljes fo-lyamata, és a megvalósítás beteljesedése is. A megvalósításnak csak

5

A filozófiáról és A szolipszizmusról

ebben a vonatkozásban van értelme, semmiféle más vonatkozásban nem vethetõ fel és nem köthetõ össze értelemmel az, amirõl mi vol-taképpen beszélni akarunk. Kizárólag ebben az egyetlen értelemben, ebben az egyetlen vonatkozásban.

Többször felhívtuk, és még sokszor fel akarjuk hívni a figyelmet arra, hogy az, amit elsõsorban a buddhizmus alapján, de bármelyik más nagy doktrína alapján metafizikai és abszolút felébredésnek te-kintünk, csak Önmagam vonatkozásában tárgyalható kérdés. Ebbõl következõen, a szó legszigorúbb értelmében a fel-nem-ébredettség is csak Önmagam vonatkozásában vethetõ fel, éppúgy, ahogyan a felébredettség. Vagyis végsõ soron stupiditásra vall az, ha valaki egy másik személyre mutat, mondván: »az ott egy felébredett«. Az, hogy legendáriumok beszéltek ilyesmirõl, annak egy sajátos, a meg-valósítás létsíkjába forgatandó értelme volt. Tehát ha tudom, hogy padmasambhava én Önmagam vagyok, akkor a padmasambhavá-ról szóló mitologémák és legendák ily módon értelmet nyernek. Te-hát Önmagamtól elválasztott felébredettségrõl, de – ismételjük – fel-nem-ébredettségrõl sem lehet beszélni.

»Az az illetõ nem egy felébredett« – ennek a kijelentésnek sincs semmi értelme. mint ahogy annak sincs értelme, hogy valaki egy elhunyt kedves hozzátartozójáról álmodik, s ennek kapcsán azt kér-dezi, hogy az vajon tényleg õ-e vagy nem. Ezen kijelentés értelmet-lenségét elsõsorban buddhista szempontból lehetne megvilágítani, de voltaképpen bármilyen más szempontból is. Annak idején a görögöknél hérAkLEitosznak volt egy követõje – nem tanítványa, mert életükben nem találkoztak egymással, így csak indirekt mó-don tanítvány –: krAtüLosz. Õ módosította hérAkLEitosznak azt a mondását, amely szerint »kétszer ugyanabba a folyóba nem léphe-tünk«. krAtüLosz – nagyon helyesen – azt mondta, hogy egyszer sem léphetünk ugyanabba a folyóba, mert már az ›ugyanazság‹ sem ragadható meg. Tehát ugyanazságokról nem lehet beszélni, nem-csak akkor, ha elhunytakról van szó, hanem akkor sem, ha például valakirõl álmodunk. Nem lehet felvetni, hogy ez tényleg az vagy nem tényleg az, mert ilyesmi nincs.

A pszichológia például szeret arról beszélni, hogyha álmomban valaki szavakat intéz hozzám, akkor a szavakat tulajdonképpen én

6

lászló ANdrás

magam intézem magamhoz. persze az álomban úgy tûnik, mintha más beszélne. Ha ezt átgondoljuk, magától értetõdik a kérdés: az úgynevezett ébrenléti világban vajon hogy van ez a dolog? ugyanígy. Úgy tûnik, mintha más beszélne, közben pedig én magam intézem a szavakat magamhoz. mert hogyan lehetne másképpen? intézhet másvalaki szavakat hozzám? lényegileg nem. fenomenikusan igen, és mind az ébrenléti világban, mind az álomvilágban másvalaki lé-nyegileg nem intézhet hozzám szavakat, fenomenikusan pedig igen.

A felébredettségnek azonban fenomenikus értelme nincs. A hoz-zám intézett szavaknak van, ezekkel kapcsolatban tehát elmondha-tom, hogy mi az, ami lényegi, és mi az, ami fenomenikus, a felébre-dettségben azonban semmi fenomenikus nincs, ennek semmiféle látás, még egy transzcendens látás számára sincs értelmezhetõsége. Csak én lehetek az, aki nem-felébredett, és csak én lehetek az, aki felébredett. Ez sehogy másképp nem ragadható meg, és sehogy más-képp nem értelmezhetõ. Tehát az, ami elvként mindig megjelenik, ebben a vonatkozásban egészen kitüntetett érvénnyel és élességgel jelenik meg. E tekintetben nem lehet semmiféle kompromisszum, semmiféle engedmény.

Elõfordul, hogy valaki odáig süllyed, hogy a tudattól, respektíve a tudatomtól függetlenül létezõ objektív realitást kezdi emlegetni, így viszont a felébredés egyáltalán nem vethetõ fel, semmiféle vonatkozás-ban. semmiféle értelemben, átvitt értelemben, engedményszerûen, szellemileg teljesen elslamposodva sem mondhatok olyasmit, hogy valami a tudattól, respektíve az én tudatomtól függetlenül létezhet. Csak egy teljes mentális legyengülésbõl következõen mondhatja va-laki ezt, olyan állapotból kiindulva, amelyben önmagamnak már semmilyen jelentõséget nem tulajdonítok.

Nem mondhatom azt, hogy X felébredett volt, Y meg nem volt felébredett. Tulajdonképpen ezek nem komoly kijelentések. és ál-talában – erre már más alkalommal is külön felhívtuk a figyelmet – soha nem szabad igazán komoly jelentõséget tulajdonítani olyas-minek, egy olyan kijelentésnek, ami egy másik ugyanolyan típusú kijelentéssel minden további nélkül felcserélhetõ. például ha a szent-háromságot vesszük tekintetbe, vagyis azt, hogy van szentháromság, tehát az egyetlen egy örök istent három személyben kell felfogni;

7

A filozófiáról és A szolipszizmusról

egy másik irányzat azt mondja – a binitarizmus –, hogy két személy-ben kell felfogni, a szent szellem nem személy. ismét egy másik irányzat – unitarizmus – azt mondja, hogy az egyetlen örök istent egyetlen egy személyben kell felfogni. Ezek tulajdonképpen ugyan-olyan rendû kijelentések. mi ilyenkor mindegyiket elfogadjuk, de nyilvánvaló, hogy a lényeg nem ezekben az álláspontokban jelenik meg, nem ezek egyikében, sõt még együttesükben sem.

Ha viszont a heterotheizmus–autotheizmus szemléleti problémá-ját vetjük fel, a szemlélet e két változata egyáltalán nem felcserélhetõ, hiszen létrendi és értelmezhetõségi helyzetük messzemenõen kü-lönbözik. E tekintetben tehát semmiféle felcserélhetõség nem eshet szóba. A hozzájuk rendelhetõ összes konzekvencia teljesen más az egyik, és más a másik esetben. Teljesen másképp kell tennem, más-képp kell élnem az egyik vagy a másik elõtérbe helyezése mellett.

A heterotheizmusnak is van bizonyos létjogosultsága, de ez nem azt jelenti, hogy ez az, amit nekem elsõsorban figyelembe kell vennem. de a heterotheizmus primátusát képviselõ álláspont sem mondhatja azt, hogy mindegy, melyiket fogadjuk el; nem is mondta soha. MEistEr EckhArt tanításait azért tartották számos ponton vitathatónak, némely pontjában pedig kimondottan eretneknek, mert ezekkel kapcsolatban az autotheizmus alapos gyanúja valóban felmerült. (Teljesen függetlenül attól, hogy az ›autotheizmus‹ – mint terminologisma – fel sem vetõdött.)

Az autotheizmus tágabb perspektívákban gondolkozik és szemlél, vagyis szemléleti terében el tudja helyezni a heterotheizmust a valami-lyen szinten elfogadható szemléletek között. de a felcserélhetõséget e te-kintetben természetesen lapidárisan tagadja. Ahol felcserélhetõségek vannak, az lehet fontos, lehet jelentõs, lehet egészen messzemenõen és kivételesen érdekes, esszenciális jelentõségû azonban nem lehet. például nagyon érdekes és fontos, hogy egy keresztény felekezet hány szín alatt áldozik, egy, kettõ, vagy három szín alatt. (mert a valdensek három szín alatt áldoztak: kenyér, bor és hal.) Ez érdekes és fontos, de semmiképpen nem esszenciális. mert mondhatom az egyiket is, meg a másikat is, meg a harmadikat is, érveket sorakoztathatok fel, racionális érveket, irracionális kijelentésekre is ragadtathatom maga-mat mindhárom esetben, de alapvetõ különbség ilyen értelemben

8

lászló ANdrás

nincs. Nem azt mondjuk, hogy teljesen mindegy, milyen álláspon-ton vagyunk; ez nem teljesen mindegy, a különbözõ kategóriák és metódusok között mégis van egy felcserélhetõség, és ha felcseréljük ezeket, akkor nagyon alapvetõ horderejû konzekvenciák nem fog-nak megsérülni.

Ha azt mondom, hogy az összes tanításban és liturgiában min-dig rólam van szó, és ha azt mondom, hogy mindezekben végig valami teljesen másról van szó, ez a két kijelentés ebben az esetben doktrinális súlyú kijelentés; egyáltalán nem felcserélhetõk. Tehát mindig figyelni kell arra, hogy mik azok, amik felcserélhetõk, és ezeket esszenciálisaknak nem lehet minõsíteni. Az esszencialitás mindig a felcserélhetetlenségek vonalán jelenik meg. A felcserél-hetetlenségek is kezelhetõk szinoptikusan, vagyis együtt látva, de ezeket nem így kell kezelni. A felcserélhetetlen azonban továbbra is felcserélhetetlen marad, a felcserélhetõ pedig felcserélhetõ.

érdekes és fontos dolog lehet, ha a filozófia tanulmányozását azzal a céllal folytatjuk, hogy melyik filozófust fogadjuk el inkább. de ha a filozófiai irányzatokat a szolipszizmussal állítjuk szembe, akkor a probléma nem így merül fel. mi tulajdonképpen egy olyan felosztást tartanánk helyesnek, ahol az egyik oldalon a naiv realizmus áll, a másik oldalon pedig a szolipszizmus. Az összes filozófiát – a pozi-tivisztikus realizmust, a materializmust, a mérsékelt realizmust, a kri-tikai meg logikai realizmust, az objektív idealizmust meg a szubjektív idealizmust – tulajdonképpen a naiv realizmus burkolt megjelenési formáiként kezeljük, ezek valójában naiv realizmusok, amelyek az intelligencia különbözõ fokain maszkírozva vannak. A maszkírozás nem rosszhiszemûségbõl fakad. ugyanis a mentális erõk renyhesége mindig talál annyi leleményt – mármint a célból, hogy ne jusson el valaki oda, ahová el kell jutnia –, hogy különbözõ intelligens formákba öltözteti a különben naiv realista szemléletét. Ezt a törek-vést fogalmazzák meg a filozófiai kézikönyvek úgy, »hogy elkerülje a szolipszizmus szorítását«. miért szorít? – engem nem szorított soha. Ez az, amikor a renyheség leleményes.

hussErL például – »hogy elkerülje a szolipszizmus szorítását« – bevezette a subiectum intersubiect�vumot, az interszubjektív alanyt. Alapjában véve mindez eléggé buta megoldás, de nagyon intelligen-

9

A filozófiáról és A szolipszizmusról

sen van elõadva. (Egyébként nagyon hasonló dolgok fordulnak elõ egészen más irányzatokban is.) hussErL szerint minden kvalitatív és kvantitatív konstitúció szubjektív. Csupán az nem szubjektív, amit konstituál. Tehát mintha lenne valamilyen nyers õs-szubsztancia, amit azután kvantitatív és kvalitatív konstitúcióknak vet alá a szub-jektív elme.

Ez nagyon hasonlít ahhoz, amit egy teljesen más irányzat, a sko-lasztika a következõképpen mond: �ns rati�nis cum fund�ment� in r�. �ns rati�nis – a rati� ebben az esetben nem azt jelenti, amit általá-ban rati�nak neveznek, hanem tulajdonképpen a tudatot. A tudat létezõje, �ns rati�nis, megalapozva a dologi-tárgyi valóságban – cum fund�ment� in r�. Az elme a tudat létezõje, megalapozva a dologi-tár-gyi valóságban. Ez a tézis elég iszonyú, félelmetesebb, mint a zombik együttese – sokkal félelmetesebb. roppant rejtélyes, hogy ez tulaj-donképpen mit jelent. E tézist azért konstruálták, mert nem bír-ják kimondani azt, hogy Önmagamon kívül nincs semmi és senki. senki és semmi. Hogy a magyar nyelv ebbõl a szempontból nagyon megfelelõ kifejezésével éljünk, semmi sincs rajtam kívül, még a sem-mi sincs. A semmit sem tudni például nem azt jelenti, hogy semmit nem tudni, mert ha valaki semmit nem tud, akkor esetleg még min-dent tudhat. de ha valaki semmit sem tud, akkor a mindent sem tudja, meg a semmit sem. Ebben benne van az is, hogy a mindent sem tudja, sõt a valamit sem tudja, egyáltalán nem tud, sem külön-külön, sem együttvéve semmit sem.