Átjáró IV

ÁTJÁRÓ

2015/1

ÁTJÁRÓ Interdiszciplináris folyóirat

4.

2015/1.

„Elfeledett” borvidékek

TARTALOM

Csoma Zsigmond: ..........................................................................................5Szerémség és Tokaj, a két híres magyar borvidék történeti hasonlósága

Molnár Zoltán: ..............................................................................................13A Tokaj-hegyaljai borvidék és Kassa kapcsolata az 1557/1558-as tíltások tükrében

Muskovics Andrea Anna: ...........................................................................31Vázlat Esztergom szőlő-borkultúrájáról

Mód László: ...................................................................................................61Egy elfeledett szőlészeti-borászati központ a Dél-Alföldön

Simon András: ..............................................................................................87Szőlőfűrtök „gúzsba kötve” – A dél-zalai szőlőtermő tájról – dióhéjban

Viga Gyula–Viszóczky Ilona: ...................................................................107A Bodrogköz szőlő- és borkultúrájához

Szunyogh László: .......................................................................................139A miskolci bújdosó pohár

Bereczki Zoltán-Darázs Richárd-Fáy Ádám-Kapusi Krisztián: .............157Az Avasi Disputa projekt kutatási témái

Szerzőink .....................................................................................................180

ÁTJÁRÓfélévente megjelenő folyóirat

Szerkesztőség:Darázs Richárd, Fáy Ádám, Kapusi Krisztián, Majzik Dávid, Kunt Gergely, Osgyáni Gábor,

Szenttamási Tamás István,Szűts István Gergely (főszerkesztő), Vörös Júlia

Kapcsolat:[email protected]

www.atjaro.org

A lapszám megjelenését Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzatának Mecénás Alapja támogatta

Kiadja: Észak-Keleti Átjáró Egyesület, Miskolcwww.atjarokhe.hu

Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, DebrecenISSN 2064-0862

Borítófotó: www.fortepan.hu

5

„Hozd el gazda, hozd ela Szerémnek borát!

Ha nincsen is pénzem,Vagyon emberségem…”

(Késő középkori, a legrégibb bordal)

Szerém bora az ókorban

A Szerémség ma Szerbia északnyugati részén, illetve a Vajdaság délnyugati részén található, viszonylag ismeretlen, híres középko-ri magyar borvidék. A szerémségi Alma-Mons (később Álmoshegy-Tarcalhegy-Fruska Gora) területe a kiváló ökológiai adottságai révén, már az ókortól kezdve szőlő-bortermelő helynek számított.

A Szerémség két részre osztható: a magas Szerémségre, ahol ta-lálható a Fruska Gora is és a Szerémség löszhátságai (északi rész), valamint az alsó vagy síkvidéki Szerémségre, ahol a lösztalajok alsó része és a hordalékos talajok vannak (déli rész). A szerémségi borvi-déknek a magas Szerémség ad otthont, amelyet a köznyelv csak „boros Szerémség”-ként említ. Ez a terület ma 1468 négyzetkilométer, ami a Szerémség összterületének egyharmada.

A római kori Dél-Pannónia szőlő-bortermelési központja alakult itt ki, a Duna és az Alsó-Száva keleti területe közötti déli-délkeleti-délnyugati lejtőkön. A természeti és ökológiai adottságok nagyon sok mindenben hasonlítottak a 16. századtól híressé váló, a Bodrog és a Ti-sza összefolyásánál található Tokaj-Hegyaljához. A Szerémségben idő-számításunk utáni 2. században virágzó szőlőültetvényekről tanúskod-nak a régészeti emlékek.

Csoma ZsigmondSzerémség és Tokaj, a két híres magyar borvidék történeti hasonlósága

76

Csoma Zsigmond Szerémség és Tokaj

A bort természetes, élvezeti italként, és gyógyszerként is fogyasz-tották már az ókorban, ezért hamar kiváló kereskedelmi cikké vált. A korábbi időszakban a távolsági borkereskedelem révén a Rajna vidé-kéről származó borok biztosították Pannónia népességének borszük-ségletét. Pannónia már az időszámításunk utáni 2. századtól önellátó-vá vált a bortermelésben. Ekkor ültették be, csapolták le a mocsarakat 272-ben Próbus császár rendeletére a római katonák a szerémségi sző-lőterületen is. A békés munka áldozata lett a császár, akit az elégedet-lenkedő katonák a legenda szerint szőlőkarókkal vertek agyon, majd hamarosan emlékművet emeltek tiszteletére.

A mai Fruska Gora kelet-nyugati fekvése és kiemelkedő déli domb-jai biztosították a szőlő kiváló érését, az esetlegesen késői érésű szőlő-fajták jó beérését. Történeti, híres szőlődűlői a következők voltak: Király dűlő, Kárász dűlő, Krisztus dűlő, Dobradó, Sátoros, Sid, Erdővény, Nagy Krisztus dűlő. A magas cukorfokú mustok tüzes, nagy alkoholtartalmú borokat biztosíthattak. A cukorhoz kiváló íz- és zamatanyagok társulhat-tak, amely messze vidéken híressé tette a középkor végéig a Szerémség, a szerémi bor hírét. Hálaadó oltárkövek jelezték utak mentén a hálás sző-lőbirtokosok elégedettségét, mint például a híres baranya-báni oltár, amit Amelius Constantinus fia Venantius állíttatott Liber Pater tiszteletére, ab-ból az alkalomból, hogy körülbelül 50 ha nagyon jó szőlőt telepített.

Szerém bora a középkorban

A Dunán keresztül Észak-Északnyugat-Európa területére is eljutott a középkorban szerémségi bor. A hosszú napsütéses órák száma, a könnyen felmelegedő, jó beerésű szögű szőlődűlők lankái, hamar le-hetővé tették a magyar királyi szőlőbirtok kialakulását. Nem véletlen, hogy a középkor leghíresebb magyarországi borvidéke fejlődött itt ki, a királyi asztalokon szívesen fogyasztott borokkal. A malváziai (aszalt szőlővel ízesített borok) a ragúzai (dubrovniki) kereskedők révén a

Szerémségen keresztül jutottak Magyarországra. De nagy mennyisé-gű bort fogyasztottak a magyar határvidéken felépülő végvárak és a kereskedelmi utak lakói is.

Szerémségi borok a reneszánsz, és a török hódoltság idején

Nem egy középkori szerző azt írta a Szerémségről, hogy: „Az első ma-gyar bor vala a török járás előtt.” Nagy Lajos és a híres magyar reneszánsz király, Mátyás király udvarában is a legkedveltebb borok, a szerémiek voltak. Bonfini és a reneszánsz történetíró, valamint művész-tudós tár-sai, mindig megemlékeztek „az Szerém aranyló boráról”. Galeotto Marzio azt írta: „Nem tehetem, hogy a Szerémség boráról hallgassak, annyira kel-lemetes ez, hogy nehéz lenne párját találni a föld kerekségen.” Oláh Miklós esztergomi érsek a 16. század elején egyenesen csodálattal írt Magyar-ország, különösen Dél-Magyarország, Szerémség szőlőiről és borairól. A lengyel költő, Janus Kohanovski egyik versében a 16. század közepén úgy írt, hogy háza nem ismeri a keserű szegénységet, mert „a pincéjé-ben szerémségi bor áll”, vagyis még Lengyelországba is szállították.Való-színűsíthető, hogy a szerémségi borok különlegesen finomak voltak, a királyi (és nyugat-európai) ízlésnek is megfeleltek. Mátyás király észak-itáliai, meráni felesége, Beatrix királyné is szívesen fogyasztotta az itteni borokat. Visegrád híres márványkútjából is szerémi bor folyt ünnep-napokon. A híres ókori szőlőfajták mellett (például Rajnai rizling), az édeskés borokat adó Kecskecsöcsű, Sárgamuskotály, majd a középkor-ban megjelenő Góhér szőlőfajták is valószínűleg teremtek itt.

Az első Furmint telepítések a francia-vallonok révén a kezdeti aszús ízű borokat, mint szamorodni típusú borokat adhatták. Ezek a borok biztosították a királyi minőség mellett a távolsági borkereskedelem és az extráneus (idegen, nem helybeli) birtokosok borainak meglétét. Szerémség így észak és dél között közvetítő szerepet játszott. Nem vé-letlen, hogy Szegedről például hetvenhét polgárnak, de Budáról és az

98


ország más, távoli tájairól, így például Tokaj-Hegyalja városaiból és Kassa környékéről is voltak középkori szőlőbirtokosok, borkereskedő polgárok. Mátyás király 1482. február 2.-ai büntető rendelkezése pél-dául a kassai polgárokat sújtotta, mikor megtiltotta a szerémi borok ha-jón szállítását Tiszaluc fölött Kassára és Lengyelország irányába, csak szekérrel engedélyezte a nemes ital szállítását. Ez költségesebb és a bor sepreje felzavarosodása miatt kétséges kimenetelt jelentett.

Ez a virágzó, nagyhírű szőlő-borkultúra semmisült meg a mohácsi csatavesztés (1526) előtt. Az előrenyomuló oszmán-törökök már a 16. század elején feldúlták a magyar végvárrendszert a Száva mentén, és Szerémséget sem kímélték. A 16. század közepén már ezen a vidéken a törökök elől menekülő, és egyre inkább északi irányba délszláv, szerb közösségek is jelen voltak. Ortodox, görögkeleti kolostoraikat hitéletük-nek megfelelően alakították ki szőlő-bortermeléssel, például Grábócon. A magyar szőlő- és bortermelő területeket Dél-Magyarországon és észa-ki irányban Promontoron (Budafok), Ráckevén, Budán (Ofen), Szentend-rén, Egerben megjelenő szerbek vették művelés alá. Hatásukra jelent meg Közép-Európában az úgynevezett balkáni származású, vörösbort termő, Kadarka szőlőfajta, a nyílt erjesztésű vörösbor készítés. Ennél a borkul-túránál hordót kevésbé használtak. A kácinak nevezett nagy, egyfenekű, felfelé szűkülő szájú dongás edényben erjesztették ki a bort.

Szerémi borok és borféleségek a 18-19. században

A középkori fehér szőlőfajták után (Szerémi zöld, Hárslevelű) a Kadar-ka és más balkáni kék szőlőfajták (Kratosija, Szlankamenkák, Dinkák, illatos-muskotályos Tamjanika, Mirisavka) révén, a vörösbor termelése vált uralkodóvá. A 18. századtól márkanévvé emelkedett a karlováci szerémi vörösbor és a karlováci vörös ürmösbor, amely kesernyésen édes, és a rác ürmös egyik fajtája volt, Kadarkából készült. 1751-ben Karlócán kb. 2300 hektár szőlő ültetvény volt. 1777-ben Wilhelm Taube,

a nagy utazó úgy írt, hogy a karlócai bor nem marad el semmiben a legjobb olasz borok mögött. Ezt megerősítette Schams Ferenc is híres könyvében, ahol a Pétervárad környéki szőlőkről is írt. Zaharije Orfelin 1783-ban Bécsben adta ki a „Večni kalendar”-ban a hozzáértő pince-gazdáról írását. 1816-ban Prokoplje Bolic, a Fruska Gorán található Rakovac-i kolostor apátja, Budán jelentette meg az első szőlőművelési kézikönyvet „Soversen vinodelac” cimmel.

Ebben az időben Karlócán 2.232 hektár szőlő volt és ekkor 125.334 akó bort készítettek. A karlócai bort édesnek és erősnek tartották, mint a korabeli görög borokat, a vörös bor kiválósága is közismert volt, de leg-nagyobb dicséretet a karlócai „Ausbruh” (aszú) és a „bermet” (édes ürmös ital) érdemelte ki. Ennek kétféle formája volt ismert: „bermet kapljas” és a „pelenas”. A kadarkából aszú bort és a szentendrei rácokhoz-szerbekhez hasonlóan a házak padlásain szalmán töppesztett aszalt szőlőből ké-szült bort is készítettek. Ez azonban nem aszú bor, hanem az aszalt sző-lő édeskés bora volt. A közép-európai szőlő-bortermeléshez hasonló-an, nagymértékű szőlőtelepítések révén a nyugat-európai kozmopolita szőlőfajták is elterjedtek, a konjunktúrát dekonjunktúrává változtatták, túltermeléshez, alacsony borárak kialakulásához vezettek. Ennek meg-felelően, az egykori intenzív növénykultúrán belül, az extenzitás jegyei mutatkoztak meg. Először csak az igénytelenebb szőlőmunkák elvég-zésében, majd egyes szőlőmunkák elhagyásában mutatkozott meg ez a folyamat. Igényesebb szőlőművelés elsősorban csak a 18-19. századi né-met nemzetiségű területeken folyt. Karom = Karlóca vörösborai ekkortól már ismertek voltak, amelyek a város épületei alatt 14 km hosszú pince-rendszerben értek. A borokat a 291 literes, úgynevezett karomi = szerémi hordókban tárolták. A vásárolható bort az ereszek alá kifüggesztett cégér „evenka”, szőlővenyigére kötözött fürtök jelezték.

Közép-Európában a népi sztereotípiában a szerb szőlőműveseket, a legjobb, legnagyobb szaktudású kapásoknak tartották. A török után újrarendeződő 18-19. századi Európában az uradalmak majorsági sző-

1110


lei jelentették a minőségi szőlő-bortermelés alapját. Itt a borkezelése-ket és a pinceműveleteket is alaposabban végezték el, mint a paraszti pincékben. Újvidéken – Novi Sadon a 19. század második felében pezsgőgyár is működött.

A filoxéra kártételétől az I. világháborúig.

A szőlőgyökértetű, a filoxéra 1885 és 1896 között a szerémi szőlőket is megtizedelte. A szőlőterület 1873-ban még 22.223 kh. nagyságú volt. A katasztrófális kártételigTokaj-Hegyaljához hasonlóan itt is, mono-kultúra szintjén csak szőlőművelésből éltek Karlócán. A Belgrád kö-zeli Pancsován (Pančevo) fedezte föl egy helyi vasutas a filoxérát a Klosterneuburgból (Alsó-Ausztria) küldött gyökeres szőlővesszőkön. Az I. világháborúig a szőlő növényvédelme jelentette a meghatározó és költséges munkát, amely szénkénegezést, immunis homokterületek ke-resését, majd pedig amerikai alanyfajták oltványszőlőkként történő fel-használását jelentette. A karlócaiaknak sikerült amerikai vadalanyokkal viszonylag gyorsan felújítani a szőlőiket és már a 19. század végén a karlócai szőlők területe elérte a filoxéra előtti időkét. A híres ürmöst több mint huszonegy féle gyógynövényből és fűszerből, úgynevezett macerálással nyertek. A „bermet” hírnevét tovább erősítette, hogy a kar-lócai bermet szerepelt a Titanic itallapján is.

Ugyanakkor nem maradtak meg a korábban jellegzetes nagy kék-szőlő ültetvények, a vörösbor készítése, szinte teljesen eltűnt, ezzel szemben sok új, addig ismeretlen nyugat-európai, nemes szőlőfajtát te-lepítettek. Az I. világháború után a vesztes és szétesett Osztrák-Magyar Monarchia új határainak meghúzása révén Szerémség és a szerémi bor-vidék Jugoszláviához került.

A II. világháború után, napjainkban

A II. világháború után borászati válság következett be, ami mondhatni a mai napig tart. A szerémségi szőlészek-borászok más, gazdaságo-sabb kultúrák felé fordultak, érdekesebb piacok, államok felé. A nagy szőlészetek helyét kis hétvégi parcellák foglalták el a Fruska Gorán, és ezzel örökre eltűntek a nagyobb méretű szőlőbirtokok. Jugoszláviában is alapvetően a szocialista gazdálkodás jellemezte a mindennapokat sok egyéni színnel és politikával. Mindez Nyugat-Európában elisme-rést jelentett ennek a területnek is. Karlócán ma is jelentős számú sző-lész és borász őrzi és fenntartja az egykori híres karlócai bor hagyomá-nyait és hírnevét. (A Duna menti szerémségi falvakban, mint Banostor/ Bánmonostor, Cerevica/Cserög, Beocin/Belcsény, Nestin/Nyest.

A fruska gorai szőlővidéken ma főleg fehér fajták találhatóak. A legismertebb az Olaszrizling, emellett további fehér fajták a Rajnai rizling, a Zupljanka, a Tramini, a Chardonnay, a Sauvignon, a Frankova, a Plemenka és egyes újabb keletű szerb fajták. Az elmúlt években egyre nagyobb területeken telepítenek ismét kékszőlő fajtákat.

Az 1990-es évektől lassan-lassan kezdett magához térni a szerémsé-gi szőlő-bortermelés, amely ismét határ-közeli helyzetbe került, Hor-vátország és Szerbia között. A kárpát-medencei borászati reneszánszt lassan követve, kiemelkedtek egyéni mintagazdaságok, mint a közis-mert és elismert Maurer Oszkár (Hajdújárás, Bács-Bodrog vármegye) gazdasága 1994-től.

Lassan-lassan megjelentek más egyéni, családi pincészetek is pa-lackozott minőségi borokkal. A szőlő-bortermelő gazdák hírnevét jól gazdálkodó családi borászatok, pincészetek jelzik. Az Európai nor-mához és etalonhoz hasonlóan egyre inkább gondos növényápolás-sal, bortechnológiával, pincemunkákkal biztosítják az egyre több bor-versenyen kiváló eredményeket elérő borokkal. Az európai és a világ elvárásihoz csatlakozva, a minőségi bortermelés a cél Szerbiában is.

12

Csoma Zsigmond

Jelenleg a szerb kormány intézkedéseinek köszönhetően is, a gazdálko-dás hosszú hanyatlása után újra több szőlőterületet ültetnek. Emellett a helyi örökségnek számító különlegességek (őshonos, régi fajták, helyi szokások, hagyományok) itt is egyre inkább különleges értéket jelente-nek. Az egykori és új Szerbia híres borai között a legészakibb fekvésű borvidék kiemelkedő értéket képvisel ma is, és az Európai Unióban is, elsősorban a borok finom savjaival, ízével, színével, beltartalmi, kósto-lási értékeivel. A borvidék ma 1000 ha. Legfontosabb fehér szőlőfajtái: Olaszrizling, Chardonay, Sauvignon, Burgundi, Piros tramini.

A nagyhírű borvidék fiatalabb öccse a magyarországi Tokaj-Hegy-alja, ahol a minőségi bortermelés szempontjai, intézményi rendszerei európai minta szerint épültek ki. Az aszúkészítés tradíciói máig élnek modern körülmények között.

A következő hasonlóságok mutathatók ki Szerémség és Tokaj-Hegyalja szőlészet-borászat története között: a francia-vallonok szőlő-termesztési hatása, a Furmint szőlőfajta használata, az aszúkészítés, az ökológiai hasonlóság, a páratartalom szerepe az aszúsodásban, a Tokaj-Hegyalja-i Szerelmi dűlő eredetileg Szerémi dűlőnév lehetett, Tarcal hegy elnevezés mindkét borvidéken, mint földrajzi név megtalálható, az extraneus (nem helybeli birtokosok) nagy száma, a távolsági bor-kereskedelem, a szőlő monokultúra általánossága és a desszert borok készítése jellemezte a két borvidék szőlő-borkultúráját.

13

KivonatA Tokaj-hegyaljai borvidék az egyik legnagyobb múltra visszatekintő bortermelő területünk. Számos nagy sikerű, és kiváló munka foglalko-zik a terület jelenével és múltjával is. Tanulmányomban a régió általá-nos leírása mellett Kassa tiltáskönyvének 16. század közepi bejegyzése-inek értelmezésére vállalkozom a nyugaton már számos tudományos műhely által követett módszerrel, a történeti hálózatkutatás felhaszná-lásával. Az általam vizsgált terület nem feltétlenül sorolható az elfele-dett borvidékeinkhez, ám munkámat azért érzem fontosnak ebben a témakörben, mert az ebben is használt módszertant követve a folyóirat témájául szolgáló borvidékek speciális társadalom-, és gazdaságtörté-neti sajátosságait is feltárhatjuk, s ezáltal az egykor híres bortermelő területek talán újra régi fényükben ragyoghatnak.

Bevezetés

Tokaj–Hegyalja a történelmi Magyarország legjelentősebb borvidéke lett a 16. század folyamán. Jelentőségét az oszmán betörés következté-ben hanyatlásnak indult szerémségi borvidék, illetve ebből következő-en a szerémségi bor piaci pozíció-csökkenésének köszönhette. Az első hiteles forrás, amely arról tudósít, hogy a területen szőlők találhatóak, az 1251-es keltezésű Turóczi prépostság alapítóleveléből való. 1

Itt a 15. századtól a mezővárosok számának emelkedése a jellemző, amely tendencia a 16. században is tovább folytatódott. Ezen a viszony-lag szűk területen az oppidumok 5–10 kilométerenként követték egy-

1 Boros – Horváth –Csüllög 2012. 26.

Molnár ZoltánA Tokaj-hegyaljai borvidék és Kassa kapcsolata az 1557/1558-as tiltások tükrében

1514

Molnár Zoltán A Tokaj-hegyaljai borvidék és Kassa kapcsolata...

mást, amivel a régió az ország egyik legsűrűbben lakott vidékévé vált. Ez a tény pedig arra enged következtetni, hogy a település-földrajzi átalakulással párhuzamosan a nagy népességkoncentráció eredménye-ként megnövekedett a szőlőtermesztés munkaerőbázisa, amely a ter-melési tendenciák növekedését eredményezte. A 15. századi település-földrajzi átalakulás volt az alapja, a 16. század a szerémségi borvidék pusztulásával pedig a megteremtője a hegyaljai népességnövekedésnek és ezáltal a szőlőtermesztés felvirágzásának.2 Ebben a korszakban nem-csak demográfiai és településhálózati változás indult meg, hanem a szőlőtermesztés technikájának átalakulása is.

A szőlő megmunkálásában az alábbi fázisokat figyelhetjük meg. Az első, az ültetvény területének kialakítása, amely erdőirtással, vagy a terület gyepből való feltörésével járt. E megfeszített munka után a vesszők elültetése következett. A szőlő beállását követően minden évben Szent Gergely pápa napján (március 12.) kezdődött el az éves munka a szőlőkben a nyitással. 3A nyitás után a metszés volt a legmeg-határozóbb munkafolyamat, amiben már megfigyelhető a változás. Ebben a metódusban az úgynevezett kopasz fejmetszést alkalmazták.4 Az ehhez használatos eszköz a baltás metszőkés, aminek hármas funk-ciója volt. A további megmunkálásban további újdonság volt a három-szori kapálás is, amivel alaposabbá vált a gyomirtás.5 A rendszeres fel-adatok mellett gondoskodni kellett a szőlő tápanyag-utánpótlásáról, amit trágyázással oldottak meg, ám számos bortermelő mikro-régió-ban – így elképzelhetően Hegyalján is – a vízfogó gödrökben felhal-mozódott földet hordták a tőkék tövéhez, amiről úgy vélekedtek, hogy

2 Orosz 2012. 73.3 A szőlő beállása jelen esetben azt jelenti, hogy az eldugványozott szőlővessző gyökerei által megkötődik.4 A kopasz fejmetszés eredménye az volt, hogy ezáltal az új hajtás mindig a tőkefejből nőtt ki. Orosz 2012. 78.5 Orosz 2013. 73.

olyan értéke volt, mint a trágyának.6 A másik időközönként megjelenő teendő a szőlő szaporítása volt, amit Hegyalján homlításnak neveztek.7 A szőlőtermesztés eme újításokkal megtűzdelt formáját a korszakban gyakran nevezték „hegyaljai szokás szerinti” szőlőművelésnek is, ami országos viszonylatban is elismert volt.8

Feltehetnénk a kérdést, hogy miért számított ekkor jövedelme-zőbbnek a szőlőtermesztés a szántóföldi gazdálkodással szemben? A kérdés megválaszolása a szőlőbirtok korabeli egyedi jogállásában rejlik. Ez a sajátos jogállás a munkaigényes megmunkálásból fakadt.9 A szőlők ekkor már szabadon örökíthetők voltak és szabad forgalmuk volt, tehát szabadon adható-vehető ingatlanok voltak. Már a 14. szá-zadtól megfigyelhető Hegyalján, a szőlőterületek szabad adás-véte-le. Ugyanezen század második feléből ismerünk olyan forrást, amely már nem csak helyi birtokosokat, de úgynevezett extraneusokat is említi.10 A 14. századtól eme kedvező elidegenítési lehetősége a sző-lőknek Tokaj-Hegyalján lehetőséget biztosított a helyi lakosoknak, majd pedig extraneusként a városoknak, a városi polgároknak és egyházi személyeknek is a szabad birtokforgalomra. A továbbiak-ban a birtoktulajdonlási típusok jellemzőivel kell megismerkednünk. A fentiekben említettük, hogy a helyi lakosok mellett kibontakozott

6 Andrásfalvy 2013. 19.7 Orosz 2012. 81.8 A szőlészeti eljárás népszerűségét mutatja, hogy egy zilahi polgár, Fodor Mihály tokaji szőlőjét sógora művelte, s az volt a tulajdonos kifejezett kívánsága, hogy „az szőlőnek... munkáját az Hegyally(i) szokás szerént” adja meg minden esztendőben. Orosz 2012. 83.9 Tózsa-Rigó 2006. 205.10 Az extraneus fogalom ebben a környezetben az idegen, nem a szőlőbirtokkal megegyező településen lévő természetes, vagy jogi személyt jelöli. Gecsényi 1986. 475, Ez egy 1387-es forrás amelyben „Zsigmond király a Perényiek Wyl, Redmec, Alsóredmec, Alson helységekben élő jobbágyainak a Patak és Újhely királyi városok hegyein fekvő szőlei után elengedi a kilencedet.” Az idézett forrásban is ez a birtoklási forma jelenik meg, hiszen a fent említett jobbágyok nem a szőlőhegy településének lakói.

1716


az úgynevezett extraneitás is. Ebből a csoportból a városi polgárok hegyaljai birtoklását vizsgálom. A 15. század második felében talál-kozunk városi birtokosokkal először, ám ekkor egyszerre többel is. Ezekben a tulajdonviszonyokban a mezővárosi lakos és a városi polgár között adás-vétel, öröklésből származó tulajdonszerzés, zálogosítás és hitelügyek fedezeteként történő lekötés figyelhető meg. Gecsényi Lajos adatait felhasználva elmondhatjuk, hogy 1467 és 1526 között 55 polgá-ri és városi birtokos hozzávetőleg 89 birtokot tudhatott a magáénak. Amennyiben ezt az adatot lebontjuk, az egyes tulajdonosok lakhelye szerinti csoportokra az alábbi információkat kapjuk:

Birtokos lakhelye Birtokosok száma Birtokolt szőlők száma

Százalékos aránya

Kassa 48 72 80.89%

Bártfa * 4 13 14.6%

Eperjes* 1 4 4.5%

Kisszeben 1 n.a. n.a.Krakkó 1 n.a. n.a.

1. Táblázat Városi birtokosok és tulajdonaik megjelenése Tokaj-Hegyalján11

A fenti adatokból azt látjuk, hogy a meghatározó extraneus-ok közül a kassai polgárok, vagy esetenként Kassa városa emelkedik ki a legjob-ban, ami mögött lényeges különbséggel Bártfa következik, ezeket pe-dig Eperjes, Kisszeben és Krakkó követi. A fent közölt adatokban, mint arra már utaltam, megjelenik az extraneus tulajdonlási forma s annak is egy speciális változata, a városok birtokszerzése. Ezen városok közül

11 Gecsényi 1986. 478.

a csillaggal megjelölt Eperjes és Bártfa járt az élen a 15. századtól, Kassa város ilyen irányú tevékenysége csak a 16. század első felében figyel-hető meg. Ezeknél a birtokügyleteknél a város közössége (communitas civitatis) volt a vásárló.

Ahhoz, hogy a címben szereplő forrás értelmezésekor teljes képet kapjunk a települést magába foglaló régióról, annak nem csak történeti, hanem geográfiai jellemzőit is föl kell vázolni röviden. Az idők során világhírűvé vált Tokaj–hegyaljai borvidék az abaújszántói Sátor-hegy-től, az újhelyi Sátor hegyig terjed („incipit in Sátor, definit in Sátor”).12 A 16. században az előző századoktól megfigyelhető éghajlat hűvöseb-bé válása következtében a Felföld középkorból eredeztethető szőlőkul-túrája szinte megsemmisült, de mindenképpen jelentéktelenné vált így mások mellett a tokaj-hegyaljai borvidék lett a felföldi gazdag vásár-lók bázisa.13 Ezt követően a török betörésével lett e vidék a történelmi Magyarország legjelentősebb borvidéke.

Ahhoz, hogy átlássuk azt a folyamatot, amely során Tokaj–Hegy-alja kivívta ezt a történelmi szerepet, illetve hogy hogyan őrizte meg a tokaji bor a 16. századtól mind a mai napig kiemelkedő pozícióját a fogyasztási piacon, először át kell tekintenünk a térség környezeti adottságait. A terület az Eperjesi-Tokaji hegység természetföldrajzi kistája. Földtani tulajdonságait tekintve a terület alapkőzete legna-gyobb részben riolittufa, aminek lejtőhordaléka ásványi anyagokban, nyomelemekben gazdag, ami jelentősen hozzájárul az itt termesztett szőlőből készült bor zamatanyagainak bőségéhez.14

Domborzatát tekintve azt látjuk, hogy a dombvidék délnyugati–északkeleti irányban végigfutó délkeleti kitettségű tagolt képződmény, amelynek magassága 100 és 530 méter között váltakozik. A talajtani

12 Boros – Horváth – Csüllög 2012. 2613 Frisnyák – Gál 2012 135.14 Boros – Horváth – Csüllög 2012. 28. A riolituffa és az ásványban gazdag lejtőhordalék, a terület egykori vulkanikus tevékenységnek köszönhető.

1918


tényezők mellett a szőlőtermesztés fontos kritériumai között vannak a megfelelő klimatikus viszonyok is. Ezt tekintve azt a megállapítást te-hetjük, hogy Hegyalja a mérsékelten meleg, mérsékelten száraz éghaj-lati körzetbe tartozik. Különleges adottsága a hosszú csapadékszegény, napfényben gazdag kora ősz, ami az aszúsodás egyik alapfeltétele.15 Ebből a tényezőből következtethetünk arra, hogy a ma leírható éghajlati viszonyok közel azonosak voltak a tanulmányban vizsgált 16. századi-val, az aszúsodás klímatikai feltételeit figyelembe véve. 16

Mindez azt támasztja alá, hogy az aszúsodás feltétele, a maihoz ha-sonlóan már fennállt, mivel az utóbbi jelenség kialakulásához elsősorban a megfelelő időjárási körülmények szükségesek. Amennyiben az aszúso-dást említjük fontos megtudni, hogy mi is az, ami meghozta a világhírt eme kitűnő bornak, amiről még a pápa is elismerően nyilatkozott 1562-ben.17 Az aszúsodási folyamat akkor jöhet létre, ha az októberre kitoló-dott szüret előtti augusztusban és szeptemberben néhány napos esőzés következik be. Ilyenkor az érett szőlőbogyókon megtelepedő egyébként szürke rothadást okozó Botrytis cinerea gomba hatására a szőlőbogyók felrepednek, elveszítik víztartalmukat, besűrűsödnek, összetömörödnek, cukortartalmuk 40–50 %-ra nő.18

A szőlőtermesztés helyének, esetünkben Tokaj–Hegyaljának a mak-ro klimatikus viszonyait a felszíni formák, a lejtőszög mértéke, a talaj minősége és szerkezete, a növényborítottság mértéke és annak szerke-zete, a tengerszint fölötti magasság és az évi középhőmérséklet, vala-

15 Boros – Horváth – Csüllög 2012. 31.16 Orosz 2012. 89.17 1562-ben a tridenti zsinat záró szakaszában a magyar egyházat Draskovits György képviselte, aki tállyai borral ajándékozta meg a pápát. Orosz 2012. 84. Ettől fogva jelentősége a Vatikánban is megnő, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a közismert tény, hogy a 18. században a pápa, hallva a rossz termésévről a Hegyalján, Szent Orbán pápa (a szőlőtermesztés védőszentje) teljes ereklyéjét ajándékozta Andrássy István grófnak, amelyet ma Monok Római katolikus templomában őriznek.18 Boros – Horváth – Csüllög 2012. 31.

mint a csapadékmennyiség és eloszlás és végül a napfénytartam jellem-zői befolyásolják.19 A vizsgált térséget tekintve az alábbi tényezőket ele-mezhetjük a 16. századra vonatkoztatva. Ezen tényezők nem változtak jelentős mértékben az eltelt mintegy 500 évben.

– Talaj: vulkanikus alapkőzeten agyag vagy lösztalaj, ami keveredett vulkáni tufák málladékával. Ennek jelentős szerepe van a kialakult ösz-szetett talajréteg hő raktározó és hő kisugárzó, valamint vízraktározó és vízáteresztő képessége szempontjából.

– Terület fekvése, lejtők kitettsége: délies napos lejtők, amelyek 130–260 méter magassággal a legmegfelelőbbek.

A kassai tiltások

Kassa, mint felső magyarországi szabad királyi város több szempont-ból is jelentős szerepet játszott a hegyaljai bortermelés felemelkedésé-ben. Egyrészt a fentiekben olvashattuk, hogy a vizsgált időszakra az extraneus szőlőbirtoklás tekintetében kiemelkedett a vizsgált többi civitas közül. Másrészt pedig a lengyelországi exportban is a legjelen-tősebb lebonyolítók közé sorolható. Ennek okán érdemes vizsgálni a városi tiltásokat, amikből következtetéseket vonhatunk le a borexport-ra, illetve a kereskedők társadalmi és kapcsolati viszonyaira vonatkoz-tatva. A forráscsoport vizsgálatát a történeti hálózatkutatással érdemes elvégezni. Ezt a vizsgálati módot ismerteti és mutatja be Tózsa-Rigó Attila közelmúltban megjelent kiváló munkája.20 A történeti hálózat-kutatással lehetőség nyílik arra, hogy a kereslet-kínálat vizsgálata mel-lett a piacot működtető személyek kapcsolatrendszerét is vizsgáljuk. Ez pedig azért jelentős, mert ennek használatával a korabeli kereske-delem üzleti stratégiáit jobban megérthetjük. A fent említett munkában

19 Makra – Mika – Vitányi 2013. 226.20 TÓZSA-RIGÓ 2014

2120


a szerző bemutatja a multimodális hálózati szisztémát is. Ennek hasz-nálatával, (természetesen a forrásbázis lehetőségeit figyelembe vév) felállíthatunk egy olyan többszintű hálózati rendszert, amelyben az üzleti hálózaton kívül számos más jellegű (politikai, lakóhelyi, rokoni) szinteket különböztet meg, s ezekkel az adott személyt egy komplexebb rendszerben láthatjuk. Saját munkámban is ilyen hálózatok felállítását céloztam meg, belátva a fent említett rendszer nélkülözhetetlenségét a modern kutatói munkában. Jelen munkában a forrás információbázisát alapul véve egyfajta üzleti kapcsolati hálózatot állítok fel, ami akkor lesz teljes, ha a forrásbázis tovább tud bővülni. Ehhez pedig további tiltások, üzleti és városi források vizsgálata szükséges.

Tiltás mint jogi aktus ismertetése Mielőtt a forrásban rejtőző adatokra térek rá, röviden érdemes kitérni a vizsgált forráscsoport keletkezési körülményeire. A középkori és kora újkori Kassa városi igazgatása az ún. Stadtbuch-on és a Judicial-on ala-pult. A Stadtbuchok telekkönyv-típusú gyűjtemények voltak, amelyek-be birtokviszonyokra, illetve az ingatlanforgalomra vonatkozó följegy-zéseket vezettek be, így örökségi, hagyatéki, föld-, házeladási ügyletek leírásait olvashatjuk. Amik a jelen vizsgálat szempontjából számunkra fontosak, azok a Judicialek, amelyekbe vagyoni és hitelügyekben a bí-rói ítéletek kerültek, s a mai biztosítási végrehajtás módjára adósságok fejében a vagyonlekötéseket jegyezték be. Később ezeket a könyveket röviden Arestatióknak nevezték.21A tiltásokról azt kell tudni, hogy ezek nagy része egyfajta jelzálogok voltak, ami a korabeli gazdaság pénzhiányának volt a következménye. Az általam vizsgált forrásból összesen 34 bejegyzést vettem be a vizsgálandó tiltások csoportjá-ba. Ezt a 34 tiltást a következő szempontok alapján választottam ki.22

21 Kerekes 1913. 13.22 A forrást közli Komenda 2001. Függelék. A közlés során a szerző nem adja meg a bejegyzések folio-számait, csak a tiltások sorszámát. A további hivatkozások során a

A tiltásoknak azok az elemei, amelyekben a szőlőről, borról, vagy bor-kereskedelemről tesznek említést

– Azon tiltások, amelyekben Lengyelországról, Krakkóról, vagy len-gyel nevű személyről tesznek említést, ugyanis ez volt a legnagyobb felvevőpiaca tokaji bornak

– Azok a bejegyzések, amelyekben az alábbi, általam kiválasztott kereskedőkre tesznek utalást: Hans Vogelweider, Garai Mátyás, Was Antal, Mathes Schinabicz.,23 A fent említett elemekből nyert információk felhasználásával, kívánok egy olyan kapcsolati hálózatot felállítani, amelyből következtetéseket vonhatok le a korabeli borkereskedelemről.

A tiltáskönyv Egy bejegyzés említ kiemelkedően nagy összeget. Ebben az ügyben a krakkói Georg Gutteter, Jörg Han és István deák vagyonát, minden pénzét és ezüstneműjét tiltja 4000 forintértékben, a bíró tudtával. Ez a nagy összeg bizonyításául szolgál annak, hogy Georg Gutteter jelen-tős kereskedelmi tevékenységet folytatott, továbbá az összeg jelentő-ségét hivatott bizonyítani a bíró jóváhagyásával történő tiltás is, ame-lyet csak a jelentős összegeknél volt szokás kikérni.

A kassaiak és a környező területek lakóinak életében a szőlő és a bor kitüntetett szerepet töltött be. Erre bizonyíték a város környéki szőlők gyakori előfordulása a tiltások között.24 Fontos tény azonban,

szerző sorszámozását veszem át. A vizsgált bejegyzések a következők: 2., 5., 6., 7., 14., 20., 30., 46., 49., 56., 58., 63., 74., 82., 84., 87., 88., 96., 99., 102., 113., 115., 125., 148., 151., 154., 166., 167., 169., 170., 174., 175., 187. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Komenda Péternek, amiért hozzájárult ahhoz, hogy felhasználjam az említett forrásközlést.23 A harmadik szempontú információcsoport elkülönítéséhez érdemes részletes magyarázatot fűzni. A forrás tanúsága szerint ők jelentős tételekben foglalkoztak borral. A fennmaradt információk szerint pedig minden kétséget kizárólag elsősorban a hegyaljai borokat szánták városon kívüli kereskedelmi forgalomba.24 Erre utalnak a 113., 115., 125. számú források.

2322


hogy mégis a hegyaljai bort exportálták.25 Ebből a forrásból informá-ciót kapunk arról is, hogy többek között melyik hegyaljai településsel volt kapcsolatban Kassa és annak kereskedő polgárai. Nevezetesen bor kapcsán többször említik Tarcalt és legalább egy alkalommal Új-helyt. Feltehetnénk a kérdést, hogy vajon mi lehetett az oka annak, hogy nem a helyi, Kassa környékén előállított bort exportálták, hanem a hegyaljait? Ennek oka lehet a két bor közötti minőségi különbség, ami ebben a helyzetben nem feltétlenül az eltarthatóság és a szállítha-tóság függvénye. Amennyiben azt vizsgáljuk, hogy Kassa városának milyen szerepe volt a bortermelésben és a borkereskedelemben, jelen-tős adatokat találunk a forrásban. Két bejegyzésben is említésre ke-rül a város. Az egyikben a városi tanács tett tiltást Hans Vogelweider teljes ingó és ingatlan vagyonára, annak tartozása miatt, a másikban pedig Hans Fynk tiltást tett Szabó Mihály pénzére, Szabó Mihály bora miatt, amelyet Szabó a Városháza pincéjében tárolt.

Ezekből levonható az a következtetés, amit már a dolgozat korábbi részében tárgyaltam, hogy a városok, – esetünkben Kassa – azért bir-tokolhattak szőlőket, hogy az azokból előállított bort saját pincéikben tárolják, és később értékesítsék. Erre enged következtetni az első tiltás, amelyben a kereskedő vagyonára tesz tiltást a város a tartozása miatt. Arra a tényre, hogy ez a kereskedő, Hans Vogelweider, borral is ke-reskedett, arra a tiltás is utal, amelyben Leonard Greschel tiltja Hans Vogelweider ingó és ingatlan vagyonát 30 kufe bor miatt.26 Amennyi-ben ezt a mennyiséget tekintjük megállapíthatjuk, hogy Vogelweider kereskedelmi tevékenysége jelentős volt.

25 Ez a tényt hivatott alátámasztani a 87. és a 125. számú bejegyzés.26 A 30 kufe bor kiemelkedően jelentős mennyiségnek számított, átszámolva az 65250 litert tesz ki. Komenda Péter számítási szerint, ennek forintra átszámolt értéke mintegy 5400 forint. A kufe, az az egy kocsi rakománynyi, vagy szekérnyi mennyiségre Prickler 2175 l-t ad meg. PRICKLER 1965. 315.

Érdemes megvizsgálni azt is, hogy a tiltásokban milyen összegek kapcsolódnak az egyes személyekhez. A tiltásokban feltüntetett adato-kat a 2. táblázat szemlélteti:

Tiltást bejegyeztető személy

Tiltás összege / tárgya Tiltott személyek

Georg Gutteter 200 fl Henkel BalázsKonrad Mayer 375 fl Garai MátyásTarcali Szabó Gergely 15 fl Kádas GergelyKassa városi tanács 400 fl Hans VogelweiderLeonard Greschel 30 kufe bor Hans VogelweiderJános magyar káplán 8 fl Csiszár AlbertGeorg Gutteter 2X 4000 fl Jörg Han és István deákHieronimus Gelhornß 468 fl n.a.Friedrich Schilling 1000 fl Jörg Han és István deákAlpári Mihály 32 fl Pál IstvánPeter Hankowski 240 fl Garai MátyásGarai Mátyás 223 fl Henck Balázs (Henkel?)Perényi Mihály 100 fl Hans VogelweiderMathes Schinabitz 300 tallér Hans VogelweiderPetrick von Czeschkoriecz 42 fl Csiszár Albert

Mathes Schinabitz 65 fl Varga Mihály2. Táblázat A kereskedők kapcsolata, a tiltások összege és tárgya,27

Mindezekből az alábbi következtetést vonhatjuk le. A fenti adatok sze-rint a legjelentősebb kereskedők közé tartozott ekkor Kassa életében Ge-org Gutteter, Garai Mátyás, Hans Vogelweider, Jörg Han és István deák.

27 Komenda 2001. Függelék

2524


Mindezeket arra az alapra helyezem, hogy egyes kereskedőknél nem csak a bor mennyisége jelentős, de bizonyos személyek esetében a borkereske-delemmel foglakozó polgároknál magas összegeket is találunk. A forrás további vizsgálatával megfigyelhetjük az egyes személyek származását is. Ebből kitűnik, hogy lengyel származású személyről 6 esetben tesznek em-lítést, kassai polgárokról, egy bécsi kereskedőről, és egy felvidéki nemesről is, olvashatunk a bejegyzésekben. A következőkben két jelentős kereskedő Hans Vogelweider, és Garai Mátyás üzleti kapcsolati hálózatát fogom föl-vázolni, a kassai tiltások, és pozsonyi források felhasználásával.

A legjelentősebb kereskedők a tiltások alapjánHans Vogelweider sankt gallen-i származású család sarja. Már 1529-től megjelenik Kassán és később az egyik legjelentősebb kereskedő.28 Kereskedelmi kapcsolatait a források tükrében az 1. ábra szemlélteti.

Vogelweider volt az egyetlen személy a bejegyzésekben, aki-nek Kassa városával kereskedelmi kapcsolata volt, azonban a forrás nem részletezi, hogy milyen kapcsolat állt fenn az alanyok között. Vogelweider kereskedői voltából következtethetünk a kereskedelmi kapcsolatra, és feltételezhetjük, hogy ezen kereskedelem tárgyának a nagy része bor lehetett. Erre abból lehet következtetni, hogy köztu-dott, hogy Kassa városa jelentős mennyiségű szőlőt birtokolt Tokaj-Hegyalján, aminek terméséből készült borát eladásra szánhatta. Ezt a bort pedig feltételezhetően Vogelweideren keresztül is értékesíthette.

A másik jelentős kapcsolódó személy Leonard Gerschel. Ez a kap-csolat azért jelentős mert a tiltás tárgya kiemelkedő a korabeli viszonyok között. Ez 30 kufe bor, ami arra enged következtetni, hogy a vizsgált sze-mély a korszak és egyben a térség meghatározó kereskedelmi szereplője lehetett, a mintegy 65 ezer liter mennyiségű bor miatt. Továbbá megerő-síti felvetésemet az a bejegyzés, ami Perényi Mihállyal való kereskedelmi

28 Komenda 2001

kapcsolatát bizonyítja. Tovább vizsgálva a forrásokat, Vogelweider és Aron Rosnawer kapcsolatára bukkanunk. A fent említett személy a rozsnyói kereskedőtársaság képviselője volt.29 Ez pedig azt támasztja alá, hogy Vogelweider nem csak Kassával, hanem más felső-magyaror-szági várossal is kereskedelmi kapcsolatban állt. Amennyiben tovább vizsgáljuk a forrást, egy érdekes bejegyzést találunk. Ebben Mathes Schinabitz tesz tiltást, Was Antal kassai polgáron keresztül. Amennyiben ezt a bejegyzést felbontjuk, és mögé nézünk, számos többlet információt

29 Komenda 2001. 43.

1. Hans Vogelweider és a hozzá kapcsolódő személyek üzleti kapcsolatai

2726


kapunk. Schinabitz bécsi kereskedő volt. Tiltását Was Antal kassai polgár, és kereskedő közvetítésével tette meg. Ez arra enged következtetni, hogy Vogelweidernek nyugati irányba is voltak kereskedelmi kapcsolatai, ami tovább emeli jelentőségének tényét a kereskedelem rendszerében. Azon-ban, feltehetnénk a kérdést, hogy ki is volt Was Antal? Was Antal jelentős kereskedelmet folytatott Nyugat-Magyarország, sőt nagy valószínűség-gel Bécs irányába is. Ehhez nem csak a fenti kassai információ szolgál bizonyítékul, hanem Was előfordul pozsonyi forrásban is. 1560-ban egy Wolf Han nevű kereskedőtől követelte tartozását.30 Kiterjedt kapcsolat-rendszeréhez sorolhatjuk még az ugyancsak 1560-ban kelt tiltást, amiben egy Hans Lausser nevű bécsi polgártól követeli a tartozás kiegyenlítését Pozsonyban.31 Mindezekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Hans Vogelweider kereskedelmi kapcsolathálózatán keresztül tekintve a tokaji bort láthatjuk, hogy az nem csak Lengyelország, hanem Bécs irányába is eljuthatott. Vogelweider nem csak egy észak-déli, hanem egy kelet-nyu-gati kereskedelem összekötő eleme is volt.

Garai Mátyás az egyik legjelentősebb kassai kereskedő a tiltá-sok függvényében. Nevéhez kapcsolódóan hat bejegyzést találunk. Az ezekből felállított kapcsolati hálózatot az alábbi ábra szemlélteti.

A forrás bejegyzése szerint Garainak üzleti kapcsolata volt az augs-burgi Konrad Meier-rel. Ez azért jelentős számunkra, mert ez bizonyítja, hogy Vogelweider mellett Garainak is volt nyugati irányú kereskedelme. Kereskedelmi irányultságát jelzi továbbá, a Peter Hankowski tiltása, ami alátámasztja azt az elképzelést, hogy Garainak nem csak nyugat felé vol-tak jelentős kapcsolatai, hanem a lengyel útvonal mentén is, bártfai pol-gárokkal. Nagy Balázs és Ardem Fülöp vagyonára tett tiltásával megbi-zonyosodhatunk arról, hogy Garainak kassai szőlőbirtokai is voltak, ám a tokaji-hegyaljai bort szánta kereskedelemre. Kis Lőrinccel kapcsolatos

30 AMB MmB VB31 AMB MmB VB

említése a forrásokban pedig már Garai lehetséges halálának idejére en-ged következtetni. A tiltás dátuma 1558. 07. 09. Mindent összefoglalva a következőt mondhatjuk el: Vogelweiderhez hasonlóan ő is egy észak-dé-li, és egy kelet-nyugati irányú kereskedelem tevékeny részese volt. A fent szemléltettet kapcsolatain kívül még fontos az üzlettársának személye is, aki Haller Konrád özvegye volt. Haller Konrád kiterjedt üzleti kapcsolat-tal rendelkezett, amit később özvegye, Rauber Felicitas is felhasznált .32

32 Komenda 2001. 37.

2. ábra: Garai Mátyás és a hozzá kapcsolódó személyek üzleti kapcsolatai

2928


Összefoglalás

Mint ahogy azt a fentiekben láthattuk, a 16. század közepére a Tokaj-hegyaljai bortermelés eljutott arra a szintre, amikor borexportját már jelentős üzleti kapcsolatokkal rendelkező kereskedők bonyolítják. E mellett a bortermelésben is jelentős szerep jutott a helyi tulajdono-sok mellett az ún. extraneus birtokosoknak is, akik lehettek városi polgárok, vagy maga a város tanácsa is. A forrás feldolgozásával rész-leges képet kaphattunk arról, hogy a térségben borkereskedelemmel is fogalakozó kereskedők a forrás információ tartalma szerint milyen kapcsolati hálóval dolgozhattak. A vizsgálat akkor lesz teljes, ha a vizsgált időszakból minél több tiltást, s más kereskedelem történeti forrást (vámnaplók, üzleti könyvek stb...) sikerül földolgozni a törté-neti hálózatkutatás, és a klasszikus kereskedelem történeti vizsgálati módszerek ötvözésével. Az ezekkel nyert információkat pedig egysé-ges értelmezéssel föl lehet használni, a vizsgált időszak borkereske-delmét ábrázoló képünk minél tisztább megjelenítéséhez.

Források

KVTKassa Város Tiltáskönyve. MNL Mikrofilmtár. Kassa Város Levéltára. C 683 H III/2 mac 9.

AMB MmB VBPozsonyi Tiltáskönyv. Archív mesta Bratislavy (Pozsony), Magistrát mesta Bratislavy, Verbotbuch

Felhasznált irodalom

Andrásfalvy Bertalan 2013 : A budai szőlőművelés. In: Muskovics And-rea Anna (szerk.): Borkultúra és társadalom visszatekintve a 21. századi Magyarországról. Budapest, 14–23.

Boros László – Horváth Gergely – Csüllög Gábor 2012: Tokaj-hegyalja szőlő- és borgazdaságának természetföldrajzi alapjai. In: Frisnyák Sándor– Gál András (szerk.): Tokaj-hegyaljai borvidék Hazánk első történeti tája. Nyíregyháza – Szerencs, 23–40.

Gecsényi Lajos 1966: Bártfa város hegyaljai szőlőgazdasága 1485–1563. In: Agrártörténeti Szemle. VIII. 470-485.

Frisnyák Sándor – Gál András 2012: A filoxéria és az ármentesítés hatá-sa Tokaj-Hegyalja tájhasználatára. In.: Frisnyák Sándor–Gál And-rás (szerk.): Tokaj-hegyaljai borvidék Hazánk első történeti tája. Nyíregyháza – Szerencs,135–144.

Makra László – Mika János – Vitányi Béla 2013: A tokaji bor jellemző-inek kapcsolata az éghajlati változókkal. In: Muskovics Andrea Anna (szerk.): Borkultúra és társadalom visszatekintve a 21. szá-zadi Magyarországról. Budapest,224–233.

Komenda Péter 2001: Kassa városa és 1557-1558.évi tilalmai. Egyetemi szakdolgozat, Miskolci Egyetem, Miskolc, 2001.

30

Molnár Zoltán

Orosz István 2012: Adatok a Tokaj-hegyaljai szőlő és borkultúra törté-netéhez. In: Frisnyák Sándor–Gál András (szerk.): Tokaj-hegyal-jai borvidék. Hazánk első történeti tája. Nyíregyháza – Szerencs, 71-89.

Orosz István 2013: Dercsényi János és a tokaji bor. In: Muskovics A. (szerk.): Borkultúra és társadalom visszatekintve a 21. századi Magyarországról. Bp., 72-76.

Tózsa-Rigó Attila 2006: Az 1497-es pozsonyi borkimérési statútum. In: Agrártörténeti Szemle XLVII., 1-4. szám 201–222.

Tózsa-Rigó Attila 2014: A dunai térség szerepe a kora újkori Európa gazdasági rendszerében. Miskolc.

Prickler, Harald 1965: Zur Geschichte des burgenländisch-westungarischen Weinhandels in die Oberländer Böhmen, Schlesien und Polen. In: Zeitschrift für Ostforschung 14 294-320; 495-529; 731-754.

31

BevezetésA szőlő-borkultúra a néprajztudományon belül kutatott területnek szá-mít, de a vizsgálatok nem egyenletesen oszlanak meg az egyes témá-kat és területeket tekintve. A kutatók figyelme kezdetben inkább a je-lesebb borvidékek felé fordult, s a kisebb, kevésbé jelentős területeket nem vizsgálták. Ezek közé tartozik az egykori Esztergom vármegye is, ahol – bár az itt termelt borok nem vetekedhettek a budaival, a tokajival – a 18. század második felében, de legfőképp a 19. század első évtize-deiben a szőlőművelés fontos részét adta a családok megélhetésének. A vármegyének ezt a helyzetét a korabeli leírások és a statisztikák is jól mutatják. A filoxéra azonban nagy pusztítást végzett, s bár bizonyos mértékben megtörténtek a helyreállítások, a szőlőművelés korábbi sze-repét már nem nyerte vissza. Mindezek miatt a 19. század utolsó har-madától a terület nem játszott fontos szerepet a szőlő-borgazdálkodás terén, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy a témában sokáig nem történ-tek vizsgálatok. Többek között ezek a hiányok vezettek arra, hogy 2007-ben, először a szőlőfeldolgozó és bortároló építményekkel kapcsolatban, majd egyéb témákban is elkezdjem a kutatást Esztergomban.1

A szőlőművelés története

1. A vármegye szőlőműveléseEsztergom vármegyében a török harcok jelentős pusztulást okoztak a szőlőterületekben. A 18. század elejétől viszont a kedvező természeti

1 Szakdolgozatom A szőlőfeldolgozás és bortárolás építészeti emlékei az esztergomi szőlőhegyen a XVIII–XX. században címmel, 2009-ben készült el. Átdolgozva 2011-ben önálló könyvként is megjelent. (Muskovics 2011.)

Muskovics Andrea AnnaVázlat Esztergom szőlő-borkultúrájáról

3332

Muskovics Andrea Anna Vázlat Esztergom szőlő-borkultúrájáról

és kereskedelmi adottságoknak köszönhetően gyors ütemben kezdett növekedni a szőlővel beültetett terület. Bél Mátyásnál már a 18. szá-zad első felében arról olvashatunk, hogy a vármegye minden részén megterem a szőlő, ha megfelelően telepítik és gondozzák. Mint írja, „mind a síkságon, mind pedig a magasabb helyeken megterem; de jobban sze-reti a domb- és hegyoldalakat. Úgy a fehér, mint a piros szőlő honos, bár a piros szőlő természete szerint bővebb termő, és ezért a gazdák is inkább kedvelik.”2 A leírásból az is kiderül, hogy a borok között első helyen, az Esztergom környékén termetteket tartja számon. A 18. század első felében tehát már jelentős a szőlőművelés, ugyanakkor a bor kezelé-sére nem fordítottak figyelmet, a hordókat nem rakták pincébe, így a szőlőművelés nem volt kifizetődő, a borral nem tudtak kereskedni.3

A későbbi évtizedekben azonban gyors fellendülés ment vég-be, amit szemléletesen mutatnak a statisztikai adatok.4 1790-ben Esztergom vármegyében 6853 hold szőlő volt. Országos viszonylat-ban ez nem tekinthető nagynak, de ha a vármegye teljes megművelt területéhez viszonyítjuk a szőlő nagyságát, akkor megállapíthatjuk, hogy Esztergom a vármegyék közt az előkelő 12. helyet foglalta el. A művelésbe vont földek 4,58%-a volt szőlővel beültetve. A 19. század folyamán tovább nőtt a művelési ág aránya. Az 1830-as évek végére a szőlőterület megközelítette a 10 000 holdat. 1837-re a megművelt földek 6,57%-át tették ki, 1844-re pedig 6,59%-át. Ennek köszönhe-tően Baranya, Sopron, Tolna és Zemplén vármegyék után itt volt a legmagasabb a szőlőföldek aránya a művelt területhez viszonyítva. Az 1840-es évek második felében visszaesés tapasztalható, de 1865-ben Baranya után már a második helyet foglalta el Esztergom vármegye. Ezt az is jól mutatja, hogy bár ekkor már folyamatos problémák figyelhetők meg a borkereskedelemben, mégis a Borászati Füzetekben

2 Bél 2001: 28.3 Bél 2001: 29.4 Benda 1973: 108–109., 116–117., 254–256., 258–261.

1869-ben még ezt olvashatjuk: „A bortermelés Esztergom és vidékére néz-ve nagy fontossággal bir, nemcsak azért, mert a Duna és itt átvonuló vasut a borkereskedést nagyon előmozdithatná, hanem mivel a nép nagy részének itt is a bortermelés az egyedüli keresetforrása, s mivel e vidéken a szőlők leg-nagyobb része oly hegyeken vannak, melyeknek földje míg a szőlőművelés által magas értékre emeltetett, másrészről ha azon tér pusztán hagyatnék, alig birna valami értékkel.”5 A művelési ág tehát a különböző problémák ellenére jelentőségét egé-szen a filoxéráig megőrizte,6 attól kezdve viszont folyamatos volt a ha-nyatlás. Bizonyos mértékben helyreállították a szőlőket, de a Trianon utáni elcsatolások ismét súlyos gondokat okoztak.

Mindezek az adatok jól mutatják, hogy a vármegyében rendkívül nagy volt a jelentősége a szőlőművelésnek. Területének aránya orszá-gos viszonylatban itt nem volt nagy, ugyanakkor, ha az egyéb műve-lésbe vont termőföldekhez viszonyítjuk, akkor megállapítható, hogy Esztergom évtizedeken át azon vármegyék közé tartozott, ahol a sző-lőművelés az egyik vezető ágazata volt a mezőgazdaságnak. Egyben viszont azon vármegyék, borvidékek közé is sorolható, amelyek a fi-loxérát követően nem nyerték vissza korábbi szerepüket.

5 Borászati Füzetek IV. füzet. 249–250. 1869. április6 Az Esztergomi Közlöny 1892-ben így írt a vármegye helyzetéről: „Aligha van az országnak egy második vármegyéje, a hol a földmüves iskola létesitésére nagyobb szükség volna; mert Esztergomvármegye, 72166 lelket tevő lakosságának több mint fele szőlőmüveléssel foglalkozott, ez képezte megélhetési forrását és biztositotta a mindennapi kenyerét. Ma a 8000 holdat meghaladó szőlőterület majdnem egészben hasznavehetetlenné van téve…”(Esztergomi Közlöny XIV. évf. 41. sz. 1–2. 1892. október 9)

3534


2. A szőlőművelés jelentősége EsztergombanEsztergom7 a vármegye egyik meghatározó szőlőművelő települése volt, ez a művelési ágazat évszázadokon át a város lakosságának egyik fontos megélhetési forrását jelentette.

A 16. századra virágzó szőlőkultúra alakult ki. Az 1595-ös ostrom-ról készült Siebmacher-metszet még a várhegyet körülvevő összes hegy lejtőjén szőlőtőkét ábrázol,8 de a török csapatok később hatalmas pusz-títást végeztek. Ennek nyomán az 1696. évi adóalap összeírói a várme-gye területén mindössze 192 kapás szőlőt írtak össze. A földek egy része elpusztult, másik része pedig parlagon hevert.9

A török kiűzése után az iparosság és a céhek jelentősége ellenére Esztergom gazdaságának fellendülését elsősorban a bortermelésnek és a borexportnak köszönhette. Ezt lehetővé tette a rendelkezésre álló nagy tömegű olcsó munkaerő, ugyanis a letelepedett zsellérek, jobbágyok elsősorban ezen a területen jutottak munkához.10 Már az 1720/1721-es limitáció is azt mutatja, hogy a szőlővásárlás jelentette a vagyon legjobb befektetésének lehetőségét.11 Egy 1730 táján készült metszet pedig már ismét jelentős mennyiségben jelöl szőlőket a város körüli hegyeken.12 Ahhoz azonban, hogy a török pusztításokat követően a szőlőművelés visszanyerje korábbi jelentőségét, sőt a vezető gazdasági ágazattá vál-jon, még évtizedeket kellett várni. Ezt mutatja, hogy Bél Mátyás az 1730-as évek elején még nem teljesen pozitív képet fest róla: „A szöllődombok – többnyire kipusztultan – a várostól dél felé nyúlnak el. A szöllőterület keve-

7 Esztergomot 1895-ben egyesítették Királyi Városból, Szentgyörgymezőből, Szenttamásból és Vízivárosból. Szőlőterület az előbbi kettőhöz tartozott. 1895-öt megelőzően a Királyi Várost említik a források Esztergom név alatt, amely település szabad királyi város ranggal rendelkezett. Tanulmányomban az egységesség miatt az Esztergom elnevezést használom, értve alatta az egykori Királyi Várost.8 Esztergom város… 1985.9 Villányi 1892: 106.10 Boják 1985: 31.11 Ortutay 1977: 45.12 Esztergom város… 1985.

sebb, mintsem elegendő volna az egész városnak, mert a hegyek többi része a szentgyörgymezei határba esik. A szöllő kétfajta, fehér és piros. Mindkét fajtá-nak a bora elég jó és kellemes ízű, ha érett volt a szöllő. Fejfájást sem okoznak, de kevésbé állanak el, hacsak jobb pincében nem tartják.”13

Az igazi fellendülés a 18. század utolsó harmadára köszöntött be, ekkorra a kézművesek és a kereskedők is nagy szőlőterületekkel ren-delkeztek. Vissi Zsuzsanna az 1774. évi adófelosztás elemzése során kimutatta, hogy a kézművesek, a kereskedők, illetve az egyéb polgá-rok vagyoni viszonyai nem tértek el különösen egymástól. A kézmű-vesek talán egyedül az állatállományt tekintve voltak elmaradva más polgári státuszú esztergomiaktól.14 A 18. század végére szőlővel szinte minden jobbágycsalád, de az iparosok és a zsellérek is rendelkeztek. A művelési ág jelentőségéről számolt be Vályi András is 1796-ban megjelent országleírásában. Elsősorban a Diós-völgy, a Szarvas-hegy és a Kis-kúria borait tartotta híresnek.15

A 18. században a bor folyamatosan kiemelkedő szerepet játszott Esztergom életében. Az összes adómennyiség majd 40%-a származott a szőlők után kivetett adókból, valamint a városba behozott idegen borok utáni vámbevételekből.16 Ez a fellendülés a következő század elején is folytatódott, 1827-ben Helischer József már így fogalmazott Esztergom bortermelésével kapcsolatban: „Nem kevésbé termelik a fehér, mint a piros szöllőt, jóllehet a piros bővebben terem és ezért kedveltebb. A bort, főképpen a fehéret, az ország felső részei felé és a bányavárosokba tengelyen, továbbá Győr és Moson felé, valamint Ausztriába dunai hajókon szállítják. A többit maguk fogyasztják el.”17

13 Bél 1957: 13–14.14 Ortutay 1977: 45.15 Vályi 1796: 606.16 Ortutay 1986b: 37.17 Helischer József kéziratának 13. lapja, Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár (Bibliotéka). Korábbi közlések: Bél 1957: 42.; Boják: 1985: 31.)

3736


A korabeli statisztikák és leírások alapján láthatjuk, hogy a reform-korig a mezőgazdaság, azon belül is a szőlőművelés jelentette az egyik legfontosabb megélhetést, az iparosoknak és a kereskedőknek is jelen-tős bevételi forrása volt.18 Ennek kiesése, ahogy azt egy 1861. június 10-i tanácsülési jegyzőkönyv is mutatja, súlyosan érintette a lakosságot. „Okai a pénztelenségnek a helybéli viszonyok, ugyanis a város határában lako-sai részére elég kenyér nem terem, s így ha a szőlő termés, amely már négy év óta részint rendkivüli szárazság, részint fagy, részint jégverés miatt mostoha, a város lakósai nemcsak adójukat, s más egyéb tartozásaikat nem fizethetik, – hanem kenyérben is szükséget szenvednek…”.19A szőlőterületek növeke-désében nagy szerepe volt annak, hogy a föld kevésbé volt alkalmas a gabonatermelésre, illetve hogy a kis területen lévő legelő és kaszáló minőségét a Duna áradásai befolyásolták.20

A 19. század második negyedétől azonban egy hanyatlási folyamat indult meg. Ennek hátterében több okot is találhatunk (a bor értéke-sítési lehetőségeinek romlása; a 19. század második felétől a jelentős vagyonnal rendelkező iparosok és kereskedők már nem törekedtek arra, hogy szőlőjük legyen),21 mindezzel együtt az 1880-as évekig – a korábbiaknál valamivel kisebb arányban – fontos szerepet töltött be a szőlőművelés az emberek megélhetésében. Az igazán drasztikus visz-szaesés a filoxéra hatására következett be,22 s a későbbi politikai, gaz-dasági változások sem kedveztek a művelési ágazatnak.

Az Esztergom és Vidéke című helyi lap 1885. augusztus 20-án ér-tesítette a lakosságot, hogy „Esztergom szőlővidékének vésze, a phylloxéra

18 Esztergom szőlői a várostól délre, a település végén található mélyutak fölött helyezkedtek el (Kálvária-hegy, Kis-kúria, Kenderes, Galagonyás), valamint ettől nyugatra, a Dobogókői út melletti (Világos-hegy, Öreg-kúria, Sas-hegy, Diós-völgy, Szarvas-hegy, Lajtos-kert, Hegymeg, Ispita-hegy) dombvidéki területeken.19 Ortutay 1986a: 64–65.20 Bánlaky 1992: 29.21 Ortutay 1977: 46.; 1986b: 37.22 A filoxéra történetét és hatását lásd: Muskovics 2012.

belepte borágas hegyvidékünket s megkezdte pusztitó munkáját.”23 A betegség megjelenését követő újságcikkek jól mutatják, hogy a hatóságok kezdet-ben nem nagyon tudták a helyzetet kezelni, s hogy a gazdák sem hitték el, mekkora a baj. Csak 1888 márciusában, azaz két és fél évvel a filoxéra megjelenése után számoltak be arról a helybéli lapok, hogy már senki nem kételkedik a veszedelemben.24 Ezt követően még nagyobb szám-ban jelentek meg a védekezési eljárásokról szóló írások. Különböző tanfolyamokat hirdettek meg, ahol bemutatták a szénkénegezést, az amerikai szőlőkkel való bánást, az oltások különféle módjait. Hamaro-san azonban egyértelművé vált, hogy az egyetlen megoldási mód, ha amerikai szőlővessző fajokat ültetnek. Ennek céljából 1897-ben a város engedélyezte egy állami szőlővesszőtelep és iskola létesítését, melynek létrehozása több nehézségbe ütközött. A képviselőtestület végül 1898. november 10-én szavazta meg ennek felállítását.25

A központi intézkedések sokat segítettek abban, hogy a szőlőműve-lés fokozatosan újra tért hódítson. A felvirágzás viszont csak rövid ideig tartott. A trianoni döntést követő területelcsatolások nem kedveztek a vármegye, azon belül is Esztergom szőlőkultúrájának, az 1950-es évek-től bekövetkező gazdasági változások pedig tovább rontottak a hely-zeten. A szőlőterületek egy része állami kezelésbe került, a határ egyes részein pedig teljesen kiirtották a szőlőket. A dombvidéki földeket az

23 Esztergom és Vidéke VII. évf. 67. sz. 2. 1885. augusztus 20.24 „Eleinte merev hitetlenséggel rázta a fejét, mikor a különböző átnyargaló phylloxéra-biztosok és vész-bizottságok végig járták a szőlőterületeket s rájósolták egész dűlőkre a menthetetlen pusztulást. A fillokszériát az urak találták ki. Ez volt eleinte a pogányság nézete. Később egész egy véd- és dacz-szövetség keletkezett a veszedelem Columbusai ellen s akadt egy társaság, mely elhatározta, hogy kiveri a phylloxéraplántáló biztosokat a határból. Akkor azután vége van a phylloxérának – Esztergomban. Hanem most már megtanult az esztergomi magyar is a maga kárán tanulni s már nem kételkedik többé a kitalált veszedelemben.” (Esztergom és Vidéke X. évf. 19. sz. 1. 1888. március 4.)25 Esztergom város képviselőtestületi iratai: Magyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Megyei Levéltára (továbbiakban MNL KEML) V-1-c. 1897-49.

3938


1960-as évek második felében kisparcellák formájában szétosztották, de a szőlők többsége ekkorra már elöregedett, pusztulásnak indult.

A gazdasági, politikai változások szemléletesen mutatkoznak meg a statisztikai adatokban, de ezeknek a hatásai nemcsak a művelési ág jelen-tőségében, a szőlőterületek nagyságának változásában láthatók, hanem az ehhez kapcsolódó épületekben, tárgyi anyagban, közösségi esemé-nyekben is. Ezek élete ugyanis szoros kapcsolatban van az adott művelé-si ág történetével. A szőlőművelés jelentőségének csökkenésével az épü-letek használaton kívül kerülhetnek, a közösségi események, jellegzetes szokások elhalhatnak, a használaton kívül kerülő tárgyakat kidobhatják. A filoxérát követően, bár a gazdasági ág jelentősége lecsökkent és a kö-zösségi események is veszítettek népszerűségükből, az épületeket tovább használták, megőrizték eredeti funkciójukat. Az igazán jelentős változá-sok az 1950-es években kezdődtek, s a folyamat napjainkban is tart, a présházsorok mára nagymértékben átalakultak. Az idősek adatközlése, a történeti források, valamint a még meglévő tárgyi emlékek alapján vi-szont megismerhetők az egykor virágzó szőlőkultúra jellegzetes elemei. Jelen tanulmányban ezekre szeretnék röviden kitérni. Nem egy-egy té-makör részletes ismertetése a célom, hanem összefoglaló jelleggel szeret-ném bemutatni az esztergomi szőlő-borkultúra emlékeit.

Építészeti emlékek

Esztergomban a szőlő-borkultúrával kapcsolatos építményeknek több típusa is megtalálható.26 A legfontosabbak természetesen a magántu-lajdonban lévő présházak és pincék voltak, de emellett a város dézs-mapincével rendelkezett, a távolabbi szőlőkben kunyhókat építettek, s a határ számos pontján fordultak elő keresztek, a Galagonyás út végén pedig kápolnát is állíttattak a szőlők védelmére.

26 A szőlőhegyi építmények csoportosítását lásd: Kecskés 1982.

1. Szőlőbeli kunyhók, dézsmapincékA szőlőskertek legegyszerűbb, ideiglenes, sokszor felmenő fal nélkü-li építményeit azért készítették, hogy esőtől védjenek és munkaesz-közöket tároljanak bennük. Az egyterű, tüzelő nélküli, néha földbe süllyesztett hajlékok, amelyeket többnyire szükséganyagokkal fedtek, általánosak voltak az egész Kárpát-medencében. Az idősebb gazdák még emlékeznek arra, hogy Esztergomban is létrehozták a távoli sző-lőterületeken ezeket a fából készült, kisebb épületeket a szerszámok tárolására, valamint abból a célból, hogy rossz idő esetén behúzódja-nak oda a szőlőben dolgozók. Napjainkra elpusztultak, az emlékezet-ben is csak halványan élnek, így részletesebb leírást ezekről az épít-ményekről nem tudunk adni.

1. Az egykori dézsmapince

4140


A szőlőbeli kunyhók mellett a gazdasági jellegű épületek közé tartoz-tak a dézsmapincék is.27 Esztergom dézsmapincéje a mai Dobogókői út 18. szám alatt volt található, tehát valamennyire különállóan helyezkedett el.28

Az egykori dézsmaház helyén ma már családi ház áll, az 1974-es népi építészeti gyűjtés során viszont még felmérték, sőt Erdélyi Zoltán véde-lemre is javasolta.29 A dézsmapince a 18. században épült. Alapvetően ugyanúgy nézett ki, mint a ma is látható présházas lyukpincék, csupán méreteinek köszönhetően tűnt ki közülük. Pincéje közepes méretű volt, hossza nem érte el a nyolc métert, szélessége azonban közel öt méter volt, ami ritkának tekinthető a vizsgált területen. Abból adódóan, hogy nem mélyúton épült, gádor kialakítására volt szükség. Présháza 14 méteres hosszúságával és 7,6 méteres szélességével, jóval meghaladta a szőlősgaz-dák tulajdonában lévő épületek nagyságát. Ebből adódóan lehetőség volt arra, hogy a kisszoba mellett külön konyhát is leválasszanak. Ennek falai vályogból épültek, de a sarkokat kőmegerősítéssel oldották meg másfél méter magasan. Tetőszerkezete csillagrendszerű volt, régen zsindelyes, később cseréppel borított barokk tető fedte. Funkciójának módosulásáról annyit tudni, hogy idővel szeszfőzdének kezdték használni, majd gazda-sági szerepének elvesztése után lakóházat építettek a pince elé.30

2. Szakrális emlékekA gazdasági funkciót betöltő épületek mellett az esztergomi szőlőhegye-ken nagy jelentősége volt a szakrális emlékeknek is, amelyek közül kettőt kell kiemelnünk. Bár több kereszt, képoszlop is megfigyelhető, egyértel-műen a Szent Orbán kápolnáról,31 valamint a Diósvölgyi-forrásnál talál-

27 A földesúrnak vagy a földesúri jogokat gyakorló városnak a pincéje, ahol a dézsmabort összegyűjtötték és tárolták. (Égető 1977.)28 A forrásjelzettel nem jelölt fényképeket a szerző készítette 2008–2010 között.29 Erdélyi 1974a.; 1974b: I. 40–46. 30 Erdélyi 1974a: 1.31 Az egykori Szentgyörgymező is önálló kápolnával rendelkezik. Itt a szőlőket 1754-ben

ható keresztről állapítható meg, hogy azokat a szőlőművelés vé-delmében emelték.

A Galagonyás úti pincesor végén található Szent Orbán kápolna építésének pontos dá-tumát nem ismerjük.

Biztosan annyit tudni, hogy az 1755-ös canonica visitatio még nem említi, de az 1789-es már igen. Az épületet tehát valamikor e két időpont kö-zött emelték. Ekkor még Szent Orbán és Szent Donát tisztele-tére szentelték fel, de később már csak Orbán nevét viselte. 1827-ben a kápolna már romos állapotban volt, újjáépítésé-re azonban csak a 20. század elején nyílt lehetőség. Fehér Gyula belvárosi plébános 1902. augusztus 3-án kért engedélyt Vaszary Kolos érsektől az épület helyreállítására, ugyanis ekkor már a „Szent Orbán pápa és vértanú tiszteletére az elődök kegyelete által emelt kisded kápolna az idők viszontagságai által megrongáltatván […] a mai mé-reteiben és helyzetében a kegyelet követelményének már meg nem felel.”32 A terv és a költségvetés elkészítésével még július végén Sinka Ferenc építőmestert bízták meg, s ekkor döntés született arról is, hogy tel-

ajánlották Szent János oltalmába. (Részletesebben lásd: Perger 1901: 29.; Bélay é. n.: 2.)32 Hetvesné Barátosi 1992: 15–16.

2. Szent Orbán szobor a kápolnában

4342


jesen új kápolna épül, mely körül tágas, cserjékkel, fákkal és padok-kal szegélyezett terület lesz. Az építkezés gyors ütemben haladt, már szeptember 8-án sor került a kereszt ünnepélyes feltételére.33 Az épí-tőmester jelentése szerint a kápolna januárra épült fel teljesen, majd az oltár és berendezés elkészülte után, 1903. május 24-én került sor a megáldására.34

Esztergomban a kápolna mellett minden pincesoron, valamint a ha-tár egyéb részein is találhatók útszéli keresztek. Ezeket valószínűleg a szőlősgazdák állították, de a legtöbbnek nem ismerjük a történetét. Az egyik keresztről azonban egyértelműen megállapítható, hogy a filoxéra után emelték azért, hogy Isten adja vissza az elpusztult szőlő-ket. Ez a kereszt a Diósvölgyi-forrásnál látható. Elején az alábbi felirat olvasható: „Én vagyok az igaz szőllő és atyám a szőllőműves. Én vagyok a szőllőtő ti a szőllővessző… 1894 évben. Isten dicsőségére közadakozás út-ján emelték a jámbor hivek hogy adja vissza Isten a csapások által elpusztult szőllőket és oltamazza a veszedelmektől.”

A szőlőhegyen található szakrális emlékek megóvása a helyi gazdák kötelessége volt. Az út menti és határbeli keresztek karbantartásáért a létesítő család felelt, esetleges kihalása után pedig a többi gazda felada-tává vált. Ezzel szemben a Szent Orbán kápolna fenntartása mindig az egész szőlőhegy kötelessége volt. Az ehhez szükséges összeg a szőlőhe-gyi szabályzatot megsértők bírságaiból állott elő.35

33 A helyi sajtó részletesen számolt be az eseményről: Esztergom és Vidéke XXIV. évf. 72. sz. 3. 1902. szeptember 11.34 Esztergom és Vidéke XXIV. évf. 59. sz. 3. 1902. július 24.; Esztergom és Vidéke XXIV. évf. 71. sz. 2. 1902. szeptember 4.; Esztergom és Vidéke XXIV. évf. 72. sz. 3. 1902. szeptember 11.; Esztergom és Vidéke XXV. évf. 6. sz. 2. 1903. január 18.; Esztergom és Vidéke XXV. évf. 15. sz. 8. 1903. február 15.; Esztergom és Vidéke XXV. évf. 42. sz. 3. 1903. május 24. 35 Példaként lásd: Esztergom város iratai: MNL KEML V-1-c. 1839-1-97., 1840-1-84.

3. A szőlőfeldolgozás és bortárolás építményei36

A nagy mennyiségben előállított bor tárolásához szükség volt megfe-lelő építmények kialakítására. Ezek Esztergomban elsősorban a város szélén futó mélyutakon találhatók (Malonyai út, Kálvária út, Temető út, Mély út, Galagonyás út, Tölgyesi út), ahol a présházak többnyire zárt sorban helyezkednek el. Csak néhány épület között van kisebb távolság. Szabadon hagyott területekre azért volt szükség, hogy meg-közelíthetők legyenek a présházak fölött levő szőlők

36 Az épületek formájáról, funkciójáról részletesen lásd: Muskovics 2011: 70–122.

3. Zárt sorban elhelyezkedő présházak a Galagonyás úton

4544


A várostól távolabb eső szőlőkben (például Szarvas-hegy, Lajtos-kert),37 valamint a mélyutak felső végén nem alakultak ki zárt prés-házsorok, az itt található épületek önállóan állnak a parcellák végén.

Az esztergomi szőlőfeldolgozó és bortároló épületek nagy része a présházas lyukpincék típusába tartozik, lyukpincék csak kisebb szám-ban fordulnak elő.38 Korábban ez utóbbi gyakoribb forma lehetett,

37 Ez az elhelyezkedési mód nem volt kedvelt. Egyrészt a domborzati viszonyok kevésbé voltak megfelelőek, másrészt pedig nem szívesen tartották a várostól ilyen messze a bort, mivel ott sokkal kevésbé volt védve.38 Az épületek rendszerezéséről lásd: Vincze 1958.; Kecskés 1997.

a 18. század első feléből fennmaradt jegyzőkönyvek ugyanis csak pincéket említenek. Később azonban feltehetően ezek többsége elé is feldolgozó épüle-tet építettek. Ezek gyarapodását az év-számmal ellátott zárókövek, valamint a térképek alapján tudjuk nyomon követni. Mindezekből megállapítható, hogy az első présházak már a 18. szá-zad második felében megvoltak, de na-gyobb számban csak a 19. század má-sodik harmadától jelentek meg. Ekkor már szinte minden úton megtalálhatók voltak, de összefüggő sort még csak a Temető úton alkottak. Ennek oka, hogy itt a város legmódosabb gazdái rendel-keztek szőlőterülettel, illetve pincék-kel. Nekik már az 1800-as évek első év-tizedeiben megvolt a lehetőségük arra, hogy épületeket emeljenek. A préshá-zak számát tekintve jelentős változás a század második felétől következett be. Az 1880-as évekre a Tölgyesi úttól és a Mély út Kenderesi út felőli oldalától eltekintve kialakultak a zárt présházsorok. Az említett két területen csak a 20. század második felében jelentek meg nagyobb számban ilyen jellegű épületek.

Akár lyukpincékről, akár présházas lyukpincékről van szó, a bortá-roló rész kialakítása azonos módon történt. A mélyutakban, a megfe-lelő domboldal miatt fúrták a pincéket, ezzel szemben a távolabbi sző-lőkben, illetve az utak felső végén többször ásták (világosra kidobják) őket. Az utóbbi eljárásmód lényege az volt, hogy a területet kinyitot-ták, azaz a földet jobbra és balra kidobták. Ezután kőből megépítették

4. Önállóan álló présházas lyukpince a Galagonyás út felső szakaszán 5. Lyukpince a Tölgyesi úton

4746


a lábazatot, majd következett a boltív készítése. Ez a régen fából, a 20. század második felétől pedig vasból készült ramonád segítségével volt lehetséges. Méterenként haladtak, s a ramonádra jobbról-balról tették fel a boltozásra használt követ vagy téglát. Hosszabb fogásokkal nem lehetett haladni, mivel nem ért be a kezük. Ahhoz, hogy ne rogy-jon meg, két oldalról egyenletesen kellett felrakni az anyagot. Mikor a sor majdnem összeért, középre ékelést (zárókövet) tettek be. Ennek elkészülte után a földet rögtön visszahordták, ez akadályozta meg, hogy a boltozás két oldalról megrogyjon. Csak ezt követően vették ki a ramonádot. Az így kialakított pincék elengedhetetlen része a gádor. Ennek két formája figyelhető meg: vagy lépcső vezet le, vagy pedig simán lejt a járat. Utóbbi a hordók gurításánál könnyítette meg a mun-kát, lejtőt viszont csak kis szintkülönbség esetén lehetett létrehozni. Ezt az építési módot akkor alkalmazták, ha alacsonyabb volt a domb-oldal. Ebből adódóan a vizsgált területen ritkán került rá sor, csak a távolabb fekvő szőlőkben, esetleg a mélyutak felső szakaszán. Azon-ban ezeken a területeteken sem szívesen éltek ezzel a lehetőséggel, ugyanis a 20. század közepéig gépek nélkül hatalmas munka volt a föld kihányása. Emiatt inkább a mélyutak szőlőtulajdonosaitól kértek pincefúrási engedélyt a távoli határban szőlőt birtokló gazdák. A pin-ceépítés ezen formáját elsősorban a 20. század második felétől alkal-mazzák. Ekkor már csak az utak felső részén volt hely, ahol gépek se-gítségével nem okozott problémát ez az építési mód. Esztergomban a pincék kialakítása a mélyutakon fúrással történt. Ennek során méteres szakaszokban kellett haladni. A munkát kézi erővel végezték, csáká-nyok, ásók, vésők segítségével jutottak előre. Miután méteres hosszú-ságban kitalicskázták a földet, azonnal megkezdték a boltozást, ha ezt a talaj megkívánta. A lábazatot mindig kőből tették ki, körülbelül 120-130 centiméter magasan, utána pedig kővel, a 20. század elejétől pedig már téglával boltoztak, ami ennél az eljárásmódnál is a ramonádra került. A fúrt pincéknél, ha a talaj lehetővé tette, elmaradhatott a bol-

tozás, anélkül sem omlott be. Ebben az esetben a pincét kiégették: szal-mával telehordták, majd azt meg-gyújtották és így a pincetér oldalán és tetején keményebb kéreg keletke-zett, ami az omlásveszély elkerülé-sét biztosította. A mai állapotot néz-ve azt mondhatjuk, hogy a Tölgyesi út volt a leginkább alkalmas ilyen pincék építésére.

A harmadik típusba tartozó pin-cékre a részleges boltozás jellemző. Létrejöttükben több tényező is szere-pet játszhatott: vagy spórolni akartak az anyaggal, vagy nem tartották szük-ségesnek a teljes boltozást, mivel anél-kül is elkerülhették az omlásveszélyt. A legáltalánosabb, hogy bizonyos sza-kaszonként boltoztak, azaz minden második részt boltozatlanul hagytak. Az ilyen pincéket nevezik pántos, boltöves vagy slagos pincének.

A boltöves pincék mellett vállöveseket is találhatunk. Ezek jellem-zője, hogy a pince vállmagasságig kővel van kirakva, utána viszont meghagyták a földet.

A boltozásnál is változatosabb formát mutat az alaprajz. A leggyako-ribb az egyágú forma, amikor csak egyetlen járat van, melynek hossza négy métertől ötven méterig terjedhet. Az egyágú pincék egyik altípusa, amikor a járat nem végig egyforma szélességű, tehát a végén vagy az elején néhány méterrel keskenyebb. Ebben az esetben a rövidebb helyi-séget kispincének is nevezték. Az egyágú pincéknél jóval kisebb szám-ban fordulnak elő az elágazóak és a többágúak. Ez utóbbiak lényege, hogy két vagy három önálló járat indul a présházból, amelyek külön

6. Boltöves pince a Kálvária úton

4948


bejárattal rendelkeznek. Speciális formája az emeletes pince, ahol a já-ratok nem egymás mellett, hanem egymás felett helyezkednek el. Ezzel szemben az elágazó típusnál továbbra is egy járat nyílik, de a főágból kisebb járatok ágazhatnak ki.

Fülkés pince: lényege, hogy a főágból jobbra balra kis járatok nyíl-nak, mindössze egy-két méter hosszúak. Jellemző még a fülkékre, hogy gyakran alacsonyabbak is a főjáratnál és ezekben sokszor nem bort tá-roltak, hanem kisebb eszközöket.

Hosszabb, egyenes oldalágakkal rendelkező pincék, melyekben nem csak kis fülkék nyílnak oldalra, hanem többméteres járatok. Ezek a mel-lékágak a főágakhoz hasonló funkciót töltöttek be.

Félkörívben elágazó pince, ahol a főág mellett egy félkör formájú járat van, amelynek mindkét vége a főágba torkollik.

A pincék változatos alaprajzi formáival szemben a présházak vi-szonylag egységes képet mutatnak, a kisebb eltérések a domborzati viszonyokkal magyarázhatók. A pincék kialakítására alkalmas terü-letek a mélyutak voltak. Ezek szervesen a városhoz tartoztak, alsó részükön már a 20. század előtt is családi házak álltak. A présházak tehát szervesen kapcsolódtak a városi házakhoz, ebből adódóan építé-szeti stílusuk sem térhetett el. Többnyire zárt sorban, az útra hosszanti oldalukkal párhuzamosan helyezkednek el. Ez az elhelyezkedési mód két tényezővel magyarázható. Egyrészt követi a városi építkezést, emellett azonban a szűk mélyutak miatt sok helyen nem is volt más lehetőség. A tető formájában két típus figyelhető meg: a nyereg- és a féltető. Utóbbi elsődleges oka a természeti viszonyokban keresendő. A présházak közvetlenül a domboldal elé épültek, hátsó faluk ennek támaszkodott. A tetőszerkezetet a csapadék elvezetése miatt célsze-rűbb volt tehát úgy kialakítani, hogy csak az út felé lejtsen. Nyereg-tetőt azokra az épületekre tettek, ahol a domboldal alacsonyabb volt az épületnél. A 20. században már általánosnak tekinthető a deszka-födém, ennek elsődleges feladata a szigetelés. Az 1930-as évektől álta-

lános a cserép, előtte azonban zsin-dely borította a présházakat. A vá-roshoz hasonlóan jellemző a vegyes falazat, azaz nagyon gyakran a kö-vet, a téglát és a vályogot egyszerre használták fel. A tisztán vályog és a favázzal megerősített sárfal már jó-val ritkábban fordult elő. Az építke-zés anyagánál szerepet játszhatott a vagyoni helyzet. A módosság tehát nem a méretekben, hanem az anya-gok felhasználásában mutatkozott meg elsősorban.

A présházak eleinte egy térből álltak. Itt történt a szőlő feldolgozá-sa, itt tárolták a különböző eszközö-ket. Az 1930-as évek végétől kisebb változásokat hajtottak végre, mert megjelent az igény arra, hogy kiala-kítsanak egy újabb teret, ahol össze tudnak ülni a férfiak. Ebből adó-dóan a legtöbb présházban leválasztottak egy szobát, amely rendkívül egyszerű berendezéssel rendelkezett (kályha, pad, székek, asztal).

A présházak építése során a városban használt anyagok köszöntek vissza. Külső jellegzetességeiket vizsgálva szintén azt tapasztalhatjuk, hogy a városi hagyományokat követték. Homlokzatuk alapján a prés-házak két nagy csoportba oszthatók, s elsősorban méretük alapján lehet őket besorolni. A kisebb épületeknél általában az egyik oldalon találha-tó az ajtó, a másikon pedig egy ablak. A hosszabbaknál ezzel szemben a bejárat általában középre került, két oldalra pedig egy-egy ablak.

7. Vízszintesen redőnyözött faajtó

5150


A présházajtók formájukat tekintve szintén két típusba sorolhatók. Korábban általános volt az íves kiképzésű, faragott ajtókeret, amihez ke-ményfából, többnyire tölgyből készült a boltívet követő ajtó. A másik cso-portba a vízszintes áthidalóval rendelkezők tartoznak, ma ezek figyelhetők meg nagyobb számban. A régi faajtók egyben a présházak díszítőeleme-ként is szolgáltak. Általános volt a vízszintes vagy sugaras formájú redő-nyözöttség, de több esetben láthatjuk még a szép, faragott ajtókereteket is.

Jellemző díszítőelem még a zárókő, amelyre az évszámot és a mo-nogramot írhatták ki.

Elterjedtebb díszítőelemnek tekinthető még a szoborfülke. Egyé-ni ízléstől, igénytől függött, hogy kinek volt efféle ékessége szoborral, vagy valamilyen képpel.

Az épületek társadalmi életben betöltött szerepe: a szüret és a pincebúcsú

1. SzüretAz egykor virágzó szőlőkultúra nemcsak az épületek gazdagságá-ban mutatkozott meg, hanem az egykori pincebeli élet, a közösségi alkalmak is mutatják, hogy az embe-rek életében milyen jelentős szerepe volt mind a művelési ágnak, mind az ehhez kapcsolódó épületeknek. Emellett ezen események vizsgálata alapján szemléletesen mutatható be az is, hogy a művelési ág jelentősége hogyan változott. Jól megfigyelhető, hogy a hanyatlás időszakában, pél-dául a filoxéra éveiben ezek szerepe csökkent vagy teljesen megszűnt. Az is látható viszont, hogy az épületek, az egykori szokások felélesztése ho-gyan válik ismét fontossá napjaink-ban, amikor a hagyományok ápolá-sában egyre nagyobb szerepet kapnak a szőlőhegyek, valamint a prés-ház- és pincesorok.

A szőlőhegy két legjelentősebb társadalmi eseménye a szüret, vala-mint a pincebúcsú volt. A szüret idejét a városi tanács határozta meg, ezt már a szőlőhegyekre kiadott 1711-es rendelet is rögzítette.39 Az en-gedélyhez szüreti cédula kiváltására volt szükség, amit a városházán lehetett megkapni. Ezek kiadására bizottságot jelöltek ki, amelynek a

39 „Midőn penig a szűret[ne]k ideje el jőn tartozzék minden Ember a N[emes]: Város házához jőni es ottan magát még jelenteni, s az után meg engedett szőlő szedésre egy czedulát váltani, es annak rátáját szölö Pásztorok[na]k fizetésére meg adni.” (Esztergom Szabad Királyi Város tanácsának iratai: MNL KEML IV-A. 1001.)

8. Évszámmal és monogrammal ellátott zárókő az egyik Temető úti présházon

9. Szoborfülke festett képpel

5352


két hegybíró mellett további tagja, tagjai voltak. A szüreti cédula kivál-tásának gyakorlata hosszú ideig fennállt, s a 18. századi regesztákból azt is megtudhatjuk, hogy csak a hegymesterek és azok a személyek kezdhették meg előbb a szüretet – általában három nappal korábban –, akiknek a szabad szüret alatt feladata volt. Idetartozott például a kamarás, a jegyző, akik felügyelőként jelen voltak a szüret során, vala-mint a szőlőőrök, a fertálymesterek és a hajdúk. Ilyenkor szedték a vá-ros szőlőit is.40 A szüretet általában szeptember második felében kezd-ték, de előfordult, hogy október elejére csúszott. Ez a gyakorlat a 19. században is megfigyelhető volt.41 Nagy gondot fordítottak arra, hogy kivárják a megfelelő érést, ezért volt, hogy nem is minden szőlőhegyen egyszerre kezdődött a szüret.42 Az engedély nélküli szüretelőket szi-gorúan büntették, az 1711-es rendelet külön utasította a hegymestere-ket, hogy akik így kezdik meg a szüretet, azoknak „termését tüstént el arendállyák”.43 Más forrásokból viszont tudjuk, hogy pénzbeli büntetést is alkalmazhattak.44

A szüret kezdetének városi tanács által történő meghatározása egy-részt kényszer volt, másrészt viszont ez tette lehetővé, hogy a szüret a szőlősgazdák közösségi eseményévé váljon. Ennek jelentőségét, han-gulatát jól mutatja a következő szüreti leírás, amely már a filoxérát követően keletkezett. Jól szemlélteti azt is, hogyan hatott a filoxéra a közös munkára, hogyan váltotta fel a vidám szüreteket a szomorúság. „Még csak néhány évvel ezelőtt is öröm volt nézni azt a sürgést-forgást, ké-szülődést a ház népénél, mikor az áldott szüret elérkezett. A gyermekek már hetek óta epedő vágygyal, játszi örömmel ugrándoztak annak a hirére is, hogy ekkor meg ekkor tartják meg a szüretet. […] Mikor pedig a gazdag fürtű

40 Tóth 2003: 98., 165.; 2006: 96.41 Példaként lásd: Esztergom város képviselőtestületi iratai: MNL KEML V-1-a. 11049., 11050.42 Esztergom város képviselőtestületi iratai: MNL KEML V-1-c. 1840-3-40.43 Esztergom Szabad Királyi Város tanácsának iratai: MNL KEML IV-A. 1001.44 Tóth 2005: 94.

szőlőtelepek megtekintése czéljából a szüretelő házinépség szekéren vagy gya-logosan megindult, a vidám jókedv csak ugy áradozott még a 70-80 évek sulya alatt görnyedező anyókák és megvénhedt öregapákban is. […] Igy aztán az egész szüretelő népség kitörő jókedvvel végezi a munkát, mignem az öreg est beköszöntével a présház elé telepedők szépen megmosakodva várták a másnapi utasítást. […] Ekként folyt a szüret az egyszerü szőlősgazdáknál, de most, az általánosabbá váló szegénység, a fogyasztási s egyéb adók sulya alatt, a borki-vitel jelentékeny apadása s a borárak nem csekély mérvü csökkenése következ-tében annyira megváltoztak a viszonyok, hogy csak a szőlőpusztitó fillokszéra maradt hátra, mely a virágzó szőlőszetnek – az egyes borvidékek roppant kárá-ra – oly betetőzést kölcsönzött, hogy a szőlőszüret majdnem semmivé hanyat-lott. Ott, hol még a fillokszéra valamit meghagyott: a pinczékben ásitozó üres hordók tömegéből a legelöl állót kiguritják a présház elé czimernek, annak je-léül, hogy van még egy hordóra való szedendő szőlő – de ki tudja, mit hoz már a jövő termés? Nem lehet-e azt egy szűk puttonyba szüretelni? Igy történik tehát, hogy a szüretre induló család most minden előkészület nélkül, mintegy suttyomban kimenekül a pusztulás nyomait erősen viselő szőlőbe, s ott beáll puttonyosnak és saját szűk termését övéivel együtt szedi le.”45

A 20. századra a szüret kezdetét már nem rendeletek útján szabá-lyozták, így megszűnt az a rend, hogy mindenki egyszerre szedje le a termést. Az esemény korábbi közösségi jellegének az sem kedvez, hogy egyre többen már az ország különböző területeiről veszik a szőlőt. Az esemény korábbi társadalmi, közösségi jellege tehát fokozatosan át-alakul, de valamennyire meg is szűnik. A régi összetartásnak, közös munkának viszont ma ismét megfigyelhetjük a nyomait, elsősorban a Temető úton. Érdekes volt látni 2009-ben, hogy többen is egy napra tették a szüretet. Egyetlen elektromos, cupkázó daráló volt, így az járt présházról présházra, a gyorsabb haladás érdekében pedig segítettek egymásnak a szüretelők. Az összetartásnak, közösségi életnek az elmúlt

45 Esztergom és Vidéke X. évf. 80. sz. 1–2. 1888. október 4.

5554


években új korszaka kezdett kialakulni annak ellenére, hogy az 1990-es években úgy tűnt, hogy a korábbi hagyományok teljesen elvesznek.

2. PincebúcsúA Szent Orbánhoz kapcsolódó pincebúcsú a szőlősgazdák életében a leg-fontosabb közösségi esemény. Emellett még egy búcsú volt régen, de az elsősorban inkább a Temető úti tulajdonosokat érintette.46 Érdekes, hogy annak az egy útnak külön ünnepe is volt, ezzel szemben az Orbán ká-polna búcsújára még a várostól távolabb fekvő szőlők gazdái is eljöttek.

Pontosan nem tudni, hogy mióta rendezik meg a Szent Orbán ünnepéhez kötődő pincebúcsút, de mivel a kápolnához kötődik, va-lószínűleg már a felépítését követően tartottak itt búcsúi szentmisét. A kutatások jelenlegi állása szerint a legkorábbi erre vonatkozó írásos dokumentum egy 1840-es irat, amelyben azt olvashatjuk, hogy Orbán ünneplésekor a kápolnában ájtatosságra került sor.47 A kápolnában tar-tott mise később körmenettel, valamint az azt követő ünnepléssel, vá-sári hangulattal párosult, amelynek menetében aztán a 20. században többször is változás következett be.

A pincebúcsú kezdetben Orbán napján lehetett, de már 1879-ből van arra vonatkozó adatunk, hogy Pünkösd hétfőjén került megrendezésre. Ebből a leírásból értesülhetünk először arról is, hogy a kápolnában tar-tott ájtatosság után az emberek többsége a pincékbe távozik. „Pünkösd hétfő szép időt hozott, melyet közönségünk teljes mérvben élvezett. A reggeli órákban a sz. - Orbán kápolnai ájtatosságon szép közönség vett részt, kár hogy az ájtatosság végeztével az imádkozók ¾ része elmarad a galagonyás és mély-út földalatti épületeiben, hogy azután néha túlhajtnak.”48 A későbbi adatok

46 A temető mögött álló Jó Pásztor kápolnában minden évben, májusban tartottak szentmisét. Ezen az alkalmon a Temető úti gazdák is nagy számban voltak jelen, ugyanis ilyenkor a délutánt rokonaikkal, barátaikkal a pincéknél töltötték.47 Esztergom város képviselőtestületi iratai: MNL KEML V-1-c. 1840-3-40. 48 Esztergom és Vidéke I. évf. 2. sz. 1–2. 1879. június 5. A sajtóban megjelenő

szintén a pincebúcsú Pünkösd hétfőn történő megrendezését mutatják. Délután a Szent Anna templomtól indult körmenet a kápolnához. A vá-rosból jövő hívek mellett a pincegazdák egy része is részt vett ezen az ünnepi eseményen. Ők általában a kápolnánál csatlakoztak az ünneplő tömeghez. Ennek az volt az oka, hogy a tulajdonosok már egy-két óra körül felmentek a pincéikhez, ahol barátaikkal, rokonaikkal töltötték a napot. A pincebúcsú egyrészt a kápolna búcsúnapja volt, tehát egyházi ünnep, emellett azonban a szőlősgazdák nagy része kiment pincéjéhez, présházához, s ott töltötte a napot, így egyúttal közösségi esemény is volt. A szüret mellett ez volt az az esemény, amikor szinte mindenki, akinek szőlője volt, kint volt a présházában. Egykori jelentőségét, han-gulatát jól tükrözi egy 1904-es beszámoló: „A szőlők védszentje, Szent Or-bán tiszteletére pünkösd hétfőjén búcsút tartottak az esztergomi szőlősgazdák. A belvárosi plébánia templomból dr. Fehér Gyula plébános vezetése alatt búcsú-menet vonult reggel a szőlőhegyek közt levő Orbán kápolnához, hol szent mise volt. A most már renovált szép kis kápolnában ez úttal helyezték el és használták, azon díszes oltárterítőt, melyet nehéz kézimunkával és valószínűleg nem kis idő alatt Kitzinger Irma készített és ajándékozott az oltárra. A mise után a gazdák jó része kint maradt a pincékben s késő estig vidult a szépnek és jónak ígérkező termés fölött.”49 Az 1900-as évek elején tehát még megvolt a körmenet, ezt azonban a század közepétől szép lassan elhagyták. Ekkorra az esemény egészében hanyatlás következett be. Nemcsak a misén vettek keveseb-ben részt, hanem egyre több présház ajtaja is zárva maradt a jeles napon.

beszámolók nem egyszer utalnak arra, hogy a vallásos esemény gyakran dőzsöléssel, kicsapongással párosult. Az emberek megbotránkoztató viselkedésével kapcsolatban a szentgyörgymezei Szent János-kúti kápolna búcsúja után például így írtak: „Szt. János-kuti bucsu volt vasárnap, a külvárosi csőcselék általános lerészegedésének s veszekedésének napja. Dévajkodás szinhelye ilyenkor ott az egész környék, rögtönzött csapszékekkel, dőzsölő tanyákkal. Inkább hallanánk ki a zürzavaros hangvegyülék s orditások zajából a csendőrtarsolyon lógó rabláncz csörgését, mint, illetéktelen kezekben levő olvasószemek pergését.” (Esztergom és Vidéke XIII. évf. 53. sz. 3. 1891. július 2.)49 Esztergom IX. évf. 22. sz. 5. 1904. május 29.

5756


Ma is megfigyelhető mindez: a szentmisét megtartják, de a pince-gazdák már nincsenek jelen az eseményen, illetve a présházakhoz, pincékhez sem olyan nagy számban járnak ki, mint régen. Ennek oka, hogy a Galagonyás, a Felső Kenderesi és a Mély út nagyrészt átépült, egyre több család lakik ott állandóan, így fokozatosan visszaszorult a hagyományos pinceközösségi élet. Természetesen vannak néhányan, akik rendszeresen kijárnak, de már csak nagyon kevesen. Ezzel szem-ben a Temető, a Kálvária és a Tölgyesi úton az elmúlt bő egy évtized-ben ismét szoros közösség alakult ki, tagjai rendszeresen összejárnak, segítik egymást. Ebben az utcában nagy számban maradtak olyan tulajdonosok, akik kizárólag pince- és borszeretetük miatt járnak ki. A gazdák rendszeresen megünneplik közösen a névnapokat, de nem is szükséges különlegesebb alkalom ahhoz, hogy találkozzanak. En-nek az összetartásnak is köszönhető, hogy 2004-ben megalakult az esztergomi székhelyű Vinum Ister-Granum Regionis Borlovagrend. Az egyesületnek egyre nagyobb szerepe van a régió szőlősgazdáinak összefogásában, a borkultúra újbóli felvirágoztatásában.

Összefoglalás

Esztergom lakosságának életében a filoxéráig fontos szerepet töltött be a szőlőművelés, a vész után viszont korábbi jelentőségét nem nyerte vissza. Ez a folyamat jól kimutatható a statisztikai adatok és a különbö-ző leírások alapján, de a szőlő-borkultúra tárgyi és szellemi emlékeinek gazdagsága, majd későbbi pusztulása, átalakulása is szemléletesen tük-rözi a folyamatot. A szüret menetében, valamint a pincebúcsúban már a 20. század elején is változások zajlottak le, ekkor azonban az épületek még megőrizték eredeti funkciójukat. Az 1930-as évektől azonban meg-kezdődött mindezek átalakítása. A folyamat a múlt század második felében gyorsult fel, ennek eredményeként mára teljesen átalakultak a présházsorok. Sok épületet lebontottak, helyükre lakóházakat építettek,

de több présház elhagyatottan, gazdátlanul áll. Mindezen változások ellenére a még meglévő régi épületek, a történeti források, valamint az idős gazdák visszaemlékezései alapján megismerhetjük ennek az egy-kor virágzó kultúrának az emlékeit. Jelen tanulmánnyal az volt a cé-lom, hogy ezekről a szellemi és tárgyi emlékekről összefoglalást adjak. Reményeim szerint ez a vázlat szemléletesen mutatja, hogy egy olyan településen is, ahol napjainkra már minimálisra csökkent a szőlőterü-let, ahol az épületek jelentős része átalakításra került, érdemes gyűjteni ezeket az emlékeket, hisz a statisztikai adatok mellett ezek is lenyoma-tai az egykor fontos szerepet betöltő szőlő-borkultúrának.

5958


Források:

Borászati Füzetek IV. kötet. 1869.Esztergom IX. évf. 1904.Esztergom és Vidéke I–XXV. évf. 1879 –-1903. (nagy kötőjelek) I–XXV.

évf. 1879–1903.Esztergomi Közlöny XIV. évf. 1892.Magyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Megyei Levéltára IV-

A. 1001. Esztergom Szabad Királyi Város Tanácsának iratai. Ma-gyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Megyei Levéltára V-1-a., V-1-c. Esztergom város képviselőtestületi iratai.

Felhasznált irodalom:

Bánlaky Pál 1992: Esztergom a szent és gyámoltalan város. Budapest. (Város Társadalmak)

Bélay Iván é n.: Kirándulás Szentgyörgymező határában I. Kézirat, ma-gántulajdon.

Bél Mátyás 1957: Esztergom vármegyéről írt, kiadatlan művének ma-gyar fordítása. Tatabánya.

Bél Mátyás 2001: Esztergom vármegye leírása. Esztergom. (Forráskiad-ványok)

Benda Gyula (szerk.) 1973: Statisztikai adatok a magyar mezőgazdaság történetéhez 1767–1867. Budapest. (Számok és Történelem 1.)

Boják István (szerk.) 1985: Esztergom ipartörténete. Esztergom. (Eszter-gom Évlapjai Annales Strigonienses)

Égető Melinda 1977: Dézsmapince. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Ma-gyar Néprajzi Lexikon 1. Budapest. 580.

Erdélyi Zoltán 1974a: Esztergomi népi épületek kutatása – Szesz-főzde/dézsmapince felmérése. Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Szentendre. A-4557.

Erdélyi Zoltán 1974b: Népi építészeti gyűjtés. Esztergom I–II. Néprajzi Múzeum, Budapest. EA-12384.

Esztergom város… 1985: Esztergom város arculatának terve. Esztergom.Hetvesné Barátosi Judit 1992: Adatok az esztergomi szőlőtermesztéshez

és az Orbán-kultuszhoz. Néprajzi Múzeum, Budapest. EA-25188.Kecskés Péter 1982: Szőlőhegyi épületek. In: Ortutay Gyula (főszerk.):

Magyar Néprajzi Lexikon 5. Budapest. 91–93.Kecskés Péter 1997: Szőlőfeldolgozó és bortároló építmények. In: Balassa

Iván (főszerk.): Magyar Néprajz IV. Életmód. Budapest. 205–213.Muskovics Andrea Anna 2011: Présházak és pincék Esztergomban.

A szőlőfeldolgozás és bortárolás építészeti emlékei az egykori Esztergom Királyi Városban a XVIII–XX. században. Esztergom.

Muskovics Andrea Anna 2012: A filoxéra és hatása Esztergomban. In: Ko-márom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 18. 181–195.

Ortutay András 1977: Az esztergomi kézművesek gazdasági ereje a XVIII–XIX. században. In: VEAB Értesítő I. 41–47.

Ortutay András 1986a: Esztergom gazdasági és társadalmi viszonyai a XIX. század közepén. In: A Komárom megyei levéltár dolgozóinak előadásai a VEAB konferenciákon 1976–1984. Esztergom. 62–71.

Ortutay András 1986b: Komárom és Esztergom városok gazdasági vi-szonyai a XVIII–XIX. század fordulóján. In: A Komárom megyei levéltár dolgozóinak előadásai a VEAB konferenciákon 1976–1984. Esztergom. 28–40.

Perger Lajos 1901: Esztergom-szentgyörgymezei plébánia története (1801–1901). Esztergom.

Tóth Krisztina 2003: Esztergom szabad királyi város jegyzőkönyveinek regesztái 1712–1715. Esztergom. (Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 9.)


60

Muskovics Andrea Anna


Vályi András 1796: Magyar országnak leírása I. Buda.Villányi Szaniszló 1892: Három évtized Esztergom-megye és város

múltjából (1684–1714). Esztergom.Vincze István 1958: Magyar borpincék. In: Néprajzi Értesítő XL. 83–104.

Képek jegyzéke:

1. kép: Az egykori dézsmapince (Erdélyi 1974a.)2. kép: Szent Orbán szobor a kápolnában3. kép: Zárt sorban elhelyezkedő présházak a Galagonyás úton. Több épület mellett látható a szőlőkbe felvezető lépcső4. kép: Önállóan álló présházas lyukpince a Galagonyás út felső szaka-szán5. kép: Lyukpince a Tölgyesi úton6. kép: Boltöves pince a Kálvária úton7. kép: Vízszintesen redőnyözött faajtó faragott kőkerettel a Mély úton8. kép: Évszámmal és monogrammal ellátott zárókő az egyik Temető úti présházon9. kép: Szoborfülke festett képpel az egyik Galagonyás úti présházon

61

A homoki szőlő- és bortermelés Szeged térségében a 19-20. század fordulóján

A közvélemény Szegedet napjainkban az országos viszonylatban is el-ismert és nagy népszerűségnek örvendő borfesztiválokkal kapcsolja össze, amelyek sokak szerint a helybeliek fokozott érdeklődését fejezik ki a minőségi borok iránt. Szinte minden évben találkozhatunk azzal a sajátos felfogással, ami a „művelt fogyasztók” nagy számát összefüg-gésbe hozza a szőlő- és bortermelés hiányával. A rendezvény népsze-rűsítése céljából napvilágot látott, széles körben terjesztett brosúrákban is több alkalommal felbukkant az a megállapítás, miszerint Szegeden az ágazat sohasem játszott fontos szerepet, éppen ezért nem tekinthető véletlennek az, hogy a helyi polgárok a török hódoltságot megelőzően a Szerémségben rendelkeztek szőlőbirtokokkal. Köszönhetően a szegedi borfesztiválok szervezését lebonyolító önkormányzati cég fogadókész-ségének 2011-től alkalmunk nyílt a „Bortér” elnevezésű rendezvényen időszaki kiállítások formájában felvillantani a város szőlészeti-borá-szati „múltjának” egy-egy, nagyobb érdeklődésre számot tartó elemét. (például.: polgári borkimérő, szikvízüzem és szegedi kocsma, első világ-háborús kantin stb.) Ezeknek a különböző bemutatási technikákat ötvöző kiállításoknak tudható be, hogy napjainkban már sok borfogyasztóban tudatosult az, hogy Kecskemét, Kiskunhalas, Szabadka mellett a 19–20. század fordulóján Szeged is a homoki szőlő- és bortermelés kiemelkedő központjai közé tartozott, és ezt a szerepet megőrizte az 1950-es évek elejéig, amikor a szőlőültetvények döntő többségét a közigazgatási át-szervezéseket követően az újonnan létrehozott községekhez csatolták.

A mezőgazdaság szocialista átalakítása után – a Dél-alföldi Pince-gazdaság tevékenységének köszönhetően – Szeged regionális szinten

Mód LászlóEgy elfeledett szőlészeti-borászati központ a Dél-Alföldön

6362

Mód László Egy elfeledett szőlészeti-borászati központ a Dél-Alföldön

elsősorban a feldolgozás szemszögéből emelkedett ki, az 1990-es évek elején azonban a korábban kialakított termelési struktúra szinte egyik napról a másikra összeomlott, a borkészítés illetve palackozás meg-szűnt.1 A 20. század második felében a város társadalmából gyakorlati-lag teljesen eltűnt az a réteg, amely Ásotthalomtól Csengeléig különbö-ző nagyságú szőlőbirtokokon gazdálkodott, lakóhelyén pedig bormé-réseket tartott fent. A társadalmi elváráson túl a szőlő- és bortermelés jövedelmező tevékenységnek bizonyult, jóllehet az első világháborút követően jelentős mértékben megváltoztak az értékesítési lehetőségek, mivel az államhatárok módosulásával a piacok beszűkültek.

A téma vizsgálata során egyértelmű célkitűzésként fogalmazódott meg az, hogy a kutatási eredmények széles körben történő közzététele hozzájárulhat a térség fellendítéséhez, lökést adhat új szőlőültetvények létesítéséhez. Kiinduló pontja, forrása lehet egy olyan tudatos marke-tingtevékenységnek, amely megpróbálja a Csongrádi Borvidék sajá-tosságait megragadni illetve megalkotni, arculatát a tradíciókra építve megszerkeszteni, mint ahogyan erre az ország más szőlőtermő vidé-kein számos példát láthattunk a közelmúltban. Több évtizedes kutatói tapasztalattal a hátam mögött a „homoki borokat” egyre inkább sajá-tos, komplex nézőpontból próbálom megközelíteni, ami megítélésem szerint alkalmasnak bizonyulhat arra, hogy megfelelő érveket szolgál-tasson a több mint száz esztendeje zajló „hegyvidéki–síkvidéki” szem-beállítás időről időre felszínre törő vitájában. Ebben a vonatkozásban nem a „végtermék” tulajdonságaira, összetevőire szükséges fókuszál-nunk, hanem arra, hogy a homoki szőlő- és bortermelés egy bonyolult tájhasznosítási technikaként fogható fel, amely lehetővé tette a sajátos természeti adottságokkal rendelkező térségek intenzívebb mezőgazda-sági kiaknázását. Nem véletlenül alakult ki az a speciális fajtaállomány,

1 Az 1990-es évek elején a városban palackozott borokat egy szegedi származású borkereskedő Angliában értékesítette, a gazdasági-társadalmi változások miatt azonban ennek az exporttevékenységnek vége szakadt.

amely ennek a célnak leginkább megfelelt, hiszen szárazságra, a gyen-gébb talajokra kevésbé érzékeny szőlőket (például: kadarka, kövidinka, szlanka stb.) foglalt magában. A „homoki bor” sajátos „hungarikum” termékként is felfogható, mivel sehol a világon nem voltak, és napja-inkban sincsenek olyan nagy kiterjedésű homoki ültetvények, mint Ma-gyarországon. Megfelelő technikákkal ezt mind a hazai, mind a külföldi fogyasztók felé sikeresen lehetne kommunikálni, ami az ágazat fellen-dítéséhez jelentős mértékben hozzájárulhatna. E talán terjedelmesnek tűnő bevezetőt követően vegyük szemügyre azt, hogy a homoki sző-lő- és bortermelés Szeged térségében a 19–20. század fordulóján milyen sajátosságokkal rendelkezett, milyen szerepet töltött be a gazdálkodás rendszerében? Melyek sorolhatóak a „szőlészeti-borászati” örökség azon elemei közé, amelyeket a jövőben hasznosítani lehetséges?

Szőlő- és bortermelés a filoxéravész előtt

A település szőlő- és borgazdálkodásának a gyökerei a középkorig nyúlnak vissza, amit bizonyítnak a 12. századtól fennmaradt források.2 A szegediek kivették részüket az extraneus szőlőbirtoklásból is, hiszen kisebb-nagyobb szőlőültetvényekkel rendelkeztek a közelebbi vagy tá-volabbi domb- illetve hegyvidékeken, több szabad királyi város és me-zőváros lakóihoz hasonlóan, akik számára e tevékenység jó befektetés-nek bizonyult. A szegedi polgárok a Szerémség mellett Arad-Hegyalján is bírtak szőlőket, így jelentős szerepet játszottak a borkereskedelemben. Az 1522. évi tizedlajstrom 77 olyan szegedi adózót vett számba, akik Péterváradon, Kamoncon, Karomon és Szalánkeménben rendelkeztek szőlőterületekkel.3 A helyi lakosok a város határában a török hódoltság idején is műveltek szőlőket, amelyek után adót fizettek.

2 Égető 1993: 24. 3 Bálint 1973.; Bálint 1976: 569–571., Égető 1993: 28.

6564


Az eddigi kutatások alapján valószínűnek látszik az, hogy az Alföldön Szegeden kezdődött meg először a településmagtól távo-labb fekvő határrészeken a szőlőtelepítés. A folyamat kibontakozása Vedres István több alkalommal idézett verssorai nyomán az 1760-as évek elejére tehető, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy a helyi lakosok a termékeny feketeföldeken gabonát, kukoricát és zöldségfé-léket kezdtek termeszteni, mígnem a házhelyek ezeket a térségeket is elfoglalták. A szőlővel beültetett területek 1792 (11 673 kapa4) és 1828 (19 420 kapa) között 8777 kapával, vagyis 1463 holddal gyarapodtak. A telepítés a kaszálóövezet más célra nem hasznosítható, partos fekvé-sű homokterületein bontakozott ki, amelyeket gyakran a földtulajdo-nos családokról vagy az adott térségen először szőlőültetvényt kialakító gazdákról (pl.: Mórahegy, Ábrahám Pál hegye stb.) neveztek el.5

Palugyay Imre a 19. század közepén a következő módon jellemez-te a város szőlészeti-borászati viszonyait: „Az előtt a nép a vörös bort kedvelte, most leginkább az úgynevezett schillert, melly vagy világos vagy sötét, az egészen fehér borok ritkák, s az úgynevezett magyarka féle szőllőből szüretnek, melly igen ritkán érik meg, s már színe is inkább savót mint bort mutat, de igen buján terem, bora más borral keverve fogyasztatik. Minőség-re nézve különbözők a szegedi borok, a fekete s piros sárga homokban több terem, mint a sívány fehér homokban, De amaz olly tökéletesen nem érik meg, szőlője könnyen rohad, bora savanyús; A fehér homoki később, de jobban érik meg, bora édes illatú.”6 1855-ig Szeged határában a szőlővel beültetett területek 8531 kat. holdra7 növekedtek, majd a telepítések megtorpan-tak, és négy évtizeden keresztül stagnáltak, ami elsősorban a gabona-konjunktúrával illetve a homoki borok alacsony árával magyarázható. 1855 és 1895 között Felsőváros, Rókus és Móraváros növekedése miatt

4 Egy kapa az Alföldön nagyjából 200 négyszögölnek (1négyszögöl=3,6m2) felelt meg.5 Égető 1993: 180–184.6 Palugyay 1853: 251. 7 Egy katasztrális hold 1600 négyszögöllel egyenlő.

a városmagot körülvevő ültetvények egyre kisebb területre szorultak vissza. 1864-ben Szeged bortermése elérte a 12 855 akót8, ami a szabad királyi városok között a 6. helynek számított.9 Keleti Károly szőlészeti statisztikájában 700 szőlőbirtokost regisztrált, akik 9640 kat. holdon gazdálkodtak. 1873-ban 11 700 akó fehér és 22 500 akó siller bor ter-mett a város határában.10

A homoki szőlő- és borgazdálkodás kibontakozása, új szőlőültetvények létrehozása

A Duna-Tisza közi futóhomok túlnyomó részének tökéletes immunitá-sa hamar kiderült, ezért ezt a módszert az 1880-ban megalakult Orszá-gos Filoxéra Bizottság azonnal fel is vette védekezési javaslatai közé. Égető Melinda kutatásai világítottak rá arra, hogy a homoki szőlőkultú-ra fellendítésében, főként 1890 és 1905 között, fontos szerepet játszott a nagytőke bekapcsolódása. Ennek a gyakorlatban bevált módja az volt, hogy a vállalkozó több száz, esetleg több ezer hold kiterjedésű homok-földet vásárolt meg. Egy részét felparcellázta, a fennmaradó területen pedig saját kezelésű szőlőtelepet létesített. A vásárlók az új birtokokon tanyát építettek, szőlőt telepítettek, napszámosként vagy szakmányos-ként pedig művelték a vállalkozó szőlőterületeit.11

A várost övező határban és annak közvetlen szomszédságában (Horgos-Királyhalom, mérgesi puszta) a filoxéravész hatásának kö-szönhetően nagy kiterjedésű szőlőültetvények létesültek, amelyek jelentős mértékben növelték az ágazat súlyát a gazdálkodás rendsze-rében. A homoki szőlőtermesztő társadalom csúcsán a nagytelepek tulajdonosai helyezkedtek el, akik meglehetősen sokszínű csopor-

8 Egy akó megközelítőleg 51 liternek felel meg. 9 Juhász 1991: 319. 10 Keleti 1875: 295.11 Égető 2006: 43–73.

6766


tot alkottak, mivel akadtak köztük úri birtokosok, földet vásároló ka-pitalista nagyvállalkozók, feltörekvő parasztok és értelmiségiek is.12 Közéjük tartozott Ormódi Béla, szegedi bankár is, akinek az életútjáról nem rendelkezünk bőséges információval, a szőlészet-borászat moderni-zálásához kapcsolódó tevékenységéről azonban a szegedi sajtó illetve a Borászati Lapok rendszeresen beszámolt. A korszakban merésznek tűnő vállalkozásainak, azaz a homokpuszták szőlővel történő betelepítésének máig érvényesülő hatása van, hiszen két település is, Bácsszőlős (Horgos-Királyhalom, Kraljev Breg) illetve Pusztamérges is ezeknek az akcióknak köszönhetik létrejöttüket. A szőlőültetvények létesítése tehát fontos te-lepülésszervező tényezőként jelentkezett, mivel a parcellázás eredmé-nyeként a területek benépesülése is megindult. A Borászati Lapok 1902. július 20-án megjelent, „Királyhalom” címet viselő tárcája szerint a ho-mokbuckás, birkalegelőként hasznosított, 3200 kat. hold kiterjedésű bir-tokot a Kárász családtól 1888-ban vásárolta meg Ormódi Béla, akinek az üzlethez bécsi bankok támogatását sikerült megszereznie.13

Több egykorú sajtótudósításban az szerepel, hogy a szőlőtelepítések kezdeményezésében és lebonyolításában Heinrich József játszott meg-határozó szerepet, aki ebben az időszakban Szeged központtal borá-szati felügyelőként tevékenykedett: „Ő adta az eszmét Ormódi Béla szegedi nagykereskedő és földbirtokosnak, hogy a két nagy város Szeged és Szabadka közt közlekedő vasút mentén elterülő homokterületét parczellázva adja el szőlőnek. Az ő buzdításának köszönhető, hogy csakhamar akadtak követői és keresztülvivői az eszmének, ugy, hogy ma már közel 200 hold van szőlővel betelepitve; Heinrich József vándortanár vezette óriási fáradozások mellett a telepitési munkálatokat; ő rigoloztatott, ő rendelkezett, ő járt Budapestre a talajmeghatározások megejtésé-re, egyszóval az ő buzgalmának, az ő fáradhatatlan szorgalmának, szakértelmé-nek köszönhető ezen fontos telep létesülése.“14

12 Für 1983: 48. 13 Borászati Lapok 1902. július 20. 558.14 Borászati Lapok 1891. július 4. 192.

Az üzlet sikerén felbuzdulva Ormódi Béla 1902-ben megvásárolta a mérgesi pusztát a jászberényi közbirtokosságtól, amiről a korabeli sajtó is beszámolt: „Pusztamérges 6000 hold hepe-hupás, buckás, terméketlen fu-tóhomok volt és Jászberény város tulajdonát képezte. Ormódi Béla az egész te-rületet megvette és kisgazdák között 2-400 koronáért holdját szétosztotta, örök-áron eladta. Aki tíz évvel ezelőtt ismerte Mérgest és ma véletlenül odatéved, nem tudja, hol jár. Keresi a buckákat, keresi a hajdani homoksivatagot, de nem találja, nyoma veszett, mint a csodaszarvasnak.“15 Az első szőlőbirtokot, azaz a Nagytelepet 1903-ban létesítette 300 magyar holdon16, amely-nek a kialakításában Pittroff Kornél, Csáky Béla és id. Saághy László segédkezett. A nagy kiterjedésű szőlőterület számára a munkaerőt is

15 Szegedi Napló 1909. augusztus 12. 2. 16 Egy magyar hold 1200 négyszögölnyi területet jelent.

1. Ormódi Béla villája Horgos-Királyhalmon

6968


biztosítani kellett, ezért Ormódi 40 munkáslakást épített 600 négyszög-öles telkeken, amelyek a község magját jelentették. Az akció lebonyo-lításához betéti társaságot hozott létre, amely a megvásárolt területen a parcellázással nagyarányú szőlőtelepítést és tanyásodást indított el. Az Ormódi Béla által létrehozott szőlőgazdaság napjainkban is létezik, amely a többi szőlőbirtokkal együtt a két világháború közötti időszak-ban kialakította a „Pusztamérgesi Rizling” márkanevet.

A szőlőtelepítésekben a magánszemélyeken kívül maguk a nagy ki-terjedésű, immúnis homokterületekkel rendelkező alföldi városok is jelentős szerepet játszottak, ahogyan azt Kecskemét és Szabadka mel-lett Szeged példája is mutatja. 1892-ben a városi közgyűlés elfogadta

azt a tanácsi javaslatot, amely 1000 hold terület áruba bocsájtására vo-natkozott. Az árverést holdanként bonyolították le, a vételár 1/5 részét a helyszínen, a fennmaradó összeget az 5%-os kamatokkal együtt tíz év alatt kellett törleszteni egyenlő részletekben. Amennyiben a vásárló ezt megszegte, akkor a városnak jogában állt a kérdéses földterületet újra értékesítése.17 1892. október 26-án az árverések eredményét 171 igen szavazattal a közgyűlés is elfogadta, ami azt jelentette, hogy 1048 kat. holdat 163 249 forintért és 84 krajcárért adtak el. A kimutatások a vásárlók nevét illetve az általuk megvett területek kiterjedését is meg-őrizték, ami a jövőben lehetőséget nyújthat egy alaposabb elemzésre, a szőlőtelepítésbe bekapcsolódó és abban szerepet vállaló társadalmi csoportok pontos meghatározására.

A szegedi határon belül Szatymaz környékén érte el a homoki szőlő- és bortermelés a legmagasabb szintet, ami főként azzal magya-rázható, hogy az itt gazdálkodó úri-polgári birtokosok élen jártak az új fajták és termesztési eljárások meghonosításában. Békefi Antal a Borászati Lapok hasábjain a következő módon igyekezett bemutatni e társadalmi réteg szerepét és jelentőségét: „Az igazi fejlődése a szatymazi szőlőkulturának azonban ott kezdődött, amikor a városi uri gazdaközönség is foglalni kezdett magának részt kérvén a szatymazi földből és szeretettel s a jó gazda gondosságával s munkakedvével szánta magát rá az okosabb és hasz-nosabb szőlő- és bortermelésre. A homok egyszerübb munkásai, akik itt ré-szint örök földeket, részint bérleteket müvelnek apró parcellákban, mint min-denben, ebben is nehezen mozdithatók a gazdálkodás valamely ujitásához. Az ősi, parasztművelést csak jó idővel törték meg azzal, hogy a közéjük tele-pülő okszerüen kezelt szőlők müvelését lassankint eltanulják és látják, meny-nyivel több vagyon van abban a homokban, mint amennyit eddig ki tudtak venni az ő szorgos bár, de tudatlan munkájukkal. A mi virágzó szatymazi

17 Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára IV. B. 1105. Képviselőtestületi jegyzőkönyvek. 1892. 99.

2. Borcímke

7170


szőlőink igy támadtak fel két évtized alatt, évről-évre terjedt a szőlő, jobb lett a szőlő, s ott, ahol a régi szatymazi vinkónál egyéb nem termett, ma sok helyen, ahol értenek a szőlő és a borkezeléséhez, a Hegyalja tüzes borával vetekedő pompás fehér bort és az országban páratlan sötét-piros sillert szürnek le a szatymazi hüs pinczék dongáiba.”18

A szőlőbirtokosok összetétele

1899-ben Szeged belterületén az ún. felsővárosi feketeföldeken három nagyobb szőlőbirtokot tartottak számon, amelyek közül a Landesberg Heinrich-féle 20 holdas, államilag segélyezett telepen amerikai vesz-szőtermelés folyt. Kátay Sándor és Felmayer Lajos szőlőtelepe közül az utóbbi 20 kat. hold kiterjedéssel bírt, amely az egyedüli birtok volt Szegeden ebben az időszakban, ahol a szénkénegezést alkalmazták a filoxéra gyérítése céljából. A város határában ekkor a legnagyobb sző-lőgazdaság sem haladta meg a 80 kat. holdat, az említésre méltó telepek többsége 8–15 kat. hold között váltakozott. Az 1 kat. hold kiterjedésű szőlőterületeken sok városi polgár emelt épületet, ahol nyáron csa-ládjukkal a szabadidejüket töltötték. A 19. század végén Alsótanyán a szőlőbirtokosok közül Bokor Károly, Bokor Pál, Zsótér Ferenc, özv. Tukacsné, Vass Antal, Kiss Pál, özv. Niedermann Antalné, Kontraszty Jánosné, Fógler János, Csikós János, Szakáll József, Várady Ignác, Pálfy Sándor, Pálfy Ernő, Ottovay Károly, Schütz János, Czöndör Pál, id. Taschler József és Rieger János érdemel említést, Felsőtanyán pe-dig Barcsay Károly, Fráter Gyula, Polgár László, Aigner József, Aigner Nándor, Fajka János, Bérczy Antal, özv. Wőber Györgyné, Zsótér De-zső, Tápai László, Kriszt Sándor, id. László Gyula, Novák József, Sőregi Mihály és Magdics Mihály rendelkezett nagyobb szőlőterülettel.19

18 Békefi 1899: 651. 19 Borászati Lapok 1899. szeptember 3. 650.

A teljesség igénye nélkül hadd emlékezzek meg néhány olyan sző-lőbirtokosról, akik meghatározó szerepet játszottak ebben az időszak-ban az ágazat fejlesztésében. Bokor Pál nemcsak a Szegedi Gazdasági Egyesület tevékenységéből vette ki a részét, hanem hatékonyan köz-reműködött a városi szőlőtelep üzemeltetésében is. Az általa készített borok minőségéről legendák keringtek, amelyekről időnként a sajtó is beszámolt: „Hát szó ami szó, a Bokor-féle vörösbornak messze vidéken nincs párja. Annak zamatától feléled a haldokló, gránátszinében pislogva gyönyörkö-dik a rossz szemü…”20 Szekerke József boraiból az 1880-as években egy krakkói kereskedő vásárolt rendszeresen, sőt 1887-ben egy antwerpe-ni cégtől egy hektoliter vörösre kapott megrendelést.21 Fráter Gyula a szőlőtermesztést fiatalon Franciaországban tanulmányozta, ami nagy hatást gyakorolt tevékenységére. Pénzét árveréseken homokterületek vásárlásába fektette, amelyeket szőlővel telepített be. Nemcsak új fajtá-kat (olaszrizling, burgundi) honosított meg, hanem új munkaeszközö-ket is alkalmazott, amelyek közül említést érdemel a Vermorel-típusú permetező vagy a bogyózó-daráló gép.22 Barcsay Károly Szatymazon létesített mintabirtokot, ahol 1895 és 1905 között a helyi gazdakör elnö-ki tisztségét is betöltötte. Különösen gyümölcsfáival szerzett sok díjat és elismerést, de említést érdemel gazdag szőlőfajta gyűjteménye is.23

Gerle Imre, alsótanyai szőlőbirtokos nemcsak a Szegedi Gazdasági Egyesület titkári tisztségét töltötte be, hanem vezette a Szeged-Alsótanyai Mezőgazdasági Egyesületet is. A Homoki Gazda című szaklap egyik hir-detésében saját töltésű, lezárt palackokban saját borait (Homokgyöngy: veltelini, rizling, kövidinka) ajánlotta az érdeklődők figyelmébe, ame-lyeket Szegeden a Tisza Lajos krt. 69. szám alatt lehetett megvásárolni.24

20 Délmagyarország 1923. december 29. 3–4. 21 Szegedi Híradó 1887. március 17. 3. 22 Pálmai 2000: 600. 23 Pálmai 2000: 596. 24 Homoki Gazda 1911. november. 6.

7372


Fajtaszerkezet, a szőlőművelés és a borkészítés technológiája

Szeged határában az 1910-es évek elején a két legelterjedtebb szőlő-fajtának a magyarka és a kadarka számított, amelyek közül az előbbi szolgáltatta a fehér bor alapanyagát, utóbbiból pedig siller készült. A magyarkából étkezési célra nagyobb mennyiséget elraktak, s ebből karácsonykor, sőt még húsvétkor is szállítottak a piacra. A szegedi ha-tárban az említett két fajta mellett meghonosodott a gyöngyszőlő, a mus-kotály, a rizling, a kövidinka, a veltelini, az ezerjó, a szilváni, a mézes fehér és a mustos. A kadarka elsősorban azért szorult háttérbe, mert a kereskedők a fehér borokat vásárolták szívesebben.25 A 19. század utol-só évtizedeiben már sorra fogalmazódtak meg elképzelések a homo-kon sikerrel termeszthető szőlőfajták meghonosítására vonatkozóan,

25 Szűts 1914: 177.

amelyek szépen nyomon követhetőek a különböző típusú források se-gítségével. 1884-ben Pluhár Pál, borászati vándortanító az olaszrizlin-get, az oportót és a burgundit javasolta termesztés céljából, a magyarkát viszont nem tartotta megfelelőnek, mivel kevés cukortartalmat produ-kált, a kadarka pedig nem rendelkezett elegendő színanyaggal.26 A ho-moktalajokon sikerrel termeszthető csemegeszőlőkről az 1890-es évek elején Fráter Alajos szegedi szőlőbirtokos közölt terjedelmes írást a Szegedi Híradó hasábjain, amivel próbálta felhívni gazdatársai figyel-mét az étkezési szőlők telepítésében rejlő lehetőségekre.

A Szegedi Gazdasági Egyesület jelentése az 1900-as évek legelején a város határában elterülő szőlőbirtokokat a következő módon jelle-mezte, amelyek között a művelés illetve a fajtaszerkezet tekintetében hatalmas különbségek mutatkozhattak: „Ezen ültetvények két csoportra oszthatók, vannak egészen modern szőlők, jól megválogatott fajokkal. Sok a chasselas, de még több a jó borfajta. Az ujabb ültetvények tiszta szőlők, hol a gyümölcs csak a széleken hagyott pásztákban van ültetve. Az ilyen szőlők csemegeszőlőt és fajbort szállítanak. Vannak azután a kisgazdák kezén karó nélkül művelt, gyümőlcsfákkal sürün beültetett szőlők, hol a legnagyobb rész a kadarkából áll, siller bor készitésre.”27

Szeged város szőlőtelepe

Szeged elöljárósága 1891-ben határozatot hozott egy minta-szőlőtelep létesítéséről, melynek helyét a Felsőközpont és a Kapitányság vasúti megállók közötti 40 holdon jelölték ki. A telepítés 1895-ben fejeződött be, amikor a beültetett terület nagysága elérte a 44 kat. holdat, ahol a következő borszőlők kaptak helyet különböző táblákban: olaszriz-

26 Szegedi Híradó 1884. augusztus 28. 27 A „Szegedi Gazdasági Egyesület” jelentése az 1904. évi működéséről és 1905. évi munkatervezetéről. Szeged, 1905. 10.

3. Barcsay Károly név- és árjegyzéke

7574


ling, nagyburgundi, szentlőrinc, piros veltelini, lagrein, hársle-velű, kékfrankos, kövidinka, zöld veltelini, szerémi zöld, szlankamenka, kadarka, mustos fehér, zöld szilváni. A csemege-fajták közül a saszla több vál-tozatát telepítették. A Borászati Lapok hasábjain közölt térkép segíthet rekonstruálni a sző-lőtáblák elhelyezkedését, egy-máshoz való térbeli viszonyát.

A város Bokor Pál gazdasági tanácsnok és Kriszt Sándor városgazda felügyeletével házi kezelésben tartotta a telepet, melynek termését ár-verésen értékesítették. 1898-ban 3500 forint kiadás mellett 8000 forint bevételt értek el, ami holdanként 102 forint tiszta jövedelmet jelentett. Szeged városa a szőlőtelep mellé vincellériskolát kívánt létesíteni, ám ehhez nem sikerült megnyernie a földművelésügyi minisztérium tá-mogatását, saját erőforrásaiból pedig nem vállalkozott a beruházásra. Alig telt el 9–10 esztendő a kialakítása óta, máris felmerült az értéke-sítés gondolata, habár akadtak olyanok, akik a további bővítés mellett foglaltak állást. A közgyűlés 1902 tavaszán végül úgy határozott, hogy 2 holdas parcellákban áruba bocsátja. Az árverésen hivatalnokok, ipa-rosok, kereskedők, felsőközponti gazdák és kistelekiek licitáltak, ami-ből a város csaknem 100 000 korona bevételre tett szert.28 Az egykorú értékelés szerint a városi mintatelep közel évtizedes fennállása sike-resnek bizonyult, mivel mintaként szolgált a szőlőbirtokosok számára, valamint hozzájárult a környékbeli területek értékének a növeléséhez.

28 Juhász 1991: 314–315.

Szeged mint szőlészeti-borászati közigazgatási központ

1884 év végén a hivatalban lévő földművelésügyi, ipari és kereskedel-mi miniszter tudatta az elöljárósággal azt, hogy a várost az egyik bo-rászati vándortanítói kerület központjává jelölte ki. A tíz, új beosztá-sú közigazgatási egység közül a szegedi, sorszám szerint a nyolcadik lett, amelynek az élére Heinrich Józsefet nevezték ki, aki aktív szerepet vállalt a szőlőtelepítésben. Hatásköre Csanád, Csongrád, Bács-Bodrog, Jász-Nagykun-Szolnok valamint Torontál vármegyékre terjedt ki, fő feladatként pedig a korszerű szakismeretek közvetítését, valamint az amerikai szőlőfajták meghonosításának segítését kapta. Annak ellené-re, hogy óriási terület tartozott a fennhatósága alá, próbálta rendsze-resen bejárni a kerület szőlőültetvényeit, településeit, ahol rendszere-sen tartott gyakorlati bemutatóval összekapcsolt szakmai előadásokat. A szegedi sajtóban rendszeresen közölt szakcikkeket, amelyekkel az ol-vasóközönség figyelmét igyekezett felhívni a legkorszerűbb ismeretek-re. Ahogyan említettük, a nagyarányú homoki szőlőtelepítések kezde-ményezésében is alapvető szerepet vállalt, Horgos-Királyhalmon saját maga is szőlőbirtokot létesített, ahol mintagazdálkodást folytatott.

Szőlőhegyi szabályrendelet megalkotása

Az 1880-as évek közepén Szeged város elöljárósága kísérletet tett arra, hogy szabályozza a határában elterülő szőlővel beültetett térségek igazgatási rendjét. Előírta a szőlőőrzés megszervezését, illetve gaz-daság társulások megalakítását, amelyekbe a szőlőültetvényekben épülettel nem rendelkező, szőlőkapást nem alkalmazó szőlőbirtoko-soknak kellett belépniük. Fontos kérdésnek minősült a szüret kezdeté-nek kijelölése, amelyet végérvényesen a városi tanács határozott meg. Amennyiben a szőlő minősége romlásnak indult, akkor az időpontot módosítani lehetett, amiről a város vezetősége tájékoztatta az érintet-

4. Várossy Gyula hirdetése

7776


teket. Aki vétett ez ellen, az bírságot fizetett. Amennyiben nem ha-gyott fel a szüreteléssel, lehetőség nyílt a leszedett szőlő vagy a kipré-selt must elvételére, elkobzására. A gazdatársulásoknak közgyűléseik időpontjáról értesíteniük kellett a hatóságokat, amelyeknek jogában állt képviseltetni magukat az összejöveteleken. A gazdaságok veze-tőinek kötelességük volt az alkalmakról készített jegyzőkönyveket bemutatni a rendőrségen. A szőlőhegyi szabályzat részletesen foglal-kozott a csőszökkel is, akik az 1840. évi 9. törvénycikkely értelmében esküt tettek. Amennyiben a feltételek nem teljesültek, akkor el lehetett őket az állásukból bocsájtani. A gazdaságokat a hatóságokkal szem-ben az ún. öreggazda képviselte, akinek bizonyos növényvédelmi te-endők elvégzésében is fontos szerep jutott. A szőlőhegyi szabályzat a parcellákat egymástól elválasztó mezsgyékre ültetendő fák jellegéről, helyéről valamint a kerítésként használatos sövények karbantartásá-ról, kiterjedéséről is rendelkezett.29

Az 1886-ban megalkotott szőlőhegyi szabályzat jelentősége első-sorban az, hogy egységesen próbálta meghatározni a szőlővel betele-pített határrészeken érvényesülő igazgatási rendet. A korábbi kutatá-sok számos gazdatársulás működését elemezték, ám ez a rendelkezés teljesen új megvilágításba helyezi a korábbi eredményeket.

Helyi és országos borkiállítások

Az 1870-es évek közepétől a helyi gazdasági egyesületek (például: Al-sóvárosi Társalgó Egylet, Szegedi Gazdasági Egyesület stb.) kezdemé-nyezésének köszönhetően rendszeressé váltak a városban, illetve a ta-nyai központokban a bor- és szeszkiállítások, amelyeknek az elsődleges célja az volt, hogy elősegítsék a minőség javulását, illetve könnyítsék a borok értékesítését. Szegeden helyi szőlészeti-borászati egyesület nem

29 Szegedi Híradó 1886. június 13.

alakult, habár a 19. század utolsó évtizedeiben felmerült létrehozásá-nak a terve, ami azonban különböző okok miatt nem valósulhatott meg.

A bor- és szeszkiállítások szervezői részletesen kidolgozták azokat a szabályokat, amelyeknek a segítségével a bemutatókat sikeresen lebo-nyolíthatták. Abban a szerencsés helyzetben lehetünk, hogy a helyi sajtó gyakran közreadta az egyesületek által összeállított felhívásokat, ame-lyeken keresztül a szőlőbirtokosok értesülhettek a kínálkozó alkalom-ról. A kiállításokon a bemutatott borok értékelését bizottságok végez-ték, amelyekben szőlészeti-borászati szakemberek (például: Heinrich József, Zauner Richárd30 stb.) is helyet kaphattak. Az egyesületek által összeállított szabályzatok pontosan meghatározták a kóstolás lefolyá-sát, sőt gyakran a bírálati szempontokat is megfogalmazták. A különféle palacktípusok (például.: bordói, rajnai stb.) megjelenése és alkalmazása egyértelmű bizonyítéka a szakmai színvonal emelkedésének, ami ter-mészetesen összefüggésbe hozható a piaci szempontok érvényesülésé-vel is. A borkiállítások megszervezésében meghatározó szerepet betöltő úri-polgári birtokosok olyan fórumokat kívántak teremteni, amelyek az érzékszervi bírálaton keresztül jelentős mértékben előremozdíthatták a borok minőségének javulását, ezáltal a borkereskedelem fokozását.

A helyi borkiállításokkal párhuzamosan a városban országos jelen-tőségű bemutatókat is szerveztek, amelyek közül három érdemel emlí-tést. 1899-ben rendezték meg Szegeden az első mezőgazdasági országos kiállítást, amely szőlészeti-borászati részleggel is rendelkezett. Alap-vetően az alföldi borok bemutatkozását szolgálta, hiszen a termelők

30 Zauner Richárd a klosterneuburgi szőlészeti akadémián szerzett szakirányú képesítést, később pedig a budafoki állami borpincéknél tevékenykedett. Horgos-Királyhalmon az Első Magyar Szőlőtelepítő Részvénytársaság alkalmazásában állt, de Ormódi Béláék nem nézték jó szemmel újabb és újabb kezdeményezéseit, amelyek komoly pénzbefektetést igényeltek. A szakember később Petőfiszálláson saját magának 4, Pitricsom pusztán pedig a Pallavicini uradalom egyik bérlőjének, egy Landesberg nevű szegedi lakosnak 40 holdat telepített. Bálint 1976: 575.

7978


megközelítőleg harmada a borvidékről származott. A rendezőbizottság minta-szőlőtelepet is létesített azért, hogy megmutassa a homoktala-jokon gazdaságosan termeszthető szőlőfajták állományát, illetve azo-kat az amerikai alanyokat, amelyek legjobban beváltak a művelésben.

A Homoki Szőlősgazdák Országos Egyesületének a megalaku-lását követően 1910. szeptember végén rendezték meg Szegeden az első országos homoki szőlészeti és borászati kongresszust, amelyen a korszak neves szakemberei tartottak előadásokat. Kiemelkedő ese-ménynek számított a szőlészeti-borászati kiállítás is, amelyen 300-an vettek részt, akik 560 borfajtát mutattak be. A rendezvényen egyes becslések szerint 6000 látogató fordult meg, akik a korábban megszo-kott gyakorlattal ellentétben megkóstolhatták a borokat. A Szegedi Híradó 1910. szeptember 29-i száma a következőképpen számolt be erről az újdonságról: „Minden borkiállitás érdektelen a nagyközönségre nézve, ha a kiállitáson csak az üvegeket, meg vignettákat és borkupakokat lehet megbámulni. A borkiállitás iránt érdeklődő azért megy a kiállitásba, hogy ott megismerje a nevesebb termelők hamisithatatlan, jól kezelt borait és ha vásárolni akar, közvetlenül a termelőknél tehesse és pedig ugy, hogy a bort előre ismerve, tudja, hogy mit vásárol. Erre való a borkostoló. Aki látta Sze-geden szeptember 25-én a kiállitás borkostoló részében megfordult óriási tö-meget, az tisztában van a kiállitási borkostolók jövőjével.”31 Két esztendővel a megalakulása után, azaz 1912-ben a Homoki Szőlősgazdák Orszá-gos Egyesülete szőlő-, bor- és gyümölcskiállítást rendezett Szegeden, amelyről a helyi sajtó a következő módon számolt be: „…olyan nagy tömegü és olyan kiváló minőségü anyaggal szerepeltek az ország homoki sző-lősgazdái, hogy a közönség nem nagyon tudja elhinni, hogy az idei termést elemi csapások tették tönkre. A gyümölcskiállitás olyan volt, mintha szépen berendezett, nagyszabásu muzeum lenne. A fajgyümölcsök százai névvel és felirattal kinálkoztak a nézőknek. Nehéz feladata volt a biráló bizottságnak,

31 Szegedi Híradó 1910. szeptember 29. 7.

hogy a sok kiváló között a legkiválóbbat dijazza.”32 1914-ben az egyesület újabb nagyszabású szőlészeti-borászati bemutatót tervezett, az első világháború kitörése azonban meghiúsította az elképzeléseket.33

A szegedi borok első vegyelemzése

Minden bizonnyal a városban megrendezett bor- és szeszkiállítá-sok illetve a Szegedi Gazdasági Egyesület programja ösztönözhették Csonka Ferencet arra, hogy vizsgálat alá vegye a szegedi borokat. El-határozásában mindenféleképpen szerepet játszhatott az a felismerés, miszerint a borok analízisének többféle módszert, az érzékszervi bí-

32 Szegedi Napló 1912. szeptember 24. 6. 33 Lásd részletesen: Mód 2011: 93–130.

5. A kiállítás katalógusa

8180


rálatot illetve a kémiai elemzést szükséges tartalmaznia ahhoz, hogy helyes ítéletet lehessen alkotni. A vizsgálat során a Wartha Vince által alkalmazott módszert követte. Meggyőződése az volt, hogy az alkotó-részek alapos vizsgálata, elemzése nyújthat valóságos képet a borok értékéről. Csonka Ferenc a Felmayer Lajos (1883-as, kétféle 1884-es szatymazi fehér, 1884-es szatymazi siller), a Várady Ignác (1884-es év-járatú alsóvárosi fehér), a Hoffer Endre (1884-es évjáratú szatymazi világos siller), a Szekerke József (válogatott szőlőből készült, 1884-es vörös, 1884-es fehér, vörös óbor), a Rigó Endre (1884-es szatymazi grá-nát siller), a Rényi Gyula (Kászonyi-hegyből származó 1884-es fehér, 1883-as illetve fehér bor fekete szőlőből), a Katona András (1884-es alsóvárosi gránát siller), a Hajós Lajos (1884-es dorozsmai gránát sil-ler) és a Reizner János (1884-es szatymazi fehér) által készített borokat analizálta, amelyeket megfelelő minőségűnek talált. Úgy vélte, hogy a problémák elsősorban a nem megfelelő kezelési technikákból szár-maztak, ami nemcsak helyi, hanem országos viszonylatban is gondot okozott. A helytelen szüretelési technika, a pince- illetve borkezelés azt eredményezte, hogy az egyébként tartalmas szegedi borokat nem lehetett hosszú ideig érlelni. Csonka Ferenc a kémiai vizsgálat tanul-ságait a következőképpen összegezte: „Az eredmény örömmel győzött meg arról, hogy a szegedi borok a figyelmet és gondos kezelést nagyon is meg-érdemlik, annál is inkább, mert az ily fajú és tartalmú borok egyes helyeken, például: Galiciában és Svájcban keresettek. Az eredmény arról is meggyőzött, hogy az itteni borok 10% szesz és 6% savtartalmúakká könnyen idomithatók, s hogy helyes kezelés mellett nem csak kellemes italúak, de exportálhatokká is lehetnek. A helyes kezelési módozatoknak megállapithatása végett, a többi között, szükséges még az itteni szőlőfajokból származott must alkotórészei-nek meghatározása, a melynek teljesitését alkalmilag kedves kötelességemnek fogom ismerni.”34

34 Csonka Ferenc 1885. 10.

A Homoki Szőlősgazdák Országos Egyesületének megalakulása

Az előzmények 1909-re nyúlnak vissza, amikor a Szegedi Gazdasági Egyesület programjába illesztette a borászati kongresszus megszerve-zését valamint a társulás létrehozását. Mind a korabeli sajtó, mind pedig az alkalomra megjelentetett kiadvány fontosnak tartotta kiemelni azt, hogy -szemben a hegyvidéki szőlőbirtokosokkal- a homoktalajokon gaz-dálkodó társaik nem rendelkeztek megfelelő képviselettel. A hegyi és a homoki szőlőgazdálkodás oly mértékben különbözött egymástól, hogy egy szervezet keretei között mindkettő érdekeit képtelenség lett volna érvényre juttatni. Az egyesületet megalakítani kívánó gazdák alapve-tő célként a homoki szőlőkultúra érdekeinek az országos szintű kép-viseletét tartották, ami meglehetősen sokféle feladat ellátást jelentette. Magában foglalta például a telepítési, művelési eljárások illetve a sző-lő- és borértékesítés figyelemmel kísérését, a szakoktatás megszervezé-sét, a pinceszövetkezetek, borvásárok, valamint a borpincék létesítését. A célkitűzések között szerepelt továbbá a homoki borvidékeken kong-resszusok, kiállítások tartása, a védekező anyagok szövetkezeti úton történő beszerzése, havonta megjelenő szakfolyóirat kiadása, amely a gazdákat megfelelő tanácsokkal látja el. Az alapszabályok közé bekerült a szőlőműveléshez kapcsolódó háziipari tevékenység támogatása illet-ve tanfolyamok szervezése is. Egy-egy borvidéken vagy szőlőtermesztő településen lehetőség nyílt alosztályok megalakítására is, amelyek helyi ügyekben önállóan intézkedhettek, a kormánnyal és a közhatóságokkal azonban csak az igazgatóságon keresztül érintkezhettek. Az egyesület az előzetes terveknek megfelelően 1910. szeptember 25-én délután fél egy órakor tartotta alakuló összejövetelét a városháza közgyűlési ter-mében, amelyre az előkészítő bizottság nevében báró Gerliczy Ferenc, Kelemen Béla, Gerle Imre, valamint Bokor Pál invitálta az érdekelteket. Megalakulását követően az egyesület, ahogyan arról az egykorú for-rások is beszámoltak, meglehetősen sokoldalú tevékenységet próbált

8382


kifejteni, ami alapvetően a homoki szőlő- és borgazdálkodás moder-nizálására irányult. Igyekezett a homoki borok számára megteremte-ni az értékesítési lehetőségeket, éppen ezért tervbe vette borértékesítő társaságok megalapítását. Az egyesület próbálta felvállalni a szőlőbir-tokosok illetve a szőlőmunkások oktatását, képzését, ezért különböző helyszíneken tanfolyamokat szervezett, amelyek lehetőséget biztosítot-tak a modern termesztési eljárások elsajátítására. Az egyik legfontosabb tevékenysége arra irányult, hogy a szőlőbirtokosok megfelelő áron jut-hassanak hozzá azokhoz az anyagféleségekhez, amelyek nélkülözhe-tetlennek számítottak a szőlőtermesztéshez. Szegeden mezőgazdasági kultúrpalota felépítésével is próbálkozott, az első világháború kitörése azonban meghiúsította az elképzeléseket. 1911. január elsejétől a Ho-moki Gazda az egyesület hivatalos lapjává vált, amelyhez a tagok a tag-díjfizetés ellenében ingyen juthattak hozzá. Homoki szőlőültetvények-kel rendelkező településeken tudósítói állásokat szerveztek, amelyek-nek a jelentősége elsősorban abban rejlett, hogy rendszeresen tájékoz-tatta a hálózat az olvasókat a helyi szőlészeti-borászati viszonyokról.35

ÖsszegzésSzeged a 19–20. század fordulóján a legjelentősebb szőlő- és borter-melő települések közé tartozott, ahol a szőlőültetvények kiterjedése elérte a 12 000 kat. holdat. Önmagában mindez még nem indokolná azt, hogy a homoki szőlő- és borgazdálkodás egyik meghatározó je-lentőségű központjaként tartsuk számon, a vizsgált időszakban azon-ban több olyan rendezvénynek biztosított helyszínt, illetve több olyan egyesület működött a városban, amelyek hozzájárultak az ágazat fej-lődéséhez. Jóllehet Szegeden nem tevékenykedtek országos elismert-ségnek örvendő szőlőnemesítők, a helyi lakosok közül azonban töb-ben óriási szerepet vállaltak a szőlőtelepítésben, illetve a termesztési

35 Lásd részletesebben: Mód 2014.

és borkészítési technológia modernizálásában. Felismerték azt, hogy a filoxéravész által előidézett helyzetet csak abban az esetben lehetséges kiaknázni, amennyiben megfelelő minőségű termékkel képesek a ho-moki szőlősgazdák a piacon megjelenni. A 19–20. század fordulóján több szinten kibontakozó modernizációs törekvések tehát a város ha-tárában termelt borok kereskedelmi árucikké alakítására irányultak. Nem tekinthető véletlennek az, hogy a Homoki Szőlősgazdák Orszá-gos Egyesülete Szegeden alakult meg, és a városban szervezte meg azokat a kiállításokat és kongresszusokat, amelyek lehetőséget bizto-sítottak korszerű ismeretek közvetítésére és elsajátítására. Az első vi-lágháború után az értékesítési lehetőségek beszűkülésével a hangsúly egyre inkább a csemegeszőlő- és a gyümölcstermesztés irányában to-lódott el, a homoki bortermelés azonban még mindig meghatározó ágazatnak bizonyult. Újabb fellendülés az 1960-as évektől következett be a szocialista mezőgazdasági rendszer keretei között, amelyek az 1990-es évek elejére teljes mértékben felbomlottak. A rendszerváltás óta a térségben a szőlőültetvények folyamatos csökkenésének lehe-tünk tanúi, ami már-már a borvidék fennmaradását veszélyezteti. Éppen ezért mutatkozna nagy szükség olyan befektetőkre, akik sző-lészeti-borászati tradíciók bizonyos elemeit hasznosítva lendíthetnék fel ismét térségben a homoki szőlő- és bortermelést.

6. A Homoki Gazda borítója

8584



Bálint Sándor 1976: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974/75-2. Szeged

Békefi Antal 1899: A szatymazi homokdombok. In: Borászati Lapok (31.) 36. 650–652.

Csonka Ferenc 1885: A szegedi bor. In: A szegedi m. kir. Állami főreál-iskola értesítvénye az 1884-5-ik tanévről. 3–10.

Égető Melinda 1993: Az alföldi paraszti szőlőművelés és borkészítés története a középkortól a múlt század közepéig. Budapest.

Égető Melinda 2006: Alföldi borvidék–homoki borvidék. Az alföldi sző-lőkultúra táji tagolódásának átrendeződése a 19–20. század for-dulóján. In: Ethno–lore (XXIII) 43–74.

Für Lajos 1983: Kertes tanyák a futóhomokon (Tájtörténeti tanulmány). Budapest

Juhász Antal 1991: A mezőgazdaság. In: Gaál Endre (szerk.): Szeged története 3. 1. rész 1849–1919. Szeged. 231–336.

Habermann Gusztáv 1992: Személyi adattár a szegedi polgár- családok történetéhez. Tanulmányok Csongrád megye történeté-ből XIX. Szeged

Keleti Károly 1875: Magyarország szőlőszeti statistikája 1860–1873. Bu-dapest.

Mód László 2011: „Ilyen még nem volt”. Szőlészeti-borászati kiállítá-sok Szegeden a 19. század végén és a 20. század elején. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve. Néprajzi Tanulmányok. Studia Ethnographica 7. 93–130.

Mód László 2014: A homoki bor már nem buczkai vinkó. A homoki szőlőbirtokosok egyesületének megalakulása. Szeged.

Pálmai József 2002: Jeles szatymaziak. In: Péter László (szerk.): Szatymaz földje és népe. Szeged. 595–613.

Palugyay Imre 1853: Magyarország történeti, földirati s állami legújabb leírása IV. Pest

Szűts Mihály 1914: Szeged mezőgazdasága. Szeged

Képek jegyzéke:1. kép: A Zempléni Múzeum gyűjteményéből2. kép: dr. Fülöp Mihály gyűjteményéből3. kép: A Barcsay család tulajdona4. kép: Szőlészeti és Borászati Lap, 1904.5. kép: A Móra Ferenc Múzeum gyűjteményéből6. kép: A Somogyi Könyvtár gyűjteményéből

86

87

A dél-zalai szőlőtermő tájról – dióhéjban

Magyarország szőlőtermő vidékei között Zala megye területéről a leg-utóbbi időkig viszonylag szórványosnak mondhatók a szőlő- és borkultú-rát jellemző, bemutató néprajzi írások. Két évtizede folytatott kutatásaim, melyek során elsősorban a megye déli részének szőlővel borított dombso-rait (Nagykanizsa környéke), valamint a ma már határon túli Muravidék szőlőhegyeit (Szlovénia: Lendva és Dobronak vidéke) vizsgáltam, számos archaikus vonás fennmaradására, továbbélésére mutatnak.1

Területünkön a szőlőhegyek a településektől néhány kilométernyire fekvő, észak–déli irányú, gazdagon tagolt, 300 m tengerszint feletti ma-gasság körüli dombsorokon jöttek létre. A régió a legutóbbi időkig nem volt hangsúlyos része egyetlen történelmi borvidéknek sem, paraszti szőlő- és borkultúráját nem jellemezte minőségi és árutermelő borkészí-tés.2 A történeti borvidékeken kívül eső lokális szőlő-bortermő területek vagy községek gyengébb minőségű, csupán saját (családi) fogyasztásra szánt borokat voltak képesek produkálni. Eltekintve az uradalmi pin-cékben érlelt boroktól, vidékünk paraszti kisgazdaságai tehát a szőlőter-mesztés és borkészítés szempontjából így jellemezhetők. S éppen ez le-het az egyik fontos ok, hogy e területen – mely a magyar nyelvterület pe-remhelyzetű vidéke is egyben – archaikus technológiák őrződtek meg.

A szőlőművelés nagy múltra tekint vissza, a legkorábbi adatok, amelyek az általam bejárt szőlőhegyek területét is érintik, a 13–14. századból valók.3 A szőlők művelésére a török hódoltság időszakában

1 Több résztanulmány közlése után áttekintő igénnyel ld.: Simon 2012.2 Vö.: Kecskés 1992: 167.3 Holub 1960; további források és irodalom felsorolásával: Simon 2012: 130-132.

Simon AndrásSzőlőfürtök „gúzsba kötve”

8988

Simon András Szőlőfürtök „gúzsba kötve”

munkálatai.7 A zalai szőlőkben először Meszesgyörökön (ma: Balaton-györök) észlelték a kártevőt, ezért a gazdák felvilágosítására tanfolya-mok indultak elsőként Tapolcán, Sümegen, Nagykanizsán és Zalaeger-szegen. A szénkéneggel való gyérítés mellett a rezisztens amerikai ala-nyok jelentették Zalában is a védekezés egyik fontos módját: az 1880-as évek végétől több ilyen alanytelep létesült.8 A 19. század végétől induló hivatalos borvidéki besorolások Zala megye területét – ezen belül is csak a minőségi termelésre alkalmas részeket, településeket – a balatonmellé-ki borvidékhez sorolták. Összesített megyei adatok szerint 1935 és 1950 között a szőlőterület nagysága enyhe csökkenést mutatott, majd a követ-kező évtizedben gyakorlatilag nem változott. 1958-ban (ekkor a Balaton északi partja már nem tartozott a megyéhez) a szőlő a mezőgazdasági művelési ágak 2,9%-át tette ki, s ezzel az arányszámmal felülmúlta az országos átlagot (2,3%); magyarországi viszonylatban ötödik, a dunán-túli megyék sorában pedig – Tolna megye után – második helyen állt. A szőlők területe és minőségi megoszlása viszont igen különböző volt.9

Témánk szempontjából fontos megemlíteni, hogy a történelmi Zala vármegye területe a 20. században kétszer is jelentős változást élt meg: a trianoni határmeghúzás (1920) következtében a Murától délre eső területek a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz kerültek, az 1950-ben végrehajtott általános közigazgatási rendezéskor pedig a Balaton északi partján húzódó, keskenyedő területsávot (Tapolca, Sümeg, Balatonfü-red körzete) – ahol a minőségi szőlő- és borgazdálkodás is jelentős volt – Veszprém megyéhez csatolták.

A második világháborút követő szocialista átalakulás, kollektivizá-lás a szőlőhegyi birtokon lévő kisebb, néhány száz négyszögöles sző-lőket nem érintette. E területeken tovább folytatódott a zömmel saját,

7 Zala megye adatai: Keleti 1875: 392–400. és Országos Magyar Kir. Statisztikai Hivatal 1897: 242–273. 8 Kotnyek István cikksorozatából: Zalai Magazin 1989. dec. 20. 17; 1990. jan. 10. 21.9 Simon 1961: 47–49.

is folytatódott. A 18. században Bél Mátyás, majd a 19. század első felében Schams Ferenc a megyén belül legjelentősebb szőlőtermő tájként egyértelműen a Balaton partvidéki településeket említi.4 Fényes Elek országleíró munkájában már valamivel árnyaltabban szól a szőlőtermesztésről. A megye „természeti tulajdonságai” között kiemeli, hogy Zala területe „szelid bortermő dombokkal borittatik”. A megye „termékeinek” felsorolásakor írja: „Bora nemcsak sok van Zalának, hanem jó is.” Ő is a Balaton mellékét, majd azt követően a muraközi járást emeli ki e tekintetben. Majd így fogalmaz: „A többi megyebéli vidékek is termesztenek mindenütt bort, melly meglehetős asztali italul szolgál…”.5

A 19. század második fele országosan is az okszerű szőlőművelés-re, borászkodásra serkentő kézikönyvek, szakkönyvek írásának és ki-adásának időszaka. A dél-zalai régióban Tersánczky József (1814–1888) orvos és szőlész–borász nevét, elméleti és gyakorlati munkásságát kell említenünk. 1843-tól lett a nagykanizsai járás tiszti orvosa, s a város határában lévő Szabadhegyen alakított ki mintaszőlészetet, ahol a faj-tákkal, művelési technikákkal maga is nagy kedvvel kísérletezgetett.6 A szőlészeti–borászati ismeretterjesztés és szakoktatás terén zalai vi-szonylatban még Péterffy József (1827–1888) gazdasági szaktanító, a keszthelyi vincellér-, kertész és pincemester képző intézet igazgatója, va-lamint Árvay István (1818–1889) megyei árvaszéki elnök, Zalaegerszeg jegyzője, a Zala megyei Gazdasági Egyesület elnöke munkái jelentősek.

Első részletes, községsoros szőlészeti statisztikánk összeállítása, mely-nek adatai a filoxéravészt megelőző állapotot mutatják, Keleti Károly nevéhez fűződik. A következő általános mezőgazdasági statisztika 1895-ben készült, amikor a filoxéra pusztítása már mindenütt érzékelhető volt, illetve amikorra a legtöbb helyen megindultak a szőlőrekonstrukció

4 Káli 1999: 18.; Schams 1833: 154–171.5 Fényes 1841: 444; 451. 6 Rikli 1999: 315.

9190


területén a szőlőhegyi épületek egyharmadában nem volt sajtó, a családi és ikerpincékben közösen préseltek, s a bérbe préselés is elterjedt volt.13

A Dunántúl szőlőterületein máig megtalálható a hagyományos, fá-ból készült szőlőprések bálványos vagy főfás típusa és annak két típus-változata: a gúzsos és a garatos prés.

A 18–19. századból datált tárgyi anyag, azaz a múzeumi gyűjte-ményekben fennmaradt példányok, a terepen fellelhető darabok, vagy ezek dokumentációja azt mutatja, hogy területünkön mind-két présforma megtalálható volt, egymás mellett élt. A gúzsos prés elterjedtségéről Vincze István bő fél százada ekképp vélekedett: „A borsajtóknak ezzel az igen ősi formájával magyar területen napjainkig már csak Délnyugat-Dunántúlon, Nagykanizsa környékén találkozunk.”14

E típus sajátossága, hogy az összezúzott szőlő nem egy állandó tér-fogatú, lécekből összeszerkesztett garatba (törkölyládába) kerül, hanem a nyomógerenda (bálvány, bábány) alatt szimmetrikusan elhelyezkedő présmelencébe lapátolják, és erdei iszalagból (Clematis vitalba) vagy bo-rókafenyőből (Juniperus communis) font gúzzsal tekerik körbe.15 Martha Bauer a gúzsos technika archaikus voltára következtet, amikor Saria régészeti munkájára hivatkozva megállapítja, hogy a rómaiak a leszüretelt terményt ún. funes torculival tekerték körül. A szerző fel-tételezése szerint e megoldás a préskosár használata előtt általános lehetett.16 Dél-Németország területéről 1475-ből maradt fenn olyan szü-reti ábrázolás, melyen világosan látható, hogy a présszerkezet melencé-jében a szőlőt növényi fonadék fogja körbe spirálisan.17

13 Kecskés 1992: 176.14 Vincze 1958: 4.15 Jelen írás a témával foglalkozó, 2001-ben megjelent tanulmányomhoz képest új adatokat, kutatási eredményeket és összefüggéseket hoz (Simon 2001.), önálló könyven vonatkozó részletét pedig tömörítve használja fel (Simon 2012: 182–203).16 Bauer 1954: 101., 4. jegyzetpont17 Hansen 1984: 182.

családi fogyasztásra, vagy csak kis mértékben eladásra szánt borok készítése. Főleg az 1970-es évektől indult meg a szőlőhegyek parasz-ti gazdaságainak aprózódása, hobbikertekké alakulása, mely folyamat napjainkig tart, kiegészülve a szőlőhegyi turizmust, borturizmust érin-tő kezdeményezésekkel.10

Zalai borvidék néven az 1997. évi CXXI. törvény értelmében alakult minőségi bort termelő terület (egyes települések megjelölésével) a Dél-nyugat–Dunántúlon. 1999-től ez újra a balatonmelléki borvidék kebe-lébe került, aztán 2006-tól megint a zalai borvidék nevet viseli (9/2006. II.3. FVM rendelet). A borvidék egyre több, igazán kiváló minőséget előállító családi pincészet megjelenésével és munkájával bizonyítja, hogy a termőtáj és a szakmai ismeret itt is figyelemre méltó eredménye-ket hozhat. Mindez – ugyancsak az elmúlt két évtized viszonylatában – a szlovéniai oldalon fekvő szőlőhegyekre is érvényes.

A dél-zalai szőlőtermő táj történetének, jellegének és képének vázla-tos, mozaikos áttekintését követően írásomban részletesebben egy ko-rábban szélesebb körben elterjedt, de a legutóbbi időkig már csak erre a vidékre jellemző, sajátos és archaikus szőlőpréstípust mutatok be.

A gúzs szorításában

Keleti Károly statisztikája szerint Zala megyében 1873-ban 24.581 borsaj-tót írtak össze. Ha ezt a számot a termelt bor mennyiségének viszonylatá-ban vizsgáljuk, akkor azt kapjuk, hogy kevesebb mint 20 akó mustra esett 1 szőlőprés.11 1935-ben, amikor a megye területe a Murán túl fekvő részek-kel már kevesebb, szinte ugyanennyi: 24.453 szőlősajtót mutat a statiszti-ka.12 Kecskés Péter mikrovizsgálatai azt mutatják, hogy a Dél-Dunántúl

10 Vö. Simon 2010a11 Keleti 1875: 101., Vincze 1958: 22., 31. kép12 Magyarország mezőgazdaságának főbb üzemi adatai az 1935. évben gazdaságok (üzemek) nagysága szerint. (Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat, 12. kötet) Budapest 1941.273.

9392


gúzsos, hanem garatos technikával mű-ködtek.20 Ugyancsak Burgenland terüle-téről, Mönchhof (Barátudvar) és Kulm (Kólom, Kulma) településekről vannak adatok szimmetrikus melencés, lengőor-sós, az orsó végén terhelhető fakerettel ellátott főfás présekről. A kulmi darabok 1793-ból, illetve 1795-ből valók.21

A gúzsos szőlőprés első részletes, ma-gyar nyelvű, de nem néprajzi igényű és célzatú leírása a már említett Tersánczky József nagykanizsai orvostól származik 1869-ből, aki így foglalja össze e munka-eszköz lényegét: „... általa egyszerre roppant nagy összeget, néha egy egész termést is ki le-het préselni a lehető legrövidebb idő alatt, minden emberi erő megkímélésével.”22

1936-ból való a következő, igencsak alapos és szakszerű ismertetése a gúzsos présnek és részeinek, ami a gúzsfenyő szavunk népetimológi-ából származtatása, tehát egy nyelvészeti állítás kapcsán látott napvilá-got. Ezt röviden ismertetem, hiszen a gúzsos préssel foglalkozó eddigi – egyébként nem nagy számú – szakirodalom figyelmét elkerülte ez az adat. Beke Ödön a Vasi Szemle hasábjain 1935-ben bizonygatja, hogy a busfenyő szóalak a borfenyőből népetimológiával alakult ki23. Ezen ál-lítására a Zala megyei Pölöskefőről kapott olvasói helyreigazítást, amit egy év múlva közreadott újabb írásának lábjegyzetében – felülbírálva egyben saját korábbi véleményét – hosszasan idéz. A leírást én is köz-

20 Simon 1974: 34–41; 1981: 113–118; 142–143.21 Magyar Mezőgazdasági Múzeum (Budapest) Mezőgazdasági Munkaeszköz-történeti Archívuma (MMA): 97 594; 97 627; 97 629 22 Tersánczky 1869: 291-295.23 Beke 1935: 263–264.

1. A gúzsos prés és alkatrészei

Az eddig ismert legkorábbi adat, ami egyértelműen gúzsos présre utal, Sopronkeresztúrról (ma: Deutschkreuz, Ausztria), egy 1597 januárjában készített inventárium szövegében maradt fenn. Az összeírás Nádasdi Ferenc rendeletére, provizorváltás alkalmából készült. A kastély ingóságait épület- és lakrészek szerint, azon belül helyiségenként haladva sorolja fel a magyar nyelvű, latin betoldások-kal ellátott leltár. A présház felszerelései között olvashatjuk: „Eoreg Pres baluaniostul dugastul és gusostul”, valamint: „Masik Pres feolső, also baluaniaual garatostul”.18 A főfás préseknek tehát mindkét változata, a garatos és a gúzsos is megtalálható volt e nagybirtok présházában. Az „öreg” jelző itt minden bizonnyal nem a szerkezet korára, hanem az uradalmi prés nagyságára utal.

Két évtizeddel későbbről, 1617-ből Martha Bauer a közeli Rusztról említ okleveles adatot a gúzsos technológiára. A préskosár ismerete és használata előtt a gyakorlat az volt, hogy a préselendő anyagot fel-öntötték a présasztalra (présmelence), majd fűz- vagy nyírfavesszőből font, 15-20 m hosszú gúzzsal spirálisan körbetekerték. E vesszőfona-tot Zucht-nak nevezték. A szerző 20. század közepi vizsgálatai szerint Észak-Burgenlandban a Zucht alkalmazása már az idős szőlősgazdák emlékezetében sem él, Dél-Burgenlandban viszont (például: Rechnitz és Heiligenkreutz környékén) még ismert, de már nincsen használat-ban e technológia.19 Egykori meglétéről viszont a prés szimmetrikus melencéje árulkodik, aminek közepére kerek lécgaratot állítva használ-ták tovább a prést. Franz Simon köteteinek szemléletes rajzai, felméré-sei ugyancsak Dél–Burgenlandból (Heiligenbrunn, Winten, Eisenberg a. d. Raab) mutatnak szimmetrikus melencés főfás préseket a 18. század derekáról, második feléből (1755., 1788.), amelyek már nem

18 OL. CU. 101:3 (Urbáriumok és összeírások a Magyar Országos Levéltárban, Arcanum, 2004. CD-ROM)19 Bauer 1954: 101.

9594


az imént említett Vajda-Cserfőtől egy dombhátnyira fekvő Öregförhéncen gyűjtött gúzsos szőlőprést 1875-ből.27 Ugyancsak Nagykanizsa mellől, a Szentgyörgyvári-hegy második hegyhátáról telepített Szentendrére egy 1860 körül épített darabot.28 Az egykor alkalmazott gúzsos technikát ké-sőbb lécgaratra cserélték a rédicsi és lendvadedesi présházpincék szim-metrikus melencés főfás prései esetében.29 A gúzsos prés elterjedési terü-lete tehát túlmutat Nagykanizsa szűkebb környékén. Kecskés Péter adatai szerint „a Letenye, Nagykanizsa, Csurgó és a Mura folyó által határolt területen ismert.”30 Publikált adat áll rendelkezésünkre Homokkomáromból31, vala-mint Borsfáról32. Megtalálható volt a szomszédos horvát, szlovén és stájer területeken is.33 A zömében magyarlakta szlovéniai Lendva-vidéken még az utóbbi évtizedben használatban lévő bálványos prések szimmetrikus présmelencéje megint csak arra utal, hogy e darabok valaha gúzsos tech-nikával működtek, majd a gúzst fölváltotta a szilárd présszekrény.

Egy 19. század végi német nyelvű borászati kézikönyve Dalmácia területéről írja le, értékeli és illusztrálja a gúzsos technikát, melynek préshatását aránylag jónak mondja, hátrányként említi viszont a felra-kás és préselés folyamatának lassúságát, legnagyobb veszélynek pedig azt tartja, hogy a gúzs (Seil – ‚kötél’) magába szívja a mustrészeket, amelyek aztán könnyen ecetsavat képeznek, s így okozói lehetnek az ecetes íz kialakulásának a jövendő borban.34 Dalmácia és a szlovén stá-jervidék közti technológiai párhuzamra hívja fel a figyelmet Franjo Baš. A Drávamenti borvidékről (Podravje) általa leírt ún. német prés (nemška preša) esetében kenderből készített kötéllel csavarták körbe a préselen-

27 Kecskés 1991: 7., Kecskés 1992: 184.28 Kecskés 1987: 13-15.29 Kecskés 1993: 60–61.30 Kecskés 1987: 14.31 Balla 1997: 87; 90.32 Borbás 2004: 85. 33 Tersánczky. 1869: 391.34 Babo-Mach 1893. I. 908.

löm, a benne előforduló terminusok a gúzsos prés működésének leírá-sát tartalmazó, hamarosan következő szövegrésszel összevetve nyerik el teljes értelmüket. „A búsfenyőből lehet fonni a legtartósabb s legerősebb gúzst, amit a régi divatú u. n. bábános szőlőpréshez használtunk, sőt haszná-lunk ma is. Jómagam is még ilyen prést használok, igen sok előnye van a mo-dern vasprés felett. Szóval ehhez a préshez kell 15–20 m hosszúságú, tenyérnyi széles guzst fonni lehetőleg búsfenyőből, mit gyökerével együtt szednek, mert annál tartósabb. A kinyomott törkölyt a prés teknőjében összerakják szénabog-lya nagyságban, s ezt csavarják körül a hosszú gúzzsal, melynek tetejébe jön előzőleg a fedélfa, s így lesz ráeresztve óriási súllyal a bábán. Ez a faprés tehát nem a csavar erejével szorít, mint a kisgazdáknál látható prés, hanem a ha-talmas tölgybábán súlya alatt nyomódik ki a lé a törkölyből. Nagyon ésszerű tehát a gúzsfenyő elnevezés. Vas megyének u.i. Stájerországgal határos részén bőven terem a busfenyő, úgy hogy még a stájer parasztok is átjártak és itt szed-ték össze a náluk is divatos gúzsos préshez a borókát. Érdekes eme prés egyes részeinek elnevezése: rendőr- vagy rendfa azok a laposra faragott darabok, mik a bábán vékonyabb végén nyernek alkalmaztatást, s így a bábán emelését vagy szállítását biztosítják s a nyomást lehetővé teszik; kóbolgó az a fa, mi a bábán vastagabb felén szerepel a présnél; hivatása, hogy a bábánt a szükség szerint feljebb vagy lejjebb helyezzük. A csavarfa (orsó) kosban forog, ami tulajdonkép-pen egy fából készült anyacsavar, ez van beerősítve a bábán vastagabb végében, s így lehetővé teszi a bábán szállítását vagy emelését.”24 Az idézet egyben értékes adatokat szolgáltat a stájer vidéki elterjedtség tényéről is.

A gúzsos szőlőprést néprajzi igénnyel részletesen Markó Imre Lehel írta le a 20. század közepén, mégpedig egy 1831-ben készült, a kiskanizsaiak által birtokolt Vajda-Cserfő szőlőhegyen talált példány alapján.25

Vincze István a szintén Zala megyei Rigyác község szőlőhegyéről kö-zölt adatokat.26 Kecskés Péter a zömében szintén kiskanizsai illetőségű,

24 Beke 1936: 155–156.25 Markó 1955: 32-37.26 Vincze 1958: 3., 21..

9796


ból (préshajtó fa), valamint a lefelé széle-sedő, kb. 50 cm átmérőjű, 70 cm magassá-gú préstuskóból áll. Az orsó végén lehet fa hasábokból összeállított, négyszögletű keret is, aminek önmagában jelentős tö-mege van, de kövekkel tovább terhelhető a nyomóerő fokozása érdekében. Az or-sót, hogy könnyebben lehessen csavarni, időnként faggyúval kenik meg, zsírt nem használnak e célra, mert „megfertőzheti” a bort. A főgerenda alatt szimmetrikusan helyezkedik el a présmelence. Az egyik általam vizsgált présnek ma már beton-ból öntött, 3,3 m2 alapterületű melencéje van. Az eredeti fa melencék tölgyfából készültek, s két talpgerendába (szorító fa) ágyazva álltak. A melence két oldalán áll a két-két, egyenként 2 mé-ter magas oszlop (bábántartó oszlop, szárfa), melyeket páronként felül egy-egy léc (szárfakötés) kapcsol össze. Az orsótól távolabb eső osz-loppár között nyeles deszkalapocskák (rigó, röntfa, lapicka) vannak, ezek segítségével rögzítik és mozgatják a főgerenda vékonyabbik végét. A nyomógerendát középütt az oszlopokon átszúrt hengeres fa vagy vas (kóbolgó, kásolgó, bábánfa) támasztja alá.39

Az összezúzott vagy megdarált szőlőt a présmelence négy sarkában halmozzák fel, majd középre lapátolják boltban vásárolt vas- vagy tek-nővájó cigányok készítette fa lapáttal. Fontos, hogy a préselendő tör-köly felhalmozása a nyomógerenda alatt a megfelelő helyen történjen.

39 A gúzsos prés részeinek megnevezését a saját terepmunkám anyaga alapján írtam le. Ez a terminológia csak kis mértékben tér el a Markó Imre Lehel által közöltektől, de szinte teljesen különbözik a nem néprajzi leírást adó, s így a népi terminológiát nem alkalmazó Tersánczky megnevezéseitől. A témához kapcsolódóan ld. még: Simon 2010b

2. Gúzsos szőlőprés 1856-ból

dő, összezúzott szőlőt.35 E technológia alkalmazását a 19. század vé-gétől egyre inkább kiszorította a kádárok által készített szögletes vagy kerek, lécekből összeállított törkölyláda.36 Itália területén (Campania, Calabria) az olajpréseknél alkalmaztak fű, káka, háncs vagy egyéb nö-vényi rostból készült fonatot préskosárként.37

Magam a Nagykanizsa melletti Förhénc szőlőhegyen 1995-ben, majd 2003 őszén végeztem résztvevő megfigyelést, készítettem interjúkat, tel-jes dokumentációt (fotó, film) használatban lévő gúzsos présekről. A fil-men is megörökített förhénci gúzsos présen kívül még működő példá-nyokról vannak adataim Cserfőről, a becsehelyi és a homokkomáromi szőlőhegyről.38 Már nem működő, de szerkezete szerint mindenképpen gúzsos présnek mondható darabokról a Bacónaki-hegyről és Tótszent-mártonból tudok. A már romos bacónaki présházban, a felmérés idő-pontjában, 1995-ben a szimmetrikus melencében a kerek lécgaratot és a gúzsos felrakáskor használt asztalt egyaránt megtaláltam. A datált, felmért gúzsos szőlőprések legtöbbje a 19. századból való (1856., 1863.), de – mint alább láthatjuk majd – vannak, illetve voltak korábbi időkre utaló adatok is. felrakott_guzsos

A gúzsos szőlőprés részei a következők: Egy kb. 4 méter hosszú, 40–50 cm szélességű és vastagságú, 2–3 mázsa tömegű tölgyfa nyomóge-renda (bábán, főbábán). Vastagabbik végén helyezkedik el a prés lógója, mely a főfába illesztett kerek vagy szögletes csavarmenetes orsótokból (kos, vezsnek), a benne futó, gyertyánból, akácból, cseresznyéből vagy vadkörtefából készült orsóból (rokka), a rajta keresztülszúrt hajtórúd-

35 A szerző vizsgálatai szerint e préstípust a Drávamenti borvidéken a középkorban e területre érkező német telepesek honosították meg. Először a nagyobb földesúri gazdaságokban alkalmazták, paraszti szőlőbirtokosoknál csak a 18–19. században vált általánossá. Baš 1930: 14.36 Baš 1930: 9., 15.37 Scheuermeier 1943. I. 186-187., 291.38 Simon 2001: 255-257.

9998


ékek kiütése után az egyes darabok közötti résekbe mohát, összefont ku-koricacsuhét, gyékény- vagy szalmafonatot tömködött (füjjezés). Az ékek visszaütése után a melencébe vizet töltött, hadd dagadjon, s ilyenkor a gúzst is belerakta ázni.

Legalul és legfelül 1-1, kb. 30–40 cm hosszúságú hegyes vasszeggel, gúzsszöggel (vastűszeg, iszkáva) fogatják a gúzst a kerületén belülre tömött szőlőhöz. A régóta használt gúzs az idők során több kisebb-na-gyobb részre eshet szét, így a felcsavaráskor természetszerűen minden darab összeillesztésénél gúzsszöget kell alkalmazni. A melence közepén álló, gúzzsal körbetekert „szőlőhenger” tetejére egy kerek deszkalapot helyeznek (asztal, menyecske). A menyecske és a nyomógerenda (bábán) közti távolságot az általában párosával, egymásra keresztirányban elhe-

3. A zúzott szőlő és a gúzs felrakása a présmelencében

A kijelölés módja gyakorta az, hogy a gazda egy marék törkölyt a főfá-tól leejt, s ahová az esik, az a hely lesz a felrakás középpontja.

A szőlőt gúzzsal spirálisan körbetekerik úgy, hogy minden egyes karika felcsavarása után néhány lapát szőlőzúzalékkal töltik meg az újabb „szintet”. A gúzs kerületén belül a zúzott szőlőt kézzel igazgat-ják-tömködik. A feltekerésnél ügyelni kell arra, hogy az egyes gúzskari-kák, illetve -spirálok között legyen 10–12 centiméternyi, tehát nagyjából egy gúzsszalag szélességnyi távolság, mert préseléskor a henger alak-ban felrakott szőlőzúzalék összenyomódik, magassága csökken, s ezzel arányosan az őt körbefogó gúzsszalag is leszáll. Ha pedig a gúzs szo-rosan, közvetlenül egymás mellé lenne csavarva, a nyomóerő hatására egymásba csúsznának a megközelítőleg azonos kerületű „szintek”, s a gúzs eredeti funkcióját már nem tudná betölteni.

A gúzs anyaga a nedves helyeken vadon termő kúszónövény, az erdei iszalag vagy a borókafenyő (busfenyő). Az iszalag zöld szárából 4–4, esetleg 5–5 vesszőt összefogva kétágú fonatot készítenek, aminek hosszúsága elérheti a 20–30 métert is. A gúzst többnyire nem maga a szőlősgazda fonta, hanem kosárfonók készítették és árulták Nagyka-nizsán a vásárban. Többféle hosszúságban lehetett kapni, ki-ki a szőlő-terület nagyságához viszonyítva választott magának megfelelő mére-tű darabot. A szüret után megtisztított, szellős helyen tárolt gúzs több éven, sőt néhány évtizeden át is szolgálta gazdáját.

Az ősztől tavaszig kiszáradt gúzst szüret előtt 2–3 napig vízben áz-tatják, egyrészt hogy ne törjön, könnyebben tekeredjen, másrészt, hogy a szőlő levét ne szívja magába. Az áztatás történhet külön kádban, újab-ban betongyűrűben, leggyakrabban azonban a présmelence szüret előtti „karbantartásával” kapcsolták össze. A több darabból összeállított, ékek közé szorított melence ugyanis a présházban tél idején összeszáradhatott. Hogy préseléskor ne eressze a mustot, illetve ne a szőlő levét magába szív-va dagadjon be újra, két műveletet is elvégzett a gondos szőlősgazda, mie-lőtt nekifogott termése szedéséhez és feldolgozásához. A melencét rögzítő

101100


egy kis nyomást, akko másik nap má még jobban, a harmadik nap aztán – miko má meg kő faragni – akko mehet, mint az élet. Megfaragás után má a lógó megy rá. Ha lógóra teszed, a lelkét is kinyomgya. Risteg-rostog.”

A melencébe csorgó must egy lyukon és a kivezető cső alá helyezett fűzfavessző szűrőn át távozik a fakádba (kácika), ahonnan egy 2–5 l űrtartalmú dongás mustmerő edénnyel (káforka) merik a kétfülű dé-zsába, majd a hordó felső nyílásába (akona) illesztett, 15–20 literes, szin-tén dongás szerkezetű, tölcsérszerű edényen (borválu, bullér) keresztül a hordóba töltik. Legjobb minőségű a melencében lábbal megtaposott vagy szőlőtörő bottal összezúzott (megmaszót, megtiport) szőlőből pré-selés nélkül lefolyó must, az előlé. Magas a cukortartalma, nincsen ben-ne a kacs fanyar íze. Ezt a gazdák többsége külön rakja.

Egyszeri préselés után – ami főként régebben azt jelentette, hogy a törkölyt (törkő) három napig is a sajtó alatt nyomódott – a gúzst letekerik, a közte kinyomódott törkölyt fejszével, szekercével körben egyenletesen megfaragják, utánrakják, s újra préselik. E műveletet leggyakrabban két-szer is elvégzik. A kemény tömbbé összeállt szárat és héjat fejszével ap-rítják, majd pálinkát főznek belőle. Volt gazda, aki egyszerűen kihordta a szőlősorok közé trágyaként, vagy állatokkal etette meg a száraz törkölyt.

A gúzst használat után a hozzátapadt törkölymaradványtól meg-tisztítják, lemossák, és a prés mögé, a présház falába vert szögre akaszt-ják. A levegőjárta helyen a gúzs a következő szüretig szárazon marad. A szüreti időszak után a meglehetősen nagy helyet elfoglaló borsajtó melencéjében a szőlőművelés és borkészítés munkaeszközeit, edényeit tartják. A gúzsszögeket gyakran a nyomógerendába verik, lopótököt, fűrészt, fokhagymafűzért akasztanak rá.

A vidékünkön a gúzsos préssel vegyesen előforduló garatos, aszim-metrikus melencés típus működési mechanizmusa teljesen megegyezik a gúzsos présével. Különbség csupán a szerkezetében adódik: a szim-metrikus melence helyén egy alsó gerendát, s előtte helyet foglaló me-lencerészt találunk. Az alsó bábánon áll a többnyire szögletes formájú

lyezett 60–70 cm hosszú hasábok (papok) töltik ki, melyek egyben a főge-renda és a préstuskó által kifejtett erőt adják át a törkölynek. A préselés, főképp mikor egyszerre az egész termést felrakták, három napon át is tar-tott, s több fokozatban zajlott. A nyomóerőt a nyeles deszkalapok (rigók) áthelyezésével és a főgerendát tartó fa vagy vas megfelelő magasságba ál-lításával lehet szabályozni. Először csak a főgerenda tömege – de az sem teljes egészében, mert a rigókon és a bábántartón támaszkodhat – nyomja a törkölyt, végül pedig az orsót úgy felhajtják, hogy a préstuskó nem éri a földet (a prést lógóra eresztik). „A fokozatokat a rigóval jáccani kell. Ha az elején nagy a nyomás, akko szétmegy. Vót, hogy többet tettünk rá nyomatékot és szétnyomta az egész törkőt. Először csak keveset. Amikor már jóformán lefolyt a lé, zsugorodik a törkő. Ha pontosan csinálja az ember, akko szép finoman ad rá

3. Az asztal felhelyezése

103102


Nem metszették (fűrészelték) a fát, hanem bárddal faragták. Sok dolog volt vele, nem mindenki értette.”44 A főfás szőlőprések nyomógerendájába vésett adatok sokszor nem csupán a készítés idejét, de a mester nevét is közlik.

Markó Imre Lehel a 20. század derekán még azt tudta megfogalmazni, hogy az általa bejárt, zömmel kiskanizsaiak birtokolta Nagykanizsa környéki szőlőhegyeken a „legutóbbi időkben” is használják a sokszor több mint egy évszázados fapréseket, s „elvétve találunk csak gyári préseket”. Majd így folytatja: „Ennek az az oka, hogy a gúzsos préshez kevesebb erő kell, nincs szükség állandó ügyeletre, továbbá tetszés szerinti mennyiségben lehet egyszerre préselni.”45 Napjainkban a főfás borsajtókat részben kiszorítják a kerek kosarú gyári vasprések. Ha egy-egy régi présházat lebontanak, gyakran a prést is szétdöntik, tűzifának aprítják fel vagy parkettát gyalulnak belőle. Van példa arra, hogy a melence darabjait vagy a főgerendát kirakják az eresz alá ülőalkalmatosságnak, vagy a présorsót a szőlőhegyen újonnan épülő hétvégi ház teraszának tartóoszlopaként építik be. Az egészben megmaradt sajtót esetleg konzerválják, tetőt húznak fölé, hogy védjék az időjárás viszontagságaitól, s az udvaron állva reprezentatív tárgyként jelzi a faprés a szőlő- és borkultúra egykori és mai jelentőségét a vidéken. Szerepet kaphatnak a vendéglátás, az idegenforgalom területén is, akár egy borozó belső berendezéseként.

Terepmunkám során azonban a régi prések eltűnésével, pusztulá-sával ellentétes folyamatokat is megfigyeltem. Szembetűnő bizonyíték erre az a két förhénci gúzsos prés, amit munka közben tudtam doku-mentálni, s a még működő darabokról szóló további információim az elmúlt évekre vonatkozóan. Tapasztaltam továbbá azt is, hogy a régi fapréseket kisebb-nagyobb mértékben átalakítják, igényeiknek megfe-lelően célszerűsítik a gazdák. Más esetben a főfás prés működési elve jelenik meg teljesen új köntösben.

44 Dömötör 1957: 6.45 Markó 1955: 32.

lécgarat vagy törkölyláda (katróc). Saját megfigyeléseim, valamint az adattári dokumentációnak főként a fotóanyag része azt mutatja, hogy a szimmetrikus melencés gúzsos típus mindig lengőorsós megoldású.

Csupán néhány adatunk van a prések készítéséről, készítőiről. A gúzs alapanyagát adó erdei iszalaghoz vízfolyások mentén, így vidékünkön a Principális csatorna (Kiskanizsánál folyik) és a Mura nedves ártereiben lehetett hozzájutni. Szegényebb emberek foglalatossága volt ennek a gyűjtése és megfonása.40 A prések összeállítását a vizsgált területünkön is a famunkához értő paraszt specialisták végezték. Kecskés Péter kutatásaiból tudjuk, hogy Kiskanizsa ilyen préskészítő központ volt, ahol több ács-, asztalos- és kádármester, illetve „fúró-faragó” falusi specialista foglalkozott a szimmetrikus melencés gúzsos szőlősajtók előállításával.41 Tersánczky József is utal azon településekre, ahol préskészítő specialisták dolgoztak: „Igen jó gúzsos prést rendelhetni meg a Nagy-Kanizsával határos szepetneki és eszteregnyei községekben.”42

A 18–19. századi datált darabok jobbágyi, paraszti présházakban álltak.43 Felmerül a kérdés: hogyan engedhették meg maguknak a szegénysorú jobbágycsaládok, hogy e látszólag költséges szerkezeteket elkészíttessék? Valószínűsíthető, hogy a jobbágysorban élő szőlőhegyi birtokos is viszonylag könnyen hozzájuthatott – legalábbis egyszeri alkalommal, minden bizonnyal az épületfával együtt – a szőlők aljában lévő erdőterületekről a prés fa alapanyagához. A prés összeállításáért pedig feltehetően nem pénzben, hanem terményben tudott fizetni, ami nem volt teljesíthetetlen számára. Alátámasztja ezt Dömötör Sándor őrségi gyűjtése is: „A Baksásk préscsinyáló emberek voltak, sok bort megihattak, mert nem pénzért dolgoztak, hanem kosztért meg borért. Sok présen látni a nevüket.

40 Erre utal a Kiskanizsai szótárban a gúzs szócikknél szereplő példamondat is: „A guzst szögén embörök csinállák iszolagbu.” Markó 1981: 98.41 Kecskés 1991: 7.42 Tersánczky 1874: 61.43 Vö.: Kecskés 1992: 175.

105104


Kecskés Péter 1991: A palini présházpince áttelepítése. TÉKA 91/1. Szentendre, 7–11.

Kecskés Péter 1992: Présházak és pincék a Dél–Dunántúlon. Ház és Em-ber 8. Szentendre, 167–203.

Kecskés Péter 1993: Szőlőskert és szőlőhegyi építmények. TÉKA 93/1. Szentendre, 51–62.

Keleti Károly (szerk.) 1875: Magyarország szőlőszeti statisztikája 1860–1873. (Nemzetközi statisztika – Szőlőszet – 1. rész) Budapest: Or-szágos Magyar királyi Statisztikai Hivatal

Markó Imre Lehel 1955: A kiskanizsai szőlőművelés. In: Igaz Mária – Morvay Péter – Simon Józsefné (szerk.): Népünk hagyományai-ból. Budapest: Művelt Nép, 27–37.

Markó Imre Lehel 1981: Kiskanizsai szótár. Budapest: Akadémiai kiadóOrszágos Magyar Kir. Statisztikai Hivatal 1897: A Magyar Korona or-

szágainak mezőgazdasági statisztikája I. Budapest Rikli Ferenc (szerk.) 1999: Kanizsai enciklopédia. Pécs: B. Z. LapkiadóSchams, Franz 1833: Ungarns Weinbau in seinem ganzen Umfage, oder

vollständige Beschreibung sämmtlicher berühmten Weingebirge des ungarischen Reichs in statistisch–topographisch–naturhistori-scher und ökonomischer Hinsicht. II. Pesth: Verlag von Otto Wigand

Scheuermeier, Paul 1943: Bauernwerk in Italien, der italienischen und rätoromanischen Schweiz I. Erlenbach–Zürich: E. Rentsch

Simon András 2001: A gúzsos szőlőprés. A mustnyerés archaikus esz-köze és technológiája Délnyugat–Magyarországon. In: Barna Gábor (szerk.): Társadalom–kultúra–természet. Tanulmányok a 60 éves Bellon Tibor tiszteletére. Karcag–Szeged–Szolnok: Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Igazgatósága, 247–261.

Simon András 2010a: Az életmód változása, megalkotott hagyományok, ün-nepek és turizmus a Délnyugat-Dunántúl szőlőhegyein. In: Garaczi Imre – Szilágyi István (szerk.): A kultúra, a tudomány és a nemzet


Babo, August Wilhelm Freiherr von – Mach, Edmund 1893: Handbuch des Weinbaues und der Kellerwirtschaft I. Berlin: P. Parey

Balla Lőrinc 1997: Új hazában. Fejezetek Fűzvölgy, Homokkomárom, Hosszúvölgy, Korpavár, Magyarszentmiklós és Obornak történe-téből. Fűzvölgy: Községi Önkormányzat

Baš, Franjo 1930: K vprašanju štajerske preše. Glasznik Etnografszkog Muzeja u Beogradu V. 6–16.

Bauer, Martha 1954: Der Weinbau des Nordburgenlandes in volkskundlicher Betrach-tung. (Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland, Heft 1.) Eisenstadt: Burgenländisches Museum

Beke Ödön 1935: Népies növényneveink történetéhez. Vasi Szemle II. 4. sz. Szombathely, 256–264.

Beke Ödön 1936: Népetimológia a magyar növénynevekben. Vasi Szemle III. 3. sz. Szombathely, 133–162.

Borbás György 2004: „A szobrot behoztam… A cserépgyertyatartót behozat-tam.” Pannon Tükör 9. évf. 5. sz. 84–91.

Dömötör Sándor 1957: Vegyes néprajzi gyűjtés, Őriszentpéter. Vas m. Néprajzi Múzeum EA Kézorattár 6221.

Fényes Elek 1841: Magyar országnak s a hozzá kapcsolt tartományok-nak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben. I. Pesten: Trattner-Károlyi

Hansen, Wilhelm 1984: Kalenderminiaturen der Studenbücher. Mittelalterliches Leben im Jahreslauf. München: Callwey

Holub József 1960: A bortermelés Zala megyében 1526 előtt. (Klny. a Göcseji Múzeum Jubileumi Évkönyvéből.) Zalaegerszeg

Káli Csaba (szerk.) 1999: Zala megye a 18–19. században két korabeli leírás alapján. (Zalai Gyűjtemény 46.) Zalaegerszeg: Zala Megyei Levéltár

Kecskés Péter 1987: Szentgyörgyvári guzsos szőlőprés. TÉKA 87/2. Szentendre, 13–15.

106

Simon András

helyzete a Kárpát-medencében. Magyarságtudományi kutatások 1. Veszprém: Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, 237–245.

Simon András 2010b: Papok a menyecskén. Néhány példa a népi szem-léletmód és a tájnyelvi szóalkotás kérdéséhez. In: Dévavári Beszé-des Valéria – Silling Léda (szerk.): Szenvedély és szolgálat. Tanul-mányok a hatvanesztendős Silling István tiszteletére. Szabadka: Bácsország Honismereti Társaság, 63–71.

Simon András 2012: Hagyomány, újítás, minőség. A szőlőfeldolgozás-mustnyerés technológiája. A dél-zalai példa. Szeged: SZTE Nép-rajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék

Simon, Franz 1974: Bäuerliche Bauten im Südburgenland. Oberschützen: Szerző kiadása

Simon, Franz 1981: Bäuerliche Bauten und Geräte Südburgenland und Grenzgebiete. Oberschützen: Szerző kiadása

Simon László 1961: Adatok Zala megye mezőgazdasági mikrokörzeteinek vizsgálatához. (Klny. a Földrajzi Értesítő X, évf. 1. füzetéből.) Bu-dapest, 45–65.

Vincze István 1958: Magyar borsajtók. Ethnographia LXIX. 1–28.Tersánczky József 1869: A jobb szőlőművelés, borkészítés és

pinczegazdálkodás korszerű könyve. Nagykanizsa: Fischel Ny.Tersánczky József 1874: Szőlészeti és borászati titkok gyűjteménye.

Nagykanizsa: Fischel Ny.

Képek jegyzéke:

1. Tersánczky 1869: 292–294.2. A szerző felvétele, 2003.3. A szerző felvétele, 2003.4. A szerző felvétele, 2003.

107

(Kitekintéssel a Bodrog mente településeire)

Az agrártörténeti és a néprajzi szakirodalom úgy tartja, hogy a Kárpát-medence tájainak nagyobb része alkalmas volt a szőlő termesztésére, leszámítva a Kárpátok vonulatát, ami egyszersmind a kultúrnövény el-terjedésének klimatikus határát is jelentette. A történeti Magyarország tagolt felszíne miatt azonban az egyes tájak ökológiai adottságai nem egyformán voltak alkalmasak a szőlőművelésre. Már az Árpád-kor végére körvonalazódtak a jobb minőségű italt adó bortermő vidékek, amelyeket komplementer módon egészített ki a többi táj – vélhetően főként a paraszti önellátást biztosító – szőlőtermesztése.1 A történeti borvidékeket a munkaerő koncentrációja, az értékesítés megszervezése, nem utolsó sorban – konzervatív vonásaik ellenére – az innovációkra relatíve nagyobb nyitottság jellemezte. Mindez egészében tükrözte az adott térségben a szőlő és a bor gazdasági és társadalmi jelentőségét.

A Tisza, a Bodrog és a Latorca folyók által határolt történeti táj, a Bodrogköz a szakirodalomban és a közbeszédben nem a boráról ismert, aminek több magyarázata is van. A Bodrogközt – hasonlóan a magyar Alföld más vízjárta vidékeihez – a néprajzi kutatás leginkább az archaikus eljárásmódok, „ősinek” vélt eszközök és technikák re-liktum területeként tartotta számon. E vidék hasznosításának régies formáit elsősorban a Hosszúrét vízrendezés előtt vízállásos területé-nek extenzív kiélésével azonosították.2 Erősítette ezt a felfogást, hogy a trianoni határmegvonás (1920) után a néprajzi vizsgálatok lénye-

1 Makkai 1974: 48. Vö. Égető 2001: 527-531.2 Például Dankó Imre hívta fel a figyelmet erre a tényre. Vö.: Dankó 2001. 89.

Viga Gyula-Viszóczky IlonaA Bodrogköz szőlő és borkultúrájához

109108

Viga Gyula-Viszóczky Ilona A Bodrogköz szőlő- és borkultúrájához

Abban, hogy a szőlő évszázadokon át – főleg a filoxéra-vé-szig – a magasabb térszínekre szorult, a Bodrogköz egészségtelen birtokstruktúrája is szerepet játszott: a parasztemberek egyszerű-en sajnálták szőlővel beültetni a nehezen megszerzett szántóikat. Egykori királyhelmeci adatközlőnk nagyon pontosan megfogal-mazta a bodrogközi szőlő- és borkultúra elterjedésének jellemzőit: „A Bodrogközben a parasztember számára a szőlő nem tartozott a legfontosabb növénykultúrák közé. A jó termőföldet – legyez az kert vagy szántó – soha nem ültették be szőlővel. Csak a hegyoldalt ültették be, ahol egyéb nem termett, vagy a magasabb homokdombokat, amik a vízrendezés után kevésbé voltak jó helyei az igényesebb növényeknek. Azonban a Teremtő a Bodrogközt néhány heggyel is megáldotta: ilyen az én szülőfalum (Szentes), aminek a hegye folytatása a királyhelmecinek, innen nem messze van a kövesdi és a szerdahelyi hegy. A többi már túl van a Bodrogköz határán. Mivel homokdomb van elég, ezért alig van falu, ahol ne foglalkoztak volna szőlővel. De legtöbbet (Nagy)Kövesd, Kisgéres, Helmec és Szentes borászkodott.”7

Az adatközlőnk által említett homokdombok (gorond) funkciója a Bodrogköz vízrendezése, a folyószabályozások (1846-1895) után jelen-tősen átalakult. Az áradások által rendszeresen felkeresett, vízállásokkal terhelt síksági falvakban korábban a gabona (rozs) és a legalapvetőbb ter-melvények termőhelyei voltak ezek a vízmentes térszínek. A vízrendezés felszabadította a részben vízjárta szántókat, a homokdombok egy részét pedig – lényegében egy időben a homoki szőlő elterjedésével – többfe-lé a házi kertekből ekkor kikerülő dinnye termesztésének adta át. Leg-inkább a 19-20. század fordulójától váltak ezek a homokhátak az apró szőlőparcellák tereivé. A második világháború után többfelé hobby-ker-tekként használták őket, művelésük gazdasági jelentősége másodlagos volt. 1990-től a térséget sújtó gazdasági nehézségek, a szőlő felvásárlásá-nak megszűnése valamint a munkaképes fiatal generációk elvándorlása

7 Hajdók Géza (szül. 1924).

gében a történeti táj déli, magyarországi területére szorítkoztak, jó-szerével el is fedve ezzel a vidék tagoltságát, az emberi tevékenység differenciáltságát. Az elmúlt félszázad alatt örvendetesen sok tudo-mányos eredmény árnyalta a korábbi felfogást, s a településtörténet, agrártörténet, természeti- és társadalomföldrajz, valamint a néprajz tényei mellett más, hasonló adottságú táj kutatása is a rendszerelvű értelmezést szolgálta.3

I. A tér: a szőlő- és borkultúra földrajzi alapjai

Írásunk a Bodrogköz és érintőlegesen a Bodrog mente szőlő- és bor-kultúrája jellemzőnek vélt jegyeit veszi számba.4 Ennek bemutatását a téma három általános néprajzi/antropológiai vonatkozása rendezi, amelyek keretezik a munkánkat.

1. A Bodrogköz szőlő- és borkultúrája szorosan összefügg mind a táj eredeti felszíni viszonyaival, mind pedig a kultúrtáj kialakításának következményeivel. A Bodrogköz mozaikos felszíne miatt a vidék kü-lönböző térségei nem egyformán voltak alkalmasak a szőlőművelésre, a szőlő és a bor a vízrendezést megelőzően kevés település életében játszott jelentős szerepet. A táj északi részén a síkságból kiemelkedő Tarbucka-csoport (Tarbucka: 277 méter, Szentiván-hegy: 272 méter), valamint a királyhelmeci Nagy-hegy és Kis-hegy (264, illetve 222 méter) kiváló feltételeket biztosít a szőlőtermesztéshez.5 A helmeci hegytől lényegében nem válik el Kisgéres szőlőhegye és közelben van Bodrogszentesé.6

3 Dóka 1977., Valter 1974., Balassa 1975., Frisnyák 2005., Andrásfalvy 1973., Borsos 2000., Siska 1986., Viga 1996., Összegző bibliográfia: Nagy 1999. 4 Boros 1994. 205-218., Boros 1999., Vö. Viga 2009. 93-103.5 Boros 1994. 205.6 A géresi szőlőhegy déli oldalán a dűlők 2/3 része már Helmechez tartozik, a tulajdonosok ma oda fizetik be a földadót.

111110


3. Az elmúlt egy-másfél évtizedben a bor néhány lokális közösség önmeghatározása, kulturális együvé tartozása szempontjából jelentős szerephez jutott. Mind a helyi identitás újra formálása, mind a remélt gazdasági felemelkedés – az eszközéül szolgáló turizmussal – egyik eszköze lett a borkultúra, különösen azokban a falvakban, ahol a szőlő-művelésnek újkori hagyományai vannak. A szőlő- és bortermelés újra felfedezése mind a hagyományos elemek feltárása, mind a mai társada-lom és kultúra szerveződése okán figyelmet érdemel a néprajz/antro-pológia részéről is. Tanulmányunk végén kitekintünk ezekre a kortárs folyamatokra is.

a szőlőművelés fokozatos felhagyásával járt. Csak tetézte a problémákat a vagyonbiztonság gyengülése.8

2. Meghatározó geográfiai tényező a Bordogköz és az érintke-ző vidék gazdasági-műveltségi tagolódásában, hogy a Bodrog el-térő jellegű tájak találkozásánál folyik, különböző adottságú vi-dékeket választ el egymástól. Jobb partján, a folyó menti síkságból kiemelkedő Zempléni-hegység hegylábfelszínein alakult ki a pri-mer gazdasági jelentőségű szőlőkultúra. Ez a szőlővidék kenyeret is adott a Bodrog bal partján fekvő falvak népének, akik csak igen ko-moly erőfeszítéssel jutottak megélhetéshez, s maguk – a jobb part-hoz képest – csak szekunder jelentőségű szőlőkultúrát műveltek.9 A jobb parton a Zempléni-szigethegység domináns felszíni tényező, ami – a mészégetéssel és kereskedelemmel is foglalkozó Ladamóc faluhoz hasonlóan – több településen jelentős gazdasági ággá tette a szőlőtermesztést, megnehezítve az ott élők szemtermelő mezőgaz-dálkodását (Csarnahó, Kisbári, Nagybári, Kistoronya, Nagytoronya, Céke, Kásó). A Bodrog bal partja egykor kiterjedt lapály volt, ahol a szántóföldi gazdálkodás a hátakra, gorondokra szorult, s nagyobb te-ret kapott a legeltető állattartás, jóllehet az áradások olykor a legszük-ségesebb téli szénatakarmányt is veszélyeztették. Az eltérő jellegű bal és jobb part nem csupán a különböző adottságú falvak gazdasági kapcsolatait, javainak cseréjét serkentette, hanem – a munkaigényes szőlő, s az ugyancsak sok munkát adó gabona betakarítása révén – a szomszédos tájak között időszakos munkaerő-vándorlást is indu-kált. Az Alsó-Bodrogköz településeinek szegénysége jelentős szám-ban vállalt napszámos munkát Tokaj-Hegyalja szőlőiben is, együtt a Tiszántúl népével, valamint Észak-Zemplén magyar, szlovák és ru-szin napszámosaival.10

8 Például. Cigándon, a Szakadt gazda nevű homokdombon.9 A Bodrog partjainak eltérő adottságaira felhívja a figyelmet: Dóka 1977. 106–107. 10 Frisnyák 1990: 227. Bőséges geográfiai irodalommal., Bogoly 1992: 8–11.

1. Szőlő és borház a Szakadtgazda homokdombján, Cigánd

113112


Említést tett a település extraneus szőlőbirtokosairól is: „Ezen a helyen a királyság több főurának és nemesének is van szőlője. A mezőváros lakóinak saját használatára alig marad egy kis darabka. [Lakói] ruténekkel vegyített magyarok, akik a szőlőművelést fizetés fejében végzik.” Megemlékezett a kövesdi hegy-ről is, ahol szerinte sűrűn zöldellt a szőlő, aminek a bora is jó volt.14

A Mária Terézia úrbérrendezését előkészítő 1772-es jobbágy-paraszti bevallás (investigatio) részletesen megemlékezik a máig bortermelő köz-pont, Kistoronya szőlészetéről és pincéiről: „Szőlőt termő hegyek vagynak bőven jó bor termők, külső országi kereskedésre is való. Minthogy a vidékiek nagyobb részén a hegyeknek szőlőt tartanak, vincellérséggel, (szőlő)pásztorság-gal, kapával pénzt keresni alkalmatosságok vagyon… A hegyaljai jó szőlők közel vagynak a helységhez, egy-két-három mérföldnyire, és itten határokban különös bort tartó pincék találtatnak, melyekben vidékiek kereskedésre való boraikat tartani szokták.”15 Az utóbbi adat egyrészt arra utal, hogy a nagy értékű szőlőket a helybeli földesurak és extraneus birtokosok tartották kézben, másrészt arra, hogy a kiváló adottságú vulkáni tufa-pincékben borkereskedők is tá-rolták a borukat. Ezek a borok a 18-19. században eljutottak Magyarország felső megyéibe és Lengyelországba is.16

Molnár András 1799-ben kelt leírásából már jól kirajzolódik, hogy a vulkanikus eredetű magaslatok málló kőzetén, a domboldalak verőin sorjáznak a szőlőültetvények: „Zemplénnek jó asztali bort termő szőlőhegye van. Céke szőlőhegye kevés, de jó asztali bort terem. Kisbári szőlőhegye jó, gyenge és egységes bort terem. Ladamóc hegye közönséges bort ad. Szőllőskének bőven van szőleje a helységhez mérten, s jó, tiszta, állandó borokat ad, aszúszőlőt is bőven terem. Szerdahely szőlőhegye jó asztali bort terem. Kiskövesd szőlőhegye igen kevés. Nagykövesdé középszerű bort terem. Szentesnek kevés szőlőhegye

14 Bél Mátyás leírását közreadja: Püspöki Nagy 1977: 909., 911., 915. A Liber Rediitum 1623-as bejegyzése utal már a bebirtoklókra Királyhelmec szőlőhegyén. Vö. Siska 1986: 206-208.15 Takács–Udvari 1995.16 Žadansky 1999: 25.

II. A történeti folyamat: a szőlő és borkultúra históriájához

A Bodrogköz szőlő- és borkultúrájának lokális kutatása meglehetősen esetleges: annak történetét inkább Zemplén vármegye és a történeti táj tágabb összefüggésében ismerjük, s kevéssé feltárt az egyes települé-sek vonatkozó hagyománya.11 Alább egyfajta történeti vázlatot adunk, kiemelve a problematika csomópontjait.

1. A Felső-Bodrogköz és a Bodrog mente településeinek szőlőkul-túrája két nagy történeti korszakot képvisel. Az egyik, feltehetően kö-zépkori – korai újkori eredetű réteg a sík vidékből kiemelkedő vulkáni eredetű magaslatokon húzódik (Zempléni-szigethegység, Csókás, Ha-tár-hegy, Lapos-hegy, Fekete-hegy, Simon-hegy, Nyír-hegy, Középső-hegy, Pilis, Borz-hegy, stb.). Szőllőske szőlőterületére 1249-ből, Bári szőlőjére 1410-ből, Borsiéra 1390-ből, Géresére 1336-ból, Kistoronyáéra 1390-ből, Bodrogszerdahely és Szomotor szőlőjére 1358-ból találunk írásos említést, a kövesdi hegyen lévő szőlőről már 1323-ban, a szente-siekről pedig már 1423-ban megemlékeztek az oklevelek.12 Kistoronya már 1737-ben Tokaj-Hegyalja zárt borvidékéhez tartozott,13 a 20. szá-zadban Szőllőske kertjei is oda nyertek besorolást.

Nyomon követhető a szőlő és a bor jelentőségének alakulása és megítélése az egységes történeti forrásokban és a 18-19. századi or-szág leíró irodalom alapműveiben is. Bél Mátyás a Királyhelmec ha-tárában húzódó szőlő- és gyümölcsöskertekről kifejezetten elragadta-tással írt: a város határában olyan sok a szőlő és gyümölcs, s „a lejtő oldalait a szőlők meg a gyümölcsfák mindenütt úgy beárnyékolják, hogy majdnem azt hiszed, hogy a Champs Elysées szépséges környezetét látod itt”.

11 Kivételt jelent Kisgéres lokális monográfiája, amiben három tanulmány is tárgyalja a szőlő és a bor problematikáját. Boros 2000: 11-40., Balassa M. 2000: 148-150., Viga – Viszóczky 2000: 180-182. Felső-Zemplén szőlő és borkultúrájáról összegzően: Boros 1994. 12 Siska 1986: 206–208.13 Bodó 1979: 480-491. A tokaji szlovák történetéhez: Žadansky 1999.

115114


van, borát már Szent Mihály tájban megisszák.”17 Szentesről külön is meg-említi, hogy szerinte ez a település a cseresznyefákból több hasznot vett, mint a szőlőből.18 Ezzel együtt is, a 19. század elején – az első osztályú bort adó hegyaljai mezővárosok mögött – Királyhelmec, Nagytoronya, Zemplén, Szőllőske, Szentes, Kövesd, Bári és Ladamóc bora másodosz-tályú besorolást nyert Zemplén vármegye borgazdaságában.19

Magda Pál munkája (1819) már a vidékünkön termesztett szőlőfaj-tákról is tanulságos felsorolás tartalmaz: Holyagos, Furmint, Madarkás, Török Gohér, Budai Gohér, Muskotály, Hárslevelű, Balafánt, Leánysző-lő, Fejérszőlő, Polyhos, Rózsás, Gerset, Purtsin, Kecskecsecsű, Rumonya, Bogár szőlő, Király édes, Fejér boros, Gyöngy fejér, Zöld szőlő, Batai, Gatsai, Bakator szerepelnek a listáján. A nevek azért is érdekesek, mert azok közül a Bakator, a Fejérszőlő, a Bogár, a Gatsai (Gacsal), a Gerset, a Gohér és a Romonya (Rumonya) már Szikszai Fabricius Balázs 1570 körül kelt, tokaj-hegyaljai szőlőlistáján is szerepelt, jelezve a Felső-Bod-rogköz szőlészetének kapcsolatát is Tokaj-Hegyaljával. Hasonlóan 16. századi a Hegyalján a Kecskecsecsű említése. 1791-ből említett Tokaj-Hegyalján a Bátai (Batai), 1803-ban a Fejér boros, 1730-ból a Gyöngy fejér, 1791-ből a Balafánt, 1726-ból a Királyédes, a Madárka, Madárkás, 1730-ból a Polyhos, 1726-ból a Porcsin, 1830-ból a Zöld szőlő. Vagyis, a 19. században jószerével ugyanazok a szőlőfajták ismertek Tokaj-Hegy-alján, mint a Felső-Bodrogközben.20

Fényes Elek geográfiai szótára falvaink közül Kiskövesd, Csarnahó, Imreg, Kistoronya és Nagytoronya, Szőllőske, Bári (Bodrog)Szerda-hely, valamint Zemplén és Királyhelmec oppidumok szőlejéről és boráról emlékezik meg, kiemelve Kistoronya borának jó minőségét.21

17 Közli: Udvari 1992. 80–84. Kiemelések tőlünk.18 Borovszky é. n.: 198.; Udvari 1992: 80, 83.19 Szirmay 1798: 25.20 Magda 1819., Balassa 1991: 95–153.; Boros 1994. Kiemelések tőlünk.21 Fényes 1851.

Az említetteknél később, a 19. század második felében bukkan fel a sta-tisztikai munkákban Kisgéres szőlőjének és borának említése.22 Boros László kutatásai szerint 1869. december 31-én Szőllősként 55 telken 7, Nagykövesden 106 telken 95, Királyhelmecen 275 telken 163 pince volt.23

Keleti Károly statisztikája (1873) már jól érzékelteti, hogy milyen szél-sőséges különbségek voltak a szőlőterületek – a szőlő és a bor gazdasági jelentősége – vonatkozásában a Felső-Bodrogköz településein is. Voltak falvak, ahol egy-egy birtokos művelt szőlőt: pl. Bélyben 300 négyszögöl, Szomotoron 2 kh, Véke határában 1 kh és 200 négyszögöl, Zétényben 900 négyszögöl területen. Ugyanakkor pl. Kisgéres szőlőbirtokosai-nak száma 187 volt, akik 111 kh és 975 négyszögöl területet műveltek, Nagykövesdé 167 birtokos 125 kh és 1345 négyszögöl szőlőterülettel, Királyhelmec 681 szőlőbirtokosa pedig 390 kh-t és 91 négyszögölet bírt.24

A jó adottságú szőlőhegyek egy része uradalmi birtok volt, és a két Toronya, a két Bári, Szőllőske, Kisgéres, Helmec lakosainak több-sége is birtokolt egy-egy darab szőlőt (az 1873-as statisztika például Királyhelmecen 681, Szerdahelyen 194, Kisgéresben 187, Nagykövesden 167, Zemplénben 124, Csarnahón 119, Szentesben 110 szőlőbirtokost jelöl). Már 1865-ben kisbirtokos volt a szőlőtulajdonosok 9/10-ed része. Egyes nagybirtokos családok azonban egyre kiterjedtebb szőlőterületre tettek szert: pl. a Zemplénben meghatározó szerepet játszó Andrássyak 1805-ben csaknem 11 hold szőlőterületet bírtak.25

Kistoronyán a vulkanikus eredetű kőzet domikjain (dombjain) csakúgy, mint Szőllőskén lényegében a második világháborúig azo-nos volt a szőlőtermesztés technikája Tokaj-Hegyaljával. A karózott, tőkés szőlőt háromszor kapálták: az első két alkalommal kétágúval,

22 Keleti Károly 1873-as statisztikájának vonatkozó adatait idézi: Boros 1994: 210-211.23 Boros 1994.24 Vö.: Boros 1994: 212. Kisgéres szőlészetéhez: Boros 2000: 22-26., Hőgye 2000: 52-53., A pincékhez: Balassa M. 2000: 149-150.25 Boros 1994., Drábiková 1989: 24–27.

117116


harmadjára lapos kapával. Ennek megfelelően, igen tetemes volt a szőlő munkaigénye, ami a helybeli és a környező falvakból érkező szakmányosoknak is kenyeret adott. A munkát az uraságok vincellér-jei szervezték, irányították.

Kisgéresi napszámosok még a 20. század első felében is dolgoz-tak a királyhelmeci szőlőbirtokosoknak. Nem csak kapáltak, hanem a magasan fekvő részekre háton, ponyvában hordták fel a trágyát. A meredek részeken teraszokat is készítettek – ez ritka volt –, és kővel kirakott garádokat formáltak az esővíz erodáló hatása ellen.

2. A filoxéra majd az újabb fajták megjelenése, nem utolsósorban a bor beszerzésének és értékesítésének lehetőségeiben a trianoni hatá-rok miatt beállott változások következményeként, az első világháború után, főleg az 1930-as évektől a szőlészetnek egy újabb történeti rétege alakult ki. A változásról Wekerle Sándor 1900-ban az alábbiakat írta:

„A szőlőt különösen a megye közepe táján, a Bodrog mentén végig vonuló szép lánczolatos hegység oldalain, az úgy nevezett Hegyalján mindenütt termesztik; de szórványosan szép szőlők vannak a megye felsőbb részének alacsonyabb he-gyein is föl egészen Gálszécsig és Homonnáig; csakhogy a felsőbb vidékek borai általában jóval gyöngébb minőségűek, mint az igazi hegyaljaiak. A voltaképi Hegyalja Sátoralja-Újhelyen felűl kezdődik és egy felől a Bodrognak a Tiszába ömlésénél Tokajnál, Tarczalnál, más felől Mád, Tállya és Szerencs városoknál végződik s 32 község határában összesen mintegy 14 000 holdnyi területet foglaltak el a szőlőültetvények, míg a szőlővész az egészet tönkre nem tette. A szőlők fölújítására szénkénegezéssel tett kísérletek a talaj köves és kőmál-ladékos volta miatt sikerrel nem igen kecsegtetnek; az amerikai oltványokkal való fölújítás mutatkozik czélhoz vezetőbb módnak, a mennyiben ez oltványok nemcsak a régihez hasonló jóságú szőlőt teremnek, hanem az időközben szer-zett tapasztalatok is azzal biztatnak, hogy a bor minősége sem marad mögötte régi hírnevének. Nagy költséggel fordíttatják, mélyíttetik most újra a földet s úgy ültetik be az amerikai alanyokra oltott furminttal. Egy-egy hold, míg tel-jesen termővé válik, körülbelül 1500 forintnyi befektetést kíván. Nehány évi szünetelés után tehát újra fürtökkel tömött venyigék sötét zöldje tekint le ránk a szép hegység oldalairól. A Hegyalja fölújításán kívül nagyobb szőlőültetések történnek egyéb helyeken is, így a Bodrogközön levő homokos területeken.”26 Ez a folyamat majd a második világháború után teljesedett ki, jóllehet az újabb keletű szőlészettel bíró falvak termelése elsősorban az önellá-tást szolgálta, s minőségében és mennyiségében sem veszélyeztette a fentebb bemutatott települések szőlészetének prioritását.

A direkttermő szőlők és a homoki szőlészet megjelenése egyik-má-sik településen a recens gyűjtésekkel is jól követhető. Az emlékezet szerint például Vékén csak kb. 1937-től terem szőlő. Két helyi lakos, Pekárovicsék eredetileg a helmeci hegyen örököltek egy darab sző-lőt. Mivel az messze volt, s nem volt kifizetődő Vékéről lovas fogattal

26 Wekerle 1900: 367–368.

2. Szőlővel beültetett gorond, Örös

119118


hordani a trágyát, permetlevet, a helmeci birtokot eladták, és a vékei határban telepítettek szőlőt. Korábban csak lugas-szőlők voltak a falu-ban, akkor indult a határbeli szőlészkedés, olyan szélhordta homok-dombokon, amelyek azelőtt 2–3 kereszt gabonát termettek csupán. A gazdák kezdetben, például az uradalom Csíkoska területén levő sző-lőjéből kaptak sima vesszőt az ott végzett munka fejében. Ekkor jelentek meg a faluban az újabb fajták is – utóbb főleg rizling – a lugasok koráb-ban általános rózsaszín Izabellája helyett.

Az újabb fajták olykor nagyobb távolságból kerültek falvainkba. Az emlékezet szerint a Bakó szőlőt valaki az első világháború frontjáról hozta magával Szentmáriára. De az újabb telepítések vesszői Magyar-országról is érkeztek: Bólyba például Monostorpályiból, rokonok útján került a Zalagyöngye és a Pannónia kincse is.

Királyhelmec és Kisgéres szőlőiben – a Nagy-hegy és a Kis-hegy között egy néhány méteres, vízmosta teknő a választóvonal, az előbbi nyugati oldala a géresieké – az 1940-es évekig a pojhos, a vállas, a juh-fark volt gyakori fajta, de az 1920-as évektől ismerték már a furmint és a hárslevelű fajtákat is.27 Géresben a bőtermő, de gyengébb minő-ségűnek tartott pojhos még ma is a rizling fajták kísérője (lásd alább). Az 1920-as évektől fokozatosan terjedt az olaszrizling, ami a második világháború után is megőrizte dominanciáját. Főként a háború után lett jelentős a vörösborok előállítása. Az 1950-es, 1960-as évektől jelen-tek meg a különféle burgundi fajták, a müller. A kisgéresiek emléke-zetében azonban korábbról is él a vörösbor készítésének hagyománya: a fekete Izabellából és Otellóból mindig szűrtek vörös bort. A változás a rendszerváltás után jött mikor a helyi szövetkezet telepített nagyobb mennyiségben fekete szőlőt, és az emberek látták, hogy jobban el lehet adni, mint a fehérbort, többet is fizettek érte.

27

A muskotályok főleg az 1970-es évektől jelentek meg, főleg az Othonel, ami leginkább kedveli az ottani talajt, s nem kényes – a sárgamuskotállyal szemben – a lisztharmatra, és nem rothad. Szentesben az első világhábo-rú után már a rizling volt jellemző, csak egy-két igényesebb gazdának volt furmint és hárslevelű. Úgy tartják, hogy a furmint a helmeci hegyen minőségében megközelíti a tokaji zamatot. Azért is szerették, mert jól bír-ta a szárazságot, s nem nagyon igényelte a trágyázást sem.

A szőlő védelme a két háború közötti időszakban nyert nagyobb teret. A permetezést – bár az 1920-as évektől voltak már háti perme-tezők is – az 1930–40-es években leginkább fekete ürömből, ill. ha-sonló tulajdonságú növényekből készült „seprűvel” végezték a pa-raszti szőlőkben: a rézgálic oldatot ezekkel csapkodták rá a növény lombozatára. A második világháború előtt maximum 3 alkalommal permeteztek, s azt tartották, hogy a rézgálic még a lisztharmattól is megmenteti a szőlőt. A háború után – Királyhelmec környékén – főleg a lisztharmat terjedése miatt növelték a védekezések számát: 5 majd 6 permetezés volt jellemző. Az újabb, nemesebb szőlőfajták egyre igé-nyesebbek: az 1970-es évektől napjainkig a permetezések száma egé-szen a 12 alkalomig ment. A felhasznált szereket – terjesztésükben a közös gazdaságnak jelentős szerepe volt – a gazdák nem is ismerik, sokszor a kereskedő ajánlja a vegyszert, vagy egymás között adják tovább annak vélt/valós előnyeit.

Amíg Nagybári, Kisbári, Szőllőske gazdái fordítással, olykor 3–4 heti munkával nyerték a mustot, addig az újabb szőlőkben nem fordí-tottak nagyobb gondot a gyakran kitaposott szőlők borának kezelésére. A középorsós prések fokozatosan nyertek teret a 19-20. század fordu-lójától: az uradalmakban lettek általánosak, de használták azokat a na-gyobb gazdák is már a 20. század elejétől. A parasztüzemekben sokfelé egészen a második világháborúig csak lábbal taposták ki a mustot a ritka szövésű zsákba rakott szőlőből. A préseket ekkor főleg a helybe-li bodnármesterek készítették, de fém persely és orsó felhasználásával.

121120


Bár a 20. században főleg felső-bodrogközi – helmeci, szentesi – bodná-rok látták el hordóval a boros gazdákat, a második világháborúig kö-vethető a famunkájáról elhíresült, Ondava menti településről, Abaráról származó hordók használata.

A vulkáni tufába vájt lyukpincék összehasonlíthatatlanul jobb mi-nőségű bort érleltek, mint a földbe vájtak, nem beszélve a kamrákban tárolt borok minőségéről. Igazából a jobb minőségű pincék a Bodrog-közben is a nagyobb múltú szőlészkedés nyomjelzői: senki nem tudja a pontos korukat, de bizonyos, hogy több száz éves objektumok is van-nak köztük. Ezek szerencsés falvak, és szerencsés gazdák tulajdonában vannak: hőmérsékletük egyenletes, jó minőségű borokat képesek érlel-ni. A síkvidéki települések nagy részénél két méter körül feljön a talaj-víz, tehát nem is alkalmasak a körülményeik a borászatra.

Szőllőske és Toronya borát a szlovákok ma is árusítják aszúként és szamorodniként is, jóllehet igaznak tűnik adatközlőim véleménye, hogy ez a táj minden évben 1–2 fokkal alacsonyabb cukortartalmú mus-tot ad, mint Tokaj-Hegyalja centrális szőlővidéke. (Az 1952-ben alakult szövetkezet a gróf Andrássy-féle szőlőbirtokot újjátelepítette, mert az állomány már nagyon öreg volt. Ez a terület – Tokajská Oblasty – ki-emelt felvásárlási árat élvezett, már a falubeliek Bodrog túlsó oldalán levő szőlőinek a termését is olcsóbban vásárolták fel. Ma már tudjuk, hogy a tokaji borvidék körülhatárolása és a tokaji név használata az Európai Unión belül is vitát okozott.)

A szőlőt a többi gyümölcshöz hasonlóan hordták el a piacra árulni. Érdemes itt részletesebben is idézni szőllőskei adatközlőm szavait: „Itt csak a szőlő volt olyan, amiről ismerték a községet. Itt ebből élt a nép: ki a mun-kájából, ki a hasznából! Az én édesanyám, meg többen is asszonyok, Kassára hordták a szőlőt innen eladni. Sok csemegeszőlő is termett. Leszedték délután, másnap reggel felültek a vonatra vele, vitték a kassai piacra. (Mikor Újhely ide tartozott, akkor odavitték, mikor ez megszűnt, akkor mentek Kassára.) Volt olyan, hogy kétszer is megjárták Kassát egy nap alatt. Reggel elvitték, dél

körül hazajöttek, addigra a család megszedte a másik adagot. Délutáni vonattal megint mentek Kassára. Aki rendszeresen ment, az nem vitte a piacra kilózni, hanem kofáknak adta el: kevesebbet kapott érte, de nem kellett ott méricskélni. Ha már ide jött a kofa, az már még kevesebbet adott érte. Fáradalmas volt, de megérte bevinni. Egy hátikosárban (egyfülű kosár, amit ponyvában vettek a há-tukra), meg elöl a ponyva trakkjára kötött egy másik kosarat, úgy ment piacra. Elvitt egyszerre 25–30 kiló szőlőt is.”28

Bár a borfogyasztás a két világháború között nem közelítette meg a mai szintet – elsősorban az ünnepekhez igazodva –, számottevő belső borforgalom egyenlítette ki a táji különbségeket. Kisgéres, Bári, Csarnahó, Toronya, Helmec voltak a borkereskedelem központjai, a magyar időkben Sátoraljaújhelyből is hoztak bort a korcsmárosok. Él az emléke a közvetlen cserének is: pl. Bodrogmező (Polány) szekeres gazdái felraktak egy-egy fél méter fát a szekérre, elvitték Kisgéresbe, ahol kaptak érte egy ántalag, kb. 60 liter bort. Helmecen és Kisgéresben szívesebben vettek bort, hiába volt gyengébb minőségű, mint például Toronyán vagy Szőllőskén. Korcsmárosok, de – főleg ünnepek előtt – gazdák is eljártak oda borért. A helybeli gazdák ünnepek előtt feltettek egy-két hordót a szekérre, s a közeli falvakat bejárva árulták borukat. A két háború közötti cseh érában Helmec környékén inkább a mustot vásárolták fel. Báriban és Toronyán a két világháború között még több zsidó borkereskedő tartott fent érdekeltséget. Általában már a nyár fo-lyamán lekötötték a termést, s ők hozták előre a hordókat is a szüret-hez. Bár adataink nem egyértelműek, valószínű, hogy elsősorban kó-serbor készítésére és kereskedelmére kell itt gondolnunk.29

Csak a második világháború után jött divatba a törköly meg a sep-rő kifőzése. Korábban a seprőt csak kidobták a kertbe, vagy humusz-ként elásták.

28 Tóth Vince, Szőllőske (szül. 1926)29 Csoma–Löwy 1994: 114–117.

123122


A második világháborút követő időszakban a szőlőtermesztés álta-lános volt. A fentebb jelzett két történeti réteg különbözőségét tovább éltette, hogy a nagy múltú borvidékek állományát államosították, míg a létrejött szövetkezetek és a magángazdaságok nagy része a homoki szőlőkultúrát tudta folytatni.

Az újabb szőlőültetvényekkel párhuzamosan változott bizonyos mértékben a régi szőlők művelésének és feldolgozásának technikája is. A tőkés művelés időszakában több fajta szőlőt neveltek, azok borát általában együtt is szüretelték. A kordonos művelés az 1920-as, 1930-as évektől jelent meg, s elterjedését a „szocialista” időszak tetőzte be: 10 ár körüli szőlőterületet tarthattak meg a gazdák, ahol a elsősorban a minőség javítása révén tudták a hasznukat növelni. Ebben az idő-szakban jelentek meg a korábban ismeretlen vörös fajták (kékfrankos, kékoportó, stb.), s vált jellemzővé a fajborok szűrése is.

A kordonos művelés elterjesztésében is volt szerepe a szövetkezetek-nek és az állami gazdaságoknak. Mivel az állam lényegében az összes szőlőt felvásárolta – Királyhelmecen épült meg az a hatalmas felvásárló, amelyik a felső-Bodrogköz összes értékesítésre termelt szőlőjét össze-gyűjtötte –, a közös gazdaságok is jelentős szőlőterületeket telepítettek. A helmeci állami gazdaság több mint 100 hektáron szőlészkedett, de a falusi szövetkezetek is jószerével minden homokdombot beültettek, ami szőlészetre alkalmas volt. Szentesben a szövetkezet szőlője a Véke melletti homokdombot foglalta el, Nagygéres és Kisgéres közös gazda-sága is a hegy lábánál fogott kordonos szőlőművelésbe. Az újabb fajták oltványai is elkerültek a JRD-ből a paraszti gazdaságokba.

De nem csak a parasztok szőlészkedtek az 1960-as, 1970-es évektől: Királyhelmec környékén kertszövetkezet alakult, ahol minden belé-pő – akár városi értelmiségi, hivatalnok vagy közalkalmazott is – 4-4 ár szőlőt kapott. A területet közösen műveltették és őriztették, afféle hobby-kertekként használták apró parcelláikat.

3. A bodrogközi településeken az 1990-es évek recens gyűjtései során megfigyelhető volt a szőlőművelés jelentős átalakulása, a szőlőtermelők differenciálódása. Az idősebb generáció számára természetes volt, hogy az elődöktől megörökölt rendben művelte a szőlőt, s továbbra is kijártak a „hegyre”. A szőlőkultúra és a borászat rendszere az ő gazdaságaikban megmaradt tradicionális formájában. Csak kevesen fogtak új ültetvé-nyek létrehozásába, ahol új fajtákat telepítettek és elkezdtek színborokat szűrni. A tradicionális eljárás továbbra is a vegyes borok előállítása volt: jószerével mindenféle szőlőt együtt szüreteltek és dolgoztak fel. Tetten érhető volt még a szőlőkultúra korai rétege is. Tanúsítják ezt pl. a szőlő-fajták nevei, amelyekben a technikai váltás, a homoki szőlészet elterjedé-sének nyomai is követhetők: Bakó, Furmint, Hárslevelű, Delevár, Otel-ló, Izabella, Polyhos, Gersec, Balafánt, Gohér, Cájder, Noha – gyakran együtt, egy helyről. De a terepen járva jól megfigyelhetők voltak a régi szőlészet nyomai is. A teraszok – olykor csak nyomokban –, a több gene-ráció alatt kikapált lingó kövekből rakott garádok (kerítések), Toronya, Bári, Kisgéres, Helmec, Szőllőske olykor vélhetően koraújkori eredetű lyukpincéi, a sokféle elvadult parlagszőlő mind-mind a hagyományos szőlészkedés nyomai voltak. A fiatalok egy része feladta a szőlőt, s akkor sem foglalkozott a borral és a pincével, ha megmaradt a falujában. Másik részük azonban – nem kis részben a közös gazdaságok szőlőművelésé-nek mintájára – igyekezett modernizálni ezt a gazdasági ágat: kordonos szőlőt telepítettek, a régi fajtákat hárslevelűre, rizlingre, furmintra cse-rélték, amelyeket külön szűrtek.30

Mára általános a szőlő művelése vizsgált falvainkban, de mind az ál-lomány mennyiségében, mind minőségében, mind gondozásában, mind pedig a bor minőségében jelentős differenciák vannak. Ennek kapcsán azonban – a jelzett táji különbözőségek mellett – az egyes családi üzemek eltérő gazdasági kondícióját és célkitűzéseit is figyelembe kell vennünk.

30 Viga – Viszóczky 2000: 180-183.

125124


4. Mint jeleztük, a Bodrogköz nagyobb részén a szőlő nem tarto-zott a legfontosabb növénykultúrák közé, ugyanakkor Kiskövesden, Nagykövesden, Bodrogszentesben, Kisgéresben alig volt gazda, akinek ne lett volna szőlője. Ezeken a településeken szinte rangon alulinak számított valaki szőlő és borospince nélkül. Ezekben a falvakban a pince presztizst jelentett: vendéget lehetett hívni, meg lehetett kóstoltatni vele a bort.

A borfogyasztás gyakorlata és megítélése mélyen gyökerezik a loká-lis borkultúra hagyományában. A boros gazdák azt tartották, hogy napi egy liter bor nem sok. Volt persze, aki többet fogyasztott, az egyéntől is függött, hogy mennyire szerette és mennyire bírta az italt. Voltak, akik szerették a barátokat, a társaságot, gyakran a pincében töltötték velük az időt. Fogyott a bor a téli közös munkák idején is (pl. dohánysimító). A nők általában nem fogyasztották a bort, inkább „fékező” szerepet ját-szottak a férfiak ivásában. Az adatközlők azonban egyértelműen megfo-galmazzák, hogy a második világháború előtt kevéssé volt mindennapos az alkoholfogyasztás. Akinek elfogyott a bora, az nem ment a korcsmába inni, egyáltalán, a mainál lényegesen kevesebben jártak a kocsmába.

A szőlő- és borkultúra változása nem hagyta érintetlenül a hozzá kap-csolódó szokásokat, rítusokat sem. A szüret a családban nagy esemény volt, az ilyenkor kínált ebéd meg vacsora felért az ünnepi ételek minőségé-vel. A segítő vendégeket is ellátták étellel, itallal. A kis parcellákon egy nap alatt általában lezajlott a szüret, a préselés maradt a második napra.

A hagyományos szőlőtermesztő falvakban a szüret végén az össze-kötözött szőlőfürtökből koszorút kötöttek, leginkább a napszámos szü-retelők köszöntötték azzal – az aratókoszorúhoz hasonló funkcióban – a szőlősgazdát. Az emlékezetben elérhető időszakban, az 1930-as években nem volt szokás a bodrogközi falvakban a szüreti felvonulás, a szüret befejezésének felvonulásos megünneplése. Ez Királyhelmecen jelent meg az 1960-as évektől, elsősorban idegenforgalmi jelleggel, s az – hasonlóan a kisebbségben, ill. szórványban élők más csoportjaihoz – a magyar nem-zeti szimbólumok felsorakoztatásának egyik alkalmává vált.

Kisgéresben a pincék köze a találkozások, a vendégeskedés ha-gyományos helyszíne. Szerepet játszik ebben a pincék sajátos formája is: a szabadból közös pince torok vezet a hegy belseje félé, s abból ágaznak el – nem ritkán 7-9 felé – az egyes tulajdonosok pinceágai.31 (A pincék tulajdonlásának előtörténete ma már nem rekonstruálható. Ma már nem mutatható ki, hogy egy-egy család birtokolta volna a pincéket. Érdekes viszont, hogy a géresiek ma is azt kérdezik, hogy hány szőlőd van, vagyis, hány darab, s nem azt, hogy mennyi.) A pin-cék, a géresi bor, az ahhoz kínált géresi béles jószerével a falu tradíció-jának specifikumaként, ismertető jegyeként tűnik fel a bodrogköziek, és az ott megforduló vendégek számára. Az elmúlt évtizedek során a faluközösség – az erre a célra kialakított kis színpad környékén – ott emlékezik a nemzeti ünnepekre, alkalmanként az a kulturális rendez-vények helyszíne is.

31 Balassa M. 2000: 149-150.

3. A kisgéresi borház

127126


III. A mai bodrogközi borünnepek. A kisgéresi példa

Kisgéres szőlő- és borkultúrája sajátos színt képvisel a vizsgált térség tra-díciójában. Maga a szőlő birtoklása, művelése, a termesztett szőlőfajták és a bortechnológia több régies elemet őrzött meg a Bodrog mente filoxé-ra után változó falvainál, vagy akár a szomszédos Királyhelmecnél, a ré-gies jegyeket mutató pincesor pedig kifejezetten karakterjegyként jelenik meg a Bodrogköz hagyományában. A lényegében homogén kálvinista lakosság kulturális habitusa alapvetően tradicionalista volt a hagyomá-nyos paraszti kultúra időszakában.32 Természetesen, számos hatás érte ezt a települést is mind a társadalom, mind a kultúra, mind a gazdaság vonatkozásában, itt elsősorban a közös gazdálkodás vagy a Szlovákiában is ellentmondásos rendszerváltás következményeire utalunk, amelyeket mindig jelentősen árnyalt a térség hátrányos helyzete is. Vizsgált témánk vonatkozásában mindez úgy értendő, hogy Kisgéres szőlő- és borkultú-rája azon települések közé tartozik, ahol napjainkig maradtak régi szőlő-fajták és azok vegyes szüretelése, valamint a belőlük szűrt vegyes borok készítésének gyakorlata. Többek szerint maga a géresi borhagyomány a vegyes bor: mindent összeszűrnek, ami terem. Számos idős pincetulaj-donos már nem is törődik a pincével, több pincét birtokló már nem is él Géresben: sokan már túl akarnak adni rajta, s nem is művelik a szőlőt.

A rendszerváltás után – ahogyan a második világháború után a kö-zös gazdálkodással – ismét új helyzet teremtődött a szőlő- és borkultúra számára. A szövetkezet időszakában jelent meg számos új szőlőfajta, és a gazdák közül többen az állami értékesítés számára állították elő a mustot. 1990 után azonban a borkombinátot is privatizálták, ám annak tulajdonosai gyorsan váltották egymást. Volt, hogy a gazdáknak nem fizették ki a szőlőt, benne maradt a kis pénzük, amitől még óvatosab-bak lettek. Néhány helybeli borász azonban úgy érezte, hogy a géresiek

32 Viga 1994. 333-348.

számára a szőlő és a bor a kevés gazdasági meghajtó egyike lehet, és új irányt kerestek ennek a programnak.

Kisgéresben, hasonlóan a Bodrogköz és Bodrog mente több telepü-lésén, az elmúlt egy-másfél évtizedben új szerepkörben jelent meg a bor: a helybeli ünnepek, az újra felfedezett/kitalált hagyomány szerve-ző erejeként. A térség közösségei – hasonlóan a magyar nyelvterület és Európa más vidékeihez – a tradíció elemei, ill. kitalált hagyományok köré szervezik meg ünnepeiket, amelyek mind a közös kulturális mi-tudat, a lokális identitás, mind a turizmus szempontjából kiemelt je-lentőségűvé válnak, de a közösségek gazdasági felemelkedésében is szerepet szánnak azoknak.33 Meg kell jegyeznünk, hogy ez utóbbi bizo-nyos fokig gazdasági kényszer: a Szlovákia délkeleti, ill. Magyarország északkeleti végvidékén fekvő történeti tájat hozzá hasonló gazdasági helyzetű vidékek veszik körül, a térség fogyó népessége rezonál a ne-héz gazdasági és szociális helyzetre. Helyben kevés a munkahely, a zömében elöregedő népesség mellett a fiatalok nagy számban hagyják ugyan el a szülőfalujukat, de szinte mindenütt megfigyelhető egy vé-kony rétegük, amelyik – amíg lehetséges – megpróbál helyben boldo-gulni. Különösen a táj szlovákiai oldalán, a szőlőművelő és bortermelő hagyománnyal rendelkező falvakban ez a gazdasági ág jószerével az egyetlen – egyelőre bizonytalan kimenetelű – esélynek látszik a gazda-sági (és társadalmi) emelkedésre. A kitalált boros ünnepek egyaránt alkalmasak a szőlő- és borkultúra modernizálására, a lokális tradíció életképes elemeinek megtartására, egyszersmind – a turizmus révén – annak megismertetésére. Falvan-ként specifikus vonásokkal rendelkező folyamatról van szó, amelynek nyomon követése tanulságos néprajzi/antropológiai és szociológiai fel-adat. Számos részletében tükrözi ugyanis a lokális közösség tradícióját,

33 A bőséges irodalomból az említés szintjén: Fejős 1992., Fejős 2005., Hofer – Niedermüller (szerk.): 1987., Hoppál 2004., Lovas Kiss 2011., Peti 2005., Pócs (szerk.): 2004., Pusztai (szerk.): 2003.

129128


kulturális habitusát, ami magában hordja a mai társadalmi-gazdasági elvárásokhoz való alkalmazkodás esélyeit is. Úgy gondoljuk, hogy e fa-lusi ünnepek – egyező, ill. hasonló jegyeik mellett – megmutatják egy-egy közösség műveltségének specifikus jegyeit is.

A teljesség igénye nélkül, 2015. februárjában Véke a 23., Bodrogszentes pedig a 15. alkalommal rendezte meg a helyi borok versenyét, Borsiban a 13. Tokaji Fesztiválra (Borvarázs) kerül majd sor ez év júniusában, szept-emberben pedig Királyhelmecen rendezik meg a hagyományos Szüreti Fesztivált. (Nem soroljuk itt fel a többi lokális rendezvényt, amelyek fő szervező ereje jobbára a helyi specifikumnak tartott étel vagy ital.)34 Ezen a helyen csupán Kisgéres borünnepeiről emlékezünk meg, aláhúzva annak a mai ünnepek szervezése szempontjából jellemző jegyeit.

Kisgéresben az elmúlt évtizedben fokozatosan formálódott – és ma is formálódik – az újfajta ünnepek köre, amelyek egymáshoz is kapcso-lódva szerveződnek. Az Önkormányzat tagjai és az általuk mozgósítha-tó, többségükben a szőlészetben és borászatban boldogulni akarók úgy gondolták, hogy ez a gazdasági ágazat egyaránt alkalmas a település tradicionális jegyeinek bemutatására és gazdasági eredmények eléré-sére. 2015. januárjában került sor a VIII. Újbor Kóstoló rendezvényére. „Az első két-három évben a rendezvény csak a helyi boros gazdák találkozó al-kalma volt. Akkorra már a helyi bor felvásárlása megszűnt, kezdték a hegyen a szőlőművelést elhanyagolni. Azt akartuk, hogy ez a helyi hagyomány ne marad-jon el teljesen, lendítsünk rajta valamit. Belejátszott a helyi gazdasági érdek, de az is, hogy Géresnek a hírnevét ezzel lehet egy kicsit terjeszteni. Azt gondoltuk, hogy a nyugdíjasok egy kicsit hozzá tudnak esetleg keresni a jövedelmükhöz, de akár olyan is lehet, aki ebből meg is tud élni. A kezdeti alkalmak csak 30-40 ember összejövetelét jelentették, amit a géresi borászok hoztak össze. Fokozato-san terjedt el a híre az Újbor Kóstolónak: a negyedik, ötödik, hatodik alkalomra már hoztak bort Kövesdről, Szentesből, Szerdahelyből, persze Helmecről is, a

34 Az információkért Zvolenszky Gabriellának tartozunk köszönettel.

legutóbbin már Csehországból meg Rozsnyóról is voltak. (Ebben voltak „profi” borászok is, például Helmecről. V. Gy. – V. I.)) Híre ment a dolognak. Kézről kézre járt a program, meg baráti körön belül is hoztak ismerősöket, akik szeretik a borkultúrát. Mindig megbeszéltük, hogy kit engedünk be ebbe a körbe. Mos-tanra úgy alakult, hogy a géresi résztvevők száma felment 50-60 közé, amihez jön kb. 30 külső vendég, vagyis 90-100 borász jön, egyenként 2-3 fajta borral.”35 Négy évvel ezelőtt kiegészítették a borkóstolót disznótoros vendéglátás-sal. Úgy szervezték meg a részvételt, hogy a géresi borász a Kóstolóra kétféle bort hozhat, fajtánként két-két litert. Ha vele tart a felesége, akkor hoznak még egy harmadik fajta bort, abból is két litert. A nem falubeli borásznak fizetnie kell a bora bemutatásáért, meg az ellátásért is. A ren-dezvény nem borverseny, tehát nincs minősítés. Sokan jönnek ma már Kassa, Eperjes környékéről. A külső borokból meg a feleségek borából tombolát is sorsolnak.

35 Asszonyi Árpád (szül. 1963)

4. Asszonykórus a borház avatásán, Kisgéres

131130


A második vagy a harmadik Újbor Kóstoló után merült fel, hogy az összejáró gazdák szervezzék meg a Nyitott pincék Napját: a janu-ár végi borünnepek sikere szülte az igényt, hogy teremtsenek még egy alkalmat, ahová több érdeklődőt lehet remélni. Kisgéres karak-teres régi pincesora, a területén a rendezvény idején – május derekán – virágzó akácos kétségkívül önmagában kiváló miliőt biztosít ehhez a rendezvényhez. Ekkora már leszűrik a bort. Mivel Kisgéres homogén református falu, nem teszik olyan hétre a programot, amikor áldozás van: vagy egy héttel előtte, vagy utána rendezik meg: általában Püskösd előtt szokott lenni a májusi borünnep. A Nyitott Pincék Napján az a géresi borász nyithatja ki a pincéjét, aki az Újbor Kóstolón már szerepelt az italával, és azzal a borral kínálhatja meg a vendégeit, amit a kóstolón már bemutatott, s amit a közösség „hitelesített”.

A májusi borünnep egy valódi sikertörténet. Az első alkalommal 50-60 vendég jelent meg, a negyediken már volt 200, 2014-ben pedig már majdnem 2000 ember. (Annak ellenére, hogy reggel 6-tól 12-ig ömlött az eső.) A rendezvény lassan már teljes Szlovákiát érinti: Besztercebányától Eperjesig, Bártfáig eljutott a híre, és a résztvevők körében szlovákoknak lassan nagyobb a részaránya, mint a magya-roknak. 2014-ben Magyarországról három borvidékről voltak autó-busszal, de voltak busszal Erdélyből is.

Bár az egész falu egyelőre nem tette magáévá a programot, egyre töb-ben kapcsolódnak bele, s évente 2-3 borásszal több van a közös feladat mögött. A helybeliek véleménye szerint többeket a szerénységük gátol, de a többségből hiányzik a vállalkozó szellem is. „Pedig a géresi emberek rendkívül vendégszeretők. Az idősebbek különösen: ha egy érdeklődő jön a pin-céhez, azt leviszi, megkínálja a borával. Nem mindenütt van ez így. Itt ma is hiányzik az emberekből a mai jellemző felfogás: hogy adok egy pohár bort, de fizesd ki! Egyre szélesebb kör van a rendezvények mögött, szervezetek is: Cse-madok, önkormányzat, iskola, művelődési ház, ezen intézmények munkatársai a családjukkal. A megye ebben az évben bevette a Nyitott Pincék Napját a támo-

gatott rendezvények közé. Az első alkalommal adtak némi támogatást, de aztán mindig tologatták: majd a harmadik után, majd a negyedik után. De a nyáron a megyei elöljáró találkozott itt a hercegkútiakkal, meg a nagykövet asszonnyal, s felismerte, hogy komolyabb program van itt, mint akár Báriban. Így ebben az évben bevették a Nyitott Pincék Napját a megye hat legjelentősebb rendezvénye közé, amit a megye szponzorál.”36

Az Újbor Kóstolóra meg a Nyitott Pincék Napjára az innen elhá-zasodott férfiak hazajönnek. (Korábban inkább csak esküvőre jöttek.) A korábbi összejövetelek megmaradtak családi szinten, de a borün-nepre is eljönnek ma már. Ma is vannak azért, akik kint ünnepelnek a pincék között, de ők maguk nem nyitnak pincét. Mintha kivárnának, mi lesz belőle, hogyan alakul a program sorsa. De van, aki egy-két év után beszáll, kinyitja a pincét. Minden generáció érintett: 18 évtől 60-70 éves korig nyitják a pincét.

A két nagy létszámú boros programot időben egy harmadik, kisebb rendezvény kapcsolja össze: az ún. Kocsonya Beszélgetés, amit – ha lehet – február közepén, de legkésőbb február végén rendeznek meg. Ilyenkor boros témákban szakmai – például növényvédő – előadás hangzik el, s kötött az alkalom étrendje is: kocsonya fő a januári borün-nepre vágott sertések körméből, csülkéből, bőréből.

A borünnepek a településen újabb fejlesztéseket generálnak. 2014-ben – Hercegkúttal közös Uniós pályázatból – Borházat alakítottak ki. Ez a székhelye a 2015. január 1-jén alapított polgári társulásnak, ami-nek egy régi, Géresben máig fellelhető szőlőfajta, a Pojhos (Polyhos) a névadója. Az Unió felé öt évre elkötelezték magukat, hogy a Borhá-zat önköltségből működtetik. Ez megy is, mert alig van hétvége, hogy ne lennének vendégek a házban. Általában rendezvényekre veszik ki az épületet: adják a konyhát, szállást, előadótermet, kinti kiülő-ket. Tavaly már Németországból meg Kanadából is voltak vendégek.

36 Asszonyi Árpád (szül. 1963.)

133132


Ha a vendég félpanziós ellátást kér, az önkormányzat munkatársai főznek. Azt tervezik, hogy egy nagy hűtő tárolót helyeznek el a Borházban, ahol minden tagnak ott lesz egy üveg bora. Ha vendégek jönnek, kóstolnak – egy önkormányzati alkalmazott kínálja őket –, s amelyikből inni akar-nak, telefonon felveszik a kapcsolatot a boros gazdával, aki felviszi őket a pincéjébe. Ezzel is a helybeli borászatot kívánják lendíteni.

A település főterén 2014-ben borkút készült, ami ünnepeken géresi borral várja a vendégeket.

A borünnepek kulturális kínálata hasonló, és hasonlít a település Falunapjának programjához, de a legváltozatosabb szórakozást a Nyi-tott Pincék Napja kínálja. A helyben működő öntevékeny művészeti csoportok mellett, megjelennek ilyenkor a „testvértelepülések” képvi-selői, Királyhelmec és a környező települések szereplői is. Fellépnek szlovák kulturális csoportok is.

A borünnepek, különösen a májusi program rendkívül meggyarapo-dott látogatottsága új helyzetet teremtett a géresiek számára. Amíg ko-rábban a vendéglátást az önkormányzat erejéből oldották meg, a nagy érdeklődés felvetette a professzionális vendéglátás szükségességét. Már eddig is gondot okozott a falu étel specialitásának összekapcsolása a bor kínálásával: a géresi béles készítése nagy munkaerőt kíván, csak a VIP vendégeknek történő bemutatása is az önkormányzaton négy asszony egész napos munkáját igényli. Eddig főként füstölt kolbászt kínáltak a vendégeknek, üstökben pörkölt és gulyás főtt, volt, hogy tárcsán húst sü-töttek. A rendkívüli érdeklődés azt hozta, hogy önerőből egyre nehezebb a nagy számú vendég ellátását megszervezni.

A borünnepek megerősítették és felgyorsították a szőlőnek az 1970-es évektől számottevő fajtaváltását és technológiai átalakulását is. A legrégibb fajtákat leváltó furmint, hárslevelű, és rizlingek után, új sző-lők is terjednek, mint a Zenit és a Zengő. Akik már most pincét nyitnak a nagyközönség számára, többnyire merik vállalni a színboraikat is. Külön szűrik már a Furmintot, a Hárslevelűt, van néhány gazda, aki az

Irsait, a Muskotályt is külön szedi, vannak jó Olaszrizlingek is. Az idő-sebbek azonban többnyire ma is a vegyes borokra esküsznek, s bizonyos, hogy azok ma még nagy mennyiségben lelhetők fel a géresi pincékben. Elég gyakori ma már a vörösbor is, ami korábban kevés volt Géresben. Az idősebbek szerint – kisebb mennyiségben – mindig készült valameny-nyi vörösbor. Fa kádakba darálják le, van, aki lebogyózza előtte a szőlőt. Az egyik eljárás szerint a héján érlelik, ott forr ki, és a kádból egyenesen üvegekbe fejtik. A másik eljárás szerint néhány nap után – 3-4 naptól egy hétig is eltarthat ez az időszak – kipréselik az anyagot. A legtöbb gaz-da a második eljárást alkalmazza, többen két prést használnak: külön a fehér és külön a vörös bornak. Manapság keresett a Bíborkadarka, de a Kékfrankos, Medina, Blauburger, Zweigelt is népszerű. Mindezek fényé-ben meglepő, hogy a géresi borünnepek egyik fő sikere és ismertetője a Polyhos (Pojhos) szőlőből szűrt színbor, amiből – a helybeliek szerint – nincs annyi a hegyen, amit ne tudnának eladni.37

A szőlőfajtákban és a technológiában zajló átalakulásokkal el-lentétben, magában a művelésben nincs jelentős változás: a csalá-dok maguk művelik a szőlőt. Gondolkodtak egy kis kertközösség létrehozásában, aminek a keretében kerülőket is lehetne fogadni. Ez azonban nem valósult meg, mert a szőlőőrök alkalmazása és főként jogosítványa újabb gondokat vetne fel.

Az elmúlt időszakban a szövetkezet is telepített szőlőket, most egy borfeldolgozó üzem telepítésére pályáznak, ami felvásárolna a helybeli gazdáktól is. Ők is szeretnének legalább munkanélküli fiatalokat hely-ben tartani a szőlővel beültetett domboldalak megművelésére.38

37 Ezt az ismeretlen eredetű, jellegzetesen tokaj-hegyaljai szőlőfajtát 1730. körül említik először a források. Nagy mennyiségű, de gyenge bort adott, ami miatt rendre kiirtásra ítélték a hegyaljai szőlőkben. Vö. Balassa 1991: 142-143.38 Délkelet-Szlovákiában is lezajlott a földek visszaadása az eredeti tulajdonosoknak, de például Kisgéresben a szövetkezet felvásárolta vagy bérli a területet a gazdáktól. Nem hivatalos adataink szerint, kb. 2000 hektáron gazdálkodnak, Kft-szerű formában. Van

135134


Összegzésként megállapítható, hogy a Bodrogköz felső, ma Szlo-vákiában levő területén, elsősorban a Bodrogközi-szigethegység kör-nyékének településein nagy múltú szőlő- és borkultúra egészítette ki a parasztüzemek tevékenységét. Annak formája, technikája és fejlődése a vízrendezésig és a filoxéravészig elsősorban a Bodrog jobbpart fal-vainak hasonló jellegű gazdasági ágával mutatott rokonságot. A víz-rendezés után némiképp kiterjedt a szőlő- és bortermelés a bodrogkö-zi falvakban is, de az nem a jobb parti települések – Tokaj-Hegyaljára emlékeztető – útját járta (fajtaváltás, borok specifikációja), hanem tradi-cionális szinten maradt, s lassú változásában erőteljesebben a homoki szőlőkultúra technikája érvényesült. Mindez azonban a történeti táj ka-rakteres gazdasági ágazata volt, s az ma is, aminek a históriája, a fajták és fajtaváltások folyamata, az ágazat felemelésére tett kísérletek – bele-értve a jelen turisztikai célú törekvéseit is –, nem utolsó sorban a térség borászatának más borvidékekkel való összevetése egy önálló értekezés tárgya lehetne.

sertés, szarvasmarha, juh és baromfiállományuk is, de főleg a földművelésből élnek. Fizetett alkalmazottaik vannak és gépparkjuk, nyáron a faluból hozzávetőleg 20-25 embert alkalmaznak.

Felhasznált Irodalom

Andrásfalvy Bertalan 1973: A Sárköz ősi ártéri gazdálkodása. In: Víz-ügyi Történeti Füzetek, 6. Budapest

Balassa Iván 1975: Lápok, falvak, emberek. Gondolat. BudapestBalassa Iván 1991: Tokaj-Hegyalja szőleje és bora. Tokaj-Hegyaljai ÁG.

TokajBalassa M. Iván 2000: Kisgéres települése és építkezése. In: Viga Gyula

(szerk.): Kisgéres. Lokális és regionális monográfiák 1. 129-165. Lilium Aurum. Dunaszerdahely

Bodó Sándor 1979: Tokaj-Hegyalja, egy minőségi borvidék körülhatáro-lása. In: Ethnographia XC. 480-491.

Bogoly János 1992: Királyhelmec. Királyhelmec és a Felső-Bodrogköz természetrajza és történelme. Királyhelmec

Boros László 1994: Adatok Felső-Zemplén 19. századi szőlő- és borgaz-daságához. In: Néprajzi Látóhatár III. 3-4. szám 205-218.

Boros László 1999: A Kárpát-medence szőlő- és borgazdaságának történe-ti földrajza. Nyíregyházi Főiskola Földrajz Tanszéke. Nyíregyháza

Boros László 2000: Táj és ember. A falu ökológiai feltételei, táj- és ember-földrajzi összegzés. In: Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Lokális és regionális monográfiák 1. 11-40. Lilium Aurum. Dunaszerdahely

Borovszky Samu (szerk.) é. n.: Zemplén vármegye. BudapestBorsos Balázs 2000: Három folyó között. A bodrogközi gazdálkodás

alkalmazkodása a természeti viszonyokhoz a folyószabályozási munkák előtt és után (1840-1910). Akadémiai Kiadó. Budapest

Csoma Zsigmond – Lőwy Lajos 1994: Kóser vágás és a kóser borok, a nemzsidó vallású magyar parasztság tudatában. In: Csoma Zsig-mond – Deáky Zita – Vörös Éva (szerk.): …és hol a vidék zsidó-sága? 95-129. Centrál-Európa Alapítvány. Budapest

Dankó Imre 2001: A Bodrogköz gazdálkodásának kérdései. In: Bali Já-nos – Jávor Kata (szerk.): Merítés. Néprajzi tanulmányok Szilágyi

137136


Miklós tiszteletére, 89-109. MTA Néprajzi Kutatóintézet – ELTE BTK Tárgyi Néprajzi Tanszék. Budapest

Dóka Klára 1977: A Bodrog szabályozása. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XVI. 105-132. Miskolc

Drábiková, Ema1989: Človek vo vinici. BratislavaÉgető Melinda 2001: Szőlőművelés és borászat. In: Paládi-Kovács Attila

(főszerk.): Magyar néprajz II.. 527-595. Akadémiai Kiadó. BudapestFejős Zoltán 1992: Folklór és turizmus. Jegyzet a kultúraközi kommu-

nikáció egy lehetőségéről. In: Mohay Tamás (szerk.): Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára, 337-346. Ethnica: Debrecen

Fejős Zoltán 2005: A néprajz, antropológia – a kulturális örökség és az emlékezet kategóriái. In: György Péter – Kiss Barbara – Monok István (szerk.): Kulturális örökség – társadalmi képzelet, 69-77. OSZK – Akadémiai Kiadó. Budapest

Fényes Elek 1851: Magyarország geographiai szótára. PestFrisnyák Sándor 1990: Adalékok a Bodrogköz történeti földrajzához

(18-19. század). Separatum. NyíregyházaFrisnyák Sándor 2005: A Felső-Tisza vidék ősi ártéri gazdálkodása. In:

Dövényi Zoltán – Schweitzer Ferenc (szerk.): A földrajz dimenziói. Tanulmányok a 65 éves Tóth Józsefnek, 235-247. Budapest

Hőgye István 2000: A település történetének vázlata 1945-ig. In: Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Lokális és regionális monográfiák 1. 47-72. Lilium Aurum. Dunaszerdahely

Hofer Tamás – Niedermüller Péter (szerk.) 1987: Hagyomány és hagyo-mányalkotás. Tanulmánygyűjtemény. Kultúraelmélet és nemzeti kultúrák. MTA Néprajzi Kutató Csoport. Budapest

Hoppál Mihály2004: Lokális értékek és hagyományalapú társadalom. In: Néprajzi Látóhatár XI. 1-4. szám. 125-133.

Keleti Károly 1871: Hazánk és népe a közgazdaság és társadalmi statisz-tika szempontjából. Pest

Lovas Kiss Antal 2011: Társadalmi ünnepek közösségi funkciói az ezred-fordulón. In: Studia Folkloristica et Ethnographica 56. Debrecen

Magda Pál 1819: Magyar Országnak és a’ határ őrző katonaság vidéki-nek leg újabb statistikai és és geográphiai leírása. Pest

Makkai László 1974: Östliches Erbe und westliche Leihe in der ungarischen Landwirtschaft der Frühfeudalen Zeit (10-13. Jahrhundert). In: Agrárátörténeti Szemle XVI. Supplementum

Nagy Géza 1999: A Bodrogköz helytörténeti és néprajzi bibliográfiája (1837-1997). In: Bodrogközi Füzetek, 12-13. Sárospatak - Karcsa

Peti Lehel 2005: A testvérfalu-kapcsolatok mint a falusi turizmus és az identitásépítés színterei. In: Jakab Albert Zsolt – Szabó Árpád Tö-hötöm (szerk.): Lenyomatok, 4. Fiatal kutatók a népi kultúráról. 7-27. Kolozsvár: Kriza János Néprajzi Társaság

Pócs Éva (szerk.) 2004: Rítus és ünnep az ezredfordulón. In: Studia Ethnologica Hungarica VI. L’Harmattan – Marcali Városi Hely-történeti Múzeum. Budapest

Pusztai Bertalan (szerk.) 2003: Megalkotott hagyományok és falusi tu-rizmus. A pusztamérgesi eset. SzTE Néprajzi Tanszék. Szeged

Püspöki Nagy Péter 1977 (Fordította, bevezette, jegyzetekkel ellátta): Bél Mátyás a Bodrogközről. In: Irodalmi Szemle, XX. 10. szám, 904-920. Bratislava

Siska József 1986: A bodrogközi termelő gazdálkodás évszázadai. Szép-halom. A Kazinczy Ferenc Társaság Évkönyve, I. 199-221. Sátor-aljaújhely

Szirmay Antal 1798: Notitia historica, politica, oecononomica montium et locorum viniferorum comitatus Zempléniensis. Cassovia

Takács Péter – UDVARI István 1995: A Zemplén megyei jobbágy-vallomá-sok az úrbérrendezés korából, I. Periférián Alapítvány. Nyíregyháza

Udvari István 1992: Molnár András: Tekintetes, Nemes, Nemzetes Zemplén vármegye leírása (1799). In: Szülőföldünk, Borsod-Aba-új-Zemplén18. 80-84. Miskolc

138

Viga Gyula-Viszóczky Ilona

Valter Ilona 1974: A Bodrogköz honfoglalás kori és középkori település-története. In: Agrártörténeti Szemle, XIV. 1-55.

Viga Gyula 1996: Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Officina Musei, 4. Miskolc

Viga Gyula 2008: A bodrogközi kultúra és társadalom változása a 19-20. században. In: Studia Ethnologica Hungarica, X. L’Harmattan – PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék. Budapest

Viga Gyula 2009: Bodrogközi néprajzi tanulmányok. In: Officina Musei, 19. Miskolc

Viga Gyula – Viszóczky Ilona 2000: A paraszti gazdálkodás válto-zásai. In: Viga Gyula (szerk.): Kisgéres. Lokális és regionális monográfiák 1. 167-208. Lilium Aurum. Dunaszerdahely

Wekerle Sándor 1900: Zemplén megye. In: Az Osztrák-Magyar Monar-chia írásban és képekben, XVIII. 363-387. Budapest

Žadansky, Juraj 1999: Z dejín tokajského vinohradnictva a vinárstva.In: Historica Carpatica. Zborník Vychodoslovenského Múzea v Košiciach, 29-30. 25-35. Košice

Képaláírások

1. kép. Szőlő és borház a Szakadtgazda homokdombján, Cigánd (Viga Gyula felv. 2012.)

2. kép. Szőlővel beültetett gorond, Örös (Viga Gyula felv. 2013.)3. kép. A kisgéresi borház (Asszonyi Eszter felv. 2014.)4. kép. Asszonykórus a borkút avatásán, Kisgéres (Asszonyi Eszter felv.

2014.)

139

„…az Murrat pohára igen spetzialéja (különlegessége – a szerző) Miskoulcz várasának” – írja Bél Mátyás 18. századi geográfiájában, megemlítve még külön, hogy mily „rejtélyes természete vagyon”, s hogy a huncut miskolciak igencsak eldugják azt az idegenek szeme elől, s nem is na-gyon szolgáltatnak lényegi információkat a híres pohárról. Alább majd még visszatérek Bél Mátyás fontos információinak bővebb elemzésére, bevezetésként csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem mai ke-letű, a ma elég rejtélyes legenda misztikuma.

Az, hogy ma mennyire rejtélyes, bizonygatnom nem kell, alig-alig tudnak róla, alig hallani valamit a pohárról. Elég említenem, hogy mikor Dobrossy István úrnál, a levéltár igazgatójánál érdeklődtem, aki Miskolc történetének, régiségeinek minden bizonnyal legalaposabb ismerője, nos, hát kitért a válasz elől, az 1848-as bujdosópoharakról kezdett anekdotáz-ni. Talán ő is tudja, hogy a pohár addig marad misztikus, míg homályban maradnak történetének bizonyos részletei, vagy ő is tudója, s egyben hű-séges őrzője az avasi pincék kesze-kusza járatai mélyén rejtőző titoknak? Esetleg tudós kutató emberként nem kívánt szakmai részleteket elárulni, amíg maga nem jár utána a teljes igazságnak? Én magam úgy gondol-tam, mindenképp utánamegyek a történetnek, s ha képzettségem nem is biztosíthatja, hogy teljes körű kutatást végezzek, amit csak lehet, kiderít-sek, s megoszthassam a közvéleménnyel. Hogy a közvélemény ismét be-széljen róla! Mert ha valamiféle szemérmes, vagy inkább összekacsintós „hunczut” – ahogy Bél írja – hallgatás mindig is volt a témáról, azért meg-megjelent a közvéleményben, az írott forrásokban, a sajtóban.

Azt nem állítom, hogy a pohár ugyanolyan gyakran megjelent volna a múlt-múlt századfordulós képeslapokon, mint az ominózus béka, vagy az ezredik csizmadia, de néhány képeslapon mégiscsak felfedezhető, s csak-csak

Szunyogh LászlóA miskolci bújdosó pohár

141140

Szunyogh László A miskolci bújdosó pohár

Ez a monda legismertebb változata. A helyi folklórban folytatása is van a történetnek. Eszerint, mikoron legközelebb újabb török sereg érke-zett, már nem Murrad vezetésével a városba, az ő vezetőjük már azonnal Murrad bég igazságpoharából (Murrat pohárából) kívánt kóstolni. Hiába vezették azonban emberei, akik már előzőleg is itt jártak Murraddal az ominózus pincéhez, ott a poharat nem találták, (egyes változatok szerint el is tévedtek a pince labirintusában), a miskolciak azt semmilyen fenyege-tésre elő nem adták, mondván, hogy a pohár valahol a pincékben bujdosik (!), senki sem tudhatja, hol bukkan föl megint. A törökök haragjukban ki-rabolták, s fölgyújtották a várost, s még a bírót is elhurcolták magukkal, mondván, hogy csak a pohár ellenében lehet kiváltani.

A gyakorlatlan kutató is fölfedezheti, hogy a történetben több magyar és nem magyar mítoszrészlet, toposz tetten érhető. Az igazság pohara, igaz csak halványan, de egybecseng a tudás fájának gyümölcsével, csak itt éppen azáltal nem történik végzetes dolog, hogy belekóstolnak. Rokonít-ható továbbá a Szent Grál toposzával is. Ez a pohár, vagy serleg is eltűnik, vele talán az igazság is? Mátyás pohara? Az igazságos Hunyadi Mátyá-sé, akivel az igazság is sírba száll? Itt kell megjegyezni, hogy a miskolci ötvöscéh 1802-es behívólevelében, amelyben a céh legendáját, történetét is leírják, külön kiemelik Mátyás mestert, aki „az nevezetes igazság pohárát” is készítette. Itt már a „tyúk és tojás” kérdésében az alaposabb kutatá-soknak kell rendet tennie. Vajon az igazság poharához természetszerűen kapcsolódott az igazságos Mátyás király neve, vagy esetleg egy valóban élt Mátyás mester készítette serleg névadójához kapcsolódott az igazság fogalma. Mindkettő elképzelhető. Mindenesetre Mátyás mester említése a céhlevélben eléggé késői, így elképzelhető, hogy az ötvösök csak fénye-sebbé, veretesebbé kívánták tenni saját legendájukat, hírnevüket. Az sem segít a dolgon, ha tudjuk, hogy a 15. század végi adóösszeírásokban fel-lelhető egy bizonyos Mátyás ötvösmester neve, aki „az dédapjának (II.?) Ulászlótól kapott kiváltsága alapján” mentesül az adó megfizetése alól. Az feltehető, hogy a késői ötvösutódok (majd 200 év a különbség) őrizték

érdeklődőket vonzott ez is a városba. Amint majd alább részletesebben meg-indokolom, biztosan állítható, hogy a miskolci bujdosópohár, ha rokonítható is a ’48-as bujdosópoharakhoz, nem azonos azokkal, biztosan régebbi keletű. Kezdjük akkor a kezdetekkel, legalábbis ameddig biztosan vissza tudjuk kö-vetni a legenda gyökereit, azaz az ismert törökkori mondával, hogy azután majd rátérhessünk a pohár legendájának izgalmasabb, újkori részleteire.

Az egykor jól ismert, de mostanra elhalványult helyi monda sze-rint, mikor Murrad, egri beglerbég 1636-ban rajtaütött Miskolc és (Sajó-) Szentpéter városain, maga elé gyűjtötte a város elöljáróit, hogy adják elő az avasi pincékben eldugott városi kincseket. Erre a vezetőség azt válaszolta, hogy ott igen drága kincset őriznek, amely azonban az igazhitű muszli-moknak nem érték, s ez a bor. Ahol bor van, ott pohárnak is kell lennie, s az lehet arany is, ezüst is, csak megtekintené a pincéket, válaszolta a bég. Nem volt mit tenni, fölvitték a harcos, kardos törököket a pincékhez, de akármely pincébe is bementek, ott csak ócska fakupák, töklopók voltak föllelhetők. Pedig be-belestek a beste kontyosok szurkosvégű fáklyáikkal az oldalágakba, de nagyon mélyre nem merészkedtek, még a magyarok vezetésével sem. Ekkor, a monda szerint, odadörgölődött a nagyúr lá-bához egy miskolci (?) ember, (esetleg egy magyar gyermekből lett jani-csár? – ez nem deríthető ki egyértelműen a fennmaradt mondatöredékek-ből), hogy ne a poharakat keresse, hanem csak egyet, az igazság poharát (Mátyás poharát?) kérje, hogy abból ihasson. Mert aki abból iszik, az meg-ismeri az igazságot. Még a pohár rejtekhelyét is elárulta, az pedig valahol a templom fölött volt. Így aztán a miskolciak kénytelen-kelletlen előadták a poharat, töltöttek bele mustot, merthogy bort nem ihatott a török.

Ami ezután történt, az volt a csoda. A bég belekortyolt az italba, megízel-gette, majd csendesen letette a poharat a gádorban lévő nehéz tölgyfaasztal-ra, intett az embereinek, s nagy csendben és gyorsan eltávoztak Miskolcról. Nem raboltak, nem fosztogattak, még a várost is elfelejtették fölgyújtani, csak a legutolsó török katona vetett a pincéből kijövet elhajított fáklyájával üszköt a templom tornyára.

143142


elárulta, de ezzel mégiscsak megmenti a várost. Hős, vagy áruló? Épp itt van ennek a speciálisan miskolci mondának a szépséges bukfence. A következő török látogatáskor nem adják elő a poharat, inkább hagyják, hogy a török lerabolja, fölégesse a várost, még a bírót is elvigye. Miért éri ez meg? Ha az ember itt jobban elgondolkodik, talán a monda születését is tetten érheti. Nem a kiszolgáltatott miskolciak vágyáról van itt szó, akik álmodoznak valami igazságot tevő tárgy után, amelybe, ha beleinnának a fosztogatók, az igazságra rádöbbenve elállnának rossz szándékaiktól? S miért ne lenne ilyen tárgy, csak most éppen nincs meg, mert bujdosik, ahogy az igazság is. S az idősebbek már emlékeznek is, hogy a legutób-bi török látogatáskor még megvolt. Nem is égették föl akkor a várost. S hogy mi legyen ez a tárgy? Talán itt is hatott, illetve ismert volt a Grál legendája, miért ne lehetne Miskolcnak is egy kelyhe, pohara?

A tárgy választásában bizonyára közrejátszott a bor tisztelete, a bor és az igazság fogalmának tudatalatti, vagy nagyon is tudatos összekap-csolása. S ahogy a Grált is keresni kell, a miskolci pohár az Avas rejté-lyes pincelabirintusában bujdosik. Találhatunk még ilyen vágyott cso-datévő, mentő tárgyat a magyar irodalomban, dejavu-érzésünk meg-alapozott. Mikszáth beszélő köntöse a kecskemétieket menti meg a tö-rököktől. A regény 1889-ben jelent meg. Érdekes az időbeni egybeesés. Mikszáth, 1887-ben jár Miskolcon, talán itt hallhatott a legendáról, s írói fantáziája helyezte át a történetet az Alföldre, s tett a pohárból kön-töst. Valószínűleg azért kellett a tárgyat megváltoztatni, mert a sztorit majdnem egy az egyben Jókai is megemlíti Eppur si muove című regé-nyében, igaz ő a Királyhágón túli Torockót választja helyszínül. Ennek megírásakor Jókai első felesége, a miskolci születésű Laborfalvi (Benke) Róza már halott, így Jókai nem nagyon foglalkozik már miskolci témájú írások gondolatával, különben is érdeklődése Erdély felé fordul, így a régebben hallott történetet is ide ülteti át. De tény, hogy a történetnek semmilyen torockói, vagy akár erdélyi gyökere nincsen, egyértelműen a miskolci mondát érhetjük benne tetten.

elődjük – aki valamilyen nem ismert indokból mégiscsak kiváltságra volt jogosult – akár írásbeli emlékét is. Nagyon csábító az a feltevés, hogy a kiváltságot az igazságpohár elkészítéséért kapta a korabeli ötvösmester, vagy a déd(?)apja – egy ötvöst milyen más érdeméért jutalmaznának meg, ha nem valamilyen munkájáért. Az adó alóli mentesítést csak a király ad-hatja, lehet így akár Mátyás-pohár a király nevéről is? Hiszen, ha valóban a dédapja csinálta, az lehetett Mátyás idejében is, a dokumentum szerinti Mátyás mester pedig családi hálaként kaphatta a nagy király nevét. A ro-koni fokozat, dédapa, vagy csak szimplán apa, a latin nyelvű feljegyzésből egyértelműen nem határozható meg. De az is meglehet, hogy II. Ulászló-nak (1490-1516) készült a pohár, aki vágyott nagynevű királyelődje dicső-séges hírnevére, amelyre igencsak szüksége lett volna, hiszen nem volt túl fényes a renoméja alattvalói körében, akik egyszerűen csak Dobzse Lász-lónak gúnyolták gyengekezű uralkodójukat.

De ezek mind csak hipotézisek, hiszen semmilyen adattal nem iga-zolhatóak. Annyit állíthatunk csak biztosan, hogy volt Miskolcon a 15. század végén egy Mátyás mester nevű ötvös, aki valamilyen jogon ki-váltsággal bírt az adó megfizetése alól, s hogy kései mestertársai a ne-vét megőrizték, s összefüggésbe hozták „Murrat pohárával”, mint annak készítője. Hozzá kell tennünk, hogy egy eléggé romlott szövegváltozat-ban a poharat Murrádnak eláruló embert nevezik Mátyásnak, de ezzel nemigen tudunk mit kezdeni. Meglehet, hogy mindez a szövegromlás eredménye, előfordulhat, hogy innen kerül be a Mátyás név a történet-be, s kapcsolódik aztán a pohárhoz, vagy készítőjéhez. Ebben a válto-zatban egyébként az „áruló” Mátyás sorsáról is tudunk, miszerint az információért azt kéri cserébe a bégtől, hogy igazságosan ítéljen felőle. Mikor Murrad iszik a pohárból, s távozna, a kérdésre, hogy mi legyen az árulóval, ráhagyja őt a miskolciakra. Ez a történetfoszlány rokon a füleki vár elfoglalásának mondájával, ahol a török vezér a neki segítő magyar árulót a magyarok szemszögéből nézve „jutalmazza”, azaz bünteti meg. Hogy a miskolciak mit tesznek az árulóval, aki bár a pohár rejtekhelyét

145144


Harminchat évvel később, 1678-ban találunk egy homályos utalást. A városi jegyzőkönyv 26. oldalán egy, a város által eladott baráthegyaljai szőlőről szóló bejegyzés végén megjegyzik, hogy áldomásként „rája az igazság pohara üríttessen”. Ez akár csak a szokásos áldomás is lehetne, de azért kell gyanút fognunk, mert – igaz, hogy jóval később – egy nagyon hasonló, de sokkal egyértelműbb bejegyzés történik a város jegyzőköny-vébe. 1702-ben a városi tanács elrendeli, hogy minden nagyobb városi üzletkötés, azaz szó szerint idézve „kótyavetye az városi igazság poharával szentesíttessék, majd a pohár az pincébe visszavitessék”.

Tehát valamely pincében tároltak, őriztek egy igazságpoharat, amely-lyel szentesítették a városi üzleteket. De melyikben? Talán a város sa-játjában, vagy valamely virilis miskolci polgáréban? Esetleg, már ekkor vándorol a pohár? A források hiányos volta miatt nem segít az sem, ha nagyjából föl is tudjuk mérni, melyek voltak a város saját kezelésében lévő avasi pincék. Nem tudni azt sem, hogy milyen rituálé keretében szenteltek a pohárral. Egyszerűen csak a vásár utáni szokásos áldomást tették ünnepélyesebbé a híres pohár használatával? Bár a forrás kótyave-tyét említ, azért érezni a szöveg szelleméből is, hogy valószínűsíthetően többről van itt szó. Valóban valamilyen csodát, erőt tulajdonítottak a po-hárnak, amely ezáltal megvédi a várost a rossz, szerencsétlen üzlettől. Tehát nem az esetlegesen tisztességtelen haszonszerzésre, hanem még inkább a becsületre és a szerencsére adott biztosítékot.

Bő fél évszázaddal későbbi felbukkanása a városi szertartásokban már egyértelműen ezt támasztja alá, de előtte még egy érdekességet meg kell említeni, amely valószínűleg szintén a pohárral hozható összefüggésbe. 1707-ben II. Rákóczi Ferenc, vezérlő fejedelem, Miskolcon tartja központ-ját. Latin nyelvű emlékirataiban írja, hogy Miskolcon szállván, „az Támár mesterrel elkészítteté az híres miskolczi kelyhet, melyet bújdosásába is magával vitt, attól meg nem vált”. Az idézet ugyan nem azt mondja, hogy a kehely mását, hanem egy újat. Lehetséges, hogy az utalás egy speciálisan miskol-ci kehelytípusra vonatkozott, de lehet másolatként is értelmezni. Bár Rá-

De nézzük most meg, hogy a leírt esemény mely részleteinek van a történetírás által is igazolható valóságalapja. Tény, hogy a 17. század első felében többször is rajtaütöttek török hadak a városon. 1636-ban éppen Murrad egri beglerbég vezetésével, de ekkor valóban csak ki-sebb károkozás jegyeztetik fel, a lakosok idejében elrejtik értékeiket, valószínűsíthetően éppen az Avas pincéiben. Igaz, a templom tor-nya ekkor ég le. Hat évre rá ismét az egri törökök dúlnak a városban, ekkor azonban a veszteség már igen nagy, s az egykorú krónikás sze-rint porig ég a város. Mint látjuk, az eseményeket a monda igen hűen megőrizte. Dombi Sára kutatásaiból tudjuk, hogy a valóban elrabolt, s majd három évig egri fogságban tartott bíró kiszabadításával kapcso-latban az érintettek igen élénk levelezést folytattak. A török eredetiből fordított levelekben több helyen találunk érdekes utalásokat. Még 1643-ban egri Achmát pasa azért kéri a felséges padisahot, II. Murád szultánt a Miskolcnak adott adómentesség feloldására, mert a miskolciak őriznek egy csodatévő tárgyat, melynek birtoklására minden bizonnyal csak a felséges padisah jogosult. Szintén még ez évben a miskolci tanácsnokok aláírásával megy levél Egerbe, amelyben tudatják, hogy a város összes arany és ezüst edényét összegyűjtötték és átvizsgálták. Vajon mi célból? Sajnos erről nem tudunk meg többet. Még 1644-ben, az akkor pallosjog-gal rendelkező város magyarázkodó levelet küld a város kegyurának, gróf Esterházy Jánosnak, hogy Sarudi M diákot azért kellett felakasztani, mert ellopta a város legféltettebb kincsét, s azt majdnem a törökök kezére juttatta. Ő lenne a keresett Mátyásunk? Mi lehet az a kincs, csak nem a pohár? Mindenesetre „huncutul” hallgatnak róla.

Ennyit a mondáról. Ami ezután kezdődik, valószínűleg még érdeke-sebb. Ugyanis innentől fogva, bár továbbra is igyekeznek hallgatni a mis-kolciak, mégis jól datálható pontos értesülések vannak Murrad, azaz az igazság poharáról. S ezen adatok akár igazolhatják is, hogy a mondának le-hetett igaz alapja. A monda 1642-ben ér véget. Ekkor volt Miskolc második, törökök általi feldúlása, amikor is megemlítik, hogy a pohár „bujdosik.”

147146


kóczi semmilyen spirituális dolgot nem említ a kehellyel kapcsolatosan, kitűnik az írásból, hogy a tárgy kedves neki, hiszen bujdosásába is magá-val viszi. Feltehetnők, hogy a mélyen vallásos Rákóczi valamely templomi kehelyről ír. Ennek azonban ellentmond, hogy Miskolc lakossága ebben az időben kizárólag református, míg Rákóczi buzgó katolikus. Vallásossá-ga inkább arra ad magyarázatot, miért nem írja le a fejedelem a pohárhoz kötődő hiedelmet, vagy inkább hitet (az igazságosságban), amely miatt számára is kedves volt a pohár, ám babonát mégsem akart terjeszteni.

Mikes Kelemen leírja a nagy fejedelem halála után írt levelében, hogy ura a hűséges Vay Ádám családjára hagyta „igaz poharát”, minthogy „őne-ki szülőföldiről” való. Fel kell hívnom a figyelmet, hogy az utalások se-hol sem egyértelműek, biztosan nem állíthatjuk, hogy a források egy és ugyanazon pohárról beszélnek, s hogy az a miskolci Murrat-pohár mása. Vay is csak Rodostóból, vagy akár az Erdély dél-keleti csücskében talál-ható Zágonból nézve, azaz csak tágabban értelmezve földije a miskolci pohárnak, lévén ő szatmári. De a feltevés nagyon logikus és csábító. Fő-ként annak fényében, hogy Vay Ádám leszármazottja, báró Vay Miklós borsodi főispán lesz, s ekkor a megyei (köz)gyűlés kimondja, hogy „az igazság pohár mássa az ts. Vármegye kamarájában őríztessék”. Ennek dátu-ma 1782, s ekkor már híreink vannak újból a városi pohár használatáról. A megyeit nem használják, azt csak a kamrában, azaz a kincstárban őr-zik. Vagy tekintettel voltak a városi eredetire, vagy abban valóban hisz-nek, s így tudják, hogy az övék csak egy másolat. Minden esetre lehetne tisztelni a másolatot is, ha az valóban a fejedelem pohara volt, azonban arról említés nem történik. Na de ne feledjük, 1782-ben, a Habsburgok irá-nyította Magyarország egyik egykori kurucos vármegyéjében ezzel nem volt ildomos dicsekedni. Inkább csak őrizni, jól elzárva azt a „kamarában”. Természetesen ez a Vay-vonal sem igazolható hitelesen, azaz, hogy Rákó-czi serlegéről van-e szó, de elképzelhető és könnyen lehetséges.

A megyei serleg egy darabig még megvan, az évenkénti kamarai leltár még 12 évig megemlíti azt, mindig megjegyezvén, hogy igazserleg őriz-

vén az a.d. 1782 / 21 bejegyzés alapján. 1783-tól nem szerepel többet a lel-tárban. Talán magyarázatot kapunk eltűnésére, ha visszatérünk a városi eredetire. Mint említettük, 1702-ben rendeltetik el, hogy a város nagyobb üzleteire az igazság poharából kell áldomást inni. 1758-ban a város egy, egyébként érdektelen rendeletének kihirdetésekor a rendelet preambulu-mában megjegyeztetik, hogy a megkötött üzletekre ünnepélyesen az igaz-ság pohara üríttessék. S innentől kezdve igen gyakran bukkan föl ez a for-mula különböző rendeletek végén, így a teljesség igénye nélkül, 1758-ban későbben még kétszer, 1759-ben egyszer, 1761-ben már ötször, s innentől kezdve a 18. század végéig majd minden évben három-négyszer.

1809-ben a Napóleon ellen induló Borsod megyei nemesi felkelők Mis-kolcon gyülekeznek. Igen nehezen indul el az inszurrekciós sereg, terhel-ve ezzel hetekig a város lakosságát. Egykorú feljegyzés szerint azzal bírja őket a város polgármestere indulásra, hogy a sereg fővezére, a megyei ispán a városban tartózkodó kegyúrral, Grassalkovich Józseffel a városi igazságpohárból iszik áldomást, s bár a serleg egykor a ts. megyéé volt, csak a hadak visszatérte után szolgáltatják azt vissza, addig a város meg-őrzi a poharat. Na, itt a forrásokban lett egy kis keveredés. A megyéé, vagy a városé a pohár? Tudjuk, hogy a megyei leltárból eltűnik, viszont felbuk-kan egy városi rendeletben 1812-ben. Ebben arról rendelkezik a tisztelt magisztrátus, azaz a városi tanács, hogy hagyni kell az igazságpoharat („kehel ord justic”) a polgárok kezén a pincékben vándoroltatni, mígnem a másolatnak a polgármester hivatalában falfülke létesíttessék, a pohár on-nan „szükség fennforgása esetén szentségesítés czéljából elővezettessék”. Ekkor tehát már egyértelműen két pohárról beszélnek a krónikák, mintha csak igazolni akarnák a Rákóczi-féle másolatot, illetve annak kalandos vissza-térését. Arról, hogy a másolat hogyan kerülhetett a vármegyétől a város-hoz, nincs forrásunk. Mindenesetre egy feltevésünk van, mégpedig, hogy nemzetes Szemerey Gáspár vihette magával új hivatalába a poharat, aki 1775-től 1784-ig viceispánja volt a megyének, s egy kis átfedéssel 1783-tól 1790-ig a városi magisztrátus tagja is volt. Mindenesetre szűkebb pátriánk

149148


krónikájában az 1809-es hadba indulás körüli perpatvar az első, ahol felje-gyeztetik a megye és a város máig is tartó viszálya, vetélkedése.

Szóval, van két poharunk a 19. század elején, egyértelműen kettő meg-nevezve egy forrásban. Az igazi, ha ugyan az az igazi, a polgároknál van kint a pincékben és vándorol. Pincékben, a többes szám egyértelmű, nem elírás. Itt igazolásként belép egy újabb forrás, Benkő Sámuel, városunk 18. századi polihisztor krónikása „Topographia oppidi Miskoltz Historico-Medica” (azaz Miskolc várostörténeti-orvosi helyrajza) című művében (1782) na-gyon röviden ír a pohárról, de ez már a könyv második kiadásából (1818) ki is marad. A latin eredeti nem pontos és szakszerű fordításban így hangzik: „a polgárok igazságpohara, amely Murrad bég seregeitől a várost megmentette, a polgárok pincéiben bujdosik. Aki abból iszik, az megismeri az igazságot. Mivel az igazságot nem jó mindig tudni, ezért a pohár minden ünnepnapokon más pincében állíttatik fel az asztalfiára, abba csak a pince legnemesebb nedűje tölthető, s abból mindenki csak egyszer kortyolhat, miglen a pohár, fölállván megtiszteltetve körbe-jár”. Ez a leírás mutatja, hogy a pohár használatához valamiféle szertartás is kapcsolódott. Tehát ünnepnapokon, vasárnaponként mindig másik pin-cében vették elő a poharat, abba a pince legjobb borát kellett tölteni, föláll-tak, amíg a pohár körbement, s mindenki egyszer kortyolhatott. Nagyjá-ból hasonló szertartást ír le Bél Mátyás is, annyival kiegészítve a dolgot, hogy az első kortyot (szinte pogány módon) a földre kellett löttyintenie a pincemesternek ezen szavak kíséretében, mintegy emlékezve Murradra: „ezt a kontyosának!” A szertartásnak majd még az 1848-as események utáni időkben jelentősége lesz, arra visszatérünk. Most inkább még arra az érde-kességre hívnánk föl a figyelmet, hogy Benkő Sámuel művének későbbi ki-adásaihoz hasonlóan, Bél Mátyás művének nyomtatott kiadásából is teljes egészében hiányzik ez a miskolci részlet. Ezt csak az esztergomi káptalani könyvtárban őrzött kézirat tartalmazza.

A 19. század első felében, hasonlóan az előző félszázadhoz, egy-egy rendelet zárószövegében az ismert szófordulat, igaz, hogy ritkábban, de évente egyszer-kétszer előfordul a következő változatokban:

Petsételtessék az igaz pohárral 1821.; Üríttessen az pohár reája 1835; Rá a po-hárral petsételjenek 1835; Petsételtessék az pohár mellett 1836; Ezen rendelet pohárral is megpetsételtessék. 1837; Reá a poharunkat ür(í)tsük 1837

1825 a következő fontos évszám a pohár, vagy kehely történetében. A híres és emlékezetes reformországgyűlések egyikére, az áprilisira utazván, a megye miskolci küldöttei indulás előtt „felmenvén az ts Viczki uram pinczéjéhez, az igazságpohár előhozatván, a küldetés becsületes és igaz ügyéért abból kortyoltanak”. Egyedülálló ez a Viczi család hagyatékában fönnmaradt naplóbejegyzés, ugyanis utána az 1848-49-es szabadságharcot követő Bach-rendszerig nem hallunk róla, s innentől kezdve, ha lehet, még mélyebb titok övezi a poharat, illetve annak tárolási helyét. Persze, rögtön megértjük ezt a titkolódzást, ha megismerjük a következő forrást. Ez nem más, mint a bécsi Reich-staatpolize archívban őrzött ügynökjelentések egyike, illetve egyik nagy terjedelmű kartotékja. Tudjuk, hogy az elbukott forradalmat követő passzív ellenállás időszakában tengernyi spionjelentés foglalkozik a gombamód elszaporodott rebellis bújdosópoharakkal, az azok köré szerveződő titkos társaságokkal. 1851-53 között külön rendőrbiztosa is van az ügynek, mivel fölmerül a gyanú, hogy ezek a pohártársaságok (kriglgruppen) esetleg központi irányítás alapján működnek, azaz összefüggő, és így veszélyes hálózatot alkotnak. Ez a feltevés nem igazolódik be, mint ahogy valójában nem is volt igaz, de azért a pohártársaságok veszélyesnek minősülnek. Egy-két társaság föloszlatásra is kerül, főként a Dunántúlon, mint például Nagykanizsán a Bereczky-féle asztaltársaság, vagy Pápán a titokzatos Csokonai-kör. De a Dunán innen is történnek leleplezések, pl. a debreceni Várady-kör, vagy (Hajdú-) „Dorogon felsővalki Tiszai Pál és czinkosainak kehelcompaniája” bíróság elé állíttatott. Igaz, az ítélet teljes felmentéssel, végződik, semmilyen vád nem igazolható, azt meg ki tilthatja meg „az igaz (1852-ben! – a szerző) magyar embernek, hogy társaságban igyék bort, minek után aztat magában, tsak közönségesen ökörnek neveztetett gyakoroltatik”. Gondolom, nem nehéz kihallani az érvelésből a forradalmi, rebellis felfogást, utalást a

151150


nem magyar, értsd német, vagy osztrák borivási szokásokra. Jelen tanulmányomban nem kívánok részletesen foglalkozni az 1848

utáni bujdosópoharakkal, a „mozgalom” elterjedésével, de látnunk kell a miskolci bujdosópohár és ezen poharak, kelyhek közti hasonlatossá-gokat. Azt nem merem állítani, hogy a 48-as poharak a miskolci mintá-jára alakultak volna ki, ehhez valószínűleg nem volt országosan eléggé ismert, bár jó lenne, ha ennek ellenkezőjét valaki mégis be tudná bizo-nyítani. Számomra kevés adat áll rendelkezésre az országosan elterjedt poharakról, s nem ismerem, s nem is tudom rekonstruálni az elterjedés időbeni és térbeli folyamatát sem. Nem is beszélve a bujdosópoharak-nak az emigrációban még inkább virágzó kultúrájáról. Klapka tábornok angol házigazdája, Lord Callingham Klapkáról írott visszaemlékezései-ben leírja, hogy ha úri társaságban összejött néhány magyar forradalmár, akkor a legnagyobb bál közepette is éjjel tíz óra körül titokzatosan elvo-nultak egy félórányira valamely külön terembe, vagy a könyvtárszobába. Óriási megtiszteltetés volt számára, hogy egy ilyen alkalommal a magyar társaság őt is befogadta, részt vehetett a titkos szeánszon. Érdemes idézni a lord írásából (Rónay Miklós fordításában):

„Akkor aztán, ahogyan délután a teánál megbeszéltük, Klapka tábornok és Révai gróf titkos intésére a magyarok és én elindultunk a könyvtárba. Egy Dely nevű magyar úr az ajtón kívül maradt, s őrködött, nem engedett be senkit. Velem együtt tizenegyen voltunk, sok magyar jött össze Duncan grófné bálján. Odabent körbeálltuk a terem közepén álló nagy tölgyfa asztalt. Az asztal közepére helyezték ki a bujdosópoharat, amely egy egyszerűen megmunkált, alig díszített ónkehely volt. Hogy a pohár honnan került elő, nem tudom, valamelyik résztvevő vehette elő a ruhája alól. Eddig minden teljes csendben zajlott, rajtam kívül mindenki ismerte a ceremónia részleteit. Én magam sem mertem így hát megszólalni. Ekkor egy Remenyi nevű magyar úr elszavalta a Vörösmarty nevű nagy magyar költő (aki felől Klapkától sokat volt módomban hallani) leghíresebb versét, a „Sosat” (így- a fordító) címűt. Utána előkerült egy palack bor, mint az íze alapján megál-lapítottam, jóféle tokaji, de nem aszú, s abból a kupát teletöltötték. Klapka tábor-

nok, mint rangidős és legtekintélyesebb tiszt, a poharat csendben felemelte. Rövid beszédet mondott, természetesen magyarul, így nem értettem, de jelentését így is biztosan tudhattam. Csakis az elbukott, drága szabadságról beszélhetett. Aztán egy mondat kíséretében az első kortyot a padlóra, egészen pontosan a szőnyegre löttyintette. Ezt az egyetlen mondatot, nyílván az én kedvemre, angolul is elis-mételte. Eszerint az első korty a földre hullott, elesett dicső magyar honvédeket illeti, de illeti a méltóságban elesett ellenséges katonákat is. Hiába, igazi lovagi-as nép a magyar! Utána belekortyolt a borba, majd továbbadta. A pohár némán körbejárt, mindenki, így én is, belekortyoltunk. Ekkor Klapka, ismét angolul, de szinte katonához nem is méltó, el-elcsukló hangon elmondta a többieknek, hogy én azért kaptam bebocsátást erre a szertartásra, mert igaz ember, a magyar szabadság ügyének igaz híve vagyok. Ezután a társaság csöndben, szinte suttogva, eléne-kelt egy méltóságteljes nótát, melyből csak Kossuth nevének említését értettem ki. Az ének igaz méltósággal, katonás büszkeséggel morajlott, biztos voltam benne, hogy a párnázott ajtón ki nem hallatszik. Mintha megtelt volna a szoba az elesett magyar hősök szellemeivel, csodálatos és emelkedett volt a hangulat. A marcona, sokatpróbált katonák szemesarkában könny csillogott. Magam is meg-éreztem, milyen lehet magyarnak lenni, mi adja ennek a népnek a büszkeségét, s soha nem múló fájdalmát. Aztán az éneknek vége szakadt, a szent pohár, ahogy előkerült, úgy el is tűnt, s mintha mi sem történt volna, kimentünk a könyvtárból, s ismét elvegyültünk a báli társaságban. Soha nem felejthetem ezt a csodálatos ese-ményt, s köszönöm az Istennek, hogy ihattam a szent bujdosópohárból. Olyan él-mény volt ez, mintha magából a Szent Grálból ittam volna. Ha ugyan nem ez volt az maga, a magyarok őrizte Szent Grál. Később Klapkával soha nem beszéltünk az esetről, én magam sem kérdeztem semmit felőle. Hiszen olyan titkok tudója, a magyar lélek titkának ismerője lettem, mely örök titoktartásra kötelezett el.”

Nagyon megható az idézet, s híven mutatja a bujdosópohár legendá-jának nagy tekintélyét, hatását. A szertartás sok részlete rokonítható a miskolci Murrat-poháréval. Nyilván számos pogány nép szertartásában megtalálható az első korty földre löttyintésének rituáléja, ám itt felfedez-hetünk egy másik rokon vonást is a miskolci pohárral, mégpedig azt,

153152


hogy azt az ellenségre (is) ajánlják. Miskolcon a „kontyosának”, a Klapka-féle emigrációban az elesett osztrák katonáknak is. Hogy esetleg a mis-kolci Murrat-pohár lenne a bujdosó poharak „ötletgazdája”, mint emlí-tettem, nem merem állítani, de egy halvány forrás talán alátámaszthatja ezt. Wesselényi Miklós, aki a reformnemesség egyik legtekintélyesebb alakja volt, naplójában följegyzi, hogy bizony élete nagy napja volt, mikor Pozsonyban, 1827. május 3-án a Fehér Rózsa hátsó termében a miskolci-ak igazságpoharából kortyolhatott.14 Tehát országos tekintélyű szemé-lyiség is megismerhette, s esetleg terjeszthette a miskolci pohár titokzatos hírét. Nem gondoljuk, hogy a követek ténylegesen el is vitték volna a kelyhet Pozsonyba, inkább a szokást és a pohár misztikumát ismertették az érdeklődő nagyurakkal. (Nagyon csábító lenne itt a gondolat tovább-fűzése, hogy tudniillik Wesselényi elvitte volna magával a pohár hírét Erdélybe, s innen meríti Jókai a már korábban említett legendát, de ennek sehol semmilyen jelét nem találjuk, nem ismerjük.)

Mindenesetre térjünk vissza a Bach-korszakbeli miskolci ügynökjelen-tésekre. Több jelentés is taglalja, hogy tekintélyesnek mondott miskolci polgárok vasárnaponként az avasi pincékben borozgatásra összejönnek, s ott mindenféle pohártársaságokat alakítanak. Ezek a jelentések szinte semmiben nem térnek el az ország többi részén felvettektől, így külön nem is foglalkozunk a részleteivel. Mindenütt csak sejtetik, hogy esetleg rebellis, forradalmi témákról is eshet szó, de konkrétum sehol sem említ-tetik. Viszont egy bizonyos Svály nevű ügynök 1853 novemberi jelenté-sében szinte felmentésként írja, hogy a Soltész-féle pincében lévő pohár-társaság nem lehet forradalmi szemléletű, mivel ők valamiféle régebbi, középkori eredetű pohár kultuszának hódolnak. A jelentés utóéletéről semmit nem tudunk, talán nem is figyeltek föl a sok egyéb mellett erre a mondatra. Érdekes azonban, hogy ez az ártatlannak maradt félmondat szinte igazol minden eddigit, amit a Murrat-pohárról megtudtunk.

Ezután, nyilván a szabadságharc utáni veszélyes sötét korszak ha-tására is, a titok, a titkolódzás még nagyobbá válik. Olyannyira, hogy

még a városi oklevelekből is eltűnik a korábban oly gyakori formula. Legközelebb csak Takáts Jenő 1901-ben megjelent, a Felvidékről (mely-be ő Miskolc mezővárosát is besorolta) szóló kvázi „bédekkerében” kerül említésre, ahol leírja a tanulmányom elején ismertetett mondát. A történetet azzal fejezi be, hogy a pohár azóta is az Avas pincéiben buj-dokol. Valószínűleg ennek a kiadványnak a hatására is, megjelenik pár képeslap, melyen ábrázolásra kerül a pohár, de nem fénykép, hanem rajz formájában. Jelenleg három ilyen képeslap ismeretes, de a pohár alakja mindhárom képen más, tehát valószínűleg egyik sem tekinthető hiteles ábrázolásnak. (Egyébként a monda leírása Kardos Imre Borsod vármegyei legendák (Budapest 1924.), illetve Bonta János Richárd Tö-rökkori mondáink című (Kolozsvár 1879.) munkájában is szerepel.

Nem tudhatjuk, csak sejthetjük, hogy a bujdosópohár hagyománya, valószínűleg a legnagyobb titokban, de továbbél az avasi pincesorokon. Ugyanis Móra Ferencig szinte semmit nem hallunk róla. Mint ahogy arról sem tudunk, hogy a legendás Lévay-asztaltársaságnak, illetve a társaság gömöri múzeumban őrzött 12 poharának, van-e valamiféle tényleges, vagy szellemi köze a Murrat-serleghez. Tudjuk, hogy Móra rendszeres ven-dég volt az Avasalján. Tudunk halála előtti legendás utolsó látogatásáról Marjalaki Kiss Lajos pincéjében, 1933. május 16-án. A látogatást megelőző-en Móra levelet írt Marjalakinak, a levél több irodalomtörténeti munkában is közlésre került. Arra azonban még senki nem figyelt fel, hogy, igaz rej-tetten, de a miskolci bujdosó pohár is említésre kerül benne. A nagybeteg, már a halálra készülő Móra levelében arra kéri Marjalakit, hogy még egy jó kis borocskázást jó társaságban hozzon össze neki Miskolcon. S többek között így ír: „de jó lenne, ha akkor és ott (tudniillik a tervezett borozgatáskor – szerző) pont akkor odabujdosna a Pohár is, hogy egy kis előleget kaphassak a végső igazságból, melyet nemsokára teljességében is megismerhetek.”

Az irodalmárok, nem ismerve a fentebb már leírtakat, nem tulajdoní-tottak nagy jelentőséget ennek a félmondatnak, betudták nagy általános-ságban a jóféle miskolci bor iránti szeretet megnyilvánulásának. De mi

155154


azért pár dologra felfigyelhetünk. A nyilván tökéletesen helyesen író és tudós Móra a pohár szót nagybetűvel írja. Nyilván nem véletlenül, ilyen hibát nem vétene. S kiértjük azt a kérést is, hogy ha a pohár rend szerinti körbevándorlásában a pincék között nem is a Marjalaki-pincébe tartana azon a hétvégén, azt a házigazda intézze el, hogy akkor „pont” mégis ott legyen. S ezt a tekintélyes Marjalakinak nyilván módjában állt elintézni. Hogy egyébként Móra ténylegesen is ismerte a mondát, éppen ő árulja el nekünk egy korábbi írásában. A Hóbiárt basa futása című kis meséjében (Szeged 1927.) Árkos Peti, a kondás, háta mögött emígyen fenyegeti meg Kalamül janicsáragát: „hogy innának rád a Murrad poharából”.

Aztán a két világháború közötti korszakra vonatkozóan már csak egyet-len, de igen sokatmondó forrásunk van. Vereczkei (Weisz), Jenő, majd ké-sőbb James Waess, miskolci kereskedő család Amerikába kivándorolt, s ott egy, a mikroszkóplencsék gyártásában bevezetett újításának köszönhetően karriert csinált fiának emlékirataiban (Philadelphia 1942.) hevenyészett for-dításban a következő található: 1932 egyik novemberi vasárnapján „muszáj volt apukának kimenni a pincébe, mert a rendtartás szerint aznapon nálunk ven-dégeskedett a vándorpohár. Ilyenkor sokan gyűltek össze a pincénkben, míg más alkalmakkor más pincékbe kellett menni”. Bár ez a rövid töredék nem sok min-dent bizonyít, mégis, mintha azt sejtetné, hogy a két világháború között élt valamilyen rendtartás az avasi pincék bujdosópoharának vándorlására.

Ha felidézzük egy kicsit a pár bekezdéssel korábban említetteket, ak-kor emlékezhetünk, hogy 1812-ben mint ha két igazságpohár „működne” a városban. Egy a pincékben „bujdosik”, míg egy valószínűsíthető másolat pedig a polgármester irodájában valami falfülkében rejtezik. Az ezután felbukkanó híradások szinte mind kizárólag csak a pincében bujdosó po-hárhoz köthetőek, talán csak a pozsonyi követek esete kérdéses ebben a tekintetben. Elmondhatjuk tehát, hogy 1945-ig a városi 2-es számú – ne-vezzük így – pohárról többet nem hallunk.

A második világháború, s az utána következő kommunista diktatúra sok mindent eltörölt a múltból, így a poharak legendáját és rendtartását is. Az

amúgy is titokzatos pohár végképp elrejtőzött. Érdekes módon azonban egy új, nemrég felfedezett forrásban utalást találunk ismét a városi 2-es számú pohárra vonatkozóan. Az ÁVO kutathatóvá vált aktáiban Horváth János, volt városházi tisztiszolga 1952. október 21-ei kihallgatásán a következőket vallja. „Gálffy (dr. Gálffy Imre – szerző) polgármester íróasztala mögött a fal fa-borítása alatt található a titkos rekesz, ahol a város serlegét és a polgármesteri lán-cot tartják.” A vallomás többi részletében már nem tér ki erre a témára, mint ahogy arra sem találunk dokumentumokat, hogy az ÁVO, akár ennek alap-ján, vagy egyébként is, megtalálta volna ezeket a tárgyakat. Mindenesetre a városháza vizesblokkjainak 1997-es felújítása során az egykori polgármeste-ri dolgozó falában előbukkant egy később elfalazott falfülke, de ennek senki nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, s az visszafalazásra került. Az eset érdekességét az adja, hogy a fülke lábazatmagasságban, azaz a padlón volt, ami szokatlan, viszont így lehetett esetlegesen az egykori falborítás mögött.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy volt egy törökkori legenda, amelynek valószínűsíthetően tárgyiasult hagyománya egészen 1945-ig élt. Minden bizonnyal ezen dátumig valamiféle rendtartás szerint „bujdosott”, azaz vándorolt körbe Murrad pohara, amelyhez az igazság fogalma társult. 1848 után a pohár legendája talán keveredett a bujdo-sópoharakéval, ám megállapítható, hogy megőrizte eredeti jellemvo-násait is. A pohár, vagy kehely kinézetéről semmit nem tudunk. Nem valószínűsíthető, hogy a legenda a 20. század második felében is to-vábbélt volna, bár jó lenne benne hinni, hogy a „hunczut miskolcziak” ma is vándoroltatják, bújtatják az igazság poharát, csak teszik ezt még nagyobb titokban, mint előtte bármikor. Érdekes, hogy tudomásom szerint a történeti, helytörténeti kutatás egyáltalán nem foglalkozott a témával, még az Avassal foglalkozó részletes monográfiában sem tör-ténik róla említés. Valószínűsítem, hogy ennek csak az ismeretlenség az oka, nem pedig egyféle titkolózás a tudósok részéről is. Jó lenne, ha ezen munkám inspirálná az arra hivatott kutatókat a további ismeretlen részletek földerítésére.

156

Szunyogh László

Talán valamelyik pince mélyén mégis csak megvan valahol az a pohár. Ha nem kerül elő, legalább a hagyományát jó lenne feleleveníteni. Most, amikor ismét polgári asztaltársaságok szerveződnek az Avason, ismét le-hetne a pohárnak rendtartása. A városházán pedig az igazság pohara ürít-tetne áldomásként a város igaz ügyeire. De ha mindezek nem is, legalább az első korty „a kontyosára” löttyintett hagyománya föleleveníttethetne.

Aki ideáig eljutott az olvasásban, azaz rászánta az idejét, hogy a fönti tanulmányt végigolvassa, nos, az igazán megérdemli, hogy megtudja a teljes igazságot a miskol-ci bujdosópohárral kapcsolatban. A keltezésből is látszik, hogy ezt hét évvel ezelőtt, néhány nappal áprilist megelőzően írtam, hogy aztán elsején megküldjem néhány prominens embernek, tréfából. Összesen 23 személynek küldtem meg, s nagy megle-petésemre, s nem kisebb örömömre, 21-en „megkajálták”, elhitték. Pedig történészek, újságírók, régészek, tanárok és politikusok, városi vezetők voltak a címzettek között.

Az egyik újságíró, két perccel azután, hogy átküldtem neki e-mailben, már hívott is, hogy ez milyen nagyszerű fölfedezés, ezt mindenképp közkinccsé kell tenni. Csak mondta, mondta lelkesen, s mikor már ötödször szúrtam közbe, hogy „kár, hogy nem igaz”, meg hogy „én találtam ki az egészet”, csak akkor kérdezett vissza megrökönyödve; „mi van?”.

Egy régész külön gratulált, s az újhelyi hasonló poharakat hozta szóba. Úgy igazságos, ha megemlítem, hogy egy másik régész kolléga a jegyzetek slendriánsága végett gyanút fogott, ketten pedig, városunk akkori alpolgármestere, Fedor Vilmos, s az áltanulmányban is említett Dobrossy István tanár úr azonnal átláttak a szitán. De ennek is volt egy mosolyogni való momentuma. Hetekig hiába hívtam a Tanár urat, hogy mi a véleménye az anyagról, nem tudtam elérni. Mikor aztán végül mégis összefutottunk, kiderült, azért került, mert sajnálta nekem megmondani, hogy ez marhaság. Így hát, ha mást nem, legalább azt elhitte, hogy komolyan gondoltam.

Szóval, bevallom, én találtam ki az egészet. Egyebekben pedig köt a titoktartási kötelezettség.

157

Miskolcon, az avasi pincésgazdákat szervező Avasi Borút Egyesület és az Észak-Keleti Átjáró Egyesület 2014-2015. évi „Avasi Disputa” címmel futó projektje célul tűzte ki, hogy a civilek eszközeivel és lehetőségeivel élve, a miskolci és az országos közvélemény számára demonstrálja a tör-ténelmi Avas értékeit, rendszerezze a vonatkozó ismereteket és azokat közérthető formában, sokféle csatornán keresztül tárja a nyilvánosság elé. Az Avasi Disputa keretében dokumentum- és játékfilm forgatásra kerül sor, a „Kultúra Nyitott Pincéi” a kortárs hazai szépirodalom jeles alkotóit ismerteti meg a várossal, illetve a művészek számára is bemutatja az avasi pince-sorok kivételes atmoszféráját, mindezeken túl szemétszedéssel, ökovécék létesítésével járul hozzá a városrész élhetőségének fejlesztéséhez.

Az avasi templom XV. századi boltozatának 3D-s rekonstrukciója

Az Avasi Disputa kutatási programjának részeként, az 1941-es ásatás eredményeire és a templomban fellelhető boltindításokra és kőtöre-dékekre támaszkodva Bereczki Zoltán építész, PhD-hallgató az avasi templom 1544-ben leomlott gótikus hálóboltozatának elvi rekonstruk-cióját készítette el 3D-ben. Az eredményt vetített animáció formájában az eredeti helyszínen, vagyis a templomban mutattuk be.

A jelenlegi avasi templom helyén az első templom a 13. században épült. Az ásatások tanúsága szerint ez egy kisméretű, egyhajós, egyenes szentélyzáródású templom volt, talán nyugati toronnyal. Ezt a temp-lomot kelet felé kibővítették a 14. században, nyugati karzatot kapott, és ebben az időben már biztos, hogy megvolt a tornya is. A következő nagyszabású átépítés a 15. század végén következett be. Ekkor a régi templomot a tornya kivételével teljesen lebontották, és egy nagymé-

Bereczki Zoltán-Darázs Richárd-Fáy Adám-Kapusi Krisztián

Az Avasi Disputa projekt kutatási témái

159158

Bereczki-Darázs-Fáy-Kapusi Az Avasi Disputa projekt kutatási témái

vagy a templom északi, mára elenyészett oldalkápolnáiból származnak. Egy harmadik típusú profil töredékesen fennmaradt a neogótikus kar-zat alatt, ez is a templom 14. századi periódusához tartozhat. Jelentősen nehezíti a kutatást, hogy a múzeumból eltűnt az 1941-es, Megay Géza által vezetett ásatás anyaga. Ahogy fentebb említettem, ez az ásatás tárta fel a szentély pilléreinek alapozását és több gótikus boltozattöre-dék is ekkor került felszínre. Az ásatási jegyzőkönyvek nélkül így csak az ásatásról Megay halála után megjelent cikkre támaszkodhatunk.1 A cikk nem közöl teljes leltárt a kőtöredékekről és a szentély pilléreinek helyét is csak hozzávetőlegesen jelöli.A kőanyag áttekintése és felmérése után így az alábbi adatokat lehetett a 15. századi boltozat rekonstrukciójához felhasználni:

1. A templom falai.2. Az in situ megmaradt bordaindítások. Ezeknek a szögeit

a nagy magasság miatt csak kb. 5°-os pontossággal lehetett megmérni.

3. A templom falán megmaradt homlokívek.4. A templom kőtárában fennmaradt háromágú bordacsomópont.5. A templom kőtárában fennmaradt pillértöredék.6. Az ásatási alaprajz a szentélypillérek alapozásának

– nem túl pontos – helyével.

A bordaindítások szögeinek mérésekor újabb bizonytalansági ténye-zőt jelentett, hogy az egykori szentélyben felépített orgona és a vaskos 16. századi pillérek nehezítették a mérést.

Ezeket a bizonytalanságokat a rekonstrukció során úgy próbál-tam meg kiküszöbölni, hogy a templomnak egy „ideális”, kivitelezési hibáktól és torzításoktól mentes tervrajzát próbáltam felszerkeszteni.

1 Megay 1970.

retű, három hajós, szentélykörüljárós késő-gótikus csarnoktemplomot építettek a helyére. Az új templom pilléreinek alapozásához a korábbi templom falait használták. A nyugati tornyot meghagyták, tömbjét be-lefoglalták az új templom alaprajzába. Ebben a periódusban a templom terét hálóboltozattal fedték be. Azonban a miskolciak nem örülhettek sokáig az új templomuknak: 1544-ben portyázó török csapat dúlta fel a várost, és a templom sem menekült meg a pusztulástól. Teteje leégett, boltozatai beomlottak. Utána évtizedekig üresen állt, majd a reformátu-sok vették birtokba. Ekkor készültek el a ma is látható vaskos pillérek, a fölöttük lévő félkörös árkádívek és a síkmennyezet.

A templom 15. századi boltozati rendszerének rekonstrukciójával már a 20. század harmincas éveiben megpróbálkozott Csemegi József. Kőtöredékek és ásatási adatok híján a meglévő bordaindítások hozzáve-tőleges szögeit használta kiindulásnak, és a belső pillérek helyét arány-szerkesztéssel határozta meg. Rekonstrukciója szép, logikus rendszert követ, de a cikke megjelenését követő ásatás eredményei felülírták azt: kiderült ugyanis, hogy a korszak csarnoktemplomai esetében meglehe-tősen szokatlan módon az avasi templom szentélyében négy pillér volt félkör alakban (és nem kettő, ahogy azt Csemegi – az analógiák alapján logikusan – feltételezte). Az 1941-es ásatás ezen kívül több bordatöre-déket is felszínre hozott. A kőtöredékek egyrészt a templom, másrészt a Herman Ottó Múzeum kőtárában kerültek elhelyezésre. A múzeum kőtárában végzett vizsgálatok azzal a meglepő eredménnyel záródtak, miszerint az ottani bordacsomópont egyike sem az avasi templom 15. századi boltozatából származik,így csak a templom kőtárában lévő kö-vekre tudtam hagyatkozni.

Az itt fellelhető töredékeknek két különböző típusú profilja van. Az egyik megegyezik a templomban insitu megtalálható boltozatindí-tások profiljával (ezek az egész templomban egyformák). A másik pro-filtípushoz hasonló in situ indítás nincs a mai templomban, így lehet-séges, hogy ezek a töredékek a templom előző, 14. századi boltozatából

161160


Ha csak a szentélybelső rajzolatát nézzük, az egy olyan megoldás, aminek öt helyett háromoldalú szentélyhez szerkesztett változata a 15. század folyamán eléggé közkedvelt volt, több helyen feltűnt, és a bécsi gótikus tervrajzgyűjteményekben is találunk ilyet. Az avasi templom-ban nyugat felé továbbhaladva már csak a bordaindítások szolgáltat-nak némi információt, a főhajóban pedig ezek sem. A főhajóboltozat modellje így teljesen hipotézis, a szentély csillagjából próbáltam kifej-teni a rajzolatot a bécsi tervrajzhoz hasonlóan.

A mellékhajóknál az indítások szögei nem nyújtanak elég informá-ciót, így az ottani rekonstrukció is csupán hipotézis. A modellhez két verziót szerkesztettem fel, az egyik a Csemegi-féle rekonstrukcióhoz hasonló Parler-boltozat, a másik verziónál pedig a szentélykörüljáró torzított keresztboltozatait vittem tovább, ami nem problémamentes, mert a mellékhajóknál ha keresztboltozatot építettek, akkor az több-nyire szabályos volt. Az avasi templomban megmaradt szögek viszont kizárják a szabályos keresztboltozatot. De ismét hangsúlyozom, mind-két verzió teljesen hipotetikus.

Hátravan még az egykori torony melletti két melléktér boltozata. Ezek közül az északibb az egyszerűbb, és itt a négy indításból három fennmaradt, tehát a rajzolat elég nagy biztonsággal rekonstruálható egy gyakori, nagyon egyszerű csillagboltozatként. A déli esetében nehezebb a dolgunk, mert a négyből csupán egy – háromágú – in-dítás maradt meg. Jobb híján ugyanilyen indítást feltéteztem a má-sik három sarokba is, és ezek alapján szerkesztettem ki egy hipote-tikus csillagformát. Feltűnő a kontraszt a templom szabálytalanul felépített törtkő falai és faragott kőanyagának minősége között. Már önmagában az is furcsa, hogy egy mezőváros ilyen méretű temp-lomot építsen. Valószínű, hogy reprezentációs igény hívta életre az építkezést, de az anyagi források szűkösek lehettek. Ezt már a ter-vezéskor is figyelembe vehették, ezért foglalták bele az előző temp-lom tornyát az új templomba (a toronyépítés a legdrágább feladatok

Az ásatási alaprajzból egyértelműen kiderül, hogy a főhajó szélessé-gét a korábbi templom szélessége határozta meg – ennek falait a pillérek alapozásához használták fel –, a mellékhajók szélessége pedig a főhajók szélességének a fele lett. A mellékhajók szélessége ilyen módon megha-tározza a szentélypillérek helyét is. A késő-gótikus, szentélykörüljárós templomok esetében a gazdaságosságra való törekvés miatt a szen-télypillérek száma általában a fele a szentélypoligon szögei számának.2 Viszonylag elterjedt megoldás az avasi templomhoz hasonló ötoldalú, négyszögű szentélypoligon, ehhez a négy szöghöz azonban a belsőben szinte mindig csak két pillér tartozik (nem véletlen, hogy Csemegi is ilyen alaprajzot rekonstruált). Egyelőre rejtély, hogy az avasi templom építői miért választották a sokkal régebbi és sokkal nagyobb katedráli-sokban szokásos megoldást (4 falsarok – 4 pillér).

Visszatérve a rekonstrukcióra, a szentély in situ megmaradt há-romágú boltindításiból kiindulva elég nagy biztonsággal kiszerkeszt-hető egy olyan rendszer, amibe a mérési hibahatáron belül beilleszt-hető a kőtárban lévő háromágú csomópont. Így a szentélybelső és szentélykörüljáró boltozata viszonylagos biztonsággal rekonstruál-ható. Az eredmény egy olyan boltozat lett, ahol belül egy szabályos csillagforma rajzolódik ki, míg kívül kissé torzított keresztboltozatok vannak. Már a rekonstrukció kiszerkesztése után vettem észre, hogy ez a rendszer teljesen megegyezik a prágai Szt. Vitus-székesegy-ház szentélymegoldásával (természetesen a sugárkápolnák nélkül). A közvetlen kapcsolat a nagy időbeli távolság miatt is kizárható (a két boltozat építése között kb. másfél évszázad különbség van). Egyrészt az alaprajzi egyezés nem jelent térbeli egyezést is, másrészt ekkor (a 15. század végén) az ötletek már tervrajzok formájában cirkuláltak egész Európában.3

2 Csemegi 1937. 255-259.3 Csemegi 1937. 255-259.

163162


hozzájárultak a történelmi Avas fejlődéséhez, mai arculatának kialakulá-sához. Középiskolások és az egyesületi tagság bevonásával már maga a kutatás is közösségi keretekben zajlik, az előzetes tájékozódás és az ered-mények bemutatása a temetőt bejáró sétákkal egybekötött megbeszélé-sekkel, kiselőadásokat tartalmazó vezetésekkel történik, és az „Avasi Dis-puta kutatónaplója” című blog folyamatában tájékoztatja az érdeklődőket az aktuális kérdésekről, fejleményekről.

Néhány példa: Palóczy László (1783-1861) Borsod vármegye ország-gyűlési követe, a reformellenzék jeles szónoka, 1848 júliusától az ország-gyűlés korelnöke Miskolcon született, sárospataki jogi tanulmányai után Borsod vármegye tisztviselője, 1832-től országgyűlési követe lett. Refor-mátusként az avasi templom egyházközségének 1825-től segédgondno-ka volt, sokat tett a gyülekezetért. Az avasi Mélyvölgyben pincéje volt, Palóczy kiváló társasági ember, remek adomázó hírében állt. A miskolciak kaszinóinak nevezte és a közösségi események kiemelt helyszíneinek te-kintette az avasi pincéket. Halálát követően Palóczy László fővárosból Miskolcra szállított földi maradványai fölé, 1869. augusztus 2-án Borsod vármegye állított emlékművet az avasi templom oldalában.

Ugyanazon év elején, 1869. január 18-án hunyt el Szemere Berta-lan (1812-1869) Borsod vármegye országgyűlési követe, 1848 áprilisá-tól belügyminiszter, 1849. május elsejétől Magyarország miniszterel-nöke, akinek földi maradványait 1871. május elsején szállították haza Budáról, és Palóczy emlékművétől néhány méterre hantolták el az ava-si templom északi oldalában. A középkori temető és a templom mellett e két jeles síremlék létesítése volt lényegében az első modernizáló lépés afelé, hogy a város és a vármegye irányítása direkt módon intézkedjen a domboldal rendezéséről, közterületeinek tervszerű használatáról. Palóczy emlékműve közelebb hozta a domboldalt és a belvárost, ott-léte közéleti-politikai-történelmi érdeklődést ébresztett az Avas iránt. Szűcs Sámuel miskolci ügyvéd naplója megörökítette, hogy már a du-alizmus időszakában, minden év március 15-én fáklyás felvonulással

közé tartozott), és ezért használták fel az előző templom falait pilléralapozásnak. A díszes (jelenleg újkori toldásokkal eltakart) déli és északi kapu is a reprezentálás igényét támasztja alá, ahogy a négy-pilléres szentélymegoldás is. Ami a kivitelezést illeti, valószínűleg ott is a takarékosság volt a döntő. A faragott kőanyagot minden bizonnyal képzett kőfaragók állították elő, még az is lehet, hogy nem a helyszí-nen, viszont a falak felépítése és talán a faragott kőanyag elhelyezése már valószínűleg a helyi, kevéssé képzett mesterekre maradt.

Érdemes még egy bekezdés erejéig a boltozat beomlásának kérdé-sével foglalkozni. A templomban egyetlen ív sem maradt épen, pedig a mellékhajók és a torony melletti terek között meglehetősen masszív hevederívek voltak. Kérdés, hogy egy portyázó török csapat tud-e ekkora pusztítást okozni. A tető égése és összeomlása kétségkívül tud olyan aszimmetrikus terhelést okozni, ami áttöri a boltozatokat. Azonban az összes boltsüveg és az összes heveder- és árkádív pusz-tulása ilyen módon nehezen képzelhető el. Ezt alátámasztják a máso-dik világháború után a lebombázott Köln templomairól készült fotók is: ha a boltozat egy része meg is semmisült, egy másik része, vagy legalább egy-egy ív mindig állva maradt. Valószínű, hogy így történt a török támadás után az avasi templomban is, és a maradék íveket a templom újjáépítésekor bonthatták el. Hogy ennek műszaki vagy esztétikai, ideológiai okai voltak (esetleg mindkettő), ennyi idő távla-tából már nem mondható meg.

Nyughelynél is több – „avasiak” a miskolci Avas református sírkertjében

A templomot övezi a városrész kivételes értékei közül is kimagasló jelen-tőségű sírkert, melyet az Avasi Disputa új szempontú tematikus megkö-zelítéssel kutat, olyan – a miskolci Avas református temetőjében nyugvó – közéleti és hétköznapi személyiségek életrajzának feltárását célozva meg, akik életútjukkal, tevékenységükkel, esetleg éppen a síremlékükkel

165164


A városi közigazgatás prominensei közül például Kun Miklós (1812-1875), Miskolc város történetíró főbírája nyugszik az avasi teme-tőben. Hivatali ideje alatt, 1842-ben publikálta a „Miskolcz múltja, jelene, tekintettel jövőjére” című várostörténeti munkáját, a kötet az Avas, az avasi templom történetére vonatkozó adatokat is konzervált. Hazá-ját nem csupán pennával szolgálta, a szabadságharc idején Kun Mik-lós a miskolci nemzetőrség egyik osztagának hadnagyaként harcolt. A bukás után visszavonult a közszerepléstől és borászattal foglalko-zott. Sírja a miskolci Avas református temetőjének I/B. parcellájában emelkedik. Soltész Nagy Kálmán (1844-1905) Miskolc város polgár-mestere, országgyűlési képviselő szintén az avasi temetőben nyugszik. Az Avas idegenforgalmi fejlesztése, tervszerű rendezése Soltész Nagy Kálmán hivatali idejében, a polgármester tevékeny közreműködésével vette kezdetét. Hatékony tárgyalásokat folytatott a Miskolcon megle-hetős tétlenséggel állomásozó hadseregrészek vezérkarával, majd a katonaság közreműködésével és Horváth Lajos országgyűlési képvise-lő anyagi hozzájárulásával 1890-ban megindultak a sétautak, teraszok létesítését, fásítást, parkosítást eredményező munkálatok. Budapesten halt meg, majd az avasi református temetőben helyezték örök nyu-galomra az Avas fejlesztéséért életében igen sokat áldozó, jó emlékű miskolci polgármestert. Sírja a III/D. parcellában emelkedik.

Győri Nagy Lajos (1892-1980) jogász, eszperantista, testvérével, dr. Győri Nagy Istvánnal 1941-ben a szüleik 50. házassági évfordulójá-nak tiszteletére, az avasi templomnak ajándékozták azt a harangjátékot, ami negyedóránként még napjainkban is hallható a miskolci belváros környezetében. A Győri Nagy család nyughelye a miskolci avasi refor-mátus temető III/D. parcellájában található.

Egészen érdekes példák, amikor avasi pincetulajdonosok kerülnek haláluk után alig néhány méternyire az egykori vidám órák helyszí-nétől, az avasi temetőbe. Marjalaki Kiss Lajos (1887-1972) történész, muzeológus, Miskolc helytörténetének, azon belül az Avas domb múlt-

érkeztek Szemere Bertalan avasi sírjához a Papszer utcai református főgimnázium tanárai és diákjai.4

Horváth Lajos (1824-1911) Miskolc város országgyűlési képviselője, Szemere Bertalan ifjú bizalmasaként már 1848-ban belügyminisztériumi titkárként dolgozott. A bukás után Szemerével együtt utazott az ország-határig, Orsovánál közösen elásták a magyar Szentkoronát. Visszatért Miskolcra, ügyvéd lett, majd a város országgyűlési képviselője. A jeles po-litikus pénzadományai tették lehetővé 1890-től az Avas felső részeinek (a mai Kilátó környékének) rendezését, a terület ezért kapta a századfordu-lón a Horváth-tető elnevezést, a vonatkozó dokumentumok 1902-ben már ekképpen emlegették a környéket. Mindemellett 1910-ben Miskolc város díszpolgárává választották Horváth Lajost, akinek a síremléke Szemere Bertalané mellett, az avasi templom északi oldaláról tekint le a városra.

Évtizedeken keresztül hirdettek igét az avasi templomban olyan református lelkészek és püspökök, akik haláluk után a szomszédos temetőbe kerültek. Apostol Pál (1787-1860) 1827-től a miskolci avasi templom lelkésze, 1848-tól haláláig református püspök volt. Lévay Jó-zsef költő, Borsod vármegye alispánja (és nem mellesleg avasi pincés gazda) a naplójában megörökítette, hogy „Apostol Pál püspök pedig azt óhajtotta, hogy ne kriptába, hanem árva sírba temessék őt, mégpedig a temető azon részén, melynek földje legmeszesebb tartalmú, hogy az ő porrészei minél hamarább elvegyüljenek az anyafölddel. Talán neki volt igaza”.5 Apostol Pál sírja ekképpen került az avasi temető II/A. parcellájába. Novotny Gyu-la (1907-1987) református lelkipásztor 1969-től tartotta az istentisztele-teket az avasi templomban, helytörténészként megírta Az avasi temp-lom című könyvet, amely a mai napig alapműve a templom és a temető kutatásának.6 Sírja az avasi temető I/C. parcellájába került.

4 Dobrossy (szerk.) 2003. 257. (2. kötet).5 Porkoláb (szerk.) 2001. 86.6 Novotny 1982.

167166


Századfordulótól az ezredfordulóig: nosztalgia és realitás a történelmi Avason (szórakozás, vendéglátás a 20. században)

A kivételes avasi atmoszféra meghatározó adottsága, hogy a melankóli-át ébresztő temetőtől néhány lépésnyire nyílnak az önfeledt barátkozás, élénk társasági élet színhelyeiként szolgáló borospincék, vendéglők. A 20. század első fele privát jellegű borházas asztaltársaságokkal, klasz-szikus, mára elfeledett nevű polgári vendéglőkkel, tehát a magántulaj-don dominanciájával telt el az Avason. A pincésgazdák többsége saját testi és szellemi, társasági igényeinek kielégítésére használta a borházát, voltak persze olyanok is, akik – hatósági engedélyek birtokában – fizető vendéglátással próbálkoztak személyesen, vagy éppen bérlő közremű-ködésével. A magánjellegű asztaltársaságok többé-kevésbé részét képe-zik a miskolci köztudatnak, legendássá válva integrálódnak az Avashoz fűződő kollektív nosztalgia hagyományrendszerébe.

Lévay József (1825-1918) költő, műfordító, Borsod vármegye alis-pánja – avasi pince tulajdonos is volt. Sajószentpéteren született ugyan, de az Avas alatti református gimnáziumban (még az eredeti épületben, ami manapság a Herman Ottó Múzeum Papszer utcai kiállító-épülete) érettségizett, utóbb tanított. Arany János, Tompa Mihály barátja volt a költő, aki első verseit gimnazistaként az Avason írta. Borospince a Jézus kútja felett, korabeli számozás szerint a Nagyavas 704. szám alatt volt, és aggastyánként is naponta feljárt oda.

Lévay halála után pár évvel, egy pincesorral magasabbra került az irodalmi vonatkozások révén legendássá váló magánjellegű asztal-társaságok avasi centruma. Mindez Marjalaki Kiss Lajos (1887-1972) történész-muzeológusnak köszönhető, Nagyavas Középső sor 648. számú pincéjében Móra Ferenc és Móricz Zsigmond többször vendé-geskedett, ahogyan ez közismert.

Legálisan, a szükséges engedélyek birtokában működő fizető ven-déglátás, üzletszerű pince és borház használat ugyancsak jellemezte a

jának kiemelkedő kutató személyisége, aki egyszersmind pincés gaz-da is volt: Nagyavas Középső sori pincéjében Móra Ferenc és Móricz Zsigmond is többször vendégeskedett. Sírja a miskolci Avas reformá-tus temetőjének I/B. parcellájában található. Rollinger Lujza (Horváth Antalné, 1906-1947), jeles miskolci órás-ékszerész család tagja, több avasi (Nagyavas Alsó sor, Rácz sor) pince és borház tulajdonosa volt. Sírja az Avas református temetőjének III/B. parcellájában található.

Kimagasló művészeink közül Latabár Endre (1811-1873) színház-igazgató is az avasi temetőben nyugszik. A korábban Szemszúró, Sas és Hóhérbástya nevekkel jelölt nagyavasi Latabár sort Soltész Nagy Kál-mán polgármestersége idején (1878-1901) róla nevezték el, ott állt a bor-háza, nyaralója. 1873. július 9-én bekövetkezett halála után az avasi te-metőben helyezték örök nyugalomra. Sírja, majd családi kriptája a mis-kolci színművészet jelentős emlékhelye lett. Szűcs Sámuel naplója már az 1888. év kapcsán megörökítette, hogy „november 1-n Hatvani Károly színtársulata, az ev. református temetőben, Latabár Endre és Pázmán Mihály sírjait megkoszorúzta, gyászdal kíséretében”.7 Pázmán Mihály (1815-1873) színművész, színházigazgató volt, a nagyavasi Pázmán sort róla nevez-ték el. 1843-ban került először Miskolcra, majd 1856-ban újra, immáron színházi igazgatóként. A direktorsággal az 1860-as években hagyott fel, de színészként még 1870-ig szerepelt. Aztán néhány évig városhá-zi tisztviselő volt 1873. március 2-án bekövetkezett haláláig. Kollégája, Latabár Endre szintén abban az évben hunyt el, Pázmán és színésznő felesége, Bizik Eszter földi maradványai a Latabár család kriptájába ke-rültek. Az avasi temetőből a kriptától a Felső sor felé vezető pincesor Pázmán Mihály nevét viseli. (Sokszor – hibásan – Pázmány Péter sor-nak írják, holott az ellenreformáció katolikus főpapjáról aligha lett vol-na szerencsés Miskolc református lelki központjának szomszédságában pincesort elnevezni.)

7 Dobrossy 2003. 323.

169168


vendéglátásnak. Alig néhány méterre a temető bejáratától és a kriptától, korabeli számozás szerint a Pázmán sor 381. alatti pince és borház tulaj-donosa 1944-ben Jurecskó László vendéglős volt. Nyugati szomszédja, a Pázmán sor 382. szám alatt nyitott Tátra vendéglő egyike volt az avasi vendéglátás legendás helyszíneinek, azzal együtt, hogy mára némi bi-zonytalanság vette körül, kérdésessé vált a pontos lokalizálása. Levél-tári dokumentum konzerválta, hogy 1944-ben az avasi Pázmán sor 382. szám alatt működött a Tátra vendéglő. Nem kizárt viszont, hogy a 20. század első évtizedeiben több Tátra is lehetett az Avason.

Sassy Csaba 1940-ben az Alsó sorra helyezte a Tátrát, a rá jellem-ző humorral: „Az avasi kilátótoronyban 10 fillér belépődíjat szednénk azzal az indoklással, hogy innen szabadszemmel látható a Tátra. Aki feljönne, an-nak megmutatnánk a Tátra-vendéglőt, ami az avasi alsósoron van és tényleg szabadszemmel is látható”.9 A levéltárban fennmaradt gyönyörű, 1911-ben keltezett rajzos dokumentáció ugyancsak azt rögzítette, hogy Klein Ármin a „Nagy-Avas, alsósori Tátra Mulató tulajdonosa (…) kibővíteni illet-ve átalakítani óhajtván a jelenlegi és már most is az Avas díszét és kedvenczét képező mulató illetve szórakozó helyét”.10 Csakugyan több avasi Tátra volt, vagy csupán néha összekeverték az Alsót a Pázmán sorral?

Hasonlóan legendává vált az Avasi Vigadó a 20. század első évti-zedeiben járó Latabár soron. Perl Gyula tulajdonos korabeli számo-zással Latabár sor 386. alatti pincéjét, borházát, mulatóját 1906-ban át-építtette, a levéltárban fennmaradt a munkálatokhoz készített tervrajz. A tulajdonos tapasztalt és hosszú pályát végigdolgozó vendéglős volt, 1929-ben írták róla, hogy „Perl Gyula 1896-ban alapította kávéházát, részt vett a háborúban”.11 Az Avasi Vigadó addigra talán már tulajdonost cse-rélt, legalábbis erre engedett következtetni egy 1925 évi újsághirdetés:

9 Idézi: Porkoláb 1993. 313.10 MNL B-A-ZMLt. IV. 1906/b. 2905/1912.11 Halmay – Leszih (szerk.) 1929. 537.

20. század első felének Avasát. Nem volt túlságosan sok pincevendéglő, évtizedenként 4-6 törvényes vállalkozásról szereztünk tudomást és arról is, hogy legalább ennyi, feltehetően még több „zugkimérés” rontotta az adózó, bejelentett vendéglátósok üzletét. A Kisavason és a Mélyvölgy-ben kevésbé volt jellemző a hangzatos névadás, inkább a nagyavasi sorok vendéglátóhelyeit azonosították találékony cégérekkel.

A Kisavas I. során 1939-ben pincéi voltak (korabeli számozással: Kisavas I. sor 8-9. szám) Leffler Bélának, a két világháború közötti Miskolc közismert vendéglősének. Az avasi Mélyvölgyben az 1930-as évek végén, korabeli számozással a Zsolcai sor 198. jelölésű pincében és borházban fedett terasszal és kerthelyiséggel bővített vendéglőt mű-ködtetett Görömbey Géza.

A Mélyvölgy valóban kiemelten forgalmas helye volt az Avasnak, viszont pincesorain több zugkimérés működött, mint törvényesen adó-zó vendéglő. Ráadásul, az 1940-es években az avasi Mélyvölgy frek-ventált helyszíne volt a miskolci prostitúciónak és a tiltott szolgálta-tást nyújtó hölgyeket illegálisan szeszes italt mérő pincetulajdonosok fogadták borházuk falai közé. Visszatérve a legális avasi vendéglátás-hoz: a Mélyvölgyről a Nagyavasra vezető Csáthy soron már a 20. század első felében is nyitottak pincéket a fizetőképes kereslet előtt. Az 1930-as és 40-es években közismert szórakozóhelynek számított a Fábián ven-déglő, a későbbi Bortanya szomszédos pincéje és borháza. A Zöldliget vendéglő 1931 tavaszán hirdette magát ekképpen: „Ma és mindennap szabadban sült lacipecsenye, kitűnő fajborok, hideg és meleg ételek. Figyelmes kiszolgálás, olcsó árak. Jó cigányzene. Szíves pártfogást kér: Szőllőssy Gyula, Zöldliget vendéglő, Nagyavas Csáthy-sor 375. sz.”.8

A temető túlsó végén, a Latabár családról elhíresült kriptában nyug-szik egy másik színész, színi direktor is, Pázmán Mihály (1815-1873). A róla elnevezett Pázmán sor csakugyan mozgalmas pontja volt az avasi

8 Reggeli Hírlap, 1931. május 10.

171170


A második világháború éveiben kibővült a pincék funkciója, már 1943 márciusában polgármesteri hirdetmény tudósított arról, hogy a „légitámadások esetére szolgáló óvóhelyek biztosítása céljából a város területén lévő borpincék alkalmasságának és befogadóképességének megállapítását rendeltem el”.16 A lakosság az emberi élet és az anyagi javak mentésére használta az avasi pincéket, melyek a légitámadások ellen valóban oltalmat nyújtottak. A Vörös Hadsereg megjelenése 1944 decemberében új helyzetet teremtett: az orosz katonaság végigjárta az avasi pincesorokat is, mondván, hogy németek és fegyverek után kutatnak – a férfiakat viszont kényszermunkára fogták, a nőket bestiális módon megbecstelenítették.

A második világháború után, különösen a „fordulat évét” követő-en berendezkedő pártállam rendszerében alapvetően átértékelődött az Avas általános megítéltsége. A korábban is üldözött zugkimérések és a prostitúció elleni hatalmi törekvések politikai motívumokkal kevered-tek. Virág Sándort, az addigra „beszalámizott” szociáldemokrata párt Borsod megyei főtitkárát 1950-ben azzal a váddal tartóztatták le, hogy egy avasi pincében sorra kerülő baráti találkozókon rendszerellenes összeesküvést szervezett.17

Államvédelmi és rendészeti szempontból kifejezetten gyanús, nehe-zen ellenőrizhető terepet jelentett az avasi pincesorok környéke, a szá-zad első felében természetes és közkedvelt magánjellegű asztaltársasá-gok terhessé váltak a fennálló kommunista hatalom politikai érdekeinek szempontjából. Ugyanakkor a krónikussá fokozódó lakáshiány miatt nőtt az avasi borházakat állandóan használók, vagyis a folyamatosan ott élők létszáma. A történelmi Avas, mint a harmincas évek idegenforgalmi nevezetessége rövid idő alatt, a világháborús évtized során perifériává vált, ahol egyfelől megnőtt az egzisztenciális kényszer miatt állandóan

16 MNL B-A-ZMLt. IV. 1906/b. 11495/1943.17 Kis 2006. 9.

„Az Avasi Vigadó (386. sz. pince) teljes felszereléssel együtt, azaz 300 darab székkel és 70 darab asztallal örök áron eladó”.12 Név szerint ismert volt a Sárgarigó vendéglő (korabeli számozás szerint: Felső sor 406. szám), melynek működtetője, Haydu Endréné „Diósgyőrött született, Kolozsvá-rott járt iskolába. 1929-ben tett mestervizsgát, előzőleg már önálló vendéglős volt”.13 A levéltárban fennmaradt a Sárgarigó vendéglő 1939. évi át-alakításához készült rajzos dokumentáció, akkor tehát már adatoltan működött Haydu Endréné irányításával.

A Toronyalja utca és a Középső sor találkozásánál (korabeli számozás-sal: Középső sor 586.), tehát a belváros felé eső elején a pincesornak, egy 1934. évi ügyirat még Potenga névvel jelölte meg a Középső sor 586. számú pincéjét a helyszíni rajzon. Adatolt, hogy akkor már jó ideje vendéglátással foglalkozott a tulajdonos, egy 1924. évi napilapban jelent meg az alábbi hir-detés: „mindenes bejáró asszony vagy leány azonnal felvétetik a Potenga vendég-lőbe az Avason”.14 A szakirodalom számára sem volt ismeretlen a Középső sor elején, évtizedeken keresztül fennálló vállalkozás: „Nagyavas 586. szám alatt működött az 1920-as években a Potenga-vendéglő. Potenga Ferenc közismert miskolci építész volt, az üzletet felesége vezette. Tőlük vásárolta meg Leskó János, s itt nyitotta meg 1935. február 9-én a Tiroli vendéglőt”.15

Valóban, az 1936. évi levéltárban őrzött helyszíni rajzon már a Tiro-li vendéglő elnevezés szerepelt, az 1939-es pedig a tulajdonos, Leskó János megnevezésével azonosította az ingatlant. Érdekes és persze talá-ló asszociációként a meglehetősen kevés cégérrel-fantázianévvel jelölt avasi vendéglő között több úgy azonosította magát, hogy kedvelt hegy-vidéki turista célpontok felidézésével próbálta fokozni a vonzerőt és a hangulatot (Tátra, Tiroli).

12 Reggeli Hírlap 1925. március 31.13 Csíkvári (szerk.) 1939. 164.14 Reggeli Hírlap, 1924. június 8.15 Dobrossy 1993. 360.

173172


a számításukat. Alacsonyabb nívójú, de a korban közkedvelt szórako-zóhelynek számított a rendszerváltás időszakáig fennmaradt Törpe sö-röző, ahol szintén élő zene, időnként sörkorcsolya és sörkülönlegessé-gek szolgálták a kisavasi Első sorra fellátogató vendégkört.

Dukát, Fourier, Fáraó, Avasi Koccintó, Nightmare, Hetedik Menny-ország, Anonymus a Kisavason, Póker party, Taverna, Zóna és Fekete Bika a Mélyvölgyben, Tátra Bob Club a Pázmán soron, Tatár Iván pin-ceszínháza a Latabár soron és a többi, és a többi. Rendszerváltástól az ezredfordulóig jó pár – immáron a vállalati „védőháló” nélkül – piaci körülmények között működő pincevendéglő jött létre és élte rövid, alig egy évtizedes aranykorát a történelmi Avason. A második világhábo-rúig tartó polgári éra, majd a rákövetkező államszocializmus negyven évét megtöltő időszak különbözött egymástól a politikai-társadalmi-makrogazdasági háttér tekintetében, viszont a szórakoztatás-vendéglá-tás jellege hasonlóságokat mutatott a történelmi Avason (meleg ételek, terített asztalok, élő-, jellemzően cigányzene, felnőtt vendégkör).

Mindehhez képest egészen másféle hangulatokat inspiráltak az 1990-es évek: a rendszerváltástól az ezredfordulóig valósággal felrob-bantak a pincesorok, alternatív-, jellemzően fiatalos szubkultúrákat hoztak létre, vagy szolgáltak ki a szűk évtized immáron piaci viszo-nyok között működő szórakozóhelyei. Az ezredfordulóra drasztikusan megváltozó fogyasztási, szabadidőtöltéssel kapcsolatos szokások és a teljesíthetetlen hatósági elvárások elreménytelenítették a vendéglátós avasi vállalkozók helyzetét. A rendszerváltás előtti állami vállalatok avasi egységei sem voltak persze feltétlenül rentábilisak, de akkoriban még különösebb véráldozat nélkül elbírta őket a nagy „egész”, aho-gyan minden mást a kádári Magyarországon (persze korántsem utóla-gos következmények nélkül).

Az ősrégi sorokon néhány éve mégis mozog valami! Lélegzik, életképesnek mutatkozik a posztmodern őrülettől távol, ezáltal csöndesen visszaszivárog egynéhány érzés a századfordulós idillből

ott lakók száma, másrészt – a nehezen ellenőrizhető terület adottságait kihasználva – közbiztonságra veszélyes tevékenységek koncentrálódtak.

Jánusz-arcú a közelmúlt Avas képe. Egyfelől a kisavasi Alabárdos, Törpe, a Mélyvölgy szórakozóhelyei és a Nagyavas Csáthy során a Bor-tanya az 1960-as évekbeli kezdetektől a nyolcvanas évek végéig virág-korukat élték, mint az Avas várospolitikailag is népszerűsített, legális vendéglátó-egységei. A történelmi Avashoz fűződő kollektív nosztal-giában feloldódott ennek a korszaknak az eszenciája is, az aktív korú visszaemlékezők kellemes ifjúkori élményei leginkább az említett szó-rakozóhelyekkel kapcsolatosak. Másrészt viszont az államszocializmus szempontjai szerint számos tekintetben veszélyesnek minősültek a ne-hezen ellenőrizhető, magánkézben maradó pincék és borházak, a köz-művesítés hiányosságai pedig praktikus oldalról okoztak problémákat. A legális avasi vendéglátás ekképpen tehát államosított volt, a Miskolci Vendéglátóipari Vállalat szervezeti keretein belül működő „egységek” nyújtottak lehetőséget a fogyasztásra, szórakozásra, kikapcsolódásra.

A nagyavasi Csáthy sor 377. számú borházában és pincéjében kiala-kított Bortanya az 1965. évi megnyitásától valóságos szimbóluma lett a korszak avasi vendéglátásának. A Nagyavas Pázmán során az állam-szocializmus évtizedeiben is működött a Tátra vendéglő. A két világ-háború közötti évtizedekben meglehetősen rossz hírű Mélyvölgyben kiváló éttermek nyíltak az 1980-as években (Halásztanya, Dionysos).

A Kisavason vitathatatlanul az Alabárdos étterem és borozó volt a tradicionális igényeket kiszolgáló vendéglátás legnívósabb helyszíne. Maga a barokk épület is az egyik legnagyobb és legszebb az Avas bor-házai között. A kisavasi Első sorról az emeletes épület tetőjére szerelt neonreklám zöld fénnyel hirdette az „Alabárdos” nevét és jelölte meg a helyét, útba igazítva a belváros felől érkező vendégeket. Egészen közel, a kisavasi Első sor 16. szám alatt, 1968. július 25-én nyílt meg a Törpe söröző. A Miskolci Vendéglátóipari Vállalat vezetői jónak látták, ha a borkultúrához kötődő városrészben azért a sörösök is megtalálják

175174


Lássunk néhány példát végezetül!

Alsó sor 384. szám1911. évA levéltárban fennmaradt gyönyörű, 1911. november 22-én keltezett rajzos dokumentáció szerint Klein Ármin a „Nagy-Avas, alsósori Tátra Mulató tulajdonosa (…) kibővíteni illetve átalakítani óhajtván a jelenlegi és már most is az Avas díszét és kedvenczét képező mulató illetve szórakozó he-lyét”18. Klein miskolci, Vörösmarty u. 29. szám alatti lakosként szerepel az iratokban, melyek a Tátrát máshol Nagyavas 384. számmal azono-sítják. A szakirodalom ugyancsak említi a Klein-féle Tátra mulatót: az „avasi vendéglősök között kedvelt elnevezés volt a Tátra. (…) A Tátra tulajdo-nosa 1914-1936 között Klein Ármin volt, de pl. 1921-ben a cégtáblára felkerült Pintér K. és Társa neve.”19

Sassy Csaba még 1940-ben is az Alsó sorra lokalizálta a Tátrát, a rá jel-lemző humorral: „Az avasi kilátótoronyban 10 fillér belépődíjat szednénk azzal az indoklással, hogy innen szabadszemmel látható a Tátra. Aki feljönne, annak megmutatnánk a Tátra-vendéglőt, ami az avasi alsósoron van és tényleg szabadszemmel is látható.”20

Alsó sor 708. szám1937. évHorváth Antalné Rollinger Lujza 1937. május 17-én építési engedé-lyért folyamodik az alábbi szöveggel: „Nagyavas Alsó sor 708. számú telkemen lévő pincémnek átalakítását a mellékelt tervek szerint engedélyezni: a pincém a város belső környezetéhez tartozik és el van hanyagolva és tőlem telhetőleg kissé ízléses formában akarom megépíteni kő- és tégla anyagból lesz

18 MNL B-A-ZMLt. IV. 1906/b. 2905/1912.19 Dobrossy 1993. 360.20 Idézi: Porkoláb 1993. 313.

– a történelmi Avas további sorsának legfőbb tényezői alighanem a magántulajdon felelősségét viselő civilek, a pincéikre és borházaikra áldozó miskolci polgárok! Amennyiben másoknak, leginkább nekünk, közvetlenül nem érintett miskolciaknak is fontos e fél évezredes avasi pincekultúra fennmaradása, őket, a boros gazdákat kell respektálnunk és minden elképzelhető eszközzel támogatni.

Az Avasi Borút Egyesület és az Észak-Keleti Átjáró Egyesület 2014-2015. évi –„Avasi disputa” címmel összefogott – kulturális rendezvénye-inek és tudományos kutatásainak további fontos vállalása volt feltárni a miskolci Nagyavason épült borházak számozásának változásait, a pin-cetulajdonosokra, építési eseményekre, használatra-funkcióra vonat-kozó történelmi ismereteket. A 20. század folyamán többször változott a borházak számozása, jelenlegi pincetulajdonosok szerint aktuálisan sem rendezett a történelmi Avas ingatlanainak egyértelmű és követke-zetes azonosítása. A kutatás során feltárt dokumentumok rendszerezé-sét mégis hasznosnak találtuk, talán e kataszter-kezdemény a jövőben kiegészülhet olyan információkkal, melyek kapcsolatot teremtenek a történelmi források és a jelenlegi pinceállomány között. Adatbázis-kez-deményünkben betűrend szerint tekintjük át a miskolci Nagyavas pin-cesorait, melyeknek borházait a jelenlegitől eltérő, korabeli számozással foglaljuk lajstromba. Minden esetben megadjuk a vonatkozó informá-ció keltezési évét, törekvésünk szerint próbáljuk elkülöníteni egymástól a különböző időszakokban azonos számot viselő pincéket, borházakat.

177176


1941. évHorváth Antal háztulajdonos 1941. május 26-án a mérnöki hivatalhoz címzett kérvényében írja, hogy „Nagyavas Alsósor 710. szám alatt levő há-zam végében a régi támfal amely egyben tűzfalat is képez, omladozott és ezt el kellett távolítanom. Ennél fogva az ide mellékelt rajz szerint a támfalat felépí-teni óhajtanám.”24

Alsó sor 711. szám1932. év„Telekkönyvi betéti kivonat 2604. hrsz. Pince 711. sz. és előtér Nagyavas Alsó soron 81 négyszögöl. Tulajdoni lap: Lichtenstein Lászlóné szül Bartányi Ilona 3/6 rész, Kubinyi Pál, Anna, János 1/6 – 1/6 – 1/6 rész. 1932. febr. 11-én”25.1936. évHorváth Antalné Rollinger Lujza, az Alsó sor 710. számú pince tulaj-donosa az építési engedélyért folyamodó leveléhez mellékelt helyszíni rajzon a 711. szám tulajdonosaként Lichtensteinnét tünteti fel.26

24 MNL B-A-ZMLt. IV. 1906/b. 2264/1936.25 MNL B-A-ZMLt. IV. 1906/b. 2264/1936.26 MNL B-A-ZMLt. IV. 1906/b. 2264/1936.

megépítve, tető szerkezete megfelelő faanyagokból és cseréppel lesz fedve.”21 A szomszédos, 710. számú telek tulajdonosaként ugyancsak Horváth Antalné Rollinger Lujza szerepel, aki jeles miskolci órás-ékszerész család tagja, lakcímeként a „Széchenyi 50. Ékszerüzlet” elérhetőséget adta meg az idézett iratban.

Alsó sor 710. szám1935. évBende Miklós és Bende János (lakás: Miskolc, Szentpéteri kapu 10. szám) a tulajdonosok 1935 év végéig, amikor eladják az ingatlant Hor-váth Antalné Rollinger Lujzának, aki a szomszédos, 708. szám alatti pincének is a tulajdonosa.22

1936. évLujza-pihenő névvel nyári lakot kíván építtetni az új tulajdonos, Hor-váth Antalné Rollinger Lujza, de gond adódik az ingatlan azonosítá-sával. Ezt írja a polgármesternek címzett levelében: „én nem a 2604. hrsz. ingatlanomon szándékozom építkezni, hanem az ezen terület és a 2605. hrsz. ingatlan 8207. sz. betét, 712. sz. pince közt levő nem telekkönyvezett erdőterületen, amelyet a 710. sz. pincével (1457. sz. betét 2603 hrsz) együtt jogelődöm Bende Miklós és Bende János, jelenleg Szentpéteri kapu 10. sz. a. lakosok évek hosszú során át háborítatlanul használtak s nekem mint a saját tulajdonukat adták el, az alanti vázrajz szerint. Ismétlem, hogy csak díszes kivitelű nyári lakot szándékszom létesíteni.”23 A nyomós érvek és a tetszetős tervek ellenére, a polgármesteri hivatal 1936 márciusában megtagadja az építési engedély kiadását.

21 MNL B-A-ZMLt. IV. 1906/b. 18345/1937.22 MNL B-A-ZMLt. IV. 1906/b. 2264/1936.23 MNL B-A-ZMLt. IV. 1906/b. 2264/1936.

179178

Bereczki-Darázs-Fáy-Kapusi

Források:

MNL B-A-ZMLt IV. 1906/b.Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár. Miskolc Város Polgármesteri Hivatalának iratai 1909-1950.


Csemegi József 1937: Az avasi templom középkori építéstörténete. Ma-gyar Művészet, 13. évf. 7–8. sz. 255–259.

Csíkvári Antal (szerk.) 1939: Borsod vármegye. BudapestDobrossy István 1993: Idegenforgalom, látvány, vendégvárás-vendég-

látás az Avason. In: Dobrossy István (szerk.): A miskolci Avas. Miskolc. 345-365.

Dobrossy István (szerk). 2003: Szűcs Sámuel naplói 1. kötet (1835-1864). 2. kötet (1865-1889). Miskolc.

Halmay Béla – Leszih Andor (szerk.) 1929: Miskolc. BudapestKis József 2006: Miskolc 1956. MiskolcMegay Géza 1970: A miskolci avasi templom 1941. évi ásatásának ered-

ményei. A Herman Ottó Múzeum évkönyve, 9. évf. 129–170. Novotny Gyula 1982: Az Avasi templom. Miskolc.Porkoláb Tibor 1993: Az Avas irodalma – irodalom az Avason. In:

Dobrossy István (szerk.): A miskolci Avas. Miskolc. 307-344.Porkoláb Tibor (szerk.) 2001: Szentpéteri üres fészek. Lévay József

naplója (1908-1917). Miskolc

Nagy-Avas

180

Szerzőink:

Bereczki Zoltán (1977) építész, MiskolcDarázs Richárd (1974) kulturális antropológus, MiskolcFáy Ádám (1974) kulturális antropológus, MiskolcKapusi Krisztián (1975) történész, Miskolc

Csoma Zsigmond (1952) agrártörténész, Budapest

Mód László (1972) néprajzkutató, Szeged

Molnár Zoltán (1993) egyetemi hallgató, Miskolc

Muskovics Andrea Anna (1984) néprazkutató, Budaörs

Simon András (1973) néprajzkutató, Szeged

Szunyogh László (1965) építész, Miskolc

Viga Gyula (1952) néprajzkutató, Miskolc

Viszóczky Ilona (1967) muzeológus, Miskolc

Documents

Átjáró IV