Tisztul az ég Ynev végeláthatatlan birodalma felett. A közösen megalkotott világ krónikáinak jövője biztosítottnak látszik. A jogi és financiális alapok megszilárdulását követően az irodalmi és szerepjáték háttér is körvonalazódik. A hagyományokat, az eddig leírtakat tiszteletben tartva új utakon indulunk el, új szerzőkkel.

Ynev világa mindenkit vár, aki elfogadja, hogy a chapmani örökség többet érdemel igénytelen modul-átiratoknál. Boomen teremtő képzelete, Renier expresszivitása nem lehet ugyan követelmény, ám az ifjú tehetségek kifejezetten ígéretesek.

Leendő íróink, és a Tiberius nevével fémjelzett, hivatalos fejlesztőgárda egyaránt azon fáradoznak, hogy Ynev világát, és a hozzá kapcsolódó MÁGUS szerepjátékot ismét a minőség tegye keresetté.

Megújulás, és egységes világkép iránti igényünket fejezi ki az új, Max által tervezett logo is. Az Ynev legnevesebb íróinak együttműködésével írt regények kiadásához, és a világfejlesztéshez a jövőben a rendszeres kiadvány-megjelenés ugyanúgy hozzátartozik, mint a korrekt elszámolás.

Közös munkánk első eredményét tartod a kezedben, kedves Olvasó. Celsior

Tartalom

Wayne Chapman -Tristamus Davore Előszava

Marcus Flain-Pusztító

Marcus Flain és Heidel Dan- Vándor

Heidel Dan- Lázadó

Norman Fellings- Sorsfordító

Heidel Dan- Beavatott

Heidel Dan- Ítész

Thomas C. B. Muggins- Látnok

Alan O'Connor- Vetélytárs

Szószedet

Odafenn csupa derült koszorúzás Aranyozás és megbocsátás Mélyben a szörnyek morogva járnak Dörömbölnek és bosszút állnak. (Károlyi Amy: Fenn és Lenn)

A KRAD KEGYELMÉBEN VALÓ TRISTAMUS DAVERE ELŐSZAVA A KÖZÖS NYELVŰ KIADÁSHOZ Calowyn lakói hullámok hátán érkeztek partjainkra, így semmi okunk ámulni azon, hogy minden viharral

dacolva majd' húsz dekádon át uralták vérrel s vassal szerzett birtokukat, minek északi határa a Fehér-tengerig, átellenben a Világgerincig ért.

Kyria nagyjai jeles fők, uralkodói jövőlátó bölcsek és harcos poéták voltak. Vezérelvüknek az örökkévaló rendet, legfőbb jutalmuknak a dekádokon át töretlen békességet és gyarapodást tekintették. Cranta bukása óta nem akadt komolyabb ellenfelük – az Ötödkor utolsó háború rajában sem valamely halandó nép, hanem egy haragvó isten okozta vesztüket. A küzdelem, mely az egykorú krónikákban Etrum Bellarisnek mondatik, fél évezreden át tombolt, s nem csak Kyriát sebezte halálra: poklában veszett az égszemű nép jövőről szőtt álma, a calowyni eszmék tisztasága is.

Az eredendő bűn Toron Hatalmasainak pártütése, a végzetes csapás Ryek démonokkal kötött paktuma volt – a sötét szövetség, mely Dawa bukását követően a győzőt is romlásba döntötte, s eónokra megpecsételte Kyria hírmondóinak sorsát Északfölde televényén. Hogy Ryek urai az istentelenség bűnébe estek, kétségtelen; hogy holtukban is tovább egyengették Rounn Lyechard útját a császári trónusig nehezen vitatható… indítékaikat azonban éppúgy homály fedi, mint azt, hogyan válhatott tanyájuk félreeső menedékvárosból Észak rettegett kimérájává egyetlen évszázad alatt.

A gianagí iskola historikusai már korunk hajnalán felvetették a történelemhamisítás eshetőségét, a vér- és nyirokmágiát használó, hitüket és valójukat megtagadó Hatalmasok rémképe azonban máig kísért zaklatott képzeletünkben… s elég riasztó ahhoz, hogy feledtesse a tudós fők legnyomósabb érveit is.

E mű abbéli meggyőződésem gyümölcse, hogy a csatázó kimérák kora és Toron felemelkedése közt tátongó szakadékot tévhitek s rémmesék tovább el nem kendőzhetik. Az én dolgom Shulur ódonat gaztettét feltevésből bizonysággá tenni – hiszem, hogy Krad, ki végtelen kegyelmében a hiányzó faktumok nyomára vezetett, időt s erőt is ád majd hozzá.

Toron diadalt aratott Ryeken, s szokott kérlelhetetlenséggel formálta saját képére a közös múlt tényeit. Hogy létezett-e az a tisztátalan, égiek és földiek ellen való iszony, mit manapság Ryekként ismerünk, aligha derül ki - az igazság a győzők hitbizománya, mióta világ a világ. Shulur nagyjainak vére él, ellenfeleik feledésre ítéltettek, és tetteikkel, nevükkel, némelykor egész nemzetségükkel együtt töröltettek az Ejidők annaleseiből. Toron arra törekedett, hogy a múlt szilánkjait a bennük rejlő tanulságokkal együtt az enyészetnek adja, isteneink azonban másként rendelkeztek – megvilágosították gyarló elmémet, s mulandó kezem által örökítik tovább mindazt, amit őseim rég letűnt kor igaz meséiből megőriztek.

lejegyeztetett Eren városában, az Égi Fény 255. évének Áradás havában, pirkadat óráján

MARCUS FLAIN PUSZTÍTÓ

A Birodalom 14 347. évében, harminc esztendővel a Császár távozása után 1. Mélytüzű rubin, évszázados pincezamat. Megforgatom a bort a hegyikristály pohárban: mintha tűzbe borítanák

a kandalló lángjai. Maga a kandalló magányos vízköpőként gubbaszt a sarokban. Kardmarkolathoz szokott kezeim öregek voltak már kitanulni a kőműves mesterséget.

De legalább meleget adott. A fény és a bor ragyogása bíborba zárja a pillanatot. Emlékeket hazudnak, fiatalságról, lelkesedésről, nemes

érzésekről. A boldogság káprázatáról. Vágyom már a fájdalmat. Elfogytak mellőlem a barátok és az ellenségek. Nem maradt más, csak ez a szívós

konokság: mint a mag, amely sziklára hullva is kicsírázik, csakhogy szomjan vesszen. Jó érzés lesz újra ölni. Meglötyögtettem a butéliát: volt még az alján néhány kortyra való. Nem volt értelme a csata utánra tartogatni.

Makacsul visszatérő gondolat volt, hogy amíg hagyok az üvegben, addig van értelme az életemnek. Van hová visszajönni, mert vár egy megkezdett palack Enrawell borászainak remekeiből. Karosszék és kandalló, meg az üres hallgatás.

Egyszer majd elmúlik ez is. Meglehet, éppen ma. Újra felharsant a kürtök harcba hívó szava. Most egészen különösen csengett, mintha csak nekem üzenne:

„talpra vén harcos, csatára fel!” Megmarkoltam Twal csontfejes markolatát és felegyenesedtem. Sokat ülhettem, mert rozsdás tagjaim versenyt

ropogtak a padló foghíjas deszkáival, és éles nyilallásokkal tiltakoztak a hirtelen mozdulat ellen. Fojtottan szitkozódtam, aztán töltöttem még egy kicsit. Olajoztam. Eszembe jutottak az ifjak, akik a falakon az erő és a halált megvető bátorság példaképének tartottak. Elő

legendának abból a korból, amikor még rettegett a világ, ha a kyr Pusztítók feltűntek a csatamezőn. De ez a világ már magától retteg.

A legendás Pusztítót pedig mára elrozsdállta a bor és néhány viharos évtized. Egy Pusztító számára legfeljebb hiba, véletlen vakszerencse lehet az öregség – de mindenképpen bűn. Egy magányos öregembernek sehol sem tartogat sok örömet az élet. A Menedék, vagy Enrawell aranykora? Oly mindegy. De ha döntenem lehet, hogy az yrch horda csatabárdjai, vagy a csontszú rogyasszon a földre, inkább az előbbit választom. Hol itt a hősiesség?

A vén varázstudók már nem járnak a fiatalok közé. Bezárkóztak a Menedék toronyszobáiba, hogy a tudásukat szegezzék szembe a barbárokkal. Fáradságos munkával tökéletesítik a fennmaradásunkat jelentő védműveket. Ám azt hiszem, mindez csak kifogás, mert ha feltekintek, látom, hogy sírnak a belső város ezeréves falai. A kövek repedésein valósággal átszivárog lakóik keserűsége.

A vég talán ott kezdődik, ha a bölcsek sem bíznak a jövőben. Most ez is csak egy a jelentéktelen dolgok közül. Feltámadna bennem a cinikus, de belefojtom a bor közönyös

mámorába. Kiittam a kristálypoharat és belevágtam a kandallóba. Ezer szilánkra robbant. Örökségem része volt, mégsem

éreztem semmit. Egyszerűbb lesz üvegből inni. – Ha túléled… – tétováztam. Gondolkodtam, hogy a palackot is utána küldöm, de nem tettem. Könnyű volt,

túlságosan üres. Éppen olyan, mint én. Megsimogattam az üveg nyakát, majd a kandallópárkányra állítottam.

Újra zene, újra tánc. Ideje volt indulnom. 2.

A következő kürtszó már a házak között ért. A Nép fiai és lányai futólépésben igyekeztek a falakra, kezükben fegyverek. Az ölni indulók. Ha szerencsések, jutalmuk még egy nap bizonytalan létezés a Menedék fém ízű levegőjében.

A keleti szárny parancsnoka voltam. Első a három közül. Rastan és Naraseth már itt született. Reméltem, hogy a lelket mérgező keserűségen túl némi hitet is sikerült beléjük csepegtetnem, vagy ha mégsem, hát szereztek valahonnan.

Fiaim bonyolult históriát terjesztettek rólam. Jutott benne hely csecsszopókénti eltűnésemnek, évtizedes rabságnak az Ordas Nép, az yrch fenevadak földjén és Twalnak, e csillagfény dermesztette jégből formált műremeknek. Regék szóltak e kardról – néha magam is a köré szőtt legenda egy jelentéktelen részének tűnhettem. A küzdelem a Rettenet Asszonya oldalán harcoló yrchek ellen tisztességes keretet adott a történetnek.

Eszerint éppen százharmincöt éves vagyok. Közel kétszer annyi, amennyit viharvert vonásaim elárulhatnak. A gyilokjáró deszkapallója nyikorgott lépteim másfél mázsája alatt. Fiaim felsorakoztak előttem. Oda sem kellett

néznem, hogy tudjam: három ember hiányzik. Szerencsések: már tegnap meghaltak. Ma jóval többen fognak. A számok hagyománya még megmaradt: összeköt és erőt ad. Háromszor hetvenhét védi majd a falakat, tizenegy

fős rajokba szervezve. Kilenc kezeli a ránk bízott védműveket a toronyban, hat ifjú mellém rendelve zászlós utasításokat továbbít a védőknek. Velem együtt heten. Talán maradt az égiekben még egy szikrányi figyelem irántunk.

Látom, hogy sápadt láng ég a szemükben, szájuk sarka lefelé görbül, hajuk – platinaszín kyr fürtök – sáros gombócokban tapad a fejükre. Csak belül remegnek, hogy ne felejtsék, élnek még. Ők az igazi hősök. Velem ellentétben a saját jövőjükért is képesek meghalni.

Apáik remekei a fegyverövekben, markolatuk sima, nem ver fényt. Páncéljaik csípős olajszaga keveredik az őrlángok füstjével.

Otthon érzem magam. Az elmúlt napok során érkezett a falak alá az yrch fősereg. Eddig csak figyelmünket és elszántságunkat tették

próbára, igyekeztek kitapasztalni védműveink helyét és erejét. Vártak valamire, ami érzésem szerint ma kellett, hogy megérkezzen.

Éjközépkor indul a roham és a hajnal első penészszín sugaráig fog tartani. Mint mindig. Hogy honnan követték óramű pontossággal az idő múlását Odakinn, nem tudtam volna megmondani. Azt sem, hogyan képesek átvészelni a káosz sorvasztó jelenlétét.

Sigro elém állt, a hagyományoknak megfelelően köszöntött. Üres mozdulat volt, de nem tiszteletlenség. Ahol az időt szívdobbanásokban mérik, kiüresednek a gesztusok.

– Nagyúr! Az yrch vadak felsorakoztak a domb mögött! Bólintottam. Hallottam a dobok harcba hívó szavát. Ahány ütem, annyi hadtest. Megszólalt az is, amelytől hetek óta tartottam;

– Hányan vannak? Zavart főhajtás. – Huszonnyolc ütemet számláltak a rajzolatok! Rossz hír, de semmi sem látszik arcomon. Az évek durvára keményítették rajta a vonásokat. – Nem tűnt annyinak – dünnyögtem. Szemem sarkából látom, hogy kizökkent. Mindegy, csak ne féljen. Bízzon

bennem, és ezt sugározza szét maga körül: többet aligha tehet. Gondolataim máshol járnak. Háromszor kilenc: huszonhét. Háromszor három: kilenc. A kilenc és a három nagyon

szerencsés számok, de nem nekünk. És ott az a lassú ütem. Nem hivalkodik, a háttérben marad, mégis diktál, keretbe zárja a többit. Ha figyelek, szívem a ritmusára dobban. Szinte hallom, kinek a nevét üvölti majd ezer torok a falak alatt. Ezt zúgja a kóbor szél hetek óta a Menedék kormos oszlopai közt, ezt pattogja a rőzseláng a kandallóban.

Tha’ Usur a Mélyben Járó. Már mindenki ismeri az yrchek ősatyjának legendáját. Eljő, ha népe sorsa a tét. Sámánjai üvöltve csontozzák ki a

valóság testét, porrá zúzva, aki ellenáll az ős akaratának. Huszonnyolc: négyszer hét. A hét szerencsés szám. A négy nem egyértelmű. Az egységet, a Végtelen körforgást jelenti. Nem állítható egyik

oldalra sem. Egy uralkodik huszonhéten, a négy uralja a hármat, hetet, kilencet. Valami eldől ma, végérvényesen. Ehhez nem kell a misztika, a zsigereimben érzem. A rész törekszik, hogy egésszé váljon, és huszonnyolc dob… hogyan lehetnek ennyien Odakinn?

Sigro szemében hamvad a parázs. Szerencsére csak ő ért a rajzolatok nyelvén. Hiába, a gondolkodás is olyan, mint a vizelés. El lehet halasztani ideig-óráig, de nem a végtelenségig. Ha harcosaim az esélyeiket latolgatják, a félelem végez velük, még mielőtt a csata elkezdődne.

Twal kiröppent a hüvelyéből, fagyos fényaurát vont maga köré. Tucatnyi meg tucatnyi szempárból csillan vissza. Végighordoztam rajtuk a tekintetem. Akartam, hogy érezzék, tudatában vagyok mindegyikük jelenlétének.

– Harcosok!

Kiegyenesedtek. Büszke ifjak voltak. – A szavak ideje lejárt! Nem számít más, csak a tettek! És a hit, hogy képesek vagytok egy szál karddal is

kifordítani sarkaiból a világot! Némán, rezzenéstelen arccal figyeltek. – A tettek önmagukért beszélnek! Nem kell krónikás, hogy feljegyezze őket! – az éjszakába nyúló dombhát felé

fordultam. – Ne magatokért harcoljatok! A diadalért küzdjetek! Harcoljatok, hogy évszázadok múltán is a ti dicsőségeteket zengje minden szív dobbanása!

Ránk nehezedett a feszültség. A lélek csendjét a dobszó körülfolyhatta, de át nem törhette… egyet kivéve, amely sorsunkhoz hasonlóan a sötétség méhében fogant.

– Ma éjszaka új hadtest csatlakozott az ordasokhoz! Felvonult a fősereg! Ismerjük már a szokásaikat: az ostrom a Menedék reggeléig tart majd! Hét órán át.

Kirázott a hideg, mert eszembe jutott a rossz sejtés a négyszer héttel kapcsolatban. – Hét óra alatt sok minden eldől, de számotokra csak egy feladat létezik – kivártam egy pillanatig, amíg a minden

tekintetet magamon nem éreztem. – Gyilkolni, vagy meghalni! – Igen, Nagyúr! – zúgott maroknyi seregem. Erő volt a hangban. – A falakra! Az őrtornyokban és a bástyákon kigyúltak a parázsgömbök, fényük előrenyomult az Odakinn éjszakájába.

Nyugodt, békebeli kép fogadott: csillagos, szélcsendes idő ült a tájon, dús fűszőnyeg borította a ritkás facsoportok közti területet. Jó érzést adott, noha tudtuk, ez nem a valóság, varázslóink ajándéka csupán.

Az ép eszünket megóvó káprázat-világ. Az Odakinn valósága meghaladta az emberi elme határait. A figyelők, akik az első időkben az őrület határán, de

jobbára élve tértek vissza, olyan dolgokról beszéltek, amelyeket értelem fel nem foghatott. A száműzött rontás előszivárgott a földmély üregeiből. Perzselő tüzet okádott az ég. A holtakat nem fogadta be az anyaföld, újra a megnyomorított világra űzte őket. Többen vesztek oda néhány hónap alatt, mint a lázadókkal vívott háborúban – csak a városok dacoltak a sötéttel ideig-óráig. Meistiner pedig évtizedek óta Menedék volt. Most, hogy népünk színe-virága itt hagyott minket, egyedüli bástya maradt a keleti végeken.

Motyogást hallottam. A szemem sarkából láttam, hogy Sigronak mozog a szája. – … az élet álom, az álom halál, a halál megváltás, a megváltás élet… Egyszerű gyakorlat. A leiek felébred általa, rádöbben önmaga halhatatlanságára, és szemébe kacag az

elmúlásnak. Legalábbis elméletben. Sigro jó harcos volt: erős és eszes. Anyai nagyapjával vállvetve küzdöttünk Rualan söpredéke ellen, aztán láttam

elégni a varázstűzben. Anyjával együtt építettük újjá Meistiner falait, azután belehalt a bánatba. Mikor is? Nem jutott eszembe.

– Hallgass! – mordultam rá. Meglepődve pillantott rám, de csendben maradt. Nem tudhatta, hogy csak a négyesre épülő körforgás képe zavar.

– Nagyúr… Zavart volt a tekintete. – Nagyúr, ha leomlanak ezek a falak, én meghalok. Bólintottam, noha egészen más járt a fejemben. Alkalmatlan

időt választott érzelgősködni. – Akkor mindnyájan meghalunk. – Új hadtestről beszéltél az imént. Ő érkezett el? A Mélyben Járó? – Meglehet. Könnyen jött az igazság. Sok gyermek nőtt fel és halt meg körülöttem, hogy közben nem volt lehetőségük

semmit sem elkapkodni, eltúlozni. Már a nyelvet sem úgy beszélték, mint mi. Egy fiatal harcos lány nemrég azt kérdezte tőlem, mi az a szél?

A szél… húsz éve nem hagytam el a Menedék falait, de a képek mégis oly erővel rohantak meg, hogy képtelen voltam megszólalni.

A lovaglás… Weila az égben, mennyire hiányzott! Láttam magam előtt a vonuló felhőket, a hullámzó kaszálót, a nemes állat lobogó sörényét. Hallottam a vén erdő zúgó lombjait, éreztem az eső utáni fű illatát. Hosszú hajam érintését az arcomon. Az otthon hangulatát sodorta felém az, amit e nemzedék már nem ismert. Büszke voltam és nyugodt, mert erő lüktetett körülöttem és diadal. Az érzés, hogy mindez örök és nem veheti el tőlem senki.

Tévedtem. Mit felelhettem volna neki? A hagyományok tisztaságát bemocskolta az idő. Mi kevesek, akik mesélhettünk még a háború előtti időkről,

derékba tört büszkeségünk árnyképeivé lettünk. Senki nem volt kíváncsi hajdani dicsőségünkre. Lassan mi magunk sem hittük.

A bölcsek, akik hitet önthettek volna az elgyötört lelkekbe, kihaltak a világból. Jó néhányat én küldtem oda zavaros jóslataik miatt. Nem kellettek a kétségek. Sosem voltam a szavak embere. A tetteim ékesebben beszéltek. Talán ezért is maradtam életben.

Egyelőre. 3. Síri csend lett. A dobok elnémultak, a körülöttem állók tekintete a távolságnak feszült. Szívük kiszabadult a

diktált ritmusból és lélegzetvételnyi szünet után rángva indult újra. A csata előtti pillanatok feszültsége lüktetett a levegőben.

Sós íz térített észhez. Fogaim véres csíkot haraptak az ajkamba. Rohadjatok meg! Kirázott a hideg. Kezdődik. Ideje volt emlékeztetnem magam, hol is vagyok valójában. Légy észnél, mert itt döglünk meg mindannyian! Láttam, hogy néhányan az arcomat fürkészik. Viszonoztam a pillantást – erre elkapták a fejüket. Kushadtak.

Az első dobbanásba beleremegtek a kőfalak. Nem kellett Sigro segítsége, hogy tudjam, a huszonnyolcadik maga indult újra. A többi elhallgatott. Üteme lassú volt, hangja mély. Átdöngött földön, levegőn, a részünkké vált.

Tűzfényű derengés éledt a dombhát mögött. A harcosok tartása félelmet tükrözött. Tekintetük a társukét kereste. Kezük a fegyver helyett támaszték után

nyúlt. Két lábon járó hullák. Csak nem tudják még. Keserűség mart a gyomromba és megforgatta a bort. Savanyú íz tódult fogaim közé, de

visszanyeltem. Éreztem a bensőmben szétáradó gyűlöletet. Izzó fémként égetett. Már csak ez maradt a győzhetetlenség mítoszából. Még élt bennem, mint folyondár a korhadt fatörzsön. Sekélyes ugyan, de a célnak megfelelt: gyermekként dédelgettem. A Pusztító-láz pedig lángra kapott, végigperzselte tagjaim, és a halántékom mögött lüktetéssé dagadt. Birokra kelt az Ordas Nép bűvdobjával, és kacagva söpörte félre.

Dögöljetek meg! Kiléptem a mellvédre, Twal összemérte erejét az éledő tűzfénnyel. A kőbe fúrtam a hegyét. Nem érdekelt a

következő pillanat. Nekifeszültem a mellvédet ostromló dörejnek. Lüktetett a halántékom, szemem égett, hajam lebbent az arcom előtt. Mint annak előtte… Remegtem a gyűlölettől. Ereztem, hogy harcosaim felsorakoznak a hátam mögött.

Elkezdődött. Üvöltés harsant. A dombhát takarásából emberfejnyi tűzlabdák íveltek a Menedék felé. Beindultak a katapultok.

Csóvájuk fényében homályos alakok zúdultak le a völgybe. Állati ordítás keveredett fémcsörgéssel. Dallamos szózat hallatszott a magasból, varázstudóink válasza a tornyok védelméből. A tűzcsóvák ívét kék fátyol törte meg, füstölgő sárkupaccá változtatva őket. Ártalmatlanul toccsantak szét köveken, falakon.

Kiapadhatatlan folyamként ömlött lefelé dombtetőn az yrchek hada. Rohamuk vad volt és erőszakos – úgy tűnt, áradatként fogják elsöpörni a Menedéket. Ám az elöl haladókat csúf meglepetés érte, amikor valahol a mélyben, értő kezek működésbe hozták a védművek egyikét.

Tűzfal csapott ki a földből. Az első sorokat a páncélos tömeg a lángok közé sodorta. Aki nem ment, péppé taposták. Nem láthattam jól, mi

történik, mert a hőségtől remegett a levegő, de tudtam, hisz éltem már át hasonlót. Nem volt halálsikoly, a diadalüvöltés töretlen maradt. Az Ordas Nép katonái összeszorított fogakkal, jajkiáltás nélkül adták meg magukat a halálnak. Örömmel veszem el bármelyikük életét. Megtiszteltetés lesz Twal számára is, hogy nem csatornalében kell megmártanom.

A pusztítás még nem ért véget. A Menedék építői annak idején nem végeztek félmunkát: sejthették, milyen háború vár egyszer ránk. Lángoló naftaoszlopok nőttek ki a földből a tűzfal mögött, és sivítva nyelték a levegőt. Akit elértek, annak azonnal vége volt. A tűz fogságába szorult harcosok sorai felbomlottak. A domb felől érkezők megtorpantak, hogy helyet adjanak az alul lévőknek a menekülésre. Oszlani látszott a zavar. Aztán, mint a higanycsepp, ha kőre hull, szétspriccelt a sokaság. Tíz dobbanásnyi káosz után kiürült a naftalángok övezte pokol. Az yrchek rendezték soraikat, és felsorakoztak kétoldalt. Hallottam a vezetők torokhangú parancsait és a kavarodás lassan renddé formálódott.

Sajnáltam, hogy a naftakutak nem gondolkodtak. Ha egyszer megnyitották őket lángoltak, míg ki nem merültek. Erejük inkább a meglepetés okozta döbbenetben rejlett. A lángoszlopok embermagas csóvákká fogytak, aztán lassan pislákoló őrlángokká zsugorodtak. Fényük bevilágította a falaik előtti csatateret.

Páncélos, égett testek hevertek mindenfelé, mint a roston sütött bogarak. Felleghajtójuk parázsként izzott. Gálád jókedvem támadt. Arra ösztönzött, hogy üvöltve kacagjak le a bástyafokról. Visszafogtam magam, de

belső tüzemet nem engedtem kialudni. Hagytam, hadd perzselje lángjaival a vérem. Az ordasok nem mozdultak. Vártak valamire.

Suttogást hozott felénk a szél. Hangok kavalkádja folyt körül minket, és beszélt hozzánk. Harcosaim idegesen kapkodták a fejüket, noha tudták mire számíthatnak. Reméltem, nem sokan látták, amikor a Menedéket óvó aura körvonalai megremegtek. A toronyban éles kiáltás harsant, és megnyugtatott a hirtelen ránk hulló hideg némaság. Borsózott a hátam a varázs érintésétől, de lelkem mélyén hálás kellett legyek a tornyok lakóinak. Nélkülük elvesztünk.

Varázstudóink eleven, kúszó csendet igéztek valami régen feledett, tiltott praktikával. Rebesgették, hogy a tudást még az ősi Cranta istenkirályaitól orozták, de én nem hiszem. A valóság azonban, a csápokat növesztő, alakját és kiterjedését szüntelen változtató, élőlény módjára kúszó csendörvény a legmerészebb elképzeléseket is felülmúlta. A hideg némaság állítólag a Kárhozat Szavait is el tudja fojtani, ideig-óráig.

Meglátjuk. Sokkal hamarabb, mint azt szeretném. A füstölgő halmok között megmozdult valami. Az Ordas Nép soraiban is izgatott mozgás támadt, úgy látszott, ők

is erre vártak. Nem tévedtem. A páncélos testeket legördítette magáról, és mintha a föld méhéből fogant volna, felegyenesedett. Az őrlángok elhaló fényében is jól látszott milyen hatalmas. Miféle fajzat ez? Megrázta magát, hamut szórva a szélbe, és öles léptekkel megindul az egyik tábor felé. Csapata üdvrivalgásába tán belesüketülünk, ha nem uralja már a csatateret is a varázstudók által életre hívott csendörvény.

Aztán itt is, ott is mozgás támadt, és két újabb óriás tért vissza a fősereghez. A tűz tehát nem árt nekik. A markolat hűvösen simult a tenyerembe. Megsimogattam a pengét, ez mindig

megnyugtatott. Talán az acél. Ismét a magasba emelkedtek a zászlók, és megindult a roham. A falak beleremegtek az ezernyi vasalt csizma döngésébe. Újra indultak a domb mögötti katapultok. A védművek kezelője nem hagyott tartalékokat, tucatnyi formában küldte a támadókra a halált. Megnyílt

előttük a föld, mérgezett fémbogáncsok robbantak szét csizmás talpaik alatt. Ha azok nem lettek volna az ordasokkal, annyi esélyük lett volna a Menedék ellen, mint pillangónak a

homokviharban. Így viszont… Lélegzetvisszafojtva figyeltük, hogy végződik az első párbaj. Az ősmágia szikrázva feszült a varázstudók

akaratának. Az óriások hangtalan bömbölésébe beleremegett a levegő: fenn, a tornyok közt füstöt kergetett a szél. Túl nagy volt a távolság – vagy a huszonnyolcadik ütem segítette őket. Az erők bűvkupolája megtört. Az óriások az Odakinn messzeségében az uralmuk alá vonták az anyagi és azon túli világot. Szavaikkal elfojtották a legnagyobb pusztítást hordozó mágikus csapdák beindítását, csak a primitív mechanikus szerkezetek működtek ellenük.

Egyetlen célunk volt. Tudták ezt a falakon harcolók, csakúgy, mint a katakombákban rejtőző öregek, asszonyok és gyerekek. Ha egy is bejut azok közül belülre, a varázslóink közé, a sorsunk megpecsételődött.

A fal maga az élet. – Íjászok! Fellángoltak a gyolcsba csavart nyílhegyek, izzó pontok a pokol tüzében. A sereg előőrse ekkorra ért a Menedék

dombjához. Sokért nem adtam volna, ha hallhatom a páncéljukon kopogó nyílhegyeket. Borultukban magukkal rántották a mögöttük haladókat. Egy pillanatra megtorpantak, de tovább nem. Az óriások szavai kitarthattak még, mert embereim nyilai elhamvadtak, mire a második hullám a domb aljára ért.

Visszaléptem a mellvédről. Viaszfényű arcok látványa fogadott. Fejemmel a fal felé intettem. – Tüzet! – jeleztem. Égő fáklyáik lángra lobbantották a falra kötözött naftával, szurokkal átitatott fatörzseket. Apáink és nagyapáik

alighanem undorral köptek volna ki ilyen primitív eszköz láttán – de azok más idők voltak. A tűz feléledt. Elszakadtak a kenderkötelek, a guruló tűzhenger a falak alatt gyűlő horda nyakába hullott. Narancsszín világosság gyúlt a fal tövében.

Megremeg a levegő. Megszédülünk. Akár a szárnyasok, tucatnyi páncélos alak válik ki a derengésből, és puhán

ér földet a mellvéden. Az yrchek. Kezükben kétkezes fegyverek, szemükben harcos indulat. Agyaraikról nyál csöpög. Egyensúlyukat visszanyerve már ellenfelet keresnek. Nincs kétségem, hogy milyen erő juttatta őket a falakra.

Érzem, hogy tarkóm bizsereg. Fenn sem pihennek. A hozzám legközelebbi döggel nézek farkasszemet. Elfogadja a kihívást. Mit sem számít neki a mögöttem sorakozó harcosok tömege.

Újabb remegés. Egyre többen jönnek. Fergetegként ront rám, örülök hogy nem hallom rikoltását. Úgy csap felém, mintha fűzfavesszőt forgatna, nem acélbárdot.

Most engedem el a fogva tartott indulatot. A vágy tűzbe borítja tagjaim. Ellépek a csapás elől, és a gyomrába forgatom Twalt. Összenézek vele. Gyűlöl, még halálában is. Felrántom a markolatot, és ellököm. Eggyel kevesebb. Szemem sarkából látom, hogy két társa nyilakkal átjárt testtel zuhan a mélybe. A többivel kard, lándzsa végez.

Az alvilág kapuja kitárul, a tűz hajnali derengést varázsol a falak alá. Odalenn rájöhettek, hogy a köveken tenyésző vadszőlő kontaktmérget izzad. Tűzhullám feszül az azúr függönynek, amely egy pillanatig ellenáll, majd fehéredő izzással, sisteregve válik gőzzé… aztán szertefoszlik. Felpillantok. Okos taktika. Az ősmágia győzhetetlen fegyver, de tartalékai végesek. Nem megtörni kell, fárasztani.

Lebukom, és oldalra gördülök. Még idejében, hogy érezzem az arcom felett elvonuló, perzselő hőhullámot. Lehengeredek az alsó szintre. Voltak, akik nem jártak szerencsével. Füstölgő halottak fekszenek a kövön, védők és támadók, kormos hullavigyorral.

Talpra! Megőrjít ez a némaság. Már hiányzik az üvöltésem. Mintha máris halott lennék. Akár egy rossz álom, amely elől

nem lehet elszaladni: fojtogat az eleven csend. Tarkómon megfeszül a bőr: érzem, a tornyok lakói újabb rituáléba fogtak. Nem érdekel! Ölni, halni akarok, ahogy azt az előttem járók megkövetelik. Hang nélkül üvöltök: nem kell, hogy bárki kövessen a halál torkába. Talán ezért jönnek utánam. Csáklyával lökik a tűzszínű mélybe a falnak csapódó létrákat, aztán hajítóbárdtól szétloccsantott fejjel hullanak utánuk.

Lepillantok a fal tövébe, ahol a férgek tolonganak. Felnyalábolok három lándzsát, aztán hátrálok. Itt lesz rám szükség. Öt lépés. Aki hátrapillant, tudhatja, hogy e vonal mögé nem kerül senki élve. Embereim állják a sarat, de itt-ott átugrik az ellenség a falakra, és megvetik a lábukat. Szívósak, erősek, hárman, négyen kellenek a mieink közül, hogy lekaszabolják őket. Jól csinálják. Mindegy milyen áron, de gyorsan kell végezni velük, mert ha egy pontot elfoglalnak idebenn, elszaporodnak, mint döghúsban a férgek.

Ott egy. Pajzs és láncos buzogány, ujjnyi tüskékkel. Meglengeti a feje fölött és szétrebbenti a könnyű testű kyreket. Bejutott. Mögötte lemaradva két újabb kopasz fej. Az egyik már át is lendül a mellvéden, amíg társa hajítóbárddal utat csinál neki. Az első elégedett vigyorral fordul előre… aztán csodálkozva követi a lándzsa hegyét egészen a mellkasáig.

Már nem érzem az évek súlyát. Lendületem a meglepődő ellenség karjába löki. Négy penge mélyed a húsába. Hit és bizalom. Ezt látom a

mocskos arcokon. Zord mosolyt küldök feléjük, és ez mindennél többet ér. Megborzongok hangtalan diadalüvöltésüktől.

Nem figyelek rájuk. Balról újabb fenyegetés. Hátralépek a lándzsákért, de nem tudom befejezni a mozdulatot. Mélyről jövő morajlás reszketteti meg a levegőt, és összerántja a zsigereim. Hosszú repedés fut végig a kövön, és eltűnik a szélső házak alatt. Tehetetlen dühöt érzek. A tornyokra pillantok – a magasban hidegen remeg a némaság – aztán Twal makulátlan tisztaságára. Sosem rajtunk múlik a győzelem.

Mocsárzöld fény gyúl a repedés sötétjében. 4. Felkapom a lándzsát, és fordulatból küldöm útjára. Páncél nem állhat ellen neki. Hiányzik a reccsenő fém hangja

– akár egy rossz álom. A résből fekete folyadék ömlik a felszínre, és azonnal szétterül. Érzem, hogy felfordul a gyomrom. Nem tudom

mi az, de valami fertelmes dologgá készül válni. Embereim nagyobb része nem láthatja, a maradék Weilának hála néma, hogy a világba kiáltsa éledő rémületét.

Hátrálok. Az a valami előttem szőrös csápokat, és gyökérszerű nyúlványokat növeszt. Emelkedik. Csúcsán fényben izzó

gumó: talán a feje. Mint egy nyálkás, bomló fatörzs. De ennek karjai vannak, szájak nyílnak a testén. Érzem, hogy hozzám beszélnek.

A hideg varázs kitart: az eleven csendörvény beburkolja a szörnyeteget. Még nem árthat nekem – legalábbis nagyon remélem.

Harcosaim döbbenten állnak a jelenés előtt. Ami idegen, félelmet kelt. Nekem kell cselekednem. Végrehajtom a halálba indulók szertartásos tisztelgését, villámgyorsan. A homálylény figyel.

A zöld fény kigyúl első mozdulatomra. A szájak néma szavakat formáznak. Nekirontok. Az első csapás mélyen a testébe hatol, de a második előtt… Amikor megszólalt a fejemben éktelen síphangján, elsötétült a világ. Megszűntem létezni, de mégis jelen

voltam. Nem volt más, csak ő, az idő értelmét vesztette. Ide-oda sodródtam végtelenné varázsolt tengerében.

Felderengett előttem a csillagos éjszaka, és lassan tűhegynyi fényponttá zsugorodtam én is. És elhittem. Mert nem volt más, amiben higgyek. Csak az a teremtett világ, amelyről 6 suttogott.

Lebegés, sötét, őrület. …. valami megtört. Aztán újra füstszagú éjszaka. Ismerős arcok hajolnak fölém. Ismerem őket. Felemelnek,

körülnézek. Még mindig csata van? Talán egész életemet e harcban éltem. Lassan oszlik a homály. A fejem kibírhatatlanul hasogat. Körülöttem bűzös iszaptócsa, és harcosaim tetemei. Tucatnyi. Odébb, az egyik torony maradványainak tövében piszokfoltos dreggis. Néhány lépésre zafírköves diadém.

Emlékek. Megrázkódok, ahogy talpra segítenek. Aztán visszarettennek: a tekintetemben lehet valami. De már én sem keresem önmagam. Még négy torony áll, és kitart a hideg, kúszó némaság. Azok szerencsére a város belsejében vannak.

Körbepillantok. A falakon harcolók sokasága. Twal a kezemben volt. Csodálkozva nézem. Nem engedtem el. Már indulnék, de Sigro visszahúz, és fejével a fal

felé int. Máskor talán az életével fizetne a merészségéért, de most csak a szememet meresztem. Embereim összeomlanak, torkukból vérgejzír tör fel. Roskadó testük gyűrűjében páncélos óriás emelkedik.

Pillantásától kiráz a hideg. A varázslók feladták a falak védelmét: már csak a város peremén belül óv a hideg csendörvény. A Mélyben Járó

egy sámánja a küzdők felé fordul, és beszélni kezd, nyakán erek pókhálója dagad. Hárman megtántorodnak, és folyékony parazsat öklendeznek a kőre. Mások füstölgő tagokkal roskadnak össze. A páncélos óriást nyílzápor fogadja. A halál négy tollas hírnöke rést talál a vért illesztései között. Dühének orkánját a csontjaimban érzem. A kint maradottakat azonban nem óvja a bűvcsend, és öten irtóztató erővel vágódnak a mellvéd falának. Tagjuk nem maradhatott épen.

Az ősmágia ereje a használóját sem kímélte. Bal karja erőtlenül hullott törzse mellé, egy kézbe fogva roppant csatacsillagját várta be a védők rohamát.

Aki kint maradt, kereste a halált. Hatan rontottak az ellenségre. A páncélos óriás megforgatta fegyverét. A gyorsak elhajoltak, elugrottak. Egy szerencsétlen bezúzott koponyával

repült át a várfalon. Szabályos kör a csatára. Falkataktika, súgja fejemben a parancsnok. Látom, hogy mögötte yrchek serege özönlik a gyilokjáróra, és bajnokuk háta mögött tolonganak. Három lándzsás ront az óriásra. A csatacsillag körbeforog, kettőnek útját állja, de a harmadik vashegy a mellén bukkan elő.

Felüvölt halálában. Az elszabadult erő nem kímélt sem védőt, sem támadót. Vakító fény robbant odafenn, ereje lever a lábamról. Amikor kinyitom a szemem, a fejem zúg. Orromból vér szivárog. Körülöttem por és törmelék. A gyilokjáró

kövezete, ahol az előbb a sokaság volt, felrepedt. A mellvéd leomlott, és a falon kétembernyi hasadék nyílt. Cafatok, kormos, görbe fémholmik mindenütt. Égő hússzagot, pernyét sodor felénk a lökéshullám.

Igazat adok Sigronak, ott a mártíroknak volt helye. De nekem még élnem kell azokért, akik értem készülnek meghalni. Sarkon fordulunk, intek az embereknek. A sokaság követ a házak gyűrűjébe. A hátrahagyottak feltápászkodnak, süketen és vakon tapogatóznak elejtett fegyvereik után. Nem pillantanak hátra, elszánták magukat a halálra. Értünk, a Menedékért.

Tisztelgek előttük, aztán jelt adok. A csapat felvonja a szűk utcában a hegyes végű karókból összetákolt hidat. A fa illesztései közt látom, hogy a kint maradtak felhagynak a mellvéd tartásával. A fal, és a házfalak közötti

iramodásnyi térre húzódnak vissza és egysoros láncot alkotnak. A falakon, a hasadékon, mint páncélos csótányok raja, özönlik be az ellenség. Nincs miért sietniük most, hogy nem ütköznek ellenállásba. Bevárják társaikat, elborítják a szűk gyilokjárót. A könnyű kyr nyílvesszők ártalmatlanul kopognak pajzsfalukon. Hol vannak már a folyékony tüzet köpő fegyvercsodák? A csataterek sarában hevernek betaposva legendás hordozóik csontjai mellett. És azokkal sem győztünk.

Itt is, ott is egy egy-egy páncélos yrch behemót. Az yrchek a mellkasukig érnek. Hármat számolok közülük. A tarfejűek félelem szülte tiszteletkört alkotnak körülöttük, és várnak a parancsra.

Azok a Menedék homályát fürkészik. Ok is várnak. A kyrek teste mocskos, vértjük szakadt, de egyenes derékkal néznek szembe a halállal. Keserű büszkeség, hogy

kiváló pusztítót neveltem belőlük. A hátunk mögött villódzó fények mutatják, hogy a Menedék több pontján is élet-halál harc folyik. Már Rastan és Naraseth segítségére sem számíthatunk.

Megremegett a föld, és megtántorodtunk. Önkéntelen pillantás felfelé. Láttuk, amint a nyugati torony falán fekete lángnyelvek szaladnak fel. Fehérarany dicsfény vont koszorút a torony csúcsára, és lepelként omlott alá, így próbálva megakadályozni a sötétlő káosz terjedését.

Meglódult a pusztítás serege. Elszoruló szívvel figyeltem, hogy katonáim megvetik lábukat a sokszoros túlerő ellen. Lándzsáik kinyúltak, felfogták az yrchek első rohamát. Pillanatnyi zavar csak a sorok között, aztán a halálra szántak belevetették magukat az őrjöngő forgatagba.

Az ezüst rángva oldódott a fekete tömegben. Villantak a vérben fürdő, keskeny pengék. Amott vörös virágot bontott a halál egy sápadt arcon. Annyi idő csak, míg összeszorul kezem Twal markolatán, míg megfordul fejemben a gondolat: így végezzük mindannyian.

Aztán lesújtok. Újabb földrengető, néma dörej. A nyugati torony is megadta magát az ostromló erőnek. Hatalmát ezer darabra

szórva még utoljára perzselő sugarat lövellt lefelé. Csak remélhettem, hogy fattyak százait ragadta magával a pusztulásba.

Az Ordas Nép már nem várt jelre. Felgyűltek a téren, az elsők nekirontottak a kőből, fából emelt második falnak. Az elesetteket eltaposták. Mögöttük szűnni nem akaró utánpótlást fialt a hasadék, és az elfoglalt gyilokjáró.

Mi lesz már !? A védművek kezelője értette a dolgát. Valahol, az ötödik torony tövében, a csalóka biztonságban megtört a

hatalmat leplező és fogva tartó rajzolat. Lágy remegéssel indult, mint amilyet a díszszemlére érkező lovagok csataménjeinek patája kelt.

– Hasra! – kiáltottam feleslegesen. Követték a mozdulatot. Ott voltam a Menedék megépítésénél. Magam raktam a köveket a tenyérnyi fémlapokra, az én kezeim keverték

a habarcsba a vastüskéket. Láttam, ahogy a vajákosok falba rejtett acéllemezei rúnákba zárták az elemek erejét. Trigramok: egyazon helyre nyíló átjárók két egymást kizáró világból. Két őserő megalkuvást nem ismerő fortyogása.

Apánk és anyánk: tűz és víz. A falakon álló óriások is észlelték a veszélyt. A két elemi sík erői egymásnak feszültek – egyik sem győzhetett. Gőz fortyant a falak repedéseiben és a következő pillanatban irtózatos robbanás következett. Kezemet a fejem

köré fontam, vártam, hogy odakint alábbhagyjon a pusztítás. Láng és gőzoszlopok szaggatták a levegőt, kövek, cserépdarabok záporoztak körülöttem, jóval a kitörés után is. Szívem és lélegzetem is kihagyott néhány pillanatra, amíg az élet visszatért a rendes kerékvágásba. Már sokadszor adtam hálát a csendnek, legalább a robbanás hangjától megkímélt.

A por szállt mindenütt, köhögésre ingerelt. Beljebb kellett vonulnunk, ha nem akartunk megfulladni. Felrángattam a hozzám legközelebb lévőket.

– Vissza! – intettem. Néhány lépés után már oszlott a szürkeség, és a levegő is lélegezhetővé vált. A többiek maroknyian, „koszos és vörös szemű túlélők. Nem voltam kíváncsi, mi történt a házfalakon kívül rekedtekkel, már csak a körülöttem tolongok számítottak.

Kézjelemre rajokra, a rajok, szakaszokra oszlottak. Egy-egy szakasz sebesen felkapaszkodott a szomszédos házfalakra. A többiek kétsoros lándzsafalat alkotva várták az yrchek rohamát. Mögöttük íjászok, végül seregem maradéka. Harmada derék legényeimnek.

Láttam a futó alakokat a tetőkön, kezükben íj. A szélső házak felé haladtak. Egy ideig látszott a vörös derengésben kirajzolódó sziluettjük, aztán belevesztek a homályba. A maradék a gyilok-járókon térdelt, várva a beözönlők seregét. Valami megcsikordult a koponyámban, és rekedt üvöltés harsant köröttem.

Welia irgalmazz ! Az eleven csend elpusztult és szilánkokká robbant a némaság óvó varázsa: a rontás fagyos jégként mart a

koponyámba. A fájdalom iszonyú volt, szemem előtt fekete karikák pattantak és vérbe borult az utcák képe. Megtántorodtam. Kezemet a fülemre szorítva próbáltam kizárni tudatomból a szörnyű hangot, de nem sikerült. Felkúszott a gerincemen, egyenest az agyamba. A többiek összeroskadtak mellettem, szájuk némán üvöltött, kifogyott tüdejükből a levegő.

Csecsemőpózba görbedtek a kíntól. Körülfolyt az égető hangörvény, ezernyi szilánkkal mart belém is… de a vén tölgy még kitartott. Nem a

büszkeség diktálta, nem is az otthon szeretete. Őseim emlékének tartoztam annyival, hogy egyenes gerinccel haljak meg.

Aztán, amilyen hirtelen jött, vége is szakadt. Nem tudtam volna megmondani, meddig tartott, egy szívdobbanás volt-e, vagy hosszú percek, Nem számított.

Hírtelen üvöltött a fülembe a csata. Harcosaim nyögve, hörögve birkóztak a gyengeséggel. Dübörgött, sivított és ordított a világ. Fém csikordult kövön és csendült fémen. Recsegve roskadt be mellettem egy égő háztető. Döngő léptek közeledtek. Lihegve szedtem a levegőt. Homályosan láttam, hogy a torlasz helyén már csak néhány forgács repked, és a szürke kavargásban hatalmas páncélos sziluettje bontakozik ki. Jobbjában földre támasztott pallos, balja ellentmondást nem tűrően lendül előre. Felénk.

– Ébresztő! – ordítottam. Csaknem összeestem, a hang szinte minden erőmet felemésztette. Belerúgtam az egyik harcosomba, hogy gyorsabb mozgásra ösztökéljem, amikor észrevettem, hogy halott. Átléptem, és a kapu felé fordultam, ahonnan a roham jött.

A többiek merev tagokkal, földre szegezett tekintettel tápászkodtak fel. Gépies mozdulatokkal keresgélték fegyvereiket. A végletekig kimerültek; élet, vagy halál, mindegy volt már nekik.

– Mozgás! – rántottam talpra az egyik hamuszürke arcú katonámat. – Pusztítani vagy meghalni! Talán mindennapos megpróbáltatások edzették őket keményre, vagy a hangom vetekedett a hatalomszavak

erejével – sosem fogom megtudni. Mire a támadók rohama elért minket, újra felállt a lándzsafal. A nyílzápor elmaradt, az erejüket meglelő harcosok magányos célpontokra vadásztak. Kevés sikerrel. Az elszórtan elhulló támadók nem törték meg rohamot.

Rengett, döngött a föld a több mázsás yrch behemótok alatt. Üvöltésük hullámzó kórus, amelybe acsarkodó morgás vegyült – akár a vérszagtól megvadult farkashorda. Ezek nem legyőzni akartak minket. Szétsajtolt hulláink gőzölgő mocskában akartak dagonyáznk

Azt már nem! Megvetettem lábam az utca kövén. Pillantásom kézfejemre tévedt: kifakultak rajta a foltok és kisimultak a

ráncok, ahogy megszorult a fegyver markolatán. Keserű mosolyt csalt elő az idő múlásával dacoló illúzió. Mindig tudtam, mit kell tennem. Minek halogatni az elkerülhetetlent.

– Shak-syss! – suttogtam és láttam, hogy néhányan oldalra kapják a fejüket. A Pusztítók titkos nyelve százhét szóban ismerte a halál megannyi formáját. Az imént elhangzott azon kevesek közé tartozott, amely a külvilág számára is ismertté vált. Nem véletlenül.

Mellvértem griffmadarának szemében azúrfény gyűlt, és szétfolyt, végig a cirkalmas rajzolatokon. Megszorultak az illesztések, felszikráztak a fémcsapok a tagjaimon, és éles fájdalmat éreztem. A vért acélkarmai belém martak, eggyé vált velem és én vele.

Twal jeges lángot vetett a kezemben. Időn túli suttogás kélt a gondolatok között. A Vas Litániája. Eloltom a gyertyát. A sötétben jobban látok. Hisz a lelkembe nézek. És az álom elragad. 5. Csak előre. Teleszívom a tüdőmet. Fejemben csatakürtök érce harsan, hegyormok közt visszahangzó harci dobok lélekemelő

ritmusa lüktet. Twal hegye szertartásos félkörívet rajzol. Minden tagom recseg-ropog, ahogy a varázs helyre rakja mindazt, amit az idő elkoptatott. Ha lesz valaki, aki az éjszakát túléli, egy legendával lesz gazdagabb.

Ha lesz, aki túléli. Előttem hangvihar robbant. Fém csapódott fémnek, húsnak, csontnak, percnyi diadal a fájdalom ordításának.

Felszakadt a lándzsafal, az első két sort a falakra tolta a horda tömege. – Vissza! – hangom túlharsogja a csatazajt. Bal kezemmel nyomatékot adok súlyának. Az emberek szakaszokban

fordulnak, hátrál, aki megteheti. Emelem a fegyvert és bevésem emlékezetembe a kockakövek mintáit a talpam alatt. Ennél hátrább nem

megyek, míg egy csepp vér van az ereimben. – Kyria örök! – leheli fejemben a szellemhang. Az utolsó csata. Eloltom a gyertyát. Lehunyom a szemem. A sötétben jobban látok. Jon az első. Rikolt, sisakja nincs, arcán csillagképek tetovált szimbólumai. Tekintetében egyetlen tiszta pillanat a

felismerés: vesztett. Csapása erős, de szánalmasan lassú: kardom kétszer is belevág, míg lesújtana. Belevetem magam a csata forgatagába. Jobbról, balról acsarog rám a horda.

Ordítok, túlharsogom százak hangját. A cikázó másfélkezes penge azúr aurát von körém. Nem fárad a kar, és nem fogy a levegő. Acél és hús, nem állhat meg előttem.

Diadalt érzek. Negyvenkét győztes csata emléke feszíti tagjaim. Ott harcolnak körülöttem mind. Válogatott legények, a legjobbak legjobbjai, a Pusztítók griffes osztaga.

A lelkembe nézek, és jobbomon máris a kölyökképű Enimot látom. Vicsora felett szikrázó tekintet, ahogy kirántja a fegyvert – az én Twalomat – a hús rabságából. Előttem Khan, a nyelvetlen Kobra, az egykori gladiátor. Másfélkezes pengéje hárít és sújt, cselek nélkül, villámgyorsan, mintha a csuklyás halál vére folyna az ereiben. És a többiek előttem, mellettem, ék alakot formázva. Kezűkben a dicsfényt ragyogó acéllal megállíthatatlanul nyomulnak előre. Köztük sodródok én, bámulva a csodát, megrészegülten a pillanat varázsától, hogy újra ifjú vagyok.

Érzem, hogy a testem megüti valami, de fájdalom nincs, csak enyhe zsibbadás és szédülés, mint amikor fűszeres óbor pezseg a vérben. Körülöttem robajlik a mindenség, remegnek tagjaim. Mintha házak omlanának össze

valahol távol, túl a harcmező forgatagán. Homályos a kép, de nem fontos, nem érdekel. Csak a vágy van: menni, menni előre… halálig.

Ide-oda taszít egy ismeretlen erő. A sereg vészesen megcsappant körülöttem. A harmadik harcos az ék bal oldalán megrándul. Szemében kín, ahogy rám tekint, aztán görcsös mozdulattal visszacsap, de pengéje megakad az acél fogságában. Kiszabadítani már nincs ereje. Egy rézsút érkező bárd lecsapja a karját, és a csípőjében áll meg. A tekintetében fájdalom és döbbenet, ahogy rám tekint és… igen, öröm.

– Sigro? – hallom saját erőtlen hangomat. Buzogány söpri félre az útból, akár egy rongybabát. Megszédülök. A következő lélegzetvételnél ezer oldalról

ostromol a külvilág. Az erőm, akár homok az ujjak közül, elpereg. Összeszorítom a fogaim. Khan és Enimo beleveszik a csata forgatagába. Itt-ott látok még ezüst páncélos csoportokat, de csak szigetek a fekete testek hömpölygő tengerében.

Újabb lélegzetvétel, és érzem, hogy megrogynak térdeim. Egy kék-szürkére festett tarfejű rám emeli tekintetét. Összehúzott szemmel méreget, aztán ráncba szalad képe

az elégedett vigyortól. Nyelve színét az arcához igazította, most ezt kiölti felém és végighúzza rajta vértől ragacsos pengéjét.

Vállaimat ólomsúllyal húzza a fém, a fülem zúg és mellkasomat kalodába zárja a mellvért, elfojtva a levegő útját. Ennyi volt.

Felém lódul. Homályos karikák kavarognak előttem: amint megemelem a fegyvert, csikorognak az ősi páncél illesztései. Iszonyú, ellenállhatatlan fáradtság lesz úrrá rajtam.

És az álom elragad. Együtt üvöltök a támadóval. Folyékony láva folyik az ereimben, szaggatja húsomat a vaskarmokkal kapaszkodó,

élettelen páncél. Vakon rontok neki, érzem, hogy félreüti a fegyverem, és felém sújt. Alkarvédőm rézsút hárít, csillagok robbannak a szemem előtt a kíntól. Szétperdülünk, visszavágunk. Az én pengém a hosszabb, ő széthasított fejjel omlik a kőre. Derékba tör az emésztő fájdalom és a hullámokban támadó gyengeség. A vért illesztésein tucatnyi vérpatak csordogál, és repedt szélű horpadások éktelenítik.

A test sem húzhatja már soká. Megszédülök, és a földre rogyok. A kín mintha alábbhagyott volna, kapkodva szedem a levegőt. A tagjaimat már

nem érzem, hidegek és zsibbadtak. Hátamat egy hullának vetem. Halomnyi vesz körbe belőlük, feketepáncélos kupacok. A vértek sebszélein fagyos zúzmara – Twal csillagfényből örökölt ereje. Szemhéjaimra az égbolt terhe nehezedik. Húzza. De nem! Nem hunyhatom le!

Aki a Shak-syssban jár, szemébe nevet a halálnak. Ott jön már, azt hiszi, ő a gyilkosom. Vigyorom, még ha foghíjas is, megilleti. Aztán oldalra kapja a fejét, valamit

meghallhatott. Kiguvad a szeme és hátrál. A föld dobban, vagy a szívem dübörög? Sötét tömeg nyomakszik elém jobbról. Léptei alatt döng a kő. Fekete, akár az Ordas Nép, de mégsem közülük

való. Ökle lendül, és a meglepett harcos harminclábnyit repül hátra… és még félannyit hempereg, míg kétmázsás teste megállapodik. A jelenés karja hátracsap. Fém csendül, ahogy három támadót a földre terít. Nézem a fejét: arca, nincs, csak közönyös, egyszerűen vésett vonások.

Ostromgólem. Eleven ellenfél nem állhat meg előtte. Az yrchek szétszaladnak, futtukban kísérleteznek egy-egy lendületes

támadással kibillenteni az egyensúlyából. Hasztalan: meg sem rezdül a csapásoktól, amelyek tán fél tucat kyt harcost is a földre terítenének.

Már nem látok jól. A gólemhez egy másik is csatlakozni látszik. Szaladgáló kölyökcsapatnak tűnik mellettük a fekete sereg. A távolabbi vasóriás felbukik. Köteleket tekerhettek a lábaira. Egyszerre tucatnyian ugranak rá, de hiába. Éktelen döndülés, mint amikor bronzharang zuhan a földre a toronytetőből. A gólem oldalra dől, és véres masszává lapítja, aki nem elég gyors félreugrani. Már tápászkodik is föl, lassan ugyan, de a kötelek szakadozottan fityegnek a bokája körül. Körbefordul, új ellenfelet keres.

Ez már nem az én csatám. Furcsa melegséget és elégedettséget, érzek. Szemem előtt világosodik a kép, aranyszínt ölt a világ. Felkelt a nap, jut eszembe. Valóban. Sugarai enyhet adó írt ajándékoznak meggyötört testemnek. Már alig látok valamit, a képek feloldódnak a vakító fényességben.

Pehelykönnyű vagyok. Boldog. 6. Ez a halál. Tudom, érzem. Jutalom egy hosszú és gyötrelmes élet lezárásaként. Szellemhang csendül a fejemben.

Testetlen és fenséges: a héroszok kórusa. „Ezt akarod, Pusztító?”

A hang körülfogott, megtapogatott, és a fülembe suttogott, mint a kígyó. Valami megmozdult bennem, de ki is hunyt, akár felvillanó szikra a sötétben. Úgysincs értelme. „A vérem elfolyt. A Sliaksyss-ból nincs visszaút.” „Honnan tudod?”

„Ezt írja elő a ban'ryah. A vastörvény. Aki a szent halált választja, annak nincs visszatérés.” „Egy Pusztító, ha meghalt, a Birodalomért tette. Te miért tennéd? Csak egy vénember vagy már, de még mindig

dönthetsz: győztes leszel, vagy vesztesként távozol?” Hívogatott az aranyfényű derengés. Melegsége mögött társaim vártak rám, és őseim, akiknek arcát sosem

láthattam eddig, de nevüket soroltam álmomból felébresztve is. Egytől egyig csatában adták életüket Kyriáért. Legendák nagyjai. Apám vezette csata-rendűket. Öles acélteste köré fényszikrás dicsfényt emelt a nap. Kezében a griff címeres pajzs, de a fegyvertok a hátán – Twal helye – üres. Szakálla fekete, szeme, a mindig szúrós szénszínű zsarátnok, mosolyog. Bosszant, hogy ifjabb nálam.

Aztán fátyolféle homály úszott az aranyfény útjába, és elhomályosította. Valaki nagyon nem akarta, hogy meghaljak.

„Mit tegyek?” – kérdeztem hát kelletlenül. A homály mintha rám borult volna, hűvös nyugalma befurakodott az orromba, sebeimen át a testembe. „Beszélj helyettem!” – súgta. – „Mondd, a szót! Ial’ mantryss.” – Ial' mantryss – leheltem lehunyt szemmel. A számból vércsík fakadt. Levegő tódult a tüdőmbe. Hallottam, hogy megviselt mellvértem megreped és

borzasztó tűz mart a csontjaimba. Mintha felizzottak volna a húsomba fúródott vaskarmok. „Talán már el is felejtetted, micsoda gyötrelem megszületni… és most… Mozdulj.” Tagjaimba visszakúszott az ólmos zsibbadtság. Mély levegőt vettem és összeszorítottam a fogam. Tudtam,

őrjítőén fájdalmas lesz, mégis felnyögtem, ahogy oldalra fordultam. Repedt cserépként töredeztek le rólam páncélom darabjai. Szaggatott, égetett minden mozdulat. Az ájulás környékezett. De már nem számított. Apám és őseim képe elmosódott folttá zsugorodott a vérmaszatos csatamező egyik távoli zugában. Mire újra odapillantottam, már el is tűnt. Csak a bizonyosság maradt: várnak rám.

Volt még tennivalóm. Felállni és menni. Mindegy miért. Felemeltem a fejem – döbbenetes látvány fogadott. A két vasszobor maroknyi túlélő kyrrel széles ösvényt vágott

az Ordas Nép hadrendjébe. Ék alakban lódultak előre, pelyvaként szórva szét a tarfejűeket. A leomlott fal maradéka felé tartottak. Ha eljutnának odáig…

A vasharcosokat életre keltő varázstudó nem véletlenül tartogatta a csata végére őket – tiszteltem a hidegfejűségéért. Az ősmágia kétélű fegyver. Nincs a valóságnak olyan szeglete, ahová be ne férkőzne, és át ne alakítaná, de ereje véges forrásból táplálkozik. Ha a varázslónk jól időzített, mostanra a sámánok ereje kimerült. A kétkezi fegyverek, pedig nem sok kárt tehettek a csillogó fémszobrokban.

Ujjaim Twalt keresték. Megnyugtató érzés volt újra a markomban tartani. Bár szédülés kerülgetett, nem hunytam be a szemem.

Pedig jobban tettem volna. 7. Az yrchek serege szétvált. A két gólem megtorpant. Fatörzsnyi karjukat a testük mellé engedték, előre meredtek.

A kyrek karéjjá szélesítették az éket. Elült a harcosok által kavart por és, roppant alak körvonalai sejlettek fel a hasadék előtt. Három ember magas

testét nem evilági anya hozta a világra. Az óriások atyja felemelt kézzel parancsolt megálljt a fal romjain túl várakozóknak. Ereztem, ahogy a belőle áradó őserő elborítja a csatateret, és magába nyel minden indulatot. Szétvetett lábakkal állt, körbefordította a fejét. Nem volt eleven lény, akinek a tekintetével ne találkozott volna pillantása.

Halált ígért mindenkinek. Csatacsillagja alkarnyi döfőhegyét a földnek támasztotta, páncélkesztyűs kezeit a nyélre helyezte. Szemében

kialudt az izzó zsarátnok. Sem mozdulat, sem hang nem született, hogy megtörje a csendes rituálét. Hamvába holt a bátorság, a vakmerőség

szunnyadt. – Ne… ! – nyögtem, de elkéstem vele. Felpattantak a szemei, pokoltűz fortyogott mögöttük. Szóra nyitotta a száját. Sivítással kezdődött, mint amikor gőz csap ki a fedő alól, de ez a hang vibrált, és suttogó hangfoszlányok

kavarogtak benne. Dübörgés reszkette meg a levegőt, és a végén csattant, mintha egy gigászi ostor suhant volna el a fülem mellett. Meredt szemmel bámultam.

Az alak kezében felizzott a csatacsillag és szilánkjaira robbant. Lelassult az idő. Sugaras karéjú tüzéreket szántott a kőbe a hatalom szava. A lökéshullám ereje a pergő fémszilánkokkal érte el a küzdők első sorát. Nem kímélt sem ellenséget, sem szövetségest. Szikraeső villant, az yrchek felüvöltöttek. Amit nem tudtak megtenni fegyvereink és a naftakutak, az a magányos óriásnak egyetlen kiáltásába került. A vértek és fegyverek, viselőik ellen fordultak: fémsikollyal robbantak darabokra a páncélok. Tűzpatakot izzadva folytak, repültek szerteszét. Halálhörgés hangja keveredett az égő hús szagával.

A két gólem testén füstölgő sebek fakadtak, de meglódultak a dörgő hangú veszedelem felé. Tűzeső hullt körülöttük az égből, fémtestük néhány lépés után már lávafolyóként világított. Nem érték el a céljukat. A földre rogytak, szétfolyó anyaguk medret olvasztott a kőbe.

Twalra tekintettem: remegett, tekergőzött a kezemben. Összeszorítottam a fogam, és keményen ráfogtam a csontfejes markolatra. Nem engedtem el. Inkább a halál.

A dörgő hang bömbölésbe váltott. Vakító fényörvény csapott ki az óriás aurájából, és végigsöpört a harcosok maradékán. Mellbe vágott az erő, és erek pattantak szorításában. Noha feküdtem, három lábnyit lökött hátra.

Füstölgő halom mögött eszméltem. Barát vagy ellenség volt-e, nem számít: most halott. Felkönyököltem. Semmi sem mozdult. Ameddig a szemem ellátott mindenhol elesett harcosok hevertek. Fekete füst szállt az ég

felé, sistergő fémszilánkok hevertek a köveken. Pillantásom a kezemben lévő fegyverre esett. Kormos volt, de legalább egyben maradt. Rá támaszkodtam, hogy fel tudjak egyenesedni. Minden tagom hasogatott. Kutattam fejemben a hang után, de ott is csak a kinti némaságot találtam.

Botorkálva kerülgettem az összeégett tetemeket. Hálát kellett adjak a sorsnak. Ha a vért rajtam marad, nincs erő, amely megmenthetett volna a pusztulástól.

Valami megmozdult a füstfátyol mögött. Twal hegye megemelkedett, és felhorgadt bennem a harag. Az a valami felém fordult.

Összeégett fél arcából egyetlen izzó szem pillantott felém. Láttam, hogy furcsán féloldalra billenve áll. Megbénulhatott. A páncél szétrobbant a testén, és látszott szenes húsa, csontjai. A szó a használóját sem kímélte.

A teremtmény nem félt a haláltól. Nem azért, mert úgy érezte legyőzhetetlen, vagy, mert eleget élt: az a tekintet állandó küzdelemben létezett. Egyetlen csatát sem vesztett, noha minden pillanat újra harcba hívta. Pontosan tudta, hogy egy napon veszíteni fog, és ez az életébe kerül, mégsem sürgette, nem halogatta. Készen állt rá. Bensőjében születésétől úgy állt a mérleg, ha mennie kell, győztesen távozzon.

Megdöbbentett ez a kérlelhetetlen életerő, és a szemében égő, kiolthatatlan parázs. Legendák ellenfele. Rekedt üvöltéssel rontottam neki.

Tekintete még akkor is fogva tartott, amikor a mellkasának ütköztem. A kard hegye a hátán bukkant elő. Megbillent, de még nem esett el. Épen maradt kezével a ruhámba markolt és közelebb vont magához. Mondani akart valamit.

A közelébe érve megcsapott a bűze. Twalt nem engedhettem el. Összeszedtem maradék erőmet, és a páncélkesztyűvel szájba vágtam. Csont tört. Nem csak az övé. A fájdalomnak csak homályos sugallata ért el az érzékeimig.

Csend! Vége volt neki is, nekem is. A romokon keresztül vérszomjas pillantásokkal méregettek a tarfej űek. Az óriás

lassan a földre rogyott. Kihunyt szemében az izzás, és békesség csillant helyette. Kihúztam az öklömet fogai közül, hagytam, hogy eltávozzon belőle az utolsó lélegzet. A hősöknek kijár a végtisztesség, álljanak bármelyik oldalon.

Valamit mondott. Rám szegezte homályosuló szemét. – Ryek… uhrga… Elernyedt és oldalra billent a feje. Az égen sötét felhők gyülekeztek. Hangtalan villámfény. Üzenet, egy másik világ harcosától. A jel megszületett. Megszédültem. Ólomsúllyal húzott magához az anyaföld. Tudtam, hogy ott vannak körülöttem, és ha

felpillantok, azonnal rám rontanak. Addig nem. Időt adnak, hogy összeszedjem magam, és felkészüljek az utazásra. Kihúztam Twalt a testből. Reméltem, hogy mellém temetik. A homlokomhoz emeltem, és tisztelegtem a halott emlékének. A magasban megdördült a mennybolt.

Lehunyt szemmel egyenesedtem fel. Már nem fájt a lét. Weila! Add, hogy még néhányat magam elé küldhessek! Az élet álom. Az álom halál. A halál megváltás. A megváltás élet… Az élet álom… Pusztító szélvész csapott le a magasból. Vibráló fénydörej kísérte. A zúgás a minden szívdobbanással erősödött

és fülsiketítő hangorkánná dagadt. De én hallottam már ilyet. Felnéztem. Senki nem törődött velem. A tarfej űek az eget bámulták. Regéikben maradtak legendák az egykori

büszke hódítókról. Rólunk. Mormolásuk sejtette, tudták mi következik. És nem csak ők. „lal’ mantryss”

Az élő páncélt gyilkoló parancsszó. A vértek hatalmát ki más ismerhette jobban készítőiméi, az anyroknál, akiknek védelmére hordozója esküdött?

Weila irgalmazz! Egy itt maradt… „Az isteneket hagyd ki ebből! Nincs hozzá közük!” – csendült a higgadt szellemhang. Megfordult velem a világ. A lábaim már nem tarthattak meg… és az égből zuhogni kezdett a kyr Hatalmasok

varázstüze.

MARCUS FLAIN és HEIDEL DAN Vándor

A Menedék ostromának évében. 1. A Császár utolsó csatája – a legfájóbb emlék a múltból. Hegyrengető dobbanások, fanfarok érce. Szikraeső az ezüst páncélos folyón, tűz és fém egybeforrva. Ereket

feszítő erő, késpenge ajkak. Szakaszok, századok, hadosztályok: nyolc tartomány ereje. Felettük a dombtetőn arany derengés az anyrok gyűrűjében, az istenek ajándéka, a Császár. .

Sötétség örvénylik a völgyben, az anyrok szálfa törzse remeg. Elméjük lánca dacol a síkokon áthömpölygő erőkkel. Odébb, a recitatorok hármas gyűrűjében a hangörvényből, és a Birodalom Hatalmasainak akaratából sistergő villámtenger születik.

A császár arca merev. Csak az ujjait fonja össze, írisze arany lángot vet. Akarata fénykévét vág a szférák közt háborgó forgatagba.

Elkezdődött. Lyennara fordul felé. A dreggisét szaggató szél kirajzolja testét. Aranyszőke haja fátyolként csapkod. Sápadt

arcán erek pókhálája, szája lefelé görbül. Iszonyú erők várják a parancsait. – Vihar közelg! – hangja az orkán mélyéről feltörő dübörgés. Haragvó istennő. A recitatorok hószín dreggisei csattogva verdesnek a feltámadó fergetegben. A vándor beleborzongott az emlék elevenségébe. – Népünk vihara ez, Lyen! – hallotta saját hangját. – Pusztít,

hogy teremthessen! Tucatnyi kéz emelkedik. A villámok tengere fortyogni kezd és megremeg alattuk a föld. Odalenn sötétség támad.

Árnyékot vet a tiszta ég, eltompulnak a hangok. Az arany megsápad, az ezüst szürkévé fakul. Eleven folyó ömlik a völgybe. Fekete és csillogó, mint a bogarak háta. Vadállati üvöltés harsog, barbár

csontkürtök rikoltanak. Újabb és újabb erek fakadnak a hegy gerincén: a megannyi sebből a felszínre ömlik a föld mocsokszín vére. A völgyet elárasztó sötét nő, növekszik, megállíthatatlanul… és ahogy dagad a fénytelen posvány, úgy fakul az arany-ezüst csillogás.

A vándor villanásra eszmélt. Sáfrány derengés kígyózott felé a szellemvilág sötétjében. Az ösztönei még nem

hagyták cserben. Hamar észrevette a támadókat. Hárman voltak és lassan haladtak előre. Aurájuk lángolni látszott az erdő

iszapszín homályában. És az a bűz… sosem feledheti. A férfi állkapcsán megfeszültek az izmok. Figyelte a szelvényezett páncél borította testeket, a roppant fegyvereket markoló mancsokat. Kétmázsás

súlyukkal robusztus fajtájuk legerősebbjei lehettek – különösen az első, aki görnyedt tartása dacára is két fejjel magasodhatott egy kyr fölé. A vezér jelbeszéddel adott utasításokat társainak.

Ceriak, a vándor összehúzott szemmel fürkészte a támadókat. Nem hitt a véletlenekben. Magányos utazó volt a semmi közepén, távol a városoktól.

Ezek rám vadásznak. Állatok. A vándor lehunyt szemmel vált eggyé az erdőben gomolygó köddel: a valóságon túl látó érzékeivel rést keresett

védelmükön. Kereste a szemet, ahol eltépheti a láncot, hogy elméjüket megzavarva, egyenként nyelje el őket a zavar örvénye. Acsargó ösztönlényekre számított: és vaskemény védelmet talált. Hogyan? A vadak hajlataiban megbúvó bíborszín fonatok meleg, pulzáló fénnyel ragyogtak a szellemvilág örök alkonyában.

Ceriak megdermedt. Az Ordas Nép sámánjainak hatalma nem vetekedhetett a kyr hagyományokkal – elméletben. De azokkal a fonatokkal még ő, Kyria egykori Hatalmasa sem tett volna próbát.

Látott már ilyet. Sokan haltak meg akkor. – Ceriak! Alig hallotta meg a hangot. Üvöltenie kellett, hogy túlharsogja a felszított erők robaját. – Miért nem támadtok? – Középen, a fekete démonoknál!

Odanézett. Már felbomlottak az arcvonalak, a két sereg ezüstben, vérben csillogó tengerré forrt össze – mégsem lehetett eltéveszteni azt a csapatot. Talpig fekete vasban voltak, kezükben csillagfény áldotta acél. Körülöttük, nyillövésnyi területen eszelős megszállottsággal harcoltak az yrchek. Lábaik előtt kyrek százai, vérbe fagyva.

Elemi erejű düh korbácsolt tajtékokat a villámtengeren. Három recitator rángó önkívületben zuhant a földre, ahogy a hangörvény felzúgott, és testet adott a varázsnak. Nem számított, volt belőlük bőven.

Freiglund nagyura gyorsabb volt nála. A Hatalmas ereje körbeölelte az yrchek nagyjait, majd fülrepesztő robbanással lett semmivé. A fekete démonok

megrázták magukat, mintha csak eső érte volna őket. Az egyikük felpillantott… látta megfagyni a freiglundi szemében a tüzet. A varázsló a fejéhez kapott, és sikoltani kezdett. Megvonaglott, orrából, szájából ömleni kezdett a vér, és a következő pillanatban bezúzott koponyával roskadt a földre.

Egy a Birodalom oszlopaiból. – Ceriak! Alig liallotta a hangot. Vérszomjas pillantások izzottak a szellemek világában. Az yrchek közeledtek. Kezükön,

lábukon bíborszín fonatok. Ez a varázs azonban nem Orwella áldása volt: nyersebb is, idegenebb is annál. Csak egy villanásnyi volt az emlék, a vándor mégis megborzongott. Ismét látta a tudást, és a hatalmat, amely

uralt időt és mozdulatot. Nagy múltú, ám dicstelen véget ért mesterek örökségét. Noha korokkal előbb betemették, a fertőzött forrás újból feltört rothadó gyökereiből.

Ismerte a Leigázottak történetét. Ősi fajta volt az yrchek között, akik alászálltak a borzalom barlangjaiba, hogy dacoljanak népük végzetével. Sokan odavesztek. De a túlélők, akik elhagyták a néma tárnákat, már a régiek hatalmát hordozták az ereikben, szívükben az elmúlást lebíró akaratot.

Tha’ Usur fiai. A támadók mozgása megváltozott. A két harcos kerülőútba kezdett egy képzeletbeli köríven. Egyikük elfoglalta

helyét vele szemben, és lélegzetvisszafojtva várta, merre fog kitörni a menekülő vad. A vezér megperdítette fegyverét. Felső ajka felhúzódott az izgalomtól, és látni hagyta kisujjnyi agyarait.

A vándor az erdőt fürkészte. Az yrchek a völgy felől jöttek. Oldalt szakadék. Hátul a sziklafal. Csak egyfelé vezetett út.

Ceriak beszívta a levegőt: lassan, mélyen. Szétáradt ereiben a harag tettekre sarkaló ereje. Még nem tudják, hogy tud a sámánpraktikáikról. Még azt sem tudják, hogy észrevette őket.

Nyugalom. Ceriak akarata áthatolt törzseken, lombokon. Rogyasztott térdek, résnyi tekintetek, a szellőt kutató orrlyukak. Gyilkolásra született ragadozó volt mind. Ceriak ökölbe szorította kezét, nyelve a szájpadláshoz tapadt. Ujjhegyével rúnákat rajzolt a köpenyére. Egy.

Kettő. Három… Odvas fatörzs állta el az útját, a penészgombák sápadtan derengtek a korhadó rostokon. Jobbra szikla, balra

facsemeték sűrűje. Kósza megérzés volt, motozott a zsigereiben. Mi a…? Ahogy a fatörzs elé lépett, s térdig süllyedt a gallyakkal teli avarba, ösztönei átvették az irányítást. Előre

vetődött, köpenye sikoltva hasadt el a korhadó rostokon – a feje fölött kéttenyérnyire a halál elsuttogott egy fém ízű strófát.

Négyen vannak! Felkiáltott. Az erők szövetébe markoló akarata megakasztotta a valóság kerekét. A világ lelassult számára,

pillanat pillanatot követett: az ugrása nyomán szerteszét hulló avar és törmelék tétova hópehely-ívben hullott alá. A törzs túloldalán hórihorgas árny robbant ki az odúból: tetovált bőrdarabokból varrt köpönyeg takarta testét,

az embernépek sápadt irháját hímzésként díszítette a kyr bőrszövedék. Faragott csontok fedték a varratok szélét, páncélként ölelték körbe: jóformán elfedték hordozójukat az arasznyi acélkarmokon túl. Írisz nélküli, sárga tekintet villant felé. A földmély rontása dübörgött a csorba fogak mögött.

Az igazi vezér. A vándor rúnákat író ujjaiból sisteregve szaladt ki az erő. Szívverés töredéke alatt vége lett az örökkévaló

pillanatnak. Az avar a földre hullt, az Ordas Nép sámánja bömbölve vetődött előre. A másik három viharként száguldott felé, amikor… A kyr szabadjára engedte haragját. Hördülő igéi félelemből és bosszúvágyból táplálkoztak: smaragdszín

villámözön csapott össze a sámán feje felett, tetőtől talpig beborítva testét. Szikrázva feszült a csontokba szőtt védelemnek, felizzította a fonatokat. A mélységlakók bűvölete kitartott ugyan, de erejét hordozójából nyerte. A bömbölésből végül halálüvöltés lett – a sámánt szikkadt múmiává szívták önnön amulettjei.

A kyr ajkaira hideg vicsort fagyasztott az ereiben lüktető hatalom. A harcosok felé fordult. Hajítóbárd zúgott át a levegőn, de a vándor felgyorsult érzékei lusta, fémszínű korongnak látták csupán. Elhajolt.

Alig nyerte vissza egyensúlyát, máris rajta voltak. Előbb a két harcos ért oda: a kyr Pusztítók kétkezes kardja játékszernek tűnt azokhoz a bárdokhoz képest. A vándor újra felkiáltott, és öles lángokat vetett a villámözön.

Az yrchek rohama megtört: az egyik pofa állati vicsorba gyűrődött, a másik véresre harapta ajkát, de – bár lelassultak – dacoltak a húsba-szőrbe maró lángnyelvekkel.

Ceriak a sámánt ítélte veszélyesebbnek, ereje javát reá pazarolta. Hiba volt. A pusztító tűz jó részét elnyelték a harcosok bíbor fonatai – és most, hogy a közelebb értek, megtapasztalta a valódi erejüket. A fonatok beárnyékolták az akaratát: vízbe hajított sziklaként verték fel az Erők harmóniáját.

Ceriak zsigereibe markolt a kín, koponyája hasogatott. Vicsorát vörösre festette elharapott ajkából szivárgó vére. A varázslat nem sikerült úgy, ahogy akarta – de miért?

De csodálkozásra aztán végképp nem maradt idő: negyedmázsás acél szelte a levegőt, arasznyival suhant el a feje mellett. A második elkapta a dreggis szélét, és egy fa törzsébe fúródott.

Ceriak körül megfordult a világ. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy talpon tudjon maradni. Mélyről jövő mordulás térítette magához. A két harcos némán hátralépett.

A vezér. Párbajra szólította a fehérhajút. Az Ősöktől örökölt, istentelen nyelven. Hatalomszó? A vándor egyszerre kiáltott a vezérhímmel. Menekült; csak remélte, hogy a másik nem ismer többet a húst

roncsoló, kárhozatos igéknél. Ceriak egy pillanattal azelőtt sápadt ki a Hús Valóságából, mielőtt ruháját és holmiját szétrobbantotta az őserők robaja.

Ceriak kísértet lett, élet és halál között. A harcos tekintete összeszűkült. Véres nyálat köpött a földre, és meglendítette fegyverét. Azt az acélt a csillagok ereje bűvölte: hasította a vándor ködtestét is.

Hasította volna. Ceriak kitért, perdült – és elborzadt, amikor egy-egy eltévedt ív nyomán karvastagságú ágak hullottak a földre.

Félelmetesen gyors és erős volt a fenevad: a pallos folytonos csillogó nyalábnak tetszett a körülötte. Mintha nem is a harcos forgatná a fegyvert, hanem a fémbe formázott pusztítás teljesedne ki a bestia mozdulataiban.

A vándor csak a cikázó pengére figyelt, elhajolt, mint nád a szélben. Folyamatosan hátrált, de a gyilkos fegyver így is egyre közelebb került a testéhez.

Meddig még ? Balra egy sziklatömb húzódott meg a fák között. Ceriak ugrott. Tüdeje szaggatott, szemei előtt fekete karikák pattantak. „Csak test” – emlékeztette magát. A harcos dühösen

fújtatva követte. Erezte, ahogy gyengül a szellemvarázs ereje. A vezér megsejthette, mit akar, mert felüvöltött. A varázsló nem féltette a hátát. Tudta, a szó ereje, és a hajítóbárd nem árthat neki, forgatója pedig inkább meghalt volna, semhogy a bűverejű pallost elhajítsa.

Ceriak összpontosított… és szellemteste nem csapódott a sziklának. Eltűnt benne – de a gránittömb fekete sötétjében a kyr vándor már üvöltött a fájdalomtól. Noha áthatolt a halott anyagon, a húsába robbant a gránit súlya; de épségben átért a szikla túloldalára.

Kitartott a varázs. Ceriak tüdejébe izzó fájdalom mart, pórusain vér szivárgott, de sikerült. Egyeden korty levegő a fulladás határán. A varázstudó egy fának támaszkodott gyengeségében, de a levegőbe írta az utolsó rúnát is. Hívta az Erőket. A balja ökölben.

Várt. Amikor a vezérhím és két társa megkerülte a sziklát, a vándor széttárta ujjait, és az energia kiszabadult az akarat

fogságából. A hatalmas, páncélos testek megtorpantak, az agyarak közül füstköd tört elő. A következő pillanatban szétfröccsentek a szemek, és tengerkék lángnyelvek csaptak ki üregükből. Összeesett a bőr, ahogy hamuvá lettek alatta a csontok és az izmok. Felrepedeztek, mint a föld, ha a sivatagban eljött a Nappal tüze. Fegyver, láncing és füstölgő vértdarabok maradtak belőlük csupán.

A varázsló térdre roskadt. Ugyanúgy, mint akkor. Akkor… Mindenütt holtak. Kyrek, yrchek, együtt. Mögöttük az anyrok kegyeiméből született Kyria, szemben, a Tinolok

mögött Orwella lázálmokkal kísértő lidérchirodalma – halott vidékek. Nem látott különbséget. Nem győztek, csak túléltek. Vereséggel ért fel a diadal. Ugyanúgy, mint akkor. A szívverés lüktetése a halántékban. És a kín, amely több volt, mint keserűség. Egy élet

hitvallásának kudarca – és hogy mit jelentett egykor Hatalmasnak lenni. 2. A vándor közönyös egykedvűséggel, gyalogszerrel vágott át a kihalt erdőségeken. Először persze hagyományos

úton, varázslattal akarta áthidalni a távolságokat, de mikor kinyúlt az akaratával, hogy formát szabjon az erőknek,

olyan szédülés tört rá, hogy elhányta magát. Másodjára óvatosabb volt, de így is csak az utolsó pillanatban észlelte a veszélyt: kis híján elemésztette az erők mintázatát szaggató fékeveszett káosz.

Talán megőrültek a szférák? Biztosan elmozdultak a helyükről, felbolydult a rendjük, hiszen egészen megváltozott az erők árama. Úgy tetszett, a Birodalom bukásával semmi sem maradt a régi.

A vándor észrevette, hogy először az énekesmadarak tűntek el. Kereste őket, de nyomuk veszett. Sehol egy tollpihe, vagy apró tetem, mintha elköltöztek volna. Hangjuk nélkül nyomasztó volt az erdő. A szél magányosan zúgott az ágak között, és borzongató hideget kavart az avar alól. Pillanatnyi nyugalmat is képtelen volt találni. A rét is megfakult. Elhullatták szirmaikat a virágok, beleszürkültek a földbe. Nem reppentek fel pillangók, eltűntek az ékkő hátú bogarak. Csak legyek és földtúró férgek döngtek, fúrtak mindenütt Kyria tetemén. Mintha rövidültek volna a nappalok, és furcsamód az éjszakák is. Az aranyszín korong egy reggel nem kelt fel többé, csak halvány derengés állandósult a látóhatár peremén. Hosszú alkony következett. Nem látszott sem a hold, sem a csillagok. Nem úsztak felhők az égen. A szél a föld alól tört elő, sírt, nyöszörgött, és a hegyek gyomrának melegét, vagy a barlangok nyirkosságát lehelte a felszínre. Illatok nélküli, gyomorba maró keserűséggel.

Az erdő is elhallgatott. A föld alól, mintha a széllel jönne, a csend is felszivárgott. A zajok egyre tompábbak, jellegtelenebbek lettek. Ceriak némán haladt az avaron, az ágak hang nélkül roppantak szét a talpa alatt. Csak a fülében zúgott a vér.

Egyedül maradt szívverésével, a táj homályos csendéletté dermedt körötte. A fák kérge megtört, és szürke lett. Lehullottak a levelek. Fényes, fekete indák bújtak elő a földből, a törzsek köré csavarodtak, kígyótestükkel átfúrva a vén óriásokat. Azok lehajtották fejüket, egykor égre törő koronájukat csúzos öregember-ujjakként lefelé lógatták. Betegen rothadtak, mint megannyi fekélyes kinövés. Az élők melege után kúsztak, körülfonták, és megfojtották őket.

Az erdőlakók is megváltoztak. Egy vaddisznó farkasokkal vadászott együtt a lidércfényben, tátott pofája hang nélkül üvöltött. Máskor kifordult szemű szarvas tetemet talált a porló avarban, fején királyi trófeával. Sérülést nem látott rajta – talán szörnyethalt valamitől. A néma erdőben testet öltött a rémálmok zsigereket szorító szelleme. Egyik-másik avarral borított földkupac alatt megmagyarázhatatlan borzalom rejtőzött. Ökölnyi, fekete bogarak kísérték a vándor lépteit. Csak másztak, sosem repültek.

A világ, akár agyagszobor egy tébolyult művész kezében, napról napra új alakot öltött, és megtagadta az élőket. Ceriak látta, hogy egy olyan kor küszöbére érkezett, ahol minden újabb lélegzetvétel diadal.

A szférákat kutatta, de keveset láthatta őket: az égen uralkodó tompa szürkeség elfedte a válaszokat. Az első kyrekkel még az erdőben találkozott: üveges szemekkel, dermedt tagokkal várták az elmúlást. Utazók

voltak, vagy katonák, hintón menekülő nemesek. Az Ordas Nép nyomait felismerte olykor, de legtöbbször semmilyen erőszakra utaló jelet nem talált. Csak a feketére dermedt vért a szemekben – és a rettenetet az arcokon.

Haldokló falvakon vezetett át útja, ahol riadt patkányokként húzták meg magukat a túlélők. Nem ismert bennük népére. Maradékok voltak, akik még felül peregtek a változó világ rostáján. Egy felégetett hangyaboly értelmetlen létű túlélői. Suttogásuk üzent, ha a szél felé sodorta: tőlük hallotta, hogy a városok népe él még – leginkább ott, ahol akadt vajákos, aki védelmet, élelmet biztosíthatott.

A falak erősek, de szörnyetegek ostromolják valamennyit – suttogott a szél. Ceriak hallott a szóbeszédet a tartományi seregekről is: kezdetben hétről hétre a fülébe jutott egy-egy légió halála. Beszéltek a társairól: mint hagyták el sorra a véráztatta földeket.

A vándor utóbb rejtőzni kényszerült: a nép meggyűlölte a Hatalmasokat. Legtöbben őket okolták a Birodalom pusztulásáért.

Ceriak úgy hallotta, Shulurban még maradtak vagy tucatnyian. Azok, akik miatt a Császár távozni kényszerült. Állítólag valami roppant sziklabörtönt készültek emelni. Talán hogy elrejtőzzenek az istenek haragja elől.

A Pidera lábánál végeláthatatlan hosszúságban kanyargó karavánnal találkozott. Több száz, több ezer család jött szembe vele. Vastag csontú embernépek és kyrek, vegyesen, sosem látott csoportokban. Dél fele tartottak, a megváltás földjére. Mondták északon már csak a dúlt föld káosza, és a pusztulás maradt.

Ceriak nem hitt nekik. 3. A hosszú alkonyt hosszú éjszaka követte. Ha rövid időre fel is kelt a nap, nemcsak kegyetlen sugaraival perzselt

végig a földön, izzó kövekben okádta rájuk a poklot. A szürke égből olykor mintha langyos vércseppek hullottak volna. Ilyenkor a fák közé menekült, és csak állt a lába körül lötykölődő iszapban. A ragacsos lé végigfolyt testén, amíg magukba szívták a mohó gyökerek.

Az erdő óriás fái megadták magukat a mélyből felszivárgó életformáknak, és nyálkás testű, félig halott, félig növény-állat lényekké váltak. A vándort nem háborgatták: megérezték hatalmát az elemek felett. A fák között

időről-időre fehér energiaköteg cikázott, nyomában fagyos levegővel, amely a koronákig kavarta a törmeléket, örvénye csontig marta a húst, vakító fényében árnyak táncoltak.

Egy este rég látott, csillagos éjszaka köszöntött rá. Az északi lapályok előtt járt: háta mögött ott magasodott a Pidera vénséges lánca. Az ösztönei azt súgták, nem fordulhat vissza. A józanság mást mondott volna, de Ceriak inkább a vér sugallatára figyelt. Legalább erőt adott.

Mérföldeken át gyalogolt a kietlen vidéken. A mezőség fénylő, kopár szikláknak adta át helyét. Az eget fürkészte, megállás nélkül töprengett a szférák titkain. A fény csak volt, de nem világított, máshol voltak a csillagok – de a mellében mocorgó hideg szorítás maradt a régi. A bizonyosság, hogy valami fontos dolgot talált.

A vörös holdkelte után figyelt csak fel a roppant árnyékra. Messziről kőhalomnak tűnt, amit valamiért elkerült az égi vándor fénye. Az anyagon túli világban nyomasztó feketeség látszott a helyén – Ceriak igazán akkor lepődött meg, amikor felfedezte, nemcsak a fényt, az energiák áramát is megtöri.

Ahogy közeledett hozzá, úgy kúszott fel a gerincén a jeges zsibbadás. Egy szentély bontakozott ki a sötétből. Mintha kőből formázott tenyér lett volna, ég felé meredő ujjakkal. A legkisebb, félbetörött oszlopa is húsz láb magas volt. A szentély szívéből langyos párafelhő áradt, mégsem nőtt körülötte semmi. Köröskörül pedig mintha csiszolt padló húzódott volna a törmelék alatt.

Ceriak nem érzett veszélyt, mégis megborzongatta a Láthatatlan Világokban fortyogó erő. A falakon, oszlopokon egy-egy szimbólum ismerősnek tűnt. Cranta? Ceriak az ajkába harapott. Csakis crantai örökség lehet. Kárhozatos, ősi rom. Benn, az építmény szívében kecses sziklatű sötétült ki a homályból. A tenyér közepén magasodott, a roppant

oszlopok védelmezőn ölelték körbe: A sziklatű nem nyelte el a fényt – éppen hogy megfürdött a vörös hold áldásában. Óriás, abszurd módon csavarodó kígyó volt, töredezett pikkelyekkel. Sárkánypikkelyek? Önkéntelenül is követte ívét… és dermedten nézte az égen kibontakozó alakzatokat.

A szférák a régi, tiszta arcukat mutatták odafenn! Ismét. Az igazi arcukat, ahol a rend helyreállt. Ceriak megremegett, ahogy átjárta testét a monolitból áradó hatalom: üdítő volt, makulátlanul tiszta,

ugyanakkor már-már elviselhetetlenül tömény. És félelmetesen csábító. A kyr szellem mérlegelt. Hiszen csak összpontosítania kell, hogy átjárja a korokon áthúzódó ősi erő, az átkos

crantai örökség. Cserébe a szférák titkát kapja. Borzongás futott végig Ceriak gerincén. Az egyik oldalon a bölcsesség, a régi mesterek tiltásai – a másikon a megoldás, az új lehetőségekkel. A győzhetetlen, hamvaiból feltámadó Kyria álma.

Nemzedékek óta óvták Cranta ősi praktikáitól a beavatottakat, de ebben a pillanatban minden tiltás értelmetlennek tűnt. Ceriak gyorsan döntött: a sziklákra roskadva hagyta, hogy átjárja a monolitból áradó őserő. Jéghideg volt, de nem elviselhetetlen.

Azután mintha felrobbant volna a mindenség… és Ceriak zuhanni kezdett, az ég felé. Követte a szférák hívását: kecses pengeként, ellenállást nem ismerve hatolt előre a mély űr sötétje felé… aztán

megtorpant a világot övező kristályburok előtt. Tovább, tovább! – parancsolta a lüktető hatalom, és az akarat áthatolt a kristályfalon. Szemvillanás múlva olyan

távolságokba repítette a monolitból áradó erő, amelyről nem is hitte, hogy létezhet. Rettegés kerítette hatalmába, amikor felötlött benne, mennyi mindent nem tud – és mi várhat még rá.

Aztán megtalálta a választ is. A választ a szférák őrületére, hogy mitől kezdett pusztítani az égből áradó forróság… és hogy ez még csak a kezdet.

És roppant fortyogást látott az entrópia sötétjében, és napként lángoló hírnököt, és olyan sötét ígéretet, melyhez képest az eddigi pusztítás semmiségnek tetszett csupán. Olyan Együttállást, amire koronként, ha egy példa akadhatott.

Mintha valami moccant volna látómezeje peremén, és a következő pillanatban Ceriak sikoltva zuhant… hogy tátott szájjal, zihálva eszméljen a szentély sziklatömbjein.

Sajgó halántékkal, émelyegve könyökölt fel. A csillagok elárulták, hogy semmi értelme Északra mennie. Hisz addigra eleven tűzben fog elégni a világ.

4. Ő volt Az, Aki Vár… és nagyon régóta várta már a hívást. Bármilyen hívást.

Hogy mióta várt, senki nem tudta volna megmondani. A világban, ahol élt, nem számított az emberemlékezet. Sem halandóké, sem másoké. A fajtája nem ismerte az időt – egészen más törvények kötötték őket. A tudatuk tiszta volt, tiszta és tökéletes.

Tökéletes halhatatlanság: számára levethetetlen átok. Az, Aki Vár, csak lassan ébredt. Nehezen hatolt át a feledés régióin, de mikor felrezzent, mint vérszagot követte

a halandó hívását. Egyre gyorsabban. Tudta, hogy egyszer kínok kínjával fizethet a lázadásért – de csak, ha veszít. A lehetőség pedig mindent megért. Csillagok fényével száguldott át az űr vak éjén. A Néma Goliathal észlelte a veszélyt, de túl soká tespedt már a

fullasztó semmiben: hangtalanul bömbölő ivadékai elkésve kaptak a lázadó után. Az, Aki Vár átcsusszant üstököskarjuk között – és a kristályszférák ragyogásában torz örömmel szemlélte az élettől lüktető, védtelen világot.

Végre. Eljött az ő ideje. 5. Ceriak szürke pirkadatra ébredt. Egy férfi állt előtte, tán tucatnyi lépésre, de nem mutatta érdeklődés jelét. Vállával az egyik sziklának

támaszkodott, lábait hanyagul keresztezte egymás előtt. Karjait a melle előtt összefonta. Napbarnított arcáról – amelyen talán harminc esztendő hagyhatott nyomot – sütött a gúny. Megvető pillantása mélységesen felkavarta Ceriakot. A férfi ruhája egyszerű volt ugyan, ám a kyr gyalázatosan ízléstelennek találta. Porszín lovaglócsizma, pecsétes szarvasbőr nadrág, buggyos ujjú, valaha fehér ing, mellkasán kibomlott kötővel. Fején hetykén csapott fekete kalap irdatlan karimával, és akkora tollbóbitával, hogy a vállát verdeste.

Ficsúr. A lassan ocsúdó vándor némán átkozta magát vigyázatlanságáért, de nem akart többet hibázni. Felállt. – Ki… vagy… te? – kérdezte. A másik ajka megvető félmosolyra görbül, de nem válaszolt. Nos jó. Te akartad, ficsúr. Ceriak mély levegőt vett, nyelve szájpadlásához tapadt. Amikor elkapta az idegen

tekintetét, láthatatlan hidat épített kettejük elméje között, és felkészült, hogy akarata karmos mancsként szoruljon az idegen tudatára.

Uralom. Az idegen mosolya kíváncsian felfelé görbült, de nem is próbált védekezni. Ceriak ellenállás nélkül jutott a

tudatába. Nyitott könyvként mélyedhetett bele… és a vándor ekkor döbbent rá, mekkorát hibázott. Irtózatos fájdalom hasított az egész testébe. Szeme bevérzett, kezét a halántékához kapva felüvöltött. Gyilkos

fagyot érzett, erőt, amely mintha könyörtelenül kettétépte volna lelkét… és korok villantak fel a sötétből. Arcok, melyek az övéi voltak, és mégsem. A megszületett gyermek ordított, amikor megértette a múló lét lényegét. Forgószélként örvénylett körülötte az idő, benne a halál kacagott, és lengette kaszáját. Ceriak porszemnyi paránnyá zsugorodott, és elveszett az idegen szemének szénfekete kavargásában. Fuldokolni kezdett a képek, benyomások könyörtelen logikával egybefűzött láncolatában.

Azután vége lett a fájdalomnak. Vicsorrá torzult a ficsúr mosolya. Az idegen arcbőre összeesett, vonásain aggastyán-ráncok ütöttek át. Ceriak

dermedten nézte, amint közel jön hozzá, kéken ragyogó, karmos ujjakkal nyúl a feje felé… majd a földre roskadt, és elsötétült előtte a világ

… és ismét… szürke pirkadatra ébredt. Ceriak tagjait ólomsúllyal húzta a fáradtság. Zavart, és különös zsibbadást érzett az egész testében, az

elméjében. – Ki… vagy… te? – könyökölt fel, aztán megborzongott a tompa sejtéstől. Átéltem ezt már! – Igazán tudni akarod? – kérdezett vissza a másik és Ceriak rádöbbent, hogy nem, nem akarja igazán tudni.

Szokatlanul tompává és lassúvá vált minden, hullámként morajlott körötte a Láthatatlan Világ. Amikor pedig Ceriak az idegenre nyitotta belső látását, éjfeketén csillogó, robusztus árnyként magasodott előtte a jövevény.

Az arca pedig… mintha csak tükörbe nézett volna. Ordítva riadt. Remegve nyitotta ki a szemét. A ficsúr azóta sem változtatott tartásán. – Most már sejted, ki vagyok? – kérdezte gunyoros tekintete. Amikor lassan elfordította fejét, Ceriak követte

pillantását… és megdermedt. A sziklatű, az óriás, abszurd módon csavarodó kígyó. Ceriak torkából alig jöttek elő hangok.

– Mi… mi ez a hely? A válasz a fejében csendült, ficsúrnak szája sem mozdult.

Szentély. Emberek emelték az első időkben. Crantaiak voltak: egyszerűek, nyitottak és tiszták. A vérük sűrű volt, szívüket nem rontotta meg az okoskodás. Hittel éltek, éppen ezért erősek voltak, akár a sziklák, amelyeket itt látsz – az idegen pillanatnyi szünetet tartott, míg a varázsló végighordozta tekintetét az ősi köveken. Ceriak meglepetten tapasztalta, hogy megnyugtatják az idegen szavai. Nem is szólalt meg, csak fertályóra múlva.

– És hol ez az erő most, amikor szükség lenne rá? Mindenhol. Benned, bennem, mindannyiunkban. Soha ki nem alvó apró lángok az éjszaka sötétjében. – Kyria mégis halott! – Ceriak összeszorított fogai között szűrte a szót. Az idegen a fejét ingatta. A dicsőség után a bukás elkerülhetetlen… és nem létezhet egy olyan birodalom, ahol az istenek szentélye

napnyugtával bezárul. – Hazugság! Fegyverrel és rontással győztek le minket! A Másik nem mozdult, ám ezúttal gúnnyal csendült a bariton. Úgy gondolod? Harcoltál az Ordas Nép ellen, ugye? Egyszerűen élnek, küzdenek. Mégis, ez a túlélés, varázstudó. Ceriak kezei ökölbe szorultak. – Mit tudsz te, ripők?! Én ott voltam azon az utolsó igazi hajnalon! Habzó szájú bestiák ellen küzdöttünk, akik

véres masszává sajtolták harcosainkat! – Ceriak vicsorgott. – Nézz körül! Magányosak vagyunk, éhezünk és rettegünk az éjszaka árnyaitól! Crantát emlegetted, ficsúr? Mi városokat emeltünk pusztaságok helyén, és felemeltük a férgeket a posványból, hogy megtudják, mit jelent embernek lenni!

– Ne akard eldönteni, mire van szüksége az embereknek – az idegen először szólalt meg, szárazon pergő, hangsúlytalan szavakkal. – és még kevésbé, hogy milyen emberekre a világnak. Most, a korok éjszakáján, a halál szitájában vagyunk mindannyian, és ő nagy kedvvel látott a rostálásunkhoz. Nem is hagyja abba egyhamar. Amit eddig láttál, csak a kezdet.

Ceriak tekintete résnyire szűkült. – Tanítani akarsz? – Ugyan. Egész életedet tanulással töltötted, és most nem győzöd elfelejteni azt a rengeteg ostobaságot, csak

hogy egyáltalán életben maradj. Ne feledd, ismerem az emlékeidet. Az összeset – a férfi tartása megváltozott: a vérlázító ficsúr mintha sosem lett volna. Amikor a vándor fölé hajolt, Ceriak úgy érezte, megszűnt körötte a világ. Örökre. Nem maradt semmi… csak ez a… Másik.

– A közösségek kora lejárt, Ceriak. Ami helyette jön, az utókor káosznak hívja majd – a Másik hangja távolodott, és valahogy mintha megfakult volna a világ. – A túlélés most magányos feladat, és ennek egyetlen módja a felejtés. Ehhez nincs szükséged üres eszmékre. Rájöhettél volna magad is.

Sötétségbe zuhant minden. 6. Ceriak nem tudta mennyi ideig aludt – ha aludt egyáltalán. Legmélyebb álmából ébresztette a hívás. Mélyen zengő kiáltás volt. Áthatott a síkokon, hullámok robajával ostromolta Ceriak tudatát. Az egykori

Hatalmas megdöbbent: Shak'Syss. Időbe telt, míg legyűrte a tagjaiba férkőző remegést, és kiterjesztette érzékeit az erők világában: egy vért. A

Pusztítók vértje. A mágikus fém lámpásként mutatta előtte utat. És a vén Pusztítót. Századéves, megfáradt bajnok volt. Ezer sebből vérző katona, egy a Hatalmasok egykori elit gárdájából. Ez még

él? Ceriakot megdöbbente a félelem hiánya. A vén kyr számtalan csatát megért már, rengeteget tett Kyriáért, és örömmel üdvözölte volna már a halált. Az istenek jutalmaként fogadta volna a Hideg Kéz érintését, egy hosszú és gyötrelmes élet lezárásaként, ámde…

Ceriakot lenyűgözte az egyszerű lélek. Az elvek tisztasága. A mögöttük rejlő vasakarat. Az egykori Hatalmas döntött. Maradj még. Hasznodat venném. A vért hatalma azúr fényekbe vonta a haldoklót – csak a varázsló parancsára várt. Ceriak körbepillantott a távoli

csatatéren. Halált látott a messzeségben, sápadt, kísérteteknek tetsző kyreket, akik az életüknél is jobban ragaszkodtak ahhoz a füstölgő kőhalomhoz. Kárhozatos, pusztító igéket harsogó óriásokat. Az yrchek acsargó seregét.

Lassan, hidegen kélt a szíve mélyen a harag. Megszólította a harcost a Szellembeszéddel. „Ezt akarod, Pusztító?” A vén katona mintha meglepődött volna. „A vérem elfolyt. A Shak-syss-ből nincs visszaút.” „Honnan tudod?” „Ezt írja elő a ban'ryah. A vastörvény. Aki a szent halált választja, annak nincs visszatérés”

Ceriak arcán megrándult egy izom. Dehogy nincs. Megremegtek ujjai a távolság miatti megerőltetéstől, de újabb varázst hívott életre, és az emlékek közé túrt. Lássuk csak, ki vagy… Gorban Lyalmur. Meistineri Pusztító. Egy Nemes Ház oldalági sarja.

Ceriak felmordult. „Egy Pusztító, ha meghalt, a Birodalomért tette. Te miért tennéd? Csak egy vénember vagy már, de még mindig

dönthetsz: győztes leszel, vagy vesztesként távozol?” A katona habozott. Ceriak megkapta a választ. Elnyomta a vért akaratát, és formálni kezdte a sajátja szerint. „Mit tegyek?”- kérdezte a vén kyr, és Ceriak elmosolyodott. Évek óta először. „Beszélj helyettem! Mondd, a szót! Ial' mantryss.” – Ial' mantryss – suttogta a harcos az anyagi világban. Ceriak a tudatában volt, vele együtt érzett… és megremegett, ahogy vércsík fakadt a szájukból. Levegő tódult a

tüdejükbe. Hallották, hogy a megviselt vért megreped – borzasztó tűz mart a csontjukba. Mintha felizzottak volna a húsukba fúródó vaskarmok.

Ceriak megvonaglott a szentély padlatán – de akarata áthatolt a fájdalmakon, és akaratának utolsó foszlányaival a távolba, a katona vérébe sugározta a parancsot.

„Talán már el is felejtetted, micsoda gyötrelem megszületni… és most… Mozdulj!” Erezte még, ahogy Gorban kinyitja szemét. Látta, mivel néz farkasszemet. Remegés futott végig tagjain az

ősvilági teremtmény láttán. Tha'Usur, a Mélyben Járó. Ceriak felköhögött. Foszlott a mérföldszázakon átívelő lélekkötelék, és lassan kicsúszott a kezéből az irányítás.

Igyekezz öreg… ezt a harcot neked kell megvívnod! Elengedte a bajnok tudatát. Szédülve eszmélt a saját testében – de tekintete izzott a haragtól. Nem hagyhatom.

Egyetlen mély lélegzetet vett mindössze, majd lehunyta szemét. A vén kyrre összpontosított, akarata szélvészként suhant át a mérföldszázakon. Amikor végre megtalálta, zengő kiáltással szelt át időt és teret.

Egy szemvillanás alatt. A katona a legendák harcát vívta épp. Hasztalan tombolt eleven orkán módjára, a város elveszett volna az

yrchek csapásai alatt – amikor megérkezett Ceriak. A varázsló halántékán ujjnyi erek dagadtak, kiáltása átlüktetett földön, fán, levegőn. Szabadjára engedte

haragját, és akarata tomboló varázstűzzel rontott a füstölgő romok közé. A smaragdszín tűz vihara közepette egy pillanatra valósággá kristályosodott a megfakult emlék.

Hogy mit jelentett Hatalmasnak lenni. Magányos alak botorkált a szenes törmelékhalmok között. Lehajtotta fejét, szemét a földre szegezte. Alakját

durva darócruha fedte, faragott botja gondosan kitapogatott minden egyes lépést. Letelepedett az egyik félbetört oszlopra. Talpait maga alá húzta, botját letámasztotta. Égkék pillantása áthatolt a

szállongó füstfátylon. A dombháton semmi nem mozdult. Még a dögevők is messze elkerülték a helyet, pedig temetetlen holtak

hevertek mindenütt. A belső városnak csak néhány épülete tartotta magát. A kazamatákban is akadhatott túlélő, ha meg nem fulladtak. Ha voltak, is egyelőre lapultak.

A darócruhás tekintete megakadt egy kard csontfejes markolatán. Kar is tartozott hozzá, a többi eltűnt a kormos törmelék alatt. A vándor lehunyta szemét, s halk litániába kezdett. Smaragdszín derengés tört elő a tenyeréből, és tűnt el a kőhalom alatt.

A horzsolt tenyér megmozdult, újult erővel szorult meg a fegyveren. – Nos, öreg harcos, új értelmet nyert mostantól bölcsesség, bátorság, végzet. Mától magunk adunk tartalmat

nekik. Penge csikordult a kövön. Törmelék hullott a lassan tápászkodó Pusztító hátáról. – Meghalnál már, tudom jól. Csakhogy szívedben őrzöd a Régi Birodalom titkait. Ritka adomány ez… nem is

tudod, mennyire. Ceriak elnézett a dombhát füstölgő halmai felé. – Elnyűtted ezt a testet? Csak kivárod az örökkévalóság néhány szívdobbanását, és máris a tiéd az új. Gorban lassan tisztuló tekintettel nézett fel. Pillantása fáradtan vándorolt végig a csatamezőn. Hullák

mindenütt. Az Ordas Nép katonái mellett alig akadt egy-egy kyr. Felegyenesedett. A Menedék… Megrándult az arca a füstölgő kőhalmok láttán. – lal' mantryss… a te műved volt? – Az enyém – Ceriak felállt, és az orkok felé intett. – A szerencse kegyeltjei vagyunk. Nekünk nincs

vesztenivalónk. Lelkünk örök, életünk ajándék. Nekik viszont valóban végük. Mégis, láttad őket harcolni? – megrázta a fejét, mintha emlékektől kívánna szabadulni. – Talán rossz oldalra álltam.

A veterán megütközve meredt rá. A varázsló kiismerhetetlen arccal biccentett felé. – Ideje, hogy megszülessen a jel, amely reményt ad a túlélőknek. Úgyhogy igyekezz, öreg! – összefogta testén

daróccsuháját, és kezébe vette botját. A dombháton túl magasodó homályos bércek felé intett. – Nincs sok időnk. Kelet felé indult, ahol már megjelentek a kelő nap első sugarai.

HEIDEL DAN Lázadó

A Birodalom 14371 évében, ötvennégy évvel a Császár távozása, húsz esztendővel az Erőd megalapítása után 1. A shuluriak kecses tűtornyokhoz, szivárványszín kristály-kupolákhoz szokott tekintete nyugtalan pillantással

rebbent az égbe szökő falak felé. Az Erőd mintha mérföldek magasából tekintett volna az öböl vizére a sárkányfogakként meredező zátonyok között. Nem kelt még fel egyik hold sem, fekete fellegek takarták a csillagokat, Daumyr mégis lidérces fénnyel világlott a shuluri éjszakában.

Hórihorgas árnyalak magasodott a sziklaromokon. Avatatlan szemlélő könnyen az Erőd szirtjének hihette volna: éppoly mozdulatlanul állta az elemek háborgását, mint a legnagyobb gránittömbök. Időnként megemelkedett a hordónyi mellkas, ilyenkor lassú táncba kezdtek a májfoltos kezek, az erek kidagadtak a megerőltetéstől. Hangtalan villámok cikáztak az égen, s ködként gomolygott az Erőd köré az újabb derengő gyűrű.

Ava Dranach elégedetten szemlélte művét. A vén Hatalmas lassan simított végig a lüktető gránitlapokon. Ez volt tán a legnagyobb Fókusz egész Északon – egyben szimbólum is, nem csupán menedék. A sziklaüregek mélyén egy új világ volt születőben, és ez a monstrum örökkévalónak teremtetett.

A kyr Hatalmas tűnődve nézte a fénylő várost. Shulur élt és túlélt mindent. Most és mindig, ahogy azt megálmodták ők Tízen. Toron csillagának töretlen fénnyel kell ragyognia.

Ava Dranach egy utolsó pillantással ellenőrizte a lidérc-fényekkel sziporkázó védelmet, majd ökölbe szorította kezét – a következő pillanatban már az Erőd tanácstermének közepén nézett fel. Hat árny viszonozta pillantását.

– Késtél. A recsegő hangból bosszúság is sugárzott, nem csak gúny. Dakk szólt: egyike a Hatalmasoknak, akik élve tértek

vissza Ediomad fénytelen csarnokaiból. A Rúnavéső morranva foglalta el helyét sziklatrónusán. – Amíg az Erőd védelmét építem – hátrahajtotta a magmaszín dreggis csuklyáját, dölyfös mosolyba gyűrődtek

ráncai –, ti várhattok. Jobb felől Baythan hajolt előre, hegyesre faragott cápafogai ezüstös fénnyel villantak. – Eleget vártunk már. – Igaz – a Rúnavéső biccentett. Felkavarodott előtte a levegő, mélyzöld fények kígyóztak elő a sötétből. Egy

kézmozdulatára hínárfényű lobbanással oszlott a homály, és ragyogó látomással Észak-Kyria térképe rajzolódott ki a Tanácsterem padlatán.

– Várnak ránk odakint. – A túlélő Nemes Házak? – nézett fel a tarfejű Tachryss. – Éppen ránk? Néhányan felismerték ugyan, hogy a

Birodalom már sosem lehet a régi, de a legtöbben elhiszik Enrawell hazugságait. A régi dicsőséget még mindig ott keresik. Elbuknak majd. Ami viszont a hadurak Godoráját illeti… túl sokat vártunk.

– Az Erőd készen áll. Ideje új dinasztiát alapítani – villantotta fel ragadozómosolyát a Rúnavéső. Ava Dranach elégedetten nyugtázta a másik hat döbbenetét. A legifjabbak hallgattak, de látta rajtuk az áhítatot.

Dakk, az örök vetélytárs gőgösen rejtezett árnyai mögé. Kétkedik. Tegye, ha pusztulni akar. – Az új jövőben Shulur lenne az új főváros? Az Erőd Tanácsa vezetné az új birodalmat? – Tachryss elgondolkozva

simított végig arcán. Baythan tért magához elsőnek. Undorodva húzta el a száját. A Rúnavéső egyenesen reá meredt. Vigyázz, mit

gondolsz, Baythan. De legalább leplezd, hogy más ne hallhassa. Ava Dranach elégedetten nézte, mint rezzen össze a cápafogú. Ostoba volt, ha azt hitte, nem tud róla mindent. Amíg övé az Erőd Fókusza, nem is lehet ellenfele az Ifjak között.

Chymerrien, a hamuszín sörényű óriás töprengve nézett fel. – No, és a Vének? Sokáig hallgattak, de a Vének, a calowyni múltra emlékező közönyös Létezők ezúttal sem adták jelét bármiféle

érdeklődésnek. Az ifjabb Hatalmasok zöme nem is igen látta a három legöregebbet. Sosem avatkoztak be a tanácskozásba – a Tinolok csatája óta alig mutatkoztak. Ha nem érezték volna olykor jelenlétüket, tán meg is feledkeztek volna róluk.

Mintha sosem lettek volna. Akárcsak most.

A legfiatalabb Hatalmas, egy Isshae nevezetű, közönyös mozdulattal dőlt hátra sziklatrónusán. A fekete csuklya jótékony homállyal rejtette az arcán felsejlő megvetést.

2. Bármennyire is hitte Ava Dranach, hogy az Erőd egyedül az ő műve volt, nem hozhatta volna létre a másik hat

nélkül. Mivel pedig az óvatosság a Tízek vérévé vált, akadtak üregek Daumyr halott szikláiban, melyekről a Rúnavéső sem tudott.

A két homályos árny az idő zárványában tűnődve vizslatta a fekete mélységet. Azúrkék lángok születtek akaratuk nyomán, dühödt sistergéssel haraptak a sötétbe: hosszú pillanatok teltek el, míg végigpásztázták a falakat.

– Nem hall minket – szólt végül a magasabb, megrázva hamuszín sörényét. – Ezen a helyen annyira eltorzulnak az erők, hogy a jelenlétünket sem érzi senki. Beszélhetsz.

A másik Hatalmas tűnődve simított végig tar fején. – Valóban végezni akarsz vele, Chymerrien? A lobogó hajú, óriási termetű kyr bólintott. Arca kőmerev volt, de tekintetében gúny csillogott. – Megszabadulok tőle. De nem gyilkossággal. – Lázadásról beszélsz? – komorodott el Tachryss. A Vének Törvényei megengedték, hogy a hét Fiatalabb kivesse

maga közül azt, akit gyengének vágy méltatlannak talált – A jövőről beszélek – javította ki Chymerrien, és a halott gránittömbökre mutatott. Fény kígyózott ujjaiból,

amelyet mohón nyeltek el a fekete falak. – Látod? Senki nem tudja, mi történik itt az erőkkel, egyedül a Rúnavéső. A kezében vagyunk.

– Nem az számít, ki uralja a Fókuszt. Az Erőd csak egy menedék, ahonnan majd… – Ez itt …a hatalom – Chymerrien tekintetében hideg tűz lobbant. Tachryss meglepődve nézett rá. Még sosem

látta ilyennek. – és most, hogy Kyriát elhagyták az istenek, egyben a remény első szentélye is. – A régiek lehet, hogy cserbenhagytak minket – dörmögte a tarfejű. – de a Guttarok Ura majd… – A Guttarok Ura messze van. Dakk és Ava Dranach viszont itt, az Erődben – Chymerrien mordulása fenyegetően

visszhangzott a falak között. Nyíltan a másikra meredt. – tudni akarom, te melyikhez tartozol! Tachryss elvicsorodott. Az első, és mindezidáig egyeden volt az Ifjabb Hatalmasok között, aki titkos alkut kötött

a háromfejű istenséggel. A Guttarok Ura olyan erővel ruházta fel, amivel mások nem rendelkeztek: kifinomult érzékeivel azonnal észrevette a leheletnyi változást az ezüstsörényű óriás aurájában.

Megérzett ugyan valami mást is, valami bizonytalanságot a másik körül, de Chymerrien nem hagyott időt a töprengésre.

– Én Kyriában hiszek – mondta végül Tachryss. A gyanakvás árnyalatai nem tűntek el Chymerrian aurájából, de elégedett mosoly rémlett a csontos arcon. – Helyes – Chymerrien újra végigsimított mithrillgyűrűk övezte hajfonatain. – Nem beszélek lázadásról, de

meglátod, felszabaditó érzés lesz. Tachryss keze ökölbe szorult, ám fegyelmezte arcizmait, és Kyria új reményéhez, Tharrhoz fohászkodott, hogy

megőrizhesse önuralmát. – Ha már Ava Dranachról beszélsz… nem biztos, hogy csak a Rúnavésővel kelt számolnunk. Chymerrien tekintete résnyire szűkült. Tachryss zavartalanul folytatta. – Észrevetted, hogy különösen viselkedik? Mintha valaki segítené… vagy irányítaná a háttérből. Jól számított, a hósörényű óriás kizökkent nyugalmából. – Már csak azt kell megtalálnunk, ki lehet az – Tachryss már suttogott. – A Vének? – Valószínűtlen – Chymerrien gyorsan körbepillantott. – A hatalmi vetélkedés sosem érdekelte őket. – Ianarak? – kérdezte a tarfejű. Chymerrian visszakérdezett. – Mit tud az a talpnyaló? Tachryss megvetően horkantott. Isshae Ianarak, a talpnyaló. Az Erődbe érkező legfiatalabb Hatalmas olyan

mértékben alávetette magát a Rúnavéső akaratának, hogy azzal csakhamar kivívta a másik öt megvetését. Isshae azt állította magáról, előkelő családból, egyenesen egy Nemesi Házból származik, és külseje is a legtisztább vérvonalú calowyni leszármazottakat idézte. Tachtryss azonban sohasem hallott a Ianarak Házról. A szolgák, akikkel Shulurba érkezett, tudni véltek egy nomád törzsről, amely egészen suhanc koráig nevelte a fiatal Ianarakot, mígnem Odassyn Ceriak, a tartomány egyik leghíresebb Hatalmasa ki nem ragadta karmaik közül. Állítólag ő vezette be a Tradíciókba is az ifjú Ianarakot. Azok a szolgák persze túl sokat tudtak. A következő hónapot egy sem érte meg. Nemesi Ház? Odassyn, mint tanító-mester? Tachryss gyanakvását csak fokozta a kellemetlen előérzet, valahányszor a talpnyaló varázsolni kezdett. Amikor az ifjú Isshae formálni kezdte az erőket,

Tachrysst mindig hatalmába kerítette valami tisztátalan érzés. Mintha a Ianarak Ház Hatalmasa valamit szándékosan nem úgy csinálna, ahogyan kell, ahogyan megköveteli a hagyomány.

– Veszélyes, de nem rá gondolok – a tarfejű a fejét ingatta. – És Baythan? – kérdezte csendesen. Elégedetten látta, mint fakul meg a fény Chymerrien szemében. – Baythan megszállott. Sosem tudhatjuk, milyen célok vezérlik. Engem a te döntésed érdekel. A tarfejű végül lassan bólintott. – Legyen úgy. Támogatlak. A Rúnavéső nem kerekedhet fölénk – Tachryss a szeme sarkából látta a másik

aurájában fellobbanó vörös lángokat. Chymerrien tűnődve meredt a semmibe. A tarfejű végül biccentett, majd egy kézmozdulattal eltűnt az üregből.

A férfi, aki Chymerriennek látszott, tűnődve nézett utána. Aztán átalakult. Eltűnt arcáról a megszállottak szenvedélye. Megremegtek rajta a barázdák, a vénséges ráncok. Hatalmas alakja alacsonyabb, karcsúbb lett. Fakókék tekintete türkizszínűvé változott… csak a mélyén lobbanó hideg tűz maradt a régi.

Tachryss. Te voltál a legnehezebb, mind közül – de végül is sikerült. A legfiatalabb Hatalmas köpenyén átsejlett az Erőd gránitfalából áradó szürkeség. Elégedett mosoly derengett

fel Isshae Ianarak vértelen ajkain. 3. Ava Dranach az Erőd szívében állt. Ez volt a legalsó szint az üregek útvesztőjében, legalább kétszáz ölnyivel nyúlt

a tenger színe alá. A Rúnavéső érezte a lüktetést a körülötte futó telérekben, és csontjaiba robbant az évszázados emlék: ugyanaz a fullasztó súly mellkasán, a remegés kényszere, mint amilyen a Belső Csarnokokban volt. Ősi áramlatok hatották át akkor a homályt, a legendák előtti kor mementójaként, száz meg száz féreglyukkal szelve át az anyakőzetet – éppen úgy, ahogyan itt is. A Hatalmas emlékezett: ugyanilyen járatok kígyóztak a mélybe Daumyr szigete alatt – nem kevés erőfeszítésébe került, míg sikerült kitalálnia, hogyan nyerhetné ki ezekből az Erőd hatalmát.

Hosszú munka volt, a Rúnavéső mégsem lehetett elégedett: nagyon kevés hiányzott a mű befejezéséhez, ám egy ideje mégsem haladt előre. A Fókusz ugyan tette a dolgát, a falakba szőtt erők csaknem tökéletesen közvetítették akaratát… csaknem mindenhová… ám néhány rendellenességre nem talált magyarázatot. Valami tisztátalant, oda nem illőt érzett a felébresztett erőkben.

Olybá tetszett, mintha a hagyományos kyr mágia elégtelen ismeretekkel bírna ezen a téren. A másik lehetőségtől borzongás fogta el: kezd öntudatára ébredni az Erődöt átható Fókusz!

Ava Dranach lehunyta szemét és kiterjesztette tudatát. A hideg gránitlapok mélyére túrt, és megérintette a bennük áramló energiákat. Egy ideig követni tudta őket, majd egyre több lett a metszés, az elágazás – a Rúnavéső tüdeje sípolva szedte a levegőt, nyakán lüktettek az erek a megerőltetéstől, mégsem engedte megtörni akaratát. Tudnia kellett, miért nem ura már az Erőd hatalmának.

Lejjebb és még lejjebb! Szürke köpenyes árny szemlélte a Rúnavéső küszködését. Megvető fintor jelent meg a szellemarcon. Az árny

ezután a szellemvilág homályába meredt. Ősöreg igéket formáltak ajkai. Egy másik kor, egy másik nép szólító szavait, melyek kiejtéséért halál járt Kyria fénykorában. Átható izzás éledt alakja körül – azután kifakult az erők síkjáról is, szinte eggyé vált Daumyr szikláival. Könnyed szellőként suhant tova az aggastyán sután próbálkozó, nyers erővonalai mellett, és hatolt le, tovább, az Erőd mélyén lüktető hatalom felé.

Amikor elérte, mámorosan tapadt hozzá, aurája felragyogott az érintésétől. A formázatlan, ősöreg erők felhorgadtak, átzubogva a jövevény erein, áthatva csontjait, minden porcikáját. Ott lüktettek a szíve helyén, táplálták az idegen tudat hatalmát.

Isshae Ianarak szája hangtalan kacajra nyílt. A nomád sámánok ősi, szólító igéi beváltak: az öntudatra ébredő Erőd hallgatott szavára.

4. Dakk az Erőd egyik rejtett termében állt, a sápadt fáklyafény imbolygó árnyakat festett előtte a halott falakra.

Három alak görnyedt előtte, mintha csak szolgák ereszkednének féltérdre uruk előtt. Egyikük sem vette észre a falakból lassan kiolvadó, szürkeköpenyes árnyat. Dakk ügyet sem vetett a formaságokra, kurta mozdulattal parancsolta talpra az ifjabb Hatalmasokat. Lassan beszélni kezdett, szava akár az oroszlán mordulása, vagy leomló kőgörgeteg moraja. A külvilág káoszáról

beszélt. Erős vezetést, szilárd hatalmat sürgetett, természetesen Shulur irányításával… ám megoldásokat nem tárt fel.

Dakk a Rúnavésőt rágalmazta, míg saját ármánykodásából Kyria dicsőségéért vállalt mártíromságot, a lazításból szent célért küzdő hősiességet köszörült. No igen. A szellemvilágban homályló köpenyes árny tűnődve hallgatta a gyűlölködő szavakat…

Dakknak szüksége volt támogatásra, de nyíltan nem hozakodhatott elő a kéréssel: ugyanígy nem várhatta el egyik ifjabb Hatalmastól sem, hogy mellé álljon, míg a többiek színt nem vallanak.

Gúnyos mosoly ébredt a hallgatózó árny vonásain, ahogyan végigmérte társait. Nem lepődött meg, amikor észrevette aurájukban a nagyravágyás émelyítő derengését – Dakk tökéletesen mérte fel a hallgatóságát. Szavai, akár a jól adagolt méreg.

Átkozott egy ellenfél vagy te, Dakk. Isshae lanarak tűnődve fürkészte társait. Arra eszmélt, hogy csend lett odakinn. Az Ifjabbak egymást

méregették. Ideje volt a cselekvésnek. Isshae ellépett az Erőd falától, és Dakk fölé magasodott: s mert úgy akarta, dühödt aggastyánnak látták, lángoló

szemekkel. Magmaszín köpenyt szőtt köré az Erőd hatalma. – Egyetlen kérdés maradt – kérdezte recsegő hangon. – nekem milyen feladatot szánsz? A másik négy döbbenten meredt rá. Még mindig próbálkozhattak volna fürkész-varázzsal – persze, hiábavalóan.

Az Erődben már mindenféle látszatot a Fókusz uralt. A Fókusz, és a nomádok nevelte, ősi igékkel szóló ifjú, akit a Fókusz elfogadott övének.

Dakk megperdült, döbbenetbe fagyott arcán a felismerés. Egy pillanatig habozott, ám ez bőven elegendő volt a magmaszín köpenyes aggastyán számára: mire a másik kiáltása megtörte volna a bűvös csendet, átható hínárfény izzott fel az üreg mélyén.

Az Erőd hatalma a falig taszította Dakkot. Ava Dranach lassan lépett elé. – Nem adok még egy lehetőséget! Recsegő hang hallatszott, az árnyak megnyúltak az aggastyán körül. Dakk tehetetlenül nézte, amint béklyóba

fogja az Erőd jeges, idegen hatalma. Ava Dranach a többiek felé fordult. – A mai naptól mindenben a bizalmasom, Isshae Ianarak parancsait követitek! A többiek tekintete összevillant. Ugyanarra gondoltak: A talpnyaló. Nem szóltak, de meghajoltak a Rúnavéső

akarata előtt. Az aggastyán hátat fordított Dakknak, mosolya hidegebb volt a havasok szeleinél. 5. Haragos hullámok enyésztek párává a forró gránittömbökön. A Quiron-tenger felől orkán rohant a lázadó város

felé, földig érő fellegeiből villámok cikáztak. Fenn, az Erőd csúcsán magányos férfi kísértette a leszálló éjszakát. A szelekkel dacoló kyr szürke árnynak tetszett holdselyem dreggisében. Isshae Ianarak mozdulatlanul szemlélődött az ítéletidőben: csak keskeny ajkain játszadozó gúnymosolya árulkodott gondolatairól.

Szerette ezt a helyet. Ide nem követte más: az új idők sötét éveiben kevesen engedhették meg maguknak, hogy semmibe vegyék a

megvadult elemek dühét. Tajtékban toccsanó léptekre eszmélt. Szikár alak rajzolódott ki alant, a gránitba vésett lépcsőfordulón. A

Rúnavéső. Isshae arca megrándult. – Szeretett mesterem. – Számos lehet a bűnöd Isshae, ha egy ilyen vihartól reméled lemosni magadról a szennyet! A legifjabb Hatalmas tűnődve simított végig haja kígyófonatain. – Üres beszéd… márpedig a szónoklatok ideje lejárt – Isshae Ianarak elkomorodott. Glóriaként izzott fel körötte

a hatalom, köpenye démonszárnyként ölelte. – Hiba volt idejönnöd. Az Erőd Fókusza már nem fogad el téged. – Hazudsz! – Ava Dranach kiáltásával együtt robajlott az ég. Szavai roppant kavargást hasítottak a viharba,

aurája felfénylett. Az öreg hínárzöld ragyogása birokra kelt Isshae szenvedélyének vörösével: egy pillanat műve volt, hogy felülkerekedjen rajta.

Isshae térdre roskadt a hideg köveken. Vér frecskelt az orrából. Penész ízű nyálat köpött a földre. Az ifjú Hatalmas remegő kézzel törölte meg arcát, de ettől csak még jobban szétmázolta rajta a vért. Mégis elmosolyodott.

– Ez újabb hiba volt Rúnavéső. Nekem nem ártanak a praktikáid. Már nem. Talán sosem érted meg, miért – lopva a sziklaszirt kövezetére pillantott: a Rúnavéső alig egy lépésnyire volt a meglepetéstől.

Ava Dranach felkiáltott, ismét. Ragadozók hímje bömbölhet így a kihívás után. Átható hínárfény kígyózott Isshae felé, mire az ifjú önkéntelenül is hátrált egy lépést. Megtántorodott és elesett,

Az aggastyán dölyfös vicsorral követte a tántorgó Isshaét a sziklaperem alá – és ez volt élete legnagyobb tévedése.

Most! A vén Hatalmasra mázsányi gránit zuhant. Isshae csillogó szemmel nézte a leomló falszakaszt… majd felnézett a csonka sziklára, ami a szirtből maradt. A nyögést a romok alól is meghallotta. Kimért lassúsággal lépett a forró sziklákhoz. Türelmesen megvárta, míg a

haldokló tudatában lesz a jelenlétének, és feltekint rá épen maradt szemével. A vénség véres habot köpött. Isshae rosszallón rázta meg a fejét.

– Még hasznod vehettem volna egy ideig. A Rúnavéső tekintete az Erőd füstölgő falára villant… a varázserő övezte sziklákra… és végül Isshae diadalmas

mosolyára. Rádöbbent, miért nem válaszolt hívására a Fókusz. Felismerte az erővonalak mélyén az émelyítő, tisztátalan jelenlétet. Te tolvaj!

Szólásra nyitotta száját: elhaló bugyborékolással jött belőle több vér, mint hang. – A… város… A városom. Isshae tűnődve nézett el Shulur felé. „ – Miért tudnák meg? Évek óta nem láttak téged – a Hatalmas elmerengett. – Megálmodtam, hogy egyszer így

fogunk itt állni. A Rúnavéső hörgött. Isshae merőn nézte küszködését, majd elhúzta a száját. – Azt hiszed, miattad tettem? Mert veszélyes voltál? – összeszorította ajkait. – Mit tudtok ti a jövőről? Kyria

jövőjéről? Rég titkolt undor ébredt Isshae vonásain. – Ne aggódj, egyvalamit jól megtanultam tőled. Stílusos leszek a befejezéssel. A köpenye alá nyúlt. Feketén csillogó obszidián koponyát vett elő. – Szeretnél méltósággal meghalni Rúnavéső? Ugye nem hiszed, hogy ennyire ostoba leszek? Ráadásul

szükségem van rád. Isshae fanyarul elmosolyodott.

– A tíz szerencsétlen szám most, mesterem. A kilenc ellenben, a hatalomé.

6. Isshae mozdulatlanul várt rájuk a sötétben. Egy fakó fényű fáklya kivételével semmi nem adott fényt a

teremben, mégsem gondolta volna, hogy nem fogják észrevenni – az elsőként érkező Hatalmas egyszerűen elnézett mellette. Az Erőd megóvta a kíváncsi tekintetektől: a Fókusz jobban körülfonta árnyaival, mint legmerészebb álmaiban sejtette volna.

Kisvártatva Dakk érkezett: noha felfigyelt rá, szándékosan nem adta jelét, hogy érdekelte volna. Sorra jöttek a többiek is, és foglalták el helyüket a tanácsterem trónusain – csak az utoljára megjelenő Baythan vette észre még, és küldött felé egy rosszalló, cápafogú vicsort.

– Elég ebből, Isshae. A többiek meglepetten néztek össze. Amikor feszültté vált a csend, Isshae hagyta, hogy megszűnjön körülötte a

varázs. – Ava Dranach? – vicsorgott Baythan. Árnyékok mélyültek el Tachryss vonásain. Ahogy vállat vont, mintha sötétség kúszott volna fel a tarra borotvált

fej mögött. – Ava Dranach késik. – Ó, dehogy késik – Isshae elmosolyodott. – Éppen ő akarta ezt a tanácskozást. Dakk felmordult. – Elég ebből talpnyaló! Te hívtál ide? Miért? – Nem akarom ezt többet hallani – Isshae sziszegett. – A mai naptól nem vagyok a legutolsó. Az első pillanatban senki nem mozdult. – Miért kellene komolyan vennünk egyetlen szavadat is? – Baythan nem kiáltott, mégis mindenki hallotta a

hangját: ahogy összenéztek a vén Dákkal, mintha lehűlt volna a levegő. Isshae ismét elmosolyodott, de ezúttal halál volt abban a mosolyban. Mert véget ért minden színjáték. – Például azért – kezdte kimért lassúsággal, bántó élességgel hangsúlyozva minden egyes szót –, mert az Erőd

Fókusza már nekem engedelmeskedik. Csend sűrűsödött a tanácsteremben. Isshae figyelmét nem kerülte el, amint a többiek tekintete összevillan, de

nem szólt egyikük sem. – És mit szól ehhez Ava Dranach? – nézett fel végül Tachryss komoran. Isshae talányosan nézett rá.

– Aligha van kifogása ellene – ismét a fanyar, késpengényi mosoly. – A Rúnavéső még koronát is készített nekem.

A Hatalmas a köpenye alá nyúlt, és ezüstösen ragyogó diadémot húzott elő. Kimért lassúsággal helyezte a fejére, úgy forgatva, hogy mindenki számára láthatóvá váljék a keretbe foglalt obszidián koponya.

Az áttetsző kristály mélyén sziporkázva villant a sápadt hínárfény.

NORMAN FELLINGS Sorsfordító

A Birodalom szerinti 14379. évben, hatvanegy esztendővel a Császár távozása után – Sajnálom, barátom, nálam nincs hiteled, és a zálogot is nyugodtan elfelejtheted – rázta a fejét a játékbarlang

őszülő tulajdonosa. – Elkéstél már azzal is, hogy máshová tedd át a székhelyed: az őrséggel fenyegettem a többieket, ha bármidet elfogadják, legyen az a szavad, vagy az örökséged.

Garym on-Thetor hitetlenkedve könyökölt az asztalra. – Még sosem kértem tőled hitelt, mindig arannyal fizettem – mordult fel. – Ha azt akarod, hogy szolgát

szalasszák haza pénzért, és addig csak bámuljak magam elé, akkor nem tudod, miért jöttem ide. – Társaságról gondoskodom, ha így döntenél, uram. Lassan tíz éve, hogy először megtisztelted e házat

jelenléteddel, és mindvégig tudtad, hol a határ a szórakozás, és a szenvedély között. Barátaid vannak itt, és egyikük sem tűrné, ha az eladósodást éppen nálam kezdenéd el.

– Visszafizetném – vonta össze a szemöldökét a hófehér hajú kyr. – Az ilyesmit jobb el sem kezdeni. A fogadós – szikár izmú, kiszolgált katona – hajlíthatatlannak bizonyult, Garym pedig jobbnak látta nem erőltetni

a dolgot. Gyanakvóan pillantott körbe, de a közjátéknak nem akadtak szemtanúi: még csak az hiányozna, hogy fél Godora

a szájára vegye, amiért meghátrált egy csapos előtt. Kényelmetlen lenne, legalábbis. Nem mintha a saját hírnevén oly sok mindent lett volna mit féltenie. A Thetor família tagjai még fénykorukban

sem számítottak Kyria legnagyobbjai közé, a Birodalom bukásával járó zűrzavar pedig több ágra szakította őket, és a viszony korántsem volt felhőtlen. A Godorában megtelepedett Thetorok lenézték a shuluri rokonságot, akik cserébe alig voltak hajlandók egy vérből valónak elismerni őket.

Bár a Thetorok jó és hűséges harcosokat, tehetséges varázstudókat adtak a Birodalomnak, majd Godora hercegének, világverő, nagy hősök mindeddig nem kerültek soraik közül. Szolgáltak, és ha kellett, véreztek a haldokló Birodalom ügyéért, de – tán családi örökségük, az előrelátásuk lehetett a hibás – távol tartották magukat a bukásra ítélt helyzetektől, így esélyük sem volt helytállásukkal megfordítani a sors kerekét.

Garym a nyakában függő, jégkék köves medált babrálta, amikor kiszorult belőle a levegő. Mintha egy láthatatlan kéz vágta volna gyomorszájon. Régi, ismerős érzés: valami történni fog. Valami fontos, és biztosan veszedelmes. Weila papjai sokért nem adták volna, ha különös tehetségét egyházuk javára kamatoztathatják. Úgy mondták, ha a sors út, az ifjú tanítvány kemény rugójú szekéren ül, amely minden egyes bukkanónál rázkódik, kegyetlenül. Garym, mint mindig, ezúttal is megérezte a változást a sorsban – a nyomasztó érzés teljes súlyával nehezedett a gyomrára. Figyelt.

Hamar megtalálta a változás forrását is: valaki üzent, a Szellemnyelven. Mérföldek százainak távolából. Már megint? O, ne! A testetlen hang egyetlen mondatot ismételgetett, nem vádolt, nem fogadkozott, nem ígért és nem fenyegetett. „Te döntesz, kedves rokon.” – Csak a bor – hessegette el az aggódó tulajdonost. – Csak megszédültem. Egy elme kereste az övét, és Garym tudta, hogy ez a nap rosszabb lesz, mint a többi. Sokkal rosszabb. A különös

fagy, amely az ereibe költözött, eddig csak a könyvesházban másolással töltött éjszakákat, örökmécsre pazarolt érméket, felesleges kitérőket, szükségtelenül összevásárolt kacatokat jelentett.

De most – bár hagyta volna otthon azt az átkozott medaliont – felrémlett előtte a karcos, kemény hang, az őszülő halánték és a fáradt szemek.

Szükségem van rád, formálták a szavakat a mérföld-ezrek távolába szakadt, határozott vonalú ajkak. A medál párját átható mágia gondoskodott róla, hogy minden könyörgő rezdülés híven eljusson a kifelé tántorgó nemes fülébe. Maga adta neki, majd' tíz éve.

Az életemet teszem a kezedbe, kölyök. Többet nem mondhatok. Titokban gyere. Találkozzunk ott, ahol először rúgtál be úgy igazán, holnap ilyenkor.

Búcsút intett a csapos felé, halvány mosollyal biztosította, hogy visszatér még a közeljövőben. Megőrült ez a Gorban, vagy mi? Hiszen Shulur több ezer rohadt mérföldre van innen! Erion, Godora legendás város-óriása egyáltalán nem aludt ilyentájt. Még egy ostromállapot, vagy természeti

csapás – mindkettő dicséretes ritkasággal tette tiszteletét errefelé – sem volt elég indok ahhoz, hogy a hivatásos mulatózok korán ágyba menjenek, egy könnyed nyárest pedig aztán végképp nem. Godora eltökélte, hogy ha netán eljön, a végpusztulást is dacos vigyorral fogadja majd, és ehhez is tartotta magát.

Lampionok, nevetés, zenefoszlányok. Aláfestésként a hétköznapi élet kísérőzajai: szőnyegporolás dörrenései az egyik sarkon, tovazörgő szekerek, lovak, emberek.

Garym mostanában sokat hallott Shulurról, és csupa rosszat. Éhezőkről beszéltek, és felégetett földekről. Dögvészről, átkokról, és perzselő napfényről suttogtak, meg zsarnokoskodó Hatalmasokról. Holnap. Shulurban.

– Mit gondol ez, ki vagyok én – dünnyögte, ahogy a személyes szállásául szolgáló, valamikori családi vendégház felé vette az útját. – tán valami nyamvadt anyr? Miért nem rögtön egy szabadon választott calowyni kikötőben, öt perc múlva? És miért nem tudtam valahol a közelben lerészegedni?

Az üzenet erejétől sajgó fejjel indult a szobája felé. Kardot, utazóruhát kerített, és a váratlan hazaérkezésétől cseppet sem zavart, mindenkor készséges szolgákat bágyadtan intette a dolgukra.

Igen, indulni készül. Igen, napszállta előtt. Nem, csak ide a közelbe. Nem kell hosszabb útra csomagolni. Nem, nem kell értesíteni Wachyss urat, tényleg csak pár napról van szó, ha netán keresné, majd ő jelentkezik. Magánügy. Igen, Vágtást készítsék elő.

Csak hárman voltak, de vagy kétszer annyinak tűntek. Igazán segítőkészek voltak, de legalább olyan gyakran voltak teher, mint haszon. Persze, a kész reggeli az jó dolog, ahogy az is, hogy van még, aki tisztában van a rigolyáival, de a szüntelen aggódás, amivel körülvették.

Teljesen elkanászodtak. A városba elvileg senki nem léphetett be szürkület után, és a kapukat is őrizték éjszaka, de az őrség mord

kapitánya ismerté már Garym hóbortjait, és a törvény sem szólt a távozókról. Intett hát a strázsáknak, akik félreálltak Vágtás elől.

Az almásderes – nevével ellentétben – lomha volt és némileg túltáplált, de legalább teherbíró volt. Ezt a tulajdonságot mindig is nagyra becsülte benne. Egy magafajta vaskos csontú, alkatból fakadóan termetes lovasnak, mint ő, nem a szőrszál-lábú, rohan-kifárad tünemény a megfelelő hátas. Így legalább elbírta az úti málháját is, aminek jó részét nehéz, porszagú könyvek tették ki. Még hogy egy varázstudó könnyen utazik.

Az út szinte üres volt, már csak befelé jött néhány megkésett szekerező, akik – mondjon bármit a herceg a biztonságról – igencsak hajtották a lovaikat, hogy kívül ne rekedjenek éjszakára. Furcsa tekintetek kísérték, ahogy elléptetett mellettük.

Ráesteledett. Innentől Vágtás szemére és lustaságára volt kénytelen bízni magát: tudta, hogy a ló nem vétené el az utat, mert akkor kaptatnia kéne. Ha a hátas lassított a léptein, elméje finom lökésével öntött bele új erőt, éppen csak annyira, hogy erőt ne vegyen rajta az álom.

Nem mert elaludni: hiszen egy dolog a herceg biztonsága ott a vastag falak mögött – és egy egészen más dolog a koponyát repesztő, vagy bordák közé mélyedő hideg vas, és a megkínzott földön pusztító fekélyes halál.

Majd' húsz mérföldet megtett hajnalig. Arra már gondosan ügyelt, hogy ne lássa senki, hol tér le az útról. Rövid nyújtózás, hidegen elfogyasztott, szegényes reggeli, és újra útra kész volt, még ha nem is érezte úgy magát.

A kínnal összeszedegetett, minden hivatalosnál részletesebb térkép vonalait felidézve úgy számolta, délre elérheti, amit keresett. Némi vadonjárás után. Ha el nem téved. A mondás pedig úgy tartja, hogy a varázslók sosem tévednek el.

Városban ez még tán igaz is. Az erdő cseppet sem emlékeztetett Erion ápolt parkjaira. A fák itt göcsörtösek voltak és mohosak, út nem volt,

legfeljebb valami aljnövényzettel ritkásan borított, régi vadcsapás. Az alacsony ágak miatt kénytelen volt száron vezetnie a lovat. Csendet és homályt bűvölt maga köré, és csak reménykedett, hogy nem botlik bele kóbor lidércbe, nyughatatlan halottba, vagy Orwella, az elűzött ribancistennő egyik itt feledett, túlontúl eleven bestiájába.

Amikor végre elérte a dolmeneket, úgy érezte, legszívesebben felrúgná az összesét. Ha nincs az éveken át tartó, éjszakába nyúló másolás, a könyvtárböngészés, azt sem tudta volna, hogy léteznek.

Ahogy kióvakodott a tisztásra, bosszúálló lelkek emléke tapogatózott felé, de egy ingerült vállmozdulattal visszazavarta őket a feledésbe. A múlt egy dögevő szemeivel lesett rá a kősziklák foghíjai közül, de az elszánás, és

a fülében dörmögő hang emléke feledtette vele a vállalt kockázatot. Most nem Garym, a Könyvmoly vakargatta tűnődve serkenő borostáját, hanem egy nagyon elcsigázott és ingerült kyr, a varázslás művészetének beavatottja.

Cranta, meg az ő kövei. Évezredek teltek el, hogy a calowyni hódítók csizmája maga alá törte a crantai embernépek korhatag

birodalmát, de az évszázadokig tartó építkezés emlékei még ma is megvoltak, ha az ember tudta, merre keressen. A megvilágosodás, amely fellebbentette előle a legendák halotti leplét, nem egyszerre tört rá, mint a mesékben. Pályafutását kósza sejtelemként kezdte, nehéz gyermekkor után cseperedett gyanúvá, végül vállas, de kissé törékeny egészségű bizonyossággá érett – és most egy hazatérő uralkodó nagylelkűségével intett körbe.

Működnie kell. Húszezer év még egy sziklának is elég lenne, hogy elkopjon, nemhogy a múltnak, ami tudvalevőleg csak

szavakból áll. Hogy mire voltak, lehettek képesek a crantaiak, és hogy mire képes még ma is az a néhány örökség, ami megmaradt utánuk, biztosan senki sem tudta. Mágiájuk nyersebb volt, mint a hóhajú hódítóké, de nem állhatták volna a sarat ilyen sokáig, ha nem tudnak valamit, ami méltó ellenféllé tette őket.

– Ajánlom, hogy működjön, Gorban, és jobb, ha te is imádkozni kezdesz. Talán az égőáldozat sem túlzás… .. .ekkora istenkísértéshez. Körbejárta a fák között bujdokló, soha be nem nőtt, emberkéz vágta tisztást, és az erők csomóját kereste. Azt a

fókuszpontot, ahol az irdatlan dolmenek kifejtik hatásukat. Mivel ezzel nem boldogult, mágikus érzékeit fogta munkára, hátha elcsípnek valamit az egykori varázslatok maradványaiból. Ennyi idő elteltével persze nem érzékelt mást, csak a körülötte nyüzsgő élet ezernyi formában lüktető, gyengécske szikráit. Mikor a hagyományos eszközök kudarcot vallottak, visszatért eredeti tervéhez – hagyta, hogy az ösztön vezesse lépteit.

Résnyire hunyt szemekkel, lépésről lépésre fésülte át a városcsarnoknyi, kidőlt-bedőlt kősorokkal szegett tisztást, és amikor – lábfájós fertályóra után – a mélység érzete végre végigsimított a medencéje és a tarkója között, tudta, hogy megtalálta, amit keresett. Két lábával a távolságot elválasztó szakadék partján, a Semmibe nyúló kút káváján egyensúlyozva kutatott a szavak után, amelyek feltárják előtte az utat.

Néhány szívdobbanás alatt rátalált a megfelelőre, és mert tudta, tovább hiába váratná testetlen közönségét, karcsú tőrt húzott inkább, és rögtön a tárgyra tért, akár az újabb idők periddo-színészei. Az előadás ilyen esetekben legalább annyit számít, mint a szövegkönyv, különösen, ha a színpadon valódi vér folyik.

Példás önuralommal állta az érzékein végigkorbácsoló fájdalmat, ahogy az acél a húsba mart. Nemes kyr vér csorgott az éhes kövekre, morgó szellemős-korcsok tépték egymást a Túloldalon, hogy közelebb

férkőzzenek. A crantaiaknak ugyanehhez talán elég volt a nyers akarat. A dolmenek felnyögtek: éleiken reszketés, utóbb rothadásszín fénycsíkok futottak végig. A föld rázkódott, és

rög-gyermekeket fialt, amelyek lomhán hengergőztek a lassan vonagló talajon. Vágtásnak ennyi éppen elég volt mára. Eltépte a kantárját és távozott, az úti málha jő részével együtt.

Garym alig vette észre a közjátékot. A legömbölyödött élű oltárkő kisebb vágóhídnak tűnt, pedig egy szűkkebel-kupányinál több vér nem került rá. A kiejtése hagyott kívánnivalót maga után, az eltökéltsége nem. Vigyetek el oda, ahova… Émelygés tört rá, de nem a vérveszteségtől, hanem az egyensúlyérzéke tiltakozott – a valóság csak ne vessen

hullámokat. Hadd lássam meg, amit… Shulur élettől nyüzsgő, az ősi múltat kiteljesíteni igyekvő, elmúlással mindhalálig dacoló városa, a Hatalmasok

lakhelye, milliónyi lélek otthona és menedéke. Szűk tér, rajta névtelen hősi szobor, felemelt karddal várva a végzetet, italmérés, padok, és fák, hosszú életű, mindig megértően bólogató fák.

Mert én megtehetem, amit.. Gorban, jövök! …más nem képes! Az évezredes álom után nyújtózkodó erők középpontja egy pillanatra kemencévé változott. Az utazásról egyetlen emléke maradt – a csontig hatoló fájdalomtól eltekintve – és ez a félelem volt. Ha valamit

rosszul számított, ha a jégkék köves medál mégsem crantai relikvia, ahogy azt sejtette, ha a túloldalt váró szellemek mégsem kyr vérre szomjaznak, valóját Külső Hideg mélyéből lehet majd összekanalazni.

Ha egyáltalán. Az utazás maga csupán egy jó oldallal bírt: viszonylag rövid ideig tartott. A mana csatornája cérnaszállá sodorta,

és újra összeállította testét ott, ahol remélte. A nap állásából legalábbis úgy tűnt. Üvöltött volna, de az út elején nem volt mivel, utána pedig nem volt miért.

Megtántorodott, de talpon maradt: a crantai oltár párja üres volt, de a kyr hagyományok eleven gyalázatának érezte volna, ha térdre esik előtte.

Néhány bizonytalan tánclépés után végre összeszedte magát, és arra sietett, amerre Shulurt sejtette. Lóval persze gyorsabb tett volna, de ha kilép, még mindig odaérhet.

Mogorván gondolt Vágtásra, aki, mint rendesen, ezúttal is megtalálta a könnyebb utat. Erszénye tele volt ugyan, de az érmék nagy része godorai verdékből származott. Sebaj, gondolta, az arany mindenütt arany, csak nem egyformán váltják.

A sejtés és a tudás között számolatlan vargabetű a különbség. Egyik ösvény a másikba hurkolódott, olykor teljes zsákutcának bizonyult, de jó kétórányi küszködés után sikerült rátalálnia a Birodalom idején kövezett országútra, mely még ma is tekintélyes forgalmat bonyolított le.

Lehajtott fejjel, előregörnyedt vállal csatlakozott a Shulurba tartók tömegéhez. A gyaloglás monoton volt és fárasztó, a sosem csökkenő távolság pedig lassan felőrölte az idegeit. Por, hamu, romok és csontok. És mindenfelé vonuló, harsány nyomorultak. A Birodalom errefelé leginkább egy jól öltöztetett, divatosan sminkelt haldoklóra emlékeztette Garymot, aki végül már nem is nézett a mellette csoszogó pórok beesett arcába. Csak ment, lehorgasztott fejjel, és az elkövetkező órákban minden figyelmét a kyr úthálózat köveinek szentelte. Meglepetten pillantott fel, amikor árnyék vetült rá, és akarva-akaratlan elakadt a lélegzete a város láttán. Shulur! Tornyok, csattogó zászlók, sosem pihenő fegyveresek, kapu-szájak, amelyek folyamatosan nyelték-ontották az embereket. Noha ezermérföldes körzetben dögvész tombolt, és hónapokra elrejtezett, vagy éppen mindent felperzselt a nap, Shulur fogcsikorgatva bizonyította a világnak, hogy történjen bármi, egymaga is túlél mindent. Az egymásra licitáló színek és formák kavalkádjától Garym szeme hamar megfájdult. Ami Godorában a stílusok keveredése volt, az itt a stílusok totális háborúja.

– Bolondok ezek – dünnyögte, és egy kereskedőkaraván szekerei közé szorulva beóvakodott rémálmai városába.

Kyria örök ugyan, de a várostérkép változékony. Semmi sem ott volt, ahol – egy ifjúkori látogatás emlékei

alapján – kereste volna. Ahol akkor kocsma állt, most szentély ontotta a szent füvek illatát, ahol eddig bordély volt, most kockacsörgés hallatszott. No persze, az éjszakáit nem kimondottan a nemesi negyedekben töltötte – ott nyilván nagyobb a fegyelem. A nyomornegyedeket viszont, ahogy akkor is, most is el kívánta kerülni: az összezsúfolt menekültek közül ebben a ruhában csak akkor jut ki élve, ha egy szakasz Pusztító őrzi.

Némi kérdezősködés, és megtalálta, amit keresett: apró tér volt, amelyet csodálatos módon nem szemelt ki magának az elmúlás. A padok fehér köve, a hódító szobrának kihívó-büszke félmosolya, a vendégfogadók, italmérések, és a kis torony, melynek valós funkciója talán már építésekor sem igen volt, viszont kitűnő kilátás esett róla.

Itt érte az este, amelyet egy kancsó bor, és egy hivalkodóan érthetetlen elnevezés mögé rejtőző, azonosíthatatlan eredetű hirtelensült társaságában várt be egy fogadó teraszán. A sétálókat szemlélő Garym csak a fejét csóválta a számára cicomás, hordhatatlan dreggisek láttán. Miféle eszement ötölte ki ezt a divatot? A maga részéről, ha tehette, a gyakorlatiasságot részesítette előnyben.

Egyre növekvő türelmetlenséggel vizslatta a tömeget, de Gorban darabos alakja nem tűnt fel. Voltak ott vándor mutatványosok, idegenből megtért katonák, megannyi furcsa, érdekes fickó, de az, akiért ennyit törte magát, csak nem jött. A karja sajgott, a hevenyészett kötés megint átvérzett, a szeme előtt karikák táncoltak a fáradtságtól.

– Még valamit parancsol, esetleg? – a fiatal felszolgáló úgy állt mellette, mint egy koporsó, és a hangja sem volt az a rémes, utolsó hangzóig lecsiszolt, affektáló toroni. – A dassachyri falkúszó, ha szabad javasolnom, kitűnően termett tavaly.

Garym éppen felé fordult, mikor a szeme sarkából észre vette, hogy ismerős, behemót árnyalak takarja el a lenyugvó nap fényét.

– Akkor hozz fiam abból a híres-nevezetes falkúszóból – a széles vállú, zord arcú veteránra sandított. – Gyorsan és sokat, butéliában. Sietünk.

A dísztorony tetején üldögéltek. Az ősz Pusztító még páncél nélkül is maga volt a veszedelem. Egyetlenként

maradt az egységéből – legutolsó bajtársával is évtizedekkel ezelőtt végezhetett a vénség, vagy a hideg vas. A kor azonban megkeményítette Gorbant, ahelyett, hogy elgyengítette volna. Egy hasas butykost dédelgetett az ölében, de nem húzta meg.

– Köszönöm. Nehéz lehetett kimondania, merengett Garym, és tovább bámulta a naplementét. Áthághatatlannak tűnt az

életkori szakadék kettejük között. A veterán, aki még látta Kyriát a bukás előtt, és az ifjú, aki már beleszületett egy széthulló Birodalomba; a harcos, aki még hitt az isteni eredetű rendben, és a suhanc, aki már csak keserűn vigyorgott az egészen – sosem érthették meg egymást.

– Semmiség. De ha elmondanád, miért is vagyok itt… – Avida Dolor. – Hujj – Garym szögletes arca bánatos fintorba rándult. A Fájdalmak Úrnője? Az ifjú oldalt vágott a szemével. –

Tovább. – Közös rokonaink valahogy kiszagolták, hogy mivel lehet engem Shulurba csábítani. Hiszen nem vagyok már

harcos, te is tudod. Egy Pusztító, egyedül? De amíg a karomat mozdítom, nem irgalmazok a ribancistennő egyetlen hívének sem! Ügyesen hintették el a nyomokat, hadd higgyem, hogy magamtól jövök. De végül csak elém állt a kedves rokonság. Felkértek, hogy oldjam meg a gondot, amit a vérimádók shuluri felbukkanása okozott. Az atyafisággal érveltek, meg azzal, hogy ha a szekta léte kitudódik, az az Erőd figyelmét is felkeltheti, és hogy az nekem sem esne jól. Ígértek pénzt, fegyvert és támogatást, ha az ügyet sikerül csendben elsimítani.

– A kedves véreinkről beszélünk? – Ki másról? – A hit bajnokai. Igazán lenyűgöző. Tehát te bementél, és a melléd adott rosszéletűekkel karöltve kardélre

hánytál mindenkit. – Mit cifrázzam? Hentesmunka volt. Nem vártak minket, a segítséget is bő kézzel mérte a Thetor-família. A

vérimádók ettől függetlenül elég jól küzdöttek – úgy hányták felénk az ártó varázst, mint egy ajzófüveken élő boszorkány. A kísérőim elpatkoltak, a védők úgyszintén, én meg ott maradtam egymagam. A legtöbbször ez a vége.

Gorban az orrnyergét masszírozta és fújt egy nagyot. – A helyiség nem tűnt igazán szentélyszerűnek, hacsak nem egy kovácsüllőn, vagy egy teafoltos asztalon

áldoztak kecskét a Vérrel Éltető Anyának. Gondoltam, az oltárt biztos a pincében találom. Ott is volt, nem volt abban hiba, csakhogy találtam rajta valamit…

A valamikori Pusztító a zsákját nyújtotta Garym felé. Kis, kemény tárgy volt benne, nem nagyobb kéttenyérnyinél. Szobor lehetett, de legalább egy hegyes felület volt rajta.

O, a véres pokolba! Garym leszopogatta az ujjáról a vért, és, ezúttal, óvatosabban, ismét a zsákba túrt. A nyugvó nap fényénél egy arctalan kardforgató alakja villant meg szemet gyönyörködtető ragyogással. Egy idol. – Nagyobb vagyon – lehelte Garym elhűlten, majd szemöldökét összevonva meredt a kifejezéstelenül rábámuló

harcosra. – Nem áll ez össze sehogy sem. Egy rejtőző kis szekta, egy fél utca árával a pincében? – Nekem is ez jutott először eszembe. A Thetorok utaltak rá, hogy ha Avida Dolornak szentelt tárgyra találnék

bukkanni, ők szívesen átveszik a terhet – akkor még úgy véltem, hogy ereklyevadászatra küldtek. Bármelyik isten hívei örömmel ütnének egyet a Kitaszított szolgáin. Alighanem erre gondoltak, és úgy intézték, hogy félreértsem a szándékaikat. Mit tudsz róla mondani?

– Első pillantásra egyedi darabnak tűnik, bár a stílust most akkor sem tudnám beazonosítani, ha kerékbe töretsz. Sőt. Eléggé eltér a hagyományosan elfogadott ábrázolásmódoktól, de a vonalai letisztultak, lényegre törők. Nem lepődnék meg, ha lenne valamilyen mágikus jelentősége; bár, ha fókusz, jelenleg nem aktív.

– Egyéb? – Most és itt álljak neki kihüvelyezni az erővonalait? Te közben megírod a táblát a hátamra „Lőjetek hátba

számszeríjjal most, de ha lehet, inkább kétszer” felirattal, vagy azt is nekem kell? Gondolkodj már, vén mészáros, miért is kellett ennyire rohannom?

– Rendben, rendben, nyughass. Mégis, honnan a pokolból tudnám, hogy mennyi idő kell egy ilyen vizsgálódáshoz? Búvóhelyről már gondoskodtam. Nos, megnézed jobban is?

Garym a látszat kedvéért alaposan megrágta az igent, mielőtt kimondta volna. A szoba szűk volt, de legalább szárazan mocskos: Az ágyak alatt az Ibara kistestvére hentergett, és az

éjjeliszekrényeken is vastagon ült a finom szemű por. Gorban vagy szűkében volt a pénznek, vagy nagyon kerülte a feltűnést, amikor ezt a helyet választotta.

Garym az idolt forgatta az ölében, míg a vén kardforgató a szemét pihentetve ejtőzött a szoba egyetlen székén. Hírneves családi fegyverét, Twalt kartávolságban támasztotta maga mellé.

Garym kelletlenül ismerte be, hogy a szobor teljesen kifogott rajta: a mágikus fürkészéseit szétszórta vagy elnyelte, anyagáról semmivel többet nem tudott, mint az első pillanatban.

A körötte örvénylő erők vonalai rendkívüli hatalomról, a stílus jegyei az ősrégi Weila-hitű kőfaragók nehezen felismerhető, titkos technikáiról beszéltek, de az idolt átitató varázs célját illetően ugyanannyira tudatlan volt, mint a kezdet kezdetén – annyit sikerült kiderítenie csupán, hogy a mana csatornáit a kő szerkezetében megbújó, apró egyenetlenségek alkotják.

– No jó, akkor maradunk a közvetlen módszernél – dünnyögte csalódottan, és ujjait a szobor vonások nélküli arca köré fonta. Mert a kövek a közhiedelemmel ellentétben igenis emlékeznek. Képek, érzetek, érzelmek, gondolatok – egy temetőben töltött éjszaka nyugalmát a kósza élőholtak mellett a kövek emlékei is

megzavarhatják. A módszert minden valamirevaló varázsló ismerte, de a lehető legritkábban folyamodtak hozzá: a mágikus vízió szerencsétlen esetben akár napokig is eltarthatott, ami teljesen kimerítette a próbálkozó szervezetét.

– Két nap múlva kezdj aggódni – suttogta Garym. Gorban átkozódva ugrott fel, amikor a szobrot még mindig görcsösen markoló varázstudó lefordult az ágyról.

Garym tarkója nagyot koppant a padlón. Szemei fennakadtak, erősen zihált, torkából artikulálatlan hangok törtek elő. A hirtelen megterheléstől persze a karsebe is felszakadt megint, és az orrából is vér szivárgott. Mindent egybevetve, úgy festett, nem azt kapta, amit várt.

Gorban hümmögve méregette, aztán vállat vont. Az egykori Pusztító persze nem fogadta meg a nála évtizedekkel fiatalabb varázstudó tanácsát: egy kurta órával

később aggódni kezdett. Elmacskásodott végtagjait nyújtóztatta éppen, mikor a tetődeszkák nyikordulását meghallotta. Twal ugrásnyira került tőle, ami óvatlanság ugyan, de a helyzet ismeretében talán érthető.

A szobába lendülő alakok cseppet sem voltak megértők, és nem kívánták megvárni, amíg visszaszerzi a pengét. Ketten jöttek: egy az ablaknyíláson lendült be, a másik az ajtón keresztül érkezett, a szó legszorosabb értelmében. Az izmok erejét az eleven hús kárára sokszorozó alkalmazásairól hírhedtté vált Kígyó Vándorai harcra nevelt szörnyetegeinek mindenütt veszett híre volt. Gorban ifjonti fénykorát idéző fürgeséggel mozogta ki a kurta, íves pengét. Egy mozdulat, egy visszakezes suhintás – Gorban mindig tartott magánál tőrt –, és az ablaknyílásból felé vetődő fickó vére terítette be az utca felőli falat. A gyors vágásokkal személytelenné szabott vonású fej meglepett vicsorral pattant a sarokba.

A másik Kígyóvándor ezalatt kihasználta a lehetőséget, és végigvágott a vén harcos vállán. A ruha alatt viselt láncing szemei roppanva engedtek a csapásnak. Az ütés nem volt igazán erős, és ha a lábai cserben nem hagyják, Gorban ellentámadása csúnya véget vetett volna a rajtaütésnek.

De persze cserbenhagyták, a lendület odalett, a vágást erőtlen hadonászássá változtatta a gyorsan ható bénító méreg. Gorban felbukott.

A szürke szemű, jellegtelen képű Kígyóvándor szenvtelenül nézte, ahogy a térdeplő kardforgató akaratereje utolsó szikrájával még egy végső csapásra készül… aztán jobbat gondolt, és csak a tőrt rúgta ki a kezéből.

– Szép – jegyezte meg. Felnevetett hidegen, kígyó-sziszegőn. – Cyawhar ostoba volt: egy ilyen magadfajtát kimondott arcátlanság szemből megtámadni. Várnia kellett volna, amíg felém fordulsz, ahogy terveztük. Hát, majd legközelebb nem áll egy igazi fegyverforgató útjába. A következő életében. És most a szobor, ha megengeded…

A féloldalra dőlt, égnek meredt szemmel hörgő Garym felé fordult, és meglepetten felszisszent, amikor az ifjú váratlanul megmozdult. Garym ránézett, és egyetlen, unottnak tűnő csettintéssel béklyóba verte a végtagjait. A gyakorlottság, mellyel a varázslat kapcsait az idegen köré fonta, igazi mestert sejtetett. Valószínűleg már a támadás kezdetén magához tért, azóta csak figyelt, és kivárta a megfelelő pillanatot.

– Sorkohir – bólintott felé a varázsló, mintha csak az utcán futottak volna össze. – Hát ennyit ér a szavad? Úgy emlékeztem, a Kígyóvándorok ennél többre tartják a szavuk becsületét. Hogy jobbak a többi elborult agyú fanatikusnál.

A megmaradt támadó arca elfehéredett, ahogy a borosta és a friss vér alatt felismerte Garymot. – On-Thetor. – De még mennyire. Tartozol nekem egy élettel. Megint. A tartozásokat, bár meg lehet adni, állítólag jobb el sem

kezdeni. Erre te? Már megint megtámadsz, pedig még ki sem egyenlítetted az előzőt. És ismét megkímélteted magad velem.

Feltápászkodott az ágyról, és a lihegő, nyálhabos szájú Gorbanhoz támolygott. – Helyrehozod. – Lehetetlen. – Ne játsszunk egymással, mert komolyan mérges leszek – intette figyelmeztetően Garym. – Emlékszel? Akkor a

Kígyóvándorok nevében esküdtél, hogy ha elfelejtem neked azt a baklövést, akkor egyszer, egyetlenegyszer kérhetek a tieidtől egy szívességet. Az elöljáróid rábólintottak, és az akkor nekem elég volt. Most behajtom. Ne kövesd el azt a hibát, hogy csalódást okozol. A te helyzetedben… tehát. Újra felteszem a kérdést.

Garym hallott róla, hogy a szekta számon tartja valamennyi hitsorsosát. Aki egynek is szívességet tett, számolhatott azzal, hogy a Kígyóvándorok nem hagynak tartozást kiegyenlítetlenül.

A nyakat tartó, láthatatlan béklyó engedett egy kicsit, így a kudarcot vallott Kígyóvándor bólinthatott. És vonakodva ugyan, de megtette.

A következő helyet Sorkohir javasolta. Míg hitsorsosai a nyomok összezavarásával foglalkoztak – egy fogadó ablakán fejetlenül kihanyatló hulla még errefelé is eseményszámba ment – ők átöltözve, bekötözve tárgyaltak egy kívülről jellegtelennek tűnő, valójában azonban nagyon is igényesen berendezett épület belsőkertjében.

– A többi már a szekta titka, nem adhatom ki azokat – gesztikulált a máskor kiszámított kegyetlenséggel mozgó gyilkos.

– Dehogynem – vont vállat Garym. – Azt már tudom, hogy te is a szoborért jöttél, Gorban csak az utadban volt. Meg akarom tudni, kinek kellett ez a bálvány, mikor és milyen körülmények között adta a megbízást. Semmi belső titok, meg efféle ostobaság. Nem érdekelnek a beavatási módszereitek, a féltve őrzött dogmáitok. Semmi.

– A Vándorok barátja vagy, ezt már kétszer bizonyítottad. Ami azt illeti, aligha véletlen, hogy már másodjára találkozunk – Sorkohir a fülét vakarta. Aztán elszánta magát.

– Rendben van. Megkeressük a fickót, és megtaláljuk a szobrot. Kutatással vagy vallatással, egyre megy. Ezután eltüntetjük az előző tulajdonost. Mindegy hogyan, de balesetnek látsszon.

Bocsánatkérően vállat vont, és kis vigyort küldött Gorban felé, aki kissé szürkés arccal, de ettől eltekintve egészségesen ült mellette.

– Háromszázharminchárom enrawelli aranyat ajánlottak a hibátlan teljesítésért. Garym elismerően füttyentett. – A megbízást átadó személy nem mutatkozott be, de azért kiderítettük, hogy a nemes Seaghirnak, az on-

Thetorok fejének személyes titkáráról van szó. Teszem hozzá, az árnyékosabb rabszolgapiacokon is többször láttuk megfordulni az illetőt a megbízást követő megfigyelés során. Páriákat és kölyköket vett, és hordók közé rejtve, zárt szekéren vitette őket – egyenest a palotába.

Szánakozó pillantást vetett a hirtelen elsápadó varázslóra. – Sajnálom. Ha belegondolok, hogy hazudhattam is volna az érdekedben….

Másnap délben Garym bejelentette magát a Thetor-palota kapujánál. Délelőttje a megfelelő öltözék

kiválasztásával és a megjuhászodott Kígyóvándorok jelentéseinek meghallgatásával telt. A szekta ugyancsak olcsón szabta meg a segítség árát, hogy mihamarabb letudhassa a kínos eseményt.

Odabent természetesen számítottak már rá: Garym vadonatúj dreggisében, tősgyökeres toroni előkelőként parádézott végig a városon, csak hogy biztosan ne érjen senkit meglepetésként a megjelenése.

A háznagy udvarias távolságtartással, ügyesen palástolt megvetéssel kezelte a godorai rokont, ahogy Seaghir úr elé vezette. Öröme nem volt kimondottan őszinte – bár nem győzte elégszer hangoztatni – amiért a megemberesedett Garym megismétli korábbi emlékezetes látogatását, ezzel is erősítve a jó kapcsolatot a család két ága között. Csak azt sajnálta, hogy az ifjú érkezését bejelentő családi futárt baleset érte a veszedelmes ideúton.

Megesik ez a futárokkal. Seaghirre várni kellett. Garym ételhez, italhoz nem nyúlt, igaz, nem is erőltették a kínálást. A palotát átható,

hivalkodó pompa szinte a lábai elé csorgott, amolyan nagyvilági, nemtörődöm módon: a shuluri rokonság szerencsecsillaga igencsak meredeken ívelhetett felfelé, de ízlésre, sajnos, nem sikerült szert tenniük.

Végül csak bebocsátást nyert az elégedetten tollászkodó családfő színe elé. Hogy az ötvenes éveit taposó férfi miért emlékeztette vérebre, meg nem tudta volna mondani. Talán a kemény vonalú állkapocs mellett lelottyadó arc tette, talán a kis, véreres szemek, talán a rekedtes szuszogás.

– Parancsolóm – hajtott térdet meghatározott, az elfogadottól parányi részleteiben eltérő rend szerint Garym. Seaghir szeme tágra nyílt, aztán intett neki, hogy felegyenesedhet.

A roppant kényelmetlen testhelyzethez a délelőtt folyamán nem tudott hozzászokni – használ ugyan a régmúlt titkos társaságainak széleskörű ismerete, de térdepelni nem tanít meg. Az apró eltérések mind jelek voltak egy olyan időből, amikor az összetartozást csak leheletnyi gesztusokkal volt szabad kimutatni, amikor a titkos társaságok tagjaira szigorú büntetés várt. Seaghir egy pillanatra elbizonytalanodott.

– Wachyss on-Thetor üdvözletét hozom. És, mert az előre gondosan megkomponált köszöntőbeszéd minden szavát gyűlölte, dreggise alá nyúlt inkább, és

a legközelebbi, vagyont érő intarziás asztalkára állította az idolt. Ez hatott. Nem telt bele egy óra, és a családtagok mellett egész kis sereglet jött össze a palota dísztermében. Garym volt a

nap hőse: nem tudta elégszer elmondani, hogyan bízta meg Wachyss „testvér” azzal, hogy Avida Dolor nevében felújítsa a kapcsolatot a shuluriakkal, hogyan jutott tudomására a bálvány létezése, hogyan akadt a vén harcos nyomára, és hogy hogyan koncolta fel, és ajánlotta a kitaszított istenségnek a zsigereit és a lelkét.

Sorkohirral együtt a hazugságok tökéletes kis lehetett-volna valóságát alkották meg, melynek nem volt ugyan köze a történtekhez, de ettől nem lett kevésbé valószerű. És népszerű.

A shuluri rokonok minden apró részletre kíváncsiak voltak – ha fel nem készül előbb, mostanra bizonyosan belegabalyodott volna az ártatlannak szánt, valójában nagyon is körmönfont kérdések hálójába. Persze még így is lebukott volna, hiába hazudott nyíltan, a kérdezők szemébe nézve, miközben lapockái között csorgott a forró verejték – de különös tehetsége révén mindig megérezte a választ, amit hallani akartak. Néha kényes helyzetbe került, de ilyenkor a körötte állók egymás szavába vágva elejtették a beszélgetés fonalát. Garym ilyenkor csak mosolygott, levegőt is alig mert venni, és várta, hogy a Sors, ez a szeszélyes céda újra meg újra a megfelelő ösvényre terelje a körötte zajló történéseket.

Pontosan úgy, mint eddig. Amikor pedig tények vagy részletek felől faggatták, csak rejtélyesen forgatta a szemét, mint aki már eddig is túl sokat árult el. Végül az alkarsebét is bevetette a nagyobb hatás érdekében.

Egy győztes hadvezér türelmével viselte a bókokat, melyekhez hasonlókat tőlük korábban hiába várt vagy remélt volna, s úgy tűnt, az éjszaka sem lesz magányos, hacsak nem ragaszkodik az üres ágyhoz.

A kedves rokonok ugyanolyan türelmetlenek voltak, mint ő, hogy a formaságokat letudva végre a titkos háziszentély felé vegyék az útjukat, és kinek-kinek beteljesedjen a nagy pillanat, amelyre oly régóta vártak.

A pince kíntól bűzlött, és ezen nem segített a füstölők illata sem. A szörnymaszkos szektatagok torz bábák

módjára dédelgették a zsákmányt, kézről kézre adták, hogy megmerítkezzenek a Weilának szentelt ereklye kisugárzásában.

– Testvéreim és nővéreim! – Seaghir on-Thetor hangja felindulástól remegett. – Távolba szakadt rokonunk a Vér szavára hallgatván kiteljesítette Úrnőnk terveit, és elhozta nekünk a jövő zálogát, az áldozatot, amelynek segítségével újabb lépést tehetünk az Ő romlott tisztasága felé. Tisztelet illesse hát Garym testvérünket, és mindenek felett Avida Dolort, a gyönyörűséges némber-úrnőt, amiért tetteink gyümölcseit a szemünk előtt engedi beérni!

– Tisztelet illesse – zúgta engedelmesen az iszonyú gyülekezet. A családfő a vérmocskos oltár mögé lépett, és végigmérte hallgatóságát.

– Ajánljuk hát ezt a relikviát a Te szolgálatodba, Úrnőnk, hogy a Te akaratod eszköze lehessen! – A Te parancsodra zubogjon a vér, hasadjon a csont, és szavaidat visszhangozza minden gondolat. Garym a hányingerrel küzdött, és titokban örült, hogy a beteges-sápadt fényben akkor sem tűnne fel az arcszíne,

ha nincs az ördögi álarc előtte. Amikor a szentélyszolgák az első, csontsovány suhancot elvonszolták mellette, érezte, nem bírja tovább, hogy esküjét feledve, eleven tűzzel perzseli fel a vértől és belsőségtől bűzlő pincét, és addig tombol, míg az egész palota bele nem omlik önnön talapzatába.

De persze tartotta magát a tervhez. A hősök úgy születnek, hogy valaki más rosszul tervez, vagy rosszul végez, de ő nem kért a korai megdicsőülésből.

A disszonáns kántálást Seaghir kezdte, és a gyülekezet engedelmesen követte az intonációt: Garym gerincén végig-csikorgott a hangjuk. Úgy tett, mint aki maga is zengi a dicsőítő éneket, de valójában a saját szerepét játszotta: dünnyögése nem hatolt át a zajfüggönyön, mégis elérte a kívánt hatást. Senki nem figyelt fel rá. Az elragadtatott szemek nem láttak mást, mint a kitaszított szörny-istenség eljövendő dicsőségét, és magukat a csigolya-trónus mellett.

A mágia szavai voltak. A mágikus horgony, melyet indulás előtt bálványhoz erősített, megfeszítette a manahálót, és ovális rést tépett az oltár előtti levegőbe. A túloldalon egy hasonló pince ásított fel hirtelen: várakozás-szagú levegő dőlt be a hasadékon. Aztán a fegyveresek, nem is kevés. Gorban és a Kígyóvándorok viszontszívessége.

A némber-istennő szolgái, ha látták is a veszélyt, nem hagytak fel a szertartással: tán remélték, hogy ha sikerül befejezniük, az idol megrontott hatalmával könnyűszerrel legyűrik a szentségtörőket.

Megemelkedett egy fogazott áldozótőr, hogy a kiálló, rángó bordák közé csapjon, de a kezet, ami tartotta, vadászhegyű számszeríjvessző szegezte a falhoz. A homályból kirajzolódó Kígyóvándor íjász elégedettnek tűnt.

A megnyomorított Seaghir hangja nem csuklott meg, tovább vezette a beteg kórust, és előbb a karján végigcsorgó vért csepegtette az oltárra, majd – mikor minden mást veszni látott – kezet váltott, és saját mellkasába merítette a jobbjában markolt tőrt.

A pince óriás tüdő módjára rándult össze felettük. A csuklójánál lógó főpap szörnymaszkja széthasadt, állkapcsa óriásira tágult, gégéje mögött a mindenre éhes

Semmi ásított. A kiitaszított istenség bábjává lett test maga vált kapuvá a Síkok között. Elnyeléssel fenyegette a neki szentelt oltárt, áldozattal, bálvánnyal együtt, és rémlett, ha erőre kap, aligha éri be ennyivel.

Parancs szava dörrent, és a kőlapon reszkető csonthalomról szikrázva pattantak le a láncok. Gorban ugrott oda, és lökte át a biztonságba vezető kapun, kardjáról skarlát permetet vetett a hívek vére.

Garym az idol érintését kereste, és hóna alá csapva várta, hogy az újonnan érkezettek végérvényesen lecsendesítsék a megmaradtakat.

A síkok közti torok üvöltött. Asztrális örvényt, fekete rettenetet, szennyes érzelmeket okádott, és nyelte magába a kiontott vért, hogy egyre nagyobbra hízzon tőle.

Ebből elégi Garym újabb varázslata anyag nélkül való erőből emelt gátat a szállingózó vércseppek útjába. A Semmi hamar

kikezdte ezt is: ha meg nem újítja rögtön, a varázslata átroskad a másik síkra. Öklömnyi kődarab hullott a vállára, ezt rögvest egy másik követte. A pince mennyezete kezdte feladni a küzdelmet.

– Menjetek! – üvöltötte túl a pusztulás moraját. – Gyerünk! Védőpajzsot húzott maga köré, hogy védje magát az egyre gyorsabban potyogó törmeléktől: veszélyesnek tűnt,

de tudta, fenn kell tartania a gátat, amíg le nem pusztul a födém. Gorban tétovázott a legtovább, de mikor egy sírkő méretű tömb alig lábnyival mellette csapódott be, inkább ő is biztonságba vonult.

Garym pontosan megérezte azt a pillanatot, amikor a mennyezetet tartó erők végképp magukba omlanak, és a palota a végítélet súlyával megindul felé. Fordult, futott és ugrott, dreggise uszályként lobogott mögötte, és tudta…

Gorban hiába várt rá a túloldalon. Pedig napokig várt. Azután hirtelen, vissza sem nézve felkerekedett. Híreket hallott ugyanis egy Odassyn Ceriak nevű Hatalmasról,

Keleten – neki pedig számadása volt azzal a Hatalmassal. A kiérkező nyomvizsgálók, akik három nap múltán kezdték el csákányoztatni és széthordatni a palota helyén

keletkezett rommezőt, nem találtak mást, mint keménnyé tömörödött, finom port. Nem voltak sehol a híres berendezési tárgyak – a gazdagság megannyi bizonyítékát, mindent, amit a Thetorok felhalmoztak, elnyelte a feledés. Vagy valami más? A legérdekesebb, amit fel tudtak mutatni, az az egynemű, szivacsos anyagban talált, ember nagyságú légbuborék, benne egy összehajtott dreggissel és egy szörnypofát ábrázoló maszkkal. A tárgyakat nyilvántartásba vették.

Nem vehették azonban nyilvántartásba a négy nappal korábban az oszlopcsonkok és falmaradványok összevisszaságából kiemelkedő, túlvilági fénnyel ragyogó, óriás alakot, aki ölében vitte biztonságos helyre Garym on-Thetor testét. Garym maga is kikerült a hivatalos történetírásból – a Sors azonban nem feledkezett meg különös kegyeltjéről. Egy kevesek által ismert, könyvtárak mélyén rejtegetett apokrif szerint jutott még neki néhány szó: ő lett a sheenwalli smaragdmágusok első feljegyzett mestere.

HEIDEL DAN Beavatott

A Birodalom 14381. évében, hatvannégy esztendővel a Császár távozása után 1. A csillagok ott voltak ma is, mint minden nap: ahogyan ő látta őket, nem számított, ha fellegek mögé bújtak.

Átható ragyogással izzottak a valóság szövetén, se isten, se halandó nem állhatott az útjukba. Ceriak a teleszkópokhoz lépett. Határozott, gyors simítással fogást keresett a csörlőkön, és igazított az

irányzékon: benn, a lencsék tükrében apró pontok villantak fel. A Kétarcú Világ, Hármas Tengelyek, a Beavatás Négyszöge… ott ragyogtak mind, és ugyanazt mondták: bárhogy alakul a világ sorsa, a kiemelkedett útra lehet akármilyen csapáson.

De a Lángoló Pentagram halálról és pusztulásról beszélt ma is, mint már hetek óta. Tüzes fényű, vakító, perzselő halálról. Az asztrolábiumot vette elő, és gondterhelt arccal számolni kezdett: egy lúdtollal sorra vetette pergamenre az

eredményeket. Ahogy befejezte, a csillagkódex után nyúlt, de a számok nem hazudtak: együttállás fog következni, amire

évezredek óta nem volt példa. A káosz hosszú éjszakája jön. A hosszú éjszakával a csillagok hatalma rést téphet a valóság szövetén, és utat nyithat a Goliathal akaratának.

Amikor pedig megrendülnek a kristályszférák, eleven tűz pusztítja majd a világot. Ismét. Soha többé!

Ceriak homlokán elmélyült egy ránc. Ismerős érzés simított végig tudatán, a fülébe csengtek a Másik szavai. Azóta nem látta a Másikat, mióta elhagyta őt a szentélyromok tövében, de ott volt vele mégis. Néha beszélt hozzá – általában a legrosszabbkor.

„Kétségek gyötörnek?” – Úgy látom, nincs sok időnk – Ceriak hangosan beszélt maga elé. Könnyebb volt úgy elképzelni a Másikat,

mintha csak egy láthatatlan teremtmény volna, nem pedig valami idegen az ember fejében. „Valóban nincs.” – Szükségem van a segítségedre. Mint akkor, a crantai szentélynél. „Éreztem, hogy hívni fogsz, ismét. A Vonalak lángolnak.” – A Vonalak? – kérdezett vissza Ceriak értetlenül. „A sors fonalai. Ha eljön az idő, látni fogod őket.” A Másik olyan hirtelen hallgatott el, ahogyan jött. Aznap már nem is szólt többé. 2. Isshae elmerengve nézett ki a shuluri khoór toronyablakán. A távolban Daumyr erődje homályos, fekete folt volt

csupán. – Elhoztam, nagyúr. A Hatalmas lassan megfordult. Görbe hátú, hályogos szemű aggastyán térdelt a toronyszoba közepén egy

sárkánymancsot formázó, ébenfekete állványzat előtt. Isshae elégedetten futtatta végig tekintetét vénség a csontokból faragott fétisein, a száztizenegy fonatba font, őszülő hajon. Az aggastyán vak volt és látnók, a délnyugati puszták törzséből: a Birodalom idejében tiltott és üldözött, ám igen hasznos tudomány birtokosa. Isshae egykor mestereként tisztelte – olyan régen, hogy egyikük sem emlékezett már. Az ifjú Hatalmas nem akarta, a vénember pedig nem merte felidézni azokat az időket, amikor Isshae lanarak még egy másféle hagyomány ígéretes beavatottja volt, mígnem egy Ceriak nevű Hatalmas felbukkant a nomádok között, és magához vette a kyr suhancot.

Az aggastyán volt az utolsó nomád, aki azokra az időkre emlékeztethette volna Ianarakot – életét csak annak köszönhette, hogy ő volt az egyetlen, aki tudta, hol rejtik a calowyni látógömbök egyikét.

– Örülök, hogy megtaláltad – méregette Isshae a sárkánymancs karmai között derengő rúnadíszes kristályt. – Lássuk csak…

Végeláthatatlan hegyvidék tűnt elő a fényekből, a Vinverio vonulatai. A kép napkelet felé suhant, mígnem megállapodott egy eldugott völgy előtt. Az óriásira nőtt szálfák tengerében elveszni látszott a tenyérnyi uradalom tisztása. Az erődítmény romos volt és elfeledett, enyésző emléke az Ötödkor hajnalának. Töredezett öregtorony emelkedett a közepén.

Isshae arcán zord mosoly sejlett fel. – Ez minden? Egy patkányodú a világ végén? – a Hatalmas felkacagott. – Ceriak, vén mester, csak nem

remeteként akarod megváltani a világot? A gömbhöz lépett, és végigsimított felszínén. Elvezettel szívta be a kristály erejét. Lehunyta szemét, és a

gömbben lüktető képekre összpontosított. Az anyagon túli világ sötét volt, jellegtelen. Árnyalatnyi szürkeség látszott csak az öregtorony helyén. Isshae megvető pillantással fürkészte titkait.

Sehol egy Fókusz, Erőd vagy Vár. A szeme sarkából vette észre, hogy a vak látnokon remegés futott végig. Isshae hirtelen megragadta a vénség

kezét, az aggastyánon megzörrentek a faragott fétisek, Isshae tőrt vett elő, sebet ejtett a nomád bal tenyerén majd a kristálygömbre csorgatta a vért. A régi rítusok, ugye, barbár mesterem? Az aggastyán nyögött, szemei felpattantak, hályogos tompasággal meredték a Hatalmasra, de nem mert ellenkezni. Csúzos keze erőtlenül markolta a gömb csiszolt felületét. Az elméje bírta volna még, de teste meggyötretett már. Isshae szenvtelen arccal nézte a hasztalan próbálkozást… majd, amikor a vénség lehanyatlott volna, satuszorítással fogta meg a remegő ujjakat.

– Öreg vagy már, elnyűtt… – a Hatalmas egyik kezét az aggastyán fejére tette, a másikat a gömbön tartotta. – … és gyűlölöm az emlékeidet – fejezte be suttogva lanarak, mikor mindkettőjüket körbefonta a

kristályból áradó izzás.

3. A gondos rendszerességgel fordított homokóra tanúsága szerint hatvanhat napig tartó éjszaka után újra hajnalra

ébredt a világ. Sokak számára a pirkadat is csodaként hatott, és reménnyel telve várták a megváltást. Ám aki értett az erők nyelvén, tudta, hogy ez más volt, mint a többi napkelte.

Ceriak megértette, hogy nem hibázhat. Ha számításai nem csalnak, a múltban tomboló naptűz csupán halvány árnyéka lehetett annak a csapásnak, mely néhány órán belül beköszönt. Az alkalomhoz illő ünnepi dreggis híján a megtisztulás órája után magára öltötte egyszerű vászonruháját, mielőtt a Fókuszhoz indult. Aggasztotta ugyan, hogy csupán egyetlen próbálkozásra lesz lehetősége, de nem volt más választása.

A szirtfok talaját simára egyengette már napokkal korábban. Mostanra varázskörök borították az apró fennsíkot, rúnák tucatjai derengtek, vagy épp izzottak a beléjük zárt hatalomtól függően. Minden tudását latba vetette, de így is csak remélni tudta, hogy a védelem kitart, amíg bevégzi a szertartást. Óvatosan, a vonalakra ügyelve lépett a legnagyobb, központi kör közepébe, és várt. Amire készült, elméletben messze meghaladta erejét, s jól tudta, a Másik támogatása, és az ősi crantai Fókusz hatalma nélkül semmire sem menne.

A pirkadattal tágra nyitotta harmadik szemét, és a Láthatatlan Világba meredt. Káosz fogadta: a kristályszférálc évtizedek óta megbomlott egyensúlyára az utolsó csapást a közelgő Együttállás jelentette. A mai napkelte egybeesett az év legforróbb pillanatával, amikor Ynev arcát a legközelebbről perzselte a nap. A csillagok állása szerint pedig épp ma éjjel érne véget a Kitekintés Ünnepe.

Ha egyáltalán megéri valaki a ma éjjelt. Ceriak kizárta gondolataiból a felrémlő következtetéseket. Enélkül is épp eléggé nehéz lesz. Amikor megjelentek az első sugarak, a varázsló harmadik szeme előtt, a távolban, felfeslett a valóság szövete. A

kristályszférák alig észrevehető mozgása mintha egy pillanatra megakadt volna… és amikor újraindult a mindenség, már ott volt a Rés. A Rés, amin keresztül akadálytalanul hatolt be a pusztulás.

A fák lombjai fonnyadtak össze elsőként. Elszáradtak, majd füstölögni kezdtek a könyörtelenül perzselő fényben. A naptűz a szirtfokon álló mozdulatlan alakra vetült.

És ott elakadt. A fény eddig láthatatlan, ibolyaszín félgömbön terült szét, mely útját állta, eltérítette. A forróság erejével egy

hajdani kyr Hatalmas évezredes varázstudománya dacolt… és az a tudás győzedelmeskedett a kristályszférák résén betörő pusztításon. Ideig-óráig. Ceriak egy pillantással felmérte a lassan zsugorodó védelmet, és belekezdett a rituáléba.

Felemelte a kezét és elkiáltotta az első szót. Megremegett a föld, ahogy az őselemek legszilárdabbika felelt a hívásra. Hirtelen támadt orkán hajlította a parázsló koronájú fák törzsét, amint a második szót kimondta. És jött sorban a többi is. Tűz, víz, föld és levegő esszenciája lüktetett a varázsló körül. Saját hatalma ezekre terjedt ki, de ennél többre volt szükség. Másik kezét vízszintesen maga elé nyújtotta, és folytatta a kántálást. Nem gondolt a régi kétségekre, pedig mostantól olyan úton járt, ahová kyr varázstudó még nem merészkedett. A crantai Fókuszt hívta segítségül.

Ragyogó pont fénylett fel tenyerén, ahogy a messzeségben lustán kavargó erő felébredt. Egyre duzzadt ez az erő, egyre hatalmasabb lett. Ceriak reszketni kezdett. A féken tartott energiák kezdtek kicsúszni az irányítása alól. De még nem volt elég, még több kellett! Izmai görcsösen összerándultak, térdre rogyott az erőfeszítéstől. És akkor megértette, hogy nincs tovább. Széttárta mindkét karját, majd a mellkasa előtt összenyomta egymással szembe fordított tenyereit.

Mérföldekre látszó, gigantikus fényoszlop robbant a varázskörből az ég felé. A Hatalmas erejét megfeszítve állta és irányította a kitörést. Szavai, bár elvesztek a vajúdó világ robajában, mégis formát, alakot adtak az erőnek. Azokban a szavakban ott volt a csillagos ég, a napsütötte mező, a szélfútta erdő, a kéklő víztükör minden szépsége. A természet örök körforgása, az élet és halál misztériuma, minden, amit a világ egy évszázadok tapasztalatával bíró elme számára jelentett.

Úgy érezte, egy örökkévalóságig tart. Amikor vége lett, Ceriak négykézláb állt, még a térdelés is túl bizonytalan volt számára. Harmadik szeme

azonban tágra nyitva, mohón itta be az elé táruló látványt. Békés ragyogás világította meg a tájat egészen a szemhatárig. A káosz eltűnt, csupán a Fókusz nyújtotta védelmen túl tombolt dühödten, de idebent nem volt többé hatalma. Amire Cranta idejében tucatnyi varázstudó kellett, arra elég volt egyetlen kyr; egy, Birodalom hajdani oszlopai közül.

A varázsló végigsimított a keze ügyébe kerülő egyik jelen. Halvány mosollyal nyugtázta előrelátását. Sejtette, hogy a rítus után jártányi ereje sem lesz, de gondoskodott utánpótlásról. A jelből lüktető, hűs nyugalom áradt végig benne, kimerültségtől reszkető izmaiba is élet költözött. Feltápászkodott.

– A Birodalom elbukott, de a kyr nép örök. Én, Odassyn Ceriak kinyilvánítom Ryek, Kyria Új Uradalmának hatalmát!

Villámlott. Vihar robajlott a pajzs határain belül. – Ez szép beszéd volt, varázsló. Ceriak dermedten nézett le a magasból. A szakadozott prémköpenyek ölelésében alig ismerte fel a vén Pusztítót. – Te? Gorban a tarisznyája után nyúlt: díszes butélia került a kezébe. Nagyot húzott belőle.

– Azt hittem, előtted nem lehetnek titkok – borszagú szellő libbent Ceriak felé. – Fáradt vagyok a színjátékhoz. Mit akarsz? Gorban keményen nézett vissza rá.

- Mikor legutóbb találkoztunk, földig romboltad és hamuvá égetted a Menedéket. Látom nem csak pusztítani tudsz… úgyhogy tartozol nekünk egy új hazával.

4. Shulur sosem feledte azt a hajnalt. Mire feltűntek az első sugarak, a Tízek ereje ott örvénylett az Erőd Fókusza körül. Ha másképp történik, talán

minden elveszett volna, ám lsshae nem hagyta, hogy ez bekövetkezzen. Az Együttállás kiteljesedésével lidérces álmokból ébredtek az Erőd urai, és ezúttal valamennyien hittek lsshae

szavainak. Shulur meglehetős épségben vészelte át a halálos napkeltét: amikor a többi Hatalmas tudása megrendülni

látszott, lsshae a Fókuszt szólította, így sikerült fenntartaniuk a város védelmét. Attól a hajnaltól kezdve a shuluriak másképp tekintettek a szigeterőd komor falaira.

A naptűz ezúttal megkímélte a várost. Mivel nem tudhatták, mi okozza az égi szférák káoszát, azóta minden nap ezrek fürkészték aggódva a hajnali eget. Csak reménykedhettek, hogy a perzselő vész ideje elmúlt, örökre.

Shulur urai újra ott ültek a hatalom termében. Tünékeny árnyak, a város túlélésének zálogai. lsshae gazdagon díszített dreggise vérvörösen hullámzott, homlokán ezüst diadém ragyogott.

– A Rúnavéső túl sokáig várt – kezdte bevezetés nélkül. – Shulur hatalma mára elegendő egy új világ megteremtéséhez. Követeket küldünk Enrawellbe, és biztosítjuk őket jóindulatunkról. Ám mivel nem bízhatunk meg a józanságukban, nekünk kell tennünk valamit a környező városok védelmében.

Tachryss hátravetette csuklyáját. – Ha most kínálunk védelmet, el fogják fogadni a feltételeinket. Még egy ilyen naptűz, és nem marad túlélő az

északi végeken. Amikor elmélyült a csend, Isshae földabroszt terített a terem közepén álló gránittömbre. – A krónikák mintegy ötven nagyvárost jelölnek, de ebből aligha maradt több húsz helytartói székhelynél – a

homályban felderengő varázs apró fénypontokkal rajzolta ki a hegyek és völgyek sorait – Északon Enrawell, nyugaton Godora lehet a központ: a nagyobb családok ezek védelmét keresik. Ha vannak még Hatalmasok, csak tőlük remélhetik a túlélést.

Isshae a térkép felső részére mutatott. – Észak gondja legyen Enrawellé. Egyelőre. Ellenben, ami a délnyugati végeket illeti… Baythan felvillantotta cápafogsorát. – Godora nem fog melléd állni. Harcosok alapították és hadurak vezérlik. Soha nem fogják elfelejteni, a

varázstudók vereségét a Tinoloknál. – Éppen ebben bízom. A közös veszély barátokká teszi a legnagyobb ellenségeket is. – Közös veszély? – Chymerrien tekintete résnyire szűkült. Isshae hidegen mosolygott, és mozdulatára reszkető

kép jelent meg. A Birodalom keleti része, a Vinverio vonulatai. Egy eldugott völgy mélyén romos kastélyerőd tűnt elő. A

következő pillanatban vászoncsuhás alak került a fények fókuszába. Szikár termetével, éles vonásaival alig emlékeztetett egykori ön-magára. A Hatalmasok körül felizzott a levegő. Felismerték.

A tizenegyedik Hatalmas! Odassyn Ceriak, aki nem tartott velük azon a tanácskozáson! – Ceriak. Nemcsak túlélte a Császár távozását, de ismét saját utakon jár! Nem baj. Ha el tudjuk hitetni róla, hogy

egy veszedelmes bajkeverő… – Isshae mosolygott. – a többiről magam gondoskodom. A Hatalmasok tekintete egymásra villant. A tarfejű Tachryss bólintott, Dakk azonban elégedetlenül moccant.

Recsegett, ropogott a sötétség, ahogy bosszús mordulással kiemelkedett óvó árnyékaiból. – Ianarak – hangja, mint közelgő vihar mennydörgése. – csak egyszer hibázhatsz. Felparázslott a levegő Dakk körül. A Hatalmas bíbor homályba süppedve távozott a tanácskozástól. Isshae

némán nézett utána. Mindannyian ugyanarra gondoltak: bármit is tesznek ők hatan, ha a három Vén bármelyikének felkeltik a rosszallását, nem lesznek többé Ifjabb Hatalmasok. Talán nem lesz Daumyr sem.

– Shulur pedig szembeszáll a bajkeverő Hatalmassal – a fakósörényű Chymerrien biccentett. – Godora mellénk áll egy ilyen harcban?

– Elég büszkék ahhoz – maró gúny volt Tachryss minden szava. Isshae elégedetten vette tudomásul, hogy a saját gondolatait hallja. – Különösen, ha elhiszik, hogy csak a nyers acél végezhet vele.

5.

Ceriak halálosan kimerült. Nagy kortyokban vette a levegőt, mire lassan múlni kezdett az ereket-tagokat szaggató kín. Szívesen

megszabadult volna tőle, de tudta, semmilyen erő nem segíthetett, csak a pihenés. Eszébe jutott, mennyi ideig kell majd távol lennie, és mennyi terve fog félbemaradni emiatt – ám valahányszor az égbolt mélykékjére nézett, tudta, hogy megérte minden.

A vén légionárius csendben iszogatott mellette. Nyugalmát nem zavarhatta volna meg tán egy újabb háború sem. Egészen jól tartotta magát, nagy gyakorlata lehetett az ivászatban. Ceriak pihent még egy darabig, majd megállt vele szemben. Gorban nyílt pillantással viszonozta a varázstudó fürkész tekintetét.

– Nem egyedül jöttél – mondta a Hatalmas. Gorban nem ezt akarta hallani. Arcán bosszús ráncok jelentek meg, de belement a játékba.

- Féltek a kísérteteidtől. A hegy lábánál várnak. . - Hányan?

– Harminckét család. Három Nemes Ház uradalma. Ceriak bólintott. Gorban elhúzta a száját. – Amit fenn csináltál a hegytetőn… mi a pokol volt? – Olyasféle. Védelem. – És akik kinn maradtak? Ceriak hátat fordított és fáradt léptekkel indult lefelé a kaptatón. A vén katona ujjai összeszorultak kardja

markolatán, de követte. A varázsló nem válaszolt, csak amikor az uradalom falainál jártak. – Azt mondják, a világ rendje csak ott bomlik fel, ahol nincs, ami összetartsa. A városokban tán van annyi ember,

hogy megmaradjon a régi hit nyújtotta védelem. Amit láttál, jórészt a kevéssé lakott vidéken pusztított. Ha ugyan hinni lehet a Vonalak üzenetének. Őrült korszak ez, őrült időkkel, ahol csak a hit segíthet. Vagy még az sem – Ceriak elhallgatott.

Vége lett a kanyargós útnak, töredezett bazalttömbökből rótt épület rajzolódott ki. Gorban homlokán újabb ránc jelent meg – idefelé jövet ez még bizonyosan nem volt üt. Amikor Ceriak átlépett két kapuív között, a légiós a földre sercintve követte.

Félelmetes érzés volt. Hideg szellő cirógatta körbe, elsötétült előtte a világ. A gyomra felfordult, zuhanni kezdett, majd mielőtt észbe kaphatott volna, ott állt a márványlapok borította, ódon udvaron. Ceriak egy szökőkút előtt állt és őt figyelte.

– Örülök, hogy átjutottál – más hangja volt, mint a sziklaszirten. Zengő, hatalomtól sűrű. Gorban megborzongott az újabb rejtélytől.

– Ez jó vagy rossz? – Figyelemreméltó. Ceriak az udvar vége felé intett, és rúnákat rajzolt a levegőbe. Akarata nyomán megremegett a töredezett fal, és

sűrű rengeteg tűnt elő mögüle. Rejtő varázs! Gorban rühellte az efféle mesterkedést, de elismerte, hogy olykor hasznos lehet.

– Az uradalom előtt van egy kis tisztás a völgy szélén. Ott megpihenhettek. – És velem mi a terved? – Ha végeztél, a toronyban várlak. Azután eltűnt a szeme elől. A vén katona bosszankodva indult a völgy lába felé. Ami kis tisztásnak tűnt,

mérföldnyi irtásnak bizonyult a rengetegben – Gorban állkapcsán megrándultak az izmok. Réveteg tekintettel töprengett, mialatt a szolgálók lepakolták a szekereket, és sátrakat húztak fel. Szűkszavúan intézkedett akkor is, amikor a csapat építőmestere a lehetőségekről faggatta.

Meistinier ostroma után kopott csatavértet kerített a régi varázspáncél helyett. Az a vért tönkrement, amikor elmondta az lal' mantryss életadó igéit, és nem akadt varázstudó, aki megjavíthatta volna. Az ember nem akarhat egyszerre mindent. Gorban leült és fényezni kezdte felszerelését: egyes szokások a vérbe ivódnak. Twalnál tartott, amikor meghozták a bort.

Húzott néhányat a tömlőből, és kezdetét vette a hagyományos elmélyülés. Az égetett szesz erős volt, akár a méreg, a háború minden szennyét kiérezni vélte belőle. A temetetlen hullák bűzét, a félelem verítékét… meglehet, a vereség íze volt. Ahogy ürült a butélia, úgy erősödött Gorban dühe. Itt vagy hát, bűbáj mestere. A Hatalmas hibázott, amikor semmibe vette a Shak-syss hagyományát, de megtehette, hisz a Birodalom szolgálatában állt.

Nincsen már Birodalom. Gorban nagyot húzott a butéliából. Nincs joga elvenni egy Pusztítótól a halált. Mikor végzett, magára öltötte a páncélt, és a derekára csatolta a legendák kardját: megtántorodott, forgott

körülötte a világ, de súlyos, egyenes léptekkel indult a varázsló kastélya felé.

A sötét udvaron tévedhetetlenül vitték előre ösztönei: átvágott a düledező romokon, és egy töredezett boltív alatt megtalálta a toronyba vezető csigalépcső ajtaját. A toronyszoba ajtaja tárva-nyitva állt.

Berontott… azután megdermedt. A varázsló szobája szegényebb volt, mint egy koldustanya. Semmi fényűzés, csak könyvek és romok, egy

hevenyészett asztallal középen. – Kisebb zajjal, ha kérhetem – szólt a válla fölött Ceriak. – Nem szeretném elrontani. Gorban az asztalra nézett. Felismerte Észak dombortérképét. – Kínálnálak hellyel, de lásd, magamnak sem jutott. A vén katona kezében felizzott Twal. A Hatalmas megfordult, de nem tűnt meglepettnek.

– Szépen kiöltöztél… Felétek így szokás tisztelegni a házigazda előtt?

6. Az öböl ritka fajta volt, az egész északi parton nem láthatott senki hasonlót. Kívülről sómarta zátonynak látszott,

a hegy felől látszólag lehetetlen volt megközelíteni. A hanyatlás éveiben egy birodalmi őrgróf szerencsés hajótörésével megszűnt a vidék nyugalma, s mert széltében-hosszában ez volt az egyetlen kikötésre alkalmas hely a parton, előbb pihenőtelep, őrkikötő, majd Freiglund térnyerésével flottatámaszpont lett.

A Birodalom bukása után az öböl menedékké lett. Az új kor harmadik évtizedében egyre csak jöttek a környező földek népei. A támaszpont gigászai megmaradtak a település magjának, az újonnan érkezettek kanyargó sikátorokat emeltek köréjük: idővel megkezdték a keleti mocsarak feltöltését is, hogy a szárazfölddel is legyen kapcsolat.

Hevenyészett, szükség szülte egy város volt, de mégiscsak város, a térségben az egyik legnagyobb. A két alak lenn, a mocsarak útvesztőiben hunyorgatva nézte a hegyoldalba vesző falakat. Innen, a keleti oldalról

csak néhány, többnyire hajótestekből eszkábált, düledező romot, és egy kapuforma őrtornyot lehetett látni. Gorban utálkozva húzta el a száját, mikor megpillantotta a kastélyok tornyain lengedező lobogókat.

– Nemesi Házak? Ugyan. Patkánylyuk. Ceriak homlokán elmélyült egy ránc. – A Shak-syss… – a Pusztító még a szavakat kereste, de Ceriak mintha meg sem hallotta volna. A dombormű fölé

hajolt, amely Északot ábrázolta. A Hatalmas elgondolkozva méregette a hegyek és völgyek sorát. – Szükségem van rád. Látod? Itt kell lennie egy menedéknek. És itt, és itt. – No és? – Gorban szorosabban markolta a Twal markolatát. Nincs joga. Amikor azonban Ceriak tiszta, kék

szemeibe nézett, a harag mintha sosem létezett volna. – Jelenleg a miénk sem jobb. Különös érzés szorongatta belül, amit sokáig nem tudott hová tenni. A Másik említette ugyan, de soha nem hitte

volna, hogy ilyen érzés lesz: más elméletben tudni, és más átélni azt, amit gondolt. Hatalmas, csillogó szálakat várt, ehelyett fényeket és villanó képeket kapott: időbe telt, míg meglátta bennük a rendszert, és megértette, mit akarnak üzenni neki. A Vonalak. A helyet a sors erői mutatták: a jövő fonalai vezették a rejtőző öbölhöz.

Az innenső kapu a csatahajó oldalába tépett óriási hasadék volt: a tat felőli rész szolgálhatott őrtoronyként. Szabad tér fogadta őket a kapun túl, sómarta dűnék hullámzó sorai – mögötte Khagryr, a flottatámaszpontból lett menedék városa. A kikötő óriási horoggal nyúlt az öböl vizébe, végig a külső zátonyok mentén: ami a tenger felől ártalmatlan hullámtörőnek tűnt, tűzvetőkkel, katapultokkal felszerelt erődítmény volt. Beljebb, a kikötőn túl szürke épületek komorlottak, a Birodalom idejéből maradt raktárak lehettek. Mögöttük kanyargó utcasorok futottak a hegy felé. A Nemes Házak otthonának vélt kastély közvetlenül a bércek oltalmában emelkedett: amilyen hatalmas volt, annyira siralmas romhalmaznak látszott. Büszkén vállalt lobogóin túl semmi nem emlékeztetett kiváltságos mivoltára.

Őszülő katonák fogadták őket az első házak előtt, és attól fogva szoros őrizetben haladtak tovább. Látványos kísérettel érkeztek, de a katonák gyorsan tették a dolgukat. Csakhamar a tanácsépület előtt találták magukat, mégis jó órán át váratták őket, mire odaállhattak Khagryr urai elé.

A súlyos lepelbe öltözött, komor férfiak között Ceriak meglepődve fedezett fel két asszonyt is. Gyanakvó, pökhendi tekintettel fogadták őket. Ceriak a címerek láttán kelletlenül állapította meg, hogy kivétel nélkül a Birodalmat eláruló Nemes Házak megbízottjai.

A Vonalak hálója hirtelen villant fel a varázsló előtt. A látottak arra kényszerítették, hogy új tervet rögtönözzön az őszinte beszéd helyett.

– A nevem… hm, Lyennar! – illő meghajlással tisztelgett a tanács előtt. – Messzi földek üdvözletével érkezem. Szövetséget kínálok. – Kinek a megbízásából? – a főhelyen ülő ősz tanácsnok ajka megvetően lebiggyedt. – Egy új nagyúr, Odassyn Ceriak küldetésében járok.

– Hallottunk felőle. Maga a Hatalmas küldött? Ceriak kivárt egy pillanatig, majd bólintott. – Igen. A vénség felköhögött, a vállai belerázkódtak a rátörő rohamba. Amikor felnézett, fakó és fénytelen volt

tekintete. – Húsz éve jött egy követ Enrawellből, és a Nemes Házak küldöttének adta ki magát. Vendégül láttuk. Utóbb

számos titkunk és könyvünk elvitte a testvériség okán – az öregember félrenézett. – azóta nem hallottunk felőle. Elkomorodott. – Manapság pedig azt hallani, keleten született egy őrült, aki zsarnokoskodik a túlélőkön. Ceriak nagyot nyelt. Ez rosszul indul. Kezdte érteni, mit mutattak neki a Vonalak szálai. Igyekezett magabiztos

hangot megütni. – Nincs rá okom, hogy hazudjak nektek. Megvető mosolyok. Ceriak türtőztette magát, bár kezdett nehezére esni… és amint felismerte, miféle játszmába keveredett, már

cseppet sem lepődött meg, amikor a szellemvilágban olyan gondolatokat vett észre, amelyeknek nem látta a forrását.

Ügyes. A rejtőző idegen az egyik tanácsnok mögé bújva méregette őket. Az aurája mélyebb és sötétebb volt a

többiekénél, az erők apró villámokkal cikáztak körülötte: bár próbálta leplezni kilétét, nem téveszthetett meg egy Hatalmast. Varázstudó. Hatalma nem volt mérhető az övéhez, de kellemetlen elszántsággal nyúlt ki tudatuk után. Ceriak szeme sarkában elmélyült néhány szarkaláb, ám néhány szívdobbanással később megtévesztő fátyolba zárta saját és Gorban szellemét.

Alacsony, elhízott férfi vette át a szót. – Nem látjuk, mi hasznunk származna ebből? Ceriak már válaszolt volna, amikor megérezte a bajt. A vén légionárus nem volt hozzászokva ehhez a

bánásmódhoz, felettébb bosszantotta az akadékoskodás – feltörő haragja lámpásként villant az anyagon túli csendben, égzengéssel kiáltva szét minden gondolatát, megtörve ezzel a Hatalmas illúzióját. A rejtőző mester pedig csak erre várt.

– Varázstudók! Fogjátok el őket! A katonák fegyvert rántottak, Gorbannal egyetemben. Tucatnyi városőr lépett feléjük, de visszahőköltek mikor a

vén katona fénylő körívet rajzolt a legendás fegyverrel. – Ne! – Ceriak kiáltása nyomán megsűrűsödött a levegő. – Senki ne mozduljon! Az idegen varázstudó emésztő lángokkal csapott Ceriak felé. A Hatalmas kiáltásába azonban beleremegett a

tanácsterem. Freskók repedeztek a falon, a katonák a földre rogytak. Az idegen varázsló álcája lehullt. Rémült férfiarc rajzolódott ki az emelvény mögött – egy hamuszürke hajú, koravén nemesi sarj. Lángjai egy pillanat alatt elenyésztek, aurája semmivé lett: a kyr uralta erőknél vadabb és kifinomultabb varázs tombolt körötte

A Hatalmas a terem közepén állt, vászoncsuhája szürkén lebbent: kezén izzó varázserő, tekintetében hatalom fénye lüktetett. Már senki nem állt az útjában, a katonák a földön fekve meredtek rá. Hogy véletlenül se jusson eszükbe semmi ostobaság, Ceriak egyetlen intésére a hátsó sarokba repült az összes fegyver. Az emelvényen szólni sem tudtak a tanácsnokok. Amikor hosszú perceken át nem történt semmi, az ősz hajú vénség megrendülten nézett fel.

– Nem tetted meg. – Nem. – Ma nem tetted, de ki tudja, mit gondolsz holnap? – suttogott a vén. – Csak a félelmeid beszélnek belőled – vont vállat Ceriak. – A mi félelmeink. Mindannyiunké. Ceriak méregette egy ideig, majd sarkon fordult, és egyetlen kiáltásával villámíveket idézett a terem közepén.

Kapuféle ragyogás formálódott a dörgő fényből: sötét rengeteg tűnt fel vakító fénykeretben. – És a lovaink? – csattant fel Gorban. – Maradnak. Ceriak a hátában érezte a gleccserkék tekintetet: nem lepődött meg, amikor az öreg utána kiáltott. – És az a Hatalmas… az a Ceriak, milyen ember? – Megteszi azt, ami tőle telik – mondta varázsló. Felpillantott. – és segít, amikor kéritek. Csak hívnotok kell. Azután átlépett a tereket összekötő kapun. A következő alkalommal dél felé indultak. Először egy nyomorúságos menedékhez értek: falu lehetett vagy

kereskedőtelep, düledező kalyibákkal, alig néhány kőépülettel. Azt remélték, a nélkülözés belátásra inti az ittenieket, de tévedtek: a lakók ellenségesen méregették őket. Délben egy karaván akadt az útjukba, de toprongyos őrei ennek is kivont karddal várták, míg odébb állnak.

– Nem kérnek ezek belőlünk – morgott Gorban.

– Még nem. Utóbb jönnek majd maguktól. Délután egy porig égett városba értek: elszorult a torkuk a forróságtól megrepedezett kövek láttán. Az est

közeledtével alig maradt erejük. A térképek szerint már nem volt erre semmi, csak az irdatlan rengeteg, de Gorban füstöt vélt látni a hegyoldal felől. A vén katona hosszú poroszkálás után szólalt meg.

– Az őrült, aki sötét erőkkel hódít… te vagy? – Valószínűleg. – Ki terjeszti? – Shulur Hatalmasai. Gorban kiköpött. – Ez így reménytelen! Senki nem fog csatlakozni! – Majd változnak az idők. Gorban nem szólt, csak, amikor a füst közelébe jutottak. – Már, ha életben találunk bárkit is. Nagy múltú, hatalmas majorság volt. Elöl tavernaféle árválkodott, a kereskedők és utazók biztos menedékeként.

Odébb mérföldnyi irtás látszott megfeketedett tölgymatuzsálemek között. Valaha gazdagon vetett szántó lehetett, most csak parázslott, keskeny füstcsíkokat eregetve az ég felé.

A házak teteje elégett már: az elszenesedett gerendacsonkok és hamu között izzó parazsat kergetett a szél. Fullasztó bűz töltötte be a levegőt. Ceriaknak az arca sem rezzent, de üresség költözött a tekintetébe.

– Ha életben találunk… – színtelen volt a hangja, a vén katona mégis kitörni kész vihar robaját érezte benne. Gorban szótlanul fürkészte. Harag ébredt benne, bosszúért kiáltó tűz, de a következő szívdobbanással kihunyt. Ujjai önkéntelenül is a nyeregtáska után tapogatóztak a méregerős megváltás után: csak amikor a szájához emelte, döbbent rá, mit akart tenni.

Egy pillanatig tűnődve nézte a kezében tartott borostömlőt, majd szó nélkül hajította az elhaló tűzbe. Másnap délben, mire a varázsló magához tért álmából, Gorban ott várta indulásra készen a lovak mellett – és attól a naptól kezdve nem tágított mellőle egy tapodtat sem.

7. Ceriak szenderegni látszott a nyeregben: rég nem itt, nem ebben a világban járt. Lángoló örvényeket látott, öles

átmérőjű, átláthatatlan szövevényben cikázó szálakat. Nap kelt fel, holdak buktak alá, de azokat a szálakat nem rendíthette meg semmi sem: végtelen egykedvűséggel húzódtak a végtelenbe. Ceriak tűnődve nézte, mint ragyog az élet szikrája a sors fonalain: honnan jön, merre indul, és melyik út az, amelyen elérheti céljait.

Egy kereszteződés előtt álltak. Az út viszonylag jól követhetően haladt tovább a bal kanyarnál, és sűrű bozótosban ért véget a jobb oldalon, Ceriak mégis ez utóbbi felé bökött a fejével.

– Arra. Csalóka volt a bozót, hiszen húsz lépés után kitaposott országút állt előttük. Poros, régen használt út volt,

csomókban nőtte be a folyondár, de csiszolt köveket tapodtak lovaik. Gorban meglepődve nézte, amint eltűnik a fák között: egyikőjük sem emlékezett rá, hogy jelölte volna bármilyen térkép, mégis itt volt.

– Balra. Rövid poroszkálás után ismerős hangok értek el hozzájuk. Szürke tetők villantak elő az évszázados tölgyek

mögül. Gorban rájött, nem is lehetett véletlen az a sűrű bozót a kereszteződésben. Nem város volt, afféle uradalom inkább.

Kicsiny, elszigetelt menedék az út menti kutak mögött. Öt-hat kúria, néhány nagyobb istállóval. A lobogókat az országútról lefordulva vették észre: a legnagyobb ház kapuján a Birodalom szerte ismert en-Drychass Ház griffmadarait lengette a szél.

– Úgy tudtam, a Drychassok elestek Keilornál. – A Hadurak és Hatalmasok elestek – bólintott Gorban. – Nézd a keresztvágást a griffek szárnyán. Túlélők

lehetnek valamely oldalágon. Ceriak újra a Vonalakat hívta segítségül, ám ezúttal cserbenhagyták a csalfa fények. Sötét és kiismerhetetlen góc

látszott a kúria helyén, mintha a sors sem tudta volna, mi történhet odabenn. A település ura egy tágas szobában fogadta őket. A régies kandalló, a falon lógó képek és szőnyegek, a kardokkal

és vértekkel otthonos benyomást keltettek a sok nyomorúság után. A ház ura nyikorgó karosszékben várta őket. Megtermett, középkorú férfi volt. Tincsekbe font, derékig érő haja éles kontrasztot adott méregzöld dreggisével. Ezt a kivételes, fakókék tekintetet csak tisztavérű calowyni leszármazottaknál lehetett látni.

– Legyetek üdvözölve a Drychass uradalomban – titokzatos mosoly. – Korábbra vártam jöttötöket. Gorban gyanakodva húzta el a száját. Ceriakkal együtt résnyire szűkült szemekkel kezdte méregetni a férfi

nyakában függő medaliont.

Művészi munka volt, értő kezek gondos alkotása. Egy pajzs, rajta smaragdzöld, kilencágú korona: a dicsőség és a hatalom szimbóluma.

– A nevem Arsus en-Drychass. Egykoron Weila papja voltam – komor árnyék az arcon. – de a Birodalom bukásával sok minden megváltozott odakinn.

– Ha a Sorskovácsot szolgáltad, tudnod kell, miért jöttünk – mondta Ceriak. – Tudom is. – És mi a válaszod? – Látod, mi történt a Birodalommal? Miért kellene eljátszanunk ezt újra meg újra? – Akkor mégsem tudsz eleget! – Ceriak homlokán elmélyült egy ránc. – A Császár a hatalomba vetette hitét. A

papok az isteneikbe. A Hadurak a légiók kardjába. Én már csak magamban hiszek. És azokban, akiket magam tanítok.

– Szép szavak. De te is, akár mi valamennyien, csepp vagy csak a végtelenből. A sivatagban értékes, de a tenger ellen… tehetetlen.

Ceriak felemelte hangját. – A sors csak lehetőség. – O persze! – Arsus biccentett. – Halált megvető bátorság. Elszántság és vasakarat. A kiemelkedettek értelme,

meg a hallgatás a titkok törvényéről. Ismerem a dogmákat. Ugyan. Ceriak nem válaszolt rögtön. Merőn vizslatta egy ideig. – Weilának nincsenek ilyen tanai. – Weilának nincsenek. – Honnan tudsz róluk? – Tanultam. Máshol – mosolyodott el a Weila-hitű. Aztán visszakérdezett. – Mi igaz abból, amit a népek beszélnek? – az egykori pap előrehajolt karosszékén. – Az őrültről, meg a sötét

hatalmakról? – Eldöntheted magad. Ha akarod. Arsus hosszú ideig fürkészte. Ceriak úgy döntött, megkönnyíti a dolgát, és felidézte a Vonalak képét. Szemben

összerándult a szoborszép arc. Arsus másképp látta a sorsot, mint ő, de látta, kétség sem férhetett hozzá. – Ha Ryek, hát legyen Ryek! A végzet tán így vesz elégtételt rajtam – Arsus ismét biccentett. –

Veletek tartok.

8. A Shadd Alma több egyszerű álomnál. Amikor Ceriak harmadik ryeki alvásából magához tért, az első hó már

vérvörösben szikrázott a lemenő nap fényében. A Hatalmas hunyorogva nézett le a sziklaszirtről. A kastélyház mellett kopott sziklatűk emelkedtek ki az erdőből.

Külső szemlélő akár ősi szörnyeteg megkövesedett bordacsontjának is vélhette volna a csiszolatlan ormokat – csak kevés beavatott tudta, hogy a komor falak Ryek urainak varázstornyait rejtik.

A Tornyok. Az első húsz hónap alatt épült fel, a második egy évig is eltartott – a harmadik éppen felállt a legutóbbi év

végére. Ceriak azon töprengett, hova kellene emelni a sajátját. Az öregtorony ésszerű választásnak tűnt, de nem szívesen bontotta volna meg az uradalom harmóniáját – valószínűbbnek tűnt, hogy a hegytető csúcsára emeli majd, a leendő városállam fölé.

Ryek városállama. Mióta Arsus csatlakozott hozzájuk, a számolatlanul érkező menekültek már kész várost emeltek a völgy bejáratánál. Arsus vagy századnyi katonát kerített egy másik menedékből: harcedzett, veterán kardforgatók voltak, számtalan csata túlélői. Azzal, hogy a hadra fogható férfiakat tanítani kezdték, még Gorban rokonszenvét is sikerült kivívniuk.

Az igazi meglepetés akkor érte, amikor Arsus egy este négy ifjúval jelentkezett nála: az unokaöccsei, a hősi főág leszármazottai voltak. Ceriak megdöbbent, mennyire értelmesnek bizonyultak. Alig néhány év alatt felismerték, hogy a kristályszférák mögötti erők mennyivel nagyobb hatalmat biztosítanak. Huszonegy évvel később már letehették a beavatottak esküjét Ryek szolgálatában.

Shaddok. Tornyot csak három emelhetett, a negyediknek nem volt elég ereje hozzá, de ez így is több volt, mint amiről

álmodhatott: egy helyett három mester járhatott el Ryek érdekében. Ceriak tűnődve nézett nyugat felé. Hogy Isshae, és az övéi mikor szereznek tudomást róluk, nem tudta. Ha máris

nem figyelnek. Noha mindent megtettek, hogy az erők síkján rejtve maradjon a ténykedésük, biztos volt benne, hogy Shulurral szemben ennyi nem elég.

Akkor miért nem avatkoznak közbe!

Az alászálló napkorongra nézett, és elkomorodott: hiába kutatta a Vonalak üzenetét, nem látta tisztán, hogyan fogja elérni őket a következő csapás.

– Egy lépéssel mindig elkésel. Ezen változtatnod kell, ha el akarod érni a céljaid. Ceriak megperdült. A lobogó leplek elrejtették a magas, karcsú alakot. Levendulaszín szemek villantak a csuklya sötétjéből.

Megrándult a varázsló arca. Erezte a jelenlétét az erők vonalában, de nem fedte volna fel, ha az idegen nem akarja így.

Azok a vonalak… Egy hosszúéletű! Az árnyalak lassú, nyugodt mozdulattal lépett felé. Holdezüst haj tűnt elő csuklyája alól. Csontokra feszülő

vonások. Ceriak elszörnyedt. Valaha tényleg úgy festhetett, mint egy elf, de… – Légy üdvözölve Ryek alapítója. Roppant árnyként magasodott fölé a szellemvilágban. Izzó szemű lidérc. Az idegen vén volt, élő kövülete a

világnak: mintha egy évezred terhe nyomta volna vállait. Ceriak beleborzongott a gondolatba, hogy milyen érzés lehet annyit élni.

– A nevem Veichassur. Sziszegő hangja felkavarta a Hatalmast. Ceriak csak most vette észre, milyen volt a bőre. Hamuszín. – Miféle elf vagy te? – Hívtál. Hát eljöttem – barázdákká mélyültek Veichassur arcán a ráncok. Ceriak arca megrezzent. A Vonalakat szólította, de ezúttal cserbenhagyták a sors képei. Az idegen titokzatos

mosollyal válaszolt a ki nem mondott kérdésre. – Te álmodtad, hogy szükséged van rám. – Álmodtam? – Odaát. A külső hidegek világában. – Mit keresett arra egy magadfajta? – a Hatalmas megdöbbent. – Nem kell neked azt tudnod – az elf körül elmélyültek az árnyak. – Veichassur… – ismételte Ceriak tűnődve. Rég volt, hogy az erdőlakók nyelvét tanulmányozta, de emlékei

szerint ez nem csak puszta név volt. – Árnyak vándora? – Olyasmi – mintha megenyhült volna az elf tekintete. A Vonalak képe csak egy szemvillanásra tűnt fel Ceriak előtt, de rég megtanulta már, hogy a bizonyosság érzése

elég a döntésekhez, magyarázatot kutatni ráér utána is. Most már érezte, hogy megbízhat az idegenben. De úgy döntött, nem könnyíti meg a dolgát.

– Ha tudtad, kit kell keresned, azt is tudod, mit fogsz kínálni neki. - Segíthetek abban, hogy még többen legyenek, akik nem térnek le az útról, amelyben hiszel – gunyorosan

meredt a ryeki nagymesterre. – tanítani fogok.

9. – Meg kell ölnötök! – a sötétbe burkolózó árny szavaira összenézett a két másik. Kényelmetlen csend támadt.

Majd a csuklyás köpeny mögé rejtőző egyik jövevény szólalt meg. – A helytartónk sosem egyezne bele. – Akkor tegyétek titokban. Ha elbuktok, családotokra sem hoztok szégyent, ha sikerrel jártok, eldönthetitek,

felfeditek-e hogy ti okoztátok Ryek vesztét. Megint egy percnyi csend. – Sosem jutunk Ceriak közelébe. Túl jól védik a várost, és alig tudunk valamit róluk. – Tőlem megkaptok minden szükséges választ. – De vajon bízhatunk-e benned? – horkant fel az eddig néma harmadik alak. – A sötétben rejtőzöl, sosem

láttunk, és most mégis gyilkosságról beszélsz! – Nem tartozom nektek semmivel – sziszegte az árny a sötétből. – Nincs mit egymás szemére vetnünk. Nem

kérek semmit cserébe a tudásért. A Birodalmat szolgálom, akárcsak ti. Ha az őrült egyszer összefog Shulurral, és ellenetek, Godora ellen indul…

Befejezetlenül hagyta a mondatot, hadd gondolkodjon rajta a két másik. Ismét az első jövevény szólalt meg, neheztelő hangsúlyából világosan érződött, hogy helyteleníti társa kifakadását.

– Add meg, amit ígértél, és majd tesszük, amit jónak látunk. Pergamentekercs hullott a földre, majd az árny visszahúzódott a szoba sötétjébe. A másik kettő jól tudta, hogy hiába is keresnék.

Minden korábbi találkozásuk hasonlóképpen zajlott le, bár az ismeretlen hírei sosem voltak megnyugtatók. Ha igaz, hogy Ryek ura sötét hatalmakkal paktál, s valóban a Shuluri Hatalmasokkal készül szövetkezni, az Godora vesztét jelentheti. A két jövevény egymásra nézett, amint magukra maradtak.

– Ellenőriztem, amit mondott – jegyezte meg komoran a lángszimbólum medált viselő. – Valóban, Ryek idegen szférákkal alkuszik.

– Meg kell ölnünk azt a Hatalmast – bólintott a másik. Homlokán fehérarany pánton felvillant egy pajzs, melynek két oldalán villámokat okádó griffek ágaskodtak.

Mérföldezrek távolában Isshae kinyitotta szemét. Rendkívül megerőltető volt ilyen távolra eljutni a belső síkokon. Az odacsempészett rúnapecsét nélkül nem is sikerült volna. A pecsét persze néhány óra múlva megsemmisül.

– Ne szégyellj igazat mondani, amikor az a legkézenfekvőbb – idézett fel száraz mosollyal egy századéves szólást.

Ha a godoraiak valóban tartanak Ceriaktól, akkor cselekedni fognak. Ha pedig a merénylők közül csak egy is eljut Ceriakig, a ryeki Hatalmas sosem bízik többé a hadurak

birodalmában. Ha túléli egyáltalán. 10. Éjközép volt. A kék hold nyugtát, és a vörös hold keltét elválasztó legmélyebb sötét, amikor csorbítatlan fénnyel

tündökölhetnek a csillagok. Amikor üzenetüket a legtisztábban kiveheti, aki érti titokzatos nyelvüket. Ceriak a Ryek feletti hegyormon ült. Meditációs tartásban, csukott szemekkel, míg elméje fáradhatatlanul

kutatta a válaszokat és lehetőségeket. A csillagok olykor nagyon is homályos üzenetét a Vonalak már-már felfoghatatlanul bonyolult szövevénye segített kibogozni. Legalábbis Ceriak ebben reménykedett, de oly ritkán maradt ideje az elmélyülésre. Hosszas kísérletezés után sikerült rájönnie, hogyan idézze fel a Vonalak képét, amikor csak akarja, de időnként még mindig meglepték váratlan felvillanások.

A sors szálai aranyló mintázatot szőttek a halandók életéből, s ahogy egyre távolabb nyúlt a jövőbe, úgy lett egyre több az elágazás. S nem csak az elágazások, az összefonódó, szétváló, egymást átfedő életvonalak is nehezítették a dolgát. És a jövő folytonos mozgásban volt. Időnként lassú, máskor villanásszerű lüktetéssel változott a szövedék. Több sikerrel kecsegtetett a múlt szilárd, kristálytiszta szerkezete, ám ott is végtelen türelem, és rengeteg idő szükségeltetett. Voltak aztán életvonalak, amiket nem láthatott, bárhogy próbálkozott is. Úgy sejtette, ezek szoros kapcsolatban álltak vele, vagy fognak a jövőben. A mindenség megtartott néhányat számtalan titka közül.

A leginkább világos válaszokat csak általánosságokról kaphatta meg. Ha egyes emberek helyett Ryek egészének sorsát kezdte fürkészni, el kellett távolodnia a szövedéktől, míg az egyes szálak kivehetetlenekké váltak, s az egész szövet mintái tűntek elő. Ezek a nyalábok is szövevényesek voltak, ám könnyebb volt követni őket.

Hirtelen olyasmire lett figyelmes, amit eddig nem látott. Ryek sorsa élesen kétfelé vált a közeli jövőben, s ahogy végig tekintett a két idővonalon, az egyik számtalan szálra bomolva nyomtalanul eloszlott a szövedékben.

Mikor, kérdezte hangtalan, s a csomópontra koncentrált. Mindjárt, szinte azonnal döbbent rá. A tény, hogy korábban nem vette észre, arra engedett következtetni, hogy hozzá van köze – mert Ryek álma az álmodó nélkül mit sem ér.

Ostoba voltam, gondolta Ceriak, mikor azt hittem, békében élhetünk. Hiszen elég egy ügyes rajtaütés, és mindennek vége. De ki lehet elég merész, elég hatalmas ehhez?

A válasz kézenfekvő volt. Isshae, és a többi Lázadó. És ha valóban így van, akkor ideje körülnézni. De most rögtön!

A meditációból ki sem lépett, csupán másfelé fordította akaratát. Harmadik szeme előtt máglyaként lobbant a sok száz elmétől nyüzsgő város. Háta mögött a rengeteg alig derengő, állati kisugárzásokat jelzett. Máshogy próbálkozott. Ha az életfények nem, akkor majd a mágia elárulja őket. Ryek tornyai villantak fel előtte, a beléjük börtönzött hatalom mérföldekre sugározta hevét. S az erdőben is feltűnt néhány parázsló pont. Varázslattal álcázott közeledők! Csupán egy nyíllövésnyire. Nyíllövésnyire?

Ceriak suttogó szavait nem hallhatta meg senki, de az erőknek irányt szabó mozdulatok nélkül tovább tartott a védelem felépítése. Minden önuralmára szüksége volt, hogy fel ne ugorjon, el ne árulja magát; s közben némi iróniával gondolt arra, hogy vénségére milyen hevesen akar élni.

Tíz szívdobbanás. Ennyin múlott. Már a második formula közepén tartott, mikor fél tucat nyílvessző sziszegett felé. A nyers erő pelyvaként szórta szét a vesszőket; a gondosan vésett rúnák kifinomultabb védekezéshez készültek. Mire a támadók ismét felajzották volna íjaikat, Ceriak már felpattant, és szembefordult velük. Következő csapása nem csak az újabb nyilakat hamvasztotta el, hanem a támadók sötétségből és mágiából szőtt álcáját is leszaggatta.

Tengerzöld, illesztések nélkül záródó páncélok. Alkarnyi, karcsú számszeríjak. Rúnákkal áttört hosszúkardok. Hamuszín haj, smaragd szemek, nemesen metszett arcok. Tisztavérű kyrek csapata, mögöttük parázsvörös

köpenyben, lángszimbólum medállal a nyakában, a Tűzkobra beavatottja. Ceriak torkán megakadt a szó, szinte lélegezni is elfelejtett a támadók láttán.

Miért, kérdezte volna, de nem hagytak rá időt. A hat harcos hajszálra egyforma mozdulattal, ugyanabban a ritmusban rántott kardot és lépett előre. De már csak öten láthatták a tétován, kétségbeesetten hátra lépő Ceriakot. A jobb szélen rohamozó kyr úgy halt meg, hogy azt sem tudta, ki sújtott le rá. Csillagfény dermesztette, sosem olvadó jégből formázott penge csapott le torokmagasságban, a csaknem sérthetetlen páncél felett.

– Nem győzni, hanem pusztítani! – Gorban lendülete két másik támadót sodort a földre, és egy lehetetlen szögből villanó jégpenge nyomán új értelmet nyert a tengerzöld vértek csaknem sérthetetlensége. A maradék három harcos összeszokott csapat módjára reagált. Szétszóródtak és három irányból közelítettek újra. Egyikük a Tűzkobra papja elé oldalazott, másik sértetlen társát fedezte, amíg felpattant. A harmadik gyors pillantással győződött meg róla, hogy Twal második áldozata sem fog már részt venni ebben a küzdelemben, s ha túléli is, – ami igen kétséges – alighanem kénytelen lesz balkezes vívóvá képezni magát.

Gorban nem torpant meg, roppant tömege minden erejét kihasználva rontott következő célpontjára, mielőtt azok négyen újra rendezhették volna az alakzatot. Ceriak szemmel is alig tudta követni a következő két pengeváltást, de azt tisztán látta, hogy a harmadik csapás eltalálja Gorbant. A vén Pusztító páncélja meg sem közelítette a Meistiner romjai alatt maradt eleven vértet: szinte hang nélkül, alig hallható csendüléssel nyílt szét a zsarátnokként parázsló kard előtt. Nem is ez akasztotta meg a csapást, hanem Gorban balja. Amint a vágás eltalálta, lecsapott a fegyvertartó kézre, és megszorította. A másik harcos nem viselt páncélkesztyűt. Nem kiáltott fel, de hosszú ujjai eleresztették fegyvere markolatát, mihelyt Gorban marka összeroppantotta a kéztőcsontjait. A Pusztító lendületet sem vesztve lefejelte ellenfelét.

Gorban ezután széles, hullámzó mozdulattal kaszált hátra, mielőtt megperdült volna. Három megmaradt támadója visszahőkölt. A Tűzkobra papja ekkor elégelte meg a mind hosszabbra nyúló küzdelmet. Hátra vetette köpenyének csuklyáját. A szemében izzó eltökéltség még a harcosokét is túlszárnyalta, és Ceriakba belehasított a bizonyosság, hogy míg a fegyverforgatók készek elfogadni a szükséges halált, addig a pap elébe megy, ha csak ezzel tudja szavatolni a sikert. Mielőtt az első szót kiejtette volna, tudta, biztosan tudta, mit fog tenni.

A két varázstudó egyszerre kezdett kántálni. Ceriak forrón remélte, hogy sikerül előbb befejeznie, mint ellenfelének, de nem figyelhetett oda; az összpontosítás most mindennél fontosabb volt. Ujjai gyorsan fakuló, tűzfényű rúnákat róttak a levegőbe, szavai nyomán a manaháló vad hullámzásba fogott. Nem szólította a sziklák nehezen ébredő hatalmát, víz túl mesze volt. Tűzzel tűz ellen nem lehet védekezni, és a többieken ez úgy sem segített volna. Az őslég erejét hívta hát, s tudta, minden eddiginél hatalmasabb erőkre lesz szüksége, hogy útját állja Sogron tombolásának.

Egyszerre kezdték, és a sors akaratából egyszerre is fejezték be a varázslatot. A pap teste tűzzé változott: istenének ajánlotta lelkét és életét, s ezzel olyan lángot teremtett, aminek hite szerint lehetetlen útját állni.

Ceriak utolsó kiáltására őrjöngő, jeges szél támadt. Fekete orkán csapott le a szirtre. Gigászi tölcsérbe csavarodott a pap körül, s tollpiheként szórta szét a harcosokat. Sogron lángja pedig tombolt. Mérföldnyi magasságba robbant a tűz, az egyetlen irányba, amerre a könyörtelen vihar engedte.

Ceriak kitartott. Fogalma sem volt róla, hogy meddig kell még táplálnia a szelet, de eltökélte, hogy nem adja fel. Hatalma rohamosan apadt, megcsapolta hát szellemének tartalékait, majd életerejét is. Amikor a tornádó közepén végre kilobbant a tűz, Ryek Első shaddja összecsuklott.

Gorban félig megsüketülve tápászkodott fel. Támadói is lassan talpra kászálódtak. Egyikük sem ejtette el a fegyverét. Ám mielőtt egyetlen pengeváltás eshetett volna, hórihorgas árny tűnt fel a Pusztító mögött. A hatalom szinte tapintható aurája övezte. A négy harcos, és a sebesült egymásra pillantott. Hajszálra egyforma mozdulattal, ugyanabban a ritmusban vágták át a torkukat fültől fülig.

Veichassur döbbenten engedte le a kezét. Csak egy pillanat volt, mire Gorban nehézkesen, kezét oldalára szorítva megfordult, már ismét az elf kifürkészhetetlen, közönyösnek tűnő ábrázatát látta csupán.

Gorban ért előbb Ceriakhoz. Letérdelt mellé, és óvatosan megfordította a hason fekvő testet. Ceriak lassan kinyitotta a szemét. Mérhetetlen fájdalom áradt belőle, egy pillanatra még a rendíthetetlen Pusztítót is megérintette.

– Láttad? A címereiket? – kérdezte alig hallhatóan. Gorban kedvetlen fintorral bólintott. Bár tudta, hogy a páncélok és a testek perceken belül elenyésznek a beléjük zárt varázsnak köszönhetően, s így

semmi bizonyíték nem marad utánuk, ő is jól látta a mellpáncélok vésetett. Villámokat okádó griffmadarak a lovagi pajzs két oldalán.

Nem Shulur. Godora helytartójának családi címere. 11.

A Shadd Álma súlyosabb minden álomnál. Az Út hiába ad nagyobb hatalmat, mint a legősibb tradíciók, ha cserébe az éber élet óráit, napjait követeli. Az időtlen lebegés minden alkalommal egyre növekvő erővel ruházza fel a mestereket. És egyre hosszabb időálmot követel. De Ceriak, az Első felismerte, hogy a Shadd Álma ösvény, a lehetőségek birodalmába.

Mozdulatlanul pihent a padlóba vésett varázskör lángjai között. Az emlékek újra meg újra leperegtek a szeme előtt. A részletek jelentőségét csak akkor értette meg, amikor felszállt az éjszaka. A Vonalak képe soha ilyen élességgel nem villant még fel előtte: titkok helyett tényeket mutatott. Remegés mart a gyomrába a felismerés nyomán.

Tévedett. Ugyanúgy rossz úton indult, mint a Birodalom annak idején. Ahogy a kyrek az anyrokba és az isteneikbe vetették

hitüket, úgy bízott ő a kyr szellemiségben, és a Másik útmutatásaiban. Nem támaszkodhatok többé külső erőre. Ez egyenlő lenne a végső bukással. Tudata mélyén mocorogni kezdett az ismerős zsongás – ám ezúttal nem hagyta, hogy megjelenjen előtte a

Másik. Már döntött. Nem akarta tudni, mit mondana neki. Hetekig, talán hónapokig pihent az erők áramában, de nem érezte, hogy letisztult volna benne a zavar. Az Út

alapelveit soha ennyire még nem érezte kiforrottnak, ám kellemetlen érzéssel gondolt arra, hogy megtagadja a Másikat, aki segített neki. Aki egykor ő maga volt. De biztosan ő maga volt? A bűntudat ágált ellene, vagy talán csak a félelem.

Amikor felébredt, az erők jótékony fátyollal kavarogtak körülötte, óvták, míg távol volt: egész testében beleremegett, ahogy felragyogtak előtte a bennük szunnyadó energiák. Kinyitotta szemét. Az ágyában feküdt, a kastély toronyszobájában. Gorban mellette ült és zord arccal méregette.

– Nem szeretem, amikor átalszol egy évszakot. Már azt hittük, sosem térsz vissza. Minden varázslás, vagy jövőlátás ennyi alvást követel?

– Később talán nem – Ceriak fáradtan hunyta le a szemét. Megpróbált felülni, de a halántékában ébredő görcs belátásra intette. Most már tudta, hogy ébredése nem a véletlen műve volt: messze nem pihent annyit, amennyit kellett volna. – Beszélnem kell Arsus-szal és a többiekkel.

Gorban bólintott. Egy szót sem szólt csak felállt és kiment a szobából. Csupán másnap jelent meg újra, mikor Ceriak érte küldetett.

– Bajban vagyunk, testvér – az Első shadd arcán elmélyült egy ránc. A katona megütközve nézett rá. Még soha nem hallott tőle ilyet. – Segítettél ugyan eddig is – folytatta Ceriak. – Mégis… úgy alakult, hogy többet kell kérnem. Gorban tűnődve vizslatta, majd lassú mozdulattal telepedett mellé. Nagyot szusszant. – Mondd! – Be kell lépned Ryek Rendjébe. A vén katona elgondolkozva simított végig kétnapos borostáján. – Testőrnek? Shaddatornak? – Beavatottnak. Gorban arca megnyúlt. – Ez valami tréfa? – Sok minden változott tegnap óta. Nincs más lehetőség. A csend mintha testet öltött volna a toronyszobában. Gorban némán emésztette a hallottakat. Jó időbe telt,

mire megtalálta a hangját. – Képtelenség. Nekem nincs varázserőm. – Nem számít. Gorban felhorkant. – Nem értelek! Ceriak felállt a varázskörből és az ablak felé lépett. – Akkor gyere. Megmutatom – a völgy felé mutatott. A torony ezen oldalán csak a kastély és az irdatlan rengeteg

látszott – Nézd azt a házat. Lent, a főépület mellett. Milyennek látod? – Régi. Romos. – Építenél köré várat? A vén katona tűnődve meredt rá. – Biztos, hogy nem kellene tovább pihenned? Ceriak zavartalanul folytatta. – És ha udvarház lenne, hat toronnyal és óriási falakkal? – Az más. – És ha te építesz, mi történne később? A vén katona bólintott. Lassan kezdett derengeni neki. – Jönnének többen is. – Felteszem, nem biztos, hogy a te kastélyod lenne a legszebb és a legnagyobb.

– Valószínűleg. Ceriak biccentett. – Nekem olyan emberek kellenek, akik építkezni kezdenek. Nincs udvarházam, csak egy romos viskó. Olyan nagy

baj ez? Bosszankodó sóhaj jött a vén kyr felől. – Nem tudom kivárni, amíg kitanítok tucatnyi mestert – Ceriak felemelte a hangját. – Ezért meggyorsítjuk a

dolgot! Nagymester leszel, és minket képviselsz! A vén légionárius felhorkant. – Miért én? – Nem csak te. Arsus épp egy órája vállalta magára a terhet. Harag izzott fel a kivénhedt szemekben. – Nézz rám! Öregember vagyok már. – Rosszul látod a dolgot. A kor bölcsességgel jár. És ne feledd, milyen tekintélyed van. – De nem vagyok varázsló! – Ezt senkinek nem kell megtudnia – mintha csúfondáros fényt látott volna a varázsló szemében. – Kidolgoztam

egy módszert. Olyan kapocs ez, amit nem törhet meg sem égi, sem földi erő. Mindegy, hol vagy, a részeddé fogok válni: látok a szemeddel, együtt gondolok veled. Az eszed megvan a tárgyaláshoz, ha megszorulsz, az erőt én adom: odakinn a nép a kettőnk hatalmát együtt fogja látni.

A vén katona elmerengett. Képtelen gondolat ébredt benne. – Hányadik vagyok a sorban? – A kilencedik, Arsus után. – Úgy értem, hányadik sarlatán? Ceriak rezzenetlen tekintettel bámult rá, de nem válaszolt. Gorban felhorkant. – Ez volna a te Ryeki Rended? Csalók és színészek csürhéje? Komolyan azt akarod mondani, hogy a

varázslótanács mögött egyedül te vagy? Ceriak félrenézett. – A négy ifjú ígéretes tehetség, de még sokat kell tanulniuk. Igazad van, bábok csupán ebben a játszmában.

Remélem, egyszer lesz valódi hatalmuk is. – És addig? Te vagy az egyetlen valódi varázstudó? – Veichassur segít, de a hatalma véges. És a befolyása is. Akire számítani lehetne, azt magasztos eszmék meg

nem győzik – a csendes szavakról Gorban dühe pillanatok alatt elenyészett. – Amíg időálomban voltam, Shulur Hatalmasai hódításba fogtak. Ha jól olvastam a Vonalak üzenetét, Godorát már behálózták, Enrawell még hallgat, de ki tudja, meddig. Te mit tettél volna?

12. A Shadd Álma ösvény, a lehetőségek birodalmába. A Ryeki Rend nagyjai legtöbbször szükséges rossznak tekintették a hosszú időálmot. Csak a legritkábban

merültek önként, erejük teljében a szférák végtelenébe – de néha még egy shadd is rossz alkukra kényszerül. Odassyn Ceriak nem várhatott tovább. Kezdetben csak a sötétet látta maga körül, néha kósza fényeket: illatok, ízek és hangok nem jutottak el hozzá,

hideg mozdulatlanságba dermedt körülötte a világ. Nem tudta, mennyi ideig tartott: néhány óra vagy nap ugyanúgy lehetett, mint hét is. Az egyetlen, amit érzett, az energiák árama volt, a világ tiszta, éltető ereje lassú örvénnyel ölelte körbe.

Hol van? Itt kell lennie ! A hang váratlanul érte el. Nem kísérte a megszokott érzés, sem nyugalom – sziszegő volt és haragos. Idegennek

tűnt. „Csakhogy találkoztunk.” Megremegett előtte a sötét, nyúlánk alak vált ki belőle. Egészen máshogy festett, mint amilyennek legutóbb

látta. Nem volt se kortalan, se ficsúr: egy aggastyán ráncai vésődtek vonásaira. Dísztelen köpenyén csillagpettyek ragyogtak. Tekintete különös fényben izzott.

„Már nem érek el hozzád.” Vádló, parancsoláshoz szokott hang. Ceriak megborzongott, és egy gondolattal felidézte maga körül az erők

áramát. – Meglehet. A Másik mintha elvicsorodott volna. „Letértél az útról!” Ryek Első shaddja megrázta a fejét. Gondolatai tompán formálódtak a lelassult világban. Mérgeknek lehet ilyen

hatása.

– Nem. Végre megértettem, mit akartál tanítani nekem. Amikor a bölcs átadja minden tudását, már nincs mit tanítania többé – Ceriak a Másikra nézett. Dermesztő bénultságot érzett a szívében, mégis folytatta. – utat mutattál… de másfelé indultam.

A Másik összerezzent, mintha arcul csapták volna. Felragyogtak köpenyén a csillagpettyek, de fényük megakadt a varázsló körül áramló erők előtt. A vénség felmordult. Megváltozott a fény a tekintetében – hideg tűz lett belőle.

„Tévedésben vagy, shadd!” – Te vagy tévedésben, Másik – Ceriak lelke mélyéből előtört egy kósza balsejtelem, de el is illant, mintha szél

fújta volna el. – Ryek nem várhatja mástól az erőt, így én sem támaszkodhatok rád. A Másik körül örvényleni kezdtek a fények. Alakját mind jobban körülfogta a köpenyéből áradó derengés. „Te tudod, varázsló. De akkor vállald is a következményeket!” A nagymester érezte, ahogy megremeg körülötte a világ. Elpattant valami a fejében, mintha vérző seb nyílott

volna rajta. Dermedten nézte, amint megszűnik a kapocs, az évtizedekkel ezelőtt létrejött testvéri kötelék… majd eltűnt előle a Másik, a fények, az energiák árama.

Elvesztette eszméletét. 13. A Másik csalódott volt. Régóta várt már… hogy milyen rég, senki nem tudta volna megmondani. A hószín hajú idegen megakadályozta

terveit – és bármekkora hatalma is volt, kényszeríteni nem tudta volna. Ha a kyrfajzat nem hagyja, hogy ereje kiteljesedhessen, halálában nem szándékozott osztozni vele.

A törvények kötelezték. Azt akarta, hogy a kyr önszántából idézze a világra. Végleg. Hívni fog még. Szüksége lesz rám. Az, Aki Vár a csillagok fényével száguldott át az ég felé – de megtorpant a kristályszférák mögött, a résnél,

melyet a varázsló akarata nyitott egykoron. Nem ment messzebbre. Nyugalom. Türelem. Néhány év vagy évtized mit sem számít már.

HEIDEL DAN Ítész

A Birodalom fennállásának 14 621 évében, Pyarron előtt 2662-ban. Háromszáznégy esztendővel a Császár távozása után. 1. A kopár dombon magányos alak tűnt elő a felszálló ködből. Magas, karcsú férfi volt, dísztelen fekete köpenyben. Módszeres lassúsággal nézett szét a feltáruló vidéken,

vércsevonásain bosszankodó kifejezés suhant át. A város egy teknő mélyén feküdt, kétmérföldnyire előtte. A város, az első. Az ősanya, Észak szíve, hol a kyrek dicsősége testet öltetett. A remény bástyája még ezekben a sötét időkben is, ékes például szolgálva a világnak, mint éli életét egy, az örökkévalóságnak alkotott birodalmi székhely.

Enrawell. A hajnal sugarai, a déli kapu előtt találták. Szerette volna kerülni a feltűnést, így egyszerű írnokként lépett az ősi

falak közé. Az első jeleket már itt észrevette, de nem tulajdonított jelentőséget nekik. Elnyűtt és rozoga bejárók bárhol előfordulhattak, még a szent városban is. Bent keserű bűz fogadta.

Düledező tákolmányok roskadoztak körös-körül, palotányi romokkal. A tetők csaknem egymásba értek, jobb utat lehetett találni rajtuk, mint lenn, a félhomályban. Fény helyett bűzös sötét. A penész a falakra rohadt. Az utcán a kövek közt csordogált az emberi szenny. Toprongyos kéregetők, sápkóros koldusok halódtak a mocsokban.

A Birodalom fénylőn dobogó szíve? A jövevény keze ökölbe szorult a köpeny alatt. Shulur külvárosa is szegényes volt, de ez… Fertályóra is elmúlt,

mire a főutak kereszteződésébe ért. Erezte, hogy ez fogadja majd, mégis elhúzta a száját a roppant falak láttán.

Úgy tűnt, a külváros nyomoráról tudomást sem akartak venni odabenn – három ember magas erődítmény vette körül az ősi negyedeket.

Az ifjú homlokán elmélyült egy ránc az őrség láttán. Harcosok, talpig palackzöld páncélban. A kapuban vasrács. Felvonóhíd, naftavetőkkel. Sosem hitte volna, hogy a tiszta-vérűek idáig lealacsonyodhatnak.

A kapu mögött nagyot változott a városkép, mégsem múlt el az undora: a csillogásban hamis gőgöt, a márványkölteményekben nyomorgók százainak halálát látta. A Császári Palota lenyűgözőbb volt, mint amilyennek a mester említette, égbe szökkenő tornyaival, mérföldnyi oldalépületeivel méltán lehetett Kyria szíve. Hideg szorítás moccant a szívében a bejárat húsz láb magas oszlopai láttán, mintha mérföldekkel magasodtak volna fölé a monumentálisra faragott istenszobrok. Odébb roppant domborművek hirdették az évezredek múlását. Dinasztiák és császárok. A tiszteletükre emelt hószín kupolák egybefonódtak a felettük suhanó felhőkkel.

Ez volna a kyr dicsőség? Átvágva a folyosókon, a főváros tanácsterme szédítő kavalkáddal fogadta: a legkülönb katedrálisokban sem

lehetett látni ennyi drágaságot. Körben selyemfüggönyök, s aranyozott korlátok, brokátszőnyegek mindenütt. Kilenc évezred freskói a mennyezeten. Porszemnek érezhette magát alattuk bárki nagykövet, uralkodó – szemben, a tanács pódiumán isteneknek tűntek a város méltóságai. Hórihorgas vénségek voltak, lobogó dreggiskölteményekben: az ifjúra olyan meggyőző erővel hatott a látvány, hogy pár pillanatnak el kellett telnie, míg rájött, eleve ezzel a szándékkal tervezték így ezt is. Az arca sem rezzent, de megvetés ébredt benne a mesterséges hajfonatok, arannyal átszúrt nyelvek és fülek, vérszín arcfestések láttán. A drágaságok sem fedték el a tanácsosok nevetséges igyekezetét, hogy az ősök méltóságát majmolják.

Jó óra múltán a teremőrök előtt találta magát. Eszébe ötlött, hogy felfedje kilétét, ám utóbb az álca mellett döntött: többet akart tudni arról, miért változtak meg így a dolgok. Azt hitte, valami rossz tréfa, amikor rangjelzés híján a kevertvérűek közé taszították, és beharapta a száját haragjában, ahogy számba vette, mennyi idő, amíg a tanács elé kerülhet.

Este volt már, mikor a sor végére ért: fáradt volt, és mogorva a várakozástól. A város urai hasonlóképpen érezhették, mert egyre szűkebb időt szabtak a szavaknak – hogy ez mennyire volt szokás, nem tudhatta, de egészen megdöbbent némely bánásmód láttán. Egy kalmárdinasztia feje húsz botütést kapott, amiért nem hajolt elég mélyre a tanácsosok előtt. A várakozók arról suttogtak, hogy Enrawell urai zsarnokként uralkodnak – és anyrnak neveztetik magukat, akár a régi idők dicső főpapjai.

Anyrok? Az ifjút felháborította a tradíciók megcsúfolása. Anyrok? Tudják egyáltalán ezek, mit merészelnek? A teremőrök

egyike durva mozdulattal taszította előre. Alig tudta türtőztetni magát, hogy vissza ne üssön. Az emelvény elé lépett volna, ám egy férfi elállta az útját. Fenn, a tanácsnokok lassú, nehézkes mozdulattal álltak fel a helyükről. Az idős segéd végtelen közönnyel tekintett rá.

– A trónörökössel akarok beszélni – vetette neki oda kurtán. – A trónörökös elbukott tíz esztendeje. Most a nagytiszteletű Endarchin Legnagyobb Anyr az úr. – Akkor hívják ide őméltóságát. Azonnal! A tanácsszolga elsápadt. Az ifjú széthúzta köpenyét – nyakában fényesen villant a mesterétől kapott medalion. Öreges léptek hallatszottak fentről, indulatos kiáltás csattant. – Dobjátok ki innen azt az átkozott koldust! Az ifjú elegáns mozdulattal kerülte meg az őröket, és állt a hórihorgas aggastyán elé. Tucatnyian is mozdultak,

de valamennyinek megálljt parancsolt az ékköves medál. A jövevényről lehullott minden álca, meghajlásában több volt, mint megvetés.

– Endarchin.? A Legnagyobb Anyr megütközve nézett rá. Rég volt, hogy ilyen hangot merészeltek megütni vele szemben. – Tárgyalni jöttem. Hosszú pillanatokba telt, míg Enrawell ura magához tért. Szarkalábak mélyültek el a szeme alatt. – Tárgyalni? Mégis, milyen minőségben? – Nagykövet vagyok. A vénség végigmérte az egyszerű, dísztelen öltözetet. Megvetés ömlött szét vonásain. – Kinek a követe? A senki földjének koldusaié? Az ifjú pökhendi mosollyal húzta el a száját. Megigazította köpenyét – s mert így akarta, a nyakában függő

medalionon ezüst fénnyel ragyogott fel az Erőd szimbóluma. – Shulur Hatalmasai küldtek. 2. A shuluri követ tehát megérkezett.

A kastélytorony csendes volt, mégis megborzongott az álmok érintésétől. Baldre Car-Cassyan, Enrawell Hatalmasa öreges sóhajjal kelt fel az ágyról, aszott kezei remegve nyúltak botja után. Hatalma nem kopott ugyan az idők során, de nem tartozott azok közé, akik felett esztendők százai múlhatnak el nyomtalan.

Enrawell Hatalmasa elrévedve nézett a városra. Shulur nagykövetét éppen most vezették el a nagyteremből. Tanonc volt még, de nem kevésbé veszedelmes: szemében lobogó tűz, arcán vércsemosoly, nyakában mestere medalionja. Izzó varázserő övezte alakját.

A Hatalmas nem volt ugyan látnok, de egy baljós megérzés hosszú ideje kísértette már. Lássuk csak… Egy utolsó sóhajjal a szoba közepére ült, és az égiek kegyelmébe ajánlotta lelkét. Szelleme egy szemvillanás alatt a tanácsteremben termett.

Az anyagon túli világban dühödt lángok nyaldosták a nagykövet erőtől csillogó, éjfekete szellemét. Az ifjú csak a szilánkjait birtokolta mestere hatalmának, mégis a poklokra küldhette volna a tanácsterem összes tanácsosát. Baldre nem volt meggyőződve arról, hogy a palota védelme megállíthatta volna.

Légy üdvözölve, Baldre Car-Cassyan. Sáfrányszín derengés villant fel az ifjú körül. A vércsemosoly mintha gúnyos fintorba váltott volna, de Baldre eleget élt ahhoz, hogy ne vegyen tudomást róla.

Áldassanak az égiek, hogy ideértél, nagykövet. Mi híred van Shulur számára, amit Enrawell Új Anyrjaitól nem tudhatok meg?

Enrawell Hatalmasa elmerengett. Gondolatai szívverés töredéke alatt cikáztak az ifjú felé. Az a Hatalmas ott Keleten szívósabb, mint Shulurban hinnék, Ryek városállamából kiindulva az egész Régi

Birodalom újjákovácsolására készül. Villámlásként hatott az ifjú haragja. Ebből elég! Shulur elérkezettnek látja a pillanatot egy új rend létrehozására. Az Erőd immáron egy Új-Kyriával.

Várhatjuk a jövőben is, Jwgy az eddig látott bölcsességgel a helyes oldalra állsz? Vérvörös lángok ragyogtak fel az ifjú körül. Baldre nagyot nyelt – és két évszázad tapasztalata ellenére hálát

adott a sorsnak, hogy gondolatok útján beszélgettek. Hűségem a Birodalomé. 3. Ezalatt a szavak világában… – Nagytiszteletű Cobaryn Derdass nagyúr, az égiek áldásával érkezett nagykövet Shulur szent városából… Az ifjú türelmetlen mozdulattal leintette. – Jakme vagyok! Ez a nevem és a rangom! Az időm pedig kevés! A Legnagyobb Anyr zavart tekintettel mérte végig. Ha leplezni is próbálta, látszott, mennyire elbizonytalanodott

a név hallatán. Jakme? Isshae Ianarak tanítványa? Jakme nem szólt, csak amikor kezdett kényelmetlenné válni a csend. – Shulur úgy tartja, az idő megérett a változásra. A Shuluri Tíz a jövőben minden lépést Enrawellel karöltve kíván

megtenni! Az Új Anyrok tekintete riadtan villant körbe. A Legnagyobb Anyr nem szólt. – Természetesen csak akkor – folytatta Jakme. – ha ezt a közös utat Enrawell is helyesli, és követendőnek tartja. Kínos csend ereszkedett rájuk. Jakme először döbbenetnek vélte, azután észrevette, inkább összezavarodtak a

város atyái. – Ó! – Endarchin lassan tisztuló tekintettel nézett rá, vénséges vén ráncain átütött egy álmatag mosoly. –

Hagyjuk most Shulurt és az aggályait. Jakme csak most értette meg, miért haldoklanak annyian a belső negyedek falain túl, s hogy miért nem tett

semmit az első város a Birodalom bukását követő évszázadok alatt. – O! – ismételte meg a Legfelsőbb Anyr. – Beszéljünk inkább a városunk fényének visszaállításáról! Lehetne egy

karnevált rendezni a tiszteletedre, amiért eljöttél hozzánk a halál torkából! Hadd lássák Kyria nemesei, hogy a calowyni vér nem vész el az intések évszázada alatt: büszkén, s erővel lobog, mint rég, a dicsőség idején!

Az enrawelli Legnagyobb Anyr szavaiban izzó szenvedély, szemében különös szikra. Az őrület lángjai? 4. Az új torony mintha mérfölddel magasodott volna a völgy fölé. Csúcsáról szürkéllő foltként látszott csak az ódon

kastélyból lett palota, a várossá dagadt házrengetegben apró pontnak tetszettek az emberek. Ceriak elfordult az ablaktól és elégedetten nézett szét a méltóságteljes arcokon: körben, a hatalmas asztalnál a Shaddok Tanácsa tettre készebbnek és magabiztosabbnak tűnt, mint valaha. Ryek városállama tavaly ünnepelte alapításának

kétszázötvenötödik évét. Több mint egy negyed évezred telt el az utolsó naptűz óta – elképesztően hosszú idő, még akkor is, ha Ceriak jelentős részét a Shadd Alomban töltötte. Bár a Vonalak titkát még mindig csak ő ismerte, immáron tizenhárom beavatottja volt az Út hatalmának.

– Az északi hegyvidék lábánál újabb falvak jelezték, hogy csatlakozni kívánnak – az ifjú Liennar megigazította arcába hulló vörös tincsét, mely lángként hatott a hamuszürke hajban. Ceriak emlékezett rá, hogy milyen zárkózott fiú volt, amikor idejött, azóta izzó szavú beavatottá érlelték az évek. – Van arra egy régi erődítmény. Új állást szerezhetnénk vele a térségben.

Új állást. A nagymester büszkén gondolt a Ryeki uradalom városait behálózó varázstornyokra: kétszázötvenöt küzdelmes év múltán mondhatták el, hogy helyreállni látszott a világ rendje. Naptűz, fekete viharok, fénylő torkú, lávát okádó hasadékok nem árthattak már a Ryeki Uradalomnak. Többször megesett, hogy a Fókusz remegett, sistergett a külső erők támadásaitól, de kitartott a legnagyobb viszontagságok közepette is – és most, hogy a ryeki központnak oldalpillérei is akadtak, büszkén dacolt a látóhatáron túl örvénylő káosszal. A shaddok pedig begyógyították a korábbi hegeket is.

– Szép munka, Neirith. Ceriak az asztal közepén magasodó dombortérképet fürkészte. Poros volt és elnyűtt: a kezdeti idők óta nem

nyúlt hozzá senki. – Még mindig kevesen vagyunk. Több beavatott kell. Ardintius, a rangidős mester gondterhelt arccal nézett fel. – A Pideránál megingott az erőnk. A Sósmocsaraknál és Khagryr mellett pedig kevesen vagyunk a halott vidékek

gyógyítására. Az emberek éheznek. – Ha több mesterünk lesz, megoldjuk – mondta az elf. – Egy jelentkező akad – Arsus rekedtes hangon szólalt fel. – Fogadjuk most? Ceriak elrévedve nézett rá. A szellemvilágba nézett, de semmi nem utalt arra, hogy idegen varázstudó érkezett

volna a torony falai közé. Pedig ott volt. Először nem vette észre, másodjára is csak úgy, hogy követte Arsus gondolatainak útját: az idegen olyannyira jól álcázta auráját, hogy ha nem tudja, mit keressen, bizonyosan nem fedi fel kilétét.

– Fogadjuk. Az idegen meglett férfiember volt. Szikárnak tűnt, a padló mégis döngött mázsányi súlya alatt. Parancsoláshoz

szokott, acélkék tekintet villant elő a csuklyája alól. – Üdvözlet a Shaddok Tanácsának – mélyen zengő hangon szólt, mintha mennydörgés dörrent volna a falak

között. Hátrahajtotta csuklyáját, és könnyed biccentéssel tette tiszteletét Ryek atyja előtt. – Rég volt, hogy utoljára láttuk egymást, Ceriak mester.

Barázdált, foltok csúfította arc meredt az Első shaddra. Az ezüstfehér haj és szakáll ősi szokás szerint fonatokba fonva.

– Ordahír. Jadl-Cwa Ordahír. Évszázadok óta nem ejtette ki ezt a nevet. Egészen pontosan a gra-tinoli csata óta. – Azt hittem, elmentél, mint a többiek. – Más terveim voltak. Ceriak gyanakodva mérte végig, de ő volt az – Jadl-Cwa Ordahír a déli végek őrizője, Quironeia Hatalmasa.

Alaposan eljárt felette az idő. Lánglelkű tanonc volt még a Birodalom idejében, Ceriak keze alatt tanulta ki a magas misztériumokat, most mégis aggastyánnak rémlett hozzá képest.

– Mi tartott ennyi ideig? – A jó munkához idő kell. Ceriak csak most kezdte érteni. A Vonalakra nézett: a megannyi csillogó szál sejtelmekkel teli ragyogással

látszott körülötte. – Hatalmas titok van a birtokodban. Ordahír biccentett. – A kornak megvannak az előnyei is – hangja kísértetiesen zengett a beállt csendben. Három irdatlan méretű

pergamentekercs jelent meg a kezében. Játszi könnyedséggel helyezte az asztalra őket, de a teremben lévők érezték, hogy azok a tekercsek varázslat nélkül két ember számára is súlyosak lettek volna.

– Készítői Ház Listáknak nevezik őket. Tartalmaznak minden nemesenszületettet, aki itt maradt a Császár távozta után. Birtokot, rangot, mindent. De ha úgy tetszik, mától ismertek minden varázslót, aki az új korban született, vagy a mai napig rejtőzik valahol. Megtalálsz itt mindenkit, akit a Titkos Tudásra valaha is méltónak ítélt a Birodalom.

Ceriak tekintete résnyire szűkült. Jeges borzongás született a gyomrában, és lassan kúszott fel a mellén át. Igyekezett úrrá lenni rajta, de tőrdöfésként vágott a szívébe egy emlék.

Talán… de nem! Képtelenség! – Mutasd! – nem is mondta, sziszegte inkább. A shaddok megrökönyödve meredtek rá. Ordahír többet értett az

egészből, az arca sem rezzent, ahogy kigöngyölte a tekercseket.

– Ez… nagyszerű. Látta a döbbenetet a többiek arcán. A zavart az elf szemeiben, a gyanakvást Gorban vonásain. Nem foglalkozott

velük. Felállt, és az ablak mellé lépett. Formátlan szorongássá vált a szívében hasadó seb. – Ideje megvetnünk a lábunkat a hegyeken túl is – megesküdött volna, hogy értetlen pillantások szegeződnek rá,

de nem akart tudni róluk. – Követségbe megyünk. Mindannyian. Megfordult. Kevésbé foglalkoztak vele, mint hitte volna, a Shaddok Tanácsa inkább a szavait emésztette. Jó. A

Fókusz hatalma után nyúlt: hagyta, hogy átmossa tudatát az áramló őserő. Tisztaság. Harmónia. Hatalom. Újra önmaga volt, hangja mégis szokatlanul szigorúan zengett végig a termen.

– A területeket osszátok fel egymás között! Enrawellbe magam megyek! A nagymesterek néma meghajlással fogadták szavait és eltűntek a teremből. Ceriak lehajtotta a fejét. Próbált nem gondolni az emlékekre. A lányra, háromszáz évvel ezelőttről. A hamuszín

hajra és mélykék szemre. Ordahír még mindig előtte állt. Várakozva meredt rá. – Úgy mondják, varázslókat keresel. – A varázsló talán nem is jó szó: helyesebb, ha megmentőt említek. Az Út, amit követünk, más, mint a régi

tradíciók. – Hallottam róla – Quironeia Hatalmasa bólintott. – Érdekel. Az Első shadd arca megenyhült. – Ez esetben.. – . szívesen látunk, testvér. 5. Fakuló árnyékok. Bíbor és szürke foltok mindenütt. A képek megremegtek, a füst felkavarodott. A karcsú alak felszisszent a kristálygömb fölött. Mindhiába, a képek

ugyanazt mutatták: lenn, a nyugati hegyvidék lábánál, hol egykoron népes falu állott, most romok és pusztulás. Bárki is hajtotta végre az ítéletet, semmit nem bízott a véletlenre. A bányásztelepen senki sem élte túl a gyilkolást.

Isshae arcára mély barázdákat vésett az összpontosítás. Az egyik ifjú tanítvány fedezte fel, hogy megszakadt velük a kapcsolat. Nem az első eset volt, és feltehetőleg

nem is az utolsó a Birodalom történetében – aki a mélység teléreit kutatta azon a földön, annak számolnia kellett a következményekkel.

Megremegett a kristálygömb képe, mérföldek százaival suhant odébb, míg megállapodott a déli őshegység komor vonulatain. Az aquirok birodalma csak itt kezdődött, de Isshae nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy azóta változott a helyzet – a mélységi birodalom mindig is féltékenyen vigyázta határait. Vagy, ami még rosszabb, terjeszkedni akart.

Jakme, aki az ajtónál állt, tiszteletteljes csendben várta, amíg végiggondolja a lehetőségeket. – Most beszélj. Jakme kedélyes mosollyal hárította a parancs élét. – Enrawell Hatalmasa üdvözletét küldi. Mindenben a rendelkezésünkre áll. Ami a város urait illeti… nos, Új

Anyroknak hívják magukat, és saját őrületükben tenyésznek. Isshae bólintott. – Biztos voltam benne. Mi van még? Jakme bölcsen kitért a pillantása elől. – Enrawell is felismerte a keleti fenyegetést. – Vagyis? – A megszállott Keleten. Úgy tűnik, Enrawell Hatalmasa is felfedte Ceriak titkait. Azúr lángok lobbantak Isshae kezén. Az ifjú hangjából elszállt a magabiztosság. Jóval alázatosabban folytatta. – Tudják róla, hogy tanítványokat kerített, beavatta őket, és a tanácsukkal kormányoz. Újjá akarják építeni a

Régi Birodalmat. – No és? Az ifjú levegő után kapkodott. Hosszú időbe telt, míg úrrá tudott lenni döbbenetén. Isshae kedélyes biccentéssel

nézett fel a gömb mellől. – Meglepettnek tűnsz. – Tétlenül hagyjuk? Isshae fojtott suttogással szüntette be a ragyogást. Elégedett mosoly suhant át vonásain. – Birodalmat építeni fáradságos. Egyszerűbb átvenni másét, mint létrehozni egy újat. Ryek elvégzi helyettünk az

építést! – Isshae elmerengett. – Vannak eszközeink egy birodalom összekovácsolására, melyek hasznosak ugyan,

ám a Nemes Házak közül többen vitatnák létjogosultságát. Ámbár megeshet, hogy kivételes helyzetben másképp fogják gondolni.

Jakme csak most kezdte érteni. – Hagyjuk, hogy fellángoljon közöttük a gyűlölködés? Közbelépünk, amikor eljön az idő? Isshae bólintott. – A viszályt titkon mi magunk szítjuk, mégis tőlünk kérnek majd segítséget Ryekkel szemben. Shulur pedig Kyria

megmentőjévé válik. Szárazon elmosolyodott. – Legelőször is teszünk egy próbát a védelmükkel. Tanulságos lesz. 6. Neirith, a legifjabb shadd alig hitte el, amit látott. Három láb magas gigászok voltak, talpig vasban. Kezükben

negyedmázsás csatabárd, vadállati pofájukon vérszomjas vicsor. Az yrch fattyak, az ordasok nagyjai. Neirith fejében villámgyorsan követték egymást a gondolatok. Az Első shadd követségben, valahol Délen.

Ordahír szintúgy. Arsus nagymester a Shadd Alomban, a többiek nyugaton. A tanítványok pedig szinte semmit nem tudnak még. Ryek védelmére nem maradt senki – csak az elf.

Vajon elég lesz-e? Segít-e egyáltalán? Nem maradt idő tépelődésre: a támadók csatárláncba álltak a völgy bejáratánál. Többen kiváltak közülük, és a

mágikus csapdákat megkerülve a hegytetőt kezdték fürkészni. Az ifjú mester arcán elmélyült egy ránc, ahogy észrevette az aurájukban sistergő varázserőt.

Sámánok! A Régiek tudásának birtokosai! Gondolkodás nélkül otthagyta tornyát – a térváltás néhány pillanata múlva már a tanácsterem varázsköréből

lépett ki. Veichassur ott volt, szokott helyén. Elmélkedett – legalábbis Neirith elmélkedésnek vélte az éjszakába nyúló, merev hátú, hunyt szemű üldögélést. Amikor betoppant, az elf kiismerhetetlen arccal nézett fel rá: haragos éppúgy lehetett, mint unott.

– Megtámadták a várost! – Neirith lihegett. – Tudok róla – az elf bosszankodva sóhajtott fel. – De halkabban, ha kérhetem. Olyan meghitt csend volt itt

eddig. – De a város… ! – Nyugalom. A védmű kitart. Neirith lehunyta szemét. A külső tornyok őrei ekkorra vették észre a támadókat, véres csata vette kezdetét a

falak előtt. Az Ordas Nép urai semmilyen árat nem sajnáltak: yrch harcosok százait áldozták azért, hogy sámánjaik észrevétlen bejussanak.

– A Fókusz felé törnek! Veichassur biccentett. – Ésszerű választás – gúnyos mosoly. – De ezek csak yrch fajzatok. Elbírtok velük. – Nem. A sámánjaikkal nem. – Sámánok is? – Veichassur lehunyt szemmel terjesztette ki tudatát a falakon túlra. A következő pillanatban

felszökkent a helyéről. Hideg lett a tekintete, lelketlenül hideg. Az árnyak birodalmában véres ködként gomolygott a romlás sámánjainak jelenléte. Émelyítő bűz csapta meg az elf orrát: a pusztítás mögött bizonnyal az ősidők valamely rémének ármánya ölthetett testet… és messze innen, időkön és világokon túl ott terpeszkedett a vén démonfejedelem. A romlás ura: Ughjorbagan.

Veichassur felkiáltott, és kiáltásába beleremegtek a torony falai. A falakon átosonó ork sámánok döbbenten néztek fel a torony tetejére, ahol hórihorgas alak jelent meg.

Varázstűz cikázott volna a ryeki nagymester felé, de egyszerre élni, mozogni kezdett körülöttük a világ. Az elf nekromanta vasakarattal parancsolta csatába Velarium lidércekké sorvadt fáinak és kúszónövényeinek hatalmát. Majd a földét. A halott vidék torzszülötteit.

A falak tövében földig hajoltak a fák. Indák és kacsok kígyóztak elő a kérgek alól, gyökerek csaptak ki az avarból. Hullámokkal kelt életre a fű. Mire a sámánok védekeztek volna, tetőtől talpig beborította őket a zöldellő rengeteg. Az elf semmit sem bízott a véletlenre: a kacsok és indák nem a testüket kötözték meg, egyenest a csontjaikra tapadtak. Veichassur arca megrándult, amint a föld megvonaglott, és előkúsztak az enyészet sötét gyermekei, hogy surranó lábakon, nyákos tekergessél az élő húsba fúrják magukat. Azután fagyos lett az elf körül a levegő, ahogy fojtott suttogással kérte az erőket, hogy végezzék be bosszúját. Az elesettek szellemét szólította.

És ölt.

7. Végeláthatatlan rengeteg. Ember nem járta, kietlen vadvidék, a teremtésnek visszaadott birodalmak egyike.

Sehol egy út, sehol egy város, csak a burjánzó természet. Látszólag béke és csend honolt mindenütt, mintha az istenek édene öltött volna testet, ám figyelmes szemlélő észrevehette, cseppet sem volt harmonikus az a csend.

Rejtett jelek voltak, nem feltűnőek, mégis beszédes képpé állhattak össze az előtt, aki értett a nyomok nyelvén. Az évszázados fák közti folyondárfüggönyök, melyek kövezett utak romjain tenyésztek. Bozót fedte irtások, ahol kivágott tönkök korhadtak a föld alatt. Fekete-vörös, porhanyós talaj a mezők földjén, melyből hol egy sárgálló csont látszott ki, hol egy rozsdamarta vas, gombásodó zászlónyél, vagy elnyűtt csatavért.

A tartomány, melyet Calowyn vérei emeltek fel a semmiből, nyomokban sem emlékeztetett hajdani dicsőségére. A pusztítás, és a háborúk végén felszított varázserő nemcsak a küzdők végzetét hozta el, felbolygatta a világ rendjét is, olyannyira, hogy kisvártatva az ezerszer megkínzott föld is felejteni akart, s mindent meg is tett annak érdekében, hogy ez minél előbb bekövetkezhessen.

Ceriak arcán gondterhelt árnyékok mélyültek el. A Vonalakat hívta segítségül, de az a sötét gomolygás, ami az idegen varázstudók otthonát rejtette, az egész erdőre kiterjedt. Bárki is alkotta a védelmüket, mesteri munkát végzett.

Tovább keresett, s mert a józanész nem segített, a megérzéseire próbált hallgatni. Maga is meglepődött, milyen lánggal lobbantak fel benne az elfojtott érzelmek, annyira, hogy a birodalom érdekét is képes volt félretenni miattuk: Enrawellbe indult, ám rövid vívódás után mégis ide jött.

A Ház Listák nem hazudhattak, Itt kell lennie a lánynak. Nem tudta, mit várt a találkozástól, csak azt, hogy mit szeretett volna – hogy a kettő mennyire mutatott egy

irányba, nehéz lett volna eldönteni. Jó ideje nem törődött saját vágyaival, és erőnek erejével próbált megszabadulni tőlük… ám most, hosszú idő után először úgy érezte, helytelen volna megtagadni magától a figyelmet.

Minden egyes lépéssel szilárdabbá vált a bizonyosság: a lány, élete első és legnagyobb szerelme nemcsak túlélte az elmúlt évszázadokat, de tovább is indult egy új úton. A saját útján,

És ott volt. Rejtőző kastély a legnagyobb fák mögött: út nem vezetett, tisztás nem látszott arra. Dísztelen, moha borította falakkal húzódott meg a rengetegben, a lombkoronák óvó kezekkel fonódtak össze fölötte. A világtól elzártan, a káosztól messze, eszményi menedékkel a más utakon járók számára.

A befejezetlen dolgok tudnak fájni a legjobban. Már vártak rá. Száz lépésre lehetett a kastélytól, amikor észrevette az árnyakat. Karcsú, délceg jelenések voltak,

kísértenek rémlettek a leszüremlő homályban. A férfit nem ismerte fel, de a mellette álló alak láttán nagyot dobbant a szíve. Egyszerű, hófehér köpenyt viselt,

és még annál is szebb volt, mint amilyennek emlékeiben őrizte: megőrizte szépségét az idő múlásával. A szív alakú arcon döbbenet suhant át.

– Lyen. Öröm suhant át a nő arcán, de a pillantása továbbra is hideg maradt. – Odassyn. Szépen csengő, dallamos hangja volt: végtelenül jó volt hallani annyi év után. Év? Évszázadok voltak azok. Már ő

sem élne, ha nem indul el a halhatatlanság felé vezető, mindennél keskenyebb ösvényen. Amely minden esztendővel egyre meredekebb lesz.

A mellette álló férfi érdeklődve figyelte, amint némán méregetik egymást, és váltanak szavakat kimondatlan. – Szép kastély. – Köszönöm. Ceriak nem bírta megállni, hogy fel ne sóhajtson. Annyi mindent szeretett volna mondani, ám egyszerre

lehetetlennek tűnt. Az ismeretlen férfiban ekkorra ébredt fel a gyanakvás és vette szemügyre a szellemek világában. Megvetőn

fürkészte a tintakék aurát. – Ki ez? Lyennara nem vette le a szemét Ceriakról. Védelmezőn emelte fel a kezét. – Tobalt! Ne! Felismerés villant a fakókék szemekben. – Te vagy az a démonokkal barátkozó mágusfajzat keleten! – Tobalt arca elsötétült. – Takarodj! Semmi dolgod

itt! Ceriak visszavágott volna, de nem látta értelmét. Szenvtelen arccal fogadta a gyűlölködést. – Nem maradok sokáig. Gyere velem. Nem ismerlek már. Nem tudom, mit csinálsz. Es félek, te sem tudod igazán.

A nő arcán aggodalom suhant át. Ceriak maga sem hitte volna, de félve nézett a szemébe. Segítek. Lehet. De már más lettél. Különös utakon jársz. – Beavatlak téged is a shaddok hatalmába! Idegen vagy. Félek tőled. Lyennara ajka megremegett. – Senki nem érti. Félnek tőled! – Ezért vagyok itt. Szövetséget ajánlok. Nem értem, mit csinálsz. Megmutatom a valódi hatalmat! Csak jöjj velem! – Nem tehetem. Esküt tettem nekik. Még mindig hiszed, hogy az öröklét segít? Te ezt nem érted. Hagyj magunkra! Ceriak úgy érezte magát, mintha gyomron vágták volna. Elkapta tekintetét a delejes szemektől. Sosem tudott

ellentmondani neki. – Eldöntötted? – Eldöntöttem. Ceriak a szájába harapott. Sok mindent szeretett volna mondani, de így minden értelmét veszítette. – Sajnálom. Ketten sokra vihettük volna. Ceriak elfordult. Egyetlen kiáltással az erők szövetébe markolt, és eltűnt, mintha ott sem lett volna – azok ketten

őszinte döbbenettel nézték, mint remeg meg a kastély védelme a varázslat hullámai nyomán. Mintha sziklát hajítottak volna nyugodt víztükörbe.

Tobak homlokára mély barázdákat vésett az összpontosítás, míg sikerült kisimítania a szövetek szálait. Igyekezett nem gondolni arra, mi mindent megtehetett volna ez a megszállott, ha úgy tartja kedve.

– Mit keresett itt? Lyennara a távolba meredt. Csillogtak a szemei. – Egy régi adósságért jött – csak most látszott, mennyi erejét emésztette fel, hogy tartani tudja magát. – Egyszer

az életben mindenkinek vétkeznie kell, hogy megtanulja, hol a helye a világban. Tobalt felhorkant. – Hiszen úgy élsz, mint egy szent! Mit követhettél volna el? – Az én kérésemre kezdett tanítani valakit. Egy tisztavérű kyr fiút, akit együtt mentettünk ki a nomádok közül. A varázsló értetlen pillantással meredt rá. – És miért olyan nagy bűn ez? – Isshae Ianarak a neve. 8. Tizenhat év. Ceriak a Shadd Almába menekült a válaszok elől. A Másikvilág hatalma roppant áramlattal vette körül. Semmit

nem látott az energiák ragyogásán túl, mégsem tudott szabadulni egy gondolattól – képtelenségnek tűnt, de megesküdött volna, hogy álmában rezzenetlen tekintet vizslatta őt a zsibbasztó homály mögül.

Ismerős, fagykék szemek. Valaki figyel? Felriadt. Az ágyában feküdt, a toronyszobában. Egész teste verítékben úszott, a szívverése a halántékában lüktetett.

Gorban mellette ült, kedvenc karosszékében. Nem kerülte el figyelmét, hogy talpig páncélban van, és a kardját tisztítja.

– Na, ezúttal sem nyuvadtál bele. Ceriak hangos szusszanással próbált erőt venni szívverésén. – Semmi üdvözlégy… vagy ilyesmi? – Kedvemre való az egyenes beszéd. A nagymester lehunyta szemét. Pokolian érezte magát: gyenge volt és erőtlen, a feje elviselhetetlenül zúgott, – Meddig aludtam? – Tizenhat évig – a vén katona arcán különös kifejezés jelent meg. – Jut eszembe, öregség… – Gorban a

páncéljához ütötte Twal pengéjét. – Vénebb vagyok, mint a város, ahol élek. Szerinted hogy lehetséges ez? Ceriak felköhögött. – Talán mégis shadd lettél. Lélekben.

Gorban hideg pillantással meredt rá. Rég nem látta ilyen komolynak. – Arra jöttem rá, hogy soha még csak nem is gondolkodtam rajta, mi történt velünk. Ahogy a többiek sem.

Egészen addig, míg el nem aludtál… Mit gondolsz, van összefüggés a két dolog között? Ceriak szemei tágra nyíltak, de nem szólt egy szót sem. Fáradt megadással dőlt vissza az ágyra. Gorban merően vizslatta egy ideig – majd megrázta a fejét, és gyilkos

erővel döfte a kardot a párnákba, ujjnyival Ceriak feje mellé. – Te mindenkit megmentő nagymester! Ki kérte a tőled az örök életet? – Örök élet? A fiam lehetnél. Tünékeny árny állt az ajtóban. Veichassur. Gorban kiengedte ökölbe szorított kezét, kirántotta kardját a

párnából, és kirohant az ajtón. Ceriak fáradtan hunyta le a szemét, és a varázskör felé intett. – Valami összekuszálódott Odaát. Te is láttad a Vonalakat? – Láttam. Több tényező, több árnyék. Változtak a dolgok. Emiatt lett kiszámíthatatlan. – A fenyegetést is? – Azt is. – Mi lehet? – Idővel kiderül. Ceriak felkelt, az ablakhoz lépett. A völgy bércei vénséges árnyaknak látszottak a leszálló estben. – Egy titkos szentélyt is láttam az időálomban… a Nemes Házak gyűlését – halk, nagyon halk volt a hangja. – Mi

történt itt tizenhat év alatt? – Kyrantallának hívják. Shulur legnagyobb Házai több dicsőséget akarnak. – Tudtam – Ryek atyja felköhögött. Görcsös roham rázta testét. – Tudtam, hogy bekövetkezik. – Egy lehetséges jövő. Nem feltétlen kell így lennie, de – az elf megértő pillantással nézett rá. – túl nagy volt a

kísértés. Előbb, vagy utóbb valószínűleg megtörtént volna. – Nem – Ceriak fáradtan támaszkodott a párkánynak.' – Ez Isshae. Az ő műve volt. – Biztos vagy benne? – A Vonalak megmondták. Csak nem hittem nekik. Megvető fintor jelent meg az elf ajkain. – Isshae… Shulur… mit számít ez? – Sokat – az Első shadd a távolba mutatott, az éjszakai arcát mutató ég felé. – Valami van ott kinn. Valami les

ránk, és a vesztünket akarja. Először azt hittem, Isshae a fenyegetés… – fáradt pillantással rázta meg a fejét. – De nem. És ha nem ő az, kellemetlen lesz egynél több ellenséggel számolni.

Az elf felszisszent. – Miért nem teszel ellene? Az Első shadd lehunyta szemét. A mai napig ott izzott előtte az a halvány elágazás a Vonalak szövetében. A

lehetséges jövő. A következmények. Ceriak válaszolt volna, de újra erőt vett rajta a szédülés. Megtántorodott, el is esik, ha az elf meg nem fogja.

Megvárta, míg összegyűjti az erejét, és elsegítette az ágyáig. – Most pihenj. Az időálomnál nincs fárasztóbb a te fajtád számára. Rád fér néhány óra valódi alvás: még sok

tennivalód lesz. Veichassur az ajtóhoz lépett – egyetlen nesz sem hallatszott léptei nyomán, Ceriak mégis megérezte, hogy

távozni készül. – Veichassur… Hiszen ez nem név, bélyeg. Miért lettél kitaszított ? Az elf kiismerhetetlen arccal nézett vissza. – Erre is az alvásod alatt jöttél rá? – Szeretem… hasznosan tölteni az időt. Az elf eltűnődött. – Mert láttam a jövőt – bökte ki végül. – A rendemét. Az enyémet. És már nem akartam mindenáron bosszút

állni. – Az ordasokon? – Másokon sem. Velarium elpusztult, és nem hozhatja vissza többé senki. Soha. A népünk pedig nem arra

született, hogy keserűségben éljen… és, még ha joggal is, dé elpusztítson dolgokat. Ceriak nagyot szusszant. – Mi az igazi neved? Az elf vizslatta egy pillanatig, majd biccentett. – Díjvenhar. Daik Díjvenhar. Öreg szikla. – Becsüld meg, Első shadd. Nem sokan tudhatják. Félszeg mosoly suhant át Ceriak ráncain. – Örülök, hogy ismerhetlek. – Én is.

9. Jakme nem is emlékezett rá, mikor járt itt utoljára. Tűnődve futatta végig szemét az ismerős állványzaton: a por

és mocsok alatt alig lehetett észrevenni a rettegett kristálygömböt. Isshae a laboratóriummá visszavedlett szoba közepén ült, azúrkéken ragyogó rúnák gyűrűjében. Borzongás futott végig hátán az eddig sosem látott varázskör lassan áramló, komor erőitől.

– Beszélhetsz. A Hatalmas nem nézett fel, lehunyt szemmel fürdött az erők ölelésében. Jakme tisztelettudóan fejet hajtott. – Köszönöm, mester. Isshae nagy levegőt vett, majd fojtott suttogással tüntette el a varázskör lángjait. – Állítólag shadd formula. Nagyon… hatékony. Egyszer feltétlen ki kell próbálnod. Jakme elhúzta a száját. Jó ideje tudta, hogy a mester a shaddok titkait fürkészi, de nem látta sok értelmét. A

ryeki és enrawelli kémek nem jártak sikerrel. Az évek pedig csak teltek – az Erődön belül sokkal lassabban mint odakint, de mégis…

– Amint alkalmam nyílik rá, mester. Isshae rezzenetlen tekintettel vizslatta, majd felköhögött. Furcsa látvány volt, milyen erőtlenül rázkódott a

teste. – Nemcsak a világ változik, Jakme. Én is öregebb lettem. – Azt látom, mester. A Hatalmas hideg mosollyal nézett rá. – Igazad van… elhasználódott már ez a test. Majd kerítenem kell egy másikat. A tanítványnak kifutott a szín az arcából. A Hatalmas zavartalanul folytatta. – Semmi sem a régi. Valami történt. – Magam is erre jutottam. – Hallgatlak – Isshae felállt és a gömb mellé ült. – Túl nagy volt a csend, ezért nyomoztatni kezdtem. Történt néhány furcsaság Enrawellben. Összegyűjtöttek

minden mérnököt és építőmestert a tartományból. Felhőmárványt rendelnek a baldannori bányákból, és a Legnagyobb Anyr mindenért kétszeres árat fizet.

Isshae tűnődve simított végig arcán. – Túl nagy a csend… szerinted ez mit jelent? – Ha az eszemre hallgatok, azt mondom, összeroppantak. De mert szeretek óvatos lenni, úgy hiszem, vihar

készül odakinn. A Hatalmas révetegen simított végig a kristálygömb felszínén. – Vihar készül… Miért lehet olyan fontos az az enrawelli építkezés? – Az építkezés központja nem Enrawellben van – mondta Jakme megütközve. – Messze nyugaton, a félhold-

hegyek lábánál. Egy kisvárosban. Isshae meglepődve tekintett fel rá. Hiba volt, hogy ennyi ideig nem használtam a latógömbót! – Egy kisvárosban? – Ott. A hírhozók szerint Quiphann a neve. 10. Ceriak sosem hitte volna, hogy gyűlölni fogja az örömöket. A nagy mű még messze nem állt készen, de úgy tűnt,

Ryek megvetette lábát a történelem színpadán; amire önerőből évtizedeken át nem volt képes, az segítséggel valósággá válhatott. Ordahír ismeretei, és az elf tanítása nyomán átszakadni látszott a gát: tizenhét nagymestert avattak már fel azóta, és sorra jöttek a tanoncok a birodalom legtávolabbi zugaiból is.

A birodalom zugaiból… Ryek uradalomnak indult a káosz ellenében – ma a Quirron-tenger déli partjától Shulur vonalán át az északi lapályokig mindenütt ismerték a Ryeki városállam nevét. Keleten csak a lakhatatlan holtvidékek állhattak ellent neki. Dwa-Charta, az Unikornis sokat változott a századok során, ám a jel, az általa megtestesített eszme nem – a legnagyobb erényként tartotta számon, hogy az Út gyémántkeményre csiszolt tisztaságát nem fertőzte ármány. Nem kellettek anyrok, sem istenek – a shaddok erejével megvoltak nélkülük is. Ceriak jó okkal reménykedett, hogy a birodalmi nép megbecsüli a biztonságot, a Nemes Házak meghajlanak a hatalom előtt. Sokáig azt hitte, jó úton jár – és emésztő üresség mart a szívébe, amikor rádöbbent, hogy hol követte el a hibát.

Az igazi harmónia nem a rossz elkerüléséből, hanem a két pólus egyensúlyának fenntartásából fakad. Tévedett. És tudta, hogy már nem tehetett ellene semmit sem.

A béke csak illúzió volt. Ceriak tűnődve nézett szét a mesterek között. Az arcukat fürkészte, de nem lelte nyomát a balsejtelmeknek, sem

itt, sem odaát, az erők világában. Arsus az igazak álmát aludta, Ordahír követségben volt, az ifjak a tornyukban pihentek az yrchek legutóbbi támadása után – az elf mellette ült, de nem mozdult.

Valaminek történnie kellett. Az Első shadd csak most ébredt tudatára, hogy teljes létszámában még sosem volt jelen a Tanács. Eszébe villant, mennyire sebezhetőek emiatt, és kellemetlen szorongás mart a gyomrába.

Bizonyosság, a jövő szele. A Vonalak üzenete – rossz ómen. Érezte, hogy még mindig nem pihente ki magát. A teste regenerálódott, de a szelleme nem. A kor tette volna?

Amit Gorban említett? Az Út hatalma sokkal nagyobb ellenállással vértezte fel az elmúlás ellen, mint más beavatottakat, de csak lassítani tudta a folyamatot, megállítani nem. Fáradtnak érezte magát… ott benn, lélekben.

A görcs új volt, eddig nem tapasztalt átok: a tarkójában ébredt, és lassú, egyre erősödő szorítással kígyózott körbe a fején. Úgy érezte, menten szétreped a koponyacsontja. Több helyen beszakadt a körme, ahogy a trónus karfájába vágtak ujjai.

– A Nemes Házak százhetvenegy pontból álló passzust készítettek! A nyugati arisztokraták Godora mindenhatóságát hirdetik! Délen a szigetbirtokok urai kizárólagos kereskedelmi jogokat akarnak!

Sötét árnyék vetült Eirin arcára. – Úgy tűnik, több bajjal jár az, hogy csatlakoztak nemeseink, mint amennyi előnyünk származik belőle! Gorban kiköpött. – Ne merd nemesnek nevezni őket, hogy rohadna ki a szemük! Némelyik olyan ficsúr a saját anyját is kibelezné,

ha ezzel több címhez juthatna! – Gőg és büszkeség – Ceriak nagyot szusszant. Azután elsápadt. Az újabb fájdalom a halántékába nyilallt. A csalfa fények szétrobbantak előtte. Képek villantak, a legnagyobb Nemes Házak urainak képei. Tekintetükben

a régi gőg. Arcukon ragadozó mosoly. Most már tudta, hogy az ébredése nem a véletlen műve volt. Messze nem akkor történt, amikor jönnie kellett

volna, és azonnal pihennie kell, ha nem akarja, hogy itt múljon ki a világból. Elfehéredtek ujjai, amint a trónusba kapaszkodva megpróbált úrrá lenni kínjain.

– Kik… kik a legnagyobb ellenfeleink? Remegett a hangja. A mesterek nem tudták mire vélni – az elf döbbenten tekintett rá. Eirin elgondolkodott. – Egy nyugati párt. Tíz Nemes Ház szövetsége. Az Első shaddot az ájulás környékezte. Alig hallotta a saját hangját. – És ki… a vezetőjük? – A shuluri kormányzó nagybátyjának a házfője. Bizonyos Darsys Eth'ran Arsadhyr. Ceriak igyekezett lassan lélegezni – pár pillanat múlva enyhült a szorítás. A Vonalak képe a legrosszabbkor villant

fel előtte. Méltóság ide vagy oda, kevés volt az önuralom, az asztalra bukott a rátörő görcsben. Még hallotta, amint a mesterek felkiáltanak, majd elsötétült előtte a világ – a következő pillanatban már a szivárványörvények birodalmában járt.

Új tényezők, új utak. Több oldal – több árnyék. Vérző sebekkel lüktető Zonei. A sápadt fény a csillagokon – a fenyegetés jele. Valaki les rajuk a kristályszférákon

túlról: ősi és idegen, aki vérbe boríthatja a világot. Nem tudta meddig tartott. Ami számára pillanatoknak tetszett, odakinn órákat jelenthetett – a Shaddok Tanácsa

türelemmel várta, amíg kitisztult előtte a kép. Felköhögött, egész teste beleremegett. – Látomás – Ceriak kézmozdulattal jelezte, hogy nem beszélhet sokat. – Hívjatok össze egy birodalmi gyűlést.

Kerítsétek elő Arsust. Ő vezesse le a ceremóniát. Gorban meglepetten bámult rá. A többiek zavartan nézték. Az elf fáradtan hunyta le szemét… és senki nem

látta, milyen kifejezés suhan át arcán. Ardintius óvatosan hozakodott elő kérdésével. – Ceremóniát, nagymester? Ceriak bólintott. – Igen. Császárrá kell koronáznotok ezt az Arsadhyrt. 11. Hajnal. Ceriak régebben azt hitte, új nap, új remények kezdete – ma már tudta, hogy valójában a pusztulás

hírnöke. A reményei is odalettek az éjszaka halálával. A tanácsterem ablakain beszüremlő fény halálra vált arcú vénembert világított meg Ryek alapítója helyén. Az elf résnyire szűkült tekintettel meredt rá, a hangjában rejlő gyanakvás a Láthatatlan Világban is érződött.

– Történt valami? Ceriak a Vonalakra meredt inkább, a sors áramlatait vizslatta… és ahogy megpillantott egy sötét árnyékot, rájött,

a türelem meghozta számára a választ.

Hevenyészett hordágyon hozták – négyen alig bírták el. Ordahír komor arccal tűnt elő a szolgák mögül, homlokára mély barázdákat vésett az összpontosítás: szemlátomást nehezére esett fenntartani a béklyót, ami tünékeny fénypászmákkal ölelte körbe az idegent.

Erőtől duzzadó, hatalmas szörnyeteg volt. Különös anyagból szőtt, arany rúnák szegélyezte köpenyt viselt, mely fekete volt, akár a csillagtalan éj. Vaskos tagok tűntek elő, néhol tenyérnyi, másutt egészen apró pikkelyekkel borítottan: átható ezüst-színűek, akár a legkülönb, bányák mélyi lunírtellérek. Hüllőpofáján dermesztő tekintet villant: kígyópillantású, írisz nélküli, smaragdszín szemekkel.

Ordahír remegve ült le az egyik trónra. – Ma reggel találtunk rá, a nyugati határnál. Egyedül volt – elcsuklott a hangja. Felköhögött, de kis szünet után

folytatta. – Sosem láttam efféle szerzetet. A kísérők szerint egy pillanatra magához tért, és mindenfélét sziszegett, de eszméletét vesztette, mielőtt bármit tehetett volna. Ezért van rajta béklyó.

Ardintius tűnődve mérte végig. – Démon lenne? Ceriak megremegett, mintha megsebezték volna, de nem szólt. – Dehogy – mondta Neirith. – Aquir ez. Az elf tekintete bosszankodva villant Neirithre. Szólni akart, de Ryek atyja megelőzte. – Nem – mondta az Első shadd rekedten. – Van lelke. És tiszta. Ceriak erőnek erejével legyűrte remegését, és az idegent nézte. Azután Ordahír mellé lépett, és a vállára tette a

kezét – a vénség meglepődve meredt rá, de kelletlen mordulással megszüntette a varázst. Ceriak az idegenhez fordult, és a Fókusz segítségével a feje fölé idézte az energiák áramát.

– Nyugalom – mondta a többiek felé fordulva. – Ha bajt akart volna, nem így jön ide. Az elf érdeklődve várta, mi fog történni. – Ismerem a fajtáját. Ősi nép, a nyugati pusztaságok és mocsarak rejtekéből. Fertályóra is elmúlt, mire megjött az első életjel. Az idegen az egyik pillanatban még mozdulatlanul feküdt,

utána felpattant, mintha kígyó marta volna, könyveket és tekercseket söpört le az asztalról a hosszú farok, ahogy a földet kereste.

Az elf és az Első shadd kivételével senki nem állta pillantását. Ceriak rezzenetlen arccal nézte, amint körbekémlelt. Ha meglepődött is, nem adta jelét. Elgondolkodtató nyugalommal hagyta figyelmen kívül a körülötte állókat. Felé fordult. Villás kígyónyelv csusszant elő a szörnypofából, kísértetiesen sziszegve.

Ceriak felemelt kézzel mutatta, hogy nem ért belőle egy szót sem. Mintha elnéző mosoly ébredt volna az idegen hüllőarcán. Ujabb sziszegés hallatszott, és egyszerre meglegyintette őket egy különös illatú szellő: harmonikus, kifinomult árama volt a körülöttük kavargó energiáknak.

A shaddok gyanakodva nézték, mint emelkednek fel kimért lassúsággal a karmos mancsok. Az idegen három smaragdzölden derengő szimbólumot rajzolt a levegőbe.

Testvériség. Esküvés. Hatalom. Ceriak arca megenyhült. Hasonló táncba kezdtek ujjai, tintakék fénnyel jelent meg előtte az ő üzenete. Az

összetartozás rúnája. Az idegen bólintott és a mellére csapott. – Sissaracyen! Snil-Veh! – Odassyn Ceriak – Ryek atyja felsóhajtott. – Légy üdvözölve, testvér. Az idegen szemében mintha gunyoros fény villant volna. – Örüllök… hogy tissztásztuk. Döbbent moraj kélt. Az elf meglepetten eszmélt a Láthatatlan Világ fürkészéséből. A lény jelentőségteljes

pillantással nézett Ceriak szemébe. „Üzenetet hossztam.” Az idegen akarata hidegen érintette meg elméjét – ahogy kinyúlt érte, nyitott könyvként kínálta magát a

megoldás. A fejébe nézhetett, az emlékei közé. Messzi vidék földjét látta. Végtelen pusztaságokat. Áthatolhatatlan, fullasztó mocsarakat a folyók mentén.

Falvakat, nyomorban tengődő gyíklényeket… de odébb észrevett néhány töredezett tornyot a semmi közepén, ahol tucatnyi vénülő sorstársát láthatta viszont. Azután váltott a kép. Fegyverekről, hosszú utakról, véres csatákról beszélt: Ryek atyja döbbenten állapította meg, hogy bár nem tudtak róla, óriási birodalommá nőtte ki magát az idegenek pusztasága. Egészen beleborzongott, amikor észrevette, hogy ott is a varázslók uralkodtak: hideg tekintetű, ezüstpikkelyes óriások, népük legnagyobb bölcsei és kutatói. Testvérek.

Hallotta, amint az idegen felszisszent – erre megremegett az idilli kép, és fehérbe öltözött gyíklény tűnt elő a többi közül. Más volt, mint ők, alacsonyabb, vékonyabb testalkatú: senki nem tudta, honnan jött, de messzi földek üzenetét hozta. Hittek neki, befogadták, s mert nagy varázsló volt, helyet adtak számára a birodalmi tanácsban – Ceriak szája megremegett, ahogy észrevette gyanús fénnyel csillogó tekintetét.

Azután a Snil-Veh emlékei következtek. O fedte fel a jövevény titkát. O vette észre, mennyire nem az, aminek mutatta magát. Örült száguldásban villantak fel az emlékek: egy pillanatra a Vonalak képét is maga előtt látta, a rég felsejlett, rettenetes sötéttel együtt.

A jövevény tekintete ellenállhatatlan erővel vonzotta magához. A szíve dobbanása is kihagyott, amikor átalakult előtte a hüllőarc képe. Rút szörnypofa tűnt elő, förtelmes kocsonyának tűnő agytekervényekkel.

„A Lárvák Népe. A Paraziták Urai. A Hályogos Szeműek.” A Snú-Veh feltehetően végzett a szörnyeteggel, ám utóbb senki nem hitt neki. Senki nem hitte el, mint

tévesztették meg őket. Azt sem, hány ilyen dögvész élhet még a nap alatt. Sissaracyen tudta. Tudta, hogy honnan jöttek, hogy kik ők valójában. Tudott a Végtelen Hídjának városáról, és megfejtette az átjáró

titkait is. A csillagok üzenetét, és az együttállás szerepét az ördögi tervben. Az idegen fenyegetés. Amiről a Vonalak beszéltek. A Külső Világok Urainak pusztító testvérei! Arra eszmélt, hogy aggódó kiáltások verik fel a zsibbasztó csendet. Mindenki őt nézte. – Bajban vagyunk. Minden a helyére került. Az idegen fenyegetés. A démonok ajánlata. A rémálom, az egyetlen kiút, amivel

megszűnnek kyrek, megszűnnek halandók leani. A shaddok dermedten figyelték, ahogy az Első shadd a trónusára rogy. – Nagyon… nagy bajban vagyunk. 12. Ceriak álmodott. Várta, hogy átjárja az erők árama, és éveket fiatalodjon egyetlen órányi pihenéssel, ehelyett

valami egészen mást tapasztalt. Ódon, fekete köpeny libbent. Ugyanaz a kalap. A faragott bot. A kortalan arc. Ceriak megremegett, ahogy a

szemébe nézett. Nem volt se baráti, se vádló – csak hideg és idegen. „Nos?” Színtelen, érzelemmentes hang. „Tudod, miért vagyok itt.” Ceriak nem felelt. „Tudod, hogy nem választhatok helyetted.” A Másik hangja közönyösen csikordult. Fekete lángok gyúltak aszott

karjain, ahogy sötét vonalat rajzol a levegőbe. „Ám amit ígértem, tartom. Utoljára.” A Másik képe betöltötte a tudatát. A vékony vonások. Az a rezzenetlen hüllőtekintet. Ficsúr. Azután

megremegett a kortalan arc. Mély barázdák vésődtek rá. Szarkalábak. Ősöreg ráncok. Csak a fekete szemek nem változtak. Mintha halvány mosoly játszadozott volna az idegen ajkain. Gúnyos. Megvető. Diadalmas.

„Ideje van most a látásnak.” Ceriak felüvöltött. A halántékához kapott. A Másik felnevetett – és lehullott róla minden álca. Fullasztó bűz

töltötte be a shadd tudatát. Beleette magát a húsába a rontás, letörölhetetlen átokkal szennyezve vérét. Démoni Egy átkozott, istenverte démon! – Megkísértesz? – rikoltott a shadd vak dühvel. „Ugyan. Csak segítek. De csak, ha te is akarod” Ceriak a kezébe temette arcát. Bőrébe vérző barázdákat téptek ujjai. – Takarodj! Takarodj belőlem! „Gyűlölsz, mert mások vagyunk. Nem ismerhetsz meg minket.” Ceriak megszédült. A világ őrült módon háborgott körülötte. Erőtlen remegéssel tántorgott a toronyszoba ablaka felé, és dőlt a málladozó párkányra. „Mi nem élünk. Csak

létezünk. Ne akard megérteni!'' – Takarodj! Takarodj! Sípoló tüdővel vette a levegőt – az orrából csöpögő vér a mélybe hullott. Ahogy felnézett, alig látott a szemébe

folyó verítéktől és vértől. Megsejtette már, miért kísért az az érzés odakinn. A fullasztó súly a halandók mellkasán. Az a magány és kiszolgáltatottság, amikor a halandók az éjszakai égboltra tekintenek.

Az émelygés nem múlt, de a fájdalom kezdett elviselhető lenni. Vége mindennek. A shaddoknak. Ryeknek. Az álomnak… egy nyomorult démon volt! „Ne tarts sokat magadról.” Az Első shadd felmordult. A dac elszántsággá formálódott. – Miért…? „Ne akard megérteni.” Ceriak a kövekre roskadt. Tétova emlékként villant fel benne az Együttállás iszonyata. Alvadó vért köhögött fel. „Szükséged van rám. Ránk.” Hogyan? Hideg szellő mart Ceriak szívébe. A Vonalak üzenete! „Mert nyomodban jár a Lárvák Népe. A Paraziták Urai. A Hályogos Szeműek.” – Kikről beszélsz? – de már tudta. Sissaracyen emlékeiből. „A nevüket akarod?”

– Shulur küldöttei? – próbálkozott Ceriak, de tudta, másról van szó. A Másik halkan kacagott. „A két követ: Bróccin, a Hazug Szavú és Róah'ann, a Mágusok Mestere. Uraik pedig Zau Derrach, az Ezüst Iriszű.

És Lázadó Zha'tann, a Hideg Próféta. A Birodalom vesztére törnek. Most az életedért jöttek.” A nagymester artikulátlan hörgéssel zuhant a padlóra. – És te, te mit akarsz tőlem? „Én egyszerűen csak itt vagyok. Segítek.” – Egy démonnal szövetkezzem? A káosz fajzatával? – Ceriak suttogása sikolyélesen hasogatta az éjszakát.

Odakinn felmorajlott a sötét. „Mit tudsz te a káoszról?” Ceriak megdennedt, amikor egy Kapu nyút a Másik mögött. Rés a kristályszférákön túlra. Csábító… de már

cseppet sem félelmetes. A Vonalak világosan mutatták az utat: Ryeknek nincs más lehetősége. A Másik rezzenetlen pillantással nézett rá. Ceriak átlépett a világok átjáróján. A Kapu mögötti valóságban a vérébe robbant a felsejíő őserő. Ismeretlen birodalmakba jutott.

Szellemszárnyakon suhant a semmi szövetén, messze kerülve mindattól, amit az élet jelentette: porszemnek érezte magát a feltáruló energiák örvényében. Meglepődni sem volt ereje, amikor valami ezüst-ösen fénylő derengésbe ért. Égig érő hegyeket látott, mérhetetlen szakadékokkal. A hegyoldalakat alagutak fúrták át, másutt karnyi vastag oszlopokról emelkedtek roppant bércek. Távolabb több száz lábnyi darabokból összetákolt, penge síkok határolta hasadék-tenger látszott, melyek lapjain tompán csillogott az ezüst derengés. Nem fény, nem sötét, mégis világosság. Időtlen idők óta szunnyadó erők temetője.

Ceriak szívébe izzó görccsel markolt a bizonyosság. A legendák Néma Világa: ahol a teremtés előtti démonok születtek. Kisvártatva repedések éledtek a penge síkokon, visszhangzó dörgéssel robbantak szilánkokra a gigászi hegyek –

a feltámadó örvényben bömbölés kélt. Öles lángok gyúltak a feketeség mélyén. Két hideg fényű, ezüst villanás. Egy mélységes tintakék.

A Külső Sötétség urai? – Elég! – sikoltott Ceriak, hogy beleremegtek a koponyacsontjai. Egy végtelenül hosszú szívdobbanás után eltűnt minden, mintha sosem lett volna. Odakinn, Ryek felett

mennydörgés reszkettette meg a levegőt. Bömbölve zengett az ég, vérszín villámok korbácsolták a legmagasabb tornyot. Odafenn, a toronyban szilánkokra hasadt a márványpadló.

„Várni fogok rád!” Fekete lapokra rótt, lázálmokkal írt rúnakönyv hevert a törmelékes márványlapokon. A Megidézések Tiltott

Formulái. 13. Az Enrawellbe érkező Jakménak rossz előérzete támadt. Többet sejtett annál, mint amennyit józan ésszel el lehetett fogadni. Valahányszor eszébe jutott az a régi

találkozás a Legnagyobb Anyrral, a zsigereiben érezte, hogy igaza van: a vén bolond sokkal nagyobb veszélyt jelent, mint amennyi látszott.

Enrawell tervezett valamit. Valamit, ami minden tervüket romba döntheti. Tűnődve nézett szét az utcán. Egyedül érkezett, dísztelen, fekete köpenyében: ahogy rég. A saját szemével

akarta látni, mi történik odabenn. Olyan más volt, olyan… különös minden. Túl csendesek voltak a sikátorok. A nyomornegyedekben nem volt annyi koldus. A piacon élettelenebb volt a zsongás.

Valami megváltozott a városban tizenhat év alatt. És azok a tekintetek. Keveset pislogó szemek. Hideg, lelketlen pillantások. Jakme a Láthatatlan Világ erőit szólította – csak módjával, hogy Baldre, az Enrawelli Hatalmas fel ne fedhesse

kilétét. Meglepődve vette észre, hogy mennyivel nyugodtabb, letisztultabb világ fogadja odaát: magabiztos, sápadt derengés látszott a korábbi csapongó kavalkád helyén.

Szürke. A közöny, vagy titkok színe. A belső negyedek határairól eltüntették a kapukat, és szabad teret engedtek a bejárásnak. A falak megmaradtak

ugyan, de nyoma sem volt a zsarnoki védelemnek. És az emberek benn… Sétáló nemeshölgyeket várt. Beszélgető ifjakat, marcona kísérőkkel. Elmélázó, fájdalommal teli urakat, akik

elhaló hangon ábrándoznak a régi dicsőségről. Hivatalnokokat, akik sápadt arccal mennek útjukra, mint az élőhalottak.

Ehelyett kisszámú, ám annál céltudatosabb csoportokkal találkozott, melyek elgondolkodtató magabiztossággal siettek a dolgukra. Katonákkal, akik feltűnően nagy számban csörtettek át a városon. Ifjakkal, akik szenvedélytől izzó tekintettel vitatkoztak a tétlen merengés helyett. Valaminek történnie kellett. Ennyire nem lehettek mások az emberek. Önsajnálattal teli, beteg lelkű tévelygőket hagyott itt legutóbb, most pedig… Hatalmasok lettek. Büszkék. És mérhetetlenül dölyfösek. Hihetetlen, mennyi tetterő. Mintha új birodalom építésébe fogtak volna. Most örült igazán, hogy a szokásos óvintézkedéseket megtette.

– Jakme nagyúr! Ezt a megtiszteltetést! Nem is reméltük, hogy Shulur követeit is üdvözölhetjük a jeles eseményen!

Meglepetten fordult sarkon. Eimar sietett felé, a cingár, hegyes arcú nemesifjú: csúf példája annak, mit tesz a vérfertőzés. Méltán lehetett a Legnagyobb Anyr kedvenc tanácsadója.

– Mily kellemes meglepetés, hogy itt üdvözölhetjük, nagyúr! Megmutathatom a szállását? Az ifjú pökhendi fintorral meredt rá. Mélyreható pillantásával sem sikerült lehervasztania a ficsúr arcáról a

gúnyos mosolyt. – Majd. Eimar biccentett. Gyerekkorától fogva az udvarban élt, tökéletesen értett a politika nyelvén. Alig észrevehetően

intett, mire egy hintó állt melléjük. – Nos, a legjobbkor érkezett. A ceremónia hamarosan kezdődik, jöjjön velem. Noha Jakménak fogalma sem volt róla, milyen ceremóniáról beszél Eimar, s az sem volt ínyére, hogy belebotlott

a talpnyalóba, nem mutatott meglepetést. Gyanította, hogy találkozásuk korántsem a véletlen műve. Kurtán biccentett, mint aki már várta az invitálást, s odavette.

– Hogy állnak az előkészületek? – Remekül – válaszolta Eimar, s a palota felé indult. – Az idegenek követe rövidesen megérkezik, s addigra

mindennel elkészülünk. 14. A quiphanni követ figyelemreméltó férfiú volt. Büszkén húzta ki magát, de óvakodott túlzásba vinni a hivalkodást: abban a mozdulatban nem volt gőg, sem

lázítás, csak sziklaszilárd határozottság. Az idegen megjelenése alapos felzúdulást okozott a tanácsteremben. Kifinomult, művészi vonásaival, vékony

szálú, fonatokba font hajával, mélységes kék szemével lélegzetelállító benyomást keltett – mintha a kyr legendák hóhajú eszménye lépett volna eléjük. Jakme bosszankodva állapította meg, hogy lehetetlenség volt meghatározni a korát: fiatalnak tetszett, egy ránc sem csúfította arcát, de pár évtizednél sokkal több titkot rejtett a tekintete.

A tény, hogy Enrawell lakói közt nyilvánvaló bizalmat keltett, csak tovább növelte Jakme gyanakvását. Próbálta szemügyre venni a szellemvilágban is, de hiába ismerte a mester számos fogását, nem sikerült az

ártatlannak tetsző álca mögé hatolnia. Mert bizonyosan álca volt. Visszataszítóan tökéletesnek tűnt minden vonása.

Baráti fény a szemekben, békés türelem. Hófehér köpeny, dísz és cicoma nélkül, csak néhány szimbólummal a háton és a vállakon. Egyszerű szavak, mindia puhatolózna. Virágnyelven adott válaszok. Gondosan kerülve a kellemetlen témákat. Kis hízelgés. Épp csak annyi, hogy alázatos legyen, ne feltűnő.

És ez a név! „Bróccin vagyok, nagytiszteletű. A Dahóbb és Aiad nemzetségek követe. Azért jöttem, hogy testvéri szót váltsunk.” Kellemesen csengő férfibariton.

„Népem természetesen minden fontos kérdésben a rendelkezésükre áll. Mi több, a segítségüket kéri – és ezerszer is áldassák Róah'ann neve, ha ily szívélyes viszonzásra talál itt.”

Jakme elrévedve ízelgette a neveket. Róah'ann. Bizonyosan valami ősi istenség lehetett arrafelé. „Szívem örvend, ha céljaink egy irányba mutatnak. Bizonyos vagyok abban, hogy az átjáró mindkettőnk számára

rengeteg előnyt jelent majd.” – Jól beszél az idegen! – súgta oda neki Eimar, teljesen elalélva a követ előadásától. Jakme undorodva húzta el a

száját. Eszét vette a dicsőség ennek is. A hatalomról álmodik, ahelyett, hogy mérlegelne. – De nem őszintén. – Csak tiszteleg. Tudja, hol a helye. – De nem Shulurban. A hegyesképű döbbenten meredt rá, de Jakme nem ért rá vele foglalkozni. A Legnagyobb Anyrt nézte, amint

lefoszlik róla a hivatalos tartás, és mind inkább fogást találnak rajta az idegen szavai – előbb megenyhültek a szigorú vonások, majd eszelős gőg villant szemében.

Mesterien csinálja.

Ahogy az idegent fürkészte, újra elfogta az a különös érzés. Nem tudta szavakba önteni, mi lehetett a forrása – de a shuluri Hatalmasokon kívül soha, senki nem állta a pillantását, bárhol járt a világban.

Az idegen követ pedig rezzenetlen tekintettel nézett vissza rá. Jakme lehunyta szemeit, hogy jobban szemügyre vehesse Bróccint. Az anyagon túli világ képe ellenállhatatlanul,

kiszámítottan robbant Jakme tudatába. Színezüst villámok látszódtak az idegen helyén – ahogy jobban szemügyre akarta venni, tompa görcs éledt a gyomrában, és kúszott felfelé a zsigerein át. Az idegen a Láthatatlan Világban is figyeli őt!

– Kellemes estét az ifjúúrnak! Összerezzent a dallamos hang hallatán. Nyugtalanító erő vibrált a szavakban. Ijedten nézett fel – két hórihorgas árnyat látott maga előtt. Mohazöld köpenyben. Delejes, ezüstös tekintetek

szegeződtek rá. Eimar közben nyomtalanul eltűnt mellőle, a tömeg is közelebb húzódott a követekhez, hogy hallja a halk szavakat. Jakme jószerével magára maradt a két idegennel.

– Adeptusok vagyunk, Quiphann városából. A nagykövettel jöttünk. A magasabb előlépett társa takarásából. – Baldre Car-Cassyant várjuk. Jakme igyekezett úrrá lenni remegésén. Megborzongott, valahányszor végigmérték az idegenek. – Talán a könyvtárban lehet. Nos… nekem tulajdonképp nincs is időm várakozni. Kellemes estét az uraknak! Jakme sarkon fordult, és hosszú léptekkel indult a Legnagyobb Anyr rezidenciája felé- Nem láthatta, milyen

elégedetten villant össze mögötte a két ezüst tekintet. Azt sem, amint az arcokon átüt egy embertelen, ezerfogú vicsor.

Ám Shulur követe nem jutott messzire. 15. Shulur! Baídre vagyok, hírekkel! Csend. Mintha jégbe fagyott volna a szellemvilág. Valami nagyon nem volt rendjén. Fertályórája már, hogy

Baldre különös jeleket észlelt a tanácsterem felől – a Legnagyobb Anyr említette, hogy az idegenek tudása nem hasonlított semmilyen eddig látotthoz, de ez több volt annál. Jó szándékkal életre hívott hatalomban nem talált volna semmi kivetnivalót, de abból a kisugárzásból hiányzott a jó szándéknak még az árnyéka is: alattomos volt, gőggel teli.

Hogy az Erőd keze észrevette-e ezt a különös torzulást, nem tudta. Néhány pillanatig mintha Jakme gondolatait érezte volna, de ahogy kinyúlt felé, rázuhant ez a különös csend. Gyanakodni kezdett. Az idegenek megjelenése szerencsés időzítés volt a városnak, de bármennyire is hitte, hogy nem lehetett a véletlen műve, nem tudta bizonyítani megérzéseit. Később, a délnyugati városban folyó építkezéseknél tovább erősödtek nyomasztó megérzései. Forrón remélte, hogy Shulur tudja a választ a kérdésekre, melyet mások előtt megfogalmazni sem mert.

– Baldre Car-Cassyan nagyúr? Meglepődve fordult meg. Sosem hitte volna, hogy bárki meg tudta találni ebben az elfeledett toronyszobában: a

nagykönyvtár ezen részét – elvileg – senki nem ismerhette rajta kívül. Két karcsú idegen állt előtte. Hűvös arcuk fenyegetőnek tetszett a csuklyák takarásában. A tényen mit sem

változtatott alázatos mosolyuk. Baldre tekintetét nem kerülték el a részletek. Apró ránc az ajkak sarkában. – Én vagyok. A magasabb idegen meghajolt. Csak most vette észre a tetoválásokat a fején. Rúnák. – Quiphann adeptusai nevében üdvözlünk. Ezüst fénnyel villanó szemek. Mosoly. – Nem tudok arról, hogy Quiphannban tanítványaink lennének. A tetovált arcán kedélyes kifejezés jelent meg. – Ó. Tanítványok nincsenek is. Csettintett egyet. A Hatalmas megszédült a fellobbanó erők örvényétől. Az idegen köpenyén haragos fénnyel

izzottak fel a szimbólumok. Egy pillanat alatt beborította a belőlük áradó derengés. – Én Róah'ann vagyok. Tanító Atya – könnyed biccentéssel mutatott maga mellé. – Ő a szolgám. Baldre dermedten nézte, amint vérszomjas acsargásba torzul a másik mosolya. Igyekezett érőt venni magán, de

remegett a hangja. – Miért jöttetek? – Arra kérünk, csatlakozz hozzánk! Baldre lassan, nagyon lassan letette a kezében tartott kódexet. – Hozzátok? – A birodalmunkhoz.

– Miféle birodalomhoz? – Az egyetlen birodalomhoz, amely egy év múlva még állni fog. A vén Hatalmas most értette meg, mit üzentek számára a csillagok. Ez az út vége. Vett egy nagy levegőt, és

hagyta tovatűnni a félelmeket. Hisz tudta, hogy egyszer el kell jönnie. Semmi kétség. Ez az a pillanat. – Nem tehetem. Esküt tettem. Az idegen atya felszisszent. A másik vonásain komor árnyékok suhantak át. Lefeslett róluk az udvarias álarc:

ellentmondást nem tűrő hangon dörrentek rá. – A hamis uraknak tett eskü nem eskü! – Vedd úgy, hogy a sors ad még egy lehetőséget! Baldre erőnek erejével gyűrte le a torkában súlyosbodó

gombócot. Szikrák éledtek májfoltos ujjain. Átkozott légy, Első shadd! Mégiscsak neked volt igazad! – Az én életem a birodalmamé. Róah'ann mintha elszomorodott volna. – Sejtettük, hogy ezt fogod válaszolni. Enrawell Hatalmasa lassú, kimért mozdulattal húzta ki magát. – Kyrként éltem. Úgy is halok meg! – Ha ragaszkodsz hozzá… Baldre felkiáltott. Öles lángok csaptak ki kezéből. Az alacsonyabb idegen fájó arccal markolászta a fejét – majd,

ahogy körülölelte a smaragdsztn ítélet, üvöltve vágódott a falnak, kitörve az ablakot… át a párkányon, s elhaló sikollyal zuhant a mélybe.

Szemben, a tetovált nagymester hárító mozdulatot tett kezével. Elnéző mosoly sejlett fel ajkain. Azután visszatámadott.

Az idegenek ez idáig csak kísérletezni mertek hatalmukkal, mert az erők ideát másképp viselkedtek, mint szülőhazájukban. Róah'ann hangja menydörgéssel szaladt szerte a síkokon – Baldre már azelőtt halott volt, hogy elérte az idegen kezéből előtörő fénytelen kavargás.

Baldre Car-Cassyanből, Enrawell egyetlen túlélő Hatalmasából a következő pillanatban csak egy kupac füstölgő rongy maradt.

Róah'ann atya zord mosollyal nézett fel. Egy pillanatra megremegtek vonásai, és a felszított mágia mámorában felsejlett valódi arca. Hályogos, véreres szemek. Vénségesen vén, embertől idegen ráncok. Lázálmokba illő, lüktető agytekervények. És rettenetes, ezerfogú vicsor.

16. Jakme megszédült. Olyan volt, mintha szakavatott mesterek vájkáltak volna a zsigereiben: kimért lassúsággal

áradt szét benne a fájdalom. Béklyó! Jakme dermedten vette észre, hogy a Legnagyobb Anyr arcán töprengő kifejezés suhant át, majd hirtelen elhatározással elindult, át a tömegen. Egyenest felé tartott.

Az Enrawelli Hatalmast kereste a szellemvilágban. „Baldre! Válaszolj!” Síri csend. Alig tudta megállni, hogy a padlóra ne okádjon. – Shulur! Mily örömömre szolgál, hogy követe megtisztelt jelenlétével ezen a nagyszerű napon! – vajon ő

szajkózza Eimar szavait, avagy fordítva, villant fel Jakmében a gondolat futólag. Katonák tűntek fel a Legnagyobb Anyr mellett. Endarchin biccentett, majd a szomszédos erkélyterem irányába

intett. – Jöjjön nagykövet! Rengeteg megbeszélnivalónk van! Jakme alig hallotta, amit mondott. Lelassult körülötte a

világ. A fájdalom méregként áradt szét az ereiben. A varázsereje is cserben hagyta. Bármennyire is erőlködött, sehol sem találta a vén Hatalmast.

– Á, az adeptusok Quiphannből! Az ifjú megdermedt. Mintha megfagyott volna körülötte a világ: csak lassan, nagyon lassan ocsúdott. – Adeptusok? – Enrawell új Hatalmasainak tanítómesterei. Hatalmasok? Mesterek? Magas, délceg férfiak voltak, makulátlan, fehér köpenyben. Hószín haj. Kanyargó rúnatetoválások. A legkülönb

pengékhez hasonlatos, acélkék tekintet. Jakme elsápadt. Soha nem hitte volna, hogy valaha kicsúsznak az irányítása alól a dolgok. Még soha nem volt

példa arra, hogy ne legyen helytálló a következtetése – és most, hogy rádöbbent, mekkorát tévedett, levegőt is alig kapott.

Halántékában izzó fájdalom kélt. Meg is tántorodott volna, ha az egyik oszlop meg nem támasztja. Szemben, a Legnagyobb Anyr kedélyes mosollyal meredt rá. A hószín hajú idegenek mintha vele együtt derültek volna.

A Legnagyobb Anyr mosolya eltorzult.

– Hadd mutassam be Conravin Dawa nagymestert! Neki van egy igazán figyelemreméltó elképzelése arról, hogyan fogunk új birodalmat alapítani!

Jakme elájult. 17. A sötét lassan szüremlett át a lemenő nap elé, roppant mancshoz hasonlatos árnyékként borult Shulur fölé.

Ahová elért, felborulni látszott a világ rendje. Homály gomolygott alá, és kihunyt minden fény. Eltűnt a ragyogás, az öröklétbe vetett hit, a korokon átívelő büszkeség – fullasztó némaság telepedett az utcákra.

A kihalt, üres toronyszobában felriadt Shulur Hatalmasa. Isshae lassan kelt fel a varázskör mellől. Ismét rémálmok. Nehézkes léptekkel vonszolta magát át a laboratóriumon, és ült le a kristálygömb elé. Óvatosan simított végig felszínén, ennyire kimerülten nem akarta a józan eszét kockáztatni. Felköhögött, egész testében rázkódni kezdett az érintésétől, de a gömb teljesítette akaratát: lassan tisztuló képpel mutatta az Erőd egy rejtett üregének titkait.

Isshae Ianarakot egyre inkább zavarták az álmai. Az utóbbi hetekben már kikezdték a józanságát is. Megesett, hogy lángtengerbe borította Daumyr partjait. Egy ízben megölt egy nemesenszületettet, mert ármányt vélt felfedezni egy ellenvetésében. A szolganép tucatnyi tagját szedte ízekre, de egyik sem az volt, akire gondolt. Akikről álmodott.

Mindig figyelt. Kutatott. Varázslatokat szőtt. Lidérceket idézett. Rúnákkal rótta tele a szobáját. Nem tántorította el, hogy nem volt eredmény. Nem érdekelte az sem, hogy senki nem hitt neki.

Nehézkes sóhajjal szívta magába a kazamaták foglyainak erejét. Kopogásra riadt révületéből. Az új szolgálója volt. Még nem tanítvány, de ígéretesen vakmerő. A kevés bátrak

egyike, aki meg merte látogatni. – Bocsásson meg a zavarásért, nagyúr – tiszteletteljes hangon szólt, alázatosan a padlóra szegezve tekintetét,

kezében tekercs. – Üzenetet hoztam. Isshae egy intéssel eltüntette a gömb képeit. Tűnődve nézett el a hajlongó szolga, a kormányzók pecsétjével

ékes tekercs felett, ki az ablakon. Súlyos, ónszín fellegek takarták az eget. Esett. Bizonyosan ettől fájhatott a feje. – Milyen… különös idő van odakinn. – Igen, nagyúr. A Hatalmas a szolgát méregette a szeme sarkából. Mintha más lett volna, mint egy héttel ezelőtt.

Magabiztosabb, dallamos hangú. Gyorsabb léptekkel járt. Egy árnyalattal vékonyabbnak is tűnt. A szószóló nem szeretett volna zavarni. Zavartan tette le az asztajra a díszes pergamentekercset, és sietve indult

kifelé. – Megállj, Tyrrian! Isshae tekintete elsötétült… azután engedett a szorítás, és újra önmaga volt. – Honnan… – minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy úrrá legyen indulatain. – Honnan jött az üzenet? – Enrawellből, nagyúr. Vadászsólyom hozta. – Maradj még. – Ahogy kívánja, nagyúr. Tényleg gunyoros volt a válasz, vagy csak ő hallotta bele? Isshae az asztalhoz lépett, és a levélre fordította

figyelmét. Ismerős kézírás kanyargott a pergamenen. Gyorsan átfutotta a levelet. Nyári éjszakában a tűz felett, Téli hóban, napfényben. Hm. A kedvenc tanítványa újabban verseket írogat? Isshae elrévedve méregette a pergament. Hirtelen észrevette, hogy apró betűk kanyarognak a díszkötésre

használt szalagon. Lassú mozdulattal kisimította az egyik felét, és merően bámulta – igyekezett nem tudomást venni arról, hogy émelyítő reszketés kélt a gyomrában.

Közelebb hajolt. Számok. Rúnák. Letűnt nyelv szimbólumai. Ezúttal tüzetesebben szemügyre vette a kanyargó rovásokat és amint betűről betűre haladt, dermedten vett észre egy ritka jegyet.

Jakme figyelmeztetése! De vajon mit jelenthet? Valahol, az emlékek távlatában tünékeny vers jött elő a feledésből: egy akaratos tanítvány kedvenc strófái. Nyári éjszakában a tűz felett, Téli hóban, napfényben. Az illúzió megremeg. És rád szakad a valóság. Isshae felpillantott… És belátta, hogy elkésett.

Az arcán tükröződhetett, amit gondolt, mert ruhasuhogás hallatszott. Könnyed léptek surrantak tova… és ahogy ocsúdott, félfordulatból azúrkék lángtengerrel söpört végig a szobán.

De nem érte el a másikat. A szolga sebes volt, lehetetlenül gyors: hatalmas ugrással tért ki a pusztítás elől, és ért földet a laboratórium

hátulsó részén. A köpenye széle, ha megpörkölődött. Isshae gondolkodás nélkül nekirontott – a férfi, aki egykor Tyrrian volt, ezerfogú vicsorral mordult vissza.

Az alakváltó beszélni kezdett. Suttogása nyomán a világ, amit ismert, fokozatosan eltűnt, hogy helyét átadja egy sosem létezett, minden törvénynek ellentmondó valóságnak. Isshae kétségbeesetten döbbent rá, hogy az ő mágiája nem hatol át a valóságot sarkaiból kifordító varázson, ám a másik hangja lassan beszivárgott az elméjébe, hogy odabent is szétzúzza a rendet. A Hatalmas tudata egyre inkább a felszított őrület foglyává vált, ám váratlanul támaszra lelt ott, ahol a legkevésbé várta volna. A szörnyű varázs egyetlen ponton vallott kudarcot. Az Erőd Fókusza szilárdan ellenállt, körötte elhalt az idegen hangja.

– A Fókusz hatalma! – viillant Isshae ködösülő tudatába, miközben a szoba lassanként elvesztette minden formáját. – A valóságot megszilárdító erő! Ez szab gátat a varázslatnak!

Utolsó esélyként, minden erejét megfeszítve kinyúlt, és megragadta a Fókusz körül izzó erőket. Ellenállt az elméjébe kúszó képeknek; anyja hajolt fölé, de feje helyén rózsás-vörösen lüktető agytekervényeket látott, s felsikoltva próbált menekülni, Hatalmassá avatják, ám a Császár Isshae ötmillió-öt ütéssel vert medálja helyett kígyóként tekergőző tőrt tart a kezében, s hiába hátrálna, társai lefogják, hogy az uralkodó vérszomjas mosollyal a mellébe mártsa a fegyvert. Hány foga is van? Biztosan több, mint kéne, de…

Mintha víz alól szabadult volna, egyszerre lerázta magáról a tébolyt. Tisztuló tudata erősebb fogást keresett az erőkön, majd a Fókusz hatalmát maga köré gyűjtötte. A kifacsart, megkínzott összevisszaságban nyílt utat vágott az idegen felé.

– Vesztettél, nyomorult! – suttogta elharapott ajkából vért köpve. A Hatalmasok ősi varázstüze a Fókusz által helyreállított valóság ösvényén szökőárként zúdult az alakváltó felé, s szemvillanás alatt hamuvá perzselte.

Vége? Isshae zúgó fejjel támaszkodott meg az asztalban. Körötte a minden varázsnak ellenálló, halott kőfalakba lábnyi

lyukakat és hasadékokat égetett a felszított mágia. Odébb, az ajtón túl, szobányi darabon robbant ki az Erőd oldala – alig hitt a szemének. Döbbenten meredt a füstölgő hamvakra. Isshae Ianarak, Shulur Hatalmasa elsápadt, és erőt vett rajta a remegés.

18. Ónszín fellegek. Napok óta szitáló eső. Voltak, akik úgy hitték, könnyeiket hullatták az égiek. Talán

figyelmeztetés volt. Vagy ómen. A tanácsterem kupolája alatt megsűrűsödni látszott a sötét. Hatalmas árnyak. Fekete köpenyes urai Ryek

birodalmának. Arcukon komor ránc, jóval több, mint méltóság. Döntésüket lélegzetvisszafojtva várta a város népe.

Ceriak görnyedten ült, mintha lesoványodott volna. Ijesztő szarkalábak éktelenkedtek szeme alatt. Senkinek sem beszélt lidérces utazásáról, ám a nagymesterek így is tudták, hogy valami történt vele, és nem kellett sokat töprengeniük, amint a hírvivők meghozták a jelentéseket.

– Kevés időnk van – kezdte az alapító mindenféle beyezetés nélkül. – a küldötteink és a kémeink eltűntek Enrawellben. Nyomtalanul. Még aggasztóbb az, ami egy északnyugati városban történhet.

– Quiphann? – mordult fel Ordahír. – Nem csak szóbeszéd? – Nem – Ceriak felköhögött. Senki nem csodálkozott azon, hogy remeg a hangja. Gorban ocsúdott elsőnek. – Ha háború lesz, végre levethetem magamról ezt az átkozott csuhát. – Megelőztél. Épp erre akartalak kérni. – Kérni? – Ha már harc, adjuk meg a módját. Ceriak lassú, ügyetlen mozdulattal emelt fel a trón mellől egy díszes párnát. Drága selyemből szőtt, fekete

vállszalag volt rajta. Középütt Ryek Unikornisának címere. – Ideje felélesztenünk egy régi hagyományunkat – senki nem akadt, aki tiltakozott volna. Emelt hangon

folytatta. – Gorban Lyalmur! Ryek birodalmának nevében, és a Shaddok Tanácsától kapott hatalmamnál fogva

elrendelem, hogy mától te légy Ryek Első Hadura! A vén katona megrendülten meredt rá. Tucatnyi szívdobbanásba telt, míg magára talált, és a varázslóhoz lépett.

Féltérdre ereszkedett előtte, ősi szokás szerint.

– Az életem a birodalomé – Gorban arcán rég látott zord mosoly derengett fel. Ceriak a shaddokhoz fordult. – Ami Quiphannt illeti… Nem ismerjük az erejüket. Képtelenség kifürkészni a titkaikat. Egyetlen kémünk sem tért

vissza. Illetve akik igen, azok már nem ugyanazok voltak, mint akik elmentek. Meg kellett ölnünk valamennyit – nehezére esett kimondani a szavakat. – Most már nemcsak Ryek, az egész világ sorsa forog kockán. Nem vállalhatjuk a kockázatot. Szövetségest kell keresünk.

Ordahír felmordult. – Ez pontosan mit jelent? – Shulurba megyek. 19. Leszállt az éj. A holdvilág sejtelmes árnyékokkal hintette a hegytető szikláit: Ceriak menedéke kísértettanyának

tűnt a komor bércek alatt. Tudta, hogy jönni fog, nem hitte, hogy elbújhat; sejtette azt is, milyen érvekkel hozakodik elő.

– Ez őrültség. Ceriak tűnődve meredt a völgybe. Emlékezett a zöld rengetegre – most erőtől duzzadó város virágzott a helyén.

Néhány családdal, és egy mogorva pusztítóval kezdődött – borzongás futott végig a hátán, ahogy a völgy lábánál állomásozó seregre nézett. Százszámra izzottak odalent a tartományi táborok tüzei.

– Te tudod a legjobban. Nincs más lehetőség. Az elf haragos arccal szisszent fel. – Van! És te is tudod, mi az! Az Első shadd a távolba meredt. – Az nem megoldás, hanem rémálom. – Mennyivel jobb az, ha Shulurral szövetkezel? – Inkább, minthogy démonokat szabadítsak a világra! – Ryek atyja lehunyta szemét. Végigsimított ráncos

homlokán. Remegett a keze. – Te nem sejted, kik ezek. – Én is láttam őket – a hold felé intett: lidérces derengés ébredt ujjain. – Csak mások. Hatalmasak. Idegenek.

Mint én. Hátravetette csuklyáját. Ezüst hajával, hamuszín arcával úgy festett, mínt egy kísértet. – Tudom, hogy nálad a Könyv! – Veichassur sziszegve ragadta meg a karját. Az Első shadd arcán megrándultak az

izmok. Ez túláradóan heves érzelemnyilvánítás volt a mindig kimért élitől. – Túl kevesen vagyunk – Ceriak elfordult, és az égboltot vizslatta. – Legyen. Akkor kellenek Shulur urai is. De kell még valami. Ceriak a városra meredt. A kastélyházra. A hegytetőre. Az uradalom első, romos falaira. A halott ujjként

meredező tornyokra. Az emberekre gondolt, akik vele együtt hittek. A katonákra. A tanítványokra, akik most is ott tanultak a gyertyaláng mellett.

Mind ugyanazt követte, mind ugyanazt akarta, és amikor eljött az idő, mind meg is hozta a maga áldozatát. Érettük. Mindannyiukért. Elfeledték a múltat, és segítettek új hazát építeni. Egy célért, egy álomért, feladva a régi korok árnyait: a széthúzást, az ármányt, a büszkeséget. Egy új világban, melynek biztonságát az Út hatalma szavatolta.

Eszébe villant, mit érzett a Hívás idején – a puszta emlékbe beleborzongott. Nem mert arra gondolni, mások hogyan élhetnék meg. Mit látna belőle a világ.

– Minden megváltozna. – Meglehet. Shaddok. Tiszta elvek, tiszta lélek. A világ legegyszerűbb erkölcseivel és alapvetéseivel. Voltak. Mostanáig. Felkiáltott. – Nézz le, Veichassur! Nézd meg azokat a tornyokat! Nézd meg az embereket! Az elf torka elszorult. Ceriak szemében könnyek csillogtak. – Nézd meg Ryeket! Emlékezz, hogy miért csináltuk! Veichassur baráti érintéssel tette vállára a kezét. – Én megértelek. De a Vonalak világosan beszélnek! Nem kockáztathatsz! Ceriak felsóhajtott. – Sajnálom az álmaidat – mondta az elf csendesen. – De a kisebb rossz választása néha felér egy győzelemmel.

Az Első shadd lehunyta szemét. Zilált, szaggatott légzéssel emelkedett-süllyedt mellkasa. Az elf előtt egy pillanatra felrémlett az anyagon túli világ képe, és megrendülten nézte a testet öltő, zokogó árnyakat… száz meg száz álom elhaló foszlányait.

– Nem sok hiányzott, Veichassur. Egy emberöltő. Talán kettő. – Talán. De annyi időnk nincs. – Senki nem fogja megérteni. Se a nép. Se az utókor. Senki. Veichassur bólintott. – Tedd meg, amit tenned kell. A többit hagyd a költőkre és a pojácákra. Az Első shadd a csillagokra meredt. Lehunyt szemmel tűrte, hogy végigsimítsa arcát egy késő esti, hideg szellő.

Amikor felnézett, mély barázdák vésődtek vonásaira. – Akkor Északot megmentjük. De elevenen fogunk elkárhozni. 20. Háromszáz év. Több mint negyed évezred ármánykodása és küzdelmei után újra egymással szemben. A ryeki

nagymester sokat öregedett, mióta Isshae legutóbb látta: ha testben nem is, lélekben mindenképp. Meggörnyedt, veszített tartásából. Méltósága a múlté lett, nem maradt helyette más, csak fáradt - fásult komorság. Egyedül a tekintete lett több a régen látott tűznél: olyan fény áradt a tintakék pillantásból, hogy egészen beleborzongott.

Isshae eltűnődött. Sok minden megváltozott az Erődben történtek után, és biztos volt benne, hogy Ryek tárgyalást fog kezdeményezni. Ez volt az egyetlen lehetséges választás. Azt hitte, sok idejébe kerül, míg meggyőzi az Erőd Hatalmasait, de a vártnál könnyebben hajlottak a józan szóra – miután felfedte előttük a terveit, a tekintélyét is sikerült visszaállítania. Újra önmaga volt. Shulur fénye. Új-Kyria álma.

– Mester. – Isshae. Isshae elhúzta a száját. Kósza szellő suhant tova a lidérces köd gomolygása közepette: érdeklődve nézte, mint

mélyülnek el az árnyak a shaddok mestere körül. Ceriak komor arccal szólalt meg. – Láttad a Vonalakat, akárcsak én. – Láttam. – Akkor mindent tudsz. Parancsoláshoz szokott hangon dörrent rá. Isshae kedélyes biccentéssel hárította a kijelentés élét. – Fogalmazzunk úgy, hogy egy időre félre kell tennünk a sérelmeinket. – Egyetértek. – Béke vagy szövetség? – Az utóbbi – az Első shadd elmerengett, majd felemelte a kezét. – Két hónap, Isshae! Nem több, nem kevesebb! Könnyebben ment, mint várta. Mintha valami megváltozott volna Ryek atyja körül. – Elfogadom. – És velünk kell jönnötök Quiphannba. Isshae biztos volt benne, hogy ez következik. Gúnyos mosoly sejlett fel arcán. – Van más választásunk? Ceriak nem válaszolt. Isshae elégedetten állapította meg, hogy meghátrált előle. – Akárcsak rég. Ketten, együtt, a népünk megmentésére! – toldotta meg még egy célzással. Mint rég. Amikor elbukott a Birodalom, de Shulur fénye megmaradt. Az Első shadd nem szólt. Megvetés sugárzott tekintetéből, de befejezettnek tekintette a tárgyalást. Hagyta, hogy

alakját mind jobban körbefonja a sötét. Isshae mesterkélt mozdulattal igazította meg a hajában viselt pávakoronát. – Mester… ugye tudod, hogy utána ellened fordulok? Ceriak arca megrezzent, de erőt vett magán. Száraz hangon szólt vissza.

– Tedd a dolgot, Isshae. Én is azt teszem. Régóta pirkadt, de a nap mintha mégsem akart volna a láthatár fölé kúszni. A korán ébredők az eget vizslatták, az új urak palotái felé meredtek. Többen azt hitték, újabb kísérletbe kezdtek

az ezüstszemű mesterek. Egyre erősödő zúgás jött először. Bágyadt szellő söpört végig a falakon. Elszáradt falevelek zörögtek végig

Quiphann kihalt utcáin. A főtéren kósza lökésekkel kapaszkodott a szél az árusok ponyváiba. Különös, párás illata lett a levegőnek.

A déli kapu őrségének eprimora mogorván eszmélt álmából. Az éjjelt átvirrasztó újonc szólt neki, halálra vált arccal jelentve: először azt hitte, tréfa áldozata lett, csak harmadjára ocsúdott annyira, hogy komolyan vegye a

dolgot. Akkor lépett a várfokra, amint roppant feketeség villant szemben, s a város előtti dombhát mentén mérföldnyi hosszúságban meghasadt az ég.

A földre ejtette butéliáját. Hatalmas árnyak tűntek elő a villódzásból. Húszan feketék, akár a halál angyalai. Odébb hét vérszín dreggisbe

öltözött. És egy magányos aranyszín. Mögöttük ezüst sorokban csillogó acéltenger. Idegesen fújtató mének. Roppant ökölhöz hasonlatos katapultok. Égett szagú, ormótlan tűzvetők. Faltörő kosok. Katonák. Lovasok. Az őr megremegett a föléjük emelkedő lobogók láttán.

Unikornis és kiméra. Ryek és Shulur együtt! Egy pillanatra belévillant, hogyan történhetett ez meg… és ahogy az új, quiphanni urak palotái felé nézett, jeges

borzongás mart a szívébe. Jól látta, mint lesz úrrá a félelem a többi katonán is. Tudta, minek kell következnie, de képtelen volt ellene tenni – egyszer, még utoljára felkiáltott, amint

megmozdult felette a seszín gomolygás, majd mozdulatlan iszonnyal tűrte, hogy könnyed szellő söpörjön végig kétségein. Quiphann déli kapujának eprimora nem hullott térdre a fájdalomtól, csak megszédült – és amikor újra felnézett, már nem a saját szemével látta a világot.

Társaival egyetemben fegyvert vont – arca embertelen vicsorba torzult. 22. Arany kupolák. Palotáknak álcázott erődök. Baljós árnyékot vető, elefántcsontszín tornyok mindenütt. Fenn, az

ólomszín fellegek mélyén meg-megvillanó szivárványragyogás. A város szíve. A Végtelen Hídja. Az átjáró. Ceriak végignézett a mögötte sorakozó seregen. Háromszor kilenc század, válogatott katonákból: a Rend nevelte

kardforgatók egységei. Háromszor három csapatnyi ostrommester. Odébb Shulur elitgárdája, a bíbor páncélos lovasság.

Ritka testőrség. Egy pillanatra felrémlett előtte az igazi sereg: hogy mint menetelnek végig az északi lapályokon Enrawell őrültjei

felé. Élükön Gorban, Ryek Első Hadura. Remélte, hogy időben odaérnek ahhoz az ütközethez is. Arsus tiszteletteljes érintése riasztotta merengéséből. – Kevés az időnk, Első shadd. Ceriak a városra meredt. Szemben, a völgy mélyén hangos dübörgéssel zárultak be előttük a kapuk. – Induljatok. Érces dallam zengett végig a völgyön. Háromszor kilenc kéz lendült a magasba, az Unikornis zászlajába kapott a

feltámadó szél – hatezer talp dübörgött át a városig elterülő mezőségen. A nehézkes ostromgépek fülbántó nyikorgással fordultak a helyes irányba, a dombhát megtelt a szolgák és mesterek utasításával – lenn a völgyben kis csapatok csatlakoztak a páncélos gyalogsághoz, faltörő kosokat, létrákat, tüzes íjakat hozva.

Ceriak nem látta pontosan, honnan kapták az első csapást – a sereg pillanatok alatt reagált és védő alakzatot vett fel. A kavalkádból acélcsengés, fegyvercsattogás és sikolyok harsantak.

– Első shadd! A vonalaink ellenállásba ütköztek! A Láthatatlan Világ képe sötét volt és kiismerhetetlen – biztos volt benne, hogy ez fogadja majd, mégis

összerándult a gyomra az emberek fejében tenyésző feketeség láttán. Idegen kéz alkotta, tökéletes pokol. – Végezzetek velük. – De ezek kyrek! – Nem, Eirin. Már nem. Ismeretlen birodalmakba tévedt. A város felett, a szférákon túl ott magasodott a rontás, az idegen hódítók

kézjegye. Ha eddig azt hitte, sokat tud a világot övező erőkről, kellemetlen csalódás érte: az a Fókusz összehasonlíthatatlanul bonyolultabb mestermű volt, mint amilyen az övékből valaha válhatott. A síkok között feszült, és a maga képére formálhatta a valóságot.

Ryek atyja elrévedve nézte, amint a kúszó homályból lassan tucatnyi ezüstszemű, hórihorgas fantom sötétedik ki.

– Shaddok! Sarkaik körül köd gomolygott. Az árnyak elmélyültek, a levegő elsötétült, a hatalom húsz fókusza hullámokban

felizzott. Menydörgés támadt szózatukból, villámok cikáztak a város felé. Szemben, Quiphann felett felörvénylettek az ólomszín fellegek: az ezüstszemű mesterek könnyedén hárították a csapást.

– Isshae! Az Erőd Hatalmasai dübörgő kántálással csatlakoztak hozzájuk. A tornyok között füst szüremlett fel az első

csapások nyomán.

– Magaddal törődj! Isshae hangja úgy zengett, ahogy álmaiban hallotta: ám a sors ezúttal máshogy írta meg a befejezést. Ceriak

körül felüvöltöttek az árnyak, amikor az elf szólította a letűnteket. Megremegni látszott a világ. Lent a harcolók seregéből százak rogytak térdre a fájdalomtól, az aláhulló tűzesőben testet ölteni látszott az

istenek haragja. Felettük az égi palota nem bírta soká a szorítást, fénytelen robbanással fedte fel előttük igaz arcát.

Sikolyok hallatszottak. Keserű, gyomorforgató bűz terjengett a levegőben. A shaddok felett csitulni látszott a vihar. Shulur Hatalmasai kimerülten szüntették be a varázst. A nagymesterek

Ceriakot figyelték, aki ugyanabban a tartásban, ugyanúgy állt. Isshae gyanakodva terjesztette ki hatalmát odaát, az elf kiismerhetetlen arccal fürkészte az eget.

Az Első shadd arca megrándult. – Nincs vége. Most kezdődik. Groteszk formák sejlettek fel a köd mögött. A világok határán lüktető torokba nézve megértették, hogy amivel

eddig találkoztak, elővéd volt – a szolgákkal harcoltak csupán. A Híd vörösen fénylett: tucatnyi irányból indult az égbe egy-egy lázálomba illő pillér, hogy a város felett

egyesülve egyetlen gigászi ággal suhanjanak a felhőpalota kapuja mögé. Több volt, mint veszedelem. Ítélet a világ felett.

A shaddok tekintetében elhalni látszott a fény. A Hatalmasok dermedten nézték a fortyogó erőt. Átható moraj jött először. Fenn, a verőérként lüktető Hídon remegés futott végig, a kaputorokban ezüst fényt

vetett a homály. Megérkeztek az igazi ellenfelek – a zha'tannok nagymesterei. A kyrek egyesített serege dermedten nézte, amint tünékeny sziluett válik ki a ragyogásból. Délceg tartású, légiesen könnyed alkat: se nem magas, se nem túl alacsony. Kifinomult, művészi vonásaival,

vékony szálú, fonatokba font hajával, mélységes kék szemeivel mintha a legendák hóhajú eszménye kelt volna életre.

Messze volt, mégis jól hallottak mindent: kiáltása végigzengett az egész vidéken. – Bróccin vagyok, az új birodalom ura! Hódoljatok be szolgáim előtt! Isshae és Ceriak egyszerre lépett elő. Ceriak tagjain végigfutott a remegés a név hallatán. Émelyegve gondolt

arra, minek kell következnie. Szólt volna, hogy időt nyerjen, de a ficsúr megelőzte őt. Isshae elegáns mozdulattal kerülte meg habozó mesterét, és még mielőtt bárki megakadályozhatta volna, az

idegen követre mutatott. Halvány mosoly játszadozott szája sarkában, tekintete hideg volt… és kegyetlen. Ceriak eszébe villant egy kép, amikor rezzenetlen szempár vizslatta őt a Shadd Alomban, a homály mögül. Fagykék szemek.

Isshae kihúzta magát. – Ez a világ a miénk! Az idegenek nagyura félrebillentette fejét, mintha rosszul hallott volna. Ezüstbe futott a gleccserkék írisz-. Ahogy

felemelte kezét, felfeslett körülötte a világ szövete, és izzó parazsat okádott az ég: beleremegett a föld, amint belemartak a nem evilági tűz sugarai.

Róah'ann alakja roppant lidércként sötétedett ki az ezüst pászmák kavargásában, és tünékeny szikrákkal hunyt ki a kyrek hatalma. Isshae remegett, és míg fogait csikorgatva megvetette lábát, az Erőd kazamatáiban tisztavérűek százai sorvadtak el. Tachryss ájultan hanyatlott oldalra, teste egyre csak égett saját vérében. Baythant csak az őrülte tartotta az élők között, Dakk fonnyadni kezdett, mint az aszalt alma. Ceriak kétségbeesetten markolt az Út olyan mélységeibe, hogy évtizedeket öregedett egyetlen pillanat alatt. Hiába.

– Nem fogjuk bírni! Ceriak oldalra nézett. Isshae hajából kiszívta már az életet az erő, Veichassur hamuszürke bőre már-már

megfeketedett. Az Erőd Hatalmasai élet és halál között. A shaddok féltérden. Az elf fájdalomtól eltorzult arccal üvöltött rá. – Nincs más lehetőség! Felettük újra felkacagott az idegenek atyja: felhőtlen mámorral élvezte a pusztítást. Róah'ann a legközelebb álló varázslóra irányította hatalmát – és Sissaracyen, az aranyszín köntösbe öltözött SniI

varázstudó gerince felhasadt, koponyája szilánkokra robbant. Ceriak a fogát csikorgatta. Nincs más lehetőség. Utolsó gondolatával Ryekre emlékezett. Amiért küzdött. Amit megálmodott. Az útra, ahol tartottak… amely már

sosem lesz az ő útja… majd torokhangú csikorgással életre hívta a Tiltott Formulákat. Az utolsó szavaknál a bömbölés már nem Ceriak hangja volt, a tintakék szemekkel már valaki más nézett a

világra.

És a Másik hívására megérkeztek ők is, a fénytelen világokból. A Szolgák rettenetes rikoltással anyagiasultak a felfeslett éjszövet mögött. Száz meg száz formát öltve

szabadultak Quiphann városára. Nem volt benne semmi hősi. Nem volt benne semmi szép.

THOMAS C. B. MUGGINS Látnok

1. Hatalmas sereg volt. Végeláthatatlan sorokban áramlott a síkságon. Elől nehézcsontú méneken a nehézlovasság,

mögöttük a gyalogság, végül az íjászok és az ostromgépek zárták a sort. A könnyűlovasság a szárnyakon, a menet közepe táján pedig varázstudók, a legjobb harcosokkal körülvéve. Gorban Lyalmur, Ryek Hadura végigpillantott a seregen. Nem látta a végét, és ez büszkeséggel töltötte el. Évszázadok teltek el azóta, hogy egy hasonló csapatban harcolhatott. A régi Birodalom utolsó csatáiban.

Komor árny suhant végig a hadúr ráncok barázdálta arcán. A vonások rezzenetlenek maradtak, ahogy lovát Enrawell felé fordította, és a menet élére ügetett, de a gondolataiban annál sötétebb előérzet kísértett. Mikor legutóbb ilyen sereggel indult csatába, az egy birodalom végét jelentette. Pedig akkor Hatalmasok és anyrok is voltak velük.

Az sem nyugtatta meg, hogy a shaddok erejét is nélkülöznie kell a csatában. Enrawellnek viszont egy Hatalmasa biztosan volt – nem is akármilyen. Gorbannak a hideg futott végig a hátán, ha arra gondolt, mire volt képes az a Hatalmas, akit utoljára tombolni látott. Bár évszázadok teltek el, azóta sem feledte Meistiner porig rombolt falait, a végeérhetetlen tűzzuhatagot, amint végigsöpör a tájon, hogy még a kövek is lángoltak nyomán.

És persze ott volt még a bizonytalan és kétes szövetség, amit Ceriak kötött Shulurral. Vajon az Árulók betartják-e adott szavukat? Vagy ugyanúgy hátba támadják majd Ryeket, mint egykor magát a Császárt?

Gorban egy percig sem bízott egyetlen árulóban sem, lett légyen az akár a Birodalom Oszlopa. Gyűlölte a politikát, s bár kénytelen - kelletlen belekeveredett alaposan, mióta nagymesterként szolgálta Ryeket, mégis igyekezett kimaradni a cselszövések és intrikák világából. Katona volt, mióta az eszét tudta. Katonaként élt és gondolkodott, s egyetlen helyet tudott elképzelni annak, aki a bajtársát hátba döfi: Tharr legmélyebb poklát.

Átvette a sereg vezetését. Ráérős pillantással mérte fel az oldalvédek helyzetét. Bár ilyen messze Enrawelltől még nem számított támadásra, az óvatosság sosem árt. Jobbra és balra halvány porfelhő látszott. Rendben.

Előre tekintett. A Szürke Kör nyitotta átjáró eddig biztosított könnyű utat. Mögöttük magasodott a Daibol-hegység utolsó nyúlványa. Erőltetett menetben négy óra múlva elérik az Enrawellt övező dombokat. Onnan támadhatnak.

2. Amikor Jakme magához tért, az olyan érzés volt, mintha halálos álomból eszmélne, amely vonakodik elereszteni

áldozatát. Legalább három napja tartották fogva, de hogy mióta hevert itt eszméletlenül, arról fogalma sem volt. Amikor

elájult, éppen az Erőddel próbált kapcsolatot teremteni, aztán hirtelen minden összekavarodott. Az emléktől is felfordult a gyomra, öklendezni kezdett.

Rosszulléte nehezen csillapodott. Kisfiú kora óta nem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak. Összeszorította a száját. Aki túlélte Isshae Ianarak

„tanítását”, akinek a kyr vér romlatlanul csörgedezik az ereiben, az állva hal meg, s akkor is szemébe nevet gyilkosának, ha közben a száján csordul ki az a bizonyos kyr vér.

Lebírhatatlan dac lángolt a halványkék szemekben, ahogy Jakme a falba kapaszkodva, araszról araszra bár, de talpra vergődött. Végül nekidőlt a hűvös szikláknak, és zihált, mintha a Sheralt kellett volna megmásznia. Lehunyta szemét, s összpontosítani próbált. Soha még ilyen nehéz dolga nem volt; mintha elméje helyén súlyos kő nehezedett volna, a Láthatatlan Világ vonakodva engedelmeskedett. Izzadtságcseppek ütöttek ki a homlokán,

elkeveredve a rosszullét hideg, nyúlós verítékével, de sikerült. Fókuszba gyűjtötte erőit, és körültapogatózott. Nem érzékelte a sólymot, amely mindig elkísérte, a biztonság kedvéért. Jó jel, ezek szerint mégiscsak eljutott az üzenet Shulurba. Bár az is elképzelhető, gondolta, hogy elpusztították a madarat. Mély levegőt vett, és távolabbra terjesztette érzékeit.

Káosz fogadta a korábbi rend helyén. Nem, a káosz nem is jó kifejezés erre, gondolta, és elképedten bámult a torz, kifacsarodott síkra. Mintha kifordult volna a világ önmagából, a rejtett világban létezhetetlen dolgok tobzódtak. Jakme megerősítette szelleme pajzsait, ahogy azok felfedezték, és felé lendültek. Ám hiába készült fel az összecsapásra. Ahogy azok közeledtek, úgy fakultak, váltak semmivé. A sosem látott szörnyek eltűntek, s Jakme értetlenül figyelte a történéseket. Hiszen ezt ismerem, döbbent rá, mikor az egyik dolog maradványa lágyan végigsimított felvont pajzsain. Ez félelem! Az ott pedig bűntudat!

Az istenekre, mi történik itt?! – Azt egy kicsit hosszadalmas lenne elmagyarázni, kiváltképp, hogy sietős az utam – jegyezte meg a posztóruhás

férfi, aki a cella közepén állt. Jakme kizökkent a megerőltető összpontosításból, és levegő után kapkodva bámult az alakra, aki egy perce – ezt biztosan tudta – még nem volt itt.

– Ki vagy te? – kérdezte, mert jobb nem jutott eszébe, s mert időt kellett nyernie, hogy összeszedje magát. Ebben az állapotban sem a tőrének, sem egyre apadó varázshatalmának nem veszi hasznát. Persze a tőrétől megfosztották, míg ide cipelték, jutott eszébe, bárhol legyen is az az itt.

– A nevem Ashen – mondta az idegen tűnődő félmosollyal. – De ez neked semmit sem mond. Mivel, mint említettem, sietős az utam, ne vesztegesd az időmet! Velem tartasz, vagy itt maradsz?

– Nem mindegy az nekem? – Jakméban felrémlett egy hasonló találkozás és egy hasonló válasz. A helyzet is pokolian ismerős volt, a válasz mégis meglepte.

– De igen – válaszolta az idegen szomorkásán. Jadezöld szemében megcsillant valami, amivel Jakme nem sokszor találkozott. Együttérzés? Szánalom? Hát őt aztán ne sajnálja senki! – Nekem is mindegy. Csakhogy a világnak nem.

Az Ashen nevű magyarázat nélkül hagyta a mondatot. Jakme állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy ellépett a faltól, és tántorogva megtette az első lépéseket.

– Remek – mormolta Ashen, és az ajtóhoz lépett. Macskamód mozgott, mintha nem is járna, hanem osonna, minden pillanatban ugrásra készen. – A Conravin Dawa nevű pokolfajzat tanítványai a városban kóborolnak, és az erejüket próbálgatják. Egyre terjed a befolyásuk. Ha itt találnak minket, csúf kutyaszorítóba kerülünk.

– Nem tudom, meddig bírom – nyögte Jakme, akivel minden lépésnél megfordult a világ. – Nem kell sokáig kitartanod – mondta Ashen, és résnyire nyitotta a lunírral megerősített ajtót. – De ne érj

semmihez! Hidd el, amit most érzel, semmi ahhoz képest, ami akkor kapna el! – Akkor… hogyhogy… téged… nem… zavar-minden szó nehézséget okozott, s nem azért, mert nehéz volt kiejteni

őket, hanem mert nem jutottak eszébe a szavak. Mintha elvesztek volna félúton az agya és az ajka közt. – Nos – Ashen elmosolyodott, de Jakme ezt nem vette észre, mert azon volt, hogy ne süllyedjen bele a padlóba,

noha fogalma sem volt róla, honnan vette, hogy ilyesmi történhetne. – aki látja a közelgő hullámot, tudja, mikor kell levegőt venni.

Aztán karon ragadta Jakmét, és kirántotta a cellából, s amikor ez nem volt elég, a hóna alá nyúlt, hogy félig emelje, félig vonszolja az ájult ifjút.

A császári palota alagsorából hosszú az út a falakon kívülre. Mikor Jakme magához tért, kék eget pillantott meg maga fölött. Rosszullétének nyoma sem maradt, felült hát, hogy szemügyre vegye megmentőjét.

– Ki vagy te? – kérdezte rövid hallgatás után. A földbarna ruhás férfi vállat vont. Egyébiránt mozdulatlanul ült egy szikladarabon, és maga elé bámult.

– Hogy ki vagyok? – kérdezett vissza. – Annyiban nem különbözöm azoktól ott lent, hogy ide nem illő vagyok. Idegen, egy egyre idegenebbé váló világban.

Jakme követte tekintetével Ashen biccentését. Enrawellt látta. De nem azt az Enrawellt, amit eddig ismert. Ezt a várost még sosem látta. Vagy mégis? Nem volt biztos benne, hogy mit is néz. Olyan érzése támadt, hogy egyidejűleg két várost lát, de olyan sebesen váltakoztak, hogy nem tudta egyiket sem kivenni. Ahogy a szemét erőltette, megint rátört az émelygés. Elkapta a tekintetét.

– Mi a kórság ez? – támadt Ashenre dühödten, noha inkább saját tehetetlensége ingerelte. Megszokta már, hogy az ő kezében van az irányítás, s nehezen birkózott meg az érzéssel. – És mit akarsz tőlem? Miért hoztál ide?

– Ezt kellett tennem – válaszolta magától értetődő természetességgel Ashen. – Te megállsz, ha szakadékot látsz a lábad előtt. Én másfelől jövök, és tudom, hogy hol a szakadék, mert már mögöttem van. Más utat kell választanod, Isshae Ianarak tanítványa. És én csak az utat mutathatom, lépned neked kell.

Jakme résnyire húzott szemmel figyelte a férfit. Fogalma sem volt róla, hogy a másik miről beszél, de hogy igazat mondott, arra az életét tette volna. Ha az ész és tudás cserben hagy, használd az ösztöneidet; az is van olyan jó, mint a vakszerencse, mondta neki egyszer Isshae, még tanonckorában. Az ösztönei pedig azt súgták, hogy érdemes odafigyelni erre a férfire.

– Mi történik odalent? – kérdezte Jakme sokkal csendesebben. – Conravin Dawa tanítványai próbálgatják új tanítómestereik fogásait – mondta Ashen, és hideg lett a hangja. –

Bár nem egészen úgy sikerül, mint azt várták. Ideát másképp működnek a dolgok. A mágia is. – Ideát? – Ahhoz képest, hogy Isshae tanítványa vagy, elég lassú a felfogásod – Ashen gunyoros fintora Jakme arcába

kergette a vért, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna, a férfi folytatta. – A jövevények, Enrawell új szövetségesei, nem a mi világunkból származnak. A quiphanni építkezés a Végtelen Hídjával kezdődött. Átjáró, egy másik világba, ahol minden más. Idegen. És lakói egy percig sem gondolnak szövetségre. Az ő gondolataik a hódításban gyökereznek. Mágiájuk pedig az ő valóságukban. Csoda-e, ha minden varázslatuk egy idegen világot hoz létre? Ez torzítja el a várost, a kyreket. Akit egyszer megérint a romlás, többé nem menekülhet.

– Ettől voltam rosszul – Jakme nem kérdésnek, kijelentésnek szánta. – De hogyhogy akkor rád nem hat? Ashen felállt és Jakméra nézett. Ő pedig abban a pillanatban tudta, hogy soha nem fog választ kapni a

kérdésére. – Mennem kell – mondta Ashen úgy tíz szívdobbanásnyi csend után. – Tíz mérföldre délre a Ryeki városállam

serege tart Enrawell felé. Ők biztosan örülnek majd a híreidnek. – De hát hogyan… – Jakme szava elakadt, mikor meglátta a kőtömböt. Ashen testén keresztül! – Várj! Még… – Ennyi idő adatott nekünk, használd bölcsen a tiédet! – hallatszott a semmiből, aztán Jakme egyedül maradt a

dombtetőn, ahonnan először megpillantotta a Városok Városát. És ahogy lenézett Enrawell egyre elmosódottabbá, egyre másabbá váló képére, mindent elsöprő bizonysággal érezte, hogy most utoljára is innen látja. Mintha belelátott volna egyetlen szívverésig az idő végtelenségébe. Egy percig nézte a várost anélkül, hogy a látvány mélyére akart volna hatolni, majd elfordult. Kiszámítottan nyitotta meg az átjárót, és egy villanással átszelte a tíz mérföldnyi távolságot.

3. Gorban jó fél órával azután ért az oldalvédhez, hogy a magányos vándorról hírt kapott. – … ha azonnal nem vezettek a parancsnok elé… – a fekete ruhás, karcsú ifjú arca merev volt az indulattól,

szemében pedig halál acsargott, ahogy a primorra nézett. – Akkor nem csinálsz semmit, vagy velem gyűlik meg a bajod! – Gorban leugrott a lováról, és a tisztek

gyűrűjében álló alakhoz lépett. A könnyűlovasság eprimora a tisztelet jelével köszöntötte, a többiek a szokások megkívánta késéssel követték mozdulatait.

– Jakme vagyok – mondta a fekete ruhás, és folytatta volna, ha Gorban félbe nem szakítja. – Tudom ki vagy, Isshae Ianarak talpnyalója. Csodálom, hogy nem vagy a mestered mellett a Quiphanni

csatában. – Quiphanni csata? – kérdezte élesen Jakme. Amióta átlépett a kapun, szünet nélkül próbált kapcsolatba lépni az

Erőddel, de sikertelenül. Zárt rostélyokat, és törhetetlen védműveket talált a Láthatatlan Világban. Isshaet sem sikerült elérnie, s most már kezdte gyanítani, miért. Témát váltott, mert bosszantotta a kiszámítható katonai gondolkodás, amely átlátszósága ellenére sem volt megkerülhető. – Figyelmeztetni akarlak benneteket! Enrawell túl nagy falat egy ilyen seregnek. Ha folytatjátok az utatokat, mind elpusztultok!

Hitetlenkedés csendült a tisztek hangjában, ahogy egymás szavába vágva próbáltak beszélni. Gorban egy mozdulattal elhallgattatta őket. Merőn nézte a fensőbbséges kifejezést Jakme arcán. Amit hallott, nagyon nem tetszett neki; legrosszabb előérzeteit látta beigazolódni.

– Mit tudsz róluk? – mordult Jakméra. – Kik azok? Hányan vannak? – Fogalmam sincs hányan vannak – vágta rá Jakme. Várta a kérdést. A leglényegtelenebb részlet, gondolta

megvetőn. Mit számít, hányan vannak, ha úgysem lehet legyőzni őket? – De azt tudom, hogy semmi esélyetek sincs ellenük! Ti nem láttátok őket! Ismeretlen mágiát használnak, amiről semmit sem tudtok. Forduljatok vissza, amíg nem késő!

Gorban elgondolkodva mérte végig Jakmét, majd megrázta a fejét. – Már késő – morogta. – Túl közel vagyunk. Ugyanolyan sebezhetőek lennénk, ha visszavonulnánk. Egy

meglepetésszerű támadással viszont még célt érhetünk. – Ahogy akarjátok – vont vállat a varázsló. – Én figyelmeztettelek benneteket. Cserébe viszont én is kérdezek

valamit. Miféle csata folyik Quiphannál ! – A shaddok és Shulur Hatalmasai szövetséget kötöttek, hogy végezzenek a Quiphannt megszálló idegenekkel –

Gorban válasza tömör volt, akár a szikla a talpa alatt. – Akárkik is, egyet sem hagyhatunk életben! – És mi köze ehhez Enrawellnek? – Jakme tisztában volt a válasszal, de tudni akarta, mennyit tudnak a shaddok.

Talán előnyükre fordíthatja a dolgot. – Enrawellt ugyanazok a fajzatok hálózták be, mint Quiphannt. Ezért sem fordulhatunk vissza.

Jakme eltűnődött a sors különös fordulatain. Szándéka szerint csak figyelmeztetni akarta a ryeki sereget, majd visszatérni az Erődbe. Ám, ha Gorban igazat mondott – és meg mert volna esküdni, hogy a vén katona már-már képtelen hazudni –, akkor nem hátrálhat meg. Isshae nyomban a fejét venné, ha rájönne, hogy ő tudott az enrawelli idegenekről, és mégsem tett semmit.

Ami olyan fenyegető, hogy Isshae Ianarak, és a többi shuluri Hatalmas a shaddok oldalán száll szembe vele, az nem lehet tréfadolog.

Jakme tudta, hogy tiszta szívből gyűlöli egykori mesterét, s azt is, milyen szívesen maradnak az Ifjak a háttérben. A nyílt cselekvés mindig magában hordozza a nyílt bukás kockázatát, s a Vének haragjától is tartani lehet. Ha az idegenek valóban olyan veszélyesek, hogy Ryek és Shulur egyesített hatalmára van szükség ellenük, akkor az enrawelli gócot is ki kell füstölni. Itt és most.

Jakme nem válaszolt. Borzongató érzés, a jövő egy szelete – a lehetséges jövő egy szelete? –, saját halálának biztos tudata villant fel benne. S hirtelen valahogy értelmetlennek érezte az egész színjátékot. Tudta, bár ne tudta volna, hogy bármit is tesz, a jövőn nem változtathat.

„Nem mindegy az nekem?” „De igen. Nekem is mindegy. Csakhogy a világnak nem.” Most már értette Ashen szavait. Egy részüket. A varázsló Gorban szemébe nézett, s a Hadúr látta, hogyan

keményedik meg, és üresedik ki a pillantása. Látott már korábban is ilyet; a halál árnyékában a sorssal megbékélt harcosoké volt az a tekintet.

– Veletek tartok – mondta Jakme. – szükségetek lesz rám. Gorban kivárt, mérlegelte az előnyöket és hátrányokat, aztán biccentett.

– Rendben – válaszolta. Két óra múlva elérték a dombhátat. Jakme enyhe értetlenséggel figyelte önmagát, a világot. Itt lovagol egy

csapat bolonddal, akiknek egyetlen vágyuk, hogy a pusztulásukat siettessék. Ashen szavai jártak az eszében, továbbra is próbálta megfejteni őket. Érezte, hogy minden szónak jelentése és jelentősége van, de nem lelte a kulcsot, ami a látszólag értelmetlen megjegyzéseket magyarázta volna. Sóhajtva adta fel, mikor a menet megtorpant. Jakme előre lovagolt a kölcsön hátason, hogy jobban lássa a kibontakozó eseményeket. Volt mit látnia.

4. Amikor a lovasság megindult Enrawell falai felé, Gorban még bizakodott. Az első intő jel a rohamozó ék

balszárnyán kirobbant zűrzavar volt. Aztán az egész támadás összeomlott, a lendület odalett. Gorban a szemét erőltetve próbált a felcsapó porfelhőbe látni.

– Mi történik ott? – Az idegenek – nyögte Jakme és elsápadt. Hosszasan visszatartotta a lélegzetét, aztán felnézett az égre. – Épp

most vetették be varázserejüket a lovasaid ellen! Ahogy előre megmondtam. Itt az ideje, hogy tégy valamit! – Nem küldhetek oda több embert, amíg nem tudom, mivel állok szemben! – Nem erre gondoltam – rázta meg fejét Jakme. – Ez a mágia kifordítja a valóságot a sarkaiból. Egy idegen világ

törvényeit próbálja rákényszeríteni a miénkre. Ez zavarja meg az embereid fejét is. Használd valamelyik Fókuszotok erejét! Ha sikerül megszilárdítani a mi világunk rendjét, az ő mágiájuk kudarcot vall!

Gorban félrenézett. Tudta, bizonyos volt benne, hogy egyszer kiderül Ceriak csalása, de sosem hitte volna, hogy egy ilyen pillanatban következik be. Persze, gondolta, a sors mindig a legrosszabb időben nyújtja be a számlát.

– Nem – mondta alig hallhatóan. Jakme döbbenten meredt rá. – Nem? – ismételte hitetlenkedve. – A kezedbe adom a győzelem kulcsát, és te azt mondod, nem?! – Jól hallottad – förmedt rá Gorban, de közben a távolba bámult, ahol az emberei egymást ölték. Jakme,

életében tán először, nem tudott mit mondani. Látta a Hadúr öklét, amint fehéredő bütykökkel markolja a kantárt, az önkéntelen rándulást a száj sarkában és – mivel arra nevelték, hogy minden apróságra odafigyeljen – felderengett neki valami az igazságból.

– Nem akarod, vagy nem tudod megtenni? – kérdezte élesen. Gorban hallgatott, és nem nézett rá. Jakme felkacagott volna, ha nem ilyen kétségbeejtő helyzetben jön rá a valóságra, de még most is megérintette a helyzet iróniája. Egy gyors pillantás a Láthatatlan Világban a Hadúrra, amit korábban sosem mert volna megkockáztatni.

– Igen – mondta Gorban, mikor Jakme szóra nyitotta a száját. – Nekem nincs varázserőm. – Csalás az egész – suttogta a varázsló. – Hányan vagytok? Rendelkezik egyáltalán valaki közületek a shaddok

hatalmával Ceriakon kívül? Gorban egy mordulással megragadta Jakme ruháját és magához rántotta. A szeme szikrát szórt. – Elég legyen, vagy varázserő ide, varázserő oda, kitekerem a nyakad! Erről egy szót se másoknak, ha élni akarsz! Jakme félelem nélkül nézett a vén Pusztító szemébe. A fellobbanó düh minden óvatosságát elmosta.

– Engedj el, ha azt akarod, hogy Ryeknek legyen holnapja! – sziszegte. – Hány shadd tanoncot hoztál magaddal vénember?!

5. Amikor Jakme leugrott a lováról, nem sokban különbözött azoktól, akik a domb aljában irtották egymást.

Szemében mindent elemésztő indulat lángolt. Habozás nélkül csörtetett keresztül a varázstudókat védő harcosok között. Egyikük sem próbálta megállítani.

– Lépjen elő minden shadd tanítvány! – kiáltotta és megállt a háromtucatnyi kyr csapata előtt. Öten mozdultak. Jakme kurtán intett nekik.

– Velem jöttök – vetette oda, és sarkon fordult. A domb legnéptelenebb pontjára vezette az öt tétován mozduló alakot, és elparancsolta onnan a katonákat. Azok, mivel látták, hogy korábban a Hadúr mellett lovagolt, nem mondtak ellent.

– És most használjátok a legközelebbi fókuszotok erejét – mondta az ötnek. – Meg kell állítani az idegeneket a völgyben, és ez az egyetlen módja. A rontásuk egyre terjed, ha ilyen ütemben folytatódik, fertályóra múltán nem lesz épelméjű lény a környéken.

Várt. – Nos, mi lesz már? – kérdezte kis idő múlva. Az egyik tanonc zavartan megszólalt. – Nem tudjuk, hogyan kell… Idáig jutott, mikor Jakme tőrt rántott, és a torkának szegezte. – Hadd tegyem könnyebbé a választást – suttogta jéghidegen. A résnyire húzott szemekből sugárzó fagy

kétségtelenné tette, hogy halálosan komolyan gondolja a szavait. – Vagy megpróbálkoztok vele, vagy nyomban megöllek benneteket! Az sem érdekel, ha beledöglötök, de kell a Fókusz ereje, másképp az egész csata mészárlássá válik! Es itt ti lesztek az áldozatok! Megértettétek?

A négy reszketeg bólintást és az ötödik moccanatlan rémületét beleegyezésnek véve, Jakme eltüntette a tőrt. – Rajta! A völgybe koncentráljátok az erőket! A tanoncok innentől kezdve nem érdekelték. Ha így sem sikerült rábírnia őket, hogy megtegyék, ami tőlük telik,

akkor semmivel sem. A támadás egyelőre megtorpant. A völgyben rekedt lovasság lassanként felmorzsolta saját magát. Ahogy elült a

por, tucatnyi alakot pillantott meg a hullák százai között. Középütt egy sosem látott lény álldogált. Jakme gyors összpontosítással élesített valamelyest a látásán. Undorodva húzta el a száját a lüktető agytekervények, az ezüst szemek, és a széles, fogakkal zsúfolt száj láttán. Az idegen mester mellett álló kyr beavatottak sem nyújtottak sokkal szebb látványt, arcuk torz volt, szemükben Endarchinéhoz hasonló lobogás; az őrület lángjai? Mester és tanítványai, ötlött Jakme eszébe, s nyomban megvolt az első célpontja. A shaddokra pillantott, megborzongatta a körülöttük formálódó erők árama. Aztán a lovához sietett, és felpattant rá. Minél előbb Gorban mellett a helye, mielőtt a lenti szörnyeteg, és hűséges csahosai újabb borzalmakat idéznek meg.

6. – Hogy gondolod? – Gorban felhorkant. – azt hiszed, csak úgy lerohanunk, és levágjuk őket? Ryek legjobbjai

hevernek már a lábaik előtt! – Ezt én is tudom – vágott vissza Jakme. – Mint ahogy azt is, hogy én előre megmondtam! Akkor nem hallgattál

rám, de most még megteheted! Tedd, amit mondok, és győzni fogsz! – De milyen áron – mutatott le Gorban. – nem fogok több ezer harcost a biztos halálba küldeni, egy taián miatt! – Hát – Jakme egy pillanatig habozott. Voltaképp ő maga sem volt biztos benne, de Gorbannak ezt nem volt

szabad észtevennie. Úgy tett, mintha nehezére esne kimondani, pedig csupán a lehetséges következményeket mérlegelte. – ideje megtudnod az igazságot. Valamennyien halottak vagyunk, így vagy úgy. Akit egyszer megérintett a rontás, az többé nem menekülhet. Az idegenek őrülete ragályos!

Gorban moccanatlan bámult rá egy hosszú pillanatig. – Bizonyos vagy benne? – kérdezte végül. – Bizonyos – bólintott Jakme, és roppant levertnek látszott. Nem esett nehezére, Ashen szavainak ilyetén

értelmezése már - már őt magát is meggyőzte. – Magam is fertőzött vagyok; miközben a városból menekültem, nem kerülhettem el őket!

– Mit kell tennünk? – kérdezte Gorban. Sziklakemény arcán nem látszott érzelem. A régi Birodalom harcosaként, Ryeket szolgálva megszokta, hogy varázstudók parancsait kövesse. Megtanulta azt is, hogy mágia ellen acéllal harcolni többnyire nem vezet eredményre.

– Azt az idegent kell elsőnek megölni – mutatott Jakme a még mindig mozdulatlanul álló alakokra a völgyben. – Bár nem ismerem a mágiát, amit használnak, valószínűleg erőt gyűjtenek. Minél tovább várunk, annál több előnyhöz juttatjuk őket. A shadd tanítványok a Fókuszt használják, hogy megnehezítsék a dolgukat, de nem tudom mennyire járnak sikerrel. A legfontosabb, hogy ne higgy se a szemednek, se a fülednek! Ne figyelj oda, mi történik körülötted! Bármit tapasztalsz is, fogadd el, és ne akard megérteni! Csak egy valamire figyelj, és azt tartsd észben, a többit bízd az ösztöneidre!

– Ez menni fog – mondta Gorban. Lassú mozdulattal előhúzta a hátán keresztbe vetett tokból a kardját. Jakménak elállt a lélegzete. Csodálatos fegyver volt, tökéletesen adatszó, kristálytiszta penge. Olyan élesre fenték – fenték? Lehet egyáltalán fenni? –, hogy szinte nem látszott, hol kezdődik a penge.

– Családi örökség – jegyezte meg Gorban, és végigsimított a csontfejes markolaton. – Twal a neve. A Sheral jegéből formálták az anyrok, dekádokkal ezelőtt. Vagy még régebben. Ő fog vezetni.

Jakme szótlanul bólintott. Anyrok varázsával készített, csillagfény dermesztette jégkard. Ha valami képes ellenállni az idegenek mágiájának, hát ez lesz az.

– Rendelj el rohamot, Hadúr – mondta csendesen. – Ha levágtad a főkolompost, a többi az én dolgom. 7. Nehezebb volt, mint gondolta volna. Gorban a biztonság kedvéért leszállt a lóról, és gyalogosan indult az

ellenség felé. Körülötte háromezer válogatott katona. Milyen kár értük, gondolta összeszoruló szívvel, hiszen Ryeknek oly nagy szüksége volna rájuk. Jakme szavain tűnődött. Ha igazat mondott, mire visszatérnének, valamennyien halottak lesznek.

A felharsanó kürtök hangjára fordult vissza. Félúton jártak az ellenség, és saját vonalaik között, mikor a dombon kitört a káosz. Gorban egy pillanatig habozott, aztán eszébe jutott, mit mondott a varázsló. „Ha levágtad a főkolompost, a többi az én dolgom.” Magasra emelte Twalt.

– Nem győzni jöttünk – kiáltotta, s hangja betöltötte a csatateret. – hanem pusztítani! Háromezer torokból harsant fel a mondat újra és újra, míg a sereg megindult és ellenállhatatlan áradatként

özönlött a völgybe. Miközben odalent… Conravin Dawa elégedetten felkacagott. Nyolc eszelősen vegetáló tanítványát sikerült az ellenség táborába

juttatnia. Megszüntette a képzeteiket féken tartó varázst: most odafent is megtapasztalhatják, milyen a zha'tannok hatalma! Azok, akik pedig épp most indulnak neki, hamarosan ugyanígy járnak. Gyertek csak, gondolta önelégülten, még egy kicsit közelebb…

Az első meglepetés akkor érte, mikor megfelelőnek ítélve a távolságot, az őrület első fuvallatát küldte volna a rohamozókra. Nem működött. A világ, mely eddig oly készségesen idomult akaratához, most ellenállt. Látta, hogy a tanítványok is hasonló helyzetben vannak. De nem adta fel. Újra próbálta. Ha nehezen is, de képes volt eltorzítani a valóságot, ám ami eddig könnyed kötélfonásnak tűnt, az most olyanná vált, mintha alkarnyi vas-rudakat akart volna összecsomózni. Hamarosan zihálni kezdett, agytekervényei vörös, majd bíborszínt öltöttek. Minden maradék erejét összeszedte. Nem bukhatok el most, a siker küszöbén, visszhangzott benne a gondolat.

Valaki közeledett… Gorban léptei lelassultak. Egyre nehezebb volt előrehaladni, mintha nem is lejtene, hanem emelkedne a talaj.

Igen, egyre meredekebben. Már kézzel is kapaszkodnia kellett, de hát mi a… ne akard megérteni! Gorban megrázta a fejét, és Twal pengéjére szegezte a szemét. Menni, menni, dübörgött benne a gondolat, úgy ismételgette, mint valami litániát. Nem hagyta, hogy bármi más gondolat az elméjébe férkőzzön. Menni. Egyenesen. Egyik lábat a másik után. Twal. Menni. Menni.

8. Jakme látta, ahogy a rohamozók lendülete megtörik, többségük felbukik, és kétségbeesetten kapaszkodni kezd a

földbe. El sem tudta képzelni miféle képzetek gyötörhetik őket. Aztán a szárnyakon kirobbanó csatazaj elterelte a figyelmét. A rátörő szédülés híven tudatta vele, mi is áll a dolog mögött. Nem törődött vele. Kizárta a tudatából. Egyre könnyebben megy, gondolta fanyarul, ahogy egyre többször vagyok kénytelen átélni.

Gyors pillantással felmérte a csatateret. Hét, vagy nyolc különböző ponton fakadt fel az őrület. Megkereste a shaddokat, és arra indult. A tanítványok védelme fontosabb volt minden másnál. Legalább felerészben rajtuk múlik a völgybéli csata sikere. Miközben a shaddok felé igyekezett, rá kellett döbbennie, hogy a tér és idő az idegenek mágiájának nem jelentenek olyan nehezen áthágható korlátokat, mint a kyreknek. Ha felemelte a tekintetét, a táj folyamatosan változott körülöttük. A táboron belül egyelőre még nem borult fel ennyire a rend, de a hét, vagy nyolc gócpont megszakítatlan körbe zárta a sereget, és látszólag összehangoltan varázsolt. Jakme

nem tudhatta, hogy a nyolc önnönmagában elveszett varázsló nem összehangolta mágiáját, csupán az idő előre haladtával, egyre jobban összekovácsolódott a közös őrületben.

Jakme következtetése mindazonáltal részben helytálló volt; ha egy gépezet egyik alkatrészét a másik után teszed tönkre, jó eséllyel szerkezet még azelőtt megszűnik működni, hogy azt teljesen lerombolnád.

Olyan közel merészkedett, amilyen közel csak ép esze kockáztatása nélkül lehetett. A shadd tanítványok verítékes arccal, keserves erőfeszítéssel csikartak ki minden egyes pillanatot a sorstól. Jakme áldotta képzetlenségüket; egy igazi shadd egyszerűen a völgybe irányította volna a Fókusz erejét, ők viszont előbb magukba gyűjtötték, és csak aztán sugározták a völgy felé. Ha nem így lett volna, mostanra minden elvész, hiszen ezzel nemcsak Gorbanék dolgát könnyítették meg, hanem valamelyest a tábort is védték. Ennek köszönhetem, gondolta Jakme, hogy még mindig tartjuk magunkat.

Noha Jakme nem volt Hatalmas, s ereje meg sem közelítette az Erőd uraiét, volt tehetsége a mágiához, és évtizedes képzést kapott a század legnevesebb varázstudóitól. Most sem bízott semmit a véletlenre, gyors mozdulattal simára egyengette a lába előtt a talajt. Három rúna került oda, a terek közti űr szimbóluma, az Ősföld jegye, és a védelemé. Aztán jobbjába gyűjtötte erejét, és éles kiáltással megnyitotta az átjárót, majd ugyanakkor előre lökte jobb kezét.

Smaragdzöld villám robbant át a csupán villanásnyira megnyíló térkapun – ám ez a kapu arra az egyetlen szívverésre elég közel hozta az egyik enrawelli eszelőst, hogy a shaddok sugározta erő meggyengítse a körötte tomboló káosz erejét. A Hatalmasok varázstüze valószínűleg pillanatok alatt elsöpörte volna mind a nyolc ragályvarázslót, de Jakme beérte azzal, hogy egyenként végez velük. Az elsővel meg is tette. A valahai kyr testébe csapódó erő egy pillanatra valamennyi csontját kirajzolta az átfényesedő izmokon keresztül, mielőtt hamuvá porlasztotta volna.

Azután… 9. Gorban Meistiner falai között gázolt. Sigró rontott rá, gyűlölettől eltorzult arccal. Yrchek tucatjai követték. Ryek

lángokban állt. O gyújtotta fel, és kacagott közben, Twal elégedetten ragyogott a tűz fényében. De miért is építették a várost a hegyoldalba? A tornyok ferdén nyújtóztak… a föld felé? A lángok ráadásul lefelé lobogtak. Vagy ő állt fejjel lefelé? Ekkor döbbent rá, hogy denevérmód csüng valami gigantikusról… de mi is ez? Áh, megvan… a csatatér!

Egyre gyakrabban törtek rá ilyen téveszmék, amiket nem tudott kirekeszteni. Nem merte becsukni a szemét, mert saját emberei támadtak rá időnként, mikor valamelyiket útjába sodorta a káosz. De nem adta fel. Hadúri vállszalagja rég leszakadt róla, több horpadás éktelenítette páncélját is, bár időnként nem volt biztos benne, hogy egyáltalán visel-e páncélt.

Ment előre konokul, noha korántsem volt biztos benne, hogy arrafelé tart, amerre elindult. Nem mert felnézni, mert bizton tudta, akkor elveszíti józan eszét. Azt is, ami még megmaradt.

A lény, akit Conravin Dawa néven ismertek, már a végkimerülés határán járt. Lehetetlen, sikoltotta némán, nem győzhetnek le! De a hatalmas termetű, különös kardot markoló, sötét arcú kyr lépésről lépésre közeledett, és a hatalma kiteljesedését akadályozó erő még mindig ott volt. Ekkor vakító villanás látszott a domb felől, s a szörnyeteg összpontosítása egy pillanatra megtört. Tanítványának halálát zsigerekbe markoló módon érezte – egy szívdobbanás múlva megerősödött a valóságot megszilárdító hatalom. Nem nagyon, de épp eléggé, hogy az összpontosításból kizökkenve kicsússzon kezéből a valóság.

Gorbant mint friss fuvallat érte az érzés. Ösztöneire hallgatva felpillantott. Három, talán négy ugrásnyira tőle, kissé jobbra ott állt az idegen. Bár nehéz volt megállapítani a rémálomszerű pofáról, de Gorban meg mert volna esküdni rá, hogy kétségbeesett kifejezés ült rajta. De látta azt is, hogy nem fog odaérni időben. A másik szemei kitágultak, ahogy belekezdett volna a varázslatba. És akkor Gorban olyasmit tett, amit eddig soha. Amiről elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha megteszi. Elhajította Twalt.

Conravin Dawa azonnal meghalt. Nem döbbent meg, nem is nézett a homlokába hatoló fegyverre. Hátra nyaklott a feje, ahogy a szemei fölött a jégpenge átütötte védtelen agyát, és összeesett.

Szinte ugyanebben a pillanatban rogyott le a shadd tanítványok egyike is a dombon. A Fókusz hatalmát kiterjesztő mágia azonnal összeomlott. Jakme addigra a második őrület-terjesztővel is végzett. A valóságot megszilárdító varázs megszűntekor olyan erővel ragadta torkon az émelygés, hogy térdre rogyott. Ereje javát az erőfeszítés kötötte le, hogy kizárja tudatából a Láthatatlan Világ felől áradó, tébolyító zsongást. Tudta, ha csak egy pillanatra is meginog, ugyanúgy elpusztul, mint azok a százak ott lenn, a völgyben. Reszketett, ahogy ellenállt a felbomló világ által életre hívott dolgoknak. Hogy pillanatnyi lélegzethez jusson, felvillanó csóvába sűrítette hatalmát és tisztára söpörte maga körül a rejtett síkokat. Aztán a harmadik enrawelli áruló felé fordult, és elpusztította.

Már csak öt, gondolta elkínzottan, már csak öt. 10. Gorbannak fogalma sem volt róla, hogyan került a kezébe ismét a jégpenge. Azt sem tudta, hogyan került ismét

a csata sűrűjébe a dombon, nyíllövésnyire attól, amit az imént ölt meg. Ami azt illeti, azt sem tudta, kicsoda, és mit keres itt, attól a pillanattól fogva, hogy eleresztette a csontfejes markolatot. Egyetlen gondolat ragadt meg az elméjében, kiirthatatlanul: ölni vágyott. Ölnivalóban pedig nem mutatkozott hiány.

Eközben… Senkinek sem jutott ideje rá, hogy szemügyre vegye a környező vidéket. Pedig nem ártott volna. Az enrawelliek

eszelősök egyike a Pidera lábánál született. Őrületében is ragaszkodott ehhez a tájékhoz; kocsonyás agyú mestere dühösen horkantott volna, ha látja kisszerűségét. Ennek volt köszönhető, hogy az Enrawell falai előtt elterülő dombok, és a Pidera északi nyúlványai előtt fekvő vidék egyre kivehetetlenebbül mosódott össze. Azután megváltozott, végleg, minden. Az enrawelli ötödik volt a sorban Jakme áldozatainak listáján. Pusztulása éppoly gyors és végleges volt, mint társaié, ám halálával a megszilárduló vidék többé nem Enrawell közelében volt.

Már nem. Miközben zihált a tér és jajgatva örvénylett az idő, a mészárlás Enrawelltől mérdföldszázakkal távolabb, délen

folytatódott – bár ezt a küzdők aligha vették észre. Az Enrawellben rekedt túlélők – köztük néhány quiphanni beavatott – csak lassan ocsúdtak a hirtelen beálló

csendben. Értetlenül néztek egymásra. Sem a csatának, sem a shuluri támadóknak nyomuk sem maradt. Hasonlóképpen járt a domb, aminek szikláig csupaszított alapja, mint késsel metszett lapály komorlott a magaslat helyén.

Eltűntek. Illetve néhány száz mérfölddel délebbre… Jakme sosem hitte volna, hogy ennyire ki lehet merülni. Jószerével nem is látott. Gépiesen tette a dolgát, s

közben hamuszürke haja hófehére sápadt, majd hullani kezdett. Bőre megereszkedett, ráncok vésődtek a szája sarkába, szeme köré.

Utolsó tartalékait használta fel, közben elméje egy mélyen eldugott zugában egy gunyoros, száraz hang nevetett rajta, amiért az életét áldozza egy csapatnyi ostoba bolondért. Ha lett volna érkezése vitába szállni a hanggal, mondhatta volna, hogy a kisebb rossz választása néha győzelemmel ér fel; mondhatta volna, hogy Isshae kezéből még ennél is szörnyűbb lenne a büntetés; mondhatta volna, de nem tette, ehelyett az utolsó enrawelli eltörléséhez szükséges erőt gyűjtötte. Valami meleget érzett az állán. Vér?

Amikor lepillantott, furcsa tüneményre lett figyelmes. Vörös foltok lebegtek előtte. Egy pillanatra kiélesedett a látása, és akkor látta, hogy azok a foltok nem lebegnek, hanem egy átlátszó pengén kenődtek szét. Vasmarok ragadta vállon, és rántotta hátra. Jakme közvetlen közelről bámult Gorban arcába. Nehezen ismerte fel a vén Pusztítót: Gorbant szinte teljesen elborította a vér. A fájdalom csak ekkor hasított Jakme testébe. Neki azonban inkább nevetni támadt kedve.

– Bolond – hörögte, és megragadta Twalt. A borotvaéles penge felhasította a tenyerét, ujjait, ám éppen erre volt szüksége. Az erőre. Márpedig ebben a kardban a Birodalom legtisztább, legkifinomultabb erői összpontosultak. Még kapura sem volt szüksége, amúgy sem ért volna már semmit vele. A shadd tanítványok mind halottak, Fókuszuk ereje az utolsó cseppig elenyészett. Semmi sem törte volna meg az utolsó enrawelli teremtette káoszt – semmi, leszámítva persze az erőt, amely tizenötezer esztendőn át egységbe kovácsolta a Birodalmat.

Mert egy Pusztító csatában hal meg, és egy Pusztító számára – Kyria örök. A smaragd villám iszonyatos dördüléssel robbant a nyolcadik enrawellibe. Nyomán több száz harcos halt

szörnyet, de a megcsapolt hatalom nem kímélte felidézőjét sem. A csendülés, amellyel egy gazdátlanná vált jégpenge a földre zuhant, elveszett a dobhártyaszaggató robaj utórezgéseiben.

11. Ugyancsak foghíjas volt a tanácsülés. A Kyrantalla valamennyi túlélője jelen volt, ám a katasztrofális Enrawelli

hadjárat rengeteg nemesenszületett életét követelte. Rebesgették, senki sem élte túl a csatát: a hírek ellentmondásosak voltak. Egyesek szerint el sem jutottak Enrawellig, mások ártó mágiát emlegettek.

– A shaddok nyitották az Átjárót – sziszegte az egyik nagyúr, halványkék szemei szinte izzottak. – Azt állították, hogy Enrawelltől alig félnapi járásra érkeztek meg! Akkor hogyan találhatták meg a sereg maradványait a Pidera lábainál?!

– Azt mondják, az Első shadd démonokkal szövetkezik – kiáltotta egy másik. Többen helyeslően bólogattak. A quiphanni eseményeket nem lehetett meg nem történtté tenni. Végül felállt egy javakorabeli, nemes vonású férfi, és felemelt kézzel hallgatta el az összegyűlteket.

– A fiam… – kezdte, aztán egy pillanatra elhallgatott. Arca sem rezzent, de a szemében fájdalom csillant. – A fiam tegnap meghalt. De mielőtt eltávozott volna, elmondta nekem, hogy a saját szemével látta, amikor az Első shadd megidézett egy démont, egy fajzatot az Elátkozott Világokból és… a saját testében adott otthont neki!

Utolsó szavai a felháborodás morajába vesztek. A városnagyok és nemesek helyükről felpattanva követelték a shaddok kihallgatását. A tanácsot vezető házfő azonban megvárta, míg csend lesz, s csak akkor szólalt meg.

– A híreknek helyt kell adjunk – mondta megfontoltan. – Számtalan társunkat vesztettük el az elmúlt napokban. A csatamezőn azonban nyomát sem találtuk semmiféle ellenségnek. Joggal gyanakodhatunk, hogy az enrawelli hadjárat csak cselvetés volt, csapatainkkal pedig a shaddok sötét hatalma végzett. A birodalomnak azonban most egységre van szüksége. Nem vádoljuk Ryeket. De nem felejtünk. Sohasem.

Amikor felállt, mindenki követte példáját. Sachatra hr'an. Az elesettek, az elárultak nem maradhatnak bosszulatlan. Mindannyian feltűrték ingujjukat, és tőrükkel vágást

ejtettek a karjukon. Baljós morajjá olvadt össze az elsuttogott bosszúeskü, mely nemcsak a Kyrantalla tagjait kötelezte élethosszig, de Házuk, és minden leszármazottjuk sorsába beleszőtté azt.

12. Három héttel az Enrawelli csata után különös páros érkezett a Pidera lábainál elterülő vidékre. Kevesen

merészkedtek erre a tájra mostanság. A temetetlen holtak bűze, és a történtek híre távol tartott mindenkit. Ezt a kettőt azonban fontosabb indokok hajtották, hogysem a bűz, vagy a pletykák miatt feladják céljukat. Ifjú volt mindkettő, a férfi tisztavérű kyr nemes: egyre inkább ritkaságnak számító zöld szeme fürkészőn vizslatta a környéket, közben kezét ugrásra készen a kardján tartotta. Egy tapodtat sem tágított társa közeléből, de óvakodott attól, hogy megérintse. A lány – mert a másik vándor még a férfinél is fiatalabbnak tűnő hölgy volt – lehunyt szemmel haladt lassan az oszló tetemek között. Órák óta járták a halál mészárszékét, és kezdtek émelyegni bomló húsból felfakadó bűztől.

– Pihenhetnél már – szólt halkan a lányhoz. Az leengedte mellkasához szorított kezét. Ujjai közt ősi, jégkék köves medál csillant.

– Chassyr Lyalmur – szólt a másikhoz, aki jól tudta, ha ezt a hangot hallja, akkor ideje hátrébb húzódni. – Amióta eljegyeztél, a széltől is óvni akarsz. Nézz körül kissé! Ugyan hol pihenjek meg?! Talán az egyik lótetemen? Vagy a hullákon heverésszek?!

A férfi hallgatott. A lány elfordult és lehajtott fejjel, mélyeket lélegzett. Bármennyire is erősnek hitte magát, fél napja tallóztak immár a tetemek között. Ez még akkor is kikezdte volna az idegeit, ha nem jegyese nagyapjának holttestét keresik.

– Folytassuk – mondta Chassyr, épp csak árnyalatnyival hűvösebben, mint bármikor máskor tette volna. Megértette kedvese, Elarin érzéseit, de éreztette vele, hogy nem tűri el ezt többször. A lány bólintott, összeszorított öklét ismét maga elé emelte és visszasüllyedt abba a világba, amelyben a medál párjának fénye pislákolt a horizonton.

Alkonyattájt akadtak rá végül a másik medálra. Megpörkölődött, de láthatólag sértetlen maradt. – Örülök, hogy a nagyapám ezt nem érte meg – suttogta Elarin on-Thetor. – De ő biztosan feltenné a kérdést,

hogy hol a holttest? Chassyr Lyalmur körülnézett, de a lassan alászálló homályban egyre kevesebbet látott. • – Ez valóban nehéz kérdés – mondta. – Ám a köröskörül mindent beborító korom válaszol talán. Családom

fejével mágia végezhetett. – Mi az ott? – kérdezte hirtelen Elarin, aki észrevette, hogy valamin megcsillan a lemenő nap fénye. Valamin,

ami a medálhoz hasonlóan, és minden mástól eltérően, nem végezte pernyeként. Chassyr lehajolt, és undorodva a hamuba kotort. Szisszenve kapta el a kezét, és bosszúsan bámult „az ujjából fakadó vércseppekre. Óvatosabban folytatta a kutatást, majd elakadó lélegzettel egy kardot emelt ki a maradványok alól.

– Twal – suttogta áhítattal. Elarin is csodálattal nézte a tökéletes fonnájú fegyvert. Önkéntelenül is megérintette jegyese keze mellett a markolatot, és…

Mi történik velem? A következő pillanatban már lebegett egy olyan homályos, megfoghatatlan birodalomban, ahol jelentését

veszítette az idő, az okság, vagy az irány fogalma. Elarin nem rémült meg, hiszen nem először történt vele ilyen: az on-Thetorok családjában nem voltak ritkák a látnokok. A család leghírhedtebb jövőlátója Elarin nagyapja volt, a sors kegyeltje, Garym on-Thetor, aki állítólag csúf véget ért Shulur romjai alatt. Jövőálom? Ám legyen. Elarin tágra nyitotta az idő kavargásába meredő, rejtett, harmadik szemét és – jobb híján – figyelt.

A távoli látóhatár lassan tisztulni kezdett, és hamar ráeszmélt, hogy alkonyodik odaát, a távoli jövőben. Skarlát és narancs tengerében úszó arany-vörös napkorong bukott alá a holnap köd borította oszlopóriásai között. Bástyakoszorús hegycsúcsok, ferde síkok, rézsútosan recézett, meredek párkányok, a felszaggatott föld sebhelyeiből elővicsorgó, fekete toronyhullák omladoztak a narancsszín ég alatt. Egy elmosódott körvonalú, másik, gonoszabb világ rajzolódott ki Elarin előtt – egy város, mely a jövő méhében szunnyadt még.

Egy város? Itt? Hiszen itt nincsenek ekkora hegyek! Amint felemelte tekintetét a tömör sziklából kisarjadó, habarcs nélküli várostól fel, a csúcsok irdatlan tornyaiig,

szinte látni vélte pillanatot a holnapban, mikor az elgyötört föld egyetlen pillanat alatt hatalmas, fogazott szirteket vajúdik majd az ég felé, óriási rengés, égig visszhangzó dübörgés közepette.

Ember ilyet nem építhet. A káosz roncsolta, négyszögletes és ferde tömbök taréjos sáncain vészjósló barlangszájak tátongtak. Noha a

felkorbácsolt kéreg hegycsúcsai egyetlen, természetes ívvel folytatódtak a tornyok káoszában, az egész város építészetében, az arányokban és a méretekben volt valami nyomasztóan idegen. A szörnyeteg tornyok úgy meredtek az égbe, mintha horgonyok lennének egy másik, távoli világ felé: fűrészes vonaluk hátborzongatóan rajzolódott ki az alkonyi felhők vérszínben kavargó háttere előtt.

Elarint rabul ejtette a hihetetlenül idegen építészet. Egyetlen élőlényt sem látott, de ezt megszokta már. Korlátozott jövőlátása – minden újabb nemzedékkel egyre

gyengülő családi örökség – mindig csak a legvalószínűbb eseményeket mutatta. Az idő folyamában pedig egy épület masszív valósága egészen más, szilárdabb helyet foglalhat el, mint az izgő-mozgó halandók kurta, bizonytalan életszikrája.

Ki emelhet itt ilyen várost? Ahogy közeledett, iszonyatos harapásnyomokat pillantott meg egy csonka sziklaperemen, mely valaha

mesterséges terasz lehetett. Másutt feketén tátongó sebhelyeket látott a puszta falakon, olyan magasan, ahova csak kötéllel lehetett volna felmászni. A sebhelyek talán kapuk lehettek olyan lények számára, melyek sosem használtak lépcsőket. Szárnyas fajzatokra utalt a tetők hiánya, és a nyiladékok oldalában ásító barlangszájak is. A gyámkövek és pillérek nélkül nyújtózó, aggasztóan ingatag építmények sötét, szűk szurdok-utcái azonban gőzölögve visszhangzó, féreglyuggatta mélységekbe buktak alá.

Miféle bestiák laknak itt? Elarin a maga torz módján lenyűgözőnek találta a kőbe faragott iszonyt. A következő pillanatban fölé tornyosultak a már-már félisteni erőt sugalló, óriás épületek. Kétoldalt teraszok, és

gumókat sarjadzó, ferde tengelyek, törött, agyarforma oszlopok, és meredek sziklarámpák takarták el a vérszín eget. Fénylővé csiszolt, vagy simára nyaldosott, nyálkás padlatokon botorkált, máskor szurdokszerű, sötét utcákon bolyongott, melyek alagútként tekergőztek a kiugró falazások és boltíves hidak alatt. A csipkés gerincű függőhidakon, és a szakadékmély, kanyargó útvesztők falain különös, természetellenes sziklakinövések duzzadoztak, mintha valamely átok magát a halott követ kényszerítette volna kárhozatos burjánzásra.

Elarin megtorpant. A düledező, káoszmarta falak nyomasztó közelsége szinte fojtogatta. A város komor őrülete lassanként félelemmel töltötte el.

Merre tovább? A gigászi bélcsatorna módjára kanyargó szurdok-útvesztő oldalában belső kapuk sokasága nyílt. A kétoldalt

ásító, nyitott szájra emlékeztető ívek sírboltszerű, visszhangzó termeket rejtettek, melyek mélyén számos lépcső vezetett volna még tovább – lefelé. Odalentről fojtó gőzöket böffentek a fekete alvilágba vájt utak.

Nem, oda nem! Elarin felkapta a fejét. A magasban jeges párától habzott az ég vörhenyes csíkja. A tornyok közt sötét gonoszsággal suttogott, vagy

megkínzottan jajgatott a túlvilágian hideg szél. Alattomos, megfoghatatlan fenyegetést árasztott magából a jövőben rejtőző, démoni város. Hogyan lehetséges ez? És mikor? Reménykedett, hogy ha elég szívósan kérdez, a Vonalak válaszolnak. Ennyire talán még képes a nemzedékről

nemzedékre híguló látnoki vér. Ösztönösen érezte, hogy a kép nagyon közeli történéseket mutat. Talán alig néhány évtized távolából.

Beleborzongott, mikor a Vonalak egy nevet formáltak a holnap emlékeiből. Új-Ryek. Nem lehet! Ez nem! Elég, sikoltotta némán, iszonyodva a választól, amit kapott, elég! Elég… Amikor magához tért, Chassyr aggódó arca hajolt fölé.

– Jól vagy? Mi történt? – a kérdésben több érzelem volt, mint amennyit Elarin a látomása után el tudott viselni. Jegyese vállába fúrta az arcát, és kirobbant belőle a zokogás. Siratta magukat, az elesetteket… és a kárhozott jövőt.

ALAN O' CONNOR Vetélytárs

A Birodalom 14 639. évében, háromszázhuszonkét évvel a Császár távozása, kétszázötvennyolc esztendővel Ryek városállam megalapítása után 1. – Semmi esélye – mérte végig Ceriak a fénylő izmú, párducmozgású óriást. Dartyr, Ryek Huszonegyedik Sbaddja összerezzent. Lassan nyitotta ki a szemét, fogai összecsikordultak a dühtől.

Nem fordult meg, csak az alsó ajka feszült meg kissé. Noha odalent, a küzdővermek verejtéktől és vérszagtól sűrülő félhomályát a düh és a kín ordításai hasogatták, ezer közül is felismerte a háta mögött felzengő, telt baritont.

– Első shadd? – szisszent fel döbbenten. – Mester, te itt? A magas, csapott vállú férfi bólintott, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Ryek Első shaddja a

Vas Csarnokait látogatja. A tanítvány végül oldalt sandított, egy pillanatra összenéztek a ziháló hörgésektől fojtó, fáklyafényes káoszban. Az ezüstköpönyeget viselő öreg tekintete rezzenetlen volt és sötét, akár a Sheral csillagfényes éjében hallgató jéghideg tengerszemek tükre. Erő és nyugalom.

Dartyr elfordította a fejét. – A testőröm még sosem veszített – jegyezte meg óvatosan. Odalenn, a gránitköves küzdőverem mélyén lassan

kerülgették egymást a küzdők. Gyilkos Nuhar, Északvidék legyőzhetetlen bajnoka – és a középtermetű, darócköpenyes idegen, aki alig fertályórája halk, magabiztos szavakkal hívta ki maga ellen a halált.

A középkorú, piszkosszürke ruhájú férfiú idegenként érkezett a Vas Csarnokaiba. A tízembernyi boltívek lábánál megtorpanva egy ámuló gyermek szemeivel csodálta az ég felé szökő oszlopok fáklyafényes homályát. Elfintorodott mikor arcába csapott az emberbűz. Nuhar, a párducmozgású testőrkapitány vette észre először.

– Ő az enyém – mordult tompán, akár a zsákmányt cserkelő nagyragadozók. Egyszer csak ott állt a csontos, őszülő hajú idegen előtt. Amaz felnézett rá: mélyen ülő, jadezöld tekintete kérdőn

vizslatta a testőrkapitány rituálhegekkel szabdalt, lapos arcát. – Góhatartól, a Tizenharmadiktól tudom, hogy helyem volna a shadd Testőrgárdában. Itt lehet jelentkezni a

shaddatorok közé? – kérdezte egyszerűen. Halkan beszélt, a magas csarnokban hirtelen mégis pengeélessé feszült a csend. A shaddok személyes

testőrgárdájába a legjobbak legjobbjai is csak vérverejtékes, könyörtelen gyakorlás évtizedei után juthattak. Ryek varázsló-urai ugyanis az életüket bízták személyes testőreikre: kevesen tudták, hogy egy shadd az erők megidézése során a hazátlan csigánál is védtelenebb. Ryeknek szüksége volt a legjobb shaddatorokra – megkereste, és meg is fizette őket. Ezer jelentkezőből azonban jó, ha egy méltatott arra, hogy az égbenyúló tornyokban szolgáljon – és közülük a legjobbak is hiába álmodoztak arról, hogy egyszer egy shadd maga mellé választja őket. Itt lehet jelentkezni a shaddatorok közé? Arcok fordultak a vakmerő felé és haragvó tekintetek: véreres, vagy éppen kék-vörösen duzzadó, résnyire szűkült szemek. Az ócska ruhájú, jelentéktelen külsejű férfi közvetlen szavai dacára mérhetetlenül idegen volt a Csarnokokban – és bőszítő.

Nuhar elmosolyodott. Mosolya akár a kiontott vértócsa, sötét volt és félelmetes. – Akárki nem jelentkezhet. Bizonyítanod kell előbb – közölte, hangjában vérlázító gúny és halálos fenyegetés

zöngéivel. Megroppantotta ökölbe szorított kezét, mely patadobogás robajával visszhangzott a Csarnokokban: akárha a Végítélet Hóhérlovasai közeledtek volná á magasba szökő falak sötétjében. Az idegen csak a szemöldökét húzta fel kérdőn. Megoldotta köpönyege övét és hátrált egy lépést.

– Mik a szabályok? – kérdezte maga mögé hajítva a viseltes köpenyt. Alatta csupán egy szakadozott ujjast, és hasonlóan rongyos nadrágot viselt.

– Nincsenek szabályok – mordult a testőrkapitány a sebesen táguló körben.

– Értem – bólintott az idegen. A következő pillanatban úgy rúgta állon Nuhart, hogy az karjait szétvetve hanyatlott a körülállók gyűrűjébe. Mielőtt azonban a darócruhás zárta volna a távolságot, Nuhar macskaként gördült talpra, és a másikra vicsorgott.

– Ezért meghalsz – öklendezte felegyenesedve. Szájából kétoldalt bugyogott a vér: elharapta a nyelvét. Az idegen kétkedőn ingatta a fejét, és ajka furcsa, fenyegető mosolyra rándult. Azután lassan maga elé emelte félig nyitott ökleit.

A Vas Csarnokaiban fullasztóvá sűrűit a csend: Nuhar volt a legjobb a legjobbak között. A köveket morzsoló, eleven húst az ínról letépő Gyilkos Nuhar, aki puszta ordításával bénította meg ellenfeleit, pörölyökle loccsanva hasította ki koponyájukból a velőt.

Dartyr, a legifjabb shadd, a Huszonegyedik, ekkor lépett ki a boltívek magasában kiszögellő sziklaerkélyre. A legszebb férfi volt Ryekben, és ezt tudta is magáról. Hozzászokott a szoborszerű alakját, nemeskyr hadvezéreket idéző arcélét méltató szemvillanásokhoz, irigy tekintetekhez. Legtöbb hódolója már most Ryek legnagyobb shaddjaként emlegette. Ezúttal ügyet sem vetettek rá.

Mindenki a Csarnokok szívében dúló összecsapásra figyelt. Odalenn különös, sosem látott küzdelem bontakozott ki: a sziklazúzó testőrkapitány vadállati morranásokkal

sújtott le újra meg újra, mindig pontosan oda, ahol a darócruhás idegen állt – egy szemvillanással korábban. Morgás és dobbanások. Zihálás és szanaszét permetező verejtékcseppek. Homokban csusszanó lábak és durva darócruha suhogása. Egy vérbeborult, sötét tekintet, és egy másik, hűvösen zöld. Az idegen eddig csak egyszer ütött vissza: balkezes horogütéssel terelte a testőrkapitány fejét egy orrot--fogakat zúzó jobbegyenesbe… és másodszor is kiütötte a Gyilkost a körből.

Dartyr nagyot nyelt a döbbenettől: kezdőket aláznak meg így. Nuhar az ő személyes testőre volt – a legjobb, legkönyörtelenebb shaddator, ezért emelte maga mellé. Nuhar egyetlen küzdelme sem tartott egy percnél tovább és sosem hagyott túlélőt. Ez az idegen azonban arcátlanul játszott vele, mint macska az egérrel. Dobbantott és perdült, semmibe révedő, rezzenetlen szemekkel. Gyilkos Nuhar csonttörő csapásai pedig a levegőt hasították, félszázadszor is. Dartyr állkapcsán megfeszült egy izom. Egyetlen senkiházi sem űzhet gúnyt az ő testőréből!

Meghalsz, idegen. A legifjabb shadd lassan fújta ki a levegőt, majd örvénnyé fonta az alant kavargó indulatokat. Hagyta, hogy az

erő a légzésszünet végén beáramoljon az orrán, szemén keresztül. Kisvártatva érezte, hogy köldöke mögött, a belülről izzó tűzben tovább forrósodik, mígnem a mélyből felhorgadva, körömágyig áthevíti ujjait.

Úgysem fogják észrevenni. – Semmi esélye – ekkor lépett mögé az Első shadd. A felrezzenő Huszonegyedik fogai összecsikordultak,

miközben tenyeréből a hűvös sziklába taszította a forrón remegő erőket. Most nem. Dartyr kinyitotta szemét, és kénytelen-kelletlen igazat adott a vén mesternek. A küzdőveremben acsargó Gyilkos Nuhar elveszítette az akaratok erőpróbáját – és kisvártatva megérezte ezt a testőr is. Jóval túl a félszázadik célt tévesztett csapáson, hirtelen megállt remegő inakkal, hordóként fújtató mellkassal. Körülnézett a néma shaddatorokon, és sötét, keskeny ragadozótekintetébe újfajta kifejezés költözött.

A félelem. 2. – Szükségem van rád – mondta jó órával később Ceriak. A furcsa páros némán vágott át a szeszélyesen kanyargó

utcákon: a szálegyenes tartású, ezüstköpenyes mester, és a szoboralkatú tanítvány, akit mintha az istenek faragtak volna ki legjobb kedvükben. Dartyr természet adta szépségét tovább hangsúlyozta szemet gyönyörködtető, méregdrága ruháival, drágakövektől ragyogó ékszereivel, kihívó arcfestésével.

A Gyűrűbástyák között virágzó Orchideakertek ezernyi folyondárjának árnya vetült föléjük: mézgaillatú, tapinthatóan hűvös homály. Dartyr alig tudta tartani a lépést a nála jóval idősebb – rossz nyelvek szerint századévekkel idősebb – mesterrel. Ceriak az egyszerűség szenvedélyes híve volt, és elképesztően gyorsan gyalogolt. Nem küldetett tanítványáért, maga kereste fel inkább a Vas Csarnokait. Ráadásul – Dartyr ajkát biggyesztette a gondolatra – saját lábán talpalt utána. Dartyr még nem tudta eldönteni, az előtte járó vén, a nagymesterek mestere ennyire kicsinyes, vagy ez csak egy újabb álszerény gesztus részéről.

– Álszerénység? Csak aki örökkön pózol, az keres mindenütt pózokat – jegyezte meg a hirtelen megtorpanó Ceriak, mélykék szemében csendes derű villant.

– De én… – Dartyr rákvörösen dadogott a váratlan megszégyenüléstől. – A gondolataid sűrűk az indulattól. Tán még az Alsóvárosba is lehallik – komolyodott el hirtelen az öreg. – Sokat

akarsz és azonnal. A hatalom, akár az elvetett mag, csak idővel növekszik sziklaroppantó erővé. Idővel, Huszonegyedik.

Dartyr egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát. Hallgatott. Gondolkodni sem mert, hiszen a gondolatok csúful elárulták volna. Mohóságról és féltékenységről árulkodtak volna, és mindent lebírni vágyó hatalomszomjról, mely mindenek fölé tör, hogy végül uralma alá hajtsa magát a halált is. Mert minden hatalomvágy mögött ugyanaz a rettegés lapul: a félelem az elmúlástól.

– Ha így visszhangzik a fejed, könnyű préda leszel Shulurban – tette hozzá, mintegy mellékesen az Első shadd. Shulurban? Dartyr gyomrában jeges kásává fagyott a balsejtelem. Shulur városa felett a rettegett Erőd uralkodott; a

szorongó suttogások és forró lázálmok csipkés tornyú iszonyata. Szinte senki nem élt már, aki szemtői szembe látta volna a magas falak mögött uralkodó Hatalmasokat – hatalmukat azonban gyakorta szenvedte a lázadozó város. Az évekre meddővé szikkadó földet, a bevérzett szemű tébolyt, a fénytelen nappalokat, és a habos szájú döghalált.

Ezekben a vészterhes időkben az Erőd szava szent volt Quironeia északi partjain. Félszáz esztendeje tán, még az óvatos tapogatózás idején a shaddok vagy tucatnyi kémet küldtek a Lázadók

városába: varázstudókat, prófétákat és harcosokat. Sokára tértek vissza – akkor is csak a fejük, kosárban. A Tizek még békeidőben sem igen tűrték a ryeki fürkészeket, és a maguk véresen egyértelmű módján fejezték ki rosszallásukat.

Könnyű préda leszel Shulurban. A quiphanni csata után az Erőd és a shaddok látszólag egyaránt elkötelezték magukat a fegyvernyugvás mellett,

de a törékeny béke még nem szavatolta egy kis létszámú, látszólag jelentéktelen csapat biztonságát. Különösen, ha azok olyasmivel házalnak, ami túl értékes ahhoz, hogy a Tizek veszni hagyják.

– Mire gondolsz, mesterem? – suttogta végül Dartyr, háta mögé rejtve kezeit, hogy leplezze remegését. A nemes vonásokat beteges-szürkévé fakította a félelem.

– Az új testőrödre gondolok, aki elkísér majd – Ceriak hangja nem változott, csak a szeme szűkült össze kissé, ahogy felidézte Nuhar utolsó pillanatait. A darócruhás idegen harmadszorra tenyérrel ütötte meg a Gyilkost, puhán, az álla felett. Az ütésben mégis emberfeletti erő lehetett, mert a hosszú ívben hanyatt zuhanó óriás csigolyája messzehangzón roppant, és mire a mázsás test a küzdőkörön túl ledübbent, már nem volt benne élet.

– Veszedelmes – felelte Dartyr óvatosan, mire Ceriak tűnődve bólintott. – Mérhetetlenül több, mint amit mutat magából. Góhatarnak köszönheted – a mester arcán nyoma sem volt

érzelemnek, a Huszonegyedik shadd gyomrában mégis hidegen moccant a félelem. – Azóta meggyőződtem a hűségéről. Őt rendelem melléd.

– Elfogadom – Dartyr kelletlenül préselte ki a köteles engedelmesség szavait. A jellegtelen külsejű, piszkosfehér ruhás senkiházit megalázó választásnak érezte a shaddatorok legjobbja, Gyilkos Nuhar után. – vele kell mennem Shulurba?

Ceriak bólintott. – Elkíséred a Manare Ház utolsó sarját. Az utódjogos tudtán és akaratán kívül olyasmit örökölt, amely átírhatja

egész Észak történelmét. Harmadkori hagyatéknak mondják. – Óelf ereklye? – találgatott a tanítvány, mikor végre ismét szólni tudott. Az Első shadd eleresztette a kérdést a

füle mellett. – Hogy a Ház miként jutott hozzá, nem firtattam: jobb, ha az örökös nem tudja, milyen értéket készül kiadni a

kezéből. Úgyis sejti már, hiszen apjának és fivéreinek azért kellett meghalniuk, mert meg akarták tartani az ereklyét – Ceriak egy pillanatra elhallgatott, mint aki azt mérlegeli, mennyit mondhat el, majd torkát köszörülve folytatta. – Az utolsó Manare azonban élni akar: a hagyaték egy részét nekünk ígérte, ha biztosítjuk útját az Erődig. Csak egy részt ígért az örökségből: egyedül rajtad áll, hogy megszerezzük-e az egészet.

– Hogyan? – Ha rá tudsz ígérni az összegre, amit Shulur ajánl majd a hagyaték nagyobbik részéért. A Ház utolsó örököse

alkura készül a Tizekkel. 3. Góhatar Sziklakarámjai jó félnapi járóföldre estek a legkülső Gyűrűbástyától. A cserjétlen gránittömbön

gyökerező toronyóriást jó, ha évtizedenként látogatták Ryek urai. Dartyr remegő inakkal törtetett felfelé a kopár hegyoldalba vájt durva lépcsőkön. Zihálását elfojtva torpant meg az égre komorló, irdatlan sziklahasáb kapujában. Varkocsai hamuszín kígyókként vonag-lottak klasszikus metszésű arcéle előtt, orgonaszín köpönyegét haragosan marcangolta a Sziklakarámok konokul sívó, nyughatatlan szele. Azután berontott, kérdés és köszönés nélkül: a bőrén lüktető shadd pecséttel szabadon járt-kelt Ryek gyilkos hírű, ónixsötét tornyaiban.

– Góhatar? – kiáltott rekedten az első huzatos terembe toppanva.

– Figyelek – alacsony, görbe hátú férfi vált ki a kövek homályából. Mélyen ülő, kifejezéstelen hüllő-szemek vizslatták az ifjú aranyporos arcfestését. A Tizenharmadik shadd öreg volt, mint a meztelen kőris. A lapos arcú vén mondott ugyan valamit, de hangja a háta mögött felharsanó, öblös rikácsolásba, bőrszárnyak verdesésébe fúlt. Dartyr arca megrándult az undortól: a ráncos arcú, mocsárszagú öreg mögött embernél magasabb sziklaférgek, és iromba, kávás csőrű pteropták marakodtak a véres koncon. Góhatar érthetetlen vonzalommal viseltetett Szikla-karámok rút gyíkfajzatai iránt.

– Nos? – türelmetlenkedett az öreg. Dartyr kerülte a vénség tekintetét – jó okkal. Nem szerette ezt a fajta nézését. A Tizenharmadik különös szerzet volt még a shaddok között is. Rebesgették, hogy ereiben egyetlen csepp nemes

kyr vér sem csörgedezik – annál több lehetett az isteneket tagadó, konok crantai fajtából. A földszín bőrű, görnyedt vénség különös kedvteléseknek hódolt: homályülte erdők, alattomos vizű, fojtó levegőjű mocsarak mélyén kóborolt hónapszám. Vándorlásai során tett szert a tucatnyi különféle formájú és méretű tojásra is. Újabb hónapokra elvonult akkor. Ryek shaddjai rosszat sejtve figyelték, amint irdatlan sziklatornyot emel a nyers kőből, távol az Egyetlen Várostól.

Nem csalatkoztak megérzéseikben. A gránitból sarjadó toronyban – a Sziklakarámokban – Góhatar föld hevével melegített kavicságyba rejtette a

foltos tojásokat. A kavicsfészkekben pedig hatalmas bestiák keltek ki: a kisebbekből kígyóforma, szárnyas sziklaférgek, melyek álnok, hasított szeme örökkön éhesen villant, a nagyobbfajtákból pedig kúpos fejű, iromba testű, ostoba pteropták.

Attól fogva még inkább kerülték a Sziklakarámok táját. Góhatar tavaly szerzett ugyan három wyverntojást is, de amazok a burokrepedés után nem sokkal elpusztultak.

A Sziklakarámok váratlanul megvaduló vérebei falták fel valamennyit – legalábbis erre esküdtek a holtsápadt szolgák, és erről beszéltek a hüllőketreceket máskülönben kerülő ryeki shaddok is. A vándorlásából megtérő, dúlt arcú vén három napig dühöngött. Utána nem kérdezett semmit, de tekintetébe különös, fenyegető kifejezés költözött. Dartyr persze tudta az igazságot – egyedül ő – de mélyen hallgatott. Világéletében rühellte a nyálkás bőrű, bűzös leheletű gyíkfajzatokat: el is pusztultak, mire visszatért a crantai vén. A wyverneket széttépő vérebeket – és a mészárlásban segédkező szolgát – utóbb maga falattá fel a sziklaférgekkel. Eltüntette maga után az utolsó nyomot is. Vagy mégsem?

– Mit akarsz? – kérdezte Gőhatar türelmetlenül. Lapos arcában még mindig az éhes hüllők könyörtelen, ölni vágyó tekintete izzott.

– Az Első shadd testőrként rendelte mellém az idegent, aki végzett Nuharral – kezdte óvatosan az ifjú. – Nem idegen. A neve Ashen. – Régóta ismered? – tapogatózott tovább Dartyr. A Tizen-hannadik hátat fordított neki, úgy morogta. – A barátom – vonta meg a vállát, és Dartyr nagyot nyelt. Góhatar senkit nem nevezett a barátjának az utóbbi

félszáz év alatt. – még ma leteszi előtted a Shaddator Esküjét. – Nincs szükségem az esküjére – babrált fülbevalójával a Huszonegyedik. – ha csalódást okoz, magam végzek

vele. Jogom van hozzá. – Jogod, az van… – morogta Góhatar, és Dartyr az utolsó pillanatban kapta el szemében a gúnyos villanást.

Rosszat sejtve követte az öreget, óvatos távolságot tartva a sziklaférgek ketrecétől. A csuklóvastag rudak mögött ágáló karcsú, kígyónyakű bestiák éhesen méregették. A szürke, papucsforma fejekben kiszámíthatatlan, alattomos gyíkész lakozott. Látszott rajtuk, hogy bármely pillanatban kivághatnak a rácsok mögül, villámgyorsan, akár a kéregre koppantó harkály.

A sziklaférgek ketrecét elhagyva Góhatar megállt a wyvern-fiókáknak épített rácsbörtön előtt, és megmagyarázhatatlan tekintettel mérte végig a legifjabb shaddot.

– Hamarosan megérkeznek a következő tojások – a crantai vén váratlanul elmosolyodott; foghíjas, hüllőszerű vigyora láttán Dartyr nagyot nyelt. – ezúttal gyíksárkányokat ígértek. Lassabban nőnek ugyan, mint a pteropta, vagy a wyvern, de végül…

– ígértek? – vágott közbe Dartyr rosszat sejtve. – Kicsoda? – A Snil Fegyvertársak – vont vállat az öreg shadd, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy Ryek

mestervarázslója a nyugati mocsarak emberfaló gyíknépével kereskedik. Dartyr még mindig a hírt emésztette, mikor a vénség megállt egy irdatlan sziklavágat előtt, és szétvetette lábait.

– Várj itt! Dartyr döbbenten tántorodott meg a mélybe vesző, éjsötét üreg peremén. Góhatar a következő pillanatban

hátraszegte fejét, és fülsértő, nem-emberi rikoltást hallatott. A mélységből hasonló, csikorgó ordítás felelt. Dartyr rosszat sejtett. Csapda? Mégis rájött valamire a vén rohadék? Hátát a hideg, penészes kőfalnak vetette és

megszólította a kövek nyers, nehéz erejét. Biztos, ami biztos. – Az Első shadd azt akarja, hogy te találkozz először a Manare-örökössel. Meg a Fegyvertársával.

– Fegyvertárs? – ráncolta a homlokát Dartyr. – Ez afféle vérszövetség ugye? – Olyasféle – bólintott Góhatar. – Az örökös Fegyvertársat választott a snilek népéből. – Egy gyíkot? – szaladt ki a Huszonegyedik száján. Keveset tudott ugyan a gyíklények szövetségrítusairól, de az

utolsó Manare nem az a fajta lehetett, aki megijed a saját árnyékától. Góhatar gyanakodva méregette az ujjait a gránitba vájó Dartyrt, aki erővel próbálta kicsikarni a kövek hatalmát. A sziklák hideg lüktetése vonakodva kúszott fel a tanítvány testébe, elnehezítette tagjait, de Dartyr nem adta fel – tovább gyűjtötte az erőt. Nem maradhatok így, védtelenül. Ha ez a haragtartó vén bolond mégis bosszút forral, és ez valami csapda, akkor…

Súlyos léptek dübbentek a mélybe vezető vágatban. Karmok alatt csikordult a szikla, és egyre erősödött valami sosem hallott, súrlódó nesz. Kisvártatva fáklyafény lobbant a lefelé ívelő lépcsők mélyén, egy magas, két lábon járó hüllőóriás árnyát vetve sziklaboltozatra.

A következő pillanatban bömbölő robaj reszkettette meg a Sziklakarámot; Dartyr reszkető ujjaiból akár a jeges víz, pergett el a föld fagyos ereje.

Ó, nem! A fáklyát kétembernyi, pikkelybőrű fenevad markolta. Levegőt szimatoló, kígyózó, alkarhosszú nyelv, merev

hüllőtekintet és lépcsőkön súrlódó, negyedmázsás gyíkfarok: egy snil. A hüllőember lassan közeledett, fegyvertelen mancsait széttárva – meglehet, barátságos szándéka jeleként. A fűrészes, fehér fogak, és az ujjnyi hosszú karmok azonban óvatosságra intettek. Dartyrt azonban nem ez döbbentette meg, még csak nem is a snil Fegyvertárs döngő léptű, két lábon imbolygó hátasa. Pedig a hátasjószág maga volt a megelevenedett borzalom: egy vihargyík, a nyugati zsombékvadonok hetvenmázsás csúcsragadozója, pengeéles agyarsorai között tenyérnyi rothadó húscafatokkal.

Nem. Dartyr a vihargyík hátára szíjazott, selyemfüggönyös hordszéket figyelte döbbenettől elnyíló szájjal,

pontosabban a hordszéken ringatózó lányt. A Manare-örököst. A legszebb nőt, akit valaha látott. 4. Illir-On Manare. Aranylón bronzarcú, húszas éveiben járó kyr hajadon, hatalmas, kék szemeiben azzal a nyílt, közvetlen

kifejezéssel, amely csak a születéstől vérbe ivódott, személyes hatalom tudatával jár. Harcosmód egyenesen vágott haja az áll vonalában, tökéletes szimmetriával keretezi a hosszúkás arcot. Fakószőke tincseiben akárha higanyszín álmok, eltemetett férfiábrándok villannának. Tiszta arca csendes, belső fénnyel tündököl, mint télidőn az első hó, mely az ablak előtt elsuhan.

Fagyosan izzó, szelídíthetetlen lány. Csuklyás, felhőként kavargó köpönyegét rualani kékselyemből szőhettek, hisz alig volt nehezebb a levegőnél.

Ugyan, hol van már Rualan, villant át Dartyr agyán, a szélkönnyű anyagot azonban még mindig így nevezték a tartomány takácsai tiszteletére, akik először szőtték kelmévé az itakrisz selymét. Illir-On könnyedén sietett fel a Tanácstorony keskeny, meredek lépcsőin: mozgása olyan volt, akár egy karcsú, nagyon éber, és különösen kecses macskáé. A lányt kísérő Dartyr szemében ez a járásmód összehasonlíthatatlanul vonzóbb volt, mint a godorai nemeskisasszonyok kényes tipegése, vagy a shuluri dámák dölyfös vonulása. A széles lépcsőkön felfelé lépdelő lány lábszárai mint harangnyelvek, melyek a bíborszoknya selyemfalain mintha örök nászhoz harangoztak volna.

Dartyr nagyot nyelt. Kívánta a lány könnyed léptű tökéletességét, ahogyan nem kívánt még semmit, sohasem. Megdöbbenve tudatosította önmagában a vak viharként felhorgadó szenvedélyt, azután, igazi shadd módjára az egyetlent tette, amit tehetett. Új csapásra űzte gondolatait. Utóbb kiderült, hasztalan: minden ösvény végén ott állt a lány. Az örökös őrzött valamit a legendák és széphistóriák asszonyinak tökéletességéből, akik miatt megállapodott kereskedőfejedelmek, nemes származású hadvezérek tékozolják el hosszú évek során felhalmozott vagyonukat. Ostobán cselekszenek ugyan, de Dartyr meg tudta érteni őket.

A fehérmárvány lépcsők egészen a Tanácstorony fekete torkáig futottak: belépve égbeszökő, húszembernyi magas kapuívek vetették föléjük hűvös csendjüket. Dartyr leszegett fejjel követte a lányt, nehogy elárulja magát. Elméjében egyre mélyebb, egyre beláthatatlanabb kutakat nyitott, hogy maga elől is rejthesse érzelmeit. Nem a megszégyenítő visszautasítástól tartott; sokkal inkább az Első shaddtól, aki – ha átlát rajta – egyetlen szavával visszavonja a megbízatást, és mást jelöl ki a lány kísérőjéül. Hiszen egy shaddnak nem lehetnek érzelmei – különösen nem abból a fajtából, mely legjobban sebez.

Az Első shadd szava a Kör Termébe hívta Illir-Ont. A keskeny, hosszú ablakokon betűzött a koradéli nap. Hárman vártak rájuk: Ceriak, Góhatar, a mocsárszagú

crantai vén és az elf. Az egyetlen ryeki elf: Dartyr felismerte Veichassurt, a kitaszítottat.

A susogó homályban is élesen kirajzolódtak a széles vállakra omló, finomszálú haj, a magas járomcsontok kontúrjai. Az óidők gyermeke leeresztett pillái alól fürkészte őket: kortalan, tűnődő arca lehetett ötven, de akár ötszáz esztendős is.

A három shadd szobor-moccanatlanul várakozott, árnyaikkal megtelt a magas, fénycsíkos sziklaterem. A Kör huszonegy ónixkagylója ezúttal üresen hallgatott a kupolaívek alatt: a megbeszélés nem érdemelte ki a Szürke Kör figyelmét – vagy éppen ellenkezőleg, túl fontos volt ahhoz, hogysem idő előtt kitudódjon.

Dartyr résnyire húzott szemmel figyelte a másik hármat. Miért éppen ők? Miért éppen itt? Az Első shadd szeme hatalmasra tágult a kékcsuklyás hajadon láttán, éles vonásain korábban sosem látott pír futott szét. Ceriak végül nagyot nyelt, lehunyta szemeit és mikor lehajtotta fejét hosszút, keserűt sóhajtott.

Nocsak. Dartyr jól titkolt kárörömmel nyugtázta mestere döbbenetét: a lány persze valóban ellenállhatatlanul gyönyörű

volt. Az a fajta nő, akit a hajdani Birodalom bármely nagyura életre szóló társnak akarna. Akarna? Követelne inkább – helyesbített Dartyr kiszáradó szájjal. A Huszonegyediknek eszébe ötlött a suttogva terjedő, kósza híresztelés Ceriak első és egyetlen szerelméről. Lyennarának hívták azt a lányt, erőltette tovább emlékezetét a tanítvány: fakószőke volt ő is, és gyönyörű, mint a Manare-örökös. Talán ennél több is volt a hasonlóság?

A kékcsuklyás lány és az Első shadd ezalatt szavak nélkül üdvözölték egymást – csak szemük villanása árulta el, hogy jóval többet mondanak a gondolatok nyelvén. Hang sem hallatszott percekig, mígnem Veichassur szálfatermete sötétedett ki a fénycsíkos homályból.

– Egyetlen shadd és egy Snil dárdás. Kevés erre az útra – törte meg a csendet az elf, hangjában mintha távoli dobok fenyegettek volna, monoton ritmussal.

– Fegyvermestereim a városkapunál várnak. Snil Fegyvertársam a nyomkereső lesz – szegte fel a fejét a lány. – Mi szükség nyomkeresőre? – vágott közbe Dartyr, aki gyűlölte a hüllők minden fajtáját. – Apám ember nem járta vadonban rejtette el az örökséget, hogy bajt ne hozzon az uradalomra. A Snil

megtalálja. A shadd pedig csupán biztosíték lesz – fejezte be lllir-On, szemöldökét rosszallón ráncolva a közbevágás miatt.

– Biztosíték? – egyszerre kapták tekintetüket az örökösre. – Az Erőd szava ma már törvény Shulurban. De ők sem mernek rajtunk ütni, hátam mögött egy shaddal. Az új

alkupozícióról nem is beszélve – felelte a lány, de volt a hangjának valami különös csengése, ami arra késztette Veichassurt, hogy alaposabban szemügyre vegye.

– Csapdától tartasz – jelentette ki az elf. Illir-On biccentett. – Az örökségem túl értékes ahhoz, hogy a Hatalmasok veszni hagyják. – Miben is áll ez az ősi örökség? – köszörülte torkát Dartyr fontoskodón. – Egy ládában. Nagy és nehéz – a lány égkék szemében vidám szikrák lobbantak. – És meg tudná mondani, mit tartalmaz a láda? – erősködött tovább Dartyr. – Hogyne – vágta rá a lány. De nem mondta meg. Dartyr bosszúsan pillantott az Első shaddra, aki egyetlen

gesztussal jelezte, hogy ő maga tudja a választ. De nem fogja elárulni. Ennyit a bizalomról. – Tudnom kell, miért megyünk Shulurba – makacsolta meg magát a Huszonegyedik. – A családom nevében ki kell egyenlítenem egy adósságot. Amíg még megtehetem. – A ládával kapcsolatos? – Igen. Az ereklye megszerzésére három shuluri Ház szövetkezett. A családok a legjobbjaikat küldték, de a

famorok közül csak egyvalaki tért vissza: apám. A visszaúton meg kellett ölnie két társát, akik nem akartak vele osztozni.

– Azok nem kyrek voltak – suttogta Ceriak. – A Shitarranok és a Taenassok elsőszülöttjei. Mindkét Ház szerepel az Arany Krónikákban. – Ezek akkor sem kyrek. Már nem – az Első lehajtotta fejét. – Apám megtagadta a zsákmányt a szószegők családjaitól, mire azok kimondták rá a dakhún-arasst, a Nehéz

Átkot. Dartyr nagyot nyelt. A Nehéz Átkot nem lehetett félvállról venni: csak a legnemesebb származású famorok

onthatták vérüket, hogy az átokszó valósággá szövődjön a sors mintáiban. – Az átok megfogant – a lány már suttogott. – negyedszülött vagyok, de már az utolsó a Manare vérből. Apám,

fivéreim meghaltak. Most rajtam a sor. – Shulurtól remélsz segítséget? Éppen Shulurtól? – ingatta fejét Dartyr. – Nincs más, aki igazságot szolgáltathat Quironeiában. Ráadásul a kárhozatot maga a Tízek egyike bocsátotta

ránk. – Isshae lanarak – felelt az Első Dartyr ki nem mondott kérdésére. – a lány vele akar alkudni. – Mi pedig elkísérjük – Dartyr a puszta gondolatba is beleborzongott. – Nem mi. Csak te, Huszonegyedik.

Illir-On ekkor már teljes testével Dartyr felé fordult. – Azt kérem Ryek Huszonegyedik shaddja, hogy legyen a bajnokom az úton. Ne gondolja, hogy ez kevés. Hiszen a

bajnoki jogoknak és kötelezettségeknek nincsenek korlátai – tette hozzá a lány, és szemében újra felragyogtak a vidám sziporkák. Dartyr különös, korábban sosem tapasztalt zavarral állapította meg, hogy lllir-On ajkai teltek; felvillanó mosolya pedig annyi fénnyel ragyog, minél több tán csak a Napból árad. Mi történik velem? A Huszonegyedik számára korábban egy nő, bármelyik nő, csak mint vágy és birtoklás tárgya létezett. A Manare-örökös tekintetétől azonban sosem érzett gyengeség fogta el. Dartyrnak úgy tűnt, Illir-On Manare-ban válik valóra minden legendák tiszta homlokú, életet sugárzó nőalakja. A legvalódibb Nő, akinek létezésében – örök cinikusként – eddig hinni sem mert.

Legyen a bajnokom. Illir-On arcán még mindig mosoly szirmozott, de Dartyr nem válaszolt. Némán biccentett inkább, hiszen a

hallgatásba minden felelet belefér. – A láda megszerzésében és felnyitásában segítséget adunk – köszörülte meg a torkát Góhatar és a shaddok

rábólintottak. – Egyetlen shadd, a személyes testőrével, és a Snil Fegyvertárs a vihargyík nyergében – számolta ujjain a lány. –

és az én két fegyvermesterem. Többre nincs szükség, mert ha magunkra vonjuk a figyelmet, sosem érünk célba. Utána Shulur.

– Mikor indulunk? – kérdezte Dartyr rekedten. Nem félt. A város históriájában törvénnyé kövük a hagyomány, mely szerint egy ryeki mártír lehet ugyan, de gyenge sohasem. Dartyr makacs hallgatással viszonozta a három mester kérdő pillantását. Megmutatom, gondolta összepréselt ajkakkal. Ha próbára teszel is vénember, én kerekedek felül. És ha valaha, egyetlen ryeki is visszatér élve az Erődből, az én leszek.

5. A kapuknál találkoztak Illir-On fegyvermestereivel. Sylassar a férfi, és a Kennarin, a nő gyönyörű volt: mozgásuk,

a félig hunyt szemek mélyén izzó tűz a nagyragadozók királyi méltóságát idézte. Fejedelmi büszkeséggel viselték a Manare Ház címerjegyével ékesített, lila-ezüst egyenruhát. Férj és feleség lehettek, de legalábbis szeretők: egymás tekintetében élők. Lopott pillantásaikban, a véletlennek tűnő érintésekben a shadd megérezte a fojtott szenvedélyt. Ettől azonban nem kevésbé tűntek veszedelmesnek: hosszúmarkolatú, egyenes kardjuk, nyíltan viselt hajítótőreik, és derékig érő hajfonatuk végén a borotvaéles, háromágú pengék tapasztalt harcost sejtettek. Nem mutatkoztak be: három szót sem szóltak, csak a szemük cikázott szüntelen. A pompás páros láttán Dartyr még inkább szégyenkezett saját, jellegtelen külsejű, szófukar testőre miatt.

Nem vittek lovat: a Suthas névre hallgató snil Fegyvertárs sziszegve-morogva bizonygatta, hogy egyetlen hátasjószág sem élné túl a Homályvadonon való átkelést. A ragadozó vihargyík társaságáról nem is beszélve. A snil állata elöl csattogó, ezer agyarú fogsor volt, mely egy falásra kettéharaphat egy felvértezett harcost, hátul pedig hárommázsás, szarupikkelyes farok, ami egyetlen csapásával csontszilánkos morzsalékká zúzhatta az óvatlant. Dartyr egy pillantással felmérte, hogy az óriás fenevad mindkét végén halálosan veszedelmes. A közepén meg irtózatosan kényelmetlen.

Hatan fértek el a gyíkóriás hátán imbolygó hordszékben: legelöl az utat figyelő kyr testőrpár, a középső nyeregülések biztonságában Illir-On és Dartyr és leghátul Ashen, a szótlan shaddator.

Az első félóra után a görcsösen kapaszkodó Dartyr azt is megértette, a mázsás léptű vihargyík honnan kapta a nevét: a dübörgő fenevad akadályt nem ismerve, nyílegyenesen robajlott a Homályvadon felé, útjában letarolva mindent, akár valami különösen pusztító fergeteg. Recsegve hasadó kerítések, cserép hullatva roggyanó pajták, és porfellegben omló falú csűrök szegélyezték az útját. A fegyverre kapó ryeki gazdáknak azonban elég volt egyetlen pillantás a kelő napot eltakaró, vérnyálas óriásra – a szörnyeteg agyaraival szaggatta szét, amit nem tiporhatott le útjában – és szívükben kushadó rémületté dermedt a harag. Valamennyien megkönnyebbültek, mikor Ryek utolsó mezőit is maguk mögött hagyva végre föléjük borult a végtelen erdőség.

A Homály vadon. Az arcukba hulló homály savanyú tőzeg, frissen sarjadó zuzmó, és penészes avar szagával kúszott az orrba. Az

erdő nehéz lehelete összekeveredett a fákról cseppenő nyálka, és a talpak alatt tompán pukkanó gombák bódító, fűszeres illatával. Messze volt még az ősz, a vihargyík mégis lábszárközépig gázolt a síkos, rothadó avarban.

Fejük felett fekete kérgű faóriások embervastag ágkarjai kígyóztak felfelé, és fonódtak össze a haragoszöld homály magasában. A fény elfúlt odafenn, az ágtövekben sarjadó harasztok, a gallyakon élősködő kúszóborostyánok és pókhálóforma nyálkafonalak kusza végtelenében. A fenti mohazöld derengésből fullasztón szitált alá az ezeréves csend.

Dartyrnak egy idő után úgy rémlett, ugyanazok a fák ismétlődnek a végtelenségig, csak egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek. Görcsösen egymásba csavarodó ágaik mintha maguk is valami titkos, szüntelenül ismétlődő,

gonosz mintát követtek volna felettük, körülöttük. A szeme sarkából olykor vicsorgó pofákat, gúnyosan vigyorgó arcokat vélt elődomborodni a fák síkos, fekete törzsén. Nyugalom – nyeldekelt leszegett fejjel, aztán amikor már nem bírta tovább, hirtelen visszafordult… és kis híján leszédült a hordszékből.

A Homályvadon időközben megváltozott mögöttük. Dartyr megesküdött volna rá, hogy a különös hajlatokkal elágazó, torz ívekben görbülő fák átrendeződtek, mióta

levette róluk a tekintetét. Igen, az a fa jobbra volt, és áthajlott felettünk… most meg baloldalon csavarodott, fel az ég felé… emezt pedig át kellett lépni, mert holtan hevert… most mégis feltámaszkodni látszott korhadt ágain. Képzelődés – dünnyögte végül Dartyr, noha tudta, hogy csak áltatja magát. Shadd volt, Ryek felavatottja – hinnie kellett a megérzéseiben.

Az erdő gyűlölte őket. 6. A ryeki alkony vörös volt, akár a ragadozók ínye. A legmagasabb torony mellvédjén három árnyalak sötétlett az

utolsó sugarak fényében. Széles vállú, lobogó hajú-köpenyű elf, Egy szálegyenes tartású ősz férfi, a szobrok nyugalmával. A hannadik pedig akárha az eleven sziklából sarjadt volna – földszínű volt, csupa göcsört és durvaság. Veichassur, Ceriak és Góhatar. Az elf a mellvédhez lépett: odalent tisztán kivehette a pusztítás nyílegyenes vonalát, ahogyan a vihargyík az erdőség felé tört. Az elf homlokán elmélyült egy kurta, függőleges ránc, de nem szólt.

– A halálukba küldöd őket. Egy önfejű shadd, egy nevenincs shaddator, és egy önmagát túlbecsülő, alig húszesztendős lány – törte meg a csendet, úgy fertályórával később. Szeme rosszallón villant Ceriakra, aki felszegett fejjel állta a pillantását. Márpedig ha egy elf sokáig néz, előbb-utóbb sajogni kezd az emberben valami: Ceriak végül elfordította fejét, és a belső mellvéd mentén futó íjászperemhez lépett. Öregesen leült.

– Alábecsülöd őket. – Kyrek. Gyengék – az elf mágus lassan lehunyta szemeit. Szemhéja mögött századéves emlékek, fekete lángok

lobbantak. Veichassur hatszáz esztendeje érkezett Velariumból, a kopár, sosem zöldellő erdőkből. A vidékről, ahol minden levele fáj a fáknak, melyek gyökereikbe fojtják a zokogást. Veichassur évszázadokig volt hazátlan, és ha igaz a mondás, hogy az ember hazája ott van, ahol nem kell magyarázkodnia, Ryekben révbe ért. Végleg? Nem, biztosan nem.

– Igen, kyrek – szegte fel állát az Első. – Dartyr ugyan nem a legfegyelmezettebb, de a legtehetségesebb tanítványom. És bizonyítani akar.

– O igen. Minden nemzedék azt képzeli, hogy eszesebb az előtte járónál és bölcsebb az utána következőnél – dörmögte Góhatar.

– Miért éppen Dartyr? Sosem bíztam a hímpáva hűségében. Túl sokat akar és túl hamar – az elf keze ökölbe szorult: a gesztus az egyik legerősebb, ezer szóval felérő vádnak számított saját népében. Az emberek észre sem vették.

– A leghosszabb nyak se növi túl a fejet – ellenkezett Ceriak. – A díszruha csak a hitványakat dühíti, hogy lerántsák, letépve rongyát, egyenlővé alázzák. Az igazak felemelkednek inkább a mesterükhöz. Azonkívül Dartyrnak jó oka van gyűlölni Shulurt. Ez a gyűlölet megőrzi nekünk akkor is, ha a Lázadók hatalommal kísértenék. A lány pedig valóban olyan éles eszű és felkészült, amilyennek leírták – és ez nem egyszerűen jó, hanem alapvető, amikor valaki Shulurral alkuszik.

– Én sem értelek – makacskodott Góhatar. – Dartyr a lehető legveszélyesebb választás erre a feladatra. – Nincs más lehetőségünk. A Tiltások kidolgozásában Dartyr az egyetlen, akit nélkülözhetünk. Veichassur és Góhatar összenézett. A Tiltások. A két évvel ezelőtti quiphanni ostrom kis híján romba döntötte

mindazt, amiért ezidáig fáradoztak. A démonokat megidéző Első Shaddot nem sok választotta el a tébolytól, a tanítványok szinte kivétel nélkül menekültek volna a mágusrendből, mely ilyen pokoli fajzatokkal pusztítja a világot – az egy, Dartyr kivételével. A szép arcú ficsúr alig várta, hogy elérhesse az Oxusok legfelső fokozatát, mikor hívhatja és uralhatja a fénytelen világok szörnyeit. A Tiltásokat éppen azért dolgozták ki, hogy Dartyr és a magafajták soha ne juthassanak ilyen hatalomhoz.

– Egyáltalán nem bízom benne – horkant fel a vén crantai. – Én sem. Magunkban bízok. Az elf némán hallgatta a társalgást. Most megperdült a sarkán, és Góhatarra meredt. – Ha már bizalomról beszélünk, Tizenharmadik: kételkedem Dartyr testőrében. Túl váratlanul, mégis a

legfontosabb pillanatban bukkant fel a semmiből. A Vas Csarnokaiban fél kézzel üti le Ryek legjobb shaddatorát, és ugyanazzal a lendülettel el is foglalja a helyét egy olyan küldetésben, ahol rendünk jövője a tét. De nem ezért aggódom. Kurtaéletű, tisztátalan vérű ember-fajzat csupán és mégis… – Veichassur elhallgatott és várakozón nézett a crantai vénre.

– … mégis észrevetted, hogy reszket körötte az idő – fejezte be a mondatot Góhatar. – Ashen valóban nem kyr. Ember inkább, akárcsak én, noha mégsem tartozik ehhez az időhöz és helyhez. Még az is lehet, hatalmasabb mindannyiunknál. Dartyr jó kezekben lesz.

– Varázstudó? – csattant fel az Első bizalmatlanul. Góhatar vállat vont. – Talán. Évtizedek óta a barátom, de erről hiába faggatom. Egy igaz ember, aki a maga útját járja az időkben. A

maga sajátos módján: szembe úszik az időfolyammal, a forrás felé. A jövőre emlékszik, és mit sem tud a múltról. – Ezért nem láttuk mását az asztrálvilágokban – dörmögte fejét ingatva Ceriak. – csak a jövőben létezik: a

múltban még nincsen, közös jelenünk pedig túl rövid, hogy megragadjuk a pillanatot. Sosem ott van, ahol keressük.

– Egy ilyen társ veszedelmes. Eleven világítótorony az elmúlás sodrában – jegyezte meg Veichassur, hatalmasra táguló szeme most először árult el indulatot. Az elfeknél senki nem tudta jobban, hogy az idő hozzáférhetetlen, fénytelen mélységeiben szörnyetegek lapulnak – és ha előjönnek, halál jár a nyomukban.

– Szükségünk van rá. Ha mi magunk nem is tehetjük lábunkat Shulurba, Ashen megóvja majd őket. A jelenléte pedig erős érv lehet Ryek mellett. Akár döntő érv – Góhatar körülpillantott. – Jobb, ha szívünk teljes meggyőződésével hibázunk, mint hogyha reszkető lélekkel, egy életen át elkerüljük a hibákat. És a lehetőségeket.

– Ha Dartyr Shulurban vész, nemcsak egy shaddot veszítünk: a titkainkat is. Megéri a kockázatot? – Szükségünk van a lány örökségére, teljes egészében. – Ezért kell a shadd, és az elérhető legjobb shaddator? – köszörülte a torkát Góhatar. Ceriak fél szemmel

hunyorított. – A Birodalom ideje elmúlt, mikor még minden kérdésre volt válasz. Most már minden válaszra van kérdés. Illir-

On azonban új válaszokat hozhat Ryekbe. Évtízezredek óta hiányzó válaszokat. – A Noquaton fóliánst! – az elf szemében arany tűz lobbant. Góhatar is felkapta a fejét és lassan, hitetlenkedve

fújta ki a levegőt. A Noquaton fóliánsok az ismert világ legrégibb iratai voltak. A négy, uschayhakéregre rótt könyvet még az idők

hajnalán hozta magával az Ősfajok legszebbike, az elfek népe. A szájhagyománnyá torzuló legendák szerint az elfek ősatyái égig kavargó, szivárványszikrákkal süvöltő Fergetegből léptek a Holdak Világára, szemeikben egy mérhetetlenül távoli világ idegen csillagképeinek visszfényével. Akkortájt szél és víz járt csak az ember nem taposta földön, még Kyria óriásbirodalma is évtízezredek távolában várta csupán, hogy megszülessen az istenek álmából.

Mondják, nem voltak akkor még istenek sem. A Noquaton fóliánsok első oldalait a Fergetegen átkelő óelfek rótták a romolhatatlanná bűvölt, hajszálvékonnyá

simított uschayhakérgekre. Az elfek álomidőkbe vesző, csillagporos hajú ősatyái írták, akiknek egyetlen szavára virágba szökkent a föld, vagy habzón dübörögve lépett ki medréből az óceán. Terek és idők titkait őrizték az elf hurokírás aranyló betűi – az örökkévalóságnak.

Ceriak olyan halkan beszélt, hogy szinte már suttogott. – Nos, ezért a kell legjobb shadd, és mellé a legjobb elérhető testőr a Két Hold alatt. Mást nem küldhetünk abba

a gyanakvó városba. Kockáztatnunk kell: vakmerően ugrani az ismeretlenbe, ha már két kis lépés nem visz át a szakadékon.

7. Az erdő egyre sűrűbb lett. Mind gyakrabban kellett leszállni a hordszékből: a Homályvadon olykor a mázsás

léptű, ragadozó gyíkóriást is megtorpanásra késztette. A nyaknyeregben görnyedő hajtó, Suthas ilyenkor a földre csusszant, új ösvényt keresve. A Fegyvertárs otthonosan mozgott az ellenséges világban: villás nyelvét szaporán öltögetve hívta fel a figyelmet az avar mélyén megbúvó üreges fatörzsek, és törött, rothadó ágak veremcsapdáira. Tévedhetetlenül lépte át az aljnövényzetben megbúvó rönköket, melyek korhadó kérge alatt tenyérnyi, lapos férgek tekergőztek éhesen. Hasított szemei parázsló, sárga lámpásként fel-felvillantak a rohamosan vastagodó ködben, óva intve a morotvák szuroksűrű vizén lebegő fatörzsektől, melyeken a foszforeszkáló nyálkamoha tenyészett. Mozdulatokkal jelezte, hogy a nyákos növény azonnal megtapad, és sarjadni kezd mindenen, amihez csak hozzáér.

A fojtó-nedves csend szinte a mellkasra telepedett. Csak időnként törte meg egy-egy távoli rikoltás, melyet az üldöző mély morranása, rohanó robaja követett. Máskor Dartyr nehéz, elfojtott zihálást, a sarkukban dübbenő lépteket vélt hallani. Olykor csak a büszkeség tartotta vissza, hogy fel ne kiáltson, mikor hegyes, acsargó pofákat, ezernyi sárga szempár villanását pillantotta meg a kúszó homályban. Nincs ott semmi – nyugtatta magát, tekintetét az élen haladó Suthas pikkelyes hátára szegezve.

De tudta, hogy hazudik magának.

A shadd nem tudott szabadulni az érzéstől: valaki figyelte. Végtelennek tűnő órákon át törtettek a vastagodó homályban, ellenséges, éhes pillantások kereszttüzében. Amikor Dartyr alig látta már a vihargyík iromba, varacskos koponyáját, megpihentek végre egy sófehér sziklahegy tövében. A shaddnak feltűnt, hogy az irdatlan fák közt lopakodó, csúcsokra hágó nyálkás ködök messzire elkerülik a hideg kőóriást. Furcsállta ugyan a kopár sziklán megtapadó moha féregszerű hullámzását, a környező erdő szélcsendben is nyugtalanul remegő leveleit, de méltóságán alulinak érezte volna kimutatni félelmét. Suthas sziszegett.

– A Fegyvertárs azt mondja, holnap megérkezünk a völgyhöz. – Errefelé rejtette el apád a ládát? – firtatta tovább Dartyr. – Majd meglátod – mondta a lány kurtán. Aznap már nem is szólt hozzá. 8. Ugyanezen az alkonyon, a Homályvadon fölé magasodó, koponyaforma sziklaóriás tetején valami mozdult. A

rengeteg sötét végtelene úgy hullámzott láthatártól láthatárig, akár valami méregzöld tenger. Ebből a smaragdszín növényóceánból itt-ott kőszigetek meredeztek – magányos gránittömbök.

A sófehér, gömbölyű őskövet Koponyahegynek nevezték hajdan, míg éltek errefelé szájjal szóló népek – a szurokfekete, olajosan csillogó bőrszámyait libbentő fajzat nem tartozott közéjük. Füle nem volt – hacsak a koponyatetőről tarkóig sarjadó, remegő bőrlebernyeg nem szolgált hallásra. A nyálkás bőrű emberállat torokhangon vartyogott, kékeres tokája együtt lüktetett a tarkó lebernyegével.

Tétován ingatta lapos, kígyóforma fejét, öklömnyi fekete szemei pislogás nélkül meredtek a lebukó nap vörösébe – valami felkeltette a figyelmét. Egy karaván közeledett ott a faóriások lábánál honoló nyirkos sötétben.

Az a karaván. Az emberállat kiöltötte villás nyelvét, elégedetten ízlelgette a távoli, eltéveszthetetlen illatokat. Szemhéjait

alulról húzta fel öklömnyi, olajfeketén csillogó szemgolyóira, ahogy elgyönyörködött a közeledő melegvérűek szélkínálta aromáiban.

Kisvártatva azonban újabb, nyersebb szagokat hozott a hideg, északkeleti szél. A bestia arra kapta a fejét, szarukávás szája elnyílt a döbbenettől: a láthatáron egy kitárt szárnyain vitorlázó, repülő gyík árnyalakja feketéik. A szurokszín fajzat haragvón vartyogva rázta lüktető bőrlebernyegeit, dülledt szemeiben félelem árnya villant. A következő pillanatban elrúgta magát a sófehér szikláról, és laposan elnyúló, lusta körívben a mélybe vetette magát.

9. A negyedik nap hajnalán érték el a völgyet. A dúsan zöldellő rét a kerek sziklakürtő mélyén teljesen hozzáférhetetlennek tűnt, az óidők pásztorainak nagy

bosszúságára. Aki felülről nézett le a völgybe – márpedig máshonnan nem is nézhetett – úgy láthatta, mintha egy gigászi kéz szabályos kört rajzolt volna a völgy fenekére, majd függélyesre gyalulta volna a környező hegyeket, nehogy bárki emberfia lábbal tapodhassa a szemfájdítóan zöld, dús növényszőnyeget, mely ennek a hatalmas kútnak a fenekén hullámzott. Leereszkedni soha nem merészelt senki a szélsöpörte, esővíz mosta sziklákon – sem most, sem az ősi Cranta idején. A sziklakürtő falán nem kapaszkodott egyetlen cserje sem, melybe fogódzhatott volna a vakmerő.

– Már érted? – fordult a lány a shadd felé. Dartyr nyelt egyet. A shadd még mindig nem állta a lány tiszta kék, nyílt tekintetét. Illir-On elviselhetetlenül gyönyörű volt: Dartyr álomasszonynak látta, akin nem fog az idő, a Szépek Népe királynőjének, aki haja köré fonja az alkonyati szellőt. A Huszonegyedik lehajtott fejjel vállat vont, és minden figyelmét a környező vadonnak szentelte.

A völgyet övező száz láb magas törzsek meglepően szabályos kört alkottak, akár egy óriási, elhagyatott templom oszlopai. Legtöbbjüket élénkzölden derengő mohapalást fedte, mások furcsa, kitines páncélba burkolóztak, és rovarmód, csápforma ágakkal tapogattak az érkezők felé. Dartyr hátrált egy lépést. Eszébe jutott egy hasonló, kitinkérgű rönk, melynek odvából alkarnyi féreg tekergett elő, ujjnyi hosszú, fűrészes fogakkal kapkodva a bokája után.

– Lejutni hogy fogunk? – sürgette a lányt. – Shadd vagy. Ez a Te dolgod lett volna – az örökös hangjában árnyalatnyi gúny bujkált. Mielőtt azonban Dartyr

válaszolhatott volna, jobbját a selyemköpeny redőibe rejtette, és keblei közül egy bőrszíjon függő, sötétzöld nefritszobrocskát vont elő. A féltenyérnyi faragvány kitárt szárnyú hüllőt ábrázolt. Dartyr az elnagyolt vonalak ellenére is felismerte a Snil zsombékerdők óriás gyíkmadarát, a pteroptát.

– Ryek segítséget ígért – mondta a lány tömören. – ideje, hogy Góhatar beváltsa szavát. Megmarkolta a nefritszobrot és ajka hangtalan szavakat formált. Nem történt semmi. Fertályóra múltán azonban felsusogtak a környező lombok. Mélyzöld, irdatlan szárnyak kavarták felettük a levegőt.

– Végig követtek – gondolta Dartyr, aki gyanította már, hogy nem ez lesz az utolsó kellemetlen meglepetés az úton. A pteropta, és a nyaknyeregben ülő snil egyetlen lényként dőlt be a nyaktörő ívbe, melynek végén a repülő hüllő hangos csattanással tapadt az egyik óriásfa rücskös kérgére.

– Beszállás! – biccentett a lány. – Értsem úgy, hogy… – kezdte Dartyr, de senki nem figyelt rá. Illir-On és két testőre egyetlen szökkenéssel

vetette magát a pikkelybőrű gyíkmadár hevedernyergébe: látszott rajtuk, nem először utaznak pteroptán. Mikor mindannyian elhelyezkedtek, a nyaknyerget lovagoló Snil Fegyvertárs csettintett és a hüllőóriás kurrogva a kürtő mélyére vetette magát.

A szédítő, hidegen süvítő zuhanás iszonya a mellkasra telepedett – de Dartyr torkából még fel sem szakadhatott a sikoly, mikor a pteropta kiegyensúlyozta röptét, és lassú, egyenletes szárnycsapásokkal ereszkedni kezdett.

Dartyr émelygett: megállapította magában, hogy a repülést mindennél jobban utálja a világon. Pedig a Sikhiss névre hallgató, halovány pikkelyű snil gyakorlottan irányította a hüllőóriást: olyan puhán értek földet, hogy meg sem érezték a pillanatot.

A shadd felnézett. A Napból csak egy keskeny karima látszott odafenn, a kétszáz láb magas kútkáva peremén, és Dartyrt arca-nincs szorongás kerítette hatalmába. A sötét kürtőfalak ráomlani látszottak, a titáni kút mélyén heverő, nyomasztóan szabályos sziklából mintha egy ősibb, gonoszabb kor fenyegetése áradt volna hűvösen. Csakis emberkéz faraghatta ezeket a tökéletes éleket, zavarba ejtően sima falú hasábokat.

– Crantai munka – állapította meg végül a shadd. – a kyrek előtti Cranta évszázadokon át emelte az efféle kőköröket és sziklasorokat, míg bele nem roppant a feladatba. Cselekedetük céltalan volt és erőt fecsérlő: magában hordozta büntetését. Kőoszlopokat emelni egy megközelíthetetlen sziklavölgy mélyén…

– Dartyr a fejét ingatta. – Céltalan? – kérdezett vissza Illir-On. Különös, színtelen hangja elhallgatott tudást sejtetett. A lány lecsusszant a

hevedernyeregből, és a selyempuha, lábszárközépig érő fűbe szökkent. A következő percben olyan határozottan torpant meg egy összeboruló sziklák alkotta boltív előtt, mint aki nem először jár erre.

– Apám nem hozhatta a ládát az uradalomba. A nyomukban voltak – mondta halkan. – Kik? – kapott a szón Dartyr. Illir-On csak a vállát rándította. – Itt rejtették el, abban reménykedve, hogy egyszer visszatérhetnek még – a lány arca megvonaglott. – egyik

sem él már. Dartyr óvatosan követte a sziklaívek árnyába vesző örököst, amikor a lány fegyvermesterei, Sylassar és Kennarin

határozottan elálltak az útját. – Várj ott! – visszhangzott a boltív sötétjéből. Egy barlang? Dartyrnak ideje sem maradt bosszankodni a

bizalmatlanság miatt, mikor a lány már fel is bukkant a sziklaívek alatt. Jókora ládát ölelt magához. Az uscayhafa vörös-arany erezetét felismerve a shadd elismerőn biccentett – csak a

láda anyaga is felért vagy tucatnyi falu árával. Gyönyörű, időtálló darab volt – leszámítva a zár körül duzzadó, kígyómód tekergő, ragyogó zöld rajzolatokat. A

lány a shadd pillantását elkapva elfojtott egy sóhajt. – A csapat egyik tagja méregmester volt. Ő zárta le a ládát. Ki tudnád nyitni? – Góa-hrotoni méregrúnák – állapította meg Dartyr. – csak egy méregmester oldhatja fel. Ami azt jelenti, hogy

Shulur előtt meg kell látogatnunk az Iszonyat Városát is. – Hol van ez a Góa-Hroton? – kérdezte a lány. Dartyr még mindig a válaszon töprengett, mikor váratlanul megszólalt mellette Ashen, a shaddator. – Egy rualani határváros: a Régi Birodalom keleti ymcharr-vonulatának légiós erődje, Ediomad határában. Lakói,

a méregmesterek méltók a vidékhez, ahol élnek. – Hallottál már a góa-hrotoni méregmesterekről? – fordult a darócruhás testőr felé a lány. A másik habozott. – Nem egyszer, és csupa rosszat. – Vagyis? – nógatta Dartyr is szófukar testőrét. – Nagyon gazdagok, nagyon ravaszak és nagyon veszélyesek… de bárkivel hajlandók üzletet kötni. Ami jó.

Viszont bárkit elárulnak, és legyilkolnak, aki nem elég elővigyázatos… ami rossz. – Rávehetjük valamelyiket, hogy oldja fel a méregrajzolatokat? – Az alkudozás kockázatosnak ígérkezik. Kockázatos? Ez halálos veszedelmet jelent ennek a szűkszavú shaddatornak a nyelvén, döbbent rá Dartyr. Egy

pillanatig átfutott az agyán, hogy értesíti az Elsőt a váratlan fordulatról, de aztán – összepréselt ajkakkal, ökölbe szorított kézzel – másképp döntött.

Egyedül is véghezviszem: meglátja majd a vén Ceriak, Góliatar és… igen, ez a kékcsuklyás, mosolygó veszedelem is, aki végül Ryek legnagyobb sliaddjáé lesz- Önként és imádattal.

Csak nem tudja még. 10. – Sikhiss, a pteropta gazdája szellemnyelven üzent – törte meg az elmélkedés csendjét Góhatar. A három shadd

ezúttal nem találkozott személyesen: az erőgyűjtés ideje volt ez. Valamennyien saját tornyuk mélykamrájában lebegtek, álom és ébrenlét határán.

– Figyelünk – jelezte Ceriak, szavaival tiszteletet sugározva a vén crantai iránt. Góhatar olyannyira elsajátította a hüllőlélek titkait, hogy mérföldszázak távolából is megértette fajtájukat a gondolatnyelven – a legtöbb shaddnak ez szemtől szemben sem sikerült.

– Dartyr visszautasította a pteroptát. Sikhiss szerint gyűlöli a repülést. A vihargyík hátán folytatják útjukat Góa-Hrotonba, a méregmesterek városába.

– Góa-Hroton? – Ceriak gondolatai hitelesen közvetítették egy szemöldökráncolás megfelelőjét. Ezúttal Veichassur felelt, aki – fajtájának szokása szerint – tökéletesen emlékezett mindenre, amit valaha olvasott. Ezúttal is szó szerint idézett Yalath Natiahan halhatatlan művéből, a Hosszú Utak Könyvéből:

– „Mondják, Quironeia végtelen vizeitől napnyugat felé, a gyűlölettől fulladozó, ősi röghegyek között született az idő. Már az óidők fajzatai is Ediomadnak nevezték a vidéket, vartyogó-sziszegő, torz nyelvükön. Abban a sötét korban nem volt még emberi száj a nevek szólására, és az emberfajnak csak álmai bolyongtak a hollójárta csatamezők felett. Ediomad akkor még néma, felhőkoronás csúcsokat jelentett, melyek fogazott gerince izzó ködökön át rajzolódott ki az örök éjszakában. A legendák szerint az istenek és szörnyetegek idejében ellenséges, törvényt és rendet nem ismerő világok szelei sepertek végig az égbenyúló hegyláncok között olyan hangokkal, melyet halandó tébolyodás nélkül el nem viselhet. Sokan persze kétségbe vonják mindezt, hiszen az egykor csillagokig toronyló éles szirteket csonka dombokká morzsolta azóta a konok idő. Agyagos röghegyek, nyirkos falú horhosok maradtak csupán az istenek korának büszke hegyóriásaiból.

És a fenyegetés. A múlt idők rettenete, mely ellen Kyria fennállása ötödik évezredében, a határvédő ymcharr-erődvonalat az

Ediomaddal szomszédos Rualan tartományban is kiépítették. Azóta kilenc magaslaton óvják légiósok helyőrségek Rualan és egész Kyria békéjét. Valamennyiük közül a legrosszabb hírű Góa-Hroton városa.

A Birodalom támaszkodó könyöke ezen az elátkozott vidéken.” – így írja a Hosszú Utak Könyve – fejezte be az elf. A másik kettő percekig emésztette a hallottakat. – Méregmesterek… – dünnyögte végül Góhatar. – a harapásuk és karmuk egyaránt öl. Pofájuk és természetük

akár a csuklyáját feszítő, dühödt kobráé. Ráadásul nyüzsögnek köröttük a torz, kígyóforma korcsfajzatok. Máig is nyitott kérdés, hogy a méregmesterek a Háromfejű szörnyisten, Tharr kígyófejét imádják-e torony erdőikben… vagy valami ősibb, hatalma utolsó morzsáit kuporgató, crantai Létezőt?

– Számít ez? – kérdezte Ceriak. Góhatar állán megfeszült egy izom. – Csak ez számít, ha kenyértörésre kerül a sor. Egy távoli helyőrségváros renegátjai senkit nem érdekelnek. De

ha magával Tharral akasztunk tengelyt, magunkra szabadítjuk a régi Birodalom összes nemzetét. 11. Góa-Hroton. Város az iszonyat peremén. Száz láb magas, csipkés gerincű falak, és rothadó agyarként meredező toronyerdők a vérszínben kavargó,

nyugtalanítóan alacsony égbolt előtt. Rozsda és rothadás bűze, vacogva összekoccanó, vagy megállíthatatlanul csikorgó fogak, vér íze a szájban. A mélyben eleven, szuroksűrűn kúszó pocsolyák, a magasban sikolyba fúló üvöltések, éppen a hallható hangtartomány határán. Időről időre megremegő, haldokló szívként dübögő föld a nehéz bakancsok és finom csizmák alatt.

Góa-Hroton: az utolsó helyőrség Ediomad határában. A város, mely elpusztít, vagy örökre átformál, ha a tálai közé merészkedsz. Góa-Hroton: az utcákon osonó, nyakszirtedbe harapó halál, ahol az egyetlen, legnagyobb kihívás a túlélés maga. A megfizethetetlenül ritka hrotoni harmatkristályok mellett éppen ez a kihívás volt az erődváros legnagyobb vonzereje.

Góa-Hroton sosem kímélte az érkezőket – mert jöttek a halálra szántak, számosan. Minden évben kalandorok és fanatikusok tucatjai keresték fel a Régi Birodalom felől, a mérföldek ezrein kanyargó, kyr utakon. Mások az irdatlan nyugati fűtengeren vágtak át, a gyilkos hírű embersáskák, az aunok birodalmán. A leggazdagabbakat – vagy legvakmerőbbeket – a város közepén homályló orgonaszín ötszög, az ítélet Terének pentagrammája vajúdta a Hús Valóságára.

A helyőrség veszedelmes hírneve túlélte a Régi Birodalmat is: az emberáradat alig csökkent Kyria hanyatlásával. Törvénybírák elől menekülő hétpróbás godorai gazemberek, talpig vasba öltözött enrawelli zsoldosok, ideges ujjú, rebbenő tekintetű shuluri mesterek, macskaléptű, merev mosolyú embervadászok tucatjai özönlöttek az Obirodalom omladozó városába. Góa-Hroton északi kapuján át minden hónapban újabb karaván indult Ediomad szíve felé. Ugyanazt az álmot kergették valamennyien, az emberfajok eszmélésével egyidős bűvöletet: a gyors meggazdagodás, netán az örök élet ígéretét. A fekete forgószelekkel sodródó, néma varjak sem emlékeztek már rájuk.

Mondják, akik mindent tudni vélnek, hogy Góa-Hrotonban fák helyett holtakkal szegve halad az Ediomad felé kanyargó út, hiszen az istenek nem szenvedhetik a halandók kevély ostobaságait. A kalandorok nagyritkán térnek vissza Ediomad átok sújtotta földjéről. Ép elmével szinte senki sem.

Góa-Hrotonban beteg az idő is: az alkonyat egy vérszín lepel lebbenése csupán, egy villanás a távoli, átok sújtotta röghegyek felett. Az éj nehéz és sűrű, a hajnal viszont – úgy tűnik – sosem jön el. A városban csak az őrültek kísértik éjüket a szabad ég alatt, ahol olykor szinte csak sejthető a Hús Valóságát és a Köztes Tereket elválasztó, gyorsan vékonyodó, láthatatlan szövedék. Aki élni akar, erős fedél alatt, kandallótűz fényénél húzza meg magát.

Alkonyatkor érkeztek a városba, gyalogosan. A fáradtan baktató csapat mögött döndülve zárult a város Déli Kapuja. A snil és hátasa a falak tövében táborozott le – a ragadozó hüllőóriást nem engedték be Góa-Hroton lila-vörös egyenruhás légiósai.

A gombolyagként kanyargó, szűk utcákon átvágva Dartyr megpróbálta shadd módjára érezni a helyőrség-várost. Félelem vibrált a düledező tornyok, rogyadozó tetők homályában. Másutt hideg könyörtelenség lapult, mohó vérszomj parázslott éhesen. Veszedelmes város.

Lábuk alatt a talaj ősöreg: vénebb volt minden földnél, amit a shadd valaha is tapodott. Sötét, rég feledett gonoszságok őrizője… és Dartyr döbbenten fedezte fel a város régi sebhelyét is: egy, a föld forró szívéig bukó, keskeny hasadékot, az ítélet Tere alatt. A vékony földkéreggel fedett, keskeny akna régvolt csaták tanúja lehetett egykoron. Emberfeletti hatalmak hasogatták fel akkoriban Ediomad földjét. Az a háború persze ugyanolyan haszontalan volt, mint minden háború: az ősi fajzatok és ellenségeik felett azóta tort ült a közönyös idő. Csak a mélybe vesző akna dacolt az elmúlással.

Pontosan Góa-Hroton egyetlen nyitva tarfó fogadója előtt. A csuklóvastag, csattanva záruló ablaktáblák városában ez volt az utolsó taverna, mely a sűrülő alkonyat dacára

tárt ajtóval hirdette vendégváró hajlandóságát. A neve – Forró Vér – elgondolkodtatta ugyan Dartyrt, de a lány már döntött. Illir-On mintha pillanatok alatt elsajátította volna a birodalmi kyr sziszegő, góa-hrotoni nyelvjárását, pergő nyelvvel alkudozott a savmarta arcú, félszemű fogadóssal. Olykor száját biggyesztette, és még véletlenül sem nézett a rút férfira: kiválóan játszotta a rokonaihoz utazó kisnemes szerepét.

Egymásba nyíló ikerszobát kaptak: Illir-On magától értetődő természetességgel költözött fegyvermestereivel a nagyobbikba, a shaddra hagyva a számla kiegyenlítését. Sylassar kisvártatva felkereste a váladékozó atcú, félszemű fogadóst. Az éles szemű fegyvermesternek feltűnt, hogy a fogadós a tizedik ember a városban, akinek arcából burjánzó, élő hús maradt csupán. Rákérdezett. A kocsmáros kelletlenül vonogatta a vállát: tavaly arcul köpte egy méregmester, járhatott volna rosszabbul is – a város urai, ha úgy akarták, ölhettek is mérgező nyálukkal.

Utóbb pénz, hírek és fenyegetések cseréltek gazdát. Az éjszakájuk hosszú volt ugyan, és nyomasztó, de voltaképpen eseménytelen. Odakint egész éjjel bőrszárnyak suhogtak, karmok vástak el a súlyos ablaktáblákon, máskor pedig öblös, nem emberi torkok vartyogtak követelőn, de ez Dartyron kívül mást aligha zavart. A shadd érezte egyedül a kinti éhségben lapuló fenyegetést.

A késlekedő, sápadt hajnal bágyadtan csorgatta híg vérét a reves, összehajló toronyrengetegre. Illir-On az első fénynél felverte a csapatot.

– Sylassar tud egy magányosan élő kígyóarcút. Megfizethető, ráadásul híresen jó a rúnatörésben. – Talán jó. De megbízható-e? – mormolta Dartyr. Fertályórán belül együtt osontak az egymásba érő, nyálkát

csepegő ereszek alatt. Halovány, elgyötört arcok, lila-vörös sisakrostélyok mögött villanó komor pillantások, és csuklyák alól fürkésző, hasított kígyőszemek kísérték őket útjukon. Sylassar, a fegyvermester végül megállt egy masszív, mohlepte épület előtt.

– Itt vártok – mondta végül a lány egyszerűen. Dartyr kétségbe vonta ugyan, hogy valaki lakná is az omladozó romot, de mikor Illir-On jó fertályóra múlva sem került elő, maga is aggódni kezdett. Shaddatorára pillantott, és bosszankodva állapította meg, hogy a fickó maga köré kanyarítva köpenyét állva elszundított. Dartyr már-már kifakadt, mikor a mélyen ülő, jadeszín szemek felpattantak, és Ashen a shaddra hunyorított.

– Mindjárt jönnek – felelt a ki nem mondott kérdésre. Jöttek is, csaknem futva. A ládát ismét bőriszák fedte, de a lány mosolya elárulta: sikerrel járt.

– Milyen volt? – faggatta Dartyr az örököst. Illir-On vállat vont.

– Csuklyás. Alattomos. Hüllőszagú. Belenézett a ládába is, de nem kérdezett semmit. Könyvek vannak benne – felelt Dartyr ki nem mondott kérdésére.

– Lenyűgöző – szisszent fel a shadd, és a város északi részén magasodó reves agyartornyok erdeje felé sandított. – Lefogadom, hogy fertályórán belül a város urai is megtudják, hogy mit rejtegetünk.

Nem volt ennyi idejük. A vészt azonban nem a láda hozta rájuk – hanem Ashen, a szófukar testőr. 12. Futólépésben vágtak át az ítélet Terén – egyenesen a reggeli órán nyitó rabszolgapiacba. Dartyr közönyösen

hordozta végig tekintetét az emelvényekre felterelt nyomorultakon: szemében a rabszolgák köztes helyet foglaltak el a haszonállatok és a pteroptaféle, undorító hüllők között. Arcizma sem rezzent a jobb oldali, legnagyobb emelvényen zsúfolódó kéttucatnyi gyermek láttán. Illir-Onban azonban megmoccanhatott valami, mert szája elé kapta a kezét, és fegyvermesterei is szorosabban markolták kardjukat.

A baj akkor kezdődött, mikor a legközelebbi agyartorony párkányáról elvált két sötét árny. Méregmesterek. Denevérforma, feketén csillogó szárnyakon siklottak alá, amely ugyanúgy lehetett a testük, mint akár a köpönyegük része is. Az emelvényre döbbenve hátravetették csuklyájukat, és a kis foglyok közül sokan felsikítottak. Néhányan felzokogtak a rémülettől.

A sötét, keménynek látszó arcbőr alig őrizte már az emberi vonásokat. A lapos homlok alól, a fültől tarkóig húzódó kobralebernyegek árnyékából tele íriszű, hasított pupillájű szemek villantak a gyermekekre.

A méregmesterek sziszegve szólították a holtra sápadó rabszolgakereskedőt. Villás nyelvek tekeregtek féregként a tűhegyes fogak között. Az egyik fajzat erszényt nyújtott át a kufárnak, akinek arcán csak egy pillanatra látszott, hogy kevesli az összeget. Szólni nem mert: Góa-Hrotonban mindenki tudta, hogy az ember nem vitatkozik a méregmesterekkel, mert könnyen megharagszanak és gyorsan ölnek. A kufárnak eszébe sem jutott efféle könnyelműség. Kelletlenül intett a gyermekek felé.

– Ezek emberi lények? – borzongott a lány. – Annak születtek egykor. Talán – suttogta Dartyr, aki maga sem volt biztos az igazában. A hangja hirtelen elfúlt

– ami ezután következett, arra senki nem lehetett felkészülve. A magasabbik méregmester letépte a gyermekek ruháit és tapogatni kezte a kicsiny, diónyi melleket, a még nem is pihésedő ágyékokat.

Dartyr maga sem vette észre, mikor tűnt el mellőle a darócruhás shaddator. Mikor észbekapott, Ashen már az emelvény tövében állt, szemben a másik, zömökebbik méregmesterrel.

– Eltakarodsz – sziszegte a kígyóarcú, és Ashen nem kérdezett vissza, miért. Góa-Hrotonban nem szokták efféle kérdésekkel zaklatni a méregmestereket. A piactéren ekkor már minden tekintet az emelvény felé fordult. A romtornyok árnyékában szinte hullámokat vetett a vastagodó csend.

– Ashen, vissza! – csattant a shadd parancsa is. A testőr csak a szeme sarkából pillantott a mágusra, akit kötelessége szerint megóvni hivatott.

– A legtöbb halandó nyavalyog csak a világ gonoszságain. Eszükbe sem jut, hogy azért jöttünk, hogy tegyünk ellene – Ashen halk, kimért hangja messzire szállt a jeges némaságban. Dartyr égnek emelte a tekintetét. Már csak ez hiányzott. Egy emberbarát bölcselő. Ha hazatérünk, kitaszítom és megalázom.

– Meg akarsz halni? – sziszegte a shaddator fölé tornyosuló méregmester. Ashen nem törődött vele. A másikat figyelte inkább, a hórihorgast, aki éppen ekkor taszított hanyatt egy vörös hajú kislányt. A fehér bőrű lányka zokogott… és felsikított, amikor a fölébe hajló kígyóember a lába közé markolt. Sokakat megbénított a rettegés – aztán elfordították arcukat, hogy ne kelljen látniuk az elviselhetetlent. A villásnyelvű emberszörny a gyermekre hajolt… és a következő pillanatban a hátára zuhant.

Ashen állt fölötte. A hórihorgas méregmester nem tudott tiltakozni – mint ahogy nem látott, és beszélni sem tudott már. És

nemcsak azért, mert szilánkokra hasadt a kígyóarca – az igazi nehézséget az okozta, hogy közben meghalt. Ashen mintha tétovázott volna. – Egyéb kérdés? – fordult vissza a zömökebbik felé. Még mindig fegyvertelenül állt, pedig Dartyr tudta, hogy az

ócska köpeny alatt, hátul két hosszú kést rejteget. Kezei lassan közeledtek a hátra csatolt pengékhez. A méregmester nem válaszolt. Kitátotta pofáját és éles, csikorduló hangot hallatott. Sokan fülükhöz kapták a

kezüket – nem úgy a shaddator. Ashen elhajolt a kiáltás pillanatában a garatív méregfogaiból kilövellő halálos permet elől – mögötte sisteregve pezsgett a gyalulatlan fa – és két szemmel követhetetlenül gyors, íves vágással kibelezte a ktgyófajzatot.

– Van, aki fekély csupán a világ testében. A fekélyt pedig ki kell vágni, hogy tisztuljon… a világ – fejezte be kimérten. Átlépte a feketén vonagló beleket, felrúgta a hebegő rabszolgakufárt, és a gyermekekre rivallt. – Szabadok vagytok! Futás!

Dartyr helyesbített. Nem. Most taszítom ki! Rikoltás harsant a magasban. Ashen megperdült a sarkán, szeme körbecikázott a téren. Ekkor már mindenki menekült, egymást letaposó,

rettegő őrjöngésben. A shaddator hangja szinte vágott. – Ha azt mondom, földre, akkor lehasalni a földre, mindenki amennyire csak tud! – Dartyr nem kérdezte miért.

Korábban is látott már ilyen tekintetet: a harcra készülő ragadozó pillantását. Szinte azonnal megérkezett az első osztag, igazolva a góa-hrotoni helyőrség hírnevét. Lila-vörös egyenruhás

hrotoni zsoldosok zárták el az utcákat. A harcosok azonban, Ashen várakozása ellenére nem használtak íjat: a bizalmatlan méregmesterek jó okkal óvakodhattak a távolból ölő fegyverektől.

A teret elzáró, mintegy félszáz zsoldos szablyát vonva közeledett. Nem siettek: ládát vonszoló foglyaik úgysem törhettek ki a mind szorosabbra záruló gyűrűből. Illir-On hátrálni kényszerült a rabszolgaemelvény felé. Sylassar és Kennarin, a Manare-ház két fegyvermestere csengő pengedallal fedezte a visszavonulást.

– Még kitörhetünk innen. Azt hiszik, a létszám minden – suttogta az amulettjét markoló lány. – pedig van, ami ennél is fontosabb…

A Déli Kapu felől mennydörgő ordítás harsant. – A hasznos tömeg – bólintott a szikrázó pengeviharban hátráló Sylassar. És a vihargyík megérkezett. A tér fölé tornyosult, mint valami fekete felleg, és kitátott pofával az égre üvöltött, akár az Utolsó Napok

Fenevadja, amely a jóslatok szerint felfalja majd a világot. Bömbölésétől meghasadtak a hártyaablakok, karmai alatt csikorogva repedt a márvány. A szörny felmeredő csigolyatarajáról letépett ereszek, beszakított kapuk maradványai hullottak szerteszét, törmelékük már az első lépésnél beterítette visszahőkölő zsoldoshadat.

– Sytass-chhááá! – rikoltotta a nyaknyeregben felágaskodó Suthas a Hetedik Folyó Őrzőinek harci kiáltását, és a zsoldosokra uszította hegynyi állatát. A vihargyík pedig nekilódult, harapott és tiport, ölt és bömbölt, dobhártyarepesztőn. Valahányszor megperdült, hárommázsás farkával oszlopokat roppantott derékba, a téren végigsöpörve pedig valósággal lekaszálta a közelebb merészkedőket. Sylassar és Kennarin egyhamar ellenség nélkül maradt: az egész helyőrség a habzó pofájú gyíkóriást kerülgette.

– Hogy fogunk erre felkapaszkodni? – hüledezett lllir-On a vérben úszó szemű fenevad láttán. – Sehogy – mondta Ashen borúsan, és észak felé intett. Az agyartornyok erdeje valósággal megelevenedett: a

magas oszlopok között, mint óriás denevérraj, méregmesterek csapongó hada feketéik. Zuhanó alakzatban. – Ó Weila! – nyögött fel a lány. – Rá ne is számíts! – káromkodott Dartyr. Gyors számvetést végzett. Ezek a fattyúk aligha most verődtek össze,

ennek a kettőnek a kiáltására. A hrotoniaknak valószínűleg eszük ágában sem volt kiengedni a ládát a városból. A Huszonegyedik felsandított a rikoltva közeledő méregmesterekre. – De ezekkel a szárnyakkal nem lehet hosszan repülni. Ha most nyeregbe szállunk, még kitörhetünk.

Erről azonban szó sem lehetett. Noha vagy félszáz hrotoni hevert már a téren, a szűk utcák ontották a pihent harcosokat. Úgy tűnt, lassan megérkezik az egész helyőrség. Góa-Hroton légiósai pedig az utóbbi évszázadokban Ediomad gyepűin gyakorolhattak: hamar úrrá lettek első döbbenetükön, és ellentámadtak. A görbe hrotoni szablyák alig ejtettek sebet a gyíkóriáson – nem úgy az időközben előkerülő hosszú lándzsák és horgas szigonyok. A vihargyík vérmocskos testén hamarosan tenyérnyi száraz hely sem maradt; bár a legtöbb vér nem a sajátja volt. Egy elcsúszott döfést követően azonban a Snil Fegyvertárs lefordult a hüllőóriás nyergéből. Tucatnyian vetették rá magukat.

Illir-On felsikoltott. – Suthas! – a lány szép arca őszinte fájdalmat tükrözött. Suthas a Fegyvertársa volt. Az örökös görcsösen

markolta nyakában a kis jade-szobrocskát, ajka hangtalan fohászt formált. Egyedül a shaddator figyelt másfelé. – A földre! – csattant Ashen kiáltása. Ösztönösen engedelmeskedtek – Dartyrt a shaddator taszította az

emelvény alá. A következő pillanatban a méregmesterek raja húzott el süvöltve a tér felett. Óriás fekete bögölyökként tapadtak a fáradó vihargyíkra: arasznyi kígyófogak mélyedtek az ujjnyi vastag, lüktető nyakerekbe… és mikor a méreg elérte a szívet, a hetvenmázsás behemót hatalmasat rándulva, rikoltva-bőgve búcsúzott az élettől. Sziklaként omlott le, fél tucat hrotonit temetve maga alá.

– Ennyit a kitörésről – Dartyr acsarogva egyenesedett fel az emelvény tövében. Sehol sem találta minden bajok forrását, az önfejű shaddatort. Háta mögül lüktető vartyogás harsant kihívón. Dartyr dühödten perdült meg a sarkán – és az utolsó pillanatban kapta szeme elé a kezét. A tíz lábnyiról köpött, sistergő méreg így is átégette a köpenyét és forrón sercegő csíkokat mart az arcára.

A szoborszép vonásokra, melyekre annyira büszke volt. Az arcra, melynél nem ismert szebbet a Két Hold alatt. – Pusztulj! – hörögte a shadd. Felrémlett előtte a félvak, savmarta arcú fogadós. Nem! Nem csináltok

szörnyeteget belőlem! Akkor hát…!

A méregköpő bestián nem állhatott bosszút: a kígyószemek között már Illir-On kecses hajítótőre rezgett. De a többiek, akik földet érve, lassan, lüktető lebernyegekkel közelednek, megismerik most Ryek legnagyobb shaddját! Kiürítik bosszúm keserű poharát! Pusztuljon mindén porrá és hamuvá!

Egy pillantás az amulettjét szorongató lányra. Egy másik a fekete forgatag előtt táncoló fegyvermesterekre. Ha csak egyetlen védést is vétenek, nincs tovább. És egy harmadik lefelé: a talpa alatt félszáz lábnyira duhogó rianásra, melyben egészen a mélység forró szívéig lüktet a föld eleven, sűrű vére. Egy ősibb, sárkányi kor vékony kéreggé szilárdult sebhelye a fortyogó mélység felett.

– Fedezd a hátamat! – mordult a lányra Dartyr. És szólította az Erőket. Erőszakosan és parancsolón, sistergő dühvel, ahogyan korábban sohasem. Hangja minden egyes szóval mélyebb, sűrűbb – csikordulóbb – lett. Hogy eggyé válhasson a mélyből felhorgadó hatalommal, szobormerevvé dermedt, lába szinte a földbe gyökerezett.

– Thaor! Eivá thaor! Hungat-thaor! Hranach-thaor! És az Erők válaszoltak. A shadd nem hallhatta már a lány sikoltását, ahogyan a testőrök pengedalát és fájdalomkiáltásait sem: önvalója

már egészen máshova figyelt. A mélybe, ahonnan lángolva ébredt a föld vörösen izzó haragja. Megsűrűsödtek a pillanatok. A tátott pofájú, méregfogaikat meresztő hrotoniak óvatosan visszahúzódtak. Sokan megtelepedtek a hegynyi

hüllődögön, de a legtöbben hatalmas, egyre szűkülő kört formálva várták, hogy eljöjjön az ő idejük. Megannyi embermagas, fekete kígyó-denevér figyelte a fegyvermesterek lassúbbodó tántorgását. A méregmarta kyr szívek azonban még folytatták a pumpálást konokul: nem adták olcsón az életet. A két penge még mindig halálhozón villant, ha egy-egy méregköpő az emelvény közelébe merészkedett. A hrotoniak vártak, ügyet sem vetve az emelvényen fohászkodó Illir-Onra, és a lépcsők tövében kővé dermedő, savmarta arcú shaddra. Látták, hogy prédák csupán, nem veszélyesek.

Nagyobbat nem is tévedhettek volna. Amikor pedig észbe kaptak, már késő volt. A kígyófattyak, félig-meddig ösztönlények lévén, végül mégiscsak megérezhettek valamit. Rémülten villantak

össze a hasított szemek. Ügyet sem vetettek már a darócruhás idegenre, aki a semmiből termett a shadd mögött és egy mozdulattal az emelvényre hajította a jajongva kiáltozó ryeki idegent.

Veszély! Hirtelen megremegett és felmorajlott a föld. Az ítélet Terének közepe egy pillanatra felpúposodott és a következő pillanatban vakító vörös, forró hamut

süvöltő hasadékok robbantak csillagformán szerteszét, szénfeketére perzselve a szárnyra kapó kígyófattyakat. Földrengés! Az évszázados falakon ropogó, fekete rianások futottak fel, az ég felé. Tornyok tántorogtak amerre szem

ellátott, embernyi gránithasábokat hullatva a keskeny utcákra. Góa-Hroton sziklák hangján ordítva vonaglott, akár a megkorbácsolt leviatán. Azután nem voltak már tornyok sem. Házak sem. Nem volt fent és lent, csak az égből hulló kövek, és a föld lángolva felrobajló dühe. Az ítélet Terének sziklarepesztő roppanással felfakadó, rubinfényű sebe vérezni kezdett.

Lávát. Vakon üvöltött, aki üvölteni tudott még. A pokolidőben, amikor őrjítőén kifordult minden, és tüdőt perzselő lett

a világ, amikor vakító tűzfolyamok kúsztak a forrón süvöltő koroméjszakában, akkor… akkor két hatalmas szárny takarta el a füstölgő eget.

A vért köhögő, fulladozó Dartyrt erős karok rántották felfelé. Gyűlöletes hüllőszagot érzett, bőrszíjak vágtak a húsába, és mire minden kitisztult, rá kellett döbbennie hogy ismét arra kényszerült, amit legjobban gyűlöl.

Repült, pteroptán. 13. Sikhiss, a pteropta hajtója nem volt Fegyvertárs. A halovány pikkelyes embergyík kelletlenül engedelmeskedett

Illir-Onnak, mikor az a snilek sziszegő-morgó nyelvén arra utasította, hogy forduljanak vissza a kürtővölgybe. Visszafelé egyetlen nap alatt megtették a csaknem egyhetes gyalogutat. A viharsebes szárnyalásban nem kevés

része volt Dartyrnak is, aki a Lég Erőit szólítva, kisebbfajta fergeteget hajtott a pteropta bőrlebernyegei alá. A lomha gyíkmadár alig lebbentette hatalmas szárnyait, mégis valósággal falták a mérföldeket. Illir-On meg sem köszönte.

Gyászolt. Gyászolta snil Fegyvertársát, és gyászolta Sylassart és Kennarint, a Manare Ház legjobb fegyvermestereit:

mindkettejükkel végzett a hrotoni méreg. Noha a felszállást követően néhány percig még tartották magukat, végül

mindketten kiszenvedtek, összeszorított, kékülő ajkakkal, halálverejtékes arccal, szótlanul. A kürtővölgy mélyén ásító barlang sírbolttá lett így – és a lány, a tetemek után, egymaga vitte vissza a fóliánsokat tartalmazó ládát is.

– Ha a fegyvermestereim nélkül megyek, a könyvek is maradnak. Nem kockáztathatom az elvesztésüket. Alkudni tudok nélkülük is. A Hatalmasok hisznek majd nekem.

A hittel nincs is gond – tűnődött Dartyr. – hanem a hitszegés… Ashen felé fordult, és lassan elmondta a Kitaszítás Szavait.

– Nem vagy többé a testőröm. Nem tartozol hozzám. Tetteidért a Shadd Tanács előtt felelsz – a Huszonegyedik fuldokolt a dühtől. Indulatát csak fokozta, hogy a másik különös, kikezdhetetlen tekintettel állta a pillantását.

– Megfeledkeztél valamiről. Nem tettem le a Shaddator Esküjét – emlékeztette Dartyrt. – A hrotoni gyermekek zöme pedig megmenekült. A város megérdemelte sorsát. Tudtam, hogy így lesz – fejezte be vállat vonva Ashen.

– Tudtad? Hogyan? – a Huszonegyedik levegő után kapkodott. – Van némi hm, tehetségem. Így aztán láttam, hogy a holnapban Góa-Hroton városa helyén pernye és füstölgő

korom van csupán. – Egy jövőlátó? – Dartyr hasztalan próbált gúnyt csempészni a hangjába. Azután erőt vett rajta a kíváncsiság és a

testőr arcába meredt. – Úgy gondolom, hazudsz. De próbára teszlek – mondta szárazon. – Mit látsz a közeli jövőben? Ashennek arcizma sem rezdült. – Ép bőrrel visszatérsz majd Shulurból – hátat fordított Dartyrnak. – de a lány sosem lesz a tiéd. A Huszonegyedik összerándult, mint akit megütöttek. Sokáig nézett a távozó shaddator után. 14. Dartyrnak vagy ezredszer fordult meg a fejében, hogy az egész útjuk, a shuluri alkudozással ostobaság. Az

örökségnek Ryekben a helye ! A Huszonegyedik persze tudta, hogy bármiféle alattomossággal örökre kizárná magát a Shadd Tanácsból: túl jól ismerte a vén Ceriakot. Szükségük volt az örökségre, de szükségük volt az eggyé kovácsolódó Házak jóindulatára is. Az Első shadd egyikről sem akart lemondani. És a feladatra a legjobbat jelölte ki – állapította meg Dartyr. Igyekezett hát jó képet vágni a shuluri úthoz. A repülés négy napja alatt megtanulta uralni a szeleket, mind jobban élvezve, hogy átveszi az uralmat a lomha, ostoba hüllő felett. Néha ugyan fel-feltünedeztek feketén csillogó, szárnyas fajzatok a láthatár peremén, de sosem merészkedtek elég közel, hogy felismerhessék őket. A lány némán gyászolt – nem szólt többet Dartyrhoz, aki úgy érezte, mintha elveszítette volna a Napot.

A negyedik nap késő délutánján érték el Shulurt. Az alant fehérlő városóriás messzire felkúszott a partmenti dombokon: fémen csendülő fém zaját, kacagást,

dalfoszlányokat, harci kiáltásokat sodort a mélyből a szél. Nem törődtek vele. A snil utasítására az óriáshüllő megbillentette szárnyát, és széles körívben ereszkedni kezdett a partvidék előtt homályló, bizonytalan körvonalú folt, az Erőd felé.

– Kyria legnagyobb gonosztevőinek menedéke – kiabálta túl a szél süvöltését Dartyr. Mindnyájan rábólintottak: Tíz áruló Hatalmas lakott az Erődben; a pártütők, akik csaknem Orwella, a Kitaszított kezére játszották a Régi Birodalmat. Hitszegésük eredményeként Rualan tartomány az őrület földje lett, a hajdan erős Kyria pedig egymással torzsalkodó, gyorsan felmorzsolódó tartományokra hasadt.

A tíz áruló azonban maradt. Megközelíthetetlenül, az idővel és megvetéssel konokul dacolva meghúzták magukat Daumyr szigetén. Kyr gőg és toroni hatalomvágy – vannak dolgok, amik sosem változnak.

– Szerintem tömlöc inkább – vont vállat a testőr. Erre is bólintottak a többiek. Nemigen volt példa rá az írott történelemben, hogy a Tízek elhagyták volna közös sorsuk börtönét – pedig gyűlölték egymást, mint egüket a bukott angyalok. Egyesek arról is beszéltek, az Erőd kettős zárvány, ahol a halál morogva őrzi a teret és az időt: önmagába hajló, véges territórium a világok határán.

A legtöbb találgatásnak persze semmi alapja sem volt. Elképesztően kevesen jártak Daumyr örökkön változó falai mögött, és a legtöbbjük sosem tért vissza.

Alig nyíllövésnyire a fekete szigettől, találtak egy lapos sziklát, ahol a pteropta is megpihenhetett. Köröttük sirályok fehér félholdjai fércelgették az égi kárpitot, kiáltásaikat sikolyélesre fente a szél. A vörösre mart napkorong a nyugati vizekbe merült: az Erőd felett koromszagú alkony tárta ki vérző szárnyait.

– Biztos, hogy jó ötlet sötétségben érkezni? – feszengett Dartyr. A lány megőrizte a nyugalmát. – Szerintem nekik mindegy. Valami mégis azt súgja, az effajta népség jobban kedveli az éjszakát. 15.

Daumyr fekete, kontúrja vesztett foltnak tűnt az alkony vöröse előtt. Mire találtak egy kiszögellést, ahol leugorhattak a nyeregből, holdak fénye ezüstözte az erődsziget körül üvegsimává dermedő tengert. A tornyok azonban… de tornyok voltak azok egyáltalán? Hiszen egy torony nem mozog. És főképp nem lélegzik – csikorgatta a fogát Dartyr, aki ismerősként üdvözölte az ismét rátörő, Homályvadonban megismert arctalan szorongást. Nevet is adott neki: az Erőd gyűlölte őt.

Véletlenül találtak rá a bejáratra. A shadd megesküdött volna rá, hogy a magas, boltíves kapu az előbb még egyáltalán nem volt ott a falon. Most mégis sarkig tárva várta őket. Odabentről szinte tapintható hullámokban áradt a sötétség.

– Ezt nevezem baráti fogadtatásnak – szűrte a szót fogai között a shadd. Illir-On felszegte az állát. – Nekünk van valamink, ami nekik kell. Csak becsületes alkuval juthatnak hozzá. Hiszen nincs nálam – mondta jó

hangosan, hangját hosszan visszhangozták a sötétbe vesző falak. – Békével jöttünk! – kiáltotta a shaddator is. A visszhang ezúttal elmaradt. Döbbenten néztek össze. – A nemkívánatos vendég – suttogta gúnyosan Dartyr. Kisvártatva fény gyúlt a folyosó távolában. Beléptek. A következő pillanatban egyszerre túl sok minden történt.

Kifordult a világ, Dartyrt és testőrét fagyos, satufogású szellemkezek perdítették a sikoltó sötétségbe, hogy felocsúdva ismét az Erőd tövében találják magukat. Hasmánt hevertek a magas falak előtt. Ajtó sehol.

Odakinn felragyogtak már az első csillagok. – Beszédes visszautasítás – porolgatta köpönyegét az elsőként feltápászkodó shaddator. – igaz, meg is ölhettek

volna. Dartyr szólni sem tudott a dühtől. Ryek legnagyobb shaddját kihajítják, akár valami koszos macskát? A harag

erőt adott, mint mindig. Körbetapogatózott, és szólította az Erőket. A falakat azonban hasztalan fürkészte: elevennek tetsző, fekete köveik nem sugározták, elnyelték inkább a hatalom lüktető áramát. Dartyr valósággal elgyengült, mikor megérintette a sötét tömböket. Halott, éhes anyag. A shadd szeme ezután a Quiron-tengerre villant. Víz? Mindent elsöprő, falakat repesztő, habzó áradat? Nos, legyen. Tapogatózva terjesztette ki érzékeit az üvegesen tiszta víztükör felé, majd felbátorodva végigpásztázott a mélyben is, csak úgy próbaképpen – és összerándult az iszonytól. Szörnyek?

Szellemtekintetével dülledt szemű, domború homlokú fajzatokat látott a hideg tengerfenéken, amelyek állkapcsa tövéből ágas-bogas, vörösen lüktető kopoltyúkoszorú sarjadt. Szalamandraforma embriók módjára lebegtek a hínáros mélységben – csak éppen a méretük volt kétszer nagyobb egy embernél. Villanásnyi időre megérezte az akaratukat is, és hideg, könyörtelen, nememberi érzelmeiket. Az iszony utolsó pillanataiban másforma, gőteszerű fattyak bukkantak fel a mélység fekete kövei között. Ezek homloka lapos volt, ágkopoltyújuk hiányzott, nyálkás bőrük alatt azonban eleven kígyókként tekeregtek az izomkötegek.

– Valami… a vízben! – hörögte visszahőkölve a shadd. Ashen bólintott. – Daumyr csatlósai. A Voltak korcsai óvták a Hatalmasokat az elmúlt századok során. Nem mindennapi

szövetségesek. Egyetlen vartyogó szavuk lemarja a csontról a húst: javaslom hát, ne bőszítsük őket. – Aquirok? – suttogta a Huszonegyedik. A shaddator félrenézett. – Egyesek úgy mondanák. Sokáig hallgattak. Dartyr ismét körbejárta a falakat, nyitó igéket és üdvözlő szavakat mormolt. Nem történt

semmi. A shaddból órák múltán robbant ismét a harag. – Ezt nem tehetik Ryek követével! – Dehogynem. Hiszen látod, megteszik – a testőr szemében fojtott derű villant. – ráadásul minket nem hívott

senki sem. Éberen őrködtek a horgas csendben, míg az ezüstös felhőkön horpadtan legelt a hold. Végtelen hosszúnak

tűntek a várakozás órái, csak az éj csordába verődő árnyai neszeztek a távoli, sómarta sziklák között. – Sokáig marad a lány – szűrte a szót fogai között Dartyr. Testőre bólintott. – Ha visszatér egyáltalán. Mikor már maguk is kételkedtek a hajnalban, a keleti felhők sápatag széle lassan lángvörös árnyalatba öltözött;

vöröslő vérvonal fénylett fel a tenger és ég határán. Fertályóra múlva a felkelő nap már rézszínben izzott a tenger felett. A távoli Shulur tornyai aranyozottnak tűntek a hajnal tagyogásában. A kikötőváros ébredezett: a sós víz szaga összekeveredett a közeli mezők és erdők illatával. Sirályok félholdjai cikkantak a víz felett, habszügyű halászbárkákat és viharbíró vitorlásokat nyalogatott a sötét tenger. A messzeségből emberi hangokat, üllőn formálódó fém csengését: valódi élet zsongását hozta a szél.

A sötét falak azonban hallgattak, konokul. Az erőd túloldalán hirtelen hüllőrikoltás harsant. 16.

Rohantak: Dartyr megesküdött volna rá, hogy az erőd tövében gallérként körbefutó perem tegnap még

egyáltalán nem létezett – de most nem ért rá törődni vele. Elkéstek. A pteropta sötét, elnyújtott sarló volt már csak a nyugati égbolton. Odalenn, az olajfekete sziklák

tövében pedig egy halovány pikkelyű snil tetemét dobálta a véresen habzó, cápáktól nyüzsgő tenger. – El tudod, érni? – kérdezte a testőr rekedten. Dartyr a fejét rázta: a pteropta ebben a pillanatban tűnt el az

alacsonyan ván-szorgó felhőrongyok között. – Túl messze van. Különben is, minek? – a Huszonegyedik alig bírta kiejteni a szavakat. lllir-On! Keserű volt a

kudarc: eleven kígyóként kúszott a torkában, tekergett nyelőcsövében. Szólni sem tudott a mardosó szégyentől. Ryek legnagyobb shaddja… ó igen… aki tétlenül ácsorog a falakon kívül, míg lemészárolják a nőt… a nőt, akit…

– Mégiscsak be kell mennünk – törte meg a csendet Ashen sörteszakállát vakargatva. – Akár hívatlanul is. – Hogyan? – kapta fel a fejét a Huszonegyedik. – Te be tudnál juttatni? Ashen hümmögött. – A fal, csakúgy, mint minden ezen a világon, együtt lüktet az idővel. Te úgy látod, mindig ott van a helyén, én

azonban látom azokat a pillanatokat is, amikor nincs. Akkor majd bemegyünk, jó? – a testőr cinkosán hunyorított. Dartyr arcából kifutott a vér. Úgy mérte végig shaddatorát, mint aki most látja először.

– Ki vagy te? Ki vagy te valójában? – suttogta rekedten. Ashen vállat vont. – Nem gondolod, hogy elkéstél ezzel a kérdéssel? Mert mindig csak magadra figyelsz – hátravetette köpönyegét,

és a fal tövébe érve visszanézett a válla felett. – Be akarsz menni, vagy sem? Dartyr csak bólintani tudott. A shaddator megtapogatta az ónixfekete, homályt lehelő falakat. Lassan beszélt,

mintha kántálna; a Huszonegyedik alig értette a torz, idegen kiejtéssel szavalt rigmusokat. Sosem fordítják fénybe az arcuk Hideg mosolyuk árnyékba rejtett S éjnél sötétebb a hangjuk – Mi volt ez? A falakat nyitó igék? – kíváncsiskodott Dartyr. – Ugyan – Ashen somolygott. – Bram Boreillo strófái a Boszorkányurakról. Hetedkor vége, a kései aszisz

költészet gyöngyszemeiből. Dartyr felhorkant. Gúnyt űz belőlem ez a…? A következő pillanatban azonban a shaddator megragadta a karját

és a fal felé rántotta. Zuhantak. Agyag ízű, hideg, nyúlós éjszakában forogtak súlytalanul. Ellenséges rikoltás harsant, borostyánszín villámok

cikáztak Dartyr szemhéja mögött – és fájdalmasan beverte a csípőjét. A fal túloldalán. Egy éjbevesző, hideg folyosón hevertek. A felpattanó shadd talpa alatt csontok roppantak. Dartyr a nehéz

sötétségbe szimatolt, ahol már-már karma nőtt a képzeletnek. Halálszag, mindenfelé. Ez rossz. Ryek shaddjaként sosem uralhatta az elmúlás erőit. Tovább terjesztette érzékeit – semmivagy

senkivagy, holtanelemésztünk, nincserőd – és megtántorodott a falakból hullámokban rátörő, jegesen mohó gonoszságtól.

– Keressük meg a Hatalmasokat, de gyorsan. Itt nem férek hozzá az erőmhöz – suttogta rekedten. – Kár – mondta a shaddator – mert közelednek az első lakájok. Kétembernyi magas páncélok derengtek fel a

folyosó végén. 17. Dartyr ibolyaszín fürkészfényt lobbantott, jobb híján saját erőit csapolva meg. A tükörsima, ónixfekete falak

egyetlen fénysugarat sem vertek vissza. Súlyos, alattomos csend szivárgott szét az egymásba nyíló, magas mennyezetű folyosókon. A két páncélos alak némán, szinte lebegve közeledett. Másfél öles, fűrészélű pengéket emeltek a fejük fölé.

– A páncélok között nem látok semmit – hunyorgott a shaddator. – Nincs is mit. Lidércek – morogta Dartyr, aki Ryek shaddjaként sosem gyakorolhatta az élőholtak elleni

küzdelmet. Legfeljebb öt lépés – méregette a távolságot. A torok erőközpontjára fókuszált, mígnem úgy érezte, szétveti belülről a forró lüktetés. A két lidérc egyszerre mozdult, elképesztően felgyorsulva, akárha dróton rángatta volna őket valami távoli, idegen akarat.

– Most! – szisszent a testőr.

Dartyr pedig üvöltött, jégrepesztő hangon. A mennydörgő, emberfeletti erejű bömböléssel vér permetezett a torkából, de a hangcsapás elérte célját. Hanyatt taszította a közelebbi rémet és tenyérnyi lemezeket tépett le a foszforeszkáló páncélzatból.

– Nem rossz – jegyezte meg a shaddator, de mikor a lidérc újra felállt, megcsóválta a fejét. – de lásd be, kevés. A másik páncélos Ashen lábai előtt hevert már: a shadd csak a szeme sarkából látta, a pillanatot, mikor az előre

szökkenő testőr egyszerűen mellbetaszította a rémet, amitől az darabjaira hullott szét. Dartyr szólni sem tudott: sajgó torkára tapasztotta a kezét. Ashen ismét előre szökellt, páros tenyérrel taszítva

meg a kardját lendítő lidércet, amely tompa csörömpöléssel zúzódott szét a falon. – Harcművészet? – hitedenkedett Dartyr. A másik arckifejezése azonban elárulta, hogy hihetetlenül nagy

ostobaságot kérdezett. – Jobb, ha összeszeded magad, Ryek legnagyobb shaddja – mondta a shaddator élesen. – ez a hely rohamosan

apasztja az erőmet. Akkor pedig csak magadra számíthatsz. A shaddnak nem volt ideje válaszolni – elnémult a döbbenettől. A falak ugyanis verejtékezni kezdtek: rozsdaszín,

sűrű nyálka ütött ki a sima ónixlapokon. A cseppek tócsákká álltak össze, a tócsák pedig egymásba olvadtak, felágaskodtak…

És támadtak. Dartyr – külső forrás híján – ismét saját erőit csapolta meg. Fehér lángokkal perzselt körbe maga körül. Sercegve

pusztította a sűrűsödő, fortyogva lüktető áradatot. – Mögötted! Pókhálók jöttek – legalábbis olyasmi, amit pókhálónak gondolna az ember, de puszta érintésük elzsibbasztotta,

és feketére fagyasztotta a húst. Ha pedig egyszer megtapadt, elszívta az életerő utolsó cseppjét is. Dartyr – nem törődve a tagjait kilúgozó fáradtsággal – tűzaurát lobbantott maga körül. A felvillanó, vörös

forróság sisteregve hamvasztotta el a tekergő fonalakat. Egyszer… kétszer… a shaddnak harmadszorra jártányi ereje sem maradt.

– Befejezted? – csattant fel mögötte a testőr. Csuklón ragadta a támolygó Dartyrt és vonszolni kezdte fel, a rázkódó folyosón. Mert a falak megmozdultak: felébredt köröttük az Erőd. Lüktettek és dobogtak a járatok, jobbra és balra, előttük és mögöttük haragosan zárultak össze az elevenen rángó falak. Ashen satuként markolta a shadd csuklóját, és mindig egy pillanattal korábban rántotta ki az éhes állkapocsként összecsattanó folyosókból. Dartyrnak a lába is alig érte a földet; többet csúszott, mint lépett. Ordított volna a rémülettől, de levegőt is alig kapott. Végtelennek tűnő percekig mintha egy óriási szörny sötét, nyálkásan hullámzó bélcsatornáiban rohantak volna, azután…

Hirtelen tört rájuk a csend. A maró nyálkát, a lebegő pókhálókat, és a mohón rángó folyosók béi-labirintusát maguk mögött hagyva Dartyr

lerogyott. Azután olyat tett, amit sem addig, sem azután soha többé: köszönetet mondott. Ashen ügyet sem vetett rá. Egy távoli átjáróra meredt és halkan megjegyezte:

– Fény. A világosság egy kerek teremből áradt. Odabent egy ovális oltáron nyitott szarkofág feküdt – mindkettő

ugyanabból a fehéren foszforeszkáló, márványos rajzolatú kőből készült. Dartyr visszahőkölt: az oltáron és a szarkofágon csak úgy nyüzsögtek a piócaként lüktető, égővörös rúnák. Ismeretlen, shuluri rajzolatok. Az áttetsző márványszarkofágban egy nőalak feküdt.

– Illir-On! – robbant be a terembe Dartyr. – Aligha – suttogta mögötte a shaddator. Valóban: a nő ezüsthajú volt ugyan, de öreg és rút. Nyomokban sem

hasonlított a gyönyörű Manare-örökösre. – Akkor hol a lány? – fakadt ki Dartyr elkeseredetten. – Útban Ryek felé – a válasz ostorcsapásként visszhangzott a magas teremben. Egyszerre megsűrűsödött az idő,

mint a halál előtt – aki harcolt már csatában, tudja milyen az. A Huszonegyedik jobb felé perdült, de tudta, elkésett már, végzetesen. Ólomnehéznek érezte tagjait, csigalassúnak a mozdulatot. A falak homályában ezüsthajú, sovány férfi állt szobormereven. Csak a szemei parázslottak kéken a terem márványderengésében. A hatalom szinte tapintható aurát formált körötte és köpenyként borult széles vállaira.

Egy a Hatalmasok közül? A szavak jelentését felfogva Dartyrt elhagyta az ereje. Segélykérőn fordult vissza, testőre felé – és még elkapta a

pillanatot, mikor a shaddator búcsút int. Ashen – ha az volt a neve egyáltalán – egyszerűen kifakult Daumyr valóságából, kósza suttogás visszhangját hagyta csupán.

Sose húzd meg magad élő bálványok hűs árnyékában; mert ha egyszer tovább lépnek ismeretlen céljaik felé, te pőrén ott maradsz, a gyilkosan lángoló napsütésben.

Ott maradsz… Dartyr egymaga maradt az Erőddel szemben. Tudta, hogy védekeznie kéne, de az elcsigázott shadd köpni sem tudott már a fáradtságtól, nemhogy harcolni. Megtántorodott, és körmeit az ónixfalba vájta,

mintha bármi is itt tarthatná ezen a földön. Ahogy lerogyott, megértette, hogy csak a befejezetlen dolgok tudnak igazán fájni.

A Hatalmas megállt fölötte: kemény árnyékok rajzolták ki karcsú alakját. – Útban Ryek felé – ismételte meg, szemlátomást élvezve, hogy szavaival tőrt forgat a shadd szívében. – Itt

hagyott. Hősködésed nem bátorságra, de végzetes együgyűségre vall. – Hazudsz! – suttogta. A másik fekete fellegként tornyosult fölé: – Még egy ilyen szó, és halott vagy – nem csendült fenyegetés a hangjában. A halálos fenyegetés a szemében

villogott. – A calowyni látógömbök Kyria legbecsesebb ereklyéi – folytatta a Hatalmas, mintha egy ki nem mondott

kérdésre válaszolna. – alig fél tucatról tudtak még a Régi Birodalomban is. Egy magadfajta shadd biztosan hallhatott róla, hogy Calowyn ereklyét a múltat, jelent és jövőt egyaránt mutatták. De valótlant sohasem.

Dartyr megremegett a Hatalmas kezében felderengő, gyerekfejnyi fehér gömb láttán. Az élő kristály szinte azonnal feltisztult.

– Láss, Ryek huszonegyedikje! Két alak vált ki a fehér homályból. Dartyr felismerte az Orchideakertek szökőkutjait, és az ölelkező alakokat: az

ezüstruhájú, szálegyenes tartású öreget, és a kékcsuklyás lányt, akinek köpenylobogása összefonódott Ryek Első shaddjával.

– Te leszel a shadd – mondta lassan a férfi. – aki mindenütt kudarcot vallott. A szégyen pedig a legmakacsabb kutya: követ majd mindenhová.

Dartyr felnézett: érezte, ha most szólni kéne, belehalna. Valami nagyon fájó eltört legbelül, s törmeléke eltömte a torkát.

– A szerelem, akár a kártya: ha veszítesz, fizetni kell. Ceriak az Első Ryekben, te pedig Huszonegyedik maradsz örökre, szívedben halhatatlan szégyenekkel, nem némuló sebekkel.

– A legnagyobb vagyok! Leszek! – zihálta Dartyr. A másik a fejét csóválta. – Hasztalan növeszted szárnyadat: nem leszel sohasem szabad. Ceríaktól kapod a tudást, aki ügyel rá, hogy sose

lehess más, mint aki most vagy: díszgomb csupán Ryek köpönyegén, melynek mindegy hogy begombolva, vagy szabadon fityeg. Térj vissza, és a kudarc embereként tekintenek majd rád. Még csak hibát sem kell elkövetned: elég, ha egy rosszakaród sikeresen áskálódik, és nem leszel shadd többé. Még huszonegyedik sem.

– De… – szánalmas, kínlódó torokhangra futotta csak Dartyr erejéből. A Hatalmas fölé hajolt. Illata dög és sáfrány. Illata: fény és halál. Fakó szeme olyan volt, mintha csak mélysége lenne: csillogás nélküli.

– De ha most nem térsz vissza, úgy elfelednek, mint fáit a vadon… és sosem láthatod a lányt, aki Ryek legnagyobb shaddját illeti – a parázsszemű férfi hurkot szőtt az aljasság szavaiból, és eljött a pillanat, amikor Dartyr önmaga számára is váratlanul felült. Valami megváltozott körülötte, benne, mindenhol. Visszavonhatatlanul. A kimerültség, a kín – mintha sosem létezett volna.

– Értem mire gondolsz – mondta rekedten, csakazértis-indulattal. A kyr nagyúr nem szólt. Némán nézte csak, de úgy mosolygott, mint ki ölni készül. Dartyr állta a tekintetét és

lassan bólintott. – Ahol születtem, van egy mondás: ha nem gyömöszölheted vissza a múlt kísérteteit, feküdj hát közéjük! Taníts,

Hatalmas, hogy erővel térhessek vissza! – Shulur megtanít, hogy a bukás csak pillanatnyi állapot. Véglegessé az teszi, ha feladod a küzdelmet – lépett

közelebb a nagyúr és Dartyr megragadta a felé nyújtott jobbot. – A vén csábítót végzetes meglepetés éri majd – mondta a Huszonegyedik szárazon. – Véget vetek én a ryeki

álomnak. – Az ember nem akarhat egyszerre mindent – emelte fel a kezét a Hatalmas. Szenvtelen arcán olyan volt a

mosoly, mintha repedés futna végig egy szürke márványfalon. – A jövőlátók szerint Ryekre korszakfordító oroszlán-idők jönnek. De az nem Ceriak városa lesz már, ahol csak a

hiénák izgalma éber – a nemeskyr hegyes, fehér fogain megvillant a fény. – Egy ryeki varázstudónak az életen túl tiltott minden terület, de mi itt Shulurban megleltük az őrizetlen átkelőhelyet. Érdekel?

Dartyr nem szólt; az arca mindent elárult. A shuluri nagyúr bólintott. – Helyes. Legelőször: ismered azt ott? – intett az ovális koporsó felé. A nemleges válaszra megvillant a szeme. – Sokat kell még tanulnod, Huszonegyedik – Isshae Ianarak elfordult, hogy elrejtse mosolyát. Sosem látott még

lélekpányvát! Ha pedig ő nem ismerte fel, nem veszi észre egyetlen shadd sem: a kékcsuklyás hölgy örökre a miénk.

Utóhang

A Végzet nem engedelmeskedik a legnagyobb varázstudóknak sem. Öszvérmakacssággal dacol a fennhéjázókkal,

akik uralni akarják, legyen az a Shuluri Tíz, vagy akár a Ryeki Huszonegy. Illetve Húsz. Amikor Daumyr lélekbábja, Illir-On visszatért Ryekbe, a shaddok sorsa megpecsételődött. A gyönyörű lány nem

egyszerűen hasonlított Lyennarrára, a vén nagymester első szerelmére: tökéletes mása volt. A véletlen szeszélyéből, vagy az istenek akaratából, senki nem tudja már. A látógömb pedig nem hazudott. A Manare-örökös valóban ujja köré csavarta az ősz Ceriakot, csókkal és mosollyal elorozva Ryek legutolsó titkait is. Azután, dolga végeztével felkerekedett egy viharos éjszakán.

Az ocsúdó nagymester még látta a hajnali láthatár peremén alábukó gyíkmadarat, de nem küldött senkit üldözésére. A vereség kínja megfosztotta a szavaktól. Az Első shadd meg akart halni, felismerve szégyenét.

A lány azonban nem Daumyr felé szárnyalt hüllőhátasán. Az Erődből kapott legutolsó parancsnak engedelmeskedve először a Kürtővölgy felé vette az útját. A Tízeknek égetően szükségük volt az elrejtett Noquaton fóliánsokra. A hatalom, akár mint a szerelem mámora: soha nem lehet elég.

Az ősi Cranta – vagy valaki más? – azonban a kyr lány után nyúlt az évezredek távolából, és megakadályozta az újabb árulást. A kürtővölgy crantai neve: Szhúa-Tahthar-Góach, vagyis Életforrás, örökre feledésbe merült már. A Manare ház örököse egy életre szóló leckét kapott a letűnt birodalom hatalmából, mikor a sziklasírba lépve tulajdon fegyvermestereibe – Sylassarba és Kennarinba – botlott.

Elevenen. Meglehet, több volt puszta megérzésnél, amikor hű emberei testét éppen az idegen boltívek fókuszában

helyezte örök nyugovóra. A crantai Életforrás pedig tette, amire rendeltetett: semlegesítette a mérget és visszaadta az ép, ifjú testek elveszett életét. A fegyvermesterek nagyon is elevenek voltak, ami azt illeti: éppen szeretkeztek, de olyan hévvel, ahogyan csak azok tudnak, akik éppen becsapták a halált.

A kipirult arcú, kapkodva felöltöző páros zavaránál csak Illir-On döbbenete volt nagyobb. Sylassar elhadart beszámolójából megtudta, hogy már napok óta vártak rá: egy daróccsuhás, ismerős arcú férfi, aki félregördítette közös sírjuk fedőlapját, megígérte, hogy úrnőjük hamarosan jönni fog.

A zöldszemű, csuhás idegen nem távozott üres kézzel: a szarkofágok mögé rejtett Noquaton fóliánsok eltűntek. A sírbolt hátsó falán pedig egy új, mélybe vezető alagút tátongott.

A lány – még mindig a lélekpányva parancsának engedelmeskedve – testőreivel a sarkában lemerészkedett a lépcsővágatba. Az idegen, ősi vesétektől derengő járat vakon végződött egy százoszlopú, fénytelen csarnokban, amely elnyelte a hangot.

A csarnok kihalt volt, illetve… a sziklaívek közepére érve megérezték a hirtelen változást, de akkor már késő volt. Mire rosszat sejtve pengét vontak, az oszlopok közül egyszerre mindenfelől süvöltött feléjük a forró, fekete szélvihar.

Különös vihar volt. Jó félórával később, mikor a hólyagos bőrű, alaposan megtépázott hármas végre felfelé támolygott az idegen

jelektől derengő lépcsőkön, Daumyr lélekpányvajából nem maradt, csak a szégyen keserű emléke. És a bosszúvágy. Örökre beléjük égett az a félóra a forró, fekete viharban. Az ezerajkú káosz igazsága, az idegen suttogások és

sikolyok egy életre belemarták magukat az álmaikba – és nemcsak azért, mert időközben odafenn évszázadokat vénült a világ.

SZÓSZEDET TRISTAMUS DAVORE JEGYZETE A KÖZÖS NYELVŰ KIADÁSHOZ tor. – (toroni): általános kifejezés, a későbbi, hetedkori toroni nyelv is használja r.r. – (régi ryeki): ősi szó, csak Ryek városállamra volt jellemző, nincs toroni megfelelője sh. – (shadd): még a ryekiek között is csak a beavatottak, a shaddok által ismert fogalmak Anyr 1, Kyria varázshasználó papságának elnevezése. Titkaik javát magukkal vitték a túlvilágra, illetve a Változások

Síkjára. Az Yneven maradt kyrek általában a hetedkor végéig nem is említik az anyr nevet, a kevesebb kiváltságot jelentő „uranyr”-t használták helyette.

2, A Kyr Birodalmat az égiek által kegyelt anyrok irányították. Szám szerint tizenegyen voltak: minden tartomány élén állt egy-egy. A legfelsőbb anyr a mindenkori kyr császár volt.

3, Enrawell tartomány városnagyai és elöljárói a legnagyobb erkölcsi hanyatlás idején. – a fennhájázás netovábbjaként szintén anyrnak neveztették magukat – arcátlanságuk magában hordta méltó büntetését.

Árnyékiélek (sh.) Másnéven belső-én. A ryekiek nem hittek a „szív”, mint döntést befolyásoló tényező létezésében.

Árnyéklelkükre hallgattak inkább: a belső hangra, amit ők maguk is nehezen határoztak meg. Az árnyéklélek hatalma volt az átható pillantások mélyén lobbanó tűz, a rettenthetetlen akarat, eszméik és hitük forrása – az egyén egyetlen és igaz értéke.

Belső Csarnokok Háborúi: Még Kyria idejében történt esemény. A kyr-aquir háborúk rendezésére huszonöt Hatalmas szállt alá az aquirok

birodalmába. Csupán tizenhármán tértek vissza, de a béke ígéretével. A feljegyzések szerint többük ott volt a toroni Lázadók között.

Caraghur (sh.) A Tiltott Formulák Könyve. A ryekiek tudományát három varázskönyvben örökítették meg. Állítólag démonikus nyelven íródtak, s jóval

többek voltak egyszerű feljegyzéseknél: különös aura lengte körül a Caraghur könyveit: öntudattal nem, de saját akarattal rendelkeztek, mely a ryeki erkölcsök és elvek, elvárások egy letisztult formáját testesítette meg. A könyv csakis a megfelelő személyt fogadja el hordozójának, avatatlan kezekben lázálmokkal és átokdémonokkal kínozza tulajdonosát, az érdemi tanításokhoz is csak az juthatott, aki elérte a megfelelő beavatási szintet. Ryek fénykorában tizenhárom példánya létezett – a Császárság bukását követően a Lázadók felkutattak, és megsemmisítettek belőle tízet. Egy bizonyosan a Boszorkányerőd mélyén lapul, egy másik darabja Ediomad csarnokaiban: az utolsó varázskönyv hollétéről senkinek sincs tudomása.

Charnet (r.r.) Ítélet. A ryeki naptár egyik eleme. A shaddok a csillagok állásából vezették az idő múlását: hitük szerint ebben

látszott az öröklét kulcsa. A csillagászati évet hat fő szférára bontották, az egyes szférákat további négy-öt jegyre. Asztrológusaik az egyes időszakokból meglepő biztonsággal jósoltak – a garanciát a csillagképek alkotta együttállások és bolygómozgások jelentették.

A hat szféra teljes egészében a Hatok hatalmi jellegének felelt meg: sorrendben Teremtés, Pusztítás, Sors, ítélet, Hatalom és Egyensúly voltak.

Dhaemon (sh.) A ryekiek által használt kifejezés nem felelt meg a mai valóságnak. A shaddok megidézettjei többek voltak

rosszindulatú szörnyfajzatoknál: hatalmasabbak is, vénebbek is náluk. Helyénvalóbb, ha az Univerzum szülöttei kifejezést használjuk, mert – állítólag – nem a Hetedkorban is ismert Démoni Síkokról származtak. Egyes átiratok bizonyos peremvidékeket említenek, ahol máig a Goliathal az úr, a teremtés előtti tökéletesség, a végtelen éjszaka titkának őrizője. A Ryeki Rend megidézettjei inkább egyfajta gigászi ragadozók voltak, kortalan bölcsek, más embertől idegen gondolkodással. Bizonyos, hogy a Ryeki Rend „démonait” (avagy dhaemonait) egyes aquirok is rettegték. Egyes – azóta kivétel nélkül kínhalált halt – filozófusok szerint a Ryeki Rend megidézettjei maguk is valószínűleg a külső, hideg világok aquirjai voltak.

Démon (dhaemon) hit

A Ryeki Rend dogmáinak, és a Hatalom Tizenhárom Beavatási Körét leíró tételeknek az összefoglaló elnevezése. A ryeki dhaemon-hit érdemi része a végtelen Univerzum egyetemes igazságaihoz nyúl vissza, egyszerre filozófia és vallás. Az utókor istentelen és sötét tanoknak bélyegezte a Ryek Városállama és a Ryeki Démoncsászárság tanait egyaránt – ez azonban egy olyan kor ítélete volt, amelyet már ismét az istenek irányítottak.

Az Ismeretlen Hatalmas tanításaiban az egyén került mindenek fókuszába: a bölcsesség, a bátorság, a rettenthetetlen akarat, a feddheteden jellem. A beavatottak útja számos próbatételből állt, és nem léphettek tovább, csak a legjobbak: a tanítások lényegi része éppen az volt, hogy aki hitvány volt lelkében, hatalom híján saját poklába jutott.

Az Ismeretlen Hatalmas ezzel elérte, hogy a Rend kevés számú mágusa erős támasz lehetett volna egy új Birodalomban, ahol nem fordulhatott elő a kudarc, amely az Orwella-támogató toroniak árulását kísérte.

Dwa-Charta (r.r.) Szó szerinti fordításban „új idők”. A thall’iks, a fekete unikornis címere alatt említik először, de a

megnevezésben sem ez, hanem „Unikornis” szerepel. Valószínűsíthető, hogy sosem került bele a ryeki köztudatba, csak a Ryeket megalapító Hatalmas elképzelése lehetett.

Erőd Kyria bukása után a Lázadó Hatalmasok korábban sosem látott toronybirodalmat emeltek Daumyr szigetén.

Valószínű, hogy ez csak a Hatodkor közepén kapta a Boszorkányerőd nevet – korábbi írásos emlékek arra utalnak, hogy létrehozása után sokáig csak Erőd néven élt a köztudatban.

Feketeváros (r.r.) Tartományi székvárosok a Császárság idejéből: kezdetben a Rend támaszait jelölte, Ryek alkonyában azokat a

városokat, melyeket égy-egy Démonúr pártfogolt. A legtöbb Feketeváros füstölgő romként végezte a Lázadókkal vívott háborúban: elsőként maga Ryek.

Feledés Homálya A Ryeki Rend shaddjai nem bíztak már az istenekben, így haláluk után lelkük különös utakra tévedt – és ha

valamiért nem végezhette be útját, a lélekvándorlás peremterületeire szorult. Visszatérni innen jóval lassabban (azaz szinte sohasem) lehetett – innen az elnevezés. Aki a beavatottak útjára lépett, megtanulta, mire vállalkozik.

Gorgor (sh.) Ősi harcos démon Ryek idejéből: a leírások szerint egyfajta vén bölcs és hadúr egyszerre. A leghatalmasabbak

közé tartozott: katonáitól a Démonurak, a gorgor hatalmasoktól a Démonhercegek is rettegtek. Guttarok Ura (tor.) A guttarok (alvilági kíndémonok) közül kiemelkedett szörnyisten, Tharr ősi elnevezése. Hatok (r.r.) A hat Túlvilági hatalmasság közkeletű elnevezése a ryeki démonhitben – amely úgy tűnik, kyr eredete dacára

kevésbé idegenkedett a páros számoktól. A Hatok neveit csak a beavatottak ismerhették, mivel hangosan kimondva is hatalmat hordozott.

Yaggadhabarras, a Teremtő lényeg, a Szó Őre, amiből a megújulás fakad. Ugorrada'Bast, a Tagadás Hercege, a pusztítás angyala, a fény árnyéka, az eleven a sötétség mélyén (később

Bast néven anur isten). Shairr-Ranathaka, a legfelső összetartó erő, a sors, a véletlennek nevezett káosz pártfogója, a Csillagok

Zsarnoka. Kharyandarras, az igazság, az ítélet Ura, a megoldások tudója. Zheebur, a Vénséges Bölcs, a Hatalom Őrizője, az Uralom, az Akarat, a Szellem hatalmasa.

Orfemun, a farkába harapó kígyó, a Körforgás Őre, a végleteket összetartó erő, az Egyensúly. Isshae lanarak A Hatodkor egyik viszonylag rövid életű, ám annál tevékenyebb shuluri Hatalmasa. Tisztázatlan származású,

küllemét illetően a legnemesebb kyr fajtajegyekkel bíró, hírhedten becsvágyó varázstudó. Noha az Erőd egyik

leginkább ismert Hatalmasa, fiatalkoráról igen kevés feljegyzés maradt fenn. Állítólag nomádok nevelték fel, a valódi – minden bizonnyal tisztavérű kyr – szülők kiléte ismeretlen. Az írásos források egyetértenek abban, hogy egy Odassyn nevű, Toron tartománybéli Hatalmas vette magához, de hamar megtagadta mesterét: néhány évvel később már Toron tartomány későbbi Lázadó Hatalmasainak holdudvarában találjuk. Enrawell krónikásai cinikus filozófusként, toroni forrásmunkák körmönfont intrikusként emlékeznek meg róla. A Csatos Rézkönyv velős lábjegyzete szerint mindannyian tévednek.

Kutak (tor.) Ryek leghatalmasabb, máig létező emlékei. Eredetük és építésük célja máig sem tisztázott: egyes krónikások

szerint mana-fókusznak készültek a Csendes Háborúk során. Mások szilárdan állítják, hogy a Kutakat a Ryeki Rend nagymesterei készítették a Shulur álruhás varázsló-kémei ellen. A kutak zömét Ryek ellenségei felkutatták és módszeresen elpusztították – néhány kivételes hatalmú fókusszal azonban még ők sem bírtak, ezeket jobb híján rontó varázskörökkel vették körül és különféle rémségeket idéztek az őrzésükre.

Liborion – „Tudástár” (tor.) 1, Lásd Síró Fém, függelék. 2, Már az Ötödkorban legendásnak számító rejtett kyr város, ahol kiválasztott papok és szerzetesek őrködtek a

kyr anyrok és Hatalmasok tudása felett. Mondják, Liborionban minden olyan könyvnek másolata volt, amit a kyrek valaha is megírtak, s az őshaza, Calowyn számos kötete is helyet kapott a könyvtár polcain. Létezését senki nem tudta hitelt érdemlő bizonyítékokkal alátámasztani, s legendája a Hatodkorban végképp feledésbe merült. Egy Arnel nevű, a Hetedkor végén élő Krad-pap a dorani Nagytanácsnak azt állította, hogy rábukkant Liborion romjaira, ám állítása sohasem nyert igazolást.

Menedék(tor.) A hagyomány a Birodalom bukása után megmaradt városokat nevezte így. Valószínűsíthető, hogy a

Hatodkorban mára elfeledett jelentéstartalommal is bírt. Meistiner Bizonytalan sorsú város a Pidera déli lábánál, mai Toron keleti végében. Egy orkokkal foglalkozó értekezés

említette, hogy nevét megőrizte az énekmondók emlékezete – mondáik szerint itt tűnt fel először Tha'ushur, a legendás ork hérosz.

Nacrin (r.r.) A ryeki szimbólumok összefoglaló elnevezése: sokan a Ryeki Rend egyik legtitkosabb ágazata, a nekromancia

tudományának alapköveit vélik felfedezni bennük. A Ryeki Rend idejében ez jelentette az összekötő kapcsot a beavatottak és a démonok szövetségében. Többek voltak egyszerű rúnáknál: mai megfelelőjük már csak Kránban fordul elő.

Necromor (tor.) A Túlvilág lényeinek összegző kyr elnevezése. Szűkebb értelemben azokat az anyagtalan rémségeket nevezték

így, amelyek kikerültek az örök körforgásból, és a Feledés Homályában sápadtak ki ebből a világból – ők tombolnak a pusztító viharokban, ők üvöltenek az orkánszerű szélben, az ő leheletüket hordozza a földmélyi kesernyés-nyirkos levegő… a Halál, az Elmúlás és Végzet szimbólumaként.

Nera Ranathaka Darquam (sh.) Más néven Egyezmény: az Ismeretlen Hatalmas Paktuma, amit a Hatok szörnyeivel köttött. Pontos tartalmát a

beavatottak sem ismerhették – ez volt az egyetlen dolog Ryek idejében, amit feltétel nélkül elfogadtak. Odassyn Ceriak A Ryeki Rend alapítójára legtöbbször az Ismeretlen Hatalmasként utalnak. Egyetlen ismert krónika sem őrizte

meg a nevét: gyanítható, ő maga akarta így. Egyes fejtegetések a fekete unikornis címerállat révén vissza tudták vezetni eredetét a Sinítass családig, de ez

sosem nyert bizonyítást. A Csatos Rézkönyv szerint Ceriak toroni születésű volt, a gra-tinoli csata idején élte hatvanadik évét. Egykor

magához vett, és tanítványaként nevelt egy Isshae Ianarak nevezetű ifjút. A pártütés évszázadaiban Ceriak társa, Ava Dranach állt a toroni hét Ifjabb Hatalmas élére.

Isshae átpártolt Ava Dranachhoz, a Rúnavésőhöz, míg Ceriak a császár mellett foglalt állást.

Ceriak állítólag konokul hitte, hogy a hagyományok tisztelete mindennél fontosabb. Hitt a császárban, hitt az anyrokban, az istenekben, az eszmében, hogy a meghátrálás csak átmeneti állapot. Tévedésére akkor jött rá, amikor a császár a Változások Síkjára menekült. Ceriak megmakacsolta magát, és maradt – állítólag azért, hogy helyrehozza a toroni árulók hibáját.

Oxus (sh.) A régi Ryeki Rend beavatási fokozatát jelöli, szó szerint Beavatási Kör. Eredete részben a Hatalmasok képzési

fokozataira emlékeztet, ami nem meglepő, annak ismeretében, hogy a rendszer kidolgozását az Ismeretlen Hatalmasnak tulajdonítják. A beavatások bonyolult, és nehezen átlátható követelményrendszert alkottak, melyek mindegyike ezer próbatételből állt, legalábbis a meglehetősen hézagos és gyakorta

túlzásra hajlamos feljegyzések szerint. Állítólag a Harmadik Oxus tagjai már felismerték a negyedik ágens, az abszolút és örökkévaló igazság szerepét, a Hatodik Oxusban megismerték az Univerzum hármas tagolását (teremtés, pusztítás, őrzés), – a Kilencedik Oxus beavatottjai démonokat (dhaemonokat) idézhettek, a Tizenharmadiké Oxus kevés számú nagymestere pedig – a krónikák szerint – halhatatlanná lett. Sokan úgy vélik, Ryek nagyjai elméletileg az ellenséges Hatalmasokkal is dacolhattak volna – a történelem azonban másképp alakult.

Örök szunnyadó (r.r.) Eltávozott lelkek, akik életükben valamely elképesztő, istentelen feladat végrehajtása érdekében áldozták fel

magukat és ezzel megtagadták az Isteni Törvényeket, kiszakadtak az Örök Körforgásból. Legtöbbjük nem éli meg a halála után történteket, és tudattalan szellemként, nyugvó vulkánhoz hasonlatosan alszik az idők végezetéig. Ryek városállamában mindennél jobban tisztelték a hősies tetteket, sokra tartották az önfeláldozás, és sosem háborgatták az örök szunnyadókat.

Quadors – „Vigyázó” (tor.) Olyan harcos, akit eskü terhe alatt, élethosszig tartó őrzői, testőri feladattal bíztak meg – hivatásuk ebből a

szempontból a hírhedt shaddatorokéhoz hasonlított. A feladat sokféle lehet, ám általában rendek, személyek, épületek, ritkábban tárgyak őrzését jelenti. Aki leteszi a quadorsi fogadalmat, kötelességének tekinti nem csak életében, de halálában is megvédeni az eskü tárgyát. Beszélik, hogy egyes őrzők valóban visszajöttek a halálból, amikor védencük élete veszélybe került, s csak a veszély elmúltával tértek örök nyugalomra.

Recitator(tor.) Ritkán használt szó az Ötszáz éves háború idejéről. A Birodalom Hatalmasai az Orwellával vívott harcok során a

Boszorkánykörök mintájára illesztettek új elemet a kyr mágia tudományába. A recitatorok önálló akarattal nem rendelkező szolgák voltak, akik mágikus erejüket a Hatalmasok

rendelkezésére bocsátották. Az elnevezés a hetedkori alkimista iratokban szereplő orecitate („nem szerves táplálék”) kifejezést tekintve nem

lehet véletlen. Ryek Toron historikusai következetesen Shulurtól északra helyezik Ryeket, a Démoncsászárság székhelyét, de a

főváros pontos helyét senki sem ismeri. A dorani Nagykönyvtárban őrzött kódexek szerint ez a birodalom nem egyezik meg azzal a városállammal, amit a Hatodkor elején Ryeknek hívtak, és máig ott áll Odassyn tartományban, a Kelet-Pidera egy elfeledett völgyében. Valószínűsíthető, hogy a hatodkori iratokból ránk maradt töredékek, és a hetedkori krónikák közötti ellentmondás nem a véletlen műve.

Ryeki Rend (tor.) A Kelet-Pidera völgyében található Ryek városállam shaddjainak varázslórendje, melyet az Ismeretlen

Hatalmasnak is nevezett Odassyn Ceriak alapított. Noha – a közös eredet okán – bizonyos hasonlóságokat mutat a három évszázaddal későbbi, Torontói északra található Ryeki Démoncsászárság shraddjainak tanaival, a két mágusrend eszmeiségében és eszközeiben alapvetően különbözik.

Shadd (tor.) Hatodkori kifejezés. Néhány zavaros átirat és fordítás eredetije arra utal, hogy a Ryeki Rend varázstudóit illette

ez a név. Később, midőn a keleti végek Ryek városállamából – az ifjabb adeptusok zömének kivonulását követően – a Shulurtól északra fekvő Ryeki Démoncsászárság lett, a krónikák már „shradd” formában említik.

Maga a „shadd” szó kyrül árnyat, árnyékot jelent. A Hatodik Oxus elérését követően a Ryeki Rend adeptusa beavatást nyerhetett az Éjszaka Titkába, ami a hatalom kapujához vezetett: a Kilencedik Oxus teljesítésével teljes jogú shaddá válhatott.

A shaddok jóval többek voltak mindannál, amit manapság közönségesen csak varázslónak neveznek. Szerteágazó ismereteik, sajátos filozófiájuk révén sokkal inkább egyfajta bölcsek, semmint varázshasználók voltak. A beavatott célja sosem a hatalom megszerzése volt, hanem a forrás keresése, az igazságé, amellyel újra felvirágoztathatta a kyr kultúrát. Mindeközben félelmetes erők birtokába jutottak, de ez nem cél, következmény volt inkább.

A külvilág mégis rossz és bűnös tudományként emlékszik a shaddok hatalmára – nem véletlenül. Egyrészt a shaddok mágiája eleve nem volt makulátlan: az Oxusok és Tiltások kötelmein túl a „cél szentesíti az eszközt” elv alkalmazása mindennapos gyakorlattá vált körükben (ebből vezethetők le Doran moralizálástól mentes alaptételei). Ó-Ryek shaddjai vallották, hogy az eddig ismert kyr mágiaforma, noha legyőzte Orwellát, végső soron csődöt mondott. Ryek városállamában új, nagyobb hatalmat nyújtó erőt kerestek. A kyr hagyományokon túl sötét misztériumokat is kutattak, nem csoda, ha sokan a megtestesült ősgonoszt vélték felfedezni bennük. Uj-Ryek idejében a shadd (illetve akkor már shradd) titulus a beavatási szinten túl számtalan kiváltsággal járt, ami szintén nem kedvezett a fennmaradásának. Az utolsó shradd halálával lényegében nyomtalanul el is tűnt a kyr kultúrából.

Shaddator (r.r.) A Vonalak fürkészése, az Erők feletti uralom megszerzése nagyfokú összpontosítást igényelt Ryek mágusaitól.

Ahogy a shaddok mint nagyobb távolságokra vándoroltak egyedül, a tanítványok körének bővülésével párhuzamosan hagyománnyá lett, hogy az ismert világ legjobb – és természetesen legdrágább – testőrei, az úgynevezett shaddatorok gondoskodnak testi épségükről.

Shakar Andintum (r.r.) A Változások Könyve. Az ősi fóliánst a Birodalom bukása előtti időkben írta egy birodalomhű Hatalmas. A

krónikák szerint a forrásmű alkotójával együtt az Égi Hajón távozott Ynevről, ám nem kizárt, hogy néhány másolata, vagy töredéke azóta is a kontinensen rejtőzik.

A Változások Könyve részletes történelmi-filozófiai fejtegetéseket tartalmaz a kyr nép sorsát illetően. Teljes értékű példánya ezidáig sosem került el, több szilánkja azonban már igen – ezek ismerete számos hatodkori bölcset tett híres jövendőmondóvá. Hetedkori átirata nem ismert.

Sharra'-Dacrín (sh.) A ryeki Rend tradícióit összefoglaló mű, az Erkölcsök és Elvek Törvénykönyve. Egyszerre vallási és filozófiai

alkotás, afféle kivonat Ryek szellemiségéből: az Ismeretlen Hatalmas utókorra hagyott parainézise. Tanai erősen a Rend létéhez kötődtek: annak bukása után csaknem nyomtalanul kiveszett a kyr fogalomkörből.

Twal Legendás fegyver a Birodalom idejéből. A Hatodkorban több csataleírás említi, noha forgatója mindvégig az

ismeretlenség homályában maradt. Az elmélet, hogy kapcsolat állna fenn Twal és a Lyalmur Ház birtokában a Hetedkorban ismertté vált úgynevezett „jégkard” között, a nyilvánvaló hasonlóság dacára sem nyert bizonyítást.

Unashadd – „Egy a shaddal” (r.r.) Ryeki őrződémon. A shraddok, a Ryeki Démoncsászárság varázstudói erőik megidézése közben különösen

védtelenek voltak az anyagi sík hatásaival szemben ezért shaddatoraik mellett egyre gyakrabban kisebb hatalmú démonokra bízták testük, vagy elméjük épségét. Az unashaddok olyan, gyakran anyagi testtel nem rendelkező lények voltak, melyek képesek hatalmukat másokra is kiterjeszteni, ily módon sértetlenséget, vagy különleges fizikai ellenállást biztosítani megidézőjüknek. Egyes shraddok odáig merészkedtek, hogy szövetséget ajánlottak unashaddjaiknak – egy részt a lelkükből a démon nem evilági hatalmáért cserébe. Ezek a shraddok rettegettek voltak ellenségeik körében, hiszen pusztán akaratuk segítségével képesek voltak démoni formát ölteni. A démonokkal egyezkedő shraddok többsége azonban a józan eszével fizetett az alkuért – a démon lassan átvette a hatalmat elméje fölött, és elszabadulva addig szipolyozta az óvatlan varázstudó testét, amíg az bele nem pusztult.

Zha'tann (r.r.) Egy másik világból, illetve másik Létsíkról származó, alakváltásra képes faj hatodkori elnevezése, melyek

Quiphann városánál kíséreltek meg Ynevre törni. Több feljegyzés arra utal, hogy a zha'tannok csak egy nemzetség az alakváltó fajból – ezek egy alfajához tartoznak a Hetedkorban ismert zauder szörnyetegek is.