Szintén többet érzek a puszta hálánál a sok-sok moszkvai
segítségéért, akik a levéltárakban kalauzoltak engem, túlélkkel
ismertettek össze és egyidejleg azt is elmesélték, hogy miként
gondolkodnak a saját múltjukról. Közülük mindenekeltt említést
érdemel a levéltáros és történész Alekszandr Kokurin – akit egy
napon reményeim szerint úgy fognak majd emlegetni, mint az új orosz
történelem kutatásának úttörjét –, valamint Gálja Vinogradova és
Alla Borina, akik mindketten rendkívüli
buzgalommal segítették a munkámat. Számos esetben voltak
segítségemre a moszkvai Memorial tagjaival, Anna Grisinával, Borisz
Belikinnel, Nyikita Petrovval, Szuszanna Pecsorával, Alekszandr
Gurjanovval, Arszenyij Roginszkijjel és Natasa Malihinával; a
Vozvrascsenyije munkatársával, Szemjon Vilenszkijjel, továbbá az
Oleg Hlevnyukkal, Zoja Jerosokkal, Natalja Lebegyeva professzorral,
Ljuba Vinogradovával és a moszkvai lengyel nagykövetség egykori
alkalmazottjával, Stanisaw Gregorowiczcsal folytatott
beszélgetések. Ugyancsak végtelenül hálás vagyok annak a sok
embernek, akikkel hosszú interjúkat készíthettem, nevüket külön
sorolom fel a Bibliográfiában.
Sokat köszönhetek a varsói Karta Intézet könyvtárának és
levéltárának, csakúgy, mint az Anna Dziekiewiczcsel és Dorota
Pazióval folytatott beszélgetéseknek. A washingtoni Kongresszusi
Könyvtárban David Nordlander és Harry Leich voltak segítségemre.
Különösen hálás vagyok a Hoover Intézet munkatársainak, Elena
Danielsonnak, Thomas Henriksonnak, Lora Szorokának, és kiváltképp
Robert Conquestnek. Marta Cravieri olasz történész nagyban
hozzájárult a táborlakók lázadásaival kapcsolatos ismereteim
bvítéshez. Beszélgetéseim Vlagyimir Bukovszkijjal és Alekszandr
Jakovlevvel szintén segítségemre voltak abban, hogy megértsem a
Sztálin utáni idszakot.
Lekötelezettje vagyok a Lynde és Harry Bradley Alapítványnak, a
John M. Olin Alapítványnak, a Hoover Intézetnek, a Marit és Hans
Rausing Alapítványnak, továbbá
John Blundellnek, az Institute of Economic Affairs
munkatársának az anyagi és erkölcsi támogatásért.
Szeretnék köszönetet mondani azoknak a barátaimnak és kollégáimnak
is, akik gyakorlati és történelmi vonatkozású tanácsokat adtak,
miközben e könyvet írtam. Közéjük tartozik Antony Beevor, Colin
Thurbon, Stefan és Danuta Waydenfield,
Végezetül, szeretném megköszönni csodálatos moszkvai
házigazdáimnak, Christian és Natasha Carylnak, Edward Lucasnak és
Lena Nyemirovszkajának barátságukat, bölcs észrevételeiket,
vendégszeretetüket és az ételüket, amit megosztottak velem.
BEVEZETÉS
Az élve-boncoló rovancsot ki kellett mindnek állnia, Lett
légyen pópa, fparancsnok, kulák vagy népbiztos fia… És gylt a
bélyeges sereglet, akárha úgy tenyésztenék: S a téboly egyre
élesebb lett S az egyre több se volt elég
ALEKSZANDR TVARDOVSZKIJ: Az emlékezet jogán1*
Ez a könyv a Gulag története: annak a számtalan munkatábornak a
története, amelyek hajdanán széltében- hosszában behálózták a
Szovjetuniót, a fehér-tengeri szigetektl a Fekete-tenger partjáig,
az Északi-sarkkörtl a közép-ázsiai pusztaságokig, Murmanszktól
Vorkutáig, Moszkva közepétl Leningrád külvárosáig. A GULAG
voltaképpen egy betszó, amely a Glavnoje Upravlenyije Lagerej, azaz
a Táborok Figazgatósága elnevezés rövidítése. Az idk során a
„Gulag” szó már nemcsak a koncentrációs táborok igazgatóságára
utalt, hanem egyszersmind magát a szovjet rabszolgamunka rendszerét
jelentette, annak minden formáját és változatát: a munkatáborokat,
a büntettáborokat, a köztörvényes és politikai foglyok táborait, a
ni táborokat, a gyermektáborokat,
* Hárs György fordítása.
az átmeneti táborokat. Még tágabb értelemben a „Gulag” idvel magát
a szovjet elnyomó rendszert jelentette, azon eljárások összességét,
amelyeket a foglyok egykor „húsdaráló”-nak neveztek, a
letartóztatásokat, a kihallgatásokat, a transzportot a ftetlen
marhavagonokban, a kényszermunkát, a családok szétzúzását, a
számzetésben töltött éveket, a korai és szükségtelen halált.
A Gulag elzményei a cári Oroszországban a kényszermunkatelepek
voltak, amelyek Szibériában mködtek a tizenhetedik századtól a
huszadik század elejéig. Ezek az orosz forradalom után szinte
azonnal modern és ismertebb formájukban jelentek meg, és integráns
részévé váltak a szovjet rendszernek. A valódi és az állítólagos
ellenfelekkel szemben alkalmazott tömeges terror a kezdet kezdetétl
része volt a forradalomnak – és Lenin, a forradalom vezetje már
1918 nyarán kijelentette, hogy a „megbízhatatlan elemeket” a
nagyvárosokon kívüli koncentrációs táborokba kell zárni.2
Annak rendje és módja szerint számolatlanul hurcolták fogságba az
arisztokratákat, a kereskedket és más, potenciális „ellenség”-nek
minsített embereket. 1921-re negyvenhárom közigazgatási egységben
már nyolcvannégy tábor létezett, amelyeket jobbára a nép ezen els
ellenségeinek „rehabilitációja” céljából hoztak létre.
igazságügyi szervek fennhatósága alól. Az 1937-es és 1938-as
tömeges letartóztatások eredményeképpen a táborok a gyors expanzió
korába léptek. Az 1930-as évek végére megtalálhatók voltak a
Szovjetunió mind a tizenkét idzónájában.
A közhiedelemmel ellentétben a Gulag terjeszkedése nem ért véget az
1930-as években, hanem folytatódott a második világháború és a
negyvenes évek folyamán is, a legnagyobb méreteket azonban az
1950-es években öltötte. Ekkorra már a táborok központi szerepet
játszottak a szovjet gazdaságban. A táborlakók termelték ki az
ország aranyának egyharmadát, szenének és fájának jelents hányadát,
valamint jóformán minden egyéb nagy részét. A Szovjetunió
fennállása alatt legalább 476 külön táborkomplexum jött létre,
amelyek további táborok ezreire oszlottak; ezekben néhány száztól
több ezerig terjedt a fogva tartottak száma.3 A rabokat szinte
minden elképzelhet iparágban foglalkoztatták – a fakitermelésben,
a
bányászatban, az építiparban, az üzemekben, a mezgazdaságban,
a repülgépek és fegyverek tervezésében –, mint olyan szervezet
részeit, amely tulajdonképpen államot – már-már elkülönült
civilizációt – alkotott az államban. A Gulagnak megvoltak a saját
törvényei, a saját szokásai, megvolt a saját erkölcse, még a saját
szlengje is. Megszülte a saját irodalmát, a saját gazembereit, a
saját hseit, és rányomta a
bélyegét mindenkire, aki rabként vagy rként élt benne. A
Gulag lakói gyakran évekkel szabadulásuk után is képesek voltak
felismerni az utcán a hajdani rabokat, egyszeren a
„tekintetük”-rl.
Az efféle találkozások nem mentek ritkaságszámba, ugyanis a táborok
nagy forgalmat bonyolítottak le. Jóllehet a letartóztatások
folyamatosan zajlottak, ugyanez igaz volt a
szabadon bocsátásokat illeten is. Kiengedtek rabokat, mert letelt a
büntetésük, mert bevonultak a Vörös Hadseregbe, mert
betegek voltak vagy kisgyermekes asszonyok, mert fogolyból
rré léptették ket el. Ennek következtében a táborok lakóinak száma
általában kétmillió körül mozgott, ennél azonban sokkal többen
voltak azok a szovjet állampolgárok, akik mint politikai vagy
köztörvényes foglyok szereztek valamilyen tapasztalatot a
táborokról. 1929-tl, amikor a Gulag rohamos terjeszkedése
megindult, 1953-ig, Sztálin haláláig, a legpontosabb becslések
szerint hozzávetleg tizennyolcmillió ember töltött el hosszabb-
rövidebb idt ebben a hatalmas rendszerben. További mintegy
hatmilliót küldtek számzetésbe, deportáltak a kazahsztáni
sivatagokba vagy a szibériai erdségekbe. Az utóbbiak, akiket
törvény kötelezett arra, hogy a számzetésük helyéül kijelölt
faluban maradjanak, ugyancsak kényszermunkások voltak, még akkor
is, ha nem éltek szögesdrót mögött.4
A táborok, mint a sok millió emberrel végeztetett tömeges
kényszermunka rendszere, Sztálin halála után megszntek. Noha
Sztálin egész életében azt hitte, hogy a Gulag létfontosságú
fényezje a szovjet gazdasági növekedésnek, politikai örökösei jól
tudták, hogy a táborok léte valójában elmaradottságot és torz
beruházásokat eredményez. Néhány nappal Sztálin halálát követen az
utódok hozzáláttak a felszámolásukhoz. A folyamatot három nagy
lázadás és számos kisebb, ám nem kevésbé veszélyes incidens
siettette.
nemzetközi emberi jogi mozgalomnak köszönheten, a Nyugat ezekrl a
posztsztálinista lágerekrl rendszeresen híreket kapott. A szovjet
táborok fokozatosan szerephez jutottak a hidegháború korának
diplomáciájában. Ronald Reagan amerikai elnök és szovjet
tárgyalópartnere, Mihail Gorbacsov még az 1980-as években is
vitatkoztak róluk. Gorbacsov – maga is a Gulag hajdani foglyainak
unokája – csak 1987-ben kezdte el maradéktalanul felszámolni a
Szovjetunióban a politikai okból fogva tartottak táborait.
Annak ellenére, hogy a Szovjetunió fennállásának kezdetétl a végéig
léteztek, és sok millió ember raboskodott
bennük, a Szovjetunió koncentrációs táborairól egészen a
közelmúltig egyáltalán nem rendelkeztünk alapos ismeretekkel. Még a
fent említett csupasz tények sem épültek be a nyugati köztudatba,
noha a szovjet történelem nyugati kutatóinak többsége ma már ismeri
ket. Az „emberi tudás – írta egyszer Pierre Rigoulot, a kommunizmus
francia történésze – nem úgy halmozódik fel, mint a téglák a
falban, amelyeket szabályosan, a kmves munkája által meghatározott
rendben raknak egymásra. E tudás gyarapodása éppúgy, mint
stagnálása vagy visszafejldése, a társadalmi, kulturális és
politikai keretek függvénye.”5
Alighanem elmondhatjuk, hogy a Gulaggal kapcsolatos tudásunk
társadalmi, kulturális és politikai keretei mindmostanáig nem
kerültek a helyükre.
*
között utcai zenészek muzsikáltak, mások öt-hat méterenként
pontosan olyan portékát árultak, amire az ember egy ilyen
kifejezetten képeslapra kívánkozó helyen számít. Bbájos utcákról
készült festményeket, filléres ékszereket és láncokat „Prága”
kulcsaival. A csecsebecsék között szovjet katonai felszerelés is
volt: sapkák, jelvények, övcsatok és kicsiny
bádogkitzk, rajtuk Lenin és Brezsnyev képei, amiket a szovjet
iskolásgyerekek valaha az egyenruháikon hordtak.
A látvány nem csekély meglepetéssel töltött el engem. A szovjet
holmikat vásárló emberek többségükben amerikaiak és
nyugat-európaiak voltak. Mindannyian még a gondolatától is
elborzadnának annak, hogy horogkeresztet viseljenek. Viszont nem
volt egyiküknek sem ellenére, hogy egy sarló-kalapácsos pólót vagy
kalapot vegyen magának. Apró észrevétel mindez, olykor azonban az
efféle apró észrevételek segítenek hozzá leginkább a kulturális
hangulat érzékeltetéséhez. Ezúttal a tanulság a napnál világosabb:
miközben az egyik tömeggyilkosság szimbóluma iszonyattal tölt el
bennünket, a másik tömeggyilkosságé nevetésre késztet.
a sztálini koncentrációs táborokról. Az utóbbiak nem ragadták meg
hasonlóképpen Hollywood képzeletét.
A témára a magas kultúra sem volt sokkal nyitottabb. Martin
Heidegger német filozófus rövid ideig nyíltan támogatta a
nácizmust, s ezzel nagyon sokat ártott a saját reputációjának,
igaz, a nácik iránti lelkesedés Hitler legszörnybb rémtettei eltt
ragadta magával. Másfell viszont Jean-Paul Sartre reputációja a
legkevésbé sem károsodott amiatt, hogy a francia filozófus dühödten
állt ki a sztálinizmus mellett a háborút követ években, amikor
minden érdekld bséggel hozzájuthatott a Sztálin rémtetteirl szóló
bizonyítékokhoz. „Mivel mi nem voltunk tagjai a Pártnak – írta
egyszer Sartre –, nem a mi kötelességünk volt, hogy írjunk a
szovjet munkatáborokról; szabadságunkban állott felülemelkedni a
rendszer természetérl folytatott vitákon, feltéve, hogy nem
történtek szociológiai jelentséggel bíró események.”6 Egy
másik alkalommal ezt mondta Albert Camus-nek: „Önhöz hasonlóan
trhetetlennek találom ezeket a táborokat, de hasonlóképpen
trhetetlennek találom azt, ahogyan a burzsoá sajtó nap mint nap
hivatkozik rájuk.”7
mobilitást, és ezáltal elkészítették a peresztrojkát.9 Még
mindig elfordulhat, hogy egy brit irodalmi szerkeszt azért utasít
vissza egy könyvet, mert az „túlságosan szovjetellenes”.10
Mindazonáltal ennél jóval általánosabb, hogy az emberek unottan
vagy közönyösen viszonyulnak a sztálini terrorhoz. Egy könyvemrl,
melyet az 1990-es években írtam a korábbi Szovjetunió nyugati
köztársaságairól, egy máskülönben
becsületes kritikában ez volt olvasható: „Itt tört ki az
1930-as évek borzalmas éhínsége, amely által Sztálin több ukránt
pusztított el, mint ahány zsidót Hitler megölt. Mégis, Nyugaton
hányan emlékeznek erre? Végül is, a gyilkolás meglehetsen unalmas
volt, és látszólag nélkülözte a drámaiságot.”11
Mindezek apróságok: egy dísztárgy megvásárlása, egy filozófus
reputációja, a hollywoodi filmek megléte vagy hiánya. De ha mindezt
összeillesztjük, abból kikerekedik egy történet. Az amerikaiak és a
nyugat-európaiak intellektuális értelemben tudják, mi történt a
Szovjetunióban. Alekszandr Szolzsenyicin híres regényét, azIvan
Gyenyiszovics egy napját 1962-63-ban számos nyugati nyelven
kiadták. A szerz szintén számos nyelvre lefordított beszámolója a
táborokról, az „oral history” mfajába tartozó A Gulag szigetvilág
nagy figyelmet keltett, amikor 1973-ban megjelent. St, a Gulag
szigetvilág néhány országban kisebbfajta intellektuális
forradalomhoz vezetett, különösképpen Franciaországban, ahol
hatására a francia
hajdani brit parlamenti képvisel, London jelenlegi polgármestere
egyszer megpróbálta elmagyarázni nekem a különbséget. Igen, a nácik
„gonoszok” voltak, mondta. A Szovjetunió viszont „deformált” volt.
Sok ember vélekedik hasonlóan, még azok is, akik nem régi vágású
baloldaliak: a Szovjetunió valahol egyszeren rossz útra tévedt, de
alapveten nem olyan módon volt rossz, ahogy Hitler
Németországa.
Egészen a közelmúltig lehetséges volt az európai kommunizmus
tragédiájával kapcsolatos közérzület hiányát
bizonyos körülmények logikus következményének minsíteni. Az
okok egyike az id múlása: a kommunista rezsimek az évek múlásával
csakugyan elviselhetbbé váltak. Jaruzelski tábornoktól vagy akár
Brezsnyevtl senki nem ijedt meg nagyon, noha mindkettejüket komoly
pusztításért terhelte felelsség. Szintén az okok közé sorolhatók a
kézzelfogható információk, továbbá a levéltári kutatások
lehetségének hiánya. A témát feldolgozó tudományos munka alacsony
színvonala hosszú idn át a források elégtelenségébl fakadt. A
levéltárak hozzáférhetetlenek voltak. A táborokat tilos volt
megközelíteni. Televíziós kamerák soha nem filmezték le a táborokat
és áldozataikat úgy, ahogyan ez megtörtént Németországban a második
világháború végén. A képek hiányának viszont a megértés szenvedte
kárát.
De az ideológia is szerepet játszott abban, hogy felemás módon
értettük meg a szovjet és a kelet-európai történelmet.12
brit szocialisták terjedelmes írást tettek közzé a
Szovjetunióról, amelyben egyebek közt azt fejtegették, hogy miként
„érzékeli fokozatosan a leigázott orosz paraszt a politikai
szabadságot”.13
A moszkvai kirakatperek idején, amikor Sztálin önkényesen ártatlan
párttagok ezreit küldte táborokba, a drámaíró Bertolt Brecht azt
mondta a filozófus Sidney Hooknak, hogy „minél ártatlanabbak, annál
inkább megérdemlik a halált”.14
Még az 1980-as években is akadtak tudósok, akik továbbra is a
keletnémet egészségügyi ellátás elnyeirl vagy a lengyel
békekezdeményezésekrl beszéltek, aktivisták, akik nehezen
viselték el azt a felhajtást és figyelmet, melyet a kelet-európai
táborokat megjárt disszidensek keltettek. Ennek talán az volt az
oka, hogy a Szovjetunió alapító atyáiként tisztelt filozófusokat –
Marxot és Engelst – a nyugat-európai baloldal is a magáénak
vallotta. Részben közösek voltak a kifejezéskészlet elemei is: a
tömegek, a küzdelem, a proletariátus, a kizsákmányolók és
kizsákmányoltak, a termeleszközök magántulajdona. Túlságosan élesen
elítélni a Szovjetuniót egyet jelentett volna annak elítélésével,
aminek egy részét a nyugati baloldal egykor szintén értéknek
tekintette.
bagatellizálták el a kezdet kezdetétl ugyanazok az emberek,
akiknek eszükben sem volt kételkedni a Primo Levi vagy Elie Wiesel
által a holokausztról írt tanúságtételek érvényességében. A szovjet
táborokról az orosz forradalomtól kezdden minden érdekldnek
rendelkezésére állott a hivatalos információ: a leghíresebb szovjet
leírást az els táborok egyikérl, ahol a foglyok a
Fehér-tenger–Balti-tenger-csatornát megépíttették, még angolul is
kiadták. A tájékozatlanság önmagában véve nem szolgálhat
magyarázatul arra, hogy a nyugati értelmiségiek miért igyekeztek
kerülni a témát.
Még csak az sem igaz, hogy a szovjet múlt iránti
beállítódásunk politikai ideológiákkal kapcsolatos. Nagyrészt
inkább a második világháborúról rzött halványuló emlékeink
mellékterméke. Jelenleg szilárd meggyzdésünk, hogy a második
világháború egészében véve igazságos háború volt, és kevesen
akarják ezt a meggyzdést kétségbe, vonni. Emlékezünk a D-napra, a
náci koncentrációs táborok felszabadítására, a gyerekekre, akik
ujjongva köszöntötték az utcákon az amerikai katonákat. Senki sem
szereti azt hallani, hogy a szövetségesek gyzelmének volt egy
másik, sötétebb oldala is, és hogy a szövetségesünk, Sztálin
táborai pontosan olyan mértékben terjeszkedtek, ahogyan az
ellenségünk, Hitler táborai felszabadultak. Annak beismerése, hogy
a háborút követ kényszer-repatriálás révén sok ezer oroszt küldtünk
a halálba, vagy hogy a nyugati szövetségesek, amikor Jaltában sok
millió embert szolgáltattak ki az oroszok uralmának,
hozzásegítettek másokat az emberiség elleni bncselekmények
elkövetéséhez, aláásná a korszakról rzött emlékeink morális
tisztaságát. Senki nem akar belegondolni, hogy az egyik
tömeggyilkosra a másik segítségével mértünk vereséget. Senki nem
akar emlékezni arra, hogy ez a tömeggyilkos milyen jó viszonyban
volt a nyugati államférfiakkal. „Igazán kedvelem Sztálint – mondta
egyik barátjának a brit külügyminiszter, Anthony Eden –, sohasem
szegi meg a szavát.”16 Sok-sok fénykép maradt fenn, amelyeken
Sztálin, Churchill és Roosevelt szélesen mosolyogva feszítenek
egymás mellett.
Összességében, mindezen magyarázatoknak egykor volt némi alapjuk.
Amikor 1989-ben, a kommunizmus összeomlásakor elször kezdtem
komolyan gondolkodni errl a témáról, én magam is láttam bennük
logikát: természetesnek, magától értetdnek tnt, hogy nagyon keveset
tudok Sztálin Szovjetuniójáról, amelyet ez a titokzatosság még
érdekesebbé tett. Több mint egy évtized elteltével már másképp
érzek. A második világháború immár egy korábbi nemzedéké. A
hidegháború is véget ért, az általa életre hívott szövetségek
felhagytak az ellenségeskedéssel, a belle fakadó nemzetközi
törésvonalak eltntek. A nyugati baloldal és a nyugati jobboldal
immár más ügyekrl vitatkozik. Viszont a nyugati civilizációt
fenyeget újabb terrorista veszély egyre inkább szükségessé teszi a
nyugati civilizációt fenyeget régi kommunista veszély
kutatását.
ízben lehetett olvasni az újságokban arról, hogy milyen volt az
élet a szovjet koncentrációs táborokban. A friss leleplezéseket
tartalmazó újságokat elkapkodták. Újrakezddtek a régi viták a
számokról – hányan haltak meg, hány embert börtönöztek be. Az orosz
történészek és történeti társaságok, élükön a moszkvai Memorial
Társasággal, kezdték megjelentetni a monográfiákat, az egyes
táborok és emberek történeteit, a veszteségekre vonatkozó
becsléseket, a halottak neveinek listáit. Erfeszítéseik visszhangra
és követkre találtak a volt szovjet tagköztársaságok történészei
között, valamint azokban az országokban, amelyek egykor a Varsói
Szerzdéshez tartoztak, késbb pedig nyugati történészek körében
is.
Kutatásaim során az munkájukra támaszkodhattam, továbbá két olyan
forrásfajtára, amelyek tíz évvel korábban nem lettek volna számomra
hozzáférhetk. Az els az a rengeteg visszaemlékezés, amelyek az
1980-as években jelentek meg folyamatosan Oroszországban,
Amerikában, Izraelben, Kelet- Európában és másutt. E könyv írása
közben igen nagy hasznát vettem ezeknek. A múltban egyes
Szovjetunió-kutatók
esetben tudatosan támaszkodtam egyetlen szerz – Varlam Salamov –
írásaira, aki irodalmi formában örökítette meg tábori emlékeit;
azért tettem ezt, mert az történetei valós eseményeken
alapulnak.
Amennyiben lehetséges volt, igyekeztem a visszaemlékezéseket
többségükben levéltári forrásokkal alátámasztani – amiket paradox
módon nem mindenki használ szívesen. Ahogyan a késbbiekbl világossá
válik, a Szovjetunióban a propaganda olyan ers volt, hogy gyakorta
megváltoztatta magát a valóságérzékelést. Emiatt a múltban a
történészek joggal ódzkodtak attól, hogy megbízzanak a hivatalosan
publikált szovjet dokumentumokban, amelyek sok esetben kimondottan
az igazság elhomályosítását célozták. De a titkos dokumentumoknak –
azoknak, amelyeket ma a levéltárak riznek – más funkciójuk volt. A
táborok mködtetése érdekében a Gulag igazgatósága kénytelen volt
bizonyos feljegyzések vezetésére. Moszkvának tudnia kellett, mi
történik a területeken, a területeknek utasításokat kellett kapniuk
a központi igazgatástól, a statisztikákat meg kellett rizni. Ez
nem
jelenti azt, hogy ezek az archívumok teljesen megbízhatóak –
a bürokratáknak megvolt az okuk arra, hogy még a
leghétköznapibb tényeket is meghamisítsák –, ám ha kell kritikával
kezeljük ket, a táborok életének olyan vonatkozásaira világíthatnak
rá, amelyekre a memoárok nem képesek. Mindenekfölött kiderül
bellük, hogy miért hozták létre a táborokat – vagy legalábbis az,
hogy mit remélt a sztálini rezsim a létrehozásuktól.
nyílt bejutni például a Gulag-igazgatóság archívumába, amely tele
van ellenri jelentésekkel, pénzügyi mérlegekkel, a táborigazgatók
által moszkvai felügyeliknek írott levelekkel, a szökési
kísérleteket taglaló beszámolókkal, a tábori színházak zenei
eladásainak felsorolásával; mindezeket Moszkvában, az Orosz Állami
Levéltárban rzik. Áttanulmányoztam a párttanácskozásokról szóló
feljegyzéseket és olyan dokumentumokat is, amelyek Sztálin oszobaja
papka gyjteményének, „különleges archívumának” részét képezték.
Orosz történészek segítségével nyílt lehetségem rá, hogy
felhasználjam a szovjet katonai archívumok néhány dokumentumát és a
transzportok reinek archívumát, amelyekbl például olyan dolgokat
tudtam meg, hogy mit vihettek magukkal a letartóztatott foglyok és
mit nem. Moszkván kívül bejutottam néhány helyi archívumba is –
Petrozavodszkban, Arhangelszkben, Sziktivkarban, Vorkutában és a
Szolovki-szigeteken –, amelyekben a tábori élet mindennapi
eseményeirl riznek feljegyzéseket, továbbá a Moszkva–Volga-
csatornát épít foglyok számára létrehozott Dmitlag tábor
archívumába, amely jelenleg Moszkvában található. Ezek
mindegyikében akadnak a táborlakók mindennapi életérl szóló
feljegyzések, parancsrlapok és a foglyoktól származó feljegyzések.
A sarkkörtl északra fekv Inta egyik kicsiny altáborának, Kedovij
Sornak az archívumában egy ízben a kezembe nyomtak egy paksamétát,
és udvariasan megkérdezték, nem akarom-e megvásárolni.
*
Ez a könyv a Gulag története. Azaz a szovjet koncentrációs táborok
története: arról szól, hogy miként jöttek létre a bolsevik
forradalom idején, miként váltak a szovjet gazdaság meghatározó
jelentség elemeivé és miként számolták fel ket Sztálin halála után.
Szó esik benne a Gulag örökségérl is: nem kétséges, hogy azok a
rendszerek és rituálék, amelyek az 1970- es és 1980-as években a
szovjet politikai és köztörvényes foglyok táboraiban tetten érhetk
voltak, egyenes következményei a korábbi idszakban létrehozott
táborokéinak, és emiatt úgy éreztem, ugyanabban a kötetben kell
tárgyalnom ket.
Ez a könyv egyidejleg arról is szól, hogy milyen volt az élet a
Gulagban, és ebbl kiindulva kétféleképpen mutatja be a táborok
történetét. A könyv els és harmadik része kronológiai
tntek el az id múlásával, és fontosnak tartottam, hogy ezt
megmagyarázzam.
Miután elmondtam, mirl szól ez a könyv, szeretném azt is elmondani,
hogy mirl nem szól: ez nem a Szovjetunió története, nem a
tisztogatások története vagy általában véve az elnyomás története.
Nem a sztálini rezsim története, és nem is a sztálini politbüróé
vagy titkosrendrségé, amelyek igazgatásának bonyolult történetét
szándékosan törekedtem a lehetséges mértékig leegyszersíteni. Noha
jelents mértékben támaszkodom szovjet disszidensek gyakran nagy
nyomás alatt, nagy bátorsággal megírt munkáira, ez a könyv nem
tartalmazza a szovjet emberi jogi mozgalom teljes történetét.
Egyébként nem is szolgáltat maradéktalanul igazságot a különböz
nemzetiség és kategóriájú – köztük lengyel, balti, ukrán, csecsen,
német és japán – hadifoglyoknak, akik szovjet uralom alatt
szenvedtek, a táborokon belül és kívül egyaránt. Nem tárja fel
teljesen az 1937-38-as tömeggyilkosságokat, amelyekre fként a
táborokon kívül került sor, vagy a lengyel tisztek ezreinek
Kátyúban és más helyeken történt lemészárlását. Mivel ez a könyv az
átlagos olvasó számára készült, és nem feltételezi a szovjet
történelem különösebb ismeretét, mindezekrl az eseményekrl és
jelenségekrl szó esik majd. Ám egyetlen kötetben lehetetlen volna
mindezeket kell alapossággal tárgyalni.
munka következtében. Egy részüket politikai okokból számzték,
köztük a kulákokat, illetve a módos parasztokat az 1930-as években.
Mások, többek között lengyelek, baltiak, ukránok, volgai németek és
csecsenek az 1940-es években etnikai hovatartozásuk miatt
kényszerültek számzetésbe. Sokféle sors jutott nekik osztályrészül
Kazahsztánban, Közép- Ázsiában és Szibériában – túlságosan is
sokféle ahhoz, hogy átfogó képet nyújthatna róluk egy olyan könyv,
amely a táborrendszerrl szól. Úgy döntöttem, ami talán sajátosnak
tnhet, hogy megemlítem ket azon esetekben, amelyekben
tapasztalataikat a Gulag-foglyokéihoz különösen közel állónak vagy
más szempontból lényegesnek éreztem. Ám részletesen taglalni a
történetüket, habár az szorosan összefügg a Gulag történetével, egy
másik, ugyanilyen terjedelm könyvet igényelne. Remélem, hamarosan
ír majd valaki egy ilyen könyvet.
Noha ez a könyv a szovjet koncentrációs táborokról szól, lehetetlen
azokat elszigetelt jelenségként kezelni. A Gulag konkrét helyen és
konkrét idszakban terjeszkedett és fejldött, párhuzamosan más
eseményekkel – kiváltképp három kontextusban. A Gulag hozzátartozik
a Szovjetunió történelméhez; hozzátartozik a börtönök és
számzetések orosz és világtörténelméhez; valamint hozzátartozik
ahhoz az intellektuális légkörhöz, amely a huszadik század derekán
Európát jellemezte, és amely létrehozta a náci koncentrációs
táborokat is Németországban.
általános normáit. Annak, hogy a táborok mocskosak, az rök
kegyetlenek voltak, és a munkacsoportok hanyagul dolgoztak, részben
az állott a hátterében, hogy a mocskosság, a kegyetlenség és az
elhanyagoltság a szovjet élet más területeit is általánosan
jellemezte. A táborok szörny, elviselhetetlen, embertelen volta és
a foglyok magas halandósága aligha volt meglep. Az élet a
Szovjetunióban bizonyos idszakokban szintén szörny, elviselhetetlen
és embertelen volt, és a halandóság éppoly magas volt a táborokon
kívül, mint belül.
Természetesen az sem véletlen, hogy az els szovjet táborokat
közvetlenül a véres, erszakos és kaotikus orosz forradalom után
hozták létre. A forradalom és az azt követ terror és polgárháború
során Oroszországban sokak számára úgy tnt, hogy maga a civilizáció
tört darabokra, méghozzá hosszú idre. „A halálbüntetéseket
önkényesen hozták – írta a történész Richard Pipes –, az embereket
ok nélkül ltték agyon, és hasonlóan ötletszeren engedték
szabadon.”18 1917-tl kezdden a társadalom egész értékrendje a
visszájára fordult: tehertételnek számított az egy életen át
felhalmozott vagyon és tapasztalat, a rablást mint „államosítást”
dicsítették, a gyilkosság elfogadott részévé vált a proletariátus
diktatúrájáért folytatott küzdelemnek. Lenin, amikor elször
záratott ezreket
börtönbe, egyszeren azért, mert korábban vagyonnal
rendelkeztek vagy arisztokraták voltak, nemigen tett olyasmit, ami
különös vagy szokatlan lett volna az akkori viszonyok között.
Hasonlóképp a táborokon belüli magas halandóság bizonyos
években, részben szintén az országszerte zajló események
visszatükrözdése. A halálozási ráta a táborokon
egész országban éhínség volt. Ismét megugrott a második világháború
folyamán: a Szovjetunió elleni német támadás következtében nemcsak
a harctéren pusztultak el milliók, de a vérhas- és
tífuszjárványokban is, továbbá az újból fellép éhínség miatt, amely
egyaránt sújtotta a táborokon kívül és
belül él embereket. 1941–42 telén, amikor a Gulag-foglyok
egynegyede éhen pusztult, az élelem hiánya a németek által
blokád alá vett Leningrádban is alkalmasint egymillió ember
halálát okozta.19 A blokád krónikása, Ligyija Ginzburg szerint
akkoriban az éhség „folyamatos állapot volt… állandóan jelen volt,
és mindig éreztette a hatását… a leginkább kétségbeejt és
leggyötrelmesebb dolog egész id alatt az volt, amikor az ennivaló
rettenetes gyorsasággal elfogyott anélkül, hogy
jóllakott volna tle az ember”.20 Ginzburg szavai, amint
az olvasó látni fogja, hátborzongatóan emlékeztetnek azokra,
amelyeket a hajdani foglyok használtak.
Persze igaz, hogy a leningrádiak otthon haltak meg, miközben a
Gulag életeket tépett ketté, családokat döntött romba, gyermekeket
szakított el a szüleiktl, és milliókat ítélt arra, hogy távoli,
kietlen vidéken éljenek, sok ezer mérföldnyire a családjuktól.
Mégis, a foglyok rettenetes élményei joggal hasonlíthatók össze a
„szabad” szovjet állampolgárok, például
születésnapja eltt megismerte az iszonyú hideget, az éhséget és a
félelmet, és ezek az emlékek kísértették egész hátralév életében.
Mint írta, „semmi sem feledtetheti el velem, ahogy Vágyik takaróval
letakart holttestét kivitték; ahogy Tanya fuldokolt a köhögéstl,
ahogy mama és én, akik utolsóknak maradtunk, füst és mennydörgés
közepette kutyagoltunk a lángoló sztyeppén keresztül.”21
A Gulag lakóinak és a többi szovjet polgárnak a szenvedéseken kívül
sok minden másban is osztozniuk kellett. Mind a táborokban, mind
azokon kívül ugyanazon nemtördöm munkamódszerekkel, ugyanazzal az
ostoba
bürokráciával, ugyanazzal a korrupcióval és az emberi élet
ugyanazon rideg semmibevételével lehetett találkozni. E könyv írása
közben egy lengyel barátomnak beszéltem atufta – a
teljesítménynorma-csalás – rendszerérl, amelyet a szovjet rabok
fejlesztettek ki, és amelyrl a késbbiekben még szó lesz. Az illet
alig bírta abbahagyni a nevetést: „Azt hiszed, hogy ez a rabok
találmánya? Az egész szovjet blokk gyakorolta atuftát.” Sztálin
Szovjetuniójában a szögesdróton belüli és az azon kívüli élet
közötti különbség nem annyira lényegbevágó, hanem inkább
fokozatbéli volt. Talán ez az oka annak, hogy a Gulagot gyakran
szokás úgy leírni, mint a szovjet rendszer kvintesszenciális
kifejezdését. A szögesdróton túli világot még a fogolytáborok
szlengjében sem a „szabadság” szóval, hanem a bolsaja zona, azaz a
„nagy börtönzóna” kifejezéssel illették; ez a zóna nagyobb volt, és
kevésbé szörny, mint a táboron belüli „kis zóna”, azonban nem volt
emberibb – és persze emberségesebb sem.
története nem különíthet el teljesen a börtönök, a számzetések és
koncentrációs táborok hosszú, nemzeti és kulturális határok fölött
átível történetétl sem. A civilizációval egyids az a gyakorlat,
mely szerint a rabokat egy távoli helyre számzik, ahol
„megfizethetik adósságukat a társadalomnak”, hasznossá tehetik
magukat, és nem fertznek másokat az eszméikkel vagy a bnös
cselekedeteikkel. Az ókori Róma és Görögország uralkodói távoli
gyarmatokra küldték a másként gondolkodókat. Szókratész inkább a
halált választotta, mint hogy vállalja az Athénból való számzetés
gyötrelmeit. Ovidiust egy bzös kikötvárosba számzték, a
Fekete-tenger partjára. A György korabeli Nagy-Britannia
Ausztráliába küldte a zsebmetszit és tolvajait. A tizenkilencedik
századi Franciaországból az elítélt bnözket Guyanába küldték.
Portugália Mozambikba küldte a nemkívánatos elemeket.22
A Szovjetunió új vezetése 1917-ben nem kényszerült arra, hogy
Grönlandon keressen példát. Oroszországnak a tizenhetedik század
óta megvolt a saját számzetési rendszere: az orosz törvényekben
elször 1649-ben történt említés a számzetésrl. Akkoriban úgy
vélték, hogy a számzetés új, humánusabb formája a bncselekmények
megtorlásának – sokkal helyénvalóbb, mint a halálbüntetés, a
megbélyegzés vagy a megcsonkítás –, és rengetegszer alkalmazták
csekélyebb súlyú és fbenjáró vétkek esetében, a tubákolástól és
a
jövendmondástól kezdve egészen a gyilkosságig.23 Az
orosz értelmiségiek és írók, köztük Puskin is, tömegesen voltak
szenved alanyai a számzetés valamilyen formájának, miközben másokat
maga a számzetés puszta lehetsége tartott rettegésben: 1890-ben
Anton Csehov, aki akkor már hírneves író volt, valamennyi ismersét
meglepve felkerekedett, hogy
beszámolót készítsen az Oroszország csendes-óceáni
partvidéke
Hagyjuk, hogy embermilliók rothadjanak börtönben, rothadjanak
értelmetlenül, megfontolás nélkül, barbár módon; tízezrével
kényszerítünk embereket arra, hogy sok ezer versztát tegyenek meg
bilincsbe verve a fagyban, megfertzdjenek szifilisszel, romlottá
váljanak és a
bnözk számát gyarapítsák… és ehhez nekünk semmi közünk, ez
egyszeren nem érdekes…24
Visszatekintve könny számos olyan elemet találni a cári
börtönrendszer történetében, amit késbb a szovjet Gulag
gyakorlatában is alkalmaztak. A szibériai számzetés például a
Gulaghoz hasonlóan soha nem kizárólag csak a bnözknek
jutott osztályrészül. Egy 1736-os törvény szerint, ha egy
faluközösség az állította a saját tagjai közül valakirl, hogy rossz
hatással van a többiekre, a falu elöljárói szétoszthatták a
szerencsétlen javait, t magát pedig utasíthatták, hogy költözzék
máshová. Ha az illet nem tudott másik lakóhelyet találni magának,
az állam számzetésbe küldhette t.25 St 1948-
ban Hruscsov egyebek között erre a törvényre hivatkozva
szorgalmazta (sikerrel), hogy küldjék számzetésbe azokat a kolhozba
kényszerített parasztokat, akikrl úgy gondolják, nem dolgoznak elég
lelkesen és keményen.26
Az ellenszenves személy talán nem vétkes semmilyen
bncselekményben… de ha a helyi hatóságok véleménye szerint
jelenléte egy bizonyos helyen „káros a közrendre nézvést”, vagy
„összeegyeztethetetlen a köznyugalommal”, az illett figyelmeztetés
nélkül letartóztathatják, két héttl két évig terjeden börtönben
tarthatják, majd erszakkal elszállíthatják a birodalom határain
belül bárhová, ahol azután egytl tíz évig terjed perióduson
keresztül rendri felügyelet alatt lesz.27
szibériai számzetése véget ért, megírta aFeljegyzések a holtak
házábólt, amely mindmáig a legolvasottabb beszámoló arról, hogy
milyen volt az élet a cári börtönrendszerben.
Akárcsak a Gulag, a cári számzetés-rendszer sem kizárólag a
büntetés-végrehajtás egy formája volt. Oroszország uralkodói a
számzötteikkel, a politikaiakkal és a köztörvényesekkel egyaránt,
egy évszázadok óta létez gazdasági problémát is meg akartak oldani:
miután a távol- keleti és a messze északon fekv orosz területek
gyéren lakottak voltak, az orosz birodalom nem tudta kiaknázni
saját természeti erforrásait. E megfontolásból vezette be az orosz
állam a rabok egy része esetében már a tizenkilencedik század
elején a kényszermunka intézményét – a büntetésnek azt a válfaját,
mely a „kényszeríteni” jelentés görög kateirgion szóból képzett
katorga néven vált ismertté. Akatorgának az orosz
történelemben régi hagyományai voltak. A tizennyolcadik század
elején Nagy Péter elítéltekkel és jobbágyokkal építtetett utakat,
erdítményeket, manufaktúrákat, hajókat, és így épült fel maga
Szentpétervár is. 1722-ben egy még egyértelmbb rendelettel
bnözket arra kötelezett, hogy feleségeikkel és gyermekeikkel
együtt költözzenek a Kelet-Szibériában lév Daurja ezüstbányái
mellé.29
talán magyarázatul szolgál arra, miért vették át az t követ cárok
oly készségesen akatorga intézményét. Nem kétséges, hogy
Sztálin is nagy csodálója volt Péter építkezési módszereinek.
A tizenkilencedik században akatorga mégis viszonylag ritkán
alkalmazott büntetési forma volt. 1906-ban csak 6.000 körül volt
akatorga-elítéltek száma; 1916-ban, a forradalom elestéjén sem
voltak többen 28.600-nál.30 Jóval nagyobb gazdasági
fontosságot tulajdonítottak a rabok egy másik csoportjának: a
kényszertelepeseknek, akiket arra ítéltek, hogy ne börtönben, hanem
számzetésben éljenek az ország gyéren lakott vidékein, melyeket
gazdasági potenciáljuk alapján választottak ki. Csak 1824 és 1889
között hozzávetleg 720.000 kényszertelepest küldtek Szibériába.
Sokan közülük családtagjaikkal együtt költöztek. Nem a vasra verve
dolgoztatott elítéltek, hanem k népesítették be fokozatosan
Oroszország lakatlan, ásványkincsekben gazdag vidékeit.31
A telepesekre kiszabott ítéletek nem voltak szükségképpen enyhék,
és akadtak olyanok is közöttük, akik úgy gondolták, hogy rosszabb
sors jutott nekik, mint akatorga- raboknak. A távoli körzetekben,
kietlen földeken, kevés szomszéd között él emberek közül a hosszú
telek során sokan éhen haltak, vagy az unalomtól halálra itták
magukat. Nagyon kevés asszony akadt közöttük – számuk soha nem
haladta meg a tizenöt százalékot –, még kevesebb könyvük volt, és
egyáltalán nem nyílt módjuk szórakozásra.32
A Szahalinra igyekv Anton Csehov Szibérián végigutazva találkozott
néhány számzött telepessel, és ekként írta le tapasztalatait:
„Többségük anyagiak dolgában szegény, fizikailag legyengült,
gyakorlati téren képzetlen, nincs semmije,
eltekintve attól, hogy írni tud, aminek rendszerint egyáltalán
senki sem veszi hasznát. Néhányan elkezdték eladogatni a holland
lenvászonból készült ingeiket, a lepediket, a sálaikat és
zsebkendiket, és két-három esztend múltán rettenetes szegénységben
haltak meg…”33
De a számzöttek nem voltak valamennyien nyomorultak vagy
degeneráltak. Szibéria messze volt az európai Oroszországtól, és az
ottani adminisztráció engedékenyebb volt, a helyi arisztokrácia
pedig sokkal vékonyabb réteget alkotott. A tehetsebb számzöttek
vagy hajdani foglyok jókora uradalmakat hoztak létre. A tanultabbak
orvosi és ügyvédi praxisba kezdtek vagy iskolákat
mködtettek.34 Marija Volkonszkaja hercegn, a dekabrista
Szergej Volkonszkij felesége színházat és koncerttermet építtetett
Irkutszkban: noha férjéhez hasonlóan formálisan t is megfosztották
a rangjától, kitüntetésszámba ment meghívást kapni az estélyeire és
zártkör vacsoráira, melyeknek híre Moszkvába és Szentpétervárra is
eljutott.35
A huszadik század elejére a rendszer korábbi durvasága valamelyest
enyhült. A börtönreform divatja, amely a tizenkilencedik században
egész Európában elterjedt, megjelent végül Oroszországban is. A
kormányzatok visszafogottabbak lettek, szigoruk
mérsékldött.36 St, ellentétben azzal, ami késbb következett,
úgy tnik, hogy az orosz forradalom majdani vezeti számára a
szibériai utazás, ha nem is volt kifejezetten kellemes, nem
jelentett súlyos büntetést. A börtönbe zárt bolsevikok bizonyos
kedvezményekben részesültek, mivel inkább „politikai” foglyoknak,
semmint köztörvényes
bnözknek tekintették ket, kaphattak könyveket, papírt és
íróeszközöket. Ordzsonikidze, a bolsevik vezetk egyike utóbb
felidézte, hogy többek között Adam Smith, Ricardo, Plehanov,
William James, Frederick W. Taylor, Dosztojevszkij és Ibsen mveit
olvasta, miközben a szentpétervári Schlüsselberg-erd lakója
volt.37 A késbbi mérce szerint a bolsevikok ráadásul jól
tápláltak és jól öltözöttek voltak, még hajukat is szépen rendben
tartották. Trockij azon a fényképen, amely 1906-ban készült róla a
Péter-Pál-erdben, szemüveget, öltönyt, nyakkendt és szembetnen
fehér gallérú inget visel. Hollétérl csakis a háta mögötti ajtón
lév kukucskálónyílás árulkodik.38 Egy másik képen, mely
1900-ban, szibériai számzetése idején készült, szrmekucsmában és
vastag kabátban feszít, ugyancsak csizmás-prémkabátos férfiak és nk
körében.39 Mindezek a ruhadarabok fél évszázaddal késbb a
Gulagban ritka luxusnak számítanak majd.
Ha a cárizmus idején az élet a számzetésben elviselhetetlenné vált,
mindig nyílt mód a menekülésre. Magát Sztálint négyszer
tartóztatták le és küldték számzetésbe. Háromszor szökött meg,
egyszer az irkutszki területrl, kétszer pedig a vologdai területrl,
amely térségben utóbb számos tábor jött létre.40 Ennek
eredményeként a cári rezsim „fogatlansága” iránti megvetése nem
ismert határt. Orosz életrajzírója, Dmitrij Volkogonov ekként
foglalta össze a véleményét: „Nem kellett dolgozni, azt olvashatott
az ember, amit akart, és még meg is szökhetett, amihez az
elszánáson kívül nem volt szükség semmi másra.”41 Így hát
hajdani szibériai tapasztalataik olyan példával szolgáltak a
*
A Gulag éppúgy elválaszthatatlan az európai történelemtl, mint
amennyire része a szovjet és orosz történelemnek: a huszadik
században nem a Szovjetunió volt az egyetlen európai ország, ahol
totalitárius társadalmi rend jött létre, vagy koncentrációs táborok
mködtek. Jóllehet e könyv nem akarja megvizsgálni a szovjet és a
náci táborok közötti hasonlóságokat és különbségeket, a téma nem
hagyható – kényelmi okokból – figyelmen kívül. A két rendszer
ugyanazon a kontinensen és nagyjából ugyanabban az idben épült fel.
Hitler tudott a szovjet táborokról, és Sztálin tudott a
holokausztról. Akadtak foglyok, akik megtapasztalták és leírták
mindkét rendszer táborait. A két rendszer alapjaiban rokonságban
áll egymással.
Rokonságuk mindenekeltt abban gyökerezik, hogy a nácizmus és a
szovjet kommunizmus egyaránt az els világháború és az azt követ
orosz polgárháború barbár tapasztalataiból ntt ki. Az
indusztrializált harci eszközök és harci eljárások, melyeket
mindkét konfliktusban széleskören alkalmaztak, akkoriban rengeteg
értelmiségit és mvészt késztettek állásfoglalásra. Kevésbé ismert –
nem számítva persze az áldozatok millióinak errl való tudását –,
hogy a
A szovjet és a náci táborok között azért is áll fenn kapcsolat,
mert mindkett a koncentrációs táborok tág értelemben vett
történetébe illeszkedik, amely a tizenkilencedik század végén
kezddött. Koncentrációs táborokon olyan táborokat értek, amelyekbe
nem azért zártak embereket, amit elkövettek, hanem azért, mert azok
voltak, akik. Eltéren a köztörvényes elítéltek vagy a hadifoglyok
táboraitól, a koncentrációs táborokat a nem bnöz civil rabok egy
bizonyos fajtája számára építették, az „ellenséges” csoport
tagjainak, vagy legalábbis azoknak, akiket származásuk vagy
feltételezett politikai nézeteik miatt a társadalomra veszélyesnek
vagy attól idegennek ítéltek.43 E meghatározás szerint az els
koncentrációs táborokat nem Németországban vagy Oroszországban,
hanem 1895-ben, az akkor gyarmati sorban lév Kubában hozták létre.
A gyarmattartó Spanyolország, megkísérelvén véget vetni egy sor
helyi felkelésnek, ebben az évben kezdte el
areconcentración politikájának bevezetését, azzal a céllal,
hogy eltávolítsa földjükrl a kubai parasztokat, és táborokban
„rekoncentrálja” ket, ily módon fosztva meg a felkelket az
élelemtl, a menedéktl és a támogatástól. 1900-ra a
spanyolreconcentración kifejezést már angolra is
lefordították, és egy hasonló jelleg angol intézkedést jelöltek
vele, amit hasonló okokból foganatosítottak Dél-Afrikában a búr
háború során: táborokban „koncentrálták” a búr foglyokat, hogy
megfosszák a búr harcosokat a menedéktl és a támogatástól.
csak bezárták volna az slakosokat, a herero nev törzs tagjait,
kényszermunkát végeztettek velük a német gyarmat
szolgálatában.
Nem egy különös és hátborzongató megfelelés létezik az els
német-afrikai munkatáborok és a náci Németországban három
évtizeddel késbb építettek között. Például ezeknek a dél-afrikai
munkatelepeknek volt köszönhet, hogy a Konzentrationslager szó
elször 1905-ben megjelent a német nyelvben. A Deutsche Süd-West
Afrika els császári biztosa egy
bizonyos dr. Heinrich Göring volt, akinek Hermann nev fia
1933-ban az els náci táborokat létrehozta. Az is ezekben az afrikai
táborokban fordult el els ízben, hogy a németek orvosi kísérleteket
végeztek embereken: Joseph Mengele két mestere, Theodor Mollison és
Eugen Fischer a hererákkal kísérleteztek; kettejük közül az utóbbi
a fehér faj felsbbrendségére vonatkozó elméleteit igyekezett
bizonyítani. De korántsem csupán k képviseltek efféle nézeteket.
1912-ben egy hatalmas példányszámban eladott német könyv, a Német
gondolat a világban, ezt állította:
Semmi nem gyzheti meg a józanul gondolkodó embereket arról, hogy
egy dél-afrikai kaffer törzs megrzése fontosabb az emberiség jövje
szempontjából, mint a nagy európai nemzetek és általában a fehér
faj expanziója… a bennszülött emberekrl csak akkor mondható, hogy
erkölcsi joguk van a létezéshez… ha megtanulnak elállítani valamit,
ami értékes a felsbbrend faj szolgálata szempontjából.45
bizonyos európai gyarmatosítók erkölcsromboló tapasztalatai
kövezték ki az utat.46 És nem csupán Európában: Indonézia
például egyike azoknak a gyarmati sorból felszabadult államoknak,
amelyek vezeti kezdetben éppen úgy koncentrációs táborokba zárták a
bírálóikat, ahogyan hajdanán gyarmatosító uraik tették.
Az Orosz Birodalom, mikor kelet felé terjeszkedett, kivétel nélkül
igen sikeresen hódította meg saját slakóit.47 Lev
Tolsztoj
Anna Karenina cím regényében Anna férje – aki
hivatalából fakadóan bizonyos felelsséget visel a „bennszülött
törzsek”-ért – arról szónokol, hogy a felsbbrend kultúráknak
magukba kell szívniuk az alsóbbrendeket.48 A bolsevikok, mint
minden mvelt orosz, bizonyos fokig tisztában voltak azzal, hogy az
Orosz Birodalom leigázta a kirgizeket, a burjátokat, a tunguzokat,
a csukcsokat és másokat. Az a tény, hogy ez nem foglalkoztatta
különösebben ket – épp a bolsevikokat, akik annyira szívükön
viselték az elnyomottak sorsát –, már önmagában véve is jelez
valamit kimondatlan feltételezéseikbl.
„alsóbbrend ember” kategóriáit, és az azokba tartozókat tömeges
méretekben üldözte és pusztította.
A náci Németországban a nyomorékok és a szellemi fogyatékosok
voltak az els célpontok. Késbb a nácik a cigányokra, a
homoszexuálisokra és mindenekfölött a zsidókra koncentráltak. A
Szovjetunióban az áldozatok elször a „korábbi emberek” – a régi
rezsim feltételezett támogatói – voltak, késbb pedig „a nép
ellenségei”; ez a tágan értelmezett kifejezés alkalmazható volt
nemcsak a rezsim feltételezett politikai ellenfeleire, de egyes
nemzetiségi csoportokra és etnikumokra is, ha ezek (szintén
igencsak tágan értelmezett okból) veszélyeztetni látszottak a
szovjet államot vagy a szovjethatalmat. Bizonyos idszakokban
Sztálin tömegesen tartóztattatott le lengyeleket, baltiakat,
csecseneket, tatárokat és – közvetlenül a halála eltt –
zsidókat.49
Ezek a kategóriák, noha soha nem teljesen önkényesen alakították ki
ket, nem voltak teljesen szilárdak sem. Hannah Arendt fél
évszázaddal ezeltt azt írta, hogy a náci és a bolsevik rezsimek
egyaránt „objektív ellenfeleket” vagy „objektív ellenségeket”
teremtettek, akiknek „kiléte a fennálló körülményekkel összhangban
változik – oly módon, hogy mihelyt az egyik kategória
felszámoltatott, hadat lehet üzenni egy másiknak.”* Ugyanígy,
tette hozzá Arendt, „a totalitárius rendrség feladata nem a
bncselekmények leleplezése, hanem az, hogy rendelkezésre álljon,
amikor a kormány elhatározza a lakosság egy bizonyos kategóriájának
letartóztatását.”**50 Ismét
* Berényi Gábor fordításában: „megtestesülése a körülményektl
függ, ezért mihelyt megsemmisítették az egyik csoportot, azonnal
háborút lehet üzenni a következnek”. Lásd: A totalitarizmus
gyökerei, Európa Könyvkiadó, 1992. 517. o.
* * Berényi Gábor fordításában: „A totalitárius rendrségnek
nem az a
csak azt látjuk, hogy az embereket nem azért tartóztatták le, amit
elkövettek, hanem azért, mert azok voltak, akik.
A koncentrációs táborok létrehozása tulajdonképpen mindkét
társadalomban a végs fázisa volt annak a hosszú folyamatnak,
melynek során dehumanizálták ezeket az objektív ellenségeket – egy
olyan folyamatnak, amely retorikai szinten kezddött. Hitler
a Mein Kampf ban leírta, hogyan jött rá hirtelen, hogy a
zsidók a felelsek Németország problémáiért, hogy „minden kétes
vállalkozás, mindenféle ocsmányság” a közéletben a zsidókkal áll
kapcsolatban: „ezt a kelésfajtát megszondázva azonnal észre
lehetett venni, mint kukacot egy rothadó testben, egy kis zsidót,
aki gyakran vaksin hunyorgott a hirtelen támadt fényben…”51
Lenin és Sztálin is azzal kezdték, hogy az „ellenségeket”
hibáztatták a Szovjetunió számtalan gazdasági kudarcáért:
„rongálóknak” és „szabotröknek” és idegen hatalmak ügynökeinek
nevezve ket. Az 1930-as évek végétl, amikor a letartóztatáshullám
kezdetét vette, Sztálin szélsséges retorikai kirohanásokra
ragadtatta magát, féregnek, szennyezdésnek, „mérgez gyom”-nak
minsítve a „nép ellenségeit”. Ellenségeirl szólván a „mocsok”-ról
is beszélt, amelytl „folyamatosan meg kell tisztulni” – éppúgy,
ahogy a náci propaganda férgeket, parazitákat, fertz betegséget
emlegetett a zsidókkal kapcsolatban.52
A démonizálást követen a valóságban is megkezddött az ellenség
törvényes elszigetelése. A zsidókat, mieltt ténylegesen
összegyjtötték és táborokba deportálták ket,
A táborokon belül a dehumanizálás folyamata elmélyült és
szélsségesebb formát öltött, részben azért, hogy megfélemlítsék az
áldozatokat, részben azért, hogy megersítsék sanyargatóik hitét
cselekedeteik legitim voltában. Gitta Sereny, aki könyvhosszúságú
interjút készített Franz Stangllal, Treblinka parancsnokával,
feltette a kérdést Stanglnak, hogy miért verték, alázták meg és
vetkztették le a táborlakókat, mieltt meggyilkolták ket. Stangl ezt
válaszolta: „Azért, hogy felkészítsük azokat, akiknek ténylegesen
végre kellett hajtaniuk a politikánkat. Hogy lehetvé tegyük
számukra, hogy megtegyék, amit megtettek.”54 Wolfgang Sofsky
német szociológus A terror rendje: a koncentrációs tábor cím
munkájában szintén bemutatta, hogy a náci táborokban a foglyok
dehumanizálását miként építették be módszeresen a tábori élet
minden aspektusába, a rongyos, egyforma ruházattól kezdve a
magánélet lehetetlenné tételéig, a szigorú reguláig, a halállal
való állandó fenyegetésig.
A szovjet rendszerben a dehumanizáló folyamat szintén megkezddött a
letartóztatás pillanatában, amikor, mint látni
bírósági eljárásnak vetették alá, már ha egyáltalán bíró elé
állították. Az eljárás sajátosan szovjet vonása volt, hogy a
foglyokat „kiközösítették” a szovjet életbl, megtiltották nekik az
„elvtárs” szó használatát, és 1937-tl kezdden elérhetetlenné tették
számukra az irigyelt „élmunkás” címet, függetlenül attól, hogyan
viselkedtek, vagy milyen keményen dolgoztak. Sztálin portréi,
melyek szerte a Szovjetunióban ott függtek az otthonokban és a
hivatalokban, sok fogoly
beszámolója szerint szinte soha nem voltak megtalálhatók a
táborokon és börtönökön belül.
Szó sincs persze arról, hogy a szovjet és a náci táborok azonosak
lettek volna. Ahogyan e könyv olvasása közben
számára. Noha a náci rendszeren belül is különféle táborok
léteztek, az eltérés sokkal kisebb volt közöttük.
Van azonban két különbség a szóban forgó rendszerek között, amit
alapvetnek találok. Elször is a Szovjetunióban az „ellenség”
meghatározása mindig sokkal rugalmasabb volt, mint a „zsidó”
meghatározása a náci Németországban. Az elenyészen csekély számú
kivételtl eltekintve a náci Németországban egyetlen zsidó sem
változtathatott a státusán, egyetlen táborba zárt zsidónak sem volt
komoly esélye az életben maradásra, és ezzel minden zsidó mindvégig
tisztában volt. Miközben szovjet rabok milliói féltek attól, hogy
meghalnak – és milliók meg is haltak –, egyetlen olyan kategóriája
sem létezett a raboknak, akiknek halálát tökéletesen
táborokba zárták ket. Más szóval, nem minden „mérgez gyom” maradt
mérgez – és nem létezett a szovjet rabok olyan konkrét csoportja,
amelynek tagjai folyamatosan a halál árnyékában éltek
volna.55
Másodszor – amiként a késbbiekben ismét csak nyilvánvalóvá válik –
a Gulag elsdleges célja, mind az egyszer emberek, mind a táborok
létrehozóinak nyilvános propagandája szerint, gazdasági jelleg
volt. Ez nem jelenti azt, hogy a rendszer emberséges volt. A
rendszeren belül úgy kezelték a foglyokat, mint a marhákat, vagy
inkább, mint a vasérctömböket. Az rök tetszésük szerint ingáztatták
ket ide- oda, marhavagonokba zsúfolva ket és lerángatva ket onnan,
megmérve a súlyukat és a magasságukat, táplálva ket, ha úgy tnt,
hogy hasznuk lehet bellük, és éheztetve ket, ha úgy tnt, hogy nem.
Marxista kifejezéssel élve, kizsákmányolták, eldologiasították és
kihasználták ket. Az életük, hacsak nem termeltek, értéktelen volt
az uraik szemében.
Tapasztalataik mindazonáltal jócskán különböztek a zsidókéitól és
azon foglyokéitól, akiket a nácik speciális, nem
Konzentrationslager, hanem Vernichtungslager nevet visel
táborokba küldtek – ezek valójában nem annyira „munkatáborok”, mint
inkább halálgyárak voltak. Négy volt
bellük: Belzec, Sobibor, Chemno és Treblinka. Majdanekben és
Auschwitzban munka- és haláltáborok egyaránt voltak. A rabokat,
miután megérkeztek a táborokba, „szelektálták”. Igen csekély
hányadukat néhány heti kényszermunkára küldték. A többiek egyenesen
a gázkamrákba kerültek, hogy megöljék, majd rögtön utána
elhamvasszák ket.
Szovjetunióban nem létezett megfelelje. Igaz, a Szovjetunió talált
más módokat saját állampolgárai százezreinek tömeges
elpusztítására. Rendszerint éjszakánként egy erdbe terelték és
felsorakoztatták az embereket, majd miután golyót repítettek a
fejükbe, tömegsírokba temették ket, anélkül, hogy egyáltalán
közelébe kerültek volna bármiféle koncentrációs tábornak – a
tömeggyilkosságnak ez a formája cseppet sem volt kevésbé
„indusztrializált” és személytelen, mint amit a nácik mveltek. Ami
azt illeti, hallottam történeteket, melyek szerint a szovjet
titkosrendrség kipufogógázt használt a foglyok megölésére, ahogyan
a nácik tették eleinte.56 A Gulagon belül a rabok gyakorta nem
a fogvatartóik rátermettsége, hanem rendkívüli alkalmatlansága és
hanyagsága következtében haltak meg.57
Bizonyos szovjet táborokban, bizonyos idkben a halál gyakorlatilag
elkerülhetetlen volt azok számára, akiket a téli erdben való
favágásra vagy a kolimai aranybányák legrosszabbjaiban való munkára
választottak ki. Az is megesett, hogy addig tartották
büntetzárkában a foglyokat, amíg meg nem fagytak vagy éhen nem
haltak, kezelés nélkül hagyták ket elpusztulni a ftetlen
kórházakban, vagy egyszeren csak önkényesen agyonltték ket „szökési
kísérlet” közben. Mindazonáltal a szovjet táborrendszert egészében
véve nem azért szervezték, hogy hullák tömegét állítsák el – még
akkor sem, ha idnként ez tört&eacu