EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

ALAN SILLITOE

A HOSSZÚTÁVFUTÓ MAGÁNYOSSÁGA

SZOMBAT ESTE, VASÁRNAP REGGEL

KÉT REGÉNY

EUROPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1970

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

FORDÍTOTTA GÖNCZ ÁRPÁD

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

A fordítások az alábbi kiadások alapján készültek:

Alan Sillitoe

Saturday Night and Sunday Morning Pan Books Ltd: London, 1960 © Alan Sillitoe, 1958

The Loneliness of the Long-Distance Runner Pan Books Ltd: London, 1964 © Alan Sillitoe, 1959

SZOMBAT ESTE, VASÁRNAP REGGEL

ELSŐ RÉSZ

Szombat este

1 A szétszórt asztaloknál üldögélő, duhajul nótázó banda látta,

hogy Arthur odamegy a lépcsőhöz, tudniuk kellett, hogy holtré-

szeg, s hogy ebből baj lesz, de még csak meg sem kísérelték, hogy beszéljenek a fejével és visszavezessék a székéhez. Tizen-

egy korsó sör és hét kis gin játszott bújócskát a gyomrában, s Arthur a legfelső lépcsőfokról egész a földszintig gurult.

A Fehér Ló Club tartotta spóregyleti estjét, a kasszába a

kricsmi is beszállt, s most állt a hepaj az összes termekben, a ház négy fala közt. Rengett a padló, zörögtek az ablakok, s az

aszpidisztrák levelei lekókadtak a sörgőzös, füstös levegőben. A Notts County megverte a vendégcsapatot, a Fehér Ló-drukkerek

klubja most fönn tanyázott, és fürdött a dicsőségben. Arthur nem volt klubtag, de Brenda igen, s most - már amennyi futotta

belőle - leitta távollevő férje részét, s mikor a klub kasszája ki-merült, és az élelmes kocsmáros kezdte kiszúrni, hogy kinek nincs steksze, letett az asztalra nyolc félkoronást, annak jeléül,

hogy maga fizeti a maga cechjét. Mert szombat este volt, a legjobb és legvidámabb este a hé-

ten, az elhajlás ideje, egyike az Év, a lassan forgó Nagy Kerék ötvenkét ünnepének, a földön kúszó Sabbath lázas bevezetője.

Szombat este fölhalmozódott szenvedélyek robbantak ki, s az egész heti egyhangú gyári meló a fölbuggyanó jóakarattal ürült

ki az ember szervezetéből. Az ember követte a jelmondatot, hogy „szopd le magad és örülj", alattomos karodat tartsd rajt a női derekakon, s erezd, hogy a sör jólesően csurog le a gégéden

egyre táguló térfogatú hasadba. Brenda és az Arthur asztalánál ülő másik két nő látta, hogy

Arthur egy koppanással hátralöki a székét, föláll, s szürke szeme olyan fátyolos, hogy ösztövér, magas druidának látszik, aki épp

révült táncra készül. De ahelyett inkább motyogott valamit, hogy mit, azt nem értették, mert ahhoz vagy közel, vagy távol voltak,

s odatámolygott a lépcsőhöz. Nézték, hogyan ragadja meg a kar-fát. Lassan, mereven körülnézett a zsúfolt teremben, mintha nem tudná, melyik lábát tegye elsőnek a lépcsőre, hogy teste el-

induljon lefelé, sőt azt se, miért akar épp most lemenni a lép-csőn.

Érezte, hogy égeti a tarkóját a háta mögött ragyogó villany-körte, s egy fölvillanó-elsötétülő pillanat alatt érzékelte, hogy

teste és lelke két külön-külön valami, s mindkettő megbékíthe-tetlenül a maga útját járja. Ki tudja, miért, a teremben a háta

mögött harsogó rekedt énekhangot jeladásnak érezte, hogy nyomban megkezdje lefelé útját. Így hát előretolta az egyik lá-

bát, ködösen figyelte, mint tart az a következő lépcsőfok felé, érezte, hogy fölébe hajlik a teste súlya, s végül akkora nyomás nehezedik rá, hogy bukfencezve elindul a lépcsőn lefelé.

A hét gin és a tizenegy korsó nagy oktánszámú üzemanyaga hozta mozgásba, akár egy motort, s egy ember hencegése volt

az oka, hogy elindult lefelé. Az a dohé, nagy pofájú csibész, aki azt állította magáról, hogy tengerész, csak lódított - mérte fel

utóbb Arthur -, de mindenesetre lenyűgözött több asztalt is, az-zal traktálta hallgatóit, hogy hol mindenfelé járt a világon, és az

volt a csattanója valamennyi meséjének, hogy ő a legnagyobb piás és a legjobb haver a kocsmában. Ügy negyvenes lehetett, élete virágjában, a hasa épp akkora, hogy még nem kövér, bar-

na ruhát viselt mellénnyel, hozzá illő csíkos inget, s a man-dzsettája alól kilátszott erőszakos sonkamancsának szőrös háta.

- Iszik? - kiáltott fel Brenda barátnője. - Hát annyit nem, mint a Seaton gyerek, azt lefogadom - s fejével odabökött az asztal

végén ülő Arthurra. - Még csak huszonegy, de iszik, mint a kefe-kötő. Nem is t'om, hol fér el benne. Csak csurog belé, az ember

azt hinné, mingyár szétrobban a hasa, de még csak nem is kö-vér.

Nagypofájú dörmögött, és igyekezett ügyet se vetni e dics-

himnuszra, de egy alexandriai kupleráj élénk és színes ismerte-tése végén odaszólt Arthurnak. - Hallom, jó huzatja van,

szakikám. Arthur nem szerette, ha „szakikámnak" szólítják. Fejébe sza-

ladt tőle a vér. - Hát csak-csak - mondta szerényen. - Mér? - Mennyit bír meginni? - érdeklődött Nagypofájú. - Mert mink

annak idején versenyt piáltunk a parton - mondta széles, sokat tudó mosollyal izgatott hallgatóságának. Arthurnak eszébe jutott a törzsőr, az egyszer így vágta meg.

- Nem tudom - mondta. - Sose számoltam. - Nohát - vágott vissza Nagypofájú -, akkor maj' most meglás-

suk. Aki veszít, fizet. Arthur nem habozott. Potya pia, az potya pia. Különben is saj-

nálta az ilyen nagyszájú alakoktól a meg nem szolgált dicsősé-get, és azt remélte, hogy most majd pofára ejti és megmutatja,

hogy valójában milyen kisfiú. Nagypofájú tudta a dürgést, és volt esze, azt meg kell adni.

Dobtak, nyert; ginnel kezdte, s csak a hetedik gin után kapcsolt

rá a krigli sörökre. Arthur szerette a gint, és jólesett neki a sör. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy kiegyenlített a mérkőzés, hogy csak

ülnek és mindketten az örökkévalóságig vedelnek, aztán Nagy-pofájú a tizedik korsó felénél elzöldült, és ki kellett rohannia.

Nyilván kifizette a cechet odalent, mert nem jött vissza. Arthur, mintha mi sem történt volna, tovább itta a sörét.

Miközben a lépcsőn lebukfencezett, nevetett magában a tompa puffanásokon a feje alatt és a hátán végig, mintha mindez mér-földekre történnék, valahol másutt rengene a föld, s ő szeiz-

mográf volna, mely a földmozgást halványan érzékeli. Ez a görgő mozgás olyan nyugalmas és álmosító volt, hogy mikor abbama-radt - mikor leért végre a lépcső aljára -, ki se nyitotta a szemét,

azon nyomban elszunnyadt. Kellemes és távoli érzés volt, szíve-sen megmaradt volna ebben a testhelyzetben élete végéig.

Valaki az oldalát bökdöste: azt fölismerte, hogy nem olyasva-laki, aki verekedés során ütötte le, s hogy nem is nő bökdösi

szelíden és játékosan az ágyban, hanem férfi, habozva, mert nem tudja, hogy akit bököd, nem pattan-e föl hirtelen, s bök raj-

ta jóval erősebbet. Ügy rémlett, hogy ez az ember mondani is próbál valamit, így hát ő is nagyon igyekezett, ha nem is sike-rült, hogy feleljen neki, bár még azt se tudta, hogy az az ember

mit mond. Mert még ha tudta volna is mozgatni az ajkát, az ak-kor se értette volna meg, hisz Arthur behúzta a fejét és összeku-

corodott; úgy feküdt ott a lépcső alján, a plüssvörös szőnyegen két aszpidisztra fölébe hajló dzsungellombjának árnyékában,

mint egy fölöltözött óriásembrió. De az az ember egyre makacsabbul böködte, s Arthur révete-

gen ráeszmélt, hogy a bökdöső ujj vagy az egyik pincér, vagy maga a kocsmáros ujja. Egy pincér volt, egyik kezében kendő, a másikban tálca, fehér kabátja szétnyílt a nagy hajrában, s

egyébként bamba képére most valami értelem költözött, mert kezdett aggódni a lábánál fekvő nyurga, vasképű, sörtehajú fia-

talember miatt. - Nagyot esett, szegény ürge - mondta egy idősebb férfi, át-

lépte Arthur testét, s egy zsoltárdallamot dudorászva, elindult föl a lépcsőn, miközben arra gondolt, hogy milyen vidám és mégis

milyen bűnös dolog lenne, ha az ő jelleme is volna olyan esendő és mégis erős, hogy így leigya magát, és ilyen fejbeverten gu-ruljon le a lépcsőn.

- Keljen már fel, Jack - esedezett a pincér. - Még a végin be-gyűn a rendőr, és így találja magát itt, aztán mehetünk tanús-

kodni. Elég bajunk volt a múlt héten azzal a palival, akire itt gyütt rá a görcs, és a mentők vitték be a kórházba. Elegünk van

mán a bajból, még a végin rossz híre lesz a kocsmának. Mikor Arthur megfordult, hogy kényelembe helyezkedjék és

szunyáljon egyet, megakadt a szeme a csillogó mennyezet-vilá-gításon, kinyitotta, és megpillantotta a pincér fehér kabátját és rózsás képét.

- Uramisten! - motyogta. - Az úgyse segít magán - mondta a pincér egykedvűen. -

Gyűjjön, keljen fel, menjen ki egy kicsit a friss levegőre, az majd jót tesz magának.

Mikor a pincér megpróbálta talpra állítani, Arthurnak jókedve támadt, de nem segített semmit: akár a kórházban, ahol az ápo-

lónő az ember helyett nagy buzgón mindent elvégez, s még fi-gyelmezteti is, hogy meg ne próbáljon segíteni magán, mert a végén még egy héttel tovább nyomhatja az ágyat. Mint mikor

két éve Derbybe menet lelökték a teherautóról. De a pincér más nézeten volt, s miután sikerült őt ülő helyzetbe fölhúznia, sípoló lélegzettel zihálta az aszpidisztra levelei közé: - No jó. Ez elég. A

fontos az, hogy él. Gyerünk, keljen föl. Újabb ember lába szára nyílt szét és csukódott össze Arthur

fölött - távolodó cipője belerúgott Arthur vállába —, s ő harcias hangon, színjózanul elordította magát: - Hé, szaki, talán ügyel-

ne, hogy mit csinál? Maga meg az a kurva bugris bakancsa. - A pincérhez fordult. — Még ilyet, hogy van, aki szombat este se

veti le a komiszbakancsát. Az ember a lépcső fele útján visszafordult. - Minek fekszik a

más útjába? Nem bírja az italt, magával az a baj, fiatalember.

— Azt maga csak hiszi - vágott vissza Arthur, keményen meg-markolta a lépcső korlátját és fölhúzódkodott.

- Most szépen hazamegy, azt tudja - mondta a pincér szomo-rúan, mintha e közléshez fekete sapkát nyomott volna a fejébe. -

Ilyen állapotban nem szolgálhatjuk ki. - Hisz semmi bajom! - kiáltott fel Arthur, mert fölismerte,

hogy hallatlanul veszélyes helyzetbe keveredett. - Semmi - hagyta helyben hűvös gúnnyal a pincér. - Persze

hogy semmi, csak tudja, egy kicsit sok, hogy valaki ennyire be-

seggeljen. Arthur tagadta, hogy részeg volna, s olyan tisztán beszélt,

hogy a pincér már-már hitt is neki. — Gyújtson rá, szaki — mondta, és biztos kézzel gyújtotta

meg mindkettőjük cigarettáját. - Nehéz estéje lehetett - koc-káztatta meg színjózanul, mintha most sétált volna be az utcáról,

s még egy kortyot nem ivott volna. A megjegyzés a pincér elevenjére tapintott. - Hát nem mon-

dom, a lábam sem érzem, úgy kivagyok. Ezek a szombat esték

sírba visznek. - Hát nem éppen jó munka ez - jelentette ki együttérzően Art-

hur. - Hiszen nem is az, hogy... - kezdett rá a panaszkodásra egy-

szerre barátságosan és bizalmasan a pincér. - Csak éppen keve-sen vagyunk. Senki sem kap az ilyen melón, tudja, és...

A kocsmáros lépett ki a söntés ajtaján, szíjas kis emberke csí-kos ruhában, senki se hitte volna, hogy kocsmáros, míg a sze-mében föl nem ismeri a szeszt megvető ember sértő fölényét. -

Gyerünk, Jim - mondta élesen -, nem azért fizetem, hogy a ven-déggel trafikáljon. Tudja, hogy ma este nyakig vagyunk a mun-

kában. Menjen fel az emeletre, és szolgálja ki őket... Jim a fejével odabökött Arthurra. - Ez az ürge itt... -de a tulaj

már továbbhurcolta vakbuzgó tekintetét egy másik terembe, a pincér tehát nem látta semmi értelmét, hogy folytassa. Vállat

vont, engedelmeskedett a parancsnak, s így Arthur zavartalanul átsétálhatott a söntésbe.

A rézkorlát egyik vasfogantyúját megmarkolva egy korsó sö-

rért kiáltott, mert ez volt a legkisebb űrmérték, amivel elkezd-

hette hamu-ízű, kiszáradt torka szomjának enyhítését. Ha a sört hamar megkapja, még fölmehet vele az emeletre, amíg issza, ki-

cselezheti a pincért, és visszamehet Brendához, a nőhöz, aki az ő asztalánál ült, mielőtt elesett volna. Képtelen volt elhinni, hogy

ő volt az, aki lezötyögött a lépcsőn. Emlékezete kezdetben úgy működött, mint egy jótékony propagandagépezet, mely megőrzi

és fejleszti az erkölcsi erőt, mondván, hogy ő nem is olyan ré-szeg, tehát nem is gurulhatott le a lépcsőn, és a valóságban, igen, csak az történt, ez biztos, hogy lesétált a lépcsőn, és el-

aludt a legalsó lépcsőfokon. Ez bárkivel megeshet, főként, ha egész nap dolgozott, állt a revolverpadnál a forgácsolóműhely

tompa dübörgésében. De ez a magyarázat mégis túlságosan sze-líd volt. Talán mégiscsak csúszott egy kicsit a lépcsőn: hatá-

rozottan emlékezett néhány lépcsőfoknyi zötykölődésre. Már harmadízben követelte a sörét. Szeme égett a fáradtság-

tól, s már rég elengedte volna a bárpult korlátját, ha az önfenn-tartás örökéber ösztöne nem szökik a markába a leggyöngébb pillanataiban, s nem kényszeríti, hogy még szorosabban fogja.

Kezdett a gyomra fölkavarodni, s a hányingerrel vívott küzdel-mébe még jobban belefáradt. Nem tudta, visszamenjen-e Bren-

dához, föl az emeletre, vagy ha megitta a sörét, menjen inkább haza lefeküdni, hisz az a legjobb, ha az ember ennyire kikészül,

motyogta magában. A csapos letett elébe egy kriglit. Kifizette az egy shilling nyolc

pennyt, s a sört szinte egy slukkra lehajtotta. Ereje varázslato-sán visszatért, kurjantott, hogy még egyet kér, s arra gondolt: ez a tizenharmadik. Van, akinek szerencsétlen szám, majd meg-

látjuk. Megkapta, itta, ezt kicsit lassabban, s épp a felénél tart-hatott, mikor a hányingere fenyegető kényszerré vált, és maka-

csul dörömbölt hátul a nyeldeklőjénél. Leküzdötte, s nagy kínnal rágyújtott.

A füst benn szorult a légcsövében, s neki épp csak annyi ideje volt, hogy utat törjön a sokaságban - belekönyököljön az útját

önkéntelenül elrekesztő emberekbe, miközben majd megfullad a most már orrán-száján áramló füsttől, s úgy érzi, valami vad erő kapja föl, s nem tud úrrá lenni rajta -, aztán engedett az inger-

nek, mely azóta ólálkodott benne, hogy legurult a lépcsőn, és egy böffenéssel leokádta azt a középkorú férfit, aki egy nő társa-

ságában ott ült az egyik zöld bőrfotelban. - Uramisten! - kiáltott fel a férfi. - Nézzék! Nézzék csak, mit

csinált ez a szarházi taknyos. Hát ez hihetetlen. A legjobb ru-hám. Ma hoztam haza a tisztítóból, kivasalva. Nem, ez hihetet-

len. Rémes. Odavan tizenöt shillingem. Mintha a pénz a fán te-remne. És a ruha is. Még kérdés, hogy kijön-e egyáltalán. Ré-mes.

Még percekig nyafogott, s aki odajött és hallgatta, az mind azt várta, hogy még egy szó, és szomorúan sírva fakad.

Arthur kővé dermedt, képtelen volt elhinni, hogy az előtte le-

játszódott tragédiához neki vagy az ingernek, aminek az imént utat engedett, bármi köze lenne. De a ködfátyolon, füstön át, a

férfi barátnőjének szemrehányó rikoltozásából valahogy mégis megértette, hogy ő a hibás, és most szégyenkeznie kéne; szé-

gyenkeznie azért, ami történt. Kihúzta magát, mereven, egy kicsit tántorgott, fénylett a sze-

me, kabátja szétnyílt. Gépiesen tapogatott újabb cigaretta után, de eszébe jutott, hogy legutóbbi rágyújtási kísérlete milyen eredménnyel járt, felhagyott hát a kutatással, és leejtette a ke-

zét. - Idenézzen, mit csinált, maga taknyos csirkefogó - kiabált az

asszony. - Leokádta Alf legjobb ruháját. Most meg csak álldogál itt. Mért nem szól már valamit? He? Legalább annyit mondjon,

hogy „bocsánat". - Nyissa már ki a száját, szaki - kiáltott rá egy néző, s a hang-

jából Arthur megértette, bár beszélni és védekezni képtelen volt, hogy a tömeg nem az ő pártján áll. Ránézett az asszonyra, aki rendületlenül üvöltözött, mialatt az áldozat tétován és ered-

ménytelenül próbálta zsebkendőjével letisztogatni a ruháját. Az asszony ott állt egyarasznyira tőle. -, Nézzétek csak -rikol-

tott az arcába. - Nincs is eszénél. Képtelen megszólalni. Még annyit se tud mondani, hogy „bocsánat". Legalább bocsánatot

kérne. Nem tud? Neveletlen taknyos, tökrészeg, mi? Mint egy huligán, mindenkinek csak bajt okoz. Gyerünk, kérjen bocsána-

tot! Annyit mondogatta - mint egy elromlott gramofon -, „kérjen

bocsánatot", mintha most tanulná e két szó jelentését, vagy

mint negyven évvel ezelőtt szokták, színes kövecskékből rakná ki, hogy a helyesírást gyakorolja.

- Kérjen bocsánatot! - kiabálta, és mániákusán meredt a ké-pébe. - Gyerünk, kérjen bocsánatot!

A bestia Arthur gyomrában megint felülkerekedett, és váratla-nul, könyörtelenül, mielőtt még megállíthatta, más útra térít-

hette volna, vagy bárkit is figyelmeztethetett volna a közeled-tére, ijesztő morgással szökkent ki a száján.

Az asszony megdöbbent. Homályos arcvonásai megvilágosod-

tak. Arthur látta a fogait nyitott szájában, látta összeszűkült szemét, kimeresztett körmét. Nőstény tigris.

Mást már nem látott. Mielőtt az asszony nekiugrott volna, ös-szeszedte minden erejét, áttört a tömegen, az életösztön kiker-

gette az ajtón, menekült a nevetség, a katasztrófa és biztos megtorlás színhelyéről.

Halkan bekopogott Brenda házának ajtaján. Nem jött ki senki. Számított rá. A srácok alusznak, Jack, Brenda férje, Long Eatonben van versenyen - agár, ló, motorbicikli? -, nem is lesz

itthon, csak vasárnap délben, Brenda meg ott maradt a kocsmá-ban. A küszöbön ülve ide vezető útjára gondolt: homályosan em-lékezett a lámpaoszlopokkal, falakkal, járdaszegélyekkel vívott

küzdelmére, az emberekre, akiknek nekiment, s akik közölték vele, hogy nézzen az orra elé, vagy megfenyegették, hogy beke-

vernek neki, a dühös hangokra, s a házak, az utca kemény, ba-rátságtalan köveire.

Enyhe őszi este volt, a szél csak néha-néha játszotta el egy olyan ember szerepét, aki nagy garral csapkodja az ajtót vagy

csukja be az ablakot. Arthur végigfeküdt a bejárati lépcsőn, igyekezett távol maradni a kövezettől. Egy ember ment arra, vi-dáman dúdolgatott, nem vett észre semmit. Arthur félig aludt,

de időről időre kinyitotta a szemét, hogy megbizonyosodjék: az utca még ott van, s hogy meggyőzze magát, nincs odahaza az

ágyában, mert a kemény kőlépcső kerek volt és puha, akár a párna. Istenáldotta boldog volt, mert elmúlt kényelmetlen há-

nyingere, de ugyanakkor épp elég szesz maradt benne, hogy jó-kedvű meg álmos is legyen. Fura kísérletet tett, hangosan be-

szélt, hogy kitapasztalja, hallja-e, vagy sem, a maga hangját. - Bánom is én, bánom is én, bánom is én... - válaszként az eszébe ötlő kérdésekre, hogy tökrészegen a hét gintől és a tudja fene,

hány krigli sörtől, s azután, hogy legurult a lépcsőn, és leróká-zott egy férfit meg egy nőt, együtt aludjon-e egy asszonnyal,

akinek férje és két sráca van. Az áldott jókedv és bűntudat ös-szeszövetkezett, de nem hogy gondot okozott volna, sőt: agyát

valami szívesen vett nemtörődömségbe süllyesztette. Legköze-lebb arra döbbent rá, hogy Brenda hajol fölébe és bökdösi kemé-

nyen az oldalát. - Hh! - dörmögött, mikor megérezte Brenda komló- és erje-

désszagú lélegzetét. - Te piáltál!

- Nézze meg az ember - mondta az asszony, és széttárta a karját, mintha nézők vennék körül. - Megittam két krigli sört és

három narancslét, s még ő mondja nekem, hogy piáltam. Na-gyon is jól tudom, hogy mi volt veled a kocsmában, legurultál a

lépcsőn és összerókáztál mindenkit. Arthur fölállt, szilárdan, a feje tiszta volt. - Semmi bajom már,

kiscsibém. Sajnálom, hogy nem tudtam visszamenni hozzád az emeletre, nem tudom, mi volt velem.

- Majd egyszer elmondom - kacagott az asszony. - De csönde-

sen gyere be, mert fölvered a srácokat. Csak óvatosan, mondta magában Arthur. A kíváncsi szomszé-

dok még elmondják Jacknek. Fölemelte az asszony kabátgallér-járól a hajat és belecsókolt a nyakába. Brenda megfordult és

zsémbesen rászólt: - Nem tudsz várni? - Nem - ismerte be, megjátszottan kéjsóvár nevetéssel.

- Márpedig várnod kell - mondta Brenda, és belökte előtte az ajtót, hogy bemehessen.

Ott állt a hallban, míg Brenda bereteszelte az ajtót, s érezte Jack biciklijének enyhe gumi- és olajszagát; a bicikli a fél falat elfoglaló nagy komódnak volt nekitámasztva. Sötét, elszigetelt

kis térség volt ez, más ember evilági javaitól meghitt: körülötte régimódi karosszékek, kanapé, kandalló, a kandallópárkányon

ketyegő óra, a virágcserép földszaga, barna papír, régi por, ta-valyi korom, s az asztal alá meg a kandalló elé terített rongysző-

nyeg dohszaga. Brenda házasélete hét esztendeje óta ismerte a szobát, de nem érezhette benne magát meghittebben, mint Art-

hur az alatt a tíz másodperc alatt, míg ő a kulccsal matatott. Beverte a sípcsontját a biciklipedálba, fájdalmában el-károm-

kodta magát, s szidta Jacket, hogy lehetett ilyen marha, hogy

elöl hagyta a bringát. - Mit gondol, majd bejövök, ha iderakja ezt az izét az utamba? - tréfált. - Mondd meg neki, azt üzenem,

hogy a jövő héten vigye hátra az udvarra, ne is lássam itt. Brenda rápisszegett, hogy maradjon csöndben, s mint két tol-

vaj, osontak be a nappaliba, ahol a villanyfény a leszedetlen va-csoraasztalra - teáscsészékre, tányérokra, lekvárosüvegre, ke-

nyérre - esett. A szomszéd udvaron macskák nyíttak, és egy szemetes-csöbör teteje csörrent a kövezeten.

- Nohát - jelentette ki Arthur rendes hangon, és kihúzta magát

-, minek suttogunk itt, ha úgyis ekkora a zenebona? Ott álltak az asztal és a kandalló közt, s Brenda köréje kul-

csolta a karját. Miközben csókolta, az asszony elfordította a fe-jét, s most az ő arca bámult vissza rá a polc fölül, az ovális tü-

körből. Tágra nyílt szemmel bámulta önmagát ebből a szögből, látta kócos, rövid haját, mely úgy meredezett, mint egy szőke

sündisznó tüskéi, s látta az arcán egy régi pattanás behegedt nyomát.

- Ne maradjunk itt soká, Arthur - mondta halkan Brenda.

Elengedte, s minthogy minden zugát ismerte a háznak, úgy vi-selkedett, mintha az övé lenne, levetette a kabátját, ingét, be-

ment a főzőfülkébe, hogy kimossa a fáradtságot a szeméből. Ha már lefeküdtek, csak nem fognak rögtön aludni: egy óra hosszat

még friss akart maradni, mielőtt leszáll az ágy feneketlen meleg mélyébe Brenda puha teste mellett.

Tíz óra volt, de Brenda még aludt. Az ablakon besütött a nap, sugarai magukkal hozták az utcai zajokat, a tejesüvegek csö-römpölését, ahogy a tejesember körbejárt, az újságosgyerekek

hangját, ahogy az utcán végigbaktatva át-átkiabáltak egymás-nak, s belökték a levélszekrényekbe az összehajtogatott újságo-

kat: mindben volt keresztrejtvény, sporthír, időjárás-jelentés, és egy-egy érdekes botrány, amelyet kíváncsi és kéjes nemtörő-

dömséggel lehetett végigböngészni a szalonnás-paradicsomos tányér és a jó erős, ízes tea fölött.

A mellette kucorgó Brenda felé fordult, s fölült, hogy lássa. Szelíden lélegzett; haja rendetlenül terült szét a vánkoson, melle kibuggyant az ingéből, s fölötte keresztben sima, húsos karja,

mintha védené valamitől, amitől álmában megrémült. Arthur hal-lotta, hogy a két gyerek játszik odaát a hálószobában, a lép-csőpihenő túlsó oldalán. Az egyik azt mondta: - Ez az én macim,

Jacky. Add ide, mer΄ megmondlak. - Aztán egy halk fenyegetés a másik gyerek szájából, aki nem hajlandó visszaadni a zsák-

mányt. Elégedetten hanyatlott vissza az ágyba. - Brenda - mondta

halkan -, ébresztő, kiscsibém. Az asszony megfordult, és arcát Arthur ágyékába fúrta.

- Szép vagy - mormolta ő. - Hány óra? - dünnyögte Brenda. Érezte a bőrén az asszony

forró lélegzetét.

- Fél tizenkettő - lódított. Brenda fölpattant, arcán meglátszottak a lepedő gyűrött nyo-

mai, barna szeme tágra nyílt. - Már megint nem mondasz igazat - kiáltotta. - Te vagy a legnagyobb hazug, akit életemben láttam.

- Mindig is az voltam - nevetett Arthur a tréfáján. - Mégpedig nagy.

- A hazug embert a föld is kiveti - vágott vissza Brenda. - Még csak tíz - ismerte be. Fölemelte az asszony haját, és a

feje búbján kontyba tekerte.

- Micsoda este volt az a tegnapi - mosolyodott el szélesen Brenda, ahogy hirtelen eszébe jutott.

Most már ő is emlékezett rá. Többet döntött magába, mint a Nagypofájú, legurult valami lépcsőn, lerókázott egy pasast meg

a nőjét. Nevetett. - Mintha évekkel ezelőtt lett volna. - Megfogta Brenda vállát, megcsókolta az ajkát, aztán a nyakát és a mellét

is, lábát meg odaszorította az övéhez. - Gyönyörű vagy, Brenda. Ne is keljünk föl.

- Mama! - kiáltotta egy panaszos, vékonyka hang. Brenda el-

tolta magától Arthurt. - Feküdj vissza szépen, Jacky. - Már olyan késő van - suttogott könnyesen a hang az ajtón

kívül. - Mama, kérek teát. - Menj vissza szépen.

Hallották odakinn a pici láb csoszogását. - Szeretném Arthur bácsit látni - könyörgött Jacky.

- Te kis lókötő - dörmögött Arthur, beletörődve a zavarásba. - Hogy az embernek még vasárnap reggel sincs egy csöpp békes-sége.

Brenda följebb ült az ágyban, és megigazította az ingét. - Hagyd békén Arthur bácsit - mondta.

De Jacky makacskodott. Megrúgta az ajtó alját. - Bejöhetek, Arthur bácsi?

- Te kis lókötő. A gyerek nevetett, tudta, hogy minden rendben van.

- Menj le az előszobába - mondta Arthur -, és hozd fel a News of the World-öt. Épp most dugták be a levélszekrénybe. Aztán gyere be.

A gyerek csupasz lába tompán dobogott le a falépcsőn. Hal-lották, hogy átrohan a hallon, aztán vissza, lélekszakadva föl a lépcsőn. Elhúzódtak egymástól, a gyerek berobbant a szobába,

odavágta az újságot az ágyra, fölugrott, s be-fészkelődött. Art-hur kiszabadította, s a gyereket fél kézzel föltartotta a levegőbe,

míg csak csukladozni és fulladozni nem kezdett nevettében, s Brenda rá nem szólt, hogy most már tegye le, mert a végén még

frászt kap. - Jacky kölyök - mondta Arthur, s fölnézett a tisztára fürdetett

friss kis ötéves szőkeség rózsás, fölajzott arcába. - Te luki-lókötő. - Letette, s a gyerek odavackolta magát mel-

lé, mint egy szenvedélyes kis nyuszi.

- Idehallgass. Menj és hozd ide a nadrágom a székről - mond-ta Arthur, és minden egyes szó közt belefújt a fülébe. - Kapsz

egy shillinget. - Elrontod ezt a gyereket - mondta Brenda, és megérintette a

takarón át. - Kap ez elég pénzt úgyis. – Kiszállt az ágyból, s föl-vette az ágytámlára terített szoknyát. Arthur is, Jacky is elme-

rülten figyelte, ahogy öltözködött, mindkettőjüket mélységesen érdekelték különféle titkai, amelyek sorra tűntek el felöltött ru-hadarabjai alatt.

- Számít is az! - Arthur úgy érezte, igazolnia kell a bőkezű-ségét. - Azért adom, mert sráckoromban én is boldog voltam, ha

volt akár egy vasam is. Brenda hanyagul és kényelmesen öltözött föl ahhoz képest,

hogy vasárnap reggel volt: nyitott nyakú fehér blúzt vett, bő szürke szoknyát, papucscipőt, s a haját simán hátrafésülte a

nyakába. - Gyerünk, Arthur, kelj föl. Mindjárt tizenegy. Még ti-zenkettő előtt pucolnod kell. Nem akarom, hogy Jack itt találjon.

- A csibész - mondta Arthur, és Jackyt kartávolságra föl-

emelve, grimaszt vágott rá. - Hát te kit szeretsz, azt mondd meg? - kiáltott rá nevetve. - Kit szeretsz, te kis Hasfelmetsző?

- Téged! Téged! - visított a gyerek. - Téged, Arthur bácsi! - Arthur elengedte, belehuppant a földúlt ágyba.

- Na gyerünk - biztatta Brenda türelmetlenül, mert unta már nézni őket -, gyerünk lefelé.

- Menj csak te, csibém - vigyorgott Arthur -, és csinálj nekem reggelit. Majd megyek én is, ha érzem a rántotta szagát.

Jacky feje elfordult, Brenda meg lehajolt, hogy Arthur meg-

csókolja. Arthur keményen átkarolta a nyakát, s még csókolta, mikor Jacky fölemelte a fejét, és elgondolkozva nézte őket.

Fél tizenkettőkor Arthur még az asztalnál ült, előtte egy tányér szalonnás rántotta. Kettétört egy szelet kenyeret, kitörülgette a

zsírt a tányérjából, majd megivott rá egy jó nagy korty teát. Jacky, aki már jóllakott, ott állt a szomszéd széken, s kék sze-mével minden mozdulatát leste.

- Ettől bizony megszomjazik az ember, ha legurul a lépcsőn - mondta Arthur. - Adj még egy csésze teát, csibém.

Brenda leengedte maga elé az újságot. - Sok cukrot kérsz?

Arthur bólintott, és tovább evett. - Jó vagy hozzám - mondta kis idő múlva. - Ne hidd, hogy nem vagyok érte hálás.

- Nem hiszem, de most eszel utoljára ebben a házban, ha nem sietsz. Jack mindjárt itthon lesz.

Holnap meló, majd húzhatom, még a szemem is kigúvad szombatig. Nehéz élet ez, ha az ember nem adja meg magát.

Megmondta neki, mi jár az eszében. - Gonosz embernek nincsen pihenője - nevetett Brenda. Arthur odaadott egy szép szelet szalonnát Jackynek. - Ezt Art-

hur bácsitól kapod. - Kösz! - mondta a gyerek, s mielőtt még a szája rácsukódott

volna a villára, fenékig kiélvezte a dicsőséget. Brenda hirtelen megdermedt a székében, s némán, mint egy

ugrásra készülő állat, fülét félig az ablak felé fordította, s arca egy pillanatra elcsúnyult a feszült éberségtől. Arthur észrevette

és lehörpintette az utolsó korty teát. - Jön - mondta Brenda. - Hallom, nyílik a kapu.

Arthur fölkapta Jackyt, megcsókolta, s ott érezte a nyakán és

fülén a gyerek szorosan ölelő karját. Fölállította a székre, míg Brendát is megcsókolta.

- Viszlát - mondta. - A jövő héten... - s elindult az előszoba fe-lé. Egy pillanatra megállt a bicikli mellett, hogy rágyújtson.

- Menj már - szisszent rá halkan Brenda, mert látta, hogy férje már nyitja a kaput, és jön át az udvaron.

Arthur kinyitotta a bejárati ajtót, és maga felé húzta. Belesza-golt a derűs vasárnapi reggel friss levegőjébe, mintha azt akarná eldönteni, jó-e az idő ahhoz, hogy kimerészkedjék. Jó volt. Be-

kattantotta az ajtót, és kilépett az utcára, épp mikor Brenda férje kinyitotta a hátsó ajtót, és belépett a főzőfülkébe.

2

Levette a tiszta kezeslábast az ágytámláról, s fölhúzta nagy-fehér lábára, óvatosan, nehogy fölébressze az öccsét, Samet, aki még mélyen aludt, s most, hogy Arthur már kikelt az ágyból, ké-

nyelmesen fészkelte be magát a pokróchegy alá. A pénteket gyakran hallotta úgy emlegetni, hogy „fekete péntek" - egy

évekkel ezelőtt játszott Boris Karloff film nyomán -, és elgondol-kodott, hogy miért épp a péntek fekete. Hisz a péntek, lévén,

hogy akkor fizetnek, kellemes nap; a „fekete" sokkal jobban illik a hétfőre. Fekete hétfő. Ennek van valami értelme, hisz ilyenkor

az ember úgy érzi, hogy dagadt a feje a piától, torka sajog a nó-tázástól, szeme homályos a sok mozi nézéstől vagy a tv-től,

kedve meg fekete és gonosz, mert megint kezdődik a taposó-malom. Kattant és kinyílt a lenti ajtó.

- Arthur! - kiáltott fel az apja halálosan fenyegető, hétfő reg-

geli hangon, mely mintha a sírból jött volna, meghűlt tőle az emberben a vér. - Lennél szíves fölkelni végre? Elkésel a munká-

ból. - Halkan becsukta az ajtót, hogy anyját s a még otthon élő két fiút föl ne ébressze. Arthur fölvett a kandallópárkányról egy

fél pakli cigarettát, a fésűjét, egy tízschillinges bankjegyet s egy marék aprót, ami túlélte a kocsmát, a büki- és totószelvényeit, a

kulcstartóját, és mindet a zsebébe gyűrte. Megint nyílt a lenti ajtó. - Na?

- Már az előbb is hallottam - suttogta Arthur. Az ajtó, válasz-képpen, becsapódott.

Még egy csésze tea, aztán vissza a taposómalomba. Mindig a hétfő volt a legrosszabb; szerdára már betört, akár egy igásló.

„De akárhogy is - gondolta -, ott van Brenda, az a drága Brenda, akivel nincs semmi baj, és aki törődik az emberrel, ha egyszer

elszánta magát rá. Mindaddig, míg Jack rá nem jön és meg nem próbálja kitekerni a nyakát. Az cifra egy nap lesz. Az ám. Bár először én tekerem ki az övét, a szerencsétlen félnótás ökörét."

Még egyszer körülnézett a csöpp hálószobában, szemébe vil-lant a fehér zománcedény, látta az ablak alá tolt fa duplaágyat, a

rozzant polcot, rajta Sam könyveit - a vonalzókat, ceruzákat és radírokat -, s az otthon készült kisasztalt, amelyen a táskará-

diója állt. Épp fölemelte a reteszt, mikor nyílt a lenti ajtó, apja dugta be a fejét, suttogva, fenyegetően, vérfagyasztó hétfői

hangján közölte, hogy ideje már lemennie. De az előbbi vérfagyasztó hang ellenére, Arthur az asztalnál

találta az apját, épp derűsen szürcsölte a teáját.

A modernizált tűzhelyen vidám tűz égett - a család harminc fontot dobott össze, hogy a tűzhelyet megcsináltassa -, a szoba

meleg volt és kedélyes, az asztal megterítve, a tea leforrázva. Seaton fölnézett a teájáról. - Siess, Arthur. Késő van már. Hét

óra tíz, és félkor mind a kettőnknek indulni kell. Idd meg a teá-dat, aztán nyomás.

Arthur leült, s a lábát kinyújtotta a tűz felé. Egy csésze tea és egy staub után már tisztább volt a feje. Már nem érezte magát olyan rosszul. - Meglássa, egy szép nap megvakul, Papa - mond-

ta minden ok nélkül, csak úgy szórakozásból, készen, hogy e l-játsszék szavai következményével, bármi legyen az.

Seaton értetlenül fordult feléje, az ő öregebb feje még kótya-gos volt. Tíz csésze teába és ugyanannyi koporsószegbe került,

míg a kedve hétfőn visszazökkent a kerékvágásba. - Mit mon-dasz? - kérdezte fenyegetően. Tízig kezelhetetlen volt.

- Örökké a tv előtt ül. Mintha odaragasztották volna. Minden este hattól tizenegyig. Az nem tesz jót magának. Egy szép nap majd belevakul. Az frankó. A Post-ban olvastam a múlt héten,

hogy egy kissrác ebbe vakult bele. Bár lehet, hogy még meg-mentik, mert bejár a szemészetre hétfőn, szerdán, pénteken. De akkor is veszélyes.

Apja töltött magának még egy csésze teát, s dühösen ösz-szevonta a szemöldökét. A kurta, zömök Seaton képtelen volt

mérgelődni vagy szelíden bosszankodni. Vagy jókedve volt, s ak-kor mindenkivel zsémbelt, vagy a mély, mélabús haragtól, mely

találomra szemelte ki áldozatait, elsötétült a homloka. Az utóbbi néhány évben szűkült a kiszemelhető áldozatok köre, mert Art-

hur és a bátyja, Fred, végigjárta a gyár és a katonaság iskoláját, felnőtt melléje, s olyan hatalmi egyensúly jött létre, mely többé-kevésbé megőrizte a ház békéjét.

- Márpedig az senkinek nem ártott még - jelentette ki Seaton. - Különben is, te mindent elhiszel, ami az újságban áll? Mert ha

igen, akkor menj el orvoshoz. Mást se írnak, csak hazugságot. Azt tudom.

- Én nem lennék olyan biztos benne - mondta Arthur, és a döglött staubot befricskázta a tűzbe. - Különben is, ismerek va-

lakit, aki ismeri azt a srácot, aki megvakult, tehát a változatos-ság kedvéért az újság most igazat mondott. Azt mondják, látták, mikor a srácot bevitte az anyja a szemészetre. Hogy a bőr le

nem sült a képéről, aszongyák. Egy hétéves srác. Ügy kell a ke-zénél fogva vezetni, és csináltak neki fehér botot is. Hallom, ku-

tyát is kap, hogy vezesse, egy drótszőrű foxit. Aszongyák, állhat majd egész életében a Tanácsháza előtt egy bádogcsészével a

kezében, ha jobban nem lesz. Az apjának rákja van, az anyjának meg nem telik rá, hogy fehér botokkal meg kutyákkal tartsa.

- Te nem vagy ép, fiam - mondta Seaton. - Etess mást a me-séiddel. Nincs nekem a szememmel semmi bajom. Mindig is jó volt, és mindig is jó lesz. Mikor soroztak, a háború idején, A1

voltam, de átvertem őket, és 3C-vel szereltettek le. A téma ezzel el volt ejtve. Apja szelt néhány szelet kenyeret,

megkente, és vasárnapról maradt hideg húst rakott közibük. Arthur jól felhúzta, de neki is jólesett ott látnia a sarokban a tv-t,

ezt a csillogó dobozt, mely úgy fest, gondolta, mintha egy űrha-jóból zsákmányolták volna. Az öreg végre boldog, és rá is szol-

gált, a háború előtti évek öt sráccal végigélt munkanélkülisége, nyomorúsága és reménytelen pénztelensége után. Most meg ülő foglalkozása van a gyárban, annyit szív, amennyit akar, ha meg-

kíván egy kriglivel, telik rá, bár általában nem iszik; szabadságra elmehet valahova, kirándulhat a vállalati busszal Blackpoolba, s

otthon tv-je van, nézheti. Hihetetlen, hogy mennyire megválto-zott minden a háború után. Mégiscsak csuda dolog a háború, ha

az ember arra gondol, hogy némelyeket milyen boldoggá tett itt Angliában. Nem is olyan hülyeség, gondolta Arthur.

Beletömött a zsebébe egy csomag szendvicset és egy flaska teát, s várt, míg az apja beletornássza magát a kabátjába. Amint az ajtón kiléptek, nyomban tudatára ébredtek a gyár robajának,

száz lépésre tőlük, a magas fal mögött. Dinamók nyíttak egész éjszaka, napközben meg a forgácsolóműhely hajtókarokat és pe-dálokat megmunkáló óriási automata marógépei keltették a la-

kótelepen azt az érzést, hogy valami hasfájós szörnyeteg tő-szomszédságában élnek. Fertőtlenítő, gépzsír és vasforgács sza-

ga töltötte el a lakótelepet, a gyár köré épült négyszobás házak levegőjét, az utcák és közök úgy bújtak a gyár hasához és olda-

lához, mint a borjak valami óriás tehén tőgyéhez. A gyár évről évre csak küldte a csomagolt kerékpárokat a végszere l-déből az

Eddison Roadra, hogy ott vagonra várjanak, s lendítsenek a há-ború utáni (vagy háború előtti, gondolta Arthur, hisz bármelyik nap kitörhet megint) külkereskedelmen, és maguk is segítsenek

pontonhidat verni a zajló, és végső soron áthidalhatatlan folyón, a Külkereskedelmi Mérlegen. A gyárban dolgozó ezrek jó pénzt

vittek haza. Nem volt többé csökkentett munkaidő, mint a hábo-rú előtt, nem rúgták ki az embert, ha tíz percre benn feledkezett

a vécében, hogy kiolvassa a Football Post-ot - ha a góré rászállt az emberre, elküldhette valahova, és megmondhatta neki, hogy

mit csináljon az állással. És nem kellett rohanni ebédidőben, hogy az ember egy pennyért egy zacskó rósejbnit vegyen az üres kenyeréhez. Most - ideje is már - jó pénzt vágott le az em-

ber, ha darabbérben melózott, mint egy ló, és volt egy nagy üzemi étkező is, ahol két shillingért meleg ételt kapott. És a bé-

réből össze tudott spórolni egy motort, sőt, akár egy öreg kocsit is, vagy tíz napra kirúghatott a hámból, hogy a seggére verjen

minden spórolt pénzének. Mert annak semmi értelme, hogy az ember csak rakosgassa a pénzét évről évre. Az hülye játék, hisz

a pénz évről évre kevesebbet ér, és az ember különben se tudja, hogy az amik mikor vesznek meg, és dobnak egy H-bombát Moszkvára. Márpedig akkor csöngettek, az ember dobhatja tűzbe

a totószelvényeit, s ha tetszik, fölhívhatja tanácsért a canterbu-ryi érseket. „Már persze, ha hisz Istenben, nem úgy, mint én" -

mondta magában. - Csípős az idő - jegyezte meg az édesapja, miközben a ka-

bátját gombolgatva kifordultak az utcára. - Mit vár novemberben? - kérdezte Arthur. Nem mintha neki

nem lett volna kabátja, de munkába sose vette föl, még ha ha-vazott vagy fagyott, akkor sem. A kabát arra való, hogy az em-ber este viselje, ha a jó szerelése van rajta. Ha az ember öt

percre lakik a gyártól, odamenet, ha jól kilép, nem fázik, bent meg, a gépnél, a munka tartja mozgásban a vérét. Csak az vesz

kabátot, aki Mansfieldből vagy Kirkbyből jár be, mert a buszon istentelen hideg van.

A hájas pletykafészek Mrs. Bull ott állt az udvar végében, kö-vér karját fázósan összefonta, és leste a munkába-menőket. A

rózsás képű, cipőgombszemű öregasszony kemény öklű védel-mezője volt a törzsének, ő volt az udvar királynője, mert már huszonkét éve lakott ott, s ezalatt olyasféle neveket vívott ki

magának, hogy „megafon" meg „bőrharang", mert minden reg-gel és minden este a gyárkaput leste, hátha kiszúrhat valami zaftos pletyót, amit aztán kicsiben áruba bocsát. Sem Arthur,

sem az apja nem köszönt neki, ahogy elment előtte, s mindket-ten hallgattak, míg az utca feleútjára nem értek.

Az utca hosszú volt, egyenes, kockaköves, szabályos táv- kö-zönként egy-egy lámpaoszlop vagy útkereszteződés, jobbra-

balra egyforma házak közei nyíltak. Az ember kilépett a bejárati ajtón, s már kinn is volt az utcán. A ház okker vöröse megfeke-

tedett a koromtól, a festett vakolat kifakult és megrepedezett, minden százévesnek látszott, csak a bútor nem, odabent.

- Még mit ki nem találnak legközelebb? - kérdezte Seaton, mi-

után fölnézett, s látta, hogy szinte valamennyi kéményen tv-an-tenna ágaskodik, mint a határtalan jövőre irányított radarállomá-

sok lánca. A nagy, vörös téglás üzemi étkezdénél befordultak az Eddison

Roadra. A novemberi égbolt tiszta volt és sötétkék, még ott fe-hérlett rajta egy-egy csillag is. - Mindenkinek lesz saját kis heli-

koptere - felelt Arthur készségesen. - Majd meglátja. Heti öt shil-ling plusz százalék tíz éven át, és elmehet a haverjához Derbybe villásreggelizni.

- Már aki elhiszi - mondta gúnyosan az öreg. - Az újságban olvastam - erősködött Arthur. - A csütörtöki

számban, azt hiszem, mert a bukta volt belecsomagolva. Azt ír-ják, még öt év, és a holdba is följutnak. Még tíz év, és már ol-

csón, naponta jönnek-mennek. Ügy, ahogy mondom. Seaton elnevette magát. - Dilis vagy te, Arthur. Egyszer már

benőhetne a fejed lágya, és fölhagyhatnál ezekkel a mesékkel. Már majdnem huszonkettő vagy. Lehetne már egy kis eszed. Azt hittem, a katonaságnál majd megnevelnek, de látom, tévedtem.

- Ott csak egyet tanul meg az ember - vágott vissza Arthur -, hogy soha többé el ne menjen katonának. Arra megtanítják.

- Mikor én kölyök voltam, még rádiónk se volt - tűnődött el Seaton. - És nézd, most meg mit ki nem találnak: a tv-t. Mozit

az ember szobájába. Elkapta őket a beömlő áradat: biciklin, busszal, motoron, gya-

log igyekezett mindenki fél előtt az utolsó percben befelé a hét kapu valamelyikén. Arthur és az apja a hatszögű portaépületnél ment be, mely a gyárat két egyenlőtlen részre osztó széles útra

épült. Seaton a sebváltó-műhelyben volt meós, száz lépés után letért hát az útról.

- Viszlát este, Arthur. - Viszlát, Papa.

Arthur bement a hosszú folyosóra, az egyik belső rekeszben megkereste a bélyegzőkártyáját, s mint tizenöt éves kora óta minden reggel - a katonaságnál töltött két esztendejét kivéve -,

fölfedezte a gyár hűtőfolyadék-, gépolaj- és vasforgácsszagú le-vegőjét, mely pattanásokat növeszt az ember arcán és vállán, s az emberből egyetlen nagy pattanást csinálna, ha nem töltene

esténként a mosogató fölött félórákat azzal, hogy a nagyobbakat kinyomkodja. Ilyen az élet, gondolta. Kemény meló, jó pénz, s a

bűz, amitől mindennap fölfordul az ember gyomra. A bélyegzőóra vidám, hétfő reggeli csendülése bosszantóan

más volt, mint az Arthur belsejében zengő dallam. Pontosan fél nyolc. Miután a műhelybe belépett, hagyta már, hadd nyeljék el

a különböző zajok, végigment a revolverpadok, marógépek, fú-rók, köszörűk és prések során, amelyek erejüket mind a csarnok végében partra vetett bálnaként kuporgó, feketén csillogó mo-

tortól nyerték. Más gépeket vinnyogva, egy rándulással hozott működésbe kezelőik árnyékában saját kis motorjuk, de mind

csak növelte a zajt, amibe belereszketett és belesajdult az ember feje, mert a hétvége, ezzel ellentétben, nagyon is halk volt, a

hétvége, amit Arthur a várostól mérföldnyire fejezett be, a Balloon House szomszédságában, ahol egy csatornaparti füzes

hűvösében pecázott. A gépek közt a szélesebb folyosókon mo-toros targoncák jártak-keltek, ládaszám hordták a munkadara-bokat - pedálokat, kerékagyakat, anyás-csavarokat és csavar-

anyákat - az üzem egyik részéből a másikba. Az üvegfal mögött Robboe, a művezető hajolt egy nyaláb új munkalap fölé; fejken-

dős, hajhálós asszonyok-lányok, tiszta, kék munkaruhát viselő fiúk láttak neki a munkájuknak mohón, hogy előbbre jussanak a

napi normájukban; a mindnyájuk rendelkezésére álló szemét-gyűjtő és porszívó gépek már járták is a folyosókat, s látszott,

hogy bőven van dolguk. Arthur odaért a revolverpadjához, levette a zakóját, és föl-

akasztotta egy közeli szögre, hogy szemmel tarthassa. Be-

nyomta az indítógombot, s a motor halkan, dohogva megindult. Körülnézett, de a serény gépek pokoli zaja ellenére sem látszott,

hogy különösképpen sietne valaki. Elmosolyodott, fölvett egy csillogó acélhengert a melléje rakott ládák közül a legfelsőről, és

befogta a tokmányba. Cigarettáját belenyomta a hűtőfolyadék-tálba, az orsót hátrahúzta, s a revolverfejet átforgatta a legna-

gyobb fogásra. Két percig töprengett a legcélszerűbb késbeállítá-son, végül beleköpött a markába, összedörzsölte, aztán kinyi-totta a hűtőfolyadék állítható rézcsövén a csapot, megnyomta az

indítógombot, az orsó pörögni kezdett, s a forgács takarosán föl-kunkorodott. A hétfő reggel már minden iszonyatát elvesztette.

Ha az ember darabbére százanként négy shilling hat penny, csak úgy van a pénzénél, ha ezernégyszázat lehajt. - Lehetőleg

nem túl nagy hajszában - s ha délelőtt lement az ezer, akkor délután már lazsálhat, bolondozhat a lányokkal, és szóba eresz-

kedhet a szaktársakkal. Ez a csellengés néha már majdnem baj-ba keverte, legutóbb is, pár héttel ezelőtt, agyoncsapott egy egeret, amit a jóllakott gyári macskák elszalasztottak, s berakta

az egyik asszony fúrógépe alá. Robboe, a góré, hanyatt-homlok rontott ki a ketrecéből, mikor hallotta az asszony gyilkos s ikon-gását, azt hitte, odavan valamelyik bolond nő, elkapta a haját a

gép (bár mindenütt nagy betűs föliratok figyelmeztették a nőket, hogy kötelesek hajhálót viselni, de hát ki tudhatja azt egy nő-

nél?), még örült, hogy csak egy döglött egértől volt ekkora föl-hajtás, s mikor odament Arthurhoz, aki tagadta, hogy a dologhoz

bármi köze lenne, kijelentette: - Hallja-e, maga fiatal lókötő, fo-gadok, hogy maga volt az. - Én, Mr. Robboe? - kérdezte Arthur,

mint a megtestesült ártatlanság, és sértett büszkeségében ki-húzta magát. - Annyi a munkám, hogy el se tudok mozdulni a padtól. Különben sem szeretem bosszantani a nőket, tudja jól.

Az az elveimmel ellenkezik. - Robboe rámeredt: - Nem tudom. De valaki volt, az biztos, és szerintem maga volt az. Szerintem

van magában egy kis vörös beütés, ha éppen tudni akarja. - Ez rágalom - mondta Arthur. - Megtárgyalom a dolgot az ügyvé-

demmel. Két tucat tanúm van. - Robboe visszament az irodá-jába, sötét pillantást vetett benn a beírólányra és valamennyi

beállítóra, aki tanácsért fordult hozzá az elkövetkező félórában. Arthur meg úgy dolgozott a padnál, mint a szorgalom mintaképe.

Bár a százanként! négy shilling hatért igazán nincs mit mo-

rogni, a normás mégis kijött néha, és figyelte az ember munká-ját, s ha ilyenkor azt látta volna, hogy nem egészen egy óra alatt

lehajtja a százat, egy szép reggel odajött volna hozzá Robboe, és közölte volna, hogy darabbére hat pennyvel vagy egy shillinggel

csökken, így hát ha megpillantotta a normás árnyékát, vagy érezte, hogy a nyakába szuszog, tudta, hogy mit csináljon, ha el

nem ment teljesen az esze: körülményesebben végzett el min-den műveletet, ha lassabban nem is, hisz azzal a saját nyakát vágta volna el; sőt, tudatosan, ravaszul fitogtatta az iparkodá-

sát. A normás, bár őt kiáltották ki egyes számú közellenségnek, jelentéktelen ember volt, kissé görnyedten járt, szemüveget

hordott, ugyanazt a bagót szítta, amit az ember maga, csíkos kék ruháját barna gyári munkaruha védte, tök kopasz volt, és

ravasz, mint a róka. Azt beszélték, százalékot kap az általa java-solt bérmegtakarításból, de hát ez csak szóbeszéd volt, biztos

haragjában találta ki valaki, akinek a béréből egy shillinget lehú-zott. Ha az ember hazafelé menet találkozott a normással, az többnyire ráköszönt, és az ember aszerint köszönt vissza, hogy

az ő normáját az utóbbi időkben megbolygatta-e, vagy sem. Art-hur mindig barátságosan viszonozta a köszönését, mert vala-

hányszor a normás megállt a háta mögött, mindig visszafogta a tempót az óránkénti szabályos százra, bár egyszer sikerült négy-

százra is fölnyomnia, mikor elmaradt a napi adagjával. Szórako-zásból kiszámította, hogy mennyire menne föl a pénze, ha mint

az őrült, egész héten át megtartaná ezt a derékfájdító, csukló-törős, oktalan óránkénti négyszázas sebességet, s a Daily Mirror szegélyén végzett gyors számítás harminchat fontot mutatott.

„Ezt ni - esküdött meg -, hisz rám szállna valahány, és egy hétre rá már gürizhetnék, hogy a nyelvem kilóg, bagóért. - így aztán kikötött a kényelmes heti tizennégy fontnál. - Ennél több annyit

jelentene, hogy beszórom a nehezen keresett pénzem a jöve-delmi adó feneketlen kútjába - cseresznyén tartanám a disznót,

ahogy a Mama mondja -, márpedig az az elveim ellen van." Keresett hát, hiába a cég, a normás, a művezető és beállító,

aki mind elharapta volna egymás torkát, ha össze nem szövetke-zik, hogy az övét harapja el, bár az ideje java részében ügyet se

vetett rá, csak melózott vidáman, a hűs tizennégy rongyért, pör-gött az orsó a hűtőlé- és acélszagban, gondolni se kellett rá, feje naphosszat kellemesebb képekkel lehetett teli, mint amit itt lá-

tott maga körül. Könnyebb meló volt ez, mint teszem azt teher-autót vezetni, ahol az embernek mindig helyén kell legyen az

esze - meg-megpördíteni a revolverfejet, s olykor-olykor jobb kézzel letörni a forgácsot -, és eszébe jutott egy tizedes a kato-

náéknál, aki arról mesélt, hogy milyen csuda dolgokat gondolt a vécén, az egyetlen helyen, ahol az embernek szabad volt gon-

dolkodnia. De itt egész nap álmodozhatott. Ha az ember elkez-dett gondolkodni, gyorsan teltek az órák, és észre se vette, már-is villogott a tíz órát jelző lámpa a művezetői irodában; ilyenkor

gurítottak be a fehér overallos nők a nagy teás-tartályokat, s eregették ki az ocsmány löttyöt, amilyen gyorsan csak tudták,

egy sor csillogó csapon. Arthur nem volt hajlandó meginni a cég teáját, mert erős volt,

nem a minőségi Ceylon-törmeléktől, hanem attól, amit a teásboltban összesöpörtek, és a szódától, amit az üzemi konyhán

belekevertek. Egy szép napon kiömlött egy kevés egy munka-padra ebből a narancsvörös löttyből - így szólt a mese -, s bár három óra hosszat sikálták a foltot, az csak nem akart eltűnni;

még a lakatosok ötletessége sem bírt a tea ihatatlanságának e halvány bizonyságával, mely ott maradt örök figyelmeztetőül

mindazok számára, akik látták, hogy hazulról kell hozzanak inni-valót a gyárba, bár a figyelmeztetést kevesen fogadták meg. -

Ha így foltot hagy egy csupa olaj öreg fapadon, mit gondolnak, a gyomrukban mit csinál? - kérdezte Arthur a szaktársait. - Gon-

dolni se bírok rá. - Az igazgatóságon is panaszt tett, és meg is hallgatták. Egy igazgató megvizsgált az üzemi konyhán egy teástartályt, s úgy találta, hogy a falát belül egyenletes vastag-

ságú tea- és szódaüledék borítja. Minthogy Arthur kiállt a jogai-ért, ebből nagy hűhót csaptak, s a tea meg is javult, bár nem

annyira, hogy Arthur hajlandó lett volna meginni. Továbbra is úgy járt a gyárba, hogy a teásflaska nyaka kiállt a zsebéből, s

most, hogy Robboe irodájában villogni kezdett a lámpa, kikap-csolta a gépét, elővette a teát, s akár a többiek, kicsomagolta a

szendvicseit.

Átment Brenda férjéhez, Jackhez, aki fönn ült a munka-paci-ján, a behúzott satu meg egy köszörűtárcsa közt, egyik kezében egy bögre üzemi teával, a másikban egy sajtos szendviccsel; a

szendvics fele már benn volt a szájában, a másik meg útban volt befelé.

- Menj odébb - mondta Arthur, és fölült melléje a satupadra. - Adj helyet annak a csöpp nyúlseggemnek.

- Vigyázz, kiömlik a teám - mondta Jack. Arthur lecsavarta a flaskájáról a kupakot, s töltött magának

egy csésze gőzölgő teát. - Ebből igyál - kínálta. - Attól a löttytől epeömlést kapsz.

Jack kicsomagolt egy újabb szendvicset. Arthur maga is hozott

egy jó nagyot, de örült volna, ha Jack megkínálja, mert azt Brenda a tulajdon kezével szelte és kente meg. „Meg ha megkí-

nálna, se fogadnám el – esküdött meg önmagának. - Krisztusom, egy nap még elárulom magam."

- Ha másoknak jó - mondta Jack -, nekem is jó. Nem vagyok én finnyás. - Hétfő reggeli munkaruhája kemény volt és tiszta,

épp csak hogy a mellzsebnél volt rajta egy-két reszelőnyom; nyakatlan, bő, fakókék ingét meg inggombbal fogta össze. Hu-szonkilenc-harminc éves, friss, fiatal arcát elcsúfította örökös

mogorvasága, emiatt ugratták olyan könyörtelenül, akiknek a padját gondozta.

- Márpedig finnyásnak kéne lenned - mondta Arthur mély meggyőződéssel. – Mint mindenkinek. Mert van, aki még a hú-

gyot is meginná, ha porcelán csészében kínálnák. Jack arca megenyhült. Ha maga nem is mondott rosszat sen-

kiről, más szájából szívesen hallotta. - Nem - mondta -, azt azért nem. Hisz éppenséggel megkérhetném Brendát, hogy nekem is töltsön reggelenként egy üveggel, de nem szeretnék gondot

okozni neki. - Nem gond az - mondta Arthur, és letört egy darabot a

szendvicséből. - Gond bizony, ha két srácot kell ellátni valakinek. Jacky egy

kis lókötő. Tegnap este legurult a lépcsőn. Arthur hamarabb kérdezte meg, mint kellett volna: - De nem

lett semmi baja? - Néhány kék folt, és üvöltött két óra hosszat. De már jól van.

Tudod, mint a vas, olyan ez a gyerek.

„Ideje más témára térni. Síkos jégen jársz - mondta magában -, te mocskos bűnös. Vajon sikerül még idejében átváltanom?"

- Nyertél tegnap a versenyen? - Mhm. Öt rongyot.

Ez igen. - Kurva szerencséd volt - mondta. - Szombaton tíz shillinget tettem így is, úgy is a harminchármasra Redcarban, s

egy vasat nem kaptam vissza. Egy nap úgyis agyonverem a bü-kit.

- Mért vernéd agyon a bükit? - kérdezte józanul Jack. -Babo-nás vagy. Az ember vagy nyer, vagy sem. Én nem hiszek a sze-rencsében.

Arthur összegyűrte a szendvicspapírt, és a papírgolyót áthají-totta a köz túlsó oldalára. Egy szerszámos ládába pottyant. - Te-

libe! - kiáltotta. - Láttad, Jack? Ha célzok, se lehetett volna pon-tosabban.

- Nem hiszem, hogy az ember sokra menne a szerencséjével - folytatta Jack.

- Én igen - erősködött Arthur. - Általában szerencsém van. Bár néha pofára esek. De ritkán. Lehet, hogy babonás vagyok, de hi-szek a szerencsében.

- A múlt héten még azt mondtad, hogy a kommunizmusban hiszel - mondta Jack szemrehányó hangon -, most meg azt, hogy

babonás vagy, és a szerencsében hiszel. Nem hiszem, hogy ez tetszenék az elvtársaidnak - szögezte le fanyarul nevetve.

- Nos - mondta Arthur teli szájjal, mert már a második szend-vicset tömte bele és öntötte le teával -, ha nem tetszik nekik, te-

gyenek róla. - Ezt azért mondod, mert semmi közöd hozzájuk. - Vagyok én annyi, mint akárki más, mondtam már, nem? -

kérdezte Arthur. - És ezt komolyan gondolom. Azt hiszed, ha nyernék a totón, adnék neked egy vasat is? Vagy akárki más-

nak? Egy frászt. Az egészet megtartanám, csak a családomról gondoskodnék. Vennék nekik egy házat, és elindítanám őket az

életben, de fütyülnék mindenki másra. Hallom, az ürgék, akik nyernek a totón, ezrével kapják a kolduló leveleket. Tudod,

azokkal mit csinálnék? Megmondom: máglyát raknék belőlük. Mert én nem hiszem, hogy mindenkinek mindenből egyenlő rész jár. Vedd csak ezeket az ürgéket, akik itt szoktak szónokolni, a

gyáron kívül, a hordó tetejéről. Én szívesen meghallgatom, ha a ruszkikról beszélnek, a kolhozokról meg az erőművekről, amit

építettek, mert érdekel, de ha arról mesélnek, hogy ha egyszer ők jutnak kormányra, akkor majd mindenki mindenből egyfor-

mán részesül, az egészen más. Nem vagyok én kommunista, én mondom neked. De szeretem őket, mert mások, mint azok a

hájfejű tory csibészek ott a parlamentben. Vagy azok a kurva munkáspártiak. Hétről hétre kifosztják a borítékunkat, lopják a pénzünket biztosításra meg kereseti adóra, s még azt akarják

megetetni velem, hogy az én érdekemben. Tudom én, hogy mit csinálnék a kormánnyal. Körbejárnám Anglia összes gyárait,

sorsjegyet árusítanék, kisorsolnám a parlamentet. - Hat penny egy szám, szaki - mondanám. - Ha kihúzzák, szép nagy házat

nyer -, s ha már jól megszedtem magam, letelepednék valahol, s lenne tizenöt nőm és tizenöt kocsim.

- Mondtam már neked, Jack, hogy a legutóbbi választáskor a bolsi jelöltre szavaztam? Szegény ürge máskülönben nem kapott volna egyetlen szavazatot sem. Hát azért. Én mindig a vesztes-

nek segítek. Tudod, még nem is lett volna szabad szavaznom, mert nem voltam huszonegy, a papa szavazócédulájával mentem el, mert neki fájt a háta és ágyban volt. Kivettem a zsebjiből,

nem is tudott róla, s kinn a zsarunak, meg az asztalnál az ürgé-nek azt mondtam, hogy én vagyok a Harold Seaton, és még csak

meg se nézték a cédulát, csak bementem és leszavaztam. Ez volt az egész. Magam se hittem el, míg kinn nem voltam megint.

- Tíz évet kaphattál volna, ha lebuksz - mondta Jack. - Ez ko-moly dolog. Szerencséd volt.

Arthur ragyogott. - Mondtam, hogy mázlis vagyok, De mire jó ez a sok hülye törvény, mondd, ha nem arra, hogy a magamfajta ürgék megszegjék?

- Azért túl pimasz ne légy - intette Jack. - Egy szép napon még le találsz bukni.

- Miért? Gondolod, olyan ez, mint a házasság? Nem estem a fejemre.

Jack ott védte magát, ahol úgy érezte, Arthur leginkább az elevenjére tapintott. - Nem is azt mondom. És én sem estem a

fejemre, pedig megnősültem. Akartam, és kész. Tudtam, hogy mit csinálok. Szeretem a házaséletet, meg minden. Szeretem Brendát, és Brenda is engem, megférünk egymással. Ha a férj és

feleség jóban van, nincs a házassággal semmi baj. - A tieddel nincs, azt elhiszem. De másik ezerrel van.

„Ki hinné, hogy viszonyom van a feleségével? Valamikor majd megtudja, az biztos, de addig is, ne légy túlságosan pimasz, te

pimasz csirkefogó. Ha az vagy, oda a szerencséd, légy hát óva-tos. Az egészben az a legrosszabb, hogy bírom Jacket. Rendes

pacák, a legrendesebbek egyike. Kár, hogy a világ ilyen rohadt. Ö van felül, mert ő alszik minden éjjel Brendával. Gondolom, azt kéne kívánnom, hogy üsse el az autóbusz, akkor elvehetnem

Brendát, és én alhatnék vele minden éjjel, de valahogy nem kí-vánom, hogy elüsse."

- Még nem szóltam neked, ugye? - kérdezte Jack komolyan, miután hosszan, némán rágott; mintha egyszerre nagy és nehéz

gond ült volna a lelkére. Arthur lázasan törte a fejét. „Megtudta? Hát lehet az? Az arca

gondterhelt. Mire gondol? Hisz senki meg nem mondhatta neki, hogy viszonyom van a feleségével. Vagy igen? Ezek a minden lé-ben kanál, leskelődő pletykafészkek? Valahogy olyan furcsa Jack

ma reggel." - Miről, Jack? - kérdezte, és visszacsavarta a flaskára a kupa-

kot. - Tulajdonképpen nem is érdekes. Csak hogy idejött hozzám a

napokban Robboe, és közölte, hogy a jövő héttől kezdve éjsza-káznom kell a présműhelyben. Kevesen vannak, kell nekik egy

beállító. Egy hét éjszaka, egy hét nappal. - A kurva - fejezte ki részvétét Arthur, s remélte, hogy az

adott körülmények közt azt mondta, amit kell. - Sajnállak, Jack.

De észrevette, hogy tévedett. Jack tulajdonképpen örül az át-helyezésnek. - Nem is tudom. Ez egy kicsivel több pénzt jelent. Brendának a múltkor megtetszett egy tv, most talán meg tudom

venni neki. Elfogadott egy cigarettát Arthurtól, aki azt mondta: - Akkor is,

Jack, kivel fogok én dumálni szünetben? Jack nevetett; furán, mert valahogy most sem oldódott az ar-

cán a mogorvaság. - Majd csak kibírod... - és a hátára csapott, nem túl erősen, mondván:

- No, viszlát. Villogott a lámpa: vége volt a teaszünetnek.

„Oltári szerencsém van - mondta magában Arthur, mikor meg-

indította a padját -, olyan szerencsém, hogy az már nem is igaz, ki kell hát használnom, amíg lehet. Nem hiszem, hogy Jack

Brendának szólt volna már, hogy ezentúl éjszakás lesz, de foga-dok, hogy Brenda holtra röhögi magát a jó híren, ha hallja. Le-

het, hogy ezentúl nem látom hét végén, de ott lehetek nála min-den éjjel, az pedig többet ér. Fogás, előtolás, letörni a forgácsot. Kész. Kivenni a készet, befogni az újat, mérni, újra meg újra;

utálom, ha megcsinálok ezret, s az egészet visszavágja a meó. Negyvenöt shilling nem terem minden bokorban. Fogás, előtolás

másik kés, míg el nem nehezedik a karom, hogy már nem is ér-zem. Villámgyorsan. Kidobni, befogni, targoncáért kiabálni, hogy

vigyék a készet, s hozzanak újat, leszúrni újabb százat, s már nem érezni a hűtőié szagát sem, s nem látni a fejem fölött a

transzmisszió szíját, pedig tizenöt éves koromban, mikor a gyár-ba kerültem, még fölsikoltottam éjszaka, mert csapkod, tekereg, kanyarog, mint Robboe, a góré esze. Kemény élet ez, ha az em-

ber nem tör le, ha melózik, mint az állat, hogy megkeressen né-hány nyomorúságos rongyot, hogy elvihesse Brendát piálni, meg

be az ágyba, vagy ki a strelleyi erdőbe, a városi nagy lakótelep-nél, ahol Margaretnek, a nénémnek van a háza, ott lakik a sem-

mirekellő férjével és a férjétől való három kölykével, vagy kivinni Brendát abba a romos pásztorkunyhóba, amelyet kölyök-korom

óta ismerek, lefektetni a szalmára, s ott úgy fogjuk szeretni egymást, hogy kivárni is alig tudjuk. Nem kell akkora fogást venni, még máig sem tudom, mit kell ezzel a karral kezdeni,

még egy gallon hűtőlét, hadd szóljon. Repül az idő, annyi baj le-gyen, hisz azért idő az idő, megcsináltam újabb kétszázat, már

akár mehetnék is haza, hogy bekapjak egy buktát, elolvassam a Daily Mirror-t, s megnézzem a Weekend Mail-i, hátha van benn

egy-két jó fürdős kurva. Brenda, én nem bírom kivárni, míg az enyém leszel. Neked jó, csibém, ha leiszod magad és szeretsz.

Ezt a kést már köszörülni kell, majd délután odaadom Jack-nek. Elég baj ez neki, és hamarosan már éjszaka is eljár hazulról, s az még nagyobb baj neki, mert Brenda meg én elhancúrozunk

akármi zugban vagy ágyban, amit találunk. Le a meleg bugyit, szét a lábat, akármilyen hideg van is a strelleyi erdőben."

Az ember kilép a gyárkapun, és már nem is gondol a munkára.

De a legmurisabb, hogy akkor se, ha ott áll a gépe előtt. Azzal kezdi a napot, hogy acélhengereket szúr le és esztergál nagy

gonddal, de hamarosan minden művelete gépiessé válik, megfe-ledkezik a padról, keze és karja gyors mozdulatairól, s arról is,

hogy ötezred hüvelyknyi pontossággal fúr, forgácsol és esztergál menetet. Félóra múltán már észre se veszi a szaladgáló targon-cák zaját és a tekergő, csapkodó szíjak kínzó lármáját, de ettől

nem melózik rosszabbul, nem gondol már arra sem, hogy a leg-utóbb hogy összekoccant a góréval, csupa kellemes dolog jár az

eszében, ami a múltban esett vele, vagy azt reméli, hogy a jö-vőben esik majd meg. Ha a pad jól működik - a motor simán jár,

a kés szilárdan áll, a tokmány jó -, és a kéz megszokta a rit-must, akkor az embernek jókedve támad. Akár naphosszat is el-

álmodozik. Este meg, mikor bevallottan úgy érzi már, hogy ke-zét-lábát szakadásig csigázták a kínpadon, kilép a kocsmák és a belevaló cafkák otthonos világába, s ez megint csak ellátja

nyersanyaggal, amin másnap elálmodozhat a pad mellett. Csuda dolog, hogy az embernek mi minden eszébe nem jut,

mialatt a padnál melózik, olyasmi is, amiről azt hitte, sőt, azt remélte, hogy réges-rég elfelejtette már, és soha többé nem

gondol rá. Száll az idő, mialatt az ember az olajjal átitatott pad-lót koptatja, s lázasan melózik, bár észre se veszi: a képek ba-

rátságos világában él, agya mint a laterna magica, rikító, s oly-kor fölségesen hülye színű képek villannak át rajta, olyan világ ez, ahol szabad az emlékezet és a képzelet, mindenféle

bűvésztrükköt művel az ember múltjával és esetleges jövőjével, ámokfutás, mely gyönyörködtető látomásokat szül. Ahogy a tize-

des mondta a vécéről: csak ott szabad az embernek gondolkod-nia, s ha már gondolkodik - hogy megint a tizedest idézzem -,

miért ne gondolna valami szép és csudás dologra?

Mikor Arthur délután visszament a melóba, már csak négyszáz

henger hiányzott a napi adagjából. Éppenséggel tehát lassítha-

tott volna, de nem érezte jól magát, míg az utolsó is ott nem fe-küdt tisztán és készen a ládában a pad mellett, nem akaródzott

hát lazsálnia, míg nem végez minddel. Három óra alatt lehajtotta a négyszázat, hogy a hátralevő időt jóleső, álcázott semmitte-

véssel töltse, úgy tegyen, mintha a padját pucolná, vagy azzal az ürüggyel, hogy a kését megy köszörültetni, Jackkel beszélges-

sen. „Csak okosan - mondta magában, ahogy az első százba be-lekezdett, s egymás után potyogtatta a hengereket a ládába. - Az ember ne hagyja, hogy elkoptassák ezek a kurvák, ahogy

Fred mondta annak idején a Haditengerészetnél. Valamit latinul is szónokolt karborundum köszörűkőről. A jó tanács az, jó tanács akkor is, ha az ember nem szorul rá. Mert engem ugyan soha el

nem koptat senki, vagyok én annyi, mint akárki más, bár ha egyszer megkapom azt a nyavalyás szavazati jogot, szívem sze-

rint közölném, hogy mit csináljanak vele, amennyi hasznom ab-ból nekem van. De ha azt mondanák: »Idenézz, Arthur, itt egy

fél mázsa dinamit és egy vadonatúj gyutacs, robbantsd föl a gyárat«, bizisten fölrobbantanám, mert azzal legalább csinálnék

valamit. Csinálnék. Aztán meglépnék Ruszkihonba vagy az Észa-ki-sarkra, ahol nyugodtan ülhetnék a fenekemen, és röhög-hetnék, mint a fakutya, hogy mit csináltam, s hogy milyen csu-

daszép volt, mikor a górék, a gépek, a csillogó bringák szálltak föl arra a gyönyörű holdvilágos égre. Nem mintha ellenük vol-

nék, csak hát hébe-hóba így érzek. Én a magam részéről azt se bánnám, ha holnap a világ robbanna föl, ha tudnám, hogy én is

vele robbanok. Persze nem mintha nem nyernék előbb még szí-vesen kilencvenezer fontot. Bár végül is jól élek, semmi gondom

semmire, és mindent összevetve, kár volna itthagyni Brendát épp most, hogy Jacket áttették éjszakásnak. S ő még csak nem is bánja, ez a legmurisabb, még örül is a változásnak, meg hogy

nagyobb pénzt szakít le, és én is örülök, és tudom, hogy Brenda is. Mindenki örül. Néha egész szép ez a világ, ha az ember nem

hagyja el magát, és nem hagyja, hogy ezek a kurvák nyomják neki a süketet, hogy így karborundum meg úgy karborundum."

Robboe, a góré ment arra a közön; az egyik beállítóval beszél-getett. Robboe negyven év körüli ürge volt. „Tizennégy éves ko-

ra óta itt melózott a cégnél, itt inaskodott, rengeteg időt töltött esti iskolán, s a háború előtt se kóstolta meg az alkalmi munkák keserveit, ahogy az öregem - gondolta Arthur -, a háború alatt

meg »különleges beosztása« volt, nem kellett katonáskodnia. Most húszat leszakít egy héten, plusz a teljesítményprémiumot."

Szögletes képű, halk ember, szeme és a homloka elgyötört, kes-keny gumiajka van, s a keze örökké a zsebében matat a mikro-

méterrel. Robboe megtartotta az állását, mert volt esze, hogy mindig azt mondja, amit kell, s ha visszapofáztak neki, jó képet

vágott hozzá, csak vigyorgott savanyúan, mindaddig, míg az ember gorombán hányaveti volt, s látszott rajta, hogy nem rezei be. A Jack-fajta emberek rettegtek tőle, de Arthur szemében

emberi lény volt, akit a felelősség ólomsúlya nyom, hisz úgy lát-szott, a műhelyben bármikor kitörhet a lázadás.

Arthur kifutófiúként kezdte a pályáját a cégnél, alkatrész-mintákat hordott a gyár egyik műhelyéből a másikba, vagy meg-

bízásoknak járt utána a városban, triciklin. Tizenöt éves kamasz volt, és Robboe minden csütörtökön beküldte a városba valami

titokzatos megbízatással egy gyógyszertárba: leragasztott borí-tékot nyomott a kezébe, abban volt a cédula és a pénz. Érdekes volt az út, Arthur csatornapartokon, keskeny sikátorokon kere-

kezett végig. A gyógyszerész egy vastagabb borítékot bízott rá, valami lapos, rugalmas holmi volt benne, és az apró, ami a bo-rítékban levő pénzből visszajárt. Három hónap múltán Arthur rá-

jött, hogy mit kell Robboe-nak vásárolnia, mert egy reggel a gyógyszerész sietett, és nem ért rá megnézni, hogy a boríték

rendesen le van-e ragasztva. Arthur tehát ki tudta nyitni és vis-sza is tudta ragasztani, míg arra várt, hogy a vörös lámpa zöldre

váltson. Ez alkalommal teljes bizonyosságot szerzett. Azt találta, amit várt, s miközben hazafelé kerekezett a Castle Boulevard-on,

röhögött, mint a bolond, s olyan dühödten taposott, hogy leha-gyott buszt, tejeskocsit, sőt egy-egy autót is. Bámulták, mintha elment volna az esze.

- Három csomaggal! - nyerítette. - A koszos csirkefogó! Ez ám a csuda nő! Kilencszer egy héten! - A hír persze szétfutott az

üzemben, s Arthur már régóta padnál dolgozott, és nem volt ki-futófiú, még mindig megesett, hogy utána kiabáltak, mikor ott-

hagyta a gépet és kiment a vécére: - Hová mégy, Arthur? - S ha Robboe történetesen épp nem

volt benn a műhelyben, torkaszakadtából visszaüvöltött: - Bemének a városba gumiér a górénak! - azzal a széles,

teliszájú Robin Hood-os kiejtéssel, amitől a nők visítva kacagtak,

a férfiak meg pukkadtak a röhögéstől. Robboe megállt a padjánál, fölvett egy kész munkadarabot, és

gondosan ellenőrizte a méreteit mikrométerrel. Arthur kivette a kést, és várt. - Valami baja van? - kérdezte

harciasan. Mint mindig, most is ott lógott Robboe szája sarkában a ciga-

retta, a szeme közé füstölt, a hamu meg barna munkaköpenyére hullott. Az utolsó mérést végezte kaliberrel. – Jó - mondta. - Semmi baja - és továbbment.

Arthur és Robboe megbízott egymásban, elviselte egymást. Az ellenség, ez a fekete bestia, mely talán már nemzedékek óta

öröklődött apáról fiúra mindkettőjük családjában, visszafojtott morgással kushadt bennük, mintha egy nagyobb gazda tartaná

kordában. Tisztelték egymásban az örökséget, s mikor nagy rit-kán, kurtán és nyersen, föltettek egymásnak egy-egy kérdést,

hangos szavukkal és hideg szemükkel vették tudomásul létezé-sét.

Robboe-nak kocsija volt - pontosabban egy vén Morrisa -, s

egy félig villája valamelyik flancos kerületben, s a felvágás e je-leit Arthur a rovására írta, mert tulajdonképpen egy helyről jöt-

tek, s mindjárt barátibban érzett volna Robboe iránt, ha az is ugyanolyan négyszobás házban lakik, mint ő maga. „Mert végül

is Robboe semmivel sem különb, mint én" - tűnődött, miközben fordított egyet a revolverfejen, s fogást vett a késsel a hengeren,

az aznapi utolsó tucat egyikén; sőt, ha jól meggondolja, semmi-vel sem különb, mint akárki más. Mert Arthur nem a tudásuk vagy az eredményeik alapján értékelte az embereket, hanem

vak szenvedéllyel a mélyebb értéküket mérte föl. Az indulata volt a mérce, s ez az ő szempontjából mindig pontosan működött, s akikre alkalmazta, vagy megütötték a mértéket, vagy sem. Szűk

tűréshatárok közt megbízható útmutatással szolgált, hogy ki a barátja és ki nem, s hogy mennyire bízhat meg valakiben, akit

esetleg a barátjává tehet. Elég volt egy emberre rápillantania, meghallania a hanglej-

tését, a járását látnia, máris ítéletet alkotott róla, s ez az ítélet éppolyan pontos volt, mintha az illetőt hetek óta ismerte volna.

Robboe-ról alkotott első véleménye sose változott. Sőt, csak erő-södött. Félig tudatos következtetése, hogy az egyik ember nem különb, mint a másik, jelen esetben azt bizonyította, hogy mind

védtelenül élnek ugyanabban az ellenséges világban, s ez meg-követeli, hogy bizonyos mértékig megbízzanak egymásban. És

Arthur nem kételkedett, hogy Robboe ugyanilyen próbának ve-tette alá őt, s hogy ő is ugyanerre a következtetésre jutott, így

hát egymás iránti kölcsönös megbecsülésük valamiféle ítéleten alapult, amelyet egyikük sem tudott volna pontosan megfogal-

mazni. Valahányszor Arthur a szeme közé nézett valakinek, s komor,

ravasz tekintettel fölvonta a szemöldökét, hogy odakiáltsa neki:

- Ismerem én magát, szaktárs! - mindig fönnállt a lehetőség, hogy agya serpenyőin valóban megmérte az illető legfontosabb

jellemvonásait, bár sem a mérleg működését, sem a serpenyőket egyensúlyban tartó súlyok jellegét nem tudta volna megmagya-

rázni. Ez mindenkire másként hatott. Ha olyan szaktársának mondta.

akivel történetesen egy láda munkadarabon veszett össze, mert visszavágta a meó, valószínű, hogy az ugyanolyan sokat sejtető és sztentori hangon üvöltött vissza: - Azt maga csak hiszi! - De

ha Arthurnak mondta valaki, hogy „ismerem én magát, szaki!", ez volt a szabványválasza: - Ismer? - Akkor maga állati okos

ember, szaki, mer, mit szól hozzá, én nem -, s ez éppolyan hatá-sos volt, hogy befogja a másik száját, s talán éppolyan igaz is,

mert bár mindenkiben megvan a képesség, hogy másokat meg-ítéljen, az eszébe se jut, hogy önmagát is megítélhetné. Arthur

belebotlott ebbe a gyarlóságba, mely, úgy látszik, mindnyájunk-ban közös, de mind ez ideig nem nagyon igyekezett, hogy ön-magában fölszámolja.

De hiába volt jó emberismerő, Arthur sohasem volt képes tel-jesen kiismerni Jacket, a szerszámbeállítót. Talán mert Brenda

férje, bonyolultabbnak érezte, mint mást. Az a fajta ember volt, mint Arthur, nem is próbált másnak látszani, rendes körülmé-

nyek közt egy pillantással fölmérte volna, de Jack jellemének egyik-másik kiágazása valahogy elkerülte a figyelmét. Jack sok

szempontból félénk volt, magának való, keveset árult el önma-gáról. Ha mások beszélgettek, ő se hallgatott, de sose ordítozott, sose káromkodott, nem is ivott, mint a gödény, nem jött ki a

sodrából, akárhogy táncoltak az idegein a górék; sose nyílt meg, hogy legalább egy pillantást vethessen beléje, és megállapítsa, miféle ember. Arthur még azt se tudta, vajon Jack sejti-e, hogy

neki viszonya van a feleségével. Talán igen, talán nem, s ha igen, akkor alattomos disznó, hogy nem szól. Az a fajta, aki sejt-

heti, sőt, talán bizonyítéka is van rá, hogy hónapok óta izélgeted a feleségét, de nem buktat le, míg kész alkalom nem kínálkozik

rá. Sőt, az is lehet, hogy egyáltalán nem buktat le, ami öreg hiba a részéről, mert ha megtenné, Arthur kénytelen lenne visszaadni

neki Brendát, hisz úgy kívánja a játékszabály. De mindent összevetve, végül is Jack javát szolgálja, hogy ne-

ki viszonya van a feleségével. Arthur a férjeket két csoportba so-

rolta: az elsőbe azokat, akik gondoskodnak a feleségükről, a má-sodikba a „lusta" férjeket. Jack az utóbbi csoportba tartozott,

mely Arthur tapasztalata szerint sokkal népesebb, mint az első. Minthogy ezt igen hamar fölismerte, szerencsés volt a szerelem-

ben, megvolt a szórakozása, minden alkalmat kihasznált, s ti-zenhét éves kora óta abban a hitben élt, hogy feltétlenül férjes

asszonnyal a legjobb. A „lusta" férjeket nem sajnálta. Valami hi-ányzott belőlük; nem mint a nyomoréknak a fél lába, amit sem-miképpen nem tud pótolni, hanem olyasmi, amit játszva pótol-

hatnának, ha egy kicsit is kevésbé volnának önzők, néha gondol-kodnának is, és valamivel többet törődnének a feleségükkel.

Mert Arthur, belátóbb pillanataiban, állította, hogy az asszony több, mint csecsebecse és mindenes cseléd; csodálatos, meleg-

szívű teremtés, akire szükség van, megérdemli, hogy törődjenek vele, s annyi figyelmet igényel, amennyi a férfitól csak telik, fel-

tétlenül többet, mint amennyit az a munkájának vagy a saját kedvtelésének szentel. Különben is, ha egy asszonyhoz kedves, abban a férfinak rengeteg öröme telik. Persze, van asszony, aki-

vel képtelenség kedvesnek lenni, a képe mint a csatahajó, s a szíve kemény, mint a szög, öklét rázza és bőmből: „Ezt tedd,

meg azt tedd, ezt ne tedd, mert különben..."!, és próbálhatsz te akármit, hogy kedves légy vele, nem kér belőle. Jobb lett volna,

ha az ilyen férfinak születik, kisebb kárt okozna, és kevesebb embert keserítene; be lehetne hívni katonának, s tenni lehetne

róla, hogy fölforduljon, vagy sittre lehetne vágni, mert a hordó tetejéről szónokolja, hogy: „Vesszen ez, meg vesszen az!" Az ilyen asszony bolondnak tart, ha megpróbálod szeretni, nem is

érti, hogy mi az, az ilyennel az ember végül nem tud mást kez-deni, mit hogy szájon kapja. Reménytelen és hülye ügy. De azt

hiszem, a legtöbb asszony elvárja, hogy szeresse az ember, hogy kedves legyen hozzá, s még ha nem kívánja is, előbb-utóbb

akkor is viszonozza a szeretet. Tégy boldoggá egy asszonyt az ágyban - ez a csata java része -, s már jó úton vagy, hogy meg-

tartsd magadnak. Uramisten, derekabb dolgot az életben nem tettem, mint mikor egy asszonynak örömöt szereztem, s ugyan-akkor nekem is megvolt az örömöm. A jó ég tudja, erre hogy

jöttem rá. Én nem. Bár akárhogy nézem is, kockázatos dolog, ha a férfi szereti a piát, az asszony meg a piás férfit nem. Ez az én nagy bajom, ezért nem vagyok soha holtbiztos a dolgomban,

ezért kell óvatosnak lennem, ezért kell megkeresnem a leg-szerelmesebb természetű nőket - s ezek majdnem mind férjes

asszonyok, akik nem kapnak eleget, mert a férjük lusta. Ez volt a módja, hogy megfeledkezzék a gyárról, akko r is, ha

bent gürizett a gép mellett, és ropogtak már az izmai, akkor is, ha sört nyakalt a kocsmában, vagy Brendát ölelte nagy puha

ágyában hét végén. A gyár nem számított. A gyár úgyis termel, amíg egyszer föl nem robban a nagy iparkodástól, „de én - gon-dolta - immár két tucattal túlteljesítve a napi adagot, akkor is le-

szek, ha a gyár már nem lesz, és lesz Brenda, és lesz a sok hoz-zá hasonló, aki mind annyi aranyat ér, amennyi a teste súlya."

3 Attól kezdve, hogy az eszméletét visszanyerte, eltelt néhány

perc, míg a szemét is ki tudta nyitni, s közben mindvégig tuda-

tában volt, hogy beteg, és nem képes munkába menni. Újra meg újra megpróbált fölkelni, hogy kitapasztalja, hogy is érzi magát,

de tizenegyig nem futotta rá az erejéből. Lent az asztalon talált egy teli kanna kihűlt teát, az anyja hagyta ott, mikor elment be-

vásárolni. Járkált mezítláb a szobában, s nem tudta, mi baja. Fölvette a Daily Mirror-t, s mivel nem volt a címlapján jó nő, be-

lelapozott a közepébe. Legalább egy szép fürdőruhát látna. Le-dobta az újságot, s odament a lépcső alá a szenesládához, hogy a szenesvödröt megtöltse.

Bejött az édesanyja, mindkét kezét lehúzta a fűszeresnél vett holmi.

- Azt hittem, rosszul vagy - mondta, mikor észrevette, hogy ott ül sápadtan a tűznél. - Azért nem keltettelek föl.

- Rohadt a gyomrom - panaszkodott. - Az epéddel van baj - ragasztotta rá az anyja az efféle pana-

szoknál szokásos címkét. A szokott gyógymód: hat penny ára kukoricabrandy a szemközti boltból, azután, hogy a szatyrot a konyhában kirámolta.

Az öregasszony nehézkes igyekezettel vágott át az udvaron, s a hidegben szorosan összefonta a mellén a karját. Arthur ott lát-

ta maga előtt, miközben a kályhát támasztotta, szinte hallani vélte fényes, fekete, szögletes cipőjének kopogását, ahogy át-

megy a macskaköves utcán. - Hat penny ára kukoricabrandyt, Mr. Taylor - mondja, ahogy a boltba belép. „Taylor, a vén zsu-

gori" - gondolta Arthur. - Jó is ez ilyen reggel - mondja a boltos, miközben csöppenként kiméri. Arthur tudta, hogy az édesanyja még azt se bánja, ha megrövidítik, csak meg ne várakoztassák,

és egy szórakozott „mhm", s egy üres pillantás a jégvirágos ki-rakatüvegen át meggyorsítja a vén Zsugori kezét, miközben ki-szolgálja. Édesanyja kikészítetlen és sovány arcán ötven-egyné-

hány éves korára épp elég a ránc, s ezeket nem is a kor véste rá, hanem a sok sírás és kacagás hagyta rajt itt is, ott is a nyo-

mát. Isten a megmondhatója, épp eleget dolgozott, s ugyancsak nem élt jól egész a háború utánig, s ezt Arthur tudta is. Míg

Seaton képe belesavanyodott, hogy még bagóra se telt neki, ő a boltokat rótta, hogy kiimádkozzon valamit hitelre a csütörtöki

segélyfizetésig. De mint ahogy Seaton is annyit füstölhet ma, amennyi belefér, és nézheti a tv-t, ő is hétről hétre megkapja a tisztességes pénzt, vége a sanyarúságnak, elég jól él, s kékes-

szürke szeme fölcsillan, valahányszor egy font ezt meg egy font azt kér a Szövetkezetben, mert most már megteheti. - Beteg va-

laki, Mrs. Seaton? - képzelte maga elé Arthur a vén Zsugorít, amint megkérdezi. Mr. Taylor negyvenéves képe csupa nyájas-

ság, mindig tudja, mi a helyes, és kíváncsi, mint egy rendőr-spicli. Édesanyja leengedi a kezét, és előveszi a pénztárcáját a

kötényzsebéből. - Arthur gyomrával van baj már megint. Az a gyár, tudja, senkinek sem tesz jót. - A fiatalos és lenyalt hajú Zsugori visszateszi a hatpennys brandyt, s megállapítja, hogy ha

az asszony elment, még egy kis vizet kell öntenie hozzá. - Hát bizony, nem - biztos, hogy azt mondja, miközben a palackba

visszadugja az üvegdugót. - Én sose dolgoztam a gyárban. Utazó voltam, tudja. De az a gépzsír meg olaj egészségtelen, az fix. -

Az édesanyja még mindig csak félig ősz. Se szőke nem volt, se barna, állapította meg a hajáról Arthur. Az öreg, az fekete volt,

akár a pikk ász. - Gondolja, hogy ez majd jót tesz neki? - kérdezi az édesanyja. - Szegény kölyök, szerintem holtra dolgozza ma-gát. Mindig ilyen rendes gyerek volt. Nem is tudom, mit kezde-

nék nélküle. - Arthur tudta, hogy ezt mondja. - Fogalmam sincs, mit. - Zsugorinak meg eszébe jut, mikor Arthur bejött a boltjába,

és a gyümölcs-automatával játszott. „Egyik pennyt a másik után dobtam a résbe - gondolta a tűznél Arthur -, s mikor az auto-

mata a három citromnál végül elakadt, a penny csak nem jött ki. S mikor a vén Zsugori kijelentette, hogy ő nem tehet semmit,

addig döngettem a masina oldalát, míg köhögni nem kezdett, s az ölembe nem köpött egy shilling négy pennyt."

Várta az édesanyját, látta, hogy átjön az udvaron, hallotta,

hogy kattan a retesz, mikor belép a házba, kezében a csöpp or-vosságteherrel.

- Tessék - mondta. - Mindjárt jobban leszel tőle. Megitta, s at-tól, hogy a tükör előtt hajtotta le, mint Bill Hickock egy vad-

nyugati ivóban, mindjárt kétszer olyan jól érezte magát, s a gyomorfájás, amit a gyár gépzsír- és hűtőfolyadékszaga okozott,

lassan-lassan elmúlt. Sürgősen egy korty teát kért, hogy leöb-lítse, s az édesanyja hozott is egy csésze forró, sötét, jó cukros teát, sűrű szövetkezeti tejszínnel a pintes üveg tetejéről, amit a

külső ablakpárkányról vett be. Két tucat év gyakorlata bizonyítja, hogy ez jót tesz neki. Ott maradt a tűz mellett, míg az édesanyja ebédet főzött. A Daily Mirror-t olvasta a káposztaszagban, néha-

néha kinézett a párás, jégvirágos ablakon a hosszú, sivár hátsó udvarokra, a vásárlásból hazajövő asszonyokra, s az édesany-

jára, amint a főzőfülke ajtaján ki-kimerészkedett, hogy beledönt-sön valamit a szemétvödörbe, vagy elpletykázzék néhány percig

az udvar végében az öreg Bull mamával. Jó és kellemes élet ez, ha az ember nem tör le, biztonságban a

fagyos világtól, benn a barátságos, meleg konyhában, s onnan nézi a túloldal piros házait. Nevetni lett volna kedve. Jó az, ha az ember néha beteg, lóg egy napot a munkából, ül a tűz mellett,

olvas, teázik, s várja, lesz-e valami jó a tv-ben. Nem tudta, mitől betegedhetett meg. Tegnap este Brendával ivott a Sportklubban,

de nem annyit, hogy fölfordult volna a gyomra. Kénytelen volt föltenni magának a kérdést: „Valóban rosszul voltam reggel?'' De

a lelkiismerete tiszta volt: a bére nem sínyli meg, s a gyárban a munkájával legalább egy nappal mindig előtte járt annak, akinek

a keze alá dolgozott. Nincs miért aggódnia. A gyomra is jobb volt már, és csontos fehér lábát hátrább húzta a vörösen izzó tűztől.

Szélesen kötött nyakkendőjét selyemsál födte, Wollatonba tar-

tott, abban a reményben, hogy útközben találkozik a Sport-klubba menő Brendával. De inkább nekitámaszkodott egy kerí-

tésnek, mint hogy átvágjon a szomorú sikátorokon, s innét, ahol állt, látta, hogy befagyott a Martin-tavának a felszíne. Tegnap

este Brenda még nem tudta, hogy eljön-e: csak talánra mondta, s a gyöngéd búcsúzkodás közben az is olyan bizonytalanul hang-zott, hogy csak a teaidőben jutott eszébe.

Ütött a wollatoni toronyóra, hangja darabokra törte a hideget, könnyedén iramodott a tó fölé, ahol iskolából hazafelé tartó gye-

rekek kiabáltak, csúszkáltak, és kövekkel hajigálták a sás körül csoportosan fölszálló, csapkodó szárnnyal a fák, s a külvárosi ve-

teményeskertek sövénye felé röpülő rémült kacsákat. Állt a kerí-tés mellett, végignézett az erdőszélen, egyik keze mé lyen benn

bő és hosszú felöltője zsebében. Most is azt játszotta, mint majdnem mindig, ha nőre várt: - Nem, nem hiszem, hogy eljön - mondta. Vagy: - Nem, ezzel a busszal biztos nem jön - mikor

látta, hogy a busz befordul a sarkon és megáll. Vagy: - Legalább negyedóra még, amíg itt lesz - abban a reményben, hogy kelle-

mes meglepetés éri, s a nő egyszerre fölbukkan. Néha nyert, né-ha nem.

Leszálltak néhányan a buszról, de Brenda nem volt köztük. Megpróbált belesni az emeletes busz alsó és felső ablakán, de

teljesen belepte a pára és a füst. Lehet, hogy Jack fog leszállni róla: a lehetőség mulattatta, elnevette magát az ötleten. Több mint egy hónapja Brenda egyszer megkérdezte: - Mit mondjak

Jacknek, ha tudni akarja, hogy miért járok olyan gyakran a klub-ba? - És ő tréfásan azt felelte: - Mondd, hogy benne vagy a nyíl-dobó csapatban.

Mikor legközelebb találkoztak, Brenda közölte: - Megmondtam neki, és szemmel láthatóan nem volt ellene kifogása. - Akármi jó

nekik, ha féltékenyek - jegyezte meg ő. De pár hétre rá Brenda újabb hírrel jött: - Jack azt mondta, hogy valamelyik este följön

a klubba, megnézni, hogy tényleg játszom-e. Viccelt: azt mond-ta, szeretné látni, hogy én nyerem meg a bajnokságot.

- Hadd jöjjön - mondta Arthur. Ez jutott most az eszébe. Brenda nem volt a buszon. A motor

hangosan föltúrázott, az utóbb beálló csendben mintha rémülten

hallgattak volna a törékeny ágak és gallyak, s ettől Arthur még jobban fázott, annyira, hogy már a tó jegén hancúrozó srácokat

se hallotta. Brenda hetenként háromszor jött el a klubba, mikor Jack épp éjszakás volt, Jackyt meg a kishúgát a szomszéd kis-

lányra hagyta, az egy shillinget kapott a fáradozásáért, s Brenda megmondta neki, hogy egy teremtett léleknek nem szabad szól-

nia; Arthur remélte, hogy ez a klubhistória még megteszi néhány hétig. Hátat fordított a Wollaton felé tartó busznak, s megint a homályban csicsinkázó és kurjongató srácokat bámulta.

Brenda a következő buszról lépett le, megállt az út szélén, ki-várta, míg elmegy egy kocsi, aztán elindult át az úton, őfeléje.

Tudta, hogy Brenda észrevette, de ott maradt a sövény árnyéká-ban. Brenda gyors kis léptekkel közeledett, szorosan simult rá a

kabát, keze a zsebében, nyakán hanyagul megkötött gyapjúsál. Ö egy kissé előbbre jött a sövény fedezékéből, s mikor Brenda

már csak néhány lépésnyire volt, nevén szólította. Ügy érezte, jobb, ha óvatos. Mit lehet tudni, Jack esetleg követi. Nem mintha magát féltette volna - ha arra kerül a sor, tudta, megállja a he-

lyét akárkivel szemben: száznyolcvanöt magas, most múlt hu-szonkettő, ki legyen erős, ha nem ő? Csak óvatosan, akkor még

soká nem lesz semmi baj - gondolta. Elébe ment, belekarolt, s bevonta az árnyékba. - Szia, csibém

- mondta, és megcsókolta az arcát. - Hogy vagy? Brenda odabújt hozzá és megölelte. - Jól, Arthur -mondta halkan, mintha ugyan-

azt a választ adná akkor is, ha nem volna jól. Mikor Arthur be-dugta a kezét, hogy a melléhez közelebb férkőzzék, sálja alól ki-bukkant fehér blúza. Brendának könnyű és kellemes illata volt,

mint az asszonyoknak, ha sietnek, s aggodalmuk után elernyed-nek; meleg, halvány, púderszaggal vegyes izzadságszag áradt

belőle, s ez izgatta Arthurt. Úgy megvan harmincéves, gondolta, mint egynapos. - Könnyen szabadultál Jacktől? -kérdezte, és el-

engedte. - Hát persze. Azt mondtam, a klubba megyek játszani.

- Teli volt szorongással, magához húzta hát, s még gyöngé-debben ölelte meg, mint az előbb. Úgy érezte, nem helyes, ha egy asszony túl sokat aggódik. Legszívesebben átvette volna

minden gondját. Könnyű az. Az ember a vállára veszi, s aztán, minthogy semmi haszna belőle, ledobja.

- Mit mondott?

- Hogy később esetleg ő is átjön. - Miközben a nő beszélt, Art-hur ott érezte a száján meleg lélegzetét.

- Mindig mondja, és sose jön. Különben is éjszakás, nem? - De. - Akkor se erezné biztonságban magát, ha Jack tízezer

mérföldre volna. Ez csak természetes, gondolta; két kézzel ma-gához ölelte, s gyöngéden szájon csókolta.

- Ne aggódj, csibém, nem jön. Meglásd, jól megleszünk. - Fölhajtotta Brenda kabátgallérját, megigazította a sálját, rá-

gyújtott két cigarettára, s az egyiket Brenda szájába tette. Elin-

dultak a sötét és csöndes fasoron a klubház felé. Elmondta Bren-dának, viccesen, hogy mióta álldogál itt; azt mondta, olyan ez,

mint mikor az ember kerek egy nappal később megy ki a fut-ballmeccsre, és várja, hogy kezdjék már; összehordott hetet-ha-

vat, csak hogy megnevettesse. A fasor egyik oldalán erdő volt, és jó sok bolondozás, csókolózás után oda váltottak be a sövény

egy nyílásán át. Arthur hencegett, hogy úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét.

Középen van egy tó, ott szokott úszkálni kölyök-korában. Az er-

dő végében egy fűrésztelep, akár az ostromló hadak tábora, egy-re beljebb eszi magát, de maradt még sűrű elég, hogy ilyen es-

téken, mint a mai, Arthur hasznát vehesse. Tudta, hogy Brendának fáj, ha ennyire szorítja a csuklóját, mi-

közben befelé vezeti, mégsem lazított a szorításán. A sötétben sűrűn vették körül őket a fák és a bokrok, s ez valahogy elszo-

morította. Egy pillanatig azt hitte, azért szorítja ennyire Brenda csuklóját, mert siet, hogy jó száraz helyet találjon; aztán meg-érezte, hogy van valami Brendában s az egész helyzetben, ami

arra készteti, hogy fájdalmat okozzon neki, s ez valahogy azzal függ össze, hogy Brenda becsapja Jacket. S bár ennek rövidesen

épp ő veszi hasznát - hirtelen eszébe jutott egy hely, s most ar-rafelé vezette Brendát -, mégis arra gondolt: Minden nő egy-

forma. Ha a férjükkel megteszik, megteszik veled is, ha csak egy csöpp lehetőséget adsz rá. Rátaposott egy gallyra, a roppanás

szétszaladt a lenti sötét víz fűzzel szegett, elmosódó partvona-lán. Brendának elakadt a lélegzete, egy bokor levelei végigsö-pörtek az arcán; Arthurnak eszébe se jutott, hogy figyelmez-

tesse. A talaj száraz volt és kemény. Átmentek egy földhányáson,

ahol nem voltak bokrok, egy földbe vágott, gerendákkal kidúcolt, a háború alatt a fűrésztelep munkásainak óvóhelyül szolgáló

alagút tetején. Arthur most már lazán fogta Brenda kezét, szólt neki, ha bokor került az útjukba, vagy gyökér állt ki a földből,

Brenda meg elszántan és szelíden követte. Az erdőben nem volt több ösvény, mint amennyi mély és vilá-

gos vonal Arthur tenyerében, így hát könnyen megtalálta azt a

száraz és eldugott helyet, amire gondolt. Levetette a kabátját és leterítette a földre. - Itt jó lesz -mondta halkan.

Brenda megszólalt, most először, mióta az erdőbe beléptek: -

Nem fogsz megfázni? Meghatotta Brenda aggodalma, s most már alig tudta kivárni,

aminek jönnie kell. Hangosan fölnevetett. - Ne félj. Ez semmi ahhoz, amit a katonáéknál voltam kénytelen végigcsinálni. És

különben is, itt vagy te, hogy megmelengess, kiscsibém. Brenda megölelte, s hagyta, hadd gombolja ki a kabátját.

Megint érezte az illatán, hogy egy lépés és abbahagyja, mert tudja, hogy amit tesz, nem helyes. Kitapintotta a blúzán a ke-mény teklabrosst, kitapintotta a gombjait, aztán lefeküdtek a

gondosan kiterített kabátra. Elfeledkeztek a föld hidegéről, a fö-lébük magasodó fákról, belevesztek a szenvedély melegébe, a

sűrűség jóleső csendjébe, az ősnövényzet illatába, az erdőbe, ahol senki föl nem fedezhette titkukat, vagy ölhette meg az örö-

möt, amit egy férfi és egy nő kelt egymásban, egy kiterített ka-báton, sötétben.

A fasoron, az út fölé hajló fák alagútjában pár száz lépést kel-

lett megtenniük a paradicsom fényei felé, hogy a klubházhoz ér-jenek. Brenda belékarolt, tréfálkoztak, beszélgettek, cigarettáz-

tak, teli voltak szeretettel és megértéssel, mintha valami nagy kő esett volna le a szívükről.

De Arthur vidámsága a teniszpályákhoz érve lelohadt, s mind-ketten elszomorodtak, mintha olyan boldogságot fogadtak volna

el, amit képtelenek megőrizni. Brenda kissé lehajtott fejjel gya-logolt, s összerezzent, mikor egy befagyott tócsára lépett. Art-hurnak megint Jack járt az eszében; gyönge legény, gondolta in-

gerülten, hogy hagyja a feleségét mással mászkálni. Fura, hogy hányszor volt már rossz a lelkiismerete, mert elvette gyönge

emberek feleségét; az erősektől inkább fél az ember, okosko-dott.

Vajon tudja-e Jack? - töprengett. Hát persze hogy tudja. De-hogyis tudja. S ha most még nem is, majd meg fogja tudni. Az

nem vitás: egyetlen férfi se olyan féleszű. Már bizonyára meg-mondták neki. Arthurnak semmi határozott oka nem volt, hogy azt higgye, Jack tud valamit, de bízott a „mérleg" pontosságá-

ban, ami Jackkel való találkozásaiból és Brenda elbeszéléséből állt össze. Persze, az ember sose tudhatja biztosan. Nem mintha

sokat számítana, amíg Jack nem akadékoskodik. Akkor se sokat tehet: válásig sose viszi. Az drága dolog: így vagy úgy. És nincs

az a nő, aki megérne egy válást. Érezte, hogy Jack megpróbál a dolog végére járni, lehet, hogy

máris ott van a klubban és várja Brendát. Egyre szilárdabb lett benne ez a meggyőződés, s végül határozott figyelmeztetés for-májában tört felszínre. A sövény utolsó fordulójánál megszólalt:

- Idehallgass, csibém, én most előremegyek, s megnézem, nincs-e itt Jack. Bár nem hiszem, de ami biztos, az biztos. Várj meg itt. Mindjárt jövök.

Brenda nem mondott ellent, megállt, szívta a cigarettát, amire rágyújtott neki. Ő végigment a kavicsos kocsiúton, be a kapun.

Az alsó lépcsőn megállt, elég magas volt, hogy belásson az abla-kon, egész a pultig, s örült, hogy ő bent mindenkit lát, de őt, aki

kinn áll a sötétben, senki. Jack a túlsó ablaknál ült - sőt egyene-sen feléje nézett -, egyedül volt az asztalánál, keze egy félig ki-

ivott krigli fülén. Arthur figyelte, s egyszerre akkora érdeklődés támadt benne, hogy mozdulni se bírt. Látta, hogy egy férfi oda-megy Jackhez, gyöngéden hátba vágja, pajtáskodó modorban

szól neki valamit, s továbbmegy. Jack vállat von, fogja a poha-rat, s szórakozottan kiissza a sörét.

A csibész, hát végül mégis eljött! Arthur moccanni se tudott. A meglepetés és a kíváncsiság odaszögezte a fagyos földhöz, sze-

me, mint a filmfelvevő gép, sorjázta a képeket az agyában. Az-tán eszébe jutott, hogy Brenda a fasorban várja, egy hirtelen

mozdulattal megfordult és elment. Most, hogy a vér megint meg-indult benne, és cipője csikorgóit a kavicson, vidám volt és ele-ven, mintha hosszú és kellemes vendégségből jönne.

Ott talált rá, ahol elváltak; mint egy árnyék, állt a sövény töb-bi árnya közt. Észre se vette volna, ha meg nem moccan, hogy

az ottlétét jelezze. Arthur olyan víg volt, hogy akár az országúiig visszagyalogolt volna, anélkül, hogy észrevenné, mit csinál. Fél-

körben kanyarodott a sövény felé, mint egy jármű, aminek a kormányánál más ül.

- Majd megfagytam - mondta Brenda félig morcosan, félig bo-csánatkérően, mintha őt okolta volna, s most szégyenkeznék. Szólt neki, hogy vissza kell menniük a fasoron a buszhoz. - Mi-

ért? - kérdezte Brenda. - Mert Jack itt van a klubban. Brendán nem látszott meg-le-

petés. - Látott? - Nem - mondta. Brenda megkérdezte, hogy most mit csinál-

jon. - Hazamégy - jelentette ki határozottan. - Ez a legokosabb. Fölteszlek a buszra, aztán visszamegyek, megiszom egy-két po-

hárral, csak hogy a képemet megmutassam. - És ha kérdi, hol jártam az este? - Mondd, hogy a húgodhoz ugrottál föl egy órára, de megfáj-

dult a fejed, s nem volt kedved elmenni a klubba. Ez egyszerű volt és meggyőző, mert előzőleg nem is jutott

eszébe. Ha sokat törte a fejét valamin, abból semmi jó nem sült ki. Brenda megértette, s a fasor végén búcsúzóul megcsókolták

egymást. Brenda fölmelegedett már a gyors sétától. - Sajnálom, hogy ilyen balul ütött ki - mondta Arthur a buszmegállóban -, de

holnap este látlak, csibém. - Jó. De azért egy kicsit szerettük egymást, nem? - De mennyire - suttogta. - Szeretlek, Brenda.

Jött a busz, megállt, továbbrobogott a sötét országúton, Art-hur várt, míg vörös stoplámpája el nem tűnt a kanyarban.

Aztán egymagában végigsétált a fasoron, félelmetes jókedve

volt, és félelmetesen szabadnak érezte magát, alig tudta elhinni, hogy ez ő, legszívesebben táncra perdült volna a fák árnyéká-

ban. A fölébe boruló ágak közein át látta a csillagokat. Fütyöré-szett, énekelt, mint égő gyertya világított a jókedve, oltalmazta

az egyre feketébb éjszaka hidegétől. Olyan jól érezte magát, hogy alig tíz perc alatt visszaért a

klubba. Fölment a falépcsőn - félt, hogy leszakad alatta, mert óriásnak érezte magát optimizmusában -, belökte az ajtót, s nyomban észrevette, hogy Jack ugyanott ül most is, az egyetlen

különbség, hogy a korsó kiürült előtte, de ügyet se vetett rá, nem rendelt másikat.

Talán ha tucatnyi ember volt a klubban, hisz a vége felé járt a hét, s a béreket elnyelte már a sör- és cigarettaárak feneketlen

hordója. A gondnok-csapos, a cégtől kapott takaros fehér kabát-ban, nyíldobóst játszott. Népszerű partner volt, nem mintha kü-

lönösen jól célzott volna, hanem - hála a szakmájában kifejlődött képességének - mert volt feje hozzá, hogy pontosan megje-gyezze az eredményeket. Egyszer Arthur számlálta a találatokat,

s a csapos a végén több vaskos hibát is fölfedezett a számolásá-ban, mindet Arthur javára. - Ember - kiáltott fel a csapos -, ma-

ga azt se tudja, mennyi az: kétszer kettő. Kérje vissza az is-kolapénzt! - Hiába, no, hülye vagyok - kacsintott Arthur.

- Másutt, mint a bukmékernél, sose tudtam tisztességesen számolni.

Habozás nélkül átvágott a szobán, és leült Jack asztalához; mielőtt a kabátját levetette vagy letelepedett volna egy pohár italra, barátságosan a vállára ütött. A fasorban érzett jókedve

már kezdett elpárologni, bár a diadala utóhatása még tartott. - Hogy vagy, Jack? Ezer éve nem láttalak: vagyis legalább két

hete. Jack hűvösen üdvözölte, fölpillantott, s kurtán odaköszönt ne-

ki. Ha csak egyszer le tudta volna vetni ezt a búvalbélelt kife-jezést, egész jóképű lett volna, hisz arca szabályos, és a korához

képest fiatalos volt. Arthur észrevette az overalljára bokánál csi-nosan fölcsíptetett nadrágszorítót. - Hát nem vagy ma éjszakás? - kérdezte barátságos nyerseséggel.

- De. - Mint minden aggódó ember, Jack is egyenes választ adott, mert nem volt idege rá, hogy mellébeszéljen. - Csak gon-

doltam, előbb följövök és megiszom egy pohárral. Elég, ha tízkor bemegyek. Itt nincs annyi dolgom, mint a forgácsolóban.

S ugyanezért nehéz volt szóra bírni is. - Brenda hogy van? - „Semmi értelme, hogy ne kérdezzem róla - gondolta. - A végén

még szagot fogna." Jack ránézett, s mikor pillantása Arthur okos szürke szemével

és ártatlan félmosolyával találkozott, elnézett a pult felé: - Jól.

- Nincs már meghűlve? - Arthur töprengett, vajon szükség volt-e erre a kérdésre, nem volt-e túlzás.

- Nem is volt - mondta Jack egy csöppet sértődötten. Ritkán

nézett a szemébe annak, akivel beszélt, inkább a pultot, az üres asztalokat, a gépek sorát, a falat bámulta.

Arthur azt mondta: - Mintha úgy hallottam volna - s a csa-postól két korsó sört kért, egyet Jacknek, egyet magának.

- Kösz - mondta Jack valamivel kevésbé hűvösen. - Bár nem lenne szabad innom, mert nem akarok elaludni munka közben.

Most, hogy itt ült Jackkel, az után, hogy előtte a feleségével volt együtt az erdőben, Arthurban annyi ellentmondó érzés ka-vargott, hogy nem tudta, melyik a legerősebb. Nehéz volt kita-

lálnia, hogy mit is mondjon, ha egyszer ilyen sokféle gondolata volt. Hogy vannak a srácok, kérdezte, s megint eszébe jutott,

hogy ez talán túlzás. - Jól - mondta Jack. - A nagyobbik már rövidesen iskolába

megy. Brendának legalább kevesebb dolga lesz. „Az jó lesz" - gondolta Arthur, s nem tudta megállni, hogy ki

ne mondja. Nagyot húzott a söréből. - Több ideje marad magára - bólogatott Jack. - Mint a húgylé, olyan ez a sör - jegyezte meg hangosan Art-

hur, s azt remélte, sikerül beugratnia a játszókat valami csip-kelődésbe, és eltérítheti a szót Brendáról meg Jack srácairól. Fu-

rának érezte, hogy ha már azzal a férfival tölti az idejét, akinek a feleségével együtt volt, ne tudjon vele másról beszélni, mint az

asszonyról, bár eszébe ötlött, hogy ennek legalább felerészben Jack az oka. Mindketten hibásak. „Azt hiszem, mégiscsak tud va-

lamit" - gondolta szomorúan. A játékosok azonban nem kapták be a horgot, s ezért neki kel-

lett megbirkóznia Jack lelkének sűrű tömegével, s ez egyszerre

bosszantani kezdte, annyira, hogy szinte azt kívánta, bár szállt volna föl ő is a buszra, s ment volna haza Brendával. Hor-

gászásról beszélgettek; Arthur kijelentette, hogy reméli, hama-rosan enyhülni fog, s akkor vasárnap reggel bringával föl tud

menni Cotgrave-ig, sőt, a Trowel Bridge-en is túl. - Ott nincs, hogy ne akadna horogra valami - magyarázta -, harap a hal,

mint az éhes nigger. Még a kukacot se várják. Sort állnak érte. Ismerek egy helyet, egy öreg mészégetőt, ahova az ember be-húzódhat, ha esik.

De Jack, akár a játékosok, és nem úgy, mint halak, nem kapta be a horgot. Reszkírozni kell, hogy szóra bírja. Arthur újabb két

korsóért kiáltott, de látta, hogy Jack mennél többet iszik, annál kevésbé nyitja ki a száját. - Mi van, Jack, vén bagoly? - kiáltotta;

odahajolt hozzá és hátba vágta, mint a gyárban szokta, ha Jack a padja fölé hajolt, mert épp valaki szerszámját élezte. - Mért

vagy ilyen búvalbélelt? Bántja a csőrödet valami? Szemmel láthatóan ezt kellett mondania és tennie, mert Jack

elmosolyodott, az este először, s egy pillanatra eltűnt az arcáról

a feszült aggódás. - Semmi bajom - mondta barátságosan. Art-hur elgondolkodott, hogy Jack mit szólt és mit csinált volna, ha ő váratlanul közli, hogy közte és Brenda közt mi a helyzet. Barát-

ságból és haveri érzésből már-már úgy döntött, hogy megteszi. Rohadt dolog ez, zsörtölt magában, hogy az ember így átejtse a

haverját. És mindezt egy kis szerelmeskedésért. Jack arcára visszatért az aggódó kifejezés, mintha valami kí-

nos esemény bekövetkeztét mérlegelné - vajon mi lehet az, töp-rengett Arthur -, és azt próbálná kitalálni, sor kerül-e rá a kö-

zeljövőben. Arthur legszívesebben megfogta volna a kezét, és elmondott volna neki mindent; hogy szerinte ő - Jack - milyen rendes ember, milyen belevaló krapek, és semmi baja vele, de

félt, hogy fájni fog neki, s hogy ilyen hülyeség, mint egy nő, majd közébük áll.

Ahelyett inkább a futballra terelte a szót; a harmadik korsónál Jack már arról szónokolt, hogy a Notts jövőre már a másodosz-

tályban játszik. A jelenlévők is mind hozzáfűzték a maguk érte-süléseit, s ha kevés volt az értesülés, az elképzeléseiket. Arthur-

nak szólnia is alig kellett, újabb és újabb korsóval rendelt hát magának és Jacknek, s úgy érezte, jó és nagylelkű, mert sört f i-zet Brenda férjének. Akárhogy is, gondolta, rendes egy ürge ez a

Jack. Kár, hogy így alakult a dolog. - Akármit is mondanak - kiabált most már nyakig a témában

Jack -, a Bolton középcsatára rúg legjobban kapura! - Arthur még sose látta őt kevésbé gondterheltnek.

A csapos hevesen rázta a fejét, úgy ordított vissza: - Márpedig nincs igaza, Jack. Megvan annak az oka, hogy az idén miért nem

megy. - Szerintem sincs igaza - vágott közbe a másik játékos. -

Játszhatnak még tíz évig, akkor se jutnak be a másodosztályba,

én mondom magának, Jack! Fölhevülten vitatkoztak, kortyolgatták a söreiket, s barát-

ságosan meghányták-vetették a lehetőségeket, mind abban a reményben, hogy ő bizonyul majd igaz szavú prófétának.

- De azokról se feledkezzék meg, akiket a múlt héten a Hullból átigazoltak - érvelt ügyesen Jack, s elvette a korsót, amit a csa-

pos odatett az asztalra. Arthur figyelte, s boldog volt, hogy ilyen ragyogóan alakul a dolog, s hogy a természet egynémely törvé-nye megakadályozza, hogy belelássanak egymás lelkébe.

- Nem számít az - vitázott a csapos -, akár ötvenet igazol-hat-nak át, az sem.

- Worrel sem? Jackson sem? Ne mondja már, hogy az nem számít.

Mindezt Arthur mintha álmában hallgatta volna, boldogan a megivott sörtől, s halványan kísértett az emlékezetében a hideg

föld, a sötét erdő, ahol Brendával lefeküdt, órákkal ezelőtt: fut-ballról neki már nem lehetett újat mondani.

Azon gondolkozott, miközben a korsóját kocogtatta - s elha-tározta, hogy ez az utolsó, ha nem akar igazi nagy ivá-szatba kezdeni és az estét hazafelé menet a sövény alatt befejezni -,

hogy Jacknek mindenféleképpen rossz. Akár acsarkodik az em-berre, akár nem. Ő mindenesetre jól jár, mondta magában, ki-

használta a helyzetet, és nem is hagyja abba, míg a dolog ki nem derül, márpedig nem kétséges, hogy előbb-utóbb, így vagy

úgy, de kiderül. Most mindenesetre jobban érezte magát, hogy Jack megfeled-

kezett a gondjáról, és a futballról vitatkozott. Igen, így mindjárt rózsásabb volt a világ. Fölvette a kabátját, menni készült, elkö-szönt mindenkitől, utoljára Jacktől. De Jack teljesen megfeledke-

zett róla, annyira beleveszett a pompás és merész vitába, hogy alig vette észre.

Arthurba belemart a hideg, ahogy kinn állt a lépcsőn, s a ka-bátját gombolgatta. Lehűlt a levegő, elkel ilyen időben egypár

korsó sör az ember hasába; de rövidesen kitárul az új esztendő kapuja, s milyen jó lesz majd Brendával nagyokat sétálni a

strelleyi erdőben meg a cossali réten, s titokban hosszú estéket tölteni vele a tavaszi melegben.

A lépcső nyikorgott a lába alatt, ahogy az ösvényre leereszke-

dett. Hátranézett, s látta, hogy még mindig nagy garral vitatkoz-nak, hadonásznak az asztalnál, nevetnek, isznak, hangjuk száll a

gyep és a teniszpályák fölött, míg meg nem fojtja a keserves hi-deg.

Kiment a világosságról, s nem tehetett róla, de nyerítve elrö-högte magát a sötétben. Hangja körös-körül visszhangot vert;

úgy rémlett, megül a klubház kátránypapírral borított tetején, aztán a túlsó meredek felén lecsúszik róla, s eltűnik a szeme elől. Holnap este megint együtt lesz Brendával. Rágyújtott egy

cigarettára, s fütyörészve nekiindult. A gondolattól jókedve tá-madt.

De túlságosan is belemerült, közel került a fasor széléhez, s hasra esett egy gyökérben. Míg fölkelt, csak úgy dűlt belőle a ká-

romkodás. Aztán elnevette magát és ment tovább.

4 Robboe bejött a bérekkel, ment padtól padig, géptől gépig, a

hosszú, keskeny kis ládába belezsúfolt barna kis borítékok szá-zaival. Barátságos óra volt ez: Robboe mosolygott, száraz tréfá-

kat eregetett, egészen más ember volt, nem az a szigorú és jó szakember, aki máskor a gépek közét járta, mély oldalzsebében

a mikrométerrel matatva. Meg-megálltak a nyöszörgő hajtószíjak és szíjtárcsák, mintha csak éreznék a hét végi csönd és tétlenség közeledtét, s Arthur, a még így is fülsiketítő zaj ellenére úgy vé l-

te, hallja az Eddison Road forgalmát, meg a szomszédos rendező pályaudvaron erőlködő, megrakott teherautók robaját.

Benyomta a gombot, kikapcsolta a motort, megszűnt a ter-

melés, nagy, kérges kezével a platóról besöpörte a vasforgácsot a lábánál álló faládába, és megtaposta, hogy a targonca elvi-

hesse és kiüríthesse az út mellé. Nekifogott megtisztogatni a gé-pét: katona módra rápökött, és megdörzsölte, hogy ragyogjon,

lefricskázta a félig elbújt forgácsdarabkákat, hosszú géprongy-darabot húzott át a kések és tokmánypofák közt. Alaposan meg-

dörgölte a hűtőfolyadék tápcsövét, kibukkant a mutatós gép-szürke, megpucolta a revolverfejet és az állítókarokat, hosszú teste meghajlott; könnyedén, egy gyors dzsiggdallamot fütyö-

részve dolgozott, a külvilágra gondolt, a ragyogó délutáni nap-sütésre, s arra, hogy lesz-e még egy kis heve, mire ő fél hatkor

lelép. Ezt lehetetlen volt idebentről megmondani: a kicsi ablakok magasan fönt nyíltak, és ahhoz, hogy átsüssön rajtuk a nap, ko-

szosak voltak. - Nohát - mondta Robboe, amint hirtelen ott termett mellette -

, ha volna szíves egy percet szakítani rá, talán odaadnám a fi-zetését.

Arthur fölállt, s beletörülte a kezét egy darab géprongyba. -

Nincs lelkem nemet mondani, mester - mondta gúnyosan. - Maga lett volna az első, aki megteszi! - nevetett Robboe.

- Mennyi? - kérdezte Arthur, bár mint minden darabbéres, pontosan tudta, hány font lapul a borítékban.

Robboe odasúgta neki: - Tizennégy. Több, mint a beállítóké. Egyszer majd a fejemre ütnek, hogy hagyom magát ennyit ke-

resni. Ha nem vigyáz, még leszállítják a darabbérét. Ez udvarias figyelmeztetés volt, de Arthur eleve fölvértezte

magát ellene, és nyersen megjegyezte: - Ha rajtam áll, nem fog-

ják. Robboe fojtott hangon folytatta: - Mikor én kezdtem, hét font

nyolc pennyvel mentem haza péntek este. S tessék, most itt van maga. Tizennégy rongy. Egész vagyon.

- Azt csak hiszi. Akkor maga két pennyért kapott egy pakli staubot, s háromért egy korsó sört. És ide nézzen, mit csinálnak

velem ezek a kurvák... - Fölemelte a borítékját, s olvasta: - Ke-reseti adó: két font tizennyolc penny. Nincs ez így jól, mester. Azért a pénzért én megdolgoztam. Tudom én, mit csinálnék ve-

lük. - Ezért a céget nem hibáztathatja - mondta Robboe, s most,

hogy már a végére ért a munkájának, rágyújtott egy cigarettára. - Nem kéne úgy rabolnia.

- Rabol az öregisten. Megdolgozom érte. Minden pennyért. Ezt nem tagadhatja.

Robboe ösztönösen megbecsülte a kemény munkát. - Nem mondom, hogy nem. Csak hallgasson róla. Nem akarom, hogy

mindenki tudja, mennyit visz haza. Akkor mind rám szállnának béremelésért. S akkor szedhetném a sátorfámat, tudja.

Elment, és Arthur becsúsztatta a borítékot az overallja zse-

bébe. A fegyverszünet lejárt. Az ellenség előőrse már nem vo lt a közelben. Mert Arthur annak tekintette Robboe-t, ezt a politikát

még az apjától örökölte. Bár nem volt komoly ok a nyílt háború-ságra, mint annak idején, mondják, a rossz napokban, de a há-

borúság, homályosabb okból, amelyet senki se értett, de min-denki érzett, mégiscsak tartott; a péntek délután volt az az idő,

mikor a szemben álló felek fehér zászlók alatt találkoztak, a bo-ríték volt a közvetítő, ilyenkor nyújtották át a gyárban dolgozók-nak értékük bizonyítékát, s ez az érték alaposan megnőtt, mióta

a fönt említett kutya-macska viszony okkal meggyökeredzett. Fél hatkor fölvillant a lámpa, és Arthur is ott volt a gyárkapun

kilépő ezrek között. A nap sápadt volt, bágyadtan sütött, épp csak hogy csillogott a fagyos áprilisi levegőben. Arthur üres ag-

gyal ballagott hazafelé, s épp, mikor befordult az udvar végén, apja utolérte. Mrs. Bull kerek, pufók képe, lapos orra, keskeny

ajkú nagy szája, rövid, őszülő haja állandó tartozéka volt az ud-var végének, kaján szörnypofa, amit minden arra járó ismert. Az egyforma házak valamelyikében lakott, a gyárhoz közelebb;

most azért áll itt, gondolta Arthur, mert a kőműves férjére vár, hogy elmarja kezéből a borítékot, s hogy lesse a gyárból jövőket,

erre sosem un rá. Arthur és az apja a főzőfülkén át lépett be a nappaliba, ahol

egy százas égő lógott a mennyezetről. Öten ültek a csöpp szobá-ban, s Margaret elhúzta a székét a tűzhely mellől, hogy Arthur

fölakaszthassa a kabátját, mielőtt asztalhoz ül. Az ötéves, jam-bósapkás, mackónadrágos William ott állt a térdénél. - Szia, Art-hur bácsi, szia, Nagyapa - kiáltotta el magát, mikor beléptek.

Arthur édesanyja különleges fizetésnapi lakomát, szalonnás ba-bot tálalt elébük.

- Látom, főztél teát, Vera - mondta zsémbesen Seaton. - Per-sze, fizetésnap.

- Jaj, te pimasz csibész - mondta a mama. - Minden este fő-zök. Még belehalnátok, ha tea nem volna. - Addig egy falatot

nem ettek, míg mosatlan kezük ügyében ki nem ürült a két teás-csésze.

- Akkor hát, csibém, miért szívod mellre - mondta Seaton, s

tányérja fölé hajolt, lelkesen hányta magába villával a babot. Arthur édesanyja nekidőlt a kandallópárkánynak, onnét nézte,

ahogy esznek, majd rövid tűnődés után odament az asztalhoz, leszelt két vastag szelet kenyeret. - Ezzel majd megtelik a ha-

satok - mondta. A huszonkilenc éves, nagy mellű Margaret elgondolkozva üldö-

gélt a tűznél. William a térdén mocorgott, megpróbált énekelni, de abbahagyta, s azon töprengett, mit jelenthetnek Arthur han-gos megjegyzései, majd megállapította, hogy megfejthetetlenek,

és tovább dudorászott, nagy néha egy-egy pillantást vetve az asztal alá, hogy meggyőződjék róla: Arthur vagy az édesapja nem taposott-e rá véletlenségből pirosra festett játékszerére.

Arthur elvette Margaret térdéről, fölemelte, s keményen odaül-tette a magáéra.

- No, te kis lókötő, akarod, hogy meséljek neked valamit? - kérdezte szándékolt nyerseséggel. - Egyszer volt, hol nem volt...

ülj nyugton, különben várhatod, hogy meséljek. Vedd ki az ujjad a teámból... volt egyszer egy rossz ember, sötét erdőben élt, egy

nagy kastélyban, ahol a falakról csöpögött a víz, a sarkokban meg akkora pókhálók voltak, mint egy-egy pehelypaplan, min-denfelé csigalépcsők nyikorogtak, csapóajtók ásítottak, s egy

rossz lépés, máris elnyelték az embert... Margaret közbeszólt: - Jól van, Arthur, elég volt, még holtra

rémíted ezt a szegény kis kölyköt. - Miért, nagyon élvezi, nem, Bill? - William ránézett, várta a

folytatást. - Nos, ezt az embert úgy hívták, hogy Boris Karloff. Bolond doktor volt, és ezrével tenyésztette a vérszopó denevére-

ket, és ezek a denevérek éjszakánként fölhasították mindenki torkát, aki betévedt a koromfekete erdőbe vagy a mocsaras rétre a kastély körül. Mert tudod, ez a doktor, ez a Boris, minden éj-

szaka kiengedte a denevéreket, és a kastély faláról hallgatta az emberek sikoltozását, ahogy a denevérek nekik estek. Ott szo-

kott állni a toronyban, és nevetett, és vicsorgott, és vacsorára mindig megevett két kis kölyköt. - Arthur hátborzongató hango-

kat adott. - Egy éjjel épp lenn volt a laboratóriumában, a min-denféle palackjai között, amelyekben a zsugorított emberfejeket

tartotta, mikor egyszerre... - William tágra nyílt szemmel bámult rá, keze hol kinyílt, hol ökölbe szorult, a semmit markolta, arca kerek volt és sápadt, ajka egyre jobban szétnyílt, ahogy a mese

folytatódott. - Nos... - mondta Arthur, és épp a legizgalmasabb ponton el-

hallgatott. A szobában abbamaradt a beszélgetés, mind megrez-zentek a szótól - ...az ördög volt az, az jött el meglátogatni. Tu-

dod, jó haverok voltak, s miután megbeszélték a gyilkosságokat, s hogy a doktort megszabadítja a hulláktól, elvisz százat hat shil-

lingért... Margaretnek elege volt az ördögből, fölriadt az álmodozásból,

és sírós hangon megszólalt: - Még majd azt hiszi, hogy az apjá-

ról beszélsz... - s visszavette Billt a térdére. A gyereken látszott, hogy megkönnyebbült. - Holtra rémitett,

ugye, Bill? - Megint neked esett? - kérdezte Arthur. A szobában kínos fe-

szültség volt. - Mindig - mondta az édesanyja, s a hangja csupa vádaskodó

gyűlölet volt. - Margaret ma éjjel itt alszik, otthagyta azt a ré-szeg disznót.

- Egyszer még behúzok neki egyet - ígérte meg Arthur. „Hát igen - gondolta -, nagy baj az, ha olyan emberhez megy felesé-gül valaki, aki túl sokat iszik, s még veri is. Persze, egy szép nap

megjárhatja. Ott fordul fel az árokban, remélem." Elővette a friss borítékot, kiemelt belőle három egyfontost, és odaadta az édes-

anyjának. - Tessék, Mama, a kosztpénzem. - Köszönöm, kisfiam.

William figyelte, hogyan cserél gazdát a három bankjegy, tud-ta már, a pénz mit jelent - csokit, buszjegyet, süteményt, sok-

sok menetet a Vásáron -, csillogó szemmel nézte, hogyan lóg Arthur ujjai közt, és kerül át az édesanyja kezébe. Tátott szájjal bámulta a hihetetlen értéket, a szeme előtt lejátszódó, életbevá-

góan fontos péntek esti ügyletet, a döbbenetesen sok pénzt, amint hatalma és dicsősége teljében himbálódzik az asztal fölött.

Arthur észrevette az izgalmát. - Nézzétek a kis lókötőt! - kiál-totta. - A szeme kiesik. Jó lesz, ha vigyázol a hajtűdre, Margaret,

még kinyitja a gázórát a shillingekért. - Dehogy nyitja - kiáltott Margaret -, hacsak te nem ültetsz

bogarat a fülébe, te hülye. Arthur kivett egy ötfontost a borítékból. William ott állt az asz-

talnál, orra az asztal szélén, markában az asztalterítő sarka. Art-

hur meglengette előtte a bankjegyet. - Tessék, Bill, szaladj át Taylorhoz, s végy rajta vegyes-drazsét.

William megreszketett, szeme előtt tarka vegyes-drazsé-he-gyek ingtak és úsztak, s azok ostoba, de elfogadott csereértéke,

az egyetlen gyűrött, fekete-fehér papírdarab, ugyanolyan, mint amilyennel az édesanyja fizette ma reggel a mosógéprészletet.

Szeme körülfutott a figyelő arcokon, aztán lassan visszafordult Arthur kezéhez, mely mint az ingát, lengette feje fölött a pénzt. Odakapott, de levegőt markolt. Miközben mindenki kacagott a

kudarcán, s míg Arthur lassan lengette a pénzt, ő kiszámította magában a mozgás szögét.

Mint egy dugattyú, szökkent ki és rándult vissza a karja. Meg-kaparintotta a pénzt. Lázasan matatott a hátsó ajtó reteszével, s

egy pillanat múltán, mielőtt bárki megakadályozhatta volna, már futott is az udvaron, markában az ötfontos bankóval.

- Ezt megérdemelted! - rikoltott rá William édesanyja Arthur-ra, s ijedtében a szívéhez kapott.

Arthur az ajtóhoz ugrott, s űzőbe vette játékosságból elveszí-

tett pénzét. Hosszú lába néhány lépéssel kivitte az udvarra, utá-naeredt az esetlen mackónadrágban elszántan és kicsit bizony-

talanul talpaló Williamnek. A gyerek alig néhány lépéssel járt előtte a homályban.

- Bill! - kiáltotta Arthur. - Gyere vissza, te csibész. A ház a há-ta mögött harsogott a kacagástól.

- Add ide azt az ötfontost, kapsz egy húszast! William a sarkon kifordult az utcára, futott a bolt felé, vasalt cipője kopogott a kö-vezeten, zihált, mint egy traktor, s keményen markolta a pénzt.

Arthur elkapta a derekát, fölemelte, képen csókolta, és kivette most már meglazult ujjai közül az ötfontost. - Elfutni az ötö-sömmel, mi, te lókötő? A nehezen megszolgált dohányommal?

Öt rongy ára vegyes-drazsé! Uramisten! Elcsaptad volna a ha-sad, az biztos!

William gyerekagya mindvégig tudta, hogy az egész csak tré-fa, hogy hiába kapta el az ötfontost, s hiába reméli, hogy eléri a

célját, nem lesz abból csoki-hegy, így hát sírás helyett inkább Arthur nyaka köré kulcsolta a karját, s szerette gazdag nagy-

bátyját, aki a munka fölébe magasodó világából jött, és a péntek esti konyhában kápráztató bankókat lobogtatott. Arthur elvitte a boltba, utat tört az ajtóban, a pénzköltés izgalmában kipirult, ki-

abáló és izgatottan játszó gyerekek közt. - Megnézzük, van-e Taylor bácsinak karamellája. Hanem, hal-

lod-e, Bill, nehéz vagy, mint egy sószsák. Mivel etet anyád? Ágyúgolyóval? Bár a karamelltől se leszel könnyebb, azt hiszem.

Megszólalt az ajtócsengő, Arthur becipelte a dundi Billt a bolt-ba. Néhány asszony épp heti számláját rendezte.

Mindnek tv-je van, gondolta Arthur, de még mindig kapnak a hitelen. William a cukros-üvegeket nézte, kék szeme lassan ván-dorolt egyikről a másikra, turcsi orra a pult felől áradó étvágy-

gerjesztő mentol- és sonkaszagot szimatolta. - Mit veszel nekem, Arthur bácsi?

- Ha jó vagy, veszek három penny ára karamellát - mondta Arthur, és letette a gyereket a földre. Az ötfontos bankó vissza-

vándorolt a nadrágzsebébe, s ő átbogarászott egy marék apró-pénzt pennysek után. William megmarkolta a karamellt, zsebre

vágta a hatpennyst, s Arthur a vállán visszavitte a házba. Hazaérve nagy zajjal megmosakodott a főzőfülkében, hányta a

mellére, arcára a szappanos vizet, aztán visszabotorkált a tűzhöz

száradni. Fönn az emeleten szennyesbe vágta koszos munkaru-háját, s egy sor vállfán csüngő ruha közül kiválasztott egyet. A

ruhákat barna csomagolópapír óvta a portól. Percekig állt a hi-degben, ruhák zsebében turkált, hajtókákat forgatott, nézegette

vasrúdon csüngő, több mint száz fontot érő tulajdonát. Ez volt az ő vagyona; a ruhára fordított pénz jó befektetés, magyarázta

önmagának, mert az ember jó ruhában jól érzi magát, és jól néz ki. Levett egy inget egy másik sor vállfáról, az ablak mellől, föl-vette piszkos atlétatrikójára, begombolta, füttyre csücsörítette az

ajkát, s a füttye élesen hasított bele a szoba csöndjébe. Csöndes eső szemetelt, miközben a buszmegállóhoz sietett.

Elegáns volt. Simára borotválva, szőke haja fönn rövid, nyaká-ban illetlenül hosszú, s halványan hajolajszagú. A kabát alatt

szűk szárú pantalló, mely szép ránccal hullott fekete, csillogó, vágott orrú cipőjére. Termete magas, de hátát kissé meggörbí-

tette, hogy naphosszat a pad mellett álldogált. Most azonban eszébe se jutott a munka, ment a sötétben lehajtott fejjel, átvá-

gott a széles úttesten, cipője keményen koppant a nedves köve-zeten, s túloldalt beállt a buszra várók sorába.

A felső szintre szállt, és rágyújtott egy cigarettára. A troli ki-

kanyarodott az útra, ő jegyet váltott. Az ülésről egy férfi pipájá-nak bűzét sodorta felé a huzat, s ő nagy szelet csapva hesse-

gette el. „Nem volna szabad megengedni, hogy az emberek pi-pázzanak - gondolta. - A pipás ember veszélyes, önmagára és

másokra is. Bár olyan nővel járni, akinek a férje pipázik, okos dolog, mert a pipás férj a világon a leglustább, s a legkönnyebb

jégre vinni. Mint Joyce férjét most öt éve. Csak szortyogtatják a pipájukat naphosszat, akár a csecsemő a cucliját, és senki másra nem gondolnak. Önzők ahhoz, hogy a feleségükkel törődjenek,

azért boldogul mellettük olyan könnyen a magamfajta ürge." Tíz perccel korábban érkezett, arra számított, hogy majd jó

soká várhat Brendára, de Brenda már ott állt a kocsma árnyéká-ban. Már négy napja nem találkoztak, s azóta rengeteg ilyen-

olyan lassú órája telt el mindkettőjüknek. A hátuk mögül, a kivi-lágított kocsmából, letarolt tekebábuk zörgése hallatszott. Az

ember sose tudja, hogy milyen kedvében lesz, töprengett, s azt sem, hogy én milyenben, ha történetesen rájön a bolondóra vagy a nevethetnék. Megfogta a kezét, de Brenda elhúzta, s

morcosán rászólt: - Ne lógjunk itt, menjünk be valahova. „Vajon mi baja?" - kérdezte magától.

Lassan végigsétáltak a Ropewalkon, be a rosszul világított kórházi és orvos-negyedbe. Érezték a fák és bokrok szagát, s az

alacsony falakon túl ott álltak a homály völgyében kivilágítatlanul egy múlt századbeli csipke-gyáros kerti házai, hátuk mögött meg

a rendező pályaudvar tarka fényei. Brenda még meg se szólalt, Arthur már tudta, hogy valami

nyomja a lelkét. „Valami baj van" - mondta magában. Sűrűn,

szinte tapinthatóan érezte kettőjük körül a kínzó gondot. - Miért nem mondod már meg, mi bajod? - Megállította Bren-

dát; kabátja nyitva volt, kilátszott alóla világoskék blúza; Arthur nekifogott begombolni; egy-két-három nagy barna gomb. -

Hajtsd fel a gallérodat is - rendelkezett. - De sok bajod van - mondta Brenda.

Megölelte, megcsókolta. - Veled semmi, Brenda - mondta. - Nagyon szeretlek. - Brenda félt valamitől, s ettől megszépült. Majd megenyhült az arca, s a csönd, háttérben a város morajá-

val, mint egy glória foglalta keretbe, s hangsúlyozta ki arcának gyöngéd izzását. - Hát nem mondod meg, mi baj, kiscsibém?

Brenda arca megkeményedett. Elfordult. - A régi história - ki-áltotta.

Arthur nem értette. Brenda soha nem mondta meg kereken, mi baja, mintha azzal megbolygatta volna a sebet. Talán azt re-

mélte, hogy ha kerülő úton jut el idáig, nem bőszíti föl a sorsot, amely, ha akarja, állandósíthatja, ha akarja, súlyosbíthatja a bajt.

- Miféle régi história? - kérdezte Arthur. - Hisz annyi a régi his-tóriánk.

- Nos, ha éppen tudni akarod - mondta Brenda -, teherben va-

gyok, annak a rendje és módja szerint. Arthur legszívesebben megkérdezte volna: - Hát aztán? Olyan

nagy baj az? Asszony vagy, nem? Nincs abban semmi különös. Még ha fiatal lány volnál.

- És ennek te vagy az oka - jelentette ki Brenda keserűen. - Mert sose vigyázol. Még csak nem is törődsz vele. Mindig mond-

tam, hogy egyszer baj lesz. - Hát persze hogy én - mondta Arthur gúnyosan. - Mindennek

én. Tudom. - Gyönyörű egy péntek este! Ha egy baj nincs, hát

van más. - Nem látom, hogy a hasad megnőtt volna - mondta. - Te hülye - vágott vissza Brenda. - Az nem egyik napról a

másikra nő meg. - Akkor honnan tudod? – „Még mindig van egy kis lehetőség,

hogy téved, hogy nem tudja, mit beszél. Reménykedj a végsőkig - mondta magában -, még akkor is, ha már a pokol tüze éget, s

fonnyasztja a beleidet." - Nem hiszed, mi? - kiáltotta. - Addig nem hiszed, míg a gye-

reket nem látod? - Megállt a falnál; már nem esett az eső. A tá-

voli fényeket nézték. - De honnét tudod? - makacskodott Arthur.

- Mert már tizenkettedik napja késik. Ez holtbiztos. - Semmi sem holtbiztos - mondta Arthur.

- Ez az. Tudta, hogy Brendának igaza van. Ha nem volna biztos benne,

zokogna, és hisztérikusan reménykedne. A hangjáról megérezte, hogy már belenyugodott. Az utóbbi pár nap már odalett minden reménye, engedett a sorsnak.

- Helyes - mondta -, és akkor most mit csináljunk? -„Azt akar-ja, hogy bűnösnek erezzem magam, márpedig én semmi ilyet

nem érzek. Isten akarata, mint egy bányaszerencsétlenség. Ta-lán lehettem volna óvatosabb, de mi értelme férjes asszonnyal

járni, ha egyszer gumit kell használni? Az mindent elront." Azu-tán más jutott eszébe. Goromba volt és diadalmas:

- És honnét tudod, hogy tőlem van? Brenda kihúzta a karjából a karját, megtaszította: - Miért?

Nem vállalod a felelősséget? Meghátrálsz?

- Mi az, hogy felelősséget? Én nem vagyok felelős. Csak éppen tudni szeretném, hogy tőlem van-e. Az nem olyan biztos, mi?

- De igen - mondta Brenda. - De mennyire. Jackkel nem vol-tam már vagy két hónapja, vagy még régebben.

„Ezt kötve hiszem - gondolta. - De az ember sose tudhatja." - Akkor hát mit csináljunk?

- Nekem nem kell a gyerek, azt mondhatom. - Próbáltál szabadulni tőle? Mármint hogy elmenjen?

- Bevettem valamit, de nem használt. Harmincöt shillingembe került. Nekem nem volt, Emilytől kértem, akivel annak idején együtt dolgoztunk. Kidobott pénz.

Arthur kihúzta a zsebéből a gyűrött ötfontos bankót, és rá-csukta Brenda tenyerét. Brenda visszalökte: - Tudod, hogy nem

erre gondolok. De ő beledugta a zsebébe, és otthagyta. - Tudom, de akkor is

csak tartsd meg. - Nagyot káromkodott, részint, mert szerette volna, ha Brenda azt hiszi, hogy vele szenved, részint, hogy rá-

kényszerítse magára a rosszkedvet. Péntek este volt, s az önma-gában is annyira a jókedv ideje, hogy egy nagyobbfajta tragédia vagy egy tonna dinamit kellett volna, hogy ebből kizökkentse.

- Semmi értelme káromkodnod - mondta Brenda. - Inkább gondolkodnál.

- Nem akarnád megtartani? - kérdezte reménykedve. Brenda keserű nevetése visszhangot vert a kihalt utcán, visszaverődött a

sötét házakról. - Menj el orvoshoz, vizsgáltasd meg az agyadat - vágott vissza Brenda.

- Jó - mondta. - Már többször is eszembe jutott, de nem sze-retek sorban állni.

- De azt, gondolom, szeretnéd, ha kölyköm lenne tőled? - gú-

nyolódott Brenda. - Gondolom, az nagy érzés volna. Ne félj. Nem lesz. Ha gyereket akarsz, keress valaki mást. Nekem már kettő

van. - Akkor igazán nem számít még egy - vitatkozott. - Vagy szá-

mít, csibém? - Karon fogta, magához szorította a könyökét. A hirtelen támadt szél egy üres cigarettapaklit sodort Brenda cipő-

jére, de visszarúgta a csatornába. - Elmebajos vagy - mondta Brenda. - Mit gondolsz, mit jelent

az, ha az embernek gyereke van? Kilenc hónapig tehetetlen tőle.

A melle megnő, aztán egyszerre a hasa is. Aztán egy szép napon ordít egy nagyot, és megvan a gyerek. És eddig még elég kön-

nyű. Nincs benne semmi rossz. A baj csak akkor kezdődik: ti-zenöt évig nincs egy perced, hogy ne kéne gondoskodnod róla.

Próbáld csak meg. - Én ugyan nem - mondta morcosan. - De ha egyszer így ér-

zel. - Miért, mit vártál? Mentek tovább, a Központi Kórház nagy üvegfala felé. - Majd

elmegyek az egyik nagynénémhez - mondta Arthur -, ö tudja, hogy kell egy gyerektől megszabadulni. Neki magának tizennégy

volt, és biztos, hogy meg is szabadult néhánytól. - Remélem, tud valamit, mert ha nem, állati botrány lesz, azt

mondhatom. Képtelen volt beleélni magát Brenda aggodalmába, s az egé-

szet komolyan venni; nagyon nem tetszett neki Brenda viselke-dése. Ez a legbiztosabb módja, hogy semmit ne lehessen elin-tézni.

- Ne aggódj, csibém, meglásd, rendbe jön minden. Majd va-sárnap utánanézek.

De az idő még fiatal volt, ahogy azt a filmen mondani szokták.

5 Esett, kisütött, esett, kisütött, így ment ez egész vasárnap;

most épp kék volt az ég, s hasas felhők sodródtak, mint egy égi kontinens tejfehér hegyei, a Castle Rock, a koronát viselő bo-

zontos, barna homokkő oroszlánfej fölött, mely úgy dugta ki a fejét a városból, mintha be akarná kapni a gyors folyású Trent

könyökhajlatában meghúzódó csúf külvárosokat. A hideg és nyirkos levegőjű emeletes buszból két moziba menő, vasárnapi eleganciával öltözött pár szállt ki, aztán a busz bekanyarodott a

lehúzott redőnyű Ló és Lovásznál, s Arthur egyedül maradt a ki-halt utcán.

Végigment a Ruddington Roadon, kezét rosszkedvében még mélyebben süllyesztette amúgy is mély zsebébe, s azt kívánta,

bár olyan könnyen fordíthatna hátat az egész bajnak, amit Bren-da vágott a képébe pénteken, amilyen könnyen a kastélynak a

sarkon, s bár szabadulhatna a fejfájástól, ami a kocsmában jött rá, miközben a gondját próbálta leöblíteni pár pohár világossal. Ki hitte volna? Brendánál teli a szakajtó, rajt a lapáton, sül a ka-

lács kemencében, s most faggathatja Ada nénit, hogy kell a félig sült kalácsot a pukkadásig rakott kemencéből kihúzni. Akárhogy

is, mondta Brenda. Ez már elintézett kérdés. Ez a természet tör-vénye, érvelt ő. Igen, felelt Brenda gúnyosan, és az ő peche. De

akkor sem értette, minek az a nagy fölhajtás; hát ezért jelentke-zik annyi ember katonának ilyen békés időben is, gondolta: hogy

ne csípje a szemüket más tűzhelyének füstje. Az emberek általá-ban nagy feneket kerítenek, aminek nem kell, de előbb-utóbb

maga is mindenki beleesik, vagy legalábbis csatlakozni kénytelen mások jajához-bajához, különben megáll az élet, s egy koszos vén menhelyen találja magát, s ügyet se vet rá senki, akár egy

eldobott csikkre. Úgy ott hagyják. Az este Brenda bőgött, mint egy csecsemő, ő a fél kezével Brenda könnyeit törülgette, fél ke-

zével meg a maga náthás orrát, így aztán Brenda azt hitte, hogy ő is sír, és némileg megvigasztalódva ment be a házba. De amint

nem volt már hallótávolságban, ő már nevetett is, ivott önmaga meg a világ egészségére, aztán harisnyás lábbal fölosont az

emeletre, a frankó szerelését visszaakasztotta az első vállfára, s aludt, mint a bunda.

A púpos vasúti hídon túl befordult, s megpillantotta a kastély

zömök végét, mely mintha most gúnyolódott volna rajta. „Utá-lom a kastélyt - mondta magában -, jobban, mint valaha, s leg-

szívesebben ezer tonna csontszáraz trikettőt raknék a Mortimer

Lukába, az alagútba, és fölküldeném a Mennyeknek Országába, hogy senki ne lássa többé." Fortyogott benne a düh, így ment végig a sötét ablakú házak és csukott boltok közt a Ruddington

Roadon, a csípős szélben, mely egy csöppet se tett jót a náthá-jának.

Berúgta a kaput, mely Ada néniék hátsó bejáratára nyílt. „Le-het, hogy a húsz srác - vagy hány van neki - mind benn van, s

egy szót sem tudok váltani vele, de az is lehet, hogy egyik sincs itthon, s akkor nyugodtan dumálhatunk. Mindenesetre jobb, ha

nem jár el a szám, és nem árulom el neki, hogy miért kérem a tanácsát. Öt perc, és az egész család tudná. Az ember azt hinné, minden ház tetején tamtamdob van, olyan gyorsan terjed a hír."

A nyitott ajtón át látta, hogy a vécécsésze el van törve. A sze-nes-sufni is tönkrement, mert annak idején egyszer csirkét tar-

tottak benne, a fal egy részét kibontották, hogy dróthálót feszít-senek a helyébe, az aszfaltot meg a háború alatt törték föl az

udvaron, hogy kertet csináljanak - Zöldséggel a Győzelemért. A függönyök, bár egyébként tiszták, rongyosak voltak, a hátsó ajtó

pedig, a három lépcsőfok fölött, évek óta éjjel-nappal egy kissé nyitva, mert a háziúr nem volt hajlandó a megvetemedett padló-deszkát megjavíttatni. Pedig fizetik a lakBert, gondolta Arthur. A

háziuraknak manapság olyan jól megy, hogy az már disznóság. Bezzeg a háború előtt csak perrel tudták kivasalni belőlük a

lakBert. - Van itthon valaki? - kiáltott be a főzőfülkébe. - Dugja ki az

orrát, Ada néni! - Gyere be, Arthur! - kiáltott ki Ada néni. Mikor belépett, meg-

csapta a szénnel megtömött kandalló melege. - Látom, Dave még a bányában dolgozik - mondta, és sietve kigombolta a ka-bátját, mielőtt megsül. - A Törzs?

- Moziban. - Az asztal teli a vasárnapi ebéd maradványával, s Ada néni az asztalnál. Arthur érkezése elvonta a szemét a kan-

dalló izzó szenéről; a tűz, afféle kristálygolyóként idézte föl ben-ne a múlt emlékeit, s ezek nem lehettek olyan sötétek, hogy ma,

rég eltemetve, ne lettek volna elbűvölőek. Ada néni ötven-egynéhány éves volt, szürke ruhát viselt, arca, amit Arthur még

teltnek ismert, de már elkeskenyedett, szépen kikészítve, bár a kor álarca alatt mégis jobban kirajzolódtak rajta jellegzetes vo-násai, mint lány korában.

- Hogy vagy, kisöreg? Anyád mért nem jön soha? Most is foly-ton rászáll még az öreg Kakas? - Fogta a kannát, és ügyesen rá-

tette a kandallóban izzó szénre. Arthur letette a kabátját a díványra. - Nem, nincs a Papával

semmi baj. Mostanában már nem bántja. Azóta, hogy Fred meg én fölnőttünk.

- Ülj le, csibém — mondta Ada néni. — Tíz perc, és kapsz egy csésze teát. Örülök, hogy eljöttél. Máskor úgysincs egy csöpp békességem, csak vasárnap délután, ilyenkor jólesik egy kicsit

eldumálni. Jó az, ha a ház legalább néha üres. Szép, hogy így vi-gyázol a ruháidra, Arthur. Példát vehetne rólad minden fiatalem-ber, én mondom neked. Tudod, mintha nem is otthon volna az

ember, ha nem marakodik, meg nyüzsög mindenfelé az a sok srác. Eddie Cliftonba ment Pammel és Mike-kal, hatig haza se

jönnek, Istennek hála. Akkora itt a fölfordulás egész héten, hogy örülök, ha legalább hét végén sikerül kidobnom őket. Tegnap es-

te elmentünk a Szárnyas Rókába, és annyi gint meg vermutot megpiáltam, hogy azt hittem, sose kerülök haza. Betty összeha-

verkodott egy ürgével, egész este az fizetett. Legalább öt font-nak a seggére vert, a bolond. Bár kocsija van; gondolom, meg-engedheti magának. Azt hitte, ha fizet Bettynek, majd kap is va-

lamit, csak láttad volna, hogy megnyúlt a képe, mikor Betty ve-lünk jött haza, és nem vele. Már balhézni akart, de Dave - ő is

velünk volt - fölállt, és megmondta, hogy kaphat egyet, ha nem lép olajra. Szegény ürge elsápadt, és húzta a csíkot a kocsival.

Betty meg aszongya: „Hogy én micsoda hülye vagyok, meg-mondhattam volna neki, hogy hozzon haza mindnyájunkat!"

Arthur nevetett. - Bár én is ott lettem volna - mondta; jól érezte magát Ada nénivel, s jólesett a hűvös áprilisi délután a forró teára várnia - egészen addig, amíg újra dobolni nem kez-

dett agyában a gond. Legszívesebben lefeküdt volna aludni, úgy érezte, egy hónapja nem látott már ágyat. Szemére rátelepedett

a tűzhely melege, a márvány óra a kandallópárkányon kétség-beesetten kerepelt, mint egy madár, élete utolsó öt percében,

Ada meg piszkálta a tüzet, s visszatette a kannát. A szoba fél ol-dalát elfoglaló kredenc előrebillent a faltól, mert a padló meg-

süllyedt, így is jelezve, hogy a pince mennyezete és a nappali, padlója között sok az üres tér; itt tárolta Ada néni három fia a háború alatt, szökevény korában, a zsákmány java részét, ha

valami „munkája" akadt; afféle hitelbank volt, ebből éltek a fut-kosó és börtön közt szabadlábon töltött rövid időszakaikban. A

komód fölött, téglalap alakú keretben, két kép lógott, ezek a család szemében tiszteletre méltó régiségnek számítottak, mert

még néhai édesapjuk zabrálta Franciaországban, az első háború-ban, a piás bezupált tüzér őrmester, akit kilencszázhúszban vág-

tak ki a Hadseregből, mert, mint Ada néni mondta, olyan ocs-mány szája volt, hogy azt még a katonáék is megsokallták. A két kép, amit Adának hozott ajándékba, két, márvány mellvédre tá-

maszkodó, tejfehér vállán selyemsálat viselő gyönyörű lányt áb-rázolt, virágzó rózsabokrok közt. Doddoe három éve halt meg,

oldalkocsis motorja mint az ágyúgolyó csapódott a lejtő alján egy méteráruüzletbe, a motorszemüveges, vigyorgó Doddoe, a kor-

mányt markolva, későn jött rá, hogy korábban kellett volna be-fordulnia, s a baleset előtti utolsó pillanatban még, mint az öreg-

sörét, dőlt a szájából a sok mocskos szó, amit életében megta-nult, „így kell ezt csinálni - gondolta Arthur, a hűléstől lázasan, s

a tűz melegétől kábán üldögélve. - Tudta Doddoe, hogy mit akar, mikor elfelejtett bekanyarodni."

És Adának most másik férje volt, de attól, hogy befogadta, a

ménéből fakadt nemzedék maradt ugyanannyi, mint addig, ti-zennégy, akit még Doddoe nemzett. Már mindketten öregek vo l-

tak, a férj is, ő is, bölcsek ahhoz, hogy újabb gyereket akar-janak, Ada megpihent a babérjain, s élvezte azt az alkonyi nyu-

galmat, amiben egyszerre benne találta magát. Mert Doddoe olyan volt rajta, mint az Isten ostora, egy életen át gyötörte

munkanélküliséggel, piával, végrehajtóval, egy horda gyerekkel, aki nőttében hozzászokott, hogy gátlástalanul harcoljon önma-gáért, a javító az iskolája, s az együtt érző dzsungel élete egyet-

len reménye. Ralph, Ada új férje, szelíd ember volt, és maga is öt gyereket hozott a házasságba - ezért járta a szóbeszéd, hogy

Adának húsz gyereke van -, s nem vágyott másra, csak békes-ségre, azután, hogy első feleségét elvitte a tüdővész, és tizen-

nyolc éves lánya is elindult lefelé, vért köpött már. De Ada fiait és lányait nem békességre nevelték, és Ralphnak rosszabb élete

volt, mint azelőtt, mert azt kellett fölfedeznie, hogy féltékeny Adára. Az asszony, ötvenéves korára, még mindig a régi pincér-lány maradt, aki bárkivel lefekszik; megértő lélek, meghallgatja

minden férfi meséjét és söröskorsóba belezokogott bánatát, sőt, az ágyába is befogadja, ha úgy véli, hogy azzal jót tesz neki. És

Ralphot ez láthatóan sértette, mert maga is született szenvedő volt, s szenvedését csak fokozta, hogy Adával így járt ő is - csak

épp hogy ő magával hozta rozzant bútorát, öt gyerekét, s vele is lakott -, de megmaradt az a szorongató érzése, hogy Ada a jö-

vőben is kedvében jár majd a szerencsétlen férfiaknak. Ada leg-nagyobb fia, Dave, vett egy lemezt, az volt a címe, hogy Félté-kenység, s valahányszor Ralph célzást tett Ada lágy szívére,

vagy arra, hogy a kocsmában vagy klubban ezzel vagy azzal szóba állt, a gyűlöletes lemez forogni kezdett a tányéron, és az

istenverte üvöltő tangó kétségbeesésbe kergette Ralph szelíd szívét. Egy szombat este, Ada keserves sóhajtozása közepette,

nekiment Dave-nek, mikor az föltette a lemezt, de Dave könnyű-szerrel leütötte, bár Ralph, estében, magával rántotta a gramo-

font és a lemezt is, és mindkettő ripityára tört a padlón. Ezután Dave és a többiek azzal is megelégedtek, hogy a rádiót bömbö l-tessék, valahányszor a Féltékenység-et játszotta a Család Ked-

vencei vagy a Katonáink Kedvelik műsorában. Ralph belátó em-ber volt, s amennyire rajta állt - hiszen Ada fiait ugyanabból a

fából faragták, mint az apjukat -, az asszonynak olyan nyugodt életet biztosított, amilyet az még sose élt. Miután a háború véget

ért, s a tábori csendőrök fölhagytak a fiúk után folytatott szaka-datlan hajszájukkal, mindnyájuk élete derűsebb lett. Dolgoztak

mind, s már olyan régóta kerestek rendszeresen, hogy Ada nem aggódott többé, mi lesz, ha a jó időnek vége szakad. Mostaná-ban az okozta a házban a legnagyobb izgalmat, ha szombat es-

ténként a család ádázul összemarakodott a futball-eredményeken. De a vasárnap reggeli Családoknak Szép Muzsi-kát akkor is többé-kevésbé összebékítette őket.

Míg Arthur a tűzbe bámult, Ada leszedte, és teára terítette meg az asztalt, kinyitotta a kredencet, kivett egy darab göngyölt

húst, s megkérdezte Arthurt, hogy volt, hogy van, s nem volt-e beteg az utóbbi időben. Mindenkit ugyanígy végigkérdezett, akár

odahaza látogatta meg, akár az utcán találkozott vele, az ember szinte azt hihette, világéletében betegek közt élt, márpedig ez

nem állt. Arthur megmondta, hogy semmi baja, bár bevallotta, hogy nagy gondban van.

- Nocsak! - kiáltott fel Ada, s fölmerült a főzőfülkéből egy üveg

paradicsomszósszal. Letette a szószt a helyére. - Mi gondja lehet egy magadfajta jóképű legénynek?

Arthur kiemelte a kannát rózsapiros szénágyából, és a gőzölgő vizet beleöntötte a teáskannába. - Hát tulajdonképpen nem is

magam miatt vagyok gondban, Ada néni. Nincs nekem gondom, azt tudja. Hanem egy haverom miatt, akivel együtt dolgozok.

Mert hogy bajba hozott egy fiatalasszonyt, s most nem tutija, mit csináljon. Megkért, hogy segítsek rajta, de nem tudom, hogy. Gondoltam, eljövök Ada nénihez, és megkérdezem.

Ada a fejét csóválta és leült. - Jól benne van szegény lókötő - jegyezte meg rezignáltan. - Micsoda ostobaság egy lányt bajba

keverni. Hát nem tudta egy kicsit óvatosabban csinálni? Most az-tán nézheti, akár a mi Dave-ünk. - Arthurnak eszébe jutott:

Dave fölcsinált egy nőt, akiről kiderült, hogy egészen riherongy cafka, vézna, gonosz, patkányképű kurva; s megpróbálta Dave-

ből az utolsó pennyjét is kivasalni, s ez addig ment, míg Dave a Trent Bridge-en egy sötét este meg nem fenyegette, hogy bele-hajítja a vízbe, s a bíróság végül heti egy fontot meg nem ítélt

neki. - Miért? - kérdezte Arthur. - Hát nincs semmi, amit csinálni le-

hetne? Úgy gondolom, hogy... - de nem tudta, hogyan fejezze ki magát; még soha nem beszélt ilyen nyíltan Ada nénivel, s elcso-

dálkozott: miért is hitte, hogy olyan könnyű lesz? - ...hogy van, aki csinál valamit, hogy megszakítsa. Beszed valamit, hogy sza-

baduljon tőle, nem? Ada épp egy nagy fehér csészébe töltötte a teát, de az utóbbi

megjegyzésre egyszerre abbahagyta, s miközben a kanalat a cu-

kortartóba mártotta, fürkész kifejezés ült ki korosodó arcára. Arthur most vette észre, hogy nincs benn a fogsora. - Honnét

tudsz te ilyesmiről? - A vasárnapi újságban olvastam - mosolyodott el Arthur, de

úgy érezte magát, mint egy bűnöző, s eszébe jutott, milyen is volt az, mikor annak idején, régen, kiállították a papírjait, s be-

sétált a katonai kiképzőtáborba. - Te csak ne keveredj bele semmi ilyesmibe - figyelmeztette

Ada. - Sose tudod, a dolog hova vezet.

- A haverom - mondta Arthur. - Szarban van, muszáj segíte-nem rajta. Nem hagyhatom cserben, ha egyszer bajba kevere-dett. Rendes ürge, ő is megtenne mindent, ha én volnék ilyen

helyzetben. Ada gyanakodva nézett rá. - Mondd, nem te kerültél szarba?

A kérdést ártatlan, az igazságtalanságtól megdöbbent arccal fogadta. „Hazudj, míg bele nem kékülsz - ez volt a jelszava -, s

előbb-utóbb mindenki hisz neked." - Bár én kerültem volna - je-lentette ki komolyan -, én nem venném annyira a szívemre. De

hát ő került, s most segítenem kell rajta. A haverom. - Komolyan nem tudom, mit mondjak - töprengett Ada néni,

akit meglágyított ez a baráti hűség. - Veszélyes ám az ilyesmibe

belekeveredni. Ismertem egyszer egy asszonyt, az börtönbe ke-rült miatta.

Lassan iszogatta a teáját, Arthur meg magyarázott: - A lány-nak körülbelül két hete maradt el a vérzése. Valamit beszedett,

de nem segített. - Amennyire én tudom, egyvalami segíthet még - mondta Ada

néni -, vegyen egy jó forró fürdőt, s igyék forró gint. Mondd meg neki, hogy két óra hosszat maradjon benn, olyan forró legyen, amilyet csak elbír, és igyék meg egy korsó gint. Annak ki kell

hoznia. Ha nem, meg kell tartania a gyereket, nincs mese. Az ajtóban lábak dobogtak, kicsapódott, s bakancsok sokasága

kopogott a hallban. A Törzs előőrsei a kabátjukat rángatták le, zihálva, mert szaladtak az autóbusztól idáig.

- Megjöttek - közölte Ada néni lakonikusan. Jane, Pam, Mike, Teddy rontott be a szobába, s kiabált teáért.

Arthur félretolta üres tányérját és csészéjét. „Épp jókor" - gon-dolta ujjongva.

- Nyugalom - kiáltotta Ada. - Üres a kanna. Várjatok, míg föl-

forr a víz. - A testes, vörös hajú Jane elvetette magát a dívá-nyon, s Arthur látta, hogy hatalmas melle megrezzen a szvetter

alatt, ahogy levágódik. - Megittátok, disznók, az egészet? - kiál-totta felháborodástól lángoló arccal.

- Fogd be a pofád - mondta Ada, s az öklével megfenyegette -, különben nem kapsz teát. - Kezdetét vette a marakodás. Doddoe

ádáz utóvédet hagyott hátra, hogy szelleme tapinthatóan éljen a házban. „Ha az én srácaim lennének - gondolta Arthur -, ezt ugyan nem vinnék el szárazon."

Most Pamela következett; bőgette a rádiót. Jane tizennégy éves hasonmása volt, csak az arca szelídebb, és a keble kisebb,

a szeplők a karján ugyanolyanok, s ugyanolyan lángvörös a haja is. Bejött Bert és Dave, megérkeztek a moziból, megpróbálták

móresre tanítani Jane-t és Pamet, s ettől megtelt a szoba dühös tiltakozással, ordítozással, hogy „törődj a magad dolgával" és

„fogd be azt a pimasz pofádat". Ralph harisnyás lábbal jött le a lépcsőn, a lenti földindulás kiverte a szeméből az álmot. - Mi ez az istenverte lárma? - kiabált a lépcső alján, egyik kezében a ba-

kancsával, másik kezében a sportlappal, arcán meg zavar és te-hetetlen düh. De ügyet se vetett rá senki - ezt hamar észrevette -, így aztán utat tört magának a tűzhöz, s vigasztalanul leült a

tűzhely mellé, hogy míg Ada kitölti a teáját, bakancsot húzzon. Arthur bement az első szobába az unokatestvéreivel egy pó-

kerre. Bezárták az ajtót - hogy senki se távozhasson a nappali-ból, ha kedve szottyan rá, vagy rosszban töri a fejét -, lámpát

gyújtottak, és körülülték a nagy politúros asztalt. Dave fölkapta a virágcserepet az asztal közepéről, és lerakta a padlóra az ablak

alá. - Csalás nincs - mondta Bert. - Ebben a házban valaki csal, de szét is verem - üvöltötte

Dave, valami korábbi sérelemtől fölhevülten. - Ez rád vonatkozik, Bert. A múlt héten hét shillinget nyertél el tőlem azzal a három

dugesz királlyal. - Kikapta a kártyát Bert kezéből, aki épp osztani készült, s keskeny vörös képéhez közel tartva, nekifogott meg-

számlálni a lapokat. - Majd én osztok - ajánlkozott Arthur, és elvette tőle a kártyát.

- Bennem csak megbíztok, nem? Soha életemben nem csaltam még, én mondom nektek.

- Sose bízz egy ürgében, aki magáról ezt mondja - jelentette

ki leverten Bert. Odafordult Dave-hez, s dühében ökölbe szorult a keze. - Ha még egyszer ki mered kapni a kártyát a kezemből,

majd meglátod, mit kapsz. - Mi az istennek csalsz olyan szemérmetlenül - mondta Dave. -

Megérdemelted. Arthur osztott, a többinek szabályosan ötöt-ötöt, magának

szerencsésen hetet, de nem vették észre. A két alsó lapot az ölébe ejtette, mielőtt még Dave vagy Bert a marakodás közben fölfigyelt volna rá. Most lökdösődés és kiabálás hallatszott át a

nappaliból. - Halljátok - mondta Arthur ártatlanul -, most a ke-nyér héján vesztek össze.

Dave hangosan röhögött. - Ja, a vályú... - aztán összevont szemöldökkel vizsgálgatta a lapját.

- Blöfföl - mondta Bert. - Royal flösse van. - Royal flösse van az öreganyádnak - mondta Dave, és ledobta

a lapját, nem is vett újat. Bert kivett kettőt a pakliból, mosoly-gott, s odalökött az asztalra egy shillinget. Arthur összerakta a lapjait, s ráhívott egy fél koronával.

- Lassan a testtel - mondta Dave, most már obligón kívül. - Ez nagy pénz. Ennyiben nem játszhattok.

- Blöfföl, azt tudom - jelentette ki Bert pimasz maga-biztos-sággal, és ráduplázott.

De Arthur nem blöffölt. - Tessék - mondta, és levágta a lapját az asztalra. - Treff bubi, dáma, király, ász. - Hét shillinget söpört

be. - Hány lapod volt? - kérdezte Bert gyanakodva.

- Ahány neked - vágott vissza Arthur, s ajka elkeskenyedett a bizalmatlanság hallatára. Az utolsó osztásnál tizenöt shillingre ment föl a nyeresége. Tréfás bosszankodással vették tudomásul

a szerencséjét, mire Arthur azt felelte: - Hogy csaltam-e? Persze hogy csaltam. Mindig csalok. Ezt nem tudtátok? - Ebből megér-

tették, hogy nem csalt. Fél tucat eldugott lapját visszakeverte a pakliba.

Arthur Berttel bement a városba inni egyet. A hídon sötét volt. A kastélyt nem lehetett látni, elbújt az esti köd, füst és sötétség

mögött. Föltámadt a nyers szél a mélyen fekvő rendező pályaud-varon, a nyirkos csatornapartokon, a snecis vízfolyá-sokon, Bert káromkodott tőle, Arthur meg begombolta a kabát ját.

Bert Doddoe kurta, harcias, kék szemű fia volt, tudta, hogy a veszély kellemetlenséget is eredményezhet, mégis fejjel vetette

bele magát, míg már a szőke, göndör haja se látszott ki a hirigből. Még előzetes korában és a javítóban tanulta ezt a harc-

modort. Testvérei, a rendőrséggel vívott harcukban, legalább annyi - ha nem több - bátorságot mutattak, mintha puskával-

szuronnyal szórták volna ki őket a harctérre. De Bert, valami is-meretlen oknál fogva, mindnyájuknál jobban hasonlított Doddoe-ra, és nem is próbált meglógni a hadseregből. Sőt, korhatár alatt

jelentkezett, hamis életkort vallott be, tizenhét éves korában be-vetették az utolsó rajnai offenzívába, és a csetepatéból sértetle-

nebbül keveredett ki, mint testvérei, akik a katonaszökevények szomorú hadában szolgáltak. Bert kiköpött az apja, mondta Ada,

s ezért, az éles eszéért, meg a tőle örökölt meleg szívéért sze-rette mind között a legjobban. Bert nem hagyta, hogy Ralph

Doddoe örökébe lépjen. Doddoe goromba zsarnok volt, s most Ada ült helyette a szilárd trónuson, Ralph csak tehetetlen élet-társ volt, akit Bert, a birodalom védelmezője, megfenyegetett,

hogy leüti, ha az anyjához egy hangos szót mer szólni. Némán ereszkedtek le a híd lejtőjén, átvágtak a Castle

Boulevard-on, majd egy kivilágítatlan Woolworth-bolt előtt elha-ladva, a szeméttelep mögött a sarki kocsmában megitták aznap

esti első sörüket. Bert azt mondta, megpróbál fölcsípni két caf-kát, de a rosszul világított kricsmi nem ígért semmi valamireva-

lót, ezért aztán kocsmáról kocsmára, szép lassan vándoroltak a Nottingham Rózsája felé. Itt mintha rájuk mosolygott volna a szerencse, de a két szerető szívű és vidám leányzó, aki szipo-

lyozta őket, harminc shilling ára pálinka elfogyasztása után, zá-ráskor, olajra lépett, s fölpattant egy buszra. Arthur és Bert te-

hát átvágott a megélénkült Slab Square-en, és elindult hazafelé a Meadowson át.

A csatorna nyirkos levegője visszahozta a nyomorúságot, s Arthur eltöprengett Brenda baján, mely végül is az ő feje fölött

csüngött. Most súlyosabbnak látszott, mint valaha. - Hazamegyünk - mondta Bert -, és eszünk valamit. Gondo-

lom, a Mama majd csak ad egy szelet húst.

Jobbat Arthur se tudott. Az utcák szinte teljesen kiürültek. Egy kései busz robogott el mellettük a garázs felé, kivilágítva, a ka-lauz ott ült a hátsó ülésen, és látszott, hogy holtfáradt.

- Csak találkozzam még egyszer azzal a két cafkával - Bert rá-gyújtott a kabátzsebe vackában lelt csikkre -, szétverem a ro-

hadt pofájukat, én mondom neked. - Leléptek a járdáról, és át-mentek a macskaköves úton.

- Csak a sör kellett nekik - mondta Arthur. - Mit vársz az ilyen-től? Ha a kocsmában csíped föl, az mindig kockázatos. Néha

kapsz, néha nem. Bert dühöngött, hogy lehúzzák a bőrt az emberről, de Arthur-

nak visszatért az aggodalma, s mikor elmentek a köpködő előtt,

részegségében elfogta a vágy, hogy befeküdjön az itatóvályúba és belefojtsa magát. Nevetett. Nem elég mély. És hideg a víz. És

különben is, nem kapott Adától jó tanácsot? Istenem, csak annak bizonyuljon, reménykedett. Egy bicikliüzlet kirakatában a leg-

újabb sportmodellek csillogtak halványan, s közöttük Sir Walter Raleigh furnérból kivágott alakja hajolt meg elegánsan. Bert,

akinek az efféle kiábrándító estétől csak kiélesedtek az érzékei, megállt, megfordult, megakadt a szeme valami földön heverő alakon: a halvány szag, halk nesz ösztönösen ráébresztette,

hogy elnyúlva fekszik valaki az ajtóbejárat előtt, a kövön. Arthur már ráéhezett a hideg húsra, s türelmetlenül kérdezte, mi az.

Bert elfeledkezett a beszívott cafkákról. - Elhasalt szegény pacák - mondta, és lehajolt, hogy szemügyre vegye az elnyúlt alakot. -

Részeg, mint a segg - vigyorgott. - És olyan büdös is. Arthur megböködte a testet a bakancsával, Bert meg rászólt,

hogy keljen föl. - Nem fekhet itt, hallja. Holtra fagy. - Arthur most már nagyobb érdeklődést mutatott, megállapította, hogy a pacák hajadonfőtt van, ruhája ócska, lukas a könyöke. Kabátja

nincs, bár hideg az éjszaka, nadrágja meg fölcsúszott estében ki-fordult bokája fölé, s látszott, hogy nincs rajta harisnya sem, a

bakancsa meg kopott. Lehet vagy ötvenéves, gondolta Arthur. - Gyerünk, állítsuk talpra - mondta Bert, de mikor emelni pró-

bálták, kiderült, hogy nem mozdul, csak a feje meg a válla. Dörmögött, de nem volt hajlandó fölkelni. - Gyerünk, szaki, mert

beviszi a hé, ha itt találja. Tovább dörmögött, s forgott a szeme, mintha ki akarná rázni

magából a tizenöt korsót, mert annyit biztos megivott. Egyszer

csak tetőtől talpig megrándult, nagy kínnal megpróbált föltá-pászkodni, zihált, de sóhajtva visszahanyatlott. Arthur erre is,

arra is végignézett az utcán, nincs-e rendőr a láthatáron. - Ha nem visszük el innét, holnap majd a cellában ébred, s fizethet.

Most Ranklin a rendőrbíró, az a szemét. Bert addig rázta, míg a pacák csuklani nem kezdett, s ki nem

nyitotta a szemét. - Hol a vacka, szaki? Hol lakik? A pacák lassan összecsuklott, mint a bicska, s eldőlt oldalt.

Bert bedugta az öklét a hóna alá, s addig döngette az oldalát,

míg talpra nem állt. A lámpafényben látták, hogy a szeme be van dagadva; Bert azt mondta, olyan, mintha leütötték volna. Jobbról-balról keményen belekaroltak, s elindultak föl, a híd kap-

tatóján. Arthur az első lámpaoszlopnál megállt, és beleordított a pacák fülébe: - Hol lakik, szaki? Éppenséggel haza is vihetjük -

mondta Bertnek. A pacák szája bedagadt, és nehezen mozgott a részegségtől, képtelen volt érthető hangot kiadni. Az ajka meg-

mozdult. Fölemelte a kezét, és leejtette. Az utca nevét ki tudták venni, a házszámot nem. Ha a szeme nyitva van, az ajka mozgá-

sa akár mosolyra is hasonlíthatott volna. Továbbtámogatták. Mi-kor elengedték, abban a hitben, hogy már járni tud, megint vé-gigvágódott a kövezeten, és alig volt képes föltápászkodni. Bert

beszélt hozzá, mintha nem is volna részeg, megkérdezte, hogy jó volt-e a kocsmában, és sokat piált-e az este? Bert megállapí-

totta, hogy ír az istenadta, s elnevezte Paddynek, megkérdezte, Írország melyik részéből jött, megcsókolta-e már a blarneyi szik-

lát, s nem a Guiness sörgyárban dolgozik-e Dublinben? Egy hosszú, egyenes utcán lakott, amely a vasútállomástól a

Trent Bridge-ig vezet, és Arthur megint a fülébe üvöltött: meg-kérdezte, hányas szám alatt lakik. Nem felelt. - Én tudom - mondta Bert -, van ott egy penzió, Doddoe is lakott ott, mikor a

Mama kizárta a házból. Valahol itt van. - A pacák nem volt már tehetetlen holtsúly, a bakancsát se vonszolta már olyan nehezen.

Mikor a szállodához értek, Bert megbökte: - Melyik az, Paddy? - E'vvóna - tört ki belőle a hörgő hang, s határozottan elindult

a vaskapu felé. Arthur végigkormányozta a murvás ösvényen, Bert meg a kaput fogta, hogy ne nyikorogjon, és be ne csapód-

jék. A férfi kiszabadította a karját. - Ha'mmenjek - mondta, neki-

dűlt az ajtónak, és ügyetlenül matatott az ajtógombbal.

Arthur megkereste neki, érezte dobogó szívét, amint az öklét nekiszorította az ajtónak, s mikor a gombot elfordította, a pacák

behemperedett a házba. Majd fölébreszti egy-két óra múlva a hi-deg, gondolta, akkor majd lefekszik. Félrehúzta, becsukta az aj-

tót, és kiment az utcára. Bert csatlakozott hozzá, s a léptéhez igazodott. - Megspórol-

tunk neki egy éjszakát a sitten - mondta Arthur, és fölbontott egy pakli cigarettát. - Bár a kurva még csak hálás se volt érte.

Bert odanyújtotta neki a férfi tárcáját. - Meghippeltem, de

üres. Ócska kék tárca volt, izzadságszagú, érzett rajta, hogy verej-

tékező melle fölött évekig hordta egy napszámosember, aki dol-gozott, mint a ló, és bagószagú is, mert az egyik rekeszében do-

hányt tartott, valami ismeretlen, sötét keveréket. Bertnek igaza volt. Nem volt benne más, csak egy takaros kis újságkivágás, ál-

lást kínáló apróhirdetések, ezt Arthur összegyűrte, s a kövön be-gurította a csatornába.

6 Brenda testének terjedelmes alfele egyre mélyebben merült

víz alá a hosszú bádogteknőben. A víz lassan már elviselhetetle-nül forró volt, de Brenda fölsóhajtott, jelezve, hogy inkább ezt,

semmint azt, és odaszólt Emilynek: - Még egy lábossal.

Arthur a kredencet támasztotta, morcosán és dühösen, mintha nem tudná rávenni magát, hogy a fojtogatóan meleg konyhában legalább a kabátját kigombolja, hisz ez látszólag védelmet nyújt

a gőz, a pálinkaszag és a kiszámíthatatlan nők ellen. Miután te-áját nagy sietve lenyelte, átöltözött, buszra szállt, és eljött Bren-

dához, engedelmeskedett az asszony szigorú parancsának, hogy jelen legyen a szertartáson, mely „kihozza" a gyereket. Brenda

Emilyt, régi harisnyagyári munkatársát hívta, hogy segítsen a „nagy estén"; Emilyt, aki állítólag egy kicsit dilis volt. Amint Jack

elment az éjszakai műszakra, és a srácokat a jól megfizetett szomszéd kislánnyal elküldték moziba, ahonnét tízig nem jönnek haza, előkerült a kád a szenes-sufniból, a gines-üvegek a kre-

dencből, s Emily átsurrant a főzőfülkébe, hogy begyújtson vizet melegíteni a fürdéshez. Mikor hátul ajtót nyitott neki, Arthur rá-

ismert, s visszahőkölt meglepetésében, mert ismeretlenre számí-tott. Ezt a nőt hamisítatlan hírharangnak ismerték a kocsmák-

ban; egy pillanat, s már látta is, hogy másnap hogy fut szét kocsmáról kocsmára a ma este híre. De eszébe jutott, hogy Emi-

ly egy kicsit dilis, s ha hitelt is adna valaki a fecsegésének, any-nyira nincs se füle, se farka, hogy abból ugyan senki ki nem há-mozhat semmit. Elmosolyodott hát, s beköszönt: - Szia, csibém -

s belépett a jókora konyhába, ahol az asztalt az ablakhoz tolták, a zömök bádogkannát meg beállították középre.

Emily ott várt az izzó szén közé beállított nagy fazék zubogó víz mellett. Nézte Brenda kínszenvedését a fürdővízben, részve-

vőén sóhajtozott. - Nem is tudom - hajtogatta újra meg újra, s hangja úgy fölbőszítette Arthurt, hogy szíve szerint megfojtotta

volna. - Nem is tudom... - belemártotta az alumínium nyeles-lá-bost a fazékba, a forró vizet vékony sugárban belecsurgatta a fürdőkádba, s ettől friss gőzfelhők szálltak a konyha mennyeze-

tére. - Nem is tudom, igazán nem tudom... - Fogja már be a száját - szólt rá Arthur.

- Nem tesz jót az ember bőrének - jegyezte meg Brenda, és rákacsintott. - Legutóbb is hámlott mindenem, és Jack szörnyű

mérges volt. - Ő akarta - jelentette ki Emily dühösen. - Ha használná a kó-

kuszát, tudhatná, hogy ő az oka az egésznek. De hát várhatja az ember egy férfitól, hogy használja a kókuszát? - Arthur elvigyo-rodott: eszerint Emily azt hiszi, hogy Jack porontyától próbálnak

szabadulni. Csak azt nem értette, hogy Emily homályos agyának miféle kacskaringója ad magyarázatot az ő ittlétére.

Brenda átnézett rá. - Fel a fejjel, csibém. Nem lesz semmi baj.

Igyál meg egy pohár gint. Emily, tölts Arthurnak egy pohárral. - Emily jó fél vizespohár gint nyomott a kezébe, de ő az első korty

után letette, és elhúzta a száját. - Mi az, nem ízlik? - kiáltott ki Brenda a kádból, és odaintegetett neki.

- Méreg. - Anyák Veszte! - kiáltott vissza Brenda, a villanylámpa fényé-

ben csillogó arcán ujjongó kifejezéssel. - Csudás! - Azon nem vagyok meglepve - mondta Arthur -, hogy Emily

így issza. De ha így folytatja, még gyagyásabb lesz, mint most. -

Mióta ő bejött, Emily már megivott egy jó pohárral. - Olyan, mint én - mondta Brenda. - Bírja.

- Én igen - helyeselt Emily, s szenet rakott a tűzre. - Ezen nőt-tem.

- Ezért lett gyagyás. Emily megsértődött. - Nem is vagyok olyan gyagyás, mint

gondolja. És feleannyira se, mint maguk, férfiak, azt mondha-tom.

Brenda kinyújtotta a kezét a székre állított forró ginért, s

ahogy megmoccant, újabb izzadságpatakok indultak meg a hom-lokán, csurogtak le az arcán, nyakán, s torkolltak be két melle

közt a fürdővízbe. Egy jó nagy slukk után elengedte a kezét, az súlyosan esett vissza a vízbe, megzavarta a víz nyugodt felszí-

nét, mely most forrón fodrozott Brenda teste körül. - Nem is tudom... - sápítozott Emily. - Igazán nem tudom.

Még látni is borzasztó, hogy kínlódol. - De Brenda ebben fenye-getést látott, mely el akarja téríteni föltett szándékától, s mér-gelődött, már amennyire a forró víz engedte.

- Muszáj - szögezte le. Arthur rámeredt Emilyre. - Mért nem fogja már be a száját?

Emily állta a tekintetét. - Inkább maga fogná be - vágott vis-sza gúnyosan. Arthur rágyújtott, s az égő gyufát Emily orra előtt

behajította a tűzbe. Emily megfordult, hogy újabb gint diktáljon Brendába. - Igyál, csibém. Jót tesz.

Brenda megivott egy-két kortyot, majd letette a székre. - Túl forró - panaszkodott. - Kérsz új vizet?

- Egy csöppet. Emily a forró vizet lassan, vékony sugárban belecsurgatta a

kádba. - Még? - Azt hiszem.

- A szívem megszakad - mondta Emily. - Bárcsak hatott volna az a másik.

Brenda a ginért nyúlt. - Csinálom, amíg bírom, tudod, hogy már több mint két hete késik.

- Bár inkább megtartanád a srácot - mondta Emily. - Én gon-doskodnék róla. Odaadhatnád nekem. Fölnevelném és szeret-ném, tudod jól.

- Tudom - mondta Brenda. - Neked aranyszíved van, Emily. De nem tehetem. Rengeteg zűr lenne belőle. - Kiitta a gint, s aj-

ka megvonaglott, ahogy a szesz a gyomrába leért. Emily elővett piros táskájából egy parafa szopókás cigarettát, fölajánlotta,

hogy meggyújtja és bedugja a szájába, de Brenda nem fogadta el.

- Csak vizes lenne. Belemenne a víz. - Szeme kifordult, húzta a szavakat. - Elég - mondta a hatodik lábosnál, mikor a víz már a derekát is ellepte.

Arthur levetette a kabátját, leült a gyékényre, kinyújtotta a lá-bát, s egyik cigarettát a másik után szívta. Figyelte, hogyan hul-

lik szét Brenda arca, s hogyan zilálódnak össze vonásai a forró gin és forró víz tüzében. „Soha ilyen tűzforró fürdőt Brendának.

Soha többé, inkább a torkom elvágom." Ügy érezte, részeg, bár alig egy korty gint ivott. Valahogy ő is hozzátartozott a színhez,

ahogy itt ült a két asszony közt, égette a tűz és fojtogatta a für-dő gőze; aztán lenézett a kádra, mintha tv-t nézne, és amit lát, abban semmi része nem lenne. Önmagát is csak belül érezte va-

lóságosnak. Ott nem változott semmi, ezt bizonyította az egész napi meló kínzó fáradtsága, amit csak fokozott, hogy át-

átcsapott rajta a láz. A cigaretta, mint a ganyé, de mégis do-hányzott. Egy pohár sörre vágyott, de a házban nem volt sör, s ő

nem mehetett ki a kocsmába, képtelen volt elszakadni a színtől, mely fogva tartotta, mint a satu. S mikor a satut erőnek erejével

meglazította, érezte, hogy ha megpróbálna meglógni innét, a két nő rávetné magát és szétszaggatná.

Emily kiabált, hogy szeretné már lefektetni Brendát. - Hagyd

már abba, az istenért. Már elég. Brendának kitágult a szeme; barna volt, és derűsen nézett kö-

rül, mintha rendes szombat esti fürdőjében ülne. - Nem - ki-áltotta teli szájjal -, ne légy bolond. Nem megy az olyan kön-

nyen, tudod. - Elfordult, mintha csak erőt akarna venni magán, de ettől a csöpp mozdulattól fölkavarodott a víz. Nyögött egyet,

s behunyta a szemét. Arthur odament hozzá, megcsókolta nedves homlokát és szá-

ját. - Nem lesz, édes, semmi baj.

- Nem - mondta Brenda -, tudom, hogy nem. Jó fiú vagy, Art-hur. - „Soha többé - mondogatta magában Arthur, s azon töp-

rengett, vajon kell-e ez a nagy cécó, s képtelen volt megérteni, hogyan engedhették, hogy ez megtörténjen. - Soha többé."

- Gyerünk, csibém - mondta Emily aggodalmas hangon -, idd ezt meg. - Brenda a gint némán a szájához emelte, aztán félre-

tolta, meg se kóstolta. - Idd ki, csibém - szólt rá Arthur. Szót fogadott, lassan kor-

tyolgatta. Emily beszélt hozzá, nehogy lecsukódjék a szeme és

elhányja magát, kérdezgette, hogy mikor daueroltatott utoljára, és hogy Jack hol van, hisz ez az ő ügye, ilyenkor itthon volna a helye. Brenda kinyitotta a szemét és fölemelte a fejét. - Nem -

mondott ellent -, az nem volna jó. Vedd el innét a szemem elől a hajamat, csibém. Jack ilyenkor szívesebben van a gyárban.

- Elég nem szép - jelentette ki mérgesen Emily. - A férfiak azt hiszik, hogy nekik mindent szabad. - Gonosz pillantást vetett

Arthurra, s a szeme tele volt undok gyűlölettel. Arthur elvigyoro-dott, Emily levette róla a tekintetét, s odanyújtotta a gines po-

harat Brendának. - Mennyi van még? - kérdezte Brenda. Emily ránézett a palackra. - Talán egy félpohárnyi - hazudta.

Brenda bőre lazacpíros volt a víz alatt. Lassan kortyolgatott. Hát-racsuklott a feje, de mert nem volt mire támaszkodjék, elő-

rebillent, s végül kissé félrehajtva megállapodott. Arthur már ag-gódni se bírt. Félig aludt, olyan lázas volt. Brenda arcát elfödte a

gőz, meleg volt, ginszag, percekig azt se tudta, hol van. Az asz-tal vaskos lába a kockás terítő alatt, mint egy szakácsnő kötény

alól kilátszó lába, a súlyos ruhásszekrény pedig, párás tükrével, ködbe vesző szenes-bárka tatjának látszott. A szék, a dívány, s rajta Brenda szétszórt ruhája, páragyöngyökké bomlott az ab-

laktáblán. Mikor a gines pohár kicsúszott Brenda izzadt ujjai kö-zül, felriadt. Emily vad siettében, hogy elkapja, mielőtt földet ér,

földöntött egy útjában álló könnyű széket, majd szárazra törülte Brenda ujjait, s a poharat újra a kezébe nyomta. - Na még ezt a

csöppet, csibém - biztatta kedvesen. Brenda félretolta a kezét. - Nem kell. Rosszul vagyok.

- A saját érdekedben - makacskodott Emily. - Idd csak meg - biztatta gyöngéden Arthur. - Csak egy kor-

tyot még, csibém. - A ginszag áthatolt a náthája sorompóján, s

egy csöppet fölkeveredett tőle a gyomra. - Szédülök - mondta Brenda.

Emily forró vizet töltött a kádba. - Tartsd nyitva a szemed - mondta, miközben Brenda arcát leste -, akkor nem szédülsz úgy,

csibém. - Nem tudom nyitva tartani. - Megpróbált inni még, de kicsor-

dult a szája szélén. - Erre nem tanított meg az anyukám - nyög-te ki vontatottan, s ismételgette újra meg újra, míg a szava tel-jesen érthetetlenné nem vált. Majd vékony, nyávogós hangon

énekelni kezdett. - Hallgass, kiscsibém - mondta Emily gyöngéden. Odafordult

Arthurhoz: - Állat. Rohadt állat. - Ki az állat? - ugrott fel meglepetten Arthur. - Ronda féleszű

boszorka! - Idd meg ezt, csibém - biztatta Brendát Emily. - Gyerünk. Egy

kortyot még. Tartsd nyitva a szemed, úgy könnyebb. - Brenda megbillentette a poharát, ivott, üresen bámult maga elé, nem szólt semmit, sápadt volt, a szája elszánt. Emily letörülgette

homlokáról az izzadságot, hátrasimította előrehullott haját, s újabb lábos forró vizet öntött a kádba. - Már csak ennyi az egész - mondta, és odaadta neki a maradék gint.

- Azt hittem, már elfogyott! - remegett Brenda ajka. - Ki aka-rok szállni! - sírta. Emily a maradék gint nézte.

- Hagyja már kijönni - mondta Arthur. - Elég volt már ebből a marhaságból.

- Fogja be a száját - szólt rá Emily élesen. - Ez az én dolgom. - Hát csak folytassák - vonta meg a vállát Arthur, s rágyújtott

egy újabb cigarettára. Brenda hirtelen fölállt, gőzölgő vörös teste úgy bomlott ki Arthur szeme előtt, mint a rózsa. Megtántorodott, majdnem elesett, azután amúgy vizesen kilépett a szőnyegre.

Emily egyik kezével támogatta, a másikkal törülgette. - Segítsek? - kérdezte Arthur.

A visszautasítás nem késett: - Nem, köszönöm; egész jól megvagyok maga nélkül is. - Hátranyúlt a díványra a pongyolá-

ért, s mikor megfordult, Brenda testéről lecsúszott a törülköző, s úgy meztelenül nekitántorodott a tűzhelynek. Arthur kapta el el-

sőnek, de Emily féltékenyen félrelökte, felfogta a félelmetes sú-lyú Brendát, talpra segítette, s megpróbálta föladni rá a pongyo-lát. - Tartsd magad, Brenda. Csak egy picit tartsd magad, míg

ezt megkötöm. - Szóljon ám, ha segítség kell - mondta Arthur, és meg-eny-

hülten ült vissza a székre. - Fogja be a száját, maga állat - vágott vissza Emily. - Egyszer

úgyis megkapja tőlem. - Krisztusom, hogy maga milyen gyagyás, maga kancsal kurva

- jelentette ki egykedvűen Arthur. Brenda egy csöppet megtántorodott, szemhéja rácsukódott ki-

tágult szemére, összecsuklott a szőnyegen, és elvesztette az

eszméletét. Emily kirohant a főzőfülkébe, hozott egy pohár hideg vizet, s addig locsolta Brenda képét, míg a szemét ki nem nyi-

totta. Akkor ügyesen és iszonyatos erőfeszítéssel talpra állította, odatámogatta a lépcsőfeljáró ajtajához, s kinyitotta előtte az aj-

tót, hogy fel tudjanak menni. - Gyere, feküdj le, kiscsibém - biz-tatta. - Már végeztünk. Feküdj le szépen, és aludd ki magad. -

Csigalassúsággal kapaszkodtak föl a lépcsőn. Volt, hogy Emi-lynek kellett fölemelnie Brenda lábát, és ráhelyeznie a lépcsőre, gondosan takarékoskodva az erejével, és Arthur, aki mindezt

lentről figyelte, hálát adott az Istennek, hogy Emily eny-nyi min-dent megtesz értük, sőt, egy meghatott pillanatában még azt a

sok „állatot" is megbocsátotta neki, amivel a nő illette. - Gyere szépen, Brenda - biztatta Emily. - Gyere, kiscsibém. Még egy lé-

pés. Így. Na, most még egyet. Mindjárt fönn vagyunk. Biztos, hogy kihozza. Már csak egyetlen kis lépés.

Csengő nevetés tört át Brenda részegségén. - Bánom is én, hogy kijön-e. Mindegy.

Emily leültette őt az ágyra. Hátrahanyatlott, elnyúlt mozdulat-lanul, sóhajtott egyet, s már aludt is. Arthur ott állt az ajtóban, és nézte, hogy Emily a fejét csóválja, majd ráhúzza Brendára a

takarót. - Jól van? - kérdezte. Emily arcán valami mosolyféle nyílt ki. - Nem kell aggódni érte

- mondta. Arthur elővett a zsebéből egy egyfontos bankjegyet - Vegyen

magának valamit, Em. Emily ellökte a kezét. - Nem kell nekem a maga pénze. Tartsa

meg. Még szüksége lesz rá. - Na ne hülyéskedjen - vágott vissza Arthur. - Vegyen magá-

nak valami blúzt vagy harisnyát, vagy mit. Megdolgozott értünk

ma éjjel. Emily hátrasimította a haját. - Nem, nem kell nekem a maga

pénze... - s a hangja megint megkeményedett. Arthur az egy-fontost bedugta a köténye zsebébe, Emily meg vissza az ő ka-

bátjába. - Jól van, no - mondta Arthur. - Szóval nem engedi, hogy

megköszönjem. Emily hátradűlt, hogy eloltsa a lámpát. - Mit gondol, ki maga?

Ezt akarja nekem megköszönni? Hogy van bőr a pofáján, hallja!

- A szentségit - káromkodott Arthur, és megfordult, hogy ki-menjen a szobából. De meggondolta magát, visszament, és szá-

jon csókolta Emilyt. - Kösz - mondta. Emily fölemelte az öklét, hogy megüsse, de Arthur keményen

megmarkolta a csuklóját, és nem hagyta. - Érjen csak hozzám - mondta -, majd meglátja, mit kap. - Hátracsavarta a karját, míg

Emily arca el nem torzult a fájdalomtól. - Eresszen el, maga állat - lihegte Emily. - Valaki jön az ud-

varon. - Arthur is hallotta a kopogtatást a hátsó ajtón, s el-

eresztette. Leoltották a lámpát, s leszaladtak a lépcsőn. - Brenda! - kiabált Jack. - Eressz be. Itthon felejtettem a ka-

jámat. Arthur elkapta Emilyt. - Tartsa szóval - suttogta. - Én addig

kimegyek elöl. - Máj' ha akarom - felelt Emily emelt idiótahangon. - Lehet,

hogy szóval tartom, lehet, hogy nem. Hogy igen, vagy hogy nem, azt én mondom meg, hallja.

- Állat - suttogta Arthur. - Tartsa a száját.

- Nem vagyok állat - visított a nő. - Jól van, nem állat. De az isten szerelmére, ne üvöltsön. -

Jack döngette az ajtót, kiabált: - Nyisd már ki, Brenda. Ki van nálad?

- De maga igenis állat - folytatta Emily, mintha nem is hallaná a kopogtatást -, akárminek híják. Én meg nem vagyok állat. Ha

azt mondja, hogy állat vagyok, megmutatom magának az anya-könyvi kivonatomat, hogy igenis ember vagyok.

- Amennyivel rosszabb - mondta Arthur, s hagyta, hadd be-széljen, s kotorásszon a köténye zsebében, mintha valóban az anyakönyvi kivonatát keresné. Nyugodtan átment a hal lon, hal-

lotta, hogy Emily fölemeli a reteszt, és mogorván megkérdi Jac-ket, hogy mi kell, majd közli vele, hogy nem találja az anya-

könyvi kivonatát, de holnap majd megmutatja neki. Arthur nyit-va hagyta a hall ajtaját, s röhögve hallotta, hogy Jack dadogva

kér bocsánatot az ádáz Emily-től, az meg makacsul elállja az út-ját, hogy miért, azt maga tudja legjobban. Brenda eszméletlen

mélyen aludt odafönt, és Arthur már nem törődött vele, hogy az éjjeli munka eredménnyel járt-e vagy sem. Így lázasan és kime-rülten, miközben az ajtóban álldogált, azon törte a fejét, hogy

merre jut legközelebb kocsmához; már azt se bánta, ha ezer nőt ejtett volna teherbe, s most mind az ezernek ott volna a férje, s

a vérét szomjazva késsel fenyegetné. Végigment a hosszú, kihalt utcán, feje a friss levegőtől egy-

szerre kitisztult, lelke is megkönnyebbült, és most, hogy nem kellett a gondjával szembenéznie, az is veszített a súlyából. A pi-

actér lámpafényei táncot jártak körülötte. A kockakövek egyen-ként verték vissza cipői koppanását. A huzat sör- és füstszagot sodort ki a kocsmák ajtajain. Nagy zöld buszok vájtak üreget a

sötétbe, amint fényesen kivilágítva elhúztak mellette, nem győ-zött ugrálni előlük, majd belekeveredett a tömegbe, mely a Slab

Square-en verődött össze a prédikátorok és hordószónokok kö-rül. Az este, mint egy lövészárok, ásódott az agyába, képtelen

volt szabadulni a kádban hanyatt dűlt Brenda fehér testének élénk és véresen valóságos képétől, az idióta Emily emlékétől,

amint pohárszám itatja Brendával a gint, míg Brenda reményte-lenül el nem ázik, már megszólalni is képtelen, és a szobában senkit meg nem ismer. Emily hibája, hogy ilyesmi megtörténhe-

tett, szitkozódott. Rohadék, ostoba nőszemély. Beszoronkodott a Barackfába, leült, hogy megigyék egy dupla

rumot, s mindjárt jobban érezte magát, a láza is megenyhült. Ja-jongva, hamisan énekelt valaki, kígyófej ingott a mikrofon előtt a

terem végében, a dobogón. Savanyúan bámult a hátak sorára a söntésnél, hallgatta a pénztárgép szakszerű csöndüléseit, és a

pincérlány pálinkás, rekedt hanghordozását. A mikrofonba éne-kelt lebegő démonhang áthatolt a füstpárán, és ott keringett Arthur körül, a végén már azt kívánta, bár megmarkolhatná azt

az őrült torkot, amelyből a hang ered. Más is így érzett. Arthur látta, hogy egy férfi utat tör a tömegen át. - Bocsánat, bocsá-

nat... - és odalép a fiatalember, az énekes elé. Beszélgetnek, mint két jó barát, ha az utcán összefut, az énekes kezében ciga-

retta, a másikéban az énekes hajtókája. Az énekes cigarettája nem ég, s most mintha megkínálná vele a másikat. Majd hirtelen

a másik, aki eddig olyan jámbornak látszott, megüti az énekest, gorombán állon vágja. Az énekes lába beleakad a mikrofon veze-

tékébe, s mikor megpróbál fölállni, hogy az ütést visszaadja, megint elesik.

Arthur örült, hogy így történt, hahotázott, a végén már az ol-

dala is belesajdult és csuklani kezdett. Lehet, hogy az énekes nem is tudta, milyen iszonyú hangokat ad ki, azt hitte, olyan a

hangja, mint Gene Autreynak vagy Nelson Eddynek. Nem, ilyen zajt nem szabad csapni, megérdemelte, hogy kupán vágják. Az

énekes vörös, kék foltos, zavart arccal ment el Arthur mellett , ki a lengőajtón. Arthur még le sem vette a szemét az ajtóról, máris

benyomták kívülről: Winnie jött be, Brenda húga. Körülnézett a bárban, a fal mellett álló asztalokon, s mert me-

leg volt, kigombolta a kabátját. Arthurnak föltűnt színes sálból

kötött turbánja, magas sarkú cipője, selyemharisnyája és fekete táskája.

- Hé, Winnie - kiáltott oda neki -, eltévedtél? Winnie nem hallotta. Egyszer találkoztak csak, Jack születés-

napján, tavaly, mikor is ő ugrasztottá szét a társaságot hajnali kettőkor; dühbe gurult, mert Jack, merő véletlenségből, ráöntött

egy fél pint sört Brenda ünnepi ruhájára. Tűzkaparóval vert szét az asztalon minden üveget és poharat.

A rombolás elbűvölte Arthurt. Közelebbről is meg akart ismer-

kedni vele. Pici, huszonöt éves nő volt, Arthur úgy érezte, fele-akkora, mint ő. Jack születésnapján, mert olyan hosszú fekete

haja volt, elnevezte Füstinek, de a csúfnév bosszantotta Winnie-t, s megfenyegette, hogy lekever neki egyet, ha abba nem hagy-

ja. Hívta, jöjjön ki, keverjen le, ne itt az asztalnál verje a balhét, de Winnie nem volt hajlandó rá, kijelentette, hogy ha nem vise l-

kedik rendesen, megmondja a férjének, mikor az Né-metországból hazajön szabadságra. - Na jól van, Füsti - mondta ő, s ezen úgy dühbe gurult, hogy Jack kidűlt söre ürügyén szét-

verte az asztalt. Arthur fölállt s odament hozzá. - Szia, Winnie - mondta. - A

Füsti majd később jön. Winnie odafordult hozzá és elmosolyodott, semmi jelét nem

adta, hogy mekkora hév lakik benne. - Egy barátomat keresem - mondta.

- Talán kanmurin van - mondta ő. - Okosjános. Nő az illető - vágott vissza Winnie. Karon fogta. -

Gyere, igyunk egyet.

- Nem - mondta. - Mennem kell. Bill hazajön, s még nem vé-geztem a takarítással. Holnap este érkezik, és ha a ház koszos,

megüti a guta, én megnézhetem magam. Erősködött, hogy üljön le. - Csak egy gines jaffát - mondta

Winnie. - Meddig lesz idehaza?

- Most tíz napig, aztán jövő hónapban megint, őrmester a tá-bori rendőrségnél.

Arthur nézte, hogy iszik; telt kis szája durcásnak látszott és gondterheltnek; melle aránytalanul nagy a csöpp testéhez, majd kiböki a piros szvettert. Nyúlj hozzám, mondta a melle, s meg-

látod, mekkora pofont kapsz. Komisz kis halmok. Az ember nem is hinné, hogy Brenda húga, mondta magában. Fura dolog tör-

ténhetett ebben a családban huszon-egynéhány éve. Elkaphatta a mamáját valami ruhaakasztóval házaló cigány; mikor teával

kínálta, mással fizetett, azt hiszem. Csak rá kell néznie a sze-mére, a széles pofacsontjára, a szénfekete hajára és kampós kis

orrára. Elég nagy változás a mazsolaszemű pudingképhez és a hirtelenszőke sörényhez képest.

- Mikor kapja meg Bill az obsitot? - mondta ki a gondolatát.

- Már csak tíz hónapja hiányzik. Mondhatom, boldog vagyok. Neki is jobb lesz itthon. Én meg akár férjhez se mentem volna,

amíg ő katona. - Bűbájos kis rés volt a két elülső foga közt, s et-től még indulatosabbnak látszott, bosszúsabbnak, mint a való-

ságban, vagy szomorúbbnak, boldogabbnak; egyéniségének e kis testi kivetülése elbűvölte Arthurt.

- Nem - mondta -, nem élet az egy asszonynak. Senki nem tö-rődik vele, és senki se viszi el szórakozni, ha kedve szottyan. Szörnyű lehet. Az asszonynak szüksége van egy ürgére, aki tö-

rődik vele, aki nem Németországban ül a seggén. Képtelen va-gyok megérteni, hogyan zupálhat be valaki, ha meg nős, különö-

sen nem. S ha olyan édes kis felesége van, mint te, még annál is nagyobb marhaságnak tartom. Még hogy itt hagy téged Nottin-

ghamben. Nem értem, bolond világ ez, végleg nem értem. Igyál még egyet, csibém, mindjárt jobban érzed magad. Jobban ám,

én mondom neked. Katonának lenni még akkor se élet, ha jó idők járnak. Én tudom, mert én voltam katona. Nem, csibém, minél hamarabb hazajön, annál jobb, akkor aztán törődik veled,

ahogy az egy ürgének illik is. Elmegy dolgozni, megállapodik, s minden pénteken hazaadja a borítékot. Nincs, ami azzal fölérne,

írj neki, hogy jöjjön haza mielőbb, szereljen le a maga érdeké-ben. Gines jaffát? Én majd egy sört. - Halkan beszélt, a hangja

arra vallott, hogy maga se tudja, mennyire együtt érez Winnie-vel. Ez legalább úgy hatott, mint az ital; addig csurgott belőle a

szánalom az elhagyott nők iránt, míg Winnie is meg nem sajnálta önmagát; akkor pedig nekifogott fölvidítani disznó viccekkel, bo-londozással, s mikor első ízben szólította Füstinek, már olyan jó-

kedve volt, hogy nem is fortyant föl tőle. - Brenda hogy van? - kérdezte később, mikor Winnie már a

harmadik gines jaffát szopogatta. - Úgyis tudod - kacagott -, hisz te vagy a fiúja. Szélesen egy-

másra mosolyogtak, s témát változtattak. Arthur jól érezte magát, mindegy volt neki, hogy Brenda gond-

ja megoldódott-e vagy sem: megkönnyebbült, hogy alszik, s hogy így vagy úgy, de elintéződött a dolog, s ez a megkön-nyebbülés olthatatlan gyöngédséget ébresztett benne húga,

Winnie iránt. Mire a kocsma órája tízet mutatott, már a kezét fogta, s csak egy pillanatra, s csak azért nézett föl, hogy még egy rumot rendeljen, mielőtt zárórát kiáltanak. Minél többet be-

szélt, annál kevésbé vette észre a zajt, a halk beszélgetés va-rázskörében ültek, amin semmi zavaró át nem törhetett.

- Hazakísérlek, csibém, ha akarod - mondta, mikor az utolsó pohár is kiürült, s fölálltak, hogy kabátot vegyenek.

- Jó - mondta Winnie, így lázasan, fölajzottan Arthur már alig emlékezett Brendára, úgy érezte, az egészet csak álmodta,

semmi több. Brenda eltűnt a láz fátyola mögött, elsüllyedt a bá-dog fürdőkád gőzölgő vizében, elillant, kezében egy palack forró ginnel, kart karba öltve a féleszű Emilyvel. Épp elég boldog volt

Winnie-vel, ahogy a Derby Roadon hazafelé kísérte. Winnie bele-karolt, rég elfelejtette, hogy takarítania kéne, mert másnap este

megérkezik Bill, Arthur meg éppen nem juttatta eszébe. Zsúfolt buszok húztak el mellettük. A Canning Circuson Winnie szólt,

hogy menjenek át a másik oldalra, nehogy valamelyik szom-szédjuk, a kocsmából hazafelé menet, meglássa őket. Arthur ak-

kor már sejtette, hogy mire számíthat, mondogatta is magában, hogy milyen szerencsés fickó, s a lélegzete is elfulladt a remény-kedéstől, hogy előérzete meg ne csalja. Winnie kicsi volt az ol-

dalán, akár egy kislány. Rohadt gyerekrabló, nevetett magában, ahogy befordultak Winnie-ék utcájába. Már nem beszélgettek, a

lépteikre is ügyeltek. - Nem akarom, hogy a szomszédok kiszúr-janak valamit - suttogta Winnie, és magához szorította Arthur

karját. - Tudod, hogy mit csinálhatnak a szomszédok? - kérdezte Art-

hur megvetően. - Psssszt - szisszent rá Winnie. - Neked mindegy, de holnap

este itthon lesz Bill. S ha valaki meglát veled, nézhetem magam.

A láza meggondolatlanná tette, de a szigorú és értelmes vá-lasz helyrezökkentette óvatosságát, s hallgatott, míg a házba be

nem értek. - Nem hiszem, hogy észrevett volna valaki - mondta Winnie, és fölgyújtotta a konyhában a villanyt.

- Meglásd, nem lesz semmi baj. - Gyöngéden magához ölelte, és lehajolt, hogy megcsókolja. Winnie is köréje kulcsolta a kar-

ját, és csókját szenvedélyesen viszonozta, olyan asszony mód-ján, akit hosszú időre faképnél hagyott a férje.

- Fölmegyünk az emeletre, csibém? - kérdezte Arthur.

- Igen, de csöndesen. Ment utána, minden második lépcsőfokon megölelte, lángolt az

ágyéka ezért a pici, féktelen testért, s eszébe jutott, hogy a leg-utóbb más lépcsőn ment föl másmilyen körülmények közt. Az es-

te elkezdődött, az estének be kellett fejeződnie. Winnie levet-kőzött, az ágyban várta. Soha még este ilyen rosszul nem indult,

s ilyen jól nem végződött, gondolta Arthur, miközben a zokniját húzta le.

7 Jack a rövid utat választotta a vázműhelyen át, mert mióta

előléptették, drága volt az ideje. Arthur meglepődött, mikor lát-ta, hogy közeledik a folyosón; láthatólag összement az utóbbi

hónapban: arca beesett, szája félig nyitva, mintha beszélne ma-gában, korábban fényes fekete haja most megfakult és a sze-

mébe lógott, s úgy jött be a műhelybe, mintha tilosban járna, lopva bólintott oda Robboe-nak, és indult el a gépsorok közt Art-hur felé.

Arthur megpróbálta maga elé képzelni a jelenetet, mikor Jack végre bejutott a házba hétfőn este, s belépett a vizes törülkö-

zőkkel, üres üvegekkel és poharakkal teliszórt nappaliba, köze-pén a még mindig gőzölgő vizű hosszú bádogkáddal. Vajon mit

mondott neki Emily? Nem adta volna egy vak lóért, ha hallhatta volna. Még Brenda se tudta. mert bár a fürdő és a forró gin ha-

tott, nemigen állt szóba Arthurral, csak üldögélt morcosan a Ki-rályi Hintóban pár nappal utóbb, s legfeljebb ha egy-egy gúnyos szót vetett oda neki.

Arthur Jack láttán abbahagyta a munkát, hátba vágta, közölte, hogy mennyire örül neki, s igazán jöhetne gyakrabban is, hogy

eldumálhassanak, mint régen. - De gondolom, oda vagy madza-golva, most, hogy ilyen flancos munkád van. Egy szép nap majd

művezetőt csinálnak belőled, és szóba se állsz velem, ha az ut-cán összeakadunk.

Jack hűvösen fogadta mindezt a sziporkát, szeme meg-meg-állapodott a pad ismerős részletein - a hűtőfolyadék-tartályon, fönn a szíjtárcsán, a revolverfejen -, mindenütt, csak Arthur ar-

cán nem. - Hát örülhetsz is, hogy látsz - mondta -, mert mondanivalóm

van számodra. - Megütötted a főnyereményt?

Jack arca elkomolyodott és elszomorodott. - Légy már egy ki-csit komolyabb, és hallgasd végig, amit mondani akarok. Nincs

sok időm. Tíz perc múlva már ott kell lennem a munkahelyemen. - Miért, mi van? - Arthur bosszankodott, és szorongott is, mert

Jack ideges volt, s ő nemigen tudott mit kezdeni olyan emberek-

kel, akik a szemébe vágták, hogy idegesek. - Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek - folytatta Jack.

- Nem volna szabad megmondanom, de mert alighanem ba-rátok vagyunk, hát megmondom. Jól tennéd, ha néhány napig

vigyáznál magadra, mert két nagy melák baka köpi rád a mar-kát. El akarják látni a bajodat, ne mondd hát, hogy nem figyel-

meztettelek, bár Isten a tudója, nem érdemled meg, azután, amit műveltél. Már több eszed lehetne a te korodban.

Arthur arra gondolt: legjobb, ha az ember ilyenkor befogja a száját. Hadd beszélje ki magát. Még lovat is adott alája: - Nem tudom, mit akarhat tőlem az a két baka. De mindenesetre kösz,

hogy szóltál. Jack már-már ránézett, de képtelen volt megállítani a tekin-

tetét. Továbbsiklott egy halom munkadarabra. - Ravasz egy ló-kötő vagy te, Arthur. Tudod te azt jól, hogy mit akarnak, de ha

történetesen mégse tudnád, hát megmondom. Az egyik Bill, Winnie férje. Azt mondja, dolgod volt a feleségével. És azt

mondja, hogy Brendával is. Afelől, amit én tudok, lehetett. De Brenda dolgában, azt hiszem, téved. Szeretem feketén-fehéren tudni a dolgokat, és ebben az esetben tudom, hogy mi a fekete

és mi a fehér. Az biztos, hogy amit Brendáról mond, nem igaz. De ha nem is, azért figyelmeztetlek, Arthur. Ha Brendával kez-

desz ki, velem gyűlik meg a bajod. Bár azt hiszem, a barátom vagy, és eszedbe sem jut semmi ilyesmi. Hisz szerintem te alap-

jában véve rendes fiú vagy. E hosszú szónoklat során Jack keze hol ökölbe szorult, hol

meglazult, a végén Arthur odanyújtott neki egy tiszta rongyot, el is fogadta, és lassan megtörülgette a száját és a homlokát. - Ab-ban biztos lehetsz, hogy köztem és Brenda közt nem volt semmi

- mondta Arthur. A hallottak csöppet sem aggasztották, mégis úgy érezte, hogy a Winnie-vel töltött diadalmas éjszaka után az

igazság erői bezárultak körülötte, kitörték léte fogait, és lenyes-ték a karmait. De az ember sose tudja. A sors az egyik percben

bikacsökkel vághat kupán, a másik percben cukorral tömheti meg a szádat. A lényeg: soha ne hagyd el magad. Mint például

Jack. - Tudod - mondta Arthur -, lehet, hogy köpi rám a markát az a

két melák baka, de ha bunyóra kerül a sor, megkapják tőlem a

pénzükért. Jobb, ha vigyáznak magukra. Én nem fogok elfutni előlük.

Jack a fejét rázta. - Nem, tudom, hogy nem fogsz. Pedig jobb volna, mert ha nem kerülöd őket, még bajba kerülsz.

- És azok is, a kurvák - szitkozódott Arthur, mert érezte, hogy most benne van a kutyaszorítóban. Nem szerette a bunyót, am-

ennyire lehetett, kitért előle: csak a hülye verekszik az öklével, ha érvekkel már nem győzi a vitát: ez minden kérdés legócskább megoldása. De ha az embert sarokba szorítják, például két vér-

szomjas baka - két melák fafej, aki nem érti a szót és nem is hallgat rá -, akkor nem marad más, csak az ököl, még ha má-

zsás szeneszsákok zúdulnak is rá. - Ne mondd, hogy én nem figyelmeztettelek - mondta Jack.

- Nem én. És kösz a kedvességedet. Majd vigyázok. - Hát akkor, viszlát. - Már el is indult vissza a gépek közt.

- Viszlát - kiáltott utána Arthur, s olyan erővel vágta be a re-volverfejet, hogy a hangos csattanás a többi gép zaján is áthal-latszott.

Fájront után emelt fejjel, de észrevétlen ment végig a tömeg-

ben az Eddison Roadon, s arra gondolt, mennyire igaza, volt Jacknek, mert esküdni mert volna, hogy két baka jár a nyomá-

ban már napok óta. Először azt hitte, hekusok, de arra a követ-keztetésre jutott, hogy az képtelenség, mert legjobb tudomása

szerint se táskát nem kapott ki senki kezéből, se gázórát nem tört fel, sem boltost nem ütött le. És Jack most mindent megma-

gyarázott. Miközben hazafelé ment, összeállt benne a történet: Bill megérkezett Németországból, s még aznap este beállított a talponállóba a sarkon, leállt beszélgetni az egyik szófukar szom-

szédasszonnyal, aki nyomban elmondta neki, hogy Winnie mi-lyen jó asszony és jó feleség volt, míg ő odaát szolgált, de arra is

célzást tett, hogy azért az a tegnap este egy kicsit büdös, mert Winnie-t a Barackfában látták egy magas szőke tacskóval. A cse-

tepaté, ami akkor tört ki, amikor Bill hazament Winnie-hez, Winnie szemén egy monoklit, s Bill fél arcán több tigris-karmo-

lást eredményezett. Persze hogy ott volt a Barackfában, mondta Winnie; Arthurral, aki Brendára, a nénjére várt, s Brenda be is állított tíz perc múlva, s ezalatt ő mindössze egy nyamvadt gines

jaffát ivott. Ami meg a hazakísérést illeti, kérdezze meg Brendát, kit kísért az ágyába Arthur, bár okosabban teszi, ha erről nem

szól Jacknek, ha nem kíván tigriskarmokat a másik fél pofájára is. De Bill, aki azt hitte, ha egyszer sikerült elszabadulnia a Ho-

rogról, az ocsmány átkelés után csupa áldás lesz itthon az élete, annyira fölbőszült ezen, hogy elhatározta, Arthur megfizet érte.

Ha egy fiatalember egyszerre két férjes asszonnyal kezd, annak az orrára kell verni. Megvitatta a kérdést Jackkel is: - Egy Arthur nevű ürge, aki ott dolgozik a gyárban nálatok, a feleségeddel jár,

Jack. - Jack nem hitt neki, mire Bill kijelentette: be tudja bizo-nyítani, hogy hétfőn Arthur hazakísérte Brendát. Jack a képébe

nevetett, megmondta, hogy hétfő este hazament, s hogy Brenda egész este egy barátnőjével, bizonyos Emilyvel volt, akivel még

a harisnyagyárban dolgoztak együtt. Azt már bizonyára szegyellte elmondani, hogy Emily részeg volt - nem épp barát-

nőnek való személy -, felesége meg fönn az emeleten kábultan aludt, s csak reggel tért magához. Bill megesküdött, hogy Jack hülye állat. Jack mosolygott. - Na jól van -mondta Bill. Tíz napig

itthon van, majd ő elintézi ezt a taknyos csibészt, aki megpró-bálja tönkretenni kettőjük boldog házaséletét. Egy haverja is

most van szabadságon, majd ők utánaerednek, s valamelyik este meggyapálják. Jack látta, hogy Bill nem tréfál, és figyelmeztette

Arthurt. Arthur befordult az udvar végén. A házak közt már sötétedett,

hidegnek, szelesnek ígérkezett az áprilisi este. Arthur nehéz ba-kancsa végigkopogott az udvaron. Fölemelte a hátsó ajtó rete-szét, átment a főzőfülkén, és a hallban fölakasztotta a kabátját. -

Szevasztok - mondta máskor, ha megérkezett, de ma este gond-terhelt volt ahhoz, hogy udvarias legyen, mogorván leült az asz-talhoz, s várt, hogy az édesanyja kitöltse a teát. Zümmögött a

rádió, s Arthur első szava az volt: - Fojtsátok meg.

De a rádió valami régi valcert játszott, amit az édesanyja sze-retett. - Hagyjátok csak - mondta. - Szép ez a muzsika.

- Jó, akkor adjon teát - mordult rá Arthur. Az édesanyja ránézett. - Téged meg mi lelt? Rád jött az

ötperc? Nem felelt. A rádió tovább szólt. A bátyja, Fred, keresztrejt-

vényt fejtett az asztalnál. Látta, hogy Arthur szó nélkül issza a

teáját, s töprengett, vajon mi baja lehet. - Fölmegyek rádiót hallgatni - közölte Fred. Arthur utánament,

és leült az ágyra. - Lóg az orrod - jegyezte meg Fred. - Mi baj? Nem akaródzott

megmagyaráznia. - Semmi – mondta mélységesen leverten. Rá-gyújtott egy cigarettára, odament az ablakhoz, s úgy hajította ki

az égett gyufát, mintha kő volna, s szeretné, ha a fejére esne valakinek; ott maradt egy percig, nézte az égő utcalámpa alatt játszó gyerekeket, hallgatta a forgalom távoli moraját, s az utca

vége felől a gyár gépeinek halk dohogását. - Ha éppen tudni akarod - mondta -, két ürge jár utánam, két baka - és elmondott

mindent. - Az egyik Winnie férje, most jött haza Németország-ból, a másik meg egy haverja, és el akarják látni a bajomat, mi-

előtt visszamennek. - Akkor csak ügyelj, hogy útjukba ne akadj - tanácsolta Fred. -

Ma este elmégy? - Azt hiszem. - Veled megyek. Legalább sétálok egyet. - „Ha bunyóra kerül a

sor, sokat ugyan nem tudok segíteni, de azt talán sikerül meg-előznöm, hogy sor kerüljön rá" - mondta magában.

- Tényleg sétálni akarsz? - Semmi kedve nem volt Fredet baj-ba keverni. A maga baját nem bánta.

- Mondtam, nem? - A te bajod - figyelmeztette Arthur.

- Meg a tied - vágott vissza Fred -, hogy ilyen dolgaid vannak. Egyikük se vett kabátot, azt remélték, majd csak nem fáznak

a kocsmáig, ha jól kilépnek, ott pedig befűtenek maguknak egy-

két pinttel. Miközben az udvaron kifelé tartottak, Fred beismerte, hogy le van égve - harminc shilling táppénzzel nem megy sokra

az ember -, Arthur meg közölte, hogy majd ő fizet. Mrs. Bull ott állt az udvar végében, holdképe mint a reflektor, pásztázta az

utcát, kutatta, ki szenvedett garantáltan hajótörést, és ki lesz az, aki a szóbeszéd szerint ezután jut ebek harmincadjára; leste, ki

surran át Taylorhoz egy szatyor hitelre vett kajáért. Mikor el-mentek mellette, Arthur önkéntelenül oldalba lökte.

- Vigyázzon, mit csinál! - visított utána Mrs. Bull. - Taknyos!

- Azt hiszem, meglökted - magyarázta Fred. Arthur megfordult: - Észre se vettem, mama - kiáltott vissza. -

Annyit álldogál ott, hogy azt hittem, oszlop, az építők rakták. Jó

lesz, ha vigyáz: kis híja, hogy meg nem álltam és el nem nyom-tam magán a cigarettám. És gondolom, nem én vagyok az első,

aki így jár. Mrs. Bull az öklét rázta. - Pimasz kölyök! Láttam én, hogy fér-

jes asszonyokkal jár. A múltkor is meglestem ám, meg bizony. - Csordultig volt zsarolásra alkalmas botrányokkal, készen, hogy

semmit nem felejtve és megfontoltan zúdítsa akárkire, aki az út-ját keresztezi, s a régi pletykák homokzsákja mögül nyomjelző és dumdum-lövedékekkel vegye lopva tűz alá őket.

- Törődjön a maga dolgával, pletykás vén szipirtyó! - üvöltötte Arthur.

- Ah! - kiáltotta Mrs. Bull azon a sokat tudó hangon, amitől Arthur mindig kiborult. - Hogy ilyen szemét embereket, mint

maga, még megtűr a föld! Fred meghúzta Arthur karját. - Ez hülye - mondta. - Hadd a

fenébe. Fölmentek a Pávába; alig ültek benn néhányan, mert korán

volt még, s a sarokban, a söntéssel szemben kaptak asztalt. Art-

hur rendelt: magának barnát, Frednek egy korsó világosat. Megivott nyolc üveg barnát; Fred csak nézte, hogy iszik, azon

látta, mennyire aggódik. Máskor, ha piált, Arthur sokat szívott, de most egyik pint barnát a másik után küldte le, és észre se

vette a pakli staubot, amit Fred tett ki az asztalra. - Csak lassan - figyelmeztette Fred.

- Miért? - Ez megalkuvást nem ismerő követelés volt, annyit jelentett, hogy hagyja őt békén.

- Mert berúgsz. És kikezdesz valakivel.

- Kezd a fene; kapok én a fejemre anélkül is. - Ez logikus vá-lasz volt, de Fred tudta, hogy nem jelent semmit, ha korábban

gurul be, mint hogy ideje lenne gondolkozni. A hetedik üvegnél fölkiáltott: - Idehallgass, te marha, semmi kedvem hazacipelni

téged. - Ki kért rá, hogy cipelj haza?

- Senki. Sose kérsz. Csak bemondod az unalmast. - Hányszor mondtam én már be piától az unalmast? -kérdezte

durván.

- Kétszer. De az elég volt. Arthur sötét pillantást vetett rá, de Fred állta, míg meg nem

enyhült, és ki nem jelentette: - Ha bemondom az unalmast, az nem a te gondod, ne aggódj.

- Azt megnézem - vágott vissza Fred. - Semmi kedvem végig-vonszolni téged a sötétben az Ilkeston Roadon. Különösen, ha

végigrókázod az utat. - Még nem aggódott; nyolc üveg barnától nem kell megrémülni.

- Egy pofa sör csak jót tesz ma - mondta Arthur.

- Egy pofa sör igen, de nem egy kád. Arthur elnevette magát, de a nevetésén érezni lehetett, hogy

semmi kedve nevetni, mert a helyzetet egy csöppet se tartja

mulatságosnak. - De te aztán nem iszol sokat. Fred megkocogtatta a fél korsót maga előtt. - Valakinek meg

kell őriznie a józanságát, hogy vigyázzon rád. - Te piszok. Nem szorulok rá, hogy vigyázz rám.

- De mennyire hogy rászorulsz - lódította Fred. – Aki férjes asszonnyal kezd, és nem vigyáz, hogy a férje meg ne tudja, arra

másnak kell vigyázni. Arthurnak nem volt ínyére, hogy Fred a témát nyilvánosan

szellőzteti. - Nem rajtam múlt. Valami szomszéd vehetett észre,

és nyitotta ki a pofáját. Az embernek nincs tőlük nyugta. - A bakáktól se lesz, ha elkapnak.

- Tudok én magamra vigyázni - erősködött Arthur. -Várd csak ki, majd meglátod.

- Hát nem azt csinálom? Azért vagyok itt, hogy segítsek, ha történetesen betévednének. Csak azt nem szeretném, hogy be-

seggelj, mire észrevesznek, és ne tudjál védekezni. Ha meg te veszed észre őket, akkor nyomás, hidd el, hogy az a legokosabb. Azt mondod, két melák baka az, szabadságon Németországból.

Ezzel a sok húggyal a hasadban úgyse bírsz velük. - Ha iszom, jobban verekszem - felelt Arthur. - Attól dühös le-

szek. Ha józan vagyok, még kezet fogok velük, és megkérde-zem: „Hogy s mint, fiúk? Már megbocsássatok, hogy lehet valaki

olyan hülye, hogy tíz évre bezupál, ahelyett, hogy egy kicsit ügyelne a feleségére?" - De ha ittam, akkor közibük vágok.

Négy fiatalember szórakozott a céltáblánál, a két fölhevült csapat három-egyre állt, és minden egyes találatot lelkes üvöl-téssel fogadott; Fred már azt hitte, vagy kilencvenezer font a tét.

De rosszul játszottak, vagy részegek voltak, mert a nyilak sorra a falat találták, vagy a céltábla feszítődrótját, s mint a sebesült

madarak, hullottak a földre. Az egyik jó nagy lendületet vett, a nyilat egy határozott mozdulattal elhajította valamerre a tábla

felé. Acélhegye megpendült a feszítődróton, gellert kapott, s ke-cses bukfencet vetett Arthur lába fölött.

Ha asztalhoz ült, Arthur nemigen tudta kényelmesen elhe-lyezni a lábát. Most is csak az egyik fért be az asztal alá. A mási-kat kinyújtotta, s felcsúszott nadrágszára meg rövid zoknija közt

kilátszott a bőre. A nyíl abbahagyta a bukdácsolást, leadta az or-rát, beleállt Arthur fedetlen bokájába, s lefittyedt.

A lába megrándult, de nem pattant föl fájdalmában; annyira elmerült a maga gondjába-bajába, hogy ha tégla hullik a fejére,

vagy petárdát robbantanak a füle mellett, az se riasztotta volna föl. Csak lehajolt, kihúzta a nyilat, s letette az asztalra a pohara

mellé. Fred mindig csodálkozva nézte, hogyan indul a verekedés;

működni kezd valami védekező mechanizmus, s ha az ember

nem kapcsolja ki hanyatt-homlok, az önmagát semmisíti meg. De az efféle pillanatokban túlságosan is érdekelte a pusztító fo-lyamat, s így a mechanizmus átalakult akadálytalanul görgő

csapágyak, kerekek tömegévé. A fiatalember, aki a nyilat elhajította, acélkék ruhát, barna ci-

pőt, sárga pulóvert és kihajtott nyakú barna inget viselt, arca csupa pattanás, vonásai ziláltak, szeme fátyolos, az ember szinte

látta, hogy kering benne a szesz. - Szabad a nyilamat? - kér-dezte Arthurt.

Arthur fölpillantott, és halkan odaszólt neki: - Legalább annyit mondjon, hogy „bocsánat", ha egyszer a lábamba állt bele a nyi-la.

Fred szíve szerint odaszólt volna a fiatalembernek: „Tegye meg, amit mond, akkor nem lesz semmi baj." De csak ült, s fo-

gadást kötött önmagával, hogy mi lesz a folytatás. A fiatalember lenézett Arthurra. - Adja ide a nyilamat - mondta. Barátai türel-

metlenül kiabáltak: - Gyerünk, Ted, hozd már azt a nyilat, te kö-vetkezel. Mind rád várunk. - A fiatalember rájuk vigyorodott, s

most már gorombábban mordult rá Arthurra: - No, adja ide már azt a nyilat.

Arthur értelmes választ adott: - Csak annyit mondjon, hogy

„bocsánat", és rögtön visszakapja. - Én aztán senkitől nem kérek bocsánatot - hetvenkedett a

sörködös agyú fiatalember. - Gyerünk már azzal az istenverte nyíllal!

Arthur fölállt és megütötte; az öklében benne volt az utóbbi pár hét minden kirobbanó feszültsége. Az ütéstől a fiatalember

nekitántorodott a pultnak, az tartotta meg roggyant lábán, amint kecsesen hátrahajlott, mint valami balett-táncos. Aztán elbotor-kált a barátai közt; odébbálltak az útjából, s meredt szemmel

bámulták, miközben elhaladt mellettük. Majd visszapattant, s megütötte Arthurt, de Arthur ökle úgy vágódott ki, mintha ro-

botgép volna, s a fiatalember ökle nyomta volna meg az indító-gombját, a fiatalember pedig megtette ugyanazt az utat vissza a

pulthoz, mint az előbb, csak ez alkalommal útközben megpördült kissé. Aztán megint visszatért, immár a barátaival.

Fred később azt mondta, az egész olyan volt, mint egy pom-pás tömeghirig valami cowboy-filmen. Ö hiteles képet alkothatott magának, mert amint a hirig megkezdődött, mindjárt meglépett

a vécéajtó irányába. Bánatos volt, hogy ott kell hagynia az öc-csét, de kénytelen volt kihúzódni a csapkodó öklök és fölboro-

gatott asztalok közül, mert bronchitise miatt az orvos eltiltotta a verekedéstől.

Ügy vélte, Arthur egymaga is boldogul. A fiatalember Arthurt csak ülve látta, s nyilván nem hitte, hogy ekkora, de most rá-

döbbent a tévedésre: Arthur annyival nagyobb volt, mint a töb-biek, hogy hozzá se fértek. Ütött jobbra, ütött balra, ütött kö-zépre, s attól sem tartózkodott, hogy időről időre egy-egy jól

irányzott rúgást osszon ki nehéz munkásbakancsával. A csapos és a kocsmáros kezdett már nagy nehezen a közelébe férkőzni. Fred odakiáltott neki: - Nyomás, Arthur, olaj! - Látta, hogy egy

pillanatra megáll, hátranéz, bólint, még egyszer odacsap a fiatal-embernek, aki mindennek az oka, s kiront a lengőajtón.

Kint találkoztak. - Most aztán futás - mondta Fred. Halványan fénylett az utcalámpa, s itt-ott sárgán derengett egy-egy ablak-

tábla. Jól kiléptek, s épp befordultak a sarkon, mikor a hátuk mögött kitört a haddelhadd. Fred szólt, hogy fussanak, de Arthur

azt mondta, okosabb, ha nyugodt lépésben mennek, akkor senki se fogja tudni, merre mentek. Hol erre, hol arra fordultak az ut-cák útvesztőjében, s végül a fényesen kivilágított Alfreton

Roadon kötöttek ki. - Azt hiszem, jó volna még egyet inni - mondta Arthur, és begombolta a zakóját.

Mikor a kocsmák tízkor bezártak, a Canning Circuson is meg-volt a takarodó, és a tér elcsendesült. Elkésett kocsik váltottak

sebességet, ahogy nekivágtak az emelkedőnek, fent kirajzolódott sötét pofájuk, ahogy a tér közepét megkerülték, majd belevesz-tek a túloldali út homályába. Középen a virágtalan gyep hold-

fényben fürdött, s az elágazás nagy zöld lámpái a holdvilághoz képest sápadtan fénylettek.

Fred és Arthur elment a szeretetházak előtt. Háborúról beszél-gettek; Fred széles kézmozdulatok kíséretében fejtegette taktikai

elképzeléseit: Koreát Líbiával vetette össze, a hegyvidéket a si-vataggal, az „embertömeget" a harckocsival. Egy kocsmában

még égett a lámpa, ott még töltekeztek. Minden más ajtó és épület kihalt már; a redőnyök leeresztve. Alig néhány ember járt az utcán; egy az árnyékban lopakodott, egy nagy merészen, a

legfrissebb slágert fütyörészve, középütt vágott át, a gyepen. A harmadik a kocsmából tántorgott ki, kezében üres söröskorsó. -

Ni! - mutatott rá Arthur. - Mit csinál ott az a marha? Fred csak folyékony fejtegetéseinek megszakítását észlelte, de

mikor közelebb értek, hallották, hogy a pacák egy fölismerhe-tetlen dallamot dúdol, mintha az úton át tett expedíciójának a

célját akarná leplezni. Föllépett a járdára, s figyelmesen meg-nézte egy temetkezési vállalkozó kirakatát.

- Kíváncsi vagyok, most mit kezd - ismételte meg Arthur.

A pacák elszánta magát, három kiszámított lépést tett hátra-felé a járda széléig, s a kriglit nagy erővel belevágta a kirakatba.

Az üveg vidáman megcsöndült, széthullott a kövezeten, a pacák meg ügyesen félreugrott, hogy kívül maradjon a káoszon, amit

okozott. Arthurt fölpezsdítette a betört kirakat csörömpölése; egyszerre

megsűrűsödött benne minden romboló ösztön, hisz ennél szebb és illőbb zaj nem kísérhetné a világ és önmaga végét. Rohant a rendzavarás színtere felé, bakancsa minden egyes koppanása

visszhangot vert a házak kihalt körében, és visszaverődött az el-hagyatott háztömbökről.

- Gyere! - kiáltott oda Frednek.

Mintha a földből nőttek volna ki, máris álltak néhányan a kira-katnál. Az ajtóban egy nő fogta a megszeppent tettes csuklóját.

Arthur közelebb ért, s látta, hogy a parancsnokságot egy másik, fiatalabb, egyenruhás nő vette át - a katonaruhának már a szí-

nétől is fölborzolódott benne az ellenszenv -, s valakit rendőrért küldött. Fred elvigyorodott a csipkés szélű nyílás, a sugarasan

szétfutó hatalmas repedések, az üveggel teliszórt sírkövek, vá-zák, szalagok láttán. Ráröhögött a pusztításra, s a cipője orrával besöpört némi üvegszemetet a lefolyóba.

- Mi van itt, hölgyem? - kérdezte egy esőkabátos, pipás férfi. - Mi csinált e'? - bökött a fejével a tettes felé, aki barátságosan

rávigyorodott minden újonnan jöttre, miközben a nő rendület-le-nül fogta a csuklóját.

- Belevágott egy kriglit a kirakatba - mondta Arthur. - Oda, ni! - magyarázta a katonaruhás nő, s úgy mutatott rá a

kirakatra, mint egy idegenvezető a múzeum büszkeségére. Le-hetett vagy harmincöt éves, amúgy is bögyös mellét a csillogó katonagombok még jobban kihangsúlyozták. Arthur látta, hogy

az ajka vékony, a pofacsontja széles, a szeme keskeny, haja meg épp hogy rákunkorodik borotvált nyakára a katonasapka

alól. Megnézte magának, s eltöprengett, vajon volt-e már ennek férfival dolga? „Kötve hiszem. Az a fajta, amelyik szembeköpi a

férfit, ha megpróbál jó lenni hozzá, bár ugyanakkor hihetőleg az a fajta is, amelyik mindenki másnál jobban megköveteli, hogy

szeressék. Csak épp elég, ha az ember ránéz az arcára, máris tudja, hogy belerúgna, ha megpróbálná. Patkánypofa -mondta magában. - Lóhús krumplival."

- Katonakurva - mondta egy férfi, félig elismerő, félig megvető hangon. - Ez tudja ám, mi a dürgés.

- Ezért csíkot kap - rikkantotta Arthur. - A hátára. Az érdeklődés azonban javarészt a pacákra összpontosult, aki

némán és megadóan állt a nő mellett, petyhüdt csuklója a nő ke-zében. Se fiatal nem volt, se férfikorú. Mintha mindkét nemze-

dékbe beletartoznék, de egyikkel se nevelkedett volna, egyikkel se tartott volna soha. Az arcán rajta volt a pár évi házasélet nyoma, de viselete agglegényre vallott, fura, magányos em-

berre; csak úgy áradt róla, hogy nincs senkije, s Arthur ebből ar-ra következtetett, hogy féleszű. A katonaruhás nő is úgy festett,

mint akinek se fia, se bornya, se otthona, de ő a rend és a tör-vény szövetségese volt. s ez ellenszenvet keltett. A pacák kissé

oldalt fordult, a kirakat felé. Barna haja volt, alacsony homloka fölött kissé gyér, s rózsás képét mintha most sikálta volna meg.

Szabad kezével egy fémráccsal fedett fekete virágvázára, s egy szürke, hiányos föliratú sírkőre mutatott a kirakatban: . . . . . . . feledhetetlen emlékére.

- Egy olyat szerettem volna - mondta, és megértést esdve kö-rülnézett -, meg egy olyat. - Nyafogva beszélt, mintha igazában be se akarta volna törni a kirakatüveget, s az idősebb nő ott

mellette tulajdonképpen el is engedhetné. - Miért csinált ilyen marhaságot, szaki? - kiáltott oda neki Art-

hur. - Ez a kirakat aztán igazán nem érte meg. A férfi ránézett, mintha szavai reményt öntöttek volna belé, s

megint rámutatott ugyanarra a két tárgyra. - Azokat szerettem volna - mondta együgyű makacssággal.

Bizalmat merített a rokonszenvező hangokból, azt hitte, va-lami módon meg elszabadulhat innét, de ugyanakkor szemmel láthatóan élvezte is, hogy ekkora figyelmet kelt. A tekintetéből

és a mosolyából ítélve azt hihette, hogy álmodik, hogy ez az egész csak játék, de az is lehet, fogalma sem volt, hogy hol van.

- Az anyámnak szerettem volna - bökött a fejével újra a kirakat felé. Hangja arra vallott, hogy folytatná, de elhallgatott, mintha

egyszerre csak egy rövid mondat telnék az erejéből, s megijedt volna, hogy túlmegy a határon.

- Gyerünk haza - mondta Fred. - Ez a két vén csoroszlya úgyis átadja a rendőrnek. Minek azt megvárni.

De Arthur maradni akart, kiürült lélekkel álldogált, mintha

színházban nézné az előadást, elbűvölten, de képtelenül, hogy részt vegyen benne. - És hol az anyja? - kiáltották egyszerre

többen is. Az egyenruhás nő kihúzta magát. - Hagyják békin ezt az em-

bert. Majd a rendőr kihallgassa. Neki majd elmondja, ha van va-lami mondanivalója. - Egy okos a tömegből még egyszer meg-

kérdezte, hol az édesanyja, erre megfordult, komolyan ránézett, és bánatosan közölte: - Három hónapja temettem. Nem akartam én semmi rosszat, hölgyem - mondta szelíden a nőnek, aki a

csuklóját fogta. - Mindegy - mondta az -, ilyet akkor se szabad csinálni.

Egy asszony elkiáltotta magát, hogy jön a rendőr. Fred köze-lebb oldalgott a fogolyhoz. - Maga tiszta gyagya - mondta olyan

hangon, mely eleve kizárta, hogy a pacák számíthatna rá, vagy remélhetne tőle valamit.

- Benn a városban sokkal szebb és sokkal nagyobb kirakatok vannak - mondta Arthur. - Tudok egy pompásat a Long Roadon, abban bútor van.

- Az anyámnak szerettem volna. Most temettem el. - Ezért hat hónapot kap a Lincolnban! - kiáltotta valaki hátul-

ról, s ezzel akkora földrajzi és igazságügyi jártasságról tett tanú-bizonyságot, hogy mindenki nevetett rajta. Az asszony, aki a fér-

fi csuklóját fogta, megkérte a körülállókat, hogy maradjanak nyugton, és hagyják békén ezt az embert: idegesíti a csipkelődé-

sük. - Hadd menjek el, hölgyem - súgta a pacák, mintha a nő előb-

bi kérése annyit jelentene, hogy az az ő oldalán áll. - Ne va-

cakoljon már. Nem akartam én semmi rosszat. Alig ittam meg egy-két korsóval.

Az egyenruhás nő gorombán ráförmedt. - Csönd legyen, hall-

ja! Ott marad, ahol van, és megvárja a rendőrt. - Hallják? - jegyezte meg valaki. - Ügy beszél szegény ürgével,

mintha szemét ember volna. A tömeget egyszerre megint elragadta a kíváncsiság hulláma,

az érdeklődés most a férfi kilétére irányult. Megkérdezték, hol lakik, hány sráca van, hol dolgozik, hogy hívják, mennyi idős. De

belezavarodott a sok kérdésbe, nem tudott válaszolni. Az egyen-ruhás nő nagy hangon rájuk förmedt, hogy hagyják a kér-dezősködést a rendőrségre, mintha a világon más dolga nem

volna, mint hogy a rendőrökre várjon. A pacák még mindig a mellette álló nőtől várta a megváltást. -

Engedjen el, hölgyem, nagyon kérem - könyörgött. - Ne vaca-koljon. - A nő olyan lazán fogta a csuklóját, hogy eszébe se ju-

tott kitépni magát és elszaladni. De Arthurnak már egy idő óta ez járt az eszében. - Mért nem szalad el, szaki? - súgta oda neki. -

Mindjárt nem volna semmi baja. Én ugyan meg nem fogom, és a bátyám sem.

- Maga csak ne adjon neki ötleteket - vakkantott rá a kato-

nanő. - Fogja be azt a rohadt száját, Patkánypofa - vágott vissza

megvetően Arthur. - Még kihúzhatja a gyufát. Hát van magában emberség, átadni ezt az ürgét a zsaruknak? A magafajtától nem

tud élni az ember. - Menjen csak - kiáltott oda a pacáknak. - A Patkánypofa ugyan nem fogja meg.

A pacáknak egyszerre annyi szövetségese támadt, hogy nem győzte kapkodni a fejét, hol itt, hol ott csattant fel egy hang. A ragyogó mosoly nem hervadt le az ajkáról még akkor sem, mikor

újból megemlítette, hogy most temette el az édesanyját. Az em-berek ordítoztak, hogy engedjék szabadon, de az egyenruhás nő

megvetette a lábát és állta a sarat. Arthur rágyújtott egy ciga-rettára, és odanyomta a pacák reszkető ujjai közé. - Nyomás,

fusson már! - súgta oda neki. - Nem tudok - dünnyögött a pacák idegesen. - Ez a nő itt nem

enged. - Nem bír az magával - biztatta Arthur. - Húzzon be neki, az-

tán nyomás. — Folyosó nyílt, ahol a pacák megléphetett volna. -

Különben sittre verik - mondta Arthur -, az frankó. A pacák arcán szétfutott a rémület, s egy hirtelen mozdulattal

kiszabadította a csuklóját. - Ott marad! - parancsolt rá Patkánypofa.

Zavartan körülnézett, nem tudta, mitévő legyen, képtelen volt kiszabadítani az agyát a csapda fogai közül. Arthur az úttesten

állt, hogy ne legyen útjában. A pacák arcára egyszerre kiült az elszántság, s mosolya, amit oly soká hordott, egyszerre kialudt.

Patkánypofa megpróbálta elkapni. Megragadta a karját, de ő durván félrelökte. Erre megpróbálta megütni, de a férfi elkapta a csuklóját, és megcsavarta, a tömeg biztatása erőt adott neki,

hogy végleg kiszabaduljon a markából. Állt, reszketve, készen, hogy kereket oldjon.

És amilyen hirtelen megnyílt, most olyan hirtelen bezárult előt-te a menekülés útja. Soha még gyorsabban ember arcáról nem

hervadt le remény. Egy rendőr állt előtte. Pontosan, röviden, készségesen válaszolgatott a kérdésekre,

mintha mindezt már sokszor megkérdezték volna, s láthatóan megkönnyebbült, hogy nem kell döntenie többé, elszaladjon-e, vagy sem. Örömmel válaszolgatott, mintha abban rejlenek a

megváltása, ha látszik rajta, hogy szívesen teszi, és a mosolyán meglátszott a vágy, hogy feleletei pontosságával a rendőrnek

örömöt, tartalmával pedig a tömegnek mulatságot szerezzen. A két nő, aki elfogta, szintén elmondta a magáét.

- Kíván még valaki tanúskodni? - kérdezte a rendőr, és körül-nézett. Senki se mozdult. A rendőr a férfit beültette a

járőrkocsiba, a kocsi megkerülte a tér közepét, antennája hajla-dozott a hirtelen indulástól, majd egy mellékutcán bekanyarodott a belváros felé.

Arthur úgy érezte, álmából ébred, s az első, amit észrevett, hogy a lába fázik. Beleképzelte Brendát a meleg ágyba, a takaró

alá, amint mélyen alszik, s talán ott van mellette a két gyereke is. - Meginnék egy pofa sört - mondta, amint befordultak az

Alfreton Roadra. - Hát ez valami hihetetlen - kiáltotta tehetetlen haragjában

Fred. - Hogy tehet valaki ilyet? - Mert egy büdös kurva - szitkozódott Arthur. - És nincs szíve.

Kőszívű, pudvás dög, krumplipofájú kancsal patkány. De az a

pacák is gerinctelen csibész. - A széles, boltokkal és műhelyekkel szegett utat a hold és itt-ott egy-egy lámpa borította fénybe.

Arthur az út szélén baktatott, zsebre vágott kézzel, és elgondol-kozott: Van, aki még az anyját is eladná. Az ember élhetne így

akár az őserdőben is, vadállatok közt. Sőt, ami azt illeti, még jobban járna. Ennél még a hadsereg is jobb. Ott legalább tudja

az ember, hogy körömmel-foggal kell védekeznie. Ott legalább maga áll helyt önmagáért. Egy kocsi repesztett végig az út köze-pén, s a nyomában egy motor teljes gázzal Basford felé. Egy

rendőr próbálgatta sorra a boltok lakatjait; szemével vagy öt-venlépésnyire elkísérte őket. Fred szilárdan lépegetett, de Arthur

még most is a karjába kapaszkodott. Befordultak a Hartley Roadra a templom és az iskola közt; úgy állt ott elhagyatva a két

épület, mint egy-egy hulla, amitől szabadulni akarnak. Fred ki-jelentette, hogy legszívesebben megtorkolászna valakit, akárkit,

addig szorongatná a torkát, míg beledöglik. A kihalt utcán kelle-mes dohányszag terjengett, a Dohánygyárból jött, a boulevard-

ról. A következő sarkon Arthur javasolta, hogy rövidítsék meg az útjukat hazafelé.

Leléptek a járdáról, és átlósan elindultak a szomszéd sarokra,

hogy nekivágjanak az alvó külvárosnak. Alighogy gondolataikba elmerülve az út közepére értek, egy kis fekete kocsi tűnt föl egy

mellékutcából, s tartott hazafelé teljes sebességgel. Bár süket csönd volt, nem hallották közeledni; a vezető az utolsó pillanat-

ban rántotta félre a kormányt, hogy el ne üsse őket, a kocsi úgy farolt feléjük a kátrányos makadámon.

Fred volt az álmosabb és szórakozottabb, mégis ő vette észre, mi történik; autógumi surrog az úton, de nem kanyarodik el mel-lettük. - Vigyázz, Arthur!

Fék csikordult, félreugrott, s érezte, hogy Arthur előrebukik, megrántja a karját. Arthur elkésett. Kalapácsütés érte a combját,

üllő taszította oldalba, valami éles karmolta végig késlekedő ke-zét, elterült az úton, tenyere és arca nekiszorult a kemény, hideg

felületnek, s úgy érezte, égő szenet vernek le a torkán. Aztán egy kéz próbálta víz alá nyomni. A kocsi ott állt meg a közelben.

Föl tudott ülni. - Hol az a kocsi? - kérdezte, és a lába szárát dörzsölte.

Frednek reszketett a térde. Rászólt, hogy álljon fel. - Nincs

semmi bajod? - kérdezte. - A mindenit, ez jól elintézett - mondta Arthur. - Megnézheti a

rohadék, hogy mit kap tőlem, csak kerüljön a kezem közé. - Fred az öccse hóna alá nyúlt és talpra segítette. Elindultak a kocsi fe-

lé, s hallották, hogy csapódik az ajtaja. A pasas rágyújtott egy cigarettára, és elibük jött.

- Hogy lehet ilyen barom valaki - támadott védekezésül. - Ma-guk nem nézik, hol járnak? - Úgy tett, mintha meg akarná ütni Arthurt. Középmagas férfi volt, esőkabátja félig nyitva, arca hét-

köznapi, s állat vadul előreszegte. Csöpp négyüléses batárja ott állt a járdaszegélynél. Arthur még mindig érezte a zúzódás tom-

pa fájdalmát a combján, az oldalán, és kénytelen volt szigorúan ügyelni a lábára, mely következetesen máshova akarta vinni,

mint ahova e menni szándékozott. Egy pillanatra ő is, Fred is megnémult, s úgy rémlett, a pasas taktikája sikerrel jár.

- Majdnem elütöttem magukat. Máskor is ilyen vakon járnak? Vagy olyan részegek, hogy nem tudják, mit csinálnak? Hagyja-nak fel az ivással, akkor majd nem sodorják veszélybe a ma-

gamfajtát, és rendesen át tudnak menni az utcán. Whiskyszagú lélegzete megcsapta az arcukat. „Nincs más dol-

gunk, mint hogy észnél legyünk - gondolta Fred. - Színjózanok vagyunk a Canning Circus óta." — Halkabban -figyelmeztette a

pasast -, különben följelentjük ittas vezetésért. A hülye is látja, hogy maga beszívott.

A pasas rámeredt, közelebb lépett, eldobta frissen meggyúj-tott cigarettáját. Arthurra, aki csak állt és hallgatott, ügyet sem vetett. - Maguk voltak a hibásak, és ezt nagyon is jól tudják -

folytatta, mert ilyen enyhe visszautasításban volt csak része Fred részéről. Keze az esőkabát zsebében ökölbe szorult. - Behunyt szemmel mentek át az úton. Gondolom, az alvajárást gyakorol-

ták. Mikor megláttam magukat, úgy nyomtam a ködkürtöt, hogy majd megkékültem. De maguk süketek is, nemcsak vakok.

- Tudja jól, hogy a keze még a közelébe se tévedt a ködkürt-nek - mondta halkan Fred. - Sőt, ilyen kocsin, mint ez, nincs is

ködkürt. Olyan pici, hogy nem férne bele, ha maga belepréselte azt a hájas tetemét.

A pasas közelebb jött és fölemelte az öklét. - Fogja be a szá-ját, én mondom magának - fenyegette meg. Fred hátranézett; azt remélte, nem következik be, amiről tudta, hogy elkerülhe-

tetlen. Arthur előrelépett, odaállt közébük, megragadta a pasas gra-

bancát, és fölemelte. - SZÉTVEREM azt a rohadt pofáját, hallja - üvöltötte a dühtől kivörösödött képpel és vérben forgó szemmel

-, ha be nem fogja rögtön! A pasas kitátotta a száját, de nem szólt semmit, csak lassan

becsukta, s lógott a levegőben több arasz magasságban. Forgott a szeme, falfehérre vált, s közben dühösen, de rettegve töpren-gett, hogy is került ilyen undorító helyzetbe. Mikor Arthur elen-

gedte, nekitántorodott a falnak, sápadtan, fáradtan, reménytelen részegen.

Ördögi ötlet villant fel Fred tevékeny agyában. - Gyere, fordít-suk fel. Nem nagyobb, mint egy babakocsi. - Arthur röhögött,

helyeselt, mert ezt tökéletes igazságszolgáltatásnak vélte; meg-bünteti vele a fémet is, amely megütötte, és ezt a dilis pasast is,

aki amott a falat támasztja. Nekivetették a hátukat, egyik az első, másik a hátsó keréknél,

erőlködtek, nyögtek, pompásan szórakoztak, nyomták a válluk-

kal, nagy garral nekiveselkedtek, mintha hatalmas Rolls-Royce volna, kezükkel is emelték, ahol kellett, küszködtek ajtóval, ke-

rékkel, sárhányóval. A kocsi lassan megbillent. Most már könnyebb volt.

- Kitartás - biztatta Fredet Arthur. Még egy utolsó erőfeszítés, aztán:

- Megy ez - mondta Fred ragyogó mosollyal. - No még egyet - kiáltott Arthur. - Már a mienk! Se nem láttak, se nem hallottak. Bár a bosszú műve kötötte le

őket, érezték a közös erőfeszítés gyönyörűségét, szívük megtelt páratlan erejük és nagyságuk, az eredmény és más, még ennél

is nagyobb, szebb teljesítmény reményének ragyogó fényével. A súly kezdetben roppant nagy volt, majd egyre könnyebb és

könnyebb lett, végül már alig fogták, libegett, mint a pillangó, tökéletes egyensúlyban volt, s ettől muszáj lett volna röhögni,

ordítozni, ujjongva üvöltözni, akár a diadalmas harcosoknak, és meg is tették volna, ha ez nem jelentette volna tervük bukását.

A kocsi megbillent, megcsikordult, egy másodperc tört része alatt oldalára csattant, s szép nyugodtan úgy maradt a köveze-ten. Ebben a helyzetben valahogy sokkal vonzóbbnak látszott,

nyugodt volt és méltóságteljes, négy kereke takarosán meredt ki a kocsiszekrényből; olyan volt, mint egy öszvér, amely az egész

napi robot után leheveredik az istállóban pihenni. A pasas mélyen aludt a falnál.

Arthur, mikor továbbmentek, észre se vette a fájdalmat. Hó-napok óta nem volt ilyen eleven, derűs, ragyogó jókedvű, teli bi-

zakodással, hogy majdcsak elszalad ez a pár nap, Jack visszatér szeretett éjszakai műszakjába, s ő megint szabadon törhet be Brenda homályos halljába. Az alvó külvárosi utcák rájuk borítot-

ták együtt érző sötétségüket, s mindkettőjüket a Dohánygyártól a Bicikligyárig nyúló roppant keblükre vonták. Az új, vörös téglás

házak birodalmán túl mezők és erdők hullámzottak az Erewash völgyéig és a derbyshire-i hegyekig, s mikor hazaértek, már arról

beszélgettek, milyen klassz lesz majd bringával kimenni Matlockba az első szép tavaszi vasárnap.

8

Mrs. Bull gonosz pletykája úgy terjedt, mint a villamosság két pólus közt az áramkörön, s az volt a meglepő, hogy milyen rit-

kán vágta ki a biztosítékot. Egy kora nyári napon, délben, mikor a lógó, hallgatag felhők az égen esővel fenyegettek, kint állt a

kapubálvány mellett, és leste a gyárkapu forgalmát. Egyszerre egy légpuska durrant halkan, s Mrs. Bull nagyot ugrott. A köté-nyén összefont kövér karja szétcsapódott. Kezét az arcára szo-

rítva visított: - Krisztus az atyám! Meglőtt valaki!

Még percekig visongott, akár egy szúrt malac, mesélte az öreg Mrs. Mackley, aki megnézte kék foltos arcát, boldogan, hogy

Mrs. Bullt meglőtték, de gyáván ahhoz, hogy mást is mondjon, mint hogy mennyire sajnálja. - Csak tudnám, ki az a rohadt csi-

bész. De amennyi esze volt, Mrs. Bull a szitkozódás végeztével

nyomban körülnézett, hogy fölfedezze, ki lehetett az, aki lesből

rálőtt. Mélyen ülő cipőgombszeme végigjárta az udvart a ház-tömbtől a gyárig, aztán a gyár falától visszalendült oda, ahol épp

állt, végigkutatta a földszinti és emeleti ablakokat, és nem volt olyan zug vagy emberi mozdulat, mely a figyelmét elkerülte vol-

na. Az a hír járta, hogy a következő háborúban a kormány egy földerítő alakulatot szándékszik az ő nevéről elnevezni.

- Megvan - jelentette ki, és rándított egyet az állán Mrs. Mackley felé. Szemét a tőle számított utolsó előtti ablakra sze-gezte: az félig nyitva állt. Bemard Griffin lakott ott az elvált

édesanyjával. Neki volt annak idején légpuskája. Arcán a sajgó fájdalom arra a föltevésre indította Mrs. Bullt, hogy van is. Föl-ütötte a fejében a nyilvántartást: Griffint javítóba küldték, mert

kölyökkorában föltörte a gázórát, és ólmot lopott a templomte-tőről; háromszor szökött a hadseregből; bajba hozott egy lányt,

s mert a gyerekért nem fizetett, három hónapot kapott; és ettől eltekintve is ki nem állhatja az embereket. Az udvaron minden-

kinek kívülről tudta a bűnlajstromát. Mackley tanú társaságában odavonult Griffinék hátsó ajtajá-

hoz, s úgy megdöngette, hogy a szomszéd megesküdött: ha még egyet üt, beszakad. De nem volt otthon senki. Vagy legalábbis nem jött ki ajtót nyitni.

Kék foltos képét magasra tartva, kivonult az udvar végébe. A melósok fele már elment, vad rohanásban tartott valami kávézó

vagy bisztró felé, s így Mrs. Bullnak odavolt a szórakozása; ez, és arcán a töltény sajgó helye, keserves vacsoraidőt ígért a fér-

jének.

Megesett, hogy Fred kénytelen volt beismerni: Arthur nem va-

lami kellemes fickó. Sőt, néha megesküdött volna, hogy rohadt

csibész. Ha nem bánt vele valaki szőrmentiben, képes volt olyasmit művelni, ami egészen piszok dolognak látszott - ha az

ember nem tudta, hogy az bosszú műve. Mrs. Bull telipletykázta a világot, hogy Arthur férjes asszonyokkal kezd, s ezt Arthur is,

Fred is megbocsáthatatlan bűnnek ítélte, mert történetesen megfelelt a valóságnak. Arthur érezte, hogy Mrs. Bull tönkreteszi

a jó hírét, sőt a nyakát is veszélyezteti, s a vénasszonynak még a pillantása is sértette, amint jövet-menet végigment az udva-ron, hát még félhangon eldünnyögött piszkolódása. Fogalma sem

volt, hogyan tudott meg róla ennyit, de nem is törődött vele. Mrs. Bull feje körül sem volt glória, de ez Arthurt nem érdekelte,

s eszébe se jutott, hogy fölhasználja ellene. Aminthogy ily mó-don képtelen volt a kutyaharapást szőrivel gyógyítani, egy reg-

gel, mikor kavargó gyomorral munkába ment, az ötlött eszébe, hogy majd ólomgolyóval fogja. Bármilyen jó megfigyelő volt is

Mrs. Bull, nem hallotta, hogy ő becsukta volna a hálószoba abla-kát, egyszerűen, mert nem volt mit meghallania; be volt törve az egyik ablaktábla, ott lőtt ki; az édesanyja már napok óta elha-

tározta, hogy tesz oda keménypapírt, de még nem tett. Fred is ott volt a szobában, mikor ő az ablakon kilőtt; épp a beteglapját

töltötte ki. Arthur új töltényt tett a puskába, és beleeresztette a kandallópárkányon álló takaros kis jószág, a gipszpudli marad-

ványaiba, mert mióta a légpuskát Bemard Griffintől tíz shillingért megvette, a pudli a golyózáporban elvesztette már a fejét és a

fél testét, s a pontos célzás eredményeképpen nem maradt be-lőle más, csak alaktalan fekete-fehér gipszcsonk az ép négy mancsán.

Délutánra szétfutott a hír a kéménytávírón: rálőttek Mrs. Bull-ra! Csak légpuskával, nem valódival, tette hozzá a hírhozó, ha a hallgatója röhögött vagy elszomorodott, aszerint, hogy mi lyen

viszonyban volt az áldozattal. De Mrs. Bull arca még sose volt olyan ádáz és elszánt, mint mikor kifejtette: - A rohadt csir-

kefogó. Hogy pont engem szúrt ki, aki soha egy légynek nem ár-tottam.

Megleste Bemard Griffint, mikor munkából - ablakpucoló volt - hazafelé jött, és nekitámadt. Bemard ezen jobban fölbőszült,

mintha valóban ő lőtt volna rá légpuskával. - Már hogy lőhettem volna rá magára? - háborgott. - Először is egész délelőtt dolgoz-tam. Ha nem hiszi, megkérdezheti a főnökömet. Másodszor,

mert eladtam a légpuskámat egy mansfieldi haveromnak. Arthur rövid ujjú ingben a kapufélfát támasztotta, együttérző

érdeklődéssel figyelte őket, és szomorúan csóválta a fejét Mrs. Bull egy-egy hevesebb kifakadására. Fred a hálószoba ablakában

hallgatózott, s tudta, hogy Mrs. Bull, ha teljes gázzal száll is rá valakire, egyik pillanatról a másikra a legnagyobb könnyedséggel

képes bármelyik nézőre átkapcsolni, s valami főbenjáró bűncse-lekménnyel megvádolni. Függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy sem; Fred tehát úgy vélte, hogy Arthurnak nem volna szabad

olyan közel mennie hozzá. - És különben is - folytatta Bemard Griffin -, miből gondolja,

hogy az udvarból lőttek rá magára? Lőhetett valaki akár az ut-cáról is. A légpuska messzire hord, azt tudja.

Mrs. Bull úgy döntött, hogy Griffint nem hibáztatja, elnézett mellette, nyugtalanul járt a szeme, s agya mintha föl-alá csatan-

golt volna az utcán, hogy újabb gyanúsítottra leljen. Ezt igazán nem lehet neki rossz néven venni, gondolta Arthur, hisz akkora kék folt van a képén, mintha egy üveg tintát vágtak volna hozzá.

Elmentek a moziba, valami olcsó matiné volt, csupa nyugdíjas-sal, iskolakerülő sráccal, délutános bolti eladóval és éjszakás me-

lóssal volt tele, meg táppénzesekkel, mint ők. Egy öreg va lami szörnyű sodrott staubot szívott; három sorral hátrább meg egy

csecsemő kezdett vernyogni pont a cowboy-hírig közepén. Ki is jöttek; még ropogtak a hatlövetű stukkerek, s még beledobogtak

a bosszúálló paták a fakó napsütésbe és a föltámadt szélbe, mi-kor egyenesen nekiment Brendának. így, megpakolt szatyorral, frissnek és ártatlannak látszott, arca kipirult, kipihent volt, de

szombat esti szigorral szólt rá, hogy nézzen az orra elé. Egy hete most látta először. - Rágyújtasz? - kérdezte, bár tudta, hogy

Brenda nem szeret utcán bagózni. - Köszönöm, jól vagyok - felelt Brenda a kérdésére.

- És hogy van mindig Jack? - kérdezte. - Már régóta nem lát-tam.

- Jobban néz ki. Rágyújtott. - És Emily? - Pompásan - kacagott Brenda. - Még most is mindnyájunkat

hülyének tart.

- Ha történetesen érdekel, bolondokházába kéne csukni. - Szentül meg volt győződve, hogy Emily tehet minden bajáról.

- Ártalmatlan. És aznap este aranyat ért. - Most említette elő-

ször az „aznap estét", s ez Arthurnak jólesett, mert annyit je-lentett, hogy végre szemet hunynak fölötte, s megint egymáséi

lesznek. - Kezébe akartam nyomni egy fontot, amiért segített, de nem

fogadta el. Majd a szemem kaparta ki. Tudod, én bírom Emilyt. Csak néha kiborít. Azt hiszem, egy kicsit sokat jár a szája, mert

egy vénasszony az udvarunkon tudja, hogy férjes asszonnyal já-rok, és pokollá teszi az életemet.

Brenda hangosan fölkacagott. - Nohát, ha ezen mérgelődsz,

akkor téged kell bolondokházába csukni, nem Emilyt. - Nem is az. Bánom is én, hogy mit beszélnek. Csak ez a vén-

asszony mindenképpen bajt akar keverni. - Elmondta, hogy rá-lőtt Mrs. Bullra, mire Brenda kijelentette, hogy ez hülyeség volt,

még kilőhette volna a szemét. - Ö kereste - jelentette ki Arthur. - Tudod, ez majd jót tesz

neki. Ezután kétszer is meggondolja, hogy pletykáljon-e az udvar végében.

- Majd meglátjuk. Ha becsuknak, mindenesetre írj, majd vi-

szek be neked pástétomot, s benne két reszelőt. - Kösz - mondta Arthur gúnyosan. - Mindig tudtam, hogy rád

számíthatok. És hogy van Winnie meg Bill? - Bill visszament. Nem hiszem, hogy különösen élvezte volna a

szabadságát. Majdnem minden estéjét azzal töltötte, hogy va-lami ürgére vadászott, aki Winnie után jár, és minden tőle tel-

hetőt elkövet, hogy tönkretegye a házasságát. Winnie megeskü-dött, hogy ez nem igaz, de nagyon örült, mikor Bill végre vis-szament.

„Rendes pacák Jack - gondolta Arthur. - Még Brendának se mondta el, hogy Billtől mit hallott. Vajon miért nem? Ha az em-

ber jobban meggondolja, nagyon fura. Jack tudott Winnie-ről meg rólam, és Brendának mégse szólt, még annyit sem, amen-

nyit az ember általában elmond a feleségének, amíg felforr a teavíz, vagy két cigi közt, időtöltésül. És Winnie se mondta meg

Brendának, hogy az estét az ő ágyában fejezte be. Lehet, hogy Jack nem akart bogarat ültetni a fülébe. Az őserdő biztonságo-sabb, mint gondoltam." - Ma este meglátogathatlak, csibém?

- Holnap, kilenc körül, ha a gyerekek már lefeküdtek. De légy szíves, vigyázz, nehogy még egyszer úgy járjak, jó?

- Majd ügyelek, ne aggódj. Végigsöpört a szél az utcán, egy bicikli, amit a pedáljánál tá-

masztottak a járdához, földűlt, s a borbélytól kirohant egy pasas, hogy fölállítsa. Brenda kijelentette, hogy sietnie kell haza, hogy

enni adjon Jacknek. - Fél nyolckor megy el. - Akkor hát holnap este. Fred a sarkon várt rá, újságot olvasott.

- Újság? - kérdezte Arthur. - Nem sok. Egy srác belefulladt a Wollaton-csatornába. Egy

pasas három hónapot kapott bolti lopásért. Radcliffe-ben fejre

állt egy kocsi. Egy bányász lenn maradt az aknában, és három-hatalmi tárgyalások lesznek.

- Ez az egész?

A háztetőket narancsvörösre festette a lemenő nap, és zölde-

sen derengő fényt vetett a túlsó sor házaira; az alkony okkervörös klozettfalakról visszaverődő elmélyült színei hirtelen csöndet hoztak. Ekkor kopogtatott be Mr. Bull Seatonék hátsó aj-

taján. Mikor Fred megpillantotta szorongós, zaklatott arcát, tud-ta, hogy a felesége kényszerítette a látogatásra, és megesett

rajta a szíve, mert csak állt az ajtóban gyári munkaruhában, és nem tudott mit szólni. „Van asszony, aki hagyja élni a férjét -

gondolta. - És van, aki senkit sem." Míg Mr. Bull erőt gyűjtött, hogy elkezdje a mondókáját, és Arthur egyszemélyes színielő-

adást rögtönzött a konyhaablakban, Fred azon töprengett, ho-gyan juthatott Mrs. Bull arra a következtetésre, hogy épp Arthur lőtt rá.

- Hallotta mán, biztos, hogy az asszonyra rálűttek - mondta Bull, s a lába idegesen beóvakodott az ajtónyílásba, miközben

Fred azon gondolkodott, miért van az, hogy a kancsal férfiak ál-talában kancsal nőt vesznek feleségül. Bull arcán rángatóztak az

izmok: szeretett volna ádáz képet vágni, de félt fölemelni a hangját, s mindössze annyit kért Fredtől, hogy jelentse ki, nem a

házból lőttek rá a feleségére, az neki elég, már megy is. Fred te-hát kereken kijelentette: - Én ugyan nem lőttem rá a feleségére. Azt se tudom, miről beszél. Okosabban tenné, ha másutt kérde-

zősködne. - Úgy tett, mintha be akarná csukni az ajtót Bull orra előtt, de Bull még nem készült fel lelkileg, hogy elmenjen. Ha

üres kézzel megy haza a feleségéhez, kínos jelenet vár rá. - Ide-hallgasson - mondta Bull, mintha alkut akarna kötni vele -, a fe-

leségemre rálőtt valaki, ebédidőben, légpuskával, és azt hiszi, hogy maguknak van itt a házban légpuskájuk. - Siránkozó han-

gon beszélt, s a hanghordozása kikészítette Fred idegeit. Hogy lehet elviselni egy ürgét, aki csak megszólal, és máris tudja, hogy a rövidebbet húzza. - Téved - mondta -, nincs a házban

légpuska. - Mit gondol, miféle ház ez? - rikoltott ki bentről Arthur. - A Ki-

rályi Lövészhadtest Főhadiszállása? Bull szeme kitágult, majd félig becsukódott, s az arcára kiült a

harag. Ordítozni kezdett, hogy mind a ketten rohadt pogányok, barbárok, jól meg kéne gyepálni őket, s jöjjenek csak ki külön-

külön, meg is kaphatják. Arthur fölállt a tűz mellől a karosszékéből. Megállt Bull előtt,

mint a lámpaoszlop: - Hallja, ha be nem fogja azt az éktelen

nagy száját, maga lesz meggyepálva. - Egymásra meredtek: Bullon meglátszott, hogy szentül meg van győződve, most mondta ki életében az utolsó szót; aztán megfordult, végigment

az udvaron, a kapu reteszén matatott, hogy kiengedje magát. - Szegény ürge, most kénytelen lesz szembenézni a feleségével -

jegyezte meg Arthur. - Hiába, van, aki szerencsétlennek születik. Egyszer csak látták, hogy maga Mrs. Bull közeledik az udva-

ron, jön tántorogva, mintha hajóról szállt volna partra az imént. A kék folt még látható volt az arcán, bár a daganat ebéd óta már

lohadt valamit. - Jól áll neki, mondhatom - jegyezte meg Arthur. - Rosszban töri a fejét - mondta Fred -, ha így jár, az sose je-

lent jót. - Arthur kijelentette, fölmegy az emeletre a puskájáért,

de mielőtt még Fred megmondhatta volna neki, hogy ne őrüljön meg teljesen, már csapódott a lépcsőház ajtaja, s akár egy bá-

nyaló, már ügetett is föl. Fred ült a tűznél, és várta, hogy ki-törjön a vihar.

Mrs. Bull ott volt az ajtónál, s - ratata - kopogott, mint a gép-puska. Fred csak fújta a füstöt, s a kopogtatás erősödött. -Benn

vannak - hallotta Bullt -, tudom, hogy benn vannak. Fred odament az ajtóhoz, lassan kinyitotta és beinvitálta őket.

Milyen kár, hogy olyan régen látta őket utoljára, mondta, s eb-

ben az is benne volt, hogy talán jöjjenek gyakrabban. Mrs. Bull óvatosan lépett be a konyhába, mintha rajtaütéstől félne, de

amint benn volt, járt ide-oda a szeme, mintha bírósági végre-hajtó volna, s a bútort becsülné föl, hogy mielőbb dobra verje.

„Szerencse, hogy nincs itthon a Papa - gondolta Fred -, mert ő nyomban kirúgná őket." Ha az öreg nem állhatott valamit, a

pletyka volt az, s Arthur, úgy látszik, e tekintetben az örökébe lépett.

- Sajnos, nem tudom magukat teával kínálni - mondta Fred -,

mert jéghideg a tűzhely. - Mrs. Bull ott állt az ajtóban, karba font kézzel, mintha arra volna kíváncsi, hogy kitakarítottak-e a ház-

ban, mielőtt ő jött, vagy a konyhaszekrényt szeretné felülvizs-gálni, hogy van-e benne élelem. De Fred is megalkotta a képet

róla: az a fajta, amelyik három hónapi késéssel fizeti a lakbérét, pedig mindössze tizenegy shilling hetenként, és ott áll a zaci aj-

tajában minden hétfőn, pedig a férjének jó munkája van. Végre megszólalt; csontos állkapcsa lassan mozdult, s apró,

mélyen ülő szemében szilárd elszántság csillogott. - Annak a

puskának a dolgában jöttem. - Puskának? - kérdezte Fred, és a szó hallatán megütődve állt

föl. - Nincs itt semmiféle puska. Mit gondol, hol jár? A Camell Laird gyárban?

Sose értette, miért jönnek ki az emberek olyan könnyen a sodrukból. Talán a Camell Laird tette, ami egy meadowsi puska-

gyár neve. Mrs. Bull most se mozdult ki a sarokból, csak az öklét rázta: -

Csak ne olyan nagy hangon, maga taknyos csirkefogó. Ma rám

lőttek egy légpuskából, s ha addig élek is, kiderítem, hogy ki volt az!

Fred állta a tekintetét, maga volt a sértett ártatlanság, s csak

attól félt, hogy mi lesz, ha az öreg hazajön, és itt kapja őket a házban. Csak a borbélyhoz szaladt le, ide az utcába. - Nemcsak

magára lőttek rá - mondta, mintha szörnyűbb dolog már nem is eshetett volna, és az ilyen merényleteket szerinte könyörtelenül

meg kéne torolni. - Ügy hallom, Mrs. Morrisra is rálőttek, alig egy órája, itt az utcában, a sarkon, ahogy befordult az Ilkeston

Roadra. Ö maga mesélte a mamának, mikor kiment, hogy a pa-pának vegyen valamit a teához. Ezért gurultam úgy be, mikor a férjeura az előbb azt hitte, hogy mi voltunk. Életemben nem lát-

tam még a házban légpuskát. A papa meg se tűrné. Látta, hogy Mrs. Bull tekintete megváltozik. Már-már hitt neki.

- Na jó - mondta. Bull hozzátette: - Mondtam, hogy nem ők csi-nálták. - Az asszony letorkolta. - Te csak fogd be a szád. Még

nem tudom, ki volt, és amíg meg nem tudom, addig úgyse nyug-szom.

Megfordultak, hogy menjenek, de a lépcsőház ajtaja felől ba-kancskopogást hallottak, s egy őrült hangos, szaggatott kacagá-sát. A konyha megtelt megvető vihogással. Mindenki arra nézett,

s földbe gyökerezett lábbal várták valami rendkívüli esemény bekövetkeztét.

Az ajtót berúgták, s Arthur állt az ajtókeretben, az alsó lép-csőn, szétvetett lábbal, s a töltött légpuskát Bullékra fogta.

Fred meredten bámulta a jelenést. Mrs. Bull arcát elfutotta a bíborszín. Mr. Bull reszketett, attól félt, hogy a felesége ráparan-

csol, hogy bánjon el vele. – Tessék - visított Mrs. Bull -, hát pus-kája van neki, a csibésznek! Ö lőtt rám!

Arthur arca megkeményedett, hogy el ne röhögje magát.

- Ki innét - kiáltotta -, különben még egyet kap, most a hájas hasába!

Mrs. Bull tombolt, hogy rendőrt hív és becsukatja, és hogy otthon légpuskát tartani törvénysértés. Aztán odafordult a férjé-

hez. - Gyerünk. Mit álldogálsz itt? Megvan, ő volt az. Arthur nevetve üvöltötte: - Gyerünk, futás, ki innét! - Bull

nem mozdult, mintha a lábát belecsavarozták volna a padlóba. Mrs. Bull nem akart még egy golyót, azt mondta, okosabb lesz, ha elmennek, rövidesen úgyis visszajön, de most rendőrrel. -

Hozza csak nyugodtan, úgyse tudja bebizonyítani - mondta Art-hur. - Én mondom magának, senki meg nem találja ezt a puskát.

Kihátráltak a főzőfülkén át az udvarra, Arthur meg a nyomuk-ban. Fred látta, hogy jön az öreg az udvaron, frissen borotvált

fejjel, s olyan dühös képpel, mintha a gyárban lecsalták volna az évi prémiumát. Bullékkal még az udvaron találkozott, mielőtt el-

érték volna a kaput. - Hé - mondta -, maguk ketten meg mit ke-resnek itt?

- Betörtek a házba - mondta Arthur -, s valami légpuskáról ki-abálnak.

- Igen? - mondta az öreg, és odafordult Mr. Bullhoz. Termetre

egyformák voltak, csak Seaton szélesebb, és a feje elszántabb. - Nem megmondtam maguknak, hogy be ne tegyék hozzám a lá-

bukat? - mondta, és fölemelte az öklét. Ajtók nyíltak, emberek jöttek ki leselkedni.

- Gonosztevők! Tolvajok! - visította Mrs. Bull Seatonékra. Szebb csetepaté keletkezett, mint a legszebb, háború előtti

gyomorkorgató időkben. Régen elhallgatott családi háborúságok kerültek felszínre, Mrs. Robin elalélt, a férjét whiskyért küldte, s ez jó mentség volt, hogy kívül maradjon a háborúságon, mert

hogy a fiait cserkésznek adta, és a liberális pártra szavazott, ily módon árulván el az utca tömör anarchista munkáspárti egysé-

gét. Mrs. Bull megfenyegette Fredet, hogy baltával veri be a fe-jét, mikor az a szemébe mondta, hogy ő az, aki rágalmazza Art-

hurt, ő terjeszti róla, hogy férjes asszonyokkal jár. Mert akármit beszélnek róla, mondta Mrs. Bull, ő nem pletykás, és ez külön-

ben is tény. Közben besötétedett, az arcok elmosódtak. Mindenki üvöltött, hogy őt senki más nem érdekli.

Mrs. Robin a whiskytől föléledt, de a körülötte záporozó súlyos

szitkoktól megint elájult. A tömegből valaki minden ok nélkül csontkollekciónak bélyegezte, de azért még idejében nyerte vis-

sza az eszméletét, hogy lássa, amint Arthur az öklével kergeti végig Mr. Bullt az udvaron. - Rohadt csibész! - üvölti. - Pletykás

banda! - Nem vagyok csibész!

- De az! - De nem! Aztán még egy erélyes ökölcsapás, mint a tűzijáték fény-

pontja, és Mrs. Robin megint elájult. A tömeg szétoszlott, az ajtók becsukódtak; már töksötét volt,

az öreg bement a házba, hogy teát főzzön magának, s közben dünnyögött: - Ezt jól megkapták. Ezt jól megkapták.

Jött a rendőr, s megkérdezte, van-e légpuskájuk. Arthur már megszabadult a hálószoba kandallópárkányán álló ragyás, fe-

kete, szétlőtt pudlitól; a kutyát is, a puskát is beásta a lépcső al-ján a szén alá. Kereken tagadott mindent, s a rendőr úgy találta, hogy nem volt itt semmi több, mint a szomszédok közti szokásos

civódás, a lelkűkre kötötte hát, hogy máskor ne veszekedjenek. Még Mrs. Bull kék foltjának bizonysága is egy férfi eredetű ököl-

csapás nyomává zsugorodott össze. A törvény képviselőjének megjelenése kielégítette Mrs. Bull büszkeségét, s Arthur többé

nem hallotta, hogy pletykált volna róla. Továbbra is kinn álldogált az udvar végén, de egy kicsit kij-

jebb, az utca, felé, ahol Arthur ablakából nem érhette golyó, mert két vécé is volt közben. Még akkor is így helyezkedett el, mikor Arthur bevonult tizenöt nap gyakorlatra.

9

Július, augusztus, nyári ég borul a város, a nyugati külvárosok házsorai fölé, a napégette hátsó udvarokon felfakadnak az asz-

faltkelések, csípős szaguk elkeveredik a nyári kék ég alatt, mely-re feketén kígyózik föl a gyárkémények füstje, a szemetesre váró

túltömött szemétvödrök, a bejárati ajtókon tovább szikkadó szá-raz festék, a rozsdásodó kopogtatók és levélszekrények, a pár-kányokon fonnyadó, virágok szagával.

Arthur a padnál izzadt, ugyanolyan tempóban dolgozott, mint télen, egyenesben akarta tartani a keresetgrafikonját. Az élet

szállt, mint a lándzsa a kék égen, homályosan fölsejlett benne a munkanélküli-segély és az iskoláskor, még homályosabban a tá-

voli halál, míg mostani életét Brendával való találkozásai köz-pontozták egy-egy szép este, mikor az utcán meleg volt és zaj, a

felhők meg holdfényt szitáltak a háztetőkre. Szerelmeskedtek konyhában, hálószobában, s úgy érezték, a külváros óceánja al-szik a megfoghatatlan remény és áldás csöpp lélekvesztője kö-

rül. Egy este az ágyában, odahaza, mikor elalvás előtt lecsúszott róla a padlóra a takaró, hallotta, hogy csattan a szemetesvödör

teteje a hátsó udvar kövezetén, macska verhette le, éjszakai éle-lemszerző körútja során, és eszébe jutott Fred, amint kézen fog-

va vezeti őt a népkonyhára hatéves korában; aztán a kékbe szál-ló lándzsa megint csak a halált vette célba, az újságcímek, mint

a kalapács, verték a szemébe a „háború" szót. A legjobb volt még azokra az órákra visszaemlékeznie, mikor Brendával sze-relmeskedett, ilyenkor sóvárgott, hogy bár ágyban lenne, és bár

sose kéne fölkelnie, csak ölelhetné a testét, és maradhatna vele reggelig nyugalomban. De éjfél volt a végső határidő, különben

ott lelte volna Jack, amint átfázva és rosszkedvűen hazajön az éjszakai műszakból. Jó lehet, ha az ember nővel él együtt, gon-

dolta, ha egy az ágyuk, és senki se billentheti ki, ha ott találja. A jövő sok mindent hozhat, jót is, rosszat is, például nyár lesz

(az jó); augusztus végén be kell vonulnia gyakorlatra (purgató-rium); októberben a Vásár (az haláli); Szent Iván-éj (marha jó, ha az ember nem robban szét darabokra); karácsonykor meg ott

a karácsony. Aztán az újesztendő meglendíti az öklét, s az em-bert a nyakánál fogva vakon rakja rá a következő hullám tara-

jára. Ha az ember városban él és gyárban dolgozik, csak a nap-tár érzékelteti vele az idő múlását, különben még az évszakok

egymásutánját is nehéz követnie. Hogy a tavasz nyárra s az ősz télre fordul, hogy változik az évszak, Arthur csak a hét végén,

szombaton és vasárnap vette észre, mikor fölült a biciklije nyer-gébe, és a csatornaparton kikerekezett a környékre pecázni. A hosszú nyári estéken kiült a ház elé a lépcsőre, fogott egy bics-

kát és egy darab fát, s nekilátott kifaragni egy halforma úszót, a cigaretta haszontalanul égett mellette a lépcsőn, ő meg a félig faragott halat időről időre a fény felé tartotta, hogy ellenőrizze,

jó-e a feje, teste és farka aránya. Utóbb szépen ki is festette, a hátát szürkére és pirosra, a szemét narancssárgára, a hasát ka-

csatojás-kékre; fura egy hal lett belőle; azt remélte, majd ho-rogra csalogatja eleven párját. És Hemlock Stone meg a

bramcote-i dombok alatt a csatornaparton üldögélve kivetette a horgát a keskeny holt ág vizébe; a túlsó partról áthajolt fölébe a

bodza, s a zöld lomb fölött fehér szegélyű felhők vonultak. Bé-kés, nyugalmas hely volt ez, alig járt erre valaki, a meredek csa-tornapartot benőtték a bokrok, bringája meg ott feküdt a vonta-

tóösvényen. Itt nyoma se volt már a nagyvárosnak. Az a dombo-kon túl terült el, négy- mérföldnyire, de mikor cigarettával a ke-

zében figyelte a túlsó part közelében az úszót, körülötte a fodro-zó gyűrűket, meg a nagy levelű vízililiomok közt a kecsesen,

csöpp evezős csónakként sikló vízibogarakat, a csöndből és bé-kességből ítélve úgy rémlett, roppant messziségben. Katona-

korából megmaradt khaki oldalzsákjában szendvicset hozott, egy flaska teát és egy palack gyömbérsört délutánra, ez elég addig, míg le nem száll a homály és hűvös nem lesz; ilyenkor a botot

fölkötötte a vázra, s versenyt kerekezett az idővel, hogy lámpa-gyújtás idejére hazaérjen, így telt el a sok nyári vasárnap, az

évnek ez az ékes és sokszínű évadja, melynek láthatárán ott sö-tétlett a gyárban töltött sok álmos délután, mikor muszáj hajtani

a gép mellett, s izmaiból kikergetni a természetes alhatnékot. Csak délben és este látta az eget; olyan volt ez, mint a börtön,

de volt benne valami jó is: az a vidám tudat, hogy míg dolgozik, nincs gondja rá, hogy telik-e ételre, sörre, bagóra, egy rend ru-hára.

Néha eszébe jutott, hogyan bújtatták katonaruhába tizennyolc éves és néhány hónapos korában; csak besétált a raktárba ing-

ben, nyakkendőben, sportzakóban, s kijött a másik végén baka-ként; a sportzakóján köpeny, vállán a fura cucc. Miközben a he-

vedercsatjait fényesítette, az unokabátyjaira gondolt, hogy ho-gyan élték át a háborút: a szálas, vigyorgó katonaszökevényeket

időről időre elkapták a tábori csendőrök vagy a rendőrök, de mindig megszöktek, menekültek, kurváknál bujkáltak. Pénzt lop-tak és élelmet, mert sem élelmiszerjegyük, sem munkakönyvük

nem volt. Rázós ügy, gondolta Arthur, és néha eltöprengett, mi-ért is vállalták ezt a kétségbeejtő helyzetet, miért nem vonultak

be a tengerentúlra, hogy megöljék őket, és az egésznek vége le-gyen. De nekik volt igazuk, tudta, mert itt vannak, kutya bajuk,

dolgoznak, jól keresnek, ha a hadsereg megfeszül is. Eszébe ju-tott, hogy Dave mit mondott az apjának a háború alatt: - Másfél

éve még segélyen éltem, mint te, Harold bácsi. Jó, hogy föl nem fordultunk, most meg be akarnak hívni. Anyámnak tizennégy srác száját kellett naponta betömnie, Doddoe meg csak hébe-

hóba dolgozott. Egyszer aztán betörtem egy boltba, mert nem volt mit ennünk. Mikor aznap este hazamentem - ezt sose felej-tem el, Harold -, akkorát zabáltunk, mint még soha. Tizenöt éves

voltam, és minden héten betörtem valahova, két hónapon át, míg egyszer el nem kaptak a kurvák. Tudod-e, mennyit varrtak

rám? Tudom, hogy tudod, Harold bácsi, azért mégis megmon-dom. Három évet. És mikor kijöttem, kitört a háború, és engem

behívtak. Gondolod, hogy most majd megdöglök ezekért a kur-vákért?

Arthur emlékezett Dave arcára: szikár, kiéhezett, vörös, ki-fújta a szél, mert hetven-egynéhány mérföldet kerekezett Man-chesterből egy lopott bringán, át a Pennineken, étlen-szomjan,

hogy meglépjen a tábori csendőrök elől. Csütörtök volt, a heti élelmiszerjegyeket csak szombaton osztották, épp nem volt ott-

hon más, csak kenyér, lekvár és tea. Seaton fölajánlotta, hogy maradjon náluk egy hétig. Három hétig maradt. Egy délután, mi-

kor épp nem volt odahaza, rendőrök jöttek érte, s mialatt a ház-ban keresték, Arthurra rákacsintott az apja, s ő kisétált a házból.

Dave-vel az utcán találkozott, egy lopott bicikli pedálját taposta hosszú lábával, és fütyörészett. Épp megszólaltak a szirénák, s mialatt Arthur közölte Dave-vel, hogy nem jöhet haza, fehér

gránátbodrok töltötték meg az eget, és egy német gép árnyéka siklott a háztetők fölé, mint egy koporsó. Arthur legszívesebben

elröhögte volna magát. Akkor már háború volt, állt a hirig a né-metekkel, Churchill beszélt a kilencórás hírek után, megmondta,

hogy miért harcolnak, mintha az ugyan számítana. Talán bizony tehet róla az ember? - gondolta. Csinálja ő is azt, amit Dave,

hogy „megússza a katonaságot"? Nem, ebben a világban az em-ber többet nem tehet, mint hogy ügyel, hogy helyén legyen az esze. Bevonul két évre, aztán kész. Nekifogott kipucolni a ba-

kancsát, s mikor az őrmester elment mellette, látta, hogy csillog-villog, takaros mindene, és kijelentette, hogy Arthurból jó katona

válik. Csak észnél legyen az ember, gondolta Arthur. Akkor nem tudnak vele kibabrálni ezek a kurvák. Eszébe jutott, aminek

szemtanúja volt: mikor Ada három fia a háború kitörésekor, rö-vid katonáskodás után hazaérkezett: eltüzelték az egyenruháju-

kat és felszerelésüket a hálószoba kandallójában, csak úgy öm-lött a füst a kéményből, amit máskülönben nem használtak.

Minthogy Arthur magas volt, a tábori csendőrséghez osztották

be. Fütyülőt és vörös sapkát kapott, s odaállították, mint a kapu-bálványt, hogy ellenőrizze a szerencsések papírjait, akik eltávo-

zásra vagy szabadságra mentek. Szóval zsaru lett. Tiszta röhej. Ezen mulatott az egész család. De őt bosszantotta. Öt shillinget

kapott egy napra, és keserűen emlékezett a két fontra, amennyit ennyi idő alatt a padnál megkeresett. „De legyen csak háború -

gondolta -, majd meglátják, hogy tudok én rossz katona lenni." „Azoknak ott fenn" tudniuk kell, hogy a kutya se akar harcolni, s ha van eszük, nem is igen bíznak bennük egy új háborúban. A

háborúban: - Baszd meg, Jack, te vagy a mi emberünk! - Le-szerelés után: - Kaparj kurta, neked is lesz. - Egyre megy. Hogy az ember mit gondol, az mindegy. Az okos szolgálatkészség an-

nyit jelent, hogy az ember önként belelép a hurokba, vagy le-megy fél nelsonba, bár ő tudja, hogyan lehet az egyikből is, a

másikból is szabadulni. Az embernek csak akkor van nyugsága, ha kimarad mindkettőből, inkább elüldögél a fűzzel szegett csa-

tornaparton, várja, hogy harap-e a hal, vagy lefekszik egy nővel, akit szeret.

„Most újabb háborút próbálnak kifogni, ez alkalommal az oro-szok ellen. De most azt ígérik, hogy ez rövid lesz, csinn-bumm, kész. Jó vicc! Majd a németekkel harcolunk együtt, akik az előző

háborúban bombákat hajigáltak ránk. Mit hisznek ezek rólunk? De állati hülyék, mert most az egyszer pofára esnek. Azt hiszik,

hogy a társadalombiztosítással meg a tv-vel most már kiszúrták a szemünket, de én is ott leszek, ha egyszer rájuk kerül a sor,

hadd lássák, mekkorát tévedtek. Majd ha bevonulok tizenöt na-pos gyakorlatra, és hasalok a homokzsák mögött, és célba lövök,

tudni fogom, hogy kinek a blattját vettem célba, valahányszor az új puska eldördül. Igen. Azokét a csibészekét, akik puskát nyom-tak a kezembe. Egy pillanat, és magam elé képzelem a pá-

paszemes pofákat, amint pislogva olvassák könyvből-újságból, hogyan kell a magamfajta ürgét katonaruhába bújtatni, és ho-

gyan kell elvinni a háborúba, amiben ők sose vesznek részt - az-tán durr beléjük. Piff-puff. És más pofákba is; abba a takony-

szipákoló csibészbe, aki levonja a nyugdíjjárulékomat, abba a kancsal disznóba, aki a lakbért szedi, abba a nagyfejű marhába,

aki azzal bosszant, hogy járjak el a szakszervezetbe, vagy írjak alá egy papirost, mert ez vagy az történik Kenyában. Mintha ugyan érdekelne ilyesmi!"

Eszébe jutott, mikor az apja védőárkot ásott a kertben, s ő be-lehuppant az árokba, és ezért lekevertek neki egyet. És hogy ké-

sőbb, mikor a família az árokban a két palánk között üldögélt, és mind köhögtek a talaj nyirkától, és vakarództak, mert rühösek

voltak, és hallgatták a beechdale-i erdő mögül a hajóágyúk bal-jósán öblös ugatását, sápadt képű édesapja éjfélkor berontott,

egyik kezében teáskanna, a másikban fél tucat pohár, még épp idejében, hogy a gyárat géppuskázó német gépet megússza, mi-után vállalta a kockázatot, hogy egy bomba bent szétmázolja.

Hosszan, élesen sivított a bomba, a világ megállt, megbénult, az ember meg várt, várt, várt, lélegzetvisszafojtva, ujját se moz-

dítva, míg a bomba föl nem robbant a rendező pályaudvaron vagy a szomszéd utca házai közt, és akkor örült, hogy él.

Ami meg Ada fiait illeti, végül egész jól kijött nekik a lépés. A háború végén még utoljára elkapták és bedugták őket a futko-

sóba. Fél évvel a leszerelés előtt meg átküldték őket a Brit Föl-szabadító Hadsereghez. A háború már véget ért, s Dave Berlin-ben összetalálkozott Arthur nénjével, Margarettel, aki egy brit

kantinban volt pincérnő, s kart karba öltve sétáltak végig az Un-ter den Lindenen, nézegették a romokat, beszélgettek a régi időkről, itták a jó erős söröket, és röhögtek, ha arra gondoltak,

hogy pont nekik kettőjüknek, s pont itt, Berlinben, kellett ös-szetalálkozniuk. Dave negyvenötben kapta meg a leszerelési

szabadságát, közvetlenül azután, hogy Németországból vissza-jött, és Arthur egy szombat este botlott bele a Ló és Lovász

szomszédságában. Dave elegáns kimenőben volt, s az egyenru-hája mellzsebe fölött öt hadjárat emlékszalagját viselte.

- Nem is tudtam, hogy a futkosóért kitüntetést osztogatnak - röhögött Arthur. Dave elmesélte, hogy Ada és a többiek ráfes-tették az óvóhely falára, hogy ISTEN HOZOTT ITTHON, DAVE!, a

hálószoba ablakába meg kitették a nemzetiszínű zászlót, mintha ő hős volna, és hozzátette: - A szalagokat a kantinban vettem.

Csak fél koronámba voltak, és jól mutatnak így leszerelés előtt, szabadságon, az egyenruhán. No, isten veled, Arthur, vár benn

egy lószerész.

Brendától elbúcsúznia nem volt valami nagy öröm. Szomorúan

kibuszoztak Wollatonba, s kart karba öltve sétáltak végig a

Bramcote Lane-en. Búzaföldek, egyik-másik már learatva, azon túl az alacsony, bozótos dombok sora. A levegő búzatörek-szaga

emlékeket keltett életre Arthurban. - Kölyökkoromban ide jártunk ki szedrezni. Egyszer az unoka-

bátyámmal voltam, Berttel, és összeakadtunk két sráccal, aki már szedett, és Bert elvette tőlük, amit ők már összegyűjtöttek.

én nem akartam, de Bert azt mondta, így órákat takaríthatunk meg.

Brenda megállt, hogy megigazítsa a karján az összehajtogatott

kardigánt. Nem tetszett neki a dolog. - Persze, te nem akartad. Nem te akartad. Jópofa vagy te, Arthur. Sose tudod, hogy mi a

jó és mi a rossz. - De - mondta ő -, tudom. Ha érdekel, épp ez a baj, mert nem

fizetődik ki, vagy gondolod, csibém, hogy igen? - Kérdően felvonta szemöldökét, és komoly képpel ránézett.

- Néha igen. Megóvja az embert a bajtól. Téged meg az Isten is bajra teremtett. Segíts, szívem.

Kezet nyújtott neki, s Brenda föllépett egy kerítéshágcsó alsó

fokára. - Hogy bajra születtem? Nem hiszem. Ha tudni akarod, mindig békés életem volt. Sose szerettem a bajt, és sose ártot-

tam senkinek. Attól kiborulok, akár a piától. Csak éppen nem tudok mindig kimaradni belőle. Húzd le a

szoknyád, csibém, mert mindent látok. Fiataloknál így kezdődik, ha a fiú átsegíti a lányt a kerítéshágcsón.

Brenda kacagott. - Te mondod! Te akartál ide jönni! Tudod te, milyen nehéz egy nőnek úgy átmászni a hágcsón, hogy ki ne lássék neki. Jaj, fogd a kezem. Hopp! Már lenn is vagyok.

Arthur is átugrott, s mentek a fagyalsövény mentén, s az ös-vény fölött aranylóan hullámzott a búza. - Bár azért csi-bészség évről évre beszipkázni az embert katonának. Még élni se hagy-

ják. Brenda belekarolt. - Csak tizenöt nap, és nem is bánod te azt

olyan nagyon. Egyik férfi sem, ha tudni akarod. - Lehet, hogy más nem - mondta. - Én igen. Utálok katona

lenni, és mindig is utáltam. Akármit mondasz, nem vagyok olyan gyagyás, hogy szeressek.

- Lehet. De azt tudom, hogy sokan szeretnek. Imádják az egyenruhát, s hogy együtt kószálhatnak a többi férfival. Ha há-ború van, rohannak jelentkezni.

A bramcote-i dombok alját zöld rétek övezték, fenn a gerincen tarra vágott erdő, az oldalban meg itt-ott lekaszálták már a ré-

tet. Elképzelte önmagát, amint kétszázad magával, botorkálva, el-elhasalva, süketen-vakon, föltűzött szuronnyal megrohamozza

a domboldalt. Egy-két jól elhelyezett géppuska és aknavető, és az ember két ezredet is lekaszál odafentről. - Én nem - erőskö-

dött. - Ebből én kimaradok. Utálom az egészet. Még beszélni se szeretek róla.

A kilátás, hogy el kell válniuk, Brendát nem zavarta annyira,

mint Arthurt. Arthur úgy látta, egyenesen boldog, hogy kétheti szabadsága lesz. - Sose bánd, Arthur, hamarosan visszajössz. És

évente csak egyszer mégy el; és ha visszajöttél, mindjárt a Vá-sár, aztán itt a karácsony. Röpül az idő; hamarosan megöreg-

szünk, ne félj. - Én nem - mondta mogorván. - Az ember olyan öreg, ami-

lyennek érzi magát, és én még el se kezdtem az életemet. - Nem is fogod, amíg meg nem nősülsz. - Megnősülni? Én? Attól ugyan ne félj. Én csak téged vennélek

el, mert szeretlek, azt meg nem lehet. Ha téged nem, akkor mást aligha, csibém.

Brendának tetszett Arthur egyenessége, mégis azt felelte: - Mind ezt mondjátok. De egy év, és másként beszéltek. A te ko-

rodban mind azt hiszi, hogy soha nem fog megnősülni. Jack azt mondja, ő is azt hitte. Azt hiszitek, egész életetekben megma-

radhattok legényembernek. Ha jól emlékszem, Jack is azt mond-ta; aztán egyszerre rájösztök, hogy nem megy.

- Nos - mondta Arthur ravasz mosollyal -, nekem semmi szük-

ségem, hogy megnősüljek, nem? Ne nősülj, amíg nem muszáj, ez az én jelszavam. - Játékosan oldalba bökte Brendát, aztán

megölelte, hogy megcsókolja. - Engedj el! - kiáltotta Brenda. - Még a lelket is kiszorítod be-

lőlem. Mit kell neked pont itt csókolózni, mikor látod, hogy a dombon jön valaki, és néz. - Bosszús volt.

- Nem, nem néz - vigyorgott Arthur.

- És mit gondolsz, az ember csak azért nősül? Mert ha azt hi-szed, tévedsz. Persze van, aki azért, de a legtöbb férfinak van más oka is rá.

- Te mindent tudsz - mondta Arthur, s a szikra, ami egyikük és másikuk tűzszerszámjából kipattant, elég nagy volt, hogy mind-

kettőjük haragját lángra lobbantsa -, de én is tudok egyet-mást. Például tudni fogom, ha meg akarok nősülni, most meg tudom,

hogy nem akarok. - Ingerülten fordult Brenda felé: - Talán an-nyira szeretnéd, hogy megnősüljek.

- Ne légy hülye - mondta Brenda, boldogan, hogy sikerült föl-bosszantania. - Tudod jól, hogy ez az egy, amit nem szeretnék. De ha nősülni akarsz, felőlem nősülj, nyugodtan. Nevess csak,

ha tetszik, tudom, hogy mit beszélek. Most szeretsz, de fél év múlva talán már nem fogsz.

„Persze - gondolta Arthur -, lehet, hogy fél év múlva már nem is élünk." így hát elébe táncolt az ösvényen, kacagott, magasra

emelte hosszú lábát, elbújt a sűrű búzában, s hirtelen kirontott, hogy ráijesszen. Brenda is kénytelen volt vele kacagni. - Folytasd

csak, folytasd, te gyagyás -kiáltotta. - Úgyse tudlak megnevelni. - Jó - mondta Arthur elakadó lélegzettel, és átölelte a derekát

-, pontosan így vagyok én is veled. Csak engem ez nem zavar,

mert sose izgatott, hogy mást megneveljek. Az nem fizetődik ki. - Egy csapásra elmúlt a vidámsága, mert úgy érezte, hogy a vi-

lág roppant kereke feléje fordul, és el fogja taposni. Ügy suho-gott a feje fölött ez a katonaruhában töltendő tizenöt nap, mint a

bunkósbot. Nem hatott rá az sem, hogy Brenda láthatóan nem nagyon fájlalja az elválásukat, nem hatott a nyári délután tágas

kék ege, sőt, szomorúságában a táj színe és hajlata is hidegen hagyta.

- Most hova megyünk, Arthur?

Maga se tudta. Ez több szempontból is nehéz kérdés volt. „A tett - gondolta -, az az én formám." Le is vetette egy szempil-

lantás alatt gyilkos rosszkedvét, s bekormányozta Brendát egy derékszögben elágazó sövény mellé. A búza elrejtette őket szem

elől. Arthur szétrugdosta, le akarta taposni. - Ezt rosszul teszed - mondta Brenda. - Minek ezt így leta-

posni? - Rosszul? Én élvezem. És különben is, miért baj az? - Mit mondtam? - kérdezte Brenda halványan mosolyogva. -

Nem tudod, hogy mi a jó és mi a rossz. - Nem, nem tudom. És ne is oktasson rá senki.

- Lehet, hogy igazad van. Ez jó hely - mondta Brenda, és lené-zett a sima mélyedésre a sövény alján. - Szeretlek, Arthur - tette

hozzá. Leültek és vadul csókolóztak.

A peronon állt kinn, egy elromlott csokoládéautomata mellett,

szálegyenesen, a Derby állomáson, a birminghami vonatra várt.

Most jött a restiből, egy tea és egy zsömlye volt a hasában, s így kimosdva, simára borotválva még a foltos egyenruha sem vont le sokat az eleganciájából. Volt mellette egy üres pad, de nem

volt hajlandó leülni, nehogy borotvaélesre vasalt nadrágját ös-szegyűrje. Azon a féktelen istenhozzádon töprengett, amit Bren-

dának mondott kinn a mezőn, egészen éjfélig, mikor már ahhoz is késő volt, hogy az utolsó buszt elkapják. Gyalog mentek haza

a csillogó holdfényben, s a tökéletes búcsú, az elkerülhetetlen vég kezdete, amely ellen harcolni kell, de akkor is legyőz-

hetetlen, valami könnyű szomorúságot szabadított fel mindket-tőjükben. Nem kellett szólniuk róla, mindketten érezték, s azzal árulták el, hogy nagyon is igyekeztek vidámak lenni. De gyöngéd

szavaiknak nem volt gyökere, valami keserűség volt a szenve-délyükben, valami keserű gúny, mely úgy húzta le róluk az ér-

zelmeket, mint egy elsietve fölvett kesztyűt. - Vigyázz magadra - mondta Brenda. - És légy jó. Hamarosan

újra látlak. „Talán" - gondolta Arthur.

Egy hordár megrakott targoncát tolt a peronon. Arthur mere-ven állt, figyelte a gyér esőfüggönyt, a finoman szemetelő nyár közepi esőt, mely hol az egyik, hol a másik fekete fűtőházra

ereszkedett le, s csak úgy árasztotta az unalmat, az elviselhe-tetlen üresség érzését. Öt katona jött át nagy zajjal a felüljárón,

ereszkedett le a peronra, s töltötte meg vaskos tréfákkal a hű-vös, nyirkos levegőt. Arthur megismerte őket, ők is megismerték

Arthurt. Kopogós, nehéz bakancsukban elindultak feléje, cuccu-kat föllódították a padra. Arthurt körülvette lármás lelkendezé-

sük, elveszett benne, s maga is fokozta a lármát, kezüket szo-rongatta, esküdözött, hátukat csapkodta. - Szavamra, az öreg Ernie Ambergate! - Ugyanabba a táborba tartottak, még tavaly-

ról ismerték egymást.

Arthur minden este berúgott. Tizenöt nap hosszú idő, kibírha-

tatlan, ha az ember józan, hisz Arthur utálta a változást, és a hadsereget még annál is jobban. Zsebre vágott egy drótvágó ol-

lót, hogy segítsen magán, ha késő éjszaka tér vissza a táborba; ilyenkor diadalittasan feküdt az árokban, vagdosta a szögesdró-tot, egyik szálat a másik után, kézzel fölgöngyölte, nadrágján át

érezte a föld nyirkos hidegét, fű csiklandozta az arcát, tüskebo-kor karmolta a bokáját, hason kúszott, hogy ne essen rá az őr-

ház fénye, s végül a rés a kerítésen akkora lett, hogy akár egy páncélos hadosztály is befért volna rajta.

Az első sorakozón a törzsőr kijelentette, hogy képtelen meg-állapítani, milyen is lehet Arthur feje formája, annyi rajta a haj,

és Arthur vidáman beleegyezett, hogy lenyírassa, de tudta, hogy erről meg fog feledkezni, míg le nem telik a tizenöt nap, és fran-kón meg is feledkezett. - Maga most katona, nem jampec -

mondta a törzsőr, de Arthur tudta, hogy nincs igaza, ő sem az egyik, sem a másik. Egyáltalán semmi, ha történetesen tudni akarják. Még a neve sem elég, bár az rajta áll a zsoldkönyvén.

„Hát mi vagyok én? - töprengett. - Egy öles kóró, amelyik egy korsó sörre szomjazik. Az vagyok. S ha történetesen valamelyik

okos fickó megmondja, hogy mi vagyok, hát dinamit-kereskedő vagyok, géppuskaárus, száztonnás-tankügynök, revolverpadon

melózó drehás, aki legszívesebben fölrobbantaná a hadsereget. Az vagyok én, és nem más; akárminek mondanak, az nem va-

gyok, mert ezek szart se tudnak rólam." Másnap ott állt a vizeldében és nézte a szürke falat, mintha át

akarna látni az obszcén firkákon, amelyeket valaha olyan mulat-

ságosnak talált, s helyettük inkább a mai versenylistát és a hol-napi győztesek nevét szeretné fekete-fehéren a falon látni. A

másodpercek, míg állt ott, lassan teltek, akár a napok; mind egy-egy tehervonat volt a hasában, dinamó az agyában, üllő a

szívében, sikattyú a száján, de a szája mégiscsak dünnyögött: Csibészek, csibészek, csibészek - míg csak a reggelitől jövet meg

nem érkezett Ambergate, és hátba nem vágta. Arthur ökölbe szorított kézzel fordult hátra, készen, hogy némi örömöt szerez-zen magának, és meggyepálja. De még idejében észrevette,

hogy ki az, mert Ambergate-et, ezt a derbyshire-i dombok közül, egy isten háta mögötti aknából jött bányászcimboráját csak nem

üthette meg. A napok és, az éjszakák nem teltek elég gyorsan. A lőtéren, a

golyószóró mellett, jól érezte magát, élvezte a gondolatot, hogy nyeli a cső az íves tárból belepotyogó golyókat, s mint a zenét,

élvezte, amint a cső köpködte a golyó; a céltáblára. Igaz, ami igaz, szeretett lőni. Kielégülést talál a rombolásban, még ha csak a golyófogóra biggyesztett céltáblát tette is tönkre. Valami fog-

hatóbbat szívesebben semmisített volna meg: házat vagy em-bert; de hát ez egyelőre még nem volt lehetséges. Mikor nem ő

volt soron a homokzsáknál, szívesen elálldogált, és hallgatta a tucatnyi fegyver golyóinak záporát, hallgatta a fölcsapó, elhal-

kuló hangokat, a fékezhetetlen ritmust, mely féktelen vidáman hasogatta a levegőt.

Minden éjszaka kimentek Ambergate-tel, hogy leigyák magu-kat; a hosszú gyalogúton kettesben magánháborúkat és forra-dalmakat terveztek, gyújtogatást és fosztogatást, s mint afféle

tréfadolgot, fogalmazták meg képtelen álmaikat. A faluból vis-szafelé jövet a világon mindenről megfeledkeztek, csak a maguk

létéről, a mostanról, a teli hasról, lépegető lábukról és a durva katonaposztótól földörzsölt combjukról nem. Arthur részeg nótá-

zása, mint valami őskori téboly futott szét a sötét mezők és er-dők fölött, s töltötte meg a tizenöt nap legszebb óráit. Épp őmi-

attuk elreteszelt és eltorlaszolt tanyák előtt mentek el, az ajtók, ablakok visszaverték Arthur maga szerezte nótáit, úgy dübörög-

tek, harsogtak tova a világban, mint valami félig elfelejtett hang robbanása.

Egy éjszaka Arthur egymaga tért haza, a kocsmában valahogy

elszakadt a cimboráitól. Véget ért a derült, kék, napsütötte nap, az este koromfekete volt, egymást kergető felhőkkel teli. Zsebre

vágott kézzel, fütyörészve tántorgott, hasában annyi itallal, am-ennyit csak elbírt. Bíborfényű villám villant, s világította meg a

fasor közepét. Egy facsoportot látott, amit addig észre se vett. Az ezt követő mennydörgés ágyútüzében önkéntelenül tovább

fütyült, de az első villám barázdát szántott az elméjébe, s ebbe ömlött be a második. Félt, a lába reszketni kezdett. - Hát ez meg mi? -kérdezte magában. Majd hangosabban: - Hát ez meg mi? -

Folytatta az útját a konokul, egyenletesen hulló esőben, s szám-lálta, hány másodperc telik el a villám és a mennydörgés közt.

Aztán fütyült tovább, egy indulót, s az mozgásban is tartotta, míg meg nem állt, hogy rágyújtson. A következő villanás mintha

széttépte volna a földet, s nyomban akkora dörrenés követte, mintha egy lőporgyár szállt volna a levegőbe. A fasort beborí-

tották a fák, s félt, hogy alattuk belecsap a villám. Hosszú évek óta most először ijedt meg zivatartól. Gyerekkorában, ha kitört a vihar, sikoltozva szaladt be az utcáról, hogy elbújjon a sötét fő-

zőfülkében vagy a lépcső alatt, mindaddig, míg a mennydörgést bombarobbanás, a villámot meg torkolattűz nem váltotta föl -

bebizonyítva, hogy a dörgés-villámlás milyen ártalmatlan. A há-ború alatt egy nyári éjjel dörrenésekre ébredt, s arra, hogy fel-

felvillanó fény cikázik a hálószobaablakon, de nem akaródzott fölkelnie a meleg ágyból és kimennie az óvóhelyre. Csodálkozott,

hogy miért nem szólalt meg a sziréna, vagy miért nem hallotta sem ő, sem más a házban. Fred fölült, s megmondta, hogy ez csak mennydörgés. Csak mennydörgés! Semmiség! Erre a dal-

lamos dörejre aludt el ismét - most félelmében, gyengeségében erre gondolt, s röhögve ment tovább, míg csak meg nem pillan-

totta a közelben a tábor fényeit; ekkor már nem vágyott mene-dékre, és akár mérföldeket megtett volna még a viharban.

Berúgta a körlet ajtaját, megoldotta a derékszíját, és ledobta a sapkáját. Mielőtt ájultan rogyott volna össze, az utolsó hang,

amit hallott, a mennydörgés moraja volt. Másnap reggel nyolckor, a szendergés puha verméből kiemel-

kedve, ágyban találta magát, levetkőzve, pokróccal betakarva.

Kinyitotta a szemét, vakarózott volna, de nem mozdult a karja. Végtagjai szorosan oda voltak kötve az ágyhoz. Pár hüvelyknyire

fölemelte a fejét, s megállapította, hogy a körlet üres. Bizonyára mind reggelizni mentek, gondolta. Besütött a nap, s a fényesre

kefélt padlót tükörré változtatta, fénybe borította a kályhát, s megvilágította a szabályosan vetett ágyakon takarosán sorakozó

cuccot. Arthurnak sajgott a feje, szabadulni próbált a szoros kö-telékből. De alaposan meg volt kötve, a kötél nem engedett. Pár perc múltán mélyen elaludt.

Arra ébredt, hogy a többiek nagy zajjal megjönnek reggeliről, és Ambergate elrakja a csajkáját a hátizsákjába. Moore egy csajka teával kínálta.

- Ernie - kérte üres, rekedt hangon Ambergate-et -, oldozz ki. Moore odanyújtotta neki a teát. - Idd meg, oszt mindjárt job-

ban leszel. - Először oldozzatok ki.

Látta, hogy senki nem akarja kioldozni, hangos, nagy stuk-kókban megitta hát a teát. Röhögtek a hőstettén. - Melyik csi-

bész kötözött meg? - kérdezte. - Nem is vagy megkötve - mondta Moore. - Persze hogy nem. Melyiktek csinálta?

Ambergate kacsintott, és magyarázta: - Mikor az éjszaka megérkeztünk, ott feküdtél a padlón, s mikor megpróbáltunk be-

rakni az ágyba, az istennek se maradtál benn. Gondoltuk, ha nem tetszik, hát nem tetszik, mi nem erőltetjük, de bejött a

törzsőr, és megkérdezte: - Ki ez a hosszú marha, aki itt kuporog a saját húgyában a padlón? - Elájult - mondtuk. - Akkor rakják

be az ágyába! - üvöltötte, mint a barom. - Egy istenverte baká-nak nem a körletpadlón a helye. Dugják be a kurvát az ágyába! - De uram - mondtam -, valahányszor a közelébe megyek, mindig

seggbe rúg. - Elég a dumából - mondta a törzsőr -, dugják be az ágyba. Majd én megmutatom, hogy kell. - Vesszek meg, Arthur,

jól tökön rúgtad a törzsőrt is. Így igaz, ahogy mondom, mi, fiúk? Na szóval: azt hittem, a törzsőrt ott üti meg a guta. - Kötözzék

meg! - bömbölt, mint a megvadult bika. - Még hogy egy ilyen rohadék baka ott rúgjon meg, ahol még az anyámnak se szokom

mutogatni. Majd ellátom én ennek a baját reggel, csak nézzék. - Így aztán muszáj volt megkötöznünk. Érted? Parancsra.

- Hazug disznók - üvöltött Arthur. - A Buckingham-ben lenne a

helyetek. Ott ötven shillinget keresnétek egy héten. De most ol-dozzatok föl.

- Nem lehet - mondta Ambergate, a többiek meg harsányan röhögtek. - Még kimásznál megint.

- Na, oldozzatok ki. Az őrmester bedugta a fejét a körletajtón, és beüvöltött: - So-

rakozó! - és egy fél percen belül megint kiürült a terem, csak Arthur maradt benn, az ágyához kötözve, mozdulatlanul. Nem is volt olyan rossz, mert fáradt volt és kimerült: behunyta a szemét

és elaludt. Tizenegykor átment a körleten a napos tiszt.

- Ki ez az állat, aki még ilyenkor is alszik? - üvöltött. -Hé, mit csinál maga itt?

Arthurnak kinyílt a szeme. Megpróbálta megmozdítani a kar- ját és a lábát, de észbe kapott, tágra nyitotta hát a szemét, majd

újra becsukta. A napos tiszt megrázta, oldalba bökte. - Az iste-nit, ember, mit csinál maga itt? Keljen fel. Gyerünk.

Arthur végre fölnézett. - Tessék?

- Mit csinál maga itt még mindig az ágyban? - vakkantott rá a napos tiszt.

Arthurnak eszébe jutott a legkézenfekvőbb ürügy. - Beteg va-

gyok. Rosszul érzem magam. Fáj a fejem és a gyomrom, s úgy érzem, mintha hozzá lennék kötve az ágyhoz.

- Gyönyörű, mondhatom. Akkor miért nem jelentkezett a gyengélkedőn?

- Képtelen voltam idejében fölkelni. - Cc-cc - mondta a napos tiszt, s arra gondolt, hogy elege van

már az életből is. - Hogy az isten magukat akárhová tegye, hallja - szitkozódott. - Átküldőm az őrmestert, az majd gondoskodik, hogy magát átkísérjék a gyöngélkedőre.

Bevágta az ajtót, a körlet elcsöndesedett. A napos tiszt azon-ban elfelejtette átküldeni az őrmestert, s Arthur ágyban maradt

teáig, mélyen aludt, elfelejtette, hogy meg van kötözve, s az órák olyan jóleső lassúsággal teltek, hogy később megjegyezte

Ambergate-nek, nyugodtan ott is hagyhatták volna, jobban el-képzelni is nehéz, akár így töltötte volna az egész tizenöt napot,

feltéve, hogy néha-néha azért adnak neki egy-egy csajka teát és egy staubot.

10

Szűk szárú nadrágba és szövetzakóba öltözött át, s most ott állt a Meccs ajtajában, s körülnézett az L alakú teremben. Bren-

da és Winnie ült egy sarokasztalnál, előttük két üveg barna sör. Brenda fölnézett és elmosolyodott. Nem számított rá, hogy talál-kozik vele. - Megengeded? - kérdezte Arthur.

- Tessék. - Brenda elgondolkodva hajtotta le a fejét, apró kor-tyokban itta a barna sört, s a szája el volt rejtve, míg le nem tet-

te a poharat. Vajon mit titkolhat, töprengett Arthur, és érezte, hogy itt ma nincs rá szükség, bár nagy kegyesen elfogadják,

hogy fizessen nekik. - Valami baj van, csibém? - kérdezte. Brenda fölnézett és el-

mosolyodott. - Áá. - Ha akarod, elmehetünk máshova. Gyászos ez a hely ma,

akár a sír - mondta, és hátat fordított a pultnál tülekedő soka-

dalomnak. - Inkább maradjunk itt - mondta Brenda szelíden. Randija van,

gondolta Arthur, vár valakit, biztos egy férfit. - Ha neked jó, nekem is jó - engedett, és italt rendelt. Winnie

faggatta: hogy érezte magát a táborban, ő meg áradozott: mint-ha szabadságon lett volna, mondta, jobb volt, mint Blackpool-

ban, ott sós vízben fürdik az ember, itt meg jó erős sörben. Winnie-t nem látta, mióta Brendánál találkozott vele; most még kívánatosabb volt, mert láthatóan szívdöglesztő szándékkal öltö-

zött fel: fehér blúz, elegáns fekete kosztüm volt rajta, frissen daueroltatott; miután hallotta, hogy Bill egy német nővel éli a vi-lágát odaát a Rajnánál, mintha most elszánta volna magát, hogy

alaposan kirúg a hámból. Csak ez lehet, gondolta Arthur, mert a Meccs a legrosszabb hírű hely volt a városban. Nem tudta leven-

ni a szemét Brendáról, és császárnak érezte magát, hogy két ilyen pompás és kezes nőt itathat.

Odahajolt Brendához. - Nincs valami jókedved ma este, csi-bém. Hát nem is örülsz, hogy látsz?

Brenda előbb kiitta a poharát, csak azután válaszolt. - Mondd, téged nem tanítottak meg írni az iskolában?

Szóval ez a baj: hogy nem írt neki. - Nem volt időm rá, csi-

bém. Már mikor elmentem, megmondtam, hogy sok dolgom lesz. - Egy levlapot nem tudtál megírni? - kérdezte Brenda morco-

san. - Én mondom neked, az első perctől az utolsóig tele voltam

dologgal. Amint a lábamat a táborba betettem, a kezembe nyomtak egy puskát, és kezdődött a taposómalom. Tíz mérföld

menet a föltűzött szuronnyal, zuhogó esőben, lapos kúszás az erdőben, hogy jól összekarmolják az embert a tüskebokrok. Én mondom neked, mire végeztünk, már arra is alig volt erőm, hogy

a teát a számhoz emeljem. Alaki kiképzés, előadás, őrszolgálat, fegyvertelen harc, térképolvasás, minden istenadta perc kihasz-

nálva, s ráadásul mindennap lőgyakorlat. Máig sem értem, hogy bírtak ennyi mindent belénk táplálni. Meg is kapták a pénzükért,

ami járt nekik. Én folyton írni akartam neked, de egy percem nem jutott magamra, komolyan mondom. A mamának sem írtam

egy sort sem. Holtra aggódta magát, s mikor ma a házba belép-tem, az égvilágon mindennek lehordott: már azt hitte, hasba lőt-tek, mondta, elgázolt egy tank, vagy mi a fene.

- És este sem volt semmi időd? - kérdezte Brenda, mert még Arthur komoly képe sem győzte meg teljesen.

- Este? - kérdezte sértődötten Arthur. - A csibészek tízig nyalatták velünk a körletpadlót, vagy pucoltatták a mókánkat.

Csak próbáltunk volna kilógni. Egy pohár sörre nem jutottam ki, úgy be voltam fogva. És vedd hozzá az őrséget, majdnem min-

den éjjel. Én mondom neked, rosszabb két hetem még az élet-ben nem volt.

Brendát ugyan sikerült meggyőznie, de önmagának azért föl-

tette a kérdést: tulajdonképpen miért is nem írt neki? Az az igazság, vallotta be, hogy elfeledkezett róla. Bár Brenda néha

eszébe jutott, az, hogy írjon neki, soha. És különben is, tette föl a kérdést, talán nem lett volna veszélyes? Tegyük fel, hogy Jack

találja meg reggel az ajtó előtt, és elolvassa. Jack derék ürge, de a fene se ismeri ki magát rajta, az a fajta, aki begurul, és bajt

okoz, ha rájön, hogy az ember már mióta az orránál fogva ve-zeti. És ráadásul a levélírás nehéz mesterség.

Brendával nem ment semmire. Winnie már kezesebb volt. Ki-lenckor mégis azzal lepte meg mindkettőjüket, hogy kijelentette: ő most hazamegy és lefekszik, kialussza a kegyetlen kétheti ka-

tonáskodást. - Korán van még - mondta Brenda, de más ellenvetést nem

tett. - Velünk ne legyen gondod - kacagott rá olyan vidáman, hogy az a férjének semmi jót nem ígért. - Tudunk mi magunkról

gondoskodni! Arthur mögött becsukódott az ajtó. Végigsietett az utcán, utat

tört jó néhány katona közt a főútvonal lámpái és forgalma felé, el ettől a két csökönyös nőszemélytől, akivel nem tud mit kez-deni. Gonosz, kitanult nyelven szidta őket: elszánták magukat,

hogy ma kirúgnak a hámból, holtra rémültek, mikor ő besétált a Meccsbe és letelepedett az asztalukhoz. A sörét megitták, de azt

már nem volt merszük megmondani, hogy le is út, fel is út, nincs rá szükség. Nem mintha sajnálta volna tőlük a sört. Amilyen

szemérmetlenül pimaszok, az ember hiába is várna mást a not-tinghami nőktől: megisszák a sörét, akár tetszik nekik a tár-

sasága, akár nem. Kurva mindahány. Soha többé. Többet ugyan nem vasalnak ki belőle. Brenda sem éri meg a gondot, amibe az kerül, hogy megtartsa. Mintha bizony számítana neki, hogy ő ír-e

vagy sem. Örült, hogy elment, hogy végre nem látja két hétig, s ezalatt biztos, hogy piszokul átrázta, nem is szólva szegény

Jackről. Ahelyett, hogy itt piál, lenne inkább otthon, és gondos-kodnék arról a szerencsétlen két kis kölykéről. „Ha egyszer meg-

nősülök - gondolta -, és a feleségem úgy viselkedik, mint Brenda meg Winnie, majd ellátom én a baját, ahogyan nőnek még soha.

Az én feleségem az csak vigyázzon a srácokra, akiket csináltam neki, és ragyogjon a keze alatt a ház. És ha tisztességgel ellátja a dolgát, akkor hébe-hóba talán elengedem moziba, vagy elvi-

szem szombat este, hogy igyék valamit. De ha azt hiszi, hogy a hátam mögött huncutkodhat, hazazavarom az anyjához, s mie-

lőtt még észrevenné magát, kap két csárdást. Bizisten." A Slab Square felé tartott, s még a csontja veleje is a kocsma

zajára vágyott, alig várta, hogy belevesszen végre a nevetés és sör zuhatagába. Az utca világos volt, kíváncsian fénylő lámpák

csüngtek az úttest fölött, szinte készen, hogy bármelyik pillanat-ban belevessék magukat a sötétbe az Úrnapja Tiszteletbentartásán őrködő Társulat valamelyik szaglászó tagjá-

nak láttán. A vasárnapnál még a hétfő is jobb, gondolta, pedig akkor kezdődik a heti meló. Itt is, ott is akadt egy-egy kocsma,

amely az élet jelét mutatta, de annyi élet azért egyikben sem volt, hogy megszabadította volna nőgondja súlyától, hogy meg-

fürdesse egy szép tiszta kanálisban, amúgy tökrészegen. A Mária-templom kapujában emberek álldogáltak. A templom-

ban benn még égett a lámpa, s a járdához, mint egy díjnyertes fekete spániel, egy Mercedes állt oda. Arthur áttolakodott az em-berek közt. Azt remélte, a Ló és Lovász majd inkább szolgál va-

lami kis vasárnap esti ricsajjal. Itt szoktak összeverődni az ír napszámosok, hogy eligyák a bérük maradványát, mielőtt hétfőn reggel a góréból egy kis előleget kiimádkoznak. Unokaöccse egy-

szer írekkel melózott; az járja köztük, mondta, hogy ketten megállapodnak, megverekszenek valami szomszédos telek sar-

kán a heti fizetésükért. Aki elnyeri a másik borítékját, az köteles meghagyni neki egy fontot szállásköltségre. Szőrös-szívű, fafejű

csibészek, gondolta Arthur, miközben utat tört a kiválasztott kricsmi fényei felé, s már a sör gőzétől is újjáéledt, mielőtt még

egyetlen korsóval megivott volna. - Milyen csönd van itt ma - mondta a nőnek, aki elébe tette a

sört a pultra.

- Az - mondta a nő. Összefonta a karját, és épp csak hogy mosolyra húzódott keskeny ajka. - De szombaton aztán volt zűr.

Összeverekedtek - a távollevő ír napszámosokra utalt -, s a rendőrségnek kellett kijönnie, hogy kiszórja őket. Nem hallotta?

Majdnem ráment az engedélyünk. - Arthur megmagyarázta, hogy nem volt idehaza. - Durva banda ezek az írek - helyeselt a

nőnek. - Csak látta volna őket - folytatta a nő nem minden büszkeség

nélkül. - Úgy verekedtek, mint az oroszlán. S hallom, utána mind

elment vasárnap templomba. Mert ezek katolikusok. Ez nem fér a fejembe.

- Ők már így szokták - jegyezte meg Arthur. - Mink nem. Éle-temben nem voltam még templomban. Még csak meg se vagyok

keresztelve. - Hát - mondta a nő -, majd elmegy, ha megnősül, azt mond-

hatom. - Én ugyan nem - nevetett Arthur, s odalökte elébe a kiürült

korsót. - Egyrészt mert sose nősülök meg, másrészt meg ha tör-

ténetesen meg is nősülnék, akkor se a templomba, hanem az anyakönyvvezetőhöz mennék.

- Nézze csak meg, mit szól hozzá majd a barátnője. Maga azt nem tudhassa előre, hogy az milyen nő lesz.

- Ha olyan, akkor el se veszem. Van nekem egy nagynéném, az vallásos volt, és mégis milyen csúful megjárta. Elütötte a tíz-

éves fiát az autó. Aztán egészen megváltozott. Sőt, nemcsak hogy megváltozott, de iszik, mint a kefekötő. Palackszám vedeli a barnát, egész álló nap. Nem, nem veszek el ilyen szentes caf-

kát. - Ha beleszeret, akárkit elvesz - mondta a nő.

- Én ugyan nem. Még egy korsóval, csibém. Most feketét. - Alig néhány asztalnál ültek, ennyi ricsaj szóra sem érdemes,

gondolta Arthur. Egyetlen érdekes asztal akadt csak, a túlsó fal-nál, onnét legalább némi jókedv hallatszott. A négy ott ülő közül

nyomban kiszúrt egy fiatal lányt; keze a söröspohár mellett nyu-godott, barna haja takaros kontyba volt tekerve a tarkóján, ka-bátja gallérja alatt gyönyörű selyemsál, s amennyit elölről látott

belőle, gyűrűt nem viselt; csak az ajkán volt rúzs, különben sá-padt, mintha rajta volna a havibaj. Egy család, következtetett Arthur, mert bár a lány nemigen szólt, ha néha mégis megszó-

lalt, csak annyit mondott, jó hangosan: - Ez nem így volt, Mama - aztán elhallgatott, a Mama meg csak mondta-mondta a velük

lévő fiatalembernek és fiatalasszonynak. Ezek ketten házasok, döntötte el Arthur. A lánya és a veje. De lehet, hogy a fia és a

menye. A lány meg a lánya, az biztos. Az arcukról látta. Csodá-latos, gondolta, hogy akár visel egy magányos nő jegygyűrűt,

akár nem, ő mindig meg tudja mondani róla, hogy asszony-e vagy sem. Ez megérzés dolga. Az ember nézi vagy fél másodper-cig, aztán magában leszögezi: Asszony; vagy: Lány - és tíz eset

közül kilencszer beletrafál. A másik - bár ezt nem találta mindig telibe -, hogy egy fiatal nőről, akármilyen bő a kabátja, meg tud-

ta állapítani, hogy mekkora és milyen formájú melle van. A kes-keny ajkú, agárképű, gyors beszédű nőké vagy lapos, mint a kis-

tányér, vagy csöpp, mint a fácántojás, a nyitott szájú, szemtelen képű, kacagós nőkén azonban mindig van mit fogni. A lassú-víz-

partot-mos nőkét a legnehezebb megsaccolni: általában kiderül, hogy jó a mellük, ha meg nem, hát szenvedéllyel pótolják. És ez a lány, akin most megakadt a szeme, és aki épp az édesanyjá-

hoz fordult, hogy mondjon neki valamit, ebbe az utóbbi, közbül-ső kategóriába tartozott. Arthur megkapta a sörét.

Megnézte a lányt. Nincs pofám megbámulni, mondta magá-ban, mégis fölemelte a kezét, mintha nyugtázná a jelet, amit a

lány nem adott. Aztán a lány is elmosolyodott, és gyorsan elfor-dult, hogy vitába szálljon valamin az édesanyjával. Arthur föl-

emelte a poharát, s szemügyre vette magát a söntés fölött a roppant tükörben.

„Miért ne? - gondolta. - Talán mert az édesanyjával van, te

hülye? Hát aztán? Mert az anyjának nem tetszenék, azért. De neki nem is kell tudni róla. Neki majd azt mondom, hogy . . ."

Kedves, barátságos lánynak látszik, s ez elég ahhoz, hogy ő megtegye, ami tőle telik. Megint odanézett, s látta, milyen fehér

a lány nyaka. Biztos azért vette le a sálat, mert melege volt. Kár, hogy így elmerül a beszélgetésben. „Azt azért tudja, hogy sze-

retném elkapni a pillantását - gondolta. - Huszonöt perc múlva zárás, akkor nincs tovább."

Visszafordult a söntéshez egy újabb sörért. A nő, aki kiszol-

gálta, már látta őt azelőtt Brendával, és megkérdezte, hol hagyta a barátnőjét.

- A barátnőmet? - mondta. - Nem volt a barátnőm. Az unoka-húgom volt Sheffieldből, látogatóban járt itt. Csak épp végig-

mutogattam neki a várost. Már hazautazott. - Nem akartam kíváncsiskodni - mondta a nő. - Csak hogy

olyan magányosnak látszik. - Sose féltsen - mondta Arthur. - Szeretek én néha magam

lenni. Bírom a magányt, mert hogy odahaza annyian vagyunk,

dolgozni meg éppen ezrekkel dolgozom együtt, így aztán egye-nesen szórakozás egyedül lennem. Azt szeretem legjobban, ha bringával kimehetek vidékre, s valahol Cotgrave-nél vagy

Trowelnél órák hosszat elüldögélhetek magamban, és pecázha-tok.

- Ezt megértem - mondta a nő. - Magam is így vagyok. Nem olyan nagy mulatság, tudja, kocsmát vezetni, ahol csak jönnek-

mennek egész nap, és az embernek nincs egy perc nyugta. De hát, mondja, mit tehetnék? Ebből legalább tisztességgel meg le-

het élni. Igaz, csibém? Parancsoljon. - Ez az utóbbi - hangosabb - mondat nem Arthurnak szólt, hanem a háta mögött valakinek. Arthur megfordult, és félrehúzódott, hogy a lány, akit kiszemelt,

odaléphessen a pulthoz. Az megköszönte, és négy csomag sós-ropogóst kért. Kabátja nyitva volt, kilátszott alóla sötétsárga,

ugyanolyan színű gombokkal végiggombolt ruhája. Arthur egy alattomos, lopott pillantással fölmérte vékony, de jó alakját.

- Születésnapot ünnepelnek? - kérdezte. - Nem - felelt a lány készségesen. - Anyám ezüstlakodalmát.

A nő letette a pultra a sós-ropogóst és a visszajáró aprót, és elment a pult másik végébe, hogy kitöltsön valakinek egy dupla whiskyt. - Nem látom a papát - mondta Arthur. - Meghalt?

- Különváltak - felelt a lány. - Ez itt ma tréfának indult, hogy a Mama megünnepli az ezüstlakodalmát, de hogy őszinte legyek,

nem szeretem az ilyen tréfát. „Nem?" - gondolta Arthur. - Igyék meg egy pohárral, csibém,

amíg itt van. A lány visszanézett a többiekre, látta, hogy beszélgetnek. - Jó

- mondta. - Egy sört, ha nincs ellenére. Mi ez a fekete izé, amit maga iszik? Olyan, mint a melasz. - Megmondta. - Igen, hallot-tam már róla - mondta a lány. - Sőt, azt hiszem, egyszer kós-

toltam is, de nekem erős volt. - A sörét kortyolgatta. - Ezt még épp elbírom.

- Hát tudja, én se vagyok nagy piás, csak épp hogy kedvem szottyant ma este inni egyet, mert ma jöttem meg tizenöt napos

gyakorlatról. Ezután megérdemel az ember egy pofa sört. - Meg. Hol szolgál?

- A gyalogságnál. De jövőre már lejár az időm. - Örül neki? - Mondhatom. Nem lehet ezen elég hamar túlesni.

- A néném egy repülőshöz ment feleségül - mondta a lány. - Olyan csinos volt egyenruhában. De már leszerelt, és

Wollatonban vettek házat. Hamarosan meglesz náluk a kicsi. - Maga is arrafelé lakik? - kérdezte Arthur. Hozzá se nyúlt az

italhoz. - Nem - felelt a lány. - Fenn, Broxtowe-ban, a lakótelepen.

Szeretek ott, mert olyan szépek azok az új házak. A boltok ugyan messze vannak, de jó a levegő. - Arthur azt javasolta, hogy vigye oda a többieknek a süteményt, aztán jöjjön vissza. -

Jó - mondta a lány. Hallotta, hogy hangosan közli az édesanyjá-val, hogy találkozott egy gyári ismerősével, azzal beszélget. Ivott.

- Az édesanyja süket? - kérdezte a lánytól, mikor visszajött. Megkínálta egy cigarettával.

- Igen, az. És mikor az emberek hallják az utcán, hogy kiabá-lok, azt hiszik, valami éktelen nagy szám van. Nem, csibém, kö-

szönöm. Nem dohányzóm. Arthur nevetett, és megkérdezte a nevét.

- Doreen. Ronda név, nem? - Kidugta egészséges, hegyes nyelvét, és visszahúzta meleg rejtekébe.

- Már miért lenne ronda? Jó az, hogy Doreen. Engem meg Art-

hurnak hívnak. Az se valami gyönyörű, de hát erről nem mi te-hetünk, ugye?

- Én ugyan el tudok képzelni szebb nevet, mint a magamé, mondhatom.

Arthur kiitta utolsó csepp fekete sörét is. - Tudja, senki sincs megelégedve azzal, amije van neki. Nem is volna világ a világ,

ha meg volnának elégedve. Maga hol dolgozik? - Én? Harrietnél, a hajneccgyárban. Adjon mégis egy cigit, de

úgy, hogy a mama meg ne lássa, mert éktelen patáliát csap.

Négy éve dolgozom már ott, mióta az iskolát elvégeztem. „Gondoltam - mondta magában Arthur. - Tizenkilenc."

- Én meg a kerékpárgyárban melózok - mondta. - Szeretem a nagyüzemet: az ember karácsonykor pofapénzt kap, elmehet

Blackpoolba, a gyárnak klubja van, be lehet ugrani egy korsó sörre. Gondoskodnak az emberről. - „Fenemód" - gondolta. A

lány kiitta a sörét. - Igyék meg még egyet. Ugyan, dehogyis árt. Még egy kevert sört, hölgyem - kiáltotta. - Különben is, ma van az ezüstlakodalma a mamájának.

- Az nem lehet, hogy csak én igyák. Én iszom egy kevert sört, maga meg igya meg a feketéjét.

- Jó szeme van, hallja - mondta és kiitta a sörét, a másodikat, mióta a lány odajött. - Maga mindent észrevesz.

- Mindent! Ugyan! - nevetett a lány. - Mit csinál a héten? - kockáztatta meg Arthur. - Szokott mo-

ziba járni? A lány barna szeme gyanakodva mérte végig. - Csak hétfőn.

Miért?

- Muris, mert én is mindig hétfőn járok. Szerintem hétfőn a legjobb, mert a hét végén a haverjaimmal vagyok, és iszunk

egyet, hét közben meg rengeteg dolgom van, meg kell bütykölni a bringát, elő kell készíteni a botot a pecázásra. Különben is, a

hétfő este a legjobb, mert akkor jön az új film. Maga melyikbe jár?

- A Granbybe. - Voltam már ott néha - mondta -, de magát sose láttam.

- Tudja, mert voltak ott még rajtam kívül pár százan - mondta tréfásan a lány.

- Tehát holnap este hétkor - jelentette ki Arthur.

- Hallja, maga gyors munkás. De nem bánom, csak ne a leg-hátsó sorba.

- Miért? Én máshonnét nem látok, csak onnan. Ha közelebb ülök, elmosódik előttem a kép. Valami baj van a szememmel, azt

hiszem. - Úgy látom én, szemüveg kéne magának - mondta a lány.

- Tudom. Egyszer majd lesz is. Nem is állna rosszul. Olyan lennék szemüveggel, mint valami fejes bukméker vagy lakbérbe-szedő. De annyira azért még nem rossz a szemem. Hatvanéves

koromig még nem kell szemüveg, és ki tudja, élek-e addig. - Jó vicc. Miért ne élne?

- Annyit beszélnek a háborúról. - Az csak beszéd. Én nem adok rá - mondta a lány.

- Amíg holnap este el nem kezdik, én sem. A lány vállat vont. - Férfiak. Maguk mind egyformák. Látszik,

hogy maga nagyüzemben dolgozik. Dörzsölt. Gondolom, egész nap a nőknek csapja a szelet.

- Azt maga csak hiszi. Van nekem bőven mit csinálnom.

- Jó, elhiszem, de más ezernek nincsen. Már csak öt perc hiányzott, hogy az óramutató elérje a tízest.

- Mi megy holnap a moziban? Valami jó? - Mintha az előbb azt mondta volna, hogy gyakran jár a

Granbybe? - kérdezte élesen a lány. - Tudhatná, hogy mi, ha egyszer látta az előzetest.

Csapdába esett. - Igaza van - mondta. - Csak éppen nem fi-gyeltem oda. Kijöttem, és már ki is ment a fejemből. Pocsék a memóriám. Arra sem emlékszem, hogy mit láttam, hacsak nem

oltári jó, valami Boris Karloff, vagy más efféle. Láttam már vagy ezret, mint akárki más, és mégsem emlékszem többre, talán

csak fél tucatra. Például az Ötödik Henrik-re, pedig az évekkel ezelőtt ment, de arra is csak azért, mert vagy hatszor láttam.

Olvastam azt a hosszú beszédet, amit a lova hátán mond el a csata előtt. Benne van az öcsém iskoláskönyvében.

- El tudná mondani? Egy részét. Fölidézte a király harsány hangját, hallotta néhány

mondatát, de elmondani nem tudta. Mert aki vérét velem önti

ma, fivérem lesz . . . habzó kupákból friss emlékkel éled . . . eresszék el; kapjon útlevelet, s erszényibe, útravalóul, pénzt . . .

nem akarunk olyannal együtthalni . . . vénség felejt . . . hogy velünk harcolt Szent Crispin-napon . . . [Shakespeare: V. Henrik

(Németh László fordítása)] Ujja egy pillanatra megfeledkezett a korsó füléről, mintha a nyílvesszők suhogását hallaná Agincourt-

nál, az egymást halomra gyilkoló ellenfelek színes és ádáz tusá-jának zaját, amelyben ki-ki a karját, lábát viszi vásárra a zsák-

mány reményében. - Elfelejtettem. Nagyon rég volt. De ha akar-ja, kimásolom Sam könyvéből.

- Ó, ne fáradjon vele. De Lawrence Olivier, ugye, nagyszerű

színész? És milyen jóképű! Ismertem egyszer egy pasast, az volt ilyen, nálunk dolgozott az irodán.

A nő a pultnál letette a törlőruhát, és elkiáltotta magát: - Zár-óra, hölgyeim! Záróra, uraim! Lehet fizetni!

- Akkor hát holnap este, csibém - mondta Arthur. - Jó. Hétkor. De ott legyen ám! Át ne verjen! Pislogni kezdett a

lámpa, siettette őket. - Hogy mondhat ilyet! Hát persze hogy ott leszek. - Doreent

hívta az édesanyja. - Akkor hát, viszlát.

- Csirió, viszlát holnap. „Ez hamar ment - mondta magában Arthur, mikor az ajtón ki-

lépett -, hamar ment... - és elindult visszafelé a Meccsbe. Hosszú sorok álltak a buszmegállóknál, kiürültek a kocsmák; mindegyik

sor a hét vége egy-egy reszketeg ebihala. - Fut az idő - gon-dolta. - Észre se vesszük, és már itt a Vásár, itt vannak a sötét

éjszakák, itt a jéghideg tél, karácsonykor megtelik a klub, lesz csokoládé, húspástétom, pia. December huszonharmadikán. Hamarosan megöregszem." Befordult a templom előtt, és meg-

pillantotta Winnie-t, amint egymagában épp a Woolworth sötét kirakata előtt ment el. - Azt hittem, te már alszol - mondta

Winnie, mikor Arthur utolérte. - Mást határoztam. Brenda hol van?

- Unta magát, és hazament. Arthur látta, hogy hazudik. - Ki-vel?

- Olyan igaz, mint hogy itt állok! - kiáltotta Winnie, és megállt, hogy ezzel is alátámassza hazugságát. - Beleállt a fejébe a fájás, fölült egy buszra, és hazament.

- Ha történetesen ilyet akar játszani - mondta Arthur, és oda-vonta Winnie-t a falhoz, hogy mások el tudjanak menni mellettük

-, felőlem nyugodtan, de egy szép nap majd rájön, hogy nem volt érdemes. Megmondhatod neki, hogy én üzenem.

Winnie szénfekete szemmel bámult rá. - Fene okos vagy, az a baj veled.

Továbbmentek, és Arthur átölelte Winnie derekát. -Ugyan, Füsti, ez nem a te bajod, minek mérgelődsz? - Úgy vélte, ha nem szállnak buszra, nagyobb a valószínűsége, hogy vele töltse

az éjszakát. Winnie érzelmesen megszorította a karját, s ettől csak megerősödött a gyanúja, hogy viszontagságos napját végül

pompásan fejezi be. Reggel még Shrewsburyben volt, s most végigfutott az agyán a nap és az este minden eseménye, a fel-

hőkarcoló városháza üvegfala, a vidék, az ég, a vasútállomások, a mozdony füstszaga, a női test sokat ígérő új illata, és a háló-

szoba, amely majd fölteszi a koronát erre a mozgalmas és ese-ménydús napra. Miközben némán ballagott föl a dombra Winnie-ék felé, azt remélte, hogy Doreen sem feledkezik meg a holnap

esti randiről, és nem is fogja nagyon megváratni a mozi előtt. Véleménye a nottinghami nőkről némileg megváltozott. Persze megfejik az embert, mondta magában, de több köztük a rendes

csaj, mint az ellenkezője, és az ember többnyire megkapja tőlük, amire vágyik, ha óvatos és vigyáz, hogy kit csíp föl.

11 Doreen tizenkilenc éves korában attól félt, hogy „pártában ma-

rad". Asszony, menyasszony, vagy már régóta egy fiúval járó

barátnői a hajneccgyárban sokat ugratták, hogy még mindig nincs senkije, de mióta Arthurral megismerkedett, már ő is me-

sélhetett a „fiújáról", akár a többiek; ovális arca csupa mosoly volt, mikor az erényeit sorolta: a kedvességét, bőkezűségét, me-

leg szívét és szorgalmát. Megalkotta a képét: magas, életrevaló fiatalember, majdnem huszonhárom éves, már régóta leszolgálta

a katonaidejét, jó katona volt, és most jó munkás, hiszen heti ti-zennégy fontot keres darabbérben. És jó férj is lesz, semmi két-ség, hiszen mindenekelőtt kedves és figyelmes. És ami még en-

nél is több, jóképű, magas, karcsú és szőke. Melyik lány ne örül-ne egy ilyen fiúnak? És azonkívül, hajtogatta, szereti is őt, s ha

nem téved, ő is a fiút. Az üzemi étkező asztalánál, ebéd közben, elmesélte az asszonyoknak, lányoknak az első randijük történe-

tét: egy fiú csúnya szót szólt rá, és Arthur kis híján a falhoz nem kente. De az asszonyok csak erősködtek, hogy hiába van

Doreennak fiúja, még nem jegyezte el, s végső soron mégis csak az számít. Hisz egy fiatalember egy éjszaka csak fogja magát és meglép, aztán bottal üthetik a nyomát, ha viszont eljegyezte

már, kétszer is meggondolja, míg ilyet csinál. Jó, ha valakinek fi-úja van, de az még korántsem jelenti, hogy a fiú el is akarja

venni. De Doreen erősködött, hogy igen, és újra meg újra lefes-tette előttük Arthurt, míg vonakodva bár, de elismerték, hogy ha

egyelőre még nem is jegyesek, a fiú legalább az igazinak látszik. Arthur azonban egészen más nézeten volt. Már egy hónap telt

el a megismerkedésük óta - az esték egyre sötétebbek, hosszab-bak, hidegebbek lettek, közeledett a Vásár s eddig még csak há-romszor találkoztak, a moziban. Élvezte a gondolatot, hogy olyan

lánnyal jár, aki senkinek nincs lekötve, de mert Doreen többször is rászólt a mozi leghátsó sorában, hogy vigye onnét a kezét, és

haza sem hívta meg még egyszer sem, elég volt neki, ha heten-ként egyszer találkoztak. Nem tagadta, hogy Doreen csinos, sőt,

amíg a hosszú búcsúcsók alatt megengedte, hogy a keze alatto-mosan kalandozzék, azt sem, hogy szép, de udvarolni nem akart

neki, Doreen pedig látszólag épp azt várta. Dörzsölt ez a lány, tudja a dürgést, mondta magában, s bár szívesen sétált vele, mert nem kellett attól tartania, hogy majd a nyomába ered két

melák baka, tisztában volt azzal is, hogy ha a lánnyal jár, előbb-utóbb - akár akarja, akár nem, és persze menthetetlenül - ott ta-lálja magát annak a szédítő és nemkívánatos veremnek a szélén,

amit az öregek házasságnak hívnak, márpedig az még annál is kevésbé vonzó kilátás, mint hogy szembenézzen egy férj ádázul

ráemelt öklével. Kár, gondolta, hogy az ember mindig két vagy még több rossz közt kénytelen választani.

Doreennal ritkán találkozott, mert heteit és hétvégeit igazsá-gosan megosztotta Brenda és Winnie közt. Utóbb eszébe jutott,

hogy okosabb lett volna megmaradnia Doreennal a biztonságos és derűs ösvényen, de nem tudott ellenállni annak a jóleső ve-szedelemnek, hogy egyszerre két férjes asszonnyal járjon. Sokat

töprengett Brendán és Winnie-n, miközben kipörgette, taszította, rángatta a padja lelkét is. Akár a kést és a tokmányt, a két nőt is

egymás ellen játszotta ki: Winnie-t a Langhambe, Brendát a Ró-zsába vitte, s közben állandóan az járt az eszében, vajon meddig

mehet ez így? Winnie tudott Brendáról, s őt elmondta piszok disznónak, vásott kölyöknek, de Brendának nem volt elég élénk

a fantáziája, hogy elképzelje: két találkájuk közt ő Winnie-vel tölti az időt. Sötét élet volt ez, sötét gazság, s Arthur legsötétebb gondolatai akörül forogtak, hogy netán még a bakákkal is össze

kell akaszkodnia. De egyre jobban megtanult titkot tartani, s a kifeszített kötél mind ez ideig sem meg nem ereszkedett, sem el

nem kopott, sőt, még az a veszély sem fenyegetett, hogy elve-szíti az egyensúlyát és lezuhan.

Behúzódott a szemerkélő eső elől és nekivetette a hátát az üvegszekrénynek, amelyben a film színes képei álltak, s kinézett az útra, nem bukkan-e föl Doreen. Az utat új, piros falú házak

szegték, s ezek még sivárabbak voltak, mint Radford fekete épü-letei. Visszafordult a képekhez: egy háborús film és egy bur-

leszk; Korea és komédia, tengerészek viszontagságai egy szét-bombázott hajóroncson, Abbott és Costello, amint röhejes jele-

netek során hajszolja a gyilkost a közös, vidám romlásba; s vé-gül az Isten óvja a királynőt dallamára mindenki elindul a kijárat

felé. Alig néhány nap hiányzott már a Vásárig, egy hét múlva meg-

tartja a polgármester a megnyitó beszédet; bonyolult körhinta-

szerkezetekkei és dodgemkocsikkal megrakott óriási nyerges vontatók dübörögtek át a városon, jöttek a Midland minden ré-

széből, hogy összetalálkozzanak a városközpont közelében egy nagy, nyílt mezőn. A Vásár az év nagy eseménye volt, az egyet-

len hely, ahol az ember mindenkivel összefuthatott, akit évek óta nem látott már. Hagyomány volt, hogy minden fiatalember elvi-

gye a Vásárba a szíve választottját, és Doreen az elmúlt két hét során mindvégig azt szerette volna kitudni, hogy Arthur végül meghívja-e vagy sem. Ezt Arthur is gyanította, de olyan régen

elígérkezett már Winnie-nek és Brendának, hogy még akkor se szeghette volna meg az ígéretét, ha akarta volna, márpedig nem is akarta.

Doreen befordult a sarkon, átvágott az utcán, és integetett neki plasztik esőköpenybe bújtatott karjával. - Bocsánat, hogy

megvárakoztattam, de későn értem haza teára - mondta, kicsil-lant fehér foga, elmosolyodott, kibújt az esőköpenyből és a ka-

bátjából, s mikor Arthur odaállt a pénztárhoz, olyanok voltak, mintha csak a lakáshiány miatt nem tartották volna még meg az

esküvőt, olyanok, mint a régi jegyesek. Tízkor hazasétáltak a távoli lakótelepre, a telepet szegélyező

boulevard-ra (Arthur látott egyszer a telepről egy légi felvételt:

utak, utcák, terek roppant hálója, s középen, akár egy lesben ál-ló fekete pók, az iskola). Elmentek a mindig ott álló büfékocsi

mellett, vettek egy zacskó zsírban sült, ecet- és sósszagú halat. Doreen szóba hozta a Vásárt: - Tegnap a Városerdő felé jártam,

s láttam, hogy már áll egy csomó körhinta. - Igen? - kérdezte Arthur, mintha most hallotta volna életében

először a Vásár hírét. - És lakókocsikat is láttam - tette hozzá Doreen -, a Malomhí-

don jöttek át.

- Hatéves koromban egyszer elvesztem a Vásárban -mondta Arthur. - De irtó jól mulattam, mert ingyen végig próbáltam

minden ringlispílt. Tizenegykor sírva fakadtam, és mikor találtam egy zsarut, megmondtam neki, hogy elvesztem, és elvitt a

norwoodi őrszobára. Kalácsot kaptam meg teát, mert éhes vol-tam, és mikor megtömtem a hasamat, megmondtam, hogy hol

lakom, és hazavittek a meseautóval. Még most is emlékszem, milyen jó volt az a kalács. De már akkor is nagy lókötő lehettem, mert míg meg nem etettek, úgy tettem, mintha nem tudnám,

hogy hol lakom. Ilyenkor állati rendesek a zsaruk, de az unoka-bátyámmal már egészen másként viselkedtek, mikor kifosztotta

az utca majdnem minden gáz- és villanyóráját; elkapták, és ad-dig ütötték, míg meg nem mondta, hogy hova dugta a pénzt. Az-

tán elküldték a javítóba, és mikor ünnepekre hazajött, azt kér-dezte tőle mindenki, hogy még mindig a Gázműveknél dolgozik-

e, s hogy hova tette a kis barna pénzbeszedőtáskáját, meg a fél-recsapott sityakját. - Ösz-szegyűrte a halas papírt, és végig-gurította a csatornán.

Doreen nem tett rá semmi megjegyzést, percekig némán sé-táltak. Arthur tudta, hogy Doreen azt szeretné, ha ő szólalna

meg először. Mint máskor is, ha akarata ellenére döntenie kel-lett, úgy érezte, hogy sarokba szorult. Egy erélyes mozdulattal

Doreen is elhajította a halas papírt, és belekarolt. - Kimegy a Vásárra az idén? - kérdezte Arthur nagy sokára, az

utca végén, mikor már épp megérkeztek a térre, ahol Doreenék laktak.

- Azt hiszem - felelt kurtán a lány. - Ki szoktam.

- Én is, bár nem tudom, mi a jó benne. Az ember csak kering-kering, míg föl nem fordul a gyomra. Nem valami nagy öröm.

- Van, aki szereti - jegyezte meg élesen Doreen. - Sok ezer

ember. A Vásár három napig tartott, a szombat este volt a legalkal-

masabb, de akkorra már elígérkezett Winnie-nek meg Brendá-nak. Doreen is azt remélte, hogy akkor viszi ki.

- Akkor hát eljönne velem a Vásárba? - kérdezte Arthur kö-nyörületesen és megfontoltan.

Doreen megszorította a karját. - Jaj, nagyszerű lesz, csibém! - Majd pénteken megyünk - folytatta Arthur. - A péntek este

jobb is, mert akkor nincsenek annyian. Szombaton meg nem

érek rá, mert egy haveromnak megígértem, hogy elmegyek vele Worksopba. Vett egy mocit, és én leszek az utas. - Doreen keze

megmerevedett. „Mit gondol, ki vagyok én? - töprengett Arthur. - Talán bizony eljegyeztük egymást, vagy mi, hogy köteles va-

gyok furikázni?" - Pénteken meg én nem érek rá - jelentette ki Doreen. - El-

ígérkeztem a nénémhez. Ebben a hónapban várja a kicsit, és minden péntek este segítek neki a háztartásban.

Szeget szeggel, mesét mesével. - Hát ez baj - mondta Arthur.

- Pedig azt reméltem, hogy együtt megyünk ki. És mit szólna a csütörtökhöz?

- Az nem jó - mondta Doreen. - Akkor nyitnak. De igazán, nem akarok a nyakába akaszkodni.

Arthur úgy folytatta, mintha a lány nem is gúnyolódott volna. - Ugyan. Dehogyis akaszkodik a nyakamba.

Odaértek a ház kertkapujához. - Nem maradhatok. Be kell mennem, még hajat akarok mosni.

- Tehát csütörtök este hánykor?

Érezte a csalódást a lány hangjában. - Fél hétkor a Gregory Boulevard sarkán, jó? - Doreen úgy vélte, hogy ha a csütörtök

este nem is a legjobb, talán csak találkozik legalább egy barát-nőjével a gyárból, s az látni fogja, hogy karonfogva sétál a fiújá-

val. Bár ha szombat este vitte volna el, akkor mindenki látná. Arthur aznap egyetlen puszit kapott búcsúzóul.

Winnie-vel meg Brendával szombat este ugyanott és ugyanak-

kor találkozott, mint Doreennal két nappal azelőtt. Brendába jobb felől, Winnie-be bal felől belekarolva elindult a Vásár tűz-

tava felé. Mindhárman kicsípték magukat, bár köztudott igazság volt: „Vedd föl a legrosszabb ruhádat, akkor sem a sült hal, sem

a rósejbni, sem a vattacukor, sem a gyömbéres sütemény, sem a kenőolaj foltja nem számít." Jack benn maradt a gyárban,

mondta Brenda, hogy kitöltse a közös totót, ellenőrizze és beve-zesse a pénztárnaplóba a szakszervezeti tagdíjbefizetéseket.

A Vásár sápadtan derengő narancssárga fénylepedője kire-kesztette a sötétséget. Tolongott a nép a járdán, egymást ke-resztező áramlatokban sodródott ide-oda a sátrak és ringlispílek

közt. A gyerekek kezében luftballon Donald kacsák, az asszonyok és lányok fején papír matrózsapka, a szalagján felirat: Csókolj

meg hamar! meg: Te már megkaptad!; mások karika- meg nyíl-dobáson nyert poháralátéteket és porcelán kutyákat szorongat-

tak. A csípős levegő gyömbéres süteménytől és ecettől illatozott. Hallották a Hernyót és a Noé bárkáját forgató, vörösre festett

motorok dugattyúinak dohogását, a távoli sikolyokat a Csúszda tornyából és az Óriáskerék tetejéről; a zaj és a fény úgy nyelte magába mérföldnyi körben az embereket, mint egy mágneses

mocsár. Arthur kézen fogva vonszolta a nőket, aztán megállt, és

Winnie-nek egy „Csókolj meg hamar”, Brendának meg egy „Te már megkaptad” csákót vett, s mikor besodródtak a bejáraton,

kis híján fölnyársalta magát egy vasrúdon, amit a tolongásban észre se vett. Winnie belekapaszkodott a kabátja szélébe, hogy

el ne veszítse, és úgy visította: - Hova megyünk legelőször? - Majd meglátod, csak gyere! - bömbölt vissza Arthur. - Elvesztettem a csákómat! - kiabált Brenda.

- Annyi baj legyen! - kiabált vissza Arthur. - Majd kapsz mási-kat!

- Nem is veszítettem el! - nyomta a fejébe a csákót Brenda. A bókolva keringő Vágtató Paripák felől édes zene áradt, megejtő

orgonamuzsika. - A lovak! - kiáltotta Winnie. - Adj egy shillinget a lovakra!

- Ez vén nyugdíjasoknak való! - kiáltott vissza Arthur. - A ra-kéta, az az igazi! - De valahányszor a paripák ágaskodtak, min-dig elláttak a tömeg, a sok gyerek és felnőtt feje fölött.

Lassan haladtak befelé, fölültek a Hernyóra, s ahogy be-be-bújtak az alagutakba, a sötétben Arthur először Brendát, majd

Winnie-t csókolta meg, s mikor a ponyvatető elsiklott felőlük, és megint meglátták a csillagokat, mindketten hangosan, kipirultan

kacagtak Arthur szenvedélyes gyöngédségén, és megpróbáltak szabadulni igazságos és erős karjai közül. Nem úgy, mint

Doreen, gondolta Arthur, aki csütörtökön minden lépésére ügyelt; nem volt valami nagy mulatság, s ráadásul még leállt dumálni egy félórára valami hülye pacákkal a munkahelyéről.

- Tegyük próbára a szerencsénket - javasolta Winnie -, gurít-sunk pennyt, hátha nyerünk egy rongyot. - Gyors egymásután-

ban potyogtatta a résbe a pennyket a számozott négyszögek fö-lött, és öt perc alatt sikerült öt shillinget elveszítenie. Brenda

gondosabban célzott, de ő se járt jobban. Arthur lassan eregette a pennyket, nem célzott, mégis nyert, mert - mint harsányan vi-

lággá kiabálta - ő született szerencsés fráter. Végül Brenda józan esze győzött, s két shilling nyereséggel távoztak, a pénzen med-vecukrot vettek, s az ízes barna rudakat szopogatva, lassan sod-

ródtak a mellékbódék felé. Az állatkertnél bukkantak ki, s Arthur megpróbálta odavetni Winnie-t a két álmosan össze-tekeredett, félig döglött óriáskígyó elé. - Ízlenél nekik - mondta. - Látszik

szegényeken, hogy tavaly karácsony óta nem ettek egy falatot sem.

Az ápoló ostort suhogtatva zavarta le őket a lépcsőn. A nyíl-dobó-sátorban Brenda szép érmet nyert. - Ezt azért, mert tavaly

annyit gyakoroltál a klubban - mondta Winnie huncutul. - Neked is nyerned kéne, Arthur.

- Egy frászt - mondta Arthur. - És ha nem ügyelsz a szádra, úgy éljek, hogy odaadlak az oroszlánnak.

Odavolt a józan eszük: magával ragadta őket a fény és mulat-

ság léggömbje, s onnét nem volt kiszállás. A négy-holdnyi Vásár, sátraival és lakókocsijaival, bódéival és ringlispíljeivel, standjai-

val és tornyaival, hajóhintáival, gépezeteivel és óriáskerekeivel külön világgá vált, és elnyelte, pokoli zajába zárta a minden idő-

és helyérzékét elvesztett tömeget. Winnie hangosan követelte a Szellemvasutat, s Arthur úgy

érezte magát, mint egy kétgyermekes apa, aki be kell váltsa ka-rácsonyra tett ígéreteit. Vártak egy üres kocsit, s mikor benn ül-tek már, egyszerre rájuk szakadt a fekete sötétség, a pokol iszo-

nyú sikolya, mely Arthur véleménye szerint a legelső kocsiból jött. Fölállt, hogy megvívjon ezzel a műhalállal, melynek borzal-

mai nagy betűkkel voltak fölsorolva kint a homlokzaton. - Ülj le - figyelmeztette Brenda.

- Különben elvisz a mumus - mondta Winnie, aki legjobban félt hármuk közül, bár épp ő volt az, aki ide kívánkozott. Kezdetben

semmi más nem rémítgette őket, csak a sötétség, és a saját lel-kűkből elővarázsolt fantomok, s Arthur, mert nem támadta meg semmi, szitkozódott, hogy sötét van, nem lát, és ordítozott, hogy

adják vissza a pénzét. Az előttük lévő kocsiban lányok utaztak, kacagtak a panaszán, s ettől kizökkentek a félelemből, ami pedig

joggal megillette őket, hisz egy shillinget fizettek érte. Arthur kilépett a kocsiból, s előreszaladt néhány lépést, míg

egy vonalba nem került a lányokkal, mert úgy határozott, hogy nem szabad csalódniuk a Szellemvasútban. Közébük kalandozott

a keze, és a lányok visongtak félelmükben. Ló dobogott nyerítve a sötétben, elgázolt ember rekedt haláltusájának zaja keringett körülöttük, s végül egy iszonyú sikoly, mintha puskagolyó vál-

totta volna meg szenvedéseitől. Ezzel otthagyta a lányok kocsi-ját, lemaradt, s mikor azt hitte, hogy már egy vonalban lehet

Winnie-vel meg Brendával, bemászott a vonatba. - Ki szállt be a kocsiba, Alf? - kérdezte egy ismeretlen női

hang. Arthur meg se moccant, még a lélegzetét is visz-szafojtotta. - Nem tudom - mondta a férfi. - Beszállt valaki?

Arthur hallotta, hogy a férfi megveregeti a nő combját, hogy megnyugtassa. - Ne félj, Lil, kiscsibém.

- De valaki beszállt, ha mondom - nyöszörgőtt a nő.

- Nézd, ott áll. A férfi kinyújtotta a kezét. Megérintette Arthur lába szárát, s

úgy kapta vissza a kezét, mint aki villanydróthoz ért. - Maga ki-

csoda? - kérdezte. - Boris Karloff - súgta Arthur vészjósló hangon.

A nő sírósan fölkiáltott. - Megmondtam, hogy ide ne jöjjünk, ugye? A te ötleted volt, a te undok stiklid.

- Ugyan - mondta a férfi, valamivel kevésbé vigasztalóan. - Csak az egyik szerelő. De ha történetesen tudni akarja, ez egy

kicsit sok, így elrontani a mulatságunkat. - Vééért akarok - mondta Arthur. - Csak egy csészével, va-

csorára.

- Mondd neki, hogy szálljon ki - nyöszörgött a nő. - Mondd ne-ki, hogy szálljon át egy másik kocsiba.

- Brenda? - kiáltotta Arthur. - Winnie? Hol vagytok? - Aztán elnevette magát. Esze ágában sem volt átszállni, ha

egyszer itt fejezhette be az utat, ezen a kocsin. Kanyarhoz értek, egy fölakasztott csontváz foszforeszkáló csontjai himbálóztak az

orruk előtt, s ettől a látványtól az alagút megtelt visszhangzó si-kolyokkal.

- Mondd neki, hogy szálljon ki - hajtogatta a nő. - Nem tud-

hatod, hogy kicsoda - mondta bosszúsan. - Hasfelmetsző Jack vagyok - jelentette ki Arthur. - De ma es-

te nem metszek. - Jaj, ne mondjon ilyen szörnyűséget! - sírta a nő.

- Ugyan, Lil, ne dilizz - nyugtatta Alf. - Semmi baj, hiszen csak a Szellemvasúton vagyunk és mindjárt ki is érünk.

- Félek - nyöszörgött a nő. - Olyan szörnyű a nevetése. Lehet, hogy őrültekházából szökött.

Mikor a vonat közel ért a csontvázhoz, Arthur fölállt és kihúzta

magát. - Idehallgasson, hölgyem, teszek magának egy szívessé-get: ha megengedi, hogy fönn maradjak, azt ottan szájon vá-

gom. - Szálljon ki! - kiáltozott a nő. - Nem akarom látni!

- Ugyan, ugyan - nyugtatta a férfi. - Ne sírj. Majd panaszt te-szek az irodán.

Arthur szájon vágta a csontvázat. Hatalmas zsákvászondarab volt; elkapta, de csapdába esett. Küszködött, hogy kiszabadul-jon, de a festett csontváz leszakadt a kampóról, beléje csim-

paszkodott, körülölelte, s mintha csak élne, birokra kelt vele. Arthur hatlábnyi mélyen nyugodott a zsákvászon koporsóban,

vonatkerekek zötyögtek a lába alatt, s érezte, hogy a nő fiúja döngeti; így hát torkaszakadtából elüvöltötte magát a vászon

egy résén át - Tűz van! Tűz van! Fusson, ki merre lát! - s az em-berek menekültek a vonatról. Küszködött a sötétséggel, közbe-

közbe röhögve hívta Brendát és Winnie-t, öklözött, rugdosódott, míg végül a karja kiszabadult a súlyos fekete takaró alól, s a

csontváz csontjai, mint a tigris csíkjai foszforeszkáltak a hátán, a vállán, a fején.

- Győztem! - rikoltotta. - Legyűrtem a csibészt!

A vonat kibukkant a szabadba, a villogó fények, a zene, a ke-ringő ringlispílek, a dohogó motorok közé, s egy szerelő rohant,

csavarkulcsot lóbálva, a felzúdult tömegben Arthur felé. Arthur hirtelen összekapta a vásznat, és ráborította a pasas

fejére, s mialatt az szitkozódva szabadulni próbált, csuklón ra-gadta Winnie-t és Brendát, elvonszolta őket a szomszéd körhinta

sebesen pörgő mágnese felé. A Vásár szélén megálltak egy standnál, és megittak egy-egy

csésze teát. A papírcsákók gazdát cseréltek: most Brenda fejére

került a Csókolj meg hamar! és Winnie-ére a Te már megkaptad! - és Arthur mindkettőjüktől lopott egy-egy csókot, ott, ahol a

tömeg a legsűrűbb volt, és mikor a másik épp hátat fordított. Egy ilyen élvezetes pillanatban történt - megint a Vágtató Pari-

pák felé tartottak -, hogy egyszerre Doreen arca bukkant föl a tömegben. Arthur épp Winnie arcáról vette le mámoros tekinte-

tét, mikor észrevette, hogy Doreen néz rá két másfele tekintő puhakalapos fej közül. A mámor egyszerre eltűnt az arcáról, hogy a helyét széles mosoly foglalja el, sután odaintett neki, an-

nak jeléül, hogy ottlétét úgy-ahogy tudomásul veszi. - Ki az? - kérdezte Brenda, és megfordult.

- Senki, csak egy lány az udvarunkról. Brenda utat tört magának a Vágtató Paripák felé, s Arthur

megint Doreent kereste a szemével, de a lány eltűnt a fejek és papírcsákók hullámzó tengerében.

Kezükben egy-egy tölcsér fagylalttal léptek rá az Elvarázsolt Kastély mozgójárdájára, és tántorogtak végig a rángó, zakatoló, görgő gépezeten, elöl Brenda, mögötte, a derekát átölelve,

Winnie, leghátul meg Arthur, belekapaszkodva abba a kézbe, amelyikhez épp hozzájutott. Ezután Arthur a Csúszdát ajánlotta,

a magas fatornyot körös-körül a vályúval, mely elég síkos, hogy az ember gyorsan földet érjen, s a fala elég magas, hogy az em-

ber ki ne röpüljön, mint a madár, a sátrak és bódétetők fölé, s ki ne törje a nyakát. Gyékényt váltottak, és beléptek a toronyba,

lábuk kitapogatta a lépcsőfokokat a keskeny falépcsőn, s közben hallották kintről a leereszkedő utasok tompa csusszanását.

Kiléptek a tetőre az ajtó nélküli nyíláson. Arthur Winnie-t küld-

te le elsőnek. - Jaj, ne lökj meg! - visította Winnie. - Nem akarok túl gyorsan csúszni!... - és eltűnt szem elől. Utána Brenda követ-

kezett. Arthur ráült a gyékényére, várta, hogy fölérjen az utána következő, és jól meglökje. Elnézett a fények, a sátortetők, a re-

kedt hangon égre üvöltő embertömeg, el a háromnapos, negy-venezer hangból szőtt ünnep fölött. Császárnak érezte magát itt

fönn, nézte, micsoda hatalom terül szét kétoldalt alatta, egészen addig, míg két kéz hátba nem taszította, jól meg nem lökte; ak-kor egyszerre elfelejtette, hogy min is gondolkodott, hogy hány

hadoszlop katonát tudna kiállítani ebből a tömegből a rebellió ja-vára.

Végigcsusszant a síkos vályún, körbe-körbe, lent lassabban,

minden másodpercben közelebb az óceánhoz, amelynek hamaro-san ő is egyetlen csöppjévé válik. Winnie és Brenda lent várta

ebben a tisztátalan, háborgó óceánban, s ettől a becsapódás ve-szített szörnyűségéből. Megpróbálta fokozni a sebességet, a vá-

lyú falánál fogva lökni magát, aztán fölegyenesedett, hogy kinéz-zen a sátrak, fények, zajok tömegére, amelybe épp leszállni ké-

szül, s ahogy gyorsult, a zaj is sikollyá torzult a fülében. Egyper-ces útja mintha élethosszat tartott volna, s mert annyi gondolat rajzott az agyában, ez volt a legkevésbé élvezetes valamennyi

aznap esti mulatsága közül. Már közel járt a földhöz, közel a vá-lyú végéhez, készen, hogy szerencsésen rácsusszanjon a

gyékényhalomra. Most, hogy már majdnem az út végére ért, megenyhült. Nincs mit tenni, várni kell, súgta egy belső hang.

Várni, de mire? Sebesebben, mint eddig, befordult az utolsó ka-nyarba, kiürült belőle minden gondolat, fölségesen tiszta volt,

egészen addig, míg ki nem kötött lenn a gyékényhalmon. Brenda és Winnie ott állt a tömeg sora előtt. És Jack, munka-

ruhában, meglepett képpel, hogy Arthurt látja, Winnie karját

fogta; a jobbján meg a melák baka és a haverja, még mindig ka-tonaruhában. Bill arca megduzzadt a dühtől és a bosszúvágytól,

s már szökkent is ki a tömegből, azzal a világos és határozott szándékkal, hogy csak kapja el Arthurt, nyomban megfojtja. De

mielőtt még megmoccant volna, Arthur máris fölismerte a ve-szélyt, talpra ugrott, s mikor Bill bakancstávolságba ért, meg-

rúgta, és elmerült a tömegben; utolsó pillantása Brenda és Winnie megtört arcára esett; utolsó érzése, hogy a baka keze le-csúszik a karjáról a könyöke alatt, miközben ő behúzza a fejét,

és elvész a népek közt.

12

Ha az utcát járta téli éjszaka, nem fázott, hiába támadt fel hi-deg éjjeli dühével a szél. Léptei az egy kaptafára készült házak közt vezettek, a két-két kémény, mint a koca csöcse, állt ki a

háztetőn, s eregetett az ég széljárta hideg üregébe füstöt és me-leget. A csillagok elbújtak, mint az orvlövészek, s ha a felhők

közt itt-ott lőrést leltek, újra meg újra célba vették. Ilyenkor té-len könnyű volt megőriznie a titkait, mert minden sötét utca vá l-

lon veregette és barátságot kötött vele, és az utcalámpák gáz-szeme meg se rezdült, ha elment mellettük. A házak szoros

egymásutánban sorakoztak, már csak a számuk is biztonságot adott, bent meg otthonosan, hálásan húzódott meg, aki a derbyshire-i hegyekből esőt, a lincolnshire-i lankákról havat hozó

zord szelek útjából menekült. Szürke eső csobogott a lefolyókon, és futott át a kövezeten a csatornába, édes dallam, ha az ember bentről, a szénnel rakott tűzhely mellől, vagy a kocsmába, mo-

ziba, vagy titokban egy merész férjes asszony ágyába menet odakint hallgatta. Arthur lelógatta kezében a cigarettát, vesze-

delmesen próbára tette a szerencséjét, és a Brenda vagy Winnie ágyában tett minden egyes jól végződött portyája után úgy érez-

te, hogy végül egy ilyen koromfekete éjszaka még majd benn marad a pakli alján a royal flöss.

Mikor Doreennal a Vásárt követően először találkozott, eszébe jutott, hogy a lány két nővel látta őt, mikor igazság szerint Worksopban kellett volna lennie, így hát erényes képet vágott,

és megkérdezte, miért tűnt el olyan sietve a tömegben, ahelyett, hogy viszonozta volna a köszöntését.

- Szerettem volna bemutatni a két unokanénémnek - mondta -, de maga úgy elszaladt, mintha nem akart volna velem nyilvá-

nosság előtt találkozni. - A lány azzal vágott vissza, hogy ha az a két nő történetesen az unokanénje volt is - amit nem hisz -, mi-

ért kellett azt mondania, hogy Worksopba megy, a haverja mo-torján? - Igen, azt mondtam - felelt Arthur még mindig meg-bántott hangon -, és az igaz is volt. De még fél mérföldet se tet-

tünk meg, lerohadt a haver motorja, és nem tudtunk tovább-menni. Megpróbáltunk buszra szállni, de tele volt. S mikor tőlük

- a Mansfield Roadon lakik - hazafelé jöttem, belebotlottam Jennybe és Lilbe, és megkérdezték, hajlandó lennék-e kimenni

velük a Vásárra. Hát mondhattam én nemet, mondja, csibém? - A lány hitt neki, s szemrehányást tett önmagának, hogy igazán

nem kellett volna úgy elrohannia, mikor a Vásáron meglátta, hisz Arthur, mondta magában, becsületes és egyenes, és nem lett volna szabad így legorombítania.

A teli borítékkal az overallzsebében Arthur nekifogott megpu-colni a padját. Épp a tokmánypofát törülgette, mikor megpillan-

totta a pad mellett Jacket, és fölegyenesedett. - Adj' isten, Arthur - köszönt rá nyugodtan Jack. Arthur cso-

dálkozott, hogy Jack nincs munkaruhában, s a köszönést egy Jack előléptetésére utaló tréfával viszonozta. Mert Jack csoport-vezető lett, a végszerelde egyik részlege tartozott hozzá, s most

csinosan végiggombolt, tiszta barna köpeny volt rajta. - Hogy élsz? - kérdezte Arthur.

- Nem panaszkodhatom - felelte Jack. - Mostanában nem. - Rég láttalak - mondta Arthur bujkáló mosollyal. - A Vásáron

utoljára, nem? - Ott - felelt Jack. - Csak nemigen volt időnk, hogy beszélges-

sünk. Pedig szerettem volna megkérdezni tőled egyet-mást, de te szörnyen siettél.

- Igen - mondta Arthur. - Nem maradhattam, tudod. Az a baka nagyon fente rám a fogát. Bár hogy miért, arról fogalmam sincs. Láttad, hogy vetette rám magát. Ha azért, mert Winnie-vel lá-

tott, hát semmi oka nem volt rá. Akkor találkoztam velük, alig pár perce, és meghívtam őket, hogy csússzunk le együtt a

Csúszdán. Ebben aztán igazán nincs semmi, nem? És különben is, ki volt az?

Jack szeme a revolverpadra tapadt. - Bill, Winnie férje. A csa-patteste most Angliában állomásozik.

- Jó, azért még nem kell olyan harapósnak lenni - panaszko-dott Arthur -, nem?

- Azt mondja, Winnie-vel jársz - felelte Jack.

Arthur fölvett egy csavarkulcsot, s azzal ütögette a nyitott te-nyerét. - Ez rágalom. Ha találkozol vele, mondd meg neki, hogy

én üzenem; vigyázzon magára! Nem szeretem, ha alaptalanul megvádolnak. Hogy némelyik embernek milyen piszkos a fantá-

ziája! Hallgattak, aztán Jack hirtelen megszólalt: - Mondd, miért nem

jön meg már az eszed, Arthur? Miért nem ismerkedsz meg va-lami kedves lánnyal, és házasodsz meg? Tudod, hogy az milyen jót tenne neked?

Arthur az első kérdésről nem vett tudomást. - Ha történetesen tudni akarod, igenis megismerkedtem egy kedves lánnyal. De

háromszor is meggondolom, mielőtt megnősülnék. Egyelőre semmi kedvem.

- Meglásd, milyen jó az - mondta Jack. - Fogadd meg a taná-csomat.

- Lehet, hogy meg - mosolygott Arthur -, de egyelőre még nem akarózik egyetlen nővel töltenem a szabad időmet. Péntek este rohanhatnék haza a béremmel, dobhatnám az ölébe, és

még a fülemet rágná, hogy nem dobtam eleget, most viszont hazamegyek, átöltözöm, elmegyek a Fehér Lóba, és megiszom

egy korsóval. Jack egy pillanatra elgondolkodott, arcára kiült az idegesség és

a kelletlenség, mintha arra kényszerülne, hogy elhatározzon va-lamit. - Sose voltam valami nagy véleménnyel a Fehér Ló söréről

- jegyezte meg. Arthur úgy érezte, hogy a beszélgetés kezd nyájasabb hangot

ölteni. - Én se tartom valami sokra, de olyan este, mint a mosta-

niak, ha ilyen rohadt hideg van, vagy csurog az eső, mikor még egy kutyát se vernek ki a házból, egész jó hely az. Különben a

söre sem olyan rossz. Ma este is ott leszek, azt tudom. Jack elhatározásra jutott. - Nos - mondta szinte vidáman -, én

sose voltam valami nagy piás, tudod. A Fehér Ló nagyon teli van péntek este?

- Olyan nagyon éppen nem - mondta Arthur -, de az embernek muszáj meginnia valamit, ha egész nap a padnál álldogált.

Jack indulni készült. - Lehet, hogy igazad van.

- Csak ezért jöttél? - kérdezte Arthur. Jack összevonta a szemöldökét, és kivette a kezét a zsebéből.

- Csak tudni akartam, hogy vagy. - Tíz perc hiányzott a munka-

idő végéig. - Hát akkor viszlát, Arthur - köszönt el, és elindult a gépek közén. Arthur beletúrt a zsebébe, cigarettát keresett,

meggyújtotta a gyufát a túlsó pad mellett a köszörűkövön, s töp-rengett, mi baja lehet Jacknek, mert még sose látta ilyen hamis-

nak és zavartnak. Amíg itt állt, alig mert ránézni, s olyan sietve takarodott el, mintha hátba akarta volna döfni őt, de aztán hirte-

len meggondolta. Elővette a munkalapját, hogy összeadja a heti teljesítményét.

Miután megette az uzsonnakolbászt és paradicsomkonzervet,

leült a tűz mellé, hogy elszívjon egy cigarettát. A többiek mind moziban voltak. Lehúzta az ingét, megmosdott a főzőfülkében, s

kijött, hogy a tűznél szárazra törülje magát egy jó durva törülkö-zővel. Fenn a hálószobában végigvizsgálta öltönyei, nadrágjai,

sportzakói és ingei sorát, a sokféle szövetet és szabást, a sok szabóremeket - kettő közülük száz fontot is megért -, az egész

mesébe illő ruhatárat, amelyre joggal volt büszke, hisz annyi munkájába került. Valami ismeretlen oknál fogva a legszebb fe-kete ruháját választotta ki, és átöltözött; betette a gyöngy ké-

zelőgombot fehér selyemingébe, és fölhúzta a nadrágot. Vette a tárcáját, majd becsúsztatta az öngyújtóját és cigarettatárcáját is

a külső zsebébe. A péntek esti szertartás utolsó aktusaként oda-állt a lépcső alján a tükör elébe, megigazította a nyakkendőjét,

szépen hátrafésülte sűrű szőke haját, aztán a fehérneműs fiók-ban egy tiszta zsebkendőt keresett. Mikor lehajolt, hogy ellen-

őrizze, makulátlanul tiszta-e, vágott orrú fekete cipője vissza-tükrözte pirospozsgás arcát. Végül fölvette húsz aranyat érő büszkeségét, a vastag, Donegal-gyapjú, háromnegyedes felöltőt.

A hideg és kihalt Eddison Roadon nyirkos volt a levegő, mert ott folyt el mellette a Leen, a Newstead, Papplewick és Bullwell

felől kanyargó kis folyó. A gépek dobogásán túl a Gázművek irá-nyából egy generátor vinnyogott, mint a macska, s a kísérteties

hang egyre hangosabb lett, míg csak el nem hagyta a szürke irodaépületet a gyárkapunál.

A Fehér Lóban egy barna sört rendelt, kigombolta a felöltőjét, leült az ablak elé, s érezte, hogy megremeg a fal, valahányszor kint elmegy a busz. A félig teli kocsmában mintha furcsa módon

elszigetelődött volna az ismerős világ java részétől. Nem akart egyedül maradni, azt remélte, majdcsak megtalálja valamelyik

barátját a pultnál. Úgy érezte, az egyedüllét a padnál töltött ká-bult élete folytatása. Zajra vágyott, italra és szerelemre. Ha üres

asztalnál ült, megesett magán a szíve; most is azon töprengett, ne üljön-e föl egy buszra, és menjen el a Slab Square-re ricsajt

keresni, de elvetette az ötletet, mert annak se lett volna semmi értelme. Pénteken nem mehetett Winnie-hez vagy Brendához sem, ilyenkor rokonlátogatóban voltak - vagy legalábbis azt

mondták -, ha meg Doreent keresné meg, úgy érezte, ugyanúgy megenné az unalom, mint így. Eszébe jutott az a nevezetes este, több mint egy éve, mikor Brendával volt itt, és hét gin meg ti-

zenegy korsó sör után úgy gurult le a lépcsőn, mint a hólabda. Mesés este volt, még az emlékét is a szívébe zárta. És azóta bo-

londul bűvészkedett Brendával, Winnie-vel meg Doreennal, mintha csak cirkuszporondon produkálná magát, föl-fölpattant a

levegőbe, s mindig biztonságban ért földet hol az egyik, hol a másik meleg ágyában. „Veszélyes élet" - gondolta.

Fél kilenckor George bácsi állított be a kocsmába. Arthur tud-ta, hogy nagy potyás, utálta is érte, de az adott körülmények közt mégiscsak odahívta, és fizetett neki egy korsóval. George

megtömte a pipáját, és siránkozott, hogy milyen rossz az idő. Esőre vágyott.

- Ugyan - torkolta le nyersen Arthur. - Esett a múlt héten elég, vagy tizenöt hüvelyknyi. Még most is tocsog a föld.

- Már nem, fiam - mondta George. - A föld gyorsabban meg-issza az esőt, mint te a tíz korsódat.

- A magafajta ürge akkor se lenne megelégedve, ha az örök-kévalóságig inná - mondta Arthur.

- Amiatt én nem panaszkodnék - mondta George, a magas,

vörös képű, durva vonású kertész. A Füttyös. A család ragasz-totta rá a csúfnevet, mert valahányszor látták az utcán, mindig

harsányan fütyörészett, fújta, beszopott képpel, csücsöri szájjal, s lépegetett szaporán a lekottázhatatlan, maga gyártotta dal-

lamra, kék szeme üresen bámult, s micisapka gubbasztott őszülő üstökén. Olvasni, írni alig tudott, de kék szemű bambasága mö-

gött megbújt annyi életrevalóság, hogy tisztességgel megéljen csöpp kis kertjéből. Arthur egyszer elment a kert előtt, s a ka-pufélfán egy cédulát látott: Fris Fejesaláta Hatpeni - és egész kis

sor állt a viskó ajtajában. - Van ott ész - mondta az édesanyja a bátyjáról, és az ujjával megkopogtatta a homlokát -, tudja az,

mitől döglik a légy. - Ha még egyszer meghallom fütyülni az ut-cán - kiáltotta Arthur apja őszinte örömére, mert az ki nem áll-

hatta a felesége családját -, karácsonyra küldök neki egy doboz madáreledelt.

George átváltott egy másik témára. - Olvastál mostanában új-ságot, Arthur? - A korsó sör kétharmada egy slukkra lecsúszott vonagló ádámcsutkája mögött.

- Mindennap olvasok. Miért? - Csak kíváncsi volnék, mi a véleményed a holnapi nagy ver-

senyről. Arthur, nagy mérgére, gyakran adott neki jó tippeket.

- Tavalyi Visszhang - mondta. - Azt fogadja meg. George na-gyot nyelt, befejezte a sörét. - Húsz az egyre áll. Ilyen oddsszal

nem győzhet. - Tavalyi Visszhang - ismételte meg Arthur, pedig titokban

egyetértett vele. - Tudom, hogy úgy áll, de magam is tettem rá

két rongyot. Lehet, hogy többet is fogok. Tegyen rá egy ötöst, George bácsi, nem fogja megbánni.

George óvatos volt. Fekete dohányból csavart spangnijának

füstje csípte Arthur szemét. - Majd meglátjuk, mit szól hozzá a büki.

Az ilyen csibészeknek minden sikerül, gondolta Arthur. - Bánom is én, hogy a büki mit szól hozzá. Ez holtbiztos tipp,

én minden pénzemet ráteszem. A büki persze majd azt mondja, hogy ne, mert tudja, hogy holtbiztos, és nem szeret befürödni.

George kénytelen volt elismerni e logika igazát, de szemében azért megvillant a bizalmatlanság. Arthur újabb két korsóval rendelt. Azt úgyis hiába várja, hogy George rendeljen. Amilyen

szégyentelen, a csibész. Az ember néha már nem is érti. George megkérdezte, honnét veszi, hogy a Tavalyi Visszhang olyan holt-

biztos tét. - Mert Lord Earwig fölhívott ma Aintree-ből: „Te vagy az, Art-

hur? - kérdezte. - Idehallgass, vagyunk olyan jó cimborák, hogy hozzásegítselek egy kis pénzmaghoz. Tudom, hogy neked sincs

sok, és amid van, azért is naphosszat kell izzadnod a mellett az istenverte gép mellett." Nos, George bácsi, azt már nem mond-hatom meg, hogy Lord Earwig honnét tudja, mert megesketett

mindenre, ami szent, hogy senkinek el nem árulom. Ha elmon-danám, kirúgnák a Jockey Klubból, és én soha többé nem tudnék

magának fasza tippeket adni. Talán amit máskor adtam, az nem volt jó, mondja?

George megbékült, bár maradt benne némi kétség Arthur arisztokrata kapcsolatai felől. - No jó - mondta kacsintva. - Tu-

dom én, hogy van ez. - A poharaik megint kiürültek, George bambán bámult a pult felé, s halkan fütyörészni kezdett. Mikor Arthur egy újabb rundot rendelt, úgy nyelte, mintha tíz napja

egy kortyot nem ivott volna. - És a háborúról mi a véleményed, Arthur? - kérdezte.

- Háborúról? - A háborúról. Egy ürge ma a piacon azt mondta, hogy az új-

ságban olvasta, hogy három hónapon belül kitör. Arthur nevetett. - A háború miatt sose fájjon a maga feje, Ge-

orge bácsi. A maga korabeli ürgéket már nem hívják be. - Nem is az. Csak arra gondoltam, hogy akkor megint bejön az

élelmiszerjegy. Ha háború van, mindig olyan kevés a kaja.

A beszélgetés e fényes sarkcsillaga arra késztette Arthurt, hogy beleröhögje jókedvét a söröskorsóba. George-nak más se

járt a fejében, csak a pénz. Mert magához való esze az volt. A háború alatt valahogy kievickélt a katonáéktól, egy ágyúgyárban

melózott, és üres idejében, mint tűzfigyelő, gázmaszktáskákat, élelmiszerjegy-tokokat, az elsötétítés idejére fénylő gombokat

gyártott, s a háború végére megtakarított annyit, hogy bele tud-jon vágni a kertészkedésbe. A zöldségen kívül még baromfival és tojással is kereskedett.

- Ha a maga helyében volnék, én nem örülnék annyira a há-borúnak - mondta Arthur. - Ha Nottinghamtól akár csak száz-mérföldnyire is ledobnak egy atombombát, úgy megdöglik a föld-

je, hogy az életben többé egy fűszálat meg nem termel rajta. És megdöglenek a csirkék is. Ezt sugárzásnak mondják, vagy mi-

nek. A napokban hallottam a rádióban. George, akármilyen hitetlen volt is, rettegett a tudomány té-

nyeitől. - Gondolod, hogy ez igaz? - kiáltott fel, elsápadt, és vis-szatette a korsót az asztalra. - Most hallom először.

- Mert nem találkozik senkivel, akitől hallhatta volna - mondta Arthur. - Mert a szabad idejében mást se csinál, csak a bukmé-kernél ácsorog.

- Ugyan, fiam, hol van nekem szabad időm? Tudod te, hogy én hogy megdolgozok azért a kis pénzecskéért?

- Talán azt hiszi, hogy én egész nap zsugázok? De akkor is azt mondom: ez az atombomba úgy megmérgezi a földet, hogy azon

már semmi meg nem terem. Az újságban is benne volt, egy dok-tor írta, hat hónapig próbált salátát termelni ott, ahova atom-

bomba esett. A poharak kiürültek, és George fölállt, színjózanul a potyán le-

hajtott sörök ellenére. Hosszú hallgatás után egyszerre eszébe

jutott Arthur fullánkos megjegyzése a bukmékerről. - Ha valaki keményen dolgozik, hát én igen, azt mondhatom. - Begombolta

a zakóját, fejébe csapta a sapkáját, s fölöltötte vérévé vált vi-dám modorát. - Nohát, akkor én elmegyek a Szarvasba - mond-

ta, és elindult az ajtó felé, olyan hangosan fütyörészve, hogy meg se hallotta Arthur válaszát hirtelen istenhozzádjára.

Magányában Arthur megivott még egy korsóval, és elhatá-rozta, hogy hazamegy, eszik valamit, és talán tv-t néz. Senkinek nem árt, ha egyszer korán fekszik le. - Jó éjt! -kiáltott oda a

csaposnak. A Fehér Ló a sarkon állt; kilépett a főbejáraton, és látta, hogy

a busz elindul az előző megállótól, és megáll a szemben levő sarkon. - Fussak utána, és menjek be a városba? - tette föl ma-

gának a kérdést. - Ne - felelt gondolkodás nélkül. Hallotta, hogy a kalauz lecsöngeti a kocsit, és a busz, mint egy kivilágított

üvegház, amelyben emberek nőnek, fölgördül a dombra. Befor-dult az Eddison Road sötétjébe, ment néhány lépést, majd súlyos lépteket hallott a háta mögül.

- Ez az, biztos, hogy ez. Taposd ki a belét, Bill. Hát ez mi? - gondolkodott. - Kinek a belét?

- Most elkaptuk a csibészt. - Ideje már.

Két sötét alak lépett melléje és ragadta meg a karját. „Szóval az enyémet" - gondolta. Forgott az ökle, mint a cséphadaró, míg

ki nem szabadította magát. - Vigyázzanak magukra - mondta -, mert megkaphatják.

Hátát nekivetette a falnak, öklét fölemelte, a vér konoksággá desztillálódott az agyában, és megcsomósodott benne az önvé-delem ösztöne. Szóval kitört végre a háború, semmi se védi töb-

bé a fölemelt öklöktől és súlyos bakancsoktól, csak a saját ki-sebbségbe szorult izmai.

Azok ketten nem vesztegették az időt. Nagy mohóságában az egyik megelőzte a másikat, és Arthur egy akkorát húzott be ne-

ki, tiszta erejéből, hogy visszatántorodott az úttestre. Érezte, hogy zihálva szedi a levegőt, aztán már nem érzett semmit, csak

hogy egy rúgással kivédhesse a második támadást. De rúgása nem ért célt, félrelépett, és ökle a férfi fejét találta. A fal vala-hogy eltűnt a háta mögül, de erre nem jött rá, azt hitte, a fal

küldi a szúró fájdalmat a gerince közepébe. Az egyik férfi elkapta a nyakát, szorongatta, de csudamód kiszabadult, mielőtt még a

másik is nekieshetett volna. Most nyitva volt az út, elfuthatott volna, de ezt, ki tudja, miért, képtelen volt megérteni, és nem

szaladt el. Hátát megint a falnak vetette. Most együtt rontottak rá. Min-

den erejét az egyikre összpontosította, és vissza is verte, s köz-ben megpróbálta a lábával föltartani a másik támadását. Behú-zott az elsőnek, aztán a másodiknak, aztán az első megint neki-

esett, és mind a kettő friss volt, és ő érezte, hogy megreccsen a képe, mintha szétrobbanna valamennyi csontja, szemében föl-

lobbant a fájdalom, és narancssárga szikrák záporoztak körü-lötte. Még abban a pillanatban kiröppent az ökle, fölszabadította

magát, de nyomban csapás érte hátulról, és egy másik az állán. Megpördült, behúzott egyet a háta mögé, hogy melyiknek, azt

nem tudta. Nem volt köztük különbség, egy volt a kettő, s ez megmámorosította a támadó Arthurt. A négy ököl lassan fölébe kerekedett a kettőnek, de neki eszébe se jutott, hogy elszalad-

jon. Száz ember sörözik vagy nyakalja a whiskyt a Fehér Lóban, de az ő világa a verekedéssé zsugorodott, mely alig néhány

négyzetméternyi területen dől el, s ez a világ komor, bíborszínű volt.

Két védekező csapás közt úgy érezte, álmodik. Még mindig si-került távol tartania őket, hallotta a szitkaikat és fenyegetései-

ket, valahányszor egy-egy támadást visszavert, mindig ott tán-coltak az egy szótagú szavak és nyögések az arca előtt. Az egyik baka szitkainak hangsúlyából, saját ízületeinek lüktető sajgásá-

ból és ökle éles fájdalmából ítélve, ő húzta be az este legna-gyobb és legszebb ütéseit. Már-már azt hitte, elmennek. De nem

mentek. Csapást érzett a mellkasán, majd még egyet, könyökét egy gyomorba vágta, és szabad kezével nagyot ütött. Elrángat-

ták a faltól. Egy szája sarkát ért ütéstől megpördült, a föld föl-szállt, hogy megüsse a vállát. Rúgott egyet, kiszabadult, ökle va-

laki szemébe mélyedt, fölállt. Lerángatták, birkózott, fölemelte a fejét a lábak sűrűjében. Megmarkolt egy torkot, de a fejét mind

hátrább és hátrább húzták. Autódudát hallott a főúttól, s mielőtt a duda elhallgatott volna, egy ütéstől elvesztette az eszméletét.

Kések és nyilak hatoltak be a teste minden porcikájába. „Meg

akarnak ölni" - gondolta homályosan, megpróbált fölállni, de visszarugdosták. Összekuporodott. Vastag kabátja enyhített va-

lamit a bakancsuk keménységén. Aztán mintha jött volna az úton valaki, a két baka otthagyta.

A dühe segítette fölülni. Szédelegve kapaszkodott a falba, ész-revette, hogy egyik-másik tégla közül kihullott a malter, még

jobban kikaparta, végül lassan-lassan föl tudta húzni magát. Fájt az arca, lépett egyet, a bosszú járt az eszében, és nem volt haj-landó számot adni magának, hogy rászolgált-e a verésre, vagy

sem. Semmire jobban nem vágyott, mint hogy záróra előtt vis-szatérjen a Fehér Lóba, és megigyék egy dupla whiskyt. Megta-

pogatta a felöltőjét: a tárcája benn volt a zsebében. Fejébe egy-szerre belehasított a fájdalom. A világ a sötétben változatlanul

komor és bíborszínű volt, a téglák és utcakövek rikítóak, teli dühvel és fájdalommal, és fölvillantak, ha hozzájuk ért. Minden

ujja hegye külön életet élt. Lassan visszavánszorgott a Fehér Ló hátsó kapujához. Ránézett az órájára, de szét volt zúzva, muta-tói fölgörbültek, fél kilencet mutattak. „Hét font elszállt a sem-

mibe" - mondta magában, s elindult a mosdóba. A homályos vil-lanykörte fényében kinyitotta a csapot, megmosta az arcát hideg

vízben, majd beáztatta a zsebkendőjét, hogy letörülje a mocs-kot. Oldalt két foga hiányzott. Kiöblítette zsebkendőjéből a vért,

benyúlt a zsebébe, fésűt keresett. A fésű el volt törve, eldobta, bevizezte a haját és az ujjával fésülte hátra. A fájdalom nem

hagyta el, égett az arca, mikor lehajolt, hogy a cipőjét megtö-rülje.

Belökte a söntés ajtaját, kabátja gallérját fölhajtva odasietett

a pulthoz, és egy dupla whiskyt kért. A lámpák túlzottan csillog-tak, egy-egy óriási mágnes valamennyi, feje többszörösére meg-

nőtt tőlük, égették a szemét, annyira, hogy hunyorognia kellett, és így alig látott. A whisky, mint a láng, ömlött belé, azon gon-

dolkodott, hogy lehet az, hogy senki sem látja a vért, ami, úgy rémlett, csurog az arcán, és épp még egy whiskyt akart kérni,

mikor valaki megérintette a könyökét. Megfordult. Doreen volt az.

- Szia, csibém - mondta mosolyogva.

- Uramisten - mondta -, mi van veled, Arthur? Szörnyen nézel ki.

- Hát te hogy kerülsz ide? - kérdezte, figyelmen kívül hagyva a lány kérdését.

- A sógoroméknál voltam, és bejöttünk egy italra. Ott ülnek, nézd. - Nem követte a tekintetével a mutatóujját, Doreen tehát

visszafordult. - Mi történt veled? Mi baja az arcodnak? Hogy. . . A szavak elsiklottak, s Arthur, még mindig vigyorogva, össze-

csuklott és elájult; úgy érezte, a világ a fejére teszi roppant, ba-

kancsos lábát, elrugdossa a fényről, be a teliköpködött, koszos, fűrészporos padló vigasztaló sötétjébe.

MÁSODIK RÉSZ

Vasárnap reggel

13 Fásultan feküdt az ágyban, felült, hogy megigazítsa a párná-

ját, üresen bámulta a hálószoba rózsaszín falát. Aztán visszaha-nyatlott, hogy kialudja a baját. Mikor fölébredt, befalta az ételt,

amit az édesanyja odatett melléje a székre, de mindjárt elko-morodott, amint azt kérdezte tőle, hogy mi baja, és miért fekszik

itt napok óta, mint a döglött kutya. - Beteg vagyok. - Akkor hadd hívjak orvost.

- Annyira nem vagyok beteg. Nem bánta, él-e, hal-e. A változás kerekei, amelyek mély

nyomot szántottak az agyában, most nem mutatkoztak valami vonzónak. Bámulta a hálószoba rózsaszínre festett falát a kan-

dalló fölött, tolongó és kifejezhetetlen gondolatok fertőzték az agyát, már-már azt hitte, megbolondul. Hallotta lentről a tányé-

rok és csészék csörömpölését, az utca végében a gyári turbinák tompa dobogását, az utcáról a járókelők lépteit, a lámpaoszlopok tövében játszó gyermekek lármáját, a szomszéd házakból a le-

vegőt hasogató rádióhangokat, a magasan fönn szálló repülőgé-pet, mely úgy szólt, mintha asztmás ember játszanék a fésűre

feszített selyempapíron - de egyik hangnak sem volt értelme, s alig vette észre ezt a szomorúsága fekete felhőjén túl eldübörgő

összetett zenebonát. Azt magyarázgatta önmagának, hogy ha-marosan el tud már menni dolgozni, és esténként a kocsmába,

moziba; buszra tud ülni, és be tud menni a városba a Woolworth áruházba, hogy megnézze, mit raktak ki karácsonyra a pultra - de semmi nem volt képes kizökkenteni ebből a félálomból,

amelyben már harmadnapja leledzett eltemetve. Forgott vele a sok csillogó Vásár, Szent Iván-éj, karácsony,

csillogtak mint tüzes vas a kínzókamrában, s mindez száz év messziségben. Mikor nem bámulta már a falat, hanyatt feküdt,

elaludt, majd fölriadt, mert kegyetlen álma volt, de nem emléke-zett rá, hogy mi, ránézett a kandallópárkányon az olcsó ébresz-

tőóra ádázul vigyorgó pofájára, s látta, hogy mindössze két perc telt el, tudta, hogy hiába küzd e névtelen betegség hideg súlya ellen, vagy hiába kérdezi, mitől van. Nem is kérdezte hát, el-

hitte, hogy a bakáktól kapott veréssel függ össze, azon pedig nem érdemes gondolkodni. Azt se kérdezte, vajon nem azért

van-e ilyen kibillent állapotban, mert elvesztette a jogát, hogy két férjes asszonyt szeressen, vagy mert a két baka a szemet

szemért, fogat fogért elvet képviselte, amely minden törvény alapja, a törvényé és rendé, amely ellen világéletében olyan

könnyelműen és meggondolatlanul hadakozott, hogy előbb-utóbb okvetlenül a rövidebbet kellett húznia. E kérdések majd később

következnek. A tény az, hogy a két baka elkapta - mindig is tud-ta, hogy el fogják -, és fölébe kerekedett a dzsungel minden-napos csataterén.

Evett, de nem gyújtott rá, nem kelt harcra agya zajgó tavával és örvényével. Eszébe se jutott, önkéntelenül arra várt, hogy a

vihar majd lecsillapszik, sértetlenül kisodorja őt a partra, ki-gyógyul ebből az agymenésből, és ott folytatja az életét, ahol

abbahagyta. Úgy rémlett, teste valamennyi porcikájának megvan a különálló magánfájdalma, s tudta, hogy kétségbeesése fájda-

lomcsillapító, s akkor fogja csak igazán érezni a fájdalmat, ha az elmúlik, akkor pedig kénytelen lesz még egy hetet ágyban töl-teni.

Szombat reggel nem válaszolt az apja zsémbelésére, hogy kel-jen föl és jöjjön reggelizni. Hallotta éles és parancsoló hangját,

fölhatolt a lépcsőn, és be a csukott ajtón, de csak bámulta a fa-lat, és azon gondolkodott, vajon hányszor fog fölkiabálni az apja,

míg tudomásul veszi, hogy kár a gőzért. Később bejött Fred, és megkérdezte, hogy jól van-e.

- Miért? - kérdezte Arthur a tőle telhető kedvességgel. - Csak tudni szeretném - mondta Fred. - Gondoltam, ha nem

érzed jól magad, talán orvost kéne hívni. Nem nézel jól ki.

- Nem - mondta Arthur. - A bakák bántak el veled?

- Azok. Hagyj békén. Hétfőn nem megyek dolgozni. Jól va-gyok. Csukd be magad után az ajtót.

- Ki volt az a lány, aki tegnap este hazahozott? - érdeklődött a bátyja.

- Miféle lány? Hagyjál békén. - Orvos nem kell? - Nem. Menj már a fenébe.

Fred elment, és becsukta az ajtót. Arthur visszahanyatlott a félálomba. „Miféle lány? Doreen lehetett, ő itatott meg pálinká-

val, mikor kinyiffantam a Fehér Lóban, s később ő jött velem, ő támogatott végig lépésről lépésre az Eddison Roadon." Igen; be-

szélni próbált vele, s most érdekelte volna, hogy mit mondott neki, mikor megkérdezte, mitől olyan kék és zöld. Nem volt két-

séges, hogy amit mondott, az igaznak hatott, mert nem lehetett olyan hülye, hogy ne hazudott volna könnyedén és folyékonyán, gondolta.

Mikor már világosabbak lettek a gondolatai, föltett magának egy kérdést, s minthogy nem tudott válaszolni rá, földühödött. A

kérdés: Honnét tudták azok a bakák, hogy ő aznap este épp a Fehér Lóban iszik? Az ajtón nem nézett be egyikük sem, az abla-

kon át se láthatták, mert sűrűn be volt függönyözve. De tudniuk kellett, hisz várták odakint. Akkor viszont kitől? Megmondta ne-

kik valaki? Lehet, hogy senki. Lehet, hogy véletlenségből álldo-gáltak ott a sarkon, mikor ő az Eddison Roadra befordult. Ezt

azért mégse hitte. Hisz sötétben ólálkodtak, arra vártak, hogy ő kijöjjön.

Negyedik reggel besütött a nap hálószobája ablakán, és fény-

dárdát döfött feldúlt ágyába. Felült, elolvasta a Daily Mirror-t, és tizenegykor teáért kiabált az édesanyjának. Az följött egy tányér

krémes piskótával, és letette a székre. Figyelte, hogy szürcsöli a teát, majd megszólalt: - Hát ebbe jól belekeveredtél, azt mond-

hatom. Mit csináltál, hogy így ellátták a bajodat? Arthur ránézett gyulladt kék szemével. Szája be volt dagadva,

arca csupa kék-zöld folt. - Leestem. Tudod, milyen vagyok, ha berúgok. Eszel egy piskótát?

- Már ettem. Leestél? Hagyd ezt a mesét.

- Fogadtam, és leestem egy gázmérő tartályról - mondta. - Valami nő férje láthatta így el a bajodat. Ha így volt, tanulj

belőle. Ha az ember tűzzel játszik, megégeti az ujját. Pofát vágott, és letette az üres csészét. - Biztos Fred járatta

azt a rohadt nagy száját. Az ember már a bátyjában sem bízhat. - Nem kellett senkinek se mondani - jelentette ki az édes-

anyja, és félrehúzódott az ágytól, mintha messzebbről tisztábban látná. - Meg tudom én mondani magam is, mi bajod. A fiam vagy, vagy nem?

Ezt hiába is tagadta volna. - Ágyban maradok egy-két napig. Nem érzem jól magam. Megint fáj a hátam, és a gyomrom, mint

a klozet. Az édesanyja összekulcsolta a karját, és a szemében megcsil-

lant a büszkeség és gyöngédség. - Kérsz még egy csésze teát? - Nem megyek be dolgozni, csak a jövő hétfőn - határozott

Arthur. Édesanyja elvette tőle a csészét. - Ne kényeskedj. Holnap már

be tudsz menni.

„Csak hogy dolgozzak, azt akarja" - gondolta. - Nem kényes-kedem. Fáj a gyomrom.

- Majd hozok neked kukoricabrandyt, és bedörgölöm a hátadat olajjal. Kérsz még piskótát? Fél fonttal hoztam a boltból.

Megmásította a véleményét: nem igaz, hogy legszívesebben már visszakergetné a munkába. Meg akarta csókolni, és átölelte

a derekát. - Jó öreg édesanya - mondta és megcsókolta. - Kérek még. - Az édesanyja lement, hogy hozzon.

Visszafeküdt; égett a bedagadt szeme, s a feje úgy fájt, mint-

ha az agya védtelenül hevert volna kinn a szabadban. Ha gon-dolkodott, csak még jobban fájt, de nem tudta a gondolkodást

abbahagyni. Megértette, hogy bár semmi más nem történt, mint hogy két baka ellátta a baját - nem valami nagy szörnyűség,

nem ez az első eset, hogy verekedésben alulmaradt -, most mégis úgy érzi magát, mint egy hajó, amely még el se hagyta a

sólyát, mégis egyszerre kinn hánykolódik az óceánon. És erről nem is a bakák ökle tehet, hisz annak a hatása ötödnapra el-múlt.

A biztonsága elvesztését sínylette. A világon nem volt hely, amelyet biztonságosnak mondhatott, s életében először rádöb-bent, hogy biztonság nem is létezett, és nem is lesz, a különbség

csak az, hogy ezt most már tudja, korábban viszont természetes öntudatlanságban élt. Ha az ember egy sötét erdő közepén egy

barlangban húzza meg magát, koránt sincs biztonságban, mindig úgy kell aludnia, hogy a fél szemét nyitva tartja, s egy rakás éles

kő van a keze ügyében. „Hisz én mindig is így éltem - döbbent rá -, azért nem izgatott a dolog." Gyakran álmodta, hogy lezuhan

egy sziklaszirt tetejéről, de ha földet ért, soha nem ütötte meg magát, arra emlékezett. „Olyan az élet, gondolta, mint mikor az ember ejtőernyőn lebeg, mint azok az ürgék abban az Arnheim-

filmben; hol ezt, hol azt a zsinórt húzza meg, ki tudja nyújtani a kezét az után, amit éppen akar, egészen addig, míg egy szép

napon, mikor nem is várja, földet ér és szétpattan, mint a bu-borék, ha keményet ér, és meghal, kialszik, akár a gyertya a

szélviharban. Igen, csakhogy ez énrám nem áll. Én, a magam részéről, jól

élek: bőven van melóm, bőven van piám, és szoknya is akad minden hónapban, míg meg nem érem a kilencven évet. Brenda meg Winnie oda van, bekasztlizta őket Jack és Bill, de hát kavics

sem egy van a parton, és virág sem egy a réten." Elhatározta, hogy aludni fog; rákapott az alvásra, mint még soha. És ha utá-

nagondolt, ebben volt is valami, mert soha életében nem maradt tovább ágyban, mint három napig.

Péntek este beállított Margaret, följött a keskeny lépcsőn, mindkét karján egy-egy gyerekkel. William, kötött mackónad-rágban, mögötte. Arthur lekapta a gyerek fejéről a sapkát, és

magasra tartotta. De William annyira meglepődött és megdöb-bent, hogy Arthurt a nap e szokatlan időpontjában ágyban ta-

lálja, hogy nem is ugrott érte. Margaret leült, és elmondta Art-hurnak, hogy vettek egy tv-t. - Hát ez csudálatos, Arthur. Sose

mertem elhinni, hogy nekem valaha még tv-m lesz, de Albert mostanában már nem iszik annyit, és azt mondja, ki tudjuk f i-

zetni azt a heti harminc shillinget. Ha valami baja van velem, csak bekapcsolom a tv-t, és már meg is feledkeztem róla. - Még azt is elfelejtette megkérdezni, hogy Arthur miért fekszik.

„A tv - gondolta gúnyosan, mikor a nénje elment. – Ha elven-nék tőlük, bediliznének. Nem bánnám, ha minden utcába befor-

dulna egy nagy fekete meseautó, kiszállnának a hekusok, be-mennének minden házba, és baltával vernének szét minden tv-t.

Mindenki becsavarodna. Azt se tudnák, mit csináljanak. Kitörne a forradalom. Biztos, hogy ki. Fölrobbantanák a Tanácsházat, és

fölgyújtanák a Kastélyt. Engem ugyan nem zavarna, egy csöppet sem, ha nem maradna egyetlen tv sem."

- Arthur! - kiáltotta az édesanyja. - Egy fiatal hölgy akar be-szélni veled. Tudni szeretné, hogy fölmehet-e?

Ez Fred tréfája, gondolta. - Küldd csak föl! - kiáltotta le ne-

vetve. - De mondd meg neki, hogy vigyázzon magára! A léptéről megismerte mindig, hogy ki jön fel a lépcsőn a csa-

ládból, de az ajtajához közeledő léptek idegenek voltak, egy nő könnyű és habozó léptei. Hát ez meg micsoda vicc? Valamelyik

nagynénjéről mondják, hogy fiatal hölgy? Vagy Winnie az? Vagy Brenda? Nem, nekik nem volna pofájuk meglátogatni. Még a

gondolattól is elállt a szívverése. Mikor a látogató a retesszel matatott, fölgyújtotta a villanyt.

- Az az, csibém, az a szobája - kiáltott föl lentről az édesanyja.

Hallotta, hogy kacagnak odalent, és magában szidta őket. Kinyílt az ajtó; Doreen volt az.

- Csak eljöttem, megnézni, hogy vagy - mondta. Láthatólag nem tudta, hogy helyes-e, amit tesz.

Arthur meg volt döbbenve, napok óta eszébe se jutott Doreen. Föltámaszkodott a párnáján. - Gyere be, csibém, ülj le. Nem is

számítottam rá, hogy eljössz. - Azt látom - jegyezte meg Doreen fanyarul. - Olyan képet

vágsz, mintha kísérletet látnál.

- Ugyan, hogy mondhatsz ilyet! - Fölkönyökölt, és bizalmatla-nul nézte a lányt.

- Szép a szobád - mondta Doreen, és a szeme megakadt Art-hur ruháin a félrehúzott függöny mögött. - Ez a sok ruha mind a

tied? - Csak néhány rongy - mondta Arthur.

A lány kihúzta magát ültében, keze az ölében. - Hát valamivel több, mint rongy. Szép pénzedbe lehetett. - Az ajka ki volt rú-zsozva, és a parfümje kellemes illata életet adott a szobának.

- Jól keresek - mondta Arthur, és a lány térdén a színes fej-kendőt nézte -, és a keresetem ruhára költőm. Jó az, ha az em-

ber rendesen van fölöltözve. - Feszengett; szégyellte, hogy a lány ágyban találta. Azok a csibészek ott lenn most biztos röhög-

nek. - Láttál valami jót a héten? - kérdezte. Még ezt a szilánknyi semmiséget is vonakodva dobta be a beszélgetésbe, így, sebe-

sülten, szívesebben hevert egyedül a vackán, a lány látogatása megijesztette, mintha az életével kéne fizetnie érte.

- Ó, igen - mondta lelkesen Doreen, mert örült, hogy Arthur

végre nem olyan vad. - Csuda jó volt. A Dobok az őserdőben. Neked is látnod kellett volna, Arthur.

- Meg is néztem volna, csak nem tudtam kimenni. A suszternál volt a mankóm, hogy megtalpalja. Megígérte, hogy hétfő reg-

gelre meglesz, és el tudok majd sántikálni a géphez, de nem lett kész.

A lány kacagott. - Jövő héten talán már el tudsz jönni -mondta. Annyira azonban nem volt biztos a dolgában, hogy ezt határozottan állítsa. Arthur mogorván tekintett az ablak felé.

- Hideg van kinn - kockáztatta meg Doreen, mert mást nem-igen tudott mondani.

- Az ágyban nem - szögezte le Arthur. - Itt meleg van ennyi

takaró alatt. - Majd valami ihlettől vezettetve, aminek nem tu-dott ellenállni: - Gyere be, próbáld meg.

- Még mit nem - mosolygott a lány. - Minek tartasz te engem? - Fogadok, hogy nem ez volna az első eset - vigyorgott Arthur.

- Pimasz vagy. - De Arthur az orráról látta, hogy nem. A lány most másra tért át, ami önmagáról ugyan nem árult el annyit, de

Arthur számára megalázó volt. - Mondd meg már, hogy hogy vagy - kérte. - Mikor pénteken a

Fehér Lóból hazahoztalak, mondhatom, jól néztél ki.

- Jobban - felelt Arthur diplomatikusan. - Hát jobban is nézel ki, az biztos. - A beszélgetés pár percre

megint elakadt, aztán: - Mi történt veled, mondd? - Mondtam már - felelt mogorván Arthur, mert nem tudta,

hogy annak idején mit mondott. - Elütött egy lovas kocsi. Csak akkor vettem észre, mikor már nekem jött. Azt hittem, kész, vé-

ge. - Miért titkolózol? - mondta mosolytalanul Doreen. - Soha nem

mondasz el senkinek semmit.

- Miért mondanék? Jobb, ha az ember befogja a száját. - Nem jobb - mondta Doreen. - Ügy beszélsz velem, mintha a

pokolba kívánnál. - Egyszer már elmondtam neked, hogy hogy volt -mondta, el-

lenszegülve Doreen fortélyának. - Füllentesz - vágott vissza a lány. - Tudod, hogy füllentesz.

„Csibész vagyok - szögezte le magában Arthur -, azok után, hogy olyan rendes volt hozzám." - Megvert két katona. Már jó ideje két férjes asszonnyal lógtam. Most meggyepáltak. Kettő

egy ellen. Ha egyedül van, akármelyiket kivasalom. Doreen kivette a kezét Arthur kezéből. - Azóta is velük lógsz,

mióta engem ismersz? - De velük ám - mondta, és örült, hogy sértéssel fizethetett a

kérdésért. „Hát kettőig nem tud számolni?" - gondolta. Doreen elfordította tőle árulkodó arcát. - Ezt hamarabb is

megmondhattad volna. Arthur gyűlölte ezért a mondatért, és önmagát még jobban,

hogy megmondta neki. Hát elég csúnyán átrázta, de végül is

nem jegyesek, mondta magában. - Sose bánd - nyugtatta -, ez már a múlté.

- Talán - mondta Doreen, és odafordult Arthurhoz; szerette volna, ha még valamit mond, legalább annyit, hogy ne haragud-

jon. De Arthur úgy vélte, hogy már eddig is eleget mondott, sőt, sokat is. Talán jobb, hogy kibökte, most legalább túl van rajta.

- Hát így volt - mondta. - De azt a két nőt többé látni se aka-rom. Nem éri meg. - Kezét egy kék folthoz emelte a képén.

- Akkor az a két nő a Vásáron nem az unokanénéd volt?

- De - mondta nyersen. - Az unokanéném. Nem vagyok én olyan hazug. - Odaadta neki a kisujját, és mindjárt a karja kéne.

- Nem - mondta Doreen. - De nem baj, ne mondd meg, ha

nem akarod. Csak éppen elkeserít, hogy ilyen hazug vagy. Arthur dühös volt. - Mert te azt hiszed, hogy nekem olyan

könnyű volt. És különben is, még nem jegyeztük el egymást. Doreen megértette a megjegyzés gonosz logikáját. - Épp

azért... - kezdte. - Örülök, hogy eljöttél - jelentette ki Arthur vidáman. - Ha te

nem jössz, azt hiszem, teljesen eleresztem a fülem-farkam. - Tudni szerettem volna, hogy hogy vagy. A múlt héten alig

volt benned élet.

Arthur közel húzódott hozzá, már egész az ágy szélén feküdt. A lány kabátja nyitva volt, kilátszott alóla zöld blúza, és Arthur

bedugta alája a kezét, de a lány elhúzódott. - Nem elég ahhoz két baka, hogy engem megöljön - hencegett Arthur.

- Azt gondolom - folytatta Doreen, és megint kitért Arthur mindenütt jelenlevő keze elől -, de mégis tudni szerettem volna,

hogy mi történt veled, mert aggódtam érted. Szeretlek, Arthur, és szerettem volna tudni, hogy semmi bajod, hogy élsz, meg minden. Mikor a múlt héten hazahoztalak, anyád majd lenyelt,

úgy nézett rám, mintha bizony én vertelek volna meg. Olyan go-romba volt, hogy úgy éreztem, útban vagyok, és el is mentem

rögtön. Most meg olyan kedves. Arthur megfogta a kezét, és még egy óra hosszat beszélget-

tek. - Hétfőn elmegyünk moziba - mondta, miközben a lány a ka-

bátját gombolta és menni készült. - Hétkor találkozunk, de ha akarod, lehet korábban is.

- Nem, legyen csak hét, mert előtte teázni akarok. Munka után

mindig olyan éhes vagyok. - Lehajolt, hogy megcsókolja Arthurt, az meg kidugta mindkét kezét a paplan alól, átölelte a nyakát,

derekát. - Gyere, bújj ide mellém, csibém - suttogta, mert megérezte a

lány csókjában a szenvedélyt. - Most nem, Arthur, majd máskor.

A hétfő már nem volt messze, s talán csak gyorsabban telik addig az idő.

14

Elkapta az ujját a kés mellől, szappanfehér ráncos bőrén föl-duzzadt a vér, szétfolyt, és lecsordult a kezére. Letörülte egy

hulladékvatta-csomóval: a seb kicsi volt, de ömlött belőle a vér, le a tenyerén, a csuklójára. Száraz ujjával elrekesztette, és a vér most csupasz, inas alsókarja helyett a padlóra folyt. Átkozódott

az elvesztegetett idő miatt, és elindult a segélyhelyre, hogy ki-pucolják és bekössék az ujját. Ez annyit jelentett, hogy el kellett mennie a gyár egyik végéből a másikba, sietve végigment hát a

középső széles közön, leeresztette a kezét, s a vér bőven csur-gott a köz olajjal átitatott padlójára. Mikor a sarkon befordult,

szembetalálkozott Jackkel. Arthur megállt és nézte, mint gyújt rá Jack egy cigarettára.

Lassan elgyújtotta a gyufát, és olyan óvatosan emelte a cigaret-tához, hogy annak, miután Jack már elhatározta, hogy rágyújt,

muszáj volt meggyulladnia. Lassú és eredményes művelet volt, mint minden más, amit Jack csinált. Aztán eldobta a gyufát, föl-nézett, mielőtt még folytatta volna az útját, és megpillantotta

maga előtt Arthurt. Valamilyen oknál fogva megdöbbent és elsá-padt.

Arthur maga sem tudta, miért, de nem érzett iránta semmi barátságot. Nem is üdvözölte, s mikor látta, hogy mennyire elsá-

pad, csak ennyit mondott: - Hát veled mi van? Hozzak repülősót? - A pillanat törtrésze alatt egyszerre megértette, hogy

mitől szaladt úgy ki a vér Jack arcából, s az első szava gúnyos kérdés volt: - Talán azt hitted, hogy megöltek?

Jack képtelen volt megszólalni, úgy festett, mint akinek hurkot

vetettek a nyakába. Hát persze, Jack volt az, aki a bakáknak két héttel ezelőtt megmondta, hogy ő péntek este hánykor és hol

lesz. - Hogy megöltek? - kérdezte Jack. - Nem tudom, miről be-szélsz.

- Persze hogy nem - mondta Arthur. - Ez rád vall. Míg szájon nem kaplak; akkor meg visítasz, mint a szúrt malac. - A köz üres

volt, egyszerre vették észre mindketten. Arthur csurom vér keze ökölbe szorult. Szemet szemért, fogat fogért; de nem hitte, hogy ez jó bolt lenne; mindkettőből elege volt. Csak annyit mondott: -

Hát még annyi bátorság sincs benned, hogy beismerd, te alatto-mos, gerinctelen csibész?

Jack megtántorodott a nyers kijelentéstől, motyogott valamit, de Arthur még annyi fáradságot se vett, hogy megpróbálja meg-

érteni. Félreállt a fal mellé, hogy a targonca a krómozott bicikli-kormányokkal elférjen. Némán nézték egymást, Jack képtelen

volt levenni a szemét Arthur kezéről, a padlóra bőven csöpögő vér gyémánt- és drágaköveiről, s a szeme meg-megrezzent, va-lahányszor egy lecsöppent.

- Azt, hogy megmondtam nekik, hol leszel? - vágta ki nagy sokára, mogorván Jack. - Kellett neked Brendával lógni? Az nem

volt helyes. Arthurt elfogta a vágy, hogy megüsse, és üsse-üsse, kergesse

a gyár egyik végéből a másikba. Jack megérezte, félrenézett, a targonca fara most tűnt el a fordulóban. „Nem itt - gondolta Art-

hur -, elkaphatom, ahogy a bakák engem, éjszaka is, a sötét ut-cán." - Azt nem te mondod meg nekem, hogy mi helyes, és mi nem. Amit én teszek, az helyes, és amit más tesz velem, az is

helyes. És amit veled teszek, az is helyes lesz. Ezt most jól verd a fejedbe.

Jack elejtette a cigarettát, másikra gyújtott, és a szeme elfor-

dult Arthur feszült, gránitkemény arcáról. - Nem árt, ha tudod - mondta -, hogy Winnie férje még mindig fúj rád. Karácsonykor

szabadságon lesz, jó lesz, ha vigyázol magadra. Arthur fél kézzel kotorászott cigaretta után, de nem érte el a

paklit. - Kösz, hogy megmondtad. De ha egymaga jön, meg-bánja. Figyelmeztetem: ha elkapom, úgy összetöröm, hogy az

életben el nem felejti. Nem tréfálok. Jack látta, hogy nem. - Nagy bajkeverő vagy te, Arthur -

mondta szelíden. - Erőszakos. Egy szép nap még rajtavesztesz.

És ezt csak magadnak köszönheted. - Te meg beszari vagy ahhoz, hogy valaha is bajba kerülj -

vágott vissza Arthur. Egy nyájas szava nem volt hozzá. - Az lehet - mondta Jack. Látta, Arthur hogy küszködik fél kéz-

zel. - Tessék - mondta, és odatartotta elébe a sajátját. Arthurnak sikerült elérnie a magáét. - Ne fáradj - mondta, de

mielőtt még a gyufát elgyújtotta volna, csupa vér lett a gyufa-skatulya.

Jack menni szeretett volna, de ki tudja, miért, nem volt rá ké-

pes. - Még a forgácsolóban dolgozol? - kérdezte, mert nem állta a némaságot.

- Mit gondolsz, hol vágtam el a kezem? Az ítélet napjáig ott fogok melózni. Ha csak előbb be nem csavarodok.

- Attól ne félj - mondta Jack. - Szép prémiumod lesz kará-csonykor. Hány éve dolgozol a cégnél?

- Nyolc. Szabályos életfogyt. Ha huszonegy lesz, annyit gyil-kosságért ül az ember.

Jack tompán elnevette magát. - Ez igaz.

- Nem mintha szeretnék gyilkolni. Nem hiszem, hogy meg-érné, hacsak mulatságból nem. Sőt, talán még akkor sem.

- Helytelenül gondolkodol - mondta Jack barátságos és elnéző hangon, és mindjárt egy baráti tanácsot is hozzátett: - Te sose

engedsz, Arthur. Ha engednél néha, élveznéd az életet. - Élvezem én azt, pajtás - jelentette ki harsányan Arthur. -

Azért, mert téged nem szívellek, ne hidd, hogy nem élvezem. Nekem is megvan a magam élete, neked is a tied. Te csak légy góré, meg járj el a versenyekre, én meg eljárok a Fehér Lóba,

pecázok, meg kefélek. - Nekem is megvannak a magam szokásai, neked is a magadéi

- helyeselt Jack. - Úgy van. És azok nem egyformák. Jack csak állt hallgatagon.

Arthur megszólalt: - Nohát, akkor én lemegyek a rendelőbe, mert még elvérzek itt.

- Én meg elmegyek a raktárba, alkatrészért - mondta meg-könnyebbülten Jack. - Majd csak találkozunk valamikor.

- Lehet - mondta Arthur és elindult.

Péntek este harminc fonttal a zsebében ment haza: ennyi volt

a bére és a prémiuma. Szombaton játékot vett Margaret gyere-keinek, ajándékot a család többi tagjának, teli kézzel vonult vis-

sza a városból, szivarral a szájában. A Szőke Csodán nyert tizen-két fontot. Húszat eldugott a szobájában, a többit beletömte a

tárcájába, hogy az majd átsegítse a karácsonyon. Miközben átvágott a Piactéren, Ada néniék felé, fekete felhő

ülte meg a várost, olyan, mintha az Istennek csak egy kart kéne meghúznia, és a várost nyomban hatlábnyi vastag hótakaróva l borítaná be.

Belökte a hibás hátsó ajtót, s Ada néni nyomban nekitámadt, mert elkésett az ebédről, az már teljesen kihűlt a főzőfülkében,

és legfeljebb csak a kutyának jó. Arthur belenyúlt a kabátja zse-bébe, hatpennyseket osztogatott a gyerekeknek, cigarettával kí-

nálta Bertet, Dave-t, Ralphot, s ők négyen füstfelhővel töltötték meg az amúgy is meleg szobát. Már reggel óta várnak egy színes

katonát, mesélte Ada néni, bizonyos Samet, Johnny barátját, aki vele szolgált Nyugat-Afrikában, az Aranyparton, a Királyi Utá-szoknál. Johnny megmondta Samnek, hogy látogassa meg őket,

mikor szerelőtanfolyamra utazik Angliába. Tegnap jött meg a távirata: HUSZONNEGYEDIKBEN EERKEZEM SAM - és Ada látta a

lelki szemével, amint a hideg városban bolyong, mint a kárho-zott, mert nem talál oda a házba.

- Azt hiszi, itt a táviratot tamtamdobbal közvetítik - mondta Bert, és teli szájjal röhögött a saját viccén. - Az ember mással

össze sem tévesztheti. Csak egy katonasapkás fekete kobakot kell keresni. - Arthur kiment vele a vasútállomásra és az autó-busz-pályaudvarra. Egy órával később a Piactéren álldogáltak

egy teásbódéban, mert Samet hiába keresték. Késő volt, hideg volt, szerették volna már teli hassal, szájukban cigarettával a ro-

pogó tűz mellett hallgatni a focieredményeket. - Már öt is elmúlt - mondta Arthur, és félretolta a csészéjét. - Ha eltévedt, hát el-

tévedt. Csak nem fogok holtra fagyni egy zulu miatt. Hazamentek. Sam már ott volt: a zömök, derűs és értelmes

arcú néger épp azt magyarázta, hogy a reggeli vonattal érkezett, és a napot városnézéssel töltötte. Jól vasalt egyenruhája karján három széles csík virított, mereven ült a tűz mellett a fonott

nádszékben, mintha attól félne, hogy megfullad a zsúfolt, forró konyhán. Krétázott derékszíj hevedere szépen összehajtogatva

nyugodott a díványon az ablak alatt. Ö volt a figyelem köz-pontja; mikor bejöttek, fölállt, kezet rázott Berttel és Arthurral,

és Arthur, mikor érezte a fekete kéz meleg szorítását, azt mond-ta: - Örülök, hogy megismertelek, pajtás. - A két hirtelenszőke

kislány majd kipukkadt a nevetéstől a számtalan bemutatkozás kínkeserve láttán, amin Samnek keresztül kellett esnie, hisz öt percre rá megérkezett Dave is a focimeccsről, és nagyot ugrott

tréfásan megjátszott meglepetésében, hogy a konyhájukban, életében először, egy négert lát. A két lány visított, hogy mind-járt jön a második zászlóalj, de Ada megfenyegette őket, és rá-

juk szólt, hogy maradjanak nyugton. Ralph ott kuporgott a tűz-nél, nem vett tudomást a zajról, beleveszett a saját meleg vilá-

gába, Dave-től is mindössze annyit kérdezett, hogy ki győzött. - A County kikapott négy-nullra - mondta Dave. -Mindenki er-

ről beszél. Soha ilyen állati pechjük még nem volt. - Odadobta a sapkáját a lányoknak - azok most épp rajta vihogtak -, aztán ki-

húzott a zsebéből egy szépen összehajtogatott Football Mirror-t és odahajította Ralphnak:

- Megtalálja benne a félidők eredményét. - Az újság ki-bomlott

a levegőben, már-már a tűzbe esett, Ralph épp hogy idejében kapta el.

Arthur asztalhoz ült, hogy megigyék egy csésze teát, élvezte a heccelődést, az egyszerű és természetes Samre záporként hulló

kérdéseket, írni-olvasni tud-e? Ki tanította meg rá? Hisz-e Isten-ben? Hogy megy a sora Johnnynak Afrikában? Bírja azt a ször-

nyű meleget? Jól érzi magát? Hiányzik-e Samnek Nyugat-Afrika? (Hát persze hogy hiányzik, suttogta Bert: a tamtamdobok. Ada szigorúan ránézett). Mióta katona? Már hét éve! Élete végéig ka-

tonáskodni akar? És nem örül, hogy már csak három éve van hátra? Milyen idős? Csak harminckettő! És Anglia hogy tetszik?

Igen, biztos, hogy hamar megszokja. Van-e barátnője az Arany-parton? Csinos? (Fekete-e, mint a pikk ász? - súgta Bert Arthur

fülébe). Templomban fognak megesküdni? Arthur egy darab húspástétomot szúrt a villájára, élvezte, hogy karácsonykor itt

van Adáék házában, és fürdik az ugratás szikrazáporában, mely a megenyhült agyak puskaporos hordójából sziporkázik élő. Csatlakozott Dave-hez és Berthez, karosszékben henyéltek a tűz

mellett, bagóztak, hallgatták kintről a járókelők lépteit, amelyek a meccs vége és a kocsmák nyitása között az üres hétvégi órá-

kat pontozták ki. Megnyikordult az ajtógomb, bejött a harminc-éves, vörös hajú, keskeny arcú Jane, Ada asszony lánya, és fö-

lült Dave karosszékének karfájára. - Mindenkitől kapok fél koro-nát egy demizson gyömbérsörre, hogy legyen itthon, mikor a

kocsmából hazajövünk. Szó nélkül túrtak bele mind a zsebükbe. - És Sam? -kérdezte

Dave.

- Sam nem fizet - mondta Jane. - Sam vendég. - Attól még fizethet - jegyezte meg Bert. - Csakhogy ő gyön-

gyökkel fizet. Jane dühösen esett neki. - Fogd be a szád. Sam ma este ve-

lünk jön, és ha nem viselkedsz vele rendesen, Johnny majd jól meggyepál, ha Afrikából hazajön.

A ház később azt a szerepet töltötte be, amit a homokóra nya-ka: a vendégek a hátsó ajtón jöttek be, és a háziak hadával együtt az első ajtón zúdultak ki. Ada, Ralph, Jim, Jane volt az el-

ső eresztés. A tizenhat évnél fiatalabbakat elengedték a mozi utolsó előadására.

Arthur maradt utolsónak Berttel, Dave-vel, Colinnal és Sam-

mel. Mind kabátot vettek, de Sam még így is didergett. Kettesé-vel mentek föl a híd kaptatóján, és a gyereket, aki szembejött

egy láda sült hallal és krumplival, lesodorták a járdáról. Lent a rendező pályaudvart köd borította; az ütköző vagonok csöröm-

pölését bepólyálta, és mielőtt a kivilágított útra fölszállt volna, eltompította a nyirkos ködpára. A híd korlátja fölött ott csillogtak

az állomás hatalmas óráját körülvevő narancsvörös lámpák, s körös-körül gabonasilók fekete körvonala meredezett.

A Lambley Green majdnem üres volt. Dave mindenkinek ren-

delt egy korsóval, nyíldobóst játszottak, Arthur volt Sammel Co-lin és Bert ellen, Dave meg a találatokat számlálta. Samnek sas-

szeme volt, soha nem tévesztett célt - Bert úgy vélte, ez még a lándzsavetés öröksége. A következő kocsmában, mely jobban

megtelt, mert közelebb volt a belvároshoz, Sam felajánlotta, hogy fizet egy rundot, de lehurrogták. Arthur megragadta a sön-

téspult rézrúdját, és öt korsóval rendelt. Mikor egyiket a másik után adogatta hátra a válla fölött, rálöttyent a sör egy nő ka-bátjára, és a nő fenyegetően rászólt: - Nem tud vigyázni, hallja?

- Bocsánat, hölgyem - mondta vidáman. A férj ott állt mellette: magas, telt ajkú, fekete bajszú férfi

volt, alacsony homlokából hátrafésült haja egész a gallérja alá begyűrt fehér sálig ért. - Magának hány bal keze van? - kiáltott

fel. Arthur nem vett róla tudomást, adogatta tovább a söröket. - Mondja, süket maga? - kérdezte a férfi. Arthurnak ökölbe szorult

a keze, ütni készült. - Ez süket - mondta az asszony, s látni lehetett a száján a ke-

serűséget, szemében az ádáz bosszúvágyat. Arthur nem szólt

semmit. Dave odatolakodott a pasas mellé. -Szeretne kapni egyet, szaki? - Sam és Colin a fal mellől nézte őket. - Keverj le

neki, Arthur! - kiáltott oda Bert. - Ugyan - mondta a pasas. Elfordult Arthur hideg tekintete

elől, és szeretett volna a tőle telhető legharciasabban elpáro-logni. - Csak jól tenné, ha vigyázna, ez az egész.

- Véletlen volt, hallja? - harsogta fenyegetően Dave. Arca vö-röslött és megfeszült a dühtől.

- Pofozd fel, Jack! Pofozd már fel! - biztatta a férjét az as-

szony, s közben a vörös borát kortyolgatta. - Magát kéne fölpofozni, hölgyem - mondta Dave.

- Mindig a magafélék okozzák a bajt. Jött már a kocsmáros is a söntés túlsó vége felől. - Hallják,

emberek, itt ne verekedjenek! - Mi baj? - kérdezte Sam Arthurt.

- Nem szeretem, ha a feleségem kabátját leöntik sörrel - kö-zölte mogorván a pasas.

Arthurnak kisimult az ökle.

- Ha whiskyvel öntötted volna le, már fölnyalta volna - jelen-tette ki Bert. - Olyan ez a hely, mint egy kripta. Csupa fafej. Gyerünk innét.

Átvágtak a Slab Square-en, s miután a Szilvafában fölfrissül-tek, átbumliztak a Vörös Sárkányba, onnét utat törtek be a Kug-

libabába, aztán a Postakocsiba, s végül derekasan könyökölve a Jeruzsálembe, ebbe a várhegy sziklafalához tapadt, dugig tele

fény- és zajcsigába is.

Sam megpróbálta megszámolni a nappaliban összezsúfolt tö-

meget, de húsznál, mikor azt hitte, hogy némelyeket már több-

ször is beleszámolt, föladta. Jane sört töltött a poharakba és csé-székbe. - Gyerünk, Arthur, ragadd meg. Jól érzed magad, Sam?

- pördült meg, mikor Sam belépett. - Ez jó sör, Sam - mondta élénken, pityókos hangon. - Jimmel hoztuk a szomszéd kocsmá-

ból. Tudod, pár évvel ezelőtt - mesélte Samnek -, Bert meg Dave egyszer kalapáccsal, vésővel lement a pincénkbe, kifeszített a

falból néhány téglát, és elhozott két demizson sört a szomszéd kocsma pincéjéből. Aztán úgy berakták a falat, hogy senki nem jött rá. Mi meg jól leszoptuk magunkat.

Arthur a többiekkel együtt hahotázott az emléken, hisz ő is benne volt a stikliben; eszébe jutottak a téglák, amelyeket ő

számozott meg krétával, ahogy sorra adogatták neki. Bejött Ada egy hatalmas fehér húsos-tállal, rajta halomban az

ürücombos szendvicsek. - Gyerünk, híveim, egyetek is valamit. Szeretnénk, ha jól ereznéd magad, Sam -mondta. Majd hirtelen

Colinhoz fordult. - Hol van Betty? Azt hittem, ma este, kará-csonykor, csak eljön.

- Nem kéne annyi gyereket csinálnod neki, Colin - mondta

Dave. - Az ember csak ránéz Bettyre, az már elpottyant egy gyere-

ket - mondta Bert, majd megtöltötte a poharát, és szendvicset vett. Ada színes, vidám ruhában volt. - Hogy tetszik a szalonom,

Sam? - Sam körülnézett a falon, föl a mennyezetre, rá a már-vány kandallópárkányra, a karácsonyi üdvözlőlapokra, amelyek

diófa tokja tetejéig elborították az órát. - Arthur és Bert tapé-tázta ki két évvel ezelőtt. Ha szobafestő csinálja, öt rongyomba kerül, ők meg éppen olyan jól megcsinálták.

- Azoktól a nagy gyűrődésektől eltekintve - mondta Arthur; épp egy hosszú pusziból bontakozott ki, amit az egyik hirtelen-

szőke unokahúgával váltott a fagyöngy alatt. Ralph színes papír-kalapot nyomott a fejébe, a repülőtiszti egyenruhát viselő Jimen

is ugyanolyan volt, mikor dúdolva, tánclépésben bejött a szo-bába, miközben a másik hirtelenszőke unokahúg a pilótasapkáját

lengette a háta mögött. - Ne komédiázz - szólt rá Ada. - Kérek még sört! - kiáltotta a kislány.

Ada kijelentette, hogy nyakon vágja, ha még egy kortyot meg-iszik. Sam leült a kanapéra, és valaki rózsaszín papírkalapot biggyesztett gyapjas fekete fejére. Bejött a tüdőbajos Eunice

Harryvel, a vőlegényével. A széles képű, pergamenbőrű fiatal-ember, egyébként hegesztő az egyik meadowsi üzemben, hullá-

mos haját tükörsimára nyalta. Eunice-on gesztenyebarna ruha volt, a válla kitömve, hogy elrejtse vézna testét, amiről így csak

beesett arca és pálcikavékony csuklója árulkodott. Az ő kezükbe is poharat, ürücombos szendvicset nyomtak; Arthur meg, aki

eddigre már alaposan beszívott, rázendített egy nótára, a töb-biek átvették, csak Bert, Colin és Dave nem, ők az asztalnál whisteztek. Ada fölszólította Samet, hogy énekeljen hangosab-

ban, de Sam kijelentette, hogy ezeket a nótákat nem ismeri. - Hát azt tudod-e, Sam, hogy Mindenki öröme, szombat este? - ki-

áltott oda neki az asztaltól Bert, és Sam ragyogott a boldogság-tól, hogy körös-körül mindenki annyira szereti. Sorra mind ki-

szállingóztak a konyhába, végül csak Eunice és Harry maradt benn. Leoltották a lámpát, kiültek az ablakba, és nézték a járó-

kelőket az utcán. Mikor a konyhában kialudt a tűz, mindenki elment lefeküdni,

hallani lehetett, hogy a házban mindenütt csapódnak az ajtók.

Arthur, aki Sam háta mögött tapogatózott fel a sötét lépcsőn, a nagy ágyban aludt két unokafivérével, Samnek pedig az ablaknál

állítottak föl egy külön tábori ágyat. A többieket azonnal el-nyomta az álom, de Arthurt ébren tartották a ház neszei. Ajtó-

csapódást, kacagó női hangot, vinnyogó, állati tiltakozást hallott, unokafivérei hortyogtak. A szomszédos vasútvonal felől súlyos,

tompa vagoncsörgés hallatszott, mintha egy óriás Marley köze-lednék a Trent völgyén. Elment a ház előtt egy kocsi, megzör-rentek az ablaküvegek. Az ajtó előtt egy férfi léptei koppantak, a

belvárosban néhány szomorú óra felet ütött.

Sam Bert és Dave káromkodására ébredt, a takarót próbálták

egymástól elkaparintani. A folyosón gyerekek tappogtak mezít-láb, a nap besütött az ablakon. Samet magára hagyták, hogy

nyugodtan öltözhessen, s mikor Arthur, Bert és Dave lement a konyhába, a szobában még erősebbé vált a sült szalonna szaga. A hálószobában Ralph forgolódott horkolva. Sorra mind megmo-

sakodtak a mosdófülke csapján. Mikor leültek reggelizni. Bert megeresztett egy tréfát Sam rovására: - Ha, mama, egy zulu

van a szobámban. - Ada rászólt, hogy ne legyen hülye, és hagyja Samet békén.

Lejött Sam is, ő három tojást kapott, és a lányok morogtak, hogy ez nem igazság. De Ada az öklét rázta, és rájuk kiáltott,

hogy fogják be a szájukat. Reggeli után beültek a nappaliba, süt-tették magukat a tűzzel. A konyhában lévő rádiótól egy drót ve-zetett be a nappaliba a hangszóróhoz, és az egész ház rengett a

Család Kedvencei kívánságbömbölésétől, egy Bach-koncert rész-letétől, mely mint a tenger harsogása töltötte be valamennyi szobát.

Aztán besétáltak a városba. Keserves hideg keleti szél fújt. Dave megjósolta, hogy hó lesz, ugratta Samet, aki havat még

csak képes levelezőlapon látott, a valóságban soha. A kocsmák lármája elhalkult, merengővé vált, mintha két óra hosszat min-

denki az előző éjszakán gondolkodott volna. Egyik pillanatban bántotta a szemüket a nap, a másik pillanatban elkapta őket a

szél. Megittak egy korsóval a Ló és Lovászban, és Arthur öt per-cig magyarázta Samnek, hogy mi az a „házaló". - Az a pali, aki kétkerekű kocsiról gyümölcsöt árul az utcasarkon. - Miután ha-

zaértek, a nappaliban fölállítottak még egy asztalt, és szakadat-lanul rakták a tüzet. A lányok szolgálták föl a sült krumplit, a

disznósültet kelvirággal, és míg ettek, senki se beszélt. Ezután a puding következett tányérszám, a sötét pudingszegélyről a me-

redélyen sodópatakok csörgedeztek. A konyhából, ahol a család Ada szigorú diktatúrája alatt étkezett, a sötét tengerár harsogá-

sához hasonló hangok szűrődtek ki. Majd mind betódultak a nappaliba, hogy zsugázzanak, fél-pennys alapon. Az asztal köze-pén, egy üveg gyümölcsös-tányérban volt a pinka, s ahogy a já-

ték folyt, a tányér hamarosan megtelt pénzzel. Játszottak vagy tucatnyian, Sam is, Ada is, húsos karja az asztalon nyugodott.

Rá-rávakkantottak valakire, ha egy-egy lap nem csapódott elég hamar az asztalra, aprópénzek csusszantak a fényes asztallapon,

ha új parti kezdődött, s ha a parti véget ért, egy-egy kapzsi kéz tisztára pucolta a pinkatányért. Egy tízéves kislány három shil-

ling kilenc pennyt markolt föl. - A büdös kis svindler. - Csibész. - Piszok mázlista. - A kislány nem volt hajlandó a pénzét újra koc-kára tenni, azt mondta, elmegy egy pajtásához, és a szoba meg-

telt fenyegetésekkel. - Ha nem akarok, nem vagyok köteles ját-szani - kiabált a kislány. Csapódott az ajtó. Ada odafordult Betty

egyik gyerekéhez, és megkérdezte, mikor jön az édesanyja. Dave kézbe vette a kártyáit, és kidobott egy kör kettest. - Túl

sok srácról kell gondoskodnia - mondta részvevőén. - Nem tudja mindet egyszerre megetetni. Azt se tudom, hol alusznak annyi-

an. Colin biztos függőágyakat szerelt föl a pincében. - Ekkora nemzetséget még nem is láttam - kottyant közbe Bert. - Az em-ber csak belép a hátsó ajtón, már azzal is a falhoz mázolt két

srácot. - Sam nem értette a családi tréfákat, de velük nevetett. A teát három hullámban szolgálták fel, Ada volt az úr és a szer-

vező, ő vezényelte két öreglány húgát. Annié pici volt és elgyö-tört a sokévi csipkegyári munkától, lehetett vagy negyvenéves,

befont haja megfakult már, sötétzöld ruha volt rajta, és korom-fekete kardigán. A bögyös, mély hangú Bertha volt a nagyobb és

idősebb, és ő is öltözött jobban. Ada bejött a főzőfülkéből egy tál salátával, utána Bertha egy tál habos piskótával, mögötte meg Annie a karácsonyi tortával, amelynek rózsaszín bevonata Ada

diadala volt. Bert egy szelet vajas kenyérért nyúlt, és odakiáltott Annie-nak, hogy adjon neki sonkát. - Nyugi, Bert. Látod, hogy teát forrázok. - Arthur megrakta a tányérját salátával, a fehér

asztalterítő fölött a villáján egyensúlyozta a paradicsomszelete-ket. Bertha az asztal végében állomásozott, magasra tartott te-

áskannával, készen, hogy bárkire lecsapjon, akinek a csészéje kiürült. Szeme megállt Samen: - Sam tudja, hogy kell enni. Tisz-

tességgel megtömi a bendőjét. - Sam fölnézett és elmosolyodott. - Van ilyen a kaja a katonaságnál? - kérdezte Bert. - Az biztos,

hogy nincs - jelentette ki Ada, mielőtt Sam még válaszolhatott volna. - Ugye, hogy nincs, Sam? - Nincs, de néha azért egész jó - felelt Sam ösztönös tapintattal.

- Mikor én katona voltam Belgiumban meg Németországban - kiáltott közbe Bert, és a húspástétomos tálért nyúlt, amit Annie

időközben letett az asztalra -, mi moslékot zabáltunk. - Dave ha-hotázott: - És mikor én voltam katona, még örültem, ha kenyér

és víz jutott. - Tudod-e, hogy ő milyen ezredben szolgált? - kér-dezte Bert Samtől. - Nem. - A KSZE-ben - folytatta Bert. - És azt

tudod-e, Sam, hogy az melyik ezred? - Sam megkérdezte. - A Királyi Szökevény Ezred! - bömbölte Bert az asztalon át. - És ha kitör a háború, ide vonulunk be megint, ugye, Arthur? - Dave

egy csésze teáért kiabált, Ada meg vissza, hogy siessenek, mert még két eresztés jön. Így hát szépen visszaszállingóztak a nap-

paliba, s mialatt Sam kiment vécére, belépett Jane, és kinyúj-totta a tenyerét újabb félkoronásokért. Miután befizettek, meg-

kérdezte: - Sam hol van? - Arthur megmondta, és Bert hozzátette: - Egy szál lepedővel

a derekán. - Neki is be kell szállni fél koronával. - Azt hittem, vendég - mondta Dave, és két lapát szenet zú-

dított a tűzre. - Jó, de akkor is be kell szállnia - jelentette ki Jane

megbotránkozva. - Van elég pénze. - És akkor mi lesz Annie-val meg Berthával? - kérdezte Dave.

- Ennek a két potyalesőnek nem kell fizetnie? - Úgy ám! - ki-áltott Bert -, mi van a szentszatyrokkal? Megléptek a fél penny-

jükkel. Ahhoz persze van elég pénzük, hogy minden vasárnap bedobják a templomi pinkába. - Attól neked ne fájjon a fejed -

mondta Jane -, ők majd fizetnek. - Utánament Samnek a folyo-sóra, és behajtotta rajta a fél koronát.

Esti kocsmakörútjuk a restiben végződött, ahol Adával és

Ralphfal ittak. A resti hosszú, alacsony terem volt, katonás rend-ben sorakoztak benn az asztalok, akár egy kaszárnya-kantinban,

a terem végében meg pult állt, és színpad. Épp folyt a tombola. Arthur, Sam, Bert és Dave beszállt, és a zsetonját figyelte. A já-

ték csúcspontja felé egy sapkás pali hirtelen felpattant, és torka-szakadtából, mintha hátba döfték volna, elüvöltötte magát: -

Nyert! - Sam összerezzent az ijedségtől; a többiek fölnyögtek, hogy milyen pechűk van. - Úristen! - kiáltott föl Ada. - Csak két szám híja, hogy nyertem! - Nekem meg egy - mondta Arthur. -

Milyen kár - mondta Ada. - Pedig igazán nyerhettél volna egy üveg whiskyt. - Fél tizenegykor a nemzetség fölkerekedett, át-ömlött a vasúti hídon, haza. A konyhaasztalon halomban álltak a

kabátok, az előszobafogas leszakadt, annyira túl volt terhelve. A felnőttek sört kaptak, a gyerekek narancsszörpöt, tizenhat év

volt a határ, és Jane volt a döntőbíró a nappali-söntésnél. A ter-metes és lármás Betty Colinnal a kanapéra telepedett; Eileen,

Francis, June és Alma az ablakhoz húzta a székét, és megpróbált belevágni egy kontranótába, hogy bosszantsa a többieket; Art-

hur, Sam, Bert és Dave megszállta a tűz körüli teret; Ralph, Jim, Ada az ajtóban álldogált; Annie és Bertha húsos szendvicseket osztogatott; Frank, Betty első férjétől való huszonkét éves fia ar-

ra igyekezett rábeszélni menyasszonyát, hogy menjen ki rókázni, akkor legalább túl lesz rajta; Harry, Eunice és egy katonaruhás

lány letelepedett a kanapéra; a gyerekek, biztos, ami biztos, az asztal lába körül nyüzsögtek. A tizenöt éves, gesztenyebarna

Alma, mélyen kivágott bársonyruhájában, mely látni engedte telt és kerek mellének fehér bőrét, Bert könnyű zsákmánya volt: rá-

vette, hogy csókolózzanak a fagyöngy alatt. De mikor arra pró-bálta rávenni, hogy Sammel is csókolózzék, kiszaladt a házból. Léggömbök pukkantak; színes szerpentinek csüngtek a plafonról,

Bert magasra tartott cigarettával tört át a szobán. A lármán is áthatolt Jane hangja, ahogy azt mondja Jimnek: - Ezt nem hi-

szem el. Nem igaz. Gondold meg, hogy mit beszélsz, te rohadt csibész... - mindezt ádázul, harciasan. Bertnek sikerült rábeszél-

nie Annie-t és Berthát, hogy a fagyöngy alatt Sammel csókolóz-zék, s utóbb Bertha megkérdezte Samet, hogy fog-e írni neki Af-

rikából. - És mondja meg a kislánynak, hogy szeretettel üdvöz-löm - kérte, és enyhén kancsi bal szeme csillogott a túl sok ital-tól. - Megmondom - ígérte Sam. - Feltétlenül. - Ada megkérdezte

tőle, hogy élvezte-e a karácsonyt. - Nagyon - biztosította ünne-pélyesen. - És, ugye, mindnyájunkról mesélsz majd Johnnynak,

ha visszamégy? - kérdezte Ada. Sam ezt is megígérte. - Bár Johnny is itt lehetett volna. Olyan jó gyerek - mondta Ada. - So-

ha egy rossz szava nem volt hozzám. Emlékszem, egyszer a Waterway Streeten valaki valami csúnyát mondott rám, és

Johnny végigkergette az utcán. A pali beszaladt a házába, és magára zárta az ajtót, de Johnnyt még ez se tudta visszatartani. A vállával döngette az ajtót, míg a pali meg nem ijedt, hogy be-

töri, és inkább kinyitotta, Johnny meg az asztal körül kergette körbe-körbe, míg el nem kapta, és hozzá nem kente a falhoz.

Azután már olyan finom volt mindig, mint a szitált fédervejsz. - Egy pohár sört nyomott Sam kezébe, és a fagyöngy alatt össze-

csókolózott vele. - Fogadok, hogy nem most csókolózik először feketével! - visított Betty. Valaki kijelentette, hogy Ralphnak

minden oka megvan rá, hogy féltékeny legyen. - Hogy féltékeny legyen, te hülye? - mondta Ada. - Hisz Sam mintha a fiam lenne. - A lányok visítoztak, mert újabb léggömbök pukkantak. - Igazán

tetszik Anglia? - kérdezte Samet Jane. Pár percig nem volt benn a szobában. - Nagyon tetszik - nyögte ki Sam. Jane hevesen megölelte, megcsókolta, s az ajtóban álldogáló dühös képű fér-

jének hátat fordított. Két lány hazament. Francis és Eileen lefek-tetett néhány gyereket. Frank-nek végre sikerült kicipelnie a

menyasszonyát, hogy rókázzon odakint. Eunice is elpárolgott Harryvel. Annié és Bertha belebújt a kabátjába, és hazament.

Jane és Jim üres pohárral a kezében gubbasztott a kanapén. Jane mogorván, Jim leverten. Sam bejelentette, hogy ő most

megy és lefekszik. - Holnap reggel korán kell kelnem, hogy elér-jem a vonatot. - Fölállt, és fölvette a derékszíját a karosszékből. A szoba egyszerre elcsöndesedett. Jane fölpattant és megfeszült,

dühös arccal meredt Jimre. - Ne merj ilyet mondani rólam! - kiál-tott hangosan. Arthur söröspoharat látott a kezében. - De hát

mit mondott? - kérdezett sorra mindenkit Ada. Jane nem vála-szolt, csak fejbe vágta férjét a pohárral, félujjnyi mély sebet ejt-

ve a homlokán. A sebből szivárgott a vér, lecsurgott Jim arcára, aztán megeredt, és a szőnyegre csöpögött. Jim úgy állt ott, mint

a szobor, egy hangot nem adott. A pohár kiesett Jane kezéből. - Engem ilyesmivel ne vádolj - mondta, és megremegett az ajka. - Miért ütöttél meg? - kérdezte nagy sokára Jim, kábult megdöb-

benéssel és sértődötten. - Hogy máskor vigyázz a szádra, mit mondasz! - kiáltott Jane, és megtántorodott a vér láttán. - Miért,

mit mondtam? - kérdezte Jim esengve. - Nem mondaná meg va-laki, mit mondtam? - Ez majd jót tesz neked! - mondta Jane.

Dave egy székhez vezette Jimet. Arthur kiment a mosogatóba, csap alá tartott egy tiszta zsebkendőt. Sam még mindig állt, de

úgy rémlett, el akar ájulni. A hideg víz rácsurgott Arthur kezére, ettől fölébredt. Rászorította a hideg és nedves zsebkendőt Jim homlokára, és furcsa módon, vidáman élénknek érezte magát,

mintha a bakákkal vívott küzdelme óta mindeddig kihalt és lég-üres térben élt volna. Azóta nem is élt, mondta magában, de

most végre megint életre kelt, készen, hogy megküzdjön bármi akadállyal, megvívjon bárki férfival vagy nővel, aki ellene támad,

szembeforduljon akár az egész világgal, és szétverje, ha már nagyon az idegeire megy. A pohár roppanása Jim homlokán mind

újabb meg újabb visszhangot vert a lelkében.

15 Aki egyszer lázadó, az lázadó. Nem tehet róla. Nem is tagad-

hatja. Még legjobb, ha az ember úgy lázad, hogy bebizonyítsa: próbálkozni is kár azzal, hogy letörjék a szarvát. A gyár, a mun-

kaközvetítő, a társadalombiztosító életben tartja, vagy ahogy ők mondják: életre rugdossa az embert - de mind egy-egy rejtett akna is, vagy olyan, mint a futóhomok, elnyeli, ha nem vigyáz. A

gyár holtra izzasztja, a munkaközvetítő holtra dumálja, a bizto-sítási és adótisztviselők kiszedik a zsebéből a garast, s miután ki-rabolták, otthagyják holtan. Ha az emberben mind eme csi-

bészség után mégis marad egy icipici élet, behívják katonának, és ott holtra bombázzák. Istenemre, kemény egy élet ez, ha az

ember nem adja meg magát, vagy ha nem akadályozza meg azt a kurva kormányt, hogy az orrát beleverjék a saját piszkába, bár

az ember igazán nem sokat tehet, legfeljebb, hogy dinamittal el-kezdi sorra robbantgatni azokat a négy számlapos utcai órákat.

Azt üvöltik a hordóról: - Énrám szavazz! Akkor így meg úgy lesz - de végül teljesen egyre megy, mert akárkire szavaz, végül az lesz a kormány, és teliveri pecsétekkel az ember fizimiskáját,

végül már a kezét se látja a sok pecséttől, és ami még rosszabb, fizet is, hogy ezt tovább csinálhassák. Testestül-lelkestül, gerin-

cestül-koponyástul megkaparintják, végül már azt hiszik, hogy az ember ugrik, ha füttyentenek neki.

De hallják-e, ez a pad az én legjobb haverom, mert rá-kény-szerit, hogy gondolkozzak, és ez elég baj nekik, mert tudom,

nem én vagyok az egyetlen. Egy szép nap majd megpróbálnak ugatni, de mi nem térünk be engedelmesen az akolba, mint a juhok. Egy nap majd villogtatják a lámpájukat, és tapsolnak, és

azt mondják: - Gyerünk, fiúk, sorakozzanak fel, megkapják a pénzüket. Nem hagyjuk magukat éhen halni. - De lehet, hogy

akad köztünk, aki éhen akar halni, és akkor elkezdődik a haddel-hadd. Lehet, hogy akad köztünk, aki focizni akar, vagy el akar

menni, pecázni a Grantham Cuthoz. Az a nagy hasú szakszerve-zeti bonc majd könyörögni fog, hogy ne keverjük a szart, Sir Ha-

rold Hólyagfej majd nagyobb prémiumot ígér, ha minden egye-nesbe jön. Csizmatalp főfelügyelő meg azt mondja: - Maradjunk nyugton, emberek, ne lógjunk itt a gyárkapunál. - A fekete ru-

hás, keménykalapos ürgék meg kijelentik: - Ezek a fickók meg-kapták a tv-jüket, van miből megélniük, van tanácsházuk, sörük,

segélykasszájuk - egyik-másiknak még autója is van. Boldoggá tettük őket. Hát mit akarnak? Ez géppuska, amit hallok, vagy ki-

pufogó? D-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d-d. Remélem, nem

leszek ott, hogy lássam, de tudom, hogy ott kell lennem. Én egy olyan istenverte bakkecske vagyok, amelyik örökké meg akarja hágni a világot, és nem is csoda, hogy az vagyok, hisz a világ is

ugyanazt akarja énvelem.

Arthur Doreenhoz szegődött: udvarolt neki. Volt ebben valami

kellemes, és ha a szerelem törvényei ellen most nem is lázadt, és nem próbálta azokat a háború törvényeiből levezetni, még

mindig ott volt a kormány nyomasztó hatalma, aminek nekife-szíthette fehér bőrű, csontos vállát, ott volt az az ezernyi tör-vény, amit figyelmen kívül hagyhatott, s ily módon megszeg-

hette. Mert mindenkinek megvan a maga ellensége, és csak a harc szabályait ismerve juthat megállapodásra önmagával, és a harcban egyetlen elfogadható, fegyverül szolgáló szabály van:

legyen dörzsölt az ember, mégpedig nem úgy, hogy halk és si-ránkozik - az rosszabb, mint a halál -, hanem készen az ököl-

harcra, ötletesen, mint az, aki naphosszat a gyárban melózik és hetenként tizennégy rongyot visz haza, hogy tőle telhetőleg el-

verje a hét végén; mint az, aki benn rekedt a magányában, és a megélhetését szolgáló, félig tudatos, megrögzött apró fortélyok-

ban, de mindenáron kiutat keres. Miközben életfogytját töltötte a pad mellett, heves viták hám-

lottak le és döglöttek meg az agyában. A vörös seb Jim homlo-

kán, és Jane elkeskenyedett ajkú, rémült arca mint a fény egy hirtelen támadt hasadékon át, világított rá, hogy az ember nem-

igen tarthatja szem előtt a biztonságát, ha a harcban győzni akar (ugyanakkor arra is gondolt, hogy ha őt egy nő úgy teremtette

volna képen, mint Jane Jimet, ő bizony lekevert volna neki). Mert győzni annyit jelent, mint túlélni: ha marad az emberben egy kis

élet, és az ember éli túl az ellenségét, akkor győzött. És ha két lábbal akar megállni a földön - erre most döbbent rá először tel-jes egészében -, akkor nem elég, ha ellene szegül a tulajdon kö-

nyörtelenségének - hajlandóságának, hogy eltapossa valamennyi ellenségét, aki mint a hangya, nyüzsög a kormány k betűjén -,

hanem az is kell, hogy tudomásul vegye az élet egy és más kel-lemességét és szépségét - amint azt nyersebb formában már ko-

rábban meg is tette -, különben a kormány elpusztítja, vagy megkeseredik benne az is, ami jó.

Egy szép vasárnap, március elején, mikor a földön, melyet

nemrég érintett meg hűvösen a hó, megcsillant a nap, és friss hideget lehelt a levegő, Doreennal találkozott a lakótelep szélén.

Az utcán kevesen jártak, mert alig múlt még ebédidő. Arthuron egyszínű öltöny, fehér ing és nyakkendő volt, Doreenon pedig,

aki már várt rá, és szemmel tartotta a buszmegállót, ahonnét Arthur jöhetett, világosbarna kabát, harisnya, vasárnapiasan

elegáns cipő, a kabát alatt meg zöld jerseyruha. Arthur átvágott az úton, magas volt, szikár, rövid szőke haja

csinosan hátrafésülve, fél keze a nadrágzsebében. Abban egyet-

értettek, hogy elmennek sétálni, de Doreen a városba szeretett volna menni, Arthur meg inkább ki. - Egész héten a gyárban ro-

hadok - érvelt -, vasárnap az egyetlen nap, mikor kibújhatok egy kicsit. Különben is utálom a várost.

Doreen ebben valami homályos praktikát gyanított, ami azt célozza, hogy Arthur kicsalja őt az isten háta mögötti mezőre, de

megadta magát. Séta közben Arthur eltöprengett, hogy milyen párját ritkítóan jó dolog Doreennal sétálnia, nincs az a veszély, amely szinte tapinthatóan vette körül, mikor annak idején Bren-

dával és Winnie-vel járt. Kiruccanásaik nem voltak merész vállal-kozások, nem kellett óvatosan befordulni minden sarkon, nem kellett minden kocsmában ismerni a taktikai visszavonulás útját

arra az esetre, ha netán rajtuk ütnének, nem volt egyetlen resz-ketés minden lépése, mint annak idején, amikor a sötét utcán

Brenda derekát átölelve sétált. Mikor Doreennal volt, mindez hi-ányzott, annyira, hogy ha egy sarokhoz közeledtek, még ha vele

volt is, megugrott a szíve az izgalomtól, s beszélgetésük másod-percekre megszakadt, míg be nem fordultak, s nem érezte azt a

furcsa, megkönnyebbüléssel vegyes csalódást, hogy az út biz-tonságosan nyúlik el előttük.

Ügy rémlett, a nap kívül esik az időn, s szép volt ritka maga-

san szálló felhőivel. A hársak életre keltek a fasor szélén, csöpp rügyeik kibújtak és élvezték a tavaszt, csillogtak, mint a sma-

ragd, frissen, hogy a láttukra megenyhült az ember szomja. A fasorból visszatekintve a lakótelep szélső házai fakónak és sze-

dett-vedettnek tűntek, mintha mindet egy őrült szórta volna ki találomra a kötényéből.

Doreen belekarolt, és elsétáltak odáig, ahol a lovaglóösvény a strelleyi templomnál kettéágazik, az egyik ága a mezőn át Ilkestonba, a másik a kimberleyi és eastwoodi bánya felé tart.

Arthur itt kinn boldog volt. Eszébe jutott kovács nagyapja, aki-nek Wollatonban volt háza és műhelye. Fred gyakran kihozta ide,

s az emlék megrögződött Arthur agyában. A porta - ahol az ud-varon az ember maga húzta föl a vizet a kútból, maga termesz-

tette meg a krumpliját a kertben, a tyúk alól vette ki a tojást, a tyúkot meg azon a szalonnán sütötte ki, ami besózva lógott kinn

a kampón, a kamrában - már régóta eltűnt, lebontották, hogy legyen hely a piros falú típusházak előnyomuló hadseregének, mely úgy terjedt szét a mezőn, mint a piros tinta a zöld itatós-

papíron. Lassan ballagtak Ilkeston felé egy keskeny köves ösvényen,

egyfelől egy alacsony drótkerítés, másfelől egy fagyal-sövény közt, alig szóltak, és ahol az ösvény kiszélesedett, letértek

Trowel felé. Arthur, mióta az eszét tudta, mindig a környéket jár-ta nyári délutánokon, iskola vagy munka után, és így, mint a te-

nyerét, ismerte valamennyi dűlőt és ösvényt. Egy házhoz értek, amelynek az ablaka csokoládét és limonádét kínált. Arthur már járt itt, megbirkózott már bringán is a köves ösvénnyel, élvezte

az ugratóit, huppanóit, mikor az Erewash-csatornához tartott pe-cázni, s itt gyakran taposott rá a fékre, és tért be, hogy valami

ennivalót vegyen. Doreen elszopogatott egy rúd csokoládét, és megivott egy

üveg limonádét. A háziasszony emlékezett Arthurra, és félénken megkérdezte: - Ma nem megy horgászni? - miközben az ablak-

ban a kért csokoládé után kutatott. - Azt a mogyorós-mazsolás csokit, csibém - kötötte ki Arthur.

- Meglásd, ízleni fog - fordult Doreenhoz. - Ma nem - felelt az

asszony kérdésére. - Most udvarolok, nem látja? - és átölelte Doreen derekát, hogy erről bizonyságot tegyen.

- Udvarol! - kiáltott fel az asszony. - Nohát, akkor mostantól

kezdve békén hagyja a halakat. Arthur fizetett, és az asszony becsukta az ablakot. - Azért még

lesz időm pecázni, azt hiszem - mondta Arthur. Odaértek egy felvonóhídhoz, és nekidűltek a korlátnak. - Tu-

dok innét egy rövid utat át a lakótelepre - mondta Arthur. - Ak-kor nem kell a busszal bajoskodnunk. - Keze a lány derekán volt,

s mindketten lenéztek a sötétkék vízre, alig néhány lábnyira a lábuk alatt. Alig volt ez patak is, csak a szomszéd csatorna egy elvetélt mellékága. Sekély volt, a színe tükörsima, visszaverte a

felhők képét. Némán álltak, a közelben senki, sehol. Arthur karja fölcsúszott Doreen hátán, és megpihent meleg nyakszirtjén.

Megpróbálta megcsókolni. De Doreen félrefordította a fejét. - Nem lát senki. - Szorosan átölelte a derekát, s közben szo-

morúan töprengett, nézte lenn a vizet, amelynek rezzenetlen színe alatt cselek úszkáltak kecsesen a derűs áttetsző csöndben.

A kék-fehér ég szigeteket alkotott a vízen, a meredek falú göd-rök feneketlen mélynek tűntek, s a halak roppant öblöket, ko-baltkék szakadékokat úsztak át. Arthur szeme rátapadt a fene-

ketlen víz gyönyörű földtányérjára, megpróbált földeríteni min-den egyes tavacskát és sekélyest, s végül a külső csönd olyan

csöndet teremtett benne is, amelyet teste-lelke egyetlen porci-kája sem kívánt megtörni. Arcukat nem látták a vízben, árnyé-

kuk eggyé vált a nádszálak és szétterülő vízililiomok közt cikázó halak árnyékával, beszívta a víz, mintha oda tartoznék, mintha a

világ karmai elengednék őket, ha lemerülnének a képzelt mély-ségbe, mintha mindig is ismerték volna, tudták volna, hogy biz-tos menedék, mintha oda szerettek volna visszatérni, szellemük

máris ott lenne, a derűs, bolygatlan mélységet járná, és hívo-gatná őket, hogy jöjjenek utána.

De hát erről szó sem lehetett. Az ember, akár tetszik, akár nem, előbb-utóbb ráébred a valóságra. Föltűnt egy fodor a víztü-

kör közepén, mind kijjebb-kijjebb gyűrűzött, s szinte az időn kí-vül nekiverődött a partnak. A gyűrűk sorra enyésztek el a parti

nád közt. - Fáradt vagyok - törte meg a csöndet Doreen. - Hát akkor menjünk. - Karon fogta és levezette az ösvényre.

A rövid úton vágtak át hazafelé, s mikor egy elhagyatott helyre értek, amilyen aznap délután még egy sem akadt, magával ra-

gadta őket a halálos, ellenállhatatlan szenvedély, és lehevered-tek együtt a sövény tövébe.

Miután túlestek a vasárnap délutáni mozin, Arthur kijelentette, hogy meginna egy korsóval, mielőtt hazamennek. Esik, mondta, s ez épp elég ok, hogy egy kocsmában keressenek menedéket.

Doreen fölvetette, hogy menjenek haza busszal, akkor nem áz-nak meg, de Arthur azt felelte, hogy utál mindenféle sorban ál-lást. - Soha életemben nem álltam sorban - mondta -, csak nem

fogom most elkezdeni. - Öt percet csak kibírsz - csattant föl Doreen.

- Az sok. És különben is, azt mondtam, szeretnék meginni egy korsó sört, nem?

- Minek neked meginni egy korsó sört? - kérdezte Doreen, és fölhajtotta a kabátja gallérját, hogy ne szúrják a nyakát az eső

hideg tűi. - Menjünk haza, ott meleg van. Anya majd ad nekünk valami vacsorát.

Arthurban föltámadt a makacsság. - Megkívántam egy korsó

sört - erősködött. - Nem tudom, mi van abban rossz. - Én tudom - mondta Doreen. - Túl sokat iszol.

- Dehogy iszom. Mióta téged megismertelek, feleannyit, mint amennyi elég lenne. Ne is próbáld útját állni, hogy megigyak egy

korsóval, ha egyszer megkívánom. Rájuk támadt a kocsma füstje és bűze. - De csak egy korsóval

- mondta Doreen, mikor bementek. - Te is igyál valamit - kínálta Arthur. Doreen beleegyezett, de asztalhoz ülni már nem volt hajlandó,

azt mondta, ha leül, akkor Arthur záróráig marad. - Szóval megpróbálsz pórázon tartani? - nevetett Arthur.

- Még nem vagyunk férj és feleség. - Sőt, még el se jegyeztük egymást - jegyezte meg gúnyosan

Doreen. - így van - mondta Arthur -, hisz alig néhány hónapja ismerjük

egymást. - És ezt hívod te udvarlásnak? - kérdezte Doreen, és el-finto-

rította az orrát. - Lehet, hogy van, aki annak hiszi, én nem.

- Azt se, ami két hete volt? - kérdezte meg Arthur. - Te disznó! - kiáltotta Doreen. - Mindig azt vágod az arcomba.

Arthur halkan elnevette magát, és vigyorogva megkérdezte: - Tudod, hogy élvezem, ha veszekszel és lehordasz?

- Pedig komolyan vehetned - mondta -, mint akárki más. - Venném is, ha nem szeretnélek - mondta Arthur.

- Még hogy szeretsz! - kiáltott Doreen. - Tudod is te, hogy mi a szerelem.

- Hát nem nagyon, Doreenom. De nálad mindenesetre egy ki-

csit jobban. - Te gyagya vagy - mondta Doreen -, igenis az vagy.

- Hű! - kiáltott fel Arthur. - Ekkora felhajtás, mert megszom-jaztam egy pohár sörre, és te az istennek se akarsz engedni. Lá-

tod, hogy lecsúszott neked is. Mintha kocsmában jöttél volna a világra. Hogy így piáljon valaki! Biz-isten szégyellném, hogy az

enyém vagy, ha nem szeretnélek annyira.

Doreen az ajkába harapott, és megvillant a szeme. - Még azt hiszik, hogy házasok vagyunk - bökte ki -, olyanokat mondasz és úgy viselkedsz. Az istennek se engedsz sohasem.

- Miért? Talán bizony örülnél neki, ha engednék? -kérdezte Arthur ugyanolyan vérlázító vidáman. - így szereted te ezt. Úgy

van az rendjén, hogy megtegyem, amit akarok, tudod te azt jól. - Istenem - sóhajtott fel Doreen. - Ha nem volnánk kocsmá-

ban, most nyakon vágnálak, de istenigazából. - Azt elhiszem, Doreen Greatton. Élvezném is. Csak épp te is

kapnál egy nyaklevest. Ugye, tudod? - Az nagyon jót tenne neked - mondta Doreen, most már sze-

lídebben. Aztán eszébe jutott Arthur korábbi megjegyzése. - Kü-

lönben is, ki mondta, hogy így szeretem? Mert te ugyan nem szerettetted meg velem, azt mondhatom.

- Igenis én, ne hazudj. Már elfelejtetted, hogy mennyi szépet mondtál nekem, hogy szereted, hogy ilyen vagyok? Nem is ér-

tem; hol így beszélsz, hol meg úgy, ahogy éppen eszedbe jut. Doreen elhallgatott, s nézte, hogy Arthur még egy korsóval

rendel. Aztán Arthur megkínálta cigarettával, s mikor ő vissza-utasította, széles mozdulattal gyújtott rá a magáéra. - Azt hi-szed, hogy te vagy a kakas a szemétdombon - mondta Doreen, s

közben arra gondolt: „Megállj csak, majd megszelídítlek én." - Arthur megfordult, hogy eldobja a gyufát, s megpillantott maga

mellett egy egyenruhás férfit. A férfi magas volt, jó alakú, a ma-ga katonás módján jóképű, fekete hajú, bár az arca túlságosan

vöröslött, látszott, hogy rövidesen borvirágos lesz, és a bajsza is túlságosan rövidre volt stuccolva élénkvörös ajka fölött. Sapkája

ott hevert a pulton, az üres söröskorsó mellett. A katona hosszan nézte Arthurt, mindketten ráismertek egymásra. Aztán elfordult.

- Hát a haverja itt van-e ma este? - kérdezte Arthur.

- Ki ez az ember? - kérdezte Doreen, és meghúzta Arthur ka-bátujját.

A katona arcáról egyszerre lehervadt minden csín, és acsar-kodva, dühösen megkérdezte: - Hát ahhoz mi köze magának,

hallja? - Ha bajt akar, csak jöjjön ki - mondta Arthur, és odaszólt

Doreennak: - Nyugalom. Csak egy régi haverom. A katona nem moccant, csak támasztotta a pultot, össze-rán-

colta a homlokát, és félig behunyta a szemét, mint aki túl sokat

ivott. - Akar a fene - mondta; leteperte Arthur vaskemény pil-lantása.

- Mit akarsz? - kiáltott fel Doreen a rémülettől megcsukló han-gon. - Hisz azt mondtad, a haverod?

- Jó, én csak figyelmeztetni akartam - mondta Arthur a baká-nak -, hogy ha bajt keres, bármikor megkaphatja. - Sem ő, sem

a másik soha nem fogja azt mondani, hogy „bocsánat". „Ha ka-tona nem volna, ő is ott állna az én oldalamon, ott köpné ki a lelkét egy gép mellett, mint az enyém, s ő is azon gondolkodnék,

hogyan röpíthetné levegőbe dinamittal a Tanácsházát. Nem is tudom, mit evett ezen a szerencsétlen Winnie. Bár Winnie-vel aztán ő is jól bevásárolt magának, az biztos. Meg is kérdem,

nem innék-e meg velem egy korsóval." - Meginna egy korsó sört velem, pajtás? - kérdezte.

- Nem, köszönöm - mondta a baka. - Ugyan - unszolta barátságosan Arthur -, egy korsóval csak. -

Meg is rendelte, és magának is egyet, és a két korsó ott állt egymás mellett a pulton. A baka gyanakodva nézte, mintha mé-

regpohár lenne. Arthur magasra emelte a korsót. - Egészségére! Fenékig, paj-

tás. A jövő héten megnősülök.

A baka kizökkent keserű révületéből. - No, isten-isten. Minden jót - és egy slukkra lehajtotta a sört.

Busszal mentek haza a lakótelepre, s útközben úgy ültek egy-más mellett, némán, mint aki életében először ül repülőgépen,

és még megszólalni is fél. Mikor már a teret taposták, a lány megkérdezte: - Ki volt ez a katona?

- Egy régi haverom - felelt Arthur. - Még katonakoromból is-

merem. - Többet nem is mondott. Végigmentek a kerten a hátsó ajtóhoz, beléptek a keskeny ve-

randára a klozet és a szenes-sufni közt. Arthur követte Doreent az áporodott gáz- és mosottruha-szagú konyhába. A nappali

szobában rendetlenség volt. „Majd kitakaríttatnám én, ha itt lak-nék" - gondolta Arthur. Szárítókötélen száraz mosott ruha lógott

a szobán keresztben, s a komód is, a polc is tele volt haj-kefékhez, mutatójuk vesztett órákhoz, üres cigarettás-dobozok-hoz támasztott karácsonyi üdvözlőlapokkal, amatőr felvételekkel.

Egy húszesztendős rádió krákogott a komódon; Doreen édes-anyja nyomban kikapcsolta, amint ők ketten beléptek. Az asztal

meg volt terítve vacsorához: teáskanna, csészék, cukortartó, egy doboz tejkonzerv, kenyér, sajt, néhány kés és villa.

Mrs. Greatton a tűznél ült, újságot olvasott, a szenesládával szemközt meg egy bombayi indus kuporgott, és szívott ökölbe

szorított markán át egy cigarettát. Doreen édesanyja süket volt, szemüveget viselt. Arthur körülbelül ötvenévesnek nézte. Gon-dolkodott, vajon mit találhat indus barátja ezen a löttyedt testű,

megtermett, csöppet sem szép asszonyon, akinek a haja már őszült is, gyérült is a homloka fölött. Az indus még soha nem

szólt Arthurhoz, korábban sem, nyilván egy szót sem tudott an-golul. Doreen édesanyja azt mondta, egy gépgyárban dolgozik a

városban, és három év múlva, ha ezer fontot megtakarított, ha-zamegy Bombaybe, ahol, magyarázta, ezer fonttal milliomos

lesz. Az indus kezeslábast és zakót viselt, a fején meg mici-sap-kát, amit Arthur szeme láttára csak egyszer vett le a fejéről - Mrs. Greattont követte föl a hálószobába -, s akkor kiderült,

hogy tökkopasz. Lehetett vagy negyvenéves, indus szemmel bi-zonyára jóképű, de Arthurnak nem tetszett. Mindig csak ült, hallgatott, egy képeslap képeit nézegette, és lassan, elgondol-

kozva szívta egyik cigarettát a másik után, a markán át, ajka so-ha nem érte a cigaretta szopókáját. Mrs. Greatton néha fölpil-

lantott az újságból, és valami gyöngéd megjegyzést tett; az in-dus nem értette, de dörmögve, egy-egy fejbólintással vagy indus

szóval nyugtázta. Ezt viszont Mrs. Greatton nem értette. Mrs. Greatton összehajtogatta az újságot, és vacsorát adott

nekik; mindezt cigarettával a szájában; mindent lassan, nehéz-kesen csinált; Arthur meglepődött, hogy még tíz perc sem telt el, máris ott állt előttük a takarosan tálalt vacsora. Egyikük sem volt

éhes. Ültek egymással szemben, lassan majszolták a kenyeret, sajtot, konzervhúst. Mikor Mrs. Greatton félrefordult, Arthur rá-

kacsintott Doreenra, s mikor az indus nézett félre, neki orrot mu-tatott.

- Anyád egész este olvassa azt az újságot - jegyezte meg hangosan, hisz Greatton mama úgyis süket volt. - Lassan olvas,

vagy még az apróhirdetéseket is elolvassa? - Minden szót elolvas - felelte Doreen. - Szereti az újságot,

jobban, mint a könyveket.

Mrs. Greatton fölnézett. Éles szeme nyomban észrevette, hogy beszélnek. - Mit mondasz? - kérdezte kíváncsian.

- Azt mondom Arthurnak, hogy te még az apróhirdetéseket is elolvasod - kiabálta Doreen.

- Ha egyszer érdekesek - jegyezte meg kurtán Mrs. Greatton. Az indus - Arthur sose hallotta, hogy egyikük is a nevén nevezte

volna, úgy látszik, annyiba se vették, hogy legalább megkérdez-zék, hogy hívják - fölnézett, s a beszélgetésük hallatán elmoso-lyodott.

- Elkárhozott lélek - mondta Doreen, miközben vissza-mosoly-gott rá.

- Mi? - érdeklődött Mrs. Greatton. - Elkárhozott lélek! - üvöltötte Arthur.

- Nem is igaz - mondta Mrs. Greatton. - Rendes pacák. Na-gyon derék ember.

- Neve nincs neki? - kérdezte Arthur. - Biztos van - mondta Doreen -, de mi Chumleynak hívjuk,

mert valahogy így hangzott, mikor megkérdeztük tőle. Mi,

Chumley? - kiáltott át neki a szobán. Az indus megfordult, és úgy bámult Doreenra, mintha a lány valami titkot próbált volna

kiszedni belőle, aztán visszafordult a tűzhöz. - Nem bolond ám - magyarázta Doreen, miközben Arthurnak

még egy csésze teát töltött. - Szereti, ha róla beszélünk. - Magányosnak látszik - jegyezte meg Arthur, s úgy rémlett,

ez fáj neki. - Pedig nem az - mondta Doreen. - Mamával jól megvannak.

Itt nincs rossz élete.

- Lehet, de mégis magányosnak látszik - mondta Arthur. - Ha-za kéne mennie Indiába. Én észreveszem, ha magányos valaki. Hiányoznak neki a haverjai.

- Itt van neki a Mama - mondta Doreen. - Az nem ugyanaz - mondta Arthur. - De még menynyire hogy

nem. Végeztek a vacsorával, de ott maradtak még az asztalnál, be-

szélgettek. Arthur arra várt, hogy Chumley és Mrs. Greatton föl-menjen már a hálószobába, takarodjék el az útból, s ő kettesben

maradjon Doreennal, aki maga is egyre ritkábban és ritkábban szólt, mintha őt is emésztené a türelmetlenség.

Chumley fölállt, sapkával a kezében, kopasz feje megcsillant a

villanylámpa kemény fényében, s elindult az ajtó felé. Mrs. Greatton nyomban megérezte a mozgást, újságpajzsa megzör-

dült és leereszkedett. - Mindjárt én is megyek, drágám - mond-ta.

- Reméljük - dünnyögött Arthur. Hallották, hogy Chumley lassan fölfelé ballag, de Mrs. Greatton

makacsul tovább olvasott, mintha csak ki akarna tartani emellett egész éjszaka. Arthur a kezébe nyomott Doreennak egy meg-gyújtott cigarettát, s ő maga másikra gyújtott. A gyufát apró da-

rabokra törte, a darabokat kirakta a tányér szélére, majd egyen-ként célba fricskázott velük a sajtos tálra az asztal közepén.

Doreen megint megkérdezte, ki volt az a katona a kocsmában. - Nohát, akkor elmondom, hogy hogy is történt - engedett Arthur.

- Tudod, a katonaságnál volt a haverom. Egyszer azonban meg-fenyítették, és én voltam az oka. Nem tehettem róla, tudod,

mert ott volt velem egy tiszt, és akkor egy hétre bevarrtak a fogdába. Szóval, mikor kijött, összeakadtunk a városban, nekem jött, nagy hírig lett, és azután már nem voltunk olyan nagy ha-

verok. De azt hiszem, már nem orrol rám. Rendes ürge, többször is kirúgtunk a hámból együtt, mielőtt megfenyítették volna. Most

már érted, hogy mért haragudtunk egymásra ma este, mikor ta-lálkoztunk? - Folytatta, gondosan elrészletezte közös kalandjai-

kat, egészen addig, amíg Doreent az elbeszélés őszinte hangja meg nem győzte a történet igazáról, márpedig az eltartott né-

hány percig. Mrs. Greatton már az újság utolsó oldalára lapozott. Sporthí-

rek, gondolta Arthur, azt talán csak nem olvassa végig.

- Anyád a keresztrejtvényt is meg szokta fejteni? - kérdezte felsőbbséges közönnyel. - Mert ha igen, az eltart hajnali négyig.

- Nem. Egyszer megpróbálta, de fölhagyott vele. Sértette a szemét az a sok kis fehér-fekete kocka.

Ettől megkönnyebbült, s figyelte, mint jár Mrs. Greatton sze-me ide-oda az újságlapon. Chumley már vagy húsz perce várhat-

ta fönn. „A mindenit, mikor mozdul már, és megy föl? - gondolta türelmetlenül. - Ha ilyen tempóban folytatja, itt ül egész éjsza-ka." Elkapott és kivégzett egy legyet, mely ott sétált a csuklóján.

Mrs. Greatton a csattanásra fölpillantott, aztán folytatta az olva-sást. „Azért is kiülöm - gondolta morcosan Arthur -, még ha haj-nalig nem kel föl a karosszékből, akkor is." Egy autó húzott el a

ház előtt. - A büfékocsi, most megy vissza a városba - tájékoz-tatta Doreen. Háromnegyed tizenegy volt. Hallották Chumley

csupasz talpának makacs topogását a hálószobapadlón. - Mind-járt megy - mondta Doreen.

De nem ment. „Az isten szerelmére, lóduljon már - mondta magában Arthur. - Valami iszonyúak tudnak lenni az anyák

ilyenkor. Miért nem megy már?" Mrs. Greatton tizenegykor fölállt, és összehajtogatta az újsá-

got. - Nos - mondta, és lenézett rájuk -, akkor én most elteszem

magamat. Te se maradj fenn sokáig, Doreen. - Jól van, Mama. Csak tíz percig. Arthurnak is mennie kell már.

Messze lakik. - Messze bizony - ordította Arthur. - Elkopik a lábam, míg ha-

zaérek. - Én meg majd lerakom az asztalt és elmosogatok, mielőtt le-

feküdnék, Mama - mondta Doreen, mikor Mrs. Greatton végre rászánta magát az indulásra.

Mikor Mrs. Greatton léptei már fönn dobogtak a nyikorgós lép-

cső tetején, Arthur elkapta Doreent és hevesen megcsókolta. - Azt hittem, már sose megy.

- Tévedtél - mondta Doreen rosszallóan, és kisiklott a keze kö-zül. Lerakta a ruhát, újságot a kanapéról, hogy nyugodtan lete-

lepedhessenek és csókolózhassanak. Ez volt a néhány hete ki-alakult szombat esti szórakozásuk. Pár perc múlva Doreen kisza-

badította magát és fölállt. - Most csináljunk úgy, mintha elmen-nél.

- A régi trükk - mondta Arthur, és a főzőfülkén át kiment

Doreen nyomában a hátsó ajtóhoz. - Hát akkor jó éjszakát, Arthur.

- Jó éjszakát, csibém - köszönt vissza Arthur olyan harsányan, hogy az egész telep hallotta. - Akkor hát, viszlát hétfőn.

Becsapta az ajtót, jó erősen, hogy a ház belereszketett; Doreen azt akarta, hogy az édesanyja süket füle föltétlenül föl-

neszeljen a zajra. Arthur benn maradt; halkan, lábujj-hegyen követte Doreent a meleg, kényelmes, jól világított nappaliba.

- Egy darabig maradj még csöndben - súgta a fülébe Doreen.

Rágyújtott egy cigarettára, hanyatt vetette magát a kanapén, kényelmesen elnyújtózott, mialatt Doreen lerakta az asztalt, és

tapintatos, kiszámított zajjal elmosogatott kinn a konyhán, ab-ban a reményben, hogy a házat átlengő nesz majd álomba, vagy

legalábbis abba a biztos hitbe ringatja az édesanyját, hogy a lá-nya biztonságban végzi a dolgát lenn az üres földszinten.

Kijött a konyhából, levetette a kötényét, odaállt az asztalhoz sötétzöld ruhájában, mely olyan szépen kirajzolta a melle és kar-

csú dereka görbületeit, hogy Arthur elámult: - Az életben nem láttam még olyan szép lányt, mint te.

Elmosolyodott, és leült Arthur mellé. A szoba meleg volt, még

égett a tűz a kandallóban. Arthur bevágta félig szívott cigarettá-ját a szenesvödörbe. - Szeretlek - mondta gyöngéden.

- Én is téged - mondta Doreen, de ő kacérul. Arthur a vállára tette a kezét. - Szeretnék veled élni. Doreen fölragyogott. - Az

szép volna. - Mit is mondtál, hány éves vagy? - Hát ennek mi köze az

egészhez? - Mindjárt húsz. - Én huszonnégy. Jó dolgod lesz velem. Majd gondoskodom ró-

lad. Doreennak sugárzott az arca. - Soha el nem felejtem ám azt a

vasárnapi sétát - mondta halkan, és megfogta Arthur kezét -, mikor Cossalnál a vizet néztük, aztán kimentünk a mezőre.

- Ugye, tudod, hogy mire gondolok? - kérdezte szigorúan Art-hur.

- Hát persze. Mindketten hallgattak. Arthur levert volt, gondolatait eltorla-

szolták a kérdések és hiányos válaszok; egy régi háború utóvéd-

harcait vívta, de érezte már magában az új háború előcsatározá-sait is. A szíve mélyén mégis élvezte a dolgot, könnyed volt és

bizakodó, olyan táj felé tartott, amelynél szebbet még nem tapo-sott a lába. „Talán részeg vagyok" - gondolta. De nem, mégsem.

Színjózan. Úgy ültek ott, mintha egyszerre leszakadt volna mindkettő-

jükről a világ súlya, és megnémultak volna a meglepetéstől. De ez mindössze egy pillanatig tartott. Arthur gyilkos szorosan ölelte magához, mintha már most, ezzel az első rövid erőpróbával is

szerette volna kiszorítani belőle a lelket. De Doreen sem maradt adósa, mintha ő akart volna elsőnek felülkerekedni. Döntetlen

lett: s mindketten abban a nagy elhatározásban kerestek vi-gasztalást, amire épp az imént szánták el magukat. Arthur hal-

kan beszélt hozzá, ő meg bólogatott a szavaira, de nem tudta, mit jelentenek. Arthur se tudta, mit beszél: az adó és a vevő

egyaránt befulladt: utat törtek együtt a föld felszántott barázdái felé.

16

Egy tavaszi vasárnap kint pecázott a csatornaparton egy ka-nyarban, ahol az égerfák vénember módjára áztatták a lábukat a

vízben, miközben a pimasz ifjú tölgyek ott tolongtak a hátuk megett. Kihúzta magát, ujja a nylonzsinórt eregette a sebesen pergő orsóról. Ott hevert mellette a hátizsákja, zakója, az üres

halas-szatyor, a bringa, és a két konzervdoboznyi giliszta, amit odahaza ásott ki indulás előtt a csöpp kert földjéből. A nap áttört a felhők között, és földszagot küldött föl az égbe. Daloltak a ma-

darak. Megakadt a szeme egy hangtalan, apró vízrobbanáson. Közelebb hajolt a vízhez, fölállt, és egy erélyes karmozdulattal

kirántotta a horgot. Följebb, a csatornaparton, egy másik magányos ember horgá-

szott, de Arthur tudta, hogy ők ketten békén hagyják, s még csak nem is köszöntik egymást. Az embert itt senki se zavarja:

lehet vadász, álmodó, néhány órára mindentől távol a maga ura, bármikor, ha éppen nem esik. Mint a tizedes a katonáéknál, aki arról mesélt, hogy milyen csudadolgokat álmodik az ember a vé-

cén. Ez még annál is jobb: mert hogy mi minden jut az ember-nek eszébe így, nyugodalmas pecázás közben, az egyenesen

bámulatos. Megitta a teáját a flaskából, megevett egy sajtos szendvicset,

majd visszaült, és figyelte a piros-fehér úszót - félig merült a vízbe az égerfa alatt -, rajta tartotta a szemét, hogy nyomban

észrevegye a szerencsés fogás legcsekélyebb jelét is. Ami őt il-leti, ő már horogra került, és most már kapálózhat ellene élete végéig. Ha az ember kifog egy halat, mintha a hal is kifogta vo l-

na őt, és így van az ember minden mással - kanyaróval, nővel -, amit kifog. A világon mindenki horogra akad, így vagy úgy, és

aki eddig nem akadt volna, az majd fog. Amint az ember világra jön, máris a szabad levegő horgára akad, hiába visong miatta

azon nyomban. Aztán a gyárban kerül hurokra, egy gépet akasz-tanak a nyakába, később meg az asszony a horog, amin fönn-

akad. Az ember jobbára úgy is viselkedik, mint a hal: szabadon úszkál, békessége van, azt csinálja, amit akar, nem törődik sen-kivel, milyen jó is így, gondolja, aztán: Zsupsz! - ráharap a ho-

rogra, kifogták. Maga se tudja, miért, nagyobbat harap, mint amekkorát le tudna nyelni, és akkor már élete végéig ugyanazon

a csalétken rágódhat. A halnak ez a halála, de férfinál talán nem olyan nagy baj. Lehet, hogy csak valami jobbnak a kezdete,

jobbnak, mint amit valaha is el tudott képzelni, mielőtt mohó szájjal ráharapott az életre szóló csalétekre. Arthur tudta, hogy

még nem kapta be, még csak körülnyalogatta, és jó ízűnek ta-lálta, még elúszhat a körülrágott morzsától. De nem akart. Ha az ember úgy éli le az életét, hogy nem kap be egyetlen elébe ló-

gatott csalétket sem, akkor az élete nem is élet. Nincs mit vál-toztatni rajta, és nincs mi ellen küzdenie. Unalmas, mint a pos-

hadt pocsolyavíz. Az ember belehalhat abba is, hogy túlságosan dörzsölt. Még ha a csalétek bajt jelent, akkor se lehet, hogy az

ember következetesen ne vegyen róla tudomást. Elnevette ma-gát: arra gondolt, hogy neki ugyan már bőven kijutott a csal-

étekből, a félig megrohadt konyhahulladékból, s épp ezért, így vagy úgy, de bőven volt része bajban is.

Olyan feszülten leste az úszót, hogy elálmosodott: előző éjjel kettőig volt együtt Doreennal. Megbeszélték, hogy három hóna-pon belül megtartják az esküvőt; addig, mondta Arthur, még

szép pénzt összegyűjthetnek, majdnem százötven fontot, nem számítva a keresetiadó-visszatérítést, amivel az összeg feltehe-

tőleg megüti a kétszázat. Azzal pedig már el lehet kezdeni, mondta Doreen, hisz Mrs. Greatton fölajánlotta, hogy maradja-

nak nála, amíg tetszik, csak fizessék ők a lakbér felét. Különben nagyon magára maradna, ha Chumley elmegy. Arthur azt mond-

ta, ő jól kijön majd Mrs. Greattonnal, hisz ha odaköltözik, ő lesz a férfi a háznál. És ha veszekedés lenne, bármikor kivehetnek maguknak másutt egy szobát. A dolog tehát úgy néz ki, hogy jól

meglesznek együtt, föltéve, ha ki nem tör a háború, a gazdasági válság, és vissza nem tér a segélyes világ. Amíg nem lesz éhín-

ség, nem söpör végig Anglián a pestisjárvány, nem szakad ketté a Sziget földrengéstől, és nem dűl a fejükre a város, vagy nem

dobják le a Bombát, és nem intézik el a világot egyetlen durra-nással. De az ember nem törődhet az ilyesmivel túl sokat, ha

tervei vannak, és ki akar csikarni az élettől valamit, amit azelőtt soha. Márpedig ez a helyzet, gondolta, egy fűszálat rágicsálva.

Megrögzítette a botot a parton, és fölállt, hogy nyújtózkodjék.

Nagyot ásított, érezte, hogy a térde elernyed, aztán megfeszül. Szálas termete kirajzolódott a csatornakanyar hátterén, a vizet

szegélyező sövényen és fákon. Végigsimított arca nyers voná-sain, keze fölfelé tartott, vastag ajka felől szürke szeme, ala-

csony homloka, rövid szőke haja felé. Fölnézett a kék égdara-bokkal pöttyögetett szürke felhőre a feje fölött. Ki tudja, miért,

elmosolyodott azon, amit látott, és megfordult, hogy sétáljon néhány lépést a vontatóösvényen. Az úszóról meg is feledkezett; megállt, hogy elvégezze a dolgát a bokor aljában. Miközben a

sliccét gombolta, megakadt a szeme az úszón: táncolt eszeve-szettül, mintha egyszerre életre kelt volna, és ki akarna ugrani a

vízből. Visszarohant a bothoz, és egyenletes mozdulatokkal kezdte

föltekerni az orsót. Keze simán dolgozott, a zsinór olyan gyorsan tekeredett, hogy látni se lehetett a mozgását, csak az orsón, ha

itt-ott megvastagodott a menet; ilyenkor a hüvelykujjával meg-igazgatta, nehogy a döntő pillanatban megakadjon. A hal kibuk-kant a vízből, villogott, küszködött a zsinór végén, de ő kemé-

nyen megmarkolta, hogy kivegye a szájából a horgot. Belenézett az üvegszürke szembe, a barna pupillába, amelyben egy eddig

leélt élet és a most fenyegető halál minden félelme benne volt. Ott látta a hal szemében a fűzzel szegett, hideg korhatag csa-

torna zöld szomorúságát, a rémületet és aggodalmat, hogy élete hallgató örvénye hogyan fordul. Vajon a halak hova kerülnek, ha

meghalnak? A hal szemében régi emlékek csillogtak, nád és nád közt a remegő árnyékban megtett ravasz kanyarulatoké, ijedten szétrebbenő ivadékoké, és önmagáé, amint épp egy nagyobb hal

kergeti. Arthur érezte, hogy a hal pikkelyes testén a fejétől a farkáig végigvonaglik a remény. Kivette a szájából a horgot, visszadobta a vízbe. Nézte, hogy megvillan és eltűnik.

„Hadd, legyen még egy esélyed - mondta magában -, de ha te vagy bármelyik haverod megint ráharap, akkor nincs mese." Az

úszó ott bókolt a szeme előtt. Leült és várt. Ez már háború volt; halat akart hazavinni, hogy serpenyőben megsüssék, vagy hogy

a macskának adja. Baj vár rád és baj vár rám, mindenütt ott a csalétek. A telek legkövérebb gilisztája lóg a horgon, ne zsémbelj

hát, ha érzed, hogy a horog beleállt az állkapcádba. És baj vár rám is, verekednem kell holtomig mindennap. Mi-

nek csinálnak belőlünk katonát, mikor úgyis nyakig vagyunk a

verekedésben? Verekszünk az anyánkkal, feleségünkkel, háziúr-ral és góréval, zsaruval, hadsereggel, kormánnyal. Ha az egyik-

kel nem, akkor a másikkal, s akkor még mindig ott a munka, amit más nem csinál meg helyettünk, és azt is ki kell módolni,

hogy az ember hogyan verje el a bérét. Jut majd baj az életem minden napjára, mert baj mindig volt és mindig lesz. Az ember

bódultan születik, vakon házasodik, belepottyantják egy fura, bolond világba, vadóc módjára nő fel munkanélküli-segélyen, be-le a háborúba, gázmaszkkal a pofáján, s mialatt rühesen rohad

az óvóhelyen, sziréna vijjog bele az éjszakai nyugodalmába. Ti-zennyolc évesen mundérba varrják, s mikor kiengedik, izzadhat

a gyárban, törheti magát, hogy egy korsóval többre jusson, nők-kel járhat víkendre, lesheti, mikor van a férjük éjjeli műszakon,

dolgozhat rohadt gyomorral és sajgó gerinccel, és mindezért nem kap mást, csak pénzt, hogy hétfőn reggel megint vissza-

menjen. Igen, és ez az élet mégis jó, és ez a világ mégis jó, ha az em-

ber nem tör le, akárki akármit is mond vagy tesz, különösen, ha

meggondolja, hogy a világ ez idáig nemigen hallott róla, igazán nem, de ez talán már nem sokáig lesz így.

Az úszó egyszerre vadul bukdácsolni kezdett, s ő szélesen vi-gyorogva nekifogott, hogy föltekerje a zsinórt.

A HOSSZÚTÁVFUTÓ MAGÁNYOSSÁGA

1 Mihelyt az intézetbe megérkeztem, nyomban befogtak

hosszútávú mezei futónak. Gondolom, azt hitték, arra való a testalkatom, mert a koromhoz képest nyurga voltam és szikár

(az vagyok még most is), és hogy őszinte legyek, nem is nagyon bántam, mert a futásnak a családban mindig nagy hasznát vet-

tük, különösen, ha rendőr elől kellett pucolni. Mindig is jó futó voltam, gyors és hosszú léptű, a baj csak az volt, hogy futhattam én akármilyen gyorsan, és futottam is, azt mondhatom, mégis-

csak elkaptak a hék az után a pékügy után. Talán furcsának tartja, hogy egy javítóintézetben hosszútávú

mezei futók legyenek, hisz azt hiszi, hogy amint a mezei futót erdőn-mezőn szabadon eresztik, az lesz az első dolga, hogy el-

szaladjon olyan messzire, amilyen messzire csak tud egy teli has sittmoslékon - de téved, és azt is megmondom, hogy mért. Elő-

ször is, azok a csibészek ott a nyakunkon nem olyan hülyék, mint amilyennek általában látszanak, másrészt meg én se va-gyok olyan hülye, mint amilyennek akkor látszanék, ha megpró-

bálnék futás közben meglógni, mert palimadár az, aki szökésben fogatja el magát, én azt nem komálom. Gógyi, ez az, ami számít

az életben, s még azt is dörzsölten kell használni; megmondom én kereken, ha azok gógyisak, vagyok én is olyan gógyis. Ha

ugyanúgy gondolkoznánk „azok" meg „mi", állati hézag volna, de azok nem tudják, hogy mit gondolunk mi, mi meg nem tudjuk,

hogy mit gondolnak azok, ez így van, és így is marad mindig. Egy azonban tény, hogy mind gógyisak vagyunk, így aztán dúl köztünk a szerelem. Tehát az a helyzet, hogy tudják, úgyse pró-

bálok meglépni tőlük: ülnek, mint a pók, abban a rozoga kas-télyban, gubbasztanak a tetőn, mint a csóka, amelyiknek fölvitte

az Isten a dolgát, onnét lesik az utakat és a mezőt, mint egy német generális a tank tornyából. És még ha az erdőn túl üge-

tek, és nem látnak már, akkor is tudják, hogy egy óra múlva majd ott billeg a partvisfejem a sövény fölött, és jelentkezem az

ürgénél a kapuban. Mert ha egy nyirkos, fagyos reggelen ötkor fölkelek, s ott állok a kőpadlón, és még a lelkem is didereg, és a többiek a csöngetésig még egy órát szunyálhatnak, és leosonok

az emeletről, végig az összes folyosókon, a nagy külső ajtóhoz a papírral a kezemben, hogy futhatok, úgy érzem magam, mintha

én volnék az első és az utolsó ember a világon, a kettő egy-szerre, ha ugyan érti, hogy mit akarok mondani. Úgy érzem ma-

gam, mint az első ember, mert majdnem anyaszült meztelen va-gyok, egy szál gátyóban és atlétatrikóban vernek ki a fagyos

mezőre - még az a szegény csóró is, aki először csöppent a föld-re télvíz idején, még az is tudta, hogy kell ruhát csinálnia le-velekből, s hogyan kell megnyúznia a sárkánygyíkot télikabátért.

De itt vagyok én, merevre fagyva, és nincs mi melegítsen, csak néhány órai hosszútávfutás reggeli előtt, még egy szelet kutya-szaros kenyér se. Jól fölkészítenek arra a nagy versenynapra,

mikor itt lesz majd valamennyi malacképű, taknyos orrú herceg meg úrspinkó - azt se tudják, mennyi az, kétszer kettő, és ös-

szerondítanák magukat, mint a hülyék, ha nem volnának a fusside-fussoda cselédeik -, eljönnek és szónokolnak, hogy pont

a sport az, ami visszavezet minket a becsületes életbe, és vis-szatartja a viszkető ujjunk hegyét a boltlakatoktól, mackófo-

gantyúktól és a gázórát nyitó hajtűktől. Megajándékoznak egy darabka kék szalaggal vagy egy serleggel, miután agyonhajtot-tuk magunkat, futottunk-ugrottunk, mint a versenylovak, csak-

hogy bennünket nem látnak olyan jól el, mint a versenylovakat, ez az egész.

Itt vagyok hát, itt állok az ajtóban, egy szál gátyó meg trikó van rajtam, de a hasamban még egy száraz kenyérhéj sem, és

nézek ki az udvarra, a fagyos virágokra. Talán azt hiszi, hogy et-től majd elbőgöm magam. Hát ne higgye. Csak azért, mert úgy

érzem magam, mint az első pacák a világon, még nem fogok bömbölni. Ez még mindig ötvenszer jobb, mint mikor háromszá-zad-magammal be vagyok csukva a hálóterembe. Nem, ha ott

állok, és úgy érzem, hogy az utolsó ember vagyok a világon, az már nem olyan jó. Az utolsó, mondom, mert az jut eszembe,

hogy az a másik háromszáz ott, aki alszik, mind meghalt. Olyan mélyen alusznak, hogy arra gondolok, a sok nyiszlett fej mind ki-

fingott az éjjel, csak én maradtam meg, és mikor kinézek a bok-rokra meg a befagyott pocsolyákra, úgy érzem, egyre csak hide-

gebb és hidegebb lesz, és végül már mindent, amit látok, az egész földet, a vörös karomat is, ezer-mérföldnyi jég borítja, a tengert, a szárazföldet mindenütt. Akkor megpróbálom lerázni

magamról ezt az érzést, és igyekszek úgy tenni, mintha én len-nék a földön az első ember. És ettől megint jól érzem magam, és

amint sikerült annyira fölhergelődnöm, hogy így érezzék, kiszök-kenek az ajtón és elügetek.

Essexben vagyok. Ez állítólag egy jó javítóintézet, legalábbis nekem azt mondta az igazgató, mikor megjöttem Nottinghamből.

- Mi bízni szeretnénk benned, míg itt vagy az intézetben - mond-ta, és liliomfehér, munkát sose látott kacsójával kisimította az újságját, én meg olvastam a tótágast álló nagy betűs szavakat:

Daily Telegraph. (Uramisten, az ember még azt hinné, hogy ez itt egy hosszú teniszmeccs lesz.) - Elvárjuk, hogy becsületesen

és szorgalmasan dolgozz, és elvárjuk, hogy derekasan sportolj - mondta. - És ha ezt a kettőt megkapjuk tőled, elhiheted, hogy

mi majd tisztességesen viselkedünk veled szemben, és mint be-csületes embert adunk vissza a társadalomnak. - Nohát, meg

tudtam volna dögleni a röhögéstől, különösen, hogy pont ezután hallom az üvöltős törzsőr hangját, amint vigyázzt vezényel ne-kem meg még két másikunknak, és elvezet díszlépésben, mintha

testőrgránátosok volnánk. És va-lahányszor az igazgató azt mondta, hogy „mi" elvárjuk tőled ezt, meg hogy „mi" elvárjuk tőled azt, mindig körülnéztem, hogy hol a többi ürge, kíváncsi

voltam, hányan vannak. Persze tudtam, hogy ezrével, de a szo-bában a legjobb tudásom szerint csak egy volt belőlük. Márpedig

ezrével van ebben a ragyavert országban mindenütt - mű-helyekben, hivatalokban, vasúti állomásokon, autóban, házban,

kocsmában - törvénytisztelő ürge, mint maga meg ezek, aki mind az olyan törvényen kívüli ürgéket figyeli, mint mi -, és csak

arra vár, hogy fölvegye a telefont, és a hekusokat hívja, amint félrelépünk. És ez mindig így is lesz, én mondom magának, mert nekem nem ez volt az utolsó balhém, és merem állítani, hogy

abba se hagyom, míg föl nem fordulok. Mert ha maguk, törvény-tisztelő népek, azt remélik, hogy majd visszatartanak engem a

balhéktól, csak az idejüket vesztegetik. Akkor már okosabban tennék, ha mindjárt falhoz állítanának, hadd szóljon az a tucat

puska. Másként úgyse fékeznek meg, s egypár millió másikat se. Mert én rengeteget gondolkodtam, mióta itt vagyok. Ezek itt

egész álló nap spicliskedhetnek ránk, hogy fújjuk-e a nótájukat, s hogy jól dolgozunk, meg „sportolunk"-e, de arról már nem tud-nak rögenyképet csinálni, hogy magunkban mit mondunk. Én

mindenféle kérdéseket teszek föl magamnak, és végiggondolom az életemet egészen mostanáig. És ezt szívesen csinálom. Élve-

zettel. Telik tőle az idő, s így feleannyira se érzem a sittet olyan rossznak, mint ahogy a fiúk mondták az utcában. És ez a

futásbuli a legjobb az egészből, mert ettől olyan jókat lehet gon-dolkodni, hogy még jobb dolgok jutnak az eszembe, mint éccaka

az ágyban. Meg nemcsak az, hogy futás közben nagyokat gon-dolkozom, de lassanként már én vagyok a legjobb futó az egész intézetben. Az öt mérföldet már jobban futom, mint akárki, akit

ismerek. No tehát, amint azt mondom magamban, hogy én vagyok az

első ember, aki idecsöppent a világra, és amint kiszökkenek a kora reggeli deres gyepre, mikor még a madaraknak s incs lelkük

fütyülni, elkezdek gondolkodni, és ez az, amit szeretek. Álomban rovom a köröket, úgy fordulok be a fasorok meg ösvények sar-

kán, hogy még csak azt se tudom, hogy befordultam, ugrok át árkokon, és azt se tudom, hogy ott vannak, és kiáltok jó reggelt a korai fejőknek, és még csak nem is látom őket. Marha jó ez,

futónak lenni, kint a világban egymagam, egy lélek se, aki el-rontaná a kedvemet, vagy megmondaná, hogy mit csináljak,

vagy megmondaná, hogy a túlsó sarkon valamivel túl van egy bolt, ahova be lehet törni vagy be lehet mászni. Néha már azt

hiszem, hogy sose voltam még olyan szabad, mint az alatt a né-hány óra alatt, míg végigügetek azon az ösvényen a kapun kívül,

és befordulok a fasor végén annál a borotvált képű, bolyhos tölgyfánál. Minden halott, de jó, mert azelőtt halt meg, hogy életre kelt volna, nem azután, hogy élt. Én így nézem. De azért

gyakran mégiscsak úgy érzem magam, mintha keményre fagy-tam volna. Nem érzem se kezem, se lábam, egyáltalán a teste-met: mintha szellem volnék, aki azt se tudja, hogy föld van alat-

ta, csak néha-néha a ködben megpillantja. Bár akad, aki ezt fa-gyásnak hívná, ha írna róla a mamájának, én nem, mert tudom,

hogy egy félóra még, és melegem lesz, s hogy mire kiérek az or-szágútra, és a buszmegállónál ráfordulok az ösvényre a bú-

zaföldek alján, úgy érzem magam, mint egy tüzes vaskályha, és vigyorgok jókedvemben, mint a fakutya.

Így szép az élet, mondom magamban, ha az ember nem húzza be a farkát a hekusok meg smasszer fejesek és a többi hamis pofájú törvénytisztelő előtt. Trap-trap-trap. Paff-paff-paff. Szlip-

szlip-szlip, szól a lábam a kemény talajon. Ssss-ssss-ssss, ahogy a karomat és az oldalamat súrolják a bokor csupasz ágai. Mert

én most tizenhét vagyok, s mikor ezek innét kiengednek - ha nem lépek olajra, és nem teszek róla, hogy másként legyen -,

majd megpróbálnak beszipkázni a hadseregbe, és ugyan mi a különbség a hadsereg meg ez a ház között, ahol most vagyok?

Belőlem ugyan nem csinálnak bohócot ezek a csibészek. Én lát-tam a laktanyát a szomszédunkban, és ha nem állt volna kint puskával őrséget a baka, nem tudom, mi különbség lett volna

annak a magas falai meg ezé között itt, ahol most vagyok. Jól van, a baka kijön hetenként egyszer-egyszer, és megiszik egy

pofa sört. Hát aztán? Én talán nem jövök ki hetenként három reggel futni, ami még mindig ötvenszer olyan jó, mint piálni. Mi-

kor megmondták, hogy nem tapos mellettem bringán a smas-szer, ha futok, nem akartam elhinni, de azt mondták, ez haladó

szellemű és modern ház, bár engem ugyan nem dobnak át, azok után, amit hallottam; tudom én jól, hogy ez is olyan, mint a töb-bi, csak éppen hogy hagynak engem futni. Sitt az sitt, mindegy,

hogy mit csinálnak; én mindenesetre kivertem a dilit, hogy az egy kicsit vastag, hogy kora reggel üres hassal kizavarnak öt

mérföldet futni, de ezek csak nyomták a sót, hogy gondoljam meg, nem is olyan rossz az - hisz tudom én jól -, a végén meg

azt mondták, hogy derék fiú vagyok, és vállon veregettek, mikor mondtam, hogy jó, csinálom, és hogy megpróbálom megnyerni

nekik az Angliai Javítóintézetek Országos Hosszútávú Mezeifutó Bajnokságát. Most meg az igazgató, ha körbejár, mindig meg-szólít; így beszélne a díjnyertes versenylovával, ha volna neki.

- Jól vagy, Smith? - kérdi. - Igenis, uram - mondom.

Megpödri ősz bajuszát: - Hogy megy a futás? - Elhatároztam, hogy futok egy kört ebéd után is, csak hogy

tartsam a formámat, uram - mondom. Ez tetszik a pókhasú, meredt szemű csirkefogónak.

- Csak így tovább. Tudom, hogy megszerzed nekünk a kupát - mondja.

Megesküszök magamban: - Egy nagy szart. - Nem, nem szer-zem meg ezeknek a kupát, még ha ez az ostoba bajusz-pödör-gető csibész minden reményét belém veti is. Mert mit is jelent az

a féleszű reménye? Kérdem én. Trapp-trapp-trapp. Szlip-szlip-szlip. Át a patakon, be az erdőbe, ahol még majdnem sötét van,

és a deres gallyak bökik a lábam szárát. Nekem szart se jelent, csak neki; neki meg annyit, mint amennyit nekem az, ha fognám

a versenylapot és fogadnék egy lóra, amit nem ismerek, sose láttam, és ennyit se törődök vele, ni, hogy valaha is lássam. Hát

ennyit jelent neki. És el fogom veszteni a versenyt, mert én nem vagyok versenyló, és ezt meg is mondom neki, majd ha szaba-dulok - ha ugyan el nem húzom a csíkot még a verseny előtt. A

krisztusát, meg én. Ember vagyok, gondolkozok, titkaim vannak, élet van bennem, amiről ez nem tud, és nem is fog tudni soha,

mer ahhoz hülye. Maga biztos kiröhög, hogy én azt mondom, hogy az igazgató egy hülye csibész, mikor én alig tudok írni, ő

meg úgy ír, olvas és számol, akár egy professzor. Márpedig, amit mondok, az igaz. Hülye, én meg nem vagyok az, mert én mé-

lyebben belelátok az ő fajtájába, mint ő az enyémbe. Az igaz, mind a ketten dörzsöltek vagyunk, de én vagyok a dörzsöltebb, és végül én győzök, még ha sitten döglök is meg nyolcvankét

éves koromban, mert az én életemnek több lesz a sava-borsa, mint az övének. Gondolom, olvasott már vagy ezer könyvet, és

talán maga is írt már néhányat, de holtbiztos vagyok, olyan biz-tos, mint hogy itt ülök, hogy amit én írok, olyat ő nem tudna írni,

még ha egymilliót írna is. Bánom is én, hogy más mit mond, ez az igazság, ezt nem lehet letagadni.

Tudom, mikor beszél velem, látom a katonapofáján, hogy én élek, ő meg halott. Nincs benne egy szikra élet. Futna csak tíz yardot, fölfordulna. Ha csak tízyardnyira belém látna, akkor is

fölfordulna - a meglepetéstől. Az biztos, hogy most a magafajta ürgék dirigálnak az olyan paliknak, mint én, és majdnem holt-

biztos, hogy ez így is lesz mindig, de az istenit neki, akkor in-kább vagyok az, ami vagyok -még ha örökké futnom kell is, és

be kell törnöm egy pakli staubért vagy egy üveg lekvárért -, mint hogy dirigáljak másnak, és ne legyen bennem egy

szemerke élet. Lehet ám, hogy amint az ember elkezd másoknak dirigálni, mindjárt kivesz belőle az élet. Az istenit, több száz mérföldet kellett futnom, hogy kimondjam ezt az utolsó monda-

tot. Kezdetben ezt éppúgy nem tudtam volna kimondani, mint ahogy nem tudtam volna előhúzni a farzsebemből egy milliófon-

tos bankót. De, tudja, most, hogy megint eszembe jut, igaz, és igaz is volt mindig és mindig is igaz lesz, és valahányszor látom,

hogy benyit az igazgató, és azt mondja: „Jó reggelt, fiúk" - egyre biztosabb vagyok benne.

Ahogy futok, és látom a gőzölgő lélegzetvételemet a levegő-ben, mintha egyszerre tíz cigit szívnék a testem különböző ré-szein, mindig eszembe jut az a kis szónoklat, amit az igazgató

vágott ki, mikor megjöttem. Becsület. Légy becsületes. Egy reg-gel úgy kellett röhögnöm, hogy tíz perccel túlléptem az előirány-zott időt, mert meg kellett állnom, hogy kiálljon az oldalamból a

szúrás. Az igazgató annyira aggódott a késésem miatt, hogy el-küldött az orvoshoz, világítson át, és nézze meg a szívemet.

Légy becsületes. Mintha azt mondaná: légy halott, mint én, ak-kor nem kell többé bánkódnod, hogy takaros nyomortanyádat

javítóra vagy börtönre cserélted. Légy becsületes, és ülj bele egy nyugalmas kis heti hatfontos állásba. Nohát, még ennyi futás

után se tudtam eldönteni, hogy mit akart ezzel mondani, bár most már éppen kezdem érteni - de nem komálom a dolgot. Mert addig gondolkoztam és gondolkoztam, míg rájöttem, hogy

valami olyasmit gondolt, ami nálam, aki ott született, ahol én, és úgy nevelkedett, ahogy én, nem lehet igaz. Mert az a helyzet, és

ezt az olyan emberek, mint az igazgató, sose fogják megérteni, hogy én becsületes vagyok, mindig is az voltam, és az is leszek.

Fura, mi? De igaz, mert én azt is tudom, hogy énszerintem mit jelent a becsületesség, ő meg csak azt tudja, hogy szerinte mit.

Énszerintem más becsületesség nincs is a világon, csak az enyém, őszerinte meg csak az övé. Ezért használják ezt a fallal körülvett, bekerített, koszos kastélyt a préri közepén arra, hogy

a magamfajta ürgéket lesitteljék. És ha én volnék a fejes, még annyit se strapálnám magam, hogy fölépítsek egy efféle házat,

ahova be lehet dugni minden hekust, igazgatót, flancos kurvát, tintacsibészt, katonatisztet és parlamenti képviselőt; nem, én

falhoz állítanám őket, aztán tessék, ahogy ezek csinálták a ma-gunkfajta ürgékkel annak idején - akkor aztán megtudnák, mi az

a becsület, mert másként úgyse tudják, és sose is fogják, úgy él-jek.

Már majdnem tizennyolc hónapja voltam az intézetben, mikor

először gondoltam rá, hogy olajra lépjek. Nemigen tudnám megmondani magának, hogy milyen volt ott, nem értek én ah-

hoz, hogy leírjam, milyen egy ház, meg hogy hány rozoga szék és rácsos ablak van egy szobában. Panaszkodni se igen panasz-

kodhatok, mert az igazat megvallva, nem volt nekem semmi ba-jom az intézetben. Csak azt mondhatom, amit egy haverom

mondott, mikor megkérdezte valaki, hogy nagyon utálta-e a ka-tonaságot. - Nem utáltam én - azt mondja -, etettek, ruhát ad-tak és zsebpénzt, és ez még mindig sokkal több, mint amennyim

azelőtt volt, hacsak hullára nem melóztam magam, de többnyire még melózni se hagytak, csak járhattam a köpködőbe hetenként

kétszer - igen, hát valami ilyesmit mondhatnék én is. Ebből a szempontból nem fájt nekem az intézet, nincs mit panaszkod-

nom, minek mondanám el hát, hogy mit adtak enni, milyenek voltak a hálótermek, meg hogy hogyan bántak velünk. Valamit

azonban mégiscsak csinált velem az intézet. Nem, nem lettem zabosabb, zabos is voltam én mindig, mióta az eszemet tudom, hanem megtanított rá, hogy mivel próbálnak ezek megfélemlí-

teni. Van nekik más is mivel, például a börtön, és utolsónak a kötél. Olyan ez, mint mikor nekirontok valakinek, hogy leüssem és lehúzzam róla a kabátot, de meg kell állnom, mert előrántja a

kését, és rám fogja, hogy leszúrjon, mint egy disznót, ha közel találnék menni hozzá. Ez a kés az intézet, a sitt, a kötél. De ha

az ember egyszer látta a kést, máris többet tud arról, hogy mi az: fegyvertelenül harcolni. Muszáj, mert az embernek sose lesz

semmiféle kés a kezében, és fegyvertelenül nem megy valami sokra. De ha egyszer így van, hát így van, és az ember mégis-

csak nekimegy annak a palinak, akár van kése, akár nincs, és azt reméli, hogy sikerül az egyik kezével elkapni a csuklóját, a másikkal meg a könyökét, és hátracsavarni, míg a kést el nem

ejti. Látja, azzal, hogy az intézetbe küldtek, megmutatták nekem a

kést, és mostantól kezdve már tudok valamit, amit addig nem tudtam: hogy ezek közt meg köztem háború van. Persze ezt

mindig tudtam, mert voltam én már Átmeneti Otthonokban is, és a fiúk ott sokat meséltek a bratyóikról a javítóban, de az még af-

féle fogócska volt, cicaháborúság, kesztyűs bunyó, nyüstölés. De most megmutatták nekem a kést, és akár megfújok még valamit az életemben, akár nem, én már tudom, ki az ellenségem, és

hogy a háború micsoda. Felőlem ledobálhatják, ahány atom-bombájuk csak van; azt én sose fogom háborúnak hívni, és sose

húzok egyenruhát, mert én másféle háborút viselek, és azt ezek gyerekjátéknak hiszik. Az a háború, amit ezek tartanak annak,

öngyilkosság, és aki elmegy, és megöleti magát, azt mind sittre kéne vágni öngyilkossági kísérletért, mert ez jár az ürgék agyá-

ban, ha rohannak bevonulni vagy hagyják beszipkázni magukat. Én tudom, mert nekem már volt eszemben néha, hogy jó volna hazavágni magam, és akkor arra gondoltam, hogy nem is volna

nehéz, csak lenne valami nagy háború, bevonulhatnék és meg-ölethetném magam. De ezen már túl vagyok, amióta tudom,

hogy nekem már megvan a magam háborúja, beleszülettem, úgy nőttem fel, hogy hallottam a „nagyágyúkat", akik megjárták

Dartmoort, akiket félholtra vertek Lincolnban, és elkaptak valami javító senki földjén, és ezek nagyobbat szóltak, mint a fritzek

bombái. A kormány háborúi nem az én háborúim, mi közöm ne-kem azokhoz, engem más háború nem érdekel, csak a magamé. Emlékszem, voltam vagy tizennégy éves, mikor három unoka-

bátyámmal kint jártunk vidéken. Majdnem egy korúak voltak, azóta mind a három más-más javítóintézetbe került, aztán más-

más ezredbe, onnét hamarosan leléceltek, aztán becsukták őket, mindet más-más börtönbe, s ha jól tudom, még most is ülnek.

De hát akárhogy is, akkor még mind kölykök voltunk, és ki akar-tunk menni az erdőbe, hogy egy kicsit más legyen, és sza-

baduljunk a büdös és forró nyári aszfaltutaktól. Átmásztunk né-hány kerítésen, átvágtunk néhány mezőn, elrágtunk néhány sa-vanyú almát útközben, aztán úgy egy mérföldnyire megláttuk az

erdőt. Fenn a Collier's Padén meghallottuk, hogy idegen srácok dumálnak diákhangon egy sövény mögött. Odakúsztunk a köze-lükbe, átlestünk a tüskebokrokon, és láttuk, hogy zabálnak,

egész francos kirakodóvásár volt ott kosarakból, meg flaskákból, meg asztalkendőkből. Lehettek vagy heten, lányok meg fiúk,

akiket az anyuka meg az apuka kiküldött délután a levegőre. Át-kúsztunk a sövény alatt, mint a krokodilok, és bekerítettük őket,

aztán berontottunk középre, szétrúgtuk a tüzüket, összetapostuk a tányérjaikat, fölkapkodtunk mindent, ami csak ehető volt, és

már futottunk is a Cherry Orchard-i mezőkön át az erdőbe, a sarkunkban egy palival, aki azalatt jött, hogy mi kirámoltuk a batyubált. Simán megléptünk, és ráadásul jól be is zabáltunk,

mert hulla flamósak voltunk, s már alig vártuk, hogy megtömjük a pofánkat azokkal a vékony sonkás-salátás szendvicsekkel és

krémes süteményekkel. Nohát, amíg élek, mindig érezni fogom, hogy mit érezhették

azok a mamlasz kölykök, mikor rájuk törtünk. De ők nem is ál-modták, hogy majd úgy járnak, ahogy jártak, mint ahogy nem

tud semmit ennek az intézetnek az igazgatója se, aki örökké a becsületről meg más efféle marhaságokról böfög nekünk, én vi-szont az életem minden percében tudtam, hogy ha volnék olyan

félnótás és tisztességtelen, hogy magamnak batyubált tartsak, mindjárt jönne egy marha nagy csizma, és széttaposná. Megval-

lom, néha már arra gondoltam, hogy mindezt elmondom az igazgatónak, hadd óvakodjék, de ha a közelébe kerültem és

megláttam, mindjárt megváltozott a szándékom, és arra gon-doltam, jöjjön rá magától, csinálja csak végig ő is ugyanazt, amit

én. Nem vagyok én rossz-szívű (sőt, segítettem én nem egy ür-gén, ha lógnia kellett, steksszel, link dumával, staubbal, fedéllel eső elől), de vesszek meg, azt azért meg nem kockáztatom,

hogy sittre verjenek csak azért, mert megpróbáltam kiokosítani egy kicsit az igazgatót, mikor még csak meg sem érdemli. Ha jó

is a szívem, tudom én, hogy ki az az ember, akit meg kell véde-nem. És különben is, adhattam volna én tanácsot akármilyet,

nem használt volna neki ennyit se; attól csak hamarabb pofára esett volna, mintha nem mondtak volna neki semmit, és azt hi-

szem, én pont ezt is akartam. De egyelőre hagyom, hadd men-jen minden a maga útján, s ez egészen más, mint amit az utóbbi egy-két évben tanultam. (Még szerencse, hogy mindezt nem

tudtam gyorsabban végiggondolni, mint ahogy leírom ezzel a ce-ruzacsikkel a mancsomban, különben már hetekkel ezelőtt ej-

tettem volna az egészet.) Mire felire érek a reggeli körnek, mikor a fagyos hajnal múltán

megpillantom a bükkök és juharfák meztelen ágain csüngő tak-nyos kis napfényt, és megérkezem az átvágásnál a félútjelhez,

és leveszekedek a meredek, bokros parton, bele a mélyútba, még mindig nem látok egy lelket se, és hallani is csak a tarka kancacsikó nyerítését hallom a tanya istállójából, de az istállót se

látom, és akkor jutnak eszembe a legmélyebb és leghülyébb gondolatok. Az igazgatót megütné a lapos guta, ha látná, hogy lecsúszok a parton, mert kitörhetném a nyakam vagy a bokám,

de nem tudom nem csinálni, mert ez az egyetlen veszély és iz-galom, amihez hozzájutok, nekiszállni egyenest, mint egy sár-

kánygyík a Letűnt világból, amit egyszer a rádióban hallottam, bolondul, mint egy kiherélt kakas, összekarmoltatni magam, ne-

kiveselkedni, ha nem is tiszta erőmből. Ez a legcsodálatosabb perc, mert nincs a fejemben egy árva gondolat, szó vagy kép

sem, mialatt lemegyek. Üres vagyok, üres, mint mielőtt meg-születtem, és csak azért nem tépek tiszta erőmből, mert akármi van is bennem ott egészen mélyen, megdögleni vagy súlyosan

megsebesülni azért nem akarok. Meg minden mély gondolat hü-lyeség is, tudja, mert nem jut az ember vele semmire, még ha

olyan mélyek is, mint az enyémek, mikor elhagyom a félútjel-zést, hisz a hajnali futás mindig eszembe juttatja, hogy minden

ilyen kör egy élet - kicsike élet, tudom -, de annyira tele nyo-morúsággal, boldogsággal és eseményekkel, akárcsak a valódi,

és emlékszek, hányszor jutott eszembe egy-egy ilyen kör után, hogy az ember meg tudja mondani, nem kell hozzá nagy ész, hogyan végződik majd az élet, ha egyszer már megindult a maga

útján. De mint általában, tévedtem, először a zsaruk vertek át, aztán az a hülye fejem, sose bízhattam magamban, hogy majd

hipp-hopp, átlibbenek az ilyen akadályok fölött, előbb-utóbb mindig megbotlottam, mindegy, hogy hányat vettem előtte si-

mán, talán úgy, hogy nem is tudtam róla. Ha így visszagondolok rá, szinte azt hiszem, hogy azok a nagy fák a pofájukhoz emel-

ték az ágaikat, és összekacsintottak, én meg csak téptem lefelé a parton, és nem láttam a szememtől.

2

Én nem mondom magamban, hogy „Kellett neked az a balhé, most nem volnál sitten!", nem, én belevertem abba a futó-

agyamba, hogy a szerencsémnek nem volt joga pont akkor szar-ban hagynia, mikor már-már sikerült megetetnem a zsarukat, hogy a balhéhoz semmi közöm. Ősz volt, és nagy volt este a köd

ahhoz, hogy a haverommal, Mike-kal, az utcán csatangoljunk, ahelyett, hogy leragadnánk a tv elé, vagy befészkelnénk magun-

kat egy bársonyszékbe a moziban, de én már hat hete nem dol-goztam semmit, és nem fértem a bőrömbe. Persze most joggal

kérdi, hogy minek loptam a napot ilyen sokáig, mikor máskülön-ben dögre melóztam magam egy marógépen, akár a többiek, de

tudja, a Papát elvitte a gégerák, a Mama meg besöpört öt darab százast a biztosítótól meg a gyártól, ahol a Papa dolgozott, „őszinte együttérzésük jeléül", valahogy így mondták.

Nohát, azt hiszem, a Mama is némiképpen úgy gondolkodott, mint én, hogy egy köteg ropogós kék-fekete ötfontos szart sem ér a jóembernek, ha nem ugrik valami bolti kasszába, és a boltos

cserébe nem nyom a kezébe valami frankó cuccot a pult fölött, így hát kézen fogott engem meg az öt húgomat-öcsémet, bevitt

a városba és fölruházott. Aztán rendelt egy nagy képernyős tv-t meg egy új szőnyeget, mert a régit a Papa összevérezte, mikor

haldoklótt, és az vízzel nem jött ki, aztán taxit fogadott, hogy hazavigye a rengeteg kaját, amit összevásárolt, meg az új bun-

dát. És tudja-e - nem fogja elhinni, ha mondom -, hogy másnap még mindig degesz volt a táskája, maradt benne vagy három-száz, hát minek melózott volna egyikünk is? Szegény öreg Papa,

neki ebből semmi se jutott, pedig hát ő szenvedett és halt meg ezért a rengeteg dohányért.

Estéről estére ott ültünk a tv előtt, az egyik kezünkben sonkás szendvics, a másikban csokoládé, a lábunknál egy flaska limo-

nádé, Mama meg fönn az emeleten valami palival az újonnan vett ágyon, egyszóval nem láttam még olyan vidám családot,

mint a mienk volt néhány hónapig, míg a pénzből futotta. És mi-kor elfogyott a dohány, akkor se vettem nagyon a szívemre, csak csatangoltam az utcán - munkát keresek, mondtam a Ma-

mának -, azt hiszem, azt reméltem, hogy majd ugrik valahonnét másik ötszáz, és a jó életnek, amihez hozzászoktunk, sose lesz

vége. Mert meglepő, hogy az ember milyen gyorsan hozzászokik a másmilyen élethez. Hogy mást ne mondjak, a tv-hirdetések

megmutatták, hogy a világon mindent lehet kapni, többet, mint álmodni mertük volna, mikor még csak a kirakatokat nézegettük,

de azt se mindet, mert úgyse volt miből vásároljunk. És a tévén minden hússzor szebbnek látszott, mint gondoltuk volna. Most még a moziban is hűvösek és langyosak voltak a hirdetések,

mert most odahaza láttuk őket, magunk közt. Már régen a bolt-ban is köptünk arra, ami nem mozgott, most meg egyszerre

megértettük, mi mit ér, mert ott ugrált, csillogott a képernyőn, s valami meszelt képű spinkó törte magát, hogy rátegye a lakko-

zott körmű kezét, vagy smárolja a rúzsos ajkával, nem úgy, mint az ócska plagátokon, s nem olyan hóttan, mint az újságban; itt

minden szét volt szórva, vagy a csomagja, doboza félig nyitva, hogy az ember azt gondolta, csak teljesen ki kell nyitni, máris az övé, mint mikor a kirakatablakon át észrevesz egy nyitott kas-

szát, a pacák meg épp csak elszaladt meginni egy teát, addig őrizetlenül hagyta a lóvét. A filmek, azok is jók voltak, amit mu-

tattak, az ember nem tudta levenni a szemét a hekusokról, a rablókat kergették, és úgy látszott, a rablóknak már sikerül meg-

lépniük a teli zsák lóvéval, és elkölthetik - úgy látszott az utolsó pillanatig. Mindig reméltem, hogy sikerül nekik, és seggire ver-

hetnek a pénznek, mindig nagy kedvem lett volna kinyújtani a kezem és belecsapni a képernyőbe (olyan volt egy kicsit, mint a mozivászon), és levinni a zsarut egy félnelsonba, akkor aztán

futhatott volna a pénzes zsákos ürge után. Még akkor is azt re-méltem, hogy nem kapják el, mikor kitömött néhány bankos pa-lit. Sőt, akkor még jobban szorítottam neki, mert ha elkapják, a

villanyszék frankó, azt pedig nem kívántam senkinek, akármit csinált is, mert olvastam valahol, hogy az csöppet se gyors halál,

csak sül benne az ember, míg meg nem hal. És ilyenkor, ha a zsaruk kergették a vagányokat, volt egy marha jó játékunk: ha

valamelyik zsaru kinyitotta azt a nagy pofáját, és arról böfögött, hogyan keríti kézre az embereit, kikapcsoltam a hangot, és néz-

tük, amint tátog, mint egy aranyhal, makréla vagy ponty, és mu-togat - olyan muris volt, hogy az egész család dőlt a röhögéstől, kis híján le a vadonatúj szőnyegre, ami még nem találta meg az

utat a hálószobába. De a legjobb mégiscsak az volt, mikor ugyanezt valami toryval csináltuk, aki arról szónokolt, hogy mi-

lyen jó is lesz az ő kormánya, ha továbbra is rájuk szavazunk - rengett a puha tokája, tátogott, fontoskodott, közben fölemelte a

kezét, megpödörte a bajszát, megtapogatta a gomblyukát, hogy érezze, nem hervadt-e még el benne a virág - és az ember látta,

hogy egy szót se vesz komolyan abból, amit mond -, különösen ilyenkor látta, ha egy hang se hagyta el a pali száját, mert ki-kapcsoltuk. Mikor az intézet igazgatója először beszélt velem,

nyomban ez jutott eszembe, és majd meghaltam, csak hogy el ne röhögjem magam. Igen, sok jó bulit kitaláltunk mi azon a

trükkös ládán, annyira kitanultuk, hogy a Mama a végén már tv-boyoknak titulált.

A haverom, Miké, feltételesen szabadult, mert az volt az első balhéja - legalábbis az első, amiről tudtak -, és mert azt mond-

ták, ebbe se keveredett volna bele, ha én meg nem dumálom. Azt mondták, a személyem veszélyt jelent az ilyen derék srá-cokra, mint Miké - zsebre vágott kéz, hogy tök üresnek lássék,

lehajtott fej, mintha félkoronást keresne, amit fölvehet, rongyos szvetter, szemébe lógó haj, hogy odasündöröghessen a nőkhöz,

és egy shillinget kunyeráljon, mert ma még nem evett -, és hogy én voltam az értelmi szerző és a fölbujtó, mikor elhatározásra

került a sor, pedig esküszöm az egy élő Istenre, hogy semmit nem én találtam ki, azon felül, hogy a pénzt oda dugjuk, ahova

dugtam, hisz nekem annyi eszem sincs, mint egy szúnyognak. És engem - amilyen romlott vagyok - elküldték a javítóba, mert hogy becsületesen megmondjam az igazat, voltam én már Át-

meneti Otthonban - ámbár az más tészta volt, és nem is hiszem, hogy valamikor elmesélném magának, mert az is pont olyan

unalmas, mint ez. De mégis örülök, hogy Miké ezt megúszta, és remélem, hogy meg is fogja mindig, nem úgy, mint az olyan hü-

lyék, mint én. Na, szóval, ezen a ködös estén leléceltünk a tv elől, becsaptuk

magunk mögött az utcai ajtót, s mint két vontatóhajó, amelynek bedöglött a ködkürtje, nekivágtunk a széles utcának, óvatosan, hisz még a házak elejét se láttuk, mert a dermesztő hideg köd

mindent beborított. Hullára dideregtem magam kabát nélkül; a Mama elfelejtett venni nekem abban a fejetlen nagy vásárlásban, s mire eszembe jutott, hogy szóljak neki, már elfogyott a steksz.

Így hát a Teddy Boys Picnic-et fütyültük, hogy ne fázzunk, és én azt mondtam magamban, hogy ha addig élek is, kerítek magam-

nak egy kabátot. Miké azt mondta, neki is ez jár az eszében, és hozzátette, hogy ő még egy vadonatúj aranykeretes szemüveget

is szervál a drótkeretes pápaszem helyett, amit évekkel azelőtt kapott az iskolaorvosi rendelésen. Nem látott, a szemüvege

mindjárt bepárásodott, folyton törülgette, én húztam vissza, hogy neki ne menjen a lámpaoszlopnak, vagy el ne üsse az autó. Mikor meglátta az Alfreton Roadon az utcalámpákat - olyanok

voltak, mint a polipszemek -, zsebre is vágta, és nem is vette fel addig, míg a bulival nem végeztünk. Kettőnknek együtt nem volt

egy fél pennynk, s bár egyikünk se volt éhes, mikor a halas-és krumplisütő butikok előtt elmentünk, nem bántuk volna, ha van

egy-két shillingünk, mert az ecetnek, sülő zsírnak olyan finom szaga volt, hogy összefutott tőle a szánkban a nyál. Megmondom

én egyenesen, keresztül-kasul bejártuk a várost, és ha a sze-münk éppen nem tapadt a földhöz, hogy nem találunk-e egy el-veszített tárcát vagy órát, akkor az ablakokat és boltajtókat kaj-

tatta, hátha akad valami, amit könnyű és érdemes meglova-sítani.

Egymáshoz még ennyit se szóltunk, de tudom, hogy neki is pont ez járt az eszében. De amit nem tudok - és úgy igaz, ahogy

itt ülök, hogy soha nem is fogom tudni -, hogy melyikünk biluxa tévedt először arra a pékudvarra. Helyes, úgy van ez rendjén,

hogy megdumáljam magamat, hogy az enyim, de az igazság az, hogy nem tudom, Mike-é volt-e, vagy az enyim, mert azt tudom, hogy a nyitott ablakot mindaddig nem vettem észre, míg ő ol-

dalba nem bökött és rá nem mutatott: - Látod? - kérdezte.

- Látom - mondtam. - Gyerünk be. - Hát a fal? - suttogta, ahogy egy kicsit jobban megnézte.

- Majd a válladról - tettem hozzá. A szeme már fönn járt. - Eléred? - Most volt először egy kis

élet benne, mióta megvan. - Bízd csak ide - mondtam készségesen. - Arról a te disznóól-

nyi válladról mindent.

Miké még srác volt hozzám képest, de a koszos, kockás szvet-tere alatt mint a vas, olyan izmai voltak, és aki az utcán látta

őgyelegni, pápaszemesen, zsebre vágott kézzel, azt hitte volna, hogy a légynek sem árt, de én nem szerettem volna ös-

szeakaszkodni vele, mert az a fajta, aki hetekig nem szól egy szót se - leragad a tv elé, cowboyregényt olvas, vagy egyszerűen

csak szunyái -, aztán egyszerre PIFF -, félig agyoncsap valakit úgyszólván semmiért, teszem azt, mert az hamarabb ér szombat este az újságárushoz az utolsó Football Post-ért, mint ő, vagy

elébe tolakszik a buszmegállónál, vagy beleütközik, mikor ő a szomszédban lakó dézsatündérről álmodozik. Egyszer láttam, mikor nekiment egy ürgének, csak azért, mert nem tetszett neki,

ahogy az ránézett, aztán kiderült, hogy az ürge kancsít , de ezt nem tudta senki, mert csak aznap költözött az utcába. Máskor

meg ennyit se törődik az ilyesmivel, ni, és azt hiszem, csak azért vagyunk haverok, mert én se szólok hónapszám máshoz többet.

Föltartotta a kezét, mintha géppisztolyt fogtak volna rá, és odament a falhoz, mint akit mindjárt lelőnek, én meg fölmász-

tam rá, akár egy bakra vagy állólétrára: úgy állt ott, föltartott kezén lapos, kifordított tenyérrel, hogy rá tudtam lépni, mintha állítható hévér volna egy kocsi alatt, de meg se rezzent, egy

nyikkanás, egy nyögés nem sok, annyi hangot se adott. Én min-denesetre nem sok időt vesztegettem, kivettem a kiskabátomat

a fogam közül, rádobtam az üvegszilánkos kerítésre (nem volt az üveg túl éles. Mert a szilánkokat már letördelték az évek során

találomra bedobált kövek), és még észre se vettem magam, már fönn ültem a falon. Aztán le a másik oldalt, a lábam szára földö-

fött a torkomig, mikor földet értem, és akkorát reccsent, mintha az égből pottyantam volna le ejtőernyővel, egy haverom azt mondta, az annyi, mint két ember magasságú falról leugrani, ez

pedig megvolt legalább annyi. Aztán összekapartam, ami meg-maradt belőlem, és ajtót nyitottam Mike-nak; vigyorgott, és

szörnyen fölkunkorodott, mert a buli nehezén már túl voltunk. - Jöttem, láttam, betörtem - ahogy azt az okos sittnóta mondja.

Én, mint általában, nem gondoltam semmire, mert ha dolgom van, ha megcsapok egy ólomcsövet, megvámolok egy zsákot, ha

elbabrálok egy lakattal, ha pántot feszítek le, ha bedugom vala-hova a csontos kezem meg a pipaszár lábam, hogy odébb moz-dítsam, sose szoktam; alig érzem, hogy sípol a tüdőm, ki-be,

még azt se tudom, hogy csukva van-e a szám, vagy tátva, hogy éhes vagyok-e, viszket-e a rühöm, hogy a sliccem nyitva van-e,

és röpködnek-e a számból a koszos szavak, mint a szar, mint a záporeső, bele az éjszakába. És ha egyszer ezt se tudom, hogy

az istenbe tudnám megmondani, hogy ilyenkor gondolok-e va-lamire? Ha egyszer az jár az eszemben, hogyan lehetne leg-

könnyebben kinyitni az ablakot, vagy betörni az ajtót, hogy tud-nék én gondolkozni, hogy lenne a fejemben valami? Ezt nem tudta megérteni az a szemüveges, fehér köpenyes pali a jegy-

zetfüzetével, aki napokig csak kérdezett meg kérdezett, azután, hogy ideérkeztem az intézetbe; nem tudtam megmagyarázni ne-

ki, mint ahogy itt most leírom; sőt az is lehet, hogyha tudtam volna, akkor se fogta volna föl, mert még abban se vagyok biz-

tos, hogy én most megértem, márpedig igazán megpróbáltam, arra mérget vehet.

No tehát, még azt se tudtam, hol vagyok, máris bent voltam a pékműhely irodájában, és láttam, hogy Miké kiszúrja a pénzes-dobozt, miután gyufát gyújt, hogy lássa, hol van, és a kefehajú

kókuszán testre szabott ötvenshillinges vigyor, mikor lecsap a mancsa a dobozra, mintha csak szét akarná mázolni. - Gyerünk - mondja hirtelen, és megrázza, hogy zörög-e. - Spuri.

- Lehet, hogy van még - mondtam, és kihuzigáltam a redő-nyös íróasztalnak még vagy fél tucat fiókját.

- Nincs - mondta, mintha már húsz esztendeje dolgozna a szakmában -, itt a lóvé - csapott rá a bádogdobozra -, itt ni.

Kihúztam még egy-két számlákkal, levelekkel, könyvekkel teli fiókot. - Hát azt honnan tudod, te hülye?

Elrobogott mellettem, mint a bika, ha vöröset lát. - Tudom. Igaz vagy nem igaz, össze vagyunk madzagolva, egy a bulink.

Szerelmes pillantást vetettem egy vadonatúj írógépre, de tud-

tam, hogy azt könnyű kinyomozni, így hát csak egy csókot dob-tam felé, és mentem Miké után. - Nyugi - mondtam, és behúz-

tam az ajtót -, van időnk. - Nem sok - szólt hátra.

- Hónapokig tart, míg elverjük a dohányt - súgtam neki, mikor átvágtunk az udvaron -, csak most ne nagyon csikorgasd a ka-

put, mert nyakunkon a jónép. - Hülyének nézel? - kérdezte, és akkorát csikorított a kapun,

hogy a fél utca hallotta.

Hogy Miké mire gondolt, azt nem tudom, de én azon kezdtem gondolkodni, hogy jutunk vissza biztonságban, a pénzes-doboz-

zal a zubbonyom alatt. Mert amint kiértünk a főútvonalra, ke-zembe nyomta a dobozt. Lehet, hogy ez azt jelentette, hogy ő is

elkezdett gondolkozni, ami viszont azt bizonyítja, hogy mindad-dig nem tudhatja az ember, mi jár a másik fejében, míg maga is

át nem gondolja a dolgot. Ami az én gondolataimat illeti, nem ju-tottak valami messzire, mert a zabszem nem nagy, de gőzka-lapáccsal nem lehetett volna belém verni, egyre csak azon járt

az eszem, mit mondunk, ha egy zsaru meg találja kérdezni, hogy mi dolgunk errefelé, azzal a púppal a hasamon.

- Mi az ott? - kérdezné, és én azt felelném: - Daganat. - Miféle daganat, fiam? - faggatna hekus módra. Én meg köhögnék, és

összegörnyednék, mintha a világon a legbélcsavaróbb fájdalom kínozna, pislognék, mint akit éppen kórházba visznek, Miké meg

fogná a karomat, mintha a legjobb haverom volna. - Rák - nyög-ném ki nagy nehezen a zsarunak, és ez gyanút keltene abban a lassú, rum áztatta agyában. - Rák, egy magad korabeli kölyök-

nél? - Én meg nyögnék megint, abban a reményben, hogy ettől talán goromba disznónak erezné magát, ami ugyan képtelenség,

de mindenesetre hozzátenném: - Ez nálunk családi. Papa a múlt hónapban halt meg, én a jövő hónapban fogok, ahogy érzem

magam. - Micsoda, bélrák? - Nem, gégerák volt. De nekem a gyomromra ment. - Nyögés, köhögés. - No, neked is kórházban

volna a helyed, ha rákod van, és nem az utcán. - Most már én is pipásan: - Hisz épp oda mennék, ha hagyna, és nem tartana föl a kérdéseivel. Hát nem, Miké? - Miké dörmög, az meg kiakasztja

az ólmosbotját. Aztán a zsernyák, még időben, meggondolja magát, azt mondja, menjünk csak; most egyszerre nyájas és megértő, azt mondja, az ambulancia a kórházban tizenkettőkor

zár, nem volna hát jobb, ha taxit hívnánk? Ha akarjuk, ő hív, még ki is fizeti. Mi meg azt mondjuk, hogy ne aggódjon, és hogy

rendes pacák, még ha zsaru is, és hogy különben is tudjuk, hogy kell röviden odajutni. Aztán, épp amikor befordulunk a sarkon,

szöget ver abba a kótyagos nagy fejébe, hogy az ellenkező irányba indultunk, és utánunk kiabál. Mi meg pucolunk... ha

ugyan az ember ezt az egészet gondolkodásnak hívhatja. Fent a szobámban Miké vágóval-kalapáccsal fölnyitja a dobozt,

s mielőtt még tudnánk, hányadán is állunk, van per kopoltyú

hetvennyolc font, tizennégy shilling, négy és fél pennynk, és az egész, ott az ágyamon, mint karácsonykor, ha teára terítenek:

kalács és mandulás piskóta, saláta és szendvics, lekváros torta és csokoládé, a kettőnké, Mike-é meg az enyém, fele-fele ala-

pon, mert szerintünk azonos munkáért azonos bér jár, akár az elvtársak szerint, mint amilyen a Papa is volt, míg már a kalapá-

csot se bírta megemelni, és nem futotta a szuflájából, hogy agi-táljon. Arra gondoltam, milyen jó, hogy az ilyen ürgék, mint ez a szegény pék is, nem dugják minden pénzüket valami nagy, már-

ványhomlokzatú bankba, hiába van már a városban minden sar-kon egy, s milyen szerencse, hogy nem bíznak a bankban, akár-

hány tonna betonból, vasrúdból és páncélszekrényből épül, és akárhány zsaru ragasztja rá azt a meredt kék szemét, s hogy mi-

lyen oltári, hogy ez inkább a pén-zesládikóban bízott, mikor ezt már olyan sok boltos régimódinak tartja, és azzal akar mo-

dernkedni, hogy bankban tartja a pénzét, ott pedig két ilyen egyenes, becsületes, iparkodó, lelkiismeretes ürgének, mint Miké meg én, nincs mit keresnie.

Maga most biztos azt hiszi, mint ahogy én is azt hittem, és mindenki, akinek van egy kis sütnivalója, hogy olyan tiszta mun-

kát végeztünk, hogy annál tisztábbat már nem is lehet, hisz a pékműhely legalább egy mérföldnyire volt onnét, ahol mi lak-

tunk, és egy lélek se látott minket, és akkora köd volt, és öt per-cig se tartott az egész, és így a zsaruk sose lesznek képesek ki-

nyomozni minket. De hát maga is téved, meg én is tévedtem, és mindenki tévedett volna, akármennyi a sütnivalója.

Még csak fenekére se vertünk a pénznek, mert akkor nyomban

azt hitték volna, hogy olyasmi ragadt hozzánk, ami nem a mi-énk. Az pedig végleg nem egészséges, mert még olyan utcában

is, mint a mienk, kerül olyan ember, aki boldogan jár a zsaruk kedvébe, bár hogy miért, azt elképzelni se tudom. Némelyik

olyan rohadt, hogy ha két pennyvel több pénze van, mint neked, már azt hiszi, megfújnád, ha tudnád; beköp, ha látja, hogy ól-

mot szerválsz egy klozetból - pedig nem is az ő klozetja -, csak hogy a világért hozzá ne juss ahhoz a két pennyhez. Ezért hát őrizkedtünk tőle, hogy megtudják, milyen gazdagok vagyunk,

nem csináltunk semmi olyat, hogy bemenjünk a városba, és ki-öltözve jöjjünk vissza, mint a Mama kedvence, dzsesszdob-készletet cipelve, mint egy haverunk csinálta, mikor fél évvel ez-

előtt kirámolta egy gyár irodáját. Nem, eltettük a fölös aprót, a shillingeket és a pennyket, a bankjegyeket meg kettéhajtottuk,

összetekertük, és föltoltuk az ereszcsatornába az udvaron, hátul az ajtó mellett. - Itt senkinek nem jut eszébe keresni - mondtam

Mike-nak. - Itt hagyjuk dögleni egy-két hétig, aztán hetenként elveszünk belőle néhány fontot, míg az egész el nem fogy. Le-

het, hogy tolvaj csibészek vagyunk, de zöldek nem. Pár nap múlva egy szimat kopogott az ajtón. Utánam érdeklő-

dött. Még ágyban voltam, tizenegykor, úgy kellett ki-vackolód-

nom a jó meleg fekete takarók közül, mikor hallottam, hogy a Mama szólít. - Egy ember keres - mondta. - Siess, mert elmegy.

Hallottam, hogy tartóztatja, sápítozik a hátsó ajtóban, hogy milyen jó idő volt, s most hajnal óta lóg az eső, az meg nem vá-

laszol, csak egy-egy harapós igen-nemmel. Kapkodva fölhúztam a nadrágomat, és azon gondolkodtam, miért jöhetett - tudtam,

hogy hekus, mert az, hogy „egy ember keres", minálunk mindig azt jelenti -, ha sejtettem volna, hogy ugyanakkor Mike-éknál is járt egy, akkor leesett volna a tantusz, hogy azért a százötven

fontot érő papirosért, ami ott van betömve az ereszcsatornába a hátsó ajtó mögött, alig egyarasznyira a szimat bakancsától, a

Mama meg csak mondta-mondta, és azt hitte, hogy ezzel nekem szívességet tesz, én meg imádkoztam, bár hívná be, ámbár

mindjárt eszembe jutott, hogy az gyanúsabb, mint ha kint tartja, mert ezek tudják, hogy utáljuk őket, és nyomban büdöset sza-

golnak, ha azt hiszik, hogy megpróbálunk a kedvükbe járni. Ma-ma se most jött a hat-húszassal, gondoltam, miközben lefelé do-bogtam a nyikorgó lépcsőn.

Láttam az ürgét: Javító János zakóban jár, Átmeneti Ádám ág-rólszakadt, Szabadláb Szaniszló szereti a szépet, Sittrevág Se-

bestyén gyászolja a népet (ez az egész egy intézeti gitárosballadából származik, az új haverom szerezte, el is mon-

danám magának az egészet, de semmi köze ehhez a históriá-hoz), szóval egy kopó volt, akinek a büdös életben nem volt még

annyi a zsebében, mint amennyi most az ereszcsatornában. Po-fára olyan, mint Hitler, még a pamacs -bajsza is, csak akkora melák, hogy attól még rondább. De én kihúztam magam, és úgy

néztem bele abba az analfabéta kék szemébe, ahogy a zsaru-kéba mindig.

Aztán elkezdett kérdezősködni, anyám meg a hátam mögött azt mondta: - Ez föl se áll a tv elől már három hónapja, nem ta-

lál rá semmit, kolléga. Okosabban tenné, ha másutt kereskedne, azzal, hogy itt áll, csak pazarolja a pénzt, amit a borítékomból

kivett jövedelmi adóból kap - ami tiszta röhej, mert a legjobb tu-domásom szerint sose fizetett jövedelmi adót, és remélem, sose is fog.

- Tudod-e, hol a Papplewick Street? - kérdezte a hekus, ügyet se vetve a Mamára.

- Az Alfreton Roadra nyílik? - kérdeztem vissza, készségesen

és okosan. - És a pékműhelyt ismered-e, középtájt, a bal oldalon?

- A kocsma szomszédságában, nem? - játszottam a készsége-set.

Gorombán válaszolt: - Egy frászt. - A zsaruk mindig ilyen könnyen begurulnak, de általában nem érnek vele semmit. - Ak-

kor nem tudom - mondtam. Megmentett a csengő. Az éktelen bakancsával egyre följebb és följebb nyomakodott a

lépcsőn. - Hol voltál a múlt héten pénteken? - Vissza a ringbe, de

ez rosszabb volt, mint egy bokszmeccs. Nem komáltam, hogy olyasmivel vádoljon, amiben maga se

biztos. - Talán a péknél, amiről beszél? Vagy mellette a kocsmá-ban?

- Öt évet vásárolsz be magadnak, ha nem adsz tisztességes választ - mondta, és kigombolta az esőköpenyét, pedig kinn,

ahol állt, hideg volt. - Ültem a tv előtt, ahogy a Mama mondja - hazudtam fapofá-

val. De az csak folytatta a hülye kérdezősködést. - Van tv-tek?

Egy ilyen kérdésnek még egy csecsemő se dűlt volna be, így hát mit volt mit tennem, visszakérdeztem: - Ledűlt az antenna?

Nincs kedve talán bejönni és megnézni? De az már nagyon nem tetszett, hogy azt mondta: - Tudjuk,

hogy pénteken nem hallgattad a tv-t, és ezt te is tudod, nem? - Az meglehet, de néztem, tudja, mert néha a mulatság ked-

véért kikapcsoljuk a hangot. - Hallottam, hogy a Mama nagyot nevet a konyhában, és reméltem, hogy Miké mamája is ugyanígy viselkedik, ha hozzá is beállítanak a zsaruk.

- Tudjuk, hogy nem voltál idehaza - mondta, és megint lépett egyet, és megmarkolta a kilincset. Ezek mindig azt mondják,

hogy „mi", sohase, hogy „én" - mintha bátrabbnak és igazságo-sabbnak éreznék magukat attól, hogy sokan vannak egy ellen.

- Hány tanú kell? - kérdeztem. - A Mama az egy, a pasasa az kettő. Nem elég? Ha kell, lesz egy tucat is, aztán mehet a pék-

hez panaszra, ha már épp egy péküzletet raboltak ki. - Ne hazudozz - mondta, és nem kapcsolt a pékre meg a pa-

naszra. Nem tudom, honnét szedhetik föl ezeket a zsernyákokat.

- Csak azt akarom megtudni tőled, hogy hova dugtátok a pénzt? „Csak ne gurulj be - mondtam magamban -, csak ne gurulj

be" - hallottam, hogy a Mama csészét, csészealjat szed elő, és fölteszi sülni a tűzre a szalonnát. Félreálltam, és betessékeltem a

zsarut, mintha inas volnék. - Parancsoljon befáradni és átkutatni a házat. Föltéve, hogy van végzése.

- Idehallgass, fiam - mondta, amilyen rohadt nagypofájú, go-romba csibész volt. - Felőlem akár egy szót se szólj, de ha bevi-szünk a kapitányságra, a te bajod lesz, mert nem úszod meg kék

foltok és monokli nélkül. - Tudtam, hogy nem linkel, mert hal-lottam már az összes disznóságaikról. Csak azt remélem, hogy eljön a nap, mikor majd ő meg a haverjai viselik a kék foltokat

és a monoklit; az ember sose tudhatja. Talán már hamarabb, mint akárki gondolná. - Hol a pénz, azt mondd meg, és meg-

úszod fölfüggesztessél. - Miféle pénz? - kérdeztem, mert ezt már hallottam egyszer.

- Tudod te azt jól. - Ügy nézek én ki, mint aki tud valami pénzről? - dugtam át az

öklöm az ingem szakadásán. - Az a pénz, amit elemeltetek, tudod te azt jól - mondta. - En-

gem nem versz át, kár is megpróbálnod.

- Harmincnyolc és fél penny volt? - kérdeztem. - Te rohadt kis tolvaj. Majd megtanítunk mi téged, hogy el-

csórd a más pénzét. Hátrafordítottam a fejem. - Mama! - szóltam hátra. - Légy szí-

ves, hívd fel az ügyvédemet. - Okos vagy, mi? - mondta barátságtalanul. - De úgyse nyug-

szunk addig, míg ezt az egészet nem tisztázzuk. - Ide hallgasson - könyörögtem, mintha mindjárt elbőgném

magam, mert így félreismert -, az rendben van, hogy így beszél

velem, olyan ez, mintha játszanánk, de igazán szeretném tudni, hogy mi ez az egész, mert becsület istenemre most keltem föl az

ágyból, maga meg itt áll az ajtóban és mindenfélét összehord, hogy én megfújtam egy csomó pénzt, valami pénzt, amiről azt

se tudom, hogy micsoda. Megpördült, mintha sikerült volna csapdába ejtenie, bár fo-

galmam sincs, hogy ezt miből gondolta: - Ki beszél itt pénzről? Én nem. Mi jutott eszedbe, hogy egyszerre pénzt kezdesz emle-getni?

- Hisz maga kezdte - mondtam, és már azt hittem, megvesz és mindjárt habzani fog a szája. - Magának ment agyára a pénz,

mint minden rendőrnek. Meg a pékműhelyek. Elfintorította a képét. - Felelj. Hol az a pénz?

Nekem már kezdett elegem lenni az egészből. - Idehallgasson. Ajánlok egy boltot.

A vakublitz-pofájából ítélve azt hihette, hogy most valami jó következik.

- Miféle boltot?

Én meg azt mondtam: - Magának adom, ami pénzem van, mind a tizennégy és fél pennyt, ha abbahagyja ezt a harmadfokú

vallatást, és hagyja, hogy megreggelizzek. Becsszó, hulla flamós vagyok, tegnap óta nem ettem egy falatot se. Hallja, hogy korog

a gyomrom? Leesett az álla, de csak folytatta, tovább nyúzott még vagy

félóráig. Sablonkontroll, ahogy a moziban mondják. De tudtam, hogy én maradok fölül, pontozással.

Aztán elment, de délután visszajött, hogy házkutatást tartson. Nem talált semmit, egy lyukas vasat sem. Megint faggatott, de én csak hazudtam, hazudtam, hazudtam, megy az nekem akár-

meddig, szempillám se rezdül. Nem volt ellenem semmijük, és ezt mindketten tudtuk, különben már rég benn lettem volna a

kapitányságon, de azért csak folytatta, mert én már voltam Át-meneti Otthonban egy ilyen falmászós bulival, és Miké is benne

ült a hintában, mert minden helyi zsaru tudta, hogy ő a legjobb haverom.

Mikor besötétedett, Miké már ott volt nálunk, a nagy szobá-ban, csak a kis villany égett, és a tv ki volt kapcsolva, és Miké kényelmesen elnyúlt a hintaszékben, én meg a kanapén kupo-

rogtam, és mindketten bagóztunk. Az ajtót bezártuk, a függönyt behúztuk, és arról beszéltünk, hogy mi legyen az ereszcsator-

nába dugott dohánnyal. Miké azt mondta, szedjük ki, lépjünk meg Skegnessbe vagy Cleethorpesbe, éljük a világunkat az ár-

kádok alatt, szállodába szálljunk a móló mellett, mint egy lord, akkor legalább jól kimulattuk magunkat, mielőtt leültetnek.

- Idehallgass, te hülye állat - mondtam -, egy frászt fognak bennünket leültetni, elhajlani meg ráérünk még később. - Volt annyi eszünk, hogy még csak moziba se mentünk el, pedig nagy

kedvünk lett volna. Reggel a Hitler-pofa megint faggatott, most egy haverjával, és

másnap megint eljöttek, és fenemód igyekeztek valamit kiszedni belőlem, de én nem tágítottam. Tudom, hogy ez fölvágósan

hangzik, de bennem emberére akadt, felőlem ugyan faggatóz-hatott volna, ameddig akar. Kétszer is átkutatták a házat, és eb-

ből kénytelen voltam arra következtetni, hogy ezek azt hiszik, tényleg van valami bizonyítékuk ellenem, de most már tudom, hogy nem volt, link találgatás volt az egész. Feje tetejére állí-

tották a házat, kiforgatták, mint egy öreg fuszeklit, végighippelték elől-hátul, a pincétől a padlásig, de persze nem

találtak semmit. Az egyik zsaru betolta a képét még az utcai szoba kéményébe is (amit már évek óta nem használtunk, és

nem is söpörtek), és úgy bújt ki belőle, mint a négerutánzó Al Jolson, és csutakolhatta magát a mosókonyha lefolyója fölött. El-

szöszmötöltek a nagy aszpidisztrával, amit Nagyi hagyott a Ma-mára, körülszurkálták, fölemelték az asztalról, hogy benézzenek az asztalterítő alá, félretették, hogy elmozdíthassák az asztalt, és

hozzáférjenek a padlódeszkához a szőnyeg alatt - de a hájfejű hülye csibészeknek az már nem jutott az eszükbe, hogy kiürítsék

a földet a cserépből, pedig ott megtalálhatták volna az összela-pított pénzes-dobozt, amit a buli éjszakáján ástunk be oda. Most,

hogy eszembe jut, azt hiszem, még mindig ott van, és a Mama azóta is töpreng, hogy miért nem virul az aszpidisztra olyan szé-

pen, mint azelőtt - de hogy is virulna egy öklömnyi fekete bá-dogdarabbal a gyökere közt.

Utoljára egy esős reggel, kilenc előtt öt perccel kopogtatott be hozzánk, és én szokás szerint aludtam, mint a tuskó, abban a tetves ágyamban. Mama aznap elment dolgozni, úgyhogy lekia-

báltam neki, várjon egy kicsit, és lementem megnézni, ki az. Ott állt a nagy dohé testével, bőrig ázva, és én életemben először

olyan undokságot műveltem, amit sose bocsátók meg magam-nak: nem hívtam be az esőről, mert szerettem volna, ha kétol-

dali tüdőgyulladást kap, és fölfordul. Gondolom, félretolhatott és bejöhetett volna, ha akar, de lehet, hogy megszokta már, hogy a

lépcsőn faggasson, és nem akarta azzal se zavartatni magát, hogy helyet változtat, még ha esik is. Nem mintha valami hülye elvem volna, hogy nem szeretek undokságot művelni, hanem

mert ez az undokság, mint a végén kiderült, nem volt hasz-nomra. Ügy kellett volna bánnom vele, mint az édestestvérem-

mel, akit húsz éve nem láttam, be kellett volna cipelnem egy csésze teára, és elszívatnom vele egy cigit, dumálni neki, hogy

tegnap nem voltam moziban, és megkérdezni, hogy érzi magát a felesége a műtét után, és hogy a műtéthez kiborotválták-e neki,

aztán az első ajtón kellett volna kiengednem, mikor már vidám és elégedett. De nem; lássuk csak, gondoltam, mit tud a ment-ségére fölhozni.

Egy kicsit oldalt állt az ajtóban, talán azért, mert ott kevésbé esett, vagy mert most más szögből akart látni, vagy mert egy-

hangúnak találta, hogy mindig ugyanarról az oldalról nézze egy kitartóan linkelő ürge képét. - Megállapították a személyazonos-

ságodat - mondta és letörülte a vízcsöppeket a bajszáról. - Egy asszony tegnap fölismert téged meg a cimborádat, és megeskü-

szik, hogy ti vagytok azok, akiket a pékműhelybe látott be-mászni.

Még mindig hantált, abban biztos voltam, mert előző nap még

csak nem is találkoztam Mike-kal, de azért aggódó képet vág-tam. - Ez az asszony, akárki az, közveszélyes, mert más péknél

az utóbbi időben nem jártam, csak a sarkon, hogy kenyeret hoz-zak hitelbe a Mamának.

Nem ette meg. - Tudni akarom, hol a pénz - mintha nem is válaszoltam volna neki.

- Azt hiszem, a Mama magával vitte ma reggel a gyárba, hogy megigyon a kantinban egy csésze teát. - Zuhogott az eső, hogy azt hittem, mindjárt elmossa, ha be nem jön. De ez nem zavart

különösebben, és folytattam: - Emlékszem, tegnap este betet-tem a vázába, a tv-n. . . tizenhárom penny volt, az összes pén-

zem, ma reggelre tartogattam, hogy vegyek egy pakli staubot, és majd a lapos guta megütött, mikor láttam, hogy nincs ott. Azt

hittem, kihúzom vele a mai napot, mert az étel szart sem ér cigi nélkül, nem?

Most már benne voltam, és kezdtem jól érezni magam, deren-gett már, hogy most kell utoljára nyomnom a sódert, és ha bí-rom szusszal, megvertem a palikat: néhány hét még, és Mike-kal

lent leszünk a parton, éljük világunkat, penny-futballt játszunk, fölcsípünk két jó kis pipit, és megkapjuk tőlük mindazt, amire jók. - Az idő meg nem arra való, hogy az ember csikket szedjen

az utcán - mondtam -, mert mind átázik. Persze tudom, az em-ber éppenséggel megszárogathatja a tűznél, de akármit monda-

nak, tudja, az nem olyan jó. Valamit csinál vele az esővíz, még gondolni se bírok rá, hogy mit; visszaváltozik tőle gyommá, csak

persze az íze nem az. Kezdtem csodálkozni a hülye fejemmel, hogy ez a vén zsaruk

gyöngye mért nem szakít félbe, gorombán, és közli, hogy nincs ideje a locsogásomat hallgatni, de már nem is engem nézett, és abban a sárgombóc fejemben egyszerre szilánkokra szakadt az

egész skegnessi tervezgetés. Legszívesebben föld alá süllyedtem volna, mikor észrevettem, hogy min akadt meg a szeme.

Hát azt nézte, egy szerelmetes ötfontost, én meg csak hadar-tam: - Mert az igazi mégiscsak a cigi, az új gyom jobb, mint az a

megázott és megszárított szemét, és tudom, hogy maga milyen pipa, hogy nem talál pénzt, mert tizenhárom penny az tizenhá-

rom penny, akárki zsebében, és persze ha mégis meglesz, nem hamukálok, hanem holnap megmondom magának, hogy hol ta-lálja.

Azt hittem, összeesek: három zöldhasút hozott a víz, s jött utána a többi is, először elfeküdtek szép laposan, aztán a sarkuk

a szélben és az esőcsöppektől fölkunkorodott, mintha csak élné-nek, és vissza szeretnének menni a száraz és kényelmes eresz-

csatornába ebből a szörnyű időből. Képzelheti, mennyire nem bántam volna, ha képesek rá. Az öreg Hitler-pofa először se

köpni, se nyelni nem bírt, csak bámult le a földre, én meg oko-sabbnak tartottam, ha beszélek, bár tudtam, hogy nem sokat ér.

- Ami igaz, az igaz, tudja, a pénzhez nehéz hozzájutni, félko-

ronásokat nem talál az ember csak úgy a buszülésen vagy a szemétkosárban, és az ágyban se volt az éjjel egy se, mert ha

lett volna, akkor tudnék róla, nem? Tudja, ha ilyesmi van az ágyamban, nem tudok aludni, mert kemény, és különben is elő-

ször... - Időbe telt, míg a Hitler-pofa magához tért; most már kezdtek az udvaron szétszóródni, és még egy harmadik szín kel-

lett hozzá, a tízshillingesé, hogy legyen lelkiereje végre megmar-kolni a vállamat.

3

A meredt szemű, pókhasú igazgató azt mondta a meredt sze-mű, pókhasú képviselőnek, aki mellett ott ült a kurva felesége is,

hogy én vagyok az egyetlen reménye, hogy megnyerem az Ang-liai Javítóintézetek Országos Hosszútávú Mezeifutó Bajnokságát, és lehettem is, és ettől röhögnöm kellett, hisz nem mondtam én

semmi olyat egyetlen pókhasú, meredt szemű csibésznek sem, amitől igazában reménykedhetett volna, de tudtam, hogy az igazgató úgy veszi a hallgatásomat, mintha a kupa máris ott áll-

na a könyvespolcon az irodában az egynéhány ott penészedő serleg között.

- Nem lehetetlen, hogy profi alapon folytatja a futást, ha sza-badul. - Amíg ezt nem mondta, és én nem hallottam a saját fü-

lemmel, eszembe se jutott, hogy ilyesmi lehetséges, pénzért fut-ni, darabbérben, egy shilling egy szufla, aztán egyre többért, míg

egy szusz már egy arany, és nyugdíjba menni harminckét éve-sen, öregen, mert az embernek olyan a tüdeje, mint a csip-kefüggöny, sportszíve van, a lába meg mint a visszeres paszuly-

karó. De lenne feleségem, kocsim, és benne volna a vigyorgó bajnokpofám az újságban, és lenne egy jó bőr titkárnőm, aki vá-

laszol arra a kazal levélre, amit a pipiktől kapok, és a pipik majd agyonnyomnak, ha fölismernek, mikor utat török magamnak a

Woolworth áruházban egy csomag borotvapengéért, vagy hogy megigyak egy csésze teát. Ez olyasmi, amit érdemes meg-

gondolni, és biztosra veszem, hogy az igazgató tudta is, hogy szöget ütött vele a fejembe, mert odafordult hozzám, és mintha velem ezt okvetlenül meg kellene beszélnie, azt mondta: - Tet-

szenék neked a dolog, Smith fiam? Egy sor kimeredt szem tapadt rám, és egy sor aranyhalszáj

nyílt ki, és villantott rám aranyfogakat, így hát azt a választ ad-tam nekik, amit szerettek volna, mert az ütőkártyámat későbbre

tartogattam. - Volna hozzá kedvem, uram - mondtam. - Derék fiú vagy. Nagyon helyes. Jó szellem. Pompás.

- Jól van - mondta az igazgató. - Nyerd meg nekünk ma a ku-pát, és én mindent megteszek érted, amit csak tudok. Olyan edzést kapsz, hogy laposra versz a Szabad Világban mindenkit. -

És az agyamban megjelent egy kép, hogy futok, és a világon mindenkit megverek, sorra lehagyok, a végén már egyszál ma-

gamban trappolok egy nagy ingoványon át, marha sebesen té-pek a kopott sziklák és zsombékok közt, és akkor egyszerre

PIFF! PUFF! - embernél gyorsabb golyók egy zsaru puskájából, aki fönn ül a fán, megsebesít, szétlövi a zúzámat, és hiába futok

tökéletesen, összeesek. A pókhasak várták, hogy mondjak még valamit. - Köszönöm,

uram - mondtam.

Elengedtek, leügettem a páholy lépcsőin, ki a pályára, mert mindjárt indítják a nagy mezeit, a két gunthorpe-i futó már el is

helyezkedett a startvonalon, készen, hogy kiugorjon, mint két fehér kenguru. Állati, hogy a pálya hogy nézett ki: nagy fehér

büfésátrak körös-körül, és lobogó zászlók, és padsorok a csalá-doknak - üresen, mert a papák és mamák nem tudták, hogy mit

jelent az: „megnyitó" - és a fiúk, akik még a százas előfutamát futották, és az intézeti rezesbanda kék egyenruhában, és fent a lelátón barna zakóban a hucknalliek, szürkében a mieink, föltűrt

ujjú ingben a gunthorpe-iak. Az ég kék volt, sütött a nap, szebb már nem is lehetett volna, az egész nagy felhajtás olyan volt, mintha az Ivanhoe-ból koppintották volna, amit azelőtt néhány

nappal láttunk a moziban. - Igyekezz, Smith - szólt rám Roach, az edző -, még a végén

lekésed, és annak nem örülnénk. Bár azt hiszem, akkor is utol-érnéd őket. - A többiek morogni, fütyülni kezdtek, de én ügyet

se vetettem rájuk, elfoglaltam a helyem a gunthorpe-i futó meg egy ayleshami sitiprinc közt, leereszkedtem fél térdre, és kitép-

tem pár szál füvet, hogy legyen mit rágcsálnom útközben. Szóval itt a nagy verseny, nekik nagy, akik a nagy páholyból néznek a csattogó nemzeti zászló alól, az igazgatónak nagy, csak erre

várt, és remélem, hogy ő meg az egész meredt szemű bandája lelkesen fogadott rám, száz az egyhez, hogy győzök, föltették

rám minden pénzüket, ami a zsebükben volt, az ötévi fizetésü-ket, minél többet, annál jobb. Mert az fix, hogy most odalesz az

a nagy név, amit szerzett, mert pofára esik, s ha belehal, ha nem, még jól ki is röhögik. Éreztem a térdemen, hogy belenyo-

módik a hideg föld, és a szemem sarkából láttam, hogy Roach fölemeli a kezét. A gunthorpe-i fiú megrándult, mielőtt elhang-zott volna az indításjel; valaki idő előtt biztatni kezdett; a

medwayi futó előrehajolt; a pisztoly eldördült, kiugrottam. Egyszer körülfutottuk a pályát, aztán rá a fél mérföldes szilfa-

sorra, végig biztattak minket, és mintha úgy éreztem volna, hogy én diktálom a tempót, de annyira azért nem érdekelt, hogy

meg is győződjek róla. Az öt mérföldes útvonalat kapubálvány-okon, fatörzseken, köveken, és a kerítések, sövények fölötti há-

góbakokon virító mészfoltok jelölték, és minden fél mérföldön egy srác várt vizes-palackkal és kötszeres dobozzal azokra, akik összeestek vagy elájultak. Az első bak fölött, anélkül, hogy eről-

ködtem volna, már majdnem vezettem, csak egyvalaki volt előt-tem; ha bárkinek adhatok egy tanácsot a futásra, az az, hogy

sose törje magát, s még ha történetesen törné is, ne engedje, hogy a többi futó ezt észrevegye. Hosszútávon az ember mindig

előzhet úgy, hogy a másik ne szagolja ki, hogy töri magát; ha az ember használja az eszét, és így zárkózik fel a két-három előtte

futóhoz, akkor később kiugorhat, és a többiek már hiába eről-ködnek, hiszen neki egészen addig nem kellett sietnie. Állandó, egyenletes ritmusban futottam, és rövidesen annyira belerázód-

tam, hogy el is felejtettem, hogy futok, és még elképzelni is ne-hezemre esett, hogy a lábam emelkedik-süllyed, a könyököm jár

előre-hátra; a tüdőm mintha nem is dolgozott volna, és az a go-nosz szívdobogásom is elmúlt, ami a kör elején mindig elfog.

Mert, tudja, én még sose versenyeztem; én mindig csak futot-tam, és valahogy megértettem, hogyha megfeledkezek a ver-

senyről, és csak trappolok-trappolok, de nem is tudom, hogy trappolok, akkor mindig győzni fogok. Mert ha a szemem fölis-meri, hogy a táv vége felé járok - egy sövénybakról vagy tanya-

sarokról -, vágtatni kezdek, és a vágtám gyors, mert úgy érzem, addig nem is futottam, és nem fogyasztottam semmi erőt. És er-re azért vagyok képes, mert mindig gondolkozok; kíváncsi vol-

nék, vajon én vagyok-e az egész futószakmában az egyetlen, aki így felejteti el magával, hogy fut, azzal, hogy frankó sokat gon-

dolkozik; kíváncsi volnék, hogy a srácok közül csinálja-e más is ezt a mókát, ámbár biztos, hogy senki. Mint a szélvész, végig a

kavicsos gyalogösvényen és a szekérúton, az simább, mint a fü-ves csapás a mezőn, és ott jobban is lehet gondolkozni, mert

azért nem túlságosan sima, és én aznap különben is elememben voltam, mert tudtam, hogy nincs futó, aki megverne, de maga-mat még aznap meg fogom verni. Mert mikor ideérkeztem, és az

igazgató azt mondta, hogy legyek becsületes, nem tudta, hogy ez a szó mit jelent, különben nem indított volna a versenyen,

hogy végigügessem a távot gátyóban-atlétában a napon. Akkor azt csinálta volna velem, amit én vele az ő helyében: követ tö-

retett volna velem egy kőbányában, míg bele nem gebedek. A vén Hitler-pofa, a szimat, mindenesetre becsületesebb volt, mint

az igazgató, az legalább ki akart durrantani velem, mint ahogy én is vele; aznap, hogy az ügyemet tárgyalták, hajnali négykor egy hekus kopogtatott az ajtónkon, kiugratta a hullafáradt

anyámat az ágyból, és figyelmeztette, hogy aznap pontosan fél kilenckor a bíróságon kell lennie. Ez a legfrankóbb rosszindulat,

amit életemben hallottam, de akkor is becsületes dolog, mint ahogy becsületes az is, amit a Mama mondott neki, mikor kere-

ken közölte, hogy minek tartja, lehordta mindennek, aminek csak tudta, és ez eltartott pont egy félóráig, és fölverte az egész

utcát. Ügettem a mélyúttal szegett mező szélén, éreztem a zöld fű és

a lonc szagát, és úgy éreztem magam, mintha egy sor két-lá-

bon-futásra idomított agár közül jönnék, csak éppen a műnyulat nem láttam magam előtt, és nem volt mögöttem az idomító kor-

bácsa, hogy előrehajtson. Elhagytam a gunthorpe-i futót, a tri-kója már sötét volt az izzadságtól, és megpillantottam elöl a be-

kerített ciherest, ott törte magát keményen, hogy elérje a feleút jelét, az egyetlen ember, akit le kellett még hagynom, hogy a

versenyt megnyerjem. Aztán ő is befordult egy cserjés erdőnyúl-ványba, és nem láttam többé, nem láttam senkit, és megtudtam, milyen az a magányosság, amit a hosszútávfutó érez a mezőn,

rájöttem, hogy nincs számomra semmi a világon, ami igaz és becsületes, és tudtam, hogy ez sose lesz másképp, mindegy,

hogy néha mit érzek, és mindegy, hogy ki mit akar bedumálni nekem. A hátam mögötti futó bizonyára nagyon lemaradt, mert

nagy csönd volt, még annyi mozgás se, mint hajnali ötkor a fa-gyos erdőben. Ezt nehéz volt megérteni, és én csak annyit tud-

tam, hogy az embernek csak futni, futni, futni kell, még ha nem is tudja, miért fut, de fut a mezőkön át, hiába nem érti, és befut az erdőkbe, ahol fél, és átfut dombokon, és nem tudja, mikor

visz az útja föl, mikor le, és átszökken patakokon, melyekbe ha beleesne, a szíve rögtön bemondaná az unalmast. És ennek a célszalag se vet véget, hiába éljenzi az embert a tömeg, mert

muszáj továbbfutnia, mielőtt még lélegzethez jutna, és igazában csak akkor állhat meg, ha elgáncsolja egy fatörzs és nyakát töri,

vagy beleesik egy kiszáradt kútba, és ott marad holtan a sötét-ben, örökre, így hát arra gondoltam: engem ugyan be nem pa-

liznak ezzel a versenymókával, ezzel a „fuss, és próbálj győzni" mesével, kékszalagért-ügetéssel, mert nem ez a módja, hogy az

ember boldoguljon, még ha ezek esküsznek is rá. Az ember ne gondoljon senkire, járja a maga útját, és ne azt, amit vizes-csöbrökkel és jódos-üvegekkel jelöltek ki számára, mert hátha

mégis összeesik és megüti magát, így viszont fölszedhetik, és ha történetesen maradni volna kedve, akkor is útnak indíthatják

megint. Csak futottam ki az erdőből, lehagytam azt is, aki az élen fu-

tott, pedig nem is vettem észre, hogy meg akarom előzni. Flip-flap, flip-flap, trapp-trapp, trapp-trapp, át egy széles rét kellős

közepén, ritmikusan, a magam laza agár módján, tudtam, hogy már megnyertem a versenyt, pedig még a táv fele se ment le, megnyertem, ha akarom, és ha kell, elfutnék én még tíz, tizenöt

vagy akár húsz mérföldet is, még ha holtan esnék össze a vé-gén, akkor is, ami végeredményben nem is volna más, mint azt

a becsületes életet élni, amit az igazgató kívánt tőlem. A kettő ugyanaz: megnyerni a versenyt, és becsületesen élni, de miköz-

ben ügettem, enyém volt az életem, élveztem a haladást, mert az jó nekem, és gondolkodásra kényszerít, gondolkozni meg már

szeretek, de azt nem komálom, ha eszembe jut, hogy a versenyt nemcsak végig kell futnom, hanem meg is kell nyernem. Vagy az egyiket, vagy a másikat: vagy megnyerem a versenyt, vagy fu-

tok, bár tudtam, hogy mind a kettőre képes vagyok, mert a lá-bam már jó messze elöl vitt - most érek az átvágáshoz a tüske-

bokros parton a mélyút fölött -, és visz tovább is, mert olyan, mint egy kábelköteg, frissen, könnyedén csattog a kerékvágás-

okon és a gyökereken, de eszem ágában sincs győzni, csak ak-kor akarnék, ha elsőnek befutni annyit jelentene, hogy életem

legnagyobb bankrablása után meg tudok lépni a zsaruktól, már-pedig a győzelem pont az ellenkezőjét jelenti, mert mindegy, hogy hogyan próbálnak megölni vagy bepalizni, az annyit jelent,

hogy egyenesen befutok a falak közé, fehér kesztyűs kezükbe; vigyorgó balfácánokat jelent, s hogy világéletemben törhetem a

követ, persze úgy, ahogy én akarom, és nem úgy, ahogy mond-ják nekem.

Támadt még egy becsületes gondolatom, mégpedig az, hogy a következő sövénynél balra fordulok, és annak a leple alatt simán

megpucolok a pályán levő célszalagtól. Ilyen gyepen, mint ez, meg tudok tenni három, hat vagy akár tizenkét mérföldet, ke-resztezek néhány országutat, fogalmuk se lesz, hogy melyiken

indultam el, és lehet, hogy a végén, ha már besötétedett, fölké-redzkedek egy teherautóra, és olyasvalakibe botlok, aki ingyen elvisz északra, és be se köp. Nem, mondtam, ilyen hülye talán

mégse vagyok. Nem fogok lelécelni, mikor már csak hat hóna-pom van hátra, és különben sincs mi elől kitérnem vagy meglép-

nem; csak egy kicsit kidurrantok azokkal a törvénytisztelő pók-hasakkal, üljenek csak a francos nagy páholyukban, és lássák,

hogy vesztem el a versenyt, bár olyan biztos, mint hogy az Isten ide rakott engem, hogy ha vesztek, a hátralevő hónapjaimban

nekem jut majd minden szar és kosz konyhamunka. Egy büdös vasat nem érek már senkinek, ez lesz a hála azért, hogy a ma-gam egyetlen módján becsületes voltam. Mert mikor az igazgató

azt mondta, hogy legyek becsületes, ezt úgy gondolta, hogy az ő módján legyek az, és ha megmaradnék becsületesnek, ahogy azt

ő értette, és megnyerném neki a versenyt, gondoskodna róla, hogy állati kellemes hat hónapom legyen, és futhassak békében;

de ha én a magam módján értem, hát igen, akkor nem szabad győznöm, és ha megtalálom a módját, hogy azt csináljam, amit

most kiagyaltam, akkor olyan szemét módon kidurrant velem, ahogy csak tud. És ha úgy nézi a dolgot, ahogy én, ki veheti rossz néven tőle? Mert ez háború - ezt már mondtam -, és ha ott

találom el, ahol a legjobban fáj, akkor, úgy éljek, vissza is fogja adni a kölcsönt, mert nem happoltam el azt a kupát, pedig már

olyan régen meg volt esve érte, és elképzelte magát, mikor este ott áll majd a hátam mögött, és a vállam-rá vereget, amint én

átveszem Lord Fülbemászótól vagy más efféle, hasonló nevű, csapott állú csudabogártól. Én tehát ott ütöm meg, ahol nagyon

fáj, és majd ő is megcsinál mindent, amit tud, hogy visszaadja, szemet szemért, de még akkor is fenemód fogom élvezni, mert én ütöttem először, és mert én terveltem ki a dolgot. Nem tu-

dom, mért szeretem ezeket a gondolatokat jobban, mint eddig akármelyiket, de így van, és nem is törődök vele, hogy mért.

Gondolom, soká tartott, míg eljutottam idáig, mert abban a rabló életben sose volt se időm, se nyugalmam semmit végiggondolni,

most meg csak jönnek a gondolatok, és más bajom nincs, csak hogy gyakran meg se tudom állítani őket, még akkor se, mikor

már úgy érzem, hogy az agyamba beleáll a görcs, és egyesül a fagy meg a belém kúszó tehetetlenség, ilyenkor muszáj az agyamnak egy kis pihenőt adnom, és letrappolok a tüskebokrok

közt a mélyútba. És ez az egész együtt egy újabb horogütés lesz, és én húzok be először az ilyen igazgatóféléknek, hogy

megmutassam - ha tudom -, hogy a versenyeiket sose nyerik meg, még ha akad is mindig egy-egy ürge, aki maga se tudja,

hogyan, de elsőnek fut be, s hogy az igazgató végül úgyis a rö-videbbet húzza, és az égett csontja maradványait úgyis a ma-

gamfajta ürgék szedik össze, és mint a bolondok, táncolják körül az intézetnek a romjait, így hát ez az egész história olyan, mint a verseny, és ezt se vagyok hajlandó megnyerni az igazgató ked-

véért; nem, becsületes vagyok, mint ahogy mondta, bár nem tudta, hogy az mit jelent, és nem hiszem, hogy ő is elő-állna a maga históriájával, még ha olvassa is ezt az enyimet, és tudja is,

hogy kiről beszélek. Most érek ki a mélyútból, térdem-könyököm lehorzsolva, kék

foltosan, összekarmolva, és a táv kétharmada már lement, és egy hang csak mondja az agyamban, mint a rádió, hogy ha ele-

ged van már abból, hogy jól érzed magad fagyos reggeleken, mint a földön az első ember, és ha megtanultad, milyen az, ha

nyári délutánokon rosszul érzed magad, mint a földön az utolsó ember, akkor próbáld végre úgy érezni magad, mintha te volnál a földön az egyetlen ember, és szart se törődj te se jóval, se

rosszal, csak ügess a jó száraz talajon, klaffogó csukában, az legalább biztos, hogy nem árt. Most olyanok a szavak, mintha

egy bedöglött detektoros rádióból jönnének, és valami történik benn a beleim házában, és ez bosszant, és nem tudom, hogy

mért, és hogy mi az oka, valami csikorog a krumplim közelében, mintha egy zsák rozsdás csavar ömlött volna ki bennem, és zö-

työgne minden lépésemre. Néha-néha megtörik a ritmusom, és érzem, hogy meglendül a bal lapockám, ahogy a jobb kezem vé-gigcsap a mellkasom előtt, mintha le akarná söpörni onnét a

kést, ami valahogy beleállt. De én tudom, hogy ezzel nem kell törődni, és nagyon valószínű, hogy ez attól a sok gondolkodástól

van, ami néha már aggódásnak látszik. Mert azt hiszem, néha én vagyok a világon a legaggódósabb ember (fogadok, hogy ezt

már amúgy is kiszagolta abból, hogy ezt az egészet elmondtam magának), és ez mindenesetre muris, mert a Mama azt se tudja,

mit jelent az, ebben hát nem őrá ütöttem; a Papának viszont vi-lágéletében volt miért aggódnia, egészen addig, míg tele nem vérezte a hálószobát, és el nem patkolt egy reggel, mikor senki

se volt otthon a házban. Soha el nem felejtem a büdös életben, mert éppen én találtam rá, és gyakran szeretném, bár ne én let-

tem volna. Miután lejátszottam egy partit a gépen a halasbutikban, s hárompennys zsákmányomat csörgetve elin-

dultam haza, de amint a halottnéma házba beléptem, tudtam, hogy valami baj van, megálltam, és a fejemet ráhajtottam a

kandalló fölött a hideg tükörre, és megpróbáltam a szemem be-hunyva tartani, nehogy meglássam a kő-hideg képemet - tud-tam, hogy mióta megjöttem, sápadt vagyok, mint a kréta, mint-

ha valami Drakula-vámpír kerített volna a karma közé; és még az a semmi kis nyereményem is szándékosan nyugton marad a

zsebemben. A gunthorpe-i majdnem utolért. A vadrózsaösvényen madarak

énekeltek, és két feketerigó, mint a villám, röppent be valami tüskebokorba. A szomszédos szántón már nagyra nőtt a búza,

rövidesen vágni kezdik géppel, kaszával; de én sose szerettem sokat nézelődni futás közben, mert az kizökkent a ritmusból, így aztán a szénakazalnál elhatároztam, hogy ezt az egészet ha-

gyom a fenébe, és hiába a beleimben a szögek, megugrottam, és hamarosan messze magam mögött hagytam a gunthorpe-i futót is, meg a madarakat is; már nem voltam messze attól, hogy

mint kés a vajba, belevágjak az utolsó másfél mérföldbe, de az a nyugalom, ahogy váratlanul beügettem két útjelző karó közé,

mintha kinyitotta volna a szememet a víz alatt, és megláttam volna a kavicsos folyó fenekét; egyszerre megint eszembe jutott

az a reggeli hazamenetelem a házba, az elpatkolt öregember, és ez muris, mert azóta se gondoltam rá, és akkor se sokat tökö-

lődtem rajta. Vajon miért? Talán mert azóta, hogy elkezdtem fu-tás közben gondolkozni, minduntalan fölbukkan bennem va lami, és csikarja a hasamat, és most, hogy az én hülye futóagyamban

minden fűszál mögött a véres Papát látom, nem is vagyok benne olyan biztos, hogy szeretek gondolkozni, s hogy az igazán olyan

jó. Nyelem a nyálam, és akárhogy is, de folytatom a futást, és átkozom azokat, akik javítóintézeteket építenek, és átkozom a

sportjukat - tripp-trapp, tripp-trapp -, ezeket, akik már a kezdet kezdetétől bosszút állnak rajtam, mindenféle képeket ültetnek a

fejembe, bár eddig még nem nagy sikerrel. Hiába no, én már csak úgy tudok kitartani amellett, hogy megmaradjak annak, ami voltam, csak úgy tudok visszaütni nekik, ha tudomásul ve-

szek mindent, ami így futás közben eszembe jut; most épp arra gondoltam, hogy ha rajtam áll, győzni fogok, az egész durrbelé

végén. Kiss idő múlva mindenesetre fölmentem az emeletre, szép lassan, egyesével, és nem gondoltam rá, hogy a Papát hogy

találom, és ha úgy, mit csinálok. De talán valami kárpótlást je-lent, ha most arra gondolok, hogy mióta az eszemet tudom,

mindig milyen rohadt élete volt neki a Mama mellett, mert az örökké más férfiakkal lófrált, még mikor ő élt, és egészséges volt is, és a legtöbbször nem volt olyan vak, mint a Mama hitte; ká-

romkodott, ordított és fenyegetőzött, hogy majd beveri ő a Ma-ma kókuszát, és még én voltam kénytelen elibe állni, bár tud-

tam, hogy a Mama igazán megérdemelné. No de hát nem si-ránkozok, mert ha siránkozok, még a végén megnyerem ezt a

rohadék versenyt, márpedig eszem ágában sincs, ámbár ha most nem lassítok, frankó, hogy megnyerem, mielőtt még észreven-

ném magamat, hogy hol vagyok, akkor meg mire volt jó az egész?

Most, hogy visszafordulok a zászlók felé, rá a házhoz vezető

autóútra, érzem a talpam alatt a lábam acélizmain a friss, új murvát, hallom a zajt meg a muzsikát is a pályáról. Csöppet se

vagyok kifulladva, hiába van, és zörög, mint az előbb, a szögeszacskó, ha akarnám, a végén még mindig nekieredhetnék,

mint a förgeteg, de itt minden ki van számítva, mert tudom, hogy nincs Angliában még egy hosszútávú mezei futó, aki úgy

futna és olyan gyorsan, mint én. Ez a mi rozzant csirkefogó igaz-gatónk, ez az elevenen megrohadt vén hulla, aki üres, mint egy kiürült benzineshordó, azt akarja, hogy én szerezzek neki dicső-

séget, az én futóéletemtől várja, tőlem akar az ereibe lüktető vért, pedig sose volt neki, azt akarja, hogy a pókhasú haverjai a saját szemükkel lássák, mikor én lihegve betántorgok a célba, és

azt mondhassa: - Látjátok, az én intézetem nyerte a bajnoksá-got. Megnyertem a fogadást, mert érdemes becsületesnek lenni

és küzdeni a díjakért, amit én a fiaimnak fölajánlok, és ők ezt tudják, mindig is tudták. És most már mindig becsületesek lesz-

nek, mert én becsületes embert faragtam belőlük. - És a haverjai majd azt gondolják: - Végül is megtanította a fiait becsületesen

élni; ezért kitüntetést érdemel, sőt lordot csinálunk belőle - és ebben a pillanatban, amint megint fütyülni kezdtek a madarak, azt mondtam magamban, hogy ezután már szart se bánom,

hogy mit gondol vagy mit mond akármelyik csapott állú, gerinc-telen, törvénytisztelő pali. Már látnak és éljeneznek, és az ele-

fántfülforma hangszórók a pálya körül már ordítják a nagy hírt, hogy messze az élen vagyok, és most már, ha akarom, ha nem,

ott is maradok. De nekem még mindig az a törvényen kívüli halál jár az eszemben, amivel a Papa halt meg; megmondta a dokto-

roknak, hogy takarodjanak a házból, mikor azt akarták, hogy kórházban végezze (mint egy vérző kísérleti nyúl, acsargott rá-juk dühösen). Fölkelt az ágyból, csak hogy kidobja őket, sőt még

a lépcsőn is lement utánuk egy szál ingben, pedig már csak csont és bőr volt. Megpróbálták megdumálni, hogy valami

gyógyszer kéne neki, de nem dőlt be nekik, és csak a fájdalom-csillapítót vette be, amit a Mama meg én hoztunk neki a szom-

széd utcából egy füvesembertől. Égészen addig nem tudtam, hogy milyen kemény legény, és mikor reggel bementem a szo-

bába, hason feküdt, az ágyneműt fölhajtotta, olyan volt, mint egy nyúzott nyúl, az ősz feje pont az ágy szélén, és ami vér csak lehetett a testében, az utolsó csöppig, mind kint a padlón, mert

a híg és rózsaszín vér majdnem az egész linót és szőnyeget el-borította.

És miközben az autóúton futottam, és cipeltem az ütőereim-ben völgyzáró gáttal elrekesztett szívet, a szögeszacskó, mintha

satuban volna, egyre jobban és jobban összeszorult, de a két lá-bam, mint a madár szárnya, és két kezem, mint a karma, kész

volt átröpíteni a pályán, csakhogy én senki kedvéért nem akar-tam ekkora cirkuszt csinálni, vagy a versenyt véletlenségből megnyerni. Még ma is érzem a forró, száraz nap szagát, ahogy

futottam a cél felé, átgázoltam egy nagy halom füvön, amit a fű-kaszát toló haverjaim ürítettek ki a kasza elé akasztott tartóból;

letéptem egy darab fakérget, a számba tömtem, és futás közben rágtam a fát, a port, és talán a férgeket is vele, a gyomrom majd

fölfordult, ás csak nyeltem, ahogy bírtam, mert egy kismadár azt fütyülte, hogy még rohadt soká kell élnem, de hat hónapig nem

érzek fűszagot, nem kóstolok poros fakérget, és nem taposom ezt a gyönyörű ösvényt. Utálom bevallani, de fenemód fojtoga-tott a sírás, márpedig két-három éves kölyök korom óta, vesszek

meg, ha egyszer is sírtam. Mert épp akkor kezdtem lassítani, hogy a gunthorpe-i utolérhessen, ott, ahol az út ráfordul a sport-pályára - ott, ahol már látják, hogy mit csinálok, főleg az igaz-

gató meg a bandája a nagy páholyból; olyan lassan futottam, hogy az már szinte helybentopogás volt. A szomszéd tribünön

még nem vették észre, hogy mi történik, üvöltöttek, mint a bo-londok, várták, hogy mikor futok be, nekem meg folyton az járt

az eszemben, hogy mikor fordul már be a pályára az az isten-verte rohadék gunthorpe-i csibész, mert nem állhatok itt egész

nap, és arra gondoltam, Krisztusom, amilyen rohadt pechem van, ez a pacák kidűlt, és egy félórába is beletelik, míg a követ-kező ürge befut, de akkor se moccanok, mondtam, akkor se te-

szem meg azt az utolsó száz yardot, ha keresztbe tett lábbal kell ülnöm a gyepen, és el kell tűrnöm, hogy az igazgató és a csapott

állú csudabogarai szedjenek föl és cipeljenek a célba, ami el-lentmond a szabályaiknak, és fogadok, hogy nem is teszik meg,

mert nincs annyi eszük, hogy megsértsék a szabályt - én azt tenném az ő helyükben -, pedig maguk csinálták saját maguk-

nak. Nem, megmutatom nekik, hogy mi az a becsület, ha addig élek is, bár úgyse fogják megérteni soha, mert ha az igazgató meg a magafajták megértenék, akkor az én oldalamon állnának,

az pedig lehetetlen. Az istenit neki, kitartok, mint ahogy a Papa is kirugdosta a doktorokat, és kitartott, hiába fájt neki; ha neki

volt mersze arra, nekem is van erre, és itt várom meg, míg a gunthorpe-i vagy ayleshami ürge meg nem üti a főnyereményt,

és nagy büszkén át nem szakítja azt a szárítókötelet a célban, a két pózna közt. Ami engem illet, én ugyan neki nem megyek,

hacsak holtan nem, s ha a másik oldalon kényelmes koporsó nem vár. De addig hosszútávfutó vagyok, és a magam számlá-jára futok, akármilyen nehezemre esik.

Az essexi fiúk kékre üvöltöttek a képüket, biztattak, integet-tek, hogy mozogjak már, fölálltak, mintha be akarnának rontani

a pályára, hisz alig néhány lépésnyire voltak a kötéltől. Hülye banda, gondoltam, meg vannak esve a célszalagért, de tudtam,

hogy nem gondolják komolyan, amit üvöltenek, hisz igazában most és a jövőben is az én oldalamon állnak, csak az egyik őr-

szobából, sittről ki, a másikba be, nem tudnak az öklükön ural-kodni. És most állati jól mulattak, belehergelték magukat az üvöltésbe, és ettől az igazgató azt hitte, hogy az ő oldalán van-

nak, pedig ha lett volna egy szemernyi józan esze, ilyesmi eszé-be se jutott volna. És hallottam a lordokat és úrispinkókat a nagy

páholyból, és láttam, hogy állnak és integetnek - Fuss! -, és or-dítoznak a francos hangjukon, hogy - Fuss! -, de én süket vol-

tam, hülye és vak, még mindig éreztem a számban a kéreg ízét, és pityeregtem, mint egy csecsemő, pityeregtem, nem a szomo-

rúságtól, hanem mert boldog voltam, hogy végre egyszer sike-rült ezeket megvernem.

Mert hallottam, hogy bömbölnek, láttam, hogy a gunthorpe-iak magasba hajigálják a jakóikat, és éreztem, hogy trapp-trapp, egy láb közeledik a hátam mögött az úton, egyre közelebb és

közelebb van, aztán egyszerre megcsapott az izzadságszag, és imbolyogva elhúzott mellettem a szalag felé egy utolsókat ziháló

tüdő, agyonhajszolva dülöngélt jobbra-balra, morgott, mint egy zulu, bár az semmit se használ, olyan volt, mintha az én kísér-

tetem volna kilencvenéves koromban, mikor majd a pompás, kárpitozott koporsóm felé tartok. Magam is biztathattam volna: -

Gyerünk már, gyerünk már, szakadj meg. Kösd fel magad a cél-szalagra. - De már ott volt, így hát én is továbbmentem, trap-poltam a nyomába, míg oda nem értem a szalaghoz, ott össze-

estem, gyilkos bömbölés hatolt a fülembe, még mindig a rossz oldalon voltam.

Ideje már befejeznem, bár ne higgye, hogy most már nem fu-tok, mert igenis futok, csak éppen másképpen. Az intézet igaz-

gatója nem okozott csalódást; csöppet se respektálta a becsüle-tességemet; nem mintha ezt elvártam volna tőle, vagy megpró-

báltam volna magyarázkodni, de ha állítólag olyan művelt, egy kicsit azért sejtenie kellett volna. Alaposan visszaadta a kölcsönt, vagy legalábbis azt hitte, hogy vissza, mert velem huzatta ki

kordén a szemetesládákat minden reggel a teljes gőzzel dolgozó konyháról, és velem üríttette ki a kert aljába; délután meg én

öntöztem ki a mosogatólevet a krumplira meg sárgarépára a ve-teményeskertben. Esténként meg padlót súroltam, mérföldszám.

De nem volt ez rossz élet hat hónapra, és ez megint olyasmi, amit soha meg nem értett volna, és ha igen, annál jobban neki-

keseredik; ha így visszatekintek, azt mondom, megérte, figye-lembe véve, hogy mennyit gondolkoztam, és hogy a fiúk fölfog-ták, hogy szándékosan veszítettem el a versenyt, és nem fogy-

tak ki a jó szóból, ha rólam, és a szitokból (magukban), ha az igazgatóról volt szó.

A munka nem tört meg; sok szempontból inkább megerősített, és mikor szabadultam, az igazgató tudta, hogy a bosszújával

nem ment semmire. Mert azután, hogy az intézetből szabadul-tam, megpróbáltak beszipkázni katonának, de nem váltam be, és

azt is megmondom, hogy miért. Mert még mielőtt kikerültem, az után az utolsó futás és a hathavi megpróbáltatás után mellhár-tyagyulladást kaptam, ami annyit jelent, hogy nemcsak annak a

rendje és módja szerint elveszítettem az igazgató versenyét, ha-nem hogy az enyémet duplán megnyertem, mert az fix, hogy ha

én nem a magam versenyét futom, akkor soha nem kapok mell-hártyagyulladást, az pedig megmentett az egyenruhától, de nem

akadályozott meg abban, hogy olyan munkát végezzek, amit a viszketeg ujjaim megkívántak.

Most kint vagyok, és megint ég a lábam alatt a föld, de a pat-kányok nem kaptak belém a legutóbbi nagy fogásomért. Hat-százhuszonnyolc fontot számlált, és még mindig abból élek, mert

a bulit a magam szakállára csináltam, és utána volt annyi békes-ségem, hogy mindezt leírjam, és még mindig van elég dohá-nyom, hogy megéljek, míg kitervelem a következő, még na-

gyobb munkát, amihez ugyancsak fölköthetem a gatyámat, de amiről egy léleknek nem teszek említést. Mialatt a súrolókefét

koptattam az intézet padlóin, kiagyaltam a módszereimet és a rejtekhelyeimet, megterveztem a külső ártatlan és becsületes

munkáséletemet, de ugyanakkor kitanultam a szakmám minden csínját-bínját, mert tudtam, hogy ha egyszer szabadulok, azt kell

majd csinálnom; és ha el is kap megint valami vadorzó zsaru, azt fogom csinálni azután is.

De addig is (így mondják ezt abban az egy-két könyvben, amit

azóta olvastam, bár semmi hasznát nem vettem, mert mind va-lami célszalaggal fejeződik be, és én nem tanultam belőle az ég-

világon semmit) szándékomban áll odaadni ezt a históriát egy haveromnak, és megmondani neki, hogyha engem történetesen

megint elkapnának a hekusok, kezdjen vele valamit, tegye be valami könyvbe vagy más efféle, mert szeretném az igazgató po-

fáját látni, mikor olvassa, ha ugyan olvasni fogja egyáltalán, amit nem hiszek; és még ha olvassa is, nem hiszem, hogy iga-zában megértené, miről szól. Ha meg nem kapnak el, az ürge,

akinek odaadtam, soha be nem köp; mióta az eszemet tudom, ott lakik a mi utcánkban, és a haverom. Az fix.