Agglomerációk a világbanRecenzió Somlyódyné Pfeil Edit Az agglomerációk jelentőségének változása

az államszervezés és a városi kormányzás szempontjából, és Tosics Iván Nagyvárosi kormányzás: A város és környéke együttműködése. Külföldi

példák és hazai relevancia című cikkeihez

Készítette: Kronstein Bálint

2014. 11. 19.

Az agglomeráció fogalmának tisztázása, jelentése és szerepeAz agglomeráció fogalmának tisztázására, megértésére több elfogadható és könnyen érthető

meghatározást is található az interneten. Az idegen szavak gyűjteményében két definíciót

találhatunk; az első elvontabb jelentést társít a szóhoz, tömörülés, egyesülés értelemben

meghatározva azt, míg a második sokkal gyakorlatiasabb az agglomerációt (nagy)város és

vonzáskörzeteként határozza meg. A földrajz, azon belül is a településföldrajz számára az

agglomeráció egy olyan egy (vagy több) központtal rendelkező településrendszer, mely

települései különböző funkciók tekintetében szorosan egymásra vannak utalva. Ezek a

funkciók a teljeség igénye nélkül felsorolva az intézményrendszer, az oktatás és egészségügy,

a szolgáltatások, a munkahelyek, a közlekedés vagy a lakóterületek. Mint azt már napjainkban

tudjuk az agglomerációknak fontos szerepe van az ország és a városi terület gazdasági

versenyképességében és fejlődésében, hiszen általában az agglomerációs térségben

találhatóak a gazdasági hasznot szolgáltató vállalatok, cégek és üzemek.

A fent felsorolt funkciók alapján is látszik, hogy kétség sem férhet a nagyváros és

környékének szoros kapcsolatához. A kapcsolat ténye azonban a sokféle lehetőségen kívül

problémákat is teremt környezetvédelmi, infrastrukturális és pénzügyi aspektusokban

egyaránt. Recenzióm témájához szorosan kapcsolódik, ezért itt szeretném előre jelezni, hogy

az egymásrautaltság nagysága ellenére a nagyváros és agglomerációja csak néha tartozik

egyazon közigazgatási egység irányítása alá (Tosics, 2008).

Az agglomerációk szerepe először az 1800-as évek végén jelent meg a politikai

gondolkodásban. Ekkor próbáltak meg először a politikai szereplők az agglomeráció már

létező fogalmának intézményesített, megfogható, behatárolható területi és közigazgatás

egységet létrehozni. Ez a megközelítés az idők során sokat változott, napjainkban az

agglomerációkat leginkább lazán összefüggő város(ias)régiókként kezelik, melyek különböző

területeken, különböző igazgatási rendszerekbe és kategóriákba tartoznak, így a fogalom

kisebb nagyobb eltérésekkel mást jelent a világ országaiban. Politikai és gazdasági értelemben

is eltérő az agglomerációkhoz való viszony. Egyes országokban a politika eltérő állami

funkciókat és szabályozásokat rendel az agglomerálódó területekhez, míg máshol ez nem

jellemző. Gazdaságilag pedig ezek a területek az általuk kínált előnyök és funkciók alapján

kerülnek mérlegre (Somlyódyné Pfeil, 2011).

1

Az agglomerációk jelentőségét bizonyítja az az új keletű felfogás, hogy a városrégiók1 a

nemzetállam gazdasági versenyképességének fő mozgatórugói (Fürst 1991). Ez a jelentőség

az EU-n belül is megjelent, hiszen a Lipcsei Charta szerint az európai területi fejlődés zálogát

a városok jelentik (Territorial Agenda of the EU, 2007).

Az agglomerációk jelentőségének változása és az agglomeráción belüli együttműködésAhhoz, hogy megértsük a napjainkban létező agglomerációk politikai-igazgatási viszonyait,

valamint betekintsünk a város és környezete között megfigyelhető együttműködési formákba,

meg kell értenünk az „igazgatási szektor” agglomerációkhoz fűződő múltbéli viszonyát és e

viszony jelentőségének változását. Ennek bemutatásában főként Somlyódyné Pfeil Edit

cikkének értelmezése lesz segítségemre, majd áttérve a jelenkorra (1990-től) recenziómban

összevetem napjaink agglomerációira vonatkozó politikai viszonyait és az együttműködések

fajtáit a két szerző cikke alapján mind Magyarországon, mind külföldön. Végezetül pedig a

jövőbeli lehetséges irányokra és tervekre reflektálok a cikkek segítségével, ezután összegzem

a két cikk jelentőségét és tartalmát egyéni gondolataim bevonásával. Recenziómban

elsősorban a nyugat-európai (EU-n belüli) és magyarországi folyamatokra koncentrálok.

Az agglomerációk jelentőségének változásaiAz agglomerációs igazgatás a 19. századra nyúlik vissza, ekkor kezdődött az intézményesítés

történetének első szakasza (Somlyódyné Pfeil 2011), mely a II. világháborúig tartott. A cikk

kiemeli, hogy a nyugat-európai államokban az agglomerációk jelentőségének felismerése már

a korai időszakban megtörtént. Tanulmányok íródtak a témáról és törekvések mutatkoztak a

városok és önkormányzatok egységesítésére. Ekkor jelentek meg az első példák a nagyvárosi

közigazgatásra (New York, London, Berlin) és tervek (melyek vagy megvalósultak, vagy

nem) további „nagy-városok” létrehozására, a város és a környező községek egy

közigazgatási egység alá vonásával (pl.: Nagy-Hamburg törvény segítségével történő

megalakulás). Hazánk a korszakban nem mutatott jelentős elmaradást e tekintetben a

tendenciáktól elméleti szinten, azonban a társadalmi-gazdasági folyamatokban már jelentős

lemaradás mutatkozott (Somlyódyné Pfeil 2011). Megalakult a Magyar Városok Országos

Szövetsége, aminek céljai közé tartozott vidéki városok nagyvárossá alakítása (Pécs, Győr,

Miskolc, Szeged), melyet a vonzáskörzet városhoz csatolásával akartak elérni. E tervek a

1 Várost és agglomerációját és a városrégiót Somlyódyné Pfeil Edithez hasonlóan én is egyenértékű fogalomként kezelem írásomban (Somlyódyné Pfeil 2011)

2

korban az illetékes szervek akadályozó tevékenysége miatt azonban nem valósultak meg,

hátráltató tényező volt a tekintélyuralmi rendszerű politikai berendezkedés, és az uralkodó

osztályok ellenállása. A kezdeményezések később is csak részben és csak Miskolcon voltak

sikeresek (Hejőcsaba és Diósgyőr Miskolchoz csatolásával). Budapest is hasonló cipőben járt,

a tervek ugyan már megvoltak, de Nagy-Budapest csak 1950. január 1-jével jött létre a

szocialista várospolitika eredményeként.

A következő korszak említés szinten már Tosics Iván cikkében is megjelenik, mivel azonban

nem tartozik szervesen a cikk témájához e korszak kibontása is elsősorban a másik cikkből

ismerhető meg. A II. világháborútól a Bretton Woods-i rendszer és jóléti állam bukásáig

(1970-es évek) terjedő időszakban az államok politikai szinten foglalkoztak a nagyvárosok

kérdésével, és a törvényi (kötelező) egybeolvasztás módszerével hoztak létre agglomerációs

térségeket, úgy hogy a várost és a környező község hálózatot a városi önkormányzat(ok) alá

rendelték, közigazgatási egységgé tették. E típusú szervezés elsősorban pénzügyi szempontból

volt kedvező, hiszen így kiküszöbölhető volt az ún. használati „spillover-hatás”, azaz a

folyamat melynek során az adójövedelmek keletkezési és a közszolgáltatások biztosítási helye

elkülönül egymástól (Somlyódyné Pfeil 2011). Ez a fajta rendszer a későbbiekben szinte

mindenhol felbomlott azonban akadtak olyan területek (Franciaország, vagy Hannover régió),

ahol részben vagy egészben sikeresnek bizonyult. Fontos megemlíteni, hogy ezek a

módszerek az agglomeráció rendezésére eltértek a többitől. Hannover esetében például nem a

környező településeket vonták össze a várossal, hanem az aprófalvak egybeolvasztásával

hoztak létre nagyobb, a várossal együttműködésre képes településeket (Somlyódyné Pfeil

2011). Összességében azonban megállapítható, hogy ezek a törekvések és ötletek nem hoztak

létre stabil formát az agglomerációk igazgatásának formájára.

A II. világháború után meghonosodott politikai-gazdasági rendszer válságának hatására az

állami politikai liberalizálódott, viszonya az agglomerációkhoz megváltozott. Ez részben

betudható annak, hogy a felülről irányított agglomerációs stratégiák a helyi szereplők nem

vagy csak részben fogadták el. Ennek következtében a létrehozott közigazgatási egységek és

intézmények megszűntek, hiszen sok helyen a lakosság gyanakvással fordult feléjük, de sok

eset volt amikor a fő kiváltó ok a megszűnésre a túl magas fenntartási költségek voltak. A

korszakban felerősödött a globalizáció hatása és a gondolkodásmód egyre jobban a regionális

szinthez került közel.

Az említett két korszak nagy általánosságban Magyarországon is a Nyugat-Európai

normákhoz hasonlóan zajlott, a szocialista állam sajátosságainak megjelenésével. Az 50-es

évek elején megtörtént a Nagy-Budapest terv megvalósítása, majd 1971-től megindult az

3

áttérés a kétszintű igazgatási rendszerre, a járások kiiktatásával, ami a várostérségi érdekek

elismeréséhez vezetett (Szoboszlai, Wiener 1978), majd bevezetésre került a városkörnyéki

igazgatási rendszer, ami azonban tényleges képviselet nélkül hatástalan maradt. Ugyan itt is

látható, hogy az urbanizáció hazánkban ez idő tájt már késésben volt a „Nyugathoz”2 képest,

azonban a folyamat lényegi jegyeiben nem tért el. A tanács-rendszer és bizonyos céljaik,

habár területi változások nem kapcsolódtak a rendszer létrehozásához, részben hasonló volt,

mint a korszak Nyugat-Európájában „erőszakosan” létrehozott a nagyvárosok

agglomerációjára is kiterjedő egységes közigazgatási modell (Somlyódyné Pfeil). Azonban a

rendszer által biztosított előnyöket nem sikerült kiaknázni.

Város és vonzáskörzetének együttműködése napjainkbanNagyon jól írja le város és agglomeráció viszonyát napjainkban Tosics Iván cikke, mely a két

térség közötti együttműködésekkel, kapcsolatokkal foglalkozik. Somlyódyné Pfeil Edit 2011-

ben íródott cikke sok helyütt reflektál Tosics három évvel korábbi írására. A két cikk

szintetizál egymással problémafelvetéseik, tényfeltárásaik nagyjából azonosak ezen a ponton.

Érdekes megfigyelni azonban, hogy a művek között eltelt három év mily nagyban

befolyásolja a később íródott cikk szerzőjének látásmódját.

1990-től napjainkig a város és környezete minden eddiginél jobban egymásra van utalva. Mint

ahogy azt már említettem az első oldal utolsó bekezdésében elfogadottá vált Fürst 1991-es

nézete, miszerint a globalizáció hatásának következtében egy ország gazdasági

versenyképessége és annak fejlődése városi térségeinek a fejlődésétől függ. Ahogy az

mindkét cikkben megtalálható, az új évezredben a városokat és környéküket egyre inkább

lazán összefüggő városi térszínként, azaz városrégióként kezeli a szakma. Ennek oka a már

említett globalizáció, az újfajta társadalmi-gazdasági struktúrák, és az előző irányzatok

részleges vagy teljes bukása. A korban az egyik legfontosabb kérdés, hogy milyen módon

történjen a városrégiók kormányzása. Mint az bebizonyosodott a politika által létrehozott

kötelező érvényű önkormányzási és közigazgatási rendszerek nem feltétlen váltották be a

hozzájuk fűzött reményeket. Bár bizonyos példák máig sikeresen működnek (pl.: a

Communates urbaines Franciaországban), összességében e rendszerek lebontása és a teljes

újratervezés volt a jellemző. Az új évezredben a városrégió együttműködése a többszintű

kormányzás témakörének része. „Az OECD értelmezése szerint a többszintű kormányzás a

hatalom és a kapcsolatok különböző dimenzióinak a kormányzati szinteken átívelő gyakorlása

illetve kezelése” (OECD 2000, Tosics 2008, TÉT 22. évf. 2008/1, 6. old.). Ebben a 2 Nem kizárólag Nyugat-Európára értelmezve

4

kormányzási rendszerben változások történtek. Míg a régebbi időkre a formális vagy

centralizált kormányzás volt főként a jellemző (Tosics 2008, Somlyódyné Pfeil 2011), addig

napjainkban teret hódított az úgynevezett informális kormányzási rendszer, mely a városrégió

szereplőinek (kormányzati szervek, gazdasági szereplők, magánszemélyek) önkéntességen

alapuló együttműködési, partnerségi rendszere. A két változat azonban nem válik el szervesen

egymástól, hiszen formális és informális kormányzási jegyek is létezhetnek egymás mellett,

egy időben, egy városrégión belül (Tosics 2008). Példát említve, informális

együttműködésnek minősül az infrastruktúra megosztása, míg formális a kormányzati szervek

által végrehajtott reformok összessége. Ahogy azt mindkét szerző kiemeli ezen

együttműködések fő célja a fejlődés és a gazdasági versenyképesség növelése, de fontos

megjegyezni, hogy míg Somlyódyné Pfeil Edit a városok versenyképességét és az általuk

befolyásolt egész országra kiható gazdasági versenyképességet már elfogadott nézetnek és

értelmezésnek tekinti, addig Tosics Iván három évvel korábbi cikkében még csak felveti ezt a

fajta szemléletet és ír e látásmód bírálóinak érveiről is. Ez a folyamat kétirányú, hiszen a

reformok és kormányzati intézkedések hatással vannak az agglomerációkba települő

gazdasági tényezőkre (pl.: kedvező adóreform miatt több vállalat érkezik), míg a gazdasági

tényezők is pozitív vagy negatív hatással lehetnek a kormányzati szervek agglomerációt érintő

vélekedésére (pl.: környezetszennyező vállalatokhoz nem biztos, hogy pozitívan viszonyulnak

a kormányzati szervek, hiszen a pénzbevétel sokszor nem ellensúlyozza a negatív hatásokat).

Ahogy azt említettem elsőbbséget a gazdasági célok élveznek, ám megvalósításukhoz

rengeteg egyéb feladatot és problémát kell a szereplőknek együttműködés útján, partnerségi

alapon megoldaniuk. Ahogy azt Tosics Iván cikkében olvashatjuk, a feladatoknak két típusa

van. Az egyik a „mindenki nyer” típus, vagy más néven pozitív ügyek, míg a másik a

szabályozási ügyek, ami szintén mindkét félnek előnyöket jelenthet, ám általában

költségbefektetéssel jár. Előbbiek főleg gazdasági, míg utóbbiak környezetvédelmi társadalmi

jellegűek (Tosics 2008).

Ezt az újonnan meghonosított kormányzási rendszer, melyben pozitív tartalmak rendelődtek

az önkéntes együttműködéshez, a szabadsághoz, a rugalmassághoz, a partnerséghez, melyben

az állam felügyelete részben korlátozódik, azonban reformlehetőségei és szabályozási formái

erősen megmaradnak „governance” típusú kormányzati struktúrának nevezzük (Somlyódyné

Pfeil). Napjaink városaira és azok agglomerációira ez a fajta kormányzati modell a jellemző,

azonban ez a felfogás nem szorította ki a régi típusokat sem, sőt helyenként előnyösen

megmaradt a város közigazgatási határának és a városrégió határának az egybevágása (pl.:

Madrid, Bécs). Megállapíthatjuk, hogy ott ahol e két határ egybeesik, és ez mind kormányzati

5

mind lokális szempontból elfogadott, a városrégiónak több pozitív előnye származik belőle.

Ilyen előny például a pénzügyi források könnyű mozgathatósága, valamint a már említett

használati „spillover-hatás” kiküszöbölése. Ahol a város és agglomerációja közigazgatásilag

nem tartozik egy egységbe ott a legnagyobb gondot a pénzügyek jelentik, hiszen az

agglomerációban történő fejlesztésekre az ottani közigazgatási egységnek nincs elegendő

erőforrása, míg a városi kormányzati szerveknek nehézkes lehet együttműködni az egyéb

szereplőkkel. Erre egy jó megoldás lehet állami szinten, a mindkét szerző által említett,

proaktív ösztönzési módszer. Ekkor az állam különböző módszerekkel igyekszik ösztönözni

az együttműködést, ilyen lehet bizonyos pénzügyi erőforrások feletti döntésjog átruházás (pl.:

Franciaországban), vagy az együttműködés rendszerének intézményesítése (Somlyódyné

Pfeil). Ebbe a képbe jól beleillenek a fejlett várospolitikával rendelkező országok, melyek a

támogatások sokszínűségével igyekeznek ösztönözni az együttműködést, míg azok az

országok ahol ilyen tervezett stratégia nincsen, ott a helyi politika szintjén jelenik meg és

értelmeződik a várospolitika kérdésköre.

Az, hogy ez a valóságban milyen példák és variációk mentén szerveződik Tosics Iván

cikkéből nagyon jól megérthető. Tosics cikkében a METROGOV projektben (melyben ő

maga is részt vett, mi több a kutatás záró tanulmányának társszerzője) résztvevő városrégiókat

(Köln, Frankfurt, Birmingham, Glasgow, Milánó, Malmö, Lille, Budapest) elemzi és a nyolc

város alapján von le általános következtetéseket. Érdekesség például az az ellentmondás mely

az együttműködés témái között alakulhat ki. Bár azt lehetne hinni az előzetes feltételezések

szerint, hogy a „mindenki nyer” típusú ügyekben a legkönnyebb együttműködni városrégió

szinten, valójában ez közel sem mindenhol így van (Tosics 2008). A felmérés alapján a

stratégiai tervezést, ami tipikusan a pozitív feladatok tartományába tartozik, sokszor megelőzi

együttműködés és egyetértés szempontjából a városi tömegközlekedés megszervezése, ami

azonban bizonyos szereplőknek okozhat hátrányokat.

Fontos megjegyezni, hogy a városrégiók eredményességének okai igen differenciáltak és

nincs egy mindent elsöprő pozitív irányvonal, én mégis kicsit megpróbálom összegezni ezt a

hosszú folyamatot, melyet recenziómban tárgyaltam és megállapítani azokat a támpontokat

melyek elengedhetetlenek a mai Európa sikeres városrégióihoz. A legfontosabb tényező az

együttműködés, hiszen ahhoz hogy a városrégió valamilyen szintű önállóságot nyerjen

elengedhetetlen a különböző kormányzati szervekkel való kooperáció, akár szakmai

tanácsadás színvonalán, akár kormányzati szerv szintre emelkedve. Egy másik jelentős

horderejű kérdés, melyet szintén már említettem, a pénzügyi erőforrások kérdése. Hiszen

ahogy azt Tosics Iván cikkében nagyon frappánsan megjegyzi; „A városrégiók csak a

6

politikából nem élnek meg: valóságos, tárgyi erőforrásokra van szükségük. ha

nemzetgazdaságuk és Európa motorjaiként kívánnak prosperálni” (Tosics 2008, TÉT 22. évf.

2008/1, 17. old.). Ennek két formáját ismerjük el napjainkban. Az egyik, még inkább csak

tárgyalási periódusban tartó út, a bizonyos állami, kormányzati jogköröknek a városrégiókra

való átruházása. Ha ez megtörténne a város és agglomerációja együttesen tehetne szert

bevételi forrásokra, melyekből aztán fedezni tudná a fejlesztéseket, vagy a pénzügyi jogkör

lévén (adóztatás) ösztönözni tudná a gazdasági tényezők megjelenését (Marshall-Finch 2006).

A másik forma már létezik, napjainkban is széleskörűen elterjedt. Ez az ún. időszaki

finanszírozás, mely bizonyos városrégiós fejlesztések támogatására irányul, azonban mint az

nevéből is látszik nem állandó jelleggel, hanem csak bizonyos projektek idején. Az

együttműködés fontosságát már említettem, azonban ez nem csak politikai szinten

elengedhetetlen. Ahogy a kormányzás és az állami szint együttműködik a városrégióval, úgy

kell a városrégiónak is partneri viszonyt kialakítani a területén működő magánszektorral.

Mivel a magánszektornak óriási jelentősége van a gazdaságban, ezért bevonása az

együttműködésbe elengedhetetlen a versenyképesség javításának érdekében. Nehézségek

ugyan adódhatnak, azonban ezek leküzdés mindkét fél számára előnyökkel járhat. Azonban ez

az utolsó részlet az EURICUR-tanulmány (van den Berg, van der Meer, Braun 2007) szerint

nem igazán valósul meg. A magánszektor és az állam egyelőre még nem került arra a

kölcsönös bizalmi szintre, hogy felismerjék az együttműködés (a magánszektor bevonása a

stratégiai tervezésbe) pozitív következményeit.

Megmaradva recenzióm eddigi struktúrájánál a következő bekezdésekben az eddig tárgyalt

folyamatok Magyarországi lefutását fogom körbejárni. A rendszerváltás után Magyarország,

ahogyan azt már megszokhattuk, Nyugat-Európához képest a várospolitikában is jelentős

lemaradásban volt (és van). Azonban a magyarországi agglomerációk helyzetét rengeteg

tényező nehezíti, kezdve a magyar városhálózat rang-nagyság szabály szerinti eltolódásával.

Lényegében az országban a budapesti agglomeráción kívül más, jelentős városrégióról nem is

beszélhetünk, habár nem elhanyagolható a tradicionális vidéki „nagy” városok (Győr, Pécs,

Miskolc, Debrecen, Szeged) és környékük szerepe. A továbbiakban csak a budapesti

agglomerációban történt események és folyamtok bemutatására koncentrálok.

A rendszerváltás utáni nehezítette a helyzetet, hogy sem az állami közigazgatásnak, sem a

helyi szintű önkormányzatoknak nem fűződött érdeke az együttműködés kiépítéséhez.

Budapest agglomerációja törvény által is szabályozva van 81 település tartozik ide. A

városrégió a rendkívül fejlődőképes Közép-magyarországi régióba tartozik. Itt koncentrálódik

az ország gazdasági erejének nagy része, ez a régió adja hozzávetőlegesen a GDP felét, e

7

félnek pedig a budapesti városrégió adja az öt-hatodát, ami óriási eltolódás. Az, hogy az

ország ennyire főváros központú (nem csak gazdasági értelemben, pl. infrastrukturálisan is.)

hátráltatja a városrégió közigazgatási egységesítésének kérdését. Ahogy azt Somlyódyné is

említi Tosics Ivánra hivatkozva, Budapest esetében nem léteznek kormányzati szinten

elfogadott tervek, sem igazán hatásos szervezetek, melyek segítenék a városrégió

megszervezését. Ugyan a rendszerváltás után megalakult a Budapesti Agglomerációs

Fejlesztési Tanács (BAFT), ám a szervezetnek nem volt súlya döntéshozatali szervekben,

majd az 1999-es megszűnése után létrejövő Közép-magyarországi régió szervezetein belül a

főváros nem kapott méretéhez és súlyához megfelelő szavazati arányt. 2005-ben újra

megalakult a BAFT, de továbbra is súlytalan és hatástalan szervezetnek tekinthető, ráadásul

napjainkban a „vidék” egyre jobban leszakad Budapesttől, ami további problémákhoz vezet.

Érdekellentétek alakultak ki a Közép-magyarországi régió és Budapest között is, nehézséget

okoz, hogy adminisztratív jelleggel a főváros önálló, míg agglomerációja szervesen Pest

megye alá tartozik. Ahogy azt mindkét szerző megállapítja, vannak bíztató jelek, például az

Országos területfejlesztési koncepció, amiben szerepel városi térségekre vonatkoztatható

irányelv, azonban a magyarországi várospolitika és városrégió szervezés még nagyon

gyerekcipőben jár. Riasztó jelként mutatkozik a tény, hogy mind Tosics, mind Somlyódyné

Pfeil Edit gyakorlatilag hasonló problémákról és jövőképekről beszél, azzal a különbséggel,

hogy utóbbi cikkéből kicsit negatívabb szemlélet érződik. A fő probléma ezzel az, hogy bár

három év és kormányzati átalakulás is zajlott ez idő alatt mégsem történt semmi jelentős

változás az egyébként sürgető gondokkal jelentkező várospolitika és szervezés átalakításával

kapcsolatban.

Konklúziók és javaslatokVégezetül szeretném összegezni gondolataimat, és levonni a téma feldolgozása közben

előttem feltáruló összefüggésekből a következtetéseket. Mivel a téma nagyon strukturált és

már a két cikk is csak egy szeletével foglalkozott én sem kísérelnék meg ennél tágabb térben

mozogni, sőt még tovább szűkíteném ezt a kört magára Magyarországra és azon belül is a

még csak informálisan létező budapesti városrégióra. Úgy gondolom, hogy e témával

kapcsolatban a globális összefüggéseket és folyamatokat fontos megérteni, és górcső alá

venni abból a szempontból, hasznosíthatóak-e azok hazánkban, lokális léptékben.

A budapesti városrégió egyik fő problémája, hogy az 1950-es városegyesítéskor sok,

lényegében máig agglomerációnak tekinthető térszín a városhatáron belülre került (Tosics

2008). Ez több szempontból problematikus. Ezzel megszűnt egy olyan elméleti

8

településhálózat lehetősége melyben bizonyos települések Budapest városára vannak utalva,

ám más kisebb községek az agglomeráció nagyobb településeitől (például Rákoskeresztúr)

függhetnének. Az egyesítéssel minden környező települést beszippant „nagy” Budapest

nagyon erős „gravitációs” vonzóereje. Ugyanakkor az összevonás infrastrukturális

szempontból is nehezíti a városrégió helyzetét, hiszen azáltal, hogy Budapesten nagy számban

találhatóak munkahelyek és az agglomerációban nagy lélekszámú alvóvárosok alakultak ki a

tömeg- és közúti közlekedés megterhelődött. Ha létezne Budapest környezetében a mainál

több jelentős vonzerővel bíró település, az magát Budapestet és az agglomerációs települések

egy részét is tehermentesíthetné.

Nem állítom, hogy ha most egyik napról a másikra egy „városszétválasztást” hajtanánk végre

minden egyenesbe kerülne, azonban ha az elmúlt ötven évben egy másfajta városfejlődés

ment volna végre a Pest megyei területeken talán kisebb lenne Budapest „vízfej” szerepe.

Természetesen e folyamat sem ennyire leegyszerűsíthető, hiszen a budapesti városrégió

megerősödésének jóval régebbre visszavezethető okai vannak, elég csak a történelmi

Magyarország városszerkezetére gondolni.

Jó megoldásnak tűnik azonban, hiszen van már rá precedens a németországi Hannover régió

esetében, hogy a főváros vonzáskörzetében található kis lélekszámú, gyakran kizárólag

alvótelepüléseket a hannoveri intézkedésekhez hasonlóan közigazgatásilag nagyobb

egységekké 8-10 ezer fő körüli, a fővárossal partnerségi viszonyra képes településekké

szervezzék. Azt, hogy a főváros környékén városrégió szervezés értelemben túl sok

jelentéktelen és használhatatlan település található, az agglomeráció településeinek törvény

által szabályozott mennyisége, azaz a 81 darab település, bizonyítja a legjobban. Ha az

összevonások kivitelezésére kínálkozna megfelelő módszer és hajlandóság, a városrégióban

megkezdődhetne az érdemi együttműködés a felek között, majd további főként kormányzati

szintről kezdeményezett intézkedésekkel versenyképes „európai-szintű” városrégiót lehetne

kialakítani.

Személy szerint komoly problémának és erősen hátráltató tényezőnek tartom az ország

politikai viszonyait is. Minden politizálástól mentesen merem állítani, hogy a rendszerváltás

után regnáló mindenkori politikai hatalom nem csak ott követett el hibát, hogy gyakorlatilag

politikailag nem történt soha érdemi városokra és agglomerációjukra szabott intézkedés,

hanem ott is, hogy a legtöbbször nem voltak hosszú távú tervek. Ha nincs hosszú távú terv,

várospolitikáról szinte felesleges is beszélni, hiszen egy városrégió kialakítása, megfelelő

működtetése és fejlesztése nem egyik évről a másikra kivitelezhető dolog. Politikai, igazgatási

kérdés továbbá az a véleményem szerint szerencsétlen helyzet, hogy a Közép-magyarországi

9

régió határa egybeesik Pest megye határával, valamint, hogy Budapestnek nincs gazdasági-

társadalmi súlyához mérhető politikai súlya e közigazgatási egységek szervezeteinek berkein

belül. Tovább nehezíti a dolgot az az éles közigazgatási határvonal, ami a főváros és a megye

között húzódik, ez nagyban nehezíti a főváros és a megye területén található agglomerációs

települések között a határvonalak elmosását, egységes irányítás létrehozását és a budapesti

városrégió tényleges megszületést. Az irányítás egységesítése csak úgy történhet meg, ha a

politikai és magánszektornak is nyitni kell a másik felé, a BAFT pedig nagyon jó helyzetben

van véleményem szerint ahhoz, hogy ennek a nyitásnak amolyan koordinátora legyen, és

ösztönözze a város és agglomeráció városrégióvá szervezésében érdekelt felek

együttműködését.

Minden hátráltató tényező ellenére bizakodva nézek a jövőbe, ugyan a cikkekben és általam is

említett problémák megoldása még várat magára, azonban tervek és kezdeményezések

vannak, amit mindenképp pozitívumként kell felfogni. Az hogy e tervekből mi valósul meg és

mi nem, sikerül-e végre létrehozni egy prosperáló budapesti városrégiót, megkezdődik-e az

együttműködés az agglomeráció települései között pedig nagy mértékben a jövő nemzedékén

fog múlni.

IrodalomEU (2007): Territorial Agenda of The European Union. Towards a More Competitive and

Sustainable Europe of Diverse Regions. EU Policy Brief, European Union

Horváth M. T. (2011): Nem boldogít. Az önkormányzati vagyon problémái. Jogtudományi

Közlöny, 2., 77-90.

OECD (2000) The reform of metropolitan governance. OECD Policy Brief, Organistaion for

Economic Co-operation and Development, Paris.

Somlyódyné Pfeil E. (2011): Az agglomerációk jelentőségének változása az államszervezés és

a városi kormányzás szempontjából. Tér és Társadalom, 3., 27-59.

Szirmai V. (2011): A nagyváros szélén: A városi terjeszkedés térbeli társadalmi problémái.

Tér és Társadalom, 1., 20-41.

Tosics I. (2008) Nagyvárosi kormányzás: A város és környéke együttműködése. Külföldi

példák és hazai relevancia. Tér és Társadalom, 1., 3-25.

10