Baráth Tibor

Beke Zsolt

Káli Réka

Kecskés Katalin

Dr. Petke Zsolt

Hajléktalanokért Közalapítvány

2017.

„Kívül tágasabb?”

Tartósan utcán élők intézményi ellátásának tapasztalatai egy kísérleti projektben

TARTALOMJEGYZÉK

Vezetői összefoglaló.................................................................................................................2

Beke Zsolt: A Befogadóház munkájának alapvető dilemmái és működésének keretei, kérdőívek, interjúk...................................................................................................................6

Statisztikák...........................................................................................................................11

Kérdőíves adatfelvételeink eredményei..............................................................................11

Az interjúk tapasztalatai......................................................................................................17

Dr. Petke Zsolt: Addiktológiai szakmai összefoglaló..............................................................20

Az ügyfelek állapota a programba kerüléskor.....................................................................21

Változások...........................................................................................................................22

Összegzés............................................................................................................................ 24

Kecskés Katalin: A Befogadóház egészségügyi ellátása.........................................................26

Az egészségügy hozzáállásával kapcsolatos tapasztalataink................................................28

Igénybe vett ellátások..........................................................................................................29

Összegzés............................................................................................................................ 29

Káli Réka: Szociális munka a Befogadóházban......................................................................31

Felelősség............................................................................................................................32

Az esetvitel.......................................................................................................................... 32

Egészségügy.........................................................................................................................33

Külső kapcsolattartás...........................................................................................................33

Feladatok.............................................................................................................................34

Összegzés............................................................................................................................ 36

Baráth Tibor: A team..............................................................................................................37

Felépítése............................................................................................................................37

Érték- és normaképzés a teamben......................................................................................39

A kliensmunka néhány sajátossága.....................................................................................41

Összegzés................................................................................................................................45

Melléklet: Az igénybe vett szolgáltatások számszerűsítve......................................................47

1

VEZETŐI ÖSSZEFOGLALÓ

Az utcai szolgálatok régóta küszködnek azzal a problémával, hogy a közterületeken élő

hajléktalan emberek egy kisebb része – a fővárosban utcán élő legalább 8001 emberből 80-

120 fő2 - minden olyan segítséget elutasít, amely az utcai élethelyzetük megszüntetésére

irányul. A hajléktalanszállók vagy akár a nappali melegedők használatát mereven elutasítják,

és az őket évek óta jól ismerő utcai szociális munkásoktól csak a pillanatnyi életben-

maradáshoz szükséges élelmiszert, takarót, ruhaneműt fogadják el. Mivel a közterületen

töltött egy év után az emberek fizikai és mentális állapota rohamosan romlik, az utcai

szolgálatok legalább a téli hónapok éjszakáira szeretnék a legelesettebb hajléktalan

embereket fedél alá juttatni. A Menhely Alapítvány által működtetett Közép-magyarországi

Regionális Diszpécserszolgálat munkatársai 80-120 ilyen utcán élő hajléktalan embert tudnak

megnevezni, ők az ún. notórius listán szereplők. Rendkívüli elesettségük a lakosságot is

megérinti és zavarja, és velük kapcsolatban naponta-hetente érkeznek lakossági

bejelentések a diszpécserszolgálathoz.

Elhelyezésüknél az utcai szociális munkások számos nehézségbe ütköznek: az azonnali

éjszakai szállásnyújtásra hivatott éjjeli menedékhelyekre tanácsos nyitás előtt kb. 1 órával

odaérni és sorban állni (beengedés érkezési sorrendben, ill. az előző éjszaka bent alvókat

előbb engedik be); az éjjeli menedékhelyek házirendjei kevéssé tűrik az agresszióvá fajulható

ittasságot, ezért a túlságosan részegnek ítélt embereknek a bejutás fenntartásával egy külön

helyen várakozniuk kell, vagy még sétálni a szállón kívül 1 órát; a szálló épületében az

alkoholfogyasztás tilos; korábbi házirend-sértések (jellemzően agresszió vagy lopás) miatt

hosszabb-rövidebb időre ki lehet tiltódni egy-egy menedékhelyről; párok elhelyezésére alig

van lehetőség, és női férőhelyekből is kevés van. Ezeket a szabályok és szokások a

menedékhelyek élhetőségét biztosítják, ugyanakkor gyakorlatilag elérhetetlenné teszik

azokat a rosszul alkalmazkodók számára. Az utcán élők az elutasítás okaként tartják számon

még az áldozattá válás lehetőségét (meglopnak), a szállók zsúfolt, akár 20 fős lakószobáit, az

1 Gyorsjelentés a hajléktalan emberek 2017 február 3-i kérdőíves adatfelvételéről (Összefoglaló: Győri Péter – Gurály Zoltán – Szabó Andrea),

http://www.bmszki.hu/hu/eves-adatfelvetelek

2 A Menhely Alapítvány által működtetett Közép-magyarországi Regionális Diszpécserszolgálat becsült adata.

2

élősködőkkel való fertőzöttséget, a többiek zaklatását vagy megvetését pl. a tisztálkodás

hiánya vagy más szokásaik miatt.

Az elmúlt években számos külön program működött és működik jelenleg is az utcán élők

elhelyezésére, mind hazai, mind uniós forrásból. Ezek a programok sikeresen nyújtanak

szállást korábban közterületeken élőknek befogadó szolgáltatásokat is nyújtó

menedékhelyeken, vagy a lakhatási költségek támogatásával munkásszállókon,

magánbérletekben. Az ún. notóriusokat azonban ezek a programok nem érték el, ők már

fizikailag is túlságosan betegek, túlságosan is szenvedélybetegek, túl súlyos mentális

betegségekkel küzdenek, és túlságosan reménytelennek érzik a helyzetüket és túl régen

feladták a küzdelmet az életükben valami jó, valami öröm eléréséért ahhoz, hogy ezekbe a

programokba bevonják őket vagy be akarjanak kerülni.

A Hajléktalanokért Közalapítvány kuratóriuma, amelynek tagjai jelentősen lefedik a

Hajléktalanügyi teendők 2015 –Utcától lakásig című javaslat szerzőit3, úgy döntött, hogy

egyik éjjeli menedékhelyén szállást létesít a notórius listán szereplők számára, és olyan, a

javaslatban is szereplő szolgáltatásokat biztosít számukra, amelyekkel remélhetőleg az utcán

alvók helyett menedékhelyen alvók lesznek.

A Befogadóháznak elkeresztelt szálláson (Hajléktalanokért Közalapítvány Pro Domo

Éjjeli Menedékhelye, 1106 Budapest, Gránátos u. 2.) a notóriusan utcán élők befogadását és

tartósabb szálláshasználatát segítő programja kísérleti programként indult, amely a küszöb

nélküli bekerülés, a napról napra fenntartott férőhelyek, a 24 órás nyitva tartás, az utcai

megélhetési módokat helyettesítő szolgáltatások, az alkoholizmus kényszereinek elfogadása,

a krízisekre koncentráló szociális munka, a pszichés állapot gyógyszeres kezelése, a fizikai

betegségek ápolói kísérése eszközeivel próbált a legalapvetőbb hiányokra reagálni és vonzó

szállást kínálni. Az élhetőséget szolgálták a szokásos (50 fős) éjjeli menedékhelytől

elkülönített szállórész, a kis létszámú, 13 fős szálló, kiemelten az egy és kétágyas lakószobák,

a szépen berendezett konyha, a nők és párok befogadása.

A szükséges és egyben működő segítői eszközök kipróbálásán túl a program kísérleti volt

azért is, hogy kiderüljön, mennyi pénz szükséges a nagyon súlyos helyzetű és nagyon súlyos

3 Hajléktalanügyi teendők 2015 – Utcától lakásig, Győri Péter, Ghyczy Gellért, Gróf András, Gurály Zoltán, Hajdú Krisztián, Lőrincz Norbert, Maróthy Márta,

Morva Emília, Varga Péter, http://www.hajlekot.hu/dokumentumok/hut/hut4.0.pdf

3

személyiségű emberek lakhatásának fenntartásához. A 13 fős szálló a program 6 hónapja

(egészen pontosan 2016. október 3. és 2017. március 31. közötti 179 napja) havi 3 M Ft-ba

került, amely a szociális normatívából finanszírozott éjjeli menedékhelyen történő ellátás

hatszorosa4(!).

Kísérleti volt a program abból a szempontból is, hogy sikeres-e a működtetése. A siker

lehetséges mutatói közül csak a bent töltött éjszakákat ragadjuk ki (de mindenképp

figyelembe ajánlva a mentális állapotról, az egészségügyi ellátásokhoz való hozzáférésről, a

szociális segítésről szóló fejezeteket, amelyek a lakók belső és külső változásairól szólnak). A

szálló kihasználtsága elmaradt mind a Közalapítvány mind a regionális diszpécserszolgálat

előzetes várakozásaitól, mivel gyorsan kialakuló telt házat és a férőhelyek bedugulását

feltételeztük. A valóságban a Befogadóházban összesen 23 ember fordult meg a program hat

hónapja alatt, 7 nő és 16 férfi, ebből 2 pár volt. Ők közel 1550 vendégéjszakát töltöttek a

szállón, ami 67%-os kihasználtságot jelent. Soha nem volt teltház, sőt csupán 13 olyan nap

volt, amikor 12 fő volt a Befogadóház lakója. Egy személy átlagosan 67 napot töltött bent, a

legrövidebb idő 2 nap volt, leghosszabb (1 fő) 162 nap (még két lakó érte el a 150 napot,

hárman pedig a 140 napnyi benntartózkodást haladták meg). Szigorúan a bent éjszakázás

számait nézve a siker kétharmados (67%-os kihasználtság), míg a folyamatos szálláshasználat

46 %-ot ért el (13 férőhelyeken 6 férőhely lakója töltötte a hideg időszakot a szálláson).

És végül kísérleti volt a program abból a szempontból is, hogy másutt vagy a továbbiakban

ismételhető és folytatható-e. A válaszunk igen, megismételhető és folytatható, sőt érdemes

és szükséges is folytatni, de a segítői eszközöket némiképp még bővíteni kell, a munkában

résztvevő szakemberek rendkívüli terhelését kezelni kell, és a működtetés fajlagosan

rendkívül drága lesz.

A Befogadóház programjáról az alábbiakban olvasható tanulmányt a programban dolgozó

kollégák írták. Az intézményvezető-helyettes és a program egyik szociális munkása, Beke

Zsolt ír a kialakított körülményekről, szabályokról, szolgáltatásokról, valamint a felvett adatok

és interjúk tanulságairól. Dr. Petke Zsolt pszichiáter-addiktológus a bekerülők mentális és

állapotát és az elért változásokat elemzi. Kecskés Katalin diplomás ápoló írása az ellátottak

katasztrofális egészségügyi állapotáról és az egészségügyi szolgáltatásokról szól. A szociális

4 A fél évre eső normatív támogatás 1 férőhelyre 234 E Ft, a költségek a Befogadóházban fél év alatt egy férőhelyre vetítve pedig 1.4 M Ft.

4

segítségnyújtást és esetvezetést Káli Réka szociális munkás mutatja be. A tudatos felépített

és nagyon intenzíven működő team munkáját Baráth Tibor intézményvezető elemzi,

valamint ő fogalmazta meg a program tanulságait is.

5

BEKE ZSOLT: A BEFOGADÓHÁZ MUNKÁJÁNAK ALAPVETŐ DILEMMÁI ÉS MŰKÖDÉSÉNEK KERETEI, KÉRDŐÍVEK, INTERJÚK

A Hajléktalanokért Közalapítvány és a Menhely Alapítvány Diszpécserszolgálatának

együttműködésének eredményeképp 2016 októberében nyitottuk meg Befogadóházunkat,

ahol hét szobában tizenhárom fő tartósan utcán élő hajléktalan ember elhelyezését tettük

lehetővé. Fogadtunk nőket, férfiakat, párokat, és a korábban páros részlegként működő

egység programmal kapcsolatos átépítése során lehetővé tettük mozgáskorlátozottak

bekerülését is. Az ellátotti kör a Menhely Alapítvány Diszpécserszolgálata által összeállított,

huszonkilenc névből álló lista alapján verbuválódott, olyan utcán élő hajléktalan emberekből,

akikkel kapcsolatban gyakori lakossági megkeresést kapott a diszpécserszolgálat, emellett

egészségi állapotuk is indokolta azt, hogy intézményi elhelyezésükre speciális keretek között

kísérletet tegyünk.

Az intézmény célja a tartósan utcán élő hajléktalan emberek intézményi integrációja,

reintegrációja volt. A tartósan utcán élő hajléktalan emberek intézményi elhelyezése és

ellátása speciális feladatokkal járt mind a program előkészítő munkájában, mind később, a

mindennapi munkában, hiszen olyan ellátotti körről volt szó, akik különböző okokból

kiszorultak az intézményrendszer rendelkezésre álló elemeiből: vagy maguk nem tudták

elfogadni azok kereteit, vagy az intézmények utasították el ellátásukat, elhelyezésüket,

korábbi rendszeres és/vagy súlyos szabályszegéseik okán. Kapcsolatot velük az

ellátórendszer az utcai szociális munkát végző szervezeteken és a diszpécserszolgálaton

keresztül tud tartani. Amikor kidolgoztuk az intézményi lét alapvető kereteit leíró Házirendet

és az együttműködő szervezetek kapcsolatát, s az azok közti munkamegosztást meghatározó

Bekerülési Protokollt, akkor két fontos - fentebb már említett- kérdéssel összefüggésben,

azokra adekvát válaszokat keresve kellett ezeket kialakítanunk: miért utasítja el ez az ellátotti

kör az ellátórendszert és az ellátórendszer miért veti ki őket magából? Saját szakmai

tapasztalataink mellett segítséget nyújtott ebben a Győri Péter és Vida Judith által

szerkesztett Utcák népe5 című kötet, mely egy 2007-es kutatás eredményei alapján próbálja

meg pontosabban jellemezni, körülírni az utcán élő hajléktalan emberek csoportját.

5 http://www.bmszki.hu/sites/default/files/field/uploads/utcak_nepe_otthontalanul_6.pdf

6

Kísérletet tesz arra is, hogy szállókon élő sorstársaikhoz képest bizonyos demográfiai,

életvitelbeli, egészségügyi dimenziók mentén a hajléktalanság különálló, sajátos jegyekkel

leírható csoportjaként határozza meg őket. A fedélnélküli- és a szállókon élő hajléktalan

emberek közti "határ" a kötet tanulmányai szerint ugyan határozott, de természetesen

képlékeny, a két csoport közt van átjárás. Feladatunk az volt, hogy ezen a határon próbáljuk

átsegíteni a hozzánk irányított embereket. Az intézmények oldaláról az együttműködés

nehézségeinek okai adottak voltak: a célcsoport tagjait "kitiltják", mert nem tudják betartani

az intézményi kereteket, agresszívek, italoznak, kevéssé szabálykövetők6. Nehezen viselik az

éjjeli menedékhelyekre jellemző nagy létszámú ellátási forma egyénre ható terheit,

konfliktuskerülő képességük az átlagnál alacsonyabb, és azokat nehezebben is oldják meg7. A

fentiek természetesen az intézmények működését is jellemzik, és ennek tudatosítása

számunkra sem volt lényegtelen: ezek nem olyan abszolút normák, melyekre az

ellátórendszer elemei minden esetben automatikus választ tudnak adni, ez nagyban függhet

attól, hogy akár az intézmények szintjén, akár a munkát végző szociális munkás egyéni

szintjén hogyan jelentkezik a tolerancia, mennyire merevek a szabályok, mennyire tudják az

egyéni igényeket, személyiségjegyeket figyelembe venni a mindennapi működésmódban. Az

ellátotti oldalról az intézményi ellátás elutasításának okai közt a bent tapasztalható

agresszió, verekedések, a lopások bukkannak fel8. Breitner Péter tanulmányában

hangsúlyosan foglalkozik az utcán élők tárgyaikhoz való viszonyával is, és kijelenti, hogy "egy

hajléktalan ember sokat veszíthet azzal, ha otthagyja a megszerzett tárgyait, eszközeit a

közterületen, és szállóra költözik"9. A 2007-es kutatásnak figyelemre méltó megállapítása,

hogy az utcán élők közül mindazonáltal sokaknak van intézményi kapcsolata, elutasításuk így

nem az intézményrendszer egészére vonatkozik, jellemzően a bentlakást, a szállást utasítják

el, a nappali melegedők látogatását és az utcai szolgálatokkal való kapcsolatokat nem.

Fontos, hogy Breitner szerint "a közterület-használó emberek közül sokaknak identitásához

tartozik, esetenként annak alapja a szállások elutasítása", de ez csak általános szinten

működő attitűd, konkrét esetekben "megengedőbbek" az intézményrendszerrel szemben,

6 Győri Péter: Fedél nélkül élők, 57. és 65. oldal

7 Breitner Péter: Túlélés és beágyazódás a közterületi életformában, 157. oldal

8 uo. 158. oldal

9 uo. 156. oldal

7

akár szívesen is használják egyes elemeit10. Továbbá személyes benyomásaink és a

tanulmány is megállapítja, hogy az utcán élők egészségi állapota általában véve rosszabb,

mint szállókon élő sorstársaiké. Komoly dilemmát okozott számunkra az a problémakör is,

melynek alapja, hogy szállónk külvárosi, ipari negyedben található. A hozzánk kiköltözők

ezért nem csak napi bevételeiktől eshetnek el, de személyes kapcsolataik fenntartása is

nehézségekbe ütközhet és a belvárosi, "nyüzsgő" élet után egy ingerszegény környezetbe

kerülnek.

A fentieket megfontolva kívántuk úgy kialakítani a Befogadóház mindennapi életét alapvető

keretbe helyező Házirendet, hogy toleráns, elfogadó környezetet építsünk, elfogadhatóvá

téve a bentlakást azoknak, akik egy ilyen jellegű szolgáltatást általában elutasítanak, de szem

előtt tartva azt is, hogy a hely ne csak "szabad" legyen (a többi menedékhelyhez képest), de

egyben élhető is. A folyamatos konfliktusoknak nem kívántunk teret engedni, célunk volt,

hogy intézményünk biztonságos legyen, hiszen köztudott, hogy a hajléktalanok intézmény

elutasításának egyik fontos oka a szállókon tapasztalható "agresszió", és a "lopások". A

bekerülők személyét nem a Befogadóház határozta meg, hanem a fent már említettek

szerint a diszpécserszolgálat küldte hozzánk az ellátottakat, annak az utcai szolgálatnak a

közreműködésével, aki az érintett fedélnélkülivel kapcsolatban volt.

A bekerülésnek nem volt feltétele az intézményekben elvárt negatív tüdőszűrő lelet, annak

megszerzése már a Befogadóházban végzett szociális munka körébe tartozott.

Lényegi eleme volt az ellátásnak, hogy klienseink intézményi támogatást kaptak, napi 600

forint értékben. Ezt készpénzben is felvehették, vagy természetben, az ennek az összegnek

megfelelő bor és/vagy cigaretta formájában (ez napi egy liter bort és egy doboz cigarettát

jelentett).

Kontrollált formában lehetőséget adtunk az intézményen belüli alkoholfogyasztásra.

Figyelembe véve ennek intézményi és egészségügyi kockázatait, az alkoholfogyasztás

módjára a Házirendben részletesen kitértünk: napi egy liter bort fogyaszthattak lakóink az

intézményen belül, ezt a mennyiséget napi három részre osztva (reggeli, ebéd és vacsora

után) a szociális segítő porciózta ki ellátottaink számára. Az ezen felüli alkoholfogyasztást az

intézményen belül nem toleráltuk, de az intézményen kívüli további fogyasztást nem

10 Uo. 163. oldal, (kiemelés tőlem).

8

akadályoztuk. A kontrollált forma fontos eleme volt, hogy bizonyos gyógyszerek fogyasztása

esetén az alkoholfogyasztást felfüggesztettük, illetve folyamatos kapcsolatot tartottunk az

ezzel kapcsolatos kockázatok, problémák kezelése érdekében addiktológus szakorvossal. A

Házirend kimondta, hogy az alkoholtolerancia addig működik, amíg az ügyfél önellátásra és a

közösségi együttélés szabályainak betartására képes. Szabályszegés esetén a szállón belüli

alkoholfogyasztás lehetőségét időlegesen felfüggesztettük.

A normasértéseket csak a legsúlyosabb esetekben (fizikai tettlegesség vagy a lakótársakat

végletesen zavaró viselkedések, mint a széklet- vagy vizelettartási problémákkal kapcsolatos

orvosi segítségnyújtásnak és az alapvető higiénés elvárásoknak az elutasítása) szankcionáltuk

az ellátás felfüggesztésével vagy megszüntetésével. A szankcionálás bevett eszköze az

intézményi támogatás hosszabb-rövidebb időre való felfüggesztése volt (ez a szolgáltatás

nem kötelező jellegű, csak „adható” volt). Működésünk fél éve alatt az összesen ellátott

huszonhárom fő közül hat esetben kellett az ellátás megszüntetésével, mint szankcióval

élnünk, ebből három esetben az együttműködés végletes hiánya miatt, három esetben pedig

a sorstársakkal szembeni erőszakos viselkedés, illetve veszélyeztetés okán. (Az ügyeletes

szociális segítőkkel, szociális munkásokkal vagy az ápolónőkkel előforduló személyes

konfliktusok egyszer sem vezettek oda, hogy ezt a szankciót kellett volna alkalmaznunk!)

Az elhelyezést 0-24 óráig biztosítottuk, lehetővé téve az egész napos, életvitelszerű

benntartózkodást.

Ellátottjainknak napi háromszori étkezést biztosítottunk, melyből legalább egy alkalommal

meleg ételt adtunk. A mindennapi életnek is ez adott keretet: az étkezés időpontjaihoz

viszonyítva lehetett szervezni a tevékenységeket, a boltba járást, a mosást, takarítást.

A Befogadóházban nem csak a közös helyiségeket, de a szobákat is takarítónő takarította

naponta. Azonban figyeltünk arra, hogy legalább a szoba rendben tartása és a két takarítás

közt felgyülemlett szemét összeszedése, feltakarítása a lakók feladata legyen, hogy

személyesen is érezzenek felelősséget lakóterük tisztántartásáért, azt ne vegyék adottnak.

Ugyanígy vártuk el, hogy ruháikat, ágyneműjüket időről időre, az ügyeletesek segítségével

mossák ki. A takarítás és a mosás napirendbe illesztése nem ment zökkenőmentesen, de

idővel természetes, sőt önmaguk által is igényelt részévé vélt lakóink napirendjének. Ez, mint

9

munkatevékenység akkor is hozzájárult a személyiség épüléséhez, ha azt nem is vártuk el

napi rendszerességgel.

Fontos eleme volt a Házirendnek, hogy hosszabb távollét után (48 óra elteltével) „csellengő”

lakóink csak úgy térhettek vissza hozzánk, ha újból megjelentek (vagy jellemzőbben: az

aktuális utcai szociális munkás kollégák beszállították őket) a Közalapítvány Szobi utcai

Egészségcentrumába. Általánosan rossz egészségi állapotuk ugyanis azt feltételezte, hogy a

távolmaradás eredményeképpen akár radikális állapotromlás léphet fel, amit helyben nem

tudtunk volna kezelni (az utcás kollégák az esti órákban hozták lakóinkat, amikor ápolónő

segítő jelenlétével nem számolhattunk).

A Házirendben foglaltakat folyamatosan revízió alatt tartottuk, hogy a felbukkanó új

jelenségekre érdemben reagálni tudjunk, ne az előzetes feltételezéseinkhez ragaszkodjunk

mereven, hanem ha segít az intézményi működésen, vagy ellátottaink érdekeit jobban

szolgálja, azt jól érthetően kommunikálva bátran nyúljunk a változtatás eszközéhez.

Ellátottaink bekerülésének folyamatában fontos szerepet játszott két, velünk együttműködő

intézmény: a Menhely Alapítvány Diszpécserszolgálata és a Hajléktalanokért Közalapítvány

Szobi utcai Egészségközpontja. A közös munkát a szintén menet közben alakított, finomított

Bekerülési Protokoll írta körül, ebben fektetve le az egyes intézményekre háruló feladatokat.

A Szobi utcai Egészségközpont a bekerülés időszaka mellett az orvosi munkában is

folyamatosan részt vett, egyrészt, mert a Befogadóházban ugyan napi nyolc órában

biztosítottunk ápolónői jelenlétet, de orvosi ellátást csak hetente egyszer, így a hirtelen

felmerülő problémákkal a Szobi utca orvosait tudtuk megkeresni. Másészt a 48 órát

meghaladó távollét után, a Bekerülési Protokollban leírtak szerinti kötelező orvosi kontroll

vizsgálat is az Egészségcentrum kollégáinak feladata volt. (Az utcai szolgálatok közel 30

esetben hoztak vissza hozzánk nálunk elhelyezett klienseket, többször a 48 órát meghaladó

távollét miatt a Szobi utcai Egészségcentrum munkatársainak segítségét is igénybe véve. Volt

olyan lakónk, akit 11-szer tért vissza hozzánk hosszabb-rövidebb távolmaradás után,

többnyire „szobis körrel”. Megjegyezzük, hogy visszatérése, csakúgy, mint távozása, mindig a

saját döntése volt.)

10

STATISZTIKÁK

Befogadóházunkban összesen 23 ember fordult meg a program hat hónapja alatt (2016.

október 3-tól 2017. március 31-ig), 7 nő és 16 férfi, ebből 2 párunk volt. Közel 1550

vendégéjszakát töltöttek nálunk klienseink, ami 67%-os kihasználtságot jelent a teljes félévre

vonatkoztatva. Októberben, a program indulásakor hetekig csak 1-2 fő lakott szállónkon, a

kihasználtság ekkor a 25%-ot sem érte el, de a fennmaradó öt hónapban az szinte mindig

75% fölött volt. Maximálisan a férőhelyi kapacitás soha nem volt kihasználva, teltház soha

nem volt, sőt csupán 13 olyan nap volt, amikor 12 fő volt a Befogadóház lakója, de

leghosszabb ideig egyhuzamban ilyen "népsűrűség" is csupán 5 napon keresztül volt. Fél évre

vetített átlag szerint közel 9 fő lakott nálunk minden egyes nap. Egy személy átlagban 67

napot töltött el nálunk, a legrövidebb nálunk töltött idő 2 nap volt, legtovább pedig az a lakó

volt ellátottunk, aki 162 napot töltött a Befogadóházban (még két lakónk érte el a 150 napot,

hárman pedig a 140 napnyi benntartózkodást haladták meg). Az alacsony kihasználtság okai

között szerepel, hogy igen szigorú szűrésen mentek át a rászorulók, és valóban csak a

legelesettebbek kerültek be, továbbá az alacsony küszöbű krízis férőhelyek felszívták a

potenciális klienseinket, ill. a Befogadóház ismeretlen volt az ellátottak számára.

KÉRDŐÍVES ADATFELVÉTELEINK EREDMÉNYEI

Bekerüléskor minden lakónkkal megpróbáltunk egy hosszabb kérdőívet felvenni, a program

végén jelenlévőkkel pedig strukturált interjút készítettünk a szerzett tapasztalataikról. A

kérdőíveket igyekeztünk lakóink érkezésének 2-3. napján felvenni, hogy ne azonnal az

érkezés napján terheljük őket (ráadásul az utcai szociális munka jellegéből adódóan

általában az esti, sőt az éjszakai órákban érkeztek klienseink). De mivel nem tudtuk, hogy

nem hagyják-e el pár napon belül a Befogadóházat, ezért viszonylag gyorsan szerettünk

volna információkhoz jutni annak a csoportnak egyes tagjairól, akik tartósan utcán élőként

ilyen vagy olyan hatásra, de mégis léptek az intézményi ellátás felé. (Hat fővel azonban a

bent töltött idő rövidsége, illetve az együttműködés hiánya miatt nem tudtuk elvégezni a

kérdőíves felmérést sem.) A kérdőíves felméréssel az alapvető demográfiai mutatók mellett

szerettünk volna a témában korábban elkészült kutatásokra is reflektálni, szerény

lehetőségeinkhez mérten párhuzamot vonni saját tapasztalataink és a nagyobb léptékű

11

kutatások eredményei között11. Természetesen az alacsony elemszám (17 fő) nem engedi

meg, hogy akár a korábbi kutatásokhoz mérten relációba tudjuk eredményeinket helyezni,

sem pedig egy tágabb populációra vonatkoztatni adatainkat nem lehet, de talán egy

csöppnyi adalékkal hozzá tudunk járulni a teljesebb képhez. Az alapvető demográfiai adatok

mellett megpróbáltuk felmérni tárgyi viszonyaikat, mennyire vannak ellátva tárgyakkal,

mennyire kötik őket ezek a tárgyak az utcához? A következő kérdéstömbben megpróbáltunk

közelebb jutni ahhoz, hogy mi kötheti tárgyaikon túl klienseinket az utcához? Mivel

magyarázzák azt, hogy inkább a fedélnélküliséget választják az intézményrendszer helyett,

milyen tapasztalataik vannak a szállókkal, az ott dolgozó szociális munkásokkal

kapcsolatban? Egy kérdéstömbben pedig az intézményrendszeren túli szociális rendszereikre

próbáltunk rápillantani, kikben tudnak megbízni, kikhez tudnak fordulni bizonyos

élethelyzetekben?

Lakóink átlagéletkora 52 év volt. Iskolai végzettségüket tekintve majd' 65 %-uk 8 általánost

végzett (vagy kevesebbet), 24 %-uknak volt szakmunkás bizonyítványa és 2 fő (12 %) volt

érettségizett. A válaszadók 47 %-a intézetben nevelkedett, 76 %-uk semmilyen kapcsolatot

nem tart a családjával! A 13 értékelhető választ adónak átlagban közel 16 éve volt az utolsó

munkahelye! Ha összevetjük ezt a számot az átlagéletkorral, akkor azt látjuk, hogy 40 éves

koruk előtt kikerültek ellátottjaink a formális munkaerő-piacról! (Itt újra felhívjuk a figyelmet

arra, hogy a fenti számok csupán azt a 17 embert jellemzik, akik lakóinkként kitöltötték a

kérdőívünket, hiszen ez a közösség messze nem reprezentálja az utcán élő hajléktalanok

körét!)

Breitner Péter említett dolgozatában hangsúlyozza, hogy "az utcán élőknek meglehetősen

sok veszíteni valójuk lehet azzal, ha elfogadják az intézményrendszer kínálta elhelyezési

lehetőségeket, mert ezzel fel kell adniuk az addigi megélhetési és társadalmi

viszonyrendszerüket". Ezzel összefüggésben vizsgálta az utcán élők tárgyi viszonyait. A

tárgyakkal való ellátottság tekintetében három csoportot állított fel: 1. a nem, vagy

minimálisan berendezkedettek, (erre a csoportra az jellemző, hogy egy pokrócon, vagy más,

az utcai élethez alapvetően szükséges tárgyon kívül mással nem rendelkeznek), 2. a

közepesen berendezkedettek (jellemző tárgyaik lehetnek: komolyabb matrac, ágybetét, több

11 A már említett 2007-es kutatás mellett ilyen munka volt a 2013-ban megjelent Hajléktalan emberek szükségleteinek felmérése Győrben című dolgozat.

http://lem-gyor.hu/images/Szakmai%20kiadv%C3%A1ny/HAJLEK_kutatasi_jelentes_V%C3%A9gleges%202013.pdf

12

váltás ruha, hálózsák, párna, fólia, tisztálkodó szerek, alapvető evőeszközök), és 3. a magas

szinten berendezkedettek csoportját (akik az előbbiek mellett "valamiféle

háztartáskezdemény" tárgyait birtokolják: edényeket, bútorokat, sátrat, szerszámokat)12. A

berendezkedettség szintje összefügg azzal, hogy milyen valószínűséggel adja fel valaki az

utcán élést az intézményrendszeri ellátásért. Kérdőívünkben mi is rákérdetünk a hozzánk

érkezők tárgyi ellátottságára, bár értelemszerűen a breitneri feltevést csak negatív

megközelítésben tudtuk igazolni, hiszen azok, akik klienseinkké váltak, hosszabb-rövidebb

időre odahagyták esetlegesen felhalmozott tárgyaikat (és ez még akkor is így van, ha Breitner

Péter elemzésének konzekvenciáit időben megfontolva arra biztattuk a klienseinkkel

kapcsolatot tartó utcai szociális munkás kollégákat, hogy lehetőségeik szerint bátran hozzák

be a hozzánk érkezők tárgyait13). Lakóink 47 %-a tartozott az első csoportba, tehát az utcán

minimális szinten berendezkedettnek számított a breitneri kategóriák szerint, 53 %-uk volt

közepesen berendezkedett, a legmagasabb szinten ellátottak csoportjához senkit nem

tudtunk kötni. (Breitner összefüggést talált - bár nem lineárist - az iskolai végzettség és a

tárgyi ellátottság között is: alacsony iskolai végzettséghez alacsony szintű ellátottságot tudott

rendelni. Láthatjuk, hogy az általunk vizsgált alacsony elemszám mellett ugyan, de ez az

összefüggés esetünkben is kitapintható.) Amikor arra kérdeztünk rá, hogy bizonyos

mindennapi tevékenységekhez (alvás, fürdés, mosás, utazás, olvasás), létfenntartási (étel) és

élvezeti cikkekhez (alkohol, dohány) mennyire nehéz pénz nélkül hozzájutni, akkor arra

voltunk kíváncsiak, hogy a mindennapi élet primer szükségleteiből melyek azok, amiknek

hiánya igazán kényelmetlenné teszi az utcán létet. A válaszok szerint az ital és az étel

beszerzése a legnehezebb pénz nélkül, majd az utazás és a dohányzás következik a sorban. A

fürdést, mosást, alvást hasonló mértékben, az előbbieknél könnyebb pénz nélkül megoldani,

legkönnyebb pedig az olvasást.

Válaszadóink fele belvárosi kerületekből, másik fele ugyan nem a Belvárosból, de külső

kerületek frekventált, belvárosias környezetéből érkezett hozzánk. Életkörülményüket az

utcán élve négyen (25 %) tartották rossznak vagy nagyon rossznak, 62 %-uk (10 fő)

közepesnek. Megkérdeztük, hogy mi kellene ahhoz, hogy jobbá váljanak életkörülményeik?

Itt több megadott lehetőség között választhatták ki a számukra két legfontosabbat (egészség,

12 Breitner im. 146-147. oldal

13 Ebből a szempontból, de sok egyéb szempontból is fontos lett volna, ha tudunk a diszpécserszolgálat által meghatározott ellátotti körhöz tartozókkal

előgondozást végezni, ezt sajnos végül financiális és munkaszervezeti okokból nem tudtuk megtenni!

13

lakás, munka, család, egyéb kapcsolatok, hajléktalanszállóra kerülés, és volt lehetőség arra is,

hogy a fel nem soroltakon túl is írjanak véleményt). A 16 válaszadó közül 14 (majd' 90 %)

említette az egészséget (ebből öten mást nem is tartottak fontosnak említeni), a következő

leggyakoribb említés a lakás volt (38 %), négy-négy fő (25%) említette a munkát és a

családot, csupán ketten a hajléktalanszállóra kerülést és egy fő a pénzt. (A hozzánk érkezők

általános fizikai állapota többnyire nagyon rossz volt, így sajnos nem lehet azon csodálkozni,

hogy mások számára gyakran oly természetes dologtól /az egészségtől/ várják

életkörülményeik jobbá válását, azaz elsődleges fizikai állapotuk okozza számukra a primer

problémát!) Érdekes módon, amikor a kérdőív egy egészen más helyén, a végén azt

kérdeztük, hogy ha egy jó tündértől kérhetnének bármit, akkor mi volna az, az egészséget

csak egy válaszadónk említette. Legtöbben pénzt kérnének a tündértől. Igazán konkrét

vágyat pedig csak ketten fogalmaztak meg ("együtt lenni a gyerekemmel", "sikerülne a

szociális ellátás").

Rákérdeztünk arra, hogy mi a három legjobb dolog az utcán és mi a három legrosszabb. Bár

több dolgot is megnevezhettek volna, mint az utcán legjobb dolgok, de a gyakrabban

elhangzó tárgyak (ruha, étel, "dolgok") és a pénz mellett csupán kétszer jelenik meg az, amit

az utcán élők a szállókkal szemben pozitívumként szoktak említeni: a "nyugalom" és a

"biztonság", ill. említették még a társas kapcsolatokat ("barátok", "társaság").

Legrosszabbként messze a legtöbbször az időjárást említették válaszadóink (hideg, eső, tél),

két alkalommal említették általánosan az utcán élést ("élet", "kint lét"), szintén két ízben

jelenik meg a fizikai bántalmazástól való félelem ("kirabol, bánt", "erőszak, félelem") és egy

ízben a magány.

Szociális kapcsolataikat, a társadalomba való beágyazódásukat (kapcsolataik gyakoriságát,

funkcionalitását) kívántuk felmérni, mikor rákérdeztünk arra, hogy mennyire lehet megbízni

bizonyos szervezetek képviselőiben (rendőr, mentős, közterület fenntartós, különböző

helyen dolgozó szociális munkás), illetve bizalmi kapcsolataikat jelentő társaikban (barát,

pár, rokonok)14.. Társas kapcsolataikról rémítő képet fest, amit látunk: az a két kategória, amit

a 10 megadott közül a legmegbízhatatlanabbnak tartottak, a barátoké és a rokonoké volt (a

rokonok bizalmi index átlaga 1,1 volt, a barátoké a nem sokkal kedvezőbb 1,78)! Láttuk, hogy

14 5 fokozatú skálán mértük a bizalmat, ahol 1 volt az "egyáltalán nem lehet benne megbízni" és 5 a "teljesen meg lehet benne bízni". Az egyenként kapott

értékeket összeadtuk és egyszerűen elosztottuk a kérdésre választ adók számával (átlagoltunk).

14

jelentős részük intézetben nevelkedett, tehát családi kapcsolataik eleve mélypontról

indultak, pedig a család egy fontos eleme lehet annak, hogy valaki elkerülje a súlyos

deprivációt. Elmagányosodásukat, a társadalomból való elemi kirekesztettségüket jelzi, hogy

az elvileg választott baráti kapcsolataikból sem tudnak erőt meríteni. A három hivatali közeg

közül a mentősökben bíznak meg a legkevésbé (sorrendben csak az előbb említett két

csoportot megelőzve a 8. ez a kategória), ami rossz egészségi állapotukat tekintve szintén

riasztó eshetőségeket vázol. A rendőrökben bíznak meg az "egyenruhások" közül a

leginkább. A legmagasabb bizalmi indexe a szociális munkásoknak volt, közülük is az utcai

szociális munkásokban bíznak a kérdőív adatai szerint a leginkább (persze számot kell

vetnünk azzal a lehetőséggel is, hogy a kitöltéskor egyfajta vélt "elvárt" választ adtak a

kérdésre). Megkérdeztük ugyanakkor azt is, hogy önmagukban mennyire lehet megbízni?

Önmagukat a három szociális munkás kategória (utcás, nappalis, szállón dolgozó) után

helyezték el a bizalmi skálán (ennek értelmezése érdekes feladat lett volna, de nem tudtunk

rá időt szorítani). A fentiek fényében nem csoda, hogy amikor arra kérdeztünk rá, hogy

bizonyos röviden leírt élethelyzetekben kihez fordulnának (kértük, ha tudnak, írjanak konkrét

személyt), vagy semmit nem válaszoltak, vagy csak általánosságokat írtak15.

A következő tömb kérdéseivel azt szerettük volna megközelíteni, hogy mi a benyomásuk

lakóinknak az intézményrendszerről, igénybe veszik/vették-e eddig egyáltalán, van-e az

intézményrendszerhez kapcsolódási pontjuk? Milyen pozitív, illetve negatív tapasztalataik

voltak eddigi életük során szociális munkásokkal kapcsolatban, és szerettük volna, ha

körülírják, hogy milyen lenne egy számukra jó szociális munkás és egy szálló, ahol szívesen

maradnának. A tizenegy válaszadó közül egy fő élt hosszú ideig (10 évig) szállón, egy fő 4

évig, hárman 1-1 évet, hatan pedig pár hónapot. Arra a kérdésre, hogy az intézményrendszer

mely elemeit vették eddig igénybe, 70 %-uk válaszolta azt (ezúttal 14 válaszadóból 10 fő),

hogy volt lakója éjjeli menedékhelynek, de csak minden ötödik lakónkra igaz az, hogy csak és

kizárólag ezt a fajta ellátási formát vette igénybe eddigi élete során. Válaszadóink közel 60 %-

a pedig nappali melegedők szolgáltatásait is igénybe vette már. Ha ilyet megemlítettek, akkor

jelentős részben az "ital" miatt kaptak kitiltást és csak három fő volt, aki leírta, hogy "vita",

illetve verekedés miatt tiltották ki korábban szállókról, melegedőkből. Érdekes módon, ahhoz

képest, hogy a bizalmi skálán a szociális munkások kapták a legpozitívabb megítélést, amikor

15 Kihez fordulna, ha ... beteg, éhes, beszélgetni akar, munkát keres, pénzre van szüksége, fél valamitől, segítségre van szüksége, elvesztette valamijét.

15

arra kérdeztünk rá, hogy milyen pozitív, illetve negatív élményük van szociális segítőkkel

kapcsolatban, bár ez esetben is biztattuk adatközlőinket, hogy akár név nélkül, de ha tudnak,

írjanak konkrét eseteket, ilyet nem nagyon említettek. 17 lakónkból hárman írtak konkrét

nevet, de a kérdőívek jelentős részében nem születtek válaszok a kérdésre. Igaz ugyan, hogy

olyat még kevesebbet írtak, akivel kapcsolatban negatív élményeik lettek volna... Breitner

Péter azt írja cikkében: "Úgy tűnik, hogy a szolgáltatások igénybevevőinek sokkal fontosabb a

kommunikáció módja, a stílus, a modor, a "hozzáállás" (...) sőt, kérdezettjeink kifejezetten

érzelmi alapon közelítették meg ezeket a kérdéseket, és az elvárásaik is sokkal inkább ehhez,

mint a szolgáltatás minőségéhez vagy mennyiségéhez kapcsolódtak.16" Nos, mikor arra

kérdeztünk rá, hogy lakóink szerint milyen egy jó szociális munkás, akkor nagyjából a fenti

megállapításnak megfelelően feleltek. A válaszok mintegy harmadában (itt nem adtunk meg

válaszlehetőségeket, nyitott kérdést tettünk fel) a konkrét szociális segítésre utaló

kifejezések jelennek meg ("segít", "segítőkész", "kitartó"). De nagyrészt az emberi hozzáállást

keresik a szociális munkással fenntartott kapcsolatban ("megértő", "emberszámba vesz", "jó

legyen velem", "odaadó", "el lehessen vele beszélgetni", "türelmes"). Ezek mind-mind olyan

vágyak, melyeket egy családtagtól, vagy közeli barátoktól kellene megkapnia az embernek. A

jó szálló leírásában is kevés ugyan az igazán konkrét válasz, de a nyugalom utáni igény

többször megjelenik ("megbízható", "nyugodtság, béke", "megértés az emberek között"),

csak úgy, mint a "tisztaság" és a "jó szocik".

AZ INTERJÚK TAPASZTALATAI

Amikor a program végéhez közeledvén a huzamosabb ideje bent lakó hat ellátottunkkal

interjút készítettünk, azt elsősorban azért tettük, mert szerettünk volna visszajelzést kapni

utoljára a munkánkról, szerettük volna megtudni, hogy ellátottaink szerint hogyan lehetett

volna még élhetőbbé tenni a Befogadóházat, hogy milyen benyomásaik vannak az elvégzett

szociális munkáról, a szociális segítőkről, mik a Befogadóház tárgyi és emberi jellemzői,

melyek itt tartották őket. Emellett a kérdőív egyes elemeit is szerettük volna pontosítani,

konkrétabbá tenni. Lakóink az interjúk során szóban is megerősítették azt, hogy az utcán

16 Breitner im. 162. oldal (kiemelés: Breitner)

16

nagyon egyedül vannak, bizalmatlanok, pedig nem szeretik az egyedüllétet, hiányoznak nekik

a bizalmi kapcsolatok és családtagjaik előtt is szégyellik magukat, inkább menekülnek előlük,

minthogy közelíteni merjenek, vagy elfogadni a közeledést.

"Templomból kijön a hívő, már azt figyelem, ezt-azt miért mondja, már mindenkibe a rosszat

látom. Nagyon nehéz."

"Nem szeretem a bandát, mert ott mindenki érdekből van."

"Szerintem hajléktalan-hajléktalan barátság nincs, mindennek megvan a miértje."

"Társaim voltak, de egyedül voltam."

"Akkor menjél a picsába! (...) Én nem vagyok egyre se kíváncsi! Ne segítsen rajtam egyik se,

mert ki se bírnám, nekem a gyerekem azt mondja, hogy na, ide nem jöhetsz be, oda nem

jöhetsz be... Inkább ne is ismerjük egymást!

Más szállókra nem szívesen mennek be, mert nem viselik el a tömeget, de sokszor tudják is

magukról, hogy ők türelmetlenek a lakótársaikkal szemben. Egy nagyobb létszámú szállón,

vagy akár egy kisebb létszámú éjjeli menedékhelyen pedig a szociális segítők figyelme is

jobban megoszlik, természetszerűleg nem kapnak akkora odafigyelést, mint egy kis létszámú

helyen, ahol egy szociális segítőre, ápolónőre sokkal kevesebb ellátott jut.

"Ha magamban nincsen rend, akkor másokat sem tudok elfogadni. (...) Nagyon sokat

rombolok magamon, és hogyha magamon, a környezetemen is."

"Már nem vagyok olyan vad. Az ember az utcán elvadul."

"Miért nem jó szállón? Nem bírom őket, nagyképű népség!"

"Máshol tömegnyomor van, nem megyek be!"

"Nagyon kevés olyan szociális munkás van, aki tényleg erre a szakmára való."

És milyen egy jó szociális munkás:

"Nagyon keménynek kell lenni a lelkének. Ez a legfontosabb..."

"(...) humánus, empatikus, együtt érző..."

"Nem úgy beszél, mintha a seggéből vett volna elő, hanem rendesen, mint egy másik

emberrel."

17

"Nem tud velem úgy beszélni, mint egy másikkal. Szóval nem egyformán." [Itt a személyre

szabott kommunikáció igényét fogalmazza meg.]

Ha az ideális szociális munkás érzelmi töltetű leírása után rákérdeztünk, hogy mit

csinálhattunk volna még jobban, akkor olykor-olykor bukkannak fel konkrét válaszok is:

"Minden jó volt, csak nagyon sok mindent megengedtek. Ha én így beszéltem volna ...-val,

mint ..., akkor máshonnan azonnal kivágtak volna!"

"Nekem kevés volt a kert a jönni-mennire. Szűk volt a kert. Muszáj az embernek, amit a

doktor úr is mondott, naponta iksz időt, amit érez, csak ő."

"Ott kötelezően le voltak foglalva és mindenki kapott munkát vagy plusz örömtevékenységet,

hogy nem volt egymással időm foglalkozni. (...) Hát, fessen a Gizi néni, vagy rajzoljon már rá

egy pingvint!"

Tehát a kis létszámú ellátás mellett még volt igény egyrészt több privát térre, illetve a

szabadidős tevékenységek gyakoribb szervezését kívánták volna még lakóink.

Végül azok a kliensek, akik alapvetően elutasították az ellátórendszer elemeit, ha megkapják

a kellő figyelmet, mert a kis létszámú ellátás erre lehetőséget ad, nehéz szívvel gondolnak

arra, hogy újra az utca legyen az otthonuk.

"Itt én csak jót kaptam és ezt nagyon köszönöm önöknek. Tényleg annyira emberek, annyira

aranyosak, annyira kedvesek, hogy ezt a jóságot nem tudnám meghálálni, ha kétszer

születnék, akkor se."

"Nem csak a pia, meg a cigi! Annyira ember módjára viselkednek velünk, hogy nagyon!"

"Már meg mertem nyílni. Már szerintem majdnem mindenki. (...) A ...-t azért, mert iszonyat

türelem... Én nem tudom, honnan vette, kitől lopta..."

"Rászoktattak arra, hogy mindig egyek."

"Most hozzá szoktunk a jóhoz. És itt beszélgettünk egymás között, például ... néni meg én

nagyon sokat szoktunk beszélgetni, hogy milyen nehéz lesz visszaszokni."

18

DR. PETKE ZSOLT: ADDIKTOLÓGIAI SZAKMAI ÖSSZEFOGLALÓ

Pszichiáter-addiktológus főorvosként a projekt által ellátott kliensek követése volt a dolgom,

tekintettel arra, hogy az ellátottak Budapest hajléktalanpopulációjának leginkább vulnerábilis

rétegéből kerültek ki. Terveink szerint a Befogadóház által ellátottak legfeljebb hat hónapig

tartó, teljes ellátásban részesültek, amelynek kiemelkedő területe az elérhető, örömet okozó

és reális célok mentén történő felépülés felé történő elmozdulás. Ezalatt bio-pszicho-szocio-

spirituális (BPSS) változásokat értek, amely „lefordítva” magába foglalja az öngondoskodás, a

felelős állampolgári magatartás, az alkohol-absztinens életmód, közösségben történő

eredményes működés alapjainak elsajátítását, mivel a programban résztvevő kliensek –a

program terveivel megegyezően- azok a perifériára szorult emberek, akik súlyos

elakadásokkal küzdenek az említett területeken. A hajléktalanellátás és a pszichiátriai-

addiktológiai egészségügyi ellátásban szerzett tapasztalataim alapján a terveink

beigazolódtak: azon kliensek kerültek be az intézménybe, akik a szokványostól eltérő

működésük miatt a legkevésbé jutottak egészségügyi- vagy szociális ellátáshoz, mivel súlyos

viselkedészavaraik, alkalmazkodási zavaraik vagy szerhasználati problémáik miatt

folyamatosan kitiltás vagy „persona non grata” státuszban vannak. A program végeztével

összefoglalható, hogy az említett kliensek a stáb professzionalizmusának, valamint az egyéni

esetkezelésnek köszönhetően a vizsgált területek szempontjából felépülőben végezték el a

programot.

A továbbiakban addiktológiai-pszichiátriai szempontok szerint ismertetem a fontosnak vélt

tapasztalatokat, a teljesség igénye nélkül. Tekintettel arra, hogy a „pszichiátriai szempontok”

megközelítést stigmatizálónak és félrevezetőnek tartom, a továbbiakban nem használom. A

programban résztvevő kliensek ugyanis súlyos lelki elakadásokkal küzdenek, ezeket viszont

elsősorban a nehéz nevelkedési körülmények, gyakran intézeti múlt, BV-periódusok, de

elsősorban az évtizedeken át fennálló és állandósult magány, kilátástalanság és

kiszolgáltatottság-érzés okozta vulnerabilitás, amely a tartós hajléktalanság állapotában

törvényszerűen vonja maga után a tartós szerfogyasztást vagy a kockázatkereső

magatartásokat. Kirekesztőnek és ártalmasnak tartom a „pszichiátriai betegekként” történő

azonosításukat.

19

AZ ÜGYFELEK ÁLLAPOTA A PROGRAMBA KERÜLÉSKOR

A BPSS felépülés részterületeit vizsgálva17 megállapítható, hogy az örömteli élethez

elengedhetetlenül szükséges 4 fő területen a bekerülő kliensek extrém módon

kiszolgáltatottak.

Biológiai: Fizikai, egészségi állapotuk leginkább a cachexia tünetével jellemezhető, amely az

orvostudományban az életveszélyes leromlottságot jelenti. Állapotukra jellemző, hogy az

első hetekben naponta több szakorvosi kivizsgálást, gyógyszeres terápiákat és sebellátást

igényeltek. A fizikális „újraélesztés” legfőbb területei –az ellátás sürgőssége szempontjából- a

következők voltak: A.) közösségben tartózkodáshoz szükséges pulmonológiai szűrés, fertőző

betegségek kizárása. B.) elhanyagolt, fertőző fekélyek test szerte, de főleg az alsó

végtagokon, a sokéves lábonállás, „menetelés” miatt. (Ezek a sebek első körben

bőrgyógyászati szakellátást, legalább kéthetes nagydózisú - és magas költséggel járó- széles

spektrumú antibiotikum terápiát igényelnek, a későbbiekben pedig mindennapos kötözést,

sebellátást). C.) Légúti, illetve szisztémás fertőzések diagnosztikája és ellátása. D.) Krónikus

betegségek diagnosztikája és terápiájának tervezése. A bekerülő kliensek zöme magas

vérnyomással, alkoholos epilepsziával, szorongással, alvászavarral küzd, emellett a

hajléktalanság körülményeinek könnyebb elviselése miatt különböző pszichostimulánst

használnak, napi rendszerességgel. A legjellemzőbb az alkohol, amelyből klienseink napi 1-3

litert fogyasztanak, ehhez változó mennyiségben –az esetek felében- nyugtatókat, epilepszia

ellenes szereket szednek, részben az alkohol euforizáló hatásának növelése céljából. Az

illegális kábítószer-használat nem volt jellemző a klienseinkre.

Pszichológiai: A programba került klienseink pszichológiai paraméterei az extrém

pszichaszténia (lelki eredetű kimerülés) tünetcsoportját mutatták. Tartós szorongás,

feszültség, memória- és alvászavarok, kimerültség, ingerlékenység és félelemérzés uralták a

tüneti képet, ezek általánosan jellemzők az évtizedek óta utcán élő hajléktalan kliensekre.

Ami a program ellátottjainál mégis hangsúlyosabban jelen volt a huzamosan utcán élő társaik

viszonylatában, az az extrém mértékű indulatosság és agresszivitásra való hajlam -

véleményem szerint ez is egyik oka annak, hogy ellátottjaink kihullottak az ellátási szegmens

17 Andrejkovics M., Gasparik É., Bokor P., Frecska E. (2013): Az orvoslás és a pszichoterápia új paradigmája: a bio-psziho-szocio-spirituális (BPSS) modell.

Pszichoterápia. 22: 93–99.

20

szinte valamennyi típusából. A kontrollálatlan szerhasználat és az időszakos szupportív

jellegű ellátás hiánya ezeket a tüneteket még inkább fokozták.

Szociális: Mindennemű társas kapcsolat hiánya, a magányosság és a kitaszítottság érzése

talán a leginkább szembetűnőbbek. A szerencsésebbek a távoli családok fekete bárányai,

akiknek nem veszi fel már senki a telefont, de van még kire gondolniuk, a kevésbé

szerencsések intézetben nevelkedett, a párkapcsolat élményét vagy a valakihez tartozást

soha meg nem élt kliensek, akiknek az emberi kapcsolatokról legfeljebb egy valaha volt

szoba- vagy zárkatárs jut eszükbe. Ők azok az ügyfelek, akiktől a hajléktalan társaik is

irtóznak, leginkább valamilyen múltban elkövetett, mára már ködössé vált sérelem miatt. A

hozzánk került klienseket név szerint ismerik a mentő- és hajléktalan-diszpécserszolgálatok,

ők azok a problémás kliensek, akiknek ellátása a legtöbb intézményben a fiatal kollégák

büntetése. Bizalmatlanok és esetlenek a kapcsolatteremtésben, de ezek a megkövesedett

tulajdonságok 3-4 hónapnyi elfogadó, támogató környezet hatására változni kezdenek.

Spiritualitás: Az egészséges működés fontos területe annak a kérdésnek a megválaszolása,

hogy „ki vagyok én?”, vagy „mi fakad belőlem?”. 18A lelki elakadásokból, függőségből való

felépülés fontos dimenziója az önmagunk elfogadása, szerethetősége, értéke, ezekkel a

tulajdonságokkal klienseink úgyszintén rosszul állnak. Lesújtó véleménnyel vannak a

környezetükről, ennél rosszabb viszont a magukról alkotott jellemzés. Ebben a kontextusban

a hajléktalanság és a szerhasználat az önsértés és az elszigetelődés legsúlyosabb formái

értelmezésemben.

VÁLTOZÁSOK

A kliensek ellátásának számszerűsíthető paramétereit kollégáim jelentésében szakszerűen

megtaláljuk, ezért összefoglalómban a fenti négy paraméter általam tapasztalt változásaira

fektetem a hangsúlyt, mint az ellátás eredményességének legfőbb mutatóira. Ezek mellett

kitérek néhány szakmai szempontból fontos körülményre is.

A BPSS szemlélet a pszichoszociális elakadásban küzdők segítésében újszerű, összetett

szemlélet, amely elsősorban egy multidiszciplináris megközelítést, ehhez hozzárendelt

szakmai stábot és eljárásokat igényel. A Közalapítvány jelen programja az országban elsőként

18 Tremkó M., Petke Zs. (2016): A spiritualitás megjelenése a szenvedélybetegek 12 lépéses kezelési modelljében. LAM. 26: 11-12.

21

alkalmaz a fent leírt körülmények között olyan sokoldalúan felkészült és képzett stábot, akik

ezt sikeresen működtették, így a multidiszciplinaritás jegyében együtt dolgoztak szociális

szakemberek, egészségügyi szakemberek, adminisztratív stáb, de tapasztalatai szakértők is,

igaz, ez utóbbiak külön nem nevesítve, ez a program egyik hiányosságának is tekinthető.

A holisztikus klienskezelés, a közösségben történő felépülés mentén történő munka

úgyszintén a program fontos előnye volt, ennek megfelelően a kliensek egy közösen

egyeztetett, egyéni célok mentén történő segítése zajlott, időszakos újraértékelésekkel és a

kliens igényeihez történő állandó alkalmazkodás mellett.

A destigmatizáció, illetve a stigma csökkentése szintén sikeres eredménye volt a

programnak, a „hajléktalan csövi”-ként magukról beszélő kliensek távozáskor állampolgári

felelősségükben, hasznukban megerősödve távoztak.

Egészségügyi szempontból fizikai és lelki állapotuk kifejezetten javult, a kliensek mindegyike

távozáskor beállított gyógyszereléssel, pozitívan, jó néhány pluszkilóval távozott, jóllehet,

alkoholfogyasztási szokásaik néhány esetben hullámzóak maradtak. Ennek ellenére továbbra

is programban maradtak, és –az alacsony küszöbű intézmények követelményeinek

megfelelően, ahol az absztinencia nem feltétele az ellátásnak- tovább haladhattak a célok

megvalósítása felé. Jó néhányan, a szociális munkások segítségével, jövedelemforrásaikat,

járulékaikat napirendre hozták, családtagjaikkal felvették a kapcsolatot, további ellátást

kerestek maguknak, régen elhanyagolt egészségügyi problémáikat újra intézni kezdték,

beszerezték hiányzó irataikat, stb.

Az egészségügyi stáb szempontjából a legnagyobb kihívásnak az alkoholfogyasztás mellett

történő –roboráló, főleg gyógyszerekkel történő- kezelés bizonyult, mivel ez feltétele volt a

kliensek együttműködésének. Vagyis szóba sem jöhetett, hogy elfogadják a felajánlott

rehabilitációt napi alkoholadag nélkül. Ezekkel a feltételekkel indulva azt találtuk, hogy az

egyébként jellemzően politoxikomán kliensek, hozzávetőleg fele alkohol absztinensen

távozott, vagyis néhány hónap „stabilizálódás” után nem igényelte már az elérhető alkoholt,

s csak az előírt fatájú és mennyiségű gyógyszereit szedte, ez a program addiktológiai

szempontból egyik legfontosabb nyeresége.

22

Elemezve a tartósan –legalább két hónapig- kezelésben maradt kliensek változásait, a

felsorolt négy dimenzióban a következő változásokat tapasztaltam:

Biológiai: A változás itt volt a leglátványosabb: „naprakész” egészségügyi állapotban, kikezelt

fertőző betegségekkel, néhány plusz kilóval, csökkentett nyugtatóadagokkal és gyakran

absztinensen távoztak klienseink.

Pszichológiai: Feszültség, alvászavar, szorongás rendeződött, memóriazavarok javultak, az

indulatosság töredékére csökkent.

Szociális: Érvényes iratok, naprakész „folyó ügyek”, tervek a továbbiakra nézve, néhány új

baráti kapcsolat, amelynek nem a „lehúzás” a motorja. A stábbal a kommunikáció jelentősen

megváltozott, pozitív viszonyulás a változásokhoz.

Spirituális dimenzióban egy laza közösséghez tartozás volt megfigyelhető, körvonalazódott a

„magam tehetek a dolgaim javulása érdekében” kérdéskörben némi változás. Egy következő

hasonló program fontos célja lehet a klienseknek egy józan közösségbe való szocializálása,

hogy „legyen hová tovább lépni”.

ÖSSZEGZÉS

Addiktológus-pszichiáter főorvosként egy eredményes, előre mutató programban vehettem

részt, amelynek legfontosabb elemei a magas szakmai színvonal, a multidiszciplinaritás és az

egyéni esetkezelés voltak. Az ellátórendszer számára különösen nagy kihívást jelentő

kliensek kerültek magas szintű ellátásba.

Az addiktológiai szakma országos minőségügyi szakfőorvosaként egy korszerű szakmai

alapokon nyugvó program magas szintű alkalmazásában vehettem részt, kiemelkedően

felkészült szakmai stábbal és egy messzemenően támogató intézményi háttérrel.

Az Országos Addiktológia Szakmai Kollégium tagjaként egy kiemelkedő és hatékony „jó

gyakorlat” bevezetésében vehettem részt.

Az Alapvető Jogok Biztosa Hivatalának ellenőrző főorvosaként egy multidiszciplináris,

humánus ellátást kísérhettem végig, amely segíti a klienseket saját legjobb tulajdonságaik

fejlesztésében és hozzájárul halmozott stigmáik hatékony csökkentéséhez.

23

KECSKÉS KATALIN: A BEFOGADÓHÁZ EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁSA

Intézményünkbe a kliensek a Szobi utcai Egészségcentrumból, fertőtlenítő fürdetés és orvosi

vizsgálat után érkeztek. Állapotuktól függően küldtek velük szakrendelésre szóló beutalót,

receptet, esetleg pár napra való gyógyszert, amíg a recept kiváltása megtörténik.

Az egészségügyi ellátás során célunk az volt, hogy alapozva az ellátott együttműködésére, a

körülményekhez képest magas szinten nyújtsunk segítséget a rászorulóknak. Lehetőséget

kínáltunk fel az állapotjavulásra a nagyon leromlott fizikai, szellemi állapotban érkezőknek.

Sokféle betegségük volt, mozgássérültként kerekesszékkel, bottal, könyökmankóval

közlekedtek, illetve egyesek inkontinencia miatt pelenkát is használtak, de mindannyian

képesek voltak az önellátásra.

A betegségek közül a leggyakoribb az alkoholizmus és az ezzel kapcsolatos szív- és

érrendszeri, központi idegrendszeri és gyomor-, bélrendszeri problémák, továbbá a

hajléktalanok körében gyakori, betegségekhez társuló és környezeti tényezők által okozott

(hidegártalom, nedvesség) alsó végtagi sebek, fekélyek (1. táblázat). Ezen túlmenően még az

alábbi problémák jelentettek kihívást az egészségügyi ellátás szempontjából: hasfali sérv, pyoderma, stroke,

bénulás okozta járási nehézség, végtag amputáció, felkartörés, hypacusis, inkontinencia.

Betegség Esetszám (fő)

Alkoholizmus 17

Alsó végtag fekély 7

Magas vérnyomás 7

Epilepsia (alkoholos) 6

Polyneuropathia 4

Gyomor- / nyombél fekély 3

Depresszió 3

Cardiális decompensatio 3

1. táblázat – Leggyakoribb betegségek a kliensek körében

24

A kötözések kezdetben napi rendszerességgel zajlottak, majd figyelembe véve a sebészeti

ellátás protokolljait, olyan szereket próbáltunk beszerezni, amik nem követelik meg a sebek

napi szintű kezelését, csökkentve ezzel is az ellátottak ilyen irányú fizikai és mentális

igénybevételét.

Az ellátás során az alábbi típusú sebeket kezeltük:

frissen amputált lábak drain kezeléssel,

fekélyes lábfejek különböző mélységű sebekkel,

operált térdkalács,

fagyás okozta necrotizált területek lábfejeken.

Az általános rendeződésre, gyógyulásra jó példa, hogy volt, akinek a lábujjait sikerült

megmenteni az amputációtól, pedig a sebészek ezt a drasztikus megoldást helyezték

kilátásba. A rendszeres ellátással a nagy átmérőjű és mélységű fekélyes sebek gombostű

fejnyire összehúzódtak, a váladékozás megszűnt, így a beavatkozás elkerülhetővé vált.

Természetesen ahhoz, hogy sikeresek lehessünk szükség volt az ellátott betegségbelátására

és a gyógyulás iránti motiváltságára.

A napi egészségügyi feladatok körébe tartozott a rendszeres vérnyomásmérés,

gyógyszerelés, kötözések, szükség szerint vércukor ellenőrzés. Folyamatos volt a bőr-, haj-,

körömellenőrzés és -ápolás is.

A gyógyszerek kiadagolása dobozokba történt, de klienseink mentális állapota miatt reggel,

délben és este tőlünk kapták meg azokat. Egy-egy beteg esetében előfordult, hogy nem

kívánta az előirt gyógyszert beszedni, erre természetesen módja volt, de ezt orvosunkkal és

pszichiáterünkkel történt konzultáció után, az ellátottal aláíratva, rögzítettük az ügyfél

dokumentációjában. Az ellátottak viszonya a gyógyuláshoz, az egészségügyi ellátáshoz a

program előrehaladtával változott. A kezdeti ellenállás leküzdése után volt egy felívelő

szakasz, majd a program végéhez közeledve az együttműködési hajlandóság újra lecsökkent,

olyannyira, hogy volt olyan kliens, aki visszamondta a gyógyszereit. Nem mondta ki, de

sejthető volt, hogy amiatt, mert az utcára akart visszamenni, és ott úgysem szedné be

azokat. De öt nap eltelte után azonban mégis kérte a gyógyszereit, mivel elmondása szerint

nem érezte jól magát. Fájt a feje, vérzett az orra, és igazából megijedt, hogy ismét baj lesz

(pár évvel ezelőtt stroke-on esett át, és lebénult a bal oldala).

25

AZ EGÉSZSÉGÜGY HOZZÁÁLLÁSÁVAL KAPCSOLATOS TAPASZTALATAINK

Nehézséget jelentett, hogy napi szinten orvos nem volt jelen a Befogadóházban. A legtöbb

szakellátás, szakrendelés csak időpontkéréssel vehető igénybe. A kliens állapota és a

programunk rövidsége miatt sok esetben szorított bennünket az idő, a hosszú várólisták

miatt nehéz volt megfelelő időpontot „kialkudni”. Sajnos az egészségügyi ellátásban ez a

klientúra igen problematikus. Sokat jelentett számunkra, hogy volt autónk, így szinte minden

egyes szakellátásra elszállítottuk, elkísértük ügyfeleinket, mivel a kezdeti időkben előfordult,

hogy nem látták el őket, mert a beutalón lakhely nélküli személy szerepelt. Megtapasztaltuk,

hogy arrogánsan viselkednek velük, nem figyelnek oda, hogy kivel, milyen hangnemben és

milyen szóhasználattal beszélnek, milyen mélységű és mennyiségű információval látják el a

hozzájuk fordulókat.

Mentális állapotukat tekintve zömmel hiányoznak a szociális kompetenciáik, elsősorban az

alkalmazkodás, önérvényesítés, konfliktuskezelés területén. Sokszor deviáns magatartást

mutatnak, viszont jól konvertálható készségeik vannak a mindennapi létfenntartás vitelében

és saját kiszolgáltatottságuk kapcsán erős altruista vonásokkal rendelkeznek.

Elgondolkodtató, hogy mekkora szükség van ezeknek az embereknek az ilyen szintű

támogatására, képviseletére, hiszen védtelenek, önértékelésükben csorbultak, nem tudják

képviselni magukat egy-egy ilyen szituációban, így továbbállnak, és nem kerülnek ellátásra.

Némelyik ellátottnál napokba, hetekbe telt elérni, hogy belássa szükségét a szakrendelésen

való megjelenésnek, az időpontkérésnek, az oda való eljutásnak. Ezt a munkát aztán

pillanatok alatt le tudta rombolni egy sanda nézés egy rossz mondat az egészségügyi

dolgozók részéről. Többször kellett „harcolni” az információs pultnál, a betegirányításnál, a

betegfelvételen.

Több esetben is szükséges volt mentővel történő elszállítás. A mentősökkel minden esetben

rögzíttettük a telefonszámunkat, és kértük, hogy jelezzék a kórházban, hogy mi várjuk vissza

a klienst. Sajnos előfordult, hogy éjjel ellátás után - vagy anélkül -, „kitették” a kórházból a

súlyosan mozgáskorlátozott ügyfelünket, s még csak nem is tudtunk róla.

Természetesen volt ellenpélda is, amikor a mentősök nagy humanizmusról, segítőkészségről

tettek tanúbizonyságot. A téma fontosságát jelzi, hogy míg a kérdéses időszakban, az

26

intézmény mellett működő éjjeli menedékhelyen 1006 vendégéjszakára jutott 1 mentőhívás,

addig a Befogadóházban 67-re.

IGÉNYBE VETT ELLÁTÁSOK

A program ideje alatt igénybe vett egészségügyi szolgáltatók:

X. kerületi Szakorvosi Rendelőintézet Egészségház,

Bajcsy Zsilinszky Kórház és Rendelőintézet,

Józsefvárosi Szent Kozma Egészségügyi Központ,

BMSZKI Könyves Kálmán úti rendelő

Nyírő Gyula Kórház – Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet,

Péterfy Sándor utcai Kórház- Rendelőintézet és Baleseti Központ,

Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézet,

Jahn Ferenc Dél- pesti Kórház és Rendelőintézet.

Igénybe vett szakrendelések és szakellátások:

Sebészet, érsebészet, kardiológia, fogászat, neurológia, pszichiátria, audiológia, fül-orr-

gégészet, ergometria, belgyógyászat, tüdőszűrés, urológia, gastroenterológia, gyógytorna,

szemészet, rehabilitáció, röntgen, ultrahang, laboratórium.

Fekvőbeteg ellátást igénylő eseteink:

tüdő tumor irányú vizsgálata (CT, MRI)

szívben súlyos érszűkület vizsgálata érfestéssel

amputáció

súlyos depresszió

esések

törés miatt műtét

érszűkület

necrosis (fagyás miatt)

ÖSSZEGZÉS

Ellátottaink amint adaptálódtak a helyhez, a dolgozókhoz, úgy váltak egyre nyitottabbá,

együttműködőbbé. Gyógyulásuk érdekében elfogadták a segítséget, a lehetőséget az orvosi

27

vizsgálatokra, továbbá a gyógyszeres kezeléseket. Ezalatt az idő alatt látványos volt a

felépülésük, fizikálisan megerősödtek, mentális feltisztulás, „megébredés” volt

tapasztalható. Kialakult a napirendjük, fontossá vált számukra a rendszeresség. Egészségükre

vonatkozóan konkrét kérdéseket fogalmaztak meg, igényelték a segítő beszélgetéseket és

megfogadták, tartották a tanácsokat is.

Összegezve a program alatt szerzett tapasztalatokat elmondható, hogy egészségügyi

szempontból a kitűzött célunkat teljesítettük, ügyfeleink gyógyultak. De azt is

megállapíthatjuk, hogy számos buktató van az egészségügyi ellátórendszerben a klienseink

számára. Ez a szolgáltatás nekik sokszor elérhetetlen lehet segítség nélkül. Jelentős az

ellátórendszerek közötti távolság s ezért nagy szükség lenne olyan szakemberekre, akik

segítenek leküzdeni ezt az akadályt, s képesek a megfelelő ellátáshoz juttatni ügyfeleiket.

Természetesen nem helyettük, hanem velük együtt dolgozva.

28

KÁLI RÉKA: SZOCIÁLIS MUNKA A BEFOGADÓHÁZBAN

A Pro Domo Befogadóház a hajléktalanok egy speciális csoportja, a tartósan utcán élők

számára jött létre meghatározott, fél éves időtartamra. Ez a két adottság határozta meg az

intézmény működési kereteit, a céljait és az itt végzett szociális munka lehetőségeit.

Ezek az ügyfelek teljes mértékben elszakadtak a többségi társadalomtól, már régen kialakult

a hajléktalanidentitás, és alkalmazkodtak ehhez az életformához, az életben maradáshoz

szükséges stratégiáikat is kialakították. Ezek miatt ez az erősen marginalizált réteg csak

nagyon nehezen vonható be bármiféle intézményesített ellátásba. Befogadóházunkba is úgy

kerültek, hogy a beküldő utcai szociális szolgálatok ajánlották nekik a helyet, és amiért

néhányan éltek a lehetőséggel, az nem a valódi változás iránti igényükből fakadt, hanem

inkább abból a törékeny vágyból, hogy ne az utcán legyenek télen. Tulajdonképpen ez volt az

intézmény létrejöttének célja is. Gyakorlatilag nem ők kérték, hanem csak elfogadták a

segítséget. Ez volt a velük végezhető szociális munka egyik kiindulópontja.

A másik, ami a célokat és azok elérésének módját erősen meghatározta, az ügyfelek

mentális, szellemi és fizikai állapota volt. A hozzánk bekerülő emberekről általánosságban

elmondható, hogy az utcai élet következményeként rossz egészségügyi állapotban érkeztek,

több, jellemzően nem kezelt betegséggel, pszichiátriai problémával, ill. szinte minden

esetben megfigyelhető volt a tartós alkoholfogyasztás miatt kialakult testi hanyatlás és a

demencia is.

Mivel újonnan nyílt intézményről volt szó, annak célja és kereteinek kialakítása a vezetőség

és a stáb feladata volt. A szociális munka lehetőségeit, határait és módszereit a keretekbe

illeszkedve, az ügyfélkörhöz igazítva nekünk - eleinte a másik szociális munkás kollégával

együtt- kellett megtalálnunk. Ehhez részünkről nagyfokú rugalmasságra, nyitottságra, a

szokásosnál is több empátiára és türelemre volt szükség, ill. annak a képességnek az

alkalmazására, hogy mondanivalónkat az ügyfelek egyéni felfogóképességéhez igazítsuk,

számukra érthető módon közvetítsük.

29

Mindez egy támogató stábban tudott csak megvalósulni, ahol az egészségügyi

szakemberekkel, ápolónővel, pszichiáterrel, háziorvossal, folyamatosan konzultálva és az

ügyeletesekkel együttműködve dolgoztunk.

FELELŐSSÉG

A lakók önállósága, ami jelen esetben az ügyeik vitelére vonatkozik, és érdekérvényesítő

képességük legtöbbször nagyon alacsony szinten állt, ill. nem a normák szerint, adekvát

módon próbálták érvényesíteni az érdekeiket.

Ez azt jelentette, hogy hatalmas felelősség hárult ránk, ami már a problémák azonosításánál

elkezdődött, mivel sokszor mi javasoltuk azt is, hogy mire kellene fókuszálni. Az ezekre adott

megoldási lehetőségek felkutatása, az információszerzés, a teljes érdekképviselet, a

megvalósítás megszervezése a mi feladatunk volt. Itt meg kell említenem, hogy szociális

munkás kolléganőnk felmondása után az imént vázoltakban számíthattunk ápolónő

kollégánkra is. Ez nem csak a megnövekedett esetszám miatt volt fontos, hanem azért is,

mert a lakók egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzájutása fontos részét képezte az

esetvitelnek.

Eleinte nem volt könnyű azzal szembesülni, hogy bár „sorsuk menedzselése” a mi kezünkben

van, a közös munka, a döntéseink következményeit teljes mértékben ők fogják viselni.

Természetesen itt is törekedtünk arra, ugyanúgy, mint minden más körből kikerülő kliensnél,

hogy minél több felelősség maradjon náluk.

A szociális munkában lényegesnek tartott „képessé tevés” nem kapott nagy hangsúlyt, mivel

ez az ügyfélkör gyakorlatilag minden tekintetben annyira leépült, hogy erre csak minimális

lehetőség volt.

AZ ESETVITEL

A problémaazonosítás és igényfelmérés majd’ minden esetben megtörtént. Ehhez

készítettünk egy kérdőívet, mint támpontot magunknak, aminek kitöltése egy szabadabb,

laza, de irányított beszélgetés keretein belül zajlott. Miután a problémák és a rájuk adott

válaszlehetőségek körvonalazódtak, látszott, hogy a komplex esetvitel során az

esetmenedzselés kerül majd túlsúlyba - némi szociális gondozói színezettel.

30

Ügyfeleinknél legtöbbször megfigyelhető volt a jövőkép teljes hiánya és a motiválatlanság.

Néhány esetben találkoztunk rövid távú elképzelésekkel, de ezek leginkább egy meglévő

probléma megoldására, sokszor nagyobb baj megelőzésére vonatkoztak. Pl. végtag-

amputáció, pénzbírság, börtön elkerülése, pénzhez jutás… stb. Ezek alól kivételt képez egy-

két lakó, akik hosszabb távon is gondolkodtak, ami abból adódott, hogy belátták, az utcán

már nem sokáig lesznek életképesek, így továbbra is intézményi elhelyezést szerettek volna.

Az egy másik kérdés, hogy elképzeléseik nem mindig találkoztak a valós lehetőségekkel.

A terveket és az azokhoz vezető lépéseket nem rögzítettük írásban, csupán szóbeli

megállapodásokat kötöttünk. Ezek teljesítése, pontosabban fogalmazva aktív részvételük a

megvalósításukban, nem volt elvárás, inkább csak lehetőség az ügyfelek számára.

A tervezett lépések véghezviteléhez első körben arra volt szükség, hogy a lakó bent

maradjon az intézményben. Ebben nagy szerepe volt az ügyeletesek napi munkájának is,

amelynek során folyamatosan közvetítették feléjük a házirend alapelvárásait – többek között

a személyes higiéniát-, kezelték a konfliktusokat és azon dolgoztak, hogy minimálisan

alkalmazkodni tudjanak egymáshoz. Ezt kiegészítve szükség szerint segítő beszélgetéseket

folytattunk a kliensekkel e témák mentén. Törekvéseink ellenére mégis számos esetben

meghiúsultak terveink, vagy azért, mert a lakó eltűnt pár napra vagy végérvényesen távozott

az intézményből.

EGÉSZSÉGÜGY

Az egészségügyi problémákkal való foglalkozás az esetvitel jelentős százalékát tette ki. A

korábban említett ápolónő kollégával szorosan együttműködve, folyamatosan konzultálva

dolgoztunk. A mi feladatunk volt az ügyfél megfelelő szakorvosi ellátáshoz juttatása, az

időpontkéréstől kezdve az orvosokkal való kommunikáción át a kliens odaszállításáig vagy

kíséréséig. Az egészségügyi intézményekben esetenként előfordultak lakcím miatti vagy

hajléktalan kinézetük miatti konfrontációk, amelyeket minden esetben sikeresen

feloldottunk.

KÜLSŐ KAPCSOLATTARTÁS

Olykor nehézséget okozott az, hogy az ügyfelek múltjáról, korábban elindított ügyeikről

keveset tudtunk, mivel ők nem emlékeztek vagy nem tudták elmondani számunkra

31

értelmezhető módon. Ebben sokszor nagy segítséget jelentett, hogy a lakókat beküldő utcai

szolgálatokkal és a diszpécserszolgálattal tartottuk a kapcsolatot, akik információval, esetleg

korábbi iratokkal tudtak ellátni. Velük a lakók további, intézményünk bezárása utáni

elhelyezésével kapcsolatban is egyeztettünk. Elmondhatjuk, hogy együttműködésünk az utcai

szociális munkásokkal és a diszpécserszolgálattal szinte zökkenőmentes volt.

A lakókkal kapcsolatos információszerzés része volt más hajléktalanellátó intézmények,

kórházak és egy esetben börtön megkeresése, amelyekkel természetesen a lakók

beleegyezése után vettük fel a kapcsolatot.

Egy kliens esetében volt szükség gondnokkal való kapcsolattartásra, ami az előbbiekkel

ellentétben nem ment gördülékenyen. Több alkalommal is meg kellett húzni a határvonalat,

ami a gondnok és a mi feladatink köre között húzódott, ugyanis minél több mindent szeretett

volna áthárítani ránk.

FELADATOK

A tervezett lépések megtételekor szinte minden esetben mi (az ápolónő kolléga, korábban a

szociális munkás kolléganő és én), kísértük vagy szállítottuk az ügyfeleket. Ez alól kivételt

képezett egy bent lakó pár, akik megfelelő előkészítő szervezés után, információval ellátva és

útba igazítva a legtöbb alkalommal önállóan tudtak elmenni ügyeket intézni.

Az alábbiakban nem részletezek minden, csupán egyszer előforduló ügytípust, csak a

leggyakrabban felmerülőket vázolom, és az egészségügyi vonalra sem térek vissza.

Lakóink bekerülésükkor a legtöbb esetben nem rendelkeztek személyi iratokkal, sem

társadalombiztosítási jogviszonnyal. Utóbbi alól csak azok a lakók jelentettek kivételt,

akiknek volt valamilyen pénzbeli ellátásuk (pl. nyugdíj). Első körben ezeket kellett pótolni,

ami a további ügyintézésekhez és az egészségügyi szolgáltatások gördülékeny

igénybevételéhez szükséges volt. Az iratok pótlása olykor az ügyfelek részéről is felmerült

igényként, de ők a rendőri igazoltatások miatt tartották fontosnak meglétüket. (A fél éves

működésünk során kiváló kapcsolatot sikerült kialakítanunk a kerületi okmányirodával.)

Szintén a lakók részéről felmerült problémát jelentett a jövedelemnélküliség is. Csak néhány

lakónak volt valamilyen pénzbeli ellátása, leginkább nyugdíj és egészségkárosodásuk,

megváltozott munkaképességük okán kapott juttatás. Akinek nem volt jövedelme, annak

32

utóbbira lett volna lehetősége. Több esetben is elkezdtük intézni a leszázalékolást (orvosi

papírok, szakvélemények beszerzése), de a folyamatok megszakadtak a lakók önkéntes,

végleges távozása miatt. Tisztában voltunk azzal is, hogy ezen ügymenetek hosszasan

elhúzódó voltuk miatt szinte biztosan nem intézményünkben fejeződtek volna be, és hogy

valakinek, pl. utcai vagy más intézmény szociális munkásainak át kellett volna adnunk az

ügyet.

Emellett - más lehetőség nem lévén- átmeneti segélyekhez segítettük hozzá az ügyfeleket.

Előfordultak szintén a jövedelemmel, de a már meglévőkkel vagy időközben át nem vett

és/vagy felfüggesztettekkel kapcsolatos ügyintézések. Ezek legfőképpen arról szóltak, hogy a

pénzbeli ellátás el is jusson az ügyfélhez.

Ezeken felül egyedi feladatok is adódtak, pl. gondnokság alá helyezésben segítés, bírósági

tárgyalásra, pártfogóhoz kísérés, postai ügyintézés, a lakó kérésére párjának bekerülésével

kapcsolatos informálódás, ill. annak elősegítésére tett kísérlet, szabálysértési bírsággal

kapcsolatos ügyintézés, idősotthoni elhelyezés elindítása… stb.

Nem gondolom szociális munkának a nehezen mozgó ügyfelek boltba szállítását vagy a

számukra történő bevásárlást, de mivel igényük volt rá, ezt a feladatot is szívesen

teljesítettük, emellett hasznosnak vélem a kapcsolatépítés és önbecsülésük növelésének

szempontjából is.

Intézményünk zárásához közeledve a további szálláslehetőségekkel, elhelyezésekkel

foglalkoztunk figyelembe véve a kliensek elképzeléseit. Sajnos többen semmilyen más

intézménybe nem akartak menni, voltak, akik kifejezetten az utcát vették tervbe, ill. olyan is

akadt, aki ment volna intézménybe, de az adott lehetőségek –pl. ahonnan nem volt kitiltva-

nem feleltek meg számára, de olyan is, akinek igen. Végül a lakók éjjeli menedékhelyre,

lábadozóba, átmeneti szállóra vagy utcára mentek. Tartós elhelyezésre egy esetben sem

került sor, aminek részben a lehetőségek hiánya, részben a lakók motiválatlansága volt az

oka.

Az eseteket, a folyamatban lévő ügyeket átadtuk az utcás, ill. az éjjeli menedékhelyes

kollégáknak.

33

ÖSSZEGZÉS

Mivel gyakorlatilag mindenhová a klienssel együtt mentünk, érdekes és kissé megterhelő

tapasztalat volt számunkra a különböző intézményekben a hajléktalanokat illető

megbélyegzéssel rendszeresen, nap mint nap szembesülni. Természetesen erről eddig is volt

tudomásunk, de így, hogy legtöbbször mi képviseltük őket, vagy csak jelen voltunk a

helyzetekben, mi is érzékeltük a lekezelő bánásmódot - amelyből néha nekünk, kísérőknek is

bőven kijutott-, az elutasítást, s olykor az undort. Ehhez hozzá kell tennem azt, hogy nagyon

sokszor ennek az ellenkezőjével is találkoztunk: normális, előítélet-mentes, emberi

hozzáállással.

A fél éves munkánkat összegezve úgy véljük, hogy az az ügyfél, aki tudott élni a Befogadóház

adta lehetőségekkel, a bekerüléshez képest jobb testi-lelki állapotban, néhány problémát

megoldva, pár, kisebb célt elérve került ki tőlünk. Azt gondoljuk, hogy lehetőségeinkhez

mérten igazán személyre szabott szociális ellátást sikerült megvalósítanunk figyelembe véve

az egyéni képességeket és igényeket is.

34

BARÁTH TIBOR: A TEAM

Az előzőekben igyekeztünk leírni az intézmény működésmódját s megfogalmazni az ellátotti

csoport sajátosságait. Megmutattuk hogyan sikerült az igényeket és a szolgáltatásokat

összehangolni annak érdekében, hogy a célkitűzésünket meg tudjuk valósítani.

Most arról lesz szó, kik is végezték ezt a tevékenységet. Mi kell ahhoz, hogy a stáb ennek a

fokozott igénybevételnek meg tudjon felelni. Bemutatjuk, hogy a stábok működését

általában jellemző szakmai szabályok hogyan érvényesültek esetünkben.

FELÉPÍTÉSE

A team fél évre jött létre, és nyolc főből állt. Részben a szervezetből belülről jöttekből, ill.

kívülről újonnan felvettekből verbuválódott. A 24 órás ügyeleti rendszert négy fő

asszisztenssel valósítottuk meg. A speciális ellátotti kör szükségleteire reagálva egy fő

felsőfokú egészségügyi és szociális végzettséggel rendelkező ápoló-foglalkoztatót

alkalmaztunk. Munkáját a heti rendszerességgel megjelenő pszichiáter és háziorvos

támogatta. A szociális ügyintézést két fő félállású szociális munkás végezte. A stáb munkáját

egy vezető helyettes és egy vezető irányította. Ők ezt a tevékenységet egyéb vezetői

feladataikkal párhuzamosan végezték. A bemutatott munkakörökben összesen 15 kolléga

dolgozott.

A team minden héten két - max. három - órában, állandó időpontban, értekezletet tartott.

Ezek az ülések soha, semmilyen indokkal nem maradtak el. A részvétel kötelező volt, a

munkaidő részét képezte.

A program célja a tartósan utcán élők intézményi befogadása és bent tartása volt. Emellé az

egyszerű ars poetica mellé kellett felsorakozni a stábtagoknak. Képzeletbeli zászlónkra ezt

írtuk föl, a kollégákkal erre kötöttünk szerződést. A központi gondolat rövid megfogalmazása

és tudatosítása (az együttműködés során többször is) azért volt fontos, mert a későbbiekben,

a bizonytalan helyzetekben, a dilemmák feloldásában ez volt a támpont, a rendező elv.

Egyszerűnek tűnik kijelenteni, hogy „szerződést kötöttünk rá”, de a viszonylag nagy

fluktuáció azt mutatja, hogy nem így volt.

35

Törekedtünk rá, hogy ne a hajléktalan ellátásból toborozzunk kollégákat, azt akartuk, hogy

mi szocializáljuk, mi tanítsuk meg a szociális munka alapjait a jelentkezőknek. Ez a

szándékunk csak részben valósult meg. A 2016. októbertől – 2017. januárig terjedő

időszakban négy főtől váltunk meg. Közülük ketten belső átszervezés során kerültek a

teambe, egy fő kívülről, ő már dolgozott hajléktalanellátásban, és egy fő, aki szintén kívülről

jött, de nem dolgozott még ezen a szakterületen.

Az okok a következők voltak:

Az együttműködés hiánya. Egy induló projekt esetében nem szerencsés, ha a kolléga

túl sokszor használja az „igen, de…” szófordulatot, ennek segítségével üzenve meg,

hogy az adott feladatot miért nem lehet végrehajtani. Szerencsésebb, ha arról

beszélgetünk, hogy milyen lehetőségeink vannak.

Tiszteletlen kommunikáció az ellátottakkal. Ha mindenhonnan „kikopott” emberekkel

dolgozunk, meg kell tanulnunk tiszteletet közvetíteni feléjük, mert igen nagy deficittel

rendelkeznek ezen a területen, s ha sikerül a kölcsönös beidegződéseket megtörni,

talán elindulhat valamiféle együttműködés.

A nemet mondás képességének hiánya. Egy stáb életében talán a legrombolóbb,

amikor valaki kivételezett helyzetbe kerül azáltal, hogy nem konfrontálódik a

szabályok betartása érdekében. Nem konfrontálódik, mert nem tud, s ezt a

személyiségbeli hiányosságát a jóságosság álcájával leplezi. Az ügyfelek szemében a

nagy jótevővé válik, a többiek gonosszá, s elindulnak a játszmák, amelyek a stáb

meggyengülését, széthullását eredményezik.

A megmentő szerep működtetése és a visszajelzésektől való teljes elzárkózás. Egy hat

hónapra szerveződött stábban véges a szakmai személyiségfejlesztés lehetősége, de

az időkorlát ellenére is nagy potenciál van benne, viszont az érintett motivációja

feltétlen szükséges, ennek hiányában nem működhet közös munka.

A stábot még ketten hagyták el kedvezőbb ajánlat, ill. túlterheltség miatt.

A személyzet összetételében történt változások miatt egy fő ügyeletes 2017. januártól

folyamatosan hiányzott, ezt a státuszt betölteni a fennmaradó három hónapra állandó

kollégával nem tudtuk, ezért „beugrókkal” pótoltuk. Erre a feladatra három állandó

helyettesítőt alkalmaztunk, ők a hajléktalan ellátásból jöttek, s nagy szakmai tapasztalattal

36

rendelkeztek. Egyéb helyzetekből ismertük őket, s azt feltételeztük - mint kiderült, helyesen-,

hogy munkastílusuk illeszkedik az elképzeléseinkhez. Fontos volt az integrálásuk a stábba,

hiszen az ügyeletek huszonöt százalékát ők vitték el. A beilleszkedésüket nehezítette, hogy

financiális okok és egyeztetési nehézségek miatt nem jártak team ülésekre.

ÉRTÉK- ÉS NORMAKÉPZÉS A TEAMBEN

„Nehéz tisztelni azokat, akik nem tiszteletre méltók.”

Talán ezzel a megállapítással tudjuk legjobban leírni, összefoglalni a feladat súlyát és

komplexitását. Ezeket az ellátottakat kivetette magából az intézményrendszer, mert úgy

működtek, hogy az nem volt tolerálható. Ezekkel az emberekkel nem jó dolgozni! Mert

koszosak, büdösek, alkoholisták, gyógyszerfüggők, mentális és fizikai állapotuk igen rossz,

traumatizáltak, bizalmatlanok, nem motiváltak az együttműködésre, a változtatásra. A

hajléktalantársadalomban is a számkivetettek. Egyszóval „az önfeladás passzív apátiája

érzékelhető”, ahogy Dr. Levendel László19 mondja, s ez a konstelláció nem sok jót ígér a

segítőknek

Ahogy az előzőekben olvasható volt, az intézmény igyekezett reagálni az ellátottak sajátos

igényeire pl. a fokozott alkoholtolerancia és az intézményi támogatás működtetése, de ez

önmagában kevés. Ennél fontosabbnak gondoljuk, és ezt tartjuk nehezebbnek, a stábot

alkalmassá tenni, és ezt az alkalmasságot fenntartani az ezzel a klientúrával való munkára.

Tudtuk is meg nem is, hogy mire vállalkozunk. Azt tudtuk, hogyha azt akarjuk, hogy ezek az

emberek bent maradjanak az intézményben, akkor a stábnak kell „újszerűen” működni,

hiszen az ellátottakat nem valószínű, hogy erre rá tudjuk venni, de azt nem tudtuk, hogy mit

takarhat ez az „újszerűség”. A stáb belső életében az első naptól kezdve érték volt, talán

elvárás is, a tanulás, az önreflektív munka. Ebben a tanulási folyamatban, az ügyfelek

irányában négy érték fontossága kristályosodott ki: a tiszteleté, a toleranciáé, az empátiáé,

és a hatalomhoz való viszony tisztázottságáé.

Az első három elkoptatott fogalom, általában tudjuk, miről beszélünk, mit várnak el tőlünk ez

ügyben, mi a helyes és a helytelen. Ettől függetlenül sok esetben nem ugyanazt értjük alatta,

nem adjuk meg a tiszteletet, nem vagyunk toleránsak és empatikusak. Egyet tehettünk,

19 Levendel László: A hajléktalan ember, Országos Alkohológiai Intézet, 1993, Budapest

37

folyamatosan elemeztük az adódó helyzeteket, napirendbe emeltük azokat, reflektáltunk

rájuk, így generálva a közös tanulási folyamatot. A negyedik fogalmunkkal, a szociális munkás

hatalmával kapcsolatban, a szakmában kicsit szemérmesebbek vagyunk, kevesebbet

beszélünk róla. A rendelkezésünkre álló hatalmat először is tudatosítani kellett,

meghatározni tartalmát, határait, gyakorlásának módját, a vele járó felelősségvállalás

mibenlétét. Valójában annyit tettünk, hogy teameken, és minden lehetséges helyzetben,

elkezdtük újra értelmezni és újra tanulni ezeket a fogalmakat. Ha valami újszerű volt, akkor

talán az, hogy amennyire csak tudtunk, igyekeztünk lemondani a rutin adta biztonságról, és

egyre tudatosabb döntéseket hozni.

„Az érték - és normateremtő folyamatok a csoport homogenizálódási tendenciáját folytatják,

kiszűrve az egyéni értelmezéseket, a csoport hatékonyságát, összetartását, egységét

szolgálják. A normák a csoporttagok viselkedését a helyes és helytelen vonatkozásában

szabják meg. A normák betartásán a csoport szankciók segítségével őrködik. Az értékek a

csoport számára releváns témákban egységesítik a csoport tagjainak ítéleti, értékelő mintáit,

attitűdjeit.” (Csepeli 1997. 423.o.)20

A munkacsoport üléseinek jellemzően két témája volt, az operatív feladatok, ill. mi történt

velünk (mi történt az ügyfelekkel és mi történt a szociális munkásokkal). Mindig téma volt az

ügyfél és a segítők kapcsolata, rendszeresen foglalkoztunk a team belső életével, elemeztük

ezeknek a folyamatoknak a csoportdinamikai vonatkozásait is.

Igyekeztünk egy védett teret kialakítani, ahol őszinte megnyilvánulások hangozhatnak el, a

vélemények felvállalhatók, nem kell félni a retorziótól. De hogyan lehetséges ez akkor,

amikor rövid idő alatt négy főt távolítottunk el a stábból?

Ezek a döntések nem voltak váratlanok, jellemzően a stáb által látható, transzparens

folyamatok eredményeként születtek. A meglévő konfliktusok ugyanabban a térben

fogalmazódtak meg és játszódtak le, konzekvens érték- és normaközvetítés keretében.

Ezeket a döntéseket nem a csoport, hanem a vezetők hozták meg, de illeszkedni kellett a

csoport kimondott, kimondatlan elvárásihoz, melyek közül az egyik legfontosabb a

biztonságra törekvés volt. A munkacsoportnak meg kellett tapasztalnia, hogy mi történik, ha

20 Csepeli György (1997): Szociálpszichológia, Osiris, Budapest 424. o.

38

a tagjai kilépnek a kijelölt térből (ezt a teret részben közösen, részben a vezetők jelölték ki),

meg kellett tapasztalni az ebből fakadó veszteséget. A tagoknak föl kellett tenni maguknak a

kérdést: akarom vagy sem, tudok azonosulni vagy sem. A vezetőknek viszont ismerni kellett a

célt és a megvalósításhoz vezető utat, a rendelkezésre álló eszközöket, s következetesen

őrködni afelett, hogy a könnyebb megoldás, a „megúszás” miatt ezek a program kárára ne

módosuljanak. A döntéseknek koherens egészet kellett alkotni, kiszámíthatóvá kellett válni,

így szolgálva a csoport biztonságát.

A KLIENSMUNKA NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

A teamnek ahhoz, hogy a vállalt feladatot meg tudja oldani igen sokrétű elvárásnak kellett

megfelelnie. Az egyként gondolkodásra, a szabályok, a megalkotott keretek következetes

alkalmazására ezen a speciális munkaterületen kiemelkedően nagy szükség van, gondolok itt

az utcai létből, a mentális leépülésből, a szenvedélybetegségből adódó játszmákra, a túlzott

alkoholfogyasztásból fakadó konfliktusokra. Ahhoz, hogy a team tagjai elbizonytalanodás

nélkül tudják megoldani ezeket a helyzeteket, tudjanak konfrontálódni, nemet mondani, a

szabályok megalkotásában való részvétel, és az azokkal való azonosulás fontos, de nem

elégséges. Személyiségjegyeiket tekintve kell képesnek lenniük arra, hogy az együttműködés

feltételeit betartsák, betartassák, megkönnyítve ezáltal az eligazodást az új értékek, normák

között, biztonságot nyújtva a klienseknek és a kollégáknak egyaránt. A segítőnek olyan

személyiséggel kell rendelkeznie, mely alkalmassá teszi erre a feladatra. Az önismeret

kérdése már csak ezért sem megkerülhető. A szociális munka klienscsoportjai közül talán az

utcán élő hajléktalanok az egyik legjobban elesett, leginkább kiszolgáltatott csoport, s mint

ilyen generálhatja a tisztázatlan segítői attitűdök megjelenését. A velük való munka három,

önismereti vonatkozásai miatt is fontos, sajátosságát szeretném itt kiemelni.

Ellenállás-kezelés: Ügyfeleink annak ellenére, hogy többé-kevésbé önkéntesen kerültek be,

igen csekély együttműködési hajlandóságot mutattak. Gyakorlatilag kapcsolatunk bármelyik

területén jelentkezhettek a tünetek, a tisztálkodás megtagadásától a közösen leegyeztetett

orvosi vizsgálat elutasításáig. A stábnak meg kellett értenie, az ügyfél elakadásáról van szó,

üzenetről, amit meg kell fejtenünk, s nem legyőzendő barikádról, amit erővel kell bevenni a

mögötte rejtőzködő ellenség megsemmisítése céljából. Az erő alkalmazása helyett megértés

szükséges. Ahhoz, hogy el tudjon indulni a kommunikáció, a segítőnek (s a stábnak is) tudni

kell érzelmileg kívül maradni, s a saját tehetetlensége, „sikertelensége” miatt érzett dühöt,

39

frusztráltságot nem visszaadni a kliensnek. Sok esetben ez nem kis teljesítmény s nagyon

szerencsés, ha ezekben a helyzetekben igénybe veheti a többiek értő támogatását. Ha az

involválódást sikerül elkerülni, könnyebb megismerni a háttérben meghúzódó okokat, s el

lehet kezdeni a valódi problémák megmunkálását.

Játszmák: Ennek az ellátotti körnek, a fentebb már bemutatott okok miatt, igen erős a

játszmakészsége. Számunkra a legnagyobb segítséget ezek elemzéséhez a Karpman féle

dráma- háromszög (Stewart-Joines, 1992. 246 o.)21 nyújtotta. Az áldozat, megmentő, üldöző

szerepekkel dolgozó modell jó eszköz arra, hogy tudatosan gondoljuk végig segítői

viszonyainkat.

A megmentő szerep (én OK vagyok, te támogatásra szorulsz, nem vagy OK) különösen vonzó

azon segítők számára, akik a belső instabilitásukat a segítő munkából származó profittal

próbálják megtámogatni. A megmentés kontraproduktív az ügyfél szempontjából, hiszen

annak nem valódi szükségleteire reflektál, hanem a segítő igényeit elégíti ki. Ugyanakkor

rejtett szerződések során elérik azt, hogy érdemi változást, előrelépést a folyamatban nem

kell generálni. A változásban mindkét fél ellenérdekelt, mivel különösebb energia befektetés

nélkül is megkapják egymástól a pozitív megerősítéseket. Intézmények, stábok is válhatnak

megmentővé. Esetünkben elgondolkodtunk azon, hogy milyen feladatokat veszünk át

ellátottjainktól, annak érdekében, hogy bent maradjanak, vagy a konfliktusok kezelése során

hol van a határ a tolerancia és a kihasználtsági szempontok között, és hogyan magyarázzuk

meg magunknak egy-egy döntésünket.

Az áldozat szerep is sok lehetőséget hordoz mindkét fél számára: „én segítenék neki, de nem

hagyja, tehetetlen vagyok, vs. ha értene ahhoz, amit csinál, ha jobb segítő lenne, akkor nem

szenvednék annyit, jobbá válna az életem” típusú alapkonfliktust mindannyian ismerjük. A

kliensek részéről ez az egyik leggyakrabban alkalmazott mozgósító technika. Az ügyfelek nem

véletlenül használják előszeretettel az érzelmi zsarolásnak ezt a fajtáját, nyilván

megtapasztalták a hatékonyságát. Nehéz helyzetbe kerültünk, amikor igyekeztünk ezt a

játszmát megtörni. Hogy ez a szándék hatékony legyen, a segítőnek pontosan kell tudnia,

hogy mi a dolga, azt el is kell végeznie, tudnia kell, hogy meddig terjed a kompetenciája,

21 Stewart, I.– Joines, V. (1992) A TA – MA, Bevezetés a korszerű tranzakcióanalízisbe, Országos Alkohológiai Intézet Budapest 246 o.

40

meddig terjed a felelőssége. Nagy belső biztonság, tisztánlátás kell ahhoz, hogy meg tudja

különböztetni a valódi szükséglet megfogalmazását a játszmakezdeményezéstől. Ha az

utóbbit tapasztalja, tudnia kell visszautasítani, tudnia kell úgy nemet mondani, hogy nem

csúszik bele az üldöző szerepébe.

Az üldöző: A stábnak meg kell tanulnia visszafogni az indulatait. Minden stábnak, minden

szociális munkásnak megvannak az eszközei ahhoz, hogy így vagy úgy legyőzze a klienst,

esetlegesen sérült önbecsülését így állítván helyre. De ez a technika csak a konfliktusok

eszkalálódását eredményezi. Nem az a cél, hogy klienseinket megerősítsük az áldozat

szerepben, hanem hogy közösen megtaláljuk azokat az erősségeiket, amikre alapozva

elindíthatunk valamiféle változást.

A stáb szempontjából a legjellemzőbb alaphelyzeteket írtam le, de természetesen a szerepek

cserélődhetnek, pl. amikor az ügyfél menti meg, az egyébként általa sikertelenségre ítélt

szociális munkást azzal, hogy felmenti a tehetetlenségéből fakadó (rosszul értelmezett)

felelősség alól, ezzel „egy életre” lekötelezve őt.

Konfliktuskezelés: Az alkoholtoleranciából fakadóan mindennaposak voltak az esti

konfliktusok. Mondhatni az intézményi kultúra részévé váltak. Hogyan hatott ez a vágyott

biztonságra? A biztonságérzet nem attól függ, hogy van-e esemény vagy nincs, hanem attól,

hogy mit kezdünk vele, ha van. Van-e protokollunk, s azt végre tudjuk-e hajtani. Az

ügyeletesektől elvárás volt, hogy mindig kezeljék ezeket a helyzeteket, képesek legyenek

ennek hordozni a mentális terhét, érzelmileg kívül tudjanak maradni, s a cselekmények

súlyának megfelelően a protokoll szellemében reagáljanak.

Mivel tudtuk támogatni őket? A protokollt közösen dolgoztuk ki, a segítők a „nevüket adták

hozzá”, de ugyanakkor indokolt esetben joguk is volt ettől eltérni. Teamen minden eseményt

megbeszéltünk, ezek konzultációk, jellemzően tanulási helyzetek voltak. Utólagos

számonkérés csak akkor történt, ha szándékos, indokolatlan szabályszegést tapasztaltunk. A

fizikai biztonság növelése érdekében pánikgombot üzemeltettünk (a fél év alatt nem

használták). Elvárás volt, hogy ugyan mindig az ügyeletes oldja meg a feladatot, de vegye

igénybe a kollégák segítségét, ha lehetséges többen legyenek jelen a helyzetben. A

jogviszony megszüntetésével kapcsolatban team döntéseket hoztunk. Deklaráltuk a vezetői,

intézményi támogatást.

41

A stábnak hozzávetőlegesen négy hónapra volt szüksége ahhoz, hogy fölálljon, működése

üzembiztos legyen, a szokványos helyzeteket az elvárásoknak, a váratlan eseményeket a

csoport értékeinek, normáinak megfelelően oldja meg.

42

ÖSSZEGZÉS

Programunk egyik célja a tartósan utcán élők ellátásával összefüggő tapasztalatszerzés volt.

A hat hónap elégséges volt arra, hogy néhány szempontot meg tudjunk fogalmazni, néhány

hipotézist vissza tudjunk igazolni.

Megállapításaink a fővárosban élő kimondottan rossz állapotban lévő ellátottakkal

kapcsolatosak:

Ez az ellátási forma csak kiscsoportos körülmények között lehetséges. Az ellátotti

létszám max.10 fő.

Elhelyezés 1-2 ágyas szobákban. (Pszichiátriai betegek!)

Mivel sok a mozgáskorlátozott fontos az akadálymentesítés.

Mozgássérült fürdő szükséges.

A mozgáskorlátozottság miatt fontos az ellátó hely jó megközelíthetősége.

Legyen közel a városközponthoz. (Ha túl messze van, akkor az ellátottakat

megfosztjuk a jövedelemforrásuktól, több önkéntes intézmény elhagyás történt

emiatt.)

Kiemelten fontos az egészségügyi ellátás biztosítása: háziorvosi háttér, szociális

vénával megáldott ápolói szolgálat, pszichiáteri támogatás.

Bármennyire is problémás, a fokozott alkoholtolerancia szükséges.

A pénzbeli intézményi támogatás rendszere bevált.

A szociális ügyintézéshez gépkocsi szükséges.

A kihasználtság ciklikus, az évszakok és az időjárás függvénye.

Jól felkészült, megfizetett, megfelelő létszámú stáb létrehozása.

Szupervizori szolgáltatás működtetése.

Ez az ellátási mód a rossz fajlagos mutatói miatt drága (pl. az ellátottak és a

személyzet aránya igen kedvezőtlen). Pluszforrások nélkül nem lehet működtetni.

Ha az olvasó rátekint a listára, mondhatja azt, hogy persze biztos így kell csinálni, de azért

kisebb-nagyobb kompromisszumok nyilván lehetségesek. Sajnos nem, mivel:

43

A budapesti intézményeknek lényegesen kisebb a „zsarolási potenciálja”, mint a vidékieknek.

A különböző ellátásokhoz (melyek biztosítják a túlélést az utcán) könnyebben, kevesebb

befektetéssel hozzá lehet jutni itt, mint ahol csak egy szolgáltató van. Tehát ha nem tudunk

személyre szabott ellátást biztosítani, az ügyfél egyszerűen nem jön be, ugyanúgy, ahogy

eddig.

Fontos megjegyezni, hogy minden feltétel teljesülése esetén sem garantált a siker, mivel a

működő segítő kapcsolatoknak kétoldalú feltételrendszere van, s a mindenható szociális

munkás továbbra is csak álom.

44

Név

alko

hold

epen

denc

ia

gyóg

ysze

rfüg

gősé

g

pszi

chiá

triai

zav

arok

moz

gásk

orlá

tozo

ttság

dem

enci

a (a

lkoh

olos

)

egyé

b be

tegs

égek

rend

szer

es k

ötöz

és

gyóg

ysze

relé

s

gyóg

yász

ati s

egéd

eszk

.

orvo

si k

ontr

oll

étke

ztet

és

ruha

adom

ány

önel

látá

s tá

mog

atás

a

mos

ás tá

mog

atás

a

higi

énia

i tan

ácsa

dás

utca

i szo

lgál

at

eü. I

ntéz

mén

y

hajlé

ktal

anel

látó

int.

gond

nok

csal

ád

info

rmác

iósz

erzé

s

egyé

b

iratp

ótlá

s

pénz

beli

ellá

táss

al k

ap.

ható

sági

ü.

bank

i ü.

post

ai ü

.

kísé

rés

szál

lítás

vásá

rlás

egyé

b

1 x x x x 139 b x x x x x x 10 13 9 14 2 15 2 3 1 1 3 3 mf2 x x x x x x 8 116 j,p x x x x x x x 7 5 6 5 x 2 10 1 6 4 1 x ö3 x x x x x 20 x x x x x x 3 3 2 1 2 1 4 4 ém4 x x x x 21 10 m x x x x x x x 10 x 5 x 2 1 3 3 9 1 10 ém5 x x x x x 6 k x x x x 1 1 ö

6x x x x 22 5 p x x x x x x x 5 5 2 5 1 2 2 5 2 is

m7 x x x x x 1 2 k x x x x x 1 2 2 2 ö8 x x x x x x 18 20 m x x x x x x 4 5 3 11 3 7 3 4 2 1 3 2 1 1 ö9 x x x x x x ö

10 x x x x x 19 10 x x x x x x x 3 2 1 1 1 2 1 1 1 2 1 mf11 x x x 20 62 k x x x x x x x 5 5 7 3 2 2 1 2 ö12 x x x x x x x 2 2 1 mf13 x x x x 1 k x x x x ö14 x x x 46 124 x x x x x x x 6 7 3 1 7 1 7 2 2 u

15x x x x x x 28 146 k,p x x x x x x x 10 6 5 8 12 5 7 3 2 1 5 6 4

láb16 x x x 2 5 x x x x x x 1 2 mf

17 x x x x x x x x x x 4 8 3 3 7 2 1 1 u18 x x x x x 34 76 k x x x x x x 3 4 2 5 1 6 1 1 4 2 2 1 1 4 mf19 x x x 1 3 x x x x x x 1 1 mf20 x x x 13 p x x x x x x 2 2 1 1 ász21 x x x 24 x x x x x 2 1 1 1 ö22 x x x x 14 x x x x x x 3 3 3 2 1 2 2 ö23 x x x x 132 b x x x x x x 9 3 4 1 2 3 12 2 2 u

ász=átmeneti szálló, láb=lábadozó

kim

enet

j:járókeret, k:kerekesszék, b:bot, m:mankó, p: pelenka

mf=megszüntetett férőhely, ö=önként távozott,ém=éjjeli menedékhely, u=utca, ism=ismeretlen

EsetmenedzselésEgészségügy állapot Eü. szükségletekFizikai szükségletekkülső kapcsolattartás ügyintézés

fogl

alko

ztat

ás

prob

lém

aazo

nosí

tás

segí

tő b

eszé

lget

és

info

rmác

ióny

újtá

s

MELLÉKLET: AZ IGÉNYBE VETT SZOLGÁLTATÁSOK SZÁMSZERŰSÍTVE

45