A test, a sok testrész meg a kisujj

Amikor elkezdődött, még senki sem tudta; sem az orr, sem a fül, sem a láb, sem a kéz,sem a szem, sem a száj. Hogy egy testhez tartoznak mindannyian.A száj örült, hogy beszélhet. Így aztán legtöbbször be nem állt.A láb örült, hogy ugrálhat, futkározhat, táncolhat. És még mi mindent…Sokáig nem is volt baj, tette a dolgát mindenki a maga helyén. Ám egy szép naponmegjegyezte a kéz, hogy a kisujj csak úgy kedvetlenül lóg.– Történt valami? – kérdezte a száj.– Ó – felelte a kisujj –, én nem is tudom, mit keresek itt.– Ugyan már. Ide tartozol és kész – mondta a száj.– Jó, ide – mondta a kisujj –, de minek? Mire lehet engem egyáltalán használni? Haszáj lennék, mint te, legalább volna valami dolgom. Beszélnék, mosolyognékaz emberekre, megnevettetném őket… ó, bárcsak száj volnék. Vagy fül. Akkor megelmondhatnák nekem az emberek, mi bántja őket, és én meghallgatnám. De jó volnafülnek lenni! Vagy lehetnék láb, hogy tudjak futni. Csak kisujj ne volnék. Nem, egy kisujjra nincs szüksége a testnek. – S kedvetlenül lógott lefelé.– Figyelj csak egy kicsit – szólalt meg a kéz is. – Mondhatsz, amit akarsz, nekünkszükségünk van rád. Nem véletlenül kerültél oda, ahol vagy. Ha nem teszed a dolgod, a többi ujjnak sokkal nehezebb lesz. Nem, kisujj, te is a testhez tartozol, ha tetszik, ha nem.A többiek figyelmesen hallgatták a beszélgetést. Látták, hogy a kisujj mennyire elvan kenődve.– Nekem nincs rátok szükségem – mondta akkor egy hang.Döbbenten néztek körül, ki lehet az? Hiszen eddig mindig együtt voltak, eszükbe semjutott egymás nélkül.– Aztán miért nincs? – kérdezte a láb.– Elég nekem, amit látok – hangzott a kissé hetyke válasz.– Ne már. Ha én nem lennék, tán el is érnéd, amit látsz? Hisznélkülem nem jutsz el sehová – morgolódott a láb.– Ez igaz – ismerte el a szem. – Na jó, te maradj velem.– És ha én nem volnék – vágott közbe a kéz –, hogy időnkéntkidörzsöljem az álmot belőled, ahhoz mit szólnál? Nem látnál akkor semmit.– Az lehet – mondta a szem. – Hát akkor maradjatok ti is. De a kisujj az tényleg fölösleges.Hirtelen mindenki elnémult, sajnálták a kicsit. Aztán eljött a séta ideje. Vidáman lépkedtek a lábak. Kabátzsebben melegedtek a kezek. A fül

hallgatta, ahogy a szél zúg a faágak között. A szem vidáman járt körbe,élvezte a sok látnivalót. Az orr bele-beleszippantott a friss levegőbe. Pompás lett volna minden, csak ne lógott volna az a kisujj, aki úgy érezte magát, mint aki nincs is. A többiek meg együtt éreztek vele. Még a szem is szégyenkezett kicsit, bár büszkébb volt annál, hogy elismerje. „Az a béna kisujj. Csak ne jutna mindig eszembe – piszkálta őt belülről a dolog.– Na mindegy. Majd elmúlik. Semmi közöm hozzá. Nem kell foglalkozni vele. Élveznia sok szépet. Most ez a dolgom.” Élvezte is, jó nagyra nyílt, csak úgy szívta magába a sok látnivalót. Egyszer csak hegyes szúrást érzett, s nem látott többé semmit: se fát, se rétet, se utat. Nagy könnycseppek borították el a fájdalomtól. S mindezt egy pici szilánk idézte elő.A lábak megálltak, a száj felkiáltott:– Jaj!Az orr szipogni kezdett. A kéz kotorászott a kabátzsebben, s előhúzott egy tükröt.– Töröld ki – mondta a száj. De a könnycseppek tovább hullottak, annyira, hogyeltakarták a szemet. A kéz beletörölt, de nem tudott segíteni.– Majd a kisujj – mondta a száj, – az kicsi és ügyes.Megteszi-e…? Mindenki a kisujj felé fordult és feszülten figyelt. A kisujj tudta: eljöttaz ő ideje! Hát nem tétovázott. Kihúzta magát, s határozottan, mégis óvatosan közeledetta szem fájó pontja felé. A többi ujj közben a szempillafüggönyt tartotta félrehúzva. A szájnyitva felejtette magát a nagy feszültségtől. Mindenki, az egész test izgult a szemért.Az ujjacska egész ügyesen kotorta ki a szilánkot. Újra könny tört elő, de most márhálakönnyek. Még a szív is felmelegedett tőlük. A lábak felugrottak a levegőbe,felemelkedtek a kezek, s a száj így kiáltott:– Hurrááá!Mindenki örült.– Nagyon köszönöm. Meg tudnál nekem bocsátani? – kérdezte sugározva a szem. És a mindenkibe most már ő is meg a kisujj is beletartozott.