Senki nem tudta annyira magával ragadni a közönséget,mint nagyapa, aki a kerti lócán mesélés közben, ültébenenyhén előredőlve a botjára támaszkodott, s teli szájjalrágta a bagót.

– Na de... ez igaz, nagyapa? – kérdeztük tőle, ámulóunokái.

– Aki csak az igazat mondja, azt nem érdemes hallgatni– felelte nagyapa.

Ezt a könyvet neki ajánlom.

Jonas Jonason

Külön köszönet Mickének, Lizának, Rixonnak, Maudnakés Hans bácsinak.

Jonas

1. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 2.

Ami azt illeti, hamarabb is eldönthette volna a dolgot, éslehetett volna annyi bátorsága, hogy elmondja, mit tervez.De Allan Karlsson soha semmin nem töprengett sokat.

Vagyis alighogy motoszkálni kezdett a gondolat asörmlandi Malmköpingben, az idősek otthonban lakóaggastyán fejében, már nyitotta is földszinti szobájánakablakát, s kilépett rajta az előtte fekvő virágágyásba.

A testmozgás amúgy nem vonzotta különösebben, aminem is csoda, hiszen Allan éppen ezen a napon töltötte beszázadik évét. Már csak egy óra választotta el attól, hogyaz idősek otthona társalgójában kezdetét vegye aszületésnapi ünnepség. Maga a polgármester is hivatalosrá. Meg a helyi sajtó. Meg az otthon összes öreg lakója.Meg a teljes személyzet, élén a harapós természetű Alicenővérrel.

Csak a főszereplőnek nem állt szándékában részt vennirajta.

2. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 2.

Allan Karlsson tétován álldogált az idősek otthonahosszabbik fala mentén fekvő, árvácskákkal teleültetettvirágágyásban. Barna zakó és barna nadrág volt rajta,lábán pedig egy barna posztópapucs. Nem majmolta alegújabb divatot, az ő korában ez már nem szokás, márcsak azét sem, mert az ember ritkán éri meg ezt a kort.

Fontolgatta, hogy visszamászik az ablakon a kalapjáért ésa cipőjéért, de amikor kitapintotta a belső zsebét, és rájött,hogy a pénztárcája vele van, letett erről a tervéről.Egyébként is, Alice nővér már többször bebizonyította,hogy hetedik érzékkel rendelkezik (bárhova dugta is Allan apálinkáját, mindig megtalálta), és ki tudja, talán már most isgyanakszik, hogy valami nincs rendjén.

Odébb kell állni, amíg nem késő, gondolta Allan, és a fájóslábát nehezen emelve kilépett a virágágyásból. Néhányszázas lehet a tárcájában, ha jól emlékszik, és ez jó dolog,mert nyilván ára van annak, ha távol akarja tartani magát azemberektől.

Hátrafordult, és még egy pillantást vetett az idősek

otthonára, melyről egészen mostanáig azt gondolta, hogyutolsó lakhelye lesz ezen a földön. Azt mondta magában, ameghalást, úgy látszik, máskor és máshol kell abszolválnia.

Az aggastyán a cseppfogó papucsában vágott neki azútnak (azért cseppfogó, mert a férfiak ebben azelőrehaladott korban ritkán tudnak messzebb pisilni acipőjüknél). Először átkelt a parkon, aztán egy nagy réten,ahol időnként vásárt tartanak az egyébként csöndestelepülésen. Pár száz méter séta után Allan eljutott ahelység középkori templomához, és letelepedett a sírkövekközött álló egyik padra, hogy kicsit pihentesse a térdét. Akörnyék hitéletének ismeretében Allan bizton számíthatottrá, hogy senki nem fogja zavarni. A sors iróniájánaktekintette, hogy ugyanabban az évben született, mintHenning Algotsson, aki épp a vele szemben lévő sírkő alattfeküdt. Annyiban különböztek egymástól, többek között,hogy Henning már hatvanegy évvel korábban kilehelte alelkét.

Ha Allannak olyan természete lett volna, talán eltöprengrajta, hogy miben halhatott meg Henning harminckilencéves korában. De Allan nem foglalkozott mások ügyes-bajos dolgaival, ha nem volt muszáj – és többnyire nem voltmuszáj.

Inkább arra gondolt, hogy nem volt igaza, amikor az idősek

otthonában csak ült a szobájában, és legszívesebbenbefejezte volna már az egészet. Mert bármennyire sajgott isminden porcikája, megszökni Alice nővértől mégiscsakérdekesebb és tanulságosabb dolog, mint némán feküdnikét méterrel a föld alatt.

Úgyhogy az ünnepelt dacolva fájó térdével felállt, elköszöntHenning Algotssontól, és folytatta rosszul megtervezettszökését.

Déli irányban vágott át a temetőn egészen addig, amíg egykőkerítés el nem állta az útját. Nem különösebben magaskerítés, nem több egy méternél, de Allan százévesaggastyán volt, nem magasugró. A kerítés túloldalánMalmköping buszállomása várt rá, és ekkor ébredt rá, hogyfáradt lábai voltaképpen oda akarják elvinni. Egyszerrégen, sok évvel ezelőtt Allan átkelt a Himaláján. Az nehézvolt. Allan erre gondolt, miközben itt állt az utolsó akadályelőtt, amely közte és a buszállomás között emelkedett.Olyan intenzíven gondolt rá, hogy a szeme előtt állókőkerítés szinte semmivé zsugorodott. És amikor épp alegkisebb volt, Allan, dacolva korával és fájós térdével,átlépett rajta.

Malmköpingben az állomáson ritkán van zsúfoltság, s ezalól ez a verőfényes tavaszi nap sem volt kivétel. Allanteremtett lélekkel nem találkozott, amióta hirtelen

elhatározással arra jutott, hogy nem vesz résztszületésnapjának megünneplésén. Az állomás váróterme ismajdnem üres volt, amikor Allan becsoszogottposztópapucsában. De csak majdnem. A terem közepénkét üléssor állt egymásnak háttal. Egyik széken sem ültsenki. A jobb oldalon két pénztárablak nyílt, az egyik zárvavolt, a másik mögött azonban egy kis sovány férfi ültegyenruhában, apró, kerek szemüveggel az orrán, ritkás,oldalra fésült hajjal. Amikor Allan belépett, a férfi bosszúsanfelpillantott számítógépe képernyőjéről. Talán nem értette,mi ez a nagy tumultus ezen a délutánon; Allan csak ekkorvette észre, hogy nem ő az egyetlen utas a teremben. Azegyik sarokban ugyanis cingár fiatalember állt, akinekbozontos szakálla, hosszú, szőke és zsíros haja volt, ésfarmerdzsekit viselt, melynek hátán a Never Again feliratvirított.

Olvasni azonban a fiatalember valószínűleg nem tudott,mert vadul rángatta a mozgáskorlátozottak számárafenntartott mosdó ajtaját, mintha a sárga alapon feketebetűkkel írt „Zárva” felirat számára nem jelentett volnasemmit.

Mindenesetre egy idő után abbahagyta, és a mellette lévőmosdó ajtajához lépett, itt azonban másfele problémávaltalálta szemben magát. A fiatalember láthatólag nemszívesen vált volna el kerekeken guruló, nagy, szürkebőröndjétől, a mosdó azonban kettőjük számára szűknekbizonyult. Allan átlátta, hogy a fiatalembernek vagy kint kell

hagynia a bőröndjét, amíg odabent elvégzi a dolgát, vagybe kell préselnie a bőröndöt a mosdóba, akkor viszont nekimagának kell kint maradnia.

De Allan nem sokat törődött a fiatalember gondjaival.Inkább összeszedte maradék erejét, s amennyire csak alába bírta, apró léptekkel a pénztárablakhoz ment, ésmegtudakolta, indul-e az állomásról az elkövetkezőpercekben bármiféle jármű bármiféle úti céllal, mindegy,hogy milyen irányba, és ha igen, mennyi a viteldíj.

A kis ember fáradtnak látszott. Allan tudakozódása közbenfélúton valószínűleg elvesztette a fonalat, mert pármásodpercnyi gondolkodási idő után azt mondta:

– És uraságod mégis hova szándékozik utazni?

Allan újra nekifutott a kérdésnek, emlékeztetve rá a kisembert, hogy épp az imént jelezte, a jármű fajtája és az úticél alárendelt szerepet játszik a) az indulás idejéhez és b) aviteldíj mértékéhez képest.

A kis ember néhány másodpercig megint hallgatott, ésmiközben az előtte fekvő menetrendet nézte, lassanfelfogta Allan szavainak értelmét.

– A 202-es buszjárat három perc múlva indul Strängnäsfelé. Megfelel?

Allannak megfelelt, aztán megtudta, hogy a kérdéses busz

éppen az állomás bejárata előtt áll meg, a jegyet pedig asofőrnél lehet megvásárolni.

Allan ugyan nem értette, mit csinál a kis ember apénztárfülkében, ha nem árusít jegyeket, de nem szóltsemmit. Lehet, hogy a kis ember a fülkéjében ezt magasem értette. Allan megköszönte szépen a segítséget, ésmegpróbálta megemelni még a kalapját is, melyet a nagysietségben a szobájában felejtett.

A százéves ember leült az egyik üres székre, és agondolataiba merült. Az istenverte születésnapiünnepségnek háromkor kellene elkezdődnie, s addig márcsak tizenkét perc hiányzik. Bármelyik percbenbekopoghatnak Allan szobájának ajtaján, azután kitör askandalum.

Az ünnepelt kicsit el is mosolyodott, de közben a szemesarkából látta, hogy valaki közeledik feléje. A cingárfiatalember volt az, akinek bozontos szakálla, hosszú,szőke és zsíros haja van, és farmerdzsekit visel, melynekhátán a Never Again felirat virít. Egyenesen Allan felétartott, maga után húzva négy kis keréken guruló hatalmasbőröndjét. Allan megértette, hogy a helyzet veszélyes, mertesetleg beszélgetnie kell a hosszú hajú fiatalemberrel. Denem bánja, hiszen így legalább némi bepillantást nyerabba, hogy a mai fiatalok hogyan gondolkodnak a világdolgairól.

Lett is beszélgetés, bár nem ennyire magasröptű. Az ifjúnéhány méternyire Allantól megállt, egy ideig fürkészvenézte az öregembert, aztán megszólalt:

– Figyeljél már.

Allan barátságosan azt válaszolta, hogy ő is szép jó napotkíván, és érdeklődik, mivel szolgálhat. Épp erről volt szó. Afiatalember azt akarta, hogy Allan tartsa szemmel atáskáját, amíg ő a mosdóban elvégzi, amit el kell végeznie.Vagy, ahogy ő mondta:

– Szarnom kell.

Allan kedvesen azt válaszolta, hogy kétségtelenül öreg ésrozoga már, de a szeme még jó, és a fiatalembertáskájának szemmel tartása nem tűnik túlságosan nagyfáradságnak. De azt ajánlja a fiatalembernek, hogylehetőleg gyorsan végezze el a dolgát, mert neki magánaknemsokára indul a busza.

Ez utóbbit az ifjú már nem hallotta, mert még mielőtt Allanbefejezte volna a mondókáját, ő már szaporán lépdelt avécé felé.

Allan nem az a fajta ember volt, aki okkal vagy ok nélkülfelhúzza magát mások viselkedésén; most sem izgattamagát az ifjú érdes modora miatt. Ugyanakkor különösebbszimpátiát sem táplált a szóban forgó fiatalember iránt, ésennek van némi jelentősége a hamarosan bekövetkező

fejlemények szempontjából.

Az történt ugyanis, hogy a 202-es busz begördült azállomás bejárata elé, alig néhány másodperccel azután,hogy az ifjú magára zárta a vécéajtót. Allan a buszrapillantott, aztán a bőröndre, aztán újra a buszra, aztán újra abőröndre.

– Kerekeken gurul – mondta csak úgy magában. – És vanfogantyúja, amivel húzni lehet.

És Allan ekkor azzal lepte meg magát, hogy meghozott egy– talán nem túlzás kijelenteni – életigenlő elhatározást.

* * *

A buszt pozitívan motivált, udvarias sofőr vezette.Felsegítette a buszra az öregembert a nagy bőröndjével.

Allan megköszönte a segítséget, és elővette tárcáját zakójabelső zsebéből. A sofőr érdeklődött, hogy a kedves utasvajon egészen Strängnäsig akar-e utazni, Allan pedigközben felmérte anyagi lehetőségeit. Hatszázötven koronapapírpénzben, és némi apró. Arra gondolt, amennyire lehet,be kell osztania a pénzét, úgyhogy előhúzott egy ötvenest,és azt kérdezte:

– Mennyire elég ez, ha szabad kérdeznem?

A sofőr derűsen azt mondta, az utasok általában tudniszokták, hová akarnak utazni, és nem tudják, mennyibekerül, és ez itt most épp fordítva van. Aztán belenézett adíjszabási táblázatába, és közölte, hogy negyvennyolckoronába kerülne az út Byringe megállóhelyig.

Allannak ez megfelelt. Megkapta a jegyet és a visszajárópénzt, a két koronát. A frissen lopott bőröndöt a sofőr avezetőülés mögötti poggyásztartóra tette, Allan pedig leültjobb oldalon az első ülésre. Innen belátott az ablakon át azállomás várótermébe. A vécéajtó még akkor is zárva volt,amikor a sofőr beindította a motort, és a busz kigördült azállomásról. Allan remélte, hogy a fiatalember kellemesentölti az időt odabent, s ez némileg ellensúlyozza a keserűcsalódást, ami onnan kilépve vár majd rá.

A strängnäsi járat ezen a délutánon semmiképp nem volttúlzsúfoltnak nevezhető. Majdnem leghátul egy középkorúnő ült, aki Flenben szállt fel, középen egy fiatal anya, akiSolbergában küzdötte fel magát két gyerekével, akik közülaz egyik gyerekkocsiban feküdt, legelöl pedig egy nagyonöreg ember, aki Malmköpingben szállt fel.

Ez utóbbi éppen azon tanakodott magában, hogy vajonmiért lopta el a kerekeken guruló nagy szürke bőröndöt.Mert alkalom nyílt rá? És a tulajdonosa durva fajankó volt?Vagy abban a reményben, hogy van benne egy pár cipő,

sőt, talán még egy kalap is? Vagy azért, mert neki, azöregembernek nincs vesztenivalója? Allan nem tudtamegmagyarázni. Amikor az élet túlórázik, az ember többetmegenged magának, zárta le magában a morfondírozást,és kényelmesen elhelyezkedett az ülésén.

Pontosan három órakor a busz éppen Björndammenmellett haladt el. Allan megállapította, hogy elégedett a napeseményeinek alakulásával. Aztán lehunyta szemét, ésmegkezdte délutáni szundikálását.

Ugyanebben a pillanatban a malmköpingi idősekotthonában Alice nővér bekopogott az 1. számú szobába.Többször is megismételte a kopogtatást.

– Ne húzza már az időt, Allan bácsi. Mindenki itt van már,megérkezett a polgármester úr is. Hallja? Remélem, nemnyakalt be már megint. Allan, most már igazán ki kelljönnie! Allan! Allan?

Nagyjából ezzel egy időben nyílt ki a malmköpingibuszállomás egyetlen működő vécéjének ajtaja. Egy kétféleértelemben is megkönnyebbült fiatalember lépett ki rajta.Néhány lépést tett előre a váróteremben, miközben egyikkezével megigazította az övét, a másikkal pedig a haját.Aztán megállt, meredten nézte a két üres széksort, majdgyorsan körülnézett, először jobbra, aztán balra. Majdfennhangon azt mondta:

– Hogy az ördög rakná belé azt a rücskös faszát...

De észbe kapott, mielőtt folytatta volna:

– Meghalsz, rohadt vénember. Csak kapjalak el.

3. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 2.

Három után néhány perccel, május 2-ának délutánjánMalmköpingből több napra eltávozott a nyugalom. Alicenővér az idősek otthonában kivételesen nem dührohamotkapott, hanem nyugtalanság fogta el, és elővette amesterkulcsot. Mivel Allan semmivel nem lepleztetávozásának módját és irányát, azonnal rájöttek, hogy azünnepelt kimászott az ablakon. A nyomokból ítélve egyideig egy helyben toporgott az árvácskák között, azutáneltűnt.

Hivatali rangja miatt a polgármester úgy érezte, át kellvennie az irányítást. Utasította a személyzetet, hogy kettescsoportokban induljanak Allan keresésére. A szökevénymég nem járhat messze, koncentráljanak a ház közvetlenkörnyékére. Az egyik csoportot a parkba küldte, a másikataz italboltba (ahova Alice nővér értesülései szerint Allanidőnként betévedt), a harmadikat a főutca többi boltjába, anegyediket a helytörténeti gyűjteménybe. Ő maga, apolgármester, benn marad az otthonban, hogy szemmeltartsa a többi öreget, akik még nem váltak köddé, és hogykifundálja, mi legyen a következő lépés. A kutatásra

kiküldött személyzetet arra intette, hogy diszkrétenvégezzék feladatukat; nincs szükség felesleges hírverésreebben az ügyben. A nagy fejetlenségben a polgármesternem gondolt rá, hogy az imént kiküldött egyik kutatócsoportkét tagja a helyi újság riportere és fotográfusa volt.

* * *

A buszállomást a polgármester nem vette be az elsődlegeskutatási célpontok közé. Mindazonáltal egy egyszemélyeskutatócsoport, mely egy cingár fiatalemberből állt, akinekbozontos szakálla, hosszú, szőke és zsíros haja volt, ésfarmerdzsekit viselt, melynek hátán a Never Again feliratvirított, időközben tüzetesen átkutatta az állomásépületminden zegét és zugát. Miután sem az öregembert, sem atáskát nem találta meg, az ifjú határozott léptekkel azegyetlen nyitva lévő pénztárablakhoz ment azzal a céllal,hogy a mögötte ülő kis termetű hivatalos személytől kérjeninformációt a vénember esetleges úti célját illetően.

A kis embert a munkájában már nem fűtötte különösebbambíció, de élt még benne némi szakmai büszkeség.Elmagyarázta a hangoskodó ifjúnak, hogy a buszterminálutasainak integritását nem lehet alku tárgyává tenni, éskioktató módon kijelentette, hogy semmi körülményekközött nem közölheti a fiatalemberrel a kért információt.

Az ifjú egy ideig némán állt az ablak előtt, mintha közben

valamilyen érthető nyelvre próbálta volna lefordítani azt,amit hallott. Aztán elvonult balra, öt méter távolságra, a nemtúl erősnek látszó személyzeti bejárathoz. Nem bajlódottazzal, hogy ellenőrizze, az ajtó zárva van-e. Inkább a jobblábán lévő bakanccsal berúgta az ajtót, csak úgy repülteklába körül a szilánkok. A kis embernek annyi ideje semaradt, hogy felemelje a telefont és segítséget hívjon,máris rúgkapálva lógott a levegőben az ifjú orra előtt, aki azalacsony növésű embert a két fülénél fogva a két markábantartotta.

– Lehet, hogy nem tudom, mi a fészkes fene az integritás,de tudom, hogyan kell valakit rávenni arra, hogy énekeljen –mondta az ifjú, majd visszaejtette a kis embert aforgószékébe.

Az ifjú ezután elmagyarázta, mit szándékozik tenni a kisember férfiúi díszével egy szög és egy kalapácssegítségével, ha a kis ember nem válaszol a kérdésére. Aleírás olyan festőire sikerült, hogy a kis ember tüsténtelhatározta, hogy elmondja, amit tud, vagyis hogy az illetőöregember valószínűleg a Strängnäs felé tartó busszaltávozott az állomásról. Hogy valamilyen táskát is vitt-emagával, azt nem tudja megmondani, neki ugyanis nemszokása a leskelődés.

A kis ember elhallgatott, hogy lássa, mennyire elégedett azifjú a válaszával, és nyomban eldöntötte, jobb, ha továbbiinformációkat is közöl vele. Elmondta, hogy Malmköping és

Strängnäs között tizenkét megállóhely van, és azöregember természetesen bármelyiken leszállhat. Hogymelyiken, azt csak a busz sofőrje tudná megmondani, aki amenetrend szerint legközelebb a tárgynapon este 19.10-kor áll meg Malmköpingben, visszafelé úton Flenbe.

Az ifjú ekkor leült a sajgó fülű, rémült kis ember mellé.

– Gondolkodnom kell – mondta.

És gondolkodott. Azt gondolta, hogy a sofőr mobilszámátkönnyűszerrel kipréselhetné a kis emberből, aztánfelhívhatná a sofőrt, és elmondhatná neki, hogy azöregember bőröndje lopott holmi. Így azonban fennáll alehetősége annak, hogy a sofőr értesíti a rendőrséget, amitaz ifjú el akart kerülni. Ennyire voltaképpen nem is voltsürgős a dolog, mivel az öregember ugyancsak rozogánaklátszott, és egy ekkora bőröndöt csak vonattal, busszalvagy taxival bírna továbbvinni Strängnäsből. Újabbnyomokat hagyna tehát maga után, és mindig lehetnetalálni valakit, aki a fülén lógva el szeretné mondani, avénség merre ment tovább. Az ifjú bízott magában, abban aképességében, hogy mindenkit rá tud beszélni arra, hogyelmondja, amit tud.

Miután befejezte a gondolkodást, elhatározta, hogymegvárja a szóban forgó busz érkezését, és mindenfelesleges udvariasságot mellőzve megismerkedik asofőrjével.

A döntés meghozatala után az ifjú ismét felállt, éselmagyarázta a kis embernek, mi történne vele, afeleségével, a gyermekeivel és az otthonával, haelmondaná a rendőrségnek vagy bárki másnak azt, amitörtént.

A kis embernek nem volt se felesége, se gyermeke, a kétfülét és a férfiúi szerszámát mégis szerette volna többé-kevésbé épségben megőrizni. Úgyhogy közalkalmazottibecsületszavát adta, hogy egy árva mukkot sem fog szólnisenkinek.

Ígéretét egészen másnapig meg is tartotta.

* * *

A kétfős kutatócsapatok visszatértek az idősek otthonába,és elmondták, mit láttak. Pontosabban azt, hogy mit nemláttak. A polgármester semmiképp nem akarta értesíteni arendőrséget, és alternatív megoldásokon törte a fejét,amikor a helyi újság riportere minden bátorságátösszeszedve megkérdezte tőle:

– Polgármester úr, most mit kíván tenni?

A polgármester pár másodpercig hallgatott, majd eztválaszolta:

– Értesítem a rendőrséget, természetesen.

Egek, mennyire gyűlölte a szabad sajtót.

* * *

Allan arra ébredt, hogy a sofőr barátságosan megrázza avállát, és közli, hogy megérkeztek Byringe-állomásmegállóhelyhez. A sofőr nyomban hozzá is látott a bőröndletuszkolásához az első ajtón keresztül, s a bőröndöt Allanis követte.

A sofőr megkérdezte, boldogul-e egyedül is a bőröndjévela kedves utas, aki a maga részéről megnyugtatta, hogymiatta nem kell aggódni. Allan megköszönte a segítséget,és búcsút intett a busznak, amely folytatta útját az 55-ösországúton Strängnäs felé.

A délutáni napfény már nem bírt áthatolni az Allan körül állómagas fenyőfák lombozatán, és a vékony zakó és aposztópapucs nem sok védelmet nyújtott az egyremetszőbb hideg ellen. És sem a Byringe nevű helységnek,sem állomásépületének nem volt se híre, se hamva. Csakerdő, erdő, erdő, amerre a szem ellát. És jobb kéz felől egykeskeny, kavicsos út.

Allan arra gondolt, talán akad valami meleg ruha abőröndben, melyet hirtelen felindulásból elhozott magával.

De a bőrönd zárva volt, és csavarhúzó vagy más szerszámnélkül nem lehetett kinyitni. Nem volt más hátra, el kellettindulnia valamerre, mégsem maradhat az országút mellett,arra várva, hogy halálra fagyjon. Tapasztalatból tudta,úgysem sikerülne neki, hiába próbálná meg.

A bőröndnek a keskenyebbik oldalán volt egy fogantyúja,és ha annál fogva húzta, szépen gurult apró kerekein. Allanrövid, sietős léptekkel elindult az erdei úton, maga utánhúzva a kavicsokon billegő bőröndöt.

Pár száz méter után Allan elérkezett Byringe – minden jelszerint – néhai állomásépületéhez, mely egy elhagyottvasúti sínpár mellett állt.

Százéves létére bármilyen daliásan tartotta is magát,hamar elfáradt. Allan leült a bőröndre, hogy összeszedjegondolatait és maradék erejét.

Balra előtte állt az ütött-kopott, kétszintes, sárgaállomásépület, melynek alul minden ablaka gyalulatlandeszkalapokkal volt beszögezve. Jobb felé a régenhasználaton kívül helyezett sínpár futott be nyílegyenesenannak az erdőnek a mélyébe, melyben Allan már jócskánbenn járt. A növényzet még nem nőtte be teljesen a síneket,de látni lehetett, hogy ez már csak idő kérdése.

A fából ácsolt peron padlózata nem tűnt biztonságosnak.Szélső palánkján még mindig olvasható volt a nagybetűkkel

felfestett felirat: „A vágányra lépni veszélyes”. Pedig avágányra lépni egyáltalán nem veszélyes, gondolta Allan. Aperonon járni viszont annál inkább. Ki az ördögnek jutnaegyáltalán eszébe?

Hamar megkapta kérdésére a választ, mert az állomáskorhadt ajtaja kinyílt, és kilépett rajta egy baseballsapkát,kockás inget, fekete mellényt és csizmát viselő, barnaszemű, őszülő szakállú, hetvenes éveiben járó férfi.Láthatólag bízott a peron palánkjaiban, mert nem a lába elénézett, hanem az előtte ülő öregemberre.

A baseballsapkás férfi megállt a peron közepén, ésellenséges tekintettel méregette a jövevényt. De mérgemintha megenyhült volna, amikor látta, milyen feltűnőenrozoga emberpéldány hatolt be a birtokára.

Allan csak ült frissen lopott bőröndjén, nem tudta, mitmondjon, mégsem bírt megszólalni. Merőn nézte abaseballsapkás férfit, és várta, vajon mit fog elsőremondani. Nem is kellett sokáig várnia. A férfi nemfenyegetően szegezte neki kérdését, inkább óvatosan.

– Hát te meg ki vagy? És mit keresel az én peronomon?

Allan nem válaszolt; nem tudta eldönteni, baráttal vagyellenséggel van-e dolga. De arra gondolt, nem volna okosdolog vitába keveredni a közel és távol egyetlen emberrel,aki valamilyen meleg helyiség menedékét nyújthatná neki

az esti hideg végleges beállta előtt. Ezért elhatározta, hogyigazat mond.

Úgyhogy Allan elmondta, hogy Allannak hívják, hogypontosan száz éves, hogy a korához képest jó állapotbanvan, annyira jó állapotban, hogy éppen megszökött azotthonból, ahol lakik, s hogy útközben sikerült egy bőröndötis ellopnia egy fiatalembertől, aki ennek most biztosan nemörül, továbbá azt is, hogy a térde jelenleg nincscsúcsformában, s ő maga voltaképpen örülne, ha ma márnem kellene többet sétálnia.

Allan, miután befejezte mondókáját, elhallgatott, és abőröndön ülve várta az ítéletet.

– Nocsak, nocsak – mondta a baseballsapkás öreg, éselmosolyodott. – Egy tolvaj!

– És milyen vén – felelte Allan mogorván.

A baseballsapkás fürgén leugrott a peronról, és odament aszázéves emberhez, hogy mintegy közelebbről ismegnézze magának.

– Tényleg százéves vagy? – mondta. – Akkor biztosanéhes is lehetsz.

Allan nem fogta fel a logikai kapcsolatot a kérdés és akövetkeztetés között, de éhesnek éhes volt. Úgyhogymegkérdezte, mit lehetne enni, és hogy az ajánlatban

benne foglaltatik-e egy pohár ital is.

A baseballsapkás férfi a kezét nyújtotta, részben azzal acéllal, hogy bemutatkozzon, és megmondhassa, hogyJulius Jonssonnak hívják, részben pedig azért, hogysegítsen a vénembernek felállni. Azt is közölte, hogy segítbevinni Allan bőröndjét, hogy szarvaspörkölt lesz a vacsora,ha megfelel, és hogy ital minden körülmények között jár avacsorához, mert az jót tesz a testnek és a térdnek is.

Allan nagy üggyel-bajjal felkapaszkodott a peronra.Térdfájása arra emlékeztette, hogy él.

Julius Jonsson már évek óta nem beszélt senkivel,voltaképpen örült a bőrönddel érkező vénséglátogatásának. Egy kupica pálinka lett az orvosság azegyik térdre, egy másik kupica a másik térdre, aztán egy afájós hátra, egy másik az elmerevedett nyakra, egy pedigarra szolgált, hogy étvágyat csináljon, az összes együttpedig arra, hogy emelkedjen a hangulat és oldódjon anyelv. Allan megkérdezte Juliustól, hogy miből él, s egyegész történet volt kérdésére a válasz.

Julius északon született, Strömbackában, nem messzeHudiksvalltól mint az Anders és Elvina Jonsson földművesházaspár egyetlen gyermeke. Napszámosként dolgozott acsaládi gazdaságban, ahol apja naponta elverte, mert azona véleményen volt, hogy Julius semmire se jó. De amikor

Julius betöltötte a huszonötödik évét, az anyja rákbanmeghalt, amit Julius nagyon sajnált, nem sokkal ezutánpedig az apja belefulladt a mocsárba, amikor ki akartbelőle menteni egy üszőt. Julius ezt is nagyon sajnálta, mertnagyon ragaszkodott az üszőhöz.

Az ifjú Juliusnak semmi tehetsége nem volt aföldműveléshez (apjának e tekintetben tehát igaza volt), ésami azt illeti, kedve se volt hozzá. Eladta az egészgazdaságot néhány hektár erdő kivételével, amiről úgygondolta, jó lesz majd öreg napjaira.

Azután elutazott Stockholmba, és két év alatt elverteminden pénzét. Majd visszatért az erdőbe.

Amikor a Hudiksvall és Vidéke Elektromos Műveiközbeszerzési pályázatot írt ki ötezer darab villanypóznaszállítására, Julius is beszállt az ajánlattevők közé. Ésminthogy ő nem akadt fent olyan részletkérdéseken, mint atársadalombiztosítási hozzájárulás vagy a forgalmi adó,megnyerte a tendert. Ráadásul egy tucat menekült magyarmunkás közreműködésével sikerült is időben beszállítaniaa póznákat, és annyi pénzt kapott értük, amennyit mégálmában sem látott soha.

Eddig minden rendben is lett volna, de a dolog úgy állt,hogy Julius kicsit kozmetikázta az ügyletet, mivel túl fiatalfákat kellett kivágatnia. A póznák egy méterrel rövidebbeklettek a megrendelt méretnél, és ezt senki nem vette volna

észre, ha a helybeli gazdák nem éppen ekkor vásároltakvolna maguknak arató-cséplőgépeket, más névenkombájnokat.

A Hudiksvall és Vidéke Elektromos Művei rövid időn belülaz egész vidéket teletűzdelte póznákkal, és amikor eljött azaratás napja, egyetlen délelőtt folyamán huszonhat helyenszakította le az elektromos vezetéket huszonkét, különféletípusú, de újonnan vásárolt kombájn. Hälsingland tartományjelentős területe heteken át áram nélkül maradt, az aratásmegbénult, a fejőgépek leálltak. A gazdák eleinte aHudiksvall és Vidéke Elektromos Műveit szidalmazták, denem tartott sokáig, amíg haragjuk az ifjú Julius ellen fordult.

– Ekkoriban ritkán csendült fel a Hazatérő vidámföldműves dallama a környéken, nekem elhiheted. Héthónapig rejtőzködtem egy sundsvalli szállodában, amíg elnem fogyott a pénzem. Ne igyunk még egy kupicával? –kérdezte Julius.

Allan egyetértett a javaslattal. A szarvaspörköltet azutánsörrel is leöblítették, és Allan annyira jól érezte magát, hogymár-már félni kezdett a haláltól.

Julius folytatta történetét. Miután Sundsvall központjábanegy nap majdnem halálra gázolta egy traktor (melyet egyvillámló tekintetű gazda vezetett), megértette, hogy ahelybeliek pár száz évig nem fogják megbocsátani nekibotlását. Székhelyet változtatott, és Mariefredben kötött ki,

ahol egy ideig kisebb lopásokból élt, de hamar belefáradta városi életbe, és sikerült megszereznie magának abyringei vasútállomás bezárt épületét abból a huszonötezerkoronából, melyet egy éjszaka Gripsholm fogadójánakpáncélszekrényében talált. Így élt most itt azállomásépületben, lényegében állami segélyből,orvvadászatból, pálinkafőzésből és pálinkaárusításból,valamint a szomszédok valamilyen úton-módon hozzákerülő értéktárgyainak eladásából. Nem örvend túlságosnépszerűségnek a környéken, magyarázta Julius, mireAllan két harapás között válaszul azt motyogta, hogy eztmeg tudja érteni.

Amikor Julius javasolta, hogy „desszert” gyanánt hajtsanakfel még egy kupica pálinkát, Allan azt felelte, hogy azilyesféle desszerteknek soha nem tudott ellenállni, de előtteszívesen felkeresné az illemhelyet, ha esetleg volna ilyen aházban. Julius felállt, s mivel sötétedni kezdett,meggyújtotta a mennyezeti lámpát, aztán kifelé mutatott, ésazt mondta, az előszobában, a lépcsőtől jobbra találhatóegy működő, vízöblítéses mellékhelyiség, egyszersmindkilátásba helyezte, hogy Allan pohara, mire visszatér, isméttele lesz töltve.

Allan megtalálta a mellékhelyiséget, éppen ott, ahol Juliuselmondása szerint lennie kellett. Pisilni kezdett, de mintmáskor, most sem minden csepp jutott el rendeltetésihelyére. Egyik-másik észrevétlenül a papucsára hullott.

A műveletnek nagyjából félidejében Allan meghallotta, hogyvalaki jár a lépcsőn. Először arra gondolt – be kellettismernie hogy Julius távozik el az ő frissen lopottbőröndjével. De a hang erősödött. Valaki felfelé ment alépcsőn.

Allan rájött, hogy nem zárhatja ki a lehetőséget, hogy abehallatszó lépések egy cingár fiatalembertől származnak,akinek bozontos szakálla, hosszú, szőke és zsíros haja van,és farmerdzsekit visel, melynek hátán a Never Again feliratvirít. Márpedig ha valóban ő az, nem volna tanácsos ujjathúzni vele.

* * *

A strängnäsi busz a menetrendben szereplő időpontnálhárom perccel korábban érkezett a malmköpingibuszállomásra. Utasok nem voltak rajta, a sofőr az utolsómegállóhely után erősebben rálépett a gázra, hogyelszívhasson egy cigarettát, mielőtt folytatja az utat Flenfelé.

De alighogy a sofőr rágyújtott, előtte termett egy cingárfiatalember, akinek bozontos szakálla, hosszú, szőke észsíros haja volt, és farmerdzsekit viselt, melynek hátán aNever Again felirat virított. A feliratot a sofőr e pillanatbanugyan nem láthatta, az azonban ennek ellenére ott virított afiatalember dzsekijének hátán.

fiatalember dzsekijének hátán.

– Flenbe utazik? – kérdezte a sofőr kissé bizonytalanul,mert úgy látta, a fiatalemberrel valami nincs egészenrendben.

– Nem megyek Flenbe. És te sem – felelte az ifjú.

A négy óra várakozás a busz visszatérésére erősenpróbára tette a fiatalember türelmét. Körülbelül kétórányivárakozás után ráadásul eszébe jutott, hogy ha azonnalszerzett volna egy autót, jóval Strängnäs előtt utolérhettevolna a buszt.

A tetejébe rendőrautók jelentek meg a kisváros utcáin. Arendőrök bármelyik pillanatban becsörtethetnek abuszállomásra is, és megkérdezhetik a kis embertől apénztárfülkében, mitől van annyira megrémülve, és mitőlfordult ki helyéből a fülkéje ajtaja.

Amúgy sem értette, hogy kerülnek ide rendőrök. Főnöke, aNever Again vezére azt mondta, három oka is van rá, hogyéppen Malmköpinget választja a tranzakció helyszínének:először azért, mert közel van Stockholmhoz, másodszorazért, mert viszonylag jó a tömegközlekedése, harmadszorpedig azért – és ez a legfontosabb mert a törvény karjanem ér el odáig. Vagyis mert Malmköpingben nincsenekrendőrök.

Pontosabban: nem kellene, hogy legyenek, most mégis itt

nyüzsögnek körülötte! Az ifjú két rendőrautót látottösszesen négy rendőrrel, ami az ő szemében márnyüzsgésnek számított.

Először azt hitte, a rendőrök őt keresik. De ez csak akkorvolna lehetséges, ha a kis ember beköpte volna, enneklehetőségét viszont az ifjú kizárta. Miközben várta a buszt,nemigen akadt más dolga, mint hogy szemmel tartsa a kisembert; darabokra törte az irodai telefonját, és amennyiretudta, visszaakasztotta helyére a pénztárfülke ajtaját.

Amikor a busz végre megérkezett, és az ifjú látta, hogynincsenek rajta utasok, nyomban elhatározta, hogy asofőrrel együtt elrabolja.

Húsz másodperc alatt sikerült rábeszélnie a sofőrt, hogyforduljon meg a busszal, és ismét észak felé induljon útnak.Alighanem egyéni csúcs, gondolta magában az ifjú,miközben a buszon elfoglalta ugyanazt a helyet, melyennem sokkal korábban a vénember ült.

A buszsofőr reszketett a félelemtől, és csak egycigarettával sikerült úrrá lennie rajta. A buszonkétségtelenül tilos volt dohányozni, de az egyetlen törvény,melynek a sofőr pillanatnyilag engedelmeskedett, ott ültferdén a háta mögött egy cingár fiatalember képében,akinek bozontos szakálla, hosszú, szőke és zsíros haja volt,és farmerdzsekit viselt, melynek hátán a Never Againfelirat virított.

Útközben a fiatalember azt tudakolta, merrefelé ment a véntáskatolvaj. A sofőr elmondta, hogy az öreg egy Byringe-állomás nevű megállóhelyen szállt le, és hogy ez merővéletlenségből alakult így. Előadta a fordított logikájújegyvásárlás történetét is az ötvenkoronással és akérdéssel, hogy ez milyen távolságra elég.

Byringéről a sofőr nem sokat tudott azon kívül, hogy ezen amegállóhelyen ritkán száll le vagy fel valaki. Annyit hallottróla, hogy beljebb, az erdőben van egy bezárt vasútiállomásépület, onnan kapta a megállóhely a nevét, és hogyvalahol a közelben kell lennie Byringe falunak is. Annálmesszebb a vénember biztosan nem juthatott, vélekedett asofőr. Nagyon öregnek látszott, a táska meg nehéznek,még ha kerekeken gurult is.

A fiatalember máris megnyugodott. Úgy döntött, nem hívjafel a főnököt Stockholmban, mert a főnök egyike volt azonkeveseknek, akik még nála is jobban meg tudták rémíteniaz embereket, pusztán szavakkal. Kiverte a hideg verítékarra a gondolatra, mit mondana a főnök, ha a bőröndelveszne. Jobb előbb megoldani a problémát, és csakutána mesélni el. Most, hogy kiderült, hogy az öreg nemutazott egészen Strängnäsig, és onnan még továbbvalahova, tudta, hogy hamarabb visszaszerzi a táskát, minteleinte gondolta.

– Itt van – mondta a sofőr. – Ez Byringe-állomásmegállóhely...

A sofőr levette lábát a gázpedálról, és lassan az út széléregurult. Most akkor meg kell halnia?

Nem. Kiderült, hogy nem kell meghalnia. Csak amobiltelefonjára várt ez a sors, az ifjú bakancsa alatt.Ezenkívül jó néhány, a rokonságát is érintő halálosfenyegetés hagyta még el a fiatalember ajkát, melyekabban az esetben válnának aktuálissá, ha a sofőr arendőrséget értesítené ahelyett, hogy megfordulna abusszal, és folytatná útját Flen felé.

Az ifjú leszállt, a buszt és a sofőrt útjára engedte. Szegénysofőr annyira rémült volt, hogy nem mert megfordulni abusszal, hanem továbbment egészen Strängnäsig, aholleparkolt a Trädgårdsgata közepén, sokkos állapotbanberohant a Delia Hotel bárjába és gyors egymásutánbanfelhajtott négy pohár whiskyt. Aztán a pultos legnagyobbrémületére sírva fakadt. További két whisky után a pultosfelajánlotta neki a telefon használatát, ha úgy érzi, valakit felkellene hívnia. A sofőr erre újra felzokogott – majd felhívtaaz élettársát.

* * *

Az ifjúnak úgy rémlett, a kavicsos úton a bőrönd kerekeineknyomát látja. Gyorsan rendezni fogja ezt az ügyet. Jó is,mert már kezd sötétedni.

Néha eszébe jutott, hogy előrelátóbb is lehetne. Mostpéldául itt áll egy erdőben, ahol hamarosan teljesenbesötétedik. Akkor mit csinál?

Töprengésének az vetett véget, hogy amint felért egyemelkedőre, a távolban megpillantott egy ütött-kopott,sárga házat, melynek legtöbb ablaka be volt deszkázva. Ésamikor az emeleten valaki lámpát gyújtott, az ifjú csak aztmondta magában:

– Megvagy, vén gazember.

* * *

Allan hamarabb befejezte, amit csinált, mint ahogy tervezte.Óvatosan kinyitotta a vécé ajtaját, hogy jobban hallja, mitörténik a konyhában. Nyomban megtudta, amit tudniszeretett volna. Allan felismerte az ifjú hangját, amint éppazt ordította Julius Janssonnak, hogy azonnal mondja meg,hol van „az a másik vén fasz”.

Allan előrelopózott a konyhaajtóig, a puha papucsábanszinte teljesen hangtalanul. Az ifjú ugyanazt a fogástalkalmazta Julius két fülének megragadására, amitkorábban a malmköpingi buszállomás alkalmazottjángyakorolt. Erősen rázta szegény Juliust, és közbentovábbra is azt akarta kiszedni belőle, hogy Allan hol van.

Allan azt hitte, az ifjú megelégszik azzal, hogy megtalálta abőröndjét, amely ott állt a konyha közepén. Julius erősengrimaszolt, de láthatólag nem állt szándékában válaszolni akérdésre. Allan látta, hogy az öreg fakereskedőt keményfából faragták, és körülnézett a hallban, nincs-e ott valamimegfelelő ütőszerszám. A lomok között többféle,fegyvernek alkalmas tárgyat is talált: feszítővasat,deszkalapot, rovarirtó sprayt és egy zacskópatkánymérget. Allan először a patkányméreg után nyúlt, denem tudta kitalálni, hogyan vehetné rá az ifjút, hogy nyeljenle belőle egy vagy két evőkanálnyit. A feszítővas viszont túlnehéznek látszott egy százéves ember karjának, a rovarirtópedig... nem, mégiscsak a deszka lesz a legmegfelelőbbeszköz.

Úgyhogy Allan jól marokra fogta fegyverét, és négy,korához képest bámulatosan gyors lépéssel kiszemeltáldozata háta mögött termett.

Az ifjú megérezhette Allan jelenlétét, mert abban apillanatban, amikor az öregember ütésre emelte karját,elengedte Julius Jonsson fülét, és megfordult.

A deszka ütése pontosan a homloka közepén érte, egymásodpercig meredten bámult maga elé, majd hátraesett,és fejét beverte a konyhaasztal sarkába.

Semmi vér, semmi jajgatás, semmi. Csak feküdt a földönlehunyt szemmel.

– Szép találat – mondta Julius.

– Köszönöm – felelte Allan. – Hol a desszert, amit ígértél?

Allan és Julius letelepedett a konyhaasztalhoz, míg ahosszú hajú ifjú a lábuknál aludt a földön. Julius töltött, azegyik poharat átnyújtotta Allannak, a másikat koccintásraemelte. Allan is megemelte a poharát.

– Ez jólesett! – mondta Julius, miután a pálinka lecsúszott atorkán. – Gondolom, a táska tulajdonosához vanszerencsénk?

A kérdés inkább megállapításnak hangzott. Allan tudta, ittaz ideje, hogy bizonyos dolgokra részletesebbmagyarázatot adjon.

Nem mintha sok mondanivalója lett volna. A napeseményeinek nagy részét önmagának is nehezenmagyarázta volna meg. Mindenesetre újra elmondta,hogyan távozott az idősek otthonából, hogyan került hozzászinte véletlenül a bőrönd a malmköpingi buszállomáson,és hogyan motoszkált benne az aggodalom, hogy afiatalember, aki most itt fekszik a földön eszméletlenül, anyomára bukkan, és utoléri. Őszintén bocsánatot is kértazért, hogy Juliusnak most miatta ég és sajog a füle. DeJulius szinte felháborodva utasította visszabocsánatkérését, mondván, hogy az események végre egy

kis színt vittek egyhangú életébe.

Julius visszanyerte tettrekészségét. Úgy vélte, ideje, hogymindketten belenézzenek abba a bőröndbe. Amikor Allanközbevetette, hogy a bőrönd zárva van, Julius rászólt, hogyne beszéljen hülyeségeket.

– Mióta jelent akadályt egy zár Julius Jonsson számára? –kérdezte Julius Jonsson.

De mindennek megvan a maga ideje, folytatta. Előbb azt aproblémát kell megoldaniuk, amelyik itt fekszik a földön.Nem volna szerencsés, ha az ifjú ember felébredne, ésugyanott folytatná, ahol abbahagyta.

Allan javasolta, hogy kint, az épület előtt kötözzék egyfához, de Julius megjegyezte, ha felébred, és túl hangosanordibál, meghallhatják a faluban. És noha a faluban alig egytucat család él, valamiért mindegyik neheztel Juliusra, ésha lehetőséget kapnának rá, ebben a vitában bizonyára azifjú pártját fognák.

Juliusnak jobb ötlete támadt. Benn a házban, a konyhamögött van egy fagyasztókamra, melyben azorvvadászatból származó szarvashúst szokta tartani.Jelenleg a kamra üres, a fagyasztó ki van kapcsolva. Juliusnem szereti pocsékolni az elektromosságot, a fagyasztórendkívül sokat fogyaszt. Lopja ugyan az áramot, a számláta szomszéd Gösta, a Skogstorp tanya tulajdonosa fizeti, de

áramot lopni csak mértékkel szabad, ha valaki az előnyöshelyzetet sokáig fenn akarja tartani.

Allan megtekintette a fagyasztókamrát, és megállapította,hogy kitűnően megfelel zárkának, nem foglalják el benne ahelyet felesleges kényelmi berendezések. Két méter szélesés három méter hosszú, talán több is benne a hely, mintamennyit az ifjú megérdemel, de voltaképpen nincs okukrá, hogy a fiatalembert felesleges gyötrelmeknek tegyék ki.

A két öreg nagy üggyel-bajjal bevonszolta az ifjút azárkának kiszemelt helyiségbe. Miközben ráültették egyfelfordított ládára, és hátát a falnak támasztották, az ifjúfelnyögött. Úgy látszik, hamarosan magához tér. Jobb lesz,ha gyorsan kimennek, és gondosan rázárják az ajtót.

Így is tettek. Julius ezután feltette a bőröndöt akonyhaasztalra, megvizsgálta rajta a zárakat, lenyalta avillát, mellyel az imént a szarvaspörköltöt és a krumplit ette,és néhány másodperc alatt kinyitotta a zárakat. Magának afedélnek a felnyitására Allant kérte meg, végtére is abőröndöt Allan lopta el.

– Ami az enyém, a tiéd is – mondta Allan. – Fele-felearányban osztozunk a zsákmányon, de ha volna benne egypár cipő az én méretemben, azt lestoppolom.

Allan felemelte a bőrönd fedelét.

– A büdös életbe – mondta Allan.

– A büdös életbe – mondta Julius.

– Engedjetek ki! – kiáltotta egy hang a fagyasztókamrából.

4. FEJEZET

1905-1929

Allan Emmanuel Karlsson 1905. május 2-án született. Anyjaaz előző napon részt vett a május elsejei felvonulásonFlenben, tüntetett a nők választójogáért, a napi nyolcórásmunkaidőért, és hasonló elérhetetlen célokmegvalósításáért. A tüntetésnek annyiban mindenesetremegvolt a jótékony hatása, hogy elkezdődtek a fájásai, ésnem sokkal éjfél után megszülte első és egyetlen fiát. Ezmár Yxhultban történt, a tanyaházban, a szomszédasszonysegítségével, aki ugyan nem volt különösebben ügyesbábaasszony, mégis nagy tekintélynek örvendett, mivelegyszer, kilencéves korában pukedlizhetett XIV. KárolyJános király előtt, aki viszont jó haverja volt magánakBonaparte Napóleonnak. A szomszédasszony javáraírandó továbbá az is, hogy a gyermek, akit világra segített,megérte a felnőttkort, nem is akármilyet.

Allan Karlsson apja felelősségtudó és goromba ember volt.Gondoskodott a családjáról, és mérges volt a fennállótársadalmi rendre nagy általánosságban, és mindenkire,aki valamilyen módon ezt a rendet képviselte. Atársadalom is rossz szemmel nézett rá, főként azóta,

amióta kiállt Flenben a piactérre, és a fogamzásgátláshasznosságáról szónokolt. Tíz korona büntetést kapott érte,valamint azt, hogy ezzel a kérdéssel többé nem kellettfoglalkoznia, mert Allan anyja szégyenében mindenrekiterjedő látogatási tilalmat rendelt el. Allan ekkor a hatodikévében járt, elég öreg volt már ahhoz, hogy részletesebbmagyarázatot kérjen anyjától, miért kell apja ágyát hirtelenátvinni a konyha melletti fáskamrába, de válasz helyettanyja csak annyit mondott neki, hogy ha még sokatkérdezősködik, kaphat egy nyaklevest. Mivel Allan, mint agyerekek általában, nem szerette a nyaklevest, nem firtattatovább a dolgot.

Ettől a naptól kezdve Allan apja egyre ritkábban jelent megsaját otthonában. Napközben úgyahogy elvégezte munkájáta vasútnál, esténként különféle gyűléseken vett részt, és aszocializmusról vitatkozott, de hogy az éjszakáit hol töltötte,az Allan számára örök rejtély maradt.

Az anyagi felelősségvállalás elől azonban apja nem tért ki.Bére legnagyobb részét minden héten átadta feleségénekegészen addig, amíg egy szép napon ki nem rúgták azállásából, mert erőszakot alkalmazott egy utassal szemben,aki gyanútlanul elmondta neki, hogy azért utazikStockholmba, hogy több ezredmagával köszönthesse akirályt a palota udvarán, és kifejezésre juttathassa előtteeltökéltségét a haza védelmének ügyében.

– Előbb magadat védd meg ez ellen – mondta Allan apja,

és úgy állón vágta a szóban forgó utast, hogy az hanyattesett.

Allan apját azonnal elbocsátották, és ettől kezdve nemtudott gondoskodni családjáról. Mivel híre ment, hogyerőszakos ember, és a fogamzásgátló szerekelterjesztésének szószólója, hiába keresett magának állástbárhol is. Nem tehetett mást, várta a forradalmat, vagy hatehette, sürgette érkezését, mert amúgy pokoli lassanalakultak a dolgok. Mert Allan apja, ami azt illeti,eredménycentrikus ember volt. A svéd szocializmus elénemzetközi példaképet kellett állítani. Mert a fejleményeketcsak így lehet felgyorsítani, mert csak így lehet Gustavssonnagykereskedő és a hozzá hasonlók lába alatt forróvá tennia talajt.

Allan apja tehát összecsomagolt, és elutazottOroszországba, hogy letaszítsa trónjáról a cárt. Allananyjának természetesen hiányzott az elmaradóvasutasfizetés, de egyébként örült, hogy férje nemcsak akörnyékről, hanem az országból is eltávozik.

Miután a családfenntartó emigrált, Allan anyjára és az aligtízéves Allanra maradt megélhetésük költségeinekelőteremtése. Az anya kivágatta a házuk udvarán állótizennégy nyírfát, legallyazta, felaprította és a hasábokateladogatta tűzifának, Allannak pedig sikerült rosszul fizetettkifutófiúként elhelyezkednie a Nitroglicerin Rt. Flenbenműködő telephelyén.

A Szentpétervárról (melynek hamarosan Petrográd lett aneve) rendszeresen érkező levelek alapján Allan anyjanövekvő csodálkozással állapította meg, hogy Allanapjának kezd meginogni a hite a szocializmus áldásaiban.

Leveleiben Allan apja gyakran írt barátairól és ismerőseiről,a petrográdi politikai elit tagjairól. Legtöbbször egy Carlnevű férfit emlegetett. Nem hangzik orosz névnek, gondoltaAllan, és még akkor is ezt gondolta, amikor Allan apjaFabinak nevezte ugyanezt a férfit, legalábbis a leveleiben.

Allan apja szerint Fabi azt a tézist képviselte, hogy a népáltalában nem tudja, mi jó neki, és szüksége van valakire,aki fogja a kezét. Ezért aztán az autokráciát jobbrendszernek tartja, mint a demokráciát, feltéve, hogy atársadalom tanult és felelősségtudó rétege gondoskodikróla, hogy a kérdéses autokrata jól viselje magát. Itt vanmindjárt a mostani helyzet, amikor tíz bolsevikből hét nemtud olvasni, méltatlankodott Fabi. A hatalmat mégsemadhatjuk át egy csomó analfabétának?

Yxhultba címzett leveleiben Allan apja ebben az egytekintetben mégis megvédte a bolsevikokat, mondván,hogy családja tagjai nem tudják, milyen az orosz ábécé, ésmilyenek az orosz betűk. Ha tudnák, nem csodálkoznánakrajta, hogy az emberek analfabéták maradnak.

Joggal kifogásolható azonban a bolsevikok viselkedése.Piszkosak, és vodkát isznak, ugyanúgy, mint otthon,

Svédországban a pályamunkások, akik a vasútpályákatépítik keresztbe-kasul egész Sörmlandban. Allan apja sohanem értette, hogy futhatnak annyira egyenesen a sínek, haegyszer az építőik annyi pálinkát fogyasztanak, és mindiggyanakvással fogadta, ha a svéd vasúti pályák valamilyenirányban elkanyarodtak.

Hasonlóképpen sok baj van a bolsevikokkal is. Fabi szerinta szocializmusban abba kellene már hagyni azt agyakorlatot, hogy mindenkit el akarnak tenni láb alól, amígcsak egyvalaki marad, aki parancsol. Sokkal egyszerűbbvolna mindjárt az elején Miklós cár mellé állni, aki művelt ésokos ember, és van elképzelése a jövőt illetőleg is.

Fabi tudta, mit beszél, mert ő már találkozott a cárral,méghozzá nem is egyszer. Fabi szerint II. Miklós derék,jószívű ember. A cár eddigi élete nagyon balszerencsésenalakult, de hol van az megírva, hogy ennek így kell mennieezután is, a végtelenségig? Előbb rossz volt a termés, ésfellázadtak a bolsevikok. Aztán a németek fordultak a cárellen, mert mobilizálta a hadseregét. Pedig ezzel csak abékét akarta megőrizni. Végtére is nem a cár gyilkolta mega trónörököst és a feleségét Szarajevóban? Vagy nem ígyvan?

Így érvelt Fabi, bárki volt is, és érvelésével valamiképpAllan apját is maga mellé állította. Allan apja egyébként ismegértéssel és együttérzéssel gondolt a cár életénekfentebb említett balszerencsés fordulataira. Ennek a

tendenciának előbb-utóbb meg kell fordulnia, akár az oroszcárról, akár a Flen környékéről származó egyszerű ésbecsületes emberről van szó.

Pénzt Allan apja soha nem küldött Oroszországból, denéhány évvel később küldött egy csomagot, amiben egyzománcozott húsvéti tojás volt. A tojást attól az oroszbarátjától nyerte kártyán, aki az iváson, a beszélgetésen ésaz Allan apjával folytatott kártyázáson kívül nem is igenfoglalkozott mással, mint az ilyesféle tojások gyártásával.

Allan apja a húsvéti tojást ajándékba küldte „kedvesfeleségének”, aki ezen jól felbosszankodott, és azt mondta,hogy az az istenverte lókötő jobban tette volna, ha igazitojást küld, amivel a családja legalább egyszer jóllakna.Mindjárt ki is akarta hajítani az ajándékot az ablakon, de azutolsó pillanatban meggondolta magát. Gustavssonnagykereskedő talán adna érte valami kis pénzt, mert azolyan, hogy szereti a cicomás dolgokat, márpedig ez atojás, gondolta Allan anyja, cicomás.

Könnyen elképzelhető, mekkora volt Allan anyjánakmeglepetése, amikor Gustavsson nagykereskedő két napgondolkodási idő után tizennyolc koronát ajánlott fel Fabitojásáért. Mármint hogy ennyit leír a tartozásából, de akkoris.

Allan anyja remélte, hogy máskor is hoz még tojásokat apostás, ehelyett azonban a következő levélből arról értesült,

hogy a cár tábornokai elpártoltak uruktól, és hogy a cárnakle kellett mondania trónjáról. Allan apja levelében csakátkozta tojáskészítő barátját, aki az előbbiek miatt Svájcbamenekült. Nem úgy, mint ő, aki marad, és felveszi a harcotazzal a felkapaszkodott pojácával, aki most átvette ahatalmat, s akit Leninnek neveznek.

Allan apját az ügy személyesen érintette, mert Lenin éppenakkor tiltotta meg mindennemű föld magántulajdonlását,amikor ő megvásárolt tizenkét négyzetmétert abból acélból, hogy svéd krumplit termesszen rajta. „A parcella,amit vettem, ugyan csak négy rubelbe került, de akrumpliföldemet senki nem államosíthatja büntetlenül”, írtaAllan apja a családjának írt utolsó levelében. A levelet ezzela mondattal fejezte be: „Ha háború, hát legyen háború!”

Ami azt illeti, háborúban ez idő tájt nem volt hiány.Háborúzott szinte az egész világ, mégpedig már jó néhányéve. Nem sokkal azután tört ki, hogy a kis Allan kifutófiú letta Nitroglicerin Rt.-nél. Miközben dobozokba csomagolta adinamitot, Allan kíváncsian hallgatta a munkásokvéleményét a világban történő dolgokról. Nem értette, hogytudhatnak ennyi mindent, és még kevésbé értette, hogyképesek felnőtt emberek ennyi bajt okozni. Ausztriakétségtelenül hadat üzent Szerbiának. Németország hadatüzent Oroszországnak. Aztán egy délután Németországelfoglalta Luxemburgot, majd nyomban ezután hadat üzentFranciaországnak. Erre Anglia hadat üzentNémetországnak, mire a németek azzal válaszoltak, hogy

megtámadták Belgiumot. Ezek után Ausztria hadat üzentOroszországnak, Szerbia pedig Németországnak.

Mindenütt folyt a háború. Beszálltak a japánok és azamerikaiak is. Az angolok valamilyen oknál fogvaelfoglalták Bagdadot, azután Jeruzsálemet. A görögök és abolgárok is harcolni kezdtek egymással, közben lemondottaz orosz cár, az arabok pedig elfoglalták Damaszkuszi...

„Ha háború, hát legyen háború”, jelentette be tehát Allanapja. Nem sokkal ezután Lenin néhány hűséges követőjekivégezte Miklós cárt és a cár egész családját. Allanmegállapította, hogy a balszerencse ezek szerint avégsőkig kitartott a cár mellett.

Néhány héttel később a petrográdi svéd konzulátusróltávirat érkezett Yxhultba azzal a hírrel, hogy Allan apjameghalt. A hivatal tisztviselőjének voltaképpen nem kellettvolna a részletekről is beszámolnia, de úgy látszott, nembírta megállni, hogy ne tegye meg.

A tisztviselő szerint Allan apja deszkából kerítést emelt egynagyjából 10-15 négyzetméteres földdarab köré, és aterületet független köztársasággá nyilvánította. Allan apja aminiállamot Igazi Oroszországnak nevezte, és azutánabban a csetepatéban vesztette életét, mely akkor robbantki, amikor két katona le akarta bontani a kerítést. Allan apjaaz öklével akarta megvédeni országa határait, és a kétkatona egyszerűen képtelen volt szót érteni vele. Végül

nem jutott eszükbe jobb megoldás annál, hogy golyóteresszenek Allan apjának szeme közé, hogy végrenyugodtan dolgozhassanak.

– Egyszerűbben is meghalhattál volna – mondta Allan anyjaa konzulátusról érkezett táviratnak.

Nem számított rá, hogy férje valaha is hazajön, de az utóbbiidőben mégis reménykedni kezdett benne, mert a tüdejerosszalkodott, és egyre inkább nehezére esett a fahasogatása. Reszelős hangon felsóhajtott, és ezzel be isfejezte a gyászolást. Közölte Allannal, hogy a helyzet az,ami, ez most már egyszer s mindenkorra így van, a jövőrenézve pedig csak annyit mondhat, hogy lesz, aminek lenniekell. Aztán barátságosan megborzolta fia haját, és kimentaz udvarra még több fát vágni.

Allan nem értette pontosan, anyja mit akart ezzel mondani.De azt megértette, hogy apja meghalt, anyja vért köp, és aháborúnak vége. Ő maga tizenhárom évesen márnagyszerűen kitanulta, hogyan lehet nagyot durrantani, haösszekever egy adag nitroglicerint, cellulóz-nitrátot,ammónium-nitrátot, nátrium-nitrátot, falisztet, dinitrotoluoltés még egy-két hozzávalót. Ennek még hasznát vehetem,gondolta Allan, és kiment, hogy segítsen anyjának fát vágni.

* * *

Két évvel később Allan anyja végleg abbahagyta aköhögést, és csatlakozott Allan apjához, aki már fent lakotta feltételezett mennyországban. A házuk ajtajában viszontugyanakkor megjelent a dühös nagykereskedő, aki úgyvélte, hogy Allan anyja igazán megfizethette volna 8,40-rerúgó új tartozását, mielőtt minden előzetes bejelentés nélkülmeghalt. Allannak azonban nem állt szándékábanGustavsson mértéken túl való felhizlalása.

– Ezt a dolgot a nagykereskedő úrnak anyámmal kellelintéznie. Nem tudna kölcsönadni nekem egy lapátot?

A nagykereskedő kereskedőnek kétségtelenül nagy volt,termetre azonban kicsi, nem úgy, mint a tizenöt éves Allan.A fiú lassan megférfiasodott, és ha csak félig olyan bolond,mint az apja, ki tudja, mi jut eszébe, gondolta magábanGustavsson nagykereskedő, aki még szerette volna egyideig a pénzét számolgatni. Úgyhogy a tartozás dolgátsoha többé nem hozta szóba.

Az ifjú Allan nem értette, anyja hogy tudott összespórolnitöbb száz koronát. A pénzt mindenesetre megtalálta, és azösszeg elég volt anyja temetésére és a Dinamit-Karlssoncég megalapítására. A fiú még csak tizenöt éves volt,amikor anyja meghalt, de amire a cégalapításhoz szükségevolt, azt megtanulta a Nitroglicerin Rt.-nél.

Buzgón kísérletezett is a tanyája mögötti kavicsbányában;annyira sikeresen, hogy egyszer a két kilométer

távolságban lakó legközelebbi szomszédja tehene elvetélt.De Allan erről soha nem szerzett tudomást, mert aszomszéd, akárcsak Gustavsson nagykereskedő, kicsittartott a bolond Karlsson vélhetőleg ugyancsak bolondfiától.

Allan kifutófiú kora óta megőrizte érdeklődését Svédországés a világ dolgai iránt. Legalább egyszer egy héten felült abiciklijére, és bekarikázott Flenbe, a könyvtárba, hogymegismerje a legfrissebb híreket. Ott találkozott olyanvitatkozókedvű fiatalokkal, akik mind magukkal akartákhívni Allant valamelyik politikai mozgalomba. De amennyirefontosnak tartotta, hogy tudja, mi történik, Allant éppannyirahidegen hagyta a lehetőség, hogy maga is aktív szerepetvállaljon valamelyikben.

Neveltetése, politikai szempontból, eléggé kusza volt.Egyfelől a munkásosztályhoz tartozott, hiszen mi másnaklehetne nevezni egy olyan gyereket, aki kilencéves korábanabbahagyja az iskolát azért, hogy elmenjen egy gyárbadolgozni. Másfelől tisztelte apja emlékét, apja pedig rövidélete alatt szinte mindent kipróbált. A baloldalon kezdte,aztán II. Miklós cár hívének szegődött, végül a földjéért vívottharcban esett el, melyet Vlagyimir Iljics Leninnel vívott.

Anyja viszont két köhögési rohama között a királytól abolsevikokig mindenkit elátkozott, és ebben bennefoglaltatott Hjalmar Branting, Gustavsson nagykereskedőés – nem utolsósorban – Allan apja is.

Allan maga egyáltalán nem volt ostoba. Csak három évigjárt iskolába, de ez épp elég volt ahhoz, hogy megtanuljonírni, olvasni és számolni. A Nitroglicerin Rt. politikailagöntudatos munkásai pedig elültették benne a kíváncsiságota világ dolgai iránt.

A végső lökést azonban életfilozófiája kialakulásáhozmégis az adta, amit anyja mondott, amikor értesültek apjahaláláról. Kétségtelenül eltartott egy ideig, amíg beleivódotta fiatalember lelkébe, de attól kezdve örökre bennemaradt:

Van, ahogy van, és lesz, ahogy lesz.

Ebben, többek között, az is benne van, hogy az ember nemalakoskodik. Legalábbis akkor nem, ha oka volna rá.Például amikor az apa halálhíre megérkezett az yxhultitanyára. A családi hagyományoknak megfelelően Allan erreúgy reagált, hogy kiment fát vágni, talán hosszabban, mintmáskor, és nagyon némán. Vagy amikor később anyja iseltávozott ugyanazon az úton, és a holttestét kivitték aházból az odakint várakozó halottaskocsira. Allan bennmaradt a konyhában, és az ablakon át követte a jelenetet.Halkan, hogy csak ő maga hallotta, azt mondta:

– Szevasz, anya.

Ezzel új fejezetet nyitott életében.

* * *

Allan szorgalmasan dolgozott, és dinamitgyártó cége a 20-as évek elején Sörmlandban már jelentős vevőkörrelrendelkezett. Szombat esténként, amikor a vele egykorúfiatalok táncmulatságba mentek, Allan otthon gubbasztott,és újabb keverékeket komponált, hogy tovább javítsa adinamit minőségét. Vasárnap reggel pedig kiment akavicsbányába, és próbarobbantásokat végzett. Kivéve 11és 1 óra között, amit végül is megígért az yxhulti lelkésznekcserébe azért, hogy a lelkész nem hánytorgatja fel atemplomból való távolmaradását.

Allan jól érezte magát a saját társaságában, és ennekörülhetett, mert más társasága nem volt. Minthogy nemcsatlakozott a munkásmozgalomhoz, a szocialistákmegvetették, ahhoz viszont nagyon is az apja fiának ésmunkásszármazéknak számított, hogy helye lehetett volnavalamelyik polgári társaságban. Ezekben ráadásulmindegyikben ott ült Gustavsson nagykereskedő, akisemmi pénzért nem lett volna hajlandó egy levegőt szívni aKarlsson-kölyökkel. Ki tudja, mi lenne, ha kiszagolná,mennyit kapott Gustavsson azért a tojásért, melyet annakidején szinte fillérekért vett meg Allan anyjától, s melyetmost eladott egy stockholmi diplomatának. A jó üzleteredményeképpen Gustavsson nagykereskedő lett akörnyéken az első automobil büszke tulajdonosa.

Szerencsés kimenetelű tranzakció volt. A szerencseazonban nem tartott ki Gustavsson nagykereskedő mellettolyan sokáig, mint szerette volna. 1925 augusztusában, azegyik vasárnapi istentisztelet után autózni támadt kedve,leginkább azért, hogy büszkélkedjen az autójával.Balszerencséjére az Yxhulton át vezető utat választotta. AzAllan Karlsson háza előtti kanyarban a nagykereskedőtvalószínűleg elfogta az idegesség (mármint ha nem Istenvagy a gondviselés irányítja az eseményeket), mert asebességváltókar váltás közben csikorogni kezdett, éshogy, hogy nem, ahelyett, hogy enyhén jobbra kanyarodottvolna, a nagykereskedő a kocsijával együtt belerohant aház mögötti kavicsbánya gödrébe. Gustavssonnak már azis épp elég kínos lett volna, ha magyarázkodnia kell, miérthajtott be Allan birtokára, de az események még kínosabbfordulatot vettek, mert épp amikor Gustavssonnak sikerültmegállítania megbokrosodott automobilját, Allanvégrehajtotta az első vasárnapi próbarobbantást.

Allan maga a budi mögött kuporgott, nem látott és nemhallott semmit. Csak akkor fogta fel, hogy valami nincsrendben, amikor kiment a gödörhöz, hogy megszemlélje arobbantás eredményét. A kavicsbánya gödrét féligelborították a nagykereskedő autójának, s itt-ott magának anagykereskedőnek a darabjai.

A nagykereskedő feje a lakóépület közelében landolt apuha gyepen. Ott feküdt a fűben, és üres tekintettel bámultaa dúlást.

– Hát te meg mit kerestél a kavicsbányám gödrében? –kérdezte Allan.

A nagykereskedő nem válaszolt.

* * *

A rákövetkező négy évben Allannak rengeteg ideje volt azolvasásra és arra, hogy elmélyítse a társadalmi haladásravonatkozó ismereteit. Szinte azonnal lecsukták, bár nemlehetett pontosan tudni, miért. Apránként Allan apját isbelekeverték az ügybe, a vén felforgatót. Ez akkor történt,amikor Bernhard Lundborgnak, a fajbiológiaprofesszorának egyik fiatal és becsvágyó tanítványaelhatározta, hogy Allanra fogja alapozni szakmai karrierjét.Allan kisebb kitérők után Lundborg karmai közé került, ésazon nyomban kényszersterilizáción esett át „eugenikus ésszociális indikáció” alapján, vagyis azért, mert némilegretardáltnak találták, továbbá olyan sokféle módonhasonlított apjához, hogy az államot meg kellett védeni aKarlssonok további reprodukálódásától.

A sterilizáció Allant nem zavarta, sőt, úgy érezte, Lundborgprofesszor klinikáján jó fogadtatásban részesül. Időnkéntkülönféle kérdésekre kellett válaszolnia, többek között

olyanokra, hogy miért érez késztetést arra, hogy egynémelytárgyakat és embereket a levegőbe repítsen, és hogykering-e tudomása szerint négervér az ereiben. Allan aztválaszolta, hogy lát különbséget tárgyak és emberek között,amikor egy dinamitrúd begyújtásának örömteli eseményérekészül. Egy kődarabot, ha az ember útjában áll,kettéhasítani jó érzés. Ha kő helyett emberről van szó, Allanúgy vélte, az is elég, ha megkéri az illetőt, menjen arrébb.Vajon Lundborg professzor úr ezt nem így gondolja?

De Bernhard Lundborg nem olyan ember volt, aki elsőszóra filozófiai vitákba bonyolódik a pácienseivel, inkábbvisszatért a négervérre vonatkozó kérdésére. Erre Allan aztfelelte, hogy erre nem tud válaszolni, csak annyit mondhat,hogy mindkét szülőjének éppolyan sápadt bőrszíne volt,mint neki, kérdés, hogy a professzor úr beéri-e ezzel aválasszal? Még annyit fűzött hozzá, hogy nagyon szívesenmegnézne már magának egy négert, ha a professzor úrmutatni tudna neki egyet.

Lundborg professzor és az asszisztensei nem válaszoltakAllan viszontkérdéseire, csak jegyzeteltek, hümmögtek, ésnem piszkálták tovább Allant, néha napokig feléje semnéztek. Allan ezeket a napokat arra használta, hogymindenféléket elolvasott. Elsősorban a napilapokat, de sokkönyvet is a kórházi könyvtár gazdag gyűjteményéből.Mindezt úgy, hogy közben külön szobában lakott, a házbanangolvécé működött, és naponta háromszor kapott enni. Akényszergyógykezelt Allan jól érezte magát. Csak egyszer

romlott meg körülötte kicsit a hangulat, amikor Allankíváncsian megkérdezte Lundborg professzor úrtól, hogymi abban a veszélyes, ha valaki néger vagy zsidó. Aprofesszor a kérdésre kivételesen nem hallgatássalválaszolt, hanem szinte ordítva közölte, hogy Karlsson úrcsak törődjön a maga dolgával, ne üsse bele az orrátmáséba. A helyzet némiképp arra emlékeztette Allant,amikor sok évvel azelőtt anyja nyaklevest ígért neki.

Teltek az évek, és Allant egyre ritkábban hallgatták ki.Aztán parlamenti bizottságot jelöltek ki „a biológiaiértelemben csökkent értékű” emberek sterilizációjánakkivizsgálására, és miután a bizottság benyújtotta jelentését,Lundborg professzor úr teendői olyan mértékbenmegszaporodtak, hogy hirtelen nagy szükség lett Allanágyára. Így aztán 1929 tavaszán Allant alkalmasnaknyilvánították a társadalomba való visszatérésre, és kitettékaz utcára, annyi pénzzel a zsebében, amennyiből éppmegvehetett egy vonatjegyet Flenbe. Az Yxhultba vezetőutolsó mérföldet már gyalog kellett megtennie, de Allannem bánta. A rács mögött töltött négy év után jólesett nekiegy kis mozgás.

5. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 2.

A helyi újság hamar hírt adott az öregemberről, aki köddévált a századik születésnapján. Mivel az újság riportere kivolt éhezve az igazi helyi hírekre, sikerült megtoldania atudósítását azzal a szóbeszéddel, hogy az emberrabláslehetőségét sem lehet kizárni. A tanúk szerint a százévesaggastyán teljesen épeszű ember, nem kóborolhatott el.

Nem mindennap tűnik el valaki a századik születésnapján.A helyi újság hírét nyomban felkapta a helyi rádió, onnanpedig tovább reppent az országos rádióba, az államihírügynökséghez, a képújságba, az országos napilapokbelföldi rovataiba és a délutáni és esti tévés híradókba.

A fleni rendőrök nem tehettek mást, mint hogy átengedtékaz ügyet a tartományi főkapitányságnak, akik nyombanútnak indítottak két járőrkocsit és egy civil ruhás bűnügyinyomozót. Aronsson felügyelőhöz azonnal csatlakoztak ahelyszínre kiküldött tudósítók csapatai, hogy segítsenekneki a környék nyugalmának feldúlásában. A nagymédiafigyelem miatt utóbb a tartományi főkapitány is úgygondolta, hogy személyesen kell vezetnie a nyomozást, és

talán odaállhat majd egy-két tévékamera elé is.

A rendőri munka azzal kezdődött, hogy a járőrkocsikösszevissza furikáztak a városban, a kapitány pedigkihallgatta az idősek otthonának lakóit és személyzetét. Apolgármester viszont hazament Flenbe, és kikapcsolta atelefonját. Semmi jó nem származhat abból, gondoltamagában, ha belekeveredik egy hálátlan öregembereltűnésének ügyébe.

Bejelentések is érkeztek: valaki látta Allant biciklizniKatrineholmban, más pedig sorban állt mellette egynyköpingi patikában, és összeszólalkozott vele. De abejelentések közül – különféle okok miatt – egyik sembizonyult megbízhatónak. Például nem lehet valakiKatrineholmban, miközben bizonyíthatóan a sajátotthonában tartózkodik Malmköpingben, és ebédel.

A tartományi rendőrkapitány gondoskodott róla, hogy avárosban toborzott mintegy száz önkéntes segítségévelátfésüljék a környéket, de legnagyobb meglepetésére akeresés nem hozott eredményt. Mind ez idáig ugyanisbiztos volt benne, hogy a szokásos öregkori elmezavarrólvan szó, még ha a tanúk ennek ellenkezőjét állítják is.

A kutatás mindaddig teljesen eredménytelen maradt, amígEskilstunából meg nem érkezett egy rendőrkutya úgy estefél nyolc körül. A kutya megszaglászta Allan karosszékét ésa virágágyásban hagyott lábnyomait az ablaka alatt, majd

elindult a parkon át, átvágott az úttesten, bement aközépkori templom kertjébe, átugrott a kőkerítésen, ésmeg sem állt a malmköpingi buszállomás váróterméig.

A váróterem ajtaja zárva volt. A sörmlandi közlekedésifelügyelet Flenben dolgozó diszpécserétől a rendőrökmegtudták, hogy az állomás hétköznapokon fél nyolckorbezár, addig tart ugyanis a malmköpingi kollégamunkaideje. De, tette hozzá a diszpécser, ha a felügyelő úrsemmiképp nem tud várni másnap reggelig, felkeresheti akollégáját az otthonában, Malmköpingben. Ronny Hulth aneve, címe benne van a telefonkönyvben.

Miközben a tartományi rendőrkapitány a tévékamerák előttállt az idősek otthonánál, és a helybeliek további segítségétkérte az esti és éjszakai kutatáshoz, mivel a százévesember csak könnyű ruhát visel és valószínűleg zavarodottelmeállapotban van, Göran Aronsson felügyelő elmentRonny Hulth lakásához, és becsöngetett. A kutya ugyanisegyértelműen jelezte, hogy az öregember bement azállomás várótermébe, és Hulth meg tudná mondani, hogyaz öreg nem busszal távozott-e el Malmköpingből.

De Ronny Hulth nem nyitott ajtót. A hálószobájában ültbehúzott függönyök mögött, és magához szorítottamacskáját.

– Menj innen – suttogta Ronny Hulth a bejárati ajtó felé. –Menj innen. Tűnj el!

A rendőrfelügyelő végül is ezt tette. Részben azért, mert afőnökéhez hasonlóan ő is azt gondolta, hogy a vénembervalahol a közelben kóborol, ha pedig mégis buszra szálltvolna, akkor meg nincs miért aggódni. Ez a Ronny Hulthbiztos a nőjénél van, jegyezte meg magában a felügyelő.Reggel majd megkeressük a munkahelyén. Ha az öregaddig nem kerül elő.

* * *

Este 21.02-kor a következő telefonhívás érkezett azeskilstunai kommunikációs központ ügyeletére:

– Igen, a nevem Bertil Karlgren, és igazából a... afeleségem nevében telefonálok. Vagyis hogy... Igen, afeleségem, Gerda Karlgren Flenben töltött néhány napota lányunknál és a férjénél. Kisbabát várnak, és... hát, mitmondjak, ilyenkor mindig akad valami tennivaló. De mamár haza kellett jönnie, és Gerda... a feleségem... adélutáni busszal jött haza, a ma délutánival,Malmköpingen keresztül, mert mi itt lakunk,Strängnäsben... Lehet, hogy nem érdekes az egész, afeleségem szerint legalábbis nem az, de hallottuk arádióban, hogy eltűnt egy százéves ember. Lehet, hogymár meg is találták? Még nem? Gerda azt mondja,Malmköpingben egy iszonyúan öreg ember szállt fel a

buszra, és egy nagy táska is volt nála, mint aki hosszúútra indul. A feleségem hátul ült, az öreg meg elöl,úgyhogy nem hallotta, az öreg miről beszélget a sofőrrel.Mit mondsz, Gerda? Igen... Gerda azt mondja, ő nemszokta kihallgatni mások beszélgetéseit, ő nem olyan...Mindenesetre különös volt... igen, különös... vagy...szóval, hogy az öreg félúton leszállt, félúton Strängnäsfelé, csak néhány mérföldet utazott azzal a nagytáskájával. És nagyon öregnek nézett ki, az biztos. Nem,Gerda nem tudja, melyik megállónál, valahol azerdőben... nagyjából félúton. Igen, félúton Malmköping ésSträngnäs között.

A hívást rögzítették, leírták, és faxon átküldték a felügyelőszállodájába, Malmköpingbe.

6. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 2. - kedd, 2005. május 3.

A bőrönd színültig tele volt kötegekbe rakott ötszázasokkal.Julius gyors fejszámolást végzett. Tíz oszlop, öt sorban.Tizenöt köteg minden oszlopban, egyenként nagyjábólötvenezer...

– Az annyi, mint harminchét és fél millió, hajói számolom –mondta Julius.

– Szép summa – mondta Allan.

– Engedjetek ki, szemét állatok – ordította az ifjú afagyasztókamrában.

Az ifjú kitartóan dühöngött; ordított, rugdosta az ajtót, aztántovább ordított. Allannak és Juliusnak nyugalomra lett volnaszüksége, hogy a meglepő fordulat után összeszedhessékgondolataikat, és erre ilyen hangzavarban képtelen voltak.Végül Allan úgy gondolta, itt az ideje, hogy kicsit lehűtsék ahőzöngő fiatalembert, és bekapcsolta a hűtőventilátort.

Nem is tartott sokáig, amíg a fiatalember észrevette, hogya helyzete romlik. Elhallgatott, és megpróbálta összeszedni

gondolatait. Ez normális körülmények között sem szokottkönnyen menni neki, most azonban még kínzó fejfájás isgyötörte.

Pár percnyi töprengés után belátta, hogy fenyegetőzésselés rugdalózással nem tud kiszabadulni szorult helyzetéből.Nincs más megoldás, kívülről kell segítséget hívnia. Nincsmás hátra, fel kell hívnia a Főnököt. A gondolatelborzasztotta. De az alternatíva még rosszabbnak látszott.

Az ifjú habozott még néhány percig, miközben tovább hűltkörülötte a levegő. Végül elővette a mobiltelefonját.

Nincs térerő.

* * *

Az este után eljött az éjszaka, és az éjszaka után eljött areggel. Allan felnyitotta a szemét, de nem tudta, hol van.Lehet, hogy álmában végre meghalt?

Egy derűs férfihang jó reggelt kívánt neki, és azt mondta,két hírt szeretne közölni vele, egy jót és egy rosszat.Melyiket szeretné Allan előbb hallani?

Allan legelőször is azt szerette volna tudni, hogy hol van, ésmiért. A térde fájt, tehát mégiscsak él. De nem lépett-e... ésazután nem ment-e... és... vajon nem Julius-e a neve...?

A részek a helyükre kerültek, Allan felébredt. Matraconfeküdt, a földön, Julius hálószobájában, Julius a halibavezető ajtóban állt, és megismételte kérdését. A jó vagy arossz hírt szeretné-e Allan előbb hallani?

– A jót – felelte Allan. – A rosszat megtarthatod magadnak.

Oké, egyezett bele Julius, és közölte a jó hírt: a konyhábanterítve van az asztal, kész a reggeli. Kávé, vajas kenyér,szarvassült és tojás a szomszédoktól.

Micsoda jó hír! Allan nem hitte volna, hogy még egyszer azéletben kap olyan reggelit, amiben nincs kása. Amikorletelepedett a konyhaasztal mellé, úgy érezte, már eléggéfelkészült rá, hogy mégiscsak meghallgassa a rossz hírt is.

– A rossz hír – kezdett bele Julius, de némileg halkabbanfolytatta –, a rossz hír az, hogy tegnap esterészegségünkben elfelejtettük kikapcsolni a hűtést afagyasztókamrában.

– És? – kérdezte Allan.

– És... aki benne volt, az sajnálatos módon elhalálozott.

Allan egy ideig gondterhelten vakargatta a tarkóját, azutánúgy döntött, nem hagyja, hogy ez a mulasztás beárnyékoljaa napját.

– Hát ez tényleg sajnálatos. De meg kell mondanom, hogya tojást tökéletesen eltaláltad, nem túl kemény, nem túl lágy.

* * *

Aronsson felügyelő nyolc óra körül, rosszkedvűen ébredt.Egy öregember eltűnése, akármilyen okból is, nem olyankaliberű embernek való munka, mint ő.

Aronsson lezuhanyozott, felöltözött, és lement aPlevnagården szálloda földszinti reggeliző helyiségébe.Útközben találkozott a portással, aki átadta neki az előzőeste, nem sokkal a porta zárása után érkezett faxot.

Egy órával később a felügyelőnek megváltozott az üggyelkapcsolatos véleménye. A faxnak először nem tulajdonítottkülönösebb jelentőséget, de aztán találkozott abuszállomás pénztárfülkéjében ülő, halottsápadt RonnyHulthtal, aki alig néhány perc múlva megtört, és részletesenelmondta, mit élt át.

Nyomban ezután telefonáltak Eskilstunából, és közölték,hogy Flenben, a Sörmlandi Forgalomirányító Központbanfelfedezték, hogy tegnap este óta hiányzik a garázsból egybusz, továbbá kérték Aronssont, hívjon föl egy bizonyosJessica Björkmant, annak a buszsofőrnek az élettársát, akitelőbb elraboltak, utóbb pedig elengedtek.

Aronsson felügyelő visszatért a Plevnagården szállodába,hogy igyon egy csésze kávét, és összefoglalja az újinformációkat. Töprengése közben leírta megfigyeléseit:

Egy idősebb férfi, bizonyos Allan Karlsson eltűnik azidősek otthonában lévő szobájából, épp mielőtt megakarják ünnepelni a századik születésnapját az otthontársalgójában. Karlsson a korához képest fantasztikusan jóállapotban van vagy volt, erre sok bizonyítékunk van,elsősorban az, hogy sikerült egyedül kimásznia az ablakán,feltéve persze, hogy kívülről nem segített neki valaki, bár ahelyszíni megfigyelések arra utalnak, hogy a vénemberegyedül követte el tettét. Az otthon főnővére, Alice Englundis ezt erősíti meg tanúvallomásában: „Allan kétségtelenülnagyon vén már, de iszonyú nagy lókötő, aki pontosantudja, mit csinál”.

A nyomkövető kutya jelzése alapján megállapítható, hogyKarlsson egy ideig a virágágyásban álldogált, majd elindult,és hosszabb sétát tett Malmköpingben, mielőttmegérkezett volna a buszállomás várótermébe, ahol RonnyHulth tanú szerint egyenesen a pénztárablakhoz ment,illetve csoszogott – Hulth megfigyelte, hogy Karlssonaprókat lépett, és papucs volt a lábán, nem cipő.

Hulth vallomása továbbá arra utal, hogy Karlssonegyszerűen megszökött, nem volt pontos úti célja. Gyorsan

el akart távozni Malmköpingből, a jármű fajtája és az útiránynem volt számára fontos.

Ezt egyébként megerősítette Jessica Björkman, akiLennart Ramnér buszvezető élettársa. Magát a buszvezetőtmég nem lehet kihallgatni, mert túl sok altatót vett be. DeBjörkman vallomása használhatónak látszik. Karlsson egymeghatározott összegért vett jegyet Ramnértól. Így lett azúti célja Byringe-állomás megállóhely. Véletlenül. Vagyisnincs okunk feltételezni, hogy bárki vagy bármi várt volnaazon a helyen Karlssonra.

A történetnek azonban van még egy érdekes mozzanata.Hulth nem figyelte meg, hogyan szerzett magának Karlssonegy bőröndöt, mielőtt felszállt volna a byringei buszra, denem sokkal később már pontosan értette, mivel valaki,vélhetőleg a Never Again nevű bűnszervezet egyik tagja,hathatósan elmagyarázta neki.

Jessica Björkman szerint a történteket kábultan mesélőélettársa nem beszélt semmiféle bőröndről, de aközpontból érkező fax megerősítette, hogy Karlsson abőröndöt – bármilyen hihetetlenül hangzik is – valószínűlegellopta a Never Again csoport tagjától.

Björkman beszámolójából és az eskilstunai faxból továbbámegállapítható, hogy előbb Karlsson, úgy 15.20 körül,utóbb pedig a Never Again tagja is – mintegy négy órávalkésőbb – leszállt a Byringe-állomás nevű megállóhelyen,

hogy onnan gyalogosan folytassa útját ismeretlen célja felé.Az előbbi, aki egy bőröndöt is cipelt magával, kereken százéves, az utóbbi körülbelül hetven-hetvenöt évvel fiatalabb.

Aronsson felügyelő becsukta noteszét, és megitta maradékkávéját. Az óra 10.25-öt mutatott.

– Irány Byringe-állomás.

* * *

Reggelizés közben Julius elmesélte Allannak, mit csinált ésmit gondolt ki azokban a reggeli órákban, amikor Allanmég aludt.

A fagyasztókamrában történt balesettel kezdte. Amikorrájött, hogy az este és az éjszaka folyamán a kamrában ahőmérséklet legalább tíz órán keresztül fagypont alatt volt,felkapta a feszítővasat, hogy szükség esetén valamifegyver legyen a kezében, és kinyitotta a fagyasztó ajtaját.Ha a fiatalember még él, korántsem lehet olyan fürge éserőteljes, hogy sikeresen ellenállhatna Juliusnak ésfeszítővasának.

De a feszítővassal bebiztosított óvatosság feleslegesnekbizonyult. Az ifjú összegörnyedve ült az üres láda tetején.

Testét jégkristályok borították, szeme hideg tekintettelmeredt a semmibe. Éppolyan halott volt, mint az orvulelejtett szarvasok szoktak lenni.

Julius sajnálta, hogy a dolog így alakult, de végül ispraktikus megoldásnak tartotta. A megkergült vadembertnem lehetett volna csak úgy egyszerűen szabadon engedni.Julius kikapcsolta a hűtést, és nyitva hagyta a fagyasztóajtaját. Azért, mert valaki halott, még nem kell feltétlenülmélyhűtöttnek is lennie.

Julius begyújtott a konyhai tűzhelyben, hogy ne fázzon, ésátszámolta a pénzt. A végösszeg nem harminchétmillió volt,ahogy az este gyors becsléssel megállapította, hanempontosan ötvenmillió.

Allan érdeklődéssel hallgatta Julius beszámolóját,miközben régen nem tapasztalt jó étvággyal fogyasztottareggelijét. Csak akkor szólalt meg, amikor Julius azanyagiakról kezdett beszélni.

– Hát igen, ötvenmilliót könnyebb megfelezni. Két egyenlőrészre osztani. Megkérhetlek, hogy add ide a sót?

Julius teljesítette Allan kérését, és közben kifejtette, hogy őa harminchétmilliót is el tudná osztani kétfelé, ha szükséglenne rá, de egyetért vele, hogy az ötvenet könnyebbelfelezni. Julius ezután komolyra fordította a szót. LeültAllannal szemben a konyhaasztal másik oldalán, és azt

mondta, ideje, hogy végleg eltávozzanak ebből ahasználaton kívül helyezett állomásépületből. Afagyasztókamrában üldögélő fiatalember ugyan már nemárthat nekik, de ki tudja, milyen nyomokat hagyott magaután, amíg ide nem ért? Bármikor betoppanhat akonyhájukba tíz újabb fiatalember, akik éppolyan dühösenhandabandáznának, mint az, amelyik már befejezte ahandabandázást.

Allan egyetértett a javaslattal, de emlékeztette Juliust arra,hogy előrehaladott életkorban van, és már nem olyanmozgékony, mint régen. Julius megígérte, gondoskodni fogróla, hogy az út minél kisebb részét kelljen gyalogszerrelmegtenni. De innen mindenképpen odébb kell állniuk. Éslegjobb volna, ha a fagyasztóban csücsülő ifjút is magukkalvinnék. Hiába öregek már mind a ketten, semmiképp semírnák a javukra, ha halottat hagynának maguk mögött.

A reggelivel végeztek, eljött az ideje, hogy útra keljenek.Julius és Allan kivonszolták a halottat a fagyasztókamrábóla konyhába, és amíg erőt gyűjtöttek a következőerőpróbához, ráültették egy székre.

Allan tetőtől talpig végigmérte a fiatalembert, majd aztmondta:

– Ahhoz képest, hogy milyen magas, meglepően kis lábavan. Az a kérdés, hogy vajon szüksége van-e még acipőjére?

Julius azt felelte, hogy odakint még délelőtt is hideg van, ésAllan lába valószínűleg jobban fázik, mint a fiatalemberé.Ha Allan úgy látja, hogy a méret megfelel neki, nyugodtanvegye le róla a cipőt. Az ifjú hallgatása amúgy isbeleegyezést jelent.

A cipő kicsit nagy volt Allannak, de mégiscsak cipő, ésmenekülés közben jobb dolog cipőt viselni, mint egy párelnyűtt házipapucsot.

A következő feladat a fiatalember kituszkolása volt azelőszobába, azután pedig a legurítása a lépcsőn. Amikorvégre mind a hárman kinn voltak a peronon, ketten állóhelyzetben, egyikük pedig a földön fekve, Allan azttudakolta Juliustól, mit tervez, mi lenne a következő teendő.

– Ne menj sehova – mondta Julius Allannak. – Te se – szóltoda a fiatalembernek is, majd leugrott a peronról, és eltűntaz állomás egyetlen sínpárja mellett álló fészerben.

Egy perc múlva Julius kigurult a fészerből – egy hajtányon.

– 1954-es modell – mondta. – Tessék beszállni.

Julius ült legelöl, ő hajtotta a járművet. Allan közvetlenülmögötte, lábával inkább csak követve a pedál mozgását,míg a halott a jobb oldali ülésen ült, fejét egyenesen tartvaegy seprűnyél segítségével, mereven bámuló tekintetétpedig sötét üvegű napszemüveg mögé rejtve.

A kis csapat tizenegy előtt öt perccel indult útnak. Háromperccel később egy sötétkék Volvo kanyarodott be Byringehasználaton kívül helyezett állomásépülete elé. Az autóbólGöran Aronsson rendőrfelügyelő szállt ki.

A ház tagadhatatlanul elhagyatottnak látszott, de abiztonság kedvéért azért megnézi, mielőtt folytatja útjátByringébe, hogy kikérdezze a helybelieket,

Aronsson óvatosan lépdelt a peron ingatagnak látszó,korhadó padlatán. Kinyitotta a bejárati ajtót, és bekiabált:„Van itthon valaki?” Miután kérdésére nem kapott választ,elindult felfelé a lépcsőn az emeletre. Hát itt bizony a jelekszerint mégiscsak lakik valaki. A tűzhelyben még izzik aparázs, és egy csaknem teljesen befejezett reggelimaradványai láthatók a két személyre terített asztalon.

A földön pedig egy pár kopott posztópapucs hever.

* * *

A Never Again hivatalosan motorosklubnak volt bejelentve,a valóságban azonban egy kisebb csoport büntetettelőéletű fiatalemberből állt, a vezetőjük egy mégbüntetettebb előéletű középkorú férfi volt, a bűnözőitevékenységet ráadásul mindegyikük gyakorolni is kívánta.

A csoport vezetőjét Per-Gunnar Gerdinnek hívták, de

mindenki csak „Főnök”-nek szólította, másképp nem ismerték volna, mert a Főnök így akarta, és a Főnökmajdnem két méter magas volt, százharminc kilót nyomott,és szeretett késsel hadonászni, ha valami vagy valaki nemtetszett neki.

A Főnök kis lépésekkel indult el a bűnözői pályán. Egy veleegyidős társával zöldséget és gyümölcsöt importáltSvédországba, és a származási országra vonatkozóadatokat folyamatosan meghamisította, részben azért,hogy az államot megfossza adóbevételének egy részétől,részben pedig azért, hogy magasabb áron adhassa eláruját a vásárlóknak.

A Főnök társának egyetlen kis hibája volt csak: túlságosanszűkre méretezte lelkiismeretének befogadóképességét. AFőnök komolyabb árukkal akarta folytatni az ipart,formalinnal tartósított élelmiszerekkel. Tudomást szerzettróla, hogy Ázsiában már előállítanak ilyet, és az agondolata támadt, hogy svéd húsgombócot fog importálni aFülöp-szigetekről, az árut olcsón, hajóval hozza be, mert amegfelelő mennyiségű formalinnal a hús, ha kell, akárhárom hónapig is eláll, akár harmincfokos melegben is.

Az ára viszont olyan alacsony, hogy a húsgombócot nem iskell svédnek nevezni, úgy is kifizetődik. A dán is megteszi,gondolta a Főnök, de a társa nem akart részt venni avállalkozásban. Szerinte a formalin nagyon megfelel ahullák balzsamozására, de arra nem, hogy

húsgombócoknak adjanak vele örök életet.

Útjaik elváltak egymástól, és a formalinos húsgombócötletét a Főnök végül soha nem valósította meg. Inkább aztaz ötletét vette elő, hogy maszkot húz a fejére, és elraboljalegerősebb konkurensének, a Stockholmi GyümölcsimportKft.-nek a napi bevételét.

Egy machete és az „ide a pénzt, különben...” kezdetűdühös ordítás segítségével – tulajdon legnagyobbmeglepetésére is – egy pillanat alatt negyvenegyezerkoronával lett gazdagabb. Minek bajlódjon az emberimportálással, ha egyszer szinte munka nélkül is ilyen jópénzt lehet keresni?

A későbbiekben e gondolat jegyében folytattatevékenységét. Többnyire sikeresen, a rablási iparágbanegyéni vállalkozóként ledolgozott mintegy húsz év alatt csakalig néhányszor kellett szabadságát nem önként vállaltkeretek között eltöltenie.

Két évtized után azonban a Főnök úgy gondolta, ideje volnavalami nagyobb vállalkozásba fognia. Beszerzett magánakkét, jóval fiatalabb segédet, mindjárt adott is nekik viccesbeceneveket (az egyiket Karónak, a másikat Küblinekhívta), és segítségükkel hamarosan két pénzszállító autót issikeresen kirabolt.

A harmadik pénzszállító kirablásának azonban az lett az

eredménye, hogy mind a hármuknak négy és fél évet kelletteltölteni a Hall nevű zárt intézményben. Itt pattant ki a Főnökfejéből a Never Again létrehozásának ötlete, amit azutángondosan megtervezett. Az első fázisban a klubnakmintegy ötven tagja lenne, akik három operatív csoportbandolgoznának: a „rablás”, a „drog” vagy a „zsarolás”ágazatban. A Never Again elnevezés a Főnöklátomásának arra a vonására utal, hogy a bűnözésnekolyan tökéletesen zárt és professzionálisan működőstruktúráját kívánta létrehozni, hogy a jelenlegihez hasonlókényszerszabadság eltöltése Hallban vagy ehhez hasonlózárt intézményekben egyszerűen soha többé ne legyenaktuális. A Never Again lesz a szervezett bűnözés RealMadridja (a Főnök szerette a focit).

A tagok toborzása Hall bentlakóinak körében jól indult. Dea Főnök édesanyjának egyik levele, melyet a fiának írt,valahogy utat tévesztett, és kézről kézre járt a lakótársakközött. A levélben a mama többek között intette fiacskáját,óvatosan barátkozzon a börtönben, nehogy rossztársaságba keveredjen, vigyázzon az érzékenymandulájára, és azt írta, nagyon várja már, hogy az ő kisPer-Gunnarja kiszabaduljon, és újra játszhasson vele egykört a Kincses Sziget társasjátékkal.

Ezek után a Főnök már hiába késeit meg két jugoszlávrabot ételosztás közben, és hiába tört-zúzott úgy nagyáltalánosságban. A tekintélye odalett. A harminc eddigverbuvált tagjelöltből huszonhét lelépett. Karón és Küblin

kívül még egy venezuelai rab, José Maria Rodriguezmaradt benn a csapatban, ez utóbbi azért, mert titokbanszerelmes volt a főnökbe, de ezt még önmagának semmerte soha bevallani.

A venezuelait hazája fővárosa miatt mindenesetreCaracasnak nevezték el. De a Főnök, bármennyitszitkozódott és fenyegetőzött is, ezek után már egyetlen újtagot sem bírt verbuválni a klubjába. És egy szép naponhárom követőjével együtt szabadon bocsátották.

A Főnök először ejteni akarta az egész Never Againprojektet, de a véletlen úgy hozta, hogy Caracasnak voltegy tágas lelkiismerettel és kétes hírnevű barátokkalrendelkező kolumbiai társa, és a dolgok úgy alakultak,hogy a Never Again közreműködésével Svédország lett aKelet-Európába irányuló kolumbiai drogszállítmányoktranzitállomása. Az üzleti forgalom szépen növekedett, és amegfelelő személyi állományon túl immár ok sem volt rá,hogy a „rablás” és a „zsarolás” ágazatot is beindítsák.

* * *

A Főnök haditanácsot tartott Stockholmban Kübli ésCaracas részvételével. Valami történt azzal a balfékKaróval, akinek az volt a feladata, hogy lebonyolítsa a klubeddigi legnagyobb tranzakcióját. A Főnök délelőtt beszélt

az oroszokkal, akik megesküdtek rá, hogy megkapták azanyagot – és ki is fizették. Ha a Never Again futárja azutánmeglépett a táskával, az már nem az oroszok problémája.De ha a Never Again e miatt az ügy miatt táncra akarnáőket felkérni, az oroszok nem fognak kosarat adni. Tudnakők táncolni, ha kell. Keringőt is, mazurkát is.

A Főnök egyelőre abból indult ki, hogy az oroszok igazatmondanak (azonkívül biztos volt benne, hogy jobbantáncolnak, mint ő). Azt pedig, hogy Karó csak úgy magátóllelépett volna a pénzzel, kizárta. Karó ahhoz túl hülye. Vagytúl okos, attól függ, honnan nézzük.

Marad az, hogy valaki tudomást szerezhetett atranzakcióról, kivárta a megfelelő pillanatot Malmköpingbenvagy az úton vissza Stockholm felé, kinyírta Karót, ésmegszerezte a táskát.

De kicsoda? A Főnök nekiszegezte a kérdést ahaditanács tagjainak, de nem kapott rá választ. A Főnöknem csodálkozott; már régóta tudta, hogy munkatársaiorbitális hülyék mind a hárman.

Mindazonáltal úgy döntött, hogy Küblit csatasorba állítja,mert úgy vélte, hogy a hülye Kübli nem annyira hülye, mint ahülye Caracas. A hülye Küblinek tehát némileg nagyobbesélye van rá, hogy megtalálja a hülye Karót, sőt, magát atáskát is a pénzzel.

– Menj el Malmköpingbe, Kübli, és szaglássz körül. Deöltözz föl rendesen, mert a város tele van rendőrökkel.Eltűnt valami százéves vénember.

* * *

Julius, Allan és a halott hajtánya végiggördült a sörmlandierdőn. Vidkärr közelében balszerencséjükreösszetalálkoztak egy gazdával, akinek Julius nem tudta anevét. A gazda épp szemrevételezte a várható ideitermését, amikor a trió a hajtányon elgurult mellette.

– Jó reggelt – mondta Julius.

– Szép időnk van – mondta Allan.

A halott és a gazda nem mondott semmit. De az utóbbihosszan bámult a hajtány után.

Minél jobban közeledtek az Åker-öntödéhez, Julius annálgondterheltebb lett. Úgy tervezte, ha útközben patak vagyfolyó mellett haladnak el, megszabadulhat a halottól. Denem keresztezte útjukat egyetlen folyó sem. Julius mégvégig se gondolta egészen a helyzetet, amikor begördülteka gyártelep rakodóudvarára. Julius behúzta a féket, ésidejében sikerült megállítania a járművet. A halottelőrezuhant, és beverte a homlokát egy vasfogantyúba.

– Más körülmények között ez fájdalmas lett volna – mondtaAllan.

– Annak is vannak előnyei, ha valaki már nem él – tettehozzá Julius.

Julius leszállt a hajtányról, és egy fa mögül belesett arakodóudvarra. A szerelőcsarnok hatalmas kapui nyitvaálltak, de a telep elhagyatottnak látszott. Julius az órájárapillantott. Tíz perccel múlt tizenkettő. Ebédidő, jött rá amagyarázatra, és közben egy nagy konténert mustrálhatott.Julius közölte, hogy rövid felderítőútra indul. Allan sok sikertkívánt neki, és kérte, vigyázzon, hogy ne tévedjen el.

Ennek nem volt nagyobb kockázata, mert Julius csak amintegy harminc méter távolságban lévő konténerhez akartmenni. Bemászott a konténerbe, és egy percre eltűnt Allanszeme elől. Aztán előjött. Visszament a hajtányhoz, ésközölte, már tudja, mit csináljanak a halottal.

A konténer félig meg volt rakva egy méter átmérőjű éslegalább három méter hosszú fémhengerekkel, melyekkülön-külön a végükön nyitható faládákba voltakcsomagolva. Allan teljesen kimerült, mire a nehéz holttestetvégre elhelyezték az egyik középső henger belsejében. Ámamikor lecsukta a láda nyílásának fedelét, és meglátta rajtaa szállítócédulát, egészen felélénkült.

Addisz-Abeba.

– Még világot is láthat, ha nyitva tartja a szemét – mondtaAllan.

– Sietnünk kell, öreg – felelte Julius. – Itt nem maradhatunk.

A hadművelet sikerült, a két öreg visszahúzódott a fákmögé még jóval azelőtt, hogy a gyárban az ebédidő végetért volna. Felültek a hajtányra, hogy kipihenjék magukat, éshamarosan megélénkült körülöttük a gyárudvar. Az egyikdarus kocsi sofőrje folytatta a hengerek rakodását, és akonténer hamarosan megtelt. A sofőr lezárta a konténert,hozott egy üreset, és folytatta a rakodást.

Allan kíváncsi volt, vajon mit gyártanak ebben az üzemben.Julius tudott róla, hogy a gyárnak nagy múltja van, itt már a17. században is ágyúkat öntöttek, és ezekkel láttak elmindenkit, aki a harmincéves háborúban nagyobbhatékonyságra törekedett az ellenség pusztításában.

Allan úgy vélte, feleslegesen gyilkolták egymást azemberek a 17. században. Akkor is meghaltak volna, hanem heveskednek annyit. Julius szerint ez minden korbanígy van, majd azzal folytatta, hogy az ebédidő lejárt, ésideje, hogy helyet változtassanak. Arra gondolt, hogyfolytassák útjukat Åker központi részéig, s ott majdkitalálják, hogyan tovább.

* * *

Aronsson felügyelő Byringében végigjárta az öregállomásépületet, de nem talált semmi érdemleges nyomota posztópapucson kívül, mely valószínűleg a százévesemberé lehetett. Magával viszi, és megmutatja az idősekotthona személyzetének.

Igaz, vízfoltokat is talált a konyha kövezetén, melyek egyfagyasztókamrába vezettek, melynek hűtése ki voltkapcsolva, és az ajtaja nyitva állt. De ezzel nem tud semmitse kezdeni.

Inkább továbbment Byringébe, hogy kikérdezze ahelybelieket. Három házban voltak otthon a lakók, és minda három család egybehangzóan állította, hogy azállomásépület emeletén egy bizonyos Julius Jonsson lakik,hogy ez a Julius Jonsson tolvaj és csaló, akivel senki nemhajlandó szóba állni, és hogy tegnap este óta nem hallottakés nem láttak semmi különöset. És hogy ez a JuliusJonsson megint valami zavaros ügybe keveredett, azbiztos.

– Csukassa le! – követelte a legdühösebb szomszéd.

– Miért? – kérdezte fáradtan a felügyelő.

– Mert éjszakánként kilopja a tojásokat a tyúkólamból, merta múlt télen ellopta a vadonatúj taposószánomat, átfestette,és azt mondta, hogy az övé, mert könyveket rendel anevemben, aztán kilopja őket a postaládámból, amikor

megjönnek, és a számlát nekem kell kifizetnem, mertházipálinkát próbál eladni a tizennégy éves fiamnak, mert...

– Jó, jó, rendben van. Lecsukatom. Csak előbb meg kelltalálnom.

Aronsson elindult vissza Malmköpingbe, és körülbelülfélúton járhatott, amikor megszólalt a telefonja. A kollégákhívták az ügyeletről. Egy Tengroth nevű gazdálkodó hívta felőket Vidkärrből, és egy érdekes fejleményről számolt be.Az egyik környékbeli, kisstílű szélhámos nemrég haladt elegy hajtányon Tengroth földje mellett a Byringe és az Åker-öntöde közötti, használaton kívül helyezett vasútiszárnyvonalon. A hajtányon ült még egy öregember egynagy bőrönddel és egy napszemüveget viselő fiatalabbember. Tengroth gazda szerint a fiatalember irányította atársaságot. Annak ellenére, hogy csak zokni volt a lábán...

– Na, ebből most már egy büdös szót sem értek – mondtaAronsson felügyelő, és olyan sebességgel fordult megkocsijával, hogy a posztópapucsok lerepültek a földre.

* * *

Pár száz méter után Allan amúgy is lassú járása mégtovább lassult. Nem panaszkodott, de Julius látta, hogy atérdét már alig bírja behajlítani. Jobbra előre az utcánbüfésbódé állt. Julius megígérte Allannak, ha kitart odáig,

meghívja egy adag sült kolbászra, most ugyanismegengedheti magának, aztán majd gondoskodikvalamilyen közlekedési eszközről. Allan azt felelte, ha eddigsoha életében nem panaszkodott egy kis fájdalom miatt,most már nem fogja elkezdeni, egy adag sült kolbász egykis kenyérrel viszont kétségtelenül jólesne neki.

Julius meggyorsította lépteit, Allan sántikálva követte. MireAllan odaért a büféhez, Julius már félig megette a magasült kolbászát a hozzá való kenyérrel. De ennél többet isintézett.

– Allan – mondta –, hadd mutassam be neked Bennyt. Ő azúj magánsofőrünk.

Benny, a büfésbódé tulajdonosa az ötvenes éveiben járt, ésmég minden szál haja megvolt, beleértve azokat is,melyeket hátul lófarokban fogott össze. Körülbelül két percleforgása alatt Juliusnak sikerült megvásárolnia egy adagsült kolbászt kenyérrel, egy Fantát, valamint Benny 1988-as, ezüstszínű Mercedesét Bennyvel együtt, mindeztszázezer koronáért.

Allan a büfé tulajdonosára pillantott, aki még mindig ahelyén állt, bent, a pult mögött.

– Megvettünk téged is? Vagy csak bérbe vettünk? –kérdezte végül.

– Az autót megvásárolták, a sofőrt felbérelték – felelte

Benny. – Egyelőre tíz napra, aztán bizonyára újramegtárgyaljuk a feltételeket. Egy adag kolbász egyébkéntbenne van az árban. Ajánlhatom a bécsi sült kolbászt?

Az ajánlat süket fülekre talált. Allan a szokásos főtt kolbásztkérte, ha lehetséges. Szerény véleménye szerint, tette méghozzá Allan, százezer korona egy ilyen öreg autóért túl nagyár, még akkor is, ha a sofőr bele van számolva, úgyhogy alegkevesebb, amit a méltányosság megkíván, az egy üvegkakaó volna a kolbász mellé.

Benny ebbe minden további nélkül belement. Úgyis itthagyja a büféjét, és egy üveg Pucko márkájú kakaóval többvagy kevesebb már nem számít. Az üzlet amúgy is rosszulment; utcai büfét nyitni Åkerban éppolyan rossz ötletnekbizonyult, mint amilyennek a kezdet kezdetén látszott.

A helyzet az, közölte Benny, hogy ő már az urak szerencsésfelbukkanása előtt is azon gondolkodott, hogy valami mástkellene kezdenie az életével. De magánsofőri pályára,őszintén szólva, nem gondolt.

A büfévezető vallomásának fényében Allan azzal ajavaslattal állt elő, hogy Benny tegyen mindjárt egy egészrekesz Puckót a csomagtartóba. Julius a maga részérőlpedig megígérte Bennynek, hogy adandó alkalommal veszneki egy igazi sofőrsapkát, de ennek az a feltétele, hogy abüféssapkáját mindjárt vegye le fejéről, és bújjon elő abódéjából, mert ideje már, hogy elinduljanak.

Benny úgy vélte, a sofőri feladat munkaköri leírása nemtartalmazza a vitát a munkaadójával, úgyhogy megtette,amit kértek tőle. A sapka a szemeteskosárban landolt, arekesz Pucko néhány doboz Fanta társaságában pedig acsomagtartóban. De a bőröndöt Julius inkább maga mellettakarta tartani a hátsó ülésen. Allan előre ülhetett, ahol jól kitudta nyújtani a lábát.

Åker történetének mind ez idáig egyetlen utcai büféseezután beült annak a járműnek a kormánya mögé, amelypár perccel korábban még a saját Mercedese volt, deamelyet azóta szabályosan eladott a társaságábantartózkodó két idősebb úrnak.

– Hová kívánnak menni az urak? – érdeklődött Benny.

– Mi volna, ha észak felé indulnánk? – kérdezte Julius.

– Az jó lesz – mondta Allan. – Vagy inkább dél felé?

– Jó, menjünk délre – mondta Julius.

– Akkor irány dél – mondta Benny, és elindította az autót.

Tíz perccel később Aronsson felügyelő megérkezettÅkerbe. Csak követnie kellett a sínpárt tekintetével, ésmáris felfedezte az üzem mögött parkoló régi típusúhajtányt.

A hajtányon azonban nem talált semmiféle értékelhetőnyomot. Az üzem udvarán a munkások valamifélehengereket rakodtak konténerekbe. Egyikük sem látta,mikor érkezett oda a hajtány. Közvetlenül ebéd után láttakviszont két idősebb férfit sétálni az úton, egyikük egy nagybőröndöt húzott maga után, a másik kissé lemaradvakövette. Az utcai büfé irányába mentek, de hogy utána milett velük, azt senki sem tudta.

Aronsson tudni szerette volna, hogy valóban csak két férfiment-e az utcán, és nem három, de harmadik embert amunkások nem láttak.

Az autóban ülve a benzinkút és a büfé felé Aronsson az újinformációkon töprengett. De a kép most már annyira semállt össze, mint korábban.

Előbb a büfénél állt meg. Amúgy is kezdett már megéhezni.A büfé persze zárva volt. Nyilván nem érdemes büfétműködtetni itt a világ végén, gondolta Aronsson, éstovábbhajtott a benzinkúthoz. Az ottaniak nem hallottak ésnem láttak semmit. De legalább volt sült kolbászuk, még hakicsit benzinszagú is.

Aronsson gyorsan megebédelt, majd felkereste azélelmiszeráruházat, a virágüzletet és azingatlanügynökséget. Közben megállt, és kikérdezte azt anéhány helybelit is, aki kutyájával, gyerekkocsijával vagyhitvesével az oldalán éppen az utcán sétált. De senkit nem

talált, aki látott volna két vagy három férfit egy bőrönddel. Anyomok egyszerűen eltűntek valahol a gyár és a benzinkútközött. Aronsson felügyelő úgy döntött, hogy visszatérMalmköpingbe. Volt egy pár posztópapucsa, melyetazonosítania kellett.

* * *

Göran Aronsson bűnügyi felügyelő az autóból felhívta atartományi rendőrkapitányt, és helyzetjelentést adott. Akapitány hálásan fogadta hívását, mert 2 órakorsajtótájékoztatót kellett tartania a Plevnagårdenszállodában, és még nem volt semmi érdemlegesmondanivalója.

A rendőrkapitány természetében volt egy csipetnyiszínpadiasság, nem szeretett kevés anyaggal dolgozni, hanem volt muszáj. Az információmorzsák, melyeket mostAronssontól kapott, kisegítették szorult helyzetéből.

A kapitány a sajtótájékoztatón tehát mindent kiteregetett,mielőtt Aronsson visszaért volna Malmköpingbe, ésmegakadályozta volna benne (ami nem valószínű). Akapitány bejelentette, hogy Allan Karlsson eltűnésévelkapcsolatban a legújabb adatok szerint az emberrablássem kizárható, ahogy arra a helyi lap tegnapi számában ismár utalás történt. A rendőrségnek adatai vannak rá, hogyKarlsson életben van, de vélhetően alvilági figurák

fogságában.

Az újságírók természetesen sok kérdést tettek föl, de akapitány ügyesen megkerülte a pontos válaszadást. Annyitazért elárult, hogy Karlssont és feltételezett elrablóját azåkeri öntöde környékén látták alig néhány órával ezelőtt. Ésmindjárt fel is szólította a rendőrség leghűségesebbsegítőtársait, vagyis az egyszerű állampolgárokat, hogyjelentsék, ha látnak valamit.

A tartományi rendőrkapitány csalódással vette tudomásul,hogy a tévések már hazamentek. Ez nem történhetett volnameg, ha az a lajhár Aronsson kicsit gyorsabban rukkol előaz emberrablásra vonatkozó információkkal. De azExpressen és az Aftonbladet tudósítói mindenesetre jelenvoltak, akárcsak a helyi lap és a helyi rádió riporterei. Aszálloda ebédlőjében leghátul álldogált még egy férfi, akit arendőrkapitány az előző nap még nem látott. Csak nem aTávirati Iroda képviselője?

De Küblit nem a Távirati Iroda küldte ide, hanem a FőnökStockholmból. És Kübli egyre inkább arra ameggyőződésre jutott, hogy Karó meglépett a suskával.Márpedig ha így van, fityinget sem ér az élete.

* * *

Mire Aronsson felügyelő megérkezett a Plevnagården

hotelbe, a sajtótájékoztató véget ért. Útközben Aronssonmegállt az idősek otthonánál, ahol bebizonyosodott, hogy apapucs, amit talált, Allan Karlssoné volt (Alice nővérmegszagolta, és fintorogva bólintott).

Aronsson balszerencséjére összetalálkozott aparancsnokával a szálloda halijában, akitől megtudta, mihangzott el a sajtótájékoztatón, és aki mindjárt utasította is,hogy oldja meg a problémát, lehetőleg úgy, hogy a valóságne kerüljön logikai jellegű összeütközésbe mindazzal, amitő imént a sajtótájékoztatón elmondott.

A tartományi rendőrkapitány eltávozott, mert sok dolga voltmég. Eljött az ideje például, hogy az ügyészséget isbevonja az ügybe.

Aronsson letelepedett az egyik asztalhoz, rendelt egycsésze kávét, és újra végiggondolta a legfrissebbfejleményeket. A sok talányos töprengenivaló közül arrakoncentrált, hogy vajon milyen viszonyban lehetettegymással a hajtány három utasa. Ha Tengroth tévedettabban, hogy Karlsson és Jonsson nem állt semmifélekényszer hatása alatt utasuk részéről, akkor túszdrámáróllehet szó. Épp ezt jelentette be parancsnoka is asajtótájékoztatón, ami némiképp gyengítette ugyanhipotézisét. A rendőrkapitánynak ugyanis ritkán van igaza.Azonkívül vannak tanúk, akik Åkerban látták az utcánsétálni Karlssont és Jonssont – a bőrönddel. Lehetségesvolna, hogy Karlsson és Jonsson, a két öregember legyűrte

a Never Again banda fiatal és erős tagjának ellenállását,és a hajtányról belökték egy árokba?

Hihetetlen, de nem lehetetlen. Aronsson úgy döntött, ismétsegítségül hívja az eskilstunai rendőrkutyát. Hosszú séta vármajd a kutyára és vezetőjére Tengroth gazda földjeitől azåkeri öntödéig. E két végpont között tűnt el valahol a NeverAgain banda tagja.

Karlsson és Jonsson azután maga is köddé vált valahol agyár hátsó oldala és a benzinkút között – egy körülbelülkétszáz méteres szakaszon. Úgy tűntek el a föld színéről,hogy senki nem látott semmit. Nincs semmi más ezen azútszakaszon, mint egy csukott büfésbódé.

Megcsendült Aronsson mobiltelefonja. Adiszpécserközpontba újabb bejelentés érkezett. Aszázéves embert ezúttal Mjölbyben látta valaki egyMercedes első ülésén; valószínűleg az a lófarkat viselőközépkorú férfi rabolta el, aki a volánnál ült.

– Megnézzük közelebbről? – kérdezte a kolléga.

– Hagyjátok – sóhajtotta Aronsson.

A nyomozói pályán eltöltött hosszú évek alatt Aronssonmegtanulta, hogyan kell különbséget tenni a használható ésa használhatatlan bejelentések között. Vigasztaló gondolat,amikor amúgy is sötétben tapogatózik.

* * *

Benny Mjölbyben megállt tankolni. Julius óvatosan kinyitottaa bőröndöt, és kihúzott belőle egy ötszázast a benzinre.

Julius közölte, hogy kinyújtóztatná a tagjait, és kérte Allant,maradjon benn a kocsiban, és vigyázzon a bőröndre. Allantmár jól kifárasztották az aznapi kalandok, úgyhogymegígérte, hogy el sem mozdul a helyéről.

Benny ért vissza először, és beült a volán mögé. Rögtönutána visszajött Julius is, és parancsot adott az indulásra. AMercedes folytatta útját déli irányba.

Kis idő múltán Julius zörögni kezdett valamivel a hátsóülésen. Azután előre nyújtott egy kinyitott zacskó Pollydrazsét Allannak és Bennynek.

– Nézzétek, mit újítottam – mondta.

Allan felhúzta a szemöldökét:

– Elloptál egy zacskó drazsét, amikor ötvenmillió van abőröndünkben?

– Ötvenmilliójuk van a bőröndben? – kérdezte Benny.

– Hoppá – mondta Allan.

– Nem egészen – szólt közbe Julius. – Hiszen kaptálszázezret.

– És egy ötszázast benzinre – tette hozzá Allan.

Benny pár másodpercig hallgatott.

– Akkor negyvenkilencmillió-nyolcszázkilencvenkilencezer-ötszáz van a bőröndben?

– Gyorsan számolsz – mondta Allan.

Egy ideig hallgattak. Aztán Julius azt mondta, hogytulajdonképpen el is mondhatnák a dolgot amagánsofőrjüknek. Ha Benny ezek után fel akarja mondania megállapodásukat, nincs kifogása ellene.

* * *

Benny számára a történet legnehezebben elfogadhatórésze az volt, hogy egy ember meghalt, majd exportálták.De hát baleset történt, akárhogy nézzük is, még haalkoholos befolyásoltság állapotában is. Az alkohol viszontkívül esett Benny érdeklődési körén.

Az újdonsült sofőr gondolkodott még egy kicsit, és arra abelátásra jutott, hogy az ötvenmillió eredetileg valószínűlegrossz kezekben volt, s jelenlegi helyzetében talán több

hasznot tud hajtani az emberiségnek. És nem vonzottakülönösebben a lehetőség, hogy rögtön az első napfelmondjon az új munkahelyén.

Benny így hát ígéretet tett rá, hogy megtartja új állását, éstudni szerette volna, mik volnának az urak legközelebbitervei. Eddig nem akarta kérdezni, mert úgy gondolta, hogyegy magánsofőr ne legyen kíváncsi; most azonbanbizonyos mértékig bűntárs is lett.

Allan és Julius beismerte, hogy nincs semmiféle terv. Deazért javasolták, menjenek tovább arra, amerre az út vezet,addig, amíg be nem sötétedik, s aztán szálljanak megvalahol, ahol részletesebben is megbeszélhetik a dolgokat.Így is lett.

– Ötvenmillió – mondta Benny, és elmosolyodott, miközbenelindította a Mercedest.

– Negyvenkilencmillió-nyolcszázkilencvenkilencezer-ötszáz– javította ki Allan.

Ezután Juliusnak meg kellett ígérnie, hogy többet nemlopkod el mindenfélét, csak azért, hogy lophasson. Juliusazt mondta, hogy ez nem lesz könnyű, mert a lopás avérében van, máshoz meg nem is ért. De azért megígéri,és Juliusról el lehet mondani, mondta Julius, hogy ritkánígér meg bármit is, de ha egyszer megígéri, meg is tartjaígéretét.

Csendben folytatták útjukat. Allan rögtön elaludt az elsőülésen. Julius bekapott még egy szem Pollyt. Benny pedigegy dalt dúdolgatott, melynek nem tudta a szövegét.

* * *

Ha egy esti újság riportere felcsippenti egy történetmorzsáját, azután már nem könnyű megállítani. AzExpressen és az Aftonbladet riporterei néhány óraleforgása alatt jóval többet tudtak meg az eseményekről,mint amennyit a rendőrkapitány elmondott a délutánisajtótájékoztatón. Az Expressen ezúttal megelőzte azAftonbladetet azzal, hogy riporterének hamarabb sikerültmegtalálnia Ronny Hulth diszpécsert, elmennie a lakására,és azzal az ígérettel, hogy Ronny Hulth magányoslánymacskájának alkalmas fiúmacska partnert szerez,rábírni, hogy az éjszakát Eskilstunában, egy szállodábantöltse, ugyanott, ahol az Expressen riportere, vagyis azAftonbladet számára elérhetetlenül. Hulth kezdetben féltbármit is elmondani, hiszen jól emlékezett a fiatalemberfenyegetéseire, de a riporter megnyugtatta egyfelől azzal,hogy a nevét nem fogja elárulni, másfelől pedig annakbizonygatásával, hogy semmi bántódása nem eshet azokután, hogy a banda tagjai is tudják, hogy a rendőrségnyomoz az ügyben.

De az Expressen nem érte be Hulthtal. A buszsofőrt is

megtalálták, akárcsak a byringei szomszédokat, a vidkärrigazdát és az åkeri öntöde munkásait. Mindebbőlmásnapra több drámai hangvételű cikk is született. Televoltak ugyan téves feltevésekkel, de a körülményekhezképest a riporter jó munkát végzett.

* * *

Az ezüstszínű Mercedes haladt tovább az úton. Kis idő utánJulius is elaludt. Allan az első ülésen horkolt, Julius ahátsón, a bőröndöt használva kényelmetlen fejpárnának. Azútirányról Benny döntött legjobb belátása szerint.

Mjölbynél Benny elhatározta, hogy letér az E4-esautópályáról, és a 32-es országúton megy tovább Tranåsfelé. De amikor odaért, nem állt meg, hanem ment továbbdél felé. Kronoberg tartományban letért a főútról, és elindulta smålandi erdőségek mélyére vezető egyik mellékúton.Reményei szerint valahol ott találnak majd megfelelőéjszakai szállást.

Allan felébredt, és az iránt érdeklődött, nem kellene-ehamarosan nyugovóra térni. Az elöl folyó beszélgetésreazután Julius is felébredt. Körülnézett, mindenütt erdő,megkérdezte, merre járnak.

Benny közölte, hogy néhány mérföldnyire északra Växjőtől,és hogy kicsit gondolkodott a helyzetükön, amíg az urak

aludtak.

Arra jutott, hogy a biztonság kedvéért valamilyen félreesőhelyen kellene szállást keresniük. Nem tudják ugyanis, kiküldözik őket, de aki szert tesz valahogy egy piszkosötvenmilliót tartalmazó bőröndre, az ne higgye azt, hogybárhol nyugodtan alhat. Ezért Benny lekanyarodott aVäxjőbe vezető útról, és most közelednek egy Rottne nevű,az előbbinél jóval jelentéktelenebbnek látszó településhez.Benny arra gondolt, talán akad valamilyen szálloda ezen ahelyen.

– Jó gondolat – mondta Julius. – De nem egészen jó.

Julius kifejtette, mire gondol. Rottnéban a legjobb esetbenis csak valamilyen kicsi és lepusztult szállodát találnának,amelybe ritkán esik be rendes vendég. Ha egy esteelőzetes foglalás nélkül egyszer csak beállít három úr, azbiztosan feltűnést keltene a községben. Akkor már jobb, havalahol benn az erdőben keresnek valami parasztudvartvagy tanyát, és próbálnak szállást és vacsorát vennimaguknak.

Benny elismerte, hogy Julius jól okoskodik, és ennekmegfelelően az első jelentéktelen földútnál lekanyarodott azországútról.

Már kezdett sötétedni, amikor a kanyargós földúton, alignégy kilométer megtétele után a három férfi megpillantott

egy levélládát. „Tószeg” volt a ládára kiírva, és közvetlenülmellette behajtó nyílott, mely valószínűleg épp odavezetett.A feltevés helyesnek bizonyult. A keskeny, kanyargós úton,mintegy száz méter után feltűnt egy ház. Hagyományos,vörösre festett, kétszintes falusi ház volt, mögötte jókoraistálló állt, kissé távolabb, egy kis tó partján pedigvalamiféle fészer.

A tanya lakottnak látszott, és Benny lassan a lakóházbejárata elé gördült. A ház ajtaján egy fiatalos, negyvenesnő lépett ki, dús, göndör, vörös haja volt, még a hajánál isvörösebb edzőruhát viselt, és a lába mellett szorosanfarkaskutya jött mellette.

A társaság kikászálódott a Mercedesből, és elindult a nőfelé. Julius a kutyára sandított, de az állat nem úgy nézett rá,mint aki támadni akar. Ellenkezőleg, inkább kíváncsian,szinte barátságosan fogadta a vendégeket.

Julius így már le merte venni tekintetét a kutyáról, és a nőfelé fordult. Udvariasan jó estét kívánt, és előadtacsoportjuk kívánságát az éjszakai szállásra és némiharapnivalóra vonatkozóan.

A nő végigmérte az előtte álló különös társaságot: egynagyon öreg, egy kevésbé öreg és egy... meglehetősenbelevaló férfi, ismerte el magában. Épp a megfelelőkorban. És lófarka van! Elmosolyodott, amit Julius abeleegyezés jelének tartott, de a következőket mondta:

– Ez nem ám valami kibaszott szálloda.

Ajjaj, gondolta Allan. Már nagyon szeretett volna ennivalamit, és lefeküdni. Az élet megerőltetőnek bizonyult,miután úgy döntött, hogy még folytatja egy ideig. Sokmindent lehet mondani az idősek otthonára, de az egésztestére kiterjedő izomláza ott azért nem szokott lenni.

Julius is elszomorodott, és azt mondta, barátaival együttminden bizonnyal eltévedt, mindannyian el is fáradtak, éstermészetesen megfizetnék az árát, ha itt maradhatnánakéjszakára. A vacsoráról legrosszabb esetben lemondanak.

– Ezer koronát fizetnénk személyenként, ha itt alhatunk –tette hozzá Julius.

– Ezer koronát? – kérdezte a nő. – Bujkáltok?

Julius egy legyintéssel elhárította a jól célzott kérdést, ésújra elmondta, hogy hosszú utat tettek idáig, és ő, a magarészéről, még bírná tovább is, de Allan fölött már nagyoneljárt az idő.

– Tegnap voltam százéves – szólalt meg Allan reszketeghangon.

– Százéves? – kérdezte vissza a nő szinte rémülten. –Beszarás!

Egy ideig hallgatott, mint aki újra meggondolja a dolgot.

– Jól van, bánom is én – mondta végül a nő. –Maradhattok. De az ezreseiteket tartsátok megmagatoknak. Ez nem valami kibaszott hotel, mármegmondtam.

Benny rajongással nézett a nőre. Életében nem hallott mégnőt ennyit káromkodni, ilyen rövid idő alatt. Elbűvölőnektartotta.

– Szépségem – mondta. – Megsimogathatom a kutyát?

– Szépségem? – kérdezte a nő. – Vak vagy? Felőlemnyugodtan simogathatod. Buster kedves kutya. A szobákaz emeleten vannak, jut mindenkinek, hely van bőven. Azágynemű tiszta, de a padlón patkányméreg van kiszórva,vigyázzatok. Vacsora egy óra múlva.

A nő elindult az istálló felé, Buster hűségesen követte.Benny utánaszólt, megkérdezte, hogy a szépségnek van-eneve. A nő hátra se nézve azt mondta, Gunilla a neve, de a„szépség” is jól hangzik, „kitarthatsz mellette, ha akarod,bakker” Benny elfogadta az ajánlatot.

– Azt hiszem, szerelmes vagyok – mondta Benny.

– Én viszont tudom, hogy fáradt vagyok – mondta Allan.

Ebben a pillanatban akkora bőgés hallatszott ki azistállóból, hogy még a holtfáradt Allan is felriadt tőle.

Valamilyen nagyon nagy és nagyon bánatos állat hangjalehetett.

– Ne óbégass, Szonja – mondta a Szépség. – Hiszenmegyek már, banyek.

7. FEJEZET

1929-1939

Az yxhulti ház nem volt különösebben vonzó látvány. AmígAllan Uppsalában Lundborg professzorvendégszeretetének örvendett, udvarát felverte a gyom. Aföldön a tetőről lepotyogott törött cserepek maradványaihevertek, a budi, ki tudja, miért, az oldalára borult, akonyhaablak egyik kinyílt szárnyát szabadon csapkodta aszél.

Allan kint, a bejárati ajtó mellett állt le pisilni, hiszen budijamár nem volt. Aztán bement, és leült a porleptekonyhájában. Az ablakot nem csukta be. Éhes volt, deellenállt a késztetésnek, hogy megnézze, van-e valami akamrában. Biztos volt benne, ha találna is valamit, nemörülne neki.

Itt született, és itt nőtt fel, de otthonát soha nem érezte olyantávol magától, mint épp most. Talán eljött az ideje, hogyelvágja a köteléket, ami még ide köti, és elinduljon azellenkező irányba? Igen, a döntés megszületett.

Összeszedte a dinamitrudakat, és elvégezte a szükségesteendőket, mielőtt maradék használható holmiját felpakolta

volna biciklije utánfutójára. 1929. június 3-án, alkonyatkorútnak indult, el Yxhultból, el Flenből. A töltet, ahogy kellett,pontosan harminc perc múlva robbant. A detonációlevegőbe repítette az yxhulti házat, és a legközelebbiszomszéd tehene ismét elvetélt.

Egy órával ezután Allan a fleni rendőrőrs fogdájábanüldögélt, a vacsoráját fogyasztotta, és közben Krookrendőrkapitány szidalmait hallgatta. A fleni rendőrségetnemrégiben szerelték fel egy automobillal, és így gyorsan eltudták kapni azt az embert, aki porig rombolta saját házát.

A vád ezúttal teljesen egyértelmű volt.

– Közveszélyokozás és rongálás – közölte Krookmegfellebbezhetetlenül.

– Ide tudná adni a kenyeret? – kérdezte Allan.

A rendőrkapitány nem adta oda neki a kenyeret, viszontalaposan leszidta szerencsétlen tiszthelyettesét, akigyengeségében engedett a delikvens kérésének, és enniadott neki. Miután Allan befejezte az étkezést, átvezettékabba a cellába, ahol egyszer már korábban is elidőzött.

– Nincs véletlenül egy mai újságjuk? – érdeklődött Allan. –Csak estére kérem, hogy legyen valami olvasnivalóm.

Krook kapitány válasz helyett leoltotta a villanyt, ésbecsapta az ajtót. Másnap reggel első dolga volt, hogy

felhívja telefonon az uppsalai „diliházat”, és kérte, jöjjenekki, és vigyék be magukhoz Allan Karlssont.

De kérése Bernhard Lundborg munkatársainál süketfülekre talált. Karlsson kezelését már befejezték, mostmásokat kell sterilizálniuk és analizálniuk. Ha arendőrkapitány tudná, mennyiféle népségtől kell még anemzetet megmenteni: zsidóktól és cigányoktól, félvér éstelivér négerektől, elmebetegektől és hasonlóktól. Csakazért, mert Karlsson úr levegőbe repítette a házát, mégnem kell őt újra Upplandra szállítani. Az ember utóvégre aztcsinál a házával, amit akar, vagy a kapitány úr nem ígygondolja? Elvégre szabad országban élünk.

Krook rendőrkapitány letette a kagylót. Nem jut semmireezekkel a nagyvárosi népekkel. Már megbánta, hogy előzőeste nem engedte Karlssont elkarikázni a környékről,hiszen Karlssonnak amúgy is az volt a szándéka.

Egy újabb és eredményes délelőtti kihallgatás után AllanKarlsson végül ismét felülhetett biciklijére. Az utánfutóbaezúttal háromnapi élelem volt bekészítve és két takaró arraaz esetre, ha nagyon hidegre fordulna az idő. Búcsút intettKrook rendőrkapitánynak, aki nem intett vissza neki, aztánAllan elindult észak felé, mert úgy vélte, az egyik égtájsemmivel sem rosszabb a másiknál.

Délutánra eljutott Hälleforsnäsig, és úgy érezte, egy napraennyi mozgás elég is volt. Letelepedett egy réten a fűbe,

leterítette a takarót, és kinyitotta az elemózsiás csomagot.Miközben a cukros kenyeret és a füstölt kolbászt majszolta,alaposan megnézte magának az éppen előtte állógyártelepet. A kapu előtt halomba rakott ágyúcsövekhevertek. Allan arra gondolt, ahol ágyúkat gyártanak, talánelkel valaki, aki azt is tudja, hogyan kell elsütni azt az ágyút.Talán mégiscsak volt valami értelme, hogy elkerekezettYxhultból, amilyen messzire csak bírt. Hälleforsnäs éppmegfelelő úti célnak látszott. Persze csak akkor, ha kapmunkát.

Szaktudása esetleges igénybevételének összekapcsolásaaz ágyúcsövekkel Allan részéről talán túlságosan naivelképzelés volt. Mégis pontosan ez történt. A tulajdonossalfolytatott rövid beszélgetést követően – melynek soránAllan nem tett említést élettörténetének bizonyosepizódjairól – Allan lőmesteri állást kapott.

Itt jól megleszek, gondolta Allan.

* * *

Az ágyúöntés a hälleforsnäsi öntödében takaréklángonfolyt, és a megrendelések száma, ahelyett, hogy nőtt volna,csökkent. A világháború után Per Albin Hanssonhonvédelmi miniszter megkurtította a katonai költségvetést,miközben V. Gusztáv király a kastélyában a fogátcsikorgatta. Per Albin, aki az analízisek híve volt, úgy érvelt,

visszatekintve megállapítható, hogy a háború előttSvédországnak jobban fel kellett volna fegyverkeznie, mintamennyire volt, de most, tíz évvel a háború után, ennek márnincs semmi értelme. Hiszen már létrejött a Népszövetségis.

A sörmlandi öntöde számára mindez azzal akövetkezménnyel járt, hogy tevékenysége folytatásáhozbékésebb célpontokat kellett választania, továbbá azzal is,hogy munkásait el kellett küldenie.

Allant azonban nem, mivel a lőmester hiánycikknekszámított. A gyártulajdonos alig hitt a szemének és afülének, amikor Allanról egy szép napon kiderült, milyen jólért mindenféle robbanóanyaghoz. Mind ez idáig arra azegyetlen lőmesterre kellett hagyatkoznia, aki már azalkalmazásában állt, de nem volt elég jó, mert külföldi volt,alig tudott valamit svédül, fekete haja volt, és fekete szőrnőtt mindenfelé a testén. Ki tudja, meg lehet-e bízni azilyenben? Pedig nem volt más választása.

Allan viszont nem osztotta fel az embereket színek szerint,és Lundborg professzor szövegeit mindig furcsának találta.Szívesen megnézett volna már magának egy eleven négert,akár férfit, akár nőt, neki az mindegy. Vágyakozvanézegette a hirdetést az újságban, mely Josephine Bakerstockholmi fellépéséről szólt, de be kellett érnieEstebánnal, fehér bőrű, de sötét hajú spanyol lőmesterkollégájával.

Allan és Estebán jól kijött egymással. Együtt is laktak agyárhoz tartozó munkásbarakk egyik nyomorúságosszobájában. Estebán elmesélte drámai fordulatokbanbővelkedő múltját. Madridban, egy rendezvényenmegismerkedett egy lánnyal, többé-kevésbé ártatlankapcsolat alakult ki közöttük, miközben sejtelme sem voltróla, hogy a lány a miniszterelnök, Miguel Primo de Riveralánya. Márpedig a miniszterelnökkel nem volt tanácsos ujjathúzni. Kénye-kedve szerint kormányozta az országot, méga király sem szólhatott bele semmibe. A miniszterelnökititulus az ő esetében csak a diktátor finomkodó körülírása,mondta Estebán. De a lánya elbűvölően szép volt!

Estebán munkásszármazása nem imponált potenciálisapósának. Primo de Riverával való első és egyetlentalálkozása alkalmával Estebán megtudta, hogy kétválasztása van. Az egyik az, hogy eltűnik Spanyolországbólolyan messzire, amennyire csak lehet, a másik a tarkólövésitt és most.

Miközben Primo de Rivera kibiztosította fegyverét, Estebánközölte vele, épp most döntötte el, hogy az elsőlehetőséget választja, és gyorsan kihátrált a szobából,vigyázva, hogy tarkóját véletlenül se fordítsa a fegyverévelhadonászó miniszterelnök felé, és egy pillantást se vetve aszobának abba a sarkába, ahol a szipogó lány állt.

Olyan messzire, amennyire csak lehet, gondolta Estebán,és elindult észak felé, és csak ment, mendegélt egészen

addig, amíg olyan tavakhoz nem ért, melyek télenbefagytak. Úgy gondolta, most már elég messzire ment.Azóta is itt él. Az öntödei állást három évvel ezelőtt kaptaegy katolikus pap segítségével, aki tolmácsolt neki,valamint, Isten bocsássa meg, egy kegyes hazugságsegítségével, amely szerint otthon, Spanyolországbanrobbanószerekkel foglalkozott, holott igazábólparadicsomszedésből élt.

Estebán lassacskán tűrhetően megtanult svédül, és egészügyesen kitanulta a lőmesteri szakmát is. Most pedig Allansegítségével komoly szakember lett belőle.

* * *

Allan jól elvolt az öntöde munkásszállásán. Egy év után márelfogadhatóan megértette magát azoknak a spanyolszavaknak a segítségével, melyeket Estebántól tanult. Kétév után pedig már szinte folyékonyan beszélt spanyolul. DeEstebánnak három év kellett hozzá, hogy belássa, képtelenráerőltetni Allanra a nemzetközi szocializmus spanyolváltozatának hitvallását. Mindent megpróbált, de Allanrólminden lepergett. Legjobb barátja személyiségének ezt azoldalát Estebán nem tudta megérteni. Nem arról volt szó,hogy Allan a dolgok rendjével kapcsolatban valamilyen másfelfogást vallott és képviselt volna: nem, egyszerűen nemvallott és nem képviselt semmiféle felfogást. Vagy lehet,

hogy éppen ez volna Allan felfogása? Estebánnak végülnem maradt más választása, bele kellett nyugodnia abba,hogy nem érti barátja gondolkodását.

A maga részéről Allannak is meg kellett küzdenieugyanezzel a kérdéssel. Estebán rendes fiú volt. Csakmenthetetlenül megmérgezte a politika. És bizony nem ővolt az egyetlen ilyen ember.

Egy darabig még váltogatták egymást az évszakok, mielőttAllan élete új fordulatot vett volna. Azzal kezdődött, hogyEstebán megtudta, Primo de Rivera lemondott, éselmenekült az országból. Felvirradóban volt a demokrácianapja, de az is lehet, hogy egyenesen a szocializmusé, éserről a napfelkeltéről Estebán nem akart lemaradni.

Arra gondolt, hazamegy, amilyen gyorsan csak lehet. Azöntödének már úgyis alig akadt megrendelése, mivel senorPer Albin úgy döntött, hogy nem lesz több háború. Estebánszerint a két lőmestert bármelyik pillanatban kirúghatják.Barátja, Allan vajon mit tervez erre az esetre? Elképzelhető,hogy vele tart?

Allan elgondolkodott. A forradalmak nem érdekelték, sem aspanyol, sem bármelyik másik. A forradalmaknak úgyiscsak az az egyetlen eredményük, hogy ellenkező előjelű,újabb forradalmakhoz vezetnek. Másrészt azonbanSpanyolország külföld, akár az összes többi ország –Svédország kivételével –, és mivel már annyi mindent

összeolvasott életében a külföldről, egyszer talán nemvolna érdektelen megnézni a valóságban is. Lehet, hogyútközben láthatna egy-két négert is?

Miután Estebán megígérte, hogy útban Spanyolország felélegalább egy négert biztosan látni fognak, Allan már nemtehetett mást, mint hogy köszönettel elfogadta a meghívást.A két barát ezek után rátért a gyakorlati teendőkmegbeszélésére. Hamar eljutottak addig a megállapításig,hogy az öntöde tulajdonosa „egy szemét állat” (pontosanezeket a szavakat használták), akire nem kell tekintettellenniük. Ezért úgy döntöttek, hogy bevárják a következőbérfizetés napját, azután csöndben eltávoznak.

Így is történt. A következő vasárnap reggel Allan ésEstebán ötkor kelt, hogy utánfutós biciklijükkel elinduljanakdéli irányba, Spanyolország felé. Estebán útközbenfeltétlenül meg akart állni a gyártulajdonos házánál reggeliszükségleteinek komplett elvégzése céljából annak atejeskannának az igénybevételével, melyet minden reggelkitesznek a villa kapujába. Estebán ezt főként azért akartamegtenni, mert éveken át el kellett tűrnie, hogy a gyáros éskét tizenéves gyermeke „majom”-nak szólította.

– A bosszú nem jó dolog – jegyezte meg mindazonáltalAllan. – Olyan, mint a politika. Vég nélkül folyik az adok-kapok, és az amúgy is rossz helyzet még rosszabb lesz.

De Estebán megmakacsolta magát. Csak azért, mert

szőrös a karja, és nem beszéli a tulajdonos anyanyelvétminden hiba nélkül, még nem kell majomnak nevezni.

Allan ezzel egyetértett, és a barátok végülkompromisszumot kötöttek. Estebán belehugyozhatott atejeskannába, de többről szó sem lehetett.

Így állt elő a hälleforsnäsi öntödében az a helyzet, hogyimmár egyetlen lőmester sem dolgozott az üzemben akorábbi kettővel szemben. A tanúk már aznap reggelmegsúgták a tulajdonosnak, hogy látták Allant és Estebántutánfutós biciklin kerekezni Katrineholm irányába, vagy kitudja, talán valahová még messzebbre dél felé, úgyhogy atulajdonos lélekben már készülhetett a következő hétenelőálló munkaerőhiányra, miközben vasárnap délelőtt avillája verandáján üldögélt, és elgondolkodva kortyolgatta aszokásos pohár tejét, melyet egy mandulás keksztársaságában Sigrid készített ki neki. A tulajdonos jókedvétmég valami beárnyékolta: a keksz nem ízlett neki úgy, mintmáskor. Határozottan ammóniás íze volt.

A gyártulajdonos elhatározta, megvárja az istentiszteletvégét, és csak utána fogja kérdőre vonni Sigridet. Addigbeéri azzal, hogy hozat még egy pohár tejet, hogymegszabaduljon rossz szájízétől.

* * *

Így esett, hogy Allan Karlsson eljutott Spanyolországba.Három hónapig tartott az út Európán keresztül, és útközbentöbb négert látott, mint ahányról valaha is álmodhatottvolna. De már az első után elvesztette érdeklődését irántuk.Kiderült, hogy a bőrük színén kívül semmiben nemkülönböznek a többi embertől, legfeljebb abban, hogyfurcsa nyelveket beszélnek, de Smålandtól délre ezzel ígyvoltak a fehérek is. Lundborg professzort gyerekkorábanvalószínűleg megrémíthette egy néger, gondolta Allan.

Az országban, ahová Allan barátjával, Estebánnalmegérkezett, kaotikus állapotok uralkodtak. A királyRómába menekült, az államforma köztársasággá változott.A fordulatot a baloldaliak revoluciónnak nevezték, ajobboldaliak viszont arra gondoltak nagy rémülettel, amiSztálin Oroszországában történt. Most akkor itt is ugyanazkövetkezik?

Estebán egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy barátjarendíthetetlenül apolitikus, és megpróbálta Allant aforradalmárok oldalára állítani, aminek Allan szokásaszerint ellenállt. Felismerte az otthoni szófordulatokat, éstovábbra sem tudta megérteni, miért kell mindig mindentpont fordítva csinálni, mint korábban.

A jobboldaliak katonai puccsot akartak végrehajtani, desikertelenül, amire a baloldaliak általános sztrájkkalválaszoltak. Ezután parlamenti választásokat tartottak. Abaloldaliak megnyerték, a jobboldal tiltakozott, de lehet,

hogy fordítva, Allan már nem tudta biztosan. Végülmindenesetre kitört a háború.

Allan idegen földön járt, ebben a helyzetben nem talált jobbmegoldást, mint hogy fél lépéssel mindig barátja hátamögött áll, aki viszont belépett a hadseregbe, és mindjártőrmester lett belőle, miután a szakaszvezető felfogta,Estebán tudja, hogy lehet különféle dolgokat a levegőberepíteni.

Allan barátja büszkén feszített uniformisában, és alig vártaelső bevetését a háborúban. A szakasz parancsot kapott,hogy robbantson fel néhány hidat Aragóniában, egyvölgyben, és Estebán alakulatára osztották ki az első hidat.Estebánt olyan örömmel töltötte el a bizalomnak ez amegnyilvánulása, hogy felugrott egy nagy sziklára, puskájáta bal kezébe fogta, az ég felé emelte, és felkiáltott:

– Halál a fasizmusra, halál minden fasisztára...

Estebán nem tudta befejezni, amit mondani akart, mert afejét és egyik vállát leszakította egy gránát, valószínűleg aháború első ellenséges lövedéke. Allan mintegy húszméterrel távolabb állt tőle, és így nem fröcskölték összebarátja testrészeinek darabjai, melyek mindenhovászétszóródtak a szikla körül, melyre Estebánelővigyázatlanul felmászott. Estebán alakulatában az egyikközlegény sírva fakadt. Allan megszemlélte barátja földimaradványait, és úgy döntött, nem érdemes összeszedni a

szétszóródott testrészeket.

– Jobban tetted volna, ha ott maradsz Hälleforsnäsben –mondta Allan, és hirtelen elfogta a vágy, bárcsak megint fátvághatna az yxhulti ház udvarán.

* * *

A gránát, amelyik Estebánt megölte, feltehetőleg a háborúelső kilőtt gránátja volt, de semmiképpen sem az utolsó.Allan arra gondolt, haza kellene mennie, de egyszer csakbenne találta magát a háború sűrűjében. Igaz, hazáig,Svédországig rémesen sokat kellett volna gyalogolnia, ésaz is igaz, hogy otthon nem várta senki.

Így hát Allan fölkereste Estebán századparancsnokát, úgymutatkozott be neki, mint a földrész legjobb pirotechnikusa,és közölte, hajlandó lenne hidak és egyéb infrastrukturálislétesítmények felrobbantására a századparancsnokkívánságainak megfelelően, ha viszonzásképp napiháromszori étkezést biztosítanak számára, továbbámegfelelő mennyiségű bort is, ha a körülmények engedik.

A parancsnok már azt fontolgatta, főbe löveti Allant, amikoraz nem volt hajlandó a szocializmus és a köztársaságdicséretét zengeni, és ráadásul még azt is ki akarta kötnimagának, hogy civil ruhában dolgozhasson. Vagy, ahogyAllan megfogalmazta:

– És még valami... Ha azt akarod, hogy hidakatrobbantgassak neked, akkor a saját ruhámban akarokdolgozni. De ha nem tetszik, robbantgasd egyedül ahídjaidat.

Voltaképpen nincs a földön századparancsnok, aki eltűrné,hogy egy civil ilyen hangon beszéljen vele. Ez aszázadparancsnok azonban épp azzal a problémávalküszködött, hogy a robbantásokhoz legjobban értőkatonájának testrészei szanaszét hevertek egy szikla körülaz egyik közeli magaslaton.

Miközben a parancsnok az összecsukható parancsnokiszékén ülve azon töprengett, hogyan alakuljon Allanlegközelebbi jövője, alkalmazza-e vagy inkább lövessefőbe, az egyik szakaszvezetője azt suttogta a fülébe, hogyaz ifjú őrmester, aki az imént oly balszerencsés módonéletét vesztette, úgy beszélt erről a hóbortos svédről, mint arobbantás művészetének mesteréről.

A dolog ezzel el is dőlt. Señor Karlsson a) megtarthattaéletét, b) napi háromszori étkezésben részesülhetett, c)civil ruhát hordhatott és d) a többiekhez hasonlóan időnkéntbort is fogyaszthatott a szükséges mennyiségben.Cserében robbantania kellett mindent, amire a parancsnokutasítást adott. A biztonság kedvéért azért kijelöltek kétközlegényt a svéd civil szemmel tartására, mert továbbrasem lehetett kizárni, hogy nem kémmel van-e dolguk.

Így teltek a hónapok, így lettek a hónapokból évek. Allanfelrobbantotta, amit fel kellett robbantania, s munkáját nagyhozzáértéssel végezte. Feladatai nem voltakveszélytelenek. Gyakran kúszva kellett megtenni az utat akiszemelt objektumig, ott ügyesen el kellett helyezni azidőzítővel ellátott robbanótöltetet, azután óvatosanvisszahúzódni valami biztos fedezékbe. Három hónap utánelesett az Allant szemmel tartó egyik katona (tévedésből azellenség táborába kúszott be). További fél év elteltével amásik katona is eltávozott az élők sorából (kidugta a fejét alövészárokból, és nyomban le is szakította egy ellenségeságyúgolyó). A századparancsnok ezek után már nem jelöltki újabb katonákat Allan megfigyelésére, mert senorKarlsson viselkedése erre nem adott semmiféle okot.

Allan nem fogta fel, miért jó egy csomó embertfeleslegesen a másvilágra küldeni, és legtöbbször ügyeltrá, hogy a soron következő híd üres legyen, amikor alevegőbe kell repülnie. Például akkor is, amikor az utolsóhíd felrobbantását készítette elő, nem sokkal a háború végeelőtt. Ám éppen ez alkalommal történt, hogy amikor atöltetek elhelyezése után visszakúszott a híd egyik lábáttakaró bozótosba, arra sétált egy ellenséges őrjárat egyalacsony termetű, kitüntetésekkel kidekorált úrral az élén. Ahíd másik végénél bukkantak fel, és láthatólag sejtelmük sevolt róla, hogy a köztársaságiak a közelben vannak, arrólpedig még kevésbé, hogy hamarosan követni fogjákEstebánt és sok tízezer spanyol honfitársukat azörökkévalóságba.

Ekkor azonban Allan megelégelte a dolgot. Felállt abozótosban, ahol rejtőzködött, és integetni kezdett akarjával.

– Menjenek onnan! – kiáltott rá a kidekorált kis emberre éskísérőire. – Tűnjenek el, mielőtt mind a levegőbe repülnek!

A kidekorált kis ember hátrahőkölt, de a kíséretekörbevette. Átrángatták a hídon, és meg sem álltak abozótig, ahol Allan rejtőzött. Nyolc puskacső meredt asvédre, és legalább egy ezek közül el is sült volna, ha ahátuk mögött hirtelen fel nem robban a híd. A légnyomás akidekorált kis embert belökte Allan mellé a bokorba. Akavarodásban a kíséret tagjai közül senki nem mert golyótereszteni Allanba, mert fennállt a lehetősége annak, hogy agolyó eltéveszti a célt. Egyébként is látták, hogy a jelekszerint civillel van dolguk. Amikor pedig a füst eloszlott, márszó sem lehetett róla, hogy Allant agyonlőjék. A kidekoráltkis ember Allan kezét szorongatta, és közölte, egytábornok tudja, hogyan fejezze ki háláját, és most az volnaa legjobb, ha visszamennének a túloldalra, akár van híd,akár nincs. Ha megmentője velük akarna menni, szívesenlátják, ez esetben a tábornok mindjárt meg is hívnávacsorára.

– Paella Andaluz – mondta a tábornok. – A szakácsomdélről származik. ¿Comprendre?

Igen, Allan megértette. Megértette, hogy akinekmegmentette az életét, az maga a generalísimo,megértette, hogy bizony előnye származik abból, hogy azócska zakóját viseli az ellenséges uniformis helyett,megértette, hogy a barátai a néhány száz méternyire lévőmagaslatról távcsővel figyelik az eseményeket, ésmegértette, hogy egészsége érdekében legjobb volnaátállni a másik oldalra ebben a háborúban, melyről mégmindig nem tudta, miért folyik.

Éhes is volt.

– Sí, por favor, mí general – mondta Allan. – Jólesne az apaella. Hát még ha kaphatnék hozzá egy pohár vörösbortis! Vagy kettőt?

* * *

Egyszer, tíz évvel ezelőtt Allan lőmesteri állásértfolyamodott a hälleforsnäsi ágyúöntödében. Annak idejénúgy döntött, hogy korábbi tevékenysége ismertetésébőlkihagy bizonyos epizódokat, például azt, hogy négy évettöltött egy bolondokházában, és azután felrobbantotta asaját házát. Állásinterjúja talán épp ezért sikerült olyan jól.

Allan erre gondolt, miközben Franco tábornokkalbeszélgetett. Egyfelől az ember ne hazudjon. Másfelől miértelme volna elmondani a tábornoknak, hogy Allan maga

helyezte el a robbanóanyagot azon a bizonyos hídon, éshogy három éven át a köztársasági hadseregszolgálatában állt? Nem mintha félt volna attól, hogyelmondja, de itt és most egy vacsora és egy kis ivászatforgott kockán. Márpedig ha ennivaló és pálinka tűnik fel aláthatáron, az igazság várhat egy kicsit, döntött magábanAllan, és hazudni kezdett, mint a vízfolyás.

Allannak tehát menekülnie kellett a köztársaságiak elől, ígykerült a bokorba, és szemtanúja volt annak, hogyrobbanóanyagot helyeznek a híd alá, ami tiszta szerencse,hiszen másképp nem tudta volna figyelmeztetni a veszélyrea tábornokot.

Ide Spanyolországba és a háborúba pedig úgy került, hogyeleget tett egy barátja meghívásának, aki a néhai Primo diRivera közeli rokona volt. De miután barátját megölte egyellenséges gránát, Allannak egyedül kellett folytatniaküzdelmét az életben maradásért. A köztársaságiakkarmai közé került, de végül sikerült kiszabadítania magát.

Allan ezután gyorsan témát váltott, és elmesélte, hogy apjaaz orosz Miklós cár egyik bizalmas embere volt, ésmártírhalált halt a Lenin és a bolsevikok ellen folytatottesélytelen harcban.

A vacsorát a tábornoki sátorban szolgálták fel. Allan minéltöbb vörösbort engedett le a torkán, annál festőibbszavakkal ecsetelte apja hősiességét. Franco tábornok

egészen meghatódott. Valaki megmenti az életét, aztánkiderül, hogy megmentője közeli hozzátartozója, szinterokona II. Miklós cárnak.

A vacsora nagyszerűen sikerült, az andalúz szakácsnakpersze nemigen volt más választása, mint hogy jól főzzön.A bor is szépen fogyott az Allanra, Allan apjára, Miklóscárra és a cár családjára mondott pohárköszöntőkvégeláthatatlan sorában. Így történt, hogy a tábornok végülelaludt, nem sokkal azután, hogy barátságos ölelésselpecsételték meg frissen deklarált pertujukat Allannal.

Mire az urak felébredtek, a háború véget ért. Francotábornok kezébe vette az új Spanyolország irányítását, ésAllannak felkínálta személyes testőrsége parancsnokiállását. Allan megköszönte az ajánlatot, de azt felelte, haFransisco megbocsát neki, most már inkább haza szeretnemenni. Fransisco megbocsátott neki, és menlevelet állítottki, melyben a generalísimo feltétlen támogatásárólbiztosította Allant („csak mutasd fel ezt a levelet, hasegítségre van szükséged”), és fejedelmi kíséretet adottmellé Lisszabonig, ahol, a tábornok tudomása szerint,hajóra lehetett szállni észak felé.

Kiderült, hogy Lisszabonból minden irányban indulnakhajók. Allan egy ideig elgondolkodva álldogált a kikötőben.Azután felmutatta a tábornok menlevelét egy spanyolzászlóval fellobogózott hajó kapitányának, amivel nyombaningyen helyet szerzett magának a hajón. Fel sem merült,

hogy a viteldíjért dolgoznia kellene.

A hajó ugyan nem Svédországba indult, de előzőleg akikötőben Allan feltette magának a kérdést, hogy mikeresnivalója lenne neki Svédországban, és nem tudott ráértelmes választ adni.

8. FEJEZET

Kedd, 2005. május 3. - szerda, 2005. május 4.

A délutáni sajtótájékoztató után Kübli egy korsó sörtársaságában leült gondolkodni. De bármennyire törte is afejét, egyetlen épkézláb gondolat sem jutott eszébe. Méghogy Karó újabban embereket rabolna? Százévesöregeket? Vagy lehet, hogy nem is erről van szó? Az erősgondolkodástól Küblinek megfájdult a feje, úgyhogy abba ishagyta, és inkább felhívta a Főnököt, és jelentette neki,hogy nincs semmi jelentenivalója. Azt az utasítást kapta,hogy a további utasításig maradjon Malmköpingben.

A beszélgetés véget ért, Kübli ismét magára maradt asörével. A helyzet egyre nehezebbnek látszott, nemszerette, ha valamit nem ért, ismét megfájdult a feje.Gondolatban inkább elkalandozott a régi időkbe, az otthonitájakra, ifjúsága éveibe.

Kübli a bűnözői pályát Braåsban kezdte, alig néhánymérföldnyire attól a helytől, ahol jelenleg Allan tartózkodottújdonsült barátai társaságában. Itt állt össze néhányhasonszőrű fiatalemberrel, és itt alapította meg a TheViolence nevű motorosklubot. Kübli volt a klub vezetője; ő

döntötte el, melyik újságosbódét törik fel, és hol rabolnakmaguknak cigarettát. Ő választotta a bandának a TheViolence – erőszak – nevet is. És balszerencséjére ő bíztameg saját barátnőjét azzal, hogy hímezze rá a klub nevét tízfrissen lopott bőrdzsekire. Barátnője, Isabella azonbanannak idején az iskolában ugyancsak hadilábon állt mind asvéd, mind az angol helyesírással.

Így aztán Isabella sajnálatos módon a The Violins szavakathímezte rá a dzsekikre. Mivel a klub többi tagjának iskolaielőmenetele sem különbözött Isabelláétól, a bandábansenki nem vette észre a tévedést.

Legnagyobb meglepetésükre egy szép napon a braåsiThe Violins levelet kapott Växjőből, a helybelifilharmonikusoktól, akik aziránt érdeklődtek, hogy a klubtagjai vajon a klasszikus zene művelői-e, és ha igen,eljönnének-e a város büszkesége, a Musica Vitaekamarazenekar legközelebbi koncertjére.

Kübli a levelet provokációnak tartotta, azt hitte, valaki hülyétakar csinálni belőle, és egyik éjszaka, a soron következőújságárusbódé kifosztása helyett elfurikázott Växjőbe abbóla célból, hogy utcakövet hajítson be a hangversenyteremajtaján. Tudják meg az érintettek, hogy vele nem lehetszórakozni.

Minden úgy történt, ahogy eltervezte, azon az egyapróságon kívül, hogy dobás közben a bőrkesztyűje is

lerepült a kezéről, és a kővel együtt a hangversenyteremelőcsarnokában landolt. Mivel rögtön megszólalt a riasztó,a kérdéses ruhadarab visszaszerzése nem tűnttanácsosnak.

A fél kesztyű elvesztése nem jó dolog. Kübli ugyanismotorbiciklivel közlekedett, és azon az éjszakán avisszaúton Braåsba majd lefagyott az egyik keze. Tetézte abajt, hogy Kübli szerencsétlen barátnője beleírta Kübli nevétés címét a kesztyűbe, hogy ha gazdája elveszítené, tudják,hogy kié. Így aztán a rendőrség már másnap reggel bevitteKüblit kihallgatásra.

Kübli azzal védekezett, hogy provokálta a filharmonikusokvezetősége. A történet a The Violence-ről, amiből TheViolins lett, így aztán bekerült a Smålandsposten címűújságba, és egész Braås Küblin röhögött. Kübli dühébenúgy döntött, hogy a soron következő újságosbódétnemcsak kifosztja, hanem fel is gyújtja. Ennek az lett akövetkezménye, hogy a bódé bolgár-török tulajdonosa, akia tolvajok elleni védekezés céljából benn aludt a bódéban,alig bírt kimenekülni, kis híján bennégett. Kübli a tetthelyenelvesztette a másik fél kesztyűjét (ebbe is gondosan belevolt írva a neve és a címe), és egy óra múlva már útban voltélete első börtönbüntetésének letöltése felé. Itt ismerkedettmeg a Főnökkel, és miután leülte kiszabott büntetését,jobbnak látta, ha örökre elhagyja Braåst és a barátnőjét.Ügy látta, mind a kettő csak balszerencsét hoz.

De a The Violence tovább működött, és a feliratosbőrdzsekiket is megtartották. Az utóbbi időben azonbanmegváltoztatták tevékenységi körüket. Áttértek azautólopásra és a kilométerórák visszatekerésére. Főkéntaz utóbbi tevékenység bizonyult kifizetődőnek. Ahogy az újbandavezér, Kübli kisöccse szokta mondani: „Semmi semtesz olyan jót egy autónak, mint ha egyszer csak kiderülróla, feleannyit futott.”

Kübli tartotta a kapcsolatot öccsével, de nem vágyottvissza korábbi életébe.

– Picsába vele – summázta Kübli saját múltjánakfelidézését.

Fáradságos dolog a gondolkodás, akár új dolgokról vanszó, akár régiekről. Jobb, ha iszik még egy harmadik sört,és azután, a Főnök utasításának megfelelően, kivesz egyszobát a szállodában.

* * *

Már szinte teljesen besötétedett, mire Aronsson felügyelő aKicki nevű rendőrkutyával és a kutya vezetőjévelVidkärrből, hosszú gyaloglás után, a sínek mentén Åkerbeérkezett.

A kutya útközben nem reagált semmire. Aronsson azon

tanakodott magában, tudja-e a kutya, hogy nem aszokásos esti sétáját végzi, hanem dolgoznia kell. Deamikor odaértek az elhagyott hajtányhoz, látta, hogy a kutyaegyszer csak vigyázzba áll, vagy hogy a fenébe is mondjákezt szaknyelven. Azután felemeli a mellső lábát, és ugatnikezd. Aronssonban feltámadt a remény.

– Ez jelent valamit? – kérdezte.

– Igen, feltétlenül – felelte a kutya vezetője.

Elmagyarázta, hogy Kicki többféle módon tudja jelezni,amit közölni akar.

– Hát akkor nyögd már ki, mit jelez! – sürgette Aronssonegyre türelmetlenebbül, és a kutyára mutatott, melytovábbra is három lábon állt és ugatott.

– Ez azt jelenti – mondta a vezető –, hogy holttest volt ahajtányon.

– Holttest? Hulla?

– Igen. Hulla.

Aronsson felügyelő egy pillanatra maga elé képzelte, ahogya Never Again banda tagja agyonveri szegény, százévesAllan Karlssont. De az új információ lassan egyesült afejében elraktározott régiekkel.

– Ennek pont fordítva kell lennie – motyogta maga elé, éskülönös megkönnyebbülést érzett.

* * *

A Szépség fasírtot szolgált fel vacsorára krumplival ésáfonyalekvárral, és sört és gyomorkeserűt is tett azasztalra. A vendégek éhesek voltak, de előbb tudniszerették volna, miféle állat bőgését hallották az istállóból.

– Szonja volt az – mondta a Szépség. – Az elefántom.

– Elefánt? – kérdezte Julius.

– Elefánt? – kérdezte Allan.

– Azt hiszem, felismertem a hangját – mondta Benny.

Az egykori utcai büfés első látásra beleszeretett aSzépségbe. Most, második látásra, az érzés semmit semváltozott. Az örökösen káromkodó, dúskeblű, vörös hajú nőmintha egy Paasilinna-regényből lépett volna elő! A finn íróugyan még soha semmit nem írt elefántokról, de Bennyszerint ez csak idő kérdése.

Az elefánt az elmúlt évben, egy augusztusi reggelen bennállt a Szépség kertjében, és almát lopott. Ha tudott volna

állt a Szépség kertjében, és almát lopott. Ha tudott volnabeszélni, talán elmondta volna, hogy előző este Växjőbenmeglépett a cirkuszból, hogy valami innivalót keressenmagának, mivel a gondozója bement a városba ugyanezzela céllal, ahelyett, hogy a munkáját végezte volna.

A szürkületben eljutott a Helga-tó partjára, és elhatározta,hogy nem éri be annyival, hogy a szomját oltja. Jólesikilyenkor egy kis fürdőzés a hűs habokban, gondolta azelefánt, és belegázolt a tó sekély vizébe.

Hirtelen azonban mélyülni kezdett a víz, és az elefántnakigénybe kellett vennie veleszületett úszni tudását. Azelefántok általában nem gondolkodnak olyan logikusan,mint az emberek, és ennek ez az elefánt is jelét adta,amikor két és fél kilométert úszott az öböl túlsó partjáig,hogy ismét szilárd talajt érezhessen a lába alatt, ahelyett,hogy megfordult volna, és ugyanezt a célt négy méterleúszása után elérte volna.

Az elefántlogika ilyetén működésének mindjárt kétkövetkezménye is lett. Az egyik az, hogy a cirkuszalkalmazottai és a rendőrök, miután követték lábnyomait aHelga-tó tizenöt méter mélységű öblének partjáig, azelefántot azon nyomban holttá nyilvánították. A másik pedigaz, hogy a legteljesebb mértékben eleven elefántnak asötétség leple alatt sikerült betévednie a Szépség almafáiközé úgy, hogy senki nem vette észre.

A fentiekről a Szépségnek természetesen nem volt

tudomása, de amikor később a helyi lapban elolvasta azeltűnt és holttá nyilvánított elefántról szóló cikkeket, sejtette,mi történhetett. Arra gondolt, hogy az adott környéken és azadott időpontban kevés esélye van annak, hogy egyszerretöbb elefánt is elkóboroljon, vagyis a holttá nyilvánítottelefánt és a kertjében felbukkanó ormányos valószínűlegegy és ugyanaz a példány.

A Szépség először is nevet adott az elefántnak. Szonjánaknevezte az ismert énekesnő, Sonya Hedenbratt után.Ezután egyeztető tárgyalások következtek néhány napon átSzonja és Buster, a juhászkutya között, ami azzalvégződött, hogy kölcsönösen elfogadták egymás létezését.

Ezután pedig a tél következett örökös futkosással valamiennivaló után szegény Szonjának, aki, minthogy elefánt volt,annyit is evett, mint egy elefánt. Éppen ekkoriban történt,hogy a Szépség öreg édesapja előzékeny módon jobblétreszenderült, és egymillió koronát hagyott egyetlen lányára(húsz évvel korábban, amikor nyugdíjba ment, eladta jólmenő kefekötő cégét, aztán a pénzét kicsit megforgatta). ASzépség kilépett munkahelyéről, a rottneirendelőintézetből, ahol mint betegirányító dolgozott, hogyteljes idejét kutyája és elefántja gondozásánakszentelhesse.

Aztán újra kitavaszodott, Szonja ismét jóllakhatott fűvel ésfalevelekkel, egy szép napon pedig bekanyarodott az abizonyos Mercedes a ház udvarára, és megjöttek az első

látogatók azóta, hogy istenben boldogult apja két évvelezelőtt utoljára benézett a lányához. A Szépség elmondta,nem szokása, hogy pereljen sorsával, ezért egy pillanatigsem gondolt arra, hogy ismeretlen látogatói előtt titokbankellene tartania Szonját.

Allan és Julius csendben hallgatta és emésztette aSzépség elbeszélését, de Benny megszólalt:

– De miért bőg így Szonja? Biztos vagyok benne, hogyvalami fájdalma van.

A Szépség elkerekült szemmel bámult rá:

– Hogy a büdös francba hallod te ezt?

Benny nem válaszolt azonnal. Inkább bekapott egy falatot aszájába, és lassan rágni kezdte, hogy közben legyen idejegondolkodni. Azután azt mondta:

– Majdnem állatorvos vagyok. Melyik verziót kéritek, ahosszabbat vagy a rövidebbet?

Mindenki a hosszabbat szerette volna hallani, de aSzépség ragaszkodott hozzá, hogy Benny és ő előbbmenjenek ki az istállóba, és a majdnem-állatorvos Bennyvessen egy pillantást Szonja fájós bal mellső lábára.

Allan és Julius magukra maradtak az asztalnál, ésmindketten azon töprengtek, hogyan lehet egy lófarkat

viselő állatorvosból csőd szélén álló utcai hot dog árus egyisten háta mögötti sörmlandi porfészekben. Egyébként is,állatorvos, aki lófarkat visel, miféle divat ez? Micsoda idők!A régi pénzügyminiszter, Gunnar Sträng idejében bezzegmás világ járta: már messziről látni lehetett mindenkin, mi afoglalkozása.

– Még megérjük, hogy a pénzügyminiszter is lófarkat visel –dörmögte Julius. – Már csak ez hiányzik...

Benny magabiztos mozdulatokkal vizsgálta meg szegénySzonját, végzett már ilyen munkát korábban is, amikor aKolmården-állatkertben gyakornokoskodott. A másodiklábköröm alá beszorult egy kettétört faág, és ettől az egészlábfej begyulladt. A Szépség megpróbálta már eltávolítani afadarabot, de nem volt elég ereje hozzá. Benny viszontugyanezt most pár perc alatt megoldotta a Szonjával váltottnéhány nyugodt szó és egy kombinált fogó segítségével.De a lábfej gyulladása ettől nem múlt el.

– Antibiotikumra van szükségünk – mondta Benny. –Körülbelül egy kilóra.

– Ha te tudod, mire van szükségünk, én tudom, hogyan kellmegszerezni – mondta a Szépség.

De az orvosság megszerzését Rottnéban csak éjszakalehetett megoldani, s a megfelelő időpont elérkezéséigBenny és a Szépség visszatért a vacsoraasztalhoz.

Mindenki jó étvággyal evett és ivott, bőven fogyott a sör ésa gyomorkeserű is, Benny volt az egyetlen, aki csakgyümölcslevet ivott. Miután befejezték az evést, áthelyeztékszékhelyüket a nappaliba, a kandalló előtt álló fotelekbe,ahol megkérték Bennyt, adja elő, hogy történt, hogymajdnem állatorvos lett.

Úgy kezdődött, hogy Benny és egy évvel idősebb bátyja,Bosse a Stockholmtól délre fekvő Enskedében nőtt fel, dea nyarakat apai nagybátyjuknál, Frank bácsinál töltöttékDalarnában. Frank bácsi, akit mindenki csak Frassénakszólított, sikeres vállalkozó volt, több helybeli cégtulajdonosa. Frasse bácsi a lakókocsitól a zúzalék kőig –és ami e kettő között van – mindenfélével kereskedett. Azalváson és evésen kívül Frasse bácsi életét a munkatöltötte ki. Túl volt már néhány rosszul sikerült házasságonis, mert a nők hamar ráuntak Frasse bácsira, aki állandóancsak dolgozott, evett és aludt (és vasárnaponkéntlezuhanyozott).

A 60-as években Bennyt és Bossét apjuk, aki Frasse bácsibátyja volt, nyaranta mégis ide küldte, azzal a felkiáltással,hogy a gyerekeknek jót tesz a falusi levegő. Erről aztán akésőbbiekben nem sok szó esett, mert Bennyt és Bossét aFrosse bácsi kőbányájában működő nagy kőtörőgépkezelésére tanították be. A fiúk jól érezték magukat, bár amunka nehéz volt, és jó levegő helyett leginkább csakkőport lélegeztek be. Esténként, vacsora közben Frassebácsi életbölcsességekkel traktálta a fiúkat.

Vesszőparipája a következő volt:

– Tanuljatok, fiúk, különben ügy végzitek, ahogy én.

Na mármost sem Benny, sem Bosse nem tartotta volnavégzetesnek, ha úgy végzi, mint Frasse bácsi, mindaddiglegalábbis, amíg bácsikájuk az említett kőtörőgépdarálójában egy szerencsétlen balesetben életét nemvesztette. Frasse bácsit mindenesetre egész életébengyötörte alacsony iskolázottságának tudata. Nem tudotthelyesen írni, rosszul számolt, angolul egy szót sem értett,és ha valaki megkérdezte volna, aligha tudta volnamegmondani, hogy Norvégiának Oslo a fővárosa. Frassebácsi egyetlen dologhoz értett csupán – az üzlethez. Aminazután mérhetetlenül meggazdagodott.

Hogy mennyire volt gazdag, amikor eltávozott az élőksorából, azt nem lehetett pontosan tudni. Az eseménymindenesetre bekövetkezett. Bosse ekkor tizenkilenc évesvolt, Benny pedig pár nap híján tizennyolc. Egy szép naponBossét és Bennyt felhívta egy ügyvéd, és közölte velük,hogy mindketten benne vannak Frasse bácsivégrendeletében, de a helyzet bonyolult, és ezérttalálkozniuk kell.

Így aztán Bosse és Benny felkereste az ügyvédet azirodájában, ahol megtudták, hogy ismeretlen nagyságú, dejelentős összeg vár rájuk azon a napon, amikor érettségiután mindketten valamilyen felsőfokú végzettséget

szereznek.

Ráadásul, mindaddig, amíg tanulnak, az ügyvéd tekintélyeshavi ösztöndíjat folyósít nekik, ha viszont megszakítjáktanulmányaikat, a havi ellátmány megszűnik, mint ahogyabban az esetben is, ha valamelyikük diplomát szerez, ésezáltal képessé válik arra, hogy eltartsa magát. Avégrendelet még mindenféle egyéb kikötést is tartalmazott,de a lényege az volt, hogy a két testvér akkor lehet gazdag,ha mind a ketten diplomát szereznek.

Bosse és Benny azonnal beiratkozott egy hétheteshegesztőtanfolyamra, és az ügyvéd megerősítette, hogy avégrendelet értelmében választásuk elfogadható, „bárgyanítom, Frank bácsikájuk ennél magasabb szintregondolt”.

A tanfolyam elvégzése közben félúton azonban két dologtörtént. Az egyik az, hogy Benny egyszer s mindenkorramegelégelte, hogy a bátyja mellett a kisöcsi szerepétjátssza. Ez mindig így volt, hosszú évek óta, de most eljöttaz ideje, hogy elmagyarázza bátyjának, mind a kettenfelnőttek már, és ha Bossénak még mindig kell valaki, akitállandóan ugráltathat, akkor keressen magának valakimást.

A másik pedig az, hogy Benny rájött, nem akar hegesztőlenni, és annyira nincs semmi érzéke a hegesztéshez, hogya tanfolyamot is abba akarja hagyni.

A két testvér ezen elvitatkozott egy ideig, de Bennynekközben sikerült átiratkoznia a stockholmi egyetem egyikbotanikai kurzusára. Az ügyvéd szerint a végrendeletértelmezésébe a tanulás irányának megváltoztatása bővenbelefér, feltéve, ha nem jár megszakítással.

Bosse hamarosan letette a hegesztővizsgát, de egy fillértsem kapott Frasse bácsi pénzéből, mivel öccse, Bennymég mindig tanult. Havi apanázsának folyósítását viszontaz ügyvéd a végrendelet rendelkezésének értelmébenazonnal leállította.

A testvérek ezek után természetesen alaposanösszerúgták a port. Amikor Bosse egy éjszaka részegenmegrugdosta és összetörte Benny vadonatúj, 125köbcentis motorját (melyet a számára továbbra isfolyósított, bőséges havi ellátmányból vett), a testvériszeretet és az összetartozás érzése véget ért közöttük.

Bosse üzleti vállalkozásokba fogott Frasse bácsiszellemében, de többnyire Frasse bácsi tehetsége nélkül.Egy idő után elköltözött Västergötlandba, részben azért,hogy új lendületet adjon üzleteinek, részben pedig azért,hogy még véletlenül se kelljen összetalálkoznia utáltöccsével. Benny eközben folytatta tanulmányait. Teltek-múltak az évek. A havi apanázs szép összeg volt, és ha avégső vizsga előtt kiszállt, és új tárgyat kezdett tanulni,Benny egészen jól megélt belőle, miközben erőszakos ésostoba bátyja továbbra is várhatott a pénzére.

Így élt Benny harminc éven át, míg egy szép naponjelentkezett nála a jócskán megöregedett ügyvéd, ésközölte vele, hogy az örökség elapadt, vége a havikifizetéseknek, és egyáltalán, az ügynek magának is vége,a pénz teljesen elfogyott. A két testvér végleg búcsútmondhat az örökségnek, mondta a már kilencvenévesügyvéd, akit talán csak ez az egy ügy tartott életben, mertnéhány héttel később a tévé előtt ülve, a foteljében meg ishalt.

Ez alig néhány hónapja történt, és Bennynek hirtelen munkaután kellett néznie. De Svédország egyik legképzettebbembere nem tudott sehol sem elhelyezkedni, mert amunkaerőpiacot nem a tanulásban eltöltött évek száma,hanem a tanulás eredménye érdekelte. Hiába voltBennynek tíz majdnem teljesen befejezett egyetemi szakja,mégis egy utcai büfét kellett nyitnia, hogy egyáltalándolgozhasson valamit. Benny és Bosse az örökségfeléléséről szóló ügyvédi bejelentés miatt újra kapcsolatbalépett egymással. Bosse olyan hangnemben beszélt azöccsével, hogy Benny a közeljövőben nem tervezte bátyjameglátogatását.

Amikor Benny az elbeszélésben eljutott idáig, Juliusaggódni kezdett, a Szépség nem akar-e továbbirészleteket is megtudni, például azt, hogyan ismerkedettmeg Benny Juliusszal és Allannal. De a Szépség a sör és agyomorkeserű segítségével nagyvonalúan átsiklott a

részleteken. Inkább az járt a fejében: veszedelmesen közelkerült hozzá, hogy meglett kora ellenére szerelmes legyen.

– Mi vagy még majdnem, az állatorvoson kívül? – kérdeztea nő csillogó szemmel.

Benny is tudta, akárcsak Julius, hogy az elmúlt napfejleményeit nem volna jó túlságosan részletezve előadni,úgyhogy hálásan fogadta a Szépség kérdését. De nememlékszik már mindenre, mondta, három évtizedbe aziskolapadban sok minden belefér, főként ha az emberidőnként meg is tanulja a leckét, amit feladnak. Bennyannyira mindenesetre emlékezett, hogy majdnemállatorvos, majdnem általános orvos, majdnem építész,majdnem mérnök, majdnem botanikus, majdnemnyelvtanár, majdnem sportpedagógus, majdnem történészés majdnem még tucatnyi más is. Tetézve mindezt azzal,hogy elvégzett jó néhány rövidebb, különféle szintű ésfontosságú kurzust is. Akár hajtós diáknak is lehetett volnanevezni, mert némelyik szemeszter alatt egyszerre többkurzusra is járt.

Aztán Bennynek eszébe jutott, hogy még majdnem valami,amiről majdnem megfeledkezett. Felállt, a Szépség feléfordult, és szavalni kezdett:

Életem mélyéből,

magányom éjéből,én édes hitvesem,hozzád zeng énekem.

Szavait néma csend fogadta, csak a Szépség mormogottel halkan valami káromkodást, miközben mélyen elpirult.

– Erik Axel Karlfeldt – tette hozzá magyarázatképpenBenny. – Az ő soraival szeretném megköszönni a szívesvendéglátást. Mondtam már, hogy majdnemirodalomtörténész is vagyok?

Benny ezután talán túl messzire ment, mert felkérte aSzépséget egy táncra a kandalló előtt, amire a nő azonnalnemet mondott, hozzátéve, hogy a mókázásnak is kell,hogy legyen valami kibaszott határa. De Julius látta, hogy aSzépségnek jólesik a bók. A tréningfelsőjén feljebb húzta acipzárt, alul pedig lejjebb húzta a derekán, hogy jobbandomborítson Bennynek.

Allan ezután visszavonult, a többiek kávéval folytatták, ésaki kért, konyakot is kapott. Julius mindkettőt örömmelfogadta, Benny beérte az előbbivel.

Julius elárasztotta a Szépséget kérdéseivel a házával és amúltjával kapcsolatban, részben azért, mert kíváncsi volt rá,részben pedig azért, mert mindenáron el akarta kerülni,hogy róluk magukról legyen szó, hogy kik is ők

hogy róluk magukról legyen szó, hogy kik is őkvoltaképpen, hová mennek, és miért. De ez a veszély nemfenyegette, mert a Szépség egyre jobban belemelegedetta mesélésbe, elmondta, milyen volt a gyerekkora, a férje,akihez tizennyolc éves korában feleségül ment, s akit tízévvel később kirúgott (a történetnek ezt a részét aszokásosnál is több szitokszó tarkította), hogy miért nemlett gyereke, hogy Tószeg a szülei nyaralója volt, amíg anyjameg nem halt hét évvel ezelőtt, és apja megengedte neki,hogy ez legyen az állandó lakhelye, hogy mennyire unta abetegirányítói munkát a rottnei rendelőben, és hogy azörökölt pénze lassan elfogy, és hamarosan odébb kellállnia és valami más elfoglaltság után kell néznie.

– Hiszen már negyvenhárom éves vagyok – mondta aSzépség. – Félúton, banyek, a sír felé.

– Azt soha nem tudhatja az ember – jegyezte meg Julius.

* * *

A kutya vezetője újabb utasításokat adott a kutyának, Kickiotthagyta a hajtányt, és elindult az üzem udvara felé.Aronsson felügyelő reménykedni kezdett, hogy az iméntemlített hulla felbukkan valahol, de mintegy harminc méterután Kicki megállt, körbejárt, tanácstalanul forgolódott,majd esdeklő tekintettel nézett gazdájára.

– Kicki bocsánatot kér, de nem tudja megmondani, hová

tűnt a holttest – fordította le közlendőjét a kutya vezetője.

De a kutyától kapott információt talán nem olyan pontosanadta tovább, ahogy kellett volna. Aronsson felügyelő aztvette ki szavaiból, hogy Kicki a hullának már a hajtánynálnyomát vesztette. De ha Kicki beszélni tudna, elmondtavolna, hogy a holttest jó néhány métert megtett az üzemterületén, mielőtt eltűnt. És ha Aronsson felügyelő ezt hallja,talán utánanézett volna, miféle szállítmányok hagyták el azüzem területét az elmúlt órákban. Ez esetben egyszerűválaszt kapott volna kérdésére: egyetlenegy pótkocsiskamion indult útnak Göteborg kikötője felé behajózásraváró szállítmányával. És ha semmi nem jön közbe,riaszthatta volna a helyi rendőrség autópálya-ügyeletét, ésa kamiont már Trollhättan közelében leinthették volna. Ígyviszont a holttest eltávozott az országból.

Alig három hét múlva a Szuezi-csatornából éppen kifeléhajózó uszály fedélzetén az őrséget ellátó fiatal egyiptomimatróz orrát már nagyon facsarta a hajó rakteréből felszállóbűz.

Amikor már nem bírta tovább elviselni, benedvesített egyrongyot, és az orra elé kötötte. Az egyik ládában aztánmegtalálta a magyarázatot a szag eredetére. Egy rothadóhulla feküdt benne.

Az egyiptomi matróz kicsit spekulált. Ha ott hagyja a hullát,

Az egyiptomi matróz kicsit spekulált. Ha ott hagyja a hullát,ahol van, az egész hátralévő úton szagolnia kell. Azonkívülminden bizonnyal alapos kihallgatásnak vetik aláDzsibutiban a rendőrségen, és hát a dzsibuti rendőrökmódszereit mindenki jól ismeri.

A hulla eltüntetésének gondolata sem villanyozta felkülönösebben, de végül mégis rászánta magát. Előbbazonban kiürítette a hulla zsebeit, megszabadította azértéktárgyaitól – valami mégiscsak jár neki ezért aszívességért –, aztán felvonszolta a testet a fedélzetre.

Így lett az egykori cingár fiatalemberből, akinek bozontosszakálla, hosszú, szőke és zsíros haja volt, ésfarmerdzsekit viselt, melynek hátán a Never Again feliratvirított, halak eledele a Vörös-tengerben.

* * *

A társaság Tószegen éjfél előtt megfogyatkozott. Juliusfelment az emeletre, és lefeküdt aludni, míg Benny és aSzépség beült a Mercedesbe azzal a céllal, hogy záróraután ellátogassanak a rottnei rendelőintézetbe. Félútonfölfedezték Allant a hátsó ülésen, egy takaró alatt. Allanfelébredt, és elmondta, hogy először csak egy kis frisslevegőt akart szívni, de odakint elhatározta, hogy azautóban fog aludni, mert rozoga térdeinek egy ilyenfárasztó nap után sok lett volna, ha még az emeletre is fel

kell mászni.

– Már nem vagyok kilencvenéves – tette hozzámagyarázatképpen.

A duóból így trió lett az éjszakai túrán, de ennek perszenem volt semmi jelentősége. A Szépség részletesenelmondta tervét. A rendelőbe azzal a kulccsal fognakbemenni, amit a Szépség elfelejtett leadni, amikor kilépett.Ha bent lesznek, bekapcsolják Erlandsson doktorszámítógépét, és Erlandsson nevében antibiotikumot írnakfel a Szépség számára. Ehhez persze szükség vanErlandsson doktor bejelentkezési adataira, de ez nemgond, közölte a Szépség, mert Erlandsson doktor nemcsakegy felfújt hólyag, hanem alapjában véve balfasz is. Az újszámítógépes rendszert néhány évvel ezelőtt installálták, ésa Szépségnek kellett megtanítania Erlandsson doktornakaz elektronikus receptírást, és ő választott nekifelhasználónevet és jelszót is.

A Mercedes megérkezett a tervezett bűncselekményhelyszínére. Benny, Allan és a Szépség kiszállt a kocsiból,hogy az akció előtt terepszemlét tartsanak. Amilyenszerencséjük volt, pont ekkor hajtott el mellettük lassan egyautó, melynek vezetője éppolyan elképedéssel bámult atrióra, mint a trió őrá. Rottnéban éjfél után már egyetlenébren levő ember is szenzációnak számít. Hát még négy,

mint ezen az éjszakán.

De az autó eltűnt az éjszakában, és megint mindenelcsendesedett. A Szépség kinyitotta a hátsó oldalon lévőszemélyzeti bejárat ajtaját, Bennyvel és Allannal együttfelment Erlandsson doktor szobájába. Bekapcsolták adoktor számítógépét, és bejelentkeztek.

Minden a tervek szerint alakult, a Szépség elégedettenkuncogott mindaddig, amíg minden átmenet nélkül vadulkáromkodni nem kezdett. Most jött rá, hogy a receptre nemlehet csak úgy ráírni, hogy „egy kiló antibiotikum”.

– Írd azt, hogy erytromycin, rifamin, gentamicin és rifampin,és 250 grammot mindegyikből – mondta Benny. – Ígyakkor kétfelől támadjuk meg a gyulladást.

A Szépség elismeréssel pillantott Bennyre. Aztánmegkérte, hogy üljön le a géphez, és írja fel, amit az előbbmondott. Benny teljesítette a kérést, és felírt mégmindenféle elsősegélynyújtó szert is, ami jól jöhet még,hiszen ki tudja, mit hoz a jövő.

A távozás a rendelőből éppolyan könnyen ment, mint abejutás. Hazafelé úton sem történt semmi említésre méltóesemény. Benny és a Szépség segített Allannak fölmenniaz emeletre, és mire az óra éjjel fél kettőt mutatott, atószegi házban kialudt az utolsó lámpa is.

Ilyenkor már nem sokan vannak ébren. De Braåsban, alignéhány mérföldnyire Tószegtől, egy fiatalember nyugtalanulforgolódott ágyában, méghozzá nikotinéhség miatt. Kübliöccse volt az, a The Violence új vezetője. Három óra teltmár el azóta, hogy elnyomta az utolsó cigarettáját, és szinteazonnal csillapíthatatlanul vágyakozni kezdett rá, hogy újrarágyújthasson. Átkozta magát, hogy elfelejtett cigarettátvenni, mielőtt a boltok bezártak volna, ami Braåsban igenkorai időpont szokott lenni.

Először arra gondolt, majd csak kibírja valahogy reggelig,de éjfél körül nem bírta tovább. Ekkor jutott eszébe, hogymost is azt kellene tennie, amit a régi szép időkben, amikorfeszítővassal szerzett magának cigarettát. Igaz, nemBraåsban, mert itt vigyáznia kell a jó hírére. Itt akkor isbűntett elkövetésével gyanúsítják, amikor még nem istudják, hogy egyáltalán történt-e bűntett.

Legjobb volna valahová messzebbre menni, de ahhoz anikotinéhsége túl erős. A megoldás Rottne lett, ahova alignegyedóra alatt el lehet jutni. A motorját és a klubosdzsekijét otthon hagyta. Hétköznapi ruhájában beült a 240-es Volvójába, és lassan gördült végig a helység utcáin. Arendelőintézetnél legnagyobb meglepetésére háromembert látott a járdán. Csak álltak, és nem csináltaksemmit: egy vörös hajú nő, egy lófarkat viselő férfi és egynagyon vén ember.

Kübli öccse ebből nem vont le messzemenőkövetkeztetéseket (a messzemenő következtetéseklevonása általában sem volt szokása). Inkább továbbhajtottmég egy kilométert ugyanazon az úton, aztán nem messzeaz újságosbódétól megállt egy fa alatt, megpróbálta feltörnia bódét, de nem sikerült, mert a tulajdonos hevederzárakatszerelt az ajtóra, úgyhogy hazament, éppoly éhesen anikotinra, mint amikor elindult.

* * *

Allan reggel, nem sokkal tizenegy óra után ébredt fel, éserősnek érezte magát. Kinézett az ablakon, smålandilucfenyőket látott egy ugyancsak smålandi tó körül. A tájSörmlandra emlékeztette. Az idő szépnek ígérkezett.

Felvette egyetlen ruháját, és arra gondolt, talánmegengedhetné magának, hogy némileg megújítsaruhatárát. Julius, Benny és ő még fogkefét sem hoztakmagukkal.

Amikor Allan lejött a nappaliba, Julius és Benny márasztalnál ült és reggelizett. Julius már túl volt egy reggelisétán, Benny viszont jóízűen és sokáig aludt. A Szépségkikészítette a tányérokat és poharakat az asztalra, és felírtaegy papírlapra, mit hol találnak a konyhában. Ő magabement Rottnéba. A papíron még az állt, hogy az urakszíveskedjenek a reggelijük egy részét a tányérjukon

hagyni. Ennek letakarításáról Buster gondoskodik.

Allan jó reggelt kívánt, amire a többiek ugyancsak jóreggelttel válaszoltak. Julius ezek után közölte, arra gondol,maradhatnának még egy éjszakára Tószegen, akörülmények ugyanis nagyon csábítóak. Allan érdeklődött,magánsofőrjük nem gyakorolt-e rá némi pressziót ezügyben a reggeli során, ami az előző este tanúsítottrajongása fényében nem is volna meglepő. Julius aztfelelte, hogy a reggelijéhez nemcsak tojást és pirítóskenyeret kapott Bennytől, hanem érvek egész sorát is aztbizonyítandó, miért volna legjobb az egész nyarat Tószegentölteni, véleménye azonban, melyet e kérdésben kialakított,mégis a sajátja. Hova mennének innen egyébként, ha mostmenni akarnának? Nincs-e szükségük még egy napgondolkodási időre? A maradáshoz mindössze arra volnaszükség, hogy ők hárman megegyezzenek valami hihetőtörténetben a kik ők és hova tartanak témájában. És aSzépség egyetértésére, természetesen.

Benny érdeklődéssel hallgatta Allan és Juliusbeszélgetését, és nyilván reménykedett, hogy azzalvégződik, hogy még egy éjszakát eltölthetnek ugyanitt. ASzépség iránt az elmúlt nap felfakadó érzései nem múltakel, ellenkezőleg, már az is csalódást jelentett számára,hogy amikor lejött reggelizni, nem találkozott a Szépséggel.Az asszony annyit mindenesetre ráírt a papírra, hogy„köszönöm a tegnapi estét”. Vajon a versre gondolt, amitBenny elszavalt? Bárcsak minél hamarabb visszajönne!

De majdnem egy egész órát kellett még várnia, mire aSzépség visszaérkezett. Amikor kiszállt az autóból, Bennylátta, hogy még szebb, mint tegnap. A piros tréningruhahelyett ma igazi női ruhát vett fel, és Benny azon tanakodottmagában, jól látja-e, hogy még fodrásznál is járt.Mindenesetre fürgén elébe ment, és így szólt:

– Szépségem! Csakhogy megjöttél!

Allan és Julius kissé hátrébb álltak, és derűsen nézték aszemük előtt kibontakozó idilli jelenetet. De mihelyt aSzépség kinyitotta száját, a mosoly lehervadt ajkukról. Azasszony gyors léptekkel elment Benny és a két öregmellett, aztán a ház lépcsőfeljáróján megfordult, és aztmondta:

– Rohadt disznók! Mindent tudok! És tudni akarom azt is,amit még nem tudok. Mindenki jöjjön a nappaliba, MOST!

A Szépség sarkon fordult, és eltűnt a házban.

– Ha minden tud, mit akar még tudni? – kérdezte Benny.

– Te csak hallgass, Benny – mondta Julius.

– Ezt mondom én is – tette hozzá Allan.

És elindultak a házba, a sorsdöntő beszélgetésre.

* * *

A Szépség azzal kezdte napját, hogy megetette Szonjátfrissen kaszált fűvel, aztán felöltözködött. Némivonakodással vallotta csak be önmagának, hogy szép akarlenni ennek a Bennynek a szemében. A piros melegítőhelyett halványsárga nyári ruhát vett fel, borzas haját kétcopfba fonta. Kis festéket is rakott az arcára, és néhánycsepp parfümöt fújt magára, mielőtt beült a piros VWPassatjába, és elindult Rottnéba bevásárolni.

Buster megszokott helyén, az anyósülésen ült, és halkanvakkantott egyet, amikor a kocsi bekanyarodott a rottneiszupermarket parkolójába. Az asszony utólag arra gondolt,a vakkantás azért tört ki Busterből, mert a kutya megláttaaz üzlet bejárata mellett az Expressen címoldalát. Az újságkét képet közölt az első oldalán, alul az öreg Juliusét, felül amég öregebb Allanét. A címsor így szólt:

Rendőrségi jelentés:

BŰNSZERVEZET FOGSÁGÁBANA SZÁZÉVES FÉRFI

Hajsza a TOLVAJKIRÁLY után

A Szépség mélyen elvörösödött, a gondolatok vadulkergették egymást a fejében. Elöntötte a méreg, rögtön

elvetette eredeti tervét, hogy bevásárol az ebédhez, mert ahárom gazfickónak még ebéd előtt ki kell takarodnia aházból! A Szépség ezért előbb a patikába ment, éskiváltotta a gyógyszereket, amiket Benny írt fel előzőéjszaka, aztán vett egy Expressent, hogy részletesebbenmegismerkedjen a dolgok állásával.

Minél többet olvasott, annál dühösebb lett. De közben nemértette a dolgot. Benny a Never Again tagja volna? Juliusmeg tolvajkirály? És ki rabolt el kit? Hiszen egészen jólmegvannak egymással.

Haragja végül legyőzte kíváncsiságát. Bármi legyen is ahelyzet, őt átejtették. És Gunilla Björklundot büntetlenül nemlehet átejteni! „Szépségem!” Piha!

Visszaült a kocsiba, és újra el kellett olvasnia a cikket:„Hétfőn, a századik születésnapján eltűnt a malmköpingiidősek otthonából Allan Karlsson. A rendőrség arragyanakszik, hogy a Never Again nevű motoros bűnbandatagjai rabolták el. Az Expressen információja szerintJulius Jonsson, a közismert tolvaj is benne van azügyben.”

Ezután mindenféle zavaros tanúvallomások következtek.Allan Karlssont látták a malmköpingi buszállomáson, aztánfelszállt a Strängnäs felé induló buszra, amitől a NeverAgain banda tagja teljesen elvesztette a fejét. De várjunkcsak... „...harminc év körüli, szőke férfi...”. Ez a leírás nem

illik Bennyre. A Szépség szomorúan felsóhajtott... vagymegkönnyebbülten?

Fokozta a zavart, hogy Allan Karlssont egy nappalkorábban egy hajtányon látták ülni a sörmlandi erdőben ahétpróbás tolvaj, Jonsson és a nemrég még borzasztóandühös Never Again-bandatag társaságában. AzExpressen nem tudta pontosan feltárni, a három embermilyen viszonyban volt egymással, de feltevésük szerintAllan Karlssont a másik kettő foglyul ejtette. Ezt válaszoltalegalábbis a vidkärri Tengroth gazda az újságíró többszöris megismételt kérdésére.

Az Expressen végül hírt adott még egy epizódról,nevezetesen arról, hogy Benny Ljungberg, egy utcai büfétulajdonosa is nyomtalanul eltűnt Åkerből, vagyisugyanonnan, ahol a százéves férfit és a hétpróbás tolvajtutoljára látták.

A Szépség összehajtotta az újságot, és Buster szájábaadta. Aztán elindult vissza az erdei ház felé, ahol – mostmár tudta – egy százéves embert, egy hétpróbás tolvajt ésegy utcai büfé tulajdonosát látja éppen vendégül. Az utóbbiugyan jóképű és vonzó férfi, és figyelemre méltó orvositudással rendelkezik, de a romantikának itt és most nincshelye. A Szépség egy pillanatra inkább szomorúnak, mintdühösnek érezte magát, de mire hazaért, a düh ismétfelülkerekedett benne.

* * *

A Szépség kirántotta Buster szájából az Expressent,kihajtotta az első oldalt Allan és Julius fényképével, és némielőzetes szentségelés után hangosan felolvasta az egészcikket. Azután magyarázatot követelt a történtekre, ésreményét fejezte ki, hogy öt perc múlva már egyiküket semlátja a házában. Összehajtotta az újságot, visszadugtaBuster szájába, keresztbe fonta karját, és befejezésüldermesztően éles és elszánt hangon csak ennyit mondott:

– Nos???

Benny Allanra nézett, Allan pedig Juliusra, aki váratlanulelmosolyodott.

– Tolvajkirály – mondta. – Szóval ez volnék én. Nem isolyan rossz.

De a Szépségnek nem imponált. Az asszony arca máreddig is vörös volt, de még jobban elvörösödött, amikorközölte Juliusszal, hogy mindjárt agyonütött tolvajkirálynakis tekintheti magát, ha valaki nem mondja el azonnal, mirőlszól ez a történet. És az egybegyűlteknek is megismételte,amit magának már elmondott, jelesül azt, hogy a tószegiGunilla Björklundot nem lehet büntetlenül átverni. Szavainakazzal is nyomatékor adott, hogy leakasztott a falról egyöreg sörétes puskát. Lőni nem lehet vele, ismerte be a

Szépség, de arra azért jó, hogy ha kell, beverjem vele azösszes tolvajkirály, utcai büfés és százéves aggastyánfejét. Erre valóban alkalmasnak látszott.

Julius Jonsson ajkáról gyorsan lehervadt a mosoly. Bennybénultan, tehetetlenül csüngő karral állt a Szépség előtt, ésnem bírt másra gondolni, mint hogy most csúszik ki akezéből a szerelmi boldogság. Allan ekkor a tettekmezejére lépett, és gondolkodási időt kért a Szépségtől.Ha a Szépségnek nincs ellene kifogása, négyszemköztszeretne beszélni Juliusszal a szomszéd helyiségben. Azasszony morogva beleegyezett, de figyelmeztette Allant,nehogy valami ostobaság jusson az eszébe. Allanmegígérte, hogy rendesen fog viselkedni, aztán karon fogtaJuliust, kiment vele a konyhába, és becsukta maga mögöttaz ajtót.

Allan a tanácskozást azzal kezdte, hogy megkérdezte, van-e Juliusnak valami mentő ötlete, amivel az eddigiektőleltérően a Szépségnek nem okoz epeömlést. Julius aztfelelte, azt látja egyetlen lehetséges megoldásnak, havalamilyen formában résztulajdont kínálnak fel aSzépségnek a bőrönd tartalmának vonatkozásában. Allanelvben egyetértett vele, bár megjegyezte, semmi jó nemszármazik abból, ha mindennap elmondják valakinek, hogyJulius és Allan bőröndöket lop, melynek tulajdonosait, havissza akarják szerezni jogos tulajdonukat, elteszik láb alól,aztán ládába pakolják, és útnak indítják Afrika felé.

Julius Allan megjegyzését túlzásnak tartotta. Hiszen csakegyetlen embert tettek el láb alól, és az is megérdemeltesorsát. És ha most meghúzhatnák magukat, amíg a viharelcsitul, többet már nem is kellene.

Allan erre azt mondta, hogy közben ő már gyorsanvégiggondolta az egészet. Arra jutott, legjobb volna négyrészre osztani a bőrönd tartalmát jómaga, Julius, Benny ésa Szépség között. Ezzel megszűnne annak a kockázata is,hogy a két utóbbi esetleg kifecsegné a dolgot. RáadásulTószegen tölthetnék az egész nyarat, közben talán amotorosbanda is felhagyna a keresésükkel, már ha ténylegkeresik őket, amit ugyan jó okuk van feltételezni.

– Huszonötmilliót költeni néhány heti lakbérre – sóhajtottaJulius, de arckifejezése elárulta, tudja, hogy Allannak igazavan.

A megbeszélés a konyhában véget ért. Julius és Allanvisszatért a nappaliba. Allan további harminc másodperctürelmet kért a Szépségtől és Bennytől, miközben Juliusfelment a szobájába, ahonnan a bőrönddel a kezében jöttvissza. A bőröndöt föltette a szoba közepén álló hosszúasztalra, és kinyitotta.

– Allan és én úgy döntöttünk, hogy négyen, egyenlőarányban osztozunk rajta.

– A kurva életbe! – mondta a Szépség.

– Egyenlő arányban? – kérdezte Benny.

– Igen, de a százezredet előbb vissza kell adnod – tettehozzá Allan. – És a visszajárót is a benzinpénzből.

– A büdös kurva életbe! – mondta a Szépség.

– Üljetek le, elmesélek mindent – mondta Julius.

A Szépség, akárcsak korábban Benny, nehezenemésztette meg a faládába csomagolt hulla történetét,Allan viszont annál jobban imponált neki azzal, hogykimászott az ablakon, és egyszerűen kilépett a korábbiéletéből.

– Nekem is ezt kellett volna tennem az első két hét után,amikor hozzámentem ahhoz a szarjankóhoz.

Tószeg falai közé visszatért a nyugalom. A Szépség ésBuster ismét elmentek bevásárolni. Ételt, italt, ruhákat,tisztálkodószereket és még egy csomó mindent vettek. ASzépség mindenhol készpénzzel fizetett,ötszázkoronásokkal, amiket egy vastag kötegből húzott elő.

* * *

Aronsson felügyelő kihallgatta a tanút, az ötvenes éveibenjáró bolti ellenőrnőt, aki Mjölbyben, a benzinkútnáldolgozott. Foglalkozása és az a mód, ahogy elmondtamegfigyeléseit, szavahihető tanú benyomását keltették.Allant az elébe tett fényképeken is felismerte, a képeknéhány héttel korábban készültek az idősek otthonában, azegyik lakó nyolcvanéves születésnapi buliján, és akészséges Alice nővér bocsátotta nemcsak a rendőrség,hanem a sajtó érdeklődő munkatársainak rendelkezéséreis.

Aronsson felügyelőnek magában be kellett ismernie, hogytegnap hibázott, amikor ezt a lehetőséget nem vettekomolyan. De ezen most már hiába keseregne. Aronssoninkább az elemzésre koncentrált. Első ránézésre kétmagyarázat lehetséges: vagy tudta a két öregember és abüfés, hova mennek, vagy találomra választották a déliútirányt. Aronsson az előbbi magyarázatot részesítetteelőnyben, mert könnyebb követni valakit, aki tudja, hovámegy, mint azt, aki csak cél nélkül bolyong. De ezeknél azembereknél nem lehetett tudni, mi a helyzet. Nincs magátólértetődő kapcsolat egyfelől Allan Karlsson és JuliusJonsson között, másfelől az előbbiek és Benny Ljungbergközött. Jonsson és Ljungberg ismerhették egymást, hiszenalig két mérföld távolságban laktak egymástól. De lehet,hogy Ljungberget elrabolták, és erőszakkal kényszerítettéka volán mögé. És az is lehet, hogy a százéves embert iskényszerrel vették rá az utazásra, bár ennek két dolog isellentmond: 1) az a tény, hogy Allan Karlsson Byringe-

állomásnál szállt le a buszról, és a jelek szerint önkéntkereste fel Julius Jonssont, valamint 2) a tanúvallomások,melyek szerint Julius Jonsson és Allan Karlsson mind ahajtányon, mind az öntöde melletti sétaúton láthatólag jóviszonyban volt egymással.

Akárhogy is, a tanú megfigyelte, hogy az ezüstszínűMercedes lekanyarodott az E4 autópályáról, és a 32-esszámú műúton folytatta útját Tranås felé. Ez ugyan már többmint egy nappal ezelőtt történt, mégis figyelemre méltó.Mert ha valaki az E4-en halad dél felé, és Mjölbynéllekanyarodik a 32-es útra, rögtön elveszít jó néhány ésszerűúti célt. A Västervik/Vimmerby/Kalmar útirány szóba semjöhet, mert akkor az autónak már Norrköpingnél le kellettvolna kanyarodnia, esetleg Linköpingnél, attól függően, holmentek fel az E4-re északon.

Még délebbre Jönköping és Värnamo környéke szinténkizárható, mert ott már semmiféle oka nem lehet annak,hogy valaki letérjen az európai autópályáról. Esetleg mégOskarshamn jöhetne szóba, ahonnan át lehet kelni Gotlandszigetére, de a gotlandi kompok utaslistái ezt a feltevéstnem támasztották alá. Ezek után Småland északi részemaradt az egyetlen komolyan vehető lehetőség: Tranås,esetleg Nässjö, Åseda, Vetlanda és környéke. Déliirányban persze akár Växjőig is elmehetnek, de akkorsemmiképpen sem a leggyorsabb úton. Ez a lehetőségnem kizárható, hiszen ha az öregek és a büfés úgyéreznék, hogy üldözik őket, a mellékutakon való

közlekedés ésszerű választás volna részükről.

A legfőbb érv amellett, hogy mégis itt vannak a felügyelőáltal imént körülhatárolt környéken, elsősorban az volt, hogya kocsiban ketten is tartózkodtak olyanok, akik nemrendelkeznek érvényes útlevéllel. Tehát nemigenigyekezhetnek bárhova külföldre. Másodsorban pedig az atény, hogy Aronsson felügyelő munkatársai telefononfelhívtak minden létező benzinkutat déli, délkeleti ésdélnyugati irányban, harminctól ötven mérföldnyitávolságban, Mjölbytől délre. Senki sem látta az ezüstszínűMercedest a három, figyelemre méltó utassal. Perszevehettek benzint automata kútnál is, de a legtöbb emberszeret olyan helyen tankolni, ahol van kiszolgálás és vanegy kis bolt, mert a hosszú úton mindig jólesik egy kisédesség, egy üdítő vagy egy pár virsli. A személyzettelműködő kutak esetleges használata mellett szólt az is, hogyegyszer már, Mjölbyben, tankoltak ilyen kútnál.

– Tranås, Eksjö, Nässjö, Vetlanda, Åseda... és környéke –mondta Aronsson felügyelő elégedetten saját magának, dearckifejezése ezután újra elkomorult.

– És azután?

* * *

Amikor a rémes éjszaka után a braåsi The Violence

vezetője másnap délelőtt felébredt, első útja a benzinkúthozvezetett, hogy végre csillapítani tudja nikotinéhségét. Abejárat előtti újságos állványon már kint virított azExpressen címoldala. A nagy fényképen... igen,egyértelműen felismerte az öregembert, akit előző éjszakalátott Rottnéban.

A sietségben elfelejtett cigarettát kérni. De az Expressentmegvette, ámulva olvasta végig a cikket, és – felhívtabátyját, Küblit.

* * *

Az eltűnt, és valószínűleg elrabolt százéves ember rejtélyeaz egész országot foglalkoztatta. A TV4 Tények című estiműsora különkiadásban próbálta felgöngyölíteni azeseményeket, és ugyan nem jutott más vagy többeredményre, mint az Expressen, vagy némileg lassabbtempóban az Aftonbladet, mégis lekötötte mintegy másfélmillió néző figyelmét, köztük magáét a százéves emberétés a három új barátjáét is a smålandi Tószeg tanyán.

– Ha nem tudnám, mi a helyzet, sajnálnám azt a szegényöreget – mondta Allan.

A Szépség nem tudott ennyire felszabadultan tekinteni azegészre, az volt a véleménye, jobb volna, ha egy ideg semAllan, sem Julius és Benny nem mutatkozna az emberek

Allan, sem Julius és Benny nem mutatkozna az emberekelőtt. A Mercedest pedig hátra kell állítani, az istálló mögé.Ő maga pedig másnap reggel bemegy a városba, ésmegveszi azt a bútorszállító kamiont, amit egy ideje márkinézett magának. Lehet, hogy hamarosan távozniuk kell aházból, mégpedig gyorsan, s akkor az egész családnakmennie kell, Szonjának is.

9. FEJEZET

1939-1945

Allan spanyol zászló alatt közlekedő hajója 1939.szeptember 1-jén kötött ki New Yorkban. Allan úgygondolta, gyorsan megnézi magának ezt a napnyugatiországot, aztán visszamegy a hajóra, és visszatérEurópába, de a generalísimo egyik cimborája éppen azona napon vonult be Lengyelországba, úgyhogy Európábanteljes gőzzel újra beindult a háborúskodás. A spanyolzászló alatt közlekedő hajót előbb lefoglalták, utóbb pedigkisajátították, és az amerikai haditengerészet szolgálatábaállították egészen 1945-ig, a békekötésig.

Mindenkit, aki a hajón tartózkodott, betereltek az EllisIslanden található bevándorlási hivatalba. Az ügyeletes tisztmindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tette fel: 1) Neve?2) Nemzetisége? 3) Foglalkozása? 4) Mi tartózkodásánakcélja az Egyesült Államokban?

Allan társai a hajóról mind közölték vele, hogy spanyolok,egyszerű tengerészek, és mivel a hajójukat lefoglalták,nincs hova menniük. Mindegyiküket azonnal beengedték azországba, boldoguljanak, ahogy tudnak.

De Allan kilógott a sorból. Először is azért, mert olyan nevevolt, melyet a spanyol tolmács nem bírt kiejteni. Másodszorazért, mert szülőhazája Suecia volt. És legfőképpen pedigazért, mert az igazságnak megfelelően elmondta, hogy arobbanóanyagok szakértője, tudását és tapasztalatát előbbönképzésből, azután az ágyúiparban, legutóbb pedig aspanyol-spanyol háborúban szerezte.

Allan ekkor bemutatta Franco tábornok levelét. A spanyoltolmács rémülten fordította le a levelet a bevándorlásihivatal ügyeletesének, aki azonnal felhívta a főnökét, akiazonnal felhívta a főnökét.

Az első döntés úgy szólt, hogy a fasiszta svédet azonnalküldjék vissza oda, ahonnan jött.

– Ha rendelkezésemre bocsátanak egy hajót, már indulokis – mondta Allan.

Ez azért nem ment ilyen egyszerűen. Inkább folytatták akihallgatását. A legmagasabb rangú bevándorlásitisztviselő minél többet kiszedett Allanból, annál kevésbétartotta fasisztának. És a svéd nem volt kommunista sem.És nem volt nemzetiszocialista sem. Úgy látta, semmi más,csak a robbanóanyagok szakértője. A Franco tábornokkalvaló összetegeződésének története pedig annyirahajmeresztőnek tűnt, amilyet még kitalálni sem igen lehet.

A bevándorlási hivatal vezetőjének a bátyja Új-Mexikóban,

Los Alamosban dolgozott, amennyire az öccse tudta,bombákkal meg hasonló hadiipari dolgokkal foglalkozott.Allant, mivel jobb ötlete nem volt, mindenesetre lecsukatta,majd ügyét később megemlítette bátyjának, amikorhálaadás napján a család összegyűlt Connecticutban, acsaládi farmon. Bátyja azt mondta, egy potenciális Franco-hívő csak púp volna a hátára, másrészt viszont mindenfajtaszaktudásra szükségük van odalent, és minden bizonnyaltudna szerezni valami nem túl magas képzettséget igénylőés nem túl titkos munkát ennek a svédnek, ha ezzel jót teszaz öccsének.

A bevándorlási főhivatalnok azt mondta, ez ténylegsegítene neki, és ezzel a két testvér lezárta a témát, ésfigyelmük az asztalon párolgó pulyka felé fordult.

Nem sokkal később Allan, életében először, repülőgépreült, és 1939 őszén megérkezett az amerikai hadsereg LosAlamos-i támaszpontjára, ahol nyomban felfedezték, hogyAllan egy szót sem tud angolul. Egy spanyolul beszélőhadnagyot bíztak meg a feladattal, derítse ki, mennyire értia svéd a szakmáját, és Allannak le kellett írnia a hadnagyszámára a formuláit. A hadnagy átolvasta a feljegyzéseket,úgy látta, a svéd találékony ember, de nagy sóhajtássalállapította meg, hogy Allan robbanótöltetei egy autót is aligbírnának levegőbe repíteni.

– Dehogynem – felelte Allan. – Egy autót és egynagykereskedőt egyszerre. Kipróbáltam.

Allan maradhatott, eleinte a távolabbi melléképületekben,de ahogy teltek a hónapok és évek, és kezdett angolulbeszélni, mozgását a támaszponton egyre kevésbékorlátozták. Mint afféle nyitott szemmel járó kétkezi munkásAllan megfigyelte, hogyan készítenek igen tekintélyeshatású robbanószereket, nagyságrendekkel nagyobbakat,mint amilyenekkel ő kísérletezett vasárnaponként a házamögötti kavicsbányában. És esténként, amikor atámaszponton dolgozó legtöbb fiatalember kiment avárosba nőket hajkurászni, Allan beült a bázis szigorúanőrzött könyvtárába, és továbbképezte magát, haladószinten, a robbantástechnikában.

* * *

Allan tudása egyre mélyült, nagyjából párhuzamosan azzal,ahogy a háború is egyre intenzívebbé vált Európában (éslassanként az egész világon). Nem mintha kipróbálhattavolna, vagy bármi hasznát vehette volna tudásának, hiszentovábbra is segédmunkásként dolgozott (még ha nagymegbecsülésnek örvendett is), ismereteit mégisszüntelenül gyarapította és elraktározta magában. És mostmár nem nitroglicerinről és nátriumnitrátról volt szó – affélekispályásoknak való anyagokról hanem hidrogénről ésuránról, és hasonló komoly és, bizony, fölöttébb bonyolult

dolgokról.

1942-től kezdve különlegesen szigorú biztonságióvintézkedéseket vezettek be Los Alamosban. A csoporttitkos megbízást kapott Roosevelt elnöktől, hogy készítsenolyan bombát, amely, ha kell, egyetlen csapással tíz vagyakár húsz spanyol hidat is le tudna rombolni, gondoltaAllan. Kisegítő személyzetre még a legtitkosabb termekbenis szükség volt, és a népszerű Allan megkapta alegmagasabb fokú biztonsági minősítést, és szabadonmozoghatott mindenhol.

El kellett ismernie, hogy az amerikaiak csavaros észjárásúemberek. Az Allan számára ismerős és megszokottkísérletezés helyett most azt próbálgatták, hogyan lehetapró atomokat még apróbb darabokra széthasítani úgy,hogy közben akkora robbanás keletkezzen, amilyet mégnem látott a világ.

A kitűzött célt 1945 áprilisában már majdnem elérték. Akutatók – s a maga részéről Allan is – tisztában voltak vele,hogyan kell láncreakciót létrehozni, csak azt nem tudták,hogyan lehet a folyamatot kézben tartani. A problémanagyon izgatta Allant is, amikor esténként magányosanüldögélt a könyvtárban, és olyasmiken törte a fejét, amiresenki nem kérte. A svéd kisegítő munkás nem adta fel, ésegy este... hoppá! Egy este... rájött a megoldásra!

Azon a tavaszon a hadsereg legfontosabb vezetői minden

héten órákon át tanácskoztak a legjobb szakemberekkel,élükön a főfizikussal, Oppenheimerrel. A tanácskozásokonAllan is részt vett, ő töltött mindenkinek kávét, és ő hordtakörbe az aprósüteményeket.

A fizikusok a hajukat tépték, és újabb csésze kávékatkértek Allantól, a tábornokok az állukat vakargatták, éskávét kértek Allantól, a tábornokok és a fizikusok közösenlamentáltak egy ideig, és megint csak kávét kértek Allantól.Így ment, hétről hétre. Allan egy ideje már tudta amegoldást a csoport problémájára, de arra gondolt,illetlenség volna, ha a kukta mondaná meg a szakácsnak,hogyan kell főzni, úgyhogy a tudását megtartotta magának.

Egészen addig, amíg – tulajdon legnagyobbmeglepetésére is – egyszer csak azt hallja, hogymegszólal:

– Elnézést, de miért nem választják szét az uránt kétegyforma részre?

A mondat szinte magától csúszott ki a száján, miközbenéppen a vezető fizikusnak, Oppenheimernek töltötte újratele a csészéjét kávéval.

– Mi van? – kérdezte Oppenheimer, akit nem is annyiramaga a kérdés lepett meg, hanem az, hogy a felszolgálóegyáltalán kinyitotta a száját.

Allannak nem maradt más választása, mint hogy folytassa:

– Igen, ha szétosztanák az uránt két egyenlő részre, ésvigyáznak, hogy a két részt csak akkor üssék össze,amikor szükségük van rá, akkor elérnék, hogy ottrobbanjon, ahol akarják, és nem itt a támaszponton.

– Egyenlő részekre? – kérdezte Oppenheimer, a főfizikus.E pillanatban elmondhatatlanul sok gondolat keringett afejében, de mégiscsak annyit bírt kimondani, hogy „egyenlőrészekre?”

– Na igen, jó kérdést tett fel, főfizikus úr. A két résznek nemkell egyenlő nagynak lennie; a fontos az, hogy eléggénagyok legyenek akkor, amikor találkoznak.

Lewis hadnagy, aki jótállt Allanért, amikor alkalmazták,most szinte felnyársalta szemével a svéd felszolgálót, azasztalnál ülő egyik fizikus azonban másképp, mintegyfennhangon gondolkodva reagált rá:

– Üssük össze? Hogy érted ezt? És mikor? A levegőben?

– Ott bizony, fizikus úr. Vagy talán kémikus? Nem? Úgy isjó. Szóval, felrobbantani nem probléma. Az viszont igen,hogy hogyan időzítsük magát a robbanást. Ha a kritikustömeget kettéosztjuk, két nem-kritikus tömeget kapunk. Ésez fordítva is igaz, vagyis ha két nem-kritikus tömegetegyesítünk, kritikus tömeg lesz belőle.

– És hogy ütjük össze, hogy is mondta izé... úr. Bocsánat,

de maga kicsoda? – kérdezte Oppenheimer, a főfizikus.

– Allan vagyok – mondta Allan.

– Hogy gondolta, Allan úr, hogy összeütjük őket? – folytattakérdését Oppenheimer.

– Egyszerű, becsületes robbanótöltettel – felelte Allan. –Ebben jó vagyok, bár biztos vagyok benne, ezt nélkülem ismeg tudják oldani.

A fizikusok, kiváltképp a főfizikusok, általában nem butaemberek. Oppenheimer néhány másodperc alattméterhosszúságú egyenleteket pergetett át az agyában, ésarra jutott, hogy a felszolgálónak valószínűleg igaza van.Hogy egy bonyolult dolognak ilyen egyszerű megoldásalegyen! Egy egyszerű, becsületes robbanótöltet a bombaegyik végében, melyet távirányítással működésbe hoznak,és ezzel útjára indítják az egyik nem-kritikus tömegű urán235-öt a másik nem-kritikus tömegű uránadag felé.Egykettőre létrejön a kritikus tömeg. A neutronokmozgásba lendülnek, az uránatomok hasadni kezdenek.Beindul a láncreakció, és...

– Bumm – mondta Oppenheimer főfizikus, csak úgymagának.

– Pontosan így – mondta Allan. – Látom, főfizikus úr már kiis számolt mindent. Egyébként kér még valaki kávét?

Ebben a pillanatban kinyílt a szigorúan őrzött terem ajtaja,és belépett rajta Truman alelnök, most is, mint oly gyakran,minden előzetes bejelentés nélkül.

– Üljenek le – mondta az alelnök a jelenlévőknek, akik mindfelugrottak, és vigyázzba vágták magukat.

Óvatosságból Allan is leült az asztalhoz az egyik üresszékre. Ha egy állam alelnöke azt mondja, üljenek le, akkoraz ember jobban teszi, ha leül, Amerikában nyilvánvalóanez a szokás, okoskodott magában Allan.

Az alelnök helyzetjelentést kért Oppenheimer főfizikustól,aki újra felpattant, és hirtelen nem jutott más eszébe, minthogy azt mondja, hogy Mr. Allan, aki ott ül a sarokban, éppaz imént oldotta meg az egyetlen megoldatlan problémát, adetonáció szabályozásának kérdését. Mr. Allan megoldásakísérletileg ugyan még nincs bizonyítva, de Oppenheimerfőfizikus azt mondta, valamennyi jelenlévő nevében ki merijelenteni, hogy az utolsó akadály immár a múlté, és mostmár három hónapon belül eljuthatnak az első kísérletirobbantásig.

Az alelnök körbepillantott, és az asztal körül mindenkiegyetértően bólogatott. Lewis hadnagy óvatosan újralevegőt mert venni. Az alelnök tekintete végül Allan feléfordult.

– Mr. Allan, nem vitás, hogy ma ön itt a nap hőse. Nekem

még mindenképp ennem kell valamit, mielőtt visszaindulokWashingtonba. Van kedve csatlakozni hozzám?

Allan arra gondolt, úgy látszik, a világ vezetőinek közöstulajdonsága, hogy az embert rögtön vacsorára invitálják,ha elégedettek valamivel, de ezt nem mondta. Inkábbköszönettel elfogadta az alelnök meghívását, és a két férfiegyütt távozott a helyiségből. A hosszú asztal végén mégmindig ott állt Oppenheimer főfizikus, és látszott rajta, hogymeg van könnyebbülve, de az is, hogy boldogtalan.

* * *

Truman alelnök lefoglaltatta magának Los Alamosközpontjában lévő kedvenc mexikói vendéglőjének mindenasztalát, úgyhogy kettesben üldögélt Allannal, eltekintve azegész vendéglőt megszálló mintegy tucatnyi biztonságiembertől.

A biztonságiak ügyeletes parancsnoka figyelmezette azalelnököt, hogy Mr. Allan nem amerikai, és nincs kellőképpátvilágítva ahhoz, hogy kettesben maradhasson azalelnökkel, de Truman azzal a megjegyzéssel seperte félrea parancsnok aggodalmaskodását, hogy Mr. Allanfelmérhetetlenül nagy szolgálatot tett a hazának.

Az alelnök nagyszerűen érezte magát. Úgy tervezte,vacsora után az Air Force 2 fedélzetén nem Washingtonba

megy, hanem Georgiába, Roosevelt elnökhöz, aki egyottani kórházban kúráltatta magát. Harry Truman biztos voltbenne, hogy ezt a hírt az elnök az ő szájából kívánja hallani.

– Én választom az ételt, ön az italt – mondta Harry Trumanjókedvűen, és átnyújtotta Allannak a borlapot.

Ezután Truman a pincérhez fordult, aki hajlongva hallgattavégig a tacókból, enchiladákból, kukoricatortillákból ésmindenféle szószokból álló bőséges rendelést.

– És milyen italt hozhatok? – fordult Allanhoz a pincér.

– Két üveg tequilát – felelte Allan.

Harry Truman felnevetett, és érdeklődött, hogy Mr. Allanvajon az asztal alá szeretné-e inni az alelnököt. Allan aztfelelte, az utóbbi években rájött, hogy a mexikóiak tudnakolyan pálinkát csinálni, amelyiknek a huzata hasonlít a tisztasvéd gabonapálinkáéra, de az alelnök úr természetesenihat tejet is, ha az alkalomhoz azt találja megfelelőnek.

– Nem, nem, amit mondtam, megmondtam – jelentette kiTruman alelnök, és még gyorsan citromot és sót kért amegrendelt ételekhez.

Három órával később a két férfi már tegeződött, akeresztnevükön szólították egymást, bizonyságát adva,milyen sokat tehet néhány üveg tequila a népekbarátságáért. Igaz, az egyre részegebb alelnöknek több

mint egy órára volt szüksége ahhoz, hogy felfogja, Allan akeresztneve Allannak és nem a vezetékneve. Allan közbenelmesélte, odahaza hogyan repítette levegőbe anagykereskedőt, később pedig hogyan mentette megFranco tábornok életét. Az alelnök a maga részéről azzalszórakoztatta Allant, hogy utánozta, Roosevelt elnök hogypróbál felállni a tolószékéből.

Amikor a hangulat már az abszolút tetőfokára hágott, abiztonsági főnök óvatosan közelebb lépett az alelnökhöz,és a füléhez hajolt.

– Beszélni szeretnék önnel, uram.

– Hát beszélj – biztatta akadozó nyelvvel az alelnök.

– Négyszemközt szeretnék, ha lehetne, uram.

– Elképesztő, mennyire hasonlítasz Humphrey Bogartra!Látod ezt, Allan?

– Uram... – próbálkozott tovább feszengve a parancsnok.

– Mi az úristenről van szó? – kérdezte az alelnök.

– Roosevelt elnök úrról, uram.

– Na, mi van a vén kecskével? – döcögött az alelnök.

– Meghalt, uram.

10. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 9.

Kübli már négy napja üldögélt a rottnei szupermarket előtt,és várta, hogy megpillantsa először is Karót, másodszorpedig egy százéves aggastyánt, egy némileg fiatalabbévjáratú, vörös hajú nőszemélyt, egy lófarkat viselő,máskülönben nehezen azonosítható férfit és egyMercedest. Hogy ott üljön, ahol ül, nem az ő ötlete volt,hanem a Főnöké. Miután öccsétől, a braåsi The Violencevezérétől szerencsésen megtudta, hogy a százéves emberegészen biztosan ott állt az éjszaka közepén az utcán egysmålandi rendelőintézet előtt, az infót Kübli természetesenazonnal jelentette főnökének. A Főnök ekkor utasította,hogy figyelje a helység legforgalmasabb üzleténekkörnyékét. A Főnök úgy okoskodott, hogy aki éjszakaRottne utcáin sétálgat, az valószínűleg a környékentartózkodik, és előbb-utóbb minden ember megéhezik, ésennivalóra van szüksége, és ha elfogy az ennivalója, megintvennie kell. A gondolatmenet nem nélkülözte a logikát. AFőnök nem véletlenül Főnök. De persze ez négy nappalezelőtt történt. Kübli lassan elbizonytalanodott.

A figyelme is lankadni kezdett. Először észre se vette a

vörös hajú nőt, amikor a várva várt ezüstszínű Mercedeshelyett egy piros VW Passattal behajtott a parkolóba. Deminthogy a nő ezután igen előzékeny módon közvetlenülKübli orra előtt haladt el az üzlet felé, Kübli felfigyelt rá. Nemvolt egészen biztos benne, hogy ő az, akit keres, de azéletkora megfelelt a tanúvallomásban említett életkornak,és a haja minden kétséget kizáróan vörös színű volt.

Kübli felhívta a Főnököt, aki Stockholmban tartózkodott, ésaki annyira azért nem örült a hírnek, mint ő. Hiszenelsősorban Karót szerette volna látni, vagy legalábbis aztaz átkozott vénembert.

De ha nincs ló, jó a szamár is. Kübli írja fel az autórendszámát, majd feltűnés nélkül kövesse a vörös hajú nőt,és figyelje meg, hova megy. Azután jelentkezzen újra.

* * *

Aronsson felügyelő az utóbbi négy napot Åsedában töltötte,egy szállodában, abból a meggondolásból, hogy közellegyen az események középpontjához, ha újabb szemtanúbukkanna fel.

De nem bukkant fel, és Aronsson már épp indulni készülthazafelé, amikor Eskilstunából hívták a kollégák.Lehallgatták a Never Again banda vezérének, Per-GunnarGerdinnek a telefonját, az vezetett eredményre.

Gerdin, közismert nevén a „Főnök” neve akkor váltországosan ismertté, amikor néhány évvel korábban aSvenska Dagbladet leleplezte a Never Againbűnszervezetnek a halli börtönben folyó tagtoborzását. Amédia rávetette magát a hírre, és az esti lapok nemsokáraGerdin, a bandavezér nevét és képét is közölték. A hír,hogy Per-Gunnar Gerdin édesanyjának egyik levele miatt aszervezkedés később meghiúsult, már nem jutott el asajtóba.

Aronsson felügyelő pár nappal korábban kérte Gerdintelefonjának lehallgatását, és ezek szerint most valamihorogra akadt. A beszélgetést természetesen rögzítették,leírták, és most faxon elküldték Aronssonnak Åsedába:

– Halló?

– Én vagyok az.

– Van valami jelentenivalód?

– Talán igen. Itt ülök a szupermarket előtt, és pont mostment be az üzletbe egy vörös hajú banya.

– Csak a banya? És mi van Karóval? És a százévessel?

– Nem, csak a banya. A többiekről nem tudok...

– Mercedesszel jött?

– Hát, azt nem láttam... de itt a parkolóban nincs Merci,valami más kocsival kellett jönnie.

(Öt másodperc csend.)

– Halló?

– Igen, itt vagyok. Azt gondolom, valakinek mégiscsakvezetnie kell azt a kibaszott Mercedest.

– Na igen, én csak...

– Smålandon állítólag több banyának is van vörös haja...

– Igen, de ez pont olyan idősnek látszik, mint ahogy...

– Na figyelj: kövesd a járgányoddal, írd fel a rendszámát,ne csinálj semmit, csak nézd meg, hová megy. Ésvigyázz, baszd meg, hogy ne vegyen észre. Aztán hívjálfel újra.

(Öt másodperc csend.)

– Megértetted? Vagy mondjam el még egyszer?

– Nem, nem. Értettem. Hívlak, amint tudok valamit...

– Legközelebb a kártyás telefonomon hívjál. Már százszormegmondtam, hogy szolgálati ügyekben azon hívjál.

– Persze, amikor az oroszokkal üzletelünk. Azt hittem,nem vagy bekapcsolva, most, amikor...

– Barom. (Szitkozódás után vége a beszélgetésnek.)

Aronsson felügyelő elolvasta a beszélgetés szövegét, ésmegpróbálta elhelyezni a kirakós játék most megszerzettújabb darabjait.

„Karó”, akit Gerdin említett, minden bizonnyal Bengt Bylund,a Never Again ismert tagja, aki valószínűleg már halott. Akipedig felhívta Gerdint, nem lehet más, mint Henrik „Kübli”Hultén, aki valahol Smålandon próbál Karó nyomárabukkanni.

Aronsson igazolva látta, hogy jó nyomon jár. Összefoglaltakövetkeztetéseit:

Allan Karlsson tehát valahol Smålandon tartózkodik JuliusJonsson, Benny Ljungberg és a Mercedese társaságában.Velük van egy vörös hajú nő is, életkora ismeretlen, de nemlehet nagyon fiatal, ha egyszer banyának nevezik. Kübliszemében persze könnyen banya lehet bármelyik nőből.

A Never Again stockholmi tagjai azt hiszik, hogy Karó

kollégájuk is benne van ebben a társaságban. Menekülne asaját cimborái elől? Mi másért nem ad magáról életjelt?Hát azért, mert meghalt! De erről a Főnöknek nincstudomása, vagyis a Főnök azt hiszi, hogy Karó Smålandonrejtőzik a többiekkel együtt.... de hogy került ide ez a vöröshajú nő?

Ennek felderítése érdekében Aronsson a családi viszonyokvizsgálatát kérte a központtól Allan, Benny és Juliusesetében. Hátha van valamelyiküknek egy nővére, húgavagy más nőrokona, aki Smålandon lakik, és véletlenülvörös haja van.

„Pont olyan idősnek látszik, mint ahogy...” mondta Kübli.Mint ahogy mi? Mint ahogy azt valaki elmondta nekik?Valaki, aki látta őket Smålandon, s aztán telefonon közöltevelük? Kár, hogy nem kezdték el már korábban lehallgatnia telefonokat.

Kübli ezek szerint követni fogja a vörös hajú nőt aszupermarketből hazafelé, és aztán vagy ejti a szálat, mertkiderül, hogy rossz nyomon jár, vagy pedig... Kübli tudnifogja, hol tartózkodik Allan Karlsson és társasága. Ezesetben a Főnök is hamar megjelenik majd Smålandonabból a célból, hogy kiszedje Allanból és társaiból azigazságot, vagyis azt, hogy mi történt Karóval és abőröndjével.

Aronsson elővette a telefonját, és felhívta Eskilstunában a

vizsgálatvezető bírót. Conny Ranelid vizsgálóbíró eleintenem sok érdeklődést tanúsított az ügy iránt, de mindenújabb bonyodalomnál, amelyet Aronsson jelentett, nőttbenne a kíváncsiság.

– Nehogy kieressze Gerdint és a csicskását a markából! –figyelmeztette Aronssont Ranelid vizsgálóbíró.

* * *

A Szépség berakta a két élelmiszerrel megrakottbevásárlószatyrot a VW Passat csomagtartójába, éselindult vissza Tószegre.

Kübli biztos távolságból követte. Amint kiértek azországúira, felhívta a Főnököt (persze a kártyás mobilján,Kübliben működött az életösztön), és bediktálta a vöröshajú nő autójának rendszámát. És megígérte, hogy újbóljelentkezik, ha útja véget ér.

Nem sokkal azután, hogy elhagyták Rottnét, a vörös hajú nőlekanyarodott az aszfaltozott útról egy földútra. Küblinekismerős volt a környék, egyszer errefelé részt vett egyautós tájékozódási versenyen. Az akkori barátnője volt atérképolvasója; a verseny felénél vette csak észre, hogybarátnője fordítva tartja a térképet.

A földút száraz volt, a vörös hajú nő autója nagy porfelhőt

vert fel maga után. Kübli így nyugodtan követhette, nem iskellett látótávolságon belül maradnia. A porfelhő azonbannéhány kilométer után eltűnt. Átkozott némber! Kübligyorsított, de porfelhőnek nyoma sem volt.

Kübli először pánikba esett, azután megnyugodott. A banyavalószínűleg lekanyarodott valahol az útról. Csak meg kellfordulni, és meg kell keresni, hol.

Alig egy kilométernyire visszafelé ugyanazon az úton Kübliúgy látta, kezében a rejtély kulcsa. Postaládát talált, ésmellette keskeny út nyílt jobbra: a nő csak erre mehetett!

De az elkövetkező események fényében Kübli döntéseelhamarkodottnak mondható. Gondolkodás nélkül ráfordulta keskeny bekötőútra, és sebesen haladt előre. Arejtőzködést és az óvatosságot valahogy kint felejtette apostaládánál.

Gyorsan haladt, és szinte még fel sem ocsúdott, az útegyszer csak udvarrá szélesedett, és véget ért. Ha csakkicsit is gyorsabban hajt, nem tudott volna idejébenlefékezni, és belerohant volna az öregemberbe, aki kint álltaz udvaron, és etetett egy... egy... elefántot?

* * *

Allan hamar összebarátkozott Szonjával. Sok mindenben

hasonlítottak egymásra. Egyikük egy szép napon kimászottegy ablakon, és ezzel új irányba terelte életét, a másikpedig egy tó vizébe gázolt bele hasonló céllal. Eztmegelőzőleg mindketten sokat láttak már a világból.Szonjának ráadásul erősen barázdált arca van, akár egybölcs százéves embernek, gondolta Allan.

A cirkuszi mutatványokat Szonja akárkinek bizony nemcsinálta meg, de ezt az öregembert megkedvelte.Gyümölcsöt kap tőle, vakargatja az ormányát, ésbarátságosan beszél hozzá. Nem mintha sokat értenebelőle, de ez nem számít. Jól érzi magát vele. Úgyhogyamikor az öreg arra kérte Szonját, hogy üljön le, Szonjaleült, vagy ha arra kérte, forduljon meg, megfordult. Még aztis megmutatta neki, hogy két lábra is tud állni, noha enneka vezényszavát az öreg nem ismerte. Azt, hogy egy-kétalmát kaphat érte vagy még több ormányvakargatást,pusztán habnak tekintette a tortán. Mert Szonja nem olyanelefánt, aki hagyja magát megvesztegetni.

A Szépség Bennyvel és Busterrel üldögélt a verandalépcsőjén, ahol a társaság kétlábú tagjai kávétszürcsölgettek, Buster pedig kutyacsemegét rágcsált.Nézték, hogyan szövődik szorosabbra Allan és Szonjabarátsága a ház udvarán. Julius pedig már órák óta a tópartján üldögélt, pecázott, sügért próbált fogni.

A tavaszi kánikula nem enyhült. Már egy hete kitartóansütött a nap, és az előrejelzések szerint egy ideig még

marad a magas légnyomás.

Benny, aki több más foglalkozás mellett majdnem építészis volt, villámgyorsan felvázolta, hogyan kell berendezni aSzépség által a napokban vásárolt bútorszállító kamiontúgy, hogy Szonja jól érezze magát benne. Amikor aSzépség azt is felfogta, hogy Julius nemcsak tolvaj, hanemtapasztalt fakereskedő, akinek kezében jól áll a szög és akalapács, azt mondta Busternek, hogy ügyes barátokatszereztek maguknak, és még szerencse, hogy azon abizonyos estén nem hajtotta el őket a házból. Juliusegyetlen délután leforgása alatt összeácsolta a kamionbelső berendezését Benny rajzai alapján. Ezután SzonjaAllan társaságában többször is besétált a kamionba, hogymindent kipróbáljon. Úgy látszott, tetszik neki az új hely, bárnem értette, minek a második istálló, amikor neki egy iselég. A helyiség kicsit szűk volt ugyan, viszont kétfélemenüből válogathatott, az egyik bal felől, a másik elöl vártrá, jobb oldalon pedig a vizes tartályból annyit ihatott,amennyit akart. A padló hátrafelé lejtett egy kicsit, hogySzonja ürüléke a leghátul húzódó lefolyóba terelődjön. Alefolyó színültig volt töltve szalmával, azzal a céllal, hogy azutazás közben távozni akaró anyagok nagy részét magábaszívja.

Hozzá tartozott még a kényelemhez a modern szellőztetés,amit a kocsi két oldalába fúrt lyukak valósítottak meg,valamint a vezetőfülkébe nyíló tolóablak, ami azt a céltszolgálta, hogy utazás közben Szonja, ha szeretné,

láthassa is gazdasszonyát. A bútorszállító kamionbólekképpen elefántnak való luxus-lakókocsi lett, méghozzámindössze néhány nap leforgása alatt.

Minél jobban felkészültek az indulásra, a kis csoport tagjaiannál kevésbé akartak útra kelni. Tószegen mindannyiankitűnően érezték magukat. Nem utolsósorban Benny és aSzépség, akik már a harmadik éjszaka beállta előttrájöttek, felesleges két helyen koptatni a lepedőt, ha egyágyban is elférnek. Az esték nagyszerű hangulatban telteka kandalló előtt, mindenekelőtt a jó ételeknek, a finomitaloknak és Allan Karlsson gazdag élettörténetének ésabból fakadó lebilincselő elbeszéléseinek köszönhetően.

Hétfő reggelre azonban vészesen kiürült a hűtőszekrény ésa kamra, ideje volt, hogy a Szépség bemenjen Rottnébavásárolni, hogy feltölthesse a készleteket. Óvatosságból asaját öreg VW Passatjával indult útnak. A Mercedesmaradt a rejtekhelyén, az istálló mögött.

Két láda élelmiszert vásárolt, az egyikben mindenfélétmagának és a fiúknak, a másikban friss argentin almátSzonjának. Amikor hazaért, az almás ládát odaadtaAllannak, a többit bevitte a konyhába, berakta a hűtőbe ésa kamrába, aztán egy tál belga eperrel felszerelkezve kiültBenny és Buster mellé a veranda lépcsőjére. A horgászásközben tartott ritka szünetei egyikében kivételesen Julius isott ült a lépcsőn.

Ekkor hajtott be nagy sebességgel egy Ford Mustang azudvarra, kis híján magával sodorva Allant és Szonját.

A legnyugodtabb Szonja maradt mindannyiuk közül.Annyira figyelt, hogy mikor kapja meg Allantól a következőalmát, hogy se nem látta, se nem hallotta, mi történikkörülötte. Bár az is lehet, hogy mégis, mert egy megkezdettteljes fordulat közben félúton megállt, hátsó felével Allan ésaz újonnan érkezett látogató felé.

A második legnyugodtabb kétségtelenül Allan volt.Életében már olyan sokszor kellett szembenéznie a halállal,hogy egy robogó Ford Mustanggal több vagy kevesebbmár igazán nem számított. Ha időben lefékez, úgy is jó.Lefékezett.

A harmadik legnyugodtabbnak valószínűleg Busternevezhető. Szigorúan arra nevelték, hogy ne fusson és neugasson, ha idegenek jönnek látogatóba. De a füleegyenesen fölfelé állt, a szeme pedig kerekre tágult.Követnie kell az eseményeket, az egyértelmű.

A Szépség, Benny és Julius viszont felpattant ültéből, és alépcsőn egymás mellett állva várták, hogy mi történikezután.

Az történt, hogy Kübli, felocsúdva első meglepetéséből,kikászálódott a Mustangjából, és a hátsó ülés lábánál fekvőtáskából mindjárt elő is kotort egy revolvert. A fegyvert

először az elefánt hátsó felére szegezte, de aztánmeggondolta magát, és előbb Allan, majd a verandalépcsőjén sorban álló három barát felé fordította, végülpedig a következő (talán nem túl fantáziadús) felszólításhagyta el a száját:

– Fel a kezekkel!

– Fel a kezekkel?

Allan már régen nem hallott ekkora ökörséget, és mindjártvitába is szállt vele. Mit képzel az úr, különben mi történne?Talán ő, aki már százéves, megdobná almával? Vagy alépcsőn álló törékeny asszony belé eresztene egy sorozatbelga epret? Vagy talán...

– Jó, jó, csináljatok, amit akartok a kezetekkel, de aztánnehogy át akarjatok verni.

– Átverni?

– Kussoljál már, vén fasz! Inkább azt mondjátok meg, hovátettétek azt a rohadt táskát. Meg azt, akire rá volt bízva.

Hát így állunk, gondolta a Szépség. Eddig tartott aboldogság. A valóság utolérte őket. Küblinek senki nemfelelt, mindenki vadul gondolkodott, talán csak Szonja nem,aki háttal állva a drámának úgy érezte, ideje volna, hogykönnyítsen magán. Amikor egy elefánt könnyít magán, azritkán marad észrevétlen azok számára, akik a közelében

tartózkodnak.

– A kurva életbe – mondta Kübli, és gyorsan hátrébb lépettaz elefántból kibocsátkozó áradat elől. – Mi a fasznaktartanak elefántot?

Továbbra sem kapott választ. Busternek ekkor elfogyott atürelme. Érezte, hogy itt valami nincs rendben. Nagyonszeretett volna ráugatni az idegenre. És noha tudta aregulát, mégis valamiféle tompa morgás csúszott ki belőle.Ennek következtében Kübli felfedezte, hogy a verandánegy farkaskutya is tartózkodik, ami miatt ösztönösentovábbi két lépést tett hátrafelé, és úgy emelte maga elé arevolvert, mint aki bármelyik pillanatban hajlandó elsütni is.

Ez volt az a pillanat, amikor Allan százéves fejébenmegszületett egy ötlet. Merész elgondolás volt, semmikétség, mely nyilvánvalóan magában hordta annakkockázatát, hogy ő maga hagyja ott a fogát, ha mindenekellenére most kiderül, hogy mégsem halhatatlan. Együgyűmosollyal az ajkán elindult a revolvert szorongató banditafelé. És elővette legreszketegebb hangját:

– Micsoda pompás pisztolyod van neked. Igazi?Megnézhetem?

Benny, Julius és a Szépség, mind a hárman, kivétel nélkülazt gondolták, hogy az öreg megbuggyant.

– Állj meg, Allan – kiáltott rá Benny.

– Állj meg bizony, vén fasz, mert lelőlek – mondta Kübli.

De Allan csak ment előre csoszogó léptekkel. Kübli egylépést hátrált, és a revolvert az eddigieknél isfenyegetőbben Allanra szegezte, és aztán, igen... megtette!Megtette, amit Allan remélt, hogy meg fog tenni.Izgalmában még egy lépést tett hátrafelé...

Aki lépett már bele életében friss elefántürülékbe, tudja,hogy a ragacsos masszában szinte lehetetlen megállni.Kübli nem tudta, de hamar megtanulta. A hátul levő lábacsúszni kezdett, karjával egyensúlyozni próbált, majd az elöllevő lábával is gyorsan hátralépett, minekutána Kübli mármindkét lábával benne állt a lepényben. Azaz csak álltvolna, mert a talaj kicsúszott alóla, és teljes hosszábanhanyatt esett.

– Ülj le, Szonja, ülj le – mondta Allan haditerve utolsószakaszához érve.

– Ne, a hétszentségit neki, Szonja, ne ülj le – kiáltotta aSzépség, aki hirtelen megértette, mi van készülőben.

– A kurva életbe – mondta az elefánt ürülékében fekvőKübli.

Szonja háttal állt a jelenetnek, mindebből semmit nemlátott, viszont tisztán hallotta Allan vezényszavát. És mivelaz öreg jól bánt vele, szívesen engedelmeskedett neki.

Ráadásul Szonja azt gondolta, gazdasszonya is megismétlia vezényszót. A „ne” ugyanis nem tartozott Szonjaszókincsébe.

Szonja tehát leült. Puhán és melegen huppant le a földre,tompa roppanás hallatszott és valami rövid, fújásraemlékeztető hang, aztán csend lett. Szonja ült, talán kapegy almát?

– Ez volt a második – mondta Julius.

– A rohadt kurva életbe – mondta a Szépség.

– Uhh – mondta Benny.

– Nesze, Szonja, kapsz egy almát – mondta Allan.

Henrik „Kübli” Hultén nem mondott semmit.

* * *

A Főnök három órát várt Kübli jelentkezésére. Aztán úgydöntött, nem vár tovább, valami biztosan történt ezzel abalfácánnal is. A Főnök egyszerűen nem bírta megérteni,hogy egyesek miért nem tudják csak azt csinálni, amit őmond nekik, és semmi mást.

Ideje, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat, ez most már

világos. Alig néhány perc alatt sikerült megtudnia anyilvántartó irodától, hogy a szám, amelyet Kübli felírt, egypiros VW Passat rendszáma, a tulajdonost GunillaBjörklundnak hívják, lakcíme Tószeg, Rottne, Småland.

11. FEJEZET

1945-1947

Amennyire lehetséges egyetlen pillanat alatt kijózanodniegy egész üveg tequila elfogyasztása után, annyira Harry S.Truman alelnök ki is józanodott.

Roosevelt elnök hirtelen halála miatt az alelnöktermészetesen félbeszakította a kellemes vacsorátAllannal, és azonnal Washingtonba, a Fehér Házba vitettemagát. Allan magára maradt a vendéglőben, és hosszúvitába bonyolódott a főpincérrel annak érdekében, hogy neneki kelljen kifizetnie a számlát. A főpincér végül elfogadtaAllan érvelését, miszerint az Egyesült Államok jövendőelnökét illik hitelképesnek tekinteni, továbbá azt is, hogy afőpincér most már minden körülmények között birtokábanvan Truman lakcímének is.

Allan az egészséges életmód jegyében gyalog ment visszaa támaszpontra, és továbbra is kisegítőként dolgozottAmerika legnagyobb fizikusai, matematikusai éskémikusai mellett, jóllehet ez utóbbiak egyrekényelmetlenebbül érezték magukat Allan társaságában. Ahangulat megfagyott körülötte, és Allan néhány hét elteltével

úgy érezte, ideje odébbállni. A végső lökést az adta meg,hogy egy szép napon telefonon keresték Mr. KarlssontWashingtonból:

– Helló Allan, itt Harry beszél.

– Harry? Milyen Harry? – kérdezte Allan.

– Truman, Allan. Harry S. Truman. Az elnök, te marha.

– Nahát, milyen kellemes meglepetés! Köszönöm amúltkori estét, elnök úr. Remélem, nem maga vezette agépet hazafelé úton?

Nem, nem ő vezette. A helyzet komolysága ellenéreelnyomta az álom az Air Force 2 egyik kényelmesülésében, és csak akkor ébredt fel, amikor öt órávalkésőbb a leszálláshoz készülődtek.

Most azonban arról van szó, hogy hozzálátott az elődjétőlörökölt ügyek intézéséhez, és az egyik ilyen ügybenszívesen igénybe venné Allan segítségét, ha Allan is úgyérzi, ez lehetséges volna.

Allan azt felelte, hogy ez nem is kérdés, és másnap reggelimmár utoljára bélyegezte le kilépőjét a Los Alamos-itámaszpont kapujánál.

* * *

Az ovális iroda nagyjából annyira volt ovális, ahogy aztAllan elképzelte. Most itt ül az ovális irodában, és hallgatjaLos Alamos-i ivócimborája közlendőjét.

Az elnöknek terhére van egy asszony, akit politikai okokmiatt nem tud egyszerűen lerázni magáról. Szung Mej-ling aneve, Allan talán már hallotta is hírét? Nem?

Mindegy, lényeg az, hogy az asszony a kínai Kuomintangvezetőjének, Csang Kaj-seknek a felesége. Ráadásulgyönyörű asszony, Amerikában járt iskolába, egyetemre, jóbarátnője Mrs. Rooseveltnek, ha valahol megjelenik,tömegeket vonz, már az amerikai képviselőház előtt istartott beszédet. Most pedig halálra szekírozza Trumanelnököt, hogy tartsa be azokat az állítólagos szóbeliígéreteket, melyeket Roosevelttől kapott, amikor a néhaielnök segítséget helyezett kilátásba a kommunizmus elleniharcban.

– Tudtam, hogy megint politikáról lesz szó – mondta Allan.

– Azt nehéz elkerülni, ha valaki az Egyesült Államok elnöke– felelte Harry Truman.

A Kuomintang és a kommunisták között jelenleg ugyanszünetel a harc, mert valami közös elintéznivalójuk vanMandzsúriában. De a japánok hamarosan megadjákmagukat, és akkor a kínaiak minden bizonnyal folytatják a

saját polgárháborújukat.

– Honnan tudod, hogy a japánok megadják magukat? –kérdezte Allan.

– Kénytelenek lesznek, ha tudnak számolni – felelteTruman, és gyorsan másra terelte a szót.

Az elnök belefogott a kínai fejlemények Allan számárameglehetősen unalmas ismertetésébe. A titkos jelentésekszerint a kommunisták nyerésre állnak a polgárháborúban,és az Office of Strategic Services nem bízik Csang Kaj-sekkatonai stratégiájában. Csang Kaj-sek nyilvánvalóan avárosok megtartását tartja fontosabbnak, a falvakban megsem próbálja útját állni a kommunisták terjeszkedésének. Akommunisták vezetőjét, Mao Ce-tungot az amerikaiügynökök gyorsan ki tudják iktatni a játékból, de nagy aveszélye annak, hogy a tanítása gyökeret ereszt a népkörében. Még Csang Kaj-sek felesége, az egyébként olyidegesítő Szung Mej-ling is belátta, hogy az eddiginél többaktivitásra van szükség. Még saját, alternatív katonaistratégiát is kidolgozott, mintegy párhuzamosan férjehadvezetési terveivel.

Az elnök ismertetni kezdte az alternatív stratégiát, de Allanekkor már nem figyelt rá. Tűnődve nézegette az oválisirodát, azon gondolkodott, vajon golyóálló üveg van-e azablakokban, vajon hova vezet a baloldalt nyíló ajtó, és vajonhogy viszik el tisztítóba a hatalmas szőnyeget, ha

összepiszkolódik... Végül, még mielőtt számot kellett volnaadnia róla, hogy mennyit értett meg az előadásból, úgyérezte, félbe kell szakítania az elnök szóáradatát.

– Bocsáss meg, Harry, de tulajdonképpen mit akarsztőlem?

– Mint mondtam, arról van szó, meg kell állítani akommunisták terjeszkedését vidéken, a falvakban...

– De mit akarsz, mit csináljak?

– Szung Mej-ling azt szeretné, ha növelnénk az amerikaifegyverszállításokat, és befejeznénk a hadseregük mármegkezdett felfegyverzését.

– És mit akarsz, mit csináljak?

Miután Allan harmadszor is feltette a kérdést, az elnökelhallgatott, mintha erőt akart volna gyűjteni a folytatáshoz.Aztán azt mondta:

– Utazz el Kínába hidakat robbantani!

– Miért nem ezzel kezdted? – felelte Allan felderülve.

– Annyi hidat, amennyit csak lehet, hogy tönkremenjenek akommunisták utánpótlási útvonalai...

– Legalább megismerhetek egy új országot – mondta

Allan.

– Szeretném, ha kiképeznéd Szung Mej-ling embereit ahídrobbantás tudományára, és...

– Mikor induljak?

* * *

Allan kétségtelenül jól értett a robbantásokhoz, és részegenkétségtelenül jól összebarátkozott a leendő amerikaielnökkel, de mégiscsak svéd volt. Ha Allant akárcsak alegkisebb mértékben is érdekelték volna a politikaijátszmák, megkérdezte volna az elnöktől, miért épp őtválasztja erre a feladatra. Ami azt illeti, az elnök várta is ezta kérdést, és ha elhangzik, az igazságnak megfelelően aztválaszolta volna, hogy az USA nyíltan és párhuzamosannem támogathat két, egymásnak potenciálisanellentmondó hadműveletet Kínában. Hivatalosan CsangKaj-sek és a Kuomintang oldalán áll. Most csendestámogatást akarnak nyújtani ennek az oldalnak egy egészhajórakomány muníció és felszerelés szállításával egynagyszabású hídrobbantási hadművelethez, melyet CsangKaj-sek felesége rendelt meg, a szépséges, kígyóhozhasonló (vélte az elnök) és félig-meddig amerikai SzungMej-ling. A legrosszabb az, hogy Truman nem zárhatta kiazt a lehetőséget, hogy Szung Mej-ling és EleanorRoosevelt az egészet egy csésze tea mellett ötlötte ki.

Roosevelt az egészet egy csésze tea mellett ötlötte ki.Úristen, micsoda katyvasz. De az elnök ezek után már nemtehet mást, mint hogy összekapcsolja Allan Karlssont ésSzung Mej-linget, aztán a maga részéről az ügyetbefejezettnek tekinti.

Következő teendője az íróasztalánál merő formaság voltcsupán, mert a döntést már hamarabb meghozta. Arraazért persze még szükség volt, hogy, ahogy mondaniszokás, megnyomja a gombot. A Fülöp-szigetektől keletre,egy kisebb szigeten egy B-29-es legénysége az elnökutasítására várt. A kísérleteket már elvégezték. Minden elővolt készítve.

A következő nap 1945. augusztus 6-a volt.

* * *

Allan Karlsson öröme, hogy valami új dolog történikéletében, gyorsan elpárolgott, amikor először találkozottSzung Mej-linggel. Fel kellett keresnie az asszonyt alakosztályában, egy washingtoni szállodában. Miutánátvergődött a testőrök gyűrűjén, és végre ott állt a szóbanforgó hölgy színe előtt, kezet nyújtott, és azt mondta:

– Jó napot, asszonyom. Allan Karlsson vagyok.

Szung Mej-ling nem fogott vele kezet, csak rámutatott aközelében álló egyik fotelre.

– Leülni! – mondta Szung Mej-ling.

Allant az évek során a bolondtól a fasisztáig már sokmindennek nézték, de kutyának még senki. Gondolkodott,hogy szóvá teszi az asszony alkalomhoz nem illőhangnemét, de végül nem tette szóvá, mert jobbanérdekelte, mi jöhet még ezután. A fotel pedigkényelmesnek látszott.

Miután Allan leült, Szung Mej-ling a lehető legrosszabbirányt adta beszélgetésüknek, vagyis politikaifejtegetésekbe bocsátkozott. Roosevelt elnökre ishivatkozott mint az egész terv irányítójára, amit Allanfurcsáik, mert nem tudta, hogy egy hadműveletet odaátról islehet irányítani.

Szung Mej-ling elmondta neki, mennyire fontosnak tartja,hogy megállítsák a kommunistákat, hogy megakadályozzákazt a balfácán Mao Ce-tungot abban, hogy politikaitanaival sorban megmérgezze a nagy vidéki körzeteket,továbbá azt is – amit Allan ugyancsak furcsáik –, hogyCsang Kaj-seknek gőze sincs semmiről.

– Maguk ketten tulajdonképpen hogy vannak egymással? –kérdezte Allan.

Szung Mej-ling közölte, hogy egy ilyen kis senkinek, mint ő,semmi köze hozzá. Karlssont maga Roosevelt elnökszemelte ki erre a feladatra, jelenleg az ő, Szung Mej-ling

fennhatósága alá van rendelve, és mostantól kezdve csakakkor beszéljen, ha kérdezik.

Allan soha nem szokott dühöngeni, mintha maga aképesség hiányzott volna belőle, most mégis úgy gondolta,a rendreutasítást nem hagyhatja válasz nélkül.

– Az utolsó hír, ami Roosevelt elnökkel kapcsolatbaneljutott hozzám, az volt, hogy meghalt, és ha e tekintetbenazóta valami változás következett volna be, az bekerültvolna az újságokba. Én magam azért vagyok itt, mertTruman elnök megkért, hogy jöjjek el. De ha ön,asszonyom, továbbra is ilyen barátságtalan kíván maradni,már itt sem vagyok. Kínába máskor is elmehetek, hidakatpedig már épp eleget robbantottam, jut is, marad is.

Szung Mej-ling már elszokott attól, hogy ellentmondjanakneki, az utolsó, aki meg merte tenni, a saját anyja volt,amikor megpróbálta megakadályozni, hogy lánya egybuddhistához menjen feleségül, és ennek bizony már jónéhány éve. Ráadásul anyja utóbb bocsánatot is kért tőle,mivel lánya a házasság révén feljutott a társadalmiranglétra legfelső fokára.

Szung Mej-ling most azonban kénytelen volt elgondolkodni.Nyilvánvalóan rosszul ítélte meg a helyzetet. Eddig mindenamerikai reszketni kezdett, amikor kiejtette a száján közelijó barátainak, Roosevelt elnöknek és feleségének nevét.De hogy bánjon ezzel az emberrel, ha nem úgy, mint a

többiekkel? Ki ez a rémes alak, akit Truman elnök anyakára küldött?

Szung Mej-ling nem olyan ember volt, aki könnyenbarátkozik bárkivel, de a céltudatosság erősebb volt benneaz elvhűségnél. Így hát megváltoztatta taktikáját:

– Még be sem mutatkoztunk egymásnak rendesen –mondta, és nyugatias módon kezet nyújtott Allannak. – Dejobb későn, mint soha!

Allan nem volt haragtartó. Megfogta az asszony kinyújtottkezét, és elnézően mosolygott. Azzal viszont nem tudott úgynagy általánosságban egyetérteni, hogy jobb volna későn,mint soha. Apja például egy nappal az orosz forradalomkitörése előtt esküdött hűséget Miklós cárnak.

* * *

Két nappal később Allan fenn ült egy Los Angelesbe tartórepülőgép fedélzetén Szung Mej-ling és húsz testőretársaságában. Los Angelesben már várt rájuk a hajó,amely Sanghajba viszi őket és dinamitrudakból állórakományát.

Allan tudta, hogy a hosszú úton a Csendes-óceánon át nemlesz képes távol tartani magát Szung Mej-lingtől, ahhoz ahajó nem elég nagy. Úgy döntött, meg sem próbálja, inkább

elfogadta a minden estére szóló vacsorameghívást akapitány asztalához. Ennek megvolt az az előnye, hogyjókat ehetett, és az a hátránya, hogy sem ő, sem a kapitánynem maradhatott egyedül, hanem osztozniuk kellett SzungMej-ling társaságában, aki, úgy látszott, semmi másról nemtud beszélni, csak politikáról.

Igazság szerint még egy hátránya volt, nevezetesen az,hogy pálinka helyett a vacsorához zöldes színű banánlikőrtszolgáltak fel. Allan mindent elfogadott, amivel kínálták,miközben arra gondolt, életében először iszik valamiolyasmit, amit voltaképpen nem volna szabad meginni. Azalkoholtartalmú italokat a torkon keresztül a gyomorba kellleküldeni, amilyen gyorsan csak lehet, nem arra valók, hogymegtapadjanak az ember szájpadlásán.

Szung Mej-ling azonban szívesen forgatta meg szájában alikőrt, és minél több pohárral fogyasztott el belőle az estfolyamán, végtelen hosszúságú politikai helyzetelemzéseiannál csapongóbbá váltak.

Így aztán Allan a Csendes-óceánon elköltött vacsorákközben akarva-akaratlan is sok mindent megtudott, többekközött azt is, hogy az a balfácán Mao Ce-tung és akommunistái könnyen megnyerhetik a polgárháborút, és haez bekövetkezik, az lényegében annak tulajdonítható, hogySzung Mej-ling férje, alkalmatlan a hadvezéri szerepre.Most ráadásul éppen béketárgyalásokat folytat Mao Ce-tunggal a dél-kínai Csungkingben. Hát hallott már ekkora

marhaságot, Karlsson úr? És maga, kapitány úr?Tárgyalni? Egy kommunistával? Hát mire jó ez?Semmire.

Szung Mej-ling biztos volt benne, hogy a tárgyalásokkudarcba fulladnak. Titkos forrásai ráadásul arróltájékoztatták, hogy a kommunista hadsereg jelentős erői aközelben, Szecsuan tartomány járhatatlan hegyvidékénvárakoznak Mao vezér hívására. Szung Mej-ling gondosanmegválogatott ügynökei ugyanazt gondolták, mint SzungMej-ling, vagyis hogy a balfácán és a hadosztályaészakkelet felé fog vonulni, undorító propaganda-hadjáratuk újabb állomásai, Senhszi és Henan felé.

Allan ügyelt rá, hogy egyszer se szóljon közbe, nehogy azesti politikai eszmefuttatás egy perccel is hosszabb legyena kelleténél, de a reménytelenül udvarias kapitány mindigújabb és újabb kérdéseket tett fel, és újra meg újrateletöltötte a poharakat ragacsos zöld banánkotyvalékkal.

A kapitány például tudni szerette volna, tulajdonképpenmilyen vonatkozásban jelent Mao Ce-tung olyan hatalmasveszélyt. Hiszen a Kuomintang élvezi az USA támogatását,és ha a kapitány jól látja a helyzetet, katonailag is fölénybenvan.

A kérdés majdnem egy egész órával meghosszabbítottaAllan esti kínszenvedését. Szung Mej-ling elmagyarázta,hogy az ő nagyokos férjének körülbelül annyi sütnivalója,

annyi karizmája és annyi vezetői képessége van, mint egyfejetlen borjúnak. Csang Kaj-sek teljesen hibás álláspontotképvisel, amikor azt vallja, hogy az igazi harc a városokbirtoklásáért folyik.

Szung Mej-ling kis alvállalkozásának, melyben Allan és azasszony néhány testőre is részt vesz, nem az a célja, hogyMaóval harcba keveredjen, annak mi értelme volna? Húszrosszul felfegyverzett férfi, vagy Karlsson úrral együtthuszonegy, szemben egy egész hadseregnyi jól képzettharcossal a Szecsuan körüli hegyekben... nem, ennek nemsok értelme volna.

Ehelyett azt tervezte, hogy az első menetben megbénítja abalfácán mobilitását, vagyis végtelenül megnehezíti akommunista hadsereg mozgását, a második menetbenpedig megpróbálja megértetni nagyokos férjével, hogyélnie kell a nagyszerű lehetőséggel, ki kell vinnie seregét afalvakba is, és meg kell győznie a kínai népet arról, hogycsak a Kuomintang védheti meg őket a kommunizmustól,és nem fordítva. Szung Mej-ling, akárcsak a balfácán Mao,pontosan érti, amit Csang Kaj-sek mind ez idáig képtelenvolt felfogni – vagyis azt, hogy a népet könnyebben lehetvezetni, ha maga a nép is úgy akarja.

Néha kétségtelenül megesik, hogy a vak tyúk is találszemet: Csang Kaj-sek részéről ezúttal kitűnő ötletnekbizonyult, hogy a béketárgyalások színhelyéül az országdélnyugati részében fekvő Csungking városát ajánlotta.

Mert kis szerencsével a balfácán és a serege atárgyalások megfeneklése után is egy ideig a Jangce délipartján fog tartózkodni, még akkor is, amikor Karlsson és atestőrök oda érkeznek. Mert akkor Karlsson majd nekilát ahidak felrobbantásának! És a balfácán hosszú időrebeszorul a Tibet felé emelkedő hegyek közé.

– Ha pedig véletlenül a folyó rosszabbik partjánállomásoznának, akkor egyszerűen átcsoportosítjuk azerőinket. Kínában ötvenezer folyó van, és bárhova megy isaz az élősködő, mindenütt folyók állják az útját.

Az élősködő balfácán, gondolta Allan, harcol a nagyokos,fejetlen borjúval. Köztük a zöld banánlikőrtől megrészegültkígyó.

– Kétségtelenül érdekes lesz követni az eseményeket –mondta Allan teljesen őszintén. – Egyébként, ha már így álla dolog, nincs véletlenül a kapitány úrnak valahol egykupica pálinkája, amivel leöblíthetnénk a likőrt?

Nem, sajnos a kapitánynak nincs pálinkája. De vanmindenféle más, ha Karlsson úr változatosságra vágyik:citromlikőr, tejszínlikőr, mentalikőr...

– Nos, ha így áll a dolog – mondta Allan –, nem tudnámegmondani, kapitány úr, mikor érünk Sanghajba?

* * *

A Jangce nem akármilyen vízfolyás. Sok száz mérföldhosszú, és helyenként egy kilométer széles. Hosszanbenyúlik a szárazföld belsejébe, és több ezer tonnás hajókis közlekednek rajta.

Szép folyó, városok, rétek, meredek sziklafalak közöttkanyarogva szeli át a kínai tájat.

Allan Karlsson és Szung Mej-ling húsz főből álló testőrségefolyami hajón indult el Szecsuan felé, abból a célból, hogymegnehezítsék a felkapaszkodott kommunista Mao Ce-tung életét. Hajójuk 1945. október 12-én indult útnak, kétnappal azután, hogy a béketárgyalások valóbanmegfeneklettek.

Nem lehet azt mondani, hogy száguldva haladtak volnaelőre, mert a húsz testőr egy-két napot, olykor hármat is,szívesen elszórakozott mindenhol, ahol a hajó kikötött(cincogtak az egerek, miután a macska elvonult a Tajpejközelében lévő biztonságos nyaralójába). Sok helyenmegálltak. Az első megállóhely Nanking volt, utána Wuhu,Ancsing, Jiujiang, Huang Shi, Wuhan, Yueyang, Yidu,Fengjie, Wanxian, Csungking és Lucsou következett.Mindenütt ivászat, prostituáltak, általános dorbézolás.

Mivel az efféle életstílus fenntartása sokba kerül, SzungMej-ling húsz testőre kitalált egy újfajta adót. Mindenparasztnak, aki ki akart kötni az árujával a kikötőben, öt

jüant kellett fizetnie, ha nem fizetett, nem köthetett ki. Akisokat ugrált, lelőtték.

Az adóbevételeket azon nyomban elverték az adott városlegsötétebb negyedeiben, melyek praktikus módon mindiga kikötő közelében voltak megtalálhatók. Allan arra gondolt,ha Szung Mej-ling tényleg fontosnak tartja, hogy a nép az őoldalára álljon, ezt tudatnia kellene legközelebbialattvalóival. De hála istennek, ez Szung Mej-lingproblémája, nem Allané.

Két hónapig tartott, amíg a folyami hajó Allannal és a húsztestőrrel a fedélzetén eljutott Szecsuan tartományba, deaddigra Mao Ce-tung serege már rég elvonult észak felé.És nem a hegyi utakon bujkálva, hanem lenn a völgyekben,és közben megütközött a Kuomintang-csapatokkal, melyekJipin városának védelmére voltak kirendelve.

Nem sok hiányzott hozzá, hogy Jipin a kommunistákkezébe kerüljön. A harcokban háromezer Kuomintang-katona esett el, közülük legkevesebb kétezer-ötszázanazért, mert túl részegek voltak ahhoz, hogy harcoljanak.Ugyanebben az ütközetben háromszáz, feltehetőleg józankommunista katona esett el.

A jipini csatát a Kuomintang mégis sikernek könyvelte el,mert az elfogott ötven kommunista között akadt egy igazidrágakő. Negyvenkilenc csak arra volt jó, hogy agyonlőjék,és aztán egy árokba temessék őket, na de az ötvenedik!

Mmmm! Az ötvenedik nem más volt, mint a szépségesCsiang Csing, a színésznő, aki marxista-leninista lett, és –legfőképpen! – Mao Ce-tung harmadik felesége.

* * *

A viszály azonnal kitört a Kuomintang jipiniparancsnoksága és Szung Mej-ling testőrségének tagjaiközött. A vita azon folyt, ki legyen felelős a sztárfogolyCsiang Csing biztonságáért. A parancsnokság ez idáigegyszerűen csak bezárva tartotta, várták, hogymegérkezzen a hajó Szung Mej-ling embereivel. Nemmertek semmit se csinálni, hiszen nem tudták, Szung Mej-ling nincs-e maga is a hajó fedélzetén. És vele az embernem vitatkozik.

De kiderült, hogy Szung Mej-ling Tajpejben van, és aparancsnokság ettől kezdve egyszerű kérdésnek tekintettea dolgot. Csian Csinget először durván meg kellerőszakolni, s ha túléli, agyon kell lőni.

Szung Mej-ling testőreinek az erőszak ellen nem voltsemmi kifogásuk, maguk is szívesen segítettek volna afeladat végrehajtásában, de Csiang Csingnek közbensemmiképp nem szabad meghalnia. Élve kell elszállítaniSzung Mej-linghez vagy legalábbis Csang Kaj-sekhez, akikmajd döntenek a sorsáról. Itt most nagypolitikáról van szó,magyarázták fölényesen a nemzetközi tapasztalattal

rendelkező testőrök a jipini hadsereg alacsony iskolaivégzettségű parancsnokának.

A parancsnok végül nem tehetett mást, mint hogy engedett,és savanyú képpel megígérte, hogy még aznap délutánkiszolgáltatja drágakövét. A találkozó véget ért, és atestőrök úgy döntöttek, hogy a győzelem örömére görbeestét csapnak a városban. Elgondolni is öröm, a drágakőmicsoda játékszerük lesz az út további részén!

A tárgyalásokat azon a hajón folytatták le, amelyiken Allanés a testőrök utaztak. Allan csodálkozva vette észre, hogyszinte mindent ért, ami a tárgyalásokon elhangzik.Miközben a testőrök a különböző városokban mulatoztak,Allan a hátsó fedélzeten üldögélt a szimpatikus hajósinas,Ah Ming társaságában, aki figyelemre méltó tanáritehetséggel rendelkezett. Ah Ming két hónap alatt tűrhetőenmegtanította Allant kínaiul (főként a szitkozódások és azaftosabb obszcenitások helyes használatára).

* * *

Allannak gyerekkorában meg kellett tanulnia, hogy nebízzon az olyan emberben, aki, ha alkalom adódik, nem hajtfel egykét pohár italt. Nem sokkal múlt hatéves, amikor apjarátette kezét csenevész kis gyerekvállára, és azt mondta:

– A papokkal légy óvatos, fiam. Meg azokkal, akik nem

isznak pálinkát. Legfőképpen pedig azokkal, akik papok is,és pálinkát sem isznak.

Igaz, Allan apja maga sem volt teljesen józan, amikor állonvágott egy ártatlan utast, és ezért azonnal kirúgták azÁllamvasutaktól. Ami azután alkalmat adott Allan anyjánakarra, hogy maga is megfogalmazzon valami bölcsességeta fiának:

– Óvakodj az iszákosoktól, Allan. Nekem is óvakodnomkellett volna tőlük.

A kisfiú felnőtt, és a szüleitől kapott intelmeket kiegészítettea saját tapasztalatból nyert tudással. A pap és a politikusmostanában egyre ment neki, és az se számított, hakommunistának, fasisztának, kapitalistának vagy bármimásnak nevezte magát. Viszont igazat adott apjánakabban, hogy rendes ember nem iszik gyümölcslevet. Ésanyjával is egyetértett abban, hogy az embernek ügyelniekell a viselkedésére, még ha olykor kissé ingatag lábakonáll is.

A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Allannak a folyamihajótúra közben elment a kedve attól, hogy segítsen SzungMej-lingnek és húsz részeg katonájának (akik ekkor márcsak tizenkilencen voltak, mivel az egyik átbucskázott akorláton, és belefulladt a folyóba). Nem kívánta végignézniazt se, hogy a testőrök megerőszakolják a foglyukat, akitmost már az egyik kabinban bezárva tartottak, akár

kommunista volt, akár nem, és bárkinek legyen is állítólag afelesége.

Allan úgy döntött, hogy meglép, és magával viszi a hajóntartózkodó foglyot is. Döntését tudatta hajósinas barátjával,Ah Minggel, akit arra is megkért, lássa el a leendőszökevényeket némi útravalóval. Ah Ming a kérést egyfeltétellel volt hajlandó teljesíteni – ha ő maga is velükmehet.

Szung Mej-ling tizenkilenc testőréből tizennyolc ahajószakács és a kapitány társaságában Jipin vigalminegyedében időzött. A tizenkilencedik testőr, akitsorsolással választottak ki, durcásan üldögélt a fogolyfedélközi kabinjához vezető lépcső ajtaja előtt.

Allan letelepedett melléje kicsit beszélgetni, és javasolta,hogy igyanak valamit. Az őr azt felelte, hogy mivel a nemzettalán legfontosabb rabjának őrzését bízták rá, mégse volnaillendő, ha közben rizspálinkát vedelne.

– Ezzel teljesen egyetértek – mondta Allan. – Egypohárkával azért csak nem árt meg?

– Nem – felelte elgondolkodva az őr. – Egy pohárka biztosnem árt.

Két órával később Allan és az őr már a második üveget iskiürítette, miközben Ah Ming, a hajósinas a konyhábólmindenféle finomságot szolgált fel nekik. Allan munkaközben csak óvatosan kortyolgatott, de az őr, akit az asztalalá kellett volna innia, alkalmas asztal híján fent a fedélzetenaludt el.

– Így jár, aki nem vigyáz – mondta Allan a lába előtt heverő,öntudatlan kínai katonának. – Jobb, ha nem próbálszversenyt inni egy svéddel, hacsak nem vagy finn, vagylegalább orosz.

Allan Karlsson bombaszakértő, Ah Ming hajósinas és avégtelenül hálás kommunistavezér-feleség, Csiang Csing asötétség leple alatt elhagyta a hajót, és nemsokára márfent járt a hegyekben, ahol Csiang Csing korábban sok időttöltött férje csapataival. A környéken élő tibeti nomádok jólismerték Csiang Csinget, és a szökevények akkor isbármikor teleehették magukat, amikor Ah Ming útravalójamár elfogyott. A tibetiek barátságos viselkedése a népifelszabadító hadsereg magas rangú képviselőjévelszemben érthető volt. Mindenki tudta, ha a kommunistákgyőznek a Kínáért folyó harcban, Tibet formálisan isazonnal elnyeri függetlenségét.

Csiang Csing úgy tervezte, hogy Allannal és Ah Minggelnagy ívben elkerüli a Kuomintang által ellenőrzött

területeket, és észak felé veszi útját. Pár hónapos hegyivándorlás után eljutnak majd Hszianba, Senhszitartományba, ahol, ha időben érkeznek, találkozhat férjével.

Ah Ming hajósinast boldoggá tette Csiang Csing ígérete,miszerint a jövőben magát Maót szolgálhatja ki. A fiú,amikor látta, hogy viselkednek a testőrség katonái, titokbankommunista lett. Neki igazán kapóra jött a szökés és azátállás is.

Allan viszont azt mondta, biztos benne, hogy akommunisták nélküle is képesek sikeresen harcolni.Úgyhogy örülne, ha Csiang Csing is egyetértene veleabban, hogy ideje volna elindulnia hazafelé.

Csiang Csin egyetértett vele, csakhogy a „haza” Allanesetében Svédországot jelenti, az pedig, hajói tudja,irtózatosan messze van. Hogy gondolja, Karlsson úr, ahazajutást?

Allan azt felelte, hogy a legegyszerűbben hajóval vagyrepülővel juthatna haza, de az óceán sajnos jelenleg rosszhelyen van ahhoz, hogy hajóútra gondolhasson, repülőteretpedig sehol nem lát itt a hegyekben, és egyébként pénzesincs az utazásra.

– Egy szó mint száz – mondta Allan –, gyalog kell mennem.

* * *

A három szökevényt nagylelkűen befogadó faluelöljárójának volt egy fivére, aki többet látott már a világból,mint a faluban bárki más. Észak felé eljutott egészenUlánbátorig, nyugatra Kabulig. A lábát pedig megmártottaa Bengáli-öböl vizében, amikor egyszer Hátsó-Indiábanjárt. Ez a fivér most épp a faluban tartózkodott, és a bátyjamegkérte, hogy rajzoljon Karlsson úr számára egyvilágtérképet, hogy hazataláljon Svédországba. A fivéreleget tett a felkérésnek, és másnapra el is végeztefeladatát.

Még ha az ember ügyel is rá, hogy melegen legyenfelöltözve, akkor is merész vállalkozás egy házilag készítettvilágtérkép és egy otthonról hozott iránytű segítségévelátkelni a Himaláján. Allan tulajdonképpen megkerülhettevolna a hegyláncot észak felől, akárcsak utána az Arai-tavat és a Kaszpi-tengert, de a valóság és a házilagkészített térkép nem volt teljes átfedésben egymással. Ígyaztán Allan, miután elbúcsúzott Csiang Csingtől és AhMingtől, megkezdte gyalogtúráját, amely Tibeten, aHimaláján, Brit Indián és Afganisztánon át vezetett Iránig,majd onnan Törökországon át Európába.

Két hónapi gyaloglás után Allan rájött, hogy rossz oldalrólakarja megkerülni az egyik hegységet, és a tévedéshelyrehozásának az a legjobb módja, ha visszafordul, és

újra kezdi az egészet. További négy hónapi vándorlás után(a hegység jó oldalán) Allan úgy vélte, hogy ez így nagyonsokáig fog tartani. Ezért az egyik hegyi falu piacterénjelbeszéd és csekély kínai nyelvtudása segítségével alkudnikezdett egy tevére. Allan és a teve tulajdonosa végülmegegyezett, de csak azután, hogy az eladó nagy nehezenlemondott róla, hogy a vevő a tevével együtt a lányát ismegvegye.

Allan tulajdonképpen fontolóra vette, hogy a lányt ismegveszi. Nem testi szükségleteinek kielégítése céljából,mert ilyen irányú vágyakkal nem rendelkezett. Ezektőlvalamiképp megszabadult Lundborg professzorműtőasztalán. Hanem a társaság lehetősége csábította.Tibet fennsíkjain az élet néha nagyon egyhangú tud lenni.

De mivel a lány egy monoton tibeti-burmai dialektustbeszélt, melyből Allan egy árva szót sem értett, arragondolt, a várható intellektuális élvezetet úgy ismegszerezheti magának, ha a tevével beszélget. Azonkívülnem lehetett kizárni azt a lehetőséget sem, hogy akérdéses leányzónak szexuális jellegű elvárásai islehetnek. A tekintete legalábbis erről árulkodott.

Ezért aztán újabb két magányos hónap következett, ezúttalaz imbolygó teveháton, mielőtt Allan összetalálkozott háromidegennel, akik szintén teveháton ültek. Allan mindennyelven köszöntötte őket, amiken csak tudott: kínaiul,spanyolul, angolul és svédül. Szerencsére az egyik nyelv

működőképesnek bizonyult: az angol.

Az egyik idegen férfi megkérdezte tőle, kicsoda, és hovamegy. Allan azt felelte, hogy Allan a neve, és hazafelé tartSvédországba. Az idegenek elképedve néztek rá.Teveháton akar eljutni Észak-Európába?

– Kis megszakítással, mert az Öresundon hajóval kellátkelnem – mondta Allan.

A három férfi persze nem tudta, mi fán terem az Öresund.De miután megbizonyosodtak róla, hogy Allan nem híve azangolok és amerikaiak csahos kutyájának, az iráni sahnak,felajánlották neki, hogy tartson velük.

A három férfi elmondta, hogy ők még a teheráni egyetemrőlismerik egymást, ahol angol szakos diákok voltak. Acsoporttársaiktól eltérően ők nem azért tanultak angolul,hogy aztán könnyebben állhassanak a brit fensőbbségszolgálatába. Tanulmányaik befejezése után ezért két évettöltöttek a kommunista tanok kútfőjének, Mao Ce-tungnak aközvetlen környezetében, s most hazafelé tartanak Iránba.

– Marxisták vagyunk – mondta az egyik férfi. – Anemzetközi munkásosztály nevében harcolunk, amunkásság nevében vívjuk meg forradalmunkat Iránban ésaz egész világon, megdöntjük a kapitalista rendszert, olyantársadalmat építünk, melyben mindenki számáramegvalósul a gazdasági és társadalmi egyenlőség, és

mindenki kibontakoztathatja egyéni képességeit; melybenmindenki képességei szerint dolgozik, és mindenkiszükséglete szerint fogyaszt.

– Értem – mondta Allan. – Nincs véletlenül egy kispálinkátok?

Volt nekik. Az üveg tevehátról tevehátra vándorolt, és Allanrögtön arra gondolt, hogy a dolgok végre kezdenek jólalakulni.

A következő tizenegy hónap folyamán a négy férfinaklegalább három alkalommal sikerült megmenteni egymáséletét. Mindannyian túlélték a lavinákat, az útonállóktámadásait, a dermesztő fagyokat, az ismétlődőéhezéseket. Két teve útközben elpusztult, a harmadikatkénytelenek voltak levágni és megenni, a negyediket pedigoda kellett ajándékozniuk egy afgán határőrnek, aki ennekfejében nem tartóztatta le őket, hanem megengedte, hogybelépjenek az ország területére.

Allan soha nem gondolta, hogy a Himaláján könnyű lenneaz átkelés. Utólag mégis úgy érezte, szerencséje volt, hogyösszeakadt ezekkel a szimpatikus iráni kommunistákkal,mert nem lett volna jó, ha egyedül kell viaskodnia avölgyekben süvítő homokviharokkal, az áradó folyókkal, amagaslatok negyvenfokos hidegével. A mínusz negyven fokegyébként kifogott rajtuk. Kétezer méteres magasságban

egyébként kifogott rajtuk. Kétezer méteres magasságbanle kellett táborozniuk, és ki kellett várniuk, amíg elmúlik1946-47 tele.

A három kommunista természetesen megpróbáltamegnyerni Allant a harchoz, különösen azután, hogymegtudták, milyen ügyesen bánik a dinamittal és a hasonlóanyagokkal. Allan azt felelte, sok szerencsét kíván nekik aharchoz, de neki haza kell mennie, mert várja a házaYxhultban. Hirtelenjében meg is feledkezett róla, hogy aszóban forgó házat tizennyolc évvel azelőtt felrobbantotta.

Társai végül is felhagytak az agitációval, és beértékannyival, hogy Allan jó bajtárs, aki ráadásul nem ijed megegy kis hóeséstől. Allan tekintélye a kis csoportban továbbnőtt, amikor a hosszú várakozás közben – egyébelfoglaltság híján – kifundálta, hogyan lehet pálinkáváalakítani a kecsketejet. A kommunisták nem értették, hogycsinálja, de a tej ütős volt, kellemesen átmelegítette őket,és néha abban is segített, hogy gyorsabban teljen az idő.

1947 tavaszára végre eljutottak a legmagasabb hegyláncdéli oldalára. Minél jobban megközelítették Irán határát, ahárom kommunista annál lelkesebben beszélt Irán jövőjéről.Eljött az ideje, hogy a külföldieket egyszer s mindenkorrakikergessék az országból. Az angolok éveken áttámogatták a korrupt sah uralmát, ami már önmagában iselég baj. De amikor a sah ráunt, hogy láncon vezetik, ésvisszamorgott rájuk, az angolok kipöccintették ahatalomból, és a fiát ültették a helyére. Allan felidézte

magában Szung Mej-ling és Csang Kaj-sek viszonyát, ésarra gondolt, milyen furcsa családi kapcsolatok vannakszerte a világban.

A fiút könnyebben meglehetett vesztegetni, mint az apját,és az iráni olajtermelés irányítása immár teljesen azangolok és az amerikaiak kezébe került. A Mao Ce-tungotkövető három iráni kommunista ennek véget akart vetni. Abaj az volt, hogy más iráni kommunisták inkább Sztálinhozés a Szovjetunióhoz vonzódtak, megint más forradalmielemek pedig a vallást keverték bele az egészbe.

– Érdekes – mondta Allan, de pont az ellenkezőjétgondolta.

Válaszként végig kellett hallgatnia a marxista álláspontrészletes kifejtését, mely szerint a téma több mint érdekes!A három kommunista bajtársat, röviden, vagy győzelemvárja, vagy halál!

Már másnap kiderült, hogy az utóbbiról van szó, mertalighogy iráni területre léptek, a négy barátot letartóztattaegy véletlenül arra járó határvédelmi őrjárat. A háromkommunistánál balszerencséjükre megtalálták aKommunista kiáltvány egy-egy példányát (ráadásul perzsafordításban), és ezért a helyszínen agyonlőtték őket. Allanmegúszta, mert nála nem találtak semmiféle szakirodalmat.Amúgy is külföldinek látszott, ami további vizsgálatokat tett

Amúgy is külföldinek látszott, ami további vizsgálatokat tettszükségessé.

Miközben puskacsövet nyomtak a hátába, Allan levettsapkával a kezében mondott köszönetét a három agyonlőttkommunistának azért, hogy velük együtt kelhetett át aHimaláján. Úgy érezte, soha nem fogja igazán megszokni,hogy újdonsült barátai a szeme láttára pusztulnak el.

Hosszabb gyászolásra nem maradt ideje. Hátrakötötték akezét, és feldobták egy teherautó platójára, egy takaróra.Orrával a takarót nyomva angolul kérte, hogy vigyékTeheránban a svéd követségre, vagy ha Svédországnaknincs képviselete, az amerikaira.

– Khafe sho! – hangzott erre a válasz fenyegető hangon.

Allan nem értette a szavakat, de kihámozta a jelentésüket.Jobb, ha egy ideig nem nyitja ki a száját.

* * *

Egy fél féltekével arrébb, Washington D. C.-ben Harry S.Truman elnöknek is megvoltak a maga gondjai. Közeledettaz amerikai választások időszaka, most kell jólmegválasztania az álláspontját. A legnehezebb stratégiaikérdés az volt, mennyire legyen hajlandó keblére ölelniDélen a négereket. A megfelelő egyensúly akkor jöhetlétre, ha egyfelől eléggé modern kérdéseket vet fel,

másfelől nem látszik túlságosan szelídnek. Így lehetmegőrizni a népszerűséget.

A nemzetközi színtéren pedig Sztálinnal kell tárgyalnia. Ittazonban nem hajlandó kompromisszumokra. Sztálinnaksikerült néhány partnerét levennie a lábáról, de Harry S.Trumannal ezt nem teheti meg.

A többi kérdéshez képest a kínai kérdés már a múlté.Sztálin folyamatosan támogatja ezt a Mao Ce-tungot,Trumannak azonban elege van már az amatőr Csang Kaj-sek pártfogolásából. Szung Mej-ling ez idáig megkapta,amit kért, de most már ennek is véget kell vetni. Egyébként,vajon mi lehet Allan Karlssonnal? Igazán kellemes fickó.

* * *

Csang Kaj-sek a hadszíntéren egyre súlyosabbvereségeket szenvedett. Szung Mej-ling magánakciója iskudarcot vallott abban a pillanatban, amikor eltűnt arobbantásokkal megbízott szakembere, és ráadásulmagával vitte annak a balfácánnak a feleségét is.

Szung Mej-ling újra és újra találkozni szeretett volna Trumanelnökkel, saját kezűleg akarta megfojtani azért, hogy anyakára küldte azt az Allan Karlssont, de az elnök sohanem ért rá, hogy fogadja. Az USA hátat fordított aKuomintangnak; a korrupció, az infláció és az éhínség

pedig szintén Mao Ce-tung malmára hajtotta a vizet. CsangKaj-sek, Szung Mej-ling és híveik végül kénytelenek voltakTajvanra menekülni. A kontinentális Kína kommunista lett.

12. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 9.

Tószegen a társaság számára nyilvánvalóvá vált, legfőbbideje, hogy bepakoljanak a bútorszállító kamionba, ésvégleg elhagyják a tanyát. Előbb azonban még el kellettvégezniük néhány fontos tennivalót.

A Szépség esőkabátba bújt, fejére kapucnit, kezéregumikesztyűt húzott, és elővette a locsolócsövet, hogylemossa a Szonja által imént szétlapított bandita földimaradványait. Előbb azonban még kipiszkálta a revolvert ahalott jobb kezéből, és óvatosan letette a verandapadlójára (később ott is felejtette), csövével a négy métertávolságban álló vastag fenyőfa törzse felé fordítva. Sohanem lehet tudni, az efféle szerkentyűk mikor sülnek el.

Miután Kübli megtisztult Szonja ürülékétől, Julius és Bennyfelemelte, és betette saját Ford Mustangja hátsó ülése alá.Normális körülmények között Kübli azon a helyen nem fértvolna el, de most szépen össze volt lapítva.

Azután Julius beült a bandita kocsijába, és elindult, Bennypedig követte a Szépség Passatjával. A terv az volt, hogykeresnek egy elhagyott helyet biztos távolságban

Tószegtől, ahol leöntik a gazfickó kocsiját benzinnel, ésfelgyújtják, úgy, ahogy azt az igazi gengszterek tennékhasonló helyzetben.

Ehhez azonban először is egy kannára volt szükség, azutánpedig benzinre. Julius és Benny ezért megállt Braåsban, aSjösåsvägen található benzinkút közelében. Benny bement,hogy megvegye a szükséges kellékeket, és Julius isbement, hogy valami édességet vételezzen magának.

Egy több mint háromszáz lóerős V8-as motorral felszerelt,vadonatúj Ford Mustang a braåsi benzinkút közelébenéppolyan feltűnő jelenség, mint amilyen egy Boeing 747-esvolna Stockholm belvárosában, a Sveaväg aszfaltján. Küblikisöccsének és kollégájának, a The Violence egyiktagjának egyetlen másodperc elég volt ahhoz, hogymegszülessen bennük a döntés, és akcióba lépjenek.Kiskübli beugrott a Mustangba, miközben a kollégaszemmel tartotta a feltételezett tulajdonost, aki épp azédességkínálatot szemrevételezte a benzinkút büféjében.Micsoda fogás! És micsoda marha! Még a slusszkulcsot isbenne hagyja a kocsiban!

Amikor Benny és Julius kijött a kút boltjából, az egyik egy újbenzineskannával a kezében, a másik egy újsággal a hónaalatt és egy méretes darab csokoládéval a szájában, a

Mustang már nem volt sehol.

– Nem itt álltam le a kocsival? – kérdezte Julius.

– De igen, itt álltái le vele – felelte Benny.

– Akkor most szarban vagyunk? – kérdezte Julius.

– Most szarban vagyunk – felelte Benny.

Beültek a Passatba, és visszahajtottak Tószegre. Az üreskanna üres maradt. De nem is baj.

* * *

A Mustang fekete volt, csak a tető pereme mellett húzódottrajta végig két élénksárga csík. Pompás darab, Küblikisöccse és társai komoly bevételre számíthatnak. Azelkötés lehetősége a véletlennek volt köszönhető, ésteljesen simán zajlott le. Öt perccel a váratlan akció után akocsi biztos helyen állt a The Violence garázsában.

A Mustang már másnap új rendszámtáblát kapott, azutánKiskübli egyik munkatársa Rigába hajtott vele, ahonnanhajóval tért vissza. A szokásos ügymenet szerint ilyenkor alett közreműködő partnerek hamis papírok és rendszámokbeszerzése után hivatalosan eladják a járgányt a TheViolence valamelyik tagjának, aki mint magánimportőr egy

csapásra a kocsi törvényes tulajdonosa lesz.

Ezúttal azonban másképp alakult a dolog, mert a Riga délikülterületén, a ziepniekkalnsi garázsban álló svéd kocsiförtelmes bűzt kezdett árasztani magából. A garázsmestervizsgálódni kezdett, és felfedezte, hogy egy hulla fekszik azautó hátsó ülése alatt. Káromkodott egy sort, éseltávolította a kocsiról a rendszámtáblákat és azazonosításra alkalmas jeleket. Majd nekilátott, és az eddigtökéletes állapotban lévő Mustangot úgy összetörte, hogyvégül értéktelen roncs lett belőle. Aztán keresett egyhajléktalan alkoholistát, és rábeszélte, hogy négy üvegborért adja le a kocsit hullástul, mindenestül egyroncstelepen.

* * *

Tószegen a baráti társaság felkészült az indulásra. AMustang és a holttest eltűnése természetesenaggodalommal töltötte el őket, de csak addig, amíg Allan kinem jelentette, hogy volt, ami volt, és lesz, ami lesz. Ésokkal feltételezhetik, tette hozzá Allan, hogy az autótolvajoknem fogják értesíteni a hatóságokat. A rendőrséghezáltalában véve bizonyos távolságtartással szoktakviszonyulni.

Délután fél hat volt, örültek, hogy még sötétedés előtt eltudnak indulni, mert a kamion nagy volt, a helyi utak pedigkeskenyek és kanyargósak.

Szonja elfoglalta helyét négy keréken guruló istállójában,nyomait előzőleg gondosan eltüntették a tanya udvaráról ésfészeréből. A Passatot és Benny Mercedesét itt hagyták, akét autó nem vett részt semmiféle törvénytelenségben, ésegyébként is, mit kezdenének velük?

A kamion elindult. A Szépség először úgy gondolta, ő ül avolán mögé – nehogy már épp egy kamiont ne tudjonelvezetni. De amikor kiderült, hogy Benny majdnemgépjárműoktató is, és a jogosítványában minden létezőgépjárműtípus betűkombinációja érvényesítve van, jobbnaklátták, ha ő vezeti a kamiont. Ha nem muszáj, nem akartákaz eddigieknél nagyobb mértékben megsérteni a törvényt.

Kint a postaládánál Benny nem Rottne és Braås felé,hanem balra fordult. A Szépség szerint a jól megválasztottharmadrendű, keskeny utakon hamarosan eljutnak Åbybe,azután pedig, Lammhulttól délre, felkanyarodhatnak a 30-as műútra. Szűk félóra, amíg odaérnek, mi volna, haközben megtárgyalnák azt a nem teljesen lényegtelenkérdést, hogy tulajdonképpen hova menjenek?

* * *

Négy órával korábban a Főnök türelmetlenül várta egyetlenmegmaradt emberét, aki még nem tűnt el. Amint Caracasvégez mostani feladatával, bármi legyen is az, kettesbenelindulnak délre. De nem motoron, és nem a klubdzsekijében. Most már nem árt az óvatosság.

A hátukon Never Again feliratot viselő klubdzsekiktekintetében a Főnök egyébként is kezdte kétségbe vonnisaját korábbi stratégiája érvényességét. Eredetileg úgygondolta, hogy ezek a külsőségek erősítik a csoportban azösszetartozás érzését, a kívülállókban pedig tiszteletetébresztenek. A csoport azonban kisebb lett, mint ahogy aFőnök annak idején tervezte; négy olyan embert, mint Karó,Kübli, Caracas és ő maga, dzseki nélkül is össze lehetetttartani. Később pedig a tevékenységük olyan iránybanváltozott, hogy a klubdzseki használata szinte az ellenkezőeredményt érte el. Karót a malmköpingi tranzakcióra azzala némiképp logikátlan kettős utasítással indította útnak,hogy tömegközlekedési eszközöket vegyen igénybe afeltűnés kerülése érdekében, ugyanakkor pedig a NeverAgain feliratú klubdzseki legyen rajta, hogy a ruszkiklássák, kivel van dolguk, ha kötekedni akarnának.

Karó viszont most meglépett... vagy ki tudja, mi történt vele.És a hátán ott a jel, ami nagyjából azt mondja: „Ha valaminem tetszik, beszélj a Főnökkel.”

A faszba! – gondolta a Főnök. Ha túl vagyunk ezen agubancon, elégetjük az összes dzsekit. De hol a picsába

tekereg ez a Caracas? Indulniuk kéne!

Caracas nyolc perccel ezután toppant be, és azzalmagyarázta késését, hogy görögdinnyét vett a sarkizöldségesnél.

– Nagyon jól oltja a szomjat – magyarázta Caracas.

– Jól oltja a szomjat? A csapat fele eltűnik ötvenmilliókoronával, és akkor te elmégy gyümölcsöt vásárolni?

– Nem gyümölcs. Zöldség – mondta Caracas. – Azuborkafélék családjába tartozik.

A Főnöknek ez már sok volt. Felkapta a dinnyét, és olyanerővel vágta Caracas fejéhez, hogy a dinnye széthasadt.Caracas sírva fakadt, és közölte, hogy elege van azegészből. Amióta Karó és Kübli eltűnt, a Főnök folyvástcsak őt szarozza, mintha ő tehetne mindenről. Hát nem, aFőnök most már csináljon mindent egyedül, a legjobbbelátása szerint, ő, Caracas pedig hív egy taxit, kimegy arepülőtérre, és hazatér a családjához, igen... Caracasba.Ott legalább visszakaphatja az igazi nevét.

– ¡Vete a la mierda! – zokogta Caracas, és kirohant aszobából.

* * *

A Főnök nagyot sóhajtott. Egyre mélyebbre süllyed azavaros katyvaszba. Először eltűnt Karó, és a Főnöknekmost utólag el kell ismernie, hogy tehetetlenségébenjórészt Küblin és Caracason töltötte ki a mérgét. Aztáneltűnt Kübli, és most utólag el kell ismernie, hogytehetetlenségében jórészt Caracason töltötte ki a mérgét.Aztán pedig eltűnt Caracas – elment dinnyét venni. És aFőnöknek most utólag el kell ismernie, hogy... ezért mégnem kellett volna a dinnyét a fejéhez vágnia.

Most aztán egyedül kell folytatnia a hajszát... hát igen,pontosan nem is tudja, mi vagy ki után. Karót kellenemegtalálnia? Mert lelépett a bőrönddel? Lett volna ennyiesze? És mi történt Küblivel?

A Főnök, rangjához illően, egy legújabb típusú BMW X5-teljárt. Általában túlságosan gyorsan. A BMW-t követő,magánautónak álcázott rendőrautóban ülő nyomozók aSmåland felé vezető úton összeszámolták az út közbenelkövetett közlekedési kihágásokat, és már harmincmérföld megtétele után arra az eredményre jutottak, hogyaz előttük haladó BMW vezetője az elkövetkező négyszázévben semmiképp nem kaphatná vissza a jogosítványát, haaz elkövetett szabálysértésekért följelentenék, amit perszesoha nem fognak megtenni.

Hamarosan eljutottak Åsedáig, ahol Aronsson felügyelővette át a stockholmi kollégák szerepét, megköszönte asegítséget, és közölte, hogy a továbbiakban egyedül isboldogul.

A beépített GPS-navigátor segítségével a Főnök könnyenmegtalálta a Tószegre vezető utat. De minél jobbanközeledett célpontjához, annál türelmetlenebb lett. Elevetörvénytelen sebessége úgy felgyorsult, hogy Aronssonfelügyelő alig bírta követni. Hiszen bizonyos távolságot megkellett tartania, ha nem akarta, hogy Per-Gunnar „Főnök”Gerdin észrevegye. Az igazság az volt, hogy célpontjátegyre gyakrabban szem elől tévesztette. Csak a hosszú,egyenes útszakaszokon látta még időnként a BMW-t, deegyszer csak, hopp... végképp eltűnt a szeme elől!

Hová tűnt ez a Gerdin? Elkanyarodott volna valahol?Aronsson lassított, homlokát kiverte a veríték, elgondolni isrossz volt, mi lehet ennek a vége.

Balra előtte elágazás nyílt, lehet, hogy arra ment? Vagytovább, egyenesen, egészen... hogy is hívják, Rottnéig? Ittviszont nem lehet gyorsan hajtani, ha erre megy, már utolkellett volna érnie Gerdint. Hacsak nem fordult el mégisbalra?

Valószínűleg ez a megoldás. Aronsson visszafordult, ésrákanyarodott arra az útra, melyről feltételezte, hogy Gerdin

is azt választotta. Itt aztán résen kell lennie, mert ha Gerdintényleg erre ment, a végcél már nem lehet messze.

* * *

A Főnök szinte tövig nyomta a fékpedált, száznyolcvanrólhúszra kellett csökkentenie a sebességet, és a GPSutasítása szerint rá kellett kanyarodnia egy keskeny, földesútra. Már csak 3,7 kilométer volt hátra a célig.

Kétszáz méterrel a tószegi postaláda előtt az út még egyutolsót kanyarodott, és ebben a kanyarban a Főnökmegpillantott egy nagy kamiont, amely épp arról abekötőútról araszolt kifelé, ahova neki be kell majdfordulnia. Mit tegyen? Vajon kik ülnek a kamionban? És kikvannak még Tószegen?

A Főnök úgy döntött, futni hagyja a kamiont. Inkábbráfordult a keskeny, kanyargós bekötőútra, amely egylakóházból, istállóból és egy ütött-kopott fészerből állótanya udvarára vezetett.

De sehol a Kübli. Sehol a Karó. Sehol a vénember. Sehol avörös hajú banya. És főként: sehol a kerekeken gurulóbőrönd.

A Főnök rászánt még néhány percet a hely átvizsgálására.A házban nyilvánvalóan nem volt senki, de az istálló mögé

két autót is elrejtettek: egy vörös VW Passatot és egyezüstszínű Mercedest.

– Jó helyen járok, semmi kétség – mormogta a Főnökmagában. – Csak lehet, hogy kicsit elkéstem?

Úgy döntött, megnézi közelebbről azt a kamiont. Nem lehetnehéz utolérni, három-négy perc előnye van csupán akanyargós, földes úton.

A Főnök beindította a motort, és a BMW egykettőrevégigszáguldott a bekötőúton. A postaládánál balra fordult,akárcsak a kamion. Ott aztán a Főnök rálépett a gázra, ésa kocsi eltűnt a maga által kavart porfelhőben. A másikirányból közeledő kék Volvóra a Főnök már ügyet semvetett.

Aronsson felügyelő először megörült annak, hogy Gerdinújra a szeme elé kerül, de amikor látta, milyen sebességgeltávolodik tőle a bandita négykerék-meghajtásúördögszekere, öröme lelohadt. Semmi esélye arra, hogyutolérje. Akkor már jobban teszi, ha megnézi magának ezta tanyát... Tószeg a neve... Gerdin is betért és megnézte...itt a postaláda, Gunilla Björklund neve áll rajta.

– Nem csodálkoznék, ha vörös volna a hajad, Gunilla –mondta Aronsson felügyelő.

Így történt, hogy Aronsson Volvója begördült ugyanarra azudvarra, ahová kilenc órával korábban behajtott Henrik

„Kübli” Hultén Ford Mustangja is, néhány perccel ezelőttpedig Per-Gunnar „Főnök” Gerdin BMW-je.

Aronsson felügyelő rögtön látta, akárcsak imént a Főnök,hogy Tószegen nem tartózkodik élő ember. Ő azonbanjóval hosszabb időt töltött a hiányzó láncszemekkeresgélésével. Egyet a konyhában talált meg egy aznapiesti újság és a hűtőben tárolt egészen friss zöldségekformájában. Tehát a távozás még a mai napon történt. Amásik az istálló mögött állt: a Mercedes és a Passat. Azelőbbiről Aronsson sok mindent tudott már, az utóbbi, hajóisejtette, Gunilla Björklund autója lehet.

Két igen érdekes megfigyelés megtétele várt mégAronsson felügyelőre. Az első az volt, hogy talált egyrevolvert a lakóház verandájának legszélén. Mit keres ittegy revolver? És vajon kinek az ujjlenyomatai lehetnekrajta? Aronsson „Kübli” Hulténre gyanakodott, miközben afegyvert óvatosan beletette egy műanyag zacskóba.

A második megfigyelés kifelé menet, a postaládában vártrá. Az aznapi levelek között megtalálta a KözlekedésiFelügyelet értesítését, amely egy 1992-ben gyártott, sárgaszínű Scania K113-as bútorszállító kamiontulajdonosváltását nyugtázta.

– Mi a fene, jómadarak? Most meg kamionnal furikáztok? –mondta magában a felügyelő.

* * *

A sárga kamion lassú tempóban haladt előre. A BMWhamar utolérte. De a keskeny úton a Főnök nem tehetettmást, mint hogy követte, és közben azon morfondírozott, kiklehetnek a kamion utasai, és vajon van-e náluk egy szürke,kerekes bőrönd.

A kamionban ülő baráti társaságnak sejtelme sem volt anéhány méterre a hátuk mögött ólálkodó veszélyről, arrólbeszélgettek nagy egyetértésben, hogy valahol pár hétigszép nyugodtan meg kéne húzni magukat. Ezt terveztékTószegen is, de a kitűnő elképzelés hirtelen tarthatatlannávált, amikor váratlanul látogatójuk érkezett, és Szonjaráhelyezkedett a nevezett látogatóra.

Allan, Julius, Benny és a Szépség egyformán azt tartotta alegnagyobb problémának, hogy nemigen akad olyanbarátjuk vagy rokonuk, akiről elképzelhetőnek tartják, hogybefogad a házába egy kamiont olyan utasokkal – embertés állatot egyaránt –, mint amilyenek ők.

Allan azzal mentegette magát, hogy százéves, így vagy úgyminden barátja meghalt, de ha nem így vagy nem úgy, akoruk miatt akkor is meghaltak volna már. Keveseknekadatik meg ugyanis, hogy évről évre túléljenek mindent.

Julius magyarázkodott, hogy neki általában ellenségei

vannak, nem barátai. Allant, Bennyt és a Szépséget ugyanszívesen tartja a barátainak, de a jelen helyzetben ezzelnincsenek kisegítve.

A Szépség elismerte, hogy a válása óta kerüli azembereket, s társadalmi helyzetét az sem könnyítette meg,hogy egy ideje titokban elefántot tart a házában. Vagyis ősem ismer senkit, akitől segítséget kérhetne.

Maradt Benny. És neki volt egy bátyja. A világ legdühösebbbátyja.

Julius felvetette, nem lehetne-e Benny bátyját pénzzellekenyerezni, mire Benny arca felderült. Hiszen milliókvannak a bőröndben! Bátyját ugyan nem lehet lekenyerezni,mert Bosse inkább büszke ember, mintsem pénzéhes. Deezzel a kérdés átalakult szemantikai jellegű problémává.És Benny tudta rá a megoldást. Kérni fogja, haddkárpótolja az elmúlt évekért.

Benny nyomban fel is hívta bátyját, de alighogy megmondtaneki, hogy ő beszél, megtudta, hogy Bosse mindigkészenlétben tartja a vadászpuskáját, és szívesen látjaöcsikéjét, ha az azt akarja, hogy egy kis söréttelkicsipkézze a seggét.

Benny azt felelte, erre nem vágyik különösebben, de mégisszívesen beugrana bátyjához – néhány barátjával együtt –,hogy elsimítsa a kettejük között fennálló anyagi természetű

nézeteltérést. Azt a bizonyos diszkrepanciát, amelyközöttük Frasse bácsi örökségét illetőleg állt elő.

Bosse azt mondta, ki nem állhatja az efféle nyakatekertszóvirágokat. Inkább mindjárt rá is tért a tárgyra:

– Mennyi van nálad?

– Mit szólnál hárommillióhoz? – kérdezte Benny.

Bosse egy ideig nem válaszolt, átgondolta a helyzetet.Annyira azért ismerte öccsét, hogy tudta, ilyesmivel nemszokott tréfálni. Az öcskös nyilvánvalóan teli vanzsozsóval! Hárommillió! Fantasztikus! De... ki tudja, nincs-e nála több is?

– Te meg mit szólnál négyhez? – próbálkozott Bosse.

Csakhogy Benny már egyszer s mindenkorra eldöntötte,soha többé nem hagyja, hogy a bátyja hülyét csináljonbelőle, úgyhogy azt válaszolta:

– Mehetünk szállodába is, ha úgy érzed, hogy terhedrevagyunk.

Bosse erre azt felelte, neki az öccse soha nincs terhére.Szívesen látja őt is és a barátait is, és ha Benny közbenrendezni akarja régi adósságát hárommillióval – esetleghárom és féllel, ha ennyit még ki tud izzadni – hát annáljobb.

Benny útbaigazítást is kapott, milyen útvonalon juthatnak elbátyja házához, és úgy számolta, néhány óra alattodaérnek.

Úgy látszott, minden elrendeződik. Ráadásul az út isegyenesebb és szélesebb lett előttük.

A Főnöknek éppen erre volt szüksége: kicsit szélesebb ésegyenesebb útra. Már tíz perce követte a kamiont, amikor aBMW jelezni kezdte, hogy vészesen fogy belőle a benzin. AFőnök Stockholmban tankolt utoljára, mikor is lett volnaazóta ideje rá?

Elborzadva gondolt arra lehetőségre, hogy itt, az erdőközepén kifogy a kocsiból a benzin, és végig kell néznie,hogy a sárga kamion eltűnik előle a messzeségben, ésviszi magával talán Karót és Küblit és a bőröndöt és még kitudja, kit és mit a rakterében.

Ezért aztán a Főnök azzal a határozottsággal lépett a tettekmezejére, ahogy az egy stockholmi bűnszervezetvezetőjétől el is várható. Tövig nyomta a gázpedált, egypillanat alatt megelőzte a sárga kamiont, továbbment mégszázötven métert, aztán hirtelen, csikorgó fékezésselfarolva lassított és megállt, éppen keresztben az úton.Aztán elővette a revolvert a kesztyűtartóból, és felkészült azimént megelőzött jármű ostromára.

A Főnökben több előrelátás volt, mint elhalálozott vagy

emigrációba távozott segédeiben. A kocsi keresztbeállításának ötletét a földes úton kétségtelenül motiválta az atény, hogy a BMW-ből hamarosan kifogy a benzin, de aFőnök ezenkívül azt is joggal feltételezhette, hogy a kamionsofőrje majd meg akar állni. Feltevése azon amegfigyelésen alapult, hogy az emberek közlekedésközben általában nem szeretik elütni embertársaikat, nemszeretik kockára tenni maguk és mások életét ésegészségét.

És valóban, Benny rálépett a fékre. A Főnök tehát helyesengondolkodott.

Viszont nem gondolkodott kellő körültekintéssel.Számításba kellett volna vennie, hogy a kamion rakományaesetleg egy többtonnás elefánt, és ebben az esetben arrais gondolnia kellett volna, hogy egy ilyen rakománynakmilyen hatása lehet a kamion féktávolságára, mégpedignem aszfaltozott, hanem földes úton.

Benny kétségkívül mindent elkövetett annak érdekében,hogy elkerülje az ütközést, de haladási sebessége mégmindig majdnem ötven km/óra volt, amikor az elefánttalmegrakott tizenöt tonnás kamion nekirohant az útjában állószemélyautónak. A BMW, mint egy tollpihe, felrepült alevegőbe mintegy három méter magasságba, majd húszméterrel arrébb nekicsapódott egy nyolcvanéves fenyőfatörzsének.

– Ez volt a harmadik – vélekedett Julius.

A kamion kétlábú utasai mind kiugrottak a helyükről (kikönnyebben, ki nehezebben), és odasiettek az összetörtBMW-hez.

A kocsiban, a kormányra dőlve, a barátok számáraismeretlen, halottnak látszó férfi ült, és kezében egypontosan olyan típusú revolvert szorongatott, mintamilyennel aznap korábban a második számú banditafenyegette őket.

– Mindig van harmadik is – mondta Julius. – Kíváncsivagyok, hányan vannak még.

Benny erőtlenül tiltakozott Julius könnyed hangneme miatt.Elég volna egy nap egy banditát eltenni láb alól, de ma márkettőnél tartanak, és még csak este hat óra van. Többre isjutna idő, ha balul alakulna a helyzet.

Allan javasolta, hogy rejtsék el valahova a halottat, mertnem szerencsés, ha az embert túl könnyen kapcsolatbalehet hozni azzal, akit eltesz láb alól, hacsak nem akarjaéppenséggel világgá kürtölni a halálesetet, bár nem hiszi,tette hozzá Allan, hogy barátai közül bárki is ezt szeretné.

A Szépség ekkor szidalmazni kezdte az autó kormányáraboruló halottat, hogy lehetett ilyen kibaszott hülye, hogy

keresztben áll meg egy úton.

A halott halk hörgéssel válaszolt, és megmozdította egyiklábát.

* * *

Aronsson felügyelőnek nem volt jobb ötlete annál, mint hogyfolytassa útját ugyanabban az irányban, amerre FőnökGerdin is elindult alig fél órával ezelőtt. Persze semmiesélye nem volt rá, hogy utolérje a Never Again vezérét, deki tudja, hátha lát még valami érdekeset útközben.Egyébként innen már Växjö sincs nagyon messze, afelügyelőnek valahol meg is kell szállnia, hogyelkészíthesse összefoglalóját, és aludjon néhány órát.

Nem sokkal később Aronsson az egyik út melletti fárafeltekeredett, új BMW X5 roncsára bukkant. A felügyelőelőször arra gondolt, nem csoda, ha Gerdin fának rohant,hiszen saját szemével látta, milyen sebességgel távozottTószegről. De miután közelebbről megvizsgálta a roncsot,másfajta eseménysor rajzolódott ki szeme előtt.

Először is, az autó üres volt. A vezetőülés körül mindent vérborított, de az ülésen nem ült senki.

Másodszor, a kocsi jobb oldala természetellenesen összevolt lapítva, és itt-ott sárga festéknyomok tapadtak rá.

Telibe találhatta a BMW-t valami, ami nagy volt és sárga.

– Például egy 1992-ben gyártott, sárga színű Scania K113-as bútorszállító kamion – motyogta maga elé Aronssonfelügyelő.

Ezt a már eleve nem túl merész következtetést utólag az isalátámasztotta, hogy Aronsson a BMW jobb hátsó ajtajábanyomódva megtalálta a sárga Scania elsőrendszámtábláját. A felügyelőnek csak össze kelletthasonlítania a számokat és a betűket azokkal, amelyek aKözlekedési Felügyeletnek a tulajdonosváltásról szólóértesítésében szerepeltek, és máris biztos lehetett adolgában.

Aronsson felügyelő továbbra sem értette, mi történikkörülötte. Egyvalami azonban, bármily hihetetlen is, egyrenyilvánvalóbbá vált számára: a százéves Allan Karlsson éskísérete ördögi ügyességgel tud embereket eltenni láb alól,majd eltüntetni a hullákat.

13. FEJEZET

1947-1948

Allan kétségtelenül töltött már kényelmesebb körülményekközött is éjszakát, mint hason fekve egy Teherán feléhaladó teherautó platóján. Hideg is volt, és különlegesenkezelt kecsketejjel sem tudta átmelegíteni magát. Kezeegyébként még mindig hátra volt kötve.

Nem csoda, hogy megkönnyebbülést érzett, amikor útjanyilvánvalóan véget ért. A teherautó késő délelőtt állt meg afőváros közepén, egy nagy barna épület főbejárata előtt.

Két katona talpra állította az idegent, és amennyire lehetett,leporolták a ruháját. Hátrakötött kezén kioldozták a kötést,de továbbra is fegyverrel őrizték.

Ha Allan tudott volna perzsául, elolvashatta volna a bejáratmelletti kis réztáblán, hova került. De nem tudott. És nem isérdekelte. Fontosabb kérdésnek tartotta, kap-e reggelit.Vagy ebédet. Vagy leginkább mind a kettőt.

A katonák viszont természetesen pontosan tudták, hováhozták be a kommunistagyanús idegent. Egyikük, miutánbetaszigálták Allant az épületbe, vigyorogva búcsúzott el

tőle, és angolul szólt oda neki:

– Good luck.

Allan kedvesen megköszönte a jókívánságot, nohameghallotta benne az iróniát, és arra gondolt, nem árt, hamégiscsak némi érdeklődést tanúsít az iránt, ami vár rá.

Az elfogó osztag parancsnoka szabályosan átadta foglyáta fogadó intézmény rangban megfelelő tisztjének. MiutánAllant a kellő formaságok elintézése után felvették a raboksorába, átvitték a másik folyosón lévő fogdahelyiségbe.

A cella valóságos Shangri-La színvonalat képviselt azokhoza helyekhez képest, ahol Allan az utóbbi időkbenmegfordult. Négy ágy állt sorban egymás mellett, mindenágyon két takaró, a mennyezeten villanyvilágítás, az egyiktávolabbi sarokban mosdó, a másikban fedéllel ellátottvödör. Allan továbbá kapott egy nagy tányér kását és egyegész liter vizet, hogy csillapítsa éhét és szomját.

Három ágy üres volt, de a negyediken egy férfi feküdtösszekulcsolt kézzel és behunyt szemmel. Amikor Allanbelépett, a férfi felriadt szendergéséből, és felállt. Magas,sovány ember volt, fekete ruhát viselt és fehér papi gallért.Allan kezet nyújtott, bemutatkozott, és kifejeztesajnálkozását, hogy nem beszéli az itteni nyelvet, de reméli,a papi személy talán ért néhány szót angolul.

A kérdésre a fekete ruhás férfi igenlő választ adott, mivel

Oxfordban született, ott is nőtt fel, és ott járt egyetemre. Ő isbemutatkozik, Kevin Ferguson a neve, anglikán lelkész,már tizenkét éve Iránban él, és a tévelygő lelkeket próbáljaaz igazi hit útjára terelni. Karlsson úrnak egyébként mi aviszonya a hit kérdéséhez?

Allan azt felelte, hogy testi értelemben jelenleg ugyan nemura önmagának, de ettől még a lelke, úgy érzi, nemtévelyeg. Allannak a hitről mindig is az volt a véleménye,hogy ha az ember nem tudja pontosan, hányadán áll vele,nem érdemes találgatni.

Allan látta, hogy Ferguson neki akar gyürkőzni a feladatnak,ezért gyorsan hozzátette, szeretné, ha a lelkész úrtiszteletben tartaná óhaját, miszerint nem akar anglikán hívőlenni, sőt, ami azt illeti, másmilyen se.

Ferguson nem az az ember volt, akinek a nem valóbannemet jelent. Ezúttal mégis habozott kicsit. Talán nemkellene túlságosan vehemensen nekimennie annak azegyetlen embernek, aki Istenen kívül esetleg képes arra,hogy kimentse szorult helyzetéből.

Kompromisszumot kötöttek. A lelkész óvatosan felvetette,Karlsson úrnak attól talán még nem lenne semmi baja, havalamennyire megvilágítaná neki a szentháromság-tanmibenlétét. Mert épp a szentháromság-tan az első azanglikán hitvallás 39 tétele közül.

Allan azt felelte, a tiszteletes úr elképzelni sem tudja, hogyőt mennyire nem érdekli a szentháromság-tan.

– A sokféle tan közül épp a szentháromság-tan érdekel alegkevésbé – mondta Allan.

Ferguson szerint ilyet mondani akkora ostobaság, hogyinkább megígéri, nem zaklatja tovább Karlsson urat vallásikérdésekkel, bár „Isten bizonyára nem véletlenül helyezettminket közös fogságba”.

Inkább megpróbálja elmagyarázni, milyen helyzetben van őis, meg Allan is.

– Nem jók a kilátásaink – mondta a lelkész. – Lehet, hogyhamarosan mind a ketten Teremtőnk színe elé kerülünk. Hanem épp az előbb ígértem volna meg, hogy békén hagyom,most hozzátenném, hogy épp ezért volna itt az ideje, hogyKarlsson úr megtérjen az igazi vallás hívei közé.

Allan szigorú pillantást vetett a lelkészre, de nem szóltsemmit. Hagyta, hogy Ferguson folytassahelyzetismertetését, és elmondja, hogy jelenleg mindkettena belső információs és biztonsági szolgálat, röviden atitkosrendőrség börtönében vannak. Ha a biztonságiszolgálat emlegetése Karlsson úrban biztonságérzéstébreszt, akkor rossz nyomon jár, mert a titkosrendőrségkizárólag a sah biztonságáról gondoskodik, senki máséról,és voltaképpen azért hozták létre, hogy félelemben tartsa

az iráni népet, és a lehető leghatékonyabb módonlehetetlenné tegye a szocialisták, a kommunisták, aziszlamisták és a különféle felforgató elemek életét.

– Az anglikán lelkészekét is? – kérdezte Allan.

Ferguson szerint az anglikán lelkészeknek nincs mitőltartaniuk, mert Iránban vallásszabadság van. Ami őt magátilleti, ő valószínűleg túl messzire ment.

– Aki a titkosrendőrség karmaiba kerül, nem sok jóraszámíthat. Számomra, attól tartok, ez a végállomást jelenti– mondta a lelkész, és hirtelen nagyon elszomorodott.

Allan rögtön megsajnálta új rabtársát, annak ellenére, hogypap volt. Vigasztalni kezdte, azt mondta, valahogy majdcsak kijutnak innen mind a ketten, de mindennek megvan amaga ideje. Most előbb tudni szeretné, mit követett el atiszteletes úr, hogy ide jutott.

Kevin Ferguson lelkész szipogott egy kicsit, majd kihúztamagát. Nem arról van szó, hogy félne a haláltól,magyarázta, hanem arról, hogy még annyi dolga lenne azéletben. Mint mindig, most is úgy gondolja, hogy az életeIsten kezében van, de ha Karlsson úr, amíg Isten döntésérevárnak, kieszelne valamit, amivel megmenthetné magát ésőt is, biztos benne, hogy Isten nem haragudna meg érte.

És a lelkész belefogott történetébe. Amikor befejeztetanulmányait, az Úr megjelent álmában. „Menj el téríteni”,

mondta az Úr, de csak ennyit mondott, úgyhogy alelkésznek magának kellett eldöntenie, hova menjen.

Egy angol barátja és a püspöke is azt tanácsolta, hogymenjen Iránba, mert az olyan ország, ahol avallásszabadsággal súlyosan visszaélnek. Az anglikánhívők száma például elenyésző, miközben rengetegenvannak a síiták, a szunniták, a zsidók meg az olyanok, akikmindenféle hókuszpókusz-vallásokat követnek. Akeresztények, ha egyáltalán vannak, mind örmények vagyasszírok, és hát róluk mindenki tudja, hogy teljesenmegbízhatatlanok.

Allan megjegyezte, hogy ő ezt nem tudta, de most mártudja, és köszöni a felvilágosítást.

A lelkész folytatta elbeszélését. Irán és Nagy-Britannia jóviszonyban volt egymással, és egyháza egyik magas szintűpolitikai kapcsolata révén sikerült elérni, hogy egy angolkülügyi repülőjárat fedélzetén eljusson Teheránba.

Ez egy bő évtizeddel ezelőtt, 1935-ben történt. Azóta sorravette a vallásokat, egyiket a másik után, egyre nagyobbkörben a főváros körzetében. Kezdetben megpróbált résztvenni a vallási szertartásokon. Mecsetekbe, zsinagógákba,különféle templomokba lopózott be, kivárta a megfelelőpillanatot, és akkor egyszerűen megszakította az aktuálisszertartást, és hirdetni kezdte, tolmács segítségével, azigazi hitet.

Allan megdicsérte új rabtársát, azt mondta, viselkedésenagy bátorságra vall. A kérdés csak az, hogy úszta meg azegészet ép bőrrel, hisz az ilyesminek ritkán van jó vége.

A lelkész elismerte, egyetlen kísérlete sem végződött jól.Soha nem tudta végigmondani, amit akart, mindig kidobtákőt is meg a tolmácsát is, gyakran meg is verték őket. Demindez nem tartotta vissza attól, hogy folytassa a harcot.Tudta, hogy mindenkinek a lelkében, akivel csak találkozik,elülteti az anglikán vallás kis magját.

Tevékenységének végül annyira híre ment, hogy egyrenehezebben talált magának tolmácsot. Egy alkalomnáltöbbször egyik sem vállalta a munkát, és egy idő után atolmácsok nyilván el is fecsegték egymásnak, mireszámíthatnak.

A lelkész egy darabig ezért felfüggesztette tevékenységét,és nekilátott a perzsa nyelv tanulásának. Közben kitervelte,hogyan finomítsa a taktikáját, és amikor már elég biztosnakérezte nyelvtudását, hozzáfogott új terve végrehajtásához.

A templomok és szertartások helyett ezúttal a piactereketkereste fel, mert tudta, hogy a piacok népének többsége azismert tévtanokat követi. Felállt egy magával hozott ládatetejére, és figyelmet kért.

Ez a módszer kétségtelenül kevesebb elpáholással járt,mint a korábbi, de a megmentett lelkek száma nem

növekedett olyan mértékben, ahogy azt a lelkész szerettevolna.

Allan megkérdezte, pontosan hány lelket térített meg, mirea lelkész úgy válaszolt, hogy ez nézőpont kérdése. Egyfelőlugyanis sikerült minden érintett vallási csoportból egyembert megtérítenie, tehát összesen pontosan nyolcat.Másfelől viszont – nem is olyan régen, alig néhányhónappal ezelőtt – rájött, hogy ezek nyolcan alkalmasint atitkosrendőrség kémei, akiket ráállítottak a misszionáriuslelkészre.

– Tehát az eredmény valahol a nulla és a nyolc között van –mondta Allan.

– Valószínűleg közelebb a nullához, mint a nyolchoz –felelte Ferguson tiszteletes úr.

– Tizenkét év alatt – tette hozzá Allan.

A lelkész elismerte, nagyon lehangolódott, amikor ráébredt,hogy sovány eredménye valójában még a soványnál issoványabb. Azt is megértette, hogy módszerével soha nemfog jobb eredményt elérni ebben az országban, mertbármennyire is szeretnének áttérni az irániak, egyszerűennem merik megtenni. A titkosrendőrség mindenhol jelenvan, és ha valaki vallást változtatna, biztos lehet benne,hogy azonnal figyelni kezdik, és aktát nyitnak róla. Azaktanyitástól a nyomtalan eltűnésig pedig errefelé rövid az

út.

Allan szerint ehhez még azt is hozzá kellene számítani,hogy talán akadnak olyan irániak is, akik Fergusontiszteletes úrtól és a titkosrendőrségtől függetlenülelégedettek azzal a vallással, ami van nekik. Nem gondolja,tiszteletes úr?

A lelkész azt felelte, ritkán szokott hallani ekkorasületlenséget, de nem tud rá kimerítő választ adni, mertKarlsson úr megtiltotta neki, hogy az anglikán valláshittételeiről beszéljen. Inkább csak arra kéri Karlsson urat,hallgassa végig a történetét, és ha nem muszáj, ne szakítsafélbe.

A történet a folytatásban arról szólt, hogy Ferguson, miutánrájött, hogy a titkosrendőrség emberei beszivárogtak térítőitevékenysége közegébe, megváltoztatta gondolkodását,és új és nagyszabású stratégiát eszelt ki.

Először is megszabadult nyolc, kémtevékenységgelgyanúsítható tanítványától, azután pedig kapcsolatba lépetta földalatti kommunista mozgalommal. Megüzente nekik,hogy angol lelkész, az Igaz Tanítás képviselője, éstalálkozni szeretne velük abból a célból, hogy megbeszéljéka jövőre vonatkozó elképzeléseiket.

Időbe telt, amíg sikerült összehozni a találkozót, de végül ottült egy szobában, öt úr társaságában, akik Razavikhorasan

tartomány kommunista szervezetének vezetői voltak.Igazából a teheráni kommunistákkal szeretett volnatalálkozni, mert Ferguson azt gondolta, ők a szervezet igazivezetői, de lehet, hogy ez a találkozó is megfelel a célnak.

Vagy nem.

Ferguson tiszteletes úr ismertette a kommunistákkalelképzelését, aminek az volt a lényege, hogy a kommunistahatalomátvétel után az anglikanizmus legyen az államvallásIránban. Ha a kommunisták egyetértenek vele, ő a magarészéről köszönettel elfogadja a felkérést a vallásügyiminiszteri posztra, és ebben a minőségében gondoskodnifog róla, hogy az első pillanattól kezdve elegendő bibliaálljon a nép rendelkezésére. Templomokat ráérnek későbbis építeni, kezdetben a bezárt zsinagógák és mecsetek ismegfelelnek a célnak. Egyébként mit gondolnak az urak,mikorra várható a kommunista forradalom kitörése?

A kommunisták nem akkora lelkesedéssel vagy legalábbisérdeklődéssel reagáltak felvetésére, mint ahogy aztFerguson remélte. Ehelyett világossá tették számára, hogya kommunizmuson kívül semmilyen más tanítás nem jöhetszóba akkor, amikor eljön a nagy nap, sem azanglikanizmus, sem bármiféle egyéb izmus. Ráadásulalaposan lehordták amiatt, hogy hamis várakozásokatkeltve találkozni akart velük. Csak a drága idejüketpocsékolják rá.

Ezután 3:2 arányban megszavazták, hogy Fergusontiszteletes urat, mielőtt feltennék a teheráni vonatra, jóleltángálják, majd 5:0 arányban azt is, hogy az egészségemegőrzése érdekében azt ajánlják neki, hogy ne jöjjönvissza soha többé.

Allan mosolyogva megjegyezte, reméli, a tiszteletes úrmegbocsátja neki, de nem tudja kizárni annak lehetőségét,hogy a tiszteletes úrnak elment az esze. Vallási kérdésbenmegegyezésre törekedni kommunistákkal természetesenteljesen hiábavaló, ezt nem tudja felfogni a tiszteletes úr?

Ferguson azt felelte, hogy a pogányok, mint Karlsson úr is,jobban teszik, ha nem foglalnak állást olyan kérdésekben,hogy minek van értelme és minek nincs. Ő magatermészetesen tudta, hogy a megegyezésre nincs sokesély.

– De gondolja el, Karlsson úr, gondolja csak el, mi lettvolna, ha mégis sikerül. Ha azt jelenthetem táviratilagCanterbury érsekének, hogy ötvenmillió új anglikántnyertünk egyetlen nap alatt.

Allan elismerte, hogy az őrületet és a zsenialitást sokszorcsak hajszál választja el egymástól, és ez esetben nemtudná biztosan megmondani, melyikről van szó, de azértvannak tippjei.

Akárhogy is, a sah rettegett titkosrendőrsége lehallgatta a

razavikhorasani kommunisták beszélgetéseit, és alighogyleszállt Teheránban a vonatról, Fergusont azonnal elfogták,és kihallgatták.

– Mindent beismertem, sőt, még többet is – mondta alelkész –, mert szerény testi adottságaim olyanok, hogy akínzást nem bírom elviselni. A verést még csak-csak, de akínzás – az más.

Az azonnali és túlzottan is készséges vallomás ellenére alelkészt ide hozták, és bezárták ebbe a fogdába, és ittmost már békén hagyják csaknem két hete, amióta afőnök, a miniszterelnök-helyettes szolgálati úton vanLondonban.

– Miniszterelnök-helyettes? – kérdezte Allan.

– Igen, és főgyilkos – mondta Kevin Ferguson.

A titkosrendőrségről azt szokták mondani, hogy abszolútmértékben kézi irányítással működik. A lakosság rutinszerűmegfélemlítéséhez vagy a kommunisták, a szocialisták ésaz iszlamisták likvidálásához persze nincs szükség alegfőbb főnök jóváhagyására. De amint valami, akár alegkisebb mértékben is, kizökken a megszokottkerékvágásból, akkor csakis ő dönthet személyesen. A saha miniszterelnök-helyettesi címet adta neki, de a dologlényegét illetően a foglalkozása egyszerűen a gyilkolás,magyarázta Ferguson tiszteletes úr.

– Az őrség parancsnoka szerint az ember jobban teszi, haelhagyja a „helyettes” jelzőt, ha meg kell szólítania. Mármintakkor, ha a találkozás elkerülhetetlen, ami sajnos, a mikettőnk esetében, annak látszik.

Lehet, hogy a tiszteletes úr többet érintkezett a földalattikommunistákkal, mint amennyit be akar vallani, gondoltaAllan, mert Ferguson folytatta:

– Amióta a világháború véget ért, a sah titkosrendőrségétlényegében az amerikai CIA szervezi és építi.

– A CIA? – kérdezte Allan.

– Persze, most ez a nevük. Korábban OSS volt, de akkor isugyanazt a piszkos munkát végezték. Ők tanítják meg aziráni rendőröknek a kínvallatás rafinált módjait. Vajon miféleember az, aki eltűri, hogy a CIA ilyen aljas módontönkretegye a világot?

– Az amerikai elnökre gondol?

– Harry S. Truman a pokolba fog kerülni, nekem elhiheti –felelte a lelkész.

– Gondolja? – kérdezte Allan.

* * *

Teltek-múltak a napok Teheránban, a titkosrendőrségfogdájában. Allan is elmesélte élettörténetét a lelkésznek,nem hagyott ki belőle semmit. Ferguson némán hallgatta,és nem is szólt többet Allanhoz, amikor rájött, milyenviszonyban van rabtársa az amerikai elnökkel, és – amimég rosszabb! – mi köze van a Japánra ledobottbombákhoz.

A tiszteletes úr inkább Istenhez fordult, és tanácsot kérttőle. Vajon maga az Úr küldte hozzá Karlsson urat, hogysegítsen neki, vagy ez az egész inkább az ördögmesterkedése?

De az Úr hallgatott, ahogy azt időnként tenni szokta, éshallgatását a lelkész ilyenkor úgy értelmezte, hogy a sajátfejét kell használnia. A saját fej használata nála általábannem szokott jól elsülni, de ettől még a próbálkozást nemkell feladnia.

Ferguson két nap és két éjszaka töprengett a kérdésen,aztán úgy döntött, hogy egyelőre békét köt a szomszédágyat elfoglaló pogánnyal. Közölte Allannal, hogy újrabeszélni fog hozzá.

Allan azt mondta, szép nyugodtan teltek ugyan a napok,amíg a tiszteletes úr hallgatott, de ő is úgy érzi, nem árt, haválaszolnak egymás kérdéseire.

– Azonkívül meg kellene próbálnunk kijutni innen valahogy,

mielőtt a főgyilkos visszatér Londonból. És akkor mégsemülhetünk itt némán, begubózva egymással szemben, nemgondolja a tiszteletes úr?

De igen, a lelkész ezzel egyetértett. Ha a főgyilkosvisszatér, rövid kihallgatás vár rájuk. Kihallgatás után pediga delikvensek el szoktak tűnni. Ezt beszélik a házban.

A fogda nem úgy működött, mint egy igazi börtön,kétszeres biztonsági előírásokkal. Épp ellenkezőleg, azőrök időnként be se zárták rendesen az ajtót. Négy őrnélazonban soha nem állt kevesebb az épület ki- ésbejáratánál, és nyilván nem néznék tétlenül, ha Allan és alelkész megpróbálna kisétálni.

Mi volna, ha valamilyen kavarodás támadna?, töprengettAllan. És akkor osonnánk ki, az általános felfordulásban?Ezen érdemes gondolkodni.

A gondolkodáshoz Allannak nyugalomra volt szüksége,ezért megbízta a lelkészt, tudja meg az őröktől, mennyiidejük van még. Vagyis hogy a főgyilkos pontosan mikor térvissza. Mikor lesz már késő?

A lelkész megígérte, amint alkalma nyílik rá, meg fogjakérdezni. Akár most mindjárt, mert épp zörög a kulcs azárban. A legfiatalabb és legbarátságosabb őr dugta be afejét, és együttérző pillantással közölte:

– A miniszterelnök úr visszatért Angliából, és ki akarja

– A miniszterelnök úr visszatért Angliából, és ki akarjahallgatni magukat. Ki legyen az első?

* * *

A belső információs és biztonsági szolgálat vezetője azirodájában ült Teheránban, és rosszkedve volt.

Most tért vissza Londonból, és letolást kapott az angoloktól.Öt, a (majdnem) miniszterelnököt, a titkosszolgálatvezetőjét, az iráni nómenklatúra egyik legfontosabbszereplőjét az angolok egyszerűen leteremtették!

Pedig a sah szüntelenül azon fáradozik, hogy a nagypofájúangolok elégedettek legyenek. Az olaj a britek kezébenvan, neki meg az a dolga, hogy szétcsapjon azok között,akiknek nem tetszik ez a berendezkedés. És ez nemkönnyű munka, hiszen ki szereti a sah uralmát? Senki. Semaz iszlamisták, sem a kommunisták, sem a helyiolajmunkások, akik a szó szoros értelmében halálradolgozzák magukat heti egy angol fontnak megfelelőmunkabérért.

És ezért most letolták, ahelyett, hogy megdicsérték volna!

A rendőrfőnök tudta, hogy hibázott, amikor nemrég kissékemény kézzel bánt egy ismeretlen hátterű provokátorral,akit valahonnan a városból hoztak be. A provokátor nemvolt hajlandó megmondani az igazat, állandóan csak azt

követelte, engedjék szabadon, mivel az egyetlen bűne az,hogy a húsboltban szóvá tette, hogy a sorban állásmindenkire nézve kötelező, még a titkosrendőrségalkalmazottaira is.

Miután előadta a mondandóját, a provokátor keresztbefonta karját, és nem volt hajlandó válaszolni aszemélyazonosságát firtató kérdésekre. A rendőrfőnökneknem tetszett a provokátor képe (provokáló volt), úgyhogykipróbálta rajta a CIA legújabb kínvallatási módszereit (arendőrfőnök csodálta az amerikaiak találékonyságát).Csak ezután derült ki, hogy a provokátor titkár a britkövetségen, és persze ez nagyon kínos volt.

A megoldás az lett, hogy a titkárt, amennyire lehetett, talpraállították, majd kiengedték, de csak addig, amíg el nemütötte egy teherautó, amelyik azután eltűnt a helyszínről. Ígykell elkerülni a diplomáciai bonyodalmakat, érvelt arendőrfőnök, és nagyon elégedett volt magával.

Az angolok azonban összeszedtek mindent, ami a titkárbólmegmaradt, a maradványokat elküldték Londonba, aholaztán nagyítóval vizsgálták meg a holttestet. Ezután hívattáka rendőrfőnököt, és magyarázatot kértek tőle a teheránikövetségi titkár esetére, aki először eltűnt, azután háromnap múlva váratlanul felbukkant a titkosrendőrségfőhadiszállása előtti utcán, ahol úgy elütötte egy autó, hogyalig lehetett a testén felismerni a korábban elszenvedettkínzások nyomait.

A rendőrfőnök a diplomácia játékszabályainak megfelelőentermészetesen azt állította, hogy semmit sem tud az ügyről,de a szóban forgó titkár valamelyik lordnak a gyereke volt,a lord pedig jó barátja Winston Churchillnek, a nemrégleváltott miniszterelnöknek, úgyhogy az angolokragaszkodtak hozzá, hogy az ügynek következményeilegyenek.

A belső információs és biztonsági szolgálattól ezek utánelvették Churchill pár hét múlva esedékes teheránilátogatásának biztonsági felügyeletét. Helyettük a sahtestőrségének amatőrjei kapták meg a munkát. Amitermészetesen messze meghaladja a kompetenciájukat. Arendőrfőnök számára ez nagy presztízsveszteségetjelentett. És eltávolította őt a sahtól, ami nem jó érzés.

A rendőrfőnök, hogy enyhítsen valamit keserűségén,behívatta a fogdában várakozó két ellenséges elem közülaz elsőt. Rövid kihallgatásra számított, melyet gyors ésdiszkrét kivégzés követ, majd a holttest hagyományoselhamvasztása. Aztán ebéd, és délután majd sort kerít amásikra is.

* * *

Allan Karlsson önként jelentkezett elsőnek a kihallgatásra.A rendőrfőnök az irodája ajtajában fogadta, kezet nyújtott,

hellyel kínálta Karlsson urat, megkérdezte, nem kér-e egycsésze kávét, esetleg egy cigarettát.

Allan arra gondolt, főgyilkossal ugyan személyesen mégsoha nem találkozott, de valamiképp kellemetlenebbmodorú embereknek képzelte őket, mint amilyennek mostez a főgyilkos látszott. Köszönettel elfogadta a kávét, decigarettát inkább nem kérne, ha nincs ellenére aminiszterelnök úrnak.

A rendőrfőnök a kihallgatásokat mindig valamilyenkedélyes tónusban próbálta elindítani. Csak azért, mertvalakit rövidesen a másvilágra akar küldeni, még nem kellúgy viselkednie, mintha faragatlan tuskó volna. Deszórakoztatta is a rendőrfőnököt az áldozata szemébenfelcsillanó remény. Az emberek általában nagyon naivak.

Ez az áldozata nem látszott különösebben rémültnek. Mégnem. És pontosan úgy szólította meg a rendőrfőnököt,ahogy az hallani szerette volna. Érdekes és jó kezdet.

A személyét érintő kérdésekben, hogy kicsodatulajdonképpen, Allannak nem volt kidolgozott túlélésistratégiája, élettörténete későbbi fejezeteiből adott előtalálomra megválogatott részleteket: például azt, hogyrobbantási szakember, akit Harry S. Truman elnök azzal alehetetlen feladattal bízott meg, hogy menjen el Kínába, ésharcoljon a kommunisták ellen. Onnan indult el gyalog haza,Svédországba, és hogy célját elérje, Iránon is át kell

haladnia, és végtelenül sajnálja, hogy érvényes vízum nélküllépett be az országba, de ígérheti, hogy nyomban el istávozik, ha erre a miniszterelnök úr engedélyt adna.

A rendőrfőnök tovább faggatta, elsősorban az érdekelte,mit keresett Allan Karlsson az iráni kommunistáktársaságában, amikor letartóztatták. Allan őszinténválaszolt, elmondta, hogy véletlenül találkozott össze akommunistákkal, és azért fogott össze velük, hogysegítsenek egymásnak a Himaláján való átkelésben. Allanehhez még annyit fűzött hozzá, hogy ha a miniszterelnök úregyszer hasonló gyalogtúrára indulna, ne legyen válogatós,ha segítséget kell igénybe vennie, mert ezek a hegyek, haa magasságukról van szó, bizony nem tréfálnak.

A rendőrfőnöknek nem állt szándékában a Himaláján valógyalogos átkelés, éppoly kevéssé, mint az, hogy az előtteülő embert szabadon engedje. De egy gondolatbefészkelte magát a fejébe. Mi volna, ha valami hasznát isvenné ennek a nemzetközi tapasztalattal rendelkezőrobbantási szakértőnek, mielőtt végképp eltünteti a földszínéről? A szokásosnál leheletnyivel élénkebbérdeklődéssel a hangjában a rendőrfőnök azt kérdezte,volt-e Karlsson úrnak olyan esete, amikor jól ismert éserősen őrzött személyt kellett titokban a másvilágraküldenie.

Allan soha nem foglalkozott ilyesmivel, soha nem tett olyat,hogy előre megfontolt szándékkal ugyanúgy a levegőbe

repít egy embert, mint egy hidat. Nem is állt szándékában.De itt most észnél kell lenni. Lehet, hogy az asztal túloldalánülő, vadul pöfékelő főgyilkos forgat valamit a fejében?

Allan töprengett pár másodpercig, keresgélt azemlékezetében, és sietségében nem jutott jobb alany azeszébe, mint:

– Glenn Miller.

– Glenn Miller? – ismételte meg a rendőrfőnök.

Allan emlékezett rá, hogy pár évvel ezelőtt Új-Mexikóban, aLos Alamos-i támaszponton milyen megdöbbenésselfogadták a legendás, fiatal jazz-zenész, Glenn Millerhalálának hírét. Az amerikai katonai repülőgép, amelyenutazott, egyszerűen eltűnt Anglia partjainál.

– Bizony ő – mondta Allan, és bizalmasan suttogóra fogtahangját. – A parancs szerint repülőszerencsétlenségnekkellett látszania, és megoldottam, annak is látszott. Mind akét motort felgyújtottam, és a gép valahol a La Manchecsatorna fölött lezuhant. Millert senki nem látta azóta. Haminiszter úr a véleményemre kíváncsi, hát megérdemelte asorsát a náci kollaboráns.

– Glenn Miller náci volt? – kérdezte elképedve arendőrkapitány.

Allan bólintott (és magában bocsánatot kért Glenn Miller

leszármazottjaitól). A rendőrfőnök pedig emésztenipróbálta, hogy a jazz-zenész, akit csodált, Hitlerszolgálatában állt.

Allan ekkor úgy érezte, ideje volna átvenni a beszélgetésirányítását, mielőtt a főgyilkos a Glenn Miller-ügy részleteiiránt kezdene érdeklődni.

– Ha a miniszterelnök úr úgy óhajtja, kész vagyokmaximális diszkréció mellett bárkit eltakarítani az útból,cserébe azért, hogy utána békésen elválunk egymástól.

A rendőrfőnök még mindig nem tért teljesen magához aMoonlight Serenade szerzőjének megdöbbentőlelepleződése után, de azért nem hagyta, hogy madárnaknézzék. Allan Karlsson jövőjét illetőleg nem hajlandósemmiféle tárgyalásba bocsátkozni.

– Ha úgy akarom, eltakaríthatod az útból, akit kijelölök,cserébe azért, hogy esetleg megfontolom a lehetőségétannak, hogy életben hagylak – mondta a rendőrfőnök, ésátnyúlt az asztalon, hogy cigarettáját Allan félig még telikávéscsészéjében nyomhassa el.

– Igazából én is erre gondoltam – mondta Allan –, csakkicsit ügyetlenül fejeztem ki magam.

* * *

A délelőtti kihallgatás másképp alakult, mint ahogy azt arendőrfőnök megszokta. Az állam feltételezett ellenségéneklikvidálása helyett hosszú szünetet tartott, hogy nyugodtanmegeméssze az új helyzetet. Ebéd után újra találkozottAllan Karlssonnal, és a terv kezdett alakot ölteni.

Arról volt szó, hogy Winston Churchillt kellene kinyírni,akinek a biztonságáról a sah testőrsége gondoskodik. Deennek úgy kell megtörténnie, hogy senki ne tudja semmiféleösszefüggésbe hozni a belső információs és biztonságiszolgálattal, és még kevésbé annak főnökével. Mivelszámítani lehet rá, hogy az angolok mindent aprólékosan kifognak vizsgálni, semmilyen hiba nem csúszhat aszámításokba. Ha a terv sikerül, a következményei mindenelképzelhető módon jól jönnek majd a rendőrfőnöknek.

Először is jól orrára koppint a fölényes angoloknak, akikelvették tőle a látogatás biztonsági felügyeletét. Aztán asah minden bizonnyal őt fogja megbízni a testőrségitisztogatással, miután a testőrség kudarcot vallott. És mirea köd eloszlik, a helyzete alaposan megerősödik, ahelyett,hogy – mint most – gyengülne.

A rendőrfőnök és Allan összedugta a fejét, és együtt raktákössze a terv részleteit, mintha régi jó barátok lennének. Arendőrfőnök mégis Allan kávéjában nyomta el acigarettáját, valahányszor úgy érezte, a hangulat túlszemélyessé válik.

A rendőrfőnök rövidesen elárulta, hogy Irán egyetlenpáncélozott és golyóálló üveggel felszerelt autója itt áll azépület garázsában, egy emelettel alattuk, egy különlegesépítésű DeSoto Suburban. Borvörös színű, nagyon mutatósdarab, közölte a rendőrfőnök. Nagy valószínűséggel atestőrség rövidesen jelentkezni fog az autóért, különbenmivel hoznák be Churchillt a repülőtérről a sah palotájába?

Allan azt mondta, az autó alvázára szerelt, megfelelőméretű robbanó töltet talán egymagában megoldaná azegész problémát. De tekintettel a miniszterelnök úr óhajára,vagyis hogy ne maradjon semmi olyan nyom, ami hozzávezetne, Allan két különleges, egyedi megoldást javasol.

Az egyik az, hogy a robbanóanyag pontosan olyanösszetevőkből álljon, mint amilyeneket Mao Ce-tungkommunistái használnak Kínában. Allan véletlenül ismeri areceptet, és biztos benne, hogy képes lesz azt a látszatotkelteni, mintha az egész a kommunisták műve volna.

A másik megoldási javaslata pedig az, hogy az ekképpelőállított robbanóanyagot a DeSoto karosszériájának elsőrészén kell elrejteni, olyan gyújtószerkezettel – ennekmechanizmusát Allan véletlenül szintén ismeri –, amelyelőbb leoldja helyéről a töltetet, s a szerkezet csak egytizedmásodperccel később robban fel, amikor földet ér.

Ez alatt a tizedmásodperc alatt a töltet a kocsi hátulsóharmada alá kerül, vagyis oda, ahol ekkor Winston

Churchill ül és szivarozik. A robbanás felszakítja az autópadlózatát, és Churchillt felküldi az égi vadászmezőkre, deközben a talajban is mély krátert hoz létre.

– Mindenki azt fogja hinni, hogy a robbanószerkezet azutcán feküdt elásva, és nem azt, hogy valaki előzőleg akocsiban rejtette el. Nem tudom, megfelel-e aminiszterelnök úrnak ez a kis ködösítés?

A rendőrfőnök izgatottan és elégedetten nevetgélt, ésújabb, alig szívott cigarettát nyomott el Allan frissen kitöltöttkávéjában. Allan megjegyezte, hogy a miniszterelnök úrtermészetesen azt csinál, amit akar a cigarettájával és az őkávéjával, de ha arról lenne szó, hogy a miniszterelnök úrigazából elégedetlen a hamutartójával, amely ott áll melletteaz asztalon, akkor ő, Allan, ha engedélyt kapna aminiszterelnök úrtól, szívesen kimegy egy rövid időre avárosba, és szerez a miniszterelnök úrnak egy új, ésminden szempontból kielégítő hamutartót.

A rendőrfőnök ügyet sem vetett Allannak a hamutartóravonatkozó felvetésére, viszont rögtön elfogadta a másodikjavaslatot is, és mindjárt követelte, hogy Karlsson úr állítsonössze részletes listát mindazokról az anyagokról éskellékekről, melyek segítségével mielőbb elő lehet készíteniaz akcióra a szóban forgó autót.

Allan pontosan tudta, mire van szüksége, és összeírta akeverékhez szükséges kilencféle anyag nevét. Hozzáírt

még egy tizediket is – nitroglicerint –, arra gondolva, hogytalán annak is hasznát veheti. És egy tizenegyediket – együveg tintát.

Allan továbbá azt kérte még, hogy a miniszterelnök úr adjamellé segítségül valamelyik megbízható munkatársát, akibeszerzi neki az anyagokat, és engedélyezze, hogyzárkatársa, az angol lelkész legyen a tolmácsa.

A rendőrfőnök morogva megjegyezte, hogy a lelkészneklegszívesebben késlekedés nélkül kitekerné a nyakát, mertki nem állhatja a papokat, de nem bánja, legyen úgy, ahogyAllan akarja, mert nincs vesztegetni való idejük. Újabbcigarettát nyomott el Allan kávéjában, jelezve, hogy amegbeszélés véget ért, és még egyszer emlékeztetveAllant arra, hogy ki a főnök.

* * *

Múltak a napok, minden a tervek szerint alakult. A testőrségparancsnoka valóban jelentkezett, és közölte, hogy akövetkező hét szerdáján eljön, és elviszi a DeSotót. Arendőrfőnök őrjöngött dühében. A testőrparancsnok nemkérte, hanem közölte, hogy elviszi az autót. A rendőrfőnökannyira dühös volt, hogy egy pillanatra elfelejtette, hogyvoltaképpen minden nagyszerűen alakul. Hiszen mi lettvolna, ha a testőrség nem jelentkezik az autóért? Atestőrparancsnok pedig nemsokára amúgy is elnyeri

testőrparancsnok pedig nemsokára amúgy is elnyeribüntetését.

Allan most már tudhatta, mennyi ideje van még a robbantáselőkészítésére. Sajnos Ferguson tiszteletes úr is rájött, mifog történni. Nemcsak hogy bűnrészes lesz a voltminiszterelnök, Churchill halálában, hanem rögtön utána –joggal feltételezte – a saját élete is véget ér. És Fergusontiszteletes úr nem vágyott rá, hogy friss gyilkosként jelenjenmeg az Úr színe előtt.

De Allan megnyugtatta, hogy van két másik forgatókönyveis. Az egyik szerint lesz lehetőség rá, hogy a tiszteletes úrés ő maga is leléphessen, a másik szerint pedig enneknem feltétlenül Churchill élete lesz az ára.

De a terv megköveteli, hogy a lelkész a megfelelőpillanatban azt tegye, amit Allan kér tőle, és ezt a lelkészmeg is ígérte. Hiszen Ferguson tiszteletes úr számáraKarlsson úr volt az életben maradás egyetlen reménye,Isten ugyanis a hozzá intézett kérdésekre továbbra semválaszolt. Már majdnem egy hónapja. Lehet, hogy az Úrrossz szemmel nézi, hogy a kommunistákkal akartszövetkezni?

* * *

És lőn szerda. A DeSoto készen állt a garázsban. Azalvázára szerelt pokolgép a feladathoz képest némileg

túlméretezett volt, mégis teljesen rejtve maradt azok szemeelől, akik turpisságra gyanakodva esetleg át akarták volnavizsgálni az autót.

Allan megmutatta a rendőrfőnöknek, hogy működik atávirányító, és részletesen elmagyarázta, mi lesz avégeredmény, ha a robbanás bekövetkezik. A rendőrfőnökelégedett mosolygással hallgatta. És a tizennyolcadikcigarettáját is belenyomta Allan kávéjába.

Allan ekkor elővett egy új csészét, melyet eddig eldugvatartott a szerszámosláda mögött, és arra a stratégiailagfontos asztalra helyezte, amely a folyosókra, a fogdába ésa főbejárathoz vezető lépcsőfeljáró mellett állt. Aztánkülönösebb feltűnés nélkül megfogta a tiszteletes úr karját,és elhagyta a garázs területét, miközben a rendőrfőnök újraés újra körbesétálta a DeSotót, rágyújtott az aznapitizenkilencedik cigarettájára, és élvezettel gondolt az előtteálló eseményekre.

A lelkész Allan kezének erős szorításából megértette, hogya helyzet komolyra fordult. Hogy eljött a pillanat, amikorvakon engedelmeskednie kell Karlsson úrnak.

Elsétáltak a fogda előtt, és továbbmentek a bejárat felé.Amikor odaértek, Allan ügyet sem vetve a fegyveres őrökremagabiztosan elsétált előttük, továbbra is szorosan fogva alelkész karját.

Az őrök már jól ismerték Karlssont és a lelkészt, eszükbesem jutott, hogy meg akarnának szökni, az őrparancsnokinkább csodálkozva szólt rájuk:

– Hé, hé, álljatok csak meg! Hová siettek olyan nagyon?

Allan a lelkésszel együtt megállt, pontosan a szabadságbavezető út küszöbén, és csodálkozva nézett az őrökre.

– De hiszen elmehetünk. Hát nem szólt a miniszterelnök úr?

Ferguson tiszteletes halálra rémülten állt mellette, és hogyne ájuljon el, az orrán keresztül nagy erőfeszítéssel némioxigént vett magához.

– Egy lépést se tovább! – dörrent rájuk határozott hangonaz őrparancsnok. – Nem mentek sehova, amíg aminiszterelnök úr meg nem erősíti, amit mondtok.

A parancsnok három katonát bízott meg a lelkész ésKarlsson szemmel tartásával, ő maga pedig elindult agarázshoz vezető folyosón, hogy megtudja, mi a parancs.Allan bátorítóan mosolygott a mellette álló lelkészre, és aztmondta, hogy pár másodpercen belül elrendeződnek adolgok. Persze az is lehet, hogy mégsem, és akkor nagyonráfaragnak.

Mivel a rendőrfőnök egyfelől nem adott semmiféleengedélyt Allannak és a lelkésznek a távozásra, másfelőlez nem is állt szándékában, a kérdésre hevesen reagált.

– Mit beszélsz? A kapuban állnak? És van képük aszemedbe hazudni? Mocsok gazemberek...

A rendőrkapitány ritkán szitkozódott. Mindig igyekezettmegőrizni a méltóság látszatát. De most elvesztette atürelmét. Szokásához híven arra készült, hogy belenyomjacigarettáját annak a rohadt Karlssonnak a kávéjába, aztánpedig döngő léptekkel felmegy a lépcsőn, és intézkedik.

Terve végrehajtásában azonban csak a kávéscsészéigjutott el. Ezúttal kivételesen nem kávé volt benne, hanemfekete tintával összekevert tiszta nitroglicerin. Durrant is jónagyot, miközben darabokra tépte a rendőrfőnököt ésőrparancsnokát. Fehér füstfelhő tolult ki a garázsból ésszállt végig a folyosón, melynek végén Allan, a lelkész és ahárom őr állt.

– Na, menjünk – mondta Allan a lelkésznek, és elindultak.

Az őrök, mind a hárman, tudták, hogy meg kelleneakadályozniuk Karlsson és Ferguson szökését, devégiggondolni sem volt idejük, mert néhánytizedmásodperc múlva a lángtengerré vált garázsbanérthető módon felrobbant a DeSoto alvázára szereltpokolgép is, az, amelyiket eredetileg Winston Churchillnekszántak. Ezáltal Allan igazolva látta számítását, vagyis hogya bomba megfelelt volna a célnak. A robbanástól az egészépület megroggyant, a földszint lángokban állt, Allan pedighelyesbítette a lelkésznek szóló felszólítását:

helyesbítette a lelkésznek szóló felszólítását:

– Vagy inkább fussunk egy kicsit.

A három őr közül kettőt a légnyomás a falhoz csapott, és aruhájuk azonnal kigyulladt. A harmadik nem bírta annyiraösszeszedni magát, hogy a foglyok sorsán gondolkodjon.Pár másodpercig azon tanakodott magában, mitörténhetett, de aztán rögtön futásnak eredt, nehogy ő is atársai sorsára jusson. Allan és a lelkész az egyik iránybakezdett futni. Az egyetlen életben maradt őr a másikba.

* * *

Miután Allan a megfelelő utasításokkal sikereseneltávolította magát és rabtársát a titkosrendőrségközpontjától, eljött a pillanat, amikor a tiszteletes úrnak isvalami hasznát lehetett venni. Tudta ugyanis, hogy avárosban merrefelé vannak a követségek, és elkalauzoltaAllant egészen a svéd követség kapujáig. A kapu előttelbúcsúzott tőle, és hálatelt szívvel megölelte.

Allan még megkérdezte, mik a tervei a jövőre nézve. Ésmilyen messzire van onnan a brit követség?

Nincs nagyon messze, mondta a lelkész, de mikeresnivalója volna neki a brit követségen? Hiszen ott mármindenki anglikán vallású. Nem, ő időközben kidolgozottmagának egy új stratégiát. Ha a frissen átélt események

valamire megtanították, akkor az nem más, mint hogyminden a belső információs és biztonsági szolgálatnálkezdődik és végződik. Tehát ezt a szervezetet kellmegdolgozni, méghozzá belülről. És ha a titkosrendőrségminden belső és külső munkatársa áttér az anglikánvallásra, a többi emberrel utána már nem lesz probléma.

Allan azt mondta, ha a tiszteletes úr valamikor a jövőbenmégis jobb belátásra térne, tud ajánlani nekiSvédországban egy jó hírű elmegyógyintézetet. A lelkészazt felelte, nem szeretné, ha Allan bármiféle módonhálátlannak tartaná. De neki a hivatása mindennélfontosabb, úgyhogy itt az ideje, hogy elbúcsúzzanakegymástól. Első dolga az lesz, hogy megkeresi az őrt, akitúlélte a robbanást, és a másik irányba futott el. Alapjábanvéve kedves, szelíd fiú volt, talán nem lesz nehézmegtéríteni.

– Isten áldja! – mondta a lelkész ünnepélyesen, és elindult.

– Minden jót – felelte Allan.

Hosszan nézett a távolodó lelkész után, és arra gondolt,amilyen furcsa a világ, nem lehetetlen, hogy Ferguson mégazt is túléli, amire most készül.

Ebben azonban Allan tévedett. A lelkész megtalálta az őrt,aki Teherán belvárosában, a Park-e Shahrban bolyongottkibiztosított automata fegyverrel összeégett kezében.

– No lám csak, hát te vagy az, fiam – mondta a lelkész, ésölelésre tárta karját.

– Te! – ordította az őr. – Hát ez tényleg te vagy!

És ott helyben agyonlőtte a lelkészt, huszonkét golyóteresztett a mellkasába. Csak azért nem többet, mertkifogyott a töltény a tárból.

* * *

Mivel svédül kért bebocsátást, Allant bebocsátották a svédkövetségre. A folytatás azonban nem ment ilyen simán,mert semmilyen okirattal nem tudta igazolni, hogy kicsoda.Tehát a követség nem tudott minden további nélkül útleveletkiállítani számára, még kevésbé segítségére lenni abban,hogy hazautazhasson Svédországba. Tovább bonyolítja ahelyzetet, magyarázta Bergqvist harmadtitkár, hogySvédországban nemrégiben bevezették a személyiszámok rendszerét, és ha valóban úgy van, ahogy Karlssonúr állítja, vagyis hogy hosszú évek óta külföldön él, akkorKarlsson úr nem is szerepel a svéd nyilvántartásokban.

Allan erre azt válaszolta, hogy akár számmá változtattákminden svéd ember nevét, akár nem, ő továbbra is AllanKarlsson a Flen közelében található Yxhultból, és aharmadtitkár úr szíveskedjék gondoskodni róla, hogymegkapja a szükséges iratokat.

A követségen ez idő szerint Bergqvist harmadtitkár volt alegmagasabb rangú diplomata. Az egyetlen, aki nemutazhatott Stockholmba a diplomaták éppen aktuáliskonferenciájára. És persze ilyenkor egyszerre történikminden. Alig egy órája tűzvész tombol Teheránbelvárosának egyes körzeteiben. És ráadásul betoppanegy ismeretlen ember, aki azt állítja magáról, hogy svéd.Kétségtelenül vannak jelek, melyek arra utalnak, hogyigazat mond, de neki ragaszkodnia kell a szabályokhoz,különben a karrierje egykettőre véget ér. Bergqvistharmadtitkár tehát megismételte döntését, miszerintKarlsson úr nem kaphat útlevelet, amíg nem tudjaazonosítani magát.

Allan azt mondta, Bergqvist harmadtitkár úrnál makacsabbembert még nem látott, de talán el lehet rendezni a dolgot,ha harmadtitkár úrnak rendelkezésére állna egy működőtelefon.

Igen, rendelkezésére áll, de a telefonálás drága dolog. Mitgondol Karlsson úr, kit kellene felhívni?

Allan lassan belefáradt a harmadtitkár akadékoskodásába,úgyhogy válasz helyett ő tett fel neki egy kérdést:

– Még mindig Per Albin a miniszterelnök odahaza?

– Mi? Tessék? Nem – válaszolta az elképedt harmadtitkár.– Erlander a neve. Tage Erlander. Hansson miniszterelnök

úr tavaly elhunyt. De miért...

– Egy kis csendet kérnék, és mindjárt elintézem.

Allan felemelte a kagylót, felhívta a Fehér HázatWashingtonban, bemutatkozott, mire kapcsolták neki azelnök személyi titkárnőjét. Hogyne, igen, nagyon jólemlékszik Karlsson úrra, mondta a titkárnő, és magától azelnök úrtól is annyi jót hallott már róla, hogy ha Karlsson úrszerint valóban fontos dologról van szó, akkor megnézi,nem lehetne-e felébreszteni az elnök urat, mertWashingtonban ilyenkor reggel 8 óra van, és Truman elnökúr nem korán kelő típus.

Kisvártatva a frissen felébresztett Truman elnök szólt bele atelefonba, és megkezdődött egy több percen át tartó,szívélyes beszélgetés közte és Allan között. Mindkettenbeszámoltak életük újabb fejleményeiről, majd Allan végrerátért hívása tárgyára. Ha Harry volna olyan kedves, ésüzenne az új svéd miniszterelnöknek, Erlandernek, ésigazolná neki, hogy ő kicsoda, akkor Erlander talán felhívnáa teheráni svéd követség harmadtitkárát, Bergqvist urat, ésmegkérhetné, hogy Allannak haladéktalanul állítson ki egyútlevelet.

Harry Truman természetesen megígérte, hogy elrendezi azügyet, csak előbb szeretné pontosan leírni a harmadtitkárnevét, nehogy elrontson valamit.

– Truman elnök szeretné tudni, hogyan írja a nevét – szóltoda Allan Bergqvist harmadtitkárnak. – Átadom a kagylót,betűzze le neki, így a legegyszerűbb.

Miután Bergqvist harmadtitkár szinte önkívületben lebetűztesaját nevét az Egyesült Államok elnökének, letette akagylót, és nyolc percig meg sem bírt szólalni. Pontosanennyi idő múltán Tage Erlander miniszterelnök hívta akövetséget, és utasította Bergqvist harmadtitkárt, hogy 1)haladéktalanul állítson ki Allan Karlsson részére egydiplomata-útlevelet és 2) késlekedés nélkül gondoskodjonKarlsson úr hazautazásáról Svédországba.

– De nincs személyi száma – próbálkozott Bergqvistharmadtitkár.

– Javaslom, hogy harmadtitkár úr oldja meg a feladatot –válaszolta Erlander miniszterelnök. – Hacsak nem akarinkább negyedtitkári vagy ötödtitkári beosztásba kerülni.

– Olyan nincs, hogy negyedtitkár vagy ötödtitkár – vetetteellen a harmadtitkár.

– És ebből milyen következtetést tud levonni, harmadtitkárúr?

* * *

Winston Churchill, a háború hőse 1945-ben meglepőmódon elvesztette a brit parlamenti választásokat, Nagy-Britannia népe ennyire volt hálás neki.

De Churchill visszavágásra készült, és miközben várta amegfelelő pillanatot, beutazta a világot. A voltminiszterelnök a világ tudomására hozta, nem lepné meg,ha a munkáspárti pancser, aki jelenleg vezeti Nagy-Britanniát, bevezetné a tervgazdálkodást, de közbenfeldarabolná a birodalmat, és a részeket olyan emberekkezébe adná, akik nem alkalmasak a vezetésükre.

Itt van mindjárt Brit India esete; az ország hamarosandarabjaira hullik szét. A hinduk és a muszlimoktermészetesen nem tudnak megegyezni semmiben,közöttük keresztbe tett lábbal ott ül az istenverte MahatmaGandhi, aki azonnal abbahagyja az evést, ha valami nemtetszik neki. Miféle háborús stratégia ez? Mire mentekvolna vele, amikor a nácik bombázni kezdték Angliát?

Brit Kelet-Afrikában nem ilyen rossz a helyzet – még nem–, de csak idő kérdése, és a négerek is a maguk uraiakarnak lenni.

Churchill tudja, hogy a dolgok örökké nem maradhatnakúgy, ahogy vannak, a briteknek jelenleg mégis olyanhadvezérre van szükségük, aki határozottan kimondja, amitki kell mondani, és nem egy olyan kriptoszocialistára, mintClement Attlee. (Winston Churchill azok közé tartozott, akik

szerint a nyilvános vizeldék megnyitása a szocializmusmegvalósulását jelenti.)

Ami Indiát illeti, a csata elveszett, ezt Churchill is tudta. Avereség évek óta érlelődött, és a háború közben végülkénytelenek voltak függetlenségi ígéreteket tenni azindiaiaknak, nehogy a túlélésért folyó harc közben még egypolgárháborút is a nyakukba kapjanak.

De más helyeken még van idő a közbeavatkozásra.Churchill őszi terve egy kenyai látogatás volt, ahol ahelyszínen akart tájékozódni a dolgok állásáról. Közbenmég útba ejtette Teheránt is, ahol a sah vendégül akartalátni egy teára.

Itt azonban a legnagyobb káosz fogadta. Előző nap valamifelrobbant a belső információs és biztonsági szolgálatszékházában. Az épület összeomlott, és porig égett. Atűznek minden jel szerint áldozatul esett az idiótarendőrfőnök is, ugyanaz, aki nemrégiben indokolatlanulkeményen bánt a brit követség egyik alkalmazottjával.

Nagyobb baj nem történt azon túl, hogy a tűzbenmegsemmisült a sah egyetlen páncélozott autója is; a sahés Churchill találkozója mindenesetre jóval rövidebb lett atervezettnél, és biztonsági okokból a repülőtéren tartottákmeg.

A látogatás mégsem volt haszontalan. A sah, állítása

szerint, ura volt a helyzetnek. A titkosrendőrségközpontjának felrobbanása nyomasztotta ugyan, jóllehet azokáról egyelőre semmit sem tudott mondani. Rendőrfőnökehalála viszont nem rázta meg. Az utóbbi időben minthakicsúszott volna kezéből a gyeplő.

A helyzet tehát politikailag stabil. A titkosrendőrség újfőnökének kiválasztása folyamatban van. És az Anglo-Iranian Oil Company rekorderedményeket produkál. Az olajszép jövedelmet jelent Angliának is és Iránnak is. Az igazatmegvallva, főként Angliának, de hát ez így méltányos,hiszen Irán nem ad bele a termelésbe mást, mint az olcsómunkaerőt. Na és persze az olajat.

– Iránban nagyjából minden rendben van – foglalta össze ahelyzetről szerzett benyomásait Winston Churchill,miközben üdvözölte a svéd katonai attasét, akinekvisszaúton Londonba helyet biztosítottak a gépen.

– Örömmel hallom, hogy Churchill úr elégedett – felelteAllan. – És örömmel látom, hogy jól van.

* * *

Londoni átszállással Allan végül megérkezett a Brommarepülőtérre, és tizenegy év után ismét svéd földre lépett.1947 ősze volt, az időjárás ennek megfelelő.

Az érkezési csarnokban egy fiatalember várta Allant,közölte, hogy Erlander miniszterelnök titkára, és hogy aminiszterelnök úr haladéktalanul találkozni szeretneKarlsson úrral, ha Karlsson úrnak nincs ellene kifogása.

Allannak nem volt ellene kifogása, és készségesen követtea fiatalembert, aki büszkén ültette be Allant új szolgálatikocsijába, egy csillogóan fekete Volvo PV 444-esbe.

– Látott már Karlsson úr ennél pompásabb kocsit? –kérdezte az autórajongó titkár. – Negyvennégy lóerős!

– Múlt héten láttam egy szép, borvörös DeSotót – felelteAllan. – De a maga kocsija sokkal jobb állapotban van.

Az úton Brommából Stockholmba Allan érdeklődve bámultki az ablakon. Szégyen, de még soha nem járt afővárosban. Szép város, meg kell adni, sok víz és fel nemrobbantott hidak mindenfelé.

A kormányhivatal épületében Allant a hosszú folyosókonegészen a miniszterelnök szobájáig kísérték. Aminiszterelnök harsány „Karlsson úr! Sokat hallottam mármagáról” felkiáltással fogadta, majd kitessékelte aszobából a titkárát, és becsukta az ajtót.

Allan nem mondta, de magában azt gondolta, hogy őviszont semmit sem hallott Tage Erlanderről. Azt se tudta,hogy a miniszterelnök baloldali-e vagy jobboldali.Valamelyik biztosan a kettő közül, mert az élet, ha másra

nem is, arra megtanította Allant, hogy az emberekrendszerint vagy az egyiket választják, vagy a másikat.

Mindegy, a miniszterelnök felőle lehet ez is, az is. Most azaz érdekes, hogy mit akar mondani.

A miniszterelnök, mint kiderült, aznap, kicsit később mégvisszahívta Truman elnököt, és hosszan elbeszélgetett veleAllanról. A miniszterelnök tehát már minden tud...

Itt azonban Erlander miniszterelnök elhallgatott. Alig egyéve miniszterelnök, és sok mindent kell még megtanulnia.Egyvalamit viszont már megtanult, nevezetesen azt, hogybizonyos helyzetekben jobb, ha nem tud semmit, vagylegalábbis ne hangoztassa, hogy tudja, amit tud.

A miniszterelnök tehát nem fejezte be megkezdettmondatát. Amit Truman elnök Allan Karlssonról mondottneki, örökre köztük marad. A miniszterelnök inkább rátérttalálkozójuk tárgyára:

– Tudom, hogy itt Svédországban nem rendelkezikmegfelelő anyagiakkal, ezért intézkedtem, hogy pénzbelielismerést kapjon cselekedeteiért a haza szolgálatában...igen, bizonyos értelemben... Mindegy, szóval itt van tízezerkorona, tessék.

A miniszterelnök átnyújtott Allannak egy vastag borítékot,és a nyugtát, amit Allannak alá kell írni. Mert rend a lelkemindennek.

– Nagyon köszönöm, miniszterelnök úr. Most fogom csakföl, hogy nagylelkű támogatása lehetővé teszi számomra,hogy új ruhát vegyek magamnak, és hogy ma éjszaka tisztaágyban aludjak egy szállodában. Talán még fogat ismosok, első ízben ’45 augusztusa óta.

Amikor Allan belefogott alsónadrágja állapotánakismertetésébe, a miniszterelnök félbeszakította, és közölte,hogy a pénzt természetesen arra költi, amire akarja. Annyitazért még szeretne elárulni Karlsson úrnak, hogySvédországban is folyik az atommaghasadássalkapcsolatos kutatás, és örülne neki, ha Karlsson úrközelebbről is megismerkedne ezzel a tevékenységgel.

Az igazság az volt, hogy Erlander miniszterelnökegyszerűen nem tudta, hogy mit gondoljon egy sor fontoskérdésben, melyeket az elmúlt ősszel, amikor Per Albinszíve megállt, hirtelen megörökölt. Az egyik ilyen kérdés azvolt, hogy mit kezdjen Svédország azzal a ténnyel, hogyimmár létezik valami, amit atombombának neveznek. Ahadsereg főparancsnoka, Jung tábornok egy ideje mármondogatja neki, hogy az országnak védekeznie kell akommunizmussal szemben, és a kis Finnország azegyetlen törékeny védőfal Svédország és Sztálin között.

A kérdésnek két megközelítése van. Egyfelől tudvalevő,hogy Jung tábornok, aki gazdag és előkelő nőt vettfeleségül, péntek esténként a palotában vendégeskedik,

és grogot iszik az öreg királlyal. A szociáldemokrataErlander számára a gondolat is elviselhetetlen, hogy V.Gusztáv esetleg azt képzelheti, hogy bármi köze van asvéd biztonságpolitikához.

Másfelől viszont Erlander nem tudta kizárni, hogy atábornoknak és a királynak voltaképpen igaza van.Sztálinban és a kommunistákban valóban nem lehetmegbízni, és ha egyszer úgy gondolnák, hogy hatókörükettovább növelnék nyugat felé, Svédország veszedelmesenközel van hozzájuk.

A honvédelmi kutatóintézet az atomenergiafelhasználásával kapcsolatos (szerény) tudásbázisátnemrégiben áthelyezte az újonnan alapított AtomenergiaRt.-be. Ott dolgozik most az összes szakértő, akikmegpróbálnak pontos tudást szerezni arról, mi történtvoltaképpen Hirosimában és Nagaszakiban. Ezenkívül vanmég egy jóval általánosabb jellegű feladatuk is: a nukleárisjövő elemzése svéd perspektívából. Soha nem mondták kinyíltan, nem is kell kimondani, de Erlander miniszterelnöktudta, hogy a körülményes fogalmazás egyszerű nyelvrelefordítva mit jelent:

Hogy a fenébe készítsünk atombombát, ha egyszerszükségünk lenne rá?

A kérdésre adható válasz most itt ült a miniszterelnökkelszemben. Tage Erlander tisztában volt a helyzettel, de azzal

még inkább, hogy nem akarja, hogy mások is tudják, hogytudja. A politika lényege az, hogy jókor kell jó helyre lépni.

Ezért Erlander miniszterelnök még előző nap kapcsolatbalépett az Atomenergia Rt. kutatási igazgatójával, doktorSigvard Eklunddal, és megkérte, hogy fogadja AllanKarlssont egy állásinterjúra, alaposan kérdezze ki, és tudjameg, mivel járulhatna hozzá Karlsson úr az Atomenergia Rt.tevékenységéhez. Abban az esetben persze, ha Karlssonúr érdeklődést mutat a munka iránt, amit a miniszterelnökmásnap már tudni fog.

Doktor Eklund nem örült neki, hogy a miniszterelnök beleakar szólni abba, hogy kit alkalmazzon azatomprogramban. Egyenesen arra gyanakodott, hogy AllanKarlssont a kormányzat akarja a nyakára küldeni, hogylegyen a falakon belül egy szociáldemokrata kémjük.Mindenesetre megígérte, hogy fogadja Karlsson urat egyinterjú erejéig, annak ellenére, hogy a miniszterelnökkülönös módon egy szót sem szólt protezsáltjakvalifikációjáról. Erlander csak azt a szót ismételgette,hogy alaposan. Doktor Eklund alaposan kérdezze kiKarlsson urat a múltjáról.

Allan azt mondta, a maga részéről nincs semmi kifogásaellene, hogy találkozzon doktor Eklunddal, vagy bármilyenmásik doktorral is, ha ezzel örömet szerez aminiszterelnöknek.

* * *

Tízezer korona vészesen sok pénz, már-már ártalmas azegészségre, gondolta Allan, és bement a legdrágábbszállodába, amit talált.

A Grand Hotel portása gyanakvóan méregette a piszkos,rosszul öltözött férfit, egészen addig, amíg Allan be nemmutatta neki svéd diplomata-útlevelét.

– Természetesen van szobánk a katonai attasé úr részére– közölte a portás. – Készpénzzel óhajt a tanácsos úrfizetni, vagy küldjük a számlát a külügyminisztériumba?

– Készpénzzel – mondta Allan. – Fizessem ki előre?

– Ó, dehogy, tanácsos úr. Hova gondol! – hajolt meg aportás.

Ha a portás a jövőbe látott volna, bizonyára másképpválaszol.

* * *

Másnap doktor Eklund a stockholmi irodájában fogadta akimosakodott és elfogadhatóan felöltözött Allan Karlssont.Doktor Eklund kávéval és cigarettával kínálta Allant,

ugyanúgy, ahogy annak idején Teheránban a főgyilkos(igaz, Eklund a saját hamutartójába hamuzott).

Doktor Eklund tehát nem örült a miniszterelnökbeavatkozási kísérletének; a megfelelő munkaerőkiválasztása a tudomány dolga, nem a politikáé – és ezenbelül is legkevésbé a szociáldemokratáké!

Ami azt illeti, doktor Eklund a hadseregparancsnokkal ismegbeszélte a kérdést telefonon, és a tábornok biztosítottaerkölcsi támogatásáról. Ami azt jelenti, hogy ha aminiszterelnök embere nem üti meg a kívánt mértéket, nemkell alkalmazni, és kész!

Allant megcsapta a feléje áradó ellenséges hangulat szele,és egy pillanatra eszébe jutott, milyen volt, amikor néhányévvel ezelőtt először találkozott Szung Mej-linggel. Felőlemindenki úgy viselkedik, ahogy akar, de nagyáltalánosságban azt gondolta, a mérgelődésnek semmiértelme, ha az ember megteheti azt is, hogy nemmérgelődik.

A két férfi találkozója nem tartott sokáig:

– A miniszterelnök úr megkért, hogy alaposan kérdezzemki, és tudjam meg, Karlsson úr alkalmas lenne-e valamelyikállás betöltésére intézetünkben. És ezt most meg isteszem, persze csak akkor, ha Karlsson úrnak nincs ellenekifogása.

Nem, Allannak semmi kifogása nincs ellene, ha doktorEklund többet szeretne tudni róla, az alaposság nagyerény, és az ő kedvéért a világért se fojtson magábaegyetlen kérdést sem.

– Rendben – mondta doktor Eklund. – Kezdjük talánKarlsson úr tanulmányaival...

– E téren nincs sok dicsekednivalóm – felelte Allan. –Három év.

– Három év? – kérdezte döbbenten doktor Eklund. –Hiszen három alatt az egyetemen senkiből nem lehetfizikus, matematikus vagy vegyész!

– Úgy értem, három év összesen. Nem sokkal a kilencedikszületésnapom előtt befejeztem az iskolát.

Doktor Eklundnak egy pillanatra elállt a lélegzete. Hiszenennek az embernek nincs semmiféle végzettsége! Lehet,hogy nem tud írni vagy olvasni se? De hát a miniszterelnökmegkérte, hogy...

– Mondja, Karlsson úr, van önnek valami olyan jellegűszakmai tapasztalata, amiről elképzelhetőnek tartja, hogyesetleg hasznosítani tudná itt nálunk, az Atomenergia Rt.-nél?

Voltaképpen igen, vélekedett Allan. Hiszen sokáigdolgozott az Egyesült Államokban, a Los Alamos-i

támaszponton Új-Mexikóban.

Doktor Eklund arca földerült. Erlander talán mégsem oknélkül küldte ide ezt az embert. Ma már mindenki tudja,miféle tevékenység folyt Los Alamosban. Karlsson úr mitdolgozott a támaszponton?

– Kávét szolgáltam fel – felelte Allan.

– Kávét? – Doktor Eklund elkomorult.

– Igen, és egyes esetekben teát. Segédmunkás voltam, ésfelszolgáló.

– Karlsson úr tehát segédmunkás volt Los Alamosban...És egyáltalán részt vett Karlsson úr azatommaghasadással kapcsolatos bármely döntésifolyamatban?

– Nem – felelte Allan. – A legközelebb valószínűleg akkorjártam hozzá, amikor az egyik tanácskozáson beleszóltama vitába, pedig csak kávét kellett volna felszolgálnom.

– Karlsson úr egy tanácskozás során, ahol voltaképpenkávét kellett felszolgálnia, tehát mondott valamit... és azutánmi történt?

– Hát, a tanácskozás félbeszakadt... aztán megkértek,hogy hagyjam el a szobát.

Doktor Eklund némán bámult Allanra. Ki ez az alak, akit aminiszterelnök a nyakára küldött? Ez az Erlander talán aztképzeli, hogy egy három elemit végzett felszolgáló fogatombombát gyártani Svédországnak? Kell, hogy legyenegy határ, még egy szociáldemokrata számára is, annakaz együgyű tézisnek az alkalmazásában, hogy mindenember egyformán értékes!

Doktor Eklund azt mondta, előbb magában, hogyszenzáció volna, ha a miniszterelnök ezekkel aképességekkel akár csak egy évig is megmaradna aszékében, aztán Allanhoz fordult, és azt mondta, haKarlsson úrnak nincs több mondanivalója, akkortalálkozójuk ezennel véget ért. Doktor Eklund jelenleg nemlát lehetőséget Karlsson úr alkalmazására. Az adolgozójuk, aki jelenleg a kávét főzi az Atomenergia Rt.-ben dolgozó akadémikusok számára, nem járt ugyan LosAlamosban soha életében, mégis kielégítő módon végzi amunkáját. Greta ezenkívül ki is takarítja a helyiségeket,tehát vitathatatlanul értékesebb munkaerő.

Allan egy ideig némán ült, és azon töprengett, nem kellene-e mindennek ellenére mégis elárulnia, hogy eltérően doktorEklund akadémikusaitól és minden bizonnyal Gretától is, őtudja, hogyan lehet atombombát előállítani.

De aztán úgy döntött, hogy doktor Eklund nem érdemli mega segítséget, ha egyszer meg se próbálja feltenni Allannaka kérdést. Greta ráadásul csapnivaló kávét főz.

* * *

Allan nem kapott állást az Atomenergia Rt.-nél, érdemeikönnyűnek találtattak. De azért elégedetten üldögélt aGrand Hotel előtt egy utcai padon, ahonnan szép kilátásnyílt az öböl túloldalán álló királyi palotára. Miért is ne lettvolna elégedett? A miniszterelnöki figyelmességbőlszármazó pénz nagyobb része még megvolt, jó helyenlakott, minden este vendéglőben vacsorázott, és ezen akora januári napon még az alacsonyan álló nap is kisütött,és átmelegítette testét és lelkét.

A pad, amin ült, viszont hideg maradt a feneke alatt, és ígynémi meglepetéssel látta, hogy még valaki letelepszikmelléje a padra.

– Jó napot – köszönt illemtudóan Allan.

– Good afternoon, mister Karlsson – válaszolt a melletteülő férfi.

14. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 9.

Amikor Aronsson felügyelő Eskilstunában beszámolt alegfrissebb fejleményekről Conny Ranelidnek, avizsgálóbíró azonnal úgy döntött, hogy Allan Karlssont,Julius Jonssont, Benny Ljungberget és Gunilla Björklundotle kell tartóztatni.

Aronsson és a vizsgálatvezető bíró folyamatosan tartotta akapcsolatot egymással azóta, hogy a százéves Allankimászott az ablakon és eltűnt, s a bíró egyre intenzívebbérdeklődéssel követte az eseményeket. Most azon alátványos lehetőségen töprengett, hogy Allan Karlssonraesetleg rábizonyíthatja a gyilkosságot, vagy legalább azemberölést, annak ellenére, hogy az áldozatok eltűntek.Hasonló esetekből tucatnyi sikeres példát ismer a svédigazságszolgáltatás történetéből. Csak különlegesbizonyítási eljárásra van szükség, no meg egy talpraesettvizsgálóbíróra. Ez utóbbi Conny Ranelid vizsgálóbírónakmáris rendelkezésére állt, az előbbit pedig közvetettbizonyítékok láncolatából kívánta felépíteni, melyben a láncelső szeme a legerősebb, de a többi sem igazán gyenge.

Aronsson felügyelő azon kapta magát, hogy csalódást éreza legújabb fejlemények miatt. Jobban örült volna annak, hakimenthet egy vénembert a bűnözők karmai közül, mintannak, hogy nem tud kimenteni bűnözőket az öregkarmaiból.

– Tényleg összeköthetjük Allan Karlssont és a többieketBylund, Hultén és Gerdin halálával akkor is, ha nem találjukmeg a holttesteket? – kérdezte Aronsson, és nagyonremélte, hogy a válasz „nem” lesz.

– Ne legyen ilyen kishitű, Göran – felelte Conny Ranelidvizsgálóbíró. – Csak kapja el nekem a vén faszt, ésmeglátja, mindent kiszedek belőle. És ha túl szenilis, atöbbiek majd úgy belegabalyodnak az ellentmondásokba,hogy soha többé nem bírnak kimászni belőlük.

És Ranelid vizsgálóbíró és az ő felügyelője kettesbenvégigelemezte az egész ügyet. A vizsgálóbíró először astratégiát magyarázta el. Mindet valószínűleg nem tudjagyilkosságért rács mögé juttatni, de a gyilkosságon kívülmég ott van az emberölés lehetősége és a közreműködésakár ebben, akár abban, valamint a gondatlanságból haláltokozó testi sértés és a bűnpártolás. Még a kegyeletsértésbűntette is szóba jöhet, de ezen a vizsgálóbírónak méggondolkoznia kell.

Minél később csatlakozott a cselekménysorozathoz aletartóztatott személy, annál nehezebben lesz rábizonyítható

valamelyik súlyosabb bűntett elkövetése (hacsak,természetesen, nem vallja be önként), ezért a vizsgálóbírószerint arra a személyre kell koncentrálniuk, aki kezdettőlfogva mindenben benne volt, vagyis a százéves AllanKarlssonra.

– Az ő esetében teszünk róla, hogy a szó szorosértelmében életfogytiglanit kapjon – tréfálkozott Ranelidvizsgálóbíró.

Az öreggel úgy állt a dolog, hogy neki legalább volt indítékará, hogy megölje először Bylundot, aztán Hultént és Gerdint.Az indíték az volt, hogy máskülönben épp fordítva történtvolna, vagyis Bylund, Hultén és Gerdin ölte meg volna őt.Hogy a Never Again három tagja hajlamos az erőszakra,arra Ranelid vizsgálóbírónak friss bizonyítékai voltak, deszükség esetén régebbiekkel is szolgálhatott volna.

Az öreg mégsem hivatkozhatott volna jogos önvédelemre,mert közötte és három áldozat között ott állt egy bőrönd,melynek tartalma a vizsgálóbíró számára ismeretlen volt.Mintha minden e körül a táska körül forgott volna kezdettőlfogva, ami azt jelenti, hogy az öreg számára lett volnaalternatívája a gyilkosságnak – nem kellett volna ellopnia atáskát, vagy ha már úgy alakult, hogy valamiképp mégisellopta, vissza is adhatta volna.

A vizsgálóbíró a helyszínek tekintetében is többkapcsolatra hivatkozhatott Karlsson úr – alias vén fasz – és

az áldozatok között. Az első áldozat, ugyanúgy, mintKarlsson úr, Byringe-állomás megállóhelyen szállt le abuszról, még ha nem is ugyanakkor. Az egyes számúáldozat továbbá, pontosan úgy, ahogy Karlsson úr,hajtányon közlekedett, méghozzá egy időben Karlssonúrral. Viszont eltérően Karlsson úrtól és társától, az egyesszámú áldozatot a hajtányon megtett út után senki sem láttatöbbé. „Valaki” mégis halotti nyomot hagyott maga után.Hogy ki lehet ez a valaki, az nyilvánvaló. A vén fasz és atyúktolvaj Jonsson aznap, későbbi időpontban,bizonyíthatóan életben volt.

A helyszínek azonosságán alapuló kapcsolat Karlsson és amásodik számú áldozat között már nem volt ennyiremeggyőző. Például senki sem látta őket együtt. De egyezüstszínű Mercedes és egy ottfelejtett revolver aztjelentette Ranelid vizsgálóbíró számára – és mindenbizonnyal ezt fogja hamarosan a bíróság számára is –,hogy Karlsson úr és a Hultén – becenevén Kübli – nevűáldozat egyaránt megfordult a smålandi Tószeg tanyán.Hultén ujjlenyomatát még nem azonosították a revolveren,de a vizsgálóbíró szerint ez csak idő kérdése.

A revolver felbukkanása égi ajándéknak tekinthető.Egyrészt kapcsolatot teremt Kübli Hultén és Tószeg között,másrészt motiváltabbá teszi a második számú áldozatlikvidálásának szándékát.

Karlssont illetően a DNS-elemzés fantasztikus találmányát

is be lehetett vetni. Az öreg természetesen számtalannyomot hagyott maga után mind a Mercedesben, mind asmålandi tanyán. Fel lehet tehát állítani a következőképletet: Kübli + Karlson = Tószeg!

A DNS-elemzés természetesen azt is kimutatta, hogy azösszelapított BMW-ben található vérnyomok a harmadikszámú áldozat, a Főnöknek nevezett Per-Gunnar Gerdinvéréből származnak. Hamarosan alaposabban isátvizsgálják a BMW roncsait, és akkor bizonyára ott isfelfedezik Karlsson és társai keze nyomát. Másképphogyan távolíthatták volna el a holttestet az autóból?

Vagyis ami az indítékokat, a helyszíneket és az időbeliegybeeséseket illeti, a vizsgálóbíró egyértelmű kapcsolatotmutatott ki egyfelől Karlsson, másfelől a három halottbandita között.

A felügyelő összeszedte bátorságát, és megkérdezte avizsgálóbírótól, miért olyan biztos benne, hogy a háromáldozat tényleg áldozat, vagyis tényleg meghalt. Ranelidvizsgálóbíró lebiggyesztette ajkát, és azt felelte, hogy azegyes és hármas számú áldozat esetében aligha vanszükség további magyarázatra. A második számúesetében Ranelid a bíróság döntésére fog hagyatkozni: haugyanis a bíróság elfogadja, hogy az egyes és a hármasszámú feldobta a talpát, akkor a kettes is betagozódik aközvetett bizonyítékok jól felépített láncolatába.

– Vagy talán azt gondolja, felügyelő úr, hogy a kettesönként átadta a revolverét azoknak, akik nemrég kinyírták abarátját, aztán gyengéd búcsút vett tőlük, és eltávozott, megse várva főnökét, aki pár óra múlva oda érkezett? –kérdezte a vizsgálóbíró gúnyosan.

– Nem, nem hiszem – védekezett a felügyelő.

A vizsgálóbíró beismerte Aronsson felügyelőnek, hogy akonstrukció talán gyenge lábakon áll, de, mint mondta, azesemények láncolat jellege mégis erőssé teszi. Avizsgálóbíró nem tudta felmutatni sem az áldozatokat, sema gyilkosságoknál használt fegyvereket (a sárga kamionkivételével). De a terv úgy szólt, hogy Karlssont először azegyes számú áldozat miatt varrják be. A hármas – ésfőként a kettes számú – áldozat meggyilkolására nincselegendő bizonyítékuk, de ami van, megtámogatjaKarlsson bűnösségének bizonyítását az első számúügyben. Ami, mint már mondta, ha nem gyilkosság, akkoris...

– A legenyhébb bűntett, ami miatt a vén faszt el akaromkapni, az emberölés, vagy bűnrészesség azemberölésben. És ha az öreget elkaptam, a többi már jönmagától. Kisebb vagy nagyobb mértékben, de mind bennelesznek!

A vizsgálóbíró persze nem hallgathat ki embereket abbólkiindulva, hogy a kihallgatások folyamán majd úgy

ellentmondanak egymásnak, hogy mindjárt le is lehet őkettartóztatni. Mégis erre készült, mert úgy látta, csupaamatőrrel van dolga. Egy százéves öregemberrel, egykisstílű tyúktolvajjal, egy utcai büféssel és egy öreglánnyal.Hogy tudnának az ilyenek ellenállni egy ügyeskihallgatásnak?

– Menjen el Växjőbe, Aronsson, vegyen ki egy szobát egyrendes szállodában. Ma este kiszivárogtatom a hírt, hogy aszázéves vénség sorozatgyilkosság elkövetésévelgyanúsítható, és holnap reggelre annyi bejelentése lesz ahollétéről, hogy még ebéd előtt begyűjtheti, ezt bármibelefogadom.

15. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 9.

– Tessék, kedves bátyám, itt van hárommillió korona. Ésegyúttal megragadom az alkalmat, hogy bocsánatot kérjeka Frasse bácsi örökségével kapcsolatos viselkedésemért.

Benny először találkozott bátyjával harminc év után, ésmindjárt a tárgyra tért. Átnyújtotta neki a dobozbacsomagolt pénzt még mielőtt kezet fogtak volna. És komolyarccal folytatta mondandóját, miközben bátyja még mindignem tért teljesen magához a meglepetéstől:

– Két dolgot akarok még mondani neked. Az egyik az,hogy tényleg szükségünk van a segítségedre, mert nyakigbenne vagyunk a kulimászban. A másik az, hogy a pénz,amit kaptál, a tiéd, mert megérdemled. Elkergethetszminket, szíved joga, de a pénz akkor is a tied.

A két testvér a sárga kamion egyetlen működő fényszórójaelőtt állt a Klockaregård, vagyis Bosse nagyméretű házaelőtt, Västergötlandban, Falköpingtől alig egy mérföldnyiredélnyugati irányban. Bosse, amennyire bírta, összeszedtegondolatait, azután azt mondta, ha lehet, feltenne néhánykérdést. Megígérheti, a válaszok alapján dönteni fog a

vendégszeretet kérdésében. Benny bólintott, és közölte,hogy az igazságnak megfelelően kíván válaszolni bátyjaminden kérdésére.

– Akkor kezdjük – mondta Bosse. – A pénz, amit kaptam,tisztességes pénz?

– A legkevésbé sem az – felelte Benny.

– A rendőrök a nyomotokban vannak?

– A rendőrök is és valószínűleg a tolvajok is – mondtaBenny. – De főként a tolvajok.

– Mi történt a kamionnal? Az eleje teljesen össze van törve.

– Elütöttünk egy tolvajt, teljes sebességgel.

– Meghalt?

– Sajnos nem. Bent fekszik a kamionban agyrázkódással,bordatöréssel, kartöréssel, és a jobb combján egy jókoranyílt sebbel. Az állapota súlyos, de stabil, ahogy mondaniszokás.

– Magatokkal hoztátok?

– Súlyosbítja a helyzetünket, tudom.

– Mit kellene még tudnom?

– Hát, talán még azt, hogy útközben kinyírtunk két másiktolvajt, ennek a magunkkal hozott félholt alaknak a társait.Mind a kettő makacsul vissza akarta szerezni azt azötvenmilliót, amely véletlenül hozzánk került.

– Ötvenmillió?

– Ötvenmillió. Mínusz a költségek. Például ennek akamionnak az ára, többek között.

– Miért jártok kamionnal?

– Van nálunk egy elefánt is.

– Elefánt?

– Szonja a neve.

– Elefánt?

– Ázsiai.

– Elefánt?

– Elefánt.

Bosse egy ideig némán töprengett. Azután azt mondta:

– Az elefántot is loptátok?

– Nem, azt azért nem mondanám.

Bosse újra elhallgatott. Azután azt mondta:

– Grillcsirke sült krumplival a vacsora. Megfelel?

– A legnagyobb mértékben – mondta Benny.

– Valami innivaló is jár hozzá? – szólalt meg egy öreghang a kamion belsejében.

* * *

Amikor kiderült, hogy a roncsba beszorult halott él, Bennyazonnal megkérte Juliust, vegye elő az elsősegélynyújtódobozt a kamion vezetőülése mögött lévő fülkéből. Bennyazt mondta, tudja, mivel tartozik kis csoportjuknak, de nekimint majdnem-orvosnak gondolnia kell a majdnem letettorvosi esküjére is. Vagyis egyszerűen nem hagyhatja, hogya halott elvérezzen.

Tíz perccel később már folytatták is útjukat Västergötlandfelé. A félhalottat kiemelték a roncsból, Bennymegvizsgálta, felállította a diagnózist, és a megfelelőelsősegélynyújtó kellékekkel elvégezte a legfontosabbteendőket: elállította a jobb combból kiinduló erős vérzést,és rögzítette az eltört jobb alkar csontjait.

Ezután Allan és Julius hátraköltözött Szonja mellé, hogy a

félhalott a Szépség betegápolói felügyeletével keresztbefekhessen a vezetőfülke hátsó ülésén. Benny előzőleg mégmegmérte a vérnyomását és a pulzusát, és nagyjábólrendben lévőnek találta. Kellő mennyiségű szintetikusmorfium segítségével pedig gondoskodott róla, hogy afélhalott a fájdalmai ellenére álomba merüljön.

Mihelyt kiderült, hogy a társaság maradhat Bossénél,Benny újra megvizsgálta páciensét. A félhalott a morfiumtólmég mindig mélyen aludt, és Benny úgy döntött, egyelőreott hagyják, ahol van.

Benny ezek után csatlakozott a Bosse tágas konyhájábanüldögélő társasághoz. Miközben a házigazda vacsorátkészített, a barátok sorban beszámoltak az elmúlt napokdrámai eseményeiről. Először Allan, aztán Julius, aztánBenny, akinek beszámolójához a Szépség kisebbmegjegyzéseket fűzött, majd amikor a bandita BMW-jénekösszelapításához értek, ismét Benny.

Bossét, noha most tudta csak meg két ember halálának éshaláluk eltitkolásának törvénybe ütköző, részletestörténetét, csak egyvalami izgatta:

– Most akkor tisztázzuk, hogy jól értettem-e... szóval ebbena kamionban, itt a kapu előtt, valóban van egy elefánt?

– Igen, de holnap reggel már mindenképp ki kell engedni –

mondta a Szépség.

Bosse egyébként nem gondolta, hogy bármin is megkellene botránkoznia. Gyakran van úgy, hogy az embertőlmást követel a törvény, és mást az erkölcs, mondta, éselég, ha csak a saját kis ügyeire gondol, ha példát akarnakeresni a törvényesség emelt fővel való mellőzésénekgyakorlatára.

– Valahogy így bántál te is az örökségünkkel, csak éppfordítva – vetette oda Bosse Bennynek.

– Na de ki törte össze az új motorbiciklimet? – riposztozottBenny.

– Az csak azért volt, mert kiszálltál a hegesztőtanfolyamról– mondta Bosse.

– Azért szálltam ki, mert folyton csak szívattál – felelteBenny.

Bossén látszott, hogy már száján a válasz öccse válaszáraaz ő válaszára, de Allan félbeszakította a fivérek vitáját,mondván, hogy sok helyet bejárt, és sok mindent látott márhosszú életében, és ha valamit, hát azt megtanulta, hogy avilág legnagyobb és látszólag legmegoldhatatlanabbkonfliktusai mind egy szálig a következő tételekből indulnakki: „Hülye vagy!” „Te vagy a hülye!” „Nem, te vagy a hülye!”A megoldás, folytatta Allan, legtöbbször úgy születik meg,hogy fognak egy üveg pálinkát, együtt megisszák, és előre

tekintenek a jövőbe. Most azonban szerencsétlenülalakultak a körülmények, mert Benny antialkoholista. Allantermészetesen magára vállalná Benny részénekelfogyasztását a pálinkából, de attól tart, azért az mégsemugyanaz.

– Szóval egy üveg pálinkával meg lehetne oldani az izraeli-palesztin konfliktust? – kérdezte Bosse. – Melynek agyökerei a bibliai időkig nyúlnak vissza?

– Ebben a bizonyos esetben, amelyikről beszélsz, nemkizárt, hogy egy üveg nem volna elég – felelte Allan. – Deaz alapelv ugyanaz.

– És akkor is működik, ha én valami mást iszom? –kérdezte Benny, aki hajthatatlansága miatt úgy éreztemagát, mintha világokat döntene romba.

Allan elégedetten konstatálta a fejleményeket. A két fivérbefejezte a vitát. Allan ezt be is jelentette, és hozzátette,hogy a szóban forgó pálinkát a konfliktusok megoldásahelyett így most már másra is felhasználhatják.

A pálinka csak várjon a sorára, mondta Bosse, mertközben elkészült a vacsora. Frissen grillezett csirke,héjában sült krumpli, sör a nagyoknak és gyümölcslé azöcskösnek.

Miközben a konyhában asztalhoz ültek, odakint felébredtPer-Gunnar „Főnök” Gerdin. Fájt a feje, nehezen vette alevegőt, egyik karja fel volt kötve – valószínűleg eltört –, ésa jobb combjában vérezni kezdett egy seb, a Főnökazonban így is kimászott a kamion vezetőfülkéjéből.Előzőleg, különös módon, megtalálta a kesztyűtartóban asaját revolverét. Úgy látszik, a világon rajta kívül mindenkihülye.

A morfium még dolgozott benne, így elviselte valahogy azerős fájdalmat, a gondolatait azonban nehezen tudtaösszeszedni. Mindenesetre körbebicegte az épületet, ésbenézett a különféle ablakokon, míg végül megállapította,hogy a ház valamennyi lakója a konyhában tartózkodik,beleértve egy juhászkutyát is. A konyha kertre nyíló ajtajaráadásul nem volt bezárva. Ezen át sántikált be a Főnöknagy határozottsággal és bal kezében a revolvertszorongatva a konyhába, és azzal kezdte, hogy:

– Zárjátok be a kutyát a kamrába, különben lelövöm. Ésmarad még a tárban öt töltényem, jut belőlemindannyiótoknak.

A Főnök maga is meglepődött, mennyire kordában tudjatartani haragját. A Szépség inkább bánatosnak látszott,mintsem ijedtnek, amikor bevezette Bustert a kamrába, ésrázárta az ajtót. Buster csodálkozott és nyugtalan volt, demindenekelőtt elégedett. Az éléskamrában találta magát;rosszabb helyet is el tudott képzelni egy kutyának.

A Főnök sorba állította az öt barátot. Közölte velük, hogy asarokban álló táska az övé, és amikor elmegy, elviszimagával. A sorban állók közül talán életben lesz mégvalaki, vagy lesznek valakik, attól függően, milyenválaszokat kap a kérdéseire, és mennyi hiányzik a táskatartalmából.

A barátok közül Allan törte meg a csendet. Azt mondta,néhány millió kétségtelenül hiányzik a táskából, de arevolveres úr talán így is elégedett lesz, mivel akörülmények úgy alakultak, hogy nemrégiben a revolveresúr két kollégája is meghalt, és így a revolveres úrnakkevesebb emberrel kell osztoznia a táska tartalmán.

– Karó és Kübli meghalt? – kérdezte a Főnök.

– Durbincs?! – kiáltott fel Bosse váratlanul. – Akármilegyek, ha ez nem te vagy! De régen láttalak!

– Csibész Bosse!? – kiáltott fel Per-Gunnar „Durbincs”Gerdin.

Ezt követően Csibész Bosse és Durbincs Gerdin a konyhaközepén megölelték egymást.

– Semmi kétség, ezt is túlélem – mondta Allan.

* * *

Buster kijöhetett a kamrából, Benny átkötözte „Durbincs”Gerdin vérző sebét, Csibész Bosse pedig még egyterítéket helyezett az asztalra.

– Elég a villa is – mondta Durbincs –, a jobb karomat mégnem bírom használni.

– Pedig mindig jól bántál a késsel, ha szükséged volt rá –mondta Csibész Bosse.

Durbincs és Csibész nemcsak nagyon jó barátok voltak,hanem társak is az élelmiszer-kereskedelemben. Durbincsvolt kettejük közül a türelmetlenebb, aki mindenben elöl járt,de egy lépéssel még annál is mindig előrébb akart járni.Útjaik akkor váltak el egymástól, amikor Durbincs kitalálta,hogy a Fülöp-szigetekről akar importálni svéd húsgolyót,méghozzá olyat, melyet előzőleg formalinnal tartósítanak,lehetővé téve, hogy három nap helyett három hónapig iselálljon (vagy akár három évig, attól függően, mennyirebőkezűen bánnak a formalinnal). Bossénak ez már sok volt.Azt mondta, nem hajlandó behozni olyan élelmiszert,amelynek a tartósítószere halált okozhat. Durbincs szerintBosse eltúlozta a dolgot. Szerinte az emberek nem halnakbele egy kis vegyszer elfogyasztásába, a formalin ráadásulépp ellenkező hatást fejt ki.

Barátságban váltak el egymástól. Bosse a városból iseltávozott, Västergötlandba költözött, Durbincs pedig,

leginkább csak próbaképpen, kirabolt egy importcéget, ésa kísérlet olyan jól sikerült, hogy a húsgolyó-behozatalhelyett a rablást választotta főfoglalkozásnak.

Kezdetben még tartották a kapcsolatot, évente egyszer-kétszer beszéltek egymással, de a beszélgetések ritkultak,és egy idő után teljesen elmaradtak – mindaddig, amíg egyeste Durbincs váratlanul betántorgott Bosse konyhájába,ugyanolyan fenyegetően, mint amilyen fenyegetően Bosseemlékei szerint régen is fel tudott lépni, ha éppen olyankedve volt.

Durbincs haragja azonban abban a pillanatban elpárolgott,ahogy felismerte ifjúkori társát és barátját. Mindjárt le istelepedett az asztalhoz Csibész Bosse és barátai közé.Karót és Küblit eltették ugyan láb alól, de ezen már nemlehet változtatni. A táska dolgát, meg minden egyebet majdelrendezik másnap. Mert itt most az evés és ivás öröme várrá.

– Egészségünkre! – jelentette ki Per-Gunnar DurbincsGerdin, és arccal előre egyenesen a tányérjába ájult.

Durbincs arcát megtörölgették, majd átvitték avendégszobába, és lefektették. Benny újra felmérte aktuálisegészségi állapotát, azután egy újabb adag szintetikusmorfiumot adott be páciensének, hogy zavartalanulalhasson egészen másnapig.

Végre eljött a pillanat, amikor Benny és a többiekátadhatták magukat a csirke és a sült krumpli élvezetének.Élvezték is rendesen, abban nem volt hiba.

– Ez aztán a madár! – dicsérte meg a csirkét Julius, és atöbbiek is hangoztatták, hogy ennél szaftosabb szárnyastmég soha életükben nem ettek. Mi a titka?

Bosse elmondta, hogy friss csirkehúst importálLengyelországból („igazi cuccot, nem selejtet”), aztánminden egyes csirkébe saját kezűleg beinjekciózikkörülbelül egy liter saját készítésű, különleges fűszeresvizet. Ezután a húst újracsomagolja, és mivel annyi mindentörtént már azzal a csirkével Västergötlandban, úgy érzi,nyugodt lelkiismerettel nevezheti „svéd” árunak.

– Sokkal jobb a fűszerkeverék miatt, sokkal nehezebb a vízmiatt, és sokkal keresettebb az eredet-megjelölés miatt –foglalta össze Bosse áruja dicséretét.

Hirtelen beindult az üzlet, annak ellenére, hogy Bossekiskereskedő. A vásárlók imádták a csirkéjét. Akörnyékbeli nagykereskedőknek azonban óvatosságbólegy darabot sem adott, mert azok, ha a közelben laknak,könnyen felfedezhetik, hogy Bosse udvarában bizonyegyetlen szárnyas sem kapirgál.

Erre gondolt, amikor azt fejtegette, hogy az embertől mástkíván a törvény, és mást az erkölcs, folytatta Bosse. A

kíván a törvény, és mást az erkölcs, folytatta Bosse. Alengyelek éppolyan jól etetik a csirkéiket, és azutánéppolyan jól kitekerik a nyakukat, mint a svédek. Aminőségnek semmi köze az ország határaihoz.

– Az emberek korlátoltak – szögezte le Bosse. – Afranciáknak a francia hús ízlik jobban, a németeknek anémet. Ugyanez a helyzet Svédországban. Az emberekérdekében így aztán bizonyos információkat megtartokmagamnak.

– Ez kedves tőled – mondta Allan minden irónia nélkül.

Bosse elmesélte, hogy hasonlóképp jár el agörögdinnyével is, bár azt nem Lengyelországból, hanemSpanyolországból és Marokkóból hozza be. A dinnyétspanyol eredetűnek nevezi, mert hiába írná rá, hogy svéd,úgysem hinnék el. De mielőtt eladja, mindegyikbebefecskendez egy liter cukoroldatot.

– Sokkal nehezebbek lesznek, ami jó nekem! És sokkalfinomabbak, ami jó a vásárlónak!

– Ez is nagyon szép tőled – mondta Allan. Ebben amegjegyzésében sem volt semmi irónia.

A Szépség arra gondolt, hogy a vásárlók között biztosanakadnak olyanok, akiknek egészségügyi okokból nemvolna szabad elfogyasztani egy liter cukoroldatot, de nemmondott semmit. Úgy érezte, ennél az asztalnál erkölcsi

kérdésekben senkinek sincs szavazójoga. Azonkívül agörögdinnye mennyeien finom volt, akárcsak előtte acsirke.

* * *

Göran Aronsson felügyelő a växjői Royal Corner szállodaéttermében ült, és csirkét evett cordon bleu módra. Acsirke nem Västergötlandból származott, száraz volt ésízetlen. Aronsson azonban megivott hozzá egy üveg jó bort.

A vizsgálóbíró valószínűleg ezekben az órákban suttog beleegyet s mást a kihegyezett újságírói fülekbe, és másnapújra megrohanja őket a sajtó. Ranelid vizsgálóbíró perszejól kalkulál, ha arra számít, hogy bejelentéseket fognakkapni a horpadt sárhányójú sárga kamionról. Amíg erre vár,Aronsson maradhat ott, ahol van. Úgysincs más dolga:nincs családja, nincsenek közeli barátai, nincs még valamiértelmes hobbija sem. Amikor ez a különös hajsza végetér, végleg abbahagyja a szolgálatot, és visszavonul.

Aronsson felügyelő egy gin-tonikkal fejezte be az estét,elüldögélt a pohár mellett, sajnálta magát, és azontöprengett, mi volna, ha előhúzná szolgálati fegyverét, éslelőné a bárzongoristát. Ha ehelyett inkább józan maradtvolna, és rendesen végiggondolta volna mindazt, amitamúgy tudott, az egész történet másképp alakult volna.

* * *

Az Expressen szerkesztőségében aznap este rövidmegbeszélést tartottak, hogy eldöntsék, mi legyen amásnapi főcím. A hírrovat vezetője végül leszögezte, havalahol egy halott van, az lehet gyilkosság, ha két halottvan, az lehet kettős gyilkosság, de három halott sajnosmégsem lehet tömeggyilkosság, ahogy a hírszerkesztőségegyes tagjai szeretnék. A főcím azért így is hatásos lett:

HÁRMAS GYILKOSSÁG

gyanúsítottja az eltűntSZÁZÉVES EMBER

* * *

Késő este volt már, és Klockaregård konyhájában ahangulat a tetőfokára hágott. Jobbnál jobb anekdoták ésmulatságos történetek követték egymást. Bosse nagysikert aratott, amikor előhúzott egy Bibliát, és bejelentette,el akarja mesélni, hogyan olvasta el az egészet az elejétőla végéig akarata ellenére. Allan tudni szerette volna, miféleördögi kínzással vették rá erre Bossét, de kiderült, hogynem erről van szó. Bosse nem külső kényszer hatásáracselekedett így, hanem a saját kíváncsisága parancsára.

– Én ennyire kíváncsi soha nem leszek – mondta Allan.

Julius megkérdezte Allantól, abba tudná-e hagyni azállandó közbedumálást, hogy meghallgathassák végreBosse történetét, mire Allan azt felelte, hogy abba. Bossefolytatta:

Néhány hónappal ezelőtt felhívta egy ismerőse, aki aSkövde közelében lévő hulladékégetőben dolgozott. MégAxevallából ismerték egymást, az ottani ügetőről, aholreményeik szertefoszlatása céljából találkozni szoktak,valahányszor ott rendezték meg a V75-ös versenyeket.Ismerőse tudta, hogy Bosse lelkiismerete engedni szokotta kezdeményezéseknek némi mozgásteret, valamint azt is,hogy Bosse mindig készen áll az új bevételi forrásoklehetőségének felkutatására.

Az történt, hogy beérkezett ötszáz kiló könyv egy raklapon,amit el kellett volna égetni, mert nem irodalomnak, hanemtüzelőanyagnak lett minősítve. Bosse ismerősét elfogta akíváncsiság, mi lehet az átminősítés oka, kibontotta arakományt a csomagolásból – és egyszer csak ott állt,kezében egy Bibliával (Bosse ismerőse egészen másraszámított).

– De nem ám valami ócska Bibliáról van szó – mondtaBosse, és körbeadott egy példányt. – Hanemdíszkiadásról, bőrkötésben, merített papíron,aranymetszéssel... és ezt nézzétek meg: kislexikon is van

benne, színes térképek, mutatók...

– A kurva istenit! – mondta a Szépség elismerően.

– Ebben az esetben talán nem ez a jó szó – igazította kiBosse –, de értem, mire gondolsz.

Ismerősét éppúgy lenyűgözte a lelet, mint most ajelenlévőket, és ahelyett, hogy eltüzelte volna a pompáskönyveket, felhívta Bossét, és felajánlotta, hogykicsempészi neki az egész rakományt, mondjuk... hát... egyezresért.

Bosse rögtön elfogadta az ajánlatot, és a fészerében máraznap délután ott állt az ötszáz kiló Biblia. De bármennyitforgatta, nézegette a könyveket, nem talált bennük semmihibát. A kérdés szinte az őrületbe kergette. Egy este végülletelepedett a nappaliban a kandalló elé, és elkezdteolvasni a „Kezdetben teremté...”-től kezdve, sorról sorra azegészet. Biztonság kedvéért elővette a saját bibliáját,amiből konfirmált, hogy az újat legyen mivelösszehasonlítania. Valahol lennie kell benne valamilyensajtóhibának, különben miért dobtak volna a szemétbeolyasmit, ami ilyen szép és ilyen... szent?

Bosse estéről estére csak olvasott és olvasott, amikor azÓszövetség végére ért, belefogott az Újszövetségbe,mindent összehasonlított a konfirmációs bibliájával – éstovábbra sem talált benne semmiféle hibát.

Egyik este eljutott az utolsó fejezetig, aztán az utolsóoldalon az utolsó versig.

És ott volt! Ott állt az érthetetlen és megbocsáthatatlansajtóhiba, ami miatt a könyvek tulajdonosa úgy döntött,hogy eltüzelteti őket.

Bosse ekkor mindenkinek adott egy-egy példányt az asztalkörül, mindenki előrelapozott az utolsó oldal utolsóverséhez, és sorban egymás után mindenki felnevetett.

Bosse beérte annyival, hogy megtalálta a sajtóhibát, azmár nem érdekelte, hogyan került bele a szövegbe.Kíváncsiságát a maga részéről kielégítette, ráadásul újravégigolvasott egy egész könyvet, ami iskolás kora óta nemtörtént meg vele, és kicsit meg is érintette a vallás. Nemúgy, hogy beleszólást engedett volna IstennekKlockaregård üzleti tevékenységébe, és nem is úgy, hogymegengedte volna az Úrnak, hogy jelen legyen, amikor aszemélyi jövedelemadóját vallja be, de életét máskülönbenmégis az Atya, a Fiú és a Szentlélek kezébe helyezte. Mertegyiküknek sem volt semmilyen ellenvetése az ellen, hogyBosse a hétvégeken és az ünnepnapokon bejárja Dél-Svédország piactereit, és kisebb sajtóhibával nyomottbibliákat áruljon. („Darabja csak 99 korona! Úristen,micsoda alkalmi vétel!”)

Ha Bossét érdekelte volna a történet, és ha mindenésszerű várakozással ellentétben sikerül kiderítenie az

igazságot, akkor, mintegy kiegészítve az eddigieket, akövetkezőket mesélhette volna el barátainak:

Rotterdam egyik külső negyedében élt egy nyomdász,akinek élete válságba került. Sok évvel azelőtt csatlakozotta Jehova tanúihoz, akik nem sokkal később kizártákmaguk közül, mert túlságosan hangosan vonta kétségbehitelességüket amiatt, hogy a gyülekezet nem kevesebbmint tizennégy alkalommal jósolta meg Jézus eljövetelét1799 és 1980 között – és bámulatos módon mind atizennégyszer tévedett.

A nyomdász ezek után a pünkösdi mozgalomhozcsatlakozott; tetszett neki a végső dolgokról szóló tanítás,Isten végső győzelmének gondolata a gonoszság fölött,Jézus visszajövetelének jóslata (a pünkösdi testvérek nemadták meg a pontos dátumot), és az is, hogy ifjúkoránakszereplői közül legtöbben, beleértve apját is, a pokollángjai közé kerülnek.

De a nyomdásznak egy szép napon új közössége is ajtótmutatott. Ezúttal az történt, hogy a gyülekezet gyűjtésbőlszármazó egyhavi bevétele, melyet a gondjaira bíztak,kézen-közön eltűnt. A nyomdász szemrebbenés nélkülletagadta, hogy bármi köze volna a pénz eltűnéséhez. Ésami azt illeti, hát nem a megbocsátásban mutatkozik meg akereszténység igazi ereje? Különben is, mi más választásalett volna, ha egyszer a kocsija szétesett alatta, és ha nemvesz magának újat, nem tarthatja meg az állását?

Keserű szájízzel fogott hozzá a nyomdász a munkahelyénaz előtte álló aznapi feladatnak, a sors iróniájából kétezerpéldány Biblia kinyomtatásának! Ráadásul svédmegrendelésről volt szó, és a nyomdász úgy tudta, hogyapja azóta is Svédországban él, amióta elhagyta családját,amikor ő, a nyomdász, még csak hatéves volt.

A nyomdász könnyes szemmel táplálta be a szövegetfejezetenként a különleges nyomdagép memóriájába.Amikor az utolsó részhez ért – a Jelenések könyvéhez –,nem bírta tovább. Hogy volna lehetséges, hogy Jézusvalaha is visszatérjen a földre? Hiszen itt a gonoszságuralkodik mindenek felett! A gonoszság egyszer smindenkorra legyőzte a jóságot, mi értelme volna mégbárminek is? És a Biblia... ugyan már, vicc az egész!

Így történt, hogy az idegroncs nyomdász hozzátett még egysort az utolsó fejezet utolsó verséhez az általa épp akkornyomtatott svéd Bibliában. A nyomdász nem sokat tudottmár apja anyanyelvéből, de eszébe jutott egy rigmus,amiről úgy gondolta, jól illik a könyv végéhez. A következőformában nyomtatta ki tehát a Biblia utolsó két versét, ésaz általa hozzátett harmadikat:

20. Így szól az, aki ezekről bizonyságot tesz: „Bizony,hamar eljövök”. Ámen. Jöjj, Uram Jézus!

21. Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.

22. Itt a vége, fuss el véle.

Így telt az este, és az estéből így lett éjszakaKlockaregårdban. Kiáradt rájuk a pálinka és a testvériszeretet bősége, és áradt volna még tovább is, ha azabsztinens Benny észre nem veszi, milyen későre jár.Véget vetett a vigasságnak, és közölte, hogy immárelkerülhetetlenül eljött a lefekvés ideje. Sok mindent kellmásnap elintézniük, és jobb, ha kipihenten fognak hozzá.

– Ha kíváncsi természetű ember volnék, most azontöprengenék, ájult barátunk vajon milyen kedvében leszholnap, amikor felébred – mondta Allan.

16. FEJEZET

1948-1953

Good afternoon, mister Karlsson, mondta az Allan padjáraletelepedő férfi, és Allan ebből mindjárt le is vont kétkövetkeztetést. Elsőnek azt, hogy a férfi nem svéd,különben svédül próbálna beszélni. Másodiknak pedig azt,hogy ismeri őt, különben nem szólítaná a nevén.

A férfi jól öltözött ember volt, fekete karimás szürke kalapot,szürke télikabátot és fekete cipőt viselt. Akár üzletember islehetett. Barátságosan nézett Allanra, és látszott rajta, hogyakar valamit. Úgyhogy Allan azt válaszolta neki, angolul:

– Lehet, hogy az életem újabb fordulóponthoz érkezett?

A férfi azt felelte, hogy ennek a lehetőségét nem lehetkizárni, és barátságosan hozzátette, hogy ez magánKarlsson úron múlik. Az ő megbízója mindenesetreszeretne találkozni Karlsson úrral, és munkát szeretnekínálni neki.

Allan azt válaszolta, hogy alapjában véve jól megvan, depersze nem üldögélhet ezen a padon élete egész hátralévőrészében. Aztán megkérdezte, túl sokat kíván-e, ha tudni

szeretné, ki az úr megbízója. Mert úgy gondolja, könnyebbigent vagy nemet mondani valamire, ha tudja, kinek mondigent vagy nemet. Vagy az úr nem így gondolja?

A barátságos férfi ezzel teljesen egyetértett, de amegbízója különleges ember, aki leginkább maga szeretbemutatkozni.

– Én magam viszont kész vagyok Karlsson urat késedelemnélkül a szóban forgó megbízómhoz kísérni, ha ezt amegoldást Karlsson úr elfogadhatónak találja.

Hát persze, mondta Allan, ennek semmi akadálya, miremegtudta, hogy ehhez valamennyit utazni kell. Ha Karlssonúr magával akarja hozni a holmiját a szobájából, a férfifelajánlotta, hogy szívesen megvárja lent, a szállodaelőcsarnokában. Egyébként vissza is tudja vitetni Karlssonurat a szállodába, mert autója és sofőrje itt vár rá aközelben.

Az autó csinos darab volt, a legújabb típusú, vörös színűFord Coupé. Magánsofőrrel! A sofőr hallgatag emberneklátszott. De korántsem olyan barátságosnak, mint abarátságos férfi.

– A szállodát ki is hagyhatjuk – mondta Allan. –Megszoktam már, hogy könnyű poggyásszal utazom.

– Akkor legyen így – mondta a barátságos férfi, ésmegveregette a sofőr vállát, olyan mozdulattal, ami azt

jelentette, „indulj”.

Kanyargós utakon bő órányi, déli irányú autózás utánmegérkeztek Dalaröbe. Allan és a barátságos férfiútközben mindenféléről beszélgettek. A barátságos férfi azopera végtelen nagyszerűségéről beszélt, Allan pedigelmagyarázta, hogyan lehet átkelni a Himaláján úgy, hogyaz ember közben ne fagyjon meg.

A Nap már végleg elhagyta őrhelyét, amikor a vörös Coupébegördült a turisták körében nyaranta oly népszerű kistelepülésre, mely télen viszont oly csendes és sötét volt,amilyennél csendesebb és sötétebb már nem is lehetett.

– Szóval itt lakik a megbízója? – kérdezte Allan.

– Nem egészen – felelte a barátságos férfi.

A barátságos férfi korántsem annyira barátságos sofőrjenem mondott semmit, csak egyszerűen letette őket Dalarökikötőjében, és továbbhajtott. Előtte még a barátságosférfinak sikerült kivennie egy szőrmebundát a Fordcsomagtartójából, amit azután barátságos módon Allanvállára terített, s közben sajnálkozva közölte vele, hogykénytelenek egy rövid sétát tenni a téli hidegben.

Allan nem olyan ember volt, aki felesleges módon akáraggodalommal, akár várakozással tekint élete soron

következő eseményei elé. Aminek megkell történnie, azúgyis megtörténik, nem érdemes előre félni tőle, vagy örülnineki.

Allan mégis meglepődött, hogy a barátságos férfi nemDalarö központja felé indul el vele, hanem az ellenkezőirányba – ki a jégre, a szigetek közé, ki a koromsötétéjszakába.

A barátságos férfi és Allan óvatos léptekkel haladt előre. Abarátságos férfi időnként meggyújtott egy zseblámpát,belevillogtatta a téli sötétségbe, aztán az iránytűjérevilágított vele, hogy ellenőrizze, helyes irányba tartanak-e.Egész úton egy szót sem szólt Allanhoz, viszont fennhangonszámolta a lépteit – egy olyan nyelven, melyet Allan mégnem hallott soha.

Már tizenöt perce bandukoltak előre a semmibe, amikor abarátságos férfi azt mondta, hogy megérkeztek. Körülöttükteljes sötétség, csak a messzeségben pislákolt valami fényaz egyik távoli szigetről. A barátságos férfi fontosnaktartotta megjegyezni, hogy a fény délkeleti irányból jön,Kymmendö szigetéről, amely szigetnek, ha jól tudja, vannémi jelentősége a svéd irodalom történetében. Allan errőlsemmit sem tudott, de a kérdés megbeszélésére nemmaradt idejük, mert Allan és a barátságos férfi lába alattegyszer csak beszakadt a jég.

A barátságos férfi feltehetőleg kissé elszámolta magát. Deaz is lehet, hogy a tengeralattjáró kapitánya irányítottapontatlanul a hajóját. Akárhogy is történt, a kilencvenhétméter hosszú tengeri jármű túlságosan is Allan és abarátságos férfi közelében törte át a jeget. Mindkettenhanyatt estek, és nem sok hiányzott hozzá, hogybelecsússzanak a jéghideg vízbe. De a helyzetmegoldódott, és Allan gyors segítséget kapott ahhoz, hogylemásszon a létrán a hajó meleg belsejébe.

– Ebből is látszik, milyen jó, hogy reggelente nem azzalkezdem, hogy megpróbálom kitalálni, mi lesz a naphátralévő részében – mondta Allan. – Ki tudja, mennyitkellett volna találgatnom, amíg ezt megtippelem?

A barátságos férfi úgy gondolta, most már nem kell annyiratitokzatosan viselkednie, mint eddig. Közölte, hogy JulijBoriszovics Popovnak hívják, a Szovjet SzocialistaKöztársaságok Szövetségének alkalmazásában áll, nempolitikus vagy katona, hanem fizikus, és azért küldtékStockholmba, hogy rábeszélje Karlsson urat, menjen el veleMoszkvába. Julij Boriszovicsot azért szemelték ki erre afeladatra, mert Karlsson úr részéről némi ellenkezésreszámítottak, és azt gondolták, Julij Boriszovics mint fizikustalán jobban szót ért vele, hiszen Karlsson úr és JulijBoriszovics, mondhatni, ugyanazt a nyelvet beszélik.

– De én nem vagyok fizikus – mondta Allan.

– Meglehet, de a megbízóm szerint tud valamit, amit én isszeretnék tudni.

– Nocsak. Vajon miről lehet szó?

– A bombáról, Karlsson úr. A bombáról.

* * *

Julij Boriszovics és Allan Emmanuel nagyon megkedveltékegymást. Első szóra elindulni ismeretlen céllal, ismeretlenhelyre, ismeretlen meghívóhoz – ez felettébb imponált JulijBoriszovicsnak, mert olyan könnyedségről ésfelszabadultságról árulkodott, ami belőle hiányzott. Allan amaga részéről pedig azt értékelte, hogy végre beszélgethetvalakivel, aki nem akarja mindjárt nyakon önteni politikávalvagy vallással.

Azonkívül hamar kiderült, hogy mind Julij Boriszovics, mindAllan Emmanuel gyermeki módon rajong a pálinkáért, mégha egyikük a pálinkát nem pálinkának, hanem vodkánakhívja is. Julij Boriszovicsnak az előző este alkalma nyílt asvéd variáns kipróbálására, miközben – mi tagadás –szemmel tartotta Allant a Grand Hotel éttermében. JulijBoriszovics először száraznak tartotta a svéd pálinkát,hiányzott belőle az orosz édessége, de a második pohárelfogyasztása után megváltozott a véleménye. További kétpohár után már az elismerő „a kutyafáját” is elhagyta ajkát.

– Bár ez természetesen jobb – mondta Julij Boriszovics atiszti étkezőben, ahol kettesben evett Allan Emmanuellel,és előhúzott egy egész üveg Sztolicsnaját. – Igazán ránk férmár egy kis szíverősítő!

– Egyetértek – mondta Allan. – A tengeren megszomjazikaz ember.

Allan már az első pohár után megreformálta a kettőjükközötti megszólítások rendjét. Julij Boriszovicsot mondaniminden alkalommal, amikor mondani akar valamit JulijBoriszovicsnak, hosszú távon természetesen tarthatatlan.És azt sem akarta, hogy őt magát Allan Emmanuelnekszólítsák, hiszen senki nem szólította így, amióta az yxhultilelkész megkeresztelte.

– Mostantól kezdve tegeződünk, és én téged Julijnakszólítalak, te pedig engem Allannak. Különben leszállok ahajóról, ebben a minutumban.

– Ezt ne tedd, kedves Allan, kétszáz méterrel vagyunk afelszín alatt – mondta Julij. – Inkább igyál még egy pohárral.

Julij Boriszovics Popov lelkes szocialista volt, és semmitnem óhajtott jobban, mint tovább építeni a szocializmust.

Sztálin elvtárs erős kézzel vezeti az országot, magyaráztaJulij, de aki lojálisan és meggyőződéssel szolgálja arendszert, annak nincs mitől félnie. Allan azt felelte, nemszerepel a tervei között, hogy szolgáljon bármifélerendszert, de Julijnak szívesen ad tanácsot, ha valóban aza helyzet, hogy elakadt valahol az atombombaproblémájának megoldásában. Bár előbb Allan inna mégegy pohárkával abból a vodkából, melynek a nevét mégjózanul sem lehet kimondani. Julijnak továbbá meg kellígérnie, hogy az eddigi, jól kitaposott úton halad tovább:vagyis nem beszél politikáról.

Julij hálásan megköszönte Allan ígéretét, hogy segít, ésköntörfalazás nélkül elmondta, hogy Berija marsall, Julijközvetlen főnöke, százezer dollárt kíván adni a svédszakértőnek, ha segítségével meg tudják építeni a bombát.

– Abban nem lesz hiba – mondta Allan.

Az üveg tartalma fokozatosan csökkent, miközben Allan ésJulij mindenféléről elbeszélgetett (a politikán és vallásonkívül). Érintették az atombomba készítésének problémájátis, és noha ez az elkövetkező napok témája lett volna, Allanmégis adott Julijnak néhány tanácsot. Aztán még egy párat.

– Hmm – mondta Julij Boriszovics Popov főfizikus. – Azthiszem, értem...

– Én viszont nem – mondta Allan. – De magyarázd már elmég egyszer, amit az operáról mondtál. Nem töményunalom?

Julij elmosolyodott, felhajtott még egy pohár vodkát, felállt,és – énekelni kezdett. De mámorában nem valamelyikvidám népdalba kezdett bele, hanem a Nessun Dormaáriába Puccini Turandotjából.

– Ez már valami – jelentette ki Allan, amikor Julij befejezteaz éneklést.

– Nessun dorma! – felelte Julij áhítatosan. – Ne aludjéksenki!

Akár szabad volt, akár nem, hamarosan Allan és Julij ismélyen aludt a tiszti étkezőből nyíló kajütjében. Amikorfelébredtek, a tengeralattjáró már Leningrád kikötőjébenhorgonyzott. És már várt rájuk a limuzin, amelyik a Kremlbeviszi őket, Berija marsallhoz.

– Szentpétervár, Petrográd, Leningrád... mi volna, hadöntenétek már ebben a kérdésben? – mondta Allan.

– Jó reggelt neked is – felelte Julij.

Julij és Allan elhelyezkedett a Humber Pullman limuzinhátsó ülésén, ahol az egész napos utat fogják megtenniLeningrádtól Moszkváig. A vezetőülést eltolható üvegablakválasztotta el a szalontól, Allan és új barátja tartózkodásihelyétől. A szalonban hűtőszekrény állt az utasokrendelkezésére, melyben vizet és üdítőket tartottak, ésolyan alkoholtartalmú italokat is, melyekre a jelenlegiutasok momentán nem tartottak igényt. Egy nagy tálbancukrozott gyümölcs és valódi csokoládéból készült pralinékínálta magát. Az autó és a berendezése pompás példájalehetett volna a szovjet-szocialista mérnöki tudásnak, hanem Angliából importálták volna.

Julij mesélt Allannak a tanulmányairól, többek között arról,hogy a legendás új-zélandi atomfizikusnál, a Nobel-díjasErnest Rutherfordnál tanult. Julij Boriszovics ezért tud olyanjól angolul. Allan pedig elmesélte az egyre jobbanálmélkodó Julij Boriszovicsnak, milyen kalandjai voltakSpanyolországban, Amerikában, Kínában, a Himalájábanés Iránban.

– És azután mi történt azzal az anglikán lelkipásztorral? –kérdezte Julij.

– Nem tudom – felelte Allan. – Vagy anglikán hitre térítetteegész Perzsiát, vagy meghalt. Harmadik lehetőséget nemtartok valószínűnek.

– Ez kicsit olyan, mintha valaki Sztálin ellen akarna fordulni

a Szovjetunióban – mondta Julij nyíltan. – Nem beszélvearról, hogy ezzel már önmagában is bűntettet követ el aforradalom ellen, a túlélési esélye igen csekély.

Julij nyíltsága ezen a napon és ebben a társaságban szintenem ismert határokat. Őszintén megmondta, mi avéleménye Berija marsallról, a titkosszolgálat főnökéről,akit sebtében és sajnálatos módon az atombomba-projektvezetőjének is kineveztek. Annak az embernek egyszerűennincs bőr a képén. Nőket és gyerekeket erőszakol meg, akellemetlenkedő embereket büntetőlágerekbe viteti, vagyegyszerűen elteszi őket láb alól.

– Ne érts félre – magyarázta Julij. – A kellemetlenkedőkettermészetesen el kell távolítani az útból, amilyen gyorsancsak lehet. De nem mindegy, hogy milyen alaponkellemetlenek. Ha forradalmi alapon azok, vagyis ártanak aszocializmus ügyének, akkor el kell különíteni őket! De hacsak Berija marsallnak ártanak, akkor nem... Jaj, Allan,meg kell mondanom, Berija marsall nem a forradalom igaziképviselője. De Sztálin elvtársat ezért nem lehet hibáztatni.Nekem még soha nem volt részem abban amegtiszteltetésben, hogy találkozzam vele, de ő egy egészország sorsáért felelős, egy egész kontinens sorsáért. Ésha e munka közben, sietségében nagyobb feladatot bízBerija marsallra, mint amennyit az képes elvégezni... akkorSztálin elvtársnak teljesen igaza van! És most, kedvesAllan, elmondok neked valami egészen fantasztikus dolgot.Ma délután nemcsak Berija marsall fogad bennünket,

hanem maga Sztálin elvtárs is! Vacsorára lát vendégülminket.

– Igazán nagy várakozással tekintek elébe – mondta Allan.– És addig mi lesz velünk? Azt képzelik rólunk, hogypralinén is elélünk?

Julij gondoskodott róla, hogy a limuzin útközben megálljonegy kisvárosban, és ellássák Allant néhány szendviccsel.Aztán folytatták útjukat, és az érdekes beszélgetést.

Allan két harapás között Berija marsallon gondolkodott, akiJulij leírása alapján hasonlított a teheráni titkosrendőrségfőnökére, aki nemrégiben oly sietősen távozott el az élőksorából.

Julij eközben svéd kollégáját próbálta megérteni. A svédkolléga nemsokára Sztálinnal vacsorázhat, és azt mondta,nagy várakozással tekint elébe. De Julij kénytelen voltmegkérdezni tőle, hogy voltaképpen a nagy vezetővel valótalálkozás vagy a vacsora elébe.

– Evés nélkül az ember felfordul – mondta Allandiplomatikusan, és dicsérte az orosz szendvicsekminőségét. – De mondd, kedves Julij, megengeded, hogyfeltegyek neked egykét kérdést?

– Természetesen, kedves Allan. Csak kérdezz bátran, és

én a legjobb tudásom szerint válaszolok a kérdéseidre.

Allan bevallotta, hogy az előbb nemigen figyelt oda Julijpolitikai jellegű fejtegetésére, mert őszintén szólva apolitika egyáltalán nem érdekli. Ráadásul határozottanemlékszik arra is, hogy előző este Julij megígérte, nemkalandozik el ebbe az irányba.

Julij beszámolójából jól emlékszik viszont Berija marsallemberi hibáinak leírására. Ő bizony korábbi életébentalálkozott már hasonló emberekkel. És itt van valami, amitnem lát világosan. Egyfelől, hajói értette, Berija marsallkegyetlen ember. Másfelől viszont úgy látszik,gondoskodott róla, hogy Allant rendkívüli vendégszeretettelfogadják, limuzinnal és hasonlókkal.

– Magamban azon csodálkozom, hogy el is raboltathatottvolna, és aztán erőszakkal kiszedhette volna belőlem, amittudni akar – mondta Allan. – Akkor megspórolhatta volnamagának a cukrozott gyümölcsöt, a pralinét, a százezerdollárt és még egy csomó más dolgot is.

Julij azt felelte, Allan okfejtésében az a tragikus, hogy vanbenne valami. Berija marsall nem is egyszer megkínzottmár ártatlan embereket – ráadásul a forradalom nevében.Julij tudta, hogy ez az igazság. Most azonban úgy áll ahelyzet, mondta Julij, és nem tudta, hogy folytassa, az ahelyzet, mondta Julij, és kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivettegy üveg lélekerősítő sört, jóllehet még nem volt dél sem,

szóval, az a helyzet, folytatta Julij, hogy Berija marsallnemrégiben felsült azzal a stratégiával, amit Allan az előbbfelvázolt. Svájcban elraboltak egy nyugati szakértőt, éselvitték Berija marsallhoz, de balul ütött ki az egész akció.Ha Allan megbocsátja, Julij erről nem is akar többetmondani, de kéri Allant, higgyen neki; a friss kudarcnak azlett a tanulsága, hogy határozat született: a szükségesnukleáris tudást meg kell vásárolni a nyugati piacon, amelya kereslet és a kínálat egyensúlya alapján működik,bármilyen primitíven hangzik is ez.

* * *

A szovjet atomfegyverkezés programja GeorgijNyikolajevics Fljorov magfizikus 1942 áprilisában Sztálinelvtársnak írt levelével kezdődött, melyben az előbbi felhívjaaz utóbbi figyelmét arra, hogy a nyugati szövetségeseksajtójában nem lehet hallani egy hangot sem, és nem lehetolvasni egy sort sem a maghasadással kapcsolatoskutatásokról a felfedezése, vagyis 1939 óta.

Sztálin elvtársat gyerekkorában nem ejtették a fejére (csakapja tángálta el sokszor). Ugyanazt gondolta, mint Fljorovmagfizikus: a három év sűrű csend a maghasadásfelfedezése óta nem jelenthet mást, mint hogy volna mirőlbeszélni, például arról, hogy valakik nemsokára előállítanakegy olyan bombát, amely a Szovjetuniónak egyetlen

húzással – a kedvelt orosz nyelvi fordulattal élve – sakk-mattot ad.

Tehát nincs vesztegetni való idejük attól az aprórészletkérdéstől eltekintve, hogy közben Hitler és a náciNémetország épp a Szovjetunió egyes területeinekelfoglalásával van elfoglalva – ami nagyjából mindent jelenta Volgától nyugatra, beleértve Moszkvát, sőt, ami mégennél is nagyobb baj, Sztálingrádot is!

A sztálingrádi csatát Sztálin, enyhén szólva, személyesügyének tekintette. Meghalt ugyan vagy másfél millióember, de a Vörös Hadsereg megnyerte a csatát, éselkezdte visszaszorítani Hitlert szép lassan egészen aberlini bunkeréig.

Sztálin csak a németek fokozatos visszaszorulása utánkezdte úgy érezni, hogy van jövője, neki is és nemzeténekis, és ekkor gyorsította fel a maghasadással kapcsolatoskutatásokat, melyek egy modernebb fajta életbiztosításígéretét hordozták, mint a Ribbentrop és Molotov nevétviselő régi.

Csak hát az atombomba nem olyan szerkezet, amit azember egy délelőtt összeszerel, különösen akkor nem, hamég nincs feltalálva. A szovjet atombomba-kutatás kétéven át nem tudott felmutatni semmi eredményt, amikoregy szép napon hatalmas durranás rázta meg a földet – Új-Mexikóban. A versenyt az amerikaiak nyerték, amin nincs

mit csodálkozni, hiszen jóval hamarabb kezdtek el futni. Ésaz új-mexikói sivatagban végrehajtott kísérletet két igazirobbanás követte: az egyik Hirosimában, a másikNagaszakiban. Truman ezzel megcsavarta Sztálin orrát,megmutatta neki, ki az úr a házban, és nem kellett Sztálinttúl jól ismerni ahhoz, hogy tudni lehessen, ebbe nemnyugszik bele.

– Oldd meg a feladatot – mondta Sztálin elvtárs Berijamarsallnak. – Vagy hogy még érthetőbben mondjam: Olddmeg a feladatot!

Berija marsall tudta, hogy a saját fizikusai, vegyészei ésmatematikusai elakadtak, és az sem oldaná meg ahelyzetet, ha a fele társaságot a Gulágra küldené. Tudtatovábbá azt is, hogy az USA-ba kiküldött ügynökei semmijelét nem adják annak, hogy sikerülne bejutniuk a LosAlamos-i támaszpont legbelső szentélyébe. Egyszerűenellopni az amerikaiak tervrajzait egyelőre nem megy.

Ha lopni nem lehet, akkor importálni kell a tudást, vagyismegfelelő módon teljessé tenni azt, ami az évek során márfelgyülemlett a Moszkvától néhány órányi járásra fekvő zártváros, Szarov kutatóintézetében. Mivel Berija marsallnak ajók közül is csak a legjobb felelt meg, hívatta a külföldöndolgozó ügynökök csoportfőnökét, és azt mondta neki:

– Hozasd ide Albert Einsteint!

– Na de... Albert Einsteint...? – kérdezte a döbbentcsoportfőnök.

– Albert Einstein a világ legeszesebb embere. Megteszed,amit mondok, vagy meguntad az életed? – kérdezte Berijamarsall.

A csoportfőnök nemrég ismerkedett meg új barátnőjével,akinek olyan csodálatos illata volt, amilyet ő még nemérzett ezen földön, tehát cseppet sem unta meg az életét.De még mielőtt tájékoztathatta volna Berija marsallt erről atényállásról, Berija marsall azt mondta:

– Oldd meg a feladatot. Vagy hogy még érthetőbbenmondjam: Oldd mega feladatot!

Albert Einsteint nem lehetett egyszerűen begyűjteni, éscsomagban Moszkvába küldeni. Először is lokalizálnikellett. Németországban született, de onnan Olaszországbaköltözött, majd tovább Svájcba és Amerikába, és attólkezdve állandóan utazgatott a legkülönfélébb okokból alegkülönfélébb helyekre.

Jelenleg New Jersey-ben lakik, de az ügynökök szerint aháza lakatlannak látszik. Berija marsall amúgy is azt akarja,hogy az emberrablás színhelye lehetőleg Európa legyen.Ismert embereket kicsempészni az Egyesült Államokból ésáthozni az óceán túlsó partjára mindenféle bonyodalmakkal

jár.

De hol az ördögben van ez az ember? Szinte soha nemközölte előre, hova utazik, és közismert volt az a szokása,hogy megbeszélt, fontos találkozókra is napokkal későbbérkezik meg.

A csoportfőnök listát készített arról a mintegy fél tucatnyihelyről, ahol Einstein nagy valószínűséggel tartózkodniszokott, és mindegyikre ráállított egy-egy ügynököt. Köztükvolt természetesen a ház New Jersey-ben és a legjobbbarát villája Genfben. Továbbá Einstein újságíró barátjánaklakása Washingtonban, és két további barát lakhelye, azegyik Baselben, a másik Clevelandben, Ohióban.

Az ötletnek, néhány napos türelmes várakozás után,meglett a gyümölcse – egy férfi formájában, aki felhajtottgallérral viselt egy szürke kabátot, a fején pedig kalap volt.A férfi Genfben, az utcán közeledett ahhoz a villához, aholAlbert Einstein legjobb barátja, Michele Besso lakott.Becsöngetett a kapun, ahol maga Besso fogadta rendkívülszívélyesen, valamint egy idősebb házaspár, akiket mégazonosítani kellett. A megfigyelést végző ügynök segítségülhívta társát, aki onnan huszonöt mérföldnyire, Baselbendolgozott ugyanezen az ügyön, és több órán át tartó magasszintű ablak-kukkolás, valamint a náluk lévő fényképektanulmányozása után arra következtetésre jutottak, hogyvalóban Albert Einstein van itt látogatóban legjobbbarátjánál. Az idős pár feltehetőleg nem más, mint Michele

Besso sógora, Paul és annak felesége, Maja, aki egybenAlbert Einstein húga. Valami családi banzájt tartanak,semmi kétség!

Albert két, szoros megfigyelés alatt tartott napot töltöttbarátjánál húgával és annak férjével, mielőtt újra felvettetélikabátját, kesztyűjét és kalapját, és ismét kilépett azutcára, éppolyan diszkréten, ahogy érkezett.

De az utcán alighogy elért a sarokig, hátulról elkapták, ésegyetlen szempillantás alatt berántották egy autó hátsóülésére, ahol mindjárt el is altatták kloroformmal. OnnanAusztrián keresztül Magyarországra vitték, mert amagyarokat eléggé baráti kapcsolat fűzte a Szovjetunióhozahhoz, hogy ne kérdezősködjenek túl sokat, amikor aszovjet hatóság engedélyt kér a pécsi katonai repülőtérhasználatára tankolás és két utas – szovjet állampolgárok–, valamint egy nagyon álmos ember felvétele céljából,melynek megtörténte után a gép nyomban folytatja útjátismeretlen célja felé.

Másnap a szovjet titkosszolgálatok moszkvaifőhadiszállásán megkezdődött Albert Einstein kihallgatása,melyet maga Berija marsall vezetett. A kérdés az volt,hajlandó-e Einstein, a saját egészsége érdekében is,együttműködni velük, vagy megtagadja az együttműködést,amiből senkinek semmi haszna nem származik.

Kiderült, hogy a delikvens sajnálatos módon az utóbbimegoldást választja. Albert Einstein nem volt hajlandóelismerni, hogy akár csak egyetlen gondolat erejéig isfoglalkozott volna a maghasadás technikájával (nohaköztudott volt, hogy már 1939-ben tárgyalt ez ügybenRoosevelt elnökkel, aminek aztán a Manhattan-terv lett akövetkezménye). Sőt, Albert Einstein még azt sem akartaelismerni, hogy ő Albert Einstein. Megátalkodottmakacssággal egyre csak azt hajtogatta, hogy ő HerbertEinstein, Albert Einstein öccse. Csakhogy AlbertEinsteinnek nincs öccse, csak húga. Ezzel a trükkel Berijamarsallt és a kihallgató tiszteket természetesen nem lehetátverni, és már épp ott tartottak, hogy erőszakhozfolyamodnak, amikor több ezer mérföldnyi távolságban,New York-ban valami különös dolog történt.

A Hetedik sugárúton, a Carnegie Hallban ugyanis AlbertEinstein tartott népszerűsítő tudományos előadást arelativitás elméletéről kétezer-nyolcszáz meghívott vendégelőtt, akik közül legalább hárman szovjet ügynökök voltak.

Két Albert Einstein sok volt Berija marsallnak, még ha azegyik az Atlanti-óceán túlsó partján tartózkodott is.Viszonylag hamar kiderítették, hogy a Carnegie Hallbanelőadó Einstein az igazi, de akkor ki az ördög a másik?

Miután megfenyegették, hogy olyan eljárásnak vetik alá,

amilyennek senki nem szeretné kitenni magát, az ál-AlbertEinstein megígérte, hogy mindent elmond Berijamarsallnak.

– Marsall úrnak mindent elmagyarázok, csak ne szakítsonfélbe, mert attól ideges leszek.

Berija marsall megígérte, hogy nem szakítja félbe,legfeljebb azzal, hogy golyót repít a fejébe, de ezzel várnifog mindaddig, amíg kétség nélkül meg nem bizonyosodikróla, hogy minden, amit hall, merő hazugság, semmi más.

– Tessék, kezdheti. Miattam ne zavartassa magát –mondta Berija marsall, és kibiztosította pisztolyát.

A férfi, aki mindeddig azt állította, hogy Herbertnek hívják,és Albert Einstein ismeretlen öccse, mély levegőt vett, ésazzal kezdte, hogy... fenntartja állítását (ekkor majdnemeldördült a lövés).

Ezután elhangzott egy történet, mely annyira szomorú volt,hogy Berija marsall a legjobb szándékkal sem bírta rögtönkivégezni érte az elbeszélőt.

Herbert Einstein azt mondta el, hogy Hermann és PaulinaEinsteinnek valóban két gyermeke született: elsőnek a fiú,Albert, másodiknak a lány, Maja. Ebben a tekintetben amarsall úrnak tehát igaza van. Csakhogy a továbbiakbanEinstein papa nem állta meg, hogy ne legeltesse szemétés egyéb testrészeit mutatós, ám más tekintetben szerény

szellemi képességekkel bíró titkárnőjén a münchenielektrovegyészeti gyárában. Ennek eredményeképpenszületett meg Herbert, Albert és Maja titkos és illegitimöccse.

Ahogy azt már a marsall ügynökei is megfigyelték, Herbertszinte megszólalásig hasonlított Albertre, annak ellenére,hogy tizenhárom évvel fiatalabb volt nála. Kívülről perszenem látszott rajta, hogy Herbert sajnos az anyja szellemiképességeit örökölte. Más szóval a képességei hiányát.

1895-ben, amikor Herbert kétéves volt, az Einstein családMünchenből Milánóba költözött. Herbertet is magukkalvitték, de a mamáját nem. Einstein papa természetesenfelajánlott neki illendő lehetőséget, de Herbert mamáját eznem érdekelte. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy abratwurstot felcserélje spagettire, a németet pedig arra afura nyelvre, amit az olaszok beszélnek. A kisbabávalamúgy is csak gondjai voltak: állandóan enni akart, ésrendszeresen becsinált! Ha valaki máshova akarja elvinniHerbertet, nem bánja, de ő, a maga részéről marad, aholvan.

Einstein papa bőkezűen gondoskodott Herbert mamájánakmegélhetéséről. Ez utóbbi később állítólagmegismerkedett egy igazi gróffal, aki rábeszélte, hogyminden pénzét fektesse be a találmányába, egy mármajdnem elkészült gépbe, amelyik olyan elixírt képeselőállítani, amely minden betegséget meggyógyít. De a gróf

eltűnt, és vélhetőleg az elixírt is magával vitte, mert Herbertmamáját néhány év múlva elvitte a tüdővész.

Herbert tehát bátyja, Albert és nővére, Maja társaságábannőtt fel. De a botrány elkerülése érdekében Einstein papaúgy döntött, hogy Herbertet nem fiának, hanemunokaöccsének nevezi. Herbert soha nem került igazánközel a bátyjához, de nővérét bensőségesen szereti, mégha unokanővérének kell is neveznie.

– Egy szó, mint száz – foglalta össze történetét HerbertEinstein –, anyám elhagyott, apám megtagadott, ésnagyjából annyi eszem van, mint egy zsák krumplinak.Életemben nem végeztem még semmi hasznos munkát, azapai örökségemből élek, és még soha nem támadt semmiértelmes gondolatom.

Berija marsall a történet hallgatása közben leeresztettefegyverét, majd visszadugta a pisztolytáskába. Azelbeszélés hihetőnek tűnt, és a marsall úgy érezte, el kellismernie a fafejű Herbert Einstein önismereténekmélységét.

Mit tegyen? A marsall elgondolkodva állt fel székéről akihallgatóhelyiségben. A helyes vagy helytelen cselekvéskérdését a biztonság kedvéért és a forradalom nevébenfélresöpörte. Van elég baja, nem akar még egyet anyakába venni. Ami történt, megtörtént. A marsall csak

annyit mondott az ajtóban álló két őrnek:

– Intézzétek el.

És elhagyta a szobát.

* * *

Herbert Einstein kínos történetét persze nem lesz könnyűelmesélni Sztálin elvtársnak, de Berija marsallnak ezúttalpiszok nagy szerencséje volt, mert mielőtt kegyvesztettlehetett volna, a hálózat áttörést ért el a Los Alamos-itámaszponton, Új-Mexikóban.

A Manhattan-terv az évek során több mint százharmincezerembernek adott munkát, és közülük természetesen többenis szimpatizáltak a szocialista forradalommal. De a titkosjáratokba senkinek sem sikerült olyan mélyen behatolnia,hogy a Szovjetunió rajtuk keresztül hozzájuthatott volna azatombomba titkához.

Most azonban megtudtak valamit, ami majdnem annyit ér.Megtudták, hogy a legnehezebb kérdést egy svéd emberoldotta meg, és megtudták a nevét is!

Aktiválták a svéd kémhálózatot, és fél nap alatt kiderítették,hogy Allan Karlsson a Grand Hotelben lakik, és hogymostanában nincsen semmi dolga, miután a titkos, de

(persze) a szovjetek által alaposan behálózott svédatomfegyverprogram vezetője közölte Karlssonnal, hogynem tart igényt a szolgálataira.

– Vajon hülyeségben ki tartja a világrekordot? – dörmögtecsak úgy magában Berija marsall. – A svéd atomfegyver-program vezetője vagy Herbert Einstein anyja...

Berija marsall ezúttal más taktikát választott. AllanKarlssont nem rabolják el, hanem rábeszélik, hogy osszameg velük tudását egy amerikai dollárban kifizetett szép,kerek összegért. Magát a rábeszélést az első körben egyAllan Karlssonhoz hasonló tudósra bízzák, nem valamikétbalkezes, ostoba ügynökre. A szóban forgó ügynökhelye ezúttal (a biztonság kedvéért) a volán mögött leszprivát sofőri beosztásban Julij Boriszovics Popov, arendkívül szimpatikus, és majdnem ugyanannyirakompetens fizikus mellett, aki Berija marsall atomfegyver-kutató csoportjának tagja.

És beérkezett a jelentés, hogy minden a tervek szerinthalad, Julij Boriszovics úton van visszafelé Moszkvába, ésvele van Allan Karlsson is, aki hajlandónak mutatkozik arra,hogy megadja a várt segítséget.

* * *

Berija marsall hivatala Moszkvában, Sztálin elvtárskívánságának megfelelően, a Kreml falain belülhelyezkedett el. A marsall a hivatal előcsarnokábanszemélyesen fogadta Allan Karlssont és Julij Boriszovicsot.

– Örömmel látom, Karlsson úr, hogy megérkezett – mondtaBerija marsall, és kezet nyújtott Allannak.

– Köszönöm a szíves fogadtatást, marsall úr – felelte Allan.

Berija marsall nem olyan ember volt, aki hosszú időt képesüres csevegéssel eltölteni. Véleménye szerint ehhez túlrövid az élet (a társadalmi érintkezés szabályait egyébkénthírből sem ismerte). Ezért azt mondta Allannak:

– Ha jól értem a jelentéseket, Karlsson úr, ön hajlandósegítséget nyújtani a Szovjet Szocialista KöztársaságokSzövetségének, ha cserébe kap százezer dollárt.

Allan azt felelte, számára ez elsősorban nem pénzkérdés, őszívesen segít Julij Boriszovicsnak, ha van valami, amibensegítségre szorul, és a jelek szerint van. Viszont jó volna, haaz atombombával a marsall úr még várna egy napot, kicsitsok volt neki az utazgatás az elmúlt napokban.

Berija marsall azt felelte, megérti, hogy az utazáskifárasztotta Karlsson urat, nemsokára együtt vacsoráznakSztálin elvtárssal, de vacsora után Karlsson úr a Kremllegkényelmesebb vendéglakásában pihenheti ki az út

fáradalmait.

Sztálin elvtárs nem fukarkodott az ennivalóval. Lazackaviár,hering, sós uborka, hússaláta, grillezett zöldségek, borscs,pelmenyi, kaviáros blini, pisztrángos blini, roládok,báránysült, fagylalttal töltött pirog foglalt helyet az asztalon.Mind ehhez különféle színű borokat szolgáltak fel, éstermészetesen vodkát is. És még több vodkát.

Az asztal körül pedig a következő személyek ültek: magaSztálin elvtárs, Allan Karlsson Yxhultból, Julij BoriszovicsPopov magfizikus, Lavrentyij Pavlovics Berija, a szovjetállambiztonság marsallja, valamint egy szinte láthatatlan ésnév nélküli fiatalember, aki se nem evett, se nem ivott.Tolmács volt, és mint ilyenre, úgy tekintettek, mint aki nemlétezik.

Sztálin kezdettől fogva kitűnő hangulatban volt. LavrentyijPavlovics mindig hozza a formáját! Sztálinnaktermészetesen fülébe jutott az Einstein-affér, de utólag kitörődik már vele. Egyébként is, Einsteinnek (mármint azigazinak) csak esze van; Karlsson viszont pontosan azttudja, amit kell: a részleteket!

Fokozta a jó hangulatot az is, hogy ez a Karlsson kellemesembernek bizonyult. Elmondott egyet s mást a múltjárólSztálinnak, bár csak igen röviden. Apja a szocializmusértharcolt Svédországban, azután Oroszországba utazott,

ugyanezzel a céllal. Dicséretes dolog! Ő maga pedig aspanyol polgárháborúban harcolt, és Sztálin nem akartolyan udvariatlan lenni, hogy megkérdezze, melyik oldalon.Ezután Amerikába utazott (nyilván menekülnie kellett,gondolta Sztálin), és a véletlen úgy hozta, hogy aszövetségesek szolgálatába állt... ami, végtére is,megbocsátható. Sztálin a háború vége felé bizonyosértelemben maga is ezt tette.

Mire a fő fogásokhoz értek, Sztálin már megtanulta a„Helan går, sjunghoppfaderallanlallanlej” kezdetűdalocskát, amelyet a svédek minden alkalommalelénekelnek, amikor emelik poharukat. Allannak ezalkalmat adott rá, hogy megdicsérje Sztálin énekhangját,mire Sztálin elmesélte neki, hogy fiatalkorában nemcsakkórusban énekelt, hanem esküvőkön is fellépett mintszólóénekes, és mindjárt be is bizonyította állítását azzal,hogy felállt, és karját lengetve, tánclépésben körüllejtette aszobát, és közben elénekelt egy dalt, melyet Allan szinteindiainak vélt... de szép volt!

Allan nem tudott énekelni, be kellett látnia, egyszerűensemmit sem tud, aminek valamilyen kulturális értéke volna,de a hangulat megkívánta, hogy a „Helan går”-nal egyfokkal mégiscsak többet nyújtson, és hirtelen nem jutottmás az eszébe, mint Verner von Heidenstamnak az averse, melyet második elemiben Allan tanítója mindengyerekbe belevert.

Sztálin leült, Allan pedig felállt, és szavalni kezdett:

Sverige, Sverige, fosterland,vár längtans bygd, vårt hem på jordenNu spela källorna, där härar lysts av brandoch dåd blev saga, men med hand vid handsvär än ditt folk som förr de gamla trohetsorden 1

Allan nyolcéves korában nem értette a verset, és most,amikor imponáló átéléssel újra elszavalta, belátta, hogyhiába telt el azóta harminchét év, most sem érti. De averset svédül szavalta el, és a szinte láthatatlan orosz-angoltolmács némán ült a székén, mintha ott se lett volna.

Allan viszont (miután a taps elült) közölte a jelenlévőkkel,hogy Verner von Heidenstam versét hallották. Ha Allantudja, hogy Sztálin elvtárs erre a bejelentésre hogyanreagál, lehet, hogy megtartotta volna magának ezt azinformációt, vagy legalábbis igazított volna rajta egy kicsit.

A dolog ugyanis úgy állt, hogy Sztálin elvtárs fiatalkorábanmaga is költő volt, mégpedig nem is akármilyen. Csak akorszellem csinált belőle forradalmárt, ami már önmagábanis kétségtelenül poétikus dolog, de Sztálin elvtárs emellettmegőrizte érdeklődését a költészet iránt, és jól ismertekora kiemelkedő költőit is.

kora kiemelkedő költőit is.

Allan nagy bosszúságára Sztálin jól ismerte Verner vonHeidenstamot. És Allantól eltérően azt is pontosan tudta,mennyire szereti Verner von Heidenstam – Németországot.És azt is, hogy szerelme nem maradt viszonzatlan. RudolfHess, Hitler jobbkeze a harmincas években felkeresteotthonában Heidenstamot, akit nem sokkal ezutándíszdoktorrá fogadott a heidelbergi egyetem.

Mindez drámaian megváltoztatta Sztálin elvtárs hangulatát.

– Karlsson úr sértegetni akarja a házigazdáját, aki pedigtárt karokkal fogadta? – kérdezte Sztálin.

Allan kijelentette, hogy erről szó sincs. Ha Heidenstamemlítése zaklatta így fel Sztálin urat, akkor ő szívbőlbocsánatot kér. És nem tudja, vigasztalásul elmondhatja-emég neki, hogy Heidenstam már évek óta halott?

– És az a „sjunghoppfaderallanlallanlej”, az voltaképpenmit jelent? Csak nem a forradalom ellenségeinek éltetése,amit ráadásul sikerült Sztálin szájába adnia? – mondtaSztálin, aki mindig harmadik személyben beszélt magáról,ha kijött a sodrából.

Allan azt felelte, kis gondolkozási időre volna szüksége, haa „sjunghoppfaderallanlallanlej” kifejezést le akarnáfordítani angolra, de Sztálin úr nyugodt lehet, mert ezvoltaképpen nem más, mint egy jókedvű kurjantás.

– Jókedvű kurjantás? – emelte fel Sztálin a hangját. –Karlsson úr szerint Sztálin most jókedvűnek látszik?

Allannak lassan kezdett elege lenni Sztálin hepciásingerültségéből. A vén bakkecske már annyira felfújtamagát, hogy egészen kivörösödött az arca, lényegébenminden ok nélkül. Sztálin folytatta:

– És hogy is állunk azzal a spanyol polgárháborúval? Mostmár igazán kíváncsi vagyok rá, hogy a Heidenstammarsallúr voltaképpen melyik oldalon harcolt?

Micsoda ördögi megérzései vannak ennek az alaknak,gondolta Allan. Mindegy, most már úgyis olyan dühös, hogyennél dühösebb már nem is lehet, akár meg is mondhatjaneki az igazat.

– Igazából nem harcoltam, Sztálin úr, csak segítettem,először a köztársaságiaknak, aztán a vége felé, szintevéletlenül, átcsöppentem a másik oldalra, és jó barátjalettem Franco tábornoknak.

– Franco tábornoknak? – bődült fel Sztálin, s olyan hevesenpattant fel ültéből, hogy széke felborult.

Láthatólag tudott az eddigieknél még dühösebb lenni.Néhányszor már megtörtént Allan eseménydús életében,hogy ordítottak vele, ő azonban még soha nem ordítottvissza senkire, és most sem állt szándékában. De ez nem

azt jelentette, hogy a helyzet hidegen hagyta volna.Ellenkezőleg, heveny ellenszenv ébredt benne az asztaltúloldalán ordibáló mitugrásszal szemben. Allanelhatározta, hogy a maga szerény módján ellentámadásbalendül.

– Ez még semmi, Sztálin úr. Kínában is jártam azzal acéllal, hogy háborúzzak Mao Ce-tunggal, onnan pedigIránba mentem, ahol elhárítottam egy merényletet Churchillellen.

– Churchill ellen? A kövér disznó ellen? – ordította Sztálin.

Sztálin egy pillanatig elgondolkodott, és közben felhajtottegy egész vizespohár vodkát. Allan irigykedve nézte, nembánta volna, ha újra teletöltik a poharát, de azt gondolta,talán nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy ilyen irányúóhaját elővezesse.

Berija marsall és Julij Boriszovics némán ült a székén. Denem egyforma arckifejezéssel. Berija dühösen meredtAllanra, Julij pedig egyszerűen csak boldogtalannaklátszott.

Sztálin a fejét rázva helyére tette magában az iméntfelhajtott vodkát, és újra a normális beszédhangján szólaltmeg, bár dühe nem párolgott el.

– Jól érti Sztálin ezt az egészet? – kérdezte Sztálin, éshirtelen tegezni kezdte Allant. – Franco oldalán álltái,

harcoltál Mao elvtárs ellen, megmentetted... annak az angoldisznónak az életét, és aztán az amerikai kapitalistákkezébe adtad a világ legpusztítóbb fegyverét?

– Sztálin elvtárs mindent kihegyez egy kicsit, delényegében igaza van. Ha még szüksége van valamire,amit felhozhat ellenem, hát ott az apám, aki élete vége feléa cár híve lett.

– Fogadni mertem volna rá – motyogta Sztálin maga elé,mérgében megfeledkezve róla, hogy harmadik személybenbeszéljen magáról. – És most ide jössz, hogy eladd magada szovjet szocializmusnak? Százezer dollárért? Ennyibekerül a lelked? Vagy most este még megemeled az árad?

Allannak elment a kedve a segítségnyújtástól. Julijttovábbra is derék embernek tartotta, és tulajdonképpenneki kellett a segítség. De nem tudott eltekinteni attól, hogyJulij munkájának eredménye végül Sztálin elvtárs kezébekerül, de őt semmilyen értelemben nem tudta elvtársnaktekinteni. Sőt, annyira labilisnak látta, hogy úgy érezte, jobb,ha egyáltalán nem adnak a kezébe ilyen veszélyesjátékszert.

– Eh – mondta Allan –, számomra ez soha nem volt pénz...

Nem jutott tovább, mert Sztálin megint őrjöngeni kezdett.

– Mit képzelsz magadról, te rohadt disznó? Azt hiszed,hogy te, aki a fasizmust képviseled, meg az undorító

hogy te, aki a fasizmust képviseled, meg az undorítóamerikai kapitalizmust képviseled, egyáltalán mindent,amit Sztálin mélyen megvet, hogy te, te, idejöhetsz aKremlbe, a Kremlbe, hogy üzletelj Sztálinnal, hogy üzleteljSztálinnal?

– Miért mondasz mindent kétszer? – kérdezte Allan,miközben Sztálin folytatta:

– A Szovjetunió készen áll a háborúra, ezt jobb, ha tőlemtudod! Háború lesz, mert a háború elkerülhetetlenmindaddig, amíg az amerikai imperializmus meg nemsemmisül.

– Aha, szóval így állunk – mondta Allan.

– A harchoz és a győzelemhez nincs szükségünk azistenverte atombombádra! Ahhoz nem kell más, csakszocialista lélek és szocialista szív! Aki tudja, hogylegyőzhetetlen, azt nem is lehet legyőzni soha!

– Hacsak nem pottyantanak a fejére egy atombombát –jegyezte meg Allan.

– Szétzúzom a kapitalizmust! Érted? Egyenként eltiprom azösszes kapitalistát! És veled kezdem, te rühes kutya, hanem segítesz nekünk megépíteni a bombát!

Allan megállapította, hogy néhány perc leforgása alattdisznóból kutya lett. És hogy most már biztos, hogy Sztálin

nem teljesen normális, hiszen ezek után mégis aztgondolja, hogy igénybe veheti Allan szolgálatait.

De Allannak most már elege volt a folyamatossértegetésből. Azért jött Moszkvába, hogy segítsen, nemazért, hogy szidalmazzák. Sztálin boldoguljon, ahogy tud,de nélküle.

– Gondolkozom valamin – mondta Allan.

– Micsodán? – kérdezte Sztálin dühösen.

– Nem kéne leborotválnod a bajuszodat?

A vacsora ezzel véget ért, mert a tolmács elájult.

* * *

A terveket gyorsan megváltoztatták. Allant nem a Kremllegkényelmesebb vendéglakásában helyezték el, hanemegy ablaktalan cellában a titkosrendőrség pincéjében.Sztálin elvtárs végül úgy döntött, hogy a Szovjetuniónakvagy akkor lesz atombombája, ha saját szakértői rájönnek,hogyan kell összeeszkábálni egyet, vagy akkor, habecsületes kémkedéssel ellopják a bomba titkát. Nyugatiszakértőt ezentúl tilos elrabolni, és hasonlóképpen tilos ezügyben üzleti alkut kötni kapitalistákkal és/vagyfasisztákkal.

Julij mélyen maga alatt volt. Nemcsak azért, mert aszimpatikus Allant idecsábította a Szovjetunióba, ahol mosta szinte biztos halál vár rá, hanem azért is, mertmegmutatkoztak előtte Sztálin elvtárs emberi gyengeségei!A nagy vezér intelligens és művelt ember, jó táncos és széphangú énekes. És mégis milyen esztelenül tud viselkedni!Allan véletlenül egy nem odaillő költőtől idézett valamit, éslám, mi lett a kellemes vacsorából pár másodperc alatt:katasztrófa.

Julij élete kockáztatásával, nagyon-nagyon óvatosanmegpróbálta felvetni Berija marsallnak Allan küszöbön állókivégzésének kérdését, és hogy mindennek ellenére nemlehetne-e valamilyen alternatívát találni.

De Julij ez egyszer tévedett a marsall megítélésében. Mertigaz, hogy nőket és gyerekeket erőszakolt meg, igaz, hogybűnösöket és ártatlanokat egyaránt megkínoztatott éskivégeztetett, és igaz, hogy még sok minden volt arovásán... de bármilyen undorítóak is voltak sokszor amódszerei, Berija marsall tevékenysége mégiscéltudatosan a Szovjetunió érdekeit szolgálta.

– Ne nyugtalankodjon, kedves Julij Boriszovics, Karlsson úrnem fog meghalni. Legalábbis most nem.

Berija marsall elmagyarázta, hogy Allan Karlssont félreteszitartaléknak arra az esetre, ha Julij Boriszovicsnak éskollégáinak az elfogadható időn túl sem sikerülne előállítani

a bombát. Magyarázata egyúttal burkolt fenyegetést ishordozott, és Berija marsall ezzel a megoldással igenelégedett volt.

* * *

Allan a titkosrendőrség épületének egyik zárkájában ült, ésvárta a bírósági eljárást. Nem történt vele semmi, azonkívül, hogy mindennap kapott egy darab kenyeret, háromdeka cukrot, és naponta háromszor főtt ételt (zöldséglevest,zöldséglevest és zöldséglevest).

A Kremlben kétségtelenül jobb volt a koszt, mint itt afogdában. De Allan arra gondolt, hogy a leves olyan,amilyen, de legalább nyugodtan eheti meg, senki nem ordítvele evés közben számára felfoghatatlan okból.

Az új étrendet Allan hat napig élvezhette, azután került sor atitkosrendőrség különleges bíróságán ügyénektárgyalására. A tárgyalóterem, akárcsak Allan zárkája, atitkosrendőrség Ljubjanka téri hatalmas épületében volt,csak néhány emelettel feljebb. Allant leültették egy székre apulpituson helyet foglaló bíró elé. A bíró balján ült az ügyész,egy komor tekintetű férfiú, jobbján pedig Allan védője, egyugyancsak komor tekintetű férfiú.

Először az ügyész beszélt, oroszul, amit Allan nem értett.Azután az ügyvéd mondott valamit az oroszul, amit Allan

szintén nem értett. A bíró látszólag elgondolkodva bólintott,a biztonság kedvéért még elővette az emlékeztetőfeljegyzést, kihajtogatta, elolvasta, majd ítéletet hirdetett:

– A különleges bíróság Allan Emmanuel Karlssont, a SvédKirályság állampolgárát mint a szocialista szovjettársadalomra nézve veszélyes elemet harminc évVlagyivosztokban letöltendő javító-nevelő munkára ítéli.

A bíró tájékoztatta az elítéltet, hogy az ítélet ellen fellebbeznilehet; ez esetben ügye három hónapon belül a szovjetlegfelsőbb bíróság elé kerül. De Allan Karlssonvédőügyvédje Allan Karlsson nevében közölte, hogy nemkíván fellebbezni. Ellenkezőleg, Allan Karlsson hálás azenyhe ítéletért.

Allant természetesen soha nem kérdezték meg, hogytényleg hálás volt-e, de az ítéletnek tagadhatatlanulmegvoltak a maga pozitív vonásai. Először is az, hogy avádlott életben maradhatott, ami, ha valakit veszélyeselemnek nyilvánítottak, nem volt jellemző. Másodszor pedigaz, hogy a kijelölt munkatábor épp Vlagyivosztokban volt,ahol a legelviselhetőbb a klíma egész Szibériában. Azottani időjárás nem sokkal zordabb, mint otthon,Sörmlandban, míg máshol Szibériában, északabbra vagy abelső területeken nem ritka az ötven-, hatvan- vagyhetvenfokos hideg sem.

Allannak tehát szerencséje volt, és nemsokára harminc,hasonlóan szerencsés, frissen elítélt rabbal együttbezsúfolták egy huzatos tehervagonba. Ennek atranszportnak a tagjai ráadásul három pokrócot kaptakfejenként, miután Julij Boriszovics Popov magfizikus egyvastag köteg rubellel megvesztegette az őrség egyik tagjátés parancsnokát. Az őrparancsnok furcsállta is, hogy egyilyen tekintélyes polgártárs közbenjár egy egyszerűrabszállítmány ügyében, és megfordult a fejében, hogyjelentenie kellene az esetet, de aztán arra gondolt, hogy apénzt már elfogadta, és így talán jobb, ha nem bolygatja azügyet.

Allan nem könnyen talált magának a transzportbanbeszélgetőpartnert, mert szinte mindenki csak oroszulbeszélt. Egy ötvenes éveiben járó férfi azonban tudottolaszul, és mivel Allan kiválóan beszélt spanyolul,viszonylag jól meg tudták értetni magukat egymással.Ahhoz mindenesetre elég jól, hogy Allan felfogja, társamennyire boldogtalan, legszívesebben megölné magát, hanem hiányozna belőle sok egyéb jó tulajdonsággal együtt abátorság is. Allan, amennyire tudott, megpróbált lelket verniszerencsétlen társába, mondván, hogy ha megérkeznekSzibériába, a problémája talán magától megoldódik, ottugyanis három pokróc sem ér sokat, ha az időjárásistenigazából hidegre fordul.

Az olasz szipogott egy kicsit, és valamennyiremegemberelte magát. Megköszönte Allannak a biztatást,

és kezet nyújtott neki. Igazából nem is olasz, hanem német,mondta. Herbert a neve. A vezetéknevének itt már nincsjelentősége, tette hozzá.

* * *

Herbert Einsteinnek soha életében nem volt szerencséje.Egy adminisztratív tévedés következtében, ugyanúgy, mintAllant, őt is harminc év kényszermunkára ítélték, a hőnáhított halál helyett.

És nem sikerült halálra fagynia a szibériai tundrán sem,megvédték tőle a külön takarók. Ráadásul 1948 januárjaemberemlékezet óta a legenyhébb január volt Szibériában.De Allan biztatta Herbertet, hogy ami késik, nem múlik.Hiszen munkatáborba mennek, ahol, ha más lehetőségenem adódik, éppenséggel halálra dolgozhatja magát.Ehhez mit szól?

Herbert sóhajtott, azt felelte, ehhez valószínűleg túlságosanlusta, de igazából ezt sem tudja, mert soha életében nemvégzett még semmilyen munkát.

Allan itt határozottan látott valami esélyt a megoldásra. Egymunkatáborban nem lehet csak úgy összevisszacsámborogni, ha az őrök meglátják, golyózáporteresztenek belé.

Herbertnek tetszett a gondolat, de közben megborzongott.Golyózápor? Az nem nagyon fájdalmas dolog?

* * *

Allan Karlsonnak nem voltak különösebb elvárásai azélettel szemben. Legyen ágya, legyen mit ennie, legyenvalami tevékenysége és rendszeres időközönkéntbedobhasson néhány pohár pálinkát. Ha ez megvan, akkorsok mindent el tud viselni. A vlagyivosztoki táborbanmindent megkapott, kivéve a pálinkát.

Vlagyivosztok kikötője ez idő tájt egy nyitott és egy zártrészből állt. A zárt részt két méter magas kerítés vette körül,ezen belül foglalt helyet a kényszermunkatábor négyessorokban elhelyezett negyven barakkja. A kerítés egészena partig ért. Azok a hajók, melyeket a raboknak kellett be-vagy kirakodniuk, a kerítésen belül kötöttek ki, a többi akerítésen kívül. Szinte minden rakodást a rabok végeztek,csak a kisebb halászhajók és néhány nagyobb olajszállítótankhajó használta a külső kikötőt.

A vlagyivosztoki kényszermunkatáborban a napok, kevéskivétellel, egyformán teltek. A barakkokban hatkorébresztő, reggeli negyed hétkor. Dolgozni tizenkét órátkellett, fél héttől fél hétig, a félórás ebédszünetettizenkettőkor tartották. A munkanap végén a rabokvacsorát kaptak, majd rögtön utána beterelték és másnap

reggelig bezárták őket a barakkokba.

A koszt bőséges volt: legtöbbször ugyan halat kaptak, decsak ritkán leves formájában. Az őrök nem voltakkülönösebben barátságosak, de feleslegesen nem lőttek lesenkit. Még Herbert Einstein is megtarthatta életét, pedigéppenséggel nem erre törekedett. Kétségtelenüllassabban csinált mindent, mint a többi fogoly, de mivelmindig a keményen dolgozó Allan közvetlen közelébentartózkodott, senkinek nem tűnt fel a lassúsága.

Allan nem bánta, hogy két ember munkáját végzi. Viszontazonnal bevezette a szabályt, hogy Herbert nemsiránkozhat álló nap azon, hogy milyen nyomorúságos azélete, mert Allan ezt már hallotta, és mivel jó az emlékezete,nem is felejti el. Semmi értelme újra és újra elismételni.

Herbert betartotta a szabályt, és így a dolgok nagyjábólrendben voltak, mint ahogy minden más tekintetben is. Hanem hiányzott volna a pálinka. Allan pontosan öt évig éshárom hétig bírta. Akkor azt mondta:

– Most már szeretnék inni valamit. De itt nincs semmi. Idejeodébbállni.

17. FEJEZET

Kedd, 2005. május 10.

Kilencedik napja ragyogott már a tavaszi napfény, és nohacsípett még a reggel, Bosse kint terített reggelire averandán.

Benny és a Szépség kivezette Szonját a buszból, éshátraterelte a ház mögötti kertbe, ahol friss táplálék várt rá.Allan és Durbincs Gerdin egymás mellett ült a hintaágyon,és óvatosan hintáztatták magukat. Az egyik százéves volt,a másik úgy érezte magát, mintha ő is százéves lenne. Fájta feje, a törött bordája miatt alig bírt levegőt venni, a jobbkarját mozdítani se bírta, de mindennél fájdalmasabban ajobb combját felszakító sérülése sajgott. Benny rápillantott,közölte, hogy a jobb combon lévő sebet hamarosan újrakell kötözni, és javasolta, hogy a beteg vegyen be néhányerősebb fájdalomcsillapítót. Estére tud szerezni morfint is,ha szükség lenne rá.

Benny ezután visszatért Szonjához, Allant és Durbincsotmagára hagyta. Allan arra gondolt, ideje volna, hogynéhány komolyabb szót váltson Durbinccsal, mint férfi aférfival. Azzal kezdte, hogy sajnálja, ami... hogy is hívták?...

Karóval történt a sörmlandi erdőben, és azt is, hogy...Kübli?... nem sokkal ezután Szonja ülepe alá került. De hátKaró és Kübli is enyhén szólva fenyegetően lépett fel, amitalán enyhítő körülménynek számít, nem tudja, vajon eztDurbincs úr is így gondolja-e.

Durbincs Gerdin azt felelte, szomorúan értesült róla, hogy afiúk meghaltak, de őszintén szólva, nem csodálkozik rajta,hogy egy százéves vénség – igaz, némi segítséggel –túljárt az eszükön, mert mind a ketten páratlanul hülyékvoltak. Ostobaságban csak egyvalaki verte őket, a klubnegyedik tagja, Caracas, aki nemrég eltávozott azországból, és jelenleg hazafelé tart valahova Dél-Amerikába, közelebbről nem is tudja, hova.

Durbincs Gerdin ekkor igazán elszomorodott, úgy tűnt,leginkább önmagát sajnálja, mert Caracas volt az egyetlen,aki szót értett a columbiai kokainkereskedőkkel;távozásával Durbincsnak nem maradt se tolmácsa, sesegítőtársa, és így nem folytathatja tovább üzletitevékenységét. Most itt ül, ki tudja, hány törött csonttal atestében, és sejtelme sincs, mihez kezdjen az életével.

Allan vigasztalni próbálta, azt mondta, biztosan akadvalami másféle drog, amit Durbincs úr árusíthatna. Allanugyan nem ért a drogokhoz, de mi volna például, haDurbincs úr és Csibész Bosse közösen termelnénekvalamit itt, a saját földjükön?

Durbincs azt felelte, hogy Csibész Bosse a legjobb barátja,csak Bosséval az a baj, hogy átkozottul sokat ad azerkölcseire. Ha nem így volna, ma már ők ketten, Durbincsés Bosse volnának Európa húsgolyó-királyai.

A hintaágyon eluralkodó búskomorságot Bosse törte megazzal a bejelentéssel, hogy kész a reggeli. Durbincs végremegkóstolhatja a világ legszaftosabb csirkéjét, azutánpedig azt a görögdinnyét, melyet mintha egyenesen amennyországból importáltak volna.

Reggeli után Benny átkötözte Durbincs combján a sebet,Durbincs pedig bejelentette, hogy egy kis délelőttiszunyókálásra volna szüksége, ha a társaság eztmegbocsátaná neki. A társaság úgy döntött, hogymegbocsát neki.

Az ezután következő órák a következőképp teltekKlockaregårdban:

Benny és a Szépség átrendezte a fészert, hogy Szonjánakméltó és hosszabb időn át használható helye legyen aházban.

Julius és Bosse bement bevásárolni Falköpingbe, aholészrevették, hogy az újságok címlapjai és belföldi híroldalaimind a százéves emberről szólnak, aki kíséretével együttámokfutást rendez az országban.

Allan reggeli után visszaült a hintaágyba azzal az önkéntvállalt feladattal, hogy kíméli magát. Mégpedig lehetőlegBuster társaságában.

Durbincs aludt.

Amikor Julius és Bosse visszatért a bevásárlásból,nyomban összehívtak mindenkit a konyhába. Még DurbincsGerdint is felkeltették, és kérték, hogy legyen jelen agyűlésen.

Julius azzal kezdte, hogy elmondta, mit látott Bossévalegyütt Falköpingben az újságok címoldalán és belsőlapjain. A találkozó után, aki akarja, szép nyugodtan magais végigolvashatja a cikkeket, de a hírek summája az, hogya jelenlévőkre mind letartóztatási parancs van kiadva,kivéve Bosséra, akinek a nevét sehol nem említik, ésDurbincsra, aki a hírek szerint halott.

– Ez utóbbi nem egészen így van, de gyengélkedem, aztény – mondta Durbincs Gerdin.

Julius még hozzátette, hogy a gyilkossággal valógyanúsítás komoly dolog, még akkor is, ha utólag esetlegmásképp minősítik az ügyet. Majd vitára bocsátotta akérdést: nem kellene-e önként bejelenteniük telefonon arendőrségnek, hol tartózkodnak, és szabad utat engedni azigazságszolgáltatásnak?

Mielőtt bárki más megszólalhatott volna, Durbincs Gerdinfelhördült, és azt mondta, csak az ő félholt testén keresztülpróbálhatja meg bárki is, hogy önként feladja magát arendőrségen.

– Ha ez bárkinek eszébe jut, újra előveszem arevolveremet. Egyébként ki tette el, és hova?

Allan jelentkezett, és azt felelte, ő rejtette el a revolvertbiztos helyre, tekintettel a sok furcsa orvosságra, melyeketBenny adott be Durbincs úrnak. És nem gondolja Durbincsúr, hogy jobb, ha az a revolver egy ideig még ott is marad?

Felőle maradhat, mondta Durbincs, feltéve, ha Karlsson úrvégre rászánja magát, hogy összetegeződjön vele.

– Durbincs vagyok, szervusz – mondta Durbincs, ésbaljával kezet nyújtott a százéves vénségnek.

– Én pedig Allan vagyok – mondta Allan. – Örvendek aszerencsének.

Durbincs tehát a többieket halálosan (bár fegyvertelenül)megfenyegetve úgy döntött, hogy a rendőrséggel és anyomozó hatósággal semmit nem szabad közölni.Tapasztalatból tudta, hogy az az igazság, amit azigazságszolgáltatás szolgáltat, nem a legigazságosabb. Atöbbiek egyetértettek vele, annál is inkább, mert eszükbejutott, milyen rosszul járnának, ha az igazságszolgáltatásezúttal tényleg igazságot szolgáltatna.

A rövid megbeszélésnek az lett az eredménye, hogy asárga kamiont nyomban elrejtették Bosse kereskedelmiraktárában, együtt egy jelentős mennyiségű, mégkezeletlen görögdinnyével. Azt is elhatározták, hogyengedélyük nélkül csakis Csibész Bosse hagyhatja el aházat – vagyis közülük az egyetlen, akit nem köröznek, ésnem tartanak halottnak.

A jövőre vonatkozó egyéb kérdéseket, például azt, hogy milegyen a táskával és a benne levő pénzzel, meg amit eddigbőkezűen elköltötték belőle, egyelőre elnapolták. Vagyahogy Durbincs Gerdin mondta:

– Megfájdul a fejem, ha erre gondolok, és megfájdul amellkasom, ha levegőt veszek, hogy elmondjam, hogymegfájdul a fejem, ha erre gondolok. Most akár ötvenmilliótis megadnék egy jó fájdalomcsillapítóért, ha muszáj volna.

– Nesze, itt van kettő – mondta Benny. – És ingyen a tiedlehet.

* * *

Aronsson felügyelőnek sűrű napja volt. A sajtó intenzívfigyelmének köszönhetően folyamatosan érkeztek abejelentések arról, hogy a feltételezett háromszoros gyilkosés társai merre járnak. De az egyetlen bejelentés, melynek

Aronsson felügyelő hitelt is adott, Jönköpingből érkezettGunnar Löwenlindtől, a körzeti rendőrkapitány helyettesétől.Löwenlind telefonált, és elmondta, hogy az E4-esen,Jönköpingtől délre, Råslätt magasságában látott egyScania gyártmányú, sárga bútorszállító kamiont, melynekaz eleje össze volt törve, és csak az egyik lámpája égett.Ha az unokája a gyerekülésben nem éppen akkor kezdettvolna el hányni, Löwenlind beszólt volna aközlekedésrendészeti kollégáknak, hogy nézzenek utánaennek a kamionnak, de hát éppen más dolga volt.

Aronsson felügyelő már a második estéjét töltötteVäxjőben, a Royal Corner szálloda bárjában, és ismételkövette azt a hibát, hogy alkoholos befolyásoltságállapotában elemezte a helyzetet.

– E4, északi irányban – töprengett a felügyelő. – Talánvissza akartok menni Sörmlandba? Vagy Stockholmbanakartok elbújni?

Így aztán elhatározta, hogy másnap összepakol, és elindulhazafelé, a saját, nyomasztó háromszobás lakásábaEskilstuna központjában. Ronny Hulth pénztárosnakMalmköpingben legalább van egy macskája, akitsimogathat. Göran Aronssonnak senkije sincs, gondoltaGöran Aronsson, és felhajtotta az aznap esti utolsó pohárgrogot.

18. FEJEZET

1953

Öt év és három hét alatt Allan természetesen jól megtanultoroszul, de közben felfrissítette kínai nyelvtudását is. Akikötőben mindig nagy az élet, és Allan ismert visszajárótengerészeket, akiktől nagyjából megtudhatta, mi történik avilágban.

Többek között az történt, hogy a Szovjetunió isfelrobbantotta első atombombáját másfél évvel azután,hogy Allan találkozott Sztálinnal, Berijával és a szimpatikusJulij Boriszoviccsal. Nyugaton kémkedésre gyanakodtak,mert a bomba a jelek szerint ugyanolyan elvek alapjánépült, mint az amerikai Trinity. Allan azonban megpróbáltafelidézni, milyen támpontokat adott Julijnak még atengeralattjáróban, amikor a vodkát már üvegből kezdtékinni.

– Látom, te piálás közben is nyitva tartod a füled, kedvesJulij Boriszovics – mondta annak idején Allan.

Allan azt is megtudta, hogy az Egyesült Államok,Franciaország és Nagy-Britannia összevonta megszállásiövezeteit, és létrehozott egy német szövetségi államot, amit

Sztálin mérgében rögtön megkontrázott, és ő is csináltmagának egy Németországot. Most tehát a Nyugatnak és aKeletnek is volt saját Németországa, amit Allan praktikusmegoldásnak tartott.

Meghalt a svéd király is, Allan ezt egy angol napilapbóltudta meg, mely nem tudni, hogyan, egy kínai matrózkezébe került, akinek eszébe jutott a vlagyivosztoki svédfogoly, akivel beszélgetni szokott, és ezért elvitte neki azújságot. A király persze már egy éve halott volt, mire a híreljutott Allanhoz, de ennek nem volt különösebbjelentősége. Egyébként is azon nyomban új királyt ültettek ahelyére, úgyhogy az ország semmiben nem szenvedetthiányt.

Egyébként a koreai háború volt a matrózok körében aleggyakoribb beszédtéma. Ebben nincs is semmi különös,hiszen Korea alig húsz svéd mérföldnyi távolságban vanVlagyivosztoktól.

Allan annyit tudott a beszélgetésekből kihámozni, hogynagyjából a következő történt:

A koreai félszigetről a hadviselő felek valahogymegfeledkeztek, amikor a világháború véget ért. Sztálin ésTruman testvériesen megszállta és megosztozott rajta, ésmegállapodtak, hogy a 38. szélességi fok lesz a határészak és dél között. Ezután végeérhetetlen tárgyalásokatfolytattak arról, hogy Korea hogyan önállósodjon, de

minthogy Sztálin és Truman politikai elképzelései nemigenhasonlítottak egymásra (egyáltalán nem, ami azt illeti), adolog nagyjából ugyanúgy végződött, mintNémetországban. Az USA létrehozta Dél-Koreát, amire aSzovjetunió Észak-Koreával mondta be a kontrát. AzutánAmerika és a Szovjetunió egyaránt magára hagyta akoreaiakat.

Akik persze nem úszták meg ennyivel. Északon Kim IrSzen és délen Li Szin Man egyaránt úgy gondolta, hogyneki kellene uralkodnia az egész félszigeten. És háborúznikezdtek egymással.

Három év alatt meghalt vagy négymillió ember, de ezenkívül (mármint a négymillió ember halálán kívül) nem történtsemmi. Észak továbbra is Észak maradt, Dél pedig Dél.És továbbra is a 38. szélességi fok volt közöttük a határ.

Ami a pálinkát, vagyis a Gulagról való szökés legfőbb okátilleti, a legegyszerűbb megoldás természetesen az lettvolna, ha a szökevény fellopózik valamelyik tengerjáróra,amelyik berakodás után kihajózni készül Vlagyivosztokkikötőjéből. Allan fogolytársai közül azonban az évek soránezt heten is kipróbálták, és mind a hetet elfogták éskivégezték. A barakklakók minden alkalommalmeggyászolták őket. Legjobban talán Herbert Einstein. Decsak Allan tudta, hogy Herbert minden alkalommal azért

szomorkodik, hogy ezúttal sem ő volt soron.

Hajóra feljutni azért sem volt egyszerű dolog, mert a foglyokfekete-fehér csíkos rabruhát viseltek. Ilyenben pedigegyszerűen nem lehet elvegyülni a tömegben. A keskenyhajóhidakat ráadásul erősen őrizték, a daruval berakott árutpedig beemelés előtt jól képzett őrkutyák szaglásztákvégig.

Amúgy hajót se lett volna könnyű találni, ahol Allant mintpotyautast szívesen látták volna. A szállítmányok egy részeKínába tartott, más részük Észak-Korea keleti partja felé,Vonszan városába. Okkal lehetett feltételezni, hogy ha egykínai vagy észak-koreai kapitány szökevényt talál arakományban, vagy visszaviszi a táborba, vagy a kevésbébürokratikus, de ugyanazzal a végeredménnyel járómegoldást választja, vagyis a tengerbe hajítja.

A tenger felé szökni tehát bajosnak látszott, ha valakiszökni akart, márpedig akart. De a szárazföldi megoldássem tűnt könnyebbnek. Észak felé a szibériai hideg állta elaz utat. Nyugat felé Kína.

Maradt a déli irány, Dél-Korea, ahol valószínűlegbefogadnák a Gulagról szökött rabot, hiszen vélhetőleg akommunizmus ellensége. A baj csak az, hogy közben ottvan Észak-Korea.

Az úton bármikor akadályba ütközhet az ember, ezt Allanmár akkor belátta, mielőtt hozzálátott volna, hogy valamiféleszökési tervet eszeljen ki déli irányba, a szárazföldön át.Viszont úgy gondolta, nem érdemes emiatt halálraaggodalmaskodnia magát, mert abból biztos, hogy nemlesz pálinka.

Egyedül próbálkozzon, vagy társsal? Ha társsal, akkorcsak a szerencsétlen Herbert jöhet szóba. Allan úgyspekulált, hogy az előkészítő munkában még hasznát istudná venni Herbertnek. Azonkívül szórakoztatóbb is aszökés, ha nem egyedül kell mindent végigcsinálnia.

– Megszökni? – kérdezte Herbert Einstein. – Aszárazföldön át? Dél-Koreába? Észak-Koreán keresztül?

– Valahogy így – felelte Allan. – Legalábbis ez amunkahipotézis.

– Az esélyeink, hogy túléljük, alighanem mikroszkopikusak– mondta Herbert.

– Alighanem – mondta Allan.

– Benne vagyok! – mondta Herbert.

Öt év után köztudott volt a táborban, hogy a 133. számúfogoly feje mennyire üres, illetve a kevés, ami mégis vanbenne, valahogy mindig önmagával keveredikellentmondásba.

Ennek az lett az eredménye, hogy az őrök bizonyoselnézéssel bántak Herbert Einsteinnel. Ha valamelyikfogoly például az ételosztásnál nem úgy állt a sorban,ahogy kell, jó esetben ráordítottak, kevésbé jó esetbenpuskatussal hasba vágták, rossz esetben pedig az illetőfogoly befejezhette földi pályafutását.

Herbert azonban öt év után sem tudott rendesen eligazodnia barakkok között. Mind egyformán barna, mind egyformánnagy, és sehogy sem lehet őket megkülönböztetniegymástól. Az ételt mindig a tizenhármas és tizennégyesszámú barakk között osztották, de a 133. számú fogolyilyenkor is gyakran a hetes számú barakk környékénbolyongott. Vagy a tizenkilences környékén. Vagy ahuszonötös környékén.

– Az isten rakja beléd, Einstein – kiáltottak rá az őrök, hameglátták. – Nem arra kell menni. Nem, nem arra, hanemarra! Amerre mindig!

Herbertet tehát így ismerték, és Allan arra gondolt,ismertségét a maguk javára fordíthatja. Rabruhában nemnehéz megszökni, de rabruhában életben maradni az utánakövetkező percekben már sokkal nehezebb. Allannak és

Herbertnek szüksége lesz egy-egy katonai egyenruhára.És az egyetlen fogoly, akik megközelítheti a katonákegyenruharaktárát úgy, hogy ha meglátják, nem lövikazonnal le – az Einstein, a 113. számú fogoly.

Allan tehát kioktatta barátját, hogy mi lenne a dolga. Haközeledik az ebédidő, „tévedjen el”, mert ilyenkor aruharaktár őreinek is ebédidejük van. Ez alatt a fél óra alatta raktárt egyedül csak a negyedik toronyban szolgálógépfegyveres katona őrzi. Ő is éppolyan jól ismeri a 133.számú foglyot, mint a többiek, és ha meglátja, feltehetőleginkább rákiált, mintsem hogy mindjárt golyókat eresszenbeléje. És ha Allan rosszul kalkulál, akkor sem dől össze avilág, tekintetbe véve, Herbert mennyire szeretne mármeghalni.

Herbert úgy gondolta, Allan mindent jól eltervezett. De mitmondott, mit is kéne csinálnia?

Természetesen minden összekavarodott. Herbert ténylegeltévedt, és így hosszú idő óta először pontosan megjelentaz ebédosztáson. Allan, aki már benn állt a sorban,felsóhajtott, és elindította Herbertet az egyenruharaktárirányába. De ez sem vezetett a kívánt eredményre, Herbertmegint eltévedt, és váratlanul a mosodában találta magát.És mit talál a mosodában? Egy egész köteg frissen mosottés vasalt egyenruhát!

Kettőt magához vett, bedugta a köpenye alá, és újrabolyongani kezdett a barakkok között. Látta is a négyesszámú toronyban strázsáló őr, akinek azonban még csakkiabálni se volt kedve. Egyébként is úgy látta, azagyalágyult fogoly voltaképpen a saját barakkja felé megy.

– Hihetetlen – morogta magában, és folytatta, amit eddig iscsinált, vagyis átadta magát a gondolatainak, és aztképzelte, hogy valahol máshol van.

Allannak és Herbertnek immár volt saját egyenruhája, melyfennen tudatja majd a világgal, hogy mindketten a VörösHadsereg büszke katonái. Már csak a többi volt hátra.

Allan észrevette, hogy az utóbbi időben jelentősen megnőttaz észak-koreai Vonszan kikötőjébe tartó hajók száma. ASzovjetunió hivatalosan nem vett részt a háborúban azészak-koreaiak oldalán, de az ország belsejéből egyretöbb vonatrakomány fegyver érkezett Vlagyivosztokba, ésfolytatta útját – átrakodás után – mindig ugyanabba azirányba. A célállomás neve nem volt ugyan ráírva arakományokra, de mindig akadtak tengerészek, akik nemtettek lakatot a szájukra, Allan pedig tudta, mit kellkérdeznie. Néha látni is lehetett, miféle szállítmányokról vanszó, például terepjárókról vagy éppenséggel harckocsikról,más esetekben pedig egyszerű, festetlen faládákról.

Allan kieszelt valamit, amit leginkább elterelő manővernek

lehetne nevezni, ami hasonló ahhoz, amit Teheránban találtki hat évvel ezelőtt. Híven a római időkből származómondás szelleméhez, vagyis hogy a suszter maradjon akaptafánál, Allan arra gondolt, hogy egy kis tűzijátékbizonyára jótékony hatással lenne a további fejleményekre.Így kerültek képbe az észak-koreai Vonszanba címzettfaládák. Allan nem tudhatta biztosan, de sejtette, hogy aládák robbanószert tartalmaznak, és ha egy ilyen ládakigyulladna a kikötőben, felrobbanna, és a robbanásoktovábbterjednének ládáról ládára... igen, akkor Allannak ésHerbertnek lehetősége nyílna rá, hogy kilopózzanak atáborból, magukra húzzák a szovjet katonák egyenruháját,és arra is, hogy aztán... igen... szerezzenek maguknak egyautót, amelyben benne van a slusszkulcs, amely tele vantankolva, és amelyre a tulajdonosa momentán nem tartigényt. Allan és Herbert utasítására ezután kinyílnánakelőttük a jól őrzött kapuk, és ha maguk mögött hagyják aGulag és a kikötő környékét, senki sem gyanakodna rájuk,senki sem keresné az ellopott autót, és senki sem követnéőket. És mindez még azelőtt történne velük, hogyegyáltalán eszükbe jutna, hogy fognak bejutni Észak-Koreába, és – legfőképpen – hogy fognak továbbmenniészakról délre.

– Kicsit nehéz a felfogásom – mondta Herbert. – De úgyérzem, a terved mintha még nem volna teljesen kész.

– Nem nehéz a te felfogásod – tiltakozott Allan. – Na jó,mondjuk, kicsit az, de ebben a kérdésben akkor is igazad

van. És minél többet gondolkozom rajta, annál inkább arrajutok, hogy hagyjuk ennyiben, és meg fogod látni, hogyvalahogy azután is lesz, mert mindig így szokott lenni.Szinte mindig.

A szökés tervének első és egyetlen része tehát abból állt,hogy fel kell gyújtani a célnak megfelelő valamelyik faládát.Ehhez szükség volt 1) a célnak megfelelő faládára,valamint 2) valamiféle tűzgyújtó alkalmatosságra. Miközbenarra vártak, hogy kikössön a kikötőben az előbbi kellékszállítására alkalmas hajó, Allan újabb megbízást adott aközismerten ostoba Herbert Einsteinnek. Herbertszolgálatkészen végre is hajtotta a feladatot,megkaparintott és a nadrágszárába rejtett egy fényjelzőrakétát, mielőtt az egyik őr észrevette volna, hogy olyanhelyen tartózkodik, ahol neki egyáltalán nem volna szabadtartózkodnia. De ahelyett, hogy lelőtte vagy legalábbmegmotozta volna, az őr jól lehordta a 113. számú foglyot,és kioktatta, hogy öt év után már igazán ismerhetné a járásta táborban. Herbert bocsánatot kért, és ingatag léptekkelelbicegett a helyszínről. A színjáték kedvéért rossz irányba.

– A te barakkod balra van, Einstein! – ordított utána az őr.– Már ezt se tudod, te idióta?

Allan megdicsérte Herbertet a sikeresen elvégzettfeladatért és az ügyes színészkedésért. Herbert belepirult a

dicséretbe, de közben elhárította magától, mondván, hogynem olyan nehéz hülyét játszani annak, aki amúgy is hülye.Allan erre azt felelte, nem tudja, mennyire nehéz, mert azoka hülyék, akikkel eddig életében találkozott, mind azellenkezőjét próbálták játszani.

Aztán egyszer csak eljött az a nap, amelyik a megfelelőnapnak látszott. 1953. március 1-jének dermesztően hidegreggelén hosszú szerelvény gördült be a kikötői sínpárra, sa mozdony olyan sok kocsit húzott maga után, hogy Allanmeg se tudta számolni őket, de még Herbert sem. Aszerelvény láthatólag hadifelszerelést szállított, rakományát,mely három hajót is megtöltött, Észak-Koreába kelletteljuttatni. Nyolc darab T-34-es tank is része volt aszállítmánynak, ezt sehogy sem lehetett elrejteni, egyébkéntminden erős faládákba volt csomagolva, árumegjelölésnélkül. A ládák falán a rések azonban elég szélesek voltakahhoz, hogy be lehessen dugni rajtuk egy fényjelző rakétát.És pontosan ez az, amit Allan megtett, amikor félnapirakodás után egyszer alkalma nyílt rá.

A láda természetesen azonnal füstölni kezdett, deszerencsére eltartott néhány másodpercig, amíg a rakétaszétdurrant benne, úgyhogy Allannak volt ideje rá, hogyodébbálljon, és ne terelje magára a figyelmet. A ládarögtön kigyulladt, ezt a tizenöt fokos hideg sem tudtamegakadályozni.

Amint a tűz eléri a ládába csomagolt, mondjuk,kézigránátot, a terv szerint a ládának fel kell robbannia,amitől az őrök fejvesztve rohangálni kezdenek, Allan ésHerbert pedig észrevétlenül beosonhat a saját barakkjába,hogy átöltözzön.

A problémát az okozta, hogy a robbanás nem következettbe. Viszont sűrű füst gomolygott elő a ládából, és ahelyzetet tovább rontotta, hogy az őrök, akik maguk nemmertek a láda közelébe menni, utasították a foglyokat, hogyvízzel locsolják az égő faládát.

Ekkor történt, hogy a füstfelhő leple alatt három fogoly átakart mászni a kétméteres kerítésen, hogy átjusson akikötő szabad részébe. De a kettes számú őrtoronybanszolgálatot teljesítő katona észrevette őket. Golyószórójávaltöbb sorozatot is kilőtt a füstfelhőn át a három fogoly felé.Mivel nyomjelző muníciót használt, több lövése is célbatalált, és a három menekülő fogoly holtan zuhant a földre.És ha ez idáig nem haltak volna meg, pár másodperccelkésőbb amúgy is meghaltak volna, mert az őr lövéseinemcsak az ő testüket lyuggatták keresztül, hanem azt aládát is, mely eddig teljes épségben balra állt attól aládától, melyet Allan Karlsson felgyújtott. Allan ládájaezerötszáz tábori pokrócot tartalmazott. A mellette álló ládapedig ezerötszáz kézigránátot. A nyomjelző lövedékekfoszfort tartalmaznak, és amikor valamelyik eltalálta azegyik gránátot, a gránát felrobbant, és egy tizedmásodpercmúlva magával ragadta a ládában helyet foglaló

ezernégyszázkilencvenkilenc gránáttársát is. Arobbanásnak olyan ereje volt, hogy megemelte a sorbanmellette álló négy ládát, és harminctól nyolcvan méterigterjedő távolságra repítette el őket.

A sorban az ötödik láda hétszáz darab taposóaknáttartalmazott, és csakhamar ugyanolyan erővel robbant fel,mint az előző láda, ami azzal a következménnyel járt, hogylevegőbe repített további négy ládát.

Allan és Herbert káoszt akart teremteni, és a káosz előállt.Pedig, mint kiderült, ez még csak a kezdet volt. A ládákugyanis sorban kigyulladtak. Az egyik dízelolajat és benzinttartalmazott, és ezek az anyagok, mint köztudott, tűzoltásranemigen használhatók. Egy másikba lövedékeketcsomagoltak, s ezek most mind önálló életet kezdtek élni.Két őrtorony és nyolc barakk már akkor lángokban állt,mielőtt akcióba léptek volna a páncéltörő gránátok. Az elsőtelibe találta a hármas számú őrtornyot, a második pedig atábor bejáratának épületét, magával sodorva a sorompótés minden egyebet, ami az útjában állt.

A kikötő rakpartjánál négy hajó várt berakodásra, akövetkező páncéltörő gránát mind a négyet felgyújtotta.

Aztán felrobbant egy kézigránátokat tartalmazó másodikláda is, és újabb láncreakciót indított el, amely utoljáraelérte a sor végén álló legutolsó ládát is. Ebben ispáncéltörő gránátok voltak, melyek most másik irányba

indultak útnak, a kikötő nyíltvízi része felé, ahová épp ekkorúszott be egy hatvanötezer tonna olajat szállító tankhajó. Azegyik gránát telibe találta a parancsnoki hídját, ezáltalirányíthatatlanná téve a hajót, három további gránát pedig ahajó oldalát szakította fel, és a tűz, amely a hajónkeletkezett, nagyobb volt, mint az összes eddig fellángolttűz együttvéve.

Az úszó lángtengerré változó tankhajó lassan sodródott apart mentén a város központja felé. Utolsó útján a 2,2kilométeres partszakaszon álló valamennyi házatfelgyújtotta. Ezen a napon a szél ráadásul délkeleti iránybólfújt. Mintegy húsz perc múlva a szó szoros értelmébenegész Vlagyivosztok lángokban állt.

* * *

Sztálin elvtárs épp befejezte a kellemes vacsorát, melyetalattvalói, Berija, Malenkov, Bulganyin és Hruscsovtársaságában fogyasztott el Krilatszkojéban lévőrezidenciáján, amikor értesült róla, hogy Vlagyivosztoknagyjából megsemmisült abban a tűzvészben, melyet egypokrócokat tartalmazó láda kigyulladása okozott.

A hírre Sztálin egészen különös módon reagált.

Új kedvence, a mindig tettre kész Nyikita SzergejevicsHruscsov megkérdezte tőle, adhatna-e neki ez ügyben egy

tanácsot, mire Sztálin erőtlenül azt felelte, hogy NyikitaSzergejevics ezt feltétlenül tegye meg.

– Kedves Sztálin elvtárs – mondta Hruscsov. – Aztjavaslom, hogy ami történt, ne történjen meg. Javaslom,hogy Vlagyivosztokot azonnal zárjuk el a külvilágtól, aztánszép türelmesen építsük újjá, és tegyük meg Csendes-óceáni flottánk fő támaszpontjává, ahogy azt Sztálin elvtársmár korábban is tervezte. De mindenekelőtt – ami történt,nem történt meg, mert ennek az ellenkezője olyangyengeségről árulkodik, melynek kitudódását most nemengedhetjük meg magunknak. Érti Sztálin elvtárs, miregondolok? Egyetért vele, Sztálin elvtárs?

Sztálin továbbra is furcsán érezte magát. Be is volt rúgva.De bólintott, és azt mondta, Sztálinnak az a kívánsága,hogy Nyikita Szergejevics személyesen gondoskodjon róla,hogy ami történt... nem történt. Majd hozzátette, ideje már,hogy Sztálin lepihenjen, mert nem érzi jól magát.

Vlagyivosztok, gondolkozott el Berija marsall. Nem odaküldtem azt a fasiszta svéd szakértőt tartaléknak arra azesetre, ha nem sikerülne a bombát saját magunknakelőállítani? Teljesen elfelejtettem, pedig likvidálni kellettvolna a gazfickót, amikor Julij Boriszovics Popovmegfejtette a titkot. Na, mindegy, most talán ő isodaveszett a tűzben. Bár azért nem kellett volna magávalvinnie egy egész várost.

Hálószobája ajtajában Sztálin közölte, hogy semmikörülmények között ne zavarják. Aztán bezárkózott aszobájába, leült az ágya szélére, kigombolta az ingét, ésgondolkodott.

Vlagyivosztok... A város, ahol Sztálin a Csendes-óceániflotta fő támaszpontját akarta kiépíteni! Vlagyivosztok...amelynek fontos szerepet szánt a koreai háború küszöbönálló offenzívájában! Vlagyivosztok...

Nincs többé!

Sztálin még feltette magának a kérdést, hogy a pokolbaképes kigyulladni egy pokrócokkal teli láda a tizenöt-húszfokos hidegben. Valakinek ezért felelnie kell... azt a rohadtdisznót... azt... azt...

Sztálin fejjel előre végigzuhant a padlón. Ott feküdt azagyvérzésével egy álló napon át, mert ha Sztálin elvtársegyszer azt mondta, hogy ne zavarják, akkor nem zavarják.

* * *

Allan és Herbert barakkja az elsők között gyulladt ki, és akét barátnak azonnal el kellett napolnia a tervet, hogybeosonnak, és felhúzzák magukra az egyenruhát.

A tábor kerítése azonban megsemmisült, és ha még állt is

itt-ott egy-két őrtorony, már nem őrködött bennük senki. Atáborból kijutni tehát nem jelentett nehézséget. A kérdésinkább az volt, hogy mi történjék azután. Ellopni egy katonaiautót nem lehetett, mert már mindegyik lángolt. Bemenni avárosba, és ott szerezni valamilyen autót – szintén nemlátszott lehetségesnek. Valami oknál fogva egészVlagyivosztok lángokban állt.

A tüzet és a robbanásokat túlélő rabok csoportokbaverődve álldogáltak kinn az országúton, biztos távolságbana különféle lövedékektől, páncéltörő gránátoktól és mindenegyébtől, ami még képes a levegőben repkedni. Egy-egyvállalkozó kedvű rab kivált a csoportjából, és elindultészaknyugat felé, az egyetlen irányba, ami egy oroszszámára, ha menekülni akar, ésszerűnek látszott. Hiszenkelet felé mindenütt víz volt, dél felé a koreai háború,nyugaton Kína, egyenesen északra pedig a város, amelyépp most válik a lángok martalékává. Nem maradt másválasztásuk, mint a hatalmas és hideg Szibéria. De a táborőrsége természetesen ugyanígy gondolkodott, és mégmielőtt leszállt volna az este, utolérték a szökevényeket, éstovábbküldték őket az örök vadászmezőkre.

A fentiek alóli két kivételnek Allan és Herbert volt a neve.Vlagyivosztoktól délnyugati irányban indultak el, és sikerülteljutniuk egy kis dombig. Ott lecsücsültek egy kicsit, hogymegpihenjenek, és szemrevételezzék a pusztulást.

– Jó huzata volt annak a fényjelző rakétának – mondta

Herbert.

– Alig hiszem, hogy egy atombomba jobb munkát végzettvolna nála – mondta Allan.

– Most mihez kezdünk? – kérdezte Herbert, és a hidegbenszinte vágyakozva gondolt a táborra, amely már nemlétezett.

– Hát, kedves barátom, most elmegyünk Észak-Koreába –felelte Allan. – És mivel autó nincs a közelben, gyalog kellmennünk. Attól legalább kimelegszünk egy kicsit.

* * *

Kirill Afanaszjevics Mereckov a Vörös Hadsereg egyiklegrátermettebb és legtöbbször kitüntetett tábornoka volt. A„Szovjetunió hőse”, akit nem kevesebb, mint hétszertüntettek ki Lenin-renddel.

Mint a 4. hadsereg parancsnoka sikeresen harcolt anémetek ellen Leningrádnál, és kilencszáz rettenetes napután áttörte az ostromgyűrűt, és felszabadította a várost.Nem csoda, hogy a „Szovjetunió marsallja” címet ismegkapta az összes többi cím, rang és kitüntetés mellé.

Miután Hitlert egyszer s mindenkorra visszaszorították,Mereckovot keletre küldték, s a hétszázhatvan mérföldes

vonatút megtétele után ő lett az 1. Távol-keleti Frontparancsnoka azzal a megbízással, hogy űzze ki ajapánokat Mandzsúriából. Senkit nem lepett meg, hogy ezta feladatot is sikeresen végrehajtotta.

Aztán véget ért a világháború, és Mereckov elfáradt. Mivelsenki nem várt rá Moszkvában, ott maradt keleten. Íróasztalmögé került egy katonai hivatalban. Igaz, szép íróasztal volt.Tíkfából készült.

1953 télutóján ötvenhat éves volt, és még mindig azíróasztala mögött ült. Onnan irányította a Szovjetuniótávolmaradását a koreai háborúból. Mereckov, akárcsakSztálin elvtárs, stratégiailag fontosnak tartotta, hogy szovjetkatonák itt és most ne harcoljanak amerikai katonák ellen.Bombájuk ugyan nekik is van már, de az amerikaiaké jobb.Mindennek megvan a maga ideje, és a jelen pillanat nem aprovokáció ideje – ami ugyan nem jelenti azt, hogy a koreaiháborút ne lehetne, vagy ne kellene megnyerni.

Mereckov marsall tehát jelenlegi helyzetében időnkéntmegengedett magának egy kis kikapcsolódást. Többekközött a kraszkinói vadászházában, amely Vlagyivosztoktólnéhány órányi járásra volt déli irányban. Gyakran kijárt oda,főként télen. És legtöbbször egyedül. Az adjutánsa perszemindig vele volt, mert egy marsall mégsem vezetheti azautóját saját maga; mit szólna a világ?

Mereckov marsall és az adjutánsa éppen visszafeléautózott Kraszkinóból Vlagyivosztokba. Egyórányitávolságban lehettek a várostól, amikor a kanyargóstengerparti úton először pillantották meg az északilátóhatáron a fekete füstoszlopot. Mi történt? Ég valami?

A távolság még túl nagy volt ahhoz, hogy érdemes lett volnamegállni, és kivenni a látcsövet a tábornok rangjához illőkocsi csomagtartójából. Mereckov marsall utasítást adott,hogy hajtsanak gyorsan tovább előre, és hogy az adjutánshúsz percen belül keressen egy alkalmas megállóhelyet,ahonnan az egész öböl tisztán látható. Vajon mitörténhetett? Valami kétségtelenül kigyulladt...

Allan és Herbert már jó ideje gyalogolt az országúton,amikor észrevették, hogy délről egy zöld Pobeda közeledikfeléjük. A két szökevény gyorsan elbújt egy hókupac mögé,még mielőtt meglátták volna őket. Az autó azonban, miutánelhaladt mellettük, lassítani kezdett, és alig ötven méterrelarrébb megállt. Kiszállt belőle egy rendjelekkel sűrűnkidekorált tiszt és az adjutánsa. Az adjutáns kivette a kocsicsomagtartójából a dekorált tiszt látcsövét, majd az autótotthagyva mindketten elindultak, hogy megfelelőkilátóhelyet keressenek, ahonnan megszemlélhetik az öböltúloldalán azt a helyet, ahol nemrégiben még Vlagyivosztok

volt található.

Így aztán Allannak és Herbertnek nem jelentett különösebbnehézséget, hogy odalopózzanak az autóhoz, kivegyékbelőle a kidekorált tiszt pisztolyát és az adjutáns automatafegyverét, majd felhívják a kidekorált tiszt és adjutánsafigyelmét arra, hogy balszerencsés módon nehéz helyzetbekerültek. Vagy ahogy Allan mondta:

– Uraim, megkérném önöket, hogy vegyék le a ruháikat.

Mereckov marsall fel volt háborodva. Így senki nem bánhata Szovjetunió marsalljával, még akkor sem, ha a Gulagrabja. Úgy gondolják az urak, hogy ő – Kirill AfanaszjevicsMereckov marsall – egy szál alsógatyában sétáljon beVlagyivosztokba? Allan azt felelte, hogy ez mindenképpennehéz volna, mert Vlagyivosztok épp ezekben az órákbanég porig és tűnik el a föld színéről, de egyébként igen, őmaga és barátja, Herbert ezt valóban így képzelte el. Azurak természetesen megkaphatják tőlük cserében a fekete-fehér csíkos rabruhát, amire később már talán nem is leszszükségük, mert minél közelebb érnek Vlagyivosztokhoz –vagy ami marad belőle –, a levegő annál melegebb lesz.

Allan és Herbert ezután magára öltötte a két, frissen lopottegyenruhát, rabruháikat pedig kupacba rakva ott hagyták aföldön. Allan arra gondolt, jobb volna, ha ő vezetné az autót,vagyis jobb, ha Herbert lesz a marsall, ő pedig az adjutáns.

Herbert az utasülésen foglalt helyet, Allan pedig a volánmögött. Búcsúzóul Allan még azt mondta, a marsall úrnaknem kellene ilyen dühös képet vágnia, mert Allan biztosbenne, hogy abból nem származik semmi haszna. Amúgyis, nemsokára itt a tavasz, és a tavasz Vlagyivosztokban...na, persze, most talán nem. Allan mindenesetre arrabiztatja a marsall urat, hogy bizakodva nézzen a jövőbe, dehozzátette, hogy ebben a kérdésben persze a marsall úrúgy dönt, ahogy akar. Ha alsógatyában akar maradni, éssötéten akarja látni a dolgokat, megteheti, szíve joga.

– Isten vele, marsall úr. És magával is, természetesen,adjutáns úr – mondta Allan.

A marsall nem válaszolt, továbbra is dühösen nézett rá.Allan megfordult a Pobedával, és Herberttel az oldalánelindult dél felé.

Észak-Koreába.

* * *

A határ átlépése a Szovjetunió és Észak-Korea közöttsimán, minden probléma nélkül zajlott le. Előbb a szovjethatárőrök tisztelegtek feszes vigyázzállásban az autó előtt,azután ugyanezt tették az észak-koreaiak is. Szó nélkülemelték fel a sorompót a szovjet marsall (Herbert) ésadjutánsa (Allan) előtt. Az egyik lelkes észak-koreai

határőrnek a szeme is megtelt könnyel a meghatottságtól amarsall személyes elkötelezettsége láttán. Koreának nincsjobb barátja a Szovjet Szocialista KöztársaságokSzövetségénél. A marsall bizonyára Vonszanba tart, hogyszemélyesen ellenőrizze a Vlagyivosztokból jövőszállítmányok érkezését és további sorsát.

Ez azonban nem így volt. Ezt a marsallt egyáltalán nemérdekelte Észak-Korea sorsa. Vélhetőleg azt se tudta,melyik országban jár. Figyelmét az kötötte le, hogy kitalálja,hogyan kell kinyitni a kocsi kesztyűtartóját.

Allan még a Vlagyivosztok kikötőjében megismerttengerészektől tudta, hogy a koreai háború megfeneklett,állóháborúvá vált, a felek visszavonultak a 38. szélességifoknál meghúzott határ két oldalára. Ezt elmondtaHerbertnek is, aki ezek után azt képzelte, az észak és délközött húzódó határ átlépéséhez nincs másra szükség, minthogy az ember nekifut, és átugorja (feltéve, hogy az abizonyos szélességi fok nem túl széles). Annaktermészetesen fennáll a veszélye, hogy az embert ugrásközben lelövik, de végül is az se volna olyan nagy baj.

Messze jártak még a 38. szélességi fok határvonalától,amikor kiderült, hogy az ország belsejében javában dúl aháború. Amerikai repülőgépek cirkáltak a levegőben, ésúgy tűnt, bombákat dobnak mindenre, ami mozog. Allan

felfogta, hogy egy elegáns, zöld orosz személyautókívánatos célpontnak számít, úgyhogy letért a dél fel vezetőfőútvonalról (engedélyt sem kérve marsalljától), és azország belsejébe tartó kisebb utakon haladt tovább,melyeken gyorsabban és könnyebben talált búvóhelyet,valahányszor gépek zúgtak el a fejük fölött.

Délnyugat felé folytatták útjukat, közben Herbert azzalszórakoztatta Allant, hogy elsorolta, mi van a marsalltárcájában, melyet az egyenruha belső zsebében talált. Atekintélyes mennyiségű rubelen kívül iratok, melyekből meglehet tudni, a marsallnak mi a neve, valamint levelek,melyek arról informálnak, mivel foglalkozottVlagyivosztokban, amikor a város még épségben volt.

– Kíváncsi vagyok, vajon nem ő felügyelte-e azt a bizonyosvasúti szállítmányt is – morfondírozott hangosan Herbert.

Allan megdicsérte Herbertet, hogy okosan spekulál, amitőlHerbert ismét elvörösödött. Nem rossz, ha tud olyatmondani, ami nem rossz.

– Egyébként mit gondolsz, meg tudnád tanulni KirillAfanaszjevics Mereckov marsall nevét? – kérdezte Allan. –Ennek a jövőben még hasznát vehetnénk.

– Az kizárt dolog – felelte Herbert.

Sötétedéskor Allan és Herbert bekanyarodott egy portára,ami egy tehetős gazda udvarának látszott. A gazda, afelesége és két gyermeke az előkelő vendégek és amutatós autó láttán tüstént elébük sietett. Allan adjutánsoroszul és kínaiul is elnézést kért azért, hogy ő maga és amarsall csak így egyszerűen betolakszik a gazda házába,de az a kérdése, hogy nem kaphatnának-e valamit enni?Szívesen ki is fizetik, de csak rubelben tudják, más pénzjelenleg nincs náluk.

A gazda és a felesége egy szót sem értett abból, amitAllan mondott. De az idősebbik, tizenkét éves fiú oroszultanult az iskolában, és lefordította a kérdést apjának. Akövetkező másodpercben megnyílt a ház kapuja, és acsalád beinvitálta Allan adjutánst és Herbert marsallt.

Tizennégy órával később Allan és Herbert készen álltak rá,hogy folytassák útjukat. A gazda és családja előszörvacsorával kínálta őket. Csilivel és fokhagymávalfűszerezett disznóhúst kaptak rizzsel, és hozzá – halleluja! –koreai rizspálinkát. A koreai pálinkának nem olyan az íze,mint a svédnek, de ötévi és három hónapi kényszerűabsztinencia után a célnak így is kitűnően megfelelt.

Vacsora után a család szállást is adott a marsallnak ésadjutánsának. Herbert marsall megkapta a szülők nagyhálószobáját, a szülők aznap a gyerekek szobájában

aludtak. Allan adjutáns a konyhában alhatott, a földön.

Reggelire a vendégek párolt zöldséget, szárítottgyümölcsöt és teát kaptak, a gazda pedig közben feltöltöttea Pobeda üzemanyagtartályát benzinnel, amit egyébként afészerében, egy hordóban tárolt.

Búcsúzáskor a gazda nem akarta elfogadni a marsalltól avastag köteg rubelt egészen addig, amíg a marsall rá nemrivallt, németül:

– Tedd csak el szépen ezt a pénzt, hülye paraszt!

A gazda ettől annyira megrémült, hogy eleget tett Herbertfelszólításának, jóllehet egy árva szót sem értett belőle.

Barátságos integetéssel váltak el egymástól, és folytattákútjukat délnyugati irányban. A kanyargós utakon nem voltsemmiféle forgalom, csak a bombázók motorjánakfenyegető zúgása törte meg messziről a csendet.

Minél jobban közeledtek Phenjanhoz, Allan annálerősebben szükségét érezte annak, hogy valami új tervetkellene kieszelniük. A régi terv ugyanis érvényét vesztette.Allan úgy látta, onnan, ahol most vannak, semmiképp semtudnak átjutni Dél-Koreába.

Inkább meg kell próbálniuk találkozót összehozni Kim IrSzen miniszterelnökkel. Herbert mégiscsak szovjet marsall,nem lehet nem fogadni.

Herbert elnézést kért, hogy beleszól a tervezésbe, de miértelme van annak, hogy találkozzanak Kim Ir Szennel?

Allan azt felelte, hogy még nem tudja, de gondolkozik rajta.Egyelőre csak annyi okát tudja adni, hogy minél közelebbvan az ember a magas állású urakhoz, annál jobb szokottlenni a koszt. És persze a pálinka is.

Allan tudta, hogy csak idő kérdése, mikor állítják meg őketaz úton, és mikor ellenőrzik alaposabban aszemélyazonosságukat. Még egy marsall sem teheti be alábát egy háborúban álló ország fővárosába úgy, hogy nekelljen egy-két kérdésre válaszolnia. Allan ezért órákon átgyakoroltatta Herberttel, hogy mit kell mondania – egyetlenmondatot csupán, de nagyon fontosat: „Mereckov marsallvagyok a Szovjetunióból, kísérjenek a vezetőjükhöz!”

Phenjant ez idő tájt egy külső és egy belső katonaivédvonal vette körül. A külső a város belsejétől húszkilométerre húzódott, légvédelmi ágyúkból és megkettőzöttellenőrzőhelyekből állt, míg a belső gyűrű valóságosbarikád volt, olyan, mint a harctéri frontvonal gyalogságitámadás esetén. Allant és Herbertet így aztán először azegyik külső ellenőrzőhelyen állította meg egy teljesenrészeg észak-koreai katona, akinek kibiztosított golyószóró

lógott a nyakában. Herbert marsall újra és újra elismételteegyetlen mondatát, amely így hangzott:

– Vezető vagyok, vigyenek a... Szovjetunióba.

Szerencsére a katona nem értett oroszul, viszont tudottkínaiul. Így aztán Allan adjutáns tolmácsolta marsalljaszavait, immár a megfelelő szavakat a megfelelősorrendben.

De a katona vérében szinte képtelenül magas volt azalkoholszint, és sehogyan sem tudta eldönteni, mit kellenetennie. Allant és Herbertet mindenesetre behívta azellenőrző állomás belső helyiségébe, és telefonon felhívtakétszáz méterrel odébb posztoló kollégáját. Majd leült egyrozoga karosszékbe, és a belső zsebéből előhúzott együveg rizspálinkát (aznap a harmadikat). Meghúzta azüveget, dúdolgatni kezdett valami dallamot, közben üvegestekintettel meredt a szovjet vendégek feje fölött a semmibe.

Allan elégedetlen volt Herbert eddigi teljesítményével, ésbelátta, ha Kim Ir Szen elé kerülnek, Herbert percek alattlelepleződik, és a marsallt az adjutánsával együtt rövid útonletartóztatják. Az ablakon át Allan látta, hogy a másik őrelindul feléjük. Itt most gyorsan kell cselekedni.

– Herbert, cseréljünk ruhát egymással – mondta Allan.

– Miért? – kérdezte Herbert.

– Most azonnal – felelte Allan.

Így aztán néhány másodperc leforgása alatt a marsallbóladjutáns, az adjutánsból marsall lett. A valószínűtlenülrészeg katona közben csak pislogott, ésösszefüggéstelenül gurgulázott valamit koreaiul.

Pár másodperccel később belépett a helyiségbe amásodik katona, és nyomban tisztelgett, amikor meglátta amagas rangú vendégeket. Ő is tudott kínaiul, úgyhogy azimmár marsalli ruhát viselő Allan újra előadta kívánságát,hogy Kim Ir Szen miniszterelnökkel szeretne találkozni.Mielőtt a második katona válaszolhatott volna, az elsőgurgulázni kezdett valamit.

– Mit mond? – kérdezte Allan marsall.

– Azt mondja, hogy önök az előbb meztelenre vetkőztek, ésújra felöltöztek – felelte őszintén a második katona.

– Ejnye, mit tesz az alkohol – mondta Allan a fejét csóválva.

A második katona elnézést kért társa viselkedéséért, ésamikor az első kijelentette, hogy fenntartja állítását,miszerint Allan és Herbert az imént valamiképplevetkőztette és felöltöztette egymást, kapott egy nagypofont a másodiktól, és egy figyelmeztetést, ha nem fogjabe a száját egyszer s mindenkorra, a részegsége jelentvelesz.

Az első katona ekkor úgy döntött, hogy nem szólal megtöbbé (de iszik még egy kortyot), miközben a második többhelyre is telefonált, majd kiállított egy passzust koreainyelven, aláírta, két helyen lepecsételte, és átnyújtotta Allanmarsallnak a következő szavak kíséretében:

– Ezt mutassa be marsall úr a következő ellenőrzőhelyen.Onnan tovább fogják irányítani marsall urat a miniszterelnökúr helyettesének helyetteséhez.

Allan megköszönte a passzust, tisztelgett, és visszatért azautóhoz, maga előtt terelgetve Herbertet.

– Mivel adjutáns lettél, mostantól kezdve te vezeted a kocsit– mondta Allan.

– Érdekes feladat – felelte Herbert. – Nem vezettem azóta,hogy a svájci rendőrség örökre bevonta a jogosítványomat.

– Ne mondj semmit, az lesz a legjobb – mondta Allan.

– Mindig összekeverem a jobb oldalt a bal oldallal –mondta Herbert.

– Ahogy mondtam, az lesz a legjobb, ha erről nembeszélünk – felelte Allan.

Az út további részén Herbert vezetett, és a vezetés sokkal

jobban ment neki, mint ahogy azt Allan elképzelte. Apasszus jóvoltából pedig simán bejutottak a városba,egészen a miniszterelnök palotájáig.

Ott a helyettes helyettese fogadta őket, és közölte, hogy ahelyettes úr csak három nap múlva tudja fogadni őket.Addig az urakat a palota vendéglakásában helyezik el. Avacsorát nyolc órakor szolgálják fel, ha az időpont megfelel.

– Látod? – mondta Allan Herbertnek.

* * *

Kim Ir Szen 1912 áprilisában született Phenjan egyikelővárosában. Családja, mint akkoriban minden koreaicsalád, japán fennhatóság alatt élt. A megszállás éveiben alakosság teljesen ki volt szolgáltatva a japánoknak. Akoreai lányokat és asszonyokat százezrével kényszerítettéka császári hadsereg katonáinak szexuális kiszolgálására.A koreai férfiakat besorozták a hadseregbe, és harcolniukkellett azért a császárért, aki többek között arrakényszerítette őket, hogy japán neveket vegyenek fel, ésegyébként is mindent megtett annak érdekében, hogy akoreai nyelv és kultúra kihaljon.

Kim Ir Szen apja békés természetű patikus volt, aki azérthangot adott a japán megszállók ellenielégedetlenségének, oly mértékben magára vonva ezzel

haragjukat, hogy egy szép napon a család kénytelen voltelmenekülni északra, a kínai Mandzsúriába.

A békés és gondtalan élet azonban így is csak 1931-igtartott, mert a japán csapatok oda is utánuk mentek. Kim IrSzen apja ekkor már nem élt, de anyja rábeszélte fiát, hogycsatlakozzon a kínai partizánokhoz, és űzze kisegítségükkel a japánokat Mandzsúriából – akésőbbiekben pedig Koreából is.

Kim Ir Szen elismerést vívott ki magának a kommunistakínai partizánok között. Bátor és tettre kész harcosnaktartották. Egy egész hadosztály parancsnoka lett, és olyankeményen harcolt a japánok ellen, hogy a hadosztályábólrajta kívül alig néhányan maradtak életben. Ez 1941-bentörtént, a világháború idején, és Kim Ir Szennek végül átkellett szöknie a Szovjetunióba.

De ott is elismerést vívott ki magának. Nemsokára tiszt letta Vörös Hadseregben, és annak kötelékében harcoltegészen 1945-ig.

A háború végén Japánnak le kellett mondania Koreáról.Kim Ir Szen, immár a nemzet hőse, hazatértszáműzetéséből. Már csak annyi dolga volt, hogyformálisan is létrehozza az új államot; hogy a nép Kim IrSzent választja nagy vezetőjének, ahhoz nem fért kétség.

De a győztes hatalmak, a Szovjetunió és az USA a saját

befolyási övezeteik mentén felosztották maguk közöttKoreát. És az amerikaiak nem értettek egyet azzal, hogyegy dokumentáltan kommunista politikus legyen az egészfélsziget vezetője. Szereztek maguknak saját államfőt, egyszáműzött koreait, és elnököt csináltak belőle délen. Kim IrSzennek be kellett érnie az ország északi részével, de őennyivel éppenséggel nem érte be. Inkább kirobbantotta akoreai háborút. Ha el tudta űzni a japánokat, el fogja tudniűzni az amerikaiakat is, meg az ENSZ színeiben harcolócsatlósaikat is.

Kim Ir Szen tehát harcolt már szovjet és kínai zászló alatt.Most a saját ügyéért harcolt. És drámai pályafutása közbenmegtanulta többek között azt, hogy senkiben nem bízhatmeg, csak saját magában.

Ettől a szabálytól csak egyetlen esetben volt hajlandóeltérni, egyetlen kivételt ismert. És ezt a kivételt éppenmost nevezte ki helyettesének.

Aki tárgyalni akar Kim Ir Szen miniszterelnökkel, annakelőbb találkoznia kell Kim Ir Szen fiával.

Kim Dzsongillal.

Aki ekkor tizenegy éves.

– Minden látogatódat várasd meg, legalább hetvenkét óránkeresztül. Ez jót tesz az autoritásodnak, fiam – magyarázta

fiának Kim Ir Szen.

– Azt hiszem, értem, amit mondasz, papa – hazudta KimDzsongil. Majd keresett egy lexikont, és megnézte benneazt a szót, amelyet nem értett.

* * *

A háromnapi várakozás meg se kottyant Allannak ésHerbertnek, hiszen az elnöki palotában az ellátás jó volt, azágyak pedig kényelmesek. Az amerikai gépek pedig ritkánközelítették meg Phenjant, hiszen találtak maguknakegyszerűbben elérhető célpontokat is.

Végül elérkezett a találkozó napja. Allanért eljött aminiszterelnök helyettesének helyettese, és a palotafolyosóin keresztül elvezette a miniszterelnök helyettesénekirodájába. Allant nem lepte meg, hogy a helyettes inkábbmég gyereknek volt mondható, mint felnőttnek.

– A miniszterelnök fia vagyok, Kim Dzsongil – mondta KimDzsongil. – És a papa helyettese.

Kim Dzsongil kezet nyújtott a marsallnak, s noha kezeszinte eltűnt Allan méretes tenyerében, erősenmegszorította vendége kezét.

– Én pedig Kirill Afanaszjevics Mereckov marsall vagyok a

Szovjetunióból – mondta Allan. – Köszönöm, hogy ifjabbKim úr lehetőséget ad a találkozásra. Megengedi, Kim úr,hogy elmondjam, mi járatban vagyok?

Kim Dzsongil megengedte, úgyhogy Allan tovább hazudott.Elmondta az ifjabb Kimnek, hogy egyenesen Sztálinelvtárstól hoz üzenetet a miniszterelnöknek. De mivelfelmerült a gyanú, hogy az USA – a kapitalista hiénák –ügynökei beszivárogtak a Szovjetunió belsőkommunikációs rendszerébe (a marsall bocsánatot kér afiatal Kim úrtól, de részleteket nem árulhat el), Sztálinelvtárs úgy döntött, hogy az üzenetet személyesen kellátadni. A megtisztelő feladat végrehajtásával a marsallt ésadjutánsát bízta meg (az utóbbit a marsall biztonságiokokból a szobájában hagyta).

Kim Dzsongil gyanakodva méregette Allant, és látszottrajta, hogy szinte gondolkodás nélkül beszél, amikor aztmondja, hogy az ő feladata a papa védelme mindenkörülmények között. Ennek az a lényege, hogy nem bízhatmeg senkiben, magyarázta, a papa erre tanította. Ezértnem teheti meg, hogy a marsallt beengedi a papához,vagyis a miniszterelnökhöz, amíg állításait nem ellenőrzi aszovjet oldalon. Vagyis Kim Dzsongil úgy döntött, felhívjatelefonon Moszkvát, és megkérdezi, hogy a marsallt ténylegSztálin bácsi küldte-e hozzájuk, vagy nem.

Allan erre a nem kívánatos fordulatra nem számított. Demár benne volt saját történetében, és nem tehetett mást,

mint hogy megpróbálta eltéríteni az ifjú Kimet attól aszándékától, hogy beszéljen Sztálinnal.

– Távol álljon tőlem, egyszerű marsalltól, hogyellentmondjak Kim úrnak, de szeretném megjegyezni, hogynem tanácsos telefont használni az ellenőrzésre, haegyszer nem tanácsos használni a telefont.

Az ifjú Kim elgondolkodott Allan marsall megjegyzésén. Deemlékezetében folyamatosan hallotta apja szavait: „Ne bízzmeg senkiben, fiam.” Végül kiötölt egy megoldást. FelhívjaSztálin bácsit, de virágnyelven fog beszélni vele. Az ifjúKim úrfi többször is találkozott már Sztálin bácsival, ésSztálin bácsi mindig úgy hívta: „a kis forradalmár”.

– Felhívom Sztálin bácsit, azt mondom, itt „a kisforradalmár” beszél, és megkérdezem tőle, küldött-eSztálin bácsi valakit a papához. Azt hiszem, ezzel nemárulok el sokat, még ha az amerikaiak lehallgatják is abeszélgetést. Nem gondolja, marsall úr?

A marsall azt gondolta, nem hitte volna, hogy a kölyök ilyenravasz gazfickó. Hány éves lehet? Tíz? Ő maga is korán lettfelnőtt. Amikor annyi idős volt, mint Kim Dzsongil, márjavában dinamitot csomagok Flenben, a Nitroglicerin Rt.-ben. Allan továbbá még arra is gondok, hogy ennek atörténetnek talán rossz vége lesz, de hát ezt mégsemondhatja meg. Hát igen, ez van, lesz, ahogy lesz, és ígytovább.

– Azt gondolom, hogy az ifjú Kim úr nagyon okos fiú, ésmég sokra viszi az életben – mondta Allan, és a folytatást agondviselésre bízta.

– Igen, az a terv, hogy a papa után én fogom folytatni apapa munkáját, a marsall úrnak ebben valószínűleg igazavan. Igyon még egy csésze teát, marsall úr, én megyek, ésfelhívom Sztálin bácsit.

Az ifjú Kim úrfi átsétált a terem túlsó sarkában álló barnaíróasztalhoz, Allan pedig teát töltött magának, és azongondolkodott, hogy esetleg meg kellene próbálnia kiugraniaz ablakon. De az ötletet nyomban el is vetette. Egyrésztazért, mert a miniszterelnöki palota harmadik emeleténvoltak, másrészt pedig azért, mert Allan nem akartamagára hagyni társát. Herbert nyilván örömmel kiugrottvolna (ha lett volna hozzá mersze), de Herbert most nemvolt itt.

Allant az zökkentette ki váratlanul a gondolataiból, hogyKim úrfi sírva fakad. Lecsapta a telefont, odafutott Allanhoz,és zokogva mondta:

– Sztálin bácsi meghalt! Sztálin bácsi meghalt!

Allan arra gondolt, szinte lehetetlen, hogy valakinek olyanszerencséje legyen, mint neki, azután azt mondta:

– Jól van, Kim úrfi, ne sírjon. Jöjjön ide, hadd ölelje meg a

marsall bácsi. Így, így...

Mire Kim úrfi valamennyire megvigasztalódott, már nemlátszott olyan koravénnek, mint korábban. Mintha elege lettvolna abból, hogy felnőtt legyen. Szipogva mondta el, hogySztálin bácsi néhány nappal ezelőtt gutaütést kapott, ésSztálin néni (így titulálta) azt mondja, nem sokkal azelőtthalt meg, hogy az ifjú Kim úrfi telefonált.

Miközben Kim úrfi még mindig Allan ölében ült, Allan melegszavakkal elmesélte neki, milyen nagyszerű volt, amikorutoljára együtt vacsorázott Sztálin elvtárssal. Együttfogyasztották el az ünnepi vacsorát, méghozzá olyanmeghitt hangulatban, amilyen csak barátok köztlehetséges. Sztálin elvtárs még dalra is fakadt, és táncolt isaz est folyamán. Allan eldúdolta a grúz népdalt, amit Sztálinénekelt annak idején, közvetlenül azelőtt, hogy rövidzárlatkeletkezett a fejében, és Kim úrfi felismerte a dalt! Ezt adalt Sztálin bácsi neki is elénekelte. Ha egyáltalán maradtmég benne kételkedés, az most mind eloszlott. A marsallbácsi nyilvánvalóan az, akinek mondja magát. Kim úrfigondoskodik róla, hogy a papa, vagyis a miniszterelnökmár másnap fogadja. De most kéri, hogy még egyszerölelje meg...

* * *

Az nem úgy van ám, hogy a miniszterelnök a szomszédszobában ül, és onnan igazgatja fél országát. Nagyon nagykockázatoknak tenné ki magát a miniszterelnök, ha ezttenné. Nem, aki találkozni akar Kim Ir Szennel, annakhosszabb utat kell megtennie, méghozzá, biztonságiokokból, egy SU 122-es rohamlövegben, mivel vele tart aminiszterelnök helyettese, aki egyben a miniszterelnök fiais.

Az utazás nem volt kényelmes, a páncélozottrohamlövegeknek igazából nem is a kényelem biztosításaa céljuk. Útközben Allannak volt ideje rá, hogygondolkozzon két nem elhanyagolható kérdésen. Az elsőaz volt, hogy mit mondjon Kim Ir Szennek, a második pedigaz, hogy amit mond, az mire legyen jó.

A miniszterelnök legközelebbi munkatársának, egybenfiának Allan azt mondta, fontos üzenetet hoz Sztálinelvtárstól, de ez a probléma időközben szerencsésen éslényegesen leegyszerűsödött. Az álmarsall most márbármit kitalálhat; Sztálin immár túlságosan halott ahhoz,hogy megcáfolja. Allan így hát elhatározta, a Kim Ir Szennekszóló üzenet nem más, mint hogy Sztálin kétszáz harckocsitakar ajándékozni a Koreában harcoló kommunistáknak.Vagy háromszázat. Minél többet, a miniszterelnök annáljobban fog örülni neki.

A második kérdés eldöntése sokkal több fejtörést okozott.

Allan nem lelkesedett a gondolatért, hogy miután teljesítettemegbízatását Kim Ir Szennel, visszatérjen a Szovjetunióba.Viszont rábírni az észak-koreai vezért arra, hogy inkábbsegítse át Allant és Herbertet Dél-Koreába, nem látszikkönnyen teljesíthető feladatnak. Maradni Kim Ir Szenközelében pedig – ahogy múlna az idő, és a harckocsikérkezése váltig elmaradna – napról napra növekvőkockázatot jelentene az egészségükre nézve.

Vajon Kína szóba jöhet mint alternatíva? Amíg Allan ésHerbert csíkos rabruhát viselt, addig erre a kérdésre „nem”volt a válasz, de most már nem viselnek rabruhát. AmiótaAllanból szovjet marsall lett, Korea gigantikus szomszédjamár nem ijesztő, hanem biztató lehetőségnek látszik. Kiváltabban az esetben, ha valamiféle ajánlólevelet iskicsalhatnának Kim Ir Szenből.

Szóval, a következő állomás Kína lehetne. Aztán lesz,ahogy lesz. Ha út közben nem támad valami jobb ötlete,mindig ott a lehetőség, hogy újra átkeljen a Himaláján.

Allan úgy döntött, elég a töprengésből. Kim Ir Szen előszöris megkapja a háromszáz harckocsiját, vagy négyszázat,ezen nem fog spórolni. Ezután az álmarsall szépen megkéria miniszterelnök urat, biztosítson részükre járművet és útiokmányokat, hogy eljussanak Kínába, mivel üzenetet kellátadnia Mao Ce-tungnak is. Allan elégedetten nyugtáztamagában, hogy a terv elkészült.

A páncélozott rohamlöveg Allannal, Herberttel és KimDzsongillal a fedélzetén estefelé gördült be a célállomásra,amit Allan valamiféle katonai létesítménynek nézett.

– Lehet, hogy már Dél-Koreában vagyunk? – kérdezteHerbert reménykedve.

– Ha van hely a földön, ahol Kim Ir Szen nem üti felfőhadiszállását, akkor az Dél-Korea – felelte Allan.

– Na, igen, persze... csak arra gondoltam... egyébkéntnem, nem is gondoltam semmit – mondta Herbert.

A tízkerekű, lánctalpas jármű csikorogva megállt. A háromutas kimászott belőle, végre szilárd talajt éreztek a lábukalatt. Egy katonai repülőtérre érkeztek, és valamiféleparancsnoki épület előtt álltak.

Az ifjú Kim úrfi kinyitotta a külső ajtót Allan és Herbert előtt,majd mellettük előreszaladva kinyitotta a következő ajtót is.Megérkeztek, beléphettek a szentek szentjébe. A szobaegyik végében nagy íróasztal állt tele mindenfélepapírokkal, mögötte a falon Korea térképe, jobboldaltülőgarnitúra. Az egyik pamlagon Kim Ir Szen miniszterelnökült, a másikon a vendége. A szemben lévő fal előtt kétgéppisztolyos katona állt vigyázzban.

– Jó estét, miniszterelnök úr – mondta Allan. – KirillAfanaszjevics Mereckov marsall vagyok a Szovjetunióból.

– Nem az vagy – mondta Kim Ir Szen nyugodt hangon. – Jólismerem Mereckov marsallt.

– Ajjaj – mondta Allan.

A két katona a vigyázzállás helyett ekkor az álmarsallra ésa minden bizonnyal áladjutánsára szegezte fegyverét. KimIr Szen továbbra is nyugodt maradt, de fia elvesztetteönuralmát, egyszerre sírni és kiabálni kezdett. Talán epillanatban vesztette el gyerekkora utolsó maradékát. Nebízz meg senkiben! És ő mégis felmászott az álmarsallölébe. Ne bízz meg senkiben! Ezután soha, soha azéletben nem bízik meg egyetlen emberben sem.

– Meghalsz! – kiáltotta oda sírva Allannak. – És te is! –mondta Herbertnek.

– Mindenképpen meghaltok, az nem vitás – mondta Kim IrSzen továbbra is nyugodt hangon. – De előbb tudniakarjuk, ki küldött ide titeket.

Ennek nem lesz jó vége, gondolta Allan.

Ennek jó vége lesz, gondolta Herbert.

* * *

Az igazi Kirill Afanaszjevics Mereckov marsallnak nemmaradt más választása, mint adjutánsával együtt gyalogelindulni Vlagyivosztok, illetve a város romjai felé.

Többórás gyaloglás után megérkeztek az elpusztult városhatárában felállított katonai sátortáborhoz. A marsallmegaláztatása kezdetben csak fokozódott, mivel szököttfogolynak nézték, aki megbánta tettét. De hamarfelismerték, és ezután már a rangjának megfelelőbánásmódban részesítették.

Mereckov marsall eddigi életében csak egyetlenegyszertűrt el vele szemben elkövetett igazságtalanságot, amikorSztálin jobbkeze, Berija marsall letartóztatta, ok nélkülmegkínoztatta és valószínűleg meg is gyilkoltatta volna, haSztálin nem avatkozik közbe, és nem menti meg. Mereckovutóbb talán tetemre is hívta volna Beriját, de közben dúlt avilágháború, amit meg kellett nyerni, Berija pedigmindennek ellenére túl erős volt. Az ügy tehát annyibanmaradt. De Mereckov magában megfogadta, hogy sohatöbbé nem tűri el, hogy lealázzák. Jelen esetben tehátnyilvánvaló volt, hogy fel kell kutatni és ártalmatlanná kelltenni azt a két embert, akik elrabolták a marsalltól ésadjutánsától az egyenruháját és az autóját.

Mereckov azonban nem tudta azonnal üldözőbe venni őket,

mivel nem volt egyenruhája. Ráadásul nem is lehetettegykönnyen szabót találni a sátortáborokban, és amikormégis találtak egyet, további problémát jelentett, hogy híjánvolt még a legegyszerűbb kellékeknek, a tűnek éscérnának is. Hiszen Vlagyivosztok összes szabósága,akárcsak maga a város, egyszerűen eltűnt a föld színéről.

Három nap alatt mégis sikerült megcsináltatni a marsalliegyenruhát. Csak a különféle rendjelek és kitüntetésekhiányoztak róla, azokat jelenleg ugyanis az álmarsallbitorolta. De Mereckov számára ez nem jelenthetettakadályt, hiszen ha akadályt jelentett volna, ezt a csatátmáris elvesztette volna.

Mereckov marsall némi nehézségek után vételezettmagának és adjutánsának egy új Pobedát (a legtöbbkatonai jármű ugyanis a tűz martaléka lett), és akatasztrófát követő ötödik nap hajnalán elindult dél felé.

Észak-Korea határán gyanúja beigazolódott. Egy másikmarsall, szakasztott olyan, mint a marsall úr, egy másikPobedában, szakasztott olyanban, mint a marsall úrPobedája, valóban átkelt nemrég a határon, és folytattaútját déli irányban. A határőrök többet nem tudtak mondani.

Mereckov marsall ugyanarra a következtetésre jutott, mintAllan öt nappal azelőtt, vagyis hogy öngyilkosság volnatovább haladni a front felé. Ezért ő is rákanyarodott aPhenjan felé vezető útra, és néhány óra múlva már tudta is,

hogy jól döntött. A külső gyűrű egyik őrétől megtudta, hogyegy bizonyos Mereckov marsall és adjutánsa kihallgatástkért Kim Ir Szen miniszterelnöktől, és el is jutottak aminiszterelnök helyettesének helyetteséhez. A két őr ezutánösszeveszett egymással. Ha Mereckov marsall értett volnakoreaiul, megtudhatta volna, hogy az egyik őr mégiscsakokkal gyanakodott rá, hogy valami nem volt rendben azzal akét emberrel, és hogy most már biztos benne, hogy ruhátcseréltek egymással, a kollégája válaszából pedig azt,hogy ha társa képes volna reggel tíz után is józan maradni,akkor talán jobban megbíznának a szavahihetőségében.Ezután a két őr lehülyézte egymást, Mereckov marsall ésadjutánsa pedig továbbment Phenjan felé.

Az igazi Mereckov marsall már aznap ebéd utántalálkozhatott a miniszterelnök helyettesének helyettesével.Azzal a határozottsággal, amivel csak egy igazi marsallrendelkezik, Mereckov marsall gyorsan meggyőzte aminiszterelnök helyettesének helyettesét arról, hogy aminiszterelnök is és a fia is életveszélyben van, továbbáarról is, hogy őt magát azon nyomban a miniszterelnökfőhadiszállására kell vitetnie. Mégpedig, mivel nincsvesztegetni való idejük, a marsall saját Pobedájában,amely négyszer olyan gyorsan képes menni, mint az apáncélozott rohamlöveg, amelyben Kim Dzsongil és a kétlator utazik.

* * *

– Nos – mondta Kim Ir Szen fölényesen, de érdeklődéssela hangjában. – Kik maguk, ki küldte ide magukat, és mi voltennek a kis trükknek a célja?

Allan még a száját sem tudta kinyitni, hogy válaszoljon, mertnyílt az ajtó, és berontott a szobába az igazi Mereckovmarsall, és azt kiabálta, hogy merénylet van készülőben, éshogy ez a két ember itt a szoba közepén közönségesbűnöző, lágerből szökött rab.

A két géppisztolyos katonának egy pillanatra túl sok volt amarsall és az adjutáns a szobában. De miután aminiszterelnök jelezte nekik, hogy az új marsall az igazimarsall, a katonák ismét a csalókra szegezhettékfegyvereiket.

– Ne izgassa magát, kedves Kirill Afanaszjevics – mondtaKim Ir Szen. – Urai vagyunk a helyzetnek.

– Meghalsz – kiáltotta Mereckov marsall feldúltan, miutánvégigmérte a marsalli egyenruháját és a kitüntetéseit viselőAllant.

– Igen, itt mindenki ezt mondja – felelte Allan. – ElőszörKim fiatalúr mondta, azután a miniszterelnök úr, és most amarsall úr. Az egyetlen, aki eddig nem kívánta a halálomat,az ön – mondta Allan, és a miniszterelnök vendégéhezfordult. – Nem tudom, ön kicsoda, de gondolom, nemigen

remélhetem, hogy ebben a kérdésben más lenne avéleménye.

– Valóban nem – mosolygott vissza a vendég Allanra. –Mao Ce-tung vagyok, a Kínai Népköztársaság vezetője, éscsak annyit mondhatok, hogy nincs bennem túlzottszimpátia senki iránt, aki ártani akar az én barátomnak,Kim Ir Szen elvtársnak.

– Mao Ce-tung! – mondta Allan. – Micsodamegtiszteltetés! Én ugyan nemsokára alulról szagolom azibolyát, de azért kérem, ne felejtse el átadni üdvözletemetszépséges feleségének.

– Ismeri a feleségemet? – kérdezte csodálkozva Mao Ce-tung.

– Igen. Feltéve, hogy Mao úr nem nősült újra az utóbbiidőben. Régebben, ha jól tudom, szokása volt. CsiangCsinggel Szecsuanban találkoztam néhány évvel ezelőtt.Sokat sétálgattunk a hegyekben egy Ah Ming nevű fiatalgyerek társaságában.

– Maga Allan Karlsson? – kérdezte Mao Ce-tungdöbbenten. – A feleségem megmentője?

Herbert Einstein nem sokat értett az egészből, de annyitazért felfogott, hogy az ő Allan barátjának alighanem kilencélete van, és hogy a biztos halál már megint kicsúsznilátszik a kezükből! Ilyen nincs, ez nem történhet meg!

látszik a kezükből! Ilyen nincs, ez nem történhet meg!Herbert teljesen elvesztette a fejét.

– Nem ér a nevem, meg akarok szökni, lőjenek le, lőjenekle! – kiáltozta, és fel-alá futkosott a szobában,összekeverte az ajtókat, és a gardróbszekrényben kötött ki,ahol rögtön át is esett egy partvison és egy felmosó vödrön.

– A társa... – jegyezte meg Mao Ce-tung – nem egyEinstein.

– Ne mondja neki, kérem – mondta Allan. – Csak ezt ne.

* * *

Mao Ce-tung jelenléte ebben a szobában nem voltkülönösebben meglepő, mivel Kim Ir Szen a kínaiMandzsúriában rendezte be főhadiszállását, Liaoningtartományban, Senjang közvetlen közelében, körülbelülötven mérföldnyire észak-nyugati irányban Phenjantól. Maokedvelte ezt a vidéket, mert itt hagyományosan erős volt atámogatottsága. És jól érezte magát észak-koreai barátjatársaságában.

Mindazonáltal jó darabig eltartott, amíg tisztázni tudták atisztázandókat, és jobb belátásra tudtak bírni mindenkit, akiholtan szerette volna már látni Allant.

Mereckov marsall volt az első, aki megbocsátott, és kezet

nyújtott Allannak. A sorstársát látta benne, Berija marsalltébolyának újabb áldozatát (Allan a biztonság kedvéértnem említette meg azt az apróságot, hogy ő gyújtotta felVlagyivosztokot). És amikor Allan javasolta, hogyegyenruhájuk felső részét cseréljék el egymással, hogy amarsall visszakapja kitüntetéseit, Mereckov mindenharagja elpárolgott.

Kim Ir Szen is úgy gondolta, semmi oka nincs rá, hogyharagudjon Allanra. Hiszen Allannak soha nem álltszándékában, hogy ártson neki. Kim Ir Szen csak aztsajnálta, hogy fia csalódottnak érzi magát.

Az ifjú Kim sírt és toporzékolt, és továbbra is Allan azonnaliés erőszakos halálát követelte. Apja végül is nem talált jobbmegoldást, mint hogy lekevert fiának egy nyaklevest, ésközölte vele, ha nem hallgat el azonnal, kaphat még egyet.

Allant és Mereckov marsallt hellyel kínálták Kim Ir Szenpamlagán, és miután kigabalyodott a gardróbszekrényből,lógó orral melléjük telepedett Herbert Einstein is.

Allan személyazonosságának kétségbevonhatatlanbizonyítékával a jelenlevők akkor ismerkedhettek meg,amikor Mao Ce-tung behívatta a szobába saját, húszévesfőszakácsát. Allan és Ah Ming barátian átölelték egymást,s örömteli viszontlátásuknak csak az vetett véget, hogyMao visszaküldte Ah Minget a konyhába tavaszitekercseket készíteni.

Mao Ce-tung hálája azért, hogy Allan megmentette CsiangCsing életét, nem ismert határokat. Kifejtette, hogy nincs aza segítség, amit ne adna meg Allannak és társának,kérhetnek bármit, amit csak akarnak. Ha úgy tetszik,maradhatnak Kínában is, ahol Mao Ce-tung gondoskodikróla, hogy Allan és a társa is megfelelő színvonalú,kényelmes életet éljenek.

Allan erre azt felelte, reméli, Mao úr megbocsátja neki, dejelenleg nagyon elege van a kommunizmusból, és csakarra vágyik, hogy kikapcsolódhasson valahol, ahol úgy ismegihat egy pohár grogot, hogy nem kell hozzávégighallgatnia politikai kiselőadást.

Mao azt felelte, a maga részéről ezt meg tudja bocsátani,de Karlsson úr ne remélje, hogy sokáig távol tudja tartanimagát a világ dolgaitól, mert a kommunizmus ügyemindenhol sikeresen halad előre, és már nincs messze,amikor meghódítja az egész világot.

Allan erre megkérdezte, az urak közül valaki meg tudja-emondani, hogy a kommunizmus dicsőséges előretörésehol várat magára a leghosszabb ideig, s ezek közül ahelyek közül egyszersmind van-e olyan, ahol süt a nap, ahola tengerpartot fehér homok borítja, s ahol az ember mást istölthet a poharába, mint zöld indonéz banánlikőrt.

– Igazából nyaralni szeretnék egy kicsit – mondta Allan. –Voltaképpen még soha nem nyaraltam.

Mao Ce-tung, Kim Ir Szen és Mereckov marsallösszedugták a fejüket, hogy megbeszéljék a dolgot.Először a Karib-tengeri szigetet, Kubát javasolták, mertannál kapitalistábbat az urak elképzelni sem tudtak. Allanmegköszönte az ötletet, de azt mondta, a Karib-tengernagyon messze van; ráadásul most jut eszébe, hogy nincsse útlevele, se pénze, úgyhogy a túl merész vágyait kicsitvissza kell fognia.

Az útlevél és a pénz miatt Karlsson úrnak nem kellaggódnia. Mao Ce-tung megígérte, hogy ellátja őt is és abarátját is hamis papírokkal, úgyhogy oda mehetnek, ahovaakarnak. Azonkívül annyi dollárt kaphat tőle, amennyit akar,mert az neki annyi van, mint a pelyva. A dollárt mégTruman, az amerikai elnök küldte a Kuomintangnak, de aKuomintang elmenekült Tajvanra, és a pénzt a nagysietségben otthagyta Kínában. De a Karib-tengerkétségtelenül messze van, a föld túlsó oldalán, talán tényleggondolkodhatnának még egy kicsit, hogy közelebbicélpontot találjanak.

Miközben a három vérbeli kommunista tovább tanakodottazon, hova küldjenek nyaralni valakit, aki kiütést kap azideológiájuktól, Allan és Herbert némán köszönetétmondott Trumannak a pénzügyi segítségért.

Felmerült a Fülöp-szigetek is, de az ottani politikaihelyzetet túl ingatagnak ítélték. Végül Mao dobta be Balit.Onnan jutott eszébe Indonézia, hogy az imént Allan undorralemlegette az indonéz likőrt. Indonézia nem volt kommunistaország, bár a kommunizmus ott ólálkodott körülötte, mint avilágon mindenütt, talán az egyetlen Kubát kivéve. És hogybanánlikőrön kívül mást is lehet inni Balin, abban Mao Ce-tung biztos volt.

– Hát akkor legyen Bali – mondta Allan. – Te is jössz,Herbert?

Herbert Einstein lassan beletörődött a gondolatba, hogymég élnie kell egy darabig, és lemondóan bólintott. Jön őis, persze, mi mást tehetne?

19. FEJEZET

Szerda, 2005. május 11. - szerda, 2005. május 25.

A körözött személyek és a feltételezett halottKlockaregårdon szerencsésen rejtve maradhattak akörnyékbeliek kíváncsi tekintete előtt. A ház kétszázméterre volt az úttól, ahonnan a lakóház és a fészertakarásában megbújó udvarra amúgy sem lehetett belátni,s így ott kedvére sétálgathatott még Szonja is. A fészertől akiserdőig húzódó területre az úton haladó járművekből semlehetett belátni.

Az élet az udvarházban minden tekintetben kellemesenzajlott. Benny rendszeresen átkötözte Durbincs sebeit, sellátta a beteget kellő mennyiségű gyógyszerrel is.Busternak tetszett Västergötland lankás rónasága, Szonjapedig mindenütt jól érezte magát, ahol nem kellett éheznie,s ahol gazdasszonya időnként szólt hozzá egy-két jó szót.Az utóbbi időben az öregember is gyakran szólt hozzá, s azelefánt ettől még jobban érezte magát.

Benny és a Szépség számára az időjárástól függetlenülmindig ragyogott a napfény, s ha nem fenyegette volna őketaz azonnali letartóztatás rémképe, mindjárt össze is

házasodtak volna. Érett korban az ember könnyebbenfelismeri, mi az, ami jó neki.

Eközben Benny és Bosse testvéri kapcsolata is jobb lett,mint valaha. Amikor Bennynek sikerült megértetnieBosséval, hogy felnőtt ember, akkor is, ha pálinka helyettgyümölcslevet iszik, a helyzet mindjárt javulni kezdett.Bossénak az is nagyon imponált, hogy Benny mennyimindenhez ért. Lehet, hogy mégsem volt teljesenelfecsérelt idő az a sok év, amíg különféle egyetemekrejárt? Bosse úgy érezte, mintha helyet cseréltek volna,mintha most az öccse volna a bátyja, és ez nem is voltrossz érzés.

Allan nem sok vizet zavart a házban. Naphosszat elüldögélta hintaágyon, még most is, amikor Svédországban kitört azigazi május. Néha Durbincs leült melléje egy kiscsevegésre.

Az egyik ilyen beszélgetés során kiderült, hogy Allannak ésDurbincsnak nagyjából hasonló elképzelése van anirvánáról. Mindketten úgy gondolták, a teljes harmóniamegvalósulásának helye a nyugágy egy napernyő alatt,valahol egy napos és meleg éghajlatú vidéken, ahol aszemélyzet különféle hideg italokat szolgál fel. Allanelmesélte Durbincsnak, milyen pompásan nyaralt egyszerrégen, Bali szigetén azon a pénzen, amit Mao Ce-tungtólkapott.

Amikor azonban arra terelődött a szó, hogy mi is legyenabban a pohárban, az egyetértés megszűnt közöttük. Aszázéves aggastyán szerint vodka Colával, esetleg vodkacitrommal. Ünnepélyesebb alkalmakkor azt is el tudjaképzelni, hogy vodka vodkával. Durbincs Gerdin italbanviszont a maga részéről a vidámabb színekre szavaz.Valamiféle aranyló narancsszínre, ami olyan, mint anaplemente. És a pohár szélén legyen egy kis esernyő.Allan megkérdezte, mi a csudának kell neki a poharábaesernyő? Hiszen azt nem lehet meginni! Durbincs aztfelelte, hogy Allan biztosan többet utazott, többet látott éstöbbet ért a világból, mint egy egyszerű stockholmibörtönlakó, de ennek a kérdésnek a jelentőségét, úgylátszik, képtelen felfogni.

Egy ideig még elvitatkozgattak a nirvána témáján. Az egyikkétszer olyan idős volt, mint a másik, a másik pedig kétszerolyan nagy volt, mint az egyik, de amúgy jól megértettékegymást.

Ahogy teltek-múltak a napok, s hamarosan a hetek is, azújságírók egyre nehezebben tartották életben a hármasgyilkosság elkövetőjének és bűnsegédeinek történetét.Egyes tévécsatornák és reggeli lapok már néhány nap utánleszálltak az ügyről annak a régimódi és defenzívszemléletnek az alapján, hogy ha nincs mit mondani, akkornem is kell semmit mondani.

Az esti lapok tovább bírták. Ha nincs mit mondani, mindig

meg lehet interjúvolni valakit, aki nem tudja, hogy csakbeszél, de nem mond semmit. Az Expressen viszont letettarról az ötletéről, hogy kártyavetéssel próbálja kideríteniAllan tartózkodási helyét. Úgy döntöttek, a továbbifejleményekig inkább jegelik Allan Karlsson történetét a jólbevált új nap, új gumicsont elv alapján. Ami azt jelenti,hogy az ország figyelmét valami más témával kell lekötni.Legrosszabb esetben egy csodálatosan eredményesfogyókúra történetével. Az mindig működik.

A sajtó tehát hagyta a százéves ember rejtélyes történetétfeledésbe merülni – egy kivétellel. Az Eskilstuna-Kurirenfolyamatosan beszámolt olyan helyi eseményekről,melyeknek valami közük volt Allan Karlsson eltűnéséhez,például arról, hogy új biztonsági ajtót kapott a buszállomáspénztára az esetleges újabb támadások kivédése céljából.Vagy Alice nővér döntéséről, hogy Allan Karlssonnak nincshelye többé az idősek otthonában; szobáját odaadjákvalaki másnak, aki „tudja méltányolni a személyzetáldozatos gondoskodását”.

Minden idevágó cikkükben röviden közreadták azoknak azeseményeknek a listáját, melyeknek a rendőrség szerintvalami közük van Allan Karlsson eltűnéséhez amalmköpingi idősek otthonából.

Az Eskilstuna-Kurirennek azonban egy őskövület volt a

felelős kiadója, aki azt a reménytelenül korszerűtlen elvetvallotta, hogy mindenki ártatlan, amíg az ellenkezője nincsbebizonyítva. A Kuriren tehát óvatosan bánt a drámaszereplőinek nevével. Allan Karlsson a Kurirenben iskétségtelenül a saját nevén, Allan Karlssonként szerepelt,de Julius Jonssont csak mint a „hatvanhét éves férfi”-temlegették, Benny Ljungberget pedig mint „utcai büfés”-t.

Ennek következtében viszont egy szép napon felhívtaAronsson felügyelőt az irodájában egy dühös ember.Közölte, hogy a nevét nem akarja megmondani, dehatározottan úgy érzi, fontos információval tudna szolgálniaz eltűnt és gyilkossággal gyanúsított Allan Karlssonügyében.

Aronsson felügyelő azt felelte, hogy neki meg pontosanerre volna szüksége, mármint fontos információra, úgyhogyfelőle a bejelentő nyugodtan tegye meg bejelentésétnévtelenül.

Nos, a telefonáló hónapok óta olvassa az Eskilstuna-Kurirenben megjelent cikkeket, és alaposan átgondolta atörténteket. Azt mondta, nyilván megközelítőleg semrendelkezik annyi információval, mint a felügyelő, de nekiaz újsághírek alapján az az érzése támadt, hogy rendőrségnem nézett rendesen utána az ügyben szereplő külföldibevándorlónak.

– Pedig biztos vagyok benne, hogy ő a valódi tettes –

mondta a névtelen férfi.

– Bevándorló? – kérdezte Aronsson felügyelő.

– Igen. Azt persze nem tudhatom, hogy Ibrahimnak vagyMohamednek hívják-e, mert az újság finomkodva csak„utcai büfés”-nek nevezi, mintha nem lehetne pontosantudni, hogy török vagy arab vagy muszlim vagy valamihasonló bevándorlóról van-e szó. Rendes svéd embernyilvánvalóan nem működtet utcai büfét. Főként nemÅkerben. Ilyet csak külföldi működtet, aki nem fizet adót.

– Na, várjunk csak – mondta Aronsson. – Ez így egyszerresok egy kicsit. Persze van olyan, hogy valaki egyszerretörök és muszlim vagy akár arab és muszlim, ez így teljesenhihető. Ezt csak a rend kedvéért jegyzem meg...

– Ahá, tehát egyszerre török és muszlim? Még rosszabb!Akkor miért nem néznek rendesen utána? Neki is, meg azegész átkozott pereputtyának is. Nyilván száz rokona élmár itt, és persze mind segélyen.

– Száz nincs neki, csak egy – mondta a felügyelő. – Nincsmás rokona, csak egy bátyja...

Ez volt az a pillanat, amikor valami szöget ütött Aronssonfejébe. Néhány héttel ezelőtt már feltérképezte AllanKarlsson, Julius Jonsson és Benny Ljungberg rokonságát.Abban a reményben, hogy rábukkannak egy nőrokonra,egy lehetőleg vörös hajú nővérre vagy unokahúgra vagy

lányra vagy unokára, aki Smålandon lakik. Még azelőtt,hogy Gunilla Björklundot azonosították volna. A vizsgálatsovány eredményt hozott. Egyetlen rokont találtak, akivelakkor semmit sem tudtak kezdeni, de talán most igen.Benny Ljungbergnek ugyanis van egy bátyja, aki Falköpingközelében lakik. Lehet, hogy mind ott vannak? A névtelenbetelefonáló ekkor megakasztotta a felügyelőgondolatmenetét:

– Na, és annak a bátynak hol van büféje? És mennyi adótfizet? Ide jönnek, és legyilkolják a svéd fiatalokat! Egyszermár véget kell vetni ennek a tömeges bevándorlásnak!Hallja?

Aronsson azt felelte, hallja, és hálás az ötletért, jóllehet azutcai büfésnek ebben az esetben Ljungberg a neve, ésminden porcikájában svéd ember, vagyis se nem török, senem arab. Hogy Ljungberg esetleg muszlim vallású-e, aztnem tudja megmondani. De nem is érdekli.

A férfi erre azt mondta, hallja a gúnyt a felügyelő álságosválaszában, és ez számára egyértelműenszociáldemokrata felfogásra utal.

– Sokan vagyunk, és nemsokára még többen leszünk, akikígy gondolkodunk, meg fogja látni a jövő évi választásokon– jelentette ki magabiztosan az ismeretlen férfi.

Aronsson felügyelő tartott tőle, hogy ez utóbbi kérdésben a

betelefonálónak igaza van. A legrosszabb az, amit ilyenhelyzetben egy értelmes és valamennyire felvilágosultember – amilyen a felügyelő is – tehet, ha melegebbégtájra küldi a névtelen telefonálót, és lecsapja a kagylót.Ilyenkor fel kell venni a kesztyűt, és vitatkozni kell.

Ezt gondolta a felügyelő, majd melegebb éghajlatra küldtea telefonálót, és lecsapta a kagylót.

Aronsson felhívta Ranelid vizsgálóbírót, és elmondta neki,hogy másnap, korán reggel, ha a vizsgálóbíró egyetért vele,elmenne Västergötlandba, mert utána szeretne nézni egy újbejelentésnek, amit a százéves ember és a cinkosaiügyében kapott (Aronsson nem gondolta, hogy azt is elkellene mondania, hogy már több hete tudomása vanBenny Ljungberg bátyjának létezéséről). Ranelidvizsgálóbíró sok szerencsét kívánt neki, és megint jólesőizgalom töltötte el arra a gondolatra, hogy hamarosan őt isazok közé a különlegesen sikeres vizsgálóbírók közéfogják sorolni, akik úgy tudnak vádat emelni gyilkosságivagy emberölési ügyben (vagy legalábbis az ezekben valóbűnrészesség ügyében), hogy a holttestet nem lehetmegtalálni. Ráadásul olyan ügyben – első ízben akriminalisztika történetében –, amikor több áldozatról vanszó. Először persze meg kell találni Karlssont és acimboráit, de ez csak idő kérdése. Lehet, hogy Aronssonmár holnap előkeríti őket?

Már majdnem öt óra volt, a vizsgálóbíró rendet csinált azasztalán, közben halkan fütyörészett, és a gondolataimessze szálltak. Mi volna, ha könyvet írna az ügyről? Azigazságszolgáltatás legnagyobb győzelme. Ez lehetne acíme. Vagy ez túl nagyképű? Az igazságszolgáltatás nagygyőzelme. Ez jobb. Szerényebb. Jobban illik a szerzőszemélyiségéhez.

20. FEJEZET

1953-1968

Ma Ce-tung (ki tudja, hogyan?) hamis angol útlevelekkellátta el Allant és Herbertet. Aztán Senjangban repülőreszálltak, és Sanghaj, Hong Kong és Malajzia érintésévelelrepültek Indonéziába. A Gulag egykori rabjai hamarosannapernyő alatt, nyugágyban ültek a hófehér tengerpartihomokban, néhány méterre az Indiai-óceántól.

Minden tökéletes lett volna, ha a jóindulatú pincérlány nemkeveri össze a dolgokat. Bármilyen italt kért is Allan vagyHerbert, mindig valami mást kaptak. Ha egyáltalán kaptakvalamit, mert a pincérlány néha egyszerűen eltévedt atengerparton. Allan számára akkor telt be a pohár, amikoregy grogot rendelt vodkából és Coca Colából („kicsiveltöbb vodkával, mint Colával”), és helyette Pisang Ambontkapott, vagyis egy pohár nagyon-nagyon zöld – banánlikőrt.

– Mindennek van határa – mondta Allan, és elhatározta,hogy szól a szálloda igazgatójának, hogy cserélje le apincérlányt.

– Erről szó sem lehet! – mondta Herbert. – Nagyonelragadó teremtés!

A lányt Ni Wayan Laksminak hívták, harminckét éves volt,és már régen férjhez kellett volna mennie. Jól is nézett ki,de a családja szegény volt, fityinget se tudtak volna adnivele, és közben mindenki tudta, hogy a lánynak körülbelülannyi esze van, mint egy kodoknak, vagyis balinézbékának. Így aztán Ni Wayan Laksminak nem akadt párjaabban az időszakban, amikor a fiúk lányokat, a lányokfiúkat választanak maguknak a szigeten (már amennyiremaguk választhatják meg párjukat).

A lányt ez különösebben nem zavarta, mert mindigkényelmetlenül érezte magát férfiak társaságában. És nőktársaságában. Egyáltalán társaságban. Egészenmostanáig! Mert a szálloda két fehér bőrű vendége közülaz egyik egészen különleges ember volt. Herbertnek hívták,és olyan... jól megértették egymást. Igaz, hogy legalábbharminc évvel idősebb nála, de ez nem számít, mert őegyszerűen... szerelmes belé! És szerelme viszonzásratalált. Herbert még soha életében nem találkozott olyanemberrel, akinek akár csak megközelítőleg olyan lassúvolna a felfogása, mint neki.

Amikor Ni Wayan Laksmi tizenöt éves lett, apjától egynyelvkönyvet kapott a születésnapjára. Apja arra gondolt,lánya a könyv segítségével megtanulhat hollandul, mertIndonézia annak idején holland gyarmat volt. A lány márnégy éve küszködött a könyvvel, amikor egyszermeglátogatta a családot egy holland utazó. Ni Wayan

Laksmi először próbálhatta ki, mennyit sikerült elsajátítaniaa nyelvkönyv anyagából, és ekkor tudta meg, hogy németülbeszél. Apja, aki maga sem az éles eszéről volt híres,tévedésből német nyelvkönyvet vett a lányának.

Most, tizenhét évvel később a tévedésből származó hátrányépp az ellenkezőjére, vagyis előnnyé változott, mert NiWayan Laksmi és Herbert tudott egymással beszélni, ésmegvallhatták egymásnak szerelmüket.

Ezután az történt, hogy Herbert kikérte és meg is kapta afele részét annak a vastag köteg dollárnak, melyet Mao Ce-tung adott Allannak, majd felkereste Ni Wayan Laksmiapját, és megkérte legidősebb lánya kezét. Az apa azthitte, valaki a bolondját járatja vele. Bejön hozzá egykülföldi, egy fehér ember, egy bule, akinek a zsebe tele vanpénzzel, és megkéri a legostobább lánya kezét. Már azzalis nagy feltűnést keltett, hogy kopogtatott az ajtón, mielőttbelépett. Ni Wayan Laksmi családja a sudra kaszthoztartozott, amely Bali szigetén a négy kaszt közül alegalacsonyabb szintet jelentette.

– Biztos, hogy jó házba jött? – kérdezte az apa. – Ésbiztos, hogy a legidősebb lányomra gondol?

Herbert Einstein azt felelte, hogy általában össze szoktatéveszteni egymással a legkülönfélébb dolgokat is, deebben az esetben biztos, hogy nem téved.

Két héttel ezután elérkezett az esküvő ideje, miután Herbertáttért a... helybeliek vallására, melynek a nevét azonnyomban el is felejtette. De mulatságos vallás, a kellékeiközött elefántfejek is vannak.

Herbert heteken át kísérletezett azzal, hogy megtanuljafelesége nevét, de végül feladta.

– Kedvesem – mondta. – Nem tudom megjegyezni anevedet. Nagyon bántana, ha Amandának hívnálak?

– Egyáltalán nem, drága Herbert. Az Amanda szép név. Demiért pont Amandának?

– Nem tudom – felelte Herbert. – Van valami jobb ötleted?

Ni Wayan Laksminak nem volt ennél jobb ötlete, úgyhogyettől a naptól kezdve Amanda Einstein volt a neve.

Herbert és Amanda vásárolt magának egy házat Sanurvárosában, nem messze attól a tengerparti szállodától, aholAllan töltötte napjait. Amanda abbahagyta a pincérkedést,azt gondolta, legjobb lesz, ha ő maga mondja fel állását;előbb-utóbb úgyis kirúgnák, hiszen lényegében semmitsem csinál jól. Most az a legfontosabb, hogy kitalálják,Herbert és ő mihez kezdjenek magukkal a jövőben.

Akárcsak Herbert, Amanda is mindent összekevert, amit

össze lehet keverni. A balt a jobbal, a fentet a lenttel, azelőrét a hátrával... Ezért nem végzett semmilyen iskolátsem; hiszen a legkevesebb, ami egy iskola elvégzéséhezszükséges, az lett volna, hogy rendszeresen odataláljon aziskolába.

Amandának és Herbertnek most azonban iszonyúan sokdollárja volt, amivel lényegében mindent meg lehet oldani.– Lehet, hogy rémesen buta vagyok – magyarázta Amandaa férjének –, de megvan a magamhoz való eszem!

Indonéziában az a nagy helyzet, folytatta a magyarázatotAmanda, hogy minden eladó, és ha valakinek sok pénzevan, ez nagyon praktikus dolog. Herbert nem egészenértette, hogy felesége mit akar ezzel mondani, és ezt anem-értést Amanda nagyon is jól ismerte, úgyhogy továbbimagyarázkodás helyett azt mondta:

– Mondj valamit, drága Herbert, amit szeretnél.

– Hogy érted ezt? Mondjuk, hogy... tudjak autót vezetni?

– Igen, pontosan így! – felelte Amanda.

Majd elnézést kért, van egy kis dolga, el kell mennie. Devacsorára visszajön.

Három órával később már otthon is volt. Hozott magával

egy Herbert nevére frissen kiállított jogosítványt, denemcsak azt. Hozott egy diplomát is, mely azt igazolta,hogy Herbert képesített gépjármű-szakoktató, továbbá egyadásvételi szerződést, melyből kiderül, hogy Amandamegvásárolta a helyi autósiskolát, és mindjárt új nevet isadott neki: Einstein gépjárművezető-iskola.

Herbert mindezeket ámulattal fogadta, de... autót vezetniazért mégsem tud jobban, mint eddig? De, bizonyosmódon igen, magyarázta Amanda. Mert most megszereztemagának azt a helyet, ahonnan ő mondhatja meg, milyen ajó autóvezetés, és milyen a rossz. Az élet úgy működik,hogy ami helyes, az nem feltétlenül azonos azzal, amitényleg helyes, hanem inkább azzal, amiről a döntésihelyzetben levő ember azt mondja, hogy helyes.

Herbert arca felderült: megértette!

Az Einstein gépjárművezető-iskola sikeres vállalkozásnakbizonyult. A szigeten mindenki, akinek jogosítványra voltszüksége, ennél a szimpatikus fehér embernél akarttanulni. Herbert hamar felnőtt a szerepéhez. Maga tartottaaz elméleti oktatást; kedvesen és nagyon meggyőzőenmagyarázott el olyan dolgokat például, hogy nem tanácsostúl gyorsan hajtani, mert annak ütközés lehet a vége. Ésnem szabad túl lassan sem haladni, mert az akadályozza aforgalmat. A tanítványok bólogattak és jegyzeteketkészítettek. A tanár úr láthatólag tudja, miről beszél.

Hat hónap elteltével Herbert kiszorította a piacról a szigetmásik két autósiskoláját, és monopolhelyzetre tett szert. Eztelmesélte Allannak is a rendszeres heti látogatásainakegyikén.

– Büszke vagyok rád, Herbert – mondta Allan. – Hogy éppte vállalkozol autóvezetők képzésére! Itt, ahol bal oldaliközlekedés van, és egyébként is...

– Bal oldali közlekedés? – kérdezte Herbert csodálkozva.– Indonéziában bal oldali közlekedés van?

Miközben Herbert szépen felépítette az ajándékba kapottcégét, Amanda sem ült ölbe tett kézzel. Először is szerzettmagának rendes iskolai végzettséget, közgazdász lettbelőle. Több hétig is eltartott, nem is volt olcsó, de végülmégiscsak szerzett magának diplomát. Ráadásul jeleseredménnyel, a Jáva szigetén működő egyik jobb hírűegyetemről.

Immár diplomás emberként hosszú sétát tett Kutában, atengerparton, és közben erősen törte a fejét. Mihezkezdhetne ezek után az életben, amivel boldoggá teheti acsaládját? Hiába közgazdász, a számokkal még mindighadilábon áll. De talán... igen, tulajdonképpenmegpróbálhatná... miért is ne... Fenébe is, gondoltaAmanda Einstein.

– Beszállok a politikába!

Amanda Einstein megalapította a Liberális DemokrataSzabadságpártot (liberális, demokrata és szabadság –úgy érezte, ez a három szó jól hangzik ebben azösszefüggésben). A pártnak már induláskor volt hatezerképzeletbeli tagja, akik mind úgy gondolták, hogyAmandának indulnia kell az őszi kormányzóválasztáson. Ajelenlegi kormányzó az életkora miatt visszavonul, ésmielőtt Amanda fejében megfogant volna a gondolat, csakegyetlen jelölt számíthatott arra, hogy elfoglalja pozícióját.Most azonban már kettő van. Az egyik férfi és pedana, amásik nő és sudra. A választásnak nyilvánvalóan az előbbiaz esélyese. Ha nem úgy hozta volna az élet, hogyAmandának iszonyúan sok dollárja van.

Herbertnek semmi kifogása nem volt az ellen, hogyszerelme beszálljon a politikába, de tudta, hogy Allan, aki atengerparton üldögél a napernyője alatt, irtózik a politikaminden válfajától, a Gulagban eltöltött évek után pedigkivált a kommunizmustól.

– Kommunisták leszünk? – kérdezte aggódva.

Nem, Amanda erre nem gondolt. A szó legalábbis nincsbenne a pártja nevében. De ha Herbert mindenáronkommunista szeretne lenni, még bele lehetne tenni.

– Liberális Demokrata Kommunista Szabadságpárt –ízlelgette Amanda a szavakat. Kicsit hosszú, de nemhangzik rosszul.

De Herbert nem erre gondolt. Éppen ellenkezőleg. Minélkevésbé ártja magát a pártjuk a politikába, annál jobb.

Ezután került szóba a kampány finanszírozásának kérdése.Amanda szerint mire véget ér a kampány, már nem lesziszonyúan sok dollárjuk, mivel a választás megnyeréséhezsok pénz kell. Mit szól hozzá Herbert?

Herbert azt felelte, hogy családjukban ehhez Amandabiztosan jobban ért. Nincs nagy konkurenciája, ezt ugyan elkell ismerni.

– Rendben – mondta Amanda. – Akkor a tőkénkharmadrészét tegyük bele a választási kampányomba, egymásik harmadrészt költsünk a választási körzetekvezetőinek megvesztegetésére, további harmadrészt alegfőbb vetélytársunk besározására, és tartsunk meg egyharmadrészt magunknak arra a célra, hogy legyen mibőlélnünk, ha nem jön be a számításunk. Mit szólsz hozzá?

Herbert megvakarta az orrát, és nem szólt hozzá semmit.Viszont beszámolt Allannak Amanda terveiről, és Allannagyot sóhajtva arra gondolt, hogy egy olyan ember akarkormányzó lenni, aki nem tudja megkülönböztetni abanánlikőrt a grogtól. Na, mindegy, iszonyúan sok dollárt

kaptak Mao Ce-tungtól, és Allan részéből is bőven megtudnak élni. Megígérte Herbertnek és Amandának, hogy aválasztások után pótolja a veszteségeiket. De csak akkor,ha azután nem fognak bele semmi olyasmibe, amihez nemértenek.

Herbert megköszönte az ajánlatot. Allan nagyon kedvesember, annyi bizonyos.

Allan segítségére azonban nem volt szükség. Akormányzóválasztás Amanda teljes győzelmével zárult.Megkapta a szavazatok majdnem nyolcvan százalékát avetélytársa huszonkét százalékával szemben. Mivel azösszesített eredmény meghaladta a száz százalékot, avetélytárs csalásra gyanakodott, de keresetét a bíróságazonnal elutasította, és még figyelmeztette is a vesztesjelöltet, hogy tartózkodjon Einsteinné asszony, a hivatalbalépő kormányzó gyanúsítgatásától. Nem sokkal az ítéletkihirdetése előtt Amanda egyébként együtt teázott abíróság elnökével.

* * *

Miközben Amanda Einstein lassan, de biztosan átvette azegész sziget irányítását, és miközben férje, Herbert vezetnitanította a sziget lakóit (maga egyébként, ha nem volt

feltétlenül szükséges, soha nem ült a volán mögé), Allantovább üldögélt a tengerparton felállított nyugágyában amegfelelő itallal a kezében. Amióta Amanda mássalkezdett foglalkozni, és felhagyott a turisták kiszolgálásával,Allan legtöbbször azt kapta a poharába, amit kért.

Azonkívül, hogy ült, ahol ült, és itta, amit ivott, Allanátlapozta a nemzetközi lapokat, melyeket megrendeltmagának, evett, amikor megéhezett, és lepihent, amikorbelefáradt a tennivalókba.

A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok, a hónapokbólévek, de Allan egyszer sem fáradt bele a nyaralásba.Másfél évtized elteltével még mindig iszonyúan sokdollárja volt. Részben azért, mert kezdetben is iszonyúansok volt, de másrészt azért is, mert amióta Amanda ésHerbert Einstein lettek a szállodája tulajdonosai, Allaningyen lakott a szobájában.

Allan hatvanhárom éves lett, és továbbra sem mozgotttöbbet a kelleténél, miközben Amanda egyre sikeresebblett a politikában. A nép körében nagy népszerűségre tettszert, ezt a felméréseiben újra és újra megerősítette a helyistatisztikai intézet is, melyet Amanda egyik húga vezetett.Bali volt továbbá az egyik jogvédő szervezet szerint azországnak az a tartománya, melyet legkevésbé fertőzöttmeg a korrupció. Igaz, hogy Amanda lekenyerezte a

szervezet teljes vezetőségét, de akkor is.

A korrupció elleni harc így is egyike volt annak a háromtevékenységnek, melyek Amanda kormányzói működésétjellemezték, elsősorban azzal, hogy Bali valamennyiiskolájában kötelezővé tette a korrupcióellenes oktatást.Denpasarban az egyik iskolaigazgató először tiltakozottellene, mondván, hogy ez vélhetőleg épp az ellenkezőhatást fogja kiváltani. De Amanda az igazgatót kinevezte aközponti oktatásfelügyelet elnökévé, és megduplázta afizetését, amivel a kérdést egyben el is intézte.

Amanda másik tevékenységi köre a harc volt akommunizmus ellen. Ez először is abban jutottkifejeződésre, hogy nem sokkal az újraválasztása előttbetiltotta a helyi kommunista pártot, amely rá nézveveszélyesen erőssé kezdett válni. Ezzel elérte, hogy sajátválasztási kampányának a költségvetése jóvalalacsonyabb lett, mint ahogy eredetileg tervezte.

A harmadik féle tevékenységében Amandának mégHerbert és Allan is segített. Tőlük ugyanis megtudta, hogy avilág többi részén nincs harmincfokos meleg egész évenát. Különösen az Európának nevezett vidéket jellemzi akifejezetten hűvös időjárás, és annak is a legészakibbcsücskét, ahonnan Allan származik. Amandának erről azjutott eszébe, hogy a világ különböző részein biztos van egycsomó fagyoskodó pénzeszsák, akiket valahogy rá lehetnebírni, hogy jöjjenek el Balira kicsit felmelegedni. A turizmus

fejlődését azzal is ösztönözte, hogy építési engedélyeketadott ki luxusszállodákra azokon a területeken, melyeketnemrég vásárolt meg.

A kedves és közeli hozzátartozóiról Amanda nagyodaadással gondoskodott. Apja, anyja, húgai, nagybátyjai,nagynénjei, unokatestvérei mind fontos és jól fizetőállásokat kaptak a balinéz közigazgatásban. Ennekeredményeképp Amandát kétszer is újraválasztottákkormányzónak. A rá leadott szavazatok száma még amásodik alkalommal is emelkedett.

Az évek során Amandának arra is maradt ideje, hogyszüljön két fiút: először Allan Einsteint (hiszen Herbert szintemindent Allannak köszönhetett), akit azután Mao Einsteinkövetett (hálából az iszonyúan sok dollárért, mely annyihasznot hajtott nekik).

Egy szép napon aztán minden összekavarodott. Azzalkezdődött, hogy kitört a 3000 méter magas vulkán, aGunung Agung. Allan számára, aki onnan mintegy hetvenkilométernyi távolságra tartózkodott, ez azzal akövetkezménnyel járt, hogy a füst eltakarta a napot, és azégbolt elsötétült. Mások számára a kitörés súlyosabbkövetkezményekkel járt. Sok ezer ember meghalt, sokezernek pedig el kellett menekülnie a szigetről. Bali mindez idáig népszerű kormányzója nem hozott semmilyen

érdemi döntést. Azt sem tudta, hogy egyáltalán döntéseketkellene hoznia.

A heveskedő tűzhányó lassan lecsillapodott, de a kitörésgazdasági és politikai értelemben az egész szigetetmegrázta – mint ahogy az egész országot is. JakartábanSukarno elnököt Suharto követte hivatalában, aki elődjétőleltérően nem törekedett megegyezésre a különféle politikaiirányzatokkal. Suharto elsősorban a kommunistákat kezdteel üldözni, valamint a feltételezett kommunistákat, alehetséges kommunistákat, az esetleges kommunistákat, avalószínűsíthető kommunistákat, és néha az ártatlanokat is.Az áldozatok száma rövid időn belül elérte a kétszázezerés kétmillió közötti nagyságrendet; pontos számukat nemlehetett tudni, mert a kínai származású lakosság egy részétegyszerűen kommunistának bélyegezték, hajókra rakták,és elszállították Kínába, ahol viszont kapitalistáknaktekintették őket, és úgy is bántak velük.

Mire a füst eloszlott, Indonézia kétszázmillió lakosa közülegyetlenegy sem vallotta magát kommunistának (amitegyébként a biztonság kedvéért a törvény is büntetett).„Küldetése” teljesítése után Suharto felajánlottaAmerikának és a Nyugatnak, hogy jöjjenek és osztozzanakaz ország javaiban. Ezzel felpörgette a gazdaságot,emelkedni kezdett az életszínvonal, leginkább magánakSuhartónak az életszínvonala, aki hamarosan mérhetetlenülmeggazdagodott. Nem rossz teljesítmény egy katonától,aki hadi pályafutását cukorcsempészettel kezdte.

Amanda Einstein már nem talált örömet akormányzósdiban. Mintegy nyolcvanezer balinéziai lakosesett áldozatul a jakartai kormány buzgó erőfeszítéseinek,hogy az ország polgárait rávezessék a helyesgondolkodásra.

Herbert a zavaros időkben nyugdíjba vonult, és mostAmanda is ezen törte a fejét, bár még csak negyvenhároméves volt. A család meggazdagodott, földek és szállodáktulajdonosai lettek, és az iszonyúan sok dollár, melylehetővé tette a család anyagi gyarapodását, ha lehet, mégiszonyúbban sok lett. Nyugodtan visszavonulhat tehát, csakaz a kérdés, mihez kezdjen ezután?

– Nem akar Indonézia nagykövete lenni Párizsban? – tértSuharto mindjárt a tárgyra, miután felhívta Amandáttelefonon, és bemutatkozott.

Suharto felfigyelt Amanda Einstein működésére Balin,tetszett neki az asszony határozottsága, amivel betiltotta ahelyi kommunista párt működését. Azonkívül a nemekegyensúlyára törekedett a nagyköveti pozíciók betöltésénél(24:1 volna az arány, ha Amanda Einstein igent mond).

– Párizsban? – felelte Amanda Einstein. – Az hol van?

* * *

Amikor 1963-ban kitört a vulkán, Allan arra gondolt, talán agondviselés jele, és ideje volna továbbállni. De amikoreloszlott a vulkán füstje, és újra kisütött a nap, az életvisszatért a régi kerékvágásba (eltekintve attól, hogy aváros utcáin polgárháború dúlt). Ha a gondviselés ennélérthetőbb jeleket nem tud adni, akkor jobb, ha mindenmarad a régiben. Úgyhogy még jó néhány évig Allan ismaradt a régiben, vagyis a nyugágyában.

Hogy végül mégiscsak összecsomagolt, és útnak indult, azHerbertnek köszönhető. Egy nap ugyanis Herbertelmesélte neki, hogy Amandával együtt ő is Párizsbaköltözik, és ha Allannak volna kedve velük tartani, őmindjárt szerezni tudna barátjának egy hamis indonézútlevelet, a helyett a hamis angol helyett, amelyet Allanutoljára használt, s amely amúgy is lejárt. Az új nagykövettovábbá gondoskodna róla, hogy munkát kapjon akövetségen, nem azért, hogy dolgozzon, hanem azért, merta franciák kétszer is megnézik, kit engednek be azországba.

Allan megköszönte és elfogadta az ajánlatot. Elég időttöltött már itt, jól kipihente magát. Párizs egyébként is avilág egyik békés és stabil pontjának látszik, aholnincsenek olyan utcai zavargások, amilyenek nemrégvégigsöpörtek Balin, még Allan szállodája környékén is.

Két héttel később már indultak is. Amanda május elsejénkezdi meg nagyköveti munkáját.

1968 május elsején.

21. FEJEZET

Csütörtök, 2005. május 26.

Per-Gunnar Gerdin még aludt, amikor Aronsson felügyelőbehajtott Klockaregård udvarára, és a ház tágasfaverandáján, egy hintaágyon legnagyobb meglepetéséreAllan Emmanuel Karlssont pillantotta meg.

Benny, a Szépség és Buster a fészerben dolgozott Szonjaúj lakhelyének vízellátásán. Julius, aki időközben szakálltnövesztett, a többiek engedélyével bement BossévalFalköpingbe bevásárolni. Allan elbóbiskolt, és csak akkorébredt fel, amikor a felügyelő némi köhécseléssel felhívtamagára a figyelmet.

– Allan Karlsson, ha nem tévedek? – mondta Aronssonfelügyelő.

Allan felnyitotta szemét, és azt mondta, ha nem téved,maga is ugyanezt gondolja. Viszont sejtelme sincs, kihezvan szerencséje. Örülne, ha az ismeretlen úr segítene nekiennek a kérdésnek a tisztázásában.

A felügyelő azonnal bele is fogott. Elmondta, hogyAronsson a neve, a foglalkozása rendőrfelügyelő, hosszú

ideje keresi már Karlsson urat, Karlsson urat ugyanisőrizetbe kell vennie, mert gyilkossággal gyanúsítják.Karlsson úr barátait, Jonsson urat, Ljungberg urat ésBjörklundné asszonyt úgyszintén őrizetbe kell vennie.Karlsson úr nem tudja véletlenül, hogy most hol találhatók?

Allan nem válaszolt azonnal, azt mondta, össze kell szedniea gondolatait, hiszen még bódult, most ébredt csak fel,reméli, a felügyelő úr megérti. Az ember nem fecseghetösszevissza mindenfélét a barátairól úgy, hogy rendesenvégig sem gondolja a dolgot. Ezzel, ugye, a felügyelő úr isegyetért?

A felügyelő azt mondta, ő ebben az ügyben nem adhat mástanácsot, csak azt, hogy Karlsson úr minél gyorsabbanmondja el, amit tud. De gondolkodjon csak nyugodtan, őráér.

Allannak tetszett a megoldás, és megkérte a felügyelőt,üljön le a hintaágyra, ő addig főz neki egy kávét akonyhában.

– Cukorral issza? És tejjel?

Aronsson felügyelő általában nem szokta hagyni, hogy haelkap valakit, az csak úgy elsétáljon, akár csak egy közelikonyhába is. Ez a körözött személy azonban valamiképpmegnyugtatóan hatott rá. Aronsson egyébként ahintaágyból jól szemmel tudja tartani a konyhát, és azt is

látja, hogy Karlsson mit csinál a konyhában. ÚgyhogyAronsson köszönettel elfogadta Allan ajánlatát.

– Tejjel, köszönöm. Cukrot nem kérek bele – mondta, ésletelepedett a hintaágyra.

A letartóztatott Allan a konyhában tett-vett („Nem kér egysüteményt is a kávéhoz?”), miközben Aronsson felügyelő averandán ült, és nézte. Aronsson nem értette, hogykeveredhetett ebbe a helyzetbe. Amikor bejött, messzirőlcsak egy idősebb urat látott üldögélni a ház verandáján,arra gondolt, talán Bo Ljungberg apja lehet az, akiAronssont majd továbbküldi a fiához, akitől Aronssonmegtudja, hogy a keresett személyek nem tartózkodnak aközelben, vagyis hogy teljesen hiába utazottVästergötlandba.

De amikor Aronsson közelebb jött, látta, hogy a verandánüldögélő öregember maga Allan Karlsson. A célzás nélkülleadott távoli lövés, lám, célba talált!

Allannal szemben Aronsson nyugodtan és szakszerűenlépett fel, már amennyire szakszerűnek tekinthető afeltételezett háromszoros gyilkos kiküldése a konyhábakávéfőzés céljából, de magában Aronsson nagyonamatőrnek érezte magát. A százéves Allan Karlssonpersze nem látszott veszélyes bűnözőnek, de vajon mihezkezd Aronsson, ha előkerül a három másik gyanúsított is,esetleg Bo Ljungberg társaságában, akit egyébként

bűnpártolás miatt szintén be kellene gyűjtenie?

– Tejjel kérte, ugye, és nem cukorral? – kiáltott ki Allan akonyhából. – Az én koromban már feledékeny az ember.

Aronsson megismételte kívánságát, hogy tejet kér akávéjába, majd elővette a telefonját, hogy erősítést kérjen afalköpingi kollégáktól. Két autóra lesz szükség, a biztonságkedvéért.

De a telefonja megelőzte a felügyelőt. Hívást jelzett, mielőttAronsson hívást indíthatott volna. Aronsson természetesenfogadta a hívást. Ranelid vizsgálóbíró jelentkezett:szenzációs híreket akar megosztani vele.

22. FEJEZET

Szerda, 2005. május 25. - csütörtök, 2005. május 26.

Az egyiptomi matróz, aki átadta Bengt „Karó” Bylund földimaradványait a Vörös-tenger halainak, végre megérkezettDzsibutiba, és három nap szabadságot kapott.

A hátsó zsebében ott lapult Karó tárcája, és benne anyolcszáz svéd korona készpénz. Hogy ez mennyit érhet,arról a matróznak fogalma sem volt, de reménykedettbenne, hogy sokat, úgyhogy elindult, és keresni kezdett egynyitva tartó pénzváltó irodát.

Dzsibuti, az azonos nevű ország meglepő módon azonosnevű fővárosa fiatal város, melyben mozgalmas az élet.Azért mozgalmas, mert Dzsibuti stratégiailag nagyonfontos helyen fekszik, Afrika szarvánál, a Vörös-tengerbejáratánál. És azért fiatal, mert Dzsibutiban az emberekáltalában nem élnek különösebben sokáig. Az ötvenéveskor elérése errefelé kivételes teljesítménynek számít.

Az egyiptomi matróz betért a város halpiacára, talán azért,hogy elfogyasszon valami helyben sütött tengeri csemegét,mielőtt továbbmegy pénzváltó irodát keresni. A sorbanközvetlenül előtte egy erősen izzadó helybeli ember

toporgott, aki lázban égő tekintettel, kapkodva pillantgatottmaga köré. A matróz arra gondolt, nem csoda, hogy izzad,hiszen árnyékban is legalább harmincöt fok meleg van, afején fezt visel, a derekán dupla szarongot, fölötte pedigdupla inget.

Az izzadó férfi körülbelül huszonöt éves lehetett, és nemúgy nézett ki, mint aki mindenáron növelni szeretné éveinekszámát. Lelkében vihar dúlt. Nem azért, mert honfitársainakfele munkanélküli, nem azért, mert országában mindenötödik ember a HIV vírus hordozója, nem azért, mert földjénreménytelenül kevés az ivóvíz, és nem azért, mert a sivatagnövekedik, és egyre többet rabol el a még művelhetőtermőföldek területéből. Nem, az ő lelkében azért dúlt vihar,mert az USA katonai támaszpontot létesített országában.

Igaz, nem az USA volt az egyetlen. A Francia Idegenlégiómár régóta jelen van az országban. Dzsibutit ésFranciaországot erős szálak kötik egymáshoz. Az országrégi neve is egészen a hetvenes évekig FranciaSzomáliföld volt.

Az Idegenlégió támaszpontja mellett tehát most az USA islétrehozta a sajátját, megfelelő távolságban az Adeni-öböltől, Afganisztántól és a közelben dúló különféle közép-afrikai tragédiáktól.

Jó ötlet, gondolták az amerikaiak, miközben a dzsibutiaktöbbségét egyáltalán nem érdekelte, hogy jó ötlet-e vagy

nem. Azzal voltak elfoglalva, hogy megérjék a másnapot.

Egyiküknek azonban mégiscsak jutott ideje arra, hogyeltöprengjen az amerikaiak jelenlétén. Vagy, minthogy aszokásosnál kicsit nagyobb mértékben volt vallásos, asaját, e világi boldogulásán.

Bárhogy is volt, ez az ember most a főváros központirészein bolyongott, és szabadságos amerikai katonákcsoportjait kereste. Séta közben idegesen babrálta atestére erősített zsinórt, melynek a kellő pillanatban valómeghúzásával a pokolra küldheti az amerikaiakat,miközben saját magát az ellenkező irányba indíthatja útnak.

De az idő meleg volt, és ő erősen izzadt (ami Dzsibutibanegyébként nem nehéz). Nemcsak azért, mert a bombákrúdjai körbe voltak tekerve a hasán és a hátán, hanemazért is, mert az álcázás céljából két sor ruhát kellettviselnie. Az öngyilkos merénylő szinte főtt a saját levében, saddig babrált a zsinórjával, míg egyszer véletlenül túlerősen húzta meg.

Ezzel önmagát és a mellette álló szerencsétlent is darálthússá változtatta. A robbanás megölt még három helybelilakost, körülöttük mintegy tízen pedig súlyosanmegsebesültek.

A halottak és sebesültek között nem volt egyetlen amerikaisem. Viszont az öngyilkos merénylő közvetlen közelében

álló áldozat valószínűleg európai volt. A rendőrség ugyanisa tulajdonosa maradványai közelében megtalálta a tárcáját,méghozzá meglepően jó állapotban. A tárcában nyolcszázsvéd korona mellett benne volt a tulajdonos útlevele ésjogosítványa is.

Másnap Dzsibuti polgármestere felkereste Svédországhelybeli, tiszteletbeli konzulját, és tudatta vele, hogy a jelekszerint egy Erik Bengt Bylund nevű svéd állampolgár isáldozatul esett a város halpiacán elkövetett értelmetlenmerényletnek.

Bylund földi maradványait sajnos nem tudják kiszolgáltatni,mert a robbanás teljesen széttépte az áldozat testét. Amaradványokat méltó körülmények között, gondosanelhamvasztották.

A konzul viszont átvehette Bylund tárcáját, a benne lévőútlevéllel és jogosítvánnyal együtt (a pénz az eljárás soráneltűnt). A polgármester sajnálatát fejezte ki, hogy a svédállampolgárt nem sikerült jobban megvédeni, mindazonáltalúgy érzi, hogy ha a konzul úr nem bánja, egy kellemetlenkérdést mégis szóba kell hoznia.

A helyzet az, hogy Bylund érvényes vízum nélkültartózkodott Dzsibutiban. A polgármester már számtalanalkalommal felvetette a kérdést a franciáknál, de nemcsakő, hanem maga Guelleh elnök is. Ha a franciák légi úton

közvetlenül a támaszpontjukra szállítják a légiósaikat, aztbármikor megtehetik, az ő dolguk. De ha egy légióscivilben belép Dzsibuti városába (az „én városomba”,ahogy a polgármester mondta), akkor az első pillanattólfogva rendelkeznie kell érvényes dokumentumokkal. Apolgármester egy pillanatig sem kételkedett benne, hogyBylund idegenlégiós volt, túl sok ilyen esetet látott már. Azamerikaiakkal e tekintetben harmonikus az együttműködés,de a franciák úgy viselkednek, mintha még mindigSzomáliföldnek hívnák az országot.

A tiszteletbeli konzul megköszönte a polgármesternekegyüttérzése kifejezését, és azt hazudta, hogyalkalomadtán maga is felveti az illetékes franciadiplomatáknak a vízumeljárás kérdését.

* * *

Szegény Arnis Ikstenst, a dél-rigai autóroncs-telepprésgépének kezelőjét rémesen megrázta az eset. Amikora sor végén álló utolsó kocsi összepréselését is befejezte,észrevette, hogy a négyszögletes fémtömbből, amelypercekkel ezelőtt még autó volt, egy emberi kar lóg ki.

Arnis természetesen rögtön fölhívta a rendőrséget, aztánhazament, pedig még csak dél volt. A fémtömbből kilógóemberi kar képétől egyszerűen nem lehet megszabadulni.Csak azt reméli, Isten segedelmével, hogy szegény ember

Csak azt reméli, Isten segedelmével, hogy szegény embermár halott volt, mielőtt Arnis összepréselte volna az autót.

Riga rendőrkapitánya személyesen mondta el Svédországrigai nagykövetének, hogy Henrik Mikael Hultén svédállampolgárt holtan találták egy Ford Mustangban, a városdéli roncstelepén.

Pontosabban szólva, még nem állapították meg, hogyvalóban őt, de a zsebében talált irattárca alapján ez okkalfeltételezhető.

* * *

Május 26-án, 11.15-kor fax érkezett a stockholmikülügyminisztériumba a Dzsibutiban működő tiszteletbelikonzultól. A fax információt és adatokat közölt egy elhunytsvéd állampolgárról. Nyolc perccel később újabb faxérkezett, hasonló témakörben, de ezúttal az ország rigaikövetségéről.

Az osztály illetékes munkatársa azonnal felismerte a kéthalott nevét és képét, hiszen nemrég olvasott róluk egycikket az Expressenben. Különös, gondolta a külügyielőadó, hogy a két férfi ilyen távol halt meg Svédországtól,hiszen az újság tudósítása más körülményekre utalt. De hátez legyen a rendőrség és a vizsgálóbíró problémája. Az

előadó mind a két faxot beszkennelte, majd elektronikuslevelet állított össze a két halottra vonatkozó relevánsinformációkból. A levelet továbbította, többek között azeskilstunai rendőrkapitányságra is. A rendőrségmunkatársa, aki megkapta, elolvasta a levelet, felhúzta aszemöldökét, majd továbbküldte Ranelid vizsgálóbírónak.

Conny Ranelid vizsgálóbíró életműve, úgy tűnt, pillanatokonbelül összeomlik. Hiszen a hármas gyilkosságot elkövetőszázéves ember ügye jelentette volna azt a szakmaiáttörést, melyre Ranelid már oly régóta vár, s melyet márannyira megérdemel.

Most azonban kiderült, hogy az egyes számú áldozat, akiSörmlandon vesztette életét, három héttel később újrameghalt Dzsibutiban. Továbbá az is, hogy a kettes számúáldozat, aki Smålandon halt meg, ugyanezt későbbmegtette Rigában is.

A nyitott ablaknál beszívott tíz mély lélegzetvétel utánazonban Ranelid agya újra működni kezdett. Fel kell hívniAronssont, gondolta Ranelid. És Aronssonnak meg kelltalálnia a harmadik áldozatot. És meg kell találni a DNS-alapú összefüggést a százéves ember és a három áldozatközött. Muszáj megtalálni.

Különben semmi nem mossa le Randidről, hogy hülyétcsinált magából.

* * *

Amikor Aronsson felügyelő meghallotta Ranelidvizsgálóbíró hangját a telefonban, nyomban elmondta neki,hogy sikerült Allan Karlsson nyomára bukkannia, és anevezettet őrizetbe is vette (még ha a letartóztatott bűnözőjelenleg épp tejeskávét készít is a konyhábanAronssonnak).

– Felteszem, hogy a többi gyanúsított is a közelbentartózkodik, csak arra gondoltam, előbb erősítést kérek...

Ranelid vizsgálóbíró félbeszakította a felügyelőt, éselkeseredetten számolt be róla, hogy az egyes számúáldozat holttestét megtalálták Dzsibutiban, a kettesszámúét pedig Rigában, és hogy az események láncolatbahelyezésével kialakított elmélete romokban hever.

– Dzsibuti? – kérdezte Aronsson felügyelő. – Az hol van?

– Nem tudom – felelte Ranelid vizsgálóbíró –, de ha azåkeri öntödétől két mérföldnél nagyobb távolságban, akkora korábbi feltevésem lószart sem ér. Találja meg nekem ahármas számú áldozatot, Göran. Hallja? Muszájmegtalálnia!

Ebben a pillanatban az álmából felriadt Per-Gunnar Gerdinkilépett a ház verandájára. Udvariasan, de óvatosan

biccentett Aronsson felügyelőnek, aki elkerekedettszemmel bámult rá.

– E pillanatban határozottan úgy érzem, hogy megvan aharmadik áldozat – mondta a felügyelő. – Ő talált megengem.

23. FEJEZET

1968

A munka, amely Allant Indonézia párizsi nagykövetségénvárta, nem volt különösebben megterhelő. AmandaEinstein, az új nagykövet asszony külön lakószobátbiztosított számára, és azt mondta, Allan természetesen aztcsinál, amit akar.

– De örülnék, ha mint tolmács segítenél nekem, havalamikor olyan pechem volna, hogy külföldiekkel kellenetalálkoznom.

Allan azt felelte, hogy ezt a pechet a feladat jellege miattnem lehet kizárni. Ha jól látja a helyzetet, a sorban az elsőkülföldivel már másnap találkoznia kell.

Amanda nagyot káromkodott, amikor emlékeztették rá,hogy az akkreditáció miatt el kell mennie az Élysée-palotába. A ceremónia ugyan nem tart tovább két percnél,de az is bőven elég annak, aki időnként butaságokatbeszél, és Amanda tudta, hogy ez vele elő szokott fordulni.

Allan egyetértett ezzel a megállapítással, maga is úgy látta,hogy néha bizony kicsúsznak butaságok Amanda száján,

de a találkozás de Gaulle-lal, a francia elnökkel biztosansimán le fog zajlani, ha Amanda ügyel rá, hogy az alatt akét perc alatt csakis indonéz nyelven szólaljon meg,egyébként pedig vágjon barátságos képet, ésmosolyogjon.

– Mit mondtál, hogy hívják? – kérdezte Amanda.

– Csakis indonézül, ne felejtsd el – mondta Allan. – Vagymég inkább: csakis balinézül.

Allan ezután sétára indult a francia fővárosban. Részbenazért, mert úgy gondolta, a nyugágyban töltött tizenöt évután nem árt, ha kicsit megmozgatja a lábát, részben pedigazért, mert megpillantotta magát a követségen az egyiktükörben, és erről eszébe jutott, hogy nagyjából az 1963-asvulkánkitörés óta nem nyiratkozott és nem borotválkozottmeg rendesen.

Nyitott fodrászműhelyt azonban nem talált sehol. Egyáltalán,semmilyen nyitva tartó üzletet. Minden redőny le volteresztve, úgy látszott, mindenki sztrájkol, az emberekházakat foglalnak el, tüntetnek, autókat borítanak fel,ordítanak, szitkozódnak és minden kezük ügyébe esőtárggyal egymást dobálják. Kordonok és drótakadályokhúzódtak az utcákon keresztben és hosszában, mindenütt,ahol Allan behúzott nyakkal megpróbált végigmenni.

Allant az egész Balira emlékeztette, ahonnan éppen eljött.

Csak itt kicsit hűvösebb a levegő. Félbeszakította sétáját,megfordult, és visszament a követségre.

Ott mindjárt a feldúlt nagykövet asszonyba ütközött. Mosttelefonáltak az Élysée-palotából, azt mondták, a kétpercesakkreditációs ceremónia helyett hosszabb ideig tartóebédet rendeznek, melyre szívesen látnák anagykövetasszonyt a férjével és természetesen a sajáttolmácsával együtt. De Gaulle elnök a maga részéről mégmeg kívánja hívni Fouchet belügyminisztert, valamint – nemutolsósorban – Lyndon B. Johnson amerikai elnököt.

Amanda teljesen kétségbeesett. Két percet az elnöktársaságában valószínűleg kibírt volna úgy, hogy utána nemmerül fel az azonnali kiutasítás veszélye, de három órát,ráadásul két elnökkel az asztalnál, hogy fog kibírni?

– Mi folyik itt, Allan? Miért így alakulnak a dolgok? Mittegyünk? – kérdezte Amanda.

Hogy a néhány percig tartó bemutatkozásból hogyan letttöbbórás ebéd két elnök társaságában, ezt Allan sem tudtamegmondani. Máskülönben sem szokott azzal foglalkozni,hogy megpróbálja megérteni azt, amit nem lehetmegérteni.

– Hogy mit tegyünk? Szerintem keressük meg Herbertet,és igyunk meg valamit együtt. Hiszen már délután van.

* * *

A távoli és jelentéktelen országok nagyköveteinekbemutatkozó látogatása de Gaulle elnöknél általábanhatvan másodpercig szokott tartani, de kétszer ennyi időt isengedélyeznek, ha az adott diplomata nagyon bőbeszédű.

Az indonéz nagykövet látogatását érintő hirtelenátszervezésnek olyan világpolitikai okai voltak, melyekreAllan Karlsson akkor sem tudott volna előre rájönni, hamegpróbálta volna.

A dolog úgy állt, hogy Lyndon B. Johnson elnök éppen apárizsi amerikai nagykövetségen tartózkodott, és nagyonvágyott már valamiféle politikai sikerre. A vietnami háborúelleni tiltakozások világszerte már az orkán erejével zúgtak,és a háború szimbóluma, maga Johnson elnök, szintesehol sem számított népszerű embernek. Arról már régenlemondott, hogy novemberben megpróbálja újraválasztatnimagát, de nem lett volna ellene semmi kifogása, ha szebbjelzőket kap a neve mellé, és nem azt skandálják mindenüttaz utcákon, hogy „gyilkos”. Ezért először is felfüggesztetteHanoi bombázását, és ezzel mindjárt azt is elérte, hogytartsanak egy békekonferenciát. Azt, hogy ezek utánmajdhogynem háború dúl annak a városnak az utcáin, ahola konferenciát tartják, Johnson elnök szinte mulatságosnaktartotta. Végre az a kiállhatatlan de Gaulle is jól megkapjaa magáét.

Johnson elnök szerint de Gaulle egy nagy seggfej, akinyilván nem szívesen emlékszik már vissza, kik voltak azok,akik annak idején felgyűrték az ingujjukat, és nekiláttakkiseperni a németeket az országából. A politika és adiplomácia örök szabályai szerint azonban ha a francia ésaz amerikai elnök egy városban tartózkodik, nemmegengedhető, hogy ne költsenek el legalább egy ebédetegymás társaságában.

Meg is állapodtak az időpontban, és fel is készültek rá,hogy végigszenvedik az ebédet. A franciák persze most iselügyetlenkedtek valamit (Johnsont nem értemeglepetésként), és sikerült ugyanarra az időpontra mégegy programot szervezniük elnöküknek. Így aztán az újindonéz nagykövet – egyébként nő! – szintén ott fog ülni azasztalnál. Johnson nagyon örült neki, mert így veletársaloghat, és nem kell azzal a kiállhatatlan de Gaulle-lalbeszélgetnie.

Ügyetlenkedésről természetesen nem volt szó. De Gaulle-nak az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy úgy tesznek,mintha egy időpontra szervezték volna a két programot. Azebéd így sokkal elviselhetőbb lesz, nyugodtan társaloghatmajd az indonéz nagykövettel – aki egyébként nő! – akiállhatatlan Johnson helyett.

De Gaulle elnök nem szerette Johnsont, de inkább

történelmi, mint személyes okok miatt. Az USA a háborúvégén amerikai katonai közigazgatást akart bevezetniFranciaországban – egyszerűen el akarták lopni azországát! De Gaulle ezt soha nem bocsátja meg nekik,függetlenül attól, hogy a jelenlegi elnöknek ehhez nincssemmi köze. A jelenlegi elnöknek egyébként... mi is? –Johnson... igen, Johnson a neve. Az amerikaiaknakegyszerűen nincs stílusérzékük.

Gondolta magában Charles André Joseph Marie deGaulle.

* * *

Amanda és Herbert végiggondolta a helyzetet, és arra akövetkeztetésre jutottak, hogy jobb volna, ha Herbert otthonmaradna a követségen, és nem venne részt az elnökitalálkozón az Élysée-palotában. Annak kockázatát,gondolták mind a ketten, hogy mindent elszúrhatnak, ezzelpontosan a felére csökkentették. Allan vajon mit szólhozzá?

Allan egy ideig hallgatott, gondolkodott, hogy mitválaszoljon, végül így szólt:

– Helyes, maradj csak itthon, Herbert.

* * *

A vendégek összegyűltek, és várták a házigazdát, akieközben az irodájában ült, pusztán azért, hogyvárakoztassa vendégeit. Gondolta, vár még néhány percig,remélve, hogy ezzel jól elrontja annak a kiállhatatlanJohnsonnak a kedvét.

Messziről idehallatszott az elnök imádott Párizsában dúlótüntetések és utcai harcok zaja. Az Ötödik FranciaKöztársaság hirtelen és váratlanul minden eresztékébenrecsegni-ropogni kezdett. Először a diákok kezdtektüntetni, akik a szabad szerelmet pártolták, a vietnamiháborút ellenezték, és így érthető módon elégedetlenekvoltak a fennálló viszonyokkal. Az elnök szerint ez eddigrendben is van, mert a diákok minden történelmi korbantalálni szoktak valamit, ami nem tetszik nekik.

De a tüntetések sokasodtak, erősödtek, vadabbak lettek,aztán a szakszervezetek is hallatni kezdték hangjukat, ésazzal fenyegetőztek, hogy általános sztrájkot hirdetnektízmillió résztvevővel. Tízmillió! Hiszen akkor megáll az életaz egész országban!

A munkások azt követelték, hogy legyen rövidebb amunkaidő, és kapjanak nagyobb fizetést. És hogy deGaulle mondjon le. A lehetséges rossz követelések számáttekintve ez háromból három; az elnöknek, aki ennél

nagyobb csatákat is megnyert már, legalábbis ez voltvéleménye. A belügyminisztérium kötelékébe tartozólegfőbb tanácsadói, akik fülüket a sínekre szorítva figyeltékaz eseményeket, azt tanácsolták az elnöknek, hogy azerővel szemben erőt kell felmutatni. Ennyi az egész.Határozottan állíthatják, hogy nincs nagyobb baj, nem arrólvan szó például, hogy a Szovjetunió által szított kommunistapuccs lenne készülőben. Persze az a kiállhatatlan Johnsonkávézás közben nyilván erre fog tippelni, ha lehetőségenyílik rá. Az amerikaiak kommunistát látnak mindensarokban. De Gaulle a biztonság kedvéért meghívta azebédre belügyminiszterét, Fouchet-t és az egyik, kitűnőszakember hírében álló belügyi osztályvezetőt. Ők kettenfelelősek az országban jelenleg fennálló kaotikus helyzetkezeléséért, és mint ilyenek, nyilván meg tudják védenimagukat, ha az a kiállhatatlan Johnson akadékoskodnikezdene.

– A kurva életbe – mondta Charles de Gaulle,Franciaország elnöke, és felállt székéből.

Most már nem várhat tovább az ebéddel.

A francia elnök biztonsági emberei különös alapossággalellenőrizték az indonéz nagykövet hosszú hajú, szakállastolmácsát. De a papírjai rendben voltak, és fegyvert nemtaláltak nála. Egyébként is, a nagykövet – aki egyébként

nő! – jótállt érte. Így aztán a szakállas alak is helyet kapottaz ebédlőasztalnál. Egyik oldalára egy fiatalabb ésápoltabb külsejű amerikai tolmácsot ültettek, másikoldalára egy ugyanilyen franciát.

A tolmácsok közül a szakállas indonéznek kellett alegtöbbet dolgoznia. A két elnök, Johnson és de Gaulleugyanis nem egymásnak, hanem a nagykövet asszonynaktették fel kérdéseiket.

De Gaulle elnök elsőnek a nagykövet asszony szakmaimúltjáról érdeklődött. Amanda Einstein válaszul elmondta,hogy körülbelül annyi esze van, mint egy tyúknak, hogy Balikormányzójának címét pénzzel szerezte meg magának, éstovábbi két választási győzelmét is annak köszönhette,hogy mindenkit lefizetett, a kormányzósága idejénegyébként jól megszedte magát, és felhizlalta a családjátis. Aztán egy szép napon felhívta Suharto elnök, ésfelajánlotta neki a párizsi nagyköveti posztot.

– Párizsról azt se tudtam, hol van, azt hittem, ország, nemváros. Hallottak már ilyen ostobaságot? – kérdezteAmanda Einstein, és felkacagott.

Mindezt az anyanyelvén mondta el, a hosszú hajú, szakállastolmács pedig lefordította angolra. Allan közben ügyelt rá,hogy Amanda Einsteinnek szinte minden szavát kicseréljevalamilyen másik szóra, amely jobban illik az alkalomhoz.

Mire az ebéd a végéhez közeledett, egy dologban mind akét elnök egyetértett, még ha nem is tudták, hogyegyetértenek. Mindketten úgy gondolták, hogy az indonéznagykövet elbűvölő, felvilágosult, érdekes és okos asszony.Talán egyedül az róható csak fel neki, hogy nem fordítottnagyobb figyelmet a tolmácsa kiválasztására, akivalamiféle őserdei vadember benyomását kelti.

* * *

Fouchet belügyminiszter kitűnő szakember hírében állóosztályvezetője, Claude Pennant 1928-ban születettStrasbourgban. Szülei lánglelkű, hívő kommunisták voltak,és amikor 1936-ban Spanyolországban kitört apolgárháború, azonnal elmentek harcolni a fasiszták ellen.Magukkal vitték nyolcéves fiukat, Claude-ot is.

A család túlélte a háborút, és nagy vargabetűkkel eljutott aSzovjetunióba. Moszkvában felajánlották szolgálataikat anemzetközi kommunista mozgalomnak. Bemutatták avezetőségnek az akkor tizenegy éves Claude-ot, aki ekkormár három nyelven beszélt: németül és franciául mégotthon, Strasbourgban tanult meg, és most már tudspanyolul is. Vajon nem lehet-e őt is a forradalomszolgálatába állítani?

De igen, lehet. Az ifjú Claude képességeit, nyelvtehetségét,általános értelmi színvonalát intelligencia-tesztekkelfelmérték, és alapos ellenőrzésnek vetették alá. Aztánberakták egy iskolába további nyelvi és ideológiaikiképzés céljából, és mire tizenöt éves lett, márfolyékonyan beszélt franciául, németül, oroszul, spanyolul,angolul és kínaiul.

Tizennyolc éves korában, nem sokkal a II. világháború végeután Claude hallotta, hogy anyja és apja kétségeiket fejezikki abban a kérdésben, hogy jó úton halad-e a forradalomSztálin irányítása alatt. Jelentette a dolgot feletteseinek, ésMichel és Monique Pennant-t nyomban ezután a forradalomellenségeivé nyilvánították, elítélték és kivégezték. A fiatalClaude ennek kapcsán megkapta élete első kitüntetését,egy aranyérmet, mellyel az 1945-46-os tanév legjobbtanulóját jutalmazták.

1946-ban elkezdődött Claude felkészítése a külszolgálatra.A cél az volt, hogy nyugatra küldik, időt adnak neki, hogybeférkőzzön a hatalom sáncai mögé, és hogy alvó ügynöklegyen akár évtizedeken át. Claude-ot maga Berija vetteóvó szárnyai alá, és gondosan távol tartotta minden olyannyilvános eseménytől, ahol véletlenül fénykép örökíthettevolna meg jelenlétét. Az egyetlen szolgálati feladat, amit azifjú Claude-nak időnként el kellett végeznie, a tolmácsolásvolt, de kizárólag csak akkor, ha az eseményen a marsallmaga is jelen van.

1949-ben, huszonegy éves korában Claude Pennant-tvisszahelyezték Franciaországba, de ezúttal Párizsba. Mégaz igazi nevét is megtarthatta, bár élettörténetét át kellettírnia. Beiratkozott az egyetemre, a Sorbonne-ra, ésmegkezdte francia karrierje építését.

Tizenkilenc évvel később, 1968 májusában már a franciaelnök közvetlen környezetében dolgozott. Néhány éve márő volt Fouchet belügyminiszter jobbkeze, és ebben apozícióban nagyobb szolgálatot tehetett avilágforradalomnak, mint valaha. Azt tanácsolta abelügyminiszternek – és rajta keresztül magának azelnöknek hogy a jelenlegi diáklázadásban ésmunkásfelkelésben erővel erőt kell szembeszegezni. Arrólis gondoskodott, hogy a francia kommunisták félrevezetőviselkedést tanúsítsanak, vagyis hogy azt jelezzék avilágnak, hogy ők nem támogatják a diákok és a munkásokköveteléseit. Alig egy-két hónap hiányzott már csak ahhoz,hogy Francia-országban kitörjön a kommunista forradalom,ám de Gaulle és Fouchet nem sejtett semmit.

* * *

Az ebéd végeztével mindenki felállt az asztaltól, hogymegmozgassa zsibbadt végtagjait, mielőtt felszolgálnák akávét a szalonban. Johnson és de Gaulle kénytelen voltnéhány udvarias és semmitmondó mondatot váltani

egymással. Évközben jelent meg a két elnök mellettváratlanul a hosszú hajú és szakállas tolmács.

– Bocsánat, hogy megzavarom az elnök urakat, de fontosközlendőm volna de Gaulle elnök úr számára, ami, azthiszem, nemigen tűr halasztást.

De Gaulle elnök már azon a ponton volt, hogy hívja azőrséget, mert egy francia elnök nem állhat csak úgy szóbaakárkivel. De mivel a hosszú hajú és szakállas alak a kellőudvariassággal fejezte ki magát, úgy döntött, hogymeghallgatja.

– Na, mondja el, amit akar, de gyorsan, itt és most.Láthatja, hogy el vagyok foglalva, más dolgom van, minthogy tolmácsokkal beszélgessek.

Rendben, Allan megígérte, hogy rövid lesz. Csak azt akarjamondani, jobb, ha az elnök úr tud róla, hogy Fouchetbelügyminiszter nagy szaktudású osztályvezetője kém.

– Micsoda? Mi az úristent beszél nekem itt? – förmedt ráde Gaulle Allanra jó nagy hangerővel, de azért nem olyanhangosan, hogy a teraszon szivarozó Fouchet és a melletteszivarozó jobbkeze meghallotta volna.

Allan a továbbiakban elmondta, hogy pontosan húsz évvelezelőtt abban a kétes értékű szerencsében volt része, hogyegyütt vacsorázhatott Sztálinnal és Berijával, éshatározottan emlékszik rá, hogy a belügyminiszter jobbkeze

határozottan emlékszik rá, hogy a belügyminiszter jobbkezeazon az estén Sztálin tolmácsa volt.

– Igaz, hogy ennek már húsz éve, de külsőre pontosanolyan, mint akkor. Én viszont akkoriban egészen másképpnéztem ki. Nem hordtam madárfészket az arcomon, és afrizurám sem volt ilyen bozontos. Egyszóval, felismerem akémet, a kém viszont nem ismerhet fel engem, hiszen én isalig ismertem magamra, amikor tegnap tükörbe néztem.

De Gaulle kivörösödött arccal bocsánatot kért, és azonnalinégyszemközti beszélgetésre hívta belügyminiszterét.(„Mondom, négyszemközt akarok beszélni veled, a kitűnőszakértőd nélkül! Most azonnal!”)

Johnson és az indonéz tolmács kettesben maradt. Johnsonnagyon elégedettnek látszott. Ügy döntött, megszorítja atolmács kezét, mintegy némán köszönetét mondva azért,hogy kihozta sodrából a nagyképű francia elnököt.

– Örvendek a találkozásnak – mondta Johnson elnök. – Miis a neve?

– Allan Karlsson – mondta Allan. – Valamikor jól ismertemaz ön elődjének az elődjének az elődjét, Truman elnököt.

– Nocsak! – mondta Johnson elnök. – Harry él és virul,nemsokára kilencvenéves, de nincs semmi baja. Jóbarátok vagyunk.

– Adja át neki üdvözletemet – mondta Allan, és elnézést

– Adja át neki üdvözletemet – mondta Allan, és elnézéstkért, de vissza kell mennie a nagykövet asszonyhoz(szerette volna már elmondani Amandának, miket mondottAmanda a két elnöknek az asztalnál).

* * *

Az ebéd a két elnökkel gyorsan véget ért, a vendégekhazamentek. Allan és Amanda épp visszaérkezett akövetség épületébe, amikor Johnson elnök telefonált, ésAllant vacsorára hívta aznap este nyolcra az amerikaikövetségre.

– Örömmel – mondta Allan. – Úgyis azon gondolkoztam,hogy ma este valami rendes ételt kellene már ennem, mertakár szereti az ember a francia konyhát, akár nem, atányérja egykettőre kiürül, pedig alig evett még valamit.

Allan megfigyelése nagyon egybevágott Johnson elnökvéleményével, úgyhogy az elnök jókedvűen várta, hogyelérkezzen az este.

Johnson elnöknek három jó oka is volt rá, hogy meghívjaAllan Karlssont. Először is szeretett volna többet megtudniarról a bizonyos kémről és Karlsson találkozásárólBerijával és Sztálinnal. A másik ok az volt, hogy telefononbeszélt Harry Trumannal, aki elmondta neki, mit tett AllanKarlsson Los Alamosban, 1945-ben. Ez már önmagábanis megért egy vacsorát.

A harmadik ok pedig az volt, hogy Johnson elnökkifejezetten örült annak, ami az Élysée-palotában történt.Egyedül Allan Karlssonnak köszönheti, hogy tanúja lehetetta nagyképű és kiállhatatlan de Gaulle kiborulásának.

* * *

– Isten hozta, Karlsson úr – mondta Johnson elnök, kétkézzel is megszorítva Allan kezét. – Hadd mutassam bemagának Ryan Huttont, aki... hogy is mondjam, bizonyosmódon inkognitóban tartózkodik itt a követségen. Jogitanácsadó, igen, ez a beosztása.

Allan üdvözölte a titkos tanácsadót, majd asztalhoz ültek.Johnson elnök sört és snapszot rendelt az ételhez, mert afrancia borok a francia emberekre emlékeztetik, márpedigő ma este jól akarja érezni magát.

Az előétel elfogyasztása közben Allan röviden elmesélteélete történetét egészen a Kremlben elfogyasztott, balulsikerült vacsoráig. Hiszen ott történ t, hogy Fouchetbelügyminiszter jobbkeze elájult ahelyett, hogy lefordítottavolna Allan utolsó és sértő megjegyzését az akkorra mármeglehetősen feldúlt Sztálinnak.

Johnson elnök már nem mulatott olyan jól Claude Pennantlelepleződésén, meg azon sem, hogy egy szovjet kém

beférkőzött a francia elnök közvetlen környezetébe, mertRyan Hutton épp az előbb közölte vele, hogy monsieurPennant, a kitűnő szakember titokban a CIA-nak isdolgozott. Mostanáig voltaképpen Pennant volt a CIAlegfontosabb hírforrása annak az álláspontnak ahátterében, hogy a kommunista forradalom kitöréséneknincs közvetlen veszélye a kommunisták által egyébkéntsűrűn behálózott Franciaországban. Most újra át kellgondolni az egész helyzetelemzést.

– Ez természetesen nem hivatalos, bizalmas információ –mondta Johnson elnök –, de számítok rá, hogy Karlsson úrtud titkot tartani.

– Ebben ne legyen annyira biztos – jegyezte meg Allan.

És elmesélte, hogy miközben a Balti-tenger mélyéntengeralattjárón utazott, versenyt ivott egy rendkívülszimpatikus emberrel, Julij Boriszovics Popovval, aSzovjetunió legkiválóbb magfizikusával, és a versenyhevében túl sokat beszélgettek a nukleáris részletekről.

– Elmondta Sztálinnak, hogyan kell megépíteni aBombát? – kérdezte Johnson elnök. – Azt hittem, azértzárták munkatáborba, mert nem mondta el.

– Sztálinnak nem mondtam el. Úgyse értette volna. De azelőző nap annak a fizikusnak lehet, hogy több részletetmondtam el, mint amennyit kellett volna. Így van ez, ha az

ember túl sok pálinkát iszik, elnök úr. És bizony nem volt jóérzés látni a rákövetkező napon, hogy Sztálin milyen rémesalak.

Johnson elnök ujjaival végigszántotta a haját, és arragondolt, hogy az atombomba építésének titka nem olyasmi,ami csak úgy kicsúszik az ember száján, bármennyit isiszik közben. Allan Karlsson voltaképpen... igen... áruló?Bár... nem amerikai állampolgár. De akkor micsoda?Johnson elnöknek ehhez gondolkodási időre vanszüksége.

– És aztán mi történt? – kérdezte, miután más nem jutotteszébe.

Allan arra gondolt, ha ilyesmit egy elnök kérdez, akkor nemszabad spórolni a részletekkel. Úgyhogy sok mindentelmondott Vlagyivosztokról, Mereckov marsallról, Kim IrSzenről, Kim Dzsongilról, Sztálin szerencsés haláláról, MaoCe-tungról, az iszonyúan sok dollárról, amit a figyelmesMaótól kapott, a nyugalmas életről Bali szigetén, majd azegyre kevésbé nyugalmas életről Bali szigetén, és végül apárizsi utazásról.

– Hát, nagyjából ennyi – fejezte be Allan. – De a sokbeszédtől teljesen kiszáradt a torkom.

Az elnök újabb söröket hozatott az asztalhoz, de ingerültenmegjegyezte, hogy aki képes arra, hogy részegen

atomtitkokat fecsegjen ki, annak inkább talánantialkoholistának kellene lennie. Majd végigpergettemagában Karlsson hihetetlen történetét, és azt kérdezte:

– Tizenöt évig nyaralt Mao Ce-tung pénzén?

– Igen. Illetve... nem egészen. A pénz ugyanis CsangKajseké volt, aki pedig közös barátunktól, Harry Trumantólkapta. Most, hogy szóba hozta, elnök úr, talán illenefölhívnom Harryt, hogy megköszönjem neki.

Johnson elnök nem bírta megemészteni, hogy a veleszemben ülő szakállas, hosszú hajú férfi kiadta a Bombatitkát Sztálinnak. Aztán éveken át vígan élt az amerikaiaksegélynek szánt pénzéből. A tetejébe az utcáról idehallatszik a követség előtt összegyűlt tüntetők skandálása:„Él-jen Viet-nam! Jen-kik, haza! Jen-kik haza!” Johnsonmagába roskadva ült, és fancsali képet vágott.

Allan közben felhajtotta, ami még a poharában volt, ésfürkészve nézte a lógó orral üldögélő amerikai elnököt.

– Segíthetek valamiben? – kérdezte.

– Mi az? Mit mond? – rezzent össze Johnson elnök,felriadva gondolataiból.

– Segíthetek valamiben? – ismételte meg kérdését Allan. –Látom, az elnök úr egészen maga alatt van. Arragondoltam, talán valami segítségre van szüksége...

Johnson elnök már majdnem azt mondta, Allan Karlssonsegíthetne neki megnyerni a vietnami háborút, de idejébenészbe kapott, és újra csak azt az embert látta Allanban, akielárulta Sztálinnak a Bomba titkát.

– Igen, van valami, amivel segíthetne rajtam – mondtaJohnson elnök fáradtan. – Ha távozna.

* * *

Allan megköszönte a vacsorát, és távozott. Johnson elnökkettesben maradt a CIA európai részlegének vezetőjével, aszupertitkos Ryan Hutton ügynökkel.

Lyndon B. Johnson sajnálta, hogy így alakultak a dolgok.Pedig milyen kellemesen kezdődött a vacsora... aztán megmi lett belőle? Karlsson elismerte, hogy nemcsak Amerikátajándékozta meg a Bombával, hanem Sztálint is. Sztálint!A kommunisták főkommunistáját!

– Figyelj, Hutton – mondta Johnson elnök. – Most mi azördögöt csináljunk? Kapjuk el ezt az átkozott Karlssont, ésfőzzük meg olajban?

– Igen – felelte a szupertitkos Hutton ügynök. – Vagy eztkell tennünk, vagy... próbáljuk meg valami hasznát venni.

A szupertitkos Hutton ügynök nemcsak szupertitkos ügynökvolt, hanem művelt ember is, aki mindent elolvasott, amineka CIA szempontjából stratégiai jelentősége lehetett.Mindenfélét tudott például arról a fizikusról, akinektársaságában Allan azt a sok vidám órát töltötte atengeralattjárón útban Svédországból Leningrádba. JulijBoriszovics Popov az 1949 óta eltelt időszakban nagykarriert csinált. Az első lépést a szamárlétrán talán éppazoknak az információknak köszönhette, melyeket AllanKarlssontól kapott, ez nagyon is valószínűnek látszik. Most,hatvanhárom éves korában Popov feladata volt a teljesszovjet nukleáris haderő műszaki felügyelete. VagyisAmerika felől nézve felbecsülhetetlen értékű tudássalrendelkezik.

Ha az USA tudná, amit Popov tud, és ez egybevágna azzala feltevéssel, hogy a nukleáris arzenál fejlettségénektekintetében a Nyugat megelőzi a Keletet – akkor Johnsonelnök kezdeményezhetné a kölcsönös leszerelést. És akiennek a tudásnak a megszerzésében a legtöbbet segíthetnekik, az nem más, mint – Allan Karlsson.

– Amerikai ügynököt akarsz csinálni Karlssonból? – tettefel kémfőnökének a kérdést Johnson elnök, miközben arragondolt, hogy egy kis leszerelés jót tenne a hírnevének,talán megszépítené az emlékét az utókor szemében,függetlenül ettől az átkozott vietnami háborútól.

– Azt bizony – felelte a szupertitkos Hutton ügynök.

– És miért gondolod, hogy Karlsson ebbe belemenne?

– Hát... mert... úgy tűnik, az a típus. Egyébként is, az előbb,amikor még itt ült, fel is ajánlotta a segítségét.

– Igen – mondta Johnson elnök. – Ez kétségtelen.

Az elnök egy ideig hallgatott, aztán még egy ideighallgatott. Azután azt mondta:

– Most már meginnék egy grogot.

* * *

A francia kormányzat kezdeti makacs ellenállása azelégedetlenkedőkkel szemben valóban azt eredményezte,hogy az országban leállt az élet. Milliók sztrájkoltak.Marseille-ben üresen álltak a dokkok, a nemzetközirepülőtereken leállt a forgalom, megszűnt a vasútiközlekedés, és zárva maradtak a nagyobb üzletek ésáruházak is.

Leállt az üzemanyag árusítása és a szemétszállítás.Mindenki követelt valamit. Magasabb béreket,természetesen. És rövidebb munkaidőt. Ésbiztonságosabb munkahelyeket. És több beleszólást.

Továbbá, ezzel egy időben, az oktatásügy teljesmegújulását. És új társadalmi berendezkedést! Az ÖtödikKöztársaság veszélybe került.

A franciák százezrével vonultak az utcákra, és a tüntetésekgyakran nem maradtak meg a békés keretek között.Autókat gyújtogattak, fákat döntöttek ki, felszedték azutcaköveket, barikádokat építettek... és jöttek a csendőrök,a lovas rendőrök, könnygázzal, pajzsokkal...

Ekkor történt, hogy a francia elnök, a miniszterelnök és akormány taktikát változtatott. Fouchet belügyminiszterszakértő osztályvezetője elvesztette minden befolyását(egyébként titokban már le is tartóztatták, és abelbiztonsági szolgálat fogdájában ült, mivel nem tudtamegmagyarázni, miért épített be a fürdőszobája falábarádióadót). A sztrájkoló munkásoknak váratlanulfelajánlották a minimálbér jelentős emelését, az általános,tíz százalékos béremelést, a heti két órával rövidebbmunkaidőt, a nagyobb családi pótlékot, a nagyobbbeleszólást a szakszervezeteknek, és tárgyalásokatkezdeményeztek egy mindenre kiterjedő kollektívszerződés és a bérek indexálásának témájában. Továbbáleváltották a kormány néhány miniszterét, köztük ChristianFouchet belügyminisztert is.

A kormány és az elnök az intézkedésekkel semlegesítenitudta a legradikálisabb lázadók követeléseit. Azok mögött,akik tovább szerették volna élezni a helyzetet, már nem állt

tömegtámogatás. A munkások visszatértek amunkahelyeikre, a gyárfoglalások megszűntek, az üzletekkinyitottak, az utakon újra megindult a közlekedés. 1968májusa véget ért, és megkezdődött 1968 júniusa. És álltmég az Ötödik Francia Köztársaság.

Charles de Gaulle elnök személyesen hívta fel a párizsiindonéz nagykövetséget, hogy beszélhessen AllanKarlssonnal, és közölje vele, hogy szeretné kitüntetni. De akövetségen azt mondták, hogy Allan Karlsson már nemdolgozik ott, és hogy senki, még a nagykövet asszony semtudja megmondani, hová ment.

24. FEJEZET

Csütörtök, 2005. május 26.

Az egyetlen dolog, amit Ranelid vizsgálóbíró ebben ahelyzetben tehetett, az volt, hogy menteni próbálja, ami akarrierjéből és a szakmai becsületéből még menthető. Az„aki időt nyer, életet nyer” mondás bölcs útmutatásátkövetve még aznap délután sajtótájékoztatót tartott, aholbejelentette, hogy az eltűnt százéves ember ügyében azérintett három férfi és egy nő körözését megszünteti.

Ranelid vizsgálóbíró sok mindent meg tudott tenni, arra azegyre azonban képtelen volt, hogy beismerje saját hibáitvagy tévedéseit. Így aztán a sebtében összehívottsajtótájékoztató nem szolgált nagy dicsőségére. Avizsgálóbíró jól belegabalyodott saját, körmönfontmagyarázkodásába, melyben azt próbálta előadni, hogyAllan Karlsson és barátai már nincsenek ugyanletartóztatva (egyébként épp aznap délelőtt bukkantak anyomukra Västergötlandon), de mégis okkal felelősségrelehetne vonni őket, a vizsgálóbíró voltaképpen helyesen jártel, és az ügyben az az egyetlen új mozzanat, hogy abizonyítékok enyhébben minősíthető jellege miatt azőrizetbe vételre a továbbiakban nincs szükség.

A sajtó képviselői természetesen tudni szerették volna,mitől változott meg a bizonyítékok jellege, mire Ranelidvizsgálóbíró részletesen ismertette a külügytől kapottinformációt Bylund és Hultén haláláról Dzsibutiban, illetveRigában. Beszámolóját azzal fejezte be, hogy a törvényértelmében az őrizetbe vett gyanúsítottakat egyesesetekben szabadon kell engedni, bármilyen visszatetszéstkelt is ez a lépés sokakban.

Ranelid vizsgálóbíró érezte, hogy a sajtótájékoztató nemúgy sikerül, ahogy szerette volna. Erről mindjártkézzelfogható módon meg is bizonyosodhatott, amikor aDagens Nyheter újságírója szúrós tekintettel felnézettolvasószemüvege mögül, és a következő kellemetlenkérdésekkel sorozta meg a vizsgálóbírót:

– Jól értem, hogy az új bizonyítékok ellenére továbbra isbűnösnek tartja Allan Karlssont gyilkosságban, illetveemberölésben? Ez esetben úgy gondolja, hogy a százévesAllan Karlsson magával hurcolta volna a harminckét évesBengt Bylundot Dzsibutiba, Afrikába, ahol tegnap délutánBylundot levegőbe röpítette volna – de csak őt, saját magátnem –, majd gyorsan visszatért volna Västergötlandra, ahol– az ön elmondása szerint – ma délelőtt már a nyomára isbukkantak? Ha most el is tekintünk a többi képtelenségtől,azt az egyet meg tudná mondani, hogy Karlsson milyenközlekedési eszközzel tért haza, amikor tudomásom szerintDzsibuti és Västergötland között nincs közvetlen légi járat,Allan Karlssonnak pedig, információm szerint, nincs

érvényes útlevele?

Ranelid vizsgálóbíró mélyet sóhajtott. Azután azt mondta,minden bizonnyal félreértették, amit az előbb mondott.Kétség nem férhet hozzá, hogy Allan Karlsson, JuliusJonsson, Benny Ljungberg és Gunilla Björklund ártatlan.Nem követték el azt a bűntettet, amivel korábbangyanúsították őket.

– Még egyszer mondom, kétség nem férhet hozzá –ismételte meg Ranelid az utolsó pillanatban megadvamagát az igazságnak.

De az átkozott firkászok nem érték be ennyivel.

– Korábban viszonylag részletesen ismertette a háromfeltételezett gyilkosság időrendjét és helyszíneit. Ha agyanúsítottakról most hirtelen kiderült, hogy ártatlanok,akkor mi az események új magyarázata? – kérdezte azEskilstuna-Kuriren tudósítója.

Ranelid az előbb ugyan már megadta magát, de most úgyérezte, mindennek van határa. Nehogy már a helyi laptudósítója azt képzelje magáról, hogy kedvérecsuklóztathatja Conny Ranelid vizsgálóbírót!

– A folyamatban lévő nyomozás érdekében jelenleg nemmondhatok többet – hárította el a további kérdéseketRanelid vizsgálóbíró, és felállt.

A „nyomozás érdekeire” való hivatkozás nem egyvizsgálóbírót nem egyszer kihúzott már a csávából, ezúttalazonban csődöt mondott. Hiszen a vizsgálóbíró anyilvánosság előtt hetek óta azt sulykolta, hogy ez a négyember bűnös, a sajtó képviselői tehát most joggal várják eltőle, hogy legalább néhány percet szánjon az ártatlanságukmagyarázatára. Vagy ahogy a Dagens Nyheter nagyokosriportere mondta:

– Miféle érdekeket sérthet az, ha elmondja, hogy néhányártatlan ember az utóbbi időben mivel foglalatoskodott?

Ranelid vizsgálóbíró lába előtt megnyílt a föld. Minden jelarra mutatott, hogy most azonnal vagy pár napon belülelnyeli a mélység. Egy tekintetben azonban lépéselőnyevan az újságírókkal szemben. Ranelid tudja, AllanKarlsson és a többiek hol vannak. És Västergötland nagyterület. Most ezen áll vagy bukik minden. Ranelidvizsgálóbíró tehát azt mondta:

– Ha legalább egyszer hagynák, hogy végigmondjam, amitelkezdtem! A nyomozás érdekében jelenleg nemmondhatok többet. De holnap, tizenöt óra nulla perckorugyanitt újabb sajtótájékoztatót tartok, és akkor válaszoloka kérdésükre.

– Västergötlandban pontosan hol található most AllanKarlsson? – kérdezte a Svenska Dagbladet tudósítója.

– Azt nem mondom meg – felelte Ranelid vizsgálóbíró, éskiment a helyiségből.

* * *

Hogyan lehetséges, hogy ide jutottam? Ranelidvizsgálóbíró bezárkózott a szobájába, és hét éve előszörrágyújtott egy cigarettára. Hiszen nemrég még arról voltszó, hogy bekerül a svéd kriminalisztika történetébe, ő leszaz első vizsgálóbíró, akinek sikerült egy többszörösgyilkosság tetteseit elkapni, miközben a holttesteket nemlehet megtalálni. És erre tessék: megtalálják a holttesteket.És rossz helyen! A harmadik számú áldozat, akinekhármójuk közül a leghalottabbnak kellett volna lennie,ráadásul él. Senki nem ártott még olyan sokat Ranelidnek,mint ez a három ember.

– Ezt a gazfickót büntetésből agyon kéne ütni – motyogtamagában a vizsgálóbíró.

Igaz, most épp a szakmai becsülete és a karrierje forogkockán, és a cél elérése érdekében a gyilkosság nembiztos, hogy megoldást jelentene. A vizsgálóbíróvisszapergette magában a katasztrofális sajtótájékoztatót.Végül is kénytelen volt egyértelműen kijelenteni, hogyKarlsson és a cinkosai ártatlanok. És csakis azért, merttulajdonképpen... nem tud semmit. Mi az úristen történtvalójában? „Karó” Bylundnak ott kellett meghalnia azon a

valójában? „Karó” Bylundnak ott kellett meghalnia azon ahajtányon. Hogy az ördögben halhatott meg néhány héttelkésőbb egy másik földrészen?

Ranelid vizsgálóbíró átkozta magát: nem kellett volnaennyire sietnie ezzel a sajtótájékoztatóval. Előbb be kellettvolna gyűjtenie Allan Karlssont és a cinkosait, tisztáznipontosan, hogy mi történt – és csak utána eldönteni, mitkell mindebből közölni a sajtóval, és mit nem.

Utólag begyűjteni őket az ügy „tisztázása” céljából – miutánaz egész világnak bejelentette, hogy Karlsson és társaiártatlanok – felesleges piszkálódásnak látszana.Ranelidnek mégsem maradt más választása. Tudnia kell,mi történt... méghozzá időben, még jóval holnap délutánhárom előtt. Máskülönben a kollégái szemében nemvizsgálóbíró többé, hanem – bohóc.

* * *

Aronsson felügyelő a hintaágyon üldögélt, és tejeskávétszürcsölgetett. Nagyszerűen érezte magát Klockaregårdon.Az eltűnt százéves ember utáni hajtóvadászat véget ért, ésa szimpatikus öregembert most már le se kell tartóztatnia.Hogy alig egy hónappal ezelőtt miért mászott ki az ablakon,és aztán mi minden történt vele, az még tisztázásra vár, haegyáltalán érdekel még valakit. A dolog mindenesetre ráér,most nyugodtan cseveghetnek bármiről, ami eszükbe jut.

A halálra gázolt és feltámadt Per-Gunnar Főnök Gerdin isteljesen fogyasztható, hétköznapi embernek látszott.Mindjárt javasolta is, hogy térjenek át a tegeződésre, és afelügyelő nyugodtan szólítsa őt Durbincsnak.

– Helló, Durbincs – mondta Aronsson felügyelő. – Te megnyugodtan szólíts Görannak.

– Durbincs & Göran – mondta Allan. – Jól hangzik, akárcégtársak is lehetnének. Mit szólnának hozzá?

Durbincs azt mondta, nem biztos, hogy van benne kellőtisztelet a forgalmi adók meg a hasonló dolgok iránt ahhoz,hogy közös céget alapítson egy rendőrfelügyelővel, demindenesetre köszöni Allannak az ötletet.

A hangulat máris kitűnő volt. És akkor se lett rosszabb,amikor csatlakozott hozzájuk előbb Benny és a Szépség,utóbb pedig Julius és Bosse.

Üldögéltek a verandán, mindenféléről beszélgettek, csakarról nem, hogy és mint függenek össze egymással azok akülönféle események, melyek az elmúlt hónap sorántörténtek velük. Allan nagy sikert aratott, amikor egyszercsak elővezetett a ház sarka mögül egy elefántot, és aztánSzonjával kettesben táncbemutatót tartott. Juliust egyrejobban eltöltötte az elégedettség érzése, egyre nagyobbörömet okozott neki, hogy nincs letartóztatva, míg végülnekilátott, hogy levágja a szakállát, amely nélkül mind ez

idáig nem mert mutatkozni Falköping utcáin.

– Egész eddigi életemben üldözött a törvény, és mostegyszerre ártatlan vagyok! – mondta Julius. – Fantasztikusérzés!

Bosse úgy érezte, ez már elegendő ok arra, hogybarátaival és a felügyelővel megigyanak egy üveg eredetimagyar pezsgőt. A felügyelő erőtlenül tiltakozott, mondván,a kocsija kinn áll a ház előtt. Falköpingben a városiszállodában várja a szobája, és rendőrfelügyelőkéntmégsem ülhet ittasan a volán mögé.

Ekkor szólt közbe Benny, és kifejtette, hogy Allan szerint azantialkoholisták ugyan veszélyt jelentenek a világbékére, dea jelenlétük olyan esetben kétségtelenül kapóra jön, havalakit haza kell vinni.

– Igyon meg nyugodtan egy pohár pezsgőt, felügyelő úr, énmajd gondoskodom róla, hogy eljusson a szállodájába, haeljön az ideje.

Ennél több rábeszélésre a felügyelőnek nem is voltszüksége. Már régóta erős hiányt szenvedett a normálisemberekkel való érintkezésben, és most, hogy végrekellemes társaságba került, nem akarta tovább kéretnimagát.

– Na jó, egy pohárkával szívesen iszom az ártatlanságukra,hogy úgy mondjam, a rendőrség részéről – mondta. – Vagy

kettővel, ha a helyzet megkívánja, hiszen többen isvannak...

Így telt el derűsen és jókedvűen néhány óra, amikorAronsson felügyelő telefonja újra megszólalt. MegintRanelid vizsgálóbíró jelentkezett. Elmondta Aronssonnak,hogy a körülmények balszerencsés alakulása folytánnemrég ártatlannak nyilvánította a sajtó képviselőinekjelenlétében az ügyben érintett egy nőt és három férfit,alighanem visszavonhatatlanul. Azonkívül kevesebb mintegy napja van rá, hogy megtudja, mi történt azóta, máigbezárólag, hogy az a vén fasz Karlsson kimászott azablakán, mert holnap délután háromkor ismertetnie kell asajtóval az eseményeket.

– Más szóval, nyakig ül a szarban – mondta a már enyhénkótyagos felügyelő.

– Segítsen, Göran, kérem! – fogta könyörgőre Ranelid.

– Na de hogyan? Helyezzem át a hullákat egy másikországba? Vagy csapjak agyon egy embert, aki eléggé elnem ítélhető módon nem halt meg annyira, amennyiremaga szeretné?

Ranelid vizsgálóbíró elismerte, hogy az utóbbi lehetőségmegfordult a fejében, de nem tartja járható útnak. Nem, őinkább arra gondolt, hogy Göran talán óvatosan

rábeszélhetné Allan Karlssont és a... segítőtársait...engedjék meg, hogy ő, Ranelid, másnap délelőtt felkeresseőket egy kis – teljesen informális! – beszélgetés céljából,csak úgy, különösebb témamegjelölés nélkül... mert akkorvégre talán tisztán láthatná, mi is történt az utóbbi időkbena sörmlandi és smålandi erdőkben. Ranelid vizsgálóbíróazt is megígérte, hogy a sörmlandi rendőrség nevébenbocsánatot kér a négy ártatlan embertől.

– A sörmlandi rendőrség nevében? – kérdezte Aronssonfelügyelő.

– Jó, jó... akkor... a magam nevében – felelte Ranelidvizsgálóbíró.

– Az más. Most lazítson egy kicsit, Conny, megnézem, mittehetek magáért. Pár perc múlva visszahívom.

Aronsson felügyelő zsebre vágta a telefonját, és rögtönközölte is a társasággal a jó hírt, hogy Ranelid vizsgálóbírónemrég sajtótájékoztatót tartott, ahol hangsúlyozta AllanKarlsson és barátai ártatlanságát. Majd elővezette avizsgálóbíró kérését, hogy másnap délelőtt szeretneidejönni egy tisztázó beszélgetés céljából.

A Szépség a maga meglehetősen temperamentumosmódján kifakadt, és közölte, véleménye szerint semmi jóranem vezet, ha elmesélik az elmúlt hetek eseményeit, és

épp a vizsgálóbírónak. Julius egyetértett vele. Ha az embertegyszer már ártatlannak nyilvánították, akkor legyenártatlan.

– Nekem ez nem mindennapos élmény. Nagyon sajnálnám,ha az ártatlanságom nem érné meg még a másnapot sem.

De Allan arra kérte barátait, ne izguljanak feleslegesenminden apróság miatt. Az újságok és a tévécsatornákbiztosan le nem szállnának róluk, amíg ki nem szedikbelőlük a történetüket. Akkor már inkább mondják elegyszer egy magányos vizsgálóbírónak, mint többször egyrakás újságírónak, akik heteken át a kertjükben fognaktanyázni.

– Azonkívül még az egész este rendelkezésünkre áll, hogykitaláljuk, mit mondjunk neki – tette hozzá Allan.

Az utóbbi megjegyzést Aronsson felügyelő nem akartameghallani. Felállt, hogy jelezze, ő is itt van, és hogymegakadályozza a többieket abban, hogy olyanokatmondjanak, amit nem az ő fülének szánnak. Azt mondta,most már szívesen nyugovóra térne, ha a társaságnaknincs ellene kifogása. Hálás volna érte, ha Benny ténylegelfuvarozná a falköpingi szállodába. Útközben Aronssonmajd felhívja Ranelid vizsgálóbírót, és megmondja neki,hogy szívesen látják másnap reggel tíz óra körül, mármintha most már tényleg ez a jelenlevők véleménye. Ő maga iskijönne reggel egy taxival, ha másért nem, legalább az

autójáért. És vajon kaphatna-e még egy fél pohárkávalabból a kitűnő bolgár pezsgőből, mielőtt elindul? Hogymilyen? Magyar? Mindegy, úgy is jó.

Aronsson poharát még egyszer színültig töltöttékpezsgővel, amit a felügyelő az utolsó cseppig kiivott, majdmegtörölte az orrát, beült a saját kocsijába, amit Bennyidőközben a bejárat elé hozott, az utasülésre. Lecsavartaaz ablakot, és erőteljes hangon szavalni kezdett:

Jajha barátim! volna csakTorkunk java, dézsa magyar bor! 2

– Carl Michael Bellman – bólintott a majdnem irodalmárBenny.

– János evangéliuma, 8. fejezet, 7. vers, ne feledkezzenmeg róla holnap reggel, felügyelő úr – kiáltotta vissza nekiváratlan ihlettől vezérelve Bosse. – János 8:7!

25. FEJEZET

Péntek, 2005. május 27.

Eskilstunából Falköpingbe bizony nem lehet negyedóraalatt eljutni. Conny Ranelid vizsgálóbírónak (az álmatlanulátforgolódott éjszaka után) hajnalban kellett kelnie ahhoz,hogy tíz órára odaérjen Klockaregårdba. Magára abeszélgetésre is legfeljebb csak egy órája van, ha nemakarja, hogy napi menetrendje felboruljon. Asajtótájékoztató ugyanis háromra lett meghirdetve.

Conny Ranelidnek az E20-as autópályán, Örebroközelében leginkább sírni lett volna kedve. Azigazságszolgáltatás nagy győzelme, ez lett volna a könyvecíme. Ugyan már! Ha csak fikarcnyi igazságot is lehetneszolgáltatni a százéves ember ügyében, akkor ebben aszent minutumban villám csapna a házukba, és szénnéégne benne az egész átkozott bagázs. Ranelid vizsgálóbíróutána már azt mondhatna az újságíróknak, amit akar.

Aronsson felügyelő aznap reggel sokáig aludt falköpingiszállodájában. Kilenckor ébredt, némiképp rosszlelkiismerettel az előző napi események miatt. Együtt

pezsgőzött a potenciális gyanúsítottakkal, és tisztánhallotta, amikor Allan Karlsson azt mondja, találjanak kivalami történetet Ranelid vizsgálóbíró számára. Lehet,hogy Aronsson a végén bűntársuk lesz? De hol itt abűntett?

Amikor a felügyelő előző este visszatért a szállodájába,Bosse Ljungberg tanácsát megfogadva elővette agedeonisták által az éjjeliszekrénye fiókjába gondosanbekészített Szentírást, és megkereste benne a János 8:7részt. Ezután órákon át olvasta a Bibliát a szállodabárjában újabb és újabb pohár gin-tonikkal a kezében.

A kérdéses fejezet egy nőről szólt, aki házasságtöréstkövetett el, és akit a farizeusok Jézus elé vittek abból acélból, hogy szembesítsék Jézust egy dilemmával. HaJézus azt mondja, a nőt ne kövezzék meg, akkorszembefordul magával Mózessel (Mózes 3. könyve). Haviszont Jézus ebben a kérdésben Mózes mellé áll, akkorszembefordul a rómaiakkal, mert halálos ítéletet csak nekikvan joguk kimondani. Kivel szakítson Jézus, Mózessel vagya rómaiakkal? A farizeusok azt hitték, a Mestert mostsarokba szorítják. De Jézus, aki nem hiába Jézus, rövidgondolkodás után ezt mondta:

– Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.

Jézus ezzel elkerülte, hogy vitába kelljen szállnia Mózesselés a rómaiakkal, vagy éppen az előtte álló farizeusokkal.

Az ügyet mégis elintézte. A farizeusok sorban eloldalogtak(a férfiak általában nem mentesek a bűnöktől). Végül Jézuskettesben maradt a nővel.

– Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged? –kérdezte Jézus az asszonytól.

Az asszony így válaszolt:

– Senki, Uram.

És Jézus ekkor azt mondta:

– Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többéne vétkezz!

A felügyelő rendőrszimata továbbra is jól működött, ésjelezte, hogy itt bizony vannak még tisztázatlan kérdések.De Karlsson és Jonsson és Ljungberg és Ljungberg ésBjörklund és Gerdin tegnap óta a nagyokos Ranelid általhivatalosan is ártatlannak van nyilvánítva, és kicsoda ő,hogy ezek után bűnösnek nevezze őket? Amúgymeglehetősen szimpatikus emberekről van szó, és – ahogyJézus helyesen rámutatott – ki vethetné rájuk az elsőkövet? Aronsson felidézte saját életének néhány sötétebbpillanatát, de igazából Ranelid vizsgálóbíró bosszantottafel, aki a derék Durbincs Gerdin halálát kívánta, pusztán asaját önös érdekei miatt.

– A fenébe is, ebből a szarból egyedül kell kimásznod,Ranelid – mondta magában Göran Aronsson felügyelő,majd hívta a liftet, és lement reggelizni a szállodaéttermébe.

A zabpehely, a pirítós és a lágy tojás mellé szellemitáplálék is járt: a két reggeli lap, a Dagens Nyheter és aSvenska Dagbladet óvatos megfogalmazásban ügyészikudarcról beszélt az eltűnt, majd gyilkossággal gyanúsított,majd ártatlannak nyilvánított százéves ember ügyévelkapcsolatban. A lapok elismerték ugyan, hogy kevesettudnak. A százéves embert egyelőre nem találják, avizsgálóbíró pedig csak péntek délután hajlandó elárulni atovábbi részleteket.

– Én megmondtam – gondolta magában Aronsson. –Ebből magadnak kell kimásznod, Ranelid.

A felügyelő taxit hívott, és pontosan 9.51-kor érkezett megKlockaregårdra, három perccel hamarabb, mint avizsgálóbíró.

A meteorológia előrejelzése alapján a Ranelid által hőnóhajtott villámcsapástól Klockaregårdon momentán nemkellett tartani. Az idő mindazonáltal borús volt és hideg. Aház lakói ezért a tágas konyhában készültek látogatóikfogadására.

Előző este a társaság összeállított egy alternatív történetetRanelid vizsgálóbíró számára, amit reggeli közben abiztonság kedvéért újra elpróbáltak. A délelőtti előadásramindenkinek tudnia kell a szerepét, ami nem könnyű dolog,hiszen az igazságra mindig sokkal könnyebbvisszaemlékezni, mint – ahogy a jelen esetben – azellenkezőjére. A hazug embert tudvalevőleg a sántakutyánál is hamarabb utol lehet érni, úgyhogy itt mamindenkinek nagyon vigyáznia kell a nyelvére. Ranelidfigyelmének elterelésére viszont minden eszközmegengedett.

– Hogy az a kaporszakállú úristen rogyasztaná rá az eget– summázta a levegőben rezgő feszültséget a Szépség,még mielőtt Aronsson felügyelő és Ranelid vizsgálóbíróbelépett volna a konyhába.

Volt, aki mulatságosnak tartotta a találkozást ConnyRanelid vizsgálóbíróval, és volt, aki nem. Ekképp zajlott le:

– Először is szeretném megköszönni, hogy lehetőségetadtak nekem a találkozásra, ezt igazán méltányolom –mondta Ranelid vizsgálóbíró. – És egyszersmindbocsánatot szeretnék kérni a... az ügyészi testület nevébenazért, hogy néhányuk esetében, távollétükben,elfogatóparancsot adtunk ki, teljesen alaptalanul.Mindezeket előre bocsátva most már nagyon szeretném

tudni, mi történt attól a pillanattól kezdve, hogy ön, Karlssonúr, kimászott az idősek otthonának ablakán, egészenmostanáig. Kérhetném, hogy ön kezdje a beszámolót,Karlsson úr?

Allannak ez ellen nem volt semmi kifogása. A magarészéről mulatságosnak találta a helyzetet. E szókra nyitottaszáját:

– Készséggel teljesítem a kérését, vizsgálóbíró úr, annakellenére, hogy öreg vagyok már és törődött, és hát azemlékezetem is olyan, amilyen. Arra mindenesetre jólemlékszem, hogy kimásztam az ablakon, ehhez kétségnem férhet. Bizony, nem ok nélkül tettem, higgye el nekem.A jó barátomat akartam felkeresni, vizsgálóbíró úr, az ittjelen levő Julius Jonssont, és hozzá nem lehet úgybeállítani, hogy az ember nem visz magával egy üvegpálinkát, úgyhogy egy óvatlan pillanatban kiosontam aváros egyetlen italboltjába, és vettem egy üveggel.Mostanság persze, tudom, nem is kell feltétlenül az államiitalboltba menni, elég, ha az ember felhívja... na persze anevét most nem árulom el a vizsgálóbíró úrnak, hiszen avizsgálóbíró úr most nem ezért jött ide, szóval, azt a valakit,aki a belvárosban lakik, és magánúton behozott pálinkátárul fél áron. Na, mindegy, ezen a napon Eklund nem vettefel a telefont – hoppá, mégiscsak kicsúszott a neve aszámon –, úgyhogy nem maradt más választásom, mint aközponti italbolt. Az üveget aztán sikerültvisszacsempésznem a szobámba, onnantól kezdve

rendben szoktak menni a dolgok, ez esetben azonban azüveget ismét ki kellett vinni a házból, ráadásul épp egyolyan napon, amikor a főnővér volt szolgálatban, akimindent lát, mert a feje búbján és a háta közepén is szemevan neki, ilyet maga még nem látott, vizsgálóbíró úr. Alicenővérnek hívják, és őt bizony nem lehet átejteni. Ezértgondoltam arra, hogy Julius barátomhoz ezúttal,kivételesen, az ablakon át indulok el. Egyébként épp azona napon volt a századik születésnapom, és mondja megnekem, ki örülne neki, ha pont egy ilyen napon elkoboznákaz italát?

A vizsgálóbíró arra gondolt, hogy ez így sokáig fog tartani.A vén fasz már hosszú ideje járatja a száját, de még nemmondott semmit. Neki pedig alig egy óra múlva márindulnia kell vissza, Eskilstunába.

– Köszönöm, Karlsson úr, hogy megismertetett vele, milyenfáradalmakkal jár, ha inni szeretne valamit aszületésnapján, de remélem, megbocsátja, ha arra kérem,legyen kicsit szűkszavúbb, mert nincs sok időnk, ezt, ugye,megérti, Karlsson úr? Mi történt a bőrönddel és „Karó”Bylunddal a malmköpingi buszállomáson?

– Mi is történt? Lássuk csak. Előbb Per-Gunnar hívta felJuliust, és Julius csak azután hívott fel engem... Juliusszerint Per-Gunnar azt kérte, hogy vegyem gondjaimba abibliákat, és én ezt el is vállaltam, mert...

– Bibliákat? – szólt közbe Ranelid vizsgálóbíró.

– Ha vizsgálóbíró úr megengedi, itt én tudnék adni egy kisháttér-információt – szólalt meg Benny.

– Persze, tessék – felelte a vizsgálóbíró.

– Nos, a helyzet úgy áll, hogy Allan jó barátja Juliusnak, akiByringében lakik, aki viszont jó barátja Per-Gunnarnak,akiről a vizsgálóbíró úr azt hitte, hogy meghalt, ő pedig azén jó barátom, én viszont részben öccse vagyok abátyámnak, Bossénak, aki most ennek a kellemesösszejövetelnek a házigazdája, részben pedig vőlegényevagyok Gunillának, annak a szép hölgynek, aki ott az asztalvégén ül, és aki exegetikával foglalkozik, és a munkájabizonyos módon érintkezik Bosse munkájával, aki bibliákatárul – többek között Per-Gunnarnak is.

A vizsgálóbíró papírt és tollat tartott a kezében, de olyangyorsan zuhogott rá az információ, hogy semmit sem tudottleírni. Amikor levegőhöz jutott, csak annyit bírt kinyögni:

– Exegetikával?

– Igen, bibliamagyarázattal – segítette ki a Szépség.

Bibliamagyarázattal? – gondolta Aronsson felügyelő, akinémán ült a vizsgálóbíró mellett. Lehetséges volna, hogy aSzépség a Bibliát magyarázza, miközben – előző esteAronsson a saját fülével hallotta – úgy káromkodik, mint

egy kocsis? De nem szólt semmit. A vizsgálóbírónak ebbőlaz ügyből egyedül kell kimásznia.

– Bibliamagyarázattal? – kérdezte a vizsgálóbíró, deabban a másodpercben már el is döntötte, hogy nemragad le ennél a kérdésnél. – Mindegy, hagyjuk. Inkább aztmondják már el, mi történt azzal a bőrönddel és azzal a„karó” Bylunddal a malmköpingi buszállomáson.

Ekkor kapcsolódott be az előadásba Per-Gunnar Gerdin.

– Megengedi, vizsgálóbíró úr, hogy én is mondjak valamit?– kérdezte.

– Hát persze – felelte Ranelid vizsgálóbíró. – Mindenkibeszélhet, aki előrébb viszi a dolgokat, felőlem maga azördög is.

– Nahát, hogy beszél – mondta Szépség, és égnek emeltetekintetét (Aronsson felügyelő ettől a pillanattól kezdvebiztos volt benne, hogy bolondját járatják a vizsgálóbíróval).

– Az ördög talán nem a legszerencsésebb megjelölés aszemélyemmel kapcsolatban, amióta találkoztam Jézussal– mondta Per-Gunnar Gerdin. – Vizsgálóbíró úr bizonyáratudja, hogy a Never Again nevű szervezet vezetője voltam.A név magyarázata eredetileg az volt, hogy a szervezettagjai nem akarnak rács mögé kerülni soha többé, még havolna is törvényes ok rá, de az utóbbi időben megváltozotta név jelentése. Soha többé nem engedünk a kísértésnek,

a név jelentése. Soha többé nem engedünk a kísértésnek,hogy vétsünk a törvények ellen, sem az e világi, sem pedig– legfőképpen – a mennyei törvények ellen!

– Ezért tört össze Karó egy egész várótermet, ezértinzultálta a pénztárost, és ezért rabolt el egy buszt asofőrjével együtt? – kérdezte Ranelid vizsgálóbíró.

– Kihallok bizonyos szarkazmust a hangjából – mondtaPer-Gunnar Gerdin. – Azért, mert megláttam a fényt, atársaimnak nem kell feltétlenül követniük engem az utamon.Egyikük ugyan elment Dél-Amerikába misszionáriusnak,de a két másik szerencsétlenül végezte. Karónak azt amegbízást adtam, hogy hozzon el egy táskát kétszázbibliával Bossétól, amikor az hazafelé tart UppsalábólFalköpingbe. Ezekkel a bibliákkal a jó hírt akartamterjeszteni az ország legelvetemültebb gonosztevőinekkörében. Remélem, nem haragszik az erős szavakért,vizsgálóbíró úr.

Klockaregård tulajdonosa, Bosse mind ez idáig némán ülta székén. Most felállt, felemelt egy nehéz bőröndöt akonyhaasztalra, és kinyitotta a fedelét. A bőrönd tele voltfinom papírra nyomott, fekete bőrbe kötött bibliával, csupaaranymetszéssel készült, jegyzetekkel, mutatókkal, színestérképekkel, könyvjelző selyemszalagokkal ellátott pompáspéldánnyal.

– Annál nagyobb élményben, mint amit ennek a kiadásnakaz olvasása jelent, a vizsgálóbíró úr sehol máshol nem

részesülhet – mondta Bosse Ljungberg mélyen átéltmeggyőződéssel. – Engedje meg, hogy megajándékozzamegy példánnyal. Az ügyészi testület tagjainak sem árthatmeg a fény és a világosság keresése, higgye el nekem,vizsgálóbíró úr!

Bosse volt az első a társaságban, aki nemképtelenségekkel traktálta a vizsgálóbírót, hanemkomolyan gondolta, amit mond. Ranelid fel is fogott belőlevalamit, mert elbizonytalanodott abban, amit eddig gondolt,vagyis hogy az egész bibliás történettel csak félre akarjákvezetni. Elfogadta a Bibliát, amit Bosse nyújtott át neki, ésarra gondolt, talán már csak az azonnali megváltásmentheti meg a bukástól. De ezt csak magában gondolta,a többieknek ezt mondta:

– Rátérhetnénk végre a tárgyra? Mi történt Malmköpingbenazzal az átkozott táskával?

– Ne átkozódjék, kérem! – szólt rá a Szépség.

– Akkor megint én folytatnám, ha lehet – vette át a szótAllan. – Nos, kicsit korábban értem ki a buszállomásra,mint ahogy terveztem, mivel Julius így tolmácsolta nekemPer-Gunnar kérését. Karó Bylund állítólag korábban felhívtaPer-Gunnart Stockholmban, és akkor kiderült, hogymajdnem – bocsánat az erős kifejezésért – tök részeg!Tudja, milyen az, vizsgálóbíró úr, bár az is lehet, hogy nemtudja, végtére is nem ismerhetem a vizsgálóbíró úr italozási

szokásait, és semmiképp nem szeretném inszinuálni,mindenesetre... Hol is tartottam? Na igen, nincs olyan bölcsember, akit a pálinka meg nem bolondít, ahogy mondaniszokás, tudja, hogy van ez. Egyszer régen italos állapotbanén is túl sokat fecsegtem egy tengeralattjárón, kétszázméterrel a tenger színe alatt, a Balti-ten...

– Az isten szerelmére, térjen már a tárgyra – szólt közbeRanelid vizsgálóbíró.

– Isten nevét hiába ne vedd! – figyelmeztette a Szépség.

Ranelid vizsgálóbíró homlokát a kezére támasztotta, ésmélyeket lélegzett. Allan Karlsson folytatta:

– Nos, Karó Bylund felhívta Per-Gunnart Stockholmban,hetet-havat összehordott neki, és végül azt mondta, kilépPer-Gunnar biblia-egyletéből, és inkább elmegyidegenlégiósnak, de előtte még – örülök, hogy ül,vizsgálóbíró úr, mert most valami szörnyűséget fogokmondani – szóval, előtte még elégeti a bibliákatMalmköping piacterén!

– Egészen pontosan úgy fejezte ki magát, hogy „az összeskurva, kibaszott bibliát” – tette hozzá a Szépség.

– Egyszóval, ezért kellett nekem odamenni, megkeresniKaró urat, és még idejében elvenni tőle a táskát. Azembernek sokszor kevés ideje van, kevesebb, mintgondolná. Mint például annak idején, Spanyolországban,

amikor Franco tábornokot a szemem láttára kis híjándarabokra tépte egy bomba. De a munkatársai résenvoltak, felkapták a tábornokukat, és biztos helyre szaladtakvele. Nem sokat gondolkodtak. Rögtön cselekedtek.

– Mi köze Franco tábornoknak Spanyolországban a mitörténetünkhöz? – kérdezte Ranelid vizsgálóbíró.

– Az égvilágon semmi, vizsgálóbíró úr, pusztán csakpéldának hoztam fel, az érthetőség kedvéért.

– Mi volna, ha Karlsson úr a saját történetét is érthetőbbenmondaná el? Mi történt a táskával?

– Nos, Karó úr nem akarta odaadni, az én testi erőmviszont nem elég ahhoz, hogy egyszerűen elvegyem tőle,bár nemcsak puszta testi erőről van itt szó, én elvbőlellenzem, ha az emberek az erejükkel...

– Maradjon a tárgynál, Karlsson!

– Bocsánat, vizsgálóbíró úr. Nos, amikor Karó úr egyszercsak kénytelen volt sietősen felkeresni az épületbentalálható mellékhelyiséget, rögtön cselekedtem. Eltűntem aszeme elől a táskával együtt, felszálltam a strängnäsibuszra, és elindultam Byringébe, az öreg Juliushoz, akimost itt ül. Vagy Julléhoz, néha úgy is szólítjuk.

– Julle? – kérdezte a vizsgálóbíró, mert más nem jutotteszébe.

– Vagy Julius – mondta Julius. – Örvendek.

A vizsgálóbíró a gondolataiba mélyedt. Már felírt néhánydolgot a papírjára, most nyilakat és vonalakat húzottközöttük, majd megszólalt:

– Maga, Karlsson egy ötvenessel fizetett a buszon, ésmegkérdezte, mennyi útra elég az ötvenes. Hogy jön ezössze azzal, hogy kezdettől fogva Byringébe akart menni,és csakis oda?

– Eh – legyintett Allan. – Pontosan tudom, mennyibe kerülaz út Byringébe. Mivel volt is egy ötvenesem a tárcámban,tréfálkoztam egy kicsit. Végtére is a tréfálkozást nem tiltja atörvény, ugye, vizsgálóbíró úr?

Ranelid vizsgálóbíró nem válaszolt a tréfálkozástörvényességét firtató kérdésre. Inkább még egyszerfelszólította Allant, hogy kicsit gyorsabban haladjon előre atörténetben.

– Röviden, kérem. Mi történt ezután?

– Röviden? Nos, röviden az történt, hogy Juliusszalkellemesen töltöttük az estét mindaddig, amíg Karódörömbölni nem kezdett az ajtón. Minthogy pálinka is voltaz asztalon, vizsgálóbíró úr biztosan emlékszik még rá, hiszkorábban említettem, hogy más nem is volt nálam, csakegy üveg pálinka, de az igazat megvallva, az asztalon nem

egy üveg állt, hanem kettő, a kevésbé fontos részleteket isaz igazságnak megfelelően szeretném elmondani, hiszenki vagyok én, hogy eldöntsem, mi fontos, és mi nem ebbena történetben, elvégre az a vizsgálóbíró úr...

– Folytassa!

– Igen, bocsánat. Nos, minthogy szarvaspecsenye is volt azasztalon, meg pálinka is, Karó úr haragja hamarelpárolgott. Sőt, az este folyamán később úgy döntött, hogya bibliák elégetéséről is lemond, hála az elfogyasztott italkomoly mennyiségének. Az alkoholnak időnként megvan amaga jótékony hatása is, nem gondolja, vizs...

– Folytassa!

– Kérem. Reggel, képzelheti vizsgálóbíró úr, Karó úrannyira másnaposan ébredt, hogy rossz volt ránézni. Énmagam utoljára ’45 tavaszán voltam ennyire másnapos,amikor egy üveg tequila segítségével megpróbáltam azasztal alá inni Truman alelnök urat. Sajnos, pont akkortörtént, hogy Roosevelt elnök úr fogta magát, és meghalt,úgyhogy idő előtt abba kellett hagynunk az ivászatot, delehet, hogy jobb is volt, mert másnap így is nagyon zúgott afejem. Mondhatom, nem sokkal lehettem jobb állapotban,mint maga Roosevelt elnök.

Ranelid szaporán pislogott, miközben azon gondolkodott,mit mondjon. Végül felülkerekedett benne a kíváncsiság.

De arra már képtelen volt, hogy Allant továbbra is úrnakszólítsa.

– Miket beszél? Hogy tequilát ivott Truman alelnökkel,miközben Roosevelt elnök fogta magát, és meghalt?

– Jó, jó, azt hogy fogta magát, nem kell szó szerint érteni –felelte Allan. – De értem, hogy a vizsgálóbíró úr mit akarmondani. Bár talán nem kéne minden apró részletnélleragadnunk, vagy maga nem így gondolja, vizsgálóbíró úr?

A vizsgálóbíró nem felelt, úgyhogy Allan folytatta:

– Karó úr másnap reggel, amikor Åkerba kellett mennünk,mindenesetre nem volt olyan állapotban, hogy maga ishajtani bírta volna azt a hajtányt, amin utaztunk.

– Ha jól tudom, cipő sem volt rajta – mondta a vizsgálóbíró.– Ezt mivel magyarázza?

– Ha vizsgálóbíró úr látta volna, mennyire másnapos volt azaz ember! Ha rajta múlik, alsógatyában ült volna fel ahajtányra.

– És maga honnan szerzett cipőt, Karlsson? A papucsátkésőbb megtalálták Julius Jonsson konyhájában.

– Kölcsönkértem egy pár cipőt Juliustól, természetesen. Haaz ember százéves, könnyen útnak indul csak úgyegyszerűen, papucsban. Ha még vár negyven-ötven évet,

maga is meglátja, milyen az, vizsgálóbíró úr.

– Én biztos nem élek olyan sokáig – mondta Ranelidvizsgálóbíró. – Kérdés, hogy ezt a mostani beszélgetéstegyáltalán túlélem-e. Mivel magyarázza, hogy a hajtánynak,amikor megtalálták, hullaszaga volt?

– Jó kérdés, vizsgálóbíró úr. Karó úr szállt le utolsónak ahajtányról, talán ő tudna válaszolni rá, ha nem halt volnameg olyan balszerencsés módon Dzsibutiban. Gondolja,vizsgálóbíró úr, hogy én vagyok az oka? De hát még nemhaltam meg, azt nem lehet rám mondani, igaz, rémségesenöreg vagyok... Lehet, hogy már van egy kis hullaszagom?

Ranelid vizsgálóbíró kezdte elveszteni türelmét. Az időszaladt, és még egy teljes napot sem sikerült rekonstruálnia huszonegyből. És amit a vén fasz Karlsson ittösszezagyvál, annak kilencven százaléka süket duma.

– Folytassa! – mondta Ranelid vizsgálóbíró nemkommentálva a hullaszag eredetének kérdését.

– Nos, magára hagytuk a hajtányon alvó Karó urat, és úgydöntöttünk, elsétálunk ahhoz az utcai büféhez, melyet Per-Gunnar barátja, Benny üzemeltetett.

– Maga is együtt ült vele? – kérdezte a vizsgálóbíró.

– Nem, de kriminológiát is tanultam – mondta Benny azigazságnak megfelelően, majd azzal a hazugsággal

folytatta, hogy tanulmányaival kapcsolatban interjúkat kellettkészítenie a Hallban raboskodó bűnözőkkel, és így kerültkapcsolatba Per-Gunnarral.

Ranelid vizsgálóbíró leírt valamit a papírjára, majd színtelenhangon odaszólt Allannak:

– Folytassa!

– Kérem. Ügy volt, hogy Benny fuvaroz minket JuliusszalStockholmba, hogy átadhassuk a táskát a bibliákkal Per-Gunnarnak. De Benny azt mondta, útközben szívesen tenneegy kitérőt Småland felé, mert ott lakik a menyasszonya, azitt jelen levő Gunilla...

– Kegyelem és békesség – köszöntötte Gunilla kis főhajtáskíséretében a vizsgálóbírót.

Ranelid kurta biccentéssel viszonozta a Szépségköszönését, majd visszafordult Allanhoz, aki ekképpfolytatta:

– Per-Gunnart igazából Benny ismerte legjobban, és Bennyazt mondta, Per-Gunnar nyugodtan várhat néhány napot abibliákra, amivel tulajdonképpen azt akarta mondani, hogya Bibliában utóvégre nem napi frissességű jó hírekről vanszó, és hát ebben igaza van. Bár a végtelenségig az embermégse várhat, mert ha Jézus egyszer visszatér a földre,akkor a küszöbön álló eljöveteléről szóló fejezetek mindérvényüket vesztik...

– Már megint elkalandozik, Karlsson. Maradjon a tárgynál!

– Minden körülmények között, vizsgálóbíró úr! Mindenkörülmények között a tárgynál maradok, különben póruljárhatok. Higgye el, ezt én jobban tudom, mint bárki más.Ha nem maradtam volna a tárgynál, amikor Mao Ce-tungelőtt álltam Mandzsúriában, akkor ott abban aszempillantásban, ott a helyszínen agyonlőttek volna.

– Kétségtelenül az lett volna a legjobb megoldás – jegyeztemeg Ranelid vizsgálóbíró, és intett Allannak, hogyfolytassa.

– Nos, Benny úgy gondolta, nem valószínű, hogy Jézus pontakkor térne vissza, amikor mi épp Smålandon vagyunk, ésebben Bennynek, meg kell mondanom, megint igaza lett...

– Karlsson!

– Jó, rendben. Szóval, hármasban elmentünk Smålandba,jó kis kirándulás, gondoltuk mind a ketten Juliusszal, éskétségtelen, hogy nem jelentettük be előre Per-Gunnarnak,ami talán hiba volt.

– Bizony, az volt – kapcsolódott be a történetelbeszélésébe Per-Gunnar. – Természetesen tudtam volnavárni még pár napot a bibliákra, nem erről van szó. Deértse meg, vizsgálóbíró úr, azt hittem, hogy Karó valamibutaságot művelt Juliusszal, Allannal és Bennyvel. Mert

Karónak soha nem tetszett az a gondolat, hogy a NeverAgain az Evangéliumot hirdesse. És hát attól sem lettemnyugodtabb, amit az újságokban olvastam!

A vizsgálóbíró bólintott, és jegyzetelt. Talán mégiscsakfelfedezett a történetben valami logikát. Ekkor Bennyhezfordult:

– Ha látta az újságokban a híreket az elrabolt százévesemberről, a Never Again bandáról és a „tolvajkirály” JuliusJonssonról, akkor miért nem fordult a rendőrséghez?

– Ez nekem is eszembe jutott. De amikor felvetettem akérdést Allannak és Juliusnak, mindkettőjük részérőlhatározott „nem” volt a válasz. Julius közölte, hogy ő elvbőlnem érintkezik a rendőrséggel, Allan pedig úgy gondolta,hogy ő épp szökésben van, és semmiképp nem szeretné,ha visszapaterolnák Alice nővér birodalmába csak azért,mert az újságok és a televíziós csatornák téves híreketközölnek valamiről.

– Maga elvből nem érintkezik a rendőrséggel? – kérdezteRanelid vizsgálóbíró Julius Jonssontól.

– Bizony, ez így van. Az évek során rossz tapasztalatokratettem szert a rend őreivel kapcsolatosan. Bárkellemesebb körülmények között, mint például tegnapAronsson felügyelővel, vagy éppen most a vizsgálóbíróúrral, szívesen eltekintek ettől a szabálytól. Kér még egy kis

kávét, vizsgálóbíró úr?

Igen, kér, most jót fog tenni neki. Minden erejére ésenergiájára szüksége van, ha ki akar hozni valamit ebbőlaz összejövetelből, hogy legyen mit mondania, amikordélután háromkor oda kell állnia a sajtó képviselői elé,valami olyat, ami igaz, vagy legalábbis hihetően hangzik.

De a vizsgálóbíró Benny Ljungbergről még nem akartleszállni.

– És maga miért nem hívta fel a barátját, Per-GunnarGerdint? Hiszen tudhatta, hogy ő is olvassa a híreket azújságokban?

– Arra gondoltam, hogy a rendőrség és az ügyészség talánmég nem tudja, hogy Per-Gunnar találkozott Jézussal, haviszont nem tudja, akkor valószínűleg lehallgatják atelefonját. Kíváncsi vagyok, ebben a kérdésben mi avizsgálóbíró úr véleménye. Jól gondoltam?

A vizsgálóbíró hümmögött valamit, jegyzetelt, és közbenmár megbánta, hogy az információt kiszivárogtatta azújságíróknak, de hát ami történt, megtörtént. Most pedigmenni kell tovább. A következő kérdésével Per-GunnarGerdinhez fordult:

– Gerdin úr a jelek szerint valahonnan megtudta, AllanKarlsson és a barátai hol tartózkodnak. Hogyan tudta meg?

– Sajnos, egész pontosan ezt már nem fogjuk kideríteni.„Kübli” Hultén kollégám ezt az információt magával vitte asírba. Pontosabban a roncstelepre.

– De mégis, mi vezette rá?

– Az, hogy Allan, Benny és a barátnője feltűnt a smålandiRottnéban. Ha jól emlékszem, Kübli valamelyik ismerőselátta meg őket. Engem persze leginkább maga azinformáció érdekelt. Tudtam, hogy Benny barátnőjeSmålandon lakik, és vörös a haja. Úgyhogy megkértemKüblit, menjen el Rottnéba, és tartsa szemmel a helyiszupermarketet. Enni ugyanis muszáj...

– És Kübli szívesen vállalkozott is rá, Jézus nevében?

– Nahát, a vizsgálóbíró úr ebben a kérdésben fején találta aszöget. Kübliről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogyvallásos lett volna, azt semmiképp. Őt, ha egyáltalán lehetilyet mondani, még Karónál is jobban kiborította atársaságunk irányváltása. Azt mondta, akkor inkábbelmegy Oroszországba vagy a balti államokba, és beszáll adrogkereskedelembe. Hallott már ilyen szörnyűséget,vizsgálóbíró úr? Végül is nem zárhatjuk ki, hogy talán beleis fogott, de hát erről a vizsgálóbíró úrnak őt magát kellenemegkérdeznie... Persze, most már késő...

A vizsgálóbíró gyanakodva méregette Per-Gunnar Gerdint.

– Van egy felvételünk az egyik beszélgetésükről, amint az

előbb Benny Ljungberg is célzott rá. Abban maga GunillaBjörklundot „banyának” nevezi, és ugyanennek abeszélgetésnek a folyamán eléggé cifrán káromkodik is.Mit szól ehhez az Úr?

– Ó, az Úr sok mindent megbocsát, amit a vizsgálóbíró úris láthat, ha felüti azt a könyvet, amit az imént kapott tőlünk.

– Jézus azt mondja: „Akiknek megbocsátjátok a bűneit,azok bocsánatot nyernek” – idézte Bosse a megfelelőpasszust.

– János evangéliuma? – kérdezte Aronsson felügyelő,akinek az előző esti olvasmányai alapján az idézetismerősen hangzott.

– Mi az, maga is a Bibliát olvasgatja? – kérdezte tőledöbbenten Ranelid vizsgálóbíró.

A felügyelő nem válaszolt, csak üdvözült mosollyal az arcánnézett Ranelidre. Per-Gunnar Gerdin folytatta:

– Azért beszéltem vele úgy, mert Kübli jól ismerte a régistílusomat, és arra gondoltam, így talán jobbanengedelmeskedik.

– És tényleg jobban engedelmeskedett? – kérdezte avizsgálóbíró.

– Hát, igen is, meg nem is. Nem akartam, hogy

megjelenjen Allan, Julius, Benny és a barátnője előtt, mertnem igazán lennének vevők az otromba stílusára.

– Nem is voltunk – szólt közbe a Szépség.

– Hogyhogy? – kérdezte csodálkozva Ranelid vizsgálóbíró.

– Becsörtetett a házam udvarára, bagózott, káromkodottés italt követelt... Sok mindent elviselek, de azt nem bírom,ha valaki egyetlen mondatot sem képes úgy végigmondani,hogy ne használjon ocsmány szavakat.

Aronsson felügyelőnek kis híján megakadt a kalács atorkán. A Szépség az előző este itt ült ugyanezen averandán, és úgy káromkodott, mint a vízfolyás.Aronssonban egyre erősödött az érzés, hogy soha nemszeretné megtudni, mi történt ebben a zavaros ügyben.Minden úgy van jól, ahogy van. A Szépség folytatta:

– Biztos vagyok benne, hogy már akkor ittas volt, amikormegérkezett. Pedig autóval jött, vezetnie kellett! Aztán méga pisztolyával is hadonászni kezdett, hogy mutassa, milyennagy legény, azt mondta, a drogüzletben biztosan szükségelesz rá... merthogy arra készült, valahol Rigában, ha jólemlékszem. De nekem ez már sok volt, ráordítottam, igen,vizsgálóbíró úr, ráordítottam, azt mondtam neki: „az énházamban pedig senki nem viselhet fegyvert!” úgyhogyszépen kinn is hagyta a pisztolyát a verandán. Kíváncsivagyok, nem feledkezett-e meg róla, amikor végül nagy

nehezen elment. Ilyen akadékoskodó és kellemetlenemberrel még soha nem találkoztam...

– Lehet, hogy a sok biblia hozta ki a sodrából – töprengettAllan. – A vallás könnyen felkavarja az emberekben azérzelmeket. Egyszer, amikor Teheránban jártam...

– Teheránban? – csúszott ki szinte önkéntelenül avizsgálóbíró száján.

– Hát, régen volt, az igaz. Amikor még működött a világbana régi rend, ahogy Churchill mondta nekem a repülőn,amikor eljöttünk onnan.

– Churchill? – kérdezte a vizsgálóbíró.

– Igen, az angol miniszterelnök. Illetve akkor éppen nemminiszterelnök, csak korábban. És később is, ami azt illeti.

– A kurva életbe, Karlsson, hát még szép, hogy tudom, kiaz a Winston Churchill. Csak azt akartam kérdezni,hogyhogy együtt voltak Teheránban?

– Ne beszéljen ilyen csúnyán, vizsgálóbíró úr! – mondta aSzépség.

– Jó, jó, nem egészen együtt, csak egy időben. Énakkoriban egy misszionáriussal laktam egy házban. Na, azaz ember nagyon értett hozzá, hogyan kell maga körülmindenkit kihozni a béketűrésből.

Ranelid úgy érezte, ő is a legjobb úton van afelé, hogykijöjjön a béketűrésből. Most ébredt rá, hogy egy olyanszázéves vénemberből próbál tárgyszerű információkatkiszedni, aki azt állítja magáról, hogy személyesen ismerteFrancót, Trumant, Mao Ce-tungot és Churchillt. De Allantnem izgatta, hogy Ranelidnek fogytán a béketűrése. Éppellenkezőleg. Zavartalanul mesélt tovább:

– Az ifjú Kübli úr Tószegen mindvégig úgy viselkedett, mintegy két lábon járó viharfelhő. Szórta magából a villámokat,és csak akkor derült fel, egyetlenegyszer, amikor elment.Lecsavarta a kocsija ablakát, és kikiabált: „Reszkess,Lettország, jövök!” Mi ezt úgy értelmeztük, hogyLettországba készül, de a vizsgálóbíró úr, akinek sokkalnagyobb tapasztalata van a nyomozásban, mint nekünk,lehet, hogy másképp értelmezi?

– Hülye – mondta a vizsgálóbíró.

– Hülye? – kérdezte Allan. – Engem eddig még senki nemnevezett hülyének. Disznó és kutya voltam már, Sztálinvágta a fejemhez, amikor nagyon dühös volt rám, dehülyének még nem nevezett senki.

– Akkor épp ideje volt már, a kurva életbe – mondtaRanelid vizsgálóbíró.

Ezt már Per-Gunnar Gerdin is megsokallta:

– Nana! Azért, mert nem csukathat le bárkit, akit szeretne,még nem kell ilyen dühösnek lenni. Akarja hallani afolytatást, vizsgálóbíró úr, vagy nem?

Akarja, persze, el is motyogott valami bocsánatkérést.Akarja, nem akarja... ki tudná megmondani? Nincs másválasztása. Hallgatta tovább Per-Gunnar Gerdinelbeszélését:

– A Never Againről még csak annyit, hogy Karó elmentAfrikába, hogy belépjen az idegenlégióba. Kübli elmentLettországba droggal kereskedni, Caracas pedighazautazott, azért, hogy... mindegy, hazautazott. Maradtamén, teljesen egyedül, egy szál magamban, bár Jézustermészetesen mellettem áll.

– Hogy oda ne rohanjak – dörmögte a vizsgálóbíró. –Folytassa!

– Szóval, úgy gondoltam, én is elmegyek Tószegre,Gunillához, Benny barátnőjéhez. Kübli még felhívott, ésmegadta a címet, mielőtt távozott volna az országból. Ennyitisztesség még maradt benne.

– Hmm, ezzel kapcsolatban volna még néhány kérdésem –mondta Ranelid vizsgálóbíró. – Az elsőt önnek tenném fel,Gunilla Björklund. Miért vásárolt egy kamiont, mielőttelhagyta a házát – és miért hagyta el a házát?

A társaság előző este elhatározta, hogy Szonját kihagyják

az egészből. Ő is megszökött valahonnan, mint Allan, csaképpen nem rendelkezik Allan állampolgári jogaival.Valószínűleg nem is tekintették volna svédnek, ésSvédországban – mint mindenütt a világon – akülföldieknek nem sok becsületük van. Szonjáravalószínűleg kiutasítás várt volna vagy egy állatkert,életfogytiglan. Vagy mind a kettő.

Szonja nélkül azonban a barátoknak megint valamihazugságot kellett kitalálniuk, hogy megmagyarázzák, miértközlekedtek ettől kezdve bútorszállító kamionnal.

– Nos, a kamion papírjai kétségtelenül az én nevemreszólnak, de voltaképpen Bennyvel kettesben vásároltukmeg Benny bátyja, Bosse számára.

– Hogy aztán megpakolhassa bibliákkal? – kérdezteRanelid vizsgálóbíró, aki már nem bírta tovább elfojtaniszarkazmusát.

– Nem bibliákkal, hanem görögdinnyével – felelte Bosse. –Nem akarja megkóstolni, vizsgálóbíró úr, a világlegédesebb görögdinnyéjét?

– Nem, nem akarom – felelte Ranelid vizsgálóbíró. – Csakszeretném tisztán látni, ami még hátravan, aztán szeretnékhazamenni, megtartani a sajtótájékoztatót, aztán pedigszabadságra menni. Ezt szeretném. Most pedig folytassuk,kérem. Mi az úr... mi a csudának indultak el Tószegről épp

mielőtt Per-Gunnar Gerdin odaérkezett volna?

– Nyilván nem tudták, hogy épp úton vagyok hozzájuk –mondta Per-Gunnar Gerdin. – Nehéz követnie azeseményeket, vizsgálóbíró úr?

– Igen, nehéz – felelte Ranelid vizsgálóbíró. – Einsteinlegyen a talpán, aki képes kihámozni valamit ebből a sokbaromságból, amit itt összehordanak.

– Ha már szóba hozta Einsteint, akkor... – mondta Allan.

– Nem, Karlsson úr – vágott közbe Ranelid vizsgálóbírófelemelt hangon. – Nem vagyok kíváncsi a Karlsson ésEinstein című meséjére. Viszont szeretném, ha Gerdin úrválaszolna arra, kik azok az „oroszok” az önöktörténetében.

– Kicsodák? – kérdezte Per-Gunnar Gerdin.

– Oroszok. Néhai kollégája, Kübli az egyik lehallgatotttelefonbeszélgetésben valami oroszokat emlegetett. Magaletolta Küblit, miért nem a kártyás telefonján hívja, Küblimeg azt felelte, azt hitte, az csak akkor fontos, amikor azoroszokkal üzletelnek.

– Erről nem akarok beszélni – mondta Per-Gunnar Gerdin,elsősorban azért, mert nem tudta, mit mondjon.

– Én viszont igen – mondta Ranelid vizsgálóbíró.

Egy pillanatra csend támadt az asztal körül. Az oroszokemlegetése Gerdin lehallgatott telefonbeszélgetésébennem szerepelt egyik újságcikkben sem, és maga Gerdinsem emlékezett már rá. Ekkor azonban megszólalt Benny:

– Jeszli cselovek kurit, on ploho igrajet v futbol.

Az asztal körül mindenki elképedve bámult rá.

– Mi vagyunk az „oroszok”, én és a bátyám, Bosse –magyarázta Benny. – Apánk – áldott legyen az emléke – ésnagybátyánk, Frasse bácsi – áldott legyen az ő emléke is–, baloldali beállítottságú emberek voltak. Egészgyerekkorunkban azzal gyötörtek minket, a bátyámat ésengem, hogy tanuljunk meg oroszul, így aztán a barátainkés ismerőseink szemében „oroszok” lettünk. Ezt akartamaz előbb röviden megmagyarázni, csak oroszul.

Mint már annyi mindennek ezen a délelőttön, Benny iméntimagyarázatának sem sok köze volt az igazsághoz. Csak kiakarta menteni Durbincs Gerdint szorult helyzetéből. Bennymajdnem elvégezte az orosz szakot (csak a záróvizsgátnem tette le), de ez már olyan régen volt, hogy sietségébencsak ez a mondat jutott eszébe, ami egyébként azt jelenti:

„Aki dohányzik, az rosszul focizik.”

De a mondat jól működött. Klockaregårdon az asztal körülülő társaságból egyedül Allan értette, hogy Benny mit

beszél.

Ranelid vizsgálóbírónak kezdett elege lenni az egészből.Előbb ezek az agyament utalások különféle történelmiszemélyiségekre, aztán meg az asztalnál egyszerreelkezdenek oroszul beszélni... nem beszélve a márkezdettől fogva érthetetlen halálesetekről, KaróDzsibutiban, Kübli pedig Rigában – nem, nemhogy kezdettelege lenni az egészből, hanem már elege volt belőle. Demég mindig hátravan egy képtelen kérdés, amit tisztázniszeretett volna.

– Azt az egyet meg tudná még magyarázni nekem, Gerdinúr, hogyan történt, hogy előbb halálra gázolják a barátai,utóbb pedig feltámad halottaiból, és itt ül és... görögdinnyéteszik? Egyébként megkóstolhatnám mégis azt a dinnyét?

– Természetesen – mondta Bosse. – De a receptje titkos!Vagy ahogy mondani szokás: „aki igazán finomat akarfőzni, a tisztiorvost ne engedje be a konyhájába”.

Ezt a mondást sem Aronsson felügyelő, sem Ranelidvizsgálóbíró nem ismerte. De Aronsson szilárdan eltökélte,ha nem muszáj, egyszer sem szólal meg, Ranelid pedigcsak azt szerette volna, ha minél hamarabb befejezi ezt a...nem is tudja, minek nevezze... és végre elindulhat hazafelé.Ezért az előző megjegyzésre nem is kért magyarázatot.Viszont megállapította, hogy a görögdinnye valóban a

legjobb, amit valaha is evett.

Miközben Ranelid a dinnyéjét majszolta, Per-GunnarGerdin elmesélte, hogyan érkezett meg Tószegre éppakkor, amikor a kamion elhagyta a házat, hogyan hajtott bemégis az udvarra, nézett körül, és állapította meg, hogy abarátai valószínűleg a kamionban vannak, és hogyan eredtutánuk, előzte meg őket, és hogyan történt a balszerencsésütközés – és... hát igen, az összelapított autó képei azutánmindenütt megjelentek, úgyhogy a vizsgálóbíró úr számáraez már nem újdonság.

– Az sem meglepő, hogy utolért minket – tette hozzá Allan,aki egy ideje már nem szólt semmit. – Hiszen több mintháromszáz lóerő lapult a motorháza fedele alatt. Milyenmás volt még a világ annak idején, amikor egy VolvoPV444-essel vittek Brommából Erlanderminiszterelnökhöz! Negyvennégy lóerő! Az akkoribansoknak számított. És vajon hány lóerővel hajtott beGustavsson nagykereskedő annak idején tévedésből azén...

– Ne folytassa, kedves Karlsson úr, mert nem élem túl –mondta Ranelid vizsgálóbíró.

A Never Again főnöke folytatta elbeszélését. Azautóroncsba szorulva kétségtelenül vesztett egy kis vért,voltaképpen nem is keveset, de hamar bekötözték, és nemhiszi, hogy feltétlenül kórházba kellett volna mennie olyan

jelentéktelen sérülésekkel, mint egy nyílt seb a combján,egy törött kar, egy agyrázkódás és néhány törött borda.

– Benny egyébként is tanult az egyetemenirodalomtudományt – mondta Allan.

– Irodalomtudományt? – kérdezte Ranelid vizsgálóbíró.

– Irodalomtudományt mondtam? Pedig orvostudományragondoltam.

– Ami azt illeti, irodalomtudományt is tanultam – mondtaBenny. – A nagy kedvencem Camilo José Cela, különösenaz a regénye, amellyel debütált 1947-ben, La familia de...

– Ne kezdje már maga is, mint Karlsson. Inkább folytassák,kérem.

A vizsgálóbíró kérlelő pillantása véletlenül Allanra tévedt,úgyhogy Allan vette át a szót:

– Remélem, nem veszi zokon, vizsgálóbíró úr, detörténetünknek a végére értünk. Ám ha mindenképpen aztszeretné, hogy még beszélgessünk egy kicsit, szívesenfelidézem az emlékeimet abból az időből, amikor a CIAügynöke voltam. Vagy inkább elmesélem azt, hogy keltemát a Himaláján. Sőt, ha érdekli, szívesen elmondom areceptet, hogyan lehet kecsketejből pálinkát csinálni. Csakcukorrépa kell hozzá, és egy kis napfény. A kecsketejenkívül, természetesen.

Az emberrel néha előfordul, hogy az esze teljesen leáll, dea szája még mozog. Valószínűleg ez történhetett Ranelidvizsgálóbíróval is, amikor korábbi szilárd elhatározásávalellentétben váratlanul megjegyzést fűzött Allan legutóbbiajánlatához.

– Átkelt a Himaláján? Százéves korában?

– Ugyan, ne butáskodjon – felelte Allan. – Az a helyzet,vizsgálóbíró úr, hogy nem voltam egész életembenszázéves. Épp ellenkezőleg, ez valami egészen újfejlemény.

– Nem lehetne inkább, hogy...

– Mindannyian felnövünk, és egyre idősebbek leszünk –folytatta Allan. – Az ember gyerekkorában ezt talán mégnem látja be... itt van rá példának az ifjú Kim Dzsongilfiatalúr. Szegény gyerek, valamikor az ölemben ült, és sírt,most pedig államfő, meg minden egyéb, ami azzal jár...

– Nem beszélhetnénk valami másról, Karlsson...?

– Bocsánat, de hát a vizsgálóbíró úr azt kérdezte, átkeltem-e a Himaláján. Bizony, az első időkben hónapokon át nemvolt más társaságom, mint egy teve, és hát bármilyen derékállat is a teve máskülönben, társaságnak nem valamiszórakoztató...

– Nem! – kiáltott fel Ranelid vizsgálóbíró. – Nem vagyokkíváncsi a történetére. Én csak... Nem is tudom... Nemlehetne inkább...

Ranelid vizsgálóbíró végül elhallgatott, egy ideig némán ült,aztán halkan azt mondta, hogy nincs több kérdése... talánmég csak azt akarja mondani, nem érti, a társaság miértrejtőzködött heteken át Västergötlandon, ha egyszer semmiokuk nincs a rejtőzködésre.

– Hiszen ártatlanok. Vagy nem azok?

– Csakhogy az ártatlanság sokszor nézőpont kérdése –mondta Benny.

– Nekem is épp ez jutott eszembe – szólalt meg újra Allan.– Itt van például a két államelnök, Johnson és de Gaulle. Kifelelt közülük azért, hogy rossz viszonyban vannakegymással? Ki volt ebben a kérdésben a bűnös, és ki azártatlan? Nem mintha szóba hoztam volna a kérdést,amikor találkoztunk, hiszen fontosabb dolgunk is volt, de...

– Drága Karlsson úr – fakadt ki Ranelid vizsgálóbíró. –Térden állva könyörgök magának, nem hallgatna már elvégre?

– Nem kell letérdelnie, vizsgálóbíró úr. Mostantól kezdvenem szólok egy árva mukkot sem, ezt megígérhetem. Százév alatt összesen kétszer kotyogtam ki olyasmit, amit nemkellett volna, először akkor, amikor a Nyugatnak

elmagyaráztam, hogyan kell atombombát csinálni,másodszor meg akkor, amikor ugyanezt elmondtam a világkeleti felének is.

Ranelid vizsgálóbíró arra gondolt, egy atombombával sokmindent meg lehetne oldani, kivált akkor, ha Karlsson rajtaülne, amikor felrobban. De nem mondott semmit. Már nembírt semmit se mondani. Arra a kérdésére, hogy a társaságmiért nem adta fel magát az alatt a három hét alatt, amígkörözték őket, már soha nem kapott választ azon akorábbi, bölcseleti jellegű megjegyzésen kívül, hogy azigazságnak sokféle színe van, attól függően, honnannézzük, és mikor.

Ranelid vizsgálóbíró inkább lassan felállt, halkanmegköszönte a vendéglátást, a dinnyét, a kávét és asüteményt, a... beszélgetést... és azt is, hogy az egésztársaság ilyen készségesen a rendelkezésére állt.

Kiment a konyhából, beült az autójába, és távozott.

– Egész jól lement – mondta Julius.

– Szerintem is – mondta Allan. – Szinte mindent végigtudtam mondani.

* * *

Az autóban, miközben az E20-ason robogott északkeletiirányban, Ranelid zsibbadt agysejtjei lassan magukhoztértek. Újra és újra végigpörgette magában a történetet,amit hallott, kiegészítette, rövidítette (főként rövidítette), ésaddig csiszolgatta, tisztítgatta, amíg eljutott egy egészen jólfésült változatig, amely működőképesnek látszott. Egyedülaz aggasztotta a vizsgálóbírót, vajon elhiszik-e a sajtómunkatársai, hogy a százéves Allan Karlssonnak már vanegy kis hullaszaga.

Ekkor pattant ki a mentőötlet Ranelid vizsgálóbíró fejéből.Az a nyavalyás rendőrkutya... Mi volna, ha az a rohadt ebvinné el a balhét?

Ha hihetően elő tudná adni, hogy a kutya megzavarodott,akkor a saját bőrét a vizsgálóbíró végtelenül egyszerűenmeg tudná menteni. Hiszen akkor a sörmlandi erdőbenguruló hajtányon nem is volt semmiféle hulla. A vizsgálóbírótfélrevezették, azt hitte, hogy volt hulla, és ebből aztán egyegész sor logikus következtetést vont le, és logikusdöntéseket is hozott – melyekről utólag kiderült ugyan, hogyteljesen elhibázottak, csakhogy a hibát nem a vizsgálóbírókövette el, hanem a kutya.

Nagyszerű ötlet, gondolta Ranelid vizsgálóbíró. Csak annyikell még hozzá, hogy a megzavarodott kutya történetét másforrásból is igazolni lehessen, és persze az is, hogy...Kicki... ugye, ez a neve? ...hogy Kicki villámgyorsaneltávozzon az árnyékvilágból. Mégiscsak furcsa volna, ha a

vizsgálóbíró félrevezetése után a kutya továbbra isbizonyítani tudná alkalmasságát.

A kutya gazdája és vezetője bizonyos értelembenlekötelezettje volt Ranelidnek, mert a vizsgálóbíró néhányévvel korábban ügyesen elsimította egy rendőrségi dolgozóbolti lopásának ügyét. Akkoriban úgy gondolta, egy rendőripálya nem törhet derékba egy darab ki nem fizetettcsokoládé miatt. A kutya vezetője most lehetőséget kap rá,hogy viszonozza a szívességet.

– Ég veled, Kicki – mondta Conny Ranelid vizsgálóbíró, éshosszú-hosszú idő óta először elmosolyodott, miközbennagy sebességgel hajtott az E20-ason északkeletiirányban, Eskilstuna felé.

Nem sokkal később csengett a telefonja. Maga atartományi rendőrkapitány hívta, aki most kapta megRigából a boncolási jegyzőkönyvet és a halottkémjelentését.

– A papírok egyértelműen igazolják, hogy a ronccsal együttösszepréselt holttest Henrik Hultén holtteste – mondta akapitány.

– Nagyszerű – felelte Ranelid vizsgálóbíró. – És jó, hogyhívtál! Légy olyan kedves, kapcsolj be a központba.Beszélnem kell Ronny Bäckmannal. Tudod, a kutyásBäckmannal...

* * *

Klockaregård udvarán a barátok még integettek egydarabig Ranelid vizsgálóbíró után, majd Allan javaslatáravisszatértek a konyhába. Van itt egy kérdés, mondta Allan,amit meg kellene beszélniük.

Allan azzal kezdte a tanácskozást, hogy megkérdezteAronsson felügyelőt, mi a véleménye mindarról, amitRanelid vizsgálóbírónak mondtak. És hogy a felügyelő nemakar-e inkább sétálni egyet, amíg ők megbeszélik azügyes-bajos dolgaikat.

Aronsson azt felelte, a beszámolójuk minden szempontbólérthető volt és koherens. Ő a maga részéről lezártnaktekinti az ügyet, és ha nem bánják, hogy itt ül az asztaluknál,ő szívesen marad. Egyébként maga sem mentes abűnöktől, mondta Aronsson, és ebben az ügyben biztosannem vetné rájuk sem az első, sem a második követ.

– Viszont örülnék, ha megtennék nekem azt a szívességet,hogy nem mesélnek el semmi olyasmit, amit jobb, ha nemtudok. Mármint ha mégis volnának alternatívái azoknak aválaszoknak, melyeket az előbb Ranelid kérdéseireadtak...

Ezt a szívességet – ígérte meg Allan maga és barátainevében – készségesen megteszik a felügyelőnek, majd

hozzátette, hogy Aronsson barátját ezek után szívesenmarasztalja az asztalnál.

Aronsson barátját, gondolta Aronsson. Munkája során azelmúlt években képlékeny lelkiismeretű honfitársai közülAronsson sok ellenséget szerzett magának, de barátotegyet sem. Épp itt az ideje, gondolta magában. És aztmondta, ha Allan és a többiek befogadják maguk közé abaráti körükbe, az őt örömmel és büszkeséggel tölti el.

Allan azt felelte, hosszú élete során a papoktól azállamelnökökig sokféle emberrel került már barátikapcsolatba, de rendőrrel még egyszer sem. De minthogyaz ő Aronsson barátja semmit nem akar tudni, ami nem rátartozik, Allan megígérheti, hogy semmit nem is fogelmondani neki arról, honnan származik a társaság nagyhalom pénze. A barátságukra való tekintettel.

– Nagy halom pénze? – kérdezte Aronsson felügyelő.

– Igen – felelte Allan. – Láttad az előbb azt a bőröndöt?Mielőtt belekerültek volna a bőrkötéses bibliák, színültigtele volt ötszázkoronás bankjegyekkel. Körülbelülötvenmillióval.

– A rohadt életbe – mondta Aronsson felügyelő.

– Helyes, káromkodj csak nyugodtan – mondta a Szépség.

– Viszont ha fohászkodni szeretnél valakihez, mégis inkább

Jézust ajánlanám – mondta Bosse. – Akár van vizsgálóbíróaz asztalnál, akár nincs.

– Ötvenmillió? – kérdezte Aronsson felügyelő.

– Mínusz bizonyos költségek, melyek útközben merültek fel– felelte Allan. – És most közösen el kell döntenünk atulajdonlás kérdését. Elsőnek neked adom át a szót,Durbincs.

Per-Gunnar Durbincs Gerdin a fülét vakargatta, és közbengondolkodott. Majd azt mondta, szeretné, ha a milliók és abarátok együtt maradnának, és talán az volna a legjobb, haegyütt elmennének valahova nyaralni, mert tulajdonképpennincs más, amire ő, Durbincs jobban vágyna e pillanatban,mint hogy apró esernyővel díszített koktélokat szolgáljanakfel neki valahol távol, egy napernyő alatt. Egészen véletlenültudomása van róla, hogy Allan is hasonló természetűvágyakat dédelget magában.

– Csak esernyő nélkül – jegyezte meg Allan.

Julius kifejtette, egyetért Allannal, hogy egy apró esernyőegy pohár grog felett nem tartozik az élet legszükségesebbkellékei közé, kivált akkor nem, ha az ember amúgy isnapernyő alatt fekszik, és az égen sehol egy felhő. Barátokközött azonban ez nem lehet vitakérdés. A közös nyaralástnagyszerű ötletnek tartja!

Aronsson felügyelő félénken mosolygott, nem merte

beleélni magát a gondolatba, hogy ő is a barátok közétartozik. Benny észrevette félénkségét, meglapogatta afelügyelő vállát, és nagy fifikásan megkérdezte, hogy arendőri erők képviselője milyen díszítést kér nyaralásközben az italára. A felügyelő arca felragyogott, és éppválaszolni akart valamit, amikor a Szépség alaposanlehűtötte a kedélyeket:

– Egy lépést sem vagyok hajlandó tenni Szonja és Busternélkül!

Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette:

– Ez kurva hétszentség.

Mivel Benny a maga részéről elképzelhetetlennek tartotta,hogy akár csak egy lépést is meg tudna tenni a Szépségnélkül, ő is lelombozódott.

– Egyébként nem is tudom, kinek van közülünk egyáltalánérvényes útlevele – tette hozzá mélyet sóhajtva.

De Allan nyugodt maradt. Megköszönte Durbincsnagyvonalú ajánlatát a pénz felhasználására vonatkozóan.A nyaralást maga is jó ötletnek tartja, és minél több mérföldválasztja el Alice nővértől, neki annál jobb. Ha a többiek ismind egyetértenek a nyaralással, a közlekedési eszköz ésaz úti cél kérdését talán nem lesz túl nehéz eldönteni,biztosan akad olyan hely, ahol nem kérnek útlevelet semembertől, sem állattól.

embertől, sem állattól.

– És mégis hogy képzeled, hogy egy öttonnás elefántotfelvihetünk magunkkal egy repülőgépre? – kérdezte Bennyrezignáltan.

– Nem tudom – felelte Allan. – De ha pozitív módongondolkodunk, majd csak találunk rá valami megoldást.

– És jó néhányunknak nincs is útlevele.

– Pozitívan kell gondolkodni, az a legfontosabb.

– Szerintem Szonja egyébként maximum négy tonna lehet,vagy négy és fél – mondta a Szépség.

– Látod, Benny? – mondta Allan. – Ezt nevezem én pozitívgondolkodásnak. A problémánk egy tonnával máriskevesebb.

– Nekem lehet, hogy van egy használható ötletem –folytatta a Szépség.

– Nekem is – mondta Allan. – Van valakinél telefon?

26. FEJEZET

1968-1982

Julij Boriszovics Popov a Nyizsnyij Novgorod közelébenlévő Szarov városában élt és dolgozott, Moszkvától mintegyháromszázötven kilométernyire keletre.

Szarov titkos város volt, szinte titkosabb, mint aszupertitkos Hutton ügynök. Egyébként már nem isSzarovnak hívták, hanem a kevésbé romantikusan csengőArzamasz-16-nak. A várost eltüntették a térképekről is.Létezett is, meg nem is, attól függően, a valóságot akarta-etudni valaki, vagy valami mást. Ugyanúgy, ahogyVlagyivosztok néhány éven át 1953 után, csak fordítva.

A város szögesdróttal volt körülkerítve, és kapuján léleknem léphetett be vagy ki alapos biztonsági ellenőrzésnélkül. És ha valakinek történetesen amerikai útlevele volt,és a moszkvai amerikai követségen dolgozott, annak mégcsak a közelébe menni sem volt tanácsos.

Hetekig tartott, amíg Ryan Hutton, a CIA főügynöke éstanítványa, Allan Karlsson átrágta magát a kémkedés

ábécéjén, s amíg Allant felkészítették rá, hogy Allen Carsonnéven, könyvelői beosztásban elhelyezik a moszkvaiamerikai nagykövetségen.

Hutton titkos ügynök meglehetősen kínos módon teljesenmegfeledkezett arról a tényről, hogy a kiszemelt célpont,melyet Allannak meg kellett volna közelítenie,megközelíthetetlen volt, szögesdrót kerítés mögöttrejtőzködött egy olyan városban, melynek még a neve semaz volt, ahogy hívták, és amely nem is ott volt, ahol volt.

Hutton titkos ügynök elnézést kért Allantólfeledékenységéért, de hozzátette, reméli, hogy Karlsson úrmégiscsak talál valami megoldást. Popov időnként nyilvánmegfordul Moszkvában is, és Allannak az volna a dolga,hogy megtudja, mikor esedékes Popov legközelebbilátogatása.

– Ha nem haragszik, Karlsson úr, most be kell fejeznünk abeszélgetést – mondta Hutton titkos ügynök a franciafővárosban, a telefonvonal másik végén. – Van még ittnéhány elintéznivalóm. Sok szerencsét!

A szupertitkos Hutton ügynök letette a kagylót, nagyotsóhajtott, és visszatért az előtte fekvő feladathoz, a CIAáltal támogatott, előző évi görög katonai puccsnemkívánatos utórezgéseinek eltakarításához. Mint azutóbbi időben annyi minden, ez sem úgy sikerült, ahogyszerették volna.

Allannak viszont nem támadt semmi jobb ötlete annál, minthogy mindennap elsétál a moszkvai városi könyvtárba, ésórákon át olvasgatja a napilapokat és a heti sajtót. Abbanreménykedett, hogy esetleg belebotlik valami híradásba,amely arról szól, hogy Popov megjelenik valahol anyilvánosság előtt az Arzamasz-16-ot körülvevő szögesdrótgyűrűn kívül.

De teltek a hónapok, és ilyen hírek soha nem bukkantak fel.Viszont Allan megtudhatta az újságokból, többek között,hogy Robert Kennedy elnökjelölt ugyanarra a sorsra jutott,mint a bátyja, és hogy Csehszlovákia szovjet segítségetkért saját szocializmusának rendbetételéhez.

Egy szép napon továbbá Allan arról értesült, hogy LyndonB. Johnson már nem elnök, és az utódját Richard M.Nixonnak hívják. De minthogy a költségeire a pénzt akövetség továbbra is folyósította neki minden hónapbanegy borítékban, Allan úgy gondolta, legjobb, ha folytatjaPopov keresését. Ha e tekintetben valami irányváltásravolna szükség, Hutton titkos ügynök úgyis megkeresné.

1968-ból egy idő után 1969 lett, és tavasz felé akönyvtárban Allan egyszer csak egy érdekes hírre lettfigyelmes. Vendégjátékra érkezik a moszkvai BolsojSzínházba a bécsi operaház társulata Franco Corellitenoristával és Turandot szerepében Birgit Nilssonnal, avilághírű svéd operacsillaggal.

Allan immár újra szakálltalan állát vakargatta, és felidézteaz első és eddig egyetlen estét, melyet együtt tölthetettJulijjal. Az este folyamán Julij előadott egy áriát. Nessundorma, énekelte – ne aludjék senki! Nem sokkal ezután azalkoholos befolyásoltság következtében ugyan mégiselaludt, de az más lapra tartozik.

Allan úgy okoskodott, hogy aki annak idején képes voltilyen méltó módon tisztelegni Puccini és a Turandotnagysága előtt egy több száz méter mélységben haladótengeralattjáró fedélzetén, az aligha fogja kihagyni a bécsiopera vendégszereplését a moszkvai Bolsoj Színházban.Kivált akkor, ha az illető nem is lakik túlságosan messze aszínháztól, és annyi kitüntetése van, hogy jegyet szerezni azelőadásra nem okoz különösebb gondot neki.

Persze az is lehet, hogy kihagyja. Ez esetben Allannakfolytatnia kell napi sétáit a városi könyvtárba. Ennélnagyobb baj nem történhet vele.

Egyelőre azonban Allan arra számított, hogy Julijmegjelenik a színház bejárata előtt, és akkor neki nincsmás dolga, mint elébe állni, és azt mondani: „milyen régennem láttuk egymást”. Ennyi az egész.

Vagy mégsem?

Mégsem.

* * *

1969. március 22. estéjén Allan stratégiailag gondosankiválasztott helyen, a Bolsoj Színház főbejáratának baloldalán állt. Úgy gondolta, hogy erről a helyről könnyenfelismeri majd Julijt, amint bemegy az előcsarnokba. Anehézséget az okozta, hogy az érkező közönség tagjaimind szinte teljesen egyformák voltak. Fekete kabátos,fekete öltönyös férfiak és fekete vagy barna bundát viselő,estélyi ruhás nők. Párosával érkeztek, és gyors léptekkeligyekeztek befelé a hidegből a melegbe a méltóságteljesbejárat legfelső lépcsőfokán álldogáló Allan mellett. Sötétis volt, és hogy a csudába ismerhetne fel Allan egy arcot,melyet összesen két napig látott huszonegy évvel ezelőtt?Hacsak nincs olyan felfoghatatlan szerencséje, hogy Julijismeri fel őt.

Nem, ilyen szerencséje Allannak nem volt. Korántsemlehetett biztosra venni, hogy Julij Boriszovics vélhetőlegmásodmagával benn van a színházban, de ha mégis bennvan, akkor alig néhány méternyire haladt el egykori barátjamellett, anélkül, hogy megakadt volna rajta a tekintete. Mittehet ebben a helyzetben Allan? Hangosan gondolkodott:

– Ha benn vagy a színházban, kedves Julij Boriszovics,akkor egészen biztos, hogy néhány óra múlva ki is jösszonnan, ugyanazon a kapun keresztül. De valószínűleg

ugyanúgy fogsz kinézni, mint a többiek, ugyanúgy, mintamikor bementéi. Vagyis így nem tudlak megtalálni. Nincsmás hátra, mint hogy neked kell megtalálnod engem.

Más megoldás nincs. Allan visszament a követségre, azirodájába, elvégezte a szükséges előkészületeket, ésidőben visszatért a színház elé, még mielőtt Calaf hercegmeglágyította volna Turandot hercegnő szívét.

Hutton titkos ügynök Allan betanítása során minden másnálfontosabbnak tartotta, hogy tanítványa elméjébe mélyenbevésse az első számú alapszabályt: kerülni a feltűnést.Egy sikeres ügynök ne keltsen feltűnést, semmivel ne hívjafel magára a figyelmet, olvadjon bele a környezetébe, halehet, annyira, hogy szinte észre se vegyék, hogy ott van.

– Érti, Karlsson úr? – kérdezte Hutton titkos ügynök.

– Tökéletesen, Hutton úr – felelte Allan.

Birgit Nilssont és Franco Corellit a közönség hússzor hívtavissza; az előadás hatalmas siker volt. Ezért különösensokáig tartott, amíg a közönség felszedelőzködött, és azegyformának látszó emberek tömege megindult a kijáratfelé. Amin ekkor mindenkinek megakadt a tekintete, azegy férfi volt, aki a legalsó lépcsőfokon állt, és két karját afeje fölé nyújtva házilagosan készített táblát tartott akezében, melyen a következő felirat állt:

ÉN VAGYOK

ALLAN EMMANUEL

Allan Karlsson természetesen jól megértette Hutton ügynökalaposan beléje sulykolt alapszabályát, csak éppen nemvette figyelembe. Hutton Párizsában talán tavaszodott már,de Moszkvában hideg volt és sötétség. Allan fázott, ésvégre valami eredményt szeretett volna elérni. Először arragondolt, Julij nevét írja fel a táblára, de végül úgy döntött, azalapszabályt csak a saját nevében szegheti meg.

Larissza Alekszandrovna Popova, Julij Boriszovics Popovfelesége csillogó szemmel karolt férjébe, és ötödszörköszönte meg neki a fantasztikus élményt. Birgit Nilssonugyanolyan szépen énekel, mint Maria Callas! És micsodajó helyen ülhettek! A negyedik sorban, egészen középen.Larissza régen nem érezte magát ennyire boldognak. Maeste ráadásul szállodában alhatnak, nem kell azonnalvisszatérniük a szögesdrót mögé, abba a rémes városba.Romantikus vacsora... kettesben Julijjal... aztán még talán...

– Bocsáss meg, kedvesem – mondta Julij, és megtorpanta lefelé vezető lépcsősor legfelső fokán.

– Mi az, drágám? – kérdezte aggodalmasan Larissza.

– Semmi, semmi... csak... Látod ott lent azt az embert a

táblával? Megkell néznem közelebbről... Ez nem lehetigaz... de hát... hiszen meghalt!

– Ki halt meg, drágám?

– Gyere! – mondta Julij, és felesége kezét fogva elindultlefelé a lépcsőn.

Allantól mintegy három méter távolságban Julij megállt, ésmegpróbálta ésszel is felfogni, amit a szeme márregisztrált. Allan is észrevette értetlenül rámeredő egykoribarátját, leeresztette a karját, és azt mondta:

– Birgit milyen volt? Jó volt?

Julij továbbra sem szólalt meg, de felesége suttogvamegkérdezte Allantól, ő volna-e az a férfi, akiről a férje azthiszi, hogy meghalt. Allan Julijnak válaszolt, azt mondta,nem halt meg, csak nagyon fázik, és ha a Popov házaspárnem szeretné, hogy halálra fagyjon, akkor jobban tennék,ha azon nyomban elvinnék egy vendéglőbe, ahol végreihatna egy kis vodkát, és talán haraphatna is valamit avodka mellé.

– Tényleg te vagy az...? – nyögte ki végül Julij. – De hát...te beszélsz oroszul...?

– Igen, részt vettem egy ötéves nyelvtanfolyamonközvetlenül azután, hogy utoljára találkoztunk – felelte Allan.– Gulagnak hívták a nyelviskolát. Na, és mit gondolsz a

vodkáról?

Julij Boriszovics mélyen érző ember volt, és huszonegy évegyötörte a lelkiismeret, amiért akarata ellenére Moszkvábacsábította a svéd atombomba-szakértőt, aki azután megsem állt Vlagyivosztokig, ahol – ha nem hamarabb –meghalt a tűzvészben, melynek pusztításáról atájékozottabb szovjet állampolgároknak mind tudomásukvolt. Huszonegy éve szenved emiatt, és nem utolsósorbanazért is, mert az első pillanattól kezdve megkedvelte azt arokonszenves és a jelek szerint végtelenül pozitívgondolkodású svéd embert.

És Julij Boriszovics most itt áll Moszkvában a BolsojSzínház bejárata előtt a mínusz tizenöt fokos hidegben egyszívet melengető operaelőadás után, és... nem, ezhihetetlen. Allan Emmanuel Karlsson túlélte amegpróbáltatásokat. És most is él. És e pillanatban itt állJulij orra előtt. Moszkvában. És oroszul beszél!

Julij Boriszovics négy évtizede él boldog házasságbanLarissza Alekszandrovnával. Nincs gyerekük, de azösszetartozás érzése mindkettőjükben határtalanul erős.Nincs titkuk egymás előtt, osztoznak jóban és rosszban, ésJulij sokszor elmondta feleségének, mennyit gyötrődik AllanEmmanuel Karlsson szomorú sorsa miatt. Most azonban,miközben még mindig azzal van elfoglalva, hogy ésszel is

felfogja, mi történik vele, Larissza Alekszandrovna átvetteaz irányítást.

– Hajói értem, ez az a régi barátod, akit akaratlanul is ahalálba küldték Mit szólnál hozzá, drága Julij, hateljesítenénk a kívánságát, villámgyorsan elvinnénk egyvendéglőbe, és beletöltenénk egy kis vodkát, mielőtttényleg meghal?

Julij nem válaszolt, de bólintott, és hagyta, hogy feleségeodavezesse a várakozó limuzinhoz, beültesse nemrég méghalott barátja mellé, és kiadja az utasítást a sofőrnek.

– A Puskin vendéglőbe, legyen szíves.

Allan már két pohár vodka után kezdett felengedni, Julijnaktovábbi kettőre volt még szüksége ahhoz, hogy megintolyan legyen, mint egy ember. Közben Allannak ésLarisszának maradt egy kis ideje rá, hogyösszeismerkedjenek egymással.

Amikor Julij gondolkodása végre visszazökkent rendeskerékvágásába, és az első megrázkódtatás helyét az örömfoglalta el („na, erre igyunk!”), Allan úgy gondolta, jobb, hamindjárt belevág a közepébe. Ha mondani akar valamit,akkor minek várjon vele?

– Mit szólnál a spionkodáshoz? Nem akarnál kém lenni? –

kérdezte Allan. – Én is az vagyok, és egészen érdekes.

Julij épp az ötödik pohár vodkát emelte a szájához, amitrögtön félrenyelt, és egy köhögőroham segítségévelszétterített az asztalon.

– Kém? – kérdezte Larissza, miközben férje továbbköhögött.

– Igen. Vagy ügynök. Nem is tudom, mi a különbség a kettőközött.

– Milyen érdekes! Meséljen még erről, kedves AllanEmmanuel.

– Ne, kérlek, Allan, ne – köhögte Julij. – Ne mesélj! Errőlhallani sem akarunk többet!

– Jaj, ne beszélj ilyen butaságokat, drága Julij – mondtaLarissza. – Hadd mesélje el a barátod, mivel foglalkozik,hiszen már évek óta nem láttátok egymást. Folytassa, AllanEmmanuel!

Allan folytatta, Larissza érdeklődéssel hallgatta, Julij pediga kezébe temette arcát. Allan elmesélte, hogyanvacsorázott Johnson elnökkel és Huttonnal, a CIA titkosügynökével, és másnap Hutton hogyan ajánlotta fel neki,hogy utazzon Moszkvába, és tudja meg, mi a helyzet a nagy

hatótávolságú szovjet rakétákkal.

Ennek Allan számára az lett volna az alternatívája, hogyPárizsban marad, és mindennap, reggeltől estig azonfáradozik, hogy vigyáz a nagykövet asszonyra és férjére,nehogy diplomáciai botrányokat okozzanak pusztán azzal,hogy kinyitják a szájukat. Mivel Amanda és Herbert kettenvoltak, szemben Allannal, aki sehogyan sem tudottegyszerre két helyen lenni, Allan elfogadta Hutton titkosügynök ajánlatát. Egyszerűen úgy látta, nyugodtabb élet várrá. És előre örült neki, hogy sok év után újra találkozhatJulijjal.

Julij még mindig az arca előtt tartotta a kezét, de a két ujjaközött kisandított Allanra. Jól hallotta, hogy Allan HerbertEinstein nevét említi? Julij jól emlékszik erre a névre, ésigazán jó hír volna, ha Herbertről is kiderülne, hogy túlélte aBerija jóvoltából elszenvedett emberrablást ésmunkatábort.

Bizony, jól hallotta, erősítette meg Allan. Aztán rövidenelmesélte a Herbert társaságában töltött húsz év történetét;hogy barátja kezdetben semmi mást nem akart, csakmeghalni, de amikor végül is az elmúlt év decemberében,hetvenhat éves korában egyik pillanatról a másikrameghalt, már egészen mást gondolt erről a dologról.Feleséget hagyott maga után, aki sikeres diplomataPárizsban, és két tinédzserkorú gyereket. A franciafővárosból érkező utolsó hírek szerint a család már

szerencsésen kiheverte a megrázkódtatást, és Einsteinnéasszony a magasabb körök kedvence lett. Franciául ugyanpocsékul beszél, de ez csak növelte vonzerejét, mertbármilyen butaságot mond is, környezete úgy véli, nem aztmondja, amit gondol.

– De most látom csak, jól eltértünk a tárgytól – mondtaAllan. – Elfelejtettél válaszolni a kérdésemre. Nem akarsz,a változatosság kedvéért, kém lenni?

– Na de kedves barátom! Erről szó sem lehet. Nincs mégegy civil a Szovjetunió történetében, aki annyi kitüntetéstkapott volna a haza szolgálatáért, mint én. Az teljesenlehetetlen, hogy belőlem kém legyen! – mondta Julij, ésszájához emelte a vodkáspoharat.

– Ne mondj ilyet, drága Julij – szólt közbe Larissza, aminekkövetkeztében férje hatodik pohár vodkája ugyanarra asorsra jutott, mint az ötödik.

– Mi volna, ha inkább meginnád a vodkádat, ahelyett, hogymindenkit összeköpködsz itt vele – jegyezte megbarátságosan Allan.

Larissza Popova részletesebben is kifejtette, mit gondolerről a dologról, miközben férje ismét az arca elé emeltekezét, és úgy hallgatta. Larissza arra gondolt, hamarosan őis meg Julij is hatvanöt évesek lesznek, és voltaképpen mitköszönhetnek a Szovjetuniónak? A férjét kétségtelenül

szépen kidekorálták, és ennek következtében nagyon jóhelyre szóló jegyeket kapnak az operába. De egyébként?

Larissza nem várta meg, míg férje válaszol, hanem azzalfolytatta, hogy bezárva élnek Arzamasz-16-ban, abban avárosban, amely már a puszta nevével elveszi az emberéletkedvét. És szögesdrót kerítés veszi körül. Persze,Larissza tudja, hogy egyébként szabadon jöhetnek-mehetnek, de Julij most csak ne szakítsa félbe, mert mégnem mondta végig, amit akar.

Vajon Julij kinek a kedvéért húzza az igát éjjel és nappal?Először Sztálin kedvéért húzta, aki tudvalevőleg nem voltteljesen normális. Utána Hruscsov következett, akinekugyan miféle emberinek nevezhető vonása volt azon kívül,hogy kivégeztette Berija marsallt? Most pedig Brezsnyevvan soron, aki egyszerűen – büdös!

– Larissza! – kiáltott fel rémülten Julij Boriszovics.

– Te csak ne larisszázz itt nekem, drága Julij. Te magadszoktad mondani, hogy Brezsnyev milyen büdös.

És azzal folytatta, hogy Allan Emmanuel épp a legjobbkorérkezett, mert az utóbbi időben egyre nyomasztóbbnak érzia gondolatot, hogy szögesdrót kerítés mögött kellmeghalnia egy olyan városban, mely hivatalosan nem islétezik. Lehet, hogy Larissza és Julij sírjára még csakrendes sírkövet sem fognak állítani? Vagy ha igen, a

biztonság kedvéért kódolva lesz rajta a nevük is?

– Itt nyugszik X elvtárs és hű felesége, Y elvtársnő? –mondta Larissza.

Julij nem válaszolt. El kell ismernie, van abban valami, amita felesége mond. Közben Larissza eljutott a fináléig:

– Akkor miért ne kémkedjünk pár évig a barátoddal együtt,a végén pedig majd csak segít valaki, hogy kiszökjünk NewYorkba, ahol minden este elmehetünk a Metropolitanbe. Ésakkor élünk még egy kicsit, drága Julij, mielőtt meghalunk.

Miközben Julij arcán egyre jobban kiütközött a rezignáció,Allan részletesebben is feltárta az ügy hátterét. Mint márkorábban is említette, Párizsban megismerkedett egybizonyos Hutton úrral, aki a jelek szerint közelikapcsolatban állt a volt amerikai elnökkel, Johnsonnal, ésmagas beosztása volt a CIA-nál.

Amikor Hutton megtudta, hogy Allan régóta ismeri JulijBoriszovicsot, és hogy Julij feltehetőleg tartozik Allannakegy szívességgel, összeállított egy tervet.

Allan nem tudná pontosan ismertetni a terv világpolitikaivonatkozásait, mert úgy van ezzel, hogy ha neki valaki apolitikáról kezd beszélni, akkor egyszerűen nem tudodafigyelni. Ilyenkor a figyelme szinte automatikusankikapcsol.

A szovjet atomfizikus feleszmélt gondolataiból, ésegyetértően bólogatott. A politika neki sem tartozott akedvenc témái közé, semmilyen vonatkozásban sem.Szívében, lelkében szocialista volt, de ha valakimegkérdezte volna, ezen mit ért, nehezen tudta volnaelmagyarázni.

Allan mégis megpróbálta őszintén összefoglalni, amitHutton titkos ügynöktől hallott. Az biztos, hogyolyasvalamiről volt szó, hogy a Szovjetunió vagyatomtámadást indít Amerika ellen, vagy nem.

Julij egyetértően bólintott, szerinte is ez a helyzet. Vagyigen, vagy nem, erre kell számítani.

Hutton, a CIA ügynöke ezek után aggodalmát fejezte ki –ha Allan jól emlékszik – az USA elleni szovjet támadáskövetkezményeit illetően. Mert még ha igaz is, hogy aszovjet atomarzenál nem túl nagy, és maximum egyszertudná csak elpusztítani Amerikát, Hutton szerint az is éppelég baj volna.

Julij Boriszovics harmadszor is bólintott, és azt mondta,szerinte is borzasztó rossz volna az amerikai népnek, ha azUSA elpusztulna.

Hogy Hutton végül hogyan oldotta meg az egyenletet, aztAllan nem tudta megmondani. Mindenesetre tudni szerettevolna, mekkora a szovjet atomfegyverkészlet; mert ha tudja,

akkor javasolhatná Johnson elnöknek, hogy kezdjentárgyalásokat a Szovjetunióval az atomfegyverzetleszereléséről. Johnson ugyan már nem elnök, úgyhogy...nem, Allan nem is tudja. A politikával az a helyzet, hogynemcsak szinte teljesen felesleges, hanem feleslegesenbonyolult is.

Julij volt kétségtelenül a teljes szovjet atomprogramműszaki vezetője, és mindent tudott a programstratégiájáról, földrajzi elhelyezkedéséről és méreteiről. Dea szovjet atomprogram szolgálatában eltöltött huszonháromév alatt egyszer sem fordult meg a fejében politikai jellegűgondolat – ilyesmivel nem is kellett foglalkoznia. Ez Julijnakígy nagyon megfelelt, és jót tett az egészségének is. Azévek folyamán túlélt három politikai vezetőt, és rajtuk kívülmég Berija marsallt is. Sokáig élni és magas beosztásbanmaradni – ezzel a kiváltsággal nem sok politikai vezetődicsekedhet.

Julij tudta, Larisszának mennyi mindenről le kellettmondania. És most, amikor már igazán megérdemelnék anyugdíjat és a dácsát a Fekete-tenger partján, Larisszamég önzetlenebbül viselkedik, mint valaha. De soha nempanaszkodik. Soha, soha. Julij ezért különösen odafigyelarra, amit Larissza mond:

– Édes, drága Julij! Először működjünk együtt Allannal, és

hozzunk össze egy kis békét a világban, aztán költözzünkNew Yorkba. A kitüntetéseidet pedig add vissza szépenBrezsnyevnek, hogy legyen mivel kitörölnie a seggét.

Julij feladta az ellenállást, igent mondott az egészcsomagra (kivéve arra, hogy Brezsnyev az ő kitüntetéseiveltörölje ki a seggét), majd gyorsan meg is állapodtakAllannal, hogy Nixon elnöknek sem kell mindent az orrárakötni, hanem olyanokat kell neki mondani, aminek örül.Mert ha Nixon örül valaminek, annak Brezsnyev is örülnifog, és ha mind a ketten örülnek, akkor, ugye, nem leszháború.

Allan tehát beszervezett egy kémet úgy, hogy nyilvánoshelyen magasra tartott egy táblát, abban az országban,ahol a világon a legszigorúbb ellenőrzés alatt tartották azélet minden területét. A Bolsoj Színházban aznap este jelenvolt a katonai elhárítás, a GRU egyik tisztje, valamint egycivil ruhás KGB-osztályvezető is, mindketten a feleségüktársaságában. Mindketten látták – mint mindenki más is –a táblát tartó férfit a lépcsősor alján. És mint régi, tapasztaltszakemberek, mindketten tudták, hogy nem érdemesriasztani az ügyeletes kollégákat. Igazi ellenforradalmárugyanis ilyet soha nem csinálna.

Senki nem lehet ennyire hülye.

A vendéglőben is, ahol a beszervezés lezajlott, aznap este

legalább fél tucat, kisebb-nagyobb mértékben hivatásosKGB- és GRU-ügynök teljesített szolgálatot. A kilencesszámú asztalnál az egyik férfi vodkát köpködött az ételére,kezébe temette az arcát, hadonászott, égnek emelte atekintetét, a felesége pedig jól lehordta. Vagyis az oroszvendéglőkben megszokott módon, teljesen normálisanviselkedtek, nem keltettek feltűnést.

Így esett meg, hogy egy politikailag analfabéta amerikaiügynök a világbéke érdekében összeszűrte a levet egypolitikailag teljesen süket szovjet atomtudóssal, és ezt sema KGB, sem a GRU nem akadályozta meg. Amikor RyanHutton, a CIA európai főnöke Párizsban értesült róla, hogya beszervezés sikeresen megtörtént, és a kapcsolathamarosan működni is kezd, azt mondta magában, hogyez a Karlsson sokkal nagyobb profi, mint amilyennekeleinte látszott.

* * *

A Bolsoj Színház évente háromszor-négyszer is megújítottarepertoárját. Azonkívül minden évben legalább egyszervendégül láttak egy külföldi operatársulatot is, ugyanúgy,ahogy nemrég a bécsi operát.

Így aztán Allan és Julij Boriszovics évente legalábbnégyszer vagy ötször találkozhatott különösebb feltűnésnélkül Julij és Larissza szállodai lakosztályában, ahol

közösen kiötölhették, milyen információt továbbítsanak azatomfegyverekről a CIA-nak. Valódi és kitalált dolgokatvegyítettek össze olyan arányban, hogy hihető és amerikaiszemszögből nézve biztató keverék jöjjön létre.

Allan jelentéseinek az lett az egyik következménye, hogyNixon elnök stábja a 70-es évek elején felajánlottaMoszkvának, hozzanak össze egy csúcstalálkozót, melyennapirendre tűzhetnék a leszerelés kérdését. Nixonnyeregben érezte magát, mert úgy tudta, a fegyverzetszempontjából az USA az erősebb.

Brezsnyev első titkár a maga részéről nem ellenezte aleszerelési tárgyalásokat, mert kémszolgálata úgytájékoztatta, hogy a két ország közül a Szovjetunió azerősebb. A helyzetet az bonyolította, hogy a CIA hírszerzőrészlegének egyik takarítónője különös információkat adottel a GRU-nak. Olyan dokumentumokra bukkant, melyek aCIA párizsi irodájából származnak, s melyek arra utalnak,hogy a CIA egyik titkos ügynöke beférkőzött a szovjetatomprogram főhadiszállására. A tőle származó tényszerűinformációk viszont nem voltak igazak. Ha Nixon olyaninformációk alapján akar a leszerelésről tárgyalni, amit egyszovjet „mesemondó” juttat el a CIA-nak Párizsba, az ellenBrezsnyevnek nincs semmi kifogása. A helyzet mégis túlzavaros, kicsit gondolkodni kell még rajta. És mindenképpmeg kell tudni, ki a „mesemondó”.

Brezsnyev legelőször is az atomprogram technikaiirányítóját, a rendíthetetlenül lojális Julij Boriszovics Popovothívatta, és megkérte, próbálja kideríteni, honnanszármazhat az amerikaiaknak küldött dezinformáció.Jóllehet a CIA ennek alapján kétségtelenül alábecsüli aszovjet atompotenciál nagyságát, a jelentések mégiseléggé bennfentesnek látszanak, és ez mégiscsakkérdéseket vet fel. Ezért van szüksége Popov szakértőisegítségére.

Popov elolvasta saját jelentéseit, melyeket Allannalközösen gyártott, és a vállát vonogatta. Azt mondta,szerinte ilyeneket bármelyik diák tud írni, aki elmegy egykönyvtárba, és áttanulmányozza a szakirodalmat.Brezsnyev elvtársnak nincs miért aggódnia, ha Brezsnyevelvtársat egyáltalán érdekli egy egyszerű fizikus véleményeebben a kérdésben.

Persze, hogy érdekli, hiszen épp ezért hívatta JulijBoriszovicsot. Hálásan köszöni atomprogramja műszakifőnökének a segítséget, és üdvözletét küldi LarisszaAlexandrovnának, Julij Boriszovics elbűvölő feleségének.

* * *

Miközben a KGB diszkréten – és teljesen feleslegesen –figyeltetni kezdte az atomfegyverkezéssel kapcsolatos

irodalom olvasóit kétszáz szovjet könyvtárban, Brezsnyevtovábbra is azon törte a fejét, milyen választ adjon Nixonnem hivatalos kezdeményezésére. Egészen addig, amíg –ó, borzalom! – Mao Ce-tung, az a kövér disznó, meghívtaNixont Kínába! Brezsnyev és Mao nem sokkal ezelőttvégképp beintett egymásnak, és most hirtelen feltámadt aveszély, hogy Kína és Amerika álnok módon szövetségetköt egymással a Szovjetunió ellen. Ennek természetesennem szabad megtörténnie!

Ezért aztán másnap Richard Milhous Nixon, az AmerikaiEgyesült Államok elnöke hivatalos meghívást kapott aSzovjetunióba. A meghívást kemény munka követte akulisszák mögött, és amikor a szakértők az egyről végreeljutottak a kettőre, Nixon és Brezsnyev nemcsak kezetfogott egymással, hanem alá is írt két, különféle leszerelésimegállapodást; egyet a rakétaelhárító rakétákról (ABM),egy másikat pedig a stratégiai fegyverekről (SALT). Mivelaz aláírásra Moszkvában került sor, Nixon fontosnaktartotta, hogy az amerikai követségen megszoríthassaannak az ügynöknek a kezét, aki ellátta őt a szovjetatomütőerő nagyságáról szóló páratlanul hasznosinformációkkal.

– Részemről a szerencse, elnök úr – mondta Allan. –Vacsorára nem hív meg? A többiek meg szoktak hívni.

– Miféle többiek? – kérdezte csodálkozva az elnök.

– Hát – felelte Allan –, akik elégedettek voltak velem...Franco és Truman és Sztálin... és Mao elnök... akinél csaktavaszi tekercset ehettem... igaz, késő este volt már...persze, ami azt illeti, Erlander miniszterelnöknél csak kávétkaptam. Önmagában ez is rendben volt, hiszen ínségesidők járták, jegyrendszer, meg ilyesmi...

Nixon elnököt előzőleg szerencsére tájékoztatták a szóbanforgó ügynök múltjáról, úgyhogy nyugalmát megőrizveközölte, hogy sajnos nincs ideje rá, hogy Karlsson úrralvacsorázzon. De hozzátette, egy amerikai elnök nemszívesen maradna le egy svéd miniszterelnök mögött,úgyhogy egy csésze kávéra és mellé egy konyakraszívesen meghívja Karlsson urat. Mégpedig most azonnal,ha ez az időpont Karlsson úrnak is megfelel.

Allan megköszönte a meghívást, és megkérdezte, nagy bajvolna-e, ha ő a dupla fekete helyett egy dupla konyakotkérne. Nixon azt felelte, az Egyesült Államok költségvetésetalán még kibírja mind a kettőt.

A két férfiú egy kellemes órát töltött el egymástársaságában . Már amennyire kellemesnek lehet nevezniAllan számára azt a beszélgetést, melyet Nixon állandóan apolitikára akart terelni. Az amerikai elnök arra volt kíváncsi,hogyan működik a politika Indonéziában. Amanda nevénekemlítése nélkül Allan sok érdekes részlettel fűszerezve

elmondta, hogyan lehet politikai karriert csinálniIndonéziában. Nixon elnök érdeklődéssel hallgatta, látszottrajta, hogy közben elgondolkodik.

– Érdekes – mondta Nixon. – Érdekes.

* * *

Allan és Julij elégedettek voltak egymással, és elégedettennyugtázták a fejleményeket. Úgy tűnt, a GRU és a KGB iscsökkenti a kémvadászat intenzitását, és Julij és Allanörömmel fogadta ezt is. Vagy ahogy Allan mondta:

– Jobb érzés, ha nem üldözi az embert két gyilkosszervezet, mint ha üldözi.

És hozzáfűzte azt is, hogy nem érdemes sokatfoglalkozniuk a KGB-vel, a GRU-val és az egyébrövidítésekkel, amikor ezen a téren úgyse tehetnek semmit.Viszont ideje volna már, hogy kitaláljanak valami újabbinformációt Hutton titkos ügynök és az elnöke számára.Jelentős rozsdakár a közép-hatótávolságú rakétákkamcsatkai bázisán, mi volna, ha ezzel a témávalkapcsolatban dolgoznának ki valamit?

Julij lelkendezve dicsérte Allan nagyszerű képzelőerejét.Hiszen ezek után már pofonegyszerű a jelentésekmegfogalmazása. És sokkal több idejük marad az evésre-

ivásra és egymás társaságára.

* * *

Nixonnak minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen adolgok alakulásával. Egészen addig, amíg aztán mársemmi oka nem volt rá.

Az amerikai nép szerette elnökét, és 1972 novemberébennagy csinnadrattával újra is választotta. Nixon negyvenállamban nyert, George McGovern, nagy nehezen, egyben.

De egy idő után a problémák sokasodni kezdtek. Aztánmég tovább sokasodtak. Végül Nixonnak valami olyasmitkellett tennie, amit amerikai elnök korábban még nem tett.

Le kellett mondania.

Allan a moszkvai városi könyvtárban minden beszámolótelolvasott az úgynevezett Watergate-üggyel kapcsolatban.Nixon végeredményben adót csalt, törvénytelenül fogadottel pénzeket a kampánya során, titkos bombatámadásokraadott utasítást, üldözte politikai ellenségeit, betöréseket éslehallgatásokat rendelt meg. Allan arra gondolt, azelnökben mély nyomot hagyhatott az a dupla konyak mellettfolytatott beszélgetés. És azt mondta az újságban közöltNixon-fotónak:

– Inkább Indonéziában kellett volna politikusi pályáralépned. Ott sokra vitted volna.

* * *

Teltek az évek. Nixont Gerald Ford követte az elnökiszékben, őt pedig Jimmy Carter. Brezsnyev viszontmindvégig maradt a helyén, akárcsak Allan, Julij ésLarissza. Az utóbbiak ötször-hatszor találkoztak mindenévben, és mindannyiszor nagyon jól érezték magukategymás társaságában. Minden alkalommal összeállítottakegy fantáziadús jelentést a szovjet atomstratégia aktuálisállásáról. Allan és Julij úgy döntött, az évek soránfokozatosan csökkentik a szovjet atomütőerő nagyságát,mert látták, az amerikaiak mennyire örülnek neki(függetlenül az elnök személyétől), és mennyire javul ettől anemzetközi találkozókon az országok vezetőinekhangulata.

De ki látott már olyan boldogságot, amely sokáig tart?

Egy napon, nem sokkal a SALT II. egyezmény aláírása utánBrezsnyev a fejébe vette, hogy Afganisztánnak szükségevan a segítségére. El is küldte elit csapatait Afganisztánba,akik az ország elnökét azon nyomban eltakarították azútból, és egyben az élők sorából is, úgyhogy Brezsnyevneknem maradt más választása, mint kinevezni a sajátemberét.

Carter elnök, mondani se kell, megharagudott (enyhénszólva) Brezsnyevre. Hiszen még meg se száradt a tinta aSALT II. egyezmény aláírása után. Carter úgy döntött,bojkottálja a moszkvai olimpiát, és a CIA segítségévelnöveli a mudzsahedek, a fundamentalista afgán gerilláktitkos támogatását.

Carter ennél többet nem is nagyon tehetett, merthamarosan át kellett adnia a kormányrudat RonaldReagannek, akinek hamarabb elfogyott a türelme, hakommunistákról, és közülük is kivált a vén csatalóról,Brezsnyevről volt szó.

– Nagyon mérges embernek látszik ez a Reagan – mondtaAllan Julijnak, amikor először találkoztak az új elnökhivatalba lépése után.

– Igen – felelte Julij. – És csakhamar már nem tudunktöbbet leszerelni a szovjet atomfegyver-készletből, mertakkor nem marad semmi.

– Javaslom, hogy fordítsunk egyet a dolgokon – mondtaAllan. – Meglátod, Reagan attól majd egy kicsitmegszelídül.

A legközelebbi kémjelentés, amely Hutton titkos ügynökközvetítésével jutott el az USA-ba, a rakétavédelem

területén óriási szovjet offenzíváról adott hírt. Allant afantáziája felrepítette egészen a világűrbe. Kitalálta, hogy aszovjet rakéták onnan a magasból mindent szét tudnánaklőni, és meg tudnák állítani az USA szárazföldi haderejénekminden támadását.

Allan, a politikailag analfabéta amerikai ügynök és Julij, apolitikailag teljesen süket orosz atomszakértő ezzelelindította azt a folyamatot, amely a Szovjetunióösszeomlásához vezetett. Ronald Reagan ugyanisiszonyúan dühbe gurult, amikor megkapta Allan jelentését,és azonnal beindította a Strategic Defense Initiative nevűprogramot, közismertebb nevén a „csillagháborús” tervet. Aprogram leírása a lézerágyúkkal felszerelt űrhajókkal szinteszóról szóra követte azt az elképzelést, melyet Allan és Julijagyait ki néhány hónappal korábban egy moszkvaiszállodai szobában a – szerintük – éppen megfelelőmennyiségben elfogyasztott vodka hatása alatt. Astratégiai védelemre fordítható amerikai költségvetés ezzelszintén az egekbe szökkent. A Szovjetunió megpróbáltlépést tartani a kiadások növekedésével, de nem bírtatempót. A birodalom viszont repedezni kezdett a szélein.

Nem lehet pontosan tudni, hogy az amerikai offenzíva miattkapott sokk vagy valami más miatt, de annyi bizonyos,hogy Brezsnyev 1982. november 10-én szívrohambanmeghalt. Allan, Julij és Larissza soron következőhírszerzési összejövetele éppen másnap estére esett.

– Mi volna, ha abbahagynánk már ezt a marhaságot? –kérdezte Larissza.

– Igen, én is azt mondom, hagyjuk már abba ezt amarhaságot – mondta Julij.

Allan bólintott, egyetért vele, hogy egyszer mindent abbakell hagyni, kivált, ha marhaságról van szó, és úgy érzi, ez amondhatni égi jel is arra inti őket, hogy most kellvisszavonulniuk, amikor Brezsnyev szaga pillanatokon belülrosszabb lesz, mint valaha.

Majd hozzátette, hogy másnap reggel felhívja PárizsbanHutton ügynököt. Hosszú időt, tizenhárom és fél évet töltötta CIA szolgálatában, ennyi elég volt. Hogy az idő nagyrészében látszattevékenységet folytatott, az most nem idetartozik. Egyébként mind a hárman úgy gondolták, hogy ezta tényt Hutton titkos ügynök és a hepciás elnöke előtt jobb,ha titokban tartják.

Itt az ideje, hogy a CIA Julijt és Larisszát kijuttassa NewYorkba, ahogy azt korábban már megígérték nekik; Allanpedig azon kezdett gondolkodni, hogy újra megnézimagának a jó öreg Svédországot.

* * *

A CIA és Hutton ügynök betartotta ígéretét. Julijt és

Larisszát Csehszlovákián és Ausztrián keresztülkicsempészték Amerikába. Kaptak egy lakástManhattanben, a West 64th Streeten, valamint egy akkoraévjáradékot, amely messze meghaladta szükségleteiket.Valójában a CIA-nak sem kerültek sokba, mert előbb Julijhalt meg álmában, 1984 januárjában, három hónappalkésőbb pedig Larissza halt bele a gyászba. Mindkettenhetvenkilenc évet éltek, és életük legboldogabb éve 1983volt, amikor a Metropolitan a házaspár számárafeledhetetlen előadások egész sorozatával ünnepelte megfennállásának századik évfordulóját.

Allan összecsomagolta holmiját moszkvai lakásában, ésbejelentette az amerikai követség könyvelési osztályán,hogy végleg eltávozik. A hivatal ekkor vette észre, hogyAllen Carson nevű alkalmazottjuk érthetetlen oknál fogvacsak költségtérítést kapott a követségen töltött tizenháromév és öt hónap alatt.

– Soha nem tűnt fel magának, hogy nem kap fizetést? –kérdezte Allantól a hivatalvezető.

– Nem – felelte Allan. – Nem eszem sokat, a pálinka megolcsó. Futotta abból, amit kaptam.

– Tizenhárom éven át?

– Bizony, hogy szalad az idő.

A hivatalvezető furcsán nézett Allanra, és ígéretet tett rá,gondoskodik róla, hogy Carson úr, vagy akármi is az igazineve, csekken megkapja az elmaradt járandóságát, mihelytjelentkezik érte a stockholmi amerikai nagykövetségen.

27. FEJEZET

Péntek, 2005. május 27. - csütörtök, 2005. június 16.

Amanda Einstein még élt. Nyolcvanhárom éves volt, ésBalin, annak a luxushotelnek az egyik lakosztályában lakott,melyet legidősebb fia, Allan vezetett.

Allan Einstein ötvenegy éves, rendkívül éles eszű férfi volt,akárcsak egy évvel fiatalabb öccse, Mao. MiközbenAllanból közgazdász lett (igazi közgazdász), és lassankéntszálloda-igazgató (a szóban forgó szállodát anyjától kaptaajándékba a negyvenedik születésnapjára), a kisöcsi Maoa mérnöki pályát választotta. Pályája nehezen indult, mertMao nagyon lelkiismeretes ember volt. Indonézialegnagyobb olajvállalatánál helyezkedett el, ahol a termelésminőségbiztosítása lett a feladata. Mao elkövette azt ahibát, hogy jól végezte a feladatát. A cég középvezetőiegyszer csak nem tudták zsebre vágni azokat a pénzeket,melyeket különféle javításokra akartak fordítani, mert nemvolt mit megjavítani. Az olajtársaság hatékonyságaharmincöt százalékkal megnőtt, és Mao Einstein lett a céglegnépszerűtlenebb embere. Amikor munkatársaifolyamatos piszkálódásai egyre fenyegetőbbé váltak, MaoEinstein megelégelte a dolgot, állást változtatott, és elment

dolgozni az Egyesült Arab Emirátusokba. Ott is jelentősenmegnövelte a munka hatékonyságát, miközben a hazaicégnél a termelékenység mindenki legnagyobbmegelégedésére visszasüllyedt a régi szintre.

Amanda végtelenül büszke volt mind a két fiára. Csak aztnem értette, hogy lehet, hogy mind a kettőnek annyi eszevan. Herbert egyszer mesélt valamit, hogy a családjábanjóféle gének is vannak, de Amanda már nem emlékszik rá,mire célzott ezzel.

Akárhogy is, Amanda túláradó boldogsággal fogadta Allantelefonhívását, és közölte, hogy barátaival együtt szívesenlátja az egész társaságot Bali szigetén. Mindjárt beszél isaz ifjabb Allannal, aki kénytelen lesz kirakni néhányvendéget, ha a szálloda éppen tele van. És felhívja Maót isAbu Dhabiban, és hazarendeli egy kis szabadságra. Igen,italokat természetesen felszolgálnak a szállodában, kisesernyővel és esernyő nélkül is. És igen, Amandamegígérheti, hogy magában a felszolgálásbanszemélyesen nem kíván részt venni.

Allan azt mondta, hamarosan mind ott lesznek. Befejezésülés bátorításul még azt mondta, nem hitte volna, hogy vanember a földön, aki ilyen szerény képességekkel ilyensokra viszi, mint Amanda. Amanda olyan szépnek találtaezt a megjegyzést, hogy könnybe lábadt tőle a szeme.

– Gyertek, drága Allan, minél hamarabb. Siessetek!

* * *

Ranelid vizsgálóbíró a délutáni sajtótájékoztatót a Kickinevű rendőrkutyáról szóló szomorú bejelentéssel kezdte. Ővolt az a kutya, aki holttestet jelzett az åkeri öntödénél azona bizonyos hajtányon, aminek az alapján a vizsgálóbírótöbbféle következtetést is levont – a kutya jelzése alapjánhelyesnek nevezhető következtetéseket, de sajnos, mégistéveseket.

Most derült csak ki, hogy a szóban forgó kutya közvetlenülaz eset előtt megzavarodott, elvesztette nyomjelzőképességét, és ezért nem lehetett volna megbízni benne.Egyszóval, azon a helyen soha nem volt semmiféle hulla.

A vizsgálóbíró viszont éppen most tudta meg, hogy anevezett rendőrkutyát elaltatták, ami végül is bölcs döntésvolt a gazdája részéről (arról, hogy Kicki új nevet kapott, éséppen úton volt Härjedalenbe, eddigi gazdájánakbátyjához, a vizsgálóbíró soha nem szerzett tudomást).

Ranelid vizsgálóbíró továbbá sajnálkozását fejezte kiamiatt is, hogy az eskilstunai rendőrség nem tájékoztattaróla, hogy a Never Again csoport újabban rendkívültiszteletreméltó, evangelizációs tevékenységet folytat. Hatudta volna, egészen más irányba terelte volna a

vizsgálatot. A korábbi következtetései tehát részben egymegkergült kutya jelzésén, részben a rendőrség általszolgáltatott téves információn alapultak. Ezért Ranelidvizsgálóbíró a rendőrség nevében bocsánatot kér.

Ami a Rigában megtalált Henrik Kübli Hultén holttestét illeti,elmondhatja, hogy az ügyben újabb vizsgálatot rendeltek el.A hasonlóképp elhalálozott Bengt Karó Bylund ügyétviszont lezárták. Itt ugyanis minden jel arra mutat, hogyBylund belépett az Idegenlégióba. Mivel a Légiónyilvántartásában szinte mindenki valamilyen álnévenszerepel, a dolgot nem lehet ellenőrizni. Az viszont szintebiztosan állítható, hogy Bylund egy öngyilkos terroristamerényletének esett áldozatul Dzsibuti belvárosában,néhány nappal korábban.

A vizsgálóbíró ezután részletesen ismertette a csoporttagjainak belső kapcsolatrendszerét, és ebben azösszefüggésben felmutatta azt a bőrkötéses Bibliát, melyetBosse Ljungbergtől kapott. Az újságírók ezek után tudniszerették volna, hol találkozhatnának Allan Karlssonnal éstársaival, hogy az üggyel kapcsolatban az ő véleményüketis meghallgassák, de erre nézve a vizsgálóbíró nem tudottpontos tájékoztatást adni (semmiképp sem szerette volna,hogy a szenilis vén fasz találkozzon a sajtó képviselőivel,és aztán hetet-havat összehordjon nekik Churchillről ésisten tudja, még kiről). Az újságírók ezután visszaterelték a

szót Kübli Hulténre. Hiszen őt valószínűleg meggyilkolták,de nem azok, akiket eddig gyanúsítottak vele. Akkorviszont ki ölhette meg Hultént?

Ranelid eredetileg azt remélte, ez az ügy szép lassanfeledésbe merül, most azonban hangsúlyoznia kellett, hogya sajtótájékoztató után azonnal megindul az új vizsgálat, ésha eredményes lesz, természetesen tájékoztatni fogja anyilvánosságot.

Ranelid vizsgálóbíró legnagyobb meglepetésére a jelenlévő újságírók beérték a válaszaival. Ő is és a karrierje istúlélte ezt a napot.

* * *

Amanda Einstein arra kérte Allant és barátait, hogysiessenek, minél hamarabb jöjjenek el hozzá Balira, és ezteljesen egybevágott a baráti társaság terveivel.Valamelyik szemfüles újságíró előbb-utóbb úgyismegtalálja a Klockaregårdba vezető utat, és mire ezbekövetkezik, jobb volna, ha ők már nem volnának ott. DeAllan már megtette a magáét azzal, hogy kapcsolatbalépett Amandával. A többi a Szépség dolga.

Klockaregårdtól nem messze található a Såtenäs légiezred bázisa, ahol van olyan Hercules repülőgép, amelyikkönnyedén el tud szállítani egy elefántot, akár kettőt is. A

kérdéses repülőgép többször is eldübörgött Klockaregårdfelett, halálra rémítve szegény állatot, innen támadt aSzépség ötlete.

A Szépség felhívott Såtenäsben egy ezredest, aki rémesensokat akadékoskodott. Mindenféle engedélyeket ésbizonyítványokat akart látni, mielőtt egyáltalán fontolóravenné, milyen nemzetközi légi úton történő szállításisegítséget tud adni bizonyos számú embernek és állatnak.A légierőnek például tilos versenyeznie a szabadpiaconműködő cégekkel, ezt igazolandó viszont szüksége van amezőgazdasági tárca jóváhagyó nyilatkozatára. A gépnektovábbá legalább négyszer meg kell szakítania útját, le kellszállnia, és minden repülőtéren állatorvosnak kellellenőriznie a szóban forgó állat állapotát. Mivel elefántrólvan szó, a leszállásonkénti pihenőidő nem lehet kevesebbtizenkét óránál.

– Picsába a svéd bürokráciával – mondta a Szépség, ésfelhívta a Lufthansa központját Münchenben.

A német légitársaság egy fokkal nagyobbegyüttműködésre lett volna hajlandó. Természetesen feltudnak venni egy elefántot és néhány utast a Göteborgközelében lévő Landvetter repülőtéren, és természetesenel tudják őket szállítani Indonéziába. Az elefántnakmindössze tulajdonosi hozzájárulásra van szüksége,valamint arra, hogy legyen a gép fedélzetén oklevelesállatorvos. Az utasoknak és az elefántnak természetesen

érvényes úti okmánnyal és vízummal kell rendelkezniük,hogy beléphessenek az Indonéz Köztársaság területére.Ha ezek mind megvannak, semmi akadálya, hogy alégitársaság szakemberei három hónapon belülmegtervezzék és megszervezzék az utazást.

– Picsába a német bürokráciával – mondta a Szépség, ésfelhívta Indonéziát.

Nem volt könnyű dolga, mert Indonéziában ötvenegylégitársaság működik, és korántsem mindegyik irodájábanül angolul is beszélő alkalmazott a telefon mellett. De aSzépség nem adta fel, és végül sikerült felhívnia egyet.Palembangban, Szumátra szigetén talált egy olyanszállítmányozási céget, amely megfelelő térítés ellenébenhajlandó lebonyolítani egy utat Svédországba és vissza.Rendelkeznek egy erre a célra alkalmas Boeing 747-esgéppel, melyet nemrég vásároltak az azerbajdzsánihadseregtől (mindez szerencsére még azelőtt történt, hogyaz EU-ban feketelistára tették volna az összes indonézlégitársaságot, megtiltva nekik, hogy leszálljanak Európaterületén). A cég vállalja, hogy elintézi a Svédországbanszükséges adminisztrációt, viszont a megrendelő dolga,hogy leszállási engedélyt szerezzen Baliban. Állatorvos? Azminek?

Már csak az a kérdés volt hátra, hogy mindez mibe kerül,és hogyan fizessenek. Mire a Szépségnek, gazdagszókincsét bevetve, sikerült meggyőznie a céget, hogy

fogadják el a viteldíjat svéd koronában, készpénzben, asvéd repülőtéren, a csomag ára húsz százalékkalmegemelkedett.

Miközben Indonéziában a Boeing levegőbe emelkedett, éselindult Svédország felé, a barátok újabb haditanácsottartottak. Bennyre és Juliusra várt a feladat, hogyhamisítsanak néhány igazolást, melyeket bemutathatnak aLandvetter repülőtér minden bizonnyal szőrszálhasogatószemélyzetének, Allan pedig megígérte, hogy megszerzi abalinéziai leszállási engedélyt.

* * *

Göteborg repülőterén természetesen semmi nem mentsimán, de Benny nemcsak a hamis állatorvosi diplomájátmutatta be, hanem bizonyságot tett a szakkifejezésekmegfelelő ismeretéről is. Az elefánt oltási lapja, hatóságiállatorvosi bizonyítványa, valamint az Allan által indonéznyelven kitöltött, hitelt érdemlő okmányok egész kötegevégül megtette a magáét, és mindannyian elfoglalhattákhelyüket a gép fedélzetén. Mivel a hazugságok sorába abarátok azt is bevették, hogy útjuk következő állomásaKoppenhága, senki nem kért tőlük útlevelet.

A gépen a következők utaztak: a százéves Allan Karlsson,

az ártatlannak nyilvánított hétpróbás tolvaj, Julius Jonsson,az örök diák, Benny Ljungberg, ennek menyasszonya, aszépséges Gunilla Björklund, Gunilla két háziállata: Szonja,az elefánt és Buster, a juhászkutya; Benny Ljungbergbátyja, az újabban vallásos érzületű élelmiszer-nagykereskedő, Bosse; a korábban nagyon magányosAronsson felügyelő Eskilstunából; az egykori bandavezér,Per-Gunnar Gerdin, valamint ennek anyja, a nyolcvanévesRose-Marie, az, aki egykor azt a szerencsétlenülmegfogalmazott levelet küldte a fiának a hallibüntetésvégrehajtási központba.

Az út tizenegy óra hosszat tartott, nem kellett feleslegesmegállásokkal még hosszabbá tenniük, és mindenkifrissen és jó erőben várta, mikor jelzi a kapitány, hogyközelednek Bali nemzetközi repülőtere felé, ami egyben aztis jelentette, eljött az ideje, hogy Allan elővegye azt abizonyos leszállási engedélyt. Allan azt felelte, a kapitánycsak szóljon neki, amikor a repülőtér irányítótornyabejelentkezik, a többit majd ő elintézi.

– Hát... itt volnánk – mondta a kapitány aggodalmasan. –Mit válaszoljak? Bármit csinálhatnak velünk, le is lőhetnek!

– Nem úgy van az – mondta Allan, és átvette a kapitánytól afülhallgatót és a mikrofont. – Halló? Bali repülőtér? – szóltbele angolul, és nyomban válaszoltak is neki, azt mondták,ha a gép nem azonosítja magát azonnal, máris riasztják azindonéz légierőt.

– A nevem Dollár – mondta Allan. – Százezer Dollár.

Az irányítótorony elnémult. A gép indonéz kapitánya és amásodpilóta elismerő tekintettel nézett Allanra.

– A repülésirányító most alkudozik saját magával és akörülötte ülőkkel, hányfelé osszák szét – magyarázta Allan.

– Tudom – mondta a kapitány.

Még néhány másodpercig eltartott, amíg a repülésirányítóújra bejelentkezett.

– Halló? Ott van, Mr. Dollár?

– Igen, itt vagyok – felelte Allan.

– Bocsánat, de nem értettem jól, mi is a keresztneve,mister Dollár?

– Százezer – mondta Allan. – Mr. Százezer Dollár a nevem,és engedélyt kérek a leszállásra a repülőterükön.

– Bocsánat, Mr. Dollár, de rosszul hallom. Lenne olyankedves még egyszer megismételni a keresztnevét?

Allan elmagyarázta a kapitánynak, hogy a repülésirányítósrófolni próbálja az árat.

– Tudom – mondta a kapitány.

– A keresztnevem Kétszázezer – mondta Allan. – Kapunkengedélyt a leszállásra, vagy nem?

– Egy pillanat, Mr. Dollár – felelte a repülésirányító,miközben a környezetében tartózkodók válaszait várta,majd azt mondta:

– Isten hozta Bali szigetén, Mr. Dollár. Örömmel látjukminálunk.

Allan köszönetét mondott a repülésirányítónak, ésvisszaadta a mikrofont és a fülhallgatót a kapitánynak.

– Látom, járt már ezen a vidéken korábban is – mondtamosolyogva a kapitány.

– Indonézia a lehetőségek országa – felelte Allan.

Amikor Bali nemzetközi repülőterének magas rangúvezetői megtudták, hogy Mr. Dollár útitársai közül többneknincs útlevele, és hogy egyikük majdnem öt tonnát nyom éskettő helyett négy lába van, további ötvenezer dollárt kérteka vámpapírokért, a tartózkodási engedélyekért és amegfelelő szállítóeszközért Szonja számára. De a leszállásután még egy óra sem telt el, amikor az egész csoportmegérkezett az Einstein család szállodájába, beleértveSzonját is, aki az utat Benny és a Szépség társaságában a

reptér egyik catering járművén tette meg (a délutániszingapúri járat utasai aznap sajnálatos módon ellátásnélkül maradtak).

Amanda, Allan és Mao fogadta őket, és az örömteliüdvözlés és ölelkezés után a vendégeket a szobájukbakísérték. Szonja és Buster eközben sétálhatott, illetvefutkározhatott egyet a szálloda hatalmas és bekerítettparkjában. Amanda közben már ki is fejezte sajnálkozását,hogy Szonjának nemigen találni társaságot Bali szigetén,de haladéktalanul gondoskodni fog róla, hogy megfelelőfiúelefántot hozassanak neki Szumátráról. Busternekviszont nem lesz gondja a lányok társaságával; bővenválogathat közülük itt a szigeten.

Amanda megígérte még, hogy estefelé hatalmas balinézmulatságot csapnak a vendégek tiszteletére, és előttemindenkinek azt javasolta, hogy szunyókáljon egy kicsit.

Csak hárman nem fogadták meg Amanda tanácsát.Durbincs és a mamája nem akartak tovább várni az elsőesernyős italra, és ezzel Allan is így volt, csak esernyőnélkül.

Kiültek a tengerparton elhelyezett nyugágyakba,kényelmesen elhelyezkedtek, és várták, hogy felszolgáljáknekik a bárban megrendelt italokat.

A nyolcvannégy éves pincérnő egyszerűen kivette a mixerkezéből a tálcát.

– Itt a piros esernyős koktél Gerdin úrnak. És a zöldesernyős ital önnek, Gerdinné asszony. És... várjunk csak...mit is rendeltél, Allan? Tejet?

– Ügy emlékszem, megígérted, hogy nem avatkozol be afelszolgálásba, kedves Amanda – mondta Allan.

– Hazudtam, drága Allan. Hazudtam.

* * *

Az édenkertben leszállt az alkony, és a társaság összegyűlta háromfogásos vacsorára, melyre Amanda, Allan és MaoEinstein hívta meg őket. Az előétel sate lilit volt, a főételbebek betutu, a desszert pedig egy adag jaja batun bedil.Melléje nagy poharakban hozták a tuak wayaht, apálmasört mindenkinek, kivéve Bennynek, aki vizet ivott.

Első estéjük Indonéziában éppolyan kellemes volt, mintamilyen hosszú. A vacsorát mindenki pisang ambonnalfejezte be, kivéve Allant, aki grogot kapott, és Bennyt, akiegy csésze teát kért.

Bosse úgy érezte, hogy egy ilyen nap és ilyen mértékenfelül örömteli este végén valamiféle egyensúlyt kell

teremtenie; felállt, és Jézus szavait kezdte idézni Mátéevangéliumából („Boldogok, akik éheznek és szomjaznakaz igazságra, mert ők megelégíttetnek”). Bosse úgygondolta, mindannyian jobbak lehetnének, hameghallgatnák Isten szavait, és tanulnának belőlük. Aztánösszekulcsolta kezét, és köszönetét mondott aMindenhatónak ezért a rendkívül különleges éskülönlegesen jó napért.

– Mára ennyi elég is lesz – törte meg Allan a Bosse szavaiután beállt csöndet.

* * *

Bosse köszönetét mondott az Úrnak, és talán az Úr isköszönetét mondott nekik, mert az öröm és boldogságkitartott és elmélyült a balinéziai szállodában lakó svédekkülönös gyülekezetében. Benny megkérte a Szépség kezét(„Hozzám jössz feleségül?” „Még szép, vanyek! Most,azonnal!”) Másnap este megtartották a kézfogót, maga alagzi pedig három napig tartott. A nyolcvanéves Rose-Marie Gerdin megtanította a helyi nyugdíjasklub tagjainak,hogyan kell játszani a Kincses Sziget nevű társasjátékot(de csak annyira, hogy azért minden menetet ő nyerhessenmeg); Durbincs naphosszat elüldögélt egy napernyő alatt atengerparton, és iszogatta a szivárvány minden színébenfelszolgált esernyős koktélokat; Bosse és Julius vett

magának egy kis halászhajót, amit aztán ritkán hagytakcsak el, Aronsson felügyelő pedig a felsőbb körökkedvence lett Bali szigetén; fehér ember volt, bule,rendőrfelügyelő, és ha mindez még nem lett volna elég, avilág legkevésbé korrupt országának polgára. Ennélegzotikusabb jelenséget elképzelni sem lehetett.

Allan és Amanda mindennap sétált egyet a szállodaközelében a hófehér tengerparton. Sokat beszélgettek, ésegyre jobban érezték magukat egymás társaságában.Lassan melegedtek össze, Amanda végtére isnyolcvannégy éves volt, Allan pedig egy ideje már aszázegyediket taposta.

Egy idő után már fogták egymás kezét, de csak azegyensúly megőrzése miatt, hogy el ne essenek. Aztán úgydöntöttek, hogy esténként kettesben vacsoráznak Amandateraszán, túl zajosnak érezték már a nagy társaságot. Allanvégül beköltözött Amandához. Allan szobáját így ki lehetettadni a turistáknak, ami végül is növelte a hoteljövedelmezőségét.

Az elkövetkező napok egyikén Amanda séta közbenfelvetette, hogy nem kellene-e nekik is követniük Benny ésa Szépség példáját, vagyis összeházasodniuk, ha márúgyis együtt laknak. Allan azt felelte, hogy Amanda hozzáképest ugyan még kislánykorban van, de ettől akörülménytől el tud tekinteni. A grogjait az utóbbi időbenpedig maga keveri, úgyhogy ez sem jelent problémát. Allan

tehát a maga részéről nem lát semmi különösebb akadálytAmanda javaslatának útjában.

– Akkor megegyeztünk? – kérdezte Amanda.

– Meg – felelte Allan.

És erősen megszorították egymás kezét. Az egyensúlymiatt.

* * *

A vizsgálat Henrik Kübli Hultén halálának körülményeitilletően hamar befejeződött, és nem hozott eredményt. Arendőrök átnézték Kübli múltbeli ügyeit, kihallgatták egykoritársait Smålandon (nem messze Tószegtől, GunillaBjörklund tanyájától), akik nem láttak, nem hallottak semmit.

A rigai kollégák megtalálták azt az alkoholistát, aki aMustangot bevitte a roncstelepre, de egyetlen értelmesszót sem bírtak kihúzni belőle mindaddig, amíg az egyikkollégának eszébe nem jutott, hogy bele kell tölteni együveg vörösbort. Az idült alkoholistának ettől megeredt anyelve, és elmondta, hogy sejtelme sincs róla, ki kérte tőleezt a szívességet. Egyszer csak felbukkant mellette valaki apadnál, ahol üldögélni szokott, és egy egész rekesz bor volta kezében.

– Kétségtelen, hogy akkor sem voltam józan – magyaráztaa hajléktalan alkoholista. – Annyira részeg azonban sohanem vagyok, hogy nemet mondanék négy üveg borra.

Egyetlen újságíró jelentkezett csak néhány nap múlva, hogymegtudja, milyen eredményt hozott a nyomozás KübliHultén halálának ügyében, de kérdéseire már nem Ranelidvizsgáló-bírónak kellett válaszolnia. Ő ugyanis időközbenszabadságra ment, elcsípett egy „last minute” helyet egyLas Palmasba induló chartergépen. Tulajdonképpen mégmesszebb akart menni, minél távolabb az otthoni dolgoktól;Baliról sok szépet hallott, de ott már nem volt szabad hely.

Jó lesz a Kanári-szigetek is. Itt üldögélt most egynyugágyban egy napernyő alatt, kezében egy esernyőskoktéllal, és azon gondolkodott, vajon mi lehet Aronssonnal.Állítólag felmondott, de előbb kivette az összes bennmaradtszabadságát, és egyszerűen eltűnt.

28. FEJEZET

1982-2005

Az elmaradt bért jókor kapta meg az amerikai követségtől.Allan talált egy kis piros házat mindössze néhánykilométernyire attól a helytől, ahol született és felnőtt.Megvette, és készpénzben fizette ki az árát. Ezzelösszefüggésben vitába keveredett a svéd hatóságokkal asaját létezése kérdésében. Végül nemcsak hogyelismerték a létezését, de Allan legnagyobbmeglepetésére egyszer csak nyugdíjat kezdtek folyósítanineki.

– Miért? – kérdezte Allan csodálkozva.

– Mert nyugdíjas – felelte a hatóság.

– Az volnék? – kérdezte Allan.

Az volt, bizony már jó ideje. Tavasszal tölti be a hetven-nyolcadik évét, és Allan egyszer csak azon kapta magát,hogy a körülmények ellenére, és szinte észrevétlenül –megöregedett. Igaz, lesz még ennél öregebb is...

Teltek-múltak az évek, szép kényelmes tempóban, és Allannem befolyásolta a világ dolgainak fejlődését semmilyenirányban. Még Flenben sem volt semmilyen hatással az életalakulására, pedig időnként bement a városba ennivalótvásárolni (Gustavsson nagykereskedő unokájától, aki ahelyi szupermarket vezetője volt, és szerencsére sejtelmesem volt róla, hogy Allan kicsoda). A városi könyvtárbaviszont már nem járt be, mert Allan rájött, hogy elő isfizethet az újságokra, melyeket olvasni szeretne, és akkorszépen odahozzák neki a házához, a postaládájába.Fölöttébb praktikus megoldás!

Amikor az yxhulti ház magányos lakója nyolcvanhárom éveslett, úgy érezte, fárasztja már a biciklizés Flenbe és vissza,úgyhogy vett magának egy autót. Egy pillanatra az isfelötlött benne, hogy ebből az alkalomból jogosítványt isszerez magának, de amikor a gépjármű-oktatólátásvizsgálatról és alkalmassági bizonyítványról kezdettbeszélni, Allan nyomban elhatározta, hogy nem mond le azautóvezetésről. Amikor az oktató a későbbiekben aszakirodalomról, az elméleti oktatásról, az ügyességifeladatokról és a záróvizsgáról beszélt neki, Allan már megse hallotta, amit mond.

1989-ben immár komolyan megkezdődött a Szovjetuniószéthullása, és a pálinkáját saját maga főző yxhultiöregembert ez egyáltalán nem lepte meg. Hiszen akormányrúdnál álló, Gorbacsov nevű új fiatalember azzal

kezdte munkáját a hatalomban, hogy harcot hirdetett anemzetet sújtó mértéktelen vodkaivási szokások ellen.Ezzel nemigen fogja megnyerni és maga mögé állítani atömegeket, ezt előre is megmondhatták volna neki.

Még ugyanebben az évben, éppen Allan születésnapjánegy macskakölyök jelent meg Allan házának ajtajában, ésjelezte, hogy éhes. Allan behívta a konyhába, és megkínáltatejjel és kolbásszal. A macskakölyök ezt olyan rendesviselkedésnek tartotta, hogy úgy döntött, beköltözikAllanhoz.

Házimacska volt, cirmos, kandúr, nyomban Molotov lett aneve, de nem a külügyminiszter, hanem a „koktél” után.Molotov nem sokat beszélt, de rendkívül intelligens volt, ésfantasztikusan tudott hallgatni. Ha Allan el akart mondanineki valamit, csak hívnia kellett, és a macska azonnyomban megjelent (ha éppen nem egérre vadászott,Molotov ugyanis mindig betartotta a fontossági sorrendet).Felugrott Allan ölébe, kényelmesen elhelyezkedett, éshegyezni kezdte a fülét, mintegy jelt adva, hogy készen állgazdája történetének meghallgatására. Ha Allan közbenmég Molotov nyakát is vakargatta, akkor a beszélgetésseltöltött idő hosszúságát semmi sem korlátozhatta.

És amikor Allan nem sokkal ezután úgy döntött, hogycsirkét is akar tartani, elég volt egyszer elmondaniMolotovnak, hogy nem szabad a csirkét hajkurászni, mertMolotov bólintással jelezte, hogy megértette a

figyelmeztetést. Az, hogy később egyáltalán nem törődöttvele, és addig hajkurászta a csirkéket, amíg Allan ismegelégelte, más lapra tartozik. Végül is miért viselkednemásképp? Hiszen macska.

Allan úgy gondolta, Molotov eszén senki nem tud túljárni,még az a róka sem, amelyik állandóan a tyúkól körülólálkodott, és lyukat keresett a kerítésen. A róka amacskára is szemet vetett, de Molotov gyorsabb volt nála.

További évek gyűltek azok mellé, melyeket Allan már eddigösszegyűjtött. És a hatóság minden hónapban elküldte nekia nyugdíjat, amiért Allannak viszonzásképp semmit nemkellett tennie. Allan a pénzen sajtot, kolbászt, krumplit vett,és néha egy-egy zacskó cukrot is. Előfizetett a helyi lapra,az Eskilstuna-Kurirenre, és kifizette a villanyszámlát,amikor elküldték neki.

Miután mindezt és még néhány apróságot elintézett, ésmég mindig maradt valamennyi pénze minden hónapban,nem tudta, mit csináljon vele. A felesleges pénzt egyszerbetette egy borítékba, és visszaküldte a hatóságnak, deegy idő után egy hivatalnok kereste fel Allant a házában, ésközölte vele, hogy ilyet nem lehet csinálni. Allan visszakaptaa pénzét, és meg kellett ígérnie, hogy a jövőben nempackázik a hatóságokkal.

Allan és Molotov jól megvolt egymással. Ha az időjárásengedte, mindennap rövid biciklitúrát tettek a környékdűlőútjain. Allan nyomta a pedált, Molotov pedig acsomagtartó kosárban ült, és élvezte az arcába fújó szeletés a sebességet.

Kellemesen teltek a kis család napjai, mindenre jutott idő.Egészen addig, amíg kiderült, hogy nemcsak Allan, hanemMolotov is megöregedett. A róka ugyanis egyszer csakutolérte a macskát, ami meglepetésként érte magát a rókátés a macskát is, Allant viszont elszomorította.

Allan talán még soha nem volt ennyire szomorú, és aszomorúsága csakhamar haragba csapott át. A vénrobbantómester könnyekkel a szemében állt ki averandájára, és belekiáltott a téli éjszakába:

– Jól van, te kurva róka, ha háború, akkor legyen háború!

Életében először Allant valóban elöntötte a méreg. Ésharagját nem enyhítette sem a grog, sem a jogosítványnélküli autózás, sem a szokatlanul hosszú biciklitúra. Allantudta, hogy a harag rossz tanácsadó. Most mégis hallgatottrá.

Elhelyezett egy robbanótöltetet a tyúkól mögött, mely akkorlép működésbe, amikor a róka legközelebb újramegpróbálja bedugni a kerítésen az orrát. De dühébenAllan megfeledkezett róla, hogy benn a házban épp a tyúkól

mögötti fal tövében tartja a teljes dinamitkészletét.

Így történt, hogy a Molotov kiszenvedése utáni harmadiknapon akkora robbanás kavarta fel a környékbeli sörmlandierdőség csendjét, amilyenre a 1920-as évek óta nem voltpélda.

A róka a levegőbe repült, akárcsak Allan fáskamrája éstyúkólja a csirkékkel együtt. A töltet erejéből futotta még afészerre és a lakóépületre is. Allan épp a foteljébenüldögélt, és a robbanás a fotellel együtt kirepítette a házbóla krumplitároló verem melletti hókupac tetejére. Ott ült afotelben, csodálkozva nézett körül, majd azt mondta:

– Nesze neked, róka.

Allan ekkor kilencvenkilenc éves volt, és túlságosantörődöttnek érezte magát ahhoz, hogy felkeljen a fotelből.De a mentőknek, a rendőröknek és a tűzoltóknak nem voltnehéz odatalálniuk, mert a tűz magasra felcsapott. Miutánmindannyian konstatálták, hogy a saját krumplitárolójamelletti hókupac tetején a foteljében üldögélő vénemberneksemmi bántódása nem esett, értesítették a helyi szociálisgondozót.

Még egy óra sem telt el, és megjelent a helyszínen HenrikSöder szociális gondozó. Allan még mindig a foteljéban ült,de a mentősök már a vállára terítettek néhány sárgakincstári takarót, amire egyébként nem lett volna szükség,

mert a ház még mindig égett, és a tűz jól átmelegítette.

– Karlsson úr felrobbantotta a házát? – kérdezte a szociálisgondozó.

– Igen – felelte Allan. – Rossz szokásom.

– Ha nem tévedek, ez azt jelenti, hogy Karlsson úrnak nincshol laknia? – folytatta a gondozó.

– Azt hiszem, nem téved – mondta Allan. – Van a gondozóúrnak valami javaslata?

A gondozónak hirtelenjében nem volt semmilyen javaslata,úgyhogy Allan, további intézkedésig, az önkormányzatköltségén beköltözhetett a fleni városi szállodába, aholmásnap este Allan nagy vigasság keretében együttünnepelte az újévet többek között Söder szociálisgondozóval és feleségével.

Ilyen jó dolga Allannak utoljára akkor volt, amikor nemsokkal a háború vége után egy ideig a stockholmi GrandHotelben lakhatott. Ideje volna egyébként kifizetni aszámláját, ami a nagy sietségben akkor elmaradt.

2005 januárjának első napjaiban aztán Söder szociálisgondozó talált egy lehetséges szálláshelyet a szimpatikusöregember számára, aki az elmúlt héten hirtelen

hajléktalanná vált.

Így került Allan a malmköpingi idősek otthonába, ahol éppmegürült az 1. számú szoba. Alice nővér fogadta, akikétségtelenül kedvesen mosolygott rá, de az otthonházirendjének ismertetésével az élettől is elvette Allankedvét. Alice nővér elmondta, hogy a házban tilos adohányzás, tilos alkoholt fogyasztani, és 23 óra után tilostévét nézni. Elmondta továbbá azt is, hogy 06.45-kor leheta hétköznapokon reggelizni, hétvégén pedig egy órávalkésőbb. Ebédelni 11.15-kor lehet, uzsonnázni 15.15-kor,vacsorázni pedig 18.15-kor. Ha valaki kimegy, és későnjön haza, az már aznap nem kaphat enni.

Alice nővér ezután ismertette a zuhanyozásra és afogmosásra vonatkozó szabályokat, a külső és a belsőlátogatók fogadásának szabályait, elmondta, mikor osztjákki az orvosságokat, és hány órakor lehet különkívánságokkal zaklatni Alice nővért vagy valamelyikkollégáját a vészhelyzeteket kivéve, melyek egyébként anővér szerint ritkán fordulnak elő. Az otthon lakói általábanvéve, tette hozzá Alice nővér, túl sokat nyavalyognak.

– Szarni bármikor lehet? – kérdezte Allan.

Így esett, hogy Allan és Alice nővér között megromlott aviszony alig negyedórával azután, hogy először találkoztak.

Allan visszamenőleg elégedetlen volt magával a róka ellenindított háború miatt (még ha megnyerte is). Nem szokottkijönni a sodrából. Azonkívül olyan hangon beszélt az otthonvezetőjével, amit az talán megérdemelt, de Allanhozvalahogy mégsem illett. És akkor a tetejébe itt van ez avégtelen lista a szabályokkal, amiket Allannak mind bekellene tartania...

Hiányzott a macskája. És kilencvenkilenc éves és nyolchónapos volt már. Mintha nem lett volna teljesen ura a sajátkedélyállapotának, és most egyszerre fölébe tornyosodikAlice nővér is.

Ami sok, az sok.

Allannak elege lett az életből, mert úgy tűnt, az életnek iselege lett belőle, és nem az az ember volt, sem régebben,sem most, aki szereti előtérbe tolni magát.

Úgyhogy ő most szépen elfoglalja az 1. számú szobát,elfogyasztja a 18.15-ös vacsorát, majd – lezuhanyozva éstiszta pizsamát húzva – lefekszik a frissen vetett ágyba,elalszik, álmában meghal, azután pedig szépen kiviszik,eltemetik és elfelejtik.

Allan este nyolc körül szinte borzongató jó érzéssel bújt befrissen vetett ágyába az idősek otthonában – először ésutoljára. Alig négy hónap múlva elérné azt az életkort,melyet már csak háromjegyű számmal lehet leírni. Allan

Emmanuel Karlsson lehunyta szemét, és biztos volt benne,hogy örökre elalszik. Érdekes volt, jó volt az egész, desemmi sem tart örökké, talán csak az emberi butaság.

Allan mást már nem gondolt. A fáradtság úrrá lett rajta.Minden elsötétült körülötte.

Majd kivilágosodott. Fehér ragyogás vette körül. Milyenérdekes, hogy a halál olyan, mint az alvás. Ezt vajon mégakkor gondolta, amikor élt? És még volt ideje azt gondolni,hogy azt gondolja? És egyáltalán, mennyit tud az embermég gondolkodni, mielőtt befejezi a gondolkodást?

– Negyed hét van, Allan, itt a reggelije. Ha nem eszi meg akását, elvisszük, és ebédig nem kap semmi mást – mondtaAlice nővér.

A sok egyéb dolog mellett Allan azt is megállapíthatta, hogymilyen naiv lett öregkorára. Megrendelésre nem lehetmeghalni. Vagyis nagyon valószínű, hogy a rákövetkezőnapon is ugyanez a rémséges perszóna fogjafelébreszteni, és ugyanezzel a rémséges kásával fogjatraktálni.

Így is jó. Van még néhány hónapja a százig, csak lesz ráalkalma, hogy feldobja a talpát. „Az alkohol öl”, világított ráAlice nővér az ivási tilalom mélyebb okára. Hátha ez bejön,gondolta Allan. Lehet, hogy ki kellene oldalaznom azitalboltba?

* * *

Teltek-múltak a napok és a hetek. A tél tavaszra fordult, ésAllan szinte ugyanúgy várta a halált, mint ötven évvel ezelőtta barátja, Herbert. Herbertnek csak akkor teljesült akívánsága, amikor már meggondolta magát. Ez rosszómen.

És ami még rosszabb: az idősek otthonának személyzeteelőkészületeket tett Allan születésnapjánakmegünneplésére. Mint a ketrecbe zárt állatnak, el kell majdviselnie, hogy megbámulják, felköszöntik és tortával etetik.Erre aztán igazán nem vágyik.

És már csak egyetlen éjszakája van rá, hogy fogja magát,és meghaljon.

29. FEJEZET

Hétfő, 2005. május 2.

Ami azt illeti, hamarabb is eldönthette volna a dolgot, éslehetett volna annyi bátorsága, hogy elmondja, mit tervez.De Allan Karlsson soha semmin nem töprengett sokat.

Vagyis alighogy motoszkálni kezdett a gondolat asörmlandi Malmköpingben, az idősek otthonában lakóaggastyán fejében, már nyitotta is földszinti szobájánakablakát, és kilépett rajta az előtte fekvő virágágyásba.

A testmozgás amúgy nem vonzotta különösebben, aminem is csoda, hiszen Allan éppen ezen a napon töltötte beszázadik évét. Már csak egy óra választotta el attól, hogyaz idősek otthona társalgójában kezdetét vegye aszületésnapi ünnepség. Maga a polgármester is hivatalosrá. Meg a helyi sajtó. Meg az otthon összes öreg lakója.Meg a teljes személyzet, élén a harapós természetű Alicenővérrel.

Csak a főszereplőnek nem állt szándékában részt vennirajta.

EPILÓGUS

Allan és Amanda nagyon jól megvoltak egymással. Amúgyis mintha egymásnak teremtették volna őket. Egyikükallergiás volt mindenre, ami ideológia és vallás, míg amásikuk nem is tudta, mit jelent az a szó, hogy ideológia,és az istennek sem bírta megjegyezni annak az istennek anevét, akihez imádkoznia kellene. Ráadásul egyik este azegyüttlétük különösen intenzív pillanatában kiderült, hogyLundborg professzor annak idején, 1925 augusztusábanmégsem végzett tökéletes munkát a sebészi szikéjével, ésAllan, legnagyobb meglepetésére képes volt valamiolyasmit csinálni, amit ez idáig csak moziban látott.

A nyolcvanötödik születésnapjára Amanda egyinternetkapcsolattal rendelkező laptopot kapott ajándékbaa férjétől. Allan hallotta valahol, hogy az internet olyasmi,amivel a fiatalok jól szórakoznak.

Eltartott egy ideig, amíg Amanda megtanulta a laptophasználatát, de nem adta fel, és néhány hét elteltével mársaját „blogja” is volt. Naphosszat írt bele mindent, amieszébe jutott, tücsköt és bogarat. Többek között arról is,hogy szerelmetes férje mennyit utazott hosszú életében, ésmilyen kalandokban volt része. A szigeten élő barátnői

voltak az elképzelt közönsége, ki más találna rá épp az őblogjára?

Allan szokása szerint a verandán üldögélt, és épp jóízűenreggelizett, amikor egy szép napon meglátogatta egyöltönyös úriember. Bemutatkozott, elmondta, hogy azindonéz kormány képviselője, és hogy valami nagyonérdekes dolgot olvasott egy blogban az interneten. Azállamelnök nevében azért jött, hogy igénybe vegyeKarlsson úr különleges tudását, feltéve, hogy igaz, amit ablogban olvasott.

– Miféle segítségre gondol, ha szabad érdeklődnöm? –kérdezte Allan. – Csak két olyan dolog van, amit jobbantudok másoknál. Az egyik az, hogy hogyan lehetkecsketejből pálinkát csinálni, a másik pedig az, hogyhogyan lehet összerakni egy atombombát.

– Épp ez érdekelne minket – mondta az öltönyös férfi.

– A kecsketej?

– Nem – mondta a férfi. – Nem a kecsketej.

Allan megkérte az indonéz kormány képviselőjét, hogyfoglaljon helyet. Elmagyarázta neki, hogy egyszer régenodaadta a bombát Sztálinnak, és ez hiba volt, mert Sztálinnem volt teljesen beszámítható. Úgyhogy Allan előbb

szeretné megtudni, milyen ember az indonéz elnök. Akiküldött megbízott azt felelte, hogy Yudhoyono elnök úrnagyon megfontolt és felelősségtudó ember.

– Ennek örülök – mondta Allan. – Akkor szívesen segítek.

És segített.

VÉGE

Lábjegyzet

1

Svédország, Svédország, szülőhazám,Vágyaink hona, otthonunk e földön,Felzengnek forrásid, hol tűzfényben lobogóSeregek és dicső tetteik legendái születtek, s hol népedma is, mint régen,Kezét esküre emelve hirdeti az ősi becsület igéjét.(Kúnos László fordítása)

2(Tandori Dezső fordítása)