A S Z Í N H Á ZMŰV ÉS Z E T IS Z Ö V E T S É G F O L Y Ó I R A T A

V I I I . É V F O L Y A M 12 . S Z Á M1 9 7 5 . D E C E M B E R

FŐS Z E R KE S Z TŐ :B O L D I Z S Á R I V Á N

FŐS Z E R KE S Z TŐH E LY ET T E S:C S A B A I N É T Ö R Ö K M Á R I A

Szerkesztőség:

1054 Budapest V., Báthory u. 10.

Telefon: 316-308, 116-650

M eg j e l en i k hav on t aA k éz i r a t ok m egő r z és é r e és v i ss z ak ü l dés é r enem v á l l a l k oz unkK i ad j a a Lapk i adó V á l l a l a t ,Budapes t V I I . , Len in körú t 9-11.Levé l c ím : 1906, pos t a f i ók 223.A k i adás é r t f e l e l :S i k l ós i N o r be r t i gaz ga t óT e r j es z t i a M agy a r P os t aElő f i zethető bármely postahivatalnál , a kézbesí tőknél ,a P os t a h í r l apüz l e t e i benés a P os t a K öz pon t i H í r l ap i r odáná l( K H I , 1900 B udapes t V . , J óz s e f nádo r t é r 1 . )közvetlenül , vagy postautalványon, valamint átutalássala K H I 215 - 9616 2pénz f o r ga l m i j e l zős z ám ár aE lő f i z e t és i d í j :1 évre 144, - F t , fél évre 72 , - F tP é l dány onk én t i á r : 1 2 , - F tK ü l f ö l dön t e r j es z t i a„Ku l tú ra " Könyv - és Hí r l ap Kül kereskede lm i Vá l l a l a t ,H - 1389 B udap es t . P os t a f i ók 149

I ndex s z ám : 25 . 797

75.3174 - A thenaeum Nyomda, BudapestÍ v es m agas ny om ásF e l e lős v ez e tő : S op r on i B é l a v ez é r i gaz ga t ó

A c í m l a p o n :

V as s Év a ( B e r e n i k é ) , F o r g ác s T i b o r ( A r s a t e s )és G á b o r M i k l ó s ( A n t i o c h u s )R a c i n e : B e r e n i k é c í mű d r á m á j á b a n( K e c s k e m é t i K a t o n a J óz s e f S z í nh áz )

A há t s ó b o r í t ó n :

A „ H á r o m k i r á l y o k " .K ö p e c z i B ó c z I s t v á n j e l m e z t e r v e i azE gy s z er e l em h á r o m é j s z ak á j ához( M a d á c h K a m a r a s z í n h á z )

T A R T A L O M

B O L D I Z S Á R I V Á N

A viták haszna (1)

A színház sze l lemi köreB E L I A A N N A

Film, színház, közélet (2)

A P Á T I M I K L Ó S - B U L L A K Á R O L Y

Mi t jelent Önnek a színház? (4)

j á t é k s z í nF O D O R G É Z A

Koncert műlantra (8)

B É C S Y T A M ÁS

Milyen vihar dúl Prospero szigetén? (13)

S Z I L Á D I JÁ N O S

Bereniké Kecskeméten (16)

N Á N A Y I S T V Á N

Elszegényített Kispolgárok (18)

né g ys z e m k öz tF Ö L D E S A N N A

Erdélyi Antigoné - Ronyecz Mária (21)

Hogyan rendez?B O G Á C S I E R Z S É BE T

Beszélgetés Szinetár Miklóssal és Sík Ferenccel (26)

f ó r u mS Z Á N T Ó J U D I T

Gondolatok a dramaturgiákról (28)

M I H Á L Y I G Á B O R

A rendezői színház (31)

S E L ME C Z I E LE K

Gyermekszínház és kritika (36)

v i l á gs z ínhá zM O L N Á R G Á L P É T E R

Dante Alighieri hátán vimmerli van! (39)

s z í n h á z t ö r t é n e tC S I L L A G I L O N A

Molnár Ferenc színpada (42)

szemleT A R B A Y E D E

Ember és bábu (47)

N Á N A Y I S T V Á N

Rómeó-jelmez Balmazújvárosban (48)

BOLDIZSÁR IVÁN

A viták haszna

December van, az év vége, de nem azévadé, tehát a színházi életben nem for-dulópont. Az ember mégis úgy érzi,hogy felkapaszkodott egy csúcsra, ésönkéntelenül visszanéz a hátrahagyotttájra. Ez az esztendő a színházi viták évevolt, aminthogy az lesz, minden bizony-nyal a következő is, hiszen az volt az előző

két év is. Ha egyáltalán meg lehet állapítani,hogy a színházi rossz közérzet mikor öltött először testet, akkoregyenesen ezerkilencszázhetvenkettő őszéig kell visszamenni,Peter Brook társulatának vendégjátékáig. Azok a bizonyos,trapézon ugráló, Szentivánéji álom-beli színészek a magasbólkövet dobtak a magyar színművészet tavába. A kő elsüllyedt,nem gondolunk rá, meg se találnók, de a hullámok azó t agyűrűznek, és a talajról fölvert moszat, iszap és algafélék afelszínen úsznak.Ebből az akaratlan kődobálásból és szándéktalan kiáltozásból

következett a következő év tavaszán és nyarán az Új Írás-vita, ésazután a többi, amelynek egyesek nevet is adtak: „Alföld-vita",„főváros-vidék vita" „nemzedék vita". Ezeket a világért semszeretném újra fölidézni, érveikre és ellenérveikre már nem isemlékszünk. Három okból emlékeztetek rájuk mégis, az esztendőcsúcsáról hagyományosan visszatekintve.

Az első az, hogy a SZÍNHÁZ-nak ebben a decemberi szá-mában a vitát látszólag folytatjuk, sőt kiterjesztjük, A színházszellemi köre címmel filmrendezőket, írókat és költőket szólal-tatunk meg arról, hogy mit jelent számukra ma a magyar színház.

A második ok a rossz színházi közérzet néhány eredőjének ésösszetevőjének vizsgálata; a harmadik pedig az, ami gondolkodásközben az emberben ennyi idő után felgyülemlik, ez pedig amérges vita méregtelen haszna.

Peter Brook példája több szempontból is igen hasznos.Ezerkilencszázhetvenkettő októbere után mindenki úgy érezte,hogy nemcsak másképpen lehet, de másképpen kell is színházatjátszani, mint eddig, nem azért, mert az angol rendező torna-mutatványokkal toldotta meg Shakespeare szövegét, nem isazért, mert a szerelmes szamár megjelenését vaskos disznólko-dással fűszerezte, hanem azért, mert a maga világképét meg-felelő módon, igen magas szinten fejezte ki a színpadon.

A vita abból származott, és ma is nagyrészt azon folyik, noha aSzentivánéji á lomró l már nem is álmodunk, hogy úgy kell-e aszínházat játszanunk, mint Peter Brook vagy Józef Szajna vagyRobert Wilson vagy Tom O'Horgan? A kérdés önmagábanalapvetően helytelen, és a vita méregzacskói ebben azelgennyedt, de kihúzásra érett fogban gyűlnek össze. Peter Brooka maga világképét a maga eszközeivel, az ő új színpadi-nyelv-lehetőségeivel fejezi ki. A magyar színházak vezetőinek,rendezőinek, színészeinek a maguk világképét, és itt már hozzámérném tenni: a mi világnézetünket kell hasonló merészséggel,újító erővel, önmagunk iránti szigorúsággal és könyörtelenséggelkifejezni. De ehhez az kell, hogy legyen is világképünk.

A vita másik oka, és ezt talán még nem tapostuk sok szó-beszéddel széjjel, az az érzékenység, amely a további munkát akritikától teszi függővé. Megint Peter Brookot veszem példának,aki sikereinek csúcspontján, a Szentivánéji á l om kritikáit megsem várva, szakított a Királyi Shakespeare Társulattal, sőt egészkorábbi színházi gyakorlatával: a premier másnapján elutazottIránba, hogy kísérleti csoportjával új ihletéseket keressen. ASzentivánéji á l om világ körüli diadalútjának idején pedig éppenAfrikában volt új társulatával. Egy másik világ-hírű rendező,Giorgio Strehler viszont fénykorában rendezett olyan előadást,amelyet a kritika látványosan megbuktatott.

Tudomásunk szerint Strehler nem hívta fel a Corriere della Seraszerkesztőit, tiltakozva a sértegetés ellen.

Más szóval: e sorok írója sokat - talán a kelleténél többet - járkülföldön, nézi a darabokat, és olvassa a kritikákat. A londoni ésa varsói, a párizsi és a belgrádi vagy a New York-i kritikusokátlagos bírálataihoz képest a budapesti kritikusok legélesebb éslegszigorúbb cikke is csak rózsavíz. Nyugodtan mondhatom,még ha ezzel új vitát és sértődéseket kavarok is, hogy rendezők,színészek és színigazgatók sehol a világon nem olyanérzékenyek és érzékenykedők, mint Magyarországon. Ennek azérzékenységnek van egy tiszteletre méltó vonása is: nagyonkomolyan veszik a kritikát. Komolyan, de egyoldalúan, mivelminden színigazgató, rendező és színész minden előadásbanereje teljes megfeszítésével a legjobbat nyújtja, képtelenelfogadni, hogy ez nem szándéka szerint sikerült.

Emlékszem arra a felháborodásra, amely ennek a lapnak aVígszínház Antonius é s Kleopatra-bírálatát fogadta. Mindenkimeg volt sértve. Most olvasom Darvas Iván nyilatkozatát a Film,Színház, Muszikában: ma már tartózkodás nélkül beszél azAntonius é s K leo pat r a bukásáról. Ezt azért mondom el, mert abevezetőben említett metafora, az a bizonyos színpadi tó el fogmocsarasodni, ha a színházi vezetők és művészek nem néznekszembe saját érzékenységükkel. Aki ebből arra következtetne,hogy azt mondom: a kritikusok angyalok és mindig igazuk van,az a termékeny vita szempontjából tenyészbéna.

A SZÍNHÁZ szerkesztősége tisztában van azzal, hogy aszínházról szóló beszélgetéseink filmrendezőkkel és írókkal nemfogják pátyolgatni az amúgy is meglevő érzékenységeket, ámhozzájárulnak ahhoz, ami szándékunk: a vita komolyságánakfokozásához és hasznosságának tudatosításához. Szabó István,Kardos Ferenc, Dárday István, Pilinszky János, SimonffyAndrás és Nádas Péter nyilatkozatait változtatás nélkül közöljük,ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy minden ki-jelentésükkel egyetértünk. Viszont minden kijelentésüket fon-tosnak tartjuk, mert azt mutatják, hogy a színház ma nem tölti bekellőképpen hivatott szerepét a magyar társadalomban, köz-életben és kultúrában. A megszólaltatott művészek válaszai egyé-niek és alanyiak, de a nézőtéren ülő közönség is csupa egyén.

Ez a néhány nyilatkozat is erősíti meggyőződésünket arról,hogy ez a vita olykor fájdalmas, de mindig hasznos. Gondolko-dásra, újragondolkodásra, átgondolásra készteti és izgatva ser-kenti a színházi embereket, az írókat és a kultúrpolitikusokat is.A vita voltaképpen alkotói közösséget hozott létre azok között,akik vitatkozás közben egymással szemben állnak. Látszólag. Aművészet, az alkotás és a politika, a társadalom oldalárólilletékesek voltaképpen egyet akarnak. Azt hiszem, pirulnomkellene, ha ki is mondanám, mit. A vitának szenvedélyességé-ben van ihlető ereje is, még ha voltak is elkerülhető és kelle-metlen melléktermékei, és olykor még bele nem tartozó gon-dolatok és indulatok is kimondattak és papírra kerültek.

Diagnózis nélkül nincs gyógyulás. Senki sem állítja azt, hogy ateljes és helyes diagnózis már megtörtént, de ha idáig eljutunk,és közel vagyunk hozzá, akkor elfogadhatjuk azt azorvostudományi tételt, hogy a helyes diagnózis fél gyógyulás. Ateljes és helyes diagnózis felismeréséhez azonban a szembenálló feleknek arra is kell gondolniok, hogy nemcsak a színházrólvan szó, a színházi vitában a művészettől távol álló társa-dalmiproblémák is hangot keresnek és olykor találnak is. Ezt jó, hatudjuk, de visszariadni nem kell tőle, hiszen a vita egyikalaptételét igazolja: a színház világa egyszerre a művészeté és atársadalomé, és a vita már megtalált legfőbb felismerése az,hogy a színházi vezetőknek társadalomban, a társadalom és aközélet vezetőinek színházban is kell gondolkodniuk.

Ez a lap nemcsak a vita kezdete óta, hanem fennállásának hétévfolyama alatt is ennek a felismerésnek a szolgálatában áll.

A színház szellemi köreBELIA ANNA

Film, színház, közélet

Beszélgetés filmrendezőkkel

Szabó István

Kérdéseim kezdetben még határozatlanok, ál-talánosak. Szabó István rendezőhöz méltóankezébe veszi a helyzetet, és máris szabatosanmondani kezdi, hogy milyen néző is afilmrendező

- Számomra a színház és a film két tel-jesen külön dolog, mely alapvetően kü-lönbözik egymástól. A színházban a szí-nészi gesztusnak egyforma jelentőségű-nek kell lennie a tér - a nézőtér - mindenpontján. A színházi színjátszás tehát nem atermészetes élet. Kiemeltebb, elvontabbtöbbet jelent önmagánál - ebben a térbenmindenki számára ugyanazt jelenti, tehátabsztrakció. A jó színész tudja ezt. A nagyszínész azonban a saját személyes léténekvarázslatával hitelesíti ezt az el-vont,egyszer megtörtént, egyedi dolgot.

- A film ennek a fordítottja. A színész afilmrendező távolságából néz a mozi-nézőre. És ha ezt nem személyes léténekteljes hitelével teszi, ha tekintetébenabsztrakció van, nem pedig az adott pil-lanat természetes embersége, a játéka hi-teltelen. A jó filmszínész a személyes léte-zés, hit, gesztus, állapot titkait ki tudjaemelni általános jegyekkel, és önmagánáltöbbet jelentő gesztusokkal ruházza felőket. Ezért fordul elő, hogy a színházbanjó színész nem ugyanolyan jó filmen, vagyhogy a jó filmszínész rossz a szín-padon:eszközeinek intenzitása nem jut át azenekari árkon. Pszichológiai alkatkérdése, hogy egy színész filmszínésznekis jó-e; születni kell rá vagy megérni.Temessy Hédi például megtalált magábanvalamit, amely képessé teszi a „mélyvízi"filmjátszásra.

- A színházból indultunk el, a színészhezjutottunk. Jobban mondva, a színház és a filmközti különbséget a színész színpadi és fel-vevőgép előtti feladatának különbségével érzé-keltette. Ennyire fontos ön szerint a szín-házbana színész?

- A színész jelenti számomra a színházat.Az író és a néző az ő személyiségébentalálkozik. Ő éli az író gondolatait a sajátegyéniségének izzításában, és ha fölizzikvalami, akkor én, a néző, úgy érzem, hogyaz író engem kifejez. S bár tudom,

hogy a kompozíció, a ritmus, az elemzésvarázslója a rendező, engem mégis a szí-nész ismertet meg emberekkel, ő ad ne-kem embernek való dolgot, együttérzést,tagadást.

- A film egy ideig azonos volt a drá-mával. De ma már tudjuk, hogy a filmnyersanyag, mellyel színművet, regényt,verset, ha úgy tetszik, zenét lehet létre-hozni, ahol a képek úgy ugrálnak, mint ahangjegyek a zenében; ahol a képekben amozgás a harmónia. Ott csak az arc hite-lessége a döntő.

- Van olyan színházi élménye, amelyrőlszívesen beszél?

- Sokáig nem jártam rendszeresenszínházba. Éppen ezért inkább az ötvenesévek végéről, hatvanas évek első felérőlmaradtak nagy színházi élményeim.Rendezések, mint Ádám Ottó AnnaFrankja, Szinetár Miklós Koldusoperája, demég mélyebb benyomásként színészialakítások, Várkonyi a Glembayban ésGábor Miklós Hamletje.

- A Hamletet több előadásban láttam, sőtBarrault-val és Laurence Olivier-vel is,mégis a Gáboré tetszett legjobban. Őmutatja számomra a figura lényegét, ahezitálást, a vergődést, az önkorlátokmiatti tehetetlenséget, az akaratot vissza-húzó intellektust, a cselekvést gátló be-idegzéseket.A legfiatalabbak munkái közül most

leginkább Ascher ördögök-előadása tet-szett Kaposvárott. Ezt azért is fontos el-mondanom, mert láttam az előadást Wajdarendezésében is, melyben más helyenvoltak a hangsúlyok, de Ascher elő-adásanagyon is méltó társa annak.

- Gyakran ott van amatőr együttesek elő-adásán is. Véleménye szerint helye, szerepelehet az amatőr színháznak egy ország szín-házi életében?Az amatőr színjátszó mozgalom fel-

adata szerintem többek között a kísérle-tezés. A hivatásos színház előtt ők végig-cserkészhetik a járatlan utakat, új lehető-ségeket. És ha a hivatásos színházak nemvállalnak velük közösséget, az nagyon isjellemző egy színházi közéletre: tudni-illiksok mindent elárul az, hogy mit tagad.Mi az a „színházi közélet" ? Mi a véle-

ménye a magyar színházi életről?

- Varsóban az Ateneumban láttam JoyceUlyssesét. Bloom kijött, kiöltötte a nyelvét,majd küzdelembe kezdett, hogy anyelvével elérje az orra hegyét, hogymagára koncentráljon. Percekig

tartó magányos harc volt - egyedül, aszínpadon -, és a közönség feszülten fi-gyelt. Ez a színházi közélet kiinduló-pontja. Ennek az előadásnak a másodikrésze nem a színházteremben, hanem azelőcsarnokban és a folyosókon zajlik. Aszínészek köztünk sétálnak, és harcol-nak afigyelmünkért. A társukkal is harcolniukkell, és nekünk nagy erőfeszítésünkbekerül, hogy minden lényegesetészrevegyünk és megfigyeljünk abból, amikörülöttünk zajlik, hogy jó irányban in-duljunk el, hogy a cselekményt pontosangombolyítsuk. A közönség nagy próbájaez, de ahol fel tudják kelteni a figyelmün-ket valami iránt, amit fontosnak tartanak,és ahol izgatja a színházat csinálókat a miérdeklődésünk - azt hiszem, az a színháziélet.

Kardos Ferenc

- Nemrégiben, a Filmkultúrának adott nyi-latkozatában, szólt néhány szót arról is, hogy afilmrendezőknek nem ártana, ha belekóstol-nának a színházgyakorlatába, ezzel is segíte-nék „a közönséggel való eleven és aktív kap-csolat" újraéledését.

Mindkét művészet éltető eleme a kö-zönség, a színházé is és a filmé is, vagymásként fogalmazva: a társadalmi szük-séglet, az eleven művészi közélet. Mi kis-sé irigykedve nézzük a zsúfolt színházinézőtereket, s a színházak kissé irigy-kedve figyelik, hogy mennyi pénzből ké-szül el egy film. Van-e ma Magyarországon pezsgő,

eleven, eseményekkel telt színházi és film-élet? A magam területét jobban ismerem,és tudom, hogy ott nincs. A magyar film ahatvanas években fel tudott kelteni va-lamiféle társadalmi érdeklődést, vitákkal,bukásokkal, sikerekkel, de ez a hullámmostanra kisimult, elcsendesedett. Azokokról sokat vitatkozunk, s reméljük,hogy az igazság felé mozdulunk. És a színház? Ezt hogy lá ja ? A magyar színház feltétlenül kielégít

egyfajta társadalmi igényt, hisz az embe-rek nap mint nap megtöltik a nézőtereket.Vannak jó és kevésbé sikerült elő-adások,vannak kiváló színészeink. Vannak jótársulataink, de vajon jó együttesek isléteznek-e ? Talán egy, kettő - és ez biztatójel. Vannak bemutatók, hisz mindenpróbasorozat eljut a premierig. De vajonlétezik-e színházi esemény? Kevés! Ésfőleg meghívásokból, vendégjátékokból,mert tudjuk, hogy eseményre szükség van,és gondoskodunk róla. De a magyarszínházi élet igazi eseményét csak

valamelyik budapesti vagy vidéki társulatképes társadalmi méretűre növelni. gykülföldi társulat vendégjátéka lehet jóhatású, de a szakma belső köreit érintielsősorban, hisz pár előadásról van csakSzó. S az eredmények nem adoptálhatókegyszerűen a mi kultúrköreinkre, társa-dalmi viszonyainkra.A megoldás sokkal komplikáltabb, s

ezt nélkülünk is tudják azok, akik azéletüket szentelték a színháznak - nem is afilmesektől várják hozzá a javaslatokat.Szerencsére. Egy időben a magyar film sokszínházrendezőt foglalkoztatott vér-átömlesztési kísérletként. Nem volt okosdolog. Ma a filmesek figyelme fordul aszínház felé, de ennek csak akkor van ér-telme, ha olyan eredeti gondolat realizá-lásáról van szó, melynek a színházi konst-rukció jobban megfelel, mint a film. Egyolyan művész, mint Jancsó, kísérletezhetszínházzal, de az igazi esemény filmjénekbemutatója volt - a színházba is ezvonzotta a nézőket.

-- Az imént elmondta, hogy létezik színháziesemény, ha kevés is. Az Ön számára példáulmi számított, mi számít annak?

- Kapkodva és igazságtalanul csak né-hányat sorolok fel: Latinovits debrecenikezdése, a Főiskola régi Koldusopera-vizsgája, a Pécsi Balett első évei, a Tóték,Tímár József Ügynöke, a kaposváriak be-törése, és színészeink, Törőcsik, Kállai,Darvas, Ruttkai - folytathatnám a sort - sokalakítása. Csak a színház művészei tudjákeseménnyé nemesíteni a maguk munkáját.Mi abban tudunk segíteni, hogy afilméletet tesszük pezsgőbbé, az írókdarabokat írnak, és az irodalmi élet isegészséges közélet kialakulását segíti.

Az eleven színházi élet megteremtésébentehát közvetve a filmesek, írók is részt vehet-nek? A film és a színház sokban rokon

egymással, mégis a különbségek a jellem-zőek. Gondjaink azonban közösek, azegyüttgondolkodás nekünk is segít, hisz miolyan színészeket, közönséget kapunk,amely a magyar színházkultúránnevelkedett, és ez fordítva is i gaz. Mi afeladatunk egyfajta közművelődési funkcióbetöltésén túl? A társadalom, a kulturálisélet mozgásának indukálása a mi kezünkbeis le van téve. Nem egy jó előadásra, filmrevan szükség, hanem változó, forrongókulturális életre, közéletre.

- A hetvenes évek második felére talánmegérik az az elemző munka, melyet ko-runk megértéséért folytatunk. A színházivilág talán közelebb van ehhez, hisz rég-

óta vajúdik; van sokat ígérő amatőrmoz-galom, folyik a művelődési házak prog-ramjának átértékelése.

- A művészeti ágak között nincs kihívás,verseny, hanem egymást segítve,felerősítve indukálják azt az áramot, melymozgásban tartja a közéletet, mágnesesvonzásában a közönséget.

Dárday IstvánAz előzetes megbeszéléskor sietve ha-dartam el, mit is akarok tőle, de sietett,mint minden filmrendező. Megállapod-tunk, hogy én eljuttatom a kérdéseimethozzá, ő átgondolja őket, s majd be-szélgetünk. Hiába kerestem, új forgató-könyvet ír. Egyszer este, vidékre utaztá-ban ugrott föl hozzám legépelt gondola-taival. Beszélgetni? Most nem ér rá. Mi-kor jön haza? Majd egy hét múlva. De hátakkor nekem már le kell adnom a készinterjút. Ezért, a gondolkodást híventükröző - javításokkal teli - gépelt la-pokból igyekszem valamit megragadni a„Dárday-jelenségből." Mert ő éppúgyfenomén, mint filmje a Jutalomutazás,mellyel egyszeriben befutott rendező lett;kesernyés eredetisége elszánt konokságotrejt, hogy csak azzal foglalkozzék, csakarról beszéljen, amit ő fontosnak tart. Az én rögeszmém a társadalmi való-

ság törvényszerűségeinek, összefüggés-rendszerének mozgásban való elemzése, sannak a vizsgálata, hogy az egyén hogyanviszonyul ehhez a valósághoz, mennyireképes felismerni saját helyzetét, mennyireképes felismerései jegyében saját sorsábandönteni, cselekedni, változtatni rajta. Smindez csak annyiban érdekel,amennyiben ezzel az elemzéssel visszalehet hatni a valóságra, szembesíteni avalóságot önmagával, a változtatás nyílt ésbevallott szándékával.

- Ez az, amiben én hiszek, ebben a hit-ben élek és csinálom azt, amit csinálok, sez a hit bizonyos fokig mérce is számom-ra - értékrendszervező. Ítéleteimben adöntő szempont: megfelel-e ennek az,amivel szembekerülök, nyújt-e ebben va-lamit vagy sem. A színháztól - ez tény - ebből sem-mit

sem kapok. Lehet, hogy ez nem is várhatóel tőle, amivel azért nagyon vitatkoznék.Ezért a színház jelenlegi formájában nemtud túlságosan felizgatni. Úgy érzem,hogy az „új színház" még várat magára.Bármennyire is szélsőségesnek fog hatni,de érzésem szerint a színháznak nemsikerül - legalábbis itt, nálunk -

adekvátnak lennie a korral, úgy, ahogy agörög színház vagy Shakespeare adekvátvolt a magáéval. A színház küszködikazzal a töméntelen hagyománnyal, melytöbb száz éves története során felhalmo-zódott, s próbálja ezekből minél erőtelje-sebben előhívni a mához szólót, ahelyett,hogy rátalálna a mára.

Mikor volt utoljára színházban? Mitlátott? Miért ment el megnézni éppen azt azelőadást? Debrecenben az Ördögök című kapos-

vári előadást láttam. Igyekeztem mindenkaposvári darabot megnézni, mert szel-lemében nagyon közelállónak érzem azt akollektív munkát ahhoz, amit szeretek,még ha a színházzal kapcsolatos alapkér-déseimet ők sem tudták megoldani.

A Jutalomutazás ismeretében magátóladódik a kérdés, hogy nem jutott-e eszébe: aszínházban is meg lehetne csinálni, hogy ama-tőrök hivatásos rendező irányításávalcselekményvázlatra improvizálnak. El tudilyesmit képzelni? Volna kedve ilyesmihez akárrendezőként, akár nézőként?

Ez a kérdés áll a legközelebb hozzám,azt hiszem, ez érthető. Bár mostanábanfilmrendezők között kifejezetten divat aszínházi rendezés, megmondom őszintén,nem foglalkoztam a gondolattal, hogy aJutalomutazás módszerével színházbanpróbáljak csinálni valamit. Egyébként az aszínészvezetési módszer, amellyel a Ju-talomutazás készült, a színházban mégjobban és talán izgalmasabban is megva-lósítható. Ugyanaz a darab, de mindeneste más; mert ahogy az élet sem ismét-lődhet estéről estére ugyanúgy, az én„darabjaimról" sem hiszem, hogy meg-ismételhetők lennének.

Vannak kedves drámaírói, drámái? Láttamár kedves színműveit úgy színpadon, hogyugyanazt a hatást váltották ki Önben, mintmikor olvasta őket? Hiteles színháziirányzatnak tartja a nem irodalmi színházat? Kedves drámaíróim a görögök,

Shakespeare, Csehov. Az az érzésem, hogynem is válthatják ki ugyanazt a hatást, mertaz olvasás struktúrája teljesen más, mint aszínházhoz való viszony. Maga az a térbelihelyzet, melyben a játékszabályok szerintvégigéli az ember a „történteket".Számomra a nem irodalmi színház aszimpatikusabb, a szabadabb,demokratikusabb és demokratizálóbb le-hetőség, anélkül, hogy a másikat kizárnám.

- Ha a Jutalomutazás útját folytatja kö-

vetkező filmjében, természetesen megint nemszínészekkel fog dolgozni. Érdekli-e mégis ahivátásos színészi munka természete? Milyenmértékben fontos az Ön számára a színészijáték a színházi előadásban?

- Az, hogy a Jutalomutazás című film-ben nem színészekkel dolgoztunk, nemjelenti azt, hogy nem kerültünk szembe aforgatás során a színészi munkával, a szí-nészvezetés számtalan problémájával. In-kább arról van szó, hogy olyan színészek,akik ezt a filmet el tudták volna játszani,nem voltak a hivatásosok közt. Ezért kisszínészképző kört nyitottunk: a filmszámára képeztük a „színészeket", azazmegteremtettük számukra azt a szi-tuációt, melyre nem színészként, hanemmagánemberként reagálnak. Ez úgy ér-tendő, hogy más norma szerinti „színé-szek"-ről volt ebben az esetben szó,olyanokról, akik képesek önmagukbóladni is, meg elrejteni is. A régebbi és újabb színházi vitákat is-

meri-e?A színházi vitákat nagyon felületesen

ismerem. Egy szociológus átköltött gon-dolatával tudnék erre felelni: a színházerőforrásai nem a színházban vannak, ha-nem a társadalomban, ott kell keresniőket.

KÖVETKEZŐ SZÁMAINK TARTALMÁBÓL

Koltai Tamás: Szabadszerelemavagy egy negatív utópia

Pályi András:Németh László-i játékstílus?

Fodor Géza:A kaukázusi krétakör Kaposvárott

Tarján Tamás:Love Story, egyszerre három

Molnár Gál Péter: Fülpiszkálás

Dévényi Róbert: Turistaszezon 75Párizsban és Londonban

Szántó Judit:Gondolatok a dramaturgiákról II.

Csillag Ilona: Blaháné

APÁTI MIKLÓS-BULLA KÁROLY

Mit jelent Önneka színház?

Beszélgetés írókkal, költőkkel

Pilinszky János

- Melyik színházi előadásra emlékszik vissza alegszívesebben? Talán Párizsban, Robert Wilson egy

színházi előadása áll legközelebb hozzám.Olyan nagy élmény, amely azóta isfoglalkoztat.

Miért? Úgy találtam megfogalmazni: a szín-

ház általában elvesztette a jelenlétet. An-nak ellenére, hogy mindent tökéletesenigyekszik átvilágítani, nincs jelen. Mint-haolyan mondat lenne, ahol minden jelzőragyogó, de hiányzik belőle az állítmány:az az ige, ami a történést odaszögezi aszínpadhoz. Innen van, hogy amikor aközönség soraiban valaki köhint, sokkalreálisabb, mert az megtörtént, és ott aszínházban történt meg, viszont ami aszínpadon játszódik, arról kétségeinkvannak: mikor? Az összehasonlítgatásbanelvész a darab, az összahasonlítás egyrekevésbé okoz örömöt, és végül egyrosszfajta szellemi munkában az embereltékozolja az energiáit. Miért vesztette ela jelenlétét? Mert bizonyos eszközökkelabszolút jelen akar lenni. Itt a jelenlét-problematika továbbmegy, de most nemmerek erről többet mondani, csak a tény-ről szólok.

Ha jól értem, ez nem formai kérdés? Nem formai kérdés. Nagyon belső

eredményre, intenzív jelenlétre gondolok.És ilyen szempontból nézve a különbözőerőfeszítéseket, néhány színház, németszínházak, amiket én ugyan nem láttam,attakírozzák a közönséget, tehát azzalakarnak jelen lenni, hogy provokálnak. Enagresszív színháznak mondom ezt, ésvalahogy „övön aluli" megoldásnak ér-zem. Tény, hogy „jelen van", de az embernem azért ül be a színházba, hogy provo-kálják. Az egész élet telve van stresszha-tásokkal. Ezzel szemben miért volt cso-dálatos ez a Wilson-színház? Mert úgytudott jelen lenni, hogy nem ő jött le aszínpadról, hanem a néző ment föl, perszelélekben. Egy csodálatos néger színésznővolt a centrumában, Sheryl Sutton, akirőlnem túlzás azt mondani: ilyet nem láttam

rában azt mondták róla Párizsban: Picassoföltűnése óta nem volt ilyen csoda.

- Beszélgettem vele: az életben is olyan,mint a színpadon; rendkívül csöndes,majdnem azt mondanám, kataton.Mozdulatlanul ül, nincs benne semmihisztéria, az életben nem játszik el sem-mit. Ez a személyiség folytatódik a szín-padon. Azt mondja: az a jó színész, akijátszik, teljesen önmagába zártan, éshagyja, hogy a közönség belépjen ebbe azárt körbe. Nem a színész szállja meg atermet, a jelenlevő közönség jön föl aszínpadra. Ha teljesen zárt az alakítás, aközönség a figyelmével tör be ebbe a zártbúrába akkor biztos, hogy ott van, hogyjelen van, hogy megérkezett. A másik titkaaz volt ennek a színháznak, hogyhihetetlen mozgáskultúrával rendelkezteka színészek, mozgásuknak szabályosliturgiája volt. És egy nagyon fontos, jel-lemző dolog: mindenki háromszorta las-sabban mozgott a természetesnél. Meg-figyelhettünk olyan lassított, ügyetlenmozgásokat, amelyek nem a lassított filmelképzelésének feleltek meg, nehéz-kedésük volt. Ebben a színházban úgy voltkizárva a véletlen, hogy minden véletlenbeléphetett. A véletlennek ez a tudatosbeépítése az előadásba a rendező el-képzelése volt, s ezt meg is valósította.Beépített előadásába olyan elemeket,amelyen modern színház már túljutott: ígypéldául beengedte a színpadra az unalmat.De nem az unalom előtti színház volt ez,hanem unalmon túli; az unalomugyanolyan fontos, mint a halál vagy atesti szenvedés. Nem volt „tériszonyos"színház, nem félt attól, hogy elveszti a kö-zönséggel a kontaktust. Nagyon lelkesenbeszélek erről a színházról, mert számom-ra ez egyszerűen több volt, mint színház.Mert azt hiszem, a jó színház több, mintszínház. Számos emberi, művészi prob-lémára, kérdésre adott választ, például mertszép lenni. De ezt sem hajszolta, ha-nemmindent „beengedett", így a szépséget is.

- Lelkesedéséből arra lehet következtetni,hogy ez az előadás inspirálta.. Igen. Ajánlottam is verset Robert

Wilsonnak, Bűn és bűnhődés című versemetpedig Sheryl Suttonnak ajánlottam. És haén nem ismerem ezt a színházat, a Gyerekekés katonákat sem írtam volna meg.Felszabadított az ő színházuk. - És magyarszínház mondott-e valami hasonlóan fontosat ?Kaposvárott láttam az Ördögöket. Aztán

a főiskolán Szép Ernő darabjait .. . Deilyen globális hatással nem voltak rám.

a földön. A lelkesedés mámo-

- Beszéljünk a színház és az irodalom kap-csolatáról! A z új színházi törekvések kizárjákaz irodalmat a színházból, vagy éppen kö-zelítik hozzá a színházat?

- ... Az az érzésem, hogy közeledünk.Amit drámának nevezünk, annak a szín-tere fog változni, nem a tematikája: a vi-lágot minden ízében, minden pillanatában,minden részében lehet drámaian lát-ni.Drámai alkatú író tulajdonképpen drámátír akkor is, amikor verset ír. Rilke egymondata: „Rettenetes, hogy a tényektőlsose tudjuk meg a valóságot." Ezhallatlanul drámai szembeállítás. Ebből asírig futja, ez egy életre elég. Sok olyankísérlete: lehet látni, amikor olyan mo-mentumok, amelyek azelőtt csak moti-váltak egy cselekményt, most önálló ésegyenrangú drámai pillanatokat teremte-nek. Nem motiválják a hőst; egy bot pél-dául nem kellék, hanem maga is a drámaönálló szereplőjévé válik. Ne feledjük el,hogy tulajdonképpen a nagy drámákban,Shakespeare-nél vagy a görögöknél amondat minden ízének egyenrangú drámaiszerepe volt. Egy olyan előadásban,amelyik csak a történést figyelte vagy alélektani vonalat, elveszett a shakespeare-idráma legnagyobb értéke, a költői érték.Soronként, függetlenül a történéstől, atörténés fölött és a történés alatt mindensor egy dráma. A dolgok, a tárgyak, a lé-nyek, a színek drámája: a létezés többszintjén folytatódó dráma. Ilyen értelem-ben újra irodalmivá vált a színház. Köl-tőibbé, filozofikusabbá lett, mert nem-csaktársadalmi drámákat látunk, hanem a Létdrámáját is. A megoldhatatlan témákallandóan színen vannak, mert az életbenis állandóan ott vannak. Ilyen értelembenaz élethez is közeledik a szín-ház, nemcsakaz irodalomhoz.

- Ez némiképp ellentmond annak, amithallottunk, hiszen az irodalmi alkotás közegea nyelv.

- Az irodalomnak csakugyan a nyelv azeszköze, de ugyanakkor nyelven túli is,kép s, gondolat is. Itt van például a versekfordítása. A szó szerinti fordítás nembiztos, hogy hű fordítás. Az elsődlegesközlés az irodalomban nem olyanfajtaközlés, mint a hétköznapi, ami csupán in-formáció. Az irodalomban az információtárgyát nem szükséges megfogni, megta-lálni, az irodalmi közlés nem irányít, ha-nem megjelenít. Addig kell írni egy verset,amíg a vers tárgya láthatatlanná válik, ezttudjuk. Ha sikerül egészen lebontani,megsemmisíteni, akkor megragadtuktárgyunkat. Az anyagról például azérttudunk egyre többet, mert egyre

jobban le tudjuk rombolni. Nagyon meg-tévesztette például egy ideig a polgáridrámaírókat, hogy csak a „miért?" dra-maturgiájával dolgoztak. Holott szerintemaz ellendramaturgia lenne érdekes.Amikor egy gyerek nagyon szeret valakit,nem kérdezi meg magától, hogy miért. AHamletben számos zűrzavaros őrültségvan, amit nem lehet miértekkel befogni,befutni: de Shakespeare megteremtett egyevidenciasort, meghaladta a miérteket. Haezt az evidenciasort miértekkelkopogtatom végig, az butaságokbatorkollik. Persze, továbbra is meg kellkérdeni a miérteket, Peter Brook is meg-kérdezi, de azt sohasem téveszti szem elől,hogy itt azért másféle miértekről van szó.Ugye? Igen. Hadd kérdezzük meg most az írót:

azt a struktúrát, amit ő maga teremtett,színpadra tudná-e állítani? Nem tudná-e job-ban színpadra transzponálni művét, mint egyközbeiktatott magyarázó, mondjuk így: ren-dező, aki sokszor csupán a színpadtechnikainyelv birtokosa? Valamikor az írók és a színházi ren-

dezők ellenfelekként kezelték egymást.Egyre több rendezőt lehet látni - külö-nösen filmen -, aki maga is ír. Nem vé-letlen, hogy a legnagyobb rendezők -Bergman, Fellini - maguk írják filmjeiket.Most minek nagyobbak: írónak vagyrendezőnek? Kitűnő írók, ez biztos. Ilyenértelemben egyre irodalmibb lehet aszínház is, egyre inkább íróvá kell lenni arendezőnek és rendezővé az írónak. Arendező figyelme is egyre inkább íróifigyelem lesz. Egyre könnyebb lesz akooperáció a jó író és a jó rendező közt,ezért mondhatjuk, hogy a színház foko-zottan irodalmi szemléletűvé válik. Egyretöbb íróról hallhatjuk, hogy a saját darab-ját rendezi. A színész is része a kooperációnak. Igen. Hogyne. Itt van például a pár-

beszéd. Lehetséges a párbeszéd egyálta-lán? A párbeszéd spontán valami, amitegyik ember vált ki a másikból. Ezt aspontaneitást kell estéről estére elismé-telni, jóllehet tudom, hogy ezt a színészbetanulta. A misén a pap és a ministránspárbeszédét elhiszem, mert eleve mester-kélt. Shakespeare drámáiban sem spontána párbeszéd, eleve artikulált, nem mostszületik, egy szertartás, önmagának aszertartása is. Folyik az élet, és folyik azélet szertartása. Ha egy színész beleélimagát egy adott szituációba, nem tudrossz lenni. A legjobb instrukció mégmindig az, hogy a színész élje át a helyze-tet. Ha ez sikerül, el is tudja játszani az

átélést. A színészeknek, ha irodalmatakarnak játszani, irodalomcentrikusabbankell élniük. Én nem tudom elképzelni,hogy egy orgonaművész jól tudjonjátszani Bachot, ha például Bachot má-sodrangú figurának tartja, aki az ujjal alányersanyagot adott. A színésznek nemszínészcentrikus életet kell élnie, hanemirodalomcentrikus életet, művészetcent-rikus életet.

Simonffy András- Volt már igazi találkozása a színházzal?

- Hogy igazi-e, nem tudom. Gyerek-koromban Debrecenben, a CsokonaiSzínház mellett laktunk, természetes volt,hogy ott sok mindent láttam. Közel volt aszínház, megfigyelhettem, hogyan cipelikbe a díszleteket, hogyan távozik ne-vetgélve az a színész, aki este nagy bána-tomra majd meg fog halni, és aki meghaltelőző este is. Mindezt csak azért említem,hogy elmondjam: közel volt hozzám aszínház, megfigyelhettem iskolába menetés jövet mindennapi életét. Kívülről per-sze. Aztán Pestre kerültünk, mindez el-múlt. De a gimnáziumban Szörény Re-zsővel, az Idegen arcok című, tavalyelőttbemutatott film tehetséges rendezőjévelültem egy padban. Mi mást tehettünkvolna? Forgatókönyvet írtam a számára, őpedig nem fogadta el, módosításokatjavasolt. Egy fizikaóra alatt majdnem averekedésig menően összevesztünk a sze-reposztáson. Mindenképpen Major Ta-mást akarta a főszerepbe. Nekem nemvolt kifogásom Major ellen, csak a sze-reposztást tartottam korainak, hiszen aforgatókönyvből csak annyi volt még:„Első kép. Második kép."

Szörény vitt cl a Katona József Színházpróbáira. Tanítás után átballagtunk a Cu-kor utcából, bekéredzkedtünk, és én azelső három alkalommal végig azon cso-dálkoztam, hogy nem zavarnak el ben-nünket, sőt, Major Tamás behívott minketa színészbüfébe is! Maga Major! Évekkelkésőbb, amikor az Új Írás vendége volt,nemis mertem megkérdezni tő-le,emlékszik-e erre a mozzanatra? Miértemlékezne? Azt hiszem, az ő színházamindig nyitva állt az őszintén érdeklődőkelőtt. Megbújhattunk a huszadik sorban, akulisszák mögé láthattunk, felmásztunk azsinórpadlás másvilágába, a büfés néniingyen adta a bambit ... Mi meg úgy érez-tük magunkat Szörénnyel, mint egy éppenmegtermékenyített petesejt, ha szabadezzel a furcsa hasonlattal élnem. Estielőadásokra azóta sem szeretek járni, nemvagyok igazi néző. Ha tehetem, a főpró-

bákra megyek el, vagy az utolsó próbákegyikére, amikor még a teremtés izgalmaérződik, amikor még a közönség nemdöntött a sikerről vagy bukásról, amikormár elhatároltan, de még csak megszüle-tőben van az előadás.

- A lengyel színházzal másképp voltam.Az Írószövetség küldött ki Lengyel-országba, és korántsem színházat nézni.De ott szerettem előadásra járni. Nem tu-dom, jobb-e a lengyel színház vagy sem,azt sem vagyok hivatott eldönteni, hogy hajobb, akkor ez a rendezőkön múlik-e vagya színészeken, de egy bizonyos : a lengyelszínház a háromszázadik előadáson is megtudja teremteni a születés izgalmát,varázsát, képesek frissíteni és korrigálni.És nálunk? Társulatok nem képesek arra,amire Darvas Iván az Egy őrült naplójában.Láttam a főpróbán és nemrég a ki tudjahányszázadik előadáson, ugyan-az azazonosulás, veleérzés, belevon aprodukcióba, kettőnk közös ügyévé avat-ja, és úgy hajol meg, mint aki nem is hittevolna, hogy megint sikerül a végére jutni,hiszen bele kellett volna pusztulnia;művészi alázata révén igyekszik el-törpülni az általa kimondott igazság mel-lett.

- Milyen korosztályi élménye van a magyarszínházról?

- Amikor húszéves koromban kezdtemnovellákkal megjelenni, s ezeket későbbfelolvasták a rádióban, összeszorult atorkom. Ha rosszat írtam, most majdkiderül, s szegény színész megbukik,miattam szégyenkezhet. Ki van szolgál-tatva nekem. Ráadásul olyan színészektőlhallottam „vissza" ezeket a novellákat, én,a gimnáziumi padokból éppen hogykikerült farmernadrágos, mint DomjánEdit, Latinovits Zoltán, Kállai Ferenc ésmások - állócsillagok. A leírhatatlan öröm,hogy értik, értelmezik...! És jöttek a fiatalszínészek, a magamkorúak... Ok, akikugyanazokat az alapélményeket hordozzáka korról, amiket én. Ki méri le egy sikervagy bukás százalékos arányát az író ésszínész között? Darabot nem írtam, deírtam hangjátékokat, filmet, tévéjátékot,sikerrel és siker nélkül. Voltam Cs.Németh Lajos, Bálint András, BalázsovitsLajos, Haumann Péter, Voith Ági, AlmásiÉva, Farkas Gabi, Bánsági Ildikó,Ferenczy Krisztina és ők én. A magyarszínjátszás talán legegyénibb,legtehetségesebb gárdája - természetesennem csak a fiatalokra gondolok - mozogma a magyar színpadokon.

- Es a rendezők?

- Nem tudom ... Nem értek hozzá. Demert elárultam, hogy eljárok a próbákra,hadd mondjam ki: szerintem nem alakultki az a gyakorlat, hogy egy elő-adás arendezőnek csupán intellektuális próba -tehát értelmezés - legyen, ne pedig azidomítás csodája - elnézést kérve rögtön akifejezésért. Sok az előjátszó rendező. Ígytartsd a karod! Úgy gyere be! Na mostígy, emígy! Látom, hogy sok ki-tűnőszínész már a főpróbára fáradt. A rendezőiinstrukció ránő a darab lényegére.„Legyen meg az ő akarata", gondolja aszínész, s már azon töpreng, odaér-e aszinkronra vagy rádióba. Nincsenekegyüttesek. Vagy ha vannak, csakalkalmilag találnak egymásra, ami azegyes színházak produkcióinak egyenet-lenségét jelenti, profik összjátékát vagykorai enerváltságot. Manapság még kö-zepes filmjeink is fesztiváldíjakat nyernekkülföldön, színházainkat jó, ha meghívjákegy-egy fesztiválra. Miközben a színészekugyanazok. Adva van egy tehetségesrendező- és színészgárda. És a szín-házbanbizony nincs szerzői darab, mint a filmnél.Kell a szerző. A fiatal színészektapintatosak, és nem sürgetnek. A rende-zők zsákmányra éhesek. Miért kénytele-nek hát beérni próbálkozásokkal és zenésezzel-azzal? Tekintetükben az igény, hogyönmagukat rendezhessék és játszhassák.Fiatal írók darabjait. De közülünk úgyérzem, eddig egy ember írt jó dara-bot.Egy fogorvos. A Zórát. SárospatakyIstvánra gondolok.

Nádas Péter

- Mit jelent önnek a színház?- Nem tudom. Valami sötétet. Olyan,

mint gyerekkorban egy délutáni ébredés.Forró sötét. És csend van. Hiába beszél-nek, akkor is csak csend van. A deszka re-cseg, ruhák suhognak, sikítás, két kardösszecsendül, vagy két kehely, ordítanak,sóhaj - és ezek a hangok nagyon fontosak.Sötét és csend, meleg és fény, hangok. Ésa lélegzetvételek. A lélegzetvételek isnagyon fontosak. Nekem a színház aztjelenti, hogy lélegző, sötét burokban ülök,és a távoli fényben, egy irdatlan fehéroszlop alatt Tőkés Anna a melléhez kapja,torkára csúsztatja a kezét, teste mereven,mintha fa készülne kidől-ni, előrebillen, ésmond is valamit, sőt, nagyon hosszanmondja, de ennek az egésznek csak az alényege, hogy nagyon szeret valakit, akinem szereti őt, mert mást szeret, és ezértelment, és a Tőkés Annát otthagyta azoszlop alatt állni, és akkor én is ugyanúgykezdek lélegezni,

mint ő. Lihegek, még ha fegyelmezem ismagam. És mások is, ugyanígy, pedig őkis fegyelmezettek. Közösen. Pedig min-denki csak a maga tüdejét használja. Jólenne tudni, hogy mit jelent ez, és nem-csak nekem, hanem úgy, egyáltalán: aszínház. Tömeghisztériát, megszabott ke-retek között? Azt, hogy az ember mégis-csak szereti, ha beleavatkoznak legsajá-tabb ügyeibe, a lélegzetvételébe? Össze-lélegzést, de önkéntesen? Rituális ren-detlenkedést? Az érzékek egy húronpendülését, rendet? Ezt is, azt is, talán. Deez csak egyetlen megközelítés. Kezd-hetném elölről? Tessék. Van időnk. Önmutogatás, de színházról lévén

szó, talán megengedhető; ha utcán me-gyek, ha utazom, kényszeresen arcokatnézek. És látni akarom a hozzájuk tartozótesteket is. Minden útitársam arcát, testétjól megvizsgálni. És ez az útitárs, ha vé-letlenül jött is a számra, árulkodó szó, jólel lehet vele játszani, hiszen mindannyian,akik a villamoson tülekszünk és az utcákonfutkorászunk, végeredményben mégis-csak kortársak vagyunk, mármint úti-társak ebben a korban. És éppen ez az,amit látni és érezni akarok. Őket. A te-kintetemmel körbetapogatva, hogy milyenlehet nekik, tehát jók lennének-e nekem.Ha az enyémek lennének. Tünékenyélmény, hiszen ennyi ember nem lehet azenyém, és azt, amit a szemlélődéspillanatában érzek és gondolok, úgyis el-felejtem. Ezt a nézési, összehasonlításikényszert mégsem tudom helyettesítenisemmivel. Pedig kellemetlen szokás. Nemillő. De amióta a budapesti metró nagymozgólépcsőit üzembe helyezték, látom,hogy illetlen kíváncsiságom tömeges ésösztönszerű. A fölfelé haladók leplezetlenérdeklődéssel bámulnak a le-felé haladókarcába, és fordítva is. És az ismegfigyelhető, hogy alulról nézni jobb.Az arcot nem árnyékolja haj, homlok. Ez alegnagyobb népszínház, ez a mozgó-lépcső. Közvetlen következmények nél-kül bámulhatunk bele idegen életekbe. Ésa test egyetlen gesztusa, az arc egyet-lenpillanata nyersebben elárulja a származást,neveltetést, sorsot, mintha ugyan-eztszavakkal kísérelné meg valaki körülírni.Nincs kivétel és nincs kibúvó. Ha egy arcfegyelmezett, akkor ezzel, ha fe-gyelmezetlen, akkor azzal árulkodik.Összes társadalmi szabályaink ellenérecsupaszok vagyunk egymás előtt. Es aszínház talán nem más, mint ennek a csu-paszságnak az észrevétele és demonstrá-ciója. Órákra nyújtja a megfigyelés, a rá-

érzés és ráhangolódás pillanatát. Marx isúgy gondolta, hogy egy saját magunk általírt dráma szereplői vagyunk, Shakespearepedig még a vihart is színháznak nézte;igazuk is van; az ember színháza atörténelem, az elemeké a vihar, a kettőközött pedig valójában nincs határ, és ezértnagyon jól összejönnek. Egy szín-padon.Mert ha mindenki megélő és szemlélő, haminden színház és mindenki színész, akkorlennie kell egy helynek, ahol néhányember úgy tesz, mintha természetet éstörténelmet tudna csinálni, ahová mindeneste bemehetünk, ha akarunk, ésmegnézhetjük, hogy mit csinálunk, és mitcsinálnak velünk, ha megmutatják, aholeljátsszák nekünk, hogyan játsszuk mi el.És ezért nem az a fontos, hogy a színház jólegyen, hanem az, hogy legyen. De akijelentés megfordítható. Ha a színház léteilyen minőségtől is függetleníthetőalapszükséglet, ha mindig kell lennie egyhelynek, ahová - ahogy Jouvet mondja -minden este elmegy hétszáz emberanélkül, hogy hívná őket valaki, anélkül,hogy valami különös okuk lenne rá,anélkül, hogy összebeszéltek volna, akkorrossz színházat csinálni bűntett ésvisszaélés, helyesebben, ismét fordítvaegyet a kijelentésen: ha rossz a színház,akkor ez azt is jelenti, hogy a társadalom-nak valamilyen felderítendő betegségevan, talán rosszul gazdálkodik az érzék-szerveivel, vak, néma és süket, holott vanszeme, szája és füle, tehát mint a rossz szí-nész, csak tetteti magát. Tetteti magát,elfed, elhallgat, színházat játszik. És eznagyon megtévesztő lehet. Majdnem hi-szünk neki. Hiszen a színház a mintha, ami lenne, ha, a mi lett volna, ha művészete.Mintha én lennék a Tőkés Anna, akit aszerelme elhagyott. Mi lenne, ha én hagy-tam volna el ? Mi lett volna, ha királynő-nek, Marja Lebjadkinának, bérgyilkos-nak, Bóni grófnak, Arturnak vagy Edek-nek születtem volna? De nem tettetés! Azelképzelés és összehasonlítás infantilisjátékai nélkül egészséges társadalom nemlétezik. Persze ez is csak egyetlenmegközelítés.

Mindez érvényes a többi művészetekre, azirodalomra is. Igen, de nem így ! Egyszer, egy hang-

vérsenyen, az első sorban ültem. IgorOjsztrah a virtuóz zenemutogatók nagyszámát, Mendelssohn e-moll hegedűver-senyét játszotta. A szólóhegedű már amásodik taktusban belép, és egyedül ural-ja, vezeti az egész huszonnyolc perces da-rabot. Ojsztrah kicsit kövér volt. Előbbcsak kifényesedett az arca, pedig teljesen

fegyelmezett arc, aztán a homlokáról cso-rogni kezdett az izzadság. A szemébe.Végig az orra mentén, az állára és onnan ahegedűre. A húrok alatt vastagon vé-gigfutott, a csuklójára, és onnan csöpögöttle a földre. El kellett fordítanom a fejem.Érdekes volt, de ennek az erőfeszítésneksemmi köze nincs ahhoz a zenéhez, amitjátszott. És semmiféle zenéhez.Magánügy, amit nincs jogom megfigyel-ni, ez nem játék. Amit mondani akartnekem, azt a zenével és nem az arcával,nem a testével akarta elmondani. Esugyanígy, ha műtárgyat nézek, vagykönyvet olvasok. Nem érdekel, hogy afestő két ecsetvonás között aludt-e vagyszeretkezett, semmi közöm hozzá, hogykét drámai mondat között az író a gyomrátfájlalta-e vagy ásított. Ezek magányosdolgok, egyedül kell csinálni, a be-fogadásuk is ilyen. A színház viszontnemcsak a szerepet játszó színész testiadottságait és intim képességeit kalkuláljabe, hanem azt is, hogy ezeknek azadottságoknak és képességeknek a meg-nyilvánulását több száz különböző min-denféleségű, de az intimitásra egykéntérzékeny ember fogja figyelni, egyetlensötét burokba zárva. A színház az egyet-len igazán közösségi művészet. A rituálisösszelélegeztetés művészete. Ha ez azösszelélegeztetés soha nem sikerül, akkortalán arról is gondolkodni kell, hogy atársadalom miért nem érzi elég erősnek ésegészségesnek magát ahhoz, hogy lát-vánnyá tegye s látvánnyá engedje önmaganevetségességeit és rémeit? És ha nemengedi, ha nem teszi, ha rosszak a játék-szabályok, akkor az is természetes, hogy aszínház inkább süketnek, vaknak ésnémának tetteti magát - a megmaradásérteljátssza a színházat. Majdnem biztos va-gyok benne, hogy egy olyan szellemi lég-körben, amelyben természetes gesztussávált minden sarkot és élet lefaragni, min-den egészséges és egészségtelen ' égletetletompítani, lefojtani, ott jó színházatcsinálni nem lehet. Verset írni vagy re-gényt, képet festeni, talán. Az ha jó, eláll.Ha rossz, akkor meg mindegy. De a szín-padon nem lehet sekélyes kis lelki kom-penzációkkal drámát helyettesíteni. Hét-száz ember alszik el. És a színházat hol-napra sem lehet eltenni, mert ma kell. Es aszínház a körülményekkel mégsemmentheti magát, mert tudjuk, hatalmábanvan, hogy akadémikus és öngörcsökbenvergődő korszakokat robbantson szét.Hatalmában van, hogy az ellen lázadjonfel, amivel meg akarták fojtani. Ilyenkor anézők ájultan esnek le a szék-

ről, összeverekednek, és egymás vállánzokognak.

- A z imént Marja Lebjadkinát, Bóni grófot,Arturt, Edeket említette. Miért éppen őket ?

- Bóni gróf inkább csak az operettrevonatkozik, általában, és egy gyerekkoriélményhez kötődik, ami közönséges voltés alpári, valami igazi tragédia történt,olyasmi, ami csak egyszer, és ültem a ve-randán, kinn fújt a szél, és bár az apámmondta, hogy ilyenkor nem illik bekap-csolni a rádiót, mégis bekapcsoltam, ésvolt egy operettdal, és ezen kezdtem elbőgni, és ettől kezdve ezen mindig. Havalaki ezt a ráhangolódási készséget, eztaz érzelmet, amely a halált egy operetteltudja összefűzni, ha ezt valaki jól végig-gondolja, és sznobériája később sem ta-gadtatja le vele, akkor Bóni grófból ismegérti azt, amit meg kell érteni, ha sze-retni nem tudja is. Marja Lebjadkinára azördögök kaposvári előadása miatt gon-doltam, mert évek óta először, itt éreztemszínházban magam, eltekintve attól a kételőadástól, amihez foghatót még nemláttam, tehát amíg hasonlót nem lát-hatok,bizonyára irányadók maradnak: 1968tavaszán a Tangó a Teatr Wspólczesnyben,Varsóban, erre vonatkozott Artur és Edekneve, arra a pillanatra, amikor már szól amézédes tangó, és Eugeniusz nagybácsiEdek karjába zárva áttáncol Artur tetemefölött, és még a ruhatárba is, és még azutcára is kibömböl a méz-édes tangó,ennek nincsen vége; és a bér-gyilkos aI I I . Richárd berlini előadásáravonatkozott, ahol a győztes Richmond azutolsó pillanatban ugyanazt a rendet vesziát, amit elődje ráhagyott, folytatni fogja,ugyanúgy, s ezért az elborzadt közönségmég tapsolni sem tudott, elvégre az embernem szívesen tapsolja meg saját félelmét,bizonytalanságait és szégyenét. A királynőpedig tegnap este, még ha nem is királynő,de mégis az: Ronyecz Mária az ArvaBethlen Katával. De erről majd írnomkéne, külön.

játékszínFODOR GÉZA

Koncert műlantra

Az Egy szerelem három éjszakájaa Madách Színház Kamaraszínházában

Hubay Miklós, Vas István és RánkiGyörgy zenés tragédiája a magyar színházutolsó másfél évtizedének legkülönösebbsikere. Tizennégy év alatt tizennégyprodukció - bizonyára páratlan eset. [1961:Petőfi Színház (Szinetár Miklós),hanglemezfelvétel; 1963: Nagyvárad(Borbáth Magda); 1964: Szeged (AngyalMária); 1965: Békéscsaba (Máté Lajos),rádiófelvétel (Bozó László - RuitnerSándor); 1966: Madách Színház (LengyelGyörgy), Egyetemi Színpad (DobaiVilmos); 1967: filmváltozat (RévészGyörgy); 1970: Színművészeti Főiskola(Szinetár Miklós); 1971: Moszkvai Egye-temi Színház (Borogyin); 1974: Győr(Szilágyi Albert), Szolnok (Valló Péter);1975: Madách Színház Kamaraszínháza(Szirtes Tamás).] Pedig a mű, noha tárgyátés alapérzését tekintve nagyon is általános,kidolgozásában fölöttébb ezoterikus - igaziértelmiségi ügy. S itt a jelzős szerkezetminden tagja egyként hang-súlyos. Azértelmiségi minősítés nem rosszalló, csupánszociológiai ténymegállapítás, bárkétségkívül utalni kíván a darabesztétikailag partikuláris jellegére: adráma, a versek és a zene komplexusa,amelynek problémáit (erényeit és hibáit,egymásra találásait és egyenetlenségeit) abemutató kritikái hozzávetőleg helyesenérzékelték, az érzelmesség és a szellemes-ség olyan állandó egymásba játszását te-remti meg, amely egy bizonyos befogadóibeállítottságra apellálva képes változatosés alapjában mégis egységes költői at-moszférává oldani mindazokat a külön-nemű elemeket, amelyekből egyébként akompozíció nem formál szerves egészet.Mindazonáltal a darab keletkezésekor aszó igazi értelmében ügy volt, amelyetnem pusztán az alkotóknak s a közönségegy rétegének tragikus nosztalgiája („Azelsötétítéskor egy résnyi ragyogás volt azifjúság") tett érvényessé, hanem a kor-szaksaját problematikája is.

A hatvanas évek elején, amikor elkez-dődött a magyar kulturális élet konszoli-dációja, egy ilyesfajta - fogalmazzunknagyon leegyszerűsítve - irodalmárdarabnem befelé fordulást jelentett, hanem aművészi örökség felszabadulását, köz-

kinccsé válását. Ne feledjük: ekkor kezdettmegközelítően helyes arányaiban ki-alakulni a két háború közötti magyarművészet képe, ekkor indult meg a teljesBartók és a teljes József Attila elsajátítása,ekkor jelentek meg 1945 után először (!)Babits összegyűjtött versei, ekkor nyertevissza jelentőségét Derkovits és nyerte elCsontváry, akkor vált hozzá-férhetővéSzerb Antal, Halász Gábor és BálintGyörgy munkássága, s még sokáigsorolhatnánk a példákat. Ha tehát ekko-riban egy színpadi párbeszédben szóbakerült Babits vagy Bartók, ha Derkovitsot,Csontváryt vagy Picassót képzeltek adíszletfalakra, az - noha nem tettelementárisan drámai hatást - nem csupán„műveltségi anyag" meg széplelkűségvolt, hanem gesztus, vagyis valóbankifejező megnyilatkozás, amely a kultúrafolytonosságának helyreállására vallott. Ezpersze nemcsak az ilyen utalásokbanfejeződött ki, a legmélyebben éppenséggelnem bennük. A zenés tragédia líraiatmoszférája, amelyben a három alkotó,illetve az előadók és a közönség legalábbhárom nemzedéke oly feledhetetlenülösszehangolódott, pontosan e folytonos-ságélmény és -tudat megszületését voltképes kifejezni, azt a pillanatnyi hitet,hogy az ötvenévesek, akik megélték (éstúlélték) „a hiénák, sakálok és a vértanúkkorát", a harmincévesek, akik érett fővelrekapitulálhatták gyermekkoruk világát, sa mai harmincasok, akik akkor eszméltünkmagunkra és sajátítottuk el szellemileg akor örökségét, közösen folytatják „tört ívéta meggyilkolt képzeletnek". Igytörténhetett, hogy a darab életkorukattekintve igen távoli nemzedékek ifjúiélményeinek adott formát, s ma már egy-mástól elidegenedett nemzedékeknek je-lenti az ifjúságot.

Az általános szellemi szituáció mellettfigyelembe kell vennünk az Egy szerelemhárom szakája színháztörténeti jelentőségétis. A zenés tragédia az 1956 utáni magyarszínház egyik legtiszteletreméltóbbvállalkozásának köszönheti meg-születését; annak a kísérletnek, amelyelsősorban Szinetár Miklós nevéhez fű-ződik, s amely az operettel szemben egy újtípusú zenés színjáték meghonosítását,illetve megteremtését célozta. Tudjuk, akísérlet két emlékezetes produkció (Kol-dusopera, Egy szerelem három éjszakája) el-lenére nem sikerült. A Petőfi Színházmegszűnt, eredményeiből a színházi életintegrálta az ún. musicalt, zenés játékot, azoperett e korszerűsített, világ- és mű-vészetszemléletében semmivel sem kü-

lönb változatát, s lényegében kivetettemagából azt a nemesebb ethoszú típust,amelyet a két említett produkció képviselt.A tizennégy év előtti bemutatónak tehátpátosza volt, mégpedig nem a fel-lengősség, hanem a szenvedély értelmé-ben.

Ez a szenvedély valódi művészi prob-lémákat vetett fel és segített részben meg-oldáshoz, de még a megoldatlanságokbanis megőrizte hitelét. Hubay Miklós igazistilizálási elvet keresett, nemcsak azeneszámok indokoltságának technikaiproblémáját próbálta megoldani, hanemazt a dramaturgiai alapkérdést is, hogy aszínpadon megjelenített mindennapi élet-keretek, helyzetek és magatartások mi-kéntemelhetők erőltetés nélkül, szinteközvetlenül, pusztán hangsúlyárnyala-tokkal jelképessé, az egyszerű gyakorlaticselekvések miként vezethetnek át tisztánszellemi szférába. Hubay sok mindentmegoldott. Mindenekelőtt: megterem-tettea játék terét. A hatalmas kiürítettreprezentációs szoba, amely a szerző el-képzelése szerint kezdetben hosszú ideigüres, nem csupán - jó esetben szituatív -keret, hanem aktív szereplő: mindig ve-szélyeztetett, soha be nem lakható tér,szeszélyes, hol támadó, hol védelmezőközeg, amely játszik az emberekkel. Azemberek és a környezet állandó ambiva-lenciája a darab légkörének egyik alap-vető tényezője. Hubay a kiköltözés és abeköltözés átmeneti időszakát nemcsakarra tudta felhasználni, hogy összehozzonolyan embereket, akik egyébként „társa-dalmilag nemigen érintkeznek", hanemkidolgozta a vonzásoknak és taszítások-nak azt a bonyolult játékát is, amelyben amiliő egyrészt önálló életet él, másrésztHenker századostól és a légóstól kezdve abíróékon keresztül Viktorig mindenkiszámára otthonosabb, mint Júlia és a köl-tők számára. Az apró mindennapi cselek-vések itt nagyon fontossá válnak, mertbiztonságuk vagy bizonytalanságuk, za-vartalanságuk vagy akadályoztatóttságuk,sikerük vagy sikertelenségük révén érkezikmeg a néző - szinte észrevétlenül - ajelképes szituációba, „ide be a másikpokolba". Ne feledjük: az első felvonásmozgalmas tere egyetlenegyszer állapodikmeg és ölt szilárd alakzatot, amikor ajáték, a vállalt szerepek felállása bíró-ságitárgyalóteremmé alakítja.

Továbbá: Hubay világosan építette fel adarab típushierarchiáját. Bálint és Júliatiszta lírai típusok, Sándor, a szelíd költőés Károly, a szigorú költő határozott szel-lemi arccal bír, Henker és a légós jelleg-

zetes társadalmi jelenség, s végül, de fő-leg: Viktor, a kalandor, Szegilongi, a bíróés felesége, Melitta igazi, bonyolultszínpadi figurák, akiknek saját sorsuk van.Az utóbbi három alak eleven paradoxon,amelyet Hubay - eredetileg -tiszteletreméltó következetességgel ésdisztingváló készséggel formált érzékletesegyéniséggé. Viktor - költői ambíciók után- választotta a kalandorságot mintreprezentatív életszerepet, vállalja annakminden következményét, tehát nemszentimentális, ugyanakkor személyesvarázsát, lénye dinamizmusát a fonákul ismegőrzött emberség - lirizálás nélkül -igazi költőiséggé nemesíti, amelyet fanyarférfimagány árnyal. Szegilongi„menthetetlenül a formák embere", ajogrend inkarnációja, akinek egyáltalánnincsen distanciája szerepétől - élettanilagbíró. Maga a szenvedélyes életre kelt bíróihivatás, amely saját logikáján belültiszteletreméltóan tisztességes, a valóság-ban azonban szörnyeteg. Felesége, „a bá-josan és elegánsan léha" Melitta viszonttud távolságot tartani, nemcsak játssza aserepét, hanem el is játszik a szerepével, sez a semmire sem kötelező, inkább élvetegreflexió nem elidegenít, hanem rabul ejt ésráébreszt, hogy a világ bonyolultabb, mintszeretnők, s az úri Magyar-ország ismerteaz élet olyasfajta édességét, amely megérettugyan a pusztulásra, de veszteség is.

Kétségtelen azonban, hogy ez a típus-hierarchia elsősorban szerkezetileg sza-batos, működése már problematikus. Nemazért mert az igazi főalakok (Bálint, Júlia)halványak, mert a szelíd és a szigorú költőfigurája egysíkú, mert minden alakalapjában anekdotikus marad - mindezcsak következmény. A baj az, hogy aszemélyek nem élnek igazi drámai életet,hogy valójában nem tragédia szereplői,hanem katasztrófa áldozatai vagyközreműködői. A darabból hiányzik adrámaiság, s ennek a cselekmény és a je-lenetek felépítése szempontjából mégsúlyosabb veszélyei vannak, mint a jelle-mekre nézve. Cselekmény voltaképpennincs is, csak történet. E történet termé-keny pillanatait kellett esetenként drama-tikusan vagy lírikusan kidolgozni. Ezszéttagoltsághoz vezet, amelyet azonban akompozíció más síkjain lehet kompen-zálni. Csakhogy Hubay nem vállalta kö-vetkezetesen az epizódok kiküszöbölhe-tetlen esetlegességét, hanem igyekezettkülsőleg összeabroncsozni a sorsfordu-latokat - például Henker százados alak-jával. A mesterkéltséget azután szimbo-

lizmussal próbálta kivédeni, s így a jel-legzetes, de jelentéktelen figura, aki márnevét is emblémaként viselte, végül avégzet beteljesítője lett. A típus megfor-málásának és szándékolt szerepénekaránytalansága azonban kioltotta a szim-bólumot, s a motívum túlmagyarázássávált. Hasonló a helyzet a légóssal is, akielső fellépésekor példás „gázmester",visszatérésekor, illetve a darab befejezé-sének új változatában viszont már dilet-táns szimbolista. A nagyforma művészimegoldatlanságának legszembeötlőbb

tünete éppen a darab befejezésének többváltozata, illetve befejezetlensége, sőtbefejezhetetlensége. „A vég - mondjaArisztotelész - az, ami más után van vagytörténik (vagy szükségszerűen, vagy agyakoriság alapján), utána viszont nincssemmi más." A hősök pusztulása a darabonbelül sem így, sem úgy nem következiksemmiből, tehát puszta tényszerűségébennem megfelelő befejezés. Annál iskevésbé, hogy a nagyforma, a mű pátoszatúlmutat a történeten, az érvényesség, azutókor felé, következéskép-

Bálint (Tímár Béla) és Júlia (Bencze Ilona), akik csak egymásért és az emberiségért akarnak élni

pen a befejezés kiterjeszkedik arra is, amia vég után van. Ezt a jelentőséget nemlehet kifejteni az anyagból, csak nyílt sti-lizálással lehet elérni, amely minden vál-tozatban okvetlenül túlfeszített és szenti-mentális.

A kisformák, az egyes jelenetek kidol-gozásában azonban Hubay - legalábbis azelső két felvonásban - többnyire mes-ternek bizonyult. Javarészt világos éserőteljes helyzeteket teremtett, amelyek-ben az emberekből spontánul tör ki azérzés és az állásfoglalás, amelyekben te-

hát a jellemek közvetve vagy közvetlenülmegfogalmazzák önmagukat. Mivel ko-molyan vette a konkrét helyzeteket,gyakran sikerült kifejtenie belőlük az igaziszellemiséget, s csak olykor-olykor értebe külsőséges szellemességgel, poentí-rozó dialógus- és jelenetszerkesztéssel.Hubay legnagyobb érdeme azonban min-den bizonnyal az, hogy virtuálisan beletudta komponálni darabjába, sőt inspi-rálni tudta a verseket és zeneszámokat.Nem egyszerűen arról van szó, hogy aszámok ún. szerves részei a darabnak. Ez

a hatás végül is leleményesség kérdése.Hubay olyan helyzeteket teremtett, ame-lyek szellemileg involválják a verseket és azenét. A „Dal az etikettről" és Melittabúcsúdala, amelyeket sokszor betétek-ként kifogásoltak, valójában ugyanolyanmélyről fakadnak a darab lényegéből,mint a dramaturgiailag mintaszerű„Planta"-jelenet és a „Vita a humaniz-musról".

A mű legnemesebb anyagú és legki-egyensúlyozottabb művészi teljesítmé-nyét Vas István versei jelentik. S nem-csak, sőt elsősorban nem azért, mertmindegyikük igazi költészet, hanem mertkorszakot, történelmi pillanatokat, hely-zeteket és embereket, sorsokat sűrítenekmagukba és elevenítenek meg. E versekalapján sajnálhatjuk igazán, hogy Vas so-hasem vállalkozott egymaga arra, ami - nyi-latkozata szerint - „egy időben álmai ne-továbbja volt: darabot írni".

Ránki György zenéje túlnyomóanugyancsak nagyon jó. A prológus és azepilógus, Viktor és a bíróné két-két dala,a „Botlóballada a halhatatlanságról", a„Dal az olaszországi útitervről", a„Planta"-jelenet, a „Vita a humanizmus-ról", a „Háromkirályok" jelenetének KurtWeillt idéző zenéje - mind-mindtelitalálat. Ránki ezekben a számokban akommersz zenei anyagot a dallamformá-lás, a harmonizálás, a ritmika, a hangsze-relés-felrakás finom, de felidéző erejű el-hangolásaival oly sokszorosan reflektálttátette, hogy a slágerek - mondhatni -világnézettel telítődtek, s a maguk mód-ján megformálják az egy és oszthatatlanembert, akiben összeforrnak „eszmék éstánclemezek". Ahol nem ez az állandóhangtörés uralkodik, hanem közvetlenülés tisztán kellett felidézni a nagy pozitívvagy negatív élményeket („Gázel-duett",„Dal a napsugárról", „Dal az emlékről",„Dal a hűségről", „Búcsú", „Rongy-világ"), a könnyűzenei alapanyag és aköltői igény többé-kevésbé ellentmon-dásba került, a zene érzelgőssé vagy me-lodramatikussá vált. Ez azonban nemzavarja meg az alaphangot, az egységeshangulatot.

Összegezve: az Egy szerelem hároméjszakája nem a szerves megformálásnakköszönheti hatását, hanem a különbözőműfajok jobbára szerencsés együttműkö-désének, annak, hogy a színpadon kölcsö-nösen fokozzák egymás' lehetőségeit, éskompenzálják egymás fogyatékosságait, svégül is olyan szuggesztív lírai atmosz-férát teremtenek, amelyben az anekdoti-kus életanyag átszellemül.

A Planta-dal az Egy szerelem három éjszakájából. Paudits Béla, Huszti Péter és Koltai János

Érdemes volna végigkövetni a darabinterpretációjának történetét, mert fontosesztétikai és kultúrtörténeti tanulságokkaljárna. Sajnos azonban e sorok írójh aprodukciók többségét nem ismeri, ákritikák pedig semmi hasznos és érteln-iezhető információval sem szolgálnak. AMadách Színház új előadását tehát ön-magában, kizárólag a mű lehetőségeihezviszonyítva kell megítélni.

A Madách Színház Kamaraszínházánakszínpadán belsőépítészeti remekmű(Köpeczi Bócz István díszlete) : barátságos,otthonos helyiség, finom, meleg hangulatúfaburkolattal. Meghitt szórt fény, a színtbenépesítik a rokonszenves szereplők(Bálint, Júlia, Sándor, Károly, Viktor),váltakozva éneklik a prológust. Utána akalandor, a szelíd és a szigorú költőkimegy, az ifjú pár a színen marad, éselkezdődik az első jelenet. Pontosabban :elkezdődik a darab szövege, de nemkezdődik el a darab. Mindenekelőtt azértnem, mert Bálint és Júlia nem lépnek beegy inadekvát térbe, nem kezdődik meg azemberek és a nem hozzájuk mért térküzdelme egymással és egymásért. Ez a tér,a darab szcenikai alapja ugyanis nemlétezik. S nem azért, mivel kicsi a színpad -a színen nem a mennyiség csap át minő-ségbe, hanem a minőség mennyiségbe: aszínpadi tér kompozíció, nem pedig lég-köbméter kérdése -, hanem mert nemszínpadként, csak pódiumként funkcionál;kellemes és alkalmas környezet - mire?Hogy két előadó zavartalanul elénekelje a„Gázel-duett"-et. A darabban nem voltakilyen szerencsések, minduntalan megszólalta telefon, jelezve, hogy itt sem élhetnek„csak egymásnak és az emberiségnek".Nem foglalkozom most azzal, hogy a felnem vett telefon motiválja a bíróékbetoppanását, hogy milyen sokatmondóemlékének felmerülése-elfojtása a másodikfelvonásban; a részlet-veszteségeknélfontosabb, hogy a változások, a kihagyásokelgondolásra vallanak: a mindennapi élettényeinek eltávolítását célozzák. Ez azeljárás következetesen felbomlasztja ajeleneteket. Nem-csak az emberek és akörnyezet között nem alakul ki kapcsolat,hanem az egyes alakok között sem. Acselekvések és szövegek ok- és célszerűmotivációja nem eleven, átélhető színpadivalóság, legfeljebb az érthetőség kedvéértutalnak rá. Bálint, Júlia és Viktor latensháromszögét, amely nemcsak alakítja,hanem vibrálóvá is teszi a történetet,például egyáltalán nem játsszák el, nohaViktor kétségkívül beszél Júlia irántiszerelméről.

Henker reakciója kimarad, helyette egyértelmetlen, hisztérikus „érdekes" hangzikel. A szituációk, a jelenetek sorozatosfelbomlasztása végül is a darab megszün-tetéséhez vezet, a történet elveszíti súlyát,hiszen a színpadi viszonylatok nem indu-kálnak indulatokat, a játéknak egyáltalánnincsen tétje.

Ez persze a figurákra nézve is végzetes.Először is felfokozza a típushierarchia íróigyengéit: Bálint és Júlia alakja to-vábbhalványul, Sándor és Károly szellemiarca pedig sziluetté szegényedik. (A szelídés a szigorú költőt pontosan jellemzőballadán és ellenballadán itt öten osztoznakmeg, a részletek hangulata szerint, ahalhatatlanságról szóló „botlóballada" nemszemélyes megnyilatkozás, hanemmegosztható vélemény.) Csupán Viktor,Szegilongi és Melitta őrzik megérdekességüket, ám tanulságos átalaku-láson mennek keresztül. (Közbevetőleg:ebben Hubay is részes, aki már az 1966-osMadách színházi előadás számára is dra-maturgiai módosításokat hajtott végre adarabon.) Két jellem elveszítette követ-kezetességét és jelentőségének zálogát, apontos disztinkciót. Ez a Viktor nemvállalja választása, a kalandorszerep kon-zekvenciáit, ápolja magában a költőt,szentimentális. Nem az élet művészetétragyogtatja fel, hanem esztétizál, költő-szerepet is játszik, ő énekli a „botlóbal-

A Három királyok: Dunai Tamás, Andorai Péter és Blaskó Balázs (lklády László felv.)

Így nemcsak indulatilag, érzelmileg jelen-tős pillanatok mennek veszendőbe, a má-sodik felvonás kitűnő telefonjeleneténekönironikus-szemérmes lírája is bohózatbafullad. Az emberi kapcsolatoktól elsza-badult szöveg a színpadon mindig mér-téktelen verbalizmussá válik. A darabbanés az előadásban is sokat emlegetett Di-derot ismerte az alapigazságot: „nem kella szereplőknek szellemet adni, de tudnikell őket olyan körülmények közé he-lyezni, ahol a körülményektől nyerik azt".Szirtes Tamás rendezése - talán egyetlenjelenet: a bíróék érkezése kivételével - eztnem tudja. A szereplők többségeszüntelenül szellemeskedik, poentíroz.Míg egyfelől következetesen irtották aszituatív szövegeket, másfelől viccekkel,poénokkal dúsították az előadást. Ne essenmost szó ezek minőségéről - a leg-szellemesebb poén sem kárpótol egyetlenolyan szó vagy gesztus kihagyásáért sem,amelynek helyzeti értéke van. A harmadikfelvonásban például a katonaszöke-vényekre vadászó Henker szadista, bal-jóshelyzetbe hozza Júliát és Viktort. Mi-koraz utóbbi megcsillantja az üzlet lehe-tőségét, „Henker bámul rá, majd: Látodkérlek, ez engem érdekelne". Valószínűlegebben a rövid, de jelentőségteljes pil-lanatban jelenik meg a színen legkon-centráltabban „a hiénák és a sakálok kora"

- ha eljátsszák. Ám az előadásban

lada" egyik szakaszát. Másfelől veszít lé-nye eredeti költőiségéből. Egyrészt nincsmegformálva Júliával való különös-finomkapcsolata, másrészt durva és közönségesszerelmi játékot folytatnak Melittával, s ígyelsikkad az alak fanyar férfi-magánya.Szegilongi figuráját az átdolgozásmegrágalmazza és értelmetlenné teszi. Azalak annak köszönheti jelentőségét ésformátumát, hogy személyisége a jogren-det reprezentálja, hogy csak szerepébenlétezik, hogy tehát szubjektív tisztességétegy pillanatra sem vonhatjuk kétségbe, smégis szörnyeteg. Szegilongi nem hagy-hatja ott a bírói hivatást, nem nyergelhet áta textiles pályára. Ha az első felvonásbankomolyan vesszük az alakot, akkor eznemcsak becsületsértés, hanem képte-lenség is. Ha komolyan vesszük Szegilongiés Melitta viszonyának ábrázolását, akkornyilvánvaló, hogy az asszony csak addigzsarolhatja, amíg hivatásbeli meg-szállottságára „játszik rá". A bíró lezül-lesztése visszavonja az elért művészi ered-ményt, a magasrendű - ellentmondásosszellemiségében - negatív típust anek-dotafigurává silányítja. Az egyetlen, aki azátdolgozás eredményeként követke-zetlenségeivel együtt is új jelentőségetnyert, Melitta. Őróla azonban csak a szí-nészi alakításokkal kapcsolatban lehetszólni.

Minden jel arra mutat, hogy SzirtesTamás kissé földhözragadtnak tartotta adarabot, és elsősorban a szellemi szférájátakarta felidézni a színpadon. A darab - voltróla szó - kétségtelenül tele van stilizálásiproblémákkal, ám, ha nem is a szerveskompozíció iskolapéldája, alkotó műfajaimég mindig túl erősen feltételezik egymást,s ez az egymásrautaltság nem tűri el aformaproblémák megkerülését.Ellenkezőleg: az ilyesfajta hiányos, dekülönben értékes darabok esetében aszínház feladata - ha mondanivalója van aművel - az, hogy a színpadon végremegteremtse a végső formát, a színjáték,az előadás önálló szerves kompozícióját.(Ezt kísérelte meg Valló Péter szolnokirendezése.) Ha viszont a rendező nemteljes, hanem csak részleges megoldásratörekszik, többnyire azt éri el a legkevésbé,amit akart. Esetünkben ugyanis alegnagyobb baj még csak nem is a hely-zetek, a jellemek, a történet, egyszóval adarab szétzilálása, hanem az, hogy a szel-lemi szféra sem alakul ki. Mert a színpa-don a szellemiség nem lehet más, mint aszínjáték kisugárzása. Igaz, a zeneszámokkülön világgá összezáruló sora itt azt azillúziót keltheti, hogy e számok önértéke

a jelenetek gondos felépítése nélkül is ér-vényesül, s megteremti a szellemi szférát.Ez azonban nem így van, a színházban azeneszámoknak is csak helyzeti értékükvan, csak a gazdagon kidolgozott színjátékszelleméből születhetnek meg és bon-takozhatnak ki. E dinamikus közeg nélküla darab zenei anyaga többé-kevésbésikerült koncertszámok egymásutánja -keretjátékkal. (Ráadásul a zeneszámoknem az eredeti letétben hangzanak el, ha-nem olyan leegyszerűsített átiratban,amely egyik legnagyobb értéküket, a so-katmondó hangszerelést küszöbölte ki, ésminden egyes számot ugyanabban azízetlen - zenés szórakozóhelyekről ismerős- hangzásban egyesít.) Ez az előadásiforma sokféle hatást tehet, a maga nemé-ben sokféleképpen értékelhető, egy azon-ban bizonyos: nem színház.

Ilyen körülmények között nehéz igaz-ságosan megítélni a színészi alakításokat.A színészeknek nemigen van mit elját-szani, s ezért markíroznak. Bencze Ilonaés Paudits Béla tisztes amatőrszínvonalatképvisel. Bencze Ilona kellemes megjele-nése és hangja megfelel az előadás ízlésesintonációjának, a játékban pedig hol mo-solygós, hol ijedt arccal vesz részt. PauditsBéla figurájában megvan Sándor, a szelídköltő lehetősége, de még súlytalan,esetlensége pedig valódi, nem az alaké.Egyelőre nem tud Koltai János szigorúköltőjének igazi ellenpárjává válni. LőteAttila mintha maga is csodálkoznék kissé,hogy Szegilongit játssza, mentegetőzőöniróniával hárítja el a bíró súlyos szerepétés a szereposztási tévedés felelősségét.Huszti Péter Viktora nem kalandor, leg-feljebb kedves svihák. Mivel a helyzetek,a jelenetek felbomlasztásával elapadt afigura energiájának forrása, Huszti kény-telen folytonos jópofáskodással az eleven-ség látszatát kelteni. De amikor a harma-dik felvonásban végre nem kell az élet-művész szerepét játszania, hanem elmé-lyedhet, felragyog tehetsége: a „Dal azetikettről" előadása mély és megrendítő. A„Háromkirályok", Andorai Péter, DunaiTamás és Blaskó Balázs nem egy-szerűszökevények, „akiket a háború fájdalmaspojácává nyomorított", ők márszimbólumnak vonultak be, esztétizáljákaz iszonyatot. Két alakításról külön nyo-matékkal kell szólni. Psota Irén művésziformátuma ebben az előadásban magá-nyos. Ő az egyetlen, aki nemcsak átgon-dolt figurát, hanem szituációkat is te

remt. Igaz, ez a Melitta nem egészen amegírt alak, nyugtalanabb és nyugtalaní-tóbb, keményebb és sötétebb, nem bájos éssikkes, hanem feszültségektől szikrázó.Nem nagyon illik hozzá búcsúdalánakoldott szentimentalizmusa,' nem tudja el-hitetni életük édességét. De mély jellem,aki, ha nem is viselkedik disztingváltan, afontos dolgokban nagyon is tud disz-tingválni. Tímár Béla Bálintja persze nemilyen jelentékeny alakítás. De van egy pá-ratlan erénye: a valódiság. Nem csinálsemmi különöset, csak egyszerűen, ter-mészetesen létezik - és fizikai lényébenközvetlenül megjelenik az alak bensője,költői és erkölcsi lényege. Ez a nyomon-követhetetlen átszellemülés, ez a tiszta ésmégis hús-vér költőiség és erkölcsiséglehet e drámaiatlan szerep igazi megol-dása. Az adja meg súlyát, hogy egyáltalánvan ilyen ember.

Ha az előadás művészi kudarcának okátkeressük, el kell jutnunk ahhoz akérdéshez, hogy volt-e az együttesnekeredeti, saját mondandója a művel. Aszándékokról nem ildomos és nem istermékeny vitatkozni. Az előadás viszontelég összefüggéstelenül beszél. Illetveegyszer csak a kezünkbe adják az előadáskulcsát: a történet végén Huszti Péterhangszóróhangján megszólal egy részletVas István Rapszódia a hűségről című ver-séből. Ez az idézet nemcsak a művésziérzék pillanatnyi zavarára vall. Ahűségnyilatkozat csak elárulja azt, ami azegész előadásból érezhető: a közösség márnem természetes és magátólértetődő. Ezpersze történelmi probléma. A konzekven-ciákat azonban a művésznek is önáltatásnélkül kell levonnia. A fogadkozás ittnemcsak azért hiteltelen, mert e hűségiszonyúan nehéz - a tejes vers pontosanerről szól -, hanem főként azért, mert ahűségfogadalom művészi hűtlenség alkal-mával hangzik el. Nem szöveghűségrőlvan szó. Az előadás megformálása - amelya színház világnézetének egyetlenautentikus megvalósulása - szellemébenellentétes a mű megformálásával. A darab- kísérlet a műfaj problémáinak meg-oldására; az előadás ezzel szemben meg-kerüli a műfaj és a műforma problémáit. Apátosz ezért itt fellengősség, az előadó-apparátus pedig „zengő érc vagy pengőcimbalom", illetve esetünkben - műlant.

BÉCSY TAMÁS

Milyen vihar dúlProspero szigetén?

Ha a művet olvassuk, a vihar Shakespeare-nél víziókkal teli, megtisztító vihar,amelyben „ ... mi mind / Magunkat nyertükvissza" - ahogy Gonzalo mond-ja. Szavainemcsak a hajótöröttekre érvé-nyesek, derájuk és a szigeten élőkre egyaránt. Azelőzőek megtisztulnak régi bűneiktől(Alonso), illetőleg új, de rossz vágyaiktól(Sebastian, Antonio, Stephano). Mirandamegnyeri önmagát mint szerelmesasszonyt, Ariel a szabadságot, Caliban aszigetet, Prospero pedig jogos trónját és amegnyugvást. A vihart Prospero kavarta,amivel megjavította a világot, mert ezenrészéből kiiktatta a trón-bitorlást, atrónbitorlásra való vágyakat és abosszúállás szenvedélyét.

A Pécsi Nemzeti Színház előadásábanProspero szigetén a szexus vihara dúl. SíkFerenc természetesen nem írta átShakespeare művét, az elhangzó szövegékeredetiek. S ha mégis a dráma lényegétőleltérő és összetett mondanivalójátkifejezésre nem juttató előadást kapunk,hát ez is bizonyság lehet arra, hogy a drá-mától független művészeti ág a színház-művészet.

A színházi előadásnak mint műalko-tásnak nem egyetlen forrása az írott mű, asok között csak az egyik. A színháziműalkotás egynemű közege az emberi test.A valóságnak minden különneműjelenségét csak a testtel teheti egyneművé.A lelki tartalmaknak, a vágyaknak,akaratoknak éppúgy mimikában, gesz-tusban, hangszínben stb. kell megnyilvá-nulniuk, mint az emberek közti történé-seknek vagy a fizikai cselekvéseknek. Azemberi, színészi testhez természetesen ahang, a beszéd is hozzátartozik, azaz adrámai szöveg. De nem ez a legfontosabb,mert hiába eredeti a szöveg - a testi moz-gások, gesztusok, taglejtések stb., a szín-házi kellékek és azok jelentése adott eset-ben egészen mást is mondhat, mint ami aszöveg jelentése. De a szöveg mégis fon-tos: a szöveg mindig cselekményt hordoz;s azért van a színházi műalkotásnakszüksége a szóra, mert csak az emberi testnagyon vázlatos cselekményt tudhat-namegjeleníteni. Ugyanakkor azok acselekvések, amelyeket az emberi testtel

Shakespeare: A vihar (Pécsi Nemzeti Színház)Szegváry Menyhért (Caliban ), Vári Éva (Ariel ), ifj. Kőmíves Sándor (Stephano )és Faludy László (Trinculo) (Vörös László felv.)

ban a csak-szexusra történik: Calibanakarta megerőszakolni Mirandát. Ezazonban régen történt, csak szavakbanutalnak rá.

A szexus mindig az ösztönvilágból ered,s az ösztönnek, az ember természetilétrétegének Shakespeare drámáiban na-gyon lényeges helye van. Hiszen nálaminden erdő az ösztönök - ha tetszik -, atudattalan világa, s bizonyos módosu-lásokkal ez Prospero szigete is. A módo-sulás „csak" ennyi: az itteni világ nem-csakmint az ösztönöké áll szemben amindennapi, világos-tudat szintjével, ha-nem mint a szellemi lények, a magasabbrendű szellemiség szintje is. Shakespearerendszerint azért viszi hőseit az „erdő-be",hogy ott kiéljék azokat a feszítőerőket,amelyek rendetlenné, kaotikussá, rosszáteszik az erdőn kívüli vagy a szigeten kívülivilágot; avagy hogy tudatára ébredjenekvágyaik hamis, erkölcstelen vagy éppilluzórikus voltára. Ezért az „erdő" mindiga megtisztulás helye is.

Az ösztönvilág azonban - még a Szent-ivánéji álom erdejében sem, noha itt ez alegdominánsabb - nem egyenlő a szexua-litással, A viharban pedig végképp nem aszexualitás benső vidéke a sziget. Még JanKott sem vesz észre itt falloszokat, pedig őtnem lehet azzal vádolni, hogy nem látmindenben szexualitást.

A színjáték művészete abban is külön-bözik a többi művészeti ágtól, hogy aszínpadon szükségképpen kettős monda-nivaló jelenik meg. A színházi műalko-tásban - különösen, ha irodalmilag értékesszöveget választ - egyrészt ott kell lennie azírói mondanivalónak, másrészt a színházművészei mondanivalójának. Azt adiszkrepanciát, ami például egyShakespeare-dráma és egy mai színházi

lehet megjeleníteni, a színjáték műalko-tásának mégis alapvető tartozékai, nagyonnagy erővel mondanivalót sugárzó részei.Am ha a szöveg és a cselekvés-rendszereltérő, rendszerint a szöveg, a szöveghordozta cselekmény válik érthetetlenné.Hiszen éppen az ilyen cselekvések azok,amelyek a szexualitás „viharát" hozzák aPécsi Nemzeti Színház színpadára, sezektől lesz érthetetlen, gyakrankövethetetlen a shakespeare-i szöveg hor-dozta cselekmény.

A Caliban-Trinculo-Stephano közti elsőjelenet a fiú- vagy férfiszerelmet idézi;Ariel Prosperónak nemcsak szolgája avarázslatokban, de szerelmi partnere is. Aszexus viharát jelenti a Ferdinándra róttpróbatétel, a fahordás. Az eredeti III.felvonás nyitó jelenetében - amikorFerdinánd végzi a rá kiszabott feladatokat,s Miranda segíteni akar szerelmesén - ahasábfák, itt egy hosszú rúd, a gesz-tusrendszer révén falloszokká válnak, ésMiranda segítőkészsége olyannyira nyil-vánvalóan csak szexuális felkínálkozássá,hogy mindezeket egyértelműbbé FreudZsigmond sem álmodhatta volna.

A szöveg, Mirandával összefüggésben,két helyen utal a szexusra. Az egyik éppMiranda szerelmének megnyilvánulása-ként, az említett jelenetben található. Amne feledjük: ott is a „Segíts, te szent,őszinte tisztaság!" felkiáltással kísérve.(Az idézeteket mindenhol Babits Mihályfordításában adjuk; az előadásban MészölyDezső fordítását hallhatjuk.) S hogy ittMirandában nem a szexus vihara dúl,hanem épp szerelmének akar bizonyságotadni, jelzi az előbbi szavak után azonnalkövetkező két sor: „Leszek, ha kellek,asszonyod; ha nem, / Mint szolgálód halokmeg." A másik utalás való-

műalkotás önmaga mondanivalója közötttalálható, nehéz áthidalni. A nagyszínházi élmények egyike szokott lenni,ha az előadás alkotói egy régen megírtmű rejtett, a kor által aktuálissá tettmondani-valóját fedezik fel, s az a saját,hozzá adekvát mondanivalójukfelerősítéséül jelenik meg.

A Pécsi Nemzeti Színház előadásábansajnos nem erről van szó. Hiába él ugyan-is világunkban a szexus sokkal felfoko-zottabb jelentőséggel, mint a régebbi ko-rokban, hiába kavarja az emberi viharo-kat ma a szexualitás; hiába zúgnak viha-rok Prospero szigetén, ezt a vihart és aszexust nem lehet szervesen összeépíteni.

Sík Ferenc Prosperót Győry Emilleljátszatja, aki fiatal ember, és a színen semhordja egy idős ember maszkját. Mindenerre vonatkozó tanulmányban megtalál-ható, hogy Prospero maga sem uralkodotta megfelelő módon annak idejénMilánóban, hogy neki is át kell mennie azélet nehézségein, gyötrelmein mint„küszöbökön", hogy méltóvá váljon azújabb uralkodásra. De neki azon a tisztu-lási folyamaton is át kell esnie, ami