E. SZABÓ ILONA

A művész pályakezdése

Fülöp Antal Andor sugárzó képei és szelíd udvariassága: bonyolult egysze-rűség. „Testvérkém" — kezdi az ismeretséget szinte minden frissen végzett főisko-lással, és ugyanilyen mosollyal szokott kenyérrel visszadobni, ha kövei dobták meg.

A képei, szelíd és halk csendéletei mindig kemény próbára teszik a kiállítások rendezőit, mert ritka festmény b í r ja kárvallás nélkül a szomszédságukat; kivilágí-tanak a falból, mint ahogyan a csengő zenei hang halkan is messzebb hallszik az érdes zörejnél. Ma, Kolozsvárt, tárgyilagosan írni róla szinte lehetetlen, ezért en-gedtessék meg ezt a kis könyvet* a közepén kezdeni, szokástól és illedelemtől elté-rően onnan gombólyítani a művész életének fonalát, ahol az a szerzőiével legelőször találkozott.

Hivatalos találkozás volt. 1953. október 16-án bekopogott a Művészeti Múzeum igazgatójához, dr. Ditrói Ervinhez, az RNK Képzőművészei Szövetsége Kolozsvári Fiókjának küldöttsége, éspedig Fülöp Antal Andor festőművész és Fuhrmann Ká-roly ötvösművész, megbeszélendő a november elején nyíló tartományi kiállítás gyakorlati kérdéseit. A múzeum igazgatóját részint a zsüri munkája , részint a m ú -zeum gyarapításának pillanatnyi, de halaszthatatlanul sürgős feladata tar tot ta le-kötve, így a múzeum kezdő asszisztensét rendelte a követek mellé. „Testvérkém" kezdőszóval a muzeográfusinasnak tanfolyamot jelentett ez a kulisszák mögötti tevékenység, amit Fülöp Antal Andor tapasztalt irányításával végzett. Pontosan, az előre el nem tervezhető munka természetéhez képest meglepő egyenletesen osz-totta be az ütemét, s ami a legcsodálnivalóbb volt: a többnyire összeférhetetlen, egocentrikus művészkollégákkal úgy tudott bánni, mosolyogva, kedves udvariasság-gal, hogy kikerült minden koccanást, pedig határozottan betartot ta a szabályokat. Fuhrmann végezte a zsüri melletti t i tkári munkát — ezt is élvezet volt végig-asszisztálni —, ma jd a kimutatásokat, betűrendes név- és címjegyzéket, ami a katalógus alapjául is szolgált, ismét Fülöp Antal Andor rendszerezése és segítsége öntötte formába, talán még gépbe is diktálta.

Ez a kiállítás tárgyilagosan visszatekintve is esemény volt: 1951-ben jött létre mind a Képzőművészek Szövetsége, mind a Művészeti Múzeum. A Szövetség Ko-lozsvári Fiókjának ez volt az első nagy, tartományközi kiállítása, a Múzeum pedig előző évben nyílt meg a Redut épületében. A nyitást megelőző munkálatokban számos művész — közöttük Fülöp Antal Andor is — nyújtot t önkéntes segítséget. Számára lelki szükséglet volt a társadalmi munka, bár mindig a hát térben sze-rénykedett; a köznek hasznára lenni a közösséghez való kötődést jelentett, s annál fontosabb volt, mert gyenge egészsége már fiatal kora óta sohasem engedte meg a rendszeres egésznapi lekötöttséget, sőt, a festésben is annyira gátolta súlyos szembaja, hogy évi két-három képnél többet ri tkán festett.

Ez alkalommal kétszeres értékén becsülhetjük a kiállítás előkészületében való közreműködését, mivel a képei „formalizmus" bűne miatt már évek óta megrovás-ban részesültek, s most sem bocsátotta falra őket az utózsürizés, „helyszűke" miatt.

Fülöp Antal Andor az az ember, aki tervszerűen és kötelező módon csak a jót és szépet haj landó tudomásul venni a világból, lehetőleg kikerül minden piszkot és durvaságot, ha pedig akarata ellenére t anú ja volt, igyekszik azonnal elfelejtem. Jóllehet elfelejtenie sohasem sikerül, de úgy eltemeti, magába zárja, hogy harapó-fogóval se lehessen belőle kihúzni. Találóan jellemezte Abodi Nagy Béla, gyűjte-ményes kiállítása alkalmával, cikkének tömör címével is: A csúf tagadása (Utunk, 1969. június 13.). Még jobban ráhibázott Fodor Sándor a Hegyi Beszéd szavaival: „Boldogok a tisztaszívűek" (Utunk, 1975. augusztus 1.).

1934-ben Kolozsvárt spanyolnátha-járvány dühöng, és a fiatal festő életét egyszer s mindenkorra beárnyékolja azáltal, hogy a szemén okoz súlyos szövőd-ményt1. Az elmeszesedett gyulladás következtében a bal szem látását teljesen el-vesztette, a jobb szem fókuszában a meszes pont, mint egy elmozdíthatatlan „bo-gár", gátolja az éleslátást, lehetetlenné teszi például az olvasást. Hihetetlennek tű -

* A művész születésének hetvenedik évfordulója alkalmából, a Korunk Galériában nyíló arckép-kiállításával párhuzamosan, részleteket közlünk a megjelenés alatt levő kismonográfiából.

nik, hogy ezzel a csapással valaki festő maradjon! Fülöp Antal Andor pedig csak ezután vált igazi festővé — nem csoda folytán, hanem a hit, a művészi szenvedély és az emberi jóság igazolásául. Része volt ebben kezelőorvosának, dr. Fugulyán Katának is. ö nemcsak tudásáról és lelkiismeretességéről volt híres, hanem azok közé az orvosok közé tartozott, akik már kézfogáskor bizalmat és nyugalmat kel-tenek a betegben. A gyógyulás, a betegség természeténél fogva, hosszú ideig tartott, így a fiatal művész körülbelül fél évig egyáltalán nem használhatta a szemét. Az első hetek kibírhatatlan fá jdalomban teltek el, de azután, rendre, elkezdett dol-gozni a képzelet, a belső látás, valahogy úgy, mint mikor egy zenész hangtalanul kottát memorizál. Mivel anyagtalanul, gondolatban festett, ráért a látványt ki-kristályosítani — hússzor, százszor átrendezhette a felületet, nem fárad t el a vá-szon, nem tömítődött a lekapart festéktől. Kiestek az indokolatlan töltelékelemek, helyettük fel kellett erősíteni nagyon tisztán és biztosan a megmaradt főmotívumot.

A hosszú lábadozást igyekeztek az övéi könnyebbé tenni, enyhítették a szen-vedését a barátok is, rendszeresen akadt közöttük felolvasó. Legjobban Tasso Mar-chini, a festőbarát értette meg — maga is súlyos beteg lévén —, ő ült mellette a legtöbbet, ha Kolozsvárt volt.

Fülöp Antal Andor látása még évekig nem tiszta, hármas körvonalat mutat. Tájképet később is főleg emlékezetből festhet, mert a szabadban zavar ja és fáraszt ja az erős fény (a szemlencsében a „bogár" is aranybarnának látszik ilyenkor). Azért 1935 tavaszán néhányszor elkíséri — sötét szemüveggel felfegyverkezve — Tasso Marchinit egy-egy tájképező út jára, és szomorúan emlékezetes marad egyik ilyen kirándulásuk, amikor Marchini a Dermata bőrgyár környékét festi, és közben tüdő-vérzés lepi meg. Fülöp Antal Andor szalad dr. Szilágyi Andrásért. (A kép befeje-zetlenül is múzeumdarab, a kolozsvári képtár 1970-ben vásárolta meg, s azóta is az állandó kiállításon szerepel.)

Együtt már nem fest a két jóbarát ; Marchini még búcsúzásul elmegy júliusban Munteanu Letitiával Balcicba, augusztusban pedig Olaszországba utazik, az Arco di Trentó-i szanatóriumba.2 Fülöp Antal Andor 1934 vége felé megpróbál egy-egy vázlatot készítem — eleinte azt is inkább rajzban —, óriási akaraterővel. Olyan például a Gabrielláról készült tollrajza, mintha valami pontozógéppel, távvezérlés-sel tapogatta volna á t papírra. 1935-ben már ecsetet is vesz a kezébe. Bár bizony-talan, de igen színes csendélet és néhány portré az eredmény; kiállí tásra beküldeni-való festménye azonban még nincs.

1935. decemberről keltezi az első vásznat, amelyet közönség elé bocsáthat, az Irene szegfűvel címűt, amely aztán ötször is szerepel jelentős kiállításokon, mind-annyiszor megérdemelt sikerrel, s végül 1969 óta a kolozsvári Művészeti Múzeum állandó kiállításán képviseli a festőt. Ennek a kompozíciónak első szereplése3

1937-ben a bukaresti Hivatalos Szalon, ahol 1938-ban egy másik nagysikerű kép, A szép Irene követi. Utóbbi, a Barátnők című kompozícióval együtt (Teázók , il-letve Ötórai tea volt a címe először), ma a Körösvidéki Múzeum kiállítását gazda-gítja, miután hasonlóképpen legalább öt tárlaton vett részt.

Ennek a ragyogó sorozatnak a modellje, Taricska Irén, Fülöp Etusnak volt osztálytársa, nővérével, Mimivel együtt a Fülöp lányok jóbarátnői, s a szűkebb körbe beletartozott Wagner Artúr és Tasso Marchini is. A fiatalok közös szóra-kozása, a családi összejövetelek napirenden voltak, s Fülöp Antal Andor rendre megfestette mind a lányokat, de legtöbbet I rént : 1933—1938 és 1942—1946 között készült arcképeinek száma — beleértve a kompozíciókat — meghaladja a tizen-ötöt. Vonzalmuk, amelyről a képek árulkodnak, álomvilág maradt , lévén mind-ketten kímélő életmódra kényszerült betegek (Irén a tüdejével szenvedett, ez volt a portrésorozat négyéves megszakításának az oka is), egyik sem vállalhatott át a másik terheiből.

Az 1935. decemberről keltezett szegfűs Irén-portré kulcsdarabja ennek az idő-szaknak: logikának ellentmondó összhangban keverednek ra j ta a térlátás emlékei a kétdimenziós, elvonatkoztató látásmóddal, s ugyanígy egyensúlyozza ki a kom-pozíció a szigorúságot és gyöngédséget. Előbbit hangsúlyozza a sok függőleges és majdnem függőleges vonal: bútorok lába, a háromlábú festőállvány, a hát tér dra-périája, s valamivel oldottabban, de szintén a függőlegesek játékába illeszkedik hullámvonalaival a bal oldali széken álló kaktusz és jobboldalt a magas váza, a belőle kinyúló hosszú szárú szegfűkkel. Mindez a fiatal lány karcsúságát emeli ki, törékeny bá já t pedig az áttetsző pettyes blúzzal, a virágokkal, sőt az állványon levő t á j lazán boruló fakoronáival visszhangozza. Az aszimmetrikus kompozíció a lány álmodozó alakján, a főtémán kívül egy fá jdalmas jelképet is rejt, a festőnek Tasso Marchinihez való ragaszkodását, mint aki egy búcsúzót nem akar elengedni; az állványon a gyógyíthatatlan, távollevő barát Tiszaparti tája van, a váza talpa nyitott katalógust nyomtat le, a Reggeli előtt4 reprodukciójánál.

Ha pedig gondolatban összekötjük a tá jkép és a katalógus középpontját meg a szegfűket a kaktusz cserepével, a két vonal éppen a lány szívén kereszteződik. A kép színvilága meleg és borús, sárga-barna-zöld já tékra épül, egyetlen kivétel az arc rózsaszinje. A félhomályos szobabelső szórt fénye puhán vibráló ref lexjátékra szolgáltat alkalmat, s ez megtompítja a körvonalak élességét, a formák fordulnak a térbe — egyedül az arcot teszi függetlenné a tértől, vibrálás sincs raj ta , de a mesz-szeségbe tekintő komoly arc mégsem esik ki a felületből, csak légiesebb lesz.

1936-ban is folytatódik képein a térlátás és síklátás váltakozása. Emlékezete ösztönösen őrzi a térformákat, míg az ú j élmények síkban tudatosodnak. Érzi, hogy ú j irányba halad, s friss vásznai fényképét elküldi Tasso Marchininek, bírálatra. A Szalonban egy csendélettel szerepelt, ezt és két arcképet elemez fényképek alap-ján a május 29-én Arco di Trentóból keltezett levél: „ [ . . . ] jók, igen jók, másod-szor pedig leveleidből látom, tudatában vagy annak, amit csinálsz." Érdemes ide-iktatni a levélbeli képelemzéseket, a leghitelesebb kortárs-véleményt, amely nem a teljesen kiforrott, letisztult művek oldaláról tekint vissza, hanem az előzőkkel von párhuzamot, ugyanakkor az arcképek modelljeit is jól ismeri: „[ . . . ] 3. Lány mandolinnal. A kompozitio itten volt azt hiszem a legnehezebb, de amilyen nehéz volt éppen olyan jól oldottad meg. Igen finom a fe j és tele van bájjal , szinte pasz-tellszerű, nem beszélve a gyönyörű nyakról és nagyszerűen megfestett gallérról. Egyedül a haj jal nem vagyok teljesen megelégedve habár stílszerű a többihez. Jobban kell megfigyelni és azért nem fog ártani ha rajzolsz szénnel egy pár fe j -tanulmányt. Túl parókaszerű, de mégis sokkal jobb mint az előbbi képeiden. Háttért egyszerűen és megmotiváltan kell megfesteni. A kezek szépen vannak megfestve, ami a haladásodnak a legjobb bizonyítéka. Csodálkozom a türelmen amivel a kezeket kidolgozod. Jól vannak megfigyelve. A karokra azonban több figyelmet ajánlok. Legőszintébben beszéltem úgy a jó mint a gyenge oldaladról, meg lehetsz velem elégedve. Egyet azonban ne kérdezzél, mert úgysem tudnám megmondani, melyik a legjobb. Tény, hogy mindegyik jó, elégedj meg ezzel."

A mandolinos Irén beállítása valóban kissé erőltetett, finom ujjaival csak ta r t j a a mandolint, nem játszik raj ta , ezért merev a karok mozdulata, s annál fel-tűnőbbé teszi ezt a vetett árnyék játéka, ami ismét a teret, a mélységet hivatott meghatározni. A Mimi fején ugyanolyan parókaszerű a haj , de egységesebb a kép egésze, azért nem tűnik fel.

A két arcképpel szemben teljesen más világot képvisel, mintha nem is egy kéz festette volna, vagy legalábbis nem közeli időszakban, egy Napraforgós csend-élet5. Édesanyja kert jében nyíltak ezek a dísznövénnyé kitenyésztett csokros napra-forgók, hatásukat fokozza a hozzájuk társított kardvirág sötét bársonya meg a sötét háttér, s a három hamvas barack a terítőn. Előtérben elhelyezett, pasztózusan festett, térhatású nagy formák, kézzelfogható anyagszerűséggel és Van Goghra emlékeztető lángolással. Lenyűgöző látványt nyújt ez a bu ja csokor, Fülöp Antal Andor életművében ebben a nemben utolsó. 1938-ban ú j ra napraforgókat társít vörös kardvirággal, de azokat már világítóan világos levegő veszi körül — és a jövőben ez marad képeinek jellegzetessége. Érthető, hiszen az állvány előtt kevés időt tölthet egyhuzamban, ennélfogva egyre inkább emlékezetből fest, miután a kompozíciót gondolatban megérlelte, s még a szeme előtt álló modellt is memori-zálja, és nem közvetlenül, hanem átkomponálva hívja elő a vásznon.

1938 tavaszán öt fiatal festő kapja meg a vármegyeház üvegtermét: Ciuca Eugen, Constantinescu Victor, Fülöp Antal és a Profeta testvérek, Eremia és Eugen. Ciuca, a szobrász intézi a kiállítás adminisztratív előkészületeit, már a meghívót is kinyomtatták, amikor Constantinescu visszalép, mert előre nem látott bonyo-dalmai támadtak, a két Profeta pedig híradás nélkül távolmarad. Szerencsére Ciu-cának és Fülöpnek van elegendő — bár távolról sem azonos színvonalú — anyaga. Így megrendezik ketten a kiállítást.

A megnyitóbeszédet, április 3-án, Iuliu Haţieganu professzor tartotta, aminek a hátteréről azt a kulisszák mögötti, nem éppen képzőművészeti vonatkozású kap-csolatot tudja a fáma, hogy a művészetszeretetéről híres orvostanár ezúttal mint a sportolók védnöke jutott ehhez a szerephez: Ciuca jégkorongozó is volt, és ebben a minőségében kérte fel, hogy nyissa meg a kiállítását. Bárhogyan is történt, Fülöp Antal Andornak első egyéni jelentkezése volt, vagyis nem nagy együttesben sze-repelt, tehát bő teret kapott a bemutatkozásra, és méltó módon is jelentkezett, java-részt figurális képekkel, letisztult csendéletekkel.

Megérdemelten aratott velük sikert, s nemcsak közönségsikert. A kolozsvári tárlattal egybeesett a Hivatalos Szalon; ide A szép Irene portréját küldte, ezt a fehér színre épített játékot: a lány álló félalakja mindkét kezével tart egy fehér szegfűszálat; át tört hímzéssel díszített, teljesen zárt és hosszú u j jú blúza a kép központját foglalja el, fehérsége világít. Ezt a fehérséget visszhangozza a villany-

FÜLÖP ANTAL ANDOR: IRÉNE SZEGFŰVEL (1935)

FÜLÖP ANTAL ANDOR: HOLLAND TULIPÁNOK (1943)

fénynél tükröző kép a háta megett, főleg a fe j körül, továbbá a baloldalt lezáró könnyű függöny, jobboldalt a festőállványon hátból látott kép bütüjén a lealapozott vászon, sőt az előtérbeli asztalsarkon levő nyitott album papír ja .

A szép Iréne tetszést keltett a Szalon rendezőinek körében is, mert nagyon előnyös helyre tették, jól érvényesült Nagy Imre felfigyelt rá, és festőjét azonnal felvételre ajánlot ta a Barabás Miklós Céh tagjai közé. A Céh alapító tagjai erede-tileg is szétszórtan éltek Erdélyben; 1938 tavaszán egyedül Kós Károly volt Kolozs-várt. Ö látta Fülöp Antal Andor üvegterembeli kiállítását, és csatlakozott Nagy Imre véleményéhez, így a f iatal művészt még abban az évben fel is vették a Céhbe.

A Barabás Miklós Céh tagjának lenni nem hivatalos rangot, de valódi fém-jelzést jelentett; 1930 óta az alapító kilenc tagon kívül összesen két művészt hívott maga közé ez az igényes társaság: Gy. Szabó Bélát és Szervátiusz Jenőt 1937-ben.

Éles határvonalat megvonni sem általában a művészet, sem egyetlen életmű alakulásában nem lehet. Fülöp Antal Andort, jóllehet csak a Hivatalos Szalonban szerepelt rendszeresen, s diákkora óta most alig másodszor állított ki Kolozsvárt a művésztársadalom eddig is bevett tagjának tekintette — viszont ez az üvegterem-ben rendezett kiállítás egyszerre hozta meg számára a forma szerinti elismerést, s befolyásolta a róla szóló későbbi méltatásokat is. A napilapok és folyóiratok lel-kesedése egész sorozatot tesz ki 1938 áprilisában, s mind kiemelik a finomságot és szépséget, ami a képekből árad, ösztönösen érzik, hogy kialakult művészegyéniséggel találkoztak.

JEGYZETEK

1. Diagnózisa: bal szemén glaucoma és keratis paranchimatosa, jobb szemén chorioditis centralis.

2. Tasso Marchini tüdőbaja menthetetlenül elsúlyosodott már 1934-ben. A következő évben barátai kieszközlik a számára — édesapja anconai ille-tőségére való tekintettel — az olasz állampolgárságot, úgyhogy az Arco di Trentó-i szanatóriumban az anconai Konsorzium költségén kezelik 1936. ok-tóber 19-én bekövetkezett haláláig.

3. Az Iréne szegfűvel történetéhez hozzátartozik egy kezdeti balsiker esete, önhibáján kívül. A budapesti Műcsarnokban 1936 tavaszán készülő „Nő a képzőművészetben" kiállításról a kolozsvári művészek egy rádióhírböl ér-tesülnek. Sietnek a konzulátusra érdeklődni, köztük Fülöp Antal Andor is, de a határidő oly közeli, hogy a küldemények már idejében nem érhetnének Budapestre, így a kolozsváriak közül egyedül Gáll Ferenc vesz részt ezen a tárlaton — Párizsból.

4. A Reggeli előtt, Tasso Marchini egyik legszebb kompozíciója, az 1932. évi Hivatalos Szalonban és a Fiatal Erdélyi Képzőművészek Kollektív Kiállí-tásán szerepelt, mindkét katalógus közli a repróját.

5. 1937-ben Kudelász Károlynak adta, az ajánlást azonban a szokástól eltérően nem a kép hátára írta, hanem a kép fényképmásolatának a há tára : „Legyen igen kedves emlék az én igaz barátomnak, kit szeretettel ölelek. Fü-löp Antal Andor, Kolozsvár, 1937. II. 18."