A MŰEMLÉKHELYEREÁLLÍTÁSOK TERVEZÉSÉNEK KÉRDÉSEI

A világ, az építészeti világ, s az egész a műemlékétek is magába foglaló kulturális köztudat sokat változott az elmúlt évtizedben. Az ember maga alkotta második környezetének, az épített világnak más hangsúlya és másfajta szemügyre vétele alakult ki észrevétlenül. Századunknak az egész emberi történelemhez viszonyított fokgyorsulását, a technicizmusnak az ember biológiai adottságait egyre jobban igénybe vevő eluralkodását tudomásul véve új reakciók születtek. Közülük a tudományos komolyságú, a teljes felelősségű a történeti építészetet tudja mindinkább annak az etalonnak, amely az emberhez igazodó, az emberléptékű környezet mércéjét alkothatja. A természeti és az épített környezet együttes új megítélése egyre közeledik céljához, azoknak az egyensúlyoknak a megtalálásához, amelyek az ember élete minőségének fenntartásához szükségesek. Ez a - nem jósszántunkból, hanem kényszerítő szükségből kutatott - problematika populáris lecsapódásában, az ún. nosztalgiahullámban érzéklehető leginkább.

A műemlékek fennmaradását szakmájukul választók meglepett örömmel, s a rájuk zúdul új igények miatt ugyanakkor zavartan veszik észre, hogy területük az érdeklődés középpontjába került, s a velük szemben való elvárások a sokszorosára nőttek.

A műemlékvédelem egészének legfontosabb feladata, hogy erre a kihívásra választ tudjon adni, a maga helyét megtalálja a feladatsorban.

E felismerésekkel egyidőben, tőlük legkevésbé sem függetlenül, az építészet is nagyon megváltozott. Az összefoglalóan posztmodernnek nevezett építészet (ez az elnevezés jellemző módon ennek az építészetnek a helyzetét és nem egyes tulajdonságait, szűkebb meghatározását adja ) legjellemzőbb tulajdonságainak egyike az építészeti örökségnek új, a „modern” építészettel sok szempontból ellentétes előjelű megítélése. A posztmodern építészet empátiával ítéli meg a történeti építészet egészét, s nem záródik el az avval való kapcsolat felvétele elől sem.

A posztmodern építészet megjelenése a műemlékügyet és a műemlékes gyakorlatot folytató építészeket egyaránt mélyen érinti. A előbbit, t.i. a műemlékügyet egészen bizonyára pozitívan. A modernista tabuk ledöntése megkönnyíti, hogy az új építészet beleilleszkedjék a régi környezetbe, másrészt pedig maga is a történeti építészet formáihoz hasonló megrendeléseket nyújtva az építőiparnak, hozzájárul az építés, a kivitelezés hajlékonyabbá , értőbbé átformálásához, megszünteti a műemlék-restaurálásának az építőipar egészében egyre szorongatóbb magányosságát. Nem ilyen egyszerű az a hatás, amelyet a posztmodern építészet a műemlékvédelem építészére gyakorol. A műemléket restauráló építésnek ugyanis feladata, hogy az épület konzerválását elvégezve a töredékes régit kiegészítve új egészet alkosson.

A régi, restaurálandó épület ugyanis igen sokszor sokféle módon töredékes. Töredékes lehet a szó fizikai értelmében, s kiegészítésre szorulhat így, hogy újra állhasson, töredékes lehet a szó esztétikai értelmében, amikor az értékes eredetinek rossz összhatású részlete maradt ránk csupán, s töredékes lehet az épületnek, mint egyfajta használati célt kielégítőknek értelmében, amikor újfajta igények „bevitele” szükséges az avult funkciók pótlására. E kiegészítést a műemlékvédelem lassan már évszázados felismerése szerint meg kell különböztetni az eredetitől.

A „modern” építészet korszakában e megkülönböztetés egyszerűbb volt, hisz a „modern” anyagok és technikák, és az anyag formálásának alapelvei egyaránt különböztek a történeti építészettől, a restaurátor-építésznek hát nem a megkülönböztető anyagok, technikák és formák feltalálása, csak ezek alkalmazása volt a gondja, rá tehát a legnehezebb és legalkotóibb fázis maradt; az új, az egységes egész megalkotásáé. Korunk építészete viszont maga is használja a történeti építészet formái és anyagait, a „korszerű” új, a kiegészítést „őszintén” kifejező formák kiválasztása tehát nehezebb feladattá vált. Ez azonban a viszonylag egyszerűbb gond. Hisz a formáknak és az anyagoknak és az anyagoknak a száma nagy, a variációs lehetőségek alig kimeríthetőek.

Nehezebb a következő: A posztmodern periódusban, s a kifejezést most nem csupán az építészetre, hanem a bevezetőben említett egész gondolkodásformára értem, a történeti építészet egésze, a „bolygatatlan” történelem a figyelem tárgya. A műemlékvédelmet most már egyfajta történelmi hangulat, - a épület és annak használata együtteséből kialakuló egész - fennmaradásért teszi felelőssé. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a történelmi építészet egésze, mint az emberi élet léptéke és mértéke jelenik meg, elhalványul az épületnek, mint műalkotásnak a hangsúlya (vagy csak kiválasztott épületekre korlátozódik ez a hangsúly), s megnövekszik az épületnek, mint környezetnek, mint az élet színterének a hangsúlya. Hasonlatot alkalmazva: a korábbi felfogás a lépet szabályos hatszögű térrácsként csodálta főképp, a mai a méhhel és a mézzel együtt, egy teljes egység mintájaként. Ez az igény a műemlékes építészet konzerválási tudását hívja ki elsősorban, konzervátori, s azzal szoros egységben működő rekonstruktőri működést kívánja.

E tekintetben - ezt el kell ismernünk - igen sok a tennivalónk. Az a mérv, ameddig a történeti épületeket szerkezeteiben és anyagában azok cseréje nélkül meg tudjuk menteni, csekély, továbbfejleszthető. Tudva és elismerve, hogy a műemlékvédelem építészgárdája a történeti építőipar legjobb ismerője országunkban, meg kell mondanom, hogy az idevágó ismeretek bővítéséért keveset tettek a legutóbbi két évtizedben.

A műemlékes építész konzervátori és rekonstruktőri ismereteit kevéssé hangsúlyoztuk, e vonásait háttérbe szorítottuk az újra alkotó, új egységet formáló építész kedvéért. Az itt jelenlévők tudják, hogy az idevágó szervezett erőfeszítések száma szinte nulla, hogy a magyar műemlékvédelem több mint 25 esztendő alatt csupán két alkotó statikust alkalmazott, illetve nevelt ki, hogy nem csupán az újabb, építésen kívül a magyar műemlékvédelem keretein, s nélkülözni annak megrendeléseit is, hanem a hagyományos építőipari tudás sorvadását is tétlenül szemléljük. S végül, hogy az építéstörténeti ismereteknek az építészoktatásból való fokozatos kiszorulásának idején megelégedtünk azzal, hogy a valós épületeken megszerzett ilyen ismereteinket a lehető legszűkebb műhelykörben adjuk tovább.

Az elmondottakkal szoros összefüggésben van végül a műemlékvédelemben dolgozó építészeket szorongató hatások legnehezebbje. Az új építészeti közhangulat, a szakma és a közönsége egyaránt kevés empátiát tanúsít a restauráló építész alkotta kiegészítés iránt, s az idevágó teljesítményt majdhogynem ellenségesen szemléli. Az új építészeti közhangulat ugyanis, az elmondottakon túl, helyesen érez rá a „modern” építészet felfutó korszaka és a műemléki helyreállításban hangsúlyozott építészegyéniség párhuzamosságára. Tagadhatatlan, hogy a hatvanas-hetvenes évek a bátor alkotni akarás periódusa volt a magyar építészet egésze számára, s hogy velük együtt léglegezve a magyar műemlékes építészek is a lehetséges, felsorolt kiegészítés-indokokat együttesen használták fel önkifejezésre. Szép művek születtek a tehetséges emberek kezén, azonban azon az áron, hogy a történeti emlékeket mintegy újra komponálták.

2

Felismerhetetlen ebben a gesztussorban az az öntudat, amellyel a modern építészet eszközeit és formarendjét a régi értékekkel azonos értékűnek elismerve hirdették, az ország távoli szögleteiben, ahol mindez jószerével ismeretlen volt. Fiatalos jókedvvel és civilizátori öntudattal formálták újjá a szép templom, a szép rom, a szép kastély képét, újat hozva és javasolva a mindenkori felhasználóknak.

Az új szemlélet a műemlékekből, annak alkot részei közül többet tart megőrzendőnek, és vele érzékenyebb a műemlékek eredetiségének illata iránt. Több érzékenységgel bír a szerényebb építészeti kvalitás, a dolgok sokszínűsége iránt, és gondosabb munkát, jobb mimikrit kíván a mai beavatkozótól. Mai szemmel nézve olyik beavatkozás brutális volt, s ha mégannyira dokumentáltuk is az elbontott részletek önmagukban szerény kvalitásait, egy hamisnak bizonyult tudat vértezetében tettünk pontot az emlék szerves fejlődésének végére.

A hatvanas évek műemlék-építészete mögöttes tudata úgy vélte: a műemléki beavatkozás sohasem volt állapotot hoz létre, s őszintébb ennek az állapotnak a felvállalása, mint eltakarása. Az ily módon való megítélés aztán alapjává vált a szükséges kiegészítések egységes építészeti nyelvvé váló formálásának. Holott a felsorolt kiegészítésfajták ( a szerkezeti, az esztétikai és funkcionális okú) nem adandók össze feltétlenül. Értékelhetők külön-külön is, s a szükséges beavatkozások jó része elvégezhető egyszerű-szerényen is.

A kiegészítések közül mindenekelőtt elhagyhatók, s igen sokszor elhagyandók az értelmező kiegészítések, az olyan információk téri megjelenítése és megépítése, melyek más módon, - pl. dokumentációban is - megjelentethetők. Az ilyen típusú térformáló és formaadó kiegészítések a legnagyobb tömegűek, s a összhatást leginkább meghatározók. Megépítésük nemcsak technikai-szerkezeti beavatkozást kíván többnyire, hanem eltéríti a figyelmet az akár töredékes, de eredeti részeltekről.

A műemléki beavatkozás, a restaurálás szabályai közül időszerű különösen hangsúlyoznunk az egyik legfontosabbat, azt, amely a kiegészítés szerénységét követeli. A szerény kiegészítése kultúrájának kialakítása, véleményem szerint az egyik, a legjobb építészeti kvalitásokat is tudó feladta manapság.

A történeti építészet - s ezt a vele kapcsolatos tudat ma érzékelhető gyors változása napnál világosabban mutatja - nem halott. A műemlék védelemnek az a dolga, hogy minél kevésbé alakítsa át, s minél részletgazdagabban és hitelesebben őrizze meg azokat a kiválasztott épületeket, amelyeket az összességéből, mint legjellemzőbbeket és legfontosabbakat kiemelünk és műemléknek nevezünk.

1984 november 12. Dávid Ferenc

„A műemlékeket restauráló építésznek ugyanis az a feladata, hogy az épület konzerválását elvégezve a töredékes régit kiegészítve új egészet alkosson. ...E kiegészítést a műemlékvédelem lassan már évszázados felismerése szerint meg kell különböztetni az eredetitől.”

(Dávid Ferenc írásából részlet)

3

VÁLASZ DÁVID FERENC 1984. NOVEMBER 22-ÉN ELHANGZOTT FELSZÓLALÁSÁRA

Dávid Ferenc művészettörténésznek írásában és szóban közzétett felszólalása a magyar műemlék-helyreállítási elvekkel illetve a gyakorlatunkkal kapcsolatosan elgondolkoztató. Megválaszolása nem könnyű, mert

- elméleti okfejtéseinek nagy részét mi építészek is évtizedek óta ugyanúgy valljuk, sőt annak megfelelően dolgozunk. Mindig szem előtt tartottuk például a meglévő régi megtartását és kiemelését, a kiegészítések megkülönböztetését, a környezetre kiterjedő figyelmet stb. stb. Mindezt - úgy hiszem - nem csak elméletben szorgalmaztuk, hanem gyakorlatban is (közösen) megvalósítani igyekeztünk;

- írásművének alapja szerintem csak látszólag valamely újféle korszellem, a posztmodern gondolkozás, azt inkább az elmúlt 20-30 év megvalósult gyakorlata jobban mondva: hibái sugallták. Mindnyájan elismerhetjük, hogy ilyen hosszú idő alatt és számos elkészült munkát végigmérve több hiba , sok kifogásolnivaló akad. Még egy alkotó életműve is nagy skálán mozog, sok építész munkássága pedig még nagyobb különbséget mutató eredményhez vezet. A hibákat a gyakorlati nehézségek is tetézik (anyagok, szerkezetek, választékhiány stb.). Úgy tűnik nekem, hogy e hibákat kifogásolva készült elsősorban a „dekrétum” még akkor is, ha ettől eltérő, elvi alapon indult is el.

- Egy elméleti munka és a magvalósult gyakorlat összehasonlítása igen nehéz, majdnem lehetetlen. Tanán nem is igazságos: munkák nélküli elmélet általában jobbnak tűnik eleve. Jó lenne, ha az új (posztmodern) elveken nyugvó műemlék-helyreállításoknak egy-két példáját már láthatnánk is, ehhez szívesen kijelöltetnék néhány kisebb értékű emléket. Addig inkább csak elméletet kell elmélettel összehasonlítanunk, illetve csak azt szabad.

- Nehéz a válasz nekünk azért is, mert objektívek szeretnénk maradni, noha munkáinkba „beleszerettünk”. A módszer változása még akkor is nehéz lenne, ha a javaslatokkal egyetértenénk. Bizonyos azonban, hogy az észrevételek így-úgy befolyásolhatják a gyakorlatot.

Dávid Ferenc írásművét sokszor áttanulmányozva egyelőre alig változott első benyomásom. Mégpedig az, hogy ténynek és elfogadható megállapítások után a következtetések, a javaslatok már nem azok függvényei és ezáltal vitathatók is.

Elismerem például, hogy általam mottóként választott mondatai igazak - ez ideig egyik fő alapelvünk -, hogy minden erővel törekedni kell a meglevő értékek megtartására, amelytől aztán a kiegészítsenek el kell térnie. Ezen az alapon készült számos befejezett helyreállítás, a jó példák és még a „brutálisak” is. De mi lesz (lenne), ha a „rekonstruktőri működés” elburjánzik, ha a „mimikri” érvényesül majd? Panoptikumtól undorodunk!

Elismerem és igaz, hogy sokszor és őszintén hangoztattuk a műemlék-helyreállításoknak soha nem létezett új állapotát. De igaz a megállapítás is: egymás mellé úgy, ahogy a helyreállítási tevékenység után az megtörtént. Meglévő, töredékes épületek, megkutatott és helyreállított műemlékek másként jelentkeznek, mint annak előtte. Ezt inkább tudomásul kell venni és a minél helyesebb értékelést segítségül hívni, mintsem mimikrivel elkendőzni.

Vallottuk és valljuk, hogy minden építészeti, restaurátori beavatkozás alkotási is egyben (Ritkán: műalkotás). E kijelentés látszólag túlzott öntudatról árulkodik. Mégis feltétlenül kimondandónak tartom, mert így kell (kellene) lennie! Jó minőségű helyreállítást csakis akkor

4

várhatunk, ha megfelelő alkotók dolgoznak, ha érezzük az alkotásban rejlő felelősséget, ha igényesek vagyunk magunkkal szemben is. De szerintem nemcsak az építész beavatkozás alkotás jellegű, a kutató munkája is az! Mi azt az „alkotást” vesszük át és folytatjuk, amelyet és ahogyan azt a kutató ránk hagyta.

Joggal gyanítom, sőt elismerem, hogy századunk 20-as és 30-as éveiben „modern” építészetének „leáldozott” és ezért az közvetlenül a helyreállításokban ne jelenjen meg. De igaz-e, hogy jegyei az utolsó 20 éven úgy jelentek meg, ahogy a funkcionalizmus, a Bauhaus hirdette? Ez elfogadhatatlan, szerintem a helyreállításokban talán már előbb megjelent az összetettebb, néha formagazdagabb, újabban forszírozott eszmény, mint az építészet egyéb területén. Kifejezetten modern, illetve Bauhaus jellegű helyreállítást én nem is ismerek! A vasbeton és üveg például inkább előnyösen alkalmazható tulajdonságai miatt kapott létjogosultságot a műemlékvédelemben, mintsem a „modern” építészeti önkifejezés miatt.

Lehetséges, hogy a posztmodern építészet már végleg elvesztette divat jellegét és elfogadhatjuk önálló stílusként is. De elfogadása esetén is, miért következik belőle a történeti építészet nagyobb tiszteletben tartása, mint a műemlék-helyreállító építészek, illetve építészet erőkifejtései e téren? Az ismert posztmodern alkotások a történeti építészetet szerintem sajátos átértékelésben alkalmazzák itt-ott, gyakorta dekoratív céllal, frappáns ellenpontként, néha fricskaként. Magyarán: nincs szükségünk arra, hogy a történeti építészetet becsülni a posztmoderntől tanuljuk meg: azt ez ideig kialakult elveink továbbfejlesztéséből, mesterségünkből kell még jobban „felszívnunk” és művelnünk.

Elismerem, hogy a megmentés terén közösen és sok tudományággal karöltve sokat lehet még tenni, de az erre való felhívások nagy részét nem építészeknek, hanem inkább restaurátoroknak kellene címezni.

Szükségesnek tartom, hogy a tervező építészek megfelelő ismeretekkel rendelkezzenek az elpusztult emlékek elméleti rekonstukciója terén, de ne az legyen a „rekonstuktőri működés”. A gyakorlatban csak hitelesen elvégezhető visszaállítás van (anastylosis) - ezt végezzük is -, a hitelesen el nem készíthető „visszaállításoktól” pedig nyilván továbbra is tartózkodni kell. Papíron természetese elvégezzük az elméleti rekonstukciót továbbra is, de a fénykép alapján, leírás alapján elpusztul részek (épületek) vissza nem állíthatók! (Hol a kívánt „illat”?) Másolat, panoptikum felépítése nem a műemlékvédelem területe, még a varsói ó-város visszaépítése sem az - hirdettük ez ideig szerintem helyesen!

Dávid Ferenc írásművéből sajnos egyértelműen nem tudom kivenni azt, hogy mit is ért rekonsturktőri működésen? Ha csupán a hitelesen visszaállítható esetekre gondol meglévő anyaggal, úgy e törekvését készségesen támogatom. Ha azonban „mimikri” révén bizonytalan és már elpusztult, meghalt értékek feltámogatására, il. Újjáépítésére is gondol, úgy azt határozottan ellenzem. A megtévesztés, a másolat készítése egyértelműen tilos: ez vezetett annak idején a purizmushoz.

Dávid Ferenc írása látszólag talán kevés különbséget jelent a mai elveinkhez és gyakorlatunkhoz képest. Lehet, hogy így is van, de a dekrétuma utolsó részéből kiderül, hogy sokunkat, engem legalábbis igen erősen érint. „A kiegészítések közül mindenekelőtt elhagyhatók, s igen sokszor elhagyandók az értelmező kiegészítések”, ... írja. Több példával, majd cikkel - ezzel szemben - éppen az igyekeztem bemutatni, hogy néha kevés eszközzel is lehet utalni valami elpusztult meglétére, hogy szerintem hasznosak a gondolatébresztő „indíttatások”, hogy lehet helyenként két különböző korú részlet egyszerre való

5

bemutatásával az egészet is értelmezni stb. Ezek nem a „rekonstruktőri működés”-be tarozó munkák voltak, mert inkább akkor került rájuk sor, amikor visszaállításra nem volt mód. Nem érzem igaznak, hogy ezeknek nem lett volna semmiféle visszhangjuk és kérdéses, hogy „a szakma ... az idevágó teljesítményt majdhogynem ellenségesen szemléli.” Szerintem legalább: inkább értékelték, mint elítélték. A szakma egy része pedig azért idegenkedett ettől, mert előzetes megítélése nehéz.

A posztmodern törekvések a műemlék-helyreállításba véleményem szerint aligha törhetnek be, vagy csakis olyan mértékben, ahogy lényegének kifejtése után a műemlék restaurátor építész azt majd fel tudja használni. Ezzel szemben olyan építészeti feladatokban, mint a foghíjbeépítés és a belvárosok tömbrekonstrukciója, nyilvánvalóan megjelenhetnek - meg is jelennek - önálló új alkotásként, ha nem hamisítványok, ha nem utánérzések, ha nem valóban új és mai alkotások. Ez ideig is az volt ebben az elv, hogy minden kor építészete saját nyelvén szóljon!

1984. december 16.

Sedlmayr János

6

MŰEMLÉKHELYREÁLLÍTÁSI ELVEINK ÉS AZOK ALKALMAZÁNAK IDŐSZERŰ PROBLÉMÁI

A magyar műemlékvédelem az elmúlt két évtizedben a tudományos és építészeti alkotó munka szoros együttműködésén, valamit a múlt hagyományain alapuló egységes elveket és módszereket alakított ki. Ezek alkalmazása során elsősorban maga az OMF saját apparátusa nagyszámú jelentős műemlék-helyreállítást végzett el, amelyek bel- és külföldön nagy érdeklődést keltettek, valamint komoly megbecsülést szereztek a magyar műemlékvédelemnek.

Az eddig alkalmazott elvek és módszerek az OMF belső munkája során elméleti vitákon és gyakorlati eredményeken keresztül alakultak ki és váltak általánosan elismertekké. Az elvi koncepciót, amely mindenbe megfelel a Velencei Charta koncepciójának, az MTA Építészettörténeti és Elméleti Bizottsága már 1962, 1964 és 1965 évi műemlékvédelmi konferenciáin különböző oldalakról megvitatta, majd Dercsényi Dezső, Entz Géza, Pogány Frigyes, Zádor Anna és Horler Miklós részvételével megbízott munkacsoportja külön is megvizsgálta. A műemlék-helyreállítások közösen kialakított irányelveinek általam megfogalmazott szövegét a bizottság hivatalos állásfoglalásként elfogadva az Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények 1967. Évi 3-4. Számában közreadta.1

Az azóta eltelt idő tapasztalatai nyomán az akkor megfogalmazott elvek alkalmazását folyamatosan figyelemmel kísértem és több publikációban különböző aspektusokból részletesebben is kifejtettem, illetve az első megfogalmazást tovább finomítottam.2

Számot adtam arról is, hogy elveink és azok alkalmazásának eredményei milyen visszhangot váltottak ki a nemzetközi szakmai körökben, illetve hogyan viszonyulnak azok a mai európai közfelfogás különböző tendenciáihoz.3

Végül megkíséreltem az egész kérdését az európai műemlékvédelmi gondolkodás történeti fejlődésének összefüggéseibe helyezve megvilágítani, majd a Velencei Charta óta eltelt 20 év tapasztalatait összegezni.5

Miután mindezeket már publikációkban közreadtam, felesleges volna azokat itt most akár rövidítve is elismételni. Fel kell tételeznünk, hogy mindazok, akik a kérdésekkel maguk is érdemben foglalkoznak és akik elveink és módszereink továbbfejlesztésén fáradoznak, vagy netalán új koncepció kialakításán dolgoznak, a korábbi hazai és nemzetközi szakirodalmat ismerik.

Hozzávetőleg az elmúlt fél évtizedben bizonyos tényezők hatására ez az addig egységes magyar elvi és módszertani koncepció kezdett fellazulni, és egyfajta pluralizmus jelei mutatkoznak.

Ennek okai részben belsők, tehát az OMF apparátusának és a tágabb szakterületnek saját alakulásában rejlenek, részben pedig külsők, és elsősorban az építészet, urbanisztika és környezetalakítás mai világméretű továbbfejlődésének különböző tendenciáiban gyökereznek.

A külső tényezők közé tartozik emellett még az is, hogy az európai műemlékvédelem máig sem vált teljesen egységessé elveiben és alkalmazott módszereiben, és Velence előtt is, után is megmaradtak bizonyos pluralista tendenciák, amelyek diszkréten elhatárolódtak a Velencei Charta és az ICOMOS koncepciójától.

7

A belső tényezők természetesen maguk is a külsők bizonyos hatása alatt alakultak, tehát célszerű először ez utóbbiakat közelebbről szemügyre venni.

Az egyik a századunk elejétől kialakult és gyűjtőszóval „modern építészet”-nek nevezett irányzatok válsága, mely bonyolult társadalmi és gazdasági tényezők összességnek eredménye.

Nagyjából ezzel párhuzamosan alakult ki a történetileg nőtt, hagyományos települések újraértékelése, melyekben a településtudomány mindinkább felismert olyan értékeket, melyekkel az újonnan épített települések nem rendelkeznek, s amelyek bizonyos tekintetben kedvezőbb feltételeket kínálnak a társadalom életfunkciói számára. Ezekre az értékekre az UNESCO 1976-ban Nairobiban elfogadott ajánlása nyomatékosan felhívta az összes tagállamok figyelmét.

A század elején kialakult különböző elméletek és azok eredményeinek kritikája, valamint a meglévő települések átértékelésének tendenciája az építészet és urbanisztika egész területén általános erjedést indított meg, melybe éppúgy kialakultak az eddigi irányzatokat gyökeresen megtagadó és gyökeresen újat kereső tendenciák, mint a modern építészetet történeti fejlődésben lévőként értékelő és a korábbi alapokon továbbfejleszthetőnek, illetve továbbfejlesztendőnek tartó törekvések.

Ennek a válságnak és terjedésének társadalmi vetülete a közvélemény kiábrándulása a modern építészeti környezetből, elsősorban a tömeges lakásépítés kényszerű uniformizálódása, elidegenítő, nyomasztó hatása alapján, és ugyanakkor a hagyományos települések és épületek addig figyelmen kívül hagyott értékeinek felismerése. Ez a felületes reakció azonbasn figyelmein kívül hagyva éppen a problémák mélyebb társadalmi és gazdasági összefüggéseit, elsősorban formai szempontból kezdte elutasítani a modern építészet egészét, és egyfajta nosztalgikus, szentimentális indítékból a történelmi formák feltámasztásában vlte megtalálni a megoldás útját.

Ennek a társadalmi közhangulatnak kifejeződéseként jött létre az építészetben „ a modern építészet haláláról” szóló teória, és ezzel szemben a posztmodern építészet címén egy új, útkereső irányzat, amely - mint Charles Jencks írja róla: „ az építészet nyelvét kiterjeszti több, különböző területre, így a népi kifejezésmód felé, a hagyomány irányába és az utca közönséges slagjának az irányába is”,6 ugyanakkor előszeretettel alkalmaz bizarr elemeket és megoldásokat is.

Mindez egyelőre meglehetősen heterogén és útkereső irányzat, amelynek népszerűsége elsősorban a tagadásban, a pluralizmusra való törekvésben és a nosztalgiában kereshető, de semmi esetre sem tekinthető olyan új építészetnek, amely egyértelműen és végérvényesen felváltotta az eddigi modern építészetet, és megoldotta annak minden problémáját.

Ezekkel a tényezőkkel összefüggésben magán a műemlék védelmen belül is bátrabban hangot kaptak - elsősorban a közép-európai német nyelvterületen, így Ausztria, Németország, Svájc köreiben - azok a vélemények, melyek a modern építészet alkalmazását a műemlék-helyreállításokban, valamint a történelmi környezetnek alkotó módon való továbbfejlesztését helytelenítik. Helyette egyrészt a Riegl-i konzerváló magatartás személytelenségét, másrészt - a történeti környezetnek elsősorban hangulati, érzelmi jelentőséget tulajdonítva - a történelmi hangulat egységének a történelmi formák reprodukálása útján valós megőrzését kívánják.

8

A magyar szakterület múltból örökölt német nyelvorientáltsága következtében és bizonyos szomszédsági kapcsolatok nyomán is természetesen ezek a nézetek esetenként könnyebben utatat találtak a magyar szakemberekhez, mint a műemlékvédelem világszervezetét irányító körök felfogása, mely inkább francia, angol, olasz nyelvű publikációkban látott napvilágot.

Mindezeknek a külső tényezőknek hatására, valamint az ezzel párhuzamosan bekövetkezett generáció-váltás nyomán az addig egységes magyar felfogás - melynek éppen belső szilárdságát még a felfogásunkat erősen kritizáló Walter Frodl is nagyra értékelte7 - kezd széttagolódni egyéni és csoport-nézetekre. Hozzájárul ehhez az is, hogy az országszerte szaporodó épület felújítások nyomán mind több és több építész kezd foglalkozni műemléképületek helyreállításával, akik a „központi iskola” elméleti és gyakorlati megalapozottságával nem rendelkezve tovább tágítják a pluralizmus körét.

Magán az OMF-en belül meglazult a kapcsolat az építészek és a tudományos kutatók együttműködésében és korábbi egységes nézeteik kissé eltávolodtak egymástól. Tervezési vonalon a hangsúly a végeredmény megfogalmazására tevődött át, és a megelőző felmérő, elemző, rekonstrukciós és dokumentatív munka mindinkább áthárítódik külső megbízásokra, illetve a tudományos kutatókra.

Ugyanakkor tapasztalható a tervtanácsok elé kerülő témák ismertetése során a kellő részletességű tudományos és állapotrögzítő dokumentatív anyagok bemutatásának fokozatos háttérbe szorulása, ami a tervezett állapot elvi megítélését megnehezíti. Ez a jelenség azzal a veszéllyel jár, hogy a tervezett végeredményt helyezi előtérbe annak tudományos premisszái rovására, s így - akarva-akaratlanul - az elvi koncepció fellazulására és szubjektív felfogások érvényesülésére vezet.

A tervezői munka területén kétségtelenül érezhető a posztmodern építészet tendenciáinak bizonyos hatása is, amennyiben a modern építészet alkalmazásának jogosultságát a műemlék-helyreállításokban a posztmodern felfogására is kiterjeszti. Ez a felfogás tudatosan nem számol azzal a veszéllyel, hogy a posztmodern építészet divatja - játékos elemként használva történelmi környezet eddig mélyebben értelmezett értékeinek devalválására vezet. Ez a divat elsősorban a fiatal építészek köreiben terjed aminek nyugtalanító, sőt helyenként megdöbbentő példáit mutatta a múlt évben az OMF aulájában rendezett osztrák-magyar építészhallgatói tervek kiállítása Sopron belvárosára vonatkozóan. Mint kirívó példát említem meg a Szent György utca - Új utca sarkára tervezett épület egyik tervén alkalmazott hatalmas római diadalív-homlokzatot, amely torz és komolytalan jelzése kívánt lenni annak a régészeti ténynek, hogy a telek alatt a római fórum bizonyos maradványai rejlenek.

Ez az önmagában jelentéktelen hallgatói terv azonban - a tervezett épülettől alig pár száz méterre álló tűztorony tövében megvalósult, és a valódi római régészeti emlékeket magas tudományos és művészi színvonalon bemutató modern beépítéssel szemben állva - drámai módon fejezi ki a két irányzat közötti ellentétek lényegét és a posztmodern tendenciák hallatlan veszélyeit a valódi műemléki értékekre nézve.

Bár hasonló kirívó példák az OMF belső gyakorlatában eddig nem jelentkeztek, kétségtelenül érezhető egyes tervi megoldásokban a posztmodern tendenciák bizonyos hatása, történeti formák elvontabb, dekoratív módon való alkalmazása, ami tudományos vonalról határozott ellenzést váltott ki egyes esetekben. Az új építészeti formák helyenként kissé öncélú megjelenítése ellenhatásaként viszont tudományos oldalról olyan elvek kerültek felszínre,

9

amelyek megkérdőjelezik az építészeti beavatkozások eddigi mértékét és módját a műemlék-helyreállításokban és visszafordulnak Riegl, Ruskin sőt esetenként XIX. század elveiig is.

Ezek az építészeti gyakorlatot helyenként joggal bíráló megnyilatkozások ugyanakkor egymással sincsenek mindig konformitásban, mert míg egyik oldalról az alkotó jellegű építészeti beavatkozások visszaszorítást kívánják, másrészről viszont olyan megoldásokat kezdeményeznek, mint a járószintig lepusztult pásztói gótikus kápolna vagy az egri vár néhány XVIII. századi épületének modern megfogalmazású visszaépítése, ill. a debreceni nagytemplom mellett helytelenül lebontott házsor egyik elemének három méterrel hátrább homlokzati kulisszaként való rekonstrukciója.

Ezek a különböző tendenciák, illetve megnyilatkozások tehát sem egymással, sem az eddig alkalmazott, és mértékadó nemzetközi körök által máig is helyesnek tartott felfogással nem egyeznek és ily módon egy egyre bizonytalanabb körvonalú helyzet kezd kialakulni a korábbi szilárdan egységes koncepció helyén.

Tekintettel arra, hogy itt országos jelentőségű problémáról van szó, a magyar műemlékvédelmet irányító főhatóságnak fontos jelentőségű problémáról van szó, a magyar műemlékvédelmet irányító főhatóságnak fontos feladata, hogy a jelenségeket elemezve és értékelve határozottan állást foglaljon a továbbiakban követendő elvi koncepció kérdésében.

Ennek keretében meg kell vizsgálni, hogy mennyiben van szó a műemléki szakemberek többségének, illetve a közvéleménynek egységes irányváltozásáról, vagy mennyiben csupán egyéni felfogásokról, s ezek mennyiben teszik indokolttá a magyar műemlékvédelemben eddig követett irányvonal módosítását.

Az eddig vázolt jelenségek eleinte csupán a mindennapi munka módszereiben és eredményeiben, illetve szóbeli vitákban voltak megfigyelhetők, de olyan írásban is megfogalmazott emeleti koncepció, amely az eddigi irányvonal elvi alapokon nyugvó kritikáját és egy ezzel szemben javasolt új irányt körvonalazott volna, nem látott napvilágot.

A közelmúltban végül az OMF-en belül ismertté vált az első ilyen írásban is közreadott állásfoglalás: annak a felszólalásnak a szövege, amelyet Dávid Ferenc művészettörténész az OMF Tudományos osztálya nevében az Építészeti osztály által múlt év novemberében Pécsett rendezett szakmai megbeszélésen előadott, majd írásban is lerögzített. Ez az állásfoglalás módot nyújt arra, hogy az eddigiekben felvázolt tendenciák egyikét közelebbről tanulmányozhassuk és azzal dialógust kezdhessünk.

Dávid Ferenc állásfoglalásának lényeges tézisei a következők:

1. A Környezet építészeti alakításának szemlélete átalakulóban van és új tendenciák (Dávid szerint. „új reakciók”) születtek. Ezek között az egyetlen, amely „tudományos komolyságú” teljes felelősségű” szerinte az, amely a történeti építészetet tekinti az „emberléptékű környezet mércéjének”. Ennek népszerű megjelenése a nosztalgiahullám. A műemlékvédelemmel szembeni elvárások ennek nyomán sokszorosára nőttek, ami zavarba hozta a szakembereket.

2. Ezzel párhuzamosan az építészet megváltozott és beköszöntött a posztmodern építészet kora, ami Dávid mint az egyetemes építészetre nézve végérvényes változást fog fel és erre építi további megállapításait.

10

3. A jövő építészetének egyetlen lehetséges útjaként értelmezett posztmodern építészetnek a műemlékvédelmet mélyen érintő hatást tulajdonít.

4. A posztmodern építészetből azt a következtetést vonja le, hogy az „a modernista tabuk ledöntésével” és eddig hiányzó „empátiával” megkönnyíti az új építészet beilleszkedését a régi környezetbe, melynek során elsősorban „egyfajta történelmi hangulat fennmaradását biztosítja.

5. Mindezek végső konklúziójaként határozottan elmarasztalja a magyar műemlékvédelem utolsó két évtizedének műemlék-helyreállítási munkáit és tendenciáját, azzal az indoklással, hogy:

a) az háttérbe szorította a konzervátori és „rekostruktőri”(?) munkát, nem törődve eléggé a statikai, technikai és technológiai kérdésekkel,

b) tétlenül szemlélte a hagyományos építőipari elsorvadást, c) nem törekedett az építészoktatásban és a napi munkában a megszerzett történeti ismeretek

továbbadására, d) az „új építészeti közhangulat” (melyet ismét mint egyetemes érvényű tényt posztulál)

majdnem ellenségesen szemléli a restauráló építészek kiegészítéseit.

Ezek a hatvanas-hetvenes években készült munkák szerinte az építész-egyéniségek önkifejezését szolgálták, azon az áron, hogy „ a történeti emlékeket újrakomponálták”, a modern építészet eszközeit a régi értékekkel azonosnak hirdették, egyes beavatkozásaik (példákat nem említ) egyenesen brutálisak voltak, és „egy hamisnak bizonyult tudat vértezetében tettek pontot az emlék szerves fejlődésének végére”.

Ez a hamis tudat úgy vélte, hogy a műemléki beavatkozás sohasem volt állapotot hozhat létre és ennek szolgálatában felesleges kiegészítéseket készítettek, amelyek eltérítik a figyelmet a töredékes eredeti részleteiről.

E radikális kritikának ellentételeként mint új és helyes irányvonalat, a következőket ajánlja:

1. A műemléket restauráló építésznek az legyen a feladata, hogy az épület konzerválást elvégezve, a töredékes régit kiegészítve új egészet alkosson.

2. A kiegészítést, a műemlékvédelem lassan már évszázados (valójában 164 éves) felismerése szerint meg kell különböztetni az eredetitől.”8

Ezt a megkülönböztetést ma nehezebb megoldani, mert „korunk építészete maga is használja a történelmi építészet formáit” de ez szerinte „viszonylag egyszerűbb gond.” (Ezen ellentmondásos tézis világos magyarázatával adós marad).

3. A műemlékvédelem feladta és felelőssége ma már „ egyfajta történelmi hangulat” fennmaradásának biztosítása. (Ez homályos megfogalmazásban arra utal, hogy ma már a hagyományos településfejlesztés és urbanisztika feladat, aminek során az összes értékeket integrálni kell a továbbfejlődő településstruktúrába. Nem ismeri fel azonban a kettő határait és viszonyát.)

4. Jobban hangsúlyozni kell a konzervátori és „rekostruktőri” (?) szerepest az építészek munkájában.

5. Fejleszteni kell az építészettörténeti ismeretek oktatását és az új eredmények közreadását6. Többet kell megőrizni a műemlékek alkotórészeiből és érzékenyebbnek lenni „az

eredetiség illata iránt”. „Szerénye építészeti kvalitást és jobb mimikrit” kíván. 7. Elhagyandók az értelmező, tömeg- és térformáló kiegészítések, helyette a „szerény

kiegészítések, kultúrájának kialakítása” a feladat.

11

Befejezésül gondolatmentét azzal a kétértelmű megállapítással zárja, miszerint egyrészt: „napnál világosabb, hogy a történelmi építészet nem halott”, másrészt „a műemlék-védelemnek az a dolga, hogy minél kevésbé alakítsa át, s minél részletgazdagabban és hitelesebben őrizze meg” annak legértékesebb elemeit, a műemlékeket.

A továbbiakban megpróbálok az itt ismertetett tézisekre reflektálni nagyjából azonos sorrendben, de három tételben összefoglalni azokat, éspedig:a) a posztmodern építészet és a műemlékvédelemb) az elmúlt két évtized magyar műemlék-helyreállításainak kritikájac) javaslatok a jövőre nézve.

A posztmodern építészetnek mint új jelenségnek magyarázatát és értékelését bevezetőben már röviden érintettem, erre nem térek vissza. Csupán azt szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy tévedés azt feltételezni, hogy a posztmodern gyűjtőszó alatt megjelenő kísérletekkel az egyetemes építészetben egy végérvényesen új, kikristályosodott stílus született meg, amelyre új műemlékvédelmi elméletet lehet építetni. Maga Charles Jencks, a posztmodern jelenségek világviszonylatban ismert szakértője ezt írja róla: „Egyes építészek kísérleti jelleggel túllépnek a modern építészeten, vagy úgy, hogy a modernista stílusoknak egy keverékét teszik magukévá, vagy pedig úgy, hogy ezeket a korábbi építésmódokkal elegyítik. Az eddigi eredmények nem eléggé meggyőzőek ahhoz, hogy teljesen új megközelítésről és stílusról beszélhetnénk, inkább fejlődést, semmint gyökeresen új irányzatot jelentenek.”9 A modern építészet és urbanisztika társadalmi, ideológiai, gazdasági, technikai, és kulturális tényezőkből összetett rendkívül bonyolult problematikájára itt most nincs mód és hely kitérni, csupán azt kell világosan látni, hogy ez nem szűkíthető le kizárólag a posztmodern tendenciákat egyedül üdvözítőnek hirdető próféciákra.

Ami a modern építészetnek a történelmi környezetbe való beilleszkedését illeti, az ICOMOS 1972 -ben Budapesten megtartott e tárgyú kollokviumának előadásaiból tucatjával lehetne idézni a jobbnál jobb megfogalmazású idézeteket, amelyek a világ műemléki szakemberei részéről elhangzottak, bizonyítva , hogy a modern építészet ugyanolyan empátiával ítéli meg a történelmi környezetet, és éppúgy nem záródik el az azzal való kapcsolat felvételétől, mint az arra egyedül képesnek hirdetett posztmodern építészet.10

A posztmodern építészet legfeljebb olyan értelemben érinti mélyen a műemlékvédelmet, hogy egy komoly veszélyhelyzetet teremt a hiteles történelmi értékek helyes értékelése és megbecsülése terén. (Erre vonatkozóan hadd idézem ismét a soproni római diadalkapu tervét). Pozitív következtetéseket vagy tanulságokat azonban aligha lehet belőle levonni a műemlékvédelem számára. 11

Naivitás az hinni, hogy a posztmodern építészet fogja megszűntetni az építőiparban a hagyományos építőtechnikák eddigi elsorvadását. Ezt kizárólag az építéspolitikai irányzatok már megindult módosulása, a hagyományos településszerkezetek rehabilitációjának fokozott előtérbe helyezése, és egy ezt szolgáló tudatos iparpolitika és szakoktatás eredményezheti.

Azt a megállapítást, miszerint „korunk építészete ma is használja a történeti építészet formáit és anyagait” legfeljebb a „szocreál” korszakban lehetett volna megkockáztatni, de ma nem. Hogy ennek a hipotézisnek nyomán hogy képzelhető el az új épületek beilleszkedése a történelmi környezetbe, az teljesen homályban marad. Téves következtetéseket von le abból a tényből, hogy a mai településfejlesztési, városépítési irányvonal nemcsak a hivatalosan védett

12

műemlékeket tekinti fontosnak, hanem az egész történelmileg nőtt településstruktúrát és azt komplex módon igyekszik értékelni és továbbfejleszteni. Dávid szerint „Ez az igény a műemlékes építész konzerválási tudását hívja ki elsősorban, konzervátori, s azzal szoros egységben működő rekostruktőri működését kívánja.” Hogy ezt miként értelmezi, azt kifejtette a debreceni Nagytemplom melletti beépítés tervtanácsán, ahol egy lebontott épületnek három méterrel hátrább felépítendő másolatát támogatta. Határozottan ki kell jelentenünk, hogy bárha Európa egyes országaiban történtek is hasonló beavatkozások a múltban, a magyar műemlékvédelem nem óhajtja megváltoztatni azt a mindeddig szilárdan megőrzött felfogást, hogy a történelmi környezetnek elsősorban nem „hangulatát” és „illatát” kívánja megőrizni, hanem hiteles történetiségét, korszerű történelem szemléletre, helyes társadalmi, nemzeti önismeretre nevelő értékét.

Az elmúlt húsz év műemlék-helyreállításainak kritikáját néhány olyan kérdés felvetésével kezdi, amelyekről kétségkívül indokolt beszélnünk - eddig is beszéltünk róla, de amelyeket egyoldalúan a restaurátor építészet minden újra alkotni akaró törekvéseivel magyarázni éppoly alaptalan és méltánytalan, mint az OMF tudományos munkatársait azzal vádolnák, hogy csak ásatásokkal és falkutatásokkal foglalkoztak két évtizeden át, és elhanyagolták a műemléki topográfiát, az évkönyvet, a gyűjtemények fejlesztését, az alapkutatásokat és más fontos tudományos területét a műemlékvédelemnek. Az a vád, hogy a műemlék-restaurálások során az építészek háttérbe szorították a technikai és technológiai kérdéseket érdekes módon más oldalról is elhangzott már, nevezetesen éppen annak a Műegyetemnek részéről, amelyet az elmúlt két évtizedben évenként milliós nagyságrendű műszaki fejlesztési megbízásokkal látott el az OMF egyebek közt a kőkonzerválás, a nedvesség elleni szigetelés, a faanyagvédelem, az épületakusztikai eljárások korszerű módszerei, a fotogrammetria, a habarcs-meghatározások, a romfalak vegyszeres konzerválása, a műemlékek kőanyagainak meghatározása, a vályog, vert fal és paticsfalu épületek konzerválása stb. témákra vonatkozóan.

Nem az építészeken múlott, hogy egyrészt ezek a kutatások jórészt máig is kísérletezés stádiumában vannak, és végleges megnyugtató konzerválási eljárás igen kevés áll rendelkezésünkre, de az sem, hogy a különböző kidolgozott eljárások alkalmazása olyan költségkihatásokkal jár, amelyeket az OMF anyagi keretei között rendszeresen alkalmazni nem lehet. Hogy az építészek mennyire mellőzik ezt a kérdést, azt az is mutatja, hogy mióta építész szerkezeti az évkönyvet, külön rovat van a technikai-technológiai kérdések számára, melynek első publikációjából egyébként azt is megtudjuk, hogy a helyzet nemzetközi viszonylatában sem olyan egyértelműen rózsás.

Az OMF-nek azért van két statikusa, mert többet nem tudna foglalkoztatni jelenlegi létszámarányai között, az országban pedig még egy tucat jó statikus van, akik képesek a műemlék-restaurálással kapcsolatos feladatok megoldására.

A hagyományos építőipari technikák elsorvadása országos probléma és aki az építőipar területét kissé közelebbről ismeri, az ennek okait is tudja. Ezt ismét az alkotókedvű építészrestaurátorok számlájára írni, enyhén szólva elfogultság.

Ugyanez vonatkozik az építéstörténet-oktatás háttérbe szorulására az építész-oktatásban, amivel az MTA Építészettörténeti és Elméleti Bizottságától a Magyar Építőművészek Szövetségéig többször is foglalkozott a szakterület, nem rajtuk múlott, hogy mindeddig konkrét eredmény nélkül.

13

Ennyit az általános jellegű elmarasztalás egyes témáiról. Ami mármost az elmúlt húsz év műemlék-hereállításainak sommás elítélését illeti, ez előtt csak megdöbbenve és értetlenül lehet állni. Köztudott tény, hogy ezek a helyreállítások alapozták meg a magyar műemlékvédelem nemzetközi hírnevét - éppen most adtam számot az Évkönyvben ezek európai visszhangjáról - belföldön pedig csak annyit szeretnék megemlíteni, hogy az elmúlt két évtizedben csupán az OMF apparátusából nyolc építész kapott Ybl-díjat, ami példátlan arány egy ilyen kis létszámú együttes szakmai és kormányzati megbecsülése terén. A belföldi sajtó, rádió, televízió vagy a társadalmi szervezetek évtizedes megnyilatkozásait még senki sem összegezte, de amennyire emlékezetből tudom, ez sem rosszabb, mint a külföldi vélemények.

Kérdezem tehát: Hol az az „új építészeti közhangulat”, amely csaknem ellenségesen szemléli egyre szorongatóbb a magyar műemlékvédelemben dolgozó építészeket? Hol olvashatók ennek megnyilatkozásai, és melyek azok a munkák, amelyek iránt oly kevés „empátiát tanúsít”? Melyek azok a beavatkozások, amelyek egyesen brutálisak voltak? Ki, hol és milyen szakma-elméleti érveléssel bizonyította be, hogy két évtizeden át egy hamis, tudat vértezetében tettünk pontot a műemlékek szerves fejlődésének végére, amikor két évtizede hirdetjük, hogy a műemlékek szerves továbbélését a mai és holnapi élet funkcióinak tartalmával megtöltve és az építészeti környezet szakadatlan időbeli fejlődésének kontinuitásába beillesztve kívánjuk biztosítani?

Ami pedig az illeti, hogy a műemlék-helyreállítás beavatkozása sohasem volt állapotot hoz létre, igen. Viollet-le-Duc óta tudjuk, hogy ez így van, és a mai tekintélyek közül talán elég Michel Parent és André Chastel nevét idézni, anélkül, hogy itt érdemben belemennénk a kérdésbe. Nem tudok tehát vitába szállni Dávid Ferenccel az elmúlt két évtized munkáit illetően, mert nem elvi koncepciót állít fel, hanem építészeti kritikát ír, konkrétumok - tehát házak, nevek, megoldások, alkotások - megnevezése nélkül, ami így megfoghatatlan.

Végül amit új irányvonalként javasol, abban nem sok új található. Hogy a restauráló építész feladata konzerválni és a töredékes régit kiegészítve újat alkotni, ezt régóta tudjuk. Azt is, hog a kiegészítést meg kell különböztetni a régitől. Hogy ez a megkülönböztetés hogyan fog menni a „posztmodern periódusban” mely maga is használja a történelmi formákat és „jobb mimikrit” kíván, ez még nem világos, még akkor sem, ha Dávid szerint ez „viszonylag egyszerűbb gond.”

Homályos az a rész, amelyben a műemlékvédelmet - a posztmodern gondolkodásforma nevében - egyfajta történelmi hangulat fennmaradásáért kívánja felelősség tenni. Úgy tűnik, hogy a műemlék és a tágabb építészeti környezet kapcsolatáról van szó, mely együttvéve alkotja a történelmileg kialakult, hagyományos településstruktúrát. Ennek szerves egységbe való továbbfejlesztése - az érékek gondos integrálásával - a településfejlesztés és urbanisztika feladat. Ezen a téren valóban új városépítészeti gondolkodásmódra van szükség, és az kialakulóban is van, de ehhez a posztmodern építészetnek vajmi kevés köze van. Világosan látni kell azonban, hogy az egész épített környezetet nem mehet tovább a kiemelkedő értékek fokozott gonddal és szakértelemmel való kézbentartásán.

A hagyományos építészeti környezetnek, mint a műemlékeket magában foglaló struktúrának újraértékelése, rehabilitációja és fenntartása tehát fontos feladata a jövő településpolitikájának, de nem világos, mi köze ehhez a műemlék-restaurátor építész „rekostruktőri működésének”. Egyáltalán nem világos, hogy mit ért ezen a „rekostuktőri” szerepen, amely több helyen is visszatér a szövegben, s amely a magyar és nemzetközi

14

terminológiában mindeddig ismeretlen lévén, illő lett volna pontosan kifejteni. Ami az építészettörténeti ismeretek oktatásának és továbbadásának kérdését illeti, azzal teljes mértékben egyet lehet érteni, de ennek egyik része nem az OMF, illetve a magyar műemlékvédelem hatáskörébe tartozik. Az viszont kétségtelen, hogy az OMF-en - és általában a szakmán - belül módszeresen emelni kellene az építészettörténeti, műemlékvédelem-történeti és elméleti tudás színvonalát a munka minden területén.

Nem lehet viszont egyetérteni azzal az állásponttal, amely egyrészt „szerényebb építészeti kvalitást” és „ jobb mimikrit” kíván a helyreállításoktól, másrészt az értelmező tömeg és térérzékeltető kiegészítések elhagyását javasolja. A műemlék-helyreállítások során a műemlékhez hozzátett új részek - bármilyen célból is készülnek - nem lehetnek sem szerényebbek, sem igényesebbek, mint amit az adott műemlék kvalitásai és sajátosságai megkívánnak. Az eddigi megvalósult helyreállításoknál mindig is ehhez tartottuk magunkat, és ahol esetenként a kívántnál magasabb kvalitású anyagok vagy részletek kerültek bele a műemléki környezet, az általában külső és felső erők követelték meg és nem az építész. (Pl. a sárospataki templom vörösmárvány padlója, vagy a budai királyi palota stukkó enteriőrjeinek restaurálása helyett mindenütt új vörösmárvány belsőterek kialakítása.) Az esetek túlnyomó részében viszont a kiegészítések betonból, téglából, fémből, fából készültek, tehát nem voltak magasabb kvalitásúak, mint maga a meglévő épület.

A magyar műemlékállomány sajátos, rendkívül töredékes volta következtében azonban továbbra sem mondhatunk le az értelmező kiegészítésről, akár anastylosis-szerű részleges vagy teljes helyreállításról van szó, mint a visegrádi díszudvar, a budai kir. palota lovagterme és kápolnája, a váraszói templom, a siklósi zárterkély, a simontornyai loggia és más részletek, akár terek, tömegek és szerkezetek modern eszközökkel való érzékeltetéséről, mint a visegrádi Salamon torony, a soproni zsinagóga, a diósgyőri rondella, a soproni városfal és erődrendszer, a karcsai, hidegségi, mátraverebélyi, boldva templomok, vagy a budapesti Hilton szálló kerengője, akár pedig a modern szerkezeti megformálású védőépületekről, mint a veszprémi Szt. György kápolna, a Meggyfa utcai római villa, a kisnánai és simontornyai vár stb. védőépítményei.

Nem adhatjuk fel azt az elvünket sem, hogy a helyreállításoknál, illetve kiegészítéseknél nem „mimikrire” törekszünk, hanem a meglevőhöz esztétikailag illeszkedő, de attól világosan megkülönböztető megoldásokra, melyek indokoltsága ismét a magyar emlékanyag töredékes voltában rejlik. Végül határozottan tartanunk kell magunkat ahhoz, hogy a történelem tragédiái vagy hibás döntések következtében megsemmisült értékeket nem hamisítványokkal kívánjuk pótolni, hanem a pusztulás tényét is történelmünk részének tekintve, a modern építészet alkotásaival. Ennek az elvnek helyességét a budai Úri utca 32. Sz. háztól a Hilton szállóig negyedszázad alatt számos jól sikerült példa igazolja.

Ugyanakkor az is meg kell említeni, hogy az elmúlt évtizedekben több olyan modern beépítés készült műemléki környezetben, amelyeket ugyan felügyeleti vonalon engedélyeztünk de amelyek súlyos károkat okoztak, mint pl. a ráckevei szerb templom, a ráckevei kastély, a soproni Orsolya tér esetében. Ezek nem elv helyességét cáfolják, hanem arra hívják fel a figyelmet, hogy a helyes elvek alkalmazásához megfelelően képzett jó szakemberek és rendszeres testületi ellenőrzés szükséges.

Végül ismét egyet lehet érteni azzal a megállapítással, hogy a műemlékvédelem „minél részletgazdagabban és hitelesebben őrizze meg” a műemléket. A Velencei Charta bevezetője ezt úgy fogalmazza meg, hogy: „hitelességük teljes gazdaságában”. Ez más szóval azt jelenti,

15

hogy a műemlékekben akkumulálódott történelem rétegződéseinek nagyobb értéket tulajdonítsunk, és tartózkodjunk azoktól a „neopurista” tendenciáktól, amelyek nem egyszer a középkori állapot tiszta bemutatása érdekében a későbbi korok periódusait szívesen feláldozzák. (Néhány kiragadott példája ennek a gyöngyöspatai templom karzata, a nagylózsi templom, a somogyvári apátság romjai. Ezek a törekvések azonban legtöbbször nem az építészektől indulnak ki, még ha esetenként hajlanak is azok megvalósítására).

Befejezésül a következőkben tudom összefoglalni a véleményemet és javaslataimat a továbbiakra nézve:

- A magyar műemlékvédelemben eddig alkalmazott és a Velencei Charta koncepcióján alapuló elveket és módszereket továbbra is érvényesnek kell tekinteni, azoka lényegi módosítása nem látszik indokoltnak. Célszerű volna azokat - az MTA-hoz hasonlóan - ÉVM-OMF kiadványban közreadni és széles körben terjeszteni. A műemlék-helyreállítást továbbra is tudományos kutatásokon, elveken és módszereken alapuló építészeti alkotó munkának kell tekinteni, melynél az építészeti alkotás nem öncél, hanem a történeti értékek védelmének, jobb megértésének, illetve a fejlődő építészeti környezetbe való beilleszkedésének eszköze.A műemlékvédelem szervesen beilleszkedik a történetileg kialakult, hagyományos építészeti környezetet továbbfejlesztő településfejlesztési és városépítészeti munkákba. Kialakult elveivel és módszereivel segíti azok kibontakozását, együttműködik velük, de nem feladata annak átvállalása. A műemlékvédelem azon elvi alapon áll, hogy az építészeti környezet egésze lényegileg történeti és állandó fejlődésben van. Ezt a fejlődést úgy kell irányítani, hogy a múltból fennmaradt valódi értékeket megőrizve azok harmonikusan integrálódjanak az állandóan környezet egészébe. A helyreállítási munka minden területén erősíteni kell a dokumentációs fegyelmet. Ezen belül gondoskodni kell a tervtanácsokon a tudományos előmunkálatok anyagának alaposabb és naprakész dokumentálásáról. A helyreállítások kiviteli terveinek kidolgozásánál kerülni kell a tudományos kutatások lezárása előtt minden olyan kiegészítési terv véglegesítését, amelyet a további kutatások eredményei még befolyásolhatnak. A lényegesebb kiegészítéseket csak az egész terv összefüggésében szabad megítélni és jóváhagyni. Az új kiegészítéseknél a formagazdagabb, és a meglévő rézsekkel hatásukban konkuráló posztmodern tendenciákat kerülni kell. Az egymásra rétegződött periódusoknak fokozott értéket kell tulajdonítani, és azokat a helyreállítás során óvatosabban kezelni. A teljesen elpusztult épületrészek újjáépítését még modern eszközök útján is kerülni kell. Az OMF-en belül szervezett formában gondoskodni kell az építészettörténeti, műemlékvédelem-történeti, elméleti és módszertani ismeretek továbbképzésszerű oktatásáról és ilyen irányú alapkutatások folytatásáról, azok eredményeinek közreadásáról.

1985. március 18. Horler Miklós

JEGYZETEK1 Horler Miklós: A Műemlék-helyreállítás irányelvei. Építés- és Közlekedéstudományi Közlemények 1967.

3-4. sz. Budapest 1968. 447-460.2 Horler Miklós: A Velencei Carta alkalmazása a magyar műemlék-helyreállítási gyakorlatban. Magyar

Műemlékvédelem 1969-1970. Budapest 1972. 185-224.Horler Miklós: A modern építészet beilleszkedése történelmi környezetbe. Vitaindító előadás az ICOMOS III. Közgyűlése és Kollokviuma 1972. június 25-30. Az ICOMOS Magyar Tagozatának Kiadványai 2. Budapest 1974. 78-100.

16

Horler Miklós: Műemlékvédelmünk elvei és módszerei. Építés-Építészettudomány XIII. k. 1-2 sz. 63-84. Budapest 1981.

3 Horler Miklós: Műemlék-helyreállítási módszereink európai mérlegen. Magyar műemlékvédelem IX. Budapest 1984. 13-30.

4 Horler Miklós: A műemlékvédelmi gondolat kialakulása Európában. BME. Mérnöki Továbbképző Intézet Budapest 1984.

5 Horler Miklós: A Velencei Carta húsz éve. Építés-Építészettudomány XVII. 1-2. sz. 99-108. Budapest 1984.

6 Jencks Charles: A Poszt Modern építészet nyelve. In: A poszt-modern építészet. A Magyar Építőművészek Szövetségének elméleti sorozata. Szerk. Kévés György. Budapest é.n. soksz. 7.

7 Frodl Walter: Elmélet és gyakorlat egysége. A magyar műemlékvédelem centenáriumára. Műemlékvédelem XVIII. 1974. 131.

8 A kiegészítés anyagában és formájában való megkülönböztetését első ízben Giuseppe Valadier alkalmazta a római Titus-diadalív restaurálásánál 1821-ben.

9 Jenks Charles: 6. jegyzetben i.m. 81. 10 Az ICOMOS Magyar Tagozatának Kiadványai 2. Budapest 1974. 11 A műemlékvédelem és a posztmodern építészet viszonyára vonatkozó nézeteimet részletesebben l.: Horler

Miklós: A történelmi környezet jövője és a posztmodern építészet. Magyar Építőművészet 1986. 5. sz. 17-18.

17

A MAGYAR MŰEMLÉKVÉDELMI GYAKORLATBAN ALKALMAZOTT ELVEK ÉS MÓDSZEREK IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

AZ ORSZÁGOS MŰEMLÉKI FELÜGYELŐSÉG ÁLLÁSFOGLALÁSA

1. A magyar műemlékvédelem mai elvei és módszerei történelmi hagyományainak alapján, azok továbbfejlesztésével alakultak ki és szorosan kapcsolódnak az 1964-ben elfogadott nemzetközi okmány: a Velencei Charta koncepciójához.

Az elmúlt 25 évben követett irányvonal alapján megvalósult műemlék-helyreállításaink jelentős részének magas tudományos és művészi színvonala, elvi következetessége mind a belföldi, mind a nemzetközi közvélemény elismerését és megbecsülését eredményezte. A különböző munkaterületek szoros együttműködésén alapuló belső elvi szilárdságot épp ezért továbbra is őrizni és erősíteni kell.

A műemlékvédelmi munka gyakorlati tapasztalatai és az építészeti környezetünk értékeinek védelme iránt egyre fokozódó társadalmi igény ugyanakkor időszerűvé teszi bizonyos elvi és módszertani kérdésekben az újabb állásfoglalást, illetve az eddigi elvek és módszerek újabb iránymutatásokkal kiegészített közreadását.

2. A műemlékvédelem azon elvi alapon áll, hogy az építészeti környezet egésze lényegileg történeti és állandó fejlődésben van. Ezt a fejlődést úgy kell irányítani, hogy a múltból fennmaradt valódi értékeket megőrizve, azok harmonikusan beilleszkedjenek az állandó fejlődésben lévő együttesekbe. Ebből következik, hogy a műemlékvédelem alatt álló épületek és együttesek sora az idővel és a tudomány fejlődésével újabb és újabb értékekkel egészül ki. A műemlékvédelem feladata az épített környezet legértékesebb elemeinek és együtteseinek az érvényben lévő jogszabályok szerinti védelmét biztosítani. Az építészeti környezet egészének korunkban megindult újraértékelése felveti a műemlékként nem védett hagyományos környezet széleskörű védelmét is. Ennek megvalósítása az építésügyi és városfejlesztési politika irányítása mellett csak a társadalom széles rétegei és a tanácsok önkormányzati szervei közös erőfeszítéseivel lehetséges. Ehhez a műemlékvédelem szervezete, kialakult elveivel és módszereivel, csupán segítséget nyújthat, valamint gondoskodik a műemlékvédelem követelményeinek összhangjáról és azok együttes érvényre juttatásáról.

3. A műemlék-helyreállítás elsősorban a fennmaradt történeti, művészeti és hagyományértékek védelmét, azok jobb megértését, valamint a műemlékek új funkcióra való alkalmassá tételét és a környezetbe való beillesztését szolgálja. A műemlék-helyreállítást továbbra is a tudományos kutatáson, valamint a korábban rögzített elveinken és módszereinken alapuló alkotó munkának tekintjük.

Különleges megfontolások szükségesek a műemlékekhez tartozó falfestmények, festett faszobrászati művek és egyéb szobrászati, valamint iparművészeti alkotások konzerválása és restaurálása terén. Ugyancsak sajátos terület a történelmi keretek védelme, amelynek módszereit az élő növényzet természeti adottságai befolyásolják. A továbbiakban kifejlett elvi megállapítások ezekre is érvényesek, de a módszerek a védendő anyag sajátosságai szerint módosulhatnak.

4. A műemlék-helyreállítás elsődleges célja a tudományos értékek alapján megtartandónak ítélt meglévő szerkezetek és anyagok konzerválása. Az erre irányuló törekvéseket fokozni

18

kell, és az ilyen szerkezetek, vakolatok, kőfaragványok, nyílászárók, lakatosmunkák stb. cseréjét, illetve másolatokkal való helyettesítését csak a konzerválás és kijavítás műszaki lehetetlensége esetén szabad megengedni.

A védelmet, illetve kiegészítést célzó beavatkozásoknál előnyben kell részesíteni az olyan megoldásokat, amelyek lehetővé teszik, hogy az új hozzátételek - esetleg valamely későbbi időpontban - a meglévő szerkezetektől azok veszélyeztetése nélkül leválaszthatók, illetve eltávolíthatók legyenek. A modern vegyi és egyéb technológiai konzerváló eljárások fejlesztését szorgalmazni kell, de felhasználásuk során nagy óvatosság szükséges. Csak olyan eljárásokat szabad a gyakorlatban is alkalmazni, amelynél kísérletileg igazolt, hogy káros utóhatásuk nincsen és nem okoznak irreverzibilis változásokat a meglévő anyagokban.

Az egymásra rétegződött periódusoknak az eddiginél fokozottabb értéket kell tulajdonítani és azokat a helyreállításainak során óvatosabban kezelni.

5. Minden kiegészítés tudományos és építészeti-művészeti, esztétikai szempontok összevetésén alapuló felelősségteljes művelet, amelynek alapvetően a műemlék értékeinek érvényesülését, s a történelmi folyamatok megérésének elősegítését kell szolgálni. A kiegészítését kel szolgálni. A kiegészítések mértékének anyagának, formájának, illetve technikájának megválasztása tehát minden esetben kiegészítéséről elbírálást kíván.

Mindenfajta kiegészítésnél alapelv, hogy csak formailag hitelesen rekonstruálható részletetek kiegészítéséről lehet szó.

A történeti környezet és az egyes műemlékek kiegészítéseiben értelemszerűen megjelenik és megjelenhet a mai kor építészeti felfogása is. Ez szintén megfelel a Velencei Chartában foglaltaknak, miszerint: „minden szükséges kiegészítés az építészeti alkotás körébe tartozik és a mi korunk jegyeit kell, hogy magán viselje”.

Az új kiegészítéseknél azonban óvakodni kell a félreérthető, hamis történelmi hangulatot keltő, a meglévő részletekkel hatásukban konkuráló újabb historizáló tendenciáktól.

6. A teljesen elpusztult épületek vagy épületrészek, illetve képző- és iparművészeti alkotások újjáépítését kerülni kell, kivéve az eredeti anyagok felhasználásával történő anastylosis lehetőségét.

Modern eszközökkel megvalósított didaktikai célú tér- és tömegérzékeltető építmények vagy szerkezetek csak hiteles építészeti töredékekkel alátámasztott elméleti rekonstrukciók alapján készülhetnek. Ilyen esetekben kerülni kel az olyan megoldásokat, amelyek a meglévő részleteket eltakarják, azok hangsúlyos érvényesülését elnyomják vagy azok rovására uralkodóvá válnak.

7. Általános követelménynek kell tekinteni az igényességet, a mértéktartó szerénységet, mely mindig alkalmazkodik az adott műemlék anyagi, formai, kvalitásbeli adottságaihoz.

8. A gyakorlati munka során a különböző szakterületeken dolgozó szakemberek fő feladatkörük felelős ellátása mellet minden munkafázisban legyenek minél szorosabb munkakapcsolatban a csatlakozó munkaterületekkel.

19

a) A művészettörténészek, régészek már a kutatás során vegyék figyelembe, hogy a feltárások beavatkozásai is befolyásolhatják a helyreállítás munkáját. A kutatás általában először szondázó módszerrel kezdődjék, és annak eredményeit értékelve lehet csak a későbbi periódus egészét eltávolító, a meglévő állapotot lényegesen megváltoztató teljes feltárást elhatározni. Jelentősebb esetekben magát a feltárás munkáját is konzultáció alá kell bocsátani.

A kutatók a kutatási eredmények összegzéseként értékeljék a műemlékeket és rögzítsék javaslataikat a helyreállítás koncepciójára, illetve az általuk feltárt részletek bemutatására nézve.

A konzerválást és bemutatást igénylő építészeti rommaradványok régészeti feltárását csak a műemlékvédelmi hatósággal egyeztetve szabad elkezdeni, abban az esetben, ha a védelem és a fenntartás feltételei biztosítva vannak.

b) A tervező építészek már a felmérések és a feltárások során törekedjenek a műemlék történetének minél alaposabb megismerésére és a tervek kidolgozása előtt készítsenek elméleti rekonstrukciókat az épület fontosabb részeire, illetve periódusaira nézve. Az építész által kidolgozott tudományos értékű elméleti rekonstrukció szellemi alkotó munkának tekintendők és ekként kezelendők.

c) Minden munkaterületnek erősíteni kell a dokumentációs fegyelmet és kerülni kell a tudományos kutatások lezárása előtti tervezést vagy építészeti beavatkozásokat. A tervtanácsokon biztosítani kell a tudományos és műszaki dokumentáció anyag naprakész bemutatását.

d) A szakrestaurátori és kivitelezési munka területén fejleszteni kell az eredeti anyagik és szerkezetek konzerválására irányuló felkészültséget és technikai eljárásokat. A helyreállítások kivitelezése során is nagyobb fontosságot kell tulajdonítani a konzervátori szemléletnek. Ezzel kapcsolatos követelmény a technikai tudás, a munkaszervezés és a technológiai fegyelem megerősítése.

9. Az Országos Műemléki Felügyelőségen belül szervezett formában gondoskodni kell az építészettörténeti, műemlékvédelem-történeti, elméleti és módszertani ismeretek területén való továbbképzésről, valamit ilyen irányú alapkutatások folytatásáról és azok eredményeinek folyamatos közreadásáról.

10. Mind a Műemléki Felügyelőségek hatósági intézkedései és döntései során, mind a műemlékek kezelése, fenntartása és helyreállítása feladataiért felelős intézmények és szakemberek munkájában a fenti irányelveket kel érvényesíteni. A műemlékkel kapcsolatos minden tevékenységet hasson át e pótolhatatlan kulturális és gazdasági értéket képviselő nemzeti vagyon iránti felelősség tudata.

A fenti állásfoglalást kidolgozó Bizottságban az országos Műemléki Felügyelőség részéről resztvettek.

Dr. Komjáthy Attila, a Bizottság elnökeDr. Horler Miklós, a Bizottság előadójaHokkyné Sallay MarianneDr. Román AndrásSedlmayt JánosDávid Ferenc

Az állásfoglalást az ÉVM Műemlékvédelmi Bizottsága 1985. július 26-án megtárgyalta és elfogadta.

20

Budapest, 1986. január 13.

Mendele Ferencigazgató

21

HOZZÁSZÓLÁS A NEMZETKÖZI MŰEMLÉKVÉDELMI NAP ALKALMÁBÓL 1986. ÁPRILIS 18-ÁN MEGTARTOTT VITAÜLÉS TÉMÁJÁHOZ

Mivel az elhangzott hozzászólás első része lényegében a szerzőtől itt közölt és Dávid Ferencnek szóló vitairatában megfogalmazott gondolatai kifejtését tartalmazta, a hozzászólásnak csupán második részét közöljük, amelyben Marosi Ernőnek az Ars Hungaricában megjelent és a műemlékvédelem elvi kérdéseit is érintő recenziójára válaszolt.

(Szerk.)

A hozzászólásom előző részében vázolt jelenségekre már röviden utaltam a Magyar Műemlékvédelem évkönyv legutóbbi kötetében megjelent tanulmányomban.1 Az eddigiekben mondottakkal talán sikerült bizonyos mértékben választ adni Marosi Ernőnek, aki az Ars Hungaricában közreadott recenziójában hiányolta a „belső szilárdság” meglazulására utaló szimptómák konkrét kifejtését.2 Ami ott egy par excelence retrospektív jellegű tanulmányban nem volt feladatom, az itt most megpróbáltam röviden összefoglalni.

Ha már az említett kritikáknak egy pontjára reflektáltam, hogy szabad ennek egy más helyén megfogalmazott kihívásnak is eleget tenni, mely szerint „Az elméleti viták elől aligha lesz lehetséges kitérni a közeljövőben, s a velencei Charta farizeusi írásmagyarázat ezt aligha helyettesítheti.” Nos, ezzel a Műemlék-felügyelőség által kezdeményezett által kezdeményezett vitaüléssel is szeretnénk kifejezésre jutatani azt a készségünket, hogy nem kívánunk kitérni a nyílt és tárgyszerű vita elől, amely a magyar műemlékvédelem eszmei fejlődését és megszilárdulását szolgálja. Nagyon reméljük ugyanakkor, hogy ezt senki sem fogja a farizeusok és az írástudók dialógusának tekinteni.

Úgy tűnik, hogy az említett recenzió maga is egyik szimptómája a belső konzisztencia, - vagy talán inkább: kohézió - meglazulásának, amely kohézió magyar értelmezése, valaminek részeit, tagjait egymáshoz fűző erő.

A magyar műemlékvédelem eddigi legfőbb ereje a humán és műszaki képzettségű szakemberek kölcsönös egymásrautaltságán, megértésén és megbecsülésén alapuló szoros együttműködésében rejlett. Vonatkozik ez az intézményen belüli és kívüli kapcsolatokra egyaránt.

Különös módon Marosi Ernő a belső szilárdság meglazulásának számára nem világos okait az Évkönyv hivataltörténeti tanulmányában véli megtalálni - ahogy ő mondja „allegorikus magyarázatként” ahol a Henszlmann halálát követő idők belső küzdelmeiről van szó, melyek során az akkori MOB műszaki és humán képzettségű tagjai közti feszültség mindinkább kiéleződött.

Ez az évkönyv anyagából önkényesen kiválasztott magyarázat azt a látszatot igyekszik kelteni, hogy a jelenlegi problémák és az eszmei szilárdság fellazulására utaló tendenciák fő oka a két diszciplína művelői közötti ellentétekben keresendő. Ha itt most ezzel és az említett írás néhány más megnyilatkozásával vitába szállok, ezt természetesen nem a kritika elleni protestálásként teszem - hiszen a kritikát minden nyomtatott írásmű szerzőinek és szerkesztőinek el kell viselni, bármilyen legyen is az - hanem az abban iniciált elméleti vita

22

nevében. Ami tehát a műemlékvédelem elvi egységének mai problémáit illeti, határozottan hangsúlyozni szeretném, hogy a esetenként felmerülő ellentétek frontvonalai nem a két diszciplína határvonalán húzódnak. Legyen elég ennek alátámasztására csupán annyit megemlíteni, hogy az egyes vitatott, historizáló építészeti terveket esetenként művészettörténészek támogatásával terjestik elő, vagy az egyes kutatók által szorgalmazott problematikus kiépítéseket, vagy purifikáló tendenciájú megoldásokat más esetekben az építészek támogatják és teszik magukévá.

Történelmi tény, hogy a magyar műemlékvédelem - Európában csaknem egyedül - az építésügyi tárca irányítása alatt működik, s ezen belül műszaki és humán képzettségű szakemberek dolgoznak együtt. Dercsényi Dezső a megmondhatója, hogy ezt nem egyedül az építészek akarták így. A mögöttünk lévő termékeny és eredményes évtizedek bizonyítják, hogy ez a konstrukció nem bizonyult rossznak. Természetes, hogy a kétféle alapképzettség kétfélé megközelítési módot is von maga után, de mi mindedig ennek az előnyeit igyekeztünk kihasználni, ami végül is a különböző látásmódok szintézisére és éppen annak a komplex módszernek a kialakítására vezetett, amelynek igényére ma felhívni a figyelmet kissé anakronisztikusnak tűnik. Ne felejtsük e, hogy a magyar műemlékvédelem munkája eredményeképpen jött létre s amelyekben szerencsésen ötvöződtek a humán és műszaki gondolkodásmód különböző megközelítési módjai.

Feleslegesnek és károsnak érezzük tehát a viták során - akár intézményen belül, akár azon kívül történjék is ez - az ellentétek és a dialógos hangvételének kiélezését, mert a történelem során ez még mindig csak szakadásokra vezetett, amit később mindig könnyebb volt megbánni, mint jóvátenni.

Nehezen tudjuk hogyan magyarázni azt a magyar műemlékvédelem felelős irányítóinak adresszált feltételezést, hogy Viollet-le-Duc restaurálásáról szóló fejezetét „a mai műemlékvédelmi gyakorlat kiindulópontjaként, kútfejeként, forrásaként” közöltük. Még kevésbé azt a képtelen vádat, miszerint ezzel Cuvier összehasonlító módszerét kívánnánk feltámasztani, és „a tipológia és a kataklizmaelmélet alapján óhajtanak napjainkban a történeti folyamatosság érvényes modelljének megalkotásán fáradozni.” Nyilván elkerülte a recenzens figyelmét a kötet előszavának következő mondata: „Végül amennyire a terjedelem korlátai engedik, szeretnénk a magyar és az európai műemlékvédelem történetének, valamit a magyar és az európai műemlékvédelem történetének bizonyos forrásait és forrásértékű dokumentumait is közreadni. Ezt a törekvésünket ez alkalommal a közelmúltban lezajlott Viollet-le-Duc centenárium szerén hazai visszhangjaként az európai műemlékvédelem e kiemelkedő - és csupán felületesen ismert - alakjának a restaurálásról írott fejezete képviseli teljes magyar fordításban.” Ezen kívül a cikk végén utalás történik az Építés-Építészettudományban megjelent Viollet-le-Duc tabulányomra, melyben minden további kommentár megtalálható. A Viollet-le-Duc centenárium egyébként máig tartó európai visszhangja olyan közismert kellene hogy legyen, hogy a cikk közlésének aktualizálásához - némi jóindulattal - az idézett kommentárok nélkül is helyes magyarázatul szolgálhatott volna. Végül: hogy hányan tudják a szakmában Viollet-le-Duc „hazánkban könnyen hozzáférhető” szövegét eredetiben olvasni és megérteni - annak felmérését a recenzensre bízom.

Egy másik lényeges és elvi jelentőségű félreértés - vagy félremagyarázás - eredményeképp marosi Ernő az emlékfogalom nyilvánvaló zavarát diagnosztizálja, azzal kapcsolatban, hogy Lessingre hivatkozva bátorkodtam az építészetet önálló műfajnak tekinteni. Szövegemet kissé átértelmezve azt állítja, hogy én a „műemléket” határoztam meg mind műfajt, „s ez a

23

definíció nem kevesebbet jelent - írja - mint azt, hogy a műemlékek eleve azoknak épülnek, vagy hivatalos minősítésüktől kezdve műfajilag is elkülönítve kezelendők.”

Az inkriminált passzus egyébként a valóságban úgy szól, hogy: „Egy évszázadon keresztül élő, változó, formailag és szerkezetileg fejlődő építészeti alkotáson belül a szépség, az esztétikum törvényei más módon érvényesülnek, mint egy festmény vagy szobor esetében.” Amikor a továbbiakban arról szólok, hogy „Egy-egy műemlék legtöbbször nem egyetlen korszak, hanem egy történelmi folyamat kifejezője”, akkor természetesen a műemléknek mint építészeti alkotásnak műfaji határairól van szó. Elég nagy félreértés vagy más indíték kell hozzá, hogy ebből valaki azt a gyermeteg tévedést próbálja kiolvasni, hogy én a műemlékké nyilvánítás aktájának aláírásától kezdve más művészeti műfajnak tekintek egy építészeti alkotást. Előrebocsátva hogy magam sem tartom a vitákat tekintély-alapon eldönthetőnek, hadd jegyezzem meg mégis, hogy tanulmányomat három prominens művészettörténész professzor lektorálta, de egyikük sem találta az itt vitatott részeket sem farizeusi írásmagyarázatnak, sem kínos elszólásnak, sem pedig bizarr gondolatnak. Ez nem perdöntő, de elgondolkoztató.

Mint a bevezetőben mondottakból kitűnik mi is egyetértünk azzal a deklarációval, amely elutasítja a műemlékvédő részéről az „exegi monumentum aere perennius (ti.sibi)” attitűdjét, magyarul: a műemlék-restaurátor építésznek azt a magatartást, amellyel a műemlékből önmagának kíván ércnél maradandóbb emlékművet csinálni. A kérdés csupán az - és éppen ez a mai viták egyik tárgya - hogy ki milyen építészeti magatartást tart olyannak, mellyel az építész él rábízott értékekkel, hogy aztán azokból önmaga emlékművét hozhassa létre?

Elhangzott ugyanis olyan vélemény is, hogy OMF-en belüli viták során, amely az elmúlt húsz év műemlék-helyreállítási tevékenységét, épp azt, amellyel a magyar műemlékvédelem történetében kiemelkedő nemzetközi értékelést szereztünk, teljes egészében megtagadja és az exigi monumentum kategóriába sorolja.

De ismerünk olyan nézetet is, mely éppen a posztmodern építészet megjelenésétől várja a műemlékvédelem helyesebb irányba való továbbfejlődését.

A vita tárgya tehát nem a riegli terminológia szerint „Neuheitswert” és „Alterswert” egymással való szembenállása, mert kettő konfliktusa Riegl szerint is történelmileg adott, hanem a konfliktus miként feloldása, amit maga Rigel is a műemlékvédelem permanens feladatának tekintett.

Teljesen egyetértek Marosi Ernővel abban, hogy műemlékvédelmi elvek csak helyes történetszemléleten alapulnak. Azzal is egyetértek, sőt személyes munkámban ebben az irányban is dolgozom az utóbbi években, hogy a műemlékvédelemmel kapcsolatban művelődéstörténeti, szociológiai és eszmetörténeti folyamatok nyomon követésére van szükség. Hasznos volna, ha a jövőben a két diszciplína különböző megközelítési módjainak egyeztetésével, közelítésével a fenti alapkérdésekkel foglalkozó egyfajta interdiszciplináris alkotóműhely alakulhatna ki, amely formális és informális eszmecserék útján egyengethetné újabb évtizedekre a magyar műemlékvédelem belső eszmei egységek alakulását.

Horler Miklós

JEGYZETEK

24

1 Horler Miklós: Műemlékhelyreállítási módszereink európai mérlegen. Magyar Műemlékvédelem, IX (1984) 13-30,

2 Marosi Ernő: Magyar Műemlékvédelem. Az Országos Műemléki Felügyelőség Évkönyve IX. Szerk. Horler Miklós. Építésügyi Tájékoztatási Központ. Budapest 1984. [rec.] Ars Hungarica XIII (1985) 243-245.

25