Paulinyi Tamás  író, parapszichológiai kutatóA mély tudatállapotok pszichológiai és parapszichológiai hipotézisei

A „mély tudatállapotok” pontosabb definiálásához mindenekelőtt vizsgáljuk meg a pszichológia által ma használatos tudatállapot megfogalmazásokat, majd azt követően konkrétan a koncentráció és a meditáció állapotát. Noha a tudat mint élmény mindnyájunk legközvetlenebb tapasztalása, a pszichológia mégis meglehetősen nehezen tudja tudományos keretbe foglalni lényegét. Az alábbi részletek a felsőoktatásban ma általánosan használt Atkinson féle pszichológia könyvből valók (kiemelések a szerkesztőtől):

“Mi a tudat? Kezdetben a pszichológusok egyenlőségjelet tettek a „tudat” és a „lélek” közé. A pszichológiát is úgy definiálták, mint „a lélek és a tudat tudományát”, és a tudat vizsgálatára az introspekciós módszert javasolták. A század elején a behaviorizmus fellépésével mind az introspekciós módszer, mind a tudat mint kutatási téma kikerült az érdeklődés homlokteréből. A behaviorizmus „atyja”, John Watson és követői abban hittek, hogy a pszichológia akkor válhat tudománnyá, ha adatai objektívek és mérésen alapulnak. A viselkedés figyelhető meg nyilvánosan, és a viselkedéses reakciók mérhetők objektíven. Ezzel szemben az introspekcióval feltárható egyéni élmények mások által nem megfigyelhetők, és objektív módszerekkel sem mérhetők. Ha a pszichológia a tényleges viselkedéssel foglalkozik, akkor a nyilvános események érdeklik, nem pedig a privát, csak az azokat megélő személy által megfigyelhető események.

A behaviorizmus nem követelt annyira radikális változást, mint ahogy az a fenti kijelentésekből adódna. A behavioristák maguk is foglalkoztak privát eseményekkel, ha kutatásaik ezt megkövetelték. Az introspekció helyett elfogadták a verbális válaszokat, amikor a személyek saját belső élményeit tanulmányozták. Amit az emberek mondanak, az objektív tény attól függetlenül, hogy mögöttes folyamatok mennyire bizonytalanok. Bár a behavioristák sok jelenséget meg tudtak vizsgálni pusztán szóbeli beszámolók segítségével, a megfigyelhető viselkedések melleti elkötelezettségük miatt számos érdekes pszichológiai jelenséget figyelmen kívül hagytak, például az álmokat, a meditációt és a hipnózist, ugyanis ezek a témák szubjektív vonatkozásaik miatt taszították őket.

A hatvanas évekre a pszichológusok kezdték felismerni, hogy a tudatosságra utaló tények annyira bizonyosak és fontosak, hogy nem lehet azoktól eltekinteni. Ez nem azt jelenti természetesen, hogy a pszichológiát ismét egyoldalúan kellene meghatározni, mint a tudat tudományát, csak annyit jelent, hogy a pszichológia egésze nem engedheti meg magának, hogy megfeledkezzen a tudatról. A szigorú behaviorista nézet, amely a pszichológiát csak a megfigyelhető viselkedésekre korlátozza, túl szűk. Ha valaki a tudatosság egy olyan elméletét dolgozza ki, amely vizsgálható hipotéziseket szolgáltat a viselkedésről, akkor ez az elmélet értékes hozzájárulás lehet annak magyarázatában, hogy működik a „lélek”.

A tudat kérdésének újbóli felbukkanása a pszichológiában nem jelenti egyben azt is, hogy megegyezés alakult volna ki a fogalom definícióját illetően. Sok tankönyv azzal határozza meg a tudatot, hogy az egyén tudatában van a külső és belső ingereknek, azaz a környezeti eseményeknek, testi érzékleteinek, emlékeinek és gondolatainak. Ez a meghatározás a tudatnak csak az egyik mozzanatát hangsúlyozza, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy akkor is tudatosak vagyunk, amikor problémákat oldunk meg, vagy szabadon választuk meg és hajtjuk végre a környezeti feltételeknek és személyes céljainknak megfelelő cselekedeteinket. Röviden a tudatnak két dolga van: a) önmagunk és környezetünk folyamatos követése, vagyis érzékleteink, emlékeink és gondolataink pontos és tudatos leképezése; és b) önmagunk és környezetünk folyamatos kontrollja, amely lehetővé teszi, hogy viselkedéses és kognitív cselekedeteinket elindítsuk és befejezzük.

Mindabból, ami körülöttünk zajlik, ismereteink tárházából és a múltbeli események emléikeiből figyelmünk egy adott pillanatban csak kevés dologra irányul. Állandóan válogatunk, figyelmen kívül hagyunk vagy elutasítunk dolgokat, ily módon tudatunk folyamatosan változik. Azok a dolgok vagy események azonban, amelyek pillanatnyilag nincsenek a figyelem fókuszában, hatást gyakorolhatnak a tudatunkra. Pédául nem vagyunk tudatában annak, hogy a falióra – mondjuk – hetet üt. Néhány óraütés után azonban feliradhatunk, és ekkor képesek vagyunk akár visszafelé is megszámolni az ütéseket, amelyekről pedig úgy tudjuk, hogy nem is hallottuk őket. Nagyszámú kutatási eredmény utal arra, hogy azokat az ingereket is rögzítjük és értékeljük, amelyeket tudatosan nem érzékelünk. Azt szokták mondani, hogy ezek az ingerek tudat alatt befolyásolnak bennünket, vagyis tudat alatti szinten fejtik ki hatásukat.

Sok olyan gondolat vagy emlék, amely az adott pillanatban nem tudatos, a tudatba vihető, ha arra van szükség. Lehet, hogy a tavaly nyári vakáció ebben a pillanatban éppen nincs a tudatunkban. A kapcsolódó emlékképek azonban hozzáférhetők. Ha elő akarjuk hívni őket, ezt követően tudatunk „élénk” részét képezhetik. Azokat az emlékeket, amelyek a tudat számára hozzáférhetőek, tudatelőttes emlékeknek nevezzük. Ezek személyes élményeink emlékei és az életünk során felhalmozott ismereteink: nyelvtudásunk, hangszertudásunk és az, hogy tudjuk, merre van Alaszka. Az olyan tanult készségeink is idetartoznak, mint az autóvezetés vagy a cipőfűző megkötése. Ezek a műveletek, amint megszilárdulntak, a tudatos figyelem közreműködése nélkül zajlanak le, de amikor felhívják rá a figyelmünket, képesek vagyunk leírni ezen eljárások egyes lépéseit.

Sigmund Feud követőinek pszichoanalitikus elméletei szerint bizonyos emlékképek, impulzusok és vágyak nem hozzáférhetőek a tudat számára. A pszichoanalitikus elmélet ezeket tudattalannak tekinti. Freud úgy képzelte, hogy az érzelmileg fájdalmas emlékek és vágyak olykor elfojtásra kerülnek – azaz a tudattalanba jutnak. Továbbra is kifejtik hatásaikat cselekedeteinkre, noha azoknak egyáltalán nem vagyunk tudatában. A tudattalanba szorított gondolatok és impulzusok a feltételezés szerint csak kerülő úton, „álruhában” juthatnak ismét a tudatba: álmainkban, ésszerűtlen cselekedeteikben, modorosságainkban és nyelvbotlásainkban. A „freudi elszólás” kifejezése azokra a szándéktalan jelekre utal, amelyek révén a feltételezés szerint e rejtett impulzusok feltárhatók.

A legtöbb pszichológus elfogadja, hogy vannak olyan emlékek és mentális folyamatok, amelyek introspekcióval nem elérhetők és ezért tudattalannak tekinthetők. Sokan azonban úgy vélik, hogy Freud aránytalanul túlhangsúlyozta a tudattalan érzelmi vonatkozásait, és nem eléggé vette figyelembe más oldalait. Ezek a pszichológusok a tudattalanba azoknak a mentális folyamatoknak az óriási tömegét is belefoglalnák, amelyek mindennapi életünkben folyamatosan jelen vannak, de amelyekhez tudatosan nem férhetünk hozzá. Az észlelés folyamán például az ember tudatában lehet annak a két tárgynak, amelyek a környetetében vannak, de nincs tudatában azoknak a számításoknak, amelyeket szinte pillanatok alatt végez el, hogy meghatározza, melyik van közelebb, és melyik távolabb.

Ebben a szakaszban eddig négy fogalmat – tudat, tudat alatti folyamatok, tudatelőttes emlékek és tudattalan – vezettünk be, és úgy kezeltük őket, mint különböző kategóriákat. A valóságban azonban nem minden emlék vagy folyamat kategorizálható ennyire könnyen. Ezért egyes pszichológusok nem szeretik ezeket a megkülönböztetéseket, és inkább egy nem tudatos-tudatos kontinuumról beszélnek, amely a teljesen tudattalan folyamatok egyik végletétől a reflektív tudatosság másik végletéig terjed ...

A meditáció során az ember bizonyos rituálék és gyakorlatok révén éri el tudatállapota megváltozását. Ilyen gyakorlat például a légzés ellenőrzése és szabályozása, a figyelem nagymérvű beszűkítése, a külső ingerek kizárása, jógapozíciók felvétele és különböző események vagy szimbólumok mentális képeinek létrehozása. Az eredmény egyfajta „misztikus” állapot, amelyben a személy tökéletesen ellazul, és lekapcsolódik a külvilágról, elveszti öntudatát, és valamilyen szélesebb, bár jól meghatározott tudatállapotra tesz szert. Az ilyen tudatállapot-változást előidéző technikák messzire vezetnek vissza az ókori időkbe, és megtalálhatók szinte minden világvallásban. A buddhista, a hindu, a zsidó és a keresztény vallás irodalmában is fellelhetők a meditatív állapotot létrehozó szertartások.

A hagyományos meditációs formák a jógából (a hindu valláson alapuló gondolatrendszerből) vagy a kínai és japán buddhizmusban gyökerező zenből származnak. A meditáció egyik hagyományos módszere a megnyíló meditáció, amelyben a személy elméjének megtisztításával új élmények felé fordul, másik módszere a koncentrációs meditáció, amelynek jótékony hatása a tárgyakra, szavakra vagy eszmékre való aktív odafigyelésből ered.

Vizsgálati személyek rendszerint már néhány koncentrációs meditációs ülés után egy sor hatásról beszámolnak: jóval intenzívebb érzékeléséről, az idő – különösen a múltba tekintő idő – rövidüléséről, ellentmondásos érzékletekről, a külső ingerek hatékonyságának csökkenéséről (kevesebb a figyelemelterelődés, és kevesebb a tudomásulvétel is), továbbá arról a benyomásról, hogy a meditációs állapot kellemes és jutalomértékű.

A meditáció kísérleti vizsgálata, amely szükségszerűen rövid ideig tart, csak korlátozott bepillantást enged azokba a tudatváltozásokba, amelyeket az emberek a hosszú éveken át tartó meditációs gyakorlatok során elérhetnek. A tibeti buddhista szöveg, a Matramudra tanulmányozása után Brown leírta azt a bonyolult eljárást, amellyel a meditációs technika elsajátítható. Azt is kimutatta, hogy a meditáció különböző szintjein bizonyos kognitív változások lépnek fel. (E meditációfajta során az emberek öt szakaszon mennek át, amíg elérik a gondolat-, érzékelés- és öntudatmentes állapotot, amit koncentrált samadhinak neveznek.)”

A pszichológia megfogalmazásai után közelítsük meg most a tudatállapotokat a parapszichológia tényeit figyelembevéve. A pszi jelenségek léte világosan mutatja azt, hogy tudati tevékenységeink nem szeparáltak egyéni szinten, hanem adott esetben – például telepatikus kapcsolatkor – egymás számára átjárhatók. Mind a pszi észleletek (extraszenzoros percepciók), mind a pszi hatások (pszichokinézis) egyik jellemzője, hogy alapvetően kollektívak melyben az egyes tudatok szerepe nehezen határozható meg. Másik lényeges tulajdonságuk az, hogy az általunk ismert tér-idő korlátokat nem ismerik, vagyis vélhetően működésükben dimenzionálisan haladják meg klasszikusan leírt tudatfolyamatainkat. A magasabb tér-időben zajló tudatélmények egyrészt megkérdőjelezik a tudat és az agy kapcsolatának jelenleg érvényes teóriáit, másrészt felvetik egy kollektív tudati szféra létezését.

Mindezen gondolatok persze már igen távolállnak a pszichológia jelenlegi tudatképétől, leginkább a távolkeleti vallásfilozófiák valóságképét idézik, de talán éppen emiatt válhat nyilvánvalóvá az ezekben a kultúrákban kialakult lelkigyakorlatok megtapasztalásbeli misztikuma. Misztikus a szónak abban az értelmében, ami egy magasabb tudati dimenzióban megélt élmény kisebb tudati horizontra való lefordíthatatlanságát jelenti. Ezek azok a területek a tudati élmények világában, amelyek az introspekciónak csak kevesek által és ritkán megtapasztalható szintjeit alkotják, következésképpen a pszichológia számára szinte láthatatlanok. Az említett pszi ismeretek vélhetően logikai szükségszerűségként a racionális tudatállapotok számára is objektivizálják, a tudati struktúrák közötti szakadékok értelmi áthidalásának megteremtésével közelebb hozzák a mély tudatállapotok megértését és megtapasztalását.