A kisebbségi nyelvek helyzetének változása az Európai Unióban

Felföldi Rita

I. BEVEZETÉS

A kisebbségekkel kapcsolatos ügyek és politikák, különösen a XX. századtól kezdődően,

különleges szerepet töltöttek be a nemzetközi politikai életben. A világháborúkat lezáró

békeszerződéseknek köszönhetően soha nem látott etnikai változáson ment keresztül Európa,

különösen annak centruma, amely máig tartó feszültségeket eredményezett az itt lévő államok

között. A kisebbségvédelem kérdése azonban mára a kezdeti biztonságpolitikai dimenzióból

elmozdulva egyre inkább emberi jogi megközelítést öltött magára. Különösen nagy figyelmet

fordítanak a nyelvi jogokra, a kisebbségek nyelveire és nyelvhasználatára.

A nyelv az egyik legfontosabb identitásformáló elem, az ahhoz való kötődés jelentheti

egy elnyomásban élő kisebbségi csoport túlélését. A kisebbségek fennmaradására a

legnagyobb veszélyt a nemzetállami ideológia megerősödése jelenti, amely leginkább a

rendszerváltást követően hatalmasodott el Közép- és Kelet-Európában. A különböző

tagállami, a kisebbségi nyelveket kezelő praktikák nagyon széles skálán mozognak, a teljes

elismeréstől a megtűrésen át az erőteljes asszimilációig, nem ritkán létezésük elismerésének

megtagadásáig.1 Minden nemzetállami törekvés ellenére ugyanakkor kijelenthető, hogy a

világon, és különösen Európában alig találni olyan államot, amely valóban egynyelvű lenne.

Dolgozatomban az európai kisebbségvédelem, különösen a kisebbségi nyelvek

megőrzését illető kérdések és megoldások kettősségére kívánom felhívni a figyelmet. Írásom

az Európai Unió által hozott, a kisebbségi nyelveket fokozottan érintő intézkedéseket veszi

górcső alá, valamint azt taglalja, hogy ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően milyen

mértékben változott a kisebbségi nyelvek státusa mind szupranacionális, mind tagállami

szinten. Tagállami szinten ugyanakkor az Unióval ellentétes szabályozásokkal is bőségesen

találkozhatunk. Általános nézet, hogy az államok területén lévő kisebbségi nyelveknek csupán

részleges garanciákat nyújtanak, és törvényi úton kívánják érvényesíteni a többségi nyelv

1 Az Unióban több olyan állam is van, amely hivatalos nyilatkozataiban tagadja a kisebbségi nyelvek meglétét. Franciaország az egyik legmarkánsabb példája az „egy állam, egy nemzet, egy nyelv” elméletnek.

elsőbbségét. A többségi társadalom által beszélt nyelv kiemelt helyzetbe való emelése a

posztkommunista államok egyik jellegzetes aktusává vált, amely egyfajta rezisztenciát is

jelenthet azokkal a nyugati törekvésekkel szemben, amelyeknek egyik kulcseleme volt a

nyugati kisebbségvédelmi technikák ráerőltetése a frissen felszabadult államokra.2 Az egész

Európában felzúdulást keltett szlovák nyelvtörvény ezekbe a tendenciákba illeszkedik bele.

Így arra a kérdésre is keresem a választ, hogy mely körülményeknek köszönhető az, hogy a

szlovák nyelvtörvénnyel szemben nem érkezett jelentősebb ellenállás az Unió mint közösség

részéről, a határozott tagállami elhatárolódások ellenére sem. Igyekszem kitérni azokra a

tényezőkre, amelyek befolyásolhatták a szlovák törvényhozást a törvény megalkotásában,

valamint kiemelem a törvény azon elemeit, amelyek konfliktusba kerülhetnek az európai

uniós normákkal.

II. A KISEBBSÉGI NYELV MINT FOGALOM

II. 1. A kisebbségi nyelvek meghatározása és csoportosítása

„Ha valaki a kisebbségek definíciójának taglalásába fog, akkor alapos okkal feltételezhető,

hogy vagy disszertációt ír, vagy pedig valamely kisebbségvédelmi kodifikációs kísérlet

előrehaladását készül lelassítani.”3 Kovács Péter szavaival kívánok rávilágítani arra a több

évtizedes problémára, amely a kisebbségek, illetve a kisebbségi nyelvek meghatározása körül

kialakult a nemzetközi politikai életben. Számos esetben történtek próbálkozások annak

deklarálására, hogy az államok közössége miként értelmezi a kisebbséget mint társadalmi

tényezőt, ám az eltérő tagállami politikáknak köszönhetően máig nem született olyan

fogalommagyarázat, amely tükrözné minden állam egységes, homogén véleményét.4 A

nemzetközi jogi kodifikáció a Capotorti-féle definíciót5 ismeri el a legszélesebb körben annak

ellenére, hogy maga a meghatározás egyik nemzetközi dokumentumban sincs rögzítve.

2 Kymlicka, Will: „Multiculturalism and Minority Rights: West and East.” In: JEMIE, Issue 4/2002. 1.o. http://www.ecmi.de/fileadmin/downloads/publications/JEMIE/2002/nr4/Focus4-2002_Kymlicka.pdf (2011. január 27.) 3 Kovács Péter: Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Pro Minoritate Könyvek. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 36.o. 4 Egyes vélemények szerint a kisebbségi kérdés csupán a kelet-közép-európai régiót érinti, Nyugat-Európa már leszámolt a problémával. A nyugati társadalmak mélyreható vizsgálata ugyanakkor rávilágít arra, hogy egy bizonyos mértékű polarizáció Nyugaton is érvényesül. L. Roper, John: „A nyugat-európai kisebbségek típusairól.” In: Külpolitika. III./2, 1997. 51-54.o. 5 „Kisebbség az a csoport, amely számát tekintve kisebb, mint az állam lakosságának többi része, nincs domináns helyzetben és amelynek tagjai olyan etnikai, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek

2

Bár a kisebbségi nyelveknek nincs univerzálisan elismert definíciójuk6, kísérletek

születtek arra, hogy körvonalazzák a legfontosabb jellemzőket, amelyek alapján kategorizálni

lehet a kisebbségi nyelveket. Ha szigorúan vett kisebbséginyelv-meghatározást keresünk,

akkor a legrelevánsabb forrásnak az 1992-es Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai

chartájának 1. cikkében közzétett magyarázat tekinthető. A Charta szerint regionális vagy

kisebbségi nyelvek alatt azokat a nyelveket értjük, „amelyeket valamely állam adott területén

az állam olyan polgárai hagyományosan használnak, akik az állam fennmaradó népességénél

számszerűen kisebb csoportot alkotnak, és amelyek különböznek ezen állam hivatalos

nyelvétől/nyelveitől, azonban ez nem foglalja magába sem az állam hivatalos

nyelvének/nyelveinek dialektusait, sem a bevándorlók nyelveit.”7 A definícióhoz fűzött

megjegyzés nyilvánvalóvá teszi, hogy a Charta pusztán az Európában őshonos nyelveket

tekinti a szabályozás alanyának, ugyanakkor nem tartalmaz részletes listát a védelemben

részesíteni kívánt nyelvekről, hiszen azt minden részes állam önmaga határozhatja meg. A

regionális és kisebbségi nyelvek külön történő említése egyfajta földrajzi elhatárolást sugall.

A Charta szövegének értelmében regionális nyelvek alatt azokat a nyelveket értjük, amelyek

az állam területének egy koncentrált részén használatosak, míg a kisebbségi nyelvek az ország

területén szétszórva élnek, és nem alkotnak egy egységes nyelvi tömböt.

A kisebbségi nyelvek kategorizálására számos szempont ad lehetőséget, a legtöbb

esetben a hivatalos nyelvi státust8, valamint a földrajzi megoszlást9 veszik alapul.

Ha szigorúan csak az Unió tagállamait vizsgáljuk, elmondható, hogy a több mint

félmilliárdos lakosságszámmal rendelkező Unióban mintegy 191 kisebbség, köztük nyelvi

kisebbség él, akiknek a száma meghaladja a 40 millió beszélőt. Christoph Pan 2010

novemberében tartott előadásán kihangsúlyozta, hogy 90 őshonos kisebbségi nyelv színesíti

az uniós nyelvi palettát, amelyek kisebb részben olyan nyelvek, amelyek nagyobb részben

megkülönböztetik őket a lakosság többi részeinek sajátosságaitól és összeköti őket a kultúrájuk, hagyományaik, vallásuk és nyelvük megőrzésére irányuló szolidaritás érzése.” (1977) Kovács, 1996:36. 6 Shuibhne, Niamh Nic: EC Law and Minority Language Policy: Culture, Citizenship and Fundamental Rights. Kluwer Law International, Hague, 2002. 49.o. 7 A Charta a regionális és kisebbségi nyelveken belül elkülöníti a területhez nem köthető nyelvek fogalmát, amelyek bár különböznek a hivatalosan elismert állami nyelvtől, ugyanakkor elterjedésük nem köthető egy konkrét, elhatárolható területhez az állam határain belül. 8 Bartha Csilla csoportosítása is erre a nézetre épül. Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései – Beszélők és közösségek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1999. 80.o. 9 White 1987-es tipológiája ezen elv alapján különbözteti meg az egyedi, a nem egyedi és a csak helyben kisebbségi nyelvi kategóriákat. Bartha, 1999: 77.

3

állam nélküli nyelvek.10 A páratlanul nagymértékű nyelvi diverzitásból fakadóan az Unióban

előforduló kisebbségi nyelveket 5 nagyobb csoportba sorolhatjuk:11

1. hivatalosan elismert nemzeti nyelv, amely nem hivatalos nyelve az

integrációnak (pl. luxemburgi)

2. csak egy tagállamban vagy annak egy régiójában beszélt kisebbségi nyelv (pl.

németországi szorb)

3. több tagállamban is használatos kisebbségi nyelvek (pl. katalán)

4. anyaállammal rendelkező kisebbségi nyelvek (pl. magyar)

5. területhez nem köthető nyelvek (pl. romani, zsidó)

Az Unió etnikai, ebből kifolyólag nyelvi térképét jelentősen átrajzolta a 2004-es

bővítés, amely egyre inkább rávilágított arra, hogy az Uniónak is szükséges megfelelő

lépéseket tennie a kisebbségvédelem területén, amelynek egyik legalapvetőbb feladata az

európai sokszínűséget is hirdető kisebbségi nyelvek megőrzése. Azonban mielőtt rátérnék a

kisebbségi nyelvekkel foglalkozó uniós előírásokra, felvázolnám az uniós intézményekben

uralkodó nyelvi rezsim legfontosabb elemeit.

II. 2. Nyelvi rezsim az Unióban

Az egyenlőség és a diszkrimináció alapelveit követve az Unióban minden állam lehetőséget

kap a saját hivatalos nyelvén történő részvételre az intézmények közötti kommunikációban.

Bár az Európai Unió nem rendelkezik kodifikált nyelvpolitikával, az intézményi és szervezeti

gyakorlat kiépítette a maga nyelvi rezsimjét.

Az első nyelvpolitikai mérföldkőnek magát a Római Szerződést tekinthetjük, amely

kikötötte, hogy a Szerződésnek minden tagállam nyelvén kell legyen hiteles másolata.12 A

kialakulóban lévő nyelvi rezsimet támasztotta alá az 1958-ban elfogadott 1/58/EEC rendelet,

amely deklarálta azokat az irányelveket, amelyek meghatározzák az uniós intézmények és a

tagállamok közötti kommunikációt. A határozat értelmében a tagállamok az Unió bármely

10 Pan, Christoph: Minderheitensprachen in Europa – Rechte und Chancen. 2010. november 18-án, a Magyar Országgyűlésben elhangzott beszédből kiemelve. 11 A Kevésbé Használt Nyelvek Európai Irodája (EBLUL) által felállított tipológia, idézte Shuibhne, 2002: 52. 12 Jelenleg az Európai Unióról szóló Szerződés 55. cikke tartalmazza ezt a kitételt, felsorolva az alkalmazandó nyelveket.

4

hivatalos nyelvén fordulhatnak az intézményekhez, amelyek válaszukat kötelesek a benyújtott

dokumentum nyelvén megadni. Mindemellett az uniós szervek tagállamoknak szánt leveleit is

az ország hivatalos nyelvén kell megküldeni. A szabályozás kiterjed a másodlagos

jogforrásokra is, valamint az Európai Unió Hivatalos Lapjára is.13 Az egyre bővülő Unió

folyamatosan illesztette bele rezsimjébe az új tagállamok hivatalos nyelveit, így mára 23-ra

nőtt az Unióban hivatalosan használt nyelvek száma.

Az Unió megalakulása óta eltelt idő által formált nyelvi rezsim egyik szembeszökő

jellemzője az angol erős dominanciája, amelynek számos oka közül a legvalószínűbb egyben

a legegyszerűbb is: a globalizáció. A globalizálódó világban ma már elképzelhetetlen, hogy

egy ennyire szerteágazó együttműködésben egyik nyelv se emelkedjen ki a többi közül,

lingua francaként funkcionálva a különböző felek között. Ezt a szerepet tölti be az angol, a

korábban széles körben elterjedt francia nyelv kárára. Egyes vélemények szerint az angol mint

egyeduralkodó nyelv szükséges az uniós kereskedelmi és politikai kapcsolatokban, ugyanis ha

az Unió valóban az egyesült Európa szimbólumaként kíván fellépni a világpolitika

porondjára, elkerülhetetlen, hogy a világ által leginkább ismert és használt nyelvét alkalmazza

önmaga is.

A nyelvi rezsimben a kisebbségi nyelvek egészen a XXI. századig nem játszottak

hangsúlyos szerepet. Az Európai Parlamenten belül immár több évtizede működő, de csak

2004-ben intézményesült Kisebbségi Intergroup14 hathatós közbenjárásának köszönhetően

azonban megkezdődött „látványos” felzárkózásuk a gyakran használt nyelvek mellé. A

kisebbségi nyelvek európai uniós szinten történő elismerését ugyanakkor nem lehet elképzelni

tagállami elismerés nélkül. Az Intergroup prioritást élvező programjai között szerepelt az ír és

a katalán nyelv beemelése az uniós intézményi kommunikációba, illetve az Unió hivatalos

nyelvei közé15.

A katalán nyelv uniós szinten történő támogatása egészen az 1990-es évek elejére

nyúlik vissza, amikor is a Parlament egy 1990-ben kiadott rendeletében16 felszólította a

13 Shuibhne, Niamh Nic: „The European Union and Minority Language Rights.” In: International Journal of Multicultural Societies. The Human Rights of Linguistic Minorities and Language Policies. Vol. 3., No. 2., 2001. http://unesdoc.unesco.org/images/0014/001457/145796e.pdf (2010. szeptember 3.) 61-77.o., 62. 14 Teljes nevén: Frakcióközi Csoport a Történelmi Nemzeti Kisebbségekért, az Alkotmányos Régiókért és a Regionális Nyelvekért 15 Tabajdi Csaba-Korányi Dávid: Az uniós nemzeti érdekérvényesítés három modellje: Másfél éves európai parlamenti érdekérvényesítés tapasztalatai (2004. július – 2006. január), Grotius, 13.o. http://www.grotius.hu/doc/pub/ZPMDCR/tabajdi_koranyi-unios_nemzeti_erdekervenyesites.pdf (2011. február 26.) 16 Resolution of the European Parliament A3-169/90, December 11, 1990, on Languages in the Community and the Situation of Catalan http://www.caib.es/conselleries/educacio/dgpoling/user/catalaeuropa/angles/angles10.pdf (2011. március 6.)

5

Tanácsot, hogy tegye lehetővé az alapvető uniós dokumentumok elérését katalán nyelven is.

Végül az uniós szintű elismerés egészen 2006-ig kellett várniuk, és a katalán nyelvnek

biztosított fél-hivatalos státus nem jelenti az EP-beli plenáris üléseken való használatot is.

A korábban szerződési nyelvi státusban lévő ír nyelv helyzetét a 2000-es években

egyre gyakrabban kérdőjelezték meg, míg végül a 2004-es ír elnökség teremtett lehetőséget a

státus revíziójára. Az első tárgyalások során ugyanakkor ellenállásba ütköztek: többek

véleménye szerint az ír nyelv beszélőinek alacsony száma nem indokolja a hivatalos nyelvi

státus megadását17. Az erős parlamenti lobbinak és képviselői támogatásnak köszönhetően

azonban az ír nyelv 2007. január 1-jén uniós nyelvi státust kapott.

Az elmúlt időszakban számos nyelv részesülhetett a katalán nyelvhez hasonló

elismerésben az európai integráció részéről: a katalánnal egyidőben a baszk és a galíciai

nyelv, valamint egy Nagy-Britannia és az Unió között létrejött megállapodás alapján a walesi

és a gael nyelv18.

III. UNIÓS JOGI LÉPÉSEK A KISEBBSÉGI NYELVEK ÉRDEKÉBEN

III. 1. Az uniós kisebbségvédelem „bajnoka”: az Európai Parlament

A kisebbségek, illetve azok nyelveinek elismerésében mutatott tagállami rezisztencia

évtizedekig meghatározta az Unió kisebbségvédelemhez való hozzáállását is. Az elmúlt

években a kisebbségi nyelvek tekintetében történt nagymértékű előrelépés vélhetőleg a

globalizációellenességnek, illetve ezzel párhuzamosan a regionális identitások

felvirágzásának köszönhető19. Annak ellenére, hogy az Unió rendelkezik hagyományokkal a

kisebbségi nyelvek védelmét illetően, az uniós szabályozásban sem a kisebbség, sem a

kisebbségvédelem kifejezésekkel – egészen a lisszaboni szerződés életbe lépéséig – nem

találkozhattunk20.

17 Jancsi, 2008: 188. Erre némileg rácáfol egy 2002-ben tartott népszavazás, amelyen a résztvevők 40%-a, közel másfél millió fő jelezte ír nyelvtudását, és közülük 340 ezer fő a minden napi életben is használja azt. 18 Watson, Rory: Welsh and Gaelic are official EU tongues. The Times, 2008. július 5. http://www.timesonline.co.uk/tol/news/world/europe/article4272797.ece (2011. január 18.) 19 Das, Alok Kumar Dr: Minority Language Law in the EU: Process and Problem of Policy Implementation. II. Mercator Nemzetközi Szimpóziumon elhangzott előadás. 2004. február 27-28., 1.o. 20 de Witte, Bruno: The Constitutional Resources for an EU Minority Protection Policy. In: Gabriel N. Toggenburg: Minority Protection and the Enlarged European Union: The way forward. Open Society Institute, 2004. 107-124.o., 110.

6

A regionális és kisebbségi nyelvek (az Unióban a politikai korrektség és semlegesség

jegyében kevésbé használt nyelvek), és ezzel párhuzamosan a kulturális sokszínűség kiemelt

kérdéskörré vált az Európai Unión belül az 1970-es évek vége felé, amelynek első vonzata

volt az Európai Parlament fellépése a kisebbségi nyelvek mellett. A „kisebbségi nyelvi jogok

bajnokaként” elhíresült intézmény az 1980-as években, a kisebbségi csoportok

nyelvhasználati érdekeiért folytatott harcának első manifesztációja az 1981-es Arfé-jelentés21

volt. A jelentés preambuluma szerint az EP „elkötelezett Európa népei közötti szorosabb

egység megteremtése és élő nyelveik megőrzése iránt, a sokszínűségre építve, hogy közös

kulturális örökségüket gazdagítsák és tegyék sokszínűvé.”22 A Parlament igyekezett

meggyőzni az államokat és azok helyi hatóságait a kisebbségi nyelvek intenzívebb

támogatásáról az oktatás, a kommunikáció és a média, valamint a közéletbeli és társadalmi

nyelvhasználat területén. Mindezek mellett felkérte a Bizottságot a kisebbségi

nyelvhasználatot esetlegesen sértő közösségi jogszabályok felülvizsgálatára.

Az első jelentősebb parlamenti ajánlást követően még további öt készült a kisebbségi

és regionális nyelvek helyzetének felmérésére, a használatukhoz való jogok elismerésére és

promotálására. Az 1983-as második Arfé-jelentés23 az előzőben tett ajánlásokon túl kérte a

Bizottságot, hogy a kisebbségeket hátrányosan érintő jogszabályokat ne csak közösségi,

hanem tagállami szinten is vizsgálja meg, azonban – hogy elkerülje a vádat, amely szerint

beleavatkozik a tagállami törvényhozásba – az átvizsgálás csupán azokra a nemzeti

jogszabályokra vonatkozott, amelyek a közösségi jog belső jogba való átültetéséhez

szükségesek.

Az 1987-es Kuijpers-jelentés24 több szempontból is merészebbnek mutatkozott a

korábbi parlamenti jelentéseknél, egyik legbátrabb kijelentésében arra kívánta sarkallni a

tagállamokat, hogy alkotmányos szinten is ismerjék el a területükön lévő regionális és

kisebbségi nyelveket. Az Európai Parlament a jelentés révén támogatásáról biztosította az

Európa Tanácsot a regionális és kisebbségi nyelvek védelmét biztosító európai charta

létrehozásában25. A jelentés leglényegesebb intézkedése kétségkívül a kisebbségi nyelvek

21 A regionális nyelvek és kultúrák közösségi Chartájáról és az etnikai kisebbségek jogainak Chartájáról szóló határozat (1981. március 16.) 22 Idézte Vizi Balázs: Az Európai Unió és a kisebbségi nyelvek. In: Kántor Zoltán - Majtényi Balázs (szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2005. 318-333.o., 326. 23 Határozat a nyelvi és kulturális kisebbségek érdekében hozott intézkedésekről (1983. február 11.) 24 Európai Közösség regionális és etnikai kisebbségeinek nyelveiről és kultúráiról szóló határozat (1987. október 30.) 25 Viaut, Alain: The European Charter for Regional or Minority Languages: Sociolinguistic Particularities and the French Configuration. Mercator – Working Papers 15, 8.o. http://www.ciemen.org/mercator/pdf/wp15-def-ang.PDF (2011. március 14.)

7

anyagi támogatásának a biztosítása, az 1988-as költségvetés csaknem egy millió ECU-t

különített el a kisebbségi nyelvek finanszírozására26.

1992 több szempontból is fordulópontot jelentett a nemzetközi jogot illetően: a

Maastrichti Szerződés elfogadásával immár az elsődleges joganyag részévé vált a kulturális és

nyelvi sokszínűség védelme27, valamint a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai

chartájának Európa Tanács általi kodifikációja pedig jogi alapot teremtett a kisebbségi

nyelvek védelmére. Ezen változások tükrében érdemes vizsgálni a harmadik parlamenti ciklus

során született Killilea-jelentést28. A jelentés ismét kifejezte támogatását az Európa Tanács

felé a Nyelvi Chartával kapcsolatban, valamint az abban való részvételre ösztönözte az uniós

tagállamokat is. Felhívta a Tanács és a Bizottság figyelmét arra, hogy a minél szélesebb körű

védelem érdekében a kevésbé használt nyelveket is fel kellene venni az uniós oktatási és

kulturális programokba.

A 2000-es években a közösségi intézmények programjaik révén kívántak hangot adni

abbéli elköteleződésüknek, hogy Európa kulturális örökségének része minden Európában

honos kultúra és nyelv, azok egyenlők és az európai civilizáció szerves részét képezik. Az

évezred első meghatározó, a témához kapcsolódó programja a „Nyelvek Európai Éve”

elnevezés alatt futó 2001-es rendezvénysorozat volt. A 2001-es ajánlás közvetlenül a

programsorozat lezárásaként fogalmazódott meg. Az optimista parlamenti határozat

felszólította a Tanácsot és a Bizottságot, hogy a tagjelölt államoktól követeljék meg a

regionális vagy kisebbségi nyelvek és kultúrák tiszteletét, amelyet a 2000-ben jóváhagyott

Alapjogi Charta 22. cikke is tartalmazott.

A 2003-ban készült Ebner-jelentés volt az utolsó parlamenti ajánlás, amely a kevésbé

használt nyelvekre fókuszált. Ebben az EP olyan definíció kidolgozását sürgette, amely a

tudomány eredményeire alapozva határozza meg a regionális, kisebbségi és kevésbé használt

nyelvek fogalmát a nyelvi diverzitás megőrzését célzó specifikus programok létrehozása

érdekében. A nyelvi sokszínűség hatékony kivitelezésének érdekében javaslatot tett a Nyelvi

Sokszínűségért és Nyelvtanulásért Felelős Európai Ügynökség29 felállítására.

26 Vizi, 2005: 327. 27 Jelenleg az Európai Unióról szóló szerződés 167. cikke. 28 Európai Közösség nyelvi és kulturális kisebbségeiről szóló parlamenti határozat (1994. február 9.) 29 de Witte, 2004: 119-120. European Agency for Linguistic Diversity and Language Learning. A parlamenti ajánlásban megfogalmazott ügynökség felállítása előtt tanulmány készült annak szükségességéről, illeszkedéséről az Európai Unió intézményrendszerébe. A szervezet mindezidáig nem állt fel, és a közeljövőben nem is lehet rá számítani.

8

Bár az Európai Parlament már az előző évtized óta tett kísérleteket a kisebbségi

nyelvek helyzetének megszilárdítására az Unió határain belül, látványos eredményeket

nemigen tudott felmutatni. A jelentések sarkalatos pontjai nem váltották be a hozzájuk fűzött

reményeket, hiszen azok szinte süket fülekre találtak a tagállamok részéről.

III. 2. A Lisszaboni Szerződésig vezető út a kisebbségvédelemben

Az 1990-es évek végére teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió korábban nem

látott átalakuláson megy keresztül: 2004-ben tíz állam kapott lehetőséget az integrációhoz

való csatlakozásra. A keleti bővítés, kiegészülve Máltával és Ciprussal, azonban felhívta a

Közösség figyelmét a jogrendszerben lévő hiányosságokra, amelyek kiküszöbölése óriási

terhet rótt az uniós intézményrendszerre. A korábban meghirdetett kulturális sokszínűség

preferálása, valamint a diszkriminációmentességnek a politikája a bővülést követően már nem

bizonyult teljes mértékben elégségesnek.

A vasfüggöny leomlását követő rendszerváltás újra a felszínre hozta az addig mélyben

nyugvó nemzetiségi ellentéteket, amelyek nem ritkán véres konfliktusokba torkolltak. A

csatlakozási szándékukat már korábban benyújtott államok közötti hosszú távú, etnikai

konfliktusok instabillá tették volna az Unió határait is, így az uniós külpolitikában kiemelt

szerephez jutott a kisebbségvédelem. Az uniós szintű kisebbségvédelem külpolitikában

történő deklarálásának lenyomataként születettek meg 1993-ban a koppenhágai

kritériumok. A politikai kritériumok között kapott helyett az emberi jogok és kisebbségi

jogok védelme is. A koppenhágai kritériumokkal azonban egy különleges kettős rendszer

alakult ki30: míg a csatlakozni vágyó államokkal szemben feltételként szabták meg a

kisebbségek védelmét, addig semmilyen belső uniós jogszabály nem tartalmazott ilyen jellegű

előírásokat, így a már csatlakozott államok esetében a kisebbségvédelmi intézkedések

felülvizsgálata nem ment végbe.

Nem jogi alapú próbálkozások a kisebbségeket, illetve közvetlenül vagy közvetve a

kisebbségi nyelveket érintően a 2000-es években leginkább a Bizottság égisze alatt születtek.

A Nyelvek Európai Éve programsorozat mellett különösen fontos kiemelni a Bizottság 2003-

30 Toggenburg, Gabriel N.: A Remaining Share or a New Part?: The Union’s Role vis-à-vis Minorities after the Enlargement Decade. EUI Working Paper LAW, No. 2006/15, 1.o.

9

as akciótervét31, amelynek fókuszába a nyelvi sokszínűség és a nyelvtanulás támogatását

állította a Bizottság. A nyelvi sokszínűség és a nyelvtanulás promotálásából kifolyólag a

Bizottság célja, hogy minél több nyelv válhasson az uniós állampolgárok számára elérhetővé

mind az alap-és középfokú, mind pedig a felsőoktatásban és felnőttképzésben. Az akcióterv

különlegessége így abban rejlik, hogy a gyakran használt nyelvekéhez hasonló státusba emeli

a kevésbé használt (regionális és kisebbségi) nyelveket, a jelnyelveket, valamint a migráns

nyelveket is32. De Witte azonban hangsúlyozta, hogy az akcióterv elsődleges célja az európai

polgárok nyelvi képességeinek a javítása volt, és csak másodsorban a kisebbségi nyelvek

pártfogásba vétele33.

Bár az uniós tagállamok külön-külön már csatlakoztak a különböző európai és

nemzetközi, az emberi jogokat védő egyezményekhez, és bár az emberi jogok különböző

vetületeit maga az Unió is szabályozta több jogszabályában, az elsősorban gazdasági

együttműködésként létrejövő szervezet nem rendelkezett átfogó emberi jogi egyezménnyel,

amely deficitet az Alapjogi Charta hivatott kitölteni. A kisebbségekkel szembeni hátrányos

megkülönböztetés ellen az első jogalapot az Amszterdami Szerződés 13. cikke szolgáltatta,

amelynek értelmében az Unió megfelelő intézkedéseket hozhat a kisebbségi csoportok

védelmében, a Tanács egyhangú döntése alapján. A cikkely szépséghibája, hogy a védelmet

nem terjeszti ki a nyelvi diszkrimináció elleni küzdelemre34. Többek között ezt a

„joghézagot” is feloldja az Alapjogi Charta. A 21., diszkriminációmentességről szóló cikk

már a nyelvet is azon jellemzők közé sorolja, amelyek alapján nem szenvedhet egy személy

(jogi) hátrányt, a 22. cikk pedig felhívja az uniós polgárok figyelmét a kulturális, vallási és

nyelvi sokszínűség tiszteletben tartására. Azonban problémát jelentett a cikkelyek

alkalmazásában, hogy a Charta nem rendelkezett jogilag kötelező erővel, így az abban

foglaltak kikényszerítése sem ment zökkenőmentesen. A jogi érvény biztosítása érdekében

volt szükséges a készülő Alkotmányszerződésbe integrálni a Charta szövegét is.

31 Communication from the Commission: Promoting Language Learning and Linguistic Diversity. An Action Plan 2004-2006. http://ec.europa.eu/education/doc/official/keydoc/actlang/act_lang_en.pdf (2010. július 27.) 32 Ugyanakkor a 2007-ben kibocsátott, az akcióterv végrehajtásáról szóló bizottsági munkadokumentumban látható, hogy a program nem könyvelhet el jelentős sikereket. Bár a Bizottság a végbement változásokat ígéretesnek minősítette, a tagállami hozzáállás korántsem volt a legideálisabb. A nyelvek iskolai tananyagba való beemelése az egyik olyan pont, amellyel kapcsolatosan még van tennivalója a tagállamoknak. http://ec.europa.eu/education/languages/archive/doc/com554_hu.pdf (2011. március 15.) 33 de Witte, 2004: 119. 34 Toggenburg, Gabriel N.: Az Európai Unió kisebbségpolitikája: befejezetlen színdarab három felvonásban. In: Pro Minoritate Europae: Az európai kisebbségekért (szerk. Tabajdi Csaba). Az Európai Parlamentben működő Nemzeti Kisebbségi Intergroup tanulmánykötete, 2009. 93-125., 106-107.o.

10

Az Alkotmányszerződés az EU történelme során először ismerte volna el a

kisebbségi jogokat az integráció közös értékei között. A kisebbségi jogok bevezető

cikkelyekben való feltüntetése első körben nem szerepelt a Konvent tervei között, a Charta

szövegének az „alkotmányba” történő inkorporációját elégségesnek vélték. A szerződés végső

tervezete sem tartalmazott külön cikkelyt a kisebbségi jogokat illetően, azonban a magyar

delegáció kérte a tervezet felülvizsgálatát. A Medgyessy Péter miniszterelnök által benyújtott

javaslat nem egy különálló, a kisebbségi jogokat tartalmazó cikkely beiktatását, sokkal inkább

az első és második cikkelyben felsorolt uniós értékek közötti megjelenítését célozta meg. Az

érvelés alapjául az szolgált, hogy a frissen csatlakozott államok számára felállított

koppenhágai kritériumok között nem szerepelt az egyének kisebbségi jogainak elismerése és

védelme35. Végül az ír EU-elnökség alatt nyílt lehetőség a magyar kérés teljesítésére: a

bevezető cikkelyeket végül kiegészítették a „kisebbségekhez tartozó személyek jogai”

fordulattal.

Toggenburg ugyanakkor a szerződés egy óriási hiányosságára is felhívta a figyelmet36:

az Alkotmányszerződés 81. cikke hiába szélesíti ki azon indokok körét, amely alapján nem

lehet hátrányosan megkülönböztetni az egyes személyeket, ha azoknak a diszkriminációknak

a jegyzékét, amelyek ellen az Unió képes fellépni, nem nyitják meg az indokok előtt. A

Charta hiába hirdeti a nyelvi alapon történő diszkrimináció tilalmát, ha az Unió által felsorolt

diszkriminációk között, amelyek ellen fel tud lépni az Unió is, nem szerepel a nyelvi alapon

történő hátrányos megkülönböztetés.

A Szerződés ratifikációja nagy ellenállásba ütközött a tagállamok részéről, az okok

között kiemelt szerephez jutott a szerződés alkotmányos jellege. A kudarcba fulladt

alkotmányozási folyamat arra sarkallta az Unió tagállamait, hogy módosított keretek között,

de folytassák az Unió megújításához szükséges folyamatot. A 2009 decemberében elfogadott

Lisszaboni Szerződéssel teljesedett ki a majd’ egy évtizedig húzódó procedúra.

35 A magyarok által kért kiegészítést sok kritika érte a tagállamok részéről, ugyanis elegendőnek tartották az emberi jogok általános védelmét, valamint a nemzeti kisebbséghez való tartozás alapján történő diszkrimináció tilalmát. Vizi Balázs: „The Unintended Legal Backlash of Enlargement? The Inclusion of the Rights of Minorities in the EU Constitution.” In: Regio, 1/2005, 87-108.o., 89-90. http://www.mtaki.hu/docs/etnopolitikai_modellek/vizi_balazs_unintended_legal_backlash_regio_minor_pol_soc_2005.pdf (2010. július 22.) 36 Toggenburg, 2006: 8-9.

11

III. 3. A Lisszaboni Szerződés: a változás szele?

A Lisszaboni Szerződés életbe lépésével véghez tudta vinni azt, amelyet már az

Alkotmányos Szerződés is célként tűzött maga elé, nevezetesen, hogy az elsődleges uniós

jogba emelte a „kisebbség” szót. Az uniós értékek közé sorolt emberi jogokon belül a

kisebbségekhez tartozó személyek jogainak elismerését és tiszteletben tartását is kiemelten

kezeli a dokumentum. Az individuális jogelismerés követi a nemzetközi jogi mintákat, azaz

nem kollektív, hanem személyek által gyakorolható egyéni jogot biztosít37. Annak ellenére,

hogy a jogrendszer a kisebbség kifejezést beépítette terminológiájába, abba az évtizedek óta

tartó vitába nem szállt be, hogyan definiálja a kisebbségek fogalmát.

Bár a Lisszaboni Szerződés szövegébe nem építették be az Alapjogi Chartát, az

Alkotmányszerződés tervezetével ellentétben, mégis különálló jogi dokumentumként jogi

erőre emelte azt. A Charta jogi érvényének elnyerése lehetővé tette a koppenhágai

kritériumok által létrehozott, a kisebbségvédelmet hátrányosan érintő „kettős mérce”

felszámolását is.

A Lisszaboni Szerződés ugyanakkor nem ad pontos iránymutatást az európai

kisebbségvédelem további lépéseiről, ezt teljes mértékben a politika hatáskörébe utalta.

Toggenburg szerint ebben a kérdésben a nyelvhasználat az iránymutató: a Szerződés a

tagállamok által meghatározott bármely olyan további nyelvre lefordítható, amely az állam

alkotmányos rendjének megfelelően hivatalos nyelv, ugyanakkor használata nem terjed ki az

ország egész területére38. Azonban a kisebbségi nyelvek kérdését változatlanul nem sikerült

megoldani a Lisszaboni Szerződés révén sem39. A Lisszaboni Szerződés bevezette a

mainstreaming40 fogalmát, amely átfogó alkalmazási kötelezettséget jelent. Az Uniónak

aktívan támogatnia kell a megkülönböztetés-mentességet, így nagymértékben támaszkodik a

korábbi, cselekvésre ösztönző 13. cikkre, mint a Charta tiltó rendelkezéseit tartalmazó 21.

cikkére. Így bár tilos a nyelvi diszkrimináció és a nemzeti kisebbségekhez való tartozás

alapján való hátrányos megkülönböztetés, az egyenlő bánásmód általános elve alapján (EKSZ

37 Barten, Ulrike Dr: Minority Rights in the European Union after Lisbon. ECMI, 2010., 5-6.o. http://www.uaces.org/pdf/papers/1102/barten.pdf (2011. március 1.) 38 Toggenburg, 2009: 114. 39 Toggenburg, 2009: 112. 40 Mainstreaming: szakpolitikai intézkedések tervezése, végrehajtása és értékelése során következetesen figyelembe veszik annak hatását a hátrányos helyzetben lévő csoportokra.

12

13.cikk) az EU még sincs felhatalmazva e diszkriminációs formák elleni aktív, jogi

fellépésre41.

A Lisszaboni Szerződés az általános emberi jogok védelmét illetően uniós szinten

óriásit lépett előre, hiszen a Charta jogi erőre emelésével lehetőség nyílt az emberi jogi uniós

mechanizmusok kialakítására. A szerződésekben meglévő ellentmondásoknak és

hiányosságoknak köszönhetően ugyanakkor a nyelvhasználati jogok terén nem hozott

változást, amely csalódást jelent mind a kisebbségi jogok védelmezői, mind pedig a

nemzetiségek számára. Az elsődleges jogforrások szintjén így még mindig kevés lehetőség

maradt egy átfogó, a tagállamokat is érintő kontrollmechanizmus kialakítására. Uniós

hatáskör hiányában a nyelvpolitika kérdése tagállami jogosítvány maradt, amelynek

szabályozására uniós szinteken igen kevés alternatíva adódik a parlamenti ajánlásokat nem

számítva. Gál Kinga EP-képviselő szerint mivel a Charta 2009-et követően jogi kötelező

erővel bír, így 22. cikkét joggá is emelhetnék, azonban mindezt a Lisszaboni Szerződés által

létrehozott polgári kezdeményezés útján tartja jelenleg a legelképzelhetőbbnek.42

Vélhetőleg ezeknek a hiányosságoknak köszönhetően maradhatott életben az európai

államok körében nagy tiltakozást kiváltott szlovák nyelvtörvény is.

IV. EGY NEGATÍV PÉLDA: A SZLOVÁK NYELVTÖRVÉNY

IV. 1. A szlovák nyelvtörvény mögött rejlő lehetséges motivációk

A modern állam nyelvi joga rendkívül összetett, számos területet foglal magába, amelynek

bel- és külpolitikai vonzatai is vannak. A modern állam nyelvi jogának az öt komponense a

következő: a hivatalos nyelvek meghatározása és a vonatkozó részletszabályok kidolgozása;

az állampolgársággal kapcsolatos nyelvi kérdések szabályozása; kisebbségi vagy többségi

nyelvi jogok elismerése; idegen nyelvek tanulásával, tanításával és használatával kapcsolatos

nyelvi jogok; új bevándorlók nyelvi helyzetével összefüggő nyelvi jogok megállapítása.43

41 Toggenburg, 2009: 112. 42 Gál Kinga Többnyelvűség Európában című konferencián 2011. március 25-én tartott előadása. 43 Andrássy György: Nyelvi jogok: A modern állam nyelvi jogának alapvető kérdései, különös tekintettel Európára és az európai integrációra. Pécs, 1998. 1.o.

13

Ahhoz, hogy megértsük a szlovák állam motivációit a nyelvtörvénnyel kapcsolatosan,

bizonyos fogalmi kérdéseket tisztázni kell. A szlovák állam, egy rövid intervallumot

leszámítva, fiatal állam, azzal a törekvéssel, hogy megpróbáljon egy egységes nemzeteszmét

és nemzetállami gondolkodást kialakítani, amellyel a területén élő állampolgárok többé-

kevésbé azonosulni tudnak. A kisebbségekkel rendelkező államok esetében a nemzetépítésre

irányuló nacionalizmussal szemben állnak a kisebbségek anyaországa(i) által diktált

nemzetpolitikák, amelyek központi témája a határaikon kívülre szorult etnikai rokonok

helyzetének felmérése, és az esetleges velük szemben elkövetett jogsértések elleni tiltakozás.

Nem ritkán az anyaország által folytatott nemzetpolitika integráns része a határon túli

nemzetrészek védelme iránt érzett kötelességtudat. Az anyaország nemzetiesítő államról

alkotott víziója által képes határon túli kisebbségeit fanatizálni, és a kisebbségi ellenállást

pusztán ezzel a vízióval életben tartani.

A nemzetiesítő állam44 fogalma leginkább etnikailag heterogén államokat jelöl,

amelyek önmagukat mégis nemzetállamként definiálják, és igyekeznek olyan kormányzati

lépéseket tenni, amelyek a homogenizációt segítik elő a társadalmon belül. Ezen államok

domináns elitjei minden eszközzel azon vannak, hogy a társadalmon belüli domináns

népcsoport nyelvét, kultúráját, demográfiai helyzetét, politikai hegemóniáját vagy gazdasági

prosperitását hangsúlyozzák a kisebbségeikkel szemben.

Ha ebből a megközelítésből elemezzük a Szlovák Köztársaság nyelvtörvényében

foglalt lépéseket, akkor azok a Brubaker által felvázolt nemzetiesítő állami törekvéseket

szimbolizálják. Ezzel nem igazolni szeretném a nyelvtörvényben olvasható, nem ritkán

diszkriminatívnak ítélt szabályokat, pusztán az azok mögött megbúvó motivációkat kívántam

megvilágítani.

A fentebb említettek értelmében a nemzetiesítő államok pozíciójuk megerősítése

érdekében hajlamosak egyes nemzeti jellemzőiket a többi (kisebbségi) nemzetrész felé

emelni. Ennek egyik módja lehet a nemzeti nyelv prioritásának nyomatékosítása,

államnyelvvé való emelése. A nemzetközi jogban semmilyen korlátozás nincs arra, hogy egy

állam alkotmányosan vagy egyéb törvényi úton védelmezze az általa hivatalosnak elfogadott

nyelvet. Ugyanakkor az egyéb kisebbségi csoportok nyelvhasználata csak abban a mértékben

korlátozható, amely a legitim cél érvényesülésével arányban van, ezzel ellentétes alkalmazás

44 A fogalmat részletesen Rogers Brubaker „Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok” című munkájában írja körül. In: Regio, 3/2006, 3-30.o.

14

jogilag nem fogadható el. A nemzetiesítő állam fogalmából kiindulva a szlovák

államnyelvtörvény elsődleges legitim célja a szlovák nyelv védelme az élet minden területén.

A szlovák nyelvtörvény körül kialakult, európai szintű ellenállás annak a fényében fest

különös képet, hogy az Unió más tagállamainak jogrendszerei tartalmaznak ahhoz hasonló

rendelkezéseket. A szocialista rezsim viszontagságai alól kikerült államokra különösen

jellemző a nemzetiesítő állami fellépés. Ha megvizsgáljuk az Európai Unióba belépett

posztszocialista államokban kodifikált nyelvtörvényeket45, nyilvánvalóvá válik, hogy a

szlovák korántsem a legrestriktívebb mindközül. A balti államok mindegyikére jellemző,

hogy saját anyanyelvüket, amellett, hogy hivatalos nyelvek, államnyelvi pozícióba emelték

sokkal korlátozóbb törvényi keretek között: mindhárom balti államnyelvtörvény jelentősen

diszkriminálja a kisebbségi nemzetrészek anyanyelveinek használatát, legfőképpen – a

szlovák nyelvtörvényhez hasonlóan – a hivatali érintkezésben. Sőt mi több, az észt46 és a lett

nyelvtörvény is idegen nyelvként hivatkozik az ország területén lévő kisebbségi nyelvekre,

tovább szűkítve a kisebbségi nyelvhasználók mozgásterét a balti országokban.

A hivatalos nyelvként való elismerés problematikája nagyban érinti az anyanyelv

használatához való jog kérdését is47. Az anyanyelven való kommunikáció a Föld minden

állampolgárát egyenlő mértékben illeti meg – elméletileg. Andrássy György megfogalmazása

szerint „egy állam azoktól a személyektől nem tagadhatja meg a jogot, hogy saját nyelvük

hivatalos nyelv legyen, akiknek a nyelve hagyományosan használt nyelv az országban vagy az

ország valamely részén”48. Az anyanyelvhasználatra vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás

igen ambivalens: az 1966-os Egyezségokmány 27. cikke explicit biztosítja a kisebbségek

számára saját anyanyelvük használatára vonatkozó jogaikat, míg a többségi társadalom

ugyanezen jogairól a nemzetközi nyelvjog hallgat, és csupán a nemzeti nyelvjog egyes

rendelkezései tartalmazzák implicit módon e jogok gyakorlásának lehetőségét, leginkább a

nyelv hivatalos nyelvvé való elismeréseként. A nemzetközi jogban meglévő ellentmondások,

amelyek egyszerre tiltják a nyelvi alapon történő diszkriminációt, és mégis lehetővé teszik

valamely nyelv az állam területén lévő egyéb beszélt nyelvek fölé helyezését azáltal, hogy

hivatalos nyelvi státusba emelik a többségi nemzetrész nyelvét, nehézzé teszik a szlovák

45 Bartóki-Gönczy Balázs: „Államnyelvek Európában”. In: Kisebbségkutatás, 2010/4, 602-620.o. 46 A nem hagyományosan értelmezett kisebbségi nyelvek körében ugyanakkor feltűnően megengedő: a most készülő nyelvtörvényi módosítás kilátásba helyezte a jelnyelv hivatalos szintre történő emelését. 47 Andrássy György: „Az anyanyelv használatához való jog jellege.” In: Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny. 2006/2., 13-19.o. http://rmjk.adatbank.transindex.ro/pdf/03.Andrassy.pdf (2011. március 5.) 48 Andrássy György: „A hivatalos nyelvek száma és az emberi jogok: Amiről még nem esett szó a szlovák államnyelvtörvény módosítása körüli vitában.” In: Jogtudományi Közlöny, 2010. szeptember, LXV/9, 403-414.o., 408.

15

nyelvtörvény optimális megítélését. Egyrészről tökéletesen érthető a szlovák fél indoklása,

hogy saját nyelvét kiemelt védelemben kívánja részesíteni, ugyanakkor mindezt a kisebbségi

nyelvek háttérbe szorításával kívánja elérni, ami már megkérdőjelezi a jogszabály nemzetközi

hagyományokon és jogrendszeren nyugvó jogosságát.

IV. 2. A szlovák nyelvtörvény kompatibilitása az uniós jogrenddel

A dolgozat első felében azokat az uniós jogi lépéseket taglaltam, amelyek közösségi és

tagállami szinten is befolyással lehetnek a kisebbségi nyelvek helyzetére, elismerésére.

Láthattuk, hogy az érvényben lévő Alapjogi Charta rendelkezései és az egyéb uniós

programok ellenére a kisebbségi nyelvek elfogadtatása nem halad olyan mértékben, ahogy az

elvárható lenne a tagállamok részéről. Azt is megfigyelhettük, hogy az uniós jogrendszerben

lévő ambivalens megközelítéseknek köszönhetően az Unió kezében nincs olyan jogi eszköz,

amely segítségével felléphetne a kevésbé használt nyelvek érdekében.

Nyelvpolitikai kérdésként, jogi alapok híján, uniós szinten nehéz elemezni a szlovák

nyelvtörvényt, ugyanakkor az Unióban a diszkriminációmentesség követelménye az egyik

olyan alapvető elv, amely minden tagállamot kötelez, így ebből a szempontból már

vizsgálható a jogszabály. A Tanács 2000-ben hozta meg a személyek közötti, faji- vagy

etnikai származásra való tekintet nélküli egyenlő bánásmód elvének alkalmazásáról

szóló 43. számú irányelvet, amely külön meghatározza a közvetlen és a közvetett

diszkrimináció fogalmát. A 2. cikk (2) bekezdése szerint közvetlen megkülönböztetés áll fenn,

ha „egy személlyel szemben faji vagy etnikai alapon kevésbé kedvezően járnak el, mint

ahogyan egy másik személlyel szemben hasonló helyzetben eljárnak, eljártak vagy

eljárnának”. Közvetlen diszkriminációnak minősülhet az államnyelvtörvény 7. cikkelye,

amelynek értelmében a bírósági és közigazgatási eljárások alkalmával, illetve az eljárásokban

résztvevő szervek előtti eljárásokban a felek az államnyelvet kötelesek használni, és csak

abban az esetben segítheti őket tolmács, hogyha nyelvismeretük nem megfelelő az eljárás

sikeres lefolytatásának érdekében. Mivel a törvény nem engedélyezi a kisebbségi nyelvek

alkalmazását az eljárások menetében, ezáltal diszkriminálja a kisebbségi nyelvet beszélő

állampolgárait is.

Szintén a 2. cikk (2) bekezdése foglalkozik a közvetett megkülönböztetés elvével:

akkor áll fenn, ha „egy látszólag semleges rendelkezés, feltétel vagy gyakorlat az egy faji

16

vagy etnikai származású személyeket más személyekhez képest különösen hátrányosan érint,

kivéve ha ez a rendelkezés, feltétel vagy gyakorlat jogszerű céllal objektív módon

igazolható”. A törvény 6. cikkelye értelmében a fegyveres testületekben, a rendőrségeken és a

tűzoltóságokon a szolgálati érintkezésben az államnyelvet kell használni, amely kizárhatja a

munkavégzésből azokat az állampolgárokat, akik nem rendelkeznek megfelelő szlovák

nyelvtudással, ugyanakkor a kisebbségek lakta területeken saját anyanyelvén el tudná látni

feladatait.49

Az EU Bizottságához tartozó jogi szakszolgálat konkrét ajánlásokat azonban csak a

végrehajtási alapelvek ismeretében tett közzé 2010 januárjában50. A 12 pontból álló

javaslatcsomag üdvözölte azokat a változtatásokat és kiegészítéseket, amelyek hozzájárultak a

felmerülő kételyek és kétértelműségek tisztázásához, ugyanakkor számos ponton még mindig

elégtelennek tartotta ahhoz, hogy a törvény teljes mértékben megfeleljen az európai országok

kritikáinak és elvárásainak. A jogi szolgálat véleménye szerint egyértelművé kell tenni a

törvény szövegében, hogy az államnyelv védelmében hozott rendelkezések nem befolyásolják

negatívan a kisebbségi nyelvhasználatot érintő jogszabályokat. Már a közvetett

megkülönböztetés fogalmával kapcsolatban is felmerült az egyes állások betöltéséhez

szükséges szlovák nyelvismeret kérdése, amelyre a jogi szolgálat véleménye is kitért.

Megállapításaik szerint célravezető lenne annak pontosítása, hogy pontosan mik a nyelvi

kritériumok, amelyeket teljesíteni kellene egy bizonyos állás betöltéséhez.

A törvény egyik legvitatottabb pontjának, az egészügyi ellátásban alkalmazandó

nyelvi rezsim kérdésének értelmezése kapcsán a jogi szolgálat hangsúlyozta, hogy a törvény

jelenlegi állapotában semmilyen kötelezettséget nem ró az egészségügyi dolgozókra a

kisebbségi nyelvek használatára abban az esetben sem, ha ismerik és képesek is

kommunikálni az adott kisebbségi nyelven. A szolgálat ajánlása szerint a hatóságoknak

kötelezettségként kellene előírni kisebbségi nyelven is értő személyzet fenntartását, amely

hozzájárulhatna a jelenlegi diszkriminatív hozzáállás feloldásához.

A Jogi Szolgálat nehezményezte, hogy a törvény nem ír elő konkrét büntetési

tételeket, pusztán egy nagyon széles bírságskálát határoz meg, amely aggodalomra ad okot az

arányosságot illetően. A jogi szolgálat mindenképpen aggályosnak tartja a pénzbírságok

nyilvánosságra hozását, elsősorban adatvédelmi okokból.

49 Kardos Gábor – Majtényi Balázs – Vizi Balázs: A szlovákiai államnyelv-törvény módosításának elemzése. http://www.mtaki.hu/hirek/szlovakiai_allamnyelv_torveny_mod_elemzese.html (2011. március 12.) 50 A szöveg az alábbi helyen érhető el: http://www.hhrf.org/hhrf/index.php?oldal=426 (2011. március 30.)

17

Összefoglalva a megjelent uniós véleményeket a nyelvtörvénnyel kapcsolatban

elmondható, hogy bár az uniós jogrend tartalmaz bizonyos előírásokat és alapelveket,

amelyek a kisebbségek nyelvhasználatát is befolyásolhatják, azonban a meglévő tagállami

hatáskörökből kifolyólag mélyebben nem nyúlhat bele a tagállami nyelvpolitikákba. A

jelenlegi uniós joganyag a diszkriminációmentességet, a megkülönböztetés elleni védelmet

képes biztosítani a tagállamok, illetve azok népessége számára. Bár a joganyagot átvizsgálva

felszínre kerülnek egyes hiányosságok a nyelvtörvénnyel kapcsolatosan, átfogó, uniós szintű

fellépés Szlovákia ellen nem született.

V. ÖSSZEGZÉS

Dolgozatomban arra a problémára kerestem a választ, hogy az Európai Unióban meglévő

nyelvpolitika miként tud befolyással lenni a tagállamokban tapasztalható, nyelvhasználattal

kapcsolatos szabályozásokra. Nem lehet elmenni amellett a tény mellett, hogy az EU

eredetileg gazdasági integrációként jött létre, és hatáskörét csak az államok arra mutatott

hajlandóságával tudta növelni, hogy minél többet beáldozzanak szuverenitásukból. Nem

tekinthetünk el attól sem, hogy a szupranacionalitás terjeszkedése nem vonta egyértelműen

maga után a tagállamok teljes önfeladását. Identitásuk, nemzeti jegyeik megőrzése a mai

napig az egyik legfontosabb célja a tagországoknak, amelyek között az egyik nélkülözhetetlen

elem az anyanyelv védelme, a hivatalos nyelv megtartása. Ez a tagállami féltés

magyarázhatja, hogy a nyelvpolitika miért nem került még ki a tagállamok kezéből.

A tagállamok kisebbségpolitikája, a kisebbségekhez való hozzáállása nagymértékben

meghatározza nyelvhasználati jogaiknak elismerését is. Bár számos nemzetközi dokumentum

és uniós ajánlás áll az államok rendelkezésére kisebbségeik megóvása érdekében, a tagállami

belpolitikákra ezek csupán nehézkesen tudnak hatást gyakorolni. A tagállami akarat

hiányában, belátható időn belül, nem lehet beszélni egy, az Unió által létrehozott nyelvi

dokumentumról, esetlegesen egy uniós nyelvi chartáról, így a nyelvek és nyelvhasználók

védelmét az elkövetkezendő időkben az Alapjogi Charta láthatja el. Mint ahogy a

dolgozatomban is olvasható, a nyelvi jogok kérdése az, amely az Alapjogi Charta által a

leginkább fejlődhet a jövőben, hiszen a sokszínűség tiszteletének deklarált alapelvét joggá

lehetne fejleszteni, és ezáltal uniós jogi szinten is biztosítani a nyelvek védelmét. De meg kell

ismételnem, hogy egybehangzó tagállami akarat nélkül mindez nem lehetséges.

18

A folyamat egyik kerékkötője lehet a Szlovák Köztársaság is, amely hosszú évtizedek

óta vívja csatáját a területén élő kisebbségekkel azok nyelvhasználatának lehetővé tételét

illetően. Elvitathatatlan, hogy számos területen, kiváltképp az oktatásban, óriási előrelépések

történtek az elmúlt évtizedekben, de amíg nincs biztosítva a kisebbségi nyelvek használatának

teljes körű elismerése, számottevő változásról nehezen számolhatunk be.

Osztom Andrássy György gondolatmenetét, és jómagam is úgy látom, hogy a nagyobb

számú beszélővel rendelkező nyelveknek, különösen a magyarnak, szélesebb körű

elismerésben kellene részesülniük Szlovákia területén. A magyar nyelv különös státusa

tagadhatatlan az Unióban: annak ellenére, hogy az egyes államokban a magyarság nyelve

kisebbségi státusban van, rendelkezik anyaállammal, ahol többségében magyarul beszélnek,

és az uniós csatlakozás révén automatikusan az Unió munkanyelvévé is vált. Azokon a

területeken, ahol eredetileg őshonos, a megfelelő védelem hiányában könnyen erodálódhat a

nyelv, előbb csak szókincsében, majd használatában, és végérvényesen el is tűnhet, főleg, ha

használata veszélyt jelent beszélője számára. Tekintve, hogy a jelenlegi szlovák jogszabályok

bizonyos esetekben engedélyezik a kisebbségi nyelvek alkalmazását a hivatalos

érintkezésben, a helyzetet tovább lehetne liberalizálni. Ha lehetővé tennék, hogy a magyarok

által sűrűn lakott területeken regionális kisebbségi nyelvként „élhessen” a magyar nyelv,

enyhülhetnének a mélyen gyökerező ellentétek, hiszen a kisebbség helyzetének könnyítése

hozzájárulhatna a higgadtabb együttéléshez. A „nyelvi elnyomás” alóli felszabadulás

könnyedén elősegítheti a békés egymás mellett élést. A kisebbségi nyelvek, például a magyar,

regionális hivatalos nyelvekként való elismerése jelenthetné a jogi alapot a békés együttélés

előmozdítására.

Ugyanakkor hiányzó politikai és társadalmi akarat nélkül a megoldás távolinak tűnhet.

Az előrelépés érdekében szükséges lenne a társadalom gondolkodásának és a politika

látásmódjának a megváltozása, megváltoztatása, amelynek bekövetkezése a jövő nagy

kérdései közé tartozik.

VI. IRODALOMJEGYZÉK

Andrássy György: „A hivatalos nyelvek száma és az emberi jogok: Amiről még nem esett szó

a szlovák államnyelvtörvény módosítása körüli vitában.” In: Jogtudományi Közlöny, 2010.

szeptember, LXV/9, 403-414.

19

Andrássy György: „Az anyanyelv használatához való jog jellege.” In: Romániai Magyar

Jogtudományi Közlöny. 2006/2., 13-19.

http://rmjk.adatbank.transindex.ro/pdf/03.Andrassy.pdf (2011. március 5.)

Andrássy György: Nyelvi jogok: A modern állam nyelvi jogának alapvető kérdései, különös

tekintettel Európára és az európai integrációra. Pécs, 1998.

Barten, Ulrike Dr: Minority Rights in the European Union after Lisbon. ECMI, 2010.

http://www.uaces.org/pdf/papers/1102/barten.pdf (2011. március 1.)

Bartha, Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései – Beszélők és közösségek. Nemzeti

Tankönyvkiadó, Budapest, 1999.

Bartóki-Gönczy Balázs: „Államnyelvek Európában”. In: Kisebbségkutatás, 2010/4, 602-620.

Brubaker, Rogers: „Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok” című

munkájában írja körül. In: Regio, 3/2006, 3-30.

Das, Alok Kumar Dr: Minority Language Law in the EU: Process and Problem of Policy

Implementation. II. Mercator Nemzetközi Szimpóziumon elhangott előadása,

2004. február 27-28., 5.o.

http://www.ciemen.cat/mercator/pdf/simp-alok.pdf (2010. július 22.)

De Witte, Bruno: „The Constitutional Resources for an EU Minority Protection Policy.” In:

Gabriel N. Toggenburg: Minority Protection and the Enlarged European Union: The way

forward. Open Society Institute, 2004. 107-124.

Gál Kinga Többnyelvűség Európában: távlatok és gyakorlatok Kelet-Közép-Európában című

konferencián 2011. március 25-én tartott előadása

Kardos Gábor – Majtényi Balázs – Vizi Balázs: A szlovákiai államnyelv-törvény

módosításának elemzése.

http://www.mtaki.hu/hirek/szlovakiai_allamnyelv_torveny_mod_elemzese.html (2011.

március 12.)

Kymlicka, Will: „Multiculturalism and Minority Rights: West and East.” In: JEMIE, Issue

4/2002.

20

http://www.ecmi.de/fileadmin/downloads/publications/JEMIE/2002/nr4/Focus4-

2002_Kymlicka.pdf (2011. január 27.)

Pan, Christoph: Minderheitensprachen in Europa – Rechte und Chancen

2010. november 18-án, a Magyar Országgyűlésben elhangzott beszéde

Roper, John: „A nyugat-európai kisebbségek típusairól.” In: Külpolitika. III. évfolyam, 2.

szám, 1997. 51-54.

Shuibhne, Niamh Nic: „The European Union and Minority Language Rights.” In:

International Journal of Multicultural Societies. The Human Rights of Linguistic Minorities

and Language Policies. Vol. 3., No. 2., 2001., 61-77.

http://unesdoc.unesco.org/images/0014/001457/145796e.pdf (2010. szeptember 3.)

Shuibhne, Niamh Nic: EC Law and Minority Language Policy: Culture, Citizenship and

Fundamental Rights. Kluwer Law International, Hague, 2002.

Tabajdi, Csaba – Korányi, Dávid: Az uniós nemzeti érdekérvényesítés három modellje: Másfél

éves európai parlamenti érdekérvényesítés tapasztalatai (2004. július – 2006. január),

Grotius – Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének Tudományos

Folyóirata

http://www.grotius.hu/doc/pub/ZPMDCR/tabajdi_koranyi-

unios_nemzeti_erdekervenyesites.pdf (2011. február 26.)

Toggenburg, Gabriel N.: A Remaining Share or a New Part?: The Union’s Role vis-á-vis

Minorities after the Enlargement Decade. EUI Working Paper LAW, No. 2006/15

http://cadmus.eui.eu/dspace/bitstream/1814/4428/1/LAW%202006.15.pdf

(2010. július 2.)

Toggenburg, Gabriel N.: Az Európai Unió kisebbségpolitikája: befejezetlen színdarab három

felvonásban. In: Pro Minoritate Europae: Az európai kisebbségekért (szerk. Tabajdi Csaba).

Az Európai Parlamentben működő Nemzeti Kisebbségi Intergroup tanulmánykötete, 2009.

93-125.

Viaut, Alain: The European Charter for Regional or Minority Languages: Sociolinguistic

Particularities and the French Configuration. Mercator – Working Papers 15

http://www.ciemen.org/mercator/pdf/wp15-def-ang.PDF (2011. március 14.)

21

Vizi Balázs: „The Unintended Legal Backlash of Enlargement? The Inclusion of the Rights of

Minorities in the EU Constitution.” In: Regio, 1/2005, 87-108.

http://www.mtaki.hu/docs/etnopolitikai_modellek/vizi_balazs_unintended_legal_backlash_re

gio_minor_pol_soc_2005.pdf (2010. július 22.)

Vizi, Balázs: „Az Európai Unió és a kisebbségi nyelvek”. In: Kántor Zoltán - Majtényi Balázs

(szerk.): Szöveggyűjtemény a nemzeti kisebbségekről. Budapest, Rejtjel Kiadó, 2005. 318-

333.

Watson, Rory: „Welsh and Gaelic are official EU tongues”. The Times, 2008. július 5.

http://www.timesonline.co.uk/tol/news/world/europe/article4272797.ece

(2011. január 18.)

DOKUMENTUMOK

Az Európai Bizottság Jogi Szolgálatának véleménye a szlovák nyelvtörvényhez csatolt

Végrehajtási Alapelvekről

http://www.hhrf.org/hhrf/index.php?oldal=426 (2011. március 30.)

Communication from the Commission: Promoting Language Learning and Linguistic

Diversity. An Action Plan 2004-2006.

http://ec.europa.eu/education/doc/official/keydoc/actlang/act_lang_en.pdf

(2010. július 27.)

Resolution of the European Parliament A3-169/90, December 11, 1990, on Languages in the

Community and the Situation of Catalan

http://www.caib.es/conselleries/educacio/dgpoling/user/catalaeuropa/angles/angles10.pdf

(2011. március 6.)

VII. MELLÉKLET

1. táblázat: Az öt leggyakrabban használt nyelv az Európai Unióban

22

23

Anyanyelvként Idegen nyelvként Összes beszélő

Angol 13% 38% 51%

Német 18% 14% 32%

Francia 12% 14% 26%

Olasz 13% 3% 16%

Spanyol 9% 6% 15%

Forrás: Eurobarometer, 2006