Máth János

A finnek leváltják a középkori tanítási protokollt

A hír: Finnországban azt tervezik, hogy az iskolában (legalábbis részben) megszüntetik

a tantárgyak szerinti oktatást. Helyette a diákok témaköröket fognak tanulmányozni, és e

tevékenységek kapcsán ismerkednek meg az adott témakörök mélyebb megértéséhez szükséges

matematikai és egyéb elméleti ismeretekkel is. Természetesen érthető, ha ez sokakat meglep,

de a finnek tervezett, bevezetés alatt álló lépése, noha minőségi ugrást jelent a közoktatásban,

valójában teljesen logikus. Arra utal, a tudomány, a pedagógia és a politika képviselői egyaránt

megértették, hogy milyen változásokat hozott a digitális kor, és hogy ebből mi következik.

Ahhoz mérhető, mint amikor a reformáció nyomán az emberek anyanyelvükön olvashatták

végre a bibliát. Azok, akiknek addig csak latinul volt elérhető a Szentírás, miközben nem tudtak

latinul.

A tudás temploma

Ráadásul, a finnek lépése nem csak mérhető a reformációhoz, de bizonyos értelemben

hasonlítható is hozzá. A kulcsfogalom a tudás temploma, mely a régi időkben még nem különült

el nagyon a hit templomától, hiszen minden dolgok tudását ugyanazok őrizték: a hozzáértők, a

beavatottak, a templom emberei. És, noha a különválás után a világi tudományok arculata sokat

változott, sok minden emlékeztet a régi időkre.

A tudás templomában – többek között - ugyancsak jelen van a nyelv problémája, csak

itt a latin helyett az elvonti nyelvet beszélik, melyben hemzsegnek a képletek, idegen

kifejezések, absztrakt definíciók. Ez önmagában nem baj, hiszen a komoly tudománynak ez a

nyelve, amit megfelelő képességek és több-kevesebb befektetett munka árán el lehet sajátítani.

Az oltár közelében illik is ezt beszélni, de hátrébb, a hallgatóság soraiban egészen más

nyelvhasználat dívik.

A régi időkben természetes volt, hogy csak a beavatottak, az elvonti nyelvet beszélők

foglalkoztak tudománnyal, a többiek meg eldolgozgattak a hétköznapi világban, elbeszélgettek

a saját nyelvükön, és mindenki hiteles volt a saját szerepében. Később – úgy 50-60 éve – a

tudomány eredményei kissé felforgatták a világot, pl. föld körüli pályára állították az első

műholdat (oroszul szputnyikot), felfedezték a DNS-t és létrehozták a lézert.

A tudomány diadala volt ez, és a tudósokat áthatotta lelkesedés, hogy eredményeiket

mindenkivel megismertessék. A gondolatot tett követte: az egész lakosságot beterelték a tudás

templomába, még a kisgyerekeket is. Bár a szándék nemes volt, az eredmény elmaradt, mert

továbbra is csak elvonti nyelven prédikáltak.

A népnek definíciókat, képleteket kellett betanulnia, számokat behelyettesíteni a betűk helyére,

és a képletek igazságát általában másik képletekkel támasztották nekik alá. A tananyag

mennyisége is folyamatosan nőtt, az egyes tudományágak képviselői egymással versengtek

(versengenek), hogy melyik szorít ki többet az oktatási időből. Ráadásul többnyire olyan

dolgokat tanítottak, ami ugyan a tudósok szívének kedves, de a legtöbb ember számára

lényegében haszontalan.

Ettől az egésztől a nép kellően butának érezte magát, de becsülettel leszolgálta bent az idejét,

aztán kiszellőztette a fejét, majd keresett magának valami rendes munkát odakint. A beavatottak

utánpótlása azonban így is biztosítva volt, és a többiek sorsa valójában senkit nem érdekelt.

Senki nem tette fel a kérdést, hogy ők mire mennek ezzel az egésszel, vagy hogy e helyett mire

lenne inkább szükségük?

Nem vagyunk benne a nyúlban

A nép sokáig szép csendben elüldögélt ott hátul, de egyszer csak minden megváltozott: A

főtérre, ahova a templom is nyílik, megérkezett az INTERNET nevű multiplex Cirkusz és

Vidámpark, melynek hívogató zaja azóta is behallatszik a templomba és éppen az ajtónál állókat

találja meg leginkább. Szinte mindenki erre figyel fél füllel. Ráadásul még értik is, amit a

hangszóróban mondanak, és így a képletek, definíciók magolásának értelmetlensége még

nyilvánvalóbbá válik számukra. Bár testben még ott vannak, mert kénytelenek, lélekben már

régen eltávoztak a tudás templomából.

Ebben a lelki dimenzióban a tudás temploma egészen másként fest immár: csupán egy

maroknyi arisztokrata üldögél az oltár közelében. Akik újonnan érkeznek, kicsit belehallgatnak

az elvonti prédikációba, és aztán majdnem mindegyikük távozik. A templomi arisztokrácia

nagyon furcsán érzi magát, de nem tudni igazán, mi zavarja őket jobban: azok tudatlansága,

akik bejönnek, vagy a templomban tátongó űr, az utánpótlás hiánya. Néha összedugják a

fejüket, hogy kitaláljanak valamit, de aztán mindig ugyanarra jutnak: szigorítani kell az oltárhoz

jutás követelményeit. Miközben így is alig vannak.

A gyalog-galopp című film jut az ember eszébe, amikor Arthur király emberei egy hatalmas

trójai fanyulat hagynak a franciák vára előtt, hogy az ókorban már bevált módszerrel, éjszaka

kirontsanak a nyúlból, és elfoglalják a várat. Van azonban egy apró probléma, amire csak

később jönnek rá: ellentétben az ókori görögökkel, ők NINCSENEK BENNE A NYÚLBAN.

A tudomány templomában – ugyanúgy, mint a hit templomában – az ott dolgozóknak mindig

is két alapvető feladatuk volt: őrizni a tudást és biztosítani a beavatottak utánpótlását. Erre meg

is van a régi, középkor óta csiszolt recept: szigorúan megrostálni a jelentkezők hadát, a bejutó

keveseket pedig intenzív kiképzésnek vetni alá. Azokat, akik szívesen végigcsinálják ezt a

tortúrát, hiszen így is boldogok, hogy eljöhettek az eke szarvától.

A baj csak az, hogy most nincs kit megrostálni. Ehhez előbb be kellene csábítani az embereket

a tudás templomába, amihez pedig meg kéne érteni, hogy miért nem jönnek be, mi változott

meg a fejekben, a külvilágban. Esetleg át kéne kissé építeni a templomot. E helyett a tudósok

ott állnak a templom ajtajában, üres rostával és suhintásra kész pálcával, tanácstalanul.

Ezekkel az eszközökkel a kézben ilyen ötletek születnek: meg kell nyújtani az elvonti nyelven

tartott prédikációkat: immár nem kettő, hanem három évig tanuljanak a középiskolások a régi

módon fizikát, kémiát. Ezt ugyanúgy nem értik, csak tovább tart, ezért még jobban meg fogják

utálni e tantárgyakat, és nem lesznek többen odabent – inkább kevesebben.

Vagy kötelezővé kell tenni az érettségit a természettudományokból: majd pont azok mentik

meg parancsra a tudomány ügyét, akik annyira idegenkednek tőle, hogy maguktól az érettségi

közelébe sem mennének. Úgy tűnik, a tudomány papjai sem érzékelik, hogy NICSENEK

BENNE A NYÚLBAN!

A középkori tanítási protokoll

Láthatóan van valami a fejekben, ami nagyon erősen gátolja a racionális gondolkodást. Valami,

ami sokaknak nem engedi, hogy az oktatás kérdéseire friss szemmel nézzenek. Valami, amit

úgy nevezhetnénk: a középkori tanítási protokoll.

Bár ennek a protokollnak az elvei (feltehetően) nincsenek írásban lefektetve, azért érzékelhetők

és többé-kevésbé összefoglalhatók:

Alapvető cél a TUDÁS megőrzése, és az őrzők utánpótlásának biztosítása.

Az oktatás feladata a fenti cél megvalósítása.

A lakosság dolga, hogy a megfelelő mennyiségű jelentkezőt „kitermelje”.

Akik kihullanak a rostán, azok a rendszer „SELEJTJE”.

A sikeres jelentkezők motiválása (alapvetően) nem a protokoll dolga.

Helyette elvárás van és szigor, a másik oldalon pedig kötelesség és

engedelmesség. A kiváló tanárok természetesen motiválnak is, de a protokoll nem

követeli meg tőlük, és a hiányát nem is szankcionálja.

Az új tananyag megértése, hozzáillesztése a meglévő tudáshoz alapvetően a diák és

családja felelőssége. A kiváló tanárok ugyan szoktak ebben segíteni, de a protokoll nem

követeli meg tőlük, és a hiányát nem is szankcionálja.

A tananyagot, annak felépítését az ŐRZŐK alakítják ki saját (vélt) szükségleteik

alapján. Ezért a tananyag alapvetően absztrakció központú, és mennyisége a tudomány

gyarapodásával együtt folyamatosan növekszik.

A tananyag összeállításánál a „SELEJT” szempontjainak figyelembe vétele egyet

jelentene a minőség romlásával, ezért elutasítandó.

A „SELEJT” által elsajátított, szükségképpen hiányos tudás használhatóságát a

protokoll nem vizsgálja, és így nem is garantálja.

A „SELEJT”

Amikor a II. világháború után mindenkit betereltek a modern, tudomány - centrikus

közoktatásba, a tudósképzés selejtje szükségképpen nagyon megugrott, mivel a „közönség”

összetételének megváltozásáról a tananyagok készítői egyáltalán nem vettek tudomást.

Különösen nagy kárt okozott (és okoz ma is) az elvont fogalmaknak az általános iskolák alsó

tagozatába való beerőltetése (Magyarországon az 1978-as reform), ami a gyermeki

fogékonyság durva félreértésén alapul, és némi túlzással nevezhetnénk akár tudományos

pedofíliának is. Az elvont, tudományos nyelvezet erőltetése és a tananyag állandó növelése

azóta is folyamatosan taszítja a diákokat a tanulástól, de a digitális kor erre is rátett néhány

lapáttal – igazi vészhelyzetet idézve elő. Mára már csak 2-3% maradt a „körön belül, a többiek

pedig egyáltalán nem találják a helyüket a hagyományos tanórákon, számukra a tananyag

többnyire érthetetlen (mert túl absztrakt), haszontalan (mert nem tudják mihez kapcsolni), és

túl sok (mert feleslegesen, öncélúan részletekbe menő).

Ráadásul a modern kor azt is magával hozta, hogy a fiatalok sokkal öntudatosabbak lettek, és

egyre kevésbé hajlandók olyasmit tanulni, amit nem értenek és láthatóan nem is veszik majd

hasznát. És, sajnálatos módon – a digitális kor egyik következményeként – egyre kevésbé is

képesek rá. Máshogy működik az agyuk, más készségeik vannak. Ez nem feltétlenül örömteli

dolog, de erővel, a régi eszközökkel nem lehet már őket visszaterelni a régi vágányra, hiába is

próbálják. A meglévő tananyaggal és oktatási technológiával erre semmi esélyünk nincsen.

Szinte mindent újra kell gondolni az oktatásban. Ha ez nem történik meg, akkor a „selejt” szép

csendben fellázad, hátat fordít ennek az elvont „parasztvakításnak” és szökevény lesz belőle.

A szökevények

A templomi képek Zefirelli híres filmjéből, a „Napfivér, holdnővér” - ből valók, mely Assisi

Szent Ferenc életét mutatja be. Ebben a filmben az üres templomból hiányzó szegények (az

akkori szökevények) átmentek Ferenc templomába (bal oldali kép, alul), ahol már nem csak

megtűrt díszletek, hanem ott egyenesen rájuk kíváncsiak, az ő nyelvükön beszélnek, miattuk

van az egész. A jobboldali képen mai fiatalok láthatók, kezükben furcsa kis masinával.

Többségük szintén szökevény. Most őket kellene rávenni valahogy, hogy bemenjenek a tudás

templomába, mert e nélkül nincs fejlődés.

Hogy lehet őket megszólítani, behívni újra? A finn kísérlet erről is szól. Arról, hogy mit és

hogyan kell tanítani ahhoz, hogy ne csak a legokosabb 2-3 %-nak legyen értelme iskolába járni?

Ez a legfontosabb kérdés, amire 21. századi választ kell adni. Ezt a kérdést legalább ötven éve

fel kellett volna tenni, az akkori 80 - 90% miatt, akik nem sokat profitáltak az akkori oktatásból.

Most a választ az élet kényszeríti ki a 97% kapcsán. Ugyanis az a réteg, amely a régi, középkori

protokoll alapján képes és hajlandó tanulni, nagyon elvékonyodott. Annyira, hogy már nem

csak a tudomány, de a tágabban vett értelmiség utánpótlása is veszélyben van.

Teljesen új helyzet állt elő. Megváltozott a probléma természete, sokkal bonyolultabb lett,

miközben a korábbi, egyszerűbb változatot sem oldottuk meg. Sőt, sokan a régi problémát sem

értik.

A finnek leváltják a középkori protokollt

Visszatérve a finnek reformjaihoz, adódik a kérdés, mitől olyan forradalmi dolog az, amit a

finnek csinálnak. Első látásra talán fel sem tűnik. Az ottani reformokról szól az alábbi idézet

(forrás:eduline.hu):

„A diákok témaköröket fognak tanulmányozni, és e tevékenységek kapcsán ismerkednek meg

az adott témakörök mélyebb megértéséhez szükséges matematikai és egyéb elméleti

ismeretekkel is. … A módszert két évvel ezelőtt kezdték el bevezetni Helsinkiben a tizenhat éves

diákok körében, az ország többi részén pedig az iskoláknak évente egyszer, néhány hétig kell a

''jelenség-alapú oktatás'' szerint tanítaniuk. Az ''éttermi szolgáltatások'' órán például matekról,

nyelvekről és kommunikációs készségekről is szó esik.”

Érdemes azt is végiggondolni, hogy mit jelent ez a gyakorlatban, és hogy mennyi mindent

megváltoztat. Amikor a tananyagot azzal a valósággal összekapcsoljuk, amiben a diákok is

élnek, az órán nem lehet többé mellébeszélni, elvont definíciókat önteni a diákokra. Nem

történhet meg pl., hogy az éttermi szolgáltatások órán azt magyarázzák kommunikációból, hogy

van adó, vevő, meg közvetítő közeg, meg hogy egy szöveg lehet dialogikus vagy monologikus,

lehet elbeszélő, leíró, vagy érvelő, színtere szerint pedig magánéleti, közéleti, hivatalos,

egyházi, tudományos, sajtóban megjelenő, és szépirodalmi. Az ilyen elméleti

címkegyűjtemények a valóság felől nézve egyszerűen nevetségesek. Nem valók a közoktatásba.

(Hangsúlyozzuk azonban, hogy a kommunikáció csak egy a sok tantárgy közül, amelyek

kapcsán ugyancsak élhetnénk hasonló – bár talán nehezebben érthető - példákkal.)

Nem véletlen, hogy Finnországban sem megy magától a reform, komoly szellemi

erőfeszítéseket és anyagi ráfordításokat követel az új tananyagok kidolgozása, és a tanárok

továbbképzése. Pedig ott a tanári kar ott sokkal jobb állapotban van, mint nálunk.

A finnek tehát felvállalják, hogy az új tananyagnak a (diákok fejében lévő) valósághoz illesztése

nem lehet csupán a diák dolga, esetleges tanári lelkesedés, kurázsi kérdése: ez az oktatás

alapvető mozzanata. Többek között azért, mert a hagyományos oktatásban ez a hozzáillesztés

már alig történik meg. Ha a diákok csak passzív befogadók, akkor a tananyag „felszívódása”

rendkívül csekély. Mivel agyuk egész más ingerek befogadására van trenírozva napi sok

órában, a hét 7 napján, ezért az egyetlen esélyünk az érdemi tanításra, hogy a diákok a tananyag

aktív szereplői legyenek.

A finn reformok azt is jelentik továbbá, hogy elfogadják: azok hatékony tanítása is az iskola

kötelessége, akikből nem lesz tudós, de még esetleg egyetemet végzett ember sem. Így viszont

a tananyag kialakítása sem lehet kizárólag a tudományos elit privilégiuma. A finnek tehát

durván felrúgják a középkori tanítási protokollt.

A finn valóság cáfolja azokat a félelmeket, hogy akkor így nem lesz rendes tanulás. Hogy

veszélybe kerülne a tudomány utánpótlása. Éppen ellenkezőleg. Valójában régóta tudható, hogy

a legokosabbaknak majdnem mindegy, hogyan tanítják őket. Viszont a többieknek egyáltalán

nem az.