CSIKÓS GYÖRGY

Tizenhárom év a Kreml kazamatáibanEllenőrizhetetlen valóság

Hálózat – Pallas Budapest 1990

Szerkesztette Rajnai SzibillaA táblaborítót tervezte Ducki Krzysztof

© Csikós György, 1990

ELŐSZÓ

Óvakodunk a jelzőkkel, mégis azt kell mondanunk: témáját, körülményeit tekintve több vonatkozásban is rendkívüli könyvet tart kezében az olvasó. A sztálinizmus felülről szervezett, szigorú hierarchia szerint fölépült centralizált diktatúráról, ennek önpusztító mechanizmusáról, amely az úgynevezett moszkvai nagyperek idején – a harmincas évek második felében –, érte el csúcspontját.

Ε könyv, a háború kitörésétől, a diktátor haláláig, Sztálin – eddig nem ismert – titkos testőrségének életébe, a Kreml kazamatáiba, a világtól sok éve izoláltan élő szervezet tevékenységébe nyújt bepillantást. Szinte hihetetlen kettősség: „A bölcs vezért”, a nagy generalisszimuszt, a már betegesen gyanakvó Sztálint – aki nyaralóiban is spártai módon, egyetlen szobát lakott –, végül is három szenvedély jellemezte: a pipa, a grúz borok és a filmek. Sztálinra a Kreml-beli biztonsági szolgálaton kívül tizenkét válogatott, speciálisan kiképzett, zubbonyukon csak számokat viselő titkos őrszemélyzet vigyázott! Hátulról bárki összetéveszthette volna őket, minthogy termetük, szabott egyenruhájuk, csizmájuk, sőt hajszínük is teljesen azonos volt Sztálinéval. Ε titkos testőrség őrszolgálaton kívüli mozgástere lényegében őrhelyükön kívül saját szobáik, a közös étkezési helyiség, illetve a klubkönyvtár közötti méterekre korlátozódott A pénz értékét nem ismerték.

Sztálin leánya, Szvetlána Allilujeva írta le visszaemlékezésében, hogy a kantinban ingyen jutottak a legszükségesebb portékákhoz. Tíznaponként, „szabadnapjukon” tiszti kísérettel, kis csoportokban pár órát sétálhattak a Kreml terein a diktátor néma tanúi.

A páratlanul rendhagyó történethez hátborzongató a helyszín: egy földbe épített barakk-karcer, amolyan börtön a börtönben, ahová különböző vétségekért a speciálisan őrzött viherofkai „lágerország” 0-34-es táborának „különleges veszélyes” elítéltjei kerültek. Itt hangzik el 1954 nyár elején az egyik barakkcellában Sztálin talán utolsó – élő – titkos 6. számot viselő testőrének, a Z-93-as cellatársának napokon át mondott megdöbbentő, egyben ellenőrizhetetlen vallomása.

Néhány napra, a szerző börtönbarakk-cellába kerül egy 35 év körüli férfi, az F-239-es számú fogoly, aki csupán egy hete érkezett a moszkvai Ljublankából. Ő Sztálin utolsó – élő – testőre. A leningrádi Putyilov gyár egykori igazgatójának a fia. 1939-ben került a hadseregből, kétéves speciális kiképzés után a Kreml alatti, kényelmes, ám néma, börtönnek is beillő bunkervilágba. A 12 tagú testőrség tagjai is csak a zubbonyukon viselt szám alapján szólíthatták egymást.

A volt 6-os számú testőr félve megosztja cellatársával titkait. 1941 tavaszán kerül a földalatti kazamatába, ahol 8-as számú társa, már ötödik évét morzsolja. A Hatos ekkor még álmában sem gondolja, hogy a Nagy Honvédő Háborút, s az azt követő éveket is e néma világban tölti.

A 6-os számú őr szolgálati helyén – Sztálin dolgozószobája egyik rejtett sarkában – szem- és fültanúja számos érdekes epizódnak. Akkor még halványként tiszteli a nagy vezért, s különleges titkos szolgálatát kitüntetésnek véli.

Első alkalommal egy NKVD-s ezredes vezeti Jel őrhelyére. Az ezredes a következő szavakkal búcsúzik tőle: „ha Sztálin elvtárs bármilyen parancsot ad, azt gondolkodás nélkül teljesítse!” A diktátor egy alkalommal magához rendeli rejtekéből, s lelkére köti: „Hatos! Távollétemben, ha bárki lép e helyiségbe, felszólítás nélkül azonnal lőjj! Akkor is, ha tábornok az illető.”

Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, két nappal később Sztálin váratlanul „eltűnt”, elhagyta Moszkvát, s magába roskadva, napokig dácsáján, Kuncsevóban tartózkodott. A 6-os számú őr ekkor, egyetlen alkalommal megszegte Sztálin parancsát: nem lőtt, s lélegzetvisszafojtva nézi a belépőt, a vezér íróasztalához telepedő Tyimosenkót, s a mellette topogó Molotovot.

A páratlan vallomásmonológ arra is rávilágít, hogy a háború után, az elmagányosodott diktátornak öreg korára hogyan erősödtek tovább személyiségének negatív vonásai. Bizalmatlansága már nem ismert határt, gyanakodva figyelte kipróbált híveit is.

Molotov felesége is börtönbe kerül, s szenvtelenül nézi a sírva, csúszómászó alázatoskodó Molotovot, aki bebörtönzött felesége szabadulásáért könyörög. Az ördögi mechanizmus része, hogy az apparátus régi tagjait időről időre újakkal cserélte fel.

Sztálin élete utolsó éveiben magas vérnyomásban szenvedett, és az agyérelmeszesedés is egyre jobban elhatalmasodott rajta. 1952 elején háziorvosa, Vinogradov professzor Sztálin egészségi rosszabbodását látva, teljes nyugalmat írt elő számára, egyúttal naivan mindenfajta politikai tevékenység radikális csökkentését javasolta.

Amikor a gyógykezelést felügyelő Berija ismertette Sztálinnal, mit tanácsolt Vinogradov, a generalisszimusz – korábban tőle szokatlan – dühkitöréssel reagált: „bilincsbe vele!” – ordította. Aztán az egyedi esetből ezúttal is a szokásos „ügy” lett. 1952 novemberében neves orvosok nagyobb csoportját vették őrizetbe, akik a Kreml klinikáján magas állású funkcionáriusokat kezeltek.

A bizalmatlan diktátor ekkor már csak egyetlen orvosban bízik, ezért kedvelt testőrét a „6-ost” gyorsan Leningrádba küldi, hogy a keresett professzort – aki valójában egy ideje már Moszkvában ül letartóztatásban – hozza magával. A 6-os az úti okmányaiból döbben rá, hogy ő valójában az NKVD őrnagya.

Bizonyára leningrádi útja tereli el róla a figyelmet. Egyébként tizenhárom év után lép ki újra utcára, s ekkor találkozik – 1953 tavaszán – néhány napra az anyjával. Akkor tudja meg, hogy apját még 1940-ben elhurcolták.

Az utolsó testőr Leningrádban csak újságért szalad ki az utcára, amikor véletlenül valamiféle utcai zavargásba keveredik, de – „szerencséjére” -papírjai nincsenek nála, amikor őrizetbe veszik. Mire észbe kap, lázításért 25 évet kap, s a 6-os testőrből F-239-es fogoly lesz a Gulágban. S most retteg: kilétét nehogy felfedjék, mert Sztálin halála után Berija gondoskodott arról, hogy a sokat látott, hallott társai nyomtalanul eltűnjenek az élők sorából.

Méltán válaszra vár: ki a Z-93-as, aki a 0-34-es speciális lágerbörtön cellájában a rendhagyó monológot feljegyezte?

A szerzőt, Z-93-ast már ismerheti az érdeklődő olvasó, hiszen „Sztrájk a pokolban” című könyve kiadónk gondozásában 1990 elején Jelent meg. Ebben túlélő emlékezőként a háború utáni évek embermilliókat elemésztő lágerbirodalomról, a norilszki drámáról, az élő csontvázak felkeléséről tudósít.

Csikós Györgynek e könyve tízvalahány elkobzott kéziratlapjáért 1969-ben még börtön volt a honorárium.

A tizenhat éves angyalföldi munkásfiatal két társával valamiféle gyerekes romantikából, a háború utolsó heteiben, több sebesült német katonát rejteget és ápol, s miközben két lábadozót civilben visszajuttatnak a még Dunántúlon harcoló egységeikhez, visszatérőben a fronton, két tizenéves társa életét veszti.

Csikós György nagy árat fizet mindezért: nyolcezer kilométerre vetődik otthonától, s több mint kétezer napot sínylődik a Gulágban! 1948 tavaszán őrizetbe vétele s megkínzása után sem hajlandó aláírni a koholt jegyzőkönyvet. Egy évvel később Badenben, egy szovjet katonai hadbíróság „A Szovjetunió elleni kémtevékenységéért” – a hírhedt 58. paragrafus néhány pontja alapján – 21. születésnapján golyó általi halálra ítéli. Egy hónap siralomház után a halálos ítéletet 25 évi gályarabságra változtatták.

Megjárta a pokol bugyrait, s néhány száz társával 1955 végén jut haza. Záhonytól ismét lezárják a vagonokat. „Aki megnyikkan, az csak ideiglenesen marad szabadlábon!” – hallja az ordítást.

Csikós Györgyöt 1964-ben levélben értesítette a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma, hogy bűncselekmény hiányában rehabilitálták. Itthon viszont

folytatódtak az állandó zaklatások, míg 1977-ben felszólításra távozni kényszerült az országból. 1989 nyarától gyakorta jön haza, Angyalföldön élő édesanyjához.

1989. december 22-én a térképen eltűnt egy fekete folt, s több évtized véres diktatúra után Románia is belépett Európába. A román népfelkelés, a Securitate vérengzése, a közelmúlt eseményei is méltán fokozzák Csikós György újabb könyvének megjelenését, mely emberközelből mutatja be a diktátor személyes belső környezetét védő titkos mechanizmusát.

A történelem véres fintora: a Kondukátor, a „Kárpátok géniusza” abban is másolni próbálta a nagy generalisszimuszt, hogy parancsára elkülönített elnöki, főtitkári védelmet hoztak létre. Megszervezték az elnöki gárdát, majd a különlegesen kiképzett védőalakulatot, amelynek kizárólag Ceausescu védelme volt a feladata Romániában és külföldön.

A Securitatén belül a különleges kommandóegységeknek valóságos földalatti „pókrendszert” építettek ki a fővárosban.

Ám hiába volt a titkos „védőlánc”, a Kondukátor rendszerét elsöpörte a népharag.A Hatos – ha túlélte személyes megpróbáltatásait –, hetvenvalahány évesen élhet a

Szovjetunióban.A volt titkos testőr megrendítő monológját azzal nyújtjuk át, hogy tanulságait vonja le

maga az olvasó.1990. április

A kiadó

TALÁLKOZÁSUNK

A cella ajtaja dörrenve csapódott, felriadtam álmodozásomból. Az ajtókeretben egy alacsonynak látszó rab állt, egy pillanatra hunyorogva körbenézett, majd beljebb lépett. Hátam a falnak támasztva a betonpadlón ültem. Második napja voltam e cellában, mert nem álltam fel tiszteletadásra az előttem elhaladó fegyőrnek. Öt nap karcer, hangzott a politikai tiszt határozott ítélete, melynek letöltését azonnal meg kellett kezdeni. Ε „házi” börtönnek nevezett kicsiny épület, mely két méter mélyen volt a földbe építve, hat kicsiny cellából állt. Mindkét oldalon három-három, 1,2x2 m cella volt. Egy 15x15 cm-nél nem nagyobb „ablakfoltocska” volt a felső sarokban. Nyáron a cella kellemesen hűs volt, és egyben megvédte az udvaron röpködő sok milliárd moszkítótól az áldozatokat. Az „ellátás” felváltva egyik nap 30 dkg szárazkenyér, a másikon fél liter forró víz. Télen az ittlét kellemetlenebb, mert a nagy hideg ellen nincs védekezés. Igaz, a cellák fűthetők a folyosóról, de csak akkor fűtik, ha a szolgálatot teljesítő fegyőr nem feledkezik meg róla, és a fűtőanyag rendelkezésére áll.

A falra egy négyzetméter nagyságú prices volt felszerelve. Nappal felhajtották, és kívülről egy vasrúddal rögzítették, hogy ne tudjuk lehajtani. Csak a rúd eltávolítása után, esténként hajtották le, hogy csak éjszakára lehessen elfoglalni. Egész nap csak sétálva vagy a padlón ülve és a falnak támaszkodva lehetett elmélkedni a lélek halhatatlanságán. Magam is állandóan ezt tettem.

Az utóbbi években Norilszkban, s az itteni 0-34-es speciális táborban is többször jutottam arra az elhatározásra, hogy öngyilkosságot követek el, mert semmi értelmét nem láttam már abban, hogy tovább küzdjek az életemért. Ám a terv végrehajtására már nem volt erőm. Gyáva voltam. Féltem az elmúlástól és a némaságtól.

A félelem védekező taktika, vagy talán politikának is nevezhetném, melyet gyakran használt az ember történelme folyamán. Néha eredményes, tehát a magam igazolására azt is mondhatnám, hogy jó politika. A gyávát néha a gyávasága hajszolja bele, hogy tettét elkövesse, de aki fél, az minden tettét százszor is meggondolja tette elkövetése előtt. Én is ezek közé sorolom magam, különösen az utóbbi időben, miután megszabadultam Norilszkból, de nem a pokolból. Ebben a sajnálatos taktikában vagy filozófiában az a rossz, hogy a gyávaság, mint az én esetemben, még félelemmel is párosul.

Életem folyamán gyakran és okkal volt mitől félnem, de gyáva csak itt lettem a pokolnak ebben a sarkában. Most is bénító félelem fogott el, amint az ajtókeretben megjelent valaki; most meg kell vele osztanom kicsiny, sötét cellámat, sőt igen keskeny és kemény fekhelyemet is. Amint becsukódott a belépő idegen mögött a cella vasajtaja, úgy éreztem, bár nem láttam az ajtó előtti sötétben, hogy észrevett ahogyan a földön ültem.

Kérdően és kíváncsian felém nézett, de szótlanok maradtunk.A többi cellában is ketten voltak eddig, csak én voltam egyedül, ezért került az idegen

hozzám. De ki lehet ő?Nem volt ismerős, a zónában sem láttam. Lassan, némán lépett előre, majd helyet foglalt

mellettem. Ruhája rendes, tiszta volt. Az első pillanatban azt gondoltam, hogy a Blatnojok, azaz az orosz ellenzékiek vezető társaságához tartozik. Ennek azonban ellentmondott az, hogy ha ilyen ember lépne a cellába, az azonnal hangosan üdvözölt volna. Ő nem tette, tehát nem tartozik közéjük.

Az együtt töltött első órában nem indult meg közöttünk semmiféle társalgás vagy ismerkedés, ami itt szokás volt. Ő is csak ült némán mellettem, hátát a hideg falnak támasztva. Én sem kezdeményeztem. Néha felálltam, mozogni kezdtem, tettem egy-két lépést az ajtóig és vissza, majd újra elfoglaltam régi helyem.

Nehezen, de eltelt az első nap anélkül, hogy szót váltottunk volna. Este, amikor a priccset robbanásszerű robajjal leengedték, némán egymás mellé feküdtünk. Én a falhoz húzódtam. A

kemény deszka jót tett az egész napi üléstől meggörnyedt hátamnak. Aludtam!

ELSŐ NAP

Ébresztő 6 órakor. Zörögnek. Reggeli! Első teendőnk, a priccsről lelépni, majd felemelni, hogy a rudat, amely a priccset rögzítette, kívülről betolhassa a fegyőr. A reggeli 30 dkg kenyér. Csak keserves kínok között tudtam lenyelni. Kívánta a vizet. Társam nem nyúlt a kenyéradagjáért, az ajtó előtt hagyta, ahogy az őr ledobta. Az első pillanatban azt gondoltam talán éhségsztrájkot tart, de tudtam, itt minden ilyen nemű próbálkozás fölöslegesnek bizonyult. Ha valaki mégis ezzel próbálkozik, az a lágervezető szavait idézve „megdöglik”. Ezt valószínű ő is tudja, mert tudnia kell. Akkor talán nem éhes? Nem bírtam tovább a némaságot és hozzá fordultam.

– Barátom, az éhségsztrájk, ha még nem tudnád, itt semmi eredményét nem hoz, azaz hülyeség, öngyilkosság, magadat teszed tönkre.

– Mindezt tudom barátom. Nem sztrájkolok, csupán nem vagyok éhes, még rövid ideje van részem e tábori vendéglátásból, erőm tartalékai még tartanak.

– Akkor az a tanácsom és jó ha saját érdekedben elfogadod, mert én már évek óta eszem ezt a keserű kenyeret, hogy akár tetszik, akár nem, el kell fogyasztanod. Hosszú út és igen hosszú idő áll előtted, ezért nem szabad erődet és szellemi tartalékaidat eltékozolni.

– Mikor érkeztél? Még nem láttalak a zónában.– Ide a táborba csak egy hete Moszkvából. Hosszabb időt töltöttem a Ljubjankában, ez a

központi börtön. Hallom a kiejtéseden, hogy idegen vagy. Honnan jöttél vagy hoztak?– Nem jöttem, hanem erőszakkal hoztak Európából, Magyarországról.– Mint hadifoglyot? – faggatott tovább.– Jól gondoltad, én a „vagyok” közé számítom magam, mert jóval a háború befejezte után

„kértek fel” a Szovjetunió újjáépítésében való együttműködésre. De te miként kerültél ide? Látom rólad és magad is mondottad, hogy a minap kerültél ide!

– Hogy miként? Nem önként elhiheted, engem is hoztak, mint téged. De, hogy miért az nem érdekes!

– De igen, minden ítéletben van valami érdekes. Itt minden elítélt az 58. § nagy családjához tartozik. Hogy valóban elkövetett vagy meg nem történt esetért van itt valaki, az a továbbiakban senkit nem érdekel. Vádemeléskor mi mindnyájan azt valljuk, hogy ártatlanok vagyunk.

– Ártatlanság – kinek? – kinek valljátok? Én katona voltam. Hogy ez esetben mit jelent az ártatlanság, azt én nem tudom megítélni, és nem is akarom, erre vannak a megfelelő igazságügyi szervek. De, hogy ki a bűnös és ki a gyanúsított, azt mindig az erősebb ítéli meg, és meg is teszi!

– Ez már lehet kiinduló pont, hogy katona voltál. Altiszt, tiszt? – vagy talán csak ismeretlen katona?

– Ez nem helyes megállapítás, hogy a hadsereg tagja voltam – talán igen – talán nem!– Háborús időben nem lehet éles határvonalat húzni, különösen itt, a Szovjetunióban,

hogy ki tartozik katonai parancsnokság alá és ki nem. De most háború utáni békeidő van.– Tehát pontosan meg lehet határozni, hogy mit is jelent „Én a hadsereg tagja voltam”,

vagy „Nem voltam a hadsereg tagja”. Ha nem akarsz róla beszélni, akkor inkább hallgassunk!Hallgattunk.A befejezetlen félmondatok titkoltak valamit. Mögöttük rejtőzött valami, amiről

cellatársam nem akart vagy nem szívesen beszélt.Mi lehet ez itt, a mi világunkban? Milyen lappangó titkok lehetnek még e szerencsétlen

országban, amiről még itt, a rácsok mögött sem mernek beszélni?A csendben igen nehezen múlt az idő. Nem tudtam, hogy van-e kedve ott folytatni, ahol

abbahagyta. Vártam, hogy megunja a hallgatást, és előbb vagy utóbb folytatni fogja. Nem

tudtam, hogy mutassak-e érdeklődést aziránt, amit abbahagyott. Mi lenne az, ami beszédre ingerelné őt? – vagy ne törődjek vele?

Felálltam, mozogni kezdtem. Ő csak ült tovább szótlanul, majd hirtelen ő is felállt, és megindult az oldalamon. Három lépés előre az ajtóig, majd három lépés vissza a falig.

Ahogy felállt és a cella kicsiny ablakán beszűrődő fény megvilágította sápadt arcát, láttam, hogy még fiatal, de idősebb mint én. Harmincöt évesnek néztem. Alacsonyabb is volt. Ruganyosan lépkedett, nem oly megtörten mint én. Már a rövid mozgás is elfárasztott, újra a fal tövébe húzódtam. Ő még tovább járkált. Rövid idő után visszatelepedett mellém. Amint helyet foglalt mellettem, halkan megszólalt:

– Kémkedéssel vádoltak? Az 58. § alapján?– Igen! – válaszoltam röviden.– Akkor azt is elárulod, hogy jogosan vágyjogtalanul kaptál 25 évi kényszermunkát?– Az előbb azt állítottad, hogy mindig az erősebb – jelen esetben még hozzájön a győztes

megtisztelő címe is –, határozza meg egy ún. bűnös vagy részére veszélyesnek ítélt személy eltávolítását, sőt a helyet is, ahová e személyt izolálni akarja.

– Ha jól értettem, ezzel azt akarod mondani, hogy ártatlanul hurcoltak el hazádból! Igaz, nem te vagy az egyetlen áldozat. Szerencsédre te még életben maradtál, de sokan, talán milliók nem kapták meg ezt a lehetőséget, hogy valakit vagy valakiket vádolhassanak.

– Mindez oly régen történt, hogy lassan már azt is elfeledem, mikor és miért ítéltek el.– Sajnállak! A fájdalmakat, az igazságtalanságokat, az áldozatokkal szemben elkövetett

szadizmust soha nem lehet feledni.– Megmondanád barátom, hogyan szólítsalak?– Csak F-289-nek. Nem használhattam a nevem. Csak egy néma szám voltam az utóbbi

években.– Az enyém Z-93. Itt mi mindnyájan egy számmal jelzett akták vagyunk, emberi elismerés

nélkül.– Én nem voltam elítélve, szabadnak éreztem magam, mégis csak egy számjegyként

voltam nyilvántartva a szovjet társadalomban.– KGB-ügynök voltál? Külföldön ezek szerepelnek fedőnévvel vagy számjelöléssel.Kezdtem ideges lenni, volt valami feszítőén érdekes ebben a kérdez-felelek játékban,

amely csak igenből és nemből állt.Tehát csupán egy szám volt, de nem ügynök és nem is rab, találgattam magamban. Akkor

mi lehetett? Nem volt mit tennem, a játékszabályok szerint ismét rá kellett kérdeznem. Féltem azonban, hogy a kérdés után magába zárkózik, és akkor vége minden további felvilágosításnak. De volt valami, ami nem tetszett. Eddig még bárkivel is hozott össze a balsorsom, azok minden rábeszélés nélkül, időtöltés vagy ártatlanságuk meggyőzése végett beszéltek. Hogy érdekes volt-e mondanivalójuk vagy nem, ráértem akkor megítélni, amikor befejezték. De most valami más történt, úgy éreztem, hogy az F-239-es nehéz titkot hordoz magában, és fél róla beszélni.

Biztos voltam abban, hogy jól értelmezem a helyzetet, és most nem szabad őt erőltetnem. Várni kell, hogy magától, minden rábeszélés nélkül kezdje el, de ennek ellentmondott az, hogy igen gyorsan telt az idő.

Egy kis idő elteltével már barátságosabban szólt hozzám:– Edd meg a kenyeret, mert visszaviszik, ha a fegyőr itt találja az ajtó előtt!– Köszönöm, de nem tudom megenni, mert igen szomjas vagyok. Jobb lesz a sarokba

dugni, és holnap vízzel magad is el fogod fogyasztani.– Ahogy gondolod – válaszolt fejét lehajtva.Az ajtón belülre dobott kenyeret felvettem, és az egyik sarokba dobtam, ahol az ajtóból

nem volt látható.– Köszönöm. Nézd, Z-93, az életem nem volt olyan titokzatos, hogy valakinek az

érdeklődésére számot tarthatna. Igaz, az elmúlt években volt valami érdekes, különleges abban, amit átéltem, amely ritkán adódik egy-egy évszázadban.

– F-239 egyre jobban felcsigázod kíváncsiságomat! De ha nem akarsz az életedről beszélni, nem erőszakoskodom, hisz a te titkod. Ellenben gondolj arra, nem lenne-e jobb, ha másokkal is beszélnél a nagy titkodról. Talán megkönnyebbülnél, felszabadulnál e nagy teher alól.

– Ez nem lenne becsületes a részemről, hogy mások számára életveszélyes titkot adjak tovább. Én vagyok az utolsó élő, aki a történtekről elmondhatom az igazságot és a valóságot. Társaim mind-mind meghaltak, hogy ne tudjanak beszélni.

– De te élsz!– Igen, én még élek, de hogy meddig, azt senki nem tudja, én sem! Talán addig, amíg a

KGB nyomomra nem akad. Nekik okuk van, hogy ez a titok soha ne jusson kívülálló idegenek tudomására.

– F-239! Ha valóban ilyen veszélyben forogsz, akkor feltétlenül el kell mondanod, tovább kell adnod, hogy ne tűnjön el történeted az ismeretlenség homályába. Társaid haláláért valakiknek még felelnie kell!

– De ha az események a te tudomásodra jutnak, te is halálra vagy ítélve. Az üldözőim közül senki nem fogja elhinni, hogy nem mondtam el mindent csak azért, hogy tovább add!

Most a hallottakra újra elfogott a gyávaság és a félelem. Ha tényleg ilyen veszélyes az ügy, akkor talán mégis jobb lenne nem meghallgatni, tudomást sem szerezni róla. De ki fogja elhinni, hogy F-239 nem beszélt az eseményekről csak azért, hogy élő tanú maradjon. Akkor ismét benne vagyok a pácban, melybe kíváncsiságom hajtott.

A tábor vezetőségének valószínűleg tudnia kell arról, hogy kivel vagyok a cellában.Miként tudnék még időben egy másik cellába átmenni – futott át az agyamon a gondolat?

Innen kijutni csak a fegyőrrel való magyarázkodás után lehetséges.Hiába törtem a fejem a megoldáson, nem jutottam eredményre. Kilátástalannak ítéltem

további helyzetem. Sétálni kezdtem, hátha valami véghez vihető ötlet jut eszembe, de a félelem megfosztott minden kezdeményezéstől. Mit követhetett el többed magával? Talán politikai gyilkosságokat? Mi lehet az a nagy titok, amely azok részére is életveszélyt jelent, akiknek tudomására jut az eset. Félelmem ellenére is izgatta a fantáziámat a titok. De, hogy vegyem rá a további beszédre? Az elmondott néhány érdekesebb mondat többnek hangzott, semhogy félelmem vagy gyávaságom jelzésére hallgattam volna. Provokálni kezdtem.

– F-239, én már sok életveszélyt megéltem, és amint látod, valamennyit megúsztam. Sőt, 21 évesen egy halálos ítéletet is sikerült megúsznom, így nincs az életben már mitől félnem. Igazad van, senki nem fogja elhinni, hogy nem beszéltél a múltadról, és akkor nekem is követni kell téged az utadon. De előbb szeretném tudni, miért is kell majd osztoznom sorsodban.

– Z-93 figyelmeztetlek! Túl nagy kockázatot vállalsz magadra, ha megismered múltamat. Semmi hasznod nem lesz belőle, csak igen sok kellemetlenséged. Jól gondold meg! Nem is szívesen beszélek róla. Valószínűleg társaim is azért haltak meg a Sztálin halálát követő napokban, hogy senki tudomására ne jussanak a történtek. Talán e piszkos munkát elvégzők is röviddel később követték áldozataikat a halálba.

– Te miként kerülted el a likvidációt? Hogyan sikerült megmenekülnöd?– Talán csak a vak szerencse vagy a sors segített. Nekünk találkoznunk kellett, hogy mégis

maradjon tanú.– F-239! Egyre titokzatosabb vagy! Talányok helyett próbálj egy kissé világosabban

beszélni. Az idő halad, s ha már úgyis benne vagyok az egészben, szeretném részleteiben is megismerni a történteket.

– Nem tudom az idő elegendő lesz-e, hogy mindent részletesen elmondhassak. Valójában hol is kezdjem? Egy-egy érdekes vagy sorsdöntő esemény kimaradása érthetetlenné,

hihetetlenné tenné a történteket. Csak az igazat és a hallottakat szeretném minden kommentár nélkül elmondani. Ehhez igen sok időre lenne szükség. Nem tudom hány nap vagy óra van még hátra az életemből. Mikor jönnek értem a pribékek, hogy az utolsó élő tanút is végleg elnémítsák.

– Beszélj! Hol, milyen ügyben vagy az utolsó tanú?– Az összefüggések megértéséhez több mint tíz évet kell felidéznem. Nehéz lesz, mert

parancsra sok mindent el kellett felednem. Semmire nem volt szabad emlékezni.– Kérlek, F-239, kezd az elején. Talán a családoddal vagy a gyerekkoroddal. Hol születtél,

mikor, kik voltak a szüleid? – és így tovább. Társaidról se feledkezz meg. Nevük fontos lehet a jövő szempontjából.

– Nevek helyett csak számokat tudok említeni, mert társaimmal együtt számként szerepeltünk. Akikkel évekig egy helyen szolgáltam, mindig csak számainkon szólítottuk egymást.

Magamról szólva: a győztes forradalom idején születtem Péterváron. A későbbi Leningrádban. Szüleim a Szentháromság melletti templomban kereszteltek. Apám a forradalom vezetőinek oldalán véres harcokban, szenvedésekben töltötte fiatalságának legszebb éveit. Anyám hívő keresztény volt, apám ateista. Ennek ellenére jól megértették egymást. Anyám okosan tudott alkalmazkodni, szerette férjét, és segítőtársává vált a forradalmi kommunista eszmék terjesztésében. Veszélyes munkája azonban nem akadályozta meg abban, hogy ne feledkezzék meg keresztényi nevelésemről.

– Ez azt jelenti, hogy te nem vagy ateista!– De igen. A nehéz és embertelen eseményekkel teli évek lemosták rólam a keresztényi

mázt és gondolkodást. A hitet is!– Szüleid élnek?– Nem tudom mi történt velük. Apámat 1940-ben letartóztatták. 1953 tavaszán egy rövid

ideig együtt voltam anyámmal.– Meglátogathattad a szüléidet?– Hivatalosan nem. Véletlenül találkoztam anyámmal Leningrádban. Parancsom szerint

jelentéstételre sietnem kellett volna vissza Moszkvába, de ez nem történt meg.– Na folytasd!– A bővizű és feledhetetlen szép Néva partján nevelkedtem. Vaszilevszkij szigeten

laktunk egy csodálatosan szép házban, amelyet nem tett tönkre a forradalom. Otthonunkat a párt vezetői adományozták szüleimnek szolgálataik elismeréseként. A forradalom után apám a Putyilov-gyár élére került igazgatónak. A gyár műszaki ügyeivel foglalkozott. Gyorsan felnőtt beosztásához, lelkiismeretes munkájával mindenki, különösen a politikai vezetők elégedettek voltak.

Ebben az időben anyám csak a nevelésemmel foglalkozott. Iskoláimat kitűnő osztályzattal végeztem. A politikai életben való előrehaladásomnak apám forradalmi múltja nem okozott akadályt. Házunkban a baráti összejöveteleken, politikai eszmecseréken mindig kihangsúlyozta, hogy ő Trockij elkötelezettje. Kirov is gyakran volt vendég nálunk, mint apám régi jó barátja. Ekkor még senki sem gondolta, hogy Trockij barátsága apám számára milyen végzetes lesz. Lenin halála után nem sokkal Sztálin előretörése a hatalom csúcsára megdöbbenést és halálos félelmet okozott nemcsak apámnak, hanem barátainak is.

Heteken át aggasztó rémület tartott mindenkit hatalmában. Még a legbeavatottabbak sem tudták, hogy mi lesz a folytatás. Sztálin személyi győzelme, Trockij eltávolítása a politika színpadáról, száműzése Alma-Atába, majd távozása a Szovjetunióból, hosszú hónapokig sok találgatásra adott okot. Később az események hatására, apám szigorú tanácsára mereven elzárkóztam minden politikai véleménynyilvánítástól, sőt a kötelező politikai szereplésektől is. Apám még évekig megmaradt gyárigazgatónak, de tudtommal soha nem jutott tovább a ranglistán. Figyelemmel kísértem a politikai vezetőkkel szembeni megtorló intézkedéseket, de

velük kapcsolatban nem tettem soha semmiféle nyilvános megjegyzést.1937-ben közvetlenül a Tuhacsevszkij-ügy kirobbanása előtt a hadseregbe jelentkeztem.

Alapos kiképzés után kitűnő katonajelvényt kaptam. A garnizon parancsnokának javaslatára, aki apám régi barátja volt, felvettek a Frunze tiszti akadémiára.

Alacsony termetem sajnos mindig hátrányomra volt, amit állandó erős fizikai gyakorlatokkal próbáltam elfogadhatóvá tenni. Kitűnő tanuló voltam az akadémián is. 1939-ben hívatott az akadémia parancsnoka és megkérdezte: lenne-e kedvem egy magas követelményű speciális iskola elvégzésére Moszkvában. Izgatta a fantáziámat, mik lehetnek azok a különlegesen nagy követelmények, ezért igent mondtam.

Már a következő nap elindultam az akadémiáról a főváros, Moszkva felé. Az állomáson már vártak. Ketten érkeztünk, társam valamelyik távoli garnizonból került ide. Termetünk egyforma volt. Gépkocsival azonnal Moszkva külvárosába vittek. Egy hatalmas, rendezett parkkal körbevett, kitűnő állapotban levő kastélyban helyeztek el. Feltűnt, hogy a szobákban elszállásolt katonák valamennyien hozzám hasonló termetűek voltak.

A kastély másik részében viszont két méter magas grúzok voltak elszállásolva. Másnap reggel a személyi adatok felvételénél számokkal lettünk ellátva. A továbbiakban ez lett a „nevünk”. Én a hatos számot kaptam. Teljesen izolálva voltunk a grúzoktól. Külön volt az étterem is. Gyakorlatok közben sem volt alkalmam velük találkozni, csupán néha a kertben láttam őket.

Megérkezésem után néhány nappal megkezdődött az intenzív tanulás és a kiképzés. Két személlyel egy tanár foglalkozott. Megleptek a szigorú szabályok. Mi tanulók egymással sem tarthattunk személyi kapcsolatot. A számok két helyen voltak felvarrva az egyenruhánkra. Egy a karon, egy a mellen. Csak a látható számokon szólíthattuk egymást.

Ottlétem alatt egyetlen társamat sem sikerült névről megismernem. Ok sem tudhatták az enyémet. Eleinte nevetségesnek tartottam ezt a nagy titokzatosságot, de semmi jel nem mutatott arra, hogy ez előbb-utóbb változni fog, vagy magyarázatot kapunk reá.

– A nagy titokzatosság azt jelentette, hogy valamilyen speciális feladatra lettetek kiszemelve? Később tudomásodra jutott valami a környezetedből?

– Nem sok. Az első hét után hívattak, és a figyelmembe ajánlották: saját érdekemben ne kíváncsiskodjak, ha eredményesen szándékozom az elkezdetteket befejezni. Egyben azt is megkérdezték, hogy érzek-e kedvet folytatni a tanulmányaimat. Ha nem, elhagyhatom azonnal az iskolát, és visszatérhetek csapattestemhez. Nem adtam fel. Gondoltam előbb vagy utóbb megtudom, hogy mi a szándékuk velünk.

– Milyen tantárgyak voltak?– Csak lassan, idejében megtudsz mindent. Én is csak lassan léphettem előre anélkül, hogy

valami világosabb lett volna. A kétéves kiképzés során közölték, az sem lehetetlen, hogy egy idő után a tanulmányok teljes vagy részleges befejeztével visszatérünk csapattestünkhöz. Adva volt a kérdés: akkor miért ez a nagy titokzatosság? Egyelőre nem volt felelet. Megfigyelésem szerint olyanok is tartózkodtak itt, akik már befejezték tanulmányaikat, de vártak valamire. Velük már keveset foglalkoztak, általában csak a lőtéren találkoztunk.

– Lőtéren?– Igen, a tantárgyak közé tartozott a lövészet, de nemcsak a megszokott módon kellett

lőnünk, tehát hosszabb előkészület után, hanem hirtelen, célzás nélkül, kapásból, felbukkanó célokra.

Majd futó lóról, fekve minden alakzatban, ugrás közben fordulva is tudni kellett tüzelni. A találatokat azonnal pontozták. Nekem ismét szerencsém volt, mert a hadseregben is kitűnő voltam a lövészetben.

Állandóan erős fizikai gyakorlatokat végeztünk. Éjjeli riadók számtalanján, sötétben mozgó alakokra kellett lőni. Csak a saját épségünkre kellett vigyázni. Társainkéra nem! Aki valamilyen okból megsérült vagy megsebesült, rossz pontot kapott. Ha életveszélyes volt a

sérülése vagy meghalt, jött helyébe más. Minden idevezényelt személynek egy idegen nyelvet kellett megtanulnia. Én az angolt, mások a németet vagy a franciát választották. Ezután tanárommal napi tizenkét órán át csak angolul beszéltünk. Késő este lovaglás volt, míg hetenként egyszer maszkírozni tanultunk fényképről. A kapott fénykép alapján néha társunkról kellett elkészíteni, majd megfordítva, ő készített rólam maszkírt. Aki az év végére nem ért el megfelelő pontszámot, azt elirányították valahová.

– Maszkírozás fényképről? Ez azt is jelentheti, hogy meg kellett valakinek az arcát változtatni, szerepét átvenni, sőt esetleg alakjában megjelenni?

– Igen, de erre soha nem került sor.– Ez a szokásos hírszerzési, azaz kémkedési feladatra való előkészítés. De e

feltételezésnek ellentmond az, hogy a tantárgyak között nem szerepelt a kötelező titkos értesítési vagy értékelési kódok tanulása.

– Nem Z-93! Ε tanfolyamnak nem az volt a célja, hogy bennünket kémekké, hírszerzőkké vagy elhárítókká képezzenek. Ez eszükbe sem jutott. Sokkal nagyobb cél érdekében lettünk itt néhányan összegyűjtve.

Tudomásom szerint az NKVD-nek és a GRU-nak – a GRU a Szovjetunió kémelhárításának volt a neve – Távol-Keleten is voltak kiképzőtáborai, sőt az európai területen is. Ahol az erre kiszemeltek vagy önkéntesek hosszú kemény és mindenre kiterjedő kiképzésben részesültek. Velük ellentétben, nekünk viszont a hallgatást kellett megtanulnunk. Soha véleményt nem nyilvánítani, s nem kíváncsiskodni. Ugyanakkor különböző eseményekről, amelyeket elmondottak vagy filmen előttünk lejátszottak, néha egy hét eltelte után kellett mondatokkal kiértékelni, a személyeket jellemezni, arcukra emlékezni, pillantásukat értelmezni.

– Mit csináltál szabadidődben?– Nem volt szabadidőnk. Nem hagyhattuk el a kijelölt vagy körbekerített területet.

Senkivel sem tarthattunk kapcsolatot. Senki sem tudhatott hollétünkről.– Szüleid sem tudtak tartózkodási helyedről?– Nem! Anyámmal 1939 után, 1953 elején találkoztam először. Miután befejeztem a

kiképzést és elirányítottak szolgálati helyemre, ismerőseink, rokonaink előtt továbbra is homály fedte tartózkodási helyünket. Az sem lehetetlen, hogy néhányunknak talán halálhírét is közölték hozzátartozóival.

– Ε hosszú idő alatt egyik társad neve sem jutott tudomásodra?– Nem is érdeklődtem utánuk, hisz megkaptam a figyelmeztetést. Ők sem közölték, talán

félelemből, talán kiképzőink parancsára.– Hírek se jutottak hozzátok?– Semmi! A kiképzés alatt nem volt rádiónk, újságot nem is láttam, csak a könyvtárban

lévő angol, francia könyveket olvashattuk, vagy Marx, Engels, Lenin munkáit kaptuk kézbe.– Gyakran jöttek újak, vagy távoztak az ittlévők?– Nem mondhatnám, hogy gyakran. Újak ritkán jöttek, mert, aki nem felelt meg a

követelményeknek, az idő előtt távozott anélkül, hogy észrevettük volna, s jött helyébe más. A 9-es számú társammal mindvégig együtt maradtunk, de az otthoni körülményekről, személyi dolgainkról soha nem beszéltünk. Hogy ki volt a társam név szerint, soha nem tudtam meg.

– Milyen számod volt a szolgálati helyeden?– Amit a tanulmányaim megkezdésekor kaptam: 6-os. Ez végig kísért, mindig csak

hatosnak hívtak.– Nem gondoltál arra, hogy feladod és nem folytatod tovább?– A kiképzés első évében gyakran gondoltam, hogy feladom, mert túl nagy volt a

bennünket körülvevő titokzatosság. A legfőbb okom a visszatérésre egy lány volt Leningrádról, aki nagyon hiányzott. Soha nem tudta meg, hogy mi is történt velem, miért nem

jelentkeztem. De az idő múlásával belenyugodtam. A második év végén a napi követelmények egyszerűsödtek, miután a kiképzéseken magas pontszámot értem el, ezért apró előnyökben is részesültem. Az a tudat, hogy értékelték munkámat, némileg megnyugtatott, és arra gondoltam, hogy ittlétem feljogosít némi eredményre.

– Sajnos barátom ez már a hetedik év, amit itt eltöltöttem, és semmi jel nem mutat arra, hogy a végéhez közelednék – feleltem szomorúan. Én sem tudtam hollétemről hírt adni. Biztos vagyok abban, hogy engem is vár egy lány, hiába!

Ε néhány keserű szó után hosszú hallgatás következett. Lassan beesteledett.A sötét nem zavarta beszélgetésünket. Ám féltem, hogy az esti hangulatban eltérünk a

témától, ezért újra rákérdeztem:– De kiképzőitek bizonyára tudták, hogy milyen feladatra készítenek elő benneteket?– Erről sem vagyok a mai napig meggyőződve. Azt hiszem, két emberen kívül senki sem

tudta a végső célt. A későbbiekben e két ember volt feladatunk végrehajtásának irányítója.– Két személy?– Bár az sem lehetetlen, hogy csak egy, az a tábornok, aki a kiképzőtábor parancsnoka

volt. Talán csak ő tudta, hogy feladatunk szorosan össze van kötve életünkkel. Ma már azt is tudom, hogy onnan senki nem szabadult ki élve, nehogy a titokra fény derüljön.

– Tehát mégis volt, aki tudta, ismerte a célt.– Igen, volt! De ő sem élte túl. Mint már említettem.A sors vak játéka folytán én életben maradtam, de ki tudja meddig? Azt sem tudom, volt-e

személyi nyilvántartás. Ha igen és időben nem lett megsemmisítve, akkor csak idő kérdése, hogy a KGB rám találjon. Az utolsó hónapokban nem tartózkodtam a helyemen. így, akik parancsot kaptak likvidálásunkra, csak 11 személyt találtak. Ha itt felismernek, akkor Z-93, te is áldozattá válsz!

MÁSODIK NAP

Nehezen helyezkedtünk el a priccs szűkre szabott deszkáján, de sikerült. Én ismét a kemény fekvőhely belső részére kerültem, így nem kellett félnem a leeséstől. A falhoz szorultam, hogy társamnak is elegendő hely maradjon. Elkerült az álom.

A zónában kondult a harang, a figyelőtornyokban tartózkodó őrség tagjainak jelezve: felelősség nélkül tüzelhetnek azokra, akik a bekerített területen mozognak. A barakkajtókat is bezárták, külső ajtaját nyitás ellen biztosítva. Minden elcsendesedett.

A zónára nappali fény áradt: a kerítéssel párhuzamosan haladó tiltott sávot reflektorok világították meg. A mi kicsiny ablakunk is fényárban fürdött. Ki segíthetne innen kijutni büntetésem lejárta előtt? Senki! Még néhány nap, és itt hagyom társam, az F-239-et. Letartóztatásom óta éjjelente gyakran kemény priccsemen vagy a hideg betonon szabadulásomról álmodom, de most csak a sötétséget bámultam. F-239 aludt, mintha megbékélt volna elkerülhetetlen sorsával. Volt időm eltűnődni azon: mi lehet az a nagy titok, amiért meg kell halnia? Az ítélet-végrehajtók talán ismerik a titkot? Ha igen, akkor majd ők is sorra kerülnek? Az ő ellenük hozott ítéletet ki fogja végrehajtani? Vagy a láncreakció folytatódik?

Az újkori diktátorok bűntettei, rémségei nyilvánosságra fognak-e valaha derülni? Lesz-e valaki, aki a valóság mellett tesz tanúvallomást? Senki? – akkor semmi elítélendő nem történt. Azt hiszem ez a rákfenéje a pillanatnyi esetnek. Ilyen nagy titok hordozója, mint F-239, ha nem maradhat életben, és meghal, akkor nincs tanú! De ha én végighallgatom?

Még semmi nem ismert előttem, máris lelket nyomorító félelem fogott el, elhiszi-e valaki, ha elmondom? Érdekelnek-e valakit vagy valakiket ezek a történetek? Vagy ne kíváncsiskodjam, és akkor a legnagyobb kínzásokkal sem tudják kivenni belőlem a vallomást, hogy tudomást szereztem valamiről.

A reggel gyorsan közeledett és döntenem kellett, F-239 folytassa-e mondanivalóját – vagy

– ? Nem tudom, tanácstalan vagyok, hogy mit tegyek, miközben a kíváncsiság fúrja az oldalam. De ez nem minden. Mi a biztosíték, hogy igaz, és meg is történt? Miért volt a társai halála elkerülhetetlen? Milyen bíróság ítélkezett felettük? – ha volt egyáltalán bíróság. Vagy a bírók tudtak az előzményekről, részesei voltak az eseményeknek?

Lassan az őrületbe kergettem magam. Sikerült végre elaludni, és csak akkor ébredtem, amikor nyílt az ajtón lévő kicsiny ablak, hogy a napi forró vizet beadják. Áhítatos csöndben fogyasztottuk el e mennyei italt. Amint a forró vizet megittam, s az égette a torkomat, rögtön jobb lett a hangulatom. Leültem közvetlenül F-239 mellé. Rövid idő elteltével felálltam, és ellenőriztem, hogy van-e fegyőr a folyosón. Ha nincs, akkor folytatódhat az F-239 monológja. Szemben ültem vele, hogy egyetlen szót se veszítsek, ne értsek félre semmit.

– Z-93! Azon gondolkodom: jól teszem-e, ha mégis tudomásodra hozom a történteket? Ha azonban neked is az a meggyőződésed, hogy te, mint külföldi nem tűnhetsz el nyomtalanul, akkor úgy érzem, kötelességem mindent pontosan elmondani, hogy a ti szabad világotok is tudomást szerezzen róla.

– Ez az utolsó mondatod elűzi a félelmem és a rettegésem. Meggyőződésem, hogy minden, ami ebben a pokolban történt, egyszer a szabad világ tudomására kell hozni. ígérem neked, hogy ezért mindent el fogok követni. Tehát ott hagytad abba...

– Emlékszem! Katonai szolgálatom előtt – apám tanácsára – ritkán foglalkoztam politikával. Mint fiatalembernek igen rossz emlékeim voltak az akkori politikai eseményekről. Kirovót 1934-ben irodájában egy Nyikolaj nevű fiatal kommunista megölte. Trockij azonnal Sztálint gyanúsította, hogy az ő közvetlen utasítására követték el a gyilkosságot. Az állambiztonsági szervek szigorú intézkedéseket léptettek életbe. Később tudtam meg, ez a gyilkosság egy nagyszabású és véres tisztogatási akcióra szóló jeladás volt a párt soraiban. Politikai bizottsági tagok, tábornokok, magas rangú tisztek, parasztok, a civil lakosság százezrei kerültek kivégzőosztagok elé, vagy tűntek el Szibéria hómezőin.

Először, közvetlenül a gyilkosság után, Kirov testőreit, mint együttműködőket likvidálták. Egy héttel később Sztálin terrorellenes törvényt léptetett életbe, amely a rendőrség és a titkosszolgálat tagjai előtt megnyitotta az ajtókat. Elképzelhetetlen terror szabadult el a városokban és a falvakban. Elég volt a gyanú, valakinek a rosszindulata, és a titkosrendőrség máris jelen volt a helybéli ítélet végrehajtására. Azt hiszem, újkori történelmünknek kevés olyan kegyetlen, embertelen, gátlás nélküli parancsvégrehajtója volt, mint Nyikolaj Jezsov, akit 1939. április 10-én váltott le hivatalából Berija. Jezsov nemcsak a politikai színpadról tűnt el, az életből is. Sztálin bosszúja nem ismert határokat. A letartóztatottak között voltak Lenin közvetlen munkatársai is: Pjatakov, Radek, és csaknem húsz, régi forradalmi harcokban részt vett személy. A nyilvános bírósági tárgyalásokon a vádlottak mindnyájan elismerték, hogy Trockijjal együtt olyan szervezetben vettek részt, amely a békés Szovjetunió ellen irányult. Bevallották azt is, hogy Trockij államellenes tevékenységéről is tudomásuk volt. Igyekeztek egymást túllicitálni a beismerő vallomásokban, ennek ellenére valamennyiüket halálra ítélték, s az ítéletet rövid időn belül végre is hajtották.

Sztálin bosszúhadjáratának újabb állomása: 1937. június 11-én kezdődött a Szovjetunió történelmének talán legnagyobb, legpiszkosabb bírósági színjátéka, a Tuhacsevszkij marsall és társai ellen lefolytatott hazaárulási per. Ε véres színjátékban nemcsak katonák, mint: Jakir, Eidemann, Feldmann, Putna, Kork mind-mind régi kipróbált kommunista forradalmár, hanem tudósok, közgazdászok, történészek, kutatók színe-java került a puskacsövek elé.

Sztálin szisztematikusan őrölte és számolta fel a régi orosz értelmiséget.A tárgyaláson a vezető bíró Vaszilij Ulrich, az államügyész Andrej Visinszkij volt.– Te is jelen voltál a tárgyaláson?– Igen. Akkor magam is helyeseltem a bíróság szigorú, mondhatnám kegyetlen ítéletét.

De nem ismertem a valóságot. A lakosság sem volt tájékozottabb. Minden vádlott beismerte bűnösségét az ellene felhozott vádpontokban. Kegyelemért könyörögtek. A bíró és az ügyész

előre tudta, hogy nem lesz kegyelem. A KB-tagoknak nem is volt tárgyalásuk, minden hivatalos értesítés nélkül végeztek velük.

– A tárgyalások nyilvánosak voltak?– Csak részben. Amikor az ügyész a vádlottak bűnösségét hangoztatva a „bizonyítékokat”

sorolta, akkor mindig tömve volt a tárgyalóterem. Az ítélethirdetéskor még az utcán is felszereltek hangszórókat. A vádlottak mellett a családtagokra is súlyos ítélet várt, közülük is sokan eltűntek örökre. Ebben az időben mindenki hazudott, mindenki mindenkinek a farkasa lett, hogy életét valamilyen módon mentse.

– Mi történt Lenin feleségével?– Abban az időben még a hadseregben szolgáltam. Az újságok nem sokkal előbb hírül

adták, hogy Lenin felesége, Krupszkqja asszony beteg. Röviddel később már a temetése napját hozták nyilvánosságra. 1939. február 27-én Moszkvában temették el. Tudomásom szerint a 70. születésnapja előtt halt meg.

– Természetes vagy erőszakos halállal?– Ezt nem tudom, a halál okára a mai napig nem derült fény.– Az ismert politikai személyiségek halálhírét minden esetben közölték az újságok?– Igen, bár sohasem indokolták meg a halál okát, csak annyit jelentettek be, hogy az

elhalálozott állami temetésben részesül. Sajnos, a híres tábornok, Blücher sem kerülhette el csúfos sorsát. Az újságok 1938. augusztus 18-án hírül adták, hogy a Távol-Kelet hőse Moszkvába érkezett, de arról nem adtak közleményt, hogy azonnal le is tartóztatták, majd 1938. november 9-én bírósági tárgyalás nélkül kivégezték.

– Említetted, hogy e perek idején még a Vörös Hadsereg katonája voltál. Milyen kialakult véleményed volt az akkor történtekről?

– Még a véres bírósági ítéletek sem tudtak meggyőzni arról, hogy a rendszer vagy a politika vezetői rosszak, mert kiirtották a Szovjetunió ellenségeit, és ezzel akarták bizonyítani, hogy ők a nép életének jobbrafordulását, változását kívánják meggyorsítani. Igen jól tálalták, indokolták az eseményeket, egyben okait is, hogy a történtekért csak a vádlottak a felelősek. Ezt különben a vádlottak is beismerték, hogy a haladás megtorpanásáért, a politikai válságért is ők a felelősek. A lakosság ellátásának problémáit, hiányosságait mind-mind az ő számlájukra írták. A nép megnyugvással vette tudomásul, hogy az ország ellenségei elnyerték méltó büntetésüket, a továbbiakban telve lesznek az üzletek, minden sorban állás nélkül hozzájut az élelemhez.

– Sztálin kegyetlen hidegvérrel leszámolt az ellenfeleivel.– Én őt, akkor és még hosszú ideig az események után az évszázad legnagyobb

forradalmárának és államférfiénak tartottam. Csodáltam őt! Ez a minden kritika nélküli csodálat akkor a szovjet fiatalság nagy részére jellemző volt. Ez érthető is volt, mert megszabadultak a paraszti sorból, iskolába járhattak és városban lakhattak emberi körülmények között. Sztálin eleinte gyakran megjelent az egyszerű gyári munkások között, beszélt velük, kezet szoríthattak az állam vezetőjével, sőt néha még a véleményüket is kikérte.

– A speciális kiképzés befejezése után hogyan alakult a sorsod?– Egy ideig minden napra volt valami program, csak a lövészetre kellett rendszeresen

menni, ahol a találatokat ugyanúgy pontozták, mint korábban. 1941 márciusában hívattak, és tudtomra adták, hogy elérkezett az a nap, mikor megkezdhetem szolgálatomat a részemre meghatározott helyen. Minden különösebb ceremónia nélkül szedtem össze dolgaimat, majd másnap reggel Moszkvába vittek.

– Említették, hogy hova visznek?– Nem! Menet közben, amint közeledtünk a Kremlhez, kezdtem gyanítani, de semmi

biztosat nem tudtam. A Kreml őrsége továbbengedett az ellenőrzés után. Egy lépcső lejárata előtt álltunk meg, ahol már egy ezredes várt. Kísérőm megjegyzés nélkül lépett ki a gépkocsiból, jelentkezett az ezredes előtt, majd utána engem is bemutatott. Jelentkezésem

után az ezredes intett, hogy csomagjaimmal együtt kövessem őt az épület alagsorába. Lementünk, majd sokáig haladtunk tovább.

Hosszú gyaloglás után megálltunk egy ajtó előtt, majd hozzám fordult Nyikolqj Vlasszik, ekkor még csak ezredes volt. Évekkel később lett tábornok a többezer tagot számláló testőrség névleges parancsnoka. Nem sokat beszélt, a legfontosabbra figyelmeztetett.

– Már az is érdekes volt, hogy ez a párbeszéd nem hivatalos helyiségben, hanem az ajtók előtt, tanúk nélkül történt.

– Rövid volt, de sokatmondó. Semmit nem látni, nem hallani, nem tudni, a kiadott parancsot viszont, bármi is legyen az, gondolkodás nélkül kell teljesíteni, ha szépen dekorálva és egészségesen szándékozom csapattestemhez visszatérni.

– Ez valóban rövid és lényegre törő felvilágosítás a jövőre. Azt nem említette, hogy e szolgálatból mikor térhetsz vissza elindulási helyedre?

– Nem! Erről sem akkor, sem a későbbiekben nem beszélt senki. Amint elhangzottak figyelmeztető szavai, kopogott, és kinyílt egy vastag páncélozott ajtó. Beléptünk! Már vártak. Rácsokkal elkerített helyiségbe léptünk. Nem szólt, csak intett egy ott várakozó, velem hasonló korú és termetű egyenruhás, rangjelzés nélküli katonának. Amint ránéztem, megragadta a figyelmem, hogy kabátjának szabása pontosan megegyezett Sztálinéval. Karján a 8-as számot láttam. Ő is intett, hogy kövessem. Gömbvasból készült rácsos ajtón egy nagyobb raktárhelyiségbe jutottunk. Itt azonnal megkaptam az egyenruhámat. Pontosan ugyanolyan kabátot, nadrágot, csizmát, mint társam és Sztálin hordott. Mintha rám szabták volna.

Kézbe vettem dolgaimat, a 8-as újra intett, hogy kövessem. Mindez egyetlen szó nélkül játszódott le.

Elhagytuk a raktárhelyiséget, és egy folyosón továbbhaladva, szépen berendezett, hatalmas terembe értünk. Ez volt a társalgó és a tartózkodó. A falon könyvespolcok és egy hatalmas hangszóró. Kényelmes fotelek, székek, fényes asztalok. Nem álltunk meg, továbbmentünk. A teremből újabb folyosó nyílt, mely az étkezőteremben végződött. Itt mindenkinek állandó ülőhelye volt, így ellenőrizték, hogy a szolgálaton kívüliek jelen vannak-e. A 8-as innen továbbkísért a szobámba.

Mindenkinek saját hálószobája volt. Berendezése egyszerű: katonai ágy, fali könyvespolc, mosdó és himbálódzó lámpa a plafonon. Az ajtó mögött egy aránylag nagy terjedelmű szekrény állt. Mielőtt valamit kérdezhettem volna, a 8-as megszólalt:

– Mindent megtudsz ebéd után. Most menjünk ebédelni. Nem szabad elkésni.Ε kurta megjegyzések után éreztem, hogy jövendőbeli bajtársam nincs valami nagy

felvilágosító kedvében. Követtem. Visszatértünk az ebédlőbe, ahol néhányan egyforma uniformisban csendben, szótlanul ültek a hosszú és megterített asztal körül. Szembetűnő volt, hogy mindnyájunknak szám van a karján, fekete hajúak, alacsony termetűek. Csöndben folyt le az ebéd. Az egyszerű katonai koszt valamivel bővebb volt, mint kint a csapatoknál. Az ebéd végeztével társaim csöndben távoztak. Azonnal láttam, igen szigorú lehet a fegyelem, mert a jelenlévők egymással sem voltak beszédesek.

A látottak aggodalmat keltettek bennem, nem számítottam arra, hogy ilyen néma társaságba kerülök. A 8-as számot viselő társam délután újra foglalkozni kezdett velem. A szobámban próbáltam tőle minél több információt kapni, de megelőzött és kérés nélkül folytatta: mi itt Sztálin elvtárs életére vagyunk hivatottak vigyázni. Egyszerűen az ő testőrei vagyunk. Miközben beszélt, az ajtót szélesre tárva megjegyezte: elvtárs, az ajtót csak akkor csukhatod be, ha egyedül vagy a szobában! Vigyázz, ezt ne feledd! Ha valamelyik társunk vendéged lesz, nyitva kell hagynod az ajtót. Ha nem vagy szolgálatban, a napi híreket a tartózkodóban hallgasd meg, ne itt a szobádban. Itt csak zenét tanácsos hallgatni. Hogy miért? – időben meg fogod tudni. Minden étkezéskor, ha szolgálaton kívül is vagy, akkor is meg kell jelenned. Ha beteg vagy, még egy fejfájást is azonnal jelentened kell. Élelmiszert nem

tarthatsz a szobádban. Ha szükségesnek ítéled meg, naponta cserélheted egyenruhádat vagy alsóneműdet. A szolgálatban úgy kell megjelenned, mintha parádéra készülnél. Egy héttel előre tudni fogod a szolgálati beosztásod, ezzel kapcsolatban senkitől nem kell felvilágosítást kérned. A szolgálat megkezdése előtt jelentkezned kell Sztálin elvtárs titkárságvezetője, Poszkrjobisev elvtársnál. Csak az ő engedélyével foglalhatod el a szolgálati helyed.

– A szabadidőmben mivel lehet foglalkozni? – kérdeztem.– Itt nincs szabadidő, mindig szolgálatban vagyunk. A szolgálaton kívüli időben

felkeresheted a könyvtárat és a mozit az alagsorban. A kantinban mindent megkaphatsz, amire szükséged van.

Mindennel el vagyunk látva, de vodkát csak mértékkel igyál, mert ha részegségen kapnak, eltávolítanak innen. Ezen kívül felkeresheted a lőtermet is. Különben minden héten kétszer, a kötelező lőgyakorlaton ellenőrzik a teljesítményedet.

– A szolgálati idő?– A szolgálati idő általában 10-12 óra. Különben addig tart, míg le nem váltanak, attól

függően, hogy hol lesz a szolgálati helyed. Külső személlyel nem tarthatsz semmiféle kapcsolatot. Az a tanácsom, soha senkitől ne kérdezz semmit. Bármire választ vársz, engem kérdezz meg, elég régen itt vagyok, hogy minden kérdésedre válaszolni tudjak.

– Van szolgálatmentes nap? – kérdeztem.– Elvben minden tizedik napon. Ez azonban ritkán adódik, de ha mégis, akkor sem

hagyhatod el az épületet. Nyáron gyakran megtörténik, hogy a szolgálaton kívüliek sétálni mennek a Kreml környékére, mindig kísérővel.

– Mikor térhetünk vissza csapattestünkhöz?– Ezt nem tudom, erre ne is gondolj. Itt mindenünk megvan, semmire nincs gondunk. Én

már ötödik éve vagyok itt, őszintén szólva, nem is vágyódom sehova. Biztos vagyok abban, hogy elhelyezésünkkor nem fogunk csalódni.

– Hozzátartozóid meglátogathatnak?– Sajnos nem. Levelezni is csak postafiókszámon keresztül lehet. Arra vigyázz, hogy mit

írsz, mert erősen cenzúrázzák. Ha a levélben Poszkrjobisev elvtársnak valami nem tetszik, az egész eltűnik a szemétkosárban.

– Szabadság?– Csak leváltás vagy elhelyezés esetén.– A társakkal való kapcsolat?– Normális elvtársi kapcsolat. Minden politikai előadáson – ha nem vagy szolgálatban –

kötelező a megjelenés. Ezekről az előadásokról néha beszámolót is kell írni, s a legjobbat fel is olvassák a társaid előtt. Az ilyen előadásokon általában tájékoztatást kapunk a kinti helyzetről. A kézhez kapható újságokból is informálódhatunk. Igaz, az újságok néha egy héttel a megjelenésük után kerülnek hozzánk, de nekünk még akkor is elég frissek. Képezheted magad politikailag, ha van kedved, mert Marx, Engels és Lenin elvtárs művei teljes kiadásban mindnyájunk rendelkezésére állnak. Sztálin elvtárs művei is megtalálhatók, de állandóan kézben vannak. Ez minden, ha még valamire szükséged van, itt vagyok melletted a 8-as szobában.

– Hát igen, Z-93, büszkeség töltött el, de gondolhatod, a hallottakra egy kissé el is keseredtem. Mit vártam, nem tudom, csak pillanatokkal előbb tudtam biztosat, hogy hová is kerültem. Sok kérdésem megválaszolatlan maradt, fel sem mertem tenni. Tehát Sztálin különleges testőrségéhez kerültem. Őszintén szólva, nem vállaltam volna, ha a szolgálati helyek között választhatok. A jelek azt mutatták, hogy nem játék, ami itt folyik a falak között. Hogy fogom megszokni, ötlött fel bennem a kérdés. Napi 10-12 órai szolgálat – még hallani is rossz. Nem láttam fegyvereket sem, vagy fegyverek nélkül lesz a szolgálat? Akkor miért van szükség lőgyakorlatokra? Az egyenruha – felelet volt a maszkírozás megtanulására.

Végigdőltem az ágyon és azon gondolkodtam, nem lenne-e jobb, ha most azonnal kérném

az áthelyezésem.– Én azt hiszem F-239, ha te akkor áthelyezésedet kéred, nem találkoztunk volna ebben a

cellában. Soha nem kerültél volna vissza az egységedhez. Az volt az egyetlen ésszerű elhatározás, hogy maradtál!

– Ezt tettem! A 8-as által elmondottakban figyelmeztetés is volt, hogy innen a közeljövőben nincs visszaút.

– F-239, valóban érdekes, amit eddig elmondtál. Csak azt nem értem, mire volt ez a nagy titkolódzás? Hisz mindenki tudta, és ez természetes is, hogy államférfiak, politikusok, sőt magánemberek is tartanak testőrséget!

– Igazad van, Z-93, de erről a testőrségről igen kevesen tudtak. Még azok sem, akik mindennapos vendégek vagy hivatalosak voltak Sztálin szobájába. Akik ott, a közelében az életére vigyáztak, sok titoknak jutottak a tudomására. Olyan titkok is a testőrség tudomására juthattak, amelyek egyesek számára kellemetlenek lehetnek, ha azok valamikor nagy nyilvánosságot kapnának.

– Arra nem gondoltál, F-239, ha Sztálin nagy megbecsülésnek örvendett az ország polgárainak körében, akkor miért volt szükség ilyen fokozott biztonsági intézkedésekre és egyben ilyen szokatlan nagy titkolódzásra.

– Ez a gondolat akkor még nem merült fel bennem. Túl friss volt minden velem történt esemény, és bíztam abban, hogy előbb, vagy utóbb mindenre kielégítő magyarázatot kapok.

Az első időben azt sem tartottam kizártnak, hogy ezekről a túlzott biztonsági intézkedésekről talán maga Sztálin sem tudott. Arra soha nem gondoltam: mindezt ő szervezte meg és kívánta, hogy ezek a biztonsági intézkedések minden pillanatban ütőképesek legyenek. A már korábban ittlévő társaim és közöttem – a későbbiekben ez tudomásomra jutott – minden tekintetben igen nagy volt a különbség. Én egy nagyvárosból, míg a többiek egytől egyig faluról vagy eldugott távoli kolhozból kerültek ide. így érthető volt, hogy a kiadott utasítások vagy parancsok szószerint kerültek értelmezésre vagy végrehajtásra.

Ezek az ide helyezett személyek soha nem gondolkodtak a parancsok mibenlétén vagy helyes értelmezésén. Ezért is érthető, ha ebben az időben ők voltak a legmegbízhatóbbak. Talán a 8-as volt az egyetlen, aki az itt töltött évek alatt már csiszolódott, képezte magát, és egy olyan szellemi szintre emelkedett, hogy analizálni tudta az akkori politikai eseményeket. Ez hozott össze bennünket, és alakult ki közöttünk mások részéről nem látható barátság.

– A 8-as feljebbvalód volt?– Nem. Itt csak egyetlen parancsnok volt, Nyikolaj Vlasszik ezredes. De őt is kívülállónak

tekintettük.– Számotokra ő volt az élet és a halál ura?– Így is mondhatnám, mert amit mondott vagy tett, az minden esetben

megmásíthatatlannak tűnt. Ki is használta a hatalmát azzal a megjegyzéssel: minden „Sztálin biztonsága érdekében történik”. Később megtudtam, hogy Sztálin nem is tudott, vagy legalábbis nem is akart tudni sok mindenről.

Sztálinnak fantasztikus memóriája volt. Évekre visszamenőleg mindenre és mindenkire emlékezett. Mindenki a megfelelő helyen volt emlékeiben. Bosszúja elől senki nem menekülhetett, bármilyen posztot is foglalt el a politikai porondon.

– Szerinted Sztálin miről nem tudott vagy nem tudhatott?– Például, megszűntünk mint ember létezni, csak számként szerepeltünk.– Azt gondolod, ő nem tudott erről, vagy nélküle lett bevezetve? Miért gondolod, hogy ez

a számozás nem az ő személyes parancsára történt? Én fel sem tudom tételezni, hogy ebben a félelemre épített rendszerben valaki is saját szakállára tett vagy tehetett valamit. Mindenki úgy véli: semmiről nem tudni, csak parancsra cselekedni. Minden elképzelés, parancs csak a hatalmi piramis tetejéről hangozhatott el, amit, bárki is volt az illető, gondolkodás nélkül végrehajtott. Utána úgy érezte, hogy őt semmiféle felelősség nem terheli a történtekért. Nézd

az igazság bajnokait, a bírókat, akik a tárgyalások előtt utasításokban kapták a kihirdetendő ítéletet. Sztálin tudta, a körülötte álló gépemberek gombnyomásra cselekednek, s ha elvégezték a kiadott parancsot, meg kell őket semmisíteni. És, hogy ez történt, azt az elmondásod is bizonyítja. Biztos vagyok abban, hogy rólatok csak azok tudhattak, akik veletek foglalkoztak. Más nem is tudhatott létezésetekről, nem maradhatott tanú vagy élő személy, erről személyesen Sztálin gondoskodott.

– Talán igazad van, Z-93. De elhiheted, nem érdekem valótlant állítani, hisz sem károm, sem hasznom nincs belőle. Csak a valóságot adom tudtodra, ha továbbra is érdekelnek a történtek.

– Természetesen minden érdekel. Folytasd!– Az érkezésemet követő nap, 8-as számú társam szolgálatba ment, így nehezen telt az

idő. Mozgásszabadságom csak az ebédlőig és vissza, a szobámig tartott. Délután benéztem a könyvtárba, ahol a marxista klasszikusok mellett a kartotékokon Dosztojevszkij és Gorkij egyik-másik munkája állt, és néhány részemre ismeretlen író könyve között is válogathattam. De a polcokon a keresett kötetek egyikét sem találtam. A kantint is becserkésztem, de senki nem tartózkodott a helyiségben.

A barátságos teremben az asztalokon sakktáblák, különböző társasjátékok voltak. Számtalan vodkás és számomra ismeretlen szeszes italok üvegjei tarkították a polcot. A lezárt szekrényekben ismeretlen gyümölcsök, csomagolt sütemények és csokoládék halmaza volt látható. Ezzel a felfedezéssel el is múlt a nap.

Másnap reggel felkerestem a lőtermet. Néhányan a társaim közül már a lőpadok előtt álltak. Senki sem csodálkozott azon, hogy én, akkor még ismeretlen, bejöttem és körbenéztem. Mindenki tudta, hogy idegen nem lehetek, csak újonnan érkezett. Hárman lőttek célba, míg néhányan a találatokat figyelték. Amint a közelükbe értem, az egyik mosolyogva nyújtotta felém a revolvert, és intett, hogy próbáljam meg. Nem sokat gondolkodtam, a fegyvert megtöltöttem, és a hat töltényt a céltáblán lévő tízesbe lőttem.

A távolság kb. 50 m volt. Ezt látván, sokan elmosolyodtak, hogy ez csak a véletlen műve volt. Válaszként újra töltöttem, és 6 közül ötöt a tízesbe, egyet a kilencesbe lőttem. Ezután a jelenlévők arcán láttam az elismerést, majd hangos tetszésnyilvánítás közben hagyták el a termet. Én is távoztam. A vacsoránál tapasztaltam, már többen is tudtak lőtermi bemutatkozásomról.

– Úgy veszem ki a szavaidból, bár nem mondtad, mintha egy aránylag kellemes börtönbe kerültél volna, ahol minden szóra, mozdulatra ajánlatos volt vigyázni. Egyre jobban érdekel az elbeszélésed. Gondolom, még sok meglepetésben volt részed.

– A meglepetések még várattak magukra. Ma már a távolból valóban úgy tűnik: mindnyájan egy olyan börtönben tartottunk szolgálatot: ahol magunk is foglyok voltunk. S – büntetésünk – letelte után a szabadság helyett mindenkit eltüntettek nyomtalanul.

– Hogy teltek a szabadnapjaid?– Amint említettem, minden tizedik nap volt szabad. Ha találtunk 3-4 személyt, akinek

kedve volt sétálni, akkor egy ismeretlen tiszt felügyeletében némán körbejárhattuk a Píremi tereit. Egy-két órai séta után visszatértünk a rács mögé, és lementünk a kantinba. Semmiért nem kellett fizetni. Hónapokkal később tudtam meg, hogy az itt szolgálatot teljesítők mindnyájan testőrfőhadnagyi zsoldot kapnak. Igaz, ezt azonnal letétbe is helyezték valahol, de amint valaki valamilyen oknál fogva távozott, kézbe adták – legalábbis ezt mondták. Erre azonban nincs bizonyítékom, hogy ezt a pénzt valakinek folyósították volna. Az esték igen nehezen teltek.

Nagyon egyedül éreztem magam. Azt nem mondhatom, hogy féltem, de az itteni helyzetem mind nagyobb gondot okozott. Abban bíztam, hogy majd csak találok valamilyen megoldást, hogy egészségben elkerüljek innen. Az idő múlásával viszont egyre erősebb lett az a meggyőződésem, hogy innen nincs visszaút, la valaki mégis távozott, az nem

gyönyörködhetett többé a napsugárban.– Talán bizonyítékaid vannak arra, hogy az eltávozót likvidálták?– Erre nincs bizonyítékom, ez csak a meggyőződésem.– Tehát az első napok benyomásai lehangolóak voltak.– így van! A 8-as számú társam figyelmeztetett: a továbbiakban csak a szolgálattal vagy a

napi elfoglaltsággal kapcsolatban tegyek fel kérdéseket. Ekkor még nem tudtuk, csak másnap, hogy a 8-as engem fog váltani: azaz egy helyen leszünk szolgálatban.

Ittlétem harmadik napján kaptam kézbe a szolgálati beosztást. A parancs szerint az első szolgálatom másnap, reggel hat órakor kezdődött, és este 18 óráig tartott. De, hogy hol és miképp, arra nem kaptam választ. Fél hatkor kellett jelentkezni Vlasszik ezredesnél, lent az épület alagsorában, egy eddig általam nem ismert hatalmas teremben. Itt ismerkedtem meg Poszkrjobisev elvtárssal, a Sztálin-titkárság vezetőjével is. Már az első találkozáskor láttam, hogy e két ember, mint hatalmi megosztottság nélküli vetélytársak álltak szemben egymással. Vlasszik a jól szabott bőrcsizmámat nézte meg, hogy elég tiszta és fényes-e.

Még az ingem nyakát is megnézte belülről, hogy tiszta-e, majd felkért, hogy mindent rakjak ki a zsebemből. Dohányozni tilos volt a szolgálati helyen, még zsebkendőt sem vihettem magammal. Valószínű minden társamnál így jártak el, ezt csak gondolom, mert mindnyájunkkal egyenként foglalkozott. Semmit nem vihettünk magunkkal a szolgálati helyre.

– Miért volt ilyen szigorú az előírás – félelemből?– Valami oknak kellett lennie, de hogy mi volt az, nem tudom. Az ellenőrzés után kézbe

adott egy géppisztolyt, majd egy revolvert és utasított, ellenőrizzem, töltve van-e. Ezután együtt indultunk el a szolgálati helyem felé.

– Azt tudod, hogy a szolgálati helyetek a Kremlnek melyik részén volt?– Fogalmam sincs. Igaz, ezen nem is gondolkodtam. Amint elindultunk, ő elöl, én a háta

mögött. A folyosó igen sötét és hosszú volt, amerre haladtunk. Teljesen elvesztettem tájékozódási képességem, annyit kavarogtunk. Egyik folyosóból ki, a másikba be. Hogy e hosszú sétára szükség volt-e, azt nem tudom, de a továbbiakban is minden esetben megtettük. Bár az sem lehetetlen, hogy csak megtévesztés vagy szükséges biztonsági séta volt. Végül egy alig észrevehető, falba süllyesztett, vastag páncélajtó előtt álltunk meg. Kulcsot vett elő és beléptünk, majd újra zárta az ajtót. Egy keskeny csigalépcsőn mentünk fel az emeletre, ahol újabb ajtó várt, ' és utána kiléptünk egy széles, vastag szőnyeggel borított márvány lépcsőházba. A falakat festmények borították. Azt nem tudtam megállapítani, hogy eredetiek vagy csak reprodukciók voltak. Néhol gobelin lógott.

A lépcsőfordulókban falba süllyesztett helyeken szobrok álltak. Hatalmas csillárok világították meg az egész lépcsőházat. Elhatároztam, legközelebb jobban körbenézek, mert most az utat is figyeltem. Kellemes illat fogadott, és egész utunkon csönd honolt. Az emeletek fordulóiban egy-egy bajtársam állt, fegyverrel a kezében, hangtalanul. Érdekesnek tűnt, mert ablakot sehol nem láttam.

Megfogott a látvány. A szemet gyönyörködtető fehér faragott márványkorlát, mint a hó világított az erős villanyfényben. Szerettem volna ujjaimmal végigsimogatni a fehér márványból készült számtalan levelet, ágakat és a közöttük nyíló rózsákat, ágaikon álló madarakat. Csodálatos munkát végzett a készítője, de nem kisebbet a tervező sem. Közben némán haladtunk célunk felé. Az ezredes egyetlenegyszer sem fordult hátra, tudta, ha lemaradok, soha nem jutok ki innen.

A harmadik emeleten álltunk meg. Az ezredes megfordult, a szemembe nézett, és újra megismételte a már többször is hangoztatott parancsot:

– Elvtárs, bármilyen parancsot kapsz Sztálin elvtárstól, azt gondolkodás nélkül teljesítened kell!

– Igenis, értettem, ezredes elvtárs. Bármilyen parancsot kapok Sztálin elvtárstól, azonnal

és gondolkodás nélkül teljesíteni fogom! De ő még folytatta.– Az őrhelyedet elvtárs, csak szükségleteid elvégzésére hagyhatod el. A WC a szolgálati

hely mellett, egy kicsiny helyiségben van.Az ebéd elfogyasztására le fognak váltani, ha van váltótársad. A vacsorát mindig a

szolgálat befejeztével kapod meg.– Igenis értettem, ezredes elvtárs! – feleltem előírásszerűen, megismételve a hallottakat.

Ebédre igen ritkán váltottak le, csak akkor, ha Sztálin nem tartózkodott a helyiségben.Folytatva az első szolgálat megkezdését: a lépcsőházban sehol nem volt látható ajtó. Egy

hatalmas, falon lógó gobelin előtt álltunk meg ismét. Az ezredes félrehúzta a gobelint, és halkan a mögötte lévő ajtón bekopogott. Az ajtót csak belülről lehetett nyitni. Meglepetésemre az ajtón a 8-as lépett ki. Tehát igaz volt a hír, hogy őt váltom. De miért nem említette? Válasz nélkül is tudtam a feleletet –, mert ő sem tudta.

– Fantasztikusnak hangzanak az elmondottak -szóltam közbe.– Már az első, szolgálatban eltöltött hét után az volt az érzésem, hogy csak egy személy

tudta, mi is fog a következő pillanatban történni. Ez a személy Sztálin volt. Mindenkire kiterjedt a figyelme. A személyét körbevevő misztikumot, titokzatosságot is előre megtervezett módon, ő tartotta fenn. Közben a kilépő 8-as halkan előírásszerűen jelentette, hogy a szolgálat alatt semmi különös nem történt. Egyben mint váltótársának, azt is tudomásomra hozta, hogy pillanatnyilag Sztálin elvtárs nem tartózkodik a helyiségben. Beléptem és magam mögött becsuktam az ajtót. Ők azonnal távoztak. Belül, az ajtón egy nagy biztonsági zár volt, melyet csak belülről lehetett nyitni.

Az ajtó itt is páncélból készült, kívülről váratlan vagy ismeretlen személy nem léphetett be. Az úgynevezett őrhely kicsiny, alig volt másfél négyzetméter. A helyiség egyik sarkát egy nagy szekrény takarta el, ennek közepén egy vitrin volt, ezen keresztül láthattam be a helyiségbe. Az őrhelyemről Sztálin engedélye nélkül nem tudtam a helyiségbe bejutni. Később már tapasztaltam, hogy Sztálin dolgozószobájába csak akkor léphettem be, ha ő nyitotta az ajtót.

Sztálin elvtárs szobája körülbelül tizenöt méter hosszú és hat-hét méter széles lehetett. A terem közepét egy három méter széles és négy méter hosszú asztal foglalta el. Ez volt Sztálin elvtárs egyik dolgozó– és fogadószobája. A falakon térképek és festmények lógtak. A helyiség néhány sarkában itt is szobrok álltak. Az asztal mögött, egészen a falnál, egy ágy állt letakarva. Az asztalon több telefon, az egyik piros színű volt. A helyiséget erős villanyfény világította meg, csupán az a sarok maradt sötétben, ahol a szekrény mögött én tartózkodtam. A bent ülő szolgálatos azonban a teremben lévők minden mozdulatát figyelemmel kísérhette. Az előttem lévő vitrin valószínűleg golyóvédő üveggel volt biztosítva. A belül lévő asztalkán egy rejtett lámpa volt, ha világított, az ajtóhoz kellett lépni, mert Sztálin hívatott. Az őrhelyemen minden szó hallható volt, ami a helyiségben elhangzott.

– Szinte hihetetlen, F-239, hogy ti tanúi lehettetek minden olyan beszélgetésnek, amely a történelem lapjaira tartozik. Csak bennetek bízott?

– Ez nem bizalom kérdése volt. Ő tudta előre, hogy ezeket a titkokat nem vihetjük magunkkal, soha senkinek nem tudjuk elmondani. Látom, kezded megérteni, miért kellett társaimnak meghalni.

– Igazad van – helyeseltem –, lassan már világos számomra az ok.– Őrhelyemen – az első napon látottakat folytatva – ajtót nem láttam, ahol azok lépnének

be, akiket hívatott. A helyiségben síri csönd uralkodott. Mozdulatlanul ültem a helyemen és vártam. A pillanat varázsa erősen igénybe vette idegeimet. A fáradtság ellenére az izgalom egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Minek lehetne nevezni, hogy lehetőségem van a világ egyik leghíresebb és legismertebb államférfiával személyesen találkozni, sőt szót váltani vele. Erre nem számítottam.

A csizma szorította a lábam, de nem mertem mozdulni attól való félelmemben: hogy a

mozgás hallható. Az előttem lévő üveg, amelyhez arcom hozzátapadt, forró leheletemtől bepárásodott. Szomjas lettem, felálltam, hogy közben a WC-t is megnézzem közelebbről. Az ajtó nem volt zárva, nesztelenül nyílt. Mögötte függöny lógott, hogy az esetleges kiszűrődő fényt felfogja. A kicsiny fehér helyiségben a kézmosó előtt tükör, mellette pohár. Eloltottam a szomjam, és gyorsan visszaléptem helyemre. Egyedül voltam, nem történt semmi. Nehezen érzékeltem az idő múlását, minthogy órát sem hozhattam magammal. Elnyomott a fáradtság. Hirtelen az egyik telefon csörögni kezdett – sokáig csörgött, de senki nem jelentkezett. Abbamaradt a csörgés, újra csönd. Egy kis idő elteltével a telefon újra megszólalt.

Magam elé meredtem, közben nem vettem észre, hogy valahonnan valaki belépett a szobába – Sztálin volt. Szemtől szemben láttam őt, néhány méterre a helyemtől. Fölemelte a telefont, valamit beszélt, majd újra letette, és előttem felvillant a lámpa. Egy kis akcentussal megszólalt Sztálin.

– Elvtárs, mennyi ideje, hogy megszólalt a telefon?Száraz lett a torkom, nem tudtam azonnal válaszolni. Hozzám szólt a világ egyik

leghíresebb embere, Sztálin. Lassan tudtam csak kiszakadni a pillanat varázsa alól és válaszolni. Igen, Sztálin elvtárs, csörgött a telefon.

– Azt kérdeztem, elvtárs – válaszolta türelmetlenül –, hogy hányszor és mikor.– Az első csörgés alig pár perce volt, Sztálin elvtárs.– Hányas a számod, elvtárs?– Hatos, Sztálin elvtárs! – feleltem az üveg mögött állva.– Új vagy, ha jól gondolom!– Igen, Sztálin elvtárs, ez az első szolgálatom.– Ha észreveszem, hogy a szolgálatban alszol vagy aludtál, hadbíróság elé kerülsz!

Értetted?– Igenis, Sztálin elvtárs – feleltem újra kiszáradt torokkal.– Hatos! Halljad a következő parancsot! Távollétemben bárki lépne be a szobába, azonnal

megsemmisíted! Különben, ha nem vagyok itt, mindig nyitva hagyom az ajtódat.– Értettem, Sztálin elvtárs! Ha valaki az ön távollétében a szobába lép, felszólítás nélkül

használom fegyverem!– Még ha tábornoki egyenruhában vannak az illetők, akkor sem kérdezel semmit, hanem

tüzelsz!– Igenis értettem, Sztálin elvtárs!– Ezt azért kell így tenned – kezdte magyarázni –, mert e helyiségben igen titkos iratok

vannak. Ezeknek nem szabad kémek vagy hazaárulók kezébe kerülniük!– Igenis értettem, Sztálin elvtárs!Az első hónapokban még nem tudtam, hogy e helyiségben valójában semmiféle iratokat

nem tartottak: azokat másutt archiválták.Az első nagy meglepetés akkor ért, amikor felismertem: a teremben elhangzó minden

beszélgetés számomra is tisztán hallható. Szinte dermedt borzongással figyeltem, amikor például a legmegbízhatóbbnak tartott Nyikolaj Kuznyecov tengerészügyi miniszterrel vagy a titkosszolgálat vezetőjével beszélgetett Sztálin igen kényes dolgokról. Szinte megbabonázott csodálattal bámultam Sztálint: nemcsak minden szavát hallottam, de a beszélgetések közbeni gesztikulációit, reakcióit is jól megfigyelhettem rejtekemből. Ez az élmény eleinte valami különösen feszült idegállapotot okozott.

Az első szolgálatban eltöltött nap minden esemény nélkül telt el. Már késő éjjel volt, amikor a 8-as leváltott. Nyugtalanul aludtam. Mivel néha hárman is váltottuk egymást ezen a helyen, soha nem tudtam meg, miért csak másnap éjjel került rám újra a sor. Az éjjeli és nappali szolgálat semmiben nem különbözött egymástól. Sztálin általában hajnalig dolgozott. Másnap, késő délelőtt jelent meg újra a dolgozószobában, hogy fogadjon valakit.

Már egy hónapja voltam Sztálin közvetlen közelében, miközben különösebb említésre

méltó esemény nem történt. Lassan mindenkit megismertem Sztálin környezetéből. Számos jelből már többnyire azt is kikövetkeztettem, hogy Sztálin a vendégei közül kiket kedvel, kiket lát szívesen és kiket nem. Őrhelyem közelében, egy nagy páncélajtó mögött, hatalmas rádió– és telefonközpont működött, amely Sztálin és a hadsereg között tartott állandó kapcsolatot. Ez a részleg már nem a mi hatáskörünkbe tartozott. Ott a grúzokból szervezett speciális testőrség teljesített szolgálatot.

Mindeközben az is tudomásomra jutott, hogy a Poszkrjobisev vezette Sztálin-titkárságról csak egy, egyszemélyes lifttel lehet feljutni Sztálin dolgozószobájába. Ezen a liften érkeztek egyenként azok a személyek, akiket Sztálin valamilyen okból magához hívatott. A liftbe való belépés előtt – bárki is volt az illető –, ugyanúgy megmotozták őket, mint bármelyikünket, a szolgálat megkezdése előtt. A titkárságról nyílt egy tárgyalóterem, ahol egy időben éjjel-nappal megtalálható volt Vasziljevszkij tábornok. Itt volt tulajdonképpen a hadsereg főhadiszállása. Ε tárgyalóteremből is csak a liften keresztül lehetett átjönni hozzánk.

1941. június 21-én korán reggel Vasziljeszkij tábornok idegesen lépett ki a liftből, egy távirattal a kezében. A dolgozószobába lépve, várakozva megállt az asztal előtt: Sztálin előbb vagy utóbb figyelmet szentel neki. Többször is meghajolt, jelezve, hogy igen fontos ügyben érkezett.

Sztálin végül felnézett rá, jelezve, hogy beszélhet. Vasziljevszkij megtörölte izzadó homlokát, majd egy kissé hadarva kezdte el mondandóját, de Sztálin közbevágott:

– Érthetően mondja az elvtárs, mit is akar nekem ilyen korai időben jelenteni?– Sztálin elvtárs, távirat érkezett a nyugati hadseregcsoporttól, ahová az éjszaka egy német

tiszt átszökött. Kihallgatásakor elmondta: holnap hajnalra általános támadást rendeltek el Berlinből, a nyugati határainknál felsorakozott német hadseregnek! Küszöbön az agresszió!

– Ne is folytassa, rémeket lát! Elvtárs, hogyan lehet ilyen provokációnak bedőlni! Baráti szerződésünk van a német kormánnyal, s ezt nem fogják megszegni. Ők is tisztában vannak egy ilyen veszélyes kaland következményeivel. Zsukov tegnap ugyanezzel a rémhírrel jelentkezett: Tokióból az egyik informátora, Richard Sorge jelentette, hogy Hitler közölte a japán kormánnyal a holnapi támadás megkezdését, mert Moszkvában akar az idén telelni. Dekonosov követnek azonnal parancsba adtam, hogy Sorgétól megbízhatatlan, provokatív híreiért vonják meg a védelmet. Ezt a német provokátort pedig azonnal lőjék agyon, és az ügy befejezést nyert.

– Sztálin elvtárs! Biztonságunk érdekében se adjak ki riadóparancsot a nyugati határon lévő hadseregeink parancsnokainak?

– Nem, semmi esetre sem! Az a parancsom és ezt azonnal adják ki írásban, hogy nem lőni a német csapatokra, nem lőni, még ha provokálnak is!

Semmi ehhez hasonló hírrel ne zavarjanak! Pihenni akarok, Kuncsevóba utazom. (Itt volt Sztálin egyik dácsája).

Vasziljevszkij minden megjegyzés nélkül távozott. Sztálin hosszú ideig nézett utána, majd jelezte, hogy velem akar beszélni. Ez már nem az első eset volt, hogy velem szót váltott. Két héttel előbb, egy délután, jelzésére kinyílt a szobám ajtaja, s amint kiléptem, magához intett. Arra kért, egy cédulára írjam le a nevem. Leírtam és átadtam neki. Hosszú ideig nézte, majd visszaadta. Ez után – ki tudja, miért? – többször odarendelt íróasztalához. Vele szemben állva érdeklődött, mivel foglalkozom szabadidőmben? Helyeslően vette tudomásul, hogy a marxizmus klasszikusait tanulmányozom. Ε percekben Sztálin valóban ember volt és nem államférfi. Ekkor még nem tudtam, nem is állíthattam róla, hogy véreskezű zsarnok.

Keveset beszélt, inkább hallgatott. Különösen a mi helyzetünk, a speciális testőrségre vonatkozó véleményem érdekelte.

– És te mit feleltél?– Természetesen megpróbáltam a legjobbakat mondani. Mit is felelhettem volna!

Vlasszikkal kapcsolatban is tett fel kérdést, de erre nem tudtam kielégítő választ adni. Minden

érdekelte. Különösen a régi csapattestemnél történtek nyerték meg a tetszését, az esztelen fegyelem hallatára csak hümmögött. Biztos vagyok abban, hogy nem minden ok nélkül tette fel e kérdéseket.

– Ezt mire alapozod?– A válaszokat elraktározta emlékezetében.Egyre jobban csodáltam őt, gondolom így voltak társaim is. Személyében volt valami

varázslatos, amit csak a közelében éreztem. Ennek okát soha nem tudtam magamnak megmagyarázni. Gyakran érdeklődött ellátásunkról, a városi közbiztonságról, a polgárok hangulatáról. Sajnos ezekről igen keveset mondhattam. Hallgatás közben megtömte pipáját, majd újra reám tekintett. Véletlenül vettem észre, hogy bal kezével valami nem volt rendben, mert minden esetben úgy használta, mintha nyomorék lett volna. Szerencsére nem vette észre felfedezésemet. Valami emberfeletti volt a tekintetében. Nehéz volt feltételezni, hogy ez az ember, aki élet és halál ura a Szovjetunióban, kegyetlen, hidegvérű, szadista gyilkos is tud lenni. Egyetlen mozdulatára, hangulatváltozására, aláírására százezrek mentek gyerekestől Szibéria őserdeibe elpusztulni.

Csak igen ritkán láttam nevetni vagy mosolyogni. Mégis ő volt nekem a legszentebb bálvány a földön az élők között.

Már éjjel lehetett, mikor a gépkocsijáért telefonált. Mielőtt visszaindultam volna őrhelyemre, hozzám fordult és megjegyezte: nem ellenezné, ha éjszaka itt, a helyiségben lévő ágyán aludnék. Ne csukjam be őrhelyem ajtaját, bár senki nem fog zavarni, ellenben váltásra foglaljam el, újra a helyem. Megígértem! Szerencsére nem foglaltam el az ágyát.

Már hajnalodott, helyemen ülve, az elmúlt órák eseményein gondolkodtam. Zajra riadtam. A liftből némán Vasziljevszkij és Molotov lépett ki. Fegyveremhez kaptam. Mit tegyek? A parancs úgy szólt, ha Sztálin nincs a helyiségben – de ez a két elvtárs nem kém és nem is hazaáruló!

Vajon mi lesz Sztálin reakciója, ha megtudja, hogy nem teljesítettem a parancsát? Megálltak az asztal előtt és hangosan tanácskozni kezdtek, mit is tegyenek. Úgy vettem ki szavaikból, nem hittek a földszinten szolgálatot teljesítőnek, hogy Sztálin nem tartózkodik az épületben. Csalódásukat hangos káromkodásban fejezték ki. Egymást hibáztatták, hogy nem voltak elég előrelá-tóak, óvatosak és ezért jutottak ide. Az okot még mindig nem tudtam. Végül abban állapodtak meg, hogy Sztálinnal közölni kell a történteket. De melyikőjük legyen az ?

Végül Vasziljevszkij vette fel a telefonkagylót, s Sztálin azonnal jelentkezett.Vasziljevszkij telefonkagylóval a kezében meghajlott, s alig hallhatóan jelentette – Sztálin

elvtárs, elnézést a zavarásért, de a németek egész Kievig bombázzák városainkat. A nyugati határainkon állomásozó hadseregeink parancsnokaitól és a Tokióból tegnap kapott hír igaznak bizonyult. 240 német hadosztály kezdte el a támadást. Tanácsosnak látnám, ha Sztálin elvtárs írásbeli utasítására azonnali általános mozgósítást rendelhetnék el. Molotov elvtárssal együtt arra kérem Sztálin elvtársat, térjen vissza a Kremlbe és vegye át az ország védelmének irányítását.

Hogy mit válaszolt Sztálin nem tudom, csak a reakcióját láttam Vasziljevszkij arcán. A válasz egyikőjüknek sem tetszett, mert káromkodva hagyták el a helyiséget.

Életünk e nagy horderejű események hatására sem változott.Mindennap ugyanúgy elláttuk a szolgálatot, bár Sztálin egyelőre nem jelentkezett. A

hadsereg mozgósítására csak június 22-én került sor, természetesen Sztálin utólagos parancsára. Június 22-én, az esti órákban, ebédlőnkben újabb hangszórókat szereltek fel, ezeken keresztül tájékozódhattunk.

Június 23-án ismét szolgálatban voltam. A vezér íróasztalánál Timosenkó tábornok foglalta el Sztálin székét, anélkül hogy tudott volna jelenlétemről.

Molotov állandóan mellette tartózkodott. Ezekben a kritikus napokban, míg Sztálin távol

volt, úgy láttam Timosenkó olyan hatalommal bírt, hogy mindent megtehetett volna. Molotov volt az egyetlen, aki Sztálin hadvezetői tudományában és a győzelemben biztos volt. Délután Vasziljevszkij összetörten lépett a terembe és zokogva ismételte:

– Timosenkó elvtárs, a Vörös Hadsereg fut a német páncélosok elől. Nem tudjuk a fasiszta támadást feltartóztatni. A légierő zöme még a földön megsemmisült. Ki tudna tanácsot adni miként állítsuk meg az agresszorokat?!

Zsukov minden megjegyzés nélkül kezeit tördelte, hátuk mögött topogott. Timosenkó próbálta a jelenlévőket nyugtatni:

– Nyugalom elvtársak! Zsukov idegesen közbevágott:– Elvtársak, hol van Sztálin? Itt lenne a helye, hol tartózkodik?Timosenkó azonnal válaszolt. Ő tudja, hogy Molotov alkalmas időben mindent Sztálin

tudomására fog hozni, s akkor az el nem hangzottakért is felelni kell:– Elvtársak, Sztálin elvtárs tudja, hogy miért hallgat, vagy már az ellentámadás tervein

dolgozik. Ő nem hagyja cserben az országot, benne bízhatunk.Zsukov nem válaszolt a hallottakra, hanem átment a rádiós szobába.Nálunk lent az ebédlőben tanácstalanság uralkodott. Vlasszik együtt volt Sztálinnal

Kuncsevóban. Sztálin titkárságának vezetője Poszkrjobisev sem volt sehol található. Végül mindnyájan úgy határoztunk, bármi is történik, a szolgálatot tovább kell folytatni.

– F-239, én azt hiszem az események gyors fordulata megdöbbentették Sztálint. Nem tudta, hogy mit is tegyen. Nem volt katonai zseni, a stratégiához nem sokat értett. Most nem halálos ítéletekre, tízezrek deportálására kellett nevét odabiggyeszteni, hanem sokkal nagyobb feladatokkal kellett volna szembenéznie. Úgy érezhette, most ő a vádlott, mert nem hitt a kapott híreknek. A katonai szakértők zömét értelmetlenül kiirtotta, nem volt kitől tanácsot kérni. De abban biztos vagyok, az események ilyen szerencsétlen fordulatára is megtalálta a bűnbakot.

– Igazad van. Z-93, mert megtalálta, de egy kis idő elmúltával.– Ha akkor lett volna egy kis gerinc az életben maradt tábornokokban, gondoltak volna a

jövőre, biztos másként alakul a Szovjetunió élete, az egész történelem.– Hogy érted ezt? Félreállításával?– Mi másként? Nem volt senkinek merészsége a múltra gondolni, és abból bátorságot

kölcsönözni?Féltek ezek az úgynevezett tábornokok, pedig ők tudták, hogy a németek támadásának

miért nem tudtak ellenállni!– Lehet, hogy igazad van Z-93! Akkor mindenki tanácstalanul állt, félt parancsot adni.

Egy félresikerült parancs az életébe kerülhetett.– Senki nem merte kiáltani, hogy le a tiránnal! Tábornokai nem tudták kihasználni adott

előnyüket ezekben a napokban. Gyávák voltak, míg Sztálin újra erős, okos, számító és igen kegyetlen lett. Megérdemelték, ami reájuk várt.

– Június 24-én vagy 25-én újra megjelent Sztálin. Nem lehetett ráismerni. Sápadt, összetört, igen öreg ember benyomását keltette. Úgy láttam napok óta nem aludt. Tanácstalanul foglalta el újra helyét az asztal mögött. Mindenkit kiküldött a teremből, csak Molotov maradt mellette. Az a gondolat is felvetődött bennem, hogy e néhány napra azért volt szüksége, mert új stratégiáját magányában akarta kidolgozni. Volt valami, ami erre mutatott. Telefonon azonnal magához rendelte Beriját, aki ekkor a belügyi tárcát vezette. Mintha várta volna a hívást, hihetetlen gyorsan meg is jelent. Hajlongva állt az asztal előtt:

– Berija elvtárs – szólt Sztálin. Holnap reggelre gyorsan kivitelezhető tervet kérek, egy speciális elhárító, nagy katonai egység létrehozására. Ennek az alakulatnak minden hozzánk átdobott spiont, szabotőrt az állambiztonság érdekében idejében meg kell semmisítenie! Embereinek mindenhol, a fronton, generálok mellett jelen kell lenniük. Senki nem csinálhat hibát, mert a fejével játszik, maga is Berija elvtárs.

– Ezután Molotovhoz fordult – mit gondol, kik tudnák a fasiszta agresszorokat megállítani?

Molotov elérkezettnek látta az időt, hogy eddig nem értékelt, megkopott tekintélyét növelje. Nyájas szavakkal válaszolt a kérdésre.

– Sztálin elvtárs, azt gondolom megvannak a megfelelő és megbízható elvtársak, akik ha lehetőséget kapnak, megállítják a németeket, és visszafoglalják az elrabolt területeket.

– Nevüket akarom hallani, Molotov elvtárs! Molotov Berijára nézett, mintha azt mondaná a szemével: „látod ez vagyok én! Emlékezz, kiket fogok említeni!”

– Zsukov elvtárs, Kulik marsall, Sapozsnyikov, náluk senki jobban nem ismeri a modern hadvezetést!

Sztálin a falra tekintett, majd Molotovhoz fordulva.– Nem bánom, azonnal indulhatnak a frontra. És ki az, aki hátrálásával területet adott az

ellenségnek?Berija azonnal válaszolt:– Dimitrij Pavlov hadseregtábornok.– A spanyolországi hős? – húzta fel szemöldökét Sztálin.– Igen, Sztálin elvtárs! – felelte Berija.– Berendelni az egész parancsnokságot. Mennyi a repülőkben elszenvedett veszteség?– Eddig 800 repülőgép elvesztését jelentették – válaszolt Molotov.Közben bejött Vasziljevszkij tábornok. Sztálin hirtelen hozzá fordult:– Jó, hogy itt van Vasziljevszkij elvtárs. Az összes fronton lévő hadseregparancsnoknak

azonnal írásban hozzák tudomására: a mai nappal átveszem a Honvédelmi Bizottság vezetését, vele együtt a Legfelsőbb Hadvezetői parancsnokságot. Semmi nem történhet tudtom és engedélyem nélkül. Molotov elvtárs a helyettesem. A bizottság tagjai: Vorosilov, Berija és Molotov elvtársak. Mindenkinek meg kell szabni feladatát a haza védelmében.

Amikor F-239, azaz 6-os mindezt sorban elmondotta, nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: honnan tudja ilyen pontosan a dátumokat és a neveket? Ő azonnal válaszolt:

– Korábban nem tudtam, hogy ez a kapcsolat, amely Sztálin és közöttem kialakult, hová is fog vezetni.

Magam sem számítottam, hogy a mikrofon nyitva marad, és fültanúja leszek a párbeszédeknek. Még ma sem tudom, miért történt mindez?

– Talán biztonsági intézkedés volt. Mindent hallanotok kellett, hogy még időben Sztálin védelmére kelhessetek!

– Minden valószínűség szerint. Bár abban sem vagyok biztos, hogy csak én voltam az egyetlen, aki az események szem– és fültanúja lehettem. A 8-as számú testőrtársam soha nem említette, hogy valamiről is tudomása van. így az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy csak én kerültem ebbe a szerencsés vagy szerencsétlen helyzetbe.

Hogy miképp őriztem meg emlékeimben? Már az első napokban törtem a fejem, mert semmiféle jegyzetet, papírt nem tarthattunk magunknál.

Szerencsémre a véletlen segített. Mint már említettem, a szabadidőmet a könyvtárban töltöttem. Azzal a meglepő kéréssel fordultam Vlasszik ezredeshez, hogy engedélyezze jegyzetek készítését a könyvtárban Marx–, Engels–, sőt újabban megjelent néhány Sztálin-kiadásról. Legnagyobb meglepetésemre azonnal engedélyezte. Fölhívta a könyvtáros figyelmét, hogy legyen segítségemre, minden olyan könyvet bocsásson a rendelkezésemre, amely tanulmányaimhoz szükséges. Gyakran érdeklődött, hogy miképp haladok. Egyszer meg is mutattam neki jegyzeteimet. Megdicsért, majd megjegyezte: nevemet, nem fogja elfeledni – alkalmas időben és helyen megemlíti.

Így biztos voltam abban, hogy nyugodtan dolgozhatom, jegyzeteimet a napi eseményekkel kibővítettem. Szolgálatom alatt történteket pontosan leírtam, és csak akkor semmisítettem meg valamennyit, amikor pontosan és részletesen emlékeztem reájuk. Jegyzeteim alapján

néha hónapokkal korábban történteket is ellenőrizhettem emlékeimben. Ha tévedtem felidézésükben, a jegyzet segített. Az évek múlásával egyre könnyebb lett mindenre emlékeznem, mert Sztálin környezetében úgyszólván mindenkit megismertem, csak az eseményeket kellett név nélkül emlékeimben tárolnom.

Mivel bajtársaim ritkán cserélődtek, megszoktuk egymást anélkül, hogy baráti kapcsolat kifejlődhetett volna. Mindenki magának élt, vigyázva minden kiejtett szóra, minden félreérthető mozdulatra. A politikai előadások gyakran csak az én hozzászólásommal múltak el.

Hogy a többiek mivel töltötték napjaikat, fogalmam sem volt.– Mi történt volna, ha valaki megtalálja jegyzeteidet?– Azt hiszem semmi, mert nehezen tudták volna kisilabizálni, hogy mit is tartalmaznak a

félszavak vagy értelmetlen mondatok. Ez esetben talán sikerül bizonyítanom, hogy ezek értelmes rövidített mondatok. Ha valaki mégis gyanúsnak találja a jegyzeteket, azonnal ólmot kapok a fejembe.

– Ha jól értettem, amit itt most elmondasz, az már történelem.– Pontosan Z-93! Ezért tüntette el társaimat Beri-ja, és bizonyára nekem is megvoltak

számlálva a napjaim.– Talán mégsem! De folytasd, mert gyorsan megy az idő, mindent szeretnék hallani.– Sztálin kuncsevói dácsájából visszatérve, e naptól alig hagyta el a szobáját. Éjjel-nappal

az asztala mögött ült. Gyakran heves vitákat hallottam a jelenlévők között, de ő csak hallgatva pipázott. A vita végén kérdően feléje fordultak, várva Sztálin válaszát. Gyakran csak annyit fűzött a témához: „az elvtársak jól gondolják meg, mit is akarnak tenni. Ha lehet, többször is gondolják végig mondanivalójukat vagy terveiket.” Ezzel gyakran be is fejeződött a diskurzus.

Július 3-án Sztálin még nem érkezett meg, mikor Vlasszik kíséretében a rádiósok az asztalára mikrofonokat szereltek fel. Már mindenki elhagyta a helyiséget, mikor Sztálin belépett.

Azonnal íróasztala mögé ült, papírlapokat húzott elő zubbonyából, és olvasni kezdte a polgárokhoz intézett felhívását. Meglepetésemre mindenkit testvéreimnek, barátaimnak szólított, segítségüket kérve a haza megmentéséhez. Mindent megígért egy győzedelmes háború befejezése után. A kérés egyben parancs is volt, amely felszólított, mindenki kötelességévé tette a védelmet. Parancsba adta, hogy mindent felégetni az ellenség előtt, építsenek barikádokat Moszkvában. A partizánmozgalom megindítására is adott utasítást. Mindenkit 17-től 60-éves korig a barikádokra hívott. A felhívás eredményét mi természetesen nem tudtuk megállapítani. A szép szavakkal tűzdelt ígéreteket másnap Berijához intézett statáriális bíróságok felállítására szóló írásos utasítása követte, gyorsított ítéletek hozatalára. Egyben minden bírót utasított a halálos ítéletek kimondására. Senkire és semmire nem lehettek elnézéssel, semmiféle mentőkörülményt nem vehettek figyelembe. Ezek után úgy éreztem, hogy elszabadult a pokol Moszkvában. Biztos voltam abban, hogy a bírói karból sokan visszaélnek a kapott paranccsal, a reájuk ruházott hatalommal.

Július 19-én Sztálin leváltotta Timosenkót a hadügyminisztérium éléről, és ő vette át annak vezetését. Talán egy héttel később Vlasszik irányításával lázas nyüzsgést láttam a teremben. A bútorok egy részét kicserélték. Arra gondoltam, talán vendégeket várnak. Ez azért is volt érdekes, mert eddig még soha senki kedvéért nem tettek kivételt. Sztálin vendégeinek, bárki is volt az, mindig az asztala előtt állva jelenthetett a vezérnek.

Előbb azonban rendkívüli ügy zavarta meg a vendégfogadás előkészületeit.A liftből kilépve Zsdanov, Kaganovics és Molotov érkezett a dolgozószobába. Az

általánosan megszokott tiszteletadás nélkül álltak a diktátor íróasztala elé. Zsdanov sápadt arccal egy jelentést tett Sztálin elé. Ő olvasni kezdte anélkül, hogy arcán bármiféle reakció látható lett volna. Molotovhoz fordult:

– Molotov elvtárs honnan jött ez a távmondat?– Belorussziából – Sztálin elvtárs.– Miben érint ez engem, elvtársak?– Sztálin elvtárs, a fia...– Azt olvastam, Molotov elvtárs. De, mit akarnak mondani? Nem értem ezt a sietséget,

amikor sokkal fontosabb dolgaink is vannak. Ez az ügy különben nem is reám, hanem az illetékes frontparancsnokra tartozik. Aki megadta magát, az áruló! Kérem ilyen ügyben a jövőben ne zavarjanak! A fiam katonatiszt, tudnia kell kötelességét hadifogságba esés esetekor. Folytatni akarom a munkámat. Az elvtársak is térjenek vissza hivatali helyiségeikbe. Azonnal küldjék hozzám Berija elvtársat. Az NKVD vezetője rövid idő múltán megjelent a fogadóteremnek is beillő dolgozószobában.

Érdeklődő pillantással állt meg az asztal előtt.Sztálin hosszan nézett reá, majd intett neki, hogy üljön le az egyik odakészített székbe.

Berija egy kissé meghajlottan továbbra is állva maradt. Sztálin egy kis papírlapot húzott maga elé, írt reá valamit, majd ismét Berijához fordult:

– Berija elvtárs, ahogy én a németeket ismerem, a fiamtól fontos katonai titkokat akarnak majd kikényszeríteni. Ha ez megtörténik – erről bizonyára megfelelő híreket kapunk –, a feleségét azonnal le kell tartóztatni.

– De Sztálin elvtárs! Nem korai még ez az intézkedés? – kérdezte lehajtott fejjel.– Nem a véleményét kértem, hanem egy parancs végrehajtását. Ha erre képtelen, adja át a

helyét értelmesebb személynek.– Értettem a parancsot, Sztálin elvtárs.– Akkor hajtsa végre!Berija sűrű hajlongások közepette távozott. Amint a későbbiekben a tudomásomra jutott,

letartóztatták Jakov Dzsugasvili főhadnagy feleségét.Néhány nappal később választ kaptam a terem nagy átrendezésére. Harry Lloyd

személyében, amerikai vendég érkezett. Sztálin igen barátságosan fogadta, korábbi szokásaitól eltérően, elébe ment egész az ajtóig. Az asztala elé készített székig kísérte, sőt segített neki leülni. Majd elkacagtam magam ezen az udvariassági gesztusán. Egy tolmács jött a kíséretében. Pár perc késéssel Sztálin tolmácsa is megjelent. Rövid párbeszéd következett, amelyben megállapodtak, hogy az amerikai segélyprogramról még aznap délután részletes tárgyalást kezdenek a szakértők bevonásával. Az amerikai vendég ezután azonnal távozott.

Sztálin hosszú ideig állt az asztala mögött, maga elé meredve. Arca igen ritkán látott mosolyra derült.

Azonnal hívatta Molotovot, aki a páncélosok gyártásáért, Malenkovot, aki a repülőgyártásért és Beriját, aki a lőfegyverek gyártásáért volt felelős.

Megérkeztük után anélkül, hogy reájuk pillantott volna halkan megszólalt:– Elvtársak, este tárgyalás lesz az amerikai fél által részünkre bocsátandó

segélyprogramról. Készítsenek elő minden szükséges iratot, amelyben igényeinket előterjesztjük. Szám szerint hány páncélosra, repülőgépre, nehézfegyverre, hozzávaló munícióra van szükségünk. Mindent pontosan, Vozsnyeszenszkij és Mikoján elvtársakat értesítsék, ők is pontosan érkezzenek. Hadihelyzetünk problémáival nem fogunk foglalkozni, ez nem tartozik az amerikai vendégre. Karlegyintéssel indította őket útjukra. Már azt gondoltam, ezzel befejeződött a nap, de tévedtem. A nagy esemény még hátravolt.

Egy ideig fejét tenyerébe hajtva hallgatott. Néha maga elé beszélt, majd újra az asztalon lévő papírokba tekintett. Csörgött a telefon. Nem hallottam miről is volt szó, csak azt láttam, hogy felugrott a székről, a telefont lecsapta az asztalra és sétálni kezdett. Kis idő elteltével újra felvette a telefonkagylót, s magából kikelve ordítva kérdezte.

– Pavlov példájából nem tanult az elvtárs? – Ekkor tudtam meg, hogy Pavlov tábornokot és vezérkarát a hadbíróság halálra ítélte, és azonnal ki is végezték őket. – Tudni akarom, hogy ki

a frontparancsnok? Azonnal kapcsolják a főhadiszállást. Nem érdekel, azonnal keressék meg, beszélni akarok vele. Akárhonnan kerítsék elő. – Várt egy keveset, idegesen tartva kezében a telefonkagylót. Újra felemelte, és belekiabált. – A frontparancsnokot kérem!

– Jelentkezhetett valaki, mert továbbra is a telefonkagylóba ordítva kérdezte – Kivel beszélek? Zsukov? Mit akar nekem mondani? Hogy nem tartható, ki kell üríteni, visszavonulásról beszél? Ha a frontparancsnokság visszavonulást tanácsol, akkor vezetésképtelen az egész társaság és falhoz fogom mindnyájukat állíttatni! Megértette Zsukov elvtárs? Le van váltva Zsukov elvtárs, a parancsnokságot azonnal átadja Sapozsnyikov marsallnak. Végeztem, Zsukov elvtárs! Visszaesett a székbe, azt hittem rosszul van, mert úgy ült, mintha szélütés érte volna.

Rövid idő elteltével felállt, majd átment a telefonközpontba. Csönd borult a teremre. Volt időm átgondolni a hallottakat, és mindent jól elraktározni elmémben. Ezen a napon már nem is találkoztam vele. Éjjel leváltottak, szükségem volt egy szabadnapra, hogy az átélt élményeket vázlatosan papírra vessem.

Az amerikai tárgyalások idején négy napig nem is láttam Sztálint. Hétvége volt, amikor újra találkoztunk. Nem kis meglepetésemre újra hívatott. Az arca igen megtört volt, a nikotintól sárguló bajusza remegett. Nem tudom, hogy a nikotinhiánytól vagy a fáradtságtól. Tenyerébe támasztva fejét, szúrósan szemembe nézett. Kérdése megdöbbentett:

– Na elvtárs, mit gondolsz megállítjuk Moszkva kapuja előtt az agresszorokat?Én a „névtelen” 6-os számú titkos testőr mit mondhattam volna? Valami mégis történt

velem. A korábban bálványként csodált diktátor előtt először éreztem félelmet.Ez az érzés megmagyarázhatatlan, elbizonytalanító nyomást gyakorolt reám. A lappangva

belémkúszott félelem kezdte megszüntetni kíváncsiságomat is.Sztálin munkatársaival szemben megváltozott magatartása is nagy hatással volt reám. A

háború előtti hónapokban hanghordozása, halkan néha megértően csengett: most céltudatos, kemény, hangos megalkuvást nem ismerővé vált. Kérdései világosak, egyértelműek lettek. Soha nem kérdezett kétszer, parancsait sem ismételte meg. Tehát az imént feltett kérdésére válaszolnom kellett. Talán nem is lett volna szabad a feleleten gondolkodnom. Tudtam, nem becsüli le a német-fasiszta hadsereget, sem vezetőit. Talán már ő is megbánta, hogy a Vörös Hadsereg szakembereinek színe-javát kivégeztette. De erre semmiféle érzelemmel nem reagált. Vasból volt ez az ember, nem ismert gyöngédséget.

– Természetesen megállítjuk, ebben biztos vagyok, Sztálin elvtárs. Sőt abban is, hogy csapataink eljutnak majd Berlinig.

– A győzelemig még egy keveset várni kell. Ha mindenki bízik a győzelmünkben, akkor győzni is fogunk. A Vörös Hadsereg legyőzhetetlen elvtárs, csak a vezetőinek kell példát mutatni a bátorságban. Én győzelemre segítem őket. Legyőzzük a fasisztákat. Európa szabad lesz! A háború után békében építhetjük a szocializmust, majd a kommunizmust. A háborút azonban meg kell nyernünk. A tél, a hideg megfogja állítani a német háborús gépezetet. A Vörös Hadseregnek – ezt többször is elismételte – nem okoz gondot a hideg. Felállt, jelezve, hogy visszatérhetek a helyemre. Előtte még megjegyezte: Vlasszik dicsérően beszélt rólad. Néha úgy éreztem: én voltam az, aki felbolydult állapotát helyrebillentettem néhány elismerő szóval. Néha Sztálinban is volt egy kevés emberi érzés, de csak nagy ritkán. A könyvtárban szerzett ismereteim alapján már tudtam, hogy Sztálin egyeduralkodóvá, azaz diktátorrá vált. Ekkor még nem mondhattam róla kritikát, hogy véreskezű, bár utasítására a statáriális bíróságok gondolkodás nélkül hirdették ki naponta a halálos ítéleteket, és küldték tízezrével haláltáborokba a parasztot, vagy munkást, nem kímélve az alig létező értelmiséget. Az NKVD az utcán mondott gyakran ítéletet, és akasztatta fel helyben példamutatásként az úgynevezett katonaszökevényeket.

Ismét néhány napi nyugalom. Napokig nem találkoztam Sztálinnal, állandóan a vezérkari szobában tartózkodott. Teljes fejetlenség uralkodott a Kremlben. Mindenki hurcolkodott,

menekült. Először a pártfunkcionáriusok családtagjainak biztosítottak evakuálási lehetőséget Közép-Ázsiába, majd a pártbürokraták hagyták el Moszkvát. Csak a munkások és az úgynevezett polgári védelem tagjai maradtak a városban. Mindennap várták, hogy az utcákon megjelennek a német páncélosok. A város gyáraiban mindent kezdtek megsemmisíteni. A párttagok széjjeltépték tagkönyveiket, tudván, ha fogságba esnek, a Gestapótól nem várhatnak kegyelmet. A rádió néha kisebb-nagyobb győzelemről adott hírt, ennek azonban semmi hatása nem volt a közhangulatra.

Mintha mi sem történt volna. Mi ugyanúgy elláttuk a szolgálatot.Sztálin nem jelentkezett. A páncélajtók zárva maradtak, csak az általunk használatosak

maradtak szabadok. Sztálin és a Vörös Hadsereg parancsnoksága Moszkvában maradt. A főhadiszállás Sztálinnal, a mélyen fekvő Kirovszkája metróállomásra települt. Innen irányították Moszkva védelmét. Az ottani személyi védelmet grúz testőrség látta el. Ez időben Kujbisevben is épült egy bombabiztos bunker, de ezt Sztálin soha nem használta. A rádió órákon át csak azt sugározta: „a hátunk mögött nincs Oroszország.” Aki hátrált, Sztálin parancsára a helyszínen agyonlőtték. Minden parancsnokságon, még a legalacsonyabb század irodán is ott volt az NKVD, mint ítéletvégrehajtó. Minden mozgásképes személynek, nőnek, féfinek egyaránt, éjjel-nappal földmunkán tankcsapdákat kellett építeniük.

Október 26-án váratlanul megjelent a szobájában. Először láttam, hogy vodkát szolgáltak fel a részére. Ivott egy pohárral, felállt székéből és őrhelyemig jött.

– Emlékszel elvtárs – közben az üveghez hajolt –, utolsó beszélgetésünk alkalmával azt mondottam, hogy a Vörös Hadsereg legyőzhetetlen. Ebben nem tévedtem. De azt is hozzátettem, csak akkor lesz legyőzhetetlen, ha vezetői példát mutatnak a bátorságban. Nem ez történt elvtárs! Vezetői gyávábbak a patkányoknál. Azt akarják nekem bizonyítani, hogy a hadsereg felbomlott, ellenállásra képtelen, mindent feladva a visszavonulásban kell a győzelemhez vezető utat keresni.

Ezek az elvtársak engem néznek bolondnak vagy gyávák, és akkor csak egyet érdemelnek, a halált. Világosan parancsba adtam: a parancsnokok az utolsó emberig kötelesek védelmezni minden talpalatnyi földet. Az utolsó visszamaradó, csak a tábornok lehet. Részükre nincs visszavonulás. Mit mutat a valóság? Ők az elsők, akik fejvesztve elhagyják helyüket, mentik a bőrüket, csak a névtelen katonát küldik a halálba. Felelj elvtárs: mit érdemelnek ezek?

Nem tudtam a hallottakra megszólalni. Mit mondjak? Tanácsom vagy megjegyzésem alapján legyenek halálra ítélve? Ha védelmembe veszem bármelyikőjüket, magamra is kimondtam a halálos ítéletet, vagy életben maradok és elvesztem Sztálin bizalmát. Válaszolnom kellett:

– Sztálin elvtárs, azt hiszem a mostani különleges helyzetben nem lehet különbség egy közkatona, altiszt vagy szépen dekorált tábornok között. Mindegyik, ha gyávaságot mutat vagy bizonyít, akkor alkalmatlanná vált a maga posztján. El kell távolítani mielőtt demoralizálná a reábízott egységet. Talán nem is gyáva, csak alkalmatlan.

– Nem gyáva, akkor micsoda? – nézett reám kérdően. – Ha valaki nem tudja elvégezni feladatát, kicseréljük békeidőben. Ha egy mérnök nem érti a szakmáját, keresünk helyette másikat. De egy tábornok, aki békeidőben azt a benyomást kelti, hogy ért a hadvezetéshez, és mikor eljön az idő, mert háború van, s bizonyítás helyett csődöt mond – az mit érdemel?

– Sztálin elvtárs, egészen másként ítéli meg a gyávaságot az, aki életében nem szagolt puskaport, nem rohadt heteken át sárban, vízben, étlen, szomjan. Aki a rohamokat, a kézitusákat csak a könyvből ismeri, vagy nem nézett szembe az ellenség szuronyával, másként ítéli meg mindazt, aki már mind ezt átélte.

– Igazat adok neked elvtárs. De ne feledd: másképp néz ki mindez annál, aki a parancsot kiadja, mint annál aki ezt, mert nincs más választás, végrehajtja. A katona nem gondolkodik, nem is gondolkodhat, hanem végrehajtja a parancsot. De aki kiadja, annak tisztában kell lennie egy már végrehajtott vagy még nem teljesített parancs rövid időn belüli

következményeivel. Ha egy tábornok elveszti a fejét, akkor elveszítjük hazánkat, a Szovjetuniót. Hogy ez ne történhessen meg, itt vagyok én. Aki biztos védelmi állásban is gyáva, az nem érdemel könyörületet.

Ma már tudom: minden korábbi, az elmúlt években hozott döntésem becsületes volt, mert a Szovjetunió megmaradásának érdekében történt. Soha senki, a történelem sem vonhat felelősségre! Minden igazi vezetőnek hazafias kötelessége volt azt tenni, amit tettem – ismételte maga elé, majd megfordult és magamra hagyott. Visszatért asztalához, töltött magának és ivott. Meg kell nyernünk a háborút, bármilyen áldozatot is kell hozni a győzelemért – vagy elveszünk mindnyájan –, suttogta még sokáig.

Volt újra min gondolkodnom. Éreztem a most elhangzottakat hamarosan újabb tábornoki halálos ítéletek követik. Hogy kik lesznek e szerencsétlenek, még nem tudtam. Napokkal később tudomásomra jutott, hogy azok az idős tábornokok, akik a forradalomban jeleskedtek, most azonban csődöt mondtak és likvidálták őket.

Ε sorsra jutott a légierők volt parancsnoka Jakov Smuskievics Stem, a Szovjetunió kétszeres hőse, a legmagasabb rangban lévő zsidó katonatiszt, akit akkor a gyávaság példaképeként emlegettek.

Sztálinnak ismét a dolgozószoba lett az állandó tartózkodási helye. Itt most sokkal több személyt fogadott és gyakrabban, mint korábban bármikor. Otthagyta a jól védett, mélyen fekvő metróállomáson berendezett főhadiszállást. Talán így akarta mindenkinek bizonyítani: nem fél a haláltól, a közelben ólálkodó támadásra készülő ellenségtől sem. Nehéz volt megítélni a magatartását. Vagy titokban készült valamire!

A következő napokban nyilvánvaló lett, hogy valóban készül valamire. Gyakori, barátságosan fogadott vendég lett Pavel Artyenyev altábornagy, a moszkvai körzet katonai parancsnoka. Az igen öreg Bugyonnij is gyakran itt volt az utóbbi napokban. Később eltűnt, e helyiségben többé nem láttam.

1941. november 6-án este, a napi eseményektől fáradtan majd elaludtam helyemen, amikor halkan nyílt a terem ajtaja és Sztálin belépett. Jelenléte telve volt feszültséggel, melyet maga körül tervszerűen állandóan fenntartott. A falon függő térképre piros ceruzával egy nagy kört rajzolt, majd magához hívott. Arca piroslott az izgalomtól. Szeme lángolt, megragadott, és a térkép elé rántott. Ujjával újra és újra a felrajzolt kört követte.

– Látod ezt a nagy piros kört elvtárs?– Igen látom, Sztálin elvtárs! De mit jelent ez?– A körön belül tartózkodó agresszorok közül senki nem fog szabadulni. Megtartjuk a

november hetediki parádét. Moszkva a történelemben volt már ilyen nehéz helyzetben. Akkor is az orosz bátorság, élni akarás segített, és győzelmet aratott ellenségei felett.

Amikor így beszélt, néhány percre felengedett, a szeme csillogott, az arca derűs volt, mosolygott, mint aki biztos a győzelmében vagy igazában. Aztán hirtelen megváltozott: arca márvánnyá vált, kemény lett, eltűntek a derűs vonások. Tirán lett újra, aki nem ismert ellentmondást, sem könyörületet.

Egyszer, emlékszem, mosolyogva jött be, s amikor hívatott, örömmel újságolta, hogy egy rövid ideig együtt volt a leányával, Szvetlánával Ez az, amit soha nem tudtam megérteni: a jelekből ítélve imádta a leányát, pontosan úgy, mint minden ember a sajátját. Ha ez így volt, mit érzett akkor, ha egyáltalán gondolkodott abban a pillanatban, amikor a gyerekekkel együtt százezrek deportálását rendelte el Szibériába. Olyan kicsi, ártatlan gyerekekkel együtt, mint leánya Szvetlána volt.

Hol volt akkor az embersége, amelyet gyakran hangoztatott? Meggyőződésem lett, hogy a szegényekkel való együttérzése csak valamilyen kisebbségi érzésének leplezésére szolgált.

Olykor feltettem magamnak a kérdést: milyen ember volt ő, ahogy sokan nevezték, a „sátán”? Úgy érzem, csak a múló percekre tudta az ember legyőzni benne a „sátánt”.

Néha, egy-egy tette után próbáltam analizálni a látottakat. Csalódtam. Ha szót váltott

velem, tettére hatásos tömörséggel válaszolt.Most, amikor asztalához rendelt, úgy nézett a szemembe, hogy éreztem belém akar látni,

tudni szeretné, mit gondoltam az imént hallottakról. Tekintete szinte égette az arcomat. Már ott tartottam, hogy kellemetlen kérdéseket fogok feltenni az elmúlt vagy a hallott eseményekkel kapcsolatban. Az utolsó pillanatban mindig meggondoltam, túl gyávának éreztem magam. Most is ez történt. El tudod képzelni, Z-93-as, mit gondoltam, amint említette, hogy megrendezik a parádét? – pontosan úgy, mint a háború előtt!

Bugyonny lett a felvonulás parancsnoka. Tízvalahány kilométerrel odébb szóltak az ágyúk, a tértől pár méterre az éhségtől könnyes szemű emberek álltak és ő parádézott! Sztálin tartotta az ünnepi beszédet, biztosítva mindenkit a győzelemről. Mondom neked Z-93, ő nem ember volt, hanem valami más, aki tetteivel akarta nevét örökre feledhetetlenné, a történelemből kitörölhetetienne tenni.

– Váltsunk témát, F-239-es – azt mondtad a speciális titkos testőrségben tizenketten voltatok. Mit csináltak a többiek?

– Amint említettem már, egyszerre négy személy volt szolgálatban. Egy testőr kívül, az ajtaja előtt állt, amely a lépcsőházba nyílott, egy a szobája rejtekén. Ketten pedig a lépcsőházban teljesítették a szolgálatot. Ők csak az őrséget engedték feljönni. Minden más személyt, ha nem voltak előre bejelentve, meg kellett semmisíteni. Az ajtók golyóállóak, páncéllemezzel voltak bélelve.

– Tehát, ha Sztálin munkáját befejezte, a lépcsőház felé hagyta el a helyiséget?– Igen.– Mit evett? Hogyan élelmezték őt?– Általában ugyanazt ette mint mi, de ha vendégei voltak, akkor természetesen

különlegességeket is kaptak.Egyszer, még a kezdeti időben, amikor különleges kapcsolatunk kezdődött, szinte

hihetetlen megdöbbentő, furcsa élményben volt részem. Váltás után alagsori pihenőmre közelítve láttam, hogy szobám ajtaja az előírástól eltérően zárva volt. Ebből fenyítés lesz gondoltam. Beléptem. Mit gondolsz, ki feküdt az ágyamon? A szoba is megfordult körülöttem, amint odapillantva látom: Sztálin békésen szundikál!

Azonnal elhagytam a szobát, nehogy észrevegye, hogy tudomásomra jutott: nálam feküdt le pihenni. Amint később észrevettem, mindez félelemből történt. Az is, hogy néha – kérésére – alvóhelyét kellett elfoglalnom. Hátulról senki nem tudta volna megállapítani, hogy nem ő fekszik az ágyán. Óvatos és megfontolt volt. Nem véletlen, hogy alig ült repülőgépre, hacsak lehetett, vonaton utazott, erős őrség felügyelettel. Annyira bizalmatlan volt mindenki iránt, hogy a cigarettát is szétmorzsolta ujjaival, és csak azután tömte meg pipáját dohánnyal.

– Hihetetlen, hogy minden óvatossága, szinte beteges gyanakvása ellenére kellett valaki, akit kitüntetett bizalmával.

– Én sem tudom miért tette. Gyakran órákig dolgozott, különösen éjszaka íróasztalánál, anélkül hogy zavarta volna jelenlétem.

Néha minden előzmény nélkül felém fordult, a lámpa jelére nyílt az ajtó, magához intett, néhány kérdést tett fel, vagy felolvasott néhány sort, hogy helyesen írta-e.

– Gondolod, csak te voltál az egyetlen, akit a bizalmába fogadott?– Ezt nem tudom megítélni. Én soha, senkinek nem említettem. Társaim közül sem

kérdezett hasonlót egyik sem. Vlasszik volt az egyetlen, aki minden váltáskor megkérdezte: történt-e valami különleges a szolgálati idő alatt. Úgy éreztem ez a kapcsolat maradjon kettőnk titka – az is maradt a mai napig!

– Kérlek folytasd, mi történt november hetedike után?– A parádét megtartották. Az ünnepélyről visszatérve egymás után jöttek Sztálinhoz a

meghívott külföldi vendégek, hogy az elmondottakhoz jókívánságaikat kifejezzék. Sztálin gondokba merülten, nem sok figyelmet szentelt a jelenlévőknek, közöttük munkatársainak

sem.Az ellentámadás előkészületei foglalkoztatták, bár ekkor még nem tudta, ki vezényli az

ellentámadást. Kevés tábornokban bízott, aki majd pontosan végre is tudja hajtani terveit. Sokat tanult az utóbbi időben elkövetett hibáiból, amelyek több millió ember életébe kerültek. Egyre nagyobb energiával vetette bele magát a hadműveleti tervek előkészítésébe. Asztalán szinte állandóan szólt a telefon, különösen a németek „Táifun” fedőnevű támadása idején, amellyel a levegőből akarták Moszkvát a földdel egyenlővé tenni. Ez időben Rokoszovszkij állandóan Sztálin oldalán volt.

Amint felszabadult Moszkva a nagy nyomás alól, Sztálin magához hívatta Kudrasovot, Tyelegint és Artyemjevet a főváros védőcsapatainak parancsnokait, s köszönetét fejezte ki kitartásukért és kérte: a katonáknak is adják át jókívánságait a védelemben való helytállásukért.

Ezután már naponta kért jelentést a különböző – pl.: a kalinyini, északnyugati front parancsnokaitól a kialakult helyzetről. Amint kiadott egy parancsot, rövid idő múltán már végrehajtásáról, eredményéről érdeklődött. Azt is mondhatnám, volt idő, mikor innen irányította Moszkva védelmét. Gyakran innen továbbították parancsait, ide futottak be a jelentések is. Ebben az időszakban, számos jel utalt arra, hogy nemcsak Moszkva, hanem Leningrád is egyre nagyobb gondot okozott neki. Persze voltak nevetséges dolgok is.

November elején Cserepánov és Gorolenkó tábornokok keresték fel Sztálint, egy feljegyzést adtak át neki, melyben kérték, hogy a lakossági és a védelmet ellátó hadsereg élelmiszerkészletét, amely csak két hétre volt elegendő, egészítsék ki.

Sztálin felugrott, magából kikelve ordította: ő sem eszik mást, mint a katonák – megjegyzem ez igaz volt. – Háború van, mindenkinek áldozatot kell hoznia a győzelemért! Ez volt a válasza, intett, hogy távozhatnak. Előtte még megkérdezte: mennyi a lakosság élelmiszer fejadagja. Cserepánov válaszolt – 250 gramm kenyeret kapnak a munkások, és 125 grammot a családtagok. Sztálin magánkívül volt, amikor ezt meghallotta. Öklével az asztalra csapott, ami igen ritkán történt meg, vöröslő arccal kiáltotta: felére venni az adagokat! Puskát, töltényt küldök, aknát, gránátot, mást semmit! Gorolenkó megpróbálta menteni a helyzetet, és halkan morogta: Sztálin elvtárs, igen nehéz télnek nézünk elébe. A kegyetlen harcokban derekasan küzdenek katonáink, nem kevésbé a lakosság. Mindenkinek az a meggyőződése, hogy az ország nem feledkezik még rólunk. Mit fogok most mondani azoknak, akik eredménnyel várnak vissza? Mit? – kérdezte maga elé meredve Sztálin. – Egyszerű – ragyogott fel a szeme. – A németek raktárai telve vannak minden jóval, onnan szerezzék be a szükséges hiányokat! Végeztem elvtársak! A tábornokok leverten távoztak.

Szevasztopolért még folyt a harc, amikor telefonon Oktyábszkij ellentengernagy azonnali segítséget kért, mert az ellenség oly nagy erejű tűzzel árasztotta el védelmi vonalaikat, hogy csak órákig tudják tartani magukat. Sztálin lecsapta a telefonkagylót, s azonnal magához rendelte Beriját, aki csak délután érkezett meg.

Sztálin le sem ültette az előtte lévőt, papírokba merülten halkan kérdezte:– Berija elvtárs, mikor kapta meg telefonüzenetemet, hogy sürgősen várom? Az NKVD

főnöke sután hallgatott. Sztálin felcsattant: azt kérdeztem, mikor adták át a telefonüzenetet, hogy nálam jelentkezzen?

Berija megtörölte verejtékező homlokát, és alig hallhatóan felelte:– Sztálin elvtárs, igen fontos megbeszélésem volt:Újabb ejtőernyős szabotőröket fogtak el a városban. A megbeszélés után azonnal indultam.– Tudja, hogy ez idő alatt hős katonák tucatjai haltak meg?– Nem tudtam, Sztálin elvtárs!Közben a jelek arra mutattak, hogy maga Sztálin is elfeledte, miért is hívatta Beriját. Csak

nézett reá, majd hirtelen intett a kezével, hogy távozhat. Ő állt még egy ideig topogva az asztal előtt, mire Sztálin felnézett reá, erre összerezzent, s meghajolva távozott. így nem

kapott erősítést Szevasztopol védelme. Ebben az időben gyakori válasza volt Sztálinnak, az erősítést kérőknek: „van még az elvtársnak mozgó embere? Ha igen, akkor még nincs szüksége segítségre”.

– Mi történt éjszaka, ha távollétében íróasztalán megszólalt a telefon?– Semmi! Ha nem vette fel senki, a központ rögzítette a hívást.December 5-én kora hajnalban, alighogy megtörtént a váltásom, már a helyiségben

találtam Zsukov és Konyev tábornokot. A falon függő térkép előtt álltak. Később hozzájuk csatlakozott Rokoszovszkij, Jeremenkó és Kazakov tábornok. Mindnyájan a vezért, Sztálint hallgatták. Egy hosszú pálcával a kezében köröket rajzolt a térképre, s magyarázta elképzelését. Ez persze nemcsak elképzelés, hanem parancs is volt a jelenlévők részére. A tábornokok közül senkinek nem volt ellenvetése, más elképzelése. Hosszú időt vett igénybe terveinek ismertetése.

Mikor befejezte, inkább csak megszokásból kérdezte: kinek van jobb elképzelése? S mert soha nem volt, akkor egymást túllicitálva elmondhatták dicséreteiket a terv helyességéről és biztos eredményességéről.

Miután vége volt az eligazításnak, Sztálin még patetikusan, hangosan hozzátette:– Elvtársak, megvédjük drága fővárosunkat. Itt kell megkezdeni a fasiszta betolakodók

szétverését. Mindenkit mozgósítani kell, hogy Moszkva végleg felszabaduljon a katonai nyomás alól. Ha kell, minden csepp vérünket feláldozzuk a győzelemért. Most pedig elvtársak, mindenki térjen vissza helyére és teljesítse a feladatát.

Amint a tábornokok távoztak, ismét Beriját hívatta. Most azonnal érkezett.– Berija elvtárs, az lenne a véleményem, hogy néhány embert, bármit is követtek el,

szabaddá kellene tenni.– Nem tudom kikre gondol Sztálin elvtárs?Ez okos válasz volt Berijától, mert Sztálin környezetében senki nem gondolhatott semmire,

csak hallgathatott. Senkinek nem lehettek önálló gondolatai, még elhallgatott véleménye sem.– Ezen nem is csodálkozom Berija elvtárs. A németek már itt lennének a fal tövében, ha én

nem lennék. Tehát nem is tudja elképzelni kikre lenne most szüksége az országnak?– Nem, Sztálin elvtárs!– Akkor elmondom, akikre gondolok. Tudósokra, technikusokra van szükségünk. A

szabadultak között szeretném látni Tupoljev elvtársat is!– Ez igen okos gondolat, Sztálin elvtárs. Már bizonyára megbűnhődtek vétkeikért. Azonnal

intézkedem, hogy elintézést nyerjen az ügyük.– Nem értett meg, Berija elvtárs! Nem elintézésre gondoltam, most azonnal beszélni

akarok velük.– Igenis, Sztálin elvtárs, máris – megfordult, és a lift felé indult, de Sztálin utána szólt:– Berija elvtárs, ha nem tudná, nem csak Tupoljevre, a munkatársaira is gondoltam.– Igenis Sztálin elvtárs, a munkatársai is azonnal szabadulnak.Néhány nap elteltével valóban megjelent Tupoljev és néhány munkatársa Sztálin

szobájában. Ö fel sem állt az asztalától, csak néhány szóval üdvözölte a megjelenteket.– Tupoljev elvtárs – a többit észre sem vette – azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy a

közeljövőben mi lesz a feladata.– Tisztában vagyok a kötelességemmel Sztálin elvtárs. Az elmúlt...– Nem kérek magyarázatot Tupoljev elvtárs. Most mindenkire, legyen az bárki,

szükségünk van. A háború győzelmes befejezése után lesz időnk megbeszélni vagy elemezni a történteket. A kérdésem: volt tartózkodási helyén mivel foglalkozott?

– Repülőgépterveket készítettünk. Munkámhoz megkaptam minden lehetőséget, így elkészült néhány gyakorlati terv, amelyek gyorsan kivitelezhetőek.

A kezében lévő tekercseket az asztalra helyezte. Azt hiszem Sztálin elvtárs, most egy igen gyors vadászgépre és egy távbombázóra lenne hadseregünknek szüksége. A terv megvan,

csak a részleteket kell kidolgozni.– Mennyi időre van szüksége, hogy a kivitelezési terveket átadjuk a gyáraknak?– A részlettervekre és a szükséges hozzávaló technológiára, amelynek már folyik a

kidolgozása két-három hónap.Sztálin fel sem nézett, csak a bajusza alatt megjegyezte:– Tupoljev elvtárs, mindennel megleszek elégedve, ha egy hónap múlva a gyártó cég

asztalán lesznek a kivitelezési tervek.– Képzeld, micsoda szentségtörés: a sok hajlongó és talpnyaló után, a börtönéből most

szabadult Tupoljev az asztalra könyökölt, és emelt hangon jegyezte meg:– Sztálin elvtárs, a legjobb esetben is, ha éjjel-nappal dolgozunk, én két hónapra

gondoltam.– Hogy maga mire gondolt, Tupoljev elvtárs, az engem nem érdekel, nem is fontos! Arra

koncentráljanak, amit én mondtam. Köszönöm elvtársak, hogy megértettük egymást, és mindenben megegyeztünk. Intett, hogy befejezte, elmehetnek.

Tudtam, hogy Tupoljev kicsoda, mit jelent a tudása most a Szovjetuniónak. Ez volt tudtommal az első eset, hogy valakit szabadlábra helyeztetett, mert szükségét érezte. Bár Tupoljev, már az első pillanatokban, újonnan szerzett szabadságát kockáztatta, amikor félreérthetetlenül Sztálin tudtára adta, hogy ő mást gondolt.

Békeidőben talán bilincsben távozik a Kremlből. De most, Tupoljev, ezt megtehette, tudta: ő és közvetlen munkatársai Sztálin részére is pótolhatatlanok.

Eltelt az első háborús év. A Honvédő harcokban elesett katonák és a polgári lakosság vesztesége meghaladta a több milliót. A tábornokok gyakran cserélődtek, újak tűntek fel, míg a régiek közül nem kevesen fejükkel fizettek Sztálin szeszélyéért. Lassan minden vezetést átvett a politikai rendőrség. Minden támadási tervet, csak az ő jóváhagyásukkal lehetett kivitelezni. Visszavonuláskor joguk volt bárkit, a legmagasabb rangú főtisztet is a helyszínen agyonlőni. Senki nem volt tőlük biztonságban. A tábornokok gyakran jelentették ezt Sztálinnak, de ő nem reagált rá, mintha nem is hallotta volna. Ennek „eredményeként” 1942 októberében, véres harcok után a németek Sztálingrád városközpontjáig törtek előre. Sztálin félt, hogy Grúzia is a németek kezére kerül. Gyakran tanácskozott, miként lehetne ezt megelőzni.

Végül a tábornokok elérték, hogy a csapatokhoz kihelyezett politikai tisztek hatalmát megnyirbálták. A teljes jogú vezetést, ellenőrzést Sztálin visszaadta a frontparancsnokok kezébe. Megszűnt Mehlisz korlátlan hatalma, aki helyettes hadügyminiszter, egyben teljes politikai hatalommal felruházott komisszár volt. Frontparancsnokot is leválthatott, néha meg is tette. Egy esetben ez nagyon felháborította Sztálint, mert tudta nélkül intézkedett. Ezért Mehliszt minden beosztásától megfosztotta, helyére Scserbakov moszkvai pártvezetőt állította.

Kinevezésének napján, Sztálin néhány meghívott vendéggel együtt vodkával köszöntötte Scserbakovot. Egyben figyelmeztette: megbízatása a jövőben csak a hadsereg politikai nevelésére, a fokozottabb felvilágosító munkára korlátozódhat.

F-239 emlékeiben kutatva, megállt az elbeszélésben. Eltűnődött, semmi lényegeset nem akart kihagyni, a dátumok útvesztőiben megrekedni. Némán sétálni kezdett a parányi cellában. S noha szinte megszűnt számunkra a külvilág, az éhség, a gyötrő környezet, tudtam: most minden elveszett pillanat egy-egy esemény tovatűnését jelentheti. Az együtt tölthető rövid idő talán nem teszi lehetővé, hogy feltárja a teljes valóságot. Nem akartam zavarni, csöndben vártam. Egy kis idő elteltével megszólalt:

– Hidd el Z-93, nagyon nehéz a lényeget is időrendben elmondani. Volt olyan esemény, amely többször is megtörtént, s nem akarom ismételni. Bizonyos dolgok gondolkodóba ejtettek, azt is mondhatnám, megrémítettek. Ilyen volt Sztálin viszonya a tábornokokhoz. Pökhendisége, hangneme, állandó sértegetése, gyakori fenyegetése, melyet beváltani egy

pillanatig sem habozott. Talán ezért álltak a legbátrabb tábornokok is némán, tartózkodóan asztala előtt.

Ε leplezett félelmet nem észleltem az első időben. Most a szemem előtt vált dermesztő valósággá azok részéről, akik akkor a háború talán legnagyobb történelmi személyei voltak. Pl: Zsukov, Rokoszovszkij, Vorosilov, Jeremenkó, Vatutyin, Kulik.

Koztovot 1942-ben a krími frontról magához rendelte, egy félóráig az asztala előtt hagyta állni.

Minden átmenet nélkül rárivallt: „megfosztom a rangjától, leváltom a krími front parancsnokságáról! Nem alkalmas egy hadsereg vezetésére!”

Dühtől vöröslő arccal oktatta a tábornokot: tudja mit jelent e háború, mit jelent a Krím elvesztése?

Nem is engedte szóhoz jutni, hogy magyarázatot adjon az ott kialakult katonai helyzetről. Ez történt Kulik tábornokkal is. Neki sem adatott meg, hogy egyetlen szót is kimondhasson. Ezek a hősök, ott az asztala előtt szerettek volna szégyenükben a föld alá süllyedni. Egy sem merészelt megszólalni. Akkor számomra érthetetlenül hallgattak!

– Talán hatalmukat vagy rangjukat féltették, jobbnak látták hallgatni, megvárni, amikor visszavághatnak?

– Nem, Z-93! Ezek a tábornokok soha nem vágtak vissza. Nem csak a rangjukat, az életüket féltették. Tekintélyüket csak a parancsnokságuk alatt lévő katonák előtt merték fitogtatni. Pedig, ha alkalmas időben csak egy. is ellentmond, milliók menekülhettek volna meg a haláltól.

– Azt az egyet, azonnal eltüntette volna. A későbbi időben volt ilyesmire példa – szóltam közbe.

– Sokan voltak, akik nem értettek egyet Sztálin kiagyalt, stratégiailag naiv, olykor kivitelezhetetlen terveivel. Ezek életükkel fizettek érzékenységükért, merészségükért. Ha jól emlékszem, 1942 novemberében, késő éjjel magához hívta úgynevezett titkárát, aki állandóan a vezérhez felvezető lift előtt ült, a fegyveres őrséggel együtt. Az őrség nem reá vigyázott, az volt a dolguk, hogy motozás nélkül senki nem juthatott fel Sztálin szobájába. Poszkrjobiseunek nem volt rangja, legalábbis senki nem tudta, hogy katona-e.

A tábornokok is igen tartottak tőle. Még arra is vigyázniuk kellett, hogy esetleg rossz hangulatukat a sanda titkár észre ne vegye, mert azonnal gyanú árnyékába kerülhettek. így mindent eltűrtek tőle, látszólag a legjobb barátságban.

– Ő tudott a ti jelenlétetekről?– Természetesen arról tudott, hogy a testőrség közül valaki állandóan jelen van Sztálin

szobájában.– Tehát mi történt azon a napon?– Korán reggel a három tábornok előtte állt, jelentkeztek. Sztálin jelezte, hogy észrevette

őket. Felállt, a falon függő térkép elé lépett, gondolkodott egy keveset, majd hátrafordult és összeráncolt szemöldökkel kérdezte:

– Tudják az elvtársak, hogy miért hívattam önöket? A három tábornok némán egymásra nézett. Nem volt felelet.

– Nem is vártam feleletet elvtársak – csattant fel Sztálin –, önöktől drága hazánk elveszhetne. Csak kicsiny, mindennapi gondjaikkal törődnek. Nem látnak, vagy nem akarnak előre nézni, na, de azért vagyok itt, hogy mindig alkalmas időben emlékeztessem az elvtársakat: háború van, minden alkalmat ki kell használnunk, hogy visszavágjunk az ellenségnek. Most is ezért vannak itt az elvtársak. Ellentámadást indítunk! Elérkezett az idő, hogy három fronton, egy időben támadjunk. Az a tervem, hogy Rokoszovszkij, Jeremenkó, Kazakov elvtárs lesz a három frontparancsnok.

Ezt úgy közölte, hogy szembe sem fordult a jelenlévőkkel. Lehet, hogy a reakciót nem akarta látni, mert ez a megbízatás felért egy halálos ítélettel! Ők a frontról jöttek, látták,

tudták, hogy alkalmas-e az idő az ellentámadás megkezdésére.Megvannak-e az anyagi lehetőségek, biztosítva vannak-e a feltételek, hogy eredményes

legyen az ellentámadás. Egyikük sem szólt, némán álltak, féltek kimondani, amit gondoltak. Inkább hajlandók voltak tízezreket feláldozni egy esetleges eredménytelen kísérletért csak hogy életüket, pozíciójukat mentsék.

Rövid hallgatás után, Sztálin részletezni kezdte elképzelését anélkül, hogy lehetőséget adott volna tábornokainak a közbeszólásra vagy ellenvetésre. Miután befejezte, visszaült asztalához, papírlapot húzott maga elé, írt egy dátumot, és átadta a három tábornoknak. Felnézett reájuk, jó munkát kívánt valamennyiüknek. A tábornokok tudták, ezzel részükre befejeződött az eligazítás. Kimentek anélkül, hogy a kézbe kapott papírlapot szemügyre vették volna.

– A részletes támadási tervek kidolgozása kinek volt a feladata?– A részleteket más helyiségben, az ő útmutatása alapján dolgozták ki, majd küldték el az

érdekelteknek.– De ha nem sikerültek a tervek?– Minden frontparancsnok mellett ott volt Sztálin megbízottja, aki felügyelt arra, hogy a

tervben megjelölt akció a tervnek megfelelően legyen végrehajtva. Ha valami nem sikerült, a megbízott feladata volt a hibát, vagy a hibát vétett személyt megtalálni, és erről a Kremlben lévő központot értesíteni. Ám soha nem történt meg, hogy a végrehajtandó tervben hiba lett volna. Mindig a végrehajtókat vonták felelősségre: gyakran alulról kezdve, eljutva a frontparancsnokig, akit katonai bíróság ítélt el, vagy rovott meg a hanyagságért.

A politikai megbízottak közvetlen telefonvonallal voltak összekötve a Kreml-központtal, és ez a vezérrel. 1942. november 12-én egész éjjel Sztálin az íróasztala mögött ülve, közvetlen összeköttetésben volt a támadás megindításának pillanatától a frontparancsnokokkal. Nagy volt a tét, itt indult el a németek első nagy veresége Sztálingrádnál. Közben jegyzeteket készített. Ezekről semmit nem sikerült megtudnom, az eredményes támadás befejeztével valamennyit megsemmisítette.

– F-239, kérlek arra felelj, mi volt Sztálin reakciója, amikor az USA belépett a háborúba?– A dolgozószobában hallottak alapján nekünk is tudomásunk volt az újabb

fejleményekről. Amerika hadba lépése azonban közvetlenül nem került szóba.Itt csak a Szovjetuniót, azaz Sztálin hatalmát veszélyeztető, ezzel kapcsolatos problémák

kerültek megbeszélésre. Az viszont igaz, hogy a további fejlemények, amelyek a szovjet hadsereg győzelmi kilátásait befolyásolták, gyakran felmerültek, és egy idő után mindennapi téma volt. Sztálin, a háború kezdetén, noha mindig az ellenkezőjét hangoztatta, a nyugatiak hadba lépésének nem sok fontosságot tulajdonított. Munkatársai előtt mindig azt hangoztatta: ezt a háborút elsősorban a szovjet emberek kötelessége megnyerni, mert a mi földünkön vannak az agresszorok.

Az első komolyabb segítséget a mongolok nyújtották. 1942. december elején, a mongol miniszterelnök egy vasútiszállítmány-ajándékkal érkezett Moszkvába. Személyesen fogadta a küldöttséget, és köszönetet mondott a mongol nép áldozatvállalásáért.

– A Pearl Harbor ellen intézett japán támadást hogyan értékelte Sztálin?– Mikor a támadásról hivatalosan is tájékoztatták Sztálint, azonnal hívatta a Legfelsőbb

Parancsnokság tagjait, Zsukov, Timosenkó, Vorosilov, Vasziljevszkij tábornokokat és több általam nem ismert személyt. Meglehetős élénkséggel közölte: végre elérkezett a pillanat, amikor Amerika is a saját bőrén érezheti a háború borzalmait. Felhívta a jelenlévők figyelmét: írásban közöljék vele a hadsereg fegyverzetével kapcsolatos igényeket, valamint azt is, hogy a legközelebbi időszakban várhatóan milyen eszközökre lenne szükségük.

Ezután, Lavocskin, Mikulin, Szuhoj, Iljusin, Klimov elvtársakkal, a hadsereg részére szükséges technikai berendezések előállítóival tanácskozott. Tőlük is azt kérte: jelezzék, hogy a legmodernebb fegyverek előállítását milyen tényezők akadályozzák. Újabb amerikai

kommissziót várt, melynek az volt a feladata, hogy a szovjet hadsereg technikai igényeiről tájékoztassa a washingtoni kormányt.

– Sztálin és közötted a továbbiakban megszakadt a korábbi kontaktus?– Ezt nem mondanám. Az események gyors folyamata elfoglalta minden pillanatát.

Gyakran egész éjjel dolgozott, csak hajnalban hagyta el dolgozószobáját. Ilyenkor gyakran megnyitotta őrhelyem ajtaját, és kért, hogy foglaljam el a fekvőhelyét. Ilyenkor ledőltem, vigyázva nehogy elaludjak, mert a váltás nem tudhatta meg, hogy őrhelyemet elhagytam. Mozgalmas élet folyt itt a teremben. Egyszer tervek röppentek fel, máskor Sztálin szeszélye következtében fejek hullottak, nem is akármilyen sorsok felett döntött szenvtelenül.

– Mi történt, amikor Sztálin tudomására jutott, hogy a németek a megszállt területen rábukkantak a katyni tömegsírokra?

– Mielőtt ez a tudomására jutott volna, előtte még történt valami, mely előrevetette árnyékát, hogy a lengyel-szovjet barátság nem fog sokáig tartani. Churchill állandó levelezésben volt Sztálinnal, aki folyamatosan közölte, hogy hány tonna bombát dobtak le éjjelente Németországra. Bár Sztálin nem a legjobb véleménnyel volt erről a levelezésről, de gyakran azt hajtogatta: az ördöggel is szövetkezik a fasizmus ellen. Személyi titkára intézte a levelezést. Minden levelet ő fordított angolból oroszra, majd egyeztette az angolok által küldött orosz fordítással. Az angolok mindig két nyelven küldték a leveleiket.

A Szovjetunió északi kikötőibe érkező hadianyagszállítmányokat angol hadihajók biztosították a német tengeralattjárók támadásai ellen. Így is sok muníció nem érkezett meg, amire a szovjet hadseregnek szüksége lett volna. Sztálin feltételezte, hogy az angolok nem tudnak vagy nem is akarnak hatékonyan védekezni a német tengeralattjárók támadásaival szemben. Így érthető, hogy Sztálin – ha nem kapta meg a kívánt anyagokat – azt gondolta: az angolok azt is a németek számlájára írták, amit nem tudtak, vagy nem is akartak elküldeni.

1942. április 15. és 18. között hosszan tartó tárgyalások voltak a helyiségben. Elsősorban a lengyel ügy volt terítéken. Sztálin eleinte halkan válaszolt, vagy kérdéseket tett fel néhány semleges, vagy nem aktuális politikai ügyben.

Hirtelen felállt, és sétálni kezdett a helyiségben. Láttam az arcán, amint a jelenlévőkre tekintett, hogy vihar van készülőben. Menet közben az asztal előtt állókhoz fordult:

– Elvtársak, szeretném tudni, ki tanácsolta mindnyájunknak, hogy ismerjük el a londoni lengyel kormányt? Mert ez jó politikai bázist jelent a jövőre, egyben gesztust a nyugatiak felé, régen hangsúlyozott kívánságukra. Várom a választ, elvtársak! Ha ezt nem tanácsolta volna valaki, akkor most nem kellene a katyni dolgokkal szembenézni. A londoni lengyel kormány – szövetségeseinkkel közösen – nemzetközi vizsgálóbizottság kiküldését javasolta Katynba. Nem tudom, az elvtársak tisztában vannak azzal, hogy ez mit jelent? Molotov elvtárs, azonnal szakítsa meg minden további kapcsolatát a Sikorszky-kormánnyal. Tovább menve: mi hozunk létre egy részünkről támogatott lengyel kormányt, amelynek nyugati elismeréséről gondoskodni fogok. Katynról nem akarok a jövőben hallani! Ezt az ügyet, majd a győzelem után fogjuk újra tárgyalni.

A nagy csöndben Berija lépett Sztálin elé, valamit súgott a fülébe, hogy a körülötte állók se hallják. Sztálin felkapta a fejét, egy pillanatig a távolba nézett, öklét összeszorítva Molotovra mutatott, és magából kikelve villámokat szóró szemekkel ordította az előtte állók felé:

– Litvinov elvtársat azonnal vissza kell rendelni Washingtonból! Molotov elvtárs, jegyzékben tiltakozzon a szövetségeseknél a katyni ügyben foglalt álláspontjuk miatt. A Sikorszky-kormánnyal megszakítani a diplomáciai kapcsolatot. Ezt kihívásnak tekintem elvtársak, gondolom ezt most nem kell indokolnom.

– Nem Sztálin elvtárs, egyetértünk az ön felháborodásával és tiltakozásával – felelték kórusban.

– Menjünk át a STAVKA – a támadások részletes előkészítésével központilag foglalkozó, Sztálin útmutatásait, terveit, ötleteit felhasználó tervező részleg – helyiségébe elvtársak –, és

máris indult az ajtó felé. A többiek követték. Berija mellette haladt, és még mindig sugdosott valamit Sztálin fülébe.

– F-239, mit tudsz mondani Berijáról? Tulajdonképpen ki volt ez az ember, hogy jutott idáig?

– Csak azt tudom, amit olvastam róla. 1899-ben Grúziában született, paraszt szülők gyermeke volt. 1915-ben lépett a kommunista pártba. 1921-től a CSEKA tagja, rövidesen a vezetője és elnöke a későbbi Grúz GPU-nak. 1925-től belső bizalmi embere Sztálinnak. Ekkor már hatalmi köréhez tartozott az egész Kaukázus és környéke. Később Lenin-díjjal tüntették ki. A XVII. pártkongresszus – Sztálin javaslatára – a Központi Bizottság tagjává választotta.

Kirov meggyilkolása után, Berija elérkezettnek látta az időt, hogy Grúziában végleg leszámoljon ellenfeleivel, akiket bírósági tárgyalás nélkül mint árulókat végeztetett ki. Ezt a vérengzést „kaukázusi leszámolásként” is említik. Az ottani párt első titkára lett. Már senki nem állt az útjában, hogy moszkvai célját – Sztálin közvetlen közelébe jusson – elérje. 1939-ben már Moszkvában van. S rövid időn belül ő a szovjet titkos rendőrség, az NKVD teljhatalmú főnöke. Ez egyenrangú volt a belügyminiszteri poszttal.

Pozícióját a legteljesebb mértékben saját céljaira ki is használta. Megvolt a képessége, hogy gyorsan átlássa a lehetőségeket, kiismerje ellenfeleit.

Ettől kezdve csaknem mindennapos vendég volt Sztálinnál, egészen a diktátor haláláig. Befolyása napról napra növekedett. Most, ha visszagondolok együttlétükre, megállapíthatom, hogy az ördög Berija szellemileg sokkal célratörőbb, alattomosabb, fortélyosabb volt, mint Sztálin.

Az öregedő diktátor mindenkire gyanakvással nézett, ez a félelme az idő folyamán betegessé vált, ami kiszámíthatatlanná tette ellenfeleivel szembeni szándékát. Volt idő, különösen az ötvenes évek küszöbén, amikor Berija szava, tanácsa mindenben döntőnek bizonyult. Az NKVD főnöke tudatában volt hatalmának, és ezt Sztálinnál ki is használta. Gondolom, tanulmányozhatta Sztálin múltját, és ennek tudatában mindig megtalálta az időt és a hangot is mellyel érvényesíthette befolyását.

– Azt a következtetést vonhatom le az elbeszélésedből, hogy Berija agy alt ki sok mindent, majd alkalmas időben úgy állította be, mintha Sztálin ötleteként került volna felszínre, és az ő jóváhagyásával hajtotta végre.

– Z-93 közel jársz az igazsághoz. Azt akarod mondani, ha nincs Berija, talán nem történhettek volna meg az ismert szörnyű események?

– Ez is elképzelhető F-239. Erre talán a következő évtizedek kutatásai adnak majd egyértelmű feleletet. De számomra nem világos: Sztálin, aki zseniálisan felépítette ezt a szörnyű rezsimet, hogyan engedhette meg környezetében valakinek e nagy és igen veszélyes egyéni hatalmat? Megtörténhetett volna, hogy Berija puccsszerűen átveszi a hatalmat?

– Nem, ez nem történhetett volna meg! Annak ellenére, hogy telítve volt minden elképzelhető aljassággal, de Sztálin vezetőkészsége hiányzott belőle. Munkatársai igen féltek, rettegtek tőle, míg Sztálint minden hibája ellenére szerették, elismerték, tisztelték.

– Utolsó elismerő szavaid ellentmondanak az egész teóriának, hogy szerették őt, inkább azt mondhatnám: igen nagy félelemből eredt ez a szeretet – vagy tisztelet. Tehát Berija már az első pillanatban felismerte a lehetőségeket, és ehhez a hatalmat is kézben tartotta, hogy élni is tudjon vele. Ez tette számára lehetővé, hogy felszámolja Sztálin közvetlen családi körét, puskacsövek elé állítsa régi barátait. Szerintem Berija és Sztálin egyenértékű bűntársak voltak.

– Szerintem Berija gonosztetteinek gyökereit nemcsak és nem annyira benne magában, mint inkább Sztálin személyiségében kell keresni. Éppen a diktátor kultusza hozta létre a Berija-jelenségeket. Az NKVD rettegett főnöke értett hozzá, hogy Sztálin rejtett kívánságait kitalálja, értett hozzá, miként használja ki önzése és saját felemelkedése érdekében urának gyöngeségeit. Ezrek és ezrek ártatlan pusztulása Sztálin és olyan cinkostársai lelkiismeretét

terhelik mint Jezsov és Berija. A történelem soha nem fogja ezt megbocsátani nekik!– Aztán – folytatta halkan F-239 – eljött a leszámolás órája. Sztálin halála után, 1953

nyarán, Hruscsov és Bulganyin irányításával, Zsukov közvetlen közreműködésével, a Kremlben egy tanácskozáson hat kijelölt főtiszt tartóztatta le.

1953 decemberében a Legfelsőbb Bíróság különleges Bírói Hivatala, többnapos tárgyalás után Beriját és hat bűntársát golyó általi halálra ítélte.

Az ítéleteket 1953. december 23-án végrehajtották.Fogolytársam, F-239 néhány percre megpihent, a cella homályában, a külső neszekre

figyelt. Aztán a korábban megszakított témát folytatta: Sztálin az egyik napon meglepetésemre marsalli egyenruhában jelent meg. Nem is vált meg tőle, csak a háború után egy rövid időre. Gondolom ezt irigységből is tette, mert Zsukovot, Voronovot, Vasziljevszkijt kinevezte marsallá. Ezt az is mutatta, hogy hosszú ideig húzta-halasztotta egy-egy ügy elintézését, amely nem teljesen az ő elképzelése volt.

– Miért, talán a most említettek kinevezése nem az ő elképzelése volt?– De igen. Az előléptetés egyébként mindig ajánlások vagy Sztálin hangulatától függtek.– Az előbb Sztálin hiúságára utaltál. Tudsz erre mondani valami példát?– Igen. Egy időben, a jugoszláv partizánmozgalom indulásakor azt tapasztaltam; nagy

gondot okoz neki Tito. Különben sem szimpatizált sokáig a jugoszláv partizánmozgalommal. Hosszú időn át nem engedélyezte a jugoszláv partizánoknak, hogy vörös csillagot viseljenek sapkájukon. Csak akkor járult hozzá, amikor Tito személyesen kérte. Az ezt követő évben meg azt rendelte el, hogy a diplomaták csak az ő általa engedélyezett formaruhákban vehetnek részt a fogadásokon, sőt ha hivatalosan magához rendelte valamelyiket, előtte is ebben a ruhában kellett megjelenni.

– Milyen volt a viszonya a családjával?– Erről nem sokat tudok mondani. Bár a háború után nagyobb mozgási szabadságot

kaptunk, ennek ellenére, róluk igen kevés hír jutott el hozzánk. Azt tudom, hogy második felesége meghalt. Ε házasságból származó Jakov nevű fiát nem vagy csak igen ritkán emlegették. Leányát, Szvetlánát két esetben láttam ebben a helyiségben, akkor is veszekedett az apjával. A veszekedést majd minden esetben a Berijától való félelem váltotta ki. Második fia Vaszilij magas katonai rangot ért el. [Mint repülőtábornok 1962-ben alkoholmérgezésben halt meg. A szerk.]

Egy délután, jelzésére nyílt az ajtóm, tehát újra beszélni akart velem. Asztala előtt a már megszokott helyen vártam, hogy megszólaljon. Percekig nézett reám szótlanul.

– Elvtárs, ismered Alexej Kapiert? Ha jól tudom filmrendező, újságíró és nőcsábász!– Nem, Sztálin elvtárs, nem ismerem – válaszoltam meglepődve, közben arra gondoltam:

miért éppen Kapiert említi?– Azt mondják róla, nagy tehetség. A szocialista művészet egyik vezető személyisége.

Igaz, én még nem láttam egyetlen alkotását sem. Mit szólnál, ha az egyik napon a leányod azzal állna eléd, hogy egy ilyen művészbe szerelmes?

– Nem tudom, Sztálin elvtárs, nekem nincs gyermekem. Nőtlen vagyok.– Persze persze, ezt tudom, de mégis kíváncsi vagyok a véleményedre.Egy pillanatig zavarban voltam.Nem tudtam, mit is mondjak, hogy ne veszítsem el további bizalmát, vagy velem szemben

érzett rokonszenve ne csökkenjen. Kérdően nézett reám, válaszom ez ügyben talán végleges döntésének megerősítését vélte.

– Szerintem Sztálin elvtárs, ha leányom lenne, sokkal szívesebben venném, ha kezét egy jó szakembernek nyújtaná, és nem egy bizonytalan egzisztenciával rendelkező valakinek.

– Helyes a válaszod elvtárs! Azt tudnia kellene mindenkinek, hogy a Szovjetunió jövőjét a munkások és parasztok biztosítják, s nem a mindig elégedetlenkedő és ellenforradalmi gondolatokkal foglalkozó művészek. Ezt a kapcsolatot fel kell számolnom, és azonnal meg is

teszem. Ha egy ország vezetőinek családtagjai idegen utakon járnak, nem értenek egyet apjuk jövőbeli elképzeléseivel, sőt ellene vannak, akkor őket sem szabad másként kezelni, mint más zavart keltő idegeneket. Köszönöm együttérzésedet elvtárs!

Visszatérhettem őrhelyemre.Néhány nap múltán, ismét megjelent Berija a helyiségben. A Sztálinnal folytatott

párbeszédet nem hallottam, de a jelekből ítélve valami utasítást kaphatott, mert gúnyosan mosolygott, majd megértően bólintott, mielőtt mélyen hajlongva távozott. 1943 márciusában Kapiert kémkedési váddal letartóztatták, és el is ítélték. Egyetlen tollvonással megszüntette leánya kapcsolatát Kaplerrel. A letartóztatásról Vlasszik is beszélt, aki bent járt a Ljubjankában, ahol Kapiert vizsgálati fogságban tartották.

Ezután az apa és leánya között – tudomásom szerint – igen megromlott a viszony.Ha emlékezetem nem csal, 1944 tavaszán Sztálin egy újabb hasonló témájú beszélgetést

kezdeményezett velem. Akkor azt panaszolta, újabb probléma előtt áll, mert leánya most egy zsidóhoz szeretne férjhez menni. Szemei lángoltak a haragtól. Miután ezt a házasságot nem tudta megakadályozni, látszólag beleegyezett, de leányát – úgy tudom – ebben a helyiségben nem fogadta. A nevét előttem többé nem is említette. Azt hiszem ez időben kuncsevói dácsájában lakott, ott fogadta a Politbüro tagjait, sőt a politikai tárgyalások is ott folytak le.

– Másutt is hozzátok hasonló testőrsége volt?– Ezt nehéz megmondani, mert minden dácsájában külön őrség tartózkodott.

Zúbolóvóban, Kuncsevó-ban, s a családtagoknak is volt őrsége. Ezekkel, mi nem voltunk kapcsolatban. Talán nem is tudtak rólunk. Vlasszik, a testőrség főparancsnoka, ekkor már tábornokként szerepelt. Az említetteken kívül az NKVD-nek is voltak alkalomszerűen megbízott testőrei, akik nem Vlasszik, hanem Berija felügyelete alá tartoztak.

De mindez nem volt elég, mert egy modern kémfelderítő szervezetet is létrehoztak Viktor Abakumov vezetésével. Amikor a kémfelderítő alakulatot szervezték úgy hallottam, Abakumovot Berija ajánlotta Sztálinnak. Nem sok idő múltán Abakumov és Berija halálos ellenfelek, s vetélytársként léptek fel a diktátor előtt.

– Végeredményben ti is Berija egyik biztonsági szervezetének voltatok tagjai. Minden valószínűség szerint az ő minisztériumához tartoztatok.

– Ez lehetséges. Akkor történhetett meg, miután Sztálin halála előtt Vlasszikot menesztették. De engedd meg, hogy folytassam: irodalmi érdeklődésem lassan társaim tudomására jutott, és ez nagy segítségemre volt. Közelebb jutottam a titkokhoz. Egy idő után világossá vált, miért vagyunk annyira elzárva a világtól. Látszólag Vlasszik volt a mindenható úr, de ez csak látszólagos volt, mert Berija mindent megmozgatott, minden hatalmát igénybe vette, hogy Vlasszikot kimozdítsa a helyéről. Évekig minden igyekezete sikertelennek bizonyult, mert szembe találta magát a vezér egyik legmegbízhatóbb szolgájával, titkárával Poszkrjobisev-vel, aki az előszobában tartózkodott. Talán ő volt az egyetlen, akit Berija nem tudott ellenforradalmi vagy más tevékenységgel megvádolni.

Vlasszik viszont gyakran megpróbálta a dácsák testőrségének személyi állományát is hatalmi szférájába vonni, de ez soha nem sikerült. Ε próbálkozások növelték a Berija és Vlasszik közötti ellentétet. Veszélyes személyi harcukról mi is tudtunk. Vlasszik tévedett, azt képzelte, ha tudomásunk nélkül folyik ez a harc, akkor Berija meg tudja kaparintani e kicsiny, de igen befolyásos társaságot, akik a legmegbízhatóbbak voltak Sztálin szemében.

– Közöttetek is akadt, aki Berijának tett szívességet?– Minden valószínűség szerint közöttünk is volt Berijának bizalmasa, aki tudósította a

napi eseményekről. De ilyen személyt nem ismertem. Mint a tények mutatják, a besúgás sem mentette meg egyikőjtikét sem a fenevadak bosszújától.

– Most már világos, Berija nemcsak a legerősebb, hanem a politikai vezetők közül a legveszélyesebb volt a Szovjetunióban.

– Talán a legokosabb is, Z-93. Mindenkit ki tudott használni, mindenkivel megtalálta a

személyi kapcsolatot, ha nem baráti szóval, akkor hatalommal, félelemmel kényszerítette parancsainak végrehajtására. Az NKVD szemben állt a hadsereggel is. Oly messzire terjedt a hatalma, hogy bizalmi emberei a legtitkosabb találkozókon elhangzottakról is értesítették őt. A marsallok sem tudták soha, hogy környezetükben ki Berija bizalmasa. Sok magas rangú, haladó gondolkodású, tisztán látó tisztnek okozta ez a vesztét. Az ördögi Berija minden hónapban tartogatott valami meglepetést Sztálinnak.

A győzelem már kibontakozóban volt, megtörtént a nyugati partraszállás, a német csapatok visszavonulóban voltak. Az itthoni „nyugalom” lehetőséget nyújtott Sztálinnak, hogy újra régi és újabb ellenfeleivel foglalkozzon. Ezen veszélyes ellenfelek közé számította az írástudatlan kalmüköket, tatárokat és a tanult német vagy cseh parasztokat, gyári munkásokat. 1944-ben egy alkalommal az NKVD főnöke ismét „testre szabott” munkát kap Sztálintól.

– Berija elvtárs, elérkezett az idő, hogy foglalkozni kezdjen az ország nyugati részén megbújó hazaárulókkal, akik együttműködtek az agresszorokkal.

Megdöbbenve hallgattam, hogy mi történik most, kik kerülnek sorra? Az európai országrészben már csak az oroszok és ukránok maradtak „talpon”. A Baltikumból már befejeződött tízezrek evakuálása, a szibériai hómezőkre.

Berija némán állt tovább, várva a konkrét parancsot, hogy mozgásba hozhassa terrorszervezetét. Sztálin nyugodtan megtömte pipáját, majd szinte atyáskodva.

– Ejnye Berija elvtárs, ismét nekem kell olyan biztonsági ügyekkel, kérdésekkel foglalkozni, amely az ön feladata lenne?! Vagy kollaboránsok felkutatása nem az ön reszortjába tartozik?

Berija meglepetésszerű arcát fürkésztem, Sztálin felállt, várt egy darabig, majd nyújtott léptekkel elindult az asztal túloldalán. Még mindig nem tudja, hogy kik okozták a legnagyobb erkölcsi és anyagi károkat a Szovjetuniónak? Berija erős grúz tájszólással beszélte az orosz nyelvet, hirtelen grúzul szólalt meg. Sztálin nem válaszolt azonnal, ismét várt egy keveset, majd oroszul folytatta:

– Ezt a biztonsági intézkedést a Központi Bizottság és a Politbüro minden tagja helyeselte, csak a végrehajtás várat magára!

Még mindig nem tudtam, hogy kikre utal a határozat. Berija szólalt meg:– Sztálin elvtárs, azonnal utasítom Iván Szerov elvtársat, hogy utazzon a Krímbe, s kezdje

meg a krími tatárok ügyének végleges elintézését. Addig a helyszínen marad, míg az utolsó tatár is el nem tűnik a Krímből.

Sztálin már nem válaszolt. Részére ezzel befejeződött a krími tatárok ügye. Pedig az összdeportáltak száma meghaladta a kétmilliót.

– Ezek az embernek nevezett vadállatok azt sem vették figyelembe, hogy e deportálásra ítélt nép fiai derekasan kivették részüket a győzelemből? Százával voltak közöttük kitüntetett hősök, tízezrével olyan családok, melyeknek fiai, apái az agresszorok elleni harcban áldozták életüket.

– Sajnos, a megtörténtek azt bizonyítják: Sztálin nem ismert mentőkörülményt. Nem számított, hogy Sultán Amet-Chan híres vadászrepülő, aki – több tucat német repülő lelövésével dicsekedhetett –, a Szovjetunió kétszeres hőse volt. Közvetlenül a deportálások megkezdése után Sultán Amet-Chan kihallgatásra jelentkezett Sztálinnál. A titkár telefonon kért engedélyt, hogy felengedheti-e? Sztálin végighallgatta, majd magából kikelve ordította:

– Mondja meg neki, ha akarja, követheti hazaáruló társait, az ő részére is találunk megfelelő helyet, ahol jóváteheti fajtájának bűneit. Tudni akarom, kitől kapott engedélyt, hogy állomáshelyét elhagyja és ide jöjjön?!

De nem járt különbül Oka Gorodovkov kalmük nemzetiségű vezérezredes, a polgárháború egyik legendás hőse sem! Úgy láttam: a megtorlás gépezete a háború utáni években sem csitult.

Amint a szovjet csapatok elérték Berlint, Sztálin egyre többet gondolt a jövőre. Asztala tele

volt írásos elképzeléseivel, melyeket gyakran megsemmisített, majd újabbat készített. A háború még be sem fejeződött, máris kész terve volt Európával kapcsolatban. Csupán az volt még a megválaszolatlan kérdés, hogy kikkel, mennyi idő alatt és milyen sorrendben fog leszámolni.

– Ezt honnan tudod?– Ebben az időben gyakran volt távol, és én elfoglalhattam az ágyát. Szemem előtt függött

a térkép, asztalán mindig maradt valami írás, összegyúrt papírjai – a megsemmisítés előtt – napokig még a kosárban maradtak. Szinte komikus: papírkosarát csak a jelenlétében üríthették ki, s azt is ellenőrizte, hogy minden cetli megsemmisüljön. Ha itt tartózkodott, mindent láttam, hallottam. A számomra érdekesebb párbeszédek lényegét – az utóbbi időben – az asztaláról csent ceruzával WC-papírra írtam.

– Említettél valami térképet?– A falon függött Európa térképe, ezen Sztálin egy vastag vörös vonallal azt jelezte, hol

képzeli a háború befejeztével a szovjet határokat. A vonal keresztülment Berlinen, egyenes vonalban végighúzódott Olaszország északi határáig, magában foglalva teljes terjedelmében Ausztriát. A vonal mögött már nem létezett Magyarország, Jugoszlávia, a térségben egy nagy kérdőjel virított. Bulgária sem létezett, a Balkánon egy újabb kérdőjel. Csehszlovákia, Lengyelország, Románia mind-mind áthúzva, alatta egy-egy marsall neve volt olvasható. Bécs=Konyev, Berlin=Szokolovszkij, Budapest=-=Vorosilov, Helsinki=Zsdanov, Varsó=Rokoszovszkij, Szófia=Tolbuchin, Bukarest=Visinszkij, akkori külügyminiszterhelyettes, a hírhedt moszkvai perek egykori főügyésze. Prága=Valerian Zorin.

Megvolt a terv a lakosság kitelepítésére és az orosz-ajkúak betelepítésére is. Csak az nem volt még véglegesen eldöntve: a kitelepítéseket bírósági ítélettel, mint háborús búnösökön hajtsák végre, vagy úgy propagálják a világ felé, mintha önkéntes alapon távoznának e népek hazájukból. Több ország fővárosa alá egy-egy nagy szám, a jóvátétel összege volt odabiggyesztve. A térképen az imént említett marsallok neve alatt még egy név volt olvasható, néhol több név is szerepelt. Ezek a Moszkvában élő, külföldi emigráns kommunista vezetők voltak, akik a harcok befejeztével tértek vissza hazájukba. A továbbiakban már a szovjet hadsereg biztosította uralmukat. Ugyanakkor minden érdemi kérdésben Moszkvából irányították őket. A vörös vonalon túli nyugat-európai országok némelyikén is egy-egy kérdőjel volt felírva. Hogy ez mit jelentett, nem tudom. Valószínű távoli „jövőjükre” vonatkoztak e Sztálini kérdőjelek.

1945. július elején fontos tanácskozás zajlott le Sztálinnál, amelyen részt vett: Molotov, Mikoján, Kaganovics, Malenkov, Zsdanov, Hruscsov és egy fiatal, de már ismert személyiség Gromikó. Sztálin a potsdami találkozóra készült. Ekkor már úgy beszélt a jelenlévőkhöz, mintha egész Európa a lábai előtt heverne. Ezen összejövetel után néhány nap nyugalom volt, szabadon átnézhettem mindent az asztalán és a helyiségben.

A potsdami találkozóról visszatérve órákig ült maga elé meredve szótlanul. Láttam, valami nagy dolog történhetett, de fogalmam sem volt micsoda.

– Úgy tudom, Truman amerikai elnök 1945. július 17-én bejelentette, azaz Sztálin tudomására hozta, hogy Los-Alamosban sikerrel befejezték az atombombával való kísérletet, és megkezdték bevetésére az előkészületeket. Az atombomba tényétől rettent meg Sztálin, megmásította nagyra törő terveit.

– Rátapintottál Z-93. Én ekkor még semmit nem értettem a nagy mozgásból itt e helyiségben, de a párbeszédekből lassan minden világossá vált. Berija, Abakumov, Ignatyejev, Litvinov egyszerre lett berendelve jelentéstételre. Egyszerre érkeztek, de az egyszemélyes liften a titkárságról csak egyenként jöhettek fel. Sztálin megvárta, míg együtt van az egész társaság. Már várakozás közben láttam, hogy alig tudja türtőztetni magát. Feje egyre vörösebb lett, keze remegett, amint az asztalra támaszkodott. Végignézett a megjelenteken, majd minden ok nélkül ordítani kezdett, miközben kezével a levegőbe csapkodott.

– Elvtársak, azt kell mondanom, semmi más nem érdekel, csak az atombomba! Az asztal előtt állók remegő szájszéllel bámultak a tajtékzó Sztálinra. Értik az elvtársak, az atombomba érdekel, amelyet az amerikaiak Los-Alamosban felrobbantottak. Míg az elvtársak aludtak vagy vodkáztak, az amerikaiak dolgoztak és eredményesen dolgoztak. Az önök feladata pótolni, amit eddig nem tettek. Az atombombára vonatkozó minden rajzot, véleményt, kivitelezési adatot a legrövidebb időn belül az asztalomon akarom látni! Ismétlem: ha nem szándékoznak kivételes pozíciójuktól, melyet én biztosítottam, gyorsan megválni, akkor mozogjanak. Azt is tudni akarom: ki aludt el, miért maradtunk le?!

Mint mindig, most is a ravasz Berija tért először magához.– Sztálin elvtárs, azonnal válaszolhatok a feltett kérdésre, hogy „ki aludt el és miért

maradtunk le”. Ezt csak Igor Kurcsatov elvtárs tudja megindokolni, aki az atomenergiai intézetet vezeti.

– Azonnal előkeríteni! – kiáltotta Sztálin. Berija távozni készült, de Sztálin visszatartotta. Fogok időt szentelni arra, hogy Kurcsatov elvtárstól, az indokot megtudjam. De most az is érdekel Berija elvtárs, az ön emberei hol vannak? Mit csinálnak? Ők sem tudnak az atombombával kapcsolatban semmit mondani? Vagy szórakozni mentek az állampolgárok pénzén Amerikába? Miért lettek oda küldve?

Berija ismét megtalálta a megfelelő választ, mely egy időre megnyugtatta Sztálint.– Sztálin elvtárs, azt hiszem Los-Alamosból már útban vannak a megfelelő iratok,

szükséges dokumentációk. Embereim ott vannak, és ott is maradnak a helyszínen. Azt mondhatnám, hogy a tervezők mellett ott állnak a szovjet hazafiak.

Sztálin az utolsó szóra, hogy hazafiak, felkapta a fejét, Berija felé nézett:– Ezt reméltem is Berija elvtárs! De most nem kisebb fontosságú döntésemről kívánom

tájékoztatni az elvtársakat. Európában meghirdetjük mindenkori politikánk alapját, a „Béke”-programot. Ennek érdekében „Béke”-politikai központokat szervezünk Európa minden nagyobb városában.

Berija és Abakumov elvtársak megszervezik, hogy embereik ott legyenek Európa minden ipari és kereskedelmi központjában, irodalmi kiadóiban, mint megfigyelők vagy tanácsadók. Létrehozunk ipari vállalatokat, kereskedelmi ügynökségeket, szállítmányozó vállalatokat Európában. Újságokat és kommunista szervezeteket finanszírozunk a „Béke” jelszavával. Ettől függ a Szovjetunió jövője, hogy e programmal milyen eredményeket érünk el. Európa érverésén kell tartanunk a kezünket. Mindig kell és fogunk találni megfelelő személyt, aki hajlandó velünk együtt dolgozni.

Elvtársak Európa halott, én fogom életre kelteni. Berija elvtárs azonnal megkezdi a megfelelő szakemberek kiképzését, akik Európában megbízottjaink mellett állva megfelelő tanácsokkal fogják őket ellátni. Munkára fel elvtársak. Olvasni akarom jelentéseiket az európai „Béke”-program megindulásáról, és a kezdeti sikerekről.

A helyiség gyorsan kiürült, szinte menekült mindenki, miután Sztálin engedélyt adott a távozásra. Még el sem tűnt az utolsó ember a liftajtóban, máris emelte a telefonkagylót, és Kurcsatovot kérette magához.

Azonnal gépkocsit küldtek érte, és rövid idő elteltével az asztala előtt állt.Sztálin hosszan, némán nézte az előtte állót. Kissé nyájasan kérdezte:– Kurcsatov elvtárs, szeretném, ha tudomásomra hozná az atombombával kapcsolatos

lemaradásunk okát! Hallgatom!Kurcsatov is lehajtott fejjel hallgatott. Kezével az asztal szélébe kapaszkodott. Kereste a

szavakat, tudatában volt a rá leselkedő újabb veszélynek.– Sztálin elvtárs, munkánkat számos ok akadályozta.– Ezeket akarom hallani, Kurcsatov elvtárs!– Elsősorban hiányoztak az anyagi feltételek, nemkülönben a megfelelő szakemberek, őket

a frontszolgálat alól sem mentesítették. Sokszor hangoztatott anyagigényemet az illetékesek

nem ismerték el. Pedig az igényelt anyagok feltétlenül szükségesek voltak munkánk folytatásához és gyors befejezéséhez. A megfelelő számú munkaerő is hiányzott a sugárveszélyes helyekről.

– Ezeket a felsorolt okokat csak akkor tudom figyelembe venni, ha ezeket bizonyítani is tudja, Kurcsatov elvtárs. Munkaerőt válogathat a hadifoglyok köréből; szakembereket, ha kell, hozunk Kelet-Európából. Ezek nem lehetnek a továbbiakban késleltető okok. Az anyagiakról azonnal magam gondoskodom. De előbb a nevüket akarom hallani: eddigi munkáját kik hátráltatták? Ezek a személyek bűnhődni fognak. Ha azonban nem igazolódnak a vádak és csak ön felelős a lemaradásért, akkor ön lesz felelősségre vonva, Kurcsatov elvtárs. Szeretném, ha a legrövidebb időn belül megkezdődnének a robbantási kísérletek.

– De Sztálin elvtárs, attól még igen messze vagyunk: hogy a robbantási...– Kurcsatov elvtárs elmehet, gondoljon az elmondottakra. Gondolom nem szeretne

beosztásától megválni, és az intézetből távozni!Kurcsatov mélyen lesújtva távozott.– Miként reagált Sztálin amikor tudomására jutott, hogy az amerikaiak Hirosimára

ledobták az atombombát?– Reggel, amikor a váltás után elfoglaltam az őrhelyem, már befejeződött a tárgyalás,

amelyen néhány tábornok, több ismeretlen személy és Litvinov is részt vett. Sztálin utolsó megjegyzését azonban még hallottam:

– Ez az eset – az atombomba ledobása – többet árt majd az amerikaiaknak, mint azt Nyugaton az illetékesek gondolják. Nekünk kimeríthetetlen propagandaanyag, amelyet programunkban kell kiaknázni.

Ε szavak hallatán, újra csodálni kezdtem a generalisszimuszt: úgy éreztem, megtalálta az atombomba ellenszerét, és ez az ellenpropaganda, a békeprogram megszületése volt.

– Tudsz valamit a három nagy potsdami csúcstalálkozójáról?– Sajnos semmit. A konferencia értékelése bizonyára valamelyik Moszkva környéki

dácsájában vagy a Kreml egyik, ilyen alkalmakra előkészített helyiségében történt.– A háború után változott-e Sztálinnak bizalmas munkatársaival vagy a legfelsőbb vezetés

tagjaival kialakult viszonya?– Én semmi változást nem észleltem. Minden maradt a régiben. A központi bizottságnak,

a politbüró tagjainak nem volt beleszólása a katonai vezetésbe, sőt a napi, vagy a távoli politika kialakításába sem. Minden az ő kezében összpontosult. Soha nem kért tanácsot, egyedül döntött minden érdemi kérdésben. Ez a gyakorlat az utolsó pillanatig sem változott.

Egy időben ő maga terjesztette, hogy a háború befejeztével távozni kíván az államvezetés éléről, élete hátralévő részét nyugalomban kívánja tölteni. Ez azonban nem volt igaz. Semmi jel nem mutatott arra, hogy valóban ki akarná adni kezéből a vezetést. Csupán az erre vonatkozó reagálásra volt kíváncsi, hogy esetleg idejében lecsaphasson azokra, akik hatalmára ácsingóznak. Ε szándékát bizonyította az is, hogy a háború befejeztével szabadlábra helyeztetett néhány, a Tuhacsevszkij-perben hosszú börtön vagy munkatáborra ítélt magas rangú katonatisztet. Berija nem értett egyet ezzel a szándékával. Különösen Gorbatov vezérezredes szabadlábra helyezését ellenezte. Ezt alkalmas időben tudtára adta Sztálinnak, aki a következőket válaszolta:

– Berija elvtárs szerencséje van, hogy a békeprogram egyik vezetője. Nincs időm pillanatnyilag mást megbízni a végrehajtásával, különben máris utazna Szibériába.

Berija teljesen összeroskadva távozott.– Azt mindenki tudta Európában F-239, hogy a maga teremtette személyi kultusz a háború

befejeztével ragyogott a legfényesebben. Hogyan lett generalisszimusz?– Közvetlen a májusi győzelmi parádé után volt nála egy rövid, érdekes megbeszélés.

Ezen részt vett Zsukov, Rokoszovszkij, Berija, Vorosilov, az állandóan őt kísérő személyek és több meghívott politikai munkatárs.

Sztálin a pipáját piszkálva szóba hozta, hogy néhányan a jelenlévők közül a legmagasabb kitüntetést, a marsalli botot is megérdemelnék. Mielőtt bárkinek a neve elhangzott volna, Zsukov közbeszólt: ha közülünk valaki megérdemli a legmagasabb marsalli rangot, akkor mit érdemel Sztálin elvtárs?

Sztálin szemlesütve hallgatott, csak pipájának füstje jelezte, hogy nem alszik. Zsukov újra feltette a kérdést, mivel hálálhatnák meg azt az áldozatot, amit Sztálin hozott a szovjet népért, majd taglalni kezdte, feláldozta például az egészségét. Nem folytathatta, mert Berija – ismét nem hazudtolva meg önmagát – közbeszólt: elvtársak, Sztálin elvtárs kiérdemelte a generalisszimusz megtisztelő rangját.

– Már hónapok óta az a hír járta, hogy Sztálin legújabb rangja a generalisszimusz. Javaslom, egész élete folyamán tartsa meg ezt a rangot. Kapja meg hozzá a Szovjetunió Hőse aranycsillagát és a Lenin-rendet.

Sztálin felemelte a fejét, fürkészően körbenézett az előtte állókon, mintha érdekelné, hogyan is fogadják a javaslatot. Mielőtt bárki is szólhatott volna, beleegyezően bólintott.

– Köszönöm elvtársak, de javaslatukat, hogy elfogadjam-e, még meggondolom. Másnap természetesen elfogadta, s néhány nap múltán egyenruhája vállapján már a generalisszimusz jelzés virított.

– A háború után a szovjet érdekszférába került Kelet-Európa. Sztálin azt tehette volt ellenfeleivel, amit akart. Senki nem akadályozta meg újabb bosszúhadjáratát, Kelet-Európa „megbüntetését”, teljes leigázását. Hadifoglyok és a civil lakosság százezreit deportálták a haláltáborokba. Számos politikai ellenfelét likvidálták.

A megszállt területekről gyárakat, berendezéseket szállítottak el, s volt, ami a tajgában rozsdásodott, mert soha nem lettek üzembe állítva. Vlaszov tábornokot, akit ő tüntetett ki hősiességéért, későbbi árulásért 1947 júniusában Moszkvában felakasztatta.

– Igen, ezekről én is tudok, Z-93. De hidd el a vele szemben érzett szimpátiám még ezek után sem változott. Én még a legnagyobbnak, a legigazságosabbnak tartottam.

A háború befejeztével enyhültek a szolgálattal kapcsolatos feszültségek, s reméltük mi is, szabadságra mehetünk, mint a hadsereg többi tagja, a börtönélet számunkra is véget ér.

– Miért? Nem ez történt?– Sajnos nem! Mintha a pokol szabadult volna el Kelet-Európában. Forrongott a

hatalmába került világ. Berija és Abakumov legalábbis erről tájékoztatta. Újabb és újabb likvidálásra kaptak parancsot az általuk „felfedezett” lázadások, összeesküvések letörésére. Kibővült az NKVD szervezete, úgynevezett európai osztályokat hoztak létre.

Közben Berija tábornok lett, s ő meg akarta hálálni kinevezését. Mindezek tudatában jutottam el ahhoz a felismeréshez: valóban igaz-e, amit naponta hallok, vagy csak álmodom? Kétségbe vontam a hallottakat, mert Sztálin hatalmát senki és semmi nem veszélyeztette, legkevésbé életét. Nagyszámú testőrség vigyázott épségére, orvosok hada az egészségére.

Az első véres hullám 1946-ban egy este kezdődött. Sztálin már távozni készült, amikor megszólalt asztalán a titkársági telefon. Nem tudom, hogy Vlasszik vagy Poszkrjobisev mit mondhatott, de Sztálin visszaült az asztala mögé és várt. Pár perc elteltével Csujkov marsall jelent meg a liftajtóban, az asztalhoz lépett, valamit magyarázott, de nem hallottam, és ekkor Sztálin megjegyezte: nem érti, hangosabban beszéljen.

– Sztálin elvtárs, azt gondolom, ideje lenne, ha a hadseregben lévő magas rangú zsidó tisztek ügye is tisztázásra vagy értékelésre kerülne.

– Nem értem, milyen zsidók ügyének kivizsgálásáról beszél az elvtárs. Világosabb, értelmesebb magyarázatot kérek! Közben bejött Berija és megállt Csujkov háta mögött. Hallgatta egy ideig az egyre nagyobb zavarban lévő Csujkov dadogását, majd közbeszólt:

– Sztálin elvtárs, Csujkov marsall a hadseregben gyorsan terjedő „cionista szervezkedésre” gondol.

Sztálin a szervezkedésre felkapta a fejét, és a továbbiakban Berija felé fordult:

– Erről nincs tudomásom. De ha ön mondja, hogy létezik és terjed, akkor a „cionista szervezkedésről” mindent tudni akarok!

Az NKVD ravasz főnöke már tudta: újra célhoz ér, Sztálin már nem engedi ki kezéből a kezdeményezést.

– Mind igaz, amit Csujkov elvtárs állít Sztálin elvtárs. A hadseregben „antifasiszta szövetség” néven folyik szervezkedés. Tagjai, a gyűléseiken résztvevők nagy része öntudatos, harcokat megjárt igaz kommunista. 1942-ben alakultak, de eddig semmit nem tapasztaltam, ami államellenes vagy tiltott lenne.

Sztálin nem is hallgatta végig, felugrott, szürkülő arca megrándult, asztalán áthajolva ingerülten ordította Berija arcába:

– Nem is csodálkozom rajta, hogy nem tapasztalt semmit Berija elvtárs, mert az emberei alszanak. Azt hitték vége a háborúnak, és minden a legnagyobb rendben van. Már megint a zsidók! – dohogta tovább. A névsorukat kérem!

Berija meglepetésemre egy előre teleírt papírlapot húzott elő a zsebéből, és azonnal olvasni kezdte, miközben várva a hatást, gyakran Sztálinra pillantott.

– Kaftanov, Ilja Ehrenburg, Schlomo Michels, akik Lenin-rendet kaptak, de nem folytathatta, mert Sztálin közbevágott:

– Ne folytassa! Mielőbb konkrét tényeket kérek! Köszönöm elvtársak – s máris intett, hogy távozhatnak.

Amint távoztak, fejét kezébe hajtotta egy kissé előredűlve az asztalon. Úgy láttam a szokásos szorongás kerítette hatalmába. Talán e percekben újabb véres bírósági perek áldozatainak forgatókönyve fogalmazódott meg benne. Mindenesetre, ez a cionista hólabda krími ügyként vált ismertté. 1948-ban a „Pravda” már úgy írt a letartóztatottakról, mint zsidó paraziták, kozmopoliták, cionista összeesküvők. 1948 decemberében Golda Meier izraeli külügyminiszter asszony látogatásakor, a moszkvai zsidók a zsinagógák előtt tüntettek. A letartóztatottak rokonai, hozzátartozói tőle vártak segítséget, akiket ez ügyben Berija letartóztatott, azt mind elítélték. Sok családfőt halálra, a családtagot szibériai száműzetésre ítéltek. Az egész orosz zsidó értelmiséget megtizedelték.

Az úgynevezett „krími” ügy, valójában egy hatalmas lavina kezdete volt. Még be sem fejeződtek a zsidók elleni perek, ezt a „leningrádi ügy” követte, amely még több áldozatot követelt.

– Mi volt az oka, hogy Sztálin az „összeesküvő” pereket szinte futószalagon gyártatta?– A leningrádi ügynek komoly háttere volt. Úgy tudom, ez véletlenül pattant ki. Már

hosszú ideje lappangott és – azt hiszem – maga Berija sem tudta mikor hozhatja az egész ügyet nyilvánosságra. Arra is gondolhatott, jobb lesz Sztálin leváltását megvárnia – ő mint ebben az ügyben illetékes – Sztálin esetleges bukása után, saját hatalmának további gyarapodásával, növekedésével számolhatott. Kétkulacsos politikával várta, hová fajul az ügy, és ő milyen hasznot tud húzni belőle. Nem tudta, a rezsimnek melyik szárnya kerekedik felül. Küszöbön állt a magyar Rajk-ügy. Berija azt sem tudta, Sztálinnak lesz-e elég politikai ereje, kézben tartani a kelet-európai ügyeket.

– De mi volt az a komoly háttér?– Azzal kezdődött, hogy az újságok jelentették a háború utáni első ötéves terv balsikerét.

Egyre nagyobb elégedetlenség volt tapasztalható – a hírek szerint – a moszkvai és a leningrádi párttagok, majd a helyi politikai hatalom vezetői között. Az első áldozat Nyikoláj Voznyeszenszkíj, az egyik legmagasabb pártfunkcionárius volt. Voznyeszenszkíj magyarázó levelére Sztálin nem is válaszolt.

– Azt sem tudod mit tartalmazott a levél?– Sajnos nem. A második áldozat a leningrádi párttitkár, Alekszej Kuznyecov, a

Minisztertanács egyik tagja Rodinov, őt a legfelsőbb bíróság vezetője, Boljakov követte. Tudomásom szerint több mint kétezer magas és közepes beosztású funkcionáriust ítéltek

halálra vagy haláltáborra: A nyomozás során napvilágra került – természetesen Berija jóvoltából – az is, hogy a lenin grádi vezetők a háború alatt milyen hibákat követtek el.

Kapóra jött ez Sztálinnak, így akarta bizonyítani, hogy Leningrád idő előtti felszabadulási kísérlete, miért nem járt eredménnyel. Én tudom, e kudarc Sztálin ellentmondást nem tűrő, hibás parancsaiban és stratégiai elképzeléseiben keresendő. A jelek azonban arra mutattak, hogy Sztálin mindazoktól szeretne megszabadulni, akik a múlt hibáira emlékeztették. Attól félt, hibáit – alkalmas időben és helyen – bizonyítékként felhasználhatják ellene. Berija itt e helyiségben írásbeli parancsot vett át Sztálintól, minden olyan személyt, aki kapcsolatban van, vagy volt ezzel az üggyel, derítse fel és adja át valamennyit az igazságügyi szerveknek. Azzal a megjegyzéssel: bűnhődniük kell a vétkeseknek.

Berija távozóban egy ideig várakozott a liftajtónál, majd csendben visszaosont az asztal elé. Sztálint meglepte, hogy ismét Berija áll előtte. Ezt a pillanatot használta ki és gyorsan azt kérdezte:

– Kivel kezdjem Sztálin elvtárs?Sztálin az asztalra ütött az öklével, majd az ajtóra mutatott.– Távozzon! Végleges névsort akarok látni. Addig ne kerüljön elém, míg az ügy nincs

teljesen felderítve. Jelentésében az ítéletek mértékét is tüntesse fel.– Tényleg a háború idején elkövetett hibákról volt szó?– Csak részben. Nem csak az elkövetett úgynevezett hibákról volt itt szó, a nagyobbik baj

az volt, hogy bírálni merészelték Sztálin egyszemélyes vezetési módszereit.S ez főbenjáró bűn volt!– Ezért lettek hazaárulóként felelősségre vonva?– Ε kezdeti vádpontok később sokasodtak. Például: a helyi vezetők hiányos szakértelme

miatt lázadoztak a párttagok. Különösen a fiatalok léptek fel türelmetlenül. Az ügyészség az idősebbeket okolta, mivel ők voltak a háború utáni első ötéves terv előkészítői, leningrádi elfogadói. Az is a helyi sérelmek közé tartozott, hogy a terveket Moszkvában fogadtatták el, annak ellenére, hogy az illetékesek a helyi gazdasági viszonyokat nem ismerték.

A helyzet Sztálin személyével kapcsolatban is robbanékony volt. Ezt onnan tudom, hogy személyes beszélgetést folytatott Berijával az ügyről. Ezután azonnal felhívta a legfelsőbb bíróság elnökét az ügyben és arra intette: hogy igen szigorú és példamutató ítéleteket hozzanak, amelyek a továbbiakban visszarettentik az ilyen irányú megmozdulások kezdeményezőit.

Közvetlenül e telefon beszélgetése után azonnal magához hívatott. Egyszerűen elképedtem: a diktátor miért akarja testőrével megosztani személyes gondjait.

– Mondd elvtárs – szólt hozzám, haragtól villogó szemekkel –, van olyan politikával foglalkozó ember, aki élete folyamán soha nem csinált hibát?

Ismét kutyaszorítóba kerültem, futott át agyamon a gondolat. Mit válaszoljak? Kérdően nézett reám, várva a válaszomat.

– Azt hiszem Sztálin elvtárs – feleltem nehéz nyelvvel, mert átéltem néhány esetet, amikor válaszom nem nyerte el tetszését – kevés az olyan ember, különösen, ha politikával foglalkozik, aki élete folyamán nem vagy igen ritkán követett el hibát. Ön e kevesek közé tartozik, Sztálin elvtárs, aki nem vagy igen ritkán hibázott. Fellélegeztem, mert azonnal láttam, hogy célba találtam.

Hosszú ideig maga elé meredt, majd halkan eltűnődve ismételgette:– Én is hibáztam, de ezeket mind-mind a Szovjetunióért tettem. Látod elvtárs, milyen

hálátlanok az emberek? Életemet, egészségemet feláldoztam hazámért és nem elég. Csak az csinálhat hibát, akinek hatalom van a kezében. De bírálni csak az bírálhat, aki jobban tette volna. Lassan egyedül maradok. Barátaim, elvtársaim mind elhagynak, meghalnak, vagy ellenem esküdnek. Leányom azt hitte, sajnálom tőle a boldogságot, amit én nem kaptam meg az élettől. Most belátja, igazam volt, a házasságát elsiette. Hidd el elvtárs, nyugalomra

vágyom, ha találnék valakit, aki utamat járná, örömmel átadnám az ország vezetését.Itt van Leningrád! Kértem tőlük, hogy bíráljanak mielőtt a terveket elfogadják, senki nem

tette, mindenki esküdött, hogy így van jól, ahogy elfogadtam. Most kővel dobálnak, azt vágják hozzám, hogy diktátor vagyok. A zsidók szabadon élhettek nálunk, senki nem bántotta egyikőjüket sem, a hadseregben tekintélynek örvendtek. Most szervezkednek, a világ hangulatát akarják ellenem fordítani. Olyan vétkekkel vádolnak, ami nem igaz. Csak a bűnösök bűnhődnek ebben az országban. Mindenki élhet állampolgári jogaival. Senki nem éhezik, megnyertük a háborút, béke van, és unatkozni kezdtek egyesek, unalmukban tiltakoznak mindig valami ellen. A párttagoknak hatalmat adtam, biztos megélhetést a parasztnak, a munkásnak munkát és nem elég, nem tudom, még mit is akarnak?

Megkapott őszintének tűnő kesergése. Igazat adtam neki, ekkor újra nagynak láttam őt. Mellette ülve úgy éreztem, hogy valóban mindent az ország érdekében tett és tesz. Ő nem akart elismerést, érdemeket, csak nyugalmat. Pedig, ha tudtam volna Z-93, hogy ő csak a hatalmát féltette, az igazát kereste, és velem akarta mindezt kimondatni, hogy nyugalmat találjon. Hogy érzésem mennyire volt helytálló azt az elkövetkező hetek bizonyították.

Néhány napra ismét eltűnt, nem találkoztunk. Az öregedő generalisszimusz erejét nemcsak az itthoni nehézségek vették igénybe, hanem a háború utáni európai problémák is. Pl: Berlin ügye, amit az újságok és a rádió segítségével mi is figyelemmel kísértünk. Minden közép-kelet-európai államban Berija embereinek segítségével megszervezték az Állambiztonsági szervezetet, amely azonnal megkezdte az úgynevezett háborús bűnösök felkutatását, és segítséget nyújtott a felelősségre vonásukban is. Berija ismét mindenkit megelőzött. Végrehajtotta és végrehajtatta Sztálin parancsát: senkinek, aki a németekkel való együttműködéssel vádolható, nincs kegyelem. Bizonyítékok hiányában, tárgyalás nélkül, gyanú alapján is mindenki likvidálható, aki a kommunizmusra veszélyes. Ez történt Bulgáriában, Magyarországon, Romániában és azokban a kelet-európai államokban, ahol a szovjet hadsereg állomásozott. A határokon túli kilengések, túlkapások, önkényeskedések csak apró zörejek voltak az itthon történtekhez képest.

1948-ban, a pozícióra és hatalomra már türelmetlenül váró Malenkov és Hruscsov is gyakran megjelent Sztálinnál. Igaz, ebben az időben még többnyire hallgattak, ritkán hangoztathatták véleményüket. A politikai gondok mellett előtérbe került a vallás, amellyel szemben a háború alatt türelmet és – helyi engedményekben megvalósuló – jóindulatot mutatott Sztálin. Magam is gyakran csodáltam a keresztényekkel szemben elnéző türelmét, többször a vallási vezetők újra és újra próbára tették. Berija ottléte alkalmával, gyakran kérdezte Sztálint: meddig tart jóindulata e farizeusokkal szemben? Aztán egy napon szabad kezet kapott Sztálintól. Arra kellett fényt derítenie: milyen alapokkal bírnak a személyi viták, torzsalkodások, egymás elleni vádaskodások, melyek itt kerültek felszínre.

Ismét gyakori tartózkodási helye lett Sztálinnak e terem, pontosan úgy mint a háború előtt. Késő délelőtt jött, néha ismeretleneket fogadott, akik állami tervek előkészítésével voltak megbízva. De ezek a megbeszélések igen rövid ideig tartottak. Néha annyira magánkívül volt a hallottakra, hogy az asztalán fekvő hatalmas papírpaksamétát egyszerűen lesöpörte a szemétkosárba.

Ilyenkor ritkán tett fel kérdéseket, az sem mindig a témához kapcsolódott. Ha a beterjesztett tervek nem várt vagy a tanácsadóitól kapott adatokat tükrözték, akkor az egészet visszaadta átdolgozásra. A meghívott gazdasági vezetők olykor tanácstalanul álltak egy darabig, majd távoztak anélkül, hogy Sztálin érdemében minősítette volna munkájukat. Távozásuk után néha órákig sétált le-fel anélkül, hogy egyetlen szó elhangzott volna. Ilyenkor mindig félelem fogott el nemcsak engem, váltótársaimat is, akikkel lassan sikerült laza barátságot kötnöm. Arról azonban soha nem beszéltünk, egymásnak említést se tettünk, hogy valamilyen személyes kapcsolatot is fenntartunk a vezérrel, Sztálinnal.

Az országgal, a győzelemmel, a helyi politikával kapcsolatos problémák megoldása után mindig vártuk, hogy előbb vagy utóbb a testőrség ügye is terítékre kerül, és megkaphatjuk mindazon előnyöket vagy jogokat, melyeket a hadsereg többi tagjai is élveznek. Nálunk ritkán változott a személyi állomány, ennek ellenére a már meglévő barátságok nem terjedtek odáig, hogy egymás személyi problémái vagy adatai is szóba kerültek volna. így a 3., 8., 9., 11. személye örök titok marad. A sokévi együttélés sem tudta feloldani azt a félelmet, melyet a kiképzés alatt belénk neveltek. Igaz nem gondolkodtam azon soha, hogy adatokat vagy értesüléseket szerezzek bajtársaimról. Hogy az előírás megszegése esetén mi történt volna a vétkessel, azt nem tudom.

– Cellatársam, a 6-os testőr, egyre gyakrabban megszakította elbeszélését. Talán emlékeiben kutatott. Arcán fáradtság, szemében félelem tükröződött. Az idő későre járt, bár a takarodót még nem jelezték, cellánkban még nem engedték le a priccset. De erre sem kellett sokáig várni, mert léptek hallatszottak, és pár másodperc elteltével robbanva csapódott le a priccs. Elfoglalhattuk éjjeli nyugvóhelyünket.

Újra és újra végiggondoltam a hallottakat, próbáltam visszaidézni a 6-os minden szavát. Nehezen sikerült mindenre emlékezni. A dátumok, a nevek mint egy hatalmas kerék forogtak a szemem előtt. Még nem akartam visszakérdezni, úgy véltem, ha már felidézte emlékeit, akkor kérdezek a hallottakról.

Míg ő sétált, elfoglaltam helyem, egészen a fal tövébe húzódtam. Lábam lelógott a priccsről, de ez most nem zavart. Újra elfogott a félelem. Jól teszem-e, amit teszek. Részesévé válok olyasminek, ami nem tartozik reám. Vajon hol és mikor tudom e nagy adattömeget minden szennyével együtt felhasználni? Kit fognak ezek az elmúlt szörnyűségek érdekelni? Jön-e valaki, aki fellebbenti majd a szürke fátylat, hogy mindenre fény derüljön? De mi az igazság? És kinek igazság az igazság? Ki ad majd feleletet e kérdésekre? A háború után kivégezték Hitler munkatársait és egy országot bűnös vétkesként kezeltek. A bűnösöket elítélték, a szenvedőknek vezetőik próbáltak gyógyírt találni sebeikre. De az áldozatokkal ki törődik? Senki! Lesz-e valaha felelősségre vonás? Ha lenne, egyszer egy egész politikai államapparátust kellene politikailag elítélni.

Kiben van félelem vagy bűntudat, hogy az elkövetett vagy aláírásukkal szentesített jogtalan halálos vagy életfogytiglanos ítéletekért egyszer felelősségre lesznek vonva. Lesz-e valaki vagy valakik, akik Berija vagy cinkosain kívül hajlandók lesznek bíróság elé állítani mindazokat, akik súlyosan vétkeztek. Most ott folytatódik minden, ahol Sztálin abbahagyta. Az új szovjet vezetőknek talán nincs erejük vagy hatalmuk, hogy új utakat keressenek, amely kivezetne e szörnyű mocsárból?

Minden zaj megszűnt a táborban, csak a kerítéseket és a tiltott zónát ellenőrző fénycsóva villant néha az ablakrácsokon.

Már a többi cellában is pihenőre tértek. Szabadulásuk után nekik is csak annyi lesz az örömük, hogy e szigorú börtönből, vissza, egy nagyobbá térhetnek. Nekik nem kell félniük, hogy az NKVD reájuk talál. A sötétben egyszerre csak érzem, hogy F-239 helyet foglal mellettem. Nem beszélgettünk tovább, az éjjeli csöndben a szavak messzire hallhatók. Talán nincs is mondanivalója, vagy készül a holnapi napra. Aludni próbálok, de nem sikerül, szememet elkerüli az álom, újra a hallottakkal foglalkozom. Fantasztikus mesének tartom az egészet, de az évszámok, a pontos dátumok, a személyek, a nevek léteznek, és nem légből kapottak. Van valami rendszer az elmondottakban – valóságnak kell lennie!

A kemény deszka nyomja az oldalam, de nem fordulhatok, mert zavarom társamat. Majd ha ő is fordul akkor, gondolom jelezni fogja. Nem sikerül semmiképp aludni. A deszka okozta fájdalom egyre keservesebb, mozognom kell. Végre egy kis idő elteltével ő is megmoccant, fordul, én is fordulok, szembe a fallal. Forró homlokom a falnak támasztom, szemem ég a sötétben, az álom késik. Meddig tarthatott ez a kínlódásom, nem tudom. Egyszerre azt érzem, hogy lökdösnek, feleszmélve a 6-os áll fölöttem a priccs szélén.

– Ébredj, Z-93, jönnek a priccset zárni – majd anélkül, hogy válaszra várt volna, sétálni kezdett.

Megkezdődött együttlétünk harmadik napja.

HARMADIK NAP

Alig léptem le a keskeny priccsről, máris nyílt az ajtó, belökték a napi kenyéradagot. Jólesett a szörnyű éhségben eltöltött hosszú éjszaka után.

Egymás mellett ültünk az ablak alatti sötétben, kézben a kenyérnek alig nevezhető ragacscsomóval. A következő napra gondoltam. Holnap talán nem is kapok enni, délután lejár a kiszabott büntetésem, vagy mégis adnak egy tál forró vizet?! Pillanatnyilag ez volt részemre a legégetőbb kérdés! Amint hallható volt, hogy az őrség és a felügyelő elhagyta a karcert, 6-os letette kezéből a kenyérnek nevezett valamit a földre, és kérdően nézett reám.

– Nem tudod megenni, F-239?– Nem!– Rosszul teszed. Még ha ehetetlen is, edd meg. Ma már semmit nem kapunk enni. Holnap

te kapsz vizet, én nem!– Neked miért nem adnak?– Mert lehet, hogy holnap visszatérek a zónába. A vacsorát már ott fogom megkapni, és

két helyről nem jár. Ez előírás!– Tehát rövidesen elválunk. Sietni kell, hogy minden lényegeset elmondhassak. Nem

bízom abban, hogy a zónában folytathatjuk. Néha az az érzésem, hogy innen való szabadulásod után, mi soha többé az életben nem találkozunk. De miként akarod a hallottakat megjegyezni?

– Ezt még nem tudom. A zónába visszatérve, találkozom néhány barátommal.– Ezt nem teheted, ismeretleneket nem ránthatsz az ügybe.– Félreértettél, senkivel nincs szándékomban közölni a hallottakat, csupán íróeszközök

beszerzésére kérem meg őket. Egyik társam a lágerirodában dolgozik. Jegyzeteket szándékozom készíteni, hogy minden megmaradjon emlékeimben, elmondásod sorrendjében.

– Ezt nem tartom biztonságosnak, mert ha egy sorod is a kezükbe kerül, ez halálos ítéleteddel egyenlő. A jegyzetek alapján azonnal a nyomomra lelnek. Más lehetőséget kell találnod!

– Félelmed indokolatlan, csak addig tartom meg a jegyzeteket, míg minden elmondott eseményre pontosan fogok emlékezni. Utána azonnal megsemmisítem valamennyit.

– Azt gondolod Z-93, hogy innen valaha szabadulni fogsz?– Remélem! Ebben bíznak a barátaim is. Gyakori téma közöttünk a hazatérés.

Mindnyájunknak az a véleménye, hogy Sztálin halála után valami változott a szovjet politikában. Ennek eredményeként az európaiak ügye is előbb vagy utóbb felszínre kerül, amely csak hazatéréssel végződhet.

– Túl optimisták vagytok ti európaiak, Z-93! Évekbe telik, míg valami történik a Szovjetunióban. Előbb az emberek gondolkodásának kell megváltoznia. Úgy is mondhatnám, egy új generációnak kell születnie, hogy a megcsontosodott félelem vagy óvatosság megszűnjön, és az egymás iránti bizalom gyökeret eresszen. A Szovjetunió nem tartozik már Ázsiához, mert attól modernebb, de nem tartozik Európához sem, mert hozzájuk képest ázsiai. Biztos vagyok abban, hogy az orosz nemzet lerázná magáról a szovjet ideológiát, gyorsan feltudna zárkózni Európához. Megvannak ennek az előfeltételei is múltunkban, kultúránkban, történelmünkben. Ha akarnánk! De akarnak-e? Ez a kérdés!

– Nem értem okfejtésed. Egy szabad, nyugodtabb életet miért ne akarnának?– Hogy miért nem, erre mondanék egy példát. Egy ember, aki vaknak született és

negyvenéves korában valami csoda folytán látni kezdene, mit csinálna az életben? Míg vak volt, gondoskodtak róla, átkísérték az utcán a másik oldalra, de ki gondoskodik arról, aki nem

vak?– így van ez a szovjet lakossággal is. Ha egyik napról a másikra kellene magáról

gondoskodni, sorsáról döntenie, tudása alapján munkájából megélni, az árakat a kereslet szabná meg, és nem lennének rögzítve, az állam magára hagyná valamennyiőjüket, nem tudom mi történne. A Szovjetunió lakossága még éretlen egy nyugati mintájú államéletre. Az utolsó ötven évben, sőt előtte is mindig volt, aki a tömeg helyett gondolkodott. Most, aki nyitott szemmel álmodozott, azonnal Berija kezébe került. Sztálin soha senkire és semmire nem volt figyelemmel, csak a hatalomra. Közelébe sem engedett senkit, aki mégis megpróbálta, az életével fizetett ezért.

– De Berija hatalma ellentmond ennek a teóriának.– Igen, Z-93. Ő ott volt a hatalom közelében, de csak mint eszköz és nem mint birtokos.– Újra felmerül bennem a kérdés F-239, hogy ki, kinek volt eszköze?– Erre még nincs, de egyszer lesz felelet, így ez a kérdés nyitva marad. Aki erre a kérdésre

felelni tudna; az halott.– Én azt hiszem F-239, hogy az ő válasza sem volna egyértelmű. Abban azonban ismét

megállapodhatunk: tökéletesen kiegészítették egymást.– Ilyen nyomatékkal én ezt nem állítanám. A háború után hallott beszélgetések alapján azt

mondhatom, hogy Berija csillaga általam nem ismert okból hanyatlóban volt. Abakumové viszont emelkedőben. Abakumovról még keveset vagy eddig semmit nem mondtam, bár az utóbbi időben ő is gyakori vendég volt Sztálinnál. Amint emelkedett Abakumov a hatalom létráján, helyére lépett Ignatyejev. Az államterror-apparátusban Ignatyejev alkalmazkodóbbá vált, mint Abakumov. Ez pontosan beleillett Sztálin számításaiba, akit egyre nagyobb félelem kerített hatalmába, hogy mindent elveszíthet. Hatalma újjáélesztésében, megfiatalításában Ignaty ej évnek szánt nagy szerepet Sztálin.

1949-ben egy alkalommal újra együtt a teremben a régi társaság: Berija, Malenkov, Bulganyin, Mikoján, Hruscsov, Abakumov, Molotov, aki felesége letartóztatása után egy ideig háttérbe került a politikai színpadon. Szólt a telefon, Sztálin felvette, homloka elborult, arca vörösödött, valamit dörmögött a kagylóba, majd letette. Néhány perc múlva a liftből hófehér arccal Molotov lépett ki. Az asztal elé botorkálva megállt, hirtelen térdre esett, kezével könyörgött Sztálin felé:

– Sztálin elvtárs, kegyelmezzen a feleségemnek. Hangja remegett, zokogásba tört ki. Mindenki szótlanul állt a háta mögött. Talán együtt éreztek vele, de félelemből közömbösen nézték őt. Vlasszik jött be, Molotovhoz lépett, felemelte a szőnyegről és magával vitte a lift felé. Molotov távozása után egyetlen szó sem esett a történtekről. Folytatódott a párbeszéd. A téma Tito volt, aki egyre nagyobb gondot okozott a szovjet vezetésnek. Közöttük is talán leginkább a diktátornak, aki gyakran bírálta a jugoszláv vezért, mert népszerűsége növekedett, és ez ellentétben állt személyi kultuszával, sőt a világban kiharcolt tekintélyével. De ez lehetett talán a kisebb baj. A jugoszláv partizánvezér hűtlensége bántotta, amit többször is szóvá tett.

– Miről volt szó?– Az első időben magam sem értettem, hisz a háború alatt igen jó viszony volt Sztálin és

Tito között. Ez a háború végéig nem változott. Tito megpróbálta a saját útját járni, ezt Sztálin a legnagyobb árulásnak tartotta. 1949 szeptemberében Tito beszédeiben bírálta a Szovjetuniót, hogy a szovjet kormány megpróbálja a közép-kelet-európai népeket egymásnak ugratni. Tito azt tervezte, hogy vezetésével egy baráti szövetség alakul. Ε szövetségbe tartozott volna: Magyarország, Bulgária, Románia, Albánia és Görögország is a későbbiekben. Nemcsak Titónak, a bolgár vezetőnek, Dimitrovnak is hasonló elképzelése volt. Kelet-Európa önállóságra törekedett, politikájukat is e szerint akarták formálni, kialakítani. Sztálin nem nézte tétlenül – Tito vezetésével – egy ilyen szövetség létrejöttét. Azonnal intézkedett. Berija talált is céljainak megfelelő embert Bulgáriában, aki Dimitrov

távozása után hajlandó volt a moszkvai utat járni.A neve: Cservenkov. Azonnal akcióba léptek.Visinszkij külügyminiszter Párizsba utazott konferenciára. Visszatérőben megpihent

Szófiában, ahol megkérte Dimitrovot, kísérje el őt Moszkvába. Az egészséges Dimitrov közvetlen megérkezése után megbetegedett. Nem tudták a szovjet orvosok megmenteni. Három héttel később a tetemét visszaküldték Szófiába. Az egész szovjet kormány megsiratta. Párhuzamosan az esettel Szófiában, Dimitrov egyik közeli munkatársát, aki szintén az államszövetséggel szimpatizált, letartóztatták, Kosztovot perbe fogták, majd kivégezték.

Tito ezek után igen óvatos lett, moszkvai utazását, a moszkvai vezetőkkel való találkozását is lemondta.

– Gondolod, Tito sem érkezett volna vissza élve Belgrádba?– Minden valószínűség szerint ez volt a végső terv. Ezt bizonyítja, hogy mielőtt Tito

lemondása megérkezett volna, Sztálinnál egy szűk körű kabinet ülésezett. Tagja volt: Berija, Abakumov, Mikoján, Hruscsov és Kaganovics. Ez a szűk körű testület független volt a Központi Bizottságtól, tagjai ritkán, legalábbis az én időmben nem változott. Sztálin terveit minden gondolkodás nélkül megszavazták és teljesítették. Sztálin csak parancsokat adott, tanácsot sohasem kért, nem is fogadott el tőlük. Néha-néha egyenként lettek hivatva, ilyenkor személyre szóló utasítást kaptak. A jelek arra utaltak, hogy Sztálin igyekszik a közép-kelet-európai kommunista vezetést megtizedelni. Bulgária után Albánia, Csehszlovákia, Magyarország következett.

Minden esetben, előre elkészített levél várta Beriját vagy Abakumovot, amelyet a helyszínen kaptak kézbe.

Olvasatlanul is tudták: tartalmát végre kell hajtani Sztálin nem adott a részükre szóbeli felvilágosítást.

– Mit tudsz a levelek tartalmáról?– Furdalta az oldalam, hogy mit is tartalmazhatnak a levelek. Egy esetben Berija és

Abakumov a kapott paranccsal elhagyták a termet, majd Sztálin is távozott. Őrhelyem ajtaját egy kirendeléskor egy kis darab papírral sikerült megakadályozni, hogy szolgálati időm alatt becsukódjon. így tudta nélkül sikerült bejutnom asztalához. Ez nagyon veszélyes kirándulás volt, mert nem tudtam mikor tér vissza a diktátor. A háború utáni években – azt megfigyeltem – este 8 óra után már soha nem tért vissza ide a szobába. így néha minden veszély nélkül belenéztem az asztalán hagyott levelekbe. Most néhány név szerepelt a papíron, mellettük kérdőjel. Alattuk Berija és Abakumov neve.

– Talán csak nem névre szóló halálos ítéleteket találtál?– Valamit azonnal gyanítottam. Ez később beigazolódott, valóban végül is halálos

ítéleteket tartalmazott.– Kiket láttál név szerint?– Ezen a kiadásra váró végrehajtandó parancson -úgy emlékszem – több magyar

kommunista vezető neve volt felsorolva. Alatta rövid megjegyzés: Rákosi elvtárs tudomására hozni a bizonyítékokat.

Ezután néhány napig jó hangulatban láttam a vezért, Sztálint. Rövid idő elteltével Berija, majd később Abakumov jelentkezett jelentéstételre. Sztálin szokásától eltérően, csak szóban kért rövid felvilágosítást az események menetéről.

Lassan tudatosult bennem, hogy minden tisztogatási akcióban hivatalból részt vett Berija, Abakumov, Ignatyejev, Malenkov és Hruscsov is. Nemcsak azzal játszották el történelmi szerepüket, hogy nem állták útját a tömeggyikosságoknak, hanem ebben a helyiségben megszavazták, helyeselték a tisztogatási intézkedéseket. Egyhangúan követelték az úgynevezett bűnösök azonnali letartóztatását és legszigorúbb megbüntetését. Sztálin életének utolsó éveiben annyira nem bízott bennük, hogy gyakran egyenként hívatta őket, és mindegyiktől személyesen kérte intézkedéséhez a hozzájárulást. Ez azonban nem jelentette

azt, hogy személyes együttlétük alkalmával bírálhatták terveit vagy elképzeléseit. Nem, csak a hozzáállásukat figyelte.

Egy nap újra hívatott. Megtömte pipáját, szokásához híven egy darabig némán figyelt, majd halkan megkérdezte

– Mondd, Hatos, én valóban tévedhetetlen vagyok? Hallgattam. Az elmúlt években itt sok mindent hallottál. Volt időd leszűrni a tanulságot és megismerni az embereket. Láthatod – folytatta –, a kelet-európai vezetők tőlem kapták hatalmukat, azt gondoltam bízhatom bennük, és most kiderül, hogy többen visszaéltek bizalmammal. Eltiprom valamennyit, árulásukért! Hidd el elvtárs – hajolt közel hozzám –, közvetlen környezetemből is életemre törnek. Abakumov szerencsére már a nyomukban van. Ezek is elnyerik időben méltó megérdemelt büntetésük – maga elé meredt, hangtalanul szívta pipáját, majd csendes intésére elléptem az asztaltól, visszatértem a helyemre. Később ő is felállt és elhagyta a helyiséget. Több napig nem láttam, volt időm megemészteni a hallottakat. Láttam, egyre jobban elhatalmasodott rajta az öregség. Kutatnia kellett emlékeiben, ha valakivel beszélt. Néha elfeledte a neveket. Az lett a meggyőződésem: a generalisszimuszt mindinkább csak a bosszú éltette, hogy legyen még ideje végezni ellenfeleivel. Bizonyos jelekből láttam Berijával és társaival tárgyalva újabb ellenséges gócra készültek lecsapni.

– Valóban volt valami készülőben?– Sajnos igen! Mint említettem – az előírást többször megszegve –, kihasználtam a

lehetőségem, hogy az asztalán maradt papírokat, később a hozzáküldött felbontott leveleket is átnéztem.

Minden állampolgár, bárki ellen, névtelenül egyenesen nála, Sztálinnál tehetett feljelentést. Sokan éltek e jogukkal, és ezek a levelek mindig megtalálták a címzettet. Azon kérelmek, melyek kegyelemért vagy egy-egy politikai ügy lelkiismeretesebb kivizsgálását kérték, legtöbbször a papírkosárba kerültek. Az átolvasatlan levelek halmokban hevertek az asztalán. Csak a felbontottakat vettem kézbe, a lezártak felbontásának kockázatát nem mertem vállalni.

Néhány levelet Sztálin· barátai vagy családtagjai írtak. Első, néha második feleségének rokonai fordultak hozzá a vizsgálati fogságból, később a szibériai száműzetésükből, Stanyiszlav Redens családja, Lina Solomonova Stern.

Találtam közöttük egy igen szép írással megcímzett levelet. Látható volt, hogy valaki már felbontotta, majd újra leragasztotta. Dr. Ligyija Timasuk orvosnő volt a feladó. Ezt sem mertem felbontani. Sok embert letartóztattak gyávaságomért. Ha felbontottam, talán el is tüntetem, és a történelem szegényebb lenne egy szörnyű eset emlékeivel. Ezért kérlek ne ítélj el, hallani fogod, hogy mit is indított el a levél.

Pár nap elmúltával tért vissza fáradtan, vöröslő arccal. Ismét baj volt a vérnyomásával. Kapkodva lélegzett. Nagyokat káromkodott, de nem tudott ülni. Sétálni kezdett, közben az asztalán felhalmozott levelekből néhányat kézbe vett. Menet közben olvasta. Több levél gyors áttekintése után, a doktornő levele kerülhetett a kezébe. Újra és újra átolvasta. Megállt, gondolkodott, öklével az asztalra ütött. A telefonhoz lépett, Beriját, Abakumovot, Ignatyejevet és Poszkrjobisevet kérette azonnal. Titkára pillanatokon belül megjelent, de ő egyedül kevésnek bizonyult.

– Poszkrjobisev elvtárs – szólt hozzá kezében lobogtatva a levelet –, amint megérkezik Berija, Abakumov és Ignatyejev elvtárs, azonnal kísérje fel őket.

Az alázatoskodó titkár szó nélkül távozott. Sztálin nyugalma azonban nem tért vissza. Italt töltött magának, és újra a levél olvasásába kezdett. Valamit jegyzetelt. Az asztalán lévő papírokat egyetlen mozdulattal a földre söpörte. Néhányukat újra felvette, félig elolvasta, majd újra a többi közé hajította. Izgatottan vártam, hogy mi fog történni. Egy pillanatra sem tette le kezéből a levelet. A harag egyre jobban elborította az agyát, leült, fejét az asztal fölött ökleire támasztotta, szemét mereven a papírra függesztve. Alig lélegzett, azt gondoltam, hogy újra szélütés érte, de néha megmozdult valamit maga elé mormolva.

Az idő haladt, a helyiség robbanásig tele volt feszültséggel. Évek óta ritkán érzett félelem fogott el: újabb szörnyű eseménynek leszek a tanúja?

– Miért? Talán már korábban gondoltál arra, hogy egyszer valakinek elmondod a hallottakat, vagy vallomást teszel, ha az események indító okait kutatják majd a történészek?

– Erre nem tudok felelni. Ottlétemkor nem volt időm a jövővel foglalkozni. Bár a félelem leple alól gyakran az a kérdés bukkant fel: mikor lesz vége e megpróbáltatásoknak? Ha egyszer lehetőségem lesz innen távozni, vihetem-e magammal az életbe mindazt, amit itt hallottam és láttam. Továbbá a nyugtalanító kérdés is felvillant: mi lesz velünk, ha a vezér, Sztálin meghal? Ez a lehetőség, már küszöbön állt, legalábbis a jelek ezt mutatták. Halála után mint kellemetlen teherrel számolnak-e velünk, vagy oda kerülünk, ahol nem tudunk az esetleges kíváncsiskodók kérdéseire felelni?

– Én azt gondolom, F-239, hogy ti, a történtek tanúi, csak addig voltatok biztonságban, míg Sztálin élt. Gyilkosaitok addig semmit nem mertek tenni ellenetek. De tudtak arról, hogy ti is jelen vagytok. Félelmük – a tanúk miatt – nem volt alaptalan. Ezért sem maradhattok életben. De folytasd a levél történetét.

– Késő délután – Vlasszik nélkül – jelentek meg Berijáék. Vlasszikkal már leszámolt Berija. Láttam mindnyájan igen idegesek. Valami történhetett kint az életben, amiről nem volt tudomásom. Amint megálltak az asztal előtt, Sztálin azonnal felállt kezében a levéllel, melyet Abakumovnak adott át. Kis szünet után, hagyva, hogy Abakumov elolvassa a levelet, ordítani kezdett:

– Mi az elvtársak? Mit tudnak e levélről, és ha igen, tettek-e valamit a megelőzésére? Abakumov újra olvasni kezdte a levelet, keze remegett. Berija hozzáhajolt, hogy lássa mit tartalmaz a levél. Ismét Berija tért először magához. Lehajtott fejjel szólalt meg:

– Igen, Sztálin elvtárs, a levél ismerete nélkül is ez irányba megtettünk már minden intézkedést. A levélben felsoroltak egy része már őrizetben van.

– Hogy, hogy csak egy része? Kik vannak még szabadlábon? Talán a legveszedelmesebbek?

– Nem, Sztálin elvtárs! Csak azok, akik ellen még nincs kellő bizonyíték. Már hetek óta folynak a kihallgatások. A beismerő vallomások után, gyors és nyilvános tárgyalást javaslok – dadogta cserepes szájjal Berija. Sztálin ezt talán már nem is hallotta. Csukott szemekkel visszaesett a székébe, zihálva levegő után kapkodva. Berija azonnal hozzáindult, az asztal túloldalára. Sztálin kinyitotta a szemét és rákiáltott:

– Berija elvtárs, ott marad ahol áll! Mindnyájan ott maradnak! Senki nem közeledik felém. Elmehetnek, gyors eredményekről akarok hallani, Berija elvtárs! Csak kezével intett, Berija és társai meghajoltak, majd gyorsan távoztak.

Csönd ülte meg a termet, csak Sztálin erős zihálása hallatszott. Még mindig annak a hatása alatt voltam, hogy senkit nem engedett a közelébe. Berija szavaira gondolva, az volt a meggyőződésem: ő ismerte a levél tartalmát! Ő volt talán, aki felbontotta. Azt azonban nem tudtam, ez előre kitervezett akció volt-e, vagy az orvosnő személyében csak a véletlen hozta az esetet a tudomásukra. Csak később tudtam meg, hogy a tervezett orvos-perben ismert személyek első nagyobb csoportját 1952 novemberében tartóztatták le. Különben Berija igazat mondott. Nem sokkal később, éppen szolgálaton kívül voltam, és a rádió egy közleményben adta hírül: az állambiztonsági szervek letartóztatták terrorista orvosok egy csoportját, akik célul tűzték ki, hogy ártalmas kezeléssel megrövidítsék a szovjet állam aktív vezetőinek életét. Zsdánov és A. Sz. Scserbakov elvtárs természetes halálát is „e banda” tagjainak számlájára írták. 1953. január közepén „a nép ellenségeinek” feleségei is őrizetbe kerültek.

Akkor arról is beszéltek, hogy a Kreml-kórház ismert orvosai, akik angol és amerikai „kémek” voltak, Sztálint is meg akarták mérgezni. Talán már meg is kezdték, ezért romlott Sztálin elvtárs egészségi állapota.

– Igen, erről én is hallottam még Norilszkban. Mi, a kényszermunkára ítéltek is követeltük, hogy szigorúan járjanak el a bűnösökkel.

– Ti is? Nevetséges!– Igen, e híreket a hozzánk bejáró szabad vagy őr nélküli elítéltektől tudtuk meg. A közös

„tiltakozást” a politikai tiszt jelentette be! Ott szólni sem volt lehetőségünk, máris távozott tiltakozó válaszunkkal. Ez a „tiltakozás” bizonyíték volt arra, hogy a kapott hírek igazak voltak. De mi történt a továbbiakban?

– A tervezett orvos-per lázba hozta az egész országot. Naponta minden bejelentés nélkül jelentéstételre megjelent Berija, de a feladatok elvégzésének oroszlánrészét Ignatyejev kapta.

A megsemmisítendő személyek között a leghíresebb és legnagyobb tudású zsidó orvosok voltak: Vovszi, B. Kogan, Feldmann, Grinstein, Ettinger. Mindnyájan amerikai ügynöknek vallották magukat. Vlagyimir Vinogradov, Jegorov és M. Kogán az angol titkosszolgálat megbízottjaiként szerepeltek.

Az· első intenzív kihallgatások során Ignatyejev azt jelentette Sztálinnak, hogy ketten, Dr. Kogan és Prof. Ettinger öngyilkosságot követtek el, mert bűnük súlyát nem tudták elviselni. A többiek mindent beismertek, vallomásukat alá is írták.

– Mi volt ebből az összeesküvésből igaz?– Egy kicsit előbbre lépek az időben. Később megtudtam, az orvos-perért az

Államvédelmi Minisztérium különleges nyomozati osztályának főnöke, Rjumin felelt személyesen. Ez a cinikus és hataloméhes ember, a nyomozati anyagot tudatosan meghamisította. Rjumin hangos pert, előléptetést látott maga előtt, és akkor meghalt Sztálin. A letartóztatott orvosokkal ezt nem közölték, a kihallgatások egy darabig még folytatódtak.

Aztán április 4-re virradóra a bebörtönzött és törvénytelen eszközökkel vallatott orvosokat és feleségeiket kiengedték. Gépkocsikkal hazaszállították őket. Miután visszakapta a neve becsületét, visszatért az orvostudomány területén folytatott üdvös munkájához Vovszi, Popova, Zakuszov, Seresevszkij, Majorov, Ko-gán, V. Vinogradov, Jegorov, Feldmann, Grinstein és mások.

A reggeli újságokban közleményben volt olvasható: a vádak hamisak, törvénytelen eszközökkel csikarták ki a „beismeréseket”. Záróakkordként a Legfelsőbb Bíróság katonai kollégiuma Rjumint golyó általi halálra ítélte és kivégezték. Ő volt az első, aki ocsmány tetteiért golyót kapott.

Azt is itt mondom el, hogy a letartóztatásom után már az ítéletre várók között, egy nagyobb cellában megismertem egy összetört öregembert – ha jól emlékszem –, bizonyos Prof. Tretyakovot. Akkor fordultam felé nagyobb érdeklődéssel, amikor megjegyezte: egyike volt azoknak az orvosoknak, aki részt vett Sztálin halálát követő orvosi jelentés megállapításainak megfogalmazásában.

– Nem egyedül kerültem ide – mondta –, csak azért, mert a valóságot akartuk nyilvánosságra hozni. Ebben Malenkov, Hruscsov, Kaganovics, Vorosilov, Berija, Ignatyejev, Molotov megakadályoztak. A közlemény kiadása előtt Prof. Arsenij Vasziljevics Rusakov titokzatos módon meghalt. Engem és barátomat, aki a Kreml-kórház igazgatója volt, letartóztattak.

– De miért? – kérdeztem megdöbbenve.– Miért? Mert mi, az ottlévő orvosok tudtuk az igazságot.– Milyen igazságot vagy valóságot?– Az igazság az, hogy Sztálin kezelő orvosai, közöttük jó barátom Vinogradov professzor,

akit hetekkel előbb rács mögé dugtak, ártatlanok voltak.Sztálin nem mérgezés, hanem agyvérzés következtében halt meg. Mi, az ott lévő

szakorvosok Sztálin holttestét a boncoláskor átvizsgáltuk, és ez volt a baj. A vizsgálatok alapján egyértelműen megállapítást nyert, hogy az agy bal oldali része a vérzés következtében úgy megsérült, hogy az életben maradáshoz szükséges légzési központot, majd a mozgási

szerveket és a vérellátást irányító sejteket is tönkretette. A magas vérnyomás munkaképtelenné tette a jobb szívkamra vérellátását, így az agy nem kaphatott megfelelő mennyiségű vért. Tehát a halál oka egyértelműen nem mérgezés volt, amit a politikai vezetők hallani szerettek volna. Ha a vizsgálat mérgezést bizonyít, úgy az általuk perbe fogott orvosok bűne is beigazolódik.

– Ha ezt ön tudta, miért nem emelte fel szavát, miért nem tiltakozott?– A valóságra csak később derült fény. Előtte magam is azt hittem, hogy a letartóztatott

orvosok közül néhányan valóban Sztálint is el akarták tenni láb alól.– Az orvosi jelentést ön is aláírta. Biztos vagyok abban, hogy a valóságról soha nem tud

beszélni.– De miért nem? – kérdezte elsápadva.– Miért? Mert innen nincs szabadulás! Na, de még egy kérdésre szeretnék választ kapni.

Mikor és hol halt meg Sztálin? Sok a szóbeszéd. Öntől a valóságot szeretném hallani.– 1953. március 1-én, hajnalban gépkocsi érkezett értem, hogy azonnal induljak egy

megadott címre. Amint megérkeztem, már több ismert, nagy tudású orvost ott találtam. Köztük Dr. P. Ε. Lukomszki belügyi orvosszakértő akadémikust, Dr. E. M. Tarqjev belgyógyászt és még számos szakorvost. A jelenlévők elmondották: Sztálint eszméletlen állapotban a földön fekve találták. Gyors orvosi vizsgálatot végeztek, de már nem láttak reményt az életben maradáshoz vagy megmentéshez. Azonnal megállapították, hogy agyvérzést kapott, a vérzés megbénította a mozgási és légzési szerveket. Magam is gyors vizsgálatot végeztem, és megállapítottam, hogy Sztálin még él. A légzése szaggatott volt, pulzusa száz fölé emelkedett, a vérnyomás rendszertelenül, 240-140 között ingadozott. 39 fok feletti volt a hőmérséklet. Azt is azonnal láttam, hogy oxigénhiánnyal küzdött.

Sztálin ekkor már nem volt beszámítható állapotban, a halál beálltának nem sok időt adtam. A helyiség tele volt tanácstalan emberekkel, akik talán a jövőtől való félelmükben mielőbb távozni készültek. Közben a kormány tagjai is megérkeztek. Sztálin szervezete a haláltusáját vívta az életben maradásért.

Március 3-án az újonnan érkezett orvosok véleménye is az volt, hogy a halál minden pillanatban beállhat. Ε nap délelőttjén megszűnt a légzése, a halál beálltát a jelenlévők együttesen megállapították, és aláírásukkal igazolták. (Tretyakov így állítja, noha a halálhírt a lapok március 5-én közölték.)

– Ennyi volt az egész ? – kérdeztem meglepődve F-239-től.– Ez volt a lényeg. Én nem vagyok orvos, nem is értettem sok szakkifejezést, amit Dr.

Tretyakov elmondott.– Később egyértelműen beigazolódott, hogy az orvosok ellen felhozott vádak,

hazugságok voltak?– Dr. Tretyakov azt is megjegyezte: Sztálin halálának napján az orosz pátriárka és a

főrabbi felhívást intézett híveihez, sőt a templomokban állandó imát tartottak, melyben kérték az egek Urát, adja vissza Sztálin egészségét.

– Ki volt e két hatalmasság?– Alexis, az Orosz pátriárka, Solomon Schiffer főrabbi.– Azt hiszem F-239, a történelem lapjain olykor tragikomikus esetek is előfordulnak. Ezek

az esetek is azt igazolják: az ember nemcsak halandó, hanem karrierista is. Ε vallási vezetők nem azokért a hittársaikért mondattak imát, akik Sztálin áldozatai voltak, hanem egy embertelen gyilkos felépüléséért könyörögtek. Na de folytasd. Érdekes volt e kitérés, mely talán még érthetetlenebbé teszi az egész szovjet karaktert. Tehát meghalt a tirán, éljen az új tirán.

– Valahogy így volt!– És mi lett Dr. Tretyakovval?– Nem tudom, az ítélet kihirdetése után más cellába kerültem. Azt sem tudom, sikerült-e

életben maradnia. Többé soha nem találkoztam vele.– Kérlek folytasd! Ahol korábban abbahagytad. Mi volt Sztálin reakciója az orvosok

beismerő vallomására?– Talán maga sem hitt a vallomások igazságában, volt tapasztalata, ennek ellenére

valamelyest megélénkült. Újra tevékenyebb lett, tárgyalásokat folytatott. A vallási vezetők minden olyan kérését, melyet a háború alatt megígért, elutasított. Egész nap a helyiségben tartózkodott, idegesen várta a kihallgatások eredményét. Naponta többször is beszélt a főállamügyésszel, utasításokat adott a név szerint – az általa kiválasztott – tárgyalást vezető ügyésznek. Utána a bírókat hívta fel, világosan tudtukra adta kívánságát, hogy milyen sorsot szán a vádlottaknak.

Aztán szemlátomást romlott egészségi állapota. Napról napra sápadtabb lett, gyakran alig volt ereje az asztaltól felállni. De nem csak a testi gyöngeség, beteges gyanakvása már patologikussá vált.

Mindenkiben ellenséget látott, ez annyira fajult, hogy a végén a helyiséget naponta többször is átvizsgáltatta velem, mielőtt az asztalnál helyet foglalt volna. Volt egy rövid idő, amikor az asztalon fekvő papírokat sem vette kézbe. Az asztalának fiókjait velem húzatta ki, nincs-e benne bomba elrejtve. Utasítására erősebb világítást szereltek fel, sőt régi barátainak asztala előtt két méterre kellett megállni, megtiltotta, hogy közelébe lépjenek. így feltett kérdéseire csaknem kiabálva válaszoltak.

– Gondolom, ez érthető is, miután bizalma mindenkiben megingott. De te hogyan kerültél ki ebből a szörnyű ördögi körből? Hogyan sikerült elkerülnöd a kivégzőosztagot?

– 1953. január végén ismét magához hívott, a véleményem érdekelte a letartóztatott orvosokról. Ebben az időben központilag irányított hatalmas felvonulásokat szerveztek a párt helyi vezetői, tüntetve a vezér, Sztálin mellett, egyben az orvos-perben szigorú ítéleteket követelve. Az újságok úgy állították be, mintha maga Sztálin lenne néhányukkal könyörületes. Ebből az volt az igaz, hogy Sztálinnak összességében fogalma sem volt arról, hogy kik is vannak a vádlottak között.

Az utcán tömegek szerveződtek, a Ljubjanka elé vonulva, hangosan a nyilvános kivégzést követelték.

Minden kimondott szóra vigyáznom kellett, egyetlen félreérthető megjegyzés is az életembe kerülhetett. Felnagyítva, kiszínezve mondtam el az utcai eseményeket, amelyek a rádióból jutottak tudomásomra. Gyakran közbevágott, figyelmembe ajánlva, társaimmal lelkiismeretesebben vigyázzunk az életére, mert az a gyanúja, hogy az elmúlt eseményekben szerepet játszott Abakumov, Berija, talán még Ignatyejev is. Maga elé meredve halkan suttogta, a hatalom után nyúltak, de még nem számolhatok le velük, mert szükségem van reájuk. De jön, közeledik az idő, mikor Mai-juta Sukarov kezére kerülnek. (Ő volt Sztálin magánítélet végrehajtója.) Aki egyben a legfelsőbb személyi ellenőrzést is gyakorolta.

Ezután meggörnyedve ledőlt a dolgozószoba heverőjére. Hiába szólt a telefon, nem nyúlt utána, talán már nem is hallotta. Rövid alvás után, újra magához hívott. Az ágyon maga mellé ültetett! Idegesen vártam, ez még nem történt meg, hogy ilyen közelségbe kerültem volna vele. Megtömte pipáját, nagyokat szippantott, füstfelhőbe burkolódzott. Rám nézett, mélyen a szemembe.

– Elvtárs, egy igen fontos feladatot akarok reád bízni! Látod, nem a legjobb az egészségi állapotom. Tovább egyetlen orvosban sem bízom. Mind az életemre tör. Egyetlen orvost engedek a közelembe, de ő távol van. Hozzá kell sietned, és ide hoznod! Ha ő mellettem lesz, egészségem újra helyreáll. írok neki, és te átadod. Biztos vagyok benne, azonnal jönni fog, ha hívom.

– De Sztálin elvtárs, miként tudok innen kijutni? – Arról máris intézkedem, mielőbb indulj. Megígértem, hogy mindent úgy teszek ahogy kívánja. Izgatottan vártam, de a következő napokban nem történt semmi. Tovább folyt az eseménytelen szolgálat, a várt távozás késett.

Úgy véltem, Sztálin talán meg is feledkezett róla, vagy valaki mást küldtek a feladat elvégzésére.

Eseménytelen napok következtek. Sztálin most alig tartózkodott a Kremlben. A helyiség kihalt volt, néha kaptunk csak híreket, hogy zubolovói vagy a kuncsevói dácsájába jártak ki munkatársai. 1953. február már a vége felé járhatott, hirtelen megjelent, és azonnal hívatott. Egy lezárt levelet tartott a kezében.

– Elvtárs, nem feledkeztem meg semmiről. Nagy szükségem van Vlagyimir Vinogradov professzorra. Átadod ezt a levelet, majd azonnal idekíséred Leningrádból. Itt a címe. Minden további utasítást, a szükséges igazolványokat átveheted a titkárságon. Azonnal utazol, és a leggyorsabban visszatérsz. Ezt többször is megismételte. Ekkor még nem tudtam, hogy a keresett Vinogradov nem Leningrádban, hanem Moszkvában, közelünkben „él” börtönben, ítéletre várva.

Sztálin erről sem tudott – pedig az ő parancsára verték bilincsbe, amikor megtudta, hogy a professzor teljes nyugalmat írt elő számára – alig emlékezett valamire. Szemei néha zavarosak voltak, szavait alig értettem, néha kissé dadogott, nyelve alig fordult. Az utóbbi időben állandóan vastag sálat hordott. Erősen köhögött, de a pipázást nem adta fel. Valamiért nagyon rossz előérzetem volt. Mindezek elutazásomat nem akadályozták.

Minden szükséges iratot, a hozzávaló pénzt is megkaptam. Arra nem is gondoltam, hogy e kijutásommal örökre elhagyom a Kremlt, soha többé nem találkozom Sztálinnal. A sors kezét láttam később ebben: az utolsó pillanatban sikerült elhagyni a siralomházat. Elutazásom után ő is távozott Kuncsevóba, ahonnan már nem tért vissza. 1953. március 5-én meghalt.

1953. február 21-én kézhez kaptam a szükséges személyi iratokat. Ekkor tudtam meg, hogy az NKVD állambiztonsági szervezet őrnagya vagyok, aki különleges megbízatással megy Leningrádba. Kaptam egy írott parancsot is, melyben a moszkvai NKVD a leningrádi szervezetet kéri, hogy feladatom végrehajtásához minden segítséget adjanak meg.

– Fantasztikus ez a színjáték! A moszkvai NKVD parancsnokságnak tudnia kellett, hogy Vinogradov már nem tartózkodik Leningrádban, hanem letartóztatásban van. Ennek ellenére félelemből végigjátszottak a diktátor utolsó akaratát. Veled sem közölték, mert tudták, hogy megtalálnak, ha szükségük lesz reád.

– Minden valószínűség szerint erre gondoltak, bár az sem lehetetlen, hogy nem volt tudomásuk Sztálin súlyos állapotáról, Z-93.

– Ezt nem hiszem F-239, mert Sztálin megromlott egészségi állapota a belső körben ismert volt.

– Akkor nem tudom, miért tették lehetővé utamat, ha tisztában voltak azzal, hogy Sztálin végnapjai közelednek. De folytatom! Elegendő pénzzel is elláttak, bár fogalmam sem volt az értékéről. Elegáns őrnagyi egyenruhát kaptam, két sorban elhelyezett kitüntetésekkel. Ezek miként kerültek fel vagy mit jelentettek, nem tudom.

Gyorsan elhagytam a Kremlt. Amint átmentem a hídon, a nagy tömeg láttán szédülés fogott el. Több mint tizenhárom évet töltöttem teljes izoláltságban a külvilágtól. A Nagy Honvédő Háború elsuhant a fejem felett anélkül, hogy – híreken kívül – valamit éreztem volna belőle. Most az utcán, még a levegő is más volt.

Az üzletek előtt hosszú sorok álltak kenyérre vagy húsra várva, de ez engem pillanatnyilag nem érdekelt. A háborús emlékek még ott terpeszkedtek előttem, nem csak a városon, nyoma az embereken is látszott. Sajnos azt mondhatom, hogy tíz évvel a háború után Moszkvában, talán még nagyobb volt a nélkülözés, mint a negyvenes években. A háború okozta utcai romokon, katonai őrség felügyeletével még mindig ezernyi német hadifogoly dolgozott.

Élveztem a szabadságot!Gyanakodva néztek reám, amikor a pályaudvar felől érdeklődtem, ennek ellenére

útbaigazítottak. Sikerült megtalálnom a még romjaiban is hatalmas épületet, ahonnan Leningrád felé indultak a vonatok.

Elkülönített tiszti vagonban kaptam helyet, egy üres, aránylag tiszta fülkében. Alig foglaltam helyet az ablaknál, egy katonai járőr igazoltatta az utazókat. Engem egy főhadnagy kért fel udvariasan, adjam át úti és személyi okmányaimat. Mikor látta, hogy állambiztonsági tiszt vagyok, nem érdeklődött utazási célom felől.

Az alig 600 km távon többször is volt hasonló igazoltatás. Talán valakit kerestek, különben miért volt ez a szigorú ellenőrzés itt, az ország központi részében? Majd háromnapi lassú cammogás után érkeztem meg Leningrádba. A város sokkal rosszabb állapotban volt, mint gondoltam. A romokon itt is hadifoglyok tömege dolgozott, szörnyű fizikai állapotban. Alig ismertem szülővárosomra, nehezen tudtam tájékozódni a romok között. Bár néhol teljes erővel folyt az újjáépítés. A renovált vagy helyreállított régi épületek elsősorban – a városközpontban – teljes pompájukban, régi szépségükben ragyogtak.

Sok kérdezősködés után megtaláltam a kerületi nyilvántartó hivatalt. Sajnos két nap után azt kellett megállapítanom, hogy a nyilvántartás csak a büntetett előéletű személyekre korlátozódott. A keresett Vinogradovról vagy tartózkodási helyéről senki nem tudott, vagy nem akart felvilágosítást adni. Ezután az egyetem központi kórházát kerestem fel, ahol sikerült címét kézhez kapnom. Nem sok jóval biztattak, hogy megtalálom őt.

Este visszatértem a szállodába, ahol minden sarok az NKVD tisztjeivel volt tele. Minden konfliktus nélkül sikerült nyugovóra térnem. Itt már olyan hírek keringtek, hogy Sztálin súlyos beteg, talán már nem is él. Nem nyilvánítottam véleményt, egy hete, hogy elváltam tőle, azóta semmi hírem nem volt Moszkvából. Érződött a város hangulatán: senki nem tudta, mi lesz halála után,, s ki lesz az utód.

Már korán reggel talpon voltam, mert a szálloda folyosóin szaladgálást hallottam. Gyorsan magamra kapkodtam ruhámat, mire leértem az étterembe, már teljes volt a fejetlenség. Március elsejét írtak.

Amint kiléptem az épületből, katonai járőröket láttam, akik minden személyt igazoltattak. Alig hagytam el a bejáratot, egy tiszti járőrbe botlottam. Nem akadékoskodtak, igazolványaim láttán azonnal továbbengedtek. De jött a következő, bármerre is mentem a városban. A közlekedés állt, alig volt mozgás az utcán. Menet közben arra gondoltam: ha Sztálin már nem él, akkor miért igyekszem? Ennek ellenére a kapott cím felé vettem az irányt.

A Pionír utca egyik, még romokban álló háza előtt egy öregnek látszó bácsikától kértem felvilágosítást:

– Jó napot bátyuska. Vlagyimir Vinogradovot keresem, az orvost. Tudsz valami felvilágosítást adni hollétéről? Láttam, rémület villan a szemében, amint a doktor felől érdeklődtem. Nem válaszolt, csak rám nézett, hallgatását nem tudtam mire vélni, ezért újra kérdeztem. Bátyuska nem érted? Most sem válaszolt, csak meredten nézett reám. Ismét kérdeztem – bátyuska, nem kell félned, a barátja vagyok. Régen nem láttam, most rövid ideig itt tartózkodom a városban, szeretnék vele találkozni.

Az öreg még mindig nem hitt, de amint egy cigarettával megkínáltam, lassan feloldódott. Valószínű azt gondolta, egyedül mégsem jövök valakit letartóztatni. S egy tiszt előtte nem cigarettával fogja kínálni őt. Elfogadta a szívnivalót, rágyújtott, egy kissé megnyugodott, de még mindig nem akart szólásra nyílni ajka. Tovább folytattam a kérdezést, mikor láttad őt utoljára bátyuska. Mi történt vele és családjával? Az öreg lehajtotta fejét, mint aki megadta magát.

– Sajnos őrnagy elvtárs, nem sokat tudok róluk mondani, mert a professzor már jó ideje Moszkvába távozott. A családja a háború után követte. A házukat, amint látja őrnagy elvtárs, ágyúlövedék érte, szerencsére a gyerekek és a felesége a pincében tartózkodott. Én évekig mint kertész tevékenykedtem náluk. Ha jól tudom, Vinogradov professzor a moszkvai egyetemen tanít. Sajnos ennyit mondhatok róluk.

– Azt biztosan tudod bátyuska, hogy a professzor elvtárs a moszkvai egyetemen tanít?– Azt nem tudom, hogy most is ott tanít-e, de az biztos, hogy Moszkvában tartózkodik.

Családja is hozzáutazott. A felesége úgy búcsúzott: Szerjózsa, Moszkva nincs a világ végén, visszajövünk hozzátok. Addig is tartsál mindent rendben, segítsd a romokat eltakarítani. Moszkvából kaptam már tőlük levelet és ajándékokat is.

– Köszönöm a felvilágosítást bátyuska. De még arra szeretnélek kérni, a moszkvai címüket mondd meg.

Rongyai közül egy foszlott papírlapot húzott elő. Úgy láttam valami levéldarab. Kisimította és a kezembe adta. Egy levélboríték volt, moszkvai pecséttel, a feladó címével, Dr. Vlagyimir Vinogradov, Puskin utca 16. Moszkva.

– Megtarthatom a borítékot, bátyuska? Pénzt vettem elő, számolatlanul a kezébe nyomtam, és búcsú nélkül távoztam. Siettem, hogy a Moszkvába induló vonatot elérjem. A főpályaudvaron azonban kellemetlen hír fogadott. A fővárosba tartó vonatok – a rossz időjárásra hivatkozva – nem indulnak. Rövid gondolkodás után visszaindultam a szállodába. Aztán úgy döntöttem, sok év után felkeresem szüleimet. A Vaszil-jevszkij szigeten, a romok között lassan kezdtem újra kiismerni magam. Az utcák kihaltak, mint a temetőben. Zárt ablakok mögött éltek az emberek, találgatva, mi történik a generalisszimusz halála után.

A hadsereg készültségben van, tűzparancsa volt a rendőrségnek is, egy esetleges tüntetés szétverésére. A hadseregnek lett volna ereje és lehetősége egy változás végrehajtására, de még sokan emlékeztek a Tuhacsevszkij -ügyre.

Délután fáradtan érkeztem házunk elé, amely a többihez képest aránylag még épen állt. A ház felső része üres volt, szem nélküli ablakok néztek a folyóra. Kihaltnak látszott az egész épület.

Öregen, összetörve találtam rá anyámra. Valami a torkomat szorongatta, látva, hogy nem ismert meg.

Hozzá léptem, átöleltem, csak ez után kiáltott fel:– Fiam, te vagy ?– Igen, anyám! Újra itthon.– Fiam, már nem számítottam reá, hogy valaha is találkozni fogunk, de az Isten

visszaadott – majd rám pillantva, félős ingerültséggel kérdezte. Oh, milyen ruhában vagy? Honnan vetted ezt az átkozott egyenruhát? Zavaromban apám után érdeklődtem. Apád? Még 1940-ben elvitték! Azóta sem hallottam róla. Katonák és rendőrök jöttek érte. De te visszajöttél. Örülne apád, ha láthatna. Míg itthon volt, mindig reménykedett. Itthon maradsz, fiam?

– Igen anyám, itthon maradok – nyugtatgattam. Együtt mentünk le a pincébe, ahol egyedül élte át a blokádot. Most nem akarom említeni, milyen szörnyű körülmények között. Szégyelltem magam, látván nyomorúságos helyzetét. És tízezrek tengődtek ilyen elképesztő elnyomásban.

Az események hatására nem volt szándékom visszatérni Moszkvába. Azt akkor még nem tudtam, hogy ott maradok-e Leningrádban. 1953. március 5-én, a rádió hivatalosan bejelentette Sztálin halálát.

Otthonomban, a pincében tartózkodtam, nem mertem az utcán megjelenni. Anyám kevés élelmiszer-tartalékából éltünk, amit az élelmiszerjegyekre kapott.

A biztonsági szervezetek alacsonyabb beosztású tagjaira vonatkozó rendeletről késve értesültem, és a megjelölt időre nem jelentkeztem. Semmi kapcsolatom nem volt a külvilággal. 1953. nyarán már nem bírtam tovább a pinceéletet, esténként kimentem az utcára sétálni. 1953. júliusában egy reggel kimentem újságot venni. Egy közleményben olvastam, hogy e napon már a legnagyobb iramban folyt a vizsgálat a letartóztatott NKVD-tisztek, – testőrök ellen. Ekkor már tudtam: sorsom megpecsételődött, noha semmiféle törvénytelenségben, államellenes ügyekben nem volt részem. Ismert helyzetemből adódóan nem is volt lehetőségem.

– Ha így ítélted meg ténykedésed, akkor miért féltél?

– Egyszerű a válasz ! NKVD-tiszt voltam, noha tudtomon kívül. Igaz, azt nem tudom biztosan, hogy társaimat még Berija hivatali ténykedése alatt vagy őrizetbe vételét követően likvidálták. Berija speciális megbízatású munkatársai után még ma is folyik a haj tó vadászat, mert közülük kevesen kerültek népellenes bűntett vádjával a bíróság elé.

A vezető beosztású főtisztek zömét már csak azért sem vonták felelősségre, mivel az új átalakított szervezetben a KGB-ben is szükség volt az állambiztonsági munkában tapasztalt munkatársakra. Talán csak a név változott, eddig Sztálin írta alá a halálos ítéleteket, ezután Malenkov.

A haláltáborok megmaradtak, sőt újabbakat szerveztek, erősebb kerítésekkel és nagyobb létszámú őrséggel.

– Még nem említetted: később ismertté vált-e, hogy ti Sztálin dolgozószobájában is állandóan jelen voltatok?

– Minden valószínűség szerint, igen. Sztálin halála után, a helyiség változó szerepével kiderültek a titkok.

– A feltételezés helytálló. De te miként kerültél e patkánylukba?– Egy nap ismét újságért mentem ki az utcára. Talán nagyon is a hírek olvasásába

merültem, és nem vettem észre, hogy nagyszámú felvonuló kellős közepébe kerültem. A tömeg nagy része járókelőkből állt, akik a rossz ellátás miatt tüntettek. A többszázas tömeg lassan hömpölygött az utcán. Az első pillanatokban az utcán szolgálatot teljesítő rendőrök is a tüntetők soraiba álltak, de amint a hadsereg autói megjelentek tömve katonákkal, a hangulat feszültté vált. A menet elején haladók nem voltak láthatók, így nem is tudták mi történik az oszlop végén. Mi nem tudtuk, mi van elöl. Később a kisebb csoportokra szabdalt tüntetőket katonák fogták közre, majd a kaszárnyák felé kezdték békésen terelni őket.

Az elöl haladók, amint észrevették a katonák szándékát, dulakodni kezdtek a katonasággal, őket is jobb belátásra bírta a puskatus.

Azt a társaságot, melybe magam is csöppentem, egy erős kordon vont a kaszárnyán belül egyre kisebb területre. Mikor annyira kicsiny volt a hely, hogy mozogni sem tudtunk, megnyugodott a társaság. A gyerekeket azonnal el is engedték. A felnőtteket később kezdték igazoltatni. A tüntetők egy csoportját elkülönítették, míg a másik nagyobb részük, közöttük én is, erős kordon alatt, elindultunk a rendőrségre. Többszázan lehettünk.

Hidd el Z-93, fogalmam sem volt, miért vagyok közöttük. Már az első pillanatban éreztem, hogy kellemetlen helyzetbe kerültem, mert semmiféle igazolvány nem volt nálam. Mikor eljöttem otthonról, csak egy gimnasztorkát kaptam magamra. ,Csak újságot akartam venni. Páratlan kutyaszorítóba kerültem. A rendőrség udvarán újabb csoportokat képeztek belőlünk, majd ezeket is szétválasztva egy-egy szobában helyezték el valamennyit. Kb. 15 személy került velem egy helyiségbe. Néhányan azonnal felhorkantak, majd kérdéseket tettek fel az ajtóban álló katonának, de választ nem kaptak. Újra kezdett forróvá válni a hangulat. Többen erőszakkal akartak kitörni, el akarták az ajtóban állótól venni a fegyvert, mire három katona jelent meg és elfoglalta a kijáratot. Úgy láttam, abba a társaságba kerültem, amely az egész felfordulást szervezte. Amint később kiderült, jól gondoltam.

Késő délután kezdődtek a kihallgatások. Egyenként hívattak az ajtó elé, majd vezettek fel egy kis szobába, ahol két civil ruhás nyomozó tett fel kérdéseket. Mit tegyek? Ötlött fel bennem a gondolat, amikor eléjük álltam. Mondjam el az igazságot? Valami az utolsó pillanatban azt súgta, jobb lesz, ha hazudok, papírjaim hiánya erre lehetőséget adott. Tudtam, hogy anyámat nem keverhetem bele. Annál is súlyosabb volt a helyzetem, mert az elmúlt napokban jelentkeznem kellett volna a katonai parancsnokságon, és ezt félelemből elmulasztottam. Barátságos hangon kezdődött a beszélgetés. Az első pillanatok arra mutattak, hogy semmiféle veszély nem kerülget.

– Neve ?– Iván Ivánovics Medvejev – feleltem halkan szembenézve a kérdést feltevővel.

– Hol lakik a polgártárs Leningrádban?– Pillanatnyilag nincs lakásom, csak ma érkeztem a városba – feleltem szemrebbenés

nélkül.– Honnan és miért? – volt a következő kérdés.– Ukrajnából – munkát keresek. Arra gondoltam, egy nagy városban hamarabb találok

munkát valamelyik gyárban, mint otthon Ukrajnában.– Milyen munkára gondolt? Sztrájkszervezésre ?– Nem elvtársak – néztem körbe, mert rádöbbentem, hogy hálóban vagyok. Véletlenül

keveredtem a tömegbe. Nem volt szándékom valami vagy valaki ellen tiltakozni. Nem is tudom miről van szó. Újságot olvastam, mikor magával sodort a tömeg.

– Hol az újság, amit az elvtárs olvasott ?– Kiszakították a kezemből, amikor a katonaság megérkezett.– Milyen munkát keresett? Mutassa a kezét ! – a nyomozó sokáig nézegette, ironikusan

megjegyezte: úgy látom a polgártárs nem sokat dolgozott az életében. Legalábbis soha nem végzett fizikai munkát. Egy munkáskéz nem így néz ki. Mit csinált Ukrajnában?

– Irodában dolgoztam.– Le sem tagadhatná! Ezt a későbbiekben úgyis megtudjuk, honnan jött, miért? Most az

érdekel bennünket, hogy kik voltak a társai, miként szervezték a tüntetést? Honnan indultak, hol volt a találkozó a felvonulás megkezdésére ? Legjobb lesz, ha mindent elmond. Ha ön nem beszél, majd elmondják a társai.

Tudtam, megvannak az eszközeik, hogy szólásra bírják őket. Még azt is elmondják a szerencsétlenek, ami a nyomozókat sem érdekli. Éreztem, soha ilyen nehéz helyzetbe még nem hozott kíváncsiságom. Nem tudtam mit mondjak, ennek ellenére igen türelmesek voltak a kihallgatást vezetők. Később levittek a pincébe egy igen kicsiny cellába, hogy zavartalanul gondolkodjak a történteken. Néhány óra elteltével újra felvezettek, többen is voltak a helyiségben. Amint beléptem, láttam – legalábbis a ruhájukról ítélve –, hogy a tüntetésben részt vevők állnak előttem. Csöndben figyeltek a nyomozók, majd egyikőjük hozzám fordult:

– Na polgártárs, megismeri a társait?– Nem. A jelenlévők közül nem ismerek senkit -válaszoltam. Valóban nem ismertem

közülük egyet sem.– A jelenlévők azonban ismerik önt – folytatta a nyomozó, majd újra feléjük fordult: ki

mondja Iván Ivánovics szemébe az igazat?Öten léptek elém. Egymást túlkiabálva kórusban:– Szégyelld magad Iván Ivánovics, becsaptál bennünket. Azt mondtad, aki részt vesz a

felvonulásban nem lesz bántódása, mert a hatóságok engedélyezték. Azt is mondtad, ha ez sikerül, akkor tovább folytatjuk a szervezkedést. Végetted kerültünk ebbe a kellemetlen helyzetbe. Majd a nyomozóhoz: mi ártatlanok vagyunk. Meggondolatlanságból, jóhiszeműen mentünk Iván után. A nyomozó felállt az asztaltól és a vallomástévők felé fordult:

– Köszönöm polgártársak. A személyi adatok felvétele után távozhatnak. A sztrájk és a tüntetés szervezői, mint a törvényes államrend megdöntésére szervezkedők, bűnhődni fognak. Önök elmehetnek!

Ezután már minden gyorsan ment. A vádlottak padján velem együtt ültek azok is, akik ellenem e hamis vallomást tették. Már az első táborban találkoztam velük. Néhányan közülük az életükkel fizettek a hamis vallomásukért.

– Mit jelent ez, hogy az életükkel fizettek?– Miután megérkeztem Tájsetbe, azt hiszem részedre sem ismeretlen ez a város, a

Blatnojok fogadtak. (Orosz ellenzéki szervezet tagjai – a szerk.) Már hallottam róluk, de személyes kapcsolat még nem volt velük. Akik e hamis vallomást tették ellenem, velem együtt huszonötévi kényszermunkára lettek ítélve. A táborba érkezésünk első napján felelősségre vontam őket. Hangos szóváltásunkra a Blatnojok is felfigyeltek. Ekkor még nem

volt semmi tervem, hogyan fogom őket aljasságukért megbüntetni. Nem volt szándékom kioltani életüket. Este hívattak a Blatnojok, és kérdőre vontak a délutáni incidensért. Elmondtam az eseményeket, természetesen múltam mellőzésével. Meghallgattak, majd elbocsátottak. Néhány nappal később, perem egyik hamis tanúját reggel felakasztva találták. A többivel nem tudom mi történt, mert néhány nap elteltével, ismét továbbszállítottak. Azóta egyikkel sem találkoztam. Talán az ők, talán az én szerencsém. Most itt vagyok a karcerban.

– Te miért kerültél le ebbe a gödörbe?– Egy hete hívatott az Operpolomocsnik (politikai tiszt) és kérdezősködött, hogy

Moszkvában hol éltem és mennyi ideig. Mit csináltam, hol szolgáltam a háború alatt, melyik fronton voltam bevetve, ki volt a parancsnokom. A háború után melyik kolhozban tevékenykedtem és mit, mert, ezt vallottam a kihallgatásom alkalmával. Mit mondhattam volna neki? Annál is inkább, mert a Blatnojokkal való találkozásomkor hallottam, hogy még mindig kutatnak Sztálin testőrei után. A grúz testőrséget is likvidálták. Berija minden élő tanút megkísérelt eltüntetni. Az én nyomomra is ráakadnak, ez csak idő kérdése.

– Elmondásodból nem derül ki, mivel vádolhattak benneteket, mert egy ilyen nagyarányú hajtóvadászat ok nélkül nem folyik ellenetek.

– Biztos, hogy nem ok nélkül történik. Magam is gondolkodtam ezen. Talán Vlasszik tehetett olyan vallomást, amely nem csak engem, a testőrség valamennyi tagját terheli.

– Tehát az Oper azért küldött ide, mert nem válaszoltál a feltett kérdéseire?– Igen, legalábbis ezzel indokolta. Öt napra ítélt, mert a válaszadást megtagadtam. De,

figyelmeztetett: előbb, utóbb úgyis megtudnak rólam mindent. Z-93 a mai napra elég, egy kissé fáradt vagyok. Holnap még néhány igen érdekes esetet akarok elmesélni.

Aludjunk, késő van!– Igaza volt F-239-nek, magam is nagyon fáradt voltam. Túl sok volt, amit reám bízott.

Nem volt időm átgondolni sem a hallottakat, mert ahogy letettem a fejem, máris aludtam. Valószínű nagyon mélyen alhattam, mert arra sem ébredtem fel, amikor nyílt az ajtó, és kiszólították őt. Reggel egyedül ébredtem a cellában. Eltűnt F-239, soha többé nem találkoztam vele. A zónában lévő társaim sem emlékeztek reá, oly rövid ideig tartózkodott közöttünk.

Az utolsó fél napot egyedül töltöttem a cellában. Délután indultam vissza a zónába. Bátorságot vettem és megkérdeztem a fegyőrtől: a társam büntetésének lejárta előtt visszament a zónába? Kérdően nézett reám, csak annyit jegyzett meg, hogy nem tőle, hanem az Opertől függ, hogy innen ki, mikor szabadul. Az ő utasítására vitték el valahová. Megnyugodtam, nem álom, szomorú valóság volt az F-239-el együtt töltött idő.

EPILÓGUS

Sztálin 6-os számú titkos testőréből lett F-239-es rab néhol fantasztikusnak tűnő monológját 1955 őszén, a Szovjetunióból történt szabadulásom után azonnal papírra vetettem. Évekkel később – amit tudtam – , megpróbáltam ellenőrizni. Meggyőződtem: mindaz, amit F-239 elmondott, valóság volt. S mégis, sok vonatkozásban ellenőrizhetetlen valóság.

A sztálini megtorlásoknak magam is áldozata voltam. Kétezer napot sínylődtem a Gulágon. Minderről a „Sztrájk a pokolban” című, közelmúltban megjelent könyvemben írtam.

Sztálin meghalt. A személyi diktatúra és tömegterror rendszere azóta., szerencsére, már nem csak a Szovjetunióban halott. De a megkopott kis Sztálinok, a volt kis akarnokok, még itt vannak közöttünk. A Kossuth Rádió 1990. január elején adta hírül, hogy Grúziában Sztálin emlékét ápoló társaság alakult, amely bővíteni kívánja tevékenységi körét.

Sztálin leánya, Szvetlána Allilujeva, 1967-ben kiadott „Húsz levél egy jóbaráthoz” című könyvében (Halász Péter fordításában) a 22. oldalon olvasom: „Udvarias volt, szerény, közvetlen a szolgálókkal”.

A Szerzőnő: Valentyina Istominát, aki, mint házvezetőnő évekig dolgozott Sztálin mellett, csak „Valecska” nevén említi. Nos, a derék volt házvezetőnő így nyilatkozik Sztálinról: „Nálánál jobb ember nem járt még ezen a földön”.

Hát ehhez nem fűzök kommentárt! A tanulságokat – e könyv alapján – vonja le az olvasó.

– Vége -