4.szám

1 / 414

Archivum

Archivum

.

.

Arhivum

Válogatás a korábbi tartalmakból

1.szám

2.szám

1.szám

Március 15 -i köszöntőAz 1919-es Tanácsköztársaság 88. évfordulójára emlékezünkFelszabadulásunk ünnepére

BeköszöntőErkölcs és jogMűvészetFilozofiaTudományPolitikaHétköznapjainkOlvasói véleményekDunatájHírekLink ajánlóOlvasni valóKezdő lap

2.szám

Éljen Május 1.

2 / 414

Dunatáj

Ady Endre és Emil Isac levelezése

.

A két neves irodalmár arra törekedett, hogy a román és magyar nép jobban megismerje egymást és egymás kultúráját.

A következőkben a Világszabadság szerkesztősége igyekszik megismertetni olvasóit Emil Isac román íróval, aki Ady Endre barátja volt ésarra törekedett, hogy a román és magyar nép jobban megismerje egymást és egymás kultúráját. Bevezetésként közöljük Emil Isac és AdyEndre levelezését .Fordításra nem volt szükségünk, E. Isac , mint látni fogjuk, kitűnően tudott magyarul .

Emil Isac levele Ady Endréhez

( Kolozsvár , 1913 . szept . 4 .)

Kedves jó Ady Endre!

Október folyamán felmegyek Budapestre. Már régóta tervezem, most végleg elhatároztam, hogy egypár hetet ott töltök magyartestvéreimmel .Nagyon szeretném, ha otthon lenne - sokat tudnék mondani, mint a régi " jó " időkben...Írja meg pontos címét és esetlegesterveit októberre vonatkozólag. Azt hiszem, egypár bukaresti lelket is felviszek.

Öleli igaz híve és tisztelő barátja,

Isac Emil

Ady Endre levele Emil Isacnak

( Budapest , 1913 . szept . 6. )

Drága Isac Emil,

hazátlan , otthontalan ember vagyok, s nincs sokáig egy helyütt maradásom. De ha maga eljön októberre, itt maradok, illetve ittBudapesten. Higgye el, hogy magát itt szeretjük, s rajta leszünk, hogy ne érezze magát idegenül. Levélcímem a Nyugat.

Öleli

Ady Endre

Emil Isac levele Ady Endrének

( Kolozsvár ,1914. jún. 14.)

Kedves Ady Endre!

Bocsásson meg e kutyafuttában írt levélért. Értesültem arról, hogy Ön, drága barátom és testvérem, Kolozsvárra óhajt jönni.Képzeli, mily örömmel láttam volna viszont annyi év után. Úgy látszik terve csak annyiba maradt - nem gondolja, érdemes lenneidejönnie, ha másként nem, egy-két napra? Oly sok megbeszélnivalóm lenne . Engedje meg most már arra kérnem, adjon nekünkvalami 1 felv. darabot. Tudja, a román modernek összeállottunk. " Szabad Színház " címen színházat alapítunk Romániában, mert aNemzetiben nemigen szeretünk szerepelni . A répertoire-t az én javaslatomra magyar darabokkal is kiszélesíti a direkció . Kosztolányilead egy kis dolgot, azt hiszem, a Liliom-ot is bemutatjuk. Önnek is van, úgy tudom, egy egyfelvonásosa, egy kollégám értesít róla,gondolja, nem lenne érdemes a magyar irodalom reprezentatív man-ját, az én kedves Ady

Endrémet bemutatni a román intellektuális publikumnak? Ha azt hiszi, hogy érdemes a tervvel foglalkozni – írjon nekem. Én, mintőszinte tisztelője, azon leszek, hogy testvéri szeretettel segítsem diadalra alkotásait a románok előtt.

Magamról ezúttal semmit sem írok, egy nagy-nagy munkán dogozom, s vergődöm a mindennapiért.

Újabb verseit igaz gyönyörűséggel olvasom, reneszánsza Adynak ez a költészet.

Kedves órákat és jó időtöltést kíván szertő és tisztelő híve,

Isac Emil

Bartha Miklós Nr. 22

A színház répertoire-ja még nem végleges. Egyelőre hét darabunk van: Maeterlinck, Stindberg, Péladan. Az újak közül az énApácá-m (a Nemzetiben tavalyelőtt bemutatva), Minulescu és Davidescu vannak elfogadva. Én szívből azon leszek, hogy az új színházcsupán igazi művészek munkáit adassa el. Így például Goga Octavián " drámáit" majd csak a patrióta színpadok fogják venni. Nehéza vállalkozás, de, és lehet sikeres. Önök is így kéne csináljanak, és függetlenedjenek a budapesti bourgeois direktoroktól. Igaztisztelettel,

Bartha Miklós út. 22 Kolozsvár

Ady Endre levele Emil Isacnak

(Érmindszent, 1914. jún. 16.)

Kedves jó barátom, testvérem,

igazán sajnálom ma már, hogy a kolozsvári utat megszakítottam. De talán néhány nap múlva Önt telegrammal tudatni fogom, ottleszek. Gyönyörű az önök terve, s nagy kedvem van írni egyenesen román színpadra egy színdarabkát - magamat. Az azegyfelvonásos, melyről Ön hallott, tizenhárom év előtt készült, s amolyan gyermekes vallomás az akkori Adyról . De akarnék (pompás pofon volna Budapestnek ) valami jelentőst írni, pláne ha Ön fordítaná le. Címem Érmindszent, Szilágy m. (Ön tudja),nagyon akarom, hogy mennél hamarabb összeüljünk, beszélgessünk azzal a barátsággal, testvériséggel, mellyel vagyok az Ön Adyja .

P.S. Ha akarod, fordítsd át tegezőbe ezt a levelet.

Emil Isac levele Ady Endrének

(Kolozsvár, 1914. jún. 26. )

Édes Ady Endre,

Bocsáss meg , hogy leveledre azonnal nem válaszoltam - a múlt héten ún. "polgári" kötelezettségemnek jogi szigorlat képébenakartam eleget tenni. Sajnos nem sikerült, mert a poéták mindég jobb poéták, mint diákok. Azt is mondhatnám: a tanárok túlmagyar érzelműek voltak, tudod te jól, mit jelent az 25 éves korban ún. "agitátor" számba menni. Valószínűleg végleg itt hagyom azországot - utálom, megvetem a a gonosz, aljas, spekuláns embereket, akik teljesen elvadították a lelkeket.

Bocsáss meg, jó Ady Endre, ezután a prelúdium után, amely a te szívedben is felcsendülhet, ha magános óráidban eszedbe juta múlt - most már mégiscsak irodalomról beszéljek Veled, mert mégiscsak itt találkozunk gyakrabban Ha lejöttél volna Kolozsvárra,nagyon sokat beszélhettünk volna - így írásban értesítlek azon kevésről, ami történni szokott. Mindenekelőtt Küldöm JékeyAladárnak, a te lelkes és kedves öreg tisztelődnek egy versét, amelyet itt, a konzervatív bagolyvárban olvasott fel szűz, vénlánycomtesse-k és reumás adófőtisztek előtt. Nem örvendesz azon, hogy már itt is becsülnek, és ami fő - megértenek? Így mondhatom én isRomániáról, amelyet lassanként beveszek teljesen az új irodalom számára. Ha gondolod, hogy érdemes ennek az öreg bámulódnakörömet szerezni, írj egypár sort - hozzá juttatom, és odalesz a meghatottságtól. Ismered te az ilyen lelkes öregurakat, akik dacosan ésököllel tudnak kitartani valaki mellett.

A másik, amit küldök, az Adevarul-ben megjelent levelem, amely a Világ-ban is megjelent, az egész román sajtó nagy tisztelettel írtrólad, s gondoskodom arról, hogy bármikor írnak működésedről, az emberek tudjanak az egyéniségedről. Densusianu, a geniálisromán esztéta, a bucuresti egyetemen. a román nyelv tanára, a Vieta Noud-ban (a mi Nyugat-unkban) többször írt rólad franciául és

3 / 414

románul. Ö igen sokra tart, beszélt Kerr A.-al egyszer Berlinben, s ő is elragadtatással szólt verseidről. Ezekről persze néked nemlehet tudni ... Azt is mondhatom, hogy őszre neked és Kosztolányinak nagy meglepetést tartogatok... Fogadd szívesen a hozzádintézett levelemet, s légy meggyőződve igaz és állandó tiszteletemről.

Nagyon jó lenne, ha le tudnál szaladni Kolozsvárra. Én még egypár napig (10-15) itt vagyok. Aztán megyek el sok-sokálmot polgárok kezére bízni, lelkemnek zenéjét átírni színpadi vásznakra.

Írjál arról, mit dolgozol, mik a terveid, ne sajnálj egypár ideges percet attól, aki nagy-nagy imádattal van irántad, mert benned látjaaz új Magyarország képviselőjét. Ha ebben az országban a te szavaid lennének az irányadók - istenem, mily mások volnánakaz emberek ...

Kedves jó Adym, küldj nekem, ha lehet, egy sikerült fényképet. S légy irántam az, aki voltál mindég.

Szeretettel és becsüléssel ölellek

Isac Emil.

Bartha Miklós. Nr. 22.

Éppen ma olvasom, hogy a darabom verses kiadása megjelent . Majd küldök neked egy példányt, olvasd el - ha értesz románul.

-- Igen viharos a múltja.

Ady Endre Emil Isacnak

( Csucsa, 1914.júl. 13. )

Kedden délutáni gyorssal megyek. Ölel

Ady *

* Ady terve nem sikerült és nem utazott el Kolozsvárra .

Goga Octavian cikke a korabeli magyar irodalomról

Jakócs Dániel szerk. bevezet?jével

Az alábbi cikk kapcsán termékeny irodalmi vita alakult ki, több neves író részvételével.

Az alábbi szöveg Goga Octaviánnak eredetileg román nyelven a Romanul c. lap 1913. jan .7-i számában megjelent cikkének magyar fordítása. A cikket Braun Róbert fordította magyarra és teljes terjedelemben megjelent a Huszadik Század c. folyóiratban 1913-ban . Ez váltotta ki azta dialógust az akkori modern magyar irodalomról , amely Ady Endre , Emil Isac és Ignotus között bontakozott ki . Ezt a dialógust teljesterjedelmében közöljük ,ugyanakkor a dialógus pontos megértése feltételezi annak a cikknek az ismeretét is, amely a vitát kirobbantotta .Ezért tartjuk szükségesnek a publikálását .

Goga cikke irodalomtörténeti hatásán kívül önállóan és mai szempontból is érdekes .Ő ma is az egyik legismertebb és az iskolaioktatáson keresztül a legnépszerűsítettebb román költő , ezért is ismernünk kell gondolkodásának gyenge és erős oldalait , nemzetfelfogásánakellentmondásait . Figyelembe kell venni azt is , hogy Goga is fejlődött , véleménye változhatott . (elöször a román nyelű eredetit majdlejebb a magyar fordítást közöljük)

~ Un anachronism: cultura natională maghiară

De Octavian Goga .

A magyar kultúrát a magyar nemzet élő lelke

szabja meg . . . amely mindenható, örök és hal-

hatatlan, és mely megszabja a maga irányát

éppen úgy, mint ahogy meg van szabva a csillagok

fénye.

(Ministrul Zichy, discursul parlamentar din 14

Dec.)

E în deobste cunoscut spiritul iperbolic, exagerarea fără măsură, cu

care compatriotul nostru ungur î$i afi$ează de obicei calitătile lui de rasa.

Publicitatea ungurească, literatura lor, barjbăie de accentele stridente ale

unei lăudărosii orientale, care nu găseste decal superlative cánd vine vorba

de te mini ce însusire a neamului lui Arpad. In această lipsă de autocritică,

în nota de megalornanie dispreţ a exagerării morbide, s'a îndrumat la ei

spiritul public Şi s'a făcut educatia aocietătii. Culmile de găndire ale geniului

ucnan trecute prin retorta aprecierii unguresti devin niste biete musinoaie

Mira preţ, în vreme ce inocentele manifestări de viaţă ale creerului turanic

iau proporţü uirnitoare.

Nu cred sa fie ocu mai multi oameni inconstienţi de valoarea

lor,cu gesturi mai largi şi cu o mAndrie nationalá mai rău plasată, ca tara un-

gurească. Nicăiri n'ai să găsesti funcţionari publici asa de rancunosi, con-

ducátori asa de brutali si jandarmi asa gata de bătaie. Pentru un stain

occidental lumea asta ciudată, oamenii viteji băto$i, atitudinile

aceste de grandetă ridicolă, aunt un aspect straniu store zatnbete de corn-

pătimire sau glume.

Intre număroasele c~,lită~i, cari socot că le asigură superiorita,tea de

rasa asupro, neamurilor invecinate, ei pun la locul întâi: cultura nciţională

4 / 414

Szövegdoboz:~

7nagla iară. Gazetăria din Budapesta, tribuna parlamentará, încercările literare

scot tot mai des la suprafaţă argumentul, că cel mai puternic stălp al supre-

maţiei lor politice e cultura naţională maghiará, în puterea căreia ei sunt

predestinati la dominatiune, avánd a face cu rase înferioare. Dovadă actual&

a acestei concepţii ne-o dau cuvintele recente ale nlinistrului de instrucţie

Zichy, în cari, răspauzând unui orator roman, nobilul conte răpit de avant

cu adevărat national, confundă drumurile culturii ungureşti eu mersul ste-

lelor din cer. Acest argument de altfel e sustinut şi de apatatul puterii de

stat, e propagat la noi prin baionete şi lansat în lumea largă de nenumărati

retori, cat plătiti cat neplătiti. Intâlnit atât de des e in stare, fireşte, să

întunece din când în când şi judecata clară a multor oameni de-a.i noştri,

devenind astfel isvorul unei serii de opinii greşite.

Intelectualul nostru ardelean izolat prin forta împrejurărilor de mani-

festările superioare ale culturii româneşti, condamnat la o educatie strănină,

rămâne adese orbit de strălucirea de fatadă a ungurismului din jurul lui,

care-1 buimăceşte şi-i slăbeşte increderea în puterile proprii. Câti oameni

de-ai noştri nu întâlnim zilnic, pentru cari contele Apponyi e cea mai înaltă

expresie a debatterului parlamentar, gazeta, „Az Újság" cel mai bun organ

de publicitate, Ujházi cel mai genial actor, Pikler profesorul cel mai erudit,

Molnár Ferenc autorul cel mai de spirit şi aşa mai departe. Aceşti surghiu-

niti pe cari nenorocirea i-a tinut departe de curentele de gândire ale apusului

şi in acelaş timp nu le-a dat nici prilejul să pătrundă în tainele sufletului ro-

mânesc, duc o viată intelectuală de compătimit, plină de greşuri şi de di-

buiri. Pshihologia lor de hibrizi e cea mai dispusă să atingă in raporturile cu

străinii coarde de concialintă vinovată, din ceata lor se recrutează şeglleştii

politici şi literari, °ei sunt agenţii de licitatie minuendă a pretenţiilor noastre

legale. Ce mare serviciu le-ar face acestor naufragiati fără busolă şi ciltă

orientare ar aduce in societatea noastră un spirit clar, care in lumina unor

cercetări ştüntifice ar căuta să ne prezinte aspectele aşa zisei culturi magliiare

din zilele noastre. Inlăturând contributia vecinilor, izolând elementele străine

atât de covârşitoare, ar fixa rezultatele reale ale creatiunii specific un-

gureşti şi ne-ar lămuri astfel coltişorul extrem de modest ce-i revine acestui

popor pe arena de luptă a intelectualitătii universale.

In aceste rănduri aş dori numai să schitez in tteacăt, sustinându-mi

dreptul de a reveni când-va asupra chestiunii, problems destul de ínteresantă,

pentru Doi, anume anahronismul ce se comit.e când se vorbeşte astăzi de-o

cultură naţională maghiară, in legătură cu faza actuală de desvoltare a lit era‑

turii ungureşti.

Pentru un cetitor strain, care cunoaşte poporul unguresc şi cunoaşte

operele literare în cari au fost prinse notele lui caracteristice, literatura

actuală curent.ă prezintă un aspect cu totul strain. Din toată productia

timpului din urmă nici un gen literar nu mai este expresia sufletului maghiar,

nu purcede din fibrele gândirii specific unguresti. Din tot ce se tipăreşte

zilnic, — şi comerţul lor de cărti e exorbitant, — nu se desface impulsul

organic al unei literaturi naţionale. Inzadar vei căuta in cărtile lor oglinda

notelor istorice ale psihologiei ungureşti: in aşazisa literatură ungurească

ungurii se întălnesc tot mai rar. S'au pierdut tipurile romantice ale lui Jókai,

mândrii nemeşi greoi şi îndărătnici ai baronului Kemény, s'au dus cu Mik-

száth şi simpaticü tă.rani vioi din tara slovacilor. S'a curmat traditia de

avant, nota de nobletă, sincera simpatie de subiect a scriitorului, nu mai

întâlneşti in piesele lor de teatru pe tăranul gălăgios, violent, nu mai găseşti

in poezia lirică suflul de sănătate rustică, dragostea de natură. Nu mai e nici

pustă ungurească in cântece, nici chiot de ciarde, nici vitejia romantică a

haidueilor din Bakony. Toate not ele particulare au fost sacrificate, literatura

lor nu mai e o literatură naţională.

Valorile estetice au fost inodificate, credintele literare s'au shimbat,

eroii sa'u inlocuit. Nu mai e literatură militantă, nu mai sunt luptători pe

arena, nu mai veti tribuni ai revendicărilor nationale. Nu te mai opresc

accentele energice ale violentei turanice, in faţa ta se desenează icoane triste,

întunecate, clişeuri uzate de artă internatională. Un suflet chinuit, svărcolirile

5 / 414

Szövegdoboz:~

unui individualism exagerat, un cinism brutal şi o frivolitate necunoscută

cer cuvânt în productia lor actuală. Tăranul a incetat a mai fi subiect literar,

nemeşul se mai iveşte abia in câte o pies de teatru ca sa facă deliciile specta-

torilor cu poza lui ridicolă. Puntea care ar lega pe cei de azi cu trecutul

sufletului unguresc s'a frânt, reflexele elementelor sociale cari au făcut istoria

acestui popor nu mai au cuvânt în literatură. Vei întâlni in schimb la teatru

pe avocatul din Lipótváros, pe burghezul utilitarist, pe orăşanul mut pentru

frumusetile naturii. Poetul are să-ti prindă in rime frigurile sufletului sbuciu-

mat de toate mizeriile asfaltului, din strofele lui vei alege spleenul sau amără-

ciunea păgânului modern lipsit de orice credintă, în locul imaginilor _colorate

ale panteismului de odinioară vei găsi întunereé posomorat. Reconstruind pe

unna unei cărti personalitatea autorului, rămâi penibil atins de această

cunoştintă nouă. RecuIes odată ai să-ti mărturiseşti in pripă: domnul acesta

n'are nimic a face cu toată frământareă istorica a maghiarismului milenar,

dela Arpád până la Arany Iános. Domnul acesta este tipul curent al ahas-

verului modern pe care 1-am întsllnit şi la Ostanda şi la Riviera şi pe bordul

corăbiei in drum spre Singápur, îl chema Meyer, Durand sau Löwy şi era

totdeauna la fel. Domnul acesta poate sat fie astăzi întQ.mplător redactor la

„Pesti Hírlap" şi să scrie piese pentru Király színház, dar aşa plictisit cum

il văd eu, mizantrop, fricos, plin de probleme şi de reumatisme, as fi cea mai

inoportună aparaţie in mijlocul cetătenilor dela Salonta- mare, cari i-ar fi

deopotrivă de straini sufleteşte ca şi farmerii din Scotia. Izolat de toate

traditüle unei moşteniri rnilenare, el nu întelege tainele acestui pămtint, nici

aer, nici lumini, nici umbre, nici culoare, — şi cftnd ctll€Ltoreşt.e fn vagonul

restaurant dealungul pustei ungureşti, privirea lui e mai plictisită, dealt a

mea. In mine este cel putin interesul palpitant al vecinului intrigat de-o

duşmănie istorică, pe când din ochii lui priveşte sila Weltbürgerului, lipsit de

orice preocupări de ordin national.

De unde acest aspect straniu al literaturü ungureşti de astăzi? Răs-

punsul e deopotrivă de laconic şi lămuritor: Budapesta. Sunt ravagiile

Budapestei în aceste pagini străine. Acest oraş pripit, cu americanismul lui,

cu cabareturile, cu jidanii lui, cu jargonul din Dohány utca, cu obscenitătile

nocturne, acest furnicar improvizat şi-a impregnat pecetea în literele un-

gureşti. Din amestecul de rase al acestei metropole fără nici o tradiţie, din

şvabii băştinaşi, din ovreii eovârşitori la numár şi din Maghiarü împortati

s'a plămădit un amalgam etnic particular, străin şi ca viată Şi ca psihologle

de neamul unguresc, alcătuit din ţărani, din clasa de nemeşi, şi din proaspăta

burghezie a oraşelor provinciale. Acest amalgam e determinat în toate as-

pectele lui de notele de rasa, ale elementului semit, superior şi ca, facultăti

intelectuale şi ca putere econornică şi numerică. Prin acordarea de libertăti

politico ca nieăiri altundeva, prin vecinătat.ea apropiată a Galitiei, potopul

de ovrei a crescut din an hi an, a găsit tot mai putrne obstacole î:n lupta cu

autohtonii inferiori, şi-a croit un culcuş aci pe malul Dunării, cu cunoscuta-i

inteligentă şi vitalitate a acaparat comerţ, industrie, cultură. Toate ramurile

de manifestare ale vieţii publice au fost năpădite şi cucerite de acest popor

neastâmpărat şi plin de cant/4i. 0 jumătate de veac petrecută în activitate

conştientă a fost de-ajuns ca imigra.ţii să desfiinţeze caracterul unui trecut

destul de şters şi acceptând din toate atribuţiile _color învinŞinumai limba un-

gurească, modificată după urechea lor, să creieze din Budapesta cel mai

pieternic emporiu cultură naţioraală semită.

Fireşte ca gimnastica inteleetuală a Budapestei n'are nici în clin nici

in mâ,necă cu aluatul milenar al neamului unguresc, fireşte ea din zidurile

a acestei concepţii ne-o dau cuvintele recente ale nlinistrului de instrucţie

Zichy, în cari, răspauzând unui orator roman, nobilul conte răpit de avant

cu adevărat national, confundă drumurile culturii ungureşti eu mersul ste-

lelor din cer. Acest argument de altfel e sustinut şi de apatatul puterii de

stat, e propagat la noi prin baionete şi lansat în lumea largă de nenumărati

retori, cat plătiti cat neplătiti. Intâlnit atât de des e in stare, fireşte, să

întunece din când în când şi judecata clară a multor oameni de-a.i noştri,

devenind astfel isvorul unei serii de opinii greşite.

6 / 414

Intelectualul nostru ardelean izolat prin forta împrejurărilor de mani-

festările superioare ale culturii româneşti, condamnat la o educatie strănină,

rămâne adese orbit de strălucirea de fatadă a ungurismului din jurul lui,

care-1 buimăceşte şi-i slăbeşte increderea în puterile proprii. Câti oameni

de-ai noştri nu întâlnim zilnic, pentru cari contele Apponyi e cea mai înaltă

expresie a debatterului parlamentar, gazeta, „Az Újság" cel mai bun organ

de publicitate, Ujházi cel mai genial actor, Pikler profesorul cel mai erudit,

Molnár Ferenc autorul cel mai de spirit şi aşa mai departe. Aceşti surghiu-

niti pe cari nenorocirea i-a tinut departe de curentele de gândire ale apusului

şi in acelaş timp nu le-a dat nici prilejul să pătrundă în tainele sufletului ro-

mânesc, duc o viată intelectuală de compătimit, plină de greşuri şi de di-

buiri. Pshihologia lor de hibrizi e cea mai dispusă să atingă in raporturile cu

străinii coarde de concialintă vinovată, din ceata lor se recrutează şeglleştii

politici şi literari, °ei sunt agenţii de licitatie minuendă a pretenţiilor noastre

legale. Ce mare serviciu le-ar face acestor naufragiati fără busolă şi ciltă

orientare ar aduce in societatea noastră un spirit clar, care in lumina unor

cercetări ştüntifice ar căuta să ne prezinte aspectele aşa zisei culturi magliiare

din zilele noastre. Inlăturând contributia vecinilor, izolând elementele străine

atât de covârşitoare, ar fixa rezultatele reale ale creatiunii specific un-

gureşti şi ne-ar lămuri astfel coltişorul extrem de modest ce-i revine acestui

popor pe arena de luptă a intelectualitătii universale.

In aceste rănduri aş dori numai să schitez in tteacăt, sustinându-mi

dreptul de a reveni când-va asupra chestiunii, problems destul de ínteresantă,

pentru Doi, anume anahronismul ce se comit.e când se vorbeşte astăzi de-o

cultură naţională maghiară, in legătură cu faza actuală de desvoltare a lit era‑

turii ungureşti.

Pentru un cetitor strain, care cunoaşte poporul unguresc şi cunoaşte

operele literare în cari au fost prinse notele lui caracteristice, literatura

actuală curent.ă prezintă un aspect cu totul strain. Din toată productia

timpului din urmă nici un gen literar nu mai este expresia sufletului maghiar,

nu purcede din fibrele gândirii specific unguresti. Din tot ce se tipăreşte

zilnic, — şi comerţul lor de cărti e exorbitant, — nu se desface impulsul

organic al unei literaturi naţionale. Inzadar vei căuta in cărtile lor oglinda

notelor istorice ale psihologiei ungureşti: in aşazisa literatură ungurească

ungurii se întălnesc tot mai rar. S'au pierdut tipurile romantice ale lui Jókai,

mândrii nemeşi greoi şi îndărătnici ai baronului Kemény, s'au dus cu Mik-

száth şi simpaticü tă.rani vioi din tara slovacilor. S'a curmat traditia de

avant, nota de nobletă, sincera simpatie de subiect a scriitorului, nu mai

întâlneşti in piesele lor de teatru pe tăranul gălăgios, violent, nu mai găseşti

in poezia lirică suflul de sănătate rustică, dragostea de natură. Nu mai e nici

pustă ungurească in cântece, nici chiot de ciarde, nici vitejia romantică a

haidueilor din Bakony. Toate not ele particulare au fost sacrificate, literatura

lor nu mai e o literatură naţională.

Valorile estetice au fost inodificate, credintele literare s'au shimbat,

eroii sa'u inlocuit. Nu mai e literatură militantă, nu mai sunt luptători pe

arena, nu mai veti tribuni ai revendicărilor nationale. Nu te mai opresc

accentele energice ale violentei turanice, in faţa ta se desenează icoane triste,

întunecate, clişeuri uzate de artă internatională. Un suflet chinuit, svărcolirile

unui individualism exagerat, un cinism brutal şi o frivolitate necunoscută

cer cuvânt în productia lor actuală. Tăranul a incetat a mai fi subiect literar,

nemeşul se mai iveşte abia in câte o pies de teatru ca sa facă deliciile specta-

torilor cu poza lui ridicolă. Puntea care ar lega pe cei de azi cu trecutul

sufletului unguresc s'a frânt, reflexele elementelor sociale cari au făcut istoria

acestui popor nu mai au cuvânt în literatură. Vei întâlni in schimb la teatru

pe avocatul din Lipótváros, pe burghezul utilitarist, pe orăşanul mut pentru

frumusetile naturii. Poetul are să-ti prindă in rime frigurile sufletului sbuciu-

mat de toate mizeriile asfaltului, din strofele lui vei alege spleenul sau amără-

ciunea păgânului modern lipsit de orice credintă, în locul imaginilor _colorate

ale panteismului de odinioară vei găsi întunereé posomorat. Reconstruind pe

unna unei cărti personalitatea autorului, rămâi penibil atins de această

7 / 414

cunoştintă nouă. RecuIes odată ai să-ti mărturiseşti in pripă: domnul acesta

n'are nimic a face cu toată frământareă istorica a maghiarismului milenar,

dela Arpád până la Arany Iános. Domnul acesta este tipul curent al ahas-

verului modern pe care 1-am întsllnit şi la Ostanda şi la Riviera şi pe bordul

corăbiei in drum spre Singápur, îl chema Meyer, Durand sau Löwy şi era

totdeauna la fel. Domnul acesta poate sat fie astăzi întQ.mplător redactor la

„Pesti Hírlap" şi să scrie piese pentru Király színház, dar aşa plictisit cum

il văd eu, mizantrop, fricos, plin de probleme şi de reumatisme, as fi cea mai

inoportună aparaţie in mijlocul cetătenilor dela Salonta- mare, cari i-ar fi

deopotrivă de straini sufleteşte ca şi farmerii din Scotia. Izolat de toate

traditüle unei moşteniri rnilenare, el nu întelege tainele acestui pămtint, nici

aer, nici lumini, nici umbre, nici culoare, — şi cftnd ctll€Ltoreşt.e fn vagonul

mucegaite ale ghettoului din Király utca nu pot răsuna cântecele sălbătăciei

romantice a betyárilor ungureşti. E explicabil că teatrul popular (Népszínház)

in care cereau cuvânt păstori de pe pustă, hoti de car dela Kecskemét cu

inima în dinţi şi ismenele in vânt, a trebuit să deie falirnent, ca să facă loc

operetei cosmopolite, on comediilor lui Molnár, din cari alegi umorul rece,

cinismul tulbarător şi artificiile spiritului semit. De sigur at simpaticele tipuri

primitive din piesele lor poporale erau un anachronism şi un prilej de plicti-

seală ingrozitoare pentru spectatorii de felul lor din suburbiile Varşoviei.

Prin infusiunea aceasta străină s'a curmat deci find de continuitate istorică

a sufletului unguresc in literatura maghiară şi s'a dat naştere unei literaturi

improprii, îndrumată de preceptele producţiei curente internaţionale, in care

daca, exista o notă naţională, aceasta e semită.

Nu e vorbă aici cântărirea talentului scriitorilor dela Budapesta, ci de

caracterul national al operei lor. Nimeni nu va nega talentul lui Kiss József,

care în baladele lui şi în poeziile lirice găseşte de multe on expresia fericită

a frumosului literar, dar nimănui n'are să-i treacă prin minte ca acest vizionar

inamorat de amintirile cele mai intime ale trecutului de ghetto (Mesék a nagy-

apámról) ar fi ungur in literatură. Scrisul lui face şi parte din patriotismul

sufletesc al culturii nationale evreeşti ca şi poeziile lui Maurice Rosenfeld, ca

şi Manasse al lui Ronetti Roman. Şi ca dânsul sunt astăzi cei mai nulti

scriitori cari creiază spiritul curent in aşa zisa literatură maghiară. Pentru

cetitorul înt,elegător se desluşesc cu cea mai mare uşurintă notele de rasa ale

acestor două, popoare, pe cari nenorocirea le-a silit să facă un compromis

literar. Din poezia ipermodernă d.e. a lui Ady Endre, cu tot exotismul ei

Verlainean, cu egocentrismul morbid al acestui sensitiv, desluşeşti pasiunea

nedomesticită şi voluntatea intensă a sângelui unguresc, — în vreme ce

fraza răsunătoare şl calambururile lui Szép Er., tradează pe gaminul din

Teréz-város, pur şi simplu jidan. Pentru un observator, care cunoaşte re-

sorturile ascunse ale sufletului unui neam, limba nu e un element de judecată

hotărîtor, cu mult mai lărnuntoare sunt adevărurile cari se desfac din spiritul

creator al unei opere de artă.

Ar fi, cum spuneam, un lucru folositor şi de ream importanta pentru noi

o analiză a culturii maghiare din zilele noastre. Intr'un studiu vast star putea

urrnări pas cu pas notele de rasa, şi diferentiarea lor, s'ar fixa particularitătile

sufletului maghiar alături de reflexele tipice ale mentalitătii ovreiesti. Nitnic

mai uşor dealt a scoate in evidentá din productia lor literara, nota organică

natională.

Imi vine in minte in treacăt cunoscuta romantă plină de poezie naiva,

a marelui poet Petőfi: Megy a juhász a szamáron. Toată povestea asta

sirnplă e atât de mişcătoare. Păstorul călare pe măgar, grăbeşte spre casă.

Picioarele aproape-i ating pănântul, ca, e mare băetanul, dar jalea lui şi mai

mare. Cânta din fluier colo în livadă şi turma păştea liniştită, cândi-au adus

de veste că draga lui trage de rnoarte. Repede pe magár şi haide către casá,

dar a ajuns prea târziu, murise copila. Arrant, ce sr), fi făcut bietul băiat, a

prins măciuca şi şi-a lovit măgartrl in cap . . .

Un crârnpei de suflet adevărat unguresc palpită in cele patru strofe ale

lui Petőfi. Peisajul turmei de pe pustă, ciobanul călare pe rnăgar, jalea Iui

naivă şi gestul, — mai ales gestul — dela urmă cu rnăciuca, se poate ceva mai

8 / 414

unguresc 7 Deslăntuirea violentă a pasiunii, lovitura acéea de măciucă in

capul măgarului e un reflex tipic al sufletului ungurese. Vă inchipuiti d. e.

at un sas şi-ar lovi măgarul in cap, de jale că şi-a gásit iubita rnoartă? Nici

decurn. Poate II vindea şi pleca. la America, sau te mini ce făcea. Dar lovitura

la nap, aşa e ungureşte. Iată tin produs al literaturii nationale maghiare, o

întrupare organică a sufletului unguresc.

Cat de departe cad de aceste irnagini de la ţará creatiunile lor de astăzi

şi toată literatura actuală dela Budapesta. Mi-a rămas in memorie o pagină

extrem de earacteristică a unui scriitor de-al lor, care iscăleşte Ignotus, îl

chiamă, mi-se pare, Veigelsberg, şi e şef de şcoală, direotorul celei mai ap-

reciate reviste: Nyugat. Scrie undeva despre influinţa naturii asupra omului

modrern şi accentuiază cu maultă tărie oat de singur se sirnte el într'o pădure.

O solitudine apasă sufletul în mijlocul unui codru de brazi. Natura

sălbatică 11 enervează, freamătul copacilor îi trezeşte fiori. Irni plac parcurile

frantuzeşti, parcurile tunse, îngrijite. Iubesc natura, — cam aşa însheie d.

Ignotus, — dar numai până uncle pot simti urmele mânii omeneşti . . .

Vreţi o infătişare mai caracteristică în care să fie zugrăvit un sentiment

al orăşanului deslegat de toate intimităţile naturii? Cum să nu fie penibil

impresionat de tăcerea unui codru de brazi, acest creier zămislit in umbra

zidurilor, domnul de Veigelsberg, care de zeci de generaţii şi-a întrerupt

contactul cu natura, doar' plumanii lui obositi de aerul greu al ghettoului

atator incarnaţiuni anterioare nu supoartă ozonul, frica traditională a

semitului î1 face sad tresară la fiecare foşnet. Da, e o pagina tipic ovreiască

proza aceasta a dlui Veigelsberg, care in aforisrnele-i destul de spirituale

exclamă undeva: „A múlttal szemben csak egy kötelességünk van: az, bogy el‑

f elejtsiik" (Numai o singura datorie avern fata de trecut: să-1 uitănr.) Cred

si eu dle Ignotus, aveţi toate motivele . . .

S'ar putea urma coloane multe cu acest paralelisnr, punând in fată

creatiunile spiritului maghiar şi cele ale spiritului sernit , in aşa numita litera-

tură ungurească. Aceasta analiză s'ar putea face uşor de orice eunoscător şi

n'ar trebui să trezească nici o supărare, fiindcă n'ar fi decât constatarea

unui adevăr irnpus de forta îrnprojură,rilor. Concluzia ce se desface dintr'o

asemenea paralelă care reoglindeşte istoria Iiteraturii maghiare, este că

literalura natională ungureascca a îricetat in poezie cu Petőfi Arany János, iar

în proză cu Mikszáth, făcând toe literaturii natiorurle oZreiefti budapestane,

Itotărîtoare în zilele noastre.

Acosta e adevărul şi n'aş avea nici o bucurie, daca, prin aceste constatărr

făcute fără nici o ura aş provoca a.mărăciunea scriitorilor de astăzi de pe

malul Dunării, a căror activitate, întru cat pot s'o urmăresc, îmi trezeşte

aspectul in másaura talentului literar cu care păşesc pe arena,.

Un învătământ însă aş dori să se desprindă din aceste rânduri şi anume

faptul, că o astfel de cultură improprie, fără rădăcini, cum e cultura maghiară

din zilele noastre, despre care cântâ ditirambi dl ministru Zichy, nu poate

constitui o primejdie pentru noi, tocrnai astăzi eând literatura ronrânească e

indrurnată în spirit national de-o multime de talente superioare.

blaghiariza nu ne poate literatura ungurească prin productia ei actuală,

cel nnrlt semitiza ne-ar putea, dar pentru asta suntem prea împrieteniti cu

codri de brazi in cari se simte atat de rau dl Leo Veigelsberg.

Egy anakronizmus: magyar nemzeti kultúra

„A magyar kultúrát a magyar nemzet élő lelke

szabja meg … amely mindenható, örök, és hal-

hatatlan, és amely megszabja a maga irányát

éppen úgy, mint ahogy meg van szabva a csil-

lagok fénye” – Zichy miniszter dec. 14-i parla-

menti beszéde.

9 / 414

Különösen ismert az a hiperbolikus szellem, az a mértéktelen túlzás, mellyel magyar honfitársunk szokásos módon hirdeti fajikvalitásait. A magyar publicisztika, irodalmunk, csakúgy visszhangzik ama keleti nyegleség bántó hangjaitól, mely csak szuperlatívuszokattalál, amikor bármiféle sajátosságáról van szó Árpád nemzetének. Az önbírálat e hiányában, a nagyzási hóbort és a beteges túlzás figyelembenem vételének jegyében haladt nálunk a közszellem, és folyt a társadalmi nevelés. Az emberi nem által megmászott gondolatcsúcsok amagyar becslés retortáján át nyomorúságos, értéktelen vakondtúrásokká válnak, ellenben a turáni agyvelő ártatlan életnyilvánulásai óriásiméreteket öltenek.

Nem hiszem, hogy legyen ország, ahol több ember volna tévedésben saját értékét illetőleg, ahol többen lennének oly széles gesztusokkalés oly rosszul alkalmazott nemzeti büszkeséggel, mint Magyarországon. Sehol sem találni oly rosszindulatú köztisztviselőket, oly brutáliskalauzokat és oly harcra kész csendőröket. Egy nyugati idegenre nézve ez a furcsa világ, e vitéz és harcos emberek, ez a nevetségesgrandezzával való viselkedés idegenszerű látvány és szánakozó mosolyra vagy gúnyra indító.

Ama számos kvalitás közé, melyek a szomszédos nemzetek fölötti szuperioritásukat biztosítják, ők első helyre teszik a magyar nemzetikultúrát. A budapesti sajtó, a parlamenti szószék, az irodalmi eszmék egyre sűrűbben hozzák fölszínre ezt az érvet, hogy politikaiszupremáciájuk leghatalmasabb oszlopa a magyar nemzeti kultúra, melynek erejénél fogva uralomra hivatván, inferióris fajokkal állvánszemben. E fölfogás aktuális bizonyítékát adják a közoktatási miniszternek, Zichynek szavai, melyekkel egy román szónoknak válaszolva, anemes gróf valódi nemzeti lendülettől elragadtatva összetéveszti a magyar kultúra útjait a mennybeli csillagok járásával. Ezt az érvetegyébként az államhatalom szervezete is fönntartja közöttünk bajonettekkel, és világgá kürtölik megszámlálhatatlan, részint fizetett, részintnem fizetett szónokok. Annyiszor fordulván elő, képes természetesen arra, hogy néha a mi embereink közül is soknak megzavarja józanítéletét, és ezáltal téves vélemények sorozatának forrásává lesz.

A mi erdélyi intellektuelünk, ki el van szigetelve környezete által a román kultúra szuperioritásának megnyilvánulásától, ki idegennevelésre van kárhoztatva, gyakran marad megfosztva attól, hogy a magyarizmus tündöklő homlokzatát a maga fényében lássa, melymegszédíti és meggyöngíti saját hatalmába vetett hitét. Hány embert nem találunk naponta, kik előtt Apponyi gróf a parlamenti harclegmagasabb kifejezője, Az Újság a legjobb publicisztikai orgánum, Ujházi a legzseniálisabb színész, Pikler a legtudósabb tanár, MolnárFerenc a legszellemesebb szerző és így tovább. Ezek a száműzöttek, kiket a balsorsuk távol tartott a Nyugat gondolkozásától, és egyidejűlegmegtagadta azt az alkalmat is, hogy a román szellem titkait megértsék, sajnálatraméltó szellemi életet folytatnak, telve tévedésekkel ésbizonytalanságokkal. Az ő hibrid pszichológiájuk leghajlékonyabb arra, hogy az idegenekkel a bűnös alkuvékonyság húrjait üssék meg, az őseregükből kerülnek elő a Segheşcu-féle politikusok és irodalmárok, ők törvényes követeléseink leszállításának árverésénél az ügynökök.Mily nagy szolgálatot tenne ez iránytű nélküli hajótörötteknek, és mily tájékozást nyújtana a mi társadalmunkban egy világosan látó elme,mely bizonyos tudományos kutatások világában igyekeznék bemutatni korunk úgynevezett magyar kultúrájának képét. A szomszédokhozzájárulását leszámítva, az oly túlnyomó idegen elemeket kiküszöbölve, megállapítaná a különlegesen magyar alkotások eredményeit, ésmegmutatná azt a végtelenül szerény sarkocskát, mely e népnek az intelligencia egyetemes küzdőterén jut.

E sorokban ezt csak futólag kívánom vázolni, fönntartva azt a jogot magamnak, hogy visszatérjek valaha a kérdésre, e reánk nézveeléggé érdekes problémára, ti. arra az anakronizmusra, melyet elkövetünk, amikor ma magyar kultúráról beszélünk a magyar irodalomfejlődésének jelenlegi fázisával kapcsolatban.

Egy idegen olvasóra nézve, ki ismeri a magyar népet, és ismeri azokat az irodalmi műveket, melyekben jellemvonásai meg voltakrögzítve, a jelenlegi irodalom teljesen idegen képet mutat. Az utóbbi kor egész termeléséből egyetlen irodalmi műfaj sem kifejezője a magyarszellemnek, egyik sem ered a különlegesen magyar gondolkozás rostjaiból. Mindabból, amit ma nyomnak – és az ő könyvkereskedelmükóriási -, nem tűnik elő a magyar nemzeti irodalomnak szerves impulzusa. Hasztalan keresed könyveikben a magyar pszichológia történelmiföljegyzéseinek tükrét: az úgynevezett magyar irodalomban a magyarok egyre ritkábban találhatók. Elvesztek Jókai romantikus típusai ésKemény báró dölyfös, nehézkes és makacs nemesei. Mikszáthtal eltűntek a szimpatikus, vidám parasztok is a tótok földjéről. Megszűnt alendület hagyománya, a nemesség bélyege, az írónak tárgya iránti őszinte szeretete, színdarabjaikban nem találkozol a lármás, indulatosparaszttal, a lírai költészetben sem leled a paraszti egészséget, a természet szeretetét. A puszta nincs többé a magyar dalokban, sem a csárdaikurjantás, sem a bakonyi haramiák regényes bátorsága. Minden különleges vonást föláldoztak, irodalmuk többé nem nemzeti irodalom.

Esztétikai értékeik módosultak, irodalmi hitük megváltozott, hőseik mások lettek. Többé nem harcoló irodalom, a küzdőtéren nincsenekharcosok, nem látod ott többé a nemzeti küzdelemnek népszónokait. Nem akadsz fel többé a turáni hevességnek erélyes hangjain, szemedláttára rajzolódnak a nemzetközi művészetnek szomorú, sötét képei és elhasznált kliséi. Kínzott szellem, egy túlzó egyéniség hánykódásai,durva cinizmus és hallatlan frivolitás kérnek szót mostani termelésükben. A paraszt megszűnt irodalmi tárgynak lenni, a nemes alig tűnik fölegy-egy színdarabban, hogy nevetséges pózával gyönyörködtesse a nézőket. Az a híd, mely a mai és múlt magyar szellemet összekösse,megszakadt, ama társadalmi elemeknek, melyek e népnek történelmét csinálták, nincs szavuk az irodalomban. Helyettük a színpadon alipótvárosi ügyvédet, az utilitarista polgárt, a városit találod, aki vak a természet szépségeivel szemben. A költőknek rímbe kell szedni azaszfalt összes nyomorúságaitól nyugtalanított lélek lázait, strófáiból kikeresheted a minden hittől megfosztott modern pogánynak spleenjét,vagy keserűségét, a hajdani panteizmus színes képei helyett komor sötétséget fogsz találni. Egy könyv végére érve, ha rekonstruálod a szerzőszemélyiségét, kínosan fog érinteni új ismeretséged. Magadhoz térve, hamarosan megállapíthatod: ennek az úrnak semmi köze sincs azezeréves magyarság egész történelmi tépelődéséhez, Árpádtól Arany Jánosig. Ez az úr szokott alakja a modern ahasverizmusnak, kivelOstende-ban, a Riviérán és a Singapore-ba menő hajó fedélzetén találkoztunk. Neve Meyer, Durand vagy Löwy, és mindig ilyen volt. Ez az úrlehet, hogy ma esetleg a Pesti Hírlap szerkesztője, és a Király-színháznak ír darabokat, de amilyennek én látom, unottnak, embergyűlölőnek,félénknek, tele problémákkal és reumával, a lehető legalkalmatlanabb jelenség volna Nagyszalonta lakói között, kik számára éppoly lelkiidegenek volnának, mint Skócia farmerei. Elkülönítve egy évezredes örökség minden hagyományától, nem érti e föld titkait, sem levegőjét,sem világításait, sem árnyékait, sem színeit – és mikor egy étkezőkocsiban a magyar pusztán keresztülutazik, tekintete unottabb az enyémnél.Bennem megvan legalább a történelmi ellenségeskedéstől izgatott szomszéd eleven érdeklődése, holott az ő szemeiből a Weltbürgerkényszerűsége néz ki, aki mindenféle nemzeti előítélettől mentve van.

Honnan ered a mai magyar irodalomnak ez az idegen ábrázata? A válasz rövid és egyszersmind világos: Budapest. Budapest pusztításaivannak ezeken az idegen lapokon. Ez a hirtelen város, a maga amerikanizmusával, kabaréival, zsidóival, Dohány utcai zsargonjával, éjszakaiobszcenitásával, ez a rögtönzött hangyafészek rányomta pecsétjét a magyar irodalomra. Ennek a metropolisnak hagyomány nélkülifajkeverékéből, mely bennszülött svábokból, túlnyomó számú zsidókból és importált magyarokból áll, egy sajátos etnikai keverék támadt,mely a magyar fajra úgy életmód, mint lelki tekintetben idegen, mely parasztokból, a nemesi osztályból és a vidéki városok frisspolgárságából támadt. E keveréket minden faji vonás tekintetében a szemita elem determinálja, úgy értelmi képességére nézve, mint gazdaságiés számbeli hatalom tekintetében. Másutt sehol meg nem adott politikai szabadsága és Galíciához közelléte folytán ez a zsidó áradat évrőlévre nőtt, egyre kevesebb akadályra talált az inferióris bennszülöttekben, és itt a Duna partján fészket verve, ismert intelligenciájával ésélelmességével megkaparintotta a kereskedelmet, ipart, kultúrát. A közélet megnyilvánulásának minden ágát elárasztotta ez a nyughatatlannagyképességű nép. Tudatos munkában töltött fél évszázad elég volt, hogy mint bevándorolt megsemmisítse egy eléggé halvány múlt jellegét,s a legyőzöttek összes attribútumaiból csupán a magyar nyelvet vette át, a maga füle szerint módosítva, hogy Budapestből megteremtette aszemita kultúrának leghatalmasabb empóriumát.

Természetes, hogy Budapest szellemi gimnasztikájának nincs semminemű közössége az ezeréves magyar nemzet kovászával,természetes, hogy a Király utcai gettó penészes falai közül nem visszhangozhatnak a magyar betyárok vadromantikus dalai. Érthető, hogy aNépszínháznak, melyben szókimondó pusztai pásztorok és lobogó gatyájú kecskeméti betyárok kértek szót, meg kellett buknia, hogy helyetcsináljon kozmopolita operetteknek és Molnár vígjátékainak, melyekből kiérezheted a szemita szellem hideg humorát, fölforgató cinizmusátés mesterkéltségeit. Bizonyos, hogy népies darabjaik szimpatikus, primitív alakjai anakronizmus és borzalmas unatkozásra való alkalmakvoltak a varsói külvárosokéhoz hasonló nézők számára. Ez az idegen beáramlás szakította meg a magyar irodalomban a magyar szellemtörténelmi folytonosságát, és szülte azt a sajátosság nélküli, a szokásos nemzetközi termelés előírásaitól vezetett irodalmat, melyben ha ugyanvan nemzeti vonás, az a szemita.

Nincs itt szó a budapesti írók tehetségéről, hanem műveik nemzeti karakteréről. Senki sem fogja tagadni Kiss József tehetségét, kiballadáiban és lírai költeményeiben gyakran eltalálja az irodalmi szépség szerencsés kifejezéseit, de senkinek sem kell hinni, a gettólegintimebb múltja emlékének ez a szerelmes látnoka (Mesék [Helyesen: Legendák] a nagyapámról) magyar lenne az irodalomban. Az őírásai is részei a zsidó nemzeti kultúra szellemi patriotizmusának, mint MorrisRosenfeld költeményei és RonettiRoman Manasséje. És hozzáhasonló a legtöbb író, ki a mai úgynevezett magyar irodalom uralkodó szellemét képezi. A megértő olvasóra nézve a legnagyobbkönnyűséggel válnak világosakká e két nép faji vonásai, kiket a balsors arra kényszerített, hogy irodalmi kompromisszumot kössenek. Pl. AdyEndre hipermodern költészetéből, minden verlaine-i egzotikusságával, érzékeny, beteg egocentrizmusával, kifejtheted a magyar vér féktelenszenvedélyét és heves akaratosságát, viszont Szép Ernő csengő szólása és szójátékai elárulják a terézvárosi gamint, a pureet simple zsidót. Amegfigyelőre nézve, aki ismeri egy nemzet szellemének rejtekhelyeit, a nyelv nem döntő jelentőségű elem, sokkal bizonyítóbbak azok azigazságok, melyek egy műalkotás teremtő szellemében nyilvánulnak meg.

Mint mondtam, hasznos és igazán nagy fontosságú munka volna ránk nézve analizálni napjaink magyar kultúráját. Egy nagytanulmányban lépésről lépésre ki lehetne mutatni faji vonásait és differenciálódását, meg lehetne állapítani a magyar szellem sajátosságait azsidó mentalitás jellemző reflexei mellett. Mi sem könnyebb, mint az irodalmi termelésből kimutatni a szerves nemzeti jellemet.

Eszembe jut mellesleg a nagy költőnek, Petőfinek, naiv költészettel telt, ismert románca: Megy a juhász a szamáron. Ez az egészegyszerű vers oly megindító. A pásztor szamáron nyargal, siet haza. Lábai csaknem a földig érnek, mert a legény nagy, de bánata nagyobb.

10 / 414

Furulyázott ott kinn a mezőn, és nyája békésen legelt, mikor hírül hozzák, hogy kedvese haldoklik. Gyorsan föl a szamárra, és hajrá, a házhoz,de már későn érkezett, a leány meghalt. Elkeseredve, mit tegyen szegény fiú, fogta furkóját, és főbe csapta a szamarat …

Az igazi magyar szellem egy jellegzetes tünete nyilvánul meg Petőfi e négy versszakában. A pusztai nyáj tájképe, a szamáron nyargalójuhász, ennek naiv bánata és gesztusa – kivált a gesztus – a végén a furkóval, lehet-e valami magyarabb? A szenvedély heves kitörése, aszamárnak főbeütése a furkóval tipikus reflexe a magyar léleknek. Képzelnétek pl., hogy egy szász főbeütné szamarát, mert szeretőjét holtantalálta? Semmiképpen. Lehet, hogy eladja, és Amerikába megy, vagy tudom is én, mit tenne. De a főbeütés, így van ez magyarán. Íme, amagyar nemzeti irodalomnak egy terméke, a magyar szellem eleven megtestesülése.

Mily messze esnek ezektől a mezei képektől mai alkotásaik és Budapest egész jelenlegi irodalma. Emlékezetemben maradt egyikírójuknak egy rendkívül jellemző lapja, ki Ignotus néven ír, neve, ha jól emlékszem, Veigelsberg, és iskolai feje, igazgatója a legbecsületesebbfolyóiratnak, a Nyugatnak. Valahol a természetnek a modern emberre gyakorolt befolyásáról ír, és sok határozottsággal hangsúlyozza, hogymily egyedül érzi magát egy erdőben. Kínos érzés szorongatja egy fenyőerdő közepén. A vad természet enerválja, a fák zúgása borzalommaltölti el. A francia parkok, a nyírott, gondozott parkok tetszenek nekem. Szeretem a természetet – ilyféleképp végzi Ignotus úr -, de csak odáig,míg érzem az emberi kéz nyomait …

Akartok-e jellegzetesebb leírást, melyben a természettel való minden belső kapcsolatot megszüntető városinak érzelmemegnyilvánulhatna? Hogyne érintené kínosan egy fenyőerdő csöndje ezt a falak árnyában fogant agyvelőt, Veigelsberg urat, ki már olyszámos nemzedék óta szakított meg minden érintkezést a természettel, a gettó nehéz levegőjétől ellankadt tüdeje pedig nem viseli el az ózont,és hagyományos szemita félelmét fölriasztja minden lelki emóció. Azonban tipikusan zsidó lap ez a prózája Veigelsberg úrnak, ki eléggészellemes aforizmáiban valahol így kiált föl: „A múlttal szemben csak egy kötelezettségünk van: az hogy elfelejtsük”. Hiszem én is, Ignotus úr,összes okai megvannak erre …

Sok hasábon lehetne folytatni ezt a párhuzamot, szembehelyezve a magyar szellem alkotásaival a szemita szelleméit az úgynevezettmagyar irodalomban. Ezt az analízist minden hozzáértő könnyen megtehetné, és nem is kellene haragot keltenie, minthogy ez csupán egy aviszonyok erejétől kikényszerített igazság megállapítása volna. Az a konklúzió, mely hasonló párhuzamból következik, mely a magyarirodalom történetéből visszatükröződik, az, hogy a magyar nemzeti irodalom véget ért a költészetben Petőfivel és Arany Jánossal, a prózábanpedig Mikszáthtal, helyet csinálva a budapesti zsidó nemzeti irodalomnak, mely napjainkban uralkodik.

Ez az igazság, és nagyon sajnálnám, ha e gyűlölség nélkül tett megállapítások keserűséget okoznának a mai Duna melletti íróknak,kiknek működése amennyire követhetem, fölkelti a visszhangot ama irodalmi tehetség mértékében, mellyel porondra lépnek.

Szeretném azonban, ha egy tanulság levonatnék e sorokból, mégpedig az a tény, hogy egy ily sajátosság nélküli, gyökeretlen kultúra,amilyen a mai magyar, melyről ditirambuszokat zeng Zichy miniszter úr, nem lehet veszélyes ránk nézve, kivált ma, amikor a román irodalomszuperióris irodalmi tehetségek tömege által nemzeti irányban halad.

Megmagyarosítani minket jelenlegi termelésével a magyar irodalom nem képes, legföljebb szemitává tehetne, erre azonban túlságosanösszebarátkoztunk a fenyőerdőkkel, melyekben oly rosszul érzi magát Veigelsberg Leó úr. (A Huszadik Század fordítása)

Az új magyar irodalom /levél Isac Emilhez/

Ignotus

.

Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám

Ignotus: Az új magyar irodalomLevél Isac Emilhez

Kedves kollégám, meghatottan olvasom a levelet, melyet a Világ hasábjain s szíves közvetítésével intéz hozzám Az új magyar irodalomról sGoga Oktávián társunknak ez ellen forduló kedvetlenségéről. Ön oly szépen ír magyarul, s sorai oly tájékozottságot mutatnak a midolgainkban, hogy fel kell tennem: tudja, mennyire jelképesen cselekszik, mikor bölcs, meleg és bátor indulatát éppen a Világ hasábjairólsugároztatja felénk - annak a felekezetnek, a szabadkőmívesihez, újságjából, mely nem egy nemzetet segített hozzá különbsége kifejtéséhez,de valamennyit egybe tudja fogni az emberséges törekvésekben. Meghatottságom egy kicsit elvegyül a szégyennel, amiért én viszont (éssajnos sokadmagammal magyar íróval) teljesen tájékozatlan vagyok a román irodalmi s műveltségi mozgalmak felől, s csak közvetetten:Gogával való személyes ismeretségből, az Ön levelében való gyönyörködésből s elvétve olvasott fordításokból s tájékoztató cikkekbőlerősödhetik meggyőződéssé az az eleve megvolt sejtelmem, hogy a mai sarjadásos idők, melyek rendre nagykorúsítják az eddig - hogy azOtto Bauer szavát idézzem - történelem, legalábbis világtörténelem nélküli népeket, Önöknél is, mint nálunk, új reprezentatív tehetségeketkapattak erőbe. Abból, hogy Goga, kit beszélgetésből, de még újabb irodalmunkat paskvillizáló cikkéből is művelt és elkülönbözöttintellektusnak ismertem meg, saját költői munkásságában mégis szándékosan leszorítja érdeklődését a primitívséghez, ítéleteiben pedig aparasztnál kezdeti és végezteti az embert, nem volt nehéz feltennem, amit az Ön levelében megerősítve látok: hogy Önöknél is megvan, mintminálunk, az ellentét az eltökélt chauvinizmussal s a türelmes kultúrmunkával dolgozó nemzetfejlesztés között. Költőnél a chauvinizmus nemis bűn, legfeljebb az eltökéltség az, mert az eltökéltség, mentül becsületesebb, annál több képmutatásba kever - képmutatásból pedig csakpolitika nőhet ki, sohasem művészet. Attól, hogy chauvin és reakcionárius, Goga Oktávián még lehetne nagy író és nagy költő - elvégreJoseph de Maîstre és Dosztojevszkij is chauvin volt és reakcionárius. De ha költészetében is oly eltökélten meg kell tagadnia az ő őszintébbénjét, mint ahogy (bizonyára mély átgondolással és becsületes kötelességtudással megformált politikai igyekvésből) megtagadja, mikor újabbirodalmunkról olyan képet fest, amit maga marasztal hamisságban már csak az egy Ady Endre nevének megemlítésével is: akkor csakugyan(legalább így látatlanban) féltenem kell benne a költőt a politikustól. Holott, mondom: olyan benyomásom van személyéről, hogy kiválóköltői tehetség lehet.

Kedves kollégám, éppúgy, mint ahogy a Goga támadása nem lepett meg bennünket, nem lep meg az Ön nemes helytállása, valamint az ajóleső közlése sem, hogy Önnel együtt a progresszív románság többi szellemi vezérei is türelmesebbek és megértőbbek a mai magyar irodalmitermelés iránt, mint Goga Oktávián. Ismétlem: feltettük, hogy Önöknél is ugyanolyan természetű forrongás megy végbe az irodalomban s atársadalomban, mint minálunk, mert sokban rokonok az állapotaink, és sokban rokon a helyzetünk, s nem csodáljuk, hogy ez állapotaik jóban,rosszban ugyanolyan jelenségeket vetítenek kifelé, mint aminőket minálunk termettek meg befelé. Távol áll tőlem, hogy értesületlen idegenlétemre beleártsam magamat az Önök belső dolgaiba - de a magam itthoni tapasztalataiból talán szabad rendelkezésükre adnom azt amegfigyelésemet, hogy kis nemzet politikai és kulturális érvényesítése számára a legkevésbé ajánlatos taktika a szándékos türelmetlenség s azeltökélt exkluzivitás. Hogy az Önök chauvinjei mint ádázódnak kifelé s a magyar kultúra lebecsülésében, azt nem veszem tragikusan,legfeljebb a román érdek szempontjából kérdem a román nacionalizmust, hasznos-e már puszta létezésével is legalizálnia általában anacionalizmust, s ezzel azt a magyar nacionalizmust is, melynek, legalább a magyar korona országain belül, jóval foganatosabb, valósággalkézzelfoghatóbb argumentumai állnak rendelkezésére a vitában, mint a románságnak... De mindenesetre: befelé volna szerencsétlenség, aromán kulturális törekvésekre, amelyek nélkül levegőben lógna a politika: ha a nacionalizmust választanák nacionális igyekvésük eszközének.Nemcsak hogy nem bírnák vele kifejteni, mint a nacionalisták hiszik, a népükben s fajukban rejtezkedő erőket, hanem a már kifejletteket isvisszasorvasztanák. Az a régi magyar Magyarország, melynek elmúltát Goga Oktávián orrunk alá dörgöli: emlékezetével felmelegítimindannyiunk szívét, legyünk akár törzsökös magyarok, akár a magyarságnak beavatottjai s befogadottjai - de amily dicsőek voltak az akkorinagyok, oly szegény és üres volt országuk. Ami változás, nagy és csudálatos, azóta itt végbement, az nem a magyarsághoz, csak az akkoriszegénységhez s ürességhez képest változás - s a magyar kultúra erejét s arra való jogcímét, hogy: ne másokat üldözzön vagy lenézzen, deáldást s a világgal való összefüggést jelentsen mindenek számára, kik beletartoznak vagy intézményeiben élnek, éppen az mutatjalegtisztelnivalóbban, hogy mennyi újat, jót és idegent tudott úgy magábaforrasztani, hogy nincs ma emberi vonatkozás, mely magyartranszpozícióban megtaláltató ne volna. Semmi sincs ingyen - ez a nyereség sem, s a magyar társadalmon belül ma még fájdalmas probléma,hogy a történelmiség s az egység, az autochtonság s a jövevénység, a falusiság s a városiasság mint tudjon egymással mintegy az emberekmagánéletében is egyensúlyba jutni. Ám a mai magyar kultúra mindezen adalékainak mindenféle vonatkozása lehet problematikus, csak egynem: a magyarsága. Még csak azt sem mondom, hogy ez: érdeme - de megállapítom, hogy tulajdonsága - s ha a román politika arra építenészámvetését, hogy nincs magyar kultúra, akkor éppoly lelkiismeretlen volna önnönmaga iránt, mint a mérnök, ki olyan hídra eresztené rácsaládját, melyet - bárminő tiszteletreméltó elfogultságból, de tudva, hamisan számított ki.

A román is, a magyar is sokkal ostromlottabb nemzet, semhogy a chauvinség luxusát megengedhetné magának. Nem tudom, mi része van azönök zsidainak az önök kultúrájában - én a mienkben a mi zsidainkét nem tartom csekélynek, még kevésbé szégyellni valónak, ha kedveskollégám túl is becsüli abbeli jelentőségüket, mintha jelenleg ők képviselnék a magyar talentumot. Vannak terek, ahol igen, de éppen azirodalomban igen arányos a százalékszámuk. Persze, nem volna baj az sem, ha ez az arány továbbtolódnék őfeléjük - de hát nem tolódott arra.Azt sem lehet mondani, hogy akár irodalomban, akár politikában vagy egyéb kultúrtereken csakis ők képviselnék, helyzeti hajlandóságból, aprogresszív irányzatot. Alig van magyar költő, ki ne hajlanék balfelé - s éppen a legkiválóbbak s legtörzsökösebbek leginkább. Ugyanők azokis, kik legtestvéribb érzéssel gondolnak a magyar nemzetiségi politika revíziójának szükségére, ebben is belekapcsolódva a legnemesebbmagyar hagyományba, sőt éppen egy nagy magyar íróéba: az Eötvös József báróéba. Mi látatlanban sem fitymáljuk s nem osztályozgatjuk aromán kultúrát, látatlanban is tiszteljük minden igényét és minden jogcímét - de mentül több adalékának ismeretére visz bennünket rá alegerkölcsösebb tanító: az élet kényszerűsége, annál jobban kezdjük átlátni annak képtelenségét, hogy politikai ellentétek okán a kultúrában isidegenül és tájékozatlanul éljünk egymás mellett. Ismétlem, hogy kevésszer éreztem olyan szégyenkezést, mint mikor most az Ön leveléből

11 / 414

megismerkedtem Önnel, s elgondoltam, hogy mennyire véletlen ez az ismeretség, holott, úgy a mi részünkről, mint az önökéről, legalábbis aműveltségnek kötelessége. Ennek a kötelességnek teljesítésében Önök magasan felettünk állanak, s mi nem volnánk azok a jó magyarok, akikvagyunk, ha sokáig meghagynók ezt a felsőbbségüket.

Köszönöm a tiszta kultúrlevegőt, mely leveléből felénk árad. Köszönöm közeledését, mely számunkra egy új értékkel való megismerkedéstjelent. S köszönöm a baráti és testvéri szeretetet, mellyel velünk a kultúrának, a művészetnek, az egyéni tehetségnek s az emberiösszetartozandóságnak tiszteletében találkozik. Olyan magasan áll Ön ezekkel, hogy nevethet a vádaskodáson, melyben nyilván bő része lesznemes bátorságáért. Megint csak a magam itthoni tapasztalatából mondhatom, hogy ilyesmibe nem halunk bele, s a hajsza falnak megy annálaz ostobaságánál fogva, hogy másokat tart ostobáknak. Szerető és tisztelő társa

Cikk a korabeli magyar irodalmi életről

Ady Endre

Távol a csatatértől

70. TÁVOL A CSATATÉRTŐL

I.

A finom Péter

Azért finom, mert román falujából városba került, s ott kikelt benne az ősi rejtőzködő finomság. Nem vágták le a lábát, tehát vissza kellenemennie a harctérre, s a nálánál még finomabb emberek vallatták a búcsúzásnál.

- És embert öltél-e, Péter, a háborúban? - merthogy ez borzasztó.

- Húszig csak számláltam - mondotta Péter -, s azután már nem, mert azután már mindegy.

Azután már mindegy: egészen leányos, szép arca van Péternek, ha még megvan, s belepirult e vallomásba.

Világ 1915. április 25.

Ady Endre

Cikk a korabeli magyar irodalmi életről

Emil Isac

A román-magyar béke

Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 24. szám · / · Figyelő · / · Bálint Aladár: Két hangverseny

Emil Isac: A román-magyar béke

Az idő nem alkalmas arra, hogy lírizáljunk - sem arra nem alkalmas, hogy bosszankodjunk azon, ami rosszul lehet megcsinálva -, most azágyú beszél s milliók véreznek a harcmezőn - ilyenkor a szubjektivitás legalább is merészség.

De azért úgy gondolom, a román-magyar békéről inkább szubjektív vélemények hallatszanak - általános értékű ítéletet nem provokálhat ajelen s hiába - bár banálisan hangzik -, a jövendő fog végletesen határozni.

Több, mint bizonyos, hogy a szívek és elmék itt nálunk máris megtisztultak. Az emberek - románok és magyarok - észreveszik egymást s ezaz, ami biztosít és lelkesít. Eddig a magyarok rólunk, románokról csupán azt hitték, hogy nem szeretjük a hazánkat, hogy nihilisták és EliséeLeclus-isták vagyunk, hogy intranzigensek és türelmetlenek vagyunk aspirációink elérésében. Viszont mi, románok, féltünk a magyar nemzetieszméktől - féltettük a nyelvünket, a szokásainkat, a kultúránkat tőle -, s íme a háború megmutatta, hogy nagy akarásban és a történelem lapjaiszámára készülő tetteinkben eggyé tudunk lenni.

Hogy kinek mi a szubjektív véleménye erről az együvétartozásról - azt nem kutatom. Lesznek olyanok, akik az időt nem gondoljákőszintének, szintúgy az embereket, akik ebben az időben cselekedtek. De hittel hiszem, hogy az ország gondolkodó többsége - s ez az,amelynek döntő súlya lehet a fejlődésre nézve - megegyez velem abban, hogy a háborúnak egyik legnagyobb tanítása: a demokráciaszükségessége. Ebben a háborúban nem a rendiség s az osztályozott gőg, nem a születési előny és a gazdagság vezet - hanem a tömeg. Ezt atömeget, zömöken és adhesió nélkülien, az ország lakossága alkotja - s természetesen, ami természetes, legelsősorban magyarok és románok.Ez a két faj, az egyik szubordináltan bár, vesz részt a legnagyobb véráldozatokkal a háborúban - gondolhatunk-e ilyenkor másokra sszabadna-e előnyben részesítnünk másokat, mint önmagunkat? A feleletre még Ady Endre se mondhatja: nem, akinek egyáltalán nem osztomvéleményét abban, hogy a Tisza békeakciójától nem vár sokat. Ez nem alamizsna, amit Tisza ad, s ezt nem "a geszti földesúr" csinálja. Ez jószándék, amelynek fajsúlyát igazán nem ismerhetjük még. De a jó szándéknál többet az fog nyújtani, aki a leszámolás után - az akciótperfektuálja, s ez - természetesen - a magyar közvélemény.

Nem féltem én a józanságát a magyar közvéleménynek, hogy a román-magyar békét félreértse - hisz mi, erdélyi románok, megmutattuk, hogymegérdemeljük a jó sorsot. Mi nem lázadtunk fel, nem gyilkoltunk, nem raboltunk - legszebb fiaink ott sápadtak örökre a harcmezőn,bankjaink s főpapjaink megnyitották gazdagságuk malmának zsilipjeit s nem kényszerből tettük s nem is gondolkodás nélkül, hanem őszinténés becsületesen.

Mi is félünk a szlávoktól, nemcsak a magyarok - ez több, mint jogcím, hogy szeressük közös hazánkat -, de nem érdem, hogymegjutalmaztassunk. A jutalom, amelyet Tisza ad, valójában nem is jutalom - hanem okos és komoly beismerése a tévedéseknek, s így nem iselőny számunkra, hanem bölcs magyar megnyilatkozás - hogy papjaink s ügyvédjeink s nagyszámú bankjaink lesznek ezáltal boldogabbak,mint parasztjaink - ez igazán már csak ötödik kereke a dolognak. Itt boldogabb lesz mindenki, s középosztályunk boldogulása - amelyet AdyEndre szintén lebecsül, az alsóbb osztályok kultúráját fogja emelni -, mert Tiszának békeakciója kultúrkérdésekben ad igazat a románságnak,mint politikailag. S hiába tagadjuk, az eddigi románság inkább kultúrájában él, mint aspirációiban - ezt a kultúrát megismerni és megszeretni,átvinni a politika mezejére már nemcsak Tiszának a kötelessége. Itt expiálhatja bűneit minden rossz politikus, mert a legsúlyosabb politikaivexációkat rendszerint a kultúrtörekvések lebecsülése okozzák. S nem tudom, jogosan hozom fel, de mindenesetre felemlítem - hogy minket,románokat kultúránkban egyáltalán nem ismer a magyarság -, s amit belőlünk, kultúránkból a magyarság ismer, az már inkább Jászi Oszkárérdeme, mint a Tisza Istváné. Ezt a miniszterelnök - aki lojális ellenfél - el fogja ismerni, mert az invenció épp oly értékes a politikában, minta konzekvencia.

Cikk a korabeli magyar irodalmi életről

Ignotus

Magyarság és irodalom

Ignotus: Magyarság és irodalom(Bevezető szavak a Nyugat Nemzeti Színházbeli matinéján, 1913. március 2-án.)

Hölgyeim és uraim, az, hogy önök elé állunk s figyelmüket kérjük, sem magyarázatra nem szorul, sem bevezetésre. Önök eljöttek: ez mindentmegmagyaráz - s ha költők munkáikat olvassák s színészek darabot alakítanak ki, ahhoz nem kell bevezetés.

Éppígy engedjék el, hogy magát azt is, amiről most bevezetés helyett igen röviden beszélni akarok, bármiképp bevezessem. Az öt év, melynek

12 / 414

során önök velünk tartottak: halk kezdeteivel, zajos és fényes győzelmével s mostani csendes magától értetődésével: állandó bevezetés majdmindenhez - merem mondani, hogy majd mindenhez -, ami ma nálunk irodalom, mivel - ezt is merem mondani - alig van irodalom számbavehető újabb magyar irodalmi termék, ami kézen-közön össze ne függene a mi mozgalmunkkal, annak fő, szinte egyetlen programpontjával,hogy föltétlen tisztelet adassék minden írónak, ki tiszteletet ád az írásnak. Ez kötött a Nyugathoz, ez érvényesített a Nyugat útján életkorra,származásra, politikai hajlandóságra, emberi érdeklődésre s művészi irányra annyira különböző egyéniségeket, amekkora különbségek egykornak s egy nemzetnek irodalmán belül egyáltalában lehetségesek. Ha ezek után, az után, hogy életünk munkáját, mindent, ami képességet,komolyságot, szeretetet s hevületet a kenyér gondja bennünk meghagyott, az után, hogy - ezt ne vegyék frázisnak - igazán az idegeink nedvéts a szívünk vérét építettük bele a magyar irodalom épületébe, most az Akadémia folyóiratában, a Budapesti Szemlében, egy különben igengyenge irodalmi tanulmány egyik passzusául azt olvasom, hogy a mi körünkben veszett neve van mindennek, ami magyar: az erre tartozófeleletet, úgy érzem, nem nekünk kell megadnunk, hanem önöknek. Mi elnézhetünk felette - de önöknek fel kell háborodniok rajta. Mimondhatjuk igen nyugodtan, hogy ha nem is születtünk volna magyaroknak, ha idegen s a boldogság legtetején járó nemzet fiai volnánk is,akkor sem lehetne előttünk, művelt emberek előtt, veszett neve semminek, ami magyar, egyáltalában semminek veszett neve csakis azért, mertmagyar vagy német vagy tót vagy oláh. Mi mosolyoghatunk ez oktalan vádon, elgondolva, hogy a magyar múltnak hány kincsét ástuk ki sállítottuk új ragyogásba, a magyar jelennek hány fényességet gyújtottunk, a magyar jövőnek hány ígéretét kapattuk erőbe. Mi lenézhetjük efenekedést, mulatva azon, hogy az irodalom eljövendő akadémiai elkönyvelőinek milyen öt életre szóló verejtékébe fog kerülni ez ötesztendő, mely alatt megújult a magyar verselés, megkényesedett a magyar nyelv, kiteljesedett a magyar elbeszélés, megelevenült a magyardráma, kiművelődött a magyar újságírás. Tőlünk ezt senki el nem veheti, mert bele van gyökeresedve öntudatunkba s önérzetünkbe. Deönöknek, tisztelt közönség, résen kell lenniök. Itt való megjelenésük s a hűség, mellyel jóban-rosszban kitartottak mellettünk, azt mutatja,hogy tisztában vannak vele, mily kincset jelent egy nemzet számára a függetlenségében biztosított, a bátorságában körülbástyázott, aszabadságában érinthetetlen irodalom. S ettől a kincstől akarják önöket megfosztani, nemzeti érzékenységükre spekulálva, mely szorongatottkis nemzetekben hamar megvonaglik. Hölgyeim és uraim, az élet egyéb terein tapasztalhatják, hogy a tehetetlenség szívesen búvik például azerkölcs mögé, mert magával is el szeretné hitetni, hogy az ő silány irigysége voltaképp nemes felháborodás. Fiat iustitia, pereat mundus: ezt ajelszót csak szadista találhatta ki, s a chauvinizmus mindig a féltékenységnek formulája. Legyenek vele tisztában, hölgyeim és uraim, hogy azirodalommal való együttérzéstől, hazafiságba öltözködve, ugyanaz a beteg hajlandóság akarja önöket eltiltani, mely le akarja lopni ajkukról amosolyt, s ki akarja lopni idegeikből a gyönyörűséget. Hát mi magyar, ha nem az, amit mi csinálunk? Tán az ő irodalmuk, mely évek óta egynevet, egy jelenséget, egy új adalékot nem szolgáltat a magyar irodalom folyamatosságához? Mit tudnak ők önöknek adni, ha eltiltjákérzésüket a mi munkánktól? Azt a semmit, amit csinálnak? Azt az alacsonyrendűséget, melybe a múlt nagy alakjait és nagy alkotásaitskatulyázzák hozzá a maguk értetlenségéhez? Berzsenyi, Vörösmarty, Arany János - olvassák el, amit ezekről a nagyokról írnak -, lehetetlen,hogy lelkükben fel ne keljen a kérdés: ugyan mi tetszhetik ezeknek Berzsenyin, Vörösmartyn meg Arany Jánoson?!

Tisztelt közönség: a színpad, ahonnan önökhöz szólok, a nemzeté. A nyelv, amelyen való beszéd most is megrészegít, negyven magyarnemzedéknek lelkéből lelkezett. A költők, kik testükben lépnek ma önök elé, végén állanak a hosszú sornak, mely kezdődik az ismeretlenbaráttal, ki dadogó szavakkal fordította latinról magyarra a halotti beszédet. Mind azhoz járó vagymuk - önök is, akik hallgatnak bennünket,mi is, akik szólunk önökhöz, törzsökös magyarok vagy a magyarságba beleoltottak. Távol áll tőlünk a hízelkedés, s a nemzetnek, melyetszeretünk, s melynek hibái a mi hibáink is, e hibáit éppúgy látjuk, mint erényeit s nagy tulajdonságait. De nem chauvin elfogultság, ha tartunknemzetünk méltóságára - s e méltóság nevében kell tiltakoznunk a komédiázás ellen, mely a tehetetlenséget, a gondolattalanságot, a világtólvaló elmaradtságot s a hevület nélkül való betűrágást, vagyis azt, amivé nálunk az Eötvös Józsefek, a Szalay Lászlók, az Arany Jánosok s aGyulai Pálok akadémikussága lesorvadt: azt akarja megtenni magyarnak s egyedül magyarnak. A közönség magyar érzésére spekulál - s aközönség magyar érzésének kell visszavernie azt a tolakodást.

Ezzel le is zárhatnám, amit efféle ízetlenkedésről egyáltalában mondani érdemes - de ha már e tárgynál vagyok, hadd teszem szóvá néhányszóval azt a kis tanulmányt is, melyben egy fényes tehetségű idegen társunk, Goga Oktávián, a magyarországi románság egyik vezérlőpolitikusa és nagyratartott költője, gúnyolja - éspedig semitának gúnyolja - a mai magyar irodalmat. Tanulmányának megjelenése óta GogaOktávián itt fennjárt Budapesten, s nagy politikai elfoglaltsága közepette módját ejtette, hogy megismerkedjék, és - azt hiszem -összebarátkozzék velünk -, én legalább, noha éppen engem tisztel meg azzal, hogy irodalmunk ghettóiságát rólam mintázza meg, őszintebarátságot érzek e meleg és színes intellektus iránt, s nem gondolnám, hogy ő viszont közömbösen vált volna el teszem Adytól, Babitstól,Móricz Zsigmondtól, kikkel összetalálkozott. E neveket szándékosan emelem ki, s mondhatnék melléjük még egy csomó tisztelt és érdemesnevet, mely magában véve is felelet arra, vajon csakugyan annyira semita irodalom-e a mai magyar irodalom. De feltéve, hogy sokkalsemitább volna, mint amilyen valójában: ezt a szempontot nem fogadhatom el, s nem fogadhatom el, hogy (pedig Goga Oktávián nyilván etétel kedvéért túlozta a valóságot), hogy mondom, ezért alacsonyabbrendű kultúrát jelentene olyan autochton, olyan nemzeti és faji kultúráhozképest, mint aminő, állítólag, a román. Amiket teszem az én ghettóiságomról mond, attól lehetnék nemcsak a világ legnagyobb költője, delegmagyarabb magyarja is. Azt mondja, hogy én olyasmit írtam valahol, hogy rosszul érzem magam a fenyves homályában, s csak a nyírottkerteket szeretem. S diadallal teszi hozzá: persze: a ghettón nevelkedett idegzetnek nyomasztó a természet, s zárt hely kell neki! Hát,mindenekelőtt, én nem egészen azt írtam, amire Goga Oktávián emlékszik. Én azt írtam, Olvasás közben könyvemnek első kikezdésében,hogy

"engem minden meghat, néha könnyhullatásig megindít, ami emberi munkával függ össze, ami emberi erőfeszítésre emlékeztet, ami kicsibenvagy nagyban képét mutatja a hősiességnek, mellyel nemünk az ő mezítelen és védetlen szomorú állatiságából jóvá, nemessé s művelttéküzdötte föl magát. A szépséget is úgy szeretem igazán, ha ily emlékeztetés vegyül hozzá, lehet, hogy ez már a kultúra túlfinomultsága: deérzésem s ítéletem szerint a vadembernél, a vadállatnál s a vadregényes természetnél nemcsak közelebb áll szívemhez, de szemem számára isszebbnek tetszik az ápolt és jól öltözött ember, a szelídített és tenyésztett mén, s az olyan természet, melyen meglátszik az emberi munka.Nemcsak meghatóbbat, de szebbet sem tudok, mint alkonyat világánál végignézni hegyek hátán s vizek futásán, s mint a Mars ábrázatánakcsatornavonalain: ameddig a szem ellát, fehér utakon, kövezett partokon, táblázott hegyhátakon mindenütt meglátni, hogy nem látsz egykövet, egy göröngyöt, egy erdőzugot, mely meg ne érezte volna az ember hatalmát, s szépsége már emberi beavatkozást ne lehelne. Millet,Millet, Millet jut eszembe, s eszembe jut, hogy ő már megfestette a gyönyörű hőskölteményt, amit nemzedékünknek kéne megírnia: az embertaz ő munkája közepett, a parasztot az ő szántóföldjén. Mi a szép, mi a szín, vonal és levegőbeli szépség ezeken a szikkatag képeken, estilevegőbe vesző rideg krumpliföldön s facipős parasztemberen, ha nem a himnusz, mit a belőlük kiáramló esti lég zsong füledbe, keservesfáradságról s elandalító pihenésről?... S ne mondjátok, hogy ez természetellenes. Magunk is természet vagyunk, s magunkon át nézünk bele atermészet műhelyébe. Mint ahogy mi átalakítjuk a föld fölszínét, úgy munkálnak ennek alakításán lények miriádjai, kősziklák az őcsigamaradványaik, s a fekete föld megjárta az ő belök csatornáit, tüdőkből s pórusokból száll föl a felhők közé, gyarapítván a folyók vizét s atenger világalakító hullámzását. Minden él, minden dolgozik, a halál átmenet egy munkából a másikba, s ami szépség a világon van: mindegy-egy munka emlékoszlopa."

Látnivaló, hogy nem egészen abban a viszonyban vagyok a természettel, mint ahogy a Goga konstrukciója számára kívánatos - de e sorokbanugyancsak benne van a felelet erre a konstrukcióra. Semmi joga nincs, semmiféle természetimádásnak, a fenyveserdőt természetebbnek,románabbnak vagy magyarabbnak tekinteni a nyírott kertnél vagy a kövezett utcánál. És semmi joga nincs a román politikai esztétikának -bármily kellemes volna igényei számára - a magyarságot hozzászorítani a Petőfi juhászának színvonalához, aki nagyot üt botjával a szamárfejére. Bizonyára: ez a vers gyönyörű vers, ez a juhász tipikusan magyar, de nem látom át, hogy az ő gesztusa mért volna magyarabb, mint azéa Széchenyié volt, ki egy úri gesztussal lánchidat parancsolt Pestről Budára, s nem látom át, hogy a Széchenyi emlékezete vers mért volnakevésbé magyar, mint a Megy a juhász a szamáron című kis kép? Amiket Goga a mai magyar irodalom individualizmusáról ésdekadenciájáról felhánytorgat, ugyanazokat vetették a francia irodalom ellen is, csak éppen nem azzal a megokolással, hogy nem francia,hanem zsidó. Komédiás volna a mai magyar költő, ha még mindig nem érdekelné, nem izgatná s nem ihletné meg egyéb, mint apáit vagynagyapáit az ő akkori elhagyatott hazájukban, s hogy a mai egyveleg magyar irodalom hogy álljon össze magyar irodalommá, azt bízza GogaOktávián arra a természetre (mert ez is természet és minden természet), mely a románt és a szászt úgy vegyítette angollá, hogy megtermettbenne a paraszti költészet, de meg a Byron s az Oscar Wilde úri iróniája is. Sajnos, nem értek annyira románul (legalább ma még nem, deGoga Oktávián megérdemli, hogy kedvéért megtanuljak), mondom, nem tudom megítélni, mennyire sikerül Goga Oktáviánnak politikaieltökéltségből úgy lefokozni érdeklődését, hogy költészete meg tudjon maradni abban a paraszti világnézetben, melyet egyedül hajlandó igazrománnak vagy igaz magyarnak elismerni. De egészen bizonyos vagyok benne, hogy ha nem a politika pápaszemén át nézné a mi világunkat,hanem a költőnek szemével nézne egyenesen a szemünkbe: éppúgy megismerné mindannyiunk tekintetén a magyart, mint ahogy énPárizsban, Londonban vagy New Yorkban ezer közül megismerem, éppen a tekintetén, legyen bár ez a magyar sváb vagy zsidó vagy éppenromán, sőt legyen az maga Goga Oktávián. A mi chauvinjeink is próbálkoztak a mai magyar irodalom lezsidózásával, de hamar abbahagyták,mert nevetségben maradtak vele. Nevetségben azért, mert éppen a művészet a fajiság birodalma lévén: a zsidó fajiság semmivel semalábbvaló benne akár a román, akár a francia, akár a magyar fajiságnál - s nevetségben azért, mert a zsidó elvegyülés éppoly meggyarapodásaa magyar irodalmiságnak, mint a Disraeli politikája volt az angol fajiságnak. A magyar chauvineknél ez a perzekútorság tudatlanság volt ésirigység, a román chauvinnél informálatlanság s elfogultság - s egyik sem méltó ahhoz a műveltséghez s elfogulatlansághoz, ami kétszereskötelessége olyan nép vezérének, mely tele van panasszal, s nyilván nem ok nélkül, perzekváltatása miatt.

Ennyit, s e helyen nem többet, a vádakról, melyekkel baráti körünket s mai irodalmunkat illetik. Nincs értelme többet mondanom s helyettebeszélnem, mikor az teljesebben és diadalmasabban beszél magáért, s beszélni fog itt is, most is. Köszönöm kegyes türelmüket, és kéremszíves figyelmüket.

Cikk a korabeli magyar irodalmi életről

Ady Endre

Octavian Goga vádjai

13 / 414

7. GOGA OCTAVIAN VÁDJAI

Ismeretes, majdnem fanatikus románbarát vagyok, s ezt tudja, s talán elhiszi nekem híres-neves román kollegám és jó barátom, Goga Octavianis. Habzsoló, nagy örömére a nemes magyarság és teljes emberség s így a románság ellenségeinek, a magyar impotens sovinisztáknak s aklerikális mezei hadnak, ő nekitámadt valaminek, amit talán rövidség okából magyar Géniusznak címezhessek. Meghalt Vas Gereben, nemiázik Petőfi juhászának kedves szamara, nem csodázik Berend Iván de genere Jókai: a zsidó Jónás bosszút állott, elnyelte a cethalat. Szóvalmagyar lélek nincs már, magyar irodalom, minden kigondolásunk karaktertelen és szerfölött ügyes zsidósság, s csuhaj, de könnyen elbánhatilyen ellenféllel a cincinnatusokba oltott román lelki előkelőség. Szántszándékkal halasztgattam a Goga Octavian túlságos lármát keltett,önbátorító vádjaira a választ, mert e vádakat nem akartam komolyan venni, s mert majdnem csak tegnap volt, amikor is baráti asztalhozkerítettem össze Gogát Ignotusékkal, reprezentáló románt ugyanilyen magyar magunkkal. Bizony isten még cigányoztunk is, a Gacsaj Pistarománcát is elbúsultuk, csak úgy, lelkünk önkénytelen kedvére, szóval borzasztóan búsmagyarok s természetfiak valánk. A Goga írásosvádjairól még nem tudtunk akkor, s nekem is csak óvatos szavakkal aggódta el magát a magyar irodalmat megszállott némely zsidók miatt.Hát először is tudni kell, hogy Romániában s Bukarestben, melyek mégiscsak minden románok eddig teljesült vágya, valami olyasféle világvan, mint nálunk Mokány Berciék aranykorában. Az arisztokrata leköpi a dzsentrit, a dzsentri a polgárt, a polgár a parasztot, a paraszt a kutyáts a kutya a zsidót. Nincs kedvem itt a románok legszebben fejlett antiszemitaságához magyarázatokkal szolgálni, talán majd máskor, de aromán zsidógyűlölet majdnem bizáncian szép. Viszont az én hitem a szükséges és helyes adagnyi antiszemitaság mellett, melyet sok árja ellenis szeretettel táplálok, az, hogy az Isten csak egyet teremtett a magyarság javára, a zsidót. Zagyva, álmos vérségünk s sötét keletiségünk ellenadatott ellenméreg ez, antiveronál. Nagyszerű, zsidó eredetű magyar íróink is vannak, mert annyira még nem vagyunk RomániábanMagyarországon sem, hogy a dinamika törvényei is csődöt mondjanak. De isten ments, hogy például az én Goga-kidicsérte szittyaságosvoltom legyen határ, sőt példa, mert ebből elég az enyém, sőt sok is. Ez is jó, ez is kell, ilyen szilágyságbeli, ősi kurtanemesi, megbőszültfinomulás, de kell minden, ami magyarul lelkekhez szól, és lelkeket szólaltat meg. És itt hamarosan megérkeztem a Goga-vádak titkos,bujkáló, majdnem félt és féligtudattalan okához: az irigységhez. Bizony ez a furcsa Magyarország egy kicsit mindig Európával élte az életét, akeresztes hadjáratokon, protestantizmuson, franciás forradalmon keresztül egészen a szocializmus testes, izmos való valóságáig. Szerencsénkvagy átkunk: nemcsak keresztül-kasul hatott, de át- és áthasogatott bennünket a legnagyobb civilizációk minden kilüktetése. Nem mondom,hogy elképzelhetetlen, de egyelőre szédítően nagy, színesen gazdag a mai románságnak a mi intellektuális kultúránk, főképpen pedig vakító,tehát bosszantó is. Ám helyünk, a geográfia igazi értelme, ezt így rendelte és döntötte el, sok hasznunk nincsen belőle, csak dísz ez, életjog ésremény. Hogy üzleti színdarabokat írnak külföldi exportra, ez a mi afférunkra annyira nem tartozik, mint ahogy nem érdekel, hogy a romániaipetróleumkutakat hegyes avagy tompa fúrókkal fúrják. Itt is például Biró Lajos és Molnár Ferenc - a mi nagyszerűen magyar Bródynkról nemis szólván - annyira írók és magyarok tudnak maradni, hogy e kvantitásról még a magyar-román béke érdekében sem mondhatunk le.Svihákok, ügyeskedők, ügynökök s boltosok mindenütt vannak, s ott persze többen, ahol az élet és az élet forgalma kedvezőbb és több. Nemesküszöm meg, hogy a romániai katonaság nem veheti el valahogyan, egyszer, tőlünk Erdélyt, de magyarságunkat s ennek termő lélek-ligetétle nem bocskorolhatja soha. Gyönyörű lehet az a hivatásérzés, amely Romániáé és a románságé lehet, de a mienk se kutya, s szép, nagyemberi passzió valószínűleg, mert idegenektől tud elhódítani magának fanatikusokat. Egyelőre pedig az igazibb román kultúraMagyarországé, s Goga is a mienk malgré lui, és ezt se szabad elfelejteni. Baráti összejövetelünkkor dicsértük volt magunkat: ez setörténhetett volna meg tíz évvel ezelőtt - mondogattuk. Szóval nemesen meg kellene becsülnünk egymást, szomszédoknak a Földön s lelkeinkútirányában, de ehhez megértés is kell s amaz ócska, kompromittált, bizonyos szeretet. Ez a szeretet most csak az igazság kedvéért látszikkitérülni Goga és a románság elől, de bennem például megvan, s nemcsak megmarad, de Ignotusunk buzdítása szerint s nagy tanulással csaknőni fog.

Ny 1913. május 16.

Ady Endre

Cikk a korabeli magyar irodalmi életről

Ady Endre

Magyar és román /levél Goga Octaviánhoz/

41. MAGYAR ÉS ROMÁN

(Levél Goga Octaviánhoz)

Budapest, január 24.

Magyar szól a románhoz, rét az erdőhöz, de patrióta a patriótához, ember az emberhez és poéta a poétához, tisztelt barátom, Goga Octavian.Vörös a Nap e téli nappalokon, s fekete-gyászosak a legemberebb, legégőbb, legbecsületesebb magyar szívek. Most eldobom én is akobzomat, miként te tetted a te népedért, de nem sírok, hanem hangosan kiabálok jövendöléseke