4. Az Abbys ura

8/9/2019 4. Az Abbys ura

1/225

1


2/225

NNAALLIINNII SSIINNGGHH

AAZZ AABBY Y SSSS UUR R AA

Á r n y a k u r a l k o d ó í 4

FFOOR R DDÍÍ T TOO T T T T A A:: A ALL Y Y SSII A A ÉÉSS SSPPEENNCCEER R


3/225

3

– ÉS, HA ÚGY DÖNTÖK , NEM SZERETEK CSÓKOLÓZNI? – kérdezte

a lány. A férfi hatalmas volt és rettenetes, minden önfenntartása cserben

hagyta miatta.

Lassú, lassú mosoly, melytől a lány lábujjai a takaróba görbültek. – Ó, tetszeni fog a csókom, Liliana. Éreztem, ahogy a nyelvedvégigsimít az enyémen.

– Micah!

Oldalra billentette a fejét. – Ezt sem lenne szabad mondanom?Emlékezz, én vagyok a Fekete Kastély ura. Azt mondok, amit csakakarok.

– A legkevésbé sem vagy civilizált, ugye? A férfi különös pillantást vetett rá, mintha buta kérdést tett volna

fel. De a lány meglepetésére, felelt rá. – Az Abyss1 kapujában élek. – Aha, feltételezem a civilizált kellem itt nem éppen hasznos. –

Ha nem vigyáz, még őt is elvadítja. Hogy igazán őszinte legyen, nem

volt biztos benne, hogy bánná.

1 Végtelen sötétség, mélység


4/225

Kedves olvasó!

Mindig is szerettem a sötét, veszélyes hősöket, és Micah nagyonis ilyen. Egy szörnyűséges hely uraként, amit Abyssnak neveznek,

csak halált és erőszakot ismert, csak félelmet látott a férfiak ésasszonyok arcán, akik az útjába kerültek. Ezért nyűgözi le annyiraLiliana, ez a különös behatoló a birtokán, aki a szemébe néz. Lilianaviszont arra készült fel, hogy egy szörnyeteggel kerül majdszembe… csakhogy megkísérti őt egy sötét úr bűnös csókja.

Imádtam együtt tölteni az időt Micah-val és Lilianával, az ÁrnyakUralkodóinak világával. Szórakoztató volt írótársaimmal, GenaShowalterrel, Jessica Andersennel és Jill Monroe-val együtt dolgozni,hogy megalkossuk ezt az egyedi világot – ebbe a folyamatba sok,nagyon sok e-mailváltás is beletartozott, hogy megbizonyosodjunkróla, a történet könyvről könyvre összefüggő.

Remélem, hogy élvezettel lépsz be ebbe a mágikus, veszélyes éscsábító világba.

Legmelegebb üdvözlettel,

Nalini Singh


5/225


6/225

6

A fordítás rajongói céllal készült, értékesíteni, vagy terjeszteni

szigorúan tilos.


7/225

PPrroollóógguuss

ikor felvettem a tollat és a tintát, melyek a Királyi Krónikás

eszközei, megesküdtem, hogy csak az igazat fogom feljegyezni.

Most ősi csontjaim sajognak a tudattól, hogy azt kívánom,bár ki tudnám törölni az igazságot, melyet papírra kell most vetnem.

De nem lehet. Tudom, hogy most senki nem fogja elolvasni ezeket a

feljegyzéseket, de a történelmet akkor is le kell írni. A múltat ismerni

kell. Ezért hát elkezdem.

A Vérmágus sok-sok éven át sóvár pillantásokat vetett Eldenkirályságára, egy büszke, ősi földre, mely bővelkedett gazdagságban

és hatalomban, sokat megélt népére jó királyuk, Aelfric és bölcs

királynője, Alvina vigyázott. Bár erős uralkodók, nem voltak

brutálisak, és Elden népe jólétben élt vezérlő kezük alatt.

Ahogy a gyermekeik is.

Nicolai a legidősebb, néhányan úgy tartják, a legsötétebb szívű.

Dayn, a másodszülött, szeme mindent lát.

Breena, egy gyengéd lélek, akit anyja. apja és a testvérei mind

nagyon szeretnek.

M


8/225

N ALINI SINGH

8

És Micah, a legfiatalabb, szíve egy ártatlané. Sokkal később

született a testvéreinél, öt éves gyermek volt még, mikor a legsötétebb

árnyak borultak Eldenre a mérföldkő megünneplésének éjszakájátkövető hajnalon. De a tánc és az éneklés régen elnémult már, a

kastély még sötét az álomtól, mikor megjelent a kapuban a Vérmágus

– szörnyeivel az oldalán, melyekhez foghatót egy királyságban sem

láttak még.

Talán egykor pókok voltak, de most borzalmas lényeg borotvaéles

pengékkel szőrös lábukon, éheztek az emberi húsra, szemük vérben

forgott. Oldalukon esetlen szörnyekké változtatott emberek,öklük

akár az acélkalapács, és apró kúszó-mászó rovarokkal, melyek beásták

magukat a föld mélyére és méreggé változtatták azt.

A Vérmágus, kinek kezét beszennyezte a meggyilkoltak életereje,

hatalma roppant, duzzadt és rosszindulatú volt. Úgy tűnt, semmi

nem képes legyőzni őt, de a király és királynő nem akarták megadni

népüket ilyen sötétségnek, bár a Vérmágus a gyors halál ígéretével

gúnyolta őket.

Aelfric király ereje mélységes volt, szörnyű csapással sebezte meg

a mágust, de ellenséges hatalmának bűzös gonoszságával táplálva, az

ellenség nem halt meg. A Vérmágus újra és újra támadott, míg a

király a szeméből nem vérzett.

A királynő, maga is elgyengülve a szörnyekkel vívott csatától,melyeket a mágus hozott magával, látta, hogy a király elbukik a


9/225

ÁRNYAK URALKODÓI 4. – AZ ABYSSURA

9

gonosz támadásától és tudta, hogy elvesztették a csatát. Utolsó

erejüket felhasználva, mivel lelkük egy volt, életét kockáztatva egy

hatalmas varázslatot hívott életre, melyet sosem ismételtek meg azóta,nem is fogják ismerni.

Vérvonal köti össze anyát és gyermekét, egy vérvonal, melyet nem

lehet megtörni. És ezt a vérvonalat felhasználva küldte el a királynő

gyermekeit Eldenből, a biztonságba, hogy egy nap aztán

visszatérjenek, és visszafoglalják a tőlük ellopott jogot.

Egy anya utolsó, szerető ajándéka volt ez, de a Vérmágus még

most is azzal henceg, hogy Alvina királynő elbukott, hogy végül

megcsavarta a varázslatát és a biztonságos menedék helyett Elden

örökösei a halálba hulltak. Senki nincs, ki ellentmondhatna neki.

– Elden Királyi Krónikája, a Vérmágus uralkodásának harmadik

napja.


10/225

EEllssőő ffee j jeezzeett

Ő a leggyönyörűbb szörnyeteg, akit valaha látott.

EZ VOLT LILIANA ELSŐ GONDOLATA, ahogy ott feküdt gyengén,kiszipolyozva a fekete márványpadlón, arca tükröződött a

kifényesített felületen. Miközben figyelte, ahogy a Fekete Kastélyurának nevezett férfi felemelkedett ébenszínű trónjáról a teremvégében, és olyan lassú kecsességgel sétált le azon a tíz lépcsőfokon,mely hatalomról, erőről… és halálról árulkodott.

Kétségbeesetten próbálta ökölbe zárni a kezét, megkíséreltefelnyomni magát a térdére, nem akart ilyen előnytelen helyzetbentalálkozni vele. De teste túlságosan le volt gyengülve az átkeléshez

kiontott vér miatt, beszennyezte a csuklóját, bár a varázserejeösszezárta a sebeket. Az apja gondolkodás nélkül feláldozott valakitaz általa elvett életért, bolondnak nevezné, amiért a saját véréthasználta.

– Gyenge! – köpte felé az ítélkezést, nem is egyszer. – Egygyönyörű boszorkányt választottam feleségemnek, egy markáns arcú,nyivákoló kölyköt kaptam cserébe.

Érezte, hogy a szörnyeteg csizmája okozta vibrálás egyre

közelebb ér, ezért vett egy mély levegőt, mely hörgött a torkában. Nem lett volna szabad így történnie. A varázsigének az erdőbe kellettvolna vinnie őt a területén kívülre, nem pedig a nagycsarnok kellősközepére, ahol ő állt egyedüli, halálos pajzsként a mögötte húzódó,vad szörnyekkel szemben. Érezte magán a tekinteteket, több százat.Mégsem adott egy sem hangot.

A csizmák már majdnem elérték. A kegyetlenség nem volt idegen számára, mikor a Vérmágus volt

az apja, mellette nőtt fel. De ez az ember, ez a „szörnyeteg” állítólag


11/225


11

teljesen szívtelen, lelketlen. A kastélyában volt az Abyss kapuja,ahová a gonosz szolgálóit száműzik haláluk után, hogy örökkínzatásban szenvedjenek a baziliszkuszok és kígyók keze által, és ő

annak a szörnyű helynek az őrzője. Azt beszélték, még alegembertelenebb holtak is megremegtek, mikor az ő szeme elékerültek.

De ez hazugság, gondolta, mikor a férfi leguggolt mellé, csizmájanehéznek tűnt.

Egyáltalán nem volt csúnya. Erős kezek ragadták meg a vállánál fogva, durván térdre rántották. Azon kapta magát, hogy egy szörnyeteggel néz szembe.

Napcsókolta haj, télzöld szemek, a bőre a nap aranyos simításáthordozta magán még ezen a sötét helyen is, ahol nincs melegség,akár modellt állhatott volna a mitikus Szőke Hercegként, akiről agyermekmesék szóltak. Kivéve, hogy a Szőke Herceg nem viseltsérthetetlen fekete páncélt, és szeme nem volt tele rémálmokkal.

– Kicsoda ez? – Egy csendes, csendes kérdés. Felállt tőle a szőr a tarkóján. Igyekezett mozgásra bírni a nyelvét,

de a teste ennyiben sem volt hajlandó együttműködni vele, mégmindig meg volt dermedve az apja lopott királyságából tett utazásamiatt erre a helyre, mely sötét erődként magasodott az élők ésromlott holtak között.

– Egy behatoló. – Kisimította haját az arcából, a mozdulat szintegyengéd… ha az ember nem törődött azzal, hogy kesztyűt viselt azalkarján, melyek sötét pókhálóként terpeszkedtek szét egész kezén. Néhány penge volt a kézfején, ujjainak végét pengeéles karmok

borították, ugyanabban az árnyalatban, melyből a páncélja is állt. – Senki nem merészelt eddig belépni a Fekete Kastélyba meghívásnélkül… – Megvillant valami a zöld mélyén. – Soha.

Nem emlékszik, eszmélt rá a lány, és belenézett az arcba, melybencsupán az Őrzőt látta. Semmi visszhang nem volt abból a fiúból, akiegykor lehetett. Semmi. Ami csak egyetlen dolgot jelenthet – alegenda szerint Alvina királynő varázsolta az utolsó, kétségbeesett bűbájt, mely elvitte gyermekeit Eldenből, de Liliana apja mindig


12/225

N ALINI SINGH

12

azzal dicsekedett, hogy saját erejével keresztezte a királynővarázslatát.

Csak Liliana tudta, mert egyszer haragjában elárulta, hogy a

Vérmágus úgy vélte, nem járt sikerrel. Talán a három legidősebbgyerek esetében igen, de a legfiatalabbnál nem… Micahnál. Ajpravéres igézete erős maradt, míg a gyermek férfivé érett, a FeketeKastély rettegett urává.

Ó, milyen elégedett lenne. Olyan, olyan elégedett. Akiketelvarázsolt, ritkán törték át a fátylat és találtak ismét magukra, márha egyáltalán sikerült. Liliana anyjának nem – mind a mai napigkísértett a kastély folyosóin, egy karcsú nő, sötét, dús mézbarna

hajjal, mely Elden déli tájairól mesélt, szeme aranyszínű. Irina egy nagyszerű kastély úrnőjének hitte magát, aki

gyermektelen és egyetlen kötelessége, hogy gondoskodjon mesterekívánságairól – még ha azok a kívánságok gyakran sikolyokkal és anyaka körüli zúzódásokkal teli éjszakákat is jelentettek. Pillantásaelnézett a lánya mellett, valahányszor Liliana egyenesen elé állt éskönyörgött, hogy emlékezzen rá, ismerje meg.

Ezzel ellentétben a télzöld szemek, melyek az arcára szegeződtek látták ők, mikor azt kívánta, bár ne lenne így. Észrevétlen akart besurranni ebbe a kastélyba, megtudni róla mindent, mielőttmegkísérelne beszélni a múltjáról. Hajlandó volt megbirkózni azemlékezet hiányával, mivel a férfi csupán öt éves volt, mikor Eldenelesett. De ha apja varázslatának rosszindulatú csápjai tartották őtfogva, akkor a feladata ezerszer nehezebb lesz. A Vérmágusvarázslatai hajlamosak voltak az idő múltával mutálódni, ezért

lehetetlen volt tudni, milyen más hatásai lehettek még. – Mit tegyek veled? – kérdezte a Fekete Kastély ura, az Abyss

őrzője halovány, veszélyesen szórakozott hangon. – Mivel sosemvolt még behatolóm, a jelenléted miatt tanácstalan vagyok.

Játszik vele, gondolta; úgy játszott vele, akár egy macska azegérrel, amit fel akar falni – de előtte még kínozni szeretné.

A düh adott neki elég erőt, hogy farkasszemet nézzen vele,ellenállását az élet szülte, mely alatt apja megtörési kísérletei ellen


13/225


13

küzdött. Talán hasztalan, de épp úgy nem tudott tenni ellene semmit,ahogy egy sarokba szorított állat sem a kitörés ellen.

A férfi pislogott. – Érdekes. – Acélvégű ujjaival végigsimított az

arcán, mielőtt mindkét kezét ismét a vállára tette volna, majdmagával húzta, talpra állította. Liliana megingott, előre dőlt volna, ha a férfi nem tartja

egyenesben. Így egyik keze nekiütődött páncéljának hidegfeketeségéhez. Kősziklának tűnt. Az apja varázslata túlnőtte magát,mentális börtönét fizikai valóvá változtatta. Hogy visszafordítsa a bűbájt, előbb le kell vennie róla a páncélt.

Természetesen, mielőtt még bármi ehhez hasonlót

megkísérelhetne, életben kell maradnia. – A várbörtön – mondta végül a szörnyeteg. – Bard!Súlyos dobbanások, melyektől megremegett a talaj. Egy

másodperccel később Liliana arra eszmélt, hogy hatalmas, fatörzsméretű karok ragadják fel, miközben a szörnyeteg nézte. – Vigyéteka tömlöcbe – mondta. – Majd döntök felőle, miután levadásztamazokat, akiknek ma este az Abyss a végzete.

A parancs baljóslatúan visszhangzott Liliana fejében, miközbenegy áttörhetetlen szorítás elvitte őt a csarnokból. Ellentétben akülönösen susogó csenddel, mely betöltötte ezt a legdurvább kőbőlépült kastélyt, Liliana egy nagy, egyenletes szív dobogását érezte azarcán, olyan lassú, hogy egészen biztosan nem emberi. Képtelen voltelfordítani a fejét, nem látta, ki az – mi az – , aki ilyen könnyedéncipeli őt, míg át nem haladtak a fekete tükrökkel teli folyosón.

A férfi arca olyan volt, mintha egy gyermek keze formálta volna

agyagból. Csomós és dudoros volt, alaktalan, semmi igazi formátnem látott. Voltak fülei, de a hatalmas dudorokat túl magasrahelyezték a feje tetején kétoldalt. Az orra… nem látta igazán, detalán az a kis gomb lehetett az eltorzult orcái közé nyomva,szemöldökének túlságosan előre lógó része alatt.

Csúnya, gondolta, valóban csúnya. Ettől jobban érezte magát. Talán legalább egy olyan lény lesz ezen

a helyen, aki együtt érez vele. – Kérem – sikerült csikorgó, száraztorkán kipréselnie a suttogást.


14/225

N ALINI SINGH

14

Mintha az egyik fül megrándult volna, de nem hagyta abbaegyenletes, hajthatatlan lépteit a tömlöc felé. Megint megpróbálta,ugyanez volt a reakció. Nem fog megállni, eszmélt rá Liliana, nem

számít, mi van. A szörny megbüntetné. Túlságosan jól ismerte ezt afélelem által alkotott ketrecet, ezért elhallgatott, tartalékolta az erejét. Ennek a Bardnak a hosszú, lassú léptei hamarosan elérték az

omladozó falakból épített sötét folyosót, az egyetlen fényforrást egy pislákoló fáklya jelentette. Aztán megpillantotta a lépcsőket. AFekete Kastély baljóslatú gyomrába való leereszkedés olyan szűk ésszoros volt, hogy Bard feje nem is egyszer súrolta a mennyezetet,válla alig fért el. Liliana érezte, hogy az ő lába is súrolja a követ, de

Bard sokkal korlátozottabb módon fogta őt, biztosítva, hogy nesérüljön meg.

Nem ringatta magát Liliana abba a tévhitbe, hogy azért teszi, merttörődik vele. Nem, egészen egyszerűen nem akarta megmagyarázni,miért lett bántalmazva a fogoly oly módon, melyet a Fekete Kastélyura nem hagyott jóvá.

A lépcsők mintha végeérhetetlenül kanyarogtak volna lefelé, míg

már Liliana azon tűnődött, hogy talán magába az Abyssba viszik le.De a várbörtön, melyben végül leértek nagyon is valóságos volt, azutat egyetlen fáklya világította meg, mely épp annyi fényt adott,hogy Liliana láthassa, minden egyes cella egy fekete négyzet volt,melyet egy rácsokkal megerősített ablak tört csupán meg. A füléthegyezte, de csak csendet hallott. Vagy nem voltak más foglyok…vagy már rég halottak.

Bard kinyitotta az egyik közelebbi cella ajtaját, belépett, és letette

a sarokba egy szalmaágyra. Tekintete találkozott a lányéval, mireLilianának elakadt a lélegzete. Hatalmasak, sötétek, telve bánattal,egy tudós vagy orvos tekintete volt ez, együttérzőn ragyogott. Demegrázta a fejét, mikor a lány kinyitotta a száját.

Nem számíthat tőle kegyelemre, itt nem.Mikor megfordult, hogy kilépjen, felmordult, és megcsörgetett

valamit a másik sarokban. Aztán az ajtó becsapódott mögötte,egyedül hagyva a lányt a sötétségben, mely olyan mély volt, akár azalvilág. De nem – egy vékony fénycsík beszökött a kinti fáklya


15/225


15

pislákoló lángjából, elég ahhoz, hogy Liliana mozogni tudjon acellában.

Összegyűjtötte az erejét és odakúszott, ahol Bard csörgetett

valami fémvödörnek tűnő dolgot. Óráknak tűnő percek utánmegérintette, óvatosan felfelé vándorolt keze az oldalán, míg belenem tudta mártani az ujját.

Víz.Hirtelen olyan érzés öntötte el, mintha törött üvegdarabokkal

lenne kibélelve a torka. Puszta szükség szolgáltatta neki az erőt, hogyfeltérdeljen, két tenyerével edényt formázzon, és igyon. A víz hidegvolt, csípős és édes, a cseppek lefolytak a csuklóján. Nagy volt a

kísértés, hogy az egészet megigya, de néhány korty után megálljt parancsolt magának tudva, hogy üres gyomra háborogna, hatúlságosan megterhelné.

Most, hogy szeme jobban hozzászokott a sötéthez, valami mást ismegpillantott a vödör mellett. Egy fél tárolót. Kinyitva egy kisebbkenyeret talált benne. Napokon át tartó éhezés után az éhség karmosszörnyeteggé változott a gyomrában, letört egy darabot, és elrágta. A

kenyér nem volt sem penészes, sem áporodott, csupán darabos éskemény – mintha a péket arra utasították volna, hogy olyanélvezhetetlenné tegye, amilyenné csak lehet.

Kaparászás a bal oldalán, apró tappancsok hangja a kövön. Elfordította a szemét, tekintete egy pár fényes szemmel találkozott

a sötétben. A látványtól talán félelem gyúlt volna a legtöbb nőben, deLiliana régóta háziállatot faragott a hozzá hasonló lényekből apjaotthonában. Mégis óvatosan méregette szobatársát. Apró, reszketeg

lény volt, csontjai átlátszottak a bőrén. Nem épp fenyegető. Letépettegy darab kenyeret, és felé nyújtotta. – Gyere, kis barátom.

Az egér megdermedt. Liliana továbbra is tartotta a kenyeret, szinte látta, ahogy a kis

lényt kettészakítja a vágy, hogy az ételre vesse magát, vagy azönvédelem. Az éhség győzött, kilőtt, és megragadta a kenyeret. Egy pillanattal később eltűnt. Vissza fog jönni, gondolta Liliana, mikormajd a gyomra rákényszeríti.


16/225

N ALINI SINGH

16

Becsukta a tárolót a még félig megmaradt kenyérrel, a víz mellétette, és visszakúszott a szalmához. Egy tömlöchöz képest, gondoltaálomittasan, miközben a teste kezdett leállni, ez a hely nem is olyan

borzalmas. A szörnynek egyértelműen leckékre lenne szüksége azapjától, hogyan változtassa sikolyokkal és végtelen keserűséggel telimocskos gödörré.

AZ ÁLOM MINDIG UGYANÚGY KEZDŐDÖTT.

– Nem, Picur, nem. – Fiatal volt, talán öt éves, térdelt, egyik ujjáta fehérszőrű nyuszi felé rázta, aki a legjobb barátja volt. – Neked kellvisszahoznod.

Mivel Picur egy nyúl volt, aki szerelmesebb volt az evésbe és anapozásba, még csak meg sem rezzent, mikor felé dobta a labdát.Liliana felsóhajtott és maga ment a labda után, de nem volt igazánszomorú. Picur jó háziállat. Hagyta, hogy annyit simogassa hosszú,selymes fülét, amennyit csak akarja, és néha még arra is vette afáradtságot, hogy kövesse őt körbe a szobában.

– Gyerünk lustaság! – mondta, és az ölébe vette. – Ú, nehéz vagy. Nem kapsz több káposztát.

Keze alatt a szíve gyorsan vert, teste meleg és ölelgetnivaló.Küszködve felállt a terhével. – Menjünk ki a kertbe. Ha nagyon jóleszel, lopok neked néhány epret.

Ekkor nyílt ki az ajtó. És az álom megváltozott. Az ajtóban álló férfi, a homloka közepén lefelé növő részből

hátrafésült fekete hajjal, rideg, palaszürke szemével és hullaszerű

alakjával, az apja volt. Egy dermedt pillanatig azt hitte, meghallotta,amit az eperről mondott, de mikor elmosolyodott, félelme egy fokkalalább hagyott. Csak egy fokkal. Mert már öt évesen is tudta, semmi jó nem származik abból, ha apja felkeresi őt. – Apám?

Bemasírozott a szobába, tekintetét Picurra szegezte. – Szépengondoskodtál róla.

Bólintott. – Nagyon jól gondját viselem. – Picur volt az egyetlenkedves dolog, amit az apja valaha tett érte.


17/225


17

– Azt látom. – Megint elmosolyodott, de azok a szemek olyanhelytelenek voltak, hogy megfájdult Liliana gyomra. – Gyere velem,Liliana. Ne – mondta, mikor a lány lehajolt, hogy letegye Picurt a

földre. – Hozd a háziállatod is. Hasznát fogom venni. A szavak megrémisztették, de csak öt éves volt. Szorosan amellkasához ölelte Picurt, apja után totyogott, majd fel… és fel… ésfel.

– Milyen meggondolatlan vagyok – mondta az apja, mikor márfélúton voltak. – Bizonyára nehéz számodra ez a sok lépcső. Haddvegyem el azt az állatot.

Liliana bizonyosan érezte, hogy a nyúl megremeg, ezért

erősebben szorította Picurt. – Nem kell, minden rendben – mondta,igyekezett nem lihegni.

A piszkos jéghez hasonló szemek egy hosszú pillanatig meredtekrá, mielőtt apja elfordult és folytatta útját felfelé a kanyargós,szélesedő lépcsőkön a toronyszobába. A varázsszobába. Ahová soha,soha nem volt szabad mennie.

Habár ma apja kinyitotta előtte az ajtót, és azt mondta. – Ideje,

hogy tisztába kerülj az örökségeddel. Sehová nem mehetett, sehová, ahol ne talált volna rá. Ezért bement a különös illatokkal és könyvekkel teli szobába. Nem voltolyan félhomályos, mint várta, és vért sem látott. Amegkönnyebbüléstől félszeg reménnyel elmosolyodott. Mindenki aztmondta neki, az apja vérmágus, de itt nem látott vért, úgyhogy bizonyára tévedtek.

Felnézett, pillantása találkozott az apjáéval, miközben az fölé

magasodva el akarta venni Picurt tiltakozó karjából. Mosolyalehervadt, a félelem fémes ízét érezte a nyelvén.

– Milyen egészséges kis lény – dünnyögte az apja, és egy kőbőlkészült madáritatónak tűnő helyre vitte a nyulat, melyet a kör alakúhelyiség közepén helyeztek el. Változtatott a fogáson, selymesfülénél fogva tartotta Picurt.

– Ne! – mondta Liliana, hallotta, ahogy Picur nyüszít fájdalmában. – Ez fáj neki!


18/225

N ALINI SINGH

18

– Nem tart sokáig. – Aztán apa előhúzott egy hosszú, éles kést aköpenye alól.

Picur vére sötét, nagyon sötét vörösre színezte az ezüstös pengét,

mielőtt lefolyva megtöltötte volna a szörnyűséges valami mélyedényét, ami nem madáritató volt. – Gyere ide, Liliana.Megrázta a fejét, zokogva elhátrált. – Gyere ide! – ismételte apja ugyanazon a nyugodt hangon.Lába előre indult félelme és akarata ellenére, míg elég közel nem

került apjához, hogy az felemelhesse a nyakfodornál fogva, arcátPicur vérének egyre halványuló melegéhez szorította, vakító félelme

tükröződött a vörösben. – Lásd! – mondta. – Lásd, ki vagy!


19/225

MMáássooddiikk ffee j jeezzeett

LILIANA HANGTALAN SIK OLLYAL RIADT FEL ÁLMÁBÓL, szája tele pamutgyapjúval, feje telve a halál rideg véglegességével. Beleteltegy hosszú pillanatba, míg ráeszmélt, hogy cellájának ajtaja nyitvaáll; Bard hatalmas, folyékony-fekete szemével nézte őt.

– Helló – mondta, hangja feszült a rémálom visszhangjaitól. A férfi előre intette. Liliana talpra állt, készen rá, hogy leküzdje a szédülést, de a teste

megtartotta. Megkönnyebbülten lépett ki, követte Bard súlyos lépteita gyéren megvilágított folyosón, míg meg nem állt egy másikkeskeny ajtó előtt. Mikor nem csinált semmi mást, Lilianaátfurakodott, arca kipirult. – Csak egy pillanat.

Elintézte a magánügyét, a fekete tükröt felhasználva rendbe szedtemagát, amennyire csak lehetséges volt – semmit nem tehetett horgasorrával, piszkos jégszínű szemével, ami olyan rossz a sötét, mézszínű

bőréhez, ahogy matt, fekete hajának szalmaszerű állagával semtudott mit kezdeni, nem is beszélve enyhén elnyitott ajkáról. Delegalább hátra tudta tűrni a haját a füle mögé, és lemosni a vért, melymég mindig elborította a csuklóját.

– Jól van – mondta magának. – Most már itt vagy. Meg kelltenned, amiért jöttél. – Bár arról fogalma sem volt, hogyan.

Úgy nőtt fel, hogy az apja által fogságba ejtett embereksustorgását hallgatta a négy királyi gyermekről, akik igazi örököseivoltak az ékkőnek, mely egykor Elden volt. Titokzatoskodó hangjuktáplálta Liliana dédelgetett álmait is a jövőről, amiben az éles, keserűfélelem nem volt állandó társa.

Aztán egy hónappal ezelőtt, mikor elöntötte az a határozott, egyreerősödő meggyőződés, hogy valami nagyon, nagyon nem stimmel, belopózott a Halott Erdő orrfacsaróan bűzös erdejének karmolászóágai közé, hogy látomást szólítson, amit apja nem tudott túlságosan

szennyezett vérével – és látta az eljövendő holnapot. Elden örökösei visszatérnek.


20/225

N ALINI SINGH

20

Mindegyikük… kivéve egyet. Az Abyss Őrzője nem lesz ott azon a sorsdöntő éjszakán. Nélküle

az erő négyoldalú kulcsa tökéletlen marad. A testvére és a húga, a

párjaik vad szívvel küzdenek majd, hogy legyőzzék az apját, deelbuknak, és Elden örökre a Vérmágus gonoszsága alá kerül majd.Amilyen borzalmas is, nem ez volt a legrosszabb igazság.

Elden lassan haldokolni kezdett abban a pillanatban, hogy a királyés királynő – Elden vére – kilehelte utolsó leheletét. Ez a halálteljessé válik, mikor az óra éjfélt üt apja támadásának húszadikévfordulóján, éjfélkor. Nem lenne olyan szörnyű, ha megfosztanáerejétől a Vérmágust, de Elden embereit is megérintette a mágia. E

nélkül egyszerűen összerogynának ott, ahol éppen vannak, sosememelkednének fel.

Az apja éveket töltött azzal, hogy felkutassa a megoldást arra,amit ő csak „kórságnak” nevezett. Ezért nem gyilkolná meg avisszatérő örökösöket. Nem, Liliana látta a borzalmat a látomásában – kiláncolja őket, és napról napra rendkívüli gonddal vagdossa majdőket, éjszakáról éjszakára, vérük egyenletesen csöpög a földre, hogy

elhitesse vele Elden vérének visszatértét. Olyan faj ők, melyévszázadokig él, nem halnak meg olyan egyszerűen. Apja pedigfolytatja szörnyű…

Dübb. Ugrott egyet a dübörgő hangra, rájött, hogy őre kopog az ajtón,

hogy siettesse. – Jövök – felelte, és elfordult a tükörtől. Barnd azonnal megindult csoszogva előtte, mikor kilépett. Nehéz

volt lépést tartani vele, még ha csoszogott is, sokkal nagyobb lény

volt ugyanis nála, mindkét lába ötször akkora, mint Lilianáé. – Barduram! – szólította, mikor szinte már rohant a háta mögött, hogy elérjea lépcső tetejét.

Nem állt meg, de Liliana látta, hogy megrándul az egyik hatalmasfül.

– Nem szeretnék meghalni – mondta a hátának. – Mit kell tennem,hogy túléljem?

Bard nemlegesen rázta a fejét. Nincs mód, hogy életben maradjon?


21/225


21

Vagy nem tudja, hogy tehetné? Bizonyosan, gondolta, nem adva meg magát a pániknak, apja

gonoszsága bizonyára nem semmisítette meg teljesen a kisfiú lelkét,

aki egykor Micah herceg volt. Nem tudott túl sokat Aelfric király ésAlvina királynő legkisebb fiáról, de elég suttogást hallott, hogy tudja,imádott herceg volt, a királyi család és Elden apró szíve.

„Mert ki ne tudna szeretni egy babát, kinek ilyen fény van aszemében?”

Öreg dajkájának, Mathilde-nak a szavai, mikor esti mesét mondottLilianának. Évekbe telt, mire Liliana rájött, hogy Mathilde esti meséiElden igaz történetei voltak. És akkor megértette, miért tűnt elhirtelen Mathilde a gyermekszobából egy hideg, tavaszi éjszakán,majd sosem látták őt többé élve.

Hónapokkal később apja elvitte sétálni, rámutatott a Halott Erdőtekergőző sötétségében a megcsillanó csont fehérjére, ajkára halványmosoly ült ki.

Fájdalom kelt életre a szívében az egyetlen olyan személyemlékére, aki átölelte, mikor sírt, de kegyetlenül elnyomta. Mathilde

már rég halott, de Elden legfiatalabb hercege még élt, és nem számítmibe kerül, Liliana visszajuttatja Eldenbe még az éjféli harangszóutolsó, halálos kongása előtt.

A FEKETE K ASTÉLY URA AZON KAPTA MAGÁT, hogy várja a foglyát.Tovább tartott elkapni az Abyssra ítélt lelkeket, akiknek valahogysikerült véget vetni útjuknak a végső céljuk küszöbét körbevevő sivárvidéken. Általában az idő nem jelentett számára sokat, de ezen a múlt

éjjelen tudta, hogy telnek az órák, hogy a behatoló, aki a szemébemert nézni, a vártömlöcben alszik.

Nem volt ilyen gondolatokhoz szokva, és ettől kíváncsi lett. Ezért a trónja előtti fekete kőpadlón várt, közben tudatában volt a

csendben dolgukat végző nappali szolgáknak a faluból. Így volt ez,mióta csak az eszét tudta. Féltek tőle, még ha szolgálták is. Ígykellett lennie, mindig is így lesz, mert az Abyss Őrzőjének

szörnyetegnek kell lennie.


22/225

N ALINI SINGH

22

Bard lépteinek moraja végigvibrált a kövön, pont, mikor márkezdett türelmetlenné válni, aztán felnyögtek a súlyos ajtók a csarnokvégében, ahogy kinyitotta őket. A Fekete Kastély ura felnézett,

mikor Bard besétált. Foglyát sehol nem lehetett látni – míg Bardoldalra nem lépett, és fel nem fedte a háta mögött álló, furcsateremtést.

Olyan… ellentmondásos, gondolta. Bár bőre sima aranyos barnaárnyalatú, ami a vörös szirmú fa mézére emlékeztette, szemeivalamiféle meghatározhatatlan színű apró pontok, szája túlságosannagy, horgas orra minden más vonását elnyomta. Haja merev boglyaként állt szerteszét, mint a széna az istállóban, bicegett, mikor

sétált, mintha egyik lába rövidebb lenne a másiknál. Igazán nem volt egyáltalán megnyerő. Mégis kíváncsi maradt. Mert a szemébe nézett. Senkiben nem volt ily kevés félelem, hogy ezt megtegye már…

Nem is emlékezett a legutóbbi alkalomra. – Szóval túlélted az éjszakát – mondta.A lány lesöpört egy szalmaszálat zsákszerű barna ruhájának durva

anyagáról. – A szállás pompás volt, köszönöm. A férfi pislogott a váratlan felelet hallatán, tudta, hogy a szolgák dermedtek álltak a helyükön. Nem tudta mit várnak, mit fog tenni.Ahogy akkor sem volt tudatában a cselekedeteinek, mikor rátört azátok. Csak azt, hogy miután alábbhagyott, a kastély egyes részeiromokban hevertek, a szolgák úgy menekültek előle, mint a rovarok,akik attól félnek, hogy eltapossák őket. – Beszélnem kell majd errőlBarddal – dünnyögte.

– Ó, ne okold a kényelmemért – mondta a különös teremtés, ésmeglegyintette csontos kezét. – Tudod, hozzászoktam már akőpadlóhoz, szóval a szalma már igazi luxus.

– Ki vagy te? – Akárki is, nem bánthatja őt. Senki nem ár thatottneki. Még csak hozzá sem érhetnek a fekete páncélon keresztül, melyaddig kúszott felfelé a testén, míg a bokájától a nyakáig be nem zárta.Érezte az indákat az utóbbi időben már a hajában is, tudta, hogy a páncél hamarosan az arcát is elborítja majd. Így a legjobb.


23/225


23

Nehezebben érintheti majd meg a gonosz, mikor levadássza aszolgálóit.

– Liliana – felelte a foglya, bizonytalan színű, apró szeme vak

magabiztossággal viszonozta a pillantását. – Liliana vagyok. És te kivagy?Oldalra billentette a fejét, azon tűnődött, tanították -e. Bizonyosan

nem merészelne így beszélni vele, ha másképp volna. – Én vagyok azAbyss Őrzője és a Fekete Kastély ura – felelte, mert ez szórakoztatta.

– Nincs neved? – suttogta a lány halkan. Ettől a férfi megdermedt belül. – Az úrnak nincs szüksége névre.

De egykor volt neki, gondolta, nagyon régen. Olyan régen, hogy

sötétség hullámzott át a fején, mikor csak gondolni próbált rá, a bensőjében lévő szörnyűséges átok sóvárogva próbált alakot ölteni.

Kezével Bard felé intett. – Vidd őt vissza!

LILIANA MEG AKARTA RÚGNI MAGÁT, miközben egy hatalmas kézelrángatta, sarka végigkaristolta a kőpadlót. Túl sokat akartmegkísérelni túl hamar, apjának kifordult varázslata pedigvisszacsapott, akár a legvadabb kígyók. – Várj! – kiáltotta avisszavonuló, makacs páncélba burkolt hátnak. – Várj!

Mikor börtönőre megállt, hogy kinyissa az ajtót, vadulkörbepillantott, próbált találni valamit, amivel megmentheti magát. Nem voltak f egyverek a közeli falakon, de még ha lettek is volna, őnem harcos. A szolgák túlságosan féltek ahhoz, hogy segítsenek.Talán elhajíthatná a kenyeret, gondolta, sötét pillantást vetve a baloldalán lévő, hatalmas étkezőasztalon heverő tálcára nézve – elég

keménynek tűnt. Ó! – Tudok főzni – kiáltotta, mikor Bard elkezdte kirángatni az ajtón.

– Életed legfinomabb ételét főzöm neked, ha… A szavak kezdtek becsukódni a szavai közben. – Bard.A nagy, csúnya csatlós megtorpant mestere hangjának hallatán. – Vidd a konyhába! – jött az utasítás. – Ha hazudik, hajítsd az

üstbe.


24/225

N ALINI SINGH

24

A megkönnyebbüléstől azt hitte, el fog ájulni, de sikerültmegfordulnia, hogy Bard mellett sétáljon, mikor a férfi elengedte ésegy másik folyosó felé fordult. – Csak tréfált az üsttel kapcsolat ban,

ugye? Nem lehet az üstötök elég nagy, hogy beleférjen egy ember,ugye?Bard megállt, felsóhajtott, és ránézett tágra nyílt, folyékony

pillantásával. Mikor megszólalt, a hangja mintha egy mély barlangból szólt volna, olyan súlyos és mennydörgő volt, hogycsengett tőle a dobhártyája. – Nekünk – felelte – vannak késeink.

Liliana nem tudta megmondani, hogy az urához hasonlóan ő iscsak tréfálkozott a kárára, ezért befogta a száját és nem szólt semmit,

ahogy végighaladtak a díszektől mentes, sötét folyosókon, végig egyszéles lépcsősoron, keresztül egy nehéz faajtón a meleg, édes illatúszobába az egyik végén.

Egy meglepett, koboldszerű lény nézett fel a helyéről egyhatalmas, szabadon álló padról a helyiség közepén. – Bard! – mondtaa nő, hangja magas és édes, miközben arca apró és legváratlanabbmódon ráncos – ajkának sarkában és orrnyerge mentén. Bőrének

többi része az esőáztatta föld színének árnyalata, feszes és sima volt,fülének gyűrött vége kikandikált sötét haja alól, amit vastag fonatbafont hátul.

Egy manó, gondolta tűnődve Liliana. Nem kobold, hanem manó,egy olyan lény, melyet apja a kihalásig vadászott Eldenben, mertvérüktől erősebb lett a varázsereje.

Bard belökte egyik hatalmas mancsával a helyiségbe Lilianát. – Új szakács. – A következő pillanatban eltűnt.

A manó álla leesett. Liliana szörnyen érezte magát, ezért odament a padhoz, és megállt

a másik végén. – Sajnálom. – Nem is gondolkodott, mikormegszólalt. – Próbáltam megmenteni magam attól, hogyvisszaküldjenek a tömlöcbe, ezért mondtam, hogy főzök.

A másik nő csak pislogott rá. – Ó, nem, ó, nem. Borzalmasszakács vagyok, bizony. – Felvette a kekszet a padon lévő tálcáról, ésa földre hajította. Visszapattant. – Nem tudom, miért nem fejezett le


25/225


25

az uram. Talán, ó igen, talán élvezi, hogy az ételeim illenek ehhez ahelyhez.

Lilianát meglepte a barátságossága, azt mondta. – De az imént

olyan csalódottnak tűntél. A nő fülhegye rózsaszínes árnyalatot öltött. – Ó, nem, azsemmiség volt. Semmiség. Jissa vagyok.

– Liliana.Jissa előre nyúlt, és megcsippentette Liliana ráncos, vérborította

ruháját. – Nem vagyok jó szakács, de én tartom tisztán ezt a helyet.Te nem vagy tiszta.

– Nem. – Liliana zavarában a haját vakargatta. – Nagyra

értékelnék egy fürdőt. – Gyorsan, nagyon gyorsnak kell ám lenned bizony, ha ételt

akarsz főzni – figyelmeztette Jissa, és integetett felé a sodrófával. – Az uraság nem fog tovább várni az első vacsoracsengőnél, mielőttújra a tömlöcbe küldene. – A manó mozgott, miközben beszélt, gyors,madárszerű mozdulatokkal intett Lilianának, hogy kövesse. – Délebédet ma nem fog enni. Nem a kastélyban, nem.

Liliana utána szaladt, egy kis fürdőszobában találta magát, aholJissa máris pumpálni kezdte a csapot, hogy megtöltse a kádat. – Majdén…

A manó megrázta a fejét. – Vedd le a ruhád, és befelé, befelé mostazonnal! – Türelmetlen szavak. – Bocsánat, de bizonyára hideg,nagyon hideg, mert nincs időnk felmelegíteni a vizet.

Liliana örült a lehetőségnek, hogy végre tiszta lehet, miutánnapokat töltött apja börtönében azért a kis áthágásért, mert nem volt

hajlandó átvágni egy férfi torkát, valamint az itt töltött éjszaka után.Feladta a szemérmességre tett minden kísérletét és ledobta a ruháit,hogy belépjen a jeges fürdőbe. Reszketve kezébe vette a durvaszappant a peremről, a cső alá dugta a fejét, hogy megnedvesítse ahaját.

– Miközben megszappanozta, Jissa azt mondta. – Nem vagy túl jól összerakva, nem ám.

Másoktól ez talán egy udvariatlan kijelentés lett volna. Jissátólapró ténynek tűnt, ezért Liliana bólintott. – Nem. – Melle olyan kicsi


26/225

N ALINI SINGH

26

volt, mintha nem létezne, miközben a bordái átszúrták a bőrét. Ezzelösszehasonlítva a feneke elég nagy volt, egyik lába rövidebb, mint amásik.

– Nagyon jól be fogsz ide illeszkedni, be bizony – mondta Jissahirtelen mosollyal, amitől fantasztikusan bájos lett. – Mert ő azegyetlen szép teremtmény, és még ő is szörnyeteggé változik.

Liliana felnevetett, a víz alá dugta a fejét, és kimosta a szappant,mielőtt megismételte a folyamatot. Jissa abbahagyta a pumpálást,hogy időt adjon neki az egész teste beszappanozására, nekidőlt a pumpának, és igyekezett kipihenni a fáradtságát.

– Honnan származol, Jissa? – kérdezte Liliana, a szappannal olyan

örömtelien simított végig a karján, amit még a hideg sem tudottelnyomni. – Bizonyosan nem az Abyss lakója vagy. – A manókbansemmi gonoszság nem volt – erre Liliana az életét tenné.

Jissa arca szomorú lett. – Egy hegyi erdőből nagyon messze innen,nagyon messze – suttogta. – A Vérmágus eljött a falunkba, és elloptaa varázserőnk. Ellopta, és ellopta. Én túléltem, de azt mondta, nem bírja a látványom, ezért kibűvölt a királyságból, távol a birodalomtól.

Itt állt meg a varázslat. Liliana gyomra megfagyott. Tudta, hogy Jissa gyűlölné, hamegtudná, hogy az a gyilkos vér csörgedezik az ereiben, deLilianának szüksége volt a barátságára. Ezért a nyelvébe harapott, bedugta a fejét és a testét a pumpa alá, miközben Jissa ismétmunkához látott.

Sajnálom, suttogta magában. Sajnálom, hogy az én vérem a felelősa tiéd kiontásáért .


27/225

HHaarrmmaaddiikk ffee j jeezzeett

MIUTÁN A FÜRDŐVEL VÉGZETT, Liliana kiszállt, megtörölgettemagát egy durva kis törölközővel, miközben Jissa eltűnt – egy feketetunikával, ami Liliana combjának közepéig ért le, feketecicanadrággal és puha, fekete csizmával tért vissza. – Azt hiszem,ezek et az inasoknak szánták – mondta, és felé nyújtotta a darabokat – mikor még voltak olyanok. Az itt leélt éveim alatt egy sem volt. Soha,soha.

– Köszönöm, nagyon kényelmesnek tűnnek. – A cicanadrág jólillett rá, de a tunika lötyögött, ezért hálás volt a vékony kötélért, amitJissa övnek talált neki. – Van egy fésűd, amit… Köszönöm. – Átfésülte gubancos haját, az egészet erősen hátrahúzta az arcából, ésegy kisebb kötéldarabbal megkötötte. Nem nézett a tükörbe. Nemakarta látni az arcot, „ami még egy ghoult is visszariasztana azodújába.”

– Tényleg tudsz főzni? – kérdezte Jissa, mikor visszatértek akonyhába. – Igen. Sok órát töltöttem annak a kastélynak a konyhájában, ahol

felnőttem. – Hullaszerű alkata ellenére a Vérmágus szeretett enni,ezért nem kegyetlenkedett a szakáccsal. Ennek eredményeként akastély szolgálói közül ez a férfi volt az egyetlen, aki nem félt egykicsit kedves lenni a gyermekkel, aki az árnyékba húzódott, nehogymagára vonja apja figyelmét.

– Milyen alapanyagaid vannak? – kérdezte Jissától, lerázva azemlékeket. Az a gyermek már rég nincs, ártatlansága számtalandarabra hullott. Az a nő, akivé vált nem hagyja, hogy bármimegállítsa őt – még ennek a helynek a szörnyűséges ura sem.

– Ó, sok minden. – Odament a padhoz, ahol az imént dolgozott, ésa kis manó intett egyik kezével az üres felület felé, ami hirtelen telistele lett húsos piros és narancssárga paprikával, répával, káposztával,

mindenféle érett gyümölccsel, egy teli kosár sötétzöld levéllel, amidióízű lesz, mikor megfőzik, és még sok minden mással.


28/225

N ALINI SINGH

28

Liliana csodálkozva emelt fel egy paprikát. – Ez honnan jön? – A faluból – felelte Jissa tényszerűen, melyhez Liliana máris

kezdett hozzászokni.

– Van ebben a birodalomban egy falu? – Mindig úgy hitte, azAbyss egy baljóslatú hely, semmilyen élet nincs benne – de ez nemmagyarázza a szolgálókat, akiket látott.

– Hát persze. – Jissa olyan pillantást vetett Lilianára, mintha alány nagyon zavart lenne. – Mi vagyunk az Abyss bejárata. Csak a bejárat.

– Igen, értem. – A Fekete Kastély még mindig része az élővilágnak. – Közel van a falu?

Jissa megrázta a fejét, hajfonata himbálózni kezdett. – Át kelllépned a Fekete Kastély kapuját, aztán át kell kelned az erdőn atelepülésig. Sötét, suttogó erdőn. Suttog, suttog. De nem rossz. – Átható pillantást vetett rá, mintha meg akarna bizonyosodni róla,hogy Liliana megértette.

A lány bólintása után folytatta. – Gyorsan és fürgén sétálokBarddal, mikor anyagokra van szükségünk, de az úr aranyát

használva vásárolom meg az árusoktól. Ezt, meg azt, meg ezt is. – Hirtelen lehajtotta a fejét, eltakarva az arcát, de szavai elégfontoskodók voltak így is. – Bard hoz visszafelé nekem mindent.Mindig ő hozza.

– Van aranya? – A bútorok, amiket Liliana látott funkcionálisakvoltak, de néhány komor faliszőnyegtől eltekintve semmi szép nemvolt, semmi, ami vagyonról árulkodott volna. Minden fekete volt,kemény és rideg.

– Ez az Abyss törvénye, első törvény, mindig törvény. – Jissaelkezdte oldalra pakolni a zöldségeket, hogy megtisztítsa a pad egyrészét. – Nem tudod? – Megválaszolta saját kérdését anélkül, hogyválaszra várt volna. – Gonosz arany és gonosz kincs jön a FeketeKastélyba a halálra ítéltekkel együtt. – Kivillantotta éles, hegyesfogacskáit. – Csak ha egy ártatlan, egy ártatlan, tudod, sérülne megaz elvitel során, csak akkor nem.

Liliana apja ládáira gondolt, tudta, ez a törvény a másik oka annak,hogy örökké akart élni, bár ők maguk is egy olyan fajhoz tartoznak,


29/225


29

akik évszázadokig éltek. Elvitte őt a pincéjébe, miután kivéreztetteszegény Picurt. Megszámlálhatatlan halomban állt az arany, anyakláncok ékkövei még mindig csillogtak előző tulajdonosuk

vérétől, csontváz ujjakon gyűrűk voltak, egy igazi csillogó rémálom. – Ezt – mondta apja karját széttárva. – Ezt kaphatod, ha nem vagygyenge. – Felvett egy könnycsepp alakú gyémántokból állónyakláncot, barna pettyekkel, és a nyakába tette. – Érezd, érezd a vért.

Érezte. És ettől a saját hányásában fuldokolt. Apja olyankeményen megverte a „gyengeségéért”, hogy a végén egy hegynyiaranyérmén terült el. Mikor letépte a nyakláncot, vérzett. A mainapig viselte nyakán a sebhelyet – állandó emlékeztetője volt ez

annak az eskünek, amit védtelen gyermekként tett. Sosem lesz olyan,mint ő, nem számít, mit tesz vele.

És tett vele dolgokat, amiket még a saját ellenségeivel sem. – Mész tömlöc, ha nem főzöl. Liliana visszatért a jelenbe, bólintott, és kiválasztott egy vibráló

színű és illatú gyümölcshalmot. – Felszeletelnéd ezeket, Jissa? A manó felvett egy kést, miközben Liliana előkereste a lisztet,

vajat és a tejet, és a tömör pad egyik végében elkezdte kinyújtani atésztát. – A falu – kezdte munka közben. – Ott élsz? – Lenne értelme,ha ott lakna – A Fekete Kastély nyomasztó hely tele figyelőszellemekkel és pislákoló sötétséggel.

– Nem lehet. – Jissa szomorúsága ott lógott a levegőben,megtelepedett Liliana bőrén, áthatolt a csontjaiig. – Megpróbáltam, mikor először jönni ide, és én… meghaltam, teljesen halott voltam,két nap után. Az úr hozott vissza ide, és megint éltem.

Liliana szíve elszorult, mert most már megértette. Nem számít,milyen emlékei vannak, Jissa nem élte túl a faluja lemészárlását. AVérmágusnak volt egy varázslata, amit Szendergésnek nevezett.Milyen ártalmatlan név egy ilyen ördögi dolognak. Az olyanmágikus lényeken használta, akiknek tiszta vére volt, mégis ritkák.Ahelyett, hogy megölte volna őket, és így már rég duzzadna az erőtől,eltörte a nyakukat, de ugyanakkor haláluk pillanatában elsuttogottegy varázsigét, amitől tovább lélegeztek és szenderegtek.


30/225

N ALINI SINGH

30

Liliana egyszer be volt zárva apja áldozataival egy szobába, denem rémítette meg vele úgy, ahogy szándékozta. Hálás volt, amágiája elárulta neki, hogy a lényeknek többé nincs lelke.

Megszöktek. De Jissa nem. Akármit is tett vele az apja, csapdábaesett itt, az élet és halál határán. – Sajnálom. – Mit? – Zavart volt. – Nem te vagy a Vérmágus. Nem, igaz? Tőrdöfés Liliana szívébe, a mulasztás hazugságai fojtogatták. Jissa folytatta. – Van hús a hideg dobozban. Én… – Nem! Nem lesz hús az asztalon. – A saját vére lesz az egyetlen,

amit valaha kiont. Apja örömét lelte benne, hogy arra kényszerítette,nézze végig hogyan kínozza és csonkítja meg egyik mágikus lényt a

másik után. Hat éves volt, mikor elkezdett igézeteket suttogni, hogyugyanilyen kegyetlen tettekre kényszerítse Lilianát is annak ellenére,hogy sikoltott, és sikoltott, és sikoltott.

Négy újabb évbe telt, mire elég erős lett, hogy saját igézetével blokkolja apjáét. Ekkor kezdte bántani azokat a szolgálókat, akik beszélni merészeltek vele, akik akár egy csekély kedvességetmutattak felé – kivéve a szakácsot. Ezért megtanult csendben

maradni. – Ó! – Jissa összevonta a szemöldökét, éles kis fogacskáival beleharapott alsó ajkába. – Hús, mindig húst eszik – suttogta. – Mégén, amilyen rossz szakács vagyok is, én sem tudom olyan szörnyűenmegcsinálni.

– Sose félj, Jissa – mondta Liliana, határozott kezekkel gyúrta atésztát, fejében látta a télzöld szemeket, olyan gyönyörűek, olyannagyon halálosak. – Észre sem fogja venni a hiányát.

A vacsorát jelző csengő hangosan, zengve szólalt meg. Az Abyssőrzője – , aki egyedül foglalt helyet egy erős, fényes faasztal végében,ami olyan sötét volt, hogy már szinte fekete – , felemelte a kupáját éskortyolt egyet a vörösborból. – Hol van az étel, Bard? – kérdezte, bárnem várta annyira az étket, ami nem érdemelte meg a nevét.

Ha Jissa nem lenne már amúgy is halott, biztosan kivégeztettevolna már régen, amiért megpróbálja éheztetni. Természetesen, ma


31/225


31

az új foglya néz szembe a haragjával. Azon tűnődött, a szemébe fog-e nézni, mikor egy újabb tömblöcbeli éjszakára ítéli.

– Utánanézek, uram. – A hatalmas férfi megfordult, hogy kinyissa

az ajtót… felfedve a foglyát, Lilianát és Jissát, akik ott álltakhatalmas tálcával a kezükben. – Köszönöm – mondta kissé túl széles mosollyal Liliana. – Nem

tudtuk kinyitni az ajtót. – Aztán besétált a nagycsarnokba azzal a bicegő járásával, arca teljesen fedetlen, mivel hátrakötötte a haját.

Ismét azon kapta magát, hogy elbűvöli különös foglya. Letette a tálcát az asztalra, megvárta, míg Jissa is így tett, majd

levette a fedőt az ételekről, és elé tolva felszolgálta. – Ez – mondta,

és egy kicsi, kör alakú pitét tett elé a tálra – , nem a legjobb művem,de nem adtál túl sok időt, uram. Jissa azt mondta, ma korán szólalmeg a vacsorát jelző csengő.

Felvette a falatkát, és azon tűnődött, vajon a lány minden ételeilyen kis adagokban érkezik -e. És vajon a szavaival figyelmeztetniakarta-e őt arra, hogy hazudott a főzési képességeiről. Ha igen, visszakell küldenie őt a tömlöcbe. Ráncba szaladt a homloka. Eléggé

kíváncsivá tette, hogy maga körül akarja tudni a lányt, de nemkímélheti meg – ő az Abyss őrzője. A könyörület olyan gyengeség,mellyel sosem bírt. Bár, talán megkéri Bardot, hogy adjon neki egytakarót.

– Nos, uram? Nem fogod megenni, vagy attól félsz, hogymegmérgezlek? – Egy aprócska kérdés, épp oly csekélyke, mint akezében tartott falatka.

Átfutott a fején, hogy megbünteti a türelmetlenségéért, végül úgy

döntött bizonyára gyengeelméjű, és nem túl okos. – Az Abyss őrzőjenem tud meghalni.

A lány a füle mögé tűrt egy kósza tincset. – De csak addig, mígebben a kastélyban vagy.

Szórakoztatta, ezért válaszolt neki. – Nem. Míg ebben a birodalomban vagyok.

– Értem. – Valami suttogott a lány tekintetének mélyén, azontűnődött, vajon egy igen ravasz kém, aki azért jött, hogymeggyilkolja őt.


32/225

N ALINI SINGH

32

De ki merészelne kardot szegezni a Fekete Kastély urára? Ésmiért küldenék ezt a gyenge, apró, különös teremtést? Nevetséges.Ezzel bekapta a pitét.

Ízek robbanása – édes, friss, fűszeres és… – Mit készítettél még? – Lenyelte az apró falatkát, és türelmetlenül várta, hogy felszolgáljonneki még kettőt ugyanebből.

Aztán következett a leves, ami nagyon áttetsző volt kerek kis zöldvalamikkel tele, amiről a lány azt mondta, hogy „újhagyma”darabkák. Pislogott, hirtelen rátört egy zsörtölődő érzés, hogy gyűlölia hagymát. De ez egy érthetetlen gondolat – megette, amit Jissakészített, de ugyanakkor Jissa ételeinek semmi íze nem volt. – Ennek

jól kéne lakatnia? – Próbálja ki, uram. Nem foglalkozott a kanállal. Felvette a tálat, és inni kezdett.És ivott. És ivott. Volt egy nagy, négyzet alakú, több rétegből álló valami előtte,

mikor végzett a levessel, és félretette a tálat. Ezúttal nem kérdezett,

egyszerűen felvette a villát, és beleharapott. Sajt és valami tésztaszerű, paprika és káposzta, paradicsom és másdolgok, olyan fűszerek, amiket nem tudott megnevezni, de a nyelvénvibráló forrósággal keltek életre. Gyorsan kiürítette a tányért. – Mi akövetkező?

Puha és pelyhes rizst kanalazott a tányérjára, mielőtt valamiféleraguval öntötte volna le, csakhogy tele volt különbözőzöldségdarabokkal, melyek igazi színkavalkáddá változtatták. – Hol

a hús? Különös kis foglya letette a tálat, és összefonta a karját a mellkasa

előtt. – Nem fogom megfőzni. Ha húst kívánsz, kérd meg Jissát,hogy készítse el.

Ő a Fekete Kastély és az Abyss ura. Nem szokott hozzá, hogyellenkeznek vele. De ugyanakkor ahhoz sem, hogy olyan ételt egyen,amitől izgatottan várja a következő fogást. Szóval kipróbálta ezt arizses-zöldséges ragut. Krémes, ízletes keverék volt, mely melegen


33/225


33

és kielégítőn pihent a gyomrában. Miután végzett, félretolta a tányért. – Te fogsz nekem főzni.

Apró bólintás – mintha lenne választása. – Nem volt időm

megfelelő desszertet előkészíteni, uram, de remélem ez is megteszi. Kövér, friss gyümölcsdarabokat helyezett elé egy kis edénykévelegyütt, amiben valami édes és finom volt, orrlyukai kitágultak azillatától. – Mi ez?

Halvány mosoly. – Próbálja ki, uram. Olyan régóta nem kapott már senkitől semmiféle mosolyt, hogy

valami megrepedt és kinyílt benne, mikor a lányra nézett. – Nem,mondd el! – mondta durva hangon, hirtelen már nem szórakozott

olyan jól. A lány meg se rezzent. – Méz egy csipetnyi vaníliával és néhány

fűszerrel. Néha nektárnak is nevezik. Még, kérlek! Megrázta a fejét, lezárta azt a különös gyermeteg hangot. Nem

ismert ilyen gyereket, és a birodalmak legfiatalabbjai nem lépték átaz Abyss küszöbét. Nem volt idejük azzá a gonosszá válni, amiatt

erre a kínzással és bánattal teli helyre ítéltetnének. Még, Mama! – Vidd el innen! – mondta, olyan erővel lökte hátra a székét, hogy

az a földnek csapódott. – És ne hozz elém többet ilyesmit. Foglya egy szót sem szólt, miközben – Jissa segítségével –

elkezdte összegyűjteni az étel maradékait. A nagycsarnok másikvégébe ment, ennek a helynek az erejét kihasználna a trón feletti falraemelte magát, és kivett egy óriási sarlót, mely épp olyan fekete volt,

mint a páncélja. A pengéje azonnal fehéren felizzott, amintmegérintette.

Szeme sarkából látta, hogy Liliana figyeli őt, miközbenvisszaereszkedett a földre, és megfordulva kisétált a lélekvadászatrideg sötétjébe.

Liliana továbbra is arra az ajtóra szegezte a szemét, amin át a sötétúr távozott, székének földet érésének visszhangja még mindig ott


34/225

N ALINI SINGH

34

csengett a fülében. Valami emlékezett benne az Elden-i gyerekekáltal annyira szeretett csemegére, valami benne tudta.

– Liliana – Jissa a karjára tette a kezét. – Menni, menni, menni

kell. Nem szép látni, ahogy a lelkeket berángatják az Abyssba.Mindig próbálnak megszökni. Könyörögnek, alkudoznak ésesedeznek.

– Hol az ajtó? – Lábunk, a lábunk alatt. Lenn, lenn a kastélyban. Liliana a fekete márványpadlóra nézett, és azon tűnődött, mit

találna, ha felnyitná. Valószínűleg köveket. Mert azt mesélték, csak alegsötétebb lelkek és az Abyss őrzője képes meglátni azt a szörnyű

pusztaságot tele sikolyokkal és rettegéssel. És ezzel a hellyel kellett aElden legfiatalabb uralkodójának szembenézni éjszakáról éjszakára.Ez a hely formálta őt.

– Most már eszünk. – Jissa derűs hangja tört át sötét gondolatain. – Te és én és Bard, megesszük a finom ételed.

– A többi szolga? – kérdezte Liliana, mikor elérték a konyhákat anagycsarnok asztalának letakarítása után.

– Visszatértek a faluba, vissza. – Kerek, fénylő szeme megteltolthatatlan keserűséggel. – Hazamentek.Liliana gyűlölete az apja iránt már -már lehetetlenné mélyült. – Ülj

le – mondta. – Egyél. Visszajövök, miután ezt kivittem… – felvettegy kis pitét – … az egyik barátomnak.

Mikor Bard fel akart kelni, Liliana azt mondta. – Hová ismehetnék, Börtönőr uram? És mit merészelnék ellopni? – Ezzelátnyomakodott az ajtón, és lement a tömlöcbe. Cellájának ajtaja be

volt csukva ugyan, de nem zárták be. Bement, és letette a kis pitét az ételtartó mellé. – Kis barátom –

suttogta. – Ez a tiéd. Csend. Aztán egy apró hang, egy kis, reménytől remegő test. Liliana felkelt, kihátrált és becsukta az ajtót. Épp készült

visszatérni a konyha melegébe, mikor kíváncsi lett a többi cellára.Semmi mást nem hallott múlt éjjel, csak csendet, de gyenge éskimerült volt akkor.


35/225


35

Felvette a falon lévő fáklyát, lángja kísértetiesen pislákolóárnyakat vetett az omladozó kőre, besétált a hideg mélyére. Az övémelletti első cella üres volt, ahogy a következő is. De a harmadik, a

harmadik nagyon is foglalt volt. – Tesssssstvérem – hallatszott a sziszegő suttogás, mikor Liliana

megállt, és a lángot közel emelte az ajtó kis eltakart nyílásához. – Sssssegítsssss nekemmmmm.


36/225

NNeeggyyeeddiikk ffee j jeezzeett

HUNYOROGVA PRÓBÁLT BELÁTNI. De csak a sötétség várta.Lehetetlen sötétség, mintha azért lenne olyan sűrű, hogy visszaverjea fáklya fényét. Liliana habozott. Nem volt ostoba. A FeketeKastélyban volt a kapu, amin át csak a leggonoszabb holtak és azŐrző maga tudott átlépni – az ő tartózkodásától eltekintve, a tömlöcvalószínűleg nem olyan lényekkel lesz tele, amik nem jelentenek ráveszélyt.

Maga elé tartotta a fáklyát egyfajta pajzsként, és elhátrált. Tekergőző hang, mintha egy hatalmas lény közeledne az ajtóhoz.

– Tessssstvéremmmm, esssz egy tévedésssssz. Nem tettem semmirosssszat.

– Akkor – felelte a lány továbbra is tartva a távolságot – nemrángattak volna az Abyssba. – Azt mondták, csak az Abyss állandó a birodalmakban, mágiája elemi, megváltoztathatatlan – ha a lelked

rothadt és romlott, képtelen leszel megszökni, miután halandó testedelengedte az életet. – Annyira bizzztossssz vagy ebben? – Igen – felelte, hirtelen ráeszmélt, hogy majdnem újra az ajtónál

van.

Nem emlékezett rá, hogy megmozdult. És nem tudta levenni a börtön ajtajának négyzet alakú „ablakáról”. – Gyere közzzelebb, tesssssztvér. Liliana nagyot nyelt, szabad kezét ökölbe szorította, próbált a

körmével félhold alakú sebeket mélyeszteni a tenyerébe, vért ontva.De túl sok időbe telt, és tudta, amint elég közel lesz, a vészjósló lénya túloldalon előre fog nyúlni…

– Állj!Ezt az egyetlen, rideg szót egy mély hang ejtette ki, mely saját

sötétségéről suttogott.

Az ajtó mögül dühös sziszegés hallatszott, mielőtt a FeketeKastély ura felemelte kesztyűs kezét, és egy fekete tükör takarta el a


37/225


37

rácsban lévő ablakot. Csak utána fordult a lány felé, a szeme, aszeme…

Liliana önmaga ellenére hátrálni kezdett attól a sötétségtől, ami a

szemében rejlett, a zöld minden nyomát kitörölte. A férfi rá szegeztehalálos pillantását, közelebb lépett, míg meg nem tudta ragadni alány állát, hideg acélhegyű ujjaival a helyére szegezte a lányt. – Ennyire szeretnél még egy éjszakát a tömlöcben tölteni? – Gyengéd,akár az első kérdés, amit ebben a birodalomban tett fel neki.

Liliana megpróbálta megrázni a fejét, de erősen tartotta, szorításamegtörhetetlen. – Túl kíváncsi vagyok, uram – sikerült csikorognia. – Megrögzött bűnöm.

Valami oknál fogva ettől a férfi szorítása enyhült. – Mit láthatnálitt?

– Tudni akartam, hogy van-e más foglya. Fekete indák terjedtek szét az íriszében, majd újra visszahúzódtak,

kísérteties volt – és jelezte az őt fogva tartó varázslatot. Ha nem találrá módot, hogy visszafordítsa, a férfi hamarosan teljesen beborítja azáttörhetetlen sötétség.

– Miért – kérdezte, mikor nem felelt – van itt az a lény és nem azAbyssban? – Megnyitni az átjárót nehéz feladat – mondta, hüvelykujjával

szinte szórakozottan dörzsölte a lány állát, az éles végével úgysimított végig az ajkán, hogy a mozdulat egy pillanat törtrésze alatthalálos is lehetett volna. – Kevesebb gonddal jár, ha összegyűjtöknéhány elítéltet, és együtt viszem át őket.

– Nem tartasz attól, hogy mit tesznek majd a szolgálóiddal? –

Nehéz volt úgy beszélni, hogy közben megérintette, olyan nagy testeilyen közel van hozzá.

– A szolgáim elég intelligensek hozzá, hogy ne kószáljanak atömlöcben, miután leszállt az éj.

A lány elpirult, azon tűnődött, vajon miért bámulja őt ennyire;tudta, hogy csúnya, de muszáj ilyen intenzíven néznie őt? Minthavalami rovar lenne? – Nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát.

A férfi elengedte, és azt mondta. – De kíváncsi leszel megint?


38/225

N ALINI SINGH

38

Talán jobb lett volna, ha hazudik, de Liliana azon kapta magát,hogy kinyitja a száját és kibuknak belőle a szavak. – Igen, ez akastély lenyűgöző. – Ahogy az ura is. Kivé vált volna, ha az apja

nem szerzi meg Elden trónját? Egy aranyszívű, igaz herceg?Kifinomult, elegáns és tanult? Nem tudta őt így elképzelni, ezt a halálosan fagyos tekintetű,

hangú és érintésű férfit. – Befejezted a vadászatot? – Nem ment elolyan sok időre… vagy hosszabb időre ejtette foglyul a lény hálója,mint hitte.

– Igen, egyelőre – felelte, tekintete még mindig ugyanolyankísértetiesen éjfélszínű. – Jöjj. Megmutatom a kastélyom.

Lilianát meglepte az ajánlat, utána eredt. – Légy óvatossssz, tessssztvér – jött a sziszegő suttogás a tükrös

üveg mögül. – Egy cseléd sincs biztonságban a Fekete Kastély uramellett.

Inkább érezte, mint látta a mellette álló, halálos férfi arcánátsuhanó haragot, de felhorkant. – Egyértelmű, hogy nem túl jó amegfigyelőképességed – felelte, akármi is hevert a bezárt ajtó mögött.

– Máskülönben tudnád, hogy nem az a fajta cseléd vagyok, akit bármelyik férfi megkívánna. Visszafordult az Abyss őrzőjéhez, és azon kapta, hogy megint őt

bámulja. Megint úgy érezte magát, mint egy rovar, egy bogár. Dekihúzta magát, és azt mondta. – A kastélyod, uram?

Hosszú szünet következett, amitől a lány gerincén egy jegesizzadtságcsepp csordult le, majd a férfi felvezette őt az egyreszélesedő lépcsőn birtokának szívébe. Megtorpant a fekete tükrökkel

teli folyosón, mikor a lány habozni látszott, és azt mondta. – Látniakarod?

Bárhová nézett, Liliana tükörképeket látott. A férfi olyan magas,aranyos napszínű, és áthatóan szép – ő meg alacsony és csúnya alakú. – Mit? – kérdezte, és elfordult a tükörképétől.

– Az Abysst. – A férfi kitárta a karját anélkül, hogy megvártavolna a válaszát, mire a tükrök megteltek a rémület tajtékzó képeivel.Elsőre csupán fekete és zöld lángok áradatát látta, égő alakok benyomását keltették. De aztán elkezdte kivenni az arcokat. Eltorzult


39/225


39

arcok, fájdalomban fuldokolva. Karmolászó karok segítségértkiáltoznak, mielőtt kivájják a saját szemüket egyfajta erőfeszítéskénta szökésre. Végtagok lebegtek a feketeségben, megrándultak, mintha

érzékeik továbbra is meglennének. És a sikolyok. Némák. Végtelen. Örökök. Kezét a fülére szorította, megrázta a fejét. – Hagyd abba! – Szánod őket? – Megérintette egyik ujjával az egyik nyúzott,

szétszaggatott arc képét, a valami vörös szeme kidülledt rémületében,miközben egy baziliszkusz táplálkozott a testéből. – Eladta agyermekeit… egy varázslónak. A… varázsló kínozta és meggyilkoltaőket, mert így nyeri az erejét. A férfi tudta.

Annak ellenére, hogy egy ilyen erőszakos gyötrelem kellősközepén állt, Liliana megérezte a habozását. „Vérmágus”, úgy tűnt,mintha nem tudná kimondani. De, ha emlékszik Liliana apjára, mégha csak lelkének legrejtettebb zugában is, akkor még van esély rá,hogy emlékezni fog a családjára, arra, mit kell tennie, mielőtt még túlkéső lenne.

– Kérlek – suttogta, úgy érezte, mintha füle vérezne a néma

sikolyoktól, melyen hajthatatlanul visszhangoztak a fejében. – Ez itt – mondta, és egy másik arcra mutatott, mely úgyösszeégett, és a hús kezdett leolvadni róla, de szeme tökéletesen ébervolt. – Csapdába ejtette az olyan lényeket, akiket alsóbbrendűnekvélt – az olyan manókat, mint Jissa, a puszták bölcs gazelláit, az apróés félénk barlangi trollokat – és saját szórakoztatására mészárolta leőket. Ez pedig itt, egy egész erdőt mérgezett meg, így a földhözkötött lények összegömbölyödtek és elpusztultak, aztán

megkaparinthatta a földjüket. Képtelen volt tovább elviselni a sikolyok nyomását, gyomra

összerándult a borzalmaktól, amiket a férfi egy olyan elme faláravetített ki, mely már így is túl sokat látott, Liliana előre rohant, arcáta hátához szorította, keze ökölbe szorult vértjének kemény páncélján. – Elég, vagy nem főzök neked többet!

Egy pillanatnyi szünet. A képek eltűntek. Béke.


40/225

N ALINI SINGH

40

– Főzöl nekem. – Parancs – de volt valami a hangjában, amit alány talán csalódottságnak nevezett volna.

Pislogva azon töprengett, vajon a férfi meg akart-e mutatni neki

valamit, ami számára fontos, valamit, amit szerinte a lány látni szeretett volna. Bizonyosan nem, mert ő a Fekete Kastély ura, ésmégis… magányos. Egy szörnyeteg, aki az utolsó védelem a többiszörnnyel szemben. – Azt mondják – suttogta – , hogy egykor nemlétezett az Abyss, és a világ ártatlan volt, az emberek, fiatal és öregegyaránt, tiszták.

A férfi arrébb lépett, hogy a szemébe nézzen, szemöldöke zordanhatott gyönyörű, télzöld szeme felett. – Esti mesékről beszélsz.

– Talán. – Igazából, függetlenül attól, miben akart Liliana hinni,túl sokat látott ahhoz, hogy tökéletesen megértse, mindig lesznekolyanok, akiknek a lelke rosszindulatú. – Sok esti mesét tudok.

A férfi oldalra billentette a fejét. – Milyen sokat? – Sokat – felelte, kíváncsi pillantásában módot talált rá, hogyan

érje el a kisfiút, aki ott élt a halálos Őrzőben, akinek ott kellett élnie benn. Ha téved, ha az a fiú már rég hallott, ha maga alá gyűrték az

évek és apja eltorzult igézetének lélekdermesztő páncélja, akkormindannyian elvesztek. Akkor apja fog uralkodni, és Elden egyújabb Abyssá változik.

Miután „engedélyeztek” neki időt az étkezésre, a nagycsarnokbantalálta magát, talán úgy egy fél órával később, és több száz tekintetetérzett magán – ahogy azon a napon is, mikor gyengén és zavartanlandolt a márványpadlón. De, mikor makacs büszkeségében felszegte

a fejét, készen rá, hogy lenézze a közönségét, csupán ürességet látott. – Ki figyel?

A Fekete Kastély ura megfordult, egyik csizmás lábát feltette alépcsőre, mely ugyanolyan nevezetes árnyalatra volt színezve, olyanzordra és dísztelenre, mint a férfi maga. – A lakók – felelte, minthaez magától értetődő lenne.

– A lakók? – puhatolózott tovább, leküzdve a késztetést, hogykarjával átölelje magát. – Az Abyssból? – A legenda szerintirgalmatlan éjszakai kötelessége ellenére az Őrző mindig tisztaszívű


41/225


41

volt. Ebbe az ősi legendába fektette minden hitét, de ha engedi, hogyaz Abyssra ítélt rothadó lelkek itt időzzenek…

– Természetesen nem. – Komor pillantásától a lány testén minden

szőrszál égnek állt. – Más lelkek is vannak, akik vonzódnak a FeketeKastélyhoz. – Miért? – Jönnek, és nem távoznak. – Válasza elárulta, hogy Liliana

próbára teszi a türelmét a kérdéseivel. – A Fekete Kastély tártkarokkal üdvözli őket.

Liliana egy csipetnyi megértést érzett, azon tűnődött, talán többszövetségese van, mint hinné.

– Most pedig elmondod a mesét. – Parancs volt ez, miközbenelfoglalta helyét a trónon.

A szőrszálak még mindig éberen meredeztek rajta, de Lilianaennek ellenére csípőre tette a kezét, és azt mondta. – Könnyebb volna,ha nem kellene kiabálnom, uram. – Magasan és elszigetelten ült, egyarrogáns uralkodó.

A férfi intett neki, hogy lépjen előre. – Leülhetsz a lábam elé.

Liliana leejtette karját a derekáról, teste mellett ökölbe szorította akezét, egész teste megfeszült. Üljön a lába elé? Mint egy állat? Nem!Ha az apja nem volt képes egy élet alatt megtörni őt, akkor az Abyssőrzője egészen biztosan nem fogja! De mikor nyitotta volna a száját,hogy hangot adjon dühének, szellemszerű ujjakat érzett a száját, mintegy suttogást hallotta fülében.

A döbbenet félbeszakította feltételezett válaszát, tompította aharagját, és elgondolkodtatta.

Felnézett a sötét úrra, aki parancsolt neki, türelmetlenséget és egycsipetnyi várakozást látott rajta. – Ez megtiszteltetés lenne, uram? – kérdezte, a felismeréstől pislákoló aranyserű áramlott szét az ereiben. – Hogy a trónod alá ülhetek?

– Különös kérdéseket teszel fel, Liliana. – Ez volt az első alkalom,hogy a férfi a nevén szólította, és ez mintha egy sajátos varázslat lettvolna, fekete indákkal fonta körbe a lányt, mely élénkzöld fénnyelragyogott. – Ez a trón csak az Őrzőé. Bármilyen imposztor, akimegpróbál ide ülni szörnyű halált hal.


42/225

N ALINI SINGH

42

Szóval valóban nagy megtiszteltetés volt, hogy olyan közel engedi. Ezt észben tartva lenyelte a büszkeségét, és fellépkedett a trónhoz

vezető lépcsőn – de ahelyett, hogy leült volna a lába elé, amit nem

tudott megtenni senki kedvéért, néhány lépéssel arrébb helyezkedettel, hogy megfordulva ránézhessen. – Egyszer volt, hol nem volt – kezdte, vére dübörgött az ereiben – mert most mindennek vége lehet,ha csak egyet hibázik. – Volt egyszer egy föld, amit Eldennekneveztek.

Suttogás tört ki a teremben, szellemszerű dünnyögés, mely egyrehangosabbá vált.

– Csendet! – Szelte át a levegőt az úr keze.

És csend lett. – Folytasd!A szellemlakók iránti kíváncsisága fürge, virgonc táncot járt az

ereiben, de uralkodott rajta. Előbb rá kell jönnie, hogy az Abyssmegmentette-e az utolsó uralkodót – vagy felemésztette. – Ez a föld,ez az Elden egy csodálatos, bájos föld volt. Népe olyan lassanöregedett, hogy némelyek halhatatlanoknak nevezték őket, de nem

voltak igazán azok, mert képesek voltak meghalni, de csak néhányszáz évnyi élet és tanulás után. – Mivel utóbbit igazán szerették,tudásukról és művészetükről voltak híresek, könyvtáruk a legjobb azösszes királyságé közül. – Folytatta, mikor közönsége nem szakítottaf élbe, a szellemek épp olyan mozdulatlanok voltak, mint a zöldszeműférfi a fekete trónon. – Elden egy olyan föld volt, melyet átitatott amágikus energia, az emberek testét is megérintette. – Ebből azenergiából nyerte Elden az erejét – és ettől vált célponttá. – Elden

minden bája és jóléte a királyból és királynőből áradt. King Aelfricazt mondták…

– Nem! – A Fekete Kastély ura felemelkedett, kezét ökölbeszorította, szeme fekete, indák tekeredtek és szelték át az arcát. – Nem fogod kiejteni ezt a nevet.

– Ez csak egy név egy mesében – felelte, bár rideg pillantásánakkönyörtelenségétől bukfencezett a gyomra, ráeszmélt, hogy pengékkel borított kesztyűs kezének egyetlen suhintásával végetvethetne az életének. – Nem valós. – Jobb, ha hazudik egy kicsit, ha


43/225


43

ez segít neki átcsusszanni apja varázslatának nyúlós pókhálóján. – Bizonyára nem egy gyerek vagy, aki fél a meséktől. – Megkockáztatta ezt az esélyt, azt, hogy nem fogja megölni őt ilyen

szemtelenségért, de túl magas volt a tét ahhoz, hogy finomanhaladjon. – Ki merészelsz hívni? – Csendes szavak. Halálos szavak. – Én… – Ha mindenkit a tömlöcbe küldesz, uram – mondta, lesöpörve

egy képzeletbeli porszemet a tunikájáról, hogy ezzel elrejtse kezeremegését – csoda, ha van egyetlen barátod is.

Két pillantás között zölddé vált a szeme, a páncél indái eltűntek azarcáról. – Az Abyss őrzőjének nincsenek barátai.

Liliana megértette ezt a magányosságot. Ó, igen, megértette, hogy bele tud vágni és harapni az emberbe, míg az vérezni nem kezd. – Nem vagyok meglepődve – felelte ahelyett, hogy felkínálta volna a barátságát. Az valószínűleg visszajuttatta volna egyenesen a kastélygyomrába – hatalmas, büszke férfi volt, arroganciájára sötétmunkával tett szert. – Rizikós dolog – mondta, a percek alattimmáron másodszor véve kezébe az életét – beszélni valakivel, aki

képes bárkit bezáratni, ha nem értenek egyet vele. A dühtől a férfi csontja élesen kirajzolódott a bőre alatt, de aztánfelragyogott a zöld szín. – Mondd el ezt a mesét, Liliana. Megígérem,akár jó lesz, akár rossz, nem kell az éjszakát a tömlöcben töltened.

Liliana nem bízott ebben a ragyogásban, szíve dübörgött amellkasában, keze nyirkos lett. – Mit akarsz tenni velem?


44/225

ÖÖttööddiikk ffee j jeezzeett

ELMOSOLYODOTT. Lilianának elakadt a lélegzete lélegzetelállítószépségétől. Most már értette, vethetett egy pillantást arra a gyerekre,aki valószínűleg egykor lehetett, arra, aki megnyerte magának egykirályság szívét. Habár szavai nem egy gyermeké voltak, hanem egyintelligens, veszélyes férfié. – Bizonyára el tudod képzelni, mit tenneveled az Abyss őrzője.

Minden csepp akaraterejére szüksége volt, hogy visszanyerje ahangját, mikor csak bámulni akarta a férfit, ezt az elveszett herceget,aki sötét idegenné vált. – Aelfric király – látta, hogy ökölbe szorítottaa kezét a trónus karfáján, de csendben maradt – bölcs volt éshatalmas. Megírták, hogy népe bármit megtett volna érte, annyiraszerették. – Sok órát töltött az archívumban, a helyen, ahová apjasosem tette be a lábát, bár kéznél tartott egy krónikást, aki feljegyezte„nagyságát”.

– A királyokat nem szeretik – szakította félbe durván az Abyssőrzője. – Uralkodnak. Nem játszhatnak kedves kis játékokat. Liliana megdörgölte ökölbe szorított kezével a szíve fölötti helyet.

– Némelyik király uralkodik, némelyik pedig kormányoz – suttogta. – Némelyiket szeretik, némelyiket nem. Aelfricet szerették, mert becsületes volt és igazságosan bánt a népével.

– Az igazságosság önmagában nem váltja ki a szeretetet. Belenézett a kifürkészhetetlen szemekbe és azon tűnődött, hogy

vajon kérdést intézett hozzá, vagy csupán egyszerű ténymegállapításvolt ez. – Eldenben – felelte – igen. – Mikor a férfi nem szakítottaismét félbe, folytatta. – Népe, akik éheztek a tudásra, szerettek barangolni. Némelyikük még egy mágia nélküli világba is találtátjárót, és a legfantasztikusabb mesékkel tértek haza.

Hitetlenkedés szellemhangjai csendültek fel, de a Fekete Kastélyura volt az, aki felhorkantott. – Egy világ mágia nélkül? Mintha egy

levegő nélküli világról beszélnénk.


45/225


45

– Ez az én mesém – mondta Liliana kimért szipogással, kezévellesimította gyűrött fekete tunikáját. Olyan alaktalan volt, mint egykrumpliszsák, de jobb, mint az a ronda barna ruha, gondolta a férfi.

– Ha nem tetszik – folytatta Liliana, nagy, horgas orrát felhúzva – nem kell végighallgatnod. Senki nem beszélt vele így, ilyen hangnemben, de bár a lány

történetének egy része ősi haragot szított benne, mégis érdekes mesevolt, sokkal jobb, mint bármi, amit az elmúlt néhány évben hallott.Volt egy mesemondó a faluban, de az öreg férfi annyira remegett ésreszketett, mikor a Fekete Kastélyba hívatta, hogy az Abyss őrzőjeattól félt, darabokra hullik. Fogai egész idő alatt kocogtak, állandó

kocogás társult hozzá. – Folytasd – mondta kíváncsi mesemondójának, ennek a

Lilianának, aki a semmiből jelent meg és olyan varázslat lengtekörbe, melyet tudta, hogy fel kellene ismernie, ami egy eljretettemlék... árnyszerű dühét váltotta ki belőle.

Azonnal lerázta magáról a gondolatot – ő az Abyss őrzője, azóta a pillanat óta, hogy magához tért a Fekete Kastélyban. Semmilyen más

emlék nem élt benne. – Liliana – morogta, mikor a lány nemengedelmeskedett azonnal.Felemelte a fejét. – Ebben a mágia nélküli világban – komor

homlokráncolás, mikor a Fekete Kastély szellemlakói lenyűgözve,izgatottan beszélni kezdtek – azt mondják, mindent mechanikuslényekkel végeznek. Monolitokat építenek félelmetesfémszörnyekkel, még olyan madaraik is vannak, melyekfémszárnyakkal szelik át az eget.

Hideg. Hideg. Hideg , suttogták a lakók, de a lord eltűnődött azon,hogyan festhetnek ezek a hatalmas építmények. Habár, mikorszempillái leereszkedtek helyette egy magas, erős kastélyt látott,mellvédjén többárnyalatú zászló lengedezett, miközben tűztáncosokköröztek, a madarak hangja vibráló kórus a hajnal ban. Az ablakokolyan vékony üvegből készültek, mintha levegőből alkották volnaőket, az épület egy ősi tó tiszta, kék vizéből emelkedett ki.

Az egész jelenet aranyszín ragyogásba volt vonva.


46/225

N ALINI SINGH

46

Lehetetlen, gondolta. Ilyen fény sosem érintette a Fekete Kastélyt,sem a puszta sivatagot vagy a bugyborékoló lávatavat, ami a pusztavolt. Talán egy másik gyermekmesében olvasott az aranyos

kastélyról. De... ő sosem volt gyermek. – Uram.Mikor felé fordult, Liliana kérdő pillantásával találta szemben

magát. Milyen köztes szín az övé. Se nem kék, se nem szürke. – Elég – mondta, és talpra állt. – Ma este alhatsz a konyhában. Bard!

Liliana máris felkelt. – Nem tetszett a mesém? – kérdezte, ahogyBard bebotorkált a nagycsarnokba odakinti őrhelyéről.

A férfi csak meredt rá, arra a különös szempárra, mely minthaképes lett volna áttörni a fekete páncél kemény fényén és olyandolgokat látna benne, melynek nem lenne szabad léteznie, melyeknem léteznek. – Reggelit fogsz készíteni nekem, mikor felébredsz. – Aztán megfordult, és kilépett az ajtón át az éjsötét vilgába.

Ahogy Liliana követte Bard magas alakját a konyha felé érezte,hogy szellemszerű ujjak rángatják meg a haját. Aztán megint. – Elég

legyen! – dünnyögte halkan. Mikor tovább folytatták megtorpant,ökölbe szorított kezét a derekára tette, lábával dobbantott a kastély padlójának fekete kövezetén. – Nem szándékozom folytatni atörténetet, míg a lord úgy nem kívánja. – Dühös pillantást vetett alevegőre. – Ha nem hagytok békét nekem, még akkor sem leszekhajlandó.

Visszafordult és azt látta, hogy Bard őt figyeli folyékonynak tűnő, bölcs, mély tekintetével. – Ne tégy úgy, mintha nem hallanád őket –

mondta, karját összefonta a mellkasa előtt. Bard nem mondott semmit, egyszerűen folytatta az útját a konyha

felé. A szellemek végül suttogva eltávolodtak, békén hagyták őt. – Köszönöm – mondta, mikor Bard kinyitotta neki az ajtót, ami a

félhomályos helyiségbe vezetett. A férfi várt, míg be nem lépett, majd becsukta. Liliana hallotta, hogy kattant a zár. – Ennyit a bizalomról. – Kissé

meglepődött, hogy túlélte az Abyss őrzőjével való találkozást,


47/225


47

körbenézett, keresett

Documents

4. Az Abbys ura