2005. február 19. Írta: Kesik LászlóJózsi és Béla is jelezte részvételét, de ők már a hatórási busszal ki akartak menni, ... Másik ok, hogy utunk nagy részét vagy

(Szubjektív élménybeszámoló életem első teljesítménytúrájáról)

Barcika 25.

2005. február 19.

Írta: Kesik László

2005. február 19. Barcika 25.

Kesik László: Hó hátán huszonöt - 2 - Szubjektív túrajelentések /3.

Mottó: Nem a kilométerek és a szintek a fontosak, amelyeket

megteszünk, hanem az élmények, amiket ezalatt átélünk.

Hó hátán huszonöt

Miután egyesületünk (a Miskolci Helyiipari Természetbarát Egyesület) közgyűlésén szerdán

átvehettem az ezüst jelvényes minősítést, úgy éreztem, hogy kellően érett és felkészült vagyok

egy kis önmegmérettetésre. Erre a legkiválóbb alkalom a szombati kazincbarcikai

teljesítménytúrák voltak. A választék 15, 25, 50, 65 km-es távok voltak. A 15 km-t nem

tartottam elég kihívónak , az 50 és 65 km-es távon pedig úgy éreztem annyi esélyem lenne, -

egy volt kollégám örökbecsű szavait idézve- mint egy hintalónak az epsomi derbyn. Úgyhogy

maradt a huszonöt. Választásomat nagyban megerősítette, hogy néhány túratársam szintén

erre fente a fogát, így legalább a társaság is biztosítva volt. Ani már kétszer teljesítette a távot,

így tapasztalatára is számítottunk. Idával és Judittal pedig már több hosszabb túrán részt

vettünk, így úgy ítéltük meg nagyjából azonos módon tudunk haladni, tehát senkire nem kell

majd várni. Józsi és Béla is jelezte részvételét, de ők már a hatórási busszal ki akartak menni,

és a DTSK színeiben indultak. Magdi sajnos hét közben lebetegedett, így kihagyta ezt az

élményt (bár ő már korábban teljesítette ezt a túrát. Zsófinak az ötvenesre fájt a foga, ezért az

utolsó pillanatig vívódott, ezért rá sem számíthatunk a csapatban. Tehát maradtunk négyen a

HTE képviseletében.

Az előjelek nem voltak túl bíztatóak. Egy-két héttel korábban még farkasordító hidegek

voltak a jellemzőek, naponta dőltek meg a napi hidegrekordok országos szinten mínusz húsz

fok körüli éjszakai hőmérsékletekkel. Akkor még szép vastag hótakaró fedte a tájat és

csodálatosan sütött a nap. Az előző két héten szikrázó napsütésben túrázgattunk élvezve a

csodálatos látványt és a napsugarak jótékony hatását.

1.sz.kép: A két héttel korábbi jó időt így élvezték napimádó túratársaink



Ehhez képest ezen a héten az idő hirtelen megenyhült és csapadékossá vált. A hóolvadás

latyakját ráadásul kiegészítette a héten többször tapasztalt esőzés. Mindezek éjszaka

kellemesen meg is fagytak, így reggelre jégbordák, nappalra sár és víztenger tette

élménydússá a közlekedést. Úgyhogy ilyen előzmények után mi is feltételesre beszéltük meg

a túrát. Kimegyünk reggel a hétórási buszhoz és ha nagyon szakad az eső, akkor legfeljebb

hazamegyünk, hiszen szép dolog az önmegmérettetés, de szakadó esőben azért nem nagyon

akaródzott méricskélni magamat.

1. Amíg elindultunk – „Útrakészség”

Szombat reggel felkelés után rögtön kinyitottam az ablakot, ellenőrizendő az időjárást. A

levegő szokatlanul enyhe volt (az időjárás jelentés mínusz 10 fok körüli éjszakai

hőmérsékletet jósolt) és vérszegény hópelyhek szállingóztak permetszerű esőcseppekkel

keveredve. Ez semmi jót nem ígért. A buszpályaudvaron azért mind a négyen megjelentünk,

senkinek nem szegte kedvét az időjárás. Sőt meglepetésünkre Józsi és Béla is befutott, akik

végülis nem mentek el a hatos busszal. Négyfős különítményünk így hatosra bővült.

Barcikán a rajtnál kisebb tumultus kellős közepén találtuk magunkat, úgy látszik ez a nyolc

óra körüli időpont nagyon népszerű volt. Bár sokan a korábbi indulást preferálták, hiszen én a

275-ös rajtszámot kaptam, ami ráadásul csak a 25 km-esek közül volt a kétszáhetvenötödik,

mivel minden távon külön rajtszámot osztottak. Úgy döntöttük, hogy az indulás előtti

öltözködést, lábszárvédő felrakást, pakolászást és minden egyéb ügyes-bajos dolgunkat még a

bejelentkezés előtt elintézzük, hogy ne a szintidőből vegyünk el erre értékes perceket.

Találkoztunk ismerősökkel is a rajtnál, így velük is tudtunk néhány szót váltani. Örömmel

fedeztem fel Tímeát is, aki a közgyűlésünkön fényképezgetett, így meg tudtam vele beszélni a

fényképekhez való hozzájutás módját. Végülis 8.15-kor regisztráltattuk magunkat, ez került

az igazoló lapra is. Elindulás előtt azonban még akartam egy fényképet készíttetni

négyünkről, még optimista ábrázattal és tiszta ruhában. Gondoltam a végén is csinálunk majd

egy képet beérkezés után, fáradtan, csapzottan, sárosan. Milyen jól fog mutatni a két kép

egymás mellett. Mint az „átváltoztatjuk” reklámokban: ilyen volt – ilyen lett.

2.sz kép: Indulás előtt optimistán – ilyen volt (balról: Ani, Én, Judit, Ida)



Tímeával szándékoztam a fényképünket elkészíttetni, de mire észbe kaptam ő már elindult.

Sőt az indulás környéki nagy tumultus ellenére az indítóhely olyan pillanatok alatt kiürült,

hogy hirtelen nem találtam senkit, akinek a kezébe nyomhattuk volna a fényképezőgépet.

Még Józsi és Béla is eltűnt. Végül is Ani beszélt rá egy ismeretlen lánykát egy kattintásra.

Ezzel a procedúrával néhány percet elvesztegettünk ugyan, de a fényképet mindenképpen el

akartam készíttetni. „Úgysem ezen a két-három percen fog múlni a dolog”- jelentettem ki

magabiztosan. Pedig már mondták mások is, hogy ne bocsátkozzam felelőtlen jóslatokba.

2. Első harmad: Bánhorvátiig – „Mi vagyunk az élet fiai / A küzdelemre felkent daliák”1

A túrát három harmadra tudnám tagolni. Kilométerre nem pontosan stimmel a dolog, de

egyrész három dombon kellett átküzdenünk magunkat, másrészt az energiaszint jelzőm is kb.

három részre osztotta a távot. A túra során bizonyos lelkiállapot változásokon is keresztül

mentem. Ezt az egész folyamatot, beleértve az elindulás előtti időszakot, a túra szakaszait és a

beérkezés utáni állapotot is – egy kis irodalmi kicsengést is adva ennek az

élménybeszámolónak – József Attila soraival illetve verscímeivel tudom legszebben

érzékeltetni. (Ahol az idézőjeles szöveg mellett nincs hivatkozás, ott verscímről van szó, ahol

hivatkozást is megadok, ott egy versből való az idézet. A versek címei az írás végén

találhatók.)

Szóval az első harmad. Ez még nagyon kellemes, optimista hangulatban telt, annak ellenére,

hogy az első ellenőrző pontig szinte egy órán keresztül felfelé mentünk, 9.02-re értünk oda.

Már itt látszódott, hogy Ani és Judit nagyon bírja szedni a lábát, de ránk való tekintettel

időközönként megálltak, így együtt maradt a csapat. Az első ellenőrző pontnál siettem

tudomásukra hozni, hogy én lovagiassági okokból nem hagyom Idát egyedül lemaradni (meg

hát tulajdonképpen nem is bírnék gyorsabban menni)- úgyhogy ha úgy gondolják nyugodtan

menjenek a maguk tempójában. Ezt még kedvesen elhárították, amit Nagybarcáig be is tudtak

tartani (nem utolsó sorban annak is köszönhetően, hogy innentől lefelé mentünk, ami azért

nekünk is elég jól ment). Itt még szépen libasorban haladtunk, mint azt a 3. számú kép is

tanusítja.

3. számú kép: Nagybarca határába érkezve



Mint a képből is kiderül nem csábultunk el a látnivalóktól. Az időjárás enyhe volt, némi

szitáló valami gondoskodott a külső hűtésről. A tájra kényelmesen ráfeküdt a köd, és csak itt-

ott lógott ki valami a takarója alól. Előzetesen morfondíroztam azon, hogy miután először

járok ezen a vidéken turistaként, jó lenne egy-két szép tájrészletet lencsevégre kapnom. Na

hát ilyen veszély nem fenyegetett. Bár a fényképezőgépet becsületesen végigcipeltem az úton,

nem nagyon éreztem leküzdhetetlen vágyat a fényképezésre. Az utunkat dokumentáló és

ebben a beszámolóban fellelhető néhány képen kívül nem is készítettem másokat. Az igazat

megvallva nem is láttam sokat a tájból. Ennek csak részben oka a már említett ködtakaró.

Másik ok, hogy utunk nagy részét vagy terepjárók által a bokáig érő hóban hagyott kerék

nyomban, vagy az előttünk járók által kitaposott egy lépésnyomnyi ösvényen, rosszabb

esetben lábnyomokban lépegetve tettük meg. (Eszembe is jutott, hogy az éves túrafüzetünk

bevezető szövegénél a mottó Adamis Anna versszövege a „Képzelt riport”-ból: „menni kéne,

mindig menni…lábnyomodban lépegetni”. Ez a szimbolikus jelentőségű mondat, az elődök

lábnyomában való lépegetés itt és most gyakorlati jelentőséget kapott.) Szóval amit láttam: az

előttem lévő út kb. 3 méternyi szakasza, no meg változatosságképpen hol Ani háta, hol Judit

háta, hol Ida háta, attól függően, hogy a libasorban éppen hol helyezkedtem el. Később már ez

a változatosság is megszűnt.

Nagybarcán az ellenőrző pont a kert-büfében volt. Gyors bélyegzés után kint a levegőn

nekiláttunk egy kis reggelinek. Én ugyan reggeliztem otthon elindulás előtt, de Ida még egy

falatot sem evett aznap. Majszolás közben legnagyobb megdöbbenésemre megszólalt a

telefonom. Már azon is meglepődtem, hogy be van kapcsolva, hiszen túra közben nem

szoktam bekapcsolni. Második megdöbbenésemre a vonal túlsó végén Farkas Jancsi volt, és

Judit telefonszámát tudakolta tőlem. Most rajta volt a megdöbbenés sora, mikor közöltem

vele, hogy itt áll mellettem és azonnal adom.

4.sz. kép: Reggeli Nagybarcán a Kert-büfében

Mindeközben berobogott az ellenőrző pontra Józsi és Béla is. Kiderült, hogy nem indultak el

előttünk, így eddig mögöttünk haladtak. Elmesélték, hogy Zsófival is találkoztak, ő is a 25-ös



távon indul. Még akkor jelentkezett be, úgyhogy kb. 20 percnyi hátránnyal indult mögöttük,

várhatóan utol fog érni bennünket. Józsi nekilátott egy kis szalonnázásnak, a lányok viszont

kezdtek fázni, ezért továbbindultak. Anit és Juditot ekkor láttam utoljára, velük legközelebb

már csak a célban találkoztam. Még láttuk őket messziről a Bánhorvátiba tartó egyenes

szakaszon, de Bánhorváti után már végleg eltűntek a szemünk elől.

Idát utolértük a két falu közti egyenes szakaszon, innen már együtt mentem vele.

Bánhorvátiba érve az első dolgunk volt betérni az italboltba. Nem mintha nagyon vágytunk

volna valami kis itókára, egyszerűen ott volt az ellenőrző pont. A füstös helyiségben óvatosan

megkerültünk néhány biliárdozó helybéli fiatalt, majd a szükséges pecsét birtokában

kimenekültünk a helyiségből. Józsi és Béla egy kissé még elidőztek, élvezték a hely szellemét

és azt amit mindeközben megiszogattak. Én még lefényképeztem a falu templomát, majd

nekivágtunk utunk második szakaszának.

5.sz. kép: Befelé az italboltba Bánhorvátiban

6. sz. kép: Az evangélikus templom Bánhorvátiban



3. A második harmad: a tardonai útig – „Lassan, tűnődve…”2

A kiírás szerint 11,4 km-en voltunk túl. Kezdtek a fáradtság első jelei jelentkezni, pedig még

két húzós emelkedős rész állt előttünk. A faluban majdnem eltévesztettük az utat. A kastély

mellett kellett balra fordulni, de mivel jelzést nem láttunk egyenesen haladtunk volna tovább.

Szerencsére három fiatal jött mögöttünk, akik már ismerték az utat és utánunk kiabáltak, így

néhány méteres visszagyaloglással megúsztuk a dolgot. Az út szépen elkezdett emelkedni

felfelé és valahogy nem akarta abbahagyni. Ez az emelkedő már nem igazán esett jól. Lábaim

is kezdtek nehezülni, a levegő is kezdett elfogyni. Mire felértünk a gerincre eléggé

elcsigázódtam. Mivel a belső energiaszint mérőmön elkezdett villogni a lemerülés jelző, ezért

betettem magam agyilag takarékos üzemmódba. Ilyenkor kb. arra tudok figyelni, hogy a jobb

lábam után a balt emeljem fel és beletaláljak a soron következő lábnyomba. Józsiék közben a

bevett gyorsító hatására utolértek bennünket és mivel a hangulatuk is szárnyalt, próbált velem

társalgásba elegyedni (nem igazán sikerült neki). Éppen ezért, hogy némi párbeszéd jelleget

adjon a dolognak, néha direkt kérdéseket is nekem szegezett a szokásos csendes, visszafogott

stílusában (néhányszor a száz méterrel előttünk haladók is visszafordultak megnézni, hogy mi

történt). Úgyhogy kénytelen voltam neki néha válaszolni, melynek során az egyszavas

válaszgyűjteményem teljes tárházát felsorakoztattam a „persze”-től a „naná”-ig, már amik a

takarékos üzemmódom miatt egyáltalán az eszembe jutottak. Béla a szokásos stílusában

mintegy ötven méterrel lemaradva bandukolt utánunk, ami jó alkalmat adott Józsinak, hogy a

hangját kieresztve hátrakiabáljon: Gyere Béla mert lemaradsz!

Én éppen a holtpontomon próbáltam átlendülni, de mikor azt hittem, hogy ettől már nem lesz

rosszabb, akkor még mindig rosszabb lett. Ebben a lelkiállapotban szintén József Attila sorai

duruzsoltak a fejemben:

„Tejfoggal kőbe mért haraptál? / Mért siettél ha elmaradtál? / Mért nem éjszaka álmodtál?...”

És lassan elkezdtem azon tűnődni, hogy tényleg hiányzik-e nekem az út hátralévő

harmadának a megmászása, vagy netán a tardonai úton egyszerűen sétáljak be Barcikára.

Mivel a negyedik állomást egyben frissítő állomásnak jelezte a kiírás, ezért a döntést

elhalasztottam odáig: hátha annyira sikerül nekik felfrissíteni engem, hogy kedvet kapok a

további szakaszra. Tulajdonképpen én azt szoktam mondani magamról, hogy „élvezeti

turista” vagyok, nem azért csinálom, hogy mindenféle címeket elérjek és közben szenvedjek,

hanem azért csinálom, hogy élvezzem a tájat, a természetet, a mozgást, a társaságot. Na most

ez a túra nem erről szólt. A tájból szinte semmit nem láttam, a természetből egyedül a tiszta

levegőt élvezhettem (de valahogy sokszor abból sem jutott elég), a mozgás már túljutott az

élvezet kategóriáján, a társaságból meg annyi maradt, hogy Idával felváltva öntöttük

egymásba a lelket.

Miután az út elkezdett lejteni és belátható közelségbe került az állomás egyre inkább kezdett

visszatérni az energiám. Józsiékat közben valahogy lehagytuk, így végre csöndben róhattuk a

kilométereket, csak a talpunk alatt ropogó hó zaja zavarta meg a csöndet. Mint a szaharai

vándorok az oázist, úgy lebegett a szemem előtt a várva-várt frissítő állomás. „Valami

nyugágy is lehetne azon a frissítő állomáson”- ábrándoztam, de Ida kiábrándított, hogy a

műanyag szék a divat. „Na, egy fene, jó lesz az is” – törődtem bele a várható realitásba. De a

tényleges realitás még csak nem is ez volt. Először is majdnem elmellőztük az állomást. Én a

túra útvonalával előzetesen, már otthon jól megismerkedtem a térképen, ezért a kiíráson

szereplő térképvázlatot nem nagyon tanulmányozgattam. Azt meg, hogy az ellenőrző lap

hátulján leírás is van az útvonalról egyszerűen észre sem vettem, miután a lapot rögtön

összehajtogattam, hogy elférjen a táskámban. Úgyhogy a tardonai útra nagynehezen leérve

elindultunk Barcika irányába és vártuk, hogy egyszer csak beleütközünk az állomásba. De

nem ütköztünk mi semmibe. Az út pedig egyszer csak letért jobbra a piros négyzeten és



nekünk azon kellett haladni. Na most mit tegyünk. Az ellenőrző pont neve „Tardona-

völgyként” szerepelt, ezért elképzelhetőnek tartottuk, hogy a műúttól egy kissé beljebb lesz a

pont. Abba már bele sem akartam gondolni, hogy esetleg nem találjuk meg a frissítő helyet.

Szerencsénkre másik három résztvevő is ott tipródott az út szélén, így öten már elég jelentős

csoportosulást alkottunk. Így amikor végülis elindultunk a piros jelzésen a száz méterre lévő

hétvégi házból elkezdtek kiabálni felénk:” hé, itt van az ellenőrző pont!”

Hálistennek! Ezt is megértük.

4. A frissítő állomáson – „Ne hadd el magad öregem”3

A frissítő állomáson kisebb tumultusba keveredtünk. Miután ez a pont a 15 és 25 km-es

szakaszon is ellenőrző pont volt, sikeresen belefutottunk egy 15-ös csoportba és néhány

korábban odaért 25-ös résztvevőbe. Úgyhogy néhány perces sorban állással kezdtük a várt

felfrissülést. Szerencsére a sorakozás közben teával elláttak bennünket, így a kiszáradástól

megmenekültünk. Már nagyon szomjas voltam, de út közben nem akartam megállni inni, nem

akartam lefelé a felvett tempót megtörni. Miután eléggé fogytán volt az energiám, egy

szendvicset is gyorsan magamba préseltem. Szinte szó szerint préselni kellett, mert inkább

nehezemre esett a rágás, mint élvezet lett volna. Gyorsan magamba döntöttem még vagy

három pohár teát is a folyadék veszteség pótlására.

A pihenésről szőtt álmaim is szerte foszlottak. Nem hogy nyugágy, de igazából szék sem volt.

(Volt ugyan egy műanyag szék, de azon éppen ült valaki, úgyhogy amikor az felállt gyorsan

rávetettem magam, hogy legalább egy-két percre megpihentessem a lábam: négy és fél órája

egyfolyában mentünk, az irodai munkában edződött lábam nem tudta mire vélni ezt a

folyamatos talpalást.)

Józsiék is megérkeztek közben, de pecsételés után továbbindultak. Én miután agonizálni

csenden jobban szeretek, ezért nem törekedtem a csatlakozásra. „Menjetek csak, majd

nemsokára megyünk mi is”- mondtam nekik, nem is láttuk ezután egymást csak a célban.

„-Még csak itt jártok?”-robbant be Zsófi is végszóra, ”menjünk mert kifutunk az időből.”

A dolog itt kezdett gyanússá válni. Az út kétharmadánál jártunk, két és negyed óránk volt

még a szintidőből. De nem ismertük a terepet. Zsófi viszont ismerte, és ő kb. 20 perccel

utánunk indult. Ha ő aggódik a szintidő miatt, akkor esetleg mi is elkezdhetünk aggódni.

Ráadásul Józsi, aki szintén ismerte a hátralévő szakaszt, már korábban megnyugtatott

bennünket, hogy a Lófar-nyeregbe egy elég meredek emelkedőn kell majd felmenni.

Bár egyetlen porcikám sem kívánt már újabb emelkedőt, sőt a hátralévő 9 km-t sem kívántam

már egyenes szakaszon sem, úgy gondoltam nagy szégyen lenne, ha most itt látványosan

bedobnám a törölközőt. „Ne hadd el magad öregem…” Úgyhogy újra nekivágtunk.

5. Felfelé a lejtőn a Lófar-nyeregbe – „Levegőt”

Utunk harmadik szakaszának elejét a Józsi által beígért emelkedő jelentette. Igaz, hogy ő elég

homályosan fogalmazott, mikor egy 200 m-es meredek emelkedőről beszélt. Már megtettünk

több mint 200 métert elég emelkedős terepen és az út még mindig csak emelkedett. Úristen!

Lehet, hogy ezek még nem is a várt meredek emelkedők voltak? Ráadásul valaki nagyon

szórakozott velünk, mert a környékről elszívta a levegőt. Legalábbis én nem kaptam eleget. A

haladási periódusokat rendszeresen zihálási periódusokkal kellett felváltanom, hogy a

megfelelő oxigén mennyiséget bepumpáljam a szervezetembe. Zsófi itt még mögöttem haladt

az egy lábnyom szélességű kitaposott ösvényen, sőt mikor egy kicsit belehúztam az iramba le

is maradt néhány méterrel. Aztán én megálltam levegő után kapkodni. Épp a lét és a nemlét

határmezsgyéjén egyensúlyozva azon meditáltam, hogy milyen jó lenne, ha a fülemen is

tudnék levegőt venni, vagy ha a dzsekim lélegző dzseki lenne és lélegezne velem együtt,

mikor Zsófi utolért. „- Tudod ilyenkor alig kapok levegőt”- próbáltam neki megmagyarázni,



hogy miért is képezek előtte forgalmi akadályt. „Hát akkor ne vegyél. Ami nem megy azt ne

erőltessük”- mondta ő filozofikus mélységekbe mutató bölcsességgel, majd nagynehezen

kikerült és perceken belül eltűnt a szemünk elől.

Innentől kezdve Idával ketten gyűrtük a kilométereket. Tempónkat az határozta meg, hogy

felfelé haladva milyen sűrűn kell megállnom. Ha nem is sokszor, de kétszer-háromszor

kénytelen voltam néhány perces szünetet elrendelni, hogy visszatérjen belém az élet. Még

szerencse, hogy nálam volt a nosztalgia-botom (leírását lásd a Mátrai képek 10. fejezetében).

Ilyenkor botomra támaszkodva mindig bemutattam egy élőképet Izsó Miklós: Búsuló juhász

című szobrának mintájára. Ida nagyon rendes volt: nem csak megvárt, hanem nem is röhögte

magát halálra a mozgásszínházi bemutatóim láttán.

Talán valami konstrukciós hiba lehet bennem, ami akadályozza a gyorsabb haladásomat. Én

25 km-enként két szendvicset fogyasztok és a zsírzást egy zsíros kenyér szolgálja (már a

célban fogyasztva finom lila hagymával), emellé kb. 2 l teát. Ani kb. két műzli-szeletet

fogyaszt ezen a távon és teából is a töredékét. De az is lehet , hogy súlyfeleslegem okozta az

emelkedőkkel való küszködésemet. Na nem sok ez a súlyfelesleg, csak vagy kétszer tíz kiló.

Az egyik tíz kilót magamon hordom. Hétköznap nem okoz ez gondot, a lakásunkhoz a

harmadik emeletre is simán kettesével véve a lépcsőket szaladok fel. De az tart egy fél percig.

Itt meg félórákig kell folyamatosan felfelé menni. A másik tíz kilót meg magamra akasztva

hordtam. Részben a hátizsákomban, részben a kistáskában, részben a fényképezőgép tartóban.

Mint a 2. sz. képen látszik is egy égősorral kiegészítve elmehetnék karácsonyfának (és a GPS

itt még nem is lóg a nyakamban.) Hát igen, mikor a teljesítmény túrára készültem nem ártott

volna kiszelektálnom a hátizsákból is a felesleges holmikat. A távcsőre nem nagy szükségem

volt, az elsősegélynyújtó felszerelés, krémekkel, fáslival stb. szintén nem kellett. És még

felsorolni is nehéz lenne, hányféle bizgentyű, izé meg minden volt a csomagomban, ami egy

hagyományos túrán nem árt, ha van, de most felesleges terhet jelentett. A túra végén a célban

a lányok kezébe adtam a hátizsákomat, hogy lássák mit vonszoltam végig a huszonöt

kilométeren. Judit egyszerűen egy „nem vagy normális” kijelentéssel nyugtázta véleményét,

pedig akkor már a liter tea nem is volt a hátizsákban. Kicsit mazochistának, kicsit őrültnek

nézhettek. Apukám jutott eszembe, aki fiatal korában atletizált és a katonaságnál féltéglákat

tett egy hátizsákba azzal futott, hogy edzettebb legyen. Őt nézhették körülbelül olyan

őrültnek, mint most engem. Hiába, nem esik messze az alma…

6. Nyeregben vagyunk – „A megfáradt ember”

Végre felértünk a Lófar-nyeregbe. Itt már viszonylag szintben vitt az út, de azért kerültek még

utunkba kisebb emelkedők, amiket ha nyögve-nyelősen is, de teljesítettünk. Az útnak ezen a

szakaszán már lépni se nagyon volt kedvem. Itt éppen Radnóti „Erőltetett menet”-e jutott

eszembe: felkél és újra lépked / s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet…”4

Mert

tulajdonképpen ez a nap egy folyamatos erőltetett menet volt. Kevés pihenővel, viszonylag

erős tempóban. Itt szeretném elismerésemet kifejezni azoknak, akik az ötven kilométert

teljesítették ezen a napon. Többször is előfordult nap közben, hogy mi éppen utolsó

energiáinkat összekaparászva meneteltünk előre, mikor hátulról futva megelőzött egy-egy

résztvevő. Hát pestiesen szólva: nem semmi. Ilyenkor természetesen a sport etikát betartva (a

lassúbb versenyző félrehúzódik, hogy szabad utat engedjen a gyorsabb versenyzőnek)

becsületesen térdig beleálltunk a hóba, hogy a kitaposott utat szabaddá tegyük a számukra. De

tiszta szívemből mondom: megérdemelték. Ja két alkalommal mi is megelőztünk fiatalokból

álló csoportokat. Igaz az első alkalom még az indulás után Barcika belterületén volt „ide

nekem az oroszlánt is” hangulatban és ennek megfelelő tempóban. A második előzésünk a

Lófa-nyeregben történt. Azok is a 15 km-es távon voltak. Ja, és éppen hógolyóztak.



A túra ezen szakaszán már komolyan felvetődött a szintidő kérdése. Mivel korábban nem volt

gyakorlatunk a teljesítmény túrában, de túratársaink elmondásából azt tudtuk, hogy ők mindig

jóval a szintidőn belül teljesítettek, ezért induláskor fel sem merült bennem, hogy itt a végén

még gond lehet a szintidővel. Most ahogy fogyott az idő, egyre aggasztóbbá vált a helyzet.

Két dolgot eldöntöttem magamban: most már bemegyek a célba akkor is ha szintidőn kívül

érkezem, és az sem fog bántani, ha nem kapom meg a jelvényt az időtúllépés miatt. De azért

nem mondtunk le egy percig sem a szintidő teljesítéséről. Gyermekkoromban sportoltam, és

megtanultam, hogy az utolsó percig nem szabad feladni. Egyetemista koromban pedig néhány

rázós vizsgával és szituációval szembesülve azt választottam jelmondatomnak, s minden

füzetemre ráírtam, hogy mindig előttem legyen: Dum spiro spero – azaz: amíg élek remélek.

Hát most is reménykedtünk.

A szintidő miatti aggódás kiegészült egy másik aggódással. Nem akart elérkezni az utolsó

ellenőrző pont. Egy gyors pillantást vetve a térképre úgy éreztem, hogy már oda kellett volna

érnünk. Csak nem mentünk el mellette? Az előző állomásból tanulva még ezt is

elképzelhetőnek tartottuk. „- Nem lehet, hogy ott az út mellett valahol beljebb van?”-

aggodalmaskodott Ida is. „Á nem hiszem, nem tájékozódási versenyen vagyunk, hogy még

keresni is kelljen a pontokat. Egyébként is, ha elhagytuk is én már vissza nem megyek

megkeresni. Vagy elhiszik nekünk vagy nem” -adtam elő magabiztosan, de azért biztonság

kedvéért megnéztem a kiírás szövegét. Ebből kiderült, hogy még nem értük el a pontot, és a

térképet sem egy futó pillantással kellett volna megnézni, hanem egy kicsit alaposabban. Az

Ebecki-tető szélén egy hétvégi házikóban végülis rábukkantunk az utolsó állomásra. Fél óránk

volt a szintidőből. És három kilométer hátra.

7. Az utolsó kilométerek

Az utolsó ellenőrző pontról már lefelé vitt az út. Túlságosan is. Elég meredek hegyoldalon

kellett leereszkedni. Itt kicsit kocogósra vettük a figurát, már amennyire a csúszós hóban

lehetett kocogni lefelé. Viszonylag gyorsan leértünk, előttünk ott terjeszkedett Kazincbarcika.

No igen, de merre van a sporttelep. A térkép szerint a piros jelzésen kellett végig haladni.

Valószínűleg van rövidebb lehetőség is, de ilyen kiélezett helyzetben nem volt kedvünk

eltévedni és a városban bolyongani. Menjünk hát a piros úton. Szépen becsületesen végig is

gyalogoltuk a piros utat, és a végén jöttünk rá, hogy egy néhány száz méteres szakaszt

lerövidíthettünk volna, ha ismerjük a terepet. De nem ismertük, és most ennek minden

hátrányát élveztük. Negyed óra volt, mikor beértünk az aszfaltos útra. Itt már nem

kockáztathattunk, ezért inkább megkérdeztem az egyik járókelőt, hogyan lehet a sportpályára

a legrövidebb úton eljutni. Pechünk volt: itt már nem lehetett rövidíteni, a térképen jelölt út

volt egyben a legrövidebb is. Hát akkor húzzunk bele! Elszántan, nagyokat lépve masíroztam

a cél felé, Ida néha kénytelen volt kocogni, hogy ne maradjon el mögöttem.

„Kíváncsi vagyok Aniék ott vannak-e még. Két megoldás van: vagy már régen hazamentek az

első miskolci járattal, vagy most ott ülnek a célban és szétizgulják magukat, hogy időben

beérünk-e.”- vetettem fel Idának, miközben száguldoztunk a célállomás felé. „De azért

reméljük megvárnak”.

Ekkor már egy hatásos befejezésen gondolkodtam. Mindig nagyon tetszett, mikor sífutó,

maratoni futó versenyeken, vagy tízpróbában az utolsó futó szám végén a versenyzők erejük

utolsó megfeszítésével még beérnek a célba, majd levegőért zihálva látványosan összesnek.

Nem az összeesés és az azt követő néhány perces fetrengés ami tetszik, hanem az az akarat, a

végsőkig kitartás, ami ezekben az esetekben megnyilvánul (hogy a marathoni hírvivő példáját

ne is említsem). Milyen látványos lehetne, ha célba érésemkor egy „győztünk” felkiáltással



összeroskadnék a bélyegzőhelyen. De be kellett látnom, hogy ez a 25 km nem volt akkora

teljesítmény, hogy ez a produkció osztatlan elismerést váltana ki, közröhej tárgya meg azért

mégse kívántam lenni.

A beérkezés dramaturgiáját így Jules Verne úrtól (ahogy gyerekkoromban magyarosítva

emlegették Verne Gyulától) vettük. Valahogy ilyenképpen (az erről készült film alapján saját

átiratomban):

Az angol klub közönsége izgatottan figyelte a díszes faliórát. 17 óra 59 perc volt, Phileas

Foggnak 18 óráig kellett megjelennie a klubban, hogy beteljesítse fogadalmát, miszerint 80

nap alatt megkerüli a Földet. Ahogy a másodpercmutató rendületlenül kúszott körbe az óra

számlapján, az izgalom egyre fokozódott. Mielőtt azonban elérte volna a 12-es számot és az

óra elkezdte volna ütni a hatot, kinyílt az ajtó és belépett rajta Phileas Fogg

(megszemélyesítője Pierce Brosnan) :”Jóestét uraim! Megjöttem!” A néző happy, az angol

klub közönsége attól függően, hogy rá vagy ellene fogadott happy vagy nem happy. Főcím

be, jöhet a reklám.

Ez saját előadásunkban így nézett ki: Három perc volt hátra, mikor a sportpálya bejáratát

átléptük. „Innen még legalább öt perc”- rémüldözött Ida a sarkamban loholva. „Még mennyit

kell addig kanyarogni.” Én nyugodtabb voltam, mert már nem emlékeztem pontosan az útra.

De azért még egy kicsit beleerősítettem. A digitális órám rendületlenül számolta a

másodperceket. 15 óra 14 perc 25 másodperc, 26 másodperc. Tovább nem tudtam nézni, mert

jött a lépcső, utána az ajtó. Az előtérbe érve némi ovációt hallottam, „éljen”, meg „gyorsan”

szavak ütötték meg a fülemet. Vészfékezéssel megálltam az asztal előtt: „ Megjöttünk!” Az

asztal mögött ülő leányzó végigmérte bálinak egyáltalán nem nevezhető kinézetemet, de

valószínűleg látott már egy-két elcsigázott versenyzőt, ezért nem tört ki nevetésben a

látványtól. Ezalatt Ida is berobogott, úgyhogy a kérdését már kettőnkhöz intézhette. „Először

teljesítik itt ezt a távot?”- kérdezte kedvesen mosolyogva. „Igen”- feleltem teljes

határozottsággal, majd a dramaturgia kedvéért hasonló határozottsággal hozzátettem: „ és

utoljára.” Ő valószínűleg nem tudta hirtelen eldönteni, hogy meglepődjön vagy inkább

mosolyogjon ezen a hirtelen felindulásból elkövetett válaszon, ezért gyorsan a kezünkbe

nyomott egy-egy kitűzőt, és egy-egy csokoládét.

7. sz kép: Az igazoló lap



Szóval a többiek megvártak, ami nagyon szép teljesítmény tőlük, mert Aniék saját

elmondásuk szerint már kb. egy órája beértek. Őket követték Józsiék kb. 25 perce, de Zsófi is

már vagy 20 perce bent dekkolt. Siralmas állapotomra tekintettel rögtön kerítettek egy széket,

hogy végre leülhessek, Judit pedig készségesen elszaladt nekem egy pohár teáért.

Megköszöntem neki, majd még kétszer újból visszaküldtem, mert valahogy nem bírtam eleget

inni. A másik három pohár teáért már nem volt képem újra őt küldeni, ezekért én mentem el.

Most kiderült, hogy jó volt magammal cipelni törülközőt és váltó pólót, váltó pullóvert, mert

a kabátom alatt mindenem csurom víz volt. Néhány percnyi szuszogás után meg is céloztam a

mosdót, és derékig alaposan megmosdottam. (Ezt a kellemes érzést már csak az a kád víz

múlta felül, melybe otthon belehuppantam és az az üveg sör, amit azután elszopogattam.) A

túra kezdetén készített „ilyen volt” felvétel párja az „ilyen lett” sajnos nem készült el, így csak

már a bemosdás és átöltözés utáni képet tudom itt bemutatni.

8. sz. kép: A beérkezés után

Hazafelé a buszon a lányoktól megtudtunk egy keveset az ő versenyükről is. „Gyerekek, hogy

ez a Judit vízszintben hogy tud menni, az valami fantasztikus! Nem bírtam vele a lépést

tartani!” – fakadt ki Ani. „De szerencsére az emelkedőket nem bírta annyira és ott mindig

utolértem”- tette hozzá hamiskás mosollyal. „Juventus ventus”- mondtam én a bölcs öreg

filozófikusok modorában, hiszen Judit hozzánk képest tényleg szemtelenül fiatal. „Azért az

emelkedőkön én is szenvedtem”- vigasztalt Judit az én szenvedéstörténeteimet hallgatva.

Ani és Zsófi már a buszon azt tervezgették, hogy elmennek az egyesületünk túratervében

másnapra kiírt 19 kilométeres túrára, én pedig azt tervezgettem, hogy másnap hogyan fogok

elmászni az ágytól a számítógépig, hogy a közgyűléssel és a honlappal kapcsolatos aktuális

teendőimet elvégezzem. (Végülis elértem a számítógépig, de nem a tervezett munkákkal

készültem el, hanem elkészült helyettük ez a beszámoló.)

8. Végszó

Ennek az írásnak nem az volt a célja, hogy bárkit is elrettentsen a teljesítménytúrázástól. Csak

azokat az élményeket akartam megörökíteni a mottómhoz híven, melyeket mindeközben



átéltem és amelyet ilyen-olyan mélységben mindenki átélt aki ezen a túrán elindult, vagy aki

bármilyen teljesítmény túrán elindul. A teljesítménytúra igenis jó dolog. Ajánlom

mindenkinek, hogy próbálja ki. Javaslom rá az egyesületünk fennállásának 45. évfordulója

tiszteletére ez év októberében általunk megrendezendő 15, 30, 45 km-es teljesítménytúrákat.

Én máris jelenkezem rá!

Valamelyik ellenőrző állomásra bélyegzőt nyomogatni.

Miskolc, 2005. február 20.

9. sz. kép: Az oklevél, mely tanusítja, hogy végül teljesítettem a távot

Kesik László

20/ 349 72 36

e-mail: [email protected]

Hivatkozások:

1: József Attila: Fiatal életek indulója

2. József Attila: Reménytelenül

3. József Attila: Vigasz

4. Radnóti Miklós: Erőltetett menet

5. Juventus ventus = fiatalság, szél

mailto:[email protected]

Documents

2005. február 19. Írta: Kesik LászlóJózsi és Béla is jelezte részvételét, de ők már a hatórási busszal ki akartak menni, ... Másik ok, hogy utunk nagy részét vagy