mberto Eco szerint ma új közép-korban élünk, Pierre Riché szerinta latin műveltség „bedarálta” a

barbárokat, még ha a rétor iskolája szin-te a felismerhetetlenségig át is alakultkolostori iskolává. Hogyan integrálta agörög–római kultúra az új népeket?Hogyan vették át, sajátították ki és újí-tották meg elképesztő gyorsasággal aRómai Birodalomba betelepülő barbá-rok, a pogány/ariánus germán „munka-vállalók” a politeista/keresztény görög–római kultúrát? Milyen új technológiá-kat alakítottak ki az oktatásban? Ho -gyan szervezték meg új iskoláikat és kul-turális központjaikat a klasszikus hagyo-mány alapján, de posztklasszikus ke -resztény szerzetesi szellemben a RómaiBirodalom germán királyságaiban?

A KÉSŐ ANTIKVITÁS

A korszak annak köszönheti népszerűsé-gét, hogy feltűnően emlékeztet ko -runkra. A késő antikvitás a klasszikuskor posztmodernje: a 4–7. század na -gyon hasonlít a mi multikulturális, glo-bális világunkra. A kereszténység egymultikulturális társadalomban vált do -minánssá, ahol több vallás élt együtt, ésahol a politeizmus mindinkább „szeku-larizálódott”, polgári hagyománnyá vált.A Római Birodalom „hanyatlása” helyetta mai történetírás – Henri-Irénée Mar-rou és Peter Brown nyomán – a keresz-tény egyház felemelkedését egy új, de -mokratikus kultúra térhódításának látja.Nem a bukás, hanem éppen ellenkező-leg, az „ambíció kora” ez, amikor a gö -rög és római történelem színpadánolyan társadalmi rétegek és földrajziterületek, olyan nemek és nemzetekképviselői jelennek meg és játszanakmindjárt főszerepet, akiket a klasszikusmagaskultúra kirekesztett: kopt földmű-vesek, római patríciusnők, kappadókiaiszüzek, zsidó rabbik.

A késő antikvitás dinamikusan új ala-pokra helyezte a társadalmat, a vallást

és az ezekről való gondolkodást. A ke -resztények nemcsak megtanulták, ho -gyan éljenek egy olyan kultúrában,amelynek megteremtésében elenyészőrészük volt, hanem lendületesen meg isújították azt. A korszak mai aktualitásátannak köszönheti, hogy a kutatók felis-merték: az egyházatyák és az őket köve-tő keresztény gondolkodók, költők,tanárok, grammatikusok olyan kérdése-ket tettek fel az irodalommal, a szöve-gek társadalmi helyével és társadalom-formáló erejével, a társadalmi integráci-óval, nemi egyenlőséggel, szexualitássalés a testtel kapcsolatban, melyek ko runklegégetőbb kérdései is. A késő antikvi-tás rendkívüli kreativitása új irodalmiműfajokban nyilvánult meg, az egyház-történettől a krónikáig, az ön életrajztóla szentéletrajzig, az új, ke resztény tör-ténelemfilozófiától az új, „birodalmi”retorikáig.

Tovább élt-e a klasszikus társadalomés műveltség a nagy népvándorlás száza-daiban? A 19–20. században a történé-szek a radikális szakítás mellett érvel-tek: az Európán végigszáguldó szabadgermán harcosok elsöpörték a rabszol-gatartó társadalmat, és felégették akönyvtárakat. A klasszikus műveltségrőlazt sem tudták, hogy eszik-e vagy isszák,és sem az olvasás, sem az írás nemkötötte le őket. Az oktatásügynek kétévszázadra befellegzett: Nagy Károlyfedezte fel újra az iskolát mint a biroda-lomépítés alapját.

Ez a romantikában és a pozitivizmus-ban gyökerező, negatív ideológiai tölte-tű kép a 20. század második felébenalapvetően megváltozott. Ma már a bar-bárok sem a régiek, szinte a felismerhe-tetlenségig megváltoztak: vérszomjashódítókból gazdasági menekültekkévagy józan munkavállalókká lettek az újtörténetírásban, akiknek eszük ágábansem volt felszámolni a klasszikus mű -veltséget, sőt karriermegfontolásokból,legitimációs céllal vagy presztízsokok-ból iparkodtak minél gyorsabban elsajá-títani azt.

U

A párizsi Sorbonne-on arab pro-fesszorok magyarázzák AquinóiSzent Tamást, Oxfordban pakisztá-ni költők írnak ezoterikus latin hexa-metereket, Dublinban kopt teológu-sok tanítanak Homéroszt, München-ben török filológusok adják ki a ger-mán történelem forrásait, Madridbanmarokkói szemiotikusok tanítják aBibliát, Rómában szír papok újítjákmeg a liturgiát – valahogy így lehet-ne ma érzékeltetni, milyen változásoktörténtek a 4–7. század folyamán.

A germán törzsek 378-ban csá-szári engedéllyel telepedtek meg aRómai Birodalom területén. Aligszáz évvel később, 476-ban egy szkírharcos, Odoaker letette trónjáról azutolsó nyugatrómai császárt, Ro mu -lus Augustulust, s noha a RómaiBirodalom névleg nem szűnt meglétezni – keleti része Konstantinápolyközponttal 1453-ig fennállt –, nyu-gati felét ettől kezdve germán törzs-fők és királyok uralták. Miért omlottössze a birodalmi szervezet nyuga-ton? Mi zavarta meg germánok ésrómaiak békés együttélését?

Sághy Marianne

Új etnikumok a vallási és kulturális integráció küszöbén Európában

NÉPVÁNDORLÁS,MULTIKULTURALIZMUS

58 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

4 ∞&£ ∞ ∞ § £ ™

4 ∞&£ ∞ ∞ § £ ™

4 ∞&£ ∞ ∞ § £ ™

ÖSSZEOMLÁSVAGY ÁTALAKULÁS? A Római Birodalom hanyatlása és buká-sa a 18. századtól a történetírás legna-gyobb témája. A felvilágosodás írói saját,erősen elfogult filozófiai meggyőződé-sük szemszögéből vizsgálták Róma vég-napjainak történeti problematikáját.Érdeklődésüket az európai monarchiákés az angol gyarmatbirodalom válságaváltotta ki és aufklärista antiklerikaliz-mus táplálta. A francia Montesquieumárki 1734-ben írt, Elmélkedések a ró -maiak nagyságáról és hanyatlásáról(Considérations sur la grandeur et ladécadence des Romains) című történet-filozófiai esszéjében megállapította, hogya birodalmak kialakulását „fizikai” okokbefolyásolják, ám fennmaradásuk lako-saik erkölcsi nagyságától függ. Az angolEdward Gibbon A Római Birodalomhanyatlása és bukása (The Decline andFall of the Roman Empire) című, monu-mentális művében a katolikus egyháziránti ellenszenvét a pogány birodalomfilozófus-császárainak csodálatával egye-sítette. Gibbon 1776-ban, az amerikaifüggetlenségi harc kirobbanásakor arómai Capitolium lépcsőin ült, és gyö-nyörködött a romokban, melyek szépsé-gét csak a köztük elsuhanó fekete reve-rendás papok látványa rontotta el. Ho -gyan léphetett a katolikus egyház a biro-dalom örökébe? – kérdezte döbbenten,és máris kész volt a válasz: úgy, hogy ake reszténység döntötte meg Rómát.

Szent Ágoston De civitate Dei (AzIsten városáról) című, hatalmas törté-netfilozófiai művében, melyet azutánkezdett írni, hogy Alarik gót vezér 410-ben megtámadta és kifosztotta Rómát,egyszer már megválaszolta ezt a vádat.A pogányok úgy vélték, hogy a barbárbetörés az égiek büntetése, amiértRóma elpártolt ősi isteneitől. Ágostonelismerte, hogy a birodalmat csapásérte, de úgy vélte, végső soron mi semváltozott („Imperium romanum adflic-tum est potius quam mutatum.” De Civi-tas Dei IV. 7.), ezt a megpróbáltatástRóma éppúgy ki fogja heverni, mint akorábbiakat. Ágoston ekkor már régentúl volt a pogány–keresztény ellentétkicsinyes pártharcain, és az foglalkoztat-ta, kik lesznek a civitas aeterna, a Meny-nyei Je ruzsálem lakói.

Róma hamar elfeledte a támadást,a gótokat pedig beolvasztotta: az 5. szá-zadi hispániai keresztény költő, Pruden-tius azért dicséri Rómát, mert „a sokfé-le népet egyetlen nemzetté olvasztotta”,a pogány Rutilius Namatianus és Pauli-nus Pella aquitániai szenátorok pedignéhány évtizeddel Odoaker fellépéseelőtt úgy beszéltek az Örök Városról,mintha mi sem történt volna, és Roma

aeterna továbbra is a földkerekség úrnő-je lenne. Sem Romulus Augustulus, semkortársai nem tudták, hogy ő az „utolsórómai császár”: Romulus „letételéről” atörténetírók nem tettek említést; aRomulus apja, Orestes által elűzött csá-szár, Iulius Nepos 480-ig a saját nevealatt veretett pénzt Itáliában. 476 csak a6. századtól válik fokozatosan kronoló-giai „fordulóponttá”: a történelmi konst-rukcióban ez az év lesz „a NyugatrómaiBirodalom vége”.

Mennyiben rázta meg a nagy népván-dorlás a Római Birodalmat? Külső vagybelső okai voltak-e a birodalom átalaku-lásának? A 19–20. században írók, köl-tők, festők és történészek a legsötétebbszínekkel festették le a népvándorlást: acivilizáció és a barbarizmus összecsapá-sának iskolapéldáját látták benne. AndréPiganiol francia történész szerint „aRómai Birodalom nem természetes halál-lal múlt ki, hanem meggyilkolták”. AzEurópán végigszáguldó népek iránt leg-feljebb a német történészek tanúsítot-tak némi szimpátiát, akik eleinte nép-nemzeti, később ideológiai és politikaiokokból fedezték fel maguknak a ger-mánokat, azt az őserőt, mely megváltoz-tatta Európa arculatát. „Történelmi szük -ségszerűség” diktálta, hogy a Völker-wanderung romlatlan germánjai el -söpörjék a dekadens rómaiakat, és azimpérium rabszolga-társadalmát a sza-bad harcosok társadalma váltsa fel.

Ezek az idejétmúlt elméletek ma márnem állják meg a helyüket. „Germán in -vázió” helyett már a 3. század végétőlinkább a „nyitott határok” társadalmárólbeszélhetünk, amikor Diocletianus ésConstantinus császárok – részben a li mesmindkét oldalán letelepedett germánnépekkel való új kapcsolatok jegyébenis – átszervezték a Római Birodalmat.A korábbi elméletek alapvető hibája, hogymegtelepedett germán katona-pa -rasztokból szélvészként száguldozó, vér-szomjas nomád harcosokat akar faragni.Pedig a birodalom határainak környékénlakó germán és iráni eredetű népek –gótok, frankok, vandálok, herulok, szkí-rek, szvévek, kvádok, rugiak, mar ko -man nok, gepidák, szarmaták, roxo lá -nok, alánok – éppolyan letelepedettföld művesek voltak, mint a római pa -rasztok. Az egyetlen nomád lovasbiro-dalmat Európa területén a hunok hoz-ták létre az 5. században, de a jó résztalávetett germán királyságokból állóhun birodalom hamar elvesztette etni-kai jellegét. A hunok már a 3. századtól,amikor elindultak Kína északi vidékéről,különböző letelepedett népeket kerget-tek maguk előtt, akik részben beleolvad-tak a hunokba, részben pedig igyekez-tek átvenni a hun íjazó harcmodort éslovastechnikát, s utánozták sztyeppei

művészetüket. Attila birodalma azonbanetnikumát, műveltségét és főként poli-tikai tájékozódását tekintve már „ger-mán–római” volt.

A hunok nyomására torlódtak összea rémült gót, vandál, frank katonák ésföldművesek a Római Birodalom hatá -rain, és kértek menedéket – művelésrealkalmas földdarabot – területén. Ez anépmozgás leginkább a mai ázsiai ésafrikai bevándorláshoz hasonlítható: abeköltöző telepesek az életük fenntar-tásához szükséges élelem megtermelé-sére vagy katonai szolgálat útján valómegkeresésére törekedtek. A 4. század-ban a római sereg nagy része már barbá -rokból állt: a „barbár” a „katona” (miles)szi nonimája lett. A 2. század óta a római -ak „szövetséges” (foedi) státuszt adtaka birodalom területén letelepedett ger-mánoknak; Caracalla 212-ben a rómaipolgárjogot kiterjesztette a Római Biro-dalom minden szabad lakójára, így a bar-bárokra is. Az irányított népmozgás éle-lemhiány és szállásterület híján vált„germán invázióvá”: az éhínségtől meg-tizedelt népét vezető Alarikot nemRóma ara nya, hanem Campania arany-ló kalászai vonzották, és arról ábrándo-zott, hogy Itália éléskamrájába, Afriká-ba hajózik át gótjaival.

De a 395–406 között lezajlott véreshadieseményeknek elsősorban politikaimozgatórugói voltak: a hunok által meg-félemlített, illetve a hunokhoz csatlako-zott germán királyságok a birodalombelső széthúzását kihasználva könnyenjutottak sarchoz és hadizsákmányhoz.

UT TURBO MONTIBUSCELSIS: A HUNOK

A Kínától a Don folyóig terjeszkedő eur -á zsiai füves pusztaságot, melyet az Altajés a Tiensan hegyláncolatai osztanakketté (Mongólia, illetve Nyugat-Szibé-ria – Turkesztán), a szkíták, majd irá nino mád lovas népek uralták. A forgószélgyorsaságával előretörő török nyelvűhun népcsoportok a 3. században söpör-ték el az irániakat, és ezzel megkezdtéka sztyeppe eltörökösítését. A 4. századkö zepén elűzték az alánokat a Kaszpi-tenger vidékéről, és innen törtek be Kis-Ázsiába, a Római Birodalom keleti tar-tományaiba. 363 és 373 között Ör mény -országot, Mezopotámiát sarcolták végig.

Szíriai Szent Efrém, aki rémültennézte, hogyan gyalázzák meg Edesszaszerzetesközösségeit, a bibliai Góg ésMa góg népének nevezte őket. 376-bantűntek fel a Donnál. A hunok által keltettszörnyű ijedelemről Ammianus Marcel-linus tudósít: „Egy azelőtt soha nem lá -tott emberfaj szélvészként zúdul le amagas hegyekről valamely rejtett zugból,

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 59

útjában mindent elsöpör és romba dönt.”(Róma története 31. 3. 8.) Ammianus abarbár népek szokásos, Hé rodotosztólörökölt sémái szerint írja le a hunokat,kiemelve, hogy ez a nép az öss zes többibarbárt felülmúlja vérszomjas kegyet -lenségében. A hunoktól azért rettegtekannyira a rómaiak, mert – el lentétben agermánokkal – sem népüket, sem harc-modorukat nem ismerték.

A Don és a Dnyeszter között terült ela keleti gót királyság Ermanarik főségealatt, míg a nyugati gótok több fejedelemvezetése alatt Olténia síkságain és Erdélyhegyei között éltek. A Balambér nagyki-rály vezette hunok 373-ban csatábanlegyőzték az osztrogótokat, akik ezutánnéhány évig a hunok „védelme” alatt hú -zódtak meg, illetve nyugati gót testvére-ikhez menekültek. 376-ban a hun hódí-tóktól rettegő vizigótok bekéredzkedteka Római Birodalom területére.

A hunok a gót hatalom megsemmi-sítése után is a Dontól keletre elterülősztyeppén maradtak, sőt egészen 412-ig a Kaszpi-tengernél volt a főhadiszállá-suk, leszámítva néhány csoportjukat,amelyek az alánokkal együtt római szol-gálatba álltak és a limest őrizték. A 380-as évektől azonban már a Dunáig húzó-dik a hun birodalom nyugati szárnya,elözönlik Thrákiát és Daciát, és a 390-es

évektől elindítják támadásaikat az impe-rium ellen. Claudianus római költő írtale, hogy 391-ben a Kaszpi-tengertől apannon határig minden barbár népmegmozdult; 395-ben Szent Jeromosbetlehemi kolostorában rettegve várta,hogy az Eufrátesz partján dúló, Antió -khiát ostromló hunok mikor támadjákmeg Jeruzsálemet.

A 395-ös hun hadjáratra a Theodosi-us császár (378–395) halála után kitörtpolgárháború adott kedvező alkalmat.A hadjáratban a hunok keleti és al-dunai,pannoniai szárnya harapófogóként rop-pantotta össze az Alarik vezette gótsegédcsapatokkal védett római hadakat.A kettős szorításból menekülő szarma-ták, herulok, vandálok, markomannokindították meg a „nagy népvándorlást”Nyugaton: a szvévek, vandálok, alánokés herulok a türingieket és a burgundo-kat taszították ki szálláshelyeikről; 406-ban a frankok átkeltek az itáliai góttámadás miatt védtelenül hagyott lime-sen a Rajna bal partjára, Galliába, miköz-ben a rugiak és a kvádok a vizigótokat„lökték át” 408-ban Itáliába.

400-ban a gótok Gainas vezetésévelKonstantinápolyt ostromolták: a biroda-lom szövetségese, Uldin hun vezér ka -rácsonykor Gainas levágott fejével ked-veskedett Arkadiosz császárnak. Ezután

Gainas utóda, Alarik pusztította végigGörögországot: a keresztények nagyörömére lerombolta az eleusisi pogányszentélyt, majd Konstantinápolyt hadi-sarcra kényszerítve Itália felé fordult ésAquileiánál szállt partra. A nyugatrómaihadsereg fővezére, a vandál Stilicho arajnai limes mellől Itáliába rendelt sere-gekkel és hun–alán segédcsapataivalvisszaverte, de nem semmisítette mega vizigótokat. Néhány évvel később, 406-ban Radagaisus gót vezér sarcolta végigItáliát, ellene Stilicho megint csak Uldin-tól kért segítséget. A hunok Fiesolénállegyőzték a gótokat, mire a rómaiak aForumon szobrot állítottak „a diadalmascsászároknak”, és győzelmi feliratot Sti-lichónak.

395 és 408 között a hunok az impe-rium szövetségeseiként kétszer is meg-mentették Rómát, és a Keletrómai Biro-dalommal is többnyire békében éltek. Abirodalomnak igen jól jött a germánkirályságokat igája alá hajtó roppantszövetséges, mert így csak egyetlen bar-bár hatalommal kellett tárgyalnia. Nyu-gaton a császári főváros Milánó, majd402-től a Bizánchoz közelebb fekvő ki -kötőváros, Ravenna lett, de a barbár ve -szély dacára a két birodalomfél versen-gése folytatódott. 408-ban Itáliában győ-zött a „római párt”: Honorius császár

60 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

meggyilkoltatta Stilichót, akit azzal gya-núsítottak, hogy titokban a barbárok-nak dolgozott. A hadvezér halála meg-nyitotta a gótok előtt az utat Rómába:Alarik már 408-ban is kifosztotta avárost a 410-es nevezetes ostrom előtt.

408 fordulópont a hun–római kap-csolatok történetében, mert Arkadioszcsászár (395–408) halála után Uldinvezér megtámadta Konstantinápolyt. Ezaz esemény alapjaiban rázta meg Bizáncbiztonságérzetét. A gyermek császárII. Theodosius (408–450) főminisztere,Anthemiosz azonnal új falakat építtetetta város védelmére (a 413-ra elkészülttheodosiusi városfal védte meg azutánBizáncot ezer éven át!), 412-ben pedigbékét kötött a keleten székelő hun nagy-királlyal. Ruga hun király csak 422-bentámadott ismét a városra: a bizánciakettől kezdve évi 350 font aranyadó (tri-butum) fizetésével igyekeztek távol tar-tani a támadókat.

Itáliában 423-ban, Honorius császárhalála után a római senatus elérkezett-nek látta az időt arra, hogy megszaba-duljon a Theodosius-ház uralmától, ésJoannes szenátort kiáltotta ki császárrá,aki Aëtiust nevezte ki hadvezérévé(magister militum). A római származá-sú Aëtiusnál senki sem ismerte jobban abarbárokat: gyermekkorában a gótok

túszaként maga Alarik részesítette kato-nai kiképzésben, majd 410-től háromévig a hun nagykán udvarában élt biro-dalmi túszként (ez a korban előkelő dip-lomáciai pozíciót jelentett, olyasfélét,mint manapság a nagykövet), ahol barát-ságot kötött a fiatal Attilával. AmikorNagy Theodosius lánya, Galla Placidia(régens: 425–437) megbuktatta Joan nest,és fiát ültette a trónra III. Va len tinianusnéven (425–455), Aëtius a hu nokhozmenekült, Ruga kán segítségével meg-tartotta állását, sőt Galla Placidiát kény-szerítette, hogy „ajándékot” adjon a hu -noknak a császárnő által a pokolbakívánt „segítségükért”. Aëtius hun csa-patokkal egész Galliát megtisztította arómai hatalom ellen lázadó germánok-tól: délen a vizigótoktól (425: Arles),északon a frankoktól (428: Cambrai).

Galla Placidia 429-ben fővezérré (ma -gister utriusque militiae) nevezte ki agyűlölt Aëtiust, valójában azonban amegbuktatására tört, ám asszonyi intri-kája megint visszájára fordult. A gene-ralissimus csapatokat vezényelt Raetiá-ba és Noricumba, s megszilárdította arajnai és felső-dunai határvédelmet. Kér-dés, miért nem szervezte ekkor újjá Pan-nonia Prima provincia védelmét is:azért, mert már nem volt mit helyreál-lítani, vagy azért, mert újból megbuk-

tatták? 432-ben ugyanis Galla Placidiavégleg le akart számolni hadvezérével,és megfosztotta a főparancsnokságtól.Aëtius megint Rugához menekült: ahunok szétverték az utolsó megmaradtitáliai elit csapatokat, mire az augustavolt férjének népéhez, a birodalom főellenségeihez, a Tolosa (Toulouse) ésArelate (Arles) mellett letelepült vizigó-tokhoz fordult. Mindhiába: a győzteshunok diadalmenetben egészen Rómá-ig kísérték Aëtiust.

Az augusta kénytelen volt meghátrál-ni, a császári ház nevét (Flavius) és pat-riciusi rangot ajándékozott Aëtiusnak, smegint kinevezte főparancsnoknak. Ahadvezér ekkor hálából a hunoknakengedte át Valeria és Pannonia Primatartományokat, azaz a mai Nyugat-Du -nántúlt. A hun–római katonai szövetséga legsúlyosabb csapást a burgundokramérte 436-ban: Gundahar burgundkirályt egész nemzetségével együtt le -mészárolták a Rajnánál. Ez az eposzi tra-gédia alkotja a Niebelung-ének magvát.Aëtius 443-ban az Alpokba, a mai Genfés Grenoble között fekvő Sapaudia (Sa -vo ya) vidékére telepítette át a burgun-dokat.

Időközben a nyugatrómai kormány-nyal már-már „idilli” kapcsolatot kiala-kító hun birodalom maga is változáson

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 61

ment át. A hun főerőket nyugatra cso-portosították át, és a kán is nyugatabb-ra költözött: az új nagykirályi székhelyet(ordu) 425 táján a Tisza középső folyásá-nál, a Körös és a Maros között alakítot-ták ki. Ruga 434-ben ismét Konstanti-nápolyra tört, ekkor érte a halál. Utódabátyja, Mundzsuk nagykirály fia, Bléda(434–444) lett, aki 435-ben a margusibékében 700 aranyfontra emelte abizánciak által fizetendő adót. Blédaépíttette ki a Tisza menti királyi ordut;öccse, Attila szállása a mai Bukarest–Plo-ieşti vidékén volt. Mundzsuk fiai előd-jük politikáját folytatták: fenyegették ésfosztogatták a Keletrómai Birodalmat,elfoglalták Pannonia Secundát (441),miközben kitűnő viszonyt tartottakfenn Ravennával, melyet Galla Placidiaés Aëtius tragikus ellentéte a katasztró-fa szélére sodort.

Nehéz eldönteni, hogy az augusta„női szeszélyei” vagy Aëtius hunpolitiká-ja sodorta-e vesztébe a végóráit élő Nyu -gatrómai Birodalmat. Aëtius, „az utolsórómai hadvezér” teljességgel a hunokkreatúrája volt, és a Gallia, Germánia,valamint Itália területén hun fegyverba-rátságban kivívott győzelmek egyedül ahunok malmára hajtották a vizet, akik

e hadjáratok során szó szerint „felmér-hették a terepet” későbbi hódításaik cél-jából. Galla, amennyiben átlátta a ve -szélyt, jogosan fordult Aëtius ellen; ámő is csak a barbároktól – a vizigótoktólés a vandáloktól – kérhetett segítségetsaját fővezére ellen. E politika következ-tében veszett el 439-re Észak-Afrika,melyet a 430-as vandál támadás utánmég vissza lehetett volna foglalni (SzentÁgoston a vandálok ostromolta Hippó-ban halt meg). Elképzelhető, hogy Aëti-us Gallia pacifikálása után keletrómaisegítséggel akarta harapófogóba zárni ahunokat: 452-ben végül is ez történt.Aëtius – az olasz romantika „Eziója”, akitVerdi 1846-ban írt, Attila című operájá-ban a római ügy bajnokának ábrázolt agermán megszállókkal szemben – talánsejtette, hogy a hunok nyugati terjesz-kedése egyben bukásukat is jelenti, merta meghódított germán királyságok beol-vasztásának eredményeképp a hun hata-lom egyfajta germán „megabirodalom-má” vált.

440–443 között Bléda sikeres hadjá-ratot folytatott Bizánc ellen, amelynekeredményeképp az évi adót 2100 fontaranyra emelték fel, és a háború hároméve alatt elmaradt tributum fejében egy

összegben 3000 kilogramm aranyatsöpörtek be. A hun birodalom ekkor állthatalma tetőpontján: az elkövetkező tízévben sem területét, sem a Bizánctólbehajtott adókat nem tudta növelni. Atti-la ezt a pillanatot választotta ki bátyja,Bléda meggyilkolására és az egyedura-lom megkaparintására. A gyilkosságotsaját kezűleg hajtotta végre bizalmasembereire, a szkír Edikára és a gepidaArdarikra, a hun központi hatalombólad dig kirekesztett germán vazallusokratámaszkodva.

Attila (445–453), „a Nyugat elárvítója”(Europae orbator) azért maradt meg olyfélelmetesnek a nyugati népek emléke-zetében, mert szakítva a korábbi szövet-ségesi politikával, a hun nagykirályokközött ő fordult elsőként a NyugatrómaiBirodalom ellen. Attila rövid, mindösszenyolc évig tartó uralma azonban a hunuralom végét jelentette Európában. A ret -tegett hadurat babonái, a le győz hetetlentávolságok és mindenekelőtt a hadra fog-ható hun népelem megfogyatkozásabuktatták meg. Attila hatalomra kerülé-se után azonnal szövetségesi rangraemelte a germán királyságokat, kormá-nyában viszont művelt görögöket és ró -maiakat alkalmazott: nagyvezíre a görög

62 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

Onegesius, titkára (notarius) egy saviairómai arisztokrata, Orestes lett. Attilaudvarában szigorú hierarchia és szassza-nida etikett uralkodott, melyről a görögkövet, Priszkosz rétor tudósít.

Bár a véres puccs után két évig nemlehetett Attila felől hallani, Aëtiusnaknem voltak illúziói: Cassiodorus szená-tort (a gótbarát miniszter és író nagyap-ját) küldte Attilához, akit a hun királyarról biztosított, hogy fennmarad a béke.Aëtius azonban támadástól tartott, ezértnem küldött felmentő sereget a szászokáltal megtámadott kelta britek 446-banírt híres segélykérő levelére.

447-ben szörnyű földrengés ráztameg Konstantinápolyt. A babonás hunkirály – hű germánjai még „Isten kard-ját” is megtalálták számára! – ebben égijelet látott, és Bizáncra támadt. MígOrestes és Edika 449-ben Konstantiná-polyban a hadisarc emeléséről tárgyalt,a bizánciak megvesztegették Edikát,hogy ölje meg Attilát. 448-ban a galliailázadók (bagaudák) vezetője, Eudoxiuscsatlakozott a hunokhoz, felbiztattaAttilát Gallia megtámadására, sőt atámadási irányt is kidolgozta. A gót tör-ténetírók szerint Geiserich vandál királybuzdította Attilát Gallia elfoglalására.

Ez idő tájt történt az is, hogy GallaPlacidia lánya, III. Valentinianus császárnővére, a családja által eredetileg örökszüzességre ítélt, ám módfelett szerel-mes természetű Honoria kicsempésztegyűrűjét a hun királynak, kérve, hogylegyen a lovagja. Attila Honoria kezévelhozományul rögtön egész Galliát köve-telte. Az etnikai ellentétektől megosz-tott és a római hatalom ellen kétszázéve lázadó Galliában mindenesetre töb-bekben felmerülhetett a gondolat, hogya hunokat hívják „segítségül” ellenfele-ik legyőzésére. A kegyetlen római adóp-rés alatt nyögő galliai lakosságban sokanvoltak, akik nem nézték jó szemmel agallo-római szenátori arisztokrácia és azugyanebből az osztályból származó ka -tolikus püspökök óriási hatalmát.

A 451-ben megindított gall hadjárat-ba Attila óriási, de meglepően lomha se -reget vezetett, mert a hun íjász elit csa-patok Örményországban harcoltak aperzsák ellen. A szokásos íjász- és lovas-taktika alkalmazásáról tehát szó semlehetett. A hunok útjáról legendák kelet-keztek, melyek közül Szent Orsolya ésa tizenegyezer szűz mártírhalála vált alegnépszerűbbé a középkorban: eszerinta Rómából visszatérő jámbor szüzeket

a hunok nyilazták le Köln városában.Attila egy hónapig ostromolta Mettist(Metz), majd felégette a várost. Duro-cortorum (Reims) felprédálása után márPárizs előtt állt, ahol Genovéva buzdí-totta imára a lakosságot. A párizsiakmeg akarták kövezni „a hamis próféta-nőt”, akit a hunok szövetségesének vél-tek. Genovéva imába merült, s a városar ra ébredt, hogy a hunok elvonultak.

„Isten ostora” mintha megkülönböz-tetett tisztelettel viseltetett volna akeresztények iránt: hadseregének vonu-lását azok a csodák kísérik, melyeket apüspökök eszközöltek ki városuk szá-mára: a tricassisi (Troyes) püspök, Lupushelyismeretével segítette Attilát, s en -nek fejében városát elkerülték a hunok;az ostromlott Aureliani (Orléans) püs-pöke, Ányos audienciát kért a hun ki -rálytól, majd megnyittatta a vá ros ka -pukat, és ezzel sértetlenül megmentet-te a lakosságot, amelyet imájából Aëti-us felmentő seregének robaja serkentettfel. Attila gepidákból, osztrogótokból,alemannokból, herulokból, szkírekből,burgundokból és frankokból álló ha -daival Aëtius „római” (alán, burgund,frank, szarmata) és I. Theodorik vizigótserege vette fel a harcot a catalaunumi

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 63

síkon. A vizigótokat Sidonius Apollina-ris apósa, Avitus auvergne-i szenátornyerte meg, hogy a rómaiak oldalán har-coljanak Attila ellen. Néhány évvel ké -sőbb e diplomáciai bravúrja miatt vá -lasztották Avitust császárrá. Az össze -csapás előtt Attila azt a jóslatot kapta,hogy elvesztheti a csatát, ezért – bár acatalaunumi ütközetet Aëtius sem nyer-te meg – jobbnak látta Lupus püspökkalauzolásával visszavonulni.

452-ben Attila Itáliára támadt: há -rom havi ostrom után elfoglalta a beve-hetetlen Aquileiát, melynek lakosai ré -mü letükben a tenger lagúnái közé me -nekültek és ott alapítottak új várost Ve -lence néven. A hunok már Róma feléközeledtek, amikor az Aëtius tanácsáraide menekült III. Valentinianus nyugat-római császár jellegzetesen „bizánci”cselhez folyamodott: Avienus consult,Trigetius praefectust (aki Afrikában egy-szer már bizonyította rátermettségétazzal, hogy szerencsésen nyélbe ütöttegy tárgyalást Geiserich vandál királlyal)és I. Leó pápát küldte békekövetségbe arangkórságban szenvedő Attilához, aki– akár látta a kardját forgató SzentPétert a pápa fölött, akár nem – Mantu-ánál leült tárgyalni: évi adót vetett ki a

Nyugatrómai Birodalomra, és Markia-nosztól is megkövetelte az elmaradt adókifizetését.

Attila ezzel a dicsőséges békediktá-tummal vonult vissza az Alpokon ke -resz tül Pannoniába, melyet Markianoszcsászár, átkelve a Dunán, éppen hátbatámadott. 452 végén az ázsiai hun biro-dalmat szedte ráncba, a Volgáig, sőt ta -lán Bactrianáig (Afganisztán) száguldva.453-ban bosszúhadjáratra készült Bizáncellen, amikor nászágyán álmában érte ahalál. „Markianosz császárnak ugyan-azon az éjszakán angyal jelent meg, ésAttila összetört íját mutatta neki. A fegy-vert, amit az a nép oly nagyra tartott.”A császár a hun birodalom legyőzője-ként ünnepeltette magát, és diadalosz-lopot állíttatott Konstantinápolyban.

Attila utóda legidősebb fia, Ellák lett,ám öccsei, Ernák és Dengizik fellázad-tak: nemcsak a hatalmat, hanem az alá-vetett népeket is el akarták osztani egy-más között, mint a ménest és a gulyát.Elláknak sikerült legyőznie testvéreit, dea fellázadt germán királyságokat márnem: az Attila legjobb barátja, Ardarikvezette gepida–szarmata koalícióvalszemben a Nedao folyónál 455-ben ví -vott csatában alulmaradt. Húsz évvel

később Attila másik barátja, a szkírEdika fia, Odoaker szinte egyetlen kard -csapás nélkül érte el azt, amit Attilavéres csatákban nem tudott kivívni: 476-ban letette trónjáról az utolsó római csá-szárt, akinek apját, Orestest Attila ud va -rából szintén jól ismerte.

A hun birodalom, miután hetven évigfortélyos félelmet keltve irányította aRómai Birodalom mindkét felének bel-és külpolitikáját, elenyészett, mint aköd. A bizánci seregben tovább szolgá-ló hun íjászok kivételével – Attila uno-kája, Mund Justinianus császár hadvezé-reként 560-ban esett el egy hun nyílvesz-szőtől – a nomád hunoknak, ellentétbena germán népekkel, nyomuk semmaradt Európában: Attila emléke csakmint rossz álom élt tovább a germánlegendákban. A Római Birodalom azon-ban, melynek politikáját Attila minisz-terei és hadvezérei irányították, egészen493-ig „poszthun” befolyás alatt állt.

RÓMA ÖRÖKSÉGE

A 19–20. század „germán” szempontútörténetírásával ellentétben a mai tudo-mányos kutatás a kontinuitást hangsú-

64 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

lyozza, vagyis azt, hogy a nagy népván-dorlás nem tüntette el nyomtalanul aRomanitas örökségét. A barbárok nemRóma megdöntésére, hanem a RómaiBirodalomba való betelepedésre, király-ságaik kialakítására, végső soron talánhatalomátvételre törekedtek. Annakellenére, hogy a rómaiaktól mindenben– társadalmi szervezet, államiság, nyelv,vallás és hagyományok tekintetében –különböztek, átvették a római civilizá -ció t, a katolikus egyházzal, e kultúra főletéteményesével együtt megőrizték éstovábbfejlesztették alkotásait, s egyhatározottan „szubrómai” műveltségetalakítottak ki, melyet egészen a 11. szá-zadig „román kornak” vagy romaniká-nak nevezünk.

A germán népek beilleszkedésétmindenekelőtt csekély lélekszámuktette lehetővé: a római lakosságon belül5%-os kisebbséget alkottak, így – ellen-tétben az arab hódítókkal – gyorsan be -olvadtak az őslakosságba. Figyelemreméltó, hogy a zárt tömbökben letelepe-dett germánok szállásterülete nem vál-tozott: Franciaország, Belgium és Svájcterületén a helységnevek 1500 éven átváltozatlanul fenntartották az eredeti-leg megtelepült népek (alemann, frank,

burgund) nevét és nyelvét, s hűen meg-őrizték a germán/latin nyelvváltás hatá -rát is!

A beolvadást a római társadalomátalakulása is siettette: a 4. századbanaz ókor nagy múltú, büszke városi tár-sadalma ruszticizálódott, központjaimár nem a városok, hanem a vidékinemesi udvarházak lettek. Az arisztok-raták el hagyták a városokat, amelyek akatolikus püspökök székhelyeivé váltak.Békeidőben a közjegyzőkkel (notarius)együtt a püspökök vitték tovább az írás-beli ügyintézést, a barbár támadásokidején ők szervezték meg a város védel-mét. A római arisztokrácia és a hódítókvezetőrétege a katolikus egyház közve-títésével közeledett egymáshoz, és foko-zatosan egybeolvadt.

A legnagyobb átalakulás az állam-szervezetben ment végbe: a császársá-got mindenütt erős katonai hatalmonalapuló királyságok váltották fel. A bar-bár királyságok azonban megtartottáka római jogot: a királyok latin nyelvűtörvénykönyveket adtak ki (Alarik Bre-viáriuma; Eurik vizigót törvénykönyve,475; Gombetta burgund király törvé-nyei 500–515 körül; a száli frankok tör-vényei, 511; Ethelbert angol király tör-

vényei, 580; a vizigót Receswitha rómaitörvénykönyve, 654), amelyek éppen alex Ro mana szellemében szögezik le,hogy minden népet a saját törvényeiszerint kell megítélni. A vizigót és bur-gund törvények szinte teljesen „római-ak”, míg a korai frank és angolszász jogtöbbet őrzött meg a germán hagyomá-nyokból.

A római államiság kereteinek meg-szűnése furcsa módon egyáltalán nemjelentette a római adószedés, bírásko-dás, városi vezetés végét. Ezek az intéz-mények századokkal a barbár hódításután is háborítatlanul fennmaradtak,csakúgy, mint a birodalom gazdaságiszerkezete, pénz- és áruforgalma. A 430-as években a római adószedők pénzes-zsákjukkal a hátukon sértetlenül közle-kedtek egyes-egyedül Galliában: véletleneset volt, ha kirabolták őket, ám Germa-nus auxerre-i püspök életrajza szerint aszent püspök még az eltulajdonítottadót is vissza tudta szolgáltatni a kama-ra tisztviselőjének. Egyiptomi papirusztés arab fűszereket a 6. század végéigszállítottak rendszeresen Marseille-be, sezekért a Nagy Konstantin által beveze-tett aranysolidusszal fizettek. Az ezüst-pénzforgalom növekedése nem az áru-

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 65

csere hanyatlását, hanem épp ellenke-zőleg, a megélénkülését bizonyítja: ta -lán kevesebb nagy értékű luxuscikketimportáltak (noha a luxuskereskedelemkorántsem szűnt meg!), ám a minden-napokban nem árucseréhez folyamod-tak, hanem a kisebb értékű ezüstpénzthasználták. Henri Pirenne belga törté-nész szerint a Mediterráneum gazdasá-gi egységét csak a 8. század végén bon-totta meg az arab hódítás, amely hirte-len elzárta a Konstantinápoly felé veze-tő kereskedelmi utakat.

A germánok beolvadásának legéke-sebb bizonyítéka a 6. században bekö-vetkezett nyelvváltás: a latin nyelv átvé-tele a gótoknál, a burgundoknál és afrankoknál. A klasszika-filológusok a he -lyes latinság mélypontját látták ebben a„legsötétebbnek” tartott században, hol -ott valójában a latin ekkor aratott végle-ges győzelmet a kelta és a germán nyel-vek felett Galliában, az Ibériai-félszige-ten és az osztrogót Itáliában. A nyelvvelegyütt a római kultúra is meghódítottaa germán királyságokat. Alapvető téve-dés, hogy a 6. század a „barbár” latinkora: a római elitkultúra a barbár király-ságokban töretlenül fennmaradt.

A KÉT KULTÚRAÖSSZEOLVADÁSA

A két kultúra összeolvadását „germán-ró mai” vagy „barbár-római” (Romano-barbaricum) civilizációnak nevezzük.Meroving miniszterek és költők, mintGogo referendarius és Venantius Fortu-natus, fennkölt latinsággal érintkeztekegymással, és így írták az okleveleket.Az építészetben egészen a 7. századigtetten érhető ez a kifinomult, a múltatutánzó formanyelv: a Párizs melletti Jouarre Szent Pál-kriptájának belső falaa legszebb római téglarakásos díszíté-sekből sorakoztat fel mutatóba néhá-nyat, így bizonyítva, hogy a messzi észa-kon még 680 után is akadtak olyan mes-terek, akik a császári thermákba illőfalakat tudtak húzni. Ugyanitt Agilbertpüs pök síremléke az 5. századi koptművészetet idézi.

A 19. századi nyelvészek azért téved-tek, mert véleményüket a legnépsze-rűbb szerzők, például Tours-i Szent Ger-gely művei alapján alakították ki, anél-kül hogy észrevették volna: a keresztényprédikátorok tudatosan nem az arisz-tokraták körében dívó précieux latinnyelvet használták, hanem annak egyegyszerűbb változatát (sermo humilis,sermo rusticus), de nem azért, minthaők vagy közönségük már nem ismertékvolna a fennkölt nyelvet, hanem azért,mert a beszélt köznyelvet akarták bee-melni az irodalomba. Arles-i Caesarius

és Tours-i Gergely pontosan azt tette,mint ma Eszterházy Péter és Parti NagyLajos: merész nyelvi forradalmukkal amindennapi fordulatokat akarták tük-rözni.

A latin térhódításának oka nem any -nyira a germán jövevényeknek a na -gyobb számú római lakosságba való„beleolvadása” volt, hiszen mint láttuk,a barbárok többnyire zárt csoportokbantelepedtek meg, hanem a katolikus ke -reszténységre történt áttérés. A katoli-záció új vallási világot tárt fel, melyneklenyűgöző hitigazságait a katolikus egy-ház közvetítette és izgalmas, latin nyel-ven írt könyvekben tette hozzáférhető-vé. Szemben az ariánus korszak szikár-ságával, amikor az egyetlen jelentős val-lási és egyben irodalmi termék Ulfilagót bibliafordítása volt, a katolizálás hir-telen utat nyitott a germánok számárais abba az egyetemes „makroközösség-be”, mely latin nyelven kommunikált.Ceasarius, Tours-i Gergely, Sevillai Izidorírásait a keresztény világ legtávolabbihelyein is keresték és féltett kincskéntőrizték, olyannyira, hogy a 7. századra aromani zálatlan Írország dicsekedhetett– kizárólag a katolikus val lásban fel -merülő fontos kérdések megvitatásánakköszönhetően – a legjobb latin gramma-tikai iskolákkal.

Nemcsak a barbárok, hanem a mű -veltség fogalma is megváltozott: a civi-lizált ember már nemcsak Homérosztvagy Vergiliust memorizálta, hanem aSzentírás szövegét is magyarázta. A ku -tatás fő kérdése immár nem az, hogymikortól nem olvassák Vergiliust, ha -nem azt, hogy mikor válik a műveltségés az oktatás teljesen Szentírás-alapú-vá. A 6. vagy a 7. századot a „legsöté-tebb kö zépkornak” volt szokás tekinte-ni, a latin nyelvtudás mélypontjának, aklasszikus kultúra kihalásának és a kizá-rólagos vallási műveltség kezdetének,melyet leginkább a Boethius és NagySzent Gergely szellemi világa köztikülönbség fémjelzett. Mára viszont akutatók a 6. és a 7. századot tartják alegizgalmasabb átmenetek, az átalaku-lások korának, amikor a latin nem le -süllyedt, hanem az egész Római Biroda-lom területén, sőt azon túl is elterjedt,sokkal szélesebb területeken, mint az -előtt bármikor. A klasszikus örökségnem merült feledésbe, hanem új tech -no lógiák (kódex, ötvösség) és új műfa-jok (epitomé, breviárium, szentenciák)ré vén sokkal közérthetőbbé és ennél-fogva közkeletűbbé vált, mint valaha.Sevillai Izidor megalkotta a késő antik„Wikipédiát”, az új módszert az antikhagyomány azonnali felidézésére ésgyors felhasználására – ezzel egyúttalledöntve az antik gondolkodás épüle-tét, mert a világ intellektuális megérté-

sét a grammatikus töredezett világké-pével helyettesítette. Izidor egy új kez-det alapjait fektette le, és már önmagá-ban ez is mutatja, mekkora űr tátongottmúlt és jövő között a barbár Nyugaton.

A MŰVELŐDÉSLERONGYOLÓDÁSA

Ha volt az európai történelemben vál-ságkorszak, az 500-as évek az volt. Nemannyira az időszakos anyagi és szellemiválságok, hanem ezek állandósuló követ-kezményei voltak rombolók. A háborúés a pestis alapvető demográfiai, gazda-sági és szociális változásokat okozott azitáliai társadalomban. Az arisztokráciakülföldre menekült, a polgári kormány-zat hagyományos formái összeomlottak,a társadalom atomizálódott, apró közös-ségekre bomlott, melyek irányításátkatonai és egyházi vezetők vették át.Azok a rétegek, amelyek korábban biz-tosították a művelődés és a tudományfennmaradását és továbbadását, széthul-lottak vagy egyszerűen kihaltak.

Cassiodorus szenátor hosszú és sike-res politikai pályafutás után, 93 éveskorában nyelvtankönyvet ír szerzeteseiszámára, akiknek már a latin nyelv he -lyes használata is gondot okozott: „Meg-tanítottalak titeket többek között ahelyesírás és központozás fontosságára,melyről mindenki elismeri, milyen érté-kes dolog. Összeállítottam nektek egy ol -vasókönyvet is, mely segít megérteni aSzentírást. Arra törekedtem, hogy elvá-lasszalak benneteket a tanulatlanoktömegétől – bárcsak az isteni hatalomugyanígy megengedné, hogy ne kerül-jünk a gonoszokkal együtt a kárhozattüzére.”

Az üdvözülés vágya csodálatos mó -don a világi műveltséget is fenntartotta.Az újabb kutatások kiemelik, hogy Cas-siodorus munkássága jelentős ösztön-zést adott mind a vallásos, mind a vi lágitudományok műveléséhez, és szerzete-sei ezt a művelődési ideált közvetítet-ték a kolostor falain kívülre egészenNagy Szent Gergely koráig. Cassiodorusjóval kevésbé nézte le a világi irodalmat,mint Szent Ágoston, de felfogásában avilági tudományosság alárendelt szere-pet játszik a Szentírás ta -nulmányozásához képest, és csupánennek keretei között kap helyet. De egé-szen más do log volt a világi tudomá-nyokról elmélkedni a 400-as években,mint 580-ban. Ágostont nem érdekeltea keresztény kultúra intézményesítése:Cassiodorusszal ellentétben ő nem isko-lát akart alapítani, csupán órarendetjavasolt. Ő még természetesnek vette,hogy mindig lesznek iskolák, ahol a ke -resztények elsajátíthatják azokat az

66 RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN

alapismereteket, melyek segítségévelazután tovább munkálkodhatnak a ke -resztény kultúra gazdagításán. Ágostonvirágzó városi kultúrában élt, ahol élénkszellemi eszmecsere zajlott, és a szabadművészetek (a „világi tudományok”)még jórészt a pogány elit ma gán tu laj -donát képezték.

Egészen más dolog volt kijelenteni –mint Ágoston tette A keresztény tanítás-ról (De doctrina christiana) szóló művé-ben –, hogy a keresztényeknek is jogukvan a világi műveltséghez, és megintmás volt biztatni a keresztény elit tag-jait, hogy beszűkült szellemi horizont-jukat, amennyire a körülmények és Viva-rium könyvtára megengedik, kitágítsák.Nagy Szent Gergely és Sevillai Izidorintellektuális környezete már jóval egy-szerűbb volt, mint Cassiodorusé vagypláne Ágostoné. A legelemibb szinten isfeltűnik, hogy Ágoston és nemzedékelankadatlan, élénk vitában állt kortársa-ival, akik közül sokan nem azt a hitetvagy világnézetet vallották, mint ők.Gergely viszont már el sem tudta kép-zelni, hogy az ember szomszédságábanpogányok lakjanak, akikkel izgalmasszel lemi párbeszédet lehet folytatni. Aző korában a pogányokat primitív „ősem-bereknek” tekintették. A pápa az általaismert világ határain kívül élő pogá-nyokra is ezt a sémát húzta. A távolimúlt pogánysága Gergely Dialógusaibannépmesei ködben dereng fel. Pogányok-ról semmiféle intellektuális vitában nemtörténik említés, és kizárt dolognak tart-ják, hogy egy szemernyivel is hozzájá-rultak a kultúra gazdagításához. Gergelymunkáiban nyoma sincs a klasszikusgondolkodásnak és irodalomnak: amitebből ismert, azt kizárólag az egyház -atyák műveiből ismerte.

A hatodik század közepe és végeközött a művelődés lerongyolódott, azoktatás elszegényedett: a világi, pogánykultúra, mely az 530-as évek műveltnagyközönsége számára még teljesentermészetesnek számított, hetven évvelkésőbb emlékké homályosult. Az élénkintellektuális vitára lehetőséget adó kö -rülmények elenyésztek. Korábban azigazi vízválasztó a keresztény közösségés a makacsul hitetlen pogány világközött húzódott. Gergely a saját korá-ban, amikor már mindenki keresztényvolt, a különbséget az erkölcsi tökéletes-ség magasabb vagy alacsonyabb fo kánlévő keresztények között látta. A vallá-silag és szellemileg egyaránt sokkal egy-síkúbb 600-as években a keresztény ésbiblikus alapon értelmezett világ körvo-nalai mindinkább megszilárdultak, isme-rősebbekké váltak. A korábbi ke reszténynemzedékek kérdéseit megválaszolták,új kérdések foglalkoztatták az ember-eket. A Biblia más szerepet kezdett

betölteni a keresztény gyülekezetek élet-ében. A keresztények annak meg felelő-en olvasták a Szentírást, ahogyan vilá-gukat értelmezték.

A késő antik kultúrában bekövetke-zett törés sajátosan a latin Nyugatra jel-lemző: ezért is annyira izgalmas ez akérdéskör. A görög–latin, vagyis bizán-ci, itáliai és germán kapcsolatokat vizs-gálva feltűnő, hogy a pogány helleniz-mus bizánci továbbélésének nem voltlatin megfelelője. Róma utódállamaibana keresztény írástudók a klasszikus kul-túra maradványait hitigazságokon ala-puló tudásszervezéssel helyettesítettékBenedektől Bedáig.

A latin Nyugat oktatási palettájaazonban színesebb és modernebb volt,mint Bizáncé. Több kulturális és oktatá-si központtal rendelkezett, és ezek aközpontok önszerveződésen alapultak,nem (csak) az államtól vagy a császárkegyétől függtek. A Keletrómai Biroda-lomban egyedül Athénban és Konstanti-nápolyban működtek iskolák (az athéniakadémiát ráadásul 529-ben Justinianuscsászár bezáratta), a barbár Nyugaton aklasszikus örökségtől nem vagy aligérintett vidékeken – Írországban ésNorthumbriában – is nagyszerű iskolákszerveződtek. A 6–8. század között azegyház alkotó szerepet játszott Nyugat-Európa új társadalmaiban. Tanítókéntlépett fel, a római örökségből is táplálko-zó saját régi hagyományait érvényesít-ve a germán királyságokban.

Minden társadalom az oktatás révénadja át kulturális örökségét: a késő antikegyház számára a barbár Nyugat ger-mán államaiban az iszlám hódítás előttezt az örökséget a latin klasszikusok ésa Biblia alkották. A rétor iskolájától akolostori iskoláig, Cassiodorustól a Tisz-teletreméltó Bedáig a klasszikusok és akereszténység kettős, alapvetően ellen-tétes, mégis mindig sikeresen összebé-kített ismeretanyaga formálta kreatívfeszültségben Európa műveltségét.

A ROMANOBARBARICUMALKONYA

A Nagy Theodorik nevével fémjelzett„osztrogót reneszánsznak” a Iustinia-nus bizánci császár vezette reconquis-ta vetett véget. Iustinianus hadvezére,Belisarius 554-re véres harcok árán „fog-lalta vissza” Itáliát, megtartani azonbannem tudta, és a kegyetlenül elpusztítottvidék 568-ban könnyű prédaként hevertegy újabb germán nép, a Baltikumbólérkező langobardok előtt. A langobar-dokat megint csak egy kö zép-ázsiai nép-mozgás dobta Itáliába: a törökök nyo-mására az ujgurok 558 táján nyomultaka Kárpát-medencébe, ahonnan kiszorí-

tották a gepidákat és langobardokat, smegalapították az avar birodalmat.

Az Albuin király vezette ariánus lan-gobardok 576-ra elfoglalták a Pó-vidé-ket, Spoletót és Beneventót, kiraboltákSzent Benedek monte-cassinói szenté-lyét Nápoly mellett, és elvágták a RómátRavennával összekötő utat. Benedekereklyéit frank szerzetesek mentettékmeg úgy, hogy egyszerűen ellopták aszent holttestét, és a Loire menti Fleurymonostorában helyezték el. A bizánciakkatonai parancsnokságok (ducatus) alárendelték a hatalmukban maradt vidé-ket, és Ravennába exarchát ültettek.Ravenna maradt a Romanitas védőbás-tyája Itáliában (környékét Romagnánaknevezik azóta is). Az itáliai lakosságotés a római pápát azonban határozottannyomasztotta a bizánci gondoskodás:fokozatosan egyfajta „itáliai öntudat”alakult ki a gyűlölt görögökkel szem-ben, olyannyira, hogy Nagy Szent Ger-gely pápa már „a lombardok püspöké-nek” ti tulálta magát, és kísérleteket tettmegtérítésükre. Agilulf királyt három-szor sikerült lebeszélnie Róma kifosz-tásáról, s 604-ben katolikus keresztség-ben ré szesítette Adaloald trónörököst.A langobardok 643-ban elfoglaltákGenovát, és Rothari király ebben az év -ben kiadta az angolszász törvényekreemlékeztető lombard szokásjoggyűjte-ményt. 661-ben a király katolizált, alombard történetíró, Paulus Diaconuspedig az egekig dicsérte a paviai királyiudvar kultúráját.

751-ben a lombardok bevették Ra -ven nát: ezután már csak Róma maradthátra. A pápa jól tudta, választania kell:provinciális lombard püspök lesz, vagyaz egyetemes egyház feje marad? Ami-kor Aistulf megindult Róma felé, II. Ist-ván pápa először a bizánciak segítségétkérte, ám hiába: a két egyház kapcsola-tát a Konstantinápolyban dúló képrom-bolás még feszültebbé tette. Hogy meg-védje Róma egyetemes szellemi hatal-mát, a Szentatya az „egyház legidősebbleányához”, a frankokhoz fordult: télvízidején átkelt az Alpokon, Kis Pipint ró -mai patríciussá nevezte ki, aki 754–56-ban két hadjáratban visszafoglalta azexarchátus és a Pentapolis elvesztettterületeit, de nem adta vissza a bizánci-aknak, hanem nemes gesztussal „SzentPéternek ajándékozta” őket. II. Istvánpápa politikai éleslátása létrehozta apápai államot, mely 1870-ig fennállt.A pápaság és a frankok szövetsége azon-ban már új korszak beköszöntét jelzi.Róma öröksége politikailag új értelmetnyert, ettől kezdve ezer éven át a RómaiBirodalom feltámasztása (renovatioImperii Romanorum) a cél.

RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN 67