LJUBEN DILOV

A szkafander súlyaT U D O M Á N Y O S - F A N T A S Z T I K U S R E G É N Y

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

FORDÍTOTTA OLÁH JÓZSEF

FEDÉL: BÁNYAI ISTVÁN

KOZMOSZ KÖNYVEKBUDAPEST, 1974

2

TARTALOM

A KILENCUJJÚ KÉZ .......................................................... 4

EGYEDÜL ............................................................................ 21

ISMÉT EMBERRÉ VÁLUNK ........................................... 34

LEVETJÜK A KESZTYŰT ............................................... 50

EMBEREKNEK NEVEZTÜK EL ŐKET ........................ 64

A FLÖRT ELMÉLETE ÉS GYAKORLATA .................. 74

HALLGATÁS ...................................................................... 84

DAAL .................................................................................... 98

GALAKTIKA, SÖTÉT ANYÁCSKÁNK ....................... 116

A SZÍNLELÉS MŰVÉSZETE ......................................... 136

A SZKAFANDER SÚLYA ............................................... 152

AZ ÉN TESTVÉREM - AZ ÉN ELLENSÉGEM ........... 170

SÜNDISZNÓ A SZKAFANDERBEN ............................. 193

A NAGY ÉRTLEM ÉS MI ............................................... 208

A VERSENY BEFEJEZŐDIK, HOGY FOLYTATÓD-JÉK ...................................................................................... 230

3

A K I L E N C U J J Ú K É Z

A koordinátor óvatosan, de félelem nélkül fordította fe-lém a fejét. Valószínűleg csak arra ügyelt, hogy ne za-varja meg a műszerek munkáját. Arca nyugodt volt. Az a nyugodtság tükröződött rajta, amely az állandóan, egyenletesen és megnyugtatóan világító indikátorok fé-nyéhez hasonlított, amikor a normális állapotot érzékel-tetik. Jelt adtam, hogy hallgasson, mert a műszerek ép-pen az enzim-oszcilláció ábráját hasonlították össze a legutolsó vizsgálat adataival.- Mosolyogsz, doktor! - szólalt meg.- Miért ne? - válaszoltam, és széles mosolyra húz-tam ajkamat, mintha csak egy erősítőberendezés gomb-ját csavarnám el.- Egy hete nem láttam mosolyt magam körül.Arra gondoltam, hogy talán éppen ez zavarta meg sejtjei biokémikus ritmusát, bár az elektronikus diagnózist végző műszer nem ilyen következtetésre jutott. Kikap-csoltam a műszert, és a koordinátort hanyag tárgyilagos-sággal kérdeztem meg:- Mit álmodtál?- Mit álmodhat az ember, különféle butaságokat! - mormogta, miközben magára vette ingét. Türelmetlen-ségét nem annyira érdes és férfias hangja árulta el, mint inkább nagyszerű karizmainak plasztikus tánca. - Ha van valami közölnivalód, rajta! Nincs időm a hosszú vizsgálatokhoz.- A koordinátort mindig hosszabban kell vizsgál-ni. Tehát… tehát… mit is álmodtunk ezúttal?Ezen az űrhajón csak én élvezhettem azt a kivételes helyzetet, hogy zavartnak lássam az expedíció első aszt-ropilótáját és koordinátorát. Méghozzá minden reggel. Ugyanis minden reggel ezt a kérdést tettem fel neki, mint ahogy feltettem a legénység többi tagjának is.- Mondtam már: bolondságokat! Valami ember, bár nem volt egészen ember, valami lény, nagyon nagy

4

és nagyon erős jelent meg előttem, aki szkafandert, egy különleges szkafandert viselt, amilyet még nem láttam. Én aludtam, és a lábamat rángatta. Felébredtem, erre azt mondta: gyere, birkózzunk. Kissé megijedtem, legin-kább a szkafanderétől, aztán birkózni kezdtünk… Hát, birkóztunk és… - Az arca nyugalmát eláruló foszforos fény alig észlelhetően elsötétült, füle környékén ró-zsaszínűvé vált. - És aztán hirtelen ez a lény nőnek lát-szott…- És nem viselt szkafandert - vetettem közbe gú-nyosan.- És… később valami ismét megrántotta a lábam, oda-fordulok, ismét ugyanez a lény a szkafanderben, a nő el-tűnt, az a lény pedig ismét felszólított, hogy birkózzunk, én ismét felugrottam, a lény pedig felém nyújtotta a kar-ját, és azt láttam, hogy keze behatol a mellkasomba, szí-vembe akárcsak egy kés. Nem fájt, de megijedtem és felébredtem. - A koordinátor mély lélegzetet vett, és megkönnyebbülve közölte:- Ez volt. Amint látod, egészen normális álom a mi helyzetünkben.- Pontosan így van! - bólintottam rá. - Még egy kérdés: valóban aludtál, amikor láttad ezt a lényt? Az el-ső esetre gondolok.- Természetesen! Azaz, őszintén szólva, ebben nem vagyok egészen biztos.- És még pontosabban? Ne titkoljunk el semmit, különösen ebben a helyzetben! - ismételtem szavait.- Igazad van. A második rángatást követően, a nővel történt eset után felébredtem. Eleinte csak az volt az érzésem, hogy ébredezem, de nem vagyok teljesen ébren, mindezt álmodom, később azonban valóban fel-ébredtem, és második birkózásom az ismeretlen lénnyel igazi volt, azt akarom mondani, tudom, hogy nem igazi, hogy ez csak hallucináció lehet, vagy… mi is… eu… eu…- Eudetikus képzelgés.

5

- Így van, pontosan! Ennek tudatában voltam, éb-ren észleltem, és tudtam, hogy minden pillanatban meg-szabadulhatok a látomástól, ugyanakkor tudatosan igye-keztem szemügyre venni ezt a lényt és összemérni vele erőmet. A lény magától tűnt el, nem azért, mert feléb-redtem és megijedtem, hanem egyszerűen eltűnt abban a pillanatban, amikor keze behatolt a mellkasomba. Én sajnáltam, hogy eltűnt. Viszont ezt követően nem volt ébredés, szobám közepén álltam.- Hány óra volt?- Elfelejtettem megnézni, de valószínűleg hét óra és hét óra tizenöt között lehetett:Én a bal kezemet néztem, és azon tűnődtem, hány ujj le-hetne rajta, ha ugyanazon a távolságon az ujjak közötti szabad helyeken további ujjakat helyeznénk el. Alig-hanem nyolc vagy kilenc ujj lenne. Hét óra öt perckor (éppen felkeltem) egy kilencujjú kéz a mosdótükör mö-gül kinyúlva megragadta a nyakam. Ösztönösen megfi-gyelhettem az időt, mert csuklómon láthattam a krono-métert, miközben a halálos szorítással fenyegető kilenc ujjat igyekeztem lefejteni magamról. Két percig tartott élethalálharcom ezzel a kézzel, majd a kéz eltűnt. A tü-körben csak a rémülettől kidülledt szememet láthattam. Nyakamon a kilenc vörös folt gyorsan megkékült. Roni, az egészségügyi pszichorobot, amely határozatlanul fi-gyelte állapotomat, hátulról megragadott, valamennyi hangjelzője csörömpölni kezdett, és olyan elektrosokkot adott, hogy egy fél órán keresztül nem tudtam magam-hoz térni. „Roni - kérdeztem tőle -, valóban veszély fe-nyegetett, vagy csak megtréfáltál?" Nyugodtan kér-deztem, bár legszívesebben odasóztam volna fémkobak-jára, ez a sokk valósággal tönkretett, minden tagom re-megett. Roni gépies közönnyel válaszolt: „a hipnotikus hallucináció típusához tartozó pszichopatalogikus láto-más." Bíznom kellett benne, még sohasem csapott be, azon kívül egy hete nap, mint nap ellenőriztük a robotok műszaki állapotát. Ez azonban csak fokozta aggodal-mam: mi történik velem, hiszen fiatal és egészséges va-

6

gyok? Mi van sokszor ellenőrzött egészségemmel, repü-lői képességeimmel? Végül is csupán két hónappal ez-előtt szálltunk fel az űrállomásról: nagyon rövid idő ah-hoz, hogy asztroneurózis jelentkezzék, az űrfeszültség sem tart még régóta, az érzékek tompulására sem pa-naszkodhattunk különösebben. Ez a sok reményt keltő látogatásunk egy olyan bolygórendszerbe, amely hason-lít a Földéhez, még kevésbé idézhet elő szenzorikus éh-séget. Csak akkor nyugodtam meg, miután megvizsgál-tam a legénység első három tagját, de ekkor is csak ma-gamat nyugtathattam meg, ugyanis nem én voltam az egyetlen, akinek abban az időben hasonló látomásai vol-tak.Mindezt csak azért, nehogy még jobban felizgassam magam. Tömegpszichózis? Még csak ez hiányzott!- Doktor - szólalt meg a koordinátor. Közben felöltö-zött, és láthatóan nem volt kedve a további eszmecseré-hez. - Elég volt ezekből az orvosi mosolyokból! Így is éppen elegem van a talányokból. Ha van valami, ki vele!Igen, a bolygó talányai! Természetesen a pszichofizikai feszültség megmagyarázható, amikor már egy egész hete fennáll a lehetősége annak, hogy idegen civilizáció-val érintkezésbe lépjünk, no de honnan adódnak ezek a rémségek régi és edzett űrhajósaimnál? Annyira régiek és edzettek már, hogy a képzeletük is meggyengült? Ál-maik eddig normális űrhajósálmok voltak. Rémségekkel ritkán álmodtak, mivel állandóan a leghatalmasabb rém-ség - az űr és annak sötét pusztasága veszi őket körül.- Az idegsokk szimptómái - válaszoltam én olyan gyorsan, amennyire csak lehet.- Ne izgass engem nagy szavakkal! Természetes, hogy idegsokkot kapunk. Már egy hete keringünk a bolygó körül, úgy kerülgetjük, mint macska a forró ká-sát.- Nemcsak rólad beszélek. Az egész le-génységről! Erős izgalmak az idegemocionális szférá-ban, funkcionális változások az endokrin rendszerben.

7

- Rendben van, de nem természetes-e ez? Még nem szoktuk meg a rövidebb éj- nappal ciklusokat sem!Nyugalma olyan kihívóan hatott rám, hogy kirukkoltam azzal is, amit csak akkor szándékoztam elmondani, ha már megbizonyosodtam róla.- És hogyan magyaráznád meg például azt, hogy ugyanabban az időben, pontosan ugyanabban az időben az egész legénységet ugyanazok a látomások gyötrik?- Nem értelek, miféle látomások? És hogyhogy az egész legénységet?- Abban a pillanatban, amikor te azzal a lénnyel birkóztál, engem egy kilencujjú kéz torkon ragadott, két kéz pedig felhasította Zonen gyomrát, kitépte beleit, rá-csavarta a nyakára, és fel akarta akasztani, valamiféle szörnyeteg pedig rálépett Korel lábára, miközben ő a legjózanabban és a legprózaibb módon, a vécén ült. És így tovább, mindenkivel azonos időben: hat óra ötvenöt és hét óra tizenöt között.A koordinátor halkan füttyentett, de azonnal visszanyer-te közismert nyugalmát, amely mindig lecsillapítja be-szélgető társait is, kivéve persze, ha a partnere túl mér-ges, mint most én.- Ma jutottál erre a megfigyelésre?- Ma állapítottam meg az időt, de már harmadszor fordul elő. Csakhogy tegnap és azt megelőzően senki sem merté nekem megmondani az igazságot.- Hm, igen, tegnap én is becsaptalak. Az volt a meggyőződésem, hogy álmodtam. Különben milyen a legénység állapota?- Egyelőre rendben! - állapítottam meg, és olyan kegyetlen pofát vágtam, hogy végérvényesen felborít-sam nyugalmát. - De figyelmeztetnem kell, hogy a leg-kisebb rosszabbodás esetén megparancsolom az űrhajó visszatérését.Ez nem üres fecsegés volt, mert a koordinátor után én rendelkeztem a legnagyobb hatalommal, adott esetben még nála is nagyobb úr voltam. Képzeletemben már lát-tam is az első fokú egészségügyi készültséget. Nemegy-

8

szer gyakoroltam szakosodásom idején: Roni utasítást kap, átveszi a parancsnokságot a többi pszichorobot fe-lett, 50 másodperc alatt az egész legénység a biokam-rákban fekszik az elektromos álom állapotában, az auto-mata pilóta pedig már végzi is a manővert az űrállomás felé visszavezető úthoz.- Doktor, és te rendben vagy? - kérdezte tőlem a koordinátor. Szavaiban nem éreztem meg mindjárt a gúnyt.- Kérdezd meg Ronitól - válaszoltam nyers komoly-sággal a robotra mutatva, amely úgy állt ott mellettünk, mint a tárgyilagosság megtestesítője.A koordinátor vigyorgott. Lelket akart verni belém?- Hiszek neked, doktor. Ezért feltételezem, hogy nem követsz el semmi könnyelműséget, és nem fosztasz meg bennünket attól a dicsőségtől, hogy az elsők le-gyünk.Magamnak is nehezen vallottam be, de jobban örültem volna, hogy ha egyáltalán léteznek ezen a bolygón vala-miféle értelmes lények, akkor már fennállna velük az érintkezés, és mi nem az elsők lennénk. Milyen félelem volt ez bennem, nem tudom, talán közönséges fizikai fé-lelem, vagy visszariadtam a felelősségtől?- Tegyünk jelentést az űrállomásnak?- Ez nem megy, doktor. Azt fogják mondani: anyámasszony katonái, megijedtek az első nehézségek-től. Feltételezem, hogy még nincsenek magyarázataid erre a jelenségre. Spekulálj a dolgon, és tegyél jelentést az értekezleten.- Az értekezleten? - háborodott fel bennem az or-vosi titoktartás reflexe.- Miért ne? Az emberekkel érthetetlen dolog tör-ténik, ami számodra is talány, erről tudomást kell sze-rezniük, hogy készenlétben legyenek. Lehetséges, hogy nem tisztán egészségügyi problémáról van szó!Nem úgy beszélt hozzám, mint általában, hanem szelíd meggyőződéssel. Ügy hatott, fenyegetésem komolyan

9

aggasztja. Elégedett lehettem, mégis… igaza volt termé-szetesen. Teljesen igaza.- Az értekezletig - köszönt el végül „viszontlátás" helyett.Történetemet két okból kezdtem ezzel a jelenettel. Az első az, hogy tükrözi tevékenységem legjellemzőbb ré-szét, megmutatja, hogyan kezdi expedíciónk a napját, a másik ok, hogy ezzel kezdődött úgynevezett első érint-kezésünk egy idegen civilizációval. Van egy harmadik ok is. Eleinte el akartam titkolni, de később rájöttem, hogy minden titkolózás vagy féligazság ellentmond an-nak a terhes feladatnak, amelyet az űrhajóstanács ruhá-zott rám: az expedíció tudományos naplóit és jegyző-könyveit egészítsem ki élményeink történetével. Az ese-mény annyira jelentős volt, hogy az egyik részvevőnek feltétlenül le kellett írnia a későbbi nemzedékek számá-ra. Mivel a legénység között nem volt kellő adottsággal rendelkező személy, a megtisztelő feladatot rám sózták. Nem azért, mintha nálam az adottság meglett volna, ha-nem a… szabad időm miatt. Amikor senki sem beteges-kedik, az űrállomáson is olyan nézet uralkodik, hogy az orvos afféle naplopó, akire mindenfélét rá kell bízni, ne-hogy összevissza mászkálhasson, és bosszantó megfi-gyeléseket tehessen az emberek és környezetük egészsé-gi állapotáról. Aztán meg: valahogy és valahol el kellett kezdenem történetemet. Bizonyára már eddig is megfi-gyelték, milyen ügyetlen előadó vagyok, és ez megsza-badít a további lelkiismeret-furdalástól. így is él bennem olyan aggály, nem lesz-e az egész történet az olvasó számára is annyira nyomasztó, mint szerzője számára.Kilencen vagyunk ezen az első osztályú csillagközi fel-derítő űrhajón. A Földön időközben bizonyára tökélete-sebbeket is alkottak, ki tudja, mit hozott a fejlődés a csillagközi repülésnek ebben az ötven évében. De mi tá-vol vagyunk a Földtől, olyan időtér választ el bennün-ket, hogy szinte önálló civilizációvá váltunk. Én is kü-lönbözöm a többi űrhajóstól, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az űrállomáson születtem.

10

Kilenc ember. És miért éppen kilenc? Ez most különö-sen foglalkoztat. Elnézem őket. Egy hatalmas, kör alakú teremben ülnek, különböző távolságra egymástól, mind-egyik a maga komputere előtt, fegyelmezetten, feszülten dolgoznak, és ez az egész hirtelen egy kilencujjú kézre emlékeztet, amely arra készül, hogy ezt a szép és még névtelen bolygót torkon ragadja.A bolygó kedvesen és fénylőn mosolyog ránk a tőlem balra álló, kör alakú képernyőről. Messze vagyunk még tőle, és a képernyőn olyan, mint egy, a világűr ké-kesfekete bársonyára helyezett, kék és rózsaszínű pati-nával bevont ezüstmedalion. Annyira légiesnek, annyira törékenynek látszik a sarkok körül éterien kékes, az egyenlítő körül rózsaszínű légkörével, hogy kedvem ke-rekedik megsimogatni. Kontinensei fénylő pofacsontjá-val, a tengerek szelíd, sötét szemével, a felhők gyöngy-házfényű hajfürtjeivel bölcs, ráncokkal szabdalt archoz is hasonlít. Egy világ bizalomgerjesztő arca, amelyet magunkhoz akarunk ölelni. Ne féljetek, barátaink, ha vagytok azon a bolygón! Mi jók és jámborak vagyunk, mi is tudunk szeretni, teljes szeretetünkkel indultunk fe-létek, egy ugyanilyen magányos, rózsás-kékes golyóbis minden vágyódásával, a szeretet és a vágy kék és rózsás színeivel. Higgyetek nekünk, és tárjátok ki karotokat!Tekintetemet ismét kör ül jártattam a nyolc emberen. Ne, ne higgyetek nekünk, barátaink! Ne bízzatok azok-ban, akik félnek! Mi egy kilencujjú kéz vagyunk, amely félelmében arra készül, hogy torkon ragadjon, hogy megfojtson benneteket, inert maga akar életben marad-ni. Félünk tőletek, iszonyúan félünk! Ezért ne higgyetek nekünk! Milyen kellemes hiszékenynek lenni, milyen nehéz okosnak lenni… De van-e jogom ahhoz, hogy így vélekedjem űrhajósainkról? Miből gondolom, hogy fel-készületlenek erre a küldetésre? Abból, hogy különböző rémségeket láttak maguk körül, s ez felkeltette bennük az önvédelem ösztönét? Az én űrhajósaim! így szólítom őket, pedig mindegyikük kétszer annyi idős, mint én. De én vagyok felelős életükért, és gyakran van olyan érzé-

11

sem, hogy az apjuk lehetnék. Valószínűleg nevetséges vagyok ezzel, ők viszont vannak annyira tapintatosak, hogy ezt nem mutatják.A teremnek tenyérszerűen kiszélesedő részében, ahol a kézen a csukló kezdődik, a központi elektromos agy, vagyis Gemo emelvénye látható; így becézzük, mert há-lásak vagyunk neki, nélküle nem boldogulnánk a világ-űrben.A Gemo mai ügyeletes programozója Vejo navigációs tiszt, mellette a koordinátor ült, aki most megszólalt:- Hogy érzitek magatokat? Az orvosunk kissé megijedt. A látomásaink miatt. De én. azt mondom, ugyan miféle idegsokk ez? Ide figyelj, ha egy szilárd pontot adsz nekem, ahogy Arkhimédész mondta, a háta-mon viszem el ezt a bolygót egészen a mi földanyács-kánkig…A koordinátor nyilvánvalóan elhatározta, hogy bátorsá-got önt belénk. Különben úgy láttam, hogy csak nekem van szükségem bátorításra. Valamennyien szinte ke-gyetlenek a fegyelmezettségükben. Az ambíció nagydo-log, nem rázkódtathatják meg holmi testetlen látomások, akármilyen rémségesek is.- Úgy gondolom, hogy rövidesen rendelkezni fo-gunk azzal a szilárd ponttal - állapította meg Zonen, akit azon a reggelen saját beleinél fogva akasztottak fel. Ha-nyag magabiztossággal mormogta ezt, és komputere fö-lé hajolt.- Rettenetes volt! - szólt közbe Korel. - Ott ül az ember a vécén, hirtelen megjelenik valami szörnyeteg, beleharap a lábába, amikor a legvédtelenebb!A többiek nevetnek. Amikor valamilyen jelenség általá-nossá válik, az ember könnyebben viseli el, mint amikor magába rejti, és kételkedni kezd lelki egyensúlyában.- Kezdhetünk? - kérdi a koordinátor. Láthatóan úgy döntött, hogy a pillanat már alkalmas a munkára.A „kezdhetünk" itt, ahol a legmagasabb képesítésű szakemberek vannak jelen, olyasmit jelent, ami egy kí-vülálló számára embertelennek tűnhet. Egyszerre csak

12

mintha megszűnnénk emberek, lenni, összeolvadunk gé-peinkkel, olyan nyelven kezdünk beszélni, hogy nehe-zen vehető ki: mikor beszél az ember, mikor az előtte levő specializált komputer, és mikor jelentkezik az adott személy pszichorobotja, amely őrként áll háta mögött? Itt nincs humor, nincsenek érzések, nem észlelhető a specifikus moduláció dallama, nincsenek „áthallások" vagy kétértelműségek - mindez hiányzik; csupán a mez-telen logika murád szigorú és szikár törvényeivel, egy-értelmű fogalmaival, amely kizár minden félreértést. A vélemények szelíden érintkeznek a levegőben, láthatat-lanok, de érzékelhetőek, vagy a reproduktorok száraz sercegésével keverednek, de minden esetben odakerül-nek a programozó pultjára, hogy aztán rövidesen a Gemo ki járati nyílásán jelenjenek meg, mint befejező algoritmus, vagy mint a vita megoldása.Ez a „kezdhetjük" mindig megráz és megdöbbent. Úgy látszik, hogy szükségem lesz még néhány évtizedre, míg meg tudok szabadulni a magam élő, emberi szavától, fi-atalos szenvedélyeimtől. Ezért az én közléseim itt afféle átmenetül szolgálnak, az űrhajósokból előcsalogatják az utolsó mosolyt, mielőtt ezek az emberek véglegesen elérzéktelenedve átadják magukat a gépek melódiájá-nak.Jelentést teszek. Ismét igyekszem úgy beszélni, mint a többiek, és ismét csak nem sikerül. Ezúttal azonban ez nem szórakoztatja, társaimat. A látomások aggasztják őket, mert nem a szokásos űrhajós hallucinációk, ame-lyekkel az önszuggesztió tapasztalatainak birtokában ki-tűnően elbánnak. A magam részéről én is ellenőrzöm ilyen irányú képességeiket, és megfelelő szinten tartom különleges gyakorlatokkal. Ma rendkívüli figyelemmel követik szavaimat. Zonen halkan a komputernek diktál-ja az általam közölt adatokat - igen, kellemetlen dolog, ha az embert a saját beleinél fogva akasztják fel! El-mondom, hogy a látomások akkor kezdődtek, amikor a bolygó és mellékbolygója között rátértünk a második vesztegzárpályára. Ez a hold - szavaimmal mintha csak

13

én hívtam volna elő - jobbról felbukkant a képernyőn: emberfej nagyságú vörös golyóbis. Még távol van tő-lünk, különben egyáltalában nem kicsi. Most mindany-nyian nézzük, de onnan semmiféle veszély nem fenye-get bennünket. Ez a hold sokkal nagyobb, mint a Föld Holdja, szintén nincs légköre, és felszínén egyetlen ví-rus sem található. Körülöttünk az űr változatlanul tiszta, a mikroorganizmusoknak semmiféle nyomát sem észlel-jük. Az egyetlen, amit még az értekezlet előtt megtehet-tem, az volt, hogy ellenőriztem az űrhajó tartózkodási helyét azon a bizonyos három reggelen, amikor a láto-mások megjelentek. Az űrhajó abban az időszakban, pontosan a bolygó második, egyelőre láthatatlan mellék-bolygójával szemben helyezkedett el, pályájának azon a pontján, amelyen a legközelebb került a bolygóhoz. Közlöm a koordinátákat, és látom, hogy a programozó továbbítja a Gemónak. Mint már mondtam, ezen a reg-gelen a programozó Vejo. Ő a legközelebbi barátom, és most elismerően bólint, olyanformán: jó, hogy eszedbe jut! Feltételezésemet nem adom elő, gondolkozzanak ők is, a hipotézisekkel jobb, ha várunk, bár úgy látszott, hogy minden kellemetlenség bonyodalom a bolygó lát-hatatlan kísérőidtől származik. Azért nevezzük láthatat-lannak, mert annyira kicsi, hogy ekkora távolságról még nem láthatjuk, a szondák pedig érthetetlen módon gyor-san elnémultak és „megvakultak". Ha a szondák erről a holdról valamit is közölni tudtak, az csupán néhány biz-tató, de nagyon szegényes adat volt és több tucat felvé-tel a bolygónak ugyanarról a nagyon kicsiny szakaszá-ról. Egyáltalán törjék egy kicsit a fejüket, és működtes-sék a komputereket! Én csak a saját új utasításaimat so-rolom, és hallgatok, közönyös arcot erőltetve magamra.- Hogyan? - kiált fel a koordinátor, megfeledkezve az átállásról a gépnyelvre, annyira meglepődik. - Jól értet-tem, dokim, egy egész óra bokszolás és szabad birkó-zás? A szokásos tréningeken túl! Észnél vagy?- Igen - válaszolok rendületlenül. - Ahelyett, hogy az-zal a lénnyel verekedjél, jobb, ha velem verekszel! -

14

Amikor kimondtam, már megbántam, mert eszembe ju-tott duzzadó izmainak játéka. Mégis némi magyarázattal kellett szolgálnom: - bocsássatok meg, hogy sportolásra kényszerítelek benneteket, ami esetleg kellemetlen szá-motokra, de szükség van arra, hogy felkeltsünk ma-gunkban bizonyos ősi ösztönöket, szükség van visszaál-latiasodásunkra. Néha ez olyan, mint az ellenméreg vagy az immunizáció.- Éppen most veszítsünk el egész órát, amikor a megrövidült éj-nappal ciklus amúgy is kevés! - méltat-lankodik a koordinátor, és én felismerem benne a szö-vetségesemet: megértette utasításom lényegét, csak az időveszteség aggasztotta.- Amíg a vesztegzárpályán vagyunk, sportolni fo-gunk - jelentem ki felbátorodva. - Amúgy sem tudjuk, mennyi ideig keringünk még ezen a pályán.- Elmagyaráznád pontosabban az elkép-zeléseidet? - szól közbe Monida. Első számú szakmája a heurisztika, ö a mi legerősebb teoretikusunk és a legidő-sebb ember az űrhajónkon, de ebben a pillanatban ő is megfeledkezik a gépnyelvről. - Tudom, hogy utasításaid nem képezhetik vita tárgyát, de a kérdés most nem kizá-rólag egészségügyi, hanem mindenekelőtt filozófiai je-lentőségű. Nyilvánvalóan egy másik, magas színvonalú civilizációval jutunk érintkezésbe. Akármilyennek is ta-láljuk, az emberiség egész társadalmi és pszichikai rend-szerének hallatlan próbatételére, felülvizsgálására és át-értékelésére kerül sor. És egy ilyen pillanatban te, dok-tor, a visszaállatiasodásra, az emberi pszichének egy múltbeli állapotára célzói? Éppen most, amikor minden rosszat el kell fojtanunk magunkban, minden olyat, ami rossz lehet mások számára, csak hogy megkönnyítsük az érintkezést?- Én szándékosan túloztam, amikor a „visszaállatiaso-dás" kifejezést használtam - magyarázom. - Meg kellett volna értenetek, hogy pszichikai ellenállóerőnk fokozá-sát tartom szem előtt.

15

- Kerüljük a pontatlan fogalmakat - mondta Mon-ida, és folytatni akarta, de észrevétele feldühített és fél-beszakítottam. Mérgemben előhozakodtam hipotézisem-mel, amelyet még azon a napon nem volt szándékomban ismertetni.- Az érintkezés már létrejött, Monida. Ha te is be-kapcsolódtál volna értekezletünk megszokott menetébe, ahelyett, hogy egy elképzelt baráti bokszolás miatt iz-gulsz, kivehetted volna a szavaimból, hogy az érintke-zés már létrejött. Ezek a látomások indukáltak, kívülről bocsátják ránk, lehet, hogy olyan sugárzás segítségével, amelynek természetét még nem tudjátok megállapítani. Nincsenek bizonyítékaim, de holnap, amikor ismét szembekerülünk a láthatatlan mellékbolygóval, meg-győződhettek róla. Bizonyára meg akarnak ijeszteni minket, érzékeltetni akarják, mi vár ránk, vagy meg akarnak zavarni bennünket. És ez teljesen természetes. Ha a Földre egyszer ilyen módon valahonnan egy űrhajó ereszkedne le, mit közölnénk vele: jöjjetek, barátaink, jöjjetek, és hozzátok magatokkal összes vírusotokat és valamennyi halált hozó fegyvereteket! Emiatt írja elő a kódex ezeket a vesztegzárpályákat, nem?- Elég volt az érzelmekből, doktor! - szakított félbe a koordinátor. - Később majd folytathatjátok a beszélge-tést, most azonban ülésezünk. - Az értekezést a szokásos mederbe kívánta terelni, de ő sem tudta türtőztetni ma-gát. - Hm, ha ez az első érintkezés… akkor kellemes érintkezés, mondhatom!Pszichorobotomtól egy pohár tonikot kértem, és folytat-tam anélkül, hogy a megjegyzést figyelemre méltattam volna. A többi űrhajós közömbös arca dühbe gurított: közömbösséget színlelnek, de én tudom, mi játszódik le bennük, és nemcsak tudom, hanem éppen nekem, a leg-fiatalabbnak, a legtapasztalatlanabbnak kell hi-vatásomnál fogva tudtukra adnom, hogy egy másod-percre sem ingok meg.- Monida, te említetted rendszerünk átértékelését. Akkor kezdd el az érintkezés elméletével, és ne az erő-

16

szak mellőzéséről mesélj, mert az elkülönítőkamrába fognak zárni. Én felelek az életetekért, ugye, világos?Soha senkivel sem beszéltem ilyen nyersen, legkevésbé a mi heuristánkkal, az űrhajó legokosabb és legbarátsá-gosabb emberével!A koordinátor más irányt akart adni beszélgetésünknek:- Mit szóltok hozzá, folytassuk ezt a vitát?A többiek bólintottak.- Monida, szólni kívánsz?- A doktor fejtse ki véleményét az érintkezés el-méletéről. Úgy látszik, új gondolata támadt - vetette oda Monida kedves mosollyal.A megbeszélés láthatóan megfeneklett, közönséges vitá-vá fajult, de nekem végül is el kellett mondanom azt, ami már néhány napja nyugtalanított.- Meggyőződésem, hogy ez a gondolat nem új, továbbá hogy valamennyiőtök fejében ott motoszkál - mondottam, s közben lassan, kis kortyokban kiittam az egész pohár tonikot. - Mikor jött létre az érintkezés el-mélete? Mielőtt bármiféle érintkezésre sor került volna Földön kívüli lényekkel! Mikor jött létre az űrjogi tör-vénykönyv? Még régebben! Ki találta fel? Kinek az ér-dekeit védi? Az emberekét. Róni, adjál még egy pohár tonikot!- Elég volt a nyakalásból, berekedsz a lelkesedés-től - szólt közbe Vejo a Gemo emelvénye mellől, de senki sem nevetett.- Az űrjogi törvénykönyv - folytattam - a mi kó-dexünk; hangsúlyozom, hogy a „mi" kódexünk, és telje-sen irreális. Csak az űrkutatások kezdeti időszakában volt némi jelentősége. Akkoriban ez a szerződés az em-beriség egymással viaskodó két felének érdekeit védel-mezte, valamint a Világűr érdekeit, ha lehet így monda-ni. Amikor megszűnt a Föld politikai megosztottsága, eltűnt a törvénykönyv jogi alapja is. Az emberiség egye-dül volt, és úgy rendelkezett a világűrről, ahogyan akart. A kódex afféle közlekedési szabályzattá változott. Kö-vetkezésképp, amíg nem jelentkezik egy szemben álló

17

szerződő fél, a mi űrjogunk érdekeink egyoldalú kifeje-zője marad…Nemcsak hogy nem a megbeszéléseink gépnyelvét hasz-náltam, hanem általánosságban is felborítottam expedí-ciónk érintkezési szabályait. A könnyed fogalmazás és az udvariasság kötelező még a legegyszerűbb beszélge-téseknél is, mert erősíti a szellem önfegyelmét. Hisz minden orvos úgy tekint a nyelvi hibákra, mint az eset-leges szellemi ziláltság jelére. Ha most saját diagnóziso-mat kellett volna meghatároznom, aggódhattam volna.- Gondold el, Monida - kiáltottam heuristánk felé for-dulva -, mi azt képzeljük, hogy figyelembe vettük az is-meretlen civilizációk érdekeit is, meghirdettük a mások fejlődésébe való be nem avatkozás elvét, a csupán üres térségben történő együttműködést, a csupán el nem fog-lalt, az adott civilizációk érdekszféráján kívül eső űrtes-tek birtokbavételének jogát, de… megtartjuk a jogot, hogy mindent és mindenkit vizsgálat alá vessünk. És mit jelent az, hogy megvizsgálni? Ez az első lépés a hó-dítás felé. Íme, mi azért jöttünk, hogy érintkezést te-remtsünk, de ha ez a civilizáció nem igényli, és nem kí-vánja az ilyen érintkezést? Visszatérünk-e, vagy pedig kikényszerítjük az érintkezést? A válasz felesleges, mert adott esetben mindegy. Azzal, hogy idejöttünk, máris kikényszerítjük az érintkezést. Az érintkezés megte-remtődött, és sohasem szakad meg, mivel már sem ők, sem mi nem lehetünk nyugodtak, miután tudomást sze-reztünk egymás létezéséről itt, a galaktikának ezen a ré-szén. Az érintkezés megteremtésének filozófiai kérdései nem érdekelnek. Az én kötelességem egyelőre csak az, hogy lássam a veszélyeket. Mi nem vagyunk egyéb, mint egy felderítő torpedó, élő szonda, amelynek egyet-len rendeltetése adott esetben az, hogy mindenáron megtudja, ki és mi él ezen a bolygón. Az én feladatom pedig az, hogy ez ne minden- Áron történjék meg. Erről ennyit!Elhallgattam, a felét se mondtam el annak, amit közölni akartam. Hirtelen elszégyelltem magam, hogy ennyi

18

igyekezettel magyarázok valamit, amit maguktól is tud-niuk kellene.- Nos, Monida? - bólintott a koordinátor a heuris-ta felé egy pszichorobot közönyével.Főteoretikusunk végképp kihúzta alólam a talajt.- Kérem, hogy doktorunk ne sértődjék meg, de ebben a pillanatban egészen másra gondoltam. Ha az a feltételezése, hogy a látomások indukáltak, bebizonyo-sodik, én örülni fogok. Egyelőre három változatot látok. Ezek itt ezen a bolygón már vagy tudják fő vonalakban, mik vagyunk, és ezért alkalmaznak ilyen eszközöket, vagy találomra használják őket, ami annyit jelent, hogy olyasmire képesek, ami nem haladja meg a mi lehetősé-geinket, vagy - ez is lehetséges - ezek a vészjeleik, ame-lyeket a közeledésünk váltott ki, s amelyeket mi telepa-tikusan észlelünk. Mind a három eset arról tanúskodik, hogy idegrendszerük hasonló a miénkhez. Vagyis: meg fogjuk érteni egymást. Ha eléggé okosak és tapintatosak leszünk, összeütközésre nem kerül sor. Azon pedig, amit a doktor mondott, még gondolkodom. Mindannyi-an kell, hogy gondolkodjunk. Az érintkezéselmélet-vita éppen csak hogy megkezdődött. A nyugalom azonban az első feltétele annak, hogy eredményes legyen.- A doktorunk még nagyon fiatal, azért olyan agresszív - szólt közbe Kramer, a planetológus.- Hát igen, fiatal vagyok, bocsássatok meg - mondtam mérgesen. - Nektek természetesen nagyobb tapasztalataitok vannak az érintkezés megteremtésében más civilizációkkal.Epés megjegyzésem semmiképpen sem volt színvona-las, sőt azt lehetne mondani, hogy parlagi volt, de ezút-tal mégis jóindulatú nevetést váltott ki. A koordinátor így szólt:- A doktornak, úgy látszik, már sikerült elállatia-sítania magát boksz nélkül is. Jó partner lesz. Megvá-lasztalak saját partneremnek, doktor. Egyetértesz?Ezután a vezérlőasztal fölé emelte össze-. szorított ök-lét, amely akkora volt, mint a bolygó felé már néhány

19

nap óta ki-kilőtt szondáink. Valójában örömre semmi okom nem volt, hogy sportolási javaslatomat el-fogadták. Egészségügyi tapasztalataimból már régóta tu-dom, hogy az ember fizikai erejének csúcsát éppen ab-ban a korban éri el, amelyben első űrpilótánk jelenleg van.- Most pedig, úgy látom, elkezdhetjük szokásos értekezletünket - állapította meg a koordinátor.

20

E G Y E D Ü L

Hét óra előtt öt perccel teljesen felöltözötten az ágya-mon ültem a kis hálófülkében, és tudatosan dekoncent-ráltam gondolataimat. Nem akartam megakadályozni, hogy a kéz újból megjelenjen. Mit vártam tu-lajdonképpen, magam sem tudtam. Ha megismétlődik a látomás, az meglepett volna. Eddig ilyen jelenség nem fordult elő, és ezért úgy általánosságban nyugodt voltam mind az űrhajósok, mind a magam pszichikai állapota felől. A pontosan azonos ismétlődés azt jelenthette vol-na, hogy komplexus jött létre, hacsak azt nem fel-tételezzük, hogy azon a kékes rózsaszínű bolygón olyas-valaki tartózkodik, aki egy bizonyos valamit képvisel, és telepatikus módon ugyanazt ugyanarra az emberre vi-szi át. Ez a mi lehetőségeink között kizárt, amennyiben nincs előzetes kölcsönös begyakorlás az indukáló és a felvevő személy között. De miért nézek akkor a tükör-be?A tükörben a fülke egy része látszott és Roni erőteljes fém mellkasának a fele. A robot a számára kijelölt sa-rokban állt. Ez a mellkas, mint mindig, ezúttal is a biz-tonság érzetét keltette bennem, bár ezen a reggelen ki-kapcsoltam a pszichorobotot. Csak ideiglenesen szüntet-tem meg működését, hogy megkíméljem magam a kel-lemetlen elektromos sokktól. Természetesen ehhez szükség volt az űrhajóstanács döntésére. Hozzájárulása nélkül az űrhajó egyetlen pszichorobotját se lehetett ki-kapcsolni, mivel a robotok majdnem annyira fontosak és szükségesek, mint maguk az emberek. Kikapcsolásuk egyet jelenthet a legénység adott tagjának halálával. A robotok mozgató-berendezéseinek nyílásait különleges, titkos zárak védik, s a kulcsokat az űrhajó fő páncél-szekrényében őrizzük. Ezt a páncélszekrényt csak a Gemo nyithatja ki, miután megfelelő jelzést kap mind a kilenc személyi komputertől, azaz az egész legénység-től. Nem szabad azt gondolniuk, hogy mindez azért volt

21

így, mert nem bíztunk az emberekben. A pszichikai za-varok még igen gyakoriak, amikor hosszabb repülésre megyünk az űrállomásunkról - amely különben a földi életnek majdnem minden feltételét biztosítja -, úgyhogy ez az intézkedés csupán a felderítő repülések biztonsá-gát szolgálja.Nem, nem szabad a tükörbe néznem! Ez, ha minimális is, de bizonyos fokú koncentráció. Az óra már hét óra egy percet mutatott. Mit csinálnak vajon most az űrállo-máson, mivel foglalkoztam én ott ebben az időben? Csupán két hónapja múlt, hogy az állomásról elrepül-tünk, de úgy éreztem, mintha évek teltek volna el. Ezek a hónapok rendkívüli feszültséget jelentettek, rendkívül felcsigázott állapotot: milyen is lesz a találkozó az ötö-dik bolygóval? Ugyanis csupán e bolygó felől észlel-tünk az űrállomáson természetellenes sugárzásokat. Ez a sugárzás, közeledésünkkel egyre erősebbé vált, és örö-münk is nőttön-nőtt, amíg nem tértünk rá az első vesz-tegzárpályára. Mint üdvözlő sortűz, röppenlek szondá-ink a bolygó felé, de első lelkesedésünket az érthetetlen jelek, a barátságtalan ismeretlen vészjeleinek' egész özöne lohasztotta le. A jelzések bizonyos kivehetetlen hangokból és sérült fényképek zagy vaságából álltak. Adóik ugyanakkor eléggé erősek voltak ahhoz, hogy feltételezni lehessen: nem a bolygó jelentéktelen mágne-ses mezeje áll szondáink útjában. Nyilvánvalóan vala-milyen erős állomás azonnal felfogta hullámhosszukat, ugyanazon a hullámon zavarójeleket bocsátott ki, majd néhány óra leforgása alatt Ismeretlen eszközökkel szon-dáinkat teljesen elhallgattatta.Még amikor igen messze voltunk a bolygótól, Monida kijelentette: „Úgy érzem, hogy a bolygó körül van még valami, hogy nemcsak egy hold kering körülötte, egy-szerűen érzem ezt." A koordinátor hitt neki, mert tudta, hogy a mi heuristánk soha- Nem csalódik előérzeteiben. Vagy a hivatása finomította ki a hihetetlenségig azt az érzékét, hogy bizonyos jelenségeket ösztönösen előre lásson, vagy pedig ez már előfeltétele volt ennek a ma-

22

gas szintű és ritka hivatásnak. E nélkül az ösztön nélkül a heurisztika, mint tudomány, a legtökéletesebb mate-matikai módszerek és a kongeniális elektromos agyak segítségével is szárnyszegett lenne. Egy héttel később, amikor már annyira megközelítettük a bolygót, hogy pontos vizsgálatokat végezhettünk, műszereink jelezték még egy anyagi test jelenlétét, amely csupán hetvenezer kilométerre kering a bolygótól. Tömege jelentéktelen - olyan félmillió tonna lehet és mi még csak szondák se-gítségével láthattuk, azok pedig mintha eszüket vesztet-ték volna, amikor közelébe jutottak: csupán értelmetlen, összefüggéstelen zagyvalékot közvetítettek. De ' mi éreztük a test létezését, egyre élénkebben és egyre ér-zékletesebben észleltük, mint ahogy most én is észlelem magam mögött Roni halk mozgását, pedig nem is nézek a tükörbe.Mozgás! Hisz Ronit kikapcsoltam! A tükörben látszott mozdulatlan mellkasa. A szobában mégis mozgott vala-mi. Gyorsan elfordítottam a fejem balra, majd jobbra, és hiába készültem föl mindenre, tüdőmből nem tudtam ki-bocsátani a levegőt, amit előtte jócskán magamba szív-tam. Egy elnyújtott és lapos fej, valamiféle hüllőnek a feje, de legalább tízszer nagyobb, mint az enyém, hatolt be a nyitott ajtó és a fali gardróbszekrény közt. A fej ide-oda ingott, úgy, ahogy az oktatófilmeken láttam a hatalmas kígyók és pitonok fejének ingását. A lovakéra emlékeztető orrán keresztül halkan fújtatott. „Aha! - fúj-tam ki a tüdőmet pattanásig feszítő levegő egy részét, és abban a pillanatban megragadtam bal kezem csuklóját. Ez volt aztán a pulzus! - Nyugi, nyugi - motyogtam ma-gamban, de szívem úgy kalimpált, hogy még az űr-állomáson is hallhatták. - Csak ne nézz a szemébe, a szörnyű szemébe, ilyen szemmel egy egész bolygó la-kosságát hipnotizálni lehetne. Vigyázz most, csak vi-gyázz! És ne nézz a szemébe… különben is ne légy ne-vetséges, hisz ez a szörny nem létezik, pár perccel ez-előtt vetted ki a ruháidat a szekrényből! De becsuktad-e az ajtót? Lám, ilyen pillanatokban nehéz visszaemlékez-

23

ni, de hát miért rémülsz meg az önszuggesztiótól, ha már egyszer eldöntötted, hogy éppen önszuggesztióval űzöd el. Jaj, micsoda nyak! Minden zsiráf megpukkadna az irigységtől!"Nyak volt-e ez valójában, vagy a szörny sárga foltokkal tarkított zöldesfekete teste? Lassan kúszott, és a fal mel-lett félkörben tekergett, feje pedig tovább ingott, mintha a falakat szagolgatná. Villámszerű impulzusokat kibo-csátó kitátott pofájából tűzpiros, félméteres nyelv nyúlt ki, amelynek tagolt vége a robbanás lángjához vagy egy tűzkeféhez hasonlított. A szörnyeteg szeme mozdulat-lansága ellenére állandóan rám meredt, bár a tapogató-zásra, keresésre emlékeztető mozgása mintha arra val-lott volna, hogy még nem fedezett fel. De hát… Mi az, hogy nem fedezett fel? Hát nem bennem volt ez a szörny? Csuklómat annyira szorítottam, hogy megké-kült, láttam is a kék foltot. Azon voltam, hogy te-kintetemet a kronométer számaira szegezzem, ugyanak-kor minden érzékem azt diktálta, hogy a szörnyeteg nem bennem, hanem körülöttem van. Hallottam mozgását, egyre erőteljesebben hallottam: a lélegzését, a csúszká-lását a falakon, a hatalmas és tömör tömeg közeledését, amely szinte kiszorította a levegőt a szobámból. Elegen-dő csak rátekintenem, és… de nem szabad ránéznem, nincs semmiféle szörny a szobámban, egyedül vagyok Ronival, az én hűséges Ronimmal, a szoba üres, és rövi-desen megkezdem a viziteket. Arra kell gondolnom, hogy… ne nézz, ne nézz… a szemébe… Pusztulj innen! Hej, hej… anyácskám!Nem emlékszem már, mit rikácsoltam még, hogyan rug-dalóztam és hadonásztam, és hogyan kerültem a padló-ra. Biztosan odavetettem magam a szörnyeteg elől me-nekülve, mivel végül a fal és a közelében álló pszicho-robot közötti szűk helyen találtam magam, s kétségbe-esésemben Roni fémlábát ölelgettem. Annyira reszket-tem, hogy testem a padlót verdeste. Torkomból valami üvöltés- és nyöszörgésféle tört elő, kegyelemért könyö-rögtem. A szörnyeteg eltűnt, de most magamon belül

24

láttam őt úgy, ahogy emlékezetemben maradt abban a pillanatban, amikor… amikor alighanem a padlóra es-tem, vagy pedig menekülni próbáltam, vagyis amikor minden erőlködésem ellenére elveszítettem az öntuda-tomat. Két hatalmas mamutláb terpeszkedett a gardrób-szekrény előtt, törzsét nem lehetett látni, hogy is fért volna be a parányi szobába! Nyaka a falak mellett te-kergett ide-oda, tüzes orrlikai néhány centiméterre az ar-com előtt táncoltak. Ilyen közelről tulajdonképpen nem nézhettem volna a szemébe, ebbe a lidérces, kifeje-zéstelen lemezbe, amely áthatolt rajtam, mint a lézersu-gár, én mégis láttam ezt a szemet: a szemet is, a három-szögletű állkapcsot, és mintha még mélyebbre is bele-láttam volna, egészen a szörny bendőjébe, s onnan fi-gyeltem volna magamat, amint zavarodottan és össze-törten Roni lába előtt heverek.- Roni, segíts!A reszketés csillapul, de nincs erőm, hogy felálljak. Áll-kapcsomat a robot egyik lábához szorítom, hogy megál-lítsam fogaim vacogását, és nyöszörgők:- Roni! Roni!A robot nem mozdult, és a rémület visszatért belém. Mi történt vele, az én legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan vas testőrömmel? Ismét a nevét nyöszörgőm, és csak ekkor jövök rá, hogy kikapcsoltam. A hátamra fekszem, és né-hány percig így maradok, amíg végérvényesen magam-hoz térek. Úgy állok fel, mint a beteg, aki éveket töltött ágyban. Fázom, egész testemben reszketek. De ebbe a remegésbe mintha valami vidám csengés vegyülne, va-lahogy egyre jobban fázom, s egyre vidámabb leszek, mégis maradt annyi erőm, hogy rájöjjek: ez veszélyes. Már csak a hisztériás rohamok hiányoznak! Odatántor-gok a szomszédos dolgozószobámban álló injekciós au-tomatához. A könyökig lemeztelenített karomat beledu-gom, a másik karommal pedig a legközelebbi gomb után nyúlok. Majdnem eltévesztettem. Tekintetem ösz-szevissza jár, és sokáig kínlódom, amíg a megfelelő

25

gombon állapodik meg. Megnyomom a gombot, de a hi-deglelés miatt nem érzek semmit. Már-már ismét elfog a rémület: csak nem sérült meg a készülék? Aha - jut eszembe -, másodszor is meg kell nyomnom; aztán lá-tom, hogy a megnyomott gomb elváltoztatja a színét. Majdnem kétszeres adagot spricceltem be, amitől né-hány órára hülyévé változtam volna, összeszorítom a fo-gam, és várom, hogy a gomb visszanyerje eredeti színét. Ehhez csak másodpercek kellenek, nekem azonban úgy tűnik, mintha a végtelenségig tartana. Végül kihúzom a karom, és máris más embernek érzem magam, a gyógy-szer hatni kezd. Még mindig hideg remegés futkároz a hátamon, mintha rohanó mezítlábas törpék csapatának lábnyomait érezném, de legalább már gondolkodni tu-dok.Furcsa! Szinte biztos vagyok benne: sikerült megakadá-lyoznom, hogy tudatom cserbenhagyjon, és mégsem tudtam becsukni agyam sötét földalatti folyosóinak ka-puit, ahonnan ez a lidérces szörnyeteg előkúszott. Mi-lyen erő lehetett ez? Honnan adódhat éppen ilyen láto-más? Sohasem láttam más állatokat, csak az űrállomás nemesítő telepének állatait, és természetesen azokat, amelyekről a holografikus filmekből a Föld történetével együtt tanultam. Vajon egy ilyen holografikus ábra eny-nyire mélyen belénk vésődhet? Vannak-e ezen a boly-gón ilyen szörnyetegek, hogy lakói ezeket a látomásokat erőltetik ránk? Vagy pedig egyszerűen kitárul a tu-datalattink, amely nyilvántartja mindazokat a vadállato-kat, amelyek valaha is a földgolyón megjelentek?Eszembe jut Roni, és szörnyen érzem magam, mert nél-küle egyedül, kegyetlenül egyedül vagyok. Visszatérek hozzá, kinyitom mellkasa védőlemezét, a motor köz-ponti kulcsa eléggé mélyen helyezkedik el, két biztonsá-gi fedél mögött. Elfordítom a kulcsot. A mellette levő műszer mutatója a négyes számon áll. Ez a bekapcsolt funkciók normája, vagy, ahogy mondani szoktuk, a né-gyes számú egészségügyi készenlét. A mutatót a hár-masra állítom. Kísértésben vagyok, hogy még tovább

26

fordítsam a kulcsot a kettesre, de ehhez nincs jogom az űrhajóstanács engedélye nélkül. A hármashoz viszont van jogom. Ez azt jelenti, hogy Roni még nagyobb önál-lósághoz jut velem szemben. Ettől a pillanattól kezdve a robot semmilyen körülmények között nem válik el tő-lem, még akkor sem, ha megparancsolom. Miután ön-magam eldöntöttem, hogy elmém állapotáért nem felel-hetek, ettől a perctől fogva úgy fog vigyázni rám, ahogy senki más nem vigyázhat. Még én magam sem. Még egy robotot kell viszont kapnom, személyes kiszolgálá-somra, mert ebben a helyzetben Roni megtagadja régeb-bi kötelezettségeinek teljesítését. Bezárom mellkasán a lemezt, és annyira megkönnyebbülök, hogy ismét gyen-gének érzem magam. Önkéntelenül a robot mellkasának lemezéhez támaszkodom, arcom a fémhez tapad. Köz-ben hallom a működésbe lépett berendezés halk zörejét: az áram megindult a nyomtatott áramkörök őrjítő labi-rintusain, felmelegíti, feléleszti. Miért nem állunk mi is ilyen nyomtatott áramkörökből?- Irigykedem Ronira, neki nincs tudatalattija, nincsenek szörnyek az agyában! Olyan jól érzem magam mellkasán, hogy szeretnék va-lami szépet mondani neki, amit az ember az anyjának vagy a kedvesének mond, de hát a robot úgysem értené meg. A gyöngédséget, az elismerést nem ismeri. Sőt egy emberi mondatot sem közölhetek vele csak úgy érzelmi alapon. Vele úgy kell beszélnem, ahogy ő maga is be-szél, azaz mint a gép. Megszidtam, ha valami miatt dü-hös voltam; gúnyolódtam vele, mint a többiek is pszi-chorobotjukkal, de szerencsénkre erre nem reagálnak, különben ki tudja, mennyit mérgelődnének ostoba hálát-lanságunk miatt.Továbbra is a robotra támaszkodom, mint a megfenyí-tett gyermek, és lassan megnyugszom, mivel tudom, hogy Roni most kitapogat csodálatos érzékszerveivel. Tudomást szerez mindenről: elmémről, érzéseimről, iz-maim biofolyamatairól, vérem forró patakjáról. Észlelé-seit értékeli, végigtapogat, szinte simogat, és én. még nyugodtabbá válok.

27

- Roni, hogy vagyok? - kérdem szinte becézve, mert tudom, hogy már jól vagyok, és felnézek „arcára", amely nem áll egyébből, mint egy sima felületből meg egy tucat indikátorlencséből.- Normálisan - válaszolja a robot, és én megreme-gek a boldogságtól, hogy ismét hallom a hangját. - Tíz perc pihenés.- Nem vagyok fáradt. Hagyjál! Hagyjál, hallod, dolgom van! - hajtogatom, s úgy viselkedem, mint a gyerek, mivel, mint a gyerek, tudom, hogy ő, a felnőtt az erősebb, úgysem hallgat rám.Hat karjával gyengéden ölbe vesz - bár ez a gyöngédség csalóka, karjaiból nem tudnék kibontakozni és az ágyra fektet.- Adjál tonikot! - nyújtom a kezem, de a robot meg sem mozdul. Az ágytól fél méterre áll, mozdulatla-nul, érzéketlenül, lábát szétterpesztve, hat karját össze-kulcsolva, mint az őskori Siva isten.- Ahá, tessék, a hármas számú készenlét! Most magamnak kell gondoskodnom mindenről. Vagy pedig hozzá kell szoknom még egy robothoz. Inkább visszaál-lítom a mutatót, amíg a kulcs még nálam van! Mit ne-kem azok a képzelt-szörnyetegek…- Pihenj! - parancsolja Roni, észrevéve biofolya-mataim megélénküléséből, hogy elmém rossz irányba kalandozott el.Behunyom a szemem, és eleresztem magam, lassan-las-san fejem elnehezedik a párnán, később már nem érzem súlyát, egyenletesen lélegzem, álmot látok, valami fel-hő, áthatolhatatlan köd jön elő agyam hátsó részéből, és elterpeszkedik egész koponyámban, aztán ez a köd rit-kulni kezd, ritkul, és én kinyitom a szemem. Biztosan eltelt tíz perc. Valaki kopog. Mintha már régen kopog-na, de én csak most észlelem. Felkelek, és Roni nem akadályoz meg benne, de azonnal indul utánam. Ez bosszantó, és egyre bosszantóbbá válik, az ördögbe is azokkal a szörnyekkel! Meddig tart ez a história! Mi volna, ha visszatérnénk az előző körpályára? Ott nem

28

voltak látomások. Most már erőteljes ütések hangzanak az ajtón. Ez csak a koordinátor lehet, bár még nem érke-zett el a vizsgálatok ideje. Ilyen szörnyeteg után jólesik emberi arcot látni, még akkor is, ha az történetesen a fő-nöké.A koordinátor kérdőn tekintett rám.- Miért zártad be a dolgozószobád?- Hogy meg ne szökjem.Vidámságomat gyanakvással fogadta. Végigjárta dolgo-zószobám, bekukkantott a hálóba is. Visszajött, megpas-kolta Roni hátát, mintha bátorítaná, és leült a diagnózis-berendezés emelvénye mögé.- Ronit is-bekapcsoltad.- Éppen most.Nem mondtam semmi többet. A koordinátor várt, hogy a kísérletről elsőnek én beszéljek, én viszont arra vár-tam, hogy türelmetlenkedjen, vagy pedig az élményeiről számoljon be. Ezzel az emberrel az utazás első percétől kínzó és feszült pszichikai versenyt folytattunk. Akkor kezdődött, amikor megtudtam, hogy tiltakozott amiatt, hogy hozzá osztották be az űrállomás legfiatalabb orvo-sát. Én természetesen nem kezdtem el bizonygatni neki. hogy téved, és hogy korom ellenére eléggé képzett va-gyok, és alkalmas a feladatra - az ilyesmi távol áll tő-lem. Se szó, se beszéd, figyelni kezdtem, hogy feltárjam pszichéje gyenge pontjait, önkéntelenül kezdtem a do-loghoz, de biztos vagyok benne, hogy ha felfedezem e pontokat, az első alkalmas pillanatban az orra alá dör-zsölöm. Rendelkezett olyan jó érzékkel, hogy azonnal megértette ezt, és koordinátori tekintélyére is volt annyi-ra féltékeny, hogy elfogadja a kihívást. Jelenlegi helyze-tünk a legkevésbé sem volt alkalmas az ilyen kicsinyes leskelődésre, és erőnket ennél fontosabb dolgokra kel-lett tartogatnunk, de engem fűtött a bosszúvágy.- Egyelőre a hármasra kapcsoltam - tettem hozzá, miután a koordinátor ujjaival dobolni kezdett az emel-vényen. - Szükséges, hogy a te robotodat is átkapcsol-juk.

29

Nem tudom, valaha is megtörtént-e vele, hogy átkap-csolják személyes robotját - csak mi ketten rendelkez-tünk a legtökéletesebb kategóriához tartozó robottal -, de most úgy látszott, hogy mindjárt kirobban, minden arra vallott, hogy közel áll hozzá. De hisz én magam mondtam ki róla, hogy pótolhatatlan! Igaz, régebben ugyanezt jelentettem volna ki önmagamról is.Alighanem keserves, nagyon szörnyűséges élményei le-hettek, de nem akart erről beszélni, nem akart megköny-nyebbülni. Ettől a gondolattól hirtelen megszállt a nagy-lelkűség. Az ördögbe is, most fontosabb feladataink vannak!- Megértelek, hogy a hatalmat nem akarod meg-osztani velem - mondtam, amennyire csak lehetett ártat-lanul és kötekedés nélkül. - De a körülmények követelik meg, nem én. Kérni fogom a tanártól, hogy valamennyi robotot kapcsoljuk a kettes fokozatra.- Olyan szörnyű volt? - kérdezte tőlem, és láttam, hogy ismét visszanyeri emberfeletti nyugalmát.- A te esetedben nem volt szörnyű?- Lidérces volt! Ha nem lett volna a robot, min-dent összezúztam volna magam körül.Nyugalma olyannak látszott, mint mindig, de ekkor már nem bíztam benne annyira, mint régen.- Támogatni fogod javaslatomat a második foko-zat ügyében?Rövid ideig gondolkodott, majd bólintott. Elhatároztam, hogy nem alázom meg faggatózásommal. Biztosan ször-nyűséges látomásai voltak, ha azonnal beleegyezett va-lamibe, ami teljesen idegen volt tőle. A második fokozat azt jelentette, hogy a bekapcsolás pillanatától kezdődő-en az űrhajón működésbe lépnek a rejtett figyelőbe-ren-dezések; hogy az emberek legintimebb mozdulatát is az én Ronim fogja ellenőrizni, aki átveszi a parancsnoksá-got valamennyi pszichorobot fölött; továbbá hogy Roni igazi diktátorrá válik, szinte korlátlan hatalommal az egész legénység felett. Aki közelebbről ismeri koordiná-torunkat, azonnal megértette volna, mit jelent a be-

30

leegyezése, amellyel önmagát is kiszolgáltatja a robo-toknak.- Megvizsgálsz?Nagylelkűségemben a végletekig mentem el, mivel újra arra kényszerültem, hogy megcsodáljam akaraterejét, amellyel alá tudta vetni magát felelősségérzetének.- Nem fontos, így is látom, hogy minden rendben van - válaszoltam.- Tehát nem tudtál meglenni Roni nélkül - mond-ta úgy, mintha ezt nem kérdésnek szánná. - Mit tegyünk, doktor? Barátocskáinknak megvannak az eszközeik ah-hoz, hogy akkor tegyenek kárt bennünk, amikor akar-nak. Valamit ki kell találnunk! Ezek szerint elfogadta a feltételezésemet. Ez a pillanat azonban nem volt alkal-mas arra, hogy büszkének érezzem magam. Az a feladat hárult rám, hogy megtaláljam az ellenszert, de hogy ho-gyan, csak a nagy világűr tudja! Ha félelemérzetekről, mániákusságról vagy akármilyen más ilyen jelenségről lenne szó, könnyen megbirkóznék vele, ehhez elegendő eszközzel rendelkeztem. Itt azonban váratlan külső erők által létrehozott tudatkikapcsolással álltam szemben, amelyről nem tudtam, hogy ki és hogyan csinálja. Egy-előre rövid ideig tartott, de ha elérhető rövid időre, sem-mi akadálya, hogy hosszú ideig is tartson. A pszichoro-botok segítségével megvédhetjük magunkat, természete-sen csak a fizikai sérülésektől. Valóságos veszély nem fenyegeti a legénység egészségét, de hát végül is nem azért jöttünk ide, hogy az izolációs kamrákban és robot-jaink karjaiban rejtőzködjünk!Egész éjszaka nem hunytam le a szemem, várva a talál-kozót a szörnnyel. Közben nem gondoltam sem a szörnyre, sem elsőrendű feladatomra: az olyan eszközök felkutatására, amelyekkel harcolhatunk a hirtelen utun-kat álló jelenség ellen. Ehelyett sóhajtoztam. Az emberi-ség már annyi évszázada készül, hogy más civilizációk-kal találkozzék, és mégis készületlennek bizonyult. Gondolatban végiglapoztam mindazokat a sokat lapoz-gatott műveket, amelyek a másik organikus világgal tör-

31

ténő találkozás veszélyeit taglalják, azokat a műveket, amelyekben annyira hittem. Pedig nem tartalmaztak semmi egyebet, mint különböző előírásokat: hogyan vé-dekezzünk az összes létező és nem létező betegségek el-len. Egy hete megállás nélkül tanulmányoztam az egész-ségügyi előírásokat, és álmomban is idézni tudom szö-vegüket, de egyre inkább úgy láttam, hogy valami hiányzik belőlük, méghozzá a legfontosabb. Úgy érez-tem magam, mint vizsga előtt. Azok a szörnyű percek a vizsga előtt! Igaz, az oktató berendezések minden tudást hibátlanul az ember agyába préselnek, de egy bizonyos valamit képtelenek átadni: a tudásba vetett bizalmat. Amikor a vizsgáztató gépezet elé kerültem, megdermed-tem, mert sohasem tudtam, hogy valóban ott rejtőzik-e fejemben az, amit megkérdez majd. Kivéve azt az ese-tet, amikor vörös fény gyulladt ki, ami arról vallott, hogy tudatlanságom nem az én hibámból ered. Agyam egyszerűen nem fogadta be a közléseket, és ismét bele kell feküdnöm a felvevőkarosszékbe. Most azonban sem én, sem a többiek nem térhettünk vissza, hogy átismétel-jük a leckét. Ha most a „vörös lámpa" gyullad ki, ez va-lamennyiünk pusztulását jelentheti.A koordinátor láthatóan nem várt választ, egyszerűen csak azért beszélt, hogy kissé enyhítsen aggodalmán.- Az űrállomás távozik ebből a bolygórendszerből - közölte váratlanul a koordinátor, egyenletes, szinte fá-radt hangon. Megtiltottak minden feléjük irányuló adást.- Nocsak, a drágák! - kiáltottam fel, nem tudván türtőztetni magam. - Ennyire megijedtek volna?Ironikus megjegyzésemet nem méltatta figyelemre.- Segítségünkre küldik a Plútót, amely befejezte tevékenységét a kilencedik bolygó körül. A többiek is erre tartanak.- Csodálatos!- Ám a Pluto csak három hét múlva érkezik meg, mivel kikapcsolt motorokkal halad az orbitális úton, és a messze háttérben marad. Nem engedélyeznek más kap-csolatot vele, csak a hosszú intervallumú pelengatórikus

32

jeleket. Természetesen ezt is csak abban az esetben, ha veszély fenyeget.- Helyes! Egyelőre semmi sem veszélyeztet ben-nünket!Dühömben nem vettem észre, hogy mindez éppen azt erősíti meg, amit a tanácskozáson kifejtettem. Valójában semmi más nem történt, mint hogy betartjuk azokat az utasításokat, amelyeket az idegen civilizációkkal való találkozásnál kell alkalmazni. A Pluto mindenekelőtt az összeütközésre készült fel. Mi akár el is pusztulhatunk, de vele nem történhet semmi, észrevétlennek kell ma-radnia. Ezért hagy magunkra bennünket. Az első érint-kezésnél most minden felelősség ránk hárul.A koordinátor felállt, pedig én még mindig nem tudtam megemészteni, amit mondott, és azt sem, hogy ezt elő-ször velem közölte, s nem a tanáccsal.- Te mintha nem értenél egyet! - mondta gúny nélkül, inkább jóindulatúan. - Mégsem szabad jövendő-beli házigazdáinkban olyan benyomást keltenünk - miu-tán önmagunkat hívtuk meg bolygójukra -, hogy általá-nos támadást hajtunk végre. Nem így gondolod?- És… és… most mit csináljunk? - motyogtam még mindig megzavarodva.- Végezd el a vizsgálataidat, és gyere, menjünk bokszolni! - mondta, és kilépett a szobámból.Úgy láttam, hogy a koordinátor elégedett, nincsenek ag-gályai, elégedettsége pedig, az átkozottnak, abból ered, hogy magára hagyták, s egyenesen megmondták neki, hogy szemrebbenés nélkül feláldoznak bennünket. Mintha még ezek az ördögi látomások is elégedettséggel töltenék el. Vajon a jövendőbeli szobra miatt? Azt re-méli, hogy szobrot emelnek neki? Arra ugyan várhat!

33

I S M É T E M B E R R É V Á L U N K

A koordinátor alighanem megfejtette az előbbi meglepe-tésem okát, mert a gyakorlóteremben odasúgta, hogy a többiek ne hallják:- Doktor, még mindig fel vagy háborodva, mert egyedül hagytak bennünket ezzel a bolygóval? Lásd, most mi ketten kiállunk egymással szemben, és egyikünknek győznie kell. Ha valaki segíteni akarna neked, hogy szétlapítsd az orromat, te magad akadályoznád meg, igaz? Ugye, ezt hívják sportszellemnek?Én a gyakorlótermi gravitátorral foglalatoskodtam, ő pe-dig mögöttem állt Roni mellett. Mindennap hosszú órá-kat töltünk el itt, annak a bolygónak a mesterségesen létrehozott feltételei között, amelyre kiszállni készül-tünk. Sehogy sem tudtuk megszokni ezeket a feltétele-ket. Különösen én nem, akinek a sejtjei és izmai nem emlékeztek más gravitációs erőkre, csak az űrállomásé-ra. Most is jól tudtam, mi vár rám, amint bekapcsolom a helyi gravitációs mezőt, ezért semmi kedvem sem volt a sportszellemről folytatandó vitához. Számomra a sport ugyanolyan munka volt, mint minden más tevékenység, amely a legénység fizikai és pszichikai előkészítésének programjával függött össze. Ám ezen a napon még egy fizikai összeütközés is várt rám a koordinátorral. Ez bi-zonyára sokban különbözni fog eddigi versengésünktől, a „sportszellem" emlegetése pedig egyáltalán nem hatott ösztökélően rám. Én ugyanis már megsértettem ezt a szellemet: mielőtt beléptem a gyakorlóterembe, még egyszer bedugtam a karomat az injekciós készülékbe, ezúttal azonban egy egészen más gombot nyomtam meg.Kezem, amely határozott mozdulatokkal állította be a regulátort, hirtelen lehanyatlott. Én is zuhanni kezdtem, zuhantam befelé és lefelé, lefelé, mintha valami ha-talmas vákuumcső szívott volna az űrhajó központja fe-lé. Szívem ólomgolyóvá változott, alig-alig dobbant

34

egyet-egyet. Tüdőm úgy nyomta a rekeszizmomat, akár a kő, gyomrom, beleim, minden belsőségem el akarta hagyni a helyét. Ronira támaszkodtam, mert levegőt sem tudtam venni. A koordinátor mosolyát kékes-narancsszínű ködön át láttam, amely hirtelen betöltötte a gyakorlótermet. Ebben a ködben összegörnyedve, meg-kínzottan, elferdülve, mint valami hüllők lebegtek a le-génység tagjai. Fel akartam emelni a szemhéjamat, erő-teljesebben meg akartam mozgatni, remélve, hogy akkor eltűnik a köd, de képtelen voltam rá. Minden eről-ködésem arra összpontosult, hogy egyenletesen felemel-jem azokat az ördögi köveket, amelyek mellkasomat nyomták. Alighanem erőlködésem különböző zajokat keltett, de én nem hallottam, mert a ködben, mint ősi ha-jókürt, rémülten üvöltött a vesztibuláris készülék. Óra nélkül sohasem tudtam volna meghatározni, mennyi ideig tart az ilyen állapot, de ezúttal érzékelhetően rövid volt. A második injekció megtette hatását. Felegyene-sedtem, kibontakoztam Roni öleléséből, tenyeremmel megdörzsöltem szememet, a köd a terem sarkaiba húzó-dott, a sportfelszerelések mögé. Fülemben megszűnt az üvöltés, és a koordinátor suttogását hallottam:- Doktor, nem kellett volna ilyen hirtelen…Szája úgy legörbült, mint a paralitikus betegé, mert a gravitáció lefelé húzta szája szögleteit.- Ideje, hogy megszokjuk - közöltem tüntető fö-lénnyel, bár ez ebben a pillanatban egy gravitáció által nem érintett ember szemében bizonyára igen komikusan hangzott volna, mert nyelvem alig mozdult, megvasta-godott és érzéketlen volt, mintha ópiumot szívtam vol-na.A többiek is felegyenesedtek, igyekeztek az előző felál-lás szerint elhelyezkedni. Vejo vonszolta magát felém, mintha ólomcipőt viselt volna: láthatatlan ólomlábbelit, hiszen ő is mezítláb volt, mint mindannyian.- Nekem nincs partnerem - motyogta ugyancsak ólmosan nehezen mozgó nyelvvel. - Monida lemondta.

35

Monida szánalmas benyomást keltett, pedig még rövid-del ezelőtt a látomások ellenére is tudott tréfálkozni. A vizsgálat Idején egy tablettát adtam át neki.- Próbáld ki ezt holnap. Lehet, hogy a szörny nem jelentkezik.- És hogy adjam be neki? - kérdezte ártatlan pofá-val. - Étkezés előtt vagy után?Az űrhajó legjobb sportolói közé tartozott, de ezúttal egyáltalán nem sajnálta, hogy partner nélkül maradt, sőt még meg is alázta magát.- Hallod, miért kínzói bennünket ezzel a szörnyű gravitációval? Hisz ha egyáltalán kiszállunk erre a boly-góra, úgyis különleges szkafandert veszünk magunkra!Mindezt úgy mondta, mintha agonizálna, mint aki halála előtt az utolsó percben elhatározta, hogy elmondja vég-ső kívánságát. Nem figyeltem rá, mert ólomgolyó-szememmel a koordinátor tekintetét kutattam. Monida megtagadta a bokszolást! Íme, az első fegyelmezetlen-ség az űrhajón! Mit jelent ez: a bomlás kezdetét, vagy csak azt, hogy Monida következetes saját nézeteihez? A vizsgálat idején néma volt, semmi sem árulkodott szán-dékáról, sőt az a közlése, hogy a bokszkesztyűk elké-szültek, az ellenkezőjére vallott, ő kapta a feladatot, hogy beprogramozza a kilenc pár kesztyű elkészítését, mivel már csak ő emlékezett külsejükre. Mint mindenki más, ellenvetés nélkül fogadta a bokszolásra és verseny-re vonatkozó útmutatót, amelyet tanulmányozás céljából szétosztottam köztük. Természetesen nekem is tanulmá-nyoznom kellett, mert közvetlenül előtte vettem ki az egészségügyi kollektorból.A koordinátor még mindig meggörnyedve állt, azon erőlködött, hogy a gravitációhoz alkalmazkodjék, és minden arra vallott, hogy néma kérdésemre nem fog vá-laszolni. Ez feldühített. Csak nem én egyedül viselem a felelősséget az űrhajó fegyelméért! Még egy pillanattal azelőtt felmerült bennem olyan alattomos kívánság, hogy Vejót állítsam a koordinátorral szembe, én pedig a bíró legyek. Az a lehetőség, hogy ilyen módon elkerü-

36

löm a fizikai összeütközést a koordinátorral, megmoz-gatta elnehezült belsőségeimet, s ösztönös örömet kel-tett bennem, ezt az érzést azonban elűzte haragom, s vele együtt szinte kifújtam magamból testem utolsó ólomnehezékeit. Kihúztam magam, határozott és dühös voltam.- Rendben van. A tanácsban majd szót ejtünk er-ről. Most te legyél a bíró - szóltam Vejónak. - A bok-szolásban pedig én leszek a partnered.Csodálatuk úgy terjedt szét bennem, mint a tonik az ere-imben.- Kész! - kiáltottam, és Monidára tekintettem, aki hátat fordítva a pedálberendezésnél állt.A heurista szófogadóan felém fordult, mint mindannyi-an, és megkezdődött szokásos edzésünk. Futás, ugrás, talajtorna, nyújtó, súlyemelés… Már egy hónapja követ-kezetesen kínoztam őket ezekkel a legősibb, legprimití-vebb és legunalmasabb gyakorlatokkal. A bonyolult és okos tornaszerek, amelyek a test számára szórakoztató játékot szolgáltattak, helyükön árválkodtak: akinek ked-ve volt hozzá, később egyedül foglalkozhatott velük. Természetesen, ha maradt még annyi ereje és akarata. Ez azonban egyre ritkábban történt meg, mert én egy-szerűen „kifacsartam" testüket-lelküket, ahogyan Vejo mondogatta.Barátaim mozgása lomha, ügyetlen volt, erőfeszítéseik pedig emberfelettiek, s én - megfeledkezve a jogtalanul alkalmazott injekcióról - büszkén éreztem, hogy min-dent könnyebben és szebben csinálok, mint ők. A beme-legítéssel egyre kellemesebben éreztem magam, ugyan-akkor kegyetlen óhajom, hogy öklömmel megdol-gozzam koordinátorunk arcát, kínzó türelmetlenséggé változott. Arra kényszerített, hogy a megállapított nor-mánál korábban befejezzem a gyakorlatokat, bár erre volt magyarázatom: két újfajta sportot vezettem be. És végül ott álltam vele szemben.- Doktor - mondta a koordinátor erőltetett mosoly-lyal -, te ma valahogy különösen…

37

- A sportszellem! - válaszoltam vidáman, és egész testemet kellemes bizsergés és feszültség töltötte el. - A sportszellem, amelyet annyira szeretsz!Monida és Vejo kivételével a többiek már bokszoltak. Vejo ragyogott a boldogságtól, hogy bíró lehet. A heu-ristának nem szóltam egy szót sem, ő most a pedálbe-rendezésen ült, lustán mozgatta a lábát, és tüntetően nem nézett a bokszolok felé. Pedig a látvány nem volt megvetendő. Ezek a komoly, felnőtt, bölcs férfiak úgy püfölték egymást, mint a kamasz kölykök, akik vitáikat szívesebben intézik el egy-két megjegyzéssel és öklük mutogatásával, mint használatával. A bíró, akinek a sza-bálytalanságokra kellett ügyelnie, feleslegesnek bizo-nyult. Ütések egyáltalán nem voltak. A bokszolók szinte simogatták egymást a nehéz kesztyűkkel, karjuk aléltan, lustán mozgott. Várjatok csak, barátocskáim - mondtam magamban -, majd én, megtanítalak benneteket! Egytől egyig szétverem az orrotokat, és majd meglátjuk, nem pezsdül-e fel erényes, jól nevelt vérecskétek! - Állást foglalj! - kiáltottam ellenfelemre, aki még mindig ott állt előttem, inkább szemlélődésre, mint harcra készen.A koordinátor, engem utánozva, megfelelő állásba he-lyezkedett. A gravitáció még mindig korlátozta mozgá-sát, ez nyilvánvaló.- Mutassuk be ezeknek a lajhároknak az igazi bokszot! - mondtam.- Te már láttál igazit?- Filmen. Tíz évvel ezelőtt.- Én pedig még régebben.- Nem számít. Senki sem követeli meg tőlünk, hogy a versenyszabályok betartásával bokszoljunk. A követelmény az, hogy verekedjünk. Méghozzá komo-lyan!- Csak nem? - vonta össze gondterhelten szemöl-dökét, és én alig tudtam visszatartani bokszkesztyűmet, hogy ne csapjak az arcába.

38

Bal kézzel próbálkoztam, óvatosan, könnyedén, és sike-rült a szív tájékán megütnöm. A fehér, áttetsző bőr azonnal megvörösödött. Másodszor is ütöttem, ismét oda. Ezúttal is sikerült, mivel a koordinátor reflexeit nem tudta a védekezésnek alárendelni. A véraláfutásos folt a mellkasán diadalérzetet keltett bennem, egyúttal türelmetlenségemben ugrottam egyet feléje. Valószínű-leg ez a diadalérzet és megmagyarázhatatlan ösztön vál-toztatta valamikor ragadozóvá a jámbor medvét, amikor véletlenül megkóstolta a vér ízét.A koordinátor zavara nőttön-nőtt. Előző napi megjegy-zése nyilván csak impulzív megnyilatkozás volt, amely nem kapcsolódott olyan tényleges igényhez, hogy testi erejét felhasználja, és ütéseket mérjen rám. Félénken vé-dekezett, még mindig nem érzett magában annyi határo-zottságot, hogy üssön, én pedig fokoztam támadásaimat, kihasználva a gravitáció következményeként jelentkező ügyetlenségét és bénultságát. Most már jobb öklömet is megmozgattam, az erősebb, türelmetlenebb öklömet. Kesztyűmmel akkorát csaptam a fülére, hogy a többiek azonnal abbahagyták bokszimitációjukat, és körénk gyűltek.- Doktor… - akart valamit mondani, de én közbe-vetettem:- Figyelmeztettelek, hogy nem tréfálok. A küzde-lem komoly lesz.Szemöldöke összerándult, előrehajolt, válla szinte két-szeresére szélesedett. Mellette véznának látszottam. Ne-kem azonban nagy előnyöm volt vele szemben: hajtott a méreg! És… természetesen az injekció is. A legénység várakozása azonban felébresztette hiúságát. Arca hirte-len új kifejezést öltött, kénytelen voltam felismerni a helyzet komolyságát. Két lépést hátráltam, és Roninak ütköztem, aki itt is gondosan ügyelt rám.- Átkozott masina! - mormogtam. - El innen! - És szinte elvakultan előrevetettem magam.Mellkasom két bokszkesztyűvel találkozott, én azonban ügyesen ugrottam egyet, és öklömmel eltaláltam ellen-

39

felem homlokát. Ezután ruganyosan hátraugrottam. Ilyen ruganyosságot ez ideig a gyakorlóteremben senki sem tanúsított. Jogtalanul jutottam hozzá, de ez most nem érdekelt. Alulról - ismételgettem magamban -, alul-ról üss! - emlékeztem valami szabályra. A metsző fájda-lom, amely mellemet égette, arra késztetett, hogy fel-idézzem ezt a szabályt. Valójában ugrásommal én ma-gam tettem erősebbé a koordinátor ügyetlen ütését. Most ki kellett várnom, láthatóan arra készült, hogy megbosszulja az ütéseket. Ki kellett használnom a moz-gékonyságomból adódó előnyömet. Erőt véve magán fe-lém ugrott, én pedig ütését két kesztyűmmel védtem ki, mintha labdát fogtam volna. A koordinátor teljesen fel-fedte magát egyszerűen, mert nem tudta, hogy egy-idejűleg védekeznie is kell. Én pedig a gyakorlatban kifinomult érzékszerveimmel egyre jobban felismertem a boksz szabályait, megláttam azokat a helyeket, ahová azonnal üthettem, vagy kellett volna ütnöm. De nem si-ettem. Hagytam, hogy önbizalma növekedjék, hogy még egy kicsit ütögesse kesztyűimet és a levegőt, s meg-örvendeztethesse a legénység szemét haragra gerjedt és erőteljes szépségével. Szép volt, ezt nem lehet tagadni, szép és férfias, mint valami ősi atléta szobra. Abban a pillanatban, amikor szemembe ötlött szépsége, hirtelen megvilágosodott előttem, hová kell ütésemet mérnem. Könyökben összehúzta karját, és új támadásra készült, de ökleit annyira széttartotta, hogy egész felsőtestét véd-telenül hagyta. Bal öklömmel nyomban a rekeszizmára ütöttem, mire ellenfelem előrehajolt, ekkor viszont jobb kezemmel, dühömben minden erőmet összeszedve, vil-lámgyors ütést mértem állkapcsára.Amikor odanéztem, a koordinátor a padlón ült, két kar-jára támaszkodva. Fel akart állni, de kesztyűi csúszkál-tak, és sehogyan sem tudott támaszra lelni.- Ej, ej, te vadállat! - kiabálta Vejo, aki ugyanúgy imitálta a bírót, mint mi a bokszolást. - Mit teszel? Le-het ilyet? Ez meg van engedve?

40

A többiek úgy elképedtek, hogy nem tudták: segítsenek parancsnokuknak, hogy felálljon, vagy sem. Monida hátrafordult a pedálberendezésen, és arcán őszinte szen-vedés tükröződött. Igyekeztem összekulcsolni karomat s a győztes pozitúráját felvenni, várva a bírák döntését, de kesztyűim megakadályoztak ebben. Megpróbáltam mo-solyogni, de magam is megijedtem saját tettemtől. Meg-ijesztett az a mámor, amelyet az ütés okozott, és az a gyönyör, amely szétáradt bennem. Arra sem döbbentem rá, hogy nekem kellett volna elsőnek megnéznem, nem sérült-e meg komolyan a koordinátor.Ahelyett, hogy felállt volna, a könyökére ereszkedett, feje félrebillent. Az ütés okozta megrázkódtatástól és a gravitációtól elkábult, de ettől sem enyhültem meg, mérgem tovább forrt bennem. Utasítottam a robotot:- Roni, vizsgáld meg!A robot megmozgatta mind a hat karját, ölbe vette a ko-ordinátort, mint a csecsemőt, és ugyanúgy, mint ahogy a csecsemőknél szokás, egyik kezével feltámasztotta a fe-jét, majd ellenfelem arcát mellkasának bizonyos pontjá-ra szorította, ahonnan nyomás alatt néhány milligramm serkentőfolyadéknak kellett bejutnia a halánték kapillá-ris rendszerébe.- Állapota? - kérdeztem a robottól hanyag tárgyi-lagossággal, amivel tudtára akartam adni a szájukat tátó űrhajósoknak, hogy minden a legnagyobb rendben van.Roni a robot egykedvűségével válaszolt:- Enyhe agyrázkódás. Már múlik. Egy óra pihe-nés.- Vidd a dolgozószobába!Ám a robot nem mozdult. Minduntalan elfelejtettem, hogy a mutatót a hármas számra állítottam.- Ereszd el akkor!A koordinátor magabiztosan lábra állt, még mosolygott is. Biztosan fájt neki az ütés, mert fél ajka megdagadt.- Folytatjuk? - kérdeztem illetlenül tüntető fö-lénnyel.- Nem engedem! - kiáltotta Vejo.

41

- Doktor, te… te zavarba hozol - motyogta nehéz-kesen a koordinátor.- Miért? Mi okozza a zavarod? Elhatároztuk, hogy verekszünk, és verekedtünk. Én győzni akartam és győztem. Ha nem érzed magad legyőzöttnek, folytas-suk. A robot nem minősített alkalmatlannak a küzdelem folytatására.- Győztél - felelte halkan, és elhúzta megdagadt ajkát. - Hisz holnap…- Holnap másik partnerrel küzdök - szakítottam félbe. - Csak egy hét múlva kerül rád ismét a sor.- De miért, hiszen…- Mindenkivel külön-külön küzdeni fogok, amíg nem tanuljátok meg, hogy amikor az ember arra kény-szerül, hogy verekedjék, verekednie kell, s nem szabad megjátszania az együgyű nagylelkűséget.Büszke voltam, de nevelési okból haragosnak akartam mutatkozni. Fölényesen végigtekintettem rajtuk, és alig tudtam leplezni diadalérzetemet, mert most sarokba szo-rítva és legyőzöttnek láttam őket, ezeket a szép és okos férfiakat, akik mind egy fejjel magasabbak voltak, két-szer idősebbek, ugyanakkor kétszer akkora izomerővel rendelkeztek, mint az űrállomás szaporítási kísérletei során létrejött vézna szülemény.- Most pedig térjünk át a birkózásra! - utasítottam őket, és odanyújtottam a kezem Vejónak, hogy kioldja a kesztyűket. - És valamivel több sportszellemet, bará-taim! Különben semmi haszna az egésznek.Vejo ujjai remegtek, amíg kioldotta kesztyűmet. Való-színűleg már a parancsnok helyzetében érezte magát ő is, agyrázkódással, nyomorultan és nevetségesen. Nem tévedett. Néhány perccel később ugyanis úgy elnyúlt, hogy csontjai ropogtak, mintha szétszóródtak volna a padlón. Agyrázkódása persze nem lett, de az ütések he-lye valószínűleg napokig fájni fog Odább vezettem, és odaléptem Monidához.- A birkózást is visszautasítod? Gyere, mérjük össze erőnket!

42

Felháborodottan tekintett rám.- Te legény, igazán nem értelek! Mit kívánsz tő-lünk?- Azt akarom, hogy ember váljék belőletek! - vá-laszoltam nyersen.- Miért, most mik vagyunk?- Most… most magasan fejlett anyag vagytok, amely meghatódik attól a szürke masszától, amely ko-ponyaüregetekben leledzik. Intellektuális vénasszonyok, azok vagytok!Kevés kellett ahhoz, hogy jobb öklömmel az állára sújt-sak, annyira dühös voltam. Ugyanakkor még mindig pezsgett bennem a harci vágy, és éreztetni akartam fölé-nyemet. Monida megérezte, és sértődötten odavetette:- A legénység minden tagja erősebb, mint te, dok-tor. Én is erősebb vagyok, bár már öregszem.- Így van - válaszoltam fölényesen. - Mégis mind-egyikőtöket néhány másodperc alatt félholtra verhetem.- Kíméljetek meg ennek a sportnak méltatlan lát-ványától! - esdekelt Monida.- Őszintén kérlek, nem a félelem miatt, értsd meg!- Ezt majd a tanács dönti el, nem én.- Doktor, mintha a másik civilizációval bekövet-kező érintkezésünket bokszmérkőzésnek képzelnéd.- Pontosan ezt képzelem! - kiáltottam.- Csakhogy bíró nélkül, aki büntetést ró ki a sza-bálytalan ütésekért. Képzeld te is így, ha küldetésünk-nek hasznára akarsz lenni!Távoztam a gyakorlóteremből. Útban dolgozószobám felé, nyomomban Ronival, azon töprengtem - most már magamban kételkedve -, miért is sértettem meg ezt az öregembert, ezt az okos és jó embert, miért kényszerí-tem az egész legénységet valamire, ami nyilvánvalóan ellenszenves számukra, s amit egyszerűen csökevény-nek tartanak? Valójában azonban csökevény-e? Honnan akkor bennem ez a furcsa harag, ez a csodálatos elége-dettség, hogy meg tudom védeni magam, és tudok ütni,

43

hogy győzhetek, hogy pusztíthatok, hogy mások fölébe kerekedhetek egyedül, öklöm, ügyességem, cselező-készségem segítségével? Nem azért verekedtem-e, mert már embrionális állapotom óta bennem szunnyadtak ezek a készségek, annak ellenére, hogy embrióm a föld-től sok fényévnyi távolságra jött létre? Ezek a készségek miért taszítottak afelé, hogy ezeknek az embereknek, akik felülmúltak engem, megmutassam, hogy több va-gyok náluk, hogy többre vagyok képes, mint ők? Nem arra késztettek-e, hogy csalásra vetemedjem azzal az in-jekcióval? Enélkül a koordinátor nem lapított volna-e szét, mint valami férget?Nem, nem, nem, igyekeztem visszautasítani ezeket az önvádakat, rajtam kívül senki sem képes arra, hogy kihí-vást intézzen a legénységhez, viszont szükség van a ki-hívásra. Az embernek valóban újra emberré kell válnia, amikor olyan lehetőséggel kerül szembe, hogy hasonló lénnyel találkozzék. Ez nemcsak hatásos ellenvetés volt, hanem az igazság is: ha nem térünk vissza testünk és szellemünk bizonyos alapvető biológiai törvényszerűsé-geihez, hogyan tudjuk magunkat őszintén megmutatni másoknak? Az űrállomás mesterséges körülményei kö-zött eltöltött negyven év valamiféle nemes lelkű intel-lektuális géppé változtatott bennünket, amelynek főbb jellemzője a szívélyesség, nagylelkűség, mások jogai-nak szigorú tiszteletben tartása, jószívűség, szeretet mindaz iránt, amit a természet teremtett. Minderre szük-ség volt az űrállomáson, továbbra is szükség van, ami-kor egy embercsoport együttélését kell biztosítani vala-milyen zárt térségben. De most? Most emberekké kell válnunk, olyan emberekké, amilyenek az új földek és kontinensek meghódítói és felfedezői voltak. Ismét ren-delkeznünk kell olyan képességgel, hogy lehajoljunk és hátraugorjunk, testünkkel cseles mozdulatokat tegyünk, éberen keresve ellenfelünk sérthető pontját, és ügyesen rámérjük a megsemmisítő csapást. Ó, galaktika, sötét anyácskánk! Megértem ezt… megértem az öreget… de

44

akkor miért okoz olyan kellemes érzést ez a boksz, ami-kor különben a sport minden válfaját utálom?Magatartásomon töprengve, valószínűleg a magam iga-zolására is, felkerestem a koordinátort, és beismertem a bűnös injekciót. Valószínűleg lelkiismeret-furdalásaim voltak, de az volt a célom, hogy a koordinátor érzelmi alapon is felfogja ötletemet, s ne csak logikailag, mint előző nap a tanácskozás idején. Miután ő is, mint a töb-biek valamennyien, éppen érzelmileg nem volt felké-szülve az ismeretlen lényekkel folytatandó küzdelemre.Az első dolog, amit tett, az volt, hogy bejelentette: az aznap reggeli tanácskozást fél órával elhalasztja. Nyu-godtan intézkedett, pedig azt, hogy felborítsa a napi programot, csak kivételes esetekben engedte meg magá-nak. Az volt a benyomásom, hogy ezzel nyomban az egész legénységet nyugtalanná tette. Ezután a koordi-nátor a következőt mondta:- Nem lehet ezt bizonyos fajta, csalásnak tekinte-ni a többiekkel szemben?Megállapítását megható óvatossággal tette. Én pedig el-nevettem magam, úgyhogy joggal kételkedhetett pszi-chikai egyensúlyomban. Ebben a másodpercben emlé-keztem arra, amit egyszer anyám, szinte ugyanezen a hangon, ugyanilyen rosszul leplezett tragikus kételke-déssel mondott: „Nem tudom, kedves fiam, lehet, hogy nem lett volna szabad beleegyezésemet adnom ahhoz, hogy megszüljelek az átöröklés ellenőrzése nélkül. De hát a tanács így döntött." Ki tudja, milyen szörny-szülöttnek tekintett engem, aki az űrállomáson szület-tem, anélkül, hogy a mi genetikusaink hozzányúltak volna génjeim rendszeréhez! A lehető legkihívóbban vá-laszoltam:- Tehát hagynom kellett volna, hogy leterítsél a küzdelemben, s így becsületes maradjak? Először is ti mindnyájan erősebbek vagytok, mint én, másodszor tíz-szer könnyebben alkalmazkodtok a gravitációhoz, mivel a Földet még sejtjeitekben viselitek.- Azt gondolod, hogy ez igazol téged?

45

- Természetesen. Ám te tudod, hogy nem magam miatt teszem, ugye? Ezért arra kérlek, ne áruld el titko-mat, legalábbis amíg mindenkinek külön-külön szét nem lapítom az orrát.- Azt hiszem, hogy értelek - mormogta rövid szü-net után. - De nem vagyok benne biztos, hogy igazolni foglak.Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy szeretem ezt az embert. Lehet, hogy azért, mert meghatott tisztasága és aggódása, ami különben tehetetlenné és bizonytalanná tette. A kettőnk között folyó néma küzdelemben - annak ellenére, hogy mindenki előtt megszégyenítettem - arra törekedett, hogy megértsen, és ne éljen vissza hatal-mával. Szükségesnek éreztem, hogy megismételjem előtte tézisemet:- Ez azért van, mert érzelmileg nem vagy felké-szülve. Ne feledd el, hogy én nem használtam semmifé-le védő- vagy doppingszert. Az injekcióra azért volt szükségem, hogy némi fizikai erőre tegyek szert. Csu-pán a düh és a győzni akarás volt a sajátom. Ha ezt az egész legénység nem szerzi meg, nem biztosítom külde-tésünk sikerét. A tudni vágyó elme jámbor ambíciójával semmit sem érhetünk el. Ez elég a komputereknél és a laboratóriumokban," de nem az élőlényekkel való talál-kozáskor. Annyira ellágyultunk a boldogságtól és jó szándéktól, amikor felfedeztük ezt a bolygót, hogy egy-szerűen védtelenné váltunk: Gondolatvilágunkban ugyanis továbbra is olyan meggyőződés és remény lap-pang, hogy ezek a felsőbbrendű lények nem felsőren-dűbbek nálunk. Te is biztos voltál abban, hogy gyen-gébb vagyok nálad, és kellemes volt elképzelned ma-gadban, hogy atyailag egyszer-kétszer odacsapsz, és le- hűtöd lángolásom. Na de mi történt! Képzeld el azt, hogy ezek a lények erősebbek, mint mi! Mit kell ten-nünk? Járuljunk elébük, és essünk térdre? De mi lesz, ha nem ' értenek meg, és lenyisszantják a fejünket, még mi-előtt békés szándékainkat bebizonyíthatnánk?

46

- Azt akarod mondani, hogy csalással kell kezde-nünk?- Ravaszsággal! De ha csalásra lesz szükség, az-zal is élnünk kell. Ne rémülj meg olyan könnyen ezektől a fogalmaktól! Amikor életre-halálra megy a harc, s amikor nem emberek között folyik, hanem különböző fajtájú…- De hiszen a küzdelem még nem kezdődött el.- Biztos vagy benne?Felállt, és járkálni kezdett a dolgozószobában. Elcsúfí-totta dagadt ajka és még mindig kékesvörös színben ját-szó füle. Talán éppen ezért most még közelebb éreztem magamhoz. Valóban itt volt az ideje annak, hogy fel-hagyjak fiatalos akcióimmal, s őszinte, jó segítőtársa le-gyek!- Az elméleted elég ésszerű - mondta elgondolkozva, és a fali kronométerre tekintett. - Feltételezem, hogy nem-csak etikai alapon építetted fel.Mosolyogva megtapogatta állát. Végképp megbántam, hogy olyan erővel ütöttem meg.- Azt javaslom, hogy azonnal térjünk rá a hármas körpályára! - Vártam, hogy tiltakozik, mivel javaslatom ellentétben állt még a lakatlan bolygók kutatási prog-ramjával is, de a koordinátor alighanem újra megfejtette gondolatmenetemet, és elmélkedni kezdett rajta. Láttam, hogy a belső feszültségtől élesebbé válnak vonásai, és gyorsan megváltoztattam javaslatomat, amelyet nyilván-valóan nem fontoltam meg kellően. - Lőjük ki a mentő-rakétánkat a láthatatlan mellékbolygó felé, hogy ezzel elvonjuk a figyelmüket, mi pedig térjünk rá a hármas vesztegzárra. Nem várhatunk tovább, hogy válaszolja-nak hívásainkra. Elég idejük volt rá.- De hisz éppen te magad vélekedtél úgy, hogy még nem készültünk fel a küzdelemre r - állapította meg a koordinátor óvatosan.- Én sem voltam felkészülve, mielőtt kettőnk mérkőzésére sor került. Kihívást kell intéznünk hozzá-juk, meg kell félemlítenünk és az érintkezés felvételére

47

kell kényszerítenünk őket. Így csak időt adunk nekik, hogy magukhoz térjenek, és felkészüljenek a küzdelem-re, ha nem rendelkeznek kellő védelmi eszközökkel. A meglepetés rendkívül fontos! Ez az, amit az érintkezés elmélete nem vesz figyelembe, mert alapeszméje az, hogy juttassuk kifejezésre a jó szándékunkat. Meg kel-lett éreznem bokszolás közben a győzelem ízét, hogy megértsem, mennyire téves ez a nézet.- Félek, nehogy elveszítsük mentőrakétánkat - só-hajtott a koordinátor, és én végérvényesen megértettem: csak koordinátori beosztása késztette arra, hogy tartóz-kodjék a kockázattól, lelkében ugyanolyan fiatal, mint én, és a küzdeni és a győzni akarás ugyanolyan türel-metlenséggel és mohósággal kínozza, mint engem.- A mentőrakéta üres lesz - mondtam, és legszíve-sebben megöleltem volna.- Akkor is baj, ha elvesztjük.A mentőrakéta az űrhajó kicsinyített mása volt, az egyetlen eszköz arra, hogy valamennyien visszatérhes-sünk az űrállomásra, ha az űrhajót valamilyen javítha-tatlan sérülés éri. Valóban nagyon magas ár egy ilyen csel kivitelezéséhez. Ezért megnyugtatásképpen hozzá-tettem:- A terv még kidolgozásra szorul.- Így van! De én azt is gondolom, doktor, hogy itt az ideje a kockázatvállalásnak. Különösen hogy ma-gunkra hagytak bennünket. Hívjuk össze a tanácsot? Gyerünk, most még sok munka vár ránk!- És mit csinálunk Monidával?A következő választ vártam: ne hagyjuk inkább békén az öreget, mi? Arca hirtelen elsötétedett.- Figyelmeztetésben részesítem!Már a tanácskozáson is egészen másnak mutatkozott. Mindjárt a megnyitáskor, a legénységhez intézett első szavaiból kitűnt, hogy elhatározta: fokozatosan, de meg-ingathatatlanul egyeduralmat teremt, és szigorúan korlá-tozza a fedélzeten a demokráciát. Harci készültség kez-dődik, ahogy a régi időkben a Föld lakói mondták, és ez

48

szükséges is volt. Az alapszabályzat is előírta, de az űr-állomáson eltöltött negyven békés esztendő elszoktatta az embereket az ilyesmitől. Elégedett lehettem, mert úgy éreztem, részem van abban, hogy első űrpilótánk egyszerű koordinátorból az űrhajó valóságos parancsno-kává alakul át. Végül is az orvos alapvető feladata, hogy biztosítsa és fokozza az űrhajósok fiziológiai és pszichi-kai képességeit.A koordinátor nem úgy kezdte, mint az előző napokon: „Barátaim, van egy javaslat… vitassuk meg!" A követ-kezőket mondta:- Barátaim, szükség van arra, hogy a pszichorobotokat a második fokozatra állítsuk. Akármennyire is kellemet-len, a mai naptól kezdve doktorunk szemmel tart ben-nünket, még akkor is, amikor a vécén tartózkodunk. Most pedig az a feladat áll előttünk, hogy kidolgozzuk a következő vesztegzárpályára történő áttérés tervét!A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor Monida, miután meghallgatta az eligazítást, szemrebbenés nélkül és hanyagul bólintott egyetértése jeléül, ezt követően pedig elsőnek - és anélkül, hogy komputeréhez hozzá-nyúlt volna - kész tervet terjesztett elő arról, hogyan tér-jünk rá a hármas vesztegzárpályára. Tervezete szintén ellentétben állt az alapszabályzattal, és majdnem telje-sen egyezett az én elgondolásommal, ami a cselmanőve-rek és meglepetés kihasználását illeti. Csupán okosab-ban és részletesebben volt kidolgozva.Csak nem figyelte mégis a mi tragikomikus bokszmér-kőzésünket?

49

L E V E T J Ü K A K E S ZT Y Ű T

Az űrhajós-tanácskozásokon az egyik pályáról a másik-ra történő áttérést a „kör összevonásának" neveztük. Amikor azonban most magunkba mélyedtünk, olyan ér-zésünk támadt, mintha lépésről lépésre vaktában eresz-kednénk lefelé az alvilág áthatolhatatlan sötétségébe, és nem tudnánk, mi vár ránk.Körülöttünk néma volt a sötétség. Az űrállomás csillag-közi pályájának elképzelhetetlen messzeségében tűnt el, a Pluto valószínűleg még valahol a kilencedik és tízedik bolygó között száguldott, mi pedig az ötödik bolygó felé ereszkedtünk, amely annak idején annyira megörven-deztetett bennünket, most pedig olyan érzést keltett ben-nünk, hogy jövendőbeli sírunk felé közeledünk. Szépsé-ge elvakított, némasága pedig ijesztett bennünket. An-tennáink csupán saját rádiójeleink hisztérikus csipogásá-nak optikái visszhangját fogták fel. Ezeket a jeleket éj-jel-nappal sugároztuk a bolygó és láthatatlan holdja felé, amely mint titokzatos törpe őrködött körülötte, akár a régi mesékben a kincses barlang bejáratát őrző sárkány. Az ismeretlen civilizáció felé kisugároztuk mind az öt-ven hang- és ábrarendszerű hívó jelünket, amelyeket az emberiség legnagyobb elméi alkották, és megállás nél-kül, de fokozódó aggodalommal ismételgettük őket. Ha egy civilizáció képes volt arra, hogy ilyen méretű kísé-rőt hozzon létre, alkalmasnak kellett volna lennie arra is, hogy egy hónap alatt megfejtse jeleinket, és ennek meg-felelően válaszoljon, természetesen, ha kívánatosnak tartja.Ám mintha erre nem mutatott volna hajlandóságot, mintha inkább azt sugallta volna, hogy jobb, ha távo-zunk.Időnként feltettem magamnak a kérdést: valójában miért is nem megyünk el innen? Csak úgy menjünk, és kész! Miért kell nekünk annyira ez az érintkezés? Ki kény-szerít bennünket, hogy könnyelműen behatoljunk ebbe a

50

világba, remegve a félelemtől; ki kényszerít, hogy felke-ressük? A tudásszomj? Butaság! Millió dolgot nem is-merünk ebből a bolygórendszerből, de nyomban min-dent félredobtunk, amikor a rendszer 17 bolygója közül az egyiken organikus tevékenység jeleit fedeztük fel. A sportszellem, ahogy a koordinátor emlegeti? A kockáz-tatás szelleme, ahogy a többiek mondják? Az a belső kényszer, amely minden pillanatban harcra ösztökél bennünket, hogy megerősítsük önmagunkat és lé-tezésünk ismeretlen célját? Vagy talán a magány? Vagy az önvédelmi ösztön, amely azt súgja, hogy el fogunk pusztulni, ha nem találkozunk egy másik civilizációval, és nem olvadunk össze vele? Nem úgy van-e ez, mint a Föld őstörténetének népeivel? Megszületett egy civilizá-ció, majd elpusztult, miután átnőtt a másikba. Lehet, hogy az emberiség csak azzal kerülte el pusztulását, hogy megkezdte kitelepülését a közeli bolygókra. Az emberek nehéz körülmények közé mentek, hogy elölről kezdjék. Kiűzették magukat a földi paradicsomból, s ezek az elpuhító kényelemmel, a bágyasztó unalommal elégedetlenkedők megérezték, hogy el fognak pusztulni, ha nem térnek vissza a természethez, és nem kezdik el elölről a vele folytatott harcot. Újfajta barbarizmushoz hasonlított ez, kultuszokkal és rítusokkal, idegenkedés-sel a modern világ kifinomult élvezeteivel szemben. Ez a szellem csupán a fiatal emberek kisebb rétegét, né-hány millió embert érintett, nem többet, mint egy csep-pet a sokmilliárdnyi emberből, de hiszen a barbárok, akik elfoglalták Rómát, meglepően kis létszámmal ren-delkeztek a hatalmas impériumhoz hasonlítva, nem? Ez is olyan irányú törekvés, amely tükrözi a fejlődés más útjának szükségességét. Ugyanez a szükségesség kész-tette az űrhajókat a galaktika repülésekre, az a már meg-érett szükséglet, hogy másokkal találkozzunk, s hogy lássuk: nem találtak-e helyesebb utat? Nem ösztönös megérzés hajt-e bennünket, hogy társat keressünk, s ha a „barbárok" nem jönnek hozzánk, mi menjünk el hozzá-juk? Mert hogyha nem léteznek mások, akkor vagy az

51

„isteni kiválasztottságban" kell, hogy higgyünk, vissza-térve a valláshoz, vagy azt kell elfogadnunk, hogy az anyag valamiféle véletlen fehérjeképződménye va-gyunk, a fejlődés véletlen mellékága, amely feltétlenül el fog pusztulni, mint ahogy elpusztultak a dinoszau-ruszok, mert roppant méreteik nem feleltek meg a mi bolygónk feltételeinek. Ugyanis minél többet röpködünk a világűrben, annál inkább meggyőződhetünk arról, hogy nem vagyunk alkalmasak az űr- életre. A világűr-ben saját gépeinknek nyomorúságos függelékeivé vá-lunk.Közben remegünk a gépeinkért, mint ahogy ebben a pil-lanatban is mi, kilencen, rettegünk mentőrakétánk sorsá-ért.A mentőrakéta bonyolult, cikcakkos útvonalon repült, készen arra, hogy bármelyik pillanatban kibocsássa vé-dőberendezéseit a láthatatlan kísérő felé, mi pedig ki-kapcsolt motorokkal lassan ereszkedtünk a következő körpályára. És vártunk. Olyan türelmetlenül, hogy nyugtatószerekkel kellett injekciózni az embereket. Ugyanis a bokszmérkőzéseken és a birkózásokon a fel-ismerhetetlenségig megváltoztak, türelmetlenségükben, feszült lelkiállapotukban 'majdnem hogy agyonverték egymást, ilyen módon vezetve le a várakozásból eredő minden idegességüket. A rakéta pedig néma volt. Nem irányítottuk, hogy ne áruljuk el pontos tartózkodási he-lyünket, de mozgását úgy programoztuk be, hogy ha szembejövő jeleket vagy valamilyen idegen test közele-dését észleli, azonnal térjen más űrpályára. Ezen kívül pályánk egész térségébe a miniatűr, továbbító állomások sokaságát bocsátottuk ki, nehogy akár egy jelet is elmu-lasszunk. Körülöttünk azonban minden néma volt, és ez a némaság egyre fenyegetőbbé vált.Monida, Daal és Vejo komputerük mellett, aludtak a vá-rakozás hosszú órái után, amikor hiába próbáltuk meg-fejteni a hallgatás okát. Kelepce? Vizsgálatnak vagyunk alávetve, amelyet mi nem is észlelünk? Vagy pedig már

52

próbálkoznak az érintkezés megteremtésével, csakhogy jeleiket képtelenek vagyunk felfogni?Minden órában új hipotézist dolgoztak ki néma ellenfe-lünk viselkedéséről. Ám akármennyire bolondok is vol-tak ezek a feltételezések, természetesen emberi- felté-telezések maradtak, amelyeket emberi elme szült. Mi pedig, többiek, megállás nélkül ellenőriztük az űrhajó berendezéseit, igyekeztünk munkánkat jól végezni, és új, ez ideig még nem észlelt jeleket felfogni az űrből, de semmit sem leltünk, és csak vártunk. Az őrületig vár-tunk. Vártunk, amíg a kihívó manőverünk kezdetét kö-vető második napon - miután már néhányszor kör-befutottuk az új pályát - egyszer csak felharsant az űrha-jó minden jelzőberendezése. Én éppen Ronihoz szóltam, aki mellettem állt megingathatatlan ős indiai pozitúrájá-ban, hat karját összekulcsolva. Azt mondtam neki, ter-mészetesen választ nem várva, mivel ilyen kérdésekre nem válaszol: „Roni, nem volna kedved cserélni velem? Tudod-e, mennyivel szívesebben lennék most egy ilyen okos és nyugodt vasember, mint te? Nem akarsz ilyen buta és nyugtalan emberré válni?" Pontosan ezt közöl-tem vele, amikor a jelzőberendezések szirénái üvölteni kezdtek.Úgy üvöltöttek, ahogy a pusztulás előtt üvöltenek, úgy állítottuk be ugyanis a berendezéseket, hogy a legjelen-téktelenebb rádióhullámra is reagáljanak. A jelzés kü-lönben valóban halálos veszélyt is jelenthetett, mi azon-ban úgy éreztük, hogy a szirénák ujjongva harsognak. Úgy tűnt, éppoly eszeveszetten rikácsolnak, mint mi: „Vég-re! Vég-reee!" Bár teljes képtelenség ujjongó hanggá nyilvánítani ezt az egyébként rémisztő üvöltést.Csak amikor az irányítóterembe értem, tanácskozó- és központi munkatermünkbe, akkor éreztem meg testem-ben a fájdalmat. Amikor az űrhajó motorjai ki vannak kapcsolva, a futás nagyon veszélyes, alaposan összever-tem könyökömet, vállamat, térdemet, fejemet. Utolsó-nak érkeztem, és senki sem méltatta figyelemre sem külsőmet, sem izgatott kérdéseimet. A kerek képernyő

53

egy pontjára meredve bámultak valamennyien. A képer-nyő kékes-napsütéses-illuzórikus fényekben a környező űrt tükrözte. Ebben a fényben látható volt a mi mentőra-kétánk puskagolyóra emlékeztető fényes foltja. Amikor a „láthatatlan kísérőt" körülbelül húszezer kilométerre megközelítette, félbeszakította színlelt támadását, mert valamilyen jelek feltartóztatták. A rakéta robotpilótája az előzetes program szerint a reaktorok teljes erejével az ellenkező irányba repítette. Természetesen nem felénk. A program szerint a hármas vesztegzárpálya meghatáro-zott helyére kellett jutnia, ahonnan később majd felve-hetjük.- Abbahagyták! - közölte a koordinátor. - Különös história!Megnéztem a rakéta altimetrikus adatait. Megsérült a ra-kéta, vagy pedig ismét elhallgattak? Kizártnak látszott, hogy a rakéta harmincezer kilométerről ne tudja felfogni azokat a jeleket, amelyeket felfogott húszezer kilométe-ren.- Add a jelzést! - parancsolta halkan a koordiná-tor.- Semmi! - válaszolt Vejo a központi radartól. - Egyáltalán semmi!Azt akarta mondani, hogy semmiféle anyagi test nem indult el a bolygóról a mentőrakéta felé vagy felénk, s hogy a bolygó körüli térség üres, mint eddig. Most már azonban nem így láttuk, hisz az űrön, ha rövid időre is, valamiféle sugarak haladtak keresztül. Már nem volt üres! Nem volt néma.- Add a jelzést! - ismételte idegesen a koordiná-tor.„Ne izgasd magad, koordinátor, ügyelj az eszedre - mondtam magamban -, mert a robot azonnal a karjába kap, már látom, ahogy figyel!"Vejo, az expedíció második űrpilótája, navigációs tisztje és rádiósa működésbe hozta a jelzéseket rögzítő beren-dezést. Vékony, csipogó, teljesen azonos jellegű hangok

54

hallatszottak: ijedt csirkecsipogás a reproduktorban, kö-rülbelül öt percig tartott.- Vetítsd a jelzéseket a képernyőre! - mondta Monida, aki Vejo fölé hajolt.A telerekordinghoz sereglettünk. A szürkéskék ernyőn keskeny csíkok villództak, de nem értettünk belőlük semmit.- Ábra nem vehető ki belőlük - mondotta Monida. - De mintha rendszer volna bennük.A felvillanásokban nem észleltem semmiféle rendsze-rességet, de ha Monida állította, nem volt okom a kétel-kedésre.- Közönséges rádióhullámok - sóhajtotta a koor-dinátor, és ebből nem lehetett megállapítani, hogy csaló-dott vagy megkönnyebbült.- A legközönségesebb deciméteres hullámok - toldotta meg Vejo. - Ha a bolygóról indulnak ki, még érthető, mivel az ilyen hullámok hatolnak keresztül a legkönnyebben az atmoszférán…- Nem lehetne megismételni a kísérletet?Kramer tette fel a kérdést, a planetológus. Megfordul-tunk, és egy ideig úgy bámultunk rá, hogy zavarba jött.- Azt akarom mondani… érdekes lenne látni, hogy megismétlődnek-e a jelek. Meg hogy ugyanazok lesznek-e?Egyszerű és értelmes javaslat, de mi nem fogtuk fel azonnal, mert csak két lehetőségre voltunk felkészülve: vagy felrepül valami a bolygóról vagy láthatatlan hold-járól a mi rakétánkkal szemben, vagy megkísérlik a jel-váltást velünk. De csupán néhány jel - és utána semmi? Ezzel nem számoltunk.Vejo kikapcsolta a telerekordingot, és elsőnek szólalt meg: - Jó ötlet!A többiek némán hallgattak, mint a hátuk mögött álló pszichorobotok. A koordinátor körüljártatta tekintetét. Nem tudom, kérdezett-e tőlünk valamit, vagy egysze-rűen gondolkozott. Végül bizonytalanul megkérdezte: - Mi a véleményetek?

55

Valóban helyesnek látszott, hogy még egy kísérletet te-gyünk, mielőtt megkezdjük a fejtörést, mit is jelenthet-nek ezek a jelek! A koordinátor szinte odarepült a rá-dióirányító berendezéshez. Leült a vezérlőasztalhoz, keze lázasan végigfutott a vezérlőtábla fölött. Az űrhajó most a maga rádiólasszóját vetette ki a mentőrakéta felé, hogy kikapcsolja a robotpilótát, és megállítsa automati-kus menekülésében, majd újból kilője a „láthatatlan" fe-lé. A kockázat a rakétára nézve ezzel növekedett. Most már nekünk kellett a rakétát irányítanunk, ha akadályok-kal találkozik. A mi reakciónk viszont lassúbbnak ígér-kezett: legkevesebb kétszer annyi időre volt szükség az első jelek vételéhez. Ezen kívül elárultuk új tartózkodási helyünket, ha „azok" egyáltalán képesek a mentőrakéta felé küldött jelzéseink vételére.A golyóra emlékeztető rakéta igen éles kanyart írt le, és elindult visszafelé. Megnéztem a rakéta altimetrikus adatait: a rakéta reaktorait nem kapcsoltuk ki, mint első repülése alkalmával, és néhány perc múlva ismét a ti-tokzatos húszezredik kilométeres határnál lesz. Minden-ki megkövült a feszültségtől. Nem beszéltünk, nem léle-geztünk. Az a bizonyos határ ismét jelentkezett, ugyan-olyan módon, mint az előbb, ugyanazokkal a jelekkel. Csakhogy most ezek a jelek jóval tovább tartottak, mi-vel a mi lassúbb reakciónk miatt a mentőrakéta még né-hány ezer kilométert tett a számunkra nyilvánvalóan ti-los térségben.- Nem vezéreljük vissza a rakétát a programban meg-állapított helyre - szólt hátra a koordinátor a "vállán át. - Ott hagyjuk, hadd függjön a fejük fölött, mint egy bom-ba!A jelek ugyanazok voltak, mint a röviddel előbb felfo-gott jelzések. Ettől azonban nem váltak érthetőbbé.- Készíts róluk másolatot! - kérte halkan Monida, de hangja rendkívül élesen csengett a csendben.Vejo megmozdult az asztalánál, és a fel-jegyzőberendezés nyílásán halk zizegéssel kígyóként előkúszott a szalag. A heurista gyorsan elkapta. Lesza-

56

kított belőle egyszer, aztán másodszor, és a két hosszú szalagot a levegőben lebegtetve helyére sietett.- Foglaljatok helyet, fiúk! - szólalt meg szinte vi-dáman a koordinátor. - Üljetek le és gondolkozzatok!- Az ismétlés nagy dolog! - jelentkezett ugyanilyen hangon Monida.Mint valami nyugalomra vágyó öregember, hátradőlt a karosszékében, és a szalagokat a térdére terítette.- Igen, a tudás anyja! - gúnyolódott Vejo.A heurista nem sértődött meg.- Úgy, ahogy mondod! De te, Vejo, ezt a köz-mondást csak a "tanulás vonatkozásában rögzítetted el-médben. Ez a mondás azonban egy másik elemi böl-csességet is tartalmaz: az ember csak azokat a jelensé-geket tudja tanulmányozni, amelyek ismétlődnek.Erőltettem elmémet, hogy valami javaslatot tegyek, de ahogy az lenni szokott, amikor erőltetjük agyunkat, vég-képp nem engedelmeskedik. Arcom szinte lángolt az erőfeszítéstől. Olyan érzésem volt, hogy minden pilla-natban megkérdezhetik, mi a véleményem, s - ami még sohasem fordult elő - ezúttal nem tudok véleményt nyil-vánítani. Csak azt kérdezgettem kétségbeesetten ma-gamban: miért hagyták abba? Miért nem jelentkeztek régebben? Már egy egész hónapja bombázzuk őket a hí-vórendszerek sokaságával, most pedig néhány percre néhány hangjelet adnak le, amelyekről csak a nagy vi-lágűr tudja, mit jelentenek. Ha tudnak deciméteres hul-lámokat kibocsátani, fel kellett fogniuk azokat a jelzése-inket, amelyeket a bolygó felé sugároztunk a deciméte-res skálán, a semleges hidrogénsugárzásnál egy oktáv-val magasabban és egy oktávval alacsonyabban, nehogy a hidrogénsugárzás zavart okozhasson. Valamennyi űr-hajós közül nekem volt a legszűkebb szerepköröm: az emberek szellemi és fizikai egészségének fenntartásán túlmenően csupán az űrhajó regenerációs rendszeréért, a levegőért, a vízért, az élelemért és a pszichorobotok el-lenőrzéséért feleltem. Majd, csak ha a világűr más kép-viselőivel is közvetlenül találkozunk, kezdődik el az én

57

kutatói tevékenységem. Egyelőre még másoknak volt szavuk, de én úgy éreztem, hogy ugyanakkora felelős-ség terhel engem is, és tehetetlenségem kínzóan hatott rám. Az a kevéske remény, amely bennem pislákolt, Monida személyéhez kapcsolódott, összetűzésünk elle-nére ösztönösen azt vártam, hogy ő adja meg az első fe-leletet.A többiek időnként szintén a heuristára tekintettek, és láthatóan ugyanúgy vártak, és ugyanúgy meglepődtek Monida tüntető optimizmusán. A heurista még kényel-mesebben helyezkedett el karosszékében, nagy fölénye-sen lebegtette fotószalagjait, és úgy hatott, mindjárt vi-dáman fütyörészni kezd. Ráadásul izgalomba hozott bennünket előbbi megjegyzésével is, és felcsigázta kí-váncsiságunkat.Kramer jegyezte meg, bizonyára Monida hallgatása dü-hítette:- Még mindig nem vagyok meggyőződve, hogy űrhajónk legénységét nem kellett volna-e nőkkel kiegé-szíteni. A nők mindig több leleményességnek adják ta-nújelét olyan esetekben, amikor érintkezést kell létre-hozni. Egy női elme jelen esetben…- Te csak most sajnálkozol azon, hogy nincsenek nők az űrhajón? - szakította félbe a koordinátor.A koordinátor tréfálkozott? Ez annyira szokatlan volt, hogy nevetni sem tudtunk. Viszont azonnal kitört belő-lünk a nevetés, amikor Vejo szólalt meg, ugyanis rend-szerint ő nevettette meg az űrhajósokat:-- Kramer hajlandó lenne még arra is, hogy a fele-ségét felajánlja, csak hogy azokat beszélgetésre késztes-se!„Nekik", „őket", „azok", „ők" - így beszélgettünk „ró-luk", miután tudomásul vettük, hogy „ők" léteznek, de beszélgetéseink során még egyszer sem vetődött fel a kérdés, milyenek is lehetnek „ők"! Magunkban se tű-nődtünk ezen, tudatosan óvakodtunk a fantáziálástól, bár ezekben a névmásokban, amelyek önkéntelenül lo-pakodtak szavaink közé, mintha már benne lett volna az

58

a nagyon régi meggyőződés és remény, hogy akármeny-nyire is különböznek tőlünk, valójában olyanok, mint mi. Az ősi emberi önzés és a valójában nevetséges, de egyelőre még kitörölhetetlen emberi önhittség halhatat-lannak bizonyul.Eleinte valósággal szörnyűségesnek hatott ez a komoly-talanság a mi szigorú termünkben, amely a logika gépi nyelvén folyó értekezésekhez szokott hozzá. Bölcs és férfias űrhajósaim mintha szinte elfeledkeztek volna ar-ról, hogy komputereik előtt ülnek; hogy a központi elektronikus agy, amely mellett ezúttal a koordinátor foglalt helyet, várja az adatok betáplálását, s ezzel meg-kezdhesse elkövetkező akcióink algoritmusának kikere-sését. Mintha minderről elfeledkeztek volna abbéli ver-sengésükben, hogy pikánsabbnál pikánsabb változatokat eszeljenek ki az ötödik bolygóbeliekkel folytatandó ta-lálkozásokról és beszélgetésekről. Az űrállomáson ha-gyott nők váratlan említése mintha csak szárnyat adott volna ezeknek a képzelgéseknek. Már egészen leszok-tunk arról, hogy rájuk gondoljunk. A koordinátor pedig ahelyett, hogy megakadályozta volna ezeket az ízetlen tréfákat, amelyek megszentségtelenítették az űrhajó központi irányítótermét, maga is részt vett ebben a ka-maszos szórakozásban. Két személy között létrejövő érintkezés - függetlenül attól, hogy ugyanahhoz vagy különböző nemekhez tartoznak - mindig a flörtnek bizo-nyos válfaját jelenti, állapította meg űrhajósaink közül valaki. Már nem emlékszem, ki mit mondott ezen a fur-csa beszélgetésen. Másvalaki komikus nagyképűséggel elvetette azt a gondolatot: még hogy mi ajánljuk fel asz-szonyainkat! Ajánlják azok a sajátjaikat! Lehetséges kü-lönben, hogy Kramernek e gondolatához ők is eljutot-tak, ha rendelkeztek ugyanolyan intellektussal, el kellett jutniuk. Jeleik bizonyára azt tudatják velünk: ne jöjjetek ide, csak közöljétek, hányan vagytok, mi pedig elküld-jük asszonyainkat, hogy létrehozhassátok a kontaktust. A mi területünkön, szemünk előtt ez mégsem olyan ké-nyelmes, ugye, megértitek? Később fantáziájuk arra te-

59

relődött, milyenek is lehetnek asszonyaik. Nem is sejtet-tem, hogy az én szigorú űrhajósaim ilyen csapongó kép-zelettel rendelkeznek. Zonen, a művészünk néhány port-rét is lerajzolt, újra meg újra kiegészítve rajzát olyan részletekkel, amelyeket az űrhajósok komputereik mel-lől szolgáltattak neki. Olyan jellegűek is akadtak, ami-lyenekről én, a medikus sem vagyok hajlandó szót ejte-ni. Legszívesebben odakiáltottam volna: elég, szégyellj étek magatokat! Ám észrevétlenül és akaratom ellenére a hangulatuk énrám is átragadt. Csak akkor döbbentem rá, hogy mindez tulajdonképpen megkönnyebbülésünket érzékeltette: semmit sem lőttek ki ellenünk, veszély nem fenyeget, ugyanakkor a bolygón mégiscsak léteznek va-lamiféle lények, amelyek az egyszerű deciméteres hullá-mokon meg tudtak szólalni. Már régen vártuk, hogy ta-lálkozzunk velük, vágyódtunk utánuk, és most képtelen-ségnek látszott, hogy azon az átkozott gépnyelven be-széljünk és gondolkozzunk. Most ahhoz lett volna ked-vünk, hogy emberi, baráti módon eldiskuráljunk velük.Egyedül Monida, a heurista nem vett részt a beszélge-tésben. Ám csak szavakról mondott le. Valahányszor odapillantottam, nem háborodik-e fel illetlen viselkedé-sünkön, mindig meggyőződhettem, hogy ez a terefere neki is kellemes, bár csak szórakozottan követi, és a fo-tószalagjait vizsgálgatja. Már egy egész órája butasá-gokról fecsegtünk, anélkül, hogy tettünk volna valamit, vagy legalább műszereinket figyeltük volna, és olyan pompásan éreztük magunkat, amire évekre visszamenő-en nem emlékeztünk. Ki tudja, meddig tartott volna, ha Monida nem térít vissza bennünket a valósághoz.Általános nevetés közben, amely a soron levő tréfa kap-csán robbant ki, felpattant karosszékéből, és ugyancsak nevetve fölemelte kezét, hogy lecsillapítson bennünket.- Tudjátok-e, fiúk, hogy ezek a tréfák, amelyeket itt elpufogtattunk (így mondta, nem különítette el magát az igeforma révén!), ezek a csodálatos butaságok pom-pás ötletet adtak, amilyet az elektronikus agyak sem tudtak volna kitalálni! A flört ötletét!

60

A tréfát nem mondhattuk túlságosan sikerültnek, de mi azért csak nevettünk: az öregtől nem várhattunk többet!- De én nem tréfálok! - kiáltott fel. - Ti magatok mondtátok, hogy az első találkozás mindig flörtöt jelent, és ez igaz. Ősrégi igazság, amiről egyszerűen elfeled-keztünk.- A világűrben eltöltött negyven év alatt az ember még a nevét is elfelejti, nemhogy a flörtölést - vetette közbe Vejo.- Így van! - kapott a szón ugyanolyan lelkesülten az öreg, és mi meglepetten néztünk rá: valóban nem tré-fál? - Kivel flörtölhetnénk az űrhajón, amikor ismerjük a másiknak még a bélflóráját is? Flörtölni ismeretlen személlyel lehet. Emlékezetünkbe kell idéznünk, mi is az, és hogyan történik. Mikor lehet flörtről beszélni? Amikor az ember meg akar hódítani valakit? Mivel hó-díthat? Ha a legjobb oldaláról mutatja be magát. Ha nin-csenek jó tulajdonságai, kitalál, hogy mégis felmu-tathasson valamit, öntudatlan nagyzolás az egész. Okos-nak, erősnek, nagylelkűnek és hasonlónak igyekszik mutatkozni, az erények egész listáját szeretné felmutat-ni. Így van?A szónoki kérdések sora után lélegzetet vett, hogy foly-tassa, de Vejo közbevetette:- Az öreg nem felejtette el, hogyan kell flörtölni, csak színlelte. Meglátjátok, majd felcsíp valakit azok közül, akiket Zonen lerajzolt.Monida először földerült, aztán elkomolyodott.- Fiúk, egy kis figyelmet kérek! Tehát ismerkedés előtt állunk, valakiket rá akarunk venni, hogy belénk szeressenek. Azaz: flörtölnünk kell.Azt láttam, hogy mindnyájan figyelmesen hallgatták, belülről is átérezték szavait. Arcuk egyetértést tükrözött: átvették heuristánk gondolatmenetét, hiszen ez a gondo-latmenet annyira egyszerű, annyira emberi volt.- Meg kell mutatnunk, hogy erősebbek vagyunk náluk - folytatta Monida. - Lehetőségeinket a valóságos-nál nagyobbaknak kell feltüntetnünk, érzékeltetnünk

61

kell, hogy jók vagyunk, hogy szeretettel és megértéssel közelítünk feléjük. De… amikor az előbb benneteket hallgattalak, azon gondolkodtam… megtaníthatnak-e a gépek bennünket, hogyan kell flörtölni? Aligha, hisz a gépek nem tudnak hazudni, a flört alapját pedig mégis-csak a hazugság képezi. Rosszindulat nélkül, de mégis hazugság. És ne feledjétek: ösztönös hazugság! Ez az érintkezés ösztöne, a másik meghódításának ösztöne. A gépeknek nincsenek ösztöneik, csupán felhalmozott tu-dással rendelkeznek, amelyet a legjobb megoldáshoz használnak fel. Nem támaszkodhatunk rájuk az érintke-zés létrehozásában. Íme, erre a következtetésre jutottam, miközben hallgattalak benneteket! Nem a gépek fogják közölni velünk, mit kell a továbbiakban tennünk, hanem a szívünk. Egyszerű emberi szívünk, amely ebben a pil-lanatban a kölcsönösségre áhítozik…Megtakaríthatta volna ezt a régimódian költői, ugyanak-kor elemi erkölcsi tanmesét, mert az első pillanattól kezdve értettük, mit akar mondani.- Le a gépekkel, éljen a szív! - egészítette ki Vejo az öreg beszédét, és mi újra nevettünk.Megkönnyebbülten és szokatlan örömmel nevettünk, valami furcsa önáltatással és csodálatos hittel, amelynek gyermetegsége nem jutott el tudatunkig. Mint ahogy azt sem tudtuk érzékelni, hogy nem mi nevettünk, hanem a gépekkel szemben megnyilatkozó elnyomottság komp-lexusa, amelyet az űrállomás ember alkotta gépi mecha-nikai térsége teremtett meg bennünk. És nemcsak hogy képtelenek voltunk ennek felfogására, de annak tisztázá-sával sem próbálkoztunk meg, hogy első találkozásunk egy másik civilizációval miért kezdődik éppen a gépek elleni lázadással.Most jövök csak rá, mennyire egyszerű és kézenfekvő volt „lázadásunk". Arra a mozdulatra emlékeztetett, amellyel valamikor régen az emberek télen, az utcán egymással találkozva, lehúzták kesztyűjüket, mielőtt ke-zet fogtak volna. Én egyébként akkor is, amikor ezt a

62

mozdulatot egy régi földi filmen először láttam, ugyan-így elcsodálkoztam ezen a furcsa szokáson.

63

E M B E R E K N E K N E V E Z T Ü K E L Ő K E T

Lemondtunk az elektronikus agyak hideg megfontoltsá-gáról, a felfogott jelzéseket úgy értelmeztük, mint egy szervezet legelemibb reakcióját: védekezésnek tekintet-tük. Emberi tartalmat kapcsoltunk hozzájuk, a feltétele-zett értelemmel: ne közeledjetek hozzánk, megsemmisí-tünk benneteket! Mi mást is jelenthetne az olyan jelzés, amelyet egy és ugyanazon megfélemlítő tevékenység következtében ismételnek meg? Kibernetikusunk és nyelvészünk, Korel, a tolmácsi tevékenységre beprog-ramozott komputere fölött törte egy ideig a fejét. Rész-letekre tagolta a jelzéseket, meghatározta elhelyezkedé-sük sémáját, százszor át- meg átrendezte őket, hogy fel-fedezzen bennük valamilyen képszerű közlést, de min-den eredmény nélkül, pedig a legnagyobb agyak, Mon-ida és Daal is segítettek. A jelzések rendszere egyszerű-nek hatott, de pontos ismétlésük sem adott lehetőséget arra, hogy értelmezésük tekintetében továbbjussunk. Úgy fogtuk fel, hogy „azok" úgy járnak el, mint mi ten-nénk, ha Földünk felé egy idegen civilizáció képviselője közelítene: azt közölnénk vele, ne közelítsen, amíg meg nem állapítjuk, kicsoda, miért jön, és mit hoz magával. Egyáltalán tartsa magát távol, majd mi elébe megyünk, az első találkozásnak a világűrben kell megtörténnie.Vejo ismét a maga módján nyilatkozott meg, amikor a helyzetről a következő nagyon pontos képet adta elő: két kölyök akaszkodott össze, különböző negyedekből valók, és valószínűleg összeverekednek, de erre esetleg nem is kerül sor. A merészebb lép egyet a másik felé, az pedig azt mondja: „Ne kötözködj, mert behúzok egyet!" Ezután az első azt mondja: „Húzz be, ha mersz!" De a második ezt válaszolja: „Kiverem a fogaidat, ha csak még egy lépést teszel!" „Hej - mondja majd az első -, nagyon ugrálsz! Hát ide figyelj, nyavalyás!" És megmu-togatja neki- izmait, vagy előhúzza bicskáját. Erre a má-sodik segítségért kezd kiáltozni, hogyha a bicskától iná-

64

ba száll a bátorsága, vagy pedig a bátyjával kezdi ijeszt-getni ellenfelét, de az előbbi sem mer, ki tudja, mit ten-ni, mert idegen negyedben tartózkodik, és a két kölyök végül is azt szeretné, ha együtt játszhatna.Mi és azok: a világűr két egyedül álló kölyke vagyunk, és a gyerekek között a barátság gyakran verekedéssel kezdődik. Ám… ha csak ilyen első és jámbor gyermeki összeütközésről lenne szó! Gemo ugyanakkor annyi le-hetséges veszélyre figyelmeztetett bennünket, hogy ha rá hallgatunk, azon nyomban mehetünk vissza, ahonnan jöttünk. Egyebek között emiatt is úgy határoztunk, hogy tovább nem hallgatunk rá. Természetesen nélküle nem tudtunk meglenni, de az is fellázadt ellenünk, amikor a számára teljesen szokatlan elképzelésekkel és igények-kel kezdtük tömni, valamiféle olyan algoritmus előzetes feltételeként, amely tulajdonképpen a mi emberi várako-zásainkat és kívánságainkat fejezte ki. Egyszerűen hirte-len elfelejtettünk az ő nyelvén beszélni, fantáziálni kezdtünk, ahogy éppen kedvünk tartotta, Gemo pedig vagy megzavarodott, vagy egyáltalán nem adott semmi-féle választ.A következő napon elszontyolodtunk a nyelvészek ered-ménytelen erőfeszítései láttán, de Monida továbbra is vidám és harcias maradt. Hangulatához csak a koor-dinátor igazodott, akinek a jelleme katonásan támadó volt. Mintha csak hozzá hasonló személyt keresett vol-na, hogy könnyítsen a vállára nehezedő parancsnoki ter-heken, majd a legkockázatosabb kalandokba bocsátkoz-zék. Az után a bokszmérkőzés után nem tehettem meg, hogy magára hagyjam. A többiek nem tudtak meg-győzőbb tervvel előállni. A „kamaszos ismerkedés"-nek azon izgalmas változatánál állapodtunk meg, amikor a partnerek ugyanazt a kihívást ismételgetik: „na, lássam, üss meg!" „Nem, te üss elsőnek, aztán majd meglátod, mit kapsz tőlem!" Mindezt azzal az elképzeléssel, hogy a vállak „ütközéséig" is el lehet menni, utána azonban vissza kell vonulni. Monida és a koordinátor szerint

65

nem adhattuk meg számukra azt a lehetőséget, hogy ma-gukhoz térjenek, vagy a „bátyjukat hívják segítségül".Elsőnek a mentőrakéta indult útnak, motorjainak rövid ideig tartó túráztatása után. A rakétának a tilos határra kellett eljutnia, és ott egy helyben maradnia, azonos hul-lámhosszon figyelmeztető jelzéseket kellett kibocsátania a láthatatlan felé, hol pontosan abban a formában, amelyben a jelzéseiket vettük, hol különböző fordított változatokban, abban a reményben, hogy adásaink közül valamelyiket majd a következőképpen értelmezik: „Nem közeledünk, ne semmisítsetek meg bennünket!" Aztán mi is elindultunk kikapcsolt motorokkal. Ennek következtében mozgékonyságunk veszélyes mértékig csökkent, és a kockázat a végsőkig megfeszítette ide-geinket. Valamennyi hírközlő berendezésünk saját előző jelzéseinken és képközléseinken túlmenően, gyors egy-másutánban sugározta az ő figyelmeztető jelzéseiket is, amelyeket egy feltételezett fordítással egészítettünk ki, valamint a bolygónkról, a közeledő űrhajóról és rakétá-ról készített szimbolikus ábrák rendszerét is továbbí-tottuk. Ábrajelző rendszerünkben különböző jeleket he-lyeztünk el, amelyek érzékeltették az összeütközés lehe-tőségét, és készségünket, hogy azonnal visszatérünk, ha nem hajlandók fogadni bennünket. Mindez a hosszú és rövid jelzések egyszerű rendszere volt, amely a morze-ábécéhez hasonlított, s amely az ábrákat számértékek-ben is kifejezte. A számok négyzetrendszer szerint he-lyezkedtek el, és síkban elhelyezve ugyanazt a pikto-gráfiái szöveget adták ki.A „láthatatlan" már nem volt láthatatlan. A második nap délutánján annyira megközelítettük, hogy végre felbuk-kant a központi képernyőn: ököl nagyságú golyónak lát-szott, csodálatosan sima volt, és fémszerűen verte vissza a hullámokat. A sugárelemzés csak annyit mutatott meg, hogy mesterséges égitest, és nem természetes hold. Mint valami zseblámpa, villant fel olyankor, amikor saját bolygójának árnyékából kikerült, de továbbúszott titok-zatos némaságában. Minden alkalommal elállt a lélegze-

66

tünk, amikor láttuk, ahogy előbukkan a bolygó mögül, vagy eltűnik árnyékában. Mire is vetemedik ellenünk következő fordulója után?Nem vetemedett semmire. Sőt, a látomások is megszűn-tek. Már a második reggelen, még mielőtt a láthatatlan felbukkant a képernyőn, a szörnyek látogatása elmaradt. Ez persze kizökkentett bennünket a rendes kerékvágás-ból, mert mindnyájan - bár pszichorobotunk védelme alatt - a meghatározott időben arra számítottunk, hogy megjelennek azok az átkozott látomások. A sok kérdés-hez még egy újabb járult: megértették-e tevékenységünk alapján, hogy nem tudnak megijeszteni bennünket, vagy a látomások kizárólag a mi pszichikai képzeteink vol-tak?Az utóbbi feltételezés aggodalmat keltett bennem, miu-tán már bizonyos elméletet sikerült kialakítanom. De miután Roni nyugodtan regisztrálta a legénység minden mozgását, egyre nyugodtabban figyeltem ezt a mozgást magam is. Ebben a helyzetben, amikor idegeink a vég-sőkig feszültek, az emberek normálisabbnak látszottak, mint valaha. A közvetlen cél, amelynek minden tevé-kenységünket alávetettük, pszichikailag kedvezően ha-tott ránk, mozgósította minden szellemi erőnket, és vég-érvényesen egyensúlyba hozta embereinket. Egyelőre mi támadtunk, a támadás pedig a férfi psziché legegy-szerűbb és legteljesebb tevékenysége.Körülbelül a harminc ezredik kilométeren kis manővert hajtottunk végre. Hang- és képjelekkel közlést adtunk le, hogy visszatérünk: ne támadjanak bennünket. Ezután az ötvenezredik kilométerre tértünk vissza, majd újra az űrállomás felé indultunk. Ezúttal azonban megálltunk a harminc ezredik kilométernél, és kiegyenlítettük saját forgási sebességünket az állomáséval. Ilyen módon az állomással együtt keringtünk a bolygó körül, állandóan a fejük fölött függve. Ugyanezt tette a mentőrakéta is, csak alacsonyabb körpályán. Most a fémgolyó állandó-an a szemünk előtt lebegett. Kramer, a planetológus a saját berendezéseivel világította meg, és arra törekedett,

67

hogy megállapítsa a fém összetételét, amelyből a kísérő készült. A golyó félmillió tonnát nyomott, tömegének viszonya az átmérőhöz arra vallott, hogy belül üregek vannak. A természetben ilyen testek nem fordulnak elő.Ha tudományos rendeltetésű mesterséges hold volt, bi-zonyára nem rendelkezett védőberendezésekkel esetle-ges külső támadásokkal szemben. Tehát feleslegesen iz-gultunk. Ha azonban a bolygó lakói az űrkutatásnak ilyen szakaszáig jutottak el, akkor aligha elégedtek meg csupán egy állomással! Ugyanakkor hiányoztak a tárgyi bizonyítékok is ahhoz, hogy eljutottak ilyen szakaszig. Hova kerültek a kis kísérleti műbolygók, a különböző hordozók maradványai és az egyéb fémhulladékok, amelyeknek különböző magasságban a bolygó körül kellett volna keringeniük? A bolygó körüli térség azon-ban zavarba ejtett bennünket szűzi tisztaságával, mintha soha semmit sem lőttek volna fel róla. Akkor hát hon-nan ez a mesterséges hold? Nem űrállomásról van-e szó vagy a miénknél is nagyobb űrhajóról, amely előttünk ért ide, hogy meghódítson egy alacsonyabb fejlettségi fokon álló vagy teljesen lakatlan szép bolygót? Ebben az esetben nagyon veszélyes lenne ránk nézve, ha ellen-ségként viselkedne velünk szemben, mert egy ilyen csil-lagközi űrhajó - bolygóközi nem lehetett, mivel ebben a naprendszerben más bolygón nem tapasztaltunk életet - bizonyára igen hathatós eszközökkel rendelkezik táma-dásra és védekezésre egyaránt. Ha azonban ilyen közel engedett bennünket magához anélkül, hogy ellenséges szándékot nyilvánított volna, miért nem alkalmazta ugyancsak hathatós hírközlő eszközeit annak érdekében, hogy kapcsolatot teremtsen velünk? Szerencsétlenség érte? Megrémült tőlünk? Egyáltalán van-e élet rajta, vagy csak valamilyen automatikus rádióállomás lépett ismét működésbe néhány percre azon a bizonyos napon, energiájának utolsó maradványait kihasználva?Ezekre a kérdésekre már nem kerestünk hipotetikus vá-laszokat, mert úgy éreztük, hogy az állomás rövidesen maga adja meg a választ. Várni akartunk még egy-két

68

napot, majd ezután… Ez az „ezután" még nem öltött ha-tározott formát terveinkben, mert egy másik lehetőség is fennállt: az állomás nem rendelkezik olyan eszközökkel, hogy távolról indítson harcot, azt akarja elérni, hogy kö-zelebb jussunk vagy leszálljunk. Az állomásnak azon-ban rövidesen meg kell értenie, mi sem vagyunk annyira ostobák, hogy kockáztassuk az űrhajót: a közelítéshez elegendő rakétával és szondával rendelkeztünk.Az első szondát öt órakor lőttük ki, miután az állomás pályájára tértünk. Monidának, a koordinátornak és Vej ónak nem volt türelme ahhoz, hogy egy-két napot vár-jon. Azokhoz a bokszolókhoz hasonlítottak, akik az üté-sek sorozatát mérik az ellenfélre, hogy megingassák, és kiütéssel leteríthessék. A gyors, automatikus szonda, amelynek saját kicsiny motorja volt, szédületes sebes-séggel elegáns nyolcast írt le az állomás körül. Jókora távolságra volt tőle, mégis lehetőségünk nyílt arra, hogy elég jól szemügyre vegyük felszínét. Amikor pedig a szonda elindult vissza az űrhajó felé, a koordinátor egy-szer csak Monidára pillantott, és feléje bólintva felkiál-tott:- Megcsiklandozunk benneteket még egyszer, bará-tocskáim! - És a szondát ismét az állomás felé térítette.Ezúttal a szondának olyan formában kellett a nyolcast az állomás körül leírnia, hogy pályájának az állomáshoz legközelebb eső pontja körülbelül öt kilométerre legyen. Az ernyőn, amely a szonda felvételeit közvetítette, az állomás napsütötte felülete egyre sötétebbé vált. Imitt-a-mott kisebbfajta dudorokat, fedeleket vagy foltokat lát-tunk, sötétebb és világosabb színben. Még egy kevés kellett volna ahhoz, hogy pontosan megállapítsuk, miről van szó: öt kilométeres távolságról még az öt centiméte-res részleteket is láthattuk volna, de hirtelen zöldes-na-rancsszínű fény villant fel az ernyőn, mintha csak belül-ről vetette volna valami szét, majd ismét kékesfehér lett a képernyő, amilyen volt. Az első pillanatban csalódot-tan összenéztünk, először a televíziós berendezésben beállt sérülésre gondoltunk, de Vejo, aki a szonda moz-

69

gását pelengatórikus jelzései alapján kísérte, szinte lel-kesen felkiáltott:- Aha! Itt vannak a kedvesek!A pelengatórikus vevő kis ernyőjéről szintén eltűnt az ábra.- Á-á-á, szóval lőnek! - mondta örvendező han-gon Monida, mintha a lövés nem egyik értékes szondán-kat semmisítette volna meg, hanem üdvözlő sortűz lett volna.- Lőnek, méghozzá elég pontosan - szólt közbe a koordinátor, szintén furcsa elégedettséggel. - Ilyen gyors szondát eltalálni, ez már mond valamit. Még csak azt sem tudjuk, mivel lőttek!Mindnyájan a telerekording köré sereglettünk, amely a szonda által az állomás felszínéről felvett fényképeket reprodukálta. Semmi kedvem sem volt ahhoz, hogy ki-szálljak ezekhez a lényekhez. A kerek ernyőn elnézeget-tem a napsütéstől aranyló golyót, amely úgy lebegett ott, mintha mi sem történt volna, és valami keserűség szorí-totta össze a torkomat. Ezek nem gondoltak arra, hogy szondánkban ember is tartózkodhat? Valószínűleg, mi-vel túlságosan kicsi, de hisz ők nem tudják, milyen kül-sővel rendelkezünk, és mekkorák vagyunk! Az egyálta-lán nem jutott eszembe, hogy valószínűleg mi sem ha-boztunk volna, hogy megsemmisítsünk egy ismeretlen rendeltetésű tárgyat, ha minden kétséget kizáróan űrha-jónk felé közelítene.- Nem buták ezek! Egyáltalán nem buták! - mor-mogta a koordinátor, és igyekezett vissza a parancsnoki emelvényhez.- Ha most sem válaszolnak, lehet, hogy a nyakuk közé csördítünk egy kis bombát - jelentette ki harciasan Monida, következő szavai azonban éppen az ellenkező-jéről tanúskodtak: - Vonuljunk most egy kicsit vissza!Lábunk alatt a padló remegni kezdett: a motorok műkö-désbe léptek. Eltávolodtunk, és eltávolodott a mentőra-kéta is, hogy jó szándékunkat érzékeltessük, de nehogy

70

„azok" azt hihessék, hogy menekülünk vagy megijed-tünk, csak ezer kilométerrel távolodtunk el.Vejo segítséget kért, mert izgult, hogy a saját adásaink következtében a hullámok teljes skáláján képződött ha-talmas optikai visszhang miatt esetleg elszalasztja az ál-lomásról érkező jelzéseket. Daal segített neki, és ő volt az első, aki az állomás „hangját" felfogta. Csak annyit kiáltott: „a második televíziós csatornát!" Mindenki tud-ta, hogy ez mit jelent, és a koordinátor, emelvénye mel-lől, kiadta a parancsot:- Kapcsoljatok ki mindent! Kivéve a központi ra-dart.A második televíziós csatorna nyugodtan és egyenlete-sen vette a mienkkel azonos jelzéseket, ezúttal azonban minden egyes ábrajelzésünket valamiféle ismeretlen jel egészítette ki. Szavak lehettek? Vagy a világűr általunk szimbolikusan ábrázolt objektumainak elnevezései?Az általános és hirtelen támadt fáradtság szinte a he-lyünkhöz szegezett bennünket. Testünk és lelkünk, amely egész idő alatt a legrosszabbra volt felkészülve, most úgy elengedte magát, hogy egyszerűen elaléltunk puha ülésünkön. Csak Monida csoszogott ide-oda meg-fiatalodva és kimérten-energikusan, mintha pontosan az történt volna, aminek történnie kellett.- Milyen bőbeszédűek lettek hirtelen! Ezt a beszédessé-get… - mormogta az öreg elégedetten, s valószínűleg következő akciónkon morfondírozott.Én a magam részéről nem fedeztem fel semmiféle bőbe-szédűséget azon a néhány tucat, barlangrajzokra emlé-keztető jelen, bár kezdetnek valóban jelentettek valamit, csakhogy engem elkényeztettek a lézersugár- és a ho-logramikus közvetítések.-Ú-ú-ú-úgy, ú-ú-ú-úgy - motyogta Monida, miközben saját komputerének írógépét zörgette. Munka közben a gép fölé hajolt, és a székre térdelt.Háromszor annyi idős volt, mint én, és most azon tűnő-döm, hogyhogy nem kívánkozott egy kicsit megpihenni, miután a veszély nyilvánvalóan elmúlt, és bekövetkezett

71

a történelmi pillanat? Legalább egy szusszanásra elen-gedhette volna magát, pihenhetett volna, néhány másod-percre átadhatta volna magát az örömnek. Honnan merí-tett ennyi energiát és ennyi türelmet, hogy azonnal foly-tassa a munkát? Talán onnan, hogy háromszor annyit is várt erre a pillanatra, mint én, és talán arra is gondolt, hogy nem is fogja megérni?- Nem tudnak valami komolyabbat produkálni ezek az emberek! - kiáltott fel mérgesen és váratlanul Vejo. - Deciméteres rádióhullám, a legprimitívebb tele-víziós adás!Mulatságos elégedetlenségében hírközlő szakemberünk öntudatlanul minősítette őket „emberek"-nek. Olyasmit mondott ki, amit még senki sem kockáztatott meg. De senki sem nevetett, sőt ez a szó számomra is egészen természetesnek hatott.Szelíd gúnnyal és fáradtan - a fáradtság engem is szé-kemhez szögezett - Daal válaszolt neki:- Te mit akarsz? Küldjék el az állomás valameny-nyi berendezéséről készített hologramikus felvételeket? Lehet, hogy ezeknek az embereknek nincs is lézerük!Megismételte a szót anélkül, hogy jelentése tudatossá vált volna számára. Az ezt követő „együttélésünk" során is, amely lelkünkben törvényszerű ünneppé változott, ez a szócska egyre gyakrabban és gyakrabban hangzott el. Senki sem csodálkozott rajta, senki sem helytelenítette, legalábbis hangosan senki sem tett észrevételt hirtelen és furcsa születéséről a világűrben, a Földtől több fény-évre levő távolságban. Talán e pillanat legmegkapóbb, legigazibb nagysága éppen abban rejlett, hogy ilyen egyszerűen és természetes módon embereknek ismertük el ezeket a lényeket.A kamaszok már egyszer meglökdösték egymás vállát, azonban a csillagok utcájának magányossága és unalma arra késztette őket, hogy kezet nyújtsanak, és íme, az üres utcában közös játékok életvidám lármája és zaja hangzik majd fel.

72

- Most pedig elkezdhetjük a flörtölést! - jelentette ki vi-dáman Monida, a fáradhatatlan és ügybuzgó Monida.

73

A F L Ö R T E L M É L E T E É S G Y A K O R L A -T A

A következő napokban alighanem én voltam az egyetlen az űrhajón, aki e pillanat jelentőségével tovább foglal-koztam. A többieknek nem volt rá idejük, vagy pedig ez az esemény túlságosan gyorsan történelemmé változott számukra. Miután megörültem annak a természetesség-nek, amellyel űrhajósaim azokat a lényeket embereknek nevezték, rövidesen nyugtalanság fogott el. Igen, a le-génység, amelynek képességeiért, hogy teljesíthesse küldetését, én feleltem, ez ideig a megfelelő pszichikai és erkölcsi színvonalon állt! Biztos vagyok benne, hogy az űrállomás, ha majd ideérkezik, ugyanúgy viselkedik, mint mi. Csakhogy… az űrállomás emberei nem azono-sak a Föld embereivel. Az űrállomás minden egyes la-kosát a földi lakók milliói közül választották ki. Az űrál-lomás lakosai egészen más lények, mint azok a milliók, akik közül valamikor régen kiválasztották őket, ráadásul közben a Földön annyi év telt el, hogy nekünk meglehe-tősen zavaros elképzeléseink voltak az ottani emberek-ről. Feltettem magamban a kérdést: mi történik majd, ha a Föld, mint egész, érintkezésbe lép az általunk felfede-zett civilizációval? Amikor az emberiség viharos és aka-dálytalan inváziót indít? Az, amit mi békében és szere-tetben kezdtünk, nem a bolygó megsemmisítésével feje-ződik-e be?Milyen lényeknek ismernénk el teljességgel és fenntar-tás nélkül a jogot, hogy szabadon, tőlünk függetlenül lé-tezzenek? - kérdeztem önmagamtól ezekben a napok-ban. A törvényszabás emberi szemlélete minden mole-kulánk utolsó atomjában is benne él: mi vagyunk a leg-fejlettebb lények, mi vagyunk az urak, egyedül nekünk van jogunk, hogy rendelkezzünk, és törvényeket előír-junk. Ez az aggályokat nem ismerő szemlélet már régóta minden élőt maga alá rendelt a Földön és környékén. Több tízezer évnek kellett eltelnie, amíg az ember elért

74

az erkölcsiségnek arra a fokára, amelynek megfelelően elismeri más földi lényeknek is az élethez való jogát. Ám azt is a maga érdekéből kiindulva teszi. Tetejébe ezt a jogot sem minden lény, hanem csak azok számára biz-tosította, akik nem álltak útjában, viszont a végleges pusztulás fenyegette őket. Ez a civilizáció szellemi vo-natkozásban magasabbnak bizonyulhat a miénknél, ugyanakkor, ha nincsenek hathatós eszközeik jogaik vé-delmére, nem fog-e az emberiség velük szemben olyan módon eljárni, mint ahogy például a nyulakkal? Vadász-idényeket fog elrendelni, hogy aztán a maga kényére--kedvére öldökölhessen, sőt haj tó vadászatokat rendez, ha túlságosan gyorsan szaporodnak, és az a veszély fe-nyeget, hogy megeszik a zöldségét. Egyébként leeresz-kedően örülni fog nekik, kedves lesz hozzájuk, mesehő-söket alkot belőlük, a jóság és értelem jelképeivé kiáltja ki őket.Ahhoz, hogy elismerjük egy másik civilizáció önálló lé-tezésének jogát, legalábbis egyenrangúnak kell tarta-nunk. Ehhez azonban az szükséges, hogy féljünk tőle. Vajon mi, az emberiség értelmes kiválasztottjai, akkor is olyan gyorsan embereknek neveztük volna őket, ha nem lövik le a szondánkat?Lám, még azokban a napokban is, amikor Korel szakér-tőnk Monida és Daal segítségével lelkesen munkálko-dott annak a nyelvnek szóról szóra való összeállításán, amelyen a világűr más embereivel beszélni akartunk, a koordinátor parancsára Velido és Zonen, a két mérnök gondosan ellenőrizte és tökéletesítette az űrhajó minden létező védőberendezését, minden harci eszközét. Azaz a koordinátor továbbra is harcra készült. Sőt én magam is lelkileg fel voltam készülve erőszakos cselekményre! Képzeletemben állandóan azzal foglalkoztam, hogy vizsgálatnak vetek alá egy embert arról a bolygóról, és egy pillanatra se jutott eszembe, hogy az én berendezé-seim és kutató módszereim fájdalmat okozhatnak neki.A szenvedés elkerülhetetlen együttjárója a legjelentékte-lenebb megismerésnek is. Miért is nem állapította meg

75

valaki az emberiség bölcsei közül, hogy hol van e fáj-dalomokozás ésszerű és megengedett határa?Ezekben a napokban gondolataim rendezetlensége miatt szenvedtem, és ismét bizalmatlanság támadt bennem társaimmal szemben. Minél lelkesebbeknek, mozgéko-nyabbaknak láttam őket, annál inkább növekedett nyug-talanságom: mi lesz ennek az idegen civilizációval te-remtett kapcsolatnak a további sorsa?Különben ez a kapcsolat éppoly szórakoztatóan alakult, mint az a látszólag bonyolult, a valóságban azonban el-més játékfeladvány, amelynek segítségével az űrál-lomáson a gyerekek felfogóképességét fejlesztettük. Az első mondatok már mind a két oldalon elhangzottak, és minden kétséget kizáróan kölcsönösen megértettük. A mondatok így hangzottak: „Ne közeledjenek, megsem-misítjük magukat", „Ne támadjanak, nem közeledünk!" És „Küldjék (küldjük) a létrehozandó nyelv jeleit!"Ezt követően azonban egy teljes nap telt el félreértések-kel, amíg végül megértettük, hogy a nyelv összeállításá-ra diktálnak szavakat, ugyanakkor visszautasítják, hogy bizonyos kérdéseinkre válaszoljanak. Ezután „szünetet" jelentettünk be, és leültünk, hogy összedugjuk a fejün-ket. Ekkor láttuk, hogy az ügy nem olyan egyszerű, mint amilyennek indult, és hogy nem ígérkezik szórakoztató-nak.Mit rögzített a fordítóautomata emlékezete? Saját elne-vezéseinkről pontos ábrát küldtünk, ők pedig saját ábrá-inkat küldték vissza, különböző szimbolikus jelekkel ki-egészítve, amelyek egy igen primitív írásos nyelv gerin-cét képezték. Mindvégig egyetlen saját ábrájukat sem továbbították hozzánk, saját jelzéseink nagy részéhez pedig semmiféle kiegészítést nem fűztek. Mit je-lenthetett ez? Nem volt talán szavuk ezekre a fogalmak-ra, mert ismeretlenek voltak számukra? Hisz mi még mindig csak az anyag megismerésének nagyon is elemi szférájában mozogtunk!Már nem emlékszem, kinek jutott eszébe, hogy össze-rakja mindazokat az ábrákat, amelyekre nem kaptunk

76

választ. Valószínűleg Monidának: rendszerint neki ju-tottak eszébe elsőnek az ilyen, látszólag egyszerű, de új utakat feltáró dolgok. Ekkor már könnyen megállapít-hattuk, hogy ezek az ábrakérdéseink olyan lehetőséget biztosítottak volna, hogy a fogalom meghatározásával egyidejűleg civilizációjuk színvonaláról is pontosabb adatokat árultak volna el. Vagyis tőlünk elegendő infor-mációt nyertek, ugyanakkor magukról nem szolgáltattak ennyi információt. A flört egyoldalúan alakult.- Nézd a csalókat! - kiáltott fel Vejo tréfásan, de láthatóan valóban bosszankodott.- Mi pedig jó szándékú, naiv lelkek vagyunk - szólt közbe Korel. - Igaza volt a doktornak…- Nem gondoljátok, hogy joguk van az ilyen elő-vigyázatosságra? - kérdezte Daal.Jámbor, filozofikus tárgyilagossága dühbe hozhatta az embert.- Igen, nekik van joguk, nekünk pedig nincs! - ve-tettem oda mérgesen.- Fiúk, a mi kérdéseink valójában intel-ligenciateszthez hasonlítanak - avatkozott bele Monida, éspedig Daal oldalán. - Nem mindenki szereti, ha kikér-dezik, igaz?- Adott esetben azonban ők mindent kiszednek belőlünk, méghozzá pléhpofával - állapította meg Vejo, ősi zsargonszavakat alkalmazva, amelyekkel rendszerint megnevettetett bennünket.A heurista nyugodtan és jólelkűen rábólintott.- Így van. Ez azt jelenti, hogy egy kicsit enged-nünk kell. Egyrészt óvatosak leszünk, másrészt ismét jó-indulatunknak adjuk tanújelét.A koordinátor, aki eddig közbeszólás nélkül hallgatta beszélgetésünket, felpattant helyéről, valószínűleg meg-feledkezett arról, hogy űrhajónk a körpályán kering, ám az az ösztönös szükséglet, hogy dühös járkálásba kezd-jen a teremben, elegáns ugrássá változott, amelynek kö-vetkeztében a szemben levő falnak esett. Az orrát is be-

77

verhette volna, ha karját idejében maga elé nem kapja. Megfordult, és megszégyenülten a falhoz támaszkodott.- Csak nem az állomásra indultál? - vigyorgott Vejo. - Az ajtó a túloldalon van.- Vejo, azért ültünk le, hogy dolgozzunk! - utasí-tottam rendre, mert kényelmetlenül éreztem magam a parancsnokunk miatt. A legutóbbi napokban még köze-lebb kerültem hozzá. Vejo barátommal azonban jobb, ha az ember nem akasztja össze a bajszát.- Ha leültünk, akkor ő miért ugrik fel? Mert ő a koordinátor, neki minden meg van engedve?Gyermekes tréfája mögött érezni lehetett elégedetlensé-gét a korlátozott demokrácia miatt és azt a törekvését, hogy egy kicsit bosszút álljon. Miből adódott ennyi gye-rekesség ebben a szuperértelmiségiben? A szervezet va-lamiféle önvédelme volt ez, vagy a született tréfacsináló önkiszolgálása? Magamban megbocsátottam neki, mert hála a tréfálkozásainak, az űrhajón kissé könnyebb volt az élet. Beavatkoztam a beszélgetésbe, mert lehetőséget akartam adni a koordinátornak, hogy megnyugodjék.- Rendben van, Monida - szóltam közbe -, de ez azt jelentené, hogy a legelemibb nyelvi érintkezés hatá-rai között maradnánk. Mi hasznunk van ebből?- Várni fogunk - válaszolta jámboran a heurista. - És arra törekszünk, hogy fokozatosan kibővítsük ezt a nyelvezetet. A komoly udvarló legfőbb tulajdonsága a türelem és az állhatatosság.- Napóleon azt mondta, hogy az asszonyokat úgy kell meghódítani, mint a várakat: éjjel és meglepetéssze-rűen - folytatta vigyorogva Vejo.Ki is volt az a Napóleon? Aha, igen! Valamilyen őskori uralkodó! A gondolat tetszett nekem, és ismét csodál-nom kellett barátom tudós és találékony elméjét.- Nem fordítva hangzott az a mondás? - javította ki Daal komolyan.- A fordítottja is ugyanaz.A fal mellől egyszer csak a koordinátor nyugodt hangja hallatszott:

78

- Azt javaslom, hogy hagyjuk abba az érintkezést. Hallgassunk mindaddig, amíg ők megteszik a következő lépést.- Honnan veszed hirtelen ezt a nagy türelmet? - kérdezte Vejo. - Pár perccel ezelőtt majdnem kiütötted a hajó falát.A koordinátor figyelmen kívül hagyta helyettese meg-jegyzését.- Kényszerhelyzetbe hozzuk őket!A heurista elgondolkozva a mennyezetre vetette tekinte-tét, és vontatottan ejtette ki a szavakat:- Az ötlet nem rossz, de ne siessük el a dolgot! Néhány napon át foglalkozzunk az elvont fogalmakkal. Elérkezik úgyis a pillanat, amikor szükségünk lesz e fo-galmakra, ezek pedig, mint tudjátok, a legnehezebb fel-adatot jelentik a nyelv ilyen módon történő létrehozásá-ban. Később még megharagudhatunk rájuk, és elhallgat-hatunk.Daal támogatta ezt az elgondolást.- Nem hiszem, hogy túl sokat kockáztatunk. Az, aki támad, mindig többet feltár saját pozícióiból, mint a védekező, ez most a mi harcunk törvénye is. Monidának igaza van, lehet, hogy nem félnek majd annyira az el-vont fogalmaktól.Elfogadtuk a javaslatot, és a következő napok a nyelv megteremtésével foglalkozó, három főből álló csoport megfeszített, kimerítő munkája közben teltek el. Az ál-lomás több hajlandóságot tanúsított válaszaiban, de álta-lánosságban véve száz kérdésünk közül csak egyre vála-szolt. Valóban kemény diónak bizonyultak ezek az el-vont fogalmak! Minden választ elemeztünk és számta-lan változatban küldtünk vissza az állomásra, amíg sike-rült kideríteni, hogy helyesen fogtuk-e fel értelmét. Az ilyen egyszerű dolgok, mint: élet és halál, közel és távol, enyém és tiéd - mindezek a fogalmak, amelyek minden gondolkodó lénytől elválaszthatatlanok, szörnyűséges, megoldhatatlan talányoknak tűntek. Mennyire egyszerű-ek voltak azok a fogalmak, amelyeket a robottanító vert

79

gyermeki fejembe! Az élet: az anyagnak az a képessége, hogy asszimilálja környezetének anyagait, és biztosítja az önfenntartást. A szeretet, a fájdalom, a félelem: a fő-agy kérgének olyan bio elektrokémikus folyamatai, amelyeket én magam is igen könnyen irányítani tudtam dolgozószobámban. Enyém és tiéd, ellenség és barát, igen és nem: van-e ennél egyszerűbb? Ám ezekben a napokban végig kellett járnunk ismét az embernek azt az útját, amelyet - mint egyén - öntudatra ébredésétől ezeknek a fogalmaknak a kialakulásáig meg kellett, hogy tegyen. Ezek a fogalmak annyira természetesek, ha az ember nem gondol bele, de nyomban áttekinthe-tetlenek lesznek, ha egész pontos tartalmukat kívánjuk megmagyarázni.Azt mondom, mi, de én ezt az utat csak úgy jártam vé-gig természetesen, hogy a szurkoló izgalmával szemlél-tem Korel, Monida és Daal bonyolult és elmés megol-dásait. Amilyen csodálatos, egyben olyan kínos látványt nyújtottak. Vonzó volt és izgalmas a munkájuk, mint valamilyen logikai verseny, ugyanakkor szomorú, ha felteszi az ember a kérdést, miért van rá egyáltalán szükség. Miért kell egymást lesve, egyik szót a másik után préselnünk ki magunkból ahelyett, hogy tárt karok-kal indulnánk egymás felé? Miért kell kínlódnunk azzal a szóval, hogy öröm, amikor csordultig tölt el bennün-ket, az egész galaktikát eláraszthatná, az egész galakti-kát felrázhatná, és még a holt anyagot is arra tudná késztetni, hogy érzékelje: mit jelent az, amikor a végte-lenségben két élőlény találkozik? Csordultig töltött el bennünket az öröm… Igen, múlt időben. Igen, már nem is örültünk. Már nem volt bennünk öröm, mert kiszorí-totta a hideg gyanakvás, az alig türtőztetett bosszúság, a szinte beteges számítás. „Azok" részéről pedig nem is éreztük a megnyilvánulását.- Elmegyek közéjük! - erősködött Vejo, és ezúttal mintha nem tréfálkozott volna. - Ezt a távolságot akár szkafanderben is megteszem! Odamegyek, és megmon-dom nekik: elég volt a huzavonából, itt vagyok, csinál-

80

jatok velem, amit akartok, értsétek meg végre, hogy jót akarunk!- Nem nagyon hasonlítasz egy parlamenterré - ve-tettem oda, és sikerült megnevettetnem a többieket. - Még azt hihetik, hogy a Földről jött emberek fő tulaj-donsága a könnyelműség.Miért is mondtam ezt? Vajon az ősi időkben a legelke-seredettebben harcolók is nem cseréltek-e túszokat, ha valamilyen kérdésben egyezségre akartak jutni? Csak-hogy ők nem tudhatják, milyen a külsőnk, az emberi alakot csak sejtető szkafander semmit sem mond el ne-kik, ugyanolyan gyanús és veszélyes lesz, mint a szon-da, amelyet megsemmisítettek. Mennyivel egyszerűbb volt valamikor a harcolók dolga: egy fehér zászló, az üres kéz felmutatása, és kész!Egyedül Daal támogatta Vejo ötletét, mi képtelenségnek minősítettük, bár kétségtelenül hatott ránk egyszerű lo-gikájával.Daal óvatosan, kérdés formájában tért vissza az ötletre:- Vajon olyan sokat kockáztatunk-e, ha egyikünk fényképét elküldjük nekik a megfelelő jelölésekkel és magyarázatokkal? Nekünk kell megtennünk az első lé-péseket, nekünk kell nagylelkűséget és áldozatkészséget tanúsítanunk, hogy megmutassuk nekik…Vejo nem várta ki, hogy befejezze, és csak most értettük meg, hogy ismét tréfálkozott azon az ő áttételes módján, amikor is nem lehet megkülönböztetni - éppen mert megvalósíthatatlan - az óhaj őszinteségét a tréfától.- Ez a változat nem állja meg a helyét - szólt köz-be. - A flört törvényei szerint a köztünk levő legszebbik-nek a képét kell elküldenünk, azon meg összevesznénk, melyikünk is az.- Fiúk, elég volt a fecsegésből! - kérlelte őket a koordinátor. - Én sem bírom tovább. Javaslom, hogy szavazzunk a hallgatásról. Egyrészt megkínozzuk őket, másrészt az űrhajón néhány ügyet közben el tudunk in-tézni. Lássuk, aki akarja, emelje fel a karját!

81

Ebben a pillanatban koordinátorunk felismerhetetlen volt. Valószínűleg rettenetesen szenvedett a türelmetlen-ségtől, ha kérlelnie kellett bennünket olyasmiért, amit egy rövid paranccsal elintézhetett volna.Monida és a nyelvész Korel egyszerűen hátat fordított neki, a két mérnök semmiféle mozdulatot nem tett.Daal habozott a többi négy űrhajós tekintetének kereszt-tüzében, akik határozottan felemelték karjukat. „Daal! - ripakodtam rá magamban, s minden erőmet igyekeztem pupillámba összpontosítani. Daal! Légy észnél, emeld fel a kezed, Daal!"Felemelte a karját, és a többiek látták, mennyire akarata ellenére. Mindenki észrevette, hogy valójában valaki más emelte fel a kezét. Vajon miért kellett ismét tisz-tátalan eszközzel élnem, hogy biztosítsam a többséget a koordinátornak? Méghozzá éppen Daallal, ezzel a legtö-kéletesebb, legrendesebb barátunkkal szemben, akinek jósága és nemeslelkűsége még kellemesebbé tette kör-nyezetünk légkörét, mint az űrhajó ózondúsítója!- Öt néggyel szemben! - jelentette be megköny-nyebbülten a koordinátor, ezt megelőzően azonban gyil-kos pillantást lövellt felém. - Befejezni az adásokat! A főradart kivéve, minden berendezést vételre állítsunk át.- Mintha nem nagyon örülnél a győzelmednek! - jegyezte meg éles hangon Korel a nyelvi automata ve-zérlőasztal mellől.- Éppen az „öröm" szón dolgoztunk - vetette köz-be Monida is, aki mindig vigyázott, hogy senkit se sért-sen meg. - Szomorú, hogy nem sikerült megállapíta-nunk!Dühös voltam magamra, mérgemet azonban tiszteletlen módon ismét a heuristán töltöttem ki.- Nem válaszoltak neked a legelemibb kérdésre, arra, hogy biogén vagy abiogén eredetűek-e, te pedig azt igyekszel megmagyarázni nekik, milyen örömmel tölt el a találkozás! Tetejében fényképeket akarsz küldeni em-lékül.

82

- Valóban azt hiszed, hogy az a legve-szélytelenebb kérdés? - válaszolta jámboran Monida.Természetesen nem így gondoltam, de a harag az harag. Abból csak az következhet, hogy az ember megszégye-nül.Vejo kísérelte meg, hogy a kínos hangulatot feloldja:- Szóval, hogy állunk? Flörtölésünkben a „szeme-zésre" tértünk át… - De nem sikerült a tréfája, és ő is el-hallgatott.

83

H A L L G A T Á S

Nem tudom, hogy „azokat" megijesztettük-e, de önma-gunkat a legkegyetlenebb módon megkínoztuk, mert a hallgatás blokádját majdnem hogy egymás között is meghonosítottuk. Az általános beszélgetések megszűn-tek, csak a legszükségesebb dolgokat vitattuk meg. Az emberek elrejtőztek lakó- és dolgozószobájukban. Vala-mi olyasmi következett be, ami általános és kölcsönös haragra emlékeztetett. Vizsgálataim során olyan akadá-lyokkal találtam magam szemben, hogy az emberek nem voltak hajlandók válaszolni kérdéseimre. Mit akarsz, doktor, hát nem kötelező a hallgatás? Hallgat-nunk és várnunk kell… Magamra kényszerített igyeke-zetemben, amellyel az űrhajó pszichikai status quójának helyreállításán fáradoztam, jöttem rá: mennyire terhére vagyunk egymásnak. Ezt az utálkozást elkerülhettük volna, ha nem állunk át a másik civilizációval folytatott beszélgetésre. Miről is beszélgethettünk volna, amikor az eltelt hónapok során már mindent közöltünk egy-mással. Most másokkal szeretnénk beszélgetni, ti pedig megtiltjátok. Néma szemrehányások telepedtek közénk, és úgy lehűtötték a levegőt, mintha a klímaberendezések sérültek volna meg.A maga módján legpontosabban Vejo fejezte ki azt, amit az öregebb űrhajósok közül mindenki elmondott volna nekem:- Hallgatok. Ezt teszem. - Már a humorérzékét is elveszítette.- Hallgatsz, vagy azokkal beszélgetsz?- Hát te nem beszélgetsz velük?- Én igen - ismertem be. - Te mit mondasz nekik?- Biztosan ugyanazt.- Miért haragszol rám?- Mintha nem tudnád!Természetesen tudtam. Mindenki azért haragudott rám, mert hipnózis útján befolyásoltam Daalt, bár nem tudták

84

bebizonyítani. Még azok is, akik elsőnek szavazták meg a hallgatást, most rám hárították a felelősséget. Aho-gyan elnéztem arcukat, komor mozdulataikat, egyre job-ban beláttam, hogy hibáztam. Pszichorobotjaik révén dolgozószobámban a képernyőn folyamatos filmet lát-hattam éjjelükről-nappalukról. Néztem ezeket a filme-ket, és szenvedtem: az emberek unottan végezték dol-gukat, egyedül étkeztek étvágytalanul, hálófülkéjük ala-csony mennyezetére szegezett tekintettel feküdtek, órá-kon át álltak a képernyőablakoknál, és az űrhajó körüli térséget nézték. Időnként egyikük másikuk csak úgy mellesleg, saját munkája kapcsán benézett a központi irányítóba, és megtekintette a regisztráló berendezése-ket: feljegyeztek-e valami újat. Ám „azok" szintén hall-gattak. Nekem nem volt szükségem arra, hogy külön megtekintsem a műszereket, mindent leolvashattam az emberek arcáról.Egyedül Daal volt hajlandó rövid beszélgetésre velem. Neki volt leginkább oka arra, hogy haragudjon rám, de még csak meg sem kérdezte, miért tettem, amit tettem.- Doktor - mondta -, még sohasem nyomasztott ennyire a hallgatás. Emlékszem egy szerencsétlenségre - te még gyerek lehettél akkoriban -, négy hónapot töl-töttem egyedül egy mentőpatronban, amíg rám nem bukkantak, de még akkor sem éreztem magam ilyen rosszul, mint most.- Ez a földi fehérje kétmilliárd éves hallgatása, amellyel most hirtelen összeütköztünk - válaszoltam el-gondolkozva, bűntudatos tekintetem kerülte az öreg bölcs arcát. - A mentőpatronban beszélgethettél önma-gaddal, most azonban mi, földi emberek, már képtele-nek vagyunk egymással beszélgetni, mert rájöttünk, hogy mások is léteznek.- Igen, igen, valóban: alighanem erről van szó - mormogta az öreg, és gyorsan távozott. Bizonyára meg-ijedt kioktatásomtól.„Rendben van, kedves barátaim - közöltem velük, de csak magamban, ugyanis nem űrhajóstársaimhoz, ha-

85

nem azokhoz szóltam, akik ott alattunk fémgolyójukon tartózkodtak -, rendben van, nyilvánvalóan ti sem vagy-tok butábbak, mint mi; lehet, hogy nem vagytok olyan erősek, bár ez sem biztos, de buták nem vagytok. Akkor hát miért nem jöttök elébünk, hogy kikerüljünk ebből a zsákutcából? Közös erőfeszítéssel majd találunk mind-kettőnknek elfogadható megoldást. Vagy a ti félelmetek az a fajta félelem, amelyről valamikor apám beszélt ne-kem?" Valamikor nagyon régen kérdeztem meg őt, válaszára viszont úgy emlékeztem, mintha egy órával ezelőtt be-szélgettünk volna. „Apa - kérdeztem a felnőttek számára bosszantó gyermeki állhatatossággal -, mi fog történni, ha olyan emberekkel találkozunk, mint mi?" Türelme-sen válaszolt: „összeülünk, tanulunk egymástól, és ha egymást segítjük, könnyebben fogunk élni a világűrben, együttesen még nagyobb távolságokra jutunk el, velük együtt még erősebbekké válunk." „Apa - nyaggattam to-vább -, de hogyha azoknak nincsenek űrállomásaik, és nem tudnak repülni?" Apám sóhajtott, de én akkor még nem értettem sóhaját. „Akkor megtanítjuk őket, hogy űrállomásokat építsenek és repüljenek, és mindenre megtanítjuk őket, amit mi tudunk, de ők nem…" Mit is válaszolhatott volna, mint apa, akinek nevelnie is kell? Csakhogy én tovább kérdezősködtem: „Apa, de ha azok sokkal erősebbek, mint mi, ha sokkal, de sokkal erőseb-bek, többet tudnak, nagyon sokkal többet, mint mi?" „Akkor… - válaszolt apám - akkor óvatosaknak kell lennünk velük. Nem mindig az a jobb, aki erősebb is, fi-acskám, emlékezz erre! A Földön rendszerint éppen a fordítottja van: a jobb a gyengébb. Ebben az esetben fél-nünk kell tőlük. Nem kell menekülnünk előlük, és arra kell törekednünk, hogy minél többet megtudjunk tőlük a világűrről, de meg kell kísérelnünk azt is, hogy jobbá te-gyük őket, be kell bizonyítanunk nekik, hogy szintén jo-gunk van az élethez, és ne támadjanak ránk. Vagy eset-leg arra kell rávenni őket – ha netán olyannyira előbbre jutottak, több millió évvel előbbre, mint mi -, hogy egy-

86

szerűen figyelemre méltassanak, mert esetleg csak mus-lincáknak tekintenek bennünket. Mi pedig nem tudunk majd szót értetni velük, mint ahogy a muslincák sem tudnak beszélni velünk…"Elragadtatta magát, és olyanokat is elmondott, amiket nem értettem meg, de alighanem ösztönösen felfogtam, mert néhány órával később sírva talált egy sarokban. „Miért… miért… vagyunk muslincák? - zokogtam, és szerettem volna megmagyarázni, mi keserít el. - És azok egyáltalán nem akarnak tudomást venni rólunk!"Ő azonban gyorsan megvigasztalt azzal, amivel egy gyereket meg lehet nyugtatni: „Nem vagyunk muslin-cák, fiam, nálunk nincsenek erősebbek, mi vagyunk a legerősebbek az egész világűrben!"Lehet-e azonban ilyen módon megnyugtatni egy józanul gondolkodó űrhajóst?Amikor már belefáradtam, hogy az ernyőn figyeljem társaim nehézkes mozgását vagy szomorú állapotát, én magam is a világűrben szemlélődtem a saját képernyő-ablakomon keresztül. Az volt a benyomásom, hogy az űrhajó falain túl terpeszkedő sötét némaság ugyanezek-kel a kérdésekkel van tele; hogy az energiarészecskék láthatatlan patakocskái, amelyek áthatolnak ezen a sö-tétségen, a csillagok egymáshoz intézett jajkiáltásai: „Erősebb vagyok, mint te? Vajon én vagyok-e az erő-sebb? Te nagyobb és öregebb vagy, de itt én vagyok a legerősebb. Mivel te nem tudsz eljutni, hozzám, én ma-radok itt, mint a legerősebb. Idejönnél hozzám, hogy ne én legyek a legerősebb? Miért, nem tudsz eljönni? Miért nem tudok én eljutni hozzád? Miért van köztünk ez az értelmetlen térség, amely arra kényszerít bennünket, hogy a legerősebbek legyünk; hogy egyetlenek legyünk; hogy egyedül maradjunk; hogy kérdéseket tegyünk fel önmagunknak, amelyekre sohasem fogunk választ kap-ni?"A néma golyó olyan volt alattunk, mint kékesfekete bár-sonyra helyezett nagy drágakő. Kettőnk sebessége telje-sen azonos volt, és ugyanazon pontban helyezkedtünk el

87

a bolygó felett, és úgy éreztük, mintha semmi sem moz-dulna: mintha nem mozogna a bolygó, sem a titokzatos mellékbolygója, sem az űrhajó. Csak a szabályos idő-közökben beálló sötétség érzékeltette, hogy a bolygóval együtt hátat fordítottunk a Napnak. Ilyenkor az állomás még erőteljesebben ragyogott a bolygóéjszaka fekete bársonyán, visszaverve a magasból ráhulló napsugara-kat. Ez a fény is élénk volt, de sokkal lágyabb, mint amikor a Nap közvetlenül megvilágította fémes felüle-tét. Ebben a lágyságában annyi békesség és nyugalom volt, hogy ilyenkor még inkább kínzott bennünket a fáj-dalom mindkettőnk értelmetlen hallgatása miatt.Haragjában a koordinátor is bezárkózott. Nem kért tő-lem magyarázatot Daal ügyében, pedig vagy hálásnak kellett volna lennie nekem, vagy - ami még igazságo-sabb - meg kellett volna büntetnie önfejűsége- mért. Ő azonban megpróbálta, hogy valamiféle állandó és feles-leges tevékenységben ássa el magát. Olyan berendezé-seket ellenőrzött, amelyeket egy órával azelőtt nézett meg. Az űrhajó tartalék berendezéseivel foglalkozott, pedig rendben voltak, miután ez ideig egyáltalában nem működtettük őket. Meg-megállt az erőtér parancsnoki szabályozójánál, mintha csak el akarná forgatni, hogy az űrhajót láthatatlan, egyben áthatolhatatlan fallal vegye körül, amely áthatolhatatlan az annyira várt hívójelek számára is. Lehet, hogy ezzel a tevékenységével példát akart mutatni a többieknek, hogy küzdj ék le a hallga-tást, de senki sem követte. Mindnyájan kisiklottunk az űrhajó hétköznapi kerékvágásából, annak ellenére, hogy a külsőségekben, úgy, mint azelőtt is, szigorúan betar-tottuk a napi programot. Most szinte mindegyikünk egész szellemi energiáját arra igyekezett összpontosíta-ni, hogy meglelje a rejtett kiskaput, kibújhasson az elő-irányzott program alól, ellenőrizhetetlen percekhez jus-son, és önkínzó kegyetlenséggel hallgatásba burkolóz-hasson.Most, amikor az a feladatom, hogy meggyőző módon felidézzem a kívülállók számára expedíciónk eseménye-

88

it, még mindig vállalkozásunk legnehezebb és legtra-gikusabb időszakának érzem azt a két és félnapi hallga-tást, annak ellenére, hogy később igazi szerencsétlenség is történt.Tizenegy óra körül járt a fedélzeti idő, amikor a dolgo-zószobámból kijövet a hálószoba felé indultam, hogy egy cseppet szundítsak, s önkéntelenül ránéztem a ki-lenc négyzetre felosztott képernyőre, amelynek minden egyes mezőnyében mozgott vagy ült, esetleg feküdt egy picinyke ember; arra az ernyőre, amely az űrhajó embe-reit figyelte. Általános unalmat és mozdulatlanságot észleltem a kilenc mezőnyben, amikor hirtelen valami élénk mozgás szögezett az ajtófélfához. Az egyik em-berke egyszer csak megőrült, ide-oda hadonászott és or-dítozott. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem tudtam ki-venni arcát, és csupán a négyzet száma mutatta, hogy ez az én Vejo barátom. Egy pillanat múlva rájöttem, hogy Vejo a központi irányítóteremben tartózkodik. Röviddel ezt követően a fejem fölött levő hangszóró bömbölni kezdett:- Beszélne-e-ek! Beszélne-e-e-k! Jelentkeztek! Itt van-nak! Halljátok? Bekapcsoltam, halljátok, he-e-ej!Senki sem hallhatta őket, mert csak nekem volt türel-mem, hogy a hangszórót hallgassam.Vejo erőtlenül feküdt a pneumatikus karosszékben. Alighanem olyan erővel vetette bele magát, hogy meg-sértette szelepeit, a levegő kifelé tódult az oldaltámlá-ból, az ülőkéből. Már majdnem a padlón ült, az egyik, még némi levegőt tartalmazó támlára dőlve, nehezen lé-legzett, és kimeredt, fénylő szemmel a mennyezetet bá-mulva vigyorgott.A nyelvi automata köré sereglettünk, de Korel minden teketória nélkül könyökével gorombán szétlökdösött bennünket, és kisajátította az automatát. Még ránk is or-dított:- Menjetek odébb, még tönkretesztek valamit!Ujjai idegesen játszottak a billentyűkön, nem találták azonnal a megfelelő helyeket, a termet csipogás és

89

elektromos pattogás töltötte be, aztán az egyik kezével elsimította haját a homlokából, szemét egy pillanatra le-hunyta, és újra a készülék fölé hajolt. A hatvanórás hall-gatás úgy pergett le a fel vevőberendezés szalagján, mint a homokórában a homok.- Gyorsítsd fel! - kiáltott rá valaki, de Kor el ösz-szefonta mellén a karját, és meg se moccant.- Csak nyugodtan! - vetettem közbe szigorúan. - Térjetek magatokhoz, ti vénasszonyok! Lehet, hogy nem is lesz olyan kellemes az, amit hallani fogunk.Korel komputere úgy volt programozva, hogy a máso-dik televíziós csatornán észlelt ábrajeleket emberi be-széddé transzformálja. A rendelkezésre álló szó még kétségbeejtően kevés volt, de most azt vártuk, hogy mégiscsak valami összefüggő szöveget hallunk. És íme, a mágneses szalag homokóra hangjából felhangzott az első, azt követően a második, a harmadik, a negyedik szó is. Négy szó, csak négy, szinte végtelen sorban:- Mit, mit, mit, mit - ismételte a gépies hang a hangszóró rácsa mögött - akarnak, akarnak, akarnak, akarnak… - sziszegett és csikorgott ez a fémhang - ma-guk, maguk, maguk, maguk… tőlünk, tőlünk, tőlünk, tőlünk? Aztán újra: - Mit, mit, mit… akarnak, akarnak, akarnak… maguk, maguk, maguk… tőlünk, tőlünk, tő-lünk… - és újra: - Mit, mit, mit…Elbűvölve hallgattuk, anélkül, hogy bárkiben is tudato-sodott volna e négy szó értelme. Aztán valaki megszó-lalt.- Ennyi az egész? - szólt a koordinátor.- Ha kevés, követelj tőlük még! - válaszolta Vejo szétlapult karosszékéből.Aztán hirtelen olyan nevetés harsant fel, olyan sajátos hahota, hogy megrémültünk tőle. Nem Vejo volt, ő to-vábbra is csak a mennyezetnek vigyorgott. Daal hahotá-zott.- Daal! - kiáltottam rá, és láttam, hogy pszichoro-botja lassan közeledik felé, lassan és bizonytalankodva,

90

habozva mozgatja hat karját, készen arra, hogy megra-gadja. - Daal, hagyd abba!- Fiú-ú-ú-k! - kiáltotta a nevetéstől meggörbülten Daal, felegyenesedett, s hosszú karjával hadonászott. - Fi-ú-ú-ú-k! Azok… azok… azok azt kérdik… kér-deznek bennünket… mit akarunk tőlük! Értitek, azt kér-dik tőlünk…- Állítsd le azt a kereplőt! - tört ki a koordinátor, de kiáltását Koréinak és a négy szót ismételgető gépnek szánta. - Üljetek a helyetekre!Daal pszichorobotja eltávolodott mellőle, de úgy, mint-ha sajnálná, hogy megfosztották attól az örömtől, hogy urát megdögönyözze. Daal könnyeit törölgette, de már nem rikácsolt, hanem suttogott:- Hallottátok őket? A kedvesek! Azt kérdik, mit akarunk tőlük! Meg tudná nekem valaki mondani, való-jában mit is akarunk tőlük? Na, lássam, mit válaszoltok?- Elég volt, Daal! - kérleltem, ő pedig nedves és hunyorgó szemével rám nézett, mintha azon csodálkoz-na, mit keresek ott.- A doktor! Te biztosan ismered a választ, te min-dent tudsz! Ugye, nekünk is elárulod?Csak nem jutott Daal valami ópiumhoz? Nem, egyenle-tesen és kiegyensúlyozottan járókáit, amennyire e mel-lett a minimális gravitáció mellett lehetőség volt. Lába és keze ugyanúgy mozgott, mint a többi űrhajósé. Az emberek hirtelen elkomorodtak, és vonakodva elfoglal-ták helyüket a komputerek mellett. Hol volt már az örö-mük? Daal hülye nevetése vagy az a négy szó űzte el? Egy rideg kérdés tornyosult elébük. És mi legyen a vá-lasz?- Bamm - hangzott fel a dallamos jelzés a koordi-nátor ujjai alatt. Ezzel hívta fel magára a figyelmet. Ez-után megszólalt: - Amint látjátok, azok időközben dol-goztak, nem vesztegették az időt, mint mi.Igen, azok elvégezték nyelvösszeállító munkájukat anél-kül, hogy értesítettek volna bennünket. A kérdés a mi nyelvünk törvényei szerint volt összeállítva.

91

- Ennél jobbat nem is kívánhatnánk! - kiáltott fel Monida. - A hallgatás ezek szerint mégis valami ha-szonnal járt. Bocsásd meg, hogy a hallgatás ellen sza-vaztam.- A doktortól kérj bocsánatot - válaszolta a koor-dinátor, ez azonban csak tréfa volt, megjegyzését gúny és bosszúvágy nélkül tette.A heurista, űrhajónk legokosabb embere, elismerően bó-lintott felém. Ezt a mozdulatot csipkelődésnek foghat-tam volna fel, ha nem tudom, hogy ő soha senkivel sem tréfál. Alighanem elvörösödtem, mert az öreg gyorsan a többiekhez fordult.- Elnézést kérek, hogy a mi tiszteletre méltó bará-tunk, Daal nevetésére utalok először. Aggodalmat kel-tett bennünk mindaddig, amíg végül magunk is felfog-tuk a kérdés valóságos határait…Az a halálos komolyság, amellyel elemezni kezdte Daal reakcióját, és a kérdés feltevése most valóban inkább fi-nom gúnyolódásra vagy Vejo stílusára vallott, aki gyá-szos ábrázattal tudta elmondani a legnevetségesebb dol-gokat is. Monida azonban nem azonosítható Vejoval, és arra gondoltam, hogy az öreg egyszerűen meghülyült a váratlan kérdéstől, s hogy most ez az ő reakciója a hely-zet végtelen tragikomikumára.- Monida - szakítottam félbe -, olyan alternatíva előtt állunk, hogy vagy nevetünk, vagy sírva távozunk. Ne vágj a probléma elébe!Én nem vagyok éles elméjű, de amikor az ember vala-milyen kérdést meg akar, kerülni vagy későbbre akar halasztani, még okosnak is tűnhet. A heurista zavartan hunyorgott: amilyen gyors analizáló elme volt, annyira tehetetlennek bizonyult egy közönséges vicc esetében. Ezen mindenki derült, és én a magam érdemének tud-hattam be, hogy az embereket átsegítettem a levertsé-gen.Így hát… mit válaszoljunk? Egyrészt a kérdés annak az ismert viccnek durvaságát súrolta, amelyben a nő azt kérdi a férfitól, mit is akar tőle, másrészt viszont olyan

92

pillanatban, amikor két civilizáció találkozik egymással, ez a kérdés gorombaságán túlmenően tartalmazta mind-azokat a kérdéseket is, amelyek általánosságban a léte-zés értelmével függnek össze. Az űrhajózással foglalko-zó alapszabályzat-mintánk az ismert módon adta meg a választ: mi egy másik civilizáció képviselői vagyunk, tanulmányozni akarjuk a világűrt, és ezért van szüksé-günk az önök segítségére. Ahhoz, hogy önmagunkat megérthessük, meg kell ismernünk önöket, eredetüket és fejlődésük útját. Mi készek vagyunk arra, hogy minden tudásunkat felajánljuk mindazért a tudásért, amellyel önök rendelkeznek. Felajánljuk barátságunkat, hogy mi is és önök is még sikeresebben fejlődhessünk saját utun-kon…Ennél a pontnál azonban alapszabályzatmintánk minta-szerűtlenül sértett valamit. Ez ugyanis nem válasz. Az alapszabályzat csupán a mi ősi emberi kérdéseinket adta fel a világűrnek, egy másik civilizációnak, amellyel a ta-lálkozás létrejöttét remélte. Ha azonban ez a másik civi-lizáció, ahelyett, hogy örülne megjelenésünknek - ez már legalábbis részben válasz lenne a világűrhöz inté-zett kérdéseinkre az első percekben ezt a lehető legtá-gabb és ugyanakkor legbutább kérdést teszi fel nekünk, akkor ez azt jelenti, hogy nincs szándékában nálunk ke-resni a választ saját kérdéseire.E feltételezés körül alakult ki a vitánk. A vitáról jegyző-könyv készült, de semmi sem teszi szükségessé, hogy itt egészében ismertessem. A koordinátor szakította félbe az eszmecserét azzal a javaslattal, hogy alapszabályza-tunk szellemében válaszoljunk, és várjuk meg, hogyan alakul tovább a párbeszéd. Természetesen válaszunk rendkívül kezdetleges volt, tekintettel közös szókin-csünk rendkívül szűk voltára, de az elektronikus agy összeállította az optimális változatokat, s reményked-tünk, hogy „azok" meg is értik.Körülbelül három óra múlva a nyelvi automata emberte-len géphangján megszólalt:- Távozzanak!

93

Ezt vártuk - hisz benne foglaltatott már a kérdésükben -, de amikor a gép százszor megismételte, ezek a szavak a magpisztoly-sorozat impulzusaként hatoltak át rajtunk.Ennyire naivak lettek volna ezek az „emberek"? Ennyire ostobák? Hisz mi is és ők is abban a helyzetben voltunk, amelyet ősapáink szellemes hasonlattal úgy fejeztek ki, hogy „megfogtuk a medvét a farkánál fogva": nincs erőd, hogy tartsad a medvét, de elengedned sem szabad, mert felfal! Olyan javaslatot tettünk, hogy bolygójuk há-rom fordulatának ciklusa alatt bővítsük ki szótárunknak azt a részét, amely álláspontjaink tisztázásához szüksé-ges. Kötelezzük magunkat, hogy ebben az időszakban semmiféle vállalkozást nem hajtunk végre, és hogy is-mételten tanújelét adjuk békés szándékunknak, mentőra-kétánkat bonyolult kerülő manőverrel azonnal csat-lakoztattuk az űrhajóhoz. Elfogadták a javaslatot.Korel, Monida és Daal újra nyakig merültek a munkába. A mi idegeink is pattanásig feszültek, a munka olyan természetellenesen bonyolultnak bizonyult, mivel ugyanúgy, mint eddig, az állomás vigyázott arra, hogy egyetlen olyan szót se ismertessen, amely valami lénye-gesebbet árult volna el civilizációjukról. Még mielőtt le-telt volna a meghatározott idő, az állomás bejelentette a csere végét, és közölte velünk, most már azzal a köyn-nyedséggel, amelyet a még száz fogalommal kibővített szótárunk lehetővé tett:- Távozzanak! Nem teszünk semmit annak érde-kében, hogy megismerjük civilizációjuk helyét a világ-űrben.Mi maradt volna hátra ezek után, mint hogy szorítsuk a medve farkát?- Nem tudnak nekünk megfelelő biztosítékot adni. Nem ismerjük lehetőségeiket, mennyire tudják kí-sérni visszavezető utunkat.- Ha nem távoznak, megsemmisítjük magukat.- Helyzetüket ismertettük saját civilizációnkkal. Ha megsemmisítenek bennünket, mások jönnek utá-nunk!

94

- Közöljék velük, hogy nem kívánjuk az érintke-zést!- Az érintkezés létrejött, és már nem lehet meg-szakítani.Csak színlelték a butaságot, hogy időt nyerjenek, vagy valóban nem értették meg, hogy miután kölcsönösen tu-dunk egymás létezéséről, sem ők, sem mi soha nem le-hetünk nyugodtak és biztosak magunkban? Nem értik, hogy ez a nyugtalanság az oka, hogy a jelenlegi érintke-zést soha többé nem lehet már megsemmisíteni?- Beavatkozásuk - válaszolták - megzavarná fej-lődésünk természetes menetét.Alapszabályzatunk szerint válaszoltunk nekik:- Nem avatkozunk fejlődésükbe. Csupán az isme-retek meghatározott cseréjét igényeljük. Ez hasznos lesz az önök számára is.Azzal utasítottak el bennünket, amivel előtte mi utasítot-tuk el őket:- Nem tudnak biztosítékot adni, hogy a beavatko-zásra a jövőben sem kerül sor.Valószínűleg szükséges még egyszer emlékeztetnem arra, hogy ez a mód, ahogy most ismertetem első párbe-szédünket az ismeretlen civilizációval, forma szerint nem azonos a jegyzőkönyvekkel. A jegyzőkönyvekben ez sokkal egyszerűbb, a kibernetikai érintkezés formáit őrzi, nekünk ezúttal azonban a tartalom a fontosabb.Különben valóban nem voltunk olyan helyzetben, hogy ilyesfajta biztosítékot adhassunk. Egyáltalán ki felelhet az elkövetkező nemzedékek cselekedeteiért? A medve azonban morgott, és mi egyre erősebben szorítottuk a farkát.- Éppen érintkezésünk formája lesz a biztosíték a jövőre nézve.- Fejlődésünk elvei lehetetlenné teszik az infor-mációk cseréjét - közölték.Valószínűleg azt akarták mondani, hogy világnézetük nem teszi lehetővé. Ez természetes volt. Minden máso-dik gondolkodó ember a Földön ugyanezt válaszolta

95

volna: az idegen civilizáció fejlődési útjáról kapott in-formációk hasznossága meglehetősen kétes értékű min-den más civilizáció számára. Továbbá, hogy pusztulás lehet a következménye annak, ha az információk nem megfelelő kezekbe kerülnek. Mindezek ellenére lehetet-len, hogy miután két civilizáció tudomást szerzett egy-más létezéséről, bezárkózzék saját fejlődésébe, és elhá-rítsa a legelemibb érintkezést is.Az elektronikus fordító közömbös fémhangján vála-szolt:- Vége az érintkezésnek! Távozzanak!Kezünkkel a komputeren, elgyöngülve, összetörten ül-tünk, és nem tudtuk, mitévők legyünk. Daal pedig ismét nevetett. Hangtalanul nevetett, és ha az ember csak válla apró rázkódását nézte, azt gondolhatta volna, hogy sír. Ő azonban nevetett, nevetett, nevetett, én pedig meg-döbbenésemet alig tudván leküzdeni, azt mondtam, hogy Daal nem érzi jól magát, és ügyelnünk kell rá.Monida felállt légpárnás karosszékéből a nyelvi automa-ta mellől, a vízcsaphoz vánszorgott - egészen lassan, bi-zonytalan lépésekkel haladt -, hatalmas adag vizet eresz-tett le a torkán, és kétségbeesetten felsóhajtott.- Hát mit tegyünk? Mi is hallgatni fogunk. Addig hallgatunk, amíg nem kényszerítjük őket ismét beszél-getésre, vagy amíg össze nem verekszünk.A koordinátor szenvedélyesen felkiáltott:- Miért nem hívjuk segítségül a Plútót? Miért ne mutathatnánk meg erőnket?- A Pluto nem jön - magyarázta szomorúan Vejo, amit egyébként mindannyian tudtunk. - Nem jöhet az űrállomás engedélye nélkül, számára ugyanakkor tilos a kapcsolat az űrállomással. Nem állíthatjuk azt, hogy ve-szélyben vagyunk, hisz ez ideig semmi sem fenyeget bennünket.- Próbálkozzunk meg ismét a hallgatással - aján-lotta Monida újra azt a változatot, amelynek nemrég még ellene szavazott. - Elegendő tartalékkal rendelke-zünk.

96

- Tartalékkal rendelkezünk - suttogta a koordiná-tor -, de erőt és idegeket honnan vegyünk?Felém tekintett. Bizonyára véletlenül, bár nekem akkor úgy tűnt, hogy engem kérdez: tudom-e biztosítani a kel-lő erőt és idegeket?

97

D A A L

Már harmadik hete függtünk mozdulatlanul a bolygó fe-lett, azaz vele, azonos sebességgel forogtunk tengelye körül. A koordinátor azon volt, hogy a bolygó éj-nappal ciklusának megfelelően változtassuk meg forgási rend-szerünket: ezzel kívánta biztosítani, hogy készenlétben legyünk, ne érjenek meglepetések. Azt nem tudom, hogy készenlétünket biztosította-e, de lelki kínjainkhoz most még állandó álmosság is járult. Ugyanis az éjszaka annyi ideig tartott, mint régebben - nem tudtunk egy-szerre átállni a hosszabb alvásra a nappalunk viszont kétszer olyan hosszú lett, tekintettel a bolygó feletti nagy magasságunkra. Képernyőablakainkon keresztül, amelyeken közvetlen megfigyeléseinket végezhettük, igen rövid időre gyönyörködhettünk az itteni napkelté-ben és nyugtában. Sugarak és protuberanciák nélküli - hatalmas plazmaléggömbként bukkant fel a bolygó ke-rek korongja mögül, amikor is néhány percre lángba bo-rította széleit, s hatalmas tűzvész látványát varázsolta elénk. Ugyanakkor a bolygó másik végén mintha valaki futva húzott volna el egy fekete függönyt, amely még nem tudta teljes egészében befedni a kerek korongot, s lángolt azon a helyen, ahol meghúzták. Ez az új tűzvész újra vérvörös léggömbbé változott, amely sebesen ha-ladt a csillagok között, állandóan változtatva színét és nagyságát. Az alattunk levő bolygón pedig számtalan csodálatos szivárvány ragyogott, amelyeket az ott élő lé-nyek bizonyára nem láttak, mivel nyugodtan aludtak, nem sejtve jelenlétünket, és mivel az ég felettük éjfekete volt.Vajon valóban nem sejtették jelenlétünket, vagy pedig éjszakáik ugyanolyan lidércessé váltak, mint a mieink? Valamikor a Föld hosszas viták után elvetette azt a sok-kal olcsóbb lehetőséget, hogy jelzőhívásokkal keresse a kapcsolatot más civilizációkkal, miután meg akarta őriz-ni saját egének nyugalmát, és el akarta rejteni saját cí-

98

mét. Ehelyett drága űrállomások köröztek lassan har-minc fényévnyi távolságban Napunk körül, és bonyolult kerülő utakon, nagy késéssel közölték a Földdel felfede-zéseiket. Annak ellenére, hogy az emberiség halálos ve-szedelmet látott magára nézve egy idegen civilizációk-kal történő érintkezésben, nem hagyott fel keresésükkel. Vajon akkor ez a szép bolygó miért tagadta meg a kon-taktust? Vajon a bolygó utasította el az érintkezést vagy a körülötte forgó különleges állomás? Lehetséges-e az, hogy a bolygón nincs élet, csak az állomáson, csak ott maradt fenn?Képernyőablakaink előtt álltunk, és a legkülönbözőbb kérdéseken rágódtunk. Mintha csak Kramer planetoló-gusunk nem törődött volna a kérdésekkel. Expedíciónk egész ideje alatt alig láttuk izgatottnak, viszont sohasem láttuk munka nélkül. Eleinte a bolygó holdját tanulmá-nyozta, több száz kazettát készített róla, és megrajzolta a hold felszínének részletes térképét. Utána a bolygóra ve-tette magát. Az állomás, mint mesterséges test, szinte nem is létezett számára. Ha valami miatt bosszankodott, az az volt, hogy ilyen magasságból csak teleszkópokkal és radarberendezésekkel dolgozhatott. Pedig ez elegen-dő volt ahhoz, hogy jó térképet készítsen a konti-nensekről és óceánokról, és tanulmányozza a meteoroló-giai feltételeket és a bolygókéreg tektonikai életét. Az élet organikus formájáról azonban, leszámítva a nagy zöld felületeket, szondáink nélkül semmit sem tudtunk megállapítani.Sokszor kikértük véleményét, de csak a vállát vonogat-ta.- Ha leérünk, majd meglátjuk. Ha sietős a dolgotok, vessétek be a szondákat!Mi pedig képernyőablakaink előtt álltunk, és kérdésein-ket a bolygóhoz intéztük: sokszínű szivárványaihoz, fel-hőihez, napjaihoz és éjszakáihoz. Túlságosan sok időt töltöttünk ezek-előtt az ablakok előtt, amelyek valójá-ban csupán a legénység bizonyos fajta szórakozását szolgálták. Ezek az ablakocskák szokványos képernyők

99

voltak: egy picinyke kristály, amely az űrhajó bo-rítóanyagában volt elhelyezve - az elmésen elhelyezett lencsék rendszerének segítségével s anélkül, hogy a csil-lagnapok energiáján kívül más energiát felhasznált vol-na -, az ernyőre pontosan akkora részt vetített a környe-ző térségből, amilyet az ember szeme egy 36 centiméte-res ablakon láthatott volna.Olyan megjegyzést tettem a koordinátor előtt, hogy ta-lán le kellene zárnunk az ablakokat. Megjegyzésemet inkább önmagammal szembeni haragomban tettem, mint orvosi megfontolások alapján. A koordinátor bosz-szúsan felnevetett.- Annyira károsnak tekinted az ablakokat? Az embernek néha szüksége van arra, hogy azt higgye: a dolgokat a saját szemével látja.Ez nem volt egész világos számomra, mert az űrállomá-son kívül, ahol születtem, nem ismertem semmi egye-bet, és születésem óta csak az űrállomás hatalmas mes-terséges érzékszervein keresztül szemléltem a világűrt. Az űrállomás lakásaiban ugyanilyen ablakok vannak, sőt még nagyobbak is, de sohasem elégítettek ki, mint megfigyelőhely. Legjobb esetben csak úgy mellesleg, kuriózumként pillantottam beléjük, mint ahogy néha a kézi távcsövet megfordítjuk, hogy a dolgokat százszoro-sára kicsinyítve vegyük szemügyre.- Az emberek el vannak keseredve - válaszoltam olyan hangsúllyal, mintha az űrhajósok elkeseredése ezektől a buta ablakoktól függött volna.- Gondolod? - mosolygott kesernyésen.- Meggyőződésem.- Akarod, hogy vallomást tegyek neked? Én is el vagyok keseredve.Nyilvánvalóan tréfálkozni akart, de én megéreztem, mi rejlik szavai mögött, és komolyan közöltem vele:- Tudom, és attól félek, hogy valami butaságot csinálsz.- Hisz az a dolgod, hogy ügyelj rám - jelentette ki szokatlan nyerseséggel, és hátat fordított.

100

Szerencsére az emberek állapota annyira nyugtalanított, hogy magamat nem adhattam át a csüggedésnek. Az is lehetséges, hogy nyugtalanságomat öntudatlanul felfo-koztam, hogy ne legyen időm töprengésre. Mindenkinek dupla adag izgatószert írtam elő, és barátaim előtt gond-talanságot és optimizmust színleltem. A világűrben az orvos gyakran arra kényszerül, hogy bohócként és nem orvosként viselkedjék. Alighanem jól játszottam szere-pemet, vagy pedig az emberek elmerülve az űrhajóra te-lepedő rezignációban, nem vették a fáradságot, hogy en-gem figyeljenek, mivel ahelyett, hogy kinevettek vagy pedig bolonddá nyilvánítottak volna, a lekezelésnek és irigységnek azzal a keverékével bántak velem, ahogy a felnőttek a gyermekekkel szoktak: „Ő még kicsi, azért viselkedik így, mert nem ismeri ki magát a világ dolgai-ban…" Daal egyenesen megmondta:- Irigyellek, doktor, hogy annyira fiatal vagy, és nem ismered a Földet…- Csak nem azt gondolod, hogy mivel az űrállo-máson születtem, hülye vagyok, és nekem az a legna-gyobb boldogság, hogy a születésem óta ugyanazokat a pofákat bámulhatom? - vetettem oda.Elnézést kért tőlem, de még mindig nem volt meggyő-ződve, hogy én is ugyanolyan erővel élem át az esemé-nyeket, mint a többiek.Ez akkor történt, amikor ismételten elhatároztuk, hogy - csak úgy provokációképpen - újabb szondát küldünk a bolygó irányába. Éjjel lőttük ki, figyelve, hogyan reagál a bolygó őre, az állomás. Az azonban nem adott életjelt, és a központi irányítóterem hologramikus vetítőjén fo-lyók jelentek meg, vizükön holdfény csillogott, ezüstös-fekete, tengeri hullámok csapkodtak. A szonda átrepült valami tüzet okádó hegycsúcs felett. Az életnek semmi-féle jelét nem észleltük, valaki azonban jól hallhatóan suttogta:- Pontosan olyan, mint a Föld!Végignéztem mind a nyolc embert, és nem tudtam meg-állapítani, ki lehetett: arcuk egyforma feszültségről ta-

101

núskodott, tekintetük pedig szokatlan élességgel tapadt az ernyőre.Miután nem akartuk a szondát feláldozni, és nem prog-ramoztunk többszöri körpályát, a szonda visszatért. Mindannyian hangosan követelték, hogy új szondákat küldjünk a bolygóra. Túlkiabáltam őket:- Mit láttatok? Pontosan olyan ez, mint a Föld! Nem jártam a Földön, de minden filmben megnéztem, és szerencsére egyáltalán nem hasonlít erre a bolygóra. Lehetséges, hogy a Föld sok száz évvel ezelőtt ilyen volt, de meg kell, mondjam, hogy számomra egyáltalán nem érdekes az olyan bolygó, amely csak a mi távoli múltunkat tudja megmutatni. Van róla éppen elég anya-gunk.Az elragadtatásból még senki sem tudott felocsúdni, és hosszabb ideig senki sem válaszolt. Elsőnek Vejo, az én legjobb barátom vetette oda szokásos stílusában:- Meglepő, hogy Roni még mindig nem dugta az izolációs kamrába! Csak nem sérült meg?- Ti vagytok sérültek! - kiabáltam valóban úgy, mint az őrült. - Elvonjátok figyelmeteket a bolygó szen-timentális látványával akkor, amikor az állomásról biz-tosan lesnek bennünket, hogy megsemmisítsenek, mint az előző szondánkat!- Ez kétségtelenül megrémült - suttogta Velido.- Nem rémültem meg. Egyszerűen megtiltom a második szonda kilövését! - kiáltottam, és hangom meg-bicsaklott, miközben arra törekedtem, hogy tiszteletet parancsolóan nyugodt legyek. - Mint orvosnak, jogom van hozzá!- A tudományos feladatok meghatározásában az orvosnak csak egyszerű szavazati joga van - állapította meg a koordinátor. – De…- Most egyetlen feladatunk az, hogy békés kon-taktust teremtsünk az állomással! - közöltem bosszúsan.A koordinátor nyugodtan folytatta:- Doktor, félbeszakítottál. Pontosan ugyanezt akartam én is mondani.

102

Végül találkozott az övével tekintetem, amelyet addig következetesen rejtettem a többiek elől, hogy ne áruljam el igazi szándékaimat, és a koordinátor világos szemé-ből ezt olvastam ki: „Nagyon jól értelek, csak egy kicsit nyugodtabban, látod, hogy lázadás készül!"- Ne ragadtassuk el magunkat, fiúk - folytatta a koordinátor, miután hosszan és benyomásom szerint né-mi elismeréssel nézett rám. - Képzeljétek el, hogy ez a szabadság, amelyet eddig engedélyeztek nekünk, valami csapda! Elfelejtettétek nagyon is egyértelmű kijelenté-süket, hogy megsemmisítenek bennünket? Ki-ki, vé-gezze munkáját, mint eddig, nincs sem időnk, sem ide-günk a felesleges vitákhoz…- Hát időnk éppen van - szakította félbe gúnyosan Vejo.A koordinátor úgy találta, helyénvaló, ha nevet, hogy megnyugtassa a kedélyeket. Ám nevetése igen erőlte-tettnek hatott.- Igazad van, kedves navigátorunk, ördögien sok időnk van! Éppen ezért jobb, ha azon gondolkozunk, mi egyébbel tudnánk agyonütni!- Mi lehet jobb, mint a bolygó tanulmányozása? - mormogta Kramer.- Kramer, megértem kínjaidat - emelte meg kissé hangját a koordinátor. - De mindannyiótok előtt ki kell jelentenem: még ha az orvosnak nincs is joga a tilalom elrendeléséhez, én készen vagyok arra, hogy alávessem magam.Ez tulajdonképpen azt jelentette, hogy elrendeli a tilal-mat, és egyszerűen kéri: ne kényszerítsék arra, hogy ezt durva formában kimondja. Korel és Velido egyidejűleg mozgolódni kezdtek, mint aki arra készül, hogy közöl-jön valamit, erre a koordinátor még gyorsan hozzátette:- Ha a tilalom arra vonatkozna, hogy ne vitassuk a kérdést, annak is alávetnem magamat. Térjetek maga-tokhoz, fiúk! Azon a bizonyos napon kidolgozott prog-ramunkban nem irányoztuk elő szondák kilövését a bolygó felé, bár megvitattuk ezt a kérdést is, tehát most

103

kivételt tettünk. Egyhangúan megszavaztuk ezt a prog-ramot, amely szerint szondákat nem küldünk, és nincs okunk, hogy ezen változtassunk.Ez a program kegyetlenül hosszú, sokórás vita eredmé-nye volt, amelynek során mindenki kiadta mérgét a má-sodik érintkezés megszakítása miatt. És nemcsak mérgét - félelmét is felfedte! Valaki azt javasolta - megítélésem szerint nagyon okosan -, hogy vonuljunk el nagyobb tá-volságra, nehogy váratlan támadás érjen bennünket. Monida még szondánk megsemmisítésének matematikai modelljét is kidolgozta, és azt bizonygatta, hogy a meg-semmisítés valószínűleg az antianyag stabilizált sugár kévéjével történt. Más magyarázatot nem tudott adni. Ha viszont azok az antianyag ilyen tömör sugárkévéjét tudják kibocsátani nyolc-tíz kilométerre… Zonen olyan ellenvetést tett, hogy a különbség az energiaszükséglet-ben, figyelembe véve a távolságokban meg levő kü-lönbségeket, óriási lenne.- Itt van, kiszámítottam! - tüzelt az öreg. - A mi fo-galmaink szerint valóban hihetetlennek látszik, hogy az űrállomáson ilyen hatóerővel rendelkezzenek, de mi nem tudjuk, milyen elv alapján stabilizálják az antianya-got. Alighanem ez az elv eltér a miénktől!Akkor én teljesen Monida pártját fogtam. Űrhajónk, akármennyire is nagy és tökéletes, nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy antirészecskéket kilövő ágyúval szereljék fel. Sőt még a harci célokat szolgáló lézerünk is annyi energiát igényel, hogy minden esetben komolyan meg kellett volna gondolnunk, használjuk-e egyáltalán. Ha az elkövetkező néhány hónap során nem jutunk olyan lehetőséghez, hogy feltöltsük energiatarta-lékainkat, a méhhez fogunk hasonlítani, amely az ellen-ségbe döfve fullánkját, halálra ítéli önmagát. Egyedül az űrállomás rendelkezett anihilizációs ágyúval, ám annak hatósugara sem volt több ezer kilométernél. Termé-szetesen nem vettem számításba azt a szörnyű fegyvert, amelyet az űrállomás főmotorjai képeztek. Az általuk kilövellt anyaggal egy egész bolygót lángba lehetett vol-

104

na borítani. Ezek a motorok azonban rendszerint hátun-kat fedezték, olyannyira nehezen mozgathatók voltak, mint maga az űrállomás, és én nem is emlékszem olyan esetre, hogy fegyverként használták volna a motorokat. Valószínűleg akkor használtuk volna, ha egy egész civi-lizáció vetette volna rá magát, űrállomásunkra, hogy ül-dözőbe véve, a Földre jusson. Ez az állomás viszont eléggé nagy volt és eléggé közel saját energiaforrásai-hoz, hogy ugyanolyan anihilizátorral rendelkezzék, mint az űrállomás.A koordinátor határozottan jelentette ki:- Nem hiszem. Már eddig is használták volna. A helyün-kön maradunk, a közelség nemcsak ránk hat. Mi va-gyunk a kihívó fél, és ez azzal a kötelezettséggel jár, hogy erősebbek legyenek az idegeink!Ismét lelkesednem kellett érte, bár tudtam, hogy az enyémmel azonos helyzetben van: beosztása és felelős-sége fokozta aktivitását, megfontoltságra és nyugalomra intette.- És ha egyáltalán nincs nekik? - szólt közbe Vejo. - Az idegekről van szó. Feltételezhető, hogy nem-csak az anihilizátoraik készülnek más elv alapján, igaz?- Vejo, hagyd az örökös tréfákat! - bosszankodott a koordinátor. - Ha van valami javaslatod, ki vele!Teoretikusaink, Monida és Daal akkorra már kidolgoz-ták titokzatos ellenfeleink modelljének néhány változa-tát abból a pár szűkös adatból kiindulva, amelyhez a nyelv összeállítása során jutottunk. A modellek hum-anoid típusként határozták meg őket, de Vejo észrevéte-lét nem foghattuk fel puszta tréfának: olyan cselekmény, amely hasonlít az emberihez, nem feltétlenül kell, hogy emberi alkatú lénytől származzék.Emlékszem, hogy akkor Vejo olyan javaslatot tett, amely eleinte nagyon ésszerűnek látszott, később azon-ban elvetettük. Azzal hozakodott elő, hogy hívjuk segít-ségül a Plútót, és vele együtt szálljunk ki a természetes holdon, települjünk le határozatlan időre, és onnan ves-sük alá nyomásnak a bolygót és őrállomását. Daal olyan

105

állhatatossággal utasította ezt el, amiben akkor - sajnos - semmi gyanúsat nem találtam, annál az egyszerű oknál fogva, hogy igaza volt: ez hadüzenetet jelentett volna. A hold az övék, még akkor is, ha nem telepedtek le rajta…Most az a benyomásom, hogy ha akkor felfigyeltem volna a módra, ahogyan Daal elvetette a javaslatot, ha akkor megfelelő gyógymódot alkalmaztam volna, felté-telezhető, hogy eszelős elméletét nem tudta volna kifej-leszteni magában. Ám lelkiismeret-furdalásaim nem öl-töttek határozott formát, bizonytalankodtam, mivel még most sem tudom, mit is kellett volna akkor tennem.Nagyon zabolátlan voltam abban a vitában, amely az új szondáknak a bolygóra való kilövése körül alakult ki, annak ellenére, hogy a koordinátor olyan váratlanul, de határozottan mellém állt. Csupán az a válasz rázott fel, amelyet Daalnak adtam születésemmel kapcsolatban, és az a megjegyzésem, amely szerint meguntam a kö-rülöttem levő pofákat. Hisz ezzel mindenkit megsértet-tem, és ugyanakkor olyasmit mondtam ki, amit nekem, mint orvosnak, legkevésbé lett volna szabad kimonda-nom: az „utálat" szót. Ez a dühödt-harapós vita másokat is megzavart, valószínűleg azok is rájöttek, hogy meg-sértenek, ha különválasztanak maguktól. Pár másodper-cig tartó csend következett. Valószínűleg mindannyian inkább rám gondoltak és reagálásomra, amely a fölösle-ges idő kitöltésére vonatkozott. Ebben a csendben Daal a következőket jelentette ki:- Úgy vélem, hogy nekünk egyszerűen vissza kell térnünk.Mintha valaki bombát dobott volna a terem közepére, és mi dermedten bámuljuk, és várjuk, mikor robban fel, miközben tudatosítjuk magunkban: értelmetlen minden kísérlet, hogy elrejtőzködjünk. Közlését nem tudtuk ösz-szefüggésbe hozni eddigi beszélgetésünk témájával.- Olyan szörnyűnek találjátok ezt a megoldást? - folytatta kissé feszélyezetten Daal. - Ezek az emberek közölték velünk, hogy nem kívánják az érintkezést, és kész! Vajon a mi erkölcsünk megengedi-e, hogy rájuk

106

erőszakoljuk magunkat? Azért kértek erre - legalábbis én kérésként fogtam fel -, méghozzá igen meggyőző módon, mert fejlődésük jelenlegi szakasza lehetetlenné teszi a külső beavatkozást. Mit akartok még? Képzeljé-tek el, ha valami hasonló történne a Földön…A bomba már felrobbant valamennyiünk lelkében: eddig a pillanatig senki sem számolt ilyen lehetőséggel. De hát hogyan is távozzunk? Csak úgy, anélkül, hogy vala-mit is megtudtunk volna, vagy láttuk volna őket? Miu-tán annyira vágyakoztunk utánuk, miután a mi kicsiny űrhajónkba sűrítettük az emberiség ezeréves vágyát az ilyen találkozásra?Meglepően szelíden és bizonytalanul érvelt a koordiná-tor:- De hát, Daal, tudod, hogy mi nem vetemedünk semmiféle beavatkozásra! Mi csupán szellemi kapcsola-tot kívánunk, nem anyagit, nem közelit… - Nem tudott megfelelő kifejezést találni. - Csupán adott ismeretek in-tellektuális cseréjét akarjuk…- Sem ők, sem mi - emelte meg hangját magabiz-tosan Daal' - nem lehetünk biztosak abban, hogy ez a szellemi kapcsolat nem szolgál-e majd leigázásuk alap-jául. Miután jelenleg nincs lehetőségük arra, hogy meg-hódítsák a Földet, amelyről azt sem tudják, hol vari, ve-szélyt kizárólag mi jelentünk számukra. Mivel nem ad-hatunk biztosítékot arra nézve, mit fog tenni a Föld a későbbiek során, az a kötelességünk, hogy távozzunk, és mentesüljünk a felelősségtől, Én nem vállalhatom a fe-lelősséget ennek a civilizációnak esetleges pusztulásá-ért…Nem is tudom, mit válaszoltunk volna ezekre az érvek-re, ha az én átkozott Vejo barátom nem veti be harapós természetét.- Csakhogy egyelőre a mi esetleges pusztulásunkról van szó! - Így igaz! - kapott a szón gyanús megkönnyebbüléssel a koordinátor, és sebtében néhány új elképzelést fejtett

107

ki az őrállomással szemben tanúsítandó magatar-tásunkról és az űrhajó védelméről.Pedig nemrég még elutasított minden olyan kísérletet, amely a rögzített program megváltoztatására vonatko-zott! Mi ugyanilyen gyanús hévvel kezdtük megvitatni javaslatait, mintha senki sem ejtett volna szót a távozás-ról. Sőt, amikor Daal leszegett fejjel elhagyta a termet, úgy tettünk, mintha nem tüntetésnek tekintenénk, mint-ha Daal csak valamilyen halaszthatatlan dolga miatt menne ki. Én csak néhány, másodperccel később indul-tam keresésére, tudtára ébredve annak, hogy milyen ve-szélyes, ami történt. Daalt mindenáron le kell fegyve-rezni. Méghozzá azonnal! Azok ott az űrállomáson el-képzelni sem tudtak volna hatásosabb fegyvert ellenünk, mint a szétzüllesztésünket.Roni műanyag talpain mögöttem csoszogott a folyosó-kon és lépcsőkön, s én arra gondoltam, hogy nekem is ilyen következetesen kell majd követnem Daalt, hogy megszabadítsam őt rögeszméitől. Először a könyvtárban kerestem, magam sem tudom, miért, bár az utóbbi idő-ben valóban sokat savanyodott ott. Saját dolgozószo-bámban azonnal megtalálhattam volna a megfigyelő képernyő segítségével. A könyvtár üres volt, de valami arra késztetett, hogy beleüljek a tájékoztató berendezés előtt álló fotelba. Itt minden nagyon szép volt. Ez a kis kerek helyiség az ötvösművészet világát idézte elém, amely a pazarlás bizonyos fokú jeleit viselte magán, szemben az összes többi helyiség konstruktív célszerű-ségével. Még a sok ezer kazetta is, amely egészen a mennyezetig a falakba volt beépítve, és amely a műal-kotások olyan mennyiségének mikrofeljegyzéseit tartal-mazta, hogy egy egész élet sem lett volna elegendő átta-nulmányozásukhoz, olyan volt, mint az ékszerdoboz. Az emberiség lángelméinek képei azt az érzést keltették, mintha panteonban járnánk. Ahogy a tájékoztató beren-dezés elé ültem, hirtelen nagyon elgyengültem. Először adtam fel magamnak a kérdést: van-e jogom ahhoz, hogy akaratomat másra erőszakoljam? Ki vagyok én, mi

108

vagyok én? Ezen nagyságok utódja? Vagy csak valami-lyen nyomorúságos sarjadék, aki sok fényévnyi tá-volságra jött létre attól a helytől, ahol ezek az emberek alkottak? Van-e egyáltalán valami közöm hozzájuk? Nem igazságkeresésük valamely véletlen eltévelyedé-sének szüleménye vagyok-e?A történelemből tudtam, hogy valamikor régen az em-berek templomaikban térdre borultak, és isteneiket kér-lelték, hogy erőt és segítséget nyújtsanak nekik. Olyan kívánságom támadt, hogy ugyanezt tegyem: térdre bo-ruljak a sötétvörös szőnyegen, és karomat a kristály-mennyezet is felé emeljem… ám Roni jelenléte arra em-lékeztetett, hogy a dolgozószobámban levő képernyő megfelelő négyszöge mutatná ezt az én furcsa imádko-zásomat. „Daal - intéztem gondolatban hozzá szavamat -, nincs ahhoz erőm, barátom, hogy páciensemmé tegye-lek, de talán gyengeségem meg fog győzni, hogy nincs igazad. Még majd beszélgethetünk, ugye? Beszélgethe-tünk, mint barátok és emberek, akik egyaránt tehetetle-nek és megrendültek. Ide eljövünk mi ketten! Elüldögé-lünk, elnézzük a földi bölcsek nyugodt arcát, elolvassuk a portréjuk alá írt bölcs szavaikat… Látod, mit mondott egyszer egy régi költő:» Teret nyitnék sok milliónak, él-jen nem bizton bár, de gáttalan-serényen.«Látod hány évszázaddal ezelőtt foglalta ezt versbe, és még mindig…"Útban dolgozószobám felé, igyekeztem; elképzelni a pszichikai ráhatás módszerét, amelynek segítségével ba-ráti beszélgetés közben páciensemet észrevétlenül ma-gatartásának legmélyebb indítékaira, általában élete ér-telmére kell rávezetnem, mert bizonytalanná vált, elve-szítette élete értelmét. Törtem a fejem, mikor idézzem majd Goethe Faustját; szavai mögött több szenvedés áll, mint akármelyik más emberi igazság mögött. Ezen gon-dolkoztam, bár előre tudtam, hogy aligha sikerül elér-nem azt a személyes varázst, amelyre a pszichiáternek az ilyen gyógymódhoz szüksége van. Daal nemcsak két-szer annyi idős, mint én, hanem hússzor okosabb és na-

109

gyobb tudású. Én ugyanis az űrállomáson csak egyes ifjakon gyakoroltam, akiknek ahhoz 'volt szükségük se-gítségre, hogy megtalálják önmagukat abban a csillagok közt hányódó mikroszkopikus fémburokban, amely an-nak a mulatságos csökönyösségének köszönhette létét, hogy hitt a maga igazságában és legyőzhetetlenségében.Azért, hogy egy kissé tovább halaszthassam a találkozót Daallal, dolgozószobámban tettem-vettem: rendet csi-náltam, a két karosszékbe levegőt fújtam, egymás köze-lébe húztam őket, és többször a képernyőre tekintettem. A többiek még vitatkoztak a központi irányítóteremben. Daal a képernyő megfelelő négyszögében háttal ült fe-lém, előredőlve, valószínűleg a térdére könyökölve, és kétségbeesésében vagy töprengésében tenyerével elta-karta arcát. Hirtelen, minden előzmény nélkül eszembe jutott, hogy pszichorobotja alacsonyabb osztályba tarto-zik, de hogy miért kapott éppen ő ilyen pszichorobotot, nem tudtam visszaemlékezni, bár jelen voltam, amikor az űrállomáson indulásunk előtt a robotok szétosztására került sor. Ellenőriznem kellett volna az indokolást az expedíció naplójában, de most nem volt időm rá, és is-mét felülkerekedő aggodalmam arra késztetett, hogy azonnal hívjam. Néhányszor nevét kiáltottam a viziofon előtt.- Daal - szólítottam -, nagyon kérlek, szakíts számomra némi időt! Légy szíves, gyere be hozzám!Elmosolyodott, és mélabús iróniával válaszolt:- Betegnek nyilvánítottál? Nem vagyok beteg, légy nyugodt! Semmit sem fogok tenni, hogy terveiteket meggátoljam, ebben biztos lehetsz.Már nyelvem hegyén volt, hogy a dezertálás ebben a pillanatban éppen elég akadály, de tehetetlenségemben csak vállat vontam: végérvényesen megértettem, hogy aligha érhetek el valamit is. „Csak semmi vitát! - ismé-telgettem magamban. - Semmi vitát!" A viziofonba pe-dig ezt mondtam:- Valamennyien betegek vagyunk, Daal, már mindnyájan betegek vagyunk. Lehet, hogy én vagyok a

110

legbetegebb, mert fiatalabb és tudatlanabb vagyok nála-tok. Szükségem van a segítségedre, hogy álláspontomat kialakíthassam.- Éppen az én segítségemre van szükséged? - ne-vetett bizalmatlanul Daal, de bekapta a horgot, és ami-kor bejött dolgozószobámba, s leült a levegővel felfújt karosszékbe, a következőt mondtam:- Csak nem tartasz az ellenségednek? Nem em-lékszel, hogy én voltam az első, aki ellenezte az új szon-dák kilövését és durva beavatkozásunkat e civilizáció életébe?- Hát nem azért tetted, mert tartottál tőle, hogy ezek a vállalkozások szétzüllesztik a legénységet? - cso-dálkozott Daal.Nyugodt lelkiismerettel vezettem félre, de bizalma meg-hatott, és újra megzavart.Tervem pedig füstbe ment, miután nem ezzel a kérdés-sel akartam kezdeni.- Mit akarsz tenni a továbbiakban?- Nem tudom - válaszolta őszintén. Nem emlék-szem, hogy válaszában a bizalmatlanság legkisebb jelét is észleltem volna, - Még nem tudom. Egyben biztos va-gyok: minden lehetőt megteszek annak érdekében, hogy legalábbis magam mentesítsem a felelősség alól.- Miféle felelősség alól?- Ezért az egész históriáért.- Amikor elindultunk ide, nem tételezted fel e „história" ilyen változatát?- Nem emlékszel arra a lelkesedésre, amellyel az űrállomásról indultunk? Ki feltételezhette volna?- Ennyire naivak azonban nem voltunk, Daal.- Természetesen a kölcsönös bizalmatlanság hosszabb időszakával számoltunk, de…- És mert ez az időszak hosszabb ideig tart, mint szeretnénk, csak emiatt - szakítottam ismét félbe.Tenyerével megdörzsölte arcát, mintha fel akarná magát ébreszteni, én pedig még egyszer elmondtam magam-

111

ban: „Semmi vitát, vigyázz, a beszélgetés olyan irány-ban halad!"- Nem, doktor, nem emiatt. Egyszerűen időköz-ben a dolgokat más oldalról is megismertem. Nyilván-valóan mi vagyunk az erősebbek. Ha mi itt vagyunk, ők viszont csak ezen a saját bolygójukon, ez azt jelenti, hogy mi vagyunk az erősebbek. Én pedig mindig a gyengébbek pártját fogtam, ilyen a nevelésem.- Tudod, Daal, a kérdés, amelyet most felteszek neked, nem jelenti azt, hogy nem értek egyet a gyengéb-bekre vonatkozó álláspontoddal. De ez a Földön és az űrállomáson érvényesíthető álláspont, emberi álláspont az emberek közötti érintkezéshez. Adott esetben viszont te elfordulsz az emberiségtől, hogy olyan valaminek az oldalára állj, amiről nem tudod, micsoda.Arcának nemes vonásai kissé megkeményedtek.- Doktor, az ember-világűr viszony nemcsak az emberiség közös problémája, hanem minden egyes sze-mélyiség problémája is külön-külön. Ez olyan, mint egykor a vallás: erkölcsi is, filozófiai is és a belső szük-séglet kérdése is.- De mégis az általános egyedi tükröződése! - erőltettem a dolgot, alig türtőztetve magam.- Ennek a tükröződésnek a foka is egyedi kérdés. Tudom, hogy a legerősebb, amit szembehelyezhetünk velük: a mi földi hazafiságunk. De engedtessék meg ne-kem, hogy legalábbis önmagamban felülvizsgáljam en-nek a hazafiságnak az értékét azokban a pillanatokban, amikor megjelent a másik fél is, amelynek szintén joga van a hazafisághoz, a mi hazafiságunk pedig ag-resszióvá válik!- Daal, engem arra tanítottak, hogy a fehérjének a környezetével szemben megnyilatkozó agresszivitása nélkül egyáltalán nem létezhetnének élő szervezetek.- Ne oktassuk ki egymást primitív erkölcsi tanok-kal! - Daal valószínűleg észrevette, hogy magatartásom megváltozott. - Amint látod, én sem teszek semmit

112

azért, hogy meggyőzzelek saját álláspontom igazságá-ról.Bocsánatot kértem tőle, és bosszankodtam magamban, hogy a beszélgetést nem tudtam a kellő irányba terelni, és nem találtam alkalmat a goethei szavak idézésére.- Ha azonban most elmegyünk innen, Daal, sőt az űrállomás is eltávolodik, az semmit sem jelent. E bolygó létezése önmagában véve örökös kihívást jelent az em-beriséggel szemben.Daal újra szelídebb lett, és végtelenül szomorú. Fáradt mosollyal mondta:- Pontosan! Látod, mennyire fején találtad a szö-get! Örökös kihívás! Magad is tudatában vagy a konflik-tus elkerülhetetlenségének. Látod, én egyszerűen nem akarok részt venni benne, nem akarok tudomást venni mások létezéséről, mint az irántam megnyilatkozó kihí-vásról.Robotjára esett tekintetem, amely mozdulatlan őrként állt karosszéke mellett, és ismét eszembe jutott, hogy ez a pszichorobot alacsonyabb osztályhoz tartozik. Kicse-rélése azonban most személyes sértést jelentett volna Daal számára.- Daal - kérdeztem anélkül, hogy belső nyugta-lanságom csillapodott volna -, mit tennél, ha az egész emberiség nevében cselekedhetnél?- Közölném a Föld helyét, és még megüzenném: ha szükségetek lesz ránk, tessék, szívesen látunk benne-teket! Ezt követően pedig távoznék.Válaszában nem volt semmi természetellenes. Végül is egy találkozás a világűrben valóban csak akkor hasznos és veszélytelen, ha mindkét fél egyaránt készséget tanú-sít rá! De vajon bekövetkezhet-e valaha is ilyen eszmé-nyi helyzet? Hisz ez két civilizáció teljesen azonos jelle-gét és teljesen azonos fejlődését feltételezi!Órámra tekintettem, és bosszúsan kellett megállapíta-nom, hogy más, halaszthatatlan kötelezettségeimnek kell eleget tennem.

113

- Daal - mondtam -, bocsáss meg, hogy visszaté-rek az első kérdéshez! Mit tennél, hogyha csak a magad nevében cselekedhetnél?Újra ugyanaz a szomorú és fáradt mosoly.- Sajnos, az ember lehetőségei akkor a legkorláto-zottabbak, amikor csak saját nevében cselekszik. Hisz az ereje is ilyenkor a leggyengébb. Valószínűleg azt kérném, hogy lőjenek ki a Plútóra, onnan pedig az űrál-lomásra.Az ötlött fel bennem, nyomban olyan utasítást adok Ro-ninak, hogy fagyassza be Daalt, mint a konzervet, amíg elintézem dolgaimat, de rájöttem: hirtelen jött elke-seredésem abból adódik, hogy szavai nagyon is meg-győzően hangzottak, és nekem, mint az expedíció orvo-sának, nincs jogom ehhez az eljáráshoz. Harcoló ember-nek tekintettem magamat, és annak is kellett maradnom, mert szervezetem minden sejtje fiatalos erővel kiáltotta bennem: foggal és körömmel születtél, hogy bebizo-nyítsd emberi jogaidat a természet fölött; hatalmad for-rása az életformád, ha lemondasz róla, lemondasz ön-magadról és az egész életről is!- Daal - közöltem vele óvatosan -, lehet, hogy nem hallottad utolsó határozatunkat, mert kijöttél. Úgy döntöttünk, hogy az űrhajó körül nem létesítünk erő-teret. Ez túlságosan sok energiát emésztene fel, ráadásul az állomás csupán egyszerű hullámhosszon továbbítja felénk a jeleit. Az erőtér elnyelné vagy szétszórná, és mi nem észlelnénk a jeleket, ha ismét keresnék az érintke-zést. Annak érdekében azonban, hogy ne legyünk telje-sen védtelenek, az űrhajó elé szondákból, patronokból és rakétákból igen sűrű függönyt képezünk, hogy hatás-talanítsuk az esetleges lézer- vagy anihilizálási táma-dást. Így hát attól tartok, aligha akad számodra felesle-ges rakéta.- Tudod, doktor, nem voltak olyan illúzióim, hogy lehetővé teszitek távozásomat. Csak megmondtam neked, mit tennék. Az egyetlen, amit kérni szeretnék, az, hogy közöljétek álláspontomat az űrállomással. Nem

114

szeretném, hogy majd nekem is emlékművet emeljenek, mint az expedíció résztvevőjének, ha az űrhajó elpusz-tul.Most nekem is volt erőm, hogy elmosolyodjak.- Azt akarod mondani: ne emeljenek szobrot ne-ked, mint az első világűrháború gyújtogatójának.- Pontosan! - válaszolta komolyan.- Daal - kérleltem -, most a regenerációs berende-zéseket kell felülvizsgálnom a terv szerint. Ugye, meg-engeded, hogy ismét felkeresselek, ha majd átgondoltam szavaidat? - Természetesen, doktor, de mint mondtam, nincsen olyan szándékom, sem kívánságom, hogy meggyőzze-lek. Egyáltalán, amennyire csak lehet, keveset fogok mutatkozni. Adnál valami altatószert, de valami erőset?Az automata néhány tablettát dobott ki a legerősebb al-tatóból. Nyájas mosollyal átnyújtottam a tablettákat, magamban ujjongva: „Aludj, te bajkeverő, aludj, amennyit akarsz, csak embereimet ne veszítsd össze!"

115

G A L A K T I K A , S Ö T É T A N Y Á C S K Á N K

Bár komputerem rendszeresen jelezte, hogy a regenerá-ciós berendezések teljesen rendben vannak, minden má-sodnap megadott órában személyesen kellett ellenőriz-nem működésüket. Ez egyáltalán nem volt kellemes, mert ezek a helyiségek állandóan különböző kellemetlen szagokkal fogadják az embert. Természetesen minden bevezető és kivezető csatorna különleges szigeteléssel van ellátva, és a szagok egyáltalán nem erősek, ha azon-ban az ember minden idejét az űrhajó steril légkörében tölti, orra bosszantóan érzékennyé válik, és a levegőből kiszűri az olyan mikroszkopikus vegyülékeket is, ame-lyeket egyébként még. csak nem is sejthetne. A leeresz-kedés az űrhajó gyomrába önmagában véve külön vál-lalkozást jelentett. Az energiatakarékoskodás és az álta-lános konstrukció leegyszerűsítése céljából liftekkel csak a legszükségesebb helyeken rendelkeztünk. Így arra kényszerültem, hogy egy teljesen függőleges oszlop nyaktörő spirálisán ereszkedjen le, amikor aztán végre fenékre értem, úgy éreztem, mintha valamilyen centrifu-gában pörgettek volna meg, amely úgy lökött ki magá-ból, mint egy göngyöleg kifacsart fehérneműt. Már ak-kor elfogott a félelem, hogy leesem, és betöröm a fejem, amikor kinyitottam a lejárat ajtaját. Ilyen minimális gra-vitáció mellett legrosszabb esetben némi horzsolás érhe-tett, de hát a buta félelem olyan, mint a buta ember: nem változik meg attól, ha butának nevezzük.Ezúttal azonban úgy értem le, hogy alig éreztem félel-met, és nem is szédültem annyira, mert gondolataim még mindig Daal körül forogtak. Roni mögöttem két lé-pésre csendben csoszogott, és növelte biztonságérzete-met. A furcsa az, hogy amikor az egészségügyi pszicho-robot csodái iránt elfogott a lelkesedés, nem annyira rendkívüli indikátorai jutottak eszembe, amelyek a meg-vizsgált ember pszichikai és fiziológiai állapotát jelzik, mint inkább legegyszerűbb része: a mozgását biztosító

116

szerkezet. Ez az otromba és látszatra nehézkes gép a de-nevérekről másolt bionikus rendszerrel volt ellátva, pil-lanatok alatt előre meg tudta határozni, hol tud elhaladni és hol nem.A lépcső mellett állt a mechanikus robot, és első dolgom az volt, hogy a kulcsot, amely gumiszalagon lógott a ro-bot hátán, a megfelelő nyílásba helyeztem.- Ellenőrzés! - adtam ki az utasítást, és a hatalmas fémpók mászni kezdett mellettem. Hátának legmaga-sabb része, az a pont, amelyből kiállt a kulcs, a térdemig ért. Nyolc karjának végződései - amelyekhez csavarhú-zó, csavarkulcs, fűrész, kés, fogó és a legkülönbözőbb egyéb szerszámok voltak erősítve - olyan kopogó zajt adtak a minden savnak ellenálló padlóburkolaton, mint a kecske körmei. Itt még nem találkoztam szaggal, csupán a csövekben áramló folyadékok egyhangú zaja hal-latszott, és a hűtőberendezések fagyos fuvallatát érez-tem. A Daallal való bajlódásom miatt elfelejtettem ma-gamra venni a telepes fűtésű munkaruhát, de nem volt kedvem visszamenni. A hidegtől űzötten körüljártam a szűk helyiséget, és figyelmesen szemügyre vettem a csövek csomópontjait, amelyeket egyenletes, ezüstös zúzmara fedett. Imitt-amott tenyeremmel igyekeztem ki-tapintani a zúzmara vastagságát és megállapítani, hogy alatta nem ereszt-e valami, de gyorsan elkaptam a ke-zem, mert az éles jégkristályok szurkálták. A manomé-terek mutatója mindenütt normális állapotot jelzett. Minden rendben volt, és én egy kerek, hermetikus ajtón átbújtam egy másik szakaszba, lezárva magam mögött a nyílást, hogy a szagok terjedését meggátoljam.A szagokat minden alkalommal anyagszerűen észleltem, mintha a homlokomhoz és a szememhez verődtek volna. Első benyomásom mindig azzal az ijedséggel párosult, hogy valami megsérült. Néhány percre volt szükségem, hogy alkalmazkodjam. A hatalmas gyomor mélységei-ből a generátorok fojtott, haragos zúgása hallatszott. Ez a gyomor regenerálta a levegőt, megtisztította az elhasz-nált vizet, újra megfelelő ásványokat és sókat kevert be-

117

lé, átdolgozta az összes hulladékot, beleértve az emberi ürüléket is. Fölöttem és körülöttem a csövek és vezeté-kek fantasztikus szövevénye látszott. Azon a helyen tar-tózkodtam, amely az űrhajónak egyidejűleg kloákája és élelmiszer-készítő rendszere is volt. Sárga, vörös, kék, fekete és ezeknek az alapszíneknek még több tucatnyi változatában található bélcsövei összekapcsolódtak és szétágaztak, majd ismét összefutottak, elvékonyodtak és megvastagodták, vagy hirtelen kidudorodtak, mint a pi-ton teste, amikor egészben lenyel valamilyen állatot, vagy spirálokba csavarodik valamilyen hatalmas fém-gömb köré, amelyet megfelelő ellentétes színre festet-tek. Már régóta nem volt szükségem arra, hogy a csövek és berendezések feliratait olvassam, színük pontosan elárulta, melyik milyen rendeltetésű; a színek tisztasága ugyanakkor arról vallott, mennyire normálisak a csőben lezajló folyamatok. Mielőtt útnak indultunk, még az űr-állomáson egyfolytában több hetet töltöttem ezek kö-zött, az automatikus tüdők, májak, szívek, gyomrok, ve-sék, lépek, kilométereket kitevő belek és gépi mirigyek között, amelyek a szükséges enzimeket, baktériumokat, hormonokat, vitaminokat állították elő. A kazánok kö-zött, amelyekben a fehérjéket, zsírokat, szénhidrátokat ízükkel és szagukkal együtt regenerálták, hogy ismétel-ten fogyaszthassuk ugyanazokat az élelmiszereket, ihas-suk ugyanazokat a folyadékokat, és szívhassuk ugyanazt a levegőt.Máskor is utálkoztam ettől a fém- és műanyag gyomor-tól, amely mint valami perpetuum mobile működött, de most olyan hirtelen és annyira minden átmenet nélkül vált tudatossá bennem ennek a végtelenül ismétlődő te-vékenységnek lelketlen automatizmusa, hogy az a szó: ugyanaz, lüktető és egyre fokozódó fájdalmat keltett bennem. Ez a gondolat, amely sohasem foglalkoztatott különösebben, most tudatomba vagy agyamba hasított, nem tudom, minek nevezzük, léleknek-e, egyszóval be-lehasított abba, ami tulajdonképpen mi magunk va-gyunk, és ami… amiről nem tudjuk, mi is valójában. Ér-

118

telmetlen körforgás, amely valami még értelmetlenebbet szolgál. Ebben a körforgásban legalább mégis van vala-milyen értelem: az, hogy szolgál. Ám az, amit kiszolgál? Az milyen? Valami, aminek értelmét nem is-merjük, és végül is értelmetlen! Értelmetlen, értel-metlen, értelmetlen… mindig ugyanaz, ugyanaz, ugyan-az az értelmetlenség, a körforgás végtelen értelmetlen-sége, amely arra késztet, hogy egyél és igyál, és önma-gadat újratermeld, hogy aztán folytasd ezt az értelmet-lenséget… Daalnak igaza van, igaza van… harcolni fo-gunk, önmagunkat semmisíttetjük meg, hogy megtud-juk… mit? Hogy felfedezzük egy ugyanilyen vagy ha-sonló körforgás értelmetlenségét, hogy megismerjük ugyanazt, ugyanazt, ugyanazt, amit senki sem tud meg-ismerni…A csövekhez támaszkodtam, legszívesebben leültem volna, de nem volt hová. Aztán ez a kívánságom is meg-szűnt az egész bensőmet átjáró fájdalom következtében. Ez a fájdalom a csövekhez szorított, szinte beléjük akart préselni, hogy a körforgás részévé váljak magam is.- Szabadítsatok ki-i-i-i, szabadítsatok ki-i-i-i szabadít-satok ki-i-i!Nem emlékszem, hogy hangosan kiáltottam-e. Agyve-lőmbe ujjak nyúltak bele, és gyömöszölni kezdték. Megsüketültem, megvakultam, mégis mintha láttam volna saját agyvelőmet, amint az ujjak szürkés-rózsaszínű kásává zúzzák, miközben véres buborékok törnek elő. Bizonyára üvöltöztem a kép láttán.Amikor a fájdalom megszűnt, Roni óvatosan és figyel-mesen, mint mindig, kissé odébb lépett. Valószínűleg valamit belém fecskendezett, mert a halántékomnál fáj-dalmas remegést éreztem. Meg akartam kérdezni, mi van velem, de nem volt erőm, hogy kinyissam a szám. Különben is minden közömbössé vált számomra. A fá-sultság fokozatosan egész testemre kiterjedt, és nem éreztem semmiféle érintést, nem hallottam, nem láttam, pontosabban nem akartam látni. Csak azt hajtogattam magamban: „Ennek véget kell vetni, amilyen gyorsan

119

csak lehet!" Úgy gondoltam, hogy ezt magamra nézve mondom, aztán hirtelen mintha megvilágosodott volna előttem, hogy magam körül mindenre vonatkoztatom.Igen, be kell fejeződnie. De hogyan? A regenerációs be-rendezés a legerősebb és legvédettebb valami. Az ember vigyáz arra az átkozott, bűzhödt gyomrára. Csak egy erőteljes robbanás kellene… de hogyan lehet előidézni a robbanást? Ám ezzel nem érek el semmit: a többiek él-nek tovább a tartalékokból, amíg az űrállomásra nem ér-nek. Kivéve, ha előzetesen meg nem semmisítem a tar-talékokat is. De hát óriási mennyiségről van szó, a men-tőrakétában pedig külön tartalékok vannak… Arról majdnem megfeledkeztem, így nincs értelme, így sem-minek sem lesz vége! Csak akkor következik be a vég, ha én eltűnök. Számomra vége lesz, mit érdekelnek a többiek? Keringjenek, amennyit csak akarnak, a maguk értelmetlenségében! Daalnak igaza van, a fontos az, hogy az ember szabaduljon a felelősségtől, hogy eltűn-jön, hogy eltűnjön…Felnéztem. Roni fél méterre állt előttem, és bizonyára figyelt. Ki kellett valahogy csúsznom a kezéből, a má-sodfokú készültségnél ez azonban szinte lehetetlennek tűnt.- A legénység veszélyben, a legénység veszély-ben… - szólalt meg hirtelen, az ismétlés automatikus közönyével.Érdekel is engem a legénység! Keringjenek, amennyit csak akarnak! Veszélyben van? Na és, veszélyben! Pusztuljon el, tűnjön el, semmisüljön meg! Nekem mindegy, a fontos, hogy mielőbb vége legyen, de ez a gépi barom…- Jelentsem be az egyes számú készültséget? Je-lentsem be az egyes számú készültséget? - kérdezte még mindig az ismétlés ritmusában a pszichorobot.Teljesen közömbös volt számomra. Egyes számú ké-szültség? Miféle készültség? Várjunk csak, ez, ez… nem, el kell tűnnöm, azonnal el kell tűnnöm, hogy ne kelljen válaszolnom, hogy ne kelljen vállalnom a fele-

120

lősséget! Mint Daal! Hol vagy, Daal, segíts rajtam, ba-rátom, együtt, együtt! Óvatosan a szemben levő fal felé indultam. Egy vékony, élénksárga tömlő hipnotizálta tu-datomat. Mögöttem Roni valamilyen mozdulatot tett, és én megragadtam a tömlőt, ujjaim villámgyors mozdula-tával megnyitottam az összekötő kapcsot. Végre, végre: a kiáramló gáz halk sziszegését hallottam! Szájamat a kapocs hideg fémjére tapasztottam, de még mielőtt be-szívtam volna a gázt, valami gigantikus erővel ellökött a faltól, ujjaim majd leszakadtak. A pókrobot, amelyről megfeledkeztem, a helyszínen termett, és ügyesen sze-relt szerszámaival.Nyomban felugrottam. Testem még mindig érzéketlen volt, az ujjaimból vér folyt. Ez a vér magamhoz térített, és eszembe juttatta, mit kell tennem.- Nyugodtan! - utasítottam Ronit. - Nyugodtan, Roni, nincs semmi baj! Egy kis sérülés, csak ellenőrizni akartam. A pókrobot rendbe hozza.- Elrendelem az egyes számú készültséget, elren-delem… - jelentette be Roni, de még első szavánál is-mét a robotpóknál termettem, amely olyan brutálisan félrelökött, és rákiáltottam:- Nyújtsd ide!A robot egyetlen olyan lába, amely nem vett részt a sze-relésben, engedelmessé vált kezemben, és azonnal a mellkasomnak szegeztem. Éreztem, ahogy a vékony csavarhúzó behatol, de nem fájt. Az utolsó, amit elfásult érzékeim még észleltek, az a vészjelző berendezések üvöltése volt. Roni ezzel jelezte, hogy az űrhajón meg-kezdődött az első fokú készültség…Természetesen azt, amit eddig elmondtam, csak jóval később tudtam összeállítani mozaikokból. Nem biztos, hogy pontos, és nem garantálhatom tudományos hite-lességüket sem. Az űrhajónaplóban ezt az állapotot a depresszív melankólia hirtelen és erős rohamának minő-sítettem, amelyhez következetes öngyilkossági kísérle-tek kapcsolódnak. Amikor végre magamhoz tértem esz-méletlenségemből, már nem voltam érzéketlen. Felduz-

121

zadt ajkam félig nyitva lógott. Megégett nyelvem alól nyál csurgott, és akadálytalanul folyt ajkamra, amitől még jobban perzselt. Mintha egy fúró vájt volna mellka-somba, és lassan hatolt volna befelé a szívem irányába. Ingem cafatokban lógott, és a sérült hely a műtőasztal fölötti reflektorban tükröződött. A mennyezet itt ala-csony, nem úgy, mint az űrállomáson, és a baktericid-reflektor tükrében szemügyre vehettem sebemet. Vörös lyuknak hatott szaggatott szélekkel, és körülbelül másfél centi széles volt. Nem vérzett, és ez késztetett arra, hogy alaposabban megnézzem. Sebem láthatóan már túl volt az operáción, és átlátszó paszta fedte, amely az összenö-vést gyorsítja. Mindez Ronit juttatta eszembe, hat tenye-rének egyikében ezt a varázslatos pasztával töltött ki-csiny tégelyt tartotta. Felkeltem volna, ha érthetetlen helyzetem nem erőtlenít el.- Roni! - kiáltottam, és lehunytam a szemem, amely ennek az én elektronikus Sivámnak megnyugtató jelenlétét rögzítette. - Beteg vagyok?- Veszélytelen seb a mellkason. Rövidesen be-gyógyul - válaszolta szegényes nyelvezetén.- Visszamenőleg adj jelentést állapotomról!- Elmezavar, mérges gázzal és éles tárggyal vég-rehajtott önsebesítés. A sérülések lokális jellegűek. A gáz nem hatolt a tüdőbe, csak a szájüreg nyálkahártyáját sebezte fel. A mellkason levő seb három centi mély, a mellhártya átütésére nem került sor, a negyedik borda porcogója sérült meg. A gyógyulási folyamat megin-dult…Már első szavai után majd megőrültem a megdöbbenés-től. Emberi nyelvre lefordítva ez öngyilkossági kísérle-tet jelentett! Méghozzá az elmezavar állapotában. Ide jutottunk volna? De hogyan? Hisz semmiféle előzetes tünetet nem vettem észre! Lassan-lassan emlékezni kezdtem egyes dolgokra: a találkozásra Daallal, a rege-nerációs berendezésekre… Bizonytalan előérzet nyugta-lanított.- Hogy van Daal?

122

Roni nem válaszolt azonnal, valószínűleg először sok millió belső impulzusának zajtalan jelzésére figyelt. Majd közölte:- Daalról nincs jelentés.Felugrottam a műtőasztalról, és csak akkor tettem ösztö-nösen tenyeremet az átlátszó pasztán keresztül tátongó nyílásra.- Hogyhogy nincs jelentés, miért nincs jelentés?Roni általában képes volt a ránézve kötelező fogalmakat kiszűrni a kérdésekből, még akkor is, ha az emberi be-széd egyéb formái eltorzították. Most is rájött, miről faggatom.- Valószínű sérülés Korónál.Még csak ez hiányzott! Hogy sérülhetett meg, amikor Velido és Zonen minden reggel ellenőrzik a robotokat? Megfeledkezve arról, ami velem történt, kiáltozni kezd-tem:- Roni, mi megy végbe az űrhajón, mi történt, mondd gyorsan, te fafejű gépember, mi van a legény-séggel!Még jó, hogy Roni csodálatos pszichikai tulajdonságai mellett érzelmileg érzéketlen volt. Az okos Roni ezúttal is csak a rátartozó kérdést ismerte fel.- A legénység egészséges. Alszik!- Mi az, hogy alszik? Én öngyilkossági kísérletet hajtok végre, az egyik pszicho- robot megsérül… Csak nem csináltak valami rövidzárlatot? Miért nincs itt senki mellettem?A buta kérdések özönét zúdítottam rá, anélkül, hogy eszembe jutott volna a szomszédos, helyiségben levő el-lenőrző képernyő.- Hol van a legénység? - kiáltottam rá, hallgatása dühített, pedig némasága csak válasz volt számára érthe-tetlen kérdéseimre.- A legénység az izolációs kamrában van.Mintha hideg vizet öntött volna a nyakamba, annyira megdermedtem. Nyomban visszanyertem hidegvéremet.

123

Valami iszonyatos, valami nagyon szörnyű dolog tör-ténhetett! Most mindenekelőtt nyugalomra van szükség!- Roni, jelents az űrhajó helyzetéről!- Egyes számú készültség - közölte azonnal a ro-bot. - A legénység az elektromos álom állapotában van. A robotpilóta irányít. Az űrhajó a program szerint meg-állapított körnegyed felé tart. Minden berendezés rend-ben működik.Ilyen készültségi állapotot önállóan csak én rendelhet-tem el, vagy Roni, amikor nekem nem áll módomban. A parancsot valószínűleg elmezavarom idején adtam ki! Szépen megtréfáltam társaimat, nem vitás! Sietnem kel-lett, hogy rendbe hozzam azt, amit lehet, mivel az űrha-jó motorjainak maximális erejével száguldott, és riasz-totta már az űrállomást is! Csak ne legyen helyrehozha-tatlan a kár. Különben nem éppen ezt akarta Daal elérni: hogy távozzunk? De hol van Daal? Ha pszicho- robotja megsérült, ez azt jelenti, hogy nem alszik, mint a többi-ek. Hol van, hol ünnepli nyomorúságos diadalát?Behúzódtam a diagnosztikai szobába. A képernyő tom-pán világított kilenc kis négyzetével. A legalsó négyzet-ben magamat láttam dermedt rémületben. A többi mező-ben - ki-ki a maga ágyán - hét kicsiny emberke aludt, mint a mesebeli hét törpe. Az egyik ágy üres volt.Bekapcsoltam az általános érintkezést szolgáló vizio-font, és elkiáltottam magam:- Daal! Daal, jelentkezz! Jelentkezz, hol tartózkodsz, Daal?A membrán majd szétszakadt hangom erejétől, de a re-produktor néma maradt, és a viziofon képernyője is szürkésfehér, halott.Ismét az alvó törpékre pillantottam, és ekkor döbbentem rá, milyen rosszul járok el. Minek nekem most az az át-kozott Daal, mindenekelőtt társaimat kell felébreszte-nem! Már rohantam is az izolációs kamra felé, de az aj-tónál megállított egy gondolat, amelynek már előbb is fel kellett volna vetődnie bennem:- Roni, jelents a legénység állapotáról!

124

A pszichorobot szintén megtorpant az ajtónál, és ózon-nal sorolni kezdte:- Váratlan elmezavar…- Drága anyácskám! - kiáltottam közbe, és az aj-tófélfának támaszkodtam. - Mindnyájuknál?Roni rendületlenül folytatta:- Sérülések nincsenek. Egyes számú készültség. A pszichorobotok beavatkoztak, elektromos álom, a helyzethez viszonyítva a legénység fizikai állapota nor-mális.A helyzethez viszonyítva normális! De ha majd feléb-rednek? Én pedig azért indultam, hogy felébresszem őket, tetejében a bioelektromos aktivizátor nélkül. Most visszafordultam érte, de lábam rogyadozott, botladozott, ide-oda ingott, és akaratom ellenére a karosszékhez vitt, amelyet a Daallal készülő találkozóhoz fújtam fel - fe-leslegesen. Néhány percig elüldögéltem, anélkül, hogy valamire is gondoltam volna, azután a patika automatá-hoz léptem, kiválasztottam a legerősebb nyugtatószert, lenyeltem a zselatinszerű puha golyócskát, és visszatér-tem a karosszékbe. Már maga ez a művelet is bizonyos kedvező pszichikai hatást váltott ki, és amikor másod-szor ültem le, ki tudtam mondani: „Galaktika, sötét anyácskám, és te, világűr apácskám, mit akartok velem?" Még fiatalkoromban találtam ki ezt a tréfás imádságot, amikor a Föld történetének tanulmányozása-kor olvastam a kihalt és a még élő istenekről, és most ezt a szöveget ismételtem gépiesen, egykedvűen és gé-pies-vidáman, várva a nyugtató hatását: „Galaktika, sö-tét anyácskám, és te, világűr apácskám, adjatok erőt, hogy kiszabaduljak ebből az ostoba helyzetből."Ismét hibát követtem el zavaromban. Ahelyett, hogy in-jekciót adtam volna be magamnak, befaltam ezt a go-lyócskát, és most legalább öt-hat percet várnom kellett. Ha azonban ezen kívül injekciót is beadok magamnak, túlságosan sok lett volna. Ennyit legalább már fel tud-tam fogni. De akkor használjuk ki az időt!

125

- Roni, hány órakor rendelted el az egyes számú készültséget?- Tíz óra negyvenhét perc és huszonhárom má-sodperckor kezdődött.Azt hittem, hogy sokkal, de sokkal régebben. Hiába, ezek a mi egyszerű, tökéletlen érzékszerveink! Tehát mégiscsak normális vagyok ismét és nagyjából egész-séges! De a nyelvem… Miféle gáz is lehetett? Nem, jobb, ha most nem gondolok olyasmire, amit minden-képp nehezen érthetnék meg. Az a fontos, hogy Roni és a magam megítélése szerint is normális vagyok, a ko-rábbi elmezavar ellenére. Tehát ha felébresztem a le-génységet, akkor szintén… logikus! Ám Roni miért nem altatott el engem is, mint a többieket? Nyilvánvalóan először velem kellett foglalkoznia, mert ilyen esetekben én vagyok az első számú főnök! Először csak elkábított, hogy rendbe hozza a sebemet és mérgezésemet - elekt-romos álom közben ezt nem lehet -, később pedig meg-állapította, hogy pszichikai állapotom kezd rendbe jön-ni, és úgy döntött, hogy felébreszthet. Okos gépecske, az ember legszívesebben megcsókolná! Lehetséges kü-lönben, hogy jobb lenne, ha feküdnék és aludnék, alud-nék, amíg hajónk az űrállomásra nem ér, ahelyett, hogy elmémet gyötröm ebben az elvarázsolt űrhajóban! Meg kell próbálkoznom valakivel a legénység közül! De még nem lehet, kevés idő telt el, csak kárt okoznék, ha vala-melyik társam agyvelejét bioelektromos sokkal ráznám fel. Legalább holnapig várnom kell! Holnapig? Drága anyám, sötét galaktika! Mit fogok én csinálni holnapig?Megismételtem imámat, de ezúttal már nem egykedvű-en, nem is vidáman. Cselekedni kellett! Mindent alapo-sán meg kellett fontolnom, és aztán cselekednem! Ezt a kettőt azonban aligha tehettem volna elkülönítve, ebből csak kár származott volna. Már éreztem testemben a nyugtató szétterjedését, és a központi irányító terem felé iramodtam. Az eszkalátor úgy lökött be az üres terembe, hogy alig álltam meg a lábamon. Minden porcikámban éreztem a nyomás növekedését. Ez azt jelentette, hogy

126

az űrhajó fokozta sebességét. Erre vallott a mellkaso-mon levő lyukacska is, amely fájdalmasan sajgott a nö-vekvő sebesség nyomásától. A pilótaemelvényhez von-szoltam magam, és a karosszékbe rogytam. Így! Lássuk most először, mi történt. Ha egyáltalán kiismerem ma-gam. Az asztronavigáció ábécéjére emlékeznem kell az elmezavar ellenére.Most nem szabad az elmezavarra gondolnom, igaz? Az ábécére kell koncentrálnom! Tehát! Sebesség: rendben, központi motorok: rendben, a gyorsulás ereje: 6, de ha annak az átkozott sebnek hinnék, azt mondanám, hogy legalább 12! Ohó, még a védőerőtér is be van kapcsol-va! Nagyszerű, ötszázezer kilométert távolodtunk eddig! Mit is gondolnak azok ott az állomáson? Inukba szállt a bátorság, és eltűntek, mint a kámfor! No, nem, kedve-seim, nem! Nem szabadultok meg olyan könnyen tő-lünk!Ellenőriztem az eltelt időben felvett radarfeljegyzéseket. Semmi, egyáltalán semmiféle jelzés nem volt, az űrhajót nem fenyegette közben semmiféle veszély. íme, ismét semmi, nem, ezek a Pluto jelzései! „Itt Pluto, itt Pluto, a tizenegyes körnegyed felé haladunk a találkozásra… Várjuk a részleteket!" A kedves, mennyire izgul! Az űr-állomás pedig továbbra is bölcsen hallgat, és egyáltalán nem érdekli, mi történt és mi fog történni velünk, szá-mára az érintkezés a fontos, az érintkezés… Majd adok én neki érintkezést!- Roni - mondtam megnyugodva -, elrendelem a kettesszámú készültséget! Kettesszámú készültséget!- Kettesszámú készültség! - válaszolta a pszicho-robot, ahogy az egykori tengerészek ismételték a paran-csokat, és biztos voltam benne, hogy már intézkedett is.A robotpilótát kiiktattam. Kikapcsoltam az űrhajó körül létesített erőteret is, a pelengatorikus jelzéseket és azt a hangtalan jelzést, amely eszeveszetten azt továbbította a világűrbe, hogy egyes számú készültségben vagyunk, és hogy ilyen meg ilyen útvonalon haladunk az ilyen meg ilyen körnegyed felé. Végül kikapcsoltam a motorokat

127

is. Mindezt gyorsan, heves mozdulatokkal, szinte meg-részegedve hidegvérűségemtől. Ha azonban valaki eb-ben a pillanatban megkérdezte volna, miért teszem mindezt, és miért éppen ilyen sorrendben, aligha tudtam volna értelmes választ adni. Hála a világűrnek, senki sem akadt, aki kérdezősködhetett volna, és én megköny-nyebbülten nyúltam el a pilótaülésen. Az ülés azonban hirtelen lesüllyedt alattam, és pörögni kezdett. A két- három másodpercig tartó esztelen pörgés kihajított az ülésből. Amikor kinyitottam a szemem, a pilótaemel-vényt a fejem fölött pillantottam meg. Fejjel lefelé függ-tem, az emelvény a mennyezeten volt, ide- oda ingott, és minden pillanatban leszakadhatott, és rám zuhanha-tott. Úgy lógtam, mint akit lábánál fogva akasztottak fel, mozdulni sem tudtam, és nem jött ki hang a torkomon. „Galaktika, sötét anyácskám…" - szűkölt bennem vala-mi, ezúttal minden tréfa nélkül, egy elkárhozott lélek minden rémületével és tehetetlenségével. Mi történt az űrhajóval? Mit tettem az űrhajóval ügyetlenségemben? Csak nem pörög? A hirtelen kikapcsolásokkal bizonyára megzavartam egyensúlyát, és most… hirtelen kikapcso-lás! Nem, az emelvény már nem ingott, egészen moz-dulatlanul függött a fejem fölött. Én is nyugodtan lóg-tam fejjel lefelé. Elnevettem magam. Hát persze, a hirte-len kikapcsolás! De még egyszer nevetnem kellett. Raj-ta, még hangosabban! Nevess, te őrült! És te még orvos-nak nevezed magad!Nevettem, behunytam a szemem, majd kinyitottam, és minden újra a helyén volt. Kivéve az én orvosi magabiz-tosságomat. Hisz közönséges térhatástól ijedtem meg, amely a súlytalanság állapotába történt gyors átmenet következtében állt elő a motorok hirtelen kikapcsolása után. Lassan a fejemet fogom elveszteni, ha mindent el-felejtek! Igaz, régen volt részem ilyen átmenetben, ki-jöttem a gyakorlatból, no de mégis! . .. Most már nyu-godtan helyet adhattam a megkönnyebbülésnek. Már éreztem a szokásos mesterséges gravitációt is, amely időközben helyreállt a helyiségben. Számomra, aki a vi-

128

lágűrben születtem, ez természetes közeg volt, társaim viszont nehezen szoktak hozzá, amikor egy-egy expedí-cióval az űrállomásról kirepültek. A mellkasomon levő seb is lüktetni kezdett, a lüktetés továbbterjedt, de ez az új fájdalom is szinte kellemesen hatott. Valahogy újra összekapcsolt a normális élettel, amelyben vannak fáj-dalmak, na de hát ahol emberi fájdalmak vannak, ott akadnak emberi örömök is!Miután erőt és bátorságot gyűjtöttem, körültekintően ki-dolgoztam a lehető legegyszerűbb űrpilóta-feladatot. Betápláltam a Gemónak, amely nyomban visszaadta a megoldást, és én bekapcsoltam a sebesség csökkentését és a pályakorrekciót biztosító kismotorokat. Arról a helyről, amelyet elértünk, az űrhajót ismét a titokzatos bolygó körüli pályára tereltem. Nagyon távoli, de mégis ésszerű és jó körpályára. Amíg megelégedéssel figyel-tem a manővert jelző berendezéseket, a Pluto ijedt jelzé-seit vettem: „Elveszítettük pelengatorikus jeleiket! Ad-ják a jelzéseket! Adják a jelzéseket!" Csodálatos fickók! És ostobák! Hisz az egyes számú készültség állapotában vagyunk, mindnyájan alszunk, hát akkor hogyan jelent-kezhetnénk? Ha elveszítették pelengatorikus jeleinket, ez azt jelenti, hogy az űrhajó is elveszett, lehet, hogy megszűnt létezni, ha az automaták nem működnek…Első űrpilótasikereimből támadt büszkeségem azonban igen gyorsan elpárolgott. Valójában én voltam ostoba. Miért kapcsoltam ki a pelengátort? Semmi okom nem volt rá. A nagy lendületben csak úgy mindent kikapcso-lok! Itt az ideje, hogy gondolkozzam, mielőtt valamit te-szek! És mielőbb meg kell nyugtatnom azokat az embe-reket.Ez azonban egyáltalán nem volt könnyű, mert a rádió-záshoz semmit sem konyítottam. Nagy nehezen egy egész órás izzadással a Pluto végül megfejtette primitív „nyugtatgatásaimat", amelyek olyasféle közlésekből áll-tak, hogy megszüntettük az egyes számú készültséget, és a következő jelzésig körpályán keringünk. Az egye-beket majd holnap megmagyarázza a koordinátor, ter-

129

mészetesen, ha képes lesz arra, hogy magyarázzon! Én megelégedtem ennyivel.Felálltam. A komputerek a legénység nélkül úgy vettek körül, mint valami csorda, szinte lestek, hogy rám vet-hessék magukat. Nyolc nagy elektronikus agy és a ki-lencedik, a szuper zseniális Gemo! Meg tudták volna-e mondani, mi történt az emberekkel, akik ott szoktak ülni mellettük? Mi történt velem? Honnan jött az a váratlan elmezavar, váratlan - és ami a legfontosabb: általános zavar? Aligha tudnánk válaszolni! Erről csak Daal be-szélhetne, az egyetlen, aki rajtam kívül nem aludt! El-indultam, hogy megkeressem. Minden egyes átkutatott helyiség után egyre inkább megszilárdult bennem az a meggyőződés, hogy mindez az ő műve. Bizonyára eltit-kolta erős hipnotikus képességeit. Az emberek még mindig féltek a hipnózistól, annak ellenére, hogy az űr-állomáson fejleszteni igyekeztünk az ilyen készségeket, sőt a Földön végrehajtott válogatás során a jövendőbeli legénység szempontjából az ilyen képesség kívánatos-nak minősült. Nyilván, amikor Daalnál a fanatizmusig erősödött új meggyőződése, szellemének olyan koncent-rációjára vált alkalmassá, hogy bizonyos távolságról és egyidejűleg az egész legénységre ráerőszakolhatta az öngyilkosság pszichózisát. Most eszembe jutott, hogy pszichorobotja alacsonyabb kategóriába tartozik. Daal természetesen elég okos volt ahhoz, hogy túljárjon egy ilyen pszichorobot eszén, és előzetesen működésképte-lenné tegye, nehogy akadályozhassa. Ám ez ebben az esetben teljesen tudatos gyilkossági kísérletet jelent. Nem, az a feltételezése, hogy a többi robot meg fogja akadályozni az öngyilkosságokat, az sem igazolhatta őt! És ettől Daal nem vált veszélytelenebbé!Visszatértem dolgozószobámba, hogy magamra öltsem páncélozott szkafanderemet. Csak a sisakot nem tettem fel. Bíznom kellett volna hű őrömben, Roniban, de vala-hogy most nem ment. Ki tudja, milyen állapotban talá-lom Daalt! Az ilyesfajta szkizofrén bűncselekménynek különböző fokozatai vannak, amelyek során a beteg em-

130

berfeletti találékonyságot tanúsíthat rögeszméjének megvalósítására. A felszerelésraktár felé indultam, hogy valamilyen fegyvert kerítsek, de útközben eszembe ju-tott, hogy valami nagyon fontosat elfelejtettem. Egyálta-lán körültekintés dolgában sehogy sem voltam rendben, és a legokosabbnak az látszott, ha az összeütközést Da-allal későbbre halasztóm. Ám hogyan maradhatok hol-napig az űrhajón egyedül, miközben valószínűleg egy gyilkos les rám?Ronival együtt ráléptünk a lift széles padlózatára, s egy pillanat alatt az űrhajó központjába jutottunk. Ott volt mindaz, amit a legbiztonságosabban kellett őrizni. Ott volt az izolációs kamra is. Ólmozott ajtaja előtt pszicho-robot állt mozdulatlanul és eltávolíthatatlanul. A hátára pillantottam, és elolvastam a nevét. Liro volt, a navigá-ciós tiszt pszichorobotja. Utasítottam a robotot:- Liro, nyisd ki az izolációs kamrát!Természetesen nem reagált, mert Vejo hangjára volt beállítva. Ismét a tehetetlenség kerített hatalmába. Za-vartan Ronira tekintettem. Úgy éreztem, hogy a két pszichorobot most kinevet. Értelmetlen módon rákiáltot-tam:- Roni, nyisd ki az izolációs kamrát!A robot nem mozdult, semmiféle zajt nem hallatott, Liro azonban azonnal megfordult csuklós lábazatán, és kezei közül három villámgyors mozdulattal működtetni kezd-te az ajtó mechanizmusát. Az ajtó csak kifelé nyílott. Egy pillanatra elámultam ezen a csodán, majd amikor eszembe jutott, hogy jelenleg éppen Roni parancsol a pszichorobotoknak, buta fejemet majdhogy a falba nem vertem. Az ajtó kitárult, és ötvenfokos hideg csapott az arcomba. Az, amit elfelejtettem megtenni, az a hűtőbe-rendezés és az elektor-impulzuskészülék kikapcsolása volt. Társaim egyre mélyebben elaludtak volna, és más-nap - amikor fel akartam őket ébreszteni - száz fokra be-fagyasztva találtam volna a legénységet. Egész hetet vett volna igénybe, hogy a fagyást megszűntessem. A hivatásommal járó elemi körültekintés hiánya teljesen

131

megzavart. A hűtőberendezés szabályozóját gondosan ellenkező irányba elforgattam. Az a néhány tollacska, amely a mennyezet rácsán függött, egy pillanatra abba-hagyta rezgését, majd újra rezegni kezdett. Fedetlen te-nyeremet a rácshoz tartottam. Már meleg levegő áradt belőle. Ezt követően az alvó emberek fejéről egyenként leszedtem a kötéseket, miközben orvos létemre szokat-lan félelemmel érintettem meg arcukat.Ezek az arcok már dermedni és száradni kezdtek, halott arcok voltak. Tudtam, hogy még élnek, és élni fognak. A mi izolációs kamránknál előfordulható kockázatot si-került a minimálisra csökkentenünk, bár teljességgel nem tudtuk megszüntetni, ezúttal azonban kínzó aggo-dalmam nem számolt vele. Biztos voltam benne, hogy társaim teste feléled, de… feléled-e agyuk, az átéltek után ismét normális lesz-e elméjük, olyan, mint az enyém? Ám az én agyam normális volt-e? Nem halluci-náció-e mindez?Megsimogattam Vejo jeges arcát, és majdnem sírva fa-kadtam. Csak most értettem meg, mennyire szerettem őt, mennyire szerettem ezt a hét alvó férfit! Lehet, hogy ez az érzés félelemből fakadt, az elkövetkező magánytól rettegtem, de ebben a pillanatban Szaggató, kínzó szere-tet lángolt fel bennem, amely arra késztetett, hogy min-den eszközzel harcoljak értük és közös céljainkért.Nem engedhettem meg magámnak újabb elővigyázat-lanságot, és megint a raktárba indultam, hogy fegyvert vegyek magamhoz. Ezután még le kellett zárnom a köz-ponti irányítótermet. Daal már biztosan észrevette, hogy a motorokat leállítottam, és rájött, hogy valaki ébren van az űrhajón. Ha meg akarja lelni, ott kell keresnie, de fel-fegyverzetten találja, és úgy, hogy a felkészült pszicho-robotok egész csapata őrzi. Programot akartam kidol-gozni, amelynek megfelelően néhány más robot - Roni távirányításával - átkutatja az űrhajót.A felszerelésraktár a közelben volt, ugyancsak az űrhajó legvédettebb részében. Beléptem, és azonnal furcsa ér-zet villant át rajtam: valami nincs rendben. Valami szo-

132

katlan volt itt, lehet, hogy valakinek a jelenlétét észlel-tem, és úgy az ajtóhoz tapadtam, hogy Roni nem tudott bejönni utánam. Szívem kalimpált, majd kiugrott azon a lyukon, amelyet mellkasomon ütöttem. Vártam, de sem-miféle zajt, semmiféle mozgást nem vettem észre. Csak nem a félelem volt ez, a félelem, amely állandóan velem tartott, mint Roni? Figyelmesen végignéztem a falak mentén és a padlón, a helyenként rendben levő, helyen-ként odahányt felszereléseken. Közöttük néhány tartalék robotot pillantottam meg egymás mellett, azonban csak élettelen fémtestek voltak. Már ismét azon kezdtem tör-ni a fejem, milyen fegyvert vegyek magamhoz, amikor arra figyeltem fel, hogy a raktárban világosság van, anélkül, hogy én felgyújtottam volna! Valaki elfelejtette eloltani, vagy… még mindig idebenn tartózkodik!- Roni, állj elébem! - súgtam a pszichorobotnak, odébb léptem az ajtóból, s pillantásom ismét ugyanazon a helyen állapodott meg, ahol még röviddel ezelőtt sem-mi gyanúsat nem észleltem.Miféle robot az ott? Ki helyezte el ilyen távol a robotok helyétől? Összehúztam a szemem, hogy jobban lássak, mert még nem mertem közelebb menni. Nem a Roni tí-pusához tartozó pszichorobot volt, abból nem rendel-keztünk tartalékkal. Az előrehajló robot hátán elolvas-tam a nevét. Minden robot egyéni nevet viselt, mint az emberek, de a robotok esetében ez kötelezően két szó-tagból állt. Csak nevének említése, személyes robotok esetében pedig tulajdonosa hangján kiejtett nevének szólítására kezdte el a robot az utasítások teljesítését. Ez a robot Koro volt, a mozdulatlanság szokatlan állásába merevedve. No, igen! Esetleg megsérült? Fentről lefelé figyelmesen végignéztem rajta, és megdermedtem. Eb-ben a természetellenes helyzetében szétterpesztett lába-zata között a padlón egy pár cipőtalp ötlött a szemembe.Nem tudom, mennyi idő telt el, amikorra szóhoz jutot-tam:- Roni, eredj, hozd ide Daalt! - Utasításom hely-telen volt, ilyen távolságra nem távolodhatott el tőlem.

133

Arra kényszerültem, hogy odavezessem, és fejemet el-fordítva megmutassam neki Daalt. - Emeld fel, és vidd az operációs terembe!Amikor odafordultam, Daal úgy lógott a pszichorobot hat karján, mint egy rongycsomó. A robot várta, hogy elinduljak előtte.- Állapota?- Halott - válaszolta Roni.- Feléleszthető? - kérdeztem szinte hang nélkül.- Nem.Mi értelme lett volna, hogy az operációs terembe vi-gyük; ilyen- diagnózis tekintetében a pszichorobot téve-dése kizárt volt. Jobb, ha itt fekszik, hogy lássák a töb-biek is!- Tedd le ugyanarra a helyre!Roni halott testvére, Koro mellé helyezte el, olyan fi-gyelmesen, mintha csecsemőt fektetne le. Hát igen, mondtam némi tisztelettel, Daal mindig következetes volt. Nem kellett volna megvádolnom. Tőle pontosan ezt várhattuk: miután teljesíti elgondolását, miután meg-győződik, hogy teljesítette… Egy pillantás elegendő volt ahhoz, hogy megállapítsam: Roni nem tévedett az életre keltés dolgában. A magpisztoly ott feküdt a holt-test mellett. Ezzel a magpisztollyal Daal keresztüllőtte a pszichorobotot, miután idejövetele előtt valamilyen mó-don megszüntette rádióösszeköttetését Ronival. Koro ugyanis nem rendelkezett azzal a tökéletes önvédelmi rendszerrel, mint a Roni típusú pszichorobotok.Itt nem volt több tennivaló. Legalábbis reggelig. Most nyugodtan kell el töltenem az éjszakát. Nyugodtan? Már sejtettem, milyen lesz ez az éjszaka teljes magányban! A legegyszerűbbnek az látszott, ha álomba menekülök gondolataim elől. Vajon volt-e jogom ahhoz, hogy egyetlen éber őr nélkül hagyjam az űrhajót, még ha az ellenséges állomástól olyan távolra is kerültünk? Nem mintha ehhez nem lenne jogom! Amikor azonban egye-dül találtam magam a komputerek nyolc üres ülésével, megértettem: nem lesz elegendő erőm ahhoz, hogy

134

egész éjszakán át nézzek egy bizonyos komputert, amelynek tulajdonosa már sohasem foglalja el helyét. Ahhoz se lenne erőm, hogy arra az emberre gondoljak, és haraggal emlékezzem rá, akinek nemeslelkűsége előtt fiatalságom teljes tiszteletével hajoltam meg mindig. Úgy döntöttem, hogy mindazok után, amiket átéltem, szabad lesz az űrhajó drága energiájából egy keveset el-pazarolnom. Bekapcsoltam az űrhajót védő erőteret, a dolgozószobámba siettem, befecskendeztem magamnak a legerősebb altatóból, de mégsem mertem ott maradni, hanem visszatértem, és már szinte félálomban a Gemo mellett álló karosszékbe vetettem magam. Ezen az éj-szakán expedíciónk biztonsága felett kizárólag Gemo és Roni őrködött éberen.

135

A S ZÍ N L E L É S M Ű V É S ZE T E

Egy huzamban tíz órát aludtam, mélyen elbódultan az altatótól, az aggodalom és a félelem azonban mintha egész időn át ott guggolt volna karosszékem oldaltámlá-in, várva, hogy felébredjek. Az üres komputerek vádoló hallgatással meredtek rám, és arra késztettek, hogy ha-nyatt-homlok rohanjak az izolációs kamrához. Hét tár-sam arca normális színűvé vált, az annyira ismert és annyira kedves színben játszott. Úgy látszott, hogy még mindig az utóbbi hónapok fáradtságát pihenik ki. Ha nem féltem volna annyira, ha az egyedüllét nem nyo-maszt annyira, hagyom őket tovább aludni.Természetesnek az látszott, ha a koordinátorral kezdem, az a tegnapi aggályom azonban, hogy az idő előtti éb-resztés nem idéz-e sérülést agyvelejében, újra felvető-dött bennem. Ma már tudom, hogy ostobaság volt, de én fiatal orvos vagyok, és ismereteim inkább csak elméleti szinten mozogtak. Akkor azonban a kérdés, hogy kivel kezdjem, rémítő dilemmává vált, pedig minden fizioló-giai mutató meg kellett, hogy nyugtasson. A koordinátor alighanem a legfontosabb személyiség az űrhajón, el-mélkedtem. Vejo, a második űrpilóta és navigációs tiszt is majdnem olyan tapasztalt pilóta, a koordinátort min-denekelőtt összefogó ereje, vezetési készsége teszi érté-kessé, Vejo viszont komolytalan vezetőnek látszott a szememben. Monida? Szükség esetén az öreg elsőként áldozta volna fel magát abból kiindulva, hogy már majdnem leélte életét. De Monida… az expedíció agya, a mi élő Gemónk! Csak Daal volt hozzá mérhető. A le-génység legkevésbé értékes tagját kellett megtalálnom, rajtam kívül azonban ilyet nem leltem. Az emberiség hét, hasonló tehetségű képviselőjéről volt szó, akiket még a Földön választottak ki sok millió ember közül, és akiket az űrállomáson másodszor is megválasztottak. Csak engem nem kellett választani azon egyszerű oknál fogva, hogy az űrállomáson kevés orvos tartózkodott.

136

Ott ugyanis minden ember elegendő ismerettel rendel-kezik ahhoz, hogy az egészségügyi automaták segítsé-gével maga is boldogulhasson, ha egészsége veszélyben forog.Ha most visszaemlékszem akkori kínlódásaimra, ame-lyek tapasztalatlanságomból fakadtak, nevetségesnek tűnnek; ennek a bonyodalomnak a tragikuma azonban ettől még természetesen nem tűnik el. Most is összeráz-kódom, ha elképzelem magamnak, hogyan közeledtem végül is Vejóhoz. Nem mintha valamilyen ésszerű meg-oldásra jutottam volna, de az a furcsa elképzelés élt ben-nem, hogy csak olyan embert szabad veszélynek kiten-ni, aki annyira közeli hozzám, hogy szinte részemnek tekinthetem. Tudom, ha majd Vejo elolvassa ezeket a sorokat, bizonyára megjegyzést tesz rá a maga stílusá-ban: „El vagyok ragadtatva! Nem is feltételeztem, hogy kész vagy ilyen nagy önfeláldozásra." De ugyanúgy meg vagyok győződve, hogy később átkarolná vállam valamilyen félreeső zugban, és odasúgná, hogy a töb-biek ne hallják, s ne gondolhassák, hogy komoly is tud lenni: „Tudod, én is ugyanúgy jártam volna el, mint te, sőt mindenki ugyanezt tette volna." Aztán javíthatatlan barátom elmosolyodott volna, hogy megkíméljen az el-lágyulástól, és hozzáfűzte volna: „Sose izgasd magad, az első adódó alkalommal visszafizetem neked!"Természetesen arra az elhatározásomra, hogy nála kö-töttem ki, más érzelmi körülmények is hatottak. Így ő láthatta elsőnek félelmemet, és nem mellékes, hogy ilyen állapotban közeli barát vagy pedig olyan ember lát-e először, akitől kizárólag tiszteletet várunk magunk iránt. Általában mindig jó, ha ilyen pillanatokban az em-ber jó barátot tudhat maga mellett.Vejo azonnal felébredt, valószínűleg ugyanilyen hatás-sal járt volna, ha pofon legyintem, vagy az orrát össze-szorítom, mint a bioelektromos aktivizátor, én azonban roppant aggodalmamban még nyugalomra intettem:- Feküdj még egy kicsit! Ne mozogj!

137

- Mi történt? Ne viccelj! - kiáltotta harciasan, és alig tudtam kikapcsolni a készüléket, amelynek segítsé-gével meleg vért adagoltam neki.- Kérlek, feküdj még egy kicsit nyugodtan!- De hát mit csinálsz velem? Mi ez itten? - mél-tatlankodott, és szabad kezével félredobta sisakját. - Pfuj, vinne el a ködfolt! Hangyákat eresztettél az agyve-lőmbe?Ezek az aktivizátor elektromos impulzusai voltak, félén-ken elmosolyodtam.- Vejo, jól érzed magad?- Hát te, jól érzed-e magad? - válaszolta, de már nem olyan harciasan, mert a kádban levő sűrű folyadék szétfröccsent körülötte.- Ne kapkodj, mindent elmondok, baj történt az űrhajón…- Ahá! - kiáltott fel zavartan, s végre megértette, hol van, miután megpillantotta hat társát a kád fekvőhe-lyeken.- Ne kapkodj! Lassan, ledörzsöllek. Itt van a ru-hád - beszéltem hozzá, mint a gyerekhez, és segítettem, hogy felálljon. - Tudsz járni? Mindenki egészséges, ne aggódj, később felébresztjük őket!Némán és a gyengeségtől tántorogva tette meg az utat dolgozószobámig. Én pedig magyaráztam, magyaráz-tam, magyaráztam, s közben azon bosszankodtam, hogy mindezt robotja válla felett kellett tennem, amely azon-nal megjelent, mivel Roni újra barátom mellé rendelte. Megszakításokkal és ijedten beszéltem, mert reagálásá-ból kellett megítélnem, hogy visszanyerte-e teljes szel-lemi képességét.- Szörnyen éhes vagyok! - Ezek voltak az első szavai, amelyeket közléseimre mondott. - Egyszerűen meghalok az éhségtől!Odavezettem az automatához, és bedugtam karját a nyí-lásba, hogy injekciót adhassak be neki. Az adeno-tri-foszfátsav energiadúsító kombinációját választottam ki, amely még a halottat is táncra penderítené. Ha nem Ve-

138

jóról van szó, azt gondolhattam volna, hogy megzavaro-dott: én valamit mondok neki, ő meg csak: éhes vagyok, éhes vagyok! Elrohantam a konyhába, felkaptam, amit készen találtam, de még három lépést sem tettem, ami-kor visszafutottam, és az automatának néhány szakács-receptet diktáltam le, a mennyiségeket pedig úgy hatá-roztam meg, hogy a miénknél tízszer nagyobb létszámú legénységnek is elegendő lett volna. Hirtelen az én gyomrom is jelzett, mint valami éhségtől megőrült állat. Hisz én sem ettem már közel huszonnégy órája! Most értettem meg Vejo állapotát: teljesen törvényszerű a fél-anabiózis után. Az ilyen éhség őrületbe kergetheti az embert.Vejo némán vetette rá magát az ételre, és nem maradt más hátra, mint hogy én is csatlakozzam hozzá. Csak néhány perc múlva kérdezhettem meg, miközben lassan majszoltam:- Mondd meg, de komolyan, nem érzel valami rendellenességet?Úgy morgott, mintha a falatot akartam volna a szája elől elvenni.- Még mindig nem tudom elhinni azt a dolgot Da-alról! Miért nem jelentetted a beszélgetéseteket?Lám, mi lett a dologból! Én vagyok a hibás! Mikor je-lentettem volna, amikor mindezek az események már fél óra múlva bekövetkeztek?- Ébreszd fel a többieket! - morogta újra, és te-nyerével letörölte maszatos állát. - Nincs semmi bajom, szedd a lábad, és ébreszd fel őket! Én közben az űrhajó-val foglalkozom, ki tudja, milyen csávába juttattál ben-nünket! Igyekezz, ha mondom!Még ettem volna, de most már ő volt a parancsnok, és hallgatnom kellett rá. Ismét az izolációs kamrába indul-tam, útközben a jó ételekre gondolva nagyokat nyeltem, ám gyorsan, anélkül, hogy a sorrendre ügyeltem volna, az embereket egymás után felébresztettem, és a pszicho-robotokra bíztam, hogy segítsenek nekik az öltöz-

139

ködésben. Azért, hogy kérdéseiket elhárítsam, lázas te-vékenység látszatát igyekeztem kelteni.- Később mindenkinek mindent megmagyarázok! Most pedig futás a dolgozószobámba!Ez a „futás" megvalósíthatatlan volt, mert az emberek elvesztették uralmukat izmaik felett, és támolyogtak. Ezért megparancsoltam robotjaiknak, hogy vigyék őket. Ugyanezzel a kérdéseket meg nem engedő sietséggel beadattam az injekciókat, majd közöltem, hogy minden rendben van, hogy először alaposan jól kell lakniuk; a konyhába kísértem és felszólítottam őket, hogy szolgál-ják ki magukat. A koordinátor először habozott, hogy engedelmeskedjen-e, és magyarázatot kért, ebben a pil-lanatban azonban zúgni kezdett a viziofon, és a képer-nyőn Vejo ábrázata jelent meg.- Felébresztetted az embereket? Minden rendben? Egyedül tudod hagyni őket? Ha igen, gyere gyorsan hozzám! Ne adj nekik egyelőre semmiféle magyaráza-tot!Rámosolyogtam a koordinátorra, és tehetetlenül meg-vontam a vállam.- Most ő parancsnokol. Ne izgasd magad, nem bitorol-juk a hatalmat. Néhány perc múlva elfoglalod a helyed… Eredj most, és egyél, de jócskán, mert szükség lesz az erődre.Ismét nagyokat nyeltem, mert önkéntelenül arra gondol-tam, hogy a többiek most a konyhába mennek, és esz-nek és esznek…A navigációs tiszt a Gemo mellett ült, és alig lehetett rá-ismerni. Azt akarom mondani, hogy- más lett, mint az előbbi Vejo, ez már az űrhajó parancsnoka volt, teljes hatalmával és nyugalmával, aki ura önmagának és min-dennek maga körül, s aki ledobta a könnyelmű tréfacsi-náló álarcát. Még arra sem hagyott időt, hogy megbá-muljam csodálatos átalakulását.- Hogy vannak az emberek? Közöltél velük vala-mit Daalról?- Nem.

140

- Köszönöm. Ülj le, és beszélgessünk!- Mi van ezen köszönnivaló? - bosszankodtam parancsoló hangja miatt.- Az, hogy türtőztetted magad, és nem ismételted el hülye vádaskodásaidat a legcsodálatosabb ember el-len, akit valaha is ismertem.- Vejo - vetettem oda mérgesen valamennyiünk közül én szerettem a legjobban Daalt.- Rendben van, rendben van, elfogadom, hogy megza-varodtál a nagy szeretetben. Figyelj csak, emlékszel, ugye, amint Daalt kényszerítetted, hogy akarata ellenére a hallgatás mellett szavazzon? Emlékszel természetesen, hisz az ember nem felejti el bűneit. Hogyan tudna akkor egy olyan ember, aki nem rendelkezik ellenállóerővel a ráhatással szemben, megvalósítani ilyen tömeghipnó-zist?- Akkor ingadozott, ezért tudtam rá hatni! Később azonban… abban az állapotában, amikor… - kezdtem magyarázkodni, de nyomban abbahagytam azt várva, hogy félbeszakítson, s ne adjon lehetőséget arra, hogy újabb ostoba elméletekkel súlyosbítsam hibámat.Vejo folytatta vádjait:- Ha másképp nem, legalább a veled szemben al-kalmazott hipnózis alapján, a ránk erőszakolt látomások alapján emlékezhettél volna! Mikor következett be a ha-lál?- Hát, alighanem teljesen eszemet vesztettem, mert még a látomások sem jutottak eszembe.- Megállapítottad a halál időpontját vagy nem? Hallatlan! Hát ez az első, amit meg kell állapítani, ha egy ember meghal!- Vejo, értsd meg, milyen helyzetben voltam! Ez lett volna a legfőbb gondom? Mi volt a fontosabb? Az űrhajó, ti?- Na és mi lett a legfőbb gondod? Az, hogy azon-nal a legszörnyűbb vádakkal illesd társadat? - fortyant fel. - Szaladj, és végezd el a halotti szemlét! Én összehí-vom az embereket.

141

- Nem! - suttogtam ösztönösen.- Mi az, hogy nem?- Nem… nem tehetem! Most semmiképp sem tu-dom megtenni.- Eredj azonnal, ha mondom, ha azt akarod, hogy ez az egész hülyeséged köztünk maradjon! Különben je-lentést teszek, és levonom a következtetéseket erkölcsi és elmebeli állapotodról!- Vejo, kérlek, nem tudom megtenni! Én… én… értsd meg, én még sohasem értem hozzá egy halotthoz!Döbbenten rám nézett, aztán megenyhültek vonásai, és ismét az én Vejóm jólelkű, gunyoros arca tekintett rám.- Ej, és te még orvosnak nevezed magad!- Így van! Vajon én vagyok a hibás, hogy tanulá-som egész idején holttestet csak hologramikus filmen láttam? Hogy a sebészetet, a boncolást és viviszekciót csak műanyag holttesteken és automataembereken vé-geztem? Én vagyok-e a hibás azért, hogy az űrállomá-son élt emberek nem ott haltak meg, s rendszerint úgy pusztultak el, hogy porszem sem maradt belőlük, vagy pedig maradványaikat idegen bolygókon helyezték el, hogy sírjaikkal jelezzék utunkat, mint ahogy általában sírok jelzik az emberiség útját?- Most pedig még közölni akarok veled valamit - mondta Vejo, és ültében ünnepélyesen kihúzta magát a központi elektronikus agy mellett. - Az űrhajó vé-dőerőtere valamilyen anyagi testet fogott fel, és lézersu-garakkal megsemmisítette. Most pedig menjünk Daal-hoz!Roni behozta a holttestet a dolgozószobámba, és lefek-tette az elektronikus diagnóziskészülékre. Nem tudtam odanézni és gondolkodni, még Vejo szenzációs közlését sem tudtam megemészteni. A halottszemlét Vejo végez-te el, időnként megkérdezte, melyik készüléket működ-tesse, milyen adatokat olvasson le. A halál abban az idő-ben következett be, amikor valamennyien öngyilkossá-got kíséreltünk meg. Saját pszichorobotjának tökéletlen-sége következtében azonban csak Daalnak sikerült.

142

Vejo nem tekintett rám sem diadalmasan, sem vádlón, csupán szárazon közölte a vizsgálat eredményét, és hoz-zátette:- Vitesd át a hűtőhelyiségbe. A jegyzőkönyvet később együtt állítjuk össze.Még kínosabb procedúra előtt álltam: a pszichorobottal együtt az űrhajó alagsorába kellett eljutnom. A robot ugyanis a készültségnek ezen a fokán, az infravörös és fotometrikus szemek hatáskörén kívül nem válhatott el tőlem. Lassan haladtunk, és menetünk szinte kisebb te-metési ceremóniának hatott. Mindebben azonban nem volt semmi ünnepélyesség: érzéketlen gép vitt valami olyat, ami ember volt, mögötte pedig ember haladt, aki szintén érzéketlenné vált, mert saját hibájának teljes fel-mérése foglalkoztatta elméjét. Ezekben a pillanatokban tudatára ébredtem annak, hogy ha az ember az áldozatot gyilkossá kiáltja ki, az egyértelmű a gyilkossággal, füg-getlenül attól, milyen körülmények között történt és mi-lyen következményekkel járt a dolog!A központi irányí-tóteremben az űrhajósok komputerük mellett álltak. A koordinátor inkább egykedvűen, mint szomorúan „első áldozatunkról" beszélt. Megálltam és vártam, hogy megemlékezésül pár percnyi néma tiszteletadást rendel-jen el, ez azonban, úgy látszik, már megtörtént, és a hét férfi még nem érzett magában annyi erőt, hogy visszaül-jön a helyére. Nem éreztem magamon senkinek a tekin-tetét, miközben keresztülhaladtam a termen, és némasá-gukból sem éreztem ki semmiféle vádat. Úgy látszik, Vejo nem mondott el nekik mindent, és ennek következ-tében úgy éreztem, vállamra súly nehezedik, mintha hir-telen felgyorsuló gravitáció húzná. A koordinátor ugyanolyan egykedvűen folytatta:- Engedjétek meg, hogy ezen kívül kifejezzem hálán-kat annak az embernek, aki céltudatosságával, megfon-toltságával és energikus tetteivel…Mire megértettem, hogy egyszerre hőssé kiáltottak ki, már késő volt. Kiáltásom, hogy „ne", csak bennem visszhangzott, de ezt még helyre lehet hozni: jelenté-

143

semben majd elmondom, miféle hős vagyok én! A leg-furcsább Vejo viselkedése volt. Gyilkos tekintetet vetet-tem rá, de szeméből sem gúnyt, sem cinkosságot nem olvashattam ki. Tekintete mintha meghatódást sugárzott volna: ez van, és most már elég volt a te élményeidből. Mindenki az adó-vevő rendszer skálái felé fordult. Ezekben a percekben Vejo volt az egyetlen, aki a hi-vatalos kötelezettségek teljesítéséhez látott, és a történ-tek mintha nem érdekelték volna tovább.Ez megzavart, és a beszámolóm, amely - mini rendsze-rint - megelőzött minden más felszólalást, meglehetősen zagyvára sikerült. Nem vagyok benne biztos, felfogták-e egyáltalán, miből állt bűnöm, meg- érezték-e, milyen undok váddal illettem Daalt. Mondókámat bizonyára összefüggéstelen magyarázatokkal és az érdemtelen há-la elleni tiltakozással tűzdeltem tele. Végül is minden elismerés kizárólag Ronit illeti, aki úgy döntött, hogy nem altat el az izolációs kamrában.- Ne sértődj meg! - szólt rám még mindig szenv-telenül a koordinátor. - A „hős" szót ne tekintsd sérel-mesnek! Nem vagyok biztos abban, hogy mindegyikünk alkalmas lett volna azokban a tragikus percekben…- De hát mit tettem én? - bosszankodtam. - Eleget alakoskodtatok! Vagy pedig valamilyen ízetlen tréfát űztök velem?A koordinátor leült a Gemo melletti karosszékbe, és in-tett, hogy mi is üljünk le. Alighanem rájött, hogy semmi okunk az ünnepélyes álldogálásra.- Doktor, azt az eljárásodat tartom szem előtt, hogy az űrhajót megállítottad, a megfelelő körpályára térítetted, és a védelmi készültséget biztosítottad. Ez megmentette expedíciónk becsületét, őszinte akarok len-ni, mert mindenkinek mindvégig érzékelnie kell, milyen súlyos helyzetbe kerültünk. Ha ebben a pillanatban most nekem, mint akkor neked, azt kellene el- döntenem, hogy visszatérítsem-e az űrhajót, vagy engedjem halad-ni útján, bizonyára hosszasan ingadoznék. Nem tudom megmondani, milyen elhatározásra jutnék. Ugyanis

144

azok az érzések és gondolatok, amelyek az öngyilkossá-gi kísérletre késztettek, még mindig élnek bennem. Az értelmetlenségnek ez a gyilkos érzete még mindegyi-künkben ott lappang, ha elég őszinték vagytok, hogy be-ismerjétek…Elsőnek Monida fejezte ki egyetértését, elgondolkozot-tan bólintva. Még néhányan csatlakoztak hozzá. Engem még inkább elfogott az idegesség.- Kérhetem-e, hogy fejezzük be ezt a beszélge-tést? Azért döntöttem így, mert elfogott a düh. Erről van szó! Nem beszélhetünk semmiféle hősiességről, és ha ti még mindig nem tértetek magatokhoz, jöjjetek velem, és mindenkinek befecskendezek még egy injekciót!Szemben velem Vejo vigyorgott, és ez olyan érzéssel töltött el, hogy újra minden rendben van. Igen, Monida is felemelte ujját, jelezve, hogy meg akarja tartani elő-adását, és mi újra azzá a kilencujjú… azzá a nyolcujjú kézzé válunk, amely…- Engedjétek meg - kezdte a heurista -, hogy be-vezetőül néhány alapvető elméleti tételt említsek, vállal-va a kockázatot, hogy unalmassá válok. A jelenlegi helyzetünkben vissza kell térnünk az életről alkotott ed-digi ismereteink elsődleges elképzeléseihez. Tudjátok, hogy a hallgatás idején én és Daal a rendelkezésre álló adatok alapján összeállítottuk e civilizáció előzetes el-méleti modelljét. Úgyhogy ezt tekintsétek olyan jelen-tésnek, amelyet Daalnak kellett volna megtennie…Az öreg valóban iskolás alaptételekkel kezdte a kozmo-lógiáról, a biológiáról és ontológiáról, hogy bebizonyít-sa saját maga és Daal hűségét a konvergenciához, mint a gondolkodó anyag létrejöttének egyetemes elvéhez, vagyis ahhoz az elvhez, hogy a különböző fajok hasonló életkörülmények közt hasonló alakúvá válnak. Elmond-ta, hogy a bolygóról és az űrállomásról eddig szerzett adatokat összehasonlították az összes létező feltételezés-sel, és eleve elvetették azt a lehetőséget, hogy ez a civi-lizáció abiogén típusú. Nem azért, mert ezt a lehetőséget kizártnak tartották, hanem mert e bolygó rendszerének

145

tanulmányozásából arra következtettek, hogy létrejö-hetett rajta a földi típusú élet. A galaktikának ez a része igen nyugodt, napjának kora és stabilitása, amely leg-alább tízmilliárd évre tehető, olyan feltételezésre ad ala-pot, hogy egyenletesen és folyamatosan fejlődött. A gondolkodó anyag itt jelentősen messzebbre juthatott, mint az emberiség, mert az itteni nap stabil ökoszférája közel kétmilliárd évvel előbb jött létre, mint a mi Na-punk ökoszférája. Juthatott volna! De nyilvánvalóan nem ez történt. Egyelőre semmi bizonyíték nincs az itte-ni gondolkodó lényeknek a világűrrel fennálló kapcsola-tára, azt a titokzatos és egyedülálló állomást kivéve. Ez vagy visszafejlődésre, vagy a fejlődés megszakadására vagy a fejlődésnek egy későbbi kezdetére vall. Itt ko-moly mértékben figyelembe kellett vennünk Kramer hi-potézisét a bolygó és túlságosan nagy holdja kölcsön-hatásáról, mint a fejlődés feltartóztatásának vagy késlel-tetésének tényezőjéről. A lakott bolygó kérgének viha-ros, hullámzó mozgása valószínűleg szűk területre kor-látozta az ökológiai üregeket, ahol az élet keletkezett, és megteremtette ennek az életnek egyelőre számunkra is-meretlen változatait. Mindenesetre megvan az okunk annak feltételezésére, hogy elvben az itteni élet hasonló a mi Földünk életéhez.Mint minden tudományos beszámoló, Monida is sok számadattal, képlettel és más szerzőkre való hivatkozás-sal támasztotta alá fejtegetéseit, úgyhogy jól felépített elmélet kerekedett ki belőle, amely megdönthetetlennek látszott. Amikor azonban az állomáshoz ért, egész konstrukciója összeomlott. Természetesen csak az én primitív, tisztánlátást igénylő szememben. Itt ugyanis beismerte, hogy e kérdésben nem volt azonos vélemé-nyen elhalálozott társunkkal. A kozmológus annak a té-telnek volt híve, hogy az állomás a bolygó szüleménye, civilizációjának védelmi funkcióját látja el, vagy pedig régebbi magas szintű fejlődésének maradványa, a boly-gó később visszafejlődött, vagy megállt a fejlődésben. Olyan feltételezést is hangoztatott, hogy az állomás

146

esetleg az egyetlen ép maradvány, s hogy magán a boly-gón már nem is léteznek magasan fejlett gondolkodó lé-nyek. Ugyanakkor ő, Monida afelé hajlott, hogy az állo-más más naprendszerből került ide.Vejo vidáman közbevetette:- Szóval egy csapásra két civilizáció? Észrevétele azonban még csak egy mosolyt sem fakasztott.Az űrhajósok arca továbbra is egykedvű vagy szomorú, elgondolkodó volt.- Az a képességük - folytatta Monida -, hogy ilyen eredményes csoportos ráhatást tudnak elérni, rend-kívüli szellemi energiára vall. Ez pedig, úgy érzem, a mérleg nyelvét az én feltételezésem felé billenti. Ugyan-akkor ez a mi civilizációnkkal való hasonlóságot is bi-zonyítja. Ez azt jelenti, hogy mint eszközt ismerik az öngyilkosságot, ismerik és birtokolják az értelmetlenség érzetét, amelyet ránk erőszakoltak.Egyenletesen és nyugodtan beszélt, a bölcs ember meg-nyerő hangján, én pedig egyre nagyobb szükségét érez-tem, hogy tegyek valamit, fölrázzam az embereket ag-gasztó levertségükből.- A céltalanság tudatosodása azonban - folytatta - a gondolkodó anyag életében nem kései jelenség. Ezért ennek alapján nem ítélhetjük meg e civilizáció szintjét.; Ez az érzés akkor jelentkezik, amikor az ökológiai szfé-ra kezdi kimeríteni aktivizáló tényezőit, a fejlődés elvét, pedig mint céltalan automatizmust fogja fel, amelyen keresztül a lélektelen világmindenség önmaga részét formálja teljesen kiismerhetetlen elvek alapján. Ennek az érzésnek dialektikus jellege van. Először mozgató funkciót tölt be, arra késztet, hogy új ökológiai szférákat keressünk a fejlődés folytatásának biztosítására. Máskor viszont gátlóan hat annak tudatosodásával, hogy a fejlő-dés az új szférákra nem terjeszthető ki, s arra késztet bennünket, hogy magunkban keressük a kiutat. Azaz ott, ahol a legkisebb a lehetőség arra, hogy megtaláljuk, ha valóban gondolkodó anyagnak tekintjük magunkat. Íme, mi annyi fényévnyi távolságot utaztunk be, hogy mást

147

találjunk és másokat és… ugyanazt találjuk, ugyanazo-kat…Itt már nem tudtam türtőztetni magam.- Monida! - kiáltottam rá. - Végérvényesen meg-győződtem arról, hogy a gondolkodó anyag történetében a legkárosabb szerepet a bölcselők játsszák. Nem vélet-len, hogy az ember akkor válik bölccsé, amikor meg-öregszik, azaz amikor már alkalmatlanná válik…- Doktor! - szakított félbe a koordinátor, de fi-gyelmeztetése igen erőtlennek bizonyult.- Hogyan? - hangoskodtam féktelenül. - Te is szükségesnek tartod, hogy különböző bölcs magyaráza-tokat hallgass végig a céltalanság értelméről, így van? Tudod, mit fogok én tenni? Tüstént utasítom Ronit, hogy mindnyájatokat dugjon ismét az izolációs kamrá-ba! Mi ketten Vejóval pedig folytatjuk az expedíciót. Valahogy majd csak elboldogulunk.A navigációs tiszt komikusan felsóhajtott:- A szerencsétlen, teljesen a fejébe szállt a dicső-ség, amióta hősnek kiáltottuk ki!Barátom csúfondároskodása, mint mindig, kijózanított. Lenyeltem a mérgem, és úgy összeszorítottam az ök-löm, hogy amikor a kerek képernyő felé mutattam, ahol a láthatatlanná vált állomásnak kellett volna lennie, nem tudtam idejében kinyitni öklöm, és ilyen nevetségesen mutattam az irányt.- Azok onnan nemcsak a céltalanság érzetének szuggerálásával lövöldöznek ránk, hanem a szó szoros értelemben vett atomtorpedókkal, mi pedig itt üldögé-lünk, és ódákat zengedezünk a céltalanságról! Hajlan-dók lennétek, kedves társaim, elárulni, mit is akartok tu-lajdonképpen tenni? Azt sem láttam, hogy akár egyikő-tök is érdeklődést tanúsítana az iránt a test iránt, amely erőterünkben égett el. Úgy hat, valóban csak a visszaté-résen töritek a fejeteket.- Megnéztük a felvételeket, doktor - jelentkezett világűr-specialistánk, Velido, aki láthatóan megsértő-dött. - Még mielőtt megérkeztél. A robbanás ereje arra

148

vall, hogy atomtöltetről volt szó. Ez azonban, nem je-lenti feltétlenül azt, hogy a testet harci eszköznek kell tekintenünk. Lehet, hogy egyszerűen plazmareaktorok robbantak fel. A test méretei olyan feltételezést is ké-zenfekvővé tesznek, hogy a mi méreteinknek megfelelő egy-két élőlény is tartózkodhatott benne. Tehát vagy azért jöttek, hogy ellenőrizzék, végrehajtottuk-e az ön-gyilkosságot, és el akarták foglalni űrhajónkat, vagy pe-dig úgy döntöttek, hogy elpusztítják öngyilkosságunk után, mivel akkora távolságról nem tudták meg-semmisíteni, mint a szondáinkat. Ez a változat azonban a mi szemünkkel nézve érthetetlen, mert bizonyítható erőszakot jelentene.- Doktor - szólalt meg a koordinátor, és még min-dig úgy viselkedett, hogy nem tudtam ráismerni -, en-gedd meg, hogy egy kicsit gondolkozzunk a dolgokon, miután ekkora makacssággal találkoztunk. Én már mondtam neked…- Csend! - suttogta a navigációs tiszt, és mindany-nyian hallottuk a feljegyző készülék, figyelmeztető jel-zését. - Csend, bekapcsolom!Mi, a nyolc férfi, miután a céltalanság határáig jutottunk el, megkövülten vártunk. A Korel előtt álló nyelvkom-puter mágneses húrja az emberi modulációktól megfosz-tott hangon ismételni kezdte:- Távoznak-e, távoznak-e, távoznak-e?- Lám, kérdezősködnek! - kiáltottam fel diadal-masan. - Nem én, hanem ők kérdeznek! Rajta, adjuk meg a választ!- Már mondtam neked - ismételte meg a koordi-nátor saját szavait, amelyeknél félbeszakítottam őt. - Te már eleve eldöntötted a kérdést, adott esetben a választ is. Így van? - fordult a többiekhez, és még csak meg sem kísérelte, hogy ellenszenves egykedvűségével fel-hagyjon. - Vejo, közöld velük: folytatjuk az érintkezést, visszatérünk az előző körpályára.Korel komputere hamarosan ismét megszólalt, mintha saját, eleve készen álló programja volna, és egy pillanat-

149

ra olyan érzésem támadt, hogy valójában nem is egy idegen civilizációval beszélgetünk, hanem egy fikció-val, amelyet a mi tökéletes, gondolkodó gépeink terem-tettek.- Maradjanak a helyükön - ismételte többször a komputer. - Javasoljuk képviselőink találkozását.Ujjonganunk kellett volna, diadalordításban kellett vol-na kitörnünk: végre-valahára elértük azt, ami miatt jöt-tünk! Az emberek arcán az izgalom azonban - bizonyára az enyém is ugyanolyan volt - másra vallott. Valószínű-leg a többiek is feltették magukban a kérdést, mint ahogy én is feltettem: „Mi lehet a javaslat mögött?" Hisz mi más juthatott volna eszünkbe, amikor a javaslat a megsemmisítésünkre tett kísérlet után következett? Vajon nem csapda volt-e, amellyel el akarták altatni éberségünket a következő támadás előtt? Egy áldoza-tunk, egy szörnyűségesen drága áldozatunk már volt, mit kell még adnunk, hogy meggyőződhessünk ennek az érintkezésnek a céltalanságáról?- Döntsetek, barátaim! - ösztönzött bennünket a koordinátor, és ezúttal láthatóan mozgósítani akart. - Ha késve válaszolunk, a gyengeség és a megingás jelének foghatják fel.- Először magyarázzák meg viselkedésüket! - he-veskedett Kramer, aki Daal legközelebbi barátja volt. - Megölték egyik társunkat, embert öltek!- Az is lehetséges, hogy mi is megöltünk közülük valakit - állapította meg Monida, a világűri Salamon visszataszító tárgyilagosságával. - Adott esetben csak, mint önvédelmi tevékenységet foghatjuk fel. Én elfoga-dom a javaslatot.Tenyerével erőteljesen megdörzsölte arcát, mintha csak álmosságát akarná elűzni.- Vége a flörtnek! - jelentkezett erőltetett vidám-sággal Vejo. - Elkezdődik a diplomácia korszaka! Ked-ves Kramer, a diplomácia legfontosabb vonása, hogy sértettnek színleld magád. Ismered ezt az ősi emberi művészetet? Azok nyilván ismerik. Elfogadjuk a képvi-

150

selők találkozására tett javaslatot, mondjátok meg, mi-lyen fel tételékkel! Főnök, jól fogalmaztam a választ?- Szerintem igen - válaszolta a koordinátor, és kérte, hogy a többiek is nyilatkozzanak.Ellenvélemény nem volt, de lelkesedés… lelkesedést sem észleltem senkinél.

151

A S ZK A F A N D E R S Ú L Y A

A flört állapota, ahogy Vejo nevezte, egyikünk életébe került. Vajon mit hoz majd a diplomácia? Az űrállomá-son, az igen demokratikus alaptörvény mellett, termé-szetesen léteztek a diplomácia bizonyos formái, de mit tudhat róluk a magamfajta fiatalember, aki tetejében or-vos is, akinek foglalkozása nemigen él a diplomácia fo-gásaival? Azt hallottam, hogy a diplomácia művészet vagy tudomány, vagy mindkettő együtt, most azonban úgy láttam, mintha az idegek igazi háborúja lenne, amelyben a dolgokat nem a saját nevükön nevezik. A diplomáciában a győzelmet és a kudarcot is olyan sem-leges szó mögé rejtették, mint a kompromisszum, a ret-tegést pedig, amely itt uralkodó tényező, ennek megfe-lelően a szótárból választott igen különböző, de szebb-nél szebb nevekkel illették, mint: tapintat, pontosság, megelőzés, mások jogainak tiszteletben tartása. Általá-ban olyan jelenségekkel találtam magam szemben, ame-lyek idegenek számomra az emberekkel fenntartott kap-csolataimban, végül is hajlok olyan következtetés levo-nására, hogy ha a diplomácia művészet, akkor ez abban művészet, hogyan tegyük a rövidet hosszúvá és az egy-szerűt bonyolulttá. Ha pedig tudomány, akkor ez annak a tudománya, hogyan lesse az ember állandóan a mási-kat, és hogyan hintsen port a szemébe mindaddig, amíg mindketten „porfelhőbe" nem kerülnek olyannyira, hogy egyáltalán nem látják egymást, míg végül kezük tapogatózva és mindkettőjük megkönnyebbülésére üd-vözlő szorításban nem találkozik.A tárgyalásokat a koordinátor, Monida és Korel folytat-ták, természetesen mi sem távolodtunk el tőlük egy pil-lanatra sem, ők maguk sem kívánták egyedül viselni a felelősséget a tárgyalások eredményéért. A megbeszélé-sek olyan dolgokról folytak, amelyek nemcsak a mi ex-pedíciónkat, hanem valószínűleg az egész emberiség sorsát érintették. Erről a diplomáciai időszakról a fel-

152

jegyzések szintén megtalálhatók az expedíció dokumen-tumai között, és ha valaki veszi magának a fáradságot, hogy tanulmányozza őket, bizonyára hibákat fedez majd fel, érzékelni fogja tapasztalatlanságunkat, és valószínű-leg vádol is majd azért, ami később történt. Én, mint közvetlen résztvevő, természetesen képtelen vagyok tár-gyilagos elemzésre, de mint már mondtam, a feladatom is más: le kell írnom, miként éltük át az eseményeket mi, néhány Földről származó férfi. Arról pedig, hogy mi történt a valóságban, megvan a megfelelő tárgyilagos és pontos dokumentáció ezeknek a feszültséggel teli hóna-poknak minden percéről. Én azonban hajlok arra, hogy egy ilyen jövendőbeli kritikusunktól megkérdezzem: „Te, kedves barátom, mit tettél volna, ha a következő választási lehetőséget tálalják eléd: vagy a háború, vagy a képviselőknek egy alkalomra szóló találkozója, amely szerződés aláírásával végződik, s ez mindkét civilizációt arra kötelezi, hogy százötven földi évig kerülje az érint-kezést?"A diplomácia alapján úgy ítéltük meg a helyzetet, hogy ha a másik fél tárgyalásokat ajánl, gyengébbnek érzi magát. Megpróbáltak óvatosan megsemmisíteni ben-nünket, úgy, hogy ne maradjanak nyomok utánunk, és ez ne váljék kihívássá az egész emberiséggel szemben; aztán rájöttek, hogy más módon nem tudnak kicsúszni a markunkból, és keresték a kompromisszumot, amelynek révén meg tudják védeni bolygójukat egy hosszabb idő-szakra. Ez idő alatt pedig valószínűleg felkészülnek fo-gadtatásunkra. Ez a feltételezés ösztönzően hatott ránk, és a következő ellenvetést tettük:- Szolgáltassanak bizonyítékot arra nézve, hogy a bolygóhoz tartoznak, és joguk van lakosai nevében tár-gyalni!Mielőtt azonban ez a „szívélyes" beszélgetés megkezdő-dött volna, természetesen tovább kellett gazdagítanunk közös nyelvünket. Ezúttal az állomás több készséget árult el. Az a szándéka, hogy tárgyalásokat folytasson,

153

őszintének hatott, de lehet, hogy mind e mögött valami-lyen jól leplezett kelepce rejtőzött.- Ebben a pillanatban önök sem tárgyalhatnak egész civilizációjuk nevében. Közöljék civilizációjukkal feltételeinket, s az adja meg a választ! - szólt az üzenet az állomásról, és ismét tudomásul kellett vennünk, hogy ravasz ellenféllel állunk szemben.A porhintés megkezdődött már az első üzenetváltások-kal. Ők aligha bíztak még az általuk ajánlott szerződés-ben, ugyanakkor e szerződésnek megfelelően mi, mint az egyik szerződő fél, kötelezettséget vállaltunk, hogy távozunk, és ezzel időhöz juttatjuk őket. Mi a kezdet kezdetén azt közöltük velük, hogy csupán az informá-ciók kicserélésére tartunk igényt, és nem volt alapunk ahhoz, hogy elvessünk olyasvalamit, ami űrjogi kóde-xünknek valóban törvénye volt. A Plútón keresztül igye-keztük megértetni helyzetünket az űrállomással, de csak arra emlékeztettek bennünket, hogy a kódex szerint kell eljárnunk, és mint régebben, arra figyelmeztettek, hogy mellőzzük az érintkezést velük. Nyilvánvalóan alább kellett adnunk, ha azt akartuk, hogy tárgyalásunk valami haszonnal járjon. Ugyanakkor a kísértés is igen nagy volt, hogy végül is meglássuk „őket" Ezért közöltük ve-lük, hogy ha a kapott információk kielégítőek, eleget te-szünk a szerződésben vállalt kötelezettségnek, továbbá, hogy civilizációnk törvényes képviselői vagyunk, s kül-detésünk éppen ilyen megbízatásból fakad. Ezt követő-en kértük, hogy ismertessék feltételeiket. Ily módon va-lójában elismertük első kudarcunkat, mert lemondtunk arról, hogy tisztázzuk: vajon az állomás a bolygóról származik-e, vagy pedig máshonnan került ide. Azt kép-zeltem, hogy nagylelkűséget tanúsítottunk, ugyanakkor bebizonyosodott, hogy ha az ember a másik félnek azt ajánlja, ismertesse javaslatait, a diplomácia törvényei szerint ez gyakorlatilag azt jelenti: arra akarja késztetni, hogy elsőnek fedje fel a kártyáit. Természetesen azok ugyanilyen módon válaszoltak: a tárgyalásoknak telje-sen egyenrangúaknak kell lenniük. A feltételek egy ré-

154

szére ők tesznek javaslatot, a másik részére pedig te-gyünk mi. Ők javaslatot tesznek a tárgyalás helyére, mi tegyünk a képviselők számára; ők időpontot ajánlanak, mi határozzuk meg, milyen módon érkezzenek a képvi-selők a helyszínre stb. Elemezni kell ezt a sorrendet, és azonnal világossá válik „nagylelkűségük" értéke! Azok-ból a javaslatokból, amelyeket ők akartak tenni, mi sem-mit sem tudhattunk meg; a képviselők számára tett ja-vaslatunkból viszont következtethettek arra, hányan va-gyunk az űrhajón, a helyszínre jutás módjára vonatkozó javaslatunkból pedig felmérhették lehetőségeinket. Rö-viden szólva, miután néhány napot a fogalmak tisztázá-sával töltöttünk, egész héten folyt az üzenetváltás ezek-kel a fogalmakkal, amíg meghatároztuk csak a tárgyalá-sok úgynevezett procedurális kérdéseit. Végül is azon-ban - ahogy azon a bizonyos diplomáciai nyelven mond-ják, amely a dolgokat rendszerint nem a valódi nevükön nevezi - felülkerekedett a jó szándék. Megállapodtunk abban, hogy a találkozóra a bolygó holdján kerül sor, a helyet nekünk kell meghatároznunk, űrhajónk ugyan-olyan távolságra köteles eltávolodni tőle, mint amilyen távolságon az állomás tartózkodott, továbbá hogy két-két képviselőt küldünk, és a megállapodott időben meg-felelő repülőeszközzel érkezünk a helyszínre. Vejo na-vigációs tiszt és Kramer planetológus azonnal elrepül-tek, hogy megfelelő helyet keressenek, mi pedig az állo-más környékére kilőtt szondáink begyűjtésével foglala-toskodtunk. Ez volt az egyik előfeltételük. Elutasítottuk ugyanakkor azt a másik ultimatív követelésüket, hogy közöljük velük, hol található civilizációnk; hivatkoztunk a tilalomra, amelynek megfelelően egy idegen civi-lizációval létrejött kapcsolatnak ezen a fokán nem árul-hatjuk el tartózkodási helyünket. Egy kis engedményt mégiscsak kénytelenek voltunk tenni - saját igazság-érzetünknek megfelelően is -, és megadtuk bolygórend-szerünk elvi leírását, Napunk jellegének, osztályának és korának körülírásával. Természetesen a diplomácia tör-vényeinek megfelelően itt is csaltunk egy kicsit, azok

155

pedig - ahogy Vejo megállapította - vagy a sértettet színlelték, vagy pedig eléggé ismerték a galaktika rend-szerét ahhoz, hogy adataink közül meg tudják állapítani, melyek a hamisak és melyek a valódiak!Kramer és Vejo négy napot töltött a holdon, bár már régóta elegendő pontos ismerettel rendelkeztünk róla. Azokban a hónapokban ugyanis, amíg a bolygót ostro-moltuk, néhányszor leszálltak a bolygó természetes tár-sára, és a mi planetológusunk nemcsak egy egész halom topográfiai, szeizmológiai, geológiai és egyéb térképet állított össze, hanem egy igen meggyőző elméletet is szolgáltatott a hold keletkezéséről. Domborzata, felszíni rétegeinek összetétele és a mélyéből vett minták arra vallottak, hogy valamikor önálló bolygó volt. Ismeretlen okoknál fogva arra kényszerült, hogy letérjen saját kör-pályájáról, és sokkal nagyobb szomszédja gravitációs csapdájába került. Ez mind a két égitesten szörnyűséges kataklizmákat idézett elő. A holddá változott bolygó el-veszítette gázburkát, amelyet mintha valami óriás lég-szivattyú tüntetett volna el, s ennek következtében véd-telenné vált a kozmikus és napsugárzás gyilkos záporá-val szemben. Tengelyforgásának lelassulása miatt el-vesztette terét, és eredeti alakját sem tarthatta meg, mi-vel gyengült a röpítő erő. Nagyobbik társának erős tö-megvonzása erőteljes apály- és dagályhullámokat oko-zott, mivel azonban az egykori bolygó kérge nem volt eléggé rugalmas, a változás óriási katasztrófákat idézett elő, mindenekelőtt azt, hogy az egykori egyenlítő terüle-tén minden kiemelkedő domborulat lesüllyedt. A köz-ben felszínre törő láva kitöltötte a tengerek és óceánok mélyedéseit, amelyeknek vize a légkörrel együtt eltűnt.Vejo és Kramer a találkozás helyét az egyik ilyen tenge-ren, most már hatalmas, dermedt lávával fedett síkságon jelölte ki. Alapvető elgondolásuk mindvégig az volt, hogy "olyan hely legyen, ahol hosszú a holdnap, és ahol szeizmológiailag aránylag nyugodt a talaj, bár a hold-rengésekre mindenképp számítani kellett, miután a hold a bolygóhoz való közeledés szakaszában volt. Ez annyit

156

jelentett, hogy küldötteinknek a megbeszéléseket a nap közvetlen sugárzásának kitéve kellett folytatniuk, olyan hőmérséklet mellett, amely 117 foktól kezdődően né-hány ezer fokot érhetett el, miközben a legnagyobb kor-puszkuláris sugárzásra kellett számítani. Abban remény-kedtünk, hogy ráijeszthetünk partnereinkre, de azonnal elfogadták a kiválasztott helyet, és nem tartottak igényt arra, hogy képviselőik előzetesen megtekintsék. Ez azt bizonyította, hogy nemcsak jól ismerik saját holdjukat, hanem azt is, hogy nem félnek a nehéz feltételektől. Már semmi késségünk nem lehetett afelől, hogy rendkí-vül magasan fejlett lényekkel fogunk találkozni, s ez el-lentmondott annak a feltételezésünknek, amelyet a boly-gó civilizációjának szintjéről alkottunk. E hipotézis sze-rint a két bolygó egyesülése bolygóvá és holddá, kés-leltette a szerves élet megjelenését. Az apálynak és da-gálynak mind az óceánokon, mind pedig kontinenseik mélyében a bolygó túlságosan nagy holdjának hatására - a Földhöz viszonyítva - pusztítóan nagy mozgással kel-lett járnia, ami szűk területre korlátozta a felsőbbrendű szervezetek létrejöttét és fejlődését biztosító ökológiai szférákat. Mi azonban felhagytunk azzal, hogy ezen az ellentmondáson törjük a fejünket, arra vártunk, hogy a titkot az állomás lakosai maguk fedik fel majd előttünk a megfelelő információk kicserélése során.Javaslataik és kérdéseik logikusak voltak, és mintha hát-só gondolatokat nem rejtettek volna magukban. Valószí-nűleg olyan meggyőződés alakult ki bennük, hogy ez az egyetlen ésszerű módja annak, hogy megszabaduljanak tőlünk.Eleinte nagyon meglepett bennünket, később derültséget is fakasztott az a szándékuk, hogy találkozásunkat a ver-sengés jegyében bonyolítsuk le. Azt kívánták, hogy kép-viselőink mutassák be képességeiket a futásban, a súly-emelésben, a következő szakasz pedig, amikor az infor-mációk kicserélésére kerül sor, amúgy is a szellemi ké-pességek versengésévé válik. Ezen kívül az erők össze-mérésének még egy formáját irányozták elő: járművek

157

versenyét kemény talajon, ha rendelkezünk ilyenekkel, és repülőberendezések versenyét, amelyekkel a hely-színre érkezünk. Monida, lángeszű tudósunk beismerte:- Ezt sehogyan sem értem! Tegyük fel: annyira biztosak abban, hogy mint individuumok fölényben vannak velünk szemben, és ezért ránk akarnak ijeszteni. De hát ez mégsem olyan biztos. Ne vennék észre, hogy milyen kockázatot rejt magában? Ezen kívül… nem irá-nyoztak elő, ahogy mondani szokás, semmiféle díjat a győztes számára. Túlságosan naivnak hat, hogy egy ilyen sorsdöntő alkalommal csupán a tekintélyre építse-nek. Általában…- Általában - vetettem közbe - ez ideig, ha más-ban nem, a felfogóképességben sikerül érzékeltetniük fölényüket. Rájöttek előbb, mint mi, hogy az ember egy diplomáciai találkozón annyit hazudhat és beszélhet mellé, amennyit csak akar, a versenyen azonban nem le-het hazudni, mivel bizonyos képességek összehasonlítá-sára kerül sor, amelyek alapján egy adott szervezet fel-építéséről, szellemi színvonaláról stb. lehet véleményt alkotni.- Rendben van! - förmedt rám a koordinátor. - De miért támadsz a heuristánkra? Az érzésekre most másutt van szükség.Természetesen igaza volt! Abban is igaza lett volna, ha megbüntet, mert nyílt izgatásommal fokoztam a feszült-séget. Úgy összeszorítottam a fogaimat, hogy csiko-rogtak, és megígértem, hogy többé nem fordul elő. A koordinátor láthatóan elégedett volt önkritikámmal, mert jólelkűen hozzátette:- Hozd rendbe az idegeidet, mert nem fogom ja-vasolni, hogy te vegyél részt a találkozón. Ahelyett, hogy a versenyre készülnél, elkezdtél bokszolni a kollé-gáddal.Nem tudtam nevetni, mint a többiek, mert lélegzetem el-akadt, mintha gombócot nyeltem volna. Csak tehetetle-nül és keserűen elmosolyodtam. Tehát én lennék az, akit? ... Valójában már én is gondoltam rá, kerestem a

158

módját annak, hogy javasoljam magamat, s közben úgy éreztem, hogy saját szememben is megnőttem, bár ez az egész találkozó könnyen válhatott valami csapdává; a legkevesebb, amit elkövethetnek ellenünk, hogy hipno-tizálnak, és mint túszt elvonszolnak. Most azonban, hogy a javaslat a koordinátor szájából hangzott el, szá-momra nyomban más színezetet kapott: figyelembe vé-ve a kockázatot, a koordinátor nyilván a legénység ke-vésbé értékes tagjára akarta bízni a feladatot. Nagy erő-feszítésembe került, hogy ne áruljam el magam, s meg-találjam a mentségemül szolgáló megfelelő választ.- Úgy vélem, barátaim - jelentettem ki -, nem ér-demlem, meg azt a megtiszteltetést, hogy én legyek az első ember, aki egy másik civilizáció képviselőivel ta-lálkozik. Mindegyikőtök több joggal és nagyobb ered-ménnyel képviselhetné a földi civilizációt ezen a ver-senytalálkozón, bár az én tudományos képesítésem, amely arra kötelez…- Tudjuk, tudjuk - válaszolt a koordinátor. - Ép-pen ezért gondoltunk rád.Úgy, szóval távollétemben már eldöntötték a kérdést? Még jó, hogy Zonen megfosztott attól a kellemetlen kö-telezettségtől, hogy válaszoljak!- Gondoljuk végig még egyszer! - javasolta Zo-nen. - Miért kockáztassunk? A doktor nyugodtan a raké-tában maradhat, a találkozón pedig az egyik pszichoro-bot jelenik meg, amelyet természetesen megfelelően be-programozunk. Azok nem tudják, milyen külsővel ren-delkezünk.- És ha ők ugyanezt teszik? - kérdezte inkább csak önmagától Monida. - Négy változat lehetséges: ro-bot a robottal szemben, a doktor a robotjukkal szemben, az ő emberük a mi robotunkkal szemben és a legmél-tóbb természetesen: az ember az emberrel szemben. Ki kell dolgoznunk a négy változat modelljeit és algoritmu-sait, de szükségünk lesz…- Egy kis etikára! - fortyantam fel ismét, mert bosszantott rideg tárgyilagossága.

159

- Doktor! Újra kezded! - kiáltott a koordinátor.- Újra! - vetettem oda mérgesen. - Ezúttal azon-ban okkal. Most még csak azzal sem vádolhattok, hogy félek. Pedig félek, miért is tagadjam? Csakhogy él ben-nem az emberi hiúság is, ami erősebb. Ez pedig nem en-gedi, hogy robot képviseljen engem, akármilyen helyről van is szó, akármilyen előny származzék is belőle. A csalás is meglehetősen idegen tőlem.- Mindannyiunktól idegen - mondta élesen Zo-nen, aki kifakadásomat sértésnek vette. - Amikor kény-szerítettél bennünket, hogy bokszoljunk, arra tanítottál, hogy a civilizációk között folyó versenyben minden esz-köz felhasználható. A csaláshoz tőled vettem az ötletet!- Tehát marad csupán a hiúság? - nevetett erőlte-tetten a koordinátor, igyekezvén megbékíteni bennün-ket. - De hát az nem kis dolog. Vajon végül is nem ez az átkozott emberi hiúság hozott bennünket ide? Azt javas-lom, Monida, hogy mégis csak két változat modelljét dolgozzuk ki: ember az emberrel szemben és a doktor az ő robotjukkal szemben.Miközben Vejo és Kramer a megfelelő helyet kereste, az űrhajó minden elektronikus és emberi agya éjt nap-pallá téve a találkozó taktikájának kidolgozásán fára-dozott. Előzetesen egyeztettük azokat a kérdéseket, amelyekre választ kellett adnunk és kapnunk, öt kérdés volt, és én megengedem magamnak, hogy felsoroljam őket, mivel meg akarom kímélni a fejtöréstől az olyan olvasóimat, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy meg-ismerkedjenek expedíciónk tudományos jelentéseivel, ugyanakkor kíváncsiak arra, mit kérdezhet egymástól két civilizáció, amikor először találkozik egymással a világűrben. Íme, a kérdések:1; A bolygó felépítésének és a szerves élet fajtájának alapelvei, a szemléltető bizonyítékok ismertetése az élet alacsonyabb és középszintű formáiról.2; A versenyző szervezetének elvi felépítése és a bioló-giai környezet, amelyben különleges védelmi berende-zések nélkül él.

160

3; A felsőbbrendű individuumok együttélésének általá-nos törvényei.4; A civilizáció eredetének hivatalos elmélete.5; A civilizáció jövendőbeli fejlődésének és a Világűr-ben elfoglalt helyének hivatalos elmélete.A figyelmes olvasó azonnal észreveheti, hogy ezek a kérdések, bármennyire is általánosak első tekintetre, fel-ölelik egy civilizáció létezésének minden biológiái, szo-ciális és filozófiai oldalát. Amikor egyeztettük, mi is és ők is, következetesen arra törekedtünk: ellenfelünk ne csaphasson be bennünket, a magunk részéről ugyanak-kor ezt a lehetőséget kizártnak tekintettük. A kérdések megfogalmazása és sorrendje végül úgy alakult, hogy ha a partnert félre akartuk volna vezetni, teljesen meggyő-ző elméletet kellett volna kidolgozni egy bolygóról, mindennel, ami rajta található: az amőbáktól a bolygóta-nács elnökéig. Ez viszont, mint ismeretes, meghaladja még a legzseniálisabb tudományos elmék erejét is. Ugyanakkor a két félnek joga volt ahhoz, hogy minden előzetesen feltett kérdés mellett a helyszínen öt, pontosí-tó és ellenőrző alkérdést tegyen fel. Ha a partnerek vala-melyike kételkedett a válasz hitelességében, és logikai úton sikerült bebizonyítania, hogy hamis, automatikusan jogot nyert, hogy az alapkérdést más módon tegye fel, ugyancsak öt új alkérdéssel egyetemben. Ennél a pont-nál az egyeztetés során heves vita kerekedett partnere-inkkel, mert az állomás azt kívánta, hogy hamis válasz esetén meg lehessen szakítani az érintkezést. Mi azon-ban nyíltan közöltük gyanakvásunkat, hogy ezt a sza-bályt arra akarják felhasználni, hogy a találkozót idő előtt megszakítsák. Végül is belenyugodtak abba az ün-nepélyes kötelezettségvállalásba, hogy minden feltételt teljesíteni kell. A továbbiakban még kétszer ilyen hosz-szú listát állítottunk össze azokról a kérdésekről, ame-lyeket nem adhattunk fel, mert érintették a két civilizá-ció és képviselőinek biztonságát. Ennek megfelelően, elvből lemondva a félrevezetés eszközéről, megold-hatatlan feladatot kellett teljesítenünk: úgy kellett az

161

igazságot elmondanunk, hogy elrejtsük az emberiség se-bezhető pontjait, ugyanakkor a partner feleleteiből vá-laszt kellett kapnunk mindarra, amit el akartak rejteni.Az első időben engem felmentettek ez alól a kínos fog-lalatosság alól. Az öt alapkérdésre készen kellett meg-kapnom a kidolgozott feleleteket, a huszonöt ismeretlen alkérdésre adandó választ - annak ellenére, hogy Gemo villámgyorsan elkészítette több ezer lehetséges kérdésük modelljét - rám bízták. Az expedíció - és az egész em-beriség - kizárólag az én intelligenciámra kellett, hogy támaszkodjék. Ez az intelligencia pedig semmivé vált. A gyakorlóteremben üldögéltem, és a sisak üvegje alatt szuszogtam, annyira izzadtam, hogy a regenerátor nem győzte az egész bőrömet elöntő nedvességet kiszívni, és butábbnak éreztem magam szkafanderem csizmájánál.A gyakorlóteremben létrehoztuk annak a helynek a kö-rülményeit, ahol a találkozóra sor kerül: az ottani hő-mérsékletet, gravitációt, sugárzást, vákuumot. Ezekkel a paraméterekkel közönséges szkafandereink is megbir-kózhattak volna, mivel azonban a kezemben nem tart-hattam semmiféle eszközt, a legnehezebb kutatószka-fandert kellett magamra öltenem, amellyel még egy tűz-hányó torkába is bemerészkedhettem volna. Különleges páncélzatába egy egész laboratórium volt beépítve, a megfelelő felvevő, felíró, adó-vevő és harci készülékek-kel és eszközökkel. Ezzel a tudományos intézettel a há-tamon kellett versenyt futnom, ugranom, valamiféle sú-lyokat emelnem, s tetejében intelligenciámról tanújelet adnom! Azaz valakinek a kutató tekintete alatt be kellett bizonyítanom az emberi faj felsőbbrendűségét. El kell ismerniük, hogy ez aligha lelkesíthetett volna bárkit is!Jól értesült olvasóim természetesen azonnal szememre vethetik a dolgok szándékos felnagyítását. Ők tudják, hogy az ilyen szkafander felvételekor az embert előzete-sen mechanikus vázhoz kötözik, amelyet izmai bio-áramlatai irányítanak, s e váz segítségével az ember tíz-szer erősebbé, gyorsabbá és bátrabbá válik, de én mind-ezek ellenére kérem, hogy higgyenek nekem. Először is

162

ahhoz, hogy az ember megszokja ezt a bionikus vázat - amelynek használatakor nem lehet tudni, a váz mozgat-ja-e az ember testét vagy a teste a vázat -, tízszer több gyakorlási időre van szükség, mint amennyivel rendel-keztem. Másodszor, én nem akartam behatolni egy is-meretlen tűzhányó torkába - a tűzhányók különben is mind hasonlítanak egymáshoz -, nekem egy ismeretlen lény pillantását kellett kiállnom. És harmadszor… har-madszor, ez a szkafander nemcsak azzal az ellenem ki-lőhető huszonöt ismeretlen kérdéssel súlyosodik rám, hanem még ezer és ezer más kérdéssel is. Hogyisne ha-tott volna százszorosan nehéznek és kényelmetlennek?Születésem óta mérsékelten hiú vagyok, mégis jövendő-beli dicsőségem látványával tudatosan injekcióztam ma-gamba a bátorságot. Hisz én leszek az első ember, aki szemtől szembe találkozik egy másik, magas szintű civi-lizáció képviselőjével! Ez az eszköz azonban igen gyen-gének bizonyult. Megkíséreltem hidegvért erőszakolni magamra, felelősségemet tudatosítottam magamban: vi-selkedésemtől, intelligenciámtól függ, hogyan mutatko-zik be az emberiség, még az is tőlem függhet, hogy egy napon harcolni fogunk-e ezzel a civilizációval vagy ba-rátkozni. Az emberiség számára új ismereteket szerzek, azt kell… Butaság! Semmi sem függött tőlem. Roni csodálatosan megbirkózott volna ugyanezzel a feladat-tal. Én csak a mi expedíciónk, az űrállomás, a Föld kol-lektív elméjének apró eszköze voltam. A felelősség is közös volt. Azok a kísérleteim, hogy valamiképp ma-gam elé idézzem jövendőbeli partneremet, szintén nem élénkítettek fel, és nem nyújtottak számomra semmiféle valódi lelkierőt. Csak annyit értem el, hogy álmaimban a legképtelenebb külsejű és veszélyes vadállatok képei gyötörtek; ezért elektromos álmot kellett alkalmaznom, hogy pihenni tudjak, mert különben teljesen elhülyültem volna az altatóktól. Így hát miután a biológiai és pszi-chológiai megfigyelések programja készen állt, s miután áttanulmányoztam a Gemo által összeállított felvethető kérdések listáját, majdhogynem teljesen összecsuklot-

163

tam a szkafander nyomasztó súlya alatt, amely naponta tíz órán keresztül testesítette meg számomra az első ta-lálkozás tragikumát.A céltalanság érzete ismét eluralkodott rajtam, amikor az űrhajón mindenki más már túl volt rajta. A gyakorló-terem magányában tört rám, és sebezhetően, védtelenül ért a különleges szkafander ellenére. Ezúttal ezt az ér-zést nem kívülről erőszakolták rám, senki mást nem hi-báztathattam érte, kivéve saját gyerekességemet, amely színpadias sóhajtozásokra késztetett: miért kell nekünk így találkoznunk, miért kell egymásban halálos ellensé-get látnunk? … Amikor sértő szavakkal társaimra tá-madtam, amiért meginogtak, amikor egyedül én örültem az elkövetkező találkozónak, a fiatalság csodálatos könnyelműsége tört felszínre bennem. Nem a bajkeverő könnyelműsége, hanem a lelkesedő könnyelműsége volt: az ember ősi harci elvének egyetlen igazi hangja. Nevezzük ezt az elvet az önvédelem ösztönének, a fejlő-dés titokzatos motorjának, nevezzük, ha úgy tetszik, sportszellemnek, ha ebben a szabad játékban nincs sem-mi kötelező hasznos cél: minden esetben ez, és csak ez az, ami az embert csodatettekre készteti. Az ember pe-dig varázslatos könnyelműségével teremti a csodákat. Ugyanis sem a hőstetteket, sem a csodákat nem lehet előzetes, kollektív módon megfontolt terv alapján létre-hozni, mivel az egyén „könnyelmű lelkesedésének" gyümölcsei.Ez a lelkesedés hagyott el engem, párolgott el villám-gyorsan a gyakorlóterem vákuumjában. Kiosztották ne-kem a hős szerepét, ugyanakkor előírták, hogy előzete-sen irtsak ki magamból mindent, ami hősiességet szül-het. Lelkesedés helyett óvatosnak kellett lennem, önfel-áldozás helyett ravaszságot, hangos lelkesedés helyett csöndes egykedvűséget kellett tanúsítanom. És velem sikerült, nagyon könnyen sikerült lenyeletni a békát, ahogy Vejo barátom mondaná. Ám ez a kétes érdem egyáltalán nem engem illetett.

164

A gyakorlóteremben tartózkodtam pokoli hőségben, va-kító fényben, és futottam, ugráltam, ostoba súlyok emel-getésével próbálkoztam, vagy csak egyszerűen álldo-gáltam, és izzadtam, mint a gőzfürdőben. Közben ilye-neken járt az eszem: „Hát rendben, találkozni fogunk, és aztán? Hiszen mi már most tudjuk, hogy létezik egy má-sik, magasan fejlett civilizáció, de… hát jó, meg fogjuk tudni pontosan, mit képvisel ez a civilizáció, mondjuk, hogy meg fogjuk tudni! … De mi lesz ebből? Megje-lenek a találkozón, néhány órán át megfigyeléseket vég-zek és… és távozom. Méghozzá örökre. Legalábbis szá-momra örökre! S visszatérek, hogy talán életem végéig bámuljam ugyanazokat a pofákat az űrállomáson…" A gyakorlóteremben minden gondolatom e körül forgott, és én remélem, hogy megbocsátják nekem ezeket az el-mélkedéseket. Úgy vélem, hogy meg lehet őket bocsáta-ni egy fiatalembernek, aki valamiféle űrállomáson szü-letett, és életének három évtizede alatt azon kívül sem-miféle élőlényt nem látott, akinek a számára még a Föld és az egész emberiség is idegen civilizáció, melyről maga sem tudja, hogy a fejlődésnek milyen fokát érte el, és van-e egyáltalán joga, hogy magát a földiek közé so-rolja. Aztán, íme, elébe kerül az élő, gondolkodó lények egész világa! És annyira közel van, szinte érinthetően közel, nem úgy, mint a Föld! Egyszerűen csatlakozhatna hozzá, mert szinte égeti á türelmetlenség, hogy kiszaba-dulhasson az űrállomás fémketrecéből, és csatlakozzék valamilyen más világ végtelenségéhez, de ehhez nem kap sem jogot, sem lehetőséget. Talán értelmesebb do-log volna, ha átállna hozzájuk, mielőtt még meg-tekintené azt a világot? Eltávozzon úgy, hogy hátra se tekintsen, nehogy sóbálvánnyá változzék, mint abban az emberiség őskorából való mondában? Nehogy kő- bál-vánnyá váljék, amelyet gyógyíthatatlan emberi szenve-dések sós könnyei áztatnának?Ilyen formában jelentkezett ezúttal a céltalanság érzete a gyakorlóterem pokoli katlanában, amely átalakított, szinte más emberré változtatott, és elolvasztotta minden

165

előzetes harciasságomat és hódítói öntudatomat. Ám, ahogy mondani szokás, elérkezett a történelmi pillanat! Ahogy most visszaemlékszem rá, mindenekelőtt az ötlik fel bennem, mennyi mindennel tartozom navigációs tisztünknek. Szerencsémre éppen Vejót jelölték ki, hogy rakétánkat vezesse, továbbá hogy gondoskodjék bizton-ságomról, és technikailag végrehajtsa az információk cseréjét. Nem is tudom elképzelni, milyen állapotban ér-kezem a találkozóra, ha nélkülöznöm kellett volna őt, aki viselkedésével és bölcs szavaival fel tudta fedni a dolgok összefüggéseit. Nem egyszerűsítette le, hanem éppen a legelemibb részecskékre bontva tudta megadni a dolgok valóságos képét, s rendszerint elmaradhatatlan humorával szőtte át. Amikor elárultam neki szenve-déseimet, nem nevetett ki, hanem váratlanul gyanús hévvel arról igyekezett meggyőzni, hogy ő maga is ugyanezeket gondolta és érezte. Nem hihettem neki, mert örökösen állt nála tartalékban valamilyen nevettető hülyeség, ekkor azonban komolytalan szája nagyon kü-lönös históriát adott elő.- Tudod, hogy van - válaszolta. - Létezik egyéni, de van kollektív hősiesség is. Ezt nem tagadhatod. Létezik, csak meglehetősen különbözik az egyénitől. Az em-beriség kollektív hősiessége abban áll, hogy állandóan győzedelmeskedik az általános értelem hiányán. Ahhoz, hogy az ember részesévé váljék ennek a hősiességnek, egyszerűen el kell végeznie a munkáját. Ezúttal nem az a küldetésünk, hogy hősökké váljunk, hanem az emberi-ség hősiessége szabta meg küldetésünket. Legyünk kis-sé szerényebbek, és elégedjünk meg azzal az érzéssel, amelyet a feladat teljesítésének érzete kelt!A rakétában már nem tértünk vissza erre a beszélgetés-re. Különben Vej ónak ideje sem volt rá, miután az a feltétel, hogy egyidejűleg érjünk a találkozóra, gyakran azt követelte tőle, hogy bonyolult és előre nem látott manővereket hajtson végre, továbbá hogy megállás nél-kül kövesse partnereink pelengatorikus jelzéseinek ada-tait. Nekem nem volt dolgom az úton. Mindent százszor

166

elismételtünk - minden műveletet, minden kérdést és minden választ minden lehetséges változatában -, csak egyetlenegy dolgot nem gyakoroltam: azt az ambíciót, hogy győzzek a versenyben. Miért nem élt bennem ilyen becsvágy, pedig a bokszolást gyakoroltam, sport-szellem volt bennem? Én már tudtam, minek köszönhe-tem ezt: a csalásnak, amely a szkafanderemben volt el-rejtve, a sok ezer okos műszernek és segédeszköznek. Lehetséges, hogy segítségükkel be tudom bizonyítani az emberi elme és találékonysága fölényét, de semmikép-pen sem mutatom be földi testem képességeit. A tétlen-ség óráiban váratlanul visszaemlékeztem a bolygóról készült néhány képre - ezek annak idején szitkokra ger-jesztettek, amiért társaim meghatódtak rajtuk -, és előre érezve azt a csodálatos sebességet, amellyel a mechani-kus váz segítségével futni fogok ezen a számomra isme-retlen holdon - felülete a közvetlen megfigyelésre szol-gáló képernyőnket már teljesen betöltötte -, önkéntele-nül felidéztem magamban a „futni" szót. Ettől először roppant felvidultam: mi is történne, ha átfutnék azok-hoz? Csak úgy futás közben rakétájuk felé kanyarodnék, széttárnám a karomat, és elkiáltanám magam: „íme, hozzátok jövök, mint testvér a testvéreihez! Fogadjatok be magatok közé, vagy… vagy öljetek meg, ha nem akartok befogadni! De ne kényszerítsetek, hogy vissza-térjek azokhoz! Szörnyen megutáltam őket, a koor-dinátort gépies agyával, Monida egykedvű, öreges böl-csességeit és az űrállomáson tartózkodó összes lángészt. Közönséges lények s nem zsenik között akarok élni, a - ti szép bolygótokon bizonyára sok millió ilyen csodála-tos, egyszerű lény él. Nagyon nehéz lángelmék között létezni, akik tetejében meg sem betegszenek, én pedig egyszerű fiatal orvos vagyok. Tehetséges is vagyok, és hasznotokra lehetek, meglátjátok, legalábbis a ti egysze-rű embereitek számára hasznos lehetek…"Olyan vidámság fogott el, hogy a hideg kezdett rázni, bár a hőmérő a kabin csodálatosan egyenletes hőmér-sékletét mutatta. Megpróbáltam erőt venni magamon.

167

Egyetértenek velem, ugye, hogy egyáltalán nem nevet-séges dolog, ha az emberiség képviselője a másik civili-zációval történt első találkozása alkalmával egyszer csak szökevénnyé válik! A navigációs tiszt háta mögé álltam, és remegő szájjal megkérdeztem:- Vejo, mi a véleményed, elkövetkezik egyszer az az idő, amikor az ember számára olyan lehetőség nyílik, hogy két, három vagy több civilizáció között választhat, és meghatározhatja, hol éljen? Amikor megunja az egyi-ket…- Eleget foglalkoztál hülyeségekkel! - kiáltott rám fejét hátrafordítva.A pillanatnyi helyzet izgalma erősen lekötötte szegényt, s nem vette észre, mi rejlik ártatlan kérdésem mögött. Ugyanakkor a pillanat is olyan volt, hogy… már megér-keztünk. Megérkeztünk, én pedig még mindig nem tud-tam elűzni magamtól ezeket a gondolatokat. Tudtam, hogy képtelen lennék szökevénnyé válni, ennek ellenére azon elmélkedtem, van-e jogom hozzá. Végül is mi kö-tött engem a Földhöz? Mivel tartozom neki? Senki sem kérdezett meg, amikor elhatározta, hogy valamiféle űr-állomáson létrehoz engem. Nekem meg nincs kedvem ahhoz az élethez az űrállomáson! Egy szép bolygón aka-rok élni, ahol zöld erdők és pázsitok, folyók és tengerek vannak, hegycsúcsok, amelyeken mászkálni lehet, az ember azt lélegezhet be és azt ehet, amit a természet ád, s nincs rászorulva a legkülönbözőbb vegyi undokságok-kal dúsított ürülékre. Vajon a Földön az emberek nem maguk választják meg létezésük helyét? Az én űrhajósa-im is maguk választották az űrállomást! Nekem miért nincs ehhez jogom? Igenis van hozzá jogom, és meg is fogom valósítani, ha megpukkad is mindenki.Természetesen az orvos időnként feltette bennem ag-gódva a kérdést: nem az állomásról szuggerálják-e be-lém ezeket a gondolatokat? Ez azonban hihetetlennek látszott, mivel ismerniük kellett volna egész életemet, ugyanis gondolataim eddigi életemmel függtek össze.

168

Persze a kalandokra vágyó fiatalságomból is követ-keztek.Az, hogy most olvasóimat ezekkel a gondolatokkal fog-lalkoztatom, nem valami beteges hiúságból fakad, ha-nem abból, hogy kötelességemnek tartom: a dolgok is-mertetésében alaposnak kell lennem. Lehet, hogy akad-nak olyanok, kiket gyötrődéseim fel fognak háborítani, mások csak derülnek rajtuk, de akárhogy nézem is, ez tény volt, amelyet kénytelen vagyok rögzíteni. Akkor ezeket a gondolatokat azzal' a keserű következtetéssel zártam le, hogy alighanem hősiesség az is, ha az ember nem tesz meg valamit, bár szívesen megtenné, és meg is vannak a feltételek" ahhoz, hogy megtegye. Egyáltalán, szomorú valami a hősiesség! Utána pedig… utána ma-gamra kellett öltenem átkozott szkafanderemet, s ez volt mindennek az elindítója.

169

A Z É N T E S T V É R E M - A Z É N E L L E N -S É G E M

Végül a radar jelezte rakétájukat, amely a hold horizont-ja mögül bukkant fel, és a kérlelhetetlen nap egy másod-perc alatt lángba borította. Felülete nyilvánvalóan ma-gas fokú sugárvisszaverő képességgel rendelkezett. Ha képernyőnk nem szűrte volna meg a tárgyakról vissza-vert sugarakat, csak valami lángoló csillagot láttunk vol-na, így viszont fénylő fémkörtének hatott. Ahogy elnéz-tem, egyre jobban megtetszett: valóban nedvdús, életteli körtének látszott a szürkésfekete, holt térségben.- Az a test, amely erőterünkben elégett, csepp alakú volt, és legfeljebb tized akkora, mint ez - állapította meg Vejo. - Érdekes, milyen lehet ennek a körtének a felépí-tése? Életemet adnám, hogy belülről megnézhessem. Jól haladnak, bár bizonyára már csökkentették a sebességet! Nézd meg, működnek-e felíró berendezéseink!Mit is nézhettem volna rajtuk? Ezek a mi kémeink zajta-lanul és kifogástalanul, rendeltetésüknek megfelelően működtek, és lefényképeztek, feljegyeztek mindent, amit csak lézersugár, infravörös sugár és rádióhullám ta-pogatóikkal el tudtak érni. természetesen én is szívesen bekukkantottam volna ebbe a körtébe, amilyen gyorsan csak lehet, de életemet nem áldoztam volna érte, mert éppen életben maradásom érdekében egészen más szem-mel vettem volna szemügyre. Különben minek is néz-tem volna bele? Fütyülök én Vejo űrhajósi és mérnöki kíváncsiságára!- Ülj le! Holdat érünk! - parancsolta Vejo.Félig fekvő helyzetbe hoztam az ülést, kényelmesen el-helyezkedtem benne, de mindezt a gyakorlások automa-tizmusával és közömbösségével tettem. Izmaimat nem feszítettem meg, hogy ellenállásomat fokozzam, el sem érzékenyültem: mintha csak mindennap különböző bolygókra és holdakra szálltam volna le, holott ez volt az első alkalom! Életemben először tettem a lábam egy

170

kozmikus testre, s közben egy szikrányi kíváncsiságot sem éreztem.Feküdtem az ülésen, és néztem a képernyőn a körtét, amely leszállási manővereit végezte. Ezután lehunytam a szemem, mivel a gyorsulás sokkal erősebb lett. Meg-tehettem volna, hogy ne csukjam le, mert ez az erő nem hatott különösebben. A fékezőmotorok rezgésétől reme-gett a szemhéjam, nyugalomra áhítozó testem pedig, mint valami kődarab nyomta a felfújható ülést. Amikor aztán a rakéta rezgése megszűnt, nem volt kedvem fel-állni.- Gyerünk - mondta Vejo feltűnően halkan a ránk ereszkedett csend miatt, s szinte suttogva ejtette ki a szavakat. - Gyerünk, azok is talajt értek!Mosolygott, de szája széle remegett. A rakéta minden védelmi eszközét automatikus működésre állította át, és segített az öltözködésben. Továbbra is suttogva, mintha csak attól félnénk, hogy odaát meghallanak bennünket, jelentés formájában megismételtük tervünk fontosabb feladatait. Ebben a suttogásban volt valami vészjósló, valósággal megdermedtem, agyam mintha kiürült volna, és helyét mintha kozmikus sötétség és hideg töltötte vol-na ki. Pontosan úgy éreztem magam, mint amikor alig ötéves koromban egy hosszú kötélhez erősítve először löktek ki az űrállomásról, hogy megtanuljak „járni" a vi-lágűrben. Nem emlékszem, mivel bátorítottak annak idején, Vejo most a következőket mondta:- Ha nem győzöl, ne is gyere vissza! Nem veszlek fel a fedélzetre!Megpróbáltam ugyanabban a hangnemben válaszolni:- Lehet, hogy még örülnének is nekem, ha náluk maradnék.Vejo azonban nem vette észre, hogy szavaimból hiány-zik a humor. Légmentesítettem szkafanderemet, bár a felkészülésre egyeztetett időből bőségesen volt még. Most már nem volt maradásom a rakétában. Ha nem lett volna tilos a korábbi kiszállás, azonnal indultam volna. Még a szkafander súlyát sem éreztem, csak saját üressé-

171

gem nyomott. A két pszichorobot úgy állt mellettünk, mint két szenvtelen isten. Máskor is eszembe jutott már, hogy milyen helyesen jártak el annak idején a földi kor-mányok, amikor megtiltották, hogy a pszichorobotokat emberi érzésekkel lássák el, ugyanis megszakadtak vol-na a nevetéstől a nyomorúságos emberi hiúság láttán! Amikor elindultam a légzsilip felé, Roni követett. A ro-bot programját megváltoztattuk: a légzsilip kijáratánál fog állni, és mindkettőnk parancsainak engedelmes-kednie kell. A szűk folyosóban megvártuk, amíg a kompresszorok kiszívják a levegőt, és amikor zúgásuk megszűnt, Vejo átölelt. Barátom természetesen könnyű szkafanderében volt, mégis bántó figyelmetlenség ért. Útravalóul egy szava sem volt hozzám, és ez fájt. Nem voltam hozzászokva ennek a megrögzött tréfacsinálónak a kényeztetéséhez. Az sem hiányzott, hogy megöleljen. Ha egyáltalán valakit mégis szívesen megöleltem volna búcsúzásképpen, az Roni volt, az én nyugodt és minden-ható párom. Beléptem a légzsilipbe, és légmentesen zá-ró ajtaja nyomban becsukódott Roni háta mögött. Egy másodperccel később zajtalan robbanással nyílt meg a kijárati ajtó. Robbanást mondok, mert a holdnappal fé-nye a bombarobbanás hirtelenségével zúdult a kamrába. Alighanem ijedtemben néhány szitkot eresztettem meg.- Mi történt? - hallottam Vejo aggódó hangját a jobb fülemnél.- Semmi - válaszoltam. - Még nem eresztettem le a fényszűrőt.- Nyugodtan, nyugodtan! - utasított Vejo. Köny-nyű volt tanácsokat osztogatnia, tanácsokat mindenki adhat, ha lézerfegyverek mögé bástyázva, biztonságban csücsülhet a kabinban.Nem tudom, meddig álldogáltam így, amikor végre ki-nyitottam a szemem. Ezt azért tettem, mert hirtelen a jobb fülemnél egy másik, éles és ellentmondást nem tű-rő hang szólalt meg. Nem fogtam fel azonnal, hogy a ra-kétánk fedélzetén létesített speciális komputerről van

172

szó, amely a találkozó alkalmával a beszélgetést bonyo-lítja le.- Figyelem! Indulás nullánál - jelentette be a komputer, és számolni kezdett: - Kilencvenkilenc, ki-lencvennyolc, kilencvenhét, kilencvenhat…Már hét másodpere nem tudtam megmozdulni a helye-men, mintha a mechanikus váz megsérült volna, és meg-bénította volna végtagjaimat.- Mire vársz? - szólalt meg Vejo hangja a számok között. Valószínűleg megijedt, amikor a képernyőn ész-revette különös mozdulatlanságomat.Első lépéseimet teljesen fölöslegesen tettem meg, ugyanis Roni felé indultam. Kezem merev mellkasához támasztottam, mert olyan érzésem volt, hogy elesem, és elbúcsúztam tőle:- Viszontlátásra, fiacskám!A „fiacskám" kétszer akkora és tízszer olyan erős volt, mint én, és azt sem tudta mondani, hogy „jó napot" és „viszontlátásra". Nem ismerte az elérzékenyülést sem. „Nyolcvankettő, nyolcvanegy, nyolcvan…" - lövellte agyamba tű-másodperceit az az átkozott komputer. Most odaát valószínűleg valamilyen hasonló masina számolt ugyanígy vagy másképp, de valahogy hasonló-an… Hirtelen ijedség fogott el: alighanem az tudatoso-dott bennem, hogy az „ugyanígy" sohasem valósulhat meg, de lehet, hogy a kérlelhetetlen hetvenhármas szám ijesztett meg. Vejo valamit üvöltött a fülembe, de én már nem hallottam, mert nagy dérrel-dúrral a holdjáró szűk kabinjába telepedtem be. A dérrel-dúrralt termé-szetesen csak magamban hallhattam, mert mint ismere-tes, a vákuum minden hangot elnyel, mielőtt még meg-született volna. Úgy kapcsoltam be a motort, hogy a gép rázkódni kezdett, és a kijáratnál álló Ronira kiáltottam:- Vigyázz onnan, mert elgázollak, te bolond!- Nyugalom, nyugalom, nyugalom! - duruzsolta a fülembe Vejo, a komputer számai közt.Hirtelen elnevettem magam, és ez a legcsodálatosabb hatású nevetés volt, amelyet valaha is észleltem. Azon

173

nevettem, hogy rákiáltottam a pszichorobotra, holott ha akartam, sem tudtam volna elgázolni: önvédő elektroni-kus reflexei gyorsabbak voltak a leggyorsabb terepjáró-nál is. Nagyon hasznos, ha az ember nevetni tud saját butaságán. Ha még nem történt meg önökkel, próbálják ki! E nevetés után hűvös, ügyes és kiegyensúlyozott let-tem, mint a hatkarú gépisten, amely a bejáratnál állt. Le-lassítottam a motort, kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen. Úgy döntöttem, hogy a miatt a pár száz méter miatt nem kell becsuknom a kabin fedelét, és amikor a komputer jelezte a nullát, lassan kigördültem a gépem-mel.Először a hold talajára esett pillantásom, ugyanis a te-repjáró orra előredőlt, miközben a légzsilip magasságá-ból induló rézsútos alumínium felvonóhídon kúsztunk, lefelé. Sárgásvörös, izzó szénként világító köveket lát-tam. Ezután széles síkság tárult szemem elé, amely ele-jétől végéig szikrázott a kőzsarátnoktól. A síkság vég-telennek és elviselhetetlenül forrónak hatott. Azokban a percekben, amikor sikerült megnyugodnom, megfogad-tam magamban, hogy nem fogok sem a „körtére", sem partneremre tekinteni mindaddig, amíg mindent alapo-san meg nem nézek magam körül. Vejo helyettem is fi-gyelt, a rakéta pultjának sok száz, mindent látó szemé-vel ügyelt, neki kellett vigyáznia rám. Először csak azt a jelet kutattam a szememmel, ahol a terepjáróval meg kell állnom. Gyorsan felfedeztem a kövekből összedo-bált piramist, amelynek tetején reflektorként világított valamilyen fémtárgy. Abba az irányba indultam, és a pi-ramissal azonos nagyságú óriásbogarat vettem észre ve-lem szemben, amely felém közeledett. Tekintetemet le-vettem róla, mert attól tartottam, hogy később már nem tudom megtenni. A terepjáró lassan haladt a megfelelő irányba, nyugodtan szemügyre vehettem a környéket. Még megtehettem. A fény bántóan erős volt, az arcüveg erős fényszűrői ellenére. A nap, ez a kétméteres, a széle-in egyenetlen korong a sötét égen most úgy festett, mint a világmindenség tüzes magja. A körülötte levő csilla-

174

gok, amelyeket semmi sem halványított el, mintha en-nek a magnak a szikrái lettek volna, amelyeket a nap ki-törései lövellnek ki magukból. Sugarakat nem észleltem, és a hold felszínének vakító ragyogása mintha magából a talajból tört volna elő. Olyan érzésem volt, mintha a terepjáró forró lávatengeren úszna, amely ki tudja, ho-gyan, megkérgesedett anélkül, hogy kihűlt volna. A vö-röses fekete hegyek fogazatával cakkozott látóhatár mö-gött, mint hatalmas sarló függött a titokzatos bolygó, amely ezek szerint nem volt hajlandó fogadni a vendé-geket. Kitátott kékesfehér szájnak hatott, amely arra ké-szül, hogy saját holdjának túlsó oldalába harapjon. Visz-szaverődő fénye szétszórta a tárgyak árnyékát, vagy annyira elhalványította, hogy alig lehetett észrevenni. Hirtelen valami meglökte a terepjárót, és hátsó része kissé megfarolt.- Holdrengés! - szólalt meg Vejo hangja a fülem-nél. - Nyugalom! Csak nehogy erősebb lökések követ-kezzenek!Elfeledkeztem ezekről a holdrengésekről. A hold a boly-gó körüli pályájának bolygóközelsége felé közeledett, szíve megélénkülve dobogott, mint ahogy most az én szívem is. A rengés alaposan megijesztett, pedig Kra-mer számításai szerint ebben a térségben nem lehettek veszélyesek.- Láttad őket? - kérdezte Vejo, és hangja reszke-tett.Mit is gondolhatott volna rólam, ha azt mondom, hogy még nem néztem meg őket, mert annyira féltem szem-bekerülni velük, mint ha sisakom fényszűrői nélkül kel-lene napjukba tekintenem.Egyszerre csak a kőpiramist magam előtt pillantottam meg, majdnem nekihajtottam. Megállítottam a terepjá-rót, de nem kapcsoltam ki a motorját. Közvetlenül szemben, úgy húsz méterre, hasonló piramis emelkedett. Vejo és Kramer rakta össze, és a tetejére egy üres oxi-génpalackot erősített.

175

Most már odanéztem. Figyeltem minden érzékszervem-mel. A „körte" élettelenül feküdt a hold parazsán, ötszáz méterre a piramistól, vöröslött a visszaverődő fénytől, mintha tűzön perzselődött volna. Kisebb volt, mint a mi rakétánk, ez azonban előnyt is jelenthetett, nemcsak hát-rányt. Valószínűleg külső borítása szolgált antennaként is, mert sima felületén semmit sem láttam, még a nyílást sem, amelyen a „bogárka" kimászott. A „bogárka" ép-pen arra készült, - hogy saját piramisa mellett megáll-jon. Rakétájukon az ajtót tőlünk eltérően alighanem azonnal bezárták.- Elbújhatnak ezzel a dongójukkal!- kiabálta fülembe Vejo, mint egy szenvedélyektől elvakult szurkoló.Bár nem voltam szakember, a „bogárkát" én is úgy érté-keltem, hogy sokkal tökéletlenebb, mint a mi holdjárónk legrégibb típusa. Alighanem inkább anyagok szállításá-ra, mint gyors közlekedésre szolgált. Fölényünk azon-ban egyáltalán nem örvendeztetett meg. Bosszantott az is, hogy a járművet Vejo dongónak nevezte, bár én köz-ben bogárkaként emlegettem. Járművük nehézkes fél-körívet írt le a piramis mellett, és tompa ormányával fe-lém fordulva-megállt. A járművön ugyanúgy, mint a körtén, nem látszottak üvegablakok, csak elülső részén valami ablakmélyedés. Érdekelt, hogyan látnak fezek a lények, vagy talán nem ismerték a sugárzást visszaverő üveget? Még feltételezni sem tudtam, hogy magasan fej-lett és biogén eredetű lények ne rendelkezzenek ugyan-olyan vagy hasonló elven épülő szervvel, mint az embe-rek szeme. A látás az egyetlen érzék, amely a szerveze-tet közvetlenül összeköti a világűrrel. A nélkül élőlény-nek sohasem jutna eszébe, hogy kívül kerüljön saját bolygóján.- Készen vagy? - érdeklődött Vejo. - Nehogy el-felejtsd bekapcsolni a készülékeket! Nyugalom, fiacs-kám, csak nyugalom, hagyd, hogy én izguljak helyetted is…- Nem hagynád abba a duruzsolást? - szakítottam félbe. - Nem azért jöttem ide, hogy téged hallgassalak!

176

Elnevette magát, de hangja remegett. Neki is a torkában dobogott a szíve! Megértettem, hogy beszélhetnéke van, mert ezzel akarta levezetni idegességét, de én… én kin vezessem le? Mindemellett már most bekapcsoltam a szkafanderben levő egész laboratóriumot, mert később valóban elfelejthettem volna. Annak érdekében, hogy elvonjam figyelmemet, még egyszer ellenőriztem a te-repjáró működését, rendben legyen, amikor majd vissza kell, szállítson a rakétához. Minden kifogástalanul mű-ködött,\mégsem tudtam elűzni azt a buta előérzetet, hogy a motor éppen akkor mondja majd fel a szolgála-tot, amikor a leginkább szükségem lesz rá.- Figyelem! Nullánál elhagyni a járművet - recs-csent rám újra a komputer kísérteties hangja. - Kilenc-venkilenc, kilencvennyolc, kilencvenhét…Felugrottam az ülésről, és ha nem fogtam volna a kabin nyitott fedelét, idő előtt kiugrottam volna a terepjáróból. Így maradtam, már félig kívül, és vártam a nullát. Mi történt odaát? Semmi! A bogár nem adott semmiféle életjelet. Az ötvenegyesnél kilógattam egyik lábam, esetlenül csüngött a mágnesként vonzó parázs felett. Lé-legzetem akadozott, ezért némileg növeltem a sisak alatt a levegőkeverék oxigénjét, bár teljesen normális és tö-kéletesen elegendő volt. A nap felé eső jobb karomon a hőmérséklet 1493 Celsius-fok volt. Amikor visszahúz-tam bal kezem, amelynek csuklóján egy tucat műszer között hőmérő is volt, mutatója olyan sebességgel pör-gött, hogy egy másodpercre nem is láttam. Aztán meg-dermedt a 178 fokon. Ezt a jelenséget már, mint gyerek megismertem, most azonban halálra rémített. Ez a féle-lem aztán nyomban kínzó szomorúsággá változott, mint annak idején az űrhajó regenerációs gyomrában. Arra gondolok, hogy bizonyára összefüggött azzal a lég-körrel, amelyben az előkészületeket végeztem a gyakor-lóteremben, s amikor mint egy álmodozó gyermek attól szenvedtem, hogy a másik civilizáció képviselőjét nem a mi kényelmes klubunkban fogadhatjuk, a tágas fote-lokban üldögélve, egy-egy pohárkával ürítve egymás

177

köszöntésére és egymásnak örülve, értelmesen és vidá-man beszélgetve, ahogy a világűr értelmes lényei között illendő. Abban a percben természetesen az elkeseredés hullámvölgyében ez nem tudatosodott bennem. Időm sem volt rá, nem is válhatott tudatossá, csak elmerültem benne, mint valami pillanatnyi kínzó fájdalomban, amely dermesztő előérzettel töltött el, hogy valami hely-rehozhatatlanul tragikus következik. Ki tudja, mit tettem volna, hogyha a komputer nem kiáltja a fülembe a nul-lát, amely a begyakorlott reflex gépiességével lökött ki a kabinból.Úgy-ahogy magamhoz erősítettem a szkafander széles lábazatát, és most nagyon szerettem volna hallani Vejó-nak azt a „nyugalom, nyugalom"- ját, de az átkozott most egyáltalán nem jelentkezett. Nem volt mit tenni, akarva, nem akarva végül is „oda" kellett tekintenem. A furcsa az, hogy az ember egész életén át várta ezt a pil-lanatot (adott esetben ez az élet az egész emberiség tu-datos életével azonos), egész életében arról álmodozott, hogy találkozzon testvérével a világűrben – s nemcsak hogy nem iparkodik, hanem szinte fél, hogy rátekintsen. Előrehajoltam, mintha a mechanikus váz valamely éles darabja kapcsolódott volna ki, és a gyomromat nyomta volna.- Galaktika, sötét anyácskám! …Ezek a szavak dübörögtek sisakom most már végtelen-nek ható boltozata alatt. Lehet, hogy én kiáltottam, de lehet, hogy Vejo volt, mert ebben a pillanatban aligha tudtam volna kiejteni a számon bármit is. Galaktika, anyácskám, te sötét, ez volna a testvér, akit nekünk küldtél?A szemben levő kőpiramis mellett a holdpusztaság na-rancsvörös hátterében egy fekete bőrű, alacsony, négy-lábú állat állt. Felül, ott, ahol fejre vagy valami hasonló-ra számítottam, elkeskenyedő végződést láttam, amely a közepétől kezdődően felfelé kunkorodott, mint valami elvastagodott ormány. Ha farka is lett volna, a megszó-lalásig hasonlít a földi hangyászhoz, amelyet én termé-

178

szetesen csak hologramikus filmeken láthattam. Az első pillanatokban a lélegzetem is elállt a megdöbbenéstől, arról is elfeledkeztem, hogy ez a lény értelem és képes-ségei szempontjából semmiben sem maradt el tőlünk, állatra emlékeztető külseje láttán azonban gyorsan visz-szatért belém a felfedező nyugalma és a fölény indoko-latlan érzete. Ugyanis éppen ezekben a pillanatokban hasonlítottam ezt a lényt hangyászhoz.- Várjunk egy kicsit! - közölte a komputer.A hold talaja hullámzani kezdett a lábam alatt. Később megértettem, hogy ez nem az izgalomtól volt, mert tel-jes hosszúságomban elterültem a köveken, és valami úgy hengergetett és hányt-vetett ide-oda, mintha egy forgódobban hánykolódnék. Majdnem elveszítettem a fejemet, mert azt hittem, hogy valamilyen ismeretlen fegyverrel terítettek le. Vejo fülsiketítő ordítása térített magamhoz:- Tartsd magad, összetörsz valamit a szkafande-ren! Állj fel, hallod!Még egyet hemperedtem, és sikerült négy lábra állnom, mint kozmikus testvéremnek ott a túloldalon, a már nem létező kőpiramis mellett. Továbbra is inogtam, de hol a lábammal, hol a kezemmel segítettem magamon, hogy megőrizzem egyensúlyomat. Azt is sikerült felfognom, hogy mióta kiléptem a kabinból, a komputer már nem saját programja szerint működik, hanem átállt a közvet-len érintkezésre. Tehát azokat a „várjunk egy kicsit" szavakat a partnerem közölte velem, aki valószínűleg előre megérezte a holdrengést. Csak nem emiatt eresz-kedett az előbb négy lábra, és talán most mindjárt ki-egyenesedik, és emberhez válik hasonlóvá?Milyen szánalmasak is vagyunk elfojthatatlan igényünk-kel, hogy minden ismeretlent valami ismerthez hasonlít-sunk! Rakétájukat körtének, terepjárójukat bogárnak, partneremet hangyásznak neveztem el. Vajon én hogyan festettem az ő szemében? Mihez hasonlít engem? Meg-ijesztettem-e hatalmas szkafanderemmel, amelynek for-mája alig mutatott valami közösséget az emberi testtel,

179

kivéve az általános árnyképet? Négy lábra ereszkedve álltunk egymással szemben, mint a vadállatok, lestünk egymásra, és mintha mindegyikünk a megfelelő pillana-tot várta volna, hogy a másikra ugorjon. Alattunk a hold abbahagyta lázongó rengését, de még görcsösen meg-megrándult, mintha csak egykori függetlenségét siratná. Egyidejűleg bizonyára érvényesült bosszúja is a rabtartó bolygóval szemben. Kramer számításai szerint most a bolygón a vulkánok okádták a lávát, az óceánok kilép-tek partjaik közül, dühödt hurrikánok pusztítottak min-dent maguk előtt. Igen, valószínűleg nehéz az élete ezeknek a kis hangyászoknak nyugtalan bolygójukon!A hold talaja érezhetően csillapodott, csakhogy én nem tudtam megnyugodni. Nem tudhattam, meddig fog tarta-ni ez a misztikus himbálózás, nem következnek-e még erősebb holdrengések, nem válik-e ketté alattam a talaj, és nem nyel-e el ez a vörös, parázsló kőrengeteg annak ellenére, hogy Kramer gondosan választotta meg a he-lyet. Váratlanul úgy éreztem, hogy sorsom valahogy en-nek a szemben levő lénynek négy mancsában van.- Lesznek még újabb rengések? - kérdeztem fé-lénken.- Erősebbek nem lesznek - válaszolta a komputer egyenletes hangja, az az illúzió azonban, hogy közvetle-nül beszélgetek partneremmel, mérhetetlen örömet kel-tett bennem, s roppant megtetszett hangja is: olyan nyu-godt, magabiztos és főleg nagyon barátságos volt!- Irányítsa a találkozót - mondottam.- Elindulhatunk.Óvatosan felegyenesedtem, s helyreállítottam az izmaim és a mechanikus váz közti összhangot. Szemem előtt a vörös lángok között egy fekete lény kúszott. Négy lábon közeledett, egyenesen felém tartott a leselkedő ember lassúságával, ennek ellenére már nem éreztem félelmet. Csak azon törtem a fejem, miért nem egyenesedik fel, ezen gondolkoztam, és kínos volt számomra, hogy nem kíván végre emberhez hasonlítani, hisz a rengések már megszűntek. Öntudatlanul és hangtalanul ismételtem

180

magamban ezt a kérdést, amíg hirtelen az ötlött fel ben-nem, hogy partneremet a hipnotikus ráhatás kísérletének vetem alá. Végül is az ember szabad telepatikus kapcso-latot tud teremteni még a mikroszkóp alá helyezett mik-roszervezettel is, a látomások pedig, amelyeket belénk szuggeráltak, a kétoldali kapcsolat lehetőségére vallot-tak. A kísértés, hogy összemérjük erőnket, óriási volt, még azt is elfeledtette velem, hogy ilyen állapotban aligha lehetek alkalmas az eredményes koncentrálásra. A végsőkig megfeszítettem minden erőmet, és… ujjon-ganom kellett. Két méterre tőlem a lény hirtelen a ma-jom ügyességével felegyenesedett, és széttárta mellső végtagjait.Addig a kétméteres távolságig én is hasonló ütemben haladtam, szintén széttártam a karomat, én azonban kez-dettől fogva így tettem, mivel programunk ezt írta elő: mutatni kívántam, hogy kezemben nem tartok semmit. Sikerült-e akaratomnak alávetnem, vagy pedig partne-rem egyszerűen elhatározta, hogy megismétli mozdula-tomat? A kérdés kijózanított: egy újabb kísérlet a talál-kozó kudarcával végződhetett volna! Némán álltam, és saját lélegzetemet hallottam, de csak koponyámon belül, mert különben a sisak elnyelt minden zajt. Nem láttam partnerem arcát, csak valami sima, szürkésfekete és az ólomgumihoz hasonló, valószínűleg rugalmas, de tömör anyagot, amelyen az ormányrész felett sötétebb, kes-keny, ívszerű rés feketéllett. Figyelmesen szemügyre vettem, és megállapítottam, hogy nincs szó résről, ha-nem kissé más jellegű anyagra valló csíkról, amely azonban szemem számára szintén áthatolhatatlan volt. Vajon ezen keresztül figyel a partnerem?Hallgatásunk kínossá vált, pedig lett volna mit monda-nunk egymásnak.Bennem tömérdek érzés kavargott, a legerőteljesebben azonban az a vágy kínzott, hogy ellenőrizzem: sikerült-e valóban telepatikus ráhatást elérnem. Ismét elhatároz-tam, hogy valamilyen egyszerű módon, feltűnés nélkül megpróbálkozom. Nehezen ment ebben a helyzetben,

181

amikor képzeletemben gyors egymásutánban váltogat-tam elgondolásaimat. Nem volt szabad egyetlen iskolás módszert sem alkalmaznom, veszélyesnek látszott bár-mit is elfogadtatnom vele, ami ellentmond megszokott tevékenységének. De hogy mik a szokásos cselekedetei, csak a világűr tudja! Kénytelen voltam ismét olyan módszert választani, amelyből nem sokra lehet követ-keztetni. Ezúttal telepatikus parancsommal, amelyet most már közvetlenül a sötétszürke ormány feletti csíkra irányítottam, arra igyekeztem rávenni, hogy ismét négy lábra ereszkedjék. Néhány másodperc telt el, de meg se moccant. Szótlanul és kiismerhetetlenül állt velem szemben. Én magam lassan előrehajoltam, és kesztyűm-mel a köveket érintettem, miközben a ráhatást igyekez-tem fokozni. Partnerem azonban mozdulatlan maradt, közben sisakom alatt sercegő zajokat észleltem, és egy hang halkan, de elég dühösen utasított:- Ne csinálj hülyeségeket!Az erőfeszítéstől és szégyenkezéstől még a fülem is csengett.- Ne csinálj hülyeségeket, ha mondom! Tartsd be a programot!Megkönnyebbülten fellélegeztem, ez Vejo volt. Bará-tom, mint a találkozó résztvevője, izgalmában észlelte telepatikus impulzusaimat. És az ott a túloldalon? Vajon kinevetett-e nyomorúságos erőfeszítéseim miatt, hogy legyőzzem akaratát? Nem, ellenhatást nem észleltem, semmiféle kapcsolat nem jött létre! De akkor hogyan juttatták el hozzánk azokat a szörnyeket? … Nem volt több időm, hogy furcsa kérdéseket adjak fel magamnak, a program megvalósításra várt, és hallgatásunk is idege-sítően hosszúra nyúlt, összekulcsoltam a karomat, ügyelve arra, hogy a szkafander figyelőlencséi közül egyet se takarjak e1, és megszólaltam:- A Föld képviselője üdvözli önt! … - De elakadtam, mert a korábban begyakorolt ünnepélyességnek nyoma sem maradt. A program szerint egészen más érzéseknek kellett volna eltölteniük, én azonban csak rendkívül za-

182

vartnak éreztem magam, és alig tudtam kinyögni: - Mi békességgel közeledünk, és békességgel kívánunk tá-vozni is, mert ezt írják elő a világűrre vonatkozó törvé-nyeink. Ne féljenek tőlünk!Az előírások szerint viszont óvakodnom kellett tőle, csak halálos ellenségemet láthattam benne, alaposan ki kellett fürkésznem minden gyengéjét és erényét, miköz-ben mindvégig jó szándékaimnak kellett tanújelét ad-nom. Lehet, hogy vannak emberek, akik alkalmasak az ilyen ostoba program teljesítésére. Amikor kiterveltük, azt hittem, könnyen teljesítem, most azonban meghalad-ta erőmet. Nem vagyok diplomatának való, és kész! Még jó, hogy a szkafander berendezései kifogástalanul végeztek mindent. Természetesen követtem partnerem minden rezdülését, de ezekben a percekben képtelen voltam bármiféle tudatos megfigyelésre vagy követ-keztetésre.Partnerem szintén összefonta mellső végtagjait keskeny, sima gumimellén. Nem látszott rajta semmiféle készü-lék vagy felszerelés, mintha ez lett volna meztelen bőre, nem pedig védőruházata. Később előrehajolt, és mellső végtagjait a kövekhez érintette. Teljesítette azt, amit az előbb követeltem tőle, ám most saját elhatározásából. Valószínűleg megismételte mozdulatomat, mert ezt a nálunk szokásos üdvözlésnek vélte. Amikor felegyene-sedett, a komputer szenvtelenül közölte:- Mi is azt kívánjuk, hogy a találkozót békességben bonyolítsuk le. Ezért kívántunk egyetlen találkozót.Őszintén szólva ebben a pillanatban én sem kívántam egy másodikat. Egyáltalán semmit sem kívántam már! A gyakorlóteremben azért szenvedtem, mert megtiltot-ták, hogy majd a „történelmi pillanat örömétől elragad-tatva, kitörő lelkesedésemben" megöleljem partneremet. De vajon támadhat-e az embernek kedve ahhoz, hogy valamiféle hangyászt ölelgessen, még ha a két hátsó lá-bára tud is állni és beszélni is tud? Az a körülmény pe-dig, hogy üdvözlés helyett igyekezett gyorsan elis-mételni a már kialkudott feltételt, csak bosszantott. Az

183

általános program lehetővé tett rövid, kötetlen beszélge-tést a verseny lebonyolítása előtt, de… de mit beszélhet az ember egy ilyen buta helyzetben? Inkább lássuk, ki fut gyorsabban, kinek jobb a terepjárója, Vejo és az a másik onnan a „körtéből" adják meg egymás kérdéseire a választ, aztán fényképezkedjünk le emlékül, és indu-lás! Maradjatok magatoknak, ha annyira szófukarok vagytok!Álltam, lábam rogyadozott, de ez most nyomasztó lelki-állapotomból fakadt, és bosszúságom nőttön-nőtt, mert úgy éreztem, mintha mikroszkóp alá helyeztek volna. Ez á „hangyász" most nyilvánvalóan figyel engem. Leg-alább ráijesztettem volna a szkafanderemmel, hisz azzal együtt egy méterrel magasabb voltam partneremnél! Csak most jutott eszembe, hogy ismét rátekintsek a bal kesztyűm felső részéhez erősített bioindikátorra. A mű-szer mohón nyelte el azt, ami még előzetesen hatósuga-rán kívül esett: az organikus eredetű anyag biomezőjét. Hát igen, nem kételkedhettem, hogy partnerem nagyjá-ból és egészében, legintimebb berendezése tekintetében mégiscsak hozzám hasonló felépítésű. Felfedezésem azonban nem hatott meg különösebben, pedig rendkívü-li jelentőségű volt. Csak arra emlékeztetett, hogy to-vábbra is udvariasnak kell lennem.- Azt látom - közöltem vele -, hogy biológiai fel-építésünk hasonló. Ez elegendő alap ahhoz, hogy hosz-szan tartó megértés jöjjön létre közöttünk.- Nincs lehetőség a megértésre a világűr különbö-ző civilizációi között - válaszolta rövidesen az a hang, amelynek eleinte úgy megörültem. Most kegyetlenül visszautasítónak éreztem, bár annak a komputerünknek előbbi mechanikus hangja volt, amely a mi szavaink fel-használásával fejezte ki partneremnek a „körtén" műkö-dő, valamilyen hasonló eszköz révén, rádióhullámok formájában hozzánk eljuttatott szavait.Alig tudtam türtőztetni magam, hogy meg ne szidjam őt és magamat is, amiért ennyire hízelkedem neki, csak azért, hogy emberi keretek között folyjon ez az egyetlen

184

találkozó. Idővel azonban haragom fokozatosan beletö-rődéssé alakult. Vajon valóban nincs lehetőség a megér-tésre? Mi késztette őket arra, hogy ilyen szilárdan kép-viseljék ezt a meggyőződést? Talán valamilyen rossz történelmi tapasztalat? Más találkozók tapasztalata? ... Ellentmondtam neki, de nem azért, hogy megsértsem, hanem mert minden szavamat méricskéltem, nem tartal-maz-e valamilyen rejtett információt.- Fejlődésünk során arra a következtetésre jutot-tunk, hogy a világűr minden magasan fejlett civilizáció-jának együtt kell működnie. Csak az együttműködés biztosíthatja létezésüket. Ha önöket például veszély fe-nyegeti ezen a bolygón, vagy pedig a feltételek fékezik fejlődésüket, mi kötelességünknek érezzük, hogy segít-sünk, hogy egy másik, ennél megfelelőbb környezetbe jussanak. Segítünk tudásunkkal és minden közlekedési eszközünkkel, amely a világűrben használható - jelen-tettem ki végül, alaposan eltúlozva az emberiség lehető-ségeit, amelyek a civilizációk áttelepítésére vonatkoz-tak.- Nem igényeljük senkinek a segítségét - jelentet-te ki partnerem fölényesen. Valószínűleg észrevette cél-zásaimból, hogy tudjuk, mi is történik bolygójukon. - Az ilyen kölcsönös segítség ellentmond a természet tör-vényeinek. Ha egy civilizáció önmaga nem tudja létezé-se feltételeit biztosítani, el kell pusztulnia.Volt valami vészjósló ebben a válaszban. Nem mintha ismeretlen lett volna számomra - ilyen nézetek a Földön is születtek -, elsősorban fekete partnerem teljes mozdu-latlansága hatott vészjóslóan. Még ormánya sem moz-gott beszéd közben, mintha nem is vele, hanem valaki mással, egy sisakom alá bújt láthatatlan társsal váltottam volna szót. Váratlanul azonban ez a láthatatlan lény, kérdést tett fel, és mintha egészen más hangon szólalt volna meg, mint eddig, bár mindent az azonos hangú komputerhúr közvetített. Közben azt sem tudtam, ho-gyan beszél velem ez a lény, tud-e egyáltalán beszélni,

185

vagy pedig gondolatait más módon továbbítja az ő transzformációs berendezésükhöz.- A segítségnyújtás az egyes lények és egyes civi-lizációk között az önök számára törvény, így van?- Igen - válaszoltam gyorsan. - Mi a törvényeknek megfelelően minden élőlény jogait tiszteletben tartjuk, beleértve a legfejletlenebbeket is. Akkor, ha…Azt akartam mondani, „ha nem jelentenek veszélyt az emberre nézve", ez azonban már túlságosan viszonyla-gossá tette volna mások jogainak tiszteletben tartását, így elhallgattam.- Minden élőlény esetében? - kérdezte a mozdu-latlan hangyász, és én ismét valami elváltozást fedeztem fel hanghordozásában, ezúttal azonban a jogos bizalmat-lanság és a halvány remény tónusát. Egyáltalán sokat hallucináltam a találkozó során.- Minden élőlény esetében! - válaszoltam álszen-ten, ugyanakkor azon törtem a fejem, hogy az az or-mány nem légzőberendezés-e, ugyanis bennem váratla-nul olyan alantas kívánság merült fel, hogy megragad-jam ostoba ormányánál fogva, bevonszoljam a rakétába, felhasítsam, és megnézzem, mi van benne.Ha történt volna valami, először az ormányánál fogva ragadtam volna meg, ebben biztos voltam: ez hatott a hangyász leggyengébb pontjának. Négy, majdnem azo-nos hosszúságú végtagja igen vastag és valószínűleg elég erős volt. Erejét azonban csak a későbbiek során is-merem meg, amikor majd összehasonlítom az én me-chanikus vázammal, amely a legkönnyebb, de legkemé-nyebb titánötvözetből készült. Annyira ostobán gondol-kodtam, hogy ezt a „ha történik valami"-t majdhogynem nyílt verekedésként képzeltem el, megfeledkezve a szkafander védőberendezéseiről és a derekamon lógó lé-zerpisztolyról.- Ez a törvény nem gátolta fejlődésüket? - folytat-ta kételkedve partnerem-Kezdtem unni a dolgot: ha már nem tud semmi érdeke-set mondani, lássuk legalább, hogyan tud futni!

186

- Inkább segítette fejlődésünket - válaszoltam. - Civilizációnk kritikus pillanata akkor következett be, amikor sor került a pszichikai elszakadásra a természet-től. Azáltal, hogy az ember kijutott a világűrbe, ismét a közelébe került. Ez meggyőzött bennünket, hogy ered-ményesen csak úgy tudunk fejlődni, ha számon tartjuk a természet egyensúlyát és sokszínűségét.Ellenvetést vártam, de sisakom alatt egy hang figyel-meztetett:- Ilyen beszélgetés tilos a verseny előtt. Ez a kér-dés az információcserét szolgáló listán szerepel.Nem Vejo hangja volt, ő a közvetlen vonalon szólt vol-na hozzám, nem a komputeren keresztül. Tehát a talál-kozó második partnere jelentkezett, mivel az, aki moz-dulatlanul állt velem szemben két méterre, nem tiltako-zott volna, hogy kérdésére igyekszem választ adni.Miről beszélgessünk ezután? Ha ember lenne, megkér-dezném: honnan jössz, mi vagy, hogyan élsz? De így? Álltunk, egymást néztük, és nyilvánvalóan mind a ket-ten szívesen mondtunk volna még valamit, hogy meg-hosszabbítsuk ezeket a programon kívüli ajándék perce-ket; hogy valamilyen kellemes célra használjuk fel, de nem tudtuk, miként fogjunk hozzá. Ahhoz nem volt jo-gunk, hogy közelebb menjünk egymáshoz, sem ahhoz, hogy megérintsük egymást. Azt mondtam: „nyilván-valóan mind a ketten szívesen", de ez természetesen csak az én emberi képzeletemben jelentkezett így, mert az ormányos lény fekete „bőre" nem fejezett ki semmi-féle érzelmet. Még azt sem állapíthattam meg, hogy rám néz-e, amikor így szemben áll velem.- Hát akkor kezdjük el - mondtam sóhajtva.Jó, hogy az okos komputer pontosan végezte munkáját: szavaimból a szükséges tartalmat válogatta ki és fordí-totta le az egyeztetett nyelvre, különben ki tudja, milyen félreértések keletkeztek volna az én impulzív és emberi érzelmekkel teli megnyilatkozásaimból!

187

- Hogyan fussunk? - kérdezte partnerem, és or-mányával a megfelelő irányba fordult. - Két vagy négy végtagon?Mivel ez ideig nem adtunk semmiféle tájékoztatást faj-tánkról és szervezetünkről, így erről a kérdésről nem esett szó. Még az hiányzik, hogy négy lábon álljak neki futni. A magam érdekében nagylelkűséget kellett tanúsí-tanom:- Fusson mindenki úgy, ahogy leginkább meg-szokta és a leggyorsabb!A cél háromszáz méterre volt azon a vonalon, amely a két rakéta közti térséget két egyenlő részre osztotta. A holdrengés azonban azt a kőpiramist is szétdúlta, úgy-hogy a szétgurult kövek most vörösen izzó, hatalmas fémdarabok formátlan halmához hasonlítottak. Nevetsé-gesen közelinek látszottak, ha ezt a távolságot verseny-pályának nézem, a térbeli illúzió azonban a légkör hiá-nyából és az erős fényből adódott. A háromszáz méter az háromszáz méter volt. Kínos érzést keltett bennem az, hogy pontosan tudtam, mennyi idő alatt teszem meg ezt a távolságot, mivel a bionikus váznak megvolt a maga meghatározott sebessége. Végül is ezt a vázat nem holmi ostoba versenyek számára készítették, hanem arra a célra, hogy viszonylag könnyebb mozgást biztosítson a nehéz szkafanderben az erős gravitáció feltételei kö-zött. Átlagos sebessége - az óránkénti húsz kilométer - messze elmarad egy rövidtávfutó sebessége mögött, ugyanakkor a váz lehetővé tette az emberi láb számára, hogy különösebb fáradság nélkül több órán keresztül haladjon ezzel a sebességgel. Sajnos, ez az előny most teljesen elveszítette jelentőségét ezen a kövekkel tele-szórt, háromszáz méteres holdpályán. Partnerem vé-kony, könnyű és rugalmas figurája pedig egyszerűen kétségbe ejtett.- Mozogj egy kicsit! - ordította fülembe a szurko-ló hangján Vejo. - Rugózzál néhányszor!- Egyre megy! - legyintettem. - Hát nem látod, micsoda majomfigura?

188

- Mi is van akkor az ember két lábra állásának előnyeiről szóló elméletünkkel, doktorkám? - sóhajtott Vejo.Partnerem ismét négy végtagra ereszkedett, és újra han-gyászhoz hasonlított. Amennyire emlékszem azonban, a hangyász meglehetősen lomha állat, ez a lény viszont állva is megőrizte mozdulatai természetességét és köny-nyedségét. Bennem a biológus nyomban megeresztette képzeletét: a fejlődés során valószínűleg nem véletlenül maradt meg ez a kettős tartásuk, bizonyára a gyakori és erős földrengések miatt. Négy lábon jobban tartható az egyensúly, mint kettőn, s nem véletlen, hogy partnerem előre megérezte a holdrengést. Valószínűleg fejlett érzé-ke van hozzá, mint az állatoknak a Földön…Azért forgattam a fejemben ezeket a dolgokat, mert nem kívántam elkövetkezendő vereségemre gondolni, és az-zal vigasztaltam magam, hogy ha annak a nagy kőnek az emelgetésére és hajigálására kerül sor, majd meglátja ez az ormányos, mit tudok én! Bár természetesen nem én, hanem a bionikus váz emeli majd a súlyt. Most már sajnáltam, hogy a hazugságban nem mentünk el a vég-sőkig: nyugodtan kiállíthattuk volna Ronit velük szem-ben, majd az megmutatta volna, hogyan kell gyorsan futni, súlyokat emelni, és mik az igazi mozgásreflexek!- Felkészülni! - figyelmeztetett a komputer.Lábujjhegyre emelkedtem, megfeszítettem lábikráim iz-mainak minden erejét, és olyan érzésem volt, hogy re-pülni is tudnék. A figyelmeztetésre elkeseredésem he-lyén mégiscsak jelentkezett valami becsvágyféle.- Bamm! - hangzott a tompa jelzés, mintha csak valami kellemes alkalomra, például jó ebédre, s nem az ambíciók felkeltésére hívott volna fel.Alighanem behunytam a szemem, mint minden tapasz-talatlan futó, s minden erőmmel belevetettem magam a versenybe.- Gyorsabban! Tudsz te gyorsabban is! - ordította Vejo, mint az őrült.

189

Nekem is úgy tűnt, hogy haladhatnék gyorsabban, és az volt az érzésem, hogy egyre gyorsabban futok, mikor azonban kinyitottam a szemem, a célt jelző összedőlt kőpiramis szinte ugyanazon a helyen állt, mellette pedig ott toporgott a fekete ormányos, és mintha valamilyen jeleket adott volna. A további futás olyan céltalan volt, hogy megbénította bionikus vázamat: alig tettem meg a távolság felét!- Miért állt meg? Az ön számára idegen körülmé-nyek között kitűnően mozog - közölte velem a kompu-ter.Hát igen, még egy ilyen „vállveregetést" is el kellett tűr-nöm partnerem fölényes győzelme mellett! Hirtelen azonban a komputer még valamit mondott, de nagyon gyorsan hadarta, úgyhogy abban a lelkiállapotban nem tudtam megérteni. Ezzel a rövid hangsortűzzel egyidejű-leg azonban a fekete lény eltűnt szemem elől. Csak ami-kor felfedeztem távozását, hallottam ismét a szavakat anélkül, hogy megállapíthattam volna: a komputer ismé-telte meg, vagy pedig agyam csak ekkorra tudta felfogni a szavak értelmét:- Segítségüket kérem! Magukkal tartok! Mentse-nek meg! - hangzott a közlés.Szürkésfekete golyó repült alacsonyan a talaj felett ra-kétánk rózsásfehér színben játszó fémfelhője felé, úgy hatott, hogy már egészen közel jár hozzá. Kezem a lé-zerpisztolyhoz kapott, amikor újra hallottam:- Segítségüket! Mentse…Ezúttal biztos voltam benne, hogy nem képzeletem idéz-te a szavakat, hanem a komputer szólalt meg, és szó közben szakította félbe a szöveget.- Vejo! - kiáltottam fel, mert nem tudtam, mitévő legyek.- A terepjáróba! - ordította válaszképpen Vejo; le-het azonban, hogy ezt csak tudat alatt hallottam, én azonban nem hallgattam rá abból az ostoba felismerés-ből kiindulva, hogy amíg eljutok a terepjáróhoz, beülök,

190

és elindulok vele, több idő telik el, mint ha azonnal ül-dözőbe veszem a támadót.Teljesen téves számítás volt - a terepjáró száz méterre állt, motorja bekapcsolva -, mégis alighanem éppen ez a számítás mentett meg. Ezt azonban csak jóval később értettem meg. Most életre-halálra futottam a fekete lény után, a tehetetlenség tudatával, hogy képtelen vagyok megakadályozni a katasztrófát. A kezemben levő lézer-pisztoly akadályozott a futásban, nem tudtam, lőjek-e, attól tartottam, ha lövök, nem a hangyászt, hanem a ra-kétát találom el, aztán eszembe jutott, hogy Vejo hason-ló helyzetben lehet, mert azzal a másikkal együtt engem is lelőhet. Kétségbeesésemben ösztönösen hűséges oltal-mazóm után kiáltoztam:- Roni! Roni-i-i-i!A pszichorobot villámgyorsan megjelent a légzsilip sö-tét nyílásában, és mind a hat acélkarjával megragadta a szembefutó lényt, majd eltűnt vele a kamrában. Meg-őrült ez a robot? Semmire sem utasítottam, csak a nevét kiáltottam! Vejo parancsát követte? Milyen meggondo-lásból vonszoltatta be a rakétába ezt a veszélyes állatot?- Vejo!- A terepjáróba! - ordította a barátom. - Fussál! Fedezlek!A komputer Vejo hangját valamiféle egyenletes fémes zörgéssel igyekezett elfojtani, amelynek eredetét sehogy sem tudtam megfejteni.Igen, most a terepjáróhoz kellett jutnom, de hol is van az az átkozott terepjáró? Hol is!Nem éreztem rengést, a kősivatag váratlanul mégis inogni kezdett, aztán lassan és zajtalanul kettévált köz-tem és a terepjáró között. Két, szakadékos part tárult elém anélkül, hogy egy porszem felszállt volna, vagy akár egy kavics elmozdult volna a helyéről, mintha va-laki gigantikus ultrahang szkalpellel hasította volna ket-té a talajt. Rémületemben a rakéta felé indultam, de alig tettem öt lépést, amikor a rakéta megingott, és a talajjal együtt hátracsúszott. Legalább ötven méter széles szaka-

191

dék tátongott félkörívben köztem és a két gép között. Csak hátrafelé vezetett út, az pedig a - „körte" iránya. Megálltam, hogy a szkafander lábazatán keresztül ész-leljem, mozog-e még a talaj. Semmiféle rengést nem ta-pasztaltam, és óvatosan a szakadék szélére álltam. Vé-gül is, ha a hold nem nyel el, Vejo majd kihúz a szaka-dékból, a túloldalról segítségemre sietve. Ha természete-sen az ott a körtében… aki most…Megfordultam, és gyökeret vert a lábam. Egy óriási or-mány tekerőzött felettem, mintha hurokká akart volna összeállni. Mögötte egy beláthatatlan méretű fekete test terpeszkedett, amelyre rászegeztem lézerpisztolyomat, és lőttem, lőttem, lőttem, de csak piciny tűzgömböket láttam imitt-amott, amelyek a fekete bőrön, a sisakom felett himbálózó vastag élő hurkon pattantak szét. Elő-ször egyenesen a szakadékhoz rohantam, és biztosan be-leugrottam volna, ha ott egy hasonló másik szörnyeteg tüzet okádó torka nem tátogott volna rám, pofájából leg-alább egy tucat sor éles fog meredezett, ugyanilyen be-láthatatlan test és ugyanilyen óriás ormány alatt. Újra lőttem, lőttem és lőttem, a szörnyeteg feje azonban, ha lassan is, szinte élvezve rémületemet, kérlelhetetlenül közeledett felém. Csak egyes fogai hullottak szét robba-násszerűen pisztolyom lézersugarai alatt, de annyi volt belőlük, annyira mérhetetlenül sok foga volt, s ezek most pillanatok alatt darabokra szaggatnak…- Roni- i-i-i-i! - üvöltöttem. - Roni- i-i-i-i! - És miután pisztolyom akkumulátorát teljesen kimerítettem, egye-bet nem tehettem, mint kiáltoztam, és ide-oda rohangál-tam az izzó kövek között, ezen az idegen holdon, amely láthatóan úgy határozott, hogy joga van a bosszúállás-hoz…

192

S Ü N D I S Z N Ó A S ZK A F A N D E R B E N

Az olvasók közben bizonyára rájöttek, hogy nem voltak körülöttem semmiféle szakadékok és semmiféle ormá-nyos vadállatok. A hipnotikus sokk, amellyel „az" vagy „azok" megpróbálták menekülésemet megakadályozni, pszichikailag teljesen készületlenül ért, pontosabban tel-jesen felkészülten talált arra, hogy ezekben a pil-lanatokban teljességgel a sokk hatása alá' kerüljek. A fé-lelem, hogy a hold talaja kettéválhat lábam alatt a hirte-len rengéseknél, a találkozás egész idején ott élt ben-nem, és mi más ijeszthetett volna meg jobban - tudat-alattimban még mindig lappangó rémületemmel -, mint ezek az ormányos szörnyek, hiszen szemem előtt ha-sonló állatocska rohant meglepő gyorsasággal rakétánk nyitott ajtaja felé. Jó, hogy ott hűséges őrünk, Roni állt, akinek hatkaros ölelésében végül is megnyugodtam.Vej ónak nem volt ideje arra, hogy magyarázatokat szolgáltasson, a pszichorobot segítségével kellett képet kapnom a történtekről. A navigációs tiszt parancsára Roni foglyul ejtette partneromat, utána segítségemre si-etett. Nagy bajt okoztam nekik a látomásokra leadott esztelen lövöldözésemmel, amíg pisztolyomból ki nem fogytak a töltetek. Az igazi bajok azonban csak ezután kezdődtek. A verseny izgalmában Vejo érzelmi alapon cselekedett, anélkül, hogy a következményekre gondolt volna. Az ő helyében valószínűleg én is ugyanezt tettem volna: mikor adódhatott volna megfelelőbb alkalom arra, hogy túszul ejtsük képviselőjüket, és közelebbről megvizsgáljuk. Ám mi van akkor, hogyha mindez csak ravasz fogás, hogy behatoljanak közénk, 'és legyőzze-nek bennünket olyan eszközökkel, amelyeket távolról nem tudnak alkalmazni?Kérdéseimmel egyedül gyötrődtem, mert Vejo a körté-ben tartózkodó partnerének kérdéseire válaszolt. A két rakéta úgy állt egymással szemben felajzottan és ugrásra készen, mint két feldühödött vadállat, amely élethalál-

193

harcban akar egymással megküzdeni. Ugyanígy nézett farkasszemet a két elhagyott terepjáró, és mintha csak közöttük is azonos szóváltás folyt volna: „Adják vissza képviselőnket! Ez a megállapodás aljas megszegése! - Ő kérte segítségünket. Törvényeink szerint ezt meg kellett adnunk. - Nem magától ment oda, maguk vonszolták el. - Mi csak abban segítettünk, hogy bejöjjön hozzánk. - Ha nem adják vissza, megsemmisítjük magukat! - Ne-künk is vannak eszközeink. Nem lehet tudni, melyikünk fegyverei gyorsabbak és hatékonyabbak…"E kedves üzenetek után még félelmetesebb szünetre ke-rült sor. Vejo a kioldó mechanizmuson tartotta ujját, én pedig a nyelvem alatt is izzadtam, és nem láttam semmi-féle kiutat ebből a borzalmas helyzetből. Tíz szörnyűsé-ges perc telt el, amikor a komputer ismét jelentkezett. Hangja ezúttal mintha értelmesebb lett volna:- Foglyuk nincs olyan állapotban, hogy beszél-gessen magukkal. Semmiben sem válhat hasznukra.Ezen felbátorodva Vejo támadásba lendült:- Ha megállapodásúnkhoz tartják magukat, bizto-sítják számára az eszközöket, hogy közölje velünk eljá-rásának indokait. Ez után majd eldöntjük, hogy vissza-adjuk-e vagy sem.A komputer „gondolkozott" egy kicsit, majd így vála-szolt:- Összekapcsoljuk őt magukkal.Önkéntes - vagy állítólagos? – foglyunk hallgatott. Vejo megkérdezte:- Mit kíván tőlünk? Miért jött közénk?- Azt akarom, hogy szabadon engedjenek - vála-szolta. - Szabadítsanak ki, és fejezzük be találkozásunk programját!Ez azt jelentette volna, hogy megszabadulhatnánk leg-alábbis egy ügyesen felállított csapdától? Vejo gondter-helten rám tekintett, de mit mondhattam volna? A lég-zsilipkamrába szaladtam. Roni felügyelete alatt partne-rem még mindig a padlón feküdt összekötözve. Semmi-féle jelét nem adta annak, hogy ezekben a percekben

194

ilyen sorsdöntő beszélgetést folytat. Egyáltalán nem ha-tott élőlénynek, de eddig sem észleltem semmiféle ér-zelmi megnyilvánulást fekete és rugalmas „bőrén". Óva-tosan megfogtam az egyik végtagját. Valóban olyan volt, mintha gumiból készült volna: nehéz és kemény, gumiból, amely rendkívüli rugalmasságról és gyorsaság-ról tett tanúságot. Ugyanilyen módon szívesen megtapo-gattam volna ormányát is, de erről lemondtam. Mit szól-tam volna, ha valaki engem is az orromnál fogva megta-pogat, még ha tisztára a kutató érdeklődésével is! Kü-lönben is lehet, hogy mégiscsak szövetségesünk!- Engedjenek el! - hallottam sisakom alatt „szö-vetségesünk" teljesen egyértelmű követelését.- Vejo - szóltam barátomhoz közvetlen rádiótele-fonon az az érzésem, hogy nem ez a lény beszél.Navigációs tisztünk a komputeren át vitatkozott partne-rével, és igyekezett azokat az okokat megtudni, amelyek képviselőjüket rakétánk bejáratához űzték, miután az előzetes megállapodás pontosan meghatározta a találko-zó térségét. Én magam pedig a következőket tettem: óvatosan leoldottam, a kötelet élettelen partnerem mell-ső végtagjairól. Csak most vettem észre, hogy végtagjai egy majdnem teljesen kerek tenyérben végződnek, és hogy ezt a tenyeret koszorúként - kilenc ujj veszi körül! Úgy éreztem, mintha szkafanderemen belül valamilyen éles tárgy fúródott volna a hátamba. A sorsomat láttam volna annak idején a tükörben? Ronira tekintettem: nyu-godtan állt mögöttem, a kilencujjú kéz pedig most élet-telennek hatott. Csak nem ölte meg Roni, ha esetleg elektromos sokkot alkalmazott, hogy megnyugtassa, amikor behozta a rakétába? Az ilyen sokk az embert nem öli meg, de hát ez itt egy aprócska teremtmény, amelynek nem ismerjük szervezetét. Elkezdtem leoldani a kötelet a lábáról is. Lába majdnem teljesen azonosnak hatott a karjával, azzal a különbséggel, hogy „tenyere" még szélesebb, a kilenc ujj pedig még vastagabb és még rövidebb volt. Ekkor azonban olyasmi történt, ami az el-ső pillanatban nagyon megijesztett. Egészen lassan te-

195

kertem le az elszakíthatatlan szintetikus kötelet, közben két kilencujjú kéz ugyanilyen lassan megfogta kezemet, és lassan, de teljesen félreérthetetlenül leválasztotta uj-jaimat a kötélről. Anyácskám, micsoda erő rejlett ebben a szürkésfehér kézben! Én természetesen nem alkalmaz-tam vele szembeni bionikus vázam titánötvözetből ké-szült „izmait", mégis megéreztem, mi lenne, ha partne-rem keze ellenséges szándékkal érne hozzám. Valójában mit akart tőlem? Miért békült meg az erőszaknak ezzel az aktusával? Két kezét néhányszor egymásra helyezte, és én csak akkor értettem meg ezeket a mozdulatokat, amikor felismertem benne azt a helyzetet, amelyben ez a kéz a kötél feloldása előtt volt. Habozva ismét ráteker-tem a kötelet végtagjaira. Végtagjai alázatosan és szinte elégedetten feküdtek előttem.- Vejo - kiáltottam sisakom alatt -, ez nem akarja, hogy kiszabadítsam!Figyelmemet annyira lekötötte ez a dolog, hogy nem hallottam a Vejo és a komputer között folyt utolsó üze-netváltásokat. Vejo azonban a képernyőn követte a lég-zsilipkamrában történteket.- Be akarnak csapni - közölte partnerével Vejo dühösen. - Egy órára megszakítjuk az érintkezést. Ké-sőbb közöljük elhatározásunkat.Azzal az érzéssel tértem hozzá vissza, hogy életem leg-kényesebb és legsorsdöntőbb tanácskozásán veszek részt. Az űrhajón dühöngtek. A koordinátor úgy kiabált, hogy majd meghasadtak a hangszórók membránjai: „Vi-lágos, hogy most már nem engedhetünk vissza bennete-ket az űrhajóra! …" Természetesen világos volt, most már mindez döbbenetesen világosnak látszott. Egy nem földi eredetű szervezettel történt érintkezésünk után a szabályzat szerint egész rakétánkat fertőzöttnek kellett tekinteni. Több hónapot kellett vesztegzár alatt tölte-nünk, amíg tisztázódik, hogy semmi nem fenyeget sem bennünket, sem azokat az anyagokat, amelyekből moz-gó világűrházaink készültek. Még ahhoz sem volt jo-gunk, hogy szkafanderünket levessük. Élelemkészlete-

196

ink rövidesen kifogynak, utána tetszés szerint választha-tunk: vagy az éhségtől, vagy pedig a szkafander feltöltés céljából történő felnyitásakor halunk meg, amikor is is-meretlen fertőzés érhet bennünket. Az igaz ugyan, hogy ez ideig semmiféle mikroorganizmust nem vettünk ész-re, de vajon nem létezhetnek-e olyanok is, amelyeket in-dikátoraink nem jeleznek? Szemben ültünk és némán bámultuk egymást Vejóval sisakjaink üvegén keresztül. Rájöttem, hogy helyzete még súlyosabb: szkafandere nem tartalmazott egyéb élelmet, mint körülbelül két napra való erősítő folyadé-kokat. Azok pedig az űrhajóról, ahelyett, hogy valamit tanácsoltak volna, csak szidtak bennünket. Megértettem, hogy őket is megzavarta az események váratlan kibonta-kozása, de legalább bátorítottak volna kissé bennünket. A veszélyeket mi magunk is láttuk. Hallgattunk egy da-rabig, aztán Vejo megpróbált mosolyogni. Meglehető-sen nyomorúságos kísérlet volt.- Sündisznó került a szkafanderünkbe, fiú - mondta Vejo.Barátom ilyen módon nyitotta meg sorsdöntő megbeszé-lésünket.- Miféle sündisznó? - kérdeztem értetlenül.A lehető legkomolyabb ábrázattal, mint igazi, hivatásos gyermeknevelő, valamiféle ősi közmondást kezdett el elemezni, amely szerint a lehető legkellemetlenebb helyzetnek azt kell tekinteni, ha az alsóneműbe sündisz-nó kerül. Vejo azonban nem tudott most ezzel felvidíta-ni. Képzeletem sokkal, veszélyesebb dolgokkal foglal-kozott, és nem láttam semmi különöset abban a furcsa kis tüskés állatkában, amelyet csak az iskolai vetítőkép-ről ismertem. Vejo ezzel még jobban elszomorított, és kis híján megint az a világfájdalom fogott el, amely a gyakorlóteremben kerített hatalmába: ezek szerint, ha az ember a világűrben testvérével kíván találkozni, úgy jár, mint akinek sündisznó kerül a szkafanderébe?Ez az őskori mondás azonban barátom korára emlékez-tetett, öreg legény volt a navigációs tiszt, nyugodtan le-

197

hetett volna az apám is, és én csak üldögéltem és re-ménykedtem, hogy majd csak kézen fog, és végül is el-vezet erről a kellemetlen helyről. Vagy legalábbis mond valami értelmeset. Ehelyett azonban csak sóhajtott:- Van még egy másik jó közmondás is, fiacskám: „Ki szereti a veszedelmet, nyaka szakad bele."- Aha! - kiáltottam fel, nem várva ma-gyarázataira. - Nagyon érdekes! Egyelőre azonban szí-vesebben húznám ki a fejem a sisakból, ahelyett, hogy valamiféle veszedelembe vigyem.Ez az ostoba szkafander szörnyen szorított. Röviddel ez-előtt még észre sem vettem, hogy rajtam van, de abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy hónapokon ke-resztül nem válhatok meg tőle, mintha valóban sündisz-nókkal telt volna meg.A közmondással Vejo azt akarta érzékeltetni, hogy az egyetlen megoldás a további támadás, miután amúgy is pusztulásra vagyunk ítélve. Nem volt ellenvetésem, bár a kimondott elv a végrehajtás során megváltozott. Ezen túlmenően ez az alapelv haraggal kellett volna, hogy el-töltsön, én pedig nem gerjedtem haragra. Foglyunk nyil-vánvaló kívánsága, hogy összekötözve maradjon, eljárá-sának békés voltát igazolta, természetesen csak akkor, ha nem bizonyul bonyolult taktikai lépésnek, amellyel csapdába akarnak csalogatni bennünket. Ez azonban még mindig alig volt hihető. Amikor Vejo véleményem felől faggatott, beismertem, milyen gondolatok kínoztak a gyakorlóteremben. Ábrázata úgy megnyúlt, hogy attól tartottam: szétveri szkafanderem sisakját. Minden tréfát mellőzve kiabálta:- Drága anyám, ilyen hazátlan fattyakat neveltünk az űrállomáson!Szörnyen megsértett. Mit képzel ez az ember az ő Föld-jével! Miféle hazám az nekem? Ha történetesen most odarepülnék, vajon másképp fogadnának-e, mint ezen a bolygón? Ott is vesztegzárpályán keringenék, amíg csak a földieknek jólesik, és ismeretlen baktériumként kezel-nének, miután abban a szerencsében lehetett részem,

198

hogy ostoba űrállomásukon születtem. Mindezt sorjában kipakoltam barátomnak, aki bánatosan ingatta sisakját.- Tehát kozmopolita vagy, mi? A szó legteljesebb értelmében!Ezeket a titkaimat azért közöltem vele, hogy érzékeltes-sem: ormányos kollégámnál is elképzelhető ilyen indí-ték. Saját példámmal ugyanakkor rámutattam arra is, hogy az ilyen indíték nem elegendő. Következésképpen közte és a hozzá hasonlók között valamilyen sokkal szá-mottevőbb ellentétet kellett feltételeznünk. A gondol-kodó lények éppen hogy a nyáj ösztönnel szemben és a saját fajtájuk ellen folytatott állandó lázadás során fej-lődtek ki. Miután elérték ezt a fejlettségi szintet, már ne-hezen unifikálódnak. Vajon köztünk nem robbantak-e ki ellentétek, amikor összeállították a programunkát? Hát Daal esete? Ezek az ellentétek nem bizonyultak erősnek, miután mi elveink tekintetében egységes csoportot alko-tunk, meghatározott célok vezérelnek bennünket. Náluk fordítva van: megjelenésünk sorsdöntőén, meglepetés-szerűen hatott rájuk, társadalmuk ellentétes fejlődésének bizonyos tendenciáit erősíthette meg. Nem leptek-e meg bennünket a magatartásukban jelentkező ellentmondá-sok és fordulatok? Az az egyszerű lehetőség is fennáll, hogy két kibékíthetetlen táborra szakadtak: az egyik akarja a tartós együttműködést velünk, a másik ellene van. Íme, az egyik tábor elküldi hozzánk parlamenterét, hogy a másikat kész tények elé állítsa…- Látom, hogy az orvos nem nyomta el benned teljesen a jövendőbeli írót - állapította meg Vejo, mi-közben fél szemével azt a képernyőt figyelte, amelyen a még mindig magába zárkózott, titokzatos és fénylőén vörös körte rajzolódott ki imbolygó vonalaival.Ezek a gúnyos megjegyzések „íróságomra" mindig a végtelenségig feldühítettek.- Én pedig csak ilyen okot tudok elképzelni, amely partneremet a szökésre késztette!Vejo elnevette magát.

199

- Ez aztán az ötlet! Hát szökjél át te is, így aztán létrejön az egyensúly! Különben nem tudom, hogyan ju-tunk ki ebből a csávából.Én még kevésbé láttam kiutat „ebből a csávából", de felbátorított az, hogy Vejo a meg szokott módon tudott nevetni. Valóban nem lett volna helyénvaló, hogy vala-miféle szökevény miatt - bármilyenek is indítékai - há-borút indítsunk egy egész civilizáció ellen. A legköny-nyebb és talán a legigazságosabb eljárásnak az ígérke-zett, ha nyomban visszaadjuk. A legigazságosabbnak? Ám kivel? Az egész civilizációval? És ha ez az egyed képviseli a bolygó többségét, amely éppen a megértést keresi velünk? Véletlen volt-e, hogy ez a lény annyira érdeklődött a kölcsönös segítségnyújtás elve iránt, vélet-len volt-e, hogy a beszélgetés éppen ezen a helyen sza-kadt meg? Aztán meg… ismét szembekerültünk azzal az ősi dilemmával: feláldozható-e akarata ellenére az egyén a közösség érdekében? Sikerül-e valaha is végle-ges választ adni erre a kérdésre? A magam részéről ön-kéntes foglyunk visszaadása ellen szavaztam.Vejo nem izgatta magát különösebben az ügy erkölcsi vonatkozásai miatt, őt csak a maximális haszon érdekel-te. Lehetőséget kaptunk arra, hogy sokkal többet, tulaj-donképpen mindent megtudjunk erről a bolygóról, és navigációs tisztünk nem akarta elmulasztani ezt a lehe-tőséget. Amikor azonban letelt az óra, még mindig nem jutottunk el a megfelelő döntésig. Vejo ismét a kompu-terhez fordult, de csak abban reménykedhetett, hogy va-lamilyen trükkel vita közben kicsalogassuk a hiteles vá-laszt kérdéseinkre, amelyeket ebben a nyomasztó órá-ban feltettünk egymásnak.- Érintkezés! A Föld, érintkezést keres! A háború civi-lizációink között teljes pusztulással járna az önök szá-mára. Önöktől függ, hogy elkerüljük. Visszaadjuk kép-viselőjüket, amint megtudjuk indítékait. Megerősítjük vállalt kötelezettségünket, hogy nem avatkozunk az éle-tükbe.

200

A komputer nyomban azt válaszolta, hogy a háború megelőzésének egyetlen lehetősége, ha azonnal és felté-telek nélkül visszaadjuk a foglyot. Nem véletlen, hogy nem tudtunk vele beszélgetni. A fogoly nem képviselője civilizációjuknak, nem gondolkodó lény. Csak azért küldték a találkozóra, hogy összehasonlítsák fizikai ké-pességeit a mienkkel. Azért is tették, mert; feltételezték, hogy mi se kockáztatjuk expedíciónk egyik teljes értékű tagjának szerepeltetését a találkozón.Ebben a trükkben már több hiteles elem volt. Mi ma-gunk is gondoltunk arra, hogy pszichorobotunkat küld-jük a találkozóra. De vajon elképzelhető-e, hogy akár a legtökéletesebb robot is szembeszegüljön az urával? A robot megsérülhet, visszautasíthatja a parancsok teljesí-tését, egyedül is cselekedhet a program meghibásodása esetén, tömérdek bajt okozhat, de sohasem követhet el olyasmit, ami valamilyen erkölcsi vagy szellemi tarta-lommal függ össze. A gép gép marad még akkor is, ami-kor „megbolondul"! Hacsak nem arról van szó, hogy ez az ő élő gépük magasabb színvonalú, mint a mieink, ugyanakkor tökéletlenebb a felépítése. De ismét jelent-kezett az ellentmondás azzal a váratlan és kívülről meg-szakított érdeklődéssel kapcsolatban, amely a kölcsönös segélynyújtás elve iránt mutatkozott meg. Nem, egy gép sohasem tudna bizakodni ebben az elvben! Az én ormá-nyos társam valószínűleg egyszerűen abból indult ki, hogy megtaláljuk a módját a kölcsönös megértésnek, melynek lehetőségét majd maga tárja fel, amikor már nem lesz veszélyben. Talán arra akart rávenni bennün-ket, hogy mondjuk fel megállapodásunkat a be nem avatkozásról?Vejo kérlelhetetlennek mutatkozott.- Akkor ismételjük meg a találkozót igazi képvi-selőjük részvételével!A válasz:- Ha visszaadták a foglyot.Mi:

201

- Később adjuk vissza. Erre az a biztosíték, hogy létrejön a találkozó.- Nem!Vejo á lézerek kioldó berendezésein tartotta az ujját. Szkafanderem szinte agyonnyomott, majd megfojtott a kellemetlen izzadságszag, amelyet nem tudott közöm-bösíteni és regenerálni. Ha ledobhattam volna a szkafan-dert, ha mindent eldobhattam volna! Milyen bölcsek is voltak azok a földi filozófusok, amikor azt tanácsolták az emberiségnek, hogy kerüljön minden találkozót más civilizációkkal! Milyen naivaknak bizonyultak a jó em-beriség álmai, amikor testvéri öleléssel akarta magához szorítani az egész világűrt! Mennyire készületlen voltam én magam is erre az expedícióra, nem tudtam leküzdeni magamban a fiatalos szentimentalizmust!Felálltam, és felerősítettem a hideg levegő beáramlását a kabinba. A kondicionáló berendezés rácsozatának szta-niol legyezői rezgésbe jöttek. Ennél értelmetlenebb dol-got ebben a pillanatban aligha tehettem volna, hisz a hű-vös levegő amúgy sem juthatott be légmentesen záró szkafanderünkbe. Vejo ezt észre sem vette, ujját a kiol-dón tartotta és várt. A körte néma volt.- Készek vagyunk arra, hogy túszként önökhöz küldjük egyik alacsonyabb rendű képviselőnket - közöl-te Vejo, nem várva be partnereink jelentkezését.Hangosan tiltakoztam, Vejo nyilvánvalóan nem saját pszicho robotjára, hanem Ronira gondolt!- Hallgass, mert téged küldlek el! - vicsorgott rám.- Hajlandó vagyok menni! - kiáltottam fel áldo-zatkészen. - Ez igazságos lesz. Igazságosnak kell len-nünk ebben az esetben, hogy…- Elhallgass, most nem veled beszélek!Ott a túloldalon, úgy látszik, fontolóra vették javaslatát, amelyről magam sem tudtam megállapítani, komoly-e, vagy pedig Vejo legújabb trükkje.A fontolgatás nyomasztóan hosszan tartott. A komputer halk sercegést hallatott, mintha csak ugyanolyan feszült-

202

séggel várta volna a választ, mint mi, így aztán amikor eljutottak fülünkig az első hangok, nem ismertük fel azonnal koordinátorunk hangját, amely a közvetlen rá-diótelefonon jutott el hozzánk.- Figyelem! - jelentkezett a koordinátor. - Figye-lem! Cselekedjetek utasításaink szerint!Hah, jó napot! Könnyű tanácsokat osztogatni negyed-millió kilométer távolságból! Felháborodásomnak akar-tam hangot adni amiatt, hogy csak most jelentkeztek, de a koordinátor azt követelte, igazoljuk a vétel tisztaságát, nehogy félreértések adódhassanak. Vejo pedig pedánsan és készséggel válaszolgatott, amiből kitűnt, hogy a fele-lősséget akarja áthárítani magáról. Ilyet még nem ta-pasztaltam nála. Az első pillanatban visszataszítóan ha-tott, de aztán összekapcsoltam űrállomásunk küldetésé-vel, és meg kellett értenem, hogy valóban nincs más ki-utunk. Az űrhajó megállapodott az orbitális állomással, hogy a találkozót új változatban folytatjuk. Ennek meg-felelően a kőpiramisoknál egész együttesek vonulnak fel. Meghallgathatjuk két különböző képviselőjüket is, kötelezettséget kellett azonban vállalnunk, hogy állást nem foglalunk, és semmiféle intézkedést nem teszünk azzal összefüggésben, amit hallani fogunk. Ezt követően sor kerül a tudományos információk cseréjére, és… el-válunk, százötven évre elválunk!- A doktor és pszichorobotja vonuljanak ki! - utasított a koordinátor. (Ahá, mégiscsak ravaszkodunk, ravasz-kodunk! Hiába szitkozódtam az első alkalommal.) Az, hogy az állomás nem tudta fogni és megfejteni egyéb adásainkat, természetesen szerencse volt, bár nyilvánva-lóan magas technikai felkészültségük aggodalmat keltett bennünk. - A menekülttel közölni kell az új feltételt. Ha nem fogadja el, erőszakkal kell eltávolítani! Kódexünk szerint az úgynevezett politikai menedékjog nem mond ellent a be nem avatkozás elvének. Ezt azonban nem kö-zöltük velük, hanem hivatkoztunk a menedékjogra, hogy megállapodásra juthassunk. Amennyire a beszél-getésből kivehettük, az állomáson kétfajta: alacsonyabb

203

és magasabb rendű lények tartózkodnak. Természetesen mi a magasabb rendűekkel kerestük a megértést. Miután azonban nem volt mód annak tisztázására, melyek a fel-sőbb- és melyek az alacsonyabb rendű lények, és milyen a köztük uralkodó viszony, igényt tartottunk arra, hogy meghallgassuk mind a két felet. Ez volt a feltételünk, de határozottan elutasították, hogy a találkozóra elküldjék felsőbbrendű képviselőjüket, a találkozón megjelenő második képviselőjük azonban majd kifejti álláspontju-kat, bár nem tartozik közéjük. Ennek alapján majd meg-győződhetünk arról, hogy az alsóbb és felsőbbrendű lé-nyek közt nincsenek ellentmondások, hogy ez a mostani csak egyedi eset. Kénytelenek voltunk beleegyezni. Is-métlem: csak a Föld változtathatja meg a más civilizáció ügyeibe történő közvetlen beavatkozásunk jogát. Hatá-rozottan megtiltunk minden önkényes cselekedetet, amely nem függ össze az önvédelemmel.Ki tudja, miért, ezek a szavak ahelyett, hogy megköny-nyebbülést eredményeztek volna, csak elszomorítottak. Annyira bánatos lettem, hogy úgy éreztem: izmaim el-ernyednek a bionikus váz fémpántjaiban.- No, indulj! - utasított Vejo, és az volt a benyomásom, hogy ő is szomorú.Ő, aki a tettek embere volt, aki a halálos veszély percei-ben felszabadultan ön- magát adta, s aki annak tudatá-ban dolgozott, hogy két civilizáció sorsa függ tőle, nyil-vánvalóan még inkább szenvedett ettől á kompromisz-szumtól.Ernyedten intettem neki búcsúzásul: minden annyira egyértelmű volt, hogy nem volt mit mondanunk egy-másnak. A kötelező húsz másodpercet végigálltam a fer-tőtlenítő folyosón, aztán beléptem a légzsilipbe. Fekete partneromat félig fekvő helyzetben találtam, nem úgy, ahogy otthagytam. Vajon közölték-e már vele a döntést, és hogyan fogadta? Nekem bánatot, neki viszont Való-színűleg halált jelentett. Azok a magasabb rendű lények aligha hagyják büntetlenül tettét.

204

- Roni - kérdeztem kedvetlenül -, milyen a hely-zet?- Normális - válaszolta a pszichorobot gépies egykedvűséggel. - A légzsilip steril.Partnerem testén műszereink nem észleltek semmiféle mikroorganizmust, de ez semmit sem jelentett.- Oldozd ki ezt az embert - utasítottam Ronit.Így mondtam, mert Roninak ez a lény embernek kellett számítson, bár egyesek nem ismerték el felsőbbrendű lénynek. Az őszinte együttérzéstől összeszorult a tor-kom, és érzéseimet azzal az érvvel igyekeztem tompíta-ni, hogy esetleg igazságtalan vagyok a konfliktus másik, szintén ismeretlen részvevőjével. Ez lázadásra hajlamos fiatal szívem ösztönös együttérzése volt. Szerettem vol-na megmondani partneromnak, hogy teljesen az ő párt-ján állok, de megtiltották, hogy segítsek rajta, mivel va-lamiféle igen nagy és bölcs elmék úgy döntöttek, hogy a világűrben nem szabad a szívünkre hallgatnunk, hanem csak az agyak és a gondolkodó gépek logikus konstruk-cióira. Sok mindent el akartam volna még mondani, de nem hallhatott engem, és én sem hallhattam őt. Hogy szót értsünk, újra azoknak a kezébe kellett adnunk ma-gunkat, akik bizonyos lélektelen gépek segítségével fe-lette és felettem is uralkodtak. „Bocsáss meg, barátom" - szerettem volna mondani neki.- Indulásra felkészülni! - hallottam Vejo paran-csát a sisakom alatt. - Ha megtagadja, Roni vigye ki.Leeresztettem arcom előtt a fényszűrőt, és így partne-rem eltűnt a sötétségben. Én azonban már nem féltem tőle. Tudatomat minden érzetével és előérzetével az az igazságtalanság bénította meg, amelyet épp most köve-tünk el. A légzsilip ajtaja kinyílt, és a becsapódó napsu-gárzás úgy zúdult rám, hogy szinte bosszúállásnak ha-tott. Vártam, amíg szemem megszokja a fényt, és úgy vettem lélegzetet, „hogy Vejo dühösen rám förmedt:- Annyit sóhajtoztál már, mint egy vénasszony! Indulj! Roni, haladjon mögötted!

205

Rámutattam a légzsilip vakító nyílására, amely maga is egy kétméteres naphoz hasonlított. A hermetikus kesz-tyűtől se lett vidámabb a mozdulatom. A menekült ^enyhén megemelte ormányát (furcsa, most már egyet-lenegyszer sem hasonlítottam hangyászhoz!), lassan fel-egyenesedett, az tán rálépett a ferde alumínium csapóaj-tóra. Szürkésfekete „bőre" úgy csillogott a gyilkos su-gárzásban, mintha kifényesítették volna, az a titanikus erő azonban, amelyet eddig ebben az ólomguminak ható testben éreztem - eltűnt. Miután jó néhány lépést tettünk a napégette kőpusztaságban, mintha kihúzta volna ma-gát, és mozdulataiban valami határozottságot ta-pasztaltam. Vejónak valószínűleg igaza volt, amikor fi-gyelmeztetett, hogy sokat fantáziálok. Együtt éreztem e lénnyel, kialakítottam magamban képét, vértanúnak képzeltem, aki büszkén indul a halálba.A körte felé tekintettem, és a látványtól minden egyebet elfelejtettem. Az összedőlt kőpiramis felé egyenes vo-nalban egy másik ugyanilyen lény haladt. A tökéletes látási viszonyok lehetővé tették, hogy egy szempillan-tással felmérjem. Nem fedeztem fel semmiféle különb-séget közte és lázadó testvére között. Ez itt mellettem alighanem éppen abban a pillanatban húzta ki magát, amikor megpillantotta a közeledőt. Talán biztonságérze-tét nyerte vissza? Vagy pedig az kerekedett felül benne, amit mi büszkeségnek nevezünk?Ötszáz métert haladtunk egyenletes léptekkel a kőpira-misokig, abban a némaságban, amely csak ott uralkod-hat, ahol nincs atmoszféra. Szkafanderem nehéz lábaza-ta alatt az apró kavicsok misztikus zajtalansággal gurul-tak szét, vagy hullottak a vörösen izzó hamuba. Az előt-tem haladó lény lába alatt viszont minden változatlanul maradt. E szürkésfekete massza rugalmassága mintha elnyelte volna a terep egyenetlenségeit. Ha szkafander-ről van szó - gondoltam magamban -, csak irigyelni le-het érte: úgy simul rá, mint a bőr, de olyan bőr, amely alkalmas a lelketlen világűr minden kegyetlenségének elviselésére!

206

Amíg mindezt megállapítottam, önkéntes foglyunk - anélkül, hogy egy pillanatra is felém fordult volna - át-haladt a senki földjén, és a szemben levő kőhalmaznál nyugodtan odaállt társa mellé. Nem észleltem semmi olyat, ami a kettőjük közötti ellentétre vagy bármiféle kapcsolatra vallott volna. Annyira hasonlítottak egymás-hoz, hogy ha helyet cserélnek, amikor nem nézek oda, ínár nem tudtam volna megismerni volt foglyunkat. Én is megálltam „partnerem" mellett, és bár szkafandert vi-seltem, mintha összezsugorodtam volna mellette. Roni annyira lenyűgözően hatott magasságával és hat erőtel-jes karjával, hogy valószínűleg félelmetes benyomást keltett a demarkációs piramis túlsó oldalán álló két lény-ben.- Kezdjük - hallottam a komputer hangját a fülemnél. - Először beszéljen az, aki segítségünket kérte!Vejo szólalt meg, de a komputer olyan színtelen és lé-lektelen hangon közvetítette szavait, hogy nem érződött benne sem izgalom, sem remény, sem bármilyen más emberi érzés: a visszataszítóan eszményi bíró visszata-szítóan eszményi hangja volt.

207

A N A G Y É R T L E M É S M I

Ismét emlékeztetnem kell azokat az olvasóimat, akik hozzám hasonlóan rabjai saját érzéseiknek és képzele-tüknek, hogy ezen a helyen, ugyanúgy, mint mindenütt, e történet során, mindent a mi emberi nyelvünkre fordí-tok le. A nyelvi komputer korlátozott lehetőségei - a le-egyszerűsített gépi szórend, az, hogy körülírásokat nem tud közvetíteni, a kihagyások, ahol a beprogramozásból hiányoznak a szükséges szavak - már az unalomig is-mertek. Ezért azt a furcsa párbeszédet, amelynek Vejó-val tanúi voltunk, valójában igen gyakran kínos magya-rázatok és pontosítások tarkították olyankor, amikor új fogalmak és gondolatok bukkantak fel. Fárasztó munka volt ez, felemésztette minden erőnket, lekötötte minden figyelmünket. Az ilyen részeket tudatosan mellőzöm el-beszélésemből. Természetesen az expedíció tudomá-nyos jegyzőkönyveiben mindent fénykép- dokumentu-mokkal rögzítettünk, ezen a helyen pedig… megszűrt, kiegészített és utána igazított közlésekét teszek, ame-lyekre személyes részvételem jogosít fel.- Az beszél, aki az önök segítségét kérte - közölte a komputer, és én minden idegszálamat megfeszítve fi-gyeltem.A menekült ezúttal is lehajolt, mint az első találkozónk alkalmával, és kilencujjú kezével megérintette a köveket maga előtt. Teljes szívvel ismét csak az ő pártján álltam. Nem, nem feleltem én meg bírónak! Ugyanakkor ezek ketten itt most nyilvánvalóan azt kívánták, hogy tárgyi-lagos bíró legyek valamilyen, számukra sorsdöntő ösz-szecsapásban. Hát nem ugyanígy járt volna-e el a Föld is, ha egy magasan fejlett civilizáció képviselői jelentek volna meg rajta? Vajon nem azért küldtek-e bennünket, hogy megkeressük ezt a civilizációt, és kimondva vagy csak magunkban, de megoldjuk befejezetlen vitánkat önmagunkkal és a világűrrel?

208

- Bolygónkon okos és jó lények élnek - kezdte a mene-kült nyomban, amint felállt. - őket azonban rabságban tartja egy isten, aki megszakította természetes fejlő-désüket. Önök megmutatták nekünk, meddig juthat el egy civilizáció, ha szabadon fejlődik. Ha a kölcsönös se-gítségnyújtás törvény az önök számára, kötelességük, hogy megszabadítsák a bolygót a ráerőszakolt és termé-szetellenes rabságtól…Döbbenten hallgattam, bár képzeletemben régebben már kirajzolódott az ilyen helyzet lehetősége is. De hát mit is képzelhettem volna el, amikor mindazon földi történe-tek és fantasztikus elmefuttatások, amelyeken nevelked-tünk, az embert a legmagasabb erkölcsi magaslatra úgy emelik fel, hogy a felszabadító szerepében ma-gasztalják! Ezek közül a leggyakoribb, a legszokványo-sabb és a gyermeki képzeletre leginkább ható történetek mindig arról szóltak, hogy az ember idegen bolygókra kerül; ott furcsa vadállatokkal vagy emberhez hasonló zsarnokokkal találkozik; önfeláldozóan harcol velük, le-győzi őket, és kiszabadítja a rabságukban sínylődő jó lé-nyeket. Nagyon nehéz ilyen nevelés mellett feltenni a kérdést: és ha nincs kit felszabadítani? Vagy: és ha ezek a lények nem kívánják a felszabadítást? Ha pedig annyi-ra jók, és megérdemlik támogatásunkat, miért hagyták magukat leigázni? Ez nem jelenti-e azt, hogy egyszerű-en felkészületlenebbek és alkalmatlanabbak, mint leigá-zóik? Nem olyan eset-e ez, amikor valaki azért akarná az emberiséget elpusztítani, hogy felszabadítsa a tehene-ket, a birkákat és a csirkéket? … Apám azonban valami-kor a fejembe verte: „Az erősebbek nem mindig jobbak, fiacskám, rendszerint éppen a fordítottja igaz." Apám-nak ez az igazsága elmémet és érzéseimet még mindig fogva tartotta.Amíg én képzeletemben igyekeztem rendet teremteni, Vejo az „isten" szóval kínozta a komputert. Hosszasan kellett gyötörnie, amíg megértettük, hogy a menekült a bolygó leigázóján az általunk ismert, istenhez hasonló fogalmat érti. Valószínűleg ezek az állomáson tartózko-

209

dó felsőbbrendű lények az uralkodó fajta, akik nem akartak előttünk mutatkozni; Vejo közben kérdéseit olyan szenvtelenül sorolta egymás után, mintha a mel-lettem álló Roni tette volna fel őket.- Ön a bolygó lakóinak képviselője?- Nem, én isten szolgája vagyok.- A bolygó lakói külsőre azonosak-e önökkel?- Nem. Azok a bolygón kívül nem létezhetnek. Én az isten fiatal szolgája vagyok. Ez itt mellettem az isten öreg szolgája.Az ügy nem volt olyan egyszerű, mint a történetek pri-mitív sablonjaival telített képzeletem szerette volna. Vejo megkérdezte:- Milyenek az állomáson élő felsőbbrendű lé-nyek?- Nem tudom. Nincs jogom ahhoz, hogy lássam őket. Erre feleljen az isten öreg szolgája.„Az isten öreg szolgája" válaszolt anélkül, hogy han-gyászormánya megrezdült volna:- Nincs felhatalmazásom, hogy erre a kérdésre felvilágosítást adjak.- És milyen az isten? - avatkoztam be végre én is.- Csak a felsőbbrendű lények érintkeznek vele. Mi nem láthatjuk.Ó, csak a kezembe kerülne akár egy is ezekből a fel-sőbbrendű lényekből!- Az isten milyen? …- Elég volt az ostoba kérdéseidből! - torkolt le Vejo, ő maga pedig megkérdezte: - Az isten az állomá-son vagy azon kívül tartózkodik?- Az állomáson.- Azon kívül.- Ki mit állít?- Én, isten fiatal szolgája azt mondtam, hogy az állomáson tartózkodik.- Ő ott van! És mindenütt! - közölte az öreg szol-ga, miközben először a nap felé mutatott, majd kört írt le maga körül kilencujjú kezével.

210

Beletekintettem a sötét égen függő, tüzet okádó torokba, és megremegtem. Igen, ez az isten nagyon reális! Hisz az emberiség is több ezer éven keresztül istenítette Nap-ját, amíg megértette, hogy inkább ellensége, mint jóte-vője. Olyan zsarnok szülő, aki nem engedi meg gyerme-kének, hogy elhagyja a házat, és arra kényszeríti, hogy megadással és szófogadóan éldegéljen kicsiny otthona kétszáz kilométer vastag légtakarója alatt. Az öreg szol-gának igaza volt: egy isten nem tartózkodhat valamiféle állomáson, az mindig mindenütt jelen van. Vajon a fia-tal szolga vallási tapasztalatlanságából fakadt állítása, vagy abból a gyanújából, hogy az isten csak szolgáiban él?- A bolygó lakói hisznek benne?- Hisznek - válaszolta egyikük. Nem derült ki, hogy melyikük, mert ellentmondó válasz nem hangzott el. Vagyis azonos véleményen voltak.- Ha hisznek benne, szükségük van rá - állapította meg Vejo.Feldühödtem e megállapítás miatt, de türtőztettem ma-gam, végül is nem azért jöttünk ide, hogy egymás között vitatkozzunk!- Az isten kényszeríti őket, hogy higgyenek. Ha szabadok lennének, megtagadnák.Ormányos barátom újra elnyerte rokonszenvemet. Vejo pedig szinte kötekedett vele:- Miért nevezi magát isten szolgájának, ha megta-gadja? - Minket isten szolgáinak alkottak.- Hogyhogy alkották?- Nem tudom - hangzott a válasz. - Minket maga az isten hozott létre, hogy szolgáljuk.A dolgok teljesen összekuszálódtak. Lázadó barátom megtagadta saját istenét, ugyanakkor azt állította, hogy ez az isten hozta létre. Itt nyilvánvalóan nem egyszerűen a fiú lázadásáról volt szó apjával szemben, ebben rejlett az egész civilizáció lényege, és Vejo - csak most jöttem rá - óvatosan ebbe az irányba terelte a beszélgetést.

211

- Az állomáson hozták önöket létre vagy a boly-gón?- Az állomáson. Ismétlem, mi egyáltalán nem ha-sonlítunk a bolygó lakóira.Végül még Monidának lesz igaza a két civilizáció elmé-letével.- Milyen a viszonyuk a bolygó lakóival?- Mi irányítjuk az életet a bolygón. Mi, fiatal szolgák csak az állomáson végzünk szolgálatot, ami technikai jellegű. Az öreg szolgák pedig…- Ő csak a fiatal szolga ismereteivel rendelkezik, és nem mondhatja el azt, ami iránt önök érdeklődnek - szakította félbe idősebb kollégája.Sisakom alatt gyenge sercegést észleltem. Vejo jelent-kezett közvetlen vonalon, kikapcsolva a komputert.- Figyelmesen hallgattad? - kérdezte Vejo. - Nincs olyan benyomásod, hogy ezek valami kiborgfé-lék? Azon a kis állomáson hozták létre őket, ott valami-féle felsőbbrendű lények élnek, valószínűleg a kiborgok alkotói… Nézd csak meg felépítésüket!Kiborgok? Régi-régi földi álom ez a kibernetikai orga-nizmusról, amely eszményien egyesíti a természetest a gépivel. Álom a felsőbbrendű fajtáról, amely meg-szabadult a biológiai tökéletlenségektől, és alkalmas arra, hogy akadálytalanul és végtelenül hosszú ideig eléljen még a világűr feltételei között is! Álom, amely annyira vitatott, mint amilyen régi! Ugyanis felvetődött az a vérfagyasztó kérdés: hogyan viselkednének e sok-kal tökéletesebb teremtmények saját szüleikkel? Senki sem merészelné vállalni a vakmerőséget, hogy erre a kérdésre előzetes választ adjon. Maguk a gépi agyak, amelyeket már oly régen használunk, gyakran meglep-tek bennünket megoldásaikkal. Indítékaikat néha hóna-pokon keresztül nem tudtuk megfejteni. Csak az mentett meg bennünket, hogy célszerűen korlátoztuk az agyak képességeit: a végrehajtáshoz mindig kellett az ember jóváhagyása. Igen, nagyon gyorsan elérkezett az idő, amikor az ember arra kényszerült, hogy a robottechniká-

212

ban szigorú törvényeket honosítson meg. Egy ki-bernetikus organizmus, egy kiborg azonban, még a leg-primitívebb válfaja is, azon nyomban kicsúszna az em-beri irányítás alól, mert valamivel több lenne minden gépnél, és valamivel több minden embernél. Valóban, az a gondolat, hogy egy ilyen lény alkalmassá válna arra, hogy döntéseit éppolyan elektronikus sebességgel valósítsa meg, mint amilyennel meghozta, ez már önma-gában véve dermesztő rémületté változtat minden rózsa-színű álmot. Fiatal partnerem magatartása szemléletesen bizonyítaná ezt, ha Vejo feltételezése valóságosnak bi-zonyul. Ha ez így lenne, kinek a pártját kellene fog-nunk? A műét vagy a természetes biokonstrukciókét? Egy felsőbbrendű civilizáció értelmes erkölcsi és szelle-mi teremtményeinek a pártját, akik már önállósították magukat, vagy pedig azoknak a még ismeretlen bolygó-lényeknek, akik bizonyára alig haladták meg az állatstá-diumot, hiszen még elfogadják valamiféle istenség ural-mát.Íme, ismét beleütköztünk abba az ősi, de még a Földön is időszerű problémába, amely ösztönösen szembeállítja a természetit az ember által alkotottal! Ebben az esetben azonban ez itt fordítottan jelentkezett. Egy mestersége-sen alkotott biológiai-kibernetikus rendszer egyszerre csak a természet oldalára állt, amely színvonalban mesz-sze alatta maradt. Nekünk pedig azt kellett eldöntenünk, kinek van igaza: az önmagához hű kiborgnak, vagy an-nak, amelyik váratlanul elhatározta - ki tudja, milyen okoknál fogva hogy megtagadja saját értelmét? Lehetsé-ges-e egyáltalán ez? Vajon eljuthatunk-e bármilyen el-határozáshoz is, mielőtt megismerhetnénk alkotóik, ál-láspontját? Kézenfekvő a feltételezés, hogy ezek a fel-sőbbrendű lények tökéletesebbek saját teremtményeik-nél, nem? Ennek persze így kellene lennie, mint ahogy ez törvényszerűen bekövetkezne a Földön megtervezett kiborgokkal is. A kiborgok ugyanis automatikusan átnő-nek egy másik, önálló civilizációba. És akkor?

213

Vejo észrevétele rengeteg kérdést szabadított el ben-nem, de ő végül elveszítette türelmét, és újra átkapcsolt a komputerre. Diplomatikusan közölte:- Mivel ön az öreg szolga, bizonyára többet fog tudni, de közléseit később hallgatjuk meg, most ne szól-jon közbe. Ezúttal a fiatal szolgától akarjuk hallani, mi-lyen módon kényszeríti az isten a bolygó lakóit, hogy higgyenek benne.- Időszakonként földrengéseket idéz elő, működ-teti a vulkánokat, a vizeket arra kényszeríti, hogy kilép-jenek medrükből, és elnyeljék a lakosság munkájának termékeit, lakhelyeiket. Szörnyű vadállatokat uszít rá-juk, megöli az engedetlenkedő lakosokat…- Nem ez az igazság - szakította ismét félbe az öreg szolga, de a felháborodásnak semmi nyomát nem észleltük sem külsején, sem a komputer gépi hangjában. - A fiatal szolga pontatlan. Az isten máskor mindig gon-doskodik boldogságunkról…Ezen a helyen könnyedén odavetem a „boldogság" szót, mert gyorsan és könnyelműen szokta használni az em-ber, akkor azonban több mint húsz percre volt szüksé-günk, amíg megértettük, hogy az öreg kiborg valami olyasféle homályos fogalomra gondol, amelyet mi bol-dogságnak nevezünk. Ezután a rendkívül megfeszített, ugyanakkor terméketlen munka után Vejo ismét dühö-sen kifakadt:- Ne szakítson félbe, már mondtam! Utána majd elmondhatja saját igazát. Mit nyer az állomás és az isten a bolygótól és lakóitól, milyen előnye származik abból, hogy rabságban tartja?Sokáig nem kaptunk választ, bár Vejo megismételte a kérdést, sőt harmadszor is feltette. Az volt a benyomá-som, hogy az öreg kiborg most kárörvendezik, és nyug-talankodtam a fiatal miatt, akit közelebb éreztem ma-gamhoz, ugyanakkor bosszankodtam a navigációs tiszt provokációs kérdése miatt.

214

- Semmit - válaszolta végül. - Semmit. Én leg-alábbis nem tudom. Én abban a tudatban élek, hogy a bolygó lakóit szolgáljuk.- Akkor mit kíván tőlünk?- Azt, hogy elfoglalják az állomást; megsemmisít-sék az istent, s a bolygó lakói visszatérhessenek termé-szetes életükhöz és fejlődésükhöz. Szabadságra van szükségük.- Mi a szabadság? - folytatta Vejo a provokálást.- A bolygó lakói számára azt kell biztosítani, hogy lehetőséget nyerjenek akaratuk és kívánságuk ér-vényesítésére.- Isten szolgái közül sokan gondolkodnak úgy, mint ön?- Nem - válaszolta kertelés nélkül. Úgy látszik, nem tudott hazudni, ugyanúgy, mint a mi pszichorobot-jaink, vagy pedig úgy vélekedett, hogy bennünket nem kell félrevezetnie, de gyorsan hozzátette! - Ereszkedje-nek le a bolygóra, és meggyőződnek, hogy az igazat mondom.- Mire alapozza, hogy az igazság az ön oldalán van, ha olyan kevesen képviselik?- Az önök itteni megjelenésére - hangzott a kate-gorikus válasz. - Önök isten hatalmán kívül állnak, s ez azt jelenti, hogy nem létezik mindenütt. Kísérletet tett arra, hogy megsemmisítse önöket, de nem sikerült, tehát nem mindenható. Ez tette lehetővé, hogy meglássam az igazságot.Kevés híján megtapsoltam az ifjú kiborgot, de Vejo gyorsan közbevetette:- Minden isten teljhatalmú azok számára, akik hisznek benne. Amíg hisznek benne, szükségük van rá. Mindenki maga kell, hogy megszabaduljon felesleges isteneitől. Ez a fejlődés törvénye. Most pedig beszéljen a társa.- Vejo! - kiáltottam anélkül, hogy átkapcsoltam volna a közvetlen vonalra, s így közlésemet azok is hall-

215

hatták. - Nincs jogod, hogy ítéleteket hozzál! Ez részre-hajlás…- Te talán nem fogod az egyik oldal pártját? - vá-laszolta ugyanilyen élesen, de gyorsan felismerte a hely-zetet, és a komputer közvetítésével közölte: - Kérek né-hány perc szünetet. - Kikapcsolta a komputert, és most már szabadon rám vetette magát. - Kezdettől fogva az egyik oldalára álltál anélkül, hogy meghallgattad volna a másikat. Hát nem látod, milyen ingatag álláspontot képvisel? Az, hogy igazsága megegyezik bizonyos vo-natkozásokban a véleményünkkel, még nem jelenti, hogy megfelel egy civilizáció számára, amelyet nem is-merünk. Biztos vagy benne, hogy ezek a nézeteink nem viszonylagosak?Már éppen ott tartottam, hogy szitkozódni kezdek, ami-kor azon vettem észre magam, hogy kezem figyelmezte-tő mozdulattal a rakéta felé emelkedik. Ettől magamhoz tértem. Csak az az öreg, ravasz kiborg észre ne vegye, hogy nem Roni beszélget velük! Barátom megnyugtatá-sára közöltem:- Hallgass rám, Vejo, hisz a kép már elég világos! Egy uralkodó csoport vagy valamiféle „felsőbbrendű lé-nyek" rabságban tartják az egész bolygót. Kiépült a kul-tusz megfelelő hierarchiája is: isten, legfelsőbb papjai, öreg és fiatal szolgái… Istenük a végtelenségig primitív, hiszen létezését földrengésekkel és áradásokkal bizo-nyítják. Vagyis a bolygó lakossága igen elmaradott fej-lődésében, ha ilyen primitív vallást teremtettek. Szá-momra, őszintén szólva, ez már nem is érdekes, izgal-masabb ez a két lény és különösen uraik. Kényszerítsük őket arra, hogy mutatkozzanak előttünk!- Hagyjuk a lelkesedést későbbre - kezdte újra sértegetésekkel Vejo. - Van valami mondanivalód még, mielőtt átadom a szót a másiknak? Én a magam részéről arra kérlek, hogy vigyázz a kérdéseidre, és ne feledkezz meg a közvetlen vonalról.Sértődötten megrándítottam a vállam, ezt azonban senki sem vehette észre, mert a szkafander meg sem rezdült.

216

„Isten öreg szolgája" már meghajolt, Vejo meg-szólította. Roni felé hajolt meg, abba az irányba tartotta ormányát is.- Örülök - kezdte az öreg kiborg hogy a Föld bolygóról származó hatalmas vendégünk helyesen gon-dolkodik, ahogy egy felsőbbrendű lénynek gondolkod-nia, kell, s nem úgy, mint a mi alacsonyabb rendű test-véreink…- Gratulálok! - nevetett Vejo a közvetlen vonalra kapcsolódva.Van humorérzékem, de miután Vejo megsértett, ezzel nem tudott felvidítani. Roni az ős indiai bálvány rendít-hetetlenségével fogadta a bókot. Ugyanakkor csak egy szavamba került volna, és hat karja darabokra zúzza is-ten e nagyképű öreg szolgájának gumicsontjait. Nagyon szívesen kimondtam volna ezt a szót.- Felhatalmazásom van arra, hogy a teljes igazsá-got mondjam. Én a nagy értelem nyelvén beszélek - folytatta az öreg szolga, de én természetesen már nem hittem neki. Saját istenének nyelvén kívánt beszélni, bár a komputer szótárában ezzel a fogalommal a tudományt jelöltük. - Fiatal testvérem nem beszélhet ezen a nyel-ven, mert nem rendelkezik a kellő ismeretekkel. Ezért engedhette meg magának, hogy itt két alapvető valótlan-ságot közöljön. Először: a bolygó lakóit mi csupán egyetlenegy szabadságtól, az erőszak alkalmazásának szabadságától fosztottuk meg…- Kivel szemben nyilatkozott volna meg ez az erőszak? - vetette közbe Vejo, és a még mindig a sértő-döttség állapotában levő tudatom a komputer lélektelen hangjából a baráti jóindulat elemeit szűrte ki. Vejo nem vette volna észre, hogy az öreg szolga elszólta magát, vagyis nem azt mondta: „isten fosztotta meg", hanem „mi fosztottuk meg"?- Az erőszakot önmagukkal és a természettel szemben alkalmazták volna - válaszolta az öreg szolga. - Másodszor: mi magunk sem használhatunk erőszakot, Isten nem él ezzel az eszközzel, számunkra sem biztosí-

217

totta ezt a jogot. Nem igaz, hogy kísérletet tett megsem-misítésükre.- Tapasztalataink másra vallanak - vetettem közbe olyan epésen, amennyire csak tőlem telik.- Én az igazságot mondom. Az isten csak az erőszak valódi formáját mutatta meg önöknek. Az erőszak önök-ben is fellelhető, mint minden élőlényben. Az erőszak szörnyűséges és mindig értelmetlen a maga kegyetlensé-gében. Isten időnként alkalmazza a bolygó lakóival szemben is… Az erőszak, amelyet ezek a lények magá-tól a természettől örököltek, és a céltalanság képzete, ezek azok az eszközeink, amelyekkel fenntarthatjuk a rendet a bolygón. Minket azért teremtettek, hogy e boly-gó szolgálatában álljunk, fenntartsuk rajta az életet, és biztosítsuk lakói boldogságát. Nekünk nincs jogunk a személyes élethez, ez a fiatal szolga pedig nem bizo-nyult méltónak küldetéséhez. Láthatták, hogy önmagát kívánja előtérbe helyezni, saját igazságának megvalósí-tására törekszik, amely csak számára kellene, hogy va-lamiféle más boldogságot teremtsen. Ehhez nekünk nincs jogunk. A mi boldogságunk a bolygó boldogságá-val azonos…Szavai rendkívül nagyképűen hangzottak, és ellenszen-vem nőttön-nőtt: ismerjük a kultuszoknak és vallások-nak ezeket az acélos, önmegtagadó szolgáit, az embe-riség nemegyszer nyögött gátlástalan, fanatikus „önzet-lenségük” járma alatt! De váratlanul egészen másképp kezdett beszélni, ami megzavart. Mintha nem isten szol-gája nyilatkozott volna meg - még ha olyan műveltnek is mutatkozott -, sőt az isten szót sem ejtette ki többé.- A nagy értelem megállapította, hogy általánosságban véve a világegyetem egyforma minden pontjában és minden irányában. Azt is állítja, hogy az élettelen ter-mészet alapelve az egyformaság - kezdte az öreg kiborg hosszú beszédének második részét. - A nagy értelem is-mer más civilizációkat is, sok civilizáció tapasztalatát általánosította. Az alapelv tekintetében mindezek a civi-lizációk hasonlítanak egymáshoz, mert a világminden-

218

ségnek ez a része már régóta elveszítette produktivitá-sát. Csak fejleszti és felhalmozza azt, ami már létrejött, hogy egy adott pillanatban megsemmisítse anélkül, hogy valami elvileg újat teremtene a helyére. A nagy ér-telem felfedezte a civilizációk fejlődésének és pusztulá-sának okait is. Önök valószínűleg szintén ismerik eze-ket, miután közel kerültek az igazsághoz, amely a be nem avatkozást írja elő más civilizációk fejlődésébe. Lehetséges azonban, hogy miáltalunk megismerhetik az egész igazságot. Íme, az okok: adva, van egy minden esetben zárt természeti közeg, amelyben az élet létrejön és fejlődik. (A földi tudósok ökológiai üregeknek vagy szféráknak nevezik.) Amikor valamely szerves fajta túl-ságosan elszaporodik, és ennél fogva kimeríti a saját szférája létet biztosító tartalékait, pusztulásra van ítélve. A szerves fajtákból azonban sok van, és nemcsak egy-más között, hanem önmagukon belül is harcot folytat-nak. Ebben a harcban kölcsönösen pusztítják egymást, és alkalmazkodnak egymáshoz, amíg létre nem jön az a fajta, amely alkalmas a további fejlődésre. (A földi tu-dósok ezt az alkalmazkodást konvergenciának nevez-ték.) A fejlődés mindig egy csúcsa felé szűkülő spirális mentén halad, két spirális csúcsa azonban nem tűri meg egymást, mivel vetélytársak az ökológiai szférában. Ezért a harc és alkalmazkodás folytatódik. Ez érvényes nemcsak az alacsonyabb rendű lényekre, hanem a fel-sőbbrendű civilizációkra is. Az alacsonyabb rendű szer-vezeteknél azonban a fejlődés mozgató mechanizmusa a zárt természeti közeghez leginkább alkalmazkodó fajtát hozza létre. A gondolkodó lényeknél ugyanakkor ez a mechanizmus a függetlenség, az életet adó közegtől tör-ténő elszakadás törekvését szüli. A spirális csúcsán azonban pusztulás vár rájuk, mert az elszakadás lehetet-len. Ha két civilizáció, érintkezésbe kerül egymással, azonnal vetélytársakká válnak az ökológiai szférában, és vagy megsemmisítik egymást, vagy pedig a konvergen-cia elvének megfelelően új fajtává növik ki magukat, amely újra a saját spirálisán haladva a csúcsa felé indul

219

el, s ott ismét csak a pusztulás vár rá. A nagy értelem azt állítja, hogy a spirális fejlődés biológiai mozgatója a vi-lágegyetem egykori állapotának maradványa. Va-lamikor régen része volt produktív mechanizmusának, és bizonyos szabályozó funkciót töltött be. Miután azon-ban elveszítette alkotóképességeit, megdermedt a maga mechanikus körpályáján. Mivel egyedül maradt, az egy-kori alkotó mozgatók egyensúlyt biztosító ellenhatása nélkül, most már csupán a sokféleség csökkenését idézi elő, és annak megsemmisítéséhez vezet, amit a termé-szet már megteremtett. Az evolúciós mozgatónak ezt az értelmetlenné vált és pusztító szerepét azonban egyetlen civilizáció sem tudja önmaga számára tudatossá tenni, mint egészet, mivel alá van vetve és a továbbiak során is alávetve marad a természetnek. Mindez csupán a nagy értelem szolgáiban tudatosodik. Íme, ezért kívánják is-ten szolgái megelőzni, vagy legalábbis elodázni ennek a bolygócivilizációnak a pusztulását. Ezt pedig olyan mó-don érik el, hogy fékezik az elszakadás folyamatát a ter-mészettől; hogy korlátozzák az evolúció ezen elemi mozgatójának hatását; hogy serkentik a belső erkölcsi erők fejlődését, s ilyen módon alkalmassá váljanak az ellenállásra a természeti értelmetlenség vak kegyetlen-ségével szemben…Logikájának erejétől elszörnyedtem, haragom azonban még tartott. Félbeszakítottam:- Beszéljen konkrétabban, a következtetéseket majd mi magunk vonjuk le!Végre felocsúdott Vejo is, aki egyébként ilyen hosszan nem tudott hallgatni. A közvetlen vonalon jelentkezett:- Mit szólsz ehhez, alacsonyabb rendű testvérem? Most aztán kinek higgyünk?Mit válaszolhattam volna? Minden tiltakozott bennem a tudományos igazságok és a vallási-erkölcsi konstrukci-ók ilyen keveredése ellen. Lázasan kutattam ellenérvek után, analógiákat kerestem az emberiség történetében, futólagosan felbukkantak bennem valamiféle ősi tanok az erőszak megtiltásáról, a természettel való misztikus

220

összeolvadásról; tudományos viták részletei jutottak eszembe, próbáltam felidézni azt, amit a pszichika ke-letkezéséről és struktúrájáról elsajátítottam. E lázas ku-tatás azonban csak kérdéseket szült, nem pedig állás-pontot. Ostoba voltam, és kész, fiatal és ostoba, aki nem tud semmit! Miért is kellett ide jönnöm, miért nem küld-ték helyettem Monidát? Tekintetem a vörösen izzó kő-pusztaságon tévelygett, amelyen valamikor régen, a hold és a bolygó katasztrófát előidéző közeledése előtt, valószínűleg virágzott az élet, és úgy éreztem, hogy en-nél itt aligha akadhatott volna megfelelőbb dekoráció a természet céltalanságának vagy a fejlődés értelmet-lenségének érzékeltetésére - ahogy partnerem kifejezte magát -, aligha akadhatott Volna meggyőzőbb bizonyí-ték az emberellenes, erkölcsellenes erők tevékeny-ségére. És nincs, nincs kiút ebből az örök ellentmondás-ból. Valóban, mintha csak a függőség lenne alkalmas arra, hogy felülkerekedjék az értelmetlenségen. Ugyanis akkor az értelem az ember felett és rajta kívül van. Az a bizonyos értelem, amelyet az ember amúgy sem tud meglelni önmagában. Ostobaság! Íme, kevés híján én is eljutok a valláshoz, ördögien alantas dolog ez a vallás. Az ember mellett térdepel, és lesi megállás nélkül, meg-hátrálást nem ismerve… Ha az ember csak egy percre is elgyengül, csak egy pillanatra zavarba jön… hopp, már-is ott fészkel a lelkében! A furcsa itt csak az, hogy ezek a felsőbbrendű lények és csodálatra méltó kiborgjaik mindehhez az ellenkező irányból jutottak el. Miután rendszerezték tudományos ismereteiket, létrehozták kozmogóniaelméletüket, jutottak el ahhoz az egyértelmű következtetéshez, hogy a vallásra szükség van. Hogyan történhetett mindez? És miért? Miért, miért? Választ ad-hat-e az ember arra a kérdésre, miért jutott el egy civili-záció a vallásnak ehhez vagy ahhoz a változatához anél-kül, hogy részletekbe menően ismerné fejlődésének egész útját? A fontos az, hogy itt a függőség tényezőjét egy istenség testesíti meg. Istenség, aki azonban legsú-lyosabb büntetésként nem az ördögökkel és katlanjaik-

221

kal benépesített pokolba küldi az elkárhozottat, mint ahogy valamikor a Földön hirdették - mivel ez mégis-csak a testi szenvedés egyszerű képzetét foglalja magá-ban -, hanem a tudatos értelmetlenség, céltalanság ka-zánjába juttatja. Ezt ördögien ravaszul fundálták ki! És elmésen! Nyilvánvaló, hogy vallásuk nem lehet alacso-nyabb rendű megismerés szüleménye. Valószínű, hogy roppant nagy elme hozta létre, de milyen célból? Mint az önfenntartás eszköze: alkalmatlan. Csak nem arra kellett, hogy ezeket a nyomorúságos bolygólakókat tart-sák elnyomatásban? Érdekes lehet, hogyan érik ezt el, hogyan tudják rájuk erőszakolni tudományosan konstru-ált istenüket.Időközben az öreg szolga világosabban adta elő közlé-seit, alkalmazkodván nyers utasításomhoz. Bolygójuk ökológiai szférája - kizárólag természeti okok következ-tében - rendkívül szűknek bizonyult. A hold közelsége a bolygó kérgének állandó mozgását idézte elő, és az élet-re alkalmas terület igen kicsinyre zsugorodott… (Ahá, és hová lett az isten, aki földrengésekkel és árvizekkel sújtja a lakosokat, a vén csaló?) A túlszaporodás miatt az ökológiai szféra túlságosan gyorsan kimerült volna. És ekkor kezdődött a nagy értelem beavatkozása…- És az isten? - vetettem közbe.- Az isten a nagy értelem - válaszolta hanyagul, és meg tudtam volna rá esküdni, hogy az öreg ebben a pillanatban rám kacsintott. - Amikor a nagy értelem be-avatkozása megkezdődött, a bolygón a természetes fej-lődésre jellemző erkölcsellenes, fajtán belüli harc dúlt, amelynek vak célja az egyetlen fajta létrehozása volt. Véres háborúk, rablás, erőszak, pusztítás, éhség. Mi - folytatta az öreg -, mi, a nagy értelem szolgái, gyorsan és eredményesen lerövidítettük a konvergencia fo-lyamatát. Kényszerítettük a lakosságot az egységes tár-sadalom, az egységes vallás létrehozására, a természeti készletek igazságos elosztásával biztosítottuk a lakosság élelmezését, megteremtettük a békét és a nyugalmat…

222

- Miután megfosztották őket a szabadságtól - ve-tette közbe Vejo, s ezért mindent megbocsátottam neki.- Megfosztottuk őket a vak evolúció hatásának szabadságától, amely a civilizációt a pusztulás felé so-dorta.- Hát az isten? - szóltam közbe, mint az imént.- Az isten egyenlő az erkölcsi erőkkel. Az erköl-csi erők mozgatója és öncélja. Az isten azonos az egy-ség keresésével az élő és élettelen között a természet-ben, egyenlő a világmindenségből hiányzó értelemmel.Okos volt ez a fekete ördög! Logikusabb és ugyanakkor ateistább meghatározást a vallásról aligha lehetett volna adni. A döbbenetes azonban az volt, hogy ez a hatalmas elme úgy határozott, hogy önmaga számára is határokat kutat fel és szab meg. Vagy talán számára is kívülről ál-lították fel ezeket a határokat, hogy függőségben tart-sák? Ezek után teljes joggal tehettem fel magamban a kérdést: ha ezek kiborgok, akkor a kiborgok valóban gondolkodó lények, vagy pedig alkalmatlanok arra, hogy túljussanak a számukra megadott tudáson és előírt magatartáson? Ebben az esetben azonban robotok, és nem kiborgok. Ahhoz, hogy valakit gondolkodó lénynek tekintsünk, nem elegendő, hogy helyes követ-keztetésekhez jusson el. Ez olyan képességet is feltéte-lez, hogy ez a lény adott pillanatban le tudjon mondani elért tudásáról, alkalmas legyen arra, hogy gátlástalanul és az értelem minden intelme ellenére az újra, az isme-retlenre vesse rá magát, és ott valami egyebet igyekez-zen felkutatni. A földi diktátorok és a papok mind ehhez az okos és szép szavú kiborghoz hasonlítottak.- A megfélemlítés eszközeivel is élünk - válaszolta most az öreg kiborg Vejónak arra a kérdésére, miként ösztön-zik az erkölcsi mozgatók fejlődését. - A félelem az er-kölcsi mozgatók titkaitól az egyetlen sorompó a termé-szettől való elszakadás értelmetlen törekvése előtt. Időn-ként, amikor a lakosság körében a fejlődési energia kri-tikus töltete halmozódik fel, megritkításával gyengítjük, nehogy ez az energia pusztítóvá váljék. A nagy értelem

223

már régóta felfedezte a magasan fejlett szervezetek embriójában a rossz faktorát. Azért neveztük így el, mert az élőlények esetében ez diktálja a fajtán belüli és fajták közötti harc konvergenciájának ösztöneit…- Csak nem az Y kromoszómára gondol? - jelent-kezett Vejo a közvetlen vonalon, és én ismét összeráz-kódtam, felismerve ismereteik realitását és alkalmazá-suk cinikus kegyetlenségét: a fejlődési energia kritikus töltete a valóságban a forradalmat jelentette, és ők meg-találták a lehetőségét annak, hogy megsemmisítsék ezt az elemet még a szervezet embriójában. Valóban, az Y kromoszómát a földi tudósok is a rossz kromoszómájá-nak nevezték eleinte, mert nem látták szerepét a fejlődés dialektikus harcában.- A nagy értelem - folytatta egyenletes és nyugodt hangján a nagy értelem szószólója - felfedezte a rossz faktora felismerésének eszközeit és annak módját, hogy távolból tudjon hatni rá. Megismétlem: mi nem gyilko-lunk, erőszakot nem alkalmazunk, mi csak idő előtt megmutatjuk nekik a céltalanság teljes rémképét, amely felé ösztöneiktől vezettetve elindultak, s ezt követően, a rossz hordozói öngyilkosságot követnek el. Az öngyil-kosság ugyanakkor már erkölcsi aktus. Ilyen módon a bolygón csak az marad fenn, ami alkalmas az erkölcsi fejlődésre…- Isten tehénkéi - vetettem oda gúnyosan, miután sikerült végérvényesen megszabadulnom az öreg kiborg logikai konstrukciójának hatásától.- Nem értettem - válaszolta a komputer.- Hogyan érik el a tömeghatást nagyobb távolság-ról? - kérdezte Vejo, aki nem feledkezett meg kényes vallató tervéről.- Ez létezésünk egyik legnagyobb titka. Nincs jo-guk, hogy ilyen vonatkozásban kérdést tegyenek fel. Ezt megelőzően azonban ön mintha újra isten felől érdeklő-dött volna. A következőt mondhatom: isten a nagy érte-lem, de isten egyúttal a létezés titka is. Egy civilizációt csak egy titok tarthat össze, és csak a nagy értelem irá-

224

nyíthatja. Ha önök meg akarnak bennünket semmisíteni, megsemmisítik e civilizáció titkát és értelmét is.- Ugyanakkor azonban visszaadjuk szabadságát, hogy másik titok és másik értelem után kutasson - kö-zöltem fölényünk tudatában és az erőszak alkalmazására célozva.Az erőszak mindig esztelennek és erkölcstelennek lát-szott szemünkben, mert elvetettük azt, hogy önmagában véve valamilyen értelmet képviselhet. Ugyanakkor örö-kös, természetes értelem, amelyet az anyagok cseréje magában hordoz. Mi azonban, ki tudja, miért, nem úgy döntöttünk, hogy az erőszakot erkölcsi kategóriává kell avatnunk. Nem követtük-e el ugyanazt a hibát, mint ezek a kiborgok? Nem, nem követtük el! Ők megkísé-relték, hogy gátat vessenek nekünk, szemünk elé tárva a bennünk rejtőzködő rosszat, ezt követően pedig meg akartak bennünket büntetni, feltárva előttünk a céltalan-ságot legszélsőségesebb formájában. És mégsem tudtak megállítani. De mit bizonyít ez? A mi erkölcsi fölé-nyünket? Vagy éppen az ellenkezőjét? Mit képviselnek végül is a kiborgok? Nem, nincs értelme, hogy ismét visszatérjek a pszichotechnika elméletéhez, csak a mi emberi kiborgjaink terveit kell felidéznem. Mégis… mi késztette az embereket, hogy lemondjanak róluk? Nem az e, hogy túlságosan okosan 'tevékenykedhettek, túlsá-gosan egyértelműen az elért ismeretek határai között? Vajon egy tökéletesen értelmes ember valóban értelmes-e?Valahol a viharos viták emlékei között, amelyek ösztö-nösen és töredékesen bukkantak fel újra elmémben, va-lakinek elfeledett szavai kerültek a felszínre. „A remény elve - kiáltotta túl ez a hang a többit -, a remény elve az, 'amelyet az emberek a kiborg erkölcsi modelljébe nem tudtak beépíteni!"Igen, alighanem erről volt szó. Az ember megijed em-berfeletti gyermekétől! Ez a gyermek százszor okosabb-nak és erkölcsösebbnek ígérkezett, mint ő, de nem ren-delkezhetett a remény elvével, mert úgy látszik, ezt az

225

elvet nem lehet elkülöníteni és a társadalom általános el-vétől elválasztva programozni. Ez az embernek nevezett furcsa és ostoba lény megijedt, hogy a kiborg megfoszt-ja attól a szabadságától, hogy az értelem ellen cseleked-hessen, a már meglevő igazságok ellen léphessen fel, és meg fogja akadályozni, hogy álomképeket kergessen. Az esztelen ember ugyanis a tudatossá vált értelmetlen-ség ellenére is az értelmet igyekszik keresni. Tudhatja, hogy elveszíti a versenyt, hogy nem elsőnek érkezik a célhoz, és ennek ellenére minden erejéből továbbfut spi-rál alakú futópályáján - még akkor is, ha a pusztulást je-lentő csúcs felé visz -, fut tovább, és… reménykedik, re-ménykedik, reménykedik! Ám miben? Miben remény-kedhet az a futó, aki tudja, hogy a startvonalnál az ab-szolút világbajnok állt mellé? És egyáltalán reményke-dik-e, vagy pedig csak egyszerűen…- Visszaadják nekik azt a gyötrelmeket fakasztó sza-badságot, amelyet már régóta nem kívánnak - válaszolta a kiborg kérlelhetetlen logikával, az én érzelemmel telí-tett ellenvetésemre. - Visszahozzák a rossz, a testvérhá-borúk, az éhség és erkölcstelenség szabadságát. Én azonban megmondom önöknek, mi fog történni. Önök nem a szabadságot fogják visszaadni, hanem a mi he-lyünket foglalják el. Ha a világűrt kutatják, ez azt jelen-ti, hogy ökológiai szférájuk a kimerülés előtt áll, és nem biztosítja a fejlődésükhöz szükséges impulzusokat. Önök most tudatosan vagy nem tudatosan más ökológiai szférákat keresnek. Az önöket vezérlő nagy értelem nem tud létezni az élő és élettelen ökoszféra széles talaja nél-kül, az alacsonyabb rendű lények milliói és milliárdjai jelenléte nélkül, akiknek törekvéseit felismeri és megva-lósítja. Íme, emiatt fogják elfoglalni a mi helyünket. Ez a mi találkozónk a két spirális csúcsának érintkezése. A vak evolúció csupán két kiutat ajánl: a kölcsönös meg-semmisítést vagy a kiegyenlítődést az alkalmazkodás ré-vén, azaz a konvergenciát az egy bizonyos fajta létreho-zása érdekében, amely folytatja útját saját spirálisán a pusztulást jelentő csúcs eléréséig. Ezért a mi nagy értel-

226

münk egy harmadik, tudatos kiutat ajánl: a lemondást a közeledésről, hogy megőrizzük a civilizációk fajtakü-lönbségét, s elhalasszuk halálukat. Felhatalmazásom alapján ezt mondhatom el alacsonyabb rendű szolgánk értelmetlen tettéről. Most pedig térjünk át az informáci-ók cseréjére, kedves földi vendégeink!- Engedjék meg, hogy előbb még egy régi emberi igazságot mondjak el - vetettem közbe váratlanul, ma-gam is meglepődvén hirtelen felbuzdulásomon. - Ezt az igazságot valamikor régen egy költőnk fogalmazta meg. Nagyon régen, de ez az igazság… Hagyjál beszélni! - kiáltottam Vejora, aki megkísérelte, hogy ez ellen a szörnyűséges, gépies értelemmel vitázó ösztönös és va-lószínűleg naiv lázadozásomat megakadályozza. - Ez az igazság még ma is irányadó számunkra erkölcsi tevé-kenységünkben. Ez a költő a következőket mondta: „Te-ret nyitnék sok milliónak, éljen nem bizton bár, de gát-talan-serényen." Íme, ez az alapvető különbség köztünk és önök között!- Jól megmondtad - közölte megnyugodva a navi-gációs tiszt a közvetlen vonalon. - Csakhogy nincs sem-mi értelme. Sokat is ért ez az ormányos a költészethez!- Mi az, hogy költő? - kérdezte az öreg kiborg, és a komputer hangja, amely közvetítette a szavait, nem árulta el, megértett-e valamit is ebből a gondolatból.- No, látod! - bosszankodott Vejo. - Láss neki és magyarázd meg, mi az, hogy költő! Te vajon meg tudod mondani?Kötelességünk volt, hogy választ adjunk a kérdésre. A magyarázkodás olyan kásaheggyé alakult, hogy Vejo közbevetett átkozódásai úgy hatottak, mint mazsola a kalácsban. Egy félórás embertelen kínlódás után meg-győződtem arról, hogy a komputer révén valóban nem magyarázhatjuk meg partnereinknek a költészet és a költészet alkotójának lényegét. Valójában az, amit a komputer révén elmondtam, nekem sem volt teljesen vi-lágos.

227

- A költészet az önök vallása, nem igaz? - tette fel a kérdést végül az öreg kiborg, és a furcsa következtetés hallatán most majdnem szitkozódtam én magam is, mint Vejo az imént.- Nem - válaszoltam türtőztetve magam. - A köl-tészet az élet titkai megismerésének egyik útja.- Hisz az ugyanaz - válaszolta a komputer hosz-szabb hallgatás után, miközben az öreg kiborg valószí-nűleg megfejtette szavaimat.- Nem ugyanaz! A vallás leigázza azokat, akik a titkokba be akarnak pillantani. A költészet pedig beavat a titkokba, hogy megszabadítson bennünket hatalmuk-tól.- Akkor ez az önök nagy értelme vagy tudomá-nya, ahogy megnevezték.Majd megpukkadtam mérgemben, bár a kiborgot nem hibáztathattam azért, mert képtelen voltam megmagya-rázni a költészet lényegét.- A vallás határokat szab meg, lezárja a térsége-ket, ezt teszik önök! A költészet pedig szabaddá teszi az emberi szellem számára. A költészet egyenlő mind az értelem, mind a szellem szabad érvényesülésével a tér-ségben. Világos? - kiáltottam partneromra, teljesen megfeledkezve a találkozó előírásairól és beszélgeté-sünk technikai korlátairól is.- Előzetes tájékoztatásuk nélkül nem tudjuk meg-érteni ezt az igazságukat. Kezdjük az információk cseré-jét - javasolta jámboran és közömbös hangon a kompu-ter.- Én megértettem - közölte egy pillanat múltán ugyanilyen módon a komputer, és én, aki ezekben a pil-lanatokban tehetetlenségemben dühömet, nyeldestem, majdnem ugrottam egyet örömömben, amikor meghal-lottam, hogyan ismétli a nyelvi komputer az ősi emberi szavakat: - „Teret nyitnék sok milliónak, éljen nem biz-ton bár, de gáttalan-serényen."Újra hallgatás következett, én némán ujjongtam, anél-kül, hogy egy szót is szóltam volna, mert Vejót arra

228

akartam kényszeríteni, hogy elismerje végre győzelme-met. A navigációs tiszt azonban szintén hallgatott, való-színűleg ő is megindult ettől a történelmi pillanattól, amikor egy idegen civilizáció képviselője magáénak vallotta egyik igazságunkat. Ezután az öreg kiborg szó-lalt meg ismételten a komputer közömbös és türelmes hangján:- Nem kell nagy jelentőséget tulajdonítaniuk fiatalabb testvérem szavainak. Aligha értette meg gondolataik va-lóságos tartalmát. Amikor egy ilyen kicsiny értelem, mint az övé, hirtelen megtagadja saját tudását, könnyen és kritikátlanul fogad be idegen igazságokat. Ez pedig, bizonyára tudják, káros ránézve is. Ezért, kedves földi vendégeink, inkább ragaszkodjunk küldetésünkhöz.

229

A V E R S E N Y B E F E J E Z Ő D I K , H O G Y F O L Y T A T Ó D J É K

Amikor utolsó szavait kiejtette az öreg „istenszolga", új-ra meghajolt, és ismét csak Roni félelmetes figurája fe-lé. Érzéseim túlságosan is összekuszálódtak, hogy ebben a pillanatban sértett hiúságomnak jelét adjam. Mennyi mindent elmondott nekünk a kiborg, és mégis milyen keveset tudtunk meg róluk! Valójában sok kérdésünkre adott választ, amelyek egymást követték a tudományos információk cseréje során, de még azt sem tudtuk, ho-gyan beszélgetnek egymással. Nyíltsága azonban, ame-lyet valószínűleg fiatal kollégájának váratlan lázadása idézett elő, bizonyos mértékben biztosította a találkozó sikeres folytatását. Ez a nyíltság különben annak a meg-győződésének is lehetett a jele, hogy sikerült elkerülni az összeütközést, és megszabadult aggodalmaitól. Vejo magatartása valószínűleg bizonyítékként szolgált szá-mára, hogy valóban nem szándékozunk beavatkozni ügyeikbe, és most igyekeztem megtalálni a módját an-nak, hogy Roni hajoljon meg a két kiborg előtt, mielőtt Vejo beszélni kezd, nehogy lelepleződjön kis ra-vaszságunk. Ez egyáltalán nem volt könnyű feladat, mert Roninak megvolt a maga „méltósága": a számára ésszerűtlen parancsokat nem teljesítette. Nem utasíthat-tam egyszerűen: „Roni, hajolj meg ez előtt az ember előtt", vagy „Roni, dőlj előre", az utasításnak valami-lyen hasznos és értelmes célt is kellett tartalmaznia, az udvariasságnak pedig - akár őszinte, akár hamis - csak az ember számára van valami értelme. Az ifjú lázadóra is gondoltam, nehéz sorsára, amely a találkozó után vár rá. Valami szívhez szólót akartam neki mondani, ez azonban beavatkozást jelentett volna. Sok minden másra is gondoltam még arra várakozva, hogy Vejo jelentkez-zék a rádiótelefonon. Roni ugyanezen a hullámhosszon vette a közléseket, és végül is úgy döntöttem, hogy kí-sérletet teszek vele.

230

- Roni - utasítottam a robotot -, mérd meg a bal lá-badnál levő két nagy kő hőmérsékletét.A kövek fél méterre oldalt álltak tőle, és ily módon arra kényszerítettem, hogy a fiatal kiborg felé forduljon, és csak előtte „hajoljon meg". Vejo emiatt alighanem meg-szid, de nem tudtam megállni, hogy egy kicsit bosszút ne álljak rajta. A pszichorobot könnyedén egyik lábára helyezte súlyát, és „bordahajlással" oldalt dőlt, hogy bal oldali harmadik karjával, amelyen különböző hőmérők voltak elhelyezve, megérintse a köveket. Gépies, szög-letes mozdulatai nemigen hasonlítottak a meghajláshoz, én azonban abban reménykedtem, hogy Vejo megérti a helyzetet, és azonnal beszélni kezd. Azokban a pillana-tokban minden figyelmemet a pszichorobot kötötte le, és várakozással néztem, hogyan fogja kivitelezni ezt a bosszúnak szánt manővert, így aztán, amikor ismét part-nereinkre tekintettem, nem fogtam fel nyomban, mi is történt. Eltűnt ugyanis az a kiborg, aki előtt Roni „meg-hajolt". A meglepetés egy másodpercre megbénította tu-datomat, ugyanakkor látásom sem szokott hozzá kellő mértékben a légkör- és perspektívamentes holdtérség-hez, ezért nem fedezhettem fel azonnal azt a hiúzként megfeszülő fekete testet, amely a nyíl sebességével hangtalanul száguldott az izzó kősivatagon keresztül. Is-ten öreg szolgája valószínűleg szintén csak Ronit és fur-csa meghajlását figyelte. Csak most - valószínűleg im-pulzív reagálásomra felfigyelve - fordult meg hirtelen, aztán, mint a vízbe ugró úszó előredőlt, rövid ormányát leszegte, és a fiatal kiborg után eredt.- Hajrá, mieink! - ordította a mi lehetetlen navigá-ciós tisztünk a lehető legképtelenebb módon. - Te kinek szurkolsz?Az öreg kiborgon azonban már nem segített a szurkolás. A másik nemcsak gyorsabban futott, hanem nagy idő-előnnyel is rendelkezett. A verseny, amelynek rettenetes értelmét még nem tudtuk felfogni, nagyon gyorsan befe-jeződött. Röviddel az után, hogy a fiatal kiborg eltűnt a körtében valamilyen nyíláson keresztül, amelynek he-

231

lyét nem tudtuk megfigyelni - annyira gyorsan történt minden -, az öreg félúton megállt. Felegyenesedett, a négylábú állat ismét emberi figurává változott, hado-nászni kezdett kilencujjú karjával, majd összerándult, elvágódott, és odébb hemperedett. Olyan volt, mint va-lami fekete széndarab a vörös parázson.- Roni, mentsd meg az embert! - kiáltottam Vejó-val egyszerre, az után pedig azon csodálkoztam, hogy én is ezt az utasítást adtam, bár ebben a versenyben a fi-atalabbik pártját fogtam.- Ne ölje meg! Ne ölje meg! - hangzott a navigációs tiszt kérése a komputeren keresztül, amíg a látszólag ne-hézkes pszichorobot a terepjáró sebességével rohant a pusztaságon keresztül, hogy hatkarú ölelésébe fogva megmentse az idegen lényt.- Nem ölöm meg, csak megállítom - válaszolta a komputer, ezúttal még embertelenebbnek tűnő közöm-bös hangon. - Testvérek, a földi civilizáció képviselői! Kötelességük, hogy érvényt szerezzenek segítségnyújtá-si törvényüknek…- Az öreg szolga nevében fogunk beavatkozni, ha nem szünteti meg a hatását felette! - ijesztett rá Vejo.Az öreg szolga, akit közben Roni odahozott, és a lábunk elé tett, megmozdult, és azonnal két hátsó végtagjára ugrott. Vajon hogyan terítette le őt a fiatalabbik? Láto-másokkal, mint nemrég engem? Ez azonban azt jelentet-te volna, hogy ők is tudatalattival rendelkeznek, de va-jon kiborgnak kifejlődhet-e ilyen szféra az agyában? Vajon az állomás nem ellenőrzi-e saját rakétáját, vagy talán a fiatal lázadónak sikerült megszakítania a kapcso-latot vele, és ezért tehetett ilyen veszélyes közléseket?- Testvérek! - kiáltotta alighanem két-ségbeesetten. - Jöjjenek az állomásunkra, segítsenek, hogy legyőzzük a felsőbbrendű lényeket! Segítségük nélkül nem tudjuk felszabadítani a bolygót. Ne higgye-nek az öreg szolgának, mert ő a felsőbbrendű lények ke-gyetlenségeinek értelmetlen végrehajtója! Induljanak utánam, önöket nem fenyegeti veszély. Megbeszéltem

232

saját társaimmal, hogy megfelelő jelre megsemmisítik az állomáson levő fegyvereket. Ha megtörtént, jelezni fogjuk. Ennél többet azonban egyedül nem tehetünk, túlságosan kevesen vagyunk. A felsőbbrendű lények olyan eszközökkel rendelkeznek, amelyekkel leigázva tartanak bennünket. Ezek az eszközök nem hatnak önökre. Jöjjenek, mi…- Köteleztük magunkat, hogy nem avatkozunk be - válaszolt Vejo. - A találkozót a megbeszélt program-nak megfelelően kell folytatnunk.- Önök csak a felsőbbrendű lényekkel állapodtak meg! - ordította valószínűleg a fiatal kiborg a komputer-be. - Előzetesen nekik kötelezték el magukat, újabb dön-tést kell hozniuk. Az igazságok, amelyeket velünk kö-zöltek…Növeltem a sisakom alatt levő levegő oxigéntartalmát, mert úgy éreztem, hogy fulladozok, annyira összeszorult a torkom.- Adjon társának is lehetőséget, hogy beszéljen! - szakította félbe Vejo. - Ragaszkodunk az információk cseréjéhez!- Nincsenek felsőbbrendű lények. A felsőbbrendű lények mi vagyunk!Az első pillanatban nem tudtam megállapítani, hogy ezt ki közölte, annyira meglepetésszerűen és gyorsan hang-zott el. A fiatal lázadó alighanem azonnal teljesítette Vejo parancsát, hogy megnyerje jóindulatát.- A felsőbbrendű lények mi vagyunk - ismételte meg isten öreg szolgája. - Velünk szemben kötelezték el ma-gukat. Fiatal társam azt mondta, hogy még nem látta a felsőbbrendű lényeket. Ez azért van, mert nem léteznek. Ez is része a titoknak.- És az isten? - kérdeztem meg harmadszorra.- Az isten a mi értelmünk, a mi fegyverünk a ter-mészettel szemben. Az önök kötelessége, hogy a nagy értelem oldalára álljanak, mert az a mi közös értelmünk és a mi közös istenünk. Ezt az én fiatal testvérem nem érti, mert nincs értelme…

233

- Teljesítjük vállalt kötelezettségünket - szakította félbe Vejo őt is. - Fejezzük be a találkozót, utána pedig vitatkozhatunk, ha kívánják.- Vejo - kiáltottam, miután megdöbbenésemet si-került leküzdenem -, Vejo, de hisz ez az isten nem az ő istenük! Nem hallottad? Kívülről kényszerítették rájuk! Itt az istenteremtés elve, mint a lélek saját ki-bontakozásának… - sebtében kikapcsoltam a közvetlen vonalat, és a komputerbe kiáltottam: - Ki hozta akkor létre önöket, hogyha nem tartoznak a bolygó lakóihoz, és nem léteznek felsőbbrendű lények? Honnan kerültek ide? Elég volt a hazugságokból!- A felsőbbrendű lények teremtettek bennünket - válaszolta a komputer gépi nyugalmával. - Valamikor régen jöttek ide; megépítették az állomást és mindent, ami rajta található, hogy irányítsa a bolygó helyes fejlő-dését, aztán a felsőbbrendű lények távoztak. Most már a felsőbbrendű lények mi vagyunk, a nagy értelem és tit-kainak öreg szolgái.- Most aztán meggyőződhettek az igazságról! - ujjongott a fiatal lázadó. - Én is csak most tudtam meg, mekkora csalásnak voltunk az áldozatai! Csak most jöt-tem rá és értettem meg: önöknek van igazuk. Mindenki-nek saját magának kell megküzdenie az önámítások el-len. Most már tudom azt is, hogyan. Köszönöm, testvé-rek, a földi civilizáció képviselőinek, köszönöm, hogy igazságaikat feltárták előttünk!Ünnepélyes és kétségbeesett kiáltásával egyidejűleg a körte alakú rakéta felemelkedett a magasba. Még ha kel-tett is volna valamilyen zajt, nem hallhattuk volna az at-moszféra hiánya miatt. Ez a szinte misztikus technikai tökéletesség, amellyel néhány másodperc alatt - anélkül, hogy valamiféle nyomot hagyott volna maga után - be-leolvadt a világűr sötét végtelenségébe, megremegtetett bennünket. Éreztük, hogy végzetes eseménynek kell be-következnie, amelybe nem avatkozhattunk be: ehhez semmi jogunk, se lehetőségünk.

234

- Doktor, doktor, ez aztán a rakéta - sírta a fülem-be Vejo űrhajós bánatát. - Még jó, hogy nem kellett ver-senyezni vele!Isten öreg szolgája ég felé emelt karral állt. A kétségbe-esés és elhagyatottság fekete bálványának hatott, isten-ségnek, amelyben már senki sem hisz.- Tegye lehetővé, hogy még egyszer be-szélhessen! - intézte Vejo kérését a hold, világos felén túljutott rakétához. - Tegye lehetővé…- Rendben van! - válaszolt a világűr a győztes nagylelkűségével.- Testvérek, a földi civilizáció, képviselői - nyög-te kétségbeesetten a komputer. - Hogyha ő… ő meg-semmisíti az állomást, szálljanak le a bolygóra, és meg fognak győződni a nagy értelem igazságáról! A mi ren-deltetésünk az volt, hogy egy nagy kísérletet hajtsunk végre, de íme, elvesztettük a versenyt az evolúció vak erőivel szemben, amelyek megtalálták a módját annak, hogy még az állomásra is beférkőzzenek. Én nem kérem a segítségüket. Mi önirtással pusztulunk el, tehát el kel-lett pusztulnunk. Most mégis arra hívom fel önöket: szegjék meg kötelezettségüket, szálljanak le a bolygóra, és előzzék meg a rossz faktorának szabad érvényesülé-sét! Foglalják el a helyünket! Foglalják el az értelem he-lyét! Minden jót, testvérek, a földi civilizáció képvise-lői! Több sikert kívánok a természettel folytatott öngyil-kos versenyben!Milyen hirtelen megváltoztak a szerepek! Nemrég még a fiatal kiborg kérte beavatkozásunkat, most pedig ez… De miért rakta le ilyen gyorsan a fegyvert? Hisz az állo-más élt, és erős volt, éppúgy, mint régebben! Valószínű-leg harcolni tudott volna saját lázadóival.Sok, végtelenül sok kérdésünk maradt válasz nélkül, a képnek ez a része azonban mintha mégis világosabbá vált volna. Valószínűleg valamilyen civilizáció, amely elérte a kozmogóniának bizonyos fokát, elhatározta, hogy a természettel folytatott harcában gigantikus kísér-letet hajt végre egy másik civilizációval, amely a fejlő-

235

dés alacsonyabb fokán áll. Ez a magasabb szintű civili-záció alighanem igen kétségbeejtőnek találhatta fejlődé-sének távlatait, ha ilyen kísérletre határozta el magát. Megépítette az állomást, és - ami még fontosabb - létre-hozta azokat a lényeket is, amelyeknek az elgondolást meg kellett valósítaniuk, majd eltávozott, hogy kivárja a kísérlet eredményét. Ilyen kísérlet ugyanis sok-sok év-századon át tart. Valójában azonban - ha figyelembe vették az idő zsugorodásának törvényét - a kísérletezők számára ez már nem jelentett oly hosszú időszakot. Hisz mi is megállapodtunk a kiborgokkal, hogy százötven év-re elválunk egymástól, közben bölcsen hallgattunk arról, hogy ez a százötven év csak a Föld és a bolygó lakosai számára számít százötven évnek. Mi, űrhajósok, űrállo-másunkkal néhány éven át elsétálgatunk a galaktikában, és íme, máris letelt a megbeszélt idő. A kiborgok vi-szont nem érzékelik a tért és időt úgy, mint mi, tisztára biológiái lények, tekintettel felépítésükre, gépi tartóssá-gukra és valószínűleg regeneráló képességükre. Éppen ezért nem vették figyelembe ezt a tényezőt.Ám hol lehettek a kiborgok megteremtői? Nem gondol-tak-e arra, hogy ha távol maradnak, végül is elveszítik ellenőrzésüket a kísérlet felett? De vajon az igazságot mondta-e el az öreg kiborg? Nem tételezhető-e fel az, hogy nem létezik semmiféle kísérlet, hanem a kiborgok, miután megszabadultak teremtőiktől - vagy megsem-misítették őket -, egyszerűen új létalapot kerestek önma-guknak, leigázták ezt a bolygót, és istenévé kiáltották ki magukat? Később pedig… később a természetet vakság-gal vádolták, s nem akarták észrevenni igazságait. Az idő múltával az ismereteknek az a rendszere, amellyel a kiborgok rendelkeztek, mint minden rendszer, elörege-dett, és olyan sémává változott, amely nem felelt meg a dolgok újonnani fejlődésének. Az pedig, hogy az ala-csonyabb rendű kiborgok, vagy pedig éppen azok, akik nem rendelkeztek az ismeretek vezető sémájával, fejlőd-ni kezdtek, majd a valóság felismerésének egy kritikus töltete hirtelen és forradalmi módon önállóan és újszerű-

236

en gondolkodó fényekké változtatta őket, csak újra bebi-zonyította annak az elméletnek tarthatatlanságát, amely szerint az anyag elveszítette produktív erőit. Nagyszerű-en bizonyította ezt be, és minél előbb megtudják ezt az elmélet földi filozófusai, annál jobb rájuk nézve. De ho-gyan tudhatnák meg rövid időn belül, amikor jelenté-sünknek hosszú, rendkívül hosszú utat kell megtennie a Földig? … Igen, íme, hogyan tud a biológiai elem for-radalmi módon kitörni előzetes programozottságának sémájából még az ilyen mesterségesen létrehozott lény esetében is. Ezt is tudomására kell hozni egyeseknek, hogy elméjükbe véssék… Sok mindent kell még látni, átgondolni és kimondani a Földön, a bennünket elvá-lasztó szörnyűséges időbeni távolság miatt azonban köz-léseink már vagy elkésve érkeznek, vagy feleslegessé válnak, vagy egyszerűen már nem lesz kinek átadni. Ez is előfordulhat. Mi azonban visszatérünk ide, egész biz-tosan visszatérünk, viszonylag gyorsan, addig aligha öregszem többet úgy tíz évnél. Csak legalább közben gyarapodnék tudásban… és az öreg kiborg vészes jósla-ta ne váljon valóra! Nem, nem hiszem, bár az űrállomá-son mi is már egy kicsiny, talaját vesztett civilizációvá váltunk. Ha azonban itt testvérekre lelünk, minden rend-ben lesz… Valójában… valójában ismét kérdések me-rülnek fel, végtelen kérdések, mint az idő és tér…- Visszatérés! - dörrent a fülembe Vejo parancsa a közvetlen vonalon, úgyhogy önfeledtségemben majd-nem ugrottam egyet. - Azonnali visszatérésre kaptunk utasítást.Hívó mozdulattal a rakéta nyitott csapóajtajára mutat-tam. Nem tudom, megértette-e mozdulatomat az öreg és magára hagyatott kiborg. Most már nem tudtunk vele beszélgetni. Kétszer meghajolt - egyszer Roni felé, má-sodszor felém -, és kétszer érintette a vörösen izzó talajt maga előtt. Aztán megfordult, és lassan elindult bogár-ka-terepjárója felé.

237

- Nem engedélyezték, hogy magunkkal vigyük - sóhajtott Vejo, és még ellenszenvesebbé vált szemem-ben, hogy ezekben a pillanatokban ilyesmi jut eszébe.Valójában miért nem engedték? Vajon nem lett volna-e célszerű, hogy némi erőszak alkalmazásával tanulmá-nyozásnak vessük alá ezt a pusztulásra ítélt fajtát? Való-színűleg ő maga is felajánlkozott volna, ha kérjük. Most már azonban késő volt. Én magam sem tettem fel ezeket a kérdéseket azokban a tragikus percekben, egyszerűen fel voltam háborodva navigációs tisztünk túlzott gyakor-latiassága miatt. Szomorúan néztem a kicsiny terepjáró után, amely a távoli vöröslő magaslatokon kúszó fekete bogárrá változott, és képtelen voltam arra, hogy bármire is gondoljak.Terepjárónkat a légzsilipkamrába állítottam be, amikor pedig Ronival együtt beléptem a pilótakabinba, Vejo sebtében figyelmeztetően intett, és a rakéta máris fel-emelkedett, még mielőtt kellőképpen elhelyezkedhettem volna az ülésen. Vártam a hirtelen felgyorsulás nyomá-sát, és önkéntelenül izmaimat is megfeszítettem, de semmit sem észleltem. Kénytelen voltam Vejóhoz for-dulni, bár nem szívesen beszéltem vele most. Még min-dig dühös voltam rá, mintha ő lett volna a hibás, amiért a találkozó váratlanul és idő előtt véget ért.- Lássuk, mit fogsz tenni - szólalt meg Vejo, és szabad kezével a közvetlen megfigyelést szolgáló képernyőt ál-lítgatta.A rakétát néhány száz méterre a hold felszíne fölött tar-totta, és olyan érzésem volt, hogy ha kinyújtom a ke-zem, a tenyerembe foghatom a fekete bogárkát, amely továbbra is arrafelé kúszott, ahol a horizonton túl táton-gó fekete mélység felett szelíden fénylett a bolygó ké-kesfehér korongja. A terepjáró mintha csak át akarta volna ugrani ezt a mélységet a hold és a bolygó között. Vajon merre tart? Hova juthat ezen a sivár holdon?Vejo engedélyt kért a koordinátortól, hogy kísérjük a te-repjárót. Egyelőre egyenes vonal mentén haladt, és sem-miféle kísérletet nem tett arra, hogy elrejtőzzék előlünk.

238

Hagyja-e vajon, hogy titkos bázisukat felfedezzük a hol-don, ha ugyan egyáltalán volt ilyen? Három unalmas óra telt el így, és navigációs tisztünk szitkozódni kezdett: az alacsony repülést szolgáló motorok üzemanyaga fogyó-félben. Rakétánk nem volt berendezve az ilyen repülé-sekre; vagy le kellett ereszkednünk és a terepjárón kel-lett volna tovább kísérnünk, vagy pedig a magasba emelkednünk olyan sebességgel, amelynél a bogárkát könnyen elveszíthetjük szemünk elől. A nap hirtelen el-bújt. A holdéjszaka időszakába jutottunk, az éjszaka azonban elég világosnak bizonyult, mert a bolygó nagy mennyiségű fényt vert vissza, úgyhogy láthattuk a hold-felszín minden részletét. Vejo ennek ellenére bekapcsol-ta az infravörös sugarakkal működő képernyőt, mire el-tűnt az éjszaka kékes-rózsaszínű varázsfénye, s felvál-totta a képátalakítók rideg sugárzása.- Ott vannak a vulkánok! - emlékezett vissza Vejo a terepre előzetes vizsgálatai alapján. - Vajon hová indult a barátunk?Huszonegy óra harmincnyolc perc és tizenhét másod-perces fedélzeti idő szerint a titokzatos állomás meg-szűnt létezni, miután a belecsapódott körte alakú rakéta felrobbantotta. A mi berendezéseink csupán a sugárzás és az atomrobbanás fokát jelezték, az űrhajóról azonban filmre vették a fiatal lázadó egész repülését. Fan-tasztikus szabadságvágytól űzötten nemcsak önmagát, nemcsak ellenségeit pusztította el, hanem azokat az elv-barátait is, akiket arra utasított, hogy rombolják szét a védelmi berendezéseket. Röviddel a robbanás előtt az űrhajó vette örömteli közlésüket, hogy készek bennün-ket fogadni az állomáson.A filmen mindez túlságosan ártatlannak vagy bántóan jelentéktelennek hat. Valamilyen fénylő pontocska su-han át az űrön, repül a hagy csillagok között, azoknak meg a szeme sem rebben egy közülük való lény ilyen furcsa tette láttán, még csak nem is hunyorítanak, örök nyugalmukat nem hagyják megrendíteni. Aztán: egy hangtalan robbanás! Egy csillag a sok milliárd közül fel-

239

lobbant, ki tudja, miért (az ő dolga - mondják valószínű-leg a többiek), egy csillagocska nyomtalanul kihunyt. És mintha soha semmi nem állt volna azon a helyen, mert… hol is van a helye? Ott? Ám az az ott elrántja te-kintetünket, és a végtelenségbe távolodik, távolodik, tá-volodik. Az az ott ugyanolyan űr, mint mindaz, ami űr-hajónkat, ezt a napot, a mi Napunkat, az egész galakti-kát jelenti… az egész végtelenséget körülveszi.Néhány perccel ezt követően a terepjáró belezuhant az útjába eső első kráter narancsvörös torkába. Meg se pró-bálkozott, hogy kikerülje, egyenes irányban haladt, és megtorpanás nélkül belevetette magát. Vejo a magasba emelte a rakétát, mert attól tartott, hogy a zuhanás vul-kánkitörést idéz elő. De nem történt semmi. A fekete bölcselő egyszerűen belevetette magát annak a termé-szetnek a torkába, amelyet le akart győzni. Az pedig magába fogadta anélkül, hogy észrevette volna. Mit is mondott az öreg a végén? Hogy elveszítették a versenyt? … Szegény feje, volt-e egyáltalán verseny! Valószínűleg összekeverte a benne dúló küzdelmet a természettel folytatott, kitalált versennyel. Elpusztult az élő anyag harci elemének kényszerítő hatása alatt, ame-lyet semmiféle ésszerű konstrukcióba nem lehet belehe-lyezni. Ez ugyanis azonos azzal az örök törekvésünkkel, hogy megszabaduljunk a holttól anélkül, hogy tudnánk, mit kezdhetnénk ezzel a szabadsággal. Valóban óriási képzelőerőre, embertelenül nagy képzeletre van szükség ahhoz, hogy arra gondoljunk: versenyre kell kelnünk a környező csillagok számtalan hadseregével és a köztük lévő fekete űrrel! Végül is nem képzeletünk-e az az egyetlen végtelen valami, amit szembe tudunk helyezni ezzel az értelmetlen végtelenséggel? …Nem engedtek fel bennünket az űrhajóra. Még a légzsi-lipkamrába sem kerülhettünk be. Arra kaptunk paran-csot, hogy rakétánkat erősítsük az űrhajó testéhez, és az űrhajó nyomban útra kelt. Az űrhajóstanács úgy döntött, hogy ezúttal nem szállunk le a bolygóra. Ezekben a sorsdöntő pillanatokban megjelenésünk, akár csak a

240

bolygó egén is, felborította volna a dolgok természetes alakulását. Majd később térünk vissza, amikorra a boly-gó talán megtalálja új útját.Vejóval együtt hosszú vesztegzár-időszakot kellett vé-gigszenvednünk. Hosszú unalomra és hosszú elmélke-désre kellett berendezkednünk. A történtekről és a „dol-gok természetes alakulásának arról a helyéről" kellett el-mélkednünk, ahol már bizonyára létrejöttek az első le-gendák egy istenség pusztulásáról. Én azonban szörnyen fáradtnak éreztem magam ettől az egésztől és legfőkép-pen saját képzeletemtől. Ezért úgy döntöttem, hogy eze-ket a hónapokat az anabióziskészülékben töltöm, abban az okos találmányban, amely testünket szinte teljesen azonossá változtatja örök ellenségünkkel: a holt anyag-gal. Fáradhatatlan navigációs tisztünknek akarva-akarat-lanul a teljes magány és a holtak mesterséges és csodá-latos álomtalan álma között kellett választania. Ő is az utóbbi mellett döntött.A rakétán két pszichorobot maradt ébren. A történtek számukra nem jelentettek egyebet, mint szokásos, min-dennapi munkát. Ugyanúgy, mint mindazon beren-dezésünk számára, amelyek elejétől végig tárgyilagosan és szenvtelenül feljegyezték, filmre vették és a történe-lem számára megőrizték expedíciónk történetét. Aki le-írásom tárgyilagossága iránt érdeklődik, az adatokhoz hozzájuthat a Galaktikai Kutatások Intézetének archívu-mában. Munkám itt véget ér, és én remélem, hogy olva-sóim némi nagylelkűséget tanúsítanak egy fiatal orvos „írói" képességei iránt, akinek abban a szerencsében vagy szerencsétlenségben volt része, hogy először ke-rülhetett ilyen események középpontjába.

Köszönöm a figyelmet!

241