BÖLCSKEI TANULMÁNYOK 1.

MÚLT ÉS JELEN BÖLCSKÉN

BÖLCSKEI TANULMÁNYOK 1.

Régészeti, történeti, természettudományi és néprajzi kutatások, tanulmányok a falu életéből

Sorozatszerkesztő: Szabó Géza

A kötetet szerkesztette:

Szabó Géza

A fotók és reprodukciók Farkas László és a szerzők; a rajzok Rausch István, Kovács Annamária és a Bölcskei Általános Iskola rajzszakköre;

a fafaragások Egner József munkái

Technikai munkatárs: Bodolai Mária

ISBN 963 03 3811 4

ISSN 121 8—4691

Felelős kiadó: Bölcske Községi Önkormányzat Képviselő-testülete © Szabó Géza, 1994

Megjelent 41,5 (A/5) ív terjedelemben, B/5 méretben. Példányszám: 1000 Nyomta: Alfa Kiadó és Nyomdaüzem

Felelős vezető: Tóth Béla

BÖLCSKEI TANULMÁNYOK 1.

MÚLT ÉS JELEN BÖLCSKÉN Régészeti, történeti, természettudományi és néprajzi kutatások,

tanulmányok a falu életéből

BÖLCSKE, 1994

Nagy Janka Teodóra

Büntetőjogi néphagyományok és -szokások

"Akit Bölcskén meg nem lopnak,

Madocsán meg nem ... (erőszakolnak),

Dunaföldváron meg nem szúrnak,

az elmehet a világ végire."

Egy település jogi népszokásainak vizsgálata izgalmas és összetett vállalkozás. A néprajzi szakirodalomban számos kitűnő példa bizonyítjá, hogy e terület alapos szemügyrevétele miként gazdagíthatja, árnyalhatja az egyes falvakról, településekről kialakult képet.1 Történetiségükben és jelen állapotukban rögzítve e szokásokat, az általános vonásokon túl eló'térbe kerülnek az egy-egy terület lakosságának jellemzé-sére utaló sajátosságok. A falucsúfolók is e vélt vagy valós közös jellemzők leegy-szerűsített kiemelésével élnek.2

Amikor Bölcske jogi népszokásaiból igyekszem ízelítőt nyújtani, kísérletet teszek a társadalmi differenciáltság bemutatására, egy-egy bűncselekmény, büntetés esetén a történeti rétegek elkülönítésére. Arra keresem a választ, hogyan alakult, változott a szokásanyag napjainkra, meghatározóik és funkcióik mennyiben befolyásolták to-vábbélésüket.

A kérdések számtalan elméleti problémát vetnek fel (jogi népszokás, jogi hagyo-mány, szokásjog, jogismeret, jogtudat), amelyek e határterületen megválaszolatlanok. A témával foglalkozó tudományok mindegyike saját kutatási tárgyának, eredménye-inek megfelelően próbál feleletet adni. E munka keretei között csak utalni tudok er-

T. re.

Az egyes bűncselekményekről és büntetésekről a jogi néphagyományok és szo-kások keretében szólok, a megítélés, a minősítő körülmények és a büntethetőséget kizáró okok számbavételére a jogtudat és jogismeret történeti rétegeinek, társadalmi és egyéni meghatározóinak tárgyalása keretében térek ki.

Bízom abban, hogy a leírtakkal sikerül hozzájárulni Bölcske büntetőjogi szokás-rendszerének bemutatásához, adatokat nyújtani a jogi népszokások sajátosságainak alaposabb megismeréséhez.

Jogi néphagyományok és -szokások

Tárkány Szűcs Ernő történeti és funkcionális definíciója alapján a gyűjtött anyag passzív, már csak az írott forrásokból kikövetkeztethető, és az emberi emlé-kezet által felidézhető hajdani jogi néphagyományokra, valamint máig élő, a meg-

261

változott viszonyokhoz alkalmazkodott szokásokra osztható.4 A gyűjtés és a feldol-gozás során a hagyományos néprajzi módszerek mellett hasznosítani igyekeztem az érintkező tudományágak (néprajz, történettudomány és szociológia) módszertani eredményeit. A részletes kikérdezés során Bónis György és Papp László kérdőíve alapján dolgoztam.5 A ma is hasznosítható kérdéseket, szempontokat kiemeltem, és kiegészítettem a hatályos jogszabályok megkívánta változtatásokkal. A jogi népszo-kásokra vonatkozó szájhagyomány 1910-es évektől napjainkig terjedő számbavételén túl az 1740-es évekig visszanyúlva írott forrásokat is felhasználtam: közgyűlési jegy-zőkönyvek, protocollumok, presbitériumi jegyzőkönyvek, családi levéltárak iratait, Sárközi Sándor 1942-ben végzett jogi néphagyomány gyűjtésének anyagát.6

1. Bűnök és bűncselekmények

Bűn és bűncselemény fogalmát Bónis Györgyhöz és Papp Lászlóhoz hasonlóan tágabban értelmezem, mint az 1978. évi IV. törvény. E körbe tartoznak: A) az 1978. évi IV. törvény által szankcionált cselekmények (bűntett és vétség), B) a hatályos jogszabályok, elsősorban a szabálysértési kódex által szabálysértésnek

minősített, témánk szempontjából releváns egyes cselekmények, C) a hatályos jog által nem szabályozott, de valamely módon az adott közösség által

elfogadott szokásokba, normákba ütköző cselekmények.7

A) Az 1978. évi IV. törvény által büntetni rendelt cselekmények

Emberölés, vagy ahogy a falusiak mondják: gyilkosság ritkán fordult elő Bölcs-kén, de sokáig megemlegették. Eseményeit, az elkövető további sorsát figyelemmel kísérték. A részletekre még egy-egy nemzedéknyi távolságból is jól emlékeztek. Ré-gen néha megtörtént, hogy egy-egy kocsmai verekedés valamelyik résztvevő halálával végződött, a közelmúltból nem tudtak hasonló esetet. A megítélés alapja ma is a tízparancsolat, s az a felfogás, hogy Isten teremtményének születésétől haláláig joga van az élethez. "Aki ezt .megcsonkítja, elveszi a másik életét, az főben járó bűnt követ el." A gyilkosság elsősorban Isten akaratát sérti, az áldozat rokonságát, s ha a gyilkos nem falubeli, a falu közösségét. Már csak hallomásból emlékeznek arra ("a történelemből tudom"), hogy hajdan az is előfordult, hogy a késsel agyonszúrt le-gény gyilkosának háza egy éjjel kigyulladt. A gyilkosságok okaira nézve mindig va-lami magyarázatot keresnek. Ezt leggyakrabban a részegségben vagy a zabolátlan in-dulatokban vélik feltalálni. Ezzel magyarázták annak a 65 éves férfinak a tettét, aki karóval verte agyon a feleségét. A falut megrázó anyagyilkosságot az idő távolából is csak azzal tudták 'lerendezni', hogy a gyerek "nem volt normális".

Elevenen él a bölcskeiek emlékezetében egy az 1950-es években elkövetett sze-relmi gyilkosság. A hajdani Szakách-kastélyban, ahol ma az alsótagotazos iskola van, lakott a feleségével Sz. János tűzifafűrészelő. Sz. szeretett volna megszabadulni tőle,

262

s a szomszédban lakó asszonynak, aki egyébként a szeretője volt, megígérte, ha meg-öli Sz.-nét, elveszi feleségül. Sz., nehogy ráterelődjön a gyanú, a megegyezés szerint Pestre utazott. Eközben a szomszédasszony a feleségére támadt és agyonütötte. A bűncselekmény egyes részletei különösen élesen megőrződtek a falubeliek emlékeze-tében. Például az, hogy az áldozat, Sz. felesége az éppen kezeügyébe eső ollóval vé-dekezve hogyan sebesítette meg többször is támadóját; vagy hogy a Pestről hazafelé tartó Sz. már a vonaton izgatottan érdeklődött, mi újság Bölcskén.

Sokáig foglalkoztatta a közvéleményt egy másik gyilkosság, amely révén a falu neve a Fekete füzetekbe is bekerült.8 Sz. Ferenc feleségével és két leányával Szent-andráspusztán élt. Az asszonnyal, annak kicsapongó életmódja miatt, elég sokat ve-szekedtek. Volt úgy, hogy Sz. el is költözött otthonról, de lányai miatt visszatért a Gsaládhoz. Sz. szabadidejében a bölcskei csapatban focizott, ismerték, kedvelték a faluban. ("A legjobb focistája volt Bölcske csapatának. Még mezítláb is berúgta a gólt.") Sz. az otthoni veszekedések miatt egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére, így történt az 1957. április 28-án vasárnap játszott focimeccs után is. Kissé imbo-lyogva elindult haza, s többé senki sem látta. Sz.-né későbbi vallomásaiból kiderült, hogy vacsora után baltával fejbesújtotta az italtól elálmosodott férfit, majd a felda-rabolt holttestet a kemencében- elégette, és a salakot a beszakadt pince helyén lévő szemétgödörbe szórta. Földet húzott rá, beültette babbal. Azt híresztelte, hogy' férje küldföldre ment. Bizonyítékok hiányában az első fokon eljáró bíróság Sz. Ferencnét felmentette. A szekszárdi' megyei bíróság által lefolytatott új eljárás során egyértel-művé vált, hogy ő követte el a gyilkosságot, és 15 év börtönre ítélték. Amikor az asszonyt letartóztatták, anyja, aki tudott lánya tettéről — talán a falu szájától való félelmében — felakasztotta magát.

Öngyilkosságban közreműködésről nem tudtak a falubeliek. Mivel az öngyilkos-ságot Isten evilági büntetésének vagy a megérdemelt sors beteljesedésének tartották, értelmetlennek tűnt olyasmibe beavatkozni, ami magasabb erők rendeléséből törté-nik. Különösen az öregek figyelik, ki hogyan hal meg. Egy élet tapasztalatával a há-tuk mögött úgy tartják, a halál az evilági igazságszolgáltatás eszköze. "Biztos meg-érdemelte." "Szégyenébe csinálta". Ez a verdikt. A szégyen oka lehet valamely saját cselekedete, amely miatt a bíróság mellett a falu közössége is elítéli, kiközösíti, vagy a rokonságában bekövetkezett szégyen, amit nem tud elviselni. Még mindig elég sok az öngyilkosság a faluban. A leggyakoribb, hogy az elkeseredett ember felakasztja magát, de az is előfordul, hogy "valami gyógyszert vesz be".

A magzatelhajtás egyre gyakoribbá válásáról Dömötör János lelkész tudósít 1888-ban. "A magzat elhajtás is, 4—5 év óta kezd lábra kapni. E bünt a D.Patajrol (Dunapataj) átt jött férjtelen személyek kedveltették meg velük. Megtörtént, hogy ez előtt 3 évvel, egy hét alatt 4 magzat elhajtásnak jött a községi biró nyomára. Egynél, a madocsai bába segédkezése mellett, tetten éretett a bűn, a többi is meg-vallotta bűnét, de a felsőbb biróság oly lanyhán bánik el velük, hogy tudtommal még csak vizsgálati fogságot sem szevedtek az illetők. A minek az leend a következmé-nye, hogy bizonyosan uralkodó bűnné válland közöttük."9 Az idősebbek ma is bűn-nek tekintik, s a legnagyobb hallgatás övezi e témát. Eseteket inkább csak a szom-

263

széd falubeliekről mondanak, vagy már máshói élő személyekről. A katolikusok Isten büntetésének fogták fel, ha az inkább a reformátusoknál jellemző' egyetlen gyermek korán meghalt. Az egyik adatközlő Isten ellen való vétekként beszélt az egykézésről, amely bár nem vált kizárólagossá, a második világháborúig gyakran előfordult a bir-tokos reformátusságnál. A fiatalok körében ma egyre elterjedtebb a fogamzásgátlás, s általában két gyermeket vállalnak a családok.

A gyermekgyilkosságot Bölcskén is bűnnek tartják, a gyermekgyilkos nők bün-tetésével kapcsolatban a mások által ismertetett gazdag néphagyománynak azonban még töredékével sem találkoztam.10

Verés, verekedés ügyében a levéltári adatok tanúsága szerint az elmúlt kétszáz évben gyakran érkeztek panaszok Bölcskéről. Csordás Mihály szabadságos katona például 1818-ban, húsvét előtt néhány héttel katonatársaival és apjával, Csordás Pé-terrel a kocsmában mulatott. Berek Márton megalkudott Csordás Péter egyik borjá-ra, de a fia ellenezte, s fogta a pénzt, hogy visszaadja. Ekkor Berek Márton atyafi-sága fellépett Csordás Mihály ellen, s öten jól összeszúrkálták. Csordás Mihály azonnal a bíróhoz ment, de az ahelyett hogy pártját fogta volna, hagyta, hogy a bíró házához is követő Berek-rokonság tovább bántalmazza. Sőt, másnap érte küldött, s "minden ok nélkül kalodába tette".

Nyakló- és lábkalodák (Vajna Károly alapján)

Mikor Csordás rokonai szabadon bocsátását kérték, a jegyző egyikőjüket "egy fahasábbal úgy vállon csapta, hogy utána sokáig emelni sem tudta a kezét".11 Az az asszony, Bertók Éva sem tudta mozdítani kezét, akin sógora 3 botot tört el. 1836-ban kelt panasza vele és csecsemőjével kegyetlenkedő rokonsága ellen.12 A feleség megverése egyébként nem számított komoly bűnnek. Ha megcsalta az urát, egyesek szerint "még járt is neki". Akkor is, ha rosszul főzött vagy "nagy volt a szája". Persze, ezt otthon, csendben kellett elintézni, mert "családi ügy" volt. Az már szé-

264

gyennek számított, ha az utcán verte meg valaki a feleségét. Ha annyira megütötte, hogy "keze-lába eltört", azért megszólták. Mint ahogy az késó'bb a borozgatások so-rán nem éppen büszkeséggel emlegetett esetnek számított, ha az asszony verte a fér-jet. "Szegény Józsi bátyám is hogy járt! Mikor hazament részegen, mindig megverte a felesége, de másnap letagadta. Szégyellte már az öreg erősen a helyzetet, de mit tegyen. Azt mondta az egyik barátja: ide figyelj Józsi, menjél haza józanon, de tedd, mintha részeg lennél, s majd megtudod, megver-e. Amikor hazament tántorogva, az asszony szokás szerint nekiesett. 'Na megvan, ki szokott engem elagyabugyálni.' Több se kellett az öregnek, előkapta a Julist, s jól elverte. Hát ilyen is volt." Verés esetében ma a gyermekek és az öregek bántalmazását ítélik el legjobban. A gyer-meket régen a szülők és a tanító gyakran egy-egy kiadós veréssel nevelte. Ma ez éppen olyan elképzelhetetlen, mint hajdan az öregek bántalmazása. "Nagy szégyen az már, ha valaki az öregeket bántja. Ha fiatalon nem eszik meg a fene valakit, az is lesz öreg. Amikor a fiatal odamegy eléje, s jó pofán vágja, ilyenkor megszólják, esetleg ki is közösítik."

Az egyoldalú bántalmazásnál sokkal gyakoribb volt a verekedés, ahol mindegyik fél "csak visszaütött". Erre leggyakrabban a bálokon vagy a kocsmában került sor. "Egyszer engem is kihívtak a bálon. Én megmondtam, én nem bántottam senkit, de ha hozzámnyúltok, nagy káosz lesz." Leginkább a lányokon kaptak össze. "Volt, hogy egy leány, mikor összeveszett a legénnyel, s egy másikkal 'összebarátkozott', a két legény összeverekedett. De hiába, a leány úgyis ahhoz vonzódott, amelyik-jobban tetszett neki." "Még az apám mesélte, hogy itt is volt olyan 'ki ha én nem'-legény, aki igencsak verekedős volt. Egyszer aztán jól megjárta. A kocsmába belekötött egy pesti emberbe, az meg visszavágott, s egyből csempe lett a szája. Még a fogát is úgy köpte ki a szájából." "Volt itt olyan is, akinek verekedés közben leharapták a fülit. Az öreg haláláig félrehúzva hordta a sapkát, hogy ne lássák. Mert hát csak hiányzott a füle."

A betegekről, idősekről gondoskodás elmulasztását bár a törvény is bünteti, mégsem elsősorban. az e szankciótól való félelem, hanem a falu íratlan törvényei ír-ják elő betartását (megsértése a legenyhébb esetekben is tiszteletlenségnek számított, s megszólást vagy ennél súlyosabb büntetést vont maga után). Amikor több nemze-dék élt egy háztartásban, haláláig az öregé volt a ház. S nemhogy gondoskodni kel-lett róla, de még a házban "hátra tenni is illetlenségnek számítótt." A betegeket ott-hon gondozták. Ahogy akkor mondták, "minden családnak megvolt a maga bolondja és nyomorultja". Róluk is természetesen a család gondoskodott. Ellátták, otthon tar-tották, s vigyáztak, nehogy kárt okozzon.

A szabadság és az emberi méltóság megsértése igen sajátos területe a szokások-nak, vélekedéseknek.13 Ma a férfiak, még az idősebbek is úgy tartják, hogy "ha va-laki megkötözne, bezárna, nem jelentgetném fel, hanem elintézném én magam". A saját házukat, lakásukat, a "saját portát" sérthetetlennek tartják. "Még a rendőr sem ugrálhat ott, csak ha letartóztatási parancsa van." Rágalmazás és becsületsértés között nem tettek éles különbséget, s úgy vélték, mindkettő "főben járó bűn". "Ha valamit ellopnak tőlem, nem olyan súlyos, mintha valótlant állítanak." A becsület

265

fogalmát azonban sajátosan értelmezték. Erre már Sárközi Sándor is felhívta a fi-gyelmet: "a testi sértést, avagy a virtuskodásból elkövetett lopásból eredő büntetést nem tekintik nagy szégyennek, illetve az ezekért kiállott büntetés nem erkölcsi bé-lyeg szerintük."14

A nemi erkölcsöt sértő cselekményeket nagyon súlyosan ítélte meg a falu. Már egészen apró illetlenségért is megszólták a fiatal lányokat. Ha előfordult egy-egy ki-rívó eset, kíméletlenül ítélkeztek, s a többi bűncselekménytől eltérően még az állami büntetés kitöltése után sem bocsátottak meg az az érintettnek. "Rendkívül súlyos, becsületsértésnél, lopásnál súlyosabb, főleg, ha gyermek ellen követik el. Volt itt egy atyafi, aki a saját lányával élt együtt. Megkapta érte a börtönéveket. Az volt a szo-kása, hogy a munkahelyéről hazajövet bement a kocsmába, megivott egy korsó sört, s ment tovább. Amíg ez a dolog nem derült ki róla, addig nem is volt semmi baj. Kőműves volt az illető, elég sok helyre hívták dolgozni házakhoz. Jó munkás ember volt, szerény, csendes, amit csinált, nem nézte volna ki belőle senki. Amikor meg-tudta a falu, hogy mit tett, kiközösítették. Féltették tőle a lánygyermekeket. A mun-katársai azt követelték, bocsássa el a főnökük, mert ilyen emberrel nem dolgoznak együtt. A kocsmába is mindenki elhúzódott tőle. Csakhamar öngyilkos lett. Nem bír-ta elviselni ezt a kiközösítést."

Bölcskéről Sárközi azt írja, hogy "országosan rosszhírű a népe. Szokásmondás, ha valaki igazmondását méginkább akarja erősíteni, hozzáteszi: 'én kérem nem va-gyok bőlcskei tanú".15 A múlt század végén gyülekezete erkölcsi állapotát jellemezve Dömötör János lelkész külön kitér a hamis tanúkra. "Van ezen lármázó pártban egy olyan töredék is, mely hamis tanúzás vétkét is gyakorolja. Ha valamelyik társuk bankba, adósságba, bűnbe keveredik, tanúskodnak mellette a körülményekhez képest, csak hogy társuk szabaduljon."16 Persze nem ment mindig simán az ügy. "Egyszer egy bölcskei embert is megfogadtak hamis tanúnak, öt pengőért. Etették, itatták, s elmagyarázták neki, hogy ha kérdezik, mit kell mondania, kié a rézüst. Lovaskocsi-val mentek be a járásbíróságra. Kérdezi a bíró: "No, mit tud a rézüstrül?" "Jézusrul semmit."— feleli. "Dehogy Jézusrul, a rézüstrül." "O, bíró úr — mondja —•, ilyen emberrel nem áll szóba Jézus." Megmérgesedik a bíró. "Hát ha nem tud a rézüstrül, akkor minek van itt?" Belenyúl erre az ember a zsebébe, kihúzza pénzt. "Hát ezért. Öt pengőért." Ma sem egyértelmű a cselekmény megítélése. Arra a kérdésre, hogy a hamis tanúzás bűnnek számít-e, egy református adatközlő sokatmondó szűkszavú-sággal így válaszolt:

"— Máma annak számít. — És régen? — Bármilyen rabló, amíg el nem fogják, nem bűn. Szomszédasszonyt míg rajta

nem kapják, nem bűn."

A Btk.-ban szabályozott vagyon elleni bűncselekmények közül a lopás, az orgaz-daság, a mezei lopás és a rablás fordult elő leggyakrabban. A tulajdont sérthetetlen-nek tartották. Egyesek egyenesen a becsület alapkritériumának tekintették, hogy az ember "semmilyen körülmények között soha senkit nem csorbít meg sem személyé-

266

ben, sem tulajdonában". Jobban elítélik, ha valaki magánszemély vagyonából lop, mint ha a közösségéből. "Nem mindegy, hogy egy nagy rakásból vesznek el egy ki-csit, vagy egy kicsiből." Mi tarthat vissza a lopástól? "Ha az ember tisztességes munkával keres meg valamit, nyugodtabban alszik. 'Nem fél, ha a kutya ugat."' "A lopással úgy el tudja erkölcsileg kapálni magát a tolvaj a nép előtt, hogy a család-jára, még az unokájárá is ráragaszthatják ragadványnévként." "Vót olyan, hogy ahol nappal széjjelnézett, ott éjjel megjelent, ezért sehová nem hívták el dógozni."

Tulajdona védelmében, vagyoni helyzetére tekintet nélkül, ma is szinte mindenki elfogadhatónak tartja az önbíráskodást. "Én a másét biztos, hogy soha el nem ve-szem, de aki az én tulajdonomat, amiért én dolgoztam, amit én vettem, örököltem, elveszi, annak én befejezem áz életét, az biztos." "Lopott holmit vissza lehet lopni." "Tudom, hogy a törvény tiltja, de én jól helyben hagynám, aki hozzányúl az enyém-hez. Nagyon sokat tudok, aki kikapott ott, ahol csinálta, és nem mert menni sehová. Meg olyan is volt, hogy a mentő vitte el kéztöréssel, mégse mert szólni. Szégyellte, hogy tetten érték."

Sajátos jelenség a tulajdon erőteljes védelmével párhuzamosan a 'kómátok', a vásári tolvajok jelenléte a faluban. Már Sárközi Sándor felfigyel rájuk 1942-es gyűj-tése során. "Családok élnek a vásári tolvajlásokból." A visszaemlékezők szerint ez úgy történt, hogy "fogadtak egy kocsit, azzal jó messzire elálltak, s összedógoztak, értették a módját. Egyik elfoglalta az eladót, a másik nézegette az árut, a harmadik eloldotta, és vót és nincs már." Mint Sárközi megjegyzi, a "csendőrök egy-egy vidéki vásár után már a határban várják a hazatérőket, s ott, ha valakinél kissé gyanús mennyiségű, vagy minőségű, vagy fajú árut találnak, (amit az illető egyébként pén-zért nem venne meg), elveszik tőle, s bizony a feljelentők így sokszor visszakapják a tőlük ellopott holmik tetemes részét."17 Dömötör János konkrét esetként említi, hogy "egy kecskeméti vásáron egyetlen egy szűcs mester sátorából 9 subát loptak el. Elfogatván a tolvajok a dunai révben, bevallották hogy ettől s ettől a szűcstől lopták, a ki kikérdeztetvén szégyenlette bevallani vigyázatlanságát, inkább megtagad-ta károsodását, és ők büntetlenül maradtak ez alkalommal."18 A faluban tudták, s ma is tudják, hogy kik voltak a "kómárok", akik nemegyszer a puritán erkölcsű fa-lusiaknak adták el a lopott árut. A régiek szerint az is előfordult, hogy az eladatlan maradék portékát egyenesen a bíró kemencéjéből szedték elő a csendőrök. "Egyszer még én is vettem olyan lopott holmit. Idejön egy illető, s folyton mondogatja: A komámnak vettem ezt az inget, és egy számmal kisebb. Vedd meg tülem. Mondom, nem veszem én. Arra azt mondja: Odaadom egy százasért. Hát megvettem. Tizenöt évre rá, a halála után tudtam meg, hogy kómár vót. S eszembe jutott , hányszor árult mindenfélét, hogy kicsi lett az unokájának". Ha tettenérték a 'kómárokat', börtönbe kerültek. "De a régi időkben inkább az vót a szokás, hogy összeszaladtak a kereskedők, meg a csendőr a kardlappal, és jól elverték. Ha kétszer kapták el, ak-kor már bezárták őket." Dömötör panaszolja, hogy "alig van a környékbeli négy börtönök között olyan, melyben mindenkor bölcskeiek ne volnának találhatók".19

Aki nem lopott, elítélte, aki csinálta, azt tartotta, hogy "tízszer megyek, míg egyszer elkapnak, s akkor már régen megérte".

267

A mezei lopások megítélése jelentősen változott az elmúlt idők során. A visz-szaemlékezések szerint régen a csősz egyetlen 'cséve' (cső) kukorica elvételéért is el-fenekelte a gyerekeket, a téesz-földeken viszont például kukoricatörés után a 'bötb gészés' (a kukorica betakarítása után a földön maradt, elszóródott termés összeszedése) bárki tetszőleges jogává vált, hiszen a tiltásnak nem lehetett érvényt szerezni. "Nem is foglalkoztam vele. Szokták mondani néha az ugrómókusok (agro-nómusok), hogy nem szabad elvinni, de mondtam, állj oda, és mondd meg nekik te. Megálltak az autók ott kinn, a 6-os út szélin, és mire odaért az ember, összekap-kodtak valamennyit, s elmentek." Hasonló volt a helyzet a Szigetben, a régi gyü-mölcsösökben. Először még meghirdette a tsz, s bizonyos összeg lefizetése után össze lehetett gyűjteni az elvadult területen a diót és a mandulát, de később már nem törődtek ezzel, szedhette, akinek eszébe jutott. A gyümölcsösökben és a szőlőkben ma sem számít lopásnak, ha valaki csak annyit vesz le, amennyit megeszik, mint ahogy régen se szólt azért a gazda vagy a csősz, ha az arra járó néhány szemet, illetve fürtöt elvitt a sapkájában. A mezei lopások sajátos formája volt a falopás. "Vót egy öregasszony a faluban, Ördög-Bábi, az mindig átkozódott, hogy féljenek tőle, s lepedőbe öltözködött, aztán lopni járt. Ha nem akarta, hogy megtalálják a nyomát, fölgyújtotta maga után az épületet. A nagyapám, nagyon fifikás ember vót, többször is elkapta. Megmondta neki: te Bábi, ha itt valami hiba lesz, mert nekünk nagyon sok nádfedelű épületünk volt, én elkaplak, s az biztos, hogy nem úszód meg néhány év nélkül. Mert tudom, hogy te lopod a fámat. Amikor ugyanis észrevette a nagyapám, hogy mindennap hiányzik néhány fa, egyet-kettőt megfúrt, és puskaport dugott bele. A cselédgyerekek, akik átjártak Ördög Bábihoz, újságolták ám egy nap, hogy Bábi néninél eldurrant a kemence. Nagyapám persze rögtön tudta, hogy ő lopja a fát." Volt olyan falopás is, amely nem számított bűnnek, bár ha rajtakapott valakit a csősz, elnadrágolhatta. "A nyárfát, ha májfának akarták vinni, rájuk hagytam, de persze csak a kisebbekből választhattak." A májfaállítás szokása ma is él Bölcskén. "Megbeszéljük, kinek viszünk, s elindulunk egy baltával. Van egy biztos helyünk, ahonnan hozunk, de azt nem mondjuk el senkinek. Megyünk zseblámpával, s ha lát-juk, hogy ez jó lesz, kivágjuk." Azt 'sem ítélték el, ha a Dunáról lopott fát valaki — legfeljebb ha kocsiszámra. Van aki virágot lop, más oltóágért megy olyankor, amikor tudja, hogy nincs ott a gazda, "mert ha kér, úgysem adnak".

20 Rablásra a közelmúltban nem emlékeztek az adatközlők, a források azonban

számos esetről szólnak. Ezek közül Csekei János prédikátor panaszát említem. "1816-ik esztendőben, 18-ik májusban Köz dologban Házamtól el távozván, azon Holnapnak 20-dik napjára virradó éjtszakán, valamely gonosz emberek a Házamnak oldalát a Szomszédomnak udvaráról által kiszakasztották, ládámat fel Szaggatták, és 21 abban találtatott pénzemet elvitték."

268 I

B) Egyéb hatályos jogszabályok, elsősorban a szabálysértési kódex által büntetni rendelt cselekmények

Csendháborítás ritkán fordult elő Bölcskén,, hiszen a falu rendjének fenntartását fontos feladatuknak tekintő csendőrök állandó jelenléte (a központban volt a csen-dőrlaktanya) komoly visszatartó erőt jelentett. "Egy nap a kocsmában kicsit hajto-gattunk, én ugyan nem, mert nekünk mindig volt borunk otthon, aztán hazafelé ot-tan a templomiul nem messzire elkezdtünk danolni egy nótát. Utánunk meg jöttek a csendőrök. Aztán egy darabig kísértek, majd odaszóltak: Fiúk, nem bántunk ben-neteket, mert nagyon szépen danoljátok, de halkabban mondjátok."

Az állatkínzást a falubeliek elítélik. Egy férfi sajnálkozva említi, hogy egyszer megölt egy rátámadó kutyát. Hozzávágott valamit, de attól az meghalt.

A ma mezőrendészeti szabálysértésnek nevezett tilosban legeltetésre, tilosba haj-tásra már 1739-ből tudunk példát. Sepsi Istvánnak, akinek "Szőlőjébenn a' sertések belé szokvánn ... szabacság adatott" Daróczi földesúr által, hogy "akárki jószágát benne tapasztallya, Löjjé meg". Az már a sors fintora, hogy éppen "a' T. Uraság sertése lévénn a' határbann," s amikor Sepsi István agyonlőtte, helyette a sajátjából kényszerült egyet adni urának.22 Később is büntették, ha az állat tilosba tévedt. "So-kat ökrészkedtem kis koromtól kezdve. El kellett hajtani az állatokat két kocsikerék csapásában. Ha nem, a csősz ott helyben megvert. Ha például elaludt valaki legelte-tés közben, és az állatok tilosba mentek, behívatták a községházára, ahol a másod-bíró előtt megjelent a csősz is, meg ha voltak, a tanúk, aztán megbüntették."

Az orvhalászat mesterei, a kishalászok, a "pislicák" voltak, aki "ketten össze-fogva, leginkább engedély nélkül éjnek idején végighalásszák a part menti füzeseket pendelyhálójukkal". 2 3 "Ahol eleven ember él a világon, és halat lehet fogni, ott van orvhalászat" — jelenti ki egy gyakorló halász. "A halászatnál nem lehet annyira ra-gaszkodni a szabályokhoz. Lehet, hogy két hónapig nem fogok semmit, és ha akkor bejön egy méreten aluli harcsa, hát biztos, hogy nem dobom vissza." "Húsz évig ha-lásztam B. Feri bácsival, aki professzor volt a Dunán. Egyszer megkérdezték tőle, mióta halászik. 'Hát, amióta evezni tudok.' — hangzott a felelet. A hét órai harang-szókor indult a Dunára. Egyszer, amikor együtt halásztunk, hét pontyot fogott egy varsával, de pechére éppen tilalom ideje alatt. Mondja, ha jön valaki, fogjam meg, és dobjam vissza a halakat a Dunába. Hát mit ad isten, alighogy kimondja, megjött a rendőrségi rocsó (motorcsónak). Mondja Feri bácsi: 'Öntsd már ki, siess!' Kérdezi a rendőr, mit öntöttem ki. Mondom, rosseb tudja, mi volt benne." "Régen az öreg Bencze még 62 km-es szakaszt bérelt, most meg olyan törvénytelen rendeletet hoz-tak, hogy egy kisszerszámos halásznak 3 km-t jelölnek ki a Duna egyik partján, kor-látozott szerszámmal. Minden halász tudja, hogy törvény szerint a kisszerszámos ha-lász a fogott halat felhasználhatja, eladhatja, saját üzemében feldolgozhatja, de hát a rendőrök nem törődnek ezzel."

Régi orvvadász-családok vannak a faluban, ahol már a dédapa is híres 'rabsic' (orvvadász) volt. Ezek egyébként általában csőszök voltak, mert azokat mindig az orvvadászok közül választották. "Hurokkal nyulat szokott fogni egyik-másik, de már

269

nincs annyi nyúl. Volt olyan, aki az őzet is megfogta." "Amikor az egyik rabsicot elkapták, végigvezették a falun. A nyulat a hátára akasztották, s úgy hajtották. Öreg korára csúnya véget ért szegény. Megzavarodott. Télen a nagy hidegbe meztelenül szaladt ki a határba. Huroknak való drót volt a kezébe, ahogy ott szaladgált a hóba... Hamarosan meg is halt. A sors keze visszavágott a sok nyúlért. A legutóbb egy meg majdnem saját magát lőtte le."

C) A hatályos jog által nem szabályozott, de valamely módon a közösség által elfogadott szokásokba, normákba ütköző cselekmények

A közösség a szemérem és a közerkölcs elleni legkisebb vétséget is büntette. A legenyhébb szabálysértés az illetlenség volt. A mindennapi élet megannyi helyzeté-ben kötelező szokásoknak meg nem felelő viselkedés. Ezek tömegét számba venni lehetetlen volna. A legfontosabb szabályok a lányok és a legények közti érintkezés szokásos rendjét jelentették. "Illetlenséget követett el az, aki csak egy kicsit is vétett az erkölcs ellen. Ha valakinek olyan udvarlója volt, aki közelebbről is megölelgette, azt másnap már az egész falu tudta. Ezt nagyon nézték és figyelték. Szokás volt, hogy olyan öregasszonyok is elmentek a bálba, akiknek már régen felnőttek a gye-rekei, már az unokájuk se volt ott. De azért eljöttek. Az ilyet sose néztük jó szem-mel. Én is megtettem azt, igaz, hogy biztatásra, hogy tánc közben véletlen odalép-tem egy öregasszonyok lábára. Mert minek tátja az ott a száját. Senkije nem volt ott, mégis eljött. Másnap meg már ment a szóbeszéd, hogy ez ezzel táncolt, az azzal táncolt, de azt már biztos tudták, hogy ki is ment, meg már csókolódzott vele. Az ilyen vénasszonyok mindig mindent tudtak."

A paráznaságot, (a házasságtörést, hűtlenséget) a múlt század elején még szigo-rúan büntették. A Csekei János prédikátor által vezetett Protocollum 1811. évi be-jegyzése' szerint "edgy nös parázna személyt" vonnak felelősségre. "A'kinek külön Felesége lévén, paráználkodott edgy özvegy menyetskével a'ki a' parázna ágyból ket-tős gyermekeket szült."24 Bíróként Takács István "erköltstelen maga viselete miatt" 1818-ban bekísértetett egy asszonyt.25 Ugyanebben az esztendőben a bölcskei plé-bános, Nagy Ignác az alábbi pecsétes írást adja ki:

"Alul írt adom tudtára mindenkinek akiknek illik, én Bizonyítom, hogy Éva Makkai valóban egy Istentelen Káromkodó, Buja Faitalann Botránkoztató Személy légyen. Melynek nagyob hiteléül Kezemnek írását adom, és pötsétemmel erősíttem.

Böltske 12-a Aug 818"26

A múlt század utolsó harmadában jelentős változás figyelhető meg a megítélés-ben. Sárközi Sándornak is feltűnik a házasságtörések különösen a reformátusok kö-rében előforduló gyakorisága. Úgy tartották, "egy ember ha ilyet csinál, azután is ember marad". Az asszonyokkal szemben is elnézőek voltak, "ha az ura nem intézte el..." Sárközi egy megcsalt férj által elmondott, jellemzőnek vélt példát idéz. A férfi — egyébként favágó — 60 éves volt, az asszony 35. A férj egy alkalommal rajtakapta feleségét egy másik férfival. Az asszonynak megbocsátott, de a csábítótól

270

100 pengőt kért fájdalomdíj címén. Az nős ember lévén inkább kifizette, csak ki ne tudódjon a dologi 7

A különélés, a vadházasság ugyancsak az ezernyolcszázas évek végétől válik egy-re gyakoribbá a reformátusok között: "borzasztó kényesek, a legkisebb ok, egy kis duzzogás, békétlenség elegendő, hogy egymást elhagyják. Ismerek köztük olyan há-zasokat, akiknél a házassági eskü alig hogy elhangzott, a nélkül, hogy a házasság elhálás által is ténnyé válhatott volna, már szétmentek."28 Ma felekezetre és korra tekintet nélkül elég sokan élnek így. "A mostani fiatalok is olyanok, hogy nem köt-nek házasságot. Alig járta ki az iskolát, 15—16 éves gyerek vót, hozott egy lányt. Három-négy évig együtt vótak, s ott hagyta most." "Idősebb is van, aki így él, s ez érthető. A családnak nem nagyon kell az öreg, hát éli a maga világát. Van olyan is, hogy két elvált él együtt." Az egyik adatközlő hét éve él vadházasságban. Élettársa házában lakik, de megtartotta a sajátját is. "Talán 30 évvel ezelőtt 2—3 olyan pár volt a faluban, aki életközösségben élt. Ma sokkal több van, aki úgy összeáll. Fiata-lok, középkorúak és idősebbek egyaránt. Például, hogy elmondjam, egy jó barátom, 72 éves, s 27 éves az élettársa. Ő vezet a legfiatalabb asszonnyal. Utána jön a másik, aki 60 éves, a felesége 40. Utána én következem. Én 50 vagyok, az asszony meg 37. Megegyeztünk, hogy nem csinálunk együttélési szerződést, egyőnknek sem kell a má-sik vagyona. Ha gondolok egyet, felteszem a kalapom a fejemre, összeszedem a hol-mimat az autóba, és kész. Elmentünk széjjel."

Tiszteletlenségnek számított, ha az idősebbet, a kort nem becsülték, például "az öreget hátra rakták a házba". Az öregek ma is elvárnák a fiataloktól mindezt, de "ma már nem tisztelik a kort". "A köszönés is fontos volt, a tisztelet megadása: Adjon isten! Jó napot! Most elesnek az emberbe, akkor se köszönnek. Régen az idős embernek valahogy nagyobb tekintélye volt. Ma úgy mondják, a kor nem előny, csak állapot."

A hiúságot elítélték. "Nálunk nem ment a cifrálkodás. Nem festette, cicomázta magát senki, legfeljebb az irodisták . Aki kenőcsöt használt, azt megszólták."

"Gőgös, az volt elég. Azt meg se szólták, annyi volt. Zárkózott volt, így nyilvá-nult meg. Fenn hordta az orrát. Ha valakinek van valamije, örüljön neki, és húzód-jon meg, mert lehet, hogy egy óra múlva már minden a másé. Ez az élet." "Vót, aki már a kalapját is olyan gőgösen tette fel: úgy félre vágta. Aki köszönéskor nem emelte meg, arra is azt mondták, nem bír magával." "Azok a lányok, akik gőgösek voltak, rátartiak, gyakran pártában maradtak. Az egyik csendőrhöz akart mennni, s utóbb nem akadt neki egy kódis se." "Általában a vagyonos gyerekek maradtak ott-hon. Volt olyan is, akinek egy leány se volt elég jó, és nem akadt olyan jó hely, ahova elmenjen. Egy testvérpár is volt ilyen. Az egyik meghalt, a másik 60 éves ko-rában nősült meg."

A részegség, az italfogyasztási szokások megítélése Bölcskén sem könnyű dolog. A falu nagyon sokszínű ebből a szempontból is. Vannak, aki elítélik az ivást: "A felnőtt emberiség egyharmada már biztos, hogy az ördögé. Már félhótt, de tovább iszik." "Rosszabb az ember, mint az állat, mert az csak annyit iszik, amennyi kell neki. Én nem iszok, pedig van szőlőm. Nem hiszik el, hogy nem köll. Lagziba is csak

271

kólát iszok. Most már nem szólnak semmit érte, ismernek." A bölcskei kocsmának is megvan a maga törzsközönsége, mások a Havasi pincesoron állandó vagy alkalmi társaságban- néznek a pohár fenekére. Egyes vélemények szerint régen nem ittak annyian, mint ma, mert nem is nagyon volt miból. "Aki napszámba ment, annak nagyon kellett vigyáznia, hogy elég legyen a pénze, aki a sajátját túrta, annak is meg kellett néznie, mire adja ki".

Kocsmázás (Egner József faragása)

A káromkodást a 19. század második feléig igen szigorúan, többek között halál-lal, vesszőzéssel, botozással, tömlöcbe zárással, kitiltással, katonának adással büntet-ték. Még a 18. század második felében is előfordult, hogy a káromlót arra ítélték, "nyelvéből egy darab kivágassék" 2 9 Az egyházfegyelmezési gyakorlat alá tartozó cselmények között is a káromkodás, az istenkáromlás számított az egyik leggyako-rib.bnak. Számtalan alkalom kínálkozott erre az emberek életében: családi perpatvar, korcsmai verekedés, vagy akár egy temetés. A bölcskei presbiteriális gyűlés jegyző-könyvében olvashatjuk, hogy 1845. október 4-én "Kovács Antal bepanaszolja Sági Istvánt, hogy temetési alkalommal őt gorombául szidalmazta és a temetésnél is ká-romolta."30 Ma csak akkor tartják bűnnek a káromkodást, ha "nincs rá oka az em-bernek".

A régen komoly bűnnek számító ünnepnapon végzett munkáról ma a legtöbben így vélekednek: "Vasárnap is szoktam dógozni, mert muszáj."

Az íratlan törvények hatalmas anyagából csupán' két dolgot emelek ki. Mindenki tudja, kinek mikor, mennyivel "tartozik". Találkoztam olyan asszonnyal, aki naplót vezet arról, kik voltak fia lakodalmán, s mit hoztak, illetve ő kinek mit adott már

272

vissza. Nem akar úgy meghalni, hogy "adós maradjon". Számon tartják, ki kinek vitt koszorút. Ha tartozik vele a család, akkor is "vissza kell adni" az elhunytnak, ha valamely harag okán már évtizedek óta nem beszéltek.

Büntetések

A) A Btk.-ban szereplő' büntetések, B) a hatályos jogszabályok által meghatározott büntetések, C) a hatályos jog által nem szabályozott, de valamely módon a közösség által

alkalmazott vagy elfogadott büntetések.

A) A Btk.-ban meghatározott büntetések

Bár a halálbüntetést a jelenlegi Btk. nem ismeri, a falubeliek gondolkodásában szívósan tovább él szükségességének tudata. "Aki mást megölt, én bizony nem hagy-nám tovább élni." "Van olyan, hogy gyilkolt, oszt csak becsukták. Amikor szabadult megint folytatta. Hát nem jobb lett volna felakasztani az ilyet?" A Sz.-féle gyilkos-ság esetében is megnyugvással vették tudomásul a halálos ítéletet, s magától értető-dő' volt számukra, hogy az elítélteket 'felakasztották'.

A szabadságvesztés (börtönbüntetés, közmunkabüntetés) nehezen hódított teret a magyar büntetési gyakorlatban. A nemesség erősen ragaszkodott ahhoz a büntetési rendszerhez, amelynek két fő pillére a halálbüntetés és a testi fenyítés volt. A bör-tönbüntetés csak II. József 1782-es, a honti "emberevő per" nyomán kiadott tiltó rendelkezését követően vált egyre gyakoribbá.31 Amikor 1739-ben Daróczi Zsig-mond különböző ürügyekkel elfogatta és tömlöcbe vettette jobbágyait, s csak "vált-ság" (munka vagy pénz) ellenében engedte szabadon őket, a bölcskeiek élénken til-takoztak e gyakorlat ellen.-'2 A 19. század végén, mint azt már említettük, a falubeliek közül sokan megfordultak a környékbeli börtönökben. "Ráteszik a tör-vényt", "lakat alá kerül", ez annyit jelent, hogy elfogták, bebörtönözték az illetőt. A büntetés letöltésével azonban leróttnak tekintették bűnét, s ismét egyenrangú tag-jává vált a falu társadalmának. Ha társaságba jönnek össze, borozás közben támadt jó kedvvel mesélik, elevenítik fel egymás előtt a fogházban töltött időket. Magam is fültanúja voltam:

— Jani komám, de puffadt a hasad, sok dinnyét ettél a szomszédéból megint... — Legalább kipihenem magam a dutyiba, ha becsuknak érte, de azt hiszem te

is jössz velem komám, mert hallottam, amikor ropogott a nádas, amint futottál a csendőrök elől a barkóddal (hálóddal). Rájuk szól egy idősebb gazda, aki jelenleg községi esküdt:

— Te, Jancsi gyerek, mit bántod avval a halászással ezt a Pistát, majd kiderül, hogy tényleg ü volt, pedig nincsen tanujuk rá a zsandároknak..

273

— Igaza van Ferkó bácsi, nehogy elcsukják ezt a Pistát, osztán odaírja a fogház pincéjébe a falra a nevét szénnel, favágás közben, mint régen kend csinálta... mer', tuggya-e Ferkó bátyám, hogy a kend nevét is olvastam ám a fogház pincébe, amikor a múltkor bent voltam arra a két hétre?3-'

B) A szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvényben szereplő büntetések

A szabálysértési kódexben leírt büntetések közül az elzárás a szabad-ságvesztéssel azonos megítélés alá esett, nem tettek különbséget a kettő között. A figyelmeztetés és a határozat nyilvános közzététele nem játszik különösebb szerepet a falusi büntetési rendszerben. Helyettük a közösség által elfogadott, az előbbiekkel azonos funkciót betöltő szankciókat alkalmazták.

C) A hatályos jog által nem szabályozott, de valamely módon az adott közösség által elismert és alkalmazott büntetések

Igen erősen tartja magát az a hit, hogy az embernek bűnhődni kell tetteiért. "Nem is kell különösebben szidni valakit, ha megérdemli, úgyis megkapja." Úgy vé-lik, erre még ezen a világon, az ember életében sor kerül. A vegyes felekezetű falu-ban a katolikusok is az evilági bűnhődésben hisznek. A különbség, hogy ők inkább Istennek, a reformátusok közül sokan a Sorsnak tulajdonítják az igazságszolgáltatást. "Figyelem én a dolgokat, s látom, hogy a sors visszavág. Nem a másvilágon, hanem itt. Nem hiszek a másvilágban." — mondja egy református férfi. Példák, megfigye-lések tömkelegét idézték arra, hogy mindenkit "elér a sors keze", "utolér a sorsa", "Isten megfizet mindenért". Az öregembert a bolondok házába csukató veje "amikor visszament a frontra, nem is jött az többet haza". A fatolvaj úgy halt meg, hogy a Dunába fulladt falopás közben. Az orvvadász megzavarodott. A gőgös embert, a rá-tarti lányt is utoléri sorsa. "A gúnyolódok nagyon csúnyán végzik. Voltak itt a fa-luban ocsmány népek, csúfneveket ragasztgattak másokra. Biztos sokat szidták őket, mert az egyiknek elbénult a nyelve. Kipusztult az egész család, pedig nagy népek vótak." Az öngyilkosságot is a sors büntetésének tartják. "Biztos megérdemelte." Ez-zel nyugtázzák.

A babonás büntetések közül szemmelverésről, ráimádkozásról már nem nagyon tudnak. Mint mondják, régen, csak a nagyon öregek hittek ebben. Ok már "nem ba-bonásak". Az átokról viszont a katolikusok még mindig azt tartják, megfoghatja az embert, ha van alapja. "Apám bátyját a nagyapja, a nagyöregapám nevelte, mert az apjuk meghalt Doberdónál. A nagyöregapám másodbíró volt a községházán, s nagy katolikus, az egyháztanács elnöke. György nagybátyám mesterséget tanult, s elkez-dett udvarolni egy egyedüli református gazdag lánynak. Annak az apja a református egyház elsó' embere volt. Addig jutottak a fiatalok, hogy összeházasodnak. Hiába volt az én nagyöregapám ilyen nagy tisztségbe, a református szülők nem engedték,

274

hogy a katolikus templomba esküdjön a leány. A református templomba esküdtek, s a nagybátyám reverzálist is adott, hogy minden gyerek, akár fiú, akár lány, refor-mátus lesz. Erre a katolikus plébános megátkozta, hogy ne tudjon katolikus fiúgyer-meket felnevelni a református egyháznak. Mit tesz Isten, a harmadik gyerek fiú lett. Kitűnő tanuló volt, színjelessel végezte a polgári iskolát, elkerült Kiskunfélegyházá-ra, és református pap akart lenni. Már hetedikes gimnazista volt, mikor biciglivel jött haza Félegyházáról, és olyan fáradt volt. hogy permetező apját várva lefeküdt a hideg árokpartra, ahol elaludt. Erősen megfázott, gennyes mellhártyagyulladást ka-pott, és tizennyolc éves korába meghalt. A nagybátyám annyira sajnálta az egy fiát, hogy 51 éves korába szívinfarktusba meghalt. Ezt átokként emlegették. Ez pont a mi családunkba volt, de volt ez így máshol is."

Bolcskei öregasszonyok (Egner Jozsd faragása)

A falu társadalma által leggyakrabban alkalmazott, a legenyhébb szabálysértést, az illetlenséget szankcionáló büntetés a megszólás volt. A mindennapi élet meg-annyi helyzetében kötelező szokások ellen vétőkkel szemben leginkább az idősek és a nők, a normák éber őrzői gyakorolták. A legfontosabb szabályok a lányok és a legények közti érintkezés szokásos rendjére vonatkoztak. "Illetlenséget követett el az, aki vétett az erkölcs ellen. Aki kicsit közelebb ért az udvarlójához, vagy cifráb-ban öltözött fel." Megszólták azt, aki gőgös volt és rátarti. Azt is, aki lányként hoz-záment egy özvegyemberhez, vagy egy gyerekkel olyanhoz, akinek három is volt. Az

275

idősek emlékezete szerint súlyosabban nem büntették, már csak megszólták a meg-esett lányt, de azokat a házasokat is, akik az utcán veszekedtek, verekedtek, vagy a vasár és ünnepnap dolgozókat. A megszólás intézményesített változata a pletyka. "A pletykaság abbó vót, mikó még régen rokkáztak az öregasszonyok, meg a fiatalok is. Vót olyan ház, ahová összementek este, tízen is vitték a rokkát. Danótak, meg plety-kátak. Monták a lányokra, amit akartak. Ha szép azét, ha nem, azét, ha cifrán őtö-zik azét. Mindenre tudnak ma.is valamit mondani. Elmén valaki az uccán végig, itt is megáll, amott is megáll, osztán egyik helyen ezt kérdi, a másiknál amazt, oszt a harmadik helyen má van pletyka."

Gúnyolódás, csúfolódás gyakran előfordult a faluban. A ragadványnevek között is gyakori volt az erre utaló: Borozda Molnár István (1816)34, Vászli Kiss György, Kincses Bán. Az elmúlt években Bölcskén felelevenítették a szüreti bálok előtti ki-kiáltás szokását. Végigjárják a falut, s egy-egy helyen megállva elmondják a múlt év eseményeit összefoglaló szöveget. Ebben tréfásan kikiáltják például a verekedőket.

"S hogy esemény nélkül ne teljen vasárnap, Vitája támadt Ambrusnak s Gatyásnak. Volt egy kis szóváltás, egy kis pofozkodás, Ezek után pedig orvosi ápolás."

A kiközösítés számított az utóbbi időben a legsúlyosabb büntetésnek. A közös-ségi normát megszegő személytől elhúzódtak, a kocsmában nem álltak szóba vele. "Kerülik az ilyet mindenhol. Nem köszönnek neki. Ha ő köszön, nem is fogadják." A vérfertőzést elkövető férfitől távoltartotta magát mindenki. "Az asszony is külön élt, nem főzött, nem mosott rá. A férfi aztán felakasztotta magát." Akit kiközösí-tettek, azt "megvetették, a nép száján vót, úgy hogy vagy öngyilkos lett, vagy elment a faluból. Nem üldözték, de éreztették vele, s elment".

Az undorító tárgyak küldését, a bemocskolást, mint büntetést egy esetben em-lítették. Amikor egy lány máshoz ment férjhez, mint aki udvarolt neki, az elhagyott fiú a lakodalmat követő reggelre "bemázolta ganéval" a lányos ház falát.

A falu jellegzetes alakjairól, egyes családi vagy nagyobb körben történt esemé-nyekről gyakran maradtak fenn csípős történetek, humoros adomák. Álljon itt íze-lítőül kettő. "Azt hallottam, hogy a bölcskei bíró nagyon erélyes ember volt. A bi-kákat is csak úgy abrakolták meg, ha ő jelen volt. Mert minden fölött uralkodott. A kómárok hozzá hordták a cuccot, ami nem kellett senkinek. Aztán mikor egy má-sik megyébül följelentette őket egy magasabb társulat,'meggyüttek a másik megye-beli csendőrök. Hajnalban lepték meg a bíró házát. A kemencéből előszedték a 'dzsi-va' (lopott) holmit. Aztán rácsapott a csendőrfönök a nádpálcával a bíró sapkájára. Azt mondta: 'No, csak voltál Bölcske község bírája, ezután még a sapka se a tied!' Ilyen is vót. Ott vótam, ahol beszélték." "Úgy 5—6 évesek lehettünk. Apám a du-naföldvári vásárba ment búzát eladni, s minket is magával vitt. Látjuk, hogy az úton egy kacsa sír. Ne sírjon szegénykém, felvettük. A pokróc alá tettük az abrakos lá-

276

dába. Odább megyünk, megint sír egy kacsa. Ezt is fölvettük. Földvárig harmincket-tőt szedtünk össze. Alig érünk be Földvárra, hát látjuk, keservesen sírdogál az úton a szomszéd néni. "Képzeljétek, hogy jártam. Elhoztam az utolsó kacsáimat, hogy el-adjam, s egy pár tutyit vegyek az árukból, de mind elveszett. Azt mondja az apám, nincs semmi baj, ott vannak a kacsái az abrakos ládába, mert a lányok összeszedték őket. Megörült a néni. Eladta a kacsákat, s meg is vette a tutyit. Véletlen az abrakos ládába maradt egy kacsa. A néni örömibe, hogy megvan, nem számolta, mi se vettük észre, csak. már otthon. Elmondtuk, mi történt. 'A teringettét, csak nem az én ka-csáim voltak?' — kiáltott fel a nagymama — 'Reggel kimentek a kapu alatt, s még nem jöttek vissza.' Nézi, nézi a megmaradtat: 'Hát ezek bizony az enyimek voltak, itt a jelük.' A szomszéd néninek végül nem sok öröme lett a tutyiba, mert ahogy szárítani betette a sütőbe, elégett. Jött át: 'Jajaj, képzeld, hogy jártam. Eltüzeltem az én egyetlen tutyimat!' Azt mondja erre a nagymama: 'Nem kár érte, úgyis az én kacsáim árán vetted!' Többet aztán nem is szóltak."

Falucsúfolókat is bőven hallhattunk. A bölcskeiek a környékbeliek közül a ma-docsaiakkal házasodtak leggyakrabban, s hozzájuk fűződtek történeteik is. "Gagák-nak", gyorsbeszédűeknek hívták a madocsaiakat, meg "csúszák"-nak, mert mindenbe hosszú tésztát, "csuszát" tettek. A bölcskeiek viszont csipetkét raktak a levesbe, így őket a madocsaiak "csipötkék"-nek nevezték. A bölcskeiek számos rátótiádát a ma-docsaiakra mondtak: "összegereblézték a ködöt", "keresztbe vitték a létrát az er-dőn", "a falu bikájával legeltették le a templomtorony tetején növő füvet", "árkot ástak Madocsa és Bölcske határán, hogy ne hallatsszon át a harangszó", "fölpofoz-ták a malacot, mert nem érte föl a vályút".

A népi büntetések sajátos csoportját jelentik azok, amelyek célja az egyes cse-lekmények bekövetkezésének megelőzése. Ezek közé tartozik a feddés, a dorgálás és a szidás. A gyereket régen leginkább veréssel nevelték, hogy "megemlegesse". "Apámnak igen kemény hatalma volt fölöttem. Vigyázni kellett mit csinálok, mert nagyon elvert." A ma 50—60 évesek már nem verték a gyerekeket. Az apa csak megfeddte, megdorgálta. Ha mégis meg kellett verni, ez inkább az anyjukra maradt. "Nekem jó gyerekeim voltak, elég volt rájuk szólni." "Megbeszéltük a dolgokat, s úgy tettek. A lányokkal semmi baj nem volt." "Ha nem jól viselkedtek, nem kaptak ajándékot, nem engedtem el őket sehová. Ez volt a legnagyobb büntetés." "Csak ak-kor csaptam rájuk, ha bántották egymást, nehogy kárt tegyenek." "Nekem három gyerekem van. Mikor kicsik voltak, nagyon ritkán kaptak ki. Inkább csak kérleltem őket." Olyan eset is előfordult, hogy megfélemlítéssel akartak visszatartani valakit. "Egyszer jön haza az uram, s mondja, hogy képzeld, találkoztam ezzel meg ezzel. Majdnem sírt, hogy nem mer hazamenni, mert már harmadik napja egy fehér lepe-dős alak kísérgeti. Mondtam neki, ne félj, holnap egy órával előbb jövök, s megles-sük azt a kísértetet. El is ment másnap. Jött a kísértet. O meg utána ment nagy lábakkal, lekapta róla a lepedőt, s bizony fenékbe is rúgta. Mert a szomszéd öre-gasszony volt az, akit megkértek a fiú szülei, hogy ijesztgesse a gyereket, ne járjon udvarolni ahhoz a lányhoz, aki nekik nem tetszett." Sokszor erőszakkal igyekeztek közbelépni. "Mi katolikusok voltunk. Amikor észrevették, hogy egy református fiú

277

m

Jíiixl TchcnMsbati iapcs/ial tátott- amM MIQOL i t í c m t J

i-Q'í Mii £-i'1^ .t!rl

Szégyentáblák (Vajda Károly alapján)

udvarol nekem, a legények összejöttek, hogy jól megverjék. Évek múlva mesélte egy ember, aki nálunk volt napszámba."

Vannak büntetések, amelyek teljesen elfelejtődtek. A bölcskeiek már mit sem tudnak a kiseprűzésről, a kipellengérezésről, a nyelvlakatnak emléke sem él. Néhány büntetés csak a megsárgult iratok lapjairól köszön ránk. Vérbírság fizetéséről olvas-hatunk 1739-ból. "Keresztes Gergely Léánya Buza irtásbann lévénn Kalmár János fijával, ki is ellenkezvénn a' Léányzóval, és Kalmár János fija a' Sarlóval nagyon meg sebesitvénn a' Léánzo kezét, mellyért a' Vér-Birságot ném Kalmár János, ha-ném a' meg sebesedett Leánzonak Attya Keresztes Gergely fizette meg a' Tizenkét forintot." "Keresztes Gergelyné, maga Szolgálójának dolgát ném szeretvénn meg verte, melly Szolgálónak a' Fejénn varacska lévénn, és az meg véresedvénn, mellyért nyolcz forintot fizetett." "Szőke István, hogy Csordás Györgynek, János névü Gyer-mekét kéczer nyakonn csapta azon okbul hogy káromlotta Szőke Istvánt, var lévén a' Gyermek nyakán, s abbul vér ki serkedezvénn, melyért Szőke István fizetet öt Forintot, hogy a' Felesége pedig ki bocsátatott egy máriást adott."36 Ugyanezen év-ben Keresztes Mihály "megcsapattatott".37 1816-ban a templom előtt verettetik meg Angyal Mihály bölcskei harangozó, aki "arra a' gonoszságra vetemedett", hogy a szegények perselyét "fel verte, és azokból garasokat ki lopott".38 A bölcskei anya-könyvek bejegyzései szerint 1784. december 20-án legsúlyosabb büntetésként "Lu-kácsi András szamár temetéssel kivitetett."39 A parázna személyt 1811-ben még ek-lézsiakövetésre ítélték.40 A bölcskei bíró Csordás Mihály szabadságos katonát 1816-ban "kalodába tette."41 A Vajna Károly által is említett meghurcolás, körül-vezetés halvány emléke még él az idősek emlékezetében.42 A tilalmi időben nyulat ejtő öreg rabsichoz hasonlóan ünnepnapon kísérték végig a falun a csirketolvajt. Az egyik emlékező szerint tábla volt a nyakában, a másik szerint mondania kellett, hogy így jár, aki csirkét lop.

278

3. A jogi néphagyományok és -szokások történeti rétegei, társadalmi dijferenciáltsága, funkciójuk

A jogi néphagyományok és — szokások gyökereit kutatva — a belső differen-ciáltságról vallott eltérő felfogásokra itt és most nem térve ki — két nagy csoportról szólhatunk.43 A hagyományok és szokások egy része egészen a tradicionális gyöke-rekig nyúlik vissza, amikor a normák betartatása még nem egy specializált testület, hanem az egész közösség feladata volt. Más részük hagyományként, szokásként az elmúlt korszakok egyes jogi emlékeit őrzi. Bölcskén például azt tapasztalhattuk, hogy míg egyes cselekmények megítélése évszázadok óta alig módosult (pl. emberölés), másoké erőteljesen átalakult (pl. káromkodás, házasságtörés). A büntetéseknél még nyilvánvalóbbak az eltérések. Bizonyos büntetésfajták alkalmazásának gyakorisága megváltozott (pl. megszólás, kiközösítés), közösségiből államilag szankcionálná vált (pl. kitiltás), ismét más eltűnt (pl. eklézsiakövetés, pellengérre állítás, vérbírság, meg-kövezés, kiseprűzés, vesszőzés).

Bölcskén a szájhagyományban különleges büntetőjogi archaizmusok nem figyel-hetők meg. Ez összefügg a település — a szomszédos Madocsával összevetve külö-nösen szembeötlő — nyitottságával. Az elmúlt, több mint egy nemzedéknyi idő tár-sadalmi változásai a hajdan jellegzetes nemzetiségi és vagyoni különbségeket (birtokos református magyar őslakosok, vagyontalan katolikus szlovákok, evangélikus német cselédek) is összemosták. Ma már nem különül el élesen református és kato-likus hagyomány, de figyelmes vizsgálódás alapján még felfedezhetők kisebb eltéré-sek az egyes felekezetek tagjainak emlékezete által őrzött, a mindennapokat is át meg átszövő büntetőjogi szokások, gondolkodásmód között. (A katolikusok például az evilági igazságszolgáltatást inkább Istennek, a reformátusok a Sorsnak tulajdonít-ják. A múlt század végétől a reformátusok között oly gyakori magzatelhajtást a ka-tolikusok ma is jobban elítélik. A reformátusok kevésbé hisznek az átok megfoga-násában, a katolikusok gondolkodásában erőteljesebben jelen van ez.) Az 1945 után általános gyakorlattá váló vegyes házasságok szintén hozzájárultak a különbségek csökkenéséhez.

A múlt század közepétől Bölcskét erős társadalmi megosztottság jellemzi. A fa-luban a református középbirtokossággal összeházasodott kisnemesek mellett jelen van a zömében katolikus kisbirtokos parasztság, a nagyszámú zsellérség és a faluval laza kapcsolatot tartó pusztaiak társadalma. A legszegényebbek, a kishalászok és a kosárfonók a löszpartba vájt barlanglakásokban élnek a Fecskevárosban és a Béka-városban. E rendkívül összetett falusi társadalom értékrendjében a református ősla-kosság határozza meg a mintát. Hozzájuk igyekeztek igazodni a gyakran vegyes há-zasságok útján birtokot szerző katolikusok, és az ő megítélésük volt a zsinórmérce a zsellérek, s a negyvenöt előtt a faluba szivárgó pusztaiak számára is. Ezért fordí-tottam a büntetőjogi néphagyományok gyökereinek vizsgálata során megkülönbözte-tett figyelmet a református közösség egyházfegyelmező gyakorlatának vizsgálatára, s ezért érdemes alaposabban áttekinteni a református lakosság körében a múlt -század végén bekövetkező sajátos, a büntetőjogi szokásokban is tükröződő erkölcsi és men-tális változások történeti hátterét.

A jobbágyfelszabadítás során a telkek kevés kivétellel a helyi közbirtokosság

279

egykori robotosainak, a reformátusoknak jutottak. A birtokaprózódás megakadályo-zására kialakult a születéskorlátozásnak a közeli Sárközből is jólismert rendje, az egykézés. Másrészt, részint a birtok elaprózódása, részint annak kényszerű eladása révén az egykori telkes gazdák kis házasokká vagy zsellérekké váltak, s új megélhe-tés után kellett nézniük.

A gabonakonjunktúra és a vízen történő gabonaszállítás virágkorában a Duna mentén egész falvak éltek gyalogos vagy lovas hajóvontatásból, így már a század első felében is kézenfekvő volt a bekapcsolódási lehetőség a bölcskeiek számára is.45 So-kan a gazdálkodás mellett vettek részt lovaikkal a magas kereseti lehetőséget jelentő vontatásban, mások számára kizárólagos megélhetési lehetőséget adott. Ez az élet-mód a korábbi zárt értékrendű közösségből kilépést is jelentette, s egy új, szabado-sabb erkölcsi felfogás megjelenését. Ehhez járult az egyházfegyelmező gyakorlat la-zulása. A polgárosodás kezdetével a közösségi, a népbüntetések veszik át az egyháziak szerepét, amelyek egy-egy zárt település esetén akár a huszadik század közepéig is fennmaradhatnak.4 Bölcskén részint a falu fekvéséből, részint múltjából és társadalmi összetettségéből adódóan a református értékrend korábban is csak do-mináns volt, s nem kizárólagos. így könnyebben elfogadhatóvá vált a régi falubeli családokból kikerülő, viszonylag jól kereső hajóvontatók szabadosabb életvitele.

A század vége felé a vasúti szállítás és a gőzhajózás elterjedésével a hajóvonta-tás már nem nyújtott kellő megélhetést. Akiknek az évek folyamán a keresetből si-került földvásárláshoz elegendő tőkét előteremteni, visszatértek a paraszti közösség-be. Akik viszont nem tudtak, vagy megszokva a viszonylag könnyebb megélhetést, a szabadosságot, nem akartak újra a falusi közösség kötöttségében élni, sajátos meg-élhetési formákat választottak. Ezek egyike volt a kómárság, a vásári tolvajlás és a hamis tanúzás. A kómárkodás a falu hallgatólagos egyetértésével történt, hiszen a kómár falubelit nem károsított meg, sőt olcsón megvásárolva a lopott holmit, a te-lepülésen élőknek közvetett hasznot is jelentett. Sajátos kettősség élt tehát a bölcs-keiek tudatában a tulajdonról. A kómárság, mint bevett mesterség elfogadása mel-lett állandóan jelen van a tulajdon erőteljes védelmének hangsúlyozása. Falun belül, falusitól lopni nagyon komoly bűnnek számított.

Ma is megfigyelhető, hogy egy-egy tett megítélésénél fontos szerepe van az el-követő társadalmi helyzetének, különösen a családnak, s annak, hogy az illető hely-beli-e vagy gyüttment. A család tekintélyének alapja vagyona és régisége volt. Ügye-iben a családfő és a családi tanács döntött. Ha úgy vélték, folt esett a család becsületén, azt igyekeztek titkolni, és családon belül intézték el. Ilyennek számított például, ha a férj verte a feleségét, vagy a fiú lopott. Gyakran előfordult, hogy egy-egy bálra, mulatságra a legények az otthonról lopott zsák búza eladásával szereztek pénzt. Ha felfedezték a hiányt, szigorúan családon belül intézték el az ügyet. Az sem volt mindegy a cselekmény megítélésénél, hogy aki elkövette, falubeli volt-e, vagy gyüttment. Ebben a viszonyrendszerben a pusztai is helybelinek minősült. Ha idegen volt az elkövető, azt mondták: "Ki tehette volna, hát az a gyüttment."

A biológiai meghatározók közül az életkor fontos tényezőnek számított. "Ha gyerek lopott, azt mondták, nem tudja mit csinál", s a szülőt vonták felelősségre. Egyesek szerint 16 éves koráig tekinthető- valaki gyereknek: "Ha a Szigetbe a cse-resznyefákon sok gyerek_volt, hagytam, nem szóltam rájuk. De ha 16 évesek elmúl-tak már, mondtam: szedj a kalapodba, s futás!" Mások így gondolkodnak: "A gye-

280

reket régen 20 éves kortól vitték be katonának, s utána lett nagykorú. így lenne jó ma is." Az öregségről inkább csak általánosságban szóltak, bár voltak, akik megje-lölték korhatárként a 70. évet. Ha egy öreg lopott, verekedett, az nagy szégyen volt. Azt mondták "tudhatná már, mit csinál". Ha pedig öreg férjét megcsalta a fiatal feleség, kajánul összesúgtak: "Hiába, nem bírja már az öreg a napszámot!" Arról igen megoszlanak a vélemények, hogy a férfi vagy a nó' számára nagyobb szégyen-e például a lopás. Abban viszont megegyeznek, hogy ha egy nő részeg, az sokkal 'csú-fosabb dolog'. A falusiak igen elnézőek az elmebetegekkel és szellemi fogyatékosok-kal szemben, hiszen régen a faluban közöttük éltek. "Nem az állam terhe vót, hanem a családé. Ha elkövetett valamit, nem vonták felelősségre. A közveszélyest elvitték, de a többi maradt. Kérték a családot, vigyázzon rá." Ma is úgy vélik, "ha van kar-tonja, hogy részt vett valahol ideggyógyászati kezelésen, akkor nem hánytorgatható fel neki, hogy mit követett el."

A tradicionális jogi népszokások ma már csak az idősek (60—90 évesek) köré-ben érhetők nyomon. A középkorúaknál megnő, a fiataloknál pedig meghatározóvá válik az iskolai végzettség, a foglalkozás, az olvasottság vagy éppen a tömegkommu-nikációs eszközök által közvetített információáradat, egyszóval a faluközösségen kí-vül szerzett személyes és közvetett ismeret. A hangsúly a falu hagyományos érték-rendjébe történő belenevelődésről áttevődött egy másfajta kulturális közvetítésre.47

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a jognak megfelelő magatartás formálásában ne lenne ma is fontos szerepük a hagyományoknak. A jogi túlszabályozottság egyik hatásaként az élet bizonyos területein egyes tradicionális szokások továbbélnek, eset-leg újabbak keletkeznek. Továbbra is érvényesülnek a korábbi ismert, megszokott normák, hatnak a hagyományos cselekvési minták, és az életviszonyokat különösen az elemi viszonyok területén az alapvető értékeket megtestesítő módon szabályozó szokások.48

Jegyzetek

1. BÖRCSÖK Vince 1971., FÉL Edit 1944., GELENCSÉR József 1992., HAJDÚ Mihály—KOVÁCS Ferenc 1965., IMREH István 1977, IMREH István—SZESZKA Péter 1978, IMREH István—PA-TAKY József 1992., LUBY Margit 1935., NAGY Géza 1985., NAGY Olga 1988., PAPP László 1941., TÁRKÁNY SZŰCS Ernó' 1944., TÓTH Zoltán 1947., VERES László 1984.

2. Luby Margit közöl hasonló példát: "Ha Kóródon meg nem bántják, Ha Csekébe meg nem lopják, Ha Nagyarba meg nem szólják. Akkor kimehet a világból." (LUBY Margit 1935. 28.)

,3. A témával részletesen foglalkoztam eddigi publikációimban. Egyház fegyelem Bölcskén. Eló'adás a III. Népi Vallásosság a Kárpát-medencében konferencián (Pécs, 1993.), Az egyén szerepe a népi büntetőjogszokások alakulásában. Előadás a Fiatal néprajzkutatók III. konferenciáján (Kalocsa, 1993.), A büntetőjogi néphagyományok és szokások szerepe egy falu életében. Előadás Az Alföld társadalma konferencián (nagykörös, 1994.), Büntetőjogi Néphagyományok és -szokások a Duna mentén (szakdolgozat, 1994.)

4. TÁRKÁNY SZŰCS Ernő 1981. 29 . 5. BÓNIS György 1939, PAPP László 1948. 6. SÁRKÖZI Sándor 1942. 3. 7. Azokat a cselekményeket, amelyeket a Btk. és a szabálysértési kódex egyaránt szabályoz, az előb-

binél tárgyalom. Az egyes cselekmények esetében csak azokat veszem számba, amelyekről szóltak az adatközlők, vagy amelyekre történeti forrásokat találtam.

8. DR. LÁPOSI Lőrinc 1982. 2 1 — 2 5 .

281

9. DÖMÖTÖR János lelkész válaszlevele Szász Károly szuperintendens 100/1888. sz. iratára 10. DÖMÖTÖR Sándor 1941., GÉMES Balázs 1975. 11. TmL. Közgyűlési iratok 1816 1:222. 12. TmL. Közgyűlési iratok 473/1836. 13. Az adatközlők számára e kérdések megválaszolása okozta a legtöbb nehézséget. 14. SÁRKÖZI Sándor 1942. 25. 15. I. m. 3. 16. DÖMÖTÖR János 1888. 17. SÁRKÖZI Sándor 1942. 3. 18. DÖMÖTÖR János 1888. 19. Uo. 20. A közelmúltból említettek ugyan egy esetet, de az nem vált részévé a falu krónikájának, mert a

sértett idegen volt, az elkövető pedig cigány. A téesz udvarára érkezett szlovák kamion sofőrét a faluban sötétedéskor két nő és három férfi szólította le azzal, hogy adjon nekik száz forintot, majd az egyik férfi kését a sofőr hasához szorította. A többiek kiszedték a zsebéből a nála lévő pénzt, útlevelét. A kirabolt kamionos segítséget kérve berohant az első kocsmába. A paksi rendőrök a Kék Duna vendéglőből egyenesen a börtönbe vitték a bölcskei L. Sándort és a hosszúpályi R. Bélát, akik a rabolt pénz nagyrészét akkorra már elitták. (Mai Nap 1992. nov. 8.)

21. TmL. Közgyűlési iratok 1816 11:43 22. OL P 18. 23. SÁRKÖZI Sándor 1942. 3—4. 24. Protocollum 181 1. 137—138 . 25. TmL. Közgyűlési iratok 1816 11:43 26 . TmL. Közgyűlési iratok 1818. 10:194 27 . SÁRKÖZI Sándor 1942. 13. 28. DÖMÖTÖR János 1888. 29. HAJDÚ Lajos 1985. 116., ANGYAL Pál 1933., CSIZMADIA Andor 1981. 30. Presbiteriális gyűlés jegyzőkönyve 1845/46. október 4. 31. VAJNA Károly 1907. II. 170—215. 32. OL P 18. 33. SÁRKÖZI Sándor 1942. 29. 34. TmL. Közgyűlési iratok 1816 1:222 35. 1993. évi szüreti felvonulás 36. OL P 18. 37. Uo. 38. Protocollum 1816. 231 . 39. Református anyakönyv 40. Protocollum 181 1. 137—138 . 41. TmL. Közgyűlési iratok 1816 1:222. 42. VAJNA Károly 1907. II. 170—215 . 43 . A kérdésről részletesen szólok Büntetőjogi néphagyományok és -szokások a Duna mentén szakdol-

gozatomban (1994.). 44. VAJNA Károly 1907., BÁLÁS Gábor 1979. 45. GRÁFIK Imre 1992. 155—157. , TmL Közgyűlési iratok 4 3 9 / 1 8 4 4 . 46. NAGY Olga 1988. 47. KULCSÁR Kálmán 1979. 30 . , SAJÓ András 1988. 123—124. , René K£NIG 1979. 48 . Ezúton mondok köszönetet mindazoknak, akik adataikkal, segítségükkel hozzájárultak a tanulmány

megszületéséhez. Albert Horváth István, dr. Balla Miklós, Bátor Márton, Bobcsik Szabolcs, dr. Bénák Margit, özv. Farkas Józsefné Magyar Rozália, Ferde Gyula, Ferde Gyuláné Kiss Erzsébet, Hoffer Mihály, Hor-váth Mariann, Horváth Mihály, Indich Józsefné Szakách Katalin, Kalmár Imréné Farkas Rozália, Keresztes István, Kiss Imre, Kiss József, Kiss Józsefné Csíder Irén, Koczka János, Lengyel József, Lubik Lászlóné Keresztes Anna, Madár Lászlóné Marosi Mária, Pongrácz Gábor, Regős Gábor, id.

282

Sitkei András, Soroncz János, Sulák Gyula, Szabó Tamás, Szerdahelyi Józsefné, Tankovics Ágoston, Tóth Gáborné Tomolik Zsuzsanna, Tóth Mihályné Dobos Eszter, Udvari Gáborné Móricz Erzsébet, Varga Bálint, Varga Bálintné Cser Gabriella, Varga Lajosné Kövesdi Julianna

Irodalom

ANGYAL Pál 1933 A közvélemény-büntetés. Budapest

BÁLÁS Gábor 1979 Erdély jókora jogtörténete I—II. Budapest

BÓNIS György

1939 1. sz. kérdó'ív a magyar jogi néphagyományok összegyűjtéséhez. Budapest

BÖRCSÖK Vince 1971 A falu közigazgatása, a lakosság jogtudata és jogi szokásai. In: Tápé története és néprajza.

Tápé. CSIZMADIA Andor

1981 A jogi emlékek és hagyományok. Budapest

DÖMÖTÖR Sándor 1941 A gyermekgyilkos nó"k büntetése és a néphagyomány. Erdélyi Múzeum 3. 183—188.

FÉL Edit

1944 A nagycsalád és jogszokásai a komárommegyei Martoson. Kisalföldi Közlemények. Budapest

GELENCSÉR József

1992 Egykori törvényen alapuló népi büntetó'szokás, a megégetés. Ethn. 3—4. 251—262.

GÉMES Balázs 1975 A magzatelhajtással kapcsolatos hirdelinek a magyarság körében. BBÁMÉ IV—V. 1973—74.

Szekszárd GRÁFIK Imre

1992 Hajózás és gabonakereskedelem. Debrecen

HAJDÚ Lajos ' , 1985 Bűntett és büntetés Magyarországon a XVIII. század utolsó harmadában. Budapest

HAJDÚ Mihály—KOVÁCS Ferenc 1965 Népi jogélet. In: Orosháza néprajza. 161—191. Orosháza

ILLYÉS Endre 1941 Egyházfegyelem a magyar református egyházban. Debrecen

IMREH István 1973 A rendtartó székely falu. Bukarest

IMREH István—SZESZKA ERDŐS Péter 1978 A szabófalvi jogszokásokról. In: Népismereti dolgozatok. Bukarest

IMREH István—PATAKY József 1992 Kászonszéki krónika 1650—1750., Budapest

JÁVOR Katalin 1971 Egy 19. századi presbiteri jcgyzólcönyv tanulságai NKNT, Budapest

René KŐNIG 1979 A jog a társadalmi normarendszerek összefüggésében. In: Jog és szociológia. 262—279. Bu-

dapest

283

KULCSÁR Kálmán 1979 A jogszociológia szerepe és jellemző vonásai napjainkban. In.: Jog és szociológia. 7—43. Bu-

dapest

DR. LÁPOSI Lőrinc ' é.n. Fekete füzetek 18. Férj a kemencében 21—25. Budapest

LUBY Margit 1935 A parasztélet rendje. Budapest

MEZEY Barna 1981 A káromkodás (blaszfémia) a XVII—XVI11. század büntető jogszabályaiban. Jogtörténeti érte-

kezések, 11.sz. Budapest

NAGY Géza 1985 Adatok Karcsa lakóinak erkölcsi és társadalmi életéhez a Karcsai Református Egyház jegyző-

könyvei alapján (1807—1825). In.: Vallási néprajz II. (Szerk. Dankó Imre, Küllős Imola), 54— 107. Budapest

NAGY Olga 1988 A törvény szorításában. Bukarest

PAPP László 1941 Kiskunhalas népi jogélete. Budapest

PAPP László 1948 Vezérfonal a népi jogélet kutatásához. Budapest

SAJÓ András 1988 Társadalmi-jogi változás. Budapest

SÁRKÖZI Sándor 1942 Jogi néphagyományok. Gyűjtés. EA. 001180.

SZABÓ István 1937—38. Bölcske művelődésügyi és szociális állapotrajz (Kézirat)

SZENDREY Ákos 1936 Népi büntetőszokások. Ethn., 65—71.

TÁRKÁNY SZŰCS Ernő 1944 Mártély népi jogélete. Kolozsvár

TÓTH Zoltán 1947 A barkók öröklési jogszokásai

VAJNA Károly 1907 Hazai régi büntetések I—II. Budapest

VERES László 1984 Erkölcsi normatívák és tevékenységi típusok (Mátraderecske erkölcsi életének vizsgálata). Deb-

recen, Folklór és etnográfia.

DR. WALLNER Ernő 1958 Népesség- és településföldrajzi sajátosságok a paksi járásban. Földrajzi Értesítő 4. 419—479.

284

Tartalom

Támogatók 5 Köszöntöm az Olvasót! 7 Előszó 9 Dávid Lóránt: Bölcske természeti földrajza 11 Farkas Sándor: Bölcske község határának természetes növénytakarója,

florisztikai értékei 37 Szeöke Kálmán: Bölcske és környékének lepkefaunája 55 Fábián Csilla—Kiss Gábor—Kiss Imre: Adatok Bölcske madárvilágához . . 61 Szabó Géza—Szécsi Attila: Bölcske határának régészeti lelőhelyei 69 Szabó Géza: A „bölcskei sziklák" és a magyarországi víz alatti

régészeti kutatások kezdetei 115 Henkey Gyula: Bölcskei magyarok etnikai embertani vizsgálata 129 Pongrácz Gábor: Adatok a bölcskei katolikus és református

egyház történetéhez 149 Süveges Zoltán: Adatok Bölcske község egyesületeinek történetéhez 189 Csőglei István: Tüzek és tűzoltók Bölcskén 223 Gulyás Katalin: Adalékok a bölcskei iparosság XVIII—XX. századi

történetéhez 239 Nagy Janka Teodóra: Büntetőjogi néphagyományok és szokások 261 T. Bereczki Ibolya: Népi táplálkozás Bölcskén 285 Nagy Janka Teodóra: Születéstől házasságig (A gyermekélet hétköznapjai

és ünnepei) 355 Ö. Bartha Júlia: A temetkezés rendje Bölcskén 391 Udvari Gáborné: Bölcske község földrajzi nevei a szájhagyomány alapján . 399 Nagy Janka Teodóra: Bölcskei ,,csipötkék" (Adalékok a község

néprajzi vizsgálatához) . . . 431

449