Drábik János

Hogyan jött létre az Iszlám?Igaz-e, hogy a Vatikán közreműködött az iszlám létrehozásában?

Az elektronikus változatban publikált Spektrum Magazine1 2002. augusztusi számában

közzé tette a The Creation Of Prophet Muhammad (Mohamed próféta megteremtése) című

tanulmányt, amelyet Alberto Rivera korábbi jezsuita pap írt. Alberto Rivera a Vatikánban

tudomására jutott információkat 1988-ban publikálta. Ekkor adta először közre mindazt, amit

beavatott jezsuita papként a tudomására hoztak a katolikus egyház központjában. Rivera

később kilépett a jezsuita rendből és protestáns lett. Ezt követően számos sikertelen kísérlet

történt az élete kioltására. Hirtelen halálát végülis ételmérgezés okozta.

A jezsuita bíboros Augustine Bea a Vatikánban őszintén elmondotta a beavatottaknak, hogy a

római-katolikusok mennyire szerették volna Jeruzsálemre is kiterjeszteni befolyásukat a III.

század végén. A Szentföld központja felbecsülhetetlen értéket jelentett a számukra. Ezért

született meg az az elképzelés, hogy létre kell hozni egy olyan erőt, amely képes ezt a

feladatot teljesíteni. Így esett a választás Izmael2 gyermekeire, az arabokra.

Bea bíboros többek között ezt mondotta Rivera-nak: „Mivel vallástörténetileg és stratégiai-

földrajzi fekvése miatt is a Szent Város felbecsülhetetlen kincsnek számított, felmerült az

elgondolás, hogy Jeruzsálemből egy római-katolikus várost kéne csinálni. E feladat

elvégzésére adva volt egy nagy és kiaknázatlan emberi erőforrás: Izmael gyermekei…”

Ennek a tervnek lettek részesei a Közel-Kelet sivatagos vidékein nomád életmódot folytató

arab beduinok. Jézus Krisztus korai követői mindenfelé hirdették az evangéliumot kis

gyülekezeteket alapítva, de egyre inkább ellenállásba ütköztek. Mind a zsidók, mind a római

kormány üldözte a korai keresztényeket, mert meg akarták állítani az evangélium terjedését.

Ebben az időben a Római Birodalom már számos okból hanyatlásnak indult. A korrupció, az

apátia, az általános eladósodás, az ugaron hagyott termőföldek, a szabad parasztok városba

1 http://web.archive.org/web/20060519170017/http://www.thespectrumnews.com/2 Izmael a zsidó, a keresztény és az iszlám vallás egyik fontos alakja. Ábrahám próféta elsőszülött fia Hágártól, a rabszolganőtől. Ábrahám felesége, Sára, kiűzette Izmaelt a sivatagba, hogy ne örökölhessen apjától, Ábrahámtól, Sára fia Izsák rovására. Az iszlám vallás szerint Izmael Ábrahám elsőszülött fia kiválasztott próféta. Az iszlám szerint Izmael volt az, akit Ábrahám feláldozott volna az Isten oltárán, nem pedig Izsák. A zsidók és a muzulmánok egyetértenek abban, hogy az Arábiában élő arabok ősatyja Izmael. A muzulmán hagyományok szerint Mohamed próféta pedig Izmael leszármazottja. Ábrahámot és Izmaelt tekintik a mekkai Kába megalapítóinak, amit a vallási mítoszok szerint Ádám épített.

1

menekülése belülről pusztította az egykor hatalmas Birodalmat. Rivera írása nyomán Idézzük

ismét Bea kardinálist:

„A Krisztust-követők üldöztetései azonban hiábavalóak voltak, mert sokan továbbra is

az életüket adták Krisztus evangéliumáért. A Sátán egyetlen módon tudott e nagy

előrenyomulás ellen tenni, mégpedig úgy, hogy létrehozott egy ál-Krisztust-követő

vallást, amellyel lerombolhatta Isten munkáját. A megoldás Rómában volt. A rómaiak

vallása az ősi Babilonból származott, amely csupán egy kis kozmetikázásra szorult.

Nem egy éjszaka született meg az új vallás, de a ’korai egyházatyák’ írásaival

mindenképp kezdetét vette a működése. Ezekből kitűnt, hogy új vallás van születőben.

A római Jupiter szobrot átnevezték Szent Péterre, a Vénusz szobrot Szűz Máriára.

Székhelyüket az úgynevezett ’Vaticanus’ Hét-dombra helyezték, amely az alázuhanó

kígyó helye volt és ahol Janus sátáni temploma állt. Így született meg a nagy ál-vallás,

a római-katolikus vallás.”

Bea bíboros szerint ennek a nagy ál-vallásnak valójában az volt a célja, hogy megállítsa az

evangélium hirdetését, lemészárolja a Krisztus-követőket, vallásokat alapítson, háborúkat

szítson. A három monoteista vallás mindegyikének van egy szent helye, ahonnan az irányítást

várják. A római-katolikusok számára ez a Vatikán. A zsidók szent helye a Siratófal

Jeruzsálemben, a muszlimok pedig Mekkát tekintik a szent városuknak. E vallások követői

azért zarándokolnak ezekre a szent helyekre, mert azt hiszik, hogy áldásokban lesz részük

életük hátralevő részében.

Kezdetben a zsidók a Kába-kőre is tisztelettel néztek, mint Jehova - az Úr - külső imahelyére,

egészen addig, amíg tele nem szennyezték bálványokkal. Egy törzsi viszálykodás után a Kába

kincsét és a zarándokok ajándékait eltávolították, majd egy kútba helyezték és befedték, s így

nyoma veszett. Évek múltán egy Adb Al-Muttabli nevű arabnak látomásai voltak arról, hogy

hol található ez a kút és a benne lévő kincs. Ezért őt kikiáltották Mekka hősévé, és a sors által

elrendelve őt nevezték meg Mohamed nagyapjaként.

Egy másik fontos fejlemény, hogy Hippói Szent Ágostont (354-430) nem sokkal korábban -

396-ban - Észak-Afrika püspökének nevezték ki. Szent Ágostonnak sikerült megnyernie az

arabokat és egész törzseket áttérítenie a katolikus hitre. A katolikus kereszténnyé vált arabok

körében merült fel az a gondolat, hogy keresni kellene egy arab prófétát. Amikor Mohamed

apja meghalt, a gyermek Mohamedet a kor szokásainak megfelelően a pusztába küldték, hogy

2

ott nevelkedjen. Ily módon a Mekkához hasonló városokban született előkelő arab családok

gyermekei életük egy részét a beduin törzseknél töltötték, ahol egyrészt elkerülték a városi

járványokat, másrészt felkészítették őket az életre.

Miután anyja és nagyapja is meghalt, Mohamed a nagybátyjához került. Ekkor tudta meg

egy római-katolikus szerzetes, hogy Mohamed nem más, mint Adb al-Muttablinak,

Mekka hősének az unokája. A szerzetes meggyőzte Mohamed nagybátyját, hogy vigye

vissza testvére fiát a hazájába és védje meg a zsidóktól, ’mert Isten tudja, ha meglátják és

megtudják róla azt, amit én tudok, akkor terveket szőnek ellene. Nagy dolgok vannak

készülőben unokaöcséd számára!’

Idézzük megint Rivera nyomán Bea jezsuita bíborost:

„A római-katolikus szerzetes előrevetítette a majdani zsidóüldözést, amit Mohamed

követői hajtottak végre az óta. A Vatikán kétségbeesetten ragaszkodott Jeruzsálemhez

vallási jelentősége miatt, de a zsidók elzárták előle a várost. A másik problémát az

észak-afrikai, hithű Krisztus-követők jelentették, akik hirdették az evangéliumot. A

római katolicizmus megerősödött, de nem tűrt meg semmilyen ellenkezést. A

Vatikánnak ki kellett találnia egy hathatós fegyvert, amely megsemmisíthetné a

zsidókat, valamint az igazi Krisztus-követőket. Mindkettő elutasította a római

katolicizmust. E tervük végrehajtására a nagy lélekszámú észak-afrikai arab népeket

találták a legmegfelelőbbnek.

Néhány arab római katolikussá vált és ők lettek a római vezetők informátorai. Másokat

a földalatti titkos hálózatban használták fel arra, hogy a római vezetésnek ezt a tervét

megvalósítsák. A cél az volt, hogy leigázzák azt a hatalmas arab népességet, amely

megtagadta a római katolicizmust.”

Amikor Szent Ágoston színre lépett, írásai tanúsága szerint ő már tudta mi történik. Az általa

létrehozott apátságok támaszpontként szolgáltak arra, hogy felkutassanak és

megsemmisítsenek minden olyan bibliai kéziratot, amelyek az igazi Krisztust követők

tulajdonában voltak. Adjuk át a szót ismét Bea bíborosnak úgy, ahogyan Rivera közreadta:

„A Vatikán egy messiást akart teremteni az arabok számára, olyan valakit, akit ők

nagy vezetőjüknek választhatnának. Egy karizmatikus embert, akit kiképeznének arra,

hogy az összes nem-katolikus arabot maga mögé sorakoztassa, hatalmas hadsereget

alkotva, akik végül megszereznék Jeruzsálemet a pápának.”

3

A vatikáni eligazításon Bea kardinális a következő történetet mondta el jezsuita papokból álló

hallgatóságának:

„Egy hűséges, pápa-követő gazdag arab hölgynek hatalmas szerepe volt ebben a

drámában. A neve Khadijah, aki özvegyasszony volt. Korábban az egyháznak adta

vagyonát és zárdába vonult, de kapott egy feladatot. Találnia kellett egy briliáns fiatal

férfit, akit a Vatikán felhasználhatna arra, hogy egy új vallást alapítson, és ő legyen

Izmael gyermekei számára a messiás. Khadijahnak volt egy unokatestvére, akit

Waraquah-nak (Waraka-nak) hívtak, és aki szintén hűséges katolikus volt. A

Vatikán kritikus szerepet bízott rá azzal, hogy Mohamed tanácsadójává nevezte ki őt.

Waraquah rendkívül nagy befolyással rendelkezett Mohamed felett. A Vatikán

részéről tanárokat küldtek az ifjú Mohamedhez, akik elkezdték az intenzív

felkészítését a Nagy Küldetésre.3

A Vatikán katolikus arabjai Észak-Afrika szerte elhíresztelték az örömhírt a nagy

eljövendőről, aki mint Isten kiválasztottja fog felemelkedni közülük. Mohameddel

pedig kiképzése idején elhitették, hogy a zsidók az ő ellenségei és hogy az egyedüli

igaz Krisztus-követők a római katolikusok. Azt is elhitették vele, hogy bárki más, aki

magát Krisztus-követőnek mondja, valójában csak gonosz csaló, akit meg kell

semmisíteni (…) Mohamed elkezdett kinyilatkoztatásokat kapni és feléségének

katolikus unokatestvére, Waraquah, megmagyarázta neki azok jelentését. Így született

meg a Korán.”

A történelmi hagyomány szerint, hogy Mohamed küldetésének ötödik évében üldözni kezdték

a követőit, mivel azok megtagadták a Kába-kőnél őrzött bálványok imádatát. Mohamed az

üldözöttek közül néhánynak segített elmenekülni Abesszíniába, ahol Négus római-katolikus

király befogadta őket. Mohamednek a Szűz Máriával kapcsolatos látomásai nagyban

megegyeztek a római-katolikus doktrínákkal. A menekülő muszlimok Mohamed

kinyilatkoztatásai miatt kaptak támogatást és menedéket a katolikus királyoktól. Mohamed

később meghódította Mekkát és a Kába-követ ekkor megtisztították a bálványoktól.

Mohamed később arról is beszámolt, hogy egy látomásban Allah azt közölte vele, hogy ’Te

vagy Allah hírvivője’. Mohamed prófétai karrierje így indult el és egészen 632-ben

bekövetkezett haláláig számos kinyilatkoztatást kapott. Halálakor az iszlám már rohamosan 3 Mohamed 570-től élt 632-ig. 587-ben 17 éves korában kezdték meg a felkészítését. 23 éven át 610-ig intenzíven tanult és 40 éves korában, 610-ben kezdte el hirdetni tanításait, amelyeket Allahtól kapott és amelyeket a hozzá legközelebb álló követőjének lediktált.

4

terjedt. A nomád-arab törzsek Allah és az ő prófétája nevében fegyveres csoportokba

tömörültek.

Bea kardinális elmondotta, hogy Mohamed néhány írása belekerült a Koránba, néhányukat

azonban sohasem publikálták. Ma ezek az iratok a magasrangú hithű iszlám szent

embereknek, az Ajatollahoknak a birtokában vannak. A Vatikánban szigorúan őrzik ezeket

az írásokat, mivel a bennük lévő információk bizonyítják, hogy a Vatikánnak is köze volt az

iszlám vallás létrehozásához. Mindkét oldal túlságosan sokat tud a másikról, ami botrányt

okozna, ha kiderülne, mert mindkét vallás a hitelét vesztené, és ez pusztulásukat idézhetné

elő. A Koránban Jézus Krisztus csak prófétaként szerepel. Ha a pápa az Ő földi képviselője,

akkor neki is az Isten prófétájának kell lennie. Emiatt a pápát is szent embernek tartották,

félték és tisztelték.

A pápa számos bullát adott ki, amelyben engedélyezte az arab hadvezéreknek, hogy

csapataikkal megtámadják és elfoglalják az észak-afrikai országokat. A Vatikán finanszírozta

az erős iszlám hadsereg felállítását és cserébe három stratégiai céljának a teljesítését kérte:

Elsőként semmisítsék meg a zsidókat és azokat a Krisztus-követőket, akiket ő

pogányoknak tekintett. Másodikként azt kérte, hogy védjék meg az Ágostoni-

szerzeteseket és a római-katolikusokat. Harmadik kívánsága pedig az volt, hogy

foglalják el Jeruzsálemet és helyezzék Őszentsége, a Pápa ellenőrzése alá.

Az ezt követő időkben az iszlám gyorsan terjeszkedett és egyre nagyobb területekre

terjesztette ki uralmát. Az arabok sok zsidót és Krisztus-követőt öltek meg. Végül Jeruzsálem

is a kezükre került. Jeruzsálemet 614-ben a perzsák és zsidó szövetségeseik megostromolták.

Ennek során kilencvenezer keresztény halt meg. Hérakliosz bizánci császár azonban 628-ban

visszafoglalta. A kimerült Bizánci Birodalom nem tudott ellenállni a 633-ban Mohamed

halála után meginduló arab offenzívának. A város erős védműveivel a muszlim támadók nem

boldogultak, de blokád alá vették és így a jeruzsálemi pátriárka kénytelen volt tárgyalásokba

bocsátkozni. 638-ban végülis I. Omár kalifa bevonult a városba csapatai élén. A keresztény

lakosság szabad elvonulást kapott, de csak kevesen távoztak. Az ez után következő időben

egészen a keresztes háborúkig Jeruzsálem iszlám uralom alatt maradt. Amikor az egységes

Iszlám Kalifátus 756-ban felbomlott, azt követően a várost különféle muszlim dinasztiák –

szunniták és síiták váltakozva – birtokolták. Jeruzsálem fokozatosan muszlim jelleget öltött. A

keresztényeknek és a zsidóknak is megkülönböztető jelzést kellett viselniük. 979-ben a síita

fátimidák hódították meg Jeruzsálemet. A véres hadjáratban nemcsak a muszlim harcosok,

5

hanem a keresztény és zsidó lakosság is nagy veszteséget szenvedett. Sok templomot és

zsinagógát felgyújtottak, közöttük volt a Szent Sír templomegyüttest is.

1009-ben a Fátimida Kalifa utasítására teljesen lerombolták a Szent Sír templomot és nem

is engedték újra felépíteni. A keresztényeket öt éven át üldözték, kényszerítették őket, hogy

megkülönböztető-jegyekkel, például két sárga csíkkal jelezzék keresztény voltukat. 1078-ban

a szunnita szeldzsukok vették át az uralmat, vérfürdőt rendeztek nemcsak a síiták, hanem a

keresztények és a zsidók között is. A síiták 1098-ban visszatértek és Szíriáig visszaszorították

a szeldzsukokat.

A jeruzsálemi pusztítások és mészárlások, valamint a bizánci császár segélykérése hatására

indult meg az első keresztes hadjárat. A keresztesek 1099-ben vették ostrom alá

Jeruzsálemet, ahol a környező meghódított területeket is egyesítve királyságot alapítottak

Jeruzsálem fővárossal. Az első uralkodó Boullion Gottfried lett. A jeruzsálemi királyi címet

azonban I. Balduin viselte, aki királyi palotát építetett a Templom-hegyen. Később ebből

alakították ki az Al-Aksza mecsetet. Első Balduin az épület egy részét átengedte a keresztes

lovagok akkori vezetőjének, Hugues de Payns-nek. Innen kapta a szerveződő lovagrend a

templomosok elnevezést.

Alberto Rivera idézett írásában azt hangsúlyozta, hogy az iszlám háborúk során nem

támadták a római katolikusokat sem kegyhelyeiket. Amikor azonban a pápa Jeruzsálemet

kérte az araboktól, nagy csalódás érte, mert azok elutasították kérésének teljesítését. A

jelentős erővé vált arab seregek vezérei nemet mondtak a Vatikánnak. A Vatikán felismerte,

hogy nem sikerült az a terve, hogy megszerezze a Szentföld és Jeruzsálem feletti kontrollt.

Sikereiken felbuzdulva a muszlim hadvezérek úgy döntöttek, hogy tovább nyomulnak Európa

felé. Nagyköveteket küldtek a pápához azt követelve tőle, hogy adjon engedélyt az európai

országok meghódítására is. A pápa azonban ragaszkodott hatalmához és nem állt szándékában

tovább növelni azoknak a befolyását, akiket ő pogányoknak tekintett.

A Vatikán ekkor kezdeményezte keresztes hadsereg létrehozását Izmael iszlamista követői

ellen, akik megindultak, hogy elvegyék tőle a katolikus Európát. A keresztes hadjáratok több

évszázadon át folytak. 1187-ben Szaladin egyiptomi szultán elfoglalta a Szentföldet és az

ismét iszlám uralom alá került. Az egyiptomi uralkodó nem viselkedett barbárként és a

keresztény szentélyeket is tiszteletben tartotta. A harmadik keresztes hadjáratban

Oroszlánszívű Richárd tervezte Jeruzsálem visszavételét, de nem volt esélye a győzelemre

ezért nem is indította meg a támadást. II. Frigyes német-római császár tárgyalással szerezte

6

vissza a Szent Várost és ő volt a jeruzsálemi király 1029-től 1244-ig. Ekkor azonban a

mamelukok egészen a XVI. századig birtokolták Jeruzsálemet. Ebben az időben csak a

muszlimok voltak teljesértékű polgárok. A másodrendűként kezelt keresztényeknek és

zsidóknak külön adót kellett fizetniük és jogilag is hátrányos helyzetűek lettek.

1453-ban az előrenyomuló oszmán törökök meghódították a Bizánci Birodalom központját,

Konstantinápolyt, amely Isztambul-ra átnevezve az Oszmán Birodalom fővárosa lett. Ezt

követően a Szentföld is egészen az első világháború végéig az Oszmán (Ottomán) Birodalom

tartománya volt.

Rivera annak kapcsán, hogy Spanyolország és Portugália is iszlám fennhatóság alá került,

részletesen ismerteti egy portugáliai kis falunak a történetét. Egy hegyvidéki kis települést -

Mohamed lányának (mások szerint anyjának) a tiszteletére - Fatimának neveztek el, és ez a

falu később világhírűvé vált. Amikor az előrenyomuló muszlim seregek bevették Szardíniát és

Korzikát, majd Itáliát készültek lerohanni, az iszlám vezérek felismerték, hogy eljött az idő a

béketárgyalásokra. Assisi Ferenc közvetítésével megállapodást kötöttek a Vatikánnal. Ennek

eredményeként a muszlimok elfoglalhatták Anatóliát a keresztény világon belül, a

katolikusok pedig Libanont az arab világon belül. Abban is megállapodtak, hogy a

muszlimok mecseteket építhetnek a katolikus országokban egészen addig, amíg cserébe a

katolikusok is terjeszkedhetnek az arab országokban.

Augustine Bea bíboros a vatikáni eligazítás során azt is elmondta hallgatóságának: a

muszlimok és a római-katolikusok megállapodtak abban, hogy együttesen állítják meg közös

ellenségüknek, a Biblia-hívő, a Krisztust követő keresztényeknek a missziós tevékenységét.

Így Izmael gyermekei, vagyis az iszlám hitre áttért muzulmánok, nem ismerhették meg az

Írásokat és az igazságot.

A muszlimokat az Ajatollahok tartották az ellenőrzésük alatt, az iszlám papok, apácák és

szerzetesek segítségével. A Vatikán pedig elkezdte gyűlöletkampány szítását a muzulmán

arabok és a zsidók között, akik korábban békésen éltek egymás mellett. A kampány nyomán

az iszlám közösségek úgy tekintettek a Biblia-hívő misszionáriusokra, mint azokra a

gonoszokra, akik megmérgezik Allah gyermekeit. 1917-ben Szűz Mária megjelent a

portugáliai Fatimában. „Isten anyjának” a megjelenése nem várt erejű hatást váltott ki és

óriási tömegeket vonzott. A fatimai látomás fontos szerepet kapott abban a stratégiában, hogy

bevonják az iszlámot az anyaszentegyházba. A jezsuiták kitalálták a fatimai böjtnapokat, és

ezt a kultuszt sikerült elterjeszteni Észak-Afrikában. Ez lehetővé tette a fokozott behatolást a

7

muszlim világba. Az arabok azt gondolták, hogy a fatimai böjtnapok megtartásával Mohamed

leányának (egyes kutatók, így Revilo P. Oliver szerint az anyjának) adnak tiszteletet. A

jezsuiták pontosan ezt akarták.

A fatimai látomás eredményeként jött létre a követők egy csoportjából a Kék Hadsereg,

amelyhez több millió hithű római-katolikus csatlakozott, s akik készek voltak meghalni az

Áldott Szűzért. A jezsuiták azt hirdetik, hogy Szűz Mária négyszer vagy ötször megjelent

már Kínában, Oroszországban és az Egyesült Államokban is. Mária Kék Hadseregének a

tagjai azt hirdetik, hogy a Szűzanya fatimai üzeneteit senki sem kerülheti meg és senki sem

mondhatja, hogy nem hallott róla. II. János Pál Pápa ’az évszázad üzenetének’ nevezte és

fontosnak tartotta, hogy háromszor is elzarándokoljon Fatimába.

A fatimai Szent Szűz többszöri megjelenése 1917. május 13-át követően fordulóponttá vált a

világ akkor 350 milliónyi muszlim emberének a történelmében. A hagyomány szerint

Mohamed próféta - leánya halála után - azt a kijelentést tett, hogy „az összes nő közül ő a

legszentebb a Paradicsomban, közvetlenül Mária után”. Mohamed hitte, hogy Szűz Mária

döntött úgy: ’Fatimai Nagyasszonyként’ jelenik meg és azt az örömhírt hozza a

muszlimoknak – akik elfogadják, hogy Jézus Krisztus szűztől született -, hogy Ő is

megjelenhet isteni mivoltában.

Tény az, hogy a Szűz Fatimai Nagyasszony szobrait óriási lelkesedéssel fogadták az iszlám

világ szinte minden részén Afrikában, Indiában és másutt is. Ekkor még a muszlimok

hajlandóak voltak katolizálni és belépni a római-katolikus egyházba.

A katolikus egyház tanításai és az iszlám-vallás között sok a hasonlóság, amelyet nem lehet

egyértelműen a véletlen művének tekinteni:

- Mária 34-szer szerepel a Koránban, jóval többször, mint az Újszövetségben.

- Mária az egyetlen nő, aki név szerint szerepel a Koránban.

- Mária büntetlen volt a Korán szerint, ahogy azt a katolikus egyház is tanítja.

- Mária szentélyeit a muszlimok is látogatják és segítségül hívják a reménykedő anyák –

állítja a katolikus lexikon.

A Korán szövegében három Súra (fejezet) visel olyan címeket, amelyek Jézussal

kapcsolatosak és tizenöt Súra tesz róla említést:

- Jézus, Mária fia kifejezés a leggyakoribb.

8

- A Korán tizenegy alkalommal nevezi Jézust Messiásnak, azaz Krisztusnak.

- Jézus, mint Isten igéje, vagy ’Allah szava’ elnevezést is olvashatunk a Koránban.

Az interneten még ma is bárki megnézheti, hogy II. János Pál Pápa megcsókolja a Koránt.

Ferenc pápa muzulmán országokba tett látogatásai is kifejezik az iszlám iránti tiszteletet. A

Vatikán természetesen elsősorban a kereszténységet irányítja, de nagy befolyással van az

iszlámra is. A katolikus anyaszentegyháznak, amely a többi keresztény egyházat is képviseli,

meg kell találnia az iszlám követőivel is az együttműködést egy szinkretikus világvallás és az

ökumenizmus keretében.

Miért nem fogadhatóak el Rivera állításai az iszlám eredetéről?

Alberto Rivera Bea kardinálistól szerzett információira támaszkodva írt az iszlám eredetéről.

Augustine Bea bíboros (1881-1968) jezsuita tudós volt, aki egész életét a Biblia kutatásának

és az ökumenizmus megvalósításának szentelte. XXIII. János pápa ezt mondta róla:

„Micsoda nagy kegyelem az Úrtól, hogy lehetővé tette nekem Bea bíboros felfedezését.”

Augustine Bea egyike volt azoknak a nagytudású és befolyásos jezsuitáknak, akik a rend

1814-től kezdődő újabb 200 éves történetében a legnagyobb hatást gyakorolták. Bea Biblia-

kutató tudósként a Rómában működő Pápai-bibliai Intézet rektora volt 1930-tól 1949-ig. Bea

kardinális az 1962-től 1965-ig tartó második vatikáni zsinat meghatározó személyiségeként

annak tizenhat döntéséből tizenkettőt tartalmilag ő készített elő és fogadtatott el a zsinat

résztvevőivel. Ő volt a Keresztény Egységet Előkészítő Pápai Tanács titkárságának az

elnöke annak 1960-as megalakulásától egészen a haláláig. Tudományos munkássága is

lenyűgöző. 1918-tól kezdődően 50 év alatt 430 tanulmányt írt, amelyek felölelték a bibliai

archeológiát, az Ótestamentum szövegértelmezését, a Máriológiát, a keresztény egységet és a

szektarianizmus elleni küzdelmet. Idős korában, 1960 és 1968 között 260 publikációt tett

közzé, amelyből nyolc nagy terjedelmű könyv volt.

A németországi Baden-ban lévő kis faluból, Riedböhringen-ből származó Augustine Bea

számára a helyi plébános szerzett szegénységi bizonyítványt. Ez tette lehetővé, hogy

költségmentesen tanulhasson a Freiburgi Egyetem Teológia Karán. 1902-ben belépett a

jezsuita rendbe. Pappá szentelését követően felettesei úgy döntöttek, hogy Biblia-kutatóként

tanuljon keleti nyelveket és történelmet a Berlini Egyetemen. 1909-től 1914-ig ő volt a

jezsuita rendház főnöke Achen-ben, de 1924-ben már őt nevezték ki az akkor alapított

Bellarmino rektorának, amely azoknak a jezsuita papoknak volt az otthona, akik doktori

9

disszertációikon dolgoztak Rómában. Ezzel párhuzamosan tanított a Gregorian Egyetemen és

a Bibliai Intézetben. 1929-ben hat hónapig a Japánban működő jezsuita misszió irányítását is

elvégezte, rendbe téve az ottani válságba jutott Szófia Egyetemet.

1931-ben ő fogalmazta meg XI. Piusz pápának azt a határozatát, amely megreformálta a

papság magasabb fokú képzését. Azt is elérte, hogy az 1935-ben Göttingenben megtartott, az

Ótestamentum szövegmagyarázatával foglalkozó tanácskozáson protestáns, zsidó és

szekuláris tudósok is részt vehessenek. Biblikusként számos látogatást tett Jeruzsálemben

1936 és 1937 között.

XII. Piusz pápasága idején (1939-től 1958-ig) ő fogalmazta meg azt a pápai enciklikát,

amely lehetővé tette a katolikus tudósok számára, hogy a Szentírás tanulmányozása során a

tudományos kritika technikáit is használhassák párhuzamosan az ókori bibliai nyelvek

megtanulásával. A Szent-Szék tanácsadójaként elérte, hogy a katolikus tudósok részt vehettek

nem katolikus tudósok által tartott teológiai konferenciákon. Tanácsadója volt annak a

bizottságnak is, amely 1950-ben megfogalmazta az áldott Szűz Mária mennybe

meneteléről szóló deklarációt 1950-ben. 1945-től ő volt a pápának, valamint közvetlen

munkatársainak a gyóntatója.

Augustine Bea a második világháború után szoros figyelemmel kísérte az ökumenizmus

fejlődését Németországban, Svájcban és Franciaországban. Megtartotta befolyását XXIII.

János pápa idején is, aki 1959 novemberében bíborossá szentelte fel. Bea volt az, aki

elsőként ajánlotta, hogy nem katolikusok is részt vehessenek a második vatikáni zsinaton. Ő

volt az ökumenizmusról szóló zsinati határozat szövegének a megfogalmazója. Ugyancsak ő

volt, aki elkészítette a zsidókról szóló deklarációt. Ebből született meg később a ’Nostra

aetate’ elnevezésű pápai állásfoglalás, amely a katolicizmus és a nem keresztény vallások

viszonyáról szólt. VI. Pál pápa személyesen kereste fel a korházban halála előtt. Hozzájárult

annak a kívánságának a teljesítéséhez is, hogy ne a Vatikánba, hanem szülei mellé

Riedböhringen-ben temessék el.

Azért részleteztük Augustine Bea életművét, mert 2014. május 19-én Hans Georg Lundhal

közzétett4 egy kritikai elemzést Alberto Rivera-nak azokról az állításairól, amelyek

forrásaként az ókor és a Biblia szaktekintélyének számító Bea bíborost jelölte meg. A kritikai

elemzés azzal kezdődik, hogy mind az iszlám, mind a mormon vallás, a görög mitológián

alapul.

4 http://assortedretorts.blogspot.hu/2014/05/against-alberto-riveras-hogwash-on.html

10

Bea kardinális a kritika írója szerint nem volt jó katolikus. Erős kétségét fejezte ki azt illetően,

hogy ki tehető felelőssé azért, ha az iszlám eredetéről ehhez hasonló megtévesztő

információkat tesznek közzé. Lehet Bea is és lehet Rivera is felelős. Bea megtéveszthette

Rivera-t és Rivera pedig hazudhatott Bea-ról, amennyiben nem a bíborostól hallotta a

Vatikánban mindazt, amit közreadott.

Ami a konkrét kifogásokat illeti, a bíráló irat készítői megemlítik, hogy a Vaticanus nevű

magaslat nem tartozott a Rómában található Hét Hegyhez, mivel az ősi város falain kívülre

esett. A Vaticanum, vagy Campus Vaticanus eredetileg az a sík terület volt, amely

összekötötte a Vatican Dombot a Tiberisszel, amely a Pó után Itália leghosszabb folyója. A

köztársasági Róma idején ez egy elhanyagolt nyomorúságos terület volt, amelyet csak a

legszegényebbek látogattak. Caligula és Néró császár ezen a területen harciszekérverseny-

gyakorlatokat tartott, Néró pedig cirkuszt is építtetett, amelyet Circus Vaticanusnak, vagy

egyszerűen Vaticanumnak neveztek. A Vatican Domb a modern időkben az egész területre

vonatkozik, amit ma már egyszerűen Vatikánnak hívnak. A kereszténység számára ezt az

elnevezést fontossá tette az, hogy Péter apostol, Szent Péter, itt halt mártírhalált.

A szerzők felteszik a kérdést, hogy miért kell megbíznunk egy titkos tájékoztatásban? Miért

kell elhinni, amit Bea kardinális mond olyan eseményekről, amelyek 1500 évvel ezelőtt

történtek? Honnan tudhatta Bea a tényeket? A tradicionális katolikusok körében Bea bíboros

túlzó ökumenistának számít. Mások viszont olyan szabadkőművesnek tartják, aki beépült az

egyházi hierarchiába. Ha Rivera becsületesen adta vissza, amit megtudott, akkor bizonyos

fokig jó szándékú, hiszékeny embernek tekinthetjük, ha mindent elhitt a jezsuita bíborosnak.

A korai egyházatyák a babilóniai vallást megszépítve keresztényjellegűnek állították be. A

hivatkozott írás nem vitatja, hogy a Sátán egy meghamisított keresztény vallást akart, de ha

az iszlám történetét nézzük, akkor ez a kísérlete túlságosan is sikeresnek bizonyult. Sátán

számos szektával próbálkozott, amelyek megjelentek, majd eltűntek, hogy aztán ismét egy

újabb lépjen a helyükbe. Ilyenek voltak az ebioniták, a gnosztikusok, a manicheusok a

montanisták, a novátiánok, a donatisták, az agnosztikusok és Priscillan püspök követői.

A Bea bíboros és Alberto Rivera állításait bíráló írás ezután megemlíti, hogy a Hippói Szent

Ágoston aligha téríthetett meg arabokat a keresztény hitre Észak-Afrikában a mai Maghreb

országok területén, hiszen ebben az időben még nem voltak arabok ezen a területen. Az

iszlám fegyveresek, Mohamed próféta utóda, Omár vezetésével csak jóval később jelentek

meg Észak-Afrikában. A bíráló felteszi azt a kérdést, hogyan lehetséges, hogy római katolikus

11

arabok egyszer csak abban reménykedtek, hogy jön egy arab próféta is, aki még inkább a

sajátjuk lesz.

Rivera azt is állította, hogy Szent Ágoston kolostorai bázisul szolgáltak ahhoz, hogy

felkutassák és megsemmisítsék a bibliai kéziratokat, amelyeket az igazi keresztények őriztek.

A bíráló szerint ezek a kolostorok maguk készítették a kéziratokat és nem a mások által

készítetteket gyűjtötték össze. Felháborítóak találja azt az állítást is, hogy a Vatikán meg

akarta szerezni Jeruzsálemet, de ebben megakadályozták a zsidók.

A bíráló ezután Rivera-nak azt az állítását elemzi, hogy „egy gazdag arab hölgy, aki hű

követője volt a pápának, rendkívül fontos szerepet játszott ebben a drámában. Özvegyasszony

volt, akit Khadijahnak hívtak. Vagyonát az egyháznak adta át, és visszavonult egy zárdába,

de ekkor egy megbízást kapott…” Olyan asszonyok, akik vagyonukat az egyháznak adják és

zárdába vonulnak, rendszerint nincsenek kiképezve olyan megbízatások teljesítésére,

amelyhez hozzátartozik a szexuális élet is. Ellenkezőleg, arra tanítják őket a kolostorban,

hogy szabaduljanak meg korábbi házaséletük minden ilyen emlékétől. Arábiának azon a

vidékén, ahol mindez történhetett, nem sok zárda és kolostor volt található. A bíráló azt is

megjegyzi, hogy más forrásokból már azt is olvasta, hogy Khadijah egy rabbi leánya volt. A

legvalószínűbb az lehet, hogy nem volt egyik vallás követője sem, ezért nem okozott neki

lelkiismeret-furdalást férje látomásainak az elfogadása.

Az írás ezután rátér Khadijah unokatestvérének, Warakának (Waraquah-nak) a szerepére,

aki ugyancsak mélyen hívő római katolikus volt Rivera szerint. Waraka ebionita pap volt, és

mély tiszteletnek örvendett az iszlám hagyomány szerint, mert azok közé a monoteisták közé

tartozott, akik elsőként fogadták el Mohamed próféciáit. Más források szerint nestorian volt.

De akár ebionita volt, akár nestorian, az a fontos, hogy Waraka nem volt római-katolikus.

Bea bíboros állítólag azt is elmondta Riverának, hogy „tanítókat küldtek az ifjú Mohamedhez

és intenzív felkészítésben részesült. Tanulmányozta Szent Ágoston munkáit, amelyek

felkészítették őt a nagy küldetésre.” A bíráló erősen kételkedik mindenben. Hogyan

tanulmányozhatta az ifjú Mohamed Szent Ágoston könyveit, amelyeket latinul írt, és amelyek

nem voltak lefordítva arabra? Ez abszurd és nevetséges. Nincs összhangban az akaratos és

büszke Mohamed jellemével, hogy hosszú időn át tartó intenzív tanulásnak vesse alá magát

latin nyelven.

12

Mohamednek felkészítői állítólag azt tanították, hogy csak a katolikusok az igazi

keresztények, és a zsidók az ellenségei. Ez nem valószínű. Sokkal hihetőbb, hogy

nestorianusokkal, vagy monophitákkal találkozhatott és aligha katolikusokkal. Egy zsidó törzs

valóban leszámolt egy keresztény monophita5 közösséggel. Ezt a zsidó törzset viszont

Mohamed semmisítette meg. Arról is tudunk, hogy Mohamedet egy zsidó barátja meg akarta

mérgezni, de nem ölték meg büntetésként érte.

Rivera szerint a Vatikán megbízta az észak-afrikai katolikusokat: jelezzék, hogy jön majd egy

arab próféta. Az állításait ízekre szedő tanulmány készítője erre megjegyzi, hogy Észak-

Afrika lakossága Szent Ágoston, később pedig Mohamed idején nem arab volt. Az Ázsiát

Afrikától elválasztó határt a Nílus képezte. A Nílus mellett és attól Nyugatra a koptok éltek.

A Nílustól keletre a Vörös-tengerig kevert arab lakosság élt (izmaeliták és madianiták). A

Jordán-folyó vidékén az edomiták, moabiték és az ammoniták alkották az arab lakosságot. A

Szent Földön római polgárok és zsidók éltek, akik közül sokan arabul és arameus nyelven is

beszéltek. Észak-Afrikában azonban a koptoktól nyugatra a mauritániaiak és más nem arab

népek éltek. Az arabok később meghódították és részben be is olvasztották őket.

A bíráló megjegyzést tesz arra is, hogy a muszlimokat Mohamed látomásainak köszönhetően

a katolikus királyok védelmezték. Lényegében csak egy ilyen királyról tudunk, a monophysite

Négusról, Etiópia (Abesszínia) uralkodójáról.

Theodore Shoebat6 a saját weboldalán 2014. február 4-én közzétett írásában7 cáfolja, hogy a

Katolikus Egyház közreműködött az iszlám létrejöttében. Shoebat szerint az az elgondolás,

hogy a Katolikus Egyháznak köze van az iszlám megszületéséhez, egy Alberto Rivera nevű

állítólagos jezsuita állításaira vezethető vissza. Rivera azt állította, hogy a ’Pápa’ állítólag

azzal bízta meg Mohamedet, hogy semmisítse meg a zsidókat és a hitetlennek tekintett ’igaz

keresztényeket’. A másik megbízatás az volt, hogy védelmezze az ágostoni szerzeteseket és

római katolikusokat, a harmadik pedig az, hogy hódítsa meg ’Őszentsége’ számára

Jeruzsálemet.

5 A Monophysite hit szerint Jézus nem volt kettős természetű, Isten és ember, hanem kizárólag isteni természetű, még akkor is, ha a Földön emberi formában is testet öltött, és emberi módra megszületett, élt és meghalt. 6 A Keresztények Megmentése nevű szervezet kommunikációs igazgatója. Ez a szervezet a frontvonalban menti a keresztényeket az üldözés és a kivégzés elől. Több könyv és DVD szerzője, amelyek a keresztények küzdelméről szólnak a gonoszság és a zsarnokság ellen.7 http://shoebat.com/2014/02/04/catholic-church-invent-islam-2/

13

Shoebat leszögezi, hogy ezek a parancsok egyetlen hitelesnek tekinthető elsődleges forrásban

nem találhatóak. Elsődleges forrásnak olyan dokumentum tekinthető, amely az adott

történelmi esemény körüli időkből származik, amely lehet szemtanúk vallomása, vagy más

első kézből származó hiteles írás. Ilyen például az, hogy Mózes beszámol a héber rabszolgák

meneküléséről Egyiptomból a Tórában. Az iszlám létrejöttével kapcsolatban olyan ősi és

eredeti dokumentumokra lenne szükség iszlám és iszlámon kívüli forrásból, amelyeket

elsődlegesnek lehet tekinteni. Rivera azzal támasztja alá állításait, hogy azokat Bea

kardinálistól tanulta. Ha utána nézünk annak, hogy Bea bíboros melyik írásában, könyvében,

vagy tanulmányában írhatott mindarról, amikről Rivera beszámol a saját írásában, akkor

kiderül. hogy ilyen részeket sehol sem találunk.

Ha elemezzük az iszlám eredetét, először az iszlám teológia lényegét kell megértenünk: az

iszlám a Könyv vallása. Tanításai a Koránra támaszkodnak, másodsorban pedig a muszlim

tudósok interpretációira. Korán nélkül nincs iszlám. Ezért az első feladat a Korán elolvasása,

ha meg akarjuk érteni az iszlám teológiát. Aki ezt teszi, semmilyen bizonyítékot nem talál

arra vonatkozóan, hogy az katolikus eredetű. Ellenkezőleg: meg kell állapítania, hogy nyíltan

katolikus-ellenes.

Akik tanulmányozzák Abu Bakr, Mohamed utódának a nézeteit, megállapíthatják, hogy

egyértelműen keresztény-ellenes volt. Ezért felteszi a kérdést Shoebat, hogy amikor Rivera

azt állítja: a Pápa azzal bízta meg Mohamedet, hogy ölje meg a zsidókat és az igaz

keresztényeket. Mi értelme lenne annak, hogy a katolikusok létrehozzanak egy olyan

rendszert, amely belső lényegénél fogva ellenséges a katolikus egyházzal szemben. Ez

teljesen értelmetlen, és aki ilyesmit állít, az szembekerül a történelmi igazsággal.

Shoebat szerint az iszlám tanításai az ariánizmusban8 és nem a katolicizmusban gyökereznek.

Tanulmánya végén Shoebat leszögezi, hogy semmi bizonyíték nincs arra, hogy a katolikus

egyház hozta volna létre az iszlámot. Amire viszont van elsődleges és hiteles forrásnak

tekinthető adat, hogy a katolikusok mindig harcban álltak a muszlimokkal, a muszlimok pedig

kezdettől fogva a kereszténység és a katolikus egyház elpusztítására törekedtek. Ezt a

hosszútávú céljukat máig sem adták fel. Jelenleg tanúi vagyunk, hogy minden nap

lemészárolnak keresztényeket. Ezért össze kell fogni a keresztény életek megmentése

érdekében.

8 A IV. században élt Áriusz. Azt állította, hogy Isten Jézust teremtette meg elsőként és Jézus volt a Teremtés koronája. Az ariánizmus tehát azt a nézetet jelenti, mely szerint Jézus isteni tulajdonságokkal felruházott teremtmény volt, de nem maga az Isten.

14

A kereszténység és az iszlám értékrendje összeegyeztethetetlen

Alberto Rivera állításait a kereszténység, közelebbről a Vatikán szerepéről az iszlám

létrejöttében cáfolja a két vallás éles szembenállása egy sor lényegbevágó kérdésben. A

kereszténység Jézus tanításai alapján kezdettől fogva a béke vallásának tekintette magát.

Elítélte az erőszakot és a fegyver használatát. Gondoljunk csak arra, hogy milyen elveket

hirdetett: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!”, „Ha megütik az egyik orcád, tartsd

oda a másikat!”, „Csak azt tedd felebarátoddal, amit elvársz, hogy ő tegyen veled!”.

A kereszténység évszázadokig ehhez tartotta magát, kivételt csak a keresztes hadjáratok

jelentették, amelyek célja a Szent Föld, és a jeruzsálemi Szent Sír felszabadítása volt. Az

iszlám azonban kezdettől fogva másképp viszonyult az erőszakhoz. Mohamed nem rettent

vissza a fegyveres harctól és többször is Szent Háborút hirdetett. Utódai számos háborút

viseltek a keresztény országok ellen. A kereszténység harciasabbá válása már az iszlám

létrejötte előtt elkezdődött, amikor a Római Birodalom keresztény lett és védekeznie kellett a

pogány barbárok támadásai ellen. Ez védekező háború volt, amit már Szent Ágoston is

jóváhagyott. Az idők múlásával ez a védekező háború szent jelleget kapott, különösen a

normannok és az iszlám támadásai idején. Szakralizálódott az a háború is, amely az egyházat

és a pápákat védelmezte. Az iszlám birodalom létrejöttével és megszilárdulásával az

egyistenhívő vallások követői viszonylag biztonságban gyakorolhatták vallásukat a birodalom

határain belül. Azon kívül az iszlám továbbra is a Szent Háború elvét követte.

A keresztes háborúk idején azonban már vereségek kísérték az addig sikeresen terjeszkedő

iszlámot, amely nemcsak vallásnak, de olyan világrendnek is tekintette magát, amelynek az

uralmát az igaz hívőknek kötelességük a többi népre is kiterjeszteni. Később Európa és

keresztény civilizációja gyorsabban fejlődött és az iszlám fokozottan hanyatlani kezdett, de

nem mondott le végcéljáról, hogy az egész világot megtérítse. A mohamedánok milliói ma is

nosztalgiát éreznek az iszlám középkori nagysága iránt. Többet között emiatt tartják életben a

dzsihád – „szent háború” – eszméjét.

A XXI. század radikális iszlamistái a középkori dzsihád hőseit tekintik példaképüknek és

elutasítják azoknak a reformista muszlim vezetőknek a nézeteit, akik közeledni kívánnak a

Nyugathoz. A dzsihádban eleső harcosok mártírok, akik túlvilági jutalomra számíthatnak. Az

iszlám háborúkban nem a térítés az elsőrangú cél, hanem a hódítás. Az erőszakos térítés,

valamint a muszlim vallás elhagyása tilos. A zsidók és a keresztények a Könyv (Biblia) népei

megtarthatják vallásukat és bizonyos védettséget is élveznek. A többistenhívők azonban

15

pogányoknak számítanak, és ezért nem élveznek védelmet. Az iszlám által meghódított

keresztények egy része elfogadta a muszlim uralmat, az arab nyelvet és kultúrát, de

megtartotta keresztény vallását. Egy másik részük az iszlám követője lett és vállalta a

kulturális asszimilációt is. A keresztények harmadik csoportja a passzív ellenállás után

felvállalta a felszabadító háborúkat. Így jött létre az Ibériai-félszigeten a reconquista, vagyis

a felszabadító háborúk sorozata, amely 1492-ig tartott.

Nyugat-Európában a frankok igyekeztek megállítani a szaracénok, vagyis a muszlimok rabló

hadjáratait. Ezek a monostorok és a püspökségek ellen irányultak, az egyházi vezetők csak a

fegyveres világiak segítségével tudtak védekezni. A kereszténység számára így igazságos

háborúvá vált az egyházi birtokok és a pápai javak megvédése, valamint Szent Péter sírjának,

végül Krisztus sírjának visszafoglalása. A XI. században már a katonaszentek tisztelete is

elterjedt.

Ami az iszlámot illeti, Mohamed egyszerre volt próféta, állami vezető és hadvezér. A

kereszténység esetében hosszú évszázadokig tartott, amíg elfogadásra került a keresztény

Szent Háború eszméje. A kereszténység elutasította az erőszak alkalmazását, de amikor

államvallássá lett, arra kényszerült, hogy lemondjon az erőszakmentességről.

Az egyistenhívő vallások esetében elkerülhetetlenül jött létre a történelmi fejlődés

eredményeként a Szent Háború iránti igény. Izrael, amely Isten népének nevezte magát,

Ábrahám idején fegyverrel foglalta el az Ígéret Földjét. A háborúkat Jehova közvetlenül,

vagy prófétái útján rendelte el. A muszlimoknál a dzsihádot közvetlenül Allah irányítja, aki a

Koránban hozta követői tudomására akaratát. Ami a keresztényeket illeti, Jézus nemcsak

próféta, hanem Isten Fia és a Szentháromság egyik részese. Jézus azonban elvetette a

kapcsolatot a vallás és a politika, a hatalom és a hit között. Jézus nem akart földi királyságot,

teokratikus államot. Azt hirdette, hogy „az én országom nem e világról való”. Lelki Izraelről

beszélt testi helyett, és Mennyei Jeruzsálemről a Földi Jeruzsálem helyett. A korai

kereszténységben tehát nem volt jelen a Szent Háború elfogadása.

A Szent Háború akkor került elfogadásra, amikor az egyházi szervezet egy teokratikus

államhoz vált hasonlóvá. Más különbségek is vannak az iszlám dzsihád és a keresztény

szent háború között. A muszlim terjeszkedés a harcosok hódításait követte. Az első

századoknak az iszlám háborúi hódító jellegű, birodalom-építő háborúk voltak és nem

hittérítő háborúk. A térítésben nem alkalmaztak erőszakot, de a meghódított területek lakóit

alávetették az iszlám jognak, a sáriának. Az így uralmuk alá került alattvalóknak jogukban állt

16

megtartani hitüket, ha zsidók vagy keresztények, de adót kellett fizetniük muszlim uraiknak,

és tudomásul kellett venniük, hogy másodrangú emberekké váltak.

A kereszténység is terjeszkedett, amikor háborút folytatott a pogányok, így a szászok, vagy a

Baltikum lakói ellen. Ezek a háborúk keresztény hitterjesztő „szent háborúknak” tekinthetőek.

A keresztények is nagyfokú türelmet gyakoroltak azokkal szemben, akik a „Könyv-népe”

vallásait követték.

További nagy különbség, hogy az iszlám dzsihád célja kezdettől fogva a területi hódítás volt.

A kereszténység pedig elsősorban a visszahódításra törekedett és a kezdetben folytatott

védekező háború csak később vált támadó jellegűvé. A védekező jelleg teszi lehetővé a

kereszténység háborúinak a szakralizációját. Ilyen háború volt a pápaság védelme az iszlám

seregek támadásai ellen és ilyen volt az Ibériai-félszigeten vívott rekonkviszta háború is. A

keresztes hadjáratokat is ide lehet sorolni, mert olyan területek visszaszerzéséért folyt,

amelyeken korábban keresztények éltek és még háborúk idején is a lakosság többsége

keresztény volt.

Fontos szerepe van a szent helyek védelmének. A dzsihádot is a védekezés váltotta ki. A

medinai közösség fenyegetve érezte magát és első kötelességének érezte a mekkai „szent

helyek” visszafoglalását. A dzsihád azonban nem ért véget e cél elérésével, folyamatosan

terjeszkedett és hódító háborúvá alakult át. Ez már az iszlám világrend terjeszkedése volt

Arábiából kiindulva az Indus-folyamig, a Boszporuszig, a Szahara-sivatagig, az Atlanti-

óceánig és az Ibériai-félszigeten át egészen a Franciaország közepén fekvő Poitiers-ig.

Az iszlám szent helyeit, Mekkát és Medinát közvetlenül senki nem fenyegette, ezért nem is

volt szükség fegyveres védelmére. A muszlim szent háború akkor erősödött meg, amikor

1099-ben a keresztények elfoglalták Jeruzsálemet. Ekkor lett ez a város az iszlám harmadik

szent városa. Jeruzsálem azonban a zsidók és a keresztények számára az első, a legfontosabb

szent város. A kereszténységnek a történelem során három szent városa jött létre:

Jeruzsálem, Róma és Santiago de Compostella. Mindhárom város fenyegetésnek volt

kitéve a muszlimok részéről. Santiago a győzedelmes rekonkviszta háborúban

szakralizálódott. Rómát viszont a IX. század óta folyamatosan támadták a mohamedánok.

Védőit a katolikus egyház az örök üdvösség ígéretével jutalmazta.

Jeruzsálem kiemelt fontosságát a szent városok között az indokolja, hogy itt van Jézus

Krisztus sírja. A keresztes hadjáratok miatt a kereszténység fokozatosan és korlátozott

17

mértékben áttért az erőszakmentességről a szent és igaz háború elfogadásáig. E felfogásbeli

változás nélkül a kereszténység nehezen tudta volna megvédeni magát az iszlám erőszakos

terjeszkedésével szemben.

Volt-e szerepe a zsidóságnak az iszlám létrejövetelében?

A zsidó ideológus Marcus Eli Ravage az Amerikában megjelenő The Century Magazine

1928. januári számában publikálta „A Real Case Against the Jews” (Egy igazi vád a zsidók

ellen) című írását. Ebben azt az elméletét fejti ki, hogy a kereszténység létrehozását a

zsidóság lényegében azért kezdeményezte, hogy ezzel győzedelmeskedjen az őt elnyomó

Róma felett. Nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a keresztények és nem-zsidók azért

neheztelnek a zsidókra, mert azok rájuk kényszerítették a kereszténységet.

Ravage hipotézise szerint a Saul rabbiból lett Pál apostol volt az, aki elsőként felismerte,

hogy az új hit csak úgy lehet életképes, ha nemcsak a zsidók körében terjed el.

Kezdeményezésére - az új vallás sikere érdekében - lemondtak arról, hogy a kereszténység

felvétele egyben a zsidó vallás szigorú előírásainak az átvételét is jelentse. Nem kötötték a

keresztény hitre való áttérést a kötelező szegénységi fogadalomhoz sem. Pál munkásságának

nyomán a kereszténység megerősödött, gyorsan terjedő térítő vallás lett, és létrejött a

keresztény egyházszervezet alapja is. A Római Birodalom válságának hatására a III.

században a kereszténység már általánosan elfogadottá és a legerősebb vallássá vált. Az új hit

megváltást ígért, nem volt az államhatalom része és nem írt elő bonyolult szabályokat.

Tanításai központjában a szeretet parancsa állt, ami morális emelkedettséget és önbecsülést

biztosított követőinek. Gondoskodott a szegényekről és a megváltás reménységét hirdette.

A Római Birodalom eleinte nem üldözte, kivéve néhány császárt. Constantinus császár (kr. u.

306-337) uralkodása idején az üldözés értelmetlenné vált. A kereszténység ekkor már

integrálódott a római társadalomba és erőszakos elnyomása már veszélyeztette a Birodalom

fennmaradását. A kereszténység 391-ben államvallássá lett.9 A cionista Ravage szerint a

Közel-Kelet egy kis népe - a zsidó nép - az általa létrehozott és elterjesztett kereszténység

segítségével lett sikeres a történelemben és tudott fokozatosan a többi nép fölé kerekedni.

Revilo P. Oliver írja „Az iszlám keletkezése” (The Descent of Islam)10 című írásában abból

indul ki, hogy az iszlám - a kereszténységhez hasonlóan - lényegében egy zsidó vallási

9 Drábik János (2011): A KIVÁLASZTOTTAK, 199. o-tól 206. o-ig10 Először publikálta Kevin Alfred Strom a National Vanguard Magazine 2003, januári-februári számában / első online publikáció a National Vanguard.org-on.

18

kultusz a nem-zsidók számára. A Korán azonban már nem a babiloni Talmudból származik. A

Korán nagyobb részét valószínűleg maga Mohamed állította össze a Hegira után 622-ben,

amikor híveivel Mekkából Medinába kellett menekülnie. A babiloni Talmudot Oliver szerint

valószínűleg csak a VI. évszázadban állították össze. Ezért csaknem bizonyos, hogy a Talmud

bármely része ismert lehetett volna olyan arábiai zsidók számára, akik hatással voltak

Mohamedre. Tény, hogy van a Koránban két-három olyan részlet, amely többé-kevésbé

megfelel a Talmudban is olvasható megfogalmazásoknak. Ez azonban származhatott az

arábiai zsidók mentalitásából is.

Közelebb áll a valósághoz – állítja Oliver – ha az iszlámot egy keresztény szektának tekintjük,

vagy szekták egy csoportjának, mivel a keresztény elnevezés minden olyan vallási közösségre

vonatkozott, amelynek a tagjai hittek Jézus isteni mivoltában és az Újtestamentum

tanításaiban. Ezek a szekták egymással is rivalizáltak, mert mindegyik magát tekintette az

egyedüli igaz Krisztus-követő keresztény közösségnek. Maga Mohamed a zsidó Jézus

utódjának tekintette magát a többi keresztényhez hasonlóan, bár szigorú értelemben nem

állította magáról, hogy Krisztus lenne, azaz egy Isten által felkent király, akinek el kell

vezetnie a zsidókat a világ feletti uralom megszerzéséig.

Mohamed inkább a perzsa Zarathustrához hasonló prófétának, azaz Megmentőnek,

tekintette magát, aki biztosítani tudja a hallhatatlanságot – fajra, nemre tekintet nélkül –

bárkinek, aki követi tanításait és szem előtt tartja, hogy üdvözülését tekintve függőhelyzetben

van.

A Talmud azért sem gyakorolhatott közvetlen hatást a Koránra, mert mindvégig ellenségesen

viszonyult az Újtestamentum Jézusához. Ha a Talmud tényleg befolyásolta volna

Mohamedet, akkor feltehetően nem ismerte volna el Jézust isteni megbízatással bíró

prófétának, és nem állította volna magáról, hogy az ő utóda. Revilo Oliver szerint az iszlám

egyértelműen az olyan keresztény szektákhoz hasonlítható, mint a Shakerek, a Mormonok,

vagy az Anabaptisták, akik valamennyien megnevezték Jézus Krisztus egyedüli isteni

megbízatással bíró utódját.

A VI. században a zsidóknak sikerült birtokukba venniük több stratégiai oázist, amelyeken

keresztül ellenőrizni tudták az Arab-félszigeten keresztül áthaladó kereskedelmi útvonalakat.

Josephus Flavius és a Biblia is tájékoztat arról, hogy a gazdag zsidók karavánjai arannyal és

ezüsttel telerakott szekerekkel haladtak Jeruzsálem felé és rabszolgák százait vitték magukkal.

A zsidók többsége azonban Babilonban maradt. Amikor a perzsák meghódították Egyiptomot,

19

akkor védelmükbe vették az ott élő zsidókat is, akik ekkor már az ország vezető és jómódú

rétegét alkották.

Mohamed idején már sok zsidó élt az Arab-félszigeten. Ők voltak azok, akik először

felkarolták az új vallást és elősegítették a kereszténység elterjedését a hanyatló Római

Birodalomban. Valószínűnek tűnik, hogy ők álltak elő olyan ajánlásokkal, amelyeket

Mohamed elfogadott, de összeesküdtek ellene, amikor rájöttek, hogy követői nem

engedelmeskednek nekik. Sir Richard Burton angol utazó 1830-ban hitetlenként látogatott el

az iszlám szent városaiba. Erről „Zarándoklat Mekkába és Medinába” című könyvében

számolt be. Felkereste Jeruzsálemet is, ahol a muszlimok néhány keresztény szektához

hasonlóan többé-kevésbé ellenségesen viszonyultak a zsidókhoz, de a gyakorlatban békésen

éltek egymás mellett és együttműködtek velük. Ebben az időben hitét gyakorló zsidó már alig

élt a szent városokban. A zsidók többsége arab nevet vett fel és a nyilvánosság előtt az iszlám

követőjének vallotta magát. Elmondható azonban, hogy az iszlám, a kereszténységhez

hasonlóan, biztosította a zsidók számára is a biztonságot, ha elfogadták, hogy a Kalifátus

adófizető alattvalói legyenek. Ez megfelel az iszlám azon előírásának, hogy a hitetleneket

kötelező megtéríteni az igaz hitre, ha azonban ezt elutasítják, akkor másodrangú és

függőhelyzetű emberekként (dhimmi) adófizetésre kell kötelezni őket. Ha ezt is megtagadják,

akkor, mint hitetleneket, meg lehet, illetve meg kell ölni őket.

Az iszlámnak több lényeges tantétele hasonlít a kereszténység tanításaihoz. Az iszlámon belül

számos szekta rivalizál egymással a kereszténységhez hasonlóan. A legfontosabb különbséget

a kereszténység és az iszlám hittételei között a Szentháromság tana jelenti. A keresztény hit

szerint a Szentháromság az Atyából, a Fiúból és a Szentlélekből áll. Az iszlám

Szentháromság ezzel szemben Istenből (Allahból), Jézusból és Máriából áll. Elfogadják az

egyetlen Istent, Jézust is tisztelik, de már csak, mint szentembert és prófétát, harmadikként

pedig Máriát. Abból a tényből, hogy elutasítják Jézus isteni mivoltát és nem fogadják el az

egyetlen Istent jelentő Szentháromsághoz tartozónak a Szentlelket, alapvető és kibékíthetetlen

különbség jött létre az iszlám és a kereszténység között.

A legtöbb keresztény szekta az egyszerű és békeszerető emberek közössége volt, akik elítélték

az erőszakot. Ez alól kivételt jelentettek a keresztes háborúk, amikor megölték az eretnekeket.

Az iszlám nyíltan vállalja a dzsihádot, amely az iszlámvallás egyik alaptételét képezi. Az

erőszak és a fegyveres expanzió nyílt vállalása volt valójában az iszlám sikerének a

biztosítéka. Az új vallás egyesítette Arábia egymással harcban álló törzseit a világ

20

meghódítását célzó közös programban. Az arabok így hosszú időn át megőrizték faji

erejüket. Sikerült meghódítaniuk csaknem egész Indiát és uralmuk alatt tartani a kr. utáni

ezredfordulótól egészen a brit hódítás kezdetéig. Dél-Franciaországból és Spanyolországból

Európa fehér népeinek még sikerült visszaszorítania őket, mert ebben az időben az őshonos

európai fehér faj még nem volt úgy megbénítva, mint a XXI. században, duzzadt az erőtől és

az élni-akarástól.

Revilo Oliver szerint az iszlám a kereszténységhez hasonlóan a zsidóság hosszútávú

stratégiáját használta. Mindkét vallásba bele ültette a fajok egyenlőségének dogmáját, azt

tanítva, hogy mindenki, aki elfogadja akár az iszlámot, akár a kereszténységet, az

felsőbbrendű mindazokkal szemben, akik másban hisznek, vagy azoknál, akik a megtapasztalt

tények és a tudományos elméletek alapján viszonyulnak a világhoz.

Oliver szó szerint ezt írja: „Szegény arabok komolyan vették azt a nonszenszt (Isten mondta

nemde, amikor kapcsolatba lépett Mohameddel?), és ily módon olyan tökéletesen

kevertfajúvá lettek, hogy mára igazi arabokat, valójában az egyedüli szemitákat, csak Szaúd-

Arábiában lehet találni, ahol néhány törzs a szülőföldjén maradt és így megmenekült a

kényszerű fajkereszteződéstől, amely hibridizálta az arabokat az általuk meghódított

országokban.”

Természetesen lehetséges, hogy itt meg ott lehet még találni valódi arabokat is az iszlám

országokban, de a tömegtájékoztatás már mindenkit arabnak tekint, aki az arab nyelvnek ezt

vagy azt a változatát beszéli (Egyiptomban, Irakban, Szíriában stb.). Tény, hogy a lakosság

ezekben az országokban már kevertfajú ember-masszát alkot.

Az iszlám és a kereszténység azonban különböző módon hatott az emberi fajok átalakulására

és keveredésére. A kereszténység első korszakában az egyházatyáknak sikerült

megszerezniük a hatalmat és ebben az időben keményen léptek fel az eretnekeknek tekintett

riválisaikkal szemben. A kereszténység történelmének a legnagyobb részében ragaszkodott a

cölibátushoz, a papi nőtlenséghez, a kolostorokhoz és a zárdákhoz, és ezzel legtehetségesebb

tagjainak nem lehettek utódai. A családok és a családi vagyonok szétaprózódását segítette elő

azzal, hogy szigorúan tiltotta a közelebbi rokonok közti házasságot.

Az iszlám ezzel szemben elrendelte a többnejűséget, arra bátorította a muszlimokat, hogy

tartsanak háremet és nemzenek minél több gyermeket a legkülönbözőbb fajú asszonyoktól. Ily

módon sikerült felhígítani és hamar eltüntetni az autentikus arab fajt. A kereszténynek

21

megmaradt Európa őshonos népeivel ez csak részben sikerült. Európa kevertfajúvá tétele

most, a XXI. században van folyamatban.

Mit mond a tudomány a Korán eredetéről?

Az iszlám alapvető tétele, hogy a Korán már komplett egész volt még a Próféta életében, és

Uthman kalifa idején lett leírva és összeállítva még a VII. század vége előtt. További

alaptétel, hogy a szöveg változatlan maradt a Prófétának történt kinyilatkozástól napjainkig. A

hivatalos megfogalmazás11 a következő:

„A Korán azoknak a szavaknak a pontos rögzítése, amelyeket Isten Gabriel

Arkangyalon keresztül közölt Mohamed prófétával. Ezt Mohamed memorizálta, majd

lediktálta társainak, a szöveget írástudók lemásoltak, és még életében egységbe

foglalták. A 114 fejezet, az összes Súra, egyetlen szava se lett megváltoztatva a

századok folyamán. Ily módon a Korán minden részletében egyedülálló és csodálatos

szöveg, amely Mohamed számára lett kinyilatkoztatva tizennégy évszázaddal

korábban.”

Ez a meghatározás sebészi pontosságúnak tűnik az Újtestamentum sok viszontagságot átélt

történetéhez képest. Tudományos munkák születtek arról, hogy Jézus nem írt semmit. Nem

lett rögzítve semmi arameus nyelven, amelyen beszélt. Az írásos feljegyzések arról

tájékoztatnak, hogy a szövegeket többször átírták, megváltoztatták a szóbeliség képlékeny

időszakában. Ebben az időben egyes kijelentéseit és tetteit feljegyezték, másokat kihagytak,

vagy elfelejtettek. A Biblia-kutatók ezt a hosszú történetet kritikailag feldolgozták. Az elmúlt

két évszázadban szisztematikusan számbavették a rövidítéseket, kihagyásokat, a

változtatásokat, a variációkat és a teológiai szövegértelmezéseket. Nincs eredeti kézirat és a

tudomány nem tudja megjelölni, hogy melyik az a szöveg, amelyik elvitathatatlanul az

eredetinek tekinthető. Egyik szöveg sem létezett Jézus és követői idejében. Csak az első

évszázadban láttak napvilágot a Szentírás egyes részei leírva, a második évszázadból már

ismerünk papiruszra átmásolt szövegeket is.

A Korán esetében teljesen eltérő történettel állunk szemben. 1972-ben Jemenben, Szanaa

városának a Nagymecsetében, a muszlimok felfedeztek egy papiruszt, amelyet a történészek

’DAM 0 1-27.1’ azonosító jellel tartanak nyilván. Amikor ultraviola fotót készítettek róla, a

papiruszon számos szövegnyom volt olvasható. Az ultraviola fényképen olvasható szövegek

11 www.islamicity.com ; ’What is the Qur’an?’

22

többféle eltérést mutattak a mostani Koránhoz képest: más szavak voltak olvashatóak, egyes

szavak pedig hiányoztak, de eltérő volt a Súráknak (a fejezeteknek) és a Súrákon belül az

egyes szavaknak a sorrendje is.

Gerd Puin német történész, iszlámszakértő szerint, a jemeni Korán legalább 38 Korán-

részletet tartalmaz. Sokkal inkább egy könyvből származó szöveg, mint egy imámnak a

feljegyzése, hogy idézni tudja kívülről. Valamennyit hasonló méretű pergamenre írták. A

látható szövegek több mint 70%-ka megegyezik a mai Koránéval. A pergamen két korábbi

időből származó, teljes-terjedelmű, de mégis különböző Koránnak a maradványait

tartalmazza. A jemeni Korán ezért meggyőző bizonyítéka annak, hogy a Korán nem nyerte

el végső formáját a VII. században, hanem számos szövegjavításon és módosításon ment

keresztül, amelyek rutinszerűen bekövetkeznek, amikor a pergamenre rögzített kéziratokat

másolják, illetve átírják.

A Jemenben megtalált Korán-szöveg azt bizonyítja, hogy Mohamedet megelőzően is volt már

egy másik arab próféta, akit Ar-Rahmannak, vagy Musaylimahnak hívtak. Az ő kultusza

kétszáz évvel megelőzte Mohamed prófétáét és központja al-Yamamá-ban volt. Ez azt

bizonyítja, hogy Mohamed már létező kulturális és vallási motívumokat használt fel.

Látomásaiban összeolvasztotta a korábban meglévő arábiai pogány szokásokat több más, már

hosszabb ideje létező hittel, és így hozott létre egy új vallást.

A németországi Tübingen egyetemének kutatói is átvizsgálták a Korán egyik kéziratát,

amelyet Kufic betűkkel (az arab alfabéta egyik legrégibb változatával) írtak. Carbon-14

módszerrel meghatározták a korát. A kutató archeológusok a kormeghatározás segítségével

megállapították a pergamen-kézirat három példányáról, hogy azoknak a 95%-kuk csaknem

bizonyosan a 649-től a 675-ig terjedő évekből származik. A tübingeni Korán is a

módosítások világos jeleit mutatta. Ez megerősíti azt a feltételezést, hogy a korán szövege is

meg lett változtatva az idők során.

Az angliai Birmingham Egyetemén 2015 júliusában előkerült Korán részletek ugyancsak

carbon-módszerrel történő alapos vizsgálaton mentek keresztül. Az így meghatározott

korukból arra lehet következtetni, hogy a megtalált Korán-szövegek régebbiek és még

Mohamed próféta születése előtt íródtak. Több szakértő is, köztük Robert Spencer, Keith

Small, Tom Holland, David Thomas és mások már meg is fogalmazták a legkényesebb

témákat érintő kérdéseket:

23

1. Az iszlám hagyomány azt állítja, hogy a Korán szövegét Uthman kalifa idején, 653-

ban véglegesítették és a kalifa elrendelte a többi változat elégetését. Melyek voltak

ezek a régebbi változatok, ha nem létezett eltérő szöveg attól, amit a kalifa

hitelesített, és amelyet az ő térségében használtak? A jeruzsálemi Dome of Rock-ban

691 körül keletkezett feliratok szerint a Súrák sorrendje a Koránban eltér a modern

kiadású Koránokban található Súra-sorrendtől.

2. A legkorábbi írásos hivatkozás arra vonatkozóan, hogy a Korán tökéletesen befejezett

könyv, s a VIII. századból származik. Erről a kérdésről egy Bethale-i kolostor

szerzetese folytatott párbeszédet egy előkelő arabbal. A dialógusból arra lehet

következtetni, hogy Mohamed egyrészt azt tanította, amiről a muszlimok azt hitték,

hogy a Koránban van, másrészt azt, ami élő hagyomány volt. A szerzetes által említett

Súra jelenleg már teljes terjedelemben megtalálható a Koránban, de az ő idejében még

nem tartalmazta az Iszlám szentkönyve, noha annak ez a második és leghosszabb

fejezete.

3. David Thomas, a Birmingham-i Egyetem tanára azt állítja, hogy mivel nincs a

Koránnak standard prototípusa, azaz hitelesnek elfogadott eredeti változata,

amelyhez képest meg lehetne állapítani, hogy később megváltoztatták-e vagy

módosították-e a szövegét, ezért biztonsággal nem lehet azt állítani, hogy a

rendelkezésre álló szövegek megfelelnek az eredetinek, vagy se. A jemeni és a

tübingeni Korán részletei azonban mást bizonyítanak. Az ultraviola-vizsgálat feltárta,

hogy átszerkesztették, mert jól olvasható az átírt szövegrész is. Robert Spencer

amerikai történész további vizsgálatokat ajánl. A báránybőr-tekercsek mellett az írásra

használt tinta korát is meg kell határozni. Ismertek azok az adatok, hogy ebben az

időben milyen tintával írták az Arab-félszigeten talált tekercseket.

4. Figyelemre méltó az is, hogy mit tartartalmaznak a felülírt szövegek, amelyek a

technika segítségével mára elolvashatóak lettek. Megtalálhatók a 18. és a 20. Súra

egyes részei, amelyek Mózes történetét mondják el és azok a részek is, amelyek Dhul

Qarnayn-ról, azaz Nagy Sándorról szólnak. Olvasható közöttük az Ephesus-i Hét

Alvóról szóló keresztény történet is, valamint a 19. Súra szövege, amely részletesen

elmondja Jézus Krisztus születését egy Szűztől.

Ezek a különböző forrásokból származó fejezetek - amelyek bekerültek a ma

rendelkezésünkre álló Koránba - azt valószínűsítik, hogy annak szövege már korábban

létező szájhagyományok és írott történetek egész sorából alakulhatott ki, amelyeket

egy későbbi időpontban az új vallás (életforma, kultúra és világrend) szakavatott

24

képviselő egységes szerkezetbe foglaltak. A történelemtudományra vár azoknak a

további tényeknek a feltárása és dokumentumokkal való bizonyítása, hogy az Iszlám

szent könyve - a Korán is - évszázadok alatt jött létre és öltött olyan formát, ahogyan

most ismerjük.

25